Az égen sötét, baljós felhők gyülekeznek, alattuk lovasok vágtatnak – vihar jön. Szeles, esős, korokat, szokásokat, embereket elsöprő, történelmi és morális. De egy maroknyi ember még utoljára megáll a viharral szemben, megveti a lábát, és nem enged. És inkább törik, mint hogy hajoljon. Akira Kurosawa 1954-es szamurájfilmje túl van az akciófilm címkén, túl azon a kategórián, amit a „klasszikus” szó jelöl, hatását a mozgóképes művészetre nem lehet eltúlozni. Nemzedékek meghatározó alkotóit ihlette meg, hivatkozási, viszonyítási alap, vizuális és tematikai mérföldkő, kortalan, univerzális, örökérvényű, vagy mondhatnánk úgy is, kissé direktebben és profánabbul: a világ egyik legjobb filmje.
Japán 1587-ben, az országot tépázó polgárháborúk idején, amikor a banditák, kihasználva a káoszt, szabadon fosztogatták a vidéket. Egy kis falu lakói már végső tartalékaikat élik fel, amikor megtudják, hogy a banditák a következő aratás után ismét rájuk törnek majd. Kétségbeesetten utaznak a legközelebbi városba, hogy kóbor szamurájokat kérjenek fel a védelmükre – nem többért, mint napi ellátmányért cserébe („Keressetek éhes szamurájt!”). A sok vesztes harcban edzett, és az öldöklésbe belefáradt Kombei elfogadja ajánlatukat, és segít nekik, hogy további szamurájokat találjanak. Végül heten készülnek szembeszállni egy nagyjából 40 főt számláló bandával.
Mint akció-kalandfilm, A hét szamuráj a műfaj számos jellegzetességének megszületéséért felelős, kezdve rögtön a „men on a mission” motívummal (egy csapatnyi ember összeverődik, hogy együtt szálljon harcba egy célért, amit külön-külön nem tudnának elérni), egészen a később széles körben elterjedt vizuális megoldásokig, mint az időjárás hangulatfokozó és szimbolikus alkalmazása (ld. nyitójelenet és finálé), vagy a főszereplők harci képességeit kihangsúlyozó lassítások. Csata sosem volt még olyan gyors és mocskos, mint itt, Kurosawa, szakítva az erőszak addig inkább esztétikus, stilizált ábrázolásával, realisztikusan mutatta be mind az összecsapást, mind magát a fájdalmas, dicstelen halált. A jó félórás finálé intenzív vágása, váltakozó közeli és távoli képei, alsó, csak lábakat, felverődő sarat, és beléjük hulló testeket mutató szögei a harc közepébe szívják a nézőt. Japánban, ahol a történelmi témájú filmek még mindig a kabuki teátrális stílusjegyeit viselték magukon, ez az intenzitás különösen forradalmi volt, de a nyugat (így pl. Sam Peckinpah) is sokat tanult a legendás rendező módszereiből (akinek fő ihletője cserébe Amerika nagy westernfilmese, John Ford volt – a kör teljes).
Természetesen A hét szamuráj bőven több izgalmas, jól elkészített akciófilmnél. Kurosawa rendkívül kor- és társadalomtudatos alkotó volt, és ez már pályafutása legelejétől kezdve (A judo története) határozottan tükröződött a műveiben, még a kezét olykor lefogó cenzúra ellenére is. Az ’50-es évek első felében Japán a második világháború sokkoló elvesztésének és az amerikai megszállásnak az utóhatásaitól szenvedett, szociális és morális zűrzavar uralkodott. Kurosawa látta, hogy nemzeti összefogásra lenne szükség, de lassan kezdett csökkenni a hite abban, hogy a változás, a jobbra fordulás lehetséges, hogy az ember képes megfelelni a történelem kihívásainak. Korábbi filmjeinek hősei ugyan még legyőzték a reménytelen körülményeket (mint Murakami nyomozó a Veszett kutyában), de A vihar kapujában idején már deus ex machinára volt szükség, hogy helyreálljon a világ rendje, és A hét szamurájt közvetlenül megelőző Ikiruban is csak látszólagosnak bizonyult az a változás, amit a haldokló irodista utolsó munkájával eszközölt a bürokrácia nehézkes, személytelen gépezetében.
A XVI. századi Japánban éppúgy kaotikus, változó és bizonytalan volt minden, mint a második világháború után. A szamurájok ideje, noha még évszázadokig fennmaradtak, lassan leáldozóban volt, és velük együtt kezdtek kikopni a világból az általuk képviselt értékek is. Kurosawa mentené ezeket az értékeket, hogy utat mutasson az ’50-es évekbeli Japánnak. A változás lehetséges, a parasztok és a szamurájok képesek együttműködni, és felülemelkedni az osztálykülönbségeken (az efféle hierarchiának a rendező eleve, szenvedélyesen ellene volt), de még azon a gyűlöleten és bizalmatlanságon is, amit saját maguk idéztek elő (a szamurájok parasztokat ölnek, fosztogatnak és erőszakolnak, a parasztok pedig cserébe sebesült, üldözött szamurájokat vadásznak le csaták után). Sőt: parasztból is lehet szamuráj (Kikuchiyo), és szerelem is szövődhet a két kaszt tagjai között. Márpedig ha pedig azok, akik hatalommal, erővel rendelkeznek, képesek, és főleg, hajlandóak segíteni azokon, akik nem, még nincs minden veszve.
Az említett Kikuchiyo (Toshiro Mifune) egész karaktere ezeket a lehetőségeket testesíti meg – és hogy a néző biztosan átérezze ennek jelentőségét, Kurosawa őt teszi meg a történet központi alakjává, vagy ha úgy tetszik, szívévé. Ő maga a változás reménye, ígérete és beteljesülése, a változás egész folyamata. Parasztként jött a világra, és szamurájként távozik belőle. A történet kezdetén egy rejtélyes, fura alak, aki homályos szándékból vezérelve követi az idősebb, bölcs és nyugodt Kombeit, aztán egy részeges csaló, aki szamurájnak vallja magát, amíg szánalmas próbálkozása le nem lepleződik, majd a társaság harsány bohóca lesz, aki alig várja, hogy pusztán a móka kedvéért belevesse magát a küzdelembe, végül pedig tragikus figurává válik, aki hibát követ el, vezekel érte, és hősi halált hal.
Kikuchiyo sorsa is érzékelteti, hogy Kurosawa reményei nem feltétlenül megalapozottak. Karaktere nő, gazdagodik, és társai végül maguk közül valóként temetik el, de ahogy az Ikiru már említett bürokratája, úgy az ő győzelme is csak személyes, a nagy képen, a dolgok állásán semmit sem változtat. Az idő vihara hamarosan elsöpri a szamurájokat, minden kódjukkal együtt (a filmben mindegyikük a jövőt jelképező puskagolyóktól hal meg) – bár itt még megmentik a parasztokat, Kombei növendéke, Katsushiro és a falubéli lány, Shino szerelme pedig egy ideig legyőzi az osztálykülönbségeket, a történelem tragédiájának nem állhatják útját. A konfliktusok hosszútávon, a közvetlen egymásrautaltság elmúltával, feloldhatatlanok.
A hosszú, végső csata utáni gyönyörű zárójelenet ezt a tragédiát hangsúlyozza ki. Kurosawa hite és reménykedése összeütközik a valós állapotok reális felmérésével. Ahogy Kombei két túlélő társával a többiek sírja előtt áll, és ahogy Katsushiro és Shino szerelme törvényszerűen elszáll a szélbe, megjegyzi: megint veszítettek. Mert a harc nyertesei nem ők, hanem a parasztok, akik ugyanúgy folytatják kicsinyes életüket, mint korábban, a vetés-aratás változatlan körforgásában, míg ők, a szamurájok, a nemes és igaz értékek megtestesítői, már elvesztették létjogosultságukat, nincs többé helyük a világban. Az utolsó képen a kamera a három még élő szamurájról a négy elesett sírjára emelkedik – egyértelmű, mit hoz a jövő, csak egy kérdés maradt. Megérte az áldozathozataluk? Nem csak a semmiért harcoltak, és haltak meg? Persze, hogy nem: bár a társadalmi „fejlődés” ellehetetlenítette az életmódjukat, nem tudtak, és nem is akartak alkalmazkodni az új körülményekhez, ők kitartottak elveik mellett, még utoljára megküzdöttek azért, amit képviseltek. Megvetették a lábukat, és beleüvöltöttek a történelem viharába.
Bevallom, nemrég találtam csak rá Simenonra, pedig ifjabb koromban (na, ezen a többiek most biztos röhögnek) faltam a detektívtörténeteket és a krimiket. Imádtam Conan Doyle-t, megvolt az Agatha Christie korszakom is, megtaláltam Poe klaszikusait, később azonban elkezdtem bizonyos értelemben túlfeszítettnek, túl romantikusnak érezni a különleges nyomozási módszereket, a zseniális meglátásokat, a kitalálhatatlanságuk miatt megsejthető váratlan befejezéseket. Mert az élet nem ilyen, vagy csak nagyon ritkán ilyen, mint ahogy az igazi noir sem fekete-fehér, mert a bűn éppen attól ijesztő, hogy nem éjfekete, hanem mindenkiben ott lapul és mindenki szürke, a rendőri munka pedig minden bizonnyal sokkal nagyobb részt bürokrácia, mint automata fegyverek teli tárjainak kiürítése punk hajú dél-amerikaiakra vagy ökölpárbaj szőke orosz testépítőkkel repülőgépek hajtóművei előtt állva...
Szóval öregszem, na. A Drót egy epizódja nagyobbat üt, mint egy James Bond-film, a Sin City-t gyerekfilmnek látom egy régi olasz vagy francia krimihez képest - és, mielőtt teljesen elfelejteném, miről is kezdtem írni: igaza volt Tandorinak (kit a könyv hátulján idéz a kiadó), Simenon tényleg zseniálisan jól ír.
A kísértetek nem Maigret-regény: kisvárosi, zárt közösségben játszódó krimitörténet, egyben régi vágású regény, Maugham-ot idéző dióhéjban összefoglalt életutakkal, származások és házasságok által kijelölt sorsokkal és rigorózus napirendekkel. Hossza azonban barátságosan rövid, stílusa gördülékeny, cselekménye pedig távolról sem lomha, így nem válik nyomasztóvá, fullasztóvá.
Az elbeszélés stílusát és lényegében az egész könyv hangulatát meghatározó alapötlet az elbeszélő személye: miután bevezeti a tipikus amatőr, önjelölt nyomozó karakterét (a szembeszomszédot, a szegény származású, de igen dolgos Kachoudas szabómestert), Simenon magát a magányos öregasszonyok éjszakai gyilkosát, a köztiszteletben álló Léon Labbé kalapkereskedőt teszi meg főszereplőnek. A könyv feszültségét az ő motivációjának és mindennapi élete egy-két meglehetősen bizarr részletének rejtélyén kívül így különös, a szokásostól eltérő módon éppen az adja, hogy az olvasó Léonnal együtt próbálja kitalálni, mit csinál, mire gondol éppen Kachoudas, ki társadalmi státuszát tekintve jócskán Labbé úr alatt áll, ellenben szemtanújává válik az egyik gyilkosságnak a sokból.
És Labbé úr ezt furcsa módon még csak nem is bánja, sőt!
A macska-egér játék lassanként, fantaszikusan megírt hétköznapi jelenetek és a berögzült közösségi életben megjelenő apró törések, jelentéktelen eltérések során bomlik ki a két szomszéd között (reggeli üdvözlés boltnyitáskor,esti kártyaparti a kocsmában), és a várhatótól igencsak eltérő módon ér véget. De A kísértetek nem a váratlan fordulatok és merész leleplezések története, sokkal inkább kis bűnökön hizlalt ember-szagú gonosztettek krónikája: keserű életszerűségével borzongató.
Fel nem foghatom, mi vitte rá a Paramountot, hogy cirka 170 milliót tapsoljon el egy Martin Scorsese rendezte, a ’30-as évek Párizsában játszódó gyerekfilmre, ami valójában nem gyerekfilm. És hiába próbálta a reklámkampány színes-szagos-izgalmas-látványos ifjúsági kalandnak beállítani a Brian Selznick illusztrált regény – képregény hibridjéből adaptált Hugót, nem az. Az összes, a kellemesen, klasszikusan, stílusosan ráérős expozícióban belebegtetett fantasztikum valójában a múlt és a filmkészítés varázslatos világába vezet, a mozi hőskorába, pionírjainak idejébe, amiről Scorsese – hasonlóan A némafilmes alkotóihoz – kicsit szentimentálisan, kedvesen és szinte gyermeki lelkesedéssel beszél. De a kicsiknél ezt valószínűleg jobban értékelik a nagyok (én mosolyogva néztem), ami a mozipénztáraknál meg is látszott. És bár A némafilmes tartalmi-formai egységének bravúrjával a Hugo nem tud versenyezni, az mindenképp a javára írható, hogy roppant ügyesen állítja a modern technikát a múlt megidézésének szolgálatába – konkrétan a 3D-re gondolok, ugyanis Scorsese filmje az egyetlen az utóbbi időben, aminek plusz dimenziója tényleg megéri a magasabb jegyárat.
Beszélnünk kell Kevinről
Miután húga egy „balesetben” elveszti egyik szemét, velejéig gonosz bátyja, Kevin (akinek szerepe volt a dologban), a következő családi ebéd alkalmával kéjes élvezettel majszol egy licsit. Érted: szimbolikusan eszi a húga szemét. Olyan szégyentelen erőszakossággal a néző pofájába mászó szimbólumhasználatot, mint Lynne Ramsey regényadaptációjában, már nagyon rég láttam – és amit említettem, csak egy példa volt. Felhozhattam még azt is, ahogy a gyilkos fiú anyja tucatnyi jelenetben sikálja háza faláról a vérvörös festéket. A Beszélnünk kell Kevinről (amiben nem beszélnek Kevinről, legalábbis az „ezzel a gyerekkel valami gond van – dehogy, ezzel a gyerekkel nincs semmi gond” pingpongon kívül) drámának ostoba és felszínes, horrornak meg érdektelen és unalmas. Mindezek ellenére nem teljes kudarc a film, de ez csak a zseniális Tilda Swintonnak köszönhető.
A bűn hálójában
Steven Soderbergh mindig is szeretett játszadozni a műfajokkal. Csinált eszméletlenül stílusos, kedvesen ironikus krimikomédiát (Mint a kámfor), szuggesztív, melankolikus bosszúmozit (Amerikai vérbosszú – nem, nem az, hanem a másik), tavaly pedig darabjaira szedte a katasztrófathrillert, és újra összerakta (Fertőzés) – más kérdés, hogy milyen eredménnyel. A Haywire-ben (a magyar cím ostoba) úgy közelíti meg a modern akcióthriller zsánerét, hogy csípőből lehámoz róla minden sallangot, és csak az abszolút szükséges elemeket hagyja meg: az akciókat, és azok mozgatórúgóit. Tehát egy elárult ügynök (Gina Carano badass csaj, akinek tényleg elhiszem, hogy tucatjával rúgja a férfiseggeket) nekiáll levadászni ellenségeit. Ennyi. Nyers, stílusos mozi, hosszú snittekben felvett, jól látható és élvezhető fasza akciókkal, világmentős, drámázós, szerelmes, morális és mindenféle egyéb mellékvágányok nélkül, baromi illusztris szereplőgárdával (Douglas, Fassbender, McGregor, Banderas, Kassovitz, Tatum, Paxton).
A szellemlovas: A bosszú ereje
A Neveldine-Taylor duónak nemcsak a Crankjét, de a Crank 2-jét, sőt (írd és mondd), még a Gamerét is tudtam élvezni, úgyhogy reméltem, hogy a tengernyi negatív kritika és az általában gyalázatos nézői vélemények ellenére ez is jó lesz nekem, mint bűnös élvezet. De míg az említett filmek afféle szórakoztató, vicces, önreflektív szarfilmek voltak, A szellemlovas 2 már egyszerűen csak egy szar film, minden egyéb jelző nélkül – és talán még katasztrofális elődjét is alulmúlja. Az 57 milliós költségvetés ellenére borzalmas amatőrszaga van, mert bár helyenként egész meggyőzőek a trükkök, máshol a puszta beállítások, megvilágítások egy fillérekből, minden említésre méltó szakmai és technikai háttér nélkül összegányolt trashfilm benyomását keltik, ami nem lógna ki az Asylum felhozatalából sem. Az összesen kb. tízpercnyi akció közti töltelékek meg egy magához képest is rettenetesen ripacskodó Cage-dzsel és elviselhetetlen dögunalommal kalapálják a szögeket a film koporsójába.
Warrior – A végső menet
Gavin O’Connor kőkemény bunyójelenetekkel teli sportfilm-drámája sok hasonlóságot mutat David O. Russell tavalyi A harcosával – szintén régi, ezerszer használt panelekből építkezik, csupa ismerős szituációt pakol egymás után, és mégis képes tökön ragadni a nézőt, és némileg új megvilágításban felsorakoztatni az ismert sablonokat. Ráadásul ezúttal is a családi viszálykodás épül a sportfilmre, mint vázra, az emeli jóval magasabbra hasonló társainál. És még azt is megbocsátjuk neki, hogy a végére szentimentálissá válik – mert úgy izzik benne a nyers, brutális, ellenállhatatlan erő, mint főszereplőjében (Tom Hardy valami félelmetesen jó), aki minden gyűlöletét, csalódottságát és keserűségét, amit az élettől kapott, egy megállíthatatlan úthenger pusztításorgiájává formálja. Nick Nolte Oscar-jelölése az iszákos edzőapa szerepéért nem véletlen volt, csak azt sajnálom, hogy az elhidegült testvért alakító Joel Edgertonnak a megérdemeltnél kevesebb reflektorfény jutott a többiek árnyékában.
A Zsiráfablak az O betűtől folytatódik és aki esetleg lemaradt a Direkt Fanzin kiállításáról, az most bepótolhatja, legalábbis az R betűig, méghozzá a szerzők kommentárjával, amellyel kifejezetten a Geekz kérésére látták el a műveiket. Lássuk akkor, mivel helyettesítették a srácok az újgenerációs Ablak-Zsiráf betűit!
Pár szó az oldalról: A rajz tussal, csőtollal és filccel készült 1:1-es méretű, némi számítógépes utómunkával ... ja, és miért oktopusz? Hát mert O-val kezdődik és 8 lába van! :D
Pár szó az oldalról: Az "A" betűhöz írt résznél már írtam, hogy az oldalaim a Gyalog Galopp című filmben lévő "Film könyve" kódex lehetséges be nem mutatott oldalai lennének. Az "Ó" betűhöz nehéz volt találni egy jelenetet a filmből. Kicsit bántam, hogy nem az "N" betűt kaptam, mert a Ni lovagjait akartam volna lerajzolni, de szerencsére találtam valami hasonlót.
Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin a gyomorszáj csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráfablakhoz készítettem.
Pár szó az oldalról: Egy kísérletem darabjának részlete. Önarcképsorozatom másik darabja, ez is monotípia, de ez csak egy részlete a teljes munkának. A saját fejem befestékezésével és lenyomásával keletkezett a nyomat, amit digitálisan inverzére fordítottam. A "magyarázószöveg" az egy másik monotípiám részlete, ez tűnt a legkifejezőbbnek a témához.
Pár szó az oldalról: Az alapja kartonra készült akrilfestékkel. Ezt dolgoztam, kollázsoltam, rajzoltam össze számítógép segítségével. A témának egy rég elkezdett szinonima gyűjtés volt az alapja. Egyik kótyagos este két haverom társágában jutott eszembe ez, hogy hány szót ismerünk rá. Aztán x mondta, hogy rengeteget tud. Vettem a noteszt és elkezdtem írni. Összesen 5 vagy 6 sikerült neki, utána feladta. Amikor eszem és a noteszem ott volt, akkor bővítettem a szinonimákat. A szövegezés egyébként az eredeti noteszból való kivágat. Ja, és hagytam helyet az olvasónak is, ha még eszébe jutna valami ami kimaradt, akkor oda tudja írni.
Pár szó az oldalról: Először volt a betű, aztán a szó adta magát, a kép pedig jött elő mintha hívnák. De a rejtély kulcsa a dobozban maradt... / A tartalmi játékosság egy képben vagy animációban, az értelmezés határainak feszegetése, talán ezek azok amit jelenleg fontosnak tartok, ha próbálok létrehozni valamit.
A DC-nek végül mégis jót tett a szeptemberi relaunch. Értem ezt olyan szempontból, hogy több színvonalas képregényük van most, mint tavaly ilyenkor volt – plusz elintéztek maguknak egy gigantikus financiális boomot, ami ugyan hónapról hónapra apad, de sokkal kisebb ütemben, mint arra számítani lehetett. Azért a pozitív felülütéshez gyorsan hozzáteszem: a relaunch után sem szalonnából van a kerítés DC-éknél. Amellett, hogy a jó címek közé bőven keveredtek közepesek és azoknál is rosszabbak (ez persze várható volt), aligha érte el a kiadó azon hangzatos céljait, hogy új vevőket csábítson a képregényeihez, illetve, a képregényhez, mind médiumhoz általában, és hogy egy olyan line-t indítson, amiben mindenki, azaz nő, férfi, fiatal, idős, megtalálja a maga kedvenceit.
Hogy ez mennyire így van, azt a neves amerikai marketing és reklámkutató cég, a Nielsen Company DC által rendelt felmérése is igazolta. Aszerint az olvasók mindössze 5%-a új a képregények világban (ami pozitívum, hogy a 95%-nyi régi olvasó közt vannak olyanok is, akik most tértek vissza a comicokhoz), mindössze 7%-uk nő, és mindössze 2, azaz kettő százalékuk van 18 éves kor alatt. (Az általános, szomorú tény, hogy a szuperhősök már nem nagyon hoznak be új olvasókat – diverzifikálásra van szükség, és abban a DC egyáltalán nem jeleskedik.) De ennyi elég a statisztikákból, a pro és kontra érvekből, lássuk, milyenek maguk a képregények, most, fél évvel az újraindulásuk után, amikor legtöbbjükben már befejeződött az első sztori. Rövid leszek, úgyhogy csoportokra bontom a sorozatokat.
BATMAN
11 (!) képregény indult szeptemberben, amiknek a főhőse vagy maga a Sötét Lovag, vagy valaki, aki valamilyen úton-módon hozzá köthető. A Red Hood and the Outlaws és a Batwing esetében már a második számmal sem fárasztottam magam (sem Scott Lodbell sem Judd Winick nem hazudtolta meg önmagát). A többi:
Batman: Scott Snyder baromi egyszerű, urambocsá’, bizonyos fordulatiban és megoldásaiban szinte pofátlanul sablonos sztorit ír egy nagy, rejtélyes, árnyékokban munkálkodó, és onnan mindent irányító titkos szervezetről, ami most a Sötét Lovagot igyekszik eltakarítani az útjából. Snyder finoman szólva nem találta fel a spanyolviaszt, de a rohadt életbe is, nagyon tud írni ez az ember. A képregény feszes, intenzív, brutális és sötét, a horrorisztikus-szürreális 5. szám pedig kisebb csoda volt, az egész relaunch egyik legjobbja eddig – de már főszerkesztőnk is dicsérte korábban. Plusz Greg Capullo képei szenzációsak. Még!
Batman and Robin: Amilyen erőltetetten indult, olyan szépen kikupálódott, és mostanra lassan felveheti a versenyt Snyder sorozatával, noha erényei (hozzáteszem: szerencsére) mások. Peter Tomasi nem annyira az atmoszférára megy rá, mint inkább a két címszereplő kapcsolatára, és lépten-nyomon teszteli azt, izgalmasan, kegyetlenül, véresen, fordulatosan. Szinte minden számban meg tud lepni valamivel, a cliffhangerei rendre betalálnak, és a folytatás elolvasása után sem válnak súlytalanná, amit pedig a 7. füzet végén meglép, abból nagyon jó dolgokat lehet kihozni. Patrick Gleason rajzai is szépek és dinamikusak, arcmimikái különösen hatásosak.
Batman: The Dark Knight: Jobb lenne, ha Finch csak rajzolna, és az írói teendőket teljesen Paul Jenkinsre bízná. Egyébként a sztori afféle Hush-utánzatnak tűnik, csak Loebbel ellentétben Jenkinsék meg sem próbálják kifinomultsággal eladni a minden epizódban más-más ősellenséget felvonultató támadássorozatot, ami mögött természetesen egy olyan gonosz áll, aki erősebb, intelligensebb, veszélyesebb, blablabla, mint valaha. Vannak jó pillanatai, Finch képei hozzák az elvárt szintet, szóval összességében szórakoztató, de meglehetősen jellegtelen, banális, és a kelleténél jobban sulykolja a bazisötét atmoszférát.
Detective Comics: Még mindig azt várom, hogy kiderüljön, pontosan mi, hogyan és miért történt a Jokerrel az első szám végén. A többi egyre kevésbé érdekel, mert mostanra határozottan úgy tűnik, hogy Tony S. Danielnek csak az ötletei nagyon jók, ügyesen kivitelezni, kibontani már nem tudja őket. A sorozat így hoz egy olvasható, mérsékelten szórakoztató szintet, de messze nem olyan hangulatos és feszes, mint amilyennek lennie kéne, a pingvines sztori pedig teljes érdektelenségbe fulladt.
Batgirl: Gail Simone-nak köszönhetően Barbara Gordon ismét tud járni, háztetőkön ugrálni, és gazembereket rugdalni. Hogy nekünk ebben mennyi örömünk van, az más kérdés. A Detective Comicsnál és a The Dark Knightnál szimpatikusabb, gördülékenyebb a sorozat, de valószínűleg csak azért, mert eleve nem tör olyan nagy babérokra, mint azok – nyugisan elevickél az erős középszer szintjén, felfelé jó karakterpillanatok, lefelé túlírt narráció húzza.
Batwoman: Relaunch ide vagy oda, J. H. Williams III nem vesződik azzal, hogy magyarázkodjon az új olvasóknak, folytatja ugyanott, ahol szeptember előtt abba sem hagyta. De megéri belerázódni: erős karakterek (a címszereplő a legjobban, leghitelesebben írt női hős most a DC-nél), a mágia, a horror és a krimi határmezsgyéin jó érzékkel lavírozó cselekmény, és persze csodálatos, első ránézésre lenyűgöző és egyedi képi világ (legalábbis az első öt részben, azóta túl vagyunk egy nem pozitív előjelű rajzolóváltáson).
Catwoman: A Batwoman szöges ellentéte olyan szempontból, hogy Judd Winick a lehető legotrombább sztereotípiák mentén írja a címszereplőt, pont olyannak beállítva, amilyennek egy tökéletes nőt a fél napjukat a számítógép előtt töltő tinisrácok elképzelnek: dögös, buja, vagány, melltartóban menekül felrobbanó lakásából, és bármilyen körülmények közt kapható egy jó szexre. És a képregény mégis működik: fordulatos, intenzív, Guillem March képei pedig fantasztikusak. Bűnös élvezet.
Nightwing: Kyle Higgins az exrobin és exbatman Dick Grayson múltjában vájkál – onnan minden szuperhős esetében bármikor elő lehet huzigálni bármilyen sötét árnyékokat. A Nightwing egy mérsékelten érdekes rejtélybe csomagol egy tipikus akcióthirllert, nem kiemelkedő, de hatásos rajzokkal, viszonylag jól eltalált tempóval, az elvárt bunyókkal és robbanásokkal. Legnagyobb problémája, hogy nem teszi olyan izgalmassá a főhőst, mint kellene, viszont ehhez képest sokszor feleslegesen nyújtja a belső narrációit.
Birds of Prey: Még egy „korrekt, de semmi különös” cím – pedig a csapatdinamikában (már csak a látványosan oda nem illő Poison Ivy miatt is) nagy lehetőségek vannak, és a sztori is egész ígéretes. De Duane Swierczynskiből hiányzik az a stílus, az a könnyedség, szellemesség, ami a cselekményt izgalmassá, a dialógusokat pedig igazán szórakoztatóvá tenné. Javier Pina rajzai ráadásul kifejezetten elnagyoltak és unalmasak.
SUPERMAN
Action Comics: Az Acélemberrel már évek óta senki nem tudott kezdeni semmi érdemlegeset, Stryczynskit is beleértve. És jő Grant Morrison, a kiváló All Star Superman szerzője – és nem változik semmi. Hiába dobálja be a szokásos, szimpatikusan őrült ötleteit (az internet valójában Brainiac, egy csapat miniatürizált gonosz a hős fejében – nem szófordulat – építi ki főhadiszállását stb.), a sztori kusza, flegmán strukturált, kohézió híján szétesik, és ezúttal Morrison nem képes hozzátenni a mítoszhoz semmi újat. Rags Morales képei sem a legjobbak, Luthort pl. borzalmasan ábrázolja. Olvasható, de az új 52 legnagyobb csalódása.
Superboy: Két-három szám után megváltam tőle – bár nem indult rosszul, félúton sikerült elérniük, hogy elveszítsem minden érdeklődésemet. És már arra sem emlékszem, hogy pontosan miért – ennyi nyomot hagyott bennem.
Superman: Az előzőnél sokkal nagyobb próbatétel volt. Míg azt egyszerűen eluntam, ez borzalmasan idegesített – olyan kibírhatatlan, redundáns szájtépést, amit George Pérez művelt, ritkán látni manapság. (Miért pont a rajzolókból lett írók dumálják feleslegesen túl a képregényeiket? Nem nekik kéne mindenkinél jobban tudniuk, mennyire hatásos a képekkel való mesélés?) Ettől függetlenül visszatérek még a címhez, mert a 7. résztől átveszi az írói teendőket Keith Giffen és Dan Jurgens. Rosszabb nem lehet.
Supergirl: Ki hitte volna… A Superman-címek közül jelenleg ez a legjobb, bár ez inkább a többit minősíti. Micheal Green és Mike Johnson tipikus akció-sci-fit szállít: gyors iram, látvány, sok akció, nagy bunyók, és sötét szándékú világpusztító lények (persze, milyen szándékai lehetnének egy „világpusztítónak”…). Ráadásul a földi életbe való beilleszkedés is rejt magában lehetőségeket, és Mahmud Asrar rajzai is tetszetősek.
JUSTICE LEAGUE
Amik ebből a brancsból hamar kihullottak a rostán: Justice League International, Captain Atom, The Fury of Firestorm, Green Arrow (blöeee… de a 6. résztől új írót kap, tehát van még remény), The Savage Hawkman, Mister Terrific (ezt a DC is kaszálta).
Justice League: Geoff Johns átment Mark Millarba. Sok pózolás, baromság, erőltetett coolság, mögötte meg semmi. Az új 52 zászlóshajójának valami nagy, eposzi durranásnak kellett volna lennie, ehhez képest fárasztó, szájbarágós és ostoba dialógusokkal, egymással felcserélhető, lapos karakterekkel teli, kétmondatos sztorival szolgáló, bombasztikus pofozkodás lett, ami alátámasztja a képregényekkel kapcsolatos legrosszabb sztereotípiákat. Jim Lee rajzai persze szépek, még mindig ő ábrázolja a leghitelesebb (sic!) túlzással a szuperhősöket - valószínűleg jórészt neki köszönhető, hogy a Justice Leage az új 52 legjobban fogyó szériája.
Aquaman: Túl azon, hogy Geoff Johns túlságosan izzadságszagúan győzködi az olvasót, hogy Aquaman nem ciki (erős túlkompenzálás esete forog fenn), ez egy meglepően hatásos, lendületes és cool képregény, a fenti gikszert leszámítva érdekes karakterrel, emberevő szörnyekkel (a horrorbeütés nagyon jót tesz neki, csak aztán tartson ki), és az Atlantisz-legenda kibontásának ígéretével. Sokkal meggyőzőbb, mint a Johns Justice League-e és Ivan Reisnek köszönhetően még grafikai szempontból sem marad el attól.
The Flash: Az első rész finoman szólva nem nyűgözött le, de szerencsémre úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt – más esetben ez nem jött be, itt igen. Francis Manapul képregénye ritkaság: könnyed és kellemes (határozottan távol tartja magát az uralkodó „dark and gloomy” trendtől), mégis tökéletesen átérezni benne a konfliktusok, összecsapások tétjét. Annak az erőlködésnek, ami az új 52 címeinek döntő többségén érződik, itt nyoma sincs, és Manapul rajzolóként is jó benyomást tesz. Sőt, képileg a The Flash az egyik legszimpatikusabb stílusú comic a DC-nél, hála a szép, visszafogott színvilágnak is.
Wonder Woman: Brian Azzarello sorozata az egész új 52 egyik ékköve, ha pedig a jelmezes igazságosztókról szóló képregényeket nézzük, akkor Snyder Batmanével osztozik a dobogó legfelső fokán. Bár – és részben pont ez a szép benne – a Wonder Woman csak amolyan periférikus módon titulálható szuperhőscomicnak. Valójában egy fantasy-horrorba hajló, a görög mitológiát roppant hűen és kreatívan használó (nagy szó ez a mainstreamben!), izgalmas, fordulatos széria, amiben az istenek csatározásai és intrikái közben nem sikkadnak el a címszereplő szuperhősi kvalitásai sem. Tony Atkins rajzai teszik fel a pontot az i-re.
GREEN LANTERN
A Zöld lámpás képregények a relaunch előtt az abszolút DC-s kedvenceim voltak, és bár ezt már nem tudom ilyen könnyen kijelenteni a szeptember óta támadt konkurenciáknak hála, még mindig örömmel követem őket. A kiadónak is van bizodalma a franchise-ban, hiszen az addigi két sorozat/hónap arányt a duplájára emelte. Fontos még, hogy a Green Lanternt nem érintette a relaunch, a sztorik zavartalanul folytatódnak a sok éve megkezdett úton.
Green Lantern: Na, jó, a relaunch azért annyi hatással volt a franchise zászlóshajójára, hogy némileg megtorpant a cselekménye, ami egy nagy, és jól időzített váltásnak köszönhető. A cím ugyanis mostantól elvileg nem Hal Jordanre utal, hanem Sinestróra. Egy legalább ilyen érdekes, ugyanakkor jóval grandiózusabb sztoriszál, hogy a Lámpások szervezetét anno megalapított Őrzők úgy döntenek, ideje lecserélni a galaxis szerintük inkompetenssé vált rendfenntartóit. Johns még felvezető módban van, de lesz itt irgumburgum meg haddelhadd. A színvonal kitart, a Green Lantern a DC legstabilabban jó képregénye már évek óta.
Green Lantern Corps: Itt viszont tényleg nincs semmilyen változás a korábbi állapotokhoz képest. Peter J. Tomasi sorozata ugyanolyan őrületesen grandiózus, hatalmas csatákkal, népirtásokkal, hordányi szörnyekkel és idegenekkel teli, eszméletlenül intenzív, a lehető legjobb értelemben vett megalomán űropera, mint korábban. Csak annyit mondok, hogy a hatodik szám első oldalán egy csapat lőfegyverekkel tökig felfegyverzett (oka van) Zöld lámpás megy neki üvöltve egy bolygónyi rosszarcnak. Fuck yeah!
Green Lantern: New Guardians: A franchise első új sorozatát Tony Bedard, korábbi Green Lantern Corps író viszi, és Kyle Raynerre összpontosít, akinek az első sztoriban a többi corps egy-egy tagjával szövetkezve kell felvennie a harcot egy eddig (persze) ismeretlen és (naná) hatalmas fenyegetéssel. Túl azon, hogy a cselekmény a franchise-hoz illőn eposzi, a csapatdinamikából többet is ki lehetne hozni, ha Bedard nem rohanna ennyire a sztorival, és hagyna időt az ilyen apróságokra – mert amikor véletlenül hagy, az jó. Meglátjuk, kiforrja-e magát, egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy a sorozat létjogosultsága megalapozott.
Red Lanterns: A második új széria Peter Milligané, és ez is elmarad két nagytestvér színvonalától – plusz a többihez képest igen szerények az eladási mutatói. Persze nem könnyű sorozatot írni vért okádó, őrjöngő karakterekről, akiknek mindeddig annyi mélységük volt, mint egy papírlapnak. Másrészt viszont így Milligannek rendelkezésére áll egy csomó figura, akivel azt kezd, amit akar, egy csomó új szituáció, helyszín és lehetőség, és az irány, amiben elindult, egyáltalán nem tűnik rossznak. Lassan, de ügyesen fonja a szálakat, hosszútávon szolgálhat meglepetésekkel. Már ha az eladási statisztikái időben meggyógyulnak.
A "DARK" LINE
Vagyis szuperhősös, de a műfaj hagyományos megoldásai helyett inkább a misztikum, a természetfeletti felé húzó, érettebb sorozatok, amik többnyire akár a Vertigo égisze alatt is megjelenhetnének. Ez a legjobb csoportja a DC 52-jének. Még egyiket sem lőttem le…
Justice League Dark: … mondjuk ez közel állt hozzá. Peter Milligan szériája (olyan szereplőkkel, mint Constantine és Xanadu) a világot a mágikus eredetű veszélyekkel szemben védelmező, kénytelen-kelletlen összeverbuválódott csapatról szól, és bár olvasható, az első sztori kissé kusza volt, sokkal jobb felvezetéssel, mint konklúzióval. A csapatdinamikája sem olyan erős, mint lehetne, viszont masszív potenciál lakozik benne – és a 8. számtól átveszi az írói teendőket Jeff Lemire, úgyhogy kiáltson mindenki háromszoros hip-hip-hurrát.
Animal Man: Mert Lemire baromira érti a dolgát. Az Animal Manről legszívesebben nem is mondanék többet, mint hogy mindenki fogjon hozzá, mert kétségkívül a legjobb a DC új 52-je közül, és úgy ánblok az egyik legjobb jelenleg futó amerikai képregény. Nagyszerű karakterek, fantasztikus sztori, zsigeri horror (a rajzoló érdeme is), remek ötletek, és Lemire attól sem ijed meg, ha filler epizódot kell írnia (a 6. szám jópofa metacomic). Tökéletes.
Franekenstein, Agent of S.H.A.D.E.: Említettem már, hogy Lemire baromira érti a dolgát? Annál szomorúbb, hogy a 8. számtól Matt Kindt veszi át a helyét. Erről a szörnyekből álló, és szörnyekkel harcoló alakulatról szóló sorozat a DC egyik legnagyobb bűnös élvezete, faltól falig coolság és akció bazinagy fegyverekkel, kétpercenkénti világvégével és invázióval, hadseregnyi szörnnyel… hadseregnyi? Az első sztoriban egy komplett szörnybolygót kell kinyírniuk hőseinknek. Na, ennyire cool. Remélem, Kindt már elkezdte felkötni a gatyáját.
Demon Knights: Ezért kellett az „egyik” szó a Frankensteinnel kapcsolatban írt „egyik legnagyobb bűnös élvezet” kifejezésbe. Paul Cornell képregénye mágiával gazdagon átszőtt középkori színfalak közt játszódik, ahol egy rakás, teljesen véletlenszerűen összeverődött fura szerzetű harcosnak, démonnak, lovagnak (pl. Vandal Savage, Etrigan, Madame Xanadu) kell útját állnia egy nagyhatalmú, nagymellű és nagygonoszú boszorkány elsöprő inváziójának. Az egész egy mészárlásokkal, csatákkal, szörnyekkel, sárkányokkal, varázslatokkal és mindenféle egyéb nedves geekálommal teli, véget érni nem akaró gyönyörűség Diogenes Neves impresszív képeivel. Sajnos az eladási mutatói nem túl egészségesek, de ha a DC elkaszálja, számíthatnak tőlem levélbombákra.
I, Vampire: Az 52 meglepetéscíme. Mert ugyan ki várta, hogy jól sikerül majd egy képregény, ami két, egymásba szerelmes, és egymással hadakozó vámpírról szól? Joshua Hale Fialkov képes megadni nekünk mindent, amit egy ilyen koncepciótól elvárunk: véres, kegyetlen akciót, melankolikus, giccstől fényévekre álló tragikumot, világvége hangulatot, és egy nagyon jól a sztoriba csempészett Batmant. Andrea Sorrentino képi világa is nagyszerű.
Resurrection Man: Dan Abnett és Andy Lanning egy olyan szuperhősről ír, aki nemhogy nem halhatatlan, de minden számban meghal legalább egyszer – csak aztán mindig újra feltámad (ld. cím), és mindig más szuperképességekkel teszi. Nagyon jól keverednek a kellemesen-vidáman over-the-top akciók és karakterek (ld. Carmen és Bonnie) a halálosan komolyan vett múlt- és identitáskutatással, és az annak hátterében álló katonai-vállalati-természetfeletti titkokkal. A képi világ nem a legerősebb pontja a képregények, de a forgatókönyv elbírja.
Swamp Thing: Tekintve, hogy Scott Snyder az American Vampire-rel futott be, balgaság lett volna kizárólag a Batmanre ráállítani, és nem hozzávágni egy dark címet. Ez a cím a Swamp Thing lett, aminek zsenialitása csak hajszálnyival marad el az Animal Manétől. Nem mellesleg, a két képregény cselekménye nemsokára összeér majd, úgyhogy simán lehet belőle az utóbbi év(tized)ek legfaszább crossovere. Nagyon jól megírt horror van szó, aminek atmoszférája olyan súlyos, hogy még Superman első részbeli vendégszereplése sem kezdte ki.
AZ "EDGE" LINE
Vagyis azon képregények gyűjteménye, amik a hagyományos szuperhőszsáner helyett inkább sci-fis, háborús, krimis stb. irányba mennek el, vagy éppen a relaunch idején megszűnt Wildstormból importálták őket. Ebből a brancsból már hármat elkaszált a DC (Omac, Men of War, Blackhawks). Én is kaszáltam őket az első szám után, ahogy a Deathstroke-ot, a Suicide Squadot, a Griftert és a Voodo-t is (a DC Universe Presentst pedig pár résszel később, bár a rotálódó alkotók miatt ahhoz még visszatérek majd).
All-Star Western: Avagy Jonah Hex kalandjai Nincs benne semmi igazán kiemelkedő, főleg semmi újító, de Jimmy Palmiotti tökös, gyakran elsülő hatlövetűekkel teli, olykor elegánsan krimibe hajló westernkalandot szállít. Legnagyobb erénye, hogy Hex nem túl lelkes karakterét összeereszti a pisztoly- és ökölharcban fabatkát sem érő, és a problémákat intellektuális oldalról megközelítő Amadeus Arkhammal, és kettősük igen jól működik. A rajzok kissé elnagyoltak, viszont nyersességükkel szépen illeszkednek a történet stílusához.
Stormwatch: Sokkal jobb lett, mint amilyennek indult. Paul Cornell jó érzékkel hozza azt a no-bullshit attitűdöt, azt a hardcore szuperhős beütést, amit ettől a címtől elvárunk. Vannak belső konfliktusok, vannak kívülről támadó, hatalmas ellenségek, végveszélyek és tökös, kőkemény főszereplők, akik mainstream(ebb) társaikkal ellentétben nem vacakolnak a rosszarcúak letartóztatásával. Kicsit szomorú vagyok, amiért Cornellt a 8. számtól leváltja Peter Milligan, de remélem, ő is tud majd hozni egy legalább ilyen színvonalat.
YOUNG JUSTICE
A tinihősök. Ezt hagytam a végére, mert elintézhető annyival, hogy „szar az egész”. A hat cím (Blue Beetle, Teen Titans, Legion of Superheroes, Legion Lost, Hawk and Dove, Static Shock, utóbbi kettő már törölve) mindegyikéből bőven elég volt egy rész is, sőt némelyiknél már az is károsan soknak bizonyult. (Hawk and Dove: Úristen! Rob Liefeld! Úristen!)
Ennyit az új 52-ről különkiadások formájában. Természetesen a GeexKomix hasábjain a jövőben is értekezünk majd ezekről a címekről, és addig is ne fogjátok vissza magatokat a kommentek közt: aki meggyőz, hogy a Hawk and Dove igenis jó képregény, azt beveszem a végrendeletembe!
Március 22-én, este 7 órától a Magyarhangya vetíti a Chillerama című csodálatos trashhimnuszt (igen, az ott a képen egy óriásspermaszörny) a Sirály pincéjében (Király utca 50.), utána pedig Sepsi Lászlóval és Kubiszyn Viktorral beszélgetünk mindenféle gusztustalan, illetlen, úriemberekhez és hölgyekhez nem méltó témákról. Belépő 400 Ft. Gyertek!
Amikor a cirkusz olyan fenomenális, hogy a nép már a kenyér nélkül is elvan. Legalábbis valami ilyesmit próbál elhitetni velünk a Suzanne Collins gigászi sikerű könyvtrilógiájának első részéből készült sci-fi kaland, Az éhezők viadala. A disztópikus társadalomban a címbeli barbarizmus arra szolgál, hogy kordában tartsa a hatalom ellen annak idején fellázadt 12 körzet nyomorban élő lakóit. Minden évben, mindegyik körzetből kisorsolnak egy 12-18 éves fiút és lányt, és a 24 szerencsés addig ölheti egymást egy hatalmas, maximálisan kontrollált erdős környezetben, amíg csak egy marad közülük. Az egész sztori számtalan korábbi sci-fire (A tizedik áldozattól a Rollerballon és A menekülő emberen át a Battle Royale-ig) hajazó alapját azonban némileg aláássa, hogy a pofátlanul gazdag főváros dekadens polgárait leszámítva nem úgy tűnik, hogy bárkit is igazán szórakoztatna a viadal – a 12 körzet lakóit, akik korgó gyomrait el kellene hallgattatnia, például pont a legkevésbé sem.
Nem ez a film egyetlen aspektusa, aminek kidolgozása, hogy is mondjam, roppant megengedő, de meg kell hagyni, hogy a nézőt ezek ellenére is viszi a szimpatikus szereplők, a remek színészek és a fokozatosan, ügyesen kibontott sztori lendülete. A főhősnő, Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence), aki kisorsolt kishúga helyett jelentkezett önként a játékra, a fővárosban egy egészen más világgal szembesül, mint amiben felnőtt: fényűzés, önteltség és képmutatás mindenhol, kezdve saját körzetének groteszkül virító ruhában parádézó kísérőjével, Effe-vel (Elizabeth Banks), aki a gyerekeken a vérontásra való felkészítésük szüneteiben durcás arccal kéri számon az etikettbeli hiányosságaikat. Két kézzel szórná lábai elé az aknákat az ember.
Az öldöklést felvezető parádék, showműsorok és a bizarr szín- és formakavalkádjaikkal már-már nem is evilági benyomást keltő lakosztályokban rendezett lakomák a Római Birodalom dekadenciáját idézik, a mosolyok, beszédek és tapsviharok mögött pedig ott áll csőre töltött fegyvereivel a totalitárius, fasisztoid állam. A Katnisst körülvevő emberek mind más-más hozzáállást képviselnek ehhez a rendszerhez: az említett Effe teljesen magáévá tette annak „ideológiáját”, a lány mentora, az iszákos Haymitch (Woody Harrelson) legszívesebben bemutatna az egésznek, stylistja, Cinna (Lenny Kravitz) pedig emberségével és szeretetével kompenzálja elnyomó erejét.
A filmnek ez a része nagyszerű – paradox módon pont akkor lassul le, amikor a cselekmény begyorsul, vagyis amikor megkezdődik maga a viadal. A korábbi jelenetekben ügyes kezűnek bizonyult Gary Rossról gyorsan kiderül, hogy nem tud normálisan ledirigálni egy akciót (részeges kamera, hektikus vágás: a közelharcok abszolút kivehetetlenek), hogy alig van bármi érzéke a feszültségteremtéshez, hogy sem fel-, sem pedig levezetni nem képes hatásosan egy jelenetet. És ezen az sem segít, hogy helyenként mer a témához illően brutális lenni.
Egy idő után az is nyilvánvalóvá válik, hogy Az éhezők viadala szolgai adaptáció: több érzelmi csúcspont felületes marad (Katniss és Cinna búcsúja, Rue halála), mert idő hiányában nincsenek kellően megalapozva. Vágni, átírni, kihagyni, vagy éppen hozzátenni, alakítani kellett volna, hogy igazán jól működjön, feszes legyen a film. Így az, hogy az első harmadban a disztópikus társadalom találó ábrázolásából született atmoszféra semmivé foszlik a „lényeg” kezdetekor, csak az egyik probléma – a másik az, hogy nem kapunk helyette semmit, ami hasonlóan erőteljes lenne (példát vehettek volna az alkotók Norman Jewison említett Rollerballjáról, ahol a társadalomkritika és az akció végig összhangban volt). Elvagyunk a stáblistáig, nem unatkozunk, nem is vagyunk lenyűgözve.
Nagy baj így nincs, minden sutasága ellenére szórakoztató film Az éhezők viadala, mondhatni, az a fajta, ami egy bizonyos fokig mindenkit boldoggá tesz. A könyvet ismerők elégedettek, hogy vásznon láthatják viszont ugyanazt, amit olvastak, a könyvet nem ismerők kedvet kapnak a világ és a karakterek behatóbb ismeretéhez, a stúdió meg örül, hogy bejött a biztonsági játéka. Mert be fog jönni.
Tavaly nyáron kisebb pletykák nagyobb botránnyá dagadása előzte meg a The Walking Dead című, máig zseniális képregényfolyam tévés feldolgozásának második évadát. Először azt csiripelték a madarak, hogy Frank Darabont showrunnernek és a gyártó AMC-nek kreatív (Darabont szerint), illetve költségvetési (az AMC szerint) nézeteltérései adódtak, majd nem sokkal ezután érkezett a hír, hogy a nagy becsben tartott író-rendező-producer otthagyta a sorozatot, végül pedig a rajongóknak azt kellett megemészteniük, hogy nem önszántából lépett le, hanem kirúgták, hogy lába se érte a földet. Ráadásul állítólag a show fél stábja megfélemlítve érezte magát utána. Ami tény, hogy Darabont szerepkörét ezután Glen Mazzara vette át, aki a Kemény zsaruk (The Shield) egyik oszlopos tagja volt (jó ajánlólevél), és most, a második évad végeztél ki kell végre mondani: Remény rabjai ide, Halálsoron és A köd oda, Darabont „elengedése”, álljon mögötte bármi, az AMC legjobb döntése volt a sorozat fennállása óta. Ugyanis amint Mazzara átvette a gyeplőt, a show megtáltosodott.
Tegye mindenki a szívére a kezét: ugyan a The Walking Dead nagyszerűen indult, az első szezon végére elfáradt, elunalmasodott, elsablonosodott, és egy nem csak érdektelen, de ráadásul felesleges fináléval ért véget. A második év megint remekül kezdődött, de aztán hasonló pályára állt be, mint elődje. A szedett-vedett túlélőkből verbuválódott csapat egy öregember családi farmján lelt átmeneti menedékre, ahol sokat dumáltak, sokat vitatkoztak arról, hogy maradhatnak vagy sem, és semmit nem csináltak azon kívül, hogy hosszú epizódokon át keresték az erdőben Sophiát, egyikük eltűnt kislányát.
Namost, félreértés ne essék: a The Walking Dead pont attól zseniális (legalábbis a képregény, az adaptáció egyelőre csak lehetne az), hogy nem az élőholtak lekaszálásáról, és az abban kudarcot valló szereplők beleinek közszemlére tételéről szól (innen csókoltatom a sorozat antirajongóit, akik hétről-hétre amiatt panaszkodnak, hogy „má’ megint alig volt zombi a tegnapi epizódban”), hanem arról a lassú, kényelmetlen folyamatról, aminek során az emberek önmagukhoz, egymáshoz és a moralitáshoz való viszonya megváltozik a posztapokaliptikus közeg hatására.
A baj az, hogy mindennek a szép koncepciónak csak a „lassú” részéből jutott a második évad első felére. A karakterek éppúgy egy helyben toporogtak, mint a cselekmény, és szerencsétlen, mindenki tudta nélkül bezombult Sophia. Aztán a sorozat elment téli álmot aludni, és mire tavasszal visszajött, híján volt egy Frank Darabontnak, viszont gazdagabb lett némi kurázsival, eltökéltséggel és aggyal. Most, az évadzáró után tudom azt mondani, hogy a The Walking Dead végre tényleg olyan, amilyennek lennie kell, végre tényleg arról szól, amiről szólnia kell. Nem mintha nem lennének suta megoldásai és logikai zökkenői (sőt, akadnak szép számmal, hadd ne soroljam), de az ilyesmiket hajlamos megengedő szemmel nézni az ember, ha a lényeg, vagyis a dráma működik. És itt aztán működik. Úgy istenesen.
Mert Mazzara az utolsó részekre tényleg alaposan összerántotta a sztorit. És nem elsősorban arról van szó, hogy megszabadult a töltelékkarakterek nagy részétől, nem is csak arról, hogy a szórásba beleesett egy-két főszereplő is (volt, akire rég számítottunk, volt, akire egyáltalán nem), vagy, hogy egy nagy zombiroham segítségével kirugdosta a cselekményt a farmról, ahol úgy 10 epizóddal ezelőtt csapdába esett, hanem arról, hogy mélységet, ívet és konkrét szerepet adott egyes figuráknak (Daryl, Dale), illetve előhozta, és kiélezte a koncepcióhoz méltó konfliktusokat egy egész sor karakter közt, egy egész sor témában. Arról, hogy végre tényleg érezzük, hogy ezek az emberek, akik együtt próbálnak túlélni, egyes esetekben gyökeresen más világképpel, prioritásokkal és gondolkodásmóddal rendelkeznek, hogy az akció reakciót szül, és soha, semmi nem következmények nélküli, hogy az „azelőtti” ideák, minőségek és viszonyítási pontok vagy megszűntek létezni, vagy teljesen átértékelődtek, megváltoztak.
És hogy az emberek is vagy „megszűnnek létezni”, vagy megváltoznak. Rick évadzáró no-more-bullshit beszéde (a képregény olvasóinak mondom: nem, nem az a bizonyos „We are the walking dead”, bár az a téma is kibukik) olyan kibaszottul gyönyörű, hátborzongató, és zsigerien, emberien horrorisztikus és realisztikus, hogy azt a két-három percet oda merném tenni a Breaking Bad legnagyszerűbb jelenetei mellé. Ha ezt a vonalat, ezt a csapatdinamikát sikerrel továbbviszik a harmadik évadra, a The Walking Deadnek komoly esélye lesz rá, hogy végleg kinője minden gyerekbetegségét, és megmeneküljön attól, hogy a jó ötleteit elfuserálja a gyatra kivitelezéssel (mint a Dead Set), vagy, hogy az izgalmas atmoszféráját megfojtsa az olcsó szappanopera hatással (mint az American Horror Story). És akkor lesz egy olyan jó horrorsorozatunk, amilyet rég látott a világ.
A Csontkollekció se nem annyira jó, se nem annyira híres novelláskötet, mint King első hasonló gyűjteményes kocsikitámasztója, az Éjszakai műszak, de a nagy számok törvénye folytán - és ha valaki, Kinghez hasonlóan, szinte havonta tesz le egy eposzt az asztalra, az olyannal kapcsolatban csak a nagy számok kontextusában beszélhetünk - ebben a kötetben is akad emlékezetes írása.
Hogy mélyen bele se kelljen lapozni, a kötetet nyitó kisregény, a Köd például műfaji klasszikus. Nálunk a Galaktika hozta le először, folytatásokban. Hungáriában ismeretlen fogalom a szeriális formában leközölt regény, hacsak a megboldogult Rakéta magazin formátumát fel nem idézzük, és ez a formátum, ha izgalmas ponyváról van szó, szörnyen hatásos tud lenni - nem csoda, hogy a harmincas, negyvenes, ötvenes évek amerikai ponyvairodalma, ponyvamagazinjai mind ebből a publikációs mintából éltek. Emlékszem, milyen izgatottan vártam az újabb és újabb epizódokat a havonta megjelenő Galaktikában. Modernék, te meg te, nem kell hogy lerágják a körmüket, íme a Köd, a maga teljességében, a Csontkollekcióban.
Egyszerű történet, a fiatal King bámulatos ügyességével megírva. Titokzatos, gusztustalan-tejszerű köd sompolyog elő egy isten háta megetti katonai bázis kutatólaborjából, ahol csak sátán tudja milyen kísérleteket végeztek, és szép lassan beborítja a világot. Ez így epikusabban hangzik, mint ahogy King előadja, ugyanis van arra esze, hogy a sztori fókuszát embermagasságban tartsa. Az egészet egy családapa szemszögéből éljük végig, akinek a borzalom ellen meg kell védenie kisfiát, meg kell gyászolnia valószinűleg halott feleségét és nem utolsó sorban a saját bőrére is vigyáznia kell - több tucat szomszédjával egyetemben, akik szintén a kisvárosi bevásárlóközpontban barikádozzák el magukat a köd elől, abban ugyanis határozottan motoz valami...
King Lovecraftet modernizálja, levakarja róla az ósdi patinát, anélkül, hogy túlságosan sok mindent megmutatna (és ennek a lovecrafti-kinges fúziónak a leggyönyörűbb példája a regény számomra legfelejthetetlenebb jelenete, mikor a kocsiban ülve megpillantanak valamit, aminek méretét csak sejteni lehet...). Véres, kegyetlen és rendkívül izgalmas regény, a gazdaságos írástechnika iskolapéldája, benne néhány enyhén szólva sematikus karakterrel, de annyi baj legyen. Ponyvahorror ennél hatásosabb nem nagyon lehet.
További emlékezetes novellák a Csontkollekcióban: Az istenek szövegszerkesztője, amely először a Galaktika Fantasztikus Könyvek Világnagy strand című gyűjteményes King-kötetében jelent meg. Már-már kellemetlenül keserű írás, hiszen arról a félelmünkről szól, amely megvan minden szülőben: mi van akkor, ha a gyerekem (esetemben majdani gyerekem) egy totális rohadékká cseperedik, és mit tehetek ellene? Tehetek-e valamit egyáltalán? King természetesen természetfeletti kibúvót ad hősének, de a tüske bennmarad. Az átkozott lehetőség.
Az említett Világnagy strand az azonos című novellától kölcsönözte címét. Kellemetes scifi-horror ez, amelyben űrhajósok egy olyan bolygón landolnak, amelyik esetleg nem akarja később őket hazaeszteni... Ugyanebben a műfajban utazik a Jaunt is, az írás tulajdonképpen egy forradalmi teleportálási technológia feltalálásának története, nagyszerű, horrorista lezárással (sőt, ez King egyik legjobb befejezése.)
A majom már tiszta, klasszikus horror, back to the roots par excellence. Csont egyszerű, de nagyon hatásos rémtörténet egy elátkozott játékról és azokról a szerencsétlenekről, akik nem tudnak tőle megszabadulni. A Túlélő típus King egyik legextrémebb, legundorítóbb története (ergo imádom) amely arról szól, micsoda végletekig vagyunk képesek elmenni saját kis nyomorult életünk megóvása érdekében.
A kötetben majd kétszer ennyi novella található, de a fentebb felsoroltak a legsikerültebbek. Ahogy már említettem: a Csontkollekció nem kísért majd úgy álmainkban, mint az Éjszakai műszak a maga korai nyersességével, de ebben is vannak vérpettyezte, nyálkafonta drágakövek.
„I killed him for money - and a woman. And I didn't get the money and I didn't get the woman.”
Ez a sor, ami Billy Wilder klasszikus noirjának a legelején hangzik el, az egész mű, sőt, az egész zsáner esszenciáját foglalja össze. Ha ezek a filmek úgy 30 évvel később jönnek divatba az exploitation hullám keretein belül, valahogy így hangozhatott volna kollektív szlogenjük: „He wanted to fuck. Now he is fucked.” Walter Neff biztosítási ügynök, akárcsak Frank Chambers, A postás mindig kétszer csenget csavargója, már a Nővel való első találkozáskor elveszik. A férjével akarja meghosszabbíttatni a járműbiztosítását, de onnantól kezdve, hogy megpillantja a femme fatale-t, rongyos törölközőjébe csavarba, egy lépcső tetején állva (totális alá-fölérendeltségi viszony, az első pillanattól), másra sem tud gondolni. Amivel a Nő, Phyllis, tökéletesen tisztában is van. Mosolyog, csábít, manipulál, és öl, ha kell, Walter pedig csókokkal, ölelésekkel, sokatmondó és még többet ígérő pillantásokkal kipárnázott úton rohan a kárhozatba.
A postás mindig kétszer csenget említése nem véletlen: James M. Cain híres regénye elsőként dobott a bűn hálójába hétköznapi embereket, szemben Hammett és társai detektívjeivel, a Gyilkos vagyok alapjául szolgáló könyvben (Double Indemnity, itthon Dupla vagy semmi címmel adták ki) pedig ugyanő, ugyanazt a témát gondolja tovább. A főhős belehabarodik a férjezett, ám házasságában boldogtalan femme fatale-ba, aki meggyőzi, hogy mindketten jobban járnának, ha ne adj Isten, megözvegyülne. Ám míg a Postás… esetében a főszereplők szerelme őszinte, szándékuk – egymás felé – tiszta volt, itt az erkölcsi romlottság már minden tettükben és gondolatukban megnyilvánul. És míg könyvben a Postás…, addig filmen a Gyilkos vagyok törte meg a jeget – 1944-ben készült, azaz korai noir (a Postás… adaptációja két évvel később született), és egyben az első nagy hollywoodi film, amiben a főszereplők gondosan megterveznek, és kiviteleznek egy hidegvérű gyilkosságot. Nem csoda, hogy nyolc évig pihent a stúdiónál, mire ténylegesen le merték forgatni.
Akkor viszont a film noir egyik legmasszívabb alapja lett, mind a karaktertípusokat, mind a sötét sorsszerűséggel hömpölygő cselekményt, mind a bűn természetének ábrázolását illetően. És akkor még nem említettük a képi világot: John F. Seitz (ő jegyzi majd Wilder 1950-es remekművét, az Alkony sugárutat is) operatőri munkája legalább annyira útmutató volt a zsáner későbbi darabjai számára, mint Harry J. Wildé a Gyilkosság, a gyönyöröm-ben. A ragyogó kaliforniai külsőkkel éles kontrasztban állnak a tompa, szűrt fényekkel megvilágított, sötét iroda- és lakásbelsők, annak vizuális kifejezéseként, hogy mi lappang a felszín alatt.
Mindenféle szenny és immoralitás, amit Raymond Chandler is jól ismert. Wilder őt kérte fel társírónak, ez volt az első filmes munkája – enyhén szólva nem voltak egy hullámhosszon: elképzelésük és munkamódszerük is gyökeresen eltérő volt, ráadásul Chandler, aki ekkorra az anonim alkoholisták klubjába tartozott, a stresszes munka miatt újra vedelni kezdett (Wilder lényegében miatta csinálta meg az Oscart és Arany Pálmát nyert Férfiszenvedélyt egy évvel később). Viszont Wilder is elismerte utólag, hogy a film sokat köszönhet rafinált, pergő dialógusainak – elég csak meghallgatni Phyllis és Walter első találkozását, aminek udvarias-üzleties maszkja alatt, a legjobb noirokhoz méltón, valósággal izzik a szexuális feszültség.
Az a bizonyos immoralitás már ekkor, eredendően ott van a szereplőkben: Phyllisből (Barbara Stanwyck, a noir egyik klasszikus „dame”-je pályája csúcsán) már első megjelenésekor sugárzik a romlottság, minden érzelem és erkölcsi gát nélkül szövögeti terveit, és hálózza be a férfit. Waltert (a komédiákkal felfutott Fred MacMurray el sem akarta vállalni a szerepet, de később karrierje legjobbjaként emlegette a filmet) hajtja a „szakmai” kíváncsiság, hogy bennfentesként át tudja-e verni a biztosítótársaságot, azaz, véghez tudja-e vinni a tökéletes bűntényt. Első találkozásuk után még úgy menekül Phyllistől, mint egy közelgő természeti katasztrófa elől (nem hülye: azonnal megérti, miért akar balesetbiztosítást kötni a férjére annak tudta nélkül), a második alkalommal viszont szinte minden átmenet nélkül, nem hogy nem akarja lebeszélni tervéről, hanem megígéri, hogy segít neki. Szinte magától jön a dolog, természetszerűleg, mint a levegővétel. Ölni? Miért ne? Az egyetlen ellenérv, ami felmerülhet, a lebukás lehetősége – emberi, morális aggályok szóba sem kerülnek.
A Gyilkos vagyok delejes, álomszerű atmoszférája részben abból is ered, hogy nem teljesen világos, Phyllis és Walter miért ölik meg előbbi férjét. Mert szeretik egymást? Ugyan, legfeljebb nemi vágyról van szó, de az is hamar elillan, és Walter nem sokkal később már Phyllis mostohalányának csapja a szelet. A pénz? Mindig jó hajtóerő, de egyáltalán nincs kihangsúlyozva, sőt, idővel teljesen elfelejtődik. Mert Wildert csak az érdekli, hogy megmutassa az emberi természet sötét, mocskos oldalát, és azt, hogy milyen könnyen képes dominánssá válni– elég hozzá némi mondvacsinált motiváció. Akárhogy is, Phyllis és Walter nem kerülhetik el a sorsukat, ahogy a legtöbb hasonló noir, a Gyilkos vagyok is fatalista. A főhős tipikus narrációját eleve egy olyan keret adja, ami a nyitójelenettől fogva nyilvánvalóvá teszi, hová tart a cselekmény. Walter gondolatai pedig, miután Phyllisszel flottul, gond nélkül végrehajtották a tökéletes gyilkosságot, zsáneresszenciák: „Suddenly it came over me that everything would go wrong…I couldn't hear my own footsteps. It was the walk of a dead man.”
A megérzés jogos, pedig ha csak a külvilágon múlna, akár még meg is úszhatnák a bűntényt, annak ellenére is, hogy Walter munkatársa és barátja, Keyes, bulldogként veti bele magát a nyomozásba. De persze nem csak a külvilágon múlik: Waltert felemészti a bűntudat és a félelem, és Phyllissel végül egymás ellen fordulnak. A film elegánsabban oldja meg ezt a lezárást, mint Cain a könyvben, és a megváltoztatott körülményekkel nem csak a főszereplők sorsának beteljesülése, hanem a keretes narráció is természetesebbnek hat. Wilder és Chandler másik jelentős adaléka a sztorihoz, hogy jócskán kibővítették Keyes (Edward G. Robinson, mint mindig, szenzációs) szerepét, és a Walterhez fűződő viszonyának ábrázolását. Az említett befejezés is ennek köszönhetően olyan katartikus: két férfi, egy cigi, egy öngyújtó, és egy „I love you”, utóbbi drasztikusan más kontextusban, mint a korszak filmjeiből megszokhattuk.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 60-as évek amerikai filmiparában kellően elszabadultak az indulatok. Tombolt az erotika és a szexualitás a független filmesek körében, és köztudott dolog, hogy ezt csak egy lépés választja el az erőszaktól. A 60-as évek elején a stúdióterror alól felszabaduló filmesek közül néhányan az erőszakosabb, vagy ha úgy tetszik, horrorisztikusabb filmek felé vették az irányt. Az évtized eleji olyan filmek, mint Alfred Hitchcock Psycho-ja, vagy Michael Powell Peeping Tom-ja egyértelmű hatással voltak Herschell Gordon Lewis és David F. Friedman 60-as években elkövetett munkáira.
„Az ürgéből spriccelnie kellene a vérnek, mint egy gejzírből…”
A Psycho mára klasszikussá vált zuhanyzós jelenete, és egy, az utazásaik során látott gengszterfilm katalizátorként hatott a Lewis és Friedman fejében kavargó gondolatokra, melynek hatására megszületett az elképzelés az új irányra vonatkozóan. Ez pedig a vászon vérrel való befröcskölése volt. Maga a totális mészárszék! A probléma most már csupán az volt, hogy hogyan vegyék körbe az erőszakot valamiféle történettel. A koncepció az egyik utolsó közös sexploitation filmjük, a Belle, Bare and Beautiful forgatásán született meg, melyet Friedman egy Eli Jackson nevezetű haverja magbízásából forgattak, és amelynek Jackson felesége, egy bizonyos Virginia Bell volt a címszereplője. A Miami-ban lévő Suez Hotel-t, mely forgatási helyszínként szolgált, egyfajta egyiptomi légkör lengte körbe. Lewis és Friedman szerint a helyszín tökéletes volt új filmjük a vérben és belekben tocsogó 1963-as remekmű, a Blood Feast számára. A Belle, Bare and Beautiful forgatása után tehát fogták a meglévő stábot, a 15 oldalas forgatókönyvet, a Stan Kohlberg-től kapott nevetségesen alacsony 24.500 dolláros költségvetésüket, és egy extra hét alatt leforgatták a 60-as évek legextrémebb filmjét. Ráadásul a hotel tulajával kötött különös alku fejében ingyenesen használhatták a helyet, ha engedték, hogy a film forgatásán jelen legyenek a vendégek. Később aztán olyan jó kapcsolatba kerültek a hotel tulajdonosával, hogy rendszeres visszatérő vendégeik lettek a Miami-ban zajló forgatásaik során.
A vér „trilógiája”
Maga a sztori még egy kiadós Bud Spencer-pofonnál is egyszerűbb. A főszereplője egy Fuad Ramses nevű fickó, aki egyfajta rendezvényszervezői szerepkörben, családi, és esküvői vacsorák megszervezésében tevékenykedik. Mindemellett amolyan hobbiként fiatal leányzókat áldoz fel egy Isthar nevezetű ősi babilóniai istennő számára. A film az ostoba cselekményének és Lewis rendezői munkásságának hála rendkívül lassú folyású, melyet a szűkös költségvetés finoman szólva korlátozott képességű színészgárdával volt képes felvértezni. A filmnek azonban nem is ebben rejlik az igazi ereje, sőt fontosságának mivolta sem. Lewis és Friedman fő életművé ugyanis nem szól másról, mint az igazi, explicit, zsigeri erőszakról. A forgatás alatt a stáb tagjai rendszeres látogatói voltak a helyi vegyesboltnak, ahol bárány agyvelőt, csontokat, szemgolyókat, nyelvet és egyéb dolgokat vásároltak. Gallon számra hordták a színpadi művért, melynek a vásznon való látványa képes volt kiváltani a megfelelő hatást a nézőből. Mindezek végeredményeképpen pedig olyan brutális vérengzések kerültek a film középpontjába, amelyeket a 60-as évek felcseperedő, függetlenfilmeken edződő korosztálya is csak tátott szájjal bámult, és amit maga Friedman neje csak egy szóval tudott jellemezni: „Hányadék!”.
A brutalitás és az extrém erőszak önmagában azonban édeskevés lett volna ahhoz, hogy a Blood Feast akkora sikereket érjen el, amekkorákat végülis elért. A dolog mögött ott szunnyadt Lewis és Friedman marketinges hadjárata, amely több összetevőből állt. Friedman ugyanis tisztában volt azzal, hogy az exploitation lényege abban rejlik, hogy a nézők az első sokkhatást, és az azt kiváltó izgalmat már a film megtekintése előtt megkapják. Ezen hatás erősítését szolgálta az a több százezer hányós zacskó, amelyet a filmek vetítése előtt osztottak ki a nézőknek, vagy azok a lefizetett mentősök és playboy modellek, akik pár dollárért eljátszották a bejárat előtt a nővérke, vagy a főorvos szerepét. A sorozatosan és aprólékosan megtervezett kampány odáig fajult, hogy egy kamu bírósági végzés, amely betiltotta a filmet Saratosa városában, végül tényleg életbe lépett. Friedman a forgalmazást se bízta a véletlenre, hiszen miután megállapodott több kisebb forgalmazóval a déli államokban, személyesen ment el „kiselőadást” tartani arról, hogy hogyan is kell fesztivált csinálni a film körül. Filmjük hírneve sok esetben megelőzte még a két házaló filmest is, a sikere pedig akkora volt, amekkorára még ők sem számítottak. A Blood Feast elképesztő népszerűségét látva egy sor gore film ötlete merült fel bennük, azonban Lewis tudta, hogy ezúttal szükségük lesz valami extra töltetre is. A Blood Feast sikerei ellenére egy meglehetősen egyszerű és ostoba film benyomását keltette, amivel Lewis is tisztában volt. Új filmjüknek ő ekkor már sztorit akart, és nagyobb költségvetést. Készen állt arra, hogy a Blood Feasttel ellentétben ezúttal ne az erőszakot állítsa 100%-ban a filmje középpontjába, hanem megtegye azt a bizonyos pluszlépést a közönsége felé, és közelebb hozza számukra az igazi félelmet. Ötletükkel elmentek Stan Kohlberg-hez, aki látván a Blood Feast által behozott elképesztő mennyiségű lóvét, azonnal szabad kezet adott nekik a Two Tousand Maniacs leforgatásához.
Így hát fogták magukat és elutaztak a Floridai St. Cloudba, és nekiláttak a film munkálatainak. Megjelenésükkel nem kis izgalmat keltettek az apró városka közösségében, ugyanis mindenki részesévé akart válni a készülő produkciónak. Az alkotópáros pedig ki is használta a lakosság hozzáállását, és megannyi helyi illetőségű emberkét felhasználtak a film „tömegjeleneteihez”. A film középpontjában egy kisvároska áll, amely a Polgárháború alatt elpusztult, és melynek lakói 100 évvel később halottaikból visszatérvén szisztematikusan terrorizálják a jenki turistákat. Az egyik címszerepre ezúttal is Bill Kerwin-t választották, a Blood Feastben is szereplő Connie Masonnel megerősítve. Az ügyeletes playmate szerepét betöltő Mason színészi kvalitásai akkoriban már meglehetősen fejlődőképesnek bizonyultak. Legalábbis a Blood Feasthez képest, amikor még a szöveget sem volt képes megtanulni, és kis kártyákról olvasta fel.
A mókás színészek és a mérhetetlen mennyiségű gore mellett a film másik érdekessége az, hogy bluegrass zenéjét maga Lewis komponálta, melyet a Pleasent Valley Boys nevezetű formáció játszott fel. A filmre költött extra költségvetés minden kétséget kizáróan a páros leglátványosabb filmjét eredményezte. A dolog pikantériája, hogy a ráfordított többlet pénz mégsem arányosan jelent meg a kasszáknál. A dolog hátterében vélhetően az állt, hogy első gore filmjükkel olyan mértékben szélesítették ki a független filmezés palettáját, hogy a következő már nem tudta ugyanazt a hatást elérni. Hiába a nagyobb költségvetés, és a kidolgozottabb forgatókönyv, a közönség már fel volt készülve az őt váró sokkhatásra. Habár a Blood Feast még viszonylag könnyedén átcsúszott a mozivezetői cenzúra karmai között, a Two Tousand Manics már jóval kevesebb moziba tudott eljutni. A dél államokban mégis rendkívül népszerűnek és jövedelmezőnek bizonyult, vélhetően a hamisíthatatlan southern hangulata miatt. A visszafogottabb siker azonban meglehetősen megnyirbálta következő filmjük, a Color Me Blood Red költségvetését.
A szűkösebb keret és az alacsonyabb vetítésszám arra késztette a párost, hogy kissé visszafogja magát és amennyire csak lehet, minimalizálja a költségvetést. Ez természetesen erősen nyomott hagyott a film erőszakszintjén is, amely már szinte szofisztikáltabb és visszafogottabb lett elődeinél. A filmet Florida állambeli Saratosa városában forgatták. A címszerep ezúttal nem a jól bevált Bill Kerwinnek jutott, hanem egy bizonyos Don Joseph nevezetű emberkének, akivel később komolyan meg is gyűlt a bajuk mindhármuknak. A színész ugyanis túlságosan bele kívánta magát vonni a filmek utómunkálataiba, és azok forgalmazási kérdéseibe, amit Lewis és Friedman az úriember stílusa miatt meglehetősen nehezményezett. A dolog aztán odáig fajult, hogy Joseph-et le is ültették egy időre, miután a Moonshine Mountains forgatása alatt szétverte Lewis szállodai szobáját. A film főszereplője egy Adam Sorg nevezetű, fogalmazzunk úgy, mérsékelten tehetséges festő, aki művészi karrierje kibontakoztatását egy Tidewater nevezetű kisvárosban folytatja. Miután a művészt egy helyi kritikus porig alázza, Adam teljesen új festészeti módszerben látja meg karrierjének jövőjét. Ugyanis úgy véli, igazi művészi festményt egyedül emberi vérrel lehet festeni. Az alapanyag megkaparintása érdekében Adam folyamatosan beszerző körútját járja, és mészárolja az útjába kerülő embereket.
Külön utakon
Ebben az időben a produkciós költségeket közösen viselték, melyet az Exchange National Bank és Stan Kohlberg is támogatott. A szűkösebb keret és az ekkora kiéleződő alkotói ellentétek azonban keményen rányomták a bélyegét az alkotópáros kapcsolatára. Lewis és Friedman viszonya a Color Me Blood Red forgatása alatt fokozatosan megromlott, és ez végül a szétválásukat eredményezte. A dolog mögött saját elmondása szerint maga Friedman állt. Amíg ő folyamatosan a konkurencia munkáit figyelte (főként az American International Pictures Poe filmjeit), és drasztikusan emelni kívánta a színvonalat, addig Lewis hitt az egyszerűségben és az igénytelenség bájában. Szerinte bőven elég volt egy jelenetet egyszer felvenni. Azt, hogy útjaik kettéválásában mekkora szerepet töltött be a pénzügyi nézeteltérés, nem tudni, de tény, hogy Lewis nemcsak Friedmannel, hanem Kohlberggel is keményen összeveszett. A dolog végeredménye az lett, hogy ott ált a film befejezetlenül és vágatlanul, és Friedman kénytelen volt egy másik vágót szerződtetni hozzá. Bár Friedman Kohlberghez fűződő viszonya nem mérgesedett el annyira, mint Lewisé, az ő kapcsolatuk is csak addig tartott, amíg Friedman eladta Kohlbergnek a Blood Feast jogait (amiért később Lewis sikertelenül pereskedett vele szemben), hogy legyen elég pénze szerencsét próbálni L.A.-ben. Friedman később aztán a The Adventures of Lucky Pierre és a Daughter of the Sun jogait eladta Lewisnak és Chicago felé vette az irányt. A „Gore Keresztapja” pedig teljesen magára maradt...
Severed #7 Történet: Scott Snyder, Scott Tuft Rajz: Attila Futaki Image Comics
Amennyire én tudom, magyarnak még nem adatott meg, hogy egy nagy amerikai kiadónál minisorozatot rajzoljon, úgyhogy Scott Snyder, Scott Tuft és Futaki Attila hétrészes képregényére már csak ezért is büszkék lehetünk – még örömtelibb, hogy nem csupán annak örülhetünk, hogy Futakinak sikerült, hanem annak is, hogy jól sikerült neki, és hogy a tengerentúli sajtó is nagyrészt szuperlatívuszokban beszél a Severedről. Nekem sajnos egy kicsit visszafogottabban kell fogalmaznom – bár előrebocsátom, nem honfitársunk munkája miatt. Futaki rajzai gyönyörűek, karakterei elevenek, akciói, horrorjelenetei dinamikusak és félelmetesek, színei csodálatosak, panelszerkezetei elegánsan tradicionálisak, de messze nem ötlettelenek, stílusa – ahogy Amerikában is megjegyezték – kellemesen európai. Ami picit ironikus, tekintve, hogy a sztori jellegzetesen amerikai. Középpontjában gyerekek állnak, akik az első világháború idején, nagy álmokat kergetve kelnek útra, hogy egyetlen fillér nélkül átszeljék akár az egész kontinenst, ha kell – és az úton valami szörnyűségessel akadnak össze, ami pont azzal az egyvalamivel táplálkozik, amiből bőven van nekik: reménnyel. A Severed lassan, aprólékosan építkező, nyomasztó hangulatú, klasszikus stílusú horror (ha minden igaz, eredetileg filmnek készült volna, csak hát a pénz…), ami mindebből kifolyólag egyben elolvasva hatásos igazán. Snyder és Tuft precízen, szépen írták meg a sztorit, sokkolások és ijesztgetések helyett a „lassú víz partot mos” elvét használták, és bár a finálé nem tud az a nagy csúcspont lenni, amit a hosszú, hangulatos felvezetés ígér (emocionálisan pedig sokkal korábban éri el zenitjét a sorozat), az eredetileg feleslegesnek tetsző keret végül mégis ügyesen zárja a történetet, sötét mosollyal súgva meg az olvasónak, hogy a gonosz örök és halhatatlan, ott van mindig és mindenhol, és nincs előle menekvés. Vagyis, nincs semmi baj a Severeddel, sőt, remek atmoszférájú horror, épp csak nem az az instant klasszikus, aminek a tengerentúlon beállítják, és nem kis büszkeséggel tehetjük hozzá: Futaki rajzai nélkül sokkal kevesebbet érne.
American Vampire #24
Történet: Scott Snyder Rajz: Rafael Albuquerque Kiadó: Vertigo Comics
Ha már szóba került Scott Snyder: sokat (és nem alaptalanul) dicsért sorozatának, amivel két éve, szinte a semmiből tört be a nagyok közé, egyre inkább az a legnagyobb érdeme, ahogy a manapság túlprezentálttá vált vámpírhorrort (hogy hogyan és miért vált túlprezentálttá… inkább bele se megyek) beleszövi az utóbbi évszázad amerikai történelmébe, annak is ikonikus popkulturális elemeibe. Úgymint: vonatrablás a vadnyugaton, színésznőcskék feltörekvő kísérletei a némafilmkorszak Hollywoodjában, titkos második világháborús küldetés a frontvonalakon túl, és most, az ’50-es évek bőrdzsekis-napszemüveges lázadó ifjúságának halálos, éjszaki autóversenyei Haragban a világgal-módra. A főhős ezúttal egy vagány srác (új karakter), egy James Dean-utánzat, aki lelkesen vadássza az amerikai kisváros szőke lánykáit – főleg akkor, ha azok nevelőszülei vámpírok, akiknek a mellkasában megmárthat egy karót. De most persze Skinner Sweettel hozza össze a sors, és ő az átlagnál jóval keményebb dió. A képregény szokás szerint brutális és intenzív, Rafael Albuquerque képei szokás szerint dinamikusak, horrorisztikusak, és az egészről, úgy ahogy van, üvölt a nagy, amerikai életérzés. Snyder baromi jól mond vérbe mártott meséket arról az országról – nem véletlenül az a címe a sorozatnak, ami.
Avengers #22 New Avengers #21
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Renato Guedes/Mike Deodato Marvel Comics
Szóval, Bendis végül elfáradt. Nem mondom, én egészen a Káosz (Avengers Disassembled) óta, vagyis nagyon hosszú ideig élveztem szinte mindent, amit a Bosszú Angyalai címen csinált (na jó, a Mighty Avengers a Secret Invasion tie-ineket leszámítva elég harmatos volt), de most már jó egy éve tartósan az elfogadható szint alatt van mind az Avengers, mind a New Avengers. Konkrétan Matt Fraction tavalyi event-köpedelme, a Fear Itself óta vannak komoly bajok a sorozatokkal. A sztori jelenleg (mindkettőben) a szabadlábon csámpázó, és egy újabb saját Bosszú Angyalai csapatot összetrombitáló Norman Osborn ármánykodásai körül forog. Unom. Osbornnal elég sok kört lefutottak már, volt Thunderbolts vezér, volt ő az új Nick Fury, lényegében uralta a Marvel szuperhőstársadalmát jó egy évig, aztán elkenték a száját, és börtönbe zsuppolták. Eleve hagyni kellett volna, hogy ott rohadjon pár évig, mielőtt újra előveszik, de ha jó lenne a sztori, ez a kapkodás még nem zavarna. Az inkább zavar, hogy Bendis ugyanazokat az ötleteket veszi elő, amiket korábban: Osborn megint ügyes PR-húzásokkal akar „hatalomra” jutni, megint az igazi Bosszú Angyalai tagokat akarja ellehetetleníteni, megint maga elé vesz egy rakás bűnözőt, hogy „hősöket” faragjon belőlük a világ szemében etc. etc. És a kormány megint neki ad igazat. Annak ellenére, hogy még nincs öt perce, hogy hűvösre vágták a seggét, annak ellenére, hogy kamerák előtt, egyenes adásban lepleződött le, mint közveszélyes elmeháborodott. Pongyolán megírt, mesterkélt, mindenféle hitelességet nélkülöző konfliktusokra felfűzött, baromi fáradt dramaturgiájú unalmas fontoskodás az egész, ráadásul mind Deodato (New Avengers), mind Guedes (Avengers) rajzai rondák és félelmetesen dinamikátlanok. Bendis idén távozik az Avengerstől (ezek után azt mondom: ideje), és saját szavai szerint valami nagy bummal lép le, amit elvileg jelenleg vezet fel – na, ez a mostani sztorikon egyelőre nem látszik.
B.P.R.D. – Hell on Earth: The Long Death #1
Történet: Mike Mignola, John Arcudi Rajz: James Harren Dark Horse Comics
A B.P.R.D.-t hosszú évekig Guy Davis rajzolta, és hogy is fogalmazzak csak finoman, kurvanehéz dolga van annak, aki az ő nyomdokaiba akar lépni. Az előző sztoriban (Moscow) Tyler Cooke-nak ez csak félig-meddig sikerült, most viszont itt van James Harren, aki a legutóbbi Abe Sapien minivel (The Devil Does Not Jest) már bizonyította rátermettségét. Remélem, őt tartósan a címnél fogják mert a rajzai egyszerűen szenzációsak. Megvan bennük ugyanaz a nyersesség és dinamizmus, ami elődei munkájában (ez már a fantasztikusan sikerült, nyitó rémálom jelenetben is nyilvánvaló), de olykor még náluk is hatásosabban festi az érzelmeket a szereplői arcára. És persze ott van Dave Stewart, aki végig visszafogott, hideg színekkel dolgozik, hogy az utolsó oldalakra egy kényelmetlenül vérvörös, embereket széttépő szörnyeteggel pumpálja fel az olvasó adrenalinszintjét. A sztori ezúttal Johann Krausra összpontosít, aki a Moscow-ban új tárolóruhát kapott, és most korábbi mesterséges testének elpusztítója, Daimio kapitány után indul. Egy (majdnem) másik szálon egy B.P.R.D. különítmény fut össze a fent említett rémmel, vidám bélzuhatagot eredményezve. Mignola és Arcudi írói kvalitása itt főleg abban mutatkozik meg, hogy érdekeltté tesz minket egy csapatnyi ágyútöltelék vezetőjének sorsában. Giarocco ügynöknőnek alig pár oldal jut, mielőtt egy szál gránáttal, félholtan kell szembeszállnia a szörnnyel, mi mégis szorítjuk a karfát miatta. Persze a szerzők ehhez előhúzták a kalapból a „kismama-kártyát”, de még egy ilyen klisés eszközt is olyan szépen, finoman használnak, hogy öröm nézni. Mit mondhatnék még? A szokásosan magas Hellboy/B.P.R.D. színvonal.
PunisherMAX #22
Történet: Jason Aaron Rajz: Steve Dillon Marvel Comics
Megint véget ért egy nagyszerű sorozat (és ha arra gondolok, hogy Aaron másik remekműve, a Scalped is hamarosan befejeződik, sírni tudnék) – és nem is akárhogy. Frank Castle, a Megtorló, halott. És ez itt, kérem, a MAX univerzum, itt nincsenek feltámadások, szerkesztők seggéből előhúzott klónok, ikertestvérek, skrull imposztorok és hasonló agyrémek, nem: szóval, amikor azt mondom, hogy Frank Castle halott, akkor az tényleg azt jelenti, hogy halott. Kinyírta a Vezért, Elektrát, Célpontot, a fél New York-i alvilágot, aztán véresen, szitává lyuggatva összeesett rég elhunyt családja egykori házának portáján. A sorozat utolsó számában Nick Fury takarít utána. Mindez olyasvalami, amit már Garth Ennisnek meg kellett volna lépnie zseniális szériájának végén – de nem tette (eddig úgy voltam vele: sajnos; mostantól úgy vagyok vele: szerencsére). Várni kellett pár évet, hogy Ennis után méltó utódot kapjon a karakter, és ha Aaron nem az, hát akkor maga az Úristen sem lenne. Az ő kezei alatt a Punisher ugyanolyan kegyetlen, véres, kompromisszummentes, groteszk, ugyanolyan gyilkos, fekete humorú volt, mint Ennisnél, és abszurd, rajzfilmszerű erőszakból épp olyan meggyőzően tudott elegáns tragédiába fordulni – viszont Aaron még nála is jobban integrálta a cselekménybe Frank múltját, személyes démonait és örök gyötrődését, amiből sosem tudott, de soha nem is akart továbblépni. A 22. rész már „csak” egy minden rezdülésében stílusos, a Punisherhez méltón száraz, szenvtelen epilógus, gyászirat – na, jó, az utolsó oldalakon kicsit meghatódik Aaron, de elnézzük neki. Steve Dillon pedig… talán mondtam már, ha nem akkor hülye voltam: arra született, hogy Megtorlót rajzoljon.
Scalped #55 Történet: Jason Aaron Rajz: R.M. Guera Vertigo Comics
És ha már a PunisherMAXot elsirattuk, kezdjünk bele Aaron másik zseniális szériájának hattyúdalába is. Ugyan ennek a sorozatnak már kijött az 56. száma (ami az utolsó sztori első része), de az 55.-ről érdemes külön megemlékezni. Ez a Knockle Up című történet befejezése, és a végére olyan helyzet áll benne elő, amiből nyilvánvaló, hogy más már nem is lehet hátra, csak a nagy finálé. Aaron nem szarakodik, rögtön az első oldalon a lovak közé csap, Shunka és Bad Horse régóta halogatott összecsapása stílszerűen kezdőik: előbbi szabályosan kihívja utóbbit, az utcán üvöltözve, mint egy westernben. Pisztollyal, késsel, ököllel esnek egymásnak, és a kegyetlen harcot, amiről már a kezdete előtt nyilvánvaló, hogy egy hulla és egy félholt marad majd utána, maga Red Crow szakítja félbe. A munka java itt már R.M. Gueráé, aki a várakozásoknak megfelelően véres, brutális és intenzív élethalálharcot prezentál, a szokásos durva vonásokkal, és pokoli vöröses-feketés színvilággal (by Giulia Brusco). Mire eljön a cliffhanger ideje, már nagyjából számítunk rá, de a gyönyörű kivitelezésnek köszönhetően (istenem, az a kétoldalas spread, és Bad Horse rég várt nagy pillanata, azzal a néhány szóval, aminek kiejtése a korábbi szájsérülése miatt már szinte eposzi) így is lélegzetelállító. Jöhet a finis, az utolsó Scalped sztori. Egyik szemem sír (mindjárt vége), a másik nevet (nemsokára a polcomon lesz az EGÉSZ).
Amikor Liam Neeson a film legelején a szájába vette a puskája csövét, és kitört belőlem a lemondó sóhajtás, hogy „Ajj, de baromi érdekes, még egy öngyilkosságra hajlamos főhős”, még nem sejtettem, hogy a Fehér pokol (The Grey) milyen meglepetéseket tartogat. Joe Carnahan, aki debütálása, a Narkó óta nem csinált igazán jó filmet, most megint megmutatta, hol lakozik az Úristen. Aki az előzetesek és a szinopszis alapján nyers, brutális, szikár, a lábujjkörme hegyéig férfias túlélőthrillert várt, az nem fog csalódni – viszont ennél sokkal többet is fog kapni. Filozofikus belső utazást, egzisztencialista merengést életről, halálról, mindkettő elfogadásáról, hitről és soha nem csillapodó harci szellemről.
Egy alaszkai olajfúrótorony személyzete repülőgépszerencsétlenséget szenved a vadonban. Heten maradnak életben, távol a civilizációtól, gyilkos körülmények között. Ottway (Neeson) veszi magára a túlélők vezetőjének szerepét – egy nappal azután, hogy a puskacsövet kóstolgatta, elhatározza, hogy kijuttatja az embereket a címbeli senkiföldjéről. De nem csak a metsző hideggel és az élelemhiánnyal kell számolniuk: pechjükre a gépük egy farkasfalka vadászterületére zuhant, a dögök pedig nem tűrik a betolakodókat.
A forgatókönyvet Carnahan és saját novellája (Ghost Walker) alapján Ian Mackenzie Jeffers írta, és a Fehér pokol eleinte nem tűnik többnek egy gyönyörűen fényképezett intenzív thrillernél, amiben a vadon jéghideg, kérlelhetetlen, személyeskedéstől és gonoszságtól mentes logikával játszik 10 kicsi indiánt a túlélőkkel: kevesen vannak, fáznak, éheznek, fáradtak, fegyvertelenek – esélytelenek. A film helyenként egészen horrorisztikus, és a csapatot űző farkasok nem egyszer félelmetesebbek, mint bármilyen szörnyek egy jól megvalósított rémfilmben. Hát persze, hiszen mikor a tűznél melegedőket világító szemek veszik körül az éjszakában, nem dőlhetsz hátra a fotelben nyugodtan, mondván, hogy ezek a dögök a valóságban nem léteznek. És azt a hideget, ami lassan kúszik felfelé gerinceden, nem érdeklik az olyan national geographicos triviák, hogy pl. a farkasok csak rendkívül ritkán támadnak emberre.
Neeson a megtestesült férfias őserő, már évek óta nem adtak neki ennyire jó, ennyire testhezálló szerepet, de szerencsére a többiek sem csak farkaseledelnek vannak. Az arrogáns, hetvenkedő, nihilista Diaz (Frank Grillo) karakterének alakulása az első komoly jel arra, hogy ez a film több, mint aminek első pillantásra látszik. Az állatok elől való menekülések és az ellenük való küzdelmek közt érő egzisztencialista dráma ott ér csúcspontjára, ahol a bevezetőben a társadalom kívülállóinak, menekültjeinek bélyegzett csapat egyik tagja egyszerűen feladja, mert hirtelen, a vadon szépségével körülvéve, mindent tisztán lát. Éhesen, véresen, megtörve, kimerülve, űzve, rettegve menekül… de hová? Vissza a fúrótornyos munkához, a rendszeres éjszakai lerészegedéshez és kocsmai bunyókhoz? Nem mindenkinek van miért élnie – harcolnia még kevésbé – és nem mindenkire vár ennél jobb halál.
Ottway ellenben nem adja fel. A film sokkal inkább az ő belső utazása, mint a civilizált ember élethalálharca az indifferens természettel. Miközben kegyetlen tesztek sorát kell kiállnia, fokozatosan megbékél az életével, a felesége elvesztésével, azzal, hogy Isten nem segít rajta („Fuck it! I’ll do it myself.”), és megbékél a halállal – de ez nem jelenti azt, hogy hajlandó csak úgy átadni magát neki. A nyitányban kapunk egy lelkileg kiüresedett emberi roncsot, aki már csak a múltjában talál egy csipetnyi békét, és menekül az élettől, a csodálatos zárójelenetben pedig egy végsőkig elszánt férfit, aki törött üvegekkel és késsel felfegyverkezve áll szemtől szemben a falka alfahímjével, készen, hogy megküzdjön a haláláért. Több ez üres, tökös macsóságnál. Költői. Emberi. Gyönyörű.
A Drop Zone az a fajta filmzene, ami ritkán működik – pontosabban, kevés komponista van, aki működőképessé tudja tenni. Szinte véletlenszerűen strukturált, szinte átgondolatlan szimfonikus-elektronikus őrjöngés, ami úgy zuhan rád, mint egy háztetőről ledobott zongora. Hans Zimmer enyhén szólva túlkomponálta John Badham ejtőernyős akcióthrillerét (Halálugrás, 1994): végig az az érzésünk van, hogy a zeneszerző ezt a művet egy nagyobb, jobb, grandiózusabb filmhez írta, nem holmi ötlettelen producer seggéből előhúzott Holtpont-utánérzéshez. És még jó, hogy túlkomponálta: a Wesley Snipes főszereplésével készült középszerre ma már a kutya sem emlékszik, a score-ját viszont még mindig a ’90-es évek egyik legjobb akciózenéjeként szokás emlegetni. Ráadásul megszámolni is nehéz, hány trailerben használták már fel (legutóbb a Csizmás, a kandúr második előzetesét turbózták fel vele.)
A finálét aláfestő Too Many Notes, Not Enough Rests (igen kifejező cím, már ami a track muzikális elmeháborodottságát illeti) az egyik legvadabb, legzabolátlanabb, legkevésbé visszafogott zene, amit Zimmer valaha írt. Az a megkapó harmónia, ami a Fekete esőt naggyá tette, éppúgy hiányzik belőle, mint az a felemelő, himnikus erő, amivel a Crimson Tide terelte új irányba a filmzeneszerzést. Ez a score egyszerű, brutális erejével taglóz le, iszonyatos irama, hangzavara és agresszivitása megadó, megengedő ámulatba ütlegeli a hallgatót, a (nemegyszer elnyomott) zenekart és a szintetizátorokat bátran kiegészítő elektromos gitár pedig megunhatatlan, badass coolságot kölcsönöz neki (nem árt hozzátenni: akkoriban az elektromos gitár nem volt még olyan fenenagy divat, mint manapság). Tessék szépen leszarni a szomszédokat, és maximumra tekerni a hangerőt. Ezt csak úgy érdemes. .
A főszerkesztő úr már annak idején méltatta a sorozatkönyvek ambícióit Robert van Gulik kínai detektívje kapcsán, most rajtam a sor. Szurdi András filmrendező és író Privát kopó című szériájára még sokan emlékezhetnek a 90-es évekből. A krimi 6 részt élt meg az MTV műsorán, szereplőgárdájában olyan nevekkel, mint Kern András, Eszenyi Enikő vagy éppen Verebes István. Az író most könyvalakban tárja elénk a folytatást, de a formátum mit sem számít ennél a kellemes ponyvánál.
Simon Zoltán Amerikából hazaérkezvén egy magánnyomozó irodát örököl elhunyt apjától, feleségétől pedig egy gyereket, Marcit, akit évek óta nem látott. A főszereplő megpróbálja összekötni a kettőt, tapasztalatok nélkül vág bele a detektívéletbe és a gyereknevelésbe egyaránt. Feje felett többször össze is csapnak a hullámok, amit sztoikus belenyugvással kezel, inkább a fia neveli őt, mint fordítva, ahogy a bűnügyek során is rengeteg segítséget kap a koraérett Marcitól. Mindez mégsem válik joggal irigyelhető legényéletük kárára, inkább összébb hozza a két karaktert, a kezdetben leküzdhetetlen távolságok dacára.
Az MTV-n leadott 6 rész elég alapot biztosított az írónak, hogy ötleteit könyv formában is megvalósítsa. A sorozatban megjelent első könyv kronológiailag a hatodik rész után játszódik, ám a kiadó arra is ígéretet tett, hogy a tévésorozatban látottak is megjelennek regény formájában. Az átverés elején így nagy lehet a fejetlenség, az író sokszor feltételezi, hogy az olvasó tisztában van a karakterekkel, mitöbb, a karakterek közötti kapcsolatokkal, de az elejtett utalások végül helyre teszik a dolgokat. A bűnügyi szál mellett a rendszerváltás utáni milliő megteremtésén van a hangsúly. Egyszerre minden a feje tetejére kerül, a gazdagabbja ámerikai Marlborót szív és Coca Colát szürcsöl, miközben éppen azon töri a fejét, hogyan tudna lehúzni még pár milliót a szerencsétlenebbik polgártársáról. A városban elharapódznak az átverések (természetesen szigorú jogi keretek között), a rendőrök büdzséjét megnyírbálják, ráadásul egy gyönyörű hölgy is idelátogat Amerikából, akinek feltett szándéka találkozni Simonnal egy gyilkosság ügyében.
A fordulatos regény helyszínek tekintében nem olyan változatos, mint ahogy azt elvárná az ember egy ennyire sodró krimitől. Budapest utcáit csak pár tíz oldalra váltja fel Csopak álmos egyszerűsége és a könyv gerincét jelentő ügy tárgyalása. De nem is baj, hogy nem kell elvesznünk az oldalakon tartó leírásokban, a karaktereken keresztül is sikerül atmoszférát teremtenie az írónak. Ez csak úgy lehetséges, hogy a korszak hangulata még annyira friss (sajnos olyannyira, hogy valahol még mintha most is tartana), hogy elég csak egy pillanatra behunynunk a szemünket és ott találjuk magunkat a magyarországi vadkapitalizmus első csírájának szárba szökkenésénél.
A történet emellett elég filmszerű ahhoz, hogy folyamatosan lekösse a figyelmünket. Több, jól elkülöníthető szálon fut, melyek mindegyike más perspektívából közelíti meg az új rendszert és annak hiányosságait. Az esendő karakterek többször körbe vannak járva, így van jónéhány szereplő, akiket rossz tulajdonságaik ellenére is képesek vagyunk megszeretni. A regény jeleneteiben sokszor keveredik a börleszk és a túlfűtött szexualitás, ennek ellenére sosem válik öncélúvá, önmaga paródiájává. Mondok egy példát: a regény egyik szereplője a kelleténél erőteljesebben teszi magáévá a főnöke szeretőjét, mely után úgy gondolja, hogy teljes uralma lesz a nő felett, és ki tud majd szedni belőle részletes információkat. Számítása bejön, a világ urának érzi magát, a női lét megfejtőjének, majd a nő érzéki simításai után szendén ismeri be magának, hogy a férfiak is hasonlóan működnek.
Az átverés egy minden ízében szerethető regény, karakterei élénken maradnak meg bennünk, a maga háromszáz oldalával pedig egy csendes tavaszi délután kellemes időtöltésének bizonyulhat.
A Brad Meltzer-Rags Morales duó Identity Crisisa a lehető legkevésbé tipikus szuperhős-crossover, avagy event, ami valaha napvilágot látott az egyik nagy kiadótól. Nincsenek benne héroszi pózolások, hatalmas, a világegyetem sorsáról döntő csaták, a DC karaktereinek színe-javát felvonultató történet ugyanis nagyrészt érzelmi síkon játszódik – és nem akció-kalandba, hanem egy krimibe csomagolva, kifinomult alapossággal tárva fel egy gyilkossági ügyet, ami a szereplők nagy részét kényelmetlenül személyesen érinti. Meltzer legnagyobb érdeme – amiről az egyébként valóban durva retconok, mint holmi, a rajongókat dühítő vörös posztók, elterelik a figyelmet – hogy képes volt giccs és toposzok nélkül ábrázolni a hősök és családtagjaik kapcsolatát, éppúgy, mint az őket érintő tragédiákat.
És az egyik legnagyobb tragédia Robin (Tim Drake) apjának halála volt. A lenti oldal, amelyen Batman rábukkan a holttest fölött gyászoló fiúra, letaglózó, nyers emocionális erővel bír, köszönhetően részben a felvezetésnek (Batman tekintete, ahogy a batmobilban száguld a tett helyszínére, mellette Robinnal), részben a képi világnak. Morales az egész miniben fantasztikus érzékkel ábrázolta a karakterek arcára kiülő érzelmeket, és bár itt csak Robin riadt, kétségbeesett szeme látszik, az sokkoló fókuszpontként vonzza a tekintetet (még Batman köpenyének redői is arra vezetik az olvasó szemét), meghatározva az egész oldal hangulatát. Gyönyörűen átgondolt kompozíció, amelynek hatását a hősöket megnevező és leíró szövegdobozok fokozzák tovább (a sorozatban minden karaktert hasonlóképpen identifikálnak): „Batman és Robin. Árvák.
„Miről szól a film?” „Hát, van egy polgárháborús veterán, aki indiánok elől menekülve megbújik egy barlangban, ahol megöl egy fura idegent, és valahogy a Marsra kerül, és… és… ott izé… szóval mindenfelé harcol mindenkivel.” Igen, a John Carter egy nagy, egyenetlen, zagyva dramaturgiai moslék, amibe mindenki beledobálta a maga ötletét, figyelmen kívül hagyva azt, hogy az összkép mennyire marad egységes és fogyasztható. Az egyszerű szórakoztatásra törekvő fantasy/sci-fi kalandnak van egy fontos tulajdonsága: akkor hatásos, ha cselekménye egyértelmű dimenziók mentén meghatározott.
Pl. meg kell akadályozni, hogy a nácik megszerezzék a Frigyládát, hogy a pénzéhes társaság leigázza a gazdag erőforrásokkal rendelkező bolygó őslakosait, fel kell szabadítani az elnyomó Birodalom igája alatt sínylődő galaxist, el kell jutni A pontból B pontba. Világosak a célok, a motivációk. Ehhez képest a Disney 250 milliós monstrumának főszereplője ad hoc módon szédeleg egyik szituációból a másikba: plot device-okon bukdácsolva, szerelembe esve, MacGuffint kergetve kerül K pontból S-be, onnan B-be, majd T-be, aztán az O pont megkerülésével, a H ponton keresztül az U-ba, aztán vissza az S-be, és itt még a játékidő felén sem vagyunk túl. Hiába határozzák meg a címszereplő fő mozgatórúgóját (visszatérés a Földre), az a nevek, helységek és események kuszaságában teljesen súlytalanná válik.
Kicsit a Baljós árnyak jutott eszembe, amiben valami homályos politikai figurák megadóztattak holmi „ki nem szarja le” kereskedelmi útvonalakat (agyfasz riadó!). Ez a zsáner nem viseli jól az okoskodó bullshitet. Persze Edgar Rice Burroughs eredeti művének ismerői most mondhatják, hogy dramaturgiailag a könyv sem volt kifinomultabb, és valóban, csakhogy egy 100 éves, eredetileg egy magazinban, folytatásos formában megjelent ponyva nem ugyanabba a kategóriába esik, mint egy mai, 250 milliós hollywoodi szuperprodukció.
És különben is, Burroughs legalább meg-megállt, hogy a csaták közt bemutassa a Mars világát, társadalmát, a népek viszonyait, az életkörülményeket. A regénynek ebből a nagyszerűen működő „shock and awe” alapelvéből a filmre csak a „shock” maradt: a főhős fehér óriásmajmokkal harcol, a főhős egymaga egy egész hadsereggel harcol, a főhős marsi légjárművel hajt végre hajmeresztő menekülést.
Vagyis pont mindaz hiányzik belőle, ami ezeket a csörtéket átélhetővé, izgalmassá tenné: a világ ábrázolása, a karizmatikus főszereplő (Taylor Kitschnél még Jake Gyllenhaal is jobb volt, mint perzsa herceg), a szív, az energia, és nem utolsósorban, Burroughs szellemisége, hatalmas mesélő ereje, ami csak néha-néha tud megvillanni a felszín alatt, mielőtt maga alá temeti a következő menetrendszerinti összecsapásba csomagolt plot device. Hiába vannak csatázó léghajók, egymásnak rohanó seregek és párbajok, ha nem érzed a KALANDot.
Legalább az az alkotók javára írható, hogy megmagyarázzák a virginiai John Carter Marsra kerülését (Burroughs ilyesmivel nem vesződött a könyvben), de végül még ez a plusz szál is csak a film zagyvaságához járul hozzá a feleslegesen hosszú – mellesleg dupla – prológussal (Mark Strong megint kopasz és gonosz), és a röhejesen túlbonyolított epilógussal. És még csak azt sem mondhatnám, hogy a Pixar boszorkánykonyhájából az élőszereplős moziba katapultált Andrew Stanton (Némó nyomában, Wall-E) jó akciórendező lenne. De sebaj, a lényeg, hogy most már a kegyetlen marsi harcosok is tudnak igazi jenki módra szalutálni.
PS: ez már aligha fog bárkit meglepni, de a 3D szart sem ér.
A Zsiráfablak képsorozata folytatódik, melyben tehetséges magyar grafikusok újragondolják a gyermekkorunkból mindenki által ismert Ablak-Zsiráfját, amiből egyébként kiállítás is nyílt a Műhely galériában, ahol a Direkt fanzin mind a 15 alkotójának műveit megnézhetitek.
Pár szó az oldalról: Szeretek egyszerű figurákat rajzolni, a vektoros ábrázolás tökéletes ehhez. Igyekeztem kitalálni a legundorítóbb jégkrém ízt amit tudtam, a pingvin aztán jött magától.
Pár szó az oldalról: Tán szállingóztak a fejemben átfogóbb ötletcsírák lyuk-témában, mint ez, de végül emellett az agyevő, szabaduló kukac-rágta lyuk-megoldás mellett döntöttem. Azt akartam, hogy a rajzon átérződjön az indulat. Mind a két szereplőnek jobb lesz a másik nélkül, úgy tűnik. A mellékelt szöveg ehhez képest eléggé eltér. Egy barátom fel is hívta rá a figyelmem, hogy ez most mennyire oké így, alkotói szempontból. Szerinte nincs ez eléggé végiggondolva és csak valami ál-filozófikus, felület-karcolgató, jópofáskodó cucc lett a vége (mellesleg az egész Zsiráfablakról hasonlóan vélekedik:)). Mondtam neki, talán kicsit túl komolyan veszi ezt a dolgot, ugyanakkor mégis elgondolkodtam az alkotói felelősségről én is (...). VISZONT leegyszerűsítve a dolgot, a nyomdában kellett lennie a leadott anyagnak, időre. Slussz.
Pár szó az oldalról: Mint az előző "Cs" betűs oldalnál, ennél halmozottan van jelen a "K" betű az oldalon, aki megtalálja mindet az küldje el levélben az eredményt. De ne nekünk, mert mi már tudjuk mennyi van benne.
Pár szó az oldalról: Ritkán van dolgom az írással, így a Zsiráfablaknál örültem a lehetőségnek és mindenféle kurta furcsa szövegeket próbáltam faragni. A mesmerizmushoz adta magát a Mekk mesteres párhuzam, mint a kontár/hazug mesterember így a bábfilmben gyakori verses (kínrímes) forma is. A három betűmnél nem törekedtem egységes stílusra, ehhez ez a viszonylag részletgazdag kidolgozás illett szerintem.
Pár szó az oldalról: Mikor valaki megkérdezi, mi a munkám, gyakran azt válaszolom, hogy nyuszikat rajzolok. Ez kellően boldognak hangzik ahhoz, hogy a legtöbb ember kiakadjon tőle ;) Szóval az ny nálam most egy hypster nyúl.
Amikor már sem a „found footage”, sem a szuperhősmozik nem képesek semmi újjal szolgálni, ironikus, hogy pont a kettő kereszteződéséből születik egy olyan film, aminek sikerül egy kis friss vért pumpálnia az amerikai műfajfilm keringési rendszerébe. Annak ellenére, hogy jobbára Az erő krónikája is ugyanazokból a toposzokból dolgozik, amikből számtalan társa az utóbbi egy-két évtizedben. Viszont Josh Trank és Max Landis (John Landis fia, aki a figyelmes geekeknek már bemutatkozott egy átkozottul vicces The Death and Return of Superman kisfilmmel) felturbózzák ezeket a toposzokat, érzelmeket, átélhető konfliktusokat rendelnek hozzájuk, és tesznek beléjük egy-két szimpatikus csavart.
Három középiskolás, a sulihőse Steve, az átlagcsávó Matt és a kívülálló Andrew egy este egy furcsa lyukra bukkannak az erdőben – lemásznak, találnak benne valamit (sosem tudjuk meg, hogy mit, nem is érdekes), és mire kikecmeregnek, telekinetikus erő birtokában már az evolúció egy magasabb fokán állnak. A srácok eleinte saját szórakoztatásukra és ártatlan csínyekre használják új képességeiket, de a popkultúra az X-Mentől a Carrie-ig sokszor bizonyította már, hogy a nagy erő nagy korrupcióval jár.
A found footage filmek esetében mindig sarkalatos kérdés, hogy az áldokus formátum mennyire indokolt, és Az erő krónikája annak ellenére is az egyik legjobb válasszal szolgál erre, hogy mint általában, most is felmerülnek a „hát ezt meg mi a tökömért filmezi még mindig?” jellegű problémák. Amikor a könnyed kis tinifilm lassan, de biztosan, sorszerűen csúszni kezd egy sötét hangulatú thriller felé, és egyre nagyobb szerep jut az effektusoknak, kifizetődik az addig bukdácsoló módszer: trükkök – főleg szuperhősfilmben – talán sosem hatottak még ennyire természetesnek. Ez már az első repülésjelenetnél nyilvánvaló, ami során a néző úgy átérzi a felhők fölött szárnyalás élményét, mint még soha – és akkor hol van még az autókat és helikoptereket dobáló finálé…
A cselekmény fokozatos grandiózussá válásával együtt nyílik ki a film szemszöge: Trank a szolgálatába állítja a szemtanú járókelők, a biztonsági és térfigyelő kamerák felvételeit is, a főhős pedig telekinézissel röpteti maga körül a kameráját, egy kívülálló operatőr illúzióját keltve – így lesz Az erő krónikája képileg sokkal dinamikusabb, filmszerűbb, mint hasonló társai. Josh Trank előtt ígéretes rendezői karrier áll.
A csavar az egyébként egyszerű, százszor látott sztoriban az, hogy nem egy „szuperhős”, hanem egy „szupergonosz” születését követi. A középpontban Andrew áll, és ő a triónak az a tagja, aki bekattan, és unalomból, frusztrációból pókokat tép darabokra – kezdetben. A forgatókönyv hozza a szokásos háttérinfókat az iszákos apáról, a beteg anyáról, a teenage angstről, a bullykról, és működik is, mert Dane DeHaan (szintén ismeretlen társaival együtt) meglepően erőset alakít, mert a három srác karaktere és barátságuk ábrázolása a felesleges szerelmi mellékszál ellenére is hatásos, és mert a film szépen, intelligensen építkezik, félelmetesen jó atmoszférával, egy brutálisan intenzív végső összecsapásig.
Ami annyira jó, annyira valóságszagú, hogy szinte fáj nézni.
Valahol elbűvölő az a nemtörődömség és naivitás, amivel Edgar Rice Burroughs, Tarzan megteremtője megírta második leghíresebb hőse, John Carter történetét. A Mars hercegnőjében egyrészt egymást érik a következetlenségek és a fantasy műfajhoz képest is nehezen feldolgozható túlzások, irreális elemek, másrészt „virginiai úriemberként” jellemzett főszereplője valami elképesztő közönnyel gázol át az érdekei (leginkább szerelme beteljesülése) útjában álló idegenek hulláján. Olyan, hogy lelkiismeret, moralitás, fel sem merül. És amitől mindez elbűvölő, az Burroughs nyílegyenes, rohamtempót diktáló, a dinamikán, egzotikumon és vadromantikán kívül abszolút semmi mással nem törődő attitűdje. Vagyis: csak mesélj, és mesélj, és mesélj, a pokolba minden mással!
A Mars hercegnője ugyanúgy 1912-ben jelent meg folytatásos formában az All-Story Magazin hasábjain (akkor még Under the Moons of Mars címen), mint az első Tarzan-kaland, noha bő fél évvel korábban, és álnéven (Burroughs félt tőle, hogy valóságtól elrugaszkodott műve miatt kigúnyolják). Mindkettő sikert aratott, mindkettőnek számos folytatása született, és később mindkettőt kiadták könyv alakban is. A Mars hercegnője és folytatásai, vagyis a Barsoom sorozat, a sci-fi és a fantasy metszéspontjában (science fantasy) helyezkedik el. Egész pontosan planetáris románc, és ennek az (al)műfajnak, ha nem is a megteremtője, de mindenképpen az úttörője, ami írók (Ray Bradbury, Arthur C. Clarke) és tudósok (Carl Sagan) egész sorát inspirálta.
A regény a hagyományos ponyva kalandok dramaturgiáját ültette át még egzotikusabb, még ismeretlenebb közegbe. Vagyis a civilizált férfiú ezekben már nem egyszerűen idegen földi tájak, kontinensek és felderítetlen dzsungelek barbár őshonosaival találja szemben magát, hanem szó szerint egy egészen más világgal és annak minden veszélyével. Nyakatekert megfogalmazással: űrhajók nélküli űropera, amelynek cselekménye egyetlen bolygóhoz van láncolva, és amelyben a csillagközi (vagy időben történő) utazás pusztán történetindító plot device.
A könyv elején John Carter, a polgárháború konföderációs veteránja (tökéletes, férfias, harcosnak született, halhatatlan és legyőzhetetlen fehér szuperember) apacsok elől bújik meg egy arizonai barlangban, ahonnan aztán egyszercsak a Marson találja magát (Barsoom, ahogy a helyiek hívják). Ennek mikéntje finoman szólva is homályos, sőt, egyenesen zavaros, de az olvasó ezen nem ér rá töprengeni, mert iszonyú lendülettel sodorják magával az egymást érő, inkább a „shock and awe” elvre, mint konkrét dramaturgiai ívre épülő kalandok. Carter belecsöppen az érzelmek nélküli barbár, erőszakos zöld emberek, és a fejlettebb, civilizáltabb vörös emberek állandó háborúskodásaiba, szerez magának hű barátokat és keserű ellenségeket, ragaszkodó „marskutyát” és persze gyönyörű szerelmest, és – természetesen – barangolásai, küzdelmei során gyökeresen megváltoztatja a bolygón évszázadok óta uralkodó viszonyokat, miközben ő, a maga papírvékony jellemével, marad ugyanaz, aki mindig is volt.
Érdekes, ahogy a könyvben keveredik a tudományos alaposság és a totális tudománytalanság. Burroughs a korabeli ismereteknek nagyjából megfelelően ábrázolta a Marsot, vagyis Percival Lowell csillagász 1895-ös könyvéből kiindulva egy csatornákkal átszőtt, ritka levegőjű, száraz, haldokló, alacsony gravitációjú vörös pusztaságnak, ami elvileg képes az emberi élet fenntartására (ezek az elképzelések még évtizedekig nem dőltek meg). Ugyanakkor Burroughs vörös marslakói (akik bőrszínüktől eltekintve minden szempontból kiköpött emberek) tojással szaporodnak, ami ökörségen épp túllépnénk, amikor címbeli képviselőjüknek a főhős ennek dacára gyereket nemz. És ez csak egy példa, ami azonban tökéletesen illusztrálja a szerző hozzáállását: a tojással szaporodásnak nincs semmi elengedhetetlen dramaturgiai szükségessége, csak plusz egy egzotikus adalék az idegen világhoz, csak egy cool ötlet a sok közül, amikkel kapcsolatban a realizmus és a tudományos háttér jottányit sem számít.
Burroughs azért ússza meg ezeket a csacskaságokat, mert egyébként pontosan azt adja az olvasónak, amit egy ilyen ponyvától elvár. Száguldó cselekményt, idealizált romantikát, vérszomjas barbarizmust, egymást érő akciókat és háborúkat (a tempóra jellemző, hogy a csatákat a szerző általában pár intenzív sorral elintézi), és állandó rácsodálkozást egy idegen világ kultúrájára és társadalmára. Leírásai tömörek, de érzékletesek, stílusa egyszerű, díszek nélküli és hatásos, a főhős érzelmeinek, gondolatainak ábrázolása naiv, nyílegyenes, minden árnyaltság és visszafogottság nélküli, és ez a pompásan megvalósított naplószerű narratíva (a keretben Burroughs bocsátja az olvasó rendelkezésére John Carter beszámolóját a kalandjairól) ellenállhatatlanul őszintévé teszi a könyvet. Ezért olyan jó A Mars hercegnője ma, 100 évvel a megjelenése után is, minden hülyesége, főszereplőjének faék egyszerűsége, tudományos balgasága és archaikussága ellenére. Mert mocskosul jól van elmesélve.
Ha valaki a 21. században némafilmet forgat, az még egyértelműbb gesztus, mint a fekete-fehér film, mert annál is elidegenítőbb, szokatlanabb, ingerszegényebb a mai nézők számára. A kérdés tehát elsősorban nem az, hogy nagy tömegeket fog-e lenyűgözni az alkotás (nem fog), vagy hogy hogyan fog rá reagálni az IMAX 3D filmek közönsége (sehogy, mert véletlenül sem fogják megnézni), hanem az, hogy egy némafilmekkel közelebbi ismeretségbe került, ne adj' isten szerelembe esett nézőt leköt-e. Továbbá ott az első (film a filmben) jelenettől kezdve a levegőben vibráló kérdés: a mindannyiunkban megbúvó nosztalgiát célozta be inkább a rendező egy ízig-vérig korhű némafilmmel vagy posztmodern, gondolkodós-ironikus stílusgyakorlattá futtatja ki majd filmjét?
Nos, a felütésből ez még nem egyértelmű: George Valentin a vászon mögül nézi saját filmjének utolsó képkockáit, majd egymillió dolláros vigyorral a színpadra lép, és - süket tapsviharban hajbókol, a filmszínház zenekara már pihen, de A némafilmes hangsávját nemsokára újra egy szimfonikus zenekar foglalja el egyedüliként, a szereplők pedig csupán mimikával, gesztusokkal, olykor - ha nagyon muszáj - szöveges inzertekkel kommunikálnak.
A történet is ismerősen indul: a gazdag, sikeres színészt a véletlen sodorja össze egy csinos rajongójával, ki szintén a mozgóképek világába vágyakozik, s bája, tánctudása hamarosan szerepet is szerez neki. Mr Valentin úriember, de feleségével rossz a viszonya, Peppy Miller viszont elbűvölő, fiatal, csinos és még rajong is érte. A várható következmények pedig legalább annyi gondot zúdítanak a filmsztár nyakába, mint a "rettegett" új médium, a hangosfilm megérkezése. ("A közönség friss húst kíván, márpedig a közönség sohasem téved, George", mondja John Goodman hollywoodi nagykutya karaktere vállvonogatva, szájában kötelező szivarral, szeláví!-fejjel.) Az árral szemben úszókkal pedig tudjuk, mi történik...
A némafilmes tehát kitaposott úton halad: egy kicsi mindenből, inkább tiszteletadás és emlékmű egy korszaknak, mint a némafilm médiumával valódi játékot, párbeszédet kezdeni merő posztmodern mű. Az ősöreg amerikai toposzok, egy ember felemelkedését és bukását illusztráló jelenetek ennek megfelelően jobban is működnek, kerek egészt alkotnak, melyet a hangosfilmes momentumok csak alkalmanként, hangsúlyos helyeken bontanak meg.
Mégis, a filmet pont ezek az (elsőre) váratlan disszonáns pillanatok teszik egyedivé - csakúgy, mint Peppy-t rajzolt anyajegye -, mely a kissé hosszú játékidő ellenére is igen szórakoztató lehet a múltba utazni kedvelők számára. Ebben pedig legalább akkora szerepe van a remek színészgárdának (és a mesebeli intelligenciájú kiskutyának, akit lehetetlen nem imádni), mint a frappáns lezárásnak, mely utólag mutat rá a történet egy olyan kirakósdarabkájára, melyről addig észre sem vettük, hogy hiányzik.
A Forum Hungary, az Index és a Geekz közös nyereményjátékán most páros jegyeket nyerhettek Angelina Jolie első rendezésének budapesti vetítéseire, amelyek minden héten hétfőtől-csütörtökig, március 1-29. között a következő mozikban válthatóak be: Cinema City Allee, Aréna, Mammut és Mom.
A jegyek elnyeréséhez február 27-ig erre az email címre küldjetek egy üres levelet, amelynek tárgyába írjátok bele: "Mézben megforgatott Andzselinadzsoli".
Íme némi sajtóanyag a filmről:
A vér és méz földje a délszláv háború idején játszódik, amely kettészakította a Balkán-régiót az 1990-es években. A történet Danijelről (Goran Kostic) és Ajláról (Zana Marjanovic), a két bosnyák fiatalról szól, akik a brutális etnikai konfliktus két szembenálló oldaláról származnak. Danijel, a boszniai szerb rendőr és Ajla, a boszniai muszlim művész már együtt voltak a háború előtt, ám kapcsolatukat végérvényesen megváltoztatta az országszerte terjedő erőszak. Hónapokkal később Danijel már apja, Nebojsa Vukojevich tábornok (Rade Serbedzija) alatt szolgál katonai tisztként a szerb hadseregben. A két szerelmes akkor találkozik újra, mikor Ajlát a Danijel parancsára cselekvő katonák elragadják abból a házból, melyben eddig nővérével, Lejlával (Vanessa Glodjo) és annak kisgyermekével lakott. Ahogy a háború rátelepszik a fiatalok életére, úgy változik meg a kapcsolatuk, motivációik és egymáshoz való viszonyuk homályossá, állampolgári hűségük pedig bizonytalanná válik. A vér és méz földje azt a hihetetlen érzelmi, morális és fizikai kárt mutatja be érzékletesen, melyet az értelmetlen háború okoz a benne részt venni kényszerülő emberek életében.
Miután John Garfield egy borosüveggel agyonüti szeretője, Lana Turner részegen dalolászó férjét egy sötét éjszaka, az út szélére húzódott autójában, az immár halott áldozat utolsó énekszavai még visszhangoznak pár másodpercig a környező hegyekben. Ha nem tudnánk eleve, hogy a bűn nem marad következmények nélkül, ez akkor is előre sejtetné a későbbi eseményeket. A fatalizmus úgy telepszik rá a boldognak csak nagyon rövid ideig nevezhető, gyilkos pár szerelmére, mint egy élősködő. És tudjuk, hogy nincs számukra menekvés: tetteik visszhangja velük marad életük végéig, és ez az élet egyikük esetében sem fog sokáig tartani.
A noir már csak ilyen: ritkán van benne tiszta szerelem, ártatlan pedig soha. És szinte mindig halálra van ítélve. A csavargó Frank Chambers (Garfield) sorsa már akkor eldől, amikor szeme a földön guruló ajakrúzs gazdájának csupasz lábaira téved. A Nő belép, a Férfi megkívánja – a Férfi elveszett. Az ördögien szép Cora Smith (Turner) egy benzinkutat üzemeltető középkorú, köpcös, vidám kis fickó felesége, házassága elhamarkodott menekülés volt a körülötte legyeskedő hímdisznók elől, élete így most frusztrált és boldogtalan. Hogy ezek ketten még nagy bajba keverednek együtt, már itt nyilvánvaló. Frank felkapja a leejtett rúzst, Cora, a megtestesült férfivágy, páváskodva, öntelten várja, hogy odavigye neki, az azonban ehelyett hetykén, peckesen nekidől a pultnak, „gyere ide, ha kell” arckifejezéssel. Rövid és néma, de intenzív nemi hadviselésük szexuális töltetétől szét akar robbanni a vászon.
Frank és Cora őrülten egymásba gabalyodnak, de a nő nem hajlandó egyetlen garas nélkül célba venni a horizontot, maga mögött hagyni az anyagi biztonságot, és annak lehetőségét, hogy kezdjen valami értelmeset az életével – a bizonytalan vándorlét nem neki való. B terv: pusztuljon a férj! Az első gyilkossági kísérlet kudarcot vall, a törvény felfigyel rájuk, és úgy tűnik, a pár veszi a lapot (a tett pillanatában hirtelen sötétség borul a házra egy rövidzárlat miatt – nem jó ómen), elállnak a szándékuktól. De később újra válaszút elé kényszerülnek, és a második kísérletük sikerrel jár. Ezután már csak a sorssal kellene kibabrálniuk, hogy megússzák ép bőrrel.
Pechjükre, James M. Cain átkozottul fatalista volt. 1934-es A postás mindig kétszer csenget című könyve a hardboiled krimi egyik alapvetése, az első, amiben nem alvilági figurák vagy rendőrök és magándetektívek merülnek alá a bűn bugyraiban, hanem egyszerű kisemberek. Első – mára nagyjából elfedett – filmes adaptációja ’39-ben készült, Franciaországban, a második pedig három évvel később, Olaszországban. Luchino Visconti ez utóbbi, a franciával ellentétben nagyon is híres és elismert művében (Ossessione) azonban alaposan eltolódnak az eredeti arányok: a noir elemek mellékessé válnak, a filmet a szegénységben és kilátástalanságban vergődő kisemberek napi viszontagságai és az azok által behatárolt szerelemi vívódások és viharok viszik előre – nem hiába lett belőle a neorealizmus úttörője. A harmadik híres adaptáció Bob Rafelson nevéhez fűződik, 1981-es, vontatott mozija Jack Nicholsonnal és Jessica Lange-gal azonban inkább köszönheti státuszát a merész konyhaasztalos szexjelenetnek, mint bármi másnak (nekünk, magyaroknak is van egyébként egy, a’30-as évek Budapestjén játszódó adaptációnk).
Egyvalami mindegyik filmben közös: a bűn elől nincs bennük menekvés. Számba véve a többi motívumot és a cselekményt, Tay Garnett szóban forgó, 1946-os feldolgozása a leginkább hű az egyébként igen kurta könyv szelleméhez. A Nő hatalma mindenek felett áll: bár Cora – ellentétben Cain későbbi könyvének, a Double Indemnitynek, és a belőle készült klasszikus Billy Wilder adaptációnak a hősnőjével – nem szándékosan, nem rosszindulatúan manipulálja Franket, iránta érzett szerelme őszinte, a férfi mégis tehetetlenül vonaglik a femme fatale hálójában. Kapcsolatuk viharos, szenvedéllyel, kételyekkel és bizalmatlansággal teli, és bár mindketten próbálnak kikerülni a másik bűvköréből, hiába. Nem csak a szerelem köti ugyanis össze őket, hanem a végzet is.
A néző hasonló ambivalenciával viszonyul Frankhez és Corához, mint azok egymáshoz. Hol a nehéz körülmények boldogságért harcoló áldozatainak, hol aljas, lelkiismeretlen, bitófára való gyilkosoknak látja őket. Előbbi kép mellett van a romlott környezet: a film kissé leülő, bírósági tárgyalásba süppedő középső felvonását a Brute Force fegyőre, Hume Cronyn menti meg, aki visszataszító féregként, gátlástalanul manipulálja, torzítja az igazságszolgáltatást, magánnyomozó jobb keze pedig később megzsarolja a szerelmeseket. Utóbbi benyomást erősíti azonban, hogy a főszereplők kényelmi, anyagi megfontolásból ölnek, és Garnett ráadásul sosem ábrázolja ellenszenvesnek áldozatukat, az alapvetően joviális férjet.
És amikor azt hinnénk, hogy a szerelmesek megmenekültek, és tetteik minden mocskosságuk ellenére boldogsághoz vezetnek, a sors utánuk nyúl. Mintegy mellékesen. Mint amikor egy kellemetlen emberrel való vita után lépnél ki az ajtón, győztesen, de az illetőnek hirtelen eszébe jut utolsó, pusztító érve, és rád szól, hogy „hoppá, várj csak!”. És még vissza sem fordulsz, de már tudod. Franknek egy kicsit később esik csak le – a korszaknak és a zsánernek megfelelően, hiszen kell egy zárszó, ami nyíltan kimondja, hogy bűnözni nem csak, hogy nem szép dolog, de ráadásul ráfizetés is. A befejezés így kissé didaktikus, szerencsére azonban mélyen emberi és noirhoz illően cinikus is egyben – a cím metaforájának magyarázata erősen katartikus, annál jobban csak John Garfield arckifejezése hagy nyomot a nézőben. Az a megkönnyebbülés, az a majdnem-boldogság, amivel megérti, hogy ami történik vele, az jogos és igazságos.
A Zsiráfablak, vagyis gyermekkorunk Ablak-Zsiráfjának tehetséges magyar grafikusok által újraalkotott felnőttverziója folytatódik: oldalanként követhetjük ezúttal egészen az Í betűig a szerzők kommentárjával. A pö betű még egy kicsit odébb van...
Pár szó az oldalról: Mivel gyermekkönyvet dolgoztunk át, fontosnak tartottam , hogy a témáim ne gyerektémák legyenek. Oldalaim alaptechnikája (egy kivételével) a monotípia. Szerte a világon küzdenek ezzel a problémával emberek. Saját bőrömön is tapasztaltam már nemegyszer ezt. Erre próbáltam humorosan reagálni.
F mint Faun Alkotó: Haránt Ervin Weblap: nincs
Pár szó az oldalról: Szeretem a faun legendákat, s magát ezt a misztikus figurát. S probáltam elképzelni, hogy milyen lenne a napjainkban.
Pár szó az oldalról: Mindig is foglalkoztattak a furcsa dolgok. Úgy gondolom az embereknek vannak torzulataik, groteszk másik énjük, ha csak gondolati síkon is. Ez egy önarckép sorozatomnak egyik képe. Ez az én akkori torzulatom.
Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin a gyomorszáj csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráf-Ablakhoz készítettem.
H mint Hulk Alkotó: Haránt Ervin Weblap: nincs
Pár szó az oldalról: Eredetileg Hulk Hogant akartam, mert elég vicces karakter, de később a képregénykarakter Hulk lett, mert azt lehet többen ismerik. A korábbi oldal ilyen lett volna. Érdekesség még, hogy pont úgy jött össze két oldalam, hogy a H mint Hulk fedte az alatta lévő Í mint Íny oldalam, ezért "letéphettem" a H oldal hátterét, mintha látszódna az alatta lévő oldal.
Robert Van Gulik: Az elhagyatott templom titka. Sorozatkönyvek, 2011.
Tetszik, amit ez a nemrégiben gyökeret eresztett kiadó, a Sorozatkönyvek művel. Könyvsorozatokat ad ki (micsoda meglepetés), és hogy-hogynem, pont olyanokat, amilyenek után áhítozom. A borítóik minimalisták – egyes könyvek esetében kissé túlságosan is áccerűek -, de még ez is mintha azt akarná tudatosítani az olvasóval, hogy náluk aztán tényleg csak a történetek számítanak. A hazai könyvborító-tervezés amúgy sem egy nagy vasziszdasz.
Jelenleg öt sorozatuk megy, kettő ezek közül magyar szerzők műveit futtatja. A két amerikai széria két modern western-sorozat (ezekről majd később), az ötödik pedig Robert Van Gulik legendás, a kínai Di detektív kalandjait feldolgozó regényei.
Van Gulik orientalista volt, aki beleszerelmesedett a Di bíró esetei című XIII. századi regénybe, és úgy döntött, folytatja a kínai Sherlock Holmes sztoriját. Tizenhat kötetes életművéből kettő már korábban megjelent nálunk (Gyilkosság Kantonban, A kínai haranggyilkosság esete), és remélhetőleg a Sorozatkönyvek jóvoltából az összes többi is kijön.
Az elhagyatott templom titka a harmadik Van Gulik Di bíró-sorozatában, de kronológiai szempontból ez az első történet. A 33 éves Dit Pangláj körzetben járásfőnöknek nevezik ki. Nem traktorral megy, mert ez a Tang dinasztia ideje, a VII. században járunk. Megérkezése után három bűnesetet kell megoldania, amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz, bár... most majdnem eljárt a szám. A kötet illusztrációi (a település térképe, a korabeli kínai grafikákat utánzó rajzok, stb.) mind Van Gulik munkái – segítségükkel még könnyebb az olvasónak belemerítkeznie a szerző hintette hangulatba. Science-fiction írók gyakran hivatkoznak Van Gulik regényeire: nála jobban keveseknek sikerült egy csaknem minden ízében idegen kultúrába ekkora hatékonysággal bevezetnie a beavatatlanokat.
A történetről, történetekről semmiféle konkrétumot nem mondok, olvassa el, tapasztalja meg őket mindenki maga. Van Gulik nagyszerű érzékkel teremti meg a maga keverékvilágát: egyfajta Agatha Christie-s, Sherlock Holmeszos, ugyanakkor történelemhű, kimért, a szigorú társadalmi betagozódás által akadályozott, a rokkant, interperszonális kommunikáció béklyózta (az akkori viszonyokhoz hű) dimenziót. A bonyolításhoz kölcsönveszi a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben reneszánszukat élő újhullámos, kínai kalandregények szerkezetét, persze csak módjával, hiszen a sztori messze nem olyan eposzi, mint pl. egy Jin Yong, vagy Gu Long-könyvben. Az elhagyatott templom titka többek között ezért nem wuxia shiao shuo – de hogy detektívregénynek kiváló, az biztos.
Íme a Rec 3 legújabb előzetese. Az eddigieknél vadabb. Úgy látszik, a film készítői ezalkalommal még azt a kevés realitást is maguk mögött hagyták, ami az első két filmre volt jellemző. Ami nem baj, mert bár az első csúcs, a második az agyamra ment.
A ’40-es évek Amerikájában aranyéletük volt a krimirajongóknak. A polcokon Hammett, Chandler, Cain, Woolrich, Hughes és társai hardboiled könyvei sorakoztak, a mozivásznakon férfiak öltek hosszú árnyékok közt gyönyörű nők kegyeiért, akik aztán a vesztüket okozták, a képregények lapjai pedig olyan explicit brutalitással vitték el az alvilági közeget az arra fogékony olvasóknak, amire egyik másik médium sem volt képes. A comicok világában az 1942-ben elstartolt Crime Does Not Pay bombasikerű pionír volt, aminek utólagos hírnevéhez az is hozzájárult, hogy egyik alapítója pár évvel a magazin elkerülhetetlen bedőlése után egy vasalóval agyonverte a szeretőjét. Az évtizedeken át hozzáférhetetlen sorozat első, tökéletes korlenyomatként értékelhető gyűjteményes kötetét a Dark Horse stílszerűen egy ezt a gyilkosságot ábrázoló borítóval dobta piacra. Krimi képregények egy véres kezű írótól: Halál! Gyilkosság! Szex! Vér! Sokk! Úristen!
Az amerikai piacon még csak pár éve kezdtek elterjedni a korábban napilapokban közzétett stripek reprintjei mellett eredeti történeteket tartalmazó (még mindig főleg komikus) képregény magazinok is, amikor Bob Wood és Charles Biro 1941-ben megbízást kaptak Lev Gleason kiadótól, hogy indítsanak új sikercímeket, amiknek bevételéből ők maguk is részesednek majd (szemben a jellemző – és nem túl magas – fix munkadíjakkal). A Crime Does Not Pay 1942-ben kezdte meg pályafutását a 22. számmal (a sorozat az akkoriban megszűnt Silver Streak Comics számozását vette át), és gyorsan az eladási listák élvonalába küzdte magát. Az átlagos becslések szerint 3-4 millió is elkelt belőle részenként, és fénykorában maga mögé utasította az 1938-tól kezdve (Action Comics) elstartolt Superman és Batman képregényeket is.
Sikerének titka arcátlanul egyszerű volt: írói-rajzolói nem fogták vissza magukat, sőt, direkt, szégyentelenül törekedtek a napilapokból kölcsönzött bűnök lehető legnyersebb, legvéresebb ábrázolására, azaz minden sztori tele volt kegyetlen, amorális bűnözőkkel, brutális gyilkosságokkal és tűzharcokkal, ráadásul Wood és Biro (avagy a való világ) nem kímélt gyerekeket és nőket sem. Ez az egyértelmű, olvasómágnes szenzációhajhászat már a borítókban megnyilvánult: az egyik leghírhedtebb példa a 24. szám, aminek fedelén egy férfi egy sütő gázlángjára szorítja egy tehetetlen nő fejét.
Természetesen a képregényeket akkoriban semmiféle cenzúra nem vizsgálta felül, az alkotók minden túlzás nélkül azt csináltak, amit akartak, így sokkal szabadabban ábrázolhatták az erőszakot, és érinthették a szexualitás témáját is (olvasóik korától függetlenül), mint filmbeli kollégáik, akiket a Hayes-kódex kötött gúzsba. Mindez az igaz történetek ígéretébe csomagolva ellenállhatatlannak bizonyult, és az alkotók valóban nem beszéltek a levegőbe. A Crime Does Not Pay legtöbb történetét egyenesen az újságok szalagcímeiből vették (olyan hírhedt „hősiek” is voltak, mint Machine Gun Kelly, Baby Face Nelson és Lucky Luciano), és ahol tudtak, törekedtek az abszolút hitelességre az események ábrázolásában.
A ’40-es évek második felében kezdtek csak a szülők felébredni, és észrevenni, hogy gyerekeik csupa erőszakos és kegyetlen történeteket olvasnak. A társadalmi nyomás eleinte nem hatotta meg a kiadót, ami amúgy is ravasz módon játszott a tényekkel: maga a cím is látszólag arra utalt, hogy bűnözni rossz és nem kifizetődő, de naivitás lenne egy pillanatig is azt képzelni, hogy ennek hátterében bármiféle morális megfontolás vagy üzenetközlés állt. Elég csak ránézni egy tetszőleges borítóra, ahol a „crime” szó annak jó harmadát elfoglalja, míg a „does not pay” csak úgy mellékesen, apróbetűsen van jelen. És igaz, hogy a történetek végén a bűnözők mindig megbűnhődtek, de sokszor ez is csak egy extra lehetőség volt az alkotók számára, hogy egy újabb golyózáporban összecsukló testet ábrázolhassanak.
A Dark Horse kötetben szereplő első sztori központi figurája Franz Creffield, aki az 1900-as évek elején egy nőkből álló keresztény kultuszt alapított, és „megátkozta” San Francisco városát egy nappal az 1906-os földrengés előtt. Végül egy bűvkörébe került 17 éves lány feldühödött bátyja végzett vele, akit viszont cserébe az ő „megmentett” húga gyilkolt meg. Vallási témájával ez, néhány különösen horrorisztikus történettel együtt, kissé kilóg a sorból (az összes többi hagyományosabb bűnügyi sztori, amikben piti csalóktól és rablóktól feleséggyilkos átlagembereken és biztosítási pénzre hajtó gyújtogatókon át őrültekig és gengszterfőnökökig mindenki szerepel, aki a törvény másik oldalán működik), stílusa, hangvétele viszont abszolút jellemző a sorozat egészére, és így azonnal helyreteszi az olvasói elvárásokat.
Mivel a Crime Does Not Pay visszafogottság nélkül ábrázolt valódi bűneseteket, ez pedig bőven elég volt a sikerhez, arra már kevesebb gondot fordítottak az írók-rajzolók, hogy a történeteiknek íve, struktúrája legyen, feszültségteremtésről és karakterrajzról nem is beszélve. A pároldalas sztorik színvonala mind írói, mind rajzolói szempontból meglehetősen ingadozó, de általában véve olyan benyomást tesznek, mintha az alkotók csak egy-egy újságcikket kívántak volna velük illusztrálni, és ezt teljesen ad hoc módon, a cikk első elolvasásával párhuzamosan, rohamtempóban tették. A cselekmény így egyrészt rendkívüli gyorsasággal halad, sok – akár több egymást követő – panel közt órák, napok, hetek és kilométerek fogynak el, másrészt viszont csigalassúsággal, mert egyetlen ilyen panelbe is irtózatos mennyiségű dialógust és narrációt zsúfolnak bele, amik jellemzően azt öntik feleslegesen szavakba, amit a képen amúgy is látunk. A kohézió, az átgondolt dramaturgia rettenetesen hiányzik ezekből a képregényekből, még ahhoz képest is, hogy akkoriban az egész művészeti ág gyerekcipőben járt.
Ezt a bárdolatlanságot viszont sokszor sikerül ellensúlyoznia a részben pont abból fakadó tárgyilagosságnak, ami a várhatóan szenzációhajhász narráció ellenére is áthatja a sorozatot (az alkotók egyébként meg is személyesítik a bűnt egy háttérben felbukkanó, a szereplők számára láthatatlan, de őket bíztató, befolyásoló, gonosz vigyorú, banális „Mr. Crime” figurán keresztül, aki a későbbi EC Comics horrorok „házigazdáinak” – pl. a kriptaőr – előfutára volt). A Crime Does Not Pay-ben egy bölcsőjében alvó csecsemő bunkóval való agyoncsapása (!), egy ártatlan, fiatal nő közvetlen közelről való fejbelövése vagy egy anya megfojtása és felgyújtása (természetesen a fia által), szerkezet és hangvétel szempontjából nem kirívóbb esemény, mint egy szereplő autózása A pontból B pontba. „Shit happens”, közlik az oldalak teljes közönnyel, pedig, mert tudjuk, hogy mindezek valóban megtörténtek, némelyik kegyetlen, apatikus tett még ma is sokkolóan hat. Hát még annak idején…
Nem csoda, hogy a sorozatot vitték, mint a cukrot, hogy képregényesek egész nemzedékét ihlette meg (többek közt Harvey Kurtzmant, Stan Lee-t és a kötet bevezetőjét írt Brian Azzarellót), és hogy rövid időn belül hasonló bűnügyi comicok egész hullámát indította el. Egyes becslések szerint 1948-ra minden hetedik képregény krimi volt a boltok polcain. De mire az ’50-es években az EC Comics is beszállt az üzletbe notórius sci-fi, horror és krimi címeivel (Tales from the Crypt, The Vault of Horror, The Haunt of Fear, Crime SuspenStories, Shock SuspenStories, Weird Science, Weird Fantasy stb), az ipar már komoly tűz alá került a felháborodott társadalmi, szülői csoportok, és főleg, Dr. Fredric Wertham cikkei felől. Wertham hírhedt 1954-es könyve (Seduction of the Innocent), és egy akkoriban indított kongresszusi vizsgálat végül szigorú öncenzúrára kényszerítette a kiadókat (az alternatíva rosszabb lett volna), és ez a végét jelentette az olyan erőszakra épülő, szenzációhajhász sorozatoknak, mint a Crime Does Not Pay.
Az alkotók ugyan próbálták fenntartani a magazint, csökkentették a brutalitást, és nagyobb hangsúlyt fektettek a bűnhődésre, mint magára a bűnre (még a „crime” és a „does not pay” kifejezések nagyságának említett arányát is változtatták, az utolsó számra szinte teljesen felcserélték), de semmi nem segített. Az eladások megrogytak, a sorozat 1955 júliusában – korábban említett társaihoz hasonlóan – bedobta a törülközőt. De ekkor még hátravolt egy morbid epilógus. A főírók, Bob Wood és Charles Biro ugyan alaposan megszedték magukat másfél évtized alatt, ám mindkettőjüknek szokása volt gyorsan seggére verni a pénznek. Birónak sikerült talpra állnia, és grafikusi munkát talált az NBC-nél, Wood viszont lecsúszott, filléres megbízásokból vegetált, vedelt, és 1958-ban egy üres piásüvegekkel teli hotelszobában egy vasalóval agyonverte a szeretőjét, amiért az heteken át „bosszantotta” őt, így érdemelve ki a „gyilkos képregényes” becenevet. A Crime Does Not Pay magazinnak ez a sajátos, véres nekrológja akkor ért frappáns véget, amikor mindössze háromévnyi börtönbüntetésének letöltése után holtan találták – alvilági alakok gyilkolták meg, állítólag felhalmozott adósságai miatt.
A Direkt fanzin egyik alkotójával, Haránt Artúrral készített mini-interjú során megígértük nektek, hogy a Geekz-en leközöljük a teljes Zsiráfablakot, hét betűs pakkokban, méghozzá a szerzők hozzájárulásával és kommentárjával. Fogadjátok hát szeretettel a felnőtt Ablak-Zsiráfot!
Pár szó az oldalról: Gyerekkoromban mindig szerettem volna továbblapozni a Gyalog Galopp című filmben lévő "Film könyve" kódexet, szal gondoltam megrajzolom a lehetséges többi oldalt. Az "anarchoszindikalista" eleinte csak a többieknek szétküldött oldal elrendezés sablonon szerepelt, akkor még nem terveztem ezt a konceptet.
Pár szó az oldalról: Egy kartondoboz oldalára készült,mert a bálnák nem nézik az álom milyenségét, csak szeretnek álmodni.
B mint Bakfitty
Alkotó: Deák Anita Weblap: sajna még mindig balfék vagyok, mondhatnám idő és szorgalom (ami amúgy tökre van, csak másra) hiányában nincs weblapom:)
Pár szó az oldalról: Próbáltam olyan szót találni, ami valamennyire vicces, de elvont, gyakran használjuk, de igazán nem tudjuk az értelmét. Rövid agytekerketés után jött a bakfitty, majd a gugli, és íme az eredmény:) A magyarázat a kép alján.
Pár szó az oldalról: A csirke visszatérő Fritz motívum, de itt nem a szokásos Fritz csirke, hanem annál egy tudományosabb feldolgozás látható. Ezt a leg "cs" betűsebb rock'n'roll ikon Chubby Checker is megerősíti.
"The Battle for Earth is gonna get... nazi." Avagy názis-ufós-inváziós-udo kieres agyfaszság a Star Wreck alkotóitól. Ha nem ez lesz az év bűnös élvezete, akkor akár ugorhatunk is 2013-ra... (Ja, mellesleg kijött az új Bourne előzetes is, de ettől nem vesszük el a reflektorfényt!)
Akik Fincher A tetovált lányához kitalálták a „feel bad mozi” tagline-t, azok egyértelműen nem látták a Snowtownt. Egy kis használati útmutató Justin Kurzel körülrajongott, ausztrál lelki horrorjához: Hagyj fel minden reménnyel, felejts el mindent, ami megkönnyíti a dolgodat, mint befogadó, készülj fel a legrosszabbra, a legnehezebben emészthető élményre, készülj fel arra, hogy soha, egy percig sem fogod élvezni a filmet, és hogy még napokkal a megtekintése után is aktívan fogod nem élvezni. Készülj fel egy kurvajó filmre, amit kurvarossz végignézni.
A ’90-es évek Ausztráliájában négy férfi, John Bunting vezetésével, legalább 11 embert gyilkolt meg, akik holttesteinek nagy részét később savas hordókban tárolták. A brutális sorozatgyilkosság „Snowtown murders” néven híresült el, annak ellenére, hogy sem a tettesek, sem az áldozatok nem a címbeli városból voltak, csak egyetlen gyilkosságot követtek el ott, és csak nem sokkal a tettesek elfogása előtt kerültek a hullákat tároló hordók Snowtown körzetébe. Az eset az 1999-es letartóztatások idején hatalmas vihart kavart, a város pedig azóta is erről híres, pontosabban hírhedt (ezen a film aligha fog segíteni, sőt).
Alig több mint egy évvel ezelőtt került ki Ausztráliából a nemzetközi piacra egy másik nagyszerű krimi (Animal Kingdom), ami szintén kegyetlen realizmusával mosta a partot, lassan, de megállíthatatlanul. A Snowtown ettől eltekintve mégis inkább illik olyan, a gyilkos elmék sötét bugyraiba kalauzoló filmek közé, mint Richard Fleischer 10 Rillington Place-e (Richard Attenborough egyik legjobb alakításával) vagy John McNaughton felejthetetlen Henryje. A sztori a 16 éves Jamie szemein keresztül bontakozik ki, aki anyja új barátja, a karizmatikus, energikus John bűvkörébe kerül. A férfi elüldözi az utca túloldalán élő, a környék fiúit (köztük Jamie-t) molesztáló pedofilt, és mint önkényes igazságosztó, a kisváros megtisztításáról tart tanácskozásokat az iszákos és tahó szomszédokkal. A látszólag morális alapozásra azonban kegyetlen gyilkosságok épülnek, amikbe John Jamie-t is egyre inkább bevonja.
A Snowtown nem a sorozatgyilkos lelkét és hátterét boncolja, hanem a környezetének a jelenlétére és tevékenységére adott reakcióját. És ez a környezet tökéletes táptalaj a világ John Buntingjai számára. A rendőrség itt már rég feladta a harcot, a lakók többnyire dróton rángatható, a problémáikról csak szájalni tudó, cselekvésképtelen, lecsúszott vesztesek, a gyerekek apák hiányában, nevelésre képtelen anyákkal, kiszolgáltatottan, kihasználva nőnek fel. Mi történik, amikor egy ilyen gyerek szembetalálja magát egy szimpatikus, tettrekész apafigurával, egy potenciális példaképpel és megváltóval, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy egy kegyetlen gyilkos? Van annyira erős a morális iránytűje, hogy ellenálljon neki, és szembeforduljon vele?
Már most megmondom: nincs. Jamie megütközik, felháborodik, őrlődik, de egy pillanatra sem kétséges, hogy a két főszereplő közül ki az erősebb és befolyásosabb. Daniel Henshall félelmetesen jól alakítja Johnt, a kedves tekintetű, joviális attitűddel megáldott szörnyeteget, akiben persze az a legborzasztóbb, hogy ember. Van egy vérfagyasztó jelenet, amiben John ráveszi Jamie-t, hogy ölje meg a kutyáját, és ez a gyilkosavatás mintegy mellékesen, egy hétköznapi étkezés melletti társalgásból nő ki. A hidegség és apátia tapintható, és bár Jamie-t felkavarja az eset, már itt nyilvánvaló, hogy nincs számára remény.
A film rettenetes, kényelmetlen lassúsággal építkezik (sokan unalmasnak fogják találni), és hiába vár a fojtogató atmoszférától sújtott néző arra, hogy Jamie előlépjen saját története hősévé, és véget vessen a horrornak. Nincs szimpatikus szereplő, akivel azonosulni, és akiért izgulni lehet, a Snowtown egy gusztustalan közeg és létállapot illúziómentes és gyomorforgató, éppen ezért felejthetetlen anatómiája. A hosszan, briliáns képekkel és zenével felvezetett zárójelenet a gonosz totális győzelmét hozza, Kurzel és írói pedig még attól is megfosztják a nézőt, hogy valamiféle emocionális vagy meghökkentő csúcspont befogadásával feloldja magában a felgyülemlett feszültséget. Akárcsak a játékidő addigi részében: a Snowtownban a gyilkosságok többnyire képen kívül történnek, vér csak elvétve látható, a film éppúgy mentes a gore-tól, mint minden más trivializáló megoldástól, ami gőzkieresztő szelepként szolgálhatna. Pedig a néző egy idő után szinte már rimánkodik egy kis belezésért, mert az legalább kiváltana belőle valami erős érzelmi reakciót, kirántaná a feldolgozhatatlan sivárságból és stagnálásból.
Aztán a Snowtown egyszerűen csak véget ér, a néző pedig ül bután, kényelmetlenül, mindenféle válasz és megnyugvás nélkül, és baromi szarul érzi magát.
Kék meg piros és ugrál. Szerencsére földhözragadtabbnak, érettebbnek tűnik, mint Raimi agyrémei, de még mindig nem vagyok meggyőzve. Szóval van ez a srác, akit megcsíp egy különleges pók és hamarosaaaaááááásíííít... zzzzzzz.
Sokszor éri az a vád a távol-keleti filmeket, hogy a hőseikkel nem tud a nyugati néző azonosulni, hogy a történeteik teljesen más logikát követnek, mint amit errefelé megszoktak, arról nem is beszélve, hogy lehetetlen egymástól megkülönböztetni a bennük szereplő rengeteg kínait. Ebből a gondolatmenetből kiindulva az alábbi cikkben megkíséreljük egy kicsit közelebb hozni a nézőhöz a modern hongkongi közönségfilmek világát, egyúttal bemutatni, mennyire elnyugatiasodtak mára. Mindehhez nem is lehetne megfelelőbb alanyt választani, mint Raymond Wong legújabb agymenését, a Magic to Win-t.
Hogy kicsoda Raymond Wong? A már jócskán a 60-as éveiben járó úriember idestova 40 éve van jelen a hongkongi mozi világában, eleinte színészként, majd forgatókönyvek írójaként és producerként is nevet szerzett magának. Karrierjének leglátványosabb időszaka a 80-as évekre tehető, amikor letette az asztalra az összesen öt részt megélt Happy Ghost sorozatot, amiben eleinte csak a főszerepet játszotta, aztán egyre inkább a franchise mindenese lett. A már akkor is kissé régimódi, visszafogott humorral telerakott vígjáték széria mégis siker lett, köszönhetően elsősorban annak, hogy Wong tudatosan a fiatalokat tekintette célközönségnek. A recept egyszerű volt és úgy látszik, máig működik.
Mindez talán azért lehet fura, mert Wong humora nagyjából olyan a helyi nagyágyúk között, mint Farkasházy Tivadaré idehaza. Nem tudott és nem is akart olyan extrémen elfajulni, mint az altesti poénokkal operáló Wong Jing, a súlyos szóviccekkel népet fárasztó Stephen Chow, az elvetemült szituációkra építkező Jeff Lau, vagy a rettenetesen idétlenül grimaszoló Ronald Cheng. A politikailag hiperinkorrekt Eric Tsang-ról inkább ne is beszéljünk.
A cuki és ártalmatlan Happy Ghost sorozat utolsó darabja óta viszont eltelt jó húsz év, a tisztes öregúrrá érett Wong bácsi pedig időközben producerként tökéletesen kitapasztalta, hogy mivel is lehet eladni egy új filmet Hongkongban. Végy egy jó sztorit? Ugyanmár... Remek színészi játék? Az meg minek... Színvonalas rendezés és tökéletes operatőri munka? Senkit se érdekel... A sikerhez egyetlen egy dologra van szükség, de abból minél többre: név. Vagyis, minél több híresség fordul meg a filmedben, annál nagyobbat kaszálhatsz. Wong bácsi pedig egy pillanatig sem tétovázott, itt van mindenki, aki csak számít.
Hogy könnyebben megérthessük, ki kicsoda, ahhoz azért néhány szót illik szólni az egyébként teljességgel érdektelen sztoriról. Ahogy a nyugati legendáriumokban is megtalálható, öt őselem található a Földön és mindegyiknek van egy-egy mágusa. Ha az öt őselemet valaki képes egyesíteni, akkor visszamehet a múltba. Hogy miért pont ez történik, azt fedje jótékony homály, tulajdonképpen lehetne akár szellemeket idézni, világot elpusztítani, teremtőt játszani és még ki tudja, mit, itt most épp a múltba lehet visszamenni. Az öt őselem mellett pedig van egy iskolai röplabda csapat, aminek tagjai nagyon bénák, de szeretnének csalni és nyerni.
Zseniális sztori, nem igaz? Kicsit kaotikus ugyan, de mindez nem véletlen, hiszen Wong bácsi megtalálta az egyetlen olyan személyt, aki képes egy ilyen mélyenszántó történethez lenyűgöző, tökéletes és fordulatokban gazdag scriptet készíteni. Az úriembert Edmond Wong-nak hívják és teljesen véletlenül Wong bácsi fiacskája. Ez mindent megmagyaráz, nála rátermettebb fickót keresve sem lehetett volna találni, hiszen biztos, hogy betéve tudja az öt Happy Ghost filmet, így könnyen meg is tudta idézni őket, ráadásul Wong bácsi megmutatta neki azt is, hogy a rendezőnek felkért Wilson Yip milyen mozikat szokott készíteni. Persze nem a Dragon Tiger Gate-t és a Yip Man-t mutatta, mert abban már dolgoztak együtt, hanem a rettenetes A Chinese Fairy Tale-t, amiből egy az egyben kiollózták az energianyalábokat. Öröm az ürömben, hogy a debil beszélő kisállatokat kifelejtették.
Következzék tehát a lényeg és a profitot termelő legfőbb eleme a produkciónak, mégpedig a nevek halmaza. Az öt őselemet használó mágust öt bálvány alakítja, van közöttük jó és rossz is, ahogy kell, ráadásul természetesen mindannyian más korosztály, hogy minél több sikítozó nő ülje végig a másfél órát. A fa mágusa Louis Koo, a hongkongi 30-as és 40-es nők kedvence, aki remekül hozza a Drunken Master... izé, Drunken Magic karaktert. A fém mágusa a japán bűvész, Tonny Jan, a föld mágusa a 20-as éveikben járó nők által körülrajongott Wu Chun, a tűz mágusa a kínai nők bálványa, az egyre inkább elszujózolisodó Wu Jing, míg a víz mágusa a leginkább egy nyugdíjas Csubakkára emlékeztető fizimiskájú Wong bácsi, aki feltételezésem szerint elsősorban a vuki asszonyságok bálványa lehet. Rajtuk kívül a Happy Ghost franchise-hoz méltóan egy diáklány, Karena Ng kapott nagyobb szerepet, róla elég annyi, hogy cuki, de majd az lesz vele kapcsolatban érdekes, hogy befut-e olyan karriert, mint a korábbi Wong lányok (Loletta Lee, Fennie Yuen, Pauline Yeung). Valaki súghatna neki azért, hogy Loletta példáját kellene követni.
Vérbeli modern hongkongi mozihoz méltóan a Magic to Win is a bevált formulákat követi. A koherens és konzisztens sztori helyett elsősorban a bántóan közepes gegekre koncentrál, egy-egy néhány perces nagyon menő jelenetért feláldozza a hitelességet és természetesen mások tollával ékeskedik, amit úgy tompít, hogy érzékelteti a nézővel, hogy ő csak megidézi a nagy mozisikereket. Van itt konkrét utalás Harry Potterre, Darth Vader és Luke azóta is a fejét vakarja, hogy vajon melyik kalapból kerültek elő ezek a kínai jedi lovagok, a múltbeli plázás jelenetnél már szinte várjuk, hogy egyszer csak Jackie Chan leugrik a rúdba kapaszkodva a felső szintről, továbbá egy totál nem a sztoriba illő röpke fél óra erejéig sok sok kacagás kíséretében az eredeti Happy Ghost is megidéződik. A sulis röplabdameccseknél nehezen eldönthető, hogy a japán Attack No. 1, vagy a Beach Spike hatott-e rájuk jobban, míg az egész film legjobb színészi alakítását nyújtó energianyalábok a fentebb már említett Chinese Fairy Tale-t idézgetik.
Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért, a nyeklő-nyakló sztori valahogy mégis működik. A cuki Karena huszadannyira nem irritáló, mint a hisztérika Shu Qi az A Beautiful Life-ban, Louis Koo-nál csak Jockey Ewing itta menőbben a whiskey-t, Tonny Jan saját bűvész repertoárját is felvonultatja, Wu Jing energianyalábok előli elhajolásait pedig a Mátrix szereplői is megirigyelhetnék. Ugyan Wong bácsi biztos nem annak szánta, de a Magic to Win 100% guilty pleasure, megfelelő hangulatban jókat vigyorogva lehet végigülni, komolyan venni azonban egy pillanatig sem érdemes.
Olórin és San... akarjuk mondani Rusznyák Csaba és Nagy Krisztián ajánlásával.
A 2011-es év amerikai képregényei nem sok meglepetéssel szolgáltak. Most persze mindenki felhördül, hogydehátottadécéúj52je… de ugyan már! Nem történt több mint hogy a régit szépen ellátták egy új csomagolással, és ha vannak is kiemelkedő címek, összességében semmi lényeges nem változott (előtte is voltak). Közben az eladások terén az említett, rafinált marketingfogással ronggyá vert konkurenciánál majdnem az egész évre rányomta a bélyegét az utóbbi pár év emberemlékezet egyik legpocsékabb eventje (Fear Itself), ami még egyébként remek címeket is megfertőzött (mint pl. a New Avengers). Nade, mondhatnánk, majd a kisebb (bátrabb, kreatívabb, újítóbb stb) kiadók, mint a Dark Horse, az Image, a Vertigo és társaik… de sajnos ők szintén nem jelentkeztek szinte semmi újjal, ami kiemelkedő lett volna. Tehát vannak a régi, jól bevált címek: a Hellboy, a B.P.R.D., a The Walking Dead, a Scalped, a Fear Agent, az Invincible, a Criminal, az Unwritten, a PunisherMax (a Fables sajnos kicsusszant az élvonalból), amik most már évről-évre szerepelnek a legjobbak közt. De ahelyett, hogy már megint ezekről írnánk (még ha teljesen megérdemelten is), lássuk, mi az a kevés tavalyi újdonság, amit érdemes szerepeltetni egy éves best ofban.
Amazing Spider-Man: Spider Island (Történet: Dan Slott, rajz: Humberto Ramos)
…de mivel Dan Slottal új időszámítás kezdődött a hálószövő életében, nem csak ez az egy sztori, hanem az egész 2011-es Pókember-cím megérdemli a helyezést a listán. Slott visszaadta nekünk Petert olyannak, amilyennek szerettük, de erről már beszéltem, méghozzá itt. (Mellesleg: ezzel párhuzamosan nagyszerű véget ért Peter Parker története az Ultimate Spidermanban, és nagyszerűen kezdődött Miles Morales története ugyanott – összességében: ez egy baromi jó év volt Pókember rajongóinak).
Animal Man (Történet: Jeff Lemire, rajz: Travel Foreman)
Bár mindketten elismert képregényesek, részemről Jeff Lemire és Travel Foreman is most először bizonyította igazán, hogy nem véletlenül tartják nagyra őket (hogy utóbbit én mennyit átkoztam, amikor a Marvelnél kontárkodott, akarommondani, dolgozott…) A duó fogott egy régi, de hányatott sorsú, és összességében nem túl megbecsült DC-karaktert (karrierjének eddigi, azaz most már csak korábbi csúcspontja Grant Morrisonhoz köthető a ’80-as évek végén), újrafazonírozta, újragondolta, kirángatta a szuperhősuniverzum tematikus perifériájára, és egy jól átgondolt, félelmetes, groteszk horror közepébe katapultálta. Lemire piszkosul jól ír, karakterei (beleértve a főhős gyerekeit) erősek, cselekménye feszes, atmoszférája bivalyerős, Foreman pedig fantasztikusan kelti életre a bizarr „más”világgal és egy rakás gusztustalan szörnnyel teli látomásait. A sztori mellesleg hamarosan találkozik a Snyder-Paquette duó Swamp Thingjének történetével, ami csak egy-két paraszthajszállal marad el az Animal Man színvonalától. Mindkettő az új 52 legjobbjai közé tartozik.
Baltimore: The Curse Bells (Történet: Mike Mignola, Christopher Golden, rajz: Ben Stenbeck)
A ’90-es évek eleje óta Mike Mignola olyan jól elvan a Hellboy-univerzumában, hogy csak egészen elvétve csinál valami mást. És a Baltimore sem egészen más, noha nem része ennek az univerzumnak – de csak azért nem, mert itt az első világháború után egy globális vámpírapokalipszis köszöntött be, ami nyilván nem egyeztethető össze a Hellboy-történetek kronológiájával. Viszont stílusában, műfajában abszolút rokon a „végzetkezű” démon sorozatával (bár egy fontos adalék, a humor hiányzik belőle). A The Curse Bells a második mini a szériában, és ha lehet, még jobb, mint az első. A címszereplő továbbra is Európában kutat a családját lemészárolt vámpír, Haigus után, ám egy kis falu kísérteties kolostorában még nála is rosszabb dolgokra bukkan. A Christopher Golden regényíróval közös szkript egy remény- és boldogtalan ember vérrel és hullákkal kísért, megszállott hajtóvadászatába enged bepillantást, Ben Stenbeck nyers, gyönyörűen horrorisztikus képeivel, Dave Stewart fantasztikus színeivel. Instant klasszik.
Habibi (Történet és rajz: Craig Thompson)
A szerző 2003-as, önéletrajzi ihletésű graphic novelje, a Blankets, a valaha született egyik legcsodálatosabb mű a felnőtté válásról (figyeltétek, hogy nem azt írtam: képregény?), és bár új sikere, a Habibi nem ér el annak a szintjére, így is az év egyik kiemelkedő alkotása. Thompson ezúttal egy furcsa, valóságos és mégis meseszerű, modern és mégis kortalan iszlám világba kalauzolja az olvasót, ahol két szökevény rabszolgagyerek, Dodola és Zam éveken átívelő, a mágikus realizmus határán egyensúlyozó szerelme bontakozik ki a szemei előtt. A cselekményt gazdagon és merészen átszövi a keleti kultúra, a Korán, az iszlám misztikum, a gyönyörű képi világot pedig az arab kalligráfia, amivel tartalmat és formát olykor szó szerint egymásba olvaszt a szerző. Nem az a tiszta és egyszerűségében megkapó katartikus élmény, mint a Blankets, sőt, akadozó cselekményével, súlyos szimbolikájával és egyenetlenségeivel néha kissé nehézkes, mégis egy fantasztikus művész tehetségének újabb lehengerlő bizonyítéka.
Uncanny X-Force (Történet: Rick Remender, rajz: Jerome Opena)
Ha a Fear Agent alkotógárdája összefog egy hardcore szuperhősképregényre, abból nem sülhet ki semmi rossz. Az Uncanny X-Force egy 1991-ben, Rob Liefeld által indított cím negyedik reinkarnációja, de – szerencsére – már vajmi kevés köze van az eredetihez. A Rozsomák vezette csapat feladata az, hogy megállítsa a mutánsokat és a világot fenyegető gonoszt, még azelőtt, hogy az X-Mennek egyáltalán foglalkoznia kellene vele. Ahol „megállítják” egyenlő azzal, hogy szétrobbantják, feldarabolják, kivéreztetik (a sorrend esetleges). A széria első 18 része egyetlen monumentális történet az egyik ős X-tag, az Apokalipszis által korrumpált Angyal megmentéséről: sötét, durva és véres, helyenként mégis meglepően vicces, átkozottul gyors és ötletes, telis-tele nagyszerű karakterekkel (Rozsomáktól Deadpoolon és Phantomexen át Deathlokig), akiket Remender kiválóan ír. Az év szuperhősképregénye.
Hogy visszájára fordítsam Rusznyák kolléga felütését: a 2011-es év amerikai képregényei több meglepetéssel is szolgáltak. A továbbra is futó, kiváló címeket, amivel már nem akarjuk évről-évre újra ismételni magunkat, már fentebb felsorolta, amelyek közül mindössze kettőhöz lenne némi hozzáfűznivalóm.
A Fables-el kapcsolatban mélységesen egyetértek a kollégával abban, miszerint Willingham vélhetőleg a Birodalom megbuktatásával tervezte befejezni a sorozatot (de legalábbis addig volt meg a fejében a nagyívű cselekmény), azután az olvasók és ennek pénzügyi aspektusai hatására folytatta tovább, így bár a Mister Dark-os történetszálnak megvoltak a maga nagyszerű pillanatai (mint például amikor Bufkin, a apró majomkönyvtáros kijátssza a nagy hatalmú dzsinnt és Baba Yaga-t egymás ellen), úgy a sajnálatos mélypontjai is (a szörnyűségesen pocsék The Great Fables Crossover). Azóta pedig szétforgácsolt történetszilánkokat kapunk, mintha Willingham egyik ötlettől a másikhoz kapna, de semmiféle nagyívű szálnak még csak ígérete sem merül fel. A sorozat továbbra is jó, de Ikaroszként aláhullott a legjobbaknak fenntartott magasságokból.
A második képregény tulajdonképpen ennek ellenpéldája: a The Walking Dead esetében már egy ideje rezgett a léc, amióta Rick és kis csapata rátaláltak egy elbarikádozott városrészre, ahol lassacskán átvették az irányítást, majd némi boldog békeidők keretében a cselekmény kezdett átcsúszni egy jobb szappanoperába, így egyre inkább aggodalommal töltött el a lehetőség, hogy Kirkman kiégett ötletek terén. Aztán szerencsére visszatalált önmagához és a brutális, utolsó oldalas cliffhangerekhez, amik miközben mit sem sejtve olvasol hirtelen hátulról ragadnak torkon (ennek a fogásnak a Survivor reality-ből elhíresült definíciója a blindsided), és amiket már annyira hiányoltam tőle (ebben egyébként a legutóbbi, 92. szám erősített meg végleg). Hát ezért feszítenek továbbra is büszkén a sétáló halottak az eminensek első sorában.
Na de lássuk az újoncokat:
Frankeinstein Agent of S.H.A.D.E. (Történet: Jeff Lemire, rajz: Alberto Ponticelli)
Távol álljon tőlem, hogy egy napon emlegessem a DC újra leporolt szörnyseregletét Rick Remender zseniális Fear Agent-jével, de nem lehet letagadni a tényt, hogy ugyanolyan vitamininjekció a B horrorok műfajának, mint Heath Huston kalandjai az 50-es évek sci-fijének. Jeff Lemire nem mellesleg az új Animal Man írója is, amit fentebb már a kolléga babérkoszorúval illetett, ugyancsak teljesen megérdemelten. Grant Morrison a 2004-es Seven Soldiers of Victory-jában szépen előkészítette Frankeinstein karakterét és most végre megfelelő kezekbe került szedett-vedett csapatával együtt, akik mintha csak a régi Hammer horrorfilmekből léptek volna elő: egy kétéltű tudósnő (a Creature from the Black Lagoon és Abe Sapiens keresztezésének női verziója), egy farkasember, egy vámpír és egy múmia, azaz az 1980-as Weird War Tales-ben debütált Creatures Commando modernizált verziója. A történet maga végtelenül egyszerű, de egyúttal borzasztóan szórakoztató is: a marsi nyaralásáról visszahívott Frankeinstein (aki tiszteletből vette fel teremtője nevét) vezette különleges osztagnak egy másik dimenzióban lévő élő planétára kell elnéznie, hogy lemészároljanak pár kontinensnyi(!) szörnyeteget a Föld lakosságára igen kellemetlen következményekkel járó invázió megakadályozása érdekében. Esszenciális pulp és B horror elemek tobzódnak a képregény oldalain: óriási piócaszörnyetegek, mikroszkópikus méretű főhadiszállás, kislány testében újjászületett őrült tudós, más dimenziókból érkező fenyegetés, melyet csak a saját különbejáratú szörnyetegeink tudnak megállítani. Színtiszta szórakozás, amit minden magára valamit adó geeknek látnia kell.
Locke and Key (Történet: Joe Hill, rajz: Robert Rodriguez)
Ugyan számomra az év felfedezése volt, de töredelmesen bevallom, hogy pár éves késéssel reagáltam, hiszen a Locke & Key sorozat 2008-ban debütált és azonnal közönségkedvenc lett, pedig írójának, Joe Hillnek két kedvező fogadtatású regénye után (Heart-Shaped Box, Thorns) ez volt csupán második képregényes próbálkozása: egy 11 oldalas, saját bevallása szerint is félresikeredett Pókember sztori után rukkolt elő a Locke család történetével, ami a titkokkal terhelt ódon kúriák elhasznált toposzába (lásd a legutóbbi elvetélt próbálkozást: American Horror Story) pumpált friss vért: apjuk tragikus halála után a massachusettsi Lovecraft városkába érkezik édesanyjukkal a három Locke testvér, Ty, Kinsey és Bodie, hogy felfedezzék, a családi birtok, Keyhouse veszélyes kulcsokat rejt, melyek nem csak ajtókat, hanem rég elfeledett titkokat is nyitnak. A három testvér legfiatalabbjának gyermeki kíváncsiságával fedezzük fel az újabb és újabb kulcsokat, melyek sziporkázóbbnál sziporkázóbb ötleteket vonultatnak fel: a Fej kulccsal belenézhetünk bárki fejébe és beletehetünk bármit (Ty tankönyveket töm bele, hogy átmenjen a vizsgákon az új suliban) vagy kivehetünk belőle (Kinsey a félelmét és az aggodalmát zárja be egy üvegpalackba), a Bárhol kulccsal bárhová eljuthatunk, ha oda vezet ajtó (a la Lost Room), egy harmadikkal felhúzható zenélő doboz utasításait pedig szó szerint kénytelen követni, aki csak hallja. Hill (akinek egyébként az egyik leghíresebb horrorszerző az apja) és Rodriguez a képregény nyelvét virtuózan használva szövi a horrorelemekkel bőven megtűzdelt történetet, mely hat hatrészes sztoriszálból fog összeállni teljes egésszé és melynek negyedik gyűjteményes kötete, a Keys to the Kingdom az eddigi legjobb a sorban. Minden egyes része sajátos stílusgyakorlat: egy Kázmér és Huba hommage, egy hónap minden napját végigkövető naptár vagy egy a hatvanas évek háborús képregényeinek (Sgt. Rock, The Haunted Tank) képi világát idéző sztori. Ennek a képregénynek ott a helye az Unwritten és a The Walking Dead között a polcon.
Witch Doctor (Történet: Brandon Seifert, rajz: Lukas Ketner)
Az elsőképregényeseknek jó év volt a 2011-es: a Witch Doctor ingyenes, neten publikált nulladik száma, a The Interview with the Tapeworm annyira felkeltette a The Walking Dead teremtőjének és az Image Comics ötödik társtulajdonosának, Robert Kirkmannek a figyelmét, hogy az első nem saját címeként jelenhetett meg a maga alapította Skybound imprintje alatt. Nem csoda, hiszen az egocentrikus és zseniális Dr. Morrow egyfajta Dr. House és John Constantine keverékeként a miszticizmus és a tudomány kombinálásával veszi fel a harcot az idegen világokból érkezett paraziták (értsd: vámpírok, Mélységlakók és démonok) ellen. Segédje, az amerikai focista alkatú medikus, Eric Gast és a nem teljesen emberi Penny Dreadful szemrebbenés nélkül asszisztálnak neki, csak éppen a „Szikét!” kiáltásnál az Excaliburt nyomják a jó doktor kezébe. Seifert ügyesen építgeti ennek a sosemvolt gótikus-modern világnak a mitológiáját, nem kevés humort adagolva hozzá, így erősen ajánlott olvasmány, különösen a lovecrafti borzalmak rajongóinak.
Wonder Woman (Történet: Brian Azzarello, rajz: Cliff Chiang)
A DC szent triumvirátusából sosem tápláltam túlzott érdeklődést sem Superman, sem Wonder Woman iránt, és ezt eddig mindösszesen csak két cím, Grant Morrison All-Star Superman-je és most az új DC 52-jének keretén belül a kivételesen tehetséges és a 100 Bullets-el a képregénytörténelembe magát örökre beíró Azzarello volt képes megváltoztatni. Utóbbi ugyanis az egyébként ötletek tárházát kínáló, elképesztően gazdag és szövevényes görög mitológiát, amivel az amerikai filmforgatókönyvírók és képregényszerzők évtizedek óta képtelenek bármit kezdeni (az utolsó számomra élvezhető amerikai feldolgozás az 1981-es Titánok harca volt) mesterien használta fel a harcias amazon újragondolására: Zeusz eltűnt, trónusára többen is szemet vetettek, Dianának pedig Hermésszel karöltve kell megvédelmeznie az anyát, aki a villámok istenének születendő gyermekét hordja a szíve alatt. Az emberekkel játékszerekként bánó földre szállt istenek tényleg rémisztőek és akik ujjat húznak velük, nagyon rosszul járnak, még ha az amazonok királynője is az illető. Szuperhősös sorozathoz képest meglehetősen merész és véres az új Wonder Woman, Chiang karakteres stílusa pedig nagyon jól áll neki. Mindenképp érdemes belelapozni, különösen ha emlékszünk még valamire a görög mitológiából.
Ultimate Comics: Spider-Man (Történet: Brian Michael Bendis, rajz: Sara Pichelli)
Az év legpozitívabb csalódása mindenképp az új Ultimate Pókember, aki a rendkívül nagy publicitást kapott Death of Spider-Man sztoriban hősi véget ért Peter Parker helyét vette át. A sokak által ízléstelen politikai és pénzügyi reklámfogásnak titulált húzás, miszerint a fekete afrikai és hispán szülőktől származó, fiatalabb Miles Morales vette át a stafétabotot, először bennem is vegyes érzéseket keltett és meg kellett várni a sorozat ötödik számát, hogy teljes bizonyossággal kijelenthessem: ez a Marvelnél az utóbbi évek egyik legjobb dobása volt, jelentőségében akár még válaszként is felfoghatjuk a DC új 52-jére. Bár olyan nagy nevek vállalkoztak már a Pókember eredettörténet újragondolására, mint J. Michael Straczinsky (The Other: Evolve or Die) vagy előzőleg maga Bendis (Ultimate Spider-Man), sem a zavaros totemállatos túlmisztifikálás, sem a bobblehead-fejű hálószövő kalandjai nem nyűgöztek le. Most azonban Bendis minden vélt vagy valós sérelmet jóvátett velem szemben Sara Pichellivel karöltve: én ugyan már eleve az egyetemista Pókemberrel ismerkedtem meg annak idején a Semic lapokon keresztül és semmiképp nem tartozom az Ultimate Comics: Spider-Man főbb célcsoportjaiba (nem vagyok sem családapa, sem általános iskolás kölyök), de sikerült teljesen meggyőzniük afelől, hogy 2011-ben ez volt az egyik legizgalmasabb Marvel esemény.
Steven Spielberg, akit annak idején korunk nagy mesélőjeként emlegettek (annak idején – ehhez a titulushoz már rég nem méltó), sosem ment a szomszédba egy kis szentimentalizmusért. Mindig késztetetést érzett rá, hogy a lehető leghatározottabban, legközvetlenebbül közölje a nézővel, hogy éppen mit kell éreznie, képi és zenei eszközei egyszerűek és egyértelműek voltak – és igen, általában hatásosak is. Többek közt pont ennek köszönhette sikerét, annak ellenére, hogy életműve tele van olyan alkotásokkal, amikben a szentimentalizmus túlcsordult, és kevés híján megfojtotta a filmet. De olyan messzire ritkán ment, mint az első világháború forgatagában hánykolódó ló történetével. Ennyire gátlástalanul, erőszakosan, kétségbeesetten és szégyentelenül talán még sosem manipulálta a nézőt. A Hadak útján Spielberg legprimitívebb filmje.
A Michael Morpurgo ifjúsági regényéből készült adaptációban egy Albert nevű fiú annyira megszereti Joey-ra keresztelt telivér lovát, hogy amikor apja kénytelen-kelletlen eladja azt egy tisztnek az első világháború kitörésekor, legszívesebben ő maga is utána menne a frontra. Joey a következő hónapokban-években megtapasztalja a háború borzalmait, katonák, dezertőrök, parasztok, angolok és németek viselik gondját – amíg élnek – és egy másik lóval is „barátságot” köt. Végül a sors ismét összehozza Alberttel a Somme-i csata mezején.
Spielbergben nincs semmiféle visszafogottság, kifinomultság, a sokmilliós költségvetés, a sokéves technikai tapasztalat és a profi szakembergárda minden rendelkezésére álló eszközét egyszerre felhasználva, brutális erővel veri bele az érzelmeket a zsibbadt nézőbe. 20-25 éve inkább divatja volta az efféle giccseposzoknak, de ez még akkor is sok lett volna. Ha valakinek a száját szép, bölcs szavak hagyják el, akkor jó alaposan és hosszan kell mutatni a hallgatósága arcán végigcsorduló könnycseppet, nehogy a moziszékben ülők lemaradjanak róla, hogy itt most meghatódni kell. Ha Joey megmenti négylábú barátját attól, hogy halálra dolgoztassák, utána jelentőségteljesen bele kell bámulnia a kamerába, hogy a nézőnek legyen ideje felfogni a hősi, önfeláldozó cselekedetet. Spielberg egy érzelmi diktátor, akinek hű csatlósai, Janus Kaminskitől John Williamsig, faarccal mutogatják az instrukciós táblákat a közönségnek: „Nevetés”, „Taps”, „Sírás”.
És eleinte még a hangnemben sem biztos. A könnyfakasztó, vidéki idill után bekúszik a dráma (Albert családja elveszítheti a farmját), amit Spielberg, mintha félne, hogy ez már sok a nézőnek, gyorsan felold egy félelmetesen infantilis, oda nem illő komikummal, ahogy az apától pénzt követelő, kárörvendő tulajdonos és kísérete a fenyegetőzésüket követően rémülten rohannak a kapuig, mert egy kacsa (!) rájuk hápog, és üldözőbe veszi őket (!!). A film középtájon azért lábra áll, ahogy Joey belekeveredik a háborúba, és egyik tulajdonostól a másikig hánykolódik. Itt a Hadak útján már majdnem izgalmas, majdnem érdekes kalanddá válik, bár a realisztikus alapokon nyugvó drámába sosem sikerül belesimítani a fel-felbukkanó meseelemeket, amik aztán az egészet inkonzisztenssé teszik.
Bő kétórányi pikareszk szerkezetű szenvelgés és giccs után Spielberg még mindig nem ereszt, sőt, akkor jön a java. A zárójelenet egy tökéletes „hazatérés a háborúból” paródia lehetne egy másik filmben. A gusztustalanul sárgás, agyonszűrt képi világról, a gigászi naplementeháttérről, amihez még Michael Baynek sem lenne elég bőr a képén, az áhítattal bámuló arcokról és az édeskés „sírsz már?” zenéről nem könnyű elhinni, hogy komolyan gondolták. Ha itt még kicsordulna egy-két könnycsepp a ló szeméből, elkönyvelhetnénk a zárlatot, mint guilty pleasure-t. Bár én így is nagyon jót röhögtem rajta.
Amit Reznor és Ross kreált David Fincher filmjéhez, az nem zene, hanem egy hangeffektsáv, aminek felhasználása az egyes jelenetek alatt majdnem esetleges. De erről később, kezdetnek nem árt, ha kicsit körüljárjuk ezt a jelenséget – mert ez már az. Jelenség, ami A tetovált lányon is túlmutat. A probléma, hogy mindaz a hype, ami a bombasikerű könyvből készült filmmel együtt az egész soundtracket övezi, nem csak túlzó, de ráadásul káros is. A Nine Inch Nails tagokat úgy ünneplik, mintha legalábbis forradalmasították volna a filmzeneipart, és erre maguk is rájátszanak, amikor olyan kijelentéseket tesznek, mint hogy a hollywoodi szimfonikus zenék túl sematikusak. Nem mintha nem lenne igazuk (emiatt az „instant zenés” beütés miatt már ebben a rovatban is keseregtem korábban, és a cikk második felében is visszatérünk rá), de az arrogancia, amivel e trend alól a saját munkájukat exkuzálják, arcpirító. Megmondom, miért: Reznor és Ross nem talált fel semmit, nem forradalmasított semmit, ambientes, hangeffektszerű score-okat évtizedek óta írnak filmekhez (főleg, de nem kizárólag alacsony költségvetésűekhez), és az övék egészen pontosan semennyire nem emelkedik ki ezeknek a nagy átlagából, sem tematikailag, sem minőségileg. Pusztán arról van szó, hogy két körülrajongott rocksztár „merészen” kilépett a komfortzónáján kívülre, és példátlanul brutális marketingkampánnyal támogatva lerohanta a filmzenei piacot, ahol agyba-főbe dicsérik, amiért művük más, mint a többi – pedig valójában nem az.
Az afféle érveket, amelyek szerint egy olyan sötét, kegyetlen thrillerhez, mint A tetovált lány, nem is illene nagyszabású szimfonikus zene, pillanatok alatt elmossa egyrészt a demagógiára válaszul adott elnéző mosolygás (nem csak nagyszabású szimfonikus zene, és ambientes morajlás létezik, hanem még nagyon sok minden a kettő között, illetve a kettőn túl), másrészt a tény, hogy Reznorék ugyanazokat a tipikus hibákat követik el, amiket zenekarra komponáló kollégáik. Pl. a score-nak nincs semmi identitása, semmi markáns jellegzetessége, tucatnyi, hasonló stílusú krimi alá be lehetne vágni ugyanilyen eredménnyel (ezt hívják sematikusnak, Mr. Reznor), és a szerzők, sok pályatársukhoz hasonlóan nem tudják azt sem, hogy mikor kell elkussolniuk, hogy olykor a csend hatásosabb, mint akár a dübörgő zenekar, akár az ambientes komorság. A mindenhova odaférkőző monoton, nem egyszer csak a hangerejében változó zúgások és elektronikus zajok hol összekeverednek a film tényleges hangeffektjeivel (ami akár érdekes is lehetne, ha állna mögötte koncepció, de nem áll), hol minden ok nélkül kiemelkednek a hangsávból, teljesen kizökkentve a nézőt.
De ezen nincs mit csodálkozni, ha egyszer utánaolvasunk Reznor és Ross zeneszerzési módszerének. A duó nem konkrét jelenetek alá komponál – pár perces suite-okat írnak a sztori alapján, amiket aztán a rendezővel elpotyogtatnak a játékidő egyes pontjain. Ez pedig alig különbözik attól, amikor a filmhez már meglévő dalokat használnak fel utólag. Félreértés ne essék, ez is egy jól működő módszer lehet, és vannak, akik nagyszerűen csinálják (ld. Tarantino, Cameron Crowe), csakhogy ez a se ilyen, se olyan megoldás, ami úgy tűnik, mintha eredeti tematikus filmzene lenne, de közben mégsem az, sehogy sem áll meg a lábán. Reznorék elkövetik a lehető legnagyobb hibát, amit filmzeneszerző elkövethet: figyelmen kívül hagyják, hogy ez alkalmazott művészet. Nem olyan, mint a rock, nem önmagáért van, nem otthoni hallgatásra készül, funkciója, feladata van, támogatnia, erősítenie kell a filmet, amihez íródott, vinnie kell a hátán. A komponisták azért konkrét jelenetekhez írnak, és nem csak úgy bele a nagyvilágba, uszkvekábé, a szinopszis alapján, hogy képesek legyenek létrehozni egy zenei dramaturgiát, ami a cselekmény egyes pontjait, karaktereit és érzelmeit összeköti egymással, röviden: maga is elmesél egy történetet (ahogy a kamerát sem szokás csak úgy véletlenszerűen letenni valahová, aztán hadd szóljon).
Ha a film és a zene története nem fedi egymást, akkor baj van. A tetovált lány esetében márpedig nem fedi egymást. Reznorék score-ja zúg, morog, és hömpölyög, ahogy a sötét hangulatú thriller elvárja tőle, de teljesen figyelmen kívül hagyja annak ritmusát és súlypontjait, és ráadásul amint a film egy kicsit kilép ebből a sötétségből, és felvillant némi emberséget és melegséget, konkrétan Blomkvist és Salander kapcsolatának formájában, ami mellesleg messze nem elhanyagolható aspektusa a sztorinak, a zene reménytelenül lemarad. A Közösségi háló esetében a duónak ez a komponálási módszere még úgy ahogy bevált, mert ott pont kedvezett neki a film sajátosan száraz és rideg, az elidegenedés és az emocionális stagnálás témájára reflektáló stílusa. Itt már nincs szerencséjük: A tetovált lány sokkal többet követelne tőlük, azt pedig nem képesek nyújtani. És ha már itt tartunk: az ég óvjon minket attól, hogy Fincher magával vigye Reznort és Rosst a Nemo kapitány munkálataiba is.
Ez a soundtrack része egy aggasztó tendenciának a hollywoodi filmzenében, amit fentebb már érintettünk: az egész ipar egyre homogénebbé, sematikusabbá válik (ez régre visszanyúló folyamat, de az utóbbi években vált csak igazán nyilvánvalóvá), és az, hogy sikert arat egy olyan score, amit némi túlzással szólva, elektronikus mintákból dobáltak össze, tovább erősíti ezt a folyamatot. Amely folyamatért egyébként annak minden szereplője felelőssé tehető: a producerek és rendezők, akik egy komponistára ráerőltetik az aktuális divathullámot, illetve egyes esetekben konkrét, korábbi zenék hangzását (így üt vissza többek között az ún. temp track használata), és olyan szűk határidőket szabnak, amik lehetetlenné teszik a minőségi munkát, és persze maguk a komponisták, akik elfogadják a kreativitásukat elfojtó megbízásokat, és így lassan beleolvadnak az átlagba.
Mindebben persze nincs semmi újdonság, napról-napra elhangzanak ugyanezek a gondolatok magukkal a filmekkel, születésük körülményeivel kapcsolatban: minden bevált(nak hitt) recept szerint forog, a lehető legkisebb kockázattal. Miért éppen a filmzene területe lenne kivétel? A brandekhez való ragaszkodás ugyanúgy megvan itt is, csak első pillantásra nem annyira nyilvánvaló. De oka van annak, hogy a Gladiátor után minden történelmi témájú filmhez modern hangzást kerestek az addig tipikusan alkalmazott klasszikus helyett, vagy, hogy a Bourne-filmeket követően úgy tűnt, hogy minden akcióthrillerhez John Powell komponált, még akkor is, ha a közelében sem volt a projektnek, illetve, hogy még a markáns tematikai jegyeket viselő művek (cowboyos-földönkívülis kalandfilm, második világháborús szuperhőssztori, óriásrobotos akció) zenéi is annyira jellegtelenek, hogy szinte egymással felcserélhetők.
Ez a folyamat a legnagyobb nívójú komponistákra is hatással van. Hans Zimmer mintha csak kisujjból rázta volna ki a negyedik Pirates és a második Sherlock zenéjét, minimális kreativitással hozva a minimumot, amit a popcorn mellé elvár a néző, John Williams pedig rutinból kényezteti a hegedűket kiszámított, közhelyes és szentimentális középszerében, a War Horse-ban, aminek taktusai húsz másik Williams-műhöz, és kétszáz egyéb eposzi filmhez is passzolnának, ugyanilyen unottan (persze, mindkettejük esetében közrejátszanak az egyénükhöz köthető problémák is). Vagyis, mondhatjuk, hogy Reznor és Ross csak a jéghegy csúcsa, de az igazság az, hogy kívülről érkezvén a szakmába, úgymond legitimizálják, sőt éltetik, ünneplik ezt a szomorú trendet, milliós reklámkampányt építenek rá, és kaszálnak vele. Mindezt felfoghatjuk cinikusan is: ez esetben a zárszó az, hogy baromi ügyesen csinálják.
Ironikus, hogy Humphrey Bogart leginkább úgy él a köztudatban, mint egy cinikus, acélos, elnyűhetetlen „tough guy”, és kritikusai éppen azt vetik a szemére, hogy más szerepet nem is tudott meggyőzően hozni – miközben pedig legkiemelkedőbb alakításai pont akkor születtek, amikor kirángatták őt ennek a típusfigurának a keretei közül. Gondoljunk csak a Magas Sierrára vagy A Sierra Madre kincsére – és a Magányos helyen (In a Lonely Place) című 1950-es film noirra. Az alapvetően jólelkű és kedves, de iszákos és félelmetesen hirtelen haragú, lecsúszott forgatókönyvíró bőrében Bogart olyan esendő, érzékeny, sebezhető és kiszámíthatatlan volt, mint soha máskor.
Nicholas Ray rendező jól értett az ehhez hasonló, sérült, megtört férfikarakterekhez, ezt később bizonyította James Deannel (Haragban a világgal) és Robert Ryannel (Veszélyes terepen) is. Mindannyiukban valami megfoghatatlan, (ön)pusztító belső erő munkálkodik, amit csak ideig-óráig tudnak kordában tartani (feltéve, hogy akarják egyáltalán), és ami előbb-utóbb mindenképpen rászabadul a környezetükre – ami persze a legkevésbé sem vétlen a dologban, Ray miliőábrázolása ezt mindegyik esetben egyértelművé teszi. A Magányos helyen Dixon Steele-je (Bogart) a fény, a sztárság és a lehetőségek otthonában, Hollywoodban próbál boldogulni, de az álomgyárat borító cukormáznak a nyomai már itt, (éppen hogy) az Alkony sugárút előtt sem lelhetők fel.
Sőt, míg Billy Wilder csodálatos noirjának keserű szövetén folyamatosan átszivárog a régi kor dicsőségének szinte vakító, és éppen ezért csak még inkább tragikus fénye, a Magányos helyen Hollywoodjának sem a múltjában, sem a jövőjében, sem a jelenében nem dereng fel semmiféle csillogás. Lecsúszott filmesekkel találkozunk, és korai reményeiket rég feladott, önjelölt színésznőcskékkel, rendezőkkel, akiknek ez nem több egy átlagos munkánál, amiért megkapják az életszínvonaluk fenntartásához szükséges csekket. Ebben a „valósággyárban” tapossa a malmot Dixon Steele, akit éppen egy bombasikerű, ám bombasztikus regény szolgai adaptációjának megírására kérnek fel. Dixon olyannyira lelkes, hogy még elolvasni sem hajlandó a könyvet. Egy ruhatáras lányt kér meg, hogy menjen haza vele, és foglalja össze neki a lényeget, hogy munkához tudjon látni. Másnap reggel a lányt holtan találják. Na, vajon ki az első számú gyanúsított?
Dixont egy szomszédja, Laurel Gray (Gloria Grahame, akinek házassága a rendezővel a forgatás alatt ment a kukába) húzza ki a pácból a rendőrségen, aki látta távozni a lányt a férfi lakásából. Az előző, viharos románcán túllépni igyekvő Laurel és a dührohamaival küszködő Dixon menthetetlenül egymásba szeret, a kérdés csak az, hogy képesek-e a mégoly tiszta és mély érzelmek elmosni a kettejük közti, természetükből fakadó bizalmatlanságot és (ön)bizonytalanságot, ami lassan egy tragédia felé tereli őket. Dorothy B. Hughes eredeti regényében egyébként a főhős valóban elkövette a gyilkosságot, míg a filmben, bár egészén a végéig nem mondják ki, hogy ártatlan, sosem merül fel komolyan a bűnössége.
A gyilkosság senkit ne tévesszen meg, a krimiszál másodlagos, pontosabban, csak egy plot device, amivel az írók Dixon és Laurel kapcsolatát rángatják dróton. A Magányos helyen egy szerelmi dráma, amiben a szerelmeseket nem külső tényezők igyekeznek elszakítani egymástól, hanem saját, belső késztetéseik és problémáik. Szükségük van egymásra, és arra, amit együttlétük magával hozna (az egyiknek a biztonságot, a másiknak a megváltást), de ők önmaguk legnagyobb ellenségei, és ahhoz nem elég erősek, hogy önmagukat legyőzzék. Mint a legjobb noirokban általában, a sötét, fekete-fehér képek itt is a szereplők lelkivilágának vizuális leképezései, és ebben az esetben a kapcsolatuk illusztrálásába még a díszletek is belejátszanak. A két főszereplő lakását az apartman blokkban (ahol rajtuk kívül sosem látunk más lakókat) egy csinos kis udvar választja el – beláthatnak egymás ablakán, mindig ott vannak egymás közelében, egymás szeme előtt, de a szimbolikus távolság is mindig ott van közöttük, egyértelműen, áthidalhatatlanul.
A híres vacsorajelenetben, amiben Dixon rendőr barátja önkéntelenül is fojtogatni kezdi feleségét, ahogy túlságosan belééli magát a felvázolt „így ölte meg a gyilkos a lányt” szcenárióba, ördögi fény játszik Bogart izgatott arcán, és a kedves, hétköznapi férfi maszkja alól néhány pillanatra felrémlik a pszichopata, aki csak ürügyet keres felgyülemlett frusztrációjának gyilkos indulatokkal való levezetésére. Ezt a pszichopatát Laurelnek is van alkalma megismerni, amikor egy ártatlan, bájos tengerparti piknik néhány rosszul időzített szónak köszönhetően rémálomszerű, csaknem gyilkosságba torkolló száguldássá válik. Mert a noirban nem létezik tiszta szerelem, vagy ha mégis, nem marad következmények nélkül. A forgatókönyv eredeti változata szerint Dixon egy dühroma során agyonveri Laurelt, de Ray végül megváltoztatta a befejezést, ami így kevésbé kegyetlen és gonosz, noha a maga módján még mindig tragikus. A férfi megkapó sorait idézve: Dixon és Laurel pár hétig éltek, amíg szerették egymást. A film végén lelkileg halottak.
A Timur Berkmambetov nevével fémjelzett inváziós sci-fi horror írója John Spaihts, akinek ez volt az első forgatókönyve – ez csak azért érdekes, mert a második meg a Prometheus (Damon Lindeloffal közösen). Szóval, mire számíthatunk ez alapján az év egyik legjobban várt filmjével kapcsolatban? Lapos karakterekre, egyenetlen, széteső cselekményre, az érzelmi-dramaturgiai kohézió teljes hiányára, néhány jó ötletre, viszonylag korrekt atmoszférára – nem túl bíztató. A legsötétebb órának mindemellett menthetetlen olcsóságszaga van, és a különös, földönkívüli ellenséggel vívott gerillaharc ugyan folyamatosan szolgál kellemes momentumokkal (mint a ruszki bárpultos, akinek első dolga a fenyegetés megjelenésekor nem a menekülés, vagy a fedezékbe bújás, hanem a molotov koktél hozzávágása: welcome to Russia, bitch), de soha nem képes összeállni egy nagy, élvezhető egésszé. A labdát a folytatásnak azért persze feldobják – de minek?
Mission Impossible: Fantom protokoll
Egyvalami elvitathatatlan a Mission Impossible franchise-tól. Összes hollywoodi társával ellentétben minden egyes része egészen más stílusú, mint a többi, és ez már önmagában dicséretes. Más kérdés, hogy ettől még a filmek olyanok, amilyenek, és De Palma első felvonásának nívóját sem John Woo, sem J.J. Abrahms, sem pedig az animációs filmek királya, Brad Bird nem tudta még megközelíteni sem. Bird javára legyen írva: nem rajta múlt. Rendezése lendületes és ötletes, kihozta a reménytelenül érdektelen forgatókönyvből, amit lehetett. Hogy a sztori együgyű, az egy dolog, a baj az, hogy a tétet az ügyesen megkomponált akciós-kémes jelenetek (rosszfiúk átverése párhuzamosan bonyolított általálkával, üldözés homokviharban) ellenére sem érezni soha, egyetlen pillanatig sem. Thriller feszültség nélkül. Szerencsére Cruise magához képest érett, ripacskodástól mentes alakítást hoz, Renner és Pegg is jól elvannak a mellékszerepekben, a korábbi etapoknál sokkal könnyedebb hangvétel pedig mindezzel együtt egész szépen elviszi a hátán a bukdácsoló produkciót.
Sherlock Holmes: Árnyjáték
Guy Ritchie 2009-es Sherlock Holmes adaptációja, ha nem is rossz, de teljességgel érdektelen volt, viszont sikeres is, úgyhogy menetrendszerűen érkezett idén év elején az Árnyjáték, amiben a címszereplő már nemezisével, Moriarty professzorral mérkőzhetett meg. Az egyetlen, ami az első részben igazán jól működött (Holmes-Watson dinamika), itt csak mérsékelten frappáns, sőt, néha egészen kínos jelenetsorokká devalválódik, viszont cserébe a film akciói és poénjai sokkal hatásosabbak, mint az előd esetében. A lendület viszi a pofonegyszerű sztorit, mindig történik valami, üresjárat nincs, bár Ritchie fárasztó rendezői megoldásai többször is altatnák a nézőt, szegény Jared Harrisnek pedig nincs alkalma, hogy igazán kibontakozzon, mint Moriarty. Ja, és a címből nyugodtan elhagyhatjuk az első két szót. Ez már csak nevében Holmes, valójában egy viktoriánus James Bond, ami detektívmunkát nyomokban sem nagyon tartalmaz. Aki ezt képes lenyelni, annak az Árnyjáték egyszer működhet, mint szórakoztató kis hülyeség.
Texas gyilkos földjén
Műfaj: krimi. Rendező: Michael Mann lánya. Kinek ne lennének prekoncepciói? De sajnos mindegy, hogy állunk hozzá, pozitívan, negatívan vagy semlegesen, a Texas gyilkos földjén mindenhonnan nézve egy jókora kudarc, egy teljesítetlen ígéret. A sorozatgyilkost kergető texasi és New York-i kopó története sötét és borongós ugyan, de az atmoszférát megölik a lapos rendezői megoldások, az érdektelenségbe fulladó nyomozás és az érzelmi tölteléket szolgáltatni hívatott, döcögős mellékszálak. Jeffrey Dean Morgan és Sam Worthington hellyel-közzel hitelesek, annak ellenére is, hogy karaktereik reménytelenül egydimenziósak maradnak; színészileg a pálmát Jessica Chastain viszi, aki valahogy képes kihozni a szerepéből sokkal többet, mint ami benne van, de csodát ő sem tud tenni. A filmnek ráadásul nincs semmi tempója, ami markáns vonása lehetne, az pedig eltűnik a nagy rendezői igyekezetben, amihez nem társul említésre méltó tehetség. Pedig volt benne potenciál – jobban jártunk volna, ha a projekt marad Danny Boyle-nál az eredeti terveknek megfelelően.
Az utóbbi negyven év európai kultuszfilmjeinek legérdekesebb figurái közé tartoznak Richard Stanley (Dust Devil, Hardware) és Robin Hardy (Wicker Man, Wicker Tree) rendezők, akiknek lehetőségük adatott a legutolsó Fantasia Filmfesztivál keretében egymással elbeszélgetni. Horrorrajongóknak, és úgy általában a kultfilmek szerelmeseinek kötelező az alábbi videó.
Ezen a héten az Elnyűhetetlen Trió (hát ha ez nem egy magyar szuperhőscsapatnak való név, akkor nem tudom mi) a címben olvasható filmeket cincálja szét, és még a szokásosnál is kevésbé értenek egyet. Közben gumicukrot esznek. Az mp3 file innen tölthető le.
A jubileumi, 25. Mexican Stand-off ezúttal egyrészt rövidebb, másrészt különlegesebb fiatalabb testvérkéinél, történt pedig ugyanis a legutóbbi Hungarocomixon, hogy a kezembe nyomtak egy apró kis füzetkét, amibe belelapozva azonnal hanyatt dobtam magam az ötlet és a megvalósítás zsenialitásától: Haránt Artúr (akit korábban már bemutattunk a Geekzen) a hazai grafikusok egy részével karöltve újraalkotta a gyermekkorunkból jól ismert Ablak-Zsiráfot, csak éppen sokkal szórakoztatóbban, humorosan és 18-as karikával ellátva (na vajon mi van a P betűnél?).
- Ugyan már készült veled interjú a Geekz-en, de mégis bemutatkoznál nekünk pár szóban?
- Haránt Artúr vagyok, képregény színező és rajzoló. A Geekz olvasói a Pinkhellből és a Nero Blancoból ismerhetik a munkáimat. Mint Direkt Fanzine publikáló mutatkozok be most, azok közül is az egyik legrégebbi vagyok. Kösz a Geekz-nek a többi Direktes nevében is a lehetőséget!
- Mit kell tudnunk a Direkt Fanzinról?
- Az egész nyíregyházi gyökerű. A legtöbb alkotót vagy simán a város, vagy annak Rajz tanszéke kapcsolja össze, mivel legtöbben oda jártunk. Alapító tagok közül Self2 és Btyr nevét emelném ki. A kiadványban street art, versek, fotók, képregény, festmények, grafikák találhatóak változó arányban, de elsősorban vizuális fanzine, írott tartalom kevesebb van benne. Összességében egy teljesen független, ízig-vérig "alulról szervezett" médium, ahova kitehetjük a munkáinkat, minimális szerkesztési gátakkal, nyomtatottan. Webes jelenlétre voltak próbálkozásaink, de ott nem igazán mozgolódik a kiadvány, inkább "csak" papíron kézről kézre. A nyomdai munka minősége mindig nagyon fontos volt, ezek után még inkább az lesz, ez irányban eddig és ezután is fogunk fejlődni. A Zsiráfablak esetében is több nyomda fel lett keresve, mert meleg hatású sárgás papírra akartuk nyomni az egészet. Találtunk is, és végeredmény szerintem önmagáért beszél: nem lett giccsesen antik hatású, nem túl sötét sárga, nem túl élénk, olyan mintha fehér papíron lenne, de mégsem az a nyomasztó rideg ofszetfehér. Kellemes, jó kézbe venni. A "munkafüzet kék" borító, mivel hideg színű nagyon jó illik hozzá.
- Honnan jött a Zsiráfablak ötlete és hogyan kürtölted össze hozzá az alkotótársakat? Hogyan ment a közös munka, mi alapján választottátok ki a betűket jelképező szavakat?
- Kábé a 4. szám után vetődött fel, hogy oké, hogy nincsenek megkötések, de legalább legyen valami laza konceptje minden számnak, amin belül még szabadon tud mozogni minden alkotó. Az 5. szám többé kevésbé a "metamorfózis" koncepcióban készült el. Ott bukkant fel a Bluestripem először, amely egy másik, Kynu által rajzolt, totálisan más témájú scifi képregénybe nyúlt át. A 6. számnál már "szigorúbbak" voltunk a koncepció betartást illetően, és ötletelésnél felvetődött a gyerekkorunkban forgatott Ablak-Zsiráf lexikon, mint séma, vagyis: legyen sok illusztrációval teletűzdelt pár mondatos definíciókkal ellátott, magyar ábécé által felosztott kiadvány. Ettől eltérni nehezebben lehetett, emellett így is sok mozgástere volt mindenkinek. A betűket random szerűen kaptuk meg Self2-tól, először fejenként 5 darabot. Később idő hiányában és egyéb okok miatt a betűket az azt birtoklók vagy teljes egészében visszaadták vagy részben tovább adták másoknak. Ezekből a gazdátlanná vált betűkből dolgoztak az MKA tagok is (Felvidéki, Lanczinger, Fritz), akiket én hívtam meg. Nagy nehezen összejött minden betű örökbeadása. - S9TXE... Mi a jó ég ez az új művésznév? :)
- Már régi. Még Nyíregyen aggattam magamra. Már nem nagyon használom, de mivel ott született, ahol a Direkt így ott maradt ez az alkotónév.
- További tervek?
- A Direkt jelenleg áll, nagyon sok dologról beszéltünk eddig, de konkrétumok még nincsenek lefixálva. Jövő év első felében szeretnénk egy hasonlóan kötött koncepciójú számot összehozni. Még egyszer Zsiráfablak Direkten belül, ha lesz is az is csak sokkal később. Ha ez össze nem jön: - Jó lenne egy önértékén kijött szép színes Zsiráfablakot összehozni, ami azt jelenti, hogy nem egy másik kiadvány keretein belül lenne kiadva. Ezért is volt ez a 0. szám. Sokkal több alkotóval szeretném, kisebb mozgástérrel, rendesen megszerkesztve az egészet, a szövegek megírását akár humoristák, írók bevonásával. Egyelőre ez ügyben egy lépést sem tettem, így, ha most ezt olvasta és érdekel egy kiadót az ötlet, akkor ne habozzon, írjon nyugodtan! :) juxxxtapoz@gmail.com
Az alkotókkal együttműködve a Geekz-en hamarosan heti bontásban fogjuk lehozni a Zsiráfablak minden oldalát, extra DVD kommentárral kísérve a szerzőktől. Stay tuned!
Életemben nem olvastam még Aquaman képregényt. Kevés röhejesebb szuperhős létezik, még magában a képregényben is megjegyzést tesznek Aquaman komolyan-vehetetlenségére, ám a kopoltyús krapek kalandjaival való megismerkedés első lépcsőjeként a nemrégiben újraindított széria e negyedik füzete tökéletesen bevált. Eleve irtózom az óceán szupermélységeiben klattyogó szörnyhalaktól, és ebben a füzetben van az ilyenekből bőséggel, sőt. Aquaman életére ezeknek a rémeknek a humanoid testű, uszonyos keveréknépe tör, élükön a felhőkarcoló nagyságú királynőjükkel. A magamfajta szörnyrajongónak az ilyesmi épp elég ahhoz, hogy majd a következő füzetet is elolvassa. A rajzok a vízalatti jelenetekben szálkásabbak, zavarosabbak, „európaiasabbak” a mostanában szokásos „legömbölyített” amerikai stílusnál, ez szintén ínyemre volt.
Avengers Annual 2012
író: Bendis rajzolta: Gabriele Dell’otto Marvel
Szóval akkor most Wolverine iskolaigazgató (Wolverine and the X-Men), és egyben az X-Force tagja is? Vagy elsiklottam valamilyen részlet felett? Alig várom, hogy kihozzanak egy szériát Wolverine: Time Management címmel. Én már rég nem tudom követni a Marvel-continuity-t, bár mondjuk a DC-t is csak a reboot óta tudom (amely miatt húztam ugyan a számat, mégis, ritka okos döntésnek bizonyult a cég fejeseinek részéről.) Az Annual első fele tipikus, idegesítő Bendis-dumával van tele (rövid géppuskamondatok, és mindenki egymás szavába vág – Bendis így próbál reális dialógot vinni a képregényeibe, pedig ez minden, csak nem reális), aztán az Avengers megküzd egy csapat másodrendű szuperbajkeverővel, akiknek a vezetőjét a valóságátalakító, isteni erővel rendelkező, rettenetes Scarlet Witch hívta állítólag életre (a picsát pár évvel ezelőtt az Avengers eltette láb alól). A sztori valószínűleg valamilyen nagyobb, kezdődő történet előjátéka, de istókuccse leszarom, mert nem bírom az Avengerst, illetve ahogy a Marvel a saját, incesztus-szerűen magába hajló univerzumával bánik, és minden könnyedséget kiöl belőle.
Batman 5
író: Scott Snyder rajzoló: Greg Capullo DC
Tökéletes, mint a reboot óta megjelent füzetek mindegyike. És Greg Capullo Batmant rajzolni született, nem Spawnt. Hosszabb kritika majd akkor, ha a Baglyok Bíróságának sztorija lezárul. Scott Snyder meg... hát igen. Hát igen. Érdekes módon ez a legjobb sorozata, és nem a teljesen saját kútfőből kipattant American Vampire vagy a Severed, amelyet Futaki Attila egyébként hangulatos rajzai illusztrálnak.
Wolverine and the X-Men 4
író: Jason Aaron rajzoló: Nick Bradshaw Marvel
Ha már az Avengers kritikánál Wolverine-nel kapcsolatban megjegyeztem valami hasonlót, itt sem fogom visszafogni magam: a Bestia Avengers-tag ÉS egyetemi tanár? Hiába, elfoglaltak ezek a Marvel-hősök. Jason Aaron Scalped-je valószinűleg a legjobb, jelenleg futó amerikai képregénysorozat, ám a szuperhősös cuccaival egyelőre nem tudott meggyőzni. Az X-Men Schism gyér volt, ráadásul a Pokoltűz-klub tinikorú főgonoszai személyében egy rendkívül irritáló szuperbűnöző-bandát szabadított rá a Marvel-univerzumra. A Wolverine and the X-Men sem lopta be eddig magát a szívembe, túl sűrű, és túlságosan hihetetlen ahhoz képest, hogy maga az alaptétel, miszerint Wolverine-nek egy egész egyetemet kell eligazgatnia, egyfajta reális alapot kellene adjon az őrületnek – az első egy vagy két füzetben, ha jól emlékszem, az iskolát szó szerint lerombolták, most meg már kisebb fennakadásokkal, de folyik a tanítás... Nem, valahogy nem áll össze a cucc. Ráadásul a humor terén is elég harmatos az egész. Grant Morrison, hol vagy, amikor kellenél?! Ja, igen, a DC-nél.
Az égen sötét, baljós felhők gyülekeznek, alattuk lovasok vágtatnak – vihar jön. Szeles, esős, korokat, szokásokat, embereket elsöprő, történelmi és morális. De egy maroknyi ember még utoljára megáll a viharral szemben, megveti a lábát, és nem enged. És inkább törik, mint hogy hajoljon. Akira Kurosawa 1954-es szamurájfilmje túl van az akciófilm címkén, túl azon a kategórián, amit a „klasszikus” szó jelöl, hatását a mozgóképes művészetre nem lehet eltúlozni. Nemzedékek meghatározó alkotóit ihlette meg, hivatkozási, viszonyítási alap, vizuális és tematikai mérföldkő, kortalan, univerzális, örökérvényű, vagy mondhatnánk úgy is, kissé direktebben és profánabbul: a világ egyik legjobb filmje.
Mint akció-kalandfilm, A hét szamuráj a műfaj számos jellegzetességének megszületéséért felelős, kezdve rögtön a „men on a mission” motívummal (egy csapatnyi ember összeverődik, hogy együtt szálljon harcba egy célért, amit külön-külön nem tudnának elérni), egészen a később széles körben elterjedt vizuális megoldásokig, mint az időjárás hangulatfokozó és szimbolikus alkalmazása (ld. nyitójelenet és finálé), vagy a főszereplők harci képességeit kihangsúlyozó lassítások. Csata sosem volt még olyan gyors és mocskos, mint itt, Kurosawa, szakítva az erőszak addig inkább esztétikus, stilizált ábrázolásával, realisztikusan mutatta be mind az összecsapást, mind magát a fájdalmas, dicstelen halált. A jó félórás finálé intenzív vágása, váltakozó közeli és távoli képei, alsó, csak lábakat, felverődő sarat, és beléjük hulló testeket mutató szögei a harc közepébe szívják a nézőt. Japánban, ahol a történelmi témájú filmek még mindig a kabuki teátrális stílusjegyeit viselték magukon, ez az intenzitás különösen forradalmi volt, de a nyugat (így pl. Sam Peckinpah) is sokat tanult a legendás rendező módszereiből (akinek fő ihletője cserébe Amerika nagy westernfilmese, John Ford volt – a kör teljes).
A XVI. századi Japánban éppúgy kaotikus, változó és bizonytalan volt minden, mint a második világháború után. A szamurájok ideje, noha még évszázadokig fennmaradtak, lassan leáldozóban volt, és velük együtt kezdtek kikopni a világból az általuk képviselt értékek is. Kurosawa mentené ezeket az értékeket, hogy utat mutasson az ’50-es évekbeli Japánnak. A változás lehetséges, a parasztok és a szamurájok képesek együttműködni, és felülemelkedni az osztálykülönbségeken (az efféle hierarchiának a rendező eleve, szenvedélyesen ellene volt), de még azon a gyűlöleten és bizalmatlanságon is, amit saját maguk idéztek elő (a szamurájok parasztokat ölnek, fosztogatnak és erőszakolnak, a parasztok pedig cserébe sebesült, üldözött szamurájokat vadásznak le csaták után). Sőt: parasztból is lehet szamuráj (Kikuchiyo), és szerelem is szövődhet a két kaszt tagjai között. Márpedig ha pedig azok, akik hatalommal, erővel rendelkeznek, képesek, és főleg, hajlandóak segíteni azokon, akik nem, még nincs minden veszve.
Kikuchiyo sorsa is érzékelteti, hogy Kurosawa reményei nem feltétlenül megalapozottak. Karaktere nő, gazdagodik, és társai végül maguk közül valóként temetik el, de ahogy az Ikiru már említett bürokratája, úgy az ő győzelme is csak személyes, a nagy képen, a dolgok állásán semmit sem változtat. Az idő vihara hamarosan elsöpri a szamurájokat, minden kódjukkal együtt (a filmben mindegyikük a jövőt jelképező puskagolyóktól hal meg) – bár itt még megmentik a parasztokat, Kombei növendéke, Katsushiro és a falubéli lány, Shino szerelme pedig egy ideig legyőzi az osztálykülönbségeket, a történelem tragédiájának nem állhatják útját. A konfliktusok hosszútávon, a közvetlen egymásrautaltság elmúltával, feloldhatatlanok.
Bevallom, nemrég találtam csak rá Simenonra, pedig ifjabb koromban (na, ezen a többiek most biztos röhögnek) faltam a detektívtörténeteket és a krimiket. Imádtam Conan Doyle-t, megvolt az Agatha Christie korszakom is, megtaláltam Poe klaszikusait, később azonban elkezdtem bizonyos értelemben túlfeszítettnek, túl romantikusnak érezni a különleges nyomozási módszereket, a zseniális meglátásokat, a kitalálhatatlanságuk miatt megsejthető váratlan befejezéseket. Mert az élet nem ilyen, vagy csak nagyon ritkán ilyen, mint ahogy az igazi noir sem fekete-fehér, mert a bűn éppen attól ijesztő, hogy nem éjfekete, hanem mindenkiben ott lapul és mindenki szürke, a rendőri munka pedig minden bizonnyal sokkal nagyobb részt bürokrácia, mint automata fegyverek teli tárjainak kiürítése punk hajú dél-amerikaiakra vagy ökölpárbaj szőke orosz testépítőkkel repülőgépek hajtóművei előtt állva...
Miután húga egy „balesetben” elveszti egyik szemét, velejéig gonosz bátyja, Kevin (akinek szerepe volt a dologban), a következő családi ebéd alkalmával kéjes élvezettel majszol egy licsit. Érted: szimbolikusan eszi a húga szemét. Olyan szégyentelen erőszakossággal a néző pofájába mászó szimbólumhasználatot, mint Lynne Ramsey regényadaptációjában, már nagyon rég láttam – és amit említettem, csak egy példa volt. Felhozhattam még azt is, ahogy a gyilkos fiú anyja tucatnyi jelenetben sikálja háza faláról a vérvörös festéket. A Beszélnünk kell Kevinről (amiben nem beszélnek Kevinről, legalábbis az „ezzel a gyerekkel valami gond van – dehogy, ezzel a gyerekkel nincs semmi gond” pingpongon kívül) drámának ostoba és felszínes, horrornak meg érdektelen és unalmas. Mindezek ellenére nem teljes kudarc a film, de ez csak a zseniális Tilda Swintonnak köszönhető.
Steven Soderbergh mindig is szeretett játszadozni a műfajokkal. Csinált eszméletlenül stílusos, kedvesen ironikus krimikomédiát (Mint a kámfor), szuggesztív, melankolikus bosszúmozit (Amerikai vérbosszú – nem, nem az, hanem a másik), tavaly pedig darabjaira szedte a katasztrófathrillert, és újra összerakta (Fertőzés) – más kérdés, hogy milyen eredménnyel. A Haywire-ben (a magyar cím ostoba) úgy közelíti meg a modern akcióthriller zsánerét, hogy csípőből lehámoz róla minden sallangot, és csak az abszolút szükséges elemeket hagyja meg: az akciókat, és azok mozgatórúgóit. Tehát egy elárult ügynök (Gina Carano badass csaj, akinek tényleg elhiszem, hogy tucatjával rúgja a férfiseggeket) nekiáll levadászni ellenségeit. Ennyi. Nyers, stílusos mozi, hosszú snittekben felvett, jól látható és élvezhető fasza akciókkal, világmentős, drámázós, szerelmes, morális és mindenféle egyéb mellékvágányok nélkül, baromi illusztris szereplőgárdával (Douglas, Fassbender, McGregor, Banderas, Kassovitz, Tatum, Paxton). 
A Neveldine-Taylor duónak nemcsak a Crankjét, de a Crank 2-jét, sőt (írd és mondd), még a Gamerét is tudtam élvezni, úgyhogy reméltem, hogy a tengernyi negatív kritika és az általában gyalázatos nézői vélemények ellenére ez is jó lesz nekem, mint bűnös élvezet. De míg az említett filmek afféle szórakoztató, vicces, önreflektív szarfilmek voltak, A szellemlovas 2 már egyszerűen csak egy szar film, minden egyéb jelző nélkül – és talán még katasztrofális elődjét is alulmúlja. Az 57 milliós költségvetés ellenére borzalmas amatőrszaga van, mert bár helyenként egész meggyőzőek a trükkök, máshol a puszta beállítások, megvilágítások egy fillérekből, minden említésre méltó szakmai és technikai háttér nélkül összegányolt trashfilm benyomását keltik, ami nem lógna ki az Asylum felhozatalából sem. Az összesen kb. tízpercnyi akció közti töltelékek meg egy magához képest is rettenetesen ripacskodó Cage-dzsel és elviselhetetlen dögunalommal kalapálják a szögeket a film koporsójába. 
Gavin O’Connor kőkemény bunyójelenetekkel teli sportfilm-drámája sok hasonlóságot mutat David O. Russell tavalyi A harcosával – szintén régi, ezerszer használt panelekből építkezik, csupa ismerős szituációt pakol egymás után, és mégis képes tökön ragadni a nézőt, és némileg új megvilágításban felsorakoztatni az ismert sablonokat. Ráadásul ezúttal is a családi viszálykodás épül a sportfilmre, mint vázra, az emeli jóval magasabbra hasonló társainál. És még azt is megbocsátjuk neki, hogy a végére szentimentálissá válik – mert úgy izzik benne a nyers, brutális, ellenállhatatlan erő, mint főszereplőjében (Tom Hardy valami félelmetesen jó), aki minden gyűlöletét, csalódottságát és keserűségét, amit az élettől kapott, egy megállíthatatlan úthenger pusztításorgiájává formálja. Nick Nolte Oscar-jelölése az iszákos edzőapa szerepéért nem véletlen volt, csak azt sajnálom, hogy az elhidegült testvért alakító Joel Edgertonnak a megérdemeltnél kevesebb reflektorfény jutott a többiek árnyékában.
A Zsiráfablak az O betűtől folytatódik és aki esetleg lemaradt a Direkt Fanzin kiállításáról, az most bepótolhatja, legalábbis az R betűig, méghozzá a szerzők kommentárjával, amellyel kifejezetten a Geekz kérésére látták el a műveiket. Lássuk akkor, mivel helyettesítették a srácok az újgenerációs Ablak-Zsiráf betűit!
11 (!) képregény indult szeptemberben, amiknek a főhőse vagy maga a Sötét Lovag, vagy valaki, aki valamilyen úton-módon hozzá köthető. A Red Hood and the Outlaws és a Batwing esetében már a második számmal sem fárasztottam magam (sem Scott Lodbell sem Judd Winick nem hazudtolta meg önmagát). A többi: 
Action Comics: Az Acélemberrel már évek óta senki nem tudott kezdeni semmi érdemlegeset, Stryczynskit is beleértve. És jő Grant Morrison, a kiváló All Star Superman szerzője – és nem változik semmi. Hiába dobálja be a szokásos, szimpatikusan őrült ötleteit (az internet valójában Brainiac, egy csapat miniatürizált gonosz a hős fejében – nem szófordulat – építi ki főhadiszállását stb.), a sztori kusza, flegmán strukturált, kohézió híján szétesik, és ezúttal Morrison nem képes hozzátenni a mítoszhoz semmi újat. Rags Morales képei sem a legjobbak, Luthort pl. borzalmasan ábrázolja. Olvasható, de az új 52 legnagyobb csalódása. 
Amik ebből a brancsból hamar kihullottak a rostán: Justice League International, Captain Atom, The Fury of Firestorm, Green Arrow (blöeee… de a 6. résztől új írót kap, tehát van még remény), The Savage Hawkman, Mister Terrific (ezt a DC is kaszálta). 
A Zöld lámpás képregények a relaunch előtt az abszolút DC-s kedvenceim voltak, és bár ezt már nem tudom ilyen könnyen kijelenteni a szeptember óta támadt konkurenciáknak hála, még mindig örömmel követem őket. A kiadónak is van bizodalma a franchise-ban, hiszen az addigi két sorozat/hónap arányt a duplájára emelte. Fontos még, hogy a Green Lanternt nem érintette a relaunch, a sztorik zavartalanul folytatódnak a sok éve megkezdett úton. 
Vagyis szuperhősös, de a műfaj hagyományos megoldásai helyett inkább a misztikum, a természetfeletti felé húzó, érettebb sorozatok, amik többnyire akár a Vertigo égisze alatt is megjelenhetnének. Ez a legjobb csoportja a DC 52-jének. Még egyiket sem lőttem le…
Vagyis azon képregények gyűjteménye, amik a hagyományos szuperhőszsáner helyett inkább sci-fis, háborús, krimis stb. irányba mennek el, vagy éppen a relaunch idején megszűnt Wildstormból importálták őket. Ebből a brancsból már hármat elkaszált a DC (Omac, Men of War, Blackhawks). Én is kaszáltam őket az első szám után, ahogy a Deathstroke-ot, a Suicide Squadot, a Griftert és a Voodo-t is (a DC Universe Presentst pedig pár résszel később, bár a rotálódó alkotók miatt ahhoz még visszatérek majd). 
Az öldöklést felvezető parádék, showműsorok és a bizarr szín- és formakavalkádjaikkal már-már nem is evilági benyomást keltő lakosztályokban rendezett lakomák a Római Birodalom dekadenciáját idézik, a mosolyok, beszédek és tapsviharok mögött pedig ott áll csőre töltött fegyvereivel a totalitárius, fasisztoid állam. A Katnisst körülvevő emberek mind más-más hozzáállást képviselnek ehhez a rendszerhez: az említett Effe teljesen magáévá tette annak „ideológiáját”, a lány mentora, az iszákos Haymitch (Woody Harrelson) legszívesebben bemutatna az egésznek, stylistja, Cinna (Lenny Kravitz) pedig emberségével és szeretetével kompenzálja elnyomó erejét. 
Egy idő után az is nyilvánvalóvá válik, hogy Az éhezők viadala szolgai adaptáció: több érzelmi csúcspont felületes marad (Katniss és Cinna búcsúja, Rue halála), mert idő hiányában nincsenek kellően megalapozva. Vágni, átírni, kihagyni, vagy éppen hozzátenni, alakítani kellett volna, hogy igazán jól működjön, feszes legyen a film. Így az, hogy az első harmadban a disztópikus társadalom találó ábrázolásából született atmoszféra semmivé foszlik a „lényeg” kezdetekor, csak az egyik probléma – a másik az, hogy nem kapunk helyette semmit, ami hasonlóan erőteljes lenne (példát vehettek volna az alkotók Norman Jewison említett Rollerballjáról, ahol a társadalomkritika és az akció végig összhangban volt). Elvagyunk a stáblistáig, nem unatkozunk, nem is vagyunk lenyűgözve.
A baj az, hogy mindennek a szép koncepciónak csak a „lassú” részéből jutott a második évad első felére. A karakterek éppúgy egy helyben toporogtak, mint a cselekmény, és szerencsétlen, mindenki tudta nélkül bezombult Sophia. Aztán a sorozat elment téli álmot aludni, és mire tavasszal visszajött, híján volt egy Frank Darabontnak, viszont gazdagabb lett némi kurázsival, eltökéltséggel és aggyal. Most, az évadzáró után tudom azt mondani, hogy a The Walking Dead végre tényleg olyan, amilyennek lennie kell, végre tényleg arról szól, amiről szólnia kell. Nem mintha nem lennének suta megoldásai és logikai zökkenői (sőt, akadnak szép számmal, hadd ne soroljam), de az ilyesmiket hajlamos megengedő szemmel nézni az ember, ha a lényeg, vagyis a dráma működik. És itt aztán működik. Úgy istenesen. 
És hogy az emberek is vagy „megszűnnek létezni”, vagy megváltoznak. Rick évadzáró no-more-bullshit beszéde (a képregény olvasóinak mondom: nem, nem az a bizonyos „We are the walking dead”, bár az a téma is kibukik) olyan kibaszottul gyönyörű, hátborzongató, és zsigerien, emberien horrorisztikus és realisztikus, hogy azt a két-három percet oda merném tenni a Breaking Bad legnagyszerűbb jelenetei mellé. Ha ezt a vonalat, ezt a csapatdinamikát sikerrel továbbviszik a harmadik évadra, a The Walking Deadnek komoly esélye lesz rá, hogy végleg kinője minden gyerekbetegségét, és megmeneküljön attól, hogy a jó ötleteit elfuserálja a gyatra kivitelezéssel (mint a Dead Set), vagy, hogy az izgalmas atmoszféráját megfojtsa az olcsó szappanopera hatással (mint az American Horror Story). És akkor lesz egy olyan jó horrorsorozatunk, amilyet rég látott a világ.
Európa Könyvkiadó, 2006.
Akkor viszont a film noir egyik legmasszívabb alapja lett, mind a karaktertípusokat, mind a sötét sorsszerűséggel hömpölygő cselekményt, mind a bűn természetének ábrázolását illetően. És akkor még nem említettük a képi világot: John F. Seitz (ő jegyzi majd Wilder 1950-es remekművét, az Alkony sugárutat is) operatőri munkája legalább annyira útmutató volt a zsáner későbbi darabjai számára, mint Harry J. Wildé a Gyilkosság, a gyönyöröm-ben. A ragyogó kaliforniai külsőkkel éles kontrasztban állnak a tompa, szűrt fényekkel megvilágított, sötét iroda- és lakásbelsők, annak vizuális kifejezéseként, hogy mi lappang a felszín alatt. 
Az a bizonyos immoralitás már ekkor, eredendően ott van a szereplőkben: Phyllisből (Barbara Stanwyck, a noir egyik klasszikus „dame”-je pályája csúcsán) már első megjelenésekor sugárzik a romlottság, minden érzelem és erkölcsi gát nélkül szövögeti terveit, és hálózza be a férfit. Waltert (a komédiákkal felfutott Fred MacMurray el sem akarta vállalni a szerepet, de később karrierje legjobbjaként emlegette a filmet) hajtja a „szakmai” kíváncsiság, hogy bennfentesként át tudja-e verni a biztosítótársaságot, azaz, véghez tudja-e vinni a tökéletes bűntényt. Első találkozásuk után még úgy menekül Phyllistől, mint egy közelgő természeti katasztrófa elől (nem hülye: azonnal megérti, miért akar balesetbiztosítást kötni a férjére annak tudta nélkül), a második alkalommal viszont szinte minden átmenet nélkül, nem hogy nem akarja lebeszélni tervéről, hanem megígéri, hogy segít neki. Szinte magától jön a dolog, természetszerűleg, mint a levegővétel. Ölni? Miért ne? Az egyetlen ellenérv, ami felmerülhet, a lebukás lehetősége – emberi, morális aggályok szóba sem kerülnek. 
A megérzés jogos, pedig ha csak a külvilágon múlna, akár még meg is úszhatnák a bűntényt, annak ellenére is, hogy Walter munkatársa és barátja, Keyes, bulldogként veti bele magát a nyomozásba. De persze nem csak a külvilágon múlik: Waltert felemészti a bűntudat és a félelem, és Phyllissel végül egymás ellen fordulnak. A film elegánsabban oldja meg ezt a lezárást, mint Cain a könyvben, és a megváltoztatott körülményekkel nem csak a főszereplők sorsának beteljesülése, hanem a keretes narráció is természetesebbnek hat. Wilder és Chandler másik jelentős adaléka a sztorihoz, hogy jócskán kibővítették Keyes (Edward G. Robinson, mint mindig, szenzációs) szerepét, és a Walterhez fűződő viszonyának ábrázolását. Az említett befejezés is ennek köszönhetően olyan katartikus: két férfi, egy cigi, egy öngyújtó, és egy „I love you”, utóbbi drasztikusan más kontextusban, mint a korszak filmjeiből megszokhattuk.
Maga a sztori még egy kiadós Bud Spencer-pofonnál is egyszerűbb. A főszereplője egy Fuad Ramses nevű fickó, aki egyfajta rendezvényszervezői szerepkörben, családi, és esküvői vacsorák megszervezésében tevékenykedik. Mindemellett amolyan hobbiként fiatal leányzókat áldoz fel egy Isthar nevezetű ősi babilóniai istennő számára. A film az ostoba cselekményének és Lewis rendezői munkásságának hála rendkívül lassú folyású, melyet a szűkös költségvetés finoman szólva korlátozott képességű színészgárdával volt képes felvértezni. A filmnek azonban nem is ebben rejlik az igazi ereje, sőt fontosságának mivolta sem. Lewis és Friedman fő életművé ugyanis nem szól másról, mint az igazi, explicit, zsigeri erőszakról. A forgatás alatt a stáb tagjai rendszeres látogatói voltak a helyi vegyesboltnak, ahol bárány agyvelőt, csontokat, szemgolyókat, nyelvet és egyéb dolgokat vásároltak. Gallon számra hordták a színpadi művért, melynek a vásznon való látványa képes volt kiváltani a megfelelő hatást a nézőből. Mindezek végeredményeképpen pedig olyan brutális vérengzések kerültek a film középpontjába, amelyeket a 60-as évek felcseperedő, függetlenfilmeken edződő korosztálya is csak tátott szájjal bámult, és amit maga Friedman neje csak egy szóval tudott jellemezni: „Hányadék!”.
Így hát fogták magukat és elutaztak a Floridai St. Cloudba, és nekiláttak a film munkálatainak. Megjelenésükkel nem kis izgalmat keltettek az apró városka közösségében, ugyanis mindenki részesévé akart válni a készülő produkciónak. Az alkotópáros pedig ki is használta a lakosság hozzáállását, és megannyi helyi illetőségű emberkét felhasználtak a film „tömegjeleneteihez”. A film középpontjában egy kisvároska áll, amely a Polgárháború alatt elpusztult, és melynek lakói 100 évvel később halottaikból visszatérvén szisztematikusan terrorizálják a jenki turistákat. Az egyik címszerepre ezúttal is Bill Kerwin-t választották, a Blood Feastben is szereplő Connie Masonnel megerősítve. Az ügyeletes playmate szerepét betöltő Mason színészi kvalitásai akkoriban már meglehetősen fejlődőképesnek bizonyultak. Legalábbis a Blood Feasthez képest, amikor még a szöveget sem volt képes megtanulni, és kis kártyákról olvasta fel.
A szűkösebb keret és az alacsonyabb vetítésszám arra késztette a párost, hogy kissé visszafogja magát és amennyire csak lehet, minimalizálja a költségvetést. Ez természetesen erősen nyomott hagyott a film erőszakszintjén is, amely már szinte szofisztikáltabb és visszafogottabb lett elődeinél. A filmet Florida állambeli Saratosa városában forgatták. A címszerep ezúttal nem a jól bevált Bill Kerwinnek jutott, hanem egy bizonyos Don Joseph nevezetű emberkének, akivel később komolyan meg is gyűlt a bajuk mindhármuknak. A színész ugyanis túlságosan bele kívánta magát vonni a filmek utómunkálataiba, és azok forgalmazási kérdéseibe, amit Lewis és Friedman az úriember stílusa miatt meglehetősen nehezményezett. A dolog aztán odáig fajult, hogy Joseph-et le is ültették egy időre, miután a Moonshine Mountains forgatása alatt szétverte Lewis szállodai szobáját. A film főszereplője egy Adam Sorg nevezetű, fogalmazzunk úgy, mérsékelten tehetséges festő, aki művészi karrierje kibontakoztatását egy Tidewater nevezetű kisvárosban folytatja. Miután a művészt egy helyi kritikus porig alázza, Adam teljesen új festészeti módszerben látja meg karrierjének jövőjét. Ugyanis úgy véli, igazi művészi festményt egyedül emberi vérrel lehet festeni. Az alapanyag megkaparintása érdekében Adam folyamatosan beszerző körútját járja, és mészárolja az útjába kerülő embereket. 
Severed #7
Ha már szóba került Scott Snyder: sokat (és nem alaptalanul) dicsért sorozatának, amivel két éve, szinte a semmiből tört be a nagyok közé, egyre inkább az a legnagyobb érdeme, ahogy a manapság túlprezentálttá vált vámpírhorrort (hogy hogyan és miért vált túlprezentálttá… inkább bele se megyek) beleszövi az utóbbi évszázad amerikai történelmébe, annak is ikonikus popkulturális elemeibe. Úgymint: vonatrablás a vadnyugaton, színésznőcskék feltörekvő kísérletei a némafilmkorszak Hollywoodjában, titkos második világháborús küldetés a frontvonalakon túl, és most, az ’50-es évek bőrdzsekis-napszemüveges lázadó ifjúságának halálos, éjszaki autóversenyei Haragban a világgal-módra. A főhős ezúttal egy vagány srác (új karakter), egy James Dean-utánzat, aki lelkesen vadássza az amerikai kisváros szőke lánykáit – főleg akkor, ha azok nevelőszülei vámpírok, akiknek a mellkasában megmárthat egy karót. De most persze Skinner Sweettel hozza össze a sors, és ő az átlagnál jóval keményebb dió. A képregény szokás szerint brutális és intenzív, Rafael Albuquerque képei szokás szerint dinamikusak, horrorisztikusak, és az egészről, úgy ahogy van, üvölt a nagy, amerikai életérzés. Snyder baromi jól mond vérbe mártott meséket arról az országról – nem véletlenül az a címe a sorozatnak, ami. 
Szóval, Bendis végül elfáradt. Nem mondom, én egészen a Káosz (Avengers Disassembled) óta, vagyis nagyon hosszú ideig élveztem szinte mindent, amit a Bosszú Angyalai címen csinált (na jó, a Mighty Avengers a Secret Invasion tie-ineket leszámítva elég harmatos volt), de most már jó egy éve tartósan az elfogadható szint alatt van mind az Avengers, mind a New Avengers. Konkrétan Matt Fraction tavalyi event-köpedelme, a Fear Itself óta vannak komoly bajok a sorozatokkal. A sztori jelenleg (mindkettőben) a szabadlábon csámpázó, és egy újabb saját Bosszú Angyalai csapatot összetrombitáló Norman Osborn ármánykodásai körül forog. Unom. Osbornnal elég sok kört lefutottak már, volt Thunderbolts vezér, volt ő az új Nick Fury, lényegében uralta a Marvel szuperhőstársadalmát jó egy évig, aztán elkenték a száját, és börtönbe zsuppolták. Eleve hagyni kellett volna, hogy ott rohadjon pár évig, mielőtt újra előveszik, de ha jó lenne a sztori, ez a kapkodás még nem zavarna. Az inkább zavar, hogy Bendis ugyanazokat az ötleteket veszi elő, amiket korábban: Osborn megint ügyes PR-húzásokkal akar „hatalomra” jutni, megint az igazi Bosszú Angyalai tagokat akarja ellehetetleníteni, megint maga elé vesz egy rakás bűnözőt, hogy „hősöket” faragjon belőlük a világ szemében etc. etc. És a kormány megint neki ad igazat. Annak ellenére, hogy még nincs öt perce, hogy hűvösre vágták a seggét, annak ellenére, hogy kamerák előtt, egyenes adásban lepleződött le, mint közveszélyes elmeháborodott. Pongyolán megírt, mesterkélt, mindenféle hitelességet nélkülöző konfliktusokra felfűzött, baromi fáradt dramaturgiájú unalmas fontoskodás az egész, ráadásul mind Deodato (New Avengers), mind Guedes (Avengers) rajzai rondák és félelmetesen dinamikátlanok. Bendis idén távozik az Avengerstől (ezek után azt mondom: ideje), és saját szavai szerint valami nagy bummal lép le, amit elvileg jelenleg vezet fel – na, ez a mostani sztorikon egyelőre nem látszik. 
A B.P.R.D.-t hosszú évekig Guy Davis rajzolta, és hogy is fogalmazzak csak finoman, kurvanehéz dolga van annak, aki az ő nyomdokaiba akar lépni. Az előző sztoriban (Moscow) Tyler Cooke-nak ez csak félig-meddig sikerült, most viszont itt van James Harren, aki a legutóbbi Abe Sapien minivel (The Devil Does Not Jest) már bizonyította rátermettségét. Remélem, őt tartósan a címnél fogják mert a rajzai egyszerűen szenzációsak. Megvan bennük ugyanaz a nyersesség és dinamizmus, ami elődei munkájában (ez már a fantasztikusan sikerült, nyitó rémálom jelenetben is nyilvánvaló), de olykor még náluk is hatásosabban festi az érzelmeket a szereplői arcára. És persze ott van Dave Stewart, aki végig visszafogott, hideg színekkel dolgozik, hogy az utolsó oldalakra egy kényelmetlenül vérvörös, embereket széttépő szörnyeteggel pumpálja fel az olvasó adrenalinszintjét. A sztori ezúttal Johann Krausra összpontosít, aki a Moscow-ban új tárolóruhát kapott, és most korábbi mesterséges testének elpusztítója, Daimio kapitány után indul. Egy (majdnem) másik szálon egy B.P.R.D. különítmény fut össze a fent említett rémmel, vidám bélzuhatagot eredményezve. Mignola és Arcudi írói kvalitása itt főleg abban mutatkozik meg, hogy érdekeltté tesz minket egy csapatnyi ágyútöltelék vezetőjének sorsában. Giarocco ügynöknőnek alig pár oldal jut, mielőtt egy szál gránáttal, félholtan kell szembeszállnia a szörnnyel, mi mégis szorítjuk a karfát miatta. Persze a szerzők ehhez előhúzták a kalapból a „kismama-kártyát”, de még egy ilyen klisés eszközt is olyan szépen, finoman használnak, hogy öröm nézni. Mit mondhatnék még? A szokásosan magas Hellboy/B.P.R.D. színvonal. 
Megint véget ért egy nagyszerű sorozat (és ha arra gondolok, hogy Aaron másik remekműve, a Scalped is hamarosan befejeződik, sírni tudnék) – és nem is akárhogy. Frank Castle, a Megtorló, halott. És ez itt, kérem, a MAX univerzum, itt nincsenek feltámadások, szerkesztők seggéből előhúzott klónok, ikertestvérek, skrull imposztorok és hasonló agyrémek, nem: szóval, amikor azt mondom, hogy Frank Castle halott, akkor az tényleg azt jelenti, hogy halott. Kinyírta a Vezért, Elektrát, Célpontot, a fél New York-i alvilágot, aztán véresen, szitává lyuggatva összeesett rég elhunyt családja egykori házának portáján. A sorozat utolsó számában Nick Fury takarít utána. Mindez olyasvalami, amit már Garth Ennisnek meg kellett volna lépnie zseniális szériájának végén – de nem tette (eddig úgy voltam vele: sajnos; mostantól úgy vagyok vele: szerencsére). Várni kellett pár évet, hogy Ennis után méltó utódot kapjon a karakter, és ha Aaron nem az, hát akkor maga az Úristen sem lenne. Az ő kezei alatt a Punisher ugyanolyan kegyetlen, véres, kompromisszummentes, groteszk, ugyanolyan gyilkos, fekete humorú volt, mint Ennisnél, és abszurd, rajzfilmszerű erőszakból épp olyan meggyőzően tudott elegáns tragédiába fordulni – viszont Aaron még nála is jobban integrálta a cselekménybe Frank múltját, személyes démonait és örök gyötrődését, amiből sosem tudott, de soha nem is akart továbblépni. A 22. rész már „csak” egy minden rezdülésében stílusos, a Punisherhez méltón száraz, szenvtelen epilógus, gyászirat – na, jó, az utolsó oldalakon kicsit meghatódik Aaron, de elnézzük neki. Steve Dillon pedig… talán mondtam már, ha nem akkor hülye voltam: arra született, hogy Megtorlót rajzoljon. 
És ha már a PunisherMAXot elsirattuk, kezdjünk bele Aaron másik zseniális szériájának hattyúdalába is. Ugyan ennek a sorozatnak már kijött az 56. száma (ami az utolsó sztori első része), de az 55.-ről érdemes külön megemlékezni. Ez a Knockle Up című történet befejezése, és a végére olyan helyzet áll benne elő, amiből nyilvánvaló, hogy más már nem is lehet hátra, csak a nagy finálé. Aaron nem szarakodik, rögtön az első oldalon a lovak közé csap, Shunka és Bad Horse régóta halogatott összecsapása stílszerűen kezdőik: előbbi szabályosan kihívja utóbbit, az utcán üvöltözve, mint egy westernben. Pisztollyal, késsel, ököllel esnek egymásnak, és a kegyetlen harcot, amiről már a kezdete előtt nyilvánvaló, hogy egy hulla és egy félholt marad majd utána, maga Red Crow szakítja félbe. A munka java itt már R.M. Gueráé, aki a várakozásoknak megfelelően véres, brutális és intenzív élethalálharcot prezentál, a szokásos durva vonásokkal, és pokoli vöröses-feketés színvilággal (by Giulia Brusco). Mire eljön a cliffhanger ideje, már nagyjából számítunk rá, de a gyönyörű kivitelezésnek köszönhetően (istenem, az a kétoldalas spread, és Bad Horse rég várt nagy pillanata, azzal a néhány szóval, aminek kiejtése a korábbi szájsérülése miatt már szinte eposzi) így is lélegzetelállító. Jöhet a finis, az utolsó Scalped sztori. Egyik szemem sír (mindjárt vége), a másik nevet (nemsokára a polcomon lesz az EGÉSZ). 
Neeson a megtestesült férfias őserő, már évek óta nem adtak neki ennyire jó, ennyire testhezálló szerepet, de szerencsére a többiek sem csak farkaseledelnek vannak. Az arrogáns, hetvenkedő, nihilista Diaz (Frank Grillo) karakterének alakulása az első komoly jel arra, hogy ez a film több, mint aminek első pillantásra látszik. Az állatok elől való menekülések és az ellenük való küzdelmek közt érő egzisztencialista dráma ott ér csúcspontjára, ahol a bevezetőben a társadalom kívülállóinak, menekültjeinek bélyegzett csapat egyik tagja egyszerűen feladja, mert hirtelen, a vadon szépségével körülvéve, mindent tisztán lát. Éhesen, véresen, megtörve, kimerülve, űzve, rettegve menekül… de hová? Vissza a fúrótornyos munkához, a rendszeres éjszakai lerészegedéshez és kocsmai bunyókhoz? Nem mindenkinek van miért élnie – harcolnia még kevésbé – és nem mindenkire vár ennél jobb halál. 
A főszerkesztő úr 
Kicsit a Baljós árnyak jutott eszembe, amiben valami homályos politikai figurák megadóztattak holmi „ki nem szarja le” kereskedelmi útvonalakat (agyfasz riadó!). Ez a zsáner nem viseli jól az okoskodó bullshitet. Persze 
Vagyis pont mindaz hiányzik belőle, ami ezeket a csörtéket átélhetővé, izgalmassá tenné: a világ ábrázolása, a karizmatikus főszereplő (Taylor Kitschnél még Jake Gyllenhaal is jobb volt, mint perzsa herceg), a szív, az energia, és nem utolsósorban, Burroughs szellemisége, hatalmas mesélő ereje, ami csak néha-néha tud megvillanni a felszín alatt, mielőtt maga alá temeti a következő menetrendszerinti összecsapásba csomagolt plot device. Hiába vannak csatázó léghajók, egymásnak rohanó seregek és párbajok, ha nem érzed a KALANDot. 
A csavar az egyébként egyszerű, százszor látott sztoriban az, hogy nem egy „szuperhős”, hanem egy „szupergonosz” születését követi. A középpontban Andrew áll, és ő a triónak az a tagja, aki bekattan, és unalomból, frusztrációból pókokat tép darabokra – kezdetben. A forgatókönyv hozza a szokásos háttérinfókat az iszákos apáról, a beteg anyáról, a teenage angstről, a bullykról, és működik is, mert Dane DeHaan (szintén ismeretlen társaival együtt) meglepően erőset alakít, mert a három srác karaktere és barátságuk ábrázolása a felesleges szerelmi mellékszál ellenére is hatásos, és mert a film szépen, intelligensen építkezik, félelmetesen jó atmoszférával, egy brutálisan intenzív végső összecsapásig. 
Érdekes, ahogy a könyvben keveredik a tudományos alaposság és a totális tudománytalanság. Burroughs a korabeli ismereteknek nagyjából megfelelően ábrázolta a Marsot, vagyis Percival Lowell csillagász 1895-ös könyvéből kiindulva egy csatornákkal átszőtt, ritka levegőjű, száraz, haldokló, alacsony gravitációjú vörös pusztaságnak, ami elvileg képes az emberi élet fenntartására (ezek az elképzelések még évtizedekig nem dőltek meg). Ugyanakkor Burroughs vörös marslakói (akik bőrszínüktől eltekintve minden szempontból kiköpött emberek) tojással szaporodnak, ami ökörségen épp túllépnénk, amikor címbeli képviselőjüknek a főhős ennek dacára gyereket nemz. És ez csak egy példa, ami azonban tökéletesen illusztrálja a szerző hozzáállását: a tojással szaporodásnak nincs semmi elengedhetetlen dramaturgiai szükségessége, csak plusz egy egzotikus adalék az idegen világhoz, csak egy cool ötlet a sok közül, amikkel kapcsolatban a realizmus és a tudományos háttér jottányit sem számít. 
A történet is ismerősen indul: a gazdag, sikeres színészt a véletlen sodorja össze egy csinos rajongójával, ki szintén a mozgóképek világába vágyakozik, s bája, tánctudása hamarosan szerepet is szerez neki. Mr Valentin úriember, de feleségével rossz a viszonya, Peppy Miller viszont elbűvölő, fiatal, csinos és még rajong is érte. A várható következmények pedig legalább annyi gondot zúdítanak a filmsztár nyakába, mint a "rettegett" új médium, a hangosfilm megérkezése. ("A közönség friss húst kíván, márpedig a közönség sohasem téved, George", mondja John Goodman hollywoodi nagykutya karaktere vállvonogatva, szájában kötelező szivarral, szeláví!-fejjel.) Az árral szemben úszókkal pedig tudjuk, mi történik...
A Forum Hungary, az Index és a Geekz közös nyereményjátékán most páros jegyeket nyerhettek Angelina Jolie első rendezésének budapesti vetítéseire, amelyek minden héten hétfőtől-csütörtökig, március 1-29. között a következő mozikban válthatóak be: Cinema City Allee, Aréna, Mammut és Mom.
Frank és Cora őrülten egymásba gabalyodnak, de a nő nem hajlandó egyetlen garas nélkül célba venni a horizontot, maga mögött hagyni az anyagi biztonságot, és annak lehetőségét, hogy kezdjen valami értelmeset az életével – a bizonytalan vándorlét nem neki való. B terv: pusztuljon a férj! Az első gyilkossági kísérlet kudarcot vall, a törvény felfigyel rájuk, és úgy tűnik, a pár veszi a lapot (a tett pillanatában hirtelen sötétség borul a házra egy rövidzárlat miatt – nem jó ómen), elállnak a szándékuktól. De később újra válaszút elé kényszerülnek, és a második kísérletük sikerrel jár. Ezután már csak a sorssal kellene kibabrálniuk, hogy megússzák ép bőrrel. 
Egyvalami mindegyik filmben közös: a bűn elől nincs bennük menekvés. Számba véve a többi motívumot és a cselekményt, Tay Garnett szóban forgó, 1946-os feldolgozása a leginkább hű az egyébként igen kurta könyv szelleméhez. A Nő hatalma mindenek felett áll: bár Cora – ellentétben Cain későbbi könyvének, a Double Indemnitynek, és a belőle készült klasszikus Billy Wilder adaptációnak a hősnőjével – nem szándékosan, nem rosszindulatúan manipulálja Franket, iránta érzett szerelme őszinte, a férfi mégis tehetetlenül vonaglik a femme fatale hálójában. Kapcsolatuk viharos, szenvedéllyel, kételyekkel és bizalmatlansággal teli, és bár mindketten próbálnak kikerülni a másik bűvköréből, hiába. Nem csak a szerelem köti ugyanis össze őket, hanem a végzet is. 
És amikor azt hinnénk, hogy a szerelmesek megmenekültek, és tetteik minden mocskosságuk ellenére boldogsághoz vezetnek, a sors utánuk nyúl. Mintegy mellékesen. Mint amikor egy kellemetlen emberrel való vita után lépnél ki az ajtón, győztesen, de az illetőnek hirtelen eszébe jut utolsó, pusztító érve, és rád szól, hogy „hoppá, várj csak!”. És még vissza sem fordulsz, de már tudod. Franknek egy kicsit később esik csak le – a korszaknak és a zsánernek megfelelően, hiszen kell egy zárszó, ami nyíltan kimondja, hogy bűnözni nem csak, hogy nem szép dolog, de ráadásul ráfizetés is. A befejezés így kissé didaktikus, szerencsére azonban mélyen emberi és noirhoz illően cinikus is egyben – a cím metaforájának magyarázata erősen katartikus, annál jobban csak John Garfield arckifejezése hagy nyomot a nézőben. Az a megkönnyebbülés, az a majdnem-boldogság, amivel megérti, hogy ami történik vele, az jogos és igazságos. 
Robert Van Gulik: Az elhagyatott templom titka. Sorozatkönyvek, 2011.
A ’40-es évek Amerikájában aranyéletük volt a krimirajongóknak. A polcokon Hammett, Chandler, Cain, Woolrich, Hughes és társai hardboiled könyvei sorakoztak, a mozivásznakon férfiak öltek hosszú árnyékok közt gyönyörű nők kegyeiért, akik aztán a vesztüket okozták, a képregények lapjai pedig olyan explicit brutalitással vitték el az alvilági közeget az arra fogékony olvasóknak, amire egyik másik médium sem volt képes. A comicok világában az 1942-ben elstartolt Crime Does Not Pay bombasikerű pionír volt, aminek utólagos hírnevéhez az is hozzájárult, hogy egyik alapítója pár évvel a magazin elkerülhetetlen bedőlése után egy vasalóval agyonverte a szeretőjét. Az évtizedeken át hozzáférhetetlen sorozat első, tökéletes korlenyomatként értékelhető gyűjteményes kötetét a Dark Horse stílszerűen egy ezt a gyilkosságot ábrázoló borítóval dobta piacra. Krimi képregények egy véres kezű írótól: Halál! Gyilkosság! Szex! Vér! Sokk! Úristen! 
Természetesen a képregényeket akkoriban semmiféle cenzúra nem vizsgálta felül, az alkotók minden túlzás nélkül azt csináltak, amit akartak, így sokkal szabadabban ábrázolhatták az erőszakot, és érinthették a szexualitás témáját is (olvasóik korától függetlenül), mint filmbeli kollégáik, akiket a Hayes-kódex kötött gúzsba. Mindez az igaz történetek ígéretébe csomagolva ellenállhatatlannak bizonyult, és az alkotók valóban nem beszéltek a levegőbe. A Crime Does Not Pay legtöbb történetét egyenesen az újságok szalagcímeiből vették (olyan hírhedt „hősiek” is voltak, mint Machine Gun Kelly, Baby Face Nelson és Lucky Luciano), és ahol tudtak, törekedtek az abszolút hitelességre az események ábrázolásában. 
Mivel a Crime Does Not Pay visszafogottság nélkül ábrázolt valódi bűneseteket, ez pedig bőven elég volt a sikerhez, arra már kevesebb gondot fordítottak az írók-rajzolók, hogy a történeteiknek íve, struktúrája legyen, feszültségteremtésről és karakterrajzról nem is beszélve. A pároldalas sztorik színvonala mind írói, mind rajzolói szempontból meglehetősen ingadozó, de általában véve olyan benyomást tesznek, mintha az alkotók csak egy-egy újságcikket kívántak volna velük illusztrálni, és ezt teljesen ad hoc módon, a cikk első elolvasásával párhuzamosan, rohamtempóban tették. A cselekmény így egyrészt rendkívüli gyorsasággal halad, sok – akár több egymást követő – panel közt órák, napok, hetek és kilométerek fogynak el, másrészt viszont csigalassúsággal, mert egyetlen ilyen panelbe is irtózatos mennyiségű dialógust és narrációt zsúfolnak bele, amik jellemzően azt öntik feleslegesen szavakba, amit a képen amúgy is látunk. A kohézió, az átgondolt dramaturgia rettenetesen hiányzik ezekből a képregényekből, még ahhoz képest is, hogy akkoriban az egész művészeti ág gyerekcipőben járt. 
Nem csoda, hogy a sorozatot vitték, mint a cukrot, hogy képregényesek egész nemzedékét ihlette meg (többek közt Harvey Kurtzmant, Stan Lee-t és a kötet bevezetőjét írt Brian Azzarellót), és hogy rövid időn belül hasonló bűnügyi comicok egész hullámát indította el. Egyes becslések szerint 1948-ra minden hetedik képregény krimi volt a boltok polcain. De mire az ’50-es években az EC Comics is beszállt az üzletbe notórius sci-fi, horror és krimi címeivel (Tales from the Crypt, The Vault of Horror, The Haunt of Fear, Crime SuspenStories, Shock SuspenStories, Weird Science, Weird Fantasy stb), az ipar már komoly tűz alá került a felháborodott társadalmi, szülői csoportok, és főleg, Dr. Fredric Wertham cikkei felől. Wertham hírhedt 1954-es könyve (Seduction of the Innocent), és egy akkoriban indított kongresszusi vizsgálat végül szigorú öncenzúrára kényszerítette a kiadókat (az alternatíva rosszabb lett volna), és ez a végét jelentette az olyan erőszakra épülő, szenzációhajhász sorozatoknak, mint a Crime Does Not Pay. 
A Snowtown nem a sorozatgyilkos lelkét és hátterét boncolja, hanem a környezetének a jelenlétére és tevékenységére adott reakcióját. És ez a környezet tökéletes táptalaj a világ John Buntingjai számára. A rendőrség itt már rég feladta a harcot, a lakók többnyire dróton rángatható, a problémáikról csak szájalni tudó, cselekvésképtelen, lecsúszott vesztesek, a gyerekek apák hiányában, nevelésre képtelen anyákkal, kiszolgáltatottan, kihasználva nőnek fel. Mi történik, amikor egy ilyen gyerek szembetalálja magát egy szimpatikus, tettrekész apafigurával, egy potenciális példaképpel és megváltóval, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy egy kegyetlen gyilkos? Van annyira erős a morális iránytűje, hogy ellenálljon neki, és szembeforduljon vele? 
Sokszor éri az a vád a távol-keleti filmeket, hogy a hőseikkel nem tud a nyugati néző azonosulni, hogy a történeteik teljesen más logikát követnek, mint amit errefelé megszoktak, arról nem is beszélve, hogy lehetetlen egymástól megkülönböztetni a bennük szereplő rengeteg kínait. Ebből a gondolatmenetből kiindulva az alábbi cikkben megkíséreljük egy kicsit közelebb hozni a nézőhöz a modern hongkongi közönségfilmek világát, egyúttal bemutatni, mennyire elnyugatiasodtak mára. Mindehhez nem is lehetne megfelelőbb alanyt választani, mint Raymond Wong legújabb agymenését, a Magic to Win-t.
H
Zseniális sztori, nem igaz? Kicsit kaotikus ugyan, de mindez nem véletlen, hiszen Wong bácsi megtalálta az egyetlen olyan személyt, aki képes egy ilyen mélyenszántó történethez lenyűgöző, tökéletes és fordulatokban gazdag scriptet készíteni. Az úriembert Edmond Wong-nak hívják és teljesen véletlenül Wong bácsi fiacskája. Ez mindent megmagyaráz, nála rátermettebb fickót keresve sem lehetett volna találni, hiszen biztos, hogy betéve tudja az öt Happy Ghost filmet, így könnyen meg is tudta idézni őket, ráadásul Wong bácsi megmutatta neki azt is, hogy a rendezőnek felkért Wilson Yip milyen mozikat szokott készíteni. Persze nem a Dragon Tiger Gate-t és a Yip Man-t mutatta, mert abban már dolgoztak együtt, hanem a rettenetes 
Következzék tehát a lényeg és a profitot termelő legfőbb eleme a produkciónak, mégpedig a nevek halmaza. Az öt őselemet használó mágust öt bálvány alakítja, van közöttük jó és rossz is, ahogy kell, ráadásul természetesen mindannyian más korosztály, hogy minél több sikítozó nő ülje végig a másfél órát. A fa mágusa Louis Koo, a hongkongi 30-as és 40-es nők kedvence, aki remekül hozza a Drunken Master... izé, Drunken Magic karaktert. A fém mágusa a japán bűvész, Tonny Jan, a föld mágusa a 20-as éveikben járó nők által körülrajongott Wu Chun, a tűz mágusa a kínai nők bálványa, az egyre inkább elszujózolisodó Wu Jing, míg a víz mágusa a leginkább egy nyugdíjas Csubakkára emlékeztető fizimiskájú Wong bácsi, aki feltételezésem szerint elsősorban a vuki asszonyságok bálványa lehet. Rajtuk kívül a Happy Ghost franchise-hoz méltóan egy diáklány, Karena Ng kapott nagyobb szerepet, róla elég annyi, hogy cuki, de majd az lesz vele kapcsolatban érdekes, hogy befut-e olyan karriert, mint a korábbi Wong lányok (Loletta Lee, Fennie Yuen, Pauline Yeung). Valaki súghatna neki azért, hogy Loletta példáját kellene követni.
Vérbeli modern hongkongi mozihoz méltóan a Magic to Win is a bevált formulákat követi. A koherens és konzisztens sztori helyett elsősorban a bántóan közepes gegekre koncentrál, egy-egy néhány perces nagyon menő jelenetért feláldozza a hitelességet és természetesen mások tollával ékeskedik, amit úgy tompít, hogy érzékelteti a nézővel, hogy ő csak megidézi a nagy mozisikereket. Van itt konkrét utalás Harry Potterre, Darth Vader és Luke azóta is a fejét vakarja, hogy vajon melyik kalapból kerültek elő ezek a kínai jedi lovagok, a múltbeli plázás jelenetnél már szinte várjuk, hogy egyszer csak Jackie Chan leugrik a rúdba kapaszkodva a felső szintről, továbbá egy totál nem a sztoriba illő röpke fél óra erejéig sok sok kacagás kíséretében az eredeti Happy Ghost is megidéződik. A sulis röplabdameccseknél nehezen eldönthető, hogy a japán Attack No. 1, vagy a 
Olórin és San... akarjuk mondani Rusznyák Csaba és Nagy Krisztián ajánlásával.
Animal Man
Baltimore: The Curse Bells
Habibi
Uncanny X-Force
Frankeinstein Agent of S.H.A.D.E.
Locke and Key 
Witch Doctor
Wonder Woman
Ultimate Comics: Spider-Man
Steven Spielberg, akit annak idején korunk nagy mesélőjeként emlegettek (annak idején – ehhez a titulushoz már rég nem méltó), sosem ment a szomszédba egy kis szentimentalizmusért. Mindig késztetetést érzett rá, hogy a lehető leghatározottabban, legközvetlenebbül közölje a nézővel, hogy éppen mit kell éreznie, képi és zenei eszközei egyszerűek és egyértelműek voltak – és igen, általában hatásosak is. Többek közt pont ennek köszönhette sikerét, annak ellenére, hogy életműve tele van olyan alkotásokkal, amikben a szentimentalizmus túlcsordult, és kevés híján megfojtotta a filmet. De olyan messzire ritkán ment, mint az első világháború forgatagában hánykolódó ló történetével. Ennyire gátlástalanul, erőszakosan, kétségbeesetten és szégyentelenül talán még sosem manipulálta a nézőt. A Hadak útján Spielberg legprimitívebb filmje. 
És eleinte még a hangnemben sem biztos. A könnyfakasztó, vidéki idill után bekúszik a dráma (Albert családja elveszítheti a farmját), amit Spielberg, mintha félne, hogy ez már sok a nézőnek, gyorsan felold egy félelmetesen infantilis, oda nem illő komikummal, ahogy az apától pénzt követelő, kárörvendő tulajdonos és kísérete a fenyegetőzésüket követően rémülten rohannak a kapuig, mert egy kacsa (!) rájuk hápog, és üldözőbe veszi őket (!!). A film középtájon azért lábra áll, ahogy Joey belekeveredik a háborúba, és egyik tulajdonostól a másikig hánykolódik. Itt a Hadak útján már majdnem izgalmas, majdnem érdekes kalanddá válik, bár a realisztikus alapokon nyugvó drámába sosem sikerül belesimítani a fel-felbukkanó meseelemeket, amik aztán az egészet inkonzisztenssé teszik. 
Amit Reznor és Ross kreált David Fincher filmjéhez, az nem zene, hanem egy hangeffektsáv, aminek felhasználása az egyes jelenetek alatt majdnem esetleges. De erről később, kezdetnek nem árt, ha kicsit körüljárjuk ezt a jelenséget – mert ez már az. Jelenség, ami A tetovált lányon is túlmutat. A probléma, hogy mindaz a hype, ami a bombasikerű könyvből készült filmmel együtt az egész soundtracket övezi, nem csak túlzó, de ráadásul káros is. A Nine Inch Nails tagokat úgy ünneplik, mintha legalábbis forradalmasították volna a filmzeneipart, és erre maguk is rájátszanak, amikor olyan kijelentéseket tesznek, mint hogy a hollywoodi szimfonikus zenék túl sematikusak. Nem mintha nem lenne igazuk (emiatt az „instant zenés” beütés miatt már ebben a rovatban is keseregtem korábban, és a cikk második felében is visszatérünk rá), de az arrogancia, amivel e trend alól a saját munkájukat exkuzálják, arcpirító. Megmondom, miért: Reznor és Ross nem talált fel semmit, nem forradalmasított semmit, ambientes, hangeffektszerű score-okat évtizedek óta írnak filmekhez (főleg, de nem kizárólag alacsony költségvetésűekhez), és az övék egészen pontosan semennyire nem emelkedik ki ezeknek a nagy átlagából, sem tematikailag, sem minőségileg. Pusztán arról van szó, hogy két körülrajongott rocksztár „merészen” kilépett a komfortzónáján kívülre, és példátlanul brutális marketingkampánnyal támogatva lerohanta a filmzenei piacot, ahol agyba-főbe dicsérik, amiért művük más, mint a többi – pedig valójában nem az. 
Ironikus, hogy Humphrey Bogart leginkább úgy él a köztudatban, mint egy cinikus, acélos, elnyűhetetlen „tough guy”, és kritikusai éppen azt vetik a szemére, hogy más szerepet nem is tudott meggyőzően hozni – miközben pedig legkiemelkedőbb alakításai pont akkor születtek, amikor kirángatták őt ennek a típusfigurának a keretei közül. Gondoljunk csak a Magas Sierrára vagy A Sierra Madre kincsére – és a Magányos helyen (In a Lonely Place) című 1950-es film noirra. Az alapvetően jólelkű és kedves, de iszákos és félelmetesen hirtelen haragú, lecsúszott forgatókönyvíró bőrében Bogart olyan esendő, érzékeny, sebezhető és kiszámíthatatlan volt, mint soha máskor.
A legsötétebb óra
Egyvalami elvitathatatlan a Mission Impossible franchise-tól. Összes hollywoodi társával ellentétben minden egyes része egészen más stílusú, mint a többi, és ez már önmagában dicséretes. Más kérdés, hogy ettől még a filmek olyanok, amilyenek, és De Palma első felvonásának nívóját sem John Woo, sem J.J. Abrahms, sem pedig az animációs filmek királya, Brad Bird nem tudta még megközelíteni sem. Bird javára legyen írva: nem rajta múlt. Rendezése lendületes és ötletes, kihozta a reménytelenül érdektelen forgatókönyvből, amit lehetett. Hogy a sztori együgyű, az egy dolog, a baj az, hogy a tétet az ügyesen megkomponált akciós-kémes jelenetek (rosszfiúk átverése párhuzamosan bonyolított általálkával, üldözés homokviharban) ellenére sem érezni soha, egyetlen pillanatig sem. Thriller feszültség nélkül. Szerencsére Cruise magához képest érett, ripacskodástól mentes alakítást hoz, Renner és Pegg is jól elvannak a mellékszerepekben, a korábbi etapoknál sokkal könnyedebb hangvétel pedig mindezzel együtt egész szépen elviszi a hátán a bukdácsoló produkciót. 
Guy Ritchie 2009-es Sherlock Holmes adaptációja, ha nem is rossz, de teljességgel érdektelen volt, viszont sikeres is, úgyhogy menetrendszerűen érkezett idén év elején az Árnyjáték, amiben a címszereplő már nemezisével, Moriarty professzorral mérkőzhetett meg. Az egyetlen, ami az első részben igazán jól működött (Holmes-Watson dinamika), itt csak mérsékelten frappáns, sőt, néha egészen kínos jelenetsorokká devalválódik, viszont cserébe a film akciói és poénjai sokkal hatásosabbak, mint az előd esetében. A lendület viszi a pofonegyszerű sztorit, mindig történik valami, üresjárat nincs, bár Ritchie fárasztó rendezői megoldásai többször is altatnák a nézőt, szegény Jared Harrisnek pedig nincs alkalma, hogy igazán kibontakozzon, mint Moriarty. Ja, és a címből nyugodtan elhagyhatjuk az első két szót. Ez már csak nevében Holmes, valójában egy viktoriánus James Bond, ami detektívmunkát nyomokban sem nagyon tartalmaz. Aki ezt képes lenyelni, annak az Árnyjáték egyszer működhet, mint szórakoztató kis hülyeség. 
Műfaj: krimi. Rendező: Michael Mann lánya. Kinek ne lennének prekoncepciói? De sajnos mindegy, hogy állunk hozzá, pozitívan, negatívan vagy semlegesen, a Texas gyilkos földjén mindenhonnan nézve egy jókora kudarc, egy teljesítetlen ígéret. A sorozatgyilkost kergető texasi és New York-i kopó története sötét és borongós ugyan, de az atmoszférát megölik a lapos rendezői megoldások, az érdektelenségbe fulladó nyomozás és az érzelmi tölteléket szolgáltatni hívatott, döcögős mellékszálak. Jeffrey Dean Morgan és Sam Worthington hellyel-közzel hitelesek, annak ellenére is, hogy karaktereik reménytelenül egydimenziósak maradnak; színészileg a pálmát Jessica Chastain viszi, aki valahogy képes kihozni a szerepéből sokkal többet, mint ami benne van, de csodát ő sem tud tenni. A filmnek ráadásul nincs semmi tempója, ami markáns vonása lehetne, az pedig eltűnik a nagy rendezői igyekezetben, amihez nem társul említésre méltó tehetség. Pedig volt benne potenciál – jobban jártunk volna, ha a projekt marad Danny Boyle-nál az eredeti terveknek megfelelően. 
Ezen a héten az Elnyűhetetlen Trió (hát ha ez nem egy magyar szuperhőscsapatnak való név, akkor nem tudom mi) a címben olvasható filmeket cincálja szét, és még a szokásosnál is kevésbé értenek egyet. Közben gumicukrot esznek. 
A jubileumi, 25. Mexican Stand-off ezúttal egyrészt rövidebb, másrészt különlegesebb fiatalabb testvérkéinél, történt pedig ugyanis 
Aquaman 4
Avengers Annual 2012
Batman 5
Wolverine and the X-Men 4