Peter Strickland rendezte a Varga Katalint, a legjobb filmet, amelyhez a rendszerváltozás után a magyar filmgyártásnak köze volt. Második munkája a Berberian Sound Studio, ez az előreláthatólag kegyetlen modern giallo, amelyben Toby Jonesnak zenét kell szereznie egy vérmocskos, hetvenes évekbeli spagettihorrorhoz. Az év általam legjobban várt filmje. (A Berberian Sound Studio egyébként az a valóságban is létezett legendás stúdió, ahol az olasz műfaji filmek szinte teljes sorát utóhangozták.)
„Anglia válasza a Trónok harcára": veszélyes marketinghúzás egy könyvet ilyen robbanásveszélyes borítószöveggel a fantasyrajongók közé katapultálni, bár kétségkívül pusztítóan hatékonynak bizonyult, hiszen a becsapódás atomvillanását (erre később még visszatérünk) követő radioaktív véleményfelhő szépen megtelepedett az internet fórumainak legtávolabbi sarkaiban is. A túlélők két táborra szakadtak, és még csak nem is amiatt, mert a regénynek nem sok köze van a Trónok harcához (ebben mindenki egyetértett), hanem a teljesen amorális, szociopata, mindenen és mindenkin a legkisebb megbánás nélkül, és rémisztően naturalista kegyetlenséggel keresztülgázoló tizenhárom éves főhős kiváltotta kellemes meglepetés vagy hatásvadászatot kiáltó utálkozás okán.
A Burgess Gépnarancsa által ihletett gondolatkísérletet, amely egy funkcionális skizofrénnek adja át a regény narrációját, aki pengeélen táncol az őrület és a zsenialitás között, sakkbábukként kezelve az embereket, nem mindenki gyomra vette be, márpedig egy ilyen embernek a gondolataiba egyszerre hátborzongató és roppant érdekes bepillantani, különösen amikor arra készül, hogy tizenöt évesen király lesz a Százak Háborújának sakktábláján lavírozva. „Tudomány a bosszú, vagy művészet?" – kérdezi mesterét Jorg herceg, mielőtt vérszomjas rablóbandát gyűjtene maga köré, hogy az alkalmat keresve kiharcolja magának a még nála is kegyetlenebb apja elismerését, és revansot vegyen anyja és testvére lemészárlásáért. Társai egytől-egyig veszekedett gazemberek, akiket csak erős kézzel lehet összetartani, de az uralkodásra termett és karizmatikus kisugárzású fiúban minden megvan ahhoz, hogy végbe is vigye őrült tervét.
Amellett, hogy a műfaj legtöbb kliséjét legnagyobb megelégedésünkre a kritikus pillanatban felborogatja (Firefly rajongók most pontosan tudják mire gondolok), az első pillantásra a kendőzetlen és nyers sötét középkorra hajazó világ egyre több meglepetést fed fel, ahogy haladunk előre a cselekményben. Tulajdonképpen már az első fejezetet nyitó térkép is eléggé gyanús a Limoges nevű várossal és a Loár-folyóval (így, fonetikusan), de aztán amikor Jorg féltve őrzött könyveiből és tanulmányaiból előbukkan Arisztotelész, Platón, Popper és Nietzsche, a káromkodásokba belekeveredik Jézus Krisztus és Káli neve is, az Építők sziklába vájt erődjében az irányítópanel mögé bújt szellem hangját és az Ezernyi Napvillanás Napjának említését már a posztapokaliptikus témáknak tartogatott üdvözült mosollyal hallgatjuk. A műfajkeveredés nem okoz zavart, sőt, olyan ügyesen vegyülnek apránként a számunkra ismerős múltra vonatkozó utalások a fantasy olyan kötelező toposzai közé, mint a howard-i jellegű titokzatos mágia vagy a mitikus szörnyek (itt élőholtak és leucrották), hogy elégedetten kell csettintenünk a tudatos világépítés iskolapéldájának láttán.
Lawrence ugyan elsőkönyves író, egyszerű, lényegretörő, brutálisan realista stílusa azonban pár oldal után magával ránt, amiben nem kis szerepe van annak, hogy a Fumax kiadó, ami értő kézzel és viharos gyorsasággal csapott le a regény magyar kiadására, egy szépirodalmi műfordítót, sőt, éppenséggel a Gépnarancs magyar fordítóját, Gy. Horváth Lászlót kérte fel a kötet magyarítására. Utoljára talán az Alatriste kapitány kalandjait forgatva (Bart Dániel tolmácsolásában) találkoztam ilyen élvezetes magyar nyelvű idegen szöveggel, így az már csak hab a tortán, hogy a magyar kiadás keményfedeles, megtartotta az eredeti borítót, és megkíméltek minket a Trónok harcával vont meglehetősen fals párhuzamtól. Ha már mindenáron skatulyázni szeretnénk a Tövisek hercegét, akkor Glen Cook Fekete seregének és Jack Vance Haldokló Föld ciklusának irányában érdemes keresgélni, de mindenképpen egyedi hangú, frissen ható fantasy élményben lesz részünk, ha úgy döntünk, hogy adunk neki egy esélyt (ennyit pedig a mostani könyvfelhozatalban mindenképp megérdemel). Amennyiben tetszettek a nihilista főhős kalandjai, akkor lehet készülni a trilógia következő két kötetére, amiből a Tövisek királya már meg is jelent angol nyelven.
A fehér, halálarcú nő guggol a kopár, véres falú szobában, és várja, hogy férje visszatérjen – ölni ment. Háza vendégét, urát és parancsolóját. Szinte fülsértő fuvolák harsannak fel, ahogy a feleség megfordul, amikor a férfi hátrafelé „betáncol” a szobába, riadt, merev testtartással, kezében lándzsa, hegyén vér. A sorsukat teljesítette be ezzel, ezt mindketten jól tudják. Csak abban tévednek, hogy mi is az a sors. A jelenet feszültsége és fatalizmusa tapintható – William Shakespeare Macbeth című tragédiája kissé leegyszerűsítve, lecsupaszítva, puritán vizuális gyönyörűséggel játszódik le. A Véres trón (Kumonosu jo, 1957) a Káosz után a legjobb film, amit a nagy angol drámaíró valamelyik művéből forgattak – pedig a nagyszerű adaptációk sora (Laurence Olivier-től Orson Wellesen át Baz Luhrmanig) egyáltalán nem rövid.
Akira Kurosawa természetesen áthelyezte a cselekményt a XI. századi Skóciából a XVI. századi, feudális Japánba (felismerve, hogy emberileg, társadalmilag milyen hasonló körülmények uralkodtak a két, belviszályoktól tépázott országban), ennek azonban nem pusztán praktikus okai voltak – az író-rendező hozzáigazította a helyszínhez és a korhoz a formát is. A Véres trón a japán Noh színház szellemében forgott (ami a XVI. században népszerűsége csúcsán volt), vagyis minimális díszletekkel, sajátos zenével és stilisztikával – még a színészek mimikái is olyanok (különösen „Lady Macbeth”, azaz Asaji esetében), mintha a Noh-ra jellemző maszkokat viselnék. A fenti jelenet egész képi-zenei koreográfiája ennek a stílusnak az egyik legmarkánsabb demonstrációja.
Macbeth történetét mindenki ismeri, de aki nem, annak is világos, hogy milyen utat vesz majd az itt Washizu nevű főszereplő élete (Toshiro Mifune nagyszerű alakításában, természetesen). A (szintén a Noh-ből kölcsönzött) nyitó kórus már az első másodpercekben az embert folyton ismétlődő, körkörös pusztításba és önpusztításba taszító, elveszejtő becsvágyról énekel, annak a valaha nagyszerű erődítménynek a romjai fölött, amiben a tragédia lejátszódik – a múltból tekintünk vissza a karaktereke és végzetes döntéseikre, mire történetüket részletesen megismerjük, már mind halottak. Egy szellemvilágban járunk.
Washizu és tábornok társa, Miki egy nyertes csata után nagyurukhoz tartanak a hírhedt Pók Hálója Erdőben, hogy kitüntetésben részesüljenek hősiességükért. Köd száll le, amiben eltévednek az egyébként is sűrű, labirintusszerű vidéken – mint mindig, az időjárás itt is szimbólum Kurosawa kezében: a gonosz erdei szellemmel való kísérteties találkozással egyidőben Washizu nem csak a fák között téved el, hanem a lelkében is. Becsület- és tisztességérzete alulmarad az ambíciójával szemben, hullákból emelne „égig érő hegyet”, és vért ontana, hogy „folyóként folyjon”. Nagyura meggyilkolása gyáván, lesből, amikor alszik az éjszaka közepén, csak az első lépés a kívánt hatalomhoz vezető úton. Sok fej hullik még, mire Washizu reménytelenül megtébolyodik, és saját emberei keze által pusztul.
Kurosawa abba a pozícióba kényszerít minket (már csak a közelik hiányával is), ahol a filmet nyitó és záró kórus, illetve az erdei szellem van: távolra az eseményektől, pontosabban: föléjük, ahonnan letekinthetünk az emberi karakterek ostobaságára. Irántuk érzett kezdeti szimpátiánk gyorsan el is párolog, ahogy a moralitás a szemünk előtt szenved vereséget, és ahogy látjuk lejátszódni az eseményeket azok reménytelenül repetitív formájában. (Már az első jelenet is erre utal, ahogy lovukon érkeznek a hírnökök, hogy beszámoljanak a csata folyásáról, egyik a másik után, mintha soha nem akarnának elfogyni; és az azutáni is, amiben a tábornokok tanácstalanul köröznek az erdőben.) Washizu végez a nagyúrral, megszegve országa írott és íratlan törvényeit, de áldozata annak idején ugyanígy ragadta magához a hatalmat elődjétől – a saját szempontjukból mindkettőjüknek jó oka van, volt rá. És mi történik majd Washizu utódjával? Emberei azért mészárolják le őt, hogy megmeneküljenek az ostromló seregtől, de hiába – a történet keretében már csak egy darab kőoszlop utal rá, hol állt régen a porrá rombolt erőd.
Pedig egyik baljós előjel a másik után figyelmeztet a közelgő végre. A két kísérteties találkozás a ráncos, gebe, hátborzongató mosolyú és hangú öregasszony-szellemmel, a csontvázakból emelt halmok az erdő közepén, a madarak rossz ómenként való berajzása az erődbe, a lemoshatatlan vérrel összekent hálószoba. Kurosawa atmoszférateremtése ezekben a jelenetekben csúcsosodik ki, és látva őket, csak arra tudok gondolni, milyen kár, hogy soha nem rendezett horrort. Ha rendezett volna, az valószínűleg olyan szerepet töltene be a filmtörténetben, mint Kubrick Ragyogása.
Meg kell elégednünk az emberi természet horrorával. Nincs fejlődés, nincs felvilágosodás, nincs okulás: ugyanazok a hibák ismétlődnek, az erőszak körforgása állandó, barátokból ellenségek lesznek, győztesekből őrültek és holtak – az emberi kézzel épített erőd csak a külső veszélytől véd meg, saját magunktól nem. És honnan ered mindez? Asaji szerint a férfi, akinek nincsenek ambíciói, nem férfi. Ez, és a szellem (önbeteljesítő) jóslata sarkallja Washizut a romlásba vezető cselekvésre. Ennyi volna az ember? Egy-két sokat ígérő szó itt, néhány önképet erodáló megjegyzés ott, és kész kardcsörtetve nekiindulni, hogy bizonyítson, öljön, és pusztítson két kézzel? Kurosawa a háborúk, a keserű konfliktusok okát keresné, de mi mást is találhatna, mint hogy vagyunk, akik vagyunk?
Hogy mi az igazi cock tease? Nem amikor egy tízes skálán tizenegyes csaj hülyíti a fejeteket egész éjjel, aztán hagyja, hogy kifizessétek a taxiszámláját (is), és végezetül faképnél hagy benneteket álló farokkal, a Körút közepén. Á, ez semmi. Az az igazi szívatás, mikor egy cég (nevezzük Celestialnak) végre-valahára elkezdi kiadni a Shaw Brothers filmjeit – döglassan csinálja, éveken keresztül húzza, 700+ film az mégiscsak 700+ film -, aztán hirtelen bejelenti, hogy kész, kint van dvd-n az összes, és a rajongók döbbenten hápognak, mivel ez messze nem igaz, néhány várva várt filmre továbbra sem tehetik rá izzadt, geek-ideges kezeiket.
A Revenge of the Corpse is ilyen. A Celestial az ötéves, a Shaw Brothers produkciókat dvd- és tv-forgalmazásba bocsátó periódus végén egyszerűen megvonta a céges vállát, és úgy döntött, ezt már nem adja ki dvd-n. A többi Shaw filmhez hasonlóan ugyan ezt is újramaszterelték, de közszemle, az már nem jutott neki, max. obskúr kínai kábeltévék tűzték műsorukra – és ezek egyikéről rögzítette valaki szemfüles, így jutott el végre az ázsiaifilm-őrültek sárgás gyűjteményeibe.
A filmet Sun Chung rendezte, aki a Shaw Brothers egyik, ha nem a legjobb rendezője volt. Chu Yuanhoz és Hua Shanhoz hasonlóan munkásságának filmtörténeti jelentőségét az újramaszterelt dvd-kiadások rángatták napvilágra. Ma már tudjuk, hogy az újító tehetségű, de a történetmeséléssel meglehetősen vaskos hadilábon álló Chang Cheh-n kívül is voltak a Shaw Brothersnek tehetséges filmrendezői. Sőt, tehetségesebbek.
Ezért fáj idebiggyesztenem, hogy a Revenge of the Corpse sajnos nem tartozik Sun Chung legsikerültebb alkotásai közé. Félreértés ne essék, faszányosan összerakott kerek-horror-egész ez a film, de sem túl sok meglepetést, sem (egyetlen jelenet kivételével, erről majd később) különösebb rendezői blikkfangokat nem tartalmaz. Akár azt is hihetné az ember, hogy Sun Chung nem szerette a horrort, ám ebben az esetben nem tudott volna egy olyan mesterművet összehozni, mint a keserű-nihilista Human Lanterns (1982).
Nem, egész egyszerűen arról van szó, hogy minden idők valószínűleg legleterheltebb forgatókönyvírójának, Ni Kuangnak a szkriptje nélkülöz minden eredetiséget. Már a címből sejthető a történet menete, és egyetlen olyan fordulat sincs a filmben, amely a hullának meg az ő bosszúállásának a történetét kiszámítható ösvényéről eltérítené.
Du csendbiztost Jason Pai Piao alakítja, akit a Shaw Brothers a korai nyolcvanas években, a cég lejtmenete során sztárként szeretett volna eladni, sikertelenül. Böcsületes, őszinte módon játszott böcsületes, őszinte pancsereket, akik szinte mindig tragikus hősként végezték. Piao tehetséges színész és remek harcművész, az arca meg a cérnabajsza azonban inkább tömeggyilkosok megformálására predesztinálja, nem csoda, hogy rövid ideig tartó tévés tündöklését a mozis karrierje képtelen volt megújrázni. Mondanom sem kell, az egyik kedvenc színészem a Shaw Brothers karámjából.
Dutól retteg a környék összes banditája, mert a kardja gyors és törvénytisztelete páratlan. A felesége viszont egy ordas kurva, aki Du háta mögött összefekszik a falu gátlástalan gazdagemberével, akit természetesen Lo Lieh játszik (tömeggyilkos fej nr. 2.) Lo meg a nej börtönbe juttatják, majd megmérgezik a dali csendőrt, aki utolsó kívánságként még azt kéri húgától, hogy vörös ruhában temessék el. Retúrjegy...
A faluban bóklászó három csavargó, bár tisztelte Dut, a hulláját mégiscsak kiássa - szokás, hogy a holttest alá a rokonok mindenféle értéket tömködnek, hadd legyen magas az életszínvonala a túlvilágon. Sun Chung ebben a temetői jelenetben képes, a film folyamán egyetlen alkalommal, félelmetes atmoszférát teremteni. Az a pár másodperc, mikor az egyik hullarabló a nyakába akasztott kötél segítségével kiemeli a kimondottan szottyos halottat a sírból, miközben társai a koporsóban kotorásznak, frenetikus. A hulla ekkor természetesen elszabadul, és elkezdi gyakni mindazokat, akik két méter mélyre juttatták. Hongkongi horror-szokáshoz híven csak a taoista papok állhatnak útjába (Lo Lieh úgy importálja őket a faluba), de ők is csak rövid ideig...
Sun Chung korábban olyan remek wuxiákat rendezett, mint a Judgement of an Assassin (1977), a fantasztikus Avenging Eagle (1978) vagy a nagyszerű Jin Yong-adaptáció, a Proud Youth (1978), így nem csoda, hogy a Revenge of the Corpse legjobb jelenetei azok, amikor Du csendbiztos a történet elején a haramiákat aprítja. Horrorisztikus hangulat a filmben, bár a forgatókönyv erőlteti rendesen, inkább esetlegesen van jelen, és mai szemmel nevetséges megoldásokkal operál. Szerencsére a film tempója feszes, és a vizuális megvalósítás sem utolsó: remek szélesvásznú, az állandó stúdióbelsőknek köszönhetően mégis klausztrofób kompozíciók sorjáznak, toldozva-foldozva az egyenetlen atmoszférát.
Graeme Revell neve lassan feledésbe merül: a ’90-es évek végére fokozatosan belesimult a nagy és unalmas hollywoodi átlagba, mára pedig szinte eltűnt a filmzenei palettáról (Graeme, élsz még?). Utolsó score-ját, amit úgy ahogy észre lehetett venni, a Sin Cityhez írta (bár már az a teljesítmény is erősen megkérdőjelezhető). Pedig annak idején egy egészen új hangzással gazdagította a filmek világát, csörgő-zörgő-kattogó-zúgó-búgó hangokból is nagyszerűt alkotott (nem beszélve az enyhén szólva inkonvencionális „effektjeiről”, mint az emberi légzés zenei elemként való használata a Halálos nyugalomban), és nem elégedett meg azzal, hogy mások által kitaposott ösvényen járjon.
Máig leghíresebb és legjobb score-ja, A holló is ennek a hozzáállásnak a testamentuma. Ugyan ott van benne a jól megszokott zenekar, ha kell, húzzák a vonósok, de Alex Proyas kegyetlen, vigasztalan víziója a hozzáadott plusztól kel igazán életre. Revell zenéjében lüktet a fájdalom, tombol a bosszúvágy, izzik a harag és mindent elborít a sötétség. Zaklatott ütősök és örömtelen vokálok kísérik végig Eric Draven síron túlról érkező revansát, duduk és trombita ad hozzá a melankóliához, elektromos gitár a vadsághoz, és bár a lágyabb, fájdalmasan szép részekben még a zongora is hallat magáról, az akciókban nyomuk sincs dallamoknak. Revell embertelenül brutális, állatias ösztönöket megidéző, ördögi hangulatot teremt. Isten hozott a földi pokolban.
He is the Law! Még a végén jó lesz... mert ez így első blikkre elég stílusosnak és tökösnek tűnik, és hát a '95-ös adaptációtól mélyebbre úgyse lehet menni... (Bár kicsit mintha a The Raid-re rímelne a "be vagyunk zárva egy épületbe, és nyírjunk ki mindenkit" felállás.)
(Aki az előző könyveket már olvasta, annak spoilermentes)
Közel hat évet kellett várni George R. R. Martin Tűz és Jég dala ciklusának ötödik kötetére, és ilyen várakozásoknak rohadt nehéz megfelelni – főleg, hogy időközben útjára indult egy adaptáció is egy HBO-sorozat formájában, és ez csak fokozta az egyébként is tekintélyes hype-ot. Pedig az írónak már csak azért is nagyot kellett villantania, mert az előző rész, a Varjak lakomája sokaknak csalódást okozott. Az egy dolog, hogy sok karakter teljes egészében kimaradt belőle (a tervezett negyedik könyv túl hosszú lett, ezért Martin kettébontotta, és a szálak egy részét a Varjak lakomájában vitte tovább, a másik részét pedig ebben), noha már az sem csak az olvasók triviális nyavalygása miatt jelentett problémát („900 oldal, és sehol nincs benne a kedvenc szereplőm!”), ugyanis megtörte a narratíva addig oly egyenletes, természetes folyását.
De nem, a fő – és jogos – panasz az volt, hogy az első három, szintén roppant masszív, hosszú, komplikált és eseménydús könyvhöz képest a negyedik cselekménye érezhetően felaprózódott, felhígult, és Martin olyan eseményeknek szentelt benne egész fejezeteket (sőt, point of view karaktereket), amiket korábban pár sorban elintézett. Ehhez képest a Sárkányok tánca sokkal összeszedettebb, szerkezetileg egységesebb, olvasmányosabb – és jobb, lényegesen jobb, bár az első három könyv színvonalát nem éri el.
Az egyetlen komoly szálka a szememben az ötödik kötettel kapcsolatban egy olyan új karakter behozása a történetbe, akiről korábban soha szó sem volt – pontosabban, mindenki rég halottnak hitte – és aki most hirtelen akár az egész sztori lényegét, menetét befolyásoló nagy játékossá válik. Martin sok erénye közül az egyik pont az volt, hogy fordulatainak, legyenek azok bármilyen hajmeresztők (mondjuk Catelyn Stark feltámadása) volt értelmük, felvezette, átgondolta, és nem csak a semmiből húzta elő őket. Most pedig pontosan ezt teszi, amivel árt a regényfolyam integritásának – ezután számíthatunk rá, hogy bármikor bedob egy deus ex machinát, ha épp szüksége van rá?
Kisebb, de azért kényelmetlen szálka Tyrion karakterének elbagatellizálása. A törpét azóta nem láttuk, hogy a Kardok vihara végén egy nyílvesszővel az ágyékában otthagyta apját Királyvár egyik árnyékszékén, megjegyezve, hogy "mégsem aranyat szarik". Az út, amit a Sárkányok táncában kijelöl neki az író, ígéretesebb, mint valaha: elindul a Keskeny tengeren túlra, hogy megkeresse Daeneryst és sárkányait (most komolyan: el lehet képzelni a Daenerys-Tyrion duónál izgalmasabbat, érdekesebbet – és bizarrabbat?). Utazása során különféle emberekkel találkozik, titkokra derít fényt, számtalan veszélybe kerül, barátokat, ellenségeket szerez, harcol, fogságba esik – úgy hangzik, mint egy klasszikus kaland?
Az is, és pont ez a probléma: a legkevésbé sem illik Tyrion karakteréhez, és bár általában véve nagy lehetőségek vannak abban, ha egy figurát kiragadnak megszokott közegéből, és teljesen új kihívások elé állítják (ami azt illeti, a klasszikus kalandtörténeteknek pont ez a kiindulási pontjuk), ez ebben az esetben visszafelé sül el. Tyrion attól érdekes, ahogy kiismeri magát a hatalmasságok udvari játszmájában, ahogy tervez, intrikál, átver, ahogy gúnyolt, megvetett, alsóbbrendűnek tartott „kisemberként” játszi könnyedséggel gázol át a nála „nagyobbakon” a céljai elérése érdekében – és családjával való ambivalens viszonyát még nem is említettük. A Sárkányok táncában mindennek búcsút mondhatunk. Hiába történik sokminden a törpével, maga a karakter egy helyben topog, és a szál emiatt többször unalomba fullad.
Ellenben a könyv többi része kifogástalan. Martin prózája, ahogy azt már megszokhattuk, rendkívül precíz és erőteljes, ez pedig a kevésbé érdekes momentumokon is átsegíti az olvasót (ez mentette meg a Varjak lakomáját is – képzeljük csak el, mi történt volna, ha az elnyújtott és/vagy töltelékfejezeteket egy kevésbé tehetséges és stílusos író tolmácsolásában kellett volna elviselni). Meg azon is, hogy a cselekmény itt már szinte megszámlálhatatlan szálba ágazik el, felfoghatatlanul sok karakterrel, pedig a fent részletezett okokból van, aki még csak fel sem bukkan (pl. Sansa), és van, aki csak épphogy – mint Brienne, akitől jókora cliffhangerrel búcsúztunk el a Varjak lakomájában (ne aggódj - most sem tudod meg, mi történt vele, arra várhatsz még néhány évet). És ha már cliffhanger: a könyv több szálon is brutális lógva hagyással zárul, és még az is lehet, hogy az egyiknek akkora pofon lesz a vége, amekkora annak idején Ned Stark megrövidítése és a Vörös nász volt.
Martin továbbra is a földön tartja a sztorit, hiába járja azt át egyre hangsúlyosabban a fantasy, karaktereiben nincs semmi eszményi, emberfeletti és mesés, ellenkezőleg, mélységesen emberiek, vagyis gyengék, gyarlók, komplikáltak, és összeszarják magukat, amikor meghalnak; nem egyszerűen jók vagy rosszak, sőt, ezek a kategóriák itt nem is léteznek. Azóta biztos nem, hogy az első könyv végén búcsút mondhattunk az egész regényfolyam egyetlen tetőtől talpig becsületes és tisztességes, férfiként, harcosként és nemesúrként is cselekvőképes hősének. (Talán nem véletlen, hogy pont az ő halála után szabadult el a pokol.)
A Falon zajló események mind a felelős pozícióba és sok-sok kényelmetlen szituációba kerülő Jon Snow, mind a sztori egésze szempontjából izgalmasak, Daenerys szála az őt – és sárkányait, hatalmát – kereső különböző karaktereknek köszönhetően szépen besűrűsödik és kiszélesedik, az északi történések (Boltonok, Freyek, Greyjoyok, Stannis és Davos) egyre jelentőségteljesebbek és grandiózusabbak. Megkockáztatom, hogy a könyvet végül mégis Theon lopja el, annak ellenére, hogy az olvasók többsége alighanem a mai napig nem döntötte el, hogy egyáltalán kedveli ezt a minden szempontból ellentmondásos figurát vagy sem. De ahogy Martin kiteszi egy brutális, testi-lelki-egzisztenciális pokoljárásnak, a publikum döbbenten és tanácstalanul szédeleg az érzelmi spektrum egyik pontjától a másikig. És ez a Tűz és Jég dala igazi ereje, mindig is ez volt, hogy fantasy, csaták, élőholtak, sárkányok, mágia és akkora eposz, ami csak a csövön kifér ide vagy oda, az egész mégis az emberről szól – intimen és drámaian.
Az atombomba mindent megváltoztatott. A tudomány az emberiség jövőjét elhozó csodakölyökből pusztítással fenyegető mostohagyerek lett, akinek veszélyes, kiszámíthatatlan mivoltát sokszoros hatványra emelte a két nagyhatalom, Amerikai és a Szovjetunió bármikor felforrósodható hidegháborúja. A paranoia beszivárgott az átlagemberek mindennapjaiba, a filmipar pedig egész szubzsánereket húzott fel a kollektív félelem szórakoztatásra és pénzre váltható alapjaira. A sci-fi főleg a vörös invázió földönkívüli köntösbe bújtatott rémével riogatott (már az 1951-es The Thing from an Another World is egy híressé vált, baljós figyelmeztetéssel ért véget: „Watch the sky!”), a horror pedig a nukleáris fegyverek hatásaival.
A műfaj Amerikában elfordult a ’30-as, ’40-es évek inkább fantasyben gyökeredző szörnyeitől (vámpírok, múmiák, farkasemberek), és a tudományt pécézte ki magának új mumusként. Avagy hiába próbálta a kormánypropaganda harsány szólamokkal bíztató „duck and cover” filmekkel elbagatellizálni az atomkor rémét (ha kitör a harmadik világháború, és egy nukleáris detonáció történik a közeledben, csak kuporodj szépen a falhoz, vagy hasalj a földre, teríts a fejedre egy újságpapírt, és minden rendben lesz, no problemo), ha közben a tömegszórakoztatás városokat eltipró, nyilvánvalóan metaforikus óriásszörnyekkel figyelmeztetett, hogy igenis van problemo. Nem is kicsi.
A Pánik New Yorkban (The Beast from 20,000 Fathoms, 1953) egy bájosan műteremszagú sarkköri jelenettel nyit, amiben tudósok atombombarobbantással kísérleteznek, és véletlenül kiolvasztanak egy 100 millió éve befagyott, óriási, ragadozó dinoszauruszt. A lényt a hozzáértők (a fiktív) rhedosaurusként azonosítják (a „red”-re rímelő első szótag aligha a véletlen műve), de csak miután a játékidő felét eltöltötték azzal, hogy kétkedve rázták a fejüket, tagadva, hogy egyáltalán létezik. Mert míg a szörny hajókat és egy világítótornyot elpusztítva egyenesen ősi párzási területe felé tart, amire a peches jenkik gyanútlanul ráhúzták New York városát, Tom Nesbitt professzor (és szemtanú) próbálja meggyőzni kollégáit, leginkább a paleontológus Thurgood Elsont és szemrevaló asszisztenslányát, hogy egy négy lábon járó, bazinagy baj közelít a civilizáció felé.
Eugéne Lourié filmje (aminek stáblistáján feltűnik Ray Bradbury The Fog Horn című novellája, bár ez inkább legális biztonságot nyújtott – vannak ugyanis hasonlóságok a két mű közt – és az író hírnevét igyekezett kihasználni, egyébként nem adaptációról van szó) a King Kong 1952-es újrabemutatásának sikere nyomán született, és a forgatókönyvében ügyesen összefésülték az óriásszörnyes koncepciót az atomkor paranoiájával. Az eredmény az év egyik legnagyobb sikere lett, főleg szerény, 210 ezer dolláros költségvetéséhez képest, és hasonló sci-fi-horrorok egész sorát indította el (maga Lourié is kizárólag ebben az alműfajban alkotott később). Ennek köszönhetően készült el egy évvel később a legendás Godzilla is, ami egyébként sokkal jobb Lourié filmjénél – és nem csak azért, mert egy plusz, nyomasztó történelmi dimenziót adott a témához.
A Pánik New Yorkban státusza inkább köszönhető műfajteremtő, kvázi pionír mivoltának, mintsem annak, hogy ténylegesen jó film lenne. Bár mint rossz, vagy kis jóindulattal, közepes film, kétségkívül baromi szórakoztató, főleg néhány bárdolatlanul valószerűtlen, teátrális momentumában – mint amikor egy hihetetlenül bátor és hihetetlenül hülye közrendőr egy mezei hatlövetűvel áll a szörny útjában, de mozdulatlanul, mint egy cövek, és halálnyugodtan, mint egy buddhista szerzetes, amíg már legfeljebb abban reménykedhet, hogy gyomorrontást okoz a 100 millió éves dögnek. De a fejvesztve menekülő lakosság nem csak eltaposástól és megevéstől félhet: a jószág halálos prehisztorikus baktériumokat ereget magából (a japánok 1954-ben már nem vacakoltak ilyen apró metaforákkal, Godzilla náluk szemrebbenés nélkül radioaktív volt).
A szereplők a tudósoktól a katonákig sematikusak (bár legalább nem a macsó férfi/ájuldozó nő formuláit hozzák), a szerelmi mellékszál papírvékony, a cselekmény kicsit döcögős, a dialógusok, bár meggyőzők és lényegre törők, stílustalanok, a színészek az öreg paleontológust alakító Cecil Kellawayt leszámítva érdektelenek, a rendezés pedig, bár szolgál néhány emlékezetes beállítással és megvilágítással (főleg az ikonikus világítótorony-jelenetben), sokszor esetlen. De mindez keveset számít, mert a nézőt elsősorban úgyis a szörny és a pusztítás érdekli, az pedig elsőrangú.
Ez volt a legendás Ray Harryhausen első önálló munkája, és – köszönhetően nyilván annak, hogy a King Kong effektmesterétől, Willis O’Brientől tanult – mind a lény stop-motion megjelenítése, mind a valós utcahátterekkel való összemosása bármelyik jóval nagyobb költségvetésű, korabeli filmnek is becsületére válna. A vidámparkos finálé, amiben Lee Van Cleef is feltűnik (nem is elhanyagolható szerepben, sőt) még a maga statikusságával együtt is lenyűgöző. Kár, hogy híresebb várostaposó társaival ellentétben a Pánik New Yorkban szörnyének nem sikerült semmilyen személyiséget kölcsönözni – csak egy célja felé baktató ösztönlény. Ugyanakkor lehet, hogy pont ez a lényeg: annak sincs személyisége, amit szimbolizál.
Mintha tegnap lett volna, midőn pattanásos tinédzser fejemet matyóhímzéses párnámra döntve bámultam Robert Fostert, amint a nagyvárosi Ámerika betondzsungelében a kloákából szabadult óriásalligátort igyekszik becserkészni. Ám ma már Kína a vezető világhatalom, nekik tartozik mindenki, és szörnyhüllős filmeket is inkább ők gyártanak. A Million Dollar Crocodile egy fokkal látszik magasabban tanyázni az Asylum-színvonalnál: a költségvetés alacsony, a CGI elviselhető, illetve van benne Lam Suet, aki minden filmet nézhetővé tesz. Szóval csá, akarom ondani dzaj dzseng.
Új köntöst öltött a Geekz, elsősorban a Haránt Artúr által kifejezetten nekünk készitett zseniálisan geek fejlécnek köszönhetően, ami remélhetőleg a ti tetszéseteket is elnyeri. Mi el vagyunk ragadtatva tőle és remélhetőleg a kollégákat is sűrűbb posztolásra készteti.
„Well, I guess I can always go through life sideways.” Mondja Debby, a gengszter szeretője, miután a férfi az egész film noir történetének egyik leghírhedtebb jelenetében leöntötte őt forró kávéval, és egy életre elcsúfította az arcát. A mondat nem csak a nő önvigasztalása, nem is csak későbbi bosszújának kilátásba helyezése, hanem az egész zsáner esszenciájának roppant kifejező szavakba öntése is. Mindazt a viselkedésformát, mindazt a társadalomhoz való hozzáállást írja le, amit a noir jellemzően ambivalens figurái képviselnek, ami szerint élnek, halnak, és ölnek, legyen szó akár nőkről, akár férfiakról.
A két nem viszonya a ’40-es, ’50-es évek amerikai „sötét filmjeiben” mindig is félelmetesen és izgalmasan összetett volt. Férfit és nőt szenvedély, halál és vér kötötte össze, utóbbi manipulálta, felhasználta, romlásba döntötte az előbbit, aki cserébe sokszor nyers, brutális erővel lépett fel. James Cagney A közellenség híres jelenetében még „csak” egy grapefruitot törölt bele Mae Clarke képébe, a Debbyt alakító Gloria Grahame már nem ússza meg ennyivel – ahogy az 1948-as Raw Deal egyik kísértetiesen hasonló jelenetének mellékszereplője sem. De felsejlik még többek közt a tolószékes öregasszony találkozása a lépcsővel is, az ördögi vigyorú Richard Widmarck jóvoltából (Kiss of Death).
Csakhogy velük ellentétben Debby felveszi a kesztyűt. A Búcsúlevél (The Big Heat, 1953), tekintve hogy a legendás Fritz Lang rendezte, csak a felszínen szól a talpig becsületes, elszánt, hajthatatlan és hajlíthatatlan Dave Bannion nyomozó bűn elleni hadjáratáról. Ez ugyanis a Nők filmje. Ők lendítik előre a cselekményt, ők keverik a lapokat, ők teremtik a konfliktusokat, ők oldják meg őket, és ők is fizetik meg az árát. Mint a frissen megözvegyült Mrs. Duncan, aki az öngyilkosságot elkövetett rendőr férje által hátrahagyott búcsúlevéllel zsarolja Mike Laganát, akinek zsebében van az alvilág és a fél város (a rendőrfelügyelő a kártyapartnere). Vagy mint az egykori férj szeretője, Lucy Chapman, aki felhívja Bannion figyelmét az egyszerűnek tűnő ügyet komplikáló körülményekre, és másnap reggelre már egy útszéli árokban hever.
Vagy mint Bannion felesége. A Búcsúlevél egy tipikus nyomozós krimiként gördül előre, amíg a Lang által gondosan felvázolt kontraszt a nyomozó csendes, melegséggel és szeretettel teli családi élete és az utcák sötét, haláltól és bűntől bűzlő közege között brutálisan el nem párolog egy robbanásban. Aminek Bannionnal kellene végeznie, de helyette a felesége hagyja ott a fogát. A férfi begőzöl, mindent megtesz, hogy kipucolja a mocskot a városból, még egy sánta, öreg nőt sem rest felhasználni céljai érdekében (hogy egyszerűen nem ismeri fel, mekkora veszélybe sodor másokat a tetteivel, vagy nem érdekli, sosem teljesen világos). Az egyébként is keményfejű detektív bosszúszomjas ámokfutását (ami konkrét előképe a ’70-es, ’80-as évek zsaru- és revansfilmjeinek) Debby tuszkolja háttérbe – ekkor lép be a tehetetlen, dühös gyásszal megtöltött színre, vagyis csak nagyjából félúton, mégis, az egész film rögtön teljesen más irányt vesz.
A forró kávé külsőleg való alkalmazása elveszi a Nő elsőszámú fegyverét, a szépségét, és a második, amihez nyúlhat, az a pisztoly. Gloria Grahame szenzációsan atipikus femme fatale. Nem az a hosszúcombú, érzéki, dögös „knockout”, de határozottan van benne valami: kislányos ártatlansággal, élénkséggel vegyülő pimaszság és fáradt, ringyós elegancia. Meg az az egyszerűség és nyíltság, amivel a gengszter szeretőjétől kapott piszkos pénzről, a könnyű, kényelmes életről beszél, és amivel Banniont próbálja elcsábítani. Nincs benne ármány, ami a szíven, az a száján és a pisztolya csövén. Egy „szokásos” noirban az alvilágot megfejő, jéghideg, számító Mrs. Duncan megenné reggelire.
De egy szokásos noirban nem is maradna Debbyre a probléma megoldása. A saját történetében másodhegedűssé redukálódó Bannionra (egyébként Glenn Ford szintén nagyszerű a szerepében) csak azért van szükség, hogy egy csodálatosan fényképezett pisztolypárbajban felülkerekedjen a nő kávéfröcskölő szeretőjén, Lagana jobbkezén, az „alig várom, hogy kinyírhassak valakit” mosolyú Lee Marvinon. Mire eloszlik a lőporfüst, úgy tűnik, helyreáll a világ rendje. Bannionnak új nap kezdődik az őrsön, minden megy a régi kerékvágásban, kollégái büszkék, hogy együtt dolgozhatnak az ügy hősével. Pedig ő csak asszisztált a Nőhöz, aki ezúttal nem szempillarezgetéssel és combvillantással vágott magának utat az alvilágban az igazság, de legalábbis az ő igazsága érdekében, hanem ólommal – és forró vízzel. Mert ami visszajár, az visszajár.
A Prometheus körül akkora hype alakult ki, ami talán még a stúdiók néhány idei másik nagy dobása, a Bosszúállók és a Sötét lovag: Felemelkedés körüli cirkuszt is megfejelte. És a rendező személyéhez, illetve az általa életre keltett Alien franchise új irányba vivésének, az ottani világ kibővítésének ígéretéhez még hozzátett a kiéheztetés, vagyis az elmúlt évek meglehetősen szerény (mozgóképes) felhozatala a science fiction műfajban. Az ilyen lécet pedig nehéz átugrani, pofára esni benne annál könnyebb. De mint oly sokszor, most sem következett be egyik sem. A Prometheus nem a következő Alien, nem a következő Szárnyas fejvadász. Még csak nem is a következő Mátrix. Semmiképpen nem forradalmi és újító, nem egy útmutatás a sci-fi számára, sőt, meg sem kavarja az állóvizet. A Prometheus egy korrekt, nézhető, helyenként egészen izgalmas nyári látványfilm, nem több – de nem is kevesebb. Más kérdés, hogy a körülményekből adódóan ebből a „nem több”-nek van nagyobb jelentősége, és ez sokaknak igen fájdalmas lesz.
Ami elvitathatatlan a filmtől, hogy baromi jól néz ki. A hajók, a lények, a díszletek, a trükkök mind első osztályúak, még ha ez – tekintve, hogy nagy részüket az Alienből emelték át – nem is mindig a Prometheus érdeme. Aki viszont konkrétan a prequel-koncepció miatt ül be a moziba (és nyilván sokan vannak ilyenek), azoknak megnyugtatásul mondom, hogy minden szempontból abszolút hibátlanul, sőt, gyönyörűen kapcsolódik a film a bő 30 éves franchise-hoz, úgy, hogy tematikailag is rengeteget tesz hozzá. Nem mintha az Aliennek valaha is szüksége lett volna bármi magyarázatra akár a szörnyeket akár a „space jockey-t” illetően, de ez már nem is Alien, és itt van helye, értelme a háttér kibontásának. Ami pedig mindenki nagy kérdését illeti (van-e benne AZ, vagy nincs), direkt nem leszek olyan jófej/szemét (a helyes opció egyéni szájíz szerint áláhúzandó), hogy lelövöm. De: ha tippelsz, lefogadom, hogy helyes lesz a tipped.
Sajnos az igen nagy ambícióihoz képest a film messze nem elég intelligens. A forgatókönyv igyekszik megteremteni az eposzi keretet a cselekményben fokozatosan elszaporodó borzalmakhoz, de összerogy a saját súlya alatt – rögtön a két első jelenet teljesen funkciótlan, felesleges, akárcsak néhány karakter (élükön a látványosan megöregített Guy Pearce-szel) és sztoriszál. A motivációk zavarosak, a címbeli hajón uralkodó erőviszonyok nemkülönben. Sosem világos, ki a főnök, ki kiről és miről tud, az ezekkel kapcsolatos érdektelen fordulatok (családi reveláció) pedig holtsúlyként húzzák le a sztorit, miközben még lyukakat is ütnek bele, hadd süllyedjen gyorsabban. A szereplők közül csak a látszólag érzelemmentes Davidnek vannak dimenzió, aki ironikus módon egy android – mindenesetre Michael Fassbender el is lopja az egész show-t, Noomi Rapace ide, Charlize Theron és Idris Elba oda.
Scott mozija hol teremtésmagyarázó sci-fi akar lenni, a 2001 felé kacsintgató grandiózus témákkal, hol zsigerekig hatoló horror, az elődök felkavaró, földönkívüli orális erőszak motívumaival, de sosem sikerül igazán hatásosan kibontania egyiket sem, elegyítenie a kettőt pedig még kevésbé (a pusztán mutiba bedobott, aztán elfelejtett filozófiai kérdésekről már ne is beszéljünk). Nem érezni ugyanis az események súlyát: a rendezőt vagy végleg elhagyta minden atmoszférateremtő képessége, vagy „csak” a vágóolló áldozatául esett. Sok jó ötlet, sok potenciálisan nagyszerű jelenet a sietős kivitelezésbe fullad bele, amiben nem jut hely stílusnak és eleganciának (mint pl. az egyébként hátborzongató automata műtét). Értem, hogy a mai (nyári) közönséget már nem lehet olyan lassú feszültségteremtéssel, olyan sűrű atmoszférával traktálni, mint a régit, de mindennek ára van. Vagy legendát teremtesz, illetve élesztesz újra, vagy a rég felmért tömegigényt szolgálod ki. A Fox 100 millió dollárja az utóbbira ment, ami nem meglepő. Kérdés, hogy ez kinél mire lesz elég.
Majdnem pontosan 10 évvel ezelőtt mutatta be az HBO minden idők legjobb sorozatát, a The Wire-t. A Funny or Die nevű viccesoldal ennek örömére elképzelte, hogy hogyan nézne ki a széria musicalváltozata, és ebben a színészek közül többen is segítettek, konkrétan: Michael K. Williams (Omar), Andre Royo (Bubbles), Sonja Sohn (Kima) és Felicia Pearson (Snoop). A(z ál-)trailer élvezetéhez nem árt ismerni a sorozat világát és a szereplőket.
Nem tudom nem észrevenni, hogy mintha Zhang Yimou-val kicsit fordult volna a világ. A ’80-as, ’90-es években, még ha óvatosan és visszafogottan is, de oda- odamondogatott a totalitárius kínai kormánynak, mostanra viszont úgy tűnik, hogy inkább hajlong előtte. Mert nem lehet elmenni amellett, hogy a The Flowers of War (Jin líng shí san chai) egy arcátlanul nyilvánvaló propaganda. Igaz ugyan, hogy a hírhedt 1937-es nanjingi mészárlást, amelynek során a megszálló japán katonák kínai civilek tízezreit ölték és erőszakolták meg, nem lehet könnyű árnyaltan ábrázolni (vajon Pest mohácsi csata utáni felégetésének megfilmesítésében hány hős török katona, és hány gaz magyar lakos lenne?), de ki mástól várna el az ember ilyesmit, ha nem pont Zhangtól?
Az elkészülésekor rögtön minden idők legdrágább kínai filmjévé vált The Flowers of Warban (a költségvetés a 100 millió dollárt nyaldossa alulról) a japán katonák mind bestiális, primitív vadállatok, akik örömüket lelik abban, hogy fiatal szűzlányokat gyalázhatnak meg – vannak, akik ennél civilizáltabbnak, emberségesebbnek tűnnek először, de csak azért, hogy a többiekével azonos természetük csak még sokkolóbb legyen, amikor végül lehull róluk a lepel. És még ez a propaganda kisebbik része.
A nagyobbik az, hogy a kínai karakterek viszont (legyen szó diáklányokról, prostituáltakról vagy katonákról) kivétel nélkül mind tisztességes, kedves, ártatlan, jóravaló, sőt, hősies és önfeláldozó emberek – és ezen az egyoldalúságon már nehéz túllépni. (Bárhogy sietett is Christian Bale bizonygatni, hogy a film messze nem propaganda, és aki úgy gondolja, hogy igen, az valamit nagyon rosszul látott – kösz, Chris, de ígérem, nem erről a megjegyzésedről foglak megítélni a jövőben).
Mindez annyira zavaró (ahogy kínai katonák lassítva, hősi zenére kezdenek öngyilkos rohamba egy tank ellen, miközben a gyereknarrátor megrendült hangon az önfeláldozásukról regél, az valami döbbenetes mélypont), hogy amikor a The Flowers of War a legnagyobb hősnek egy amerikai karaktert tesz meg, az már kifejezetten frissnek, újdonságnak hat (ezt is megéltük). A sztori középpontjában ugyanis John Miller temetkezési vállalkozó (Bale) áll, aki Nanjingben ragad a mészárlás kezdetekor, és egy katolikus templomban húzza meg magát, egy pelyhedző állú papnövendék, rettegő diáklányok és harsány prostituáltak között. Kezdetben csak a pénz és a saját bőre érdekli, de idővel kénytelen rájönni, hogy a nők csak rá számíthatnak – és kénytelen eszerint cselekedni.
Szerencsére a filmnek rengeteg nagyszerű, hatásos aspektusa van, ami segít a nézőnek, hogy ne akadjon fenn végleg a propagandán. Zhang már sokszor demonstrált vizuális történetmesélő ereje egyike ezeknek, ahogy az ahhoz való érzéke is, hogy bármilyen műfajú filmben, bármilyen körülmények közt, bármikor gyönyörűen megragadja az embert, az érzést a cselekményben. Képes rá például, hogy egy olyan valószerűtlen, már-már abszurd jelenetet, amiben a halál torkában álló, és abba belépni készülő prostituáltak izgatottan, boldogan ünneplik nőiességüket, varázslatos eleganciával, méltósággal, szépséggel ruházzon fel.
A színészek fantasztikusak: Bale itteni alakítása pályafutása legjobbjai mellé tehető, a vágyai tárgyát alakító Ni Ni (első filmszerepében) valósággal ragyog, és nem csak a szépségtől, de még az ismeretlen gyerekszínészek is teljesen hitelesek. Ha mindehhez hozzávesszük a látványos, intenzív és meglepően véres háborús jeleneteket, a Miller pálfordulása mögötti motiváció túldramatizálás nélküli, ügyes fellebbentését, és a csendes, visszafogott, és éppen ezért katartikus befejezést, már majdnem könnyű megbocsátani a történelmi objektivizmus hiányát, azt a tévképzetet, hogy a háború az egyik félből csak a jót, a másik félből pedig csak a rosszat hozza ki. Mint grandiózus díszletek közt játszódó emberi dráma, a The Flowers of War működik – keserű íz csak azért marad a szánkban, mert érezzük, hogy ebből egy mestermű is lehetett volna, akár méltó a rendező korábbi klasszikusaihoz.
A The Raid a vihar előtti csend pillanatainak ábrázolásáért igazán jó. Mint egy szamurájfilmben, ahogy a harcosok kivont karddal, némán, mozdulatlanul állnak egymással szemben egy szélfútta réten. Vagy mint egy westernben, ahogy a párbajhősök izzadva néznek farkasszemet egy poros városka kihalt utcáján, kezüket a pisztolytáska fölött nyugtatva. A csontzúzásokat megelőző momentumokra itt szűk, sötét, kopott folyósokon, vigasztalan, lepukkant, rommá lőtt-vert-lakott lakásokban kerül sor, ami az említett toposzok, ha nem is eredeti, de tökéletes átmentése a harcművészeti filmek világába.
És valljuk be, látványos bunyójelenetet bárki tud rendezni, aki felkér egy ügyes koreográfust, de ahhoz, hogy a humán erő- és pofonforrások redukcióját élvezhető és értékelhető filmes kontextusba ágyazza, már nem mindenki képes (ld. Tony Jaa dügunalmas és szentimentális bullshitekkel összeragasztott rúgófesztiváljait). Gareth Evans előző filmje, a Merantau is ennek a kontextusnak a hiányától szenvedett, bármilyen bámulatosak voltak is az akciói. A The Raid már egy nagy lépés a jó irányba – nem tökéletes, nem a zsáner új alfája (bár majdnem), amiként sokan ünneplik, de így is az utóbbi évek legjobb csontőrlője.
A sztori pont olyan pofátlanul egyszerű, amilyennek lennie kell. Egy rendőrségi kommandó megszáll egy fegyveres bűnözőkkel és bujkáló gyilkosokkal teli épületet, amit egy kegyetlen gengszter ural. Mire rájönnek, hogy akciójukat hivatalosan nem hagyták jóvá, így hiába is várnak erősítésre, a ház kiutak nélküli halálcsapdává válik számukra: minden lakó rájuk vadászik.
Elindul a film, és mire hármat pisloghatnál, a szereplők már vagy húsz hullát kitermeltek a fegyvereikkel – Evansnak 10 percébe sem telik, hogy belecsapjon a lecsóba. És az első akciójelenet félelmetes erejű. Ahogy a kommandósok rájönnek, hogy megszállókból üldözöttekké váltak, a rendező ólomzáporokon, vérgejzíreken, falakon, plafonon, padlón keresztül menekíti őket szinte felfoghatatlanul őrült iramban. A The Raid elsőszámú problémája, hogy ennek a negyed órának a légzésgátló intenzitását később már nem tudja megfejelni.
Már csak azért sem, mert a játékidő előrehaladtával kényszerűen elhagyják a lőfegyvereket (amit mellesleg semmilyen dramaturgiai szükség nem indokol, csak az örökzöld „így írták meg a forgatókönyvet” érv, és a harcművészeti film címkéje), és azok nélkül egyszerűen kevésbé változatosak az összecsapások. Tény azonban, hogy a szereplők, a nézők nagy megelégedésére, lelkesen használnak mindenféle egyéb fegyvert, ami a kezükbe kerül, legyen az kard, bot vagy akár a fal – ha jól csinálják, azon is kenődik olyan szépen az agyvelő, mint a pisztolygolyón. (Roppant élvezetes egyébként a film fan-service jellege – ha valakinek a fejét már háromszor izomból hozzákúrták a falhoz, nyilván nincs rá szükség, hogy ezt még ötször megismételjék, de ha egyszer olyan rohadtul jó nézni…)
A The Raid másik problémája, hogy Evans nem elégedett meg a puszta zúzással, muszáj volt belevinnie valami pluszt. Ezért félúton kiderül, hogy az egyik kommandós és az egyik gengszter testvérek, ami akár egy nagyon izgalmas és érdekes drámai szállá is kinőhette volna magát, mondjuk John Woo ’80-as, ’90-es évekbeli hong kongi filmjeinek mintájára. De elnagyolt és felületes marad az egész, a személytelen, jellegtelen karakterekkel együtt, ami főleg akkor tűnik fel, amikor Evans erre akarja kifuttatni a filmvégi katarzist, és látványosan kudarcot vall vele. Vagy dolgozni kellett volna a sztori ezen aspektusán, vagy hagyni a fenébe az egészet – elvégre ezeknek a filmeknek úgysem ez a lényegük. (Miért, a Die Hardban pl. mi volt a dráma? Jófiú összezárva rosszfiúkkal, aztán hadd szóljon!)
Ezek a hiányosságok gátolják meg a The Raidet abban, hogy igazán nagy film legyen belőle, de a bántó túlzások, a felesleges szentimentalizmus és az erőltetett coolságok nélküli, képileg és zeneileg is csodálatosan megtámogatott küzdelmek brutalitása, nyersessége és viszonylagos realisztikussága így is gondoskodik a kellő élvezetről, és a kb. ötpercenkénti, geekboldogító „aztakurva!” jelenetekről. Az ég óvja Hollywoodot attól, hogy Evans egyszer írjon egy ilyen hirigjéhez egy igazán jó forgatókönyvet.
PS: Hogy a „Redemption” mi a búbánatra utal, arról fogalmam sincs.
Az Amerika Kapitány zenéjével kapcsolatban pont azt jegyeztem meg anno, hogy Silvestri 7 éve írta az utolsó zseniális score-ját (azt is egy pocsék filmhez, a Van Helsinghez) – a számláló pörög tovább, 2012-t írunk, 8 évnél tartunk, és Robert Zemeckis kedvenc zeneszerzője még mindig adós nekünk a következő nagy dobással. Pedig a Bosszúállók, grandiózus, faltól-falig szuperhősakcióként, erre tökéletesen alkalmasnak tűnt, ehhez egy ilyen kaliberű komponistának illett volna olyan zenét szereznie, amitől lerepül a fejünk. Ehelyett egy középszerű, mindenféle markáns identitás nélküli zenekari csörtét kaptunk, aminek avíttságát alkalmanként némi elektronika próbálja – hasztalanul – elfeledtetni a hallgatóval. A főtéma a második számban (Tunnel Chase) köszön be egy rövid időre, és később folyamatosan fel-felbukkan, hogy aztán az Assemble-ben, amikor a csapat összeáll a végső harcra, teljes pompájában bontakozzon ki – szerkezetileg a téma felhasználása rendben van, de tematikailag, dallamilag meglehetősen egyszerű, sőt, primitív. Olyannyira harsány és heroikus, hogy elmenne akár egy Superman-motívumnak is, pedig a Bosszúállók hősei annál azért komplikáltabbak, problémásabbak, összetettebbek. A korábbi filmek témáit – saját, ide-oda becsempészett Amerika Kapitány zenéjét leszámítva – teljesen elvetette Silvestri, pedig szép megoldás lett volna, ha kollégáinak munkáit legalább finoman, visszafogottan szerepelteti a háttérben. Különösen a Thor dallamai hiányoznak, nem csak azért, mert messze Doyle zenéje volt a legemlékezetesebb az előzmények közül, hanem azért is, mert a Bosszúállókban az ott felvezetett konfliktus eszkalálódik globális-univerzális szintre. Alig egy-két igazán figyelemreméltó momentum van az egész score-ban (leginkább a már említett Assemble-ben), vagyis inkább passzol a G.I. Joe – Szupercsapat – Amerika Kapitány háromszögbe, semmint a komponista emlékezetes munkái közé. Süllyesztőbe való.
Steve Jablonsky: Transformers 4 Battleship
Peter Berg rendező szerint Steve Jablsonky a legjobb kortárs filmzeneszerző. Ha igaza lenne, tőlem akár már holnap is szétrobbanhatna az egész kurva földgolyó. De tartsuk észben, hogy ez a kijelentés olyasvalakitől származik, aki a komponistától azt kérte, hogy egy MRI gép hangját dolgozza bele a score-ba, legyen az a Földet megtámadó idegenek zenei identitása. Persze ez legalább egy ötlet: kicsit ugyan olyan, mint amikor egy filmben egy inkognitóban lévő hülyének megkérdezik a nevét, erre gyorsan körülnéz, meglát egy márkafeliratot, és azt feleli, hogy Nescafé (Bergnek aznap volt MRI vizsgálata, hogy találkozott Jablsonkyval) – de legalább egy ötlet. Több úgysincs a Transformers filmekhez fel nem használt zenei mintákkal kitömött, masszív elektronikával, elektromos gitárral, idegtépő hangeffektekkel és szintetikusnak hangzó zenekarral dübörgő score-ban, sem az idegenek komor, dübörgő motívumában, sem a haditengerészet heroikus, dübörgő témájában, sem a sok egyéb dübörgő akcióban. És azt említettem már, hogy folyton kurvára dübörög a zene? Annyit azért el kell ismerni, hogy a tavalyi Transformers 3-mal ellentétben, ebben legalább vannak következetesen végigvitt motívumok, amik, noha se nem összetettek, se nem intelligensek, egész pofásan hangzanak, és akár alappillérei is lehetnének egy szórakoztató, faltól falig akciózenének. De hiába csendülnek ezek fel a film fontosabb pillanatai* alatt, a köztük lévő zenei ragasztóanyag unalmas, repetitív, érdektelen és teljesen fantáziátlan. Műanyagzene, nem mintha a Csatahajó többet érdemelt volna. *tegyünk úgy, mintha lennének olyanok
Marc Streitenfeld: The Grey
A Zimmer-istálló egyik viszonylag friss növendéke, Marc Streitenfeld (Robin Hood) esélyes rá, hogy idővel az említett istálló egyik méltán többet emlegetett komponistája legyen, már csak azért is, mert így, pályája elején járva is nyilvánvaló, hogy jóval intelligensebben, érzékenyebben végzi a munkáját, mint sok „durrbele, aztán majd lesz valami” módszerrel dolgozó kollégája (khm, Jablonsky, khm). És már csak azért is remélem, hogy ez így van, mert Streteinfeld munkáját legközelebb Ridley Scott Prometheusa alatt halljuk. De addig is, említést érdemel az év eddigi legférfiasabb filmjéhez, a Fehér pokolhoz írt score-ja. A vadonban, egy farkasfalka vadászterületére lezuhanó repülőgép túlélőinek megpróbáltatásiról szóló thriller több, mint aminek első pillantásra látszik: a rendező a horrorisztikus „állat marcangol embert” jelenetsorok hátterében egy egzisztencialista drámát villant fel, és Streitenfeld is a sztorinak erre az aspektusára gyúrta a zene javarészét. Hozzávéve ehhez a film roppant sötét, depresszív hangvételét, nem csoda, hogy egészen más megközelítést választott, mint pl. Jerry Goldsmith annak idején a hasonló témájú A vadon foglyaihoz. A vadregényes tájat grandeur hangjegyekbe öntő fenséges score helyett nyomott hangulatú, kényelmetlenül alacsony hangszínű, felzaklató effektekkel teli, minimalista zenét kapunk, ami az életükért-halálukért megharcoló karakterek lelkivilágára reflektál. A score-nak az ütősökkel felturbózott akciós-horroros momentumai nem is emelkednek ki a szürke átlagból, Streitenfeld akkor van elemében, amikor „lassú víz partot mos” habitussal közvetíti a szereplők érzelmi világát – mint a két első tételben (Writing the Letter, Suicide), és főleg, a legutolsóban (Into the Fray), ami gyönyörű visszafogottsággal, érzékenyen, erőteljesen, de heroizmus nélkül ábrázolja a főszereplő rezzenéstelen szembenézését a halállal. Ez a track ritka gyöngyszem: hangzásában majdnem minimalista, de tematikájában falrengetően grandiózus.
Nácik a Föld középpontjában! Nácik a Föld középpontjában! Hát, ez valahogy nem hangzik olyan frappánsan, mintamaz, de attól még a zséfilmgyáros Asylum Iron Sky-hype-ot meglovagoló filléres sci-fi-horror-akció izéje van annyira szórakoztató marhaság, mint amekkorát a címe ígér. Az persze már önmagában ironikus, hogy a hollywoodi szuperprodukciók körüli felhajtásokból ún. mockbusterekkel haszonkodó stúdió (a Transformers idejében kijöttek a saját óriásrobotos Transmorphersükkel, most meg épp a Universal perelte őket a Csatahajóra rímelő American Battleship miatt) ezúttal egy eleve – viszonylag – kisköltségvetésű, és még lényegesebb, hogy egy eleve a „szórakoztató szarfilm” kategóriában induló művet „utánoz le”.
Az Asylumról nyilván mindenkinek, aki látta már egy-két filmjüket, megvan a maga sarkos véleménye, legyen az akár a „hulladékgyár” akár a „low budget joy”, de érdemes legalább két szempontból összevetni őket a hollywoodi stúdiókkal. Egyrészt az Asylum ugyanúgy és ugyanolyan pofátlanul a lóvéra utazik, mint azok, másrészt viszont alighanem tisztában vannak vele, hogy szemetet gyártanak, míg nagytestvéreik meg vannak győződve róla, hogy aranyat szarnak. Ettől függetlenül én inkább a „hulladékgyáros” véleményen lévő táborba tartozom, mert egy filléres, a legalapvetőbb igényességet is mellőző ócskaság legfeljebb akkor tud élvezetes lenni, ha jó adag humorral és iróniával viszonyul magához – ez pedig figyelemreméltóan sokszor nem sikerül az Asylumnak.
Eleinte úgy tűnik, hogy a Nazis at the Center of the Earth is hasonló problémákkal küszködik, bár ehhez a kéretlen „komolysághoz” legalább kezdetektől fogva kicsit magasabb produkciós minőséget társít, mint társai. Pl. van egy-két legalább félig-meddig tűrhető színésze (Jake Busey, Dominique Swain), a gore effektek (arcletépés) meglepően hatásosak, és még a nagyobb trükköknél (náci repülő csészealj, totálképek a Föld „középpontjáról” – ami amúgy uszkvekábé 100 méterrel a felszín alatt van; ha Verne ezt tudta volna…) sem lóg ki annyira pofátlanul a lóláb. A film a maga kis egyszerű sztorijával (egy sarkköri kutatócsapat rábukkan a jégtakaró alatt egy Dr. Mengele vezette nácibirodalomra, ami a világ leigázását tervezi), bájosan naiv fordulataival (Hogy a szőke, kékszemű Jake Busey el fogja árulni társait a náciknak? Neeeem hiszem…) elevickél így egy óráig, legfeljebb mérsékelten szórakoztatva, aggodalmas módon kacsintgatva a tortúrpornó felé, az unalomba fulladás állandó veszélyének kitéve.
Aztán megtörténik AZ, és innentől SPOILERES a cikk – mert anélkül a spoiler nélkül nem lehet érdemben beszélni a filmről, viszont ha akarsz egy frankó meglepetést magadnak, ne olvass tovább (és még az imdb-s adatlapot is kerüld el). AZ: a foglyul ejtett tudósok nem mindig készséges segítségével (egy magzat kiszivattyúzása a terhes nőből) Dr. Mengele életre kelti a nagy, bajszos Adolfot, aki a következő fél órát egy géppuskakezű, gömbsisakos robottestben szónokolja, vicsorogja, ripacskodja, ugrálja és lövöldözi végig, egy óriási, horogkeresztes repülő csészealj fedélzetén. Most őszintén: mi mást akarhatsz még?
A Nazis at the Center of the Earth, avagy "A nácik már a Föld középpontjában vannak", egy csapásra totális hangulatváltozáson megy át, a kegyetlen mengelés horrorból egy robothitleres akciócamp lesz, és most hogy belegondolok, ez messze a legcoolabb mondat, amit jó ideje leírhattam. Egyrészt kár, hogy minderre majdnem egy órát kell várni, másrészt viszont nem biztos, hogy ilyen jól működött volna a fordulat akkor is, ha korán ellövik – kicsivel a finálé előtt már nem számít rá a néző, hogy az egész film fejre áll. (Szinte látom magam előtt, ahogy az alkotók szétröhögik magukat.) Mindenesetre az emberi civilizáció ismét gazdagabb lett egy magvas szállóigével, amit csak itt, csak most és csak Önöknek lehetett elsütni: „Come on you bubble-headed zombie nazi son of a bitch!”
Az Évszakokat olvasva először kapott el az érzés, hogy Stan Sakai mintha rutinból dolgozott volna. A 11. kötet (hasonlóan az előzőhöz, az Élet és halál között-höz) az átlagnál inkonzisztensebb etapja a sorozatnak, sok benne a rövid, konkrétan semmihez nem kapcsolódó történet - és sok benne az olyan, amilyenhez hasonlóval már nem egyszer találkoztunk az Usagi Yojimbo előző köteteit lapozgatva. Ha a „nyúlszamuráj” rajongójaként valami újat, grandiózusat, jelentőségteljeset keresel, nem itt fogod megtalálni – ha pedig új olvasóként végre-valahára megismerkednél Usagi kalandjaival (ez nagyon derék dolog, adj magadnak egy pacsit), az említett előző kötet jobb belépési pont ennél.
Szerencsére Stan Sakairól beszélünk, aki, legyen szó akár akcióról, horrorról, drámáról vagy moralitástörténetről, olyan könnyen és szépen, olyan gördülékenyen és természetesen mesél, hogy arra szavak nincsenek – vagyis még a rutinszagú történetei is felmossák a padlót az amerikai képregények többségével (meg valószínűleg a japánokéval is).
Az Ígéret a hóban utolsóoldalas csattanója például már félúton is messze nyilvánvaló, de a sztori megkapó érzelmi világa így is magával rántja az olvasót, és holmi kis meglepetésnél úgyis sokkal fontosabb ez a fajta átélés. Mint az a panel, amin Usagi félholtan vonszolja maga után a hóban a haldokló apa testét, miután ígéretet tett a lányának, hogy hazajuttatja.
Sakai zsenije részben abban áll, hogy gyermeki egyszerűséggel és őszinteséggel, röviden, hatásosan mondja ki, és ábrázolja az érzelmeket, még akkor is, amikor más írók-rajzolók megijednének azok túl egyértelmű, túl erős mivoltától, és sallangokkal vennék körbe, elnyújtanák vagy képi megoldásokkal „kódolnák”. Avagy amikor egy felnőtt ragadtatja magát túl nyíltan, túl emocionális megnyilvánulásra, az könnyen giccsessé, kínossá válhat – de ha egy gyerek teszi ugyanazt, az elbűvölő, és mindenki olvadozik. Ezt tudja Sakai: gyerekké tud válni, és gyerekké tudja változtatni az olvasóját is, miközben azonban nem hátrál meg a felnőttes, érett témák elől.
Az egyéb „független” sztorik mellett (A pók türelmében egy harcos földművessé válik, hogy ily módon rejtőzködve várhassa ki az ura gyilkosa feletti bosszújának pillanatát, a Visszatérés az Adacsi-síkságra pedig elmeséli, hogyan szerezte Usagi a szeme fölötti sebhelyet) az Évszakok leginkább azzal van elfoglalva, hogy a későbbi történeteket vezeti fel. Több egymástól különálló szál is indul, több új, később visszatérő karakter is bemutatkozik, és visszatér sok régi, mint Gen, Csizu és Tomoe. Sakai láthatóan valami grandiózusra készül, valamilyen Sárkányüvöltés összeesküvés szintű eposzi csinnadrattára, amibe remélhetőleg összeránt egy rakás karaktert és sztoriszálat, hogy Usagi életének krónikáját egy újabb csúcspontjára juttassa.
De ha nem, az sem tragédia. Ha az Évszakok nem is olyan erőteljes, mint a korábbi kötetek, akkor is szívesen elolvasnék még száz ilyet is.
Bari Máriusz első könyve egyszerre botránkoztat meg és húz be, tripla hurkos körmondatai nem eresztenek, egyszerre kötik le agyad mindkét féltekéjét. Mert a huzalozáson van a hangsúly, nem azon, hogy mennyit látsz és értesz meg elsőre, másodjára; csak olvasol tovább, mert megmozgat, folyamatosan termeli a neurotranszmittereket, olyan mintha rákötöttek volna a cyberspacere és a Futurama összesre, egyszerre, a végén meg azt képzeled mindent tudsz pedig csak akkor kezdődött a folyamat.
William Gibson elmondja, hogy szövegeiben azért nincsenek lábjegyzetek, mert az olvasónak meg kell adni a lehetőséget, hogy eldöntse, utána néz a dolognak vagy sem. Semmiképp sem szabad kizökkenteni. A Damage Report hemzseg a metában, akárcsak bámely cyberpunk, a különbség csak annyi, hogy Damage a jelenről ír, karcolgatja a közeli jövőt, de ha akarna sem tudna túlságosan elrugaszkodni. A mi szánk még így is tátva marad.
Az inkonzisztens szöveg egyre inkább értelmet nyer, beengedést nyújt a darknet sötét bugyraiba, elrepít a nootropikumon élő egyetemisták világába, a cyberpunk higanygőzös, neonfényes, örökkönesős milliőjébe. Máriusz sokszor csak meglebegteti a poligonokat, de a pixelekig nekünk kell lejutnunk. Lábjegyzetben, rétegeltségben burjánzó verse azonban nem fikció, ezért nem is áll rá a gibsoni szabály. Rájössz, hogy még így is hiányzik valami, és magadtól kezdesz el kutatni a youtube-on, hírlevelekre iratkozol fel, twitterkontót (via @angelday) csinálsz. Mert az internetek körül forog a világ, a Google megaloposzai fénylenek fel, ha megnyitom a Chromeot, az Apple cloudja fedi el a csillagokat.
Az agykontroll, brainsync és bitcoin után a cyberpunk világában süvítünk 600 csomóval, minden fontosabb fordulópontnál bevonva a vitorlákat, alaposabb vizsgálat reményében. A kutatás azonban, mint azt fentebb is említettem csak itt kezdődik. Irodalmi iránymutatáson kívül a cyberpunk zene és filmművészetében is elkalandozunk, linkekkel megtüzdelve habzsoljuk az újat vagy kacsintunk össze egy félmosoly kíséretében.
Zárásként a közösségi hálóépítés iskolájába kukkantunk be, egy kényszerbeteg alaposságával felfestett rémálom ez, jövünk rá, miközben kitekintünk a Facebook és a Twitter hálózataira is. Damage még pontokba szedve, kacagva dörgöli orrunk alá igenis mély mondanivalóját, mi még fel sem ocsúdtunk és már be is logoltunk egy hosszú utazásra, ami bár kínkeserves görnyedésekbe fog torkollani, de megéri majd, mert nincs olyan, hogy too much information. Ha neked van, dobhatsz két harmincoldalúval.
Nácik a Holdon! Nácik a Holdon! Amikor 2018-ban az Egyesült Államok meg nem nevezett (de Sarah Palin-re nem véletlenül hasonlító) elnöke úgy dönt, hogy kampányígéretéhez híven (Black to the Moon, értik, ugye?) egy űrhajót indít a Holdra. Az újraválasztás mellett azonban az elnököt (illetve őt nem is, de védelmi miniszterét annál inkább) rendkívüli módon érdekli a Holdon található Hélium 3, amellyel örökre függetlenné válhatnának a világ kőolajától. Ám a kiválasztott űrhajós, James Washington (Christopher Kirby, akire halványan még emlékezni is lehet a Mátrixból) csak egy modell, így nem sok esélye van, amikor szembetalálja magát a Hold túloldalán fészkelő nácikkal, akiket Udo Kier vezet... ugye, hogy ez úgy hangzik, mint egy tisztességes blockbuster? Miért, a Csatahajónak mélyebb merülése volt? (muhaha)
Szögezzünk le valamit rögtön a legelején: Timo Vuorensola és nemzetközi csapata olyasmit hozott össze hat-hét év alatt, amit Hollywood hat-hét hónap alatt - nagyságrendekkel nagyobb büdzsével és kevesebb szívvel, leginkább egyetlen egy okból: hogy konténernyi pénzt keressenek vele. A Star Wreckkel ismertté vált csapatnak azonban volt egy szenzációs ötlete (ld. Nácik a Holdon!) és ahelyett hogy tovább álmodoztak volna inkább megcsinálták: világszerte több százan "fektettek be" akár csak 10-20 dollárt a filmbe. Miután hosszú évek munkájával összeállt a stáb, elkezdtek forgatni, majd idén a Berlini Filmfesztiválon be is mutatták a kész filmet. Ez így leírva borzasztóan egyszerűnek tűnik, de (és most Árpa Attilára pillantok) nem az, sőt. Nagyon törékeny egy ilyen finanszírozási modell és nem is működik minden esetben. A Holdnácikat ugyanis akkor is látni akarjuk, ha egy rakat trágya az egész.
Nos, aki siet annak gyorsan elárulom, nem, nem egy rakat trágya az egész. Ha azt vesszük, hogy egy rakás finn srác kitalálja, hogy inváziós sci-fit forgat, akkor zseniális, kiváló, brilliáns. Ha mondjuk odatesszük a "Társasjáték á la 200 Millió Dollár", akarom mondani Csatahajó mellé - nos, nem a hollywoodi játékos nyerne. Megmondom miért: ha a Csatahajót úgy csinálják meg annak idején, hogy "Nézzétek. Egy kockás-papíros játékból csinálunk filmet. Vicces lesz, és nem lesz benne felesleges melodráma, mert tudjuk hogy röhej az egész." akkor a Csatahajó nyerne toronymagasan. Ami ugyanis nem jó az Iron Skyban (és direkt, empátiából használom a "nem jó" szókapcsolatot a "szar" helyett) az pusztán a mesterségbeli tapasztalat és rutin hiánya - forgatókönyvírói poszton.
Mert a látvány az nagyon ott van. Nem véletlenül izzadtak bele Észak Európa szerverparkjai, tényleg csodás. A látványtervek, a ruhák, a kész modellek, minden olyan, mintha valamelyik nagy hollywoodi produkcióhoz készült volna. Clive Owennek nem jutott hely, de Götz Otto elég jól pótolja Josh Brolin-t. Julia Dietze szép. Tilo Prückner a Tatort-veterán vicces mint öreg náci tudós. Stephanie Paul is elég meggyőző, de Tina Fey jobb volt - olyan színészek és alakítások, amelyek tökéletesen elférnek sőt kötelezőek egy ilyesfajta filmben. Sajnos Udo bácsi nagyon keveset szerepel - az a kevés nagyon jó, mégis fájóan hiányzik.
Mert a könyv az eltelt idő ellenére nem lett jobb. Sőt. Az Iron Sky története olyan, mint a Barbarossa hadművelet: az első két felvonás dinamikus, zseniális - a harmadik menekülés - akarom mondani, "rugalmas elszakadás" nyugat felé. Ha nem gondolta volna azt magáról a könyv úgy a felénél, hogy "de jó vagyok, talán még mondanivalóm is lehet!" akkor maradéktalanul szórakoztatott volna. De az űrcsaták súlytalanná váltak, mert a háttérben mintha fontosabb dolgok történnének - persze nem történnek. A gyönyörű CGI jelenetsorok szó szerint lógnak a levegőben. Félreértés ne essék: nem kérek számon aprólékosan kidolgozott karaktereket (amennyire kellett, ki voltak) vagy bármi nagyívűt, sőt. Azt a keveset akarom, amit az előzetes mutatott.
Mindezek mellett az Iron Sky rendkívül szórakoztató: megidéz A bukástól kezdve a Dr. Strangeloveon át a Star Warsig sok mindent, vannak benne nagyon jó jelenetek, egy nagyon pici villantás, légi harc New York felett, nácik, Hold... na. Nem kell szerintem sokáig győzködnöm senkit hogy nézze meg. Ha minden elvárásunktól megszabadulunk - ami nehéz, tudom - mégiscsak Nácik a Holdon! Nácik a Holdon!
Az MIB franchise egyik állandó poénforrása, hogy egy rakás hírességről kiderül benne, hogy valójában itt élő földönkívüli – de amikor a harmadik felvonásban felbukkan Andy Warhol, akinél nyilvánvalóbb és egyértelműbb, nameg unalmasabb idegenes viccet el sem lehetne sütni, lemondó sóhajtással konstatálom magamban, hogy ez a sorozat tényleg végleg kifáradt. Egy perccel később pedig röhögve veszem tudomásul, hogy épp ellenkezőleg, visszataláltak benne az első rész frissességéhez, ötletességéhez és éles, szatirikus komikumához a minden szempontból csalódásnak bizonyult második film után. Mert a warholos jelenet a film egyik csúcspontja, és bizonyíték arra, hogy Barry Sonnenfeld MIB-jében még mindig van kraft.
Hogy ez mennyire segíti a sikerességét egy olyan produkciónak, ami egy tetszhalott franchise-ból próbál sikert kovácsolni 10 év után (az showbizben egy örökkévalóság és még egy kicsi), és ami egyes hírek szerint a marketinget nem számítva úgy 250 millióba került (ha ez igaz, akkor minden idők 5 legdrágább filmje közt van), szóval amin bazinagy betűkkel az áll, hogy „totál bukás”, amiatt aggódjanak a Sony fejesei. A forgatási komplikációk és csúszások miatt megugrott költségvetés egyébként azért is elképesztő, mert a Men in Black 3 egyáltalán nem minősül nagy nyári látványfilmnek, ilyen szempontból bármelyik idei blockbuster(jelölt) egyetlen jelenete megeszi reggelire az egészet. De részben pont ettől olyan szórakoztató.
Robbanások, üldözések, tűzpárbajok és CGI-orgia helyett a film a két karakter, J (Will Smith) és K (Tommy Lee Jones, illetve Josh Brolin) kapcsolatára koncentrál, és arra, hogy ha már a forgatás közben toldozott-foldozott, sőt, egyenesen akkor írt forgatókönyv kissé csapongó, esetleges, és mintha folyton szét akarna esni, legalább állandóan záporozzanak benne a poénok, hogy összetartsák. Szerencsére ezek a poénok tényleg jók, nagyokat lehet röhögni a dialógusokon, a konkrét beszólásokon éppúgy, mint a félvállról odavetett hülyeségeken („A kakaó csökkenti az időtörés okozta tüneteket.”), és a nonverbális humort is csúcsra járatják néhány egészen bizarr jelenetben, amik adnak egy gonosz csavart a tipikus rendőrfilmes toposzokhoz (éttermi lövöldözés, tekepályás kihallgatás).
A tekintélyes plot hole-okon szellőző időutazásos hercehurca (J-nek vissza kell mennie 1969-be, hogy megakadályozza K halálát, és megmentse a Földet egy idegen inváziótól) szerencsére nem csak egy ürügy a már unalomig ismert, és itt legalább mértéktartóan és kreatívan elsütögetett „man out of time” poénokhoz, hanem hozzátesznek vele valamit a karakterek viszonyához, és lopnak egy kis szívet a történetbe. És ha már itt tartunk, ennek a koncepciónak a legnagyobb nyertese Josh Brolin, aki a fiatal (29 éves!) K szerepében szenzációsan alakítja Tommy Lee Jonest, finom humorral mímelve tekintetét, mimikáját és beszédstílusát („Ok.”). Maga Jones rutinból hozza a figurát (neki ehhez a melankolikus, unott ábrázathoz valószínűleg elég, ha kihagyja a reggeli kávéját), Smith meggyőzően szájal, de a mellékszereplőknél már vegyesebb a kép. Michael Stuhlbarg jó a jövőbelátó Griffinként, Bill Hader szenzációs Andy Warhol, viszont Jemaine Clement unalmas főgonosz, szegény Emma Thompsont meg csak azért szerződtették le, hogy egy kínos jelenetben fiktív nyelven ripacskodjon.
Ha a költségvetés-látvány arányt nézzük, akkor a Men in Black 3 valószínűleg minden idők egyik legrosszabb filmje. Szerencsére a moziban ülve marhára nem érdekel senkit, hogy mennyibe került valami, amíg szórakoztat, és ez pont azt teszi, még hibái ellenére is, még ha kicsit el is fárad a végére. Könnyed nyári filmecske a jobbik, ha nem is az emlékezetes fajtából.
PS: a szinkron borzalmas, aki teheti, eredeti nyelven nézze.
Szeretem, ha egy könyv már az alapötletével megfog, mert egész egyszerűen annyi érdekes könyv, képregény és tucat más médiumban elmesélt történet szerepel a listámon, hogy egyre nehezebbnek érzem türelmesen időt adni a nehezebben induló alkotásoknak, kivéve, ha nagyon bízok a szerző(k)ben. Ez persze közös élménye minden jóravaló geeknek, sőt minden olyan internet-használónak, akinek van legalább 1 db érdeklődési köre. A probléma csak az, hogy az ötletes indulást sokszor a fantasztikus könyvek tág műfaji határai között is csak nyögve-nyelősen navigálni képes, klisés kivitelezés követi.
A Zoo City szerencsére azon regények közé tartozik, melynek nem ver át a hátsó borítón található összefoglalója, se nem éled fel hiába az első pár fejezet után az olvasói remény: ha a felütés beindítja a fantáziád, akkor az egészet kajálni fogod.
A könyv az alternatív valóságban a komoly bűnt elkövetett emberek mellé megmagyarázhatatlan oknál fogva egy állat szegődik, melytől a nagyobb fizikai távolság elviselhetetlen fájdalmat okoz, esetleges elpusztulása pedig a tulajdonos néhány percen belüli gyors lefolyású és elkerülhetetlen halálával jár. Az állatok azonban a sok kényelmetlenség mellett - képzeld el, milyen lehet mondjuk egy tarajos sünnel vagy egy tarantulával a kocsidban (dzsekidben) mászkálni egész nap, akit még etetned is kell! - egy különleges képességgel, "shavival" is felruházzák a vétkest, akik gyakran ebből próbálnak megélni valahogyan.
Az állatosodás ugyanis a komoly bűnök miatt társadalmi kirekesztéssel is jár történetünk színhelyén, Dél-Afrikában (a Föld más-más vidékein különféle módon reagálnak rá a népek), és mivel rejtegetni csak ideig-óráig lehet őket, a megbélyegzettek gyorsan a társadalom peremére sodródnak ebben az amúgy sem túlságosan gazdag és biztonságos országban.
Hősünk állata egy lajhár - nem a legpraktikusabb méret... -, shavija pedig az elveszett tárgyak megtalálása. Ez a képesség persze ideális egy jó kis szövevényes, nyomozós történethez, mely jó pár meglepő szituációt tartogat. Ilyet azonban olvastunk már sokat, a könyv sokkal inkább köszönheti sikerét és egzotikumát johannesburgi helyszínének: az USA nagyvárosainak gangsta rap-jét vagy a legújabb New York-i menőzős szlenget mindenki vágja, aki amcsi sorozatokat vagy filmeket néz, Dél-Afrikáról ellenben sokkal ritkábban hallunk (én konkrétan csak egy filmre, a Tsotsi-ra tudok visszaemlékezni).
A Zoo City legnagyobb erénye azonban számomra mégis az, hogy elbaszott poszt-posztmodern világunkban, a kötelező műfajkeverés és az ötlettelenség korszakában olyan merészen és lazán képes saját hangján megszólalni, hogy azt egészen felüdítő volt olvasni. A fantasztikus történet-alap és a detektívregényeket idéző nyomozós-rendőröket kerülgetős cselekményváz gyönyörűen összeáll a dél-afrikai országok valóságára rámutatni kívánó, már-már tényfeltáró hangulatú epizódokkal, nem sértő a személyes és országok feletti felelősség kérdését feszegető moralizálás sem, és működik a szerelmi (vagy inkább magánéleti) szál is, mert végre tényleg életszagú.
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, nagyon megnyerő volt számomra az a nehezen meghatározható hangulat, ami azzal jár, mikor az író mindent csak közelről mutat meg, de mégis úgy érezzük, mintha felsejlene az egész kép és összeállna valamilyen általános érvényű mögöttes tartalom, ami a maga valójában mérete, banalitása miatt vagy más okból nem elmondható. Számomra William Gibson ennek a módszernek a mestere, a címlapon a tőle vett idézet méltatja a Zoo City-t. És ezúttal a keserű szájíz elmarad, nem csak írók mutyiznak: Lauren Beukes stílusérzéke tényleg kiváló, és ez még csak a második könyve. Érdemes figyelni rá.
Hollywood lassan elhiteti velem, hogy a legfejlettebb földönkívüli civilizációk invázióitól sincs semmi félnivalónk. Ha a kardcsörtetve érkező idegenek csúcsfegyvere egy tüzelés előtt egy percig töltődő járóágyú, ami cirka 3 km/h-s sebességgel rohanja le a tehetetlen ellenséget (Csata: Los Angelesben), vagy, mint ez esetben, egy hajó, ami mozdulatlanul lebeg a víz fölött, türelmesen várva, hogy a meghódítandó, alsóbbrendű faj primitív fegyverei atomjaira lőjék, még a Magyar Honvédség is hazazavarja őket két kávé között. Különben a szenzációsan mulatságos 25 milliós nyitóhétvégét produkáló Csatahajó (büdzsé: szerény 209 millió) pont olyan, amilyenre mindenki számított, nem véletlenül ráncoltuk a homlokunkat anno a filmnek már a legelső hírére is. A vége felé, amikor a második világháborús veteránok lassított menetelésben érkeznek, hogy megmentsék a napot, egy pillanatra felcsillant a remény, hogy ez most irónia, és lesz valami értékelhető a dögunalmasan induló (nincs annál rosszabb, mint amikor egy karakterek nélküli látványfilm fél órát tölt karakterépítéssel), és később is dögunalmas maradó, csak mellette még kurva hangossá is váló csinnadrattában, de persze én voltam naiv. És mégis mennyit fizettek Rihannának azért, hogy kb. háromszor elsüssön egy fegyvert, és néha elkiáltsa magát, hogy „Mi a franc ez?” és „Vigyázz!”? És ha már itt tartunk, mit látnak a stúdiófejesek és producerek ebben a színtelen-szagtalan-sótlan Taylor Kitsch-ben?
A diktátor
Sacha Baron Cohen még mindig teljesen hülye, és szerencsére semmiféle jel nem mutat arra, hogy ez megváltozna. A Borat és a Bruno után harmadszor dobják el közösen az agyukat Larry Charles rendezővel – ezúttal látszólag a világ diktátorainak mutatnak be, valójában kapja a seggberúgásokat a szabad világ, a demokrata szemlélet meg a fene nagy politikai korrektség, de még egy sor hollywoodi sztár is. Amiben az említett korábbi filmektől eltér A diktátor, az az, hogy ezúttal nem csak lazán összefüggő szkeccsek sorozatát kapjuk, hanem egy normálisan kimunkált sztorit, amiben van mindenféle kellék, árulástól, merényleten és könnyfakasztó (haha) nagymonológon át a szerelmi szálig (nem kell persze nagy dolgokra gondolni, a cselekmény egy átlag hollywoodi komédia komplikáltságával bír). Amiben nem tér el tőlük, az az, hogy a főszereplő mindenre és mindenkire tekintet nélkül ontja magából a rasszista, soviniszta, szexista, és még mindenféle –ista (kivéve feminista és pacifista) poénjait. Aki a korábbiakon tudott röhögni, az ezen is fog. És végre Megan Fox is olyan szerepet kapott, amiben igazán önmaga lehet (höhö).
A fekete ruhás nő
Susan Hill regényének második adaptációja ugyan messze nem tökéletes, mégis jó látni, hogy az oldschool, hangulatra gyúró horrorokra is van még kereslet a tinikaszabolások és tortúrpornók korában. A bosszúszomjas kísértet által egy mocsár közepére épült, isten háta mögötti házban riogatott fiatal ügyvéd története bő egy óráig két véglet közt ingadozik: hol gyönyörűen borongós, brites képekkel teli, vágható atmoszférájú hátborzongatás, hol olcsó, gagyi ijesztgetések unalmas tárháza. Dainel Radcliff pedig nem volt jó választás: vannak meggyőző pillanatai, de vannak nagyon rosszak is, és egyszerűen nem hiteles a szerepben – bár lehet, hogy csak én nem tudok elvonatkoztatni a harry potteres imázsától. Meg még az is lehet, hogy Ciarán Hinds nem véletlenül mossa le arcizmának egyetlen rándulásával a vászonról, mint kutyaszart slag a járdáról. De a változtatások, amiket az alkotók eszközöltek a filmben a könyvhöz és a ’89-es adaptációhoz képest is, végül kifizetődnek. Az utolsó fél óra úgy intenzív és félelmetes, hogy nincs benne egy csepp vér sem, és egy pillanatra sem vetkőzi le hűvös, stílusos, brit eleganciáját – a finálé pedig csodálatos, annak ellenére, hogy kicsit sem hat meglepetésként. 2014-ben jön a folytatás. Nem bánom.
A holló
Namost, őszintén, kit érdekel a Csatahajó? Tudtuk, hogy szar lesz, és igazunk volt. De A holló… egy sötét, véres, XIX. századi thriller, amiben Edgar Allan Poe egy brutális sorozatgyilkost üldöz a rendőrség segítségével... ez egy rohadt jó koncepció, ebben volt spiritusz. És részleteiben nem is okoz csalódást a film. Vannak remek jelenetei (a klasszikus zártszobás rejtélyt prezentáló felütés remek), van hatásos atmoszférája, akad benne néhány remek alakítás (Luke Evans nagyszerű a tekintélyes, kimért és precíz detektív szerepében), és nem spórolnak a művérrel sem. De az egész olyan felháborítóan gyatrán, unalmasan és ostobán van megírva, hogy James McTeigue rendezőnek esélye sincs megbocsátást nyernie a V mint vérbosszú után elkövetett atrocitásaiért (Invázió, Ninja Assassin). A holló félúton darabjaira hullik, és sosem képes összeszedni magát – kár érte. És muszáj vesztegetnem pár szót John Cusackra is: a játékidő nagyobbik részében hozza azt a színvonalat, amit elvárunk tőle, amikor azonban nem, akkor Nicolas Cage-et megszégyenítő otromba ripacskodást művel. Poe hagyatéka többet érdemelt volna.
Kopasz osztag
Gyanítom, valami ilyesmi akart lenni két évvel ezelőtt a The Other Guys, ami végül pont annyira sikerült viccesre és frappánsra, mint a magyar címe (Pancser Police). Ahol az kudarcot vallott, a Kopasz osztag diadalmaskodik: a ’80-as évekbeli tévésorozat egészestés adaptációjában Jonah Hill és Channing Tatum valószerűtlen párosa bénázza végig a játékidőt, ahogy zöldfülű zsarukként, magukat gimiseknek álcázva épülnek be egy középiskola diákjai közé, hogy leleplezzék egy új drog terjesztőit . A rendezőpáros előző – és első – filmje a Derült égből fasírt című animációs poénzuhatag volt, és nagyjából hasonló intenzitással tesztelik a rekeszizmokat most is. Látszik, hogy ők és az írók is tisztában vannak a zsarus buddy movie-k jellegzetességeivel, kliséivel, és nem esik nehezükre kifigurázni őket, legyen szó akár egy autósüldözésről („biztos voltam benne, hogy felrobban”), akár a tökös-merev (avagy cool-nerd) párosítás derűs megcsavarásáról. Még az eredeti 21 Jump Street színészeinek (köztük Johnny Depp) cameója is jól sül el.
A Mexican Stand-off ezúttal nem képregényes témával tér vissza, hanem egy a legutóbbi, XIX. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon rögtön négy nagyon izgalmas címmel előrukkoló új könyvkiadó, az Ad Astra színrelépésének apropóján. Mindegyik könyvről jelenik meg kritika a Geekzen, az első már el is startolt Rusznyák kollégának köszönhetően. Lássuk akkor mi is várható a főleg tudományos fantasztikumra és fantasyre összpontosító friss és ropogós kiadó házatájáról...
- Bemutatkoznál röviden, hiszen tulajdonképpen te vagy a kiadó arca, de legalábbis talán a legismertebb tagja?
- Kleinheincz Csilla vagyok (a neten Hanna néven is ismert), író, fordító, szerkesztő. Két regényem (Város két fül között, Ólomerdő) jelent meg és novelláim önálló kötetben és magazinokban, hazai és külföldi antológiákban. Tizennégy éve foglalkozom fantasy és sci-fi regények, szerepjáték szabálykönyvek fordításával, öt évig voltam a Delta Vision kiadó szerkesztője (egy időben főszerkesztője), majd a gyesről az Ad Astra kiadóhoz kerültem, ahol a kollégáimmal együtt azt a szép és kihívást jelentő feladatot kaptuk, hogy építsünk fel egy új, kortárs és friss fantasztikus művekre koncentráló kiadót.
- Kinek vagy kiknek az ötlete volt, hogy belevágjatok a könyvkiadásba egy egyébként is eléggé sokszereplős magyar könyvpiacon? Kikből áll a kiadó mögötti csapat? A könyveiteket átlapozva több ismerős név is felbukkant a hazai sikeres írók, fordítók közül, beleértve a tiédet is...
- Az Ad Astra indulása egy kiadói tündérmese, gazdag és sci-fi rajongó királyfival, három bölcs segítőtárssal meg persze a szerkesztőlánykával, aki megkapta az álomállást. A kiadóban jelenleg hárman dolgozunk: Bakos Péter ügyvezető, Sánta Kira kreatív menedzser és én, de a háttércsapat természetesen ennél jóval nagyobb, a grafikusaink, fordítóink nevével már korábban is találkozni lehetett a könyvkiadásban. Kiemelném közülük Csigás Gábort, akinek a logót és a sorozattervünket köszönhetjük és remek fordítóinkat: Juhász Viktort, Körmendi Ágnest, Horváth Norbertet és Tamás Gábort, akik mind elismertek a szakmában.
- A kiadónak választott név magáért beszél, de mégis, mi a legfőbb iránycsapás, melyen el terveztek indulni? Van-e választott zsáner vagy profil, amit esetleg hangsúlyosabban szeretnétek képviselni?
- Szeretnénk elsősorban a sci-fire koncentrálni, és a fantasy-n belül is elsősorban az itthon megszokott, epikus, dark és paranormál alzsánerektől eltérő témákat bemutatni. Előnyben részesítjük a friss, önálló műveket a klasszikusokkal és a hosszú regényfolyamokkal szemben, de mindenképpen azt tartjuk szem előtt, hogy bármit adjunk is ki, az legyen akár stílusában, akár témájában vagy szemléletében új és egyedi.
- Hogyan választjátok ki a publikálásra szánt címeket, személyes kedvenceket emeltek ki vagy nagyobb súlyt fektettek a könyvek külföldi megítélésére, népszerűségére, ami nyilván az itthoni siker valószínűségét is növeli?
- Korábbi tapasztalataim alapján és a magyar könyvpiacot ismerve a külföldi siker vagy nemzetközi ismertség egyáltalán nem jelent garanciát a hazai befutásra – kivételek persze akadnak, és egy-egy mozifilm mindig lendít az alapjául szolgáló regény fogyásán. Természetesen szempont, hogy a kiszemelt könyv kapott-e díjat, mit és milyen hangnemben írnak róla az általunk elismert, elsősorban szakmai lapok és írótársak, ugyanakkor kevésbé ismert, érdekesnek és ígéretesnek tűnő könyvekből is talicskányit olvasunk el évente, hogy aztán összeálljon az a bő lista, amiről aztán válogatunk. Fontos, hogy mivel kis kiadó vagyunk, évi 10-12 címmel, ne kövessék azonos témákat körbejáró vagy hasonló stílusú könyvek egymást, és lehetőleg minél kevesebb sorozatba, trilógiába fogjunk bele. A személyes ízlés is közrejátszik persze: bár a címek javát közmegegyezéssel döntjük el, van arra lehetőség, hogy – az ésszerűség keretein belül – a kedvenceknek is helyet szorítsunk. Különben sem lehet tudni: hátha épp a kedvenc lesz a legnagyobb siker az olvasók között…?
- Egyszerre négy könyvvel rukkoltatok elő a legutóbbi Könyvfesztiválon, nem volt ez kissé kockázatos? Vagy éppen ellenkezőleg, ez éppen hogy kedvező stratégia?
- Induló kiadó esetén ennyi a minimum, hogy a nagyterjesztők komolyan vegyenek, nem tehettük meg, hogy ennél kevesebbet adjunk ki, amellett szerettünk volna már induláskor markáns képet adni a palettánkból és az ízlésünkről: a négy könyv mindegyike gyökeresen különbözik a többi háromtól, ugyanakkor mind megegyeznek abban, hogy fiatal, tehetséges szerzők formabontó és újító művei.
- A négy cím közül A felhúzhatós lány már több díjat is besöpört (többek között a Nebula- és a Hugo-díjat), mennyire volt nehéz megszerezni a kiadás jogát, hiszen eléggé az előtérben volt ahhoz, hogy más, nagyobb magyar kiadóknak is felkeltse a figyelmét? Az egzotikus hátteret és nyelvet illetően merültek fel nehézségek a fordítással kapcsolatosan?
- A felhúzhatós lányt más zsánerkiadó is szívesen kiadta volna, de sikerült olyan ajánlatot adnunk, amely elnyerte a jogtulajdonos tetszését. Szerencsénk volt azzal is, hogy a szerző, Paolo Bacigalupi nagyon segítőkésznek bizonyult, és külön üzenetet is írt a magyar olvasóknak.
A fordítás nehézségeiről elsősorban Horváth Norbert tudna mesélni… A thai szavak komoly fejtörést jelentettek, de Kékesi László, a thai–magyar szótár összeállítója a segítségünkre sietett, neki köszönhetjük a szavak helyes magyar átírását. Szerencsére a szerző a szövegben mindig világossá tette, hogy az adott kifejezést eszik-e vagy isszák.
- A második legismertebb kötetetek az Arthur C. Clarke-díjas Zoo City egy eléggé bizarr Johannesburgba kalauzol el bennünket. Mi vár az olvasóra, ha felüti a könyvet és számíthatunk-e Beukes másik írására, a Moxylandre siker esetén?
- A Zoo City alapvetően egy pörgő, laza hangvételű thriller, amely egy fantasztikus elemekkel tarkított, számunkra kevésbé ismert egzotikus környezetben játszódik. Az apartheid utáni társadalmi feszültségek és Dél-Afrika ellentmondásos légköre az egész regényt áthatja – meglehetősen sötét olvasmány, ugyanakkor a főhősnő fanyar humora oldja a feszültséget. Életműsorozatokhoz nem ragaszkodunk, hiszen minden írónak vannak jobb és rosszabb művei, a Moxylandet viszont mindenképpen szeretnénk majd kiadni, mert zseniális, cinikus és modern cyberpunk regény.
- Úgy tudom, hogy az egyik kedvenc íród Catherynne M. Valente, aki a mythpunk zsáner úttörője, mondanál pár szót róla és az általatok kiadott Marija Morevna és a Halhatatlan című könyvéről?
- Valente legnagyobb erénye a nyelv könnyed és mesteri használata, akármit ír, a képei, a mondatai lenyűgözően költőiek (ami nem véletlen, hiszen költőként is nyert már díjakat). Úgy képes felhasználni és valami újjá szőni a meséket és mítoszokat, hogy eközben lényegüket elevenen őrzi meg: nem kicsavarja, nem fakítja ki, hanem valami egészen újat és mégis ismerőset nevel belőlük. In the Night Garden című mesefolyama volt az első, amit olvastam tőle, és azóta csak egyre furcsább művei születtek. Néha úgy érzem, teljesen más, meghökkentő utakon bolyonganak a gondolatai: kinek jutna eszébe (rajta kívül) például regényt írni egy nemi úton terjedő városról (Palimpsest)?
A Marija Morevna és a Halhatatlan az orosz népmeséket és a sztálini Oroszországot szövi össze egy új, egyszerre mesei és realista regénnyé, amelyben a mesei stílusjegyek a történelmi valóságot erősítik és viszont, miközben egy korántsem szokványos (és meglehetősen kegyetlen) szemszögből beszél a párkapcsolatokról.
- A négyesfogatotok talán legkevésbé ismert szerzője a húrelméletből doktorált, finn származású Hannu Rajaniemi, ő hogyan került a képbe, miért esett rá a választásotok?
- Hannu Rajaniemi könyve, a Kvantumtolvaj az elmúlt évek egyik legnagyobb sci-fi szenzációja és meglepetése volt: elvégre nem angolszász szerzőnek még nemigen sikerült a sci-fi zsánerben 30 oldal alapján háromkötetes szerződésre szert tennie az egyik legnagyobb sci-fi kiadóval. A sikere talán abban rejlik, hogy egyszerre ír okosan és „trendin”, ugyanakkor teljesen egyedi, európai a hangja: olyan jövőt épít fel, amely egyszerre káprázatosan fantasztikus és átgondolt, minden mondatában benne van, hogy ez egy színes, részletgazdag világ – a történet maga pedig remek tempóban felépített macska-egér játék egy mestertolvaj és egy detektív között.
- Mik a közeli és távoli terveitek? Milyen zsánerekbe merültök még alá, milyen szerzőkkel (a weboldalatokon például láttam Ian McDonald nevét felbukkanni) és címekkel találkozhatunk majd nektek köszönhetően?
- A júniusi könyvhéten A dervisházzal jelentkezünk, amely a közeljövő Törökországába viszi el az olvasót: gáz, nanotechnológia és Isztambul mítoszai keverednek a könyvben, amely a tavalyi év egyik legnagyobb sci-fi könyvélménye volt a számomra, igazán meglepett, hogy nem nyerte meg tavaly a Hugót (két másik díjat viszont besöpört). Utána nyári szünetet tartunk, és szeptemberben jövünk ki legközelebb egy alternatív történelmi regénnyel, karácsonyra pedig néhány nagyágyút tartogatunk mind a sci-fi, mind az ifjúsági könyvek rajongóinak, de egyelőre többet nem árulhatok el.
- Mivel eléggé otthonosan mozogsz a hazai SF/F életben, mi több, meglehetősen aktív résztvevője vagy, mi a véleményed az itthon uralkodó állapotokról? Mennyire nyílik egy magyar olvasónak kitekintése a science-fiction és fantasy zsáner klasszikusaira és újdonságaira?
- A klasszikusok tekintetében viszonylag jól állunk, bár még így is elég nagy a „lemaradás”, elsősorban a nem angolszász és női szerzők terén. Így is van mit pótolni, és meglátásom szerint a sci-fi kiadók többsége amúgy is szeret a már bevált, korábban bevezetett íróktól kiadni, mint új nevekkel kísérletezni. Időnként becsúszik egy-egy friss szerző, de általában kuriózumként, az elég ritka, hogy egy kiadó inkább ismeretlen, új írókkal indítson.
Ugyanakkor azt is látom, hogy a zsánert olvasók egyre nagyobb hányada tájékozódik külföldi oldalakon, és nem csak a klasszikusokat várja, hanem az új megjelenéseket is, csakhogy azokra jó esetben is éveket várhat, igen ritka és csak a bestsellereknél fordul elő, hogy a külföldi megjelenést egy-két éven belül azonnal kövesse a magyar. Lépést tartani a trendekkel, a nemzetközi fantasztikummal még úgy is lehetetlen, ha az ember rendszeresen olvas angolul – én is hatalmas várólistát görgetek magam előtt, és csak töredékét bírom elolvasni azoknak a könyveknek, amikről pedig tudom, hogy érdemes lenne.
Mindent nem lehet kiadni itthon, és nem is kell, de nem bánnám, ha kicsit javulna az arány a klasszikusok és friss könyvek között, és ugyanazon maroknyi író életműve helyett színesebb, több nevet tartalmazó választék lenne elérhető. Az utóbbi években pozitív változást láttam ebben az irányban, remélem, kitart a lendület és az olvasók is bizalmat szavaznak az ismeretlen, de érdekes könyveknek.
- Elképzelhető, hogy felkaroltok magyar szerzőket is, amennyiben a kiadó eléggé megveti a lábát a hazai piacon?
- Akár most azonnal is felkarolnánk magyar szerzőket, ha kapnánk olyan kéziratot, amelyik van olyan újító, érdekes és igényes, mint a listánkon szereplő címek bármelyike. Tapasztalataim szerint a hazai szerzők nagy része őszintén úgy gondolja, hogy ennek a kritériumnak megfelel, a gond csak az, hogy engem is meg kell győzni erről. De hogy ne legyek ennyire borúlátó: jelenleg is számítunk olyan kéziratra, ami talán – ha minden jól megy – megjelenhet nálunk.
Persze az csak a dolog egyik fele, hogy mi nagyon szeretnénk megjelentetni a legjobb magyar fantasztikus műveket – arra is szükség van, hogy annyira menő kiadónak számítsunk, hogy a legjobb hazai fantasztikus szerzők kifejezetten velünk akarjanak együtt dolgozni.
- Végezetül tudsz-e ajánlani nekünk olyan szívednek kedves címet vagy szerzőt, amire vagy akire érdemes lesz figyelnünk, amíg elő nem rukkoltok az ötödik kiadványotokkal?
- A könyvhétig nincs sok idő hátra, saját kiadványt ezért nem tudok ajánlani, de érdemes lesz belenézni Brandon Hackett új regényébe, Az ember könyvébe, amelyet volt szerencsém még kézirat korában elolvasni: egy izgalmas és sokrétű regény, amely egészen új oldalról közelíti meg az emberen túli ember témakörét.
A science-fiction nem szűkölködik olyan történetekben, amik egy élhetetlen, rettenetes jövő képével riogatják a közönséget, és mivel sem az emberi gyarlóságnak, sem a világ problémáinak nincs se vége se hossza, az íróknak nem esik nehezükre újabb és újabb „így baszunk el mindent a Földön” szcenáriókkal előállni. Paolo Bacigalupi 2009-es, lelkesen körülrajongott, Hugo, Nebula, és mindenféle egyéb díjakat bezsebelt könyve is egy ilyen antiutopisztikus rémtörténet a feljövőben lévő biopunk alzsánerből, ami az ellenőrizhetetlenné vált génmanipuláció és a mindent átszövő megavállalatok víziójával kényszerít minket kényelmetlen gondolatokra.
Bacigalupi A felhúzhatós lányban több apokaliptikus sablonforgatókönyvet ránt össze. Nem elég, hogy az emberiség teljesen felélte a Föld nyersanyagkészletét (a szenet és az olajt felejtsd el), és az energiát manuálisan kénytelenek termelni (kurblizás, tekerés, állati hajtás, a liftek ballasztemberekkel működnek), de a globális felmelegedés következtében a megduzzadt tengerek elnyelték a szárazföldek egy jelentős részét is (a könyv helyszínét, Bangkokot hatalmas gátak védelmezik a víz alá kerüléstől). Ráadásul az éhínséget biotechnológiával visszaszorítani igyekvő óriáscégek (kalóriatársaságok) kontrollja alól kicsúszott genetikai manipulációk folyamatosan mutálódó betegségek formájában ámokfutnak, pusztítanak jobbra-balra – az állat- és növényvilág nagy része kihalt, az emberek megtizedelődtek, az ökoszisztéma összeomlott, és mindenki új járványoktól retteg.
Tehát félig-meddig posztapokaliptikus regénnyel van dolgunk, bár jobb szó rá az apokaliptikus – a civilizáció nem hirtelen, egy nagy háborúban/katasztrófában ért véget, hanem lassan, kínkeservesen, évtizedről évtizedre csurog lefelé a vécén még most is (kb. 200 évvel vagyunk a jövőben), és nincs semmi, ami megállítsa a folyamatot. Mert az ember azt hitte, kizsákmányolhatja a Földet, majd pedig azt, hogy utána saját erejéből képes lesz túlélni, megzabolázni, szolgasorba hajtani a természetet. Ki gondolta volna: nem jött be. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint holmi zöld propaganda, de szerencsére Bacigalupi egyáltalán nem prédikál, nem moralizál, nem mutogat ujjal, hanem „csak” egy maréknyi ember személyes és katartikus történetét meséli el a gondosan, aprólékosan felépített szép új világ kontextusában.
Anderson Lake egy nagy kalóriatársaság ügynöke, aki Bangkok titkos magbankját (egy genetikai kincsesbánya) keresi, Hok Széng egy népirtás elől elmenekült „sárgakártyás” kínai, aki régi életének hamvain és csontjain próbál egy újat építeni magának, kerül, amibe kerül, Tyájdí, Bangkok Tigrise pedig egy rettenthetetlen fehéringes (a nagyhatalmú Környezetvédelmi Minisztérium századosa), a nép bajnoka, aki távol tartja a várostól a fenyegető külső erőket. És persze ott a címszereplő, Emikó, egy mesterséges, engedelmességre kódolt lény („új ember”), egy szexszolga, aki szellemi és fizikai szabadságra vágyik. Bár a karakterek minden vágyukkal és reményükkel csupán jelentéktelen bábuk egy hatalmas, messze az ő szintjük fölött álló veszélyes sakkjátszmában, a sors mégis, közvetve vagy közvetlen, de egymás útjába sodorja őket, és akarva-akaratlanul is kulcsfigurákká válnak a város – és talán a fél világ – jövőjének alakulásában.
Bacigalupi jelen időben írt prózája dísztelen, szenvtelen, tökéletesen letisztult és tűpontos, drámája feszes, fordulatos, sallangmentes – karakterei, ezek a komplex egyéniségek a cselekmény érzelmi epicentrumai. Velük indít, kicsiben: Lake egy zsúfolt piacon megpillant egy génmanipulált gyümölcsöt, aminek nem volna szabad léteznie, és elindul a bizonytalan nyomon. Közben Emikó sokadig brutális szexuális megaláztatását éli át munkahelyén, egy éjszakai bárban. Útjaik összefutnak, és megtalálnak valamit egymásban, amit talán nem is kerestek addig, de az író túl realista ahhoz, hogy lassan kibontakozó, komplikált, és sok-sok ellentétes érzelemtől fűtött kapcsolatukat szerelmei szállá butítsa. Ahogy a karakterek bemutatásával párhuzamosan megismertetett, gazdag fantáziával életre keltett világnak is szinte érezzük a rothadásszagát, úgy a szereplők tettei és motivációi is kétes moralitástól bűzlenek. Nincs feddhetetlen, könnyen szerethető hős, akivel örömmel azonosulunk (az ehhez legközelebb álló karakter nem húzza sokáig), csak gyarló, kétségbeesett emberek vannak, akik akár egy gyerek torkának az elvágását is fontolóra veszik, ha szorul a hurok.
A szerény ambíciókkal startoló cselekménybe lassan vállalati manőverek, politikai manipulációk szivárognak be, a tét egyre növekszik, míg a könyv egy grandiózus fináléban kulminálódik, lángoló várossal, dübörgő tankokkal, csatázó hadseregekkel, és egy bőr alá fészkelődő, cinikus epilógussal, ami „elavult” pecsétet nyom az egész emberiségre. És azután, amit bő 500 oldal alatt átéltünk, nem is van kedvünk vitatkozni: a faj, ami annak ellenére virágoztatja a korrupciót, hogy egyetlen rossz helyen elfogadott kenőpénzzel egy önmagát elsöprő járvány kirobbanásának ágyazhat meg, ami még akkor is marakodik, kakaskodik, gyűlölködik, és pitiáner hatalmi játszmákat játszik a nyomorult kis szemétdombján, amikor már mindent tönkretett maga körül, megérett rá, hogy eltűnjön a süllyesztőben. Bacigalupi ugyan siet felvillantani a humanizmust, kioszt egy kis megváltást és feloldozást, menti a menthetőt, de ez nem megmenekülés, inkább csak a vég újabb ideiglenes elodázása. Mint mondtam: realista.
A felhúzhatós lány olyan zsánermű, ami kapcsán felesleges beletenni a „sci-fi”-t az utóbbi évek egyik legjobb sci-fi regénye mondatba.
Avengers Assemble #3 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Mark Bagley Marvel Comics
Napnál is világosabb, hogy ezt a sorozatot azért indította a Marvel, hogy meglovagolja vele a Joss Whedon Bosszúállók filmje körüli eszméletlen hype-ot, és hogy aki esetleg a moziból kijövet kedvet kap egy kis Avengers képregényhez, az találjon valami neki valót a boltok polcain. A comicban a csapat ugyanazokból a tagokból áll, mint a filmben, plusz benne van még a helicarrier és Maria Hill is, az olvasónak pedig nem kell rendelkeznie semmilyen előismerettel a Marvel képregényes univerzumának utóbbi páréves eseményeiről ahhoz, hogy élvezze a sztorit (ami ettől függetlenül része a kontinuitásnak). Ráadásul a harmadik rész végén pont Thanos bukkan fel, aki hogy-hogy nem, a Bosszúállók stáblistája alatt is tiszteletét teszi, mielőtt – vélhetően – „extinction level” fenyegetésként szabadul rá a Földre a majdani folytatásban. Bendis sztorija egyszerű, mint egy pont: eddig ismeretlen, rendkívüli erejű, magukat Zodiákusnak nevező entitások ámokfutnak a bolygón, hogy megkaparintsák a beszédes nevű „Ultimate Nullifiert” – ergo jól össze kell verni őket, mielőtt sikerrel járnak. Nagy látványos, dinamikus akciók, szép rajzok (Mark Bagley a jobbik formáját hozza), egyszerre gyors és lassú cselekmény (mindig történik valami, ami azonban nem jelenti azt, hogy a sztori érdemben halad előre), de a dialógusokban nincs túl sok élet és szikra, sem Bendishez úgy általában, sem konkrétan Whedon forgatókönyvéhez képest. Felejthető, de szórakoztató, gyors olvasmány, ami szépen csatolható a mozifilm mellé. Többet úgyse nagyon vár el tőle senki.
Action Comics #9
Történet: Grant Morrison Rajz: Gene Ha DC Comics
Leginkább kíváncsiságból és egyfajta hivatástudatból olvasom még mindig ezt a sorozatot, egyébként finoman szólva nem nyűgöz le. Bár reménykedtem, hogy az előző számban véget ért első sztori után javul majd a helyzet, és bizonyos tekintetben javult is. Grant Morrison új agyréme egy alternatív Föld (Earth-23) feketebőrű Supermanje (láttuk már őt a rosszemlékű Final Crisisban), aki egy, a multiverzumban garázdálkodó, és Supermaneket gyilkoló… másik Supermannel kerül szembe. Az együgyűen hangzó ezüstkorszerű koncepció valójában elég szépen van felépítve, és kipárnázva a szerzőtől szokásos virtuóz ötletkavalkáddal (Superman, mint akaraterővel teremtett, apatikus, gonosz vállalati ikon), sőt, megkockáztatom, az újraindított Action Comicsnak ez eddig a legmorrisonosabb száma. Hogy ez mennyire jelent jót, azt mindenki eldönti magának, nyilván attól függően, hogy hogyan viszonyul a szerzőnek az utóbbi pár évben a DC-nél rendezett „kreatív ámokfutásaihoz”. Ami engem illet, mint oly sokszor, a kivitelezés most is messze elmarad a koncepcióban rejlő potenciálhoz képest, azaz a sztori jóval kevesebb, mint az egyébként remek részeinek az összessége. Ezen a füzeten most még csak azt sem igazán éreztem, hogy Supermant olvasok, és ez nem az alternatív univerzumbeli karakter miatt van, mert őt egyébként kizárólag a jelmeze és a bőrszíne különbözteti meg a megszokottól (amivel kapcsolatban felmerül az „akkor meg minek?” kérdés). Gene Ha képei sem mutatnak túl az átlagon – ez az egész Superman újravizionálás, vagy mi a tököm, nagyon nem úgy sült el, ahogy kellett volna.
Avengers Vs. X-Men #3 Történet: Ed Brubaker (plusz Jason Aaron, Brian Michael Bendis Matt Fraction, Jonathan Hickman – igen, ők mind, nem vicc) Rajz: John Romita Jr. Marvel Comics
Kicsit mindig reménykedek benne, hogy a Marvel és a DC képregényei majd kinövik azt az ostoba gyermekbetegségüket, aminek fő ismertetőjele, hogy szuperhőseik túl hülyék ahhoz, hogy felismerjék, ugyanazon az oldalon állnak, ezért aztán ahelyett, hogy megbeszélnék a nézeteltéréseiket, és kitalálnának egy békés, neadjisten logikus megoldást, inkább még hülyébbre verik egymást. De nem. A fél Marvel által jegyzett Avengers Vs. X-Menben a Föld felé tartó, és magának elvileg Hope-ot kiszemelt Főnix Erő miatt esik egymásnak a két címbeli csapat, és az írók minden erőlködésük ellenére nagyon nem tudják hitelesen eladni a tettlegességig fajuló konfrontációt. Az, hogy Küklopsz forrófejű, totalitárius diktátor-vadbaromként viselkedik, már nem meglepő (bár az egy külön témát megérne, hogyan kúrják el egyre jobban a karakterét, és hogy egy igazán jó író mennyi fantasztikus dolgot ki tudott volna hozni ebből az alapvetően izgalmas „elmagnetósodás” témából), de hogy Amerika Kapitány is, az már kicsit sok. Kezdve az első számtól, amiben Utópia partján várja az X-Men vezérét, épp csak azt nem kiáltva be, hogy „gyere ki a hóra”, a harmadikig, amiben fél percnyi diskurzus után kihajítja a repülőgépből Rozsomákot. Az egyetlen mentsége az íróknak, hogy az események tétje elvileg hatalmas (az univerzum sorsa, naná, más kérdés, hogy ennek mennyire kéne meghatnia, tekintve, hogy a Marvelnél minden héten egy hajszálon függ a világmindenség), attól még a karakterek viselkedése ugyanúgy túlzott, erőltetett, a dialógusok ugyanúgy csikorognak. John Romita Jr. rajzai szépek, a cliffhanger pedig mind képileg, mind történetileg cool, de ez egyelőre csalódás, és maximum egy közepesre elég.
Batman and Robin #9
Történet: Peter J. Tomasi Rajz: Lee Garbett DC Comics
A Scott Snyder Batmanében indult Talon-sztori immár az egész Sötét Lovag-franchise-ra kiterjedt, és miután Tomasi az előző számban lezárta ennek a sorozatnak az első sztoriját, ő is beleveti magát a baglyok és a denevérek Gothamet megrengető háborújába. De előbb időzzünk el egy kicsit az említett első sztorin – érdemes. A Batman and Robin az új 52 egyik unalmasabb szériájaként indult, de két-három rész alatt figyelemreméltóan kikupálódott, és az első nyolc füzet összességében felveheti a versenyt Snyder Court of Owl-jával is (ami nem kis dolog). A 8 szám annak utóhatásaival foglalkozott, hogy Robin, Batman fia hidegvérrel megölte legyőzött, tehetetlen ellenségüket, hogy megakadályozza őt későbbi visszatérésében és bosszújában. Világos, hogy Tomasi minden szempontból rohadtul vékony jégen táncol Damien gyilkossá faragásával – de kurvajól. Nagyon szépen kezelte a következményeket, Damien és Bruce nagy beszélgetését, ahogy nyolc rész alatt eleve nagyon ügyesen rendezgette a korábban mostohán (vagy sehogy sem) kezelt apa-fiú kapcsolat szálait. De ebben a mostani részben válik csak igazán világossá, hogy Tomasi még bőven nem tekinti befejezettnek a témát – Damien ismét öl, és még ha ezúttal csak egy „félig” élő orgyilkost is, nyilvánvaló, hogy túl könnyen veszi. Egy apai lelkifröccs nem fogja kimosni belőle az anyja áltál évek alatt belenevelt természetét. Félelmetesen jó lehetőségek rejlenek ebben, és most már biztos vagyok benne, hogy Tomasi a megfelelő író a kiaknázásukra. Az, hogy Damien karakterdrámája most éppen egy jól megírt, dinamikus, baglyos akció hátteréül szolgál, ami önmagában is élvezetes lenne, szinte mellékes. Nagyon oda kell figyelni erre a sorozatra.
Frankenstein, Agent of S.H.A.D.E. #9
Történet: Jeff Lemire Rajz: Alberto Ponticelli DC Comics
Mielőtt Jeff Lemire lelép a Frankenstein sorozattól (brühühü), még elvarrja benne az Animal Man egy korábbi részének varratlanul hagyott szálát. A S.H.A.D.E. hírét veszi a Rot terjeszkedésének, de persze fogalmuk sincs, hogy mivel állnak szemben valójában. Odaküldik Frankensteint, hogy ha valamin nyálkás, randa, sokfogú mászkál arrafelé, akkor négyelje fel, Ninát pedig, hogy vegyen mintát a maradékból tanulmányozásra. Szóval szálelvarrás, de nem túl szükséges – az Animal Man és a Swamp Thing egyre grandiózusabbá váló sztorifolyama gond nélkül meglenne enélkül a kis kiegészítés nélkül is, valószínűleg inkább csak arról van szó, hogy kellett egy füzetnyi filler a következő író, Matt Kindt érkezése előtt. Így ez a sorozat eddigi legkevésbé lenyűgöző része, de még így is jobb az aktuális DC-s és marveles sztorik döntő többségénél. Egy kis gusztustalan gore, egy kis vagdalkozás (Alberto Ponticelli képei fantasztikusak, de ez nem újdonság), és egy jó bazinagy robbanás, ami megoldja hőseink problémáját, és ami elgondolkodásra készteti Frankensteint az emberségével kapcsolatban – az utolsó két oldal a maga cicomázatlan, egyszerű módján gyönyörű és katartikus, úgyhogy filler ide vagy oda, Lemire azért szépen zárja le sajnos túlságosan is rövid pályafutását a címnél. Fel van adva a lecke az utódjának – de bármi történjék is, legalább az Animal Mant, a DC legjobb sorozatát még mindig Lemire viszi. Remélem, jó sokáig.
Moon Knight #12 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Alex Maleev Marvel Comics
A Moon Knight anyagi kudarca újabb bizonyíték arra, hogy hiába a jól csengő, nagy nevek, másod-, harmadélvonalbéli karakterek saját sorozatait baromi nehéz lenyomni az emberek torkán. A Bendis-Maleev páros a 2000-es évekbeli szenzációs Fenegyerekük után 2008-ban állt újra össze a Spider-Womanhez, amit a nagy kezdeti hype elülésével 7 rész után kinyírták. A tavaly indult Moon Knight 12 részt élt meg, ám míg a hanyagul összetákolt Spider-Woman rászolgált a kaszára, ez bizony hiányozni fog. Az életben nem olvastam korábban ennek a karakternek egyik sorozatát sem, így nincs összehasonlítási alapom, de Bendis, amikor romló színvonalú Avengers füzetei miatt már épp kezdtem volna leírni, nagyon eltalálta őt. A sorozatban egy rejtélyes Ultron-fej után folyt a hajtóvadászat, ami piti alvilági figuráktól veszélyes szupergonoszokig terjedt (és majd nyilván a közelgő Age of Ultron crossoverben kulminálódik), középpontban egy súlyos identitásproblémákkal, pszichózisokkal küszködő, hasadt személyiségű hőssel. Bendis nagyon szépen kiegyensúlyozta a cselekmény mögötti monumentalitást (Ultron feje, bazmeg!), a címszereplő enyhe elmebajaiból adódó, gondos karakterrajzon alapuló komikumot és drámaiságot, illetve a sztori sötétebb, durvább aspektusait (Echo halála). Maleev pedig, a Spider-Woman rosszul elsült, kísérleti módszerei után ismét elemében van, a képei baromi jól néznek ki. Kár, hogy lelőtték, de legalább ez a 12 rész egy nagy, komplett egészet alkot.
Saga #2 Történet: Brian K. Vaughan Rajz: Fiona Staples Image Comics
Ha a Saga képes lesz hosszútávon megtartani az első két rész szenzációsan magas színvonalát, akkor ezzel a sorozattal valami olyasmit kapunk, amit odatehetünk közvetlenül a(z egykori) Fables, a Scalped és a The Walking Dead mellé. És valami olyasmit, ami a maga grandiózus, űroperás-fantasys jellegével nagy űrt tölt be a jelenlegi amerikai képregények piacán. Az alapfelállás egy kozmikus Rómeó és Júlia történet: két egymással háborúzó faj egy-egy tagja egymásba szeret, és elmenekülnek mindkettejük otthonából. Nincs más vágyuk, mint, hogy békén hagyják őket, és felneveljék újszülött gyereküket, akire azonban fajtársaik természetesen egyfajta szörnyszülöttként tekintenek. Hajtóvadászat veszi kezdetét, a szerelmesek idegen bolygón, csupa szörnyűséggel és ellenséggel körülvéve kénytelenek harcolni a túlélésükért. Vaughan baromi jól ír, karakterei, a melegszívű, megfontolt és bölcs Marko, és az erős, határozott, hatalmas lelkierejű Alana már az első néhány dialógus után olyan életszerűek, valóságosak, hogy szinte lesétálnak a képregény lapjairól. Itt kell kezdődnie minden történetnek: az emberi tényezőnél. Ha ez nem működik, hiába dobál be az író bizarr, tévéfejű robotokat, meztelen, soklábú póknőszörnyeket, félbevágott, lógó belekkel a föld fölött lebegő szellemeket és vagány fejvadászokat – itt viszont működik. Ráadásul Vaughan jól tudja, hogy a sci-fiben/fantasyben nem jó megállni, és magyarázkodni, az akkor hatásos, ha a teremtett univerzum varázsa magával rántja az olvasót, akinek a fentebb említett furcsaságokat úgy prezentálják, minta a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Fiona Staples meseszerű aspektusokat nyers vonásokkal ellenpontozó rajzaitól a csínján használt, ötletes narráción át a két harcoló nép tematikai megkülönböztetéséig (Alana népe „sci-fis”, Markóé „fantasys”) minden a helyén van.
Lesz konkurenciája a Lawlessnek, és ahogy elnézem, nem is akármilyen. Oké, Ruben Fleischer - Zombieland ide vagy oda - azért nem egy John Hillcoat, viszont Ryan Gosling egy picit jobb főszereplőjelölt egy fasza, tökös gengszterfilmhez, mint Shia LaBeouf.
(Aki nem tudná, mi fán terem Kalyber Joe – de hisz ez a geeekz! itt biztos mindenki tudja! – az pl. itt meg itt tájékozódhat arról, hogy mi jó maradt ki eddig az életéből.)
Amíg egyre szúrósabb tekintettel roppant türelmesen várunk a 2005-ben indult, és eddig elvileg hat, gyakorlatilag négy és fél részt megélt Kalyber Joe folytatására (kedves Pilcz Roland, most már rohadtul húzzál ám bele, mert már két bazihosszú éve nem kell sietned, még csak két éve jött ki az utolsó szám, igazán ráérsz), a szerző a második kötet felújításával kedveskedik az olvasóknak – meg persze saját önérzetének, önkritikus és művészi énjének (mondanám, hogy plusz a pénztárcájának, de kicsi a valószínűsége, hogy majd ebből vesz budai villát). Mert ha valaki a kezébe veszi a 7 éve megjelent A kezdetet és a két bazihosszú éve mindössze két szűk esztendeje piacra dobott Árnyakat, a kettő képi világa közti különbség enyhén szólva szignifikáns. Az immár amerikai karrierrel is dicsekedhető Pilcz Roland (a Zenescope kiadónak színezett képregényeket) stílusa már az első és a második könyv között is sokat finomodott, és most újra kiadja a régebbi számokat, felújítva, átdolgozva, újraszínezve.
Az ilyesmire persze manapság csuklóból hajlamosak vagyunk George Lucas!-t kiáltani, de Pilcz Roland nem csak attól különbözik a Star Wars atyjától, hogy az ő nyakát még nem falta fel a Rettenetes Tokaszörny. Az Eső special editionje érintetlenül hagyja a történetet, a dialógusokat, és pusztán egy fejlődésben lévő rajzoló munkájának vázlatosabb, elnagyoltabb, urambocsá, primitívebb aspektusait emeli magasabb szintre. A vonalak határozottabbak, erőteljesebbek, a színek hangulatosabbak és hangsúlyosabbak, a részletek pedig – legyen szó akár a karakterek mimikájáról, akár a hátterekről, amiket a szerző nem egy esetben teljesen újrarajzolt – sokkal kidolgozottabbak. Ráadásul a jócskán megnövelt esztétikai élményt (lásd oldalt az előtte-utána összevetést - azért persze közbeszúrnám: a mára elfogyott eredeti kiadás sem nézett ki rosszul) egy nagyobb méretű kötetben tehetjük magunkévá (ehhez persze az eredetinél jóval magasabb ár is tartozik, de hát valamit valamiért…).
Mindenképpen örvendetes, hogy a párját ritkítóan vicces, kalandos és melegszívű (egyáltalán már szinte azzal is párját ritkítja, hogy létezik) sorozat egységes látványvilággal bír majd, amikor véget ér. Hogy az mikor lesz? A megjelenési tervben sunnyogó „hamarosan” szó csábító semmitmondással odázza el a választ, de a rajongók éhségét az új Eső legalább egy ideig csillapítja. A lényeg egyébként is az, hogy a Kalyber Joe él, és virul. És bár 2005 óta már szélesebb a magyar képregényes választék, ez a sorozat még mindig hiánypótló. Úgyhogy hajlandó vagyok várni a folytatásra. Mondjuk jövő hétig.
/Megjelenik a 8. Nemzetközi Képregény Fesztiválra/
Tim Burton végül eljutott arra a szintre, ahol a filmjét elnézve már szinte csak onnan tudjuk, hogy ő ült a rendezői székben, hogy a képek alatt Danny Elfman taktusai szólnak, hogy szerepet kapott benne a csaja, és hogy Johnny Depp hülye sminkben és még hülyébb frizurával ripacskodik.
Azt nem mondom, hogy az Éjsötét árnyék, egy népszerű ’60-as évekbeli gótikus horror-szappanopera szélesvásznú adaptációja rosszabb, mint az excentrikus direktor imidzsének előző koporsószöge, az Alice Csodaországban (bár ahhoz, hogy ezt igazán pontosan meg tudjam ítélni, az emlékezetemből megnyugtatóan, fokozatosan törlődő utóbbi filmet újra kéne néznem – és ehhez túl rövid az élet), de az legalább vizualitásában jellegzetesen burtonös volt.
Ez még úgy sem (képileg alighanem ez a leglaposabb filmje), pedig ránézésre nincs vele gond: a gótikus családi kastélyba 200 év után visszatérő, és elátkozott leszármazottai hétköznapjaiba kívülállóként belecsöppenő, ráadásul a "távollétéért" felelős, őt szerető/gyűlölő boszorkánnyal szembenézni kényszerülő vámpír sötét humorú története valósággal üvölt Burton után. Azután a Burton után, aki a Beetlejuice-t, az Ollkezű Edwardot és az Álmosvölgy legendáját készítette. Csakhogy tőle nem láttunk semmit már 13 éve (na jó, ha beleszámítjuk az egészen pofásra sikerült A halott menyasszonyt, akkor csak 7).
Ez az új, unalmas, divatgót Burton rutinból dobálja rá 20 évvel ezelőtt legyártott, akkor még baromi érdekes stílusjegyeit a talán leggyatrább forgatókönyvre, amiből pályafutása alatt dolgoznia kellett. A horrornak gagyi, vígjátéknak humortalan, akárminek ötlettelen film epizodikus cselekménye lassan döcög előre, félórákra feledkezik meg fontos szereplőkről (főleg Depp szerelméről), egy-két olcsó poén kedvéért akad meg felesleges, vagy akár karakteridegen jelenetek erejéig (utóbbi jelzőben nem vagyok biztos, mert ahol nincsenek karakterek, ott nehéz megítélni, hogy mi idegen tőlük), és sem az időnkénti vérfolyam, sem a lapos poénok nem tudják ébren tartani a nézőt.
Hiába küszködnek a figyelemért nagyszerű színészek (a szokásos Burton-kompánia mellett – még Christopher Lee is beköszön – Michelle Pfeiffer, Chloë Grace Moretz, Eva Green) még nagyszerűbb dekoltázsok (khm, Eva Green), és egy-két véletlenül jó jelenet (200 éves vámpír vs. beszívott hippik), mire mindez egy ritmustalan, átgondolatlan, elnyújtott és cseppet sem grandiózus (noha annak szánt), még kevésbé vicces vagy izgalmas fináléban kulminálódik, már a kutyát sem érdekli.
Ó, és Johnny Depp. Bármennyire is élveztem anno az első Karib-tenger kalózait, mostanra kezdem úgy érezni, hogy az a film tönkretette a ’90-es évek egyik legjobb amerikai színészét. A tököm tele van a manírjaival. Igazán ideje lenne már, hogy valaki úgy istenesen kipofozza belőle Jack Sparrow gesztusait és pofavágásait, mielőtt a 2010-es évekbeli teljesítményéről maximum azt lehet majd elmondani, hogy tök jó volt Rango hangjaként.
Burton utolsó esélye pedig a Frankenweenie. Ha azt is elbassza, mehet le a wc-n Shyamalan után.
A történelmi fikció mindig is nagy népszerűségnek örvendett. A zsánerben rejlő lehetőségek száma határtalan, elég Fonyódi Tibor tudományos fantasztikummal, gnoszticizmussal kevert A Katedrális című könyvére gondolnunk, ami ugyanazt a korszakot próbálja boncolgatni, mint a címben fémjelzett mű. A római birodalom Néró uralkodása idején, a nagy római tűzvész. A korszakot belengő politikai intrika bemutatása és az akció megfelelő adagolása terén hasonló elképzelések jellemzik a két művet. Azonban ahol Fonyódi betalál, ott Scott elcsúszik, könyvének veleje túlontúl pszeudotudományos, nézetei többször bizonyulnak radikálisnak, árral szembemenése erőltetett. A római kém kalandregénynek tökéletes lenne, könnyed dialógusai és bejáratott karakterei elvinnék a hátukon. A történelem egyes területei azonban igazi aknamezőnek bizonyulhatnak, a különböző hiedelmek összefolynak, a non-fiction elemek hitelüket vesztve hullanak alá.
Sebastos Abdes Pantera, történetünk főhőse nem bizonyul klasszikus Bond előképnek. A Galliába vezényelt, kezdetben egyedül római állampolgárságot áhító fiúból félelmet nem ismerő férfi válik, aki otthonra talál a gall törzseknél, eggyé válik ügyükkel, oldalukon harcolva a légiók ellen, gyermeket nemzve asszonyuknak. A túlerőnek engedve fogságba esik, megkínozzák, majd római jogainak és hírszerző múltjának köszönhetően újra Rómában találja magát, ahol Néró és volt mestere, Seneca mellett egy évszázadok óta kimondott jóslat sem hagyja nyugodni. A jóslat Róma felgyújtásáról, Jeruzsálem lerombolásáról és a mennyország eljöveteléről szól, Pantera pedig egyik pillanatról a másikra az események közepében találja magát.
Coriallum, Alexandria, Róma. Utóbbi kettő a kultúra akkori fellegvára, a könyv tetemes részének helyszíne. A városok korhű megjelenítése egyértelműen az szerző javára írható, ellentétben az illatok és szagok leírásának túlzásba vitelével. Érdekes az is, hogy a mellékszálak sokkal érdekesebbek és kiforrottabbak, mint azt az ember elvárná. A fogathajtó gall csapat története melodrámaként folydogál előttünk, a tízéves Math és apjának sztorija megkapó, az epilógus minden kiszámíthatósága ellenére kedvére vált szentimentalista énemnek. Ugyanez már nem mondható el a szerelmi háromszögek sokaságára, a szappanopera jellegű kínlódásra.
És akkor a vallás. Az, ami ebben a könyvben végképp sok. Egy történelmi kémregényként bemutatott könyvtől nem azt várná az ember, hogy a kereszténység kialakulásáról korántsem hiányos ismereteit képes összekavarni. Történelmi személyek keverednek kitaláltakkal, vélt vagy valós események lesznek újraértelmezve. A vallási és mitológiai ensemble kezdetben derűs perceket okoz, majd az utószónál szembesül az ember azzal, hogy az írónő mindezt vérkomolyan veszi, forrásokkal és töméntelen kutatómunkával igazolja. Sok.
Minden hibája ellenére a könyv mégis szerethető, kalandregényként megállja a helyét. Az első kétszáz oldal után a cselekmény is beindul, a karakterek is a helyükre kerülnek. A fogatversenyek pörgősek, a szöveg terjengőssége és túlírtsága idővel eltűnik, a szereplők közel kerülnek hozzánk. A dolgokat a helyükön kezelvén, egy kellemes nyári kikapcsolódásra megfelel. Szódával.
Anthony Mann 1948-as film noirja egy szerelmi történet férfiaknak. A homme fatale két nő, illetve jelképesen – és valójában – jó és rossz között őrlődik, miközben nyomában lohol a rendőrség és az alvilág is, hogy rácsok mögé és koporsóba zárja. A korszak egyik rezidens B-noir színésze, Dennis O’Keefe (T-Men) alakította Joe a börtönből lóg meg barátnője, Pat (Claire Trevor, a Key Largo Oscar-díjasa) és főnöke, Rick Coyle (Raymond Burr) segítségével. Utóbbi a szabadság mellett még 50 ezer dollárt is ígér neki, ha már Joe miatta/helyette üli idejét a hűvösön, egy régi, félresiklott meló miatt.
Menekülés közben Joe túszul ejti Annt, a lelkes szociális munkást, aki gyakran látogatta őt a börtönben – de Ann legalább annyira tárgya Joe szexuális vágyainak, mint túsz. Valószerűtlen szerelmi háromszög alakul ki, miközben kiderül, hogy Rick 50 ezer dollár helyett inkább ólommal fizetné meg Joe szolgálatait – az mégiscsak olcsóbb.
A Raw Dealt (nem, semmi köze ahhoz a másik Raw Dealhez) Pat, azaz egy nő narrálja, és már itt, a tipikus, karcos férfihangot helyettesítő lágy, melankolikus merengésnél, és Paul Sawtell azt aláfestő, hátborzongatóan gyönyörű zenéjénél (mintha egy gótikus horrorhoz íródott volna) olyan erős a film álomszerű hangulata, hogy a néző úgy érzi, mintha egy másik világba tévedt volna. A legendás operatőr, John Alton döntött kameraállásokkal, félig bevilágított, vészterhes árnyékokkal teli, klausztrofób helyszínekkel fokozza a hatást (az alagútszerű sikátorban játszódó végső leszámolás különösen erőteljes), a forgatókönyvíró pedig egészen bizarr fordulatokkal.
Mint amikor a menekülő trió meghúzza magát egy vidéki házban, hogy ott csöppenjenek teljesen véletlenül a közepébe egy gyilkos elmebeteg után folytatott rendőrségi hajszának. És az álomszerűség végzetszerűséget is jelent: ahogy Pat szerelme börtönből való szökését narrálja, nyoma sincs hangjában boldogságnak, megkönnyebbülésnek, noha a szökés maga sikeres – tudjuk, hogy kapcsolatuknak, akárcsak magának Joe-nak, befellegzett, a történet, amit mesélni kezdtek nekünk, sötét, és csúnya végre fut majd ki.
A főhős sorsának beteljesülése egy érzelmileg roppant ambivalens jelenetben következik be, aminek szinte elviselhetetlen feszültsége Mann egy korábbi noirjának, a Desperate-nak a végjátékát idézi (abban szintén Burr volt a rosszfiú). Alton kamerája egy hangosan kattogó óra üveglapját mutatja, amin a súlyos morális dilemmát átélő Pat arca tükröződik vissza. Vetélytársa, Ann halálos veszélyben van – ha eltitkolja Joe elől, együtt elmenekülhetnek, de élete végéig üldözni fogja a lelkiismerete. Ha elmondja Joe-nak, a férfi Ann segítségére siet, és talán mindennek vége. A jelenet végletesen fatalista, a szereplők útja egyetlen irányba futhat, nincsenek lehetőségeik, még ha ők maguk hiszik is, hogy saját, szabad akaratukból cselekednek.
A Raw Dealt ez a fatalizmus és álomszerűség emeli messze az átlag fölé, egyébként viszont meg-megcsikordulnak a fogaskerekei a nem eléggé kidolgozott karakterek miatt. Joe kapcsán például nem világos, miért bomlik utána ilyen rettenetesen két nő is, Rick pedig villan egyet, mint karóba húzandó pszichopata (brutálisan ráront egy nőre, mert az véletlenül meglöki), de egyébként kihasználatlan marad, és az őt játszó Burr sem olyan fenyegető, mint a Desperate-ben. Viszont tematikailag és képileg, legyen bármily kevéssé ismert, a Raw Deal a fekete filmek abszolút esszenciája.
Az egész filmet le lehetne lőni egy névvel. Amint kimondanám, leírnám, máris érthető lenne ezen sorok olvasóinak jó kilencven százaléka számára, hogy miért történik meg mindaz a szörnyűség azzal az öt fiatal fiúval és lánnyal, amit Joss Whedon kioszt nekik.
Az ilyenekről mondják, hogy jó éve van: Whedon szó szerint arat az Avengersszel, és mintegy a horrorrajongók beetetéseképpen, a szuperhősfilm premierje előtt pár héttel Hollywood csatába küldte ezt a moziját is. A Cabin in the Woods úgy műfaji idézettár, hogy egyes, egy az egyben átvett motívumoktól eltekintve mégsem érződik annak.
Nagyon nehéz a film poénja mentén egyensúlyozni, nem rálépni a csápos fejére, nem basztatni. Pontosan ezért nem tud hosszabb lenni ez a kritika sem. Alapvető horrortoposzokat illeszt egymásba Whedon és írótársa, Drew Goddard. Öt főhősünk egy erdei vityillóban szándékozik tölteni a hétvégét. Még útközben belefutnak a falusi őrültbe, aki potenciális kínhalállal riogatja őket, amennyiben továbbmennek. Az erdei házacska pincéjében meg persze mi más is várhatná őket, mint egy könyv, amelynek latin szövegét nem restek hangosan felolvasni, megidézve ezzel, amit nem lenne szabad megidézni.
Ez így eddig, majd egy az egyben az Evil Dead koppintása (a helyi vészmadártól eltekintve, ő viszont számtalan slasherfilmből köszön vissza.) Whedon egy fél pillanatig sem titkolja lopási szándékát, mint ahogy azt sem, hogy nem valamiféle világmegváltó meta-baromságot akar összehozni, hanem mindössze kedvenc horrorfilmjét (és horrorirodalmi példaképeinek munkásságát) alapul véve próbálja a vérszomjas sztorit egy olyan irányba elvinni, amely a posztmodern kényelmetességhez szokott hipsztereket esetleg meglepheti itt-ott. Ez ponyva-posztmodernizmus done right.
És akkor itt vége az elemzésnek, mert veszélybe kerülne a film poénjának integritása. Legyen elég annyit mondanom, hogy a finálé apokaliptikus vérengzése, egy-egy szar komputereffektől eltekintve pazar. Whedon humora végig markánsan jelen van a filmben, legyen szó akár a horrorklisék kijátszásáról, vagy egy bizonyos irányítóközpont személyzetének a munkahelyi stresszet hárító vicceiről. Whedon amúgy is mindig csodásan értett a hétköznapi és a természetfeletti horror vegyítéséhez. Ám ettől még nem lesz a filmből horrorkomédia, szerencsére. Ahhoz túl félelmetes.
Az utóbbi időben aludtak a Batman marketingesei, de következő három hónapban biztos rákapcsolnak. Itt van pl. az új trailer, ami végre tényleg földhöz vág.
Ezennel új cikksorozatba kezdünk, amiben a vászon legendás, gigantikus szörnyeit, város- és emberpusztító hadjárataikat vesszük sorra. Lesz itt gorilláktól dinoszauruszokon át hangyákig minden, ami geekszemnek ingere.
Kong! Kong! Kong! 1933-ban egy hatalmas gorilla tombolt a mozivásznakon, először egy Isten háta mögötti szigeten, majd az Empire State Building tetején, és fejeket leharapva, embereket eltaposva, dinoszauruszokat elpusztítva, fél New York-ot romba döntve beüvöltötte magát a filmtörténelembe. És ezt az életnagyságnál nagyobb filmet életnagyságnál nagyobb emberek készítették. A rendezői székben Ernest B. Shoedsack (The Most Dangerous Game) és a kalandfilmbe illő életviteléről híres Merian C. Cooper ült, utóbbi filmgyáros, háborús hős és felfedező volt egy személyben.
Aki hallott már vakmerő vállalkozásokkal és ismeretlenbe tett expedíciókkal teli (egyébként megfilmesítésért kiáltó) életéről, annak nyilvánvaló, hogy a King Kong-béli fanatikus, céljaitól eltántoríthatatlan és rettenthetetlen Carl Denham a rendező mozgóképes alteregója. Arra, hogy miért ő maga kezeli a kamerát, az egyik jelenetben azt válaszolja, hogy mióta egy operatőre elfutott egy rohamozó orrszarvú elől, ahelyett, hogy filmezte volna (az ostoba!), inkább saját kezűleg fényképez
Az ő irányításával utazik egy forgatócsoport egy fiatal színésznő, Ann társaságában egy szigetre, ahol civilizált ember még nem járt előttük. Céljuk, hogy megérkezve elkészítsék minden idők legnagyszerűbb filmjét – ám a sziget bennszülött lakói elrabolják a lányt, hogy áldozatként adják rettegett Istenüknek, Kongnak. Ezzel olyan kalandok sora veszi kezdetét, amelyekhez foghatóról a ’30-as évek moziközönsége még csak nem is álmodhatott.
És igen: akkoriban a „sokkoló”, a „minden idők legnagyobb kalandja”, az „ilyet még nem láttál” és az ezekhez hasonló szlogeneket, reklámszövegeket nem lehetett elintézni egy ignoráns legyintéssel, mint az álomgyár szenzációhajhász marketinggépezetének koholmányait. A hangosfilmkorszak elején jártunk, műfajok, szabályok, módszerek, eszközök, motívumok, klisék voltak születőben – és legendák. A néző bármikor szembesülhetett egy vadonatúj csodával a mozivásznon.
Például egy tomboló óriásgorillával, ami az Empire State Building tetején állva kaszál le az égről rátámadó repülőgépeket. A szörnyek azelőtt jobbára emberméretűek voltak, az egyetlen szignifikáns kivételt Sir Arthur Conan Doyle Az elveszett világ című regényének első, 1925-ös adaptációjának stop-motion dinoszauruszai jelentették – az átütő erejű trükköket Willis O’Brian készítette, és ugyanő felelt az 1931-es, Merian C. Cooper dirigálása alatt forgott Creation effektusaiért. Ebben egy csapat tengeri utazó egy szigeten igyekszik lefutni az azt benépesítő prehisztorikus állatok étlapjáról – de a forgatást sosem fejezték be. Cooper maga javasolta az RKO stúdiónál a leállítását, mert úgy ítélte meg, hogy trükkök ide vagy oda, a film baziunalmasnak néz ki (Michael Bay, remélem, jegyzetelsz).
O’Brian munkája viszont lenyűgözte Coopert, és vitte őt magával új filmjébe – okosan elzárkózva annak lehetőségétől, hogy Kongot egy majomruhába bújt színésszel keltsék életre (szóval a ’76-os remake készítői a jelek szerint szerényebb intelligenciával, és ha már itt tatunk szerényebb sokmindennel bírtak). A King Kong lett a filmtörténet első óriásszörnyes filmje, ami a stop-motion technika mérföldkövévé vált, és generációk trükkfilmeseit inspirálta (köztük a legendás Ray Harryhousaent, aki az 1953-as The Beast from 20,000 Fathoms után paradox módon ismertebb név lett a szakmában, mint a példaképévé vált O’Brian).
A „tipikus” óriásszörnyes filmek elterjedéséhez még szükség volt jó 20 évre, az atomkor eljövetelére és az azzal járó hidegháborús paranoiára, úgyhogy nem csoda, hogy az ezek pionírjaként számon tartott King Kong egészen más stílusú. A horrort a kalandtörténet archetípusai és jellegzetes szituációi veszik körül: nem tudósok nézegetnek térképeket, állukat simogatva, hanem kemény, fegyveres-macsós férfiak indulnak a gyönyörű, ártatlan nő megmentésére egzotikus, járatlan tájakon, szörnyek armadáján keresztül, és minden helyzetben elszántan néznek szembe a halállal (majd sikoltva zuhannak bele). És persze jut hely a románcnak is – kell, hogy jusson, ahogy azt az expozícióban Denham önreflektív módon meg is jegyzi.
A szörnyűségek földjére érkezést sokat sejtető dialógusok és pillantások, mendemondák elhintése vezeti fel, majd amikor a hajó átúszik a Koponya-szigetet körülvevő sűrű, dramaturgiai vízválasztóul is szolgáló ködön, elkezdődik a rémisztő kalandok sora, amit Max Steiner addig csak az opening creditsben hallott zenéje kísér egészen végig. Ez a score a maga nemében épp olyan jelentős hivatkozási alap, mint O’Brian trükkjei – a King Kong volt az első nagy film, ami tematikus, drámai filmzenét használt, ráadásul úgy, hogy a hangeffektusokat is hozzáigazították, hogy elviselhetőbbé, befogadhatóbbá tegyék azt az addig példátlan audiovizuális kakofóniát, ami a cselekmény második harmadától kedve rohanja le a nézőt.
Mert Ann elrablása után nincs megállás, az addig kellemes tempó őrült vágtába kezd: akció akciót követ, hatalmas szörnyek verekednek életre-halálra, emberek lövöldöznek, menekülnek, és halnak, a KALAND egy pillanatnyi szünetet nem tart. Jellemző, hogy mikor Kong egy fél percre leteszi valahová a kezében hurcolt Annt, azonnal rátámad a nőre valami prehisztorikus fenevad, amit agyon kell verni – szerencsétlen óriásgorillának a seggét sincs ideje megvakarni.
A King Kong az a bizonyos „valóságnál nagyobb” film, amiben van valami megmagyarázhatatlan időtállóság, valami monumentalitás, amibe csaknem 8 évtized elteltével is beletörik az idő vasfoga. Felejthetetlen, ahogy a zabolátlan horrort (leharapott fej, halálba hajított nő, eltaposott bennszülött) kombinálja a tradicionális kalanddal („It’s the thrill of a lifetime!”), és ahogy agresszivitásába és intenzitásába a szépség és a szörnyeteg következetesen végigvitt analógiája csempész egy csepp líraiságot és tragikumot. Annak ellenére, hogy a remake-ekkel ellentétben Kong itt még alig több egyszerű, gyilkoló szörnyetegnél, pusztán minimális emberi vonásokkal.
De ezeknek a vonásoknak köszönhető az a sokat idézett, bizarr szexuális töltésű jelenet, amiben Kong kéjes vigyorral vakarja le a ruhákat a kezében vergődő Annről (Fay Wray gyönyörű, és végig nagyszerűen sikoltozik). Ezt és az előbb említett pillanatokat a film későbbi bemutatóiból persze kivágták, mert 1934-től a stúdiók kénytelenek voltak komolyan venni az egyébként évekkel korábban érvénybe lépett Hayes-kódexet, ami szigorúan tiltotta az efféle felháborító erkölcstelenségeket – de az ősbemutató idején Kongtól még sikerült távol tartani az ollókat.
A „legnagyobb” film szinte túlságosan is lehengerlő kalandjainak sora stílszerűen az Empire State Buldingnek, a világ legmagasabb épületének a tetején ér zenitjére, majd a mélyben, egy legendás kódával zárul, ami a Casablanca híres végszavaival vetekszik.
John Hillcoat, Nick Cave, Tom Hardy, Gary Oldman, Guy Pearce, Jessica Chastain, szesztilalom, csempészek, Thompsonok, keményfiúk. Ezt már nevezem. Még az se tud lelombozni, hogy benne van Shia LaBeouf is.
Bár az első rész a maga bárgyú módján egész szórakoztató volt, a második enyhén szólva aggályosnak tűnik, mert 1. kit érdekel ez olyan filmek között, mint a Bosszúállók, a Prometheus és a Dark Knight Rises? 2. mi jót várhatunk a Stephen Sommerst váltó Jon M. Chútól, akinek filmográfiáját többek közt Step Up-ok és egy Justin Bieber (úristen, leírtam a nevét a geeklbogon!) doksi gazdagítja? 3. az idei izzadságszagú blockbusteragyhalálon már túl vagyunk (Transformers 4 Csatahajó), minek még egy? Na jó, legalább vannak benne nindzsák.
Jobbára már szinte elfeledett sorozatunk ereibe egy kis revitalizáló folyadékot fecskendezünk (a la Re-Animator) egy nagyszerű hír apropóján: rendkívül tehetséges magyar grafikusaink közül hárman bekerültek az igen nagy presztízsnek örvendő amerikai Spectrum antológiába, olyan nevek mellé, mint Luis Royo, Brom, Julie Bell vagy Dave McKean. Ennek kapcsán elkaptuk őket egy interjúra, hogy meséljenek nekünk arról hogyan kerülhetnek magyar grafikusok a nemzetközi hírnév közelébe.
Azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem ismernének titeket, kérlek mutatkozzatok be röviden.
Havancsák Gyula: Mindig is rajzoltam, szinte a járókában kezdtem, a gimnázium után a Pannónia filmstúdió rajzfilm szakára jártam, majd az egri Eventus Művészeti suliban fejeztem be ezirányú tanulmányaimat. Szerencsére volt pár "fanatikus alkotó" tanárom, így a hozzáállásuk is kicsit átragadt rám. Ezután szinte párhuzamosan vetettem bele magam a játékfejlesztésbe és a CD- illetve könyvborítók tervezésébe. Mostanában nagyrészt nemzetközi zenekaroknak készítek CD-borítót, szövegkönyveket. A nagyobb nevek: Annihilator, Grave Digger, Destruction, Nightingale, Tankard, Glenn Hughes, Jorn, At Vance, TYR, Stratovarius. Jelenleg főállásban játékfejlesztőként dolgozom. Takaros kis család van mögöttem, szerencsés vagyok :)
Tikos Péter: 1997 óta dolgozom illusztrátorként. Eleinte a M.A.G.U.S. szerepjátékot illusztráltam, később rajzfilmeztem, és egyéb grafikai munkákat végeztem. Az utóbbi években szabadúszóként leginkább amerikai kiadóknak dolgozom (Wizards of the Coast, Fantasy Flight Games, Catalyst Game Labs, stb.), emellett főállásban pedig játékfejlesztőként. 2009 óta készítek közösen illusztrációkat Vass Ricsivel. Van egy meseszép és csodálatosan okos kisfiam, és egy ugyanilyen feleségem.
Vass Richárd: Debreceni vagyok, így ott indítottam a rajzos pályafutásomat '95 tájékán. Eleinte rettenetes dolgokat "rajzoltattak" velem (például kifestőket), de ezért is hálás voltam, mert azért kaptam pénzt, amit a legjobban szeretek csinálni. Sokat utazom a MÁV járatain, mivel a meló soha nem ott van, ahol lakom. Pár éve megismertem Tikos Petit, elkészítettünk pár képet, és beraktak minket a Spectrumba. Enyém a keleti országrész egyik "jónője", és a lakókörzet legrosszabb gyereke.
Alkotó: Havancsák Gyula
Mit tudtatok a Spectrum antológiáról, mielőtt felmerült bennetek, hogy be kellene nevezni a műveiteket a válogatásba? Kinek az ötlete volt a jelentkezés?
HGy: Néhányszor a kezembe akadt egy-egy Spectrum antológia, és legtöbbször összeszorult szívvel nézegettem a kedvenc grafikusaim és számomra ismeretlen géniuszok munkái miatt. Igazság szerint már a múlt évben is vekengtem rajta, hogy jó lenne jelentkezni, de akkor elkomolytalankodtam, vagy időm nem volt rá, hogy összekapjam magam. De ha jól tudom, Péter és Ricsi úgyszintén így járt.
Mivel még mindig egy helyen dolgoztunk, az előbb említett urak hozták szóba a dolgot, és ezúttal komolyan vettük. Megléptük.
TP: Van pár korábbi Spectrumom, rendszeresen tanulmányozom őket. Mivel az amcsi munkák miatt állandóan figyelem az ottani történéseket, a szakmát, így régóta tudom, hogy a Spectrumba bekerülni milyen rangot jelent. Ezért sem jelentkeztem korábban, mert féltem az esetleges csalódástól. Aztán Ricsi elkezdte mondogatni, hogy nevezzünk, és mivel akkor épp mindhárman egy helyen dolgoztunk főállásban, ráadásul egymás mellett ültünk, lassan megfertőzött bennünket.
VR: A Spectrum az a flancos kiállítású könyvremek, amit a képregényboltban, meg egy-két havernál forgatsz, és megfogadod, hogy egyszer megveszed. Soha nem veszed meg amúgy, mert drága, viszont a tüskét sikerrel otthagyja benned. Két évvel ezelőtt nekifogtam a Spectrum meghódításának, de mivel sikerült az utolsó pillanatokra hagynom a dolgokat, ezért elbuktam az elégtelen banki-ismereteim miatt. Gondolta a fene, hogy pár dollárt olyan nehéz nekik kijuttatni. Hozzátenném, hogy a Spectrum különlegesen hülyén fogadja a pénzt. Mindegy, így ráfogtam a bankra az akkori kudarcot,"merugye" amúgy bekerültem volna a képeimmel. Tavaly aztán - miután valamin csúnyán felidegeltem magam - elkezdtem mondani a srácoknak, hogy csapjunk bele. Nevezzünk be. Aztán már csak azt vettem észre, hogy vagdossák ki a nevezési lapokat, meg rendezgetik a printjeiket. Az az igazság, hogy idén is elbuktam volna a bankon. Tényleg hihetetlen, de az összes jól bejáratott pénzutalási rendszert kerüli a Spectrum. Hála az égnek, van kéznél egy Tikos.
Alkotó: Tikos Péter
Ismeritek egymást személyesen vagy pusztán szakmai kapcsolat van köztetek?
HGy: Péterrel úgy 4-5 éve ismerjük egymást, még a stormregion-os időkből. Ricsi pedig úgy 2 éve csatlakozott a Digital Realityhez. Szerintem elég jó barátság is kialakult köztünk.
TP: Jól ismerjük egymást. Én Ricsit már évek óta ismertem a netről, mikor először találkoztunk személyesen, már barátokként üdvözöltük egymást. Gyulával pár évvel ezelőtt találkoztam a Stormregion nevű, azóta jobblétre szenderült játékfejlesztő cégnél, aztán újra összehozott vele a sors a Nadirim fejlesztőgárdájában. Nem sokkal ezután Ricsit is odacsábítottuk, így több, mint egy évig nap mint nap boldogítottuk egymást hárman. Nemrég újra elváltak útjaink, Ricsi és én már nem dolgozunk ott, de jó barátok lettünk, és továbbra is napi szinten tartjuk a kapcsolatot: Ricsivel a közös munkák miatt is, Gyulával meg hergeljük egymást politikával és zenékkel.
VR: Együtt melóztam velük a Nadirimen közel két évet. Tetszett a közösség. Jókat dumáltunk, jókat vitáztunk. Szerintem többet sikerült kihozni egy egyszerű szakmai kapcsolatnál. Itt van például Gyula, aki hiába rajzol sok halálfejet, meg denevérszárnyat, attól még egy szelíd ember. Péterrel sokat leveleztem régebben. Az MKA berkein belüli, vagy egyéb netes fórumokon is megtapasztalható hozzáállása mindig is szimpatikus volt. Nem csalódtam a személyes találkozás után sem. Jó vele melózni, és meg is tud röhögtetni, ami elég fontos.
Alkotók: Tikos Péter és Vass Richárd
Ki miért jelentkezett a Spectrumba, milyen kategóriában és milyen művekkel?
HGy: Engem leginkább a kíváncsiság hajtott, hogy megtudjam, van-e esélyem arra, hogy beválogassanak. Próbáltam növelni az esélyeimet annyival, hogy 6 képet küldtem, de az ok az is volt, hogy nem igazán tudtam választani közülük. Nagyrészt CD-borítókal neveztem: TYR, Opera Diabolicus, Destruction, Mpire of Evil, Svartsot, illetve a legutóbbi Lem könyvborítót küldtem el. Talán az Advertisement kategóriában indultam, már nem is emlékszem.
TP: A dicsőségért jelentkeztem, mert kihívás volt, és mert talán segít a szakmai előmenetelben. Önálló, saját munkákat is adtam be, meg hármat Ricsivel közösen, utóbbiakból került be végül valami. Könyvborítók és belső illusztrációk voltak: pár D&D kép meg a Delta Vision számára készült közös munkák.
VR: Azért jelentkeztem, hogy legyen végre egy Spectrumom... Haha. A szakmai visszajelzésért, egyébként. Bevallom, ha nem kerültem/tünk volna bele, akkor az fájt volna nagyon, még akkor is, ha tudom azt, hogy nehéz bekerülni. Várva a zsűrizés végét, bevallom, csúnyán belelovalltam magam, ami nem jellemző rám amúgy.
Összesen kilenc képpel jelentkeztem, ebből hármat Péterrel közösen nevezve. Borítók voltak, illetve egyéb illusztrációk. Küldtem fekete-fehéreket is, de nem akarom most kudarcként felfogni, hogy azok nem landoltak sikerrel a könyvben. Felejtsük is ezt el gyorsan. Majd lerendezem magamban.
Alkotó: Vass Richárd
Hogyan zajlott a nevezés és milyen visszajelzéseket kaptatok eddig (azon túl persze, hogy beválogattak a kiadványba) ?
HGy: A4 méretű színes nyomtatványokat készítettünk, ezeket küldtük el a nevezési díjjal és a pályamunkák adataival együtt. Visszajelzések egyenlőre még nincsenek, de nagyon jól esik az érdeklődés, illetve hogy elismerik az eredményünket.
TP: A nevezésnél a legnagyobb macera a bankokkal volt, mert semmilyen más módon nem lehetett befizetni a nevezési díjat, csakis a számunkra legnyakatekertebb módon. Végül megoldottuk, bár Ricsinek volt egy kis gondja, ő még levelezgetett kicsit a Spectrumékkal. Elég izgalmas volt. Visszajelzés szerintem majd talán akkor lesz komolyabban, ha megjelenik a kiadvány az év vége felé. Persze sokan gratuláltak, ami nagyon jól esett. Ami szokatlan, hogy az elmúlt két hétben több interjút adtam, például egy lengyel magazinnak is.
VR: Áh, hagyjuk a nevezést... Nehezebb volt a nevezési díjakat elküldeni, mint a rajzokat elkészíteni.
Csodás figyelem irányult rám/nk utána. A Facebook, ugyebár. Aztán azóta már voltam a 7 grafikusa is. Ennél a pontnál viszont már feszengtem. Valahogy már ez is sok volt. Én már csak ilyen vagyok.
Alkotó: Havancsák Gyula
A Spectrum 19. számának zsűrijében nem csak művészek, hanem a szórakoztatóipar prominens résztvevői is képviseltették magukat, mint a Blizzard Entertainment, a Disney animációs részlege vagy a Wizards of the Coast. Lehet számítani arra, hogy a bekerüléssel megnövekednek az esélyeitek, hogy hasonló kaliberű cégektől kapjatok felkérést?
HGy: Nem igazán számítok semmire, nem hinném hogy beleégtek a képeim a zsűritagok retináiba, de azért a saját véleményem az, hogy egy kép akkor "jó", ha megmarad az emberben. Viszont itt olyan mennyiségű pályamunkát nézett át a zsűri, hogy kételkedek abban hogy esetleg beugrana nekik a későbbiekben bármi is. Az esélyeket valamilyen mértékben talán növeli, de ez innen most még láthatatlan szerintem.
TP: Reméljük, hogy igen, hiszen az egyik cél is ez volt. Én korábban már dolgoztam párszor Jon Schindehettevel (ő a Wizards senior art directora), de nem hiszem, hogy ez bármiben is befolyásolta volna (ha emlékezett egyáltalán a képeimre). Az egyik, hasonlóan wizardsos művészeti vezető hölgy, akivel szintén dolgoztam már korábban, lájkolta a hírt a Facebook falamon, de egyelőre ennyi. Az biztos, hogy jól fog mutatni a dolog az önéletrajzban, de odakint ez még édeskevés. Ott mindig csak az számít, milyen az aktuális portfoliód, a legutolsó munkád. Lehetsz a legkitüntetettebb művész, ha nem úgy teljesítesz, ahogy elvárják, nem kapsz munkát. Arra jó még ez a Spectrum dolog, hogy megmérettük magunkat ezek előtt az emberek előtt, és átmentünk a rostán, ez nyilván jól esik, jelent valamit, és ad némi önbizalmat. De nem dőlünk hátra, mert nem lehet.
VR: Szerintem nem. Esetleg adhat egy támpontot a folytatáshoz. Még azt sem tudjuk, hogy melyik képünk tetszett meg nekik, de számomra ez lesz a legfontosabb Spectrum-tanulság a későbbiekben. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor több, hasonló cuccal megint berajzolhatjuk magunkat a gyűjteménybe.
Alkotó: Tikos Péter
Mennyire visszaigazolás nektek a teljesítményetekről és a képességeitekről, hogy olyan illusztris társasággal kerültetetek egy kiadványba, mint Julie Bell, Brom, Luis Royo vagy Android Jones, hogy a képregény- és szerepjátékipar sztárjainak krémjéről már ne is beszéljünk (Frank Cho, Richard Corben, Joe Madureira, Dave McKean, Wayne Reynolds, Todd Lockwood, Kalman Andrasofszky) ?
HGy: Részben visszaigazolás, ugyanakkor hatalmas büszkeség. Viszont ez a "visszaigazolás" 2011-nek szól, és erre inkább építkezni kell, keményebben, mintsem rátespedni. Mi most bekerültünk, ezek az alkotók pedig állandó vendégek a Spectrum oldalain...
TP: Egyrészt nyilván jó dolog ez, de ahogy Gyula is mondja: ezek az emberek minden évben szerepelnek a Spectrumban, esetenként díjazottak is (mert ugye minden évben, minden kategóriában kihirdetnek arany- és ezüstérmeseket), vagy éppen a borítóképet alkotják meg. Ehhez azért még sokat kell dolgozni. Lehet az újabb cél az, hogy jövőre ismét bekerüljünk.
VR: Piszok jó érzés, és mivel ismét át akarom élni azt a bizonyos pillanatot, amikor megláttam a nevünket a sorban, ezért, ezt szem előtt tartva fogok dolgozni ebben az évben.
Alkotók: Tikos Péter és Vass Richárd
Többeteknek van olyan szerencséje, hogy Magyarországon abból élhettek meg, amit szerettek csinálni, ami itthon nem annyira evidens, mint mondjuk az USA-ban. A munkán kívüli életetek mekkora részét tölti ki a rajzolás (hiszen vannak művészek, akik pusztán munkaként gondolnak az alkotásra)?
HGy: Valóban szerencsénk van, de azért ebben irdatlan mennyiségű munka, lemondás, küzdelem és idő van. A szerencse pedig akkor jön, ha minél több alkalmat adunk neki. Sajnos Magyarországon nem evidens, hogy valaki abból él, amit szeret, vagy ha az a munkája, amit nem szeret, akkor legalább hobbi szinten (hobbi szó nagyon nem degradáló ez esetben!!!) űzhesse azt, amit a lelke megkövetel.
Egyelőre a munkán kívül keveset tudok rajzolni, mert ha van időm, zenélek. De a legtöbbször nem is munkaként tekintek a rajzolásra, hiszen sok esetben igyekszem úgy nekiülni, hogy valóban felspanolom magam, kedvet generálok. Munkába akkor csap át a dolog, amikor küzdeni kell a megrendelővel, vagy megerőszakolni a képet. Gyakran napi tizen-órákat töltök munkával, van, hogy a hétvége is rámegy. Persze azért fontos a szabadidőt is kiharcolni, ha lehet. Érzi az ember, mikor elég, és mikor kell feltöltenie magát :) Input, inspiráció mindig kell. Lehet ez könyv, film, zene, zenélés, séta, bármi.
TP: Elcsépelt közhely, de tényleg akkor is dolgozom, amikor nem dolgozom. Ha megnézek egy filmet, olvasok egy könyvet, vagy éppen kirándulok, akkor is gyakran "grafikus szemmel" nézem a dolgokat. Persze ez egészen más, mint a gép előtt görnyedni. Az utóbbi egy-két évben nem nagyon aludtam: főállás után otthon folytattam szabadúszóként, gyakran hajnalig. A Spectrumba nevezett képek is így születtek meg, éjszakánként. Nagyon fárasztó tud lenni, amikor hónapokig csak napi 4-5 órát alszik az ember, az utóbbi hónapokban ráadásul vidékről utaztam be Pestre a munkahelyemre, ami napi 3 óra utazást jelentett. De minden csak előbbre visz, ami nem öl meg, erősebbé tesz, és mindenből tanul az ember: én például megtanultam állva aludni a buszon. Ezekért a nehézségekért is kárpótol most ez az elismerés.
VR: Rengeteget melózom. Az alvásból vettem el időt ehhez. Most fogok változtatni az életemen emiatt. Egyébként szerintem is munka. Na jó, nyolcvan százalékban az csak.
Alkotó: Vass Richárd
Mennyire vagytok kapcsolatban a hazai grafikusokkal?
HGy: Nagyon sokakkal igen jó a munkakapcsolat, legtöbbször baráti is a viszony. Évek óta együtt dolgozunk. Gyakran kikérjük egymás véleményét, és szidjuk a másikat, ha az valami jó képet hozott össze:)
TP: Nagyon sok mindenkivel tartom a kapcsolatot, vannak nagyon jó barátaim a szakmából. Gyula, Ricsi ugye ilyenek. Aztán szeretek dolgozni Ricsin kívül másokkal is, így például rendszeresen színezek storyboardokat Cserkuti Dávidnak, aki szintén nagyon jó barátom. Az MKA tagjaként is sok szakmabélivel ismerkedtem meg, játékfejlesztőként szintúgy, és igyekszem mindenkivel jóban lenni, ami nem túlságosan nehéz. Rengeteget tanultam az évek során ezektől az emberektől.
Aztán nagyon jó volt személyesen is megismerkedni nagy kedvenceimmel és példaképeimmel, például Vass Mihállyal vagy Boros Zoltánnal és Szikszai Gáborral. Nagyon sajnáltam, mikor utóbbiak függetlenedtek egymástól és egyúttal országunktól is, de épp pár napja írt rám Gábor a Facebookon, úgyhogy nem vesztek el ők sem.
VR: Lassan mindenkit megismerek. Bár inkább a vonatellenőröket ismerem. Haha.
Alkotó: Havancsák Gyula
Milyen tanácsot tudnátok adni kezdő grafikusoknak, akik hasonló babérokra törnének, mint amit ti már elértetek?
HGy: Elhivatottság. Kritikusság a saját munkával szemben. Annyi kép készítése, amennyi csak lehetséges, hiszen mindig lesznek jobbak és rosszabbak közöttük. Meg kell tudni találni a hangot a lehetséges megrendelőkkel, el kell tudni juttatni hozzájuk a referenciákat, és nem bomlasztani a munkakapcsolatot. Ugyanakkor az alkotónak tudni kell kiállni önnmagáért. Nem annyira misztikus dolog ez, ráadásul ebben a netes világban azért elég könnyű eljutni a megrendelőkhöz, illetve bennünket sem nehéz megtalálni.
TP: Tudni kell, mit akarsz elérni, és a kitűzött cél felé haladni. Nem elég jó rajzolónak lenni, abból rengeteg van. Ha megrendelésre dolgozol, tisztában kell lenned az elvárásokkal, alázatosnak kell lenned, és nagyon szigorúan tartanod kell a határidőket. Folyamatosan figyelned kell a szakmát, a pályatársakat. Folyamatosan fejlesztened kell magad. Erre itthon szinte semmilyen lehetőség nincs, ezért tanulj angolul, és olvass blogokat, szakmai fórumokat, magazinokat. Az önmenedzselés csaknem olyan fontos, mint a szakmai tudás: ha senki nem tud rólad, ha nem vagy elérhető, ha nem találod meg a csatornákat, ahol eljuttathatod a munkáid a potenciális ügyfeleknek, senki nem fogja megtudni, milyen ügyes vagy. Ha nehezen mennek a dolgok, ne add fel, ne keseredj el. Készülj fel arra, hogy egy 24 órás nap semmire sem elég. Ne szeress aludni.
VR: Hardcore önkritika. És kiterjedt bankismeret.
Alkotók: Tikos Péter és Vass Richárd
Utoljára pedig egy külön kérdés Vass Richárdnak: van valami bíztató híred a Vortex City-ről?
VR: Ffuhh. Egy kicsit eltávolodtam tőle, de nincs olyan nap, hogy ne agyalnék rajta. Egy fejezet le lett fordítva angolra, én pedig felírtam a füzetembe, hogy egy iPades kiadás kellene inkább, a nyomdai helyett. Ehhez pedig illő lenne megmozdítani az illusztrációkat, csakúgy, mint a Nadirim-képregényben. Nem adtam még fel.
Lapzárta után érkezett: kiderült, hogy a Tikos-Vass páros Ifini éjszakák 2 című munkája került be a Spectrum válogatásba. A szóban forgó festmény lentebb látható:
Az Agave kiadóval közösen meghirdetjük eztet itten: ha szeretnétek nyerni egy példányt Glen Duncan Az utolsó vérfarkas című könyvéből, csak annyit kell tennetek, hogy küldtök egy e-mailt erre a címre. A tárgyhoz írjátok oda: "Utolsó vérfarkas-nyereményjáték". Beküldési határidő április 30.
Információképp íme a regény szinopszisa:
"Jake Marlowe nem mondható fiatalnak. Márciusban lesz kétszázegy éves, de ebből százhetvenet simán letagadhatna. Jake ugyanis vérfarkas, méghozzá egyik fajtársa balszerencsés és erőszakos halálát követően a legutolsó példány. És bár ereje teljében van, lelkileg kikezdi a magány. Eluralkodik rajta a depresszió, s már azt fontolgatja, végez magával – még akkor is, ha ezzel egy több ezer éves legendát temet el örökre. Első látásra úgy tűnik, mi sem egyszerűbb, mint véget vetni mindennek. Csakhogy két kifejezetten veszélyes társaság is üldözőbe veszi, akik eltérő okokból ugyan, de semmitől sem riadnak vissza, hogy életben tartsák Jake-et. Legalábbis a következő holdtöltéig."
(Spoilermentes) Amikor úgymond hivatalos (kac-kac) véleményt fogalmazok meg, akkor azért általában igyekszem kicsit visszafogni a bennem lakó geeket, de ez jelen esetben egyrészt akkor sem sikerülne, ha akarnám, másrészt meg fuck it! Nem is akarom. Mert a Bosszúállók pont ennek a kisfickónak szól, aki még mindig nem nőtt fel teljesen, aki a mai napig olvas szuperhősképregényeket, aki imádta az első itthon megjelent Batman-sztorit, bár semmit nem értett belőle, aki legszívesebben savba fojtaná Lucast a Baljós árnyak miatt, aki tudja, mi a különbség az Enterprise pajzsa és deflektormezője között, és aki szerint a Mad Max 2 máig a világ egyik legcoolabb filmje. Ez a kisfickó úgy vigyorogta végig a Bosszúállókat, mint egy gyerek, akit először vittek cirkuszba. És még mindig vigyorog. És még holnap is fog. Joss Whedon filmje egy csodálatosan gyönyörű, nedves geekálom.
A mozis Marvel-univerzum első etapja (a másodiknak már a stáblisták alatt feldobják a labdát, és indul jövőre a Shane Black-féle Vasember 3-mal) négy év és öt film után kulminálódik a Bosszúállókban, ami látványosan hasznot húz az előzményekből, és rögtön a lovak közé csap. Feltételezi – helyesen – hogy aki erre beül, az úgyis látta a korábbi filmeket, de legalábbis a többségüket, és nem vesződik a karakterek bemutatásával. A pokol az első percekben elszabadul, jön Loki, lesz baj, meg bumm meg tyű, nyakunkon a világvége, üssön-vágjon, ki merre lát.
A jó 140 perces film olyan, mint egy páncélozott, bombákkal megrakott gyorsvonat, amire direkt nem szereltek féket, mondván, úgy lesz csak igazán hatásos a célba érése. Whedon iszonyatos tempót diktál, egyik akció éri a másikat, és már a kisebb csörték is túlszárnyalják egy átlag akciófilm fináléját (mindez elvileg 220 millióba került, de kb. a duplájának néz ki), a hatalmas, végső csatára pedig szavak sincsenek. A zúzások szüneteiben az életnagyságnál nagyobbá varázsolt, kultikus karakterek – akiknek már pusztán együttes látványa is erős izgalmi állapotot okoz… khm, legalábbis… néhányaknál, khm… úgy tudom… – frappáns, szórakoztató dialógusokkal szívatják egymást, és mindannyiuknak jutnak nagy pillanatok, verbálisan éppúgy, mint fizikálisan. A méregdrága CGI-orgia mögött ugyanis ezúttal olyasvalaki áll, aki tud cselekményt és párbeszédeket írni, aki nem nézi hülyének a nézőt, még azt sem, aki csakis és kizárólag egy kis agykikapcsolós csinnadrattára vágyik – és aki maga is geek.
Ilyen lehetett volna a Transformers gusztustalan poénkodás, tinifilmbeütés, pátosz, giccs, naplementék, félórás üresjáratok és infantilizmus nélkül, egy olyan rendezővel, aki tud színészeket vezetni, és akinek ötletei kicsit túlmutatnak a „most ezt az épületet robbantsuk fel” szintjén. Nem mintha a Bosszúállókban lenne dráma, karakterfejlődés vagy mélység – de nem is igényli. Egy más hasonlattal élve: ez a film az a szuperhősmoziknak, ami a Sólyom végveszélyben volt a háborús filmeknek. Meg van fosztva minden sallangjától, és lám, nem is hiányzik neki egyik sem. Vagyis a Bosszúállókat mindenki élvezni fogja, nem csak a geekek: cirkusz rég volt ennyire látványos, elsöprő és magával ragadó. Még ha vannak is bökkenői (és vannak, pl. Stan Lee cameója erőltetett, Bruce Banner csak úgy odamotorozik a többiekhez a semmiből, a káosz kellős közepén), úgy állsz fel utána, hogy teljesen ki vagy merülve, és mégis tele vagy energiával. Joss Whedon megcsinálta a tökéletes popcornmozit. A második részt akarom. Most.
A Zsiráfablak utolsó betűi álltak glédába a Geekz olvasóinak, kezdve a Ripley-re hajazó (sic!) Űramazonnal, követve a Vízen Lebegő Dolgokkal és a helyi közértbe leugró Zombival (akit a helyzetet súlyosbítandó Zolinak hívnak), a sort pedig egy jókora fazéknyi Zsigerleves zárja. Bezárul hát a gyerekkorunk Ablak-Zsiráfját parodizáló magyar grafikusok mókatára, de sej! nem kell búnak ereszteni a fejünket, mert kedvenc alkotócsoportunk gőzerővel dolgozik a Direkt fanzin hetedik számán. Lássuk akkor: a szó elszáll, az írás megharap (mert egy marketinges ismerősöm szerint egy rossz szóviccre mindenki emlékezni fog).
Pár szó az oldalról: No komment, maga a kép, meg az alátett kis szöveg kb. mindent elmond, az egész annyi, amennyi. Hüjehajú Ripley nyénnye cartoon-osítva, rasztermámor, kis Scott Pilgrim-es befolyásoltság, nyista alien, nyista Newt, sehol egy deka tojás, de azért asszem, így is működik.
Miközben Ripley-fotók után kutatgattam, nagyon örültem, amikor kiderült, hogy Sigourney Weaver az Aliens-ben tényleg Reebok csukát hord, a film során egy gyors, közeli snittben tisztán kivehető a cipőn a logo is:) Az űramazon szót amúgy egy régi animétől eltekintve nem sűrűn láttam használva sehol. Az oldal vázlatai megtekinthetőek itt.
Pár szó az oldalról: Ez is a Gyalog Galoppos "Film könyve" koncept folytatása. Ez a saját oldalaim közül a kedvencem. A boszorkány szkeccs annyi zseniálisan idióta áltudományosságot tartalmaz, hogy azt vettem alapul, hogy a (korabeli) filmbéli esetleges tudósok az elhangzott "ha annyit nyom, mint egy kacsa..." levezetést hallották volna, vajon hogyan jegyezték volna le azt egy alkímiaszerű képletben. Érdekesség: az angol eredetiben a magyar szinkronnal ellentétben a vízen lebegő dolgok között nincs hasas bankó, szöcske és hulla, viszont van almabor, sár, cseresznye, templom és hússzósz. Belegondolva megdöbbentően sok dolog lebeg a vízen (és bámulatos hol tart manapság a tudomány :)). A magyar szinkron szerintem már annyira legyökerezett a néptudatban, hogy inkább az ott felsorolt dolgokat jelenítettem meg.
Ha egyszer kedvem és időm összetalálkoznak szeretnék tőbb oldalt csinálni ehhez a sorozathoz. Kiszemelt szavaim a filmből: N mint Ni lovagjai, B mint Banán alakú (vagy F mint Föld), C mint Caerbannog, Aaaaarrggh mint a Vár aminek a neve Aaaaargh (és a szörny aminek a neve Aaaargggh). Szinte az egész ábécére jut egy klassz szó a filmből :)
Pár szó az oldalról: Az emberfarkas vagy farkasember olyan ember, akit "átok" farkassá változtatott. Ilyenkor emberi mivoltából kivetkőzve viselkedik. Eredeti görög neve, a λυκάνθρωπος, a görög lükosz (farkas) és az anthróposz (ember) szavak összevonásából keletkezett. A farkasember-hiedelem eredetére — mely szerint némelyik ember képes magára ölteni egy állat, többnyire farkas formáját — soha nem sikerült kielégítő magyarázatot találni. Hérodotosz, a Kr. e. 5. században élt görög történetíró megemlít egy népcsoportot, amelynek tagjai akaratlagosan farkassá tudnak változni, és éppen olyan könnyedén vissza is tudnak alakulni, amikor csak akarnak. Századokkal Krisztus születése előtt a farkasember-démont olyan embernek tekintették, akit természetellenes módon megszállt az emberhús iránti éhség, és aki mágia segítségével megvadult farkassá tud változni, hogy könnyebben tudja csillapítani szörnyű étvágyát. … és innen jött a rajz alapgondolata, mikor a függőt megszállja a függése tárgya iránti vágy … (jelen esetben a jelképes üveg…) De jómagam is "vérfarkassá" változom a böjti napok estéjén a böjt lejártához közeledvén. :)
Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin az X-sugár csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráf-Ablakhoz készítettem.
Pár szó az oldalról: Amikor megkaptam a betűt, akkor nem gondoltam volna, hogy ez okozza majd a legnagyobb fejtörést. Aztán megfogtam a téma vizuális oldalát. Folyó-torkolat-delta-tölcsér. Az Y betűm az egy madártávlat monotípiák kollázsából, ami egyébként a Margit Sziget és a Duna folyó ipszilonja.
Pár szó az oldalról: Ő...Sose rajzoltam zombit leszámítva a Faxzzine első számában egy egy oldalas képregényben, ahol saját magamat rajzoltam meg szétrohadt hullaként. Sztem tényleg jó horror karakterek, nem véletlen, hogy manapság szinte a vámpírokkal vetekszik népszerűségük. Érdekesség (?) lehet, hogy a rajzon több "z" betűs fogalom is el van rejtve. A rajz maga egy egyszerű tusrajz számítógéppel rasztereztem ki, hogy kicsit izgibb legyen.
Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin a zsigerleves csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráf-Ablakhoz készítettem.
Nem tudom, a kedves Olvasó hogy van vele, de én évek óta háborúzok nálamnál fiatalabb testvéreimmel az olvasási szokásaikat illetően. Sajnos nem akaródzik egyiküknek sem magukévá tenni a művelődés és a szabadidős tevékenység e nagyszerű házasságát. Anélkül, hogy igazán belemásznék a témába, csak kiemelném meglehetősen ingergazdag környezetünket, amibe a fiatalabb generációk már nem adaptálódtak, hanem beleszülettek. Nehéz a könyveknek szembeszállnia a nagyfelbontású TV-k, multimédiás eszközök és az internet csábító erejével. Mégis az általam vezetett örökös ostrom néha sikerrel jár, és egy-egy megszerettetett könyv után mosollyal az arcomon indulok újabb csatába.
Egy fájó pont azért így is akad. Egy az általam nagyra tartott műfajok közül sehogy sem akar átjutni a köztem és testvéreim között feszülő féligáteresztő membránon. A zsáner nem más, mint a horror, és az ellenállás nem is lehetne nagyobb. A klasszikusokat megkedveltetni összetettebb probléma, mint a kortárs irodalom berkeiben körbevezetni az illetőt. Az viszont nem lehet vita tárgya, hogy az adott műfaj remekei mindig a gyökereknél keresendők. Amikor kézbe kaptam a Klasszikus rémtörténeteket, cinizmusom nem ismert határokat. Azon voltam, hogy mindenáron megkérdőjelezzem létjogosultságát. Az Usher-ház vége 12 oldalban? A Frankeinstein 4(!), a Drakula 8 oldalban? Kicsit hasonló szisztéma, mint a Kötelezők röviden volt, de itt a zanzásítás helyett részleteket találunk a könyvekből, ami egy fokkal enyhébb blaszfémiának tekinthető.
A könyv egyébként termetes darab, amit próbáltam pozitívumként kezelni, de az összkép sajnos itt sem stimmel. Az 512 oldalon terpeszkedő monsztre (mert kinézetre igencsak félelmetes) nem illik kézbe, durva karton borítója olcsó élményt nyújt, az oldalak viszont kellemesen nehezek, jó minőségű papírral készültek.
A Klasszikus rémtörténetek négy fejezettel kecsegteti az olvasót. Ezek sorra a Kísértetek, a Sírból kikelt holtak, az Elátkozott teremtmények és az Elkárhozottak. Minden fejezet 9 történetet tartalmaz - előnyére legyen mondva - kronológiai sorrendben, bevezetvén az arra kíváncsiakat a gótikus horror bugyraiba. Amikor idáig eljutottam, akkor hasított belém a felismerés, hogy ez a tökéletes könyv öcsinek és huginak egyaránt.
Még ha a koncepció mellé is trafált, így is tökéletesen megfelel arra a célra, amire már régóta keresem az igazit. A 36 részlet közül elég egy párnak felkeltenie a horrorirodalom műfajában járatlanok figyelmét, elég mindössze egy, amiből egy újabb kedvenc válhat, és az olvasó agya egyik pillanatról a másikra áthuzalozódik, kinyílik egy teljesen új világ. Az igazság viszont az, hogy ennél több pozitívumot nem találtam. Prezentáció terén is vannak problémák a könyvvel, mint a grafikák nem oda illő, mesekönyvvé degradáló volta, amire nincs mentség egy ilyen témájú gyűjteménynél. Emellett a borsos ár is arra inti az olvasót, hogy többször gondolkozzon el a megvásárláson.
Ezeket az érveket kell egymás mellé állítani, és miután felróttunk mindent, belegondolni abba, hogy mégiscsak ez az első ilyen tematikájú könyv a piacon, amit kicsiknek-nagyoknak szívesen a kezébe adnék - olvasson bele, élje át a különböző korszakok félelmeit és babonáit, tapasztalja meg ezt a hátborzongató zsenialitást. Mert nincs is annál jobb, amikor egy viharos estén, egyedül a lámpafénynél Poe vagy King esetleg Stoker borzongatja végig a gerincünk, mi pedig hagyjuk, mert élvezzük minden egyes percét.
A hongkongi fantasy aranykorában forgatott legendás darabok új keletű feldolgozásai eleddig kivétel nélkül valahol a borzasztó rossz és a felejthető kategóriák között ingadoztak. Hiába a nagy hype (Sex & Zen 3D), a nagy nevek (The Sorcerer and the White Snake),vagy éppen az elronthatatlannakhitt sztori (A Chinese Fairy Tale), a felújítások alkotóinak kissé öntelt, „ezeknek így is jó lesz” hozzáállása igencsak meglátszott a produkciókon. Mindebből kiindulva a felemás várakozások teljesen érthetőek voltak a ’92-es New Dragon Gate Inn alapjain nyugvó Flying Swords of Dragon Gate esetében, ám Tsui Hark és Jet Li párosa némi reménykedésre is okot adott.
Az A Chinese Fairy Tale-t jegyző Ching Siu-Tung-gal ellentétben Tsui az elmúlt években is meglehetősen aktív volt és több műfajban kipróbálta magát. Részt vett a jópofa játékként felfogható Triangle megvalósításában, leforgatott egy teljesen elrontott és leginkább a Pang bratyókat majmoló horrort (Missing), volt alkalma kitapasztalni, hogy nincs érzéke a romantikus vígjátékokhoz (All About Women), így újra rátalált a neki talán leginkább testhezálló műfajra, a wuxia-ra. A 2010-es Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame-ben már bemutatta, hogy hogyan kellene szerinte egy XXI. századi wuxia filmnek kinéznie, ezt pedig csak tovább fokozta a Flying Swords of Dragon Gate-ben.
A sztorit eredetileg a Shaw Brothers egyik legendája, King Hu álmodta először vászonra még 1967-ben, de Hark a ’92-es változatot újította fel, aminek annak idején a producere volt. A maga korában a látvány és technikai kivitelezés teljesen rendben volt és a felvonultatott sztárok mennyiségére se lehetett panasz (Brigitte Lin, Tony Leung Ka-Fai, Maggie Cheung, Donnie Yen, stb.). Ugyan az akkori igen erős konkurencia miatt a Hong Kong Film Awards-on egyetlen díjat se zsebelt be, mind a mai napig az egyik legismertebb és legszórakoztatóbb wuxia produkciók egyike. A díjakkal az utódnak nem kell szégyenkeznie, hiszen a most lezajlott HKFA-n 5 kategóriában is győzni tudott, igaz, a legfontosabbakban az a produkció kaszált, amit még senki se látott.
A 2011-es felújítás legnagyobb erénye, hogy Hark nem csak gyorsan összedobott egy remake-t a „bármit elfogyasztó” mandarin nyelvű piac számára, hanem valóban mindent ki akart hozni önmagából és a ma rendelkezésre álló technikából. Ez utóbbi miatt némi keserűség maradhat a klasszikus kínai fantasyért rajongókban, mert a számítógépes grafika és a mágikus 3D felirat túlságosan is előtérbe lett tolva, de még így is bőven maradtak érdekességek és említésre méltó apróságok, amik miatt megéri rászánni a filmre a szűk két órát.
előzetes
A sztori, amiről igen hamar kiderül, hogy nem másolata a ’92-esnek, a Ming dinasztia idején játszódik, amikor az eunuchok az oszd meg és uralkodj elv alapján keleti és a nyugati „irodákra” lettek bontva és mással sem foglalkoztak, mint egymás aprításával. Teljhatalmukat előszeretettel használták ki és csak néhány fura alak mert ellenállni nekik. Egyikük a titokzatos Zhao Huai’an, aki után a keleti „iroda” vezetőjének lecsapása miatt a nyugatiak hajtóvadászatot indítanak. A szálak pedig (jópár mellékszereplőn keresztül) a Dragon Gate fogadóba vezetnek, ráadásul egy mesés kincs is bonyolítja őket.
A történet vezetése magán viseli Tsui Hark összes jellegzetességét, világosan látszanak az erősségei és a gyengeségei. Helyenként elveszik a részletekben, helyenként nagyokat ugrik, emiatt időnként nehezen követhető, ki kicsoda, vagy mi miért történik. Kicsit esetlenül bánik a figuráival, Zhao Huai’an például 10-20 percekre is el-eltűnik időnként, a többiek pedig papírvékonyságú, eléggé egyoldalas karakterek. A más sztorikban (pl. Hős) igen erős érzelmi töltet abszolút hiányzik, ugyan megtalálható a szerelmi szál, de finoman fogalmazva sem túl hiteles. A karakterek interakciói alapvetően humorosra vannak véve és szerencsére egész jól sikerültek, főleg a fogadón belüli hosszas szájkarate idején. Rengeteg szereplő, akik több csoportra oszlanak, sokáig senkinek sem derülnek ki a valós szándékai, ráadásul még két hasonmás is bonyolítja a helyzetet. A mellékszereplők közül a barbárok (mint kiderült, tatárok) a legjobbak, remek (és Tsui-re jellemző) a csoportbeli viszonyuk megvalósítása.
A látvány abszolút CG orientált, szinte nincs olyan jelenet, amit valódi helyszínen forgattak volna. A hátterek és a kevés mozgást tartalmazó képek gyönyörűek, lenyűgözőek, főleg a történet legelején a kikötő megvalósítása, de a feszültséget egyre csak fokozó, közeledő vihar fellegeinek kidolgozása sem rossz. Mindezekkel gyökeres ellentétben sajnos a csatáknál is alkalmazták az animációt a hagyományos huzaltechnika kiváltására. Ezek a jelenetek (a klasszikus wuxia rajongójaként) fájnak a szemnek, mintha egy közepes, verekedős számítógépes játék sután animált karakterei köszönnének vissza bennük, semmi élethűséget nem tartalmaznak. Ennél sokkal jobb lett volna, ha megmaradnak a drótoknál és kevesebbet pörgő, lassabb, de végig élethű mozgást végző hús-vér szereplőkkel forgatták volna le őket. A HKFA zsűrijét mindez nem zavarta, úgy látszik, ott nem a klasszikus wuxia rajongói ülnek, így a legjobb vizuális effektek és a legjobb akciókoreográfia díját is Harkéknak ítélték. Sajnos valószínűleg ez lesz a trend a továbbiakban, ráadásul nem csak a csatáknál és a tömegjeleneteknél használták a CG-t, hanem olyan, ránézésre minden további nélkül hús-vér szereplőkkel felvehető jeleneteknél is, mint például amikor hőseink lovagolnak a sivatagban. Azon szerencsések, akik moziban látták a filmet, áradoznak a 3D minőségéről is, ami Hark maximalizmusát ismerve igaz is lehet, ráadásul még a műfajhoz is illik, valószínűleg feldobja itt-ott a csatajeleneteket.
A szereplők közül hiába Jet Li a húzónév, mivel relatíve keveset szerepel, tulajdonképpen elveszik a többi sztár között, szinte biztos, hogy nem ez a szerepe lesz a legemlékezetesebb. A rendező korábbi filmjeiben már megszokott módon az erős és határozott női karakterek sikerültek a legjobban. A barbárok vezetője, az eddig csak cuki és törékeny szerepekben alkalmazott Kwai Lun Mei egyszerre menő és elragadó (főleg, amikor tartar nyelven hablatyol), akárcsak az egykorvolt szerelmét kereső, jéghideg Zhou Xun, aki a szöges ellentéte. Egyikük sem képzett harcművész (ahogy Li Yuchun és Mavis Fan sem), így a csatákban a kaszkadőrök mellett érthető a sok animáció használata is. A férfiak közül a kettős szerepben látható Aloys Chen-t érdemes kiemelni, aki remek boy wonder-ként és a könyörtelen eunuchként is, kisebb szerepekben pedig olyan régi ismerősök is feltűnnek, mint Fan Siu-Wong és Gordon Liu.
Mindezekkel együtt a Flying Swords of Dragon Gate a kortárs hongkongi mozi kevés, nemzetközi figyelemre is méltó darabjainak egyike, ami végre nem csak a klasszikusok tollaival próbál ékeskedni, hanem igyekszik irányt is mutatni a műfaj további evolúciója terén. Messze nem tökéletes produkció, sőt, a hibái között vannak kifejezetten lehervasztóak is (a CG-vel butított csaták), de mind a hangulatát, mind a látványvilágát, mind a humorát, mind a zenéjét tekintve méltó folytatása Tsui Hark korábbi munkáinak. Csak így tovább, Mester!
Don Winslow könyve műfajának egyik legjobbja az utóbbi évekből, Oliver Stone pedig van volt olyan tökös rendező, hogy kihozza a legtöbbet a nyers, brutális thrillerből, amiben két fűtermesztő megmutatja a mexikói kartellnek, hol lakozik az úristen. Ha csak feleolyan jó lesz, mint a regény, még mindig bőven befér majd a 2012-es TOP10-be.
„Run the mission. Don’t get seen. Save the world.”
Cool szlogen, cool képregény. A mai amerikai mainstreamben ritka az olyan sorozat, mint Warren Ellis Secret Avengerse – vagyis, hogy az egyes számok egy-egy kerek, egész történetet mesélnek el, amik csak nagyon laza szálakkal kapcsolódnak egymáshoz. És ráadásul teljesen figyelmen kívül hagyják a kiadó, jelen esetben a Marvel univerzumának egészét. Magától Ellistől ez persze nem újdonság, ő már az elvileg máig futó, gyakorlatilag négy éve veszteglő Fellcímű krimisorozatát is az egy rész-egy eset elvére húzta fel, egyrészt, hogy bárki, bármikor bekapcsolódhasson a sztoriba, másrészt, hogy bizonyítsa, behatárolt dramaturgiai lehetőségekkel, cliffhangerek és szappanopera jelleg nélkül, röviden, tömören, lényegre szorítkozva is lehet jó képregényeket írni.
A Secret Avengers ideális azoknak az olvasóknak, akik belekóstolnának egy kis fősodorbeli szuperhősködésbe, de a DC – erre kétségkívül tökéletesen alkalmas – új 52-jét már unják, a Marvel status quo-jába pedig nem akarnak fejest ugrani; ugyanis nem igényel semmilyen előismeretet. Bár a hat képregény (Secret Avengers 16-21) mindegyikében az előző író, Ed Brubaker által bemutatott titkos szervezet, a Shadow Council a mumus, de ennek nincs különösebb jelentősége, legfeljebb azoknak biztosít egy nagyjábóli folyamatosságot, akik a sorozatot az elejétől fogva követik – az arctalan ellenségek egyébként bárkik lehetnének. Az egyes sztorikat más-más rajzolók öntik képekbe, David Ajától a Michael Lark/Stefano Gaudiano pároson át Alex Maleevig és Stuart Immonenig, igazodva Ellis ötleteiben ugyan vad, de tematikájában a Marvelhez képest visszafogottabb, kémes, no-bullshit történeteihez.
A címbéli csapat feladata, ahogy arra a szlogen is utal, hogy titokban működve szüntessen meg komoly, akár globális fenyegetéseket, még azelőtt, hogy azok felütnék a fejüket New York közepén, és egy bazinagy szuperhőscsatává (és crossoverré) eszkalálódnának. Vezetőjük Amerika Kapitány, akire társai itt Rogers parancsnokként utalnak, és aki egyrészt nem a klasszikus jelmezét viseli („Secret” Avengers, ugyebár), másrészt, hazafias pátoszát és csillagos-sávos ideológiáját félretéve csak a küldetés végrehajtása érdekli, méghozzá bármi áron – így közelebb áll Jack Bauerhez vagy Jason Bourne-hoz, mint egy tipikus szuperhőshöz. Ha pl. ki kell nyírni párszáz vagy -ezer rosszfiút a cél érdekében, legyen. Egymást részenként váltó társai sem a színes, harsány héroszok soraiból kerülnek ki: Fekete Özvegy, Bestia, Shang-Chi, Moon Knight, Sharon Carter, War Machine, Valkyrie.
A többnyire in medias res induló, és mindenféle levezetés nélkül, a dramaturgiai csúcspontjukon, 22 oldalon belül véget érő sztorik rendkívül feszesek, kompaktok, abszolút mentesek mindenféle sallangtól. És Ellis nem csak mesterien ír, nem csak tökéletesen kihasználja a terjedelem nyújtotta lehetőségeket, és a rendelkezésére álló karaktereket (persze, mélylélektan nincs, viszont mindenkinek akad néhány nagy pillanata), de ráadásul szenzációs, szimpatikusan őrült ötletekkel áll elő. Mint hogy a Shadow Council tervét, hogy egy földalatti várost egy gigantikus időgép segítségével egy felszíni városra teleportáljanak, és így tömegpusztító fegyverré alakítsanak, úgy akadályozzák meg hőseink, hogy egy atommeghajtású Cadillacet neutronbombává drótoznak. És ez még csak az első szám, amit többek közt egy Mad Max 2-be illő őrült kamionos hajsza, egy defektes alternatív univerzumbeli kung-fu csata, és egy, az ősidőkben elpusztult lovecraft-i szörnyek lelkét fegyverként használó banda lekapcsolása követ. Például az ilyenekért jó 30 éves fejjel is olvasni szuperhősképregényeket.
A Zsiráfablak utolsó előtti installációját olvashatjátok, hiszen innen már csak hét betű a ZS-ig. Akik esetleg nem követték volna eddig a sorozatunkat: a Zsiráfablak tehetséges magyar grafikusok által újragondolt vicces-abszurd Ablak-Zsiráf felnőtt tartalommal, melyből kiállítás is nyílt, valamint füzetformátumban is megrendelhető a kiadvány alkotó-szerkesztőjétől, Haránt Artúrtól (akivel egyébként régebben már készítettünk interjút is).
S mint Sánta Alkotó: Fórizs Gergely Weblap:http://forig.blogspot.com/ Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható, a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin a sántaság csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráf-Ablakhoz készítettem.
Sz mint Szakáll Alkotó: Burg Balázs Weblap:http://jidaki.blogspot.com/ Pár szó az oldalról: A testrészből, amit a választott szó jelöl ezen az oldalon, nekem is van nem kis mennyiségben, ezért megemlékeztem róla egy rajzzal és egy szép hosszú definícióval.
Pár szó az oldalról: Ahogy az előző oldalon a definícióban írtam, hogy néha szakállnak hívjuk az állatok arcszőrét, itt kihasználtam a vicces fordított helyzetet: egy emberi figurával ábrázoltam egy állati testrészt.
Pár szó az oldalról: Azért esett az UJJ szóra a választásom, mert a három testrészemből, amit félek, hogy elvesztek egyszer, ez az egy kezdődött U-val. Igazából a 'kéz' az egyik, de az nem U-val kezdődik, ráadásul az ujjak komolyan összefüggnek a kézzel, hovatovább szó szerint. A rajz elkészítésében is segítségemre voltak ezek a praktikus kis „eszközök”, így az UJJ kézenfekvő volt.
Pár szó az oldalról: A cool, az anti-cool, és ami mindezeken túl van. Sajnos még kevés is az a hülyeségmennyiség amit sikerült ebbe a rajzba belepasszírozni. A(z egyébként made in china) paláston található minimál jelek a kínai írásjellel kiírt megfelelői az über királynak (fenti-király). Hatalmas mázlimnak tartottam mikor rákerestem, hogy ezek nem azok a tipikus kirxkrax-os írásjelek, sőt, nagyon jól mutatnak együtt, így egyáltalán nem egyértelmű a kínaiságuk sem. De most ellőttem ezt a patront is.
Feltételezzük, hogy az evolúció pozitív irányba tart, vagyis az ember fejlődik, idővel jobb, okosabb, alkalmazkodóképesebb, életrevalóbb lesz – de ki garantálhatja, hogy ez valóban így van? Nem meglepő módon, Dick szerint senki. Bár A Frolix-8 küldötte messze van attól, hogy a szerző legjobbjai közé soroljuk (pedig azokban az években született, amikben a Csordulj könnyem, mondta a rendőr, az Ubik, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról? és a Kamera által homályosan), mondjuk inkább, hogy a mennyiségileg és minőségileg is gazdag életmű középmezőnyének erősebbik halmazába tartozik, az vitathatatlan, hogy tele van nagyszerű ötletekkel, gondolatokkal, amiken elmélázhat az olvasó, miután letette a könyvet. De hát a szerzőtől ez nem újdonság.
A jövőben az emberiség három kasztba sorolható. Vannak a Régiek, vagyis az átlagemberek, akik olyanok, mint mi, a Szokatlanok, akik bizonyos különleges képességekkel rendelkeznek (telepátia, telekinézis, jövőbelátás) és az Újak, akik fejében kiemelkedő kognitív képességeiknek köszönhetően olyan gondolatok cikáznak, amiket a Régiek felfogni sem képesek. Az Újak és a Szokatlanok, bár a Föld népességének csak kis részét teszik ki, magabiztosan, vasmarokkal uralkodnak. Csakhogy a Régiek közt van egy negyedik kaszt, az Ellenállóké, akik önmagukban nem sok vizet zavarnának, ám vezetőjük, prófétájuk, Thors Provoni most, hosszú évek után visszatérni készül a kozmoszba tett útjáról – és állítólag egy idegen lényt hoz magával, hogy annak segítségével söpörje el a karhatalmat.
Persze itt Dickről van szó, úgyhogy mindez kevesebb jelentőséggel bír, mint hinnénk. A hangsúly most is a mélységesen gyarló, komplexusokkal, személyiségi problémákkal, önbizalomhiánnyal és pszichózisokkal küszködő, a hős eszményképétől galaxisokra álló kisembereken van, akik saját maguk a potenciális boldogságuk legnagyobb ellenségei, mint a gumi horgonylással foglalkozó (ne is kérdezd) Régi főhős. Aki beleszeret ugyanabba a vad, szabadéletű nőcskébe, akin a Szokatlan elnöknek is megakad a szeme, és aki egy felforgató irományokkal kereskedő feketepiaci alkoholista csaja. Dick ezzel egy szerelmi-vágyakozási négyszögbe rántja bele a társadalom három, normál esetben egymással nem érintkező rétegének jellemző szereplőit, hogy a lehető legemberibb szögből erősítsen rá a sztori talán legérdekesebb aspektusára.
Hogy ti. a Szokatlanok és az Újak felsőbbrendűsége egy vicc. Az említett elnök minden különlegessége ellenére egy kicsinyes, primitív, bosszúszomjas ember, aki a kívánatos vezetői kvalitásoknak még csak a látszatával sem rendelkezik, az érzelmi intelligenciát tekintve egy gyerek szintjén áll. És amikor a híres Új tudós, a Föld legnagyobb lángelméje látványos kudarcot vall abban, hogy pontosan kikövetkeztesse Provoni visszatérésének körülményeit, minden megkérdőjeleződik. Esszenciális Dick: amit biztosnak, jónak, fejlettnek, magasabb rendűnek hittünk (az Újak neurologikája), az lehet, hogy színtiszta őrültség. Vagyis az ember talán nem fejlődik... hanem tébolyodik. A Frolix-8 küldötte így többek közt egy politikai-evolúciós szatíra, az übermensch paródiája.
Többek közt, mert Dick kósza gondolatokkal, elejtett információmorzsákkal belekap sok-sok témába: Istenbe, emberi viselkedésbe, a hatalom természetébe, szexualitásba (van egyáltalán olyan Dick-hős, aki dugott egy jó egészségeset?). Ezek közepette a sci-fi szinte elsikkad, az egyébként is csak félig-meddig kidolgozott, csapongó, ellenben Dicktől szokatlanul akciódús sztori (még egy kis űrcsata is van) szálai pedig rapszodikus módon futnak ki, bizonytalanságba, sejtetésbe, vagy éppen a semmibe. Mert a világ már csak így működik, már amikor működik egyáltalán.
A fehér, halálarcú nő guggol a kopár, véres falú szobában, és várja, hogy férje visszatérjen – ölni ment. Háza vendégét, urát és parancsolóját. Szinte fülsértő fuvolák harsannak fel, ahogy a feleség megfordul, amikor a férfi hátrafelé „betáncol” a szobába, riadt, merev testtartással, kezében lándzsa, hegyén vér. A sorsukat teljesítette be ezzel, ezt mindketten jól tudják. Csak abban tévednek, hogy mi is az a sors. A jelenet feszültsége és fatalizmusa tapintható – William Shakespeare Macbeth című tragédiája kissé leegyszerűsítve, lecsupaszítva, puritán vizuális gyönyörűséggel játszódik le. A Véres trón (Kumonosu jo, 1957) a Káosz után a legjobb film, amit a nagy angol drámaíró valamelyik művéből forgattak – pedig a nagyszerű adaptációk sora (Laurence Olivier-től Orson Wellesen át Baz Luhrmanig) egyáltalán nem rövid.
Macbeth történetét mindenki ismeri, de aki nem, annak is világos, hogy milyen utat vesz majd az itt Washizu nevű főszereplő élete (Toshiro Mifune nagyszerű alakításában, természetesen). A (szintén a Noh-ből kölcsönzött) nyitó kórus már az első másodpercekben az embert folyton ismétlődő, körkörös pusztításba és önpusztításba taszító, elveszejtő becsvágyról énekel, annak a valaha nagyszerű erődítménynek a romjai fölött, amiben a tragédia lejátszódik – a múltból tekintünk vissza a karaktereke és végzetes döntéseikre, mire történetüket részletesen megismerjük, már mind halottak. Egy szellemvilágban járunk.
Pedig egyik baljós előjel a másik után figyelmeztet a közelgő végre. A két kísérteties találkozás a ráncos, gebe, hátborzongató mosolyú és hangú öregasszony-szellemmel, a csontvázakból emelt halmok az erdő közepén, a madarak rossz ómenként való berajzása az erődbe, a lemoshatatlan vérrel összekent hálószoba. Kurosawa atmoszférateremtése ezekben a jelenetekben csúcsosodik ki, és látva őket, csak arra tudok gondolni, milyen kár, hogy soha nem rendezett horrort. Ha rendezett volna, az valószínűleg olyan szerepet töltene be a filmtörténetben, mint Kubrick Ragyogása.
Hogy mi az igazi cock tease? Nem amikor egy tízes skálán tizenegyes csaj hülyíti a fejeteket egész éjjel, aztán hagyja, hogy kifizessétek a taxiszámláját (is), és végezetül faképnél hagy benneteket álló farokkal, a Körút közepén. Á, ez semmi. Az az igazi szívatás, mikor egy cég (nevezzük Celestialnak) végre-valahára elkezdi kiadni a Shaw Brothers filmjeit – döglassan csinálja, éveken keresztül húzza, 700+ film az mégiscsak 700+ film -, aztán hirtelen bejelenti, hogy kész, kint van dvd-n az összes, és a rajongók döbbenten hápognak, mivel ez messze nem igaz, néhány várva várt filmre továbbra sem tehetik rá izzadt, geek-ideges kezeiket.
Ezért fáj idebiggyesztenem, hogy a Revenge of the Corpse sajnos nem tartozik Sun Chung legsikerültebb alkotásai közé. Félreértés ne essék, faszányosan összerakott kerek-horror-egész ez a film, de sem túl sok meglepetést, sem (egyetlen jelenet kivételével, erről majd később) különösebb rendezői blikkfangokat nem tartalmaz. Akár azt is hihetné az ember, hogy Sun Chung nem szerette a horrort, ám ebben az esetben nem tudott volna egy olyan mesterművet összehozni, mint a keserű-nihilista Human Lanterns (1982).
Dutól retteg a környék összes banditája, mert a kardja gyors és törvénytisztelete páratlan. A felesége viszont egy ordas kurva, aki Du háta mögött összefekszik a falu gátlástalan gazdagemberével, akit természetesen Lo Lieh játszik (tömeggyilkos fej nr. 2.) Lo meg a nej börtönbe juttatják, majd megmérgezik a dali csendőrt, aki utolsó kívánságként még azt kéri húgától, hogy vörös ruhában temessék el. Retúrjegy...
Sun Chung korábban olyan remek wuxiákat rendezett, mint a Judgement of an Assassin (1977), a fantasztikus Avenging Eagle (1978) vagy a nagyszerű Jin Yong-adaptáció, a Proud Youth (1978), így nem csoda, hogy a Revenge of the Corpse legjobb jelenetei azok, amikor Du csendbiztos a történet elején a haramiákat aprítja. Horrorisztikus hangulat a filmben, bár a forgatókönyv erőlteti rendesen, inkább esetlegesen van jelen, és mai szemmel nevetséges megoldásokkal operál. Szerencsére a film tempója feszes, és a vizuális megvalósítás sem utolsó: remek szélesvásznú, az állandó stúdióbelsőknek köszönhetően mégis klausztrofób kompozíciók sorjáznak, toldozva-foldozva az egyenetlen atmoszférát.
(Aki az előző könyveket már olvasta, annak spoilermentes)
Az atombomba mindent megváltoztatott. A tudomány az emberiség jövőjét elhozó csodakölyökből pusztítással fenyegető mostohagyerek lett, akinek veszélyes, kiszámíthatatlan mivoltát sokszoros hatványra emelte a két nagyhatalom, Amerikai és a Szovjetunió bármikor felforrósodható hidegháborúja. A paranoia beszivárgott az átlagemberek mindennapjaiba, a filmipar pedig egész szubzsánereket húzott fel a kollektív félelem szórakoztatásra és pénzre váltható alapjaira. A sci-fi főleg a vörös invázió földönkívüli köntösbe bújtatott rémével riogatott (már az 1951-es The Thing from an Another World is egy híressé vált, baljós figyelmeztetéssel ért véget: „Watch the sky!”), a horror pedig a nukleáris fegyverek hatásaival. 
Eugéne Lourié filmje (aminek stáblistáján feltűnik Ray Bradbury The Fog Horn című novellája, bár ez inkább legális biztonságot nyújtott – vannak ugyanis hasonlóságok a két mű közt – és az író hírnevét igyekezett kihasználni, egyébként nem adaptációról van szó) a 
Ez volt a legendás Ray Harryhausen első önálló munkája, és – köszönhetően nyilván annak, hogy a King Kong effektmesterétől, Willis O’Brientől tanult – mind a lény stop-motion megjelenítése, mind a valós utcahátterekkel való összemosása bármelyik jóval nagyobb költségvetésű, korabeli filmnek is becsületére válna. A vidámparkos finálé, amiben Lee Van Cleef is feltűnik (nem is elhanyagolható szerepben, sőt) még a maga statikusságával együtt is lenyűgöző. Kár, hogy híresebb várostaposó társaival ellentétben a Pánik New Yorkban szörnyének nem sikerült semmilyen személyiséget kölcsönözni – csak egy célja felé baktató ösztönlény. Ugyanakkor lehet, hogy pont ez a lényeg: annak sincs személyisége, amit szimbolizál.
Mintha tegnap lett volna, midőn pattanásos tinédzser fejemet matyóhímzéses párnámra döntve bámultam Robert Fostert, amint a nagyvárosi Ámerika betondzsungelében a kloákából szabadult óriásalligátort igyekszik becserkészni. Ám ma már Kína a vezető világhatalom, nekik tartozik mindenki, és szörnyhüllős filmeket is inkább ők gyártanak. A Million Dollar Crocodile egy fokkal látszik magasabban tanyázni az Asylum-színvonalnál: a költségvetés alacsony, a CGI elviselhető, illetve van benne Lam Suet, aki minden filmet nézhetővé tesz. Szóval csá, akarom ondani dzaj dzseng.
„Well, I guess I can always go through life sideways.” Mondja Debby, a gengszter szeretője, miután a férfi az egész film noir történetének egyik leghírhedtebb jelenetében leöntötte őt forró kávéval, és egy életre elcsúfította az arcát. A mondat nem csak a nő önvigasztalása, nem is csak későbbi bosszújának kilátásba helyezése, hanem az egész zsáner esszenciájának roppant kifejező szavakba öntése is. Mindazt a viselkedésformát, mindazt a társadalomhoz való hozzáállást írja le, amit a noir jellemzően ambivalens figurái képviselnek, ami szerint élnek, halnak, és ölnek, legyen szó akár nőkről, akár férfiakról.
Csakhogy velük ellentétben Debby felveszi a kesztyűt. A Búcsúlevél (The Big Heat, 1953), tekintve hogy a legendás Fritz Lang rendezte, csak a felszínen szól a talpig becsületes, elszánt, hajthatatlan és hajlíthatatlan Dave Bannion nyomozó bűn elleni hadjáratáról. Ez ugyanis a Nők filmje. Ők lendítik előre a cselekményt, ők keverik a lapokat, ők teremtik a konfliktusokat, ők oldják meg őket, és ők is fizetik meg az árát. Mint a frissen megözvegyült Mrs. Duncan, aki az öngyilkosságot elkövetett rendőr férje által hátrahagyott búcsúlevéllel zsarolja Mike Laganát, akinek zsebében van az alvilág és a fél város (a rendőrfelügyelő a kártyapartnere). Vagy mint az egykori férj szeretője, Lucy Chapman, aki felhívja Bannion figyelmét az egyszerűnek tűnő ügyet komplikáló körülményekre, és másnap reggelre már egy útszéli árokban hever.
A forró kávé külsőleg való alkalmazása elveszi a Nő elsőszámú fegyverét, a szépségét, és a második, amihez nyúlhat, az a pisztoly. Gloria Grahame szenzációsan atipikus femme fatale. Nem az a hosszúcombú, érzéki, dögös „knockout”, de határozottan van benne valami: kislányos ártatlansággal, élénkséggel vegyülő pimaszság és fáradt, ringyós elegancia. Meg az az egyszerűség és nyíltság, amivel a gengszter szeretőjétől kapott piszkos pénzről, a könnyű, kényelmes életről beszél, és amivel Banniont próbálja elcsábítani. Nincs benne ármány, ami a szíven, az a száján és a pisztolya csövén. Egy „szokásos” noirban az alvilágot megfejő, jéghideg, számító Mrs. Duncan megenné reggelire. 
A Prometheus körül akkora hype alakult ki, ami talán még a stúdiók néhány idei másik nagy dobása, a Bosszúállók és a Sötét lovag: Felemelkedés körüli cirkuszt is megfejelte. És a rendező személyéhez, illetve az általa életre keltett Alien franchise új irányba vivésének, az ottani világ kibővítésének ígéretéhez még hozzátett a kiéheztetés, vagyis az elmúlt évek meglehetősen szerény (mozgóképes) felhozatala a science fiction műfajban. Az ilyen lécet pedig nehéz átugrani, pofára esni benne annál könnyebb. De mint oly sokszor, most sem következett be egyik sem. A Prometheus nem a következő Alien, nem a következő Szárnyas fejvadász. Még csak nem is a következő Mátrix. Semmiképpen nem forradalmi és újító, nem egy útmutatás a sci-fi számára, sőt, meg sem kavarja az állóvizet. A Prometheus egy korrekt, nézhető, helyenként egészen izgalmas nyári látványfilm, nem több – de nem is kevesebb. Más kérdés, hogy a körülményekből adódóan ebből a „nem több”-nek van nagyobb jelentősége, és ez sokaknak igen fájdalmas lesz.
Sajnos az igen nagy ambícióihoz képest a film messze nem elég intelligens. A forgatókönyv igyekszik megteremteni az eposzi keretet a cselekményben fokozatosan elszaporodó borzalmakhoz, de összerogy a saját súlya alatt – rögtön a két első jelenet teljesen funkciótlan, felesleges, akárcsak néhány karakter (élükön a látványosan megöregített Guy Pearce-szel) és sztoriszál. A motivációk zavarosak, a címbeli hajón uralkodó erőviszonyok nemkülönben. Sosem világos, ki a főnök, ki kiről és miről tud, az ezekkel kapcsolatos érdektelen fordulatok (családi reveláció) pedig holtsúlyként húzzák le a sztorit, miközben még lyukakat is ütnek bele, hadd süllyedjen gyorsabban. A szereplők közül csak a látszólag érzelemmentes Davidnek vannak dimenzió, aki ironikus módon egy android – mindenesetre Michael Fassbender el is lopja az egész show-t, Noomi Rapace ide, Charlize Theron és Idris Elba oda. 
Szerencsére a filmnek rengeteg nagyszerű, hatásos aspektusa van, ami segít a nézőnek, hogy ne akadjon fenn végleg a propagandán. Zhang már sokszor demonstrált vizuális történetmesélő ereje egyike ezeknek, ahogy az ahhoz való érzéke is, hogy bármilyen műfajú filmben, bármilyen körülmények közt, bármikor gyönyörűen megragadja az embert, az érzést a cselekményben. Képes rá például, hogy egy olyan valószerűtlen, már-már abszurd jelenetet, amiben a halál torkában álló, és abba belépni készülő prostituáltak izgatottan, boldogan ünneplik nőiességüket, varázslatos eleganciával, méltósággal, szépséggel ruházzon fel. 
Elindul a film, és mire hármat pisloghatnál, a szereplők már vagy húsz hullát kitermeltek a fegyvereikkel – Evansnak 10 percébe sem telik, hogy belecsapjon a lecsóba. És az első akciójelenet félelmetes erejű. Ahogy a kommandósok rájönnek, hogy megszállókból üldözöttekké váltak, a rendező ólomzáporokon, vérgejzíreken, falakon, plafonon, padlón keresztül menekíti őket szinte felfoghatatlanul őrült iramban. A The Raid elsőszámú problémája, hogy ennek a negyed órának a légzésgátló intenzitását később már nem tudja megfejelni. 
A The Raid másik problémája, hogy Evans nem elégedett meg a puszta zúzással, muszáj volt belevinnie valami pluszt. Ezért félúton kiderül, hogy az egyik kommandós és az egyik gengszter testvérek, ami akár egy nagyon izgalmas és érdekes drámai szállá is kinőhette volna magát, mondjuk John Woo ’80-as, ’90-es évekbeli hong kongi filmjeinek mintájára. De elnagyolt és felületes marad az egész, a személytelen, jellegtelen karakterekkel együtt, ami főleg akkor tűnik fel, amikor Evans erre akarja kifuttatni a filmvégi katarzist, és látványosan kudarcot vall vele. Vagy dolgozni kellett volna a sztori ezen aspektusán, vagy hagyni a fenébe az egészet – elvégre ezeknek a filmeknek úgysem ez a lényegük. (Miért, a Die Hardban pl. mi volt a dráma? Jófiú összezárva rosszfiúkkal, aztán hadd szóljon!)
Alan Silvestri: Avengers
Peter Berg rendező szerint Steve Jablsonky a legjobb kortárs filmzeneszerző. Ha igaza lenne, tőlem akár már holnap is szétrobbanhatna az egész kurva földgolyó. De tartsuk észben, hogy ez a kijelentés olyasvalakitől származik, aki a komponistától azt kérte, hogy egy MRI gép hangját dolgozza bele a score-ba, legyen az a Földet megtámadó idegenek zenei identitása. Persze ez legalább egy ötlet: kicsit ugyan olyan, mint amikor egy filmben egy inkognitóban lévő hülyének megkérdezik a nevét, erre gyorsan körülnéz, meglát egy márkafeliratot, és azt feleli, hogy Nescafé (Bergnek aznap volt MRI vizsgálata, hogy találkozott Jablsonkyval) – de legalább egy ötlet. Több úgysincs a Transformers filmekhez fel nem használt zenei mintákkal kitömött, masszív elektronikával, elektromos gitárral, idegtépő hangeffektekkel és szintetikusnak hangzó zenekarral dübörgő score-ban, sem az idegenek komor, dübörgő motívumában, sem a haditengerészet heroikus, dübörgő témájában, sem a sok egyéb dübörgő akcióban. És azt említettem már, hogy folyton kurvára dübörög a zene? Annyit azért el kell ismerni, hogy a tavalyi Transformers 3-mal ellentétben, ebben legalább vannak következetesen végigvitt motívumok, amik, noha se nem összetettek, se nem intelligensek, egész pofásan hangzanak, és akár alappillérei is lehetnének egy szórakoztató, faltól falig akciózenének. De hiába csendülnek ezek fel a film fontosabb pillanatai* alatt, a köztük lévő zenei ragasztóanyag unalmas, repetitív, érdektelen és teljesen fantáziátlan. Műanyagzene, nem mintha a Csatahajó többet érdemelt volna. 
A Zimmer-istálló egyik viszonylag friss növendéke, Marc Streitenfeld (Robin Hood) esélyes rá, hogy idővel az említett istálló egyik méltán többet emlegetett komponistája legyen, már csak azért is, mert így, pályája elején járva is nyilvánvaló, hogy jóval intelligensebben, érzékenyebben végzi a munkáját, mint sok „durrbele, aztán majd lesz valami” módszerrel dolgozó kollégája (khm, Jablonsky, khm). És már csak azért is remélem, hogy ez így van, mert Streteinfeld munkáját legközelebb Ridley Scott Prometheusa alatt halljuk. De addig is, említést érdemel az év eddigi legférfiasabb filmjéhez, a Fehér pokolhoz írt score-ja. A vadonban, egy farkasfalka vadászterületére lezuhanó repülőgép túlélőinek megpróbáltatásiról szóló thriller több, mint aminek első pillantásra látszik: a rendező a horrorisztikus „állat marcangol embert” jelenetsorok hátterében egy egzisztencialista drámát villant fel, és Streitenfeld is a sztorinak erre az aspektusára gyúrta a zene javarészét. Hozzávéve ehhez a film roppant sötét, depresszív hangvételét, nem csoda, hogy egészen más megközelítést választott, mint pl. Jerry Goldsmith annak idején a hasonló témájú A vadon foglyaihoz. A vadregényes tájat grandeur hangjegyekbe öntő fenséges score helyett nyomott hangulatú, kényelmetlenül alacsony hangszínű, felzaklató effektekkel teli, minimalista zenét kapunk, ami az életükért-halálukért megharcoló karakterek lelkivilágára reflektál. A score-nak az ütősökkel felturbózott akciós-horroros momentumai nem is emelkednek ki a szürke átlagból, Streitenfeld akkor van elemében, amikor „lassú víz partot mos” habitussal közvetíti a szereplők érzelmi világát – mint a két első tételben (Writing the Letter, Suicide), és főleg, a legutolsóban (Into the Fray), ami gyönyörű visszafogottsággal, érzékenyen, erőteljesen, de heroizmus nélkül ábrázolja a főszereplő rezzenéstelen szembenézését a halállal. Ez a track ritka gyöngyszem: hangzásában majdnem minimalista, de tematikájában falrengetően grandiózus.
Aztán megtörténik AZ, és innentől SPOILERES a cikk – mert anélkül a spoiler nélkül nem lehet érdemben beszélni a filmről, viszont ha akarsz egy frankó meglepetést magadnak, ne olvass tovább (és még az imdb-s adatlapot is kerüld el). AZ: a foglyul ejtett tudósok nem mindig készséges segítségével (egy magzat kiszivattyúzása a terhes nőből) Dr. Mengele életre kelti a nagy, bajszos Adolfot, aki a következő fél órát egy géppuskakezű, gömbsisakos robottestben szónokolja, vicsorogja, ripacskodja, ugrálja és lövöldözi végig, egy óriási, horogkeresztes repülő csészealj fedélzetén. Most őszintén: mi mást akarhatsz még?
Bari Máriusz első könyve egyszerre botránkoztat meg és húz be, tripla hurkos körmondatai nem eresztenek, egyszerre kötik le agyad mindkét féltekéjét. Mert a huzalozáson van a hangsúly, nem azon, hogy mennyit látsz és értesz meg elsőre, másodjára; csak olvasol tovább, mert megmozgat, folyamatosan termeli a neurotranszmittereket, olyan mintha rákötöttek volna a cyberspacere és a Futurama összesre, egyszerre, a végén meg azt képzeled mindent tudsz pedig csak akkor kezdődött a folyamat.
Nácik a Holdon! Nácik a Holdon! Amikor 2018-ban az Egyesült Államok meg nem nevezett (de Sarah Palin-re nem véletlenül hasonlító) elnöke úgy dönt, hogy kampányígéretéhez híven (Black to the Moon, értik, ugye?) egy űrhajót indít a Holdra. Az újraválasztás mellett azonban az elnököt (illetve őt nem is, de védelmi miniszterét annál inkább) rendkívüli módon érdekli a Holdon található Hélium 3, amellyel örökre függetlenné válhatnának a világ kőolajától. Ám a kiválasztott űrhajós, James Washington (Christopher Kirby, akire halványan még emlékezni is lehet a Mátrixból) csak egy modell, így nem sok esélye van, amikor szembetalálja magát a Hold túloldalán fészkelő nácikkal, akiket Udo Kier vezet... ugye, hogy ez úgy hangzik, mint egy tisztességes blockbuster? Miért, a Csatahajónak mélyebb merülése volt? (muhaha) 
Nos, aki siet annak gyorsan elárulom, nem, nem egy rakat trágya az egész. Ha azt vesszük, hogy egy rakás finn srác kitalálja, hogy inváziós sci-fit forgat, akkor zseniális, kiváló, brilliáns. Ha mondjuk odatesszük a "Társasjáték á la 200 Millió Dollár", akarom mondani Csatahajó mellé - nos, nem a hollywoodi játékos nyerne. Megmondom miért: ha a Csatahajót úgy csinálják meg annak idején, hogy "Nézzétek. Egy kockás-papíros játékból csinálunk filmet. Vicces lesz, és nem lesz benne felesleges melodráma, mert tudjuk hogy röhej az egész." akkor a Csatahajó nyerne toronymagasan. Ami ugyanis nem jó az Iron Skyban (és direkt, empátiából használom a "nem jó" szókapcsolatot a "szar" helyett) az pusztán a mesterségbeli tapasztalat és rutin hiánya - forgatókönyvírói poszton.
Mert a könyv az eltelt idő ellenére nem lett jobb. Sőt. Az Iron Sky története olyan, mint a Barbarossa hadművelet: az első két felvonás dinamikus, zseniális - a harmadik menekülés - akarom mondani, "rugalmas elszakadás" nyugat felé. Ha nem gondolta volna azt magáról a könyv úgy a felénél, hogy "de jó vagyok, talán még mondanivalóm is lehet!" akkor maradéktalanul szórakoztatott volna. De az űrcsaták súlytalanná váltak, mert a háttérben mintha fontosabb dolgok történnének - persze nem történnek. A gyönyörű CGI jelenetsorok szó szerint lógnak a levegőben. Félreértés ne essék: nem kérek számon aprólékosan kidolgozott karaktereket (amennyire kellett, ki voltak) vagy bármi nagyívűt, sőt. Azt a keveset akarom, amit az előzetes mutatott.
A tekintélyes plot hole-okon szellőző időutazásos hercehurca (J-nek vissza kell mennie 1969-be, hogy megakadályozza K halálát, és megmentse a Földet egy idegen inváziótól) szerencsére nem csak egy ürügy a már unalomig ismert, és itt legalább mértéktartóan és kreatívan elsütögetett „man out of time” poénokhoz, hanem hozzátesznek vele valamit a karakterek viszonyához, és lopnak egy kis szívet a történetbe. És ha már itt tartunk, ennek a koncepciónak a legnagyobb nyertese Josh Brolin, aki a fiatal (29 éves!) K szerepében szenzációsan alakítja Tommy Lee Jonest, finom humorral mímelve tekintetét, mimikáját és beszédstílusát („Ok.”). Maga Jones rutinból hozza a figurát (neki ehhez a melankolikus, unott ábrázathoz valószínűleg elég, ha kihagyja a reggeli kávéját), Smith meggyőzően szájal, de a mellékszereplőknél már vegyesebb a kép. Michael Stuhlbarg jó a jövőbelátó Griffinként, Bill Hader szenzációs Andy Warhol, viszont Jemaine Clement unalmas főgonosz, szegény Emma Thompsont meg csak azért szerződtették le, hogy egy kínos jelenetben fiktív nyelven ripacskodjon. 
Szeretem, ha egy könyv már az alapötletével megfog, mert egész egyszerűen annyi érdekes könyv, képregény és tucat más médiumban elmesélt történet szerepel a listámon, hogy egyre nehezebbnek érzem türelmesen időt adni a nehezebben induló alkotásoknak, kivéve, ha nagyon bízok a szerző(k)ben. Ez persze közös élménye minden jóravaló geeknek, sőt minden olyan internet-használónak, akinek van legalább 1 db érdeklődési köre. A probléma csak az, hogy az ötletes indulást sokszor a fantasztikus könyvek tág műfaji határai között is csak nyögve-nyelősen navigálni képes, klisés kivitelezés követi.
Csatahajó
Sacha Baron Cohen még mindig teljesen hülye, és szerencsére semmiféle jel nem mutat arra, hogy ez megváltozna. A Borat és a Bruno után harmadszor dobják el közösen az agyukat Larry Charles rendezővel – ezúttal látszólag a világ diktátorainak mutatnak be, valójában kapja a seggberúgásokat a szabad világ, a demokrata szemlélet meg a fene nagy politikai korrektség, de még egy sor hollywoodi sztár is. Amiben az említett korábbi filmektől eltér A diktátor, az az, hogy ezúttal nem csak lazán összefüggő szkeccsek sorozatát kapjuk, hanem egy normálisan kimunkált sztorit, amiben van mindenféle kellék, árulástól, merényleten és könnyfakasztó (haha) nagymonológon át a szerelmi szálig (nem kell persze nagy dolgokra gondolni, a cselekmény egy átlag hollywoodi komédia komplikáltságával bír). Amiben nem tér el tőlük, az az, hogy a főszereplő mindenre és mindenkire tekintet nélkül ontja magából a rasszista, soviniszta, szexista, és még mindenféle –ista (kivéve feminista és pacifista) poénjait. Aki a korábbiakon tudott röhögni, az ezen is fog. És végre Megan Fox is olyan szerepet kapott, amiben igazán önmaga lehet (höhö).
Susan Hill regényének második adaptációja ugyan messze nem tökéletes, mégis jó látni, hogy az oldschool, hangulatra gyúró horrorokra is van még kereslet a tinikaszabolások és tortúrpornók korában. A bosszúszomjas kísértet által egy mocsár közepére épült, isten háta mögötti házban riogatott fiatal ügyvéd története bő egy óráig két véglet közt ingadozik: hol gyönyörűen borongós, brites képekkel teli, vágható atmoszférájú hátborzongatás, hol olcsó, gagyi ijesztgetések unalmas tárháza. Dainel Radcliff pedig nem volt jó választás: vannak meggyőző pillanatai, de vannak nagyon rosszak is, és egyszerűen nem hiteles a szerepben – bár lehet, hogy csak én nem tudok elvonatkoztatni a harry potteres imázsától. Meg még az is lehet, hogy Ciarán Hinds nem véletlenül mossa le arcizmának egyetlen rándulásával a vászonról, mint kutyaszart slag a járdáról. De a változtatások, amiket az alkotók eszközöltek a filmben a könyvhöz és a ’89-es adaptációhoz képest is, végül kifizetődnek. Az utolsó fél óra úgy intenzív és félelmetes, hogy nincs benne egy csepp vér sem, és egy pillanatra sem vetkőzi le hűvös, stílusos, brit eleganciáját – a finálé pedig csodálatos, annak ellenére, hogy kicsit sem hat meglepetésként. 2014-ben jön a folytatás. Nem bánom. 
Namost, őszintén, kit érdekel a Csatahajó? Tudtuk, hogy szar lesz, és igazunk volt. De A holló… egy sötét, véres, XIX. századi thriller, amiben Edgar Allan Poe egy brutális sorozatgyilkost üldöz a rendőrség segítségével... ez egy rohadt jó koncepció, ebben volt spiritusz. És részleteiben nem is okoz csalódást a film. Vannak remek jelenetei (a klasszikus zártszobás rejtélyt prezentáló felütés remek), van hatásos atmoszférája, akad benne néhány remek alakítás (Luke Evans nagyszerű a tekintélyes, kimért és precíz detektív szerepében), és nem spórolnak a művérrel sem. De az egész olyan felháborítóan gyatrán, unalmasan és ostobán van megírva, hogy James McTeigue rendezőnek esélye sincs megbocsátást nyernie a V mint vérbosszú után elkövetett atrocitásaiért (Invázió, Ninja Assassin). A holló félúton darabjaira hullik, és sosem képes összeszedni magát – kár érte. És muszáj vesztegetnem pár szót John Cusackra is: a játékidő nagyobbik részében hozza azt a színvonalat, amit elvárunk tőle, amikor azonban nem, akkor Nicolas Cage-et megszégyenítő otromba ripacskodást művel. Poe hagyatéka többet érdemelt volna. 
Gyanítom, valami ilyesmi akart lenni két évvel ezelőtt a The Other Guys, ami végül pont annyira sikerült viccesre és frappánsra, mint a magyar címe (Pancser Police). Ahol az kudarcot vallott, a Kopasz osztag diadalmaskodik: a ’80-as évekbeli tévésorozat egészestés adaptációjában Jonah Hill és Channing Tatum valószerűtlen párosa bénázza végig a játékidőt, ahogy zöldfülű zsarukként, magukat gimiseknek álcázva épülnek be egy középiskola diákjai közé, hogy leleplezzék egy új drog terjesztőit . A rendezőpáros előző – és első – filmje a Derült égből fasírt című animációs poénzuhatag volt, és nagyjából hasonló intenzitással tesztelik a rekeszizmokat most is. Látszik, hogy ők és az írók is tisztában vannak a zsarus buddy movie-k jellegzetességeivel, kliséivel, és nem esik nehezükre kifigurázni őket, legyen szó akár egy autósüldözésről („biztos voltam benne, hogy felrobban”), akár a tökös-merev (avagy cool-nerd) párosítás derűs megcsavarásáról. Még az eredeti 21 Jump Street színészeinek (köztük Johnny Depp) cameója is jól sül el. 
A Mexican Stand-off ezúttal nem képregényes témával tér vissza, hanem egy a legutóbbi, XIX. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon rögtön négy nagyon izgalmas címmel előrukkoló új könyvkiadó, az Ad Astra színrelépésének apropóján. Mindegyik könyvről jelenik meg kritika a Geekzen, az első már el is startolt Rusznyák kollégának köszönhetően. Lássuk akkor mi is várható a főleg tudományos fantasztikumra és fantasyre összpontosító friss és ropogós kiadó házatájáról...
Leginkább kíváncsiságból és egyfajta hivatástudatból olvasom még mindig ezt a sorozatot, egyébként finoman szólva nem nyűgöz le. Bár reménykedtem, hogy az előző számban véget ért első sztori után javul majd a helyzet, és bizonyos tekintetben javult is. Grant Morrison új agyréme egy alternatív Föld (Earth-23) feketebőrű Supermanje (láttuk már őt a rosszemlékű Final Crisisban), aki egy, a multiverzumban garázdálkodó, és Supermaneket gyilkoló… másik Supermannel kerül szembe. Az együgyűen hangzó ezüstkorszerű koncepció valójában elég szépen van felépítve, és kipárnázva a szerzőtől szokásos virtuóz ötletkavalkáddal (Superman, mint akaraterővel teremtett, apatikus, gonosz vállalati ikon), sőt, megkockáztatom, az újraindított Action Comicsnak ez eddig a legmorrisonosabb száma. Hogy ez mennyire jelent jót, azt mindenki eldönti magának, nyilván attól függően, hogy hogyan viszonyul a szerzőnek az utóbbi pár évben a DC-nél rendezett „kreatív ámokfutásaihoz”. Ami engem illet, mint oly sokszor, a kivitelezés most is messze elmarad a koncepcióban rejlő potenciálhoz képest, azaz a sztori jóval kevesebb, mint az egyébként remek részeinek az összessége. Ezen a füzeten most még csak azt sem igazán éreztem, hogy Supermant olvasok, és ez nem az alternatív univerzumbeli karakter miatt van, mert őt egyébként kizárólag a jelmeze és a bőrszíne különbözteti meg a megszokottól (amivel kapcsolatban felmerül az „akkor meg minek?” kérdés). Gene Ha képei sem mutatnak túl az átlagon – ez az egész Superman újravizionálás, vagy mi a tököm, nagyon nem úgy sült el, ahogy kellett volna. 
Kicsit mindig reménykedek benne, hogy a Marvel és a DC képregényei majd kinövik azt az ostoba gyermekbetegségüket, aminek fő ismertetőjele, hogy szuperhőseik túl hülyék ahhoz, hogy felismerjék, ugyanazon az oldalon állnak, ezért aztán ahelyett, hogy megbeszélnék a nézeteltéréseiket, és kitalálnának egy békés, neadjisten logikus megoldást, inkább még hülyébbre verik egymást. De nem. A fél Marvel által jegyzett Avengers Vs. X-Menben a Föld felé tartó, és magának elvileg Hope-ot kiszemelt Főnix Erő miatt esik egymásnak a két címbeli csapat, és az írók minden erőlködésük ellenére nagyon nem tudják hitelesen eladni a tettlegességig fajuló konfrontációt. Az, hogy Küklopsz forrófejű, totalitárius diktátor-vadbaromként viselkedik, már nem meglepő (bár az egy külön témát megérne, hogyan kúrják el egyre jobban a karakterét, és hogy egy igazán jó író mennyi fantasztikus dolgot ki tudott volna hozni ebből az alapvetően izgalmas „elmagnetósodás” témából), de hogy Amerika Kapitány is, az már kicsit sok. Kezdve az első számtól, amiben Utópia partján várja az X-Men vezérét, épp csak azt nem kiáltva be, hogy „gyere ki a hóra”, a harmadikig, amiben fél percnyi diskurzus után kihajítja a repülőgépből Rozsomákot. Az egyetlen mentsége az íróknak, hogy az események tétje elvileg hatalmas (az univerzum sorsa, naná, más kérdés, hogy ennek mennyire kéne meghatnia, tekintve, hogy a Marvelnél minden héten egy hajszálon függ a világmindenség), attól még a karakterek viselkedése ugyanúgy túlzott, erőltetett, a dialógusok ugyanúgy csikorognak. John Romita Jr. rajzai szépek, a cliffhanger pedig mind képileg, mind történetileg cool, de ez egyelőre csalódás, és maximum egy közepesre elég. 
A Scott Snyder Batmanében indult Talon-sztori immár az egész Sötét Lovag-franchise-ra kiterjedt, és miután Tomasi az előző számban lezárta ennek a sorozatnak az első sztoriját, ő is beleveti magát a baglyok és a denevérek Gothamet megrengető háborújába. De előbb időzzünk el egy kicsit az említett első sztorin – érdemes. A Batman and Robin az új 52 egyik unalmasabb szériájaként indult, de két-három rész alatt figyelemreméltóan kikupálódott, és az első nyolc füzet összességében felveheti a versenyt Snyder Court of Owl-jával is (ami nem kis dolog). A 8 szám annak utóhatásaival foglalkozott, hogy Robin, Batman fia hidegvérrel megölte legyőzött, tehetetlen ellenségüket, hogy megakadályozza őt későbbi visszatérésében és bosszújában. Világos, hogy Tomasi minden szempontból rohadtul vékony jégen táncol Damien gyilkossá faragásával – de kurvajól. Nagyon szépen kezelte a következményeket, Damien és Bruce nagy beszélgetését, ahogy nyolc rész alatt eleve nagyon ügyesen rendezgette a korábban mostohán (vagy sehogy sem) kezelt apa-fiú kapcsolat szálait. De ebben a mostani részben válik csak igazán világossá, hogy Tomasi még bőven nem tekinti befejezettnek a témát – Damien ismét öl, és még ha ezúttal csak egy „félig” élő orgyilkost is, nyilvánvaló, hogy túl könnyen veszi. Egy apai lelkifröccs nem fogja kimosni belőle az anyja áltál évek alatt belenevelt természetét. Félelmetesen jó lehetőségek rejlenek ebben, és most már biztos vagyok benne, hogy Tomasi a megfelelő író a kiaknázásukra. Az, hogy Damien karakterdrámája most éppen egy jól megírt, dinamikus, baglyos akció hátteréül szolgál, ami önmagában is élvezetes lenne, szinte mellékes. Nagyon oda kell figyelni erre a sorozatra. 
Mielőtt Jeff Lemire lelép a Frankenstein sorozattól (brühühü), még elvarrja benne az Animal Man egy korábbi részének varratlanul hagyott szálát. A S.H.A.D.E. hírét veszi a Rot terjeszkedésének, de persze fogalmuk sincs, hogy mivel állnak szemben valójában. Odaküldik Frankensteint, hogy ha valamin nyálkás, randa, sokfogú mászkál arrafelé, akkor négyelje fel, Ninát pedig, hogy vegyen mintát a maradékból tanulmányozásra. Szóval szálelvarrás, de nem túl szükséges – az Animal Man és a Swamp Thing egyre grandiózusabbá váló sztorifolyama gond nélkül meglenne enélkül a kis kiegészítés nélkül is, valószínűleg inkább csak arról van szó, hogy kellett egy füzetnyi filler a következő író, Matt Kindt érkezése előtt. Így ez a sorozat eddigi legkevésbé lenyűgöző része, de még így is jobb az aktuális DC-s és marveles sztorik döntő többségénél. Egy kis gusztustalan gore, egy kis vagdalkozás (Alberto Ponticelli képei fantasztikusak, de ez nem újdonság), és egy jó bazinagy robbanás, ami megoldja hőseink problémáját, és ami elgondolkodásra készteti Frankensteint az emberségével kapcsolatban – az utolsó két oldal a maga cicomázatlan, egyszerű módján gyönyörű és katartikus, úgyhogy filler ide vagy oda, Lemire azért szépen zárja le sajnos túlságosan is rövid pályafutását a címnél. Fel van adva a lecke az utódjának – de bármi történjék is, legalább az Animal Mant, a DC legjobb sorozatát még mindig Lemire viszi. Remélem, jó sokáig.
A Moon Knight anyagi kudarca újabb bizonyíték arra, hogy hiába a jól csengő, nagy nevek, másod-, harmadélvonalbéli karakterek saját sorozatait baromi nehéz lenyomni az emberek torkán. A Bendis-Maleev páros a 2000-es évekbeli szenzációs Fenegyerekük után 2008-ban állt újra össze a Spider-Womanhez, amit a nagy kezdeti hype elülésével 7 rész után kinyírták. A tavaly indult Moon Knight 12 részt élt meg, ám míg a hanyagul összetákolt Spider-Woman rászolgált a kaszára, ez bizony hiányozni fog. Az életben nem olvastam korábban ennek a karakternek egyik sorozatát sem, így nincs összehasonlítási alapom, de Bendis, amikor romló színvonalú Avengers füzetei miatt már épp kezdtem volna leírni, nagyon eltalálta őt. A sorozatban egy rejtélyes Ultron-fej után folyt a hajtóvadászat, ami piti alvilági figuráktól veszélyes szupergonoszokig terjedt (és majd nyilván a közelgő Age of Ultron crossoverben kulminálódik), középpontban egy súlyos identitásproblémákkal, pszichózisokkal küszködő, hasadt személyiségű hőssel. Bendis nagyon szépen kiegyensúlyozta a cselekmény mögötti monumentalitást (Ultron feje, bazmeg!), a címszereplő enyhe elmebajaiból adódó, gondos karakterrajzon alapuló komikumot és drámaiságot, illetve a sztori sötétebb, durvább aspektusait (Echo halála). Maleev pedig, a Spider-Woman rosszul elsült, kísérleti módszerei után ismét elemében van, a képei baromi jól néznek ki. Kár, hogy lelőtték, de legalább ez a 12 rész egy nagy, komplett egészet alkot. 
Ha a Saga képes lesz hosszútávon megtartani az első két rész szenzációsan magas színvonalát, akkor ezzel a sorozattal valami olyasmit kapunk, amit odatehetünk közvetlenül a(z egykori) Fables, a Scalped és a The Walking Dead mellé. És valami olyasmit, ami a maga grandiózus, űroperás-fantasys jellegével nagy űrt tölt be a jelenlegi amerikai képregények piacán. Az alapfelállás egy kozmikus Rómeó és Júlia történet: két egymással háborúzó faj egy-egy tagja egymásba szeret, és elmenekülnek mindkettejük otthonából. Nincs más vágyuk, mint, hogy békén hagyják őket, és felneveljék újszülött gyereküket, akire azonban fajtársaik természetesen egyfajta szörnyszülöttként tekintenek. Hajtóvadászat veszi kezdetét, a szerelmesek idegen bolygón, csupa szörnyűséggel és ellenséggel körülvéve kénytelenek harcolni a túlélésükért. Vaughan baromi jól ír, karakterei, a melegszívű, megfontolt és bölcs Marko, és az erős, határozott, hatalmas lelkierejű Alana már az első néhány dialógus után olyan életszerűek, valóságosak, hogy szinte lesétálnak a képregény lapjairól. Itt kell kezdődnie minden történetnek: az emberi tényezőnél. Ha ez nem működik, hiába dobál be az író bizarr, tévéfejű robotokat, meztelen, soklábú póknőszörnyeket, félbevágott, lógó belekkel a föld fölött lebegő szellemeket és vagány fejvadászokat – itt viszont működik. Ráadásul Vaughan jól tudja, hogy a sci-fiben/fantasyben nem jó megállni, és magyarázkodni, az akkor hatásos, ha a teremtett univerzum varázsa magával rántja az olvasót, akinek a fentebb említett furcsaságokat úgy prezentálják, minta a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Fiona Staples meseszerű aspektusokat nyers vonásokkal ellenpontozó rajzaitól a csínján használt, ötletes narráción át a két harcoló nép tematikai megkülönböztetéséig (Alana népe „sci-fis”, Markóé „fantasys”) minden a helyén van.
határozottabbak, erőteljesebbek, a színek hangulatosabbak és hangsúlyosabbak, a részletek pedig – legyen szó akár a karakterek mimikájáról, akár a hátterekről, amiket a szerző nem egy esetben teljesen újrarajzolt – sokkal kidolgozottabbak. Ráadásul a jócskán megnövelt esztétikai élményt (lásd oldalt az előtte-utána összevetést - azért persze közbeszúrnám: a mára elfogyott eredeti kiadás sem nézett ki rosszul) egy nagyobb méretű kötetben tehetjük magunkévá (ehhez persze az eredetinél jóval magasabb ár is tartozik, de hát valamit valamiért…).
Hiába küszködnek a figyelemért nagyszerű színészek (a szokásos Burton-kompánia mellett – még Christopher Lee is beköszön – Michelle Pfeiffer, Chloë Grace Moretz, Eva Green) még nagyszerűbb dekoltázsok (khm, Eva Green), és egy-két véletlenül jó jelenet (200 éves vámpír vs. beszívott hippik), mire mindez egy ritmustalan, átgondolatlan, elnyújtott és cseppet sem grandiózus (noha annak szánt), még kevésbé vicces vagy izgalmas fináléban kulminálódik, már a kutyát sem érdekli. 
A történelmi fikció mindig is nagy népszerűségnek örvendett. A zsánerben rejlő lehetőségek száma határtalan, elég Fonyódi Tibor tudományos fantasztikummal, gnoszticizmussal kevert A Katedrális című könyvére gondolnunk, ami ugyanazt a korszakot próbálja boncolgatni, mint a címben fémjelzett mű. A római birodalom Néró uralkodása idején, a nagy római tűzvész. A korszakot belengő politikai intrika bemutatása és az akció megfelelő adagolása terén hasonló elképzelések jellemzik a két művet. Azonban ahol Fonyódi betalál, ott Scott elcsúszik, könyvének veleje túlontúl pszeudotudományos, nézetei többször bizonyulnak radikálisnak, árral szembemenése erőltetett. A római kém kalandregénynek tökéletes lenne, könnyed dialógusai és bejáratott karakterei elvinnék a hátukon. A történelem egyes területei azonban igazi aknamezőnek bizonyulhatnak, a különböző hiedelmek összefolynak, a non-fiction elemek hitelüket vesztve hullanak alá.
A főhős sorsának beteljesülése egy érzelmileg roppant ambivalens jelenetben következik be, aminek szinte elviselhetetlen feszültsége Mann egy korábbi noirjának, a 
Az egész filmet le lehetne lőni egy névvel. Amint kimondanám, leírnám, máris érthető lenne ezen sorok olvasóinak jó kilencven százaléka számára, hogy miért történik meg mindaz a szörnyűség azzal az öt fiatal fiúval és lánnyal, amit Joss Whedon kioszt nekik.
És igen: akkoriban a „sokkoló”, a „minden idők legnagyobb kalandja”, az „ilyet még nem láttál” és az ezekhez hasonló szlogeneket, reklámszövegeket nem lehetett elintézni egy ignoráns legyintéssel, mint az álomgyár szenzációhajhász marketinggépezetének koholmányait. A hangosfilmkorszak elején jártunk, műfajok, szabályok, módszerek, eszközök, motívumok, klisék voltak születőben – és legendák. A néző bármikor szembesülhetett egy vadonatúj csodával a mozivásznon.
A „tipikus” óriásszörnyes filmek elterjedéséhez még szükség volt jó 20 évre, az atomkor eljövetelére és az azzal járó hidegháborús paranoiára, úgyhogy nem csoda, hogy az ezek pionírjaként számon tartott King Kong egészen más stílusú. A horrort a kalandtörténet archetípusai és jellegzetes szituációi veszik körül: nem tudósok nézegetnek térképeket, állukat simogatva, hanem kemény, fegyveres-macsós férfiak indulnak a gyönyörű, ártatlan nő megmentésére egzotikus, járatlan tájakon, szörnyek armadáján keresztül, és minden helyzetben elszántan néznek szembe a halállal (majd sikoltva zuhannak bele). És persze jut hely a románcnak is – kell, hogy jusson, ahogy azt az expozícióban Denham önreflektív módon meg is jegyzi.
A King Kong az a bizonyos „valóságnál nagyobb” film, amiben van valami megmagyarázhatatlan időtállóság, valami monumentalitás, amibe csaknem 8 évtized elteltével is beletörik az idő vasfoga. Felejthetetlen, ahogy a zabolátlan horrort (leharapott fej, halálba hajított nő, eltaposott bennszülött) kombinálja a tradicionális kalanddal („It’s the thrill of a lifetime!”), és ahogy agresszivitásába és intenzitásába a szépség és a szörnyeteg következetesen végigvitt analógiája csempész egy csepp líraiságot és tragikumot. Annak ellenére, hogy a remake-ekkel ellentétben Kong itt még alig több egyszerű, gyilkoló szörnyetegnél, pusztán minimális emberi vonásokkal. 
Jobbára már szinte elfeledett sorozatunk ereibe egy kis revitalizáló folyadékot fecskendezünk (a la Re-Animator) egy nagyszerű hír apropóján: rendkívül tehetséges magyar grafikusaink közül hárman bekerültek az igen nagy presztízsnek örvendő amerikai Spectrum antológiába, olyan nevek mellé, mint Luis Royo, Brom, Julie Bell vagy Dave McKean. Ennek kapcsán elkaptuk őket egy interjúra, hogy meséljenek nekünk arról hogyan kerülhetnek magyar grafikusok a nemzetközi hírnév közelébe.
.jpg)
.jpg)
Az Agave kiadóval közösen meghirdetjük eztet itten: ha szeretnétek nyerni egy példányt Glen Duncan Az utolsó vérfarkas című könyvéből, csak annyit kell tennetek, hogy küldtök egy e-mailt 
Ilyen lehetett volna a Transformers gusztustalan poénkodás, tinifilmbeütés, pátosz, giccs, naplementék, félórás üresjáratok és infantilizmus nélkül, egy olyan rendezővel, aki tud színészeket vezetni, és akinek ötletei kicsit túlmutatnak a „most ezt az épületet robbantsuk fel” szintjén. Nem mintha a Bosszúállókban lenne dráma, karakterfejlődés vagy mélység – de nem is igényli. Egy más hasonlattal élve: ez a film az a szuperhősmoziknak, ami a Sólyom végveszélyben volt a háborús filmeknek. Meg van fosztva minden sallangjától, és lám, nem is hiányzik neki egyik sem. Vagyis a Bosszúállókat mindenki élvezni fogja, nem csak a geekek: cirkusz rég volt ennyire látványos, elsöprő és magával ragadó. Még ha vannak is bökkenői (és vannak, pl. Stan Lee cameója erőltetett, Bruce Banner csak úgy odamotorozik a többiekhez a semmiből, a káosz kellős közepén), úgy állsz fel utána, hogy teljesen ki vagy merülve, és mégis tele vagy energiával. Joss Whedon megcsinálta a tökéletes popcornmozit. A második részt akarom. Most.
A Zsiráfablak utolsó betűi álltak glédába a Geekz olvasóinak, kezdve a Ripley-re hajazó (sic!) Űramazonnal, követve a Vízen Lebegő Dolgokkal és a helyi közértbe leugró Zombival (akit a helyzetet súlyosbítandó Zolinak hívnak), a sort pedig egy jókora fazéknyi Zsigerleves zárja. Bezárul hát a gyerekkorunk Ablak-Zsiráfját parodizáló magyar grafikusok mókatára, de sej! nem kell búnak ereszteni a fejünket, mert kedvenc alkotócsoportunk gőzerővel dolgozik a Direkt fanzin hetedik számán. Lássuk akkor: a szó elszáll, az írás megharap (mert egy marketinges ismerősöm szerint egy rossz szóviccre mindenki emlékezni fog).
A sztorit eredetileg a Shaw Brothers egyik legendája, King Hu álmodta először vászonra még 1967-ben, de Hark a ’92-es változatot újította fel, aminek annak idején a producere volt. A maga korában a látvány és technikai kivitelezés teljesen rendben volt és a felvonultatott sztárok mennyiségére se lehetett panasz (Brigitte Lin, Tony Leung Ka-Fai, Maggie Cheung, Donnie Yen, stb.). Ugyan az akkori igen erős konkurencia miatt a Hong Kong Film Awards-on egyetlen díjat se zsebelt be, mind a mai napig az egyik legismertebb és legszórakoztatóbb wuxia produkciók egyike. A díjakkal az utódnak nem kell szégyenkeznie, hiszen a most lezajlott HKFA-n 5 kategóriában is győzni tudott, igaz, a legfontosabbakban az a produkció kaszált, amit még senki se látott.
A történet vezetése magán viseli Tsui Hark összes jellegzetességét, világosan látszanak az erősségei és a gyengeségei. Helyenként elveszik a részletekben, helyenként nagyokat ugrik, emiatt időnként nehezen követhető, ki kicsoda, vagy mi miért történik. Kicsit esetlenül bánik a figuráival, Zhao Huai’an például 10-20 percekre is el-eltűnik időnként, a többiek pedig papírvékonyságú, eléggé egyoldalas karakterek. A más sztorikban (pl. Hős) igen erős érzelmi töltet abszolút hiányzik, ugyan megtalálható a szerelmi szál, de finoman fogalmazva sem túl hiteles. A karakterek interakciói alapvetően humorosra vannak véve és szerencsére egész jól sikerültek, főleg a fogadón belüli hosszas szájkarate idején. Rengeteg szereplő, akik több csoportra oszlanak, sokáig senkinek sem derülnek ki a valós szándékai, ráadásul még két hasonmás is bonyolítja a helyzetet. A mellékszereplők közül a barbárok (mint kiderült, tatárok) a legjobbak, remek (és Tsui-re jellemző) a csoportbeli viszonyuk megvalósítása.
A látvány abszolút CG orientált, szinte nincs olyan jelenet, amit valódi helyszínen forgattak volna. A hátterek és a kevés mozgást tartalmazó képek gyönyörűek, lenyűgözőek, főleg a történet legelején a kikötő megvalósítása, de a feszültséget egyre csak fokozó, közeledő vihar fellegeinek kidolgozása sem rossz. Mindezekkel gyökeres ellentétben sajnos a csatáknál is alkalmazták az animációt a hagyományos huzaltechnika kiváltására. Ezek a jelenetek (a klasszikus wuxia rajongójaként) fájnak a szemnek, mintha egy közepes, verekedős számítógépes játék sután animált karakterei köszönnének vissza bennük, semmi élethűséget nem tartalmaznak. Ennél sokkal jobb lett volna, ha megmaradnak a drótoknál és kevesebbet pörgő, lassabb, de végig élethű mozgást végző hús-vér szereplőkkel forgatták volna le őket. A HKFA zsűrijét mindez nem zavarta, úgy látszik, ott nem a klasszikus wuxia rajongói ülnek, így a legjobb vizuális effektek és a legjobb akciókoreográfia díját is Harkéknak ítélték. Sajnos valószínűleg ez lesz a trend a továbbiakban, ráadásul nem csak a csatáknál és a tömegjeleneteknél használták a CG-t, hanem olyan, ránézésre minden további nélkül hús-vér szereplőkkel felvehető jeleneteknél is, mint például amikor hőseink lovagolnak a sivatagban. Azon szerencsések, akik moziban látták a filmet, áradoznak a 3D minőségéről is, ami Hark maximalizmusát ismerve igaz is lehet, ráadásul még a műfajhoz is illik, valószínűleg feldobja itt-ott a csatajeleneteket.
A szereplők közül hiába Jet Li a húzónév, mivel relatíve keveset szerepel, tulajdonképpen elveszik a többi sztár között, szinte biztos, hogy nem ez a szerepe lesz a legemlékezetesebb. A rendező korábbi filmjeiben már megszokott módon az erős és határozott női karakterek sikerültek a legjobban. A barbárok vezetője, az eddig csak cuki és törékeny szerepekben alkalmazott Kwai Lun Mei egyszerre menő és elragadó (főleg, amikor tartar nyelven hablatyol), akárcsak az egykorvolt szerelmét kereső, jéghideg Zhou Xun, aki a szöges ellentéte. Egyikük sem képzett harcművész (ahogy Li Yuchun és Mavis Fan sem), így a csatákban a kaszkadőrök mellett érthető a sok animáció használata is. A férfiak közül a kettős szerepben látható Aloys Chen-t érdemes kiemelni, aki remek boy wonder-ként és a könyörtelen eunuchként is, kisebb szerepekben pedig olyan régi ismerősök is feltűnnek, mint Fan Siu-Wong és Gordon Liu.
Mindezekkel együtt a Flying Swords of Dragon Gate a kortárs hongkongi mozi kevés, nemzetközi figyelemre is méltó darabjainak egyike, ami végre nem csak a klasszikusok tollaival próbál ékeskedni, hanem igyekszik irányt is mutatni a műfaj további evolúciója terén. Messze nem tökéletes produkció, sőt, a hibái között vannak kifejezetten lehervasztóak is (a CG-vel butított csaták), de mind a hangulatát, mind a látványvilágát, mind a humorát, mind a zenéjét tekintve méltó folytatása Tsui Hark korábbi munkáinak. Csak így tovább, Mester!
legyen. Egymást részenként váltó társai sem a színes, harsány héroszok soraiból kerülnek ki: Fekete Özvegy, Bestia, Shang-Chi, Moon Knight, Sharon Carter, War Machine, Valkyrie. 
Feltételezzük, hogy az evolúció pozitív irányba tart, vagyis az ember fejlődik, idővel jobb, okosabb, alkalmazkodóképesebb, életrevalóbb lesz – de ki garantálhatja, hogy ez valóban így van? Nem meglepő módon, Dick szerint senki. Bár A Frolix-8 küldötte messze van attól, hogy a szerző legjobbjai közé soroljuk (pedig azokban az években született, amikben a Csordulj könnyem, mondta a rendőr, az Ubik, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról? és a Kamera által homályosan), mondjuk inkább, hogy a mennyiségileg és minőségileg is gazdag életmű középmezőnyének erősebbik halmazába tartozik, az vitathatatlan, hogy tele van nagyszerű ötletekkel, gondolatokkal, amiken elmélázhat az olvasó, miután letette a könyvet. De hát a szerzőtől ez nem újdonság.