A képregénytörténelem egyik kétségtelenül leghíresebb vadnyugati hőse Lucky Luke (avagy korábbi magyar inkarnációiban Talpraesett Tom és Villám Vili), aki egyesíti magában a legendás vadnyugati hősök minden klasszikus, azóta az emberiség közös tudatalattijába mélyen beégett jellegzetességét: a képregénybuborékok Gary Coopere keményöklű, gyorsabb, mint az árnyéka, nemtörődöm hanyagsággal gyújt rá egyik maga sodorta cigarettára a másik után, miközben hullanak körülötte az ellenfelek (vagy azok fegyverei), és sosem állapodik meg, hanem dolga végeztével magányosan lovagol el a naplementébe, hogy máshol segíthessen a rászorulókon.
Mivel a Pesti Könyv jóvoltából (ami hasonlóan kicsi és elkötelezett kiadó, mint a Marvel hazai zászlóvivője, a Kingpin, lásd interjúnkat), az újvidéki Fórum, majd az Egmont kiadó kudarcba fúlt próbálkozásai után újra részesei lehetünk a Vadnyugat legfürgébb pisztolyforgatója kalandjainak, talán érdemes kicsit feleleveníteni az önfeláldozóan segítőkész cowboy kezdeti lépéseit. Alkotója, Morris (teljes nevén Maurice de Bévère) 20 évesen olyan alkotótársakkal dolgozik a CBA belga rajzfilmstúdiónak, mint Pierre Culliford, azaz Peyo, a Hupikék törpikék későbbi főtörpapája, és André Franquin, akinek Gaston Lagaffe fergeteges gegjeit és a fura kinézetű Marsupilamit köszönhetjük. Miután munkahelye lehúzza a rolót, Joseph Gillain, művésznevén Jijé, a Spirou magazin oszlopos tagja karolja fel, ideiglenesen otthont adva neki és egyúttal befogadva alkotói műhelyébe, melynek tagjaként (Will-el és Franquin-el kiegészülve) a Négyek bandája néven híresülnek el. Itt alkotja meg Lucky Luke alakját, aki elsőként az Arizona 1880 történetben jelenik meg az 1946-os Spirou Almanach-ban, majd 1947-ben a Dig Digger aranybányájában (La Mine d'or de Digg Digger) folytatódnak a kalandjai, még mindig a Spirou magazin oldalain. Ekkor úgy dönt, követi mentorát, Jijét, Amerikába és ott is ragad hat éven keresztül. Nagyobb szerencse nem is érhetné: részt vesz a mára már legendássá vált MAD magazin első számának elkészítésében Jack Davis és Harvey Kurtzman oldalán, és találkozik André Goscinny-val, későbbi szerzőtársával, aki abban a hamis reményben vágott neki a hosszú útnak, hogy a Walt Disney stúdió munkatársa lehessen.
Morris autentikus forrásból ismerheti meg a Vadnyugat neves szereplőit, miközben a Lucky Luke első kötete albumformában lát napvilágot 1949-ben Belgiumban, majd szépen sorban követik az újabbak, a méregdrága költségen tengerentúlra postázott képregényoldalak eredményeképpen. Hőse itt még egyszerű, rajzfilmszerűen lekerekített kontúrokkal rendelkezik, korántsem a későbbi gentleman önmaga, leginkább egy klasszikus amerikai westernfilmből előlépett vulgáris bugris, füstöl, akár egy gyárkémény és egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel az ellenfeleivel (Bob Daltont például gondolkodás nélkül főbelövi). A szülőhazájába való visszatérésekor Morris már saját maga is kissé megfáradtnak érzi hősének kalandjait, így a vérfrissítés reményében felkéri forgatókönyvírónak Goscinnyt, akivel ezt a döntésüket az 1955-ös Sínek a prérin (Des Rails sur la Prairie) című első közös kötetükkel pecsételik meg. A kirobbanó siker több, mint 20 év együttműködését és 38 album létrehozását alapozza meg, egészen Goscinny váratlan és tragikus haláláig. Az időközben a Dupuis konzervatív hozzáállása és folyamatos cenzúrája miatt kiadót váltott sorozatot immáron a Dargaud kezében lévő Pilote magazin oldalain követhetik az olvasók százezrei. A Lucky Luke aranykorát megteremtő író westerncsizmája túl nagynak bizonyul a fiatal szerzők hosszú sorának, akiknek Morris adja meg az újabb kötetek témáját, egészen a 2001-ben bekövetkezett haláláig.
A Pesti Könyv legnagyobb szerencsénkre Lucky Luke jobb köteteiből válogat, hiszen első kiadványuk, a Daltonváros (Dalton City), mely rendhagyó (és rendkívül effektív) módon egyszerre kapható az újságárusoknál és a könyvesboltokban, mérföldkő a sorozat történelmében, mivel ez az első Pilote magazinban világot látott történet, a Dupuis kiadóval való szakításuk szimbóluma. Az itt elszenvedett rendszeres cenzúra tökéletesen száműzte a vadnyugati szalonok védjegyeként szolgáló bártündéreket és kánkántáncosokat, a túlságosan véres jeleneteket és alkohol túlzott előtérbe tolását, így fordulhatott elő, hogy Morrisnak négyszer kellett újra rajzolnia a Painfull Gulch-i riválisok (Les Rivaux de Painfull Gulch) borítóját. Ennek egyenes következményeként avanzsál az új kiadó égisze alatt megjelent kötet főszereplőjévé a Mae West színésznőről mintázott Karabély Lulu és tánckara, akik segítenek újra élettel megtölteni a kísértetvárossá vált rablótanyát. Lulu erőteljes szexuális kisugárzásának csak Lucky Luke tud ellenállni, Joe és William Dalton azonnal elbukik vele szemben. Az album running gagje a világ legostobább, és mint most kiderül, legrövidlátóbb kutyájának lelkes próbálkozásai arra, hogy puszta kedvességből valaki nyakába vesse magát, ami természetesen látványos pofáraeséseket eredményez.
Billy, a Kölyök neve ismerősen csenghet a számos filmfeldolgozásnak köszönhetően, lévén az egyik leghíresebb törvényenkívüli volt a Vadnyugat történetében. Goscinny remekül karikírozza az örök gyerek, forró csokoládén és karamellcukron élő, akaratos pisztolypárbajhőst, aki először csak körözési plakátokon jelent meg két korábbi történet, a Törvényenkívüli (Hors la loi) és a Lucky Luke Joss Jamon ellen (LL contre Joss Jamon) oldalain. Most reflektorfénybe kerülve, főszereplőként terrorizálja a frappánsan elnevezett Fort Weakling lakót, míg meg nem érkezik a pacifista módszerekkel élő magányos hős, hogy alaposan elfenekelje a vásott bűnözőt. Az 1962-es, eredetileg sorban huszadik album még természetesen a Dupius cenzúráját nyögte, így a hatlövetűt cumiként használó Billyt csak egy későbbi újranyomásban rehabilitálták.
Érdekesség, hogy míg mindkét magyar kiadás borítóján fűszálat rágcsál a villámkezű igazságosztó, a belső oldalakon csak nem akar kiesni a szájából a dohány. Ez azért különös, mert a második kötete (Rodéo) óta láncdohányos Luke 1984-ben egy dohányzásellenes kampány hatására felhagy a nikotinlöketeket biztosító koporsószegek használatával. A külcsíny ettől eltekintve igen tetszetős, talán csak a szövegbuborékokban alkalmazott betűfontok festenek furán, ha mellé teszem az eredeti kézzel írt szövegét. A fordítás korrekt, de mégis mintha kissé sterilnek hatna, mentes minden nyelvi leleménytől, amit esetleg megszokhattunk Kopeczky Lászlóék esetében. Mindezen szőrszálhasogatás ellenére azonban csak ajánlani tudom a Lucky Luke újabb kiadását, tessék szépen feltenni a polcra az Astérixek és a Tintinek mellé, és folytatni a visszaszámlálást a Titeuf nevű újabb frankofón junkieadagunk érkezéséig.
Daltonváros (Dalton City), Billy, a Kölyök (Billy the Kid) Írta: André Goscinny Rajzolta: Morris Fordította: Banitz Ildikó Kiadó: Pesti Könyv, 2006 Oldalszám: 46 Ár: 1299 Ft
Csodálatos dolog az emberi képzelet, és a gyermeki különösen csodálatos: a leggyötrelmesebb rémképeket képes kiötleni, még ha csak egy furcsa alakú árnyékon vagy egy teljesen szokványos parketta-reccsenésen vetheti is meg a lábát – azután pedig képes ezt a rengeteg, felnőttként érthetetlen és nehezen felidézhető, kávéfolt alakú iszonyat-pacát lemosni az agyról, összehajtogatni és begyömöszölni a psziché egyik ritkán használt nadrágzsebébe. Miután a nép- és Grimm-mesék réges-rég legalizálták az ártatlan tizen-se-évesek lelki terrorizálását, a filmvilág előtt mindig is nyitva állt a kapu a mesei elemekkel tűzdelt horrorok és a nyomasztó gyerekfilmek előtt egyaránt. Aggódó szülők számára leszögezném: a Coraline az utóbbiak táborát erősíti, nyugodtan elvihetjük rá a kölyköket – de anyu és apu sem fog unatkozni.
Korunk animációs filmjeire jellemző, hogy kézenfekvő üzletpolitikai okoktól vezetve egyszerre célozzák a fiatalabb és a felnőtt korosztályt is, így osztályozhatók például az alapján, hogy milyen többlettartalommal tudják megfogni az utóbbiakat. Míg az „állatos komédiák” beérik popkulturális utalásokkal és sikamlósan is értelmezhető duplafenekű gegekkel, időről időre érkeznek egy pofonegyszerű, ám annál hatásosabb fogással dolgozó alkotások is, jelesen: tisztességgel meg vannak írva, nem nézve hülyének célközönségük egyik végletének képviselőit sem. Jelen esetben erről van szó – persze hozott anyagból könnyű dolgozni, főleg ha az adaptáció alapjául szolgáló könyvet egy bizonyos Neil Gaiman nevű úriember írta, aki olyan világhírű remekműveket jegyez, mint az Amerikai istenek, a Sosehol vagy a Csillagpor.
A Coraline egy fiatal, de korához képest intelligens kislány története, aki szüleivel egy különös öreg házba költözik, majd azok szűkös szabadidejének köszönhetően maga kezdi felfedezni a lakot és környezetét. A mélységes kút, a barátságosan idegesítő szomszéd srác és a csodabogár szomszédok még hagyján, de egy párhuzamos álom-valóságba nyíló féregjárat aztán alaposan bekavar a család békés életének: gombszemű doppelgängerek, rabul ejtett gyermeklelkek, igazi rémálomba fordulnak az éjszakák... és a nappalok.
Henry Selick, a rendező és forgatókönyv-író ráhibázott az adaptálandó történet alaptémájára: az utóbbi években feléledt és igencsak népszerű lett a fantasy, az a tágas műfaj, melynek filmes képviselői a ’90-es év elején mintha megritkultak volna. A Coraline sok helyről merít (a könyv és a film egyaránt): a szekrény mögötti titkos átjáró a Narnia krónikájának jelentőségteljes bútordarabját idézi, a varázslatos világ felfedezése a gyermektörténetek klasszikus toposza, a finom mesei hangulatot pedig a film elejétől sejthető, nem is annyira rejtve felszolgált tanulság is erősíti. Még karakteresebbek azonban azok a már-már horrorisztikusan sötét motívumok, amik annyira jellemzőek az íróra, Gaimanra – a filmes világban pedig Tim Burton-re.
Ez utóbbi hatás letagadhatatlan, a hátborzongató módon kedves nyitó képsoroktól a szereplők hosszú, vékony, pókszerű karjáig: ahogy a történet lassan dark fantasy-ba fordul, a látványvilág is egyre komorabbá válik, ráadásul (külön örömömre) észrevétlenül csempészi be a stop-motion animáció és a bábszínház hangulatát a multiplexek világába. A hagyományos eljárás szépséghibáit persze minőségi számítógépes munka fedi el, nehogy egy darabosabb mozdulat vagy egy mozdulatlan arc a magas szintű Pixar-minőséghez szokott potenciális közönséget megzavarja (bár én kifejezetten örültem volna, ha a CGI-s mimika visszafogottabb, sőt ha teljesen elhagyják). A három dimenziós térélményt kínáló speciális vetítések kedvéért még néhány, a perspektívával játszó optika felé nyúlós és zuhanós jelenetet is készítettek, de ezek is észrevétlenül simulnak a film szövetébe.
Szürreális környezethez megfelelő aláfestés dukál: a Coraline nemcsak a szemet, a fület is a maga elvont, mégis könnyen befogadható módján kényezteti. Cérnavékony hangú gyerekkórus, vonós és zongoratémák váltakoznak, igazán fülbemászó. Nincs mese, ezt a terméket igen pontosan belőtték a marketingesek: bár látszólag sem a józan ésszel életképtelennek tűnő horror-mesefilm műfaj, sem a bábszínházos megoldás nem sorolja a mainstream-be a filmet, a Coraline valójában több olyan hullámot is megül, amik közül egy is biztosíthatja a sikert. Ennek tükrében nem is túl meglepő, hogy jelenleg 8.2 ponttal már fenn is van a Top 250-es listán az imdb-n.
Mit is mondhatnék? Utálom a gyerek- és a családi filmeket, az utóbbi évek animációs film-hullámjának nagy részét pedig nagy ívben elkerültem (fél Jégkorszak és fél Shrek bőven elég volt az elkövetkező tíz évre), a Coraline-t mégis jó érzéssel néztem végig, pár percnyi nyáltól és néhány lassabb résztől eltekintve. Ha van olyan, hogy jófajta félelem (szerintem egyértelműen van, de ez messzire visz...), akkor ez az lesz a gyerekeknek, és ha már ott vannak, az a kis tanulság, az a kis Hollywood-ízű család-tudat erősítés igazán nem fog nekik ártani...
A már-már cukrozott takonyba torkolló Pókember-trilógia után Sam Raimi ismét horrort rendezett. Nem túl bíztató viszont, hogy a sztori kicsit sem tűnik eredetinek: a főszereplő egy banki alkalmazott (Alison Lohman alakítja - Ellen Page nem vállalta), aki elutasítja egy cigányasszony kölcsönkérelmét, és még meg is alázza őt, erre az idős nő megátkozza.Az első hivatalos tréler:
Már a cím hallatán kételyek merültek fel bennem: ilyen címet általában fiktív, más filmekben szereplő filmeknek szoktak adni, mint mondjuk a "Bűnös város", ha hazai példát kellene mondanom. Ahogy a forgalmazó a vetítés elején elmondta, a Véletlenül szándékos annak bizonyítéka lenne, hogy az ún. profi (persze ennek a fogalomnak nincs létjogosultsága ezen a 93 ezer négyzetkilométeren belül) filmezésnek is van alternatívája; magyarán lehet állami pénz nélkül, illetve az átlag magyar film költségvetésének töredékéből szórakoztató, úgyszólván közönségfilmet készíteni. Zárójel: persze azonnal felmerül bennem a kérdés, hogy milyen a nem közönség film: lehet, hogy naiv elképzeléseim vannak a világról, de a filmeket elsősorban nem azért csinálják mindenhol, hogy azt megnézze az ún. közönség? Na mindegy, zárójel bezárva. Röviden csak annyit mondanék a film cselekményéről - mert nem fog senkit nagyon meglepni - hogy négy lány jó időben jó helyen nyaral ahhoz, hogy mindenféle izgalmas és hajmeresztő dolog történjen velük. Vannak még benne rendőrök, meg bűnözők meg éjszakai felvételek, írói lustaságot leplezni igyekvő narráció, szóval minden olyasmi, amit szinte minden hazai amatőrfilmben megtalálhatunk. Viszont alig dohányoznak és káromkodnak - ez ORTT és egyéb szempontból mindenképpen pozitív.
Valamiért még mindig sokan azt hiszik, hogy Guy Ritchie-t kell másolni a sikerhez. Mindenki, rosszabb esetben a világ, jobb esetben csak Magyarország Tarantinója akar lenni, és ezt lépten nyomon észre is vehetjük Kollár István és Maros Attila filmjén: a 104 perces (!) film tele van mindennel, amit a fent említett két idol valaha is vászonra álmodott, és még annál is több: egész jelenetek a Thelma és Louiseból, a Sekély sírhantból, és az Ördöngősökből, visszatérnek a nyolcvanas évek zsarus akciófilmjei a magyar rendőrség Ford Crown Vic-jével és Chevy Caprice-ával (hozzáértőknek: szigorúfehér Ford Orion és dízel Astra ), kellemetlen hawaii-ingjeivel és napszemüvegeivel, valamint időnként olyan giccses képekkel, hogy bármelyik Váci utcai árus elpirulna matyóhímzésestül-parlamentestül. Időnként rettenetesen borzalmas; ahogy megállapítottuk: Győr-Moson-Sopron Vice.
Ezek mellett nem elhanyagolható látvány (sajnos másra nem volt lehetősége) Natasha Henstridge honi megfelelője, Hohner Krisztina a szexéhes jónő szerepében és Kincses Kornél az elpusztíthatatlan Mr. Ween-ként. (Ha a Kedves Olvasók nem jöttek volna rá, ő gonoszembert játszik). A rendőrökként feltűnő Varju Nándorról, Várhegyi Péterről és Kaszás Kornélról pedig a legújabb magyar akciósorozat címe jutott eszünkbe: Vízvonalban.
És mégis: VilosCohaagen kolléga és jómagam nagyon jól szórakoztunk rajta. Mint a filmszemle felhozatalának jelentős részében, pl. Pálfi György Nem vagyok a barátodjában, ebben is amatőr szereplőgárda dolgozott, néhány apróságot leszámítva - gondolom - mindenki szívességből, barátságból jött el, mégis ezerszer szimpatikusabbak mint a fentebb említett alkotás: nem játszanak jól, a történet nincs jól kitalálva, megírva aztán pláne nem, de mégis, látszik az egészen a szeretet, a gondoskodás: nekik fontos volt, hogy elkészüljön a film. És tagadhatatlanul a legnagyobb különbség az ún. profi és az amatőr filmesek között (és most a "profit" nagyon nagyon tegyük zárójelbe) hogy a Véletlenül szándékost szerették, és ez látszik a művön. Ez adja meg az egésznek a báját, és azért ne feledkezzünk meg Szilágyi István cameójáról, akit... jó újra látni bármilyen szerepben. A végére tartogattam két személyes kedvencemet: egy rosszul vágott de nagyon dögösen kinéző szexjelenetet - csak ezért érdemes volt végignézni, valamint a tizenötödik percben kezdődő, egészen hosszú autós üldözést, ezért mindenképpen tisztelet a kivitelezőknek, ez eddig a legjobb ilyen a magyar mezőnyben. A film nem kerül moziforgalmazásba - csak a filmklikk.hu-n keresztül lehet majd elérni (március 19-étől) - mindenképpen ajánlom egyszeri megtekintésre. Ennél sokkal rosszabb filmek is kerültek már gyöngyvászonra, de kevés ennyire szórakoztató darab - mint mondjuk a Menahem Golan- Yoram Globus producerpáros filmjei.
de szeretnék hármat. Nagyon.
Véletlenül szándékos - magyar, 2008. Rendező és operatőr: Kollár István. Társrendező: Maros Attila. Zeneszerző: Mészáros Tamás, Halmai Gábor, Váradi Gábor. Producer: Maros Attila. Szereplők: Cserpes Laura (Kriszta), Hohner Krisztina (Júlia), Fördős Nóra (Réka), Ádám Judit (Kati), Kincses Kornél (Mr. Ween). 104 perc.
Én nem tudom, hogy a Delta Vision milyen képregény eladásokat produkál, de kétlem, hogy különösebb nehézségeik lennének, ugyanis úgy tűnik, hogy ez a kiadó egyszerűen nem tud hibázni. Elég csak megnézni a Geekz recenzión átesett kiadványaik értékeléseit, legyen manga vagy nyugati képregény, fantasy vagy sci-fi, mind csupa kiválóan megválasztott és igényesen prezentált megjelenés. A Kóbor Lovag képregénykötetük már nem friss, ha nem csal az emlékezetem, akkor ez volt a Delta Vision által megjelentetett első képregény, sőt! A Kóbor Lovag egyike volt az első képregényeknek, amik évekkel ezelőtt, a „nagy visszatérés” idején idehaza megjelentek, minőségi kivitelével pedig már annak idején is kiemelkedett a mezőnyből.
A Kóbor Lovag George R. R. Martin író tollának gyümölcse, ami eredetileg egy rövid novellaként látta meg a napvilágot, mégpedig a Legendák című antológiában. A történet a szerző A jég és tűz dala című, idehaza is megjelent népszerű regényciklusának előzménye, ami kilencvenvalahány évvel a ciklus első kötete, a Trónok Harca előtt játszódik. A képregényre konvertálást Ben Avery és Mike S. Miller rajzoló közösen követték el, és először egy hat részes sorozatként, majd pedig puhafedelű TPB kiszerelésben vált hozzáférhetővé.
A Westeros világában játszódó történet a Dunk névre hallgató fiatal lovag útját követi nyomon, aki miután eltemette idős mesterét Ser Arlant, elindul, hogy részt vegyen az Ashford várában tartandó lovagi tornán. Útközben mellé szegődik fegyversegédnek Egér, a fiatal lovászfiú. Ashfordban a mindenkinek csak Duncan, a Magas néven bemutatkozó lovagnak először a megfelelő páncélzatról és a nevezésről kell gondoskodnia, majd a torna első estélyén összetűzésbe kerül a beképzelt Aerion herceggel, aki az uralkodó Targaryen-ház tagja. Dunkot letartóztatják, majd az ítélőszék a megsértett hercegre bízza a büntetést. Aerion pedig úgy dönt, hogy Dunknak egy „hetes próbán” kell helytállnia, ehhez viszont a még teljesen ismeretlen lovagnak még hat másik lovagot kell maga mellé gyűjtenie, akik hajlandóak érte harcolni.
Középkori fantasy szörnyek és varázslat nélkül? Kissé szokatlan, de persze közel sem jelent problémát. A Kóbor Lovagot akár hagyományos történelmi képregényként is kezelhetnénk, a fantasztikus elemek ugyanis szinte kizárólag csak említés szintjén jelennek meg a történet során. De igazából még csak nem is a harcokon vagy a lándzsatöréseken van itt a hangsúly, a téma inkább maga a lovagiasság meg-, illetve nemléte. Mert Dunk, a maga paraszti egyszerűségével egyértelműen pozitív hős, aki ugyan még csak amolyan szedett-vedett lovag, ütött-kopott páncélban, ám mégis ő az igazi lovagias erkölcsiség birtokosa, miközben az udvarhoz tartozó, fényes és díszes páncélokat viselő, nagy tiszteletben álló veterán lovagok legtöbbje ezt a fogalmat igencsak sajátosan értelmezi. A történet ettől függetlenül nem valamiféle tanmese, hanem egy kellemesen fordulatos, és izgalmas kaland, könnyen érthető nyelvezettel, és szerencsére viszonylag sablonmentes befejezéssel.
A Kóbor Lovag lassan indul be, a felvezetés, majd Dunk hosszas előkészületei a tornára nem valami eseménydúsak, ezt az időt inkább a karakterek és háttér alaposabb megismertetésére használja ki a szerző. Ez a lassan fokozódó tempó a kötet feléig ki is tart, a fő konfliktust követően azonban magasabb sebességbe kapcsol a sztori, és onnantól már egyetlen szuszra el lehet (ajánlott is) jutni a végére. Kisebb fennakadásokat mindössze a számtalan lovag beazonosítása okozhat, amit még a sok egyedi címer és páncélzat sem mindig könnyít meg, bár némi visszalapozás után ezen akadályt is jól vehetjük. Az eredeti novellát nem ismerem, így az adaptáció hitelességét sem tudom megállapítani, de valamiért mégis úgy gondolom, hogy kimondottan hű feldolgozás született.
A rajzokba nehezen tudnék belekötni, csodálatosan kidolgozott, nagyon színes és hangulatos világot kapunk, pontosan olyat, amilyenért egy ilyen jellegű történet kiált. Talán az arcokra ráfért volna még némi változatosság, de ezért bőven kárpótolnak a gyönyörűen csillogó lovagi páncélok, és az egész vagy dupla oldalas látványos kompozíciók. A magyar kiadás talán elbírt volna egy hangyányival vastagabb borítót is, de több is veszett Ashfordnál. A fordításnál figyelembe vették a korábban már megjelent könyvekben szereplő neveket és helyszíneket, ami ugye elismerésre méltó gesztus. A beírással nem voltak nagy gondjaim, bár néhol kicsit tényleg furán állt a szöveg a buborékban, és egy helyen valamiféle nyomdai gebasz okán az egyik lovag mondanivalójára egy nagy fekete téglalap árnya borult. A pénzünkért kapunk még néhány igazán szép borító képet is (természetesen feliratok nélkül), valamint egy remek címerpajzs kollekciót.
A fantasy hálás műfaj, már ami a képregényre adaptálást illeti, mert a gazdag környezet, a színes karakterek és a látványos események rajzolt formájukban talán még jobban átélhetővé is teszik az élményt, bár a megrögzött könyvfalók biztos vitába szállnának velem. Én őszintén rajongok a műfajért, de a vaskos kötetek tucatjainak elolvasáshoz már nem sok időm és türelmem van. Na, többek között ezért is találták ki a képregényt. A Kóbor Lovag csak egy kis epizód Martin határtalan fantázia univerzumából, ugyanakkor egy önállóan is helytállni képes, nagyszerű olvasmány. A történet folytatása már megjelent képregényben is (Martin további történetekkel kívánja bővíteni Dunk és Egér kalandjait), ami remélhetőleg hamarosan bekóborol a Delta Vision kiadói tervei közé is. Ajánlott olvasmány, nem csak fantasy rajongóknak!
Kóbor Lovag Műfaj: fantasy Írta: Ben Avery (George R.R. Martin novellája alapján) Rajzolta: Mike S. Miller Fordító: Varga Péter (Békési József szövegének felhasználásával) Kiadó: Delta Vision (Dabel Brothers) Oldalszám: 152 Ár: 2950 Ft
- Mikor bomlik ki a cselekmény? ... - Nincs cselekmény. Ilyen stílusban folytatódik még egy órán át. - Hogyan folytatódik? - Hát, úgy. Kínzás, gyilkosság, megcsonkítás. … - Nem tudod levenni róla a szemed. Hihetetlen, mennyire valóságos...
Az idézett Videodrome-ot és Andrej Iszkanov kínmaratonját látszólag óceánok választják el. A legfontosabb különbség, hogy míg Cronenberg a test elhagyásának, a fizikai tapasztalás átlényegülésének lehetőségeire, veszélyeire figyelmeztet, addig az orosz enfant terrible a humán anatómiára, mint az érzékek leírhatatlanul gyötrelmes börtönére tekint. A többek között odahaza is betiltott film sikerrel pályázna a valaha volt legbrutálisabb, legbetegebb horror címére, a leghosszabb gore-fesztivál titulus azonban minden bizonnyal már vitrinben: az emberkísérleteket folytató japán hazafiak háborús bűnösök úgy somolyognak Jigsaw munkásságán, hogy abból pár perc is bőven sok lenne – nemhogy négy óra. Illetve négy és fél.
Noha, a technikai kivitelt illetően a torture porn népszerű darabjai, ha nem is sokkal, de érezhetően magasabb minőséget képviselnek. Ami Iszkanov kezére látszik játszani a mélyebb szintű befogadói fájdalmat, az az a társadalmi képzet, ami a valóság és a fikció bizonytalan mezsgyéjén homorít. A Videodrome illúziója – nem mellesleg – azért lehetett olyan zavarba ejtő, azért tudott Cronenberg olyan szuggesztíven reprezentálni egy hasonló határszegést, mert kiindulópontja, a snuff maga is egy radikálisan eltérő feltevések szövedékeként előálló, megfoghatatlan kulturális szöveg. Tényleg készítenek így filmeket - vagy sosem olt rá precedens? A Philosophy of a Knife-ot nem urban legend, hanem történelmi mítosz ihlette, aminek a nagyobbik része igaz, és a másik fele se tréfa.
És hogy még most sem tudjuk pontosan, hol húzódnak a tények és a legenda demarkációs vonalai, azok után, hogy a megszomorítottak és megalázottak megsegítésére mindig önként ugró Egyesült Államoknak, mint győztesnek adatott meg a lehetőség, hogy megírja a történelem e fejezetét (is)? Holott a kabarovszki tárgyalások megkezdése előtt, 1946-ban az oroszok előzékenyen minden adatot megosztottak az amerikaiakkal. Feketén, fehéren, az azóta 731-es Egység néven elhíresült mandzsúriai bázis tevékenysége, a 3000 (5000? 10.000?), főleg kínai és orosz foglyon – titokban –, valamint a környező, több százezres lélekszámú lakosságon – bejelentetlenül – elvégzett kísérletekig bezáróan minden dokumentum el lett küldve.
They discovered that they could only drop a flea from a height of 250 meters.
Az Államok nem az amerikai áldozatok csekély száma miatt hunyt szemet mindezek felett. (Pár száz élet amúgy sem tétel.) A Katonai Hírszerzés akkori főnöke, Charles Willoughby később kiszivárgott megfogalmazása szerint egyszerűen nem lehetett eldobni több évnyi ilyetén kutatások „eredményeit” (a részleg valószínűsíthetően 1932-től üzemelt…), és jó üzleti érzékkel, aprópénzen vették meg ezt a megfizethetetlen szellemi tőkét. Dr. Shiro Ishii és munkatársai a Pentagon (vagyis Mr. és Mrs. Smith) szponzorálásával békésen nyakalták tovább a szakét Japánban, időnként konzultálgatva újdonsült amerikai távkollégáikkal.
Amerika nem a múlt, hanem a lehetőségek, a jövő: az újabbnál újabb külpolitikai problémák, az újabbnál újabb haditechnikai kihívások hazája. MacArthurék sem tettek mást - gondoltak a jövőre.
They got on, and I think it was an American ship because they took General Ishii straight to America. General Ishii was on board, with all of his assistants and all of their documents.
Az elmaradt felelősségre vonások, „kárpótlások”, a történtek hivatalos és egyöntetű elismerése hiányában nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a kínaiakban miért nőtt a japánokhoz fűződő antipátia, amit Tun Fei Mou is kinyilvánított 1988-ban, a Men Behind the Sunban. (Idevonatkozó tanulságokkal szolgálhat még a google „Nanking” keresőszóval történő stimulálása). A rendező kegyetlenül grafikus munkáját aztán egy rövidke ciklus követte, mely tematikailag ugyan nem ragadt le az aneszteziológia intézményét élből tagadó 731-es Egységnél, de minden egyes darabját az a bizonyos jól megalapozott, kollektív ellenszenv fűtötte.
Történet ezekben körülbelül annyi, mint amennyit a nazisploitation filmek hagyományai megkívánnak (azoknál jóval redukáltabb szexuális dózissal); a karakterek az eltökélt revizionizmus jegyében stilizáltak. A japán „orvosok” arcán jobb esetben is csak közöny tükröződik, de inkább a fanatizmus fűtötte, morbid kíváncsiság. Vajon milyen ütemben rohad el egy pestises alany? Egy megnyúzott egyed izmai hogy reagálnak elektromos ingerlésre, a másikkal mi történik nagy nyomás, esetleg vákuum alatt? Ez a fiatalkorú példány hogy működik – ott, belül?
What for? To find a cure for the Japanese army's soldiers. That's what it was for. That's why they froze arms and legs.
Szomorú, de így volt: Shiro Ishii ilyen és ehhez hasonlatos kérdéseket boncolgatott. Mengelével való, kézenfekvő összevetése értelmetlen. Hogy Willoughby szerint ezeken a húsba vágó kutatási területeken az egyetlen hozzáférhető információ Ishiihez köthető (mármint: az egész világon), annak politikai okai voltak.
Iszkanov magnum opusa azonban mintha nem erre akarna rádöbbenteni.
A mozgóképi monstrum szerkezetét három elkülöníthető egység monoton ritmikája szolgáltatja: korabeli, archív felvételek a háborúból, Iszkanov játszótere, a tortúrák játékfilmes rekonstrukciói valamint interjú egy orosz tolmáccsal, aki a kabarovszki tárgyalások során működött közre. Ezek közül csak az utóbbi, a koros Anatol Protaszov képsorai színesek.
Iszkanov a ténylegesen általa rendezett epizódokban – a színek hiányát leszámítva – korántsem törekedett egyfajta dokumentarista nyelv megteremtésére; idegmarcangoló soundtrackkel (valami ambient-indusztriál-féleség), expresszionista megvilágításaival és kortárs trendeknek megfelelő vágással sokkíroz. Megteheti, hisz – állítása szerint – mindez igaz. Snittjeit az ügyesen időzített, korabeli fotók, Protaszov sejtető-brutális anekdotái és a haditudósítások képsorai hitelesítik.
Ráadásul a rendező nem határolja el magát szereplői látszólagos árnyalásától sem. Az egyik „nővér”, ha nem is önostorozó, de kétségekkel teli, majdnem-tépelődő hangvételű levelei belső monológként piszkítanak a személytelen csöndbe (a szereplők nem beszélnek), egy őr pedig szemlátomást szimpatizál az egyik fogollyal. A realizmus igénye mégis megkérdőjeleződik. Nehéz mire vélni a frissen mosott, szőke hajzuhatag alól fel-felvillantott, finoman sminkelt tekintetet egy olyan rabtól, akinek a cellájába épen nem tér vissza senki, és aki valamiféle szürreális nyugalommal hagyja, hogy elővezessék azokba a műtőkbe, amik a sápasztóan rideg közeliknek köszönhetően már a maguk ártatlan műszerezettségükben is fenyegetőbbnek tűnnek, mint valaha is képzelni mertük volna. Iszkanov pedig nem blöfföl, ezt a fenyegetettséget úgy váltja készpénzre, hogy azt nem lehet elfelejteni. Tűréshatárig és azon is túl húzza el a procedúrák montázsait, nem győzi hangsúlyozni a még élő és a már nem élő testek szakadását, roncsolását, az elképzelhetetlen fájdalom és a biológiai fragmentáció, a sürgetett bomlás tárgyilagos esettanulmányait.
The shrapnel would fly everywhere, hitting all the subjects. Of course, they were taken back to the lab and observed how many got infected, how badly, and so on...
De mire fel ez a precíz medikusi mérőeszközök árnyékában zajló, végtelen-lírátlan agónia, a grand guignol par excellence? „Az áldozatok emlékének…” felütésű rizsa valószínűleg azoknak van félretéve, akik fél óra után inkább kimennek a friss levegőre, vagy akiknek nem szúrja a szemét, amikor Iszkanov nyilvánvaló túlzásokra vetemedik. Hogy a vaginába tuszkolt, majd magát a bőr alatt láthatóan előrerágó (?!), előzetesen megfertőzött csótánytól a megharapott japán orvos kezének szenvedélyes pragmatizmussal történő lenyirbálásáig hányszor ragadtatja el magát a kedves direktor úr - a sors kivételesen morbid iróniájának köszönhetően egyébiránt teljesen feleslegesen -, hadd ne soroljam. (Jobb mindnyájunknak.)
A játékidőnek, netán ezeknek a hadászati, anatómiai, fiziológiai, akármilyen „praktikummal” egyáltalán nem bíró műveleteknek köszönhető, nehéz megmondani, mindenesetre a film „kontraproduktív”. A négy óra monotóniája lassan, de biztosan kondicionálja a nézőt, aki fokozatosan idegenedik el, és lesz immúnis annak a látványára, amit a wikipédián kicsivel korábban borzongva olvasott el. Talán ez lenne annak a bizonyos orvosi késnek a filozófiája? Az egész a rutinról, az empátia elvesztéséről szólna? Vagy érzékenységünk lanyhulása egyszerűen csak a Philosophy álmosító redundanciájából fakad? Forogjon a tizenixedik kísérlet, vagy Protaszov ömlengése, antagonistáival szemben Iszkanov sehol sem hajlandó megvágni a nyersanyagot.
Kísérleti mozijának humanista indíttatása, tényfeltáró jellege (házaljon is nagy terjedelemben a frontvonalak időrendi alakulásával, vagy a létesítmény részletezett felépítésével) legfeljebb ürügynek tűnik. Nettó százvalahány percen keresztül trancsíroztat kifejezéstelen arcú japán színészekkel kifejezéstelen arcú orosz színészeket (ott és akkor persze már ordítanak, ahogy kell), a motivációkat, Ishii karakterének mélységbeli megértését pedig hozzávetőlegesen letudja a seppuku demitizálásával.
Why didn't General Ishii commit suicide? As a real samurai, he would have. If our people had stopped the train, he would have done it. But they didn't stop it, so there was no reason to commit suicide.
Az írd és mondd négy évig forgatott Philosophy kultstátusza így is garantált, ám biztos nem fognak rajta annyit csámcsogni, mint Deodato teknősén vagy Jacopetti malacain. Még ha ez is Iszkanov végső üzenete: ez így egyszerűen unalmas…
…a filmjéhez rengeteg kompromittáló információt összegyűjtő rendezőt öt napra bebörtönző, lakását, adathordozóit teljesen átkutató Orosz Állami Biztonsági Szolgálat persze könnyen lehet, hogy más állásponton van. Hogy mit kerestek, talán sosem derül ki. De ha már ujjal mutogattunk a japánokra, a németekre és az amerikaiakra, egy jelképes pillantást az elvtársak füle mögé is vethetünk, ha másért nem, csak hogy újra tételezzük a vaskos közhelyt: az etnikai különbözőség a legjobb indíték arra az intézményes brutalitásra, ami – sok más mellett – összeköti az emberi fajt. Ha úgy kívánja a helyzet, mind ugyanazok az állatok vagyunk.
Pont jókor, a vámpírfilm konjunktúra kellős közepén készült el a 2000-es Blood:The Last Vampire című anime élőszereplős feldolgozása. A sztori ígéretes (egy kormányügynökség alkalmazásában álló vámpírlány démonokra vadászik), a főszereplő, Ji-hyun Jun (aki mostanában Gianna Jun-nak hívatja magát) pedig talán a legszebb és leghíresebb koreai színésznő jelenleg. Ami érdekes: a történet Japánban játszódik, Jun tehát (ezek szerint) koreai létére egy japán lányt alakít.
Annak, aki még nem kapott kedvet a filmhez, annak, aki már látta, és annak, aki csak belenézne, íme itt a film főcíme, ami (a netes reakciók alapján) még azoknak is tetszett, akiknek a film nem jött be.
Nem hiába mondta Alan Moore húsz évvel ezelőtt Terry Gilliamnek, hogy ezt nem lehet megfilmesíteni. Szidja akárhogy is a fanboyok armadája az íróistent, ha a narratíváról, a dramaturgiáról meg más történetépítési apróságokról van szó, tudja ám ő mit beszél. Nem rossz kis film a Watchmen, csak nem moziban a helye. Meg kellett volna maradnia képregénynek.
Zack Snyder egy lelkes ember. Van szíve, méghozzá a helyén. Vagy legalább is a lendületével nincsen probléma. Ugyanakkor messze nem „vizionárius”, meg hasonló baromságok – nem az az auteur (jesszasz!), akinek eladni szeretnék. A látványt előcsalogatni képes ügyesember. A 300 például egy kalap szar volt, és ha neked tetszett, lődd magad lábon.
A Watchmen filmváltozata, annak ellenére, hogy a végét radikálisan megváltoztatták, a képi világot tekintve egy kedvesen szolgai adaptáció – forráshű képeskönyv. Szívet melengettetően: ahogy a szomszéd, szellemileg visszamaradott kislány fejét simogatja meg az ember, mikor a szerencsétlennek végre sikerül nyálcsorgatás nélkül felgöngyölíteni a jojót.
Moore Watchmen-je egy egész műfaj dekonstrukciója, formailag és tartalmilag egyaránt, a motívumok kifacsarásának segítségével. Snyder filmje ennek a műfajnak az ünneplése, a dekonstrukció felszínén korcsolyázva. Tartja magát a sztorihoz, de minden SZEXISEN, AKCIÓDUSAN csúcsra van hajtva és a végletekig ki van glancolva, ráadásul nincs érzéke a nüanszokhoz: a pátosz ezen a szinten kimondottan irritáló, míg a képregény-változat lényege a szuperhős-műfaj talajszintre való lerángatása volt. Moore eredetijében semmi nem cool, Snyder pedig azt igyekszik minden erejével coollá tenni, aminek szánalmasnak kellene lennie.
Igazából az egész a harmadik harmadban esik szét, amikor Moore képregénye olyan fordulatokkal, helyzetekkel kezd játszadozni, amellyel egy olyan adaptáció és közönség, amelynek minden történettel szemben, még ha szuperhős-sztori is, realitásigénye van, nem tud megbirkózni (még csak nem is a kihagyott nagy fordulatról beszélek a fináléban, hanem mindenről, ami körülveszi). Egyértelmű lesz, hogy ENNEK a sztorinak nem ez a médiuma.
A film technikai kivitelezés elvárható módon első osztályú, a látványvilágra egy szavunk nem lehet. Csak éppen eleve rosszul lett az alapanyag megközelítve. Várjá’, perspektívába helyezem: ilyen az, mikor egy káoszmágiában hívő angol zseni korszakalkotó, cinikus mesterművét rágógumi-országban megfilmesítik. És ez nem képregény-sznobizmus (most már van ilyen? Mert akkor haladunk.), csupán a tények.
Az év egyik legtökösebb filmjének ígérkező Public Enemies-hez megérkezett az első tréler. Aki nem tudná, Michael Mann projectjéről van szó, Johnny Depp a hírhedt bankrablót, a 30-as években aktív John Dillingert alakítja, Christian Bale pedig az őt üldöző FBI ügynököt.
Érdekes, ám egyúttal valahogy sorsszerű véletlen, hogy a hazai mozikban egy napon fog debütálni egy farmernadrágos milliárdos és a valóság mocskos talajára lerángatott maszkos igazságosztók képregényoldalakról gyöngyvászonra transzformált története. A Watchmen az amerikai rajongók tisztelve imádott és érinthetetlen szent idola, a Largo Winch a franciáké, és bár közel egyidősek, és a Han Soloba oltott modern Monte Cristo regénybábból bontotta szárnyait celluloidpillangóvá, eddig mindkettő esetében elképzelhetetlennek tartották, hogy fogást lehessen találni rajtuk egy esetleges feldolgozáshoz. A Watchmen megfilmesítéséről maga Alan Moore beszélte le Terry Gilliamet, a Largo esetében pedig egy katasztrofális tévésorozat indokolta, hogy minimum egyházi átokkal sújtasson, akiben akár csak gondolatbűnözés szintjén újabb adaptáció ötlete merülne fel.
Zack Snyder munkájáról a mai napon csak az olvasott kritikák fényében tudok nyilatkozni, de ez is megmutatja a Jérome Salle (Anthony Zimmer, Duplicity) és az ő fentiekről alkotott képzelése közti hatalmas különbséget, ugyanis homlokegyenest más módszerrel próbálkoztak: míg a Watchmen meglehetős hűséggel próbálja követni az eredeti mű fő vonalát (tessék csak egymás mellé tenni a rajzolt és a castingolt hősöket), addig Largo külseje szemernyit sem hasonlít képregénybéli önmagára, legjobb barátja és fegyvertársa eltűnik, hogy átadja helyét egy eddig nem létező testvérnek és egyik prominens tanácsadója egész egyszerűen nemet vált. És ha ez még nem lenne elég, a főhőst alakító, stand-up komikusként ismertséget szerző Tomer Sisley nevének felfedése legalább olyan felhördülést okozott Franciaországban, mint amikor világszerte számos Bond rajongó szívszélhűdést kapott a kutyaarcú Daniel Craig újságírók előtti pózolásakor az új 007-es szerepében. A szörnyű végzet előszele lenne ez vajon? Minden tamáskodóval és vészmadárral ezúton szeretném közölni: a film nagyszerű lett mindennek ellenére vagy inkább köszönhetően, mert olyannyira sikerült megragadnia a képregény esszenciáját, hogy még Jean Van Hamme és Philippe Francq is el voltak ragadtatva az eredménytől.
A cselekmény a Largo Winch képregénysorozat első négy kötetén alapszik, melyekből hármat már magyarul is olvashatunk a Képes Kiadó jóvoltából (az első kettő, valamint a harmadik kritikáját történetesen megtaláljátok mindenki kedvenc képregény- és filmblogján, a Geekz-en). A történet viszonylag egyszerűen indul: Largo apja, a milliárdos vállalatmogul tisztázatlan körülmények között megfullad a yachtján, egyetlen örököse pedig, az adoptált szerb világcsavargó természetesen a véletlenek sajnálatos összejátszása folytán épp akkor kerül rács mögé Brazíliában, egy elbűvölő turistalány közreműködésének köszönhetően. Úgy tűnik valaki a Winch vállalat irányításának megszerzésére és egyúttal Largo félreállítására tör, és nem válogat az eszközökben. Szerencsére a Tomer Sisley alakította pimasz mosolyú sármőr felveszi a kesztyűt és egy valóban nemzetközi szereplőgárda kíséretében lerúgja, megfekteti és felvásárolja az ellenfeleit, persze nem feltétlen ebben a sorrendben. Miután főhősünk révén a félig arab, féig zsidó nemzetiséget kipipáltuk, jöjjön egy brit, Kristin Scott Thomas (Az angol beteg, Négy esküvő, egy temetés), aki még mindig meg tud lepni, ezúttal azzal, hogy tökéletesen beszél franciául és még mindig a legszebb színésznők egyike, akiknek nincs mellük (a másik Keira Knightley). A francia kapcsolat a végtelenül bűbájos Mélanie Thierry (őt legutoljára a Babylon A.D.-ben láthattuk, ami közelről sem olyan rossz film, mint azt egyesek állítják), a messzi és a nyugat-európaiak számára rendkívül egzotikus Balkánról pedig Predrag Miki Manojlovic (Underground, Macskajaj) érkezett, ami Salle egyik legjobb döntése volt a főszereplő kiválasztása után. Amikor a szerb színész beviharzott a szereplőválogatásra, a stábtagok döbbenten pislogtak egymásra a csapzott hajú és ruhájú, koszos figura láttán, nem sejtve, hogy egyenesen a Dosztojevszkij életéről készített film forgatásáról esik be. És mégis, az általa alakított elegáns, karizmatikus, letörhetetlen akaratú különc milliárdos és fogadott fia közt megjelenített kapcsolat jelenti a film legerősebb építőelemeit.
A forgatókönyv nagy részét elkövető Julien Rappeneau teljesen szabad kezet kapott Van Hamme-tól és ez a bizalom meghálálta magát, mivel számos olyan elem került a filmbe, amely nem szerepelt az eredeti műben, ám mégis tökéletesen simul a történet szövetébe: a legyőzhetetlenséget biztosító, ámde befejezetlen misztikus tetoválás már a film kezdetén definiálja Largo sorsát, a képregényben oly sokszor kezében látott tőr még inkább személyes és mélyebb jelentésű tárggyá válik azzal, hogy apjától kapja a bizalom jeleként, az eredeti New York-i helyszínt pedig Hongkongba helyezi, hisz míg az előbbi a kilencvenes években valóban a modernitás és a haladás szimbóluma volt, mára már elvesztette ezt az elsőségét. A változatos helyszíneken (Málta, Szicília, Hongkong, Makaó) zajló, kaszkadőröket megdolgoztató jelenetek és a pénzügyi világban folytatott manőverek egészséges egyensúlyt képeznek, a történet lendületesen zakatol a kissé kiszámítható, de egy akciófilmnek becsületére váló fináléig, ami azonban még így is friss, európai ízű filmélményt ad annak is, aki eddig hírből sem hallott Largo Winclawról. Mivel az eredménytől előre is rettegő franciáknál kitörő sikert aratott az akár 21. századi körítéssel előadott Belmondo hommage-nak is felfogható opusz, én magam is könnyű szívvel osztom ki a négy csillagot, ráadásul már sínen van a folytatás, mely a hírek szerint a hetedik kötetnél (La Forteresse de Makiling, A makilingi várerőd) veszi fel újra a fonalat.
James Bond tahó, Bruce Wayne-nek meg bőrszerkó és kütyük kellenek – Largo Winch ellenben kisfiúsan pimasz, intelligens, és elég neki egy kés is.
Largo Winch eleinte regényhősként kezdte pályafutását (még a ’70-es évek végén), de mindannyian hálásak lehetünk, hogy végül megtalálta útját a panelek világába. Jean Van Hamme és Philippe Francq francia nyelvterületen immár lassan két évtizede töretlen népszerűségnek örvendő sorozatának harmadik darabja tavaly nyáron jelent meg, és akinek az első kettő elnyerte a tetszését, az egész biztosan nem fog csalódni ebben sem. Az örökös és A W konszern bemutatta Largo karakterét, azt, hogyan vált a világ leggazdagabb emberének fogadott fiává, hogyan örökölte vállalatbirodalmát, és bár már akkor szembe kellett néznie egy sor fenyegetéssel, az igazi problémák még csak most, a remek felvezetés után kezdődnek az ifjú milliárdos számára.
Largo immár a W konszern élén áll, és próbálja a lehető leghatékonyabban kézben tartani apjának örökségét, amikor tudomást szerez róla, hogy egy rivális társaság feje, Gus Fenimore elkezdte felvásárolni cégeinek részvényeit. A konszern pénzügyi vezetői ellentámadásba kívánnak lendülni, ám Largót más frontokon is harcra kényszerítik: egy Zöld íjász nevű gyilkos a környezetre káros vállalatok fejeseit öldösi, egy elhunyt milliárdos özvegye rafinált és alattomos módon próbálja házasságba kényszeríteni hősünket, rászáll az adóhatóság, és a helyzetet még egy semmiből felbukkant, gyönyörű nő is bonyolítja, akinek természetesen szintén megvan a maga szerepe az intrikák hálójában.
Történetét tekintve a Largo Winch nem különösebben kiemelkedő. Egy kellemes hangulatú ponyváról van szó, melynek egyes „állomásai” mind hasonló sablon szerint alakulnak: az első kötetben Van Hamme kibontja a konfliktusokat (támadások személye és a vállalatbirodalma ellen), amiket Largónak a másodikban fel kell majd oldania (késsel, ésszel és sármmal). A siker kulcsa sokkal inkább kereshető a főhős karakterének kidolgozottságában, és a történetmesélés profizmusában. Van Hamme csodálatos érzékkel bontja ki a cselekményt, ami még az előre kikövetkeztethető fordulatok esetében is magával ragadja az olvasót. Nincsenek üresjáratok, a sztori pörög, a történetszálak ügyesen, dinamikusan váltakoznak, és a kevésbé jelentős mellékszereplők is markánsak és érdekesek – ezúttal leginkább a kivénhedt özvegy, Lizza-Lu. Mindeközben gyönyörűen megférnek egymás mellett a rideg üzleti világ rengeteg (sőt, első ránézésre szinte riasztó mennyiségű) dialógussal terhelt manipulációi, a látványos, lendületes akciók és a finom humor – ami egyébként mindig a kellő pillanatban oldja a feszültséget, viszont nem tolakodik be oda, ahol semmi keresnivalója. Így lesz az Ellenséges felvásárlás (és úgy általában a Largo Winch) egy izgalmas, de nem erőltetetten komolykodó, többnyire egészen kedélyes hangulatú, és rendkívül olvasmányos thriller.
Ami a főhőst illeti, az előző kötetekben Van Hamme már bemutatta, milyen élmények formálták, hogyan nőtt fel, és miként vált azzá, aki (mellesleg érzek egy kis iróniát is abban, hogy egy jöttment, nyomorba született, takonypóc jugoszláv válik Amerika egyik leghatalmasabb emberévé). A műfaj lehetőségeihez képest pontos karakterrajzzal és fejlődéstörténettel bebiztosította, hogy megkedveljük őt, ami nem is olyan kis szó, tekintve, hogy egy nagyszájú, rendkívül pimasz, sőt, néha meglehetősen arrogáns, a nők és a konfliktusok terén már szinte bosszantóan magabiztos és felkészült milliárdos fiatalról van szó, és ez a típus nem sűrűn szerepel az átlagemberek szimpátialistájának előkelő helyein. Persze nem árt az sem, hogy a történet és a figura két lábbal jár a valóság talaján: Largo nem valami szuperhős, és Van Hamme sosem helyezi olyan szituációkba, amikből egy átlag feletti fizikummal és intelligenciával rendelkező ember ne tudna hitelesen kikeveredni – vagy ha mégis, hát nem is keveredik ki belőle önerővel. (Itt például egy banda félholtra verné a Central Parkban, ha rejtélyes új szerelme nem bizonyulna harmadik danos karatebajnoknak.)
Az Ellenséges felvásárlás leginkább annyiban különbözik az első sztoritól, hogy már jóval mélyebben elmerül az üzleti világ fortélyaiban. Van Hamme maga is dolgozott nagyvállalatokban (és ha már itt tartunk, ő is „lentről” jött), úgyhogy nem ismeretlen számára ez a terület, tudja, miről beszél, a témában nem jártas olvasónak pedig alaposan oda kell figyelnie, hogy nyomon tudja követni a vállalati folyamatokat és intrikákat. Ha ez sikerül, egy olyan elit szubkultúra izgalmas és hiteles ábrázolását kapjuk, amit talán túlzás volna a modern gazdasági világ kritikájaként értelmezni, de tény, hogy finoman, akarva-akaratlanul is rámutat ennek a közegnek a veszélyeire (játék milliárdokkal, törvények megkerülése). Mert félreértés ne essék, ez nem az a fajta képregény, amit az ember csak úgy átlapozgat negyed óra alatt. Ez legtöbbünk számára máris pozitívum, de azok se csüggedjenek, akik számára nem az: az Ellenséges felvásárlás még a legszárazabbnak tűnő részeknél is olvastatja magát, és ez már bőven nem csak Van Hamme, hanem Philippe Francq érdeme is.
Francq, aki e sorozaton kívül mindössze két képregényt rajzolt (mindkettőt az első Largo Winch megjelenése előtt), lebilincselően részletgazdag, és az utolsó vonásokig teljesen realisztikus képi világot teremt. Nála nem léteznek üresen, vagy akár csak hanyagul megrajzolt hátterek, minden tökéletes kidolgozott, legyen szó akár a főhős irodájáról, vagy egy New York-i utcaképről – a szem minden esetben bámulatosan sok feldolgozásra váró információval találkozik (ez köszönhető a gyönyörű színezésnek is, ami igazán megtölti a képeket élettel). Alaposan odafigyel arra is, hogy a statikus jelenetekben is dinamikát teremtsen a nézőpontok folyamatos váltogatásával és az oldalszerkezettel – panelkezelése egyszerű, klasszikus, semmi formabontó nincs benne, mégis elegáns és ötletes, és tökéletes hatékonysággal vezeti a szemet.
A magyar kiadás a Képestől megszokott színvonalon mozog: tetszetős külső, kiváló minőségű papír. Igaz, a fordítás mintha kicsit kevésbé lenne gördülékeny, mint az előző két kötet esetében, akad egy-két elírás is, az pedig végképp megfejthetetlen rejtély, hogy bizonyos angol kifejezések, miért maradtak teljesen fordítatlanul, míg mások miért egy felesleges lábjegyzetben lettek magyarosítva. De ez legyen a legkisebb problémánk, és inkább örüljünk, hogy a manga- és szuperhősdömping mellett ilyen képregények is léteznek a piacon. Aki pedig azt akarja, hogy továbbra is létezzenek, az beruházzon a Largókra minél előbb. Ez szól a szuperhős-rajongóknak is: Van Hamme alkotása semmivel sem kevésbé fordulatos, izgalmas, eseménydús és szórakoztató, mint a jobb Marvel- vagy DC-kötetek.
2008, Képes Kiadó Írta: Jean Van Hamme Rajzolta: Philippe Francq
Cikkünk első részében nagy vonalakban felvázoltuk a Watchmen szerzőjének munkásságát, és egy picit elidőztünk fontosabb állomásain, most pedig mély levegőt véve nekivetjük magunkat főművének, a 23 év alatt kultikus státuszt kivívó és a képregény történetében megkerülhetetlen Watchmennek és felidézzük születésének körülményeit.
Moore már egy ideje dédelgetett egy tervet, melynek alapötlete egy többé-kevésbé elfeledett, ám mégiscsak felismerhető szuperhőscsapat újragondolása volt, és amelyhez már kiszemelte az MLJ Comics Mighty Crusaders-ét: a The Shield kikötőben felfedezett holtteste adta volna meg a szuperhős thriller felütését. Éppen ezidőtájt, 1986-ban jutott hozzá a DC kiadó a megszűnt Charlton Comics karaktereinek jogaihoz és amikor Moore megemlítette nekik az ötletét, felajánlották neki ezen hősök megreformálásának lehetőségét. Az első forgatókönytervezetet, melynek Who killed the Peacemaker? volt a címe, a DC vezető szerkesztője, Dick Giordano visszadobta, vélhetőleg mivel a Charlton Comics volt munkatársa lévén érzelmileg kötődött a karakterekhez, illetve a drága pénzen megvásárolt hősök nagy valószínűséggel holtan vagy diszfunkcionálisan végezték volna. Ellenben látott fantáziát a dologban és megbízta Moore-t egy tizenkét részes történet megírásával, azzal a kitétellel, hogy teljesen új szereplőket alkot meg hozzá, aki elsőre ugyan aggódott, hogy a karakterek ismeretlensége miatt elmarad a tervezett hatás, de miután egyesítette kreatív erőit Dave Gibbons rajzolóval, úgy látta a szuperhős archetípusok alkalmazása több, mint elegendő lesz, hogy az olvasóban felidézze a déjá vu érzetét.
A disztópikus jövőkép és az alternatív történelem megalkotásában már szerzett elég tapasztalatot a Marvelman és a V for Vendetta írása közben, így Moore, bár eredetileg az általa erősen kritizált Reagan volt a kiszemelt (akivel kapcsolatban azért elejt egy utalást a Watchmen utolsó oldalán, amikor Robert Redford, mint cowboy színész indulása kerül szóba az elnöki posztért), végül olyan valaki mellett dönt, akit eleve közutálat övez: a Watergate botrányt a mi valóságunkban kirobbantó két újságíró holttestét egy parkolóházban találják meg, Nixon pedig a negyedik ciklusát tölti. Az atomháború fenyegetésének árnya borul a világra, a vietnami háborút megnyerő és a hadi trófeát 51. államként annektáló USA-ban megjelennek az első álarcos igazságosztók, akik a kormány támogatásával kerülnek bevetésre a tengerentúlon. A tudomány rohamléptekkel halad, az utcákon elektromos autók suhannak és ez a riasztó mértékű és kiszámíthatatlan eredményekkel járó fejlődés az első és a szó szoros értelmében vett szuperhős születésében kulminálódik, amikor Jon Osterman egy atomkísérlet során Dr. Manhattanné alakul, az USA tömegpusztító fegyverévé, a túlélés zálogává, a fegyverkezési verseny jokerévé, amely sakkban tartja a Szovjetuniót és a többi ellentétes ideológiát képviselő nagyhatalmat. Moore jelenének politikai kritikája hatja át a Watchmen megvuduzott gazdaságát, a hidegháború szülte pattanásig feszült légkört, az ultrakonzervativizmus uralmát, mely végül a Keene rendelet hatályba lépéséhez vezet, majd a Komédiás brutális meggyilkolásához.
Tudatos alkotói döntésként a Moore-Gibbons páros szakít a képregényszakma számos bevett hagyományával, a kevés, különböző méretű képpanel helyett ritka kivétellel minden oldal klausztrofóbiás érzetet keltő, kilenc megegyező méretű panelrácsból áll (John Higgins, a színező majdnem idegösszeomlást kapott, amikor ezt meghallotta), a gondolatbuborékokat és a szuperhősképregények toposzaként szolgáló hangeffekteket teljesen elhagyják, borús hangulatú, másodlagos színeket alkalmaznak, majd az akkoriban jól bevett reklámok és a levelezési rovat helyett fiktív dokumentumokkal tűzdelik meg a füzeteket. Az elhíresült ötödik fejezet, a "Félelmetes szimmetria", melynek első és utolsó oldalai egymás felé haladva tükrözik egymást a panelelrendezés és a jelenetek tekintetében, majd pedig a középső dupla oldalon találkoznak kihangsúlyozva Ozymandias angyal-ördög kettősségét, két oldalanként készültek, melyet Moore az akkoriban még nem létező faxgép hiányában taxival küldött el az 50 mérföldnyire lakó Gibbonsnak. Mivel az egy füzetre eső forgatók a brit mágus esetében a szokásos harmincegynéhány oldal helyett leginkább száz oldalnyira rúgtak, a rajzolónak a felesége és fia készítették elő a kilenc üres panelt a rajzasztalra, hogy ezzel is időt nyerve ne csússzanak ki a vészesen közeledő leadási határidőből.
A párhuzamos történetvezetés másik úttörő fogása, a Fekete Hajó meséi, tulajdonképp egészen véletlenül született, amikor Moore az első szám megírásakor rádöbbent, hogy neki csak hat füzetnyire való sztorija van, holott ők tizenkettőre szerződtek. Ezt teljes egészében a szereplők eredettörténetének beillesztésével akarták megoldani, ám amikor a harmadik füzet később állandó visszatérő helyszínéhez, az újságos bódéhoz jutottak, szöget ütött a fejébe, hogy a háttérben a falra ragasztott radioaktív sugárzás jele mennyire hasonlít egy fekete fregatthoz (Moore nagy Brecht rajongó). Mivel Gibbons-al már eltöprengtek azon, hogy vajon egy olyan világban, ahol a hétköznapi élet minden szegmensét áthatja a szuperhősök jelenléte (mint Veidt Nostalgia fantázianevű parfüme vagy a Tijuana-bibliákban szereplő Sally Jupiter), milyen képregényeket olvashatnak, a válasz kézenfekvő volt: kalóz képregényeket! Ha megfigyeljük, ezzel el is játszanak pár kikacsintás erejéig, hiszen a Treasure Island bolthálózat a brit Forbidden Planet nevű, főként képregényeket forgalmazó láncának megfelelője, valamint az újságosnál feltűnő X-Ships nyilvánvalóan az X-Men paródiája. Innen már csak egy lépés volt a Fekete Hajó meséiben szereplő Hajótörött története, ami a fő szál karaktereire reflektál, és bár első pillantásra Dr. Manhattan belső monológjának fonalát követi, de az utolsó fejezetben nyilvánvalóvá válik valójában kinek is a morális vívódását meséli el. A Watchmen ugyancsak forradalmi szimbólumrendszerének védjegye a véres smiley (a magyar borítóról egy dörzsölt amerikai üzletember leleményének köszönhetően hiányzik), ami eredetileg a viselkedéspszichológiában az ártatlanság jele, azonban az ezt bepiszkító vérfolt teljesen más kontextusba helyezi: így többek között a nagyhatalmak közötti feszültséget mérő Végítélet Órájának az alternatívája. Érdekes adalék, hogy Dr. Manhattan kristálypalotájának helyszíne, a Marson vigyorgó smiley teljes mértékben az alkotópáros elmeszüleménye és csak később tudták meg, hogy valóban létezik...
A Watchmen dobogó szíve és lelke vitathatatlanul a karakterek, amik bár a Charlton Comics nevesített hősein alapulnak, de tulajdonképpen a szuperhősképregények archetípusainak kifordított verziói. Az elsőként feltűnő Komédiásnál például a The Peacemakert vették alapul (hozzáadva egy csipetnyit Nick Fury külsejéből és Captain America hazafiasságából, az egészet végül egy erős fizikumú, brutálisan nyers és G. Gordon Liddy személyiségével rendelkező formába öntve), de míg az eredeti karakter mottója az "Annyira szereti a szabadságot, hogy képes harcolni érte!" volt, a Komédiásé inkább az "Annyira szereti a szabadságot, hogy képes csonkolni, megkínozni és felrobbantani érte!" lehetne. Az eredeti Amerika kapitány impotens naivitását a Watchmenben felváltja a lángszóróval szénné égetett vietnamiak és az agyonlőtt állapotos szerető gyomorrúgással felérően erőteljes képe.
Dr. Manhattan kiinduló pontja Captain Atom, a radioaktív képességekkel rendelkező szuperhős, aki az atombomba fenyegetését lett volna hivatott kihangsúlyozni, de végül szerencsénkre a sokkal érdekesebb, atom- és kvantumfizikán alapuló, aszexuális és emberi érzelmekre képtelen, a létezés egy teljesen más síkjáról szemlélődő Jon Osterman születését eredményezte Giordano döntése. Gibbons saját karaktere, a Rogue Trooper-ből vett ötlettel, a kék színnel és az árnyékok teljes hiányával még inkább földöntúlivá teszi a figurát, a jó doktorról fokozatosan lekerülő ruhadarabok, végül a meztelenség és a Dávid-szobornál alkalmazott (jelentéktelenségét hangsúlyozó) kis genitáliák és a figyelmet a homlokra (vagyis elmére) irányító stilizált hidrogén atom szimbólum segítségével végül tényleg tökéletesen idegenné válik az olvasó számára.
A Moore által az önbíráskodás és extrém jobboldali gondolkodás riasztó felkiáltójelét képviselő Rorschach pont ellenkező hatást váltott ki, mint aminek szánta: ő talán az egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő Watchmen karakter, akinek maszkja és fekete-fehér látásmódja (mottója: "Never compromise" vagyis "Nincs megalkuvás") köszönőviszonyban sincs Steve Ditko eredeti The Question-jével, inkább a jobboldali nézeteket valló másik gyermekére, Mr. A-ra hasonlít (egyszer Ditko-t megkérdezték egy interjú során, hogy tudja-e ki Rorschach, mire azt válaszolta: "Ó, igen, tudom, ő az aki olyan, mint Mr. A, csak épp Rorschach komplett őrült."). A megszállott, személyiségzavaros, kifejezetten taszító külsejű, mocskos és kellemetlen szagú ex-Percrekész (Minutemen) sorsa talán az egyik legmegrázóbb az összes szereplőé közül, és tulajdonképpen egy gondolatkísérlet, hogy vajon mivé válna egy archetipikus Batman karakter egy realisztikus közegben. Bár eredeti neve (Kovacs) gyanúsan kitántorgott magyarra utal, Moore csak egy K betűs nevet keresett, követve Ditko szokását, aki hajlamos volt ezzel a betűvel kezdődő neveket adni hőseinek.
Ozymandias a világ legokosabb embere és nem csak ő gondolja így, hiszen az elméjének 100%-át kiaknázni képes, testét és elméjét tökéletesen uraló Thunderboltról mintázták. A maszkos igazságosztók törvényi feloszlatása után visszavonult és egy vállalatbirodalmat épített ki, Bruce Wayne-szerű jótékony milliárdos álcát öltve. Gondolkodása meghaladja korát és eszerint is cselekszik, nem véletlenül mondja róla tréfálkozva alkotója: "Ozymandiasnak egy kicsit Isten komplexusa van. Olyan, mint én, csak sokkal jobban néz ki." Éji Bagoly (előképe a Blue Beetle) teljesen másképp éli meg a kényszerű nyudíjaztatást: a gyerekként az előző bagolyjelmez viselőjéért rajongó Dreiberget csakis a szuperhőslét élteti, ennek híján fizikai (pocakos és impotens) és lelki (célját és önbizalmát vesztett) nyomorék, talán ő az egyetlen, aki éppen ezért elsőként csatlakozik Rorschach nyomozásához. A Charlton casting egyetlen női karaktere nem igazán nyerte meg Moore tetszését és inkább Black Canary-t és Phantom Lady-t vette alapul, ezzel megalkotva Éji Bagoly tökéletes ellentétét, hiszen a gyerekkorától anyja által igazságosztónak képzett Laurie egyáltalán nem akar hős lenni, de behódol az anyafigura akaratának, és leginkább ez teszi érdekessé a Selyem Kísértet és a Bagoly yin-yang kapcsolatát.
A kitörő siker már a nyolcvanas években felkeltette Hollywood figyelmét: Joel Silver (Mátrix, Spíler, V, mint Vendetta) producer és Terry Gilliam (Brazil, A halászkirály legendája) rendező kereste meg az alkotókat és olyan színészek is jelezték érdeklődésüket, mint Robin Williams és Richard Gere. A projekt végül a büdzsén és a hidegháború vége miatt bukott meg, de érdekes lett volna látni, hogyan remekel a Joel Silver által Dr. Manhattan szerepére javasolt Arnold Schwarzenegger leborotvált fejjel és kékre festve (vagy várjunk csak... de hiszen láttuk így a Batman és Robinban...). A Zack Snyder rendezte újabb próbálkozástól Alan Moore ugyanúgy elhatárolta magát, mint az eddigi műveiből készült képregényadaptációktól (V, mint Vendetta, A Szövetség), de alkotótársára való tekintettel áttestálta rá a szerzői jogokat a jogdíjakat illetően.
Nem vagyok látnok, és a mai napig még nem sikerült megnéznem a filmet (de lehet, hogy holnap reggel érdemes lesz beugrani hozzánk, hint-hint), mindenesetre a képregény valóban olyan, mint ahogy Kurt Vonnegut nem lineáris idő teóriáját Moore elméjének szűrőjén keresztül Dr. Manhattan megfogalmazza (és tudom, hogy ezt Varró Attila már lelőtte előlem a Mozinet hasábjain, de annyira találó, hogy vállalom a nyílt keresztrefeszítést a kölcsönzésért): "különös bonyolultsággal csiszolt ékkő, amelyet az emberek egyazon oldalról néznek, miközben minden kis tükörlapocskájában ott lapul a teljes kép".
Röviden: kötelező darab.
Az Őrzők (Watchmen) I.-II.-III. Írta: Alan Moore Rajzolta: Dave Gibbons Fordította: Bárány Ferenc Budapest, Cartaphilus Kiadó, 2008-2009 Kötetenként: 128 oldal / 2580 Ft
A Watchmen mérföldkő nem csak az elsősorban Amerikában gyökeret vert szuperhősképregények, hanem a képregény, mint Kilencedik Művészet, sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy a posztmodern irodalom történetében is: az első olyan több, egymásra épülő rétegtartalommal bíró, szimbólumokkal és utalásokkal telitűzdelt, a kor hagyományaival szakító narrációs technikákkal dolgozó és elképesztően összetett mű, melynek megcélzott befogadóközönsége egyértelműen a felnőtt olvasók, akik képesek átlátni az alternatív történelem keretében tálalt hidegháborús feszültség, az összeesküvés elméletek és a szuperhős archetípusok alapoktól történő újjáépítése között egyensúlyozó brilliáns történet kaleidoszkópját.
(Habár ez a cikk a Geekz hasábjain mindig is tervbe volt véve, de az írás apropóját a hazai mozikban március 5-én debütáló Watchmen filmadaptáció és a képregény a Cartaphilus által három kötetbe szedett magyar kiadása adja.)
Az immáron több, mint húsz éves, 1987-es megjelenésekor a sc-fi és fantasy regényeknek létrehozott Hugo-díjat könnyedén besöprő graphic novel azóta felkerült a Times minden idők legjobb 100 regényét felsorakoztató listájára és olyan alkotóknak szolgált inspirációul, mint Neil Gaiman (Csillagpor, Coraline, The Sandman), Joss Whedon (Buffy, a vámpírok réme, Firefly), Darren Aronofsky (Pi, Rekviem egy álomért) vagy Damon Lindelof (Lost). Ennek a több médiumon is üstökösként keresztülszáguldó és kitörölhetetlen nyomokat hagyó jelenség sikerének titka pedig egy autodidakta polihisztor, anarchista látnok, okkultista mágus, az angliai Northamptonban elzárkózva, remeteként élő brit szerző, Alan Moore rendkívüli elméjében keresendő. Az 1953-as születésű Moore élete semmiképpen nem mondható hétköznapinak, 17 évesen kicsapták az iskolából, mert LSD-vel üzletelt, és mivel akkoriban a munkahelyek elsősorban az iskolától kapott referencia alapján döntöttek, olyan alkalmi munkákból kényszerült megélni, melyet börtönviselt embereknek tartottak fenn. Első feleségét 24 évesen vette el, majd hamarosan útban volt az első gyerek is: ez volt az a pont, amikor élete legfontosabb döntését kellett meghoznia, mert tudta, hogy ha gyermeke megszületik, soha többé nem lesz hozzá bátorsága. Felmondta biztos irodai állását, és brit újságoknak kezdett daily strip-eket készíteni, ám ez azzal a fájdalmas leckével járt, hogy fel kellett ismerje, nem elég tehetséges a rajzoláshoz. Egy már képregényforgatókönyvíróként dolgozó barátjától kért segítséget, hogy kitanulja az írás alapjait, majd újult erővel vetette magát a munkába a Marvel UK, a 2000 AD, a Dr. Who Weekly és a Warrior történeteinek szerzőjeként. Utóbbi oldalain születik első két jelentős műve, a Marvelman (jogi okokból később már Miracleman néven szerepel), a Captain Marvel mintájára készült brit szuperhős újragondolása, és a V for Vendetta, amelyben egy Guy Fawkes álarcot viselő anarchista küzd egy disztópikus jövő Nagy-Britanniájának fasiszta rendszere ellen.
A korai nyolcvanas évek amerikai képregénykiadói az egyre gyengülő eladások hatására úgy döntöttek, hogy a fiatal korosztály mellett egy idősebb közönség megszólításához brit tehetségeket toboroznak, így került Moore a DC-hez, ahol óvatosságból először egy kevésbé ismert, eleve felnőtteknek szóló horrorcímet adtak neki. Az eredmény megdöbbenti még a DC fejeseit is: a Swamp Thing eladott példányszáma 17 ezerről több, mint százezerre növekedik, az átformázott és újraképzelt mocsári szörny mellett számos más megfáradt karakter kap ráncfelvarrást (Spectre, Phantom Stranger, Deadman), megszületik John Constantine, a kékgalléros brit mágus figurája, akinek saját címe, a Hellblazer a Vertigo leghosszabb, máig is futó fárosz sorozatává válik, valamint a Swamp Thing Love and Death története lesz az első, ami az akkoriban eluralkodó morális pánik szorításában vergődő amerikai képregényipart felszabadult lélegzethez juttatja, amikor egyszerűen lehagyja a borítóról a Comics Code pecsétjének rettenetes stigmáját. Az elsöprő siker hatására Moore megkapja a DC féltve őrzött, A-listás hőseit is: két rövid története, a Whatever Happened to the Man of Tomorrow?, a Superman, a Killing Joke pedig a Batman mítoszt forgatja fel fenekestül. Legnagyobb dobása, mellyel örökre beírja magát a képregényszerzők panteonjába, 1986-ban érkezik el, amikor a Dave Gibbons rajzolóval közös első saját, fősodorba tartozó kiadónál teremtett sorozata, a Watchmen újszerűsége és komplexitása gyakorlatilag földbe döngöli az eddig középszerű, önismétlésbe fulladó szuperhőstörténetekhez szokott amerikai olvasókat. A népszerűséget súlyos teherként megélő Moore végül egy Watchmen kitűző szett jogdíjainak elmérgesedő vitája miatt szakít a DC kiadóval, megesküdve, hogy soha többé nem fog nekik dolgozni.
Független kiadók égisze alatt jelenik meg tőle a Brought to Light, egy szatíra a CIA történetéről, és a From Hell, ami tíz évnyi háttérmunka eredményeként a Hasfelmetsző Jack rejtélyre kínál egy megoldást a Dirk Gently Holisztikus Nyomozóirodájában felvázolt holisztikus módszert felhasználva, egy telefonkönyv méretű, 560 oldalas fekete-fehér kötet formájában. Az AARGH (Artists Against Rampant Government Homophobia) antológiát második feleségével és közös szeretőjükkel állítják össze, hogy a meleg jogi mozgalmat támogassák a nagy vihart kavart 1988-as törvény 28-as záradéka ellenében, melyhez olyan szerzők hozzájárulását nyerik meg, mint Frank Miller, Robert Crumb, Art Spiegelman vagy Hunt Emerson. Melinda Gebbie rajzolóval belekezd a Lost Girls című erotikus kötetébe, ami az Alice Csodaországban Alice-jének, az Óz Dorothy-jának és a Pán Péter Wendy-jének szexuális kalandozásait követi, és amelyet végül csak 2006-ban fejeznek be.
A kilencvenes évek elején végül visszatér a fősodorba, amikor az Image Comics szuperhős szatírájának, az 1963-nak az írására kérik fel, de részt vállal Jim Lee WildC.A.T.s-jének és Rob Liefeld Supreme-jének a sikerre vitelében is. Jim Lee saját kiadójának, a Wildstormnak berkein belül Moore lehetőséget kap arra, hogy elindítsa az America's Best Comics vonalat és ennek égisze alatt adják ki az olyan újfent nagy sikert arató címeit, mint a League of Extraordinary Gentlemen, amelyben a viktoriánus kalandregények hősei (Allan Quatermain, Mina Harker, Dr. Jekyll, Nemo kapitány, és a Láthatatlan Ember) szállnak szembe először Moriarty professzor világuralmi terveivel, majd a wells-i marslakók inváziójával, a Top Ten, ahol a kizárólag szuperképességekkel rendelkező lények lakta Neopolis 10-es rendőrőrsén szolgálatot teljesítő zsaruk életét követhetjük figyelemmel, a Tom Strong, amelynek protoszuperhőse, aki a ponyvaregények stílusában, egyfajta Reed Richards-Tarzan-Doc Savage keverékeként utazik korokon és világokon keresztül, egy gőzhajtású robot és egy beszélő gorilla társaságában, valamint a Promethea, amelyben Moore a miszticizmusról, mágiáról és a Kabbaláról alkotott eszméit fogalmazza meg. A DC 1999-ben felvásárolja a Wildstormot, így ellenérzései ellenére szerződés kényszeríti munkája folytatására egészen 2004-ig a gyűlölt kiadó figyelő tekintete és cenzúrája alatt.
Bármilyen termékeny és szerteágazó is legyen azonban Moore munkássága, mégis a Watchmen az, ami helyet biztosított neki a képregényszerzők panteonjában, az a mű, ahol a Marvelmanben precízen és átgondoltan felépített disztópikus világ és a V for Vendettában kikísérletezett egyedi narratív megoldások hibátlan keverccsé állnak össze. Valószínűleg van ebben valami végzetszerű is, hiszen Dave Gibbons, a Watchmen rajzolója, akit a szülei földmérőnek szántak, egy underground újság reklámjának hatására látogatott el egy fantasy könyvekkel foglalkozó boltba, aminek tulaja promó anyagok rajzolásával bízta meg, és ezeket meglátva szerződtette őt egy képregényrajzoló tehetségeket felkutató ügynök. Mint évekkel később megtudta, az újságban talált reklám pszichedelikus szárnyas szemgolyóit az akkor még ismeretlen Alan Moore vetette papírra...
Ma este, a cikk második részében megtudhatjuk, mi köze egy taxisofőrnek és napi 50 mérföld utazásnak az ötödik fejezet szimmetrikus elrendezéséhez, magyar származású-e Rorschach, hogyan vezetett a radioaktív sugárzás jele egy Fekete Hajó érkezéséhez és miért kapta majdnem Arnold Schwarzenegger Dr. Manhattan szerepét a filmfeldolgozásban ? Stay tuned.
A Biblia vaskos, kemény szöveg, a nyelvezete csak korlátozottan nevezhető olvasóbarátnak, a képregények ezzel szemben többnyire gyorsan és könnyedén fogyaszthatóak. Miért ne lehetne akkor a Bibliát átültetni a jelenleg legdivatosabbnak számító manga-stílusú képregények nyelvére? A kísérlet még csak blaszfémnek se nevezhető, hiszen az élelmes egyház-közeli művészek már több száz éve rájöttek, hogy ha el akarják juttatni az analfabéta szegényekhez is az Írást, akkor előbb Képet kell belőle csinálniuk (lásd: Képes Biblia). Ma már majd’ mindeni tud olvasni, csak közben a Biblia kiment a divatból, így két afro-angol fiatalember úgy gondolta, nekik egész egyszerűen muszáj lefordítaniuk az Ó és Újszövetséget egy olyan nyelvre, amit a fiatalok is értenek.
Ahogy azt Móriczka – azaz Siku és Akin – elképzeli… A Biblia kétségkívül izgalmas matéria, nevezhetnénk akár a világtörténelem egyik legjobb fantasy-antológiájának is, tele bizarrnál bizarrabb sztorikkal, gyilkolászásokkal, csodákkal, megmenekülésekkel. Csak épp nagyon nincs megszerkesztve. Olyan, mint egy svédasztal, amin megtalálunk szinte bármit, de ha ész nélkül végigzabáljuk a teljes kínálatot, gyomorrontás lesz a vége. Annak tehát, aki veszi a bátorságot, hogy az egészet adaptálja, baromi jó dramaturgnak kell lennie. A Biblia manga alkotói nem azok.
Akad egy-két ötletmorzsájuk, például a Teremtést és az Egyiptomból való kivonulást Mózes visszaemlékezésében prezentálják, de semmilyen szerkesztői irányvonalat nem követnek. Jobb híján elmesélnek mindent, vagy legalábbis megpróbálják, ami az Ószövetség esetében azzal a fájdalmas végeredménnyel jár, hogy minden panelra jut egy új karakter, egy új név és egy új helyszín. Az esetek többségében nem tudják, vagy nem akarják dramatizálni a történéseket, csupán illusztrálják a Biblia vonatkozó részeit. Innen nézve nagyon is konzervatív vállalkozásról van szó, egy átlagosnál dinamikusabb Képes Bibliáról, amely többnyire maximálisan hű az eredeti szöveghez.
Ezen nem változtat az sem, hogy néha feltűnik egy atombomba, egy gépfegyver vagy egy mai ruhadarab is a rajzokon, illetve, hogy az eredeti, archaikus szövegek néha átcsapnak fiatalosnak szánt dumákba, ezek az anakronizmusok ugyanis mindenféle rendszer nélkül, ad-hoc módon bukkannak elő. A végeredmény pont ugyanaz, mint amikor az egyszeri hittan tanár megpróbál a gyerekek nyelvén beszélni, csak azt felejti el, hogy az a diákszleng, amit ő divatosnak gondol, kábé 20 éve volt az – ebből lesznek aztán a végtelenül kínos poénok.
Mindez talán még tolerálható lenne, ha legalább Siku rajzstílusa egy kicsit is szembarát lenne. A srác amúgy egyáltalán nem tehetségtelen, elég csak megnézni a honlapján a festményeit, de itt mintha nem a kész rajzokat, hanem az utolsó előtti vázlatokat adta volna le a nyomdába. A minimalizmus nyilván szándékolt, ahogy a sematikus figurák is, de roppant zavaró, hogy sokszor nem lehet egymástól megkülönböztetni a szereplőket. Hogy valami pozitívumot is említsek: a manga eszköztárából kölcsönzött SD (super deformed) technikát jókor és jól használja a képregény, például Jónás történeténél, ami az egyik leghumorosabban tálalt sztori a könyvben.
A fentiek ellenére, ha neadjisten valamelyik egyház alkalmazásában állnék, és az én reszortom lenne a fiatal báránykák betérítése az akolba, biztos, hogy felvásárolnám A Biblia manga összes megjelent példányát, és teríteném a megfelelő helyeken. Minden korszerűtlensége ellenére is emészthetőbb ugyanis, mint az igazi, betűkkel súlyosbított Szentírás. Ha viszont a lelkiismeretemre hallgatnék, akkor maximum a könyv utolsó harmadát, az Újszövetséget adaptáló részt ajánlanám. A gyerekkorban tanultak miatt eddig is sejtettem, hogy az Ószövetségben betegebb sztorik vannak, mint a legdurvább csápos mangákban, de most újraolvasva ezeket, még jobban ledöbbentem. Egy olyan kegyetlen, barbár, egoista Isten előtt kellene itt az egyszeri hívőnek leborulnia, aki parancsba adja a legyőzött ellenség teljes kiírtását, különös tekintettel a csecsemőkre és az aggastyánokra, és úgy általánosságban semmi rosszat nem lát a vérontásban, viszont aki ellenszegül a gyilok-parancsnak, azt megbünteti. Ebből a szempontból tanulságos olvasmány A Biblia manga: akik mostanában a Korán kegyetlenségét hangoztatják, rácsodálkozhatnak egy kicsit az Ószövetség embertelenségére is.
A Biblia Manga Ötlet és rajzok: Siku Szöveg: Akinsiku Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence Budapest, Athenaeum Kiadó, 2008. 216 oldal, 1.990 Ft
Ahogy Vilos kolléga szokta kérdezni: hát ez meg mi a vaddöfakk?Annál biztos több, mint aminek kinéz, mert anno 2 éve Cannes-ban debütált és jó pár egyéb fesztiválra meghívták.Szóval?
A 90-es évek végén a Mátrix és a Ringu amerikai remake-je egy olyan, mára már elcsépeltté, sőt cikivé váló divathullámot indított el, ami évekre rányomta bélyegét minden másfeledik mainstream filmre és/vagy játékra. Nem jöhetett ki hollywood-i film bullet-time effektus nélkül, nem létezhetett Hollywood ázsiai horror remake nélkül. Ezt a trendet lovagolta meg a Monolith akció-horror játéka, a F.E.A.R. Divathullám ide vagy oda, a Monolith jól időzített: elült a Ringu-mánia (főleg, hogy az amerikai remake második része nagyot hasalt), ellaposodott a Mátrix trilógia, ráadásul a Mátrix játékadaptációk is buktak, elfogadhatóvá vált tehát egy, a bullet-time effektet jól kihasználó játék ötlete.
Craig Hubbard, a játék vezető-fejlesztője (az ő nevéhez fűződik a NOLF) egy olyan akciójátékot képzelt el, amely tökéletes egyensúlyban adagolja a suspense-horror-t, melynek legfőbb kelléke Alma, a telepatikus képességű, erőszakos halált halt kislány. Alma háttérellenség, megközelíthetetlen, megfoghatatlan gonosz (nevét egy Straub regényből kölcsönözte Hubbard); Samarah (avagy Sadako) tökéletes mása, azonban nem koppintása. Az arcba fésült hajú kislány a Ju-On filmek mumusa (a fekete hosszú hajat a yurei-ek inspirálták, melyek a japán mondákban erőszakos halált halt, nyughatatlan szellemek), bár kétségtelen, hogy a Monolith a hollywood-i trendet szándékozta meglovagolni.
Itt van még nekünk a Bullet-Time, az idő lassítása, melyet John Woo vitt tökélyre digitális eszközök használata nélkül, az effektus azonban többet jelent: a lassított jelenet közben a kamera (vagy a szemlélő) el is mozdul. Milyen látványos lenne ez egy játékban, amikor ráadásul az akció részesei, sőt, irányítói vagyunk?
Az eredmény már ismert: a 2005-ös játék bár (akkoriban) brutális(nak számító) gépigénnyel jelent meg, és a 2004-es év HL2 vs Doom3 párbaja kissé elhomályosította fényét, valahogy mégis sikerült a Monolith-nak az, amit a No One Lives Forever-el egyszer már megcsináltak: egy új szintre emelni az FPS műfaját. Bár a hardverigény és a monoton pályatervezés miatt nem kapott annyi figyelmet a játék, mint amennyit érdemelt volna, a páratlanul okos AI, a misztikus, keveset mutató horror és a brutálisan látványos akciók emlékezetes élménnyé tették. A mesterséges intelligencia (páratlan ötlet az ellenségek egymással való kommunikálása) ráadásul nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az egyszemélyes mód sokszor újrajátszható legyen.
Eltelt jónéhány év, a Monolith háza táján kiadócsere történt (még az első FEAR fejlesztése alatt átvándoroltak a WB-hez), jött két, felejthető kiegészítő 3rd party iparosoktól, némi mizéria a névvel (eredetileg a Vivendi birtokolta a FEAR nevet, az utolsó pillanatban mégis megvált tőle), néhány hónap csúszás, majd végül 2009. február 10-én megjelent a FEAR folytatása: a Project Origin.
A játék kábé fél órával az első rész végkifejlete előtt veszi fel a szálat egy másik karakterrel: Michael Becket-et, a Delta Force katonai alakulat tagját irányítjuk. Hogy mi történt Pointman-el, az rejtély (talán egy harmadik részben derül majd ki?).
Becket sokban hasonlít az első rész karakteréhez: egyszemélyes kivégzőosztag, képes az "időlassításra" (kvázi gyors reflexek) és csak ugyanannyira beszédes, mint Pointman. Becket bullet-time képességekre egy műtéttel tesz szert, ami a sztori szempontjából egy kicsit következetlen, egy kicsit izzadságszagú, de hát valahogy vissza kellett hozni a játék védjegyét.
A Delta Force feladata Genevive Aristide (az Alma prodzsekt felelősének) evakuálása, ám az első rész végén bekövetkezett nukleáris robbanás meghiúsítja az akciót. Aristide látszólag kimenti Becket-et, ám ennél sötétebb szándékai vannak. Alma közben titokzatos módon vonzódik Becket-hez, amitől a főszereplőt hallucinációk gyötrik. Később az alakulat szétesik, egy titokzatos segítő kezdi el terelgetni a főhős útját, ami egy vitatott végkifejletbe torkollik.
Aki az első FEAR hátborzongató, idegen atmoszférájára számít, az csalódni fog. Az első rész talán legerősebb eleme a misztikus történet volt, megfejelve nyomasztó látomásokkal és okosan felépített cselekménnyel. Hubbard tudta, hogy a kevesebb több, ezért is vágatta ki a játék autós-üldözős jelenetét, amin a csapat közel 2 hónapig dolgozott (nem beszélve a már megvásárolt Havok motorról, amit a járművekhez licenszeltek).
A Project Origin ezt a jól eltalált atmoszférát nem viszi tovább. A csendes kikötőket zajos katonai bázisok, a deszaturált képeket sárgás-zöldes színvilág, a suspense helyét gore veszi át. Rengeteg a vér, sokkal több az akció és nincs horror. Mert a Project Origin sajnos olcsó, hatásvadász trükkökkel él: percenként arcunkba pofátlankodó hirtelen kép- és hangeffektekkel operál, zajos, irritáló és kiszámítható.
A játék mechanizmusa egyébként változatlan, haladunk egyik szobából a másikba, közben két regimentnyi katonát végzünk ki. És sajnos csak az akció az, ami az új FEAR-t a bukástól megmenti: az ellenségek bár nem tűnnek olyan okosnak (gyakran futnak ugyanis a golyózápor kellős közepébe), de a fegyverharc továbbra is tökös, látványos és szórakoztató. Kár, hogy a némiképp butábban viselkedő AI-t csalással helyettesíti a program: gyakran fordult elő, hogy váratlanul, minden előzmény nélkül elhaláloztam - se gránát, sem ellenség nem volt a közelben, Becket menet közben egyszer csak elterült. Tovább rontja a helyzetet, hogy a Monolith a klasszikus gyorsmentést feláldozta (konzolbetegség), helyette adott pontokon automatikusan ment a játék, ami néha azt eredményezi, hogy egy adott területen úgy tucatszor kell újra és újra végigmennünk.
A legjelentősebb és legszembetűnőbb változtatás a grafikát érte: a tompa fények és a teltebb színvilág látványos, de a sok blur és effekt nem mindenkinek fog bejönni. További újdonság a tereptárgyak fedezékként való használata (Becket felrúgja az asztalokat, feldönti a kólás automatát, szekrényeket húz maga elé), aminek a kihajolás esett áldozatául: kár, mert az új funkció teljesen felesleges és úgy általában használhatatlan (fedezék mögül ugyanolyan jól eltalálnak az ellenségek, ráadásul mire Becket felrúg valamit, addig az ellenség már rég a hátunk mögé került).
A fegyverarzenál is bővült, a játékos három helyett egyszerre négy fegyvert és többféle gránátot is magával vihet, kár, hogy csak egy része használható. A pisztoly gyakorlatilag semmire nem jó, a shotgun erőtlen (mi az, hogy közelről 3-4 lövés teríti csak le az ellenséges katonát?), a vadonatúj lézerfegyvernek semmi haszna nincsen (maximum látványos, bár érdekesebb lett volna kis szeletekre szétvágni az ellenfelet, ehelyett csak a lényegesebb testrészektől szabadíthatjuk meg őket), a pulzárfegyvert meg - melynek töltete csiga lassúsággal mászik a levegőben - tényleg nem tudom, hogy mire szánták (az egész játék alatt néhány lövést adhatunk le vele a korlátozott számú lőszer miatt).
Az új FEAR-ben a gránátdobás legfájóbb pontja, hogy becsapódáskor nem robban. Ehelyett a gránátok időzíthetők lettek, minél tovább tartod a kezedben, annál hamarabb robban fel (sajnos a kezedben is). Kár, hogy fele akkora pusztítást nem csinálnak, mint az elődben, s furcsa mód sok a lebetonozott tereptágy (gyakorlatilag csak az apróbb tárgyak, mint könyvek, poharak és székek repülnek szét).
Sok új ellenfél van, de javarészük elhibázott konepció következményei. Néha már a Painkiller-ben éreztem magam: buta szörnyek egyszerűen nem valók a FEAR-be. A környezet is megújult, de jókora csalódást okozott. A romos város már City 17-ben sem tűnt túl innovatívnak, romokat gyártani ugyanis nem nagy kunszt. Tovább fokozzák ezt az olyan helyszínekkel, mint a föld alatti bázis, a metróalagút vagy az atomreaktor. Az általános iskola pedig tényleg nem tudom, hogyan passzol a történetbe - olybá' tűnt, hogy a storyboard artist-ok rajzoltak néhány helyszínt, a cselekménybe meg valahogy belepüfölték. Jobban örültem volna néhány tényleg rendhagyó helyszínnek, de a Monolith mint ha a kreatív válság napjait élné.
A játék sajnos technikai malőröktől sem mentes: gyakran lehet a tereptárgyakba beleakadni, ami egy intenzív harcjelenet közben elég bosszantó tud lenni. Fájó pont a szélesvásznú képarány erőltetése: aki nem 16:9-es kijelzőn játszik, annak számolnia kell a korlátozott látótérrel. S a vizuális koncepció bár ízlés kérdése, nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Project Origin jobban néz ki az elődjénél. De ezúttal a hangeffektusok sem sikerültek olyan jól, mint az első részben. Nyoma sincs öblös, dinamikus hangzásnak, a hangok hol túl halkan, hol túlvezérelve bömbölnek, nincs aranyközépút és nincs hangdinamika. A gépfegyverek (főként a Mech fegyverzete) erőtlenül szólnak, a neszek és zörejek csak egy része van a helyén (próbáljatok feldönteni egy asztalt), az audio engine ráadásul nem támogatja az EAX térhangzást sem.
Az első résznek továbbá erőteljes eleme volt a minimalista zene. Az új témák kevésbé eltaláltak (egy-két harcjelenetnél az aláfestő muzsikára egyenesen a gagyi szót használtam volna), s sok az újrahasznosított dallam (mit újrahasznosított: egy az egyben áttették). Csalódás.
Nem állt szándékomban kitérni a sztori részleteire, ezért csak annyit mondhatok, hogy ez a FEAR nem az a FEAR. Kevés a jól működő újítás, lapos és néha következetlen a sztori, s a kivitelezés sem makulátlan. A játékmenet több ponton is kikezdhető, például mit keres egy FEAR játékban Mech-harc? Sok a töltelékhelyszín (romos városok? ugyanmár), melyek egyértelműen az első részt ért kritikák miatt kerültek a játékba. Mint ha a Monolith többet, nagyobbat, jobbat akart volna, megfelelve a rajongóknak és a kritikáknak egyszerre, innen eredhet az ellenségek létszámának megsokszorozása (a szörnyek mibenlétére gyakran nincs magyarázat), a nagyobb tűzerő, a felpörgetett tempó és ettől lett a játék olyan, mint egy old-school shooter. Ami önmagában nem baj: de ez még mindig a FEAR. Legalábbis állítólag, és ezért sok rajongó szemében ez a folytatás szentségtörés lesz.
Summa Summarum
A FEAR nem horrorjáték többé, hanem színtiszta gore. Kevés a használható újdonság, az egyszemélyes kampány botrányosan rövid, a többjátékos mód meg csak töltelék. Bár a harcjelenetek még mindig piszkosul jól működnek, s ezúttal van is belőlük bőven, ám mindezért kár volt az első rész precízen kimunkált atmoszféráját egy zajos, hangoskodó, féllábú mostohatestvérrel beárnyékolni.
Frank Henenlotter egy kibaszott zseni. Hiába majd hatvan éves, nem hajlik a gerince (vagy éppen azért?): nem képes, Cronenberg-módra, behódolni a mainstreamnek. Az új filmje ugyanolyan elbaszottnak, betegnek és eredetinek látszik, mint a korábbiak. A Basket Case (1982), a Brain Damage (1988) és a Frankenhooker (1990) mind klasszikusok, és a Bad Biology - a trailer alapján legalábbis - esélyes arra, hogy bekerüljön a b-filmes panteonba.
A huszadik század második felétől gombamód terjedő és növekvő multinacionális vállalatok sokféle műfajú és művészeti ágba sorolható alkotásnak szolgáltak ihlető erőként és helyszínként. Az egyszerre rémisztő, felháborító és nevetséges hangyaboly-munkakörülmények, a kifacsart céges gondolkozásmód, a magánéletbe gyakran mélyen benyomuló vezetési politika, a Vállalat belső szerveinek megfeleltethető, mégis egymással marakodó osztályok olyan remekművekben bukkannak fel, mint a Brazil (a két szűkös szobában ülő, ugyanazon a falon átlógó asztallap munkaterületéért marakodó irodistánál keményebb és pontosabb kritikáját még nem láttam filmen Gilliam-énél) Mike Judge Office Space-e vagy a remekül induló, ám később sajnos félresiklott The IT Crowd.
Dilbert, az azonos című strip-sorozat hőse majd’ húsz éve borzolja azon szerencsétlen hangyák idegeit (beleértve a heréket, a katonákat és a királynőket is), akik magukra ismernek a képsorok szereplőin. Mint oly sok, konkrét téma köré épülő strip képregényre, a Dilbertre is igaz, hogy teljes mértékben csak a tárgyalt élethelyzeteket testközelből ismerők élvezhetik ki a humorát. Mások is rácsodálkozhatnak persze a hétköznapi horrorra, a lélekölő „nine-to-five world”-re (bár nálunk korábban kezdődik és sokaknak tovább tart…), ahol a hétfő Garfield hétfője, a csütörtök Douglas Adams csütörtöke, a többi nap pedig, ha lehet, még rosszabb – de kétséges, hogy hinni fogják, s ha mégis, hogy nevetni tudnak rajta. A humor(osság) megfoghatatlan, sarokba szoríthatatlan jelenség, de a saját élményekre biztosan nagyban támaszkodik…
Scott Adams szisztematikusan lépked végig a témákon: sorra kerülnek a felvételivel, előléptetéssel, fizetés(nem)emeléssel kapcsolatos gondok, a Főnök szemétségei, az ördögi HR-esek, a hatalmas pénzeket szakítő, de megkérdőjelezhető szakmai tudású szakértők, a vállalati levélszemét-óceán, a léleknyomorító csapatépítő tréningek és minden más is…
A Dilbert legnagyobb erőssége (a remek témaválasztáson kívül) a szerző képessége arra, hogy – pontosan érezvén a groteszket és a tűrhetetlent a feje tetejére állított ötletek erőszakkal működtetett világában –, tökéletesen váratlan figurákkal, reakciókkal és fordulatokkal színesíti a valószerű szituációkat. Evvel a húzással ugyanis védekezni tud a strip képregények műszerfalba épített ősellensége, az unalmassá válás ellen: három kockákba nem sok akció fér bele, és a legbőségesebb témák is kimerítik magukat előbb-utóbb, lásd például a tökéletesen önismétlővé váló Garfield-szériát (hatalmas riszpekt ezért is a rajzolást abbahagyni tudó Bill Wattersonnak!).
A két tárgyalt kötet közt jelentős különbség van, és nem csak a külsőségekben. A Dilbert munkahelyi túlélőkönyve című keményfedeles kötetet nyilvánvalóan ajándékkönyvnek szánták. („Ha ismersz olyat, aki friss diplomás, ezzel a könyvvel nyugodtan meglepheted. Költsék csak mások a pénzüket a méregdrága mobiltelefonokra meg aktatáskákra! Az se baj, ha a magasabb elvárásoknak a te ajándékod nem felel meg, az ilyesmit úgyis tovább szokták ajándékozni”, írja a bevezető.) A cél érdekében egyfajta céges útmutatóvá fabrikálták a képregényeket: itt nem három, hanem egykockás poénokat olvashatunk szöveges magyarázó kommentárok kíséretében, amik – mint minden poénmagyarázás – természetesen egy bunkóval agyonverik a viccet. Ha valaki vágja a témát, annak úgyis leesik magától a mondanivaló, aki meg nem sokat tud a mamutvállalatok világáról, annak egy magyarázó mondat úgysem elég a megvilágosodásra.
Mindez mondjuk nem a magyar kiadó, hanem az eredeti kiadás összeállítójának sara, ám az, hogy ajándékkönyvnek szánt kiadásban ne maradjon benne elírás, sőt hiányosan nyomtatott oldal – az egyik oldalon csak a szövegbuborékok olvashatóak, a képek nem –, annál inkább. Úgyhogy hasonló célra is bátran ajánlom a Hogyan vágjunk fapofát… kötetet, azt viszont tényleg bárkinek, aki multinál húzza az igát.
Scott Adams: Hogyan vágjunk fapofát, ha a főnök megszólal Kiadó: Nyitott Könyvműhely Fogyasztói ár: 1980 Ft, netes ár: 1584 Ft Kötés: puhafedelű Terjedelem: 128 oldal
Scott Adams: Dilbert munkahelyi túlélőkönyve Kiadó: Nyitott Könyvműhely Fogyasztói ár: 1980 Ft, netes ár: 1584 Ft Kötés: keménytáblás Terjedelem: 208 oldal
A Navigátorfilm főnöke, Mozigépészferi elküldte az előreláthatólag áprilisban megjelenő Hellraiser-kocka specifikációit (kattints a 'tovább'-ra), és az infókhoz hozzáfűzte: "sem a dobozkép, sem pedig az extrák listája még nem végleges, hiszen további extrákról tárgyalunk még, amik felkerülhetnének a negyedik DVD-re. Tervezünk továbbá két nagyon különleges meglepetést illetve mi is akarunk forgatni valamilyen extrát." Legokosabb húzásként engem is felkértek a kiadvánnyal kapcsolatban valamire - utóbbiról többet, majd ha biztos lesz. :)
Hellraiser
Larry (Andrew Robinson) új feleségével, Juliával (Clare Higgins) beköltözik testvérével közös örökségébe, az üresen álló szülői házba. A férfi úgy gondolja, hogy sötét múltú öccse, Frank (Sean Chapman), aki felől már rég hallott, börtönben ülhet valahol. Valójában azonban sokkal komolyabb bajban van: ördögi vágyai által vezérelve kinyitott ugyanis egy titokzatos dobozt, magára szabadítva ezzel a pokol kegyetlen démonait, a cenobitákat, akik magukkal ragadták. Amikor a költözés során Larry keze megsérül, a padlóra hulló vérének cseppjei felélesztik Franket, ám ő ekkor még nem több egy erőtlen, hús nélküli lénynél. Ezért egykori szeretőjét, Juliát megkéri arra, hogy hozzon számára férfiakat, akik megölése után egyre erősebbé válik. Tervükről csak Larry lánya, Kirsty (Ashley Laurence) szerez tudomást, akinek így egyedül kell megakadályoznia, hogy elszabaduljon a pokol… A modern horror egyik atyja, Clive Barker saját írását vihette filmre 1987-ben, elindítva ezzel egy legendássá vált horrorsorozatot, amely természetesen több folytatást is megélt.
Hellbound: Hellraiser II.
Az átélt kegyetlen eseményeket követően Kirsty (Ashley Laurence) egy pszichiátriai intézetben ébred. Senki nem hisz neki, amikor a cenobitákról, azaz olyan pokolbéli démonokról mesél, akik egy titokzatos doboz kinyitása után jelennek meg, hogy magukkal vigyék azt, aki őket szólította. Dr. Channard, az intézmény vezetője (Kenneth Cranham) azonban titokban különös érdeklődést mutat a doboz iránt, és Kirsty apjának házából a sajátjába szállíttat egy véráztatta matracot, abban bízva, hogy segítségével eljuthat a pokol legsötétebb helyeire is. Ezzel azonban Kirsty élete is újra veszélybe kerül…
Hellraiser III. – Pokol a Földön
Egy fiatal riporternő, Joey (Terry Farrell) operatőrével egy éjszakai ügyeleten tartózkodik, hogy az esetleges balesetekről elsőkézből értesülve, megrázó anyagot forgathasson le. Már éppen úgy tűnik, hogy az éjszaka eseménytelenül fog eltelni, amikor a mentősök egy fiatal férfit hoznak be, akinek testéből számtalan lánc lóg ki. A műtőbe érve a láncok életre kelnek, a lány pedig szemtanúja lesz a férfi bizarr halálának. Kifaggatja az áldozattal érkező Territ (Paula Marshall), majd elhatározza, hogy kideríti, mi áll a háttérben. Így jut el J.P.-hez (Kevin Bernhardt), egy szórakozóhely tulajdonosához, aki nem sokkal korábban egy különös műtárgy birtokosa lett. A szobor valójában csak egy eszköz arra, hogy a pokol démonai, a cenobiták megelevenedhessenek. Az első áldozat J.P. alkalmi barátnője lesz, ez azonban csak a kezdet - úgy tűnik, már senki sem állhat a cenobiták útjában ahhoz, hogy a valódi világban megkezdjék az emberek elpusztítását…
HELLRAISER ADATLISTA
1 lemez
Hellraiser 1
1.85:1 (16:9) kép 2.0, 5.1, DTS angol hang 2.0 magyar hang magyar felirat
Extrák: Audiokommentár – Clive Barker – magyar felirattal Audiokommentár – Clive Barker és Ashley Laurence – magyar felirattal Interjú Clive Barker-rel – ( 10 perc ) – magyar felirattal Trailerek – magyar felirattal Hellraiser – Feltámadás – dokumentumfilm – ( 25 perc) – magyar felirattal Interjú Doug Bradley-vel (15 perc) – magyar felirattal Fotógaléria
2 lemez:
Hellraiser 2
1.85:1 (16:9) kép 2.0,5.1,DTS angol hang 2.0 magyar hang magyar felirat
Extrák: Audiokommentár – Tony Randel és Pete Atkins – magyar felirattal Audiokommentár – Tony Randel és Ashley Laurence – magyar felirattal Interjú Clive Barker-rel – ( 5 perc) – magyar felirattal On- set – dokumentumfilm ( 5 perc) – magyar felirattal Trailerek Fotógaléria Elveszve a labirintusba (16 perc) – dokumentumfilm – magyar felirattal Interjú Doug Bradley-vel (15 perc) – magyar felirattal
3 lemez
Hellraiser 3
1.85:1 (16:9) kép 2.0,5.1,DTS angol hang 2.0 magyar hang magyar felirat
Extrák: Audiokommentár – Doug Bradley és Anthony Hickcox – magyar felirattal Interjú Doug Bradley-vel – ( 15 perc ) – magyar felirattal Interjú Anthony Hickcox-xal – ( 15 perc ) – magyar felirattal On-set – dokumentumfilm ( 6 perc ) – magyar felirattal Bemutatók Fotógaléria
4 lemez
Salomé – magyar felirattal Forbidden – magyar felirattal
Ami eltérés lehet az egy saját audiokommentár illetve amennyiben sikerül megszerezni a húsz éves jubileumi kiadás azon van még némi extra ezek a 4. lemezre ehetnek fel.
Ez a poszt csak és kizárólag az Oscar-díj kiosztás előtti találgatós hozzászólások, az Oscar-díj kiosztás alatti percről-percre kommentelés, és az Oscar-díj kiosztás utáni anyázás végett jött létre. Hétfő estig nem rakunk fel újabb cikket, indulhat a pofatúra.
1:47 mindenkit megnyugtatok, felébredtem! az ertéelen egyenlőre a Pénzhamisítók megy, akkor ezek szerint jövő ilyenkor valszeg a waltz with basir ébreszt majd... 1:56 itt gőzölög a tripla ristretto előttem, szükség lesz rá, hála a szomszédoknak akik nem hagytak aludni. én készenállok! és ti??? 2:00 hiába, az ertéelhez órát lehet igazítani panka és laci minnél több infót ígér itt pedig ringsider a geekz délpesti stúdiójából kate mingyárt az első! csak ne kapjon díjat!áááá brolin és lane, illetve lane és brolin nagyon izgatottak, nemáááár! 2:03 amy adams carolina herrera ruciban ez is jól áll neki, lehet díjat kap benne??? 2:04 broderikék egyenlőre együtt taraji p. henson, aranyszínű ruciban, jó lesz megjegyezni mert folyton összekeverem violával 2:05 nixon elnök úr is itt van, egy szép szmoking van rajta, ha jól látom button és buttonné is beköszön 2:06 megy a rinya az érdeklődés csökkenése miatt, ja hát kérem, nem kellett voln a dark knight-ot és nolan kiebrudalni, nézné minden fiatal! 2:09 az első montázs, jó sokáig bírták a slumdog ensemble is megérkezett, boyle meglazította a nyakkendőjét és itt vannak a lurkók is, latika 3 kivitelbe! szerelmes vagyok! 2:11 Mickey!!!!!!!! ritka faszán néz ki megint ha nem nyer ma akkor vérbalettet rendezek! 2:13 tony stark! és viola davis, ő meg sötétaranyban van. tiszta taraji! jajj, nem könnyítik mega dolgom! az egyikük növeszthetett volna bajuszt! 2:17 heath ledger montázs, alatta a volt egyszer egy vadnyugat zenéje... 2:19 laci szerint posztumusz oscar peter finch utoljára? és conrad hall???? streep, penelope érkeznek sorban és richard jenkins, nem fog nyerni, de jó őt itt látni, ilyen múlttal a háta mögött 2:23 jack black rutinosan már a bárpultnál marisa tomei, az istennő versaceben, ruha nélkül mégcsinibb! michael giacchino a zenei rendező! ő húzza a lost-ban a talpalávalót, nem szar az biztos! 2:27 oké, megértettük, fantasztikus lesz a show, de kezdjétek már! 2:30 indul a móka! érkezik a férfi, akinek vonzereje még az enyémnél is nagyobb és akinek freddy krueger után a legmasszívabb pengéi vannak a filmtörténetben: Hugh Jackman! tényleg énekelni fog!!!!! billy crystal-hez hasonlóan a jelölt filmek dalban! 2:37 nem volt rossz, na! 2:41 legjobb női epizódista montázs dejavum van! 2:42 5 korábbi győztes érkezik, úgy néz ki, idén így adják át a díjakat! a jelöltek: viola davis, penelope cruz, amy adams, taraji p. henson, marisa tomei and the oscar goes to, a legjobb női mellékszereplő: penlope cruz-vicky christina barcelona ez várható volt a doubt semmit nem fog kapni, pedig igen jó darab, 4 jelölt színész, egy jelölt forgatókönyv, remek díszletek, emlékezetes operatőri munka, feszes vágás...sajnálom! 2:50 hugh jackman montázs 2:53 most a forgatókönyvírást mutatják be... eddig nagyon jó a gála! steve és tina, eredeti forgatókönyv díja jön a jelöltek: forzen river, happ go-lucky, in bruges (hajrá-hajrá!), milk, wall-e a legjobb eredeti forgatókönyv: dustin lance black-milk valszeg a milk egyetlen díja az estén. in bruges nagyon megérdemelte volna, de elfelejtették reklámozni, úgy meg nehéz! eddig 2/2 a geek-tipp, és a papírforma 2:55 az adaptált forgatókönyv jelöltjei: benjamin button, doubt, frost/nixon, the reader, slumdog millionaire ha a slumdogon kívül bármi más nyer az gigameglepetés éééééés, a legjobb adaptált forgatóköny: simon beaufoy-slumdog millionaire mondom, a hanghatás és a hanghatás-vágás a döntő kategória hogy lesz e söprés 3:03 aniston és black animáció filmes montázs itt nem fordulhat elő ami az annie-awardson itt wall-e fog nyerni nem a panda fordítva milyen lenne már, mintha chang cheh seggbe rúgné kubrick-ot a jelöltek: volt, kungfu, wall-e a legjobb animációs film: wall-e megmondom én a legjobb animációs rövidfilm: la maison et petits cubes 3:10 na végre egy reklám, pisi, üccsi, még egy kávé??? benjamin button montázs, laci szerint távolról sem unalmas! szerintem közelről is! funfact: benjamin filmvégi utazásait tarsem forgatta a the fall közben, fincher szerint a világ legjobb second unitja neki dolgozott! 3:15 gyors internetes felmérés szerint az emberek 78%-a eleddig szereti az új showt carrie bradshaw és james bond jő legjobb látvány, a jelöltek: benjamin button, duchess, the dark knight, changeling, revolutionary road a legjobb látványtervezés: benjamin button eddig semmi meglepetés, 5/5 a geek-tippek! 3:19 jön a kosztüm is sebesen a jelöltek: revolutionary road, duchess, milk, benjamin button, australia a legjobb jelmez: the duchess 6/6, sima ügy eleddig! 3:23 a maszkot is hozták ez a hellboy legyen plíííííz a jelöltek: benjamin button, the dark knight, hellboy II. a legjobb maszk: benjamin button 7/7 3:25 "két fiatal sztár" by panka, a nevüket én erre a rövid időre nem tanulom meg romantikus montázs 2008ból!!! hiába dinamizálják a gálát, a kategóriák eddig lefutottak ez így elég uncsi 3:29 reklám, alatta meg kedvenc műsorvezetőink boncolgatnak a téma a the reader, ami szerintem nem is film, hanem egy betűvel kevesebb:FOS! két operatőre volt, kate nélküli felvételekt csinálta deakins, de utána leállt a forgatás, ő elment a doubt-ba, és innen menges fejezte be! 3:31 portman és stiller operatőr kategória jön dod mantle szinte 100%, aki ugye egy exdogmás, részben dán álllampolgár, érdekesség, hogy 2 filmben is jelentős szerep jutott a digitális képrögzítésnek (slumdog és benjamin button) a dark knight meg imax-úttörő deakins ugye 8x-os jelölt, de remélem nem ezért a szarért kap, idén a doubt és a revolutionary road is 100x jobb volt! miranda meg tulajdonképpen ezzel a filmmel debütált, de már 20 éve dolgozik fincherrel a legjobb operatőr:anthony!!!! mondom, unalom, 8/8 nálunk! erre pihenjünk egy reklámmal! alatta meg frost/nixon boncolgatás a stúdióból ámulok és bámulok! 3:38 jessica biehl tudományos oscarok! na én el aludni... 3:40 slumdog boncolgatás kardomba dőlök! de alatta moulin rouge végefőcíme szól! nem kérdés, hogy az 5 jelölt közül a legjobb film nem az örökkévalóságnak készült mint a no nountry vagy a there will be blood, de a szezon legjobbja egy gesamtkunstwerk egy tökéletes rendezővel! míg a button gesamtkunstwerk rendező nélkül! 3:45 franco, rogen és kaminski jő! kaminski????végre valaki aki megérdemli a figyelmet! legjobb rövidfilm: spielzeugland ha én mennék fel, kezet is csókolnék kaminskinak! mit szólnátok egy kis reklámhoz? alatta pankáék boncolgathatnák a milket rendicsek? 3:52 még mindig jackman a műsorvezető??? eddig hol a picsába volt? na megint énekel! kezd zubogni a vérem 3:57 na csakhogy vége ezt a luhrmann csinálta? 3:58 még egy kis reklám pankáék kifogytak a film-jelöltekből, most mellékszereplő-elemzéssel bombáznak alatta a rekviem egy álomért zenéje 4:01 a férfi epizódista korábbi győztesei akkor most fog mathilda papája nyerni! christpher walken, kevin kline, cuba gooding jr, alan arkin, joel grey jönnek a jelöltek: philip seymour hoffman, josh brolin, robert downey jr, micheal shannon, heath ledger mind remekek voltak, de ma csak egy valaki nyerhet! a legjobb férfi mellékszereplő: heath ledger a szülei és a lánytestvére veszi át a díjat! 4:11 mit szólnátok a várva-várt dokumentumfilmes montázshoz? ez kezd nevetséges lenni! nem csodálkoznék ha néhány éven belül a petőfin hallgatnánk az átadást! ha jól sejtem a legjobb dokumnetumfilm következik! nyert! a legjobb egészestés dokumentumfilm: Man on Wire 10/10, és álomkór! beszarsz, még mindig 76,6% elégedett a show-val! a többiek elaludtak, úgy könnyű! a legjobb rövid dokumentumfilm: smile pinki 4:19 most kaptunk híreket, hogy jackman a wolverine újraforgatása miatt tűnik el félórákra! gyerünk egy kis szünetre, amondó vagyok! kávé, redbull, speed! addig visszatekintés a red carpetre, ha rövidtávú emlékezetkiesésbe szevednénk! 4:22 ki ez a jóképű fickó? honnan is ismerős? ja ő a műsorvezető! akció filmes montázs, akkor most a vizuális effektek díja jön? igen, és will smith jelöltek: benjamin button, the dark knight, iron man a legjobb viuzális hatás: benjamin button dark knight csúnyán szopóágon van! és most a hanghatás vágás! most eldől a slumdog söprése! a legjobb hanghatás-vágás: the dark knight nincs söprés, ahogy jósoltuk, 5-6 díj a dal függvényében! a legjobb hang is jön a legjobb hanghatás: slumdog millionaire hoppácska! ez a harmadik díj, még 8 is meglehet! nem lehet will smitht lelőni, a vágó díjat is hozza ez tuti a slumdog, ezen a hülyék is megértik miről szól ez a szakma a jelöltek: frost/nixon, the dark knight, milk, slumdog, benjamin button a legjobb vágás: chris dickens-slumdog millionare szerintem a 4., laci szerint az 5. díja a filmnek! na vajon kinek van igaza? nyert, nekem! 4:38 panka és laci nyavalyognak egy kicsit, milyen komolyak a filmek! mint a the reader ami montam már, hogy rossz? egy haverom szerint azért 2 lemezes rip van csak belőle, mert egyben senki nem bírja végignézni! 4:41 jean hersholt humanitárius díj jerry lewis kapja, az ő életeét montázsolják átadja, eddie murphy! sztending ovésön! el reklámra! állítólag sűrűsödni fog a program! nem létezik! férfi főszereplő elemzés közben panka szerint rourke alakítása nem nagy szám! ez a csaj már hivatalosan is elmebeteg! 4:50 jackman előkerült! pedig már a lakosság segítségét akarták kérni az előkerítéséhez! legjobb filmzene jön, egy kis medley benjamin, defiance, milk, wall-e, slumdog remélem nem a slumdog nyer (ő fog!), a zenéje hallgathatatlan, olyna mintha clayderman szintipopja kapott volna egy goa-ráncfelvarrást! az év zenéje a dark knight, egyébként! a high schoolos tinik adják át! a legjobb eredeti filmzene: a.r. rahman-slumdog millionaire na ez az 5. díja, a film és a rendező még hátra van, a dal szerintem kérdéses, de mindjárt kiderül remélem a két egymástól megkülönböztethetetlen dal megosztotta az akadémiát, és ezt a wall-e nyeri! a legjobb betétdal: jai ho-slumdog bakfitty! akkor 8 lesz a vége, csak a hanghatás vágást bukja! a három legjobb zenetársítás 2008-ban, egyébként: a the dark knight fináléja randy, the ram bevonul a sweet child o' mine-ra és a dubliners nóta az in bruges-ből! 5:06 liam neeson és szerelmem freida pinto legjobb külföldi film borítékja van náluk a legjobb idegennyelvű film: departures/okuribito-japan! az est első meglepetése! a következő az lehetett volna, ha nincs reklám! de van! ezalat női főszereplő elemzés a géniuszoktól! alatta a friss oscar-díjas latika's theme szól! kate, aki végigrinyálta és végigdugta az évet! ezzel lesz oscar-díjas! pffffff 5:10 "in memoriam" "i'll be seeing you" by queen latifah annyira tudtam hogy newman és a sting-es orrsimítás lesz a vége! 5:16 és egy rtl-es megemlékezés albert györgyiről! szép gondolat! 5:19 reese whiterspoon a rendezői borítékot hozza! máris? ezt csak boyle nyerheti! a jelöltek: danny boyle, ron howard, david fincher, stephen daldry, gus van sant a legjobb rendezés: danny boyle-slumdog minden megy, ahogy a nagykönyvben meg van írva! szusszanjunk egyet erre a nagy izgalomra! már csak három díj van hátra, a két főszereplő és a legjobb film! szarok rá, ha kate nyer, csak mickey szobrocskával menjen haza! de az milyen lenne ha nem a slumdog lenne a legjobb film?! jóvanna, unatkozom! 5:25 a színésznő montázs megy, akkor a díj sem lehet messze! az 5 átadó: sophia loren, shirley macclaine, halle berry, nicole kidman, marion cotillard a jelöltek: anne hathaway, kate winslet, melissa leo, meryl streep, angelina jolie bárki más, mint kate óriási csoda lenne! éééés, az oscar megyen... a legjobb női főszereplő: kate winslet-the reader csak most már mickey is rendben legyen! 5:35 a színészmontázs megy a hét mesterlövész zenéjére, és jő a díj is! az átadók: robert de niro, ben kingsley, anthony hopkins, adrien brody, michael duglas a jelöltek: frank langella, sean penn, richard jenkins, brad pitt, mickey rourke ugye mickey, ugye mickey! nincs igazság, ha nem! ééééééés... nemhiszemel!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! a legjobb férfi főszerplő: sean penn-milk hogy theberzeker olvtársat idézzem, aki az egyetlen aki kitart ma hajnalban velem: "na akkor a kurva anyját mindenkinek!" embertelen nagy alakítás felett húnytak szemet, és egy fantasztikus visszatérésről vonják el a figyelmet a p.c. nevében! mindenki nézze meg a wrestlert! én vígasztalhatatlan vagyok! 5:47 spielberg érkezik, a legjobb film borítékjával! most már itt is legyen valami felfordulás! a jelöltek: benjamin button, frost/nixon, milk, the reader, slumdog millionaire a legjobb film: slumdog millionaire a djíat az a christian colson kapja akinek az utóbbi évek angol horrorrenszánszát köszönhetjük, a the descent-et és az eden lake-t túl vagyunk az közelmúlt legjobban indult gáláján, amely aztán teljes unalomba fulladt. az akadémia ismét jelesre vizsgázott gyávaságból és rosszul értelmezett politikai korrektségből! örüljönk boyle sikerének és sírjunk együtt mickeyvel! a kevés ébrenlevőtől búcsúzom: jövőre, veletek, ugyanitt?????
Nem szokásom a stúdiók által elhullajtott marketingmorzsákra rástartolni (erre van többszáz másik blog is), de az új QT filmmel kivételt teszek. (Bocs főnök!) Azért mert csak. (A képre kattintva látható a harmadik poszter is.)
Interjúsorozatunk (eddigi interjúalanyaink: Képes Kiadó, Vad Virágok Könyvműhely, Kingpin, Delta Vision és Pesti Könyv Kiadó) aktuális részében a Fumax kiadót faggatjuk műhelytitkokról, a kiadó működéséről, a megjelenések sikerességéről, a magyar képregényipar helyzetéről, személyes favoritokról és minden másról, ami éppen eszünkbe jut! A kérdésekre a képregényes berkekben jól ismert Németh "Vladi" Vladimir és a kiadó második embere, Koncz Ákos válaszol.
GEEKZ: Hogyan alakult meg a kiadó, honnan jött az ötlet?
VLADI: Több mint négy éve kezdtem el a képregényes bizniszt a Comicsinvest révén, akkor megismertem sok embert, akik itthon a képregényekkel foglalkoznak. A kiadó azért jött létre, hogy a Comicsinvesttel együtt, egymást erősítve működjön. A Sin City-re azért esett a választásom, mert az egy annyira nagy, a film révén nemzetközileg ismertté vált cím volt, amiről tudtam, ha kiadjuk, az presztízst jelent, ami révén más kiadókkal is könnyebb lesz tárgyalnunk. Első könyves kiadóként persze nem lett volna könnyű megjelenni vele, ha az ismerőseim nem segítenek, mert ha az ember licenszelni akar egy könyvet, és felveszi a kapcsolatot egy külföldi kiadóval, az első kérdés az, hogy miket adott már ki, és persze jön a kérés is, hogy küldjön belőle egy példányt. A film viszont olyan ismert volt, mondhatni kultikussá vált, ami mindenképpen segítette a könyv eladását.
ÁKOS: Én a második kiadvány – ami az első mangánk –, a Princess Ai megjelenése után kerültem a céghez, azóta dolgozok itt a „kiadó második embereként” (nevet).
GEEKZ: Honnan jött a kiadó neve?
VLADI: A Fumax név a „Fumetti-Manga Comic” kifejezésből származik, és bár nem rémlik, hogy rögtön tervbe voltak véve a mangák is, de a név alapján úgy látszik, hogy az elejétől fogva benne volt a fejemben a manga kiadás ötlete is…
GEEKZ: Milyen nehézségek merültek fel a kezdetekben?
VLADI: Eleinte nem sok tapasztalatom volt a könyvkiadásában, kezdve olyan kérdéseken, mint hogy milyen papírra nyomjuk a képregényeket, vagy kiszámolni, hogy milyen áron adjuk ki a őket… Egy rutinos róka sokat segített nekem, főleg a tárgyalásokban. Van evvel kapcsolatban egy érdekes történet is. Úgy nézett ki, hogy a Warcraft lesz az első manga (igazából manhwa), amit kiadunk. Megállapodtunk a jogtulajdonossal, az amerikai TokyoPop-pal, de csak szóban, még nem volt szerződésünk. Egy AnimeConon én be is jelentettem, hogy ki fogjuk hozni a Warcraftot, mert úgy tűnt, minden flottul megy. Érdekes módon azonban egy-két héttel később megírta a TokyoPop, hogy mégsem mi kaptuk meg a címet, hanem egy másik magyar kiadó, de nem mondták meg, hogy ki. Mi akkor nagyon haragudtunk, valami turpisságot sejtettünk a dolog mögött, de végül kiderült, hogy a másik kiadó teljesen korrekt módon szerezte meg a címet, ők is tárgyaltak korábban a TokyoPop-pal. Így végül a Princess Ai lett az első mangánk, ami szintén az amerikai TokyoPop tulajdonában áll. A Rozsomák pedig azért tűnt jó választásnak, mert a mangásokon kívül az X-Men-es történet miatt a Marvel-rajongókat is érdekelni fogja. Jól menő kiadvány is lett, sőt az egyetlen üzletileg igazán sikeres Marvel kiadványunk (a magyarországi Marvel-múlt ellenére a többi nem megy elég jól).
GEEKZ: Hogy álltok fumetti-vonalon?
ÁKOS: A Dampyr volt az első fumetti műfajú képregényünk, ezt több Bonelli-cím közül választottuk ki.
VLADI: A Dampyr végül nem lett igazán sikeres, sőt mondhatjuk, hogy ezek a kiadónk legsikertelenebb termékei. Kockázatos vállalkozás volt megjelenni vele, a Bonelli-kiadványok Olaszországon kívül talán csak egyedül Dél-Amerikában népszerűek, mindenhol máshol rosszul mennek. Hogy ennek mi az oka, máig sem tudjuk, mindenesetre ilyen olcsó kiadványok se akkor, se ma nem nagyon vannak a piacon. Úgy voltunk vele, hogy egy vámpíros horrorsztori, tulajdonképpen egy színvonalas, jól megrajzolt ponyva remélhetőleg érdekelni fogja az embereket. Ezer forintért száz oldal, körülbelül másfél órás olvasási idővel (ami több, mint egy átlagos mangáé) – ez igazán kedvezőnek mondható, mégsem lett sikeres.
GEEKZ: Az amerikai képregény-adaptációk sem lendítik fel az érdeklődést?
VLADI: Nem igazán, sőt annyira nem, hogy a Hellboy-filmre betárazott angol nyelvű Hellboy-kiadványokból egyetlen darabot tudtunk eladni a Comicsinvesten… Reméljük, hogy a Watchmen-nek majd nagyobb sikere lesz. Amerikában veszik, mint a cukrot – pedig ez egy igazán fajsúlyos képregény, szerintem sok vásárló csalódni fog benne – tavaly év végén hónapokig vezette az eladási listákat a könyvesboltokban, ahol azelőtt csak mangák voltak. A film után persze a 300 vagy a Sin City is képregény is jobban fogyott. De a Watchmen 20 éve jelent meg, és az, hogy most az eladási listák élére került, egyszerre örvendetes és vicces – igaziból az azért szomorú, hogy a kortárs amerikai képregényes világ nem tud kitermelni egy ekkora érdeklődésre számot tartó könyvet.
ÁKOS: A Watchmen mindig is jól fogyott, a Batman hatása is nagyon érezhető (itthon és Amerikában is). Az Iron Man után viszont nem volt nagy felbuzdulás, a Hellboy után meg egyáltalán nem. Ezek után nyilván nem mertük elvállalni a Hellboy magyar kiadását, és a Képes Kiadó is elállt tőle, aki szintén gondolkozott rajta. Pedig Vladi és én is képregény-rajongók vagyunk… GEEKZ: Ez eddigre szerintem kiderült…
ÁKOS: … igen, talán kiderült (nevet), szóval mi is vérző szívvel hozunk meg egy ilyen döntést. Mérlegeltük a Hellboy fekete-fehér megjelentetését is, aztán elálltunk tőle, úgy nem lett volna értelme. Vigyázni kell nagyon, mivel jelenik meg az ember. Azért a remény nem halt meg, hogy később egy-két kedvencet kihozzunk.
GEEKZ: Mik volnának azok a kedvencek, a szívetek csücske, amit szívesen kihoznátok, ha félretehetnétek a racionális megfontolásokat?
ÁKOS: Én az európai képregényeket favorizálom nagyon: Moebius, Bilal… aztán Robert Crumb-ot és egy-két spanyol alkotót is szívesen látnék magyarul.
VLADI: Végül is a „Vladi ajánlja” listáról bármit szívesen kiadnék magyarul… nem kizárt, hogy lesznek limitált példányszámos megjelenések (ötszáz vagy ezer példány körül), ha úgy érezzük, hogy el lehet adni.
GEEKZ: A Dominion után számíthatunk-e valamikor Ghost In The Shell kiadásra?
VLADI: Én a Ghost In The Shell-t már nagyon régen ki szerettem volna adni, de a japán jogtulajdonos, habár sokan megkeresték, elutasította az ilyen kéréseket. A képregény készítője, Shirow Masamune maga is nagyon visszahúzódó típus. De ha a Dominion után több más Masamune-mangát is kiadnánk, és látnák, hogy korrekt munkát végzünk, úgy érzem, nem mondanának nemet végül a Ghost In The Shell-re. De akkor is nehéz szülés volna: a japánok nem mennének bele, hogy két kötetre bontsuk, így több mint háromszáz oldalas lenne, sok színes oldallal, rengeteg bonyolult szöveggel… üzletileg igencsak kockázatos volna. Még a Dominion-t sem azért választottuk ki, hogy nagyot kaszáljunk rajta. Ez egy régi képregény, a mai olvasók nagy része még a ’90-es évek mangáira sem annyira vevők, nemhogy a ’80-as évekbeliekre.
GEEKZ: És mi a helyzet a Blame!-mel? Csak azért kérdem, mert a Rozsomák miatt kapcsolódik (ugyanaz az alkotó készítette) és az egyik személyes kedvencem…
VLADI: A Blame!-et biztos nem… Tíz kötetes, nagyon nem mainstream. Borítékolhatóan nem menne jól. Ráadásul nincs benne sok szöveg, a magyar olvasók pedig érzékenyek az ár-olvasási idő arányra, zavarná őket, hogy kevesebb, mint fél óra alatt a végére ér egy kétezer forintos kötetnek. Egyébként a Blame! sorozat a végére szerintem elég zavaros lesz…
ÁKOS: A cyber divat pedig lassan lecsengőben van, ezt azért látni kell. Mondjuk én nem vagyok oda az egész témáért, de azért Nihei Tsutomu elég jól csinálja.
GEEKZ: Kikkel könnyebb tárgyalni a licenszeléssel kapcsolatban, kikkel nehezebb?
VLADI: Csak az amerikaiakkal könnyű… igazából mindenki mással nehézkes. A Marvel is az olaszokon – a Paninin – keresztül megy, és habár nagyon közvetlen kapcsolatban vagyunk velük, sokszor vannak fennakadások. Az olasz mentalitásnak megfelelően túl lazán veszik a dolgokat, a japánok pedig nagyon szigorúan – kész agyrém… Az amerikaiakkal mennek a legkényelmesebben a dolgok.
GEEKZ: Hogyan jelenik meg a képregény a magyar médiában, milyen megítélés alá esik?
ÁKOS: Most volt ez a Boros-Bochkor botrány a Kneten… az általam nem sokra tartott Bumeráng című műsorukban teljesen gyermeteg dolognak ítélték a képregényt, és ez elég jól tükrözi az átlagos hozzáállást… Ugyanakkor más kulturális magazinok, például a Filmvilág vagy a Mozinet, komolyan és méltó módon foglalkoznak a témával. A reklámokon, újságokban viszont megdöbbentően sokszor látja az ember, hogy a modern vizuális kultúra mennyi mindent tanult el a képregényektől.
GEEKZ: A ti megjelenéseitekről milyen visszhang szokott érkezni?
VLADI: Jellemző módon általában azok a kiadványaink fogynak a legjobban, amiket lehúznak – akár komolyabb kritikákban, akár fanok által írt véleményekben. Ez fordítva is igaz: a Dampyr mindenkitől pozitív kritikát kapott és alig fogy… A Marvel kiadványainkra is jellemző, hogy fordított összefüggés van a tetszési index és az eladások között. Ákossal mindig azon viccelődünk, hogy nem azt fogjuk kiadni, ami tetszik az embereknek, hanem csak azokat, amit elég sokan szidnak… (nevet)
GEEKZ: Hogyan módosíthatja a piac ilyen reakciója a profilotokat?
VLADI: Ki lehet jelenteni, hogy az európai képregényekre nagyon kicsi a kereslet, gyakorlatilag jelenleg nem eladhatóak a magyar piacon, ezért ezekkel a kiadványokkal le fogunk állni a közeljövőben.
ÁKOS: Ez mindig függ a trendektől – lehet, hogy egyszer az olasz ponyva-hangulat megint divatba jön… (GEEKZ megjegyzés: bárcsak úgy alakulna…)
VLADI: Sajnos a Marvel képregények helyzete sem rózsás, mert a színes képregények előállítási költségei magasabbak, mint a fekete-fehér képregényeké (például a mangáké), és nemhogy jobban, de még rosszabbul is fogynak.
GEEKZ: Mi a helyzet a jövőbeli megjelenésekkel?
VLADI: Egy kicsit muszáj visszafogni az új megjelenéseket, mert a piac nem vesz fel ennyi friss kiadványt, túlságosan kicsi a kereslet. (A konkurencia egyébként ugyanígy lassít…) Voltak kevésbé ügyes választásaink, például a Dampyr – ezt most már befejezzük, az első hat részt már megvettük a jogtulajdonostól –, ezeket kisebb példányszámban és magasabb áron tudjuk csak kihozni, de legalább be tudjuk fejezni a sorozatot. A kiadónak el kell tudnia tartania magát, a piacnak kell meghatároznia egy vállalkozás sorsát.
ÁKOS: Érezhető a nehéz gazdasági helyzet, gyengül a vásárlóerő (ezt a Comicsinvesten keresztül is érezzük), kevesebben adnak ki több ezer forintot egy képregényre.
GEEKZ: Mi a különbség a mangák és a hagyományos képregények piaca között?
VLADI: Gyakorlatilag el lehet mondani, hogy a két piac élesen különválik: vásárlók szempontjából kicsi, maximum tíz százalékos az átfedés. A manga olvasók rétege jóval szélesebb és látványosan fejlődik, szemben a képregény-olvasókkal. Mangából jóval több jelenik meg, mint európai és amerikai képregényből összesen, ennek ellenére ezek a kiadványok nagy része sikeres tud lenni, holott a képregény-megjelenéseknek csak elenyésző hányada sikeres. A manga-olvasók körülbelül hetven százaléka lány, műfajtól függetlenül: a fiúknak szóló shonen-mangákat ugyanilyen arányban szintén lányok olvassák! Az pedig, hogy a mangák elveszik az olvasókat, elfoglalják a piacot a képregények elől, abszolút nincs így, a mangák egy teljesen új olvasóréteget hoztak létre maguknak. A lányok se Magyarországon, se Amerikában nem olvastak képregényt (az olvasók pár százaléka volt lány), mangát viszont igen. Amerikai kereskedőkkel készített riportokban olvastam, hogy vannak mangás lányok, akik később érdeklődni kezdenek a képregények iránt is.
GEEKZ: Lehet ilyesmit várni Magyarországon is?
VLADI: Mi ebben nagyon bíztunk, és próbáljuk megtéríteni a manga-olvasókat a képregények számára is, de ez egy nagyon nehézkes dolog, mert a két piac között alig van átjárás: számomra teljesen érthetetlen módon be vannak gubózva a képregény- és manga-olvasók, kevesen érdeklődnek a másik oldal iránt.
GEEKZ: Miben látjátok a magyar képregényes helyzet legnagyobb problémáját?
VLADI: A kis piacon, azaz csekély keresleten kívül főként a terjesztésben. Ha Magyarországon a terjesztés jól működne, szerintem minimum kétszerannyi képregényt lehetne eladni, mint most, a kiadók pedig nyereséget tudnának termelni. A jelenlegi helyzet mellett azonban a terjesztők gazdagodnak meg, a kiadók az ő zsebeiket tömik, nem a sajátjukat. Hogy milyen módszereik vannak? Nem vallják be a valós fogyásokat, később, lassanként csepegtetik az információt. Általános a szakmában az is, ha egy terjesztő egyszerűen csak nem fizet, és csak fenyegetőzések által lehet pénzhez jutni.
ÁKOS: És ez teljesen általános a szakmában…
VLADI: Ezek a terjesztők közt vannak óriási, nagynevű, milliárdos cégek is – és ezek veled, a fennmaradásért küzdő kis kiadóval úgy szúrnak ki, ahogy tudnak… szóval nagyon gáz a helyzet. Az már egy ügyes kiadónak számít, ami meg tud élni… Én, bevallom, besokalltam ettől. Persze látunk azért javulást is a piacon: amikor a XIII vagy a Fekete-fehér antológia megjelent, a képregények még egyáltalán nem voltak megtalálhatóak a könyvesboltokban. A hálózatok közül egyébként számunkra egyedül az Alexandra produkál normális fogyásokat, de van, akik azt mondják, hogy nekik a Libri is.
GEEKZ: Tervek a jövőre nézve az ügyben?
VLADI: Szeretnénk a saját, nem terjesztőkön keresztül történő eladásainkat növelni azzal, hogy az új megjelenések egy ideig, körülbelül másfél hónapig csak rajtunk és képregényboltokon keresztül lesznek megvásárolhatóak. Ez azért lenne fontos, mert ha mi adjuk el direkt a könyveinket, még a nagy kedvezmény (harminc százalék) ellenére is nagyobb a bevételünk. A terjesztők általában ötven – de néhányan már vérszemet kaptak, és ötvenöt vagy még több – százalékra viszik fel a jutalékukat. Ez azt jelenti, hogy a kiadvány piaci árának több mint a felét elteszik! Ha harminc százalék kedvezményt adunk is, még mindig húsz százalékkal több bevételünk lesz, amit azonnal vissza tudunk forgatni más kiadványokba, míg ha könyvesbolton keresztül adjuk el, lehet, hogy évek múlva kapjuk meg a pénzt.
ÁKOS: Aztán a vidéki lakosságot is el kéne érni valahogy. Rengeteg vidéki városban egyáltalán nem kaphatóak képregények.
GEEKZ: A képregényboltok konkurenciát jelentenek a netes eladásoknak?
VLADI: Egyáltalán nem. Mi örülnénk, ha több képregénybolt lenne, már csak azért is, mert az utcáról, plázából betérő embereket is meg tudnánk fogni esetleg a kiadványainkkal – ahogy nyilván a többi kiadó is. De hát nehezen élnek meg a boltok is…
GEEKZ: Mi a véleményetek a netes magyarított képregényeket tartalmazó oldalakról?
VLADI: Két kivétellel pozitív benyomásaink vannak, gyakorlatilag mindig első szóra leszedték a honosítást, amikor megjelent egy friss kiadásunk. Sőt, volt, hogy a fordító nyersfordításnak felhasználta a honosított verziót. A The Ultimates esetében nem tudtuk elérni az oldal tulajdonosát, pedig már az ismerőseit is megkerestük minden lehetséges módszerrel! Kénytelenek voltunk hát a szolgáltatónál lelövetni az oldalt, mert az amerikai jogtulajdonosokkal aláírt szerződésben vállaltuk, hogy minden hasonló esetben el kell járnunk a képregényt közzétevőkkel szemben. A másik eset pedig az volt, hogy a Rozsomákot valaki megosztotta egy magyar bittorrent oldalon – ráadásul a mi kiadásunk scan-jéről van szó, nem is honosításról! Még be is szóltak neki a felhasználók, hogy minek scan-t közzétenni, mikor vannak belőle honosítások is? Végül is egy szelídebb, majd egy erélyesebb figyelmeztetés után leszedték az anyagot az oldalról. Amúgy nincs gondunk a honosítással, csak abban kéne megegyezni szerintem, hogy a vadonatúj amerikai kiadványok esetén legalább fél, egy évet várni kéne, mert vannak boltok, amik behozzák őket (például a Trillian). De hát persze vannak képregények, amiket máshogy nehéz lenne elérni, mint scan-ben, és a legnagyobb baj még mindig nem a scan-ekkel van, hanem a képregények iránti érdeklődés csekély voltával.
GEEKZ: Köszönjük az interjút és sok szerencsét kívánunk minden jövőbeli megjelenéshez minden hazai geek nevében!
(Az interjú 2008 őszén készült, a csúszásért az érintettek - főként az olvasók - szíves elnézését kérjük!)
A nyolcvanas évek elején jelentkezett egy olyan európai rendezőgeneráció, akiknek jóval kevesebbet mondtak a korábbi országhatárokon belüli hagyományok, mint elődeiknek. A franciáknak már nem Truffaut lett a követendő példa, a németeknek se a Neue Deutsche Welle - az új generáció arccal Spielberg és Lucas felé fordult. Mondhatni az első világháború óta minden európai filmesben benne van az Európa-Hollywood távolság csökkentésének vágya, születtek is különböző, felemás megoldások. Pl. Fassbinderé - ő a gyártási folyamatokban látta a megoldást, Herzog a kulturális összeütközések bemutatásában, de ők nem tudtak széles közönségréteget megszólítani. Az utánuk jövők találtak rá a valódi zsánertörténetekre a hetvenes évek végétől, megspékelve olyan látásmóddal, humorral, amitől európaivá lettek az unalomig ismert klisésztorik (csak mutatóba: Chantal Akerman, Dick Maas, Wolfgang Petersen, Luc Besson, stb.). Ebbe a sokadik újhullám holland vonalába passzol bele többek közt kitűnő kollégám dolgozatában tüzetesen kielemzett filmmel együtt a De Vierde Man is - az ún. „holland thriller”-ek sorát gyarapítja. Az idézőjelre szükség van, mert Omar Suarezzel szólva "nem tiszta anyag ez", hanem szubzsánerek összessége. Az európai filmművészet kertészleveséről van itt szó, amibe sok minden belefér a művészfilmtől a szörnyfilmeken és üldözéses filmeken át a pornóig. (Ide szúrom be, hogy a pornó a hetvenes években a bevett műfajjá válás határán mozgott. A szexuális forradalom eredményeiben fürdő Európában remekül megtalálta a helyét a filmművészetben, lásd az Utolsó tangó Párizsbant, sőt említhető még a mainstream soft Emanuelle-sorozat is. Aztán a hetvenes évek vége felé a feltámadt újkonzervativizmus visszaűzte a pornómozikba, majd a VHS-szalagokra).
Azért sem lebecsülendő, mert a ’95-ös dán Dogmáig ez az utolsó európai fejlesztésű műfaj. A nyolcvanas évek eleji „holland thriller” mégis miben különbözik a tiszta zsánerű hetvenes- nyolcvanas évekbeli franciától, olasztól? Elsősorban karaktereiben. Minden férfi megrekedt egy adott fejlődési szinten, fel nem nőtt felnőttek, akik harminc-negyven évesen is a saját játékaikat akarják játszani. És életükben bekövetkezik az elkötelezettség veszélye, általában egy öntudatos nővel kötött házasság formájában. És a férfi bepánikol, szorong hogy elveszti szabadságát és a heteroszexualitás, a monogámia, az állandóság és a felelősség rabigájába hajtja a fejét. A nők erős jelleműek, akik képesek irányítani a gyenge férfiakat, de maguk is bizonytalanok, ez-e a leghelyesebb. Történeteikben elsősorban a magánélet válságait boncolgatják, a szülő-gyerek kapcsolattól a szexuális frusztráción át a válási trauma feldolgozásáig.
A Spetters felemás sikere (értsd bukása) után Hollandia első számú rendezője, Paul Verhoeven egy művészi zsánerfilmet akart rendezni. A kiszemelt irodalmi alapanyag a 2006-ban elhunyt Gerard Reve ’81-es azonos című regénye lett (szabad fordításban: A negyedik férj).
A könyvet a rendező állandó szerzőtársa, Gerard Soeteman írta, akinek munkáját túl rövidnek és sablonosnak találta, így az író életéből vett motívumokkal dúsította fel. (Reve a második világháború utáni holland írógeneráció emblematikus alakja volt. A másságából fakadó mindennapi kiszolgáltatottság, magány találkozott a vallásos etikai problémákkal, nem nélkülözve a homoszexuális felhangokat. Botrányhősnek se volt utolsó - elsők között coming outolt nyilvánosan, majd felvette a római katolikus vallást.)
Jelen recenziónk tárgyában tökéletesen felismerhetjük ezeket a jegyeket. A regényben az alkoholista, biszexuális író alteregóját látjuk, akit Gerard Reve-nek hívnak. Egy felolvasóestre érkezik Amszterdamba, ahol megismerkedik egy titokzatos szőke nővel, Christine-nel és a csábításnak nem tud ellenállni. Megtudja, hogy a nő jóképű férje hamarosan megérkezik, és úgy dönt, megvárja a nő házában. Ahogy telnek a napok, a férfinek egyre inkább balsejtelmei támadnak - félelme a nőtől, a várakozás izgalmában keveredik a fantázia a valósággal. Sebezhetőnek érzi magát, már az is kérdés, hogy valaki az életére tör-e vagy csak képzeli.
A könyv és a rendező katolicizmusa szinte minden képen átsüt. Olyan mágia és okkultizmus érződik a hétköznapi tárgyakon, hogy az már fetisizmus. Mintha egy titokzatos vudu-szerű vallásról lenne szó, nem pedig az egymilliárdos vallásról (a templombelsők világítása, a hit rekvizítumainak mérete és szinte blaszfemikus ábrázolása). Ennek ellenpontjaként a rendező stílusjegyei, a gore-jelenetek sem maradnak ki, a vízből kijövő Herman, vagy az autóbaleset emlékezetes. Gerardon a Kropp-Berghammer-féle „Pszichológia” minden egyes fejezetcímét felfedezhetjük. Mániás depresszió, paranoia, borderline skizofrénia - csak győzzünk mazsolázni. Mindennek forrása, hogy homofóbként utasítja el saját homoszexualitását. Le akarja dobni magáról, mint egy rossz gúnyát, de nem tud kibújni a bőréből.
Christine pedig minden, ami nő csak lehet - félelmetes, kívánatos, boszorkányos, ördögi. Igazi femme fatale, aki mindig kézben tartja a szituációt és irányítja a férfiakat. Kettejük játszmája a legutolsó pillanatig feszültségben tart, különösen attól fogva, mikor Herman is belép a játékba.
Jeroen Krabbé egyszerűen hatalmas színész, a legkisebb arcizomrándulása is élményszámba megy. Minden további jelző felesleges. René Soutendijk sem marad le tőle. Pre-Sharon Stone-ként minden jelenetben érzéki és félelmetes.
Filmművészeti utalásokat bőven találhatunk a filmben: már a nyitójelenet egy erős Bergman-hommage, mikor a feszületen a hálót szövő pókot látjuk. (A Tükör által homályosanban hangzik el: „Láttam Istent. Egy pók volt.”). A Verhoevennél rendszeres Hitchcock reminiszcenciákat bőven találhatunk - a Bűvölet hallucinációi és szimbólumkezelése itt is megtalálhatók (sőt túl is mutatnak a mesteren: maga az egész vonatút egy megtestesült szimbólumhalmaz). A történet vezetése A Paradine-ügyre emlékeztet, mikor a szinte véletlen találkozásból veszélyes kapcsolat bontakozik ki. És hát persze a Gyanakvó szerelem bizonytalansága is belopakodik a másik félbe vetett bizalom megkérdőjelezésével.
Jan de Bont képein komplex információhalmazt rejt el (különösen a látomásoknál). A képek nem szűrőzöttek, de a színek és a kompozíciók magával ragadóak (a temetőbeli jelenet kiemelkedik). Még egy Jancsó-tejen nevelkedett szőröző kritikus is megnyalja az ujját ilyen szimbólumtúladagolás láttán, és ráadásul minden egyfelé mutat: a halál, az elmúlás irányába.
Ha tüzetesebben megnézzük a forgatókönyvet, kísérteties hasonlóság van az Elemi ösztönnel. Hideg, manipulatív, szexis szőke nő? Magában egyre kevésbé bízó férfi főhős? Biszexualitás? Bonyolult szimbólumrendszer, ami „vörös hering”-ként viszi tévútra a nézőt? Túl sok minden stimmel.
És azért Joe Eszterhas felvett 3 millió dollárt? Muhaha!
A De Vierde Man egyvalamiben magasan az amerikai vetélytárs fölé emelkedik- ez pedig a humor. Eszterhas könyveinek vidámsága általában egy nyombéltükrözésével vetekszik. A holland verzió humora viszont annyira fekete, mint egy éjszakai alagútban haladó furgonbelsőben megbúvó néger vendégmunkások szopogatta Negró (példákat sorolhatnék , lásd: fürdőszobai jelenet, koszorú szalagján a felirat, Gerard infantilitása, stb.) Külön delikát, hogy az Elemi ösztön miatt perelni is akarták a rendezőt a feministák és melegszervezetek a szerintük diszkriminatív leszbikusábrázolás miatt. Verhoeven ezzel a filmmel védekezett (ti. itt a biszexuális szereplő ) - sikerrel.
Ui: A dícséretoázisban azért van pár talpalatnyi homok: a sztori lassan bontakozik ki, különösen a film elején a karakterek távolságot tartanak a nézőtől, néha sok vallási szimbólum kerül elő - de mint az Elemi ösztön előzménye, megérdemli, hogy klasszikusnak nevezzem. És az érzelmi töltetet nem is számoltam bele.
De Vierde Man. 1983. Hollandia. Rendezte: Paul Verhoeven. Írta: Gerard Reve regényéből Gerard Soeteman. Producer: Rob Houwer. Fényképezte: Jan de Bont. Zene: Loek Dikker. Szereplők: Jeroen Krabbé, Renée Soutendijk, Thom Hoffman, Dolf de Vries és még sokan mások.
Sanyarú gyermekkoromat - többek között - háborús filmek is szegélyezték: amikor más értelmes ember rajzfilmeket és meséket nézett, én A halál ötven óráját meg A leghosszabb napot bámultam szájtátva; ebből is látszik, hogy nem lehetek normális. Szerettem ezeket a filmeket: komoly férfiak, egyenruhában indulatosan parancsokat osztogattak, ráadásul minden szerepet a kor legnagyobb színészei játszották; a teljesség igénye nélkül: Robert Mitchum, Gert Fröbe, John Wayne, Richard Burton vagy Donald Pleasence. Látványos filmek voltak, több száz statisztával szálltak partra, fagyoskodtak az Ardennekben vagy éppen az ellenség vonalai mögött öldösték a németeket. Aztán ezek mellé néhány furcsa darab is jutott, mint mondjuk a Vaskereszt vagy a 22-es csapdája; ezek egészen máshonnan fogták meg a háborút: nem voltak nagy csaták, mégis nagyon izgalmasnak találtam őket - mondjuk arról lehetne beszélgetni, mennyire érti egy hétéves a háborús szatírát, de ez legyen inkább a pszichológusok dolga.
Első ránézésre a Cruise's ElevenValkűr is klasszikus háborús film: gyakorlatilag a Royal Shakespeare Company teljes legénysége teljesít szolgálatot a Harmadik Birodalomban, olyan nagyságok, mint Bill Nighy, Kenneth Branagh, Tom Wilkinson (őt legutóbb a Spílerben láttuk Lenny szerepében). Persze a hitelesség kedvéért számos német színész is helyett kapott, de annyira elfogytak végül, hogy Eddie Izzardot is láthatjuk - és aki csak a monológjait ismeri vagy az Ocean's sorozatban látta, annak hatalmas meglepetéssel fog szolgálni: tud játszani. (Mellesleg mindegyik brit komikus képes erre: arrafelé komolyan veszik a humort.) A végére tartogattam a legnagyobbat: itt van Tom Cruise. Lehet élcelődni azon, hogy szcientológus, felemlegethetjük az Oprahnál előadott kanapés alakítását, mondhatjuk hogy igazán maradandót a Top Gun óta nem alkotott, de valamit szemlátomást nagyon tud: filmet csinálni. És persze drámaian nézni. Ha jósolnom kellene, azt mondanám, ő lesz a következő évtizedek Michael Douglas-e - produceri poszton.
Nem olvastam kritikákat, de biztos vagyok benne, hogy a legtöbben nem látnak mást a Valkűrben, mint egy Tom Cruise filmet á la 95 millió dollár. Nehezen vetkőztem le én is ezt a hozzáállást; gyakorlatilag háromszor kellett megnéznem a filmet ahhoz, hogy ne jusson eszembe. A legnagyobb ellensége tehát a filmnek maga a főszereplő. És ezen a ponton mondok valamit, amitől majd görcsbe rándul Fáy Miklós tolla: nem is játszik rosszul. Még magához képest is visszafogott és határozott: pont annyit ad, amennyit a figura megkíván. A forgatókönyv semmit sem tart titokban: mindent bevet, hogy a néző közel kerülhessen hozzá - szerintem már-már szükségtelenül: aki ki akarja nyírni Hitlert az - kevés kivételtől eltekintve - mindenkinek alapból szimpatikus. Pusztán a rosszmájúság mondatja velem, hogy itt inkább Tom Cruise-t akarták megszerettetni, nem Stauffenberget.
A film régóta látja el rém- és egyéb történetekkel a világsajtót - kezdve a megadott majd visszavont, majd ismét megadott forgatási engedélyekkel, néhány statiszta sajnálatos balesetével, a premier folyamatos csúsztatásával egészen decemberig. A nagy kérdés persze, hogy az összehordott hatalmas tehetség, pénz és nyersanyag mellett vajon sikerült-e maradandót alkotni. A Valkűr nagyon erősen nyit: légitámadással kezdünk Afrikában, majd a Kenneth Branagh által játszott Tresckow tábornok kísérli meg Hitlert felrobbantani a levegőben. Az erős tempó kitart két órát, és aki olvasott már a témában, az valószínűleg sejtheti, hogy nem ér jó véget - a Valkűr esetében sajnos szó szerint: már-már közhelyes a befejezés és nem csak képileg. Ha rossz passzban volnék azt írnám érzelgős - és hát ha jó passzban lennék is ezt gondolnám. Bár Bryan Singer nem ma kezdte a szakmát, valahogy mégis az egész tipikusan elsőfilmes: minden díszletben vagy képben minimum egy nagy vagy két kicsi szvasztika, SS jelkép vagy birodalmi sas akar komor és fenyegető hatást elérni. Az operatőr, Newton Thomas Sigel (Singer régi harcostársa) is nagyon igyekszik tudtunkra adni, hogy ő bizony mindent megtanult Eizensteintől Kaminskiig bezárólag. A színészek komoran néznek, visszafogottan rettegnek és jól áll rajtuk az egyenruha. Némelyikük (és most nem akarok ujjal mutogatni Kenneth Branaghra vagy Bill Nighyra) takaréklángon tolja végig a filmet, de igazság szerint ezt úgy sem fogja senki észrevenni, aki mondjuk Billy Macre emlékszik csak az Igazából szerelemből.
A forgatókönyv óramű pontossággal működik. Nagyon gondosan formált mondatok, már-már ésszerűtlenül aprólékos és részletes történetmesélés - mintha egy különösen unalmas Forsythe könyvet olvasnánk. Ezzel nem lenne semmi baj, de egy idő után idegesítő. Minden nagyon pontosan és a lehető legélethűbben van megjelenítve, itt-ott néhány amerikai filmhez mérten is hatásvadász jelenet (mint például amikor mindegyik gépírónő egyenként felteszi a kezét, amikor megérkezik a Valkűr parancs). Mindennél többet elárul a film precízségére, hogy az IMDb-n felsorolt hibák között talán egy vagy két nagyobb baki akad, minden más csak szőrszálhasogatás. A film - történelmi hűség szempontjából - legnagyobb csúsztatása csupán annyi, hogy mindenáron szimpatikussá akarja tenni az összeesküvőket: szerintem erre nincs ekkora szükség. A néző - vagy legalábbis én - úgyis azért fog drukkolni, hogy sikerüljön a merénylet. Próbálok minél objektívebb lenni a filmmel, de sajnos nem látok mást, mint egy "Hogyan írjunk háborús drámát" tankönyvet megfilmesítve: minden pontosan és elvágólag a helyén van, annyi amennyi kell, időnként az indokoltnál több. Elismerem, nem egy könnyed nyáresti téma, de ehhez mérten is túlságosan komolykodó.
Mindezektől a sirámoktól eltekintve nem rossz film a Valkűr és mindenki találhat benne számára kedves dolgokat: a történelem szerelmesei örülhetnek a felvonultatott harceszközök hitelességének (Jó, tudom, a hangárjelenetben a Messerschmit 109-es csak egy spanyol utángyártott darab, és a Führer nem JU-52-essel utazott. Apróság. Folytathatnánk végre?), aki szereti a brit színészetet az láthat egy-két jó megmozdulást (főleg Tom Wilkinsont érdemes figyelni), aki meg szereti Tom Cruise-t az meg úgy sem olvassa ezt, és meg fogja nézni.
Skrull császárnő: Ő szeret titeket. Pókember: Kicsoda? Skrull császárnő: Isten. Nick Fury (Thor mellett állva): Igen? Hát, az én istenemnek pörölye van. Vasember: Bizony. Angyalooook…
A rohadék kis zöld emberkék megszállják a Földet, és ráadásul nem is olyan kicsik – sőt, sokan közülük igencsak nagyok, ráadásul még jól szervezettek is, úgyhogy a Marvel Univerzum teljes hősgarnitúrájára (meg a gonoszok közül is néhányra) szükség van, hogy az emberiség kirugdossa őket a kék bolygóról. Az elmúlt év eget-földet megmozgató, dörgő-zengő képregényes eseménye Brian Michael Bendis tollából összefogja a Marvel elmúlt néhány évének történetét, egészen a Bosszú Angyalai: Káosztól kezdve, és egy olyan grandiózus eseményt robbant a képünkbe, amitől ismét eszünkbe jut: pokoli jó dolog szuperhősképregényeket olvasni.
Az alakváltókból álló Skrull Birodalom egy szakadár vallási szelete homályos ősi jóslatok nyomán magáénak deklarálja a Föld bolygót, császárnőjük pedig egy bombabiztos tervvel áll elő az emberiség leigázásra. Ezúttal úgy épülnek be a hősök, kormánytagok és ügynökök közé, hogy sem mágiával, sem mutáns képességekkel, sem tudományos módszerekkel nem különböztethetők meg azoktól, akiknek alakját felveszik. A beszivárgás évekkel korábban elkezdődött (most már tudjuk: az itthon is megjelent Új Bosszú Angyalai: Kitörés börtönlázadását is egy skrull szervezte), most viszont megérkezik az inváziós sereg, és kirobban a totális háború, amit a Föld összes hőse, az egész világon vív a betolakodókkal szemben.
Brian Michael Bendis saját elmondása szerint már évek óta tervezte a Secret Invasiont, és azóta is eszerint, erre készülve írta meg legtöbb marveles sztoriját – és elnézve ennek a tavasztól egészen a tél elejéig levezényelt gigaesemények a szervezettségét és átgondoltságát, még a nagy szavak ellenére is hajlamosak vagyunk hinni neki. Az elmúlt években tendencia volt, hogy még az érdekesebb crossovereket is felhígította és megkeserítette a köréje erőszakolt tie-in rengeteg, ám a Secret Invasion hosszú idők óta az első a „műfajban”, ami meglepően koherensre sikeredett. Nem akarok itt kitérni a lazábban kapcsolódó történetekre (azok közt vannak koporsószegek és gyöngyszemek egyaránt), de a szóban fogó nyolc részt kiegészítő két Avengers címmel együtt a Secret Invasion egy bámulatosan jól összerakott történet. A főminiben olvashatunk a Föld hősei és az inváziós sereg összecsapásáról, vagyis itt dőlnek el az események, míg a két másik képregényben Bendis a múltat veszi górcső alá, nemritkán éveket visszaugorva, és azt azt mutatja meg, hogyan kezdődött az egész. Mikor és hogyan szivárogtak be a skrullok az emberek közé, kiket cseréltek le, és, hogy az itthon frissiben megjelent Új Titkos Háború óta száműzetésben élő Nick Fury hogyan jött rá tervükre, és hogyan készült fel az invázióra. Vagyis a New Avengers és a Mighty Avengers háttérsztorijait ne hagyja ki senki, aki a képregény elolvasása mellett dönt, mert anélkül nem teljes az élmény.
Már csak azért sem, mert azok adnak mélységet az egyébként igen egyszerű történetnek, amiből tizenkettő egy tucat: jönnek a rosszfiúk, hogy meghódítsák a Földet, a jófiúk meg szétverik őket. A lényeg persze általában nem is az alapötlet, hanem az, hogy mit hoznak ki belőle, Bendis pedig ebből becsülettel kihoz szinte mindent, amit lehet. A Secret Invasion egy feszült, több szálon futó történetként indul, amiben a skrullok már az elején kőkemény ütéseket visznek be a szuperhős-társadalomnak. És mivel küszöbön a totális vereség, a hősök ezúttal nem cicóznak, és elkezdenek hullahegyeket gyártani (Ms. Marvel egymaga lemészárol egy kisebb hadsereget). Ahogy haladunk a végkifejlet felé, a párhuzamosan futó szálak lassan összefutnak, és a Central Parkban sor kerül a végső csatára, amit látva minden comicrajongó megnyalja az összes ujját. Legalább kétszer. Bendis itt azt demonstrálja, miért is érdemes szuperhős-képregényeket olvasni: az egész csata, a felvezetéstől az utózöngékig, már-már szinte felfoghatatlanul grandiózus, csodás hősök és hatalmas gonoszok óriási összecsapása, Leinil Francis Yu szenzációs panelkezelésével és epikus, „szélesvásznú” rajzaival, vagyis az a fajta élmény, ami jó, ha évente egyszer megadatik a képregényolvasóknak. Egyébként ez az egész sztorira igaz, Bendis végig nagyszerűen érzékelteti az esemény monumentalitását.
Ugyanakkor a Secret Invasion szerencsére mégis több mint látványos csaták laza láncolata. A háttértörténeteknek hála a skrullok, mint nép, motivációkat, sőt, személyiséget kapnak, nem pusztán arctalan gonoszok, akik csupán alibiként szolgálnak a nagy bunyókhoz. Ebben megintcsak nagy szerepe van Yunak, aki a Marvel történetében talán először képes rá, hogy a korábban mindig kicsit viccesen kinézett zöld, hegyesfülű idegeneket fenyegetőnek és félelmetesnek ábrázolja. És bár a mini az előzetes elvárásokhoz képest sokkal kevésbé épít a beszivárgás okozta paranoiára, mint magára a totális invázióra (nem is csoda, az egész esemény mindössze pár óra alatt játszódik le), de előbbi terén is akadnak emlékezetes jelenetek. Ilyen például, amikor a Póknő helyét átvett skrull császárnő arról győzködi a megbénult technológiája miatt harcképtelen Vasembert, hogy ő is az idegenek alvó ügynöke, aki pusztán beültetett, hamis emlékeknek köszönhetően hiszi magát a Föld hősének. Bendis talán legnagyobb erénye mégis az, hogy a hatalmas csaták közepette is képes mindössze egy-egy rövid beszólással, mozzanattal megragadnia egyes karakterek lényegét. Esszenciális Rozsomák-pillanat például az, amelyben a kanadai mutáns megjegyzi a vadföldi összecsapás káoszában, hogy ha csak akkor derül ki valakiről, hogy skrull vagy sem, amikor már meghalt, akkor ő szívesen konfettivé vagdos mindenkit. Vagy említhetném Norman Osbornt, a Thunderbolts vezetőjét, aki két pohárral, egy üveg pezsgővel, vérző szájjal, és ördögi vigyorral invitálja beszélgetésre a tomboló Csodakapitányt, miután az az egész csapatát öt másodperc alatt lezúzta.
A Secret Invasion viszont minden erényei ellenére sem tökéletes. A lendületes kezdés után a vadföldi csatánál egy ideig kissé leül a történet, amelynek ilyen-olyan aránytalanságai végig megmaradnak, főleg a karakterek esetében (egyeseket nagy dirrel-durral beharangoznak, hogy aztán alig legyen valami szerepük – főleg Fury és kommandója sikkad el - , míg mások indokolatlanul sokat vannak a színen). Logikailag viszont messze Mr. Fantastic szerepe a legproblémásabb: kell némi jóindulat és naivitás, hogy elfogadjuk, az emberiségnél sokkal fejlettebb skrullok egész tudóshada évtizedeken át képtelen volt rájönni valamire, aminek megoldásával ő egyetlen éjszaka után előrukkolt – ráadásul az egész invázió erre épül. És bár Yut óriási elismerés illeti ennek a mininek a megrajzolásáért (főleg, hogy a maga szálkás, nyers stílusával nem volt egy magától értetődő választás erre a feladatra), az ő munkájának színvonala is ingadozó kissé: a mini közepe felé ideiglenesen mintha elfogyott volna a kreativitása, képei túl sötétek, és nem is olyan ügyesen rendezettek, mint általában. Ezek azonban ne tántorítsanak el senkit, a Secret Invasion így is a tavalyi év talán legnagyobb képregényes mókája, igazi, totális szórakozás.
Megjelenés: 2008 (Secret Invasion 1-8, New Avengers 40-47, Mighty Avengers 12-20) Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Leinil Francis Yu
Vannak filmek, amelyeket nem szabadna folytatni, nem a rajongók érzékenységére tekintettel, hanem mert a történet pont úgy ér véget, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a folytatást így csak a finálé újraírásával lehet tető alá hozni (lásd még: Crank 2). No de: a Descent 2 egyik írója James Watkins, akinek a tavalyi év egyik legjobb horrorját, az Eden Lake-et is köszönhetjük, így nincs kizárva, hogy mégiscsak lesz valami izgalmas a dologból. Pontos bemutató dátum még nincs, tréler viszont igen:
Erősen Deja Vu-kategóriásnak tűnik az új Tony Scott film előzetese. Denzel Washington ismét egy hősies közszolgát játszik, a sittesre fazonírozott Travolta alakításában egy önparódia simán benne van, Gandolfini szegény meg hiába játszik polgármestert, (még) mindenki Sopranót látja benne. A sztori se tűnik túl újszerűnek (és nem csak azért nem, mert egy 1974-es film feldolgozásáról van szó), de egy nyári popcorn-mozinak talán jó lesz.
Jelentem: erős versenyzővel gazdagodott a hazai manga-front! A Trigunban ugyanis megvan minden, amit ebben a műfajban szeretünk: érdekes világ (a mai valóságunk alternatív jövője, továbbgondolása), markáns személyiségjegyekkel rendelkező szerethető karakerek, lassanként kibontakozó történet a szükséges morális töltetű problémákkal, valamint kiszámíthatatlan és dinamikus cselekmény a valóságtól könnyedén és magabiztosan elrugaszkodó harcjelenetekkel megspékelve. No és persze vannak debil poénok, váratlanul felbukkanó SD (super-deformed) stílusban megrajzolt képkockák és totál kaotikus képkeretezések is – azaz minden, amit a mangákban utálni lehet… De a Trigun nem véletlenül vált, minden kócos-kamaszos eklektikussága ellenére, híres és más szerzőket inspiráló művé.
Érzésem szerint a japánok szeretik a szélsőségeket, popkulturális táplálékukat legalábbis bizonyosan. Szeretik kitapogatni a határokat, sőt kitágítani azokat, és előszeretettel teszik mindezt olyan területeken, ahol az univerzum egyetemes törvényei szerint nem szabadna otthonosan mozogniuk, sőt semmi keresnivalójuk sincsen. (Máig minden alkalommal összefosom magam, amikor eszembe jut, hogy a világ egyik legvadabb, legtökösebb és megfoghatatlan egységessége ellenére is legváltozatosabb film(sorozat)zenéjét, mely főként blues-os és jazz-es alapokra építkezik, nem egy világhírű, öreg és rutinos néger zenész írta valahol Amerikában vagy egy laza fehér gyerek Chicagóban, hanem egy kis, törékeny japán nő - Yoko Kanno…)
A Trigun is néhány, elsőre idegennek tűnő szubzsáner egyvelegeként áll elő: a western és a klasszikus űr-sci-fi egybekeléséhez a történet középpontjába helyezett, szigorú morális elvek alapján élő csodabogár, Vash asszisztál. A helyszín mindehhez a naprendszer egy különös, emberi erővel lakhatóvá tett és kolonizált bolygója a pontosan meg nem nevezett jövőben. A táj erősen hasonlít arra, amilyennek mi ma a Marsot képzeljük: sivatagos, kopár, kihalt: az emberek városokba tömörülve próbálják túlélni a nehéz éghajlati körülményeket és az öntörvényű, szabadon fosztogató rablóbandákat. No és Vash-t, akit Emberi Tornádónak is neveznek, joggal: akármerre jár, nyomában káosz és pusztulás jár. Fején hatalmas vérdíj, sarkában pedig két biztosítási ügynök, aki a kárbecslést végzi (és akik a hősünk nyomában keletkező anyagi károkat hamarosan a „természeti katasztrófa” kategóriába sorolják be).
A történet hajtóerejét egyértelműen a főszereplő karaktere szolgáltatja. Ő a forrása a drámának, az akciónak és a comic relief-et is az ő bolondozásai szolgáltatják majd. Ezek közül az első eleinte ritkán kerül napvilágra, mégis ez a legfontosabb: Vash soha, semmilyen körülmények között nem gyilkol, és mindent megtesz, hogy bármely szituációban megakadályozza az emberölést – elveihez pedig annak ellenére is tartja magát, hogy mesterien bánik a fegyverrel és tökéletesen tisztában van (illetve részben figyelő szemünk előtt tisztába jön) az ezáltal őrá háruló felelősséggel. Klasszikus western motívum ez: ha megtehetnéd, de nem lépsz közbe, mikor ártatlanok szenvednek, te magad is részessé válsz a bűnben, ha nem is észérvek, de a lelkiismeret elnémíthatatlan szava alapján. Ez a kötelességtudat hajtotta harcba a híres, büszke amerikai hősöket, John Wayne kemény pillantású seriffjeitől A hét mesterlövész szedett-vedett társoságáig, és ez veszi rá Vash-t is, hogy megannyiszor harcba induljon a harc szándéka nélkül, úgy kockáztatva az életét, hogy közben voltaképpen ő maga is az ellenfél oldalán van (hiszen nem tehet benne kárt).
Eköré az izgalmas alapprobléma köré aztán sok szál tekeredik fel, ahogy a mellékszereplők sorra az Emberi Tornádó mellé csapódnak, kezdve a sort a két biztosítási ügynökön, majd folytatva egy láncdohányos, komor pappal – de hoppá, túllépem hatáskörömet, mert én lassan már az animéről beszélek, holott a manga első kötete a felvezetésnél ér véget! Még nem ismerjük Vash múltját, sem a visszaemlékezéseiben merengéseiben szereplő életvidám, fiatal lányt, és nem lépett színre hősünk Nemezise sem…
De ha már felhoztam az animét, engedtessék meg egy rövid összehasonlítás. A Trigun legnagyobb erénye – persze nyugodtan vitába lehet velem szállni – a zenéje. A sorozatot a Yoko Kanno neve által fentebb hivatkozott Cowboy Bebophoz hasonlóan remek, blues és western hangulatú gitárorientált muzsikák festik alá: ütemhatárokat nem tisztelő, ráérős, távolba szálló pengetés és feszes, dinamikus ritmizálás váltja egymást, no és az epizód eleji, torzított riffeket egymásra dobáló opening is megérne egy misét. Talán nem szerencsés a kronológiailag későbbi adaptációhoz hasonlítani a képregényes alapanyagot, de ezt a fajta erős hangulat-szövetet, mely a kezdetben igencsak epizódikus történetelemeket összetartaná, igencsak hiányoltam. Ráadásul a manga amúgy sem könnyű olvasmány: a zsúfolt, egymásra préselt kockákból olykor nehéz kihámozni a történéseket, különösen az akciójelenetek esetében. És ha már kukacoskodok, egy apróság a kiadással kapcsolatban: a vastag gerinc miatt a lap belsejére eső szövegbuborékok néhol nehezen olvashatóak.
Azért félreértés ne essék: a Trigun így is a hazai megjelenések legszínvonalasabb és legkomolyabban vehető címei, valamint világszerte az ismertebb mangák közé tartozik (a zene hiánya, így a visszafogottabb western-hangulat csak az animéhez képest érezhető). Nem véletlen, hogy annyi japán művészt megihletett a későbbiekben: a Beboptól a Hellsingig sok jelentős manga és anime viseli magán a Trigun hatását (a Hellsing rajzolója egy lábjegyzetben megjegyzi: többen is szóltak neki, hogy Alucard erősen emlékeztet Vash-hoz piros ruhájában és kerek szemüvegében, úgyhogy kicsit át is tervezte… de még így is erős a hasonlóság). Csak remélhetjük, hogy a további kötetek is kiadásra kerülnek, hiszen ez esetben igazán nem beszélhetünk rágógumi-rétestészta hosszúságú sorozatról: az alapsorozat három kötetből áll, ez itthon két vastagabb kötetben jelenik meg, utána pedig esetleg még a Trigun Maximumhoz is lehet szerencsénk.
Trigun 1.
Írta/rajzolta: Naito Jasuhiro
Kiadó: Delta Vision
Oldalszám: 364 oldal
Ár: 2290 Ft (bolti ár), 1945 Ft (webbolt ár)
Alig három héttel a forgatás befejezése után már itt is az első teaser trailer a várva várt Dicstelen szemétládákból (nem valószínű, hogy ez lesz a magyar cím, de jó lenne) Becstelen Brigantykból. Túlságosan várom ezt a filmet ahhoz, hogy bele merjek nézni az előzetesebe, de érdekelne, hogy a képek alapján ki mire számít. A film egyébként QT kedvenc fesztiválján, Cannes-ban fog debütálni a tervek szerint, nyilván ezért is van ez a nagy rohanás. Reméljük, nem megy a minőség rovására.
Vendégbloggerünk, Gulandro ezúttal a hírhedt manga és anime (anti-)hős Golgo 13 játéktermekben és konzolokon befutott karrierjét tekinti át, a megszokott részletességgel.
Van valami humoros abban, amikor a keletiek egy idealizált gyilkoló gépet álmodnak meg maguknak, magukról, aki majd’ kétméteres ázsiai férfiként, James Bondot megszégyenítő módon végzi a dolgát, úgy az ágyban, mint a bérgyilkos szakmában … és mindkét posztján „premier plánban”.
Golgo13 egész estés rajzfilmjeiről (imádom ezt a kifejezést) már szólt korábban Chavez ezen blog virtuális hasábjain, és ígérete szerint még fog is írni a valóra vált anti-hősről, így nekem megmaradt a lehetőség, hogy legfelkavaróbb gyermekkori játékélményeim egyikéről mesélhessek. Bár felmerül a kérdés, képes vagyok-e koherens szöveget alkotni anélkül, hogy konkrétan szerepeljen benne a nindzsa vagy a feudális japán orgyilkos kifejezés, azt hiszem a címszereplőt kísérő médiumok megismerése után találni annyi összefüggést a múlt aduászai és a fiktív ’70-es, ’80-as évek sárga terminátora között, hogy képes legyek erre a hermeneutikai bravúrra.
Felrúgva a kronológiai rendet rögtön a legkésőbbi manifesztációkkal kezdeném, amik legyenek bár immáron roncstelepeken korrodálódó szemetek vagy újkori kvarcgépre megjelenő játékok, mindenképpen keserű ízt hagynak a szánkban. Valamikor a ’90-es években kezdtek el kísérletezni a játéktermek a Virtua Cop-szerű, valóban háromdimenziós játékokkal. Bár napjaink olykor szemet gyönyörködtető alkotásait látva elégedettek lehetünk, sokunk fiatalkorát átívelte a korai 3D-s próbálkozások gyomorforgató látványa. Az árkád termekben kiállított „fegyveres” programok között hamarosan feltűntek a mesterlövészes darabok, és ki is tűntek azzal, hogy szinte senki nem játszott velük. Bár az itthoni gyermek pénznyelőkben ez az irányzat a Silent Scope sorozattal gyűrűzött be, keleten jó szokásukhoz híven, rögtön fél tucat franchise-zal támogatták a felfuttatni kívánt médiumot. Ennek a hagyománynak esett áldozatul a Golgo13 is akkoriban.
A legrosszabb talán az, hogy a lehetőség mennyire adta magát … hiszen a központi szereplő egy átalakított M-16-ossal mesterlövészkedik filmen, képregényben, rajzfilmben is, milyen kézenfekvő erre a lehetőségre építeni a játékokat, szám szerint majdan három identikus darabot egyszerre. A felvezetés is remek volt, hiszen a képregény eredeti oldalait és történeteit interpretálták a játékba, melyek mindegyike végül egy mesterien végrehajtott „hedsáttal” ér véget. A hazai közönség nem vehette ki részét ebből az örömből, így ráfanyalodtunk, hogy a megbízhatatlan MAME emulátorral játsszuk ezeket az eredeti nyelvű darabokat. A játékmenet igen érdekes: nagyjából 5 percig olvasunk egy képregényt (ami a kanjik ismerete nélkül némileg lohasztó) majd végre a kezünkbe kapva az irányítást, lövünk egyet valamire vagy valakire, aminek a hatására újabb 5 perces képregény jön, majd egy új pálya betöltése.
Tudom mire gondoltok, hogy egyet vagy többet lőttünk-e a két 10-12 perces átvezetés között, de higgyétek el, amint feltűnik a 3D-s gyorsítást igénylő játék grafikája 3D-s gyorsítás nélkül, mindent megtesztek, hogy ne kelljen sokáig nézzétek ami a képernyőn van. Jelen esetben tökéletesen végrehajtjuk a megbízást…that’s the way of Golgo13. Képzelem, milyen vad partik mehettek a japán árkádokban, amikor két Virtua Cop gép mellé beállított golgós játékkal valaki negyed óránként lőtt egyet… Ez is olyasmi, ami csak Japánban történhetett meg, három egymást követő játékkal is.
Ennek a (zseniális, innovatív, stílusteremtő) koncepciónak továbbélése lesz az idén/jövőre megjelenő Golgo13 játék a Nintendo DS kvarcra. Az eddig látott tréler alapján úgy néz ki, hagyománytiszteletből vagy őszinte rajongásból, igyekeztek megőrizni az átvezetők pörgő dinamizmusát és a „távcsövezés” diszkrét báját. Bár nincs sok esély, hogy eljusson ez a mi partjainkra is, a korábbi arcade darabok ismeretében együtt tudok élni azzal a tudattal, hogy nem fogom a duálképernyőt böködni egy ceruza imitációval, abban a hitben, hogy én lődözök.
Meglehet szigorú vagyok a fenti játékokkal. Ennek fényében lehet véresszájú kritikusnak is tartani, vagy megátalkodott „hárdkórnak”, vagy ahogy tetszik. Ellenszenvem mégsem abból táplálkozik, hogy ezek rosszak lettek volna, hiszen az árkádjátékok egy útkeresés időszakában voltak a harmadik dimenzió és az addigi hagyományok ötvözésével, aminek alapvetően egy játszható, különleges színfoltja volt a Golgo13 széria, a nintenDóSsal pedig még módom sem volt játszani, úgy ítélkezem. De lássuk most a két első játék történetét, amelyek a szóban forgó antihős karakterét járják körül.
1988-ban a világ tehetősebb háztartásainak túltáplált gyermekei általában a Nintendo Entertainment System (NES) egy-egy példányával rendelkeztek. Játékosi igényeiket az olasz vízvezeték szerelők heroikus magánéletét feldolgozó programok vagy hasonszőrű társaik tökéletes kielégítették. Azonban egy renitens „third-party”(a hardver kiadójához nem közvetlenül kapcsolódó) fejlesztőcég nem átallott egy felnőtt tartalmáról elhíresült anime és manga hőst a 8-bites valóságba álmodni. A Golgo13: Top Secret Episode nem csupán történetével (ami túlmutatott kortársaién) vagy erőszakos jeleneteivel (elvérző haldoklók a távcső szerencsétlenebbik végén) hanem a szexualitás konkrét utalásaival (két félmeztelen figura összeér, és közös megegyezéssel eloltják a villanyt) is feldobták a serdületlen gyermekek játékkal töltött óráit.
A játék egy kétdimenziós platformer volt, ami a mindig öltönyös és higgadt golgót számtalan egzotikus helyszínen (Görögország, New York, Dél Amerika meg Afrika) vezette végig, néha megtörve egy kis FPS-es lövöldözéssel (amolyan Operation Wolf jelleggel). A grafika meglehetősen egyszerű volt, de az ilyesmi ebben a korban igazán nem róható fel egy kezdő fejlesztő cégnek a konzolipar önmegvalósításának hajnaláról. A történet volt igazán érdekes, igaz, a Tom Clancy hangulatú, CIA-KGB kifejezésekkel dobálózó szövevényes sztorit csak manapság értem már, különösen, hogy módunk van megismerni a hátteret.
A vízvezeték szerelőkre felesküdött Nintendo viszont, bár a fent említett dolgokat nem törölte a játékból, a „valódi” történetet eléggé megváltoztatta. Az eredetileg náci utódállamból lett DRAK birodalom egy CIA által kikísérletezett biológiai fegyvert tulajdonít el, és módszerválasztásukkal (moddolt M16) igyekeznek Golgo13ra terelni a gyanút. Bár a CIA és a KGB is hősünkre vadászik, mindkét oldalon vannak, akik hisznek az ártatlanságában, és támogatásukról a segítségére küldött fiatal és vonzó hölgyekkel biztosítják. Golgo igazán nem válogatós, és minden náció által felajánlott hölggyel villanyt olt, aminek hatására a képernyőn maradt hud-on láthatjuk, amint teljesen felgyógyulunk reggelig. A játék meglehetősen nehéz, sok rajongó nem is vitte végig, így kimaradtak a hasonlóan megváltoztatott főellenségharcból. A végleges verzióban annak rendje és módja szerint elpusztíthatjuk a DRAK birodalmat irányító agyat (csak tudnám, mi ez a lombikagy fétisük) ahelyett, hogy az eredeti koncepció alapján Adolf Hitler reinkarnációját ölhetnénk meg. Remélem érezhető a két verzió közötti különbség.
A Vic Tokai fejlesztőcég és kiadó tanult az előző rész hibájából, és az 1990-ben megjelenő folytatásban igyekezett megfelelni a Nintendo „demokratikus” irányelveinek. Magam részéről én sem ragaszkodom a nácis utalásokhoz, de az erőszakból és szexből nem szívesen engedek, ez olyan férfidolog. A nyugaton The Mafat Conspiracy címen megjelent darab a keleten Riddle of Icarus titulussal megegyező epizód. Bár én ebből csak az utóbbi, kanjikkal kommunikáló epizóddal találkoztam, teljesen világos volt előttem a történet, ami a rajzfilmszerű és kivitelezésű átvezetőknek épp úgy köszönhető, mint annak, hogy fiatal korban tökmindegy milyen nyelven volt valami, ha egy idegen nyelven se tudtunk még olvasni.
Érdekesség, hogy ez a játék (is) csak a ’90-es évek második felében hazánk kínai piacait elárasztó sárga kazettás konzolokon volt beszerezhető. Ezek a többféle külsővel és irányítóval megjelent gépek ugyanazt a szabvány műanyag kazettát ették (ez az igazi multiplatform), és elérhető áruk révén a vidéken töltött nyaralások megmentői lettek. Ez a különleges misztériummal körülvett platform (a „sárga kazettás” gép) megérdemelne egy külön cikksorozatot, de nem terhellek vele inkább titeket.
A fejlődés a játék minden területén tapasztalható volt: a játékmenet gördülékenységén és változatosságán éppúgy, mint a grafika minőségén. Mostanra talán nevetségesnek tűnhet, de akkor ez a két év különbséggel megjelent program összehasonlíthatatlanul szebb volt, és hosszú átvezetői egyszerűen jók voltak a szemnek. A platform és labirintusos pályarészek mellett visszatért a mesterlövészkedés (olyan formában, mint később az erre épülő árkád részek) és megjelent egy új típus is, az autóvezetés. Ezzel a repertoárral a játék fejezetei egy lebilincselő, filmszerű élménnyé álltak össze, amit megpróbálok érzékeltetni a játék kezdő pályáinak leírásával:
A nemzetközi műholdhálózat egy nukleáris rakétákat hordozó darabja becsapódik Afganisztán hegyei közé. A CIA és a KGB egymásra mutogat, és kezd kiújulni mindenki kedvenc hidegháborús hangulata. A CIA megbízza Golgo13-at (aki amúgy is tartozik nekik a korábbi eset miatt, szerintük), hogy nézzen utána az eltűnt tudósnak, Dr. Barrowsnak Párizsban. A KGB informátor szerint ugyanis összefügg a műhold és a professzor eltűnése, mert mindkét eset mögött a Mafat szervezet áll. A Mafat tagjai közelkeleti nindzsák, akik megszállták Párizs belvárosát és elragadták a tudóst. Hősünk végigküzdi magát a halálcsapdává vált „sanzerizén”, és a titkos bázisuk főbejáratán keresztül jut el a helyi nindzsafőnökhöz. Azt laposra veri, majd azon az úton amerre jött, fegyverropogás közepette elhagyja az épületet. A városból egy Ferrarival távozik (csak hogy ne legyen feltűnő) így nincs okunk meglepődni, amikor az autó fölé egy harci helikopter száll, támadásra készen. Golgo egy sóhajtás nélkül összeállítja a fegyverét, és a kopter pilótafülkéjén keresztül kilövi az arcátlant, majd végignézi ahogy a magatehetetlen gép az erdőbe zuhan, ahol kigyullad.
Én nem tudom, ki hogy van vele, de egy 8 bites játéktól ez huhh. Akkor is annak éreztem és tegnap is, amikor az emlékek felelevenítése végett újra elővettem az FBI Policeman 2 feliratú sárga kazettát a dobozból (okés, nem írok a kazikról többet). Amit azonban nem tudok figyelmen kívül hagyni, hogy a játék bár rövidebb lett, de talán még kétszer annyira nehezebb. Mire egy 7-8 éves memorizálja az útvesztőket, és rájön, hogy merre, hova is kell menni, általában az életkedve is elmehet. Akkor sem jobb a helyzet, ha ezeket az idősebb játékosoknak szánták (megint van szex, sokkal szebb is most) mert ők talán nem kontroller törésre alkalmas játékélményre vágynak. Az egyik kedvenc játékom volt a kamu-nesen és emlékeim szerint egyetlen alkalommal sikerült végigvinnem…más kérdés, hogy megérte-e.
A magyarországi képregénypiac egyre sokasodó résztvevőinek bemutatására indított sorozatunkban (eddigi interjúalanyaink: Képes Kiadó, Vad Virágok Könyvműhely, Kingpin és Delta Vision), most egy újabb kis kiadót veszünk sorra, ami nem kisebb legendát támasztott fel, mint Lucky Luke-ot, akit sokan Willám Will-ként vagy Talpraesett Tom-ként ismertek meg először. Lássuk hát először a megszokott alapkérdéseket:
Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólatok…
Simon István vagyok, a Pesti Könyv kiadó vezetője.
Pár szó a kiadó profiljáról, célkitűzéseiről…
Kis kiadó vagyunk évi négy-öt kiadvánnyal, ezek mindegyike képregény.
Hogyan kerültél közelebbi ismeretségbe a képregényekkel?
Gyerekkoromban. A hetvenes nyolcvanas évek Magyarországán elérhető képregényeket forgattam. Az Alfát, illetve az újvidéki kiadásban megjelent Asterix és Talpraesett Tom/Willám Will kiadványokat, természetesen a Mozaikot, a külföldiek közül pedig a Pifet és a Fix und Foxi képregény újságokat.
Mi indított arra, hogy belevágj a képregénykiadásba?
Már hét-nyolc éve terveztük a feleségemmel, hogy belevágunk a könyvkiadásba, közben néhány évig üzemeltettünk egy könyvesboltot is, hogy a fogyasztói oldalról is megismerjük a szakmát. Többféle könyv kiadásán töprengtünk, ezek nem mindegyike volt képregény, de végül a legéletképesebb ötletnek a Lucky Luke sorozat kiadása tűnt.
Ez pontosan mit jelent? A legismertebb, legkedveltebb, legeladhatóbb választást?
Is, is, Lucky Luke azon túl, hogy egy mai gyerek által is élvezhető és folyamatosan megjelenő képregénysorozat, hiszen éppen decemberben jelent meg Franciaországban a 76. kötete, a mai harminc-negyvenes korosztály számára ennél jóval többet jelent. Nagyon sokan érzelmileg kötődnek hozzá, egy kicsit újraélik a gyerekkorukat, örömmel várják az új epizódokat és gyűjtik, mint annakidején tizenéves korukban. Az eladhatóság kapcsán azért nem ennyire rózsás a helyzet, de a sorozat szerencsére másfél éve önfenntartó.
Hogyan kezdtél neki, volt-e idevágó háttered, segítséged, körülbelül mekkora nagyságrendű beruházást igényel egy ilyen elhatározás?
Közel egy éves tárgyalás eredménye volt, amíg megegyeztünk a jogtulajdonossal. A Lucky Luke Franciaország egyik legnépszerűbb képregénye, igazi nemzeti kincs, ezért érthető, hogy alaposan meg akarták ismerni azt, akinek eladják a külföldi jogokat. Háttérként akkor még ott volt a könyvesboltunk, és az ismeretségi körünkben is voltak olyanok, akik a könyves szakmában dolgoztak. Az akkoriban formálódó képregényes közélet képviselőivel is felvettük a kapcsolatot. Mivel egy hosszú sorozat kiadásába vágtunk bele ezért a költségek milliós nagyságrendűek voltak.
Szerinted végül mi lehetett az, ami miatt megkaptátok a kiadás jogát?
Ennek sok összetevője lehetett, biztosan segített, hogy volt már könyves tapasztalatunk. Aztán a harmadik, vagy negyedik levelünket, amire választ kaptunk már nem angolul, hanem franciául írtuk. Ezen kívül szerepe lehetett annak is, hogy más nagyobb kiadó nem érdeklődött a sorozat iránt.
A Lucky Luke albumokban fordítóként is szerepelsz, nem csak kiadóként. Kényszerűségből vagy tudatosan döntöttél emellett? Arra is kíváncsi lennék, hogy eredeti francia nyelvből fordítasz vagy angol nyelvű kiadás alapján?
A feleségem fordítja, és természetesen franciából. Az én szerepem tulajdonképpen homályos, inkább csak félig-meddig szerkesztem a kiadványt. Már a harmadik szám óta tervezzük, hogy leveszem a nevem a fordítók közül, de nyomdába adás előtt mindig akkora a kapkodás, hogy ez valahogy elmarad.
Milyen kiadványaitok jelentek meg eddig és mi alapján esett ezekre a választás? Mi nyom többet a latban, a személyes preferencia vagy az üzleti szempontok?
A személyes preferencia minden esetben nagyon fontos. A kiadónak hinnie kell abban, amit kiad. Mielőtt belevágtunk volna, újra elolvastam a régi Talpraesett Tom füzeteimet. Másik kiadványunk a Lángoló Hold című, tajvani -elsősorban lányok számára szóló- manhua sorozat. Annak is izgalmas, élvezhető története van, a rajzok pedig nagyon jó minőségűek. Természetesen az ember úgy vág bele egy kiadásba, hogy bízik benne, hogy az üzletileg sikeres lesz.
Miért pont manhua-ra esett a választás? Rengeteg japán vagy koreai képregény közül lehet választani, mégis egy tajvani mellett döntöttetek…
Kiadó társaktól tudtuk, hogy a japán kiadványok jogainak megszerzése elég nehézkes és anyagilag is megterhelő, úgyhogy abban nem gondolkodtunk. A koreai kiadványok is szóba jöhettek volna, de a lehetőségek közül Selena Lin sorozatai voltak a legszimpatikusabbak.
Milyen nagyságrendben éri meg (vagy ésszerű) képregényt kiadni?
Itt nem a nagyságrendet érzem a kardinális kérdésnek, hanem azt, hogy jól becsüljük meg az adott képregény célcsoportját, és a kiadott mennyiséget, valamint az árat ehhez igazítsuk. Akár néhány száz példányban is ki lehet adni nyereségesen, vagy inkább azt mondanám, hogy veszteség nélkül képregényeket, de ez csak akkor működik, ha a jogtulajdonos ebben partner, és elfogadja, hogy a hazájában esetleg százezres nagyságrendben eladott képregényekre Magyarországon maximum 500 ember kíváncsi. Kis példányszám esetén természetesen a terjesztés sokkal bonyolultabb, és nagyon fontos a vevők és a kiadó közötti személyes kapcsolat. A kiadóknak persze a legegyszerűbb az lenne, ha simán beömlesztenék a kiadványaikat a könyvnagykerekbe, ebben az esetben azonban minimum 1000, de inkább 2000 példányt kellene nyomni belőlük.
Hogyan oldjátok meg a terjesztést és a reklámot?
Fő partnerünk a Lapker. De könyvesboltokban, az 576 üzletekben és persze a képregényboltokban is kaphatóak a kiadványaink. Sajnos a képregénykiadás ma még nem akkora üzlet, hogy a marketingre fordított túl nagy összeg megtérülne. A Lucky Luke kiadványok sikerét elméletileg segíthetik a boltokban kapott DVD-k, és mozifilmek.
A ti kiadótok egyedi ezen a téren, hiszen nem ismerek másikat, aminek a kiadványai újságárusoknál kaphatóak. Nehéz volt ezt tető alá hozni?
Ez nem nehézség kérdése, teljesen a kiadó döntésétől függ. A Lucky Luke-ot annak idején az újságárusoknál szerezték be a vevők, ezért logikusnak tűnt, hogy most is ez lesz a fő értékesítési csatorna, viszont a Lángoló Holdat kizárólag könyvesbolti forgalomban értékesítjük. Mindkét értékesítési formának megvannak a maga előnyei és hátrányai, ami az egyik képregénynél működik az a másiknál nem. Őszintén szólva a képregényes piacon talán a Tintin az egyetlen melynél talán még lenne létjogosultsága az újságos terjesztésnek, de a többit inkább én is könyvesboltba vinném.
A visszajelzések alapján melyek a legsikeresebb köteteitek?
A Lucky Luke sorozat Daltonos részei.
Mi a véleményed a magyar képregénypiac jelenlegi helyzetéről?
Egy meglehetősen kis piac, különösebb bővülést nem tapasztaltam az elmúlt pár évben, bár az örömteli, hogy a képregények elfogadottsága valamelyest növekedett és már nem ciki képregényt olvasni.
A korábbi évekhez képest egyre több kiadó vág bele a képregénykiadásba. Ez az olvasók szempontjából rendkívül örömteli, de mi a helyzet kiadói szempontból?
Ehhez nincs mit hozzátenni, szabad verseny van, aki ebbe belevág, az nagyjából tudja, hogy mire számíthat.
Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
Mindenképpen pozitív a szerepük, elsősorban az elkötelezett kis kiadók esélyeit növelik, hogy a kiadványaik iránt érdeklődőkkel hatékonyabban tarthassák a kapcsolatot.
Kapcsolatban vagytok-e a hazai képregényes élet más szereplőivel (más kiadók, képregényes fórumok, etc.)?
Persze, tagjai vagyunk a Magyar Képregénykiadók Szövetségének, és ezen túl is személyes jó kapcsolatot ápolunk a társkiadók frontembereivel.
Mi a véleményed a Magyar Képregény Akadémiáról, illetve tevékenységéről?
Az MKA sok, nagyon tehetséges rajzolót vonz magához, ami miatt mindenképpen nagyon jó, hogy van ez a szervezet.
Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
Egyre jobb, néhány év alatt nem lehet csodát várni, de azért javul a megítélés.
Milyen állásponton van a kiadó a különféle netes honosító oldalakkal kapcsolatban, jelenthetnek-e komoly fenyegetést egy kiadó munkájára, esetleg akár segíthetik is?
A mi munkánkat eddig sosem hátráltatták, sőt helyenként hasznos információkat kaptunk tőlük.
Segíthet-e megismertetni a képregény az olvasás szeretetét a fiatalok újabb generációjával?
Talán igen, talán nem, bár személy szerint nem látok összefüggést a két dolog között, de a képregénynek nem is ez a funkciója. Ez egy régi érv, amit a képregények barátai a képregénnyel szemben szkeptikusoknak hoztak fel, azért, hogy azok jobban elfogadják a műfajt. Szerencsére ma már túlléptünk ezen, és egyre inkább azt hangsúlyozzuk, hogy a képregény a kilencedik művészeti ág, önálló, gazdag, és nagyon trendi műfaj, nem pedig valamiféle segédolvasókönyv általános iskolás gyerekek részére.
Közelebbi és távolabbi kiadói tervek?
Ötleteink vannak, de a gazdasági válság miatt egyelőre kivárunk.
Azért remélhetőleg ez a Lucky Luke kötetek gyakoriságát nem érinti, ugye?
Reményeink szerint a jövőben maximum a máskor is előforduló bénázás (digitális anyag késve jön, nyomdai csúszás, stb.) miatti egy-két hetes csúszások fordulhatnak elő.
Köszönjük az interjút, és reméljük marad elég puskapor az összes Lucky Luke kötet kiadásához...
Gulandro után újabb Geekz-olvasónak támadt kedve vendégbloggerkedni. FdaveMiyazaki Mester egy kevésbé ismert korai remekét veszigórcső alá, plusz Arséne Lupin japánosításának történetét foglalja össze.(Ha más is vendégbloggerkedne: geekz@index.hu.) Bizonyára sokan ismeritek a híres francia tolvaj, Arséne Lupin történeteit, de legalábbis hallottatok már róla. Ez egyáltalán nem meglepő, hisz rengeteg formában lehet a nevével találkozni a mai napig, elég csak a szinte folyton műsoron lévő tévésorozatokra, vagy a kissé balul elsült mozifilmre gondolni. Az meg aztán tényleg dicséretes, ha valaki az eredeti, Maurice Leblanc által írt könyvekre vetemedik.
Azonban van egy itthon sajnos eddig mellőzött, a világ többi részén elég nagy kultusznak örvendő unokája is a nagy Arséne Lupinnek, aki esetlegességével és humorával garantáltan jó pár éven keresztül fog még szórakoztatni boldog-boldogtalant. Ő nem más, mint Lupin the Third, megszámlálhatatlanul sok anime illetve manga főszereplője.
A fiktív Lupin kalandjai 1967. augusztus 10-én kezdődtek. Ekkor jelent meg első ízben az Action Manga Weekly nevű magazinban, az író-rajzoló posztot pedig egy bizonyos Monkey Punch vállalta magára. A Monkey Punch álnév Kazuhiko Katōt rejtette, aki 1937. májusában született, és azóta Lupin kalandjain kívül számtalan figurát ötlött ki és öntött mangaformába. A rendkívül termékeny mangaka azonban számtalan sikere és tényleg értékes munkája mellett egyértelműen a gátlástalan tolvajjal vált ismertté, neve azóta is imába foglaltatik minden egyes elvakult rajongónál.
Az első mangasorozat 1972-ig futott (190 sztori), de nem kellett várni sokat a következő szériára sem. Ez utóbbi 1977-ben indult, és 184 sztorit foglalt magába. A rajzolt változat mellett elég gyorsan kijöttek az animált verzióval, ami először tévésorozatok, majd mozifilmek és TV-specialok formájában került képernyőre. Mindezek száma mára már a végtelenhez konvergál, kevesen vannak azok, akik tényleg észben képesek tartani a hosszú sorozatok és mondjuk a specialok eseményeit, bár az is igaz, hogy német tévéadókon szinte rendszeresen feltűnik valamelyik film, így nekik lényegesen könnyebb memorizálni a látottakat.
Fontos viszont Monkey Punch névválasztása. A kezdésnél egyáltalán nem törődött a jogokkal, állítólag nem is foglalkozott a Maurice Leblanc-örökösökkel, igaz, nem is zaklatták őt. A dolog akkor lett érdekes, mikor az egész brand, kinőve addigi korlátait, Japánon kívül is terjeszkedni kezdett. Itt már szemet szúrt az illetékeseknek, plágium és hasonlók vádja fogalmazódott meg a rajzoló ellen. Így történhetett, hogy az amerikai keresztségben nem egyszer a The Wolf, vagy a Rupan nevet kapták a filmek. Előbbi a Lupin egy kicsit ferdített fordítása, míg utóbbi a Lupin japán kiejtéséből eredeztethető. Ma már nem kell efféle ferdefordításokra hagyatkozniuk a Japánon kívüli terjesztőknek, ugyanis az említett jogok lejártak, így szabadon használható bárhol a Lupin III név.
A főhős maga, mondhatni, szembeköpte nagyszülői örökségét, és ahelyett, hogy folytatta volna a megkezdett hagyományokat, és személyében újabb „tolvajok Sherlock Holmes-a” vált volna belőle, őt egyedül a nők és a pénz mozgatta és mozgatja meg. A tipikusan rajzfilmes megoldások nagy örömmel rendelődnek alá ezen tulajdonságoknak, és valljuk be, nekünk is jobban esik egy gátlástalan figura kalandjait bámulni. Egy jólszituált, öltönyös úriember helyett egy esetlen, vicces, ám sármos és céltudatos főhőst kapunk, aki a kalandok során egyfajta James Bond-paródiává is válik.
A mangában és az animékben Lupin III mellett jószerivel állandó fő- és mellékszereplők húzzák a talpalávalót. Baráti és segítői körébe tartozik Jigen, a mindig kalapot viselő, Lupin egyfajta érettebb és megfontoltabb énjét eljátszó bandita, illetve Goemon, a nagyszerű kardforgató, aki a legendás japán bűnöző, Ishikawa Goemon leszármazottja. A kötelező femme fatale szerep Fujikóra jut, és mint mindig, kell egy állandó ellenfél, aki a gegek hatalmas részéért lesz a felelős: belép a képbe Zenigata, a flúgos rendőrfőnök is. Ők négyen alkotják általában a gerincet, rajtuk kívüli szereplők csak az adott filmben tűnnek fel.
A hosszúra nyúlt bevezető után jöjjön hát a címben már beígért Cagliostro kastélya. Miyazaki Hayao neve az itthon is kiadott dévédé-sorozat óta talán még ismertebbé vált kis hazánkban, azonban azt kevesen tudják, hogy mielőtt megalapították volna a Studio Ghiblit, Miyazaki elég sokat dolgozott a Lupin III sorozatokban. Az első tévésorozatban társrendezőként, a másodikban pedig két rész erejéig rendezőként vett részt. Egyik első komolyabb munkája viszont a Castle of Cagliostro volt, ami 1979-ben került a japán mozikba.
Az egészestés mozifilm egy képzeletbeli európai államban játszódik, Cagliostróban, ahova egy balul elsült monacói bankrablást követően csöppen a két főhős, Jigen és Lupin. Európai kisautójukban többször is egy lány segítségére sietnek, akinek a nyomában fegyveresek loholnak, ő maga pedig menyasszonyi ruhát visel. A látószög tágítása után szépen lassan adagolódnak az információk magáról az országról, és címben szereplő csodálatos kastélyról is.
A készítők megpróbáltak egy nagyon is hihető, és lendületes kalandmozit keríteni, ehhez pedig rengeteg helyről kellett addig elcsépelt közhelyeket kölcsönvenniük, hogy azokat kipofozva és felhasználva hatalmas vigyorral és elégedettséggel merjenek a közönség szemébe nézni. Miyazaki precizitása már itt is megmutatkozik, a felhasznált elemek megfelelő tempóban való beillesztése, vagy egyszerű megmutatása nagyfokú szakértelmet igényelt. Ezeknek megfelelően kapunk egy túszkiszabadítós filmet, amit egy kis pénzhamisítással is megspékeltek az alkotók. A várható sémára épülget a történet, de mindezt anélkül teszi, hogy unalmassá vagy középszerűvé válna.
A hercegnőt, ahogy a mesében meg van írva, a gonosz és csúf grófhoz akarják feleségül adni, neki pedig, természetesen, egyáltalán nem fűlik ehhez a foga. Az ő drámája mellett második szálként ügyesen megírva jön a képbe a kastély sokáig halogatott, rejtett titka, ami, miután Lupin felfedezi, elég nagy galibát okoz.
Lupin és Jigen kettőse már az elején mosolyt fakaszt annál a bizonyos autós üldözős jelenetnél, előbbi viszont szokásához hűen a film végéig megőrzi humorát. A bajból általában hajszál híján megmenekülő főhős poénjai jól megírtak, csak egy-két erőltetett akad. Amint a nő közelébe jut, Lupin megbolondul, és bár korábbi manga-, illetve későbbi animeváltozatokban szexuális túlfűtöttsége jobban kidomborodik, visszafogottan, de már itt is megjelenik. Ez a visszafogottság talán kicsit zavaró lehet, de mivel tudjuk milyen Miyazaki mester stílusa, ez tökéletesen elnézhető, sőt igazából a történet szempontjából elhanyagolható. Az önmagában is brillírozó Lupin akkor lendül azonban csak igazán formába, amikor bekerül a képbe a rendőrség, vele pedig az ütődött Zenigata kapitány. Kettejük találkozása érdekes csemege, a tolvaj átverős poénjai pedig nagyszerű töltelékei a mozinak.
Dramaturgiai szempontból sem találni hibát a Cagliostro kastélyában: ha lenne tankönyv, ami sorra veszi egy bűnügyi vígjátékba kötelezően beillesztendő sztorielemeket, fogásokat, ez az anime lenne annak iskolapéldája. Bár tényleg semmi újat nem hoz, az addig a filmművészetben használt paneleket mesteri fokon illeszti magába, és ennek tetejében még a "szereposztás" is tökéletes.
A pénzhamisítás és a hercegkisasszony szála a történet vége felé összeolvad, hogy egy akciódús fináléba torkolljon a film. Természetesen kiegészül a szereplőgárda a most kicsit keveset szereplő Fujikóval, illetve egy epizódszerep erejéig Goemon is tiszteleté teszi. Zenigatának a pénzhamisítást leleplező, tévékamerába előadott álmeglepettsége viszont egy utolsó döfés a rekeszizmok közé: rájövünk, hogy Lupin mellett tényleg ő a legnagyobb arc, mégha néha ezt elég rendesen képes is álcázni.
A külcsín fontos elem egy rajzolt filmnél, ám a készítők semmit sem bíztak a véletlenre. Számtalan vonás utal a későbbi Miyazaki stílusra, ezek közül a legszembetűnőbb a bajszos, segítőkész szolga külleme, ami akár egyből illeszthető lenne egy újkeletű Miyazaki moziba. Ugyanígy a Karl nevű kutya, akinek egyetlen közeli beállítása van, de azalatt van időnk elmerengeni: a Mester már akkor is Mester volt.
A Castle of Cagliostro tehát egy nagyszerű példája az igényes bűnügyi vígjátéknak, emellett pedig méltán vált az egyik leghíresebb Lupin III mozifilmmé. Bár az összes többinek sem kell szégyenkeznie, ebben a moziban tényleg minden megvan, amit egy tapasztalt, vagy épp mit sem sejtő néző kívánhat, és még nem is feltétlenül kell ismernie a szereplőket, előzményeket. A Lupin III köré időközben épült brand világméretűvé duzzadt, a megszámlalhatatlan tárgy és csecsebecse mellett a legfontosabbak szerencsére a filmek és a mangasorozatok maradtak. Talán csak idő kérdése egy magyarországi dvd-premier.
Nem véletlenül most kerítünk sort a sorozat bemutatására: itthon hamarosan műsorra tűzi a Sorozat+ csatorna (az eredeti angol változat sorsa posztzártánkig még kétséges), úgyhogy érdemes egy kicsit belenézni miről is szól.
A Life on Mars története valamikor 2003 környékén kezdődött, amikor néhány írót a Kudos nevű angol filmgyártó cég Blackpoolba küldött tíz napra, hogy a kis vakáció végén álljanak elő néhány ötlettel egy tévésorozathoz. (Ezt a rendszert bevezethetnénk itthon is.) A Kudos már ekkor sem volt kispályás cég: a Hustle (Svindlerek) és a Spooks (MI5 - Titkos szolgálat) sikerrel futottak mindenhol. Tony Jordan, Matthew Graham, Ashley Phraoah és a többi író végül az átitalozott - de főleg átjátékgépezett - hét végére (több más mellett) egy retro-zsarusorozattal rukkoltak elő Ford Granada címmel. A producerek arcáról ekkor lehervadt a mosoly: ezek itt elittak egy zsák pénzt, aztán ránk akarják sózni a Sweeney (kultikus angol zsarusorozat) újráját. Ennek ellenére elkészült a pilot forgatókönyve, majd némi kavarodás és kreatív munka után a BBC akkori új vezetése látott fantáziát Sam Tyler kalandjaiban, és 2006-ban adásba került az akkor már Life on Mars című sorozat első része.
A John Simm által játszott nyomozó balesetet szenved, majd 1973-ban tér magához: nem tudja, hogy került oda, vajon kómában van-e, vagy megőrült, esetleg tényleg visszautazott az időben. Miközben megpróbál rájönni egy kedves rendőrnő, Annie segítségével, mi is történt vele, bűnügyeket old meg a manchesteri rendőrség nyomozójaként. Főnöke a mára ikonná vált Gene Hunt detektív-főfelügyelő lesz, aki az igazi hetvenes évekbeli kemény zsaru: keményen iszik, keményen dohányzik, és keményen üti a gyanúsítottakat.
A sorozat hamarosan elérte a kultstátuszt: hangulatos darab a javából, mindazokkal a dolgokkal, amikről most úgy gondoljuk, a hetvenes éveket jellemezte: kiváló zenék, széles inggallérok, gyönyörű autók és egy keményebb iparváros, mint Ózd valaha is volt. Az elmúlt évek irányzatait nézve csak idő kérdése volt, mikor és melyik amerikai csatorna lát fantáziát az újrában: végül az ABC annyira eltökélten akarta a sorozatot, hogy amikor az először leforgatott pilot Jason O'Marával hatalmasat bukott a szakmai közönség előtt, gyorsan újraosztották a szerepeket és leforgatták még egyszer. A cselekményt New Yorkba tették, leszerződtették Harvey Keitelt, Gretchen Molt, Michael Imperiolit, beletoltak még kéttalicskányi pénzt: az eredmény aztán tavaly ősszel adásba is került, úgyhogy nem sokkal az amerikai premiertől lemaradva kapjuk meg.
A koncepció nem sokat változott az eredetihez képest: Sam Tyler nyomozó 2008 New Yorkjában. Miután egy sorozatgyilkos elkapja a barátnőjét és társát, Mayát, Sam üldözőbe veszi, de ekkor elüti őt egy autó: magához térve 1973 New Yorkjában találja magát. Miután nem sok választása van, csatlakozik múltbéli (?) kollégáihoz, innentől kezdve klasszikus zsarusorozatként folytatódik a történet, miközben Sam veszettül keresi a választ arra a kérdésre, hogyan juthat haza.
Mint minden másolat, a Life on Mars sem tűnik annyira frissnek már: az első négy-öt rész ráadásul egy az egyben az eredeti sorozat részeinek cselekményét másolja. Jason O'Mara lehet, hogy a legjobb választás, de fasorban sincs John Simmhez képest. Michael Imperioli, akit a Maffiózókból (Sopranos) ismerhetünk, gyakorlatilag minden közös jelenetükben lejátssza a képernyőről Ray Carling szerepében, ez pedig lehet, hogy hosszú távon nem egészséges a főszereplő szempontjából. Harvey Keitelről ezt azért nem lehet akkora jelentőséggel hangsúlyozni, mert koránt sem szerepel benne annyit, de minden jelenete ott van - hát most mit mondjak, a hétpróbás gazember egy legenda, az lenne a feltűnő, ha nem lenne jó - Gretchen Mol pedig aranyos Annie szerepében. Nem véletlenül hagyom ki Jonathan Murphyt: szerencsétlennek alig írtak szerepet, és bár a karakterek nem rosszak, de hiányzik Dean Andrews és Marshall Lancaster kettőse, ami az eredetiben nagyon jól működött, és itt sem jönne rosszul.
Hitelesség: Na ez az, amit nem lehet elvárni a sorozattól. Mivel nem lehet tudni, vajon tényleg 1973-ban járunk és nem Sam fejében (és kérlek benneteket, ne spoilerezzetek) értelmetlen ilyesmiről beszélni. Noha a hangulat az elején még nem az igazi, a későbbi részekben jobban ráerősítettek ezen a fronton - bár időnként előfordul durva, ordas nyúlás az eredeti sorozat zenéiből, kezdi megtalálni a saját hangját. Persze a hetvenes évek New Yorkja sokkal inkább Funky mintsem Rock'n'Roll, de ez így is van rendjén. Ha a Tévés Istenek (gy.k. Programigazgatók) adnak neki esélyt, mint az történt az Office esetében, jó kis sorozat lehet belőle; sajnos azonban az eredeti annyira eltalált, kidolgozott, jól megírt jól eljátszott, hogy mellette az unokatestvérek változata maximum a jól eltalált másolat posztra tarthat igényt: erre pedig szerencsére minden esélye meg is van.
A sztorit talán már mindenki ismeri: a Terminator: Salvation forgatásán az operatőr véletlenül besétált egy jelenetbe, amin Christian Bale (némileg érthető módon) kiakadt, és 3 percen át - tökéletes artikulációval - szidta a jóembert mint a bokrot. A digitális népművészek persze azonnal kezelésbe vették az eseményről "kiszivárogtatott" felvételt. Az eddigi termésből az alábbi dance-mix tűnik a legjobbnak, de aki tud szellemesebbet, az linkelje nyugodtan.
Update: a tovább után megtekinthető egy remek mashup A sötét lovag kihallgató-szobás jelenetével.
Amikor először belebotlottam ebbe a négy részes minibe, a TV sorozatokat idéző, hatásvadász címe azonnal felkeltette az érdeklődésemet, majd amikor belepillantottam, elégedetten csettintettem a (no jó, nem teljesen) egyedi, fotorealisztikus stílus láttán. Csak ezután kezdett gyanúsan ismerősnek tűnni a női főszereplő, és villámcsapásként ért a felismerés: Rosario Dawson, mint Sophia Ortiz rendőrtiszt versus a Manhattanben nyüzsgő természetfeletti lények hada, olyan segítőtársakkal, mint egy lángoló szárnyú angyal, egy hegesztőálarcos, machetével felszerelt zombi (pontosabban, a politikai korrektség jegyében, ahogy ő maga is megjegyzi, élőhalott amerikai), egy démont a hasában hordó prosti (á la Total Recall), egy a képességeit bűnözők elfogásába állító medúza vagy akár az asztrálisan projektáló rendőrfőnök. Ez már majdnem a Bruce Campbell vs. Army of Darkness szintig lengette ki nálam a Geek-o-Meter-t, arről nem is beszélve, hogy két pofára zabálom a Dresden akták-féle műremekeket (a zsáner olyan mélypontjairól, mint az Odaát alias Supernatural, Bűbájos boszorkák és Buffy, most inkább szándékosan hallgatok, mert nem akarok belegázolni a rajongótáboraik lelkivilágába).
Az Image kiadóról egyébként is nagyon jó véleménnyel voltam, hiszen olyan remek címeket köszönhetünk nekik, mint a The Walking Dead, a Casanova, a Girls, a Fell vagy a Spawn (hogy egy mainstreamebb nevet is említsek), szóval nem igazán lepett meg, hogy ők vágtak bele Rosario Dawson (akiről egyébként minden valamit magára adó geeknek a Clerks 2 musical betétje ugrik be elsőre... vagy az Alexander ágyjelenete) sorozatába, aki nemcsak főszereplője a képregénynek, hanem kvázi társszerzője is, hiszen a képregényszakmában veterán író David Atchinson az ő személyiségéről mintázta Sophia-t. Ugyan az alapvetően nem túl eredeti koncepció Atchinson-tól és az illusztrátortól, Tony Shasteen-től ered, de kollégájuk és egyben Dawson nagybátyjának, Gustavo Vasquez-nek a javaslatára bevonták a vonzó és tehetséges színésznőt a projektbe, remélve, hogy ez megfelelő ismertséget ad a sorozat beindításához. A stratégia bevált, a különböző amerikai Comic Con-okon megjelenő stáb sikeresen felfuttatta az első számot és a népszerűségen felbuzdulva már hosszú képregény- és filmsorozatot, sub-plot-okat, movie blockbustert tervezgettek. Habár a Dimension Films megvette a megfilmesítés jogait, a sorozat végül nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és sajnos nem véletlenül.
Az alapötlet ugye már eleve nem egetrengető, klasszikus példa erre a Hellboy-univerzum paranormális ügyekkel foglalkozó titkos kormányszerve, a B.P.R.D. vagy a Men in Black mozifilm (hopp, meglepetés, ugyancsak képregény alapján készült), ami megmentené a kliséktől hemzsegő fő szálat, az a pár jól elhelyezett meglepő ötlet és a szervezet mögé kerekített fiktív történelmi-okkult háttér. A füzetek utolsó szekciójában részletekben adagolt, 1964-es keltezésű, a Természetfeletti Bűnügyek Osztályán szolgálatot teljesítő tisztek kézikönyve gyakorlati ismertető a Manhattan közepén terpeszkedő Otherground-ról, mely tulajdonképpen egy hasadék a két világ között, ahol megyengült a valóság szövete és ezért mindenféle szörnyek, démonok és mitológiai lények szivárognak át a mi szürke rögvalóságunkba. Ugyan gyengém az urban fantasy (mindenkinek melegen ajánlom olvasásra az Amerikai isteneket Neil Gaiman-től), de azért ismerjük el, hogy van valami tetszetős abban, hogy az amerikai őslakosok bosszúból adták el olyan nevetséges áron Manhattan szigetét Peter Minuit-nek, mert számítottak arra, hogy a hasadékon átslisszolt lények majd helyettük is megfizettetik a fehér telepesekkel a tetteik árát. A zöldfülűeknek készült és hangulatosan prezentált kézikönyvben kapunk egy áltudományos magyarázatot a mágia működésére, Hermész Triszmegisztosszal, Aleister Crowleyval és az angol ábécé 23 elfeledett betűjével nyakon öntve, rövid összefoglalót az Ügyosztály történetéről és az Otherground lakóinak osztályozásáról, részletes használati utasítást az ügynökök Túlnanról származó különleges fémből készült jelvényéről, a természetfeletti igazságszolgáltatás törvényi szabályozásának vonatkozó passzusait, melyet még Roosevelt elnök hagyott jóvá, a kötelékbe való belépéskor elmondott eskü teljes szövegét, valamint konkrét varázslatokat és stratégiai alkalmazásuk leírását.
A lefektetett és átgondolt háttér biztos alapot kellett volna adjon a történetmesélésnek, azonban a minisorozat mégis minden eresztékében recseg-ropog, de vajon miért is? Elsőként a már említett nem túl eredeti felütés miatt: Sophia tanúja lesz egy természetfeletti lény támadásának, aki áldozatai lelkét szippantja magába, de őt magát életben hagyja. Zavaros jelentése miatt felfüggesztik, majd beveszik egy titkos műveleti csoportba, ahol kiderül, apja is szolgálatot teljesített és ugyanaz a Lélekfaló végzett vele, aki rá is szemet vetett. A zöldfülű főhőst azonnal ráállítják a legkeményebb és eddig felderítetlen ügyre úgy, hogy gyakorlatilag semmi támpontja nincs, majd természetesen az is kiderül, hogy egy azték (!) prófécia kiválasztottja, tehát ő az egyetlen, aki legyőzheti a háttérből kavaró és benne megtestesülni vágyó Fekete Istennőt. Másodsorban a végső összecsapás egy teljesen súlytalan és anti-klimaktikus jelenetsor, ráadásul a történetvezetés odáig is kissé suta és kusza, mert olyan, mintha oldalak maradtak volna ki egy-egy jelenet között, úgy ugrál a történet ide-oda az egyik meglepően jó ötlettől a másikig. A medúza kővé dermesztő pillantása a gyanúsítottak begyűjtéséhez, a szellemmetró, mint leggyorsabb közlekedési eszköz A pontból B pontba, a jelvénnyel megidézett zombi (oppardon, élőhalott amerikai) erősítés ("Felteszem az a gyanúsított, Cain nyomozóval a szájában?"), a helyszínelők által használt kifinomult orrú kutyafiúk ("Ha egyszer megszokta a szagukat, nem is olyan rossz srácok."), a nyomozók jelvényei által rögzített emlékeket visszajátszó irattár, vagy az Alan Moore Top Ten-jére emlékeztető mennyiségű furcsa lénnyel benépesített rendőrőrs, mind-mind olyan potenciált rejt magában, hogy rossz belegondolni mennyi ziccert hagytak ki az alkotók.
A lehetőség adott volt, a végeredmény mégis sok kívánnivalót hagy maga után, de ezt Atchison is sejthette, mert a füzetek utolsó darabja csak sok hónapos csúszással érkezett meg és a film projektjét sem véletlenül tolták el 2010-re. Összességében kellemes felfedeznivaló az Occult Crimes Taskforce, és ezt leginkább a túlélő kézikönyv része mondatja velem, de a rajzok minőségére sem lehet panasz, hiszen Shasteen már számtalan borítót készített mind a Marvel, mind a DC, valamint más kisebb kiadók számára is, a szerepjátékokhoz szánt belső illusztrációi pedig bizonyára sokat segítettek abban, hogy a különféle szörnyetegek terén is megfelelő tapasztalatra tegyen szert. Arra tudok csak gondolni, hogy valóban hosszú kifutást terveztek a sorozatnak, azonban így végzetes döntés volt, hogy megpróbálják négy részbe sűríteni a cselekményt. Egyszer mindenképp érdemes belepillantani, gyógyírként pedig a gyanúsan hasonló koncepciójú, ugyancsak Rosario Dawson főszereplésével készült, webisódokból álló Gemini Divison sorozatot tudom ajánlani... vagy az Alexander ágyjelenetét.
Occult Crimes Taskforce. Kiadás éve: 2006. Írta: David Atchinson és Rosario Dawson. Rajzolta: Tony Shasteen. Kiadó: Image Comics
Nálam már akkor a legjobban várt filmek listájának legelejére ugrott az Outlander, amikor még csak a szinopszisát olvastam. Predator a vikingek között, akire egy űrből jött harcos vadászik. Hát melyik filmgeek ne gerjedne be erre? Aztán a színészek listája, majd az előzetes képek még jobban felcsigáztak, de ezek után aggasztóan nagy csönd lett a produkció körül. Már éppen készültem elfelejteni az egészet, mikor egyszer csak újra felbukkant a hányattatott sorsú film, és az egészen kedvező kritikákat olvasva némileg meg is könnyebbültem. Végül elérkezett számomra is a várva várt pillanat, és a megtekintetés után szerencsére elégedetten hagyhattam el a fotelt.
Az Outlander nehéz szülés eredménye. A rendező, az akkor még a mostaninál is sokkal ismeretlenebb Howard Mccain fejében már a 90-es évek elején körvonalazódott egy a vikingek korában és körében játszódó Beowulf-szerű történet, ám a terv akkor még csak terv maradt. Majd 98-ban Dirk Blackman hollywoodi forgatókönyvíróval újra elővették a projektet és közösen nekiálltak kissé átdolgozni a sztorit, és hogy a végeredmény minél kevésbé hasonlítson a jól ismert középkori költeményre, úgy döntöttek, hogy sci-fi elemeket is bevonnak a történetbe. Az így született forgatókönyv fel is keltette a filmesek érdeklődését, már a helyszín (Új-Zéland) és a speciális effekteket készítő vállalat (WETA) is meg volt hozzá, de financiális problémák miatt a kamera mégsem tudott beindulni, így aztán az Outlander tovább tolódott, mígnem 2006-ra végül össze nem állt a stáb, valamint a korábbi tervekhez mérten jóval szerényebb költségvetés, és végre felhangozhatott hogy „Action!”, csak most Új-Skóciában.
Lángokban álló űrhajó közelít a Föld légköréhez, majd becsapódik egy norvégiai tavacskába, időszámításunk szerint 709-ben. A zuhanást a kétfős legénység egyik tagja éli csak túl, aki először egy berendezés segítségével gyorsan tájékozódik az új környezetről, majd ugyanezen berendezés által pillanatok alatt magáévá is teszi a helyi nyelvjárást, mindezt a szemén keresztül! (Banderasnak anno ez még egy egész estéjébe került!) A Kainan névre hallgató férfi ekkor még nem is sejti, hogy hajóján potyautasként magával hozta a Moorwen nevű szörnyet is, aki korábban végzett Kainan családjával is. Hősünket hamarosan vikingek ejtik foglyul, és eleinte a rivális viking csapat kémjének hiszik, de amikor Moorwen elkezdi tizedelni a tábor lakóit, Kainan (részben) felfedi az igazságot, és a vikingeknek nem marad más választásuk, mint összefogni a messziről jött harcossal Moorwen ellenében.
Az Outlander valóban olyan, mintha több, hasonló jellegű klasszikus film elemeiből lenne összegyúrva, de ha ezt jól csinálják, akkor ugye hol itt a probléma? Pedig a történet igazából túlteng a klisékben, sőt, ha őszinték akarunk lenni, valódi népmesei alapokon nyugszik az egész. A jóképű idegen megküzd a gonosz sárkánnyal, és cserébe elnyeri a királylány kezét és ráadásként még a királyság mindkét felét is. Ennek megfelelően nincs is igazi jellemfejlődés, a történelmi hűséghez sem nagyon ragaszkodtak, és a történet is a jól kitaposott úton halad a kiszámítható végkifejlet felé, de egy ilyen kevert műfajú szörnymozi esetében a hangsúly úgyis főleg az akción van, szóval előbbieket nem is igazán érdemes számon kérni tőle. Az akciót illetően pedig igazán nem lehet panasz, hiszen nem csak hogy bőségesen ellátnak vele minket, de ahhoz képest, hogy az eredetileg tervezettnél jóval kevesebb pénz állt rendelkezésre, a minőség megüti a ’big budget’ produkciók színvonalát is. Néhol egészen stílusos, véres és látványos összecsapások szemtanúi lehetünk, és szerencsére nem igazolódott be az sem, amitől személy szerint a legjobban féltem, miszerint a földönkívüli vadász csak egy újabb fantáziátlan és rosszul kivitelezett CGI monszta lesz. Sőt! Moorwen az utóbbi idők „legragyogóbb” filmes szörnye!
A színészválogatott kissé meglepő összetételű, sokan például csodálkoztak, hogy maga a Megváltó, mégis hogyan adhatta a nevét egy ilyen eretnekséghez, de én nem tartom kizártnak, hogy Caviezel az ilyen szerepek által tudatosan menekül az isteni beskatulyázás elől. Jóképű, sármos, jó fizikumú és nem mellesleg tehetséges színész, tökéletesen illett ebbe a szerepbe is. Ron Perlman, a megbízható kultfilm ikon miatt már eleve megéri beülni egy filmre, ezúttal is rövidebb szerepe volt csak, de az mindenképpen emlékezetes, mint ahogyan a brutális fizimiskája is. John Hurttől (aki szerény véleményem szerint az egyik legnagyszerűbb élő színész) igazi Shakespeare színész mivolta ellenére sem álltak messze a hasonló műfajú filmek, szerencsénkre. A szépséges királylány szerepében látható Sophia Myles a gyönyörű mosolyával pedig teljesen levett a lábamról.
Sok mindenbe bele lehetne (és bizonyára fognak is majd) kötni, de az én várakozásaimat így is magasan felülmúlta. A látvány, a hangulat, a zene, a tempó, mind hozta azt, ami a felhőtlen szórakoztatásomhoz szükségeltetett. A sztori talán tényleg túl egyszerű, a karakterek és a dialógusok sem valami kidolgozottak, és zavaró bakik is akadnak, de egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány hasonló jellegű film van a palettán, szóval a rajongói szív ilyenkor megborotváltatik. Sokan B-filmnek címkézik teljesen igazságtalanul, az Outlander ugyanis műfaján, azaz a sci-fi/fantasyn belül mindenképpen első osztályú alkotásnak tekinthető. Talán itthon nem jut majd be a mozikba, de DVD-n viszont mindenképpen kötelező vétel lesz, bár a magyar címétől már előre rettegek. És már egy kicsivel nyugodtabb lettem, amióta tudom, hogy Mccain és Blackman jegyzi a jövőre tervezett Conan forgatókönyvét.
2008 tavaszán az Athenaeum Kiadó Mangattack fedőnéven egy újabb manga attakot indított a zsebpénzüket mindenáron nikotin- és alkoholmentes dolgokra elkölteni igyekvő fiatalság ellen, vagy ha pontosak akarunk lenni, akkor inkább értük. A célközönség ezúttal is főleg a tizenéves olvasótábor volt, de már gondoltak a mostohább sorsú 18 pluszos korosztályra is. Ám most még nem erről lesz szó, hanem egy kizárólag a tinédzsereknek, és azon belül is főként a lányoknak szánt sorozat nyitányáról, konkrétabban az A Káosz Kapui eddig megjelent két kötetéről.
Az az igazság, hogy mivel jómagam egyik fenti kritériumnak sem felelek meg, így sokat agyaltam rajta, hogy vajon egy tizenéves mangarajongó lány szemével próbáljam-e vizsgálni a mangát, vagy pedig úgy, hogy vajon mennyire képes egy magamfajta seinen mangákhoz szokott férfiállat figyelmét felkelteni, lekötni illetve megtartani? Hosszas töprengés után úgy döntöttem, hogy megpróbálok egészséges középutat találni, ami nyilvánvalóan nem fog sikerülni.
Az eredetileg a Tokyopop által kiadott mű, a Mangaattack korábbi mangáival szemben már teljes mértékben japán alkotás, az író/rajzoló Ryoko Mitsuki első jelentős munkája, aminek utolsó, harmadik kötete még a tengerentúlon is várat magára.
A Káosz Kapui műfaját tekintve gótikus romantikus fantasy, amiben fodros ruhákba bújt gót loliták és lányos arcú fiúk főszerepelnek, és mindenféle bűvös igék és varázslatok segítségével próbálják megakadályozni a túlvilági lények elszaporodását. Nyilvánvalóan nem éppen nekem való alaphelyzet, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen érdektelen volt számomra a sztori, és teljesen megértem, hogy a célközönsége miért is szereti, ha szereti.
A történet megszokott fantasy alapvetés, vagyis a jó és a rossz állandó küzdelme. Két fiatal leányzó, Mizéria és Clarissa egy palota kertjében, mindentől elzárva élik életüket, és igyekeznek a „hangolás” mesterségét minél magasabb szinten elsajátítani Rikhter nevű tanáruk segedelmével. A világ ugyanis a különféle harmóniák rendezettsége által működik, és a hangolás képességével lehet ezeket a harmóniákat összhangba hozni vagy éppen összekuszálni. Mizéria a 16. születésnapján a királyi palotában készül tanúbizonyságot tenni a képességeiről, amikor is hirtelen megszólalnak a harangok, és hatalmas káosz kerekedik a palotában. Éjlények támadnak a királyi udvarra és mindenkit lemészárolnak. Mizéria meglepve tapasztalja, hogy Rikhert áll a dolog mögött, aki el akarja őt is és Clarissát is rabolni, ám ekkor közbelép egy Zelfa nevű ezüsthajú fiú és megakadályozza, hogy Rikhter magával vigye Mizériát. A lány nem érti, hogy mi történik körülötte, ám később megtudja, hogy ő és Clarissa mindketten „élő kulcsok”, akik a gonosz Éjlényeket odaát tartó Káosz Kapuit nyithatják, illetve zárhatják. Rikhternek pedig az a szándéka, hogy a világra szabadítsa ezeket a démoni erőket. Zelfa mellesleg a Jishounin nevű szervezet tagja, akiknek pont az a céljuk, hogy az ajtókat zárva tartsák. Mizériával kiegészülve, a Jishounin elindul Rikhter és Clarissa után.
Az első kötet abszolválása után még nem igazán sikerült felfognom az olvasottakat, a történet ugyanis egy felvezetéstől nem szokatlan módon meglehetősen kusza. A szereplőkre, a helyszínekre, és az eseményekre vonatkozó információk túl nagy dózisban érkeztek, ezek megértését pedig a sajátos tinilányos manga nyelvezet sem könnyítette meg számomra. Sokszor nem volt tiszta, hogy éppen ki beszél és kihez, arról nem is beszélve, hogy sokszor az sem, hogy egyáltalán mit. Újabb nekifutásra azonban már halványan kezdett összeállni a kép. A második kötet, amiben a csapat tovább üldözi Rikhtert, már valamivel gördülékenyebb, több az akció, és kevesebb a szofisztikált, míves dialógus, de a sztori ekkor sem sokat mozdult előre az első kötet végéhez képest. Az utószóban egyébként a mangaka maga is elismeri, hogy az első kötet túl sűrű lett, ezért most több dolgot is szeretett volna letisztázni. Hát ez többé-kevésbé sikerült is, de én igazából nem látom, hogy hogyan lehetne az utolsó kötetben majd jól lezárni ezt a történetet. Ez persze nem is meglepő, mert az első könyv utolsó oldalaiból pedig az derül ki, hogy a művésznő eleinte hosszú távra tervezte a történetét, és akkor még ő sem teljesen volt tisztában a majdani hogyanokkal és a miértekkel. Hogy a kiadó, vagy saját maga döntött az előrehozott lezárásban, azt nem tudom, mindenesetre félő, hogy az utolsó könyvben már nem maradt elég helye a mindenki igényét kielégítő befejezésre. Ez valószínűleg még idén kiderül.
A rajzok az átlagos lánymangáknál valamivel szebbek, kidolgozottabbak, a gótikus környezet bőven adott lehetőséget az alkotói fantázia szabadon engedésére, ennek eredménye főleg a ruhák és a palota díszítésein vehető észre. A karakterek viszont már sablonnal készültek, és általában csak a ruha és a hajszín különbözteti meg őket egymástól. Gigantikus szemek és már szinte vágófegyvernek minősülő arcélek mindenhol, a második kötetben viszont már az éhes férfiszemeknek is tetsző női idomok és hiányos viseletek is felfedezhetőek. Érdekes módon az ún. „visszafiatalító” effektnek semmi nyoma, pedig a történet hangulata és humora akár indokolhatná is. A történethez hasonlóan, néhol kicsit talán a képi információ is több volt a kelleténél, de ez főleg a mozgalmasabb részeknél volt zavaró, és nem különösebben akadályozott az olvasásban.
A kötetek végén utószó, köszönetnyilvánítás, rövid életrajz és kísérletező rajzokkal teli oldalak is helyet kaptak, a második könyv végén pedig extraként, néhány színes oldalon egy kissé idétlen interjút is kapunk, valamint a mangaka saját gót baba gyűjteményéről egy galériát, amit kimondottan szép és érdekes ötletnek tartok.
Végezetül megpróbálok kétféleképpen értékelni. Ha most ezt a két kötetet a célcsoport szemével próbálom nézni, akkor biztos vagyok benne, hogy eddig teljesen elégedett lennék ezzel a mangával. Rajz szempontjából tetszetős, a történet pedig hangulatos, és úgy érzem, hogy van benne valami, ami miatt a mai tizenéves korosztály fiatal lányainak lelkivilágához közel állhat, ezenkívül a humor, a „cukiság” és a komolyabb tartalom arányai is megfelelően vannak felosztva benne. A horrorisztikus elemek miatt pedig talán még néhány erre fogékony fiúnak is nyugodtan ajánlható, bár ezek a képsorok azért nem fognak rettegéssel eltölteni senkit sem. Saját szemszögből vizsgálva viszont kissé zagyvaságnak tartom a sztorit, amiről bár elhiszem, hogy akár még jól is ki lehetne jönni belőle, a nyelvezete miatt már az első kötet végére enyhe fejfájásom lett az olvasástól. Eredetiség sem nagyon érhető tetten, és a fordulatok illetve az újszerű ötletek sem nagyon tobzódnak, a goth ruhás lányok pedig nekem már csak élőben jönnek be. Összefoglalva tehát, eddig érdekes, bár semmiképpen sem forradalmi manga, ami saját közönségében nagyon könnyen favorit lehet, de bizonyos kor felett már tényleg inkább valami alkohol tartalmúba fektessük be az árát. Persze nem komolyan, inkább egy másik mangába vagy képregénybe.
Furcsa állapotba kerültem a szombati filmek után - nem lehet egyértelmű döntést hozni róluk. Megvannak az előnyeik, amiket eddig a magyar film nélkülözött (történetvezetés, karakterek, színészek), de mindig akad valami, amitől lefelé görbül az egyszeri néző szája.
Pater Sparrow 1 című filmje - tanult kollégám szerint a legnehezebben kereshető film p2p-ben – már délelőtt feladja a leckét.
Már a film elején két kellemes meglepetés ér: az egyik a stílusos feliratozás, másik a gyönyörű Kerekes Vica.
A történet szerint egy világhírű könyvesboltban eltűnik minden könyv és helyükre statisztikai adatokat tartalmazó könyvek kerülnek - leírva az egész emberiség egyetlen napját. Ezután nyomozás kezdődik, hogy ki tette ezt, de a vezető nyomozó sem tudja kivonni magát a könyv magnetikus hatása alól.
Az értékelés nehézségét az okozza, hogy filmként nehezen értelmezhető. Filozófiai értekezés az emberről (Tarkovszkij a partvonalnál melegít), kissé idejétmúlt treatment - kritika a zárt intézetekben folyó „gyógykezelés”-ekről, totalitárius rendszerekről, az információ hatalmáról - bibliai áthallásokkal. Ilyen töménységgel heroincsempészek dolgoznak.
Sparrow elköveti a tipikus elsőfilmes hibát - mindent bele akar pakolni egyetlen filmbe, de ezt a legjobb módon teszi. Formailag nincs olyan technika, amit ne használna - álomjelenetek az egyre gyönyörűbb Kerekes Vicával és az egyre erősebben káromkodó Mucsi Zoltánnal, dokumentumfilmek a végveszélybe rohanó emberiségről, fiktív médiainzertek.
A film szerkezete rendben is van, de a dialógusoktól sokszor állt fel a szőr a hátamon (persze: még a Dörmögő Dömötör minden sorát is elhiszem, ha Sinkó László mondja). Az sem tesz jót, hogy minden szereplő egyben narrátor is. A képi világ szuggesztív, egyedi, sokat segít ebben Tóth Widamon Máté kamerája. Stanislaw Lemet adaptálni mindig kihívás és az 1 hibái ellenére sem rossz.
Más tészta Pálfi György Nem vagyok a barátodja. A kísérőfilm aranyos, az óvodások minden mondatukkal meglepnek, a vágásra, szerkesztésre nem lehet panasz.
Ami viszont utána jön, az már nélkülözi ezeket az erényeket. Tipikusnak gondolt emberek mindennapi életét hivatott bemutatni a film, a történetek folyamatosan egymásba indáznak. A tévés képi világ eleinte zavaró, de megszokható. Az már kevésbé, hogy a rendező megcsinálta ’81 legjobb filmjét. Úgy nyúl vissza a Budapesti Iskolához, ahogy nem kellene. Dokumentummal kívánja hitelesíttetni saját fikciós verzióját a mai magyar emberi viszonyokról. Az amatőr és a félamatőr szereplők improvizálnak, de a rendezői koncepció szerint úgy hajtja végig figuráit az úton, hogy közben elvész a történet logikája (A félhülye Jimmy mit keres a Markó utcában? Miért lop amatőr módon a gazdag csaj?) Érdekes következménye van a csak negatív figuráknak: nincs viszonyítási alap, és a karakterek érdektelenné válnak. Erénye műnek, hogy egy pillanatra megváltozhatnak az erőviszonyok két ember beszélgetésében, hol egyik, hol másik kerül fölénybe és ezt izgalmas látni.
Hadd legyek megengedő, Pálfi egykor megharcolt a jóindulatért és a művész nem költségvetés, hogy mérlege évente 3%-kal javuljon. Ha ez lenne az első filmje, még rendben is lenne, de a Hukkle vagy a Taxidermia után kevés.
És ha már a kispénzű filmeknél tartunk: vasárnapra maradt Szajki Péter Intim fejlövésének bemutatója. Van szerencsém ismerni az író- rendezőt, ezért is lepődtem meg annyira, mikor közölte, hogy 7 millióból forgat egy kamaradarabot (fél miniszteri autó, ára hacsak nem ragaszkodunk az alufelnihez. )
Négy férfi ül egy éjszakai bárban és a blazírtan bámulják a placcon vonagló csajokat. Négy kapcsolat jut kátyúba ugyanaznap és mindenki itt próbál kompenzálni. Aztán látjuk, hogy mi történt velük, hogy ide jutottak.
Sajátos, hogy az érzelmi kapcsolatok defektusait testi deformitásokból vezeti le - a költségvetés szorításában pusztán verbálisan - (ép testben ép lélek?) és szembemegy a sztereotípiákkal: a fiatal, potens srác nem kefél, a kedves mackóból előtör az előítélet, a jóképű menedzsert elhagyják. Élő karakterek léteznek a vásznon, amit az erős színészi játék külön ki is hangsúlyoz. (Huszár Zsolt és Kovács Lehel rezdülései többet mondanak egész regényeknél.) Számomra a sztorik lezárása is a helyén volt - kevesen tudnak olyan szomorúsággal bonbont enni, mint Gáspár Tibor. A dialógusokban akadnak kevésbé jól hangzó mondatok is, a rejtett célok is mérsékelten figyelhetők meg, de egy ennyire beszélő, arcokra és mondatokra koncentráló filmben megesik. A látvány videós, de legalább az operatőr, Petrik András keze stabil. Egy-egy zoomnál elcsodálkozom, de nem zökkent ki a történetből.
Hallatlanul szimpatikus elsőfilm, remek forgatókönyvvel, erős konfliktusokkal. Szajki keményen csapta le a névjegyét a magyar filmszakma asztalára.
Szemle van, és nem a kínos és a még kínosabb között kell választani. Szokatlan. A fáradtság egyre jobban kiül az arcomra és a májfunkcióimra, de már csak két nap és aludhatok!
Kellemetlen magyarázkodással kezdeni, de muszáj: szeretem a politikai drámákat. Tudom, perverz dolog, de nem tehetek róla; annak idején a State of Play c. angol sorozat is kilóra megvett az első két percben (Jut eszembe, jön az amerikai filmváltozat, Russell Crow-val és Ben Affleckkel). Az egész Az elnök embereivel kezdődött számomra; két ember a hatalommal szemben, minden hazugság és akadály ellenére kiderítik, mi történt 1972-ben a Watergate irodaházban – nem mellesleg megbuktatják az Egyesült Államok elnökét, kockára téve mindent csak azért, hogy kiderülhessen az igazság – ez egy ilyen műfaj: kalandfilm, Indiana Jones karikás ostora és a Frigyláda nélkül.
És most körbeérünk: A Frost/Nixon valahol ott veszi fel a vonalat, ahol Alan Pakula abbahagyta: Richard Nixon az Egyesült Államok elnöke bejelenti lemondását, és visszavonul Kaliforniába. Nem elég, hogy lemondott és simán kisétált a Fehér Házból egy „bocsi” nélkül, utóda, Gerard Ford elnöki kegyelemben részesítette: az amerikai nép „zsákos embere” megúszta a felelősségre-vonást. És most, öt évvel később egy brit tévésnek talán sikerül igazságot szolgáltatnia. David Frostnak igazán nehéz dolga volt, nem véletlenül hívták Nixont Trükkös Dicknek.
A filmnek tagadhatatlan ütőkártyái vannak: Peter Morgan írta, akit A királynő c. filmjéért Oscarra is jelöltek (Helen Mirren meg is kapta), vagy Az utolsó skót királyt, nem beszélve fél tucat tévéjátékról, amelyek hitelességben egyenként verik el az elmúlt tizenöt év magyar televíziózását. Ron Howard sem messziről szagolja az Amerikai Filmakadémia díjait; az Egy csodálatos elme négy Oscarjából neki is jutott egy – nem rossz egy egykori gyerekszínésztől.
A Frost/Nixon színpadi eredetije (szintén Peter Morgan) igazi kamaradarab a javából: két ember küzdelme a kamerák kereszttüzében, lélektani dráma asztalra és két fotelre írva. Lágyan kezdünk, kis történelemóra a kezdetekről meg a figurákról, és a kellemesen lassú, de nem vontatott tempó elvisz egészen a második felvonás közepére, hogy a történet egy nagyot nyújtózkodjon, megvakarja a… khm… hátát és egy szimpla mozdulattal befejezze az egészet. Nincs min összezavarodni, az egész olyan egyszerű sémát követ, mint egy faék.
Nos, van egy rossz hírem: a dráma szétesik. A jelenetek közé ötletszerűen beszúrt álinterjúk az HBO „igaz történet alapján” dokudrámáinak legrosszabb pillanatait idézik: nemcsak mesterkélt az egész, de látszik, hogy produceri nyomásra kerültek bele, nyilván a néző majd nem fogja érteni, mi történik – ezzel mintegy beismerve, hogy nincs jól megírva. Ezt nem tudom, de egy biztos: ha a forgatókönyv jó is, nincs, aki eljátssza. Merthogy a film legnagyobb gyengéje maga Frank Langella, aki egy Rodin szobor könnyedségével és átélésével morogja végig Richard Nixon szerepét. Arról már nem is beszélve, hogy inkább Brezsnyevre hasonlít. Sajnálom fiúk-lányok, nem megy neki. Pedig próbálkozik. Szegény. Mondjuk Ron Howardnak sosem volt a színészvezetés az erőssége, de eddig volt alkalma olyanokkal dolgozni, akik „meg tudták oldani.” Mint most Michael Sheen, aki viszont jó. Nagyon. Már ránézésre is elhinni, hogy ő a hetvenes évek császára, bebújós olasz cipő, kétsoros öltöny, meg ami még kell. Matthew Macfayden olyan, mint egyébként (őt a Spooks – Titkos szolgálat c. angol sorozatból ismerhetjük, máshonnan nem nagyon) vagyis semmilyen. Ami nem baj, sőt, legalább fél óráig fel sem tűnik, mert nem írtak neki szerepet azon kívül, hogy nézzen komolyan percekig, illetve vetődjön a tengerbe meztelenül a film végén. Hogy mégis mi maradt? Hát kérem: Kevin Bacon igazán testhezálló szerepben Nixon kabinetfőnökeként és védelmezőjeként igazi, hús-vér karaktert játszik a háttérben, ami egy külön filmre elég lenne, kár hogy nincs eleget kamera előtt. Vagy ahogy Sam Rockwell az elszánt Nixon-vadászt alakítja, aki mindenáron ki akarja csikarni a bocsánatkérést; vagy Oliver Platt aki viccesebb mint Jim Carrey elmúlt öt éves munkássága (állítom, hogy a poénok 90%-át ő adta és nem a forgatókönyv); vagy Rebecca Hall aki szép – mondjuk neki is csak ennyi jutott.
Itt állok, és nem tudom. Nagyon szeretném szeretni ezt a filmet, mert úgy egyébként érdekes és jó a történet; persze nem kétséges, hogy rétegfilm, és az Oscar jelöléseket látva fesztiválfilm, de valahogy keserű a szám. Sok mindent lehet szeretni benne: itt van például a kor, amiben játszódik, a hetvenes évek. Aranybánya. A zenék, a hajak a ruhák, minden passzol és jó. Adott az Egyesült Államok egyik legvitatottabb elnöke, (Mindkét Busht már a kortársai is utálták) minden idők legnagyobb politikai botránya, amely valódi ítélethirdetés nélkül zajlott le (hacsak a lemondást nem tekintjük annak), és persze David Frost, korának ikonja. Igazi Titánok harca a végső győzelemig. Valaki nagyon nem szerethette ezt a filmet, ezért az elkészülte során mindenhol ahol tudott, rontott mindent, mint az egyszeri kivitelező, aki abban reménykedik, hogy meg tudja zsarolni majd a fővállalkozót. Az esztéták által annyira kedvelt „katarzis” (ebben az esetben a beismerés) halkan bekopog, leteszi a kulcsot az asztalra, majd bemegy a szobájába Counter Strike-ozni. Annyi elpuskázott lehetőség, annyi apró buktató van benne, hogy nem marad más, mint egy kellemes vasárnap délutáni film a mosogatáshoz. Az ilyen filmekben mindig van egy-két jelenet, amiért érdemes egy pár percre letenni a Jénai tálat majd folytatni tovább. Kár érte.
Február 10-e ünnepnap lesz a horrorjátékok szerelmeseinek: Alma már az ajtón kopogtat, küszöbön az új F.E.A.R. Tiszta alsógatyát előkészíteni, alant látványos trailer egy rakás új jelenettel. Nagyon várjuk!
Dobó István nem baszta le úgy Mekcseyt, ahogy engem a főszerk: „Azért van a Filmszemle, hogy filmekről írjunk és ne sörözgetésekről!”- mondta az Úr hangja és nem kifejezés, mennyire igaza volt!
Csütörtökre muszáj volt összeszedni magam és tenyérbe köpve munkához látni. Érdekelt az amerikai Daniel Young Pinprickje, de hiába rohantam lóhalálban a vetítésre, mert egyórás csúszással kezdődött- a Szemlén eddig egyedülálló módon technikai problémák adódtak. A történet szerint egy átlagos tinilány rejteget a szekrényében, egy férfit, aki megunván a helyzetet kiszökik a lányszobából és az anyjának kezdi csapni a szelet.
A film teljes magyar stábbal, angol nyelven forgott, amiből Nagy Ervin a bevándorló férfi karaktere miatt jól kijött, Rátóti Zoltán kevésbé, ugyanis teljesen újraszinkronizálták. És ha már Nagy Ervin: a Terézanyu környékén volt benne egy Christian Bale-es sárm, de ebből a vénájából mostanában ritkán vesznek vért. Már a Kaméleonban is a minimálprogramot hozta, de az ottani másfél arckifejezését sikerült félre csökkentenie. Rachel Blake az önbizalomhiányos anyát érzékenyen játssza, Laura Greenwood pedig egyenesen a kamasz Scarlett Johanssonra emlékeztet- megjelenésben és játékban egyaránt (ahogy Lolitaként bugyiban mászkál a fehér alsós férfi előtt, na az a csábítás szinonimája).
Szerkezetileg minden a helyén van, de valami mégse stimmel. Az a fajta „családi thriller”, ami pl. kevésbé a Ragyogásban, inkább The Glass Houseban működött, itt egyáltalán nem. Szépen kidolgozottak a karakterek, a viszonyrendszerek, filmes idézetek is akadnak, de a film második fele menthetetlenül unalomba fullad. Szecsanov Martin képei sem lennének rosszak, de mivel kékre fényeltek mindent, kevés a megragadó momentum bennük.
Este volt a Papírrepülők bulija, ahol sikerült egy darab pultnál kiszolgálni a Szemlében megfáradt filmeseket- ebből adódott, hogy félórákat kellett sorba állni egy –egy korsó frissítőért. Az alkotók szimpatikusak voltak, az átlagéletkor 25 körül, a csajok csinosak- hát csoda, hogy ottfelejtettem magam? Reggel arra ébredtem, hogy két fejem van és a nagyobbik van belül. Rém kellemetlen, mivel megvolt a jegyem magára a filmre- csak illene megnézni. Gyakorlatilag a lét- nemlét határmezsgyéjén sikerül időre bediffundálni a Kongresszusi Központba.
A Papírrepülők hét kisebb sztori összessége, főszerepben a mai tizen-, huszonévesekkel. Az első percekben azt hittem, én vagyok hülye, mikor különböző karakterek dumáltak egymás után a legkisebb összefüggés nélkül. Hol egy költöztető brigáddal vagyunk, máskor két dj-vel, utána egy magányos íróval, satöbbi. A megkezdett történetek csak huszadik percben kezdődnek előlről, kronologikusan, addig magamra vagyok hagyva a sötétben. A történetek között semmi összefüggés nincs (egyszer, már majdnem sikerült felfedeznem egy kapcsolatot, de később kiderült, hogy nem az volt).
A költségvetésből adódóan a jelenetek az egysnittes Fliegauf- iskolát követik- szerencsére szuperközelik nélkül. A szereplők félig amatőrök, vagy tán egészen azok és ez a dialógusok rovására megy. Mindössze két hibájuk van: túlírtak vagy nem megírtak. Ami lényeges: mindenki jófej, a karakterek között nincsenek konfliktusok, néha úgy éreztem, mintha a bespeedezett Horváth Ádám remixelné a Szomszédokat. Látszik, hogy Szabó Simon érti a szubkultúrákat, de írással nem kellene töltenie az idejét. Czomba Albert kamerája állandóan mozog, lévén kézből operálta végig a filmet, ami fontos stíluselem, de félóra után belefáradt a szemem. A film egyértelműen legjobb momentuma: a zenéje. Ilyen stílusos magyar soundtracket még nem hallottam. Szinte ugrál az elektronikus műfajok között:d&b, jungle, downtempo, ambient- Jeszenszky Zsolt legyek, ha megmondom még mi. Fanyalgok itt, meg hibákat látok- de mifaszt akarok? Lendkerekes golfcipőt, kakasos nyalókát, maláj kurvát? Végtére is egy szimpatikus elsőfilm, pláne, hogy költségvetése 12 millió – óne állami pénz. Gratula!
Levezetésként belevágtam két kisjátékfilmbe - Forgács W. András Z!je egy magyar zombi egy napját mondja el. A no budget film kihasználja a lehetőségeit (sok ötlet van benne, pl. a hamburgerevés remek), a poén is ül a végén, de hosszabb a kelleténél és az üresjáratok nem tesznek jót egy kisfilmnek (nagyfilmnek se). Regula Gergely Kikapcsolódása jobban átgondolt darab, feszesebb, egységesebb. Egy megkötözött ember próbál kiszabadulni, miközben a tévén egy műsorvezető őrjöng a helyes megfejtéssel betelefonálókért. Stílusos, nem unalmas, formailag is a helyén van. Tetszik.
És itt kell megemlítenem egy fontos dolgot. Az idei szemlén nyolc elsőfilmes nagyjátékfilmrendező indul. Ez biztató. Az viszont kevésbé, hogy a filmek, hmmm…kevésbé belemenősek, „korrektek”. Nagy hibái nincsenek, kábé szól valamiről, de látszik, hogy az író, a rendező kevesebb anyagot- erőt- energiát fordított rá, mint kellett volna. Belátom, ez is előrelépés a köldöknézős korábbiakhoz képest, de a filmekben nincs szenvedély. Többre becsülik a pohár víz tisztaságát, mint a tenger erejét. Nem mennek bele (vagy nem mernek belemenni?) részletesen egy problémába, megelégszenek a fecsegő felszínnel. És ha így kezdik, mi lesz belőlük húsz év múlva? Persze ezt a merengést csak az ideiglenes dehidratáció okozta, lévén csak két rendező filmjét láttam- bízom a többiekben.
VilosCohaagen kolléga ugyan jelezte, hogy én nem kívánok írni a Szemle filmjeiről, ez azonban csak részben igaz. Ennek oka az, hogy egyrészt tanult barátom szerintem erre a feladatra szakmailag sokkal rátermettebb, így a kihívás oroszlánrészét teljes nyugalommal (úgymint nem furdal a lelkiismeret, hogy ezáltal én kihúzom magam a munka alól) reáhagyom, másrészt én cserébe a teher egy részét mégis csak le kívánom venni a válláról, hiszen senki nem várhatja el tőle, hogy filmítészként még a borbíró szerepét is ő töltse be. Így hát amolyan hűséges Sancho Panza-ként, aki pontosan tudja, mire van szüksége gazdájának (de pontosabb lenne a meghatározás, ha a szuperhősképregényekben a supervillain-ek henchmen-jeire hivatkoznék, akik még nem sidekick-ek, de már nem is minion-ok), megérkezése előtt komoly felderítést végeztem a vetítések helyszínének alkoholrajzi természetéről, ami egy igen meglepő, teljes mértékben tudományos alapokon nyugvó felfedezéshez vezetett: a MOM Parkot a gyalog tőle 3 percnyire elterülő Pali bácsi sörözőjének ellenpólusaként építették, mintegy ellensúlyozva az olcsó házisör, a frissen sült fasírt és a tökélyre fejlesztett lilahagymás zsíroskenyér szenthármasát. A tény, hogy ehhez egy Paulaner sörfőzdét tartalmazó bevásárlóközpontot kellett emelni, magáért beszél.
A világ eme nyolcadik csodáját természetszerűleg azonnal zarándokhelynek nyilvánítottuk így teljes mértékben érthető, hogy vallásos bódulatunkban oly gyorsan szállt tova az idő, hogy mire felébredtünk az óidők táltosait is megszégyenítő szent révületből, már a Szemle aznapra tervezett utolsó filmtekercsei peregtek.
A szerdai, második napot már az előző nap megszerzett tudás birtokában kezdtük, így a dokumentumfilmekre fordíthattuk teljes figyelmünket. Nyilván megosztva az időnként megjelenő, rendkívül dekoratív hostesshölgyek között. Az első kiszemeltünk, A kémek a porfészekben, a dokuk legszellemesebb címével büszkélkedhet, és maga a téma is igen tetszetős: a hetvenes évek magyar rögvalóságában ténykedő, Szudánban a CIA által kémnek beszervezett Rimner Gábor személyes története. Van itt minden, ami csak a Kádár-korszak kémei szem-szájának ingere: féltégla méretű hangfelvevő, karórába épített mikrofonnal, asztali, korunkbeli tűzőgépre hajazó öngyújtóba szerelt poloska, ballonkabátujjból kibújó Szokol rádióantenna, mint a lézeres puskamikrofon őse. A szudáni vadászkés markolatába rejtett mikrofilmolvasó használatához amolyan magyarosan és karcosan életszagú jelenet párosul: hősünk hurkapálcikákkal szocreál porcelán mélytányérba öntött előhívó folyadékba tunkolja a postán kapott levelet, hogy a belefűzött mikrofilmet kiáztassa és egyúttal elő is hívja. Az atomcsapásnál is pusztítóbb női féltékenység ezúttal egy tizenkét éves börtönbüntetésben és a Magyarországon tárolt nukleáris ballisztikus rakéták létének felfedésében kulminálódik (természetszerűleg már csak a szovjet csapatok kivonulása után), az azóta átlagos halandólétbe kényszerült, teljes rehabilitációjáért küzdő, és a Hazáért érdemrenddel kitüntetett Rimner pedig döbbenten és értetlenül áll a kádári politikai ítéletekkel a mai napig jogfolytonosságot vállaló magyar hatóságok előtt.
Miután kitámolygunk a vetítőteremből, megállapítom, hogy újfent átlagon felüli tervezőkészségemnek (mert ugye a logisztikai érzékemet épp tegnap temettük) és velem született, ámde hosszú évtizedeken keresztül gondosan csiszolgatott és így félelmetes hatékonysággal forgatott lustaságomnak köszönhetően elégedetten vigyorogva integethetek VilosCohaagennek, amint bánatos kutyatekintettel útra kél a messzi Bem mozi felé a szomorúan kopogó, szürke esőben, míg én a következő három dokumat ugyanebben a teremben fogom abszolválni.
A Mit tudjátok ti, ki vagyok én! a szenvedélybetegeknek, ezenbelül főként drogosoknak és alkoholistáknak segíteni kívánó Megálló Csoport Alapítvány munkáját mutatja be 2001 és 2007 között készített felvételek segítségével. A mikroközösségben érettségire, diplomára készülő fiatal ugyanúgy megtalálható, mint családos, munkanélküli tanárember, akiket a közös probléma köt össze: nekik a Megálló horgony, ami lelassítja a kinti "normik" rohanó, kiszámíthatatlan világát, és időt ad nekik a gondolkodásra és a szóban át nem adható tapasztalatok, tudás megosztására, mely egyben felkészülés a rájuk leselkedő kinti élettel szemben. Hasonló témájú dokut láttunk már, a film első fele nélkülöz minden rendező elvet, a módszertani gyakorlatokat pedig csak az ismeri fel, aki valamennyire tájékozott az individuálpszichológiában és a csoportos képzések terén. A rendezés csak később talál magára, amikor egy Palermóba tett utazás fonalára fűzi fel a történéseket és rátér a személyes vallomásokra. A film súlyát növeli, amikor a vetítés végén a nézők sorai közül előjönnek a film készítői és néhány szereplő. Mit mondjak, örülök, hogy csak külső szemlélőként ültem végig mindezt. Ismételten konstatálom mekkora kár, hogy a mozi területén nem kapható alkohol, valamint azt is, hogy én minden bizonnyal örök visszaeső lennék.
A következő film témája ugyancsak nem ismeretlen, de egy személyes vonatkozás, egy magyar lány teszi igazzá a címet az Afrika közel van - Lilla naplójából esetében. Az Ugandában több mint húsz éve zajló háború szörnyűségeit összeszedetten és tudatosan állítják párhuzamba az alkotók a főszereplő önkéntes Magyarországon töltött napjaival és erőfeszítéseivel, hogy kézzelfogható (utcai lomtalanítás során összeszedett játékok és ruhadarabok), majd szemfelnyitó és kijózanítólag ható (beszámoló, könyv és kiállítás) segítséget hozzon. A szörnyű részletek, mint a kéthetente tartott HIV szűrés, melynek mérlege 30-35%-ban pozitív, a szomszéd faluban megerőszakolt fehér nő esete, amit a hiedelem, miszerint fehér nővel hálás kigyógyít az AIDS-ből indukált, és a kisgyerekek rajzain falusiakat lemészárló támadók egy teljesen abszurd és mégis valós világot tárnak elénk. A forgatókönyv csak a végén bicsaklik meg, ahol Lilla (ugyan megrázó) felolvasást tart az egyik túlélő vallomásából, ám ez olyan érzetet kelt, mintha az eddig a dokuban többször megemlített A háború gyermekei című könyv kísérőfilmje lenne.
Számomra mégis a harmadik, legrövidebb, egyben legkifejezőbb, remekbeszabott Csempelevél volt a nap sikerfilmje. A téma kevésbé felzaklató, mint az előző kettőnél, a kivitelezés azonban jóval profibb: a szomorúan vidám videónaplót vagy inkább üzenetet egyedül a Brazíliából Lisszabonba került Nober Sanders narrálja, aki álmait feladva, a megélhetés érdekében kitanulta a portugál csempe, az azulejo festését, hogy aztán a kislánya segítségével, vidám derűvel békéljen meg helyzetével. Avagy ahogy azt Benjamin Button-nak is összefoglalják: "Két dolog számít: az, hogy mit kapsz az élettől, és hogy mit kezdesz vele". Így hát ezzel a tanulsággal a zsebemben elvonultam a Paulanerbe és a nap befejezéseként szép lassan elkortyolgattam egy korsó könnyfakasztóan fenséges rozssört. (A kémek a porfészekben, a Csempelevél és az Afrika közel van a filmklik.hu-n a Szemle ideje alatt ingyen megtekinthető.)
.jpg)
de szeretnék hármat. Nagyon.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
