Adaptációk esetében mindig ott a kérdés: megadjuk-e a filmnek az esélyt, hogy magában, önálló művészeti alkotásként ítéljük meg, vagy az eredetivel hasonlítjuk össze mindenáron? Ez utóbbi választás jelen esetben különösen szigorú – ti. a Dragon Ball azon manga per anime sorozatok egyike, ami hazánkban is igen-igen népszerű státuszt vívott ki magának (az iskolában nálunk mindenki kámehámézott, de az egyik haverom még farsangkor is Son Gokunak öltözött) – mégsem fog pirulni az orcám, amiért innen közelítek. Hogy miért? Mert ez a pofátlanul összetákolt hollywoodi „termék” (a legdegradálóbb szó egy film esetében, durvább, mint ha beszólsz az anyjára!) pontosan erre a szilárd rajongói bázisra épít, egyben pedig: baszik rájuk, kérem alássan.
És még csak nem is szívtelen filmről van szó! Son Gokut, akármilyen gyökér feje van a színésznek, egészen hamar meg lehet szokni (és tényleg van némi arcbeli hasonlóság is), karakterének jellemző vonásából pedig, miszerint a harcmezőn lenyűgözően ügyes, mindenhol máshol viszont egy ismerősen és hétköznapian szerencsétlen alak módjára viselkedik, akiben kellemesen magunkra ismerhetünk, jól sikerült komédiajeleneteket hoztak ki a készítők. Ja, és Chow Yun-Fat az isten, még akkor is, amikor hülyéskedik – de ezt eddig is tudtuk. És sajnos a pozitívumoknak a végére értünk…
A Dragon Ball sorozat, biztosan sokan tudjátok, nem egyenletes mennyiségben adagolta az alkotóelemeket: eleinte könnyedebb volt, sokkal több kedves Akira Toriyama®-féle humorral, erotikus poénok tömkelegével és nagy adag meseszerűséggel. A későbbiekben azonban az egész történet elment a vég nélküli gyepálás irányába, ahol a harci erőt speciális szemüveggel olvassák le egymásról az ellenfelek („It’s over 9000!!!” – ebből például egyenesen egy internetes mém lett), a szőkébb és hosszú haj brutális képességeket jelent, és mindenkit többször meg lehet ölni.
Én mindkét fajta Dragon Ballt szerettem (bár mostanra az előbbi fajtát jobban), és kíváncsian vártam, hogy a film melyik korszakot választja. Nos, az Evolúció („természetesen” semmi értelme a címnek, ne is keressétek…) hangulatában közelebb áll a nem véresen komolyan vehető, komikus elemekkel megpakolt vonalhoz, a jó alaposan lebutított történet azonban minimum világmegváltásról kell szóljon, ugyebár…
A legnagyobb méreg ez: a film nem bízik eléggé az alapanyagban, annak dacára, hogy annak híre és minőségi volta veszi rá a nézőket, hogy egyáltalán beüljenek a moziba. Toriyama természetes, szándékosan egyszerű mesélői stílusát kidobták, és a történetet amerikai tinédzserfilmek kliséivel és tizedrangú, tévére készült sci-fi sorozatok eszköztárából kölcsönzött fordulatokkal tömték tele. Biztosan az járt a fejükben, hogy aki soha nem olvasott vagy nézett Dragon Ballt, az megnyugtatóan otthonosan érezze magát a sokszor látott sablonok között, így hangzanak el olyan örökbecsűek is (legalább tízszer), mint a „az a fő, hogy bízz magadban!!!”, amitől én rögtön falra mászok, aztán ott a „megígértem, hogy nem verekszem” (pedig valójában már a kis Son Goku is milyen lazán elvert bárkit!), sőt kissé bátortalanul még az „ő a kiválasztott” patron is eldurran.
Harcból sincs sok, pedig a Dragon Ball későbbi sorozatainak (így a nálunk vetített Dragon Ball Z-nek is) nagy százalékát az tette ki. Ebben sem bíztak, így a lövéseket és Shenlong sárkányt is életszerűbbre próbálták venni a CGI-s effektekkel – vesztükre. Piccolo egy zöld, két lábon járó, veszélytelen gumiuborkának tűnik, aki roppant geci ugyan, de a PG besorolás keretein belül ezt még be sem tudja bizonyítani, és a többi harc is közelebb van a Herkules sorozatban eljátszott pofonokhoz (amelyeknél én még az általánosban a tesitanáromtól is nagyobbakat kaptam), mint a Dragon Ball tökös gyakásaihoz.
Bejött a papírforma, na. Kínai rendező amerikai közönségnek lebutítja a japán alapanyagot, és csodálkozik, hogy az eredmény még rajongóknak is messzire kerülendő…
Dragonball Evolution – amerikai, 2009. Rendezte: James Wong. Írta: Ben Ramsey. Operatőr: Robert McLachlan. Szereplők: Justin Chatwin (Goku), Chow Yun-Fat (Roshi mester), Joon Park (Yamcha), Jamie Chung (Chi Chi), Emmy Rossum (Bulma). Gyártó: Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 89 perc.
Kábé egy éve, a Shock Waves cikk végén náci zombikért fohászkodtam, miszerint nem érdekel honnan, csak jöjjenek minél többen és minél gyakrabban! A fohász úgy tűnik meghallgattatott, és év elején jöttek is, méghozzá a norvég hó alól. A Dead Snow rendezője Tommy Wirkola nyilvánvalóan nagy rajongója az Evil Dead filmeknek, így aztán ő sem vette túl komolyan a témát, de hogy most ez szerencsére, vagy sajnos, azt majd mindenki maga dönti el, személy szerint én jobban örültem volna egy hagyományos zombifilmnek, mint egy újabb eszetlen (penetráns hommagé-szagot árasztó) goreparádénak.
A sztori indítása tökéletesen alap horrorklisé: Néhány orvostanhallgató fiatal egy mindentől távol eső hegyi házikóban szándékozik tölteni a szünidőt. Első este egy mogorva férfi hívatja be magát egy kávéra, majd előad egy kis történetet a háború alatt a környék lakosságát fosztogató kegyetlen náci katonákról, akikkel végül a felbőszült emberek szembeszálltak, az életben maradt katonákat pedig felkergették a zord hegyekbe, ahonnét aztán többé nem kerültek elő. Az öreg szerint a környék ördögi hely, ezért a fiataloknak inkább télakolást tanácsol. Utóbbiak persze befosnak egy percre az öreg vészjósló szavaitól, de hát nem azért mentek oda, hogy holmi helyi csősz elcsessze a bulijukat. Másnap egyikük a hószánnal elindul megkeresni a még meg nem érkezett társukat. A többiek közben a padló alatt egy kis faládát találnak, benne rengeteg arany ékszerrel, ami nyilvánvalóan nem más, mint a németek által zsákmányolt szajré. Nemsokára azonban kiderül, hogy az öreg mégsem volt teljesen flúgos, merthogy az éjszaka folyamán vagy fél tucat fagyott fritz támadja be a kunyhót, kissé lecsökkentve a bentiek létszámát. A túlélőknek pedig nem sok esélyük maradt az elbarikádozott kunyhóban, bár nyilván odakint a rothadt nácikkal teli hegyekben sem.
A film feléig tulajdonképpen egy teljesen hagyományos, és meglehetősen elcsépelt tinihorror előkészületeit láthatjuk. Mit sem sejtő fiatalok buliznak az isten háta mögött, közöttük néhány elmaradhatatlan sablonkarakter, mint például a dagi horrorfilmgeek, vagy a kanos hülyegyerek. Az első zombitámadásra sajnos a film feléig kell várni, de ettől fogva már végig pörögnek az események. A közben fogyatkozó létszámú csapat innentől átmegy először védekezésbe, majd menekülésbe, végül ellentámadásba, és ez utóbbi során csúszik szét az addig még viszonylag korrekt mederben folyó film. A klasszikus értelembe vett, kellően feszült horror ekkor ugyanis átcsap egy komolytalannak szánt abszurd hentelésbe, ami nem lett volna probléma, ha a film első fele is már eleve teljesen a poénkodásra épül, így viszont az összhatás látta kárát. Akik hozzám hasonlóan sokkal komolyabban veszik a náci-zombi mítoszt, azoknak ez egy kicsit csalódást okoz. (Bár a sarló-kalapácsos poén nagyon odavert nálam!)
A karakterek és a sztori sem teljesen stabil. Pl. felesleges volt ennyire kiemelni, hogy az egyik srác a vér látványától rosszul lesz, ha végül minden fintorgás nélkül trancsíroz a későbbiekben, valamint a horrorbuzi geek alkalmi szex jelenete is csak amolyan kötelező tinihorror kellék. Ami viszont a leginkább bosszantó, hogy a nácik bezombulásának okára nem derül fény, pedig akármilyen debil ötlet is jobb lett volna a semminél.
Ráadásul ezek a náci zombik a film végére már igencsak sokan lesznek, szó szerint minden hóbucka alatt akad belőlük egy, ám villámgyorsaságuk vagy famászó képességük ellenére sem túl komoly ellenfelek, a fiatalok még sérülten is kimondottan jó hatásfokkal dolgoznak ellenük. A technikai kivitelük átlagos, nem éppen a legjobb zombismink, de messziről nézve azért valóban ijesztőek, már csak a nagy számuk miatt is. Egy szépre sikerült fejszéttépést leszámítva, a gore sem sokkal igényesebb munka, leginkább a nevetségesen túlzásba vitt kizsigerelések (nem vagyok orvos, de kétlem, hogy két felnőtt ember súlyát elbírná egy bomlásnak indult ember bele), és persze rengeteg művér jellemzi, de egy ilyen viccesnek szánt hentelésbe torkolló filmhez képest ez még vállalható.
De semmiképpen sem rossz film a Dead Snow, szórakoztató, itt-ott vicces is, és persze a náci zombik miatt eleve fórral indul. Csak amíg az egyértelműen inspiráló hatással bíró kultikus Evil Dead filmek a megfelelő arányú vegyítés miatt egyaránt képesek voltak működni horrorként és vígjátékként is, addig sajnos ebben az esetben nem volt túl szerencsés egy olyan hibrid filmet csinálni, amiben ennyire élesen elhatárolódik egymástól a horror és a komédia.
Most pedig jöhetnek a sivatagi zombik a Szahara dűnéi alól, vagy a szovjet zombik a végtelen orosz sztyeppékről, mindegy, csak jöjjenek! (Hátha ezúttal is teljesülnek vágyaim.)
25 év késéssel végre a magyar rajongókhoz is eljutott Chris Claremont és Frank Miller legendás minisorozata, amiben a japán maffiacsaládba beházasodni készülő Rozsomák több nindzsát kaszabol le, mintBolo YeungésMichael Dudikoffegyüttvéve.
Az 1983-as Adósság és becsület a megjelenésekor több szempontból is úttörőnek számított. Ez volt az X-Men első önálló minisorozata, így egyértelmű volt, hogy a sorozat atyja, Chris Claremont a legnépszerűbb mutánst, az adamantium-karmokkal harcoló Rozsomákot veti be egy olyan környezetben, ahol addig még nem nagyon jártak passzosruhás szuperhősök. Rajzolónak Frank Millert kapta maga mellé, aki az amerikai képregényesek közül elsőként kezdett érdeklődni a szamuráj-mangák iránt. Miller ötlete nyomán a különszám helyszíne Japán lett, így a sztori szerencsére nem kötődött az akkori futó (erősenezüstkortidéző)X-Men fősodorhoz, amiben derék mutánsaink Alien-szerű űrszörnyeket ("brood"-okat) koncolnak fel egy idegen dimenzióban, a haldokló Xavier professzort meg csak aCsillagjárókcsatacirkálóján(!) lévő kütyükkel tudják meggyógyítani.
A nyitányban még a jól ismert, morcos és vídia adamantium keménységű Rozsomákot látjuk, amint a kanadai hegységben puszta kézzel – illetve: karommal – iktat ki egy veszett medvét, majd meglátogatja azt a vadászt is, aki anno megmérgezte az állatot. A folytatásban viszont egy addig még ismeretlen oldaláról mutatkozik be mindenki kedvenc X-Men karaktere: kiderül, hogy Wolverine szerelmes, akár egy kiskamasz, mégpedig egy japán hölgybe, bizonyos Jasida Marikóba. Mivel a nő már hetek óta nem ad magáról életjelet, Logan Japánba repül, ahol is kénytelen szembesülni vele, hogy Marikót apja – egy régi tartozás ellentételezéseképpen – hozzáadta egy különösen visszataszító arcberendezéssel bíró üzletemberhez. Bár Rozsomák örömmel özveggyé tenné szerelmét, Marikót köti a kötelességtudat és a becsület, ezért arra kéri a férfit, hogy felejtse el őt örökre. És hogy a gádzsó gaidzsin megaláztatása teljesen legyen, a lány apja, Singen – mellesleg az egyik leghatalmasabb klán feje – saját kezűleg győzi le egy közelharcban.
Chris Claremont története tulajdonképpen egyszerű mint a kavics. Hősünk belecsöppen a klánok közti hatalmi játszmákba, megismerkedik egy titokzatos nővel, a hozzá hasonlóan harcias Jukióval, majd időről időre rájuk támad a „Kéz harcosai”-nak becézett nindzsa alakulat, hogy a fináléban természetesen ismét összefussanak Singen oyabunnal. Rozsomák emellett komoly érzelmi krízisen megy át, először elkeseredett, aztán zavarodott, majd nagyon részeg, végül persze rátalál önmagára, vagyis az egyensúlyra vadállati és emberi oldala között.
Az Adósság és becsületre rá lehetne akár azt is fogni, hogy meglovagolta a nyolcvanas években divatba jövő keleti orientációt, amikor is a nyugati ponyvaírók, képregényszerzők és filmproducerek szívesen nyúltak az egzotikus – és kellően sztereotíp – keleti motívumokhoz. (Emlékezzünk csak: ez volt az a korszak, amikor még Árpád apánk is beállt ninjának.) Claremont és Miller viszont nem öncélúan választja Japánt a sztori hátteréül, sikerül tényleg elhitetniük, hogy az agresszív, enyhén idegbeteg Rozsomákban a zord külső mögött valójában egy igazi szamuráj lelke lakozik. A japán mentalitással beoltott új személyisége ráadásul a későbbi X-Men történetekben is megmarad, az egyéb visszatérő japán karakterekről és utalásokról nem is beszélve. (Lásd: az itthon is megjelent Kitty Pryde és Rozsomák minisztorit, ahol Jukio is fontos szerephez jut.)
Tárgyalt képregény azonban akkor is kellemes olvasmány, ha az X-Men mitológia és Rozsomák fejlődéstörténete különösebben nem izgat bennünket. Mindez Claremont könnyen követhető sztorija mellett Frank Millernek köszönhető, aki ekkoriban már volt valaki, de még nem hitte el magáról, hogy mindenhez ért. Kompozíciói itt még nem az öncélú stílusbravúrkodásról szólnak, hanem a cselekmény minél fluidabb elmeséléséről. A harcjelenetek – van belőlük néhány – dinamikusak és átláthatóak, a főhős aktuális érzelmi állapotát pedig az arcára kiülő árnyékok kreatív használatával érzékelteti – kiválóan. A színek talán kissé élénkebbek a kelleténél, a sztori hangulatához borongósabb tónusok illettek volna – erősen valószínűsíthető persze, hogy ez nem Milleren múlott.
Összességében az Adósság és becsület egy nagyon kompakt kis minisztori, amit a hazai megjelenés óta eltelt másfél évben* a Rozsomák szimpatizánsok és X-Men rajongók nyílván már bezsákoltak; aki még nem, az viszont jobban teszi, ha nem a ronda és félrevezető borító alapján ítéli meg a kiadványt.
[bevezető + képek: Hamlet; a többi: Beyonder]
Rozsomák: Adósság és becsület. Eredeti cím: Wolverine. Írta: Chris Claremont. Rajzolta: Frank Miller és Josef Rubenstein. Fordította: Kvaszta Ádám. Kiadó: FuMaX. Kiadás éve: 2007. Ár: 2490 Ft.
* ezúton szeretnénk meakulpázni a lassú reakcióidő miatt, úgy az olvasók, mint a kiadó előtt akitől a recenziós példányt kaptuk.
A Swordsman (nálunk a Kard mestere, beszthalivúdtól, dévédén) egy csodálatos katyvasz, egy gyönyörű torzszülött, köszönhetően a négy rendezőnek (bár Tsui Hark, Raymond Lee és Ching Siu Tung csak mint „dialóg-direktorok” vannak a főcímen feltüntetve, köztudott, hogy a párbeszédek instruálásán túl másban is helyettesítették a fejét a produceri (Hark) kívánságok előtt meghajtani nem hajlandó King Hut (állítólag még Ann Hui is be-be nézett a forgatásra).
A Kard mestere Jin Yong (művésznevén Louis Cha) több mint kétezer oldalas, először 1967-ben kiadott regénye alapján készült. Az eredeti címe Xiao Ao Jiang Hu (Büszkén nevetve keresztül a Jiang Hu-n - utóbbi a kalandok földje), és, mint Jin Yong összes könyvét, ezt is legalább tucatszor feldolgozták már, filmként és tévésorozatként egyaránt. Ez az 1990-es változat leginkább azért jelentős, mivel új lökést adott a tradicionális hongkongi harcművészeti filmeknek, amelyeket a nyolcvanas években háttérbe szorítottak a Jackie Chan kaptafájára készült un. „modern day action”-mozik. A recept viszonylag egyszerű volt: a nemzetközi viszonylatban is sikeres Kínai kísértethistória-széria, illetve a besült hongkongi „new wave” (hetvenes évek vége, nyolcvanasok eleje) vizuális motívumait, nyaktörő sebességét ültették át wuxia-, kungfu-területre (ebbe a Kínai történet-sorozat (Once Upon A Time in China) darabjai is besegítettek, azokról nemsokára ugyanitt.)
A Swordsman-nak két folytatása készült (1992, 1993), de össz hat órányi wuxia-őrület is kevés természetesen a gigantikus könyv hű adaptálására. A filmek általában egy-egy történetszálat ragadnak csak meg, és azt próbálják végigvinni, szerencsére a forgatókönyvíróknak meg sem fordult a fejében az egy-az-egyben átültetés. Ettől függetlenül, mint a wuxia filmek esetében általában, az európai történetvezetéshez szokott nézőnek még ezek a leegyszerűsített sztorik is szuperbonyolultnak tűnhetnek.
A Swordsman-trilógiát átkötő tematikus madzag valami olyasmi, ami rendkívül érdekessé teszi, és ebben a műfajban meglehetősen szokatlan témaválasztásnak hat: a nemváltoztatás, a transgender-problematika, de erről bővebben a harmadik film kritikájában, amikor majd valamivel tisztább a kép.
Az első két Swordsman-film főhőse Ling (az elsőben Sam Hui, a másodikban Jet Li játssza), a Wu-hegyen található harcművészeti iskola tanulója, aki mestere lányával, a fiúruhába öltözött Kölyökkel (az első filmben Cecilia Yip, a másodikban Michelles Reis) járja a Jiang Hut, és a mandzsu udvar szőtte intrikába keveredik. Egy gátlástalan, nagyhatalmú eunuchnak (Lau Shun, a kilencvenes évek legfoglalkoztatottabb villain-je) arra a kéziratra fáj a foga, amelyben egy olyan harcművészeti technikát írnak le, amelynek elsajátításával állítólag természetfeletti képességekre lehet szert tenni. A kézirat kézről kézre vándorol, és már nemcsak az eunuch, hanem több rivális klán is fenni kezdi rá a fogát, sőt, Ling mestere is mindenre kész, hogy megszerezze…
A regény kiváló, 1978-as adaptációjában (The Proud Youth, rendezte Sun Chung, Shaw Brothers produkció), amely a könyv első néhány fejezetét hűen követi (ennél a 78-as film sem merészkedik többet markolni) központi szerepet kapott Jin Yong állandó fóbiája, a művein végigvonuló anti-autoriter szál. Jin Yong abszolút individualista, aki minden létező hatalmat megkérdőjelez. Csak az egyén és a tettei számítanak – aki másokon akár csak minimális hatalmat is gyakorol, az a hatalmát ki is fogja használni, és korrumpálódik. Mesterek, klánvezérek, politikusok: egyikben sem lehet megbízni.
Bár a Swordsman 2-t tartom a wuxia filmek csúcspontjának, ennek az első résznek is megvannak a maga kellemes tulajdonságai. Szegény Sam Huit látszólag senki ki nem állhatja, mindenki Jet Lit preferálja a folytatásban, pedig az az easygoing sárm, ami Huiból, színészként vagy énekesként árad, pontosan az a kisugárzás, amely predesztinálta őt Ling Wu Chung szerepére. A rendezés kissé kiegyensúlyozatlan (lásd fentebb) és a forgatókönyv cseppet zavaros (lásd fentebb), de némi odafigyeléssel követni lehet, bár nem árt, ha van valamennyi fogalmunk az irodalmi eredetiről. Egyébként látszik, hogy a szkriptet King Hura szabták: az összes nagyobb set piece valamilyen házban vagy fogadóban kap helyet, az ilyesfajta konfliktusok pedig Hu specialitásai (lásd pl. Dragon Inn (1967) vagy Fate of Lee Khan (1973), de még a Come Drink with Me (1966) csúcspontja is egy tavernában játszódik le.) A film legnagyobb erénye, hogy éppen ennek ellenére hat epikusnak, larger-than-life személyiségek csapnak össze világmozgató erővel, mindent beáldozva.
Peter Pau fényképezése szokás szerint érzékeny és látványos, még akkor is, ha a new wave wuxiákra jellemző alákrenkölt beállításokat túlzásba viszi. Ching Siu Tung irreális koreográfiája bámulatos, bár igazi tökélyre majd a Swordsman 2-ben fejleszti, amely egy minden létező értelemben lélegzetelállító film.
Xiao Ao Jiang Hu / Swordsman. HK, 1990. Rendezte: King Hu, Tsui Hark, Ching Siu Tung, Raymond Lee. Producer: Tsui Hark. Jin Yong regényéből a forgatókönyvet írta Lam Kee To. Fényképezte: Peter Pau. Akció: Ching Siu Tung. Szereplők: Sam Hui, Cecilia Yip, Wu Ma, Lam Ching Ying, Lau Shunn, Jacky Cheung és mások.
Vikingek a láthatáron!!! Odinnak hála, egyre többen gondolják úgy, hogy itt az ideje, hogy ezek a büszke északi harcosok újra bemasírozzanak a köztudatba és a mozikba egyaránt. Ezúttal a dán Nicolas Windig Refn (Bronson) vezeti portyára őseit, a Valhalla Rising című dán/brit produkcióban. A sztori nagyjából: Harald, a rendkívüli erővel megáldott néma és félszemű harcos (a kiváló Mads Mikkelsen) megszökik Skóciából egy Arn nevű 10 éves fiú segítségével, majd később csatlakoznak egy csapat vikinghez, akikkel vissza szándékoznak térni Skandináviába. Ám a viking hajóra útközben misztikus köd szál, és 40 napi hánykolódás után végül egy ismeretlen és veszélyekkel teli földön kötnek ki. Nemzetközi bemutató a nyáron, idehaza félő, hogy csak piros hó esetén.
Az Exiled és aSparrow után (tényleg, utóbbi miért nem volt Titanicon? Legalább lett volna 1 db jó film... Ja, elfelejtettem: nem unalmas, öncélú szar...) úgy néz ki, Johnnie To újabb mesterművet alkotott. Hallyday arca. Anthony Wong arca. A hangulat. A koreográfia. Meg úgy minden - tökéletes.
Független, Sundance látta sci-fi, amely állítólag visszakanyarodik a műfaj klasszikusaihoz, a főszerepben Sam Rockwell-el és egy Kevin Spacey hangján beszélő robottal? Jöhet.
Fordítva kellett volna. Hadd tombolja ki magát Mark Millar 12 részben, ahogy akarja, remegjen a föld, szakadjon az ég, Brian Michael Bendis pedig koncentráljon tényleges történetekre és karakterekre 33 részen képregényen keresztül. Kár, hogy nem így történt, és ez csak az Új mutánsok elolvasása után válik igazán nyilvánvalóvá. A Szenzáció még csak egy szórakoztató ujjgyakorlat volt, afféle bevezetés a Marvel sztárírója számára, egy kis pókemberes, fenegyerekes családi összejövetel néhány nagyszerű, karakterközpontú jelenettel, ez viszont már egy kemény fejesugrás, egyenesen a mutánsok világának mélyébe. Kapunk politikát, összeesküvést, csatát, halált, érzelmeket, nameg egy rakás új karaktert, és közben néhány régiről ráadásul kiderül, hogy nekik vannak tényleges jellemvonásaik is, amik Millar ideje alatt ravasz módon megbújtak a cool mutáns képességek mögött.
A Szenzációban felvezetett, aztán gyorsan lógva hagyott kormány-összeesküvés elmélete kerül újra előtérbe, bár eleinte ez egyáltalán nem nyilvánvaló. Az első rész Angyal bevezetésével foglalkozik, a második egy roppan kínos és keserű morális dilemmát feszeget egy elszabadult ereje által több száz embert akaratlanul lemészároló mutánssal kapcsolatban, és csak a harmadikban – Káprázat és Emma Frost első színrelépésénél – kerül a elő egyértelműen a fő történetszálat jelentő mutánspolitika. Az elnököt tanácsadói óva intik az X-Men vezetőjével való, rossz visszhangokat keltő közösködéstől, és egy kevésbé militáns mutánscsapat létrehozása mellett kardoskodnak. Mások azonban meg vannak győződve róla, hogy az elnök Xavier irányítása alatt áll, és nincs más választásuk, mint mindkettejüket eltörölni a Föld színéről.
Az Új mutánsok esszenciális X-Men történet, az első az újvilágiak közül, ami csaknem felér a klasszikus vonulat nagyjaihoz. Megvan ugyanis benne minden, aminek ezt a sorozatot jellemeznie kell: a mutánsok és az emberiség szembenállása, a Xavierre és tanítványaira háruló felelősség, és a vállukat nyomó morális döntések súlya, a képességek kontrolállhatatlansága, és az abból fakadó tragédiák, és persze mindezekhez az egyes karakterek viszonya. Bendis már az első részben figyelemreméltó ötletek egész sorával lepi meg az olvasót. Angyal bevezetése a történetbe az egyik legjobb, amit valaha, bármilyen (!) X-Men képregényben láthattunk: bibliai megjelenését intelligens dialógusokkal hangsúlyozza ki, szülei iránta érzett undorát visszafogottan, mégis húsbavágóan érzékelteti, Viharral folytatott beszélgetése pedig mintapéldája annak, hogy milyen az, amikor Bendis csúcsformában van. Nem csak Angyal, hanem az afrikai szépség karakterét is szépen elmélyíti, a mutánslét legfontosabb problémáit foglalja össze hat oldalban – és még egy leheletfinom flörtöt is belecsempész.
A második rész egy brutálisan sokkoló sztori egy tinédzserről, aki nem képes kontrollálni erejét – legalább százszor láttuk már ezt, Bendis mégis el tudja adni százegyedszerre úgy, hogy csak ámulunk és bámulunk. És nem csak a konfliktus morálisan finoman szólva is megkérdőjelezhető, durva (és hihetőséget csak kicsit később, de okosan nyerő) feloldásával, hanem szokásosan intelligens dialógusaival és figyelemreméltó arányérzékével: panelről panelre pontosan tudja, hogy épp mit kell tennie a maximális hatás elérése érdekében. És a java még csak ezután jön. Bendis egy olyan témába ártja bele magát, amit már Millar is egészen ügyesen használt: hogyan lehet bárki biztos benne egy telepata társaságában, hogy az illető nem manipulálja a gondolatait? Hiszen ha manipulálná, sem tudna róla. És csoda, hogy a Fehér Ház hatalmasainak szöget üt a fejébe a gondolat, hogy az elnök pro-mutáns politikája talán nem véletlen? Az író az egész konfliktust erre a roppant kényelmetlen kérdésre építi fel, és hadd áruljak el valamit: ez a kérdés, igen, már csak maga a kérdés is, mocskosul ijesztő, és minden eddiginél nagyobb és reálisabb okot (ürügyet) szolgáltat a mutánsellenes intézkedések meglépésére. Mert ha csak egy percre elfelejtetd a fikciót, és belegondolsz, hogy mi lenne, ha valóban létezne egy ilyen ember, mint Xavier… valószínűleg rájössz, hogy nem akarnád, hogy létezzen.
Egy másik érdekes, bár kevésbé feltűnően tálalt dilemma az X-Mennek a világ előtt betöltött, elvileg pacifista, gyakorlatilag katonai irányba hajló szerepe, ami éles kontrasztba kerül Emma Frost békés új mutánsaiból álló csapatával. Ugyan Bendis ezt a dilemmát itt kicsit túl direkt, sőt, talán demagóg módon oldja fel (egyébként is, a kicsit elkapkodott finálé a sztori kevésbé erőteljes részei közé tartozik), de tény, hogy ebben a sztoriban a témával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket feszegeti. Mindehhez továbbra is David Finch van segítségére, aki eddigi pályafutása talán legjobb munkáját végezte Bendis keze alatt. Mindegy, hogy egész-, esetleg duplaoldalas, totálokat, a teljes lapmagasságot betöltő, keskeny, az akciónak roppant dinamizmust kölcsönző paneleket, vagy az íróra jellemző dialógusokat legjobban szolgáló, sűrű, kis képkockákat kell rajzolnia, mindig megtalálja a legjobb szempontot és a helyes arányt. Frank D’Armata élettel teli, ha kell, gyönyörűen élénk, ha kell, baljósan sötét színeit pedig mindig öröm látni.
Az Új mutánsok az újvilági X-Men eddigi legerőteljesebb története, amit a Fumaxnak hála ráadásul az itthon (szerencsére) szokásosan színvonalas körítéssel (tetszetős borító, szép, fényes lapok, gördülékeny, igényes fordítás) vehetünk kézbe – úgyhogy vegyük is!
(Az Ultimate X-Men eddig meg nem jelent részei beszerezhetőek angol nyelven a kiadó megújult, 5 éves fennállását ünneplő webshopjából.)
Megjelenés: 2004 (Magyarország: 2008, Fumax) Történet: Brian Michael Bendis, Rajz: David Finch
Ez az 1983-as film az első epizódja az un. Lucky Stars (Fuk Szing)-szériának, amely egyfajta hidat képez a 1982-es szupersiker, a Mad Mission őrült, urbánus mo lei tau-ja és a Jackie által tökélyre fejlesztett modern hongkongi akciófilmek között. A Balekok és banditák még a Mad Mission-nál is nagyobb bevételt produkált, és a mai napig öt folytatása készült: My Lucky Stars (Vigyázat, nyomozunk!, 1985), Twinkle Twinkle Lucky Stars (Vigyázat, már megint nyomozunk!, 1985), Lucky Stars Go Places (1986), Return of the Lucky Stars (1989) és How to Meet the Lucky Stars (1996). A két 1985-ös filmről, mivel nemrég nálunk is kiadták őket dvd-n, még lesz szó.
A Lucky Stars-filmek kvintesszenciális ensemble komédiák, magyarul az összeeresztett jófejek részben előre megírt, részben rögtönzött jelenetsora lett egymás után fűzve, lehetőleg annyi akciójelenettel megspékelve, amennyire a szériába bele-bele kameózó Jackie Chan éppen ráért. Persze Jackie nem egyedül viseli vállán a bunyó terhét, időnként Yuen Biao is bekukkant, sőt, a Balekok és banditák rendezője, Sammo Hung szintén besegít, a koreográfiát is neki köszönhetjük. És amúgy is kevesebb gyönyörűbb dolog van a filmtörténelemben, mint Sammo Hung Kam Bót verekedni látni. Egy nyúlfarknyi szerepben feltűnik Lam Ching Ying is, aki két évvel később mint Mr. Vampire kezd bele emblematikus horrorkomédia-sorozatába. Jackie jelenetei, az a néhány, ami van, inkább a technikai kaszkadőrmutatványokra koncentrálnak (van a filmben egy gyönyörű, a Blues Brothers-t megidéző tömeges karambol), de azért verekszik is.
Bűntársaival együtt. Mert ezt a bizonyos Lucky Stars-t a nyolcvanas évek legjobb hongkongi komikusai adják. A Balekok és banditák-ban Sammo mellett ott virít a gumiarcú Richard Ng, a bájgúnár Charlie Chin, a később rendezői ambícióinak engedő Stanley Fung és John Shum, aki… nos, John Shum egy jelenség.
A történet minimális, sőt, igazi történetről csak az utolsó félórában beszélhetünk, amikor a börtönviselt kétlakiak haverbandájának valódi gengszterekkel gyűlik meg a baja. Hamispénz nyomtatásához szükséges klisék kerülnek véletlenül a birtokukba, és a keresztapa minden létező módszert felhasznál a visszaszerzésükre, még John Shum húgát is elrabolja, akit szerelmem, Cherie Chung alakít. Persze nem számol a Szerencsecsillagok leleményességével, ügyességével és Sammo esetében, a harci tudásukkal…
A Balekok és banditák a Lucky Stars-sorozat legviccesebb darabja, köszönhetően a nyolcvanas-korai kilencvenes évek legfoglalkoztatottabb forgatókönyvírójának, a sajnos fiatalon elhunyt Barry Wongnak, no meg persze a szenzációs szereposztásnak – a jelenet, mikor Richard Ng önmagát láthatatlannak vélve pucéron vonaglik végig a házon, klasszikus. Hongkongfilm-rajongók számára bonbon ez a film.
A Budapest Film dvd-jén extrák nincsenek, a kép pedig nem anamorf, és meglehetősen viharvert – kétlem, hogy ez a remaszterelt verzió lenne. A magyar hangba egy percre hallgattam csak bele, de mikor megszólalt az a csóka, aki évtizedek óta szegény Jackie-t szinkronizálja, visszamenekültem a jó öreg sztereó kantonira. A feliratok kiválóak, kellemes beleérzősen lett a magyar szöveg fordítva.
Kei mau miu gai: Ng fok sing / Winners and Sinners. Hongkong, 1983. Rendezte: Sammo Hung. Producer: Raymond Chow. Írta: Barry Wong és Sammo Hung. Fényképezte: Ricky Lau. Szereplők: Sammo Hung, Jackie Chan, Cherie Chung, Richard Ng, Charlie Chin, John Shum, Stanley Fung, Lam Ching Ying, Yuen Biao és mások.
Íme hát véget ért Budapest egyetlen olyan nemzetközi filmes eseménye, amelyre érdemes is elmenni. (Ez utóbbi kijelentést majd felülvizsgálom, de még csak április van és a Filmszemle nem ebben a ligában játszik) A 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon volt minden, az amerikai romantikus komédiától a tajvani drámáig - és már csak egy évet kell aludni a következőig. A következőkben három kedvenc filmet és három nagy csalódást osztunk meg, szigorúan szubjektív szempontok alapján a Kedves Olvasókkal:
1. Időbűnök:
Érdekes módon nem csak a kommentelőket, de környezetemet is megosztja ez a film. A spanyol kisköltségvetésű thriller szerintem akkor is a fesztivál legjobbja: okos, feszes, és minden peseta (akarom mondani eurocent) a vásznon van. Nem világmegváltó szenzáció, csak egy nagyon nagyon jól megcsinált film - ami akár az instant klasszikus címre is sikerrel pályázhat.
2. Fehér nászéjszaka
Még egy ok amellett, (vagy ellene, nézőpont kérdése) hogy mindenképpen Izlandra kell költözni. Ha annak idején Reykjavík ejtett rabul, akkor most néhány zátony messze gyakorlatilag mindentől. Baltasar Kormákur (aki szerencsére nem csak jobbnál jobb filmeket csinál, de gyakorlatilag visszajáró vendég a Titanicon) megint csinált egy filmet, amire nem akartam bemenni, de végül nem bántam meg: időnként mulatságos, groteszk kisszigeti humor, komoly kérdések és dilemmák, végül pedig egy olyan örökérvényű tanulság, amely azért nem kerget rögtön a jeges északi tengernek - ellentétben Hilmir Snaer Gudnasonnal. Nem véletlenül kapta a fesztivál közönségdíját.
3. Az üldöző
Nos, ez az, amire nem találok magyarázatot. Valószínűleg azért tetszik, amiért a kutyák a hátukon hengergőznek: nem tudom, de jól esik. Pedig hosszú, - több mint két óra, és gyakran unalmas is - sokáig ki sem derül, hogy mi a műfaja, (beismerem, most sem tudom) és egyébként meg nem egy nagy durranás. A dél-koreai exzsaru - most strici - lányai eltünedeznek, mígnem teljesen véletlenül rájön, hogy egy pszihopata férfi rabolja el és öli meg őket. Innen kezdve finom és kevésbé finom dél-koreai politikai utalások, sajátos jelenetek, számtalan feldobott labda - amelyekből a két óra alatt nem sokat csapnak le, de talán erre ment ki a játék. A film, olyan, mint a történet, amit elbeszél: nem tudod, hányadán állj vele, ki akarsz jönni, de valamiért ott maradsz és végignézed.
Most pedig következzen a hármas szégyenlista:
1.9 mm
Hát igen, belga dráma... Nagyjából ennyit szeretnék hozzáfűzni.
2. Felsőbb erő
Egy sokat ígérő történet ismét a napfényesnek nem csúfolható, kisstílű izlandi alvilág mindennapjaiból: David a pancser nagyra tör, majd nem történik semmi - időnként van néhány jó, valamivel több érdekes és egy rakás szar poén, utalások a sehonnan a semmibe, és Michael Imperioli legrövidebb vakációja az európai filmbe - és még ő a legjobb az egészben. Nagyon csalódott voltam, többet vártam tőle.
3. A gyilkos
Ha valamivel ki lehet kergetni a világból, ha fel lehet bosszantani valamivel, akkor az az, ha átvernek: itt van ez a film, (nem a legeredetibb alapötlettel) amelyből nagyon jó kis thriller lehetett volna. Vagy vígjáték. Ehelyett kapunk 91 percnyi melodrámát, sehonnan sehová vezető karakterekkel - talán a pénzügyi tanácsadó az, aki valahogy meg van írva, de ő sem eléggé - ostoba dialógusokkal és monológokkal. Most a Truffaut rajongók fogják be a fülüket, de egészen pontosan így ír és rendez filmet egy filmkritikus. Önmagának való, önismétlő borzalmas franciafilm-sztereotípia - erre pedig senkinek semmi szüksége.
Ez volna hát a szubjektív lista a 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál felhozatalából: remélem a szervezésen fognak javítani, és valaki egy kicsit az egész dolog hóna alá nyúl, mert nagyszerű fesztivál lehet ebből - mondjuk egyfajta hazai Karlovy Vary. Vagy ilyesmi.
Egy 14 ezer éves átlagember: Jerome Bixby aprópénzből készült szoba-sci-fije egy felfoghatatlanul epikus történetet zsúfol be egyetlen lakásba – úgy, hogy szemünk-szánk eláll tőle.
Pofátlan túlzásokba esve sem mondhatnánk, hogy el vagyunk kényeztetve a jó sci-fikkel az utóbbi években. Hollywoodból dőlnek a földmegállítós, napindítós és óriásrobotos baromságok, amiknek alkotói rendre megfeledkeznek a science fiction kifejezés első szaváról – vagy (és talán még ez a jobbik eset, hisz legalább nem áltatják magukat és a nézőket) egyáltalán nem is érdekli őket. Mint oly sokszor, a megváltás ezúttal is a semmiből, figyelmeztetés nélkül érkezett. 2007-ben filmes fórumok és blogok ezrei kezdték hírét kelteni Az őslakó (The Man from Earth) című, centekből forgatott, és szinte fű alatt forgalmazott filmnek, és amikor a rendező, Richard Schenkman megköszönte a letöltőknek, hogy művét ismertté tették, és így a DVD eladásokat is megdobták (egy kis gondolkodnivaló a letöltőkre fröcsögőknek), a hír csak még inkább szárnyra kapott. Szögezzük is le rögtön, nem véletlenül: Az őslakó az utóbbi évek talán legjobb sci-fije, és noha vannak, akik vitatják ezt a műfaji besorolást, azokat innen csókoltatom, és üzenem nekik, hogy egy sci-fiben nem feltétlenül kell lennie űrhajóknak, földönkívülieknek vagy időutazásnak. Elég, ha fiktív eseményeket félig-meddig tudományos szemszögből támaszt alá – és Az őslakó pontosan ezt teszi, méghozzá páratlanul izgalmasan, pedig az egész filmben csak okostojások dumálnak egy szobában.
John Oldman történelemprofesszor 10 évnyi tanítás után otthagyni készül az egyetemet, ám búcsúbuliján kollégái és barátai magyarázatot követelnek a hirtelen jött távozási kényszerre. Oldman vonakodik, de végül megosztja velük titkát, vagyis, hogy immár 14 ezer éve jár a Földön, és mivel nem öregszik, 10 évente odébb kell állnia, mielőtt környezete gyanút fog. A kollégák először viccnek hiszik Oldman állítását, majd átverésnek, végül őrületnek, de a játék kedvéért belemelegednek a beszélgetésbe, és hamarosan ráébrednek, hogy nem tudnak megcáfolni semmit, amit mond.
Jerome Bixby neve ismerősen csenghet a sci-fi szerelmesei számára. Több legendás Homályzóna (pl. It’s a Good Life) és Star Trek epizódot írt (pl. Mirror, Mirror, vagy a Requiem for Methusela, amiben az Enterprise legénysége egy több mint háromezer éves emberrel találkozik), utolsó forgatókönyvét, Az őslakót, pedig nem sokkal halála előtt, 1998-ban fejezte be. Csaknem 10 év kellett, hogy végre film készüljön belőle, miután Bixby fia sorra utasította vissza az olyan rendezőket, akik a professzorok intellektuális diskurzusát trükökbe fojtott flashbackekkel hígították volna fel. A választás végül azért esett Schenkmanre, mert ő hű kívánt maradni az alapanyaghoz, és esze ágában sem volt kivinni a cselekményt a címszereplő lakásából és idejéből. Ez a döntés helyesnek bizonyult: Az őslakó így igazán élvezetes és hatásos, a maga bensőséges, emberközeli hangulatával, többezer évre visszatekintő kalandbetétek nélkül, olyan közel húzva a nézőt a szkeptikus professzorok álláspontjához, amennyire csak lehetséges.
A film elsősorban a forgatókönyvnek köszönhetően működik. Egy saját történetét és magát a (szubjektív szemszögből nézett) történelmet mesélő 14 ezer éves ember sztorija rengeteg buktatót rejt magában, olyannyira, hogy a néző szinte már várja, hol fog Bixby hibázni, hol esik túlzásokba, hol esik szét az egész a kezei között – de hiába vár. A film dramaturgiáját tanítani kellene: a beszélgetés végig valószerű, földhözragadt marad, és ahogy Oldman spontán magyarázatait újabb és újabb kérdések követik, egyik témából következetesen nő ki a másik, miközben lassan elpárolog a nézőből minden kétely, aggodalom és gyanakvás. Bixby sorra veszi azokat a problémákat, amik alááshatják története hitelességét, és mesterien, jól átgondolt, tudományos alapossággal védi ki őket. Hogyan tekint egy ilyen ember életének kezdetére? Hogyan látja a világot, az emberiséget, a fejlődést és a tudományt? Hogyan tekint az időre? Milyen célja van, már ha van egyáltalán van bármi konkrét? És aki ennyit élt, az hisz-e Istenben, vagy bármiféle felsőbb erőben?
A válaszok épp egyszerűségük okán lenyűgözők, minthogy nem esnek a hiperintelligens, mindentudó halhatatlan koncepciójának hívogató csapdájába: 14 ezer évnyi emlékezet, öntudat, utazás és tanulás, és az eredmény egy átlagember, aki ugyanúgy éli az éltét, mint bárki más, és aki a tudomány fejlődése mentén visszafelé definiálja saját magát és egykori környezetét. Nesze neked, emberiség örök álma: élhetsz, ameddig akarsz, nem leszel sem jobb, sem szebb, sem okosabb, sem több, mint bárki más – legfeljebb csak öregebb. Egyetlen bökkenő van a sztori amúgy támadhatatlan logikájában: 14 ezer év alatt pusztán statisztikailag is százféle betegségben, balesetben kellett volna meghalnia ősemberünknek, de ha ezt figyelembe veszik az alkotók, akkor nincs film, hisz ez a paradoxon nem oldható fel. Így nem is tekinthetjük hibának, magunknak teszünk szívességet vele, ha egyszerűen elfogadjuk (és ha már statisztikai valószínűség: ha feltételezzük, hogy több, akár sok őslakó is kvázi halhatatlanná vált, akkor könnyebb lenyelni, hogy talán egy mind a mai napig életben maradt.)
Ehhez a sztorihoz nyilván egy színes szereplőgárda kellett, különböző világnézetű és hátterű emberekkel, akik mind más-más, egyéniségeiknek, képzettségüknek megfelelő szempontok szerint reagálnak Oldman sztorijára. Van itt aggódó pszichológus, kíváncsi biológus, szkeptikus, de nyílt antropológus, bigott katolikus, dühös archeológus és egy hősünkbe szerelmes történész (és senki ne aggódjon, a vékony, de hatásos, a filmet egésszé tevő szerelmi szál nagyon szépen, visszafogottan simul bele az összképbe). Vagyis a film dinamikáját és erejét nem is annyira Oldman története adja, nem annak elmesélése, hogy merre járt, mit csinált, és hogyan maradt életben 14 ezer éven át, hanem az, hogy kollégái folyton megkérdőjelezik őt, támadják állításait, és próbálják hibán, hazugságon, pontatlanságon érni. Az elmék összecsapása persze komoly érzelmi kitörésekkel is jár, és a legnagyobbra mikor máskor is kerülne sor, mint amikor a beszélgetés a vallás területére téved (itt pedig figyelmeztetném a nem kifejezetten nyitott gondolkodású keresztényeket, hogy ez talán nem az ő filmjük). Oldman mesél Buddháról és Jézusról és ez az egyetlen pont, ahol Bixby nagyon ingoványos talajra téved – na nem a Biblia megkérdőjelezése (sőt, felrúgása) miatt, hanem mert az addig maximálisan hihető történet egy percre elkanyarodni látszik a túlzás, a túl sokat akarás irányába. De az író ezt a szituációt is fantasztikus érzékkel kezeli, egyenesen lehengerlő, ahogy a keresztény mitológiáról bátran és egykedvűen lehámozza a vallási áhítatot és hordalékot, és megmutat mögötte egy sokkal egyszerűbb történetet, ami egyben az emberi természet pár nem feltétlenül fényes oldalára is rámutat.
A színészek játék kifogástalan (az egyetlen kivétel talán William Katt, ő néha túllő a célon), különösen David Lee Smith-t jó nézni, aki szépen, visszafogottan, mindenféle túlzástól mentesen, bölcsességgel a szemében és a hangjában hozza a címszereplő figuráját. De mindenki másnak is akadnak nagy pillanatai, nehéz lesz például elfelejteni Ellen Crawford könyörgő szemeit, amikkel a végén kétségbeesetten, hitét siratva, világából kiforgatva néz Johnra, mint valami megváltóra, remélve, hogy pár szóval semmissé teszi mindazt, amit korábban Jézusról mondott. Rendezésileg szintén rendben van a film, bár ezen a téren már nem nyújt semmi kiemelkedőt. Schenkman próbál néha játszadozni a beállításokkal és a megvilágításokkal (a kandalló melletti beszélgetés a sötétben, Beethoven hetedik szimfóniájának második tételével a háttérben kétségkívül csodálatos), és ugyan nem rossz, amit csinál, de messze van attól, hogy önerőből dinamizmust és erőt vigyen a szobában játszódó jelenetekbe – azok mindvégig a forgatókönyvnek köszönhetően működnek. Más kérdés, hogy Az őslakó egyébként sem az a film, ahol virtuóz kameratrükkökre és vágási megoldásokra volt szükség, összességében jól van ez így, a maga kis puritán módján, mindenféle mesterkéltség nélkül. A befejezés pedig, noha kissé hollywoodibb, mint az a film egészétől elvárható lett volna, és teljesen eloszlat minden kételyt azzal kapcsolatban, hogy a főszereplő igazat mond, vagy sem, felteszi a pontot az i-re – mert ide igenis kellett a teljes lezárás, a bizonyosság, anélkül elveszett volna az azt megelőző másfél óra súlya. De nem veszett – így mindannyiunk örömére született egy maradandó értéket képviselő, rendkívül intelligens szoba-sci-fi, amiről még sokáig fognak beszélni a műfaj rajongói.
The Man from Earth – amerikai, 2007. Rendezte: Richard Schenkman, Írta: Jerome Bixby, Szereplők: David Lee Smith, Tony Todd, John Billingsley, Ellen Crawford, William Katt, Annika Peterson, Alexis Thorpe, Richard Riehle
Akinek a vámpír-mítosz fogalma Bram Stroker örökbecsűjét juttatja az eszébe (ami Stephen King véleményével ellentétben, aki az apámtól örökölt, gyertyalángos és átlyukasztott borítójú „Három klasszikus rémtörténet” könyvhöz írt előszót, igenis egy hibátlan alapmű), írjon fel egy piros pontot, és még egyet mellé, akinek emellett Bela Lugosi sápadtra meszelt arca is felrémlik lelki szemei előtt (Christopher Lee elfogadható válaszként, Gary Oldman csak fél pontért, Wesley Snipes-ért viszont dupla levonás jár). Most viszont valami egészen másról lesz szó, méghozzá annak örömére, hogy végre magyarul is megjelent az utóbbi évek egyik legtökösebb seinen mangája, mely igazi geek-eknek való kéjhömpöly – persze, hogy a Hellsingről beszélek!
Ha egy író, legyen akármilyen nép fia, egy nemzetiségétől alapvetően távol eső kultúra valamely jeles motívumához nyúl – legyen szó magas- vagy popkulturális műről –, kell legyen annyi vér a pucájában, hogy bátran és kreativitással telve messzire rugaszkodjon a választott témától, és kész legyen teljesen szája íze szerint értelmezni, neadjisten egyesek szerint megbecsteleníteni azt. Hogy miért? Mert különben nincs értelme. Az úton elbukni kisebb szégyen, mint csonkán hagyni egy ellopott ötletet.
Kohta Hirano (ja igen, messziről leszarom a „japán & magyar VS angol névsorrend” szent háborújának kérdéskörét – előre is elnézést!), bár néhol már-már gyermeteg lelkesedéssel tetézi hőseinek lehengerlően vagány túlkapásait, gyávasággal semmiképp sem vádolható: Drakula nevét lazán visszájára fordítva teremti meg japánosan (nőiesen) macsó vámpírhősét (kiköpött Vash, de kit zavar?), mellé csap néhány lenyűgöző kebelméretekkel megáldott harcias amazont, majd rájuk ereszti a speciális képességű csatlósokkal megtámogatott komplett náci hadsereget – akik egyébként zombik, az otaku beütésű parancsnokuk pedig kattantabb, mint Hitler és százezer mexikói ugróegér együttvéve. És mindezt még az első három kötetben… Kőkemény coolság, én mondom.
De lássuk a részleteket! Sir Lady Integra egy vámpírvadász família sarja. Amikor apja meghal, őrá száll a hagyomány fenntartásának terhe, egy kis családi ellenségeskedés miatt azonban kénytelen az apja által ráhagyott titkos csodafegyverhez nyúlni, aki egy domesztikált vadállat – egy ősvámpír. Hogy mi? Nos, igen, ez Miss Integra első kérdése is, de hamar belátja, hogy a sárkány ellen sárkányfű módszere ősi fenevadak esetén is működik. Alucard pedig igen hatékony fegyver: pontosabban nem körvonalazott, mágia-szerű képességek sorát képes kiszabadítani magából, ha szükség van rá. És mivel a második világháború utáni zűrös időket Dél-Amerikában átvészelt hithű nácik éppen mozgolódni kezdenek – akik unalmas várakozás helyett zombihadsereg építésével töltötték napjaikat –, természetesen szükség is lesz.
A Hellsing – a kézenfekvő és örökzöld vámpír-tematikán kívül – két alappillérre építi gyors tempóban eszkalálódó cselekményét. Az egyiket a bivalyerős karakterek szolgáltatják: a vasakaratú, harcban edzett Lady Hellsing, a jobbkeze, a drótokkal harcoló, alkalmanként ceyloni teát szervírozó, a szerző akut britmániáját tükröző Walter, aztán a központi karakter, Alucard, a cinikus és vérszomjas halhatatlan csodafegyver, poszterekre kívánkozó tinibálvány, aki azért néha kivillantja fogai fehérjét (és megiszik pár hektó friss artériás vért), no meg a szexepiljét tekintve a nehézbombázó kategóriába sorolható vámpír-tanonc Victoria, és akkor a szerző akut náci-fétisét tükröző ellenséges szereplőkről vagy a konkurens vatikáni erőkről még nem is szóltam (pedig Anderson atya, utóbbiak legkeményebb katonája személyes kedvencem a sorozatban).
A másik pillér a „mojo”, az állandó tökösködés, a pillanatra sem komolyan vett, mégis tökéletesen működő és magával ragadó maszkulin pozőrködés. Kohta Hirano egyszerre bűvészkedik szupererőkkel, túlvilági jelenségekkel, hihetetlen közelharci trükkökkel és abszurd kaliberű kézifegyverekkel, kétoldalanként tálcán szolgálva fel a gyanútlan olvasóból a „poszterként a szobám falára!” felkiáltást kiváltó jeleneteket. És még csak azt sem lehet kijelenteni, hogy ez a politikát és történelmet ilyen szégyentelenül kihasználó, vérgőzös, morális kérdéseket szemrebbenés nélkül ledózeroló maszkulin gyilokorgia csupán a hímnemű képregény-rajongókat vonzaná. Jelentem: női rajongói is vannak a sorozatnak szép számmal.
A Hellsing fősodrától elszakítva tekintetünket további geek örömöket lelhetünk, úgymint az anime- és manga-színtérre tett utalások és kikacsintások tömkelege, még két dögös és vérszomjas nőszemély rövid bónusz történetei (az egyik apácaruhában nyomul ÉS szamurájkarddal küzd! vááá, tiszta punciszagú fétisgyűjtemény a csaj…) vagy éppen a képregénybe ágyazott vicces SD képkockák (super deformed = karikatúra-szerű stílusú, humoros jeleneteket ábrázoló rajzstílus).
A legkellemesebb meglepetés pedig számomra – melyben a mélyen vallásos olvasók nyilván nem fognak osztozni – az a merész és kegyetlenül vicces cinizmus volt, mellyel a szerző a Vatikán katonai alakulataként működő, szupertitkos Iskariót szervezetet jellemezte. A római katolikus egyház történelmi megmozdulásaira rímelő cselekményelemek (például a protestáns anglikán egyházzal történő állandó összecsapások) komolyabban nyúlnak az európai történelemhez, mint mondjuk a Neon Genesis Evangelion vagy bármely más, a kereszténységet felhasználó alkotás – még akkor is, ha végső soron ugyanolyan exploitív motívumok, mint bármi más a Hellsingben.
Kőkemény humora van Kohta Hiranónak, ami a legváratlanabb módokon és helyeken jelenik meg (kifejezetten zseniális a második kötetben az Alucard és Anderson atya közötti elmaradt múzeumi összecsapás Monty Python-szkeccsbe illő abszurd jelenete, ami a sorozat legnagyobb poénja – percekig röhögtem rajta). Az animébe kevésbé sikerült átültetni ezt, mint ahogy a látványos harcok, a gyönyörű, gravitációra fittyet hányó vérfröcskölések sem működnek ugyanúgy. A mozgóképes adaptáció egyetlen (de cseppet sem elhanyagolható) előnye a képregényhez képest a zenéje: bárkivel szívesen vitába szállok erről, de a Hellsing zongorára és gitárra épülő szétcsúszós, zajos rockzenéje igen előkelő helyet foglal el a minden idők legjobb anime soundtrack-je toplistán (ahol is az első hely örökkön-örökké a Cowboy Bebopé, de az egy másik történet, mely esetleges erőteljes, anime irányultságú olvasói érdeklődés esetén bizonnyal megéneklésre kerül).
Azoknak, akik csak a kritikák végét olvassák el a magvas szummárum miatt, nem kérvén a sok rizsából: bombabiztos vétel eme tárgyalt magyar megjelenés, 2000 forintért még betlire is tuti megéri, a rajongók pedig úgyis magukévá tették rég. Találkozott már a japán könnyű kultúra a vámpírokkal korábban is (hogyan is feledhetnénk olyan bűnös geek-öröm kategóriába eső remekműveket, mint a Yokai Daisenso, a maga hosszú nyelvű, egylábú esernyő-szörnyetegével?), de ehhez hasonló tömény királyság ritkán lát napvilágot – különösen hazánkban…
A harcművészeti filmek terén az elmúlt 25-30 évben gyakorlatilag semmi érdemleges nem történt. Enyhe túlzással ugyan, de kijelenthető, hogy a műfaj az utóbbi évtizedekben sajnos többnyire egyet jelentett Jackie Chan és Jet Li egyre színvonaltalanabbá váló munkásságával. A nagy legendák vagy meghaltak, vagy nyugdíjba vonultak, esetleg megrekedtek a b-kategória világában, említésre méltó utánpótlás pedig nem igazán született. De pár éve, mondhatni a semmiből egyszer csak előjött ez a thaiföldi parasztgyerek, ez a Tony Jaa, és olyat mutatott, amilyet eddig még nem láttunk. Igaz, hogy a srácnak se színészi tehetsége, se sármja, van viszont harcművészeti képzettsége, és érzéke a valagszétrúgás lehető leglátványosabb módon való prezentálásához. Mi pedig örülünk.
Az Ong Bak 2 nehéz szülés eredménye. Hosszú ideig készült, a főszereplő ki-be sétált a projektből, meg a büdzsépénz is rendre elfogyott, ráadásul ezzel a címmel korábban már több másik filmet is elláttak (pl. a Tom Yum Goong is futott ezen a néven, még szerencse, hogy nálunk a roppant találó a Sárkány Bosszúja névre keresztelte valami gyökér), csúnyán félrevezetve párszor a jónépet. De most végre elkészült, és meglepő módon a rendező maga Tony Jaa lett, ami pedig még meglepőbb, hogy a film ettől egyáltalán nem lett rosszabb! Sőt!
Az Ong Bak 2 elvileg az Ong Bak előzménye, csakhogy ez az előzmény ezúttal nagyon-nagyon előz, mert hogy valamikor az 1400-as évek első felében játszódik, és természetesen valahol az akkori Thaiföldön (amit biztos nem így hívtak akkor még).
Tian egy nemesi család sarja. Amikor a hatalomátvételre készülő Rajasena megöli Tian családját, a fiú marad az egyetlen túlélő. Később az emberkereskedők fogságából kalózok mentik meg és fogadják maguk közé, majd éveken át a legkülönbözőbb harcmodorokra tanítják meg. Tianból idővel tökéletes harcos lesz, és míg szemében a harcos tűz, addig a szívében a gyűlölet és a bosszúvágy lángja ég.
Tony Jaa előző két filmje a nagyon gyér „ellopták, menj hát, szerezd vissza” alapvetésből indult, de hát egy ilyen filmhez nem is dukál komolyabb sztori, mert hát ugye minek? Az Ong Bak 2 egy fokkal azért előrébb lépett, és most a klasszikus bosszútörténetet egy csipetnyi királydrámával fűszerezték meg, ami véleményem szerint jót tett a filmnek, bár ez még így is csak egy alibi sztori, ami a bunyók közötti űrt hivatott kitölteni. Nem lövök le vele nagy spoilert, ha elárulom, hogy nem is fértek bele az időkeretbe, így aztán egy jókora cliffhanger, meg egy kötelező folytatás ígérete vár minket a végén.
Na, akkor jöjjön a bunyó! Az Ong Bak idején nagyokat néztem, a Tom Yum Goong-nál tátva maradt a szám, most pedig le is esett az állam. Tony Jaa keményebb, mint eddig bármikor! Elképesztő, szinte már nem is emberi, amit ez a pasas művel! Jaa és a filmjei tulajdonképpen nem is a sajátos muai thay alapú küzdőstílusnak köszönhetően váltak ennyire népszerűvé, hanem a rendkívül látványos és szinte már fájdalmasan valóságosra sikeredett harci jelenetek miatt. A fejlődés már a legutóbbi film esetében is érezhető volt, de itt már egyenesen a tökéletességig fejlesztették az ütések és rúgások koreográfiáját. Most nincsenek már furcsa parókák, ütésre/rúgásra porzó ruhák, és kissé életszerűtlen távolságokat repülő ellenfelek. Nem tudom, hogy hogyan csinálják, de a full kontakt ütések/rúgások mintha valóban teljes erővel csapódnának be a szerencsétlen statisztéria testfelületein. A kamera gyakran be is lassít ilyenkor, és hiába próbáltam keresni a kilógó lólábat, nem nagyon találtam. Az Ong Bak 2-ben egyébként már nem csak muay thai, józan és részeges kung-fu, japán és egyéb ázsiai kardvívás, késharc, valamint háromrészes bot-harc is egyaránt szerepel, szóval igazi kevert harcművészeti filmmel van dolgunk, bár ezek történelmi egyidejűsége és harcművészeti hitelessége bizonyára alaposan megkérdőjelezhető. Látszólag egyik harcmodor sem okozott gondot Tony Jaa-nak, bár tudomásom szerint a thai boksz mellett még számos egyéb harcművészetben is otthonosan mozog. A fejlődés filmtechnikailag is észrevehető, a film például nagyon szépen van fényképezve, a folytonos belassítás kissé zavart még az elején, de tény, hogy az amúgy rendkívül brutális harcokat olykor valóban sokkal stílusosabbá, még hatásosabbá képes tenni.
Lehet dolgokat kifogásolni. Talán kicsit sok is ez a sokféle bunyó meg vérontás, talán a thai-jellegű nindzsák, vagy a hollóember a végére már nem kellett volna, talán nem kellene szegény elefántokhoz csapkodni az ellent, talán a sztorira is rá lehetett volna gyúrni, és talán Tony vehetett volna néhány színészi leckét is (hátha akkor háromnál több mondatot is kaphat legközelebb), de én bevallom, így is nagyon elégedett vagyok. Látványos ütés/rúgás-váltásokra és tomboló csontzenére vágytam, azokat pedig meg is kaptam jó nagy adagban. (A piactéri bunyó nálam speciel most az egyik legnagyobb kedvenc!) A sztori meglepetést ugyan csak a legvégére tartogat, de a lényeg, ha a folytatás is ezen a vonalon halad, vagy remélhetőleg még további fejlődést is fel tud majd felmutatni, akkor mi mindenképpen csak nyerünk. Tony Jaa kick ass! (Csak azért is akcióképeket rakok a cikkbe!)
És ez is eljött: utolsó bejelentkezés a Titanic filmjeiből amúgy klasszikus fesztiválválogatással: Egy dán thriller, egy izlandi vígjáték és egy japán társadalmi szatíra.
A jelölt alapvetően nem bonyolult film: főhősünk Jonas Bechmann ügyvéd, aki szintén jogász édesapja halálát próbálja feldolgozni. Meg van győződve róla, hogy a kétes üzelmekkel foglalkozó Claes Kiehlert tetette el láb alól, miután apjának nem sikerült őt felmentenie egy gyilkosság alól. Egy ferde éjszaka után azonban egy szállodai szobában ébred - és a zuhany alatt egy szőke lány megfojtott holtteste hever. Innen kezdve egy nagyszabású üldözéses-zsarolásos film veszi kezdetét, néhol egész jeleneteket lopva A szökevényből, hogy azután a végére minden kiderüljön. Alapvetően nem rossz darab és kellően feszes is a maga műfajához, de sajnos a csavarok annyira kiszámíthatóak, hogy legkésőbb a film közepére mindenki ki tudja találni, ki is áll az egész mögött. Egyébként látszik, hogy nem keveset áldoztak a filmre, és noha van benne felesleges túlzás, mégis rendben van. Nem fogja megváltani a világot, de egy élvezetes, sodrós thriller - többek között mosogatásra is jó.
Folytassuk a nem is olyan távoli Izlandon, ahol David egy helyi kisstílű bűnbanda nem túl sikeres álmodozó költője. Amikor - sokadjára - kidobja barátnője, új főbérlőjében öccse gyilkosát ismeri fel. Mivel a bandából is kidobják, hiszen használhatatlan, ezért különös tervet sző: bebeszéli társainak, hogy a magányos férfi valójában az izlandi alvilág (hehe) legendás figurája, aki most tért vissza Mexikóból. Sajnos a forgatókönyvben rengeteg felbukkanó lehetőségből szinte semmit sem hasznosítottak - és ezért szomorú az egész igazán. A Felsőbb erő első húsz perc ígéretes, utána azonban átfordul mélységes unalomba az egész; a jól kitalált figurákkal gyakorlatilag nem történik semmi, a rendező - itt csak tippelek - Maffiózók-mániáját kielégítő Michael Imperioli pedig két teljesen lényegtelen jelenetben bukkan fel - viszont ekkor uralja is a vásznat. Mondjuk nem olyan nehéz: a főszereplő Petur Johann Sigfusson inkább emlékeztet Kevin Smith fiatalkori énjére, és bánatos szemein kívül más színészi képessége nem nagyon van. A legjobb karakter a stáblista végén saját casting-videójában (amúgy teljesen értelmetlenül feltűnő) Stefan Schaefer, aki importált németként - érdekes módon - a legviccesebb egyben legérdekesebb figura a filmben. Aki szereti, ha szakállas emberek bámulnak ki ablakokon, valamint szívbetegsége nem engedi a gyakori poénokat, akkor ez ideális film megtekintésre és gyors elfelejtésre.
És ekkor elérkeztünk a Big Man Japanhoz, akarom mondani A legnagyobb japánhoz: az áldokumentumfilm - vagy mi a szösz - főszereplője az író/rendező Hitoshi Matsumoto, aki elsőre átlagos, negyvenes tokiói férfinek tűnik, aki nem áll éppen élete fénypontján: magányosan tengeti napjait egy kunyhóban, és szeretne háromezer dollárral többet keresni. Aztán persze kiderül, hogy ő a "Legnagyobb japán", aki megvédi Japánt az időnként rá támadó - betegebbnél betegebb kinézetű - szörnyektől. Ha ez még nem lenne elég, a nézettsége folyamatosan csökken, és egyre többen panaszkodnak az általa okozott károkra. Háát... hm... nem is tudom. Érteni vélem, mire megy ki a játék: társadalomkritika ez a javából. Van itt minden, a múltidézéstől kezdve, amikor még a "Nagy ember" hős volt, és mindenki tisztelte egészen a jelenig, amikor már senki sem akarja igazán az egészet. Mégis a tradíciók, a hagyomány életben tartja ezt az egész jelenséget. Lényegében apró, finom humoros mozzanatoktól a bizarr, már-már transzcendentális befejezésig mindenféle jó benne van, aki szereti a japán filmeket en bloc, annak ez is tetszeni fog, legalább egy kicsit. Ettől még tartom, hogy túl hosszú.
Szent feladatunk, hogy a képregényimádó geekek soha nem múló cikkéhségét időt és fáradságot nem sajnálva csillapítsuk, ezennel pezsgőbontás és konfettiszórás közepette új állomásához érkezett! Mostantól minden második pénteken csukafejest ugrunk a friss, mainstream amerikai képregények világába, ahol szuperhősök, rémek, gyilkosok, őrültek, földönkívülkiek, kalandorok, csodák, vérpatakok, rejtélyek és izgalmak várnak ránk - és még sok minden más, amit a legjobb és legnagyobb kiadók ránkszabadítanak. Marveltől Vertigo-n át úszunk az Image-ig, és mi mást is mondhatnék még, mint hogy oxigémaszkot fel, és tartsatok velem!
Amazing Spider-Man 588
Történet: Marc Guggenheim Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
Ó, egek! Mindig, amikor az ember már kezdi azt hinni, hogy a Pókember végre valahára kikeveredik abból a fekáliamocsárból, amiben több mint egy éve, a One More Day című… nos… (Történet? Sztori? Képregény? Mű? Alkotás? Maradjunk annyiban, hogy) izé óta fuldoklik, jön Bob Gale vagy Marc Guggenheim, és visszanyomja sokak (egykor) kedvenc sorozatát a trutyi legaljára. Ezúttal utóbbi úriember a ludas, méghozzá a Character Assassination című négyrészes… izével, melynek utolsó felvonása nemrég került az amerikai boltok polcaira (melyek a hírek szerint rögtön elkezdtek rohadni alatta). A Peter és Mary Jane házasságát meg nem történtté tett One More Day után jó fél évig egymás után jöttek a dögunalmas és érdektelen események, amiket Guggenheimnek ezzel a sztorival kellett lezárnia. Le is zárta, de ez nagyjából minden pozitívum, amit el lehet mondani róla, és ez is csak azért pozitívum, mert legfőbb ideje volt már, hogy teret adjanak új történeteknek. Három fő kérdés volt: ki rejtőzik az utóbbi idők leggázabb, legfantáziátlanabb és legröhejesebb gonosza, Menace maszkja alatt, ki az a sorozatgyilkos, aki Pókember nyomkövetőit hagyja áldozatain, gyanúba keverve ezzel mindenki kedvenc hálószövőjét, és mindez kit érdekel?
A harmadik kérdésre máig nincs válasz. Az elsőre olyat kaptunk, amire senki nem számított – de nem azért, mert annyira zseniális és eredeti, hanem azért, mert akkora baromság, hogy nincs ember Guggenheimen kívül, akinek eszébe jutott volna. Lily Hollister, Harry Osborn kedves, jószívű szerelme és a pszichopata, gyilkos Zöld Manó-utánzat viselkedése és jelleme sehogy sem akar összepasszolni, és Guggenheim nagyon finoman szólva nem az a kaliberű író, aki egy ilyen valószerűtlen fordulatot képes megetetni az olvasóval. Ami a nyomkövetős gyilkosságokat illeti, annak hátterében egy Pókember elleni, rendőrségi összeesküvés áll, amibe Peter szobatársa, Vin Gonzales rendőr is belekeveredett, az ő rémesen sematikus karakteréről azonban kezdettől fogva tudta a hülye is, hogy csak azért van ott, mert benne lesz a keze valami kulimászban. Guggenheimnek ráadásul nincs érzéke sem a feszültségteremtéshez, sem a humorhoz (egyetlen jó poén volt az egész sztoriban, méghozzá ebben a befejező számban: Pókember a volán mögött), sem a dinamikához (a párhuzamosan futó szálak nála általában nem erősítik, hanem gyengítik egymást), és úgy próbál nagyot durrantani, hogy négy rész alatt kétszer is véresre és félholtra vereti a hálószövőt. Igaz, rég láttuk ennyire lestrapálva, és ez első alkalommal még meg is teszi a hatását, de másodszor már csak azt tudjuk mondani rá, hogy „Megint??? Lapozzunk már!!!” John Romita Jr. nagyszerű, erőteljes képi világa (amiben alighanem nagy része van Klaus Janson kihúzónak is) jelenti az egyetlen fényt a vaksötét éjszakában – de ez még bőven kevés az üdvösséghez. Viszont májusban kezdődik az American Son című sztori, és hogy ez miért érdekes, ahhoz csak egy nevet kell leírni: Joe Kelly. A remény él.
The Astounding Wolf-Man 13
Történet: Robert Kirkman Rajz: Jason Howard Kiadó: Image Comics
Robert Kirkman, a lassan 60 résznél tartó, nagy elismerésnek örvendő The Walking Dead írója 2007-ben kezdett bele új sorozatába, szintén az Image kiadó zászlaja alatt. Zombik helyett most egy farkasember áll a történet középpontjában, méghozzá nem is akármilyen, hanem egy családapa és cégvezető, Gary Hampton, aki szokás szerint akarata ellenére kezd vonyítani és mészárolni teliholdkor, és akinek puszta farkasemberléte mellett egyéb komoly problémákkal is meg kell küzdenie. A The Astounding Wolf-Man meglehetősen dögunalmasan indult, mivel úgy tűnt, Kirkman csak arra használja az ismert mítoszt, hogy főszereplőjéből egy emberfeletti képességű szuperhőst faragjon, aki éjszaka jelmezben vadászik a rosszfiúkra (a képregény egyébként része az Image saját szuperhős-univerzumának, aminek fő alakja az Invincible nevű tinihős). Nade aztán jöttek a bonyodalmak… a szuperhős vonalhoz csatlakozott egy időnként igencsak véres horror, és egy erőteljes, fantasztikusan jól megírt családi dráma, magához a főszereplőhöz pedig egy vámpír, Zechariah, aki vállalta, hogy megtanítja Garyt képességeinek használatára és kontrollállására – és akiről aztán kiderült, hogy cinkelt lapokkal játszik, míg végül hősünk egy nap felesége nyakát szívva talált rá lakásában. És ez még csak a kezdet. Lánya ugyanis azt hiszi, apja a gyilkos, ezért összeáll Zechariahhal, és azt kéri, hogy segítsen neki megölni a bestiát, amivé változott – erre azonban csak emberfeletti képességek birtokában képes, és mind tudjuk, hogy ez mit jelent. Aztán vannak itt még hősünkre vadászó kormányügynökök, egyéb farkasemberek, szuperhősök és szupergonoszok, és képbe kerül Gary egyik hűséges barátja és alkalmazottja is, aki egy újabb szemszöget jelent a történetben – ebben a részben épp ezen keresztül ismerjük meg a főhős háttértörténetét, meggazdagodását, és emberségességét.
Kirkman bámulatra méltó érzékkel ingázik a dráma, a horror és a szuperhősképregény zsánerei között, néha engedi, hogy egyik-másik ideiglenesen előtérbe kerüljön, máskor fantasztikus egyensúlyt fenntartva viszi tovább a cselekményt. A cselekmény pedig sodró lendületű, magával ragadó, és valami elképesztően fordulatos. Szinte minden rész egy újabb, cseppet sem erőltetett, viszont annál hatásosabb cliffhangerrel ér véget, ami rendre egy egészen új irányt szab a történetnek. Az első szám óta hősünk annyi mindenen átment már, hogy attól bármelyik mainstream szuperhős kisujját szopva, sírva, maga alá szarva vonaglana a legközelebbi sarokban, és Kirkman még mindig nem rest vadonatúj konfliktusokat potyogtatni a szerencsétlen nyakába – Garyt most éppen letartóztatják, elítélik, és börtönbe zárják. Hogy ebből mi lesz… Az író hozzáértését dicséri viszont, hogy az újabb és újabb sorscsapások ellenére műve egyáltalán nem lesz erőltetetten sötét, nyomasztó és gyászosan melodramatikus hangulatú, megmarad egyszerűen kreatív, izgalmas és szórakozató képregénynek. Ebben segítenek Jason Howard eltúlzott, rajzfilmszerű vonásai is, amik első pillantásra ugyan nem passzolnak a sztorihoz, jól meggondolva azonban tökéletesen kiegyensúlyozzák annak negatív atmoszféráját. Elsőosztályú móka, csak így tovább!
Batman: Battle for the Cowl 1
Történet: Tony Daniel Rajz: Tony Daniel Kiadó: DC Comics
Batman halott. Illetve igazából nem, de mindenki azt hiszi róla. Először ugye volt a Batman: R.I.P., Grant Morrison rosszindulatú agysorvasztása, ami az őrület szélére sodorta a Sötét Lovagot (meg az olvasót), aztán jött a tavalyi év nagy DC-s égzengése, a Final Crisis, amiben látszólag kinyúlt a Darkseiddel vívott végső csatában (igazából valahogy visszakerült az őskorba, ahol denevért kezdett rajzolgatni egy barlang falára – jajj). Gotham tehát védelmezője nélkül maradt, és ezt persze hamar megneszelik a bűnös város rosszarcú figurái. Robin, Éjszárny, Batman többi szövetségese, és a rendőrség, élén Gordonnal, kétségbeesetten próbálja fenntartani a rendet, de az utcák egyre csak süllyednek a vérben, tűzben és káoszban. A Pingvin és Kétarcú egymással háborúzik, a Fekete Maszk kiszabadít, és bandába tömörít egy rakás szupergonoszt, majd törmelékké robbantja Arkhamot, és a napnál is világosabb, hogy a helyzeten csak egy új Batman segíthet – a fő jelölt Éjszárny, aki azonban nem akar Bruce nyomdokaiba lépni, míg mások nagyon is sietnek magukra ölteni a denevér gúnyáját. Az utcákon rögtön két rejtélyes jelölt is akad, és közülük az egyik az eszközökben nem válogatva, brutálisan öldösi a bűnözőket. A háromrészes Battle for the Cowl a Batman „halála” utáni események fókuszpontja, ami köré egyéb minik és egyrészesek épülnek majd (az Orákulummal, a Gordonnal és az új Azraellel foglalkozó sztorik már megjelentek), és aminek a végén elvileg megtudjuk, ki lesz az új denevér, amíg az igazi vissza nem tér – merthogy vissza fog, gondolom, efelől senkinek nincsenek kétségei. (Ez egyébként nem példa nélküli, az 1993-1994-es Knightfall Sagában jó egy éven átaz akkori Azrael helyettesítette a Sötét Lovagot, aki egy Bane okozta gerinctörésből lábadozott.)
Az író (és egyben rajzoló) Tony Daniel, aki rengeteg karaktert kénytelen mozgatni, hisz Batman eltűnése a franchise összes szereplőjét érinti. Ettől a sztori kicsit kaotikus lesz, Daniel bele-belekap mindenbe, de nem nagyon van ideje arra, hogy elidőzzön a figurákon, gondolataikon és érzelmeiken a Lovag távollétével, és az utódlással kapcsolatban. Ez főleg Éjszárny esetében problémás, aki nagyon keményfejű és makacs a témát illetően, de nem kapunk rá igazi magyarázatot, hogy miért is az. Túlzónak tűnik a Batman eltűnése okozta káosz is. Rendben van, hogy elsősorban ő tartotta fenn a rendet ebben az őrült városban, de azért talán mégsem kellene rögtön pár nappal azután lángolva zuhannia a pokol felé, hogy utoljára látták az utcákon. Ezzel Daniel már nem a Sötét Lovag mítoszát erősíti, hanem a mellékszereplőkét rombolja, akik ezek szerint mind csak jelentéktelen tuskók, és együtt sem képesek tizedannyira sem, amire Batman egyedül képes volt. Persze ha közben egyes karakterek megmagyarázhatatlan változásokon esnek keresztül (Bruce fia, Damien, egy agresszív, arrogáns és veszélyes harcosból valahogy sírdogáló, pisis áldozattá degradálódott mióta legutóbb találkoztunk vele), akkor ez talán nem csoda. De ha ezektől eltekintünk, nem vészes a helyzet: a cselekmény gyors sodrású, a kaotikus hangulat jól eltalált, a rajzok, ha nem is kiemelkedőek, korrektek. Olvasható, csak messze nem az igazi…
Batman: Cacophony 1-3 Történet: Kevin Smith Rajz: Walt J. Flanagan Kiadó: DC Comics
…ez viszont már annál inkább az! Ha Kevin Smith képregények közelébe kerül, abból ritkán sül ki bármi rossz. Írt már Pókembert, Fenegyereket, Zöld Íjászt, és egyikre sem lehetett panasza az olvasóknak. Most, ezzel a háromrészes minisorozattal ellátogatott a Sötét Lovag világába is, és ezúttal sem okozott csalódást. Annak ellenére sem, hogy maga a koncepció egyáltalán nem eredeti, és még csak nem is különösebben izgalmas. Smith ugyanis Batman és Joker kapcsolatát boncolgatja, amit időről időre (igazából szinte hónapról hónapra) megtesz valaki, de ha őszinték akarunk lenni, az utolsó igazán érdekes és erőteljes képregény ebben a témában kerek 15 éve született: a Legends of the Dark Knight Going Sane című sztorija, J. M. Dematteis tollából (ebben Joker azt hitte, hogy megölte Batmant, s így „közönsége” nélkül maradva normál, épelméjű életet kezdett élni, és még egy nőt is feleségül kért). A Cacophony viszont kétségkívül elérte, hogy másfél évtized után az első olyan történet legyen, aminek kipárnázott helye van a Lovag és a Bohóc bizarr kapcsolatát vizsgáló legjobb képregények listáján, még akkor is, ha rajzai kissé élénkebbek, rajzfilmszerűbbek és elnagyoltabbak, mint azt a sztori hangulata alapján elvárnánk.
Tény, ami tény, két és fél részbe telik, hogy egyáltalán kiderüljön, mi is volt Smith szándéka ezzel a sorozattal. De addig sem unatkozunk, mert bár a kiindulási pont mérhetetlenül sablonos (Joker ismét megszökik az Arkhamból, és ismét ámokfutásba kezd), és sokkal eredetibb attól sem lesz, hogy az író belekeveri a régi Zöld Íjász sorozatához teremtett karakterét, a szupererők nélküli hősöket öldöső Onomatopoeiát, a kivitelezés példás. Smith fantasztikusan jól ír (ez persze nem újdonság), dialógusai hitelesek, gördülékenyek, akciói dinamikusak és ötletesek, hangulatteremtő képességét sokan megirigyelhetnék, és kivétel nélkül az összes karakterrel nagyszerűen bánik. Külön öröm, hogy egyfajta gonosz humort is belevisz a történetbe: frenetikus, ahogy az Arkhamból kiszabadított Joker nadrágját letolva várja, hogy megszöktetője szívességet tegyen neki hátulról, vagy ahogy Alfred állandó szarkasztikus megjegyzéseket tesz Batman „munkájára”. De az igazi bomba akkor robban, amikor Onomatopoeia halálos sebet ejt Jokeren, és a Sötét Lovag élete egyik legsúlyosabb morális kérdésével szembesül: mentse meg a Bohócot, vagy ahogy Gordon ordítva javasolja, hagyja meghalni? Az olvasó számára a válasz nem kétséges, Smith egy pillanatra mégis képes elhitetni velünk, hogy Batman talán máshogy dönt, mint az elvárható volna. És aztán jön a hab a tortán: a főhős és a lábadozó, gyógyszerekkel teletömött, így ideiglenesen szinte épelméjű Joker beszélgetése, ami a „Tényleg meg akarsz engem ölni?” kérdés körül forog – mindkettejük részéről. Ez a csodálatosan megírt, izgalmas és intelligens dialógus tökéletesen megfelel a két karakter kapcsolatáról eddig kialakult képnek, ugyanakkor valami újat is képes hozzátenni. Gyűlölet, őrület, kétségbeesés, beletörődés, szánalom és remény táncol a szereplők közt nyolc zseniális oldalon keresztül. Kihagyhatatlan.
Daredevil 117
Történet: Ed Brubaker Rajz: Michael Lark és Stefano Gaudiano Kiadó: Marvel Comics
Return of the King, második rész, hirdeti a borító. Return of the King, első rész, hirdeti az első oldal. Ha valakinek még lettek volna kétségei arról, hogy milyen káosz uralkodik néha (?) a Marvel szerkesztőségében, akkor most ideje elengedni azokat a kétségeket. Egyébként ez minden jog szerint az első rész, hisz a 116. szám csak egy afféle bevezetője volt ennek a most kezdődő sztorinak. A Vezér, akit száműztek Amerikából, végképp felhagyott a bűnözéssel, és letelepedett Európában, oldalán egy többgyerekes anyával – aki a gyerekeivel együtt hamarosan Lady Bullseye és a Kéz nindzsáinak áldozatává vált. Kitaláljátok, mi történt ezután? Pontosan: a Vezér visszatért New Yorkba, hogy kíméletlen, pokoli bosszút álljon, és ellenségei vérébe fojtsa az utcákat. És úgy néz ki, hogy ahogy azt a borító sugallja, Fenegyerek nem ellene fog harcolni – hanem mellette. Merthogy a vak szuperhősnek is elszámolnivalója van a város az új női gonosztevőjével és csatlósaival. Szóval a Vezér és Fenegyerek, a két nagy ősellenség, szövetséget kötnek. Ígéretes koncepció, főleg azzal együtt, hogy New York alvilágának egykori ura a képregény végén világossá teszi újdonsült társa számára: öngyilkos küldetésre készül.
Ed Brubakernek mindig is nagyszerű érzéke volt a bűnös utcák sajátos hangulatának ábrázolásához, és ez olyasvalami, amit a Fenegyerekben is kamatoztat már az első részek óta. Ehhez a hangulathoz persze kellenek Michael Lark és Stefano Gaudiano csodálatos, realisztikus, és az aktuális (és unalmas) szuperhőstrendekkel ellentétben se nem túlzó, se nem csillivilli képei is: a sűrű hóesésbe burkolózó éjsötét temető és háztetők megunhatatlan látványt nyújtanak. Ami pedig a főhőst illeti, Brubaker alaposan elverte rajta a port az utóbbi egy évben. Mr. Fear totális lelki vereséget mért rá, kómába zuhant felesége elmegyógyintézetbe került, szülei pedig el akarják választani őt tőle – ráadásul közben megcsalnia is sikerült az asszonyt (ezen gondolkozzunk csak el egy percre: egy népszerű szuperhős, aki házasságtörést követ el – nem sok ehhez hasonló bátor lépésről tudok ebben a zsánerben). Fenegyerek tehát jókora pöcegödörben sínylődik, és kétségünk sem lehet afelől, hogy az író még sokkolóbb fordulatokat készül rászabadítani. A felállás ugyanis nyilvánvalóan erre utal: a Vezér és a hős szenzációsan megírt, kriptahangulatú beszélgetéséről szinte üvölt, hogy súlyos következményekkel járó események előhírnöke. És ezt ígéri maga Brubaker is: az író az 500. résszel (ami a 120.-at fogja felváltani, az aktuális divat szerint ugyanis a Marvel ennél a sorozatnál is visszatér az eredeti számozáshoz) távozik, helyét pedig Andy Diggle veszi majd át, akinek elvileg úgy kell majd összeszednie a főhős darabjaira hullott életét, mint ahogy Brubakernek kellett annak idején Brian Michael Bendis távozása után. Úgy legyen!
Gigantic 3
Történet: Rick Remender Rajz: Eric Nguyen Kiadó: Dark Horse Comics
Rick Remender legalább három remek sorozatot ír jelenleg. Az új Megtorlót a Marvelnél, a frenetikus retró sci-fit, a Fear Agentet a Dark Horse-nál (mindkettőről lesz szó későbbi összefoglalókban), és jelen cikkünk tárgyát, a Giganticot, szintén a Dark Horse-nál. Egyelőre ez utóbbi a legkevésbé lenyűgöző, de elmond valamit a másik kettő színvonaláról, hogy még ez is pokolian élvezetes. A sorozatnak eddig egyébként az első száma volt a legjobb. Egy pofátlanul vicces, gonosz, szatirikus bevezetővel indult, amiből megtudtuk, hogy a Földet és az emberiséget mesterségesen teremtették a földönkívüliek, hogy aztán az univerzum egyik legnagyszerűbb valóságshow-jának szereplőivé válhassanak. Ez tehát az élet értelme, ezért vagyunk intelligensek és hülyék (tudunk fantasztikus fegyvereket készíteni, de közben hiszünk egy istenben), brutálisak és szentimentálisak egyszerre, és ezért vagyunk alapvetően képtelenek racionális és békés megoldásokra – elvégre a vér és a háború vonzzák a legjobban a nézőket. Miután jól szétröhögtük magunkat azon, hogy milyen szánalmas és undorító faj is vagyunk, kaptunk egy nagy adag ízelítőt abból, hogy milyen az, amikor Remender elemében van: egy óriás robot (Gigantic) menekül idegen fejvadászok elől San Francisco utcáin, hatalmas pusztítást hagyva maga után, majd darabokra robbantva a fél várost. Valahogy így kell elkezdeni egy dögös sci-fi képregényt, kérem szépen.
Persze ilyen tempót lehetetlen huzamosabb ideig fenntartani, és az akció egyébként is magyarázatra szorul. Azóta meg is tudtuk, hogy Gigantic valaha ember volt, akit kisfiúként, az ’50-es évek végén raboltak el az ufók apja mellől, hogy csillagközi sztárgladiátort faragjanak belőle. Most azonban megszökött végre, hogy visszatérjen hazájába, és megakadályozza annak pusztulását: mert ahogy az már lenni szokott, a teremtmények teremtője fejére nőttek. Míg a békés, háborút már nem ismerő univerzum megannyi faja ellustulva döglődik a tévékészülékek elől (vajon ez utóbbival mi lehet Remender üzenete?), a szórakoztatásukra termelt emberek egyre okosabbak (na, ez viszont egy hurráoptimista kép az emberiségről) és egyre nagyobbakat álmodnak – el kell hát törölni az egész bolygót mindenestül, úgyhogy a galaktikus tévépápák Gigantic ellen küldenek egy nagyon nagy és nagyon randa robotszörnygladiátorizét. De világmentő hősünknek közben még meg kell bírkóznia tisztességben megőszült bátyjával is, akinek lányát (azaz saját unokahúgát) agyontaposta az első számban, amikor landolt San Franciscóban. Nem mondom, hogy a történet olyan fenemód komplex, vagy főleg, eredeti lenne, de biztosak lehetünk benne, hogy Remendernek nem is ez volt vele a célja. Igaz, a Fear Agentben nem átallja mindig tovább és tovább bonyolítani a szálakat, és néha drámai hangot is megüt, de a Gigantic „csak” egy totális, őrületes, irdatlanul gyors tempót diktáló, kicsit szatirikus és gonosz, és alapvetően szórakoztatóan agyatlan akcióorgia – annak pedig tökéletesen megfelel. Eric Nguyen rajzai ellenben korántsem kifogástalanok: sokszor túl kaotikusak, mégis túl egyszerűek, és ezen nem segítenek a sötétséget és árnyékokat szinte teljesen nélkülöző, élettelen színek sem. Ráadásul mintha ezen a téren romló tendenciát figyelhetnénk meg… de sebaj, azért nem vészes a helyzet, egyelőre ezt a sorozatot is mindenképpen megéri követni.
House of Mystery 11
Történet: Matthew Sturges Rajz: Luca Rossi Kiadó: Vertigo
A múlt hónapban lezárult a DC klasszikus képregényét új, vertigós köntösbe öltöztetett sorozat második sztorija, ami azt jelenti, hogy ezzel a 11. résszel egy új történetbe vágunk bele. Ez a The Space Between címet viseli, és olybá tűnik, hogy végre kapunk benne némi magyarázatot a címbeli Házát körülvevő rejtélyekre. A House of Mystery főhőse egy Fig nevű fiatal nő, aki egy nap egy különös házban találja magát, valahol dimenziók/világok/álmok/izék között. A házban egy kocsma működik, ahová a betérők történetekkel fizetnek az italért, és ahonnan csak akkor távozhatnak, ha egy titokzatos kocsis értük jön, és elviszi őket. Matthew Sturges sorozata arról szól, hogy mihez kezdenek ezek az emberek ebben a helyzetben, hogyan próbálnak megszökni, hogyan viszonyulnak egymáshoz, és mit gondolnak az egész szituációról. De a fősztori mellett minden számban helyett kap egy-egy rövidebb történet is, amit valamelyik vendég vagy főszereplő mesél a többieknek, és ezekben az egymást váltó írók (pl. Bill Willingham, aki több ilyen „történet a történetben”-t is jegyzett már) teljesen szabadon engedhetik fantáziájukat, és elvihetik az olvasót félelmetes, bizarr, groteszk és mesés világokba, dimenziókba. A 11. részben ez a sztori kapcsolódni látszik a fő cselekményhez: a „köztes helyről” szól, egy abban épül városról, egy abban dúló háborúról, és egy tragikus szerelemről – hogy ennek pontosan mi köze a címbéli házhoz, azt egyelőre csak Fig különös módon szintén abban kikkötött apja, Peter tudja.
Láthatóan kezd viszont tisztulni a köd a ház és a furcsa események körül. Most már tudjuk, hogy Fig családjában van valami különleges, tudjuk, hogy a csapos, Harry, több, mint aminek mondja, és mutatja magát, tudjuk, hogy az elengedett lakók sem kerülnek haza, és tudjuk, hogy a ház nem csak egy véletlenszerűen világok közt rekedt hely, hanem valakiknek céljai vannak vele, és bentlakóival. Persze mindezek még csak el-elhullajtott információmorzsák, de ha minden igaz, négy rész múlva már konkrét válaszaink is lesznek – noha azokkal nem árt csínján bánni. A képregény elsőszámú vonzerejét ugyanis pont az a misztikum adja, amiről lassan készülnek lerántani a leplet, és ha a kérdések elfogynak, alighanem a sztori is megbicsaklik majd. Másrészt viszont az sem jó, ha a rejtélyeket csak szaporítják, és folyton húzzák-halasztják a válaszadást (olyasvalami ez, amire a Lost alkotóinak már rég illett volna rájönniük), szóval csak abban reménykedhetünk, hogy Sturges megtalálja majd az arany középutat. És addig sincs miért morognunk: a House of Mystery kellemes, fordulatos, kellően misztikus képregény, amit igazán hangulatos és ötletes narráció kísér, és ami nem vész el a rejtélyek súlya alatt – legalább annyit foglalkozik ugyanis a remekül megírt karakterekkel is. Luca Rossi rajzai ellenben mintha minden résszel egy kicsit kidolgozatlanabbak és elnagyoltabbak lennének, de (köszönhetően Lee Loughridge színeinek is), még mindig szépek, és összességében passzolnak a történet sajátos atmoszférájához. Azt nem mondom, hogy jelenleg ez az egyik legjobb amerikai képregény a piacon – de még könnyen azzá válhat.
Hellboy: The Wild Hunt 4
Történet: Mike Mignola Rajz: Duncan Fegredo Kiadó: Dark Horse Comics
Elképesztő, hogy Mike Mignola hosszú évek után is még mindig képes újra és újra lenyűgözni az olvasót. Amióta mindenki kedvenc vörös ördögének képregénye elindult, egy darab rossz történettel nem találkoztunk, de még csak közepessel sem (és ez nagyjából igaz a hasonló színvonalon mozgó spin offra, a BPRD-ra is). Persze már maga a koncepció és a főhős (egy pokolfajzat, akit a világ elpusztítására küldtek, de végül annak bajnoka lesz) garancia a sikerre, de nem ilyen hosszú időre. Ha a sztorik nem lettek volna rendre nagyszerűek, ha a mellékszereplők száma nem gyarapodott volna egyre érdekesebb és izgalmasabb szörnyekkel és egyéniségekkel, ha Mignola saját mitológiája nem bővült volna olyan nagyra és lélegzetelállítóra, hogy lassan már A Gyűrűk Urához kell hasonlítani, a siker pár minisorozat után elszivárgott volna. Hogy ez nem történt meg, az egyértelmű bizonyítéka az író hozzáértésének (mellesleg tanulságos volt figyelni ezeken sztorikon keresztül, hogyan vált Mignola egy kissé bizonytalan, kezdő íróból a történetmesélés igazi mesterévé). És a szekér megy tovább: a nyolcrészes The Wild Hunt az eddigi leghosszabb Hellyboy sorozat, ami most épp félúton jár. Az író azt nyilatkozta, hogy a következő résszel erős törés köszönt majd be a sztoriban, ami jó ürügy egy kis szünetre is, úgyhogy az ötödik szám pár hónap múlva kerül majd csak a tengerentúli boltok polcaira. Addig is lássuk, mi történt eddig!
Hellboyt Olaszországban éri utol az Osiris klub (ld. még: The Nature of the Beast) üzenete, és nem sokkal ezután egy vadászatra invitálják: néhány óriás ámokfut Angliában, akiket pár úriember Hellboy segítségével a hagyományok szerint, maszkban, lándzsákkal és kardokkal kíván leölni. Hősünket azonban elárulják, társai lándzsája az ő hátában köt ki, és ez még csak a problémák kezdete. A The Wild Hunt két korábbi képregény, talán minden idők legjobb rövid Hellboy sztorija, a The Corpse (melyből felbukkan az akkor még bébiként megmentett nő, Alice), és a Darkness Calls (melyben a boszorkányok felkérték Hellboyt, hogy legyen a királyuk) folytatása. Vagyis ez a sztori nem a sorozat lovecrafti motívumaira, hanem a folklórra gyúr rá. Boszorkányok, óriások, gnómok, szörnyek, mesék és átkok gazdagítják a történetet, amit talán még a szokásosnál is sűrűbb misztikum borít be. Mignola rendre visszautal korábbi sztorikra, egy-két paneles flashbackek szakítják meg az egyébként igen sodró lendületű cselekményt, és látható, hogy az egész történet egyre és egyre epikusabbá válik: a kezdeti óriásvadászatból valami sokkal fontosabb és monumentálisabb bontakozik ki. Mignola szokása szerint tömör, lényegre törő, frappáns, sallangoktól mentes dialógusokat, lehengerlő, pokolian szórakoztató akciókat ír, a feszültséget pedig a rá jellemző száraz humorral oldja. Az összhatás tökéletes, és ez köszönhető Duncan Fegredónak is, aki a Darkness Calss-szal vette át Mignolától a rajzolói teendőket. Sokan (köztük én is) aggódtak is emiatt, de felesleges volt: Fegredónál méltóbb utódot nehéz lenne elképzelni. Nyers, markáns stílusa sokban hasonlít elődjéhez, csak valamivel részletgazdagabb képekkel dolgozik – ez néhol előnyére, néhol kicsit hátrányára válik a képregénynek, attól függően, hogy az adott jelenet mennyire kívánja meg a puritanizmust, az üresen hagyott háttereket és az erős kontrasztokat, és mennyire nem. Akárhogy is: a The Wild Hunt baromi jó szórakozás.
Superman: World of New Krypton 1
Történet: James Robinson és Greg Rucka Rajz: Pete Woods Kiadó: DC Comics
A Final Crisist követően nem csak Batman életében történtek komoly változások. Geoff JohnsBrainiac című 2008-as sztorija után Kandor lezsugorított városa teljes méretére nőtt, és százezer kriptoninak (mind Superman erejével, természetesen) adott otthont az északi sarkon – amíg úgy nem döntöttek, hogy elhagyják a Földet, és létrehozzák Új Kriptont, ami bolygónkkal ellentétes pályán kering a Nap körül. Hősünk nem örül neki, hogy a katonai erők parancsnoka apja régi ellensége, Zod tábornok lett, úgyhogy kötelességének érzi, hogy szemmel tartsa – ezt pedig csak úgy teheti meg, ha ő is Új Kriptonra költözik. Ez tehát a kiindulási pontja Greg Rucka és James Robinson 12 részes sorozatának, a World of New Kryptonnak, amelynek ideje alatt a kiscserkész saját sorozatai (Superman, Action Comics) az ő szereplése nélkül futnak tovább. A koncepció (akárcsak Batman „halála” esetében) ígéretes: nem árt időről időre felrázni kicsit az unalomig ismert status quo-t, és kipróbálni valami újat – a DC-nél pedig most láthatóan ezt teszik (mellesleg a Marvelnél az egykori Zöld Manó, Norman Osborn „hatalomátvételével” szintén).
Az első rész hősünk beilleszkedéséről szól új otthonába. A kriptoni szokásoknak megfelelően kasztot kell választania magának, aminek kapcsán konfrontálódik Supergirl anyjával, Alurával, és Zod tábornokkal is. Rucka és Robinson egy „szép új világot” vázolnak fel, amiben a kriptoniak békében élnek egymással, és nem háborgatják a Földet sem – de persze tudjuk, hogy ez nem maradhat így, tudjuk, hogy előbb-utóbb csúnya konfliktusokra számíthatunk, és ezek magvait máris elvetették. A fő probléma Zod, bárhogy bizonygatja is, hogy nincsenek rejtett, piszkos indítékai, kutyából nem lesz szalonna, viszont a csendben, háttérben ármánykodó gonosz (vagy főleg: a maga szempontjai szerint a közjót szolgáló gonosz) sokkal érdekesebb és izgalmasabb lehet, mint a nyílt ámokfutással hatalomra törő mániákus. De talán ennél is érdekesebb kérdés Superman beilleszkedése – minthogy földi nevelést követően saját fajtájába kell valahogy beilleszkednie, ami alapból bizarr felállás. A két kultúra különbözősége máris kényelmetlenséget okoz hősünknek (tekintve, hogy az egyik kaszt tagjai lényegében rabszolgaként szolgálják a többit), és ebben sok olyan lehetőség van, amit két ilyen ügyes író jól kihasználhat majd a későbbiekben. Az egyéves sztori felütése tehát kifejezetten jól sikerült, úgy tűnik, érdemes lesz majd követni Superman új kalandjait. Az egyetlen gond a képi világgal van: Pete Woods robosztus, elnagyolt emberalakokat rajzol, és képeiből hiányzik az igazi dinamizmus, ami élettel tölthetné meg az eseményeket. A dialógusoknál ez még kevésbé zavaró (és ezekben kifejezetten ügyes panelkezelési képességről tesz tanúbizonyságot), de az akciók esetében már kilóg a lóláb… Ettől függetlenül úgy tűnik, erre is érdemes lesz rászánni az időt.
Igen, tudjuk, hogy az Edison és Leo igazándiból stop-motion mozi, a Southampton-New York vonalon pedig egy árva korallképződmény sincsen, de ez minket annyira sem aggaszt, mint Smith kapitányt 1912-ben a jégjelentés. Sőt, ha el is nyelnének minket a vogon esztétika dada habjai, mi akkor is odacsapunk az agynak! Megkapaszkodni: most az animációs filmek jönnek.
Akik azt hitték, hogy a Chelsea kapusának életét feldolgozó Soderbergh dolgozat az egyetlen biopic a fesztiválon, azok benézték: Neil Burns első egészestése George Tolles novellája alapján gyurmázza meg Thomas Alva George T. Edison mozgalmas életét. Burns állítólag sokat kilincselt a Discovery és a National Geographic csatornáknál új megközelítésű életrajzával, míg végül a vállalkozóbb kedvű Titanicnál kapott főműsor-idős besorolást… Hoppá, úgy látom kimerült az elem a naptáramban… most már mindegy, legyint megbocsátóan a főszerk, a továbbiakban Erős Antónia száraz tényszerűségével tudatom, hogy a Mary Shelley tudóstoposzára Karl May-es indiántematikát, Tim Burton gótikájára Peter Jackson-i splattert hegesztő, eklektikus kalandfilm cselekményén ugyan bőven lehetett volna még mit barkácsolni, olajozni – mindenekelőtt, hogy kevesebb helyen kotyogjon –, a helyzetkomikumok színvonala sem túl egyenletes, ám a karakterekben azért akad humor. Nem is arról van szó, hogy a kleptomán Edison hozzávetőlegesen minden nőt blokkolna, vagy hogy az egyik kísérletétől tartósan felvillanyozódott fia, Leo elektromos eredetű füst kíséretében ejakulál, inkább a technikai megvalósítás, és a kevésbé szalonképes formai ötletek honorálhatóak derűvel. Van, amelyik figurának például csótány, másiknak kutyagumi a szemöldöke, és a morbiditást ennyivel nem pipálták ki Burnsék – de most jut eszembe, hogy Peter Jacksont már említettem.
A várva várt, az áhított szkeccs, a Fél(ek) a sötétben enyhe csalódás volt; a stilárisan szerteágazó kollekció inkább hasonlít egy animációs szak eminenseinek minőségben erős szórású, de egyaránt kockázatkerülő vizsgamunkáihoz, mint „napjaink legjobb illusztrátorainak és képregény-rajzolóinak” nonstop remekléséhez. Formanyelvi erődemonstráció – igazi finesz, lelemény nélkül. A jobb rálátás érdekében most növekvő tornasorba állítjuk ezeket a biztoskezű haknianimátorokat.
Hogy a neurotikus lét-tépelődést derékszögű- és görbevonalzóval megszerkesztő Pierre Di Scuillo mi a fészkes lótúrót keres ebben a barncsban – na, az ilyen rejtélyek miatt nem marad munka nélkül Eric von Däniken. A geometrikus szenvelgés ráadásul nem átall az epizódok között – azaz több ízben – feltűnni. Kár és nemkicsit. Blutch hispán nemese hasonló elánnal sétáltatja végig az antológián szénsötét vérebeit, és politikai allegóriája ugyan egyszerűbb, mint egy lerágott csont, alkalomadtán mégis egészen közel sikerül vinnie a nézőt a Pedigree Pálság húsbamaróan kényelmetlen zsigeri élményéhez. Romain Slocombe és Marie Caillu szentül hitték, hogy a rémálmok zsírkrétával agyonfirkált labirintusában lehetetlen békésen elszenderedni. Jelentem: majdnem tévedtek.
A Jerry Kramsky és Lorenzo Mattotti nádasából leselkedő, rémisztően egyszerű szörny-gegek stílus- és hangulatbeli szépségükből fakadóan hagynak emléket maguk után. Az ausztrál testvérgyilkos druszája, Charles Burns sajnos kevésbé szuggesztív textúrát választott. Kontúros rajzainál jobbat is el tudnék képzelni a pszichoszexuális mutációkat Cronenberg figyelmével mustráló, del Torosan bogaras szerelmi történethez. A kanadai direktor vírus definícióját mindig fel lehet tenni a lejátszóba: kicsit ugyan már recseg, de sosem lesz idejétmúlt. A részletek végletes szelektálását hirdető Sin City hiú árnyékaiból sandít kifele Richard McGuier és Michel Pirus kísértethistóriája, mely nemcsak képeiben, de dramaturgiájában is egyaránt kiforrott – ez az az elegancia, ami sajnos nem jellemző a szkeccs egészére. Csont-fehér, utolsó snittje a Fél(ek) a sötétben legijesztőbb befejezése.
Az igazi, geekpróbáló horrort Makoto Shinkai szervírozta. Az új Miyazakiként ünnepelt anime maestro három epizódban mesél az első és másfeledik diákszerelemről, az elvesztett és az elszalasztott lehetőségekről – valamint az eme liliomlila, rügyzöld és barackszín emlékek kútjából egyre üvegesebb tekintettel kivödrölt emocionális nihilről. Én nem kérdőjelezem meg az órányi giccs létjogosultságát. A tizenévesek padok között lopva átpöckölt fidibusz-lírája talán az egyetlen forma, amiben a banális, az ügyetlen pátosz valóban igaz és tényleg szép. A sakura (cseresznye-virág) kultusz és az Einsteini relativitás játszóházi egymásra sandítása sem érdemel körmöst: a cseresznyevirág szirmai 5 centimétert hullnak egy másodperc alatt, éteri nyugalommal, de hogy lehet kihúzni egyetlen másodpercet a havazás miatt egy helyben veszteglő szerelvényen, ha lassan már csak órányi késéssel érhetünk el – Őhozzá? Sőt, az egész anime narratív kongása is inkább valamiféle melankolikus duruzsolásnak hat.
Tehát nem vitatom, hogy Shinkai-san lávsztorija a Tokio Hotel koncikon elsápadt plázavámpírok androgün hordáira csupaszín keresztet vetve újra fontolandóvá tette azt a szóösszetételt, hogy gyerekkori érzelmesség, de bármennyire is legitim ez a makulátlan képekből és adekvát naivitásból megfestett, borzalmasan édes szépség, bármennyire is szeretném elfogadni, a záróakkordokat szolgáltató, j-pop kareoke alatt egyértelművé vált: nekem ehhez nincs gyomrom. A screenshootok ugyan magukért beszélnek, mi azonban nyomatékosítanánk, hogy blogunk rendszeres olvasói körében a Másodpercenként 5 centimétert csak és kizárólag a hétpróbás erősidegzetűeknek ajánljuk.
Ahogy lassan közeledik a 16. Titanic vége, szerencsére befutnak az igazán megnézésre érdemes filmek - és még vasárnapig be lehet őket pótolni. Mára egy izlandi Csehov-átirat és egy spanyol thriller jutott.
A Fehér nászéjszaka Csehov Ivanovjának átirata: Jon, az irodalomprofesszor éppen nősül, a nála tizennyolc évvel fiatalabb Thorát venné el. A közelgő esküvőre azonban árnyékot vet hősünk jelentős tartozása leendő anyósa felé, de ennél nagyobb problémája is van: előző felesége halála miatt érzett bűntudata nem hagyja nyugodni. Aki látta Baltasar Kormákur első filmjét a 101 Reykjavíkot, annak nem fog nagy meglepetéssel szolgálni, mindenki más viszont azonnal Izlandra akar majd költözni. Az egész film egy kicsit Szentivánéji álomhoz hasonló, ahogy maga a sziget is, mindenki egy kicsit lökött. Kissé darabosnak tűnhet attól, hogy oda-vissza ugrál az időben, de nincs ezzel semmi baj. Hilmir Snaer szerintem még Viggo Mortensent is bármikor le tudná játszani gyakorlatilag bármiben. Ha behatóan ismerném az izlandi filmművészetet, biztosan a többieket is emlegetném, de laikusként legyen elég annyi, hogy aki szereti a kissé bohókás, ugyanakkor mégis komoly dilemmákról szóló filmeket, az meg fogja találni ebben a számítását.
Másodjára következzen az Időbűnök c. spanyol thriller. Azt már eddig is sejtettük, hogy nem kell a szomszédba menniük a spanyoloknak egy kis ijesztegetésért, gondoljunk a [REC]re vagy a Nyisd ki a szemed!-re, de Nacho Vigalndo (aki a forgatókönyvét is jegyzi a filmnek) valami olyasvalamit hozott össze nem túl sok pénzből, amely után mindenki megnyalhatja mind a húsz ujját - már ha nem irtózik az ilyesmitől. Főhősünk, Hector véletlenül visszautazik egy órát egy időgépben - és ezzel olyan események láncolatát indítja el, amelyből nem kerülhet ki győztesen. A pofonegyszerű történet viszont úgy van előadva, hogy arra nem lehet panasz, pergő, precíz és kiválóan eljátszott darab, Karra Elejalde pedig tökéletes választás a főszerepre. Túlzás nélkül mondhatom hogy ezt mindenkinek látnia kellene - és ha hinni lehet a híreknek, már készül a hollywoodi remake belőle, Cronenberg nevét hallottam harangozni. Nem lesz könnyű dolga: az Időbűnök egy nagyon összeszedett, remek film, amelyben maximálisan kiaknázták a benne rejlő lehetőségeket.
Ezen a napon olyasmi történt, amelyre ritkán volt példa: ezúton megkövetem a belga filmművészetet. A fejetlen ember kezének címe nem ígért sok jót, mindenesetre az előző napok kellemetlen belga-francia egyvelegéből nem tűnt nagyon ki. Aztán kihunytak a fények és olyasmi kezdődött, amire egyáltalán nem számítottam.
Az alaphelyzet a következő: Eva, a műugrólány egy versenyen elvéti az ugrást és beveri a fejét: két héttel később ébred fel a kómából, és meglepve tapasztalja, hogy szeretett bátyját a föld nyelte el, és apja aki az edzője is egyben pedig nagyon furcsán viselkedik. Eva bátyja keresése közben összetalálkozik két nagyon furcsa és rémisztő alakkal. A nyomok a brüsszeli Koekelberg katedrálishoz vezetnek, ahol testvére - aki, miután elhagyja az apjuk által gyermekeinek álmodott műugrókarriert, szobrásznak állt - kiállítása volt, de ott sem tudnak róla. Családja egyre nehezebben tolerálja Eva hajthatatlan vágyát, hogy megtalálja bátyját, majd később szembe kell néznie a ténnyel, hogy talán apjának is köze van az eltűnéséhez.
Az első képtől az utolsóig remekül kitalált, hangulatos kis családi thrillert kapunk, megfelelő ijesztegetéssel, nagyszerű szereplőkkel (kiemelném az apát játszó Ulrich Tukurt), végre jó dialógusokkal és megfelelő játékidővel; számomra hatalmas meglepetés volt a film. Noha nem fogja forradalmasítani a műfajt, mindenesetre nagyszerűen összerakott darab, amiben minden a helyén volt. Annyival emelném mondjuk a Szauna fölé, hogy nincs benne felesleges érzelgősség vagy túlideologizált szimbólumrendszer: egészen kézzelfogható lesz Eva lassú őrülete, ahogyan próbálja összerakni közelmúltja darabkáit, hogy eljusson az igazsághoz, mi is történt a verseny előtti éjjel... de ennél többet nem mondok, inkább nézze meg mindenki, aki szereti a jó thrillert és nem feltétlenül vágyik arra, hogy az alkotók lépten-nyomon Hitchcock parafrázisokkal tömjék a fejét.
Melyik a valaha volt legjobb South Park epizód? Melyik kompromittált a legszélesebb tömegeket, illetve melyik volt a legblaszfémabb? Melyik rezonált a leggroteszkebb metaforával egy kelendő problémára, valamint melyik ágyazta egymásba a leggaládabbul az összeilleszthetetlen kulturális kódokat? … Red Hot Catholic Love? Two Days before the Day After Tomorrow? Night Of The Living Homeless? Cartoon wars? Goobacks? Go God. Go? … Nem.
Margaritaville. Még keresem a szavakat. De előbb az állam legyen meg.
Azt hiszem sok mindent elmond egy fesztiválról, amikor a tévészpotja izgalmasabb mint a műsoron lévő filmek - és sajnos a cím nem a véletlen műve, de ez majd kiderül lejjebb.
Ha tegnap A gyilkosról azt írtam, hogy a francia film szégyene, akkor Az Akárki megteszi bízvást megkaphatná a belga-francia film szégyene kevéssé megtisztelő címét: Adott Camille a furcsa lány, aki szülővárosáig követi Costát a csavargót. Róla elég hamar kiderül hogy megerőszakolta a lányt, aki ezért szerelmével üldözi a férfit. Harmadiknak pedig egy meglehetősen kíváncsi rendőr kerül a képbe, csak hogy teljes legyen a földi boldogság. Ennél unalmasabb, kifejezéstelenebb, valóságtól elrugaszkodottabb ömlengést csak egy befüvezett, álmodozó szűz bölcsészlány adhat ki magától egy üveg pálinka elfogyasztását követően a bretagne-i parton. Mielőtt megkérdezik: nem, nem tetszett. Nagyon sok mindent inkább javasolnék e helyett a - khm - film helyett.
Szerencsére békésebb vizekre evezhetünk a Berlin Calling kapcsán: Icarus a legendás berlini techno DJ életéből kaphatunk egy száz perces szeletet, tele (gondolom) jobbnál jobb zenével. Akár mondhatnánk hogy a film inkább Paul Kalkbrenner hosszúra nyújtott promóvideója, szerencsére azért valamivel több történik, mint a sokszor látott drogos-bulizós-fejlődős filmekben. Nem tudhatom mennyiben éltrajzi a történet, mindenesetre a főhős hiteles, a vágás és a képek profik, úgyhogy aki szereti az ilyesmit - mármint a német technót - annak örömet fog okozni, a magam részéről én visszatérek a Human Traffichez.
Arra már jó régen rájöttem, hogy a nők által, és főleg nőknek írt mangák legtöbbje olyan, mintha kódolva lenne, hogy azt csakis a célcsoport érthesse meg, a többieknek szinte kár is próbálkozniuk, mindössze furcsa rajzok és szövegek kaotikus sokaságával szembesülnek majd. Így aztán nekem, mint leginkább a macsó témák iránt érdeklődő, ám bizonyos fokig mindenre nyitott hímnemű mangaolvasó geeknek igencsak embert próbáló feladat volt átrágni magamat az Angyalok menedéke című manga első három kötetén. A Delta Vision kiadó logójával ellátott vaskos könyvek tartalma ugyanis egy teljességgel követhetetlen és felfoghatatlan katyvasznak tűnt a számomra. Mintha csak egy szexuálisan frusztrált női mangaka kissé perverz és teljesen infantilis elméjébe kaptam volna betekintést. Brrr….
A műfaj elvileg romantikus, misztikus goth-fantasy, némi enyhe horror beütéssel, ami mint a tapasztalat is mutatja, a tinilányok kedvenc zsánere, de ugyanakkor a mangán ott figyel a 18+ jelzés is, nem minden indok nélkül. Mindjárt kiderül, hogy miért:
A történet szerint a középiskolás Mudó Szecuna szerelmes a Szarába. Nem az ürüléke iránt táplál gyengéd érzelmeket, hanem a Szara nevű húga iránt (bár kétség kívül az előbbi felállás sem tűnik teljesen elképzelhetetlennek a mangák világában). Persze így se sokkal jobb a helyzet, de ez még semmi, mert közben kiderül, hogy Szecuna egy Alexiel nevű női(!) angyal reinkarnációja, akinek testét a Mennyben egy kristályba zárták, ám két szolgája ellopta ezt a kristályt és most a Földön (amit az angyalok Ásziának hívnak, csak az Isten tudja, hogy miért) addig hergelik Szecunát, míg elő nem hozzák belőle az angyalt. De Alexiel testvére, a gonosz Rosiel is éledezik és nagyon úgy tűnik, hogy a világ pusztulását akarja. Ezalatt egy Angyalok menedéke nevű számítógépes játék sorra szedi áldozatait, számos fiatalt találtak a gépe előtt holtan. Közben pedig a testvérszerelemre is fény derül és a megszégyenített testvérpárt megpróbálják elválasztani egymástól, sikertelenül. Majd idővel szépen lassan mindenkiről kiderül, hogy valamiféle mennyei teremtmény emberalakot öltve, és sejteni lehet, hogy itt valami nagy háború előkészületei zajlanak.
Az Angyalok menedéke története első blikkre amilyen sűrű, olyan unalmas. A hosszú oldalakon tartó önsajnálat és a húg iránt érzett szerelem által keltett kínzó bűntudat taglalása csak simán fárasztó, de ehhez közben hozzákeveredik még a különböző angyalok és démonok közötti kibogozhatatlan kapcsolatrendszer ismertetése is, és a végén csak azt veszi észre az ember, hogy az első kötet végére kapott egy egyhelyben maradt, se füle-se farka sztorit, meg egy rakás furcsa nevű karaktert, akiket az Istennek sem sikerül megkülönböztetnie egymástól. A második kötetben sem sokat javul a helyzet, tovább bonyolódik a mennyei szappanopera, Szecuna tovább kínlódik saját lelki és érzelmi nyomorától, és közben egyre inkább kezdi felfogni, hogy ki is ő valójában, de mire mi is kezdenénk végre elkapni a történet fonalát, megint érkezik néhány új szereplő és kimondhatatlan nevű szárnyas lény, ami aztán újra megbonyolítja a sztorit. A harmadik kötet már valamivel könnyebben követhető, Szecuna megszökteti Szarát, akit éppen Londonba akarnak férjhez adni, és közben Szecuna legjobb és tulajdonképpen egyetlen barátjáról Kiráról is kiderül, hogy szintén egy újjászületett lélek, aki a még szunnyadó Alexiel kvázi őrangyala. Majd egy gyilkossági ügyben Szecunát gyanúsítják, amit aztán Kira vállal magára.
Elég furcsának hat ezt a nyilvánvalóan sokakat megbotránkoztató testvérszerelmi szálat egy ilyen fantáziakörnyezettel párhuzamosan olvasni. Persze önmagában egyik szál sem túl érdekes, de ez a romantikus „iskolai élet”, és ez a túlkomplikált misztikus fantasy vonal együtt nekem nagyon nehezen fér össze. De ez még ettől függetlenül működhetne is, ha Juki Kaori nem akart volna ilyen sokat markolni egyszerre. Az eredetileg 20 kötetes mangafolyam első három könyvében már olyan sok szereplőt és olyan egy nyakatekert történetet kapunk, hogy el se tudom képzelni, hogy egyáltalán a szerzőnő hogyan bírta követni. Ami pedig tovább nehezíti az egyszeri olvasó dolgát, hogy megpróbálja követni az egészet, azok a rajzok. Itt nem csak hogy minden férfi hasonlít egymásra, és minden nő hasonlít a másikra, de ráadásul minden féri is hasonlít minden nőre. Egyébként tipikus női mangarajzok, lányos fiúk, tündibündi angyali csajok, nagy szemek, hegyes állak, piszkafa végtagok. A legnagyobb jóindulattal sem mondhatni egyedinek, a maga stílusában viszont szépek és jól kidolgozottak.
A manga nyelvezete a sztorihoz illően meglehetősen szofisztikált, ugyanakkor az SD karakterekhez illő, infantilisen bárgyú kiszólásokban sincs hiány. Az olvasást nehezíti, hogy az eredetileg fentről lefele haladó japán írásjelekre szabott szövegbuborékokba olykor csak sokszorosan elválasztott mondatok, szavak kerülhettek. Esztétikai hibát pedig mindössze csak annyit találtam, hogy a harmadik kötetben erős átnyomódások találhatóak, de ezek az olvasást nem nehezítik meg.
A mangaka a kötet végi epilógusok mellet a lapszéleken olykor lelkes kommentárokat fűz az olvasottakhoz, melyekből túl sok hasznos információhoz nem nagyon jutunk ugyan, de legalább jobban megérthetjük a kissé túlpörgött művésznő lelki világát. Nem sikerült megtalálnom a pontos életkorát, de olybá tűnik, hogy egy harminc feletti, ám lelkében örökre egy kislánynak megmaradt, javíthatatlan romantikus alkotóval van dolgunk. Ez persze nem baj, csak ha mi magunk nem tudunk azonosulni ezzel a mangából áradó rózsaszínű szirupos életérzéssel, akkor igencsak bizarrnak tűnhet számunkra a végeredmény.
Az Angyalok menedéke csak azért szól 18 éven felettieknek, mert a vérfertőzés, és az alkalmanként egy kicsit durvább képek miatt nem árt az óvatosság, de véleményem szerint mivel az európai kamaszlélek másképpen működik, mint a japán, így valószínűbbnek tartom, hogy nálunk a 18 év pont a felső korhatár, amíg ez a manga egy lánynak érdekes lehet, a fiúk számára viszont korhatár nélkül is teljesen érdektelen. E három kötetből készült egy anime feldolgozás is, valószínűleg arról is hasonló véleménnyel lennék.
Hogy a vicces címek lassan kifogynak, annak már szombaton erőteljes jelei voltak, de a hétfő azt hiszem vízválasztó ebből a szempontból. Másrészt a mai napra tartogatott filmek is elég vegyes képet mutattak: egy klasszikus rom-kom illetve egy klasszikus franciafilm (sic!)
Hogy az elmúlt napok vértől tocsogó mocskos filmjeitől egy kicsit messzebb hajózzunk, (hahaha) nézzük meg közelebbről a Titanic fekete bárányát, az Adventurelandet. Greg Mottola önéletrajzi ihletésű romantikus komédiája a szerző előző filmjére, a Superbadre rímel: most is kapunk egy szomorú lúzert Jamest (Jesse Eisenberg), aki az érettségi utáni európai körutazás helyett kénytelen szülővárosában munkát vállalni a címbéli vidámparkban. Adventureland azonban cikibb hely 1987-ben mint a Budapesti Vidámpark valaha is volt, egy rakás hülyegyerek, bunkó helybéliek akik mindenáron ki akarják fosztani a vurstlit, a parkot vezető házaspár (Bill Hader és Kristin Wiig a Saturday Night Liveból, már csak miattuk érdemes megnézni) pedig kicsinyes és szánalmas - viszont szerencsére nagyon vicces. James megismerkedik a szintén a parkban melózó Emmel, hogy aztán össze-vissza balfácánkodjon, mint ahogy az előre sejthető. A történet nem egy nagy durranás: ha láttak már a Kedves Olvasók hasonlót, az nem a véletlen műve. Szerencsére azonban a figurák nagyon jól eltaláltak (Kristen Stewart aranyos, róla majd még később, Martin Starr excentrikus koravén entellektüelként pedig szenzációs), és a nyolcvanas évek vége abszolút érezhető (Falco is alive!), mindent összevetve nem rossz választás ha az ember kikapcsolódásra vágyik a vérengzésből.
Amikor már úgy tűnt a jókedv megmarad, eljött az este, vele együtt A gyilkos. Cédric Anger a kritikusból lett filmrendező (ismerős valakinek?) meglehetősen kellemes alapfelállást talált ki történet gyanánt: Leo Zimmerman párizsi pénzügyi tanácsadó, akit egy napon felkeres egy Dimitri Kopas nevű fazon. Rövid úton kiderül azonban, hogy a férfi nem örökségét akarja befektetni: meg fogja ölni Leot. Hősünk ekkor valahogy mégis meggyőzi bérgyilkost, hogy adjon neki pár nap haladékot, hogy elrendezze az életét. Aranyos volt, amikor a bérgyilkost alakító színész, Gilbert Melki előre szólt, hogy a címmel ellentétben nem akciófilmet fogunk látni. Az ezt követő kilencvenegy percre azonban ez sem készített fel eléggé: az alapötlet azonnal elvérzik, helyette kapunk némi nyavajgást, egzisztencialista okoskodást, félig megírt karaktereket, ostoba dialógusokat és a létező összes francia filmes klisét - egyedül a tányértörögetés, az üvöltözés és a tangóharmonika maradt ki. Aki szereti a sztereotíp francia filmeket - természetesen nem a vígjátékokra gondolok - annak biztos tetszeni fog. Aki egy jó krimire vágyik - az várjon holnapig, hátha.
Valamikor napjainkban és világunkban Eun-Soo, egy átlagos fiatalember autóbalesetet szenved a semmi közepén, és ájultan hever az út szélén, míg rá nem talál egy kedves, piros kabátos kislány, aki felajánlja neki a segítségét és elvezeti az erdő közepére, egy fából készült mézeskalácsházba, ahol műanyag színekben pompázó édességek között éldegél a néha Piroskának öltöző Juliska, Jancsi és a kishúguk, látszólag boldogságban és egyetértésben szerető szüleikkel. Modern népmese, ahogy azt a koreai filmesek elképzelik.
Eun-Soo a gondoskodásnak hála hamar felépül, ám mikor hazafelé indulna, eltéved, így kénytelen még egy éjszakát eltölteni a házban, ahol egyre fenyegetőbben próbál kitörni a vidám cukormáz vékony rétege alól valami lappangó titok, mélyen eltemetett, rothadó rettenet. Mikor másnap a szülőknek hirtelen nyoma vész, és egyéb megmagyarázhatatlan események sora veszi kezdetét, Eun-Soonak rá kell döbbennie, hogy az elvarázsolt erdőben minden út ugyanoda vezet, és ha meg akarja érteni, hogy mi történik körülötte, és visszatalálni a saját világába, annak egyetlen módja éppen az, ha nyakig merül ebben az egyre elburjánzó szürreális lidércnyomásban, ahol semmi sem az aminek látszik.
A Jancsi és Juliska ezen koreai parafrázisa nem csupán mozgóképes változata az erdőben elveszejtett testvérpár klasszikus történetének, hanem előzménye, folytatása és kifordítása is egyben. Emellett számos más meséből és mondából is merít, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de végig szem előtt tartva az egységes stílust és az egyediséget. Az európai folklór és a jellegzetes ázsiai elemek kellemesen kaotikus egyvelegére rímel műfaji sokszínűsége is: thriller keveredik fantasyvel, melodráma csap át horrorba. Hogy ez az extravagáns eklektika képes koherens egésszé összeállni, az elsősorban (az Antarctic Journallal nálam már bizonyított) Yim Phil-sung elképesztő atmoszférateremtő képességének köszönhető.
Az eleve nem egyszerű felütés után a cselekmény csak még inkább elborul, s bár idővel nagyobb vonalaiban kiszámíthatóvá válik, az apróbb fordulatok és a megvalósítás még így is számtalan meglepetést képes okozni. Ebben a filmben, akár egy rémálomban, minden lehetséges, ahogyan mindennek az ellenkezője is. A történet álomszerűségét a híresen igényes koreai sztenderdhez képest is kiemelkedő látványvilág fokozza tovább szinte túlzásokba menőkig: a színek életre kelnek, a kameramozgás hatására hol egy piciny padlás tágul végeérhetetlen, zeg-zugos labirintussá, hol hatalmas nyílt terek válnak fojtogatóan szűkké néhány vágás nyomán, míg a nézőnek is az a benyomása támad, mintha egy másik dimenzióban rekedt volna térben és időben, amire nem vonatkoztathatóak az evilági szabályok. A visszafogottságában igazán hatásos soundtrack még inkább aláhúzza ezt az érzést.
A KIADVÁNY
Nem enyhén anyázhattak azok a vásárlók, akik a filmről mit sem tudván csupán a megkergült, vérszomjas fát ábrázoló borító alapján vették meg a DVD-t. Valószínűleg a kiadó is rájött, hogy egy ilyen borítóról leginkább CGI-szörnyekkel tarkított tucathorrorra lehet asszociálni, mivel az alján enyhítésképpen elhelyeztek egy "Dark fantasy" feliratot. Az már a legkisebb baja, hogy a cím betűtípusának szerencsétlen színezése olyan hatást kelt, mintha mátrix nyomtatóval készült volna. A menüvel már határozottan jobban sikerült eltalálni a film hangulatát. A kép tiszta és éles, ezt a színorgiát nem is érdemes rosszabb minőségben nézni, a koreai 5.1-es hangsáv is tökéletes. Nem úgy, mint a lapos és élettelen magyar szinkron, amit még a szokásosnál is kevésbé sikerült bárminemű összhangba hozni a szereplők szájmozgásával. A magyar felirat a szinkron igénytelen, elgépelésekkel és félrehallásokkal terhes szó szerinti átirata, így ebben az esetben különösen fájó az angol felirat hiánya. Extrák nincsenek, illetve én a borítóval ellentétben nem vagyok hajlandó a menüt, a filmelőzetest, a filmajánlót és a képgalériát annak csúfolni.
ÖSSZEGZÉS
Komplexitása, és gyakran igen súlyos témái ellenére Az erdő foglyai kétórás játékideje csak úgy elröppen, az okozott élmény hatására pedig nem nehéz megbocsátani, vagy a mesei jelleggel magyarázni az olyan kisebb hibáit, mint a néhol repetitív cselekmény, vagy a felnőtt karakterek túlstilizáltsága. Nagy adag nyitottságot igényel a befogadótól, de bőségesen meghálálja.
Kiadó: Cinetel Hang: koreai (5.1), magyar (5.1) Felirat: magyar Képarány: 16:9 (1:85:1) Ára: 990 Ft
Röviddel a múzsa vizitációját követően odafordultam a négyeshatoson a szintén fesztiváli élményeit emésztgető, kedves leányhoz, hogy megkérdezzem, mit szól a címben szereplő kis szójátékhoz. Az arcán hirtelen átfutó, jeges döbbenet biztosított afelől, hogy Laár András és Sas József szellemiségének esszenciális ötvözetétől nem szabad tágítanom. A rátarti felhasználó-barátságtalanság hasonló lelkülete vezérelhette a finn Odalenn készítőit. Valószínűsíthetően a Titanic rendezőinek kegyes gesztusa, hogy ezt az opust hajnali tízre fűzték be: körülbelül ilyesmi lehetett volna Uwe Boll vizsgafilmje, ha történetesen Stephen King egy kiadatlan, korai novelláját álmodja vászonra. De tényleg, ez valami szörnyen szar.
Helyszín kórház, szereplők a mumusok által migrénig kergetett kislány, az őt agyvizsgálatra kísérő apa, a további tomográfiai procedúrák mellett érvelő, csini nővérke, egy unszimpi menedzser, a fekete biztonsági őr meg egy sejtelmes hajlesz. Áramkimaradás, liftbeszorulás, mindenki-más-eltűnése, működésképtelen órák, mogorva manifesztációk, tépelődések, ilyesmik. Valahol valóban értékelendő, hogy Pete Riski a legkisebb kockázatot sem vállalva kanalazta össze a szóba jöhető kliséket, hogy mind a sokk-effektek, mind az elhalálozási sorrend, mind a tizedik percben borítékolható végkifejlet vonatkozásában ritka figyelmet tanúsított még a szívbeteg nézők iránt is (filmtörténelem második legdevalválódottabb gegje szerintem lassan újra erény), ám Varró Attila hangalámondása nélkül egy időtlen kínszenvedés lett volna ez a 87 perc. A titokzatos rémlények első nyíltszíni támadását követő, heves viták egyik sorát például az addig megszokottnál két árnyalatnyival blazírtabban sikerült felkonferálni, a mondat pedig az volt, hogy „Tömegpszichózis – a seggem.”
Elképzelhető, hogy Attila munkásságának volt némi köze a vetítés során kórusban felharsanó derűhöz.
Beyonderrel egy-egy „sajtos croissant” után (olyankor hol vannak a fogyasztóvédelmisek, amikor egy sajtreszelékkel behintett, elfuserált pogácsát sóznak rám eme néven kilókilencvenér?) ültünk neki a második fogásnak, ami már nem csak nyomokban tartalmazott szórakoztató összetevőket. A szintén az Északi fények szekcióba nevezett, szintén finn Szauna az 1595-ös Nagy Északi Háború végeztével deklarálandó, homályos határvonalat húzza meg – bűn és bűnhődés között. A naiv térképészt és jóval többet látott, lelkiismeretileg jóval terheltebb bátyját Antti-Jussi Annila direktor ha nem is a leghatározottabb dramaturgiával, de roppant eltökéltséggel veszejti el, finoman kihasználva az alapszituációban rejlő lehetőségeket. Adrien Lyne vagy éppen Guiseppe Tornatore hasonszőrű munkái után egy ilyen allegorikus cselekmény-vezetés puszta formalitásnak tűnhet (igen, ez valóban nem véletlen szófordulat volt), egy leheletnyi, ám felesleges számszerű utalás ellenére azonban Annila nagyon jól keveri kártyáit. A helyenként igazán félelmetes Szauna nem erőlteti túlságosan a szimbolikáját, a megjelenített lélektani folyamatok pedig pont ezért olyan szuggesztívek – még ha a finn rendező sokkal mohóbb és türelmetlenebb is, mint Tarkovszkij.
A bűn mélysége szekció: Na Hong-Jin: Az üldöző. Dél-Korea tavalyi slágere lefitymáló üzenet az europid mainstreamnek. Züllött figurákkal csordultig pakolt, muzeális thriller alapszitu elvetemült hangnemi váltásokkal, mely közönségsiker ÉS zaftaddikt geektől a diegézis titkait elmélyülten fürkésző teoretikusig igen sokakat sarkallhat elismerő csettintésre. Az eltűnt kurvái után nyomozó, korrupt strici (ő volna a protagonista) és az annak alkalmazottait kalapáccsal és vésővel amortizáló kliens fogócskájának az elsőfilmes Hong-Jin időben, térben igen szűk korlátokat szab, kicsit ennek is köszönhető, hogy a narratíva (második megtekintésre már gyanúsan konzekvensnek tetsző…) esetlegességei minimum elnézhetőek. Mindenképpen kiemelendő Az üldöző humora, ami még Bong Joon-Ho jobb pillanatait is megidézi – nem is egyszer –, ideértve a Hollywoodi előadásban általában affektáns, emitt mégis eleven, természetes helyzetkomikumokat, merő arckifejezéseket (még ahogy pofozkodva verekednek, abban is van valami komolyan esetlen, valami mesterkéletlenül mókás), vagy például az empatikus társadalombírálatot, melynek keretében bohém flegmasággal tudják le többek között azokat az erőszakos rendőri visszaéléseket, amik miatt hét évad óta tesznek éjt nappallá Jack Bauerék. Dőreség volna figyelmen kívül hagyni az eme, örömtelibb szakaszok közé ékelt erőszak-futamokat, melyek addig vannak kitartva egyenként, mint Oh Dae-su alagsori magánszáma – bárminemű stilizáció nélkül. It’s hammer time!
Tanulságos lenyomozni, ahogy az addig biztos kezű műfaji filmesnek számító Fulci a ’70-80-as évek fordulóján feladja akkurátus elbeszélői technikáját, és a tartalmi és formai szempontból egyaránt csúcsra járatott zsánertörténetektől (mint amilyenek korai giallo-i, komor westernjei vagy a dramaturgiai szempontból különösen bivaly Beatrice Cenci) eljut a narratíva önkényes zárójelezéséig és a tunkolós-maszatolós horror zsigeri, féknélküli, gátlátástalan tobzódásához. Sokféleképpen lehet magyarázni a dolgot, a Fulci-val kapcsolatban leggyakrabban előcitált kritikusi közhely szerint az olasz mester saját felgyülemlett frusztrációit engedte szabadjára ezekben a vértől-belektől fröcsögő mozikban. Lehet. Ami tény: a korai Fulci-ra jellemző időszakos erőszakkitörések és brutális gore-szekvenciák lassan széltében-hosszában rátelepedtek filmjeire, egy ponton pedig - és ez a pont következik most - lényegében fel is számolták a cselekményt.
A Beyond első jelenete tökéletes, majdnem annyira, mint az utolsó: sárgás szépia-tónusok és sűrű köd tompítják az érzékeket, az éjszakát fáklyák világítják be, egy múlt századi, már puszta megjelenésével fenyegetést sugalló hotel körül ólálkodunk. Párhuzamos szekvencia pereg, egyszerre három síkon: felfegyverkezett férfiak csónakon közelítenek a mocsárban, miközben a 36-os szoba magányában egy festő bizarr képen dolgozik, egy szőke nő pedig Eibon könyvéből szemezget, valahol máshol, messze. Louisiana, 1927; ezt már tudjuk korábbról. Még mielőtt elérnénk a főcímhez, már túlvagyunk egy keresztre feszítésen és egy élve befalazáson – hiába na, a mester elemében van.
Fulci a Zombi 2. (1979) tekintélyes anyagi sikere után (olaszéknál még kvázi-elődjénél, Romero Dawn of the Dead-jénél is nagyobbat szakított) több filmre szóló szerződést kötött az eurotrash atyaúristenével, Fabrizio De Angelis producerrel (Zombi Holocaust, Napoli Violenta stb.), amivel aztán egy életre beskatulyázta magát. Csak a miheztartás végett: egy olyan időszakban járunk, amikor a mélyen tisztelt, a korábbi évek-évtizedek cenzurális béklyóiból lassan felszabaduló publikum viszonylag széles körben fogékonynak bizonyult az extrém irányokba való kilengések iránt, és ezen igények kielégítése nem volt éppenséggel rossz üzlet – ez sem elhanyagolható szempont, ha a Fulci-életmű narratív hajtűkanyarjait vizslatjuk.
A De Angelis-sel való hároméves együttműködés öt filmet fialt a '70-80-as évek fordulóján, közülük nem feltétlenül a Beyond a legjobb, nem is a legbetegebb (itt a New York Ripper-re szavazok), de alighanem a legambiciózusabb, a legmesszebbre merészkedő: a maga bárdolatlan módján a borzalom leglényegéig próbál leásni. A magát egyébként katolikusnak valló Fulci egy interjújában arról beszélt, hogy számára a Menny, a Paradicsom megfoghatatlan, leírhatatlan képződmények, az emberi képzelet sokkal gazdagabb, ha a Pokol megjelenítéséről van szó – a Beyond-ban ezzel kísérletezett.
A lángokkal tűzdelt főcím után ugrunk az időben, a történet 1981-ben folytatódik: újra a vészjósló hotelnél vagyunk, kisvártatva Eibon könyve is előkerül, majd megnyílik a pokol egyik kapuja a magyar címben jelzett hét közül, aztán feltámadnak a halottak is, az oszló-rothadó Fulci-zombik és a fehérre mázolt, idiótán tántorgó Romero-zombik egyaránt – ne nagyon ragozzuk a miérteket, Fulci sem teszi. Az olasz mester sosem volt különösebben koncepciózus direktor, nem épített mitológiát, mint a horrorszerzők többsége: már akkor rendre kapálózott, amikor a rajongók által önkényesen elkerített gótikus trilógiáról faggatták. Fulci innen-onnan felmarkolt dolgokat, kis karibi voodoo-szarság, kis Lovecraft, kis Poe - a Beyond-ban felbukkanó Eibon könyvét a Lovecraft generációjába tartozó, idehaza totálisan ismeretlen Clark Ashton Smith dobta be a köztudatba, amolyan Nekronomikon-kaliberű ősi, okkult (és fiktív) szöveggyűjteményről van szó, de Fulci-nál nem több szimpla ürügynél, hogy a nézőt egy nyomasztó audiovizuális tortúra kellős közepébe lökje.
Fulci hatalmas tisztelője volt Antonin Artaud-nak, a vízionárius mozgókép- és színházi gurunak, aki a két világháború között több kiáltványban is megfogalmazta a „kegyetlen film” és a „kegyetlen színház” hangzatos koncepcióját.Artaud-nál a kegyetlenség nem elsősorban és nem feltétlenül erőszakot jelentett, sokkal inkább valami elemi szükségszerűséget: a francia avantgarde-próféta verbális-narratív sallangoktól megfosztott, ősi rituálékhoz visszakanyarodó, elemi hatásokra épülő színházat-mozgóképet akart, ami az emberi elme legmélyebb szegleteiben kotorászik, ami a mozgás, a fény, a zene stb. (a mise-en-scene) segítségével kirántja a néző alól a talajt. Fulci a saját képére formálta és a korszak igényeihez igazította ezt a film hőskorába visszanyúló szürrealista koncepciót: a kizökkentés nála már zsigeri sokkolást és a közönség kollektív tökeinek kéjes-beteg satuzását jelenti.
A Beyond a szem mozija, nem az intellektusé, lényegében bármiféle utólagos okoskodásnak és értelmezési kísérletnek ellenáll: Fulci a bomló-szakadó-tépődő hús zsigeri látványával, az abjekttel szembesíti a nézőt, miközben a jelképesen felskiccelt cselekményt a (rém)álom (il)logikája hajtja előre, a „bármi megtörténhet” lázálomszerű, szürreális, konstans rettegése. Saját elmondása szerint az olasz mester célja a borzalom képeire lecsupaszított, mindenfajta narratív feleslegtől megszabadított, gyakorlatilag cselekmény nélküli abszolút film létrehozása volt, egy olyan szuggesztív rémálom-horror megalkotása, ami minden téren felszámolja a racionalitást - nem véletlenül emlegetik Fulci-t több helyen a szemet átvágó Bunuel és Dali véreskezű utódaként. Vagy éppen primitív, beteg, perverz faszként, aki mindenféle absztrakt fogalommal próbálta elmaszatolni, hogy filmjeinek totál semmi értelme nincs.
A Beyond-ban Fulci kábé mindent bevet a néző letaglózása érdekében, amit az FX-stáb maszkokkal, bábúkkal, trükkökkel akkor és ott meg tudott valósítani (a legendás Gianetto de Rossi volt a tettestárs itt is): nincsenek erre vonatkozó statisztikák, de talán soha ennyi szemet nem szúrtak-döftek át, nyomtak-téptek ki, mint ebben a filmben, az egyik szereplőre sósavat, a másikra oltott meszet öntenek, a vakvezető kutya gazdája torkának ugrik (Argento után szabadon), máskor öklömnyi tarantulák (és gagyi madzagon lógatott műanyag-pókok a háttérben) kerülnek elő a semmiből és tépik szét áldozatukat. Fulci szokásához híven sportot űz a határok feszegetéséből, a néző ingerküszöbét már-már irreális szintekig tornázza – elnyújtott erőszak-szekvenciáival, soha el nem forduló kamerájával nem ritkán már a groteszk régióiban matat (ld. a perceken keresztül kitartott pók-attakot).
A történet maga lényegtelen, nem több misztikus ködösítésnél, ami szedett-vetett narratív keretbe foglalja a mozgóképes borzalmakat: a Beyond egyértelműen Argento féllábú, barokkos horroroperáival labdázgat egy csapatban, még ha azok virtuozitásával nem is veszi fel a versenyt. Különösen az egy évvel korábbi, harsány színekben, szélesvásznú stilizációban, nyers erőszakban tobzódó, de koherens cselekményt nélkülöző Inferno-val áll a párhuzam, Fulci nem is tagadja a törekvés közös gyökereit: a szilárd struktúrák és narratív fogódzók hiánya mindkét esetben egy nyomasztó rémálomba taszítja a gyanútlan járókelőt, ahol nem érvényesülnek a racionális világ (és a hagyományos elbeszélés) játékszabályai.
Tanulságos megvizsgálni Fulci konvenciósértő időkezelését: disszonáns jelenet-átkötései (pl. a kinyomott szem zsigeri iszonyatára az országút kiüresített szimmetriája felel, a legváratlanabb pillanatban), rendhagyó, torz montázs-szerkezetei a legkevésbé sem zavartatják magukat a dramaturgiai építkezés írott-íratlan szabványaitól. Az olasz mester gyakorta párhuzamos szekvenciákba csomagolja az eseményeket, de a jelenetek szabálytalan illesztésével relativizálja, zárójelezi az idő múlását: míg az egyik síkon percek telnek el, addig a másikon akár órák, Fulci mégis egymásra vágja őket. A hatás még direktebb, még szürreálisabb, még álomszerűbb, amikor a tér megkonstruálásánal is ugyanezt a technikát alkalmazza (a szereplők nem oda lépnek be, ahova az előző jelenetben elindultak), bár ezzel a megoldással – sajnos – csak a fináléban él.
Maga a mester kísérletként tekintett a Beyond-ra és kétségkívül az is, bizonyos fokig eleve kudarcra ítélt – Naomi Greene filmesztéta pedzegeti tanulmányában, hogy maga Artaud sem tudta megragadni a keresett kegyetlenséget, még saját bevallása szerint sem. Fulci a rá jellemző bárdolatlansággal próbálja sokkolni a nézőt, szélsőséges megoldásait, káosz-dramaturgiáját, az abszolút film koncepcióját azóta sokan sokféleképpen értelmezték: a cselekmény inkoherenciája miatti utólagos magyarázkodásként, álságos önigazolásként, eltúlzott dac-reakcióként, a filmnyelv határainak merész feszegetéseként, beteges-alávaló perverzióként és szimpla üzleti-produceri fogásként is. Mindegyikben van igazság, és pont itt van elásva nemcsak a Beyond, de az egész Fulci-életmű alapvető oximoronja.
A Beyond utolsó jelenete tökéletes; kérlelhetetlen, sötét, pesszimista befejezés, Fabio Frizzi hipnotikus, carpenteresen kevés hangból építkező szintetizátorzenéje dúcolja alá – alighanem a legjobb Fulci-finálé, lovecrafti léptékű lidércnyomás, ami a mesterszar színészi játék ellenére is felvillant valamit a felfoghatatlan iszonyatból. Ami előtte van: szakad a hús, fröcsköl a vér, kiakad a szemgolyó – féktelen tobzódás, a borzalom szörnyű-groteszk képei. Ha Fulci-nak az abszolút filmet nem is sikerült létrehoznia, egy esszenciális splatter-t azért mégiscsak megszült, komoly ambíciókkal, a műfaj minden mocskos kellékével és utánozhatatlan atmoszférával. Meg kinyomott szemekkel.
E tu vivrai nel terrore - L'aldilà (The Beyond) - olasz, 1981. Rendezte: Lucio Fulci. Írta: Dardano Sacchetti, Giorgio Mariuzzo és Lucio Fulci. Operatőr: Sergio Salvati. Zene: Fabio Frizzi. Szereplők: Catriona MacColl, David Warbeck, Cinzia Monreale, Antoine Saint-John. Gyártó: Fulvia Films. Forgalmazó: Ultrafilm. Szinkronizált. 84 perc.
Péntek van - illetve volt, hiszen a cikket is éppen szombaton írom - és még csak most kezdünk belelendülni: a mai felhozatal szerencsére gazdagabb mint az ezt megelőző napi volt. Jófajta bosszúfilmeket láttunk két megközelítésből:
Az első a Mocsok c. hongkongi film Derek Kwok Chi-kin rendezésében. Ha láttuk a várost éjjel, most megláthatjuk milyen sötét is valójában: Jan a korrupt és kallódó zsaru (Shawn Yue) az egyik helyi triádvezérnő (sic!) fiának eltűnése után belekerül egy szinte végtelennek tűnő bosszúhadjáratba, amikor is jó szokás szerint a végére mindenki mindenkit kinyír - !SPOILER! érdekes módon a triádvezérnő (aki megjegyzem a legjobb figura a filmben) fia megkerül, zárójelbe téve az azt megelőző másfél órányi kemény és meglehetősen naturalista vérengzést. A tempó hongkongi filmtől szokatlanul lassú és talán eg fokkal érzelgősebb a kelleténél, de szerencsére ez nem fogja elvonni nagyon a figyelmünket. Ha nem is hibátlan darab, de mindenképpen ajánlom, ha mást nem az akciójelenetek miatt: ezekről garantáltan nem a pekingi opera fog eszünkbe jutni. Véresek és fájdalmasak.
Akár csak a versenyprogramban futó 9 mm a törökországból honosított Taylan Barman tollából, aki - amint a katalógus büszkén hirdeti - nem járt filmes iskolába. Ellenben biztosan megnézte az elmúlt tizenöt év hazai termését: régen láttam már filmet, amely kevésbé érintett meg, mint a főszereplő család (Nadine, a kábszerosztályos nyomozónő, Roger, az alkoholista, nyomorék (sic!) férj és Laurent a klasszikus kamasz) tragédiája. Aki szereti a kisrealista, "eszköztelen" filmeket, ez is tetszeni fog neki.
De térjünk vissza a bosszúhoz: Az apokalipszis lovasa egy apa megrázó bosszúhadjáratát mutatja be, amibe egy problémás tinédzser stoppos, Alice is belekeveredik. Ez a film olyan mint Ausztrália: vad, kegyetlen és furcsán beszélik az angolt. Mindezek mellett a főszereplők, Peter Marshall és Caroline Marohasy is nagyon jók. Egy mondatban összefoglalva: ez itt kérem az ausztrál Nem vénnek való vidék.
Ez a film valahogy úgy születhetett, hogy a Disneynél egy fejes hátradőlt, és a pénzügyi válság küszöbén azt találta mondani: "Tudjátok mire lenne szükségünk? Mint A nemzet aranya, csak aranyos földönkívüli gyerekekkel. Meg kutyával. Legyen mondjuk E.T. találkozik Nicholas Cage-el. Az eredeti Boszorkány-hegyre meg úgy sem emlékszik már senki." "Logikus" - felelte a producer - "de ő éppen nem ér rá, meg különben is; sokba kerül." Ezek után már csak át kellett alakítania a két - viszonylag - kezdő forgatókönyvírónak (Matt Lopez és Mark Bomback - maximum az utóbbiról hallhattunk, ő írta a Godsendet). Beszerezték Dwayne Johnsont (a. k. a. The Rock), egy jócsajt (Carla Gugino), két aranyos gyereket, valakit aki, csúnyán tud nézni, aztán irány Vegas! "Majd dől a lé" - dőlt hátra elégedetten a stúdiófejes.
Andy Fickmannek nem nagyon kellett vacakolnia holmi karakterekkel vagy történettel: Adott a főszereplő, Jack Bruno, aki mellesleg kemény mint a szikla (haha) és nagyon jól vezet, mert muszáj neki: taxisofőr Las Vegasban. Az élet - és az írói szeszély - összehozza két földönkívülivel, akik teljesen úgy néznek ki, mint két kiskamasz. A feladat tehát adott: juttasd haza a két nebulót, lehetőleg közben jöjj össze a csinos, ámde teljesen bolond asztrofizikus csajjal, verj szét tucatnyi elitkatonát, földönkívüli gyilkost és las vegasi vagányt, mindezt anélkül, hogy teljesen lezúzd a taxidat. Persze van nekünk földi rosszemberünk is: a gonosz washingtoni bürokrata, Henry Burke (Ciarán Hinds játssza) aki a Patrióta Törvényre hivatkozva el akarja kapni az aranyos cuki idegen gyerekeket. Mert hogy megteheti. Ebben ki is merült a karakter: csúnyán néz mint Arnie, és passz.
A küldetés sikerült: a film pörög. Mint az állat. Szüksége is van rá; a történet annyira sablonos, hogy az már fáj. A látványtervezők pedig nyilvánvalóan elsikkasztották a pénzt: szinte minden űrkütyü, helyszín a Csillagkapu sorozatból ismerős. A megállíthatatlan csillagközi fejvadász sem okozott nagy fejtörést: öltöztessük be a Predatort Anubis kull harcosának kosztümébe. Mellesleg hogy lehet egy megállíthatatlan harcost Szifonnak keresztelni? A tét pedig szokás szerint hatalmas: ha a két prepubertás alien nem jut haza, jönnek a rokonok és beköltöznek a helyünkre.
Legnagyobb fájdalmam nem is ez, hanem hogy belementek a készítők a "mossuk össze az UFO hívőket a sci-fi nördökkel, majd csináljunk belőlük hülyét" nevezetű játékba. Ezt én, mint enye fokú sci-fi fan kérem ki magamnak. A running gag-ként állandóan felbukkanó két ostoba Birodalmi Rohamosztagos meg minden, csak nem vicces. És ha már a sci-fi (vagy mi a szösz) szóba jött: régen láttam ennyi rosszul sikerült CGI snittet: mind csúnya, rosszul komponált borzalom. Egyébként alkalmazkodik a filmhez: közhelyes megoldások, ezerszer látott fordulatok mindenhol. Az akciójeleneteket ugyanígy tudták le - sajátos kormányzati elképzelés, hogy minden titkos kormányügynök szigorúfekete Chevrolet behemótokkal jár - a Kredit Kráncs ellenére.
Néhány érdekes dolgot azért megtudhatunk: szennyezzük a környezetünket jobban, mert különben még megtetszik valamelyik másik bolygónak, 'oszt jönnek és elfoglalnak minket jól. Nem kell félteni a stúdiót: biztos sokan meg fogják nézni. De mégis, szerintem jobban jár mindenki, ha ehelyett a Planetáriumba viszi el a kölköket: legalább ilyen izgalmas, ugyanakkor sokkal hasznosabb, mint ez a száz perces General Motors reklám.
Race to Witch Mountain – amerikai, 2009. Rendezte: Andy Fickman. Írta: Andy Fickman, Matt Lopez, Mark Bomback, Alexander Key. Operatőr: Greg Gardiner. Zene: Trevor Rabin. Szereplők: Dwayne "The Rock" Johnson (Jack Bruno), Alexander Ludwig (Seth), AnnaSophia Robb (Sara), Carla Gugino (Dr. Alex Friedman), Ciarán Hinds (Burke). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 98 perc.
"Az egyetlen normális filmfesztivál a városban!" - dohog mellettem a felajzott, feltűnően filmszakos egyetemistának kinéző egyén. Egyelőre nem foglalok állást sem mellette sem ellene; éppen a mozgólépcsőn igyekszünk felfelé a Blahán. Reggel van, ilyenkor normális emberek munkába mennek - vagy éppenséggel felébrednek, mi néhányan meredten előreszegezett tekintettel próbáljuk elkerülni a kéregetők, perui zenészek és szórólaposztók hadát. Most mi megmásszuk azt a jéghegyet - pusztán azért, mert ott van. Amikor befutok, alig féltucatnyi ember lézeng az Urániában: az aulában ráadásul sötét is van, még fel sem kapcsolták a villanyt. Ekkor ráeszmélek: egy órával azelőtt értem ide, hogy bármi is elkezdődött volna, ezért átfutottam a szomszédba egy hamburgerért, amely a legszebb City Grilles időket idézte: mustár, kecsap, csalamádé, patkányhús.
Visszatértemkor belefutok Beyonder kollégába. Egy ideig tanakodunk, hogyan is alakítsuk a menetrendet: ötvenhat filmből választhatunk, és elég sok minden érdekel minket - illetve elég sok mindent kellene megosztanunk a Tisztelt Olvtársakkal is - úgyhogy a tervezgetést egy időre félrerakjuk, kezdődik a - nyitófilmet leszámítva - az idei, 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál első, hivatalos és sajtóvetítése, még pedig A behajtó c. kazah gengszterfilmmel.
Akan Szatajev, a kazah Herendi Gábor: ahogy a katalógusból megtudhattuk ezzel a filmmel szeretné megteremteni a kazah közönségfilmet: amit eddig tudni lehetett, hogy hazájában kétmillió dollárt (!) hozott, ami hazai léptékkel sem kevés pénz. A sztori dióhéjban egy nagyon kemény bokszoló/behajtó/gengszterjobbkéz életét meséli el: tisztes munka a vágás, látszik hogy sok pénzt és energiát fordítottak arra, hogy filmnek is nézzen ki. Ezzel sajnos ki is fújt az egész: valószínűleg a kazah színjátszás színe-java szerepelhetett - fájdalom, nem tudtam elmélyülni a témában eléggé - de sokszor nem történik semmi, pedig mintha akartak volna írni cselekményt vagy valamit. Az életpálya leírása megfelel a szokásos kelet-európai eseményeknek: összeomlik a Szovjetunió, megjelennek a gazdag emberek meg a kemény emberek, elkezd mindenki bőrdzsekit hordani, a gazdag emberek kezdetben Camaróval járnak Don Johnson-féle bordó zakóban (á la Nash Bridges), majd feltűnik az egykori szerelem aki aztán hősünk asszonya lesz - ehhez kapcsolódik a kedvenc párbeszédem a hős és partnere között: "- Most nagyon boldognak érzem magam. - - Én meg elváltam." Nem tudom, hogy a fordítók hibája vagy a forgatókönyvé, de a párbeszédek vastagon belülről súrolják a cikihatárt. Aztán történik mindenféle dolog, és megölik hősünk főnökét egyben fogadott bátyját, és eljön a bosszú ideje - mire a Behajtót leszúrják egy parkolóban. Ekkor közli, hogy ennyi volt - és már el is telt a nyolcvan perc. Ha valakit érdekel, azért érdemes vele egy próbát tenni. Vannak benne jó dolgok, a legjobb az, hogy nem olyan hosszú.
Ezek után még volt negyed órám - Beyonder kolléga nem várta meg az előző film végét - hogy felkészüljek a több mint két órás Gomorrára. Ha szerették annak idején a Polip című kultuszsorozatot, nos ebben a filmben nyoma sincs ennek. Olyan, mintha dokumentumfilmet néznénk: minden groteszknek tűnő jelenetével együtt iszonyatosan valóságosnak hat. Elhisszük, hogy ennél borzasztóbb lét kevés van, mint klánok közé szorulva élni kis medencénktől nem is olyan messzire. Ez egy olyan világ, ahol a Camorra a minden; a tűzoltóság, mentők, rendőrség. Ők a bátyád, az apád, az anyád, a feleséged, a főnököd. Nekik adod mindened és ők adnak neked mindent. És ahol a miniszterelnököt nem Silvio Berlusconinak, hanem Pietro Berettának hívják. Előre szólok, hosszú, nem a legfelemelőbb film, de megéri. Nem a leggeekebb darab, de ez még csak az első nap, a java majd ez után jön...
Tényleg kíváncsi lennék, hogy manapság az ágazati szabvány napi hány mozit ad parancsba? Egyáltalán: Michael Bayéknél van valaki, aki főmunkaidőben képes számba venni, hogy például mennyi rémfilm gurul ki az üzemekből per tárgyév? Hányszor lehet a rentabilitás reményében megcipőzni a hangulatot, narratív átgondoltságot, hihető szereplőket, konstruktív, gondolatébresztő befogadói bizonytalanságot nem feltétlenül elvető hagyományokat? Nem, nem a nosztalgia beszél belőlem, ez nem normatív siránkozás. (Néha ugyan meglocsolom a muskátlikat az allegória sírjánál, de már korántsem bosszankodom annyit, amiért a metafora csontjaiból olcsó szuvenírt faragtattak a dörzsöltebb mágnások.) Csak csodálom a precizitást és a termelői elhivatottságot. A túlvilág szülöttének - az ikerkutatások divatját, két műtétnyi mengele-tematikát és három bekezdés zsidó miszticizmust gépiesen egymásra adagoló - sztorija pontosan annyira instant és lekerekített és korlátolt, az egész molekulára ugyanolyan poliészter, mint a gyártósoron zötykölődő többi készítmény.
Minőségügyi auditor a talpán, aki a címkét letakarva megkülönbözteti őket.
Amúgy és mellesleg tisztában vagyok vele, hogy többek között a Penge forradalmian zseniális harmadik részét is jegyző David S. Goyer – a történeten hanyatt-homlok végigrongyoló Ördögűző homage-ok ellenére – sem tört teszem azt William Friedkin örökzöld babérjaira. De azzal vajon tisztában vannak-e – Goyerék, hogy a sorozatgyártott sokk hatékonyabban teszi rezisztensé a nézőt, mint a Marion Crane gyors és csúnya halálába torkolló suspense?
A Hitchcock által 1960-ban kezdeményezett, majd Friedkin közreműködésével nyomatékosított paradigmaváltás szüksége most talán még égetőbb. Hogy a harmadik dimenzió, a bársonyfotelek felhasználóbarát villamosszékekre történő cserélése, vagy valami totálisan brand new lesz a megoldás – azon még sokat fognak brainstormingolni a kitáblázott hegy lábánál, mindenesetre napjaink ijesztgető-mechanizmusait ugyanannak a tökvakaró fészkelődésnek tompán obszcén neszei szabotálják, mint anno a késleltetett feszültséget.
Késleltetett??? Feszültség??? Nem lehet ilyesmivel vacakolni itt, kérem, hát elszáll a bubi a cukormentes kólából, ráadásul a szoliban mindjárt vége a csúcsidőnek! E fogyasztói igényeknek meghajolva a bébiszitter Casey-t (Odette Yutsman) zaklató, túlvilági rosszcsont alig bírja kivárni a főcímet: a Tóth nem esik úgy az anyja valagának, ahogy ez a kis démoni pernahajder tette a pszichésen egyre labilisabb eye-candy-vel. Az egészséges gerontofíliát sejtető plakát ellenére ezt nyilván és sajnos nem szó szerint kell érteni.
(Ugye, hogy sajnos?)
Goyer azért sem látja szükségét az atmoszféra hosszasan elnyúló megteremtésnek, mert hisz olyan, pikk és pakk megkedvelhető karakterekkel sikerült teleírnia A túlvilág szülöttét, mint az afro-amerikai barátnő-kollegina, aki a nyilvánvaló jelek és bőszen hangoztatott spiritualista-picsa mivolta ellenére elhivatottan kételkedik, vagy mint a kultúrantropológia vonatkozó misztikus szegletéből doktorált… tesitanárbá. (Mér, mi van abba? Ép testben ép lélek!) Azoknak a szívtelen kritikusoknak (azoknak a szánalmas megélhetési kukacoskodóknak!) akik a kákán is (egy) csomót keresnek, meg itt van a félpercnyi noszogatás után derekát végül csak beadó rabbi szerepében – maga a híres-neves Gary Oldman!
Najó, beismerem. Ironizáltam. A motorikusan igyekvő színészek tétnélküli buzgólkodását a starpower rántja mosolygós zárójelek közé. A Karras atya update-elt jogutódját alakító Oldman ugyan felolvas egy kabbalista bőrkötésűből a hitelesség kedvéért, de még a héber halandzsáját túlharsogó, ördögi erődemonstráció alatt is mintha inkább attól rettegne, hogy a Gulfstream G5-ös jetjének következő törlesztőrészletét miből kell majd összekoldulnia. Dob a gép újra valami rendeset, vagy ez már a De Niro által kitaposott, egyirányú ösvény? És van valami hasonlóképpen elszontyolító a konszernszemléleti üzletpolitika megszorításaiban, amik Harry Morgan és Masuka figuráinak leheletnyi fazonigazítására kényszerítették az illetékeseket. De legalább James Ramer és C.S. Lee számára nem okozott különösebb gondot két Dexter epizód között bebiflázni az apa, illetve a szemészorvos sorait…
Ami a kimért misztikával agyonracionalizált, sokk-kliséit parodisztikus vehemenciával porciózó, jellegtelen és izgalmatlan filmet Yustman kisasszony célirányosan fotografált erényein túl nézhetővé teszi, az a speciális effektekért felelős részleg ötletessége. Egy bizonyos www.imdb.com-on klikkolgatva (ajánlom mindenkinek, itt még az is felkutatható, hogy ki is az a Marion Crane…) sikerült ráeszmélnem, hogy ez a csapat a Világok harcától kezdve a Motelen, Transformersen keresztül a Stephen King féle A ködig bezáróan számtalan forgatáson dolgozott együtt. A kontaktlencséik is félelmetesek, de amit alternatív szájnyílás témakörben előadnak kb. tízpercenként, az tényleg beszabehu. Ha a szintén általuk maszkírozott Tükrök komolyan próbára tette az altesti záróizmaidat, akkor erre a filmre csak katéterrel és ágytállal felszerelkezve ülj be.
Holnap startol a Titanic, a Geekz szokás szerint idén is ott lesz a fedélzeten. Az már biztos, hogy nem fogjuk mind az 56 filmet megnézni, de felsoroljuk azt a 16-ot, ami a katalógus alapján érdekesebbnek és a profilunkba vágónak tűnik.
A bűn mélységei
Mivel eredendően éjsötét lelkülettel rendelkezünk mindannyian, a tervek szerint idén is A bűn mélységei szekcióból fogunk a legtöbbet csemegézni. A merítés széles: dél-koreai, hongkongi, osztrák, olasz, spanyol, belga, ausztrál vagy kazah (!) film is szerepel a kínálatban.
Mocsok Ching toi, hongkongi, 2008
Rendező: Derek Kwok Chi-kin
Szereplők: Shawn Yue, Bonnie Xian, Louis Fan, Matt Chow
A Sham Shui Po nevű városrészben vagyunk lecsúszott zsaruk, a népi Kínából származó, tartózkodási engedély nélküli prostituáltak, alsókategóriás triádvezérek és indiai rablógyilkosok között. Amikor egy triádvezér nő fia eltűnik, a hatalmi felépítmény roskadozni kezd. Jan (Shawn Yue), a korrupt zsaru megbízást kap a gengszterdámától, hogy szálljon rá a rivális banda vezérére, Tongra, akit fia elrablásával gyanúsít. Amikor Tongot Jan jelenlétében megölik, a hajléktalan bérgyilkos pedig Jan kedvenc örömlányának 11 éves unokahúgával kezd barátkozni, a véres leszámolás már nem várat magára sokáig… Derek Kwok rendező a divatos, túlpörgetett tempó helyett a hangulatteremtésre helyezi a hangsúlyt, és melankolikus pillanatokkal ellenpontozza a kirobbanó erőszakot. Az eredetinek nem mondható elemekből Kwoknak remek arányérzékkel sikerült megalkotnia az év egyik legjobb hongkongi filmjét.
Az üldöző Chugyeogja, dél-koreai, 2008
Rendező: Na Hong-Jin
Szereplők: Kim Yun-Seok, Ha Jung-Woo, Seo Yeong-Hie, Jung In-gi
Zavarodott elméjű sorozatgyilkost vesz üldözőbe egy volt rendőr, akit korruptsága miatt rúgtak ki egykor, és most lányokat futtat Szöulban. Az üzlet haldoklik, és Jun-Ho jobb híján egy influenzás lányt szervez be, aki azonban elődeihez hasonlóan csakhamar eltűnik. Jun-Ho kénytelen maga nyomozásba kezdeni: azt gyanítja, hogy a konkurencia csábítja át magához a lányait, ezért először a versenytársaknál néz körül. A gyanúsított rács mögé kerül, de a lányoknak továbbra sincs nyoma. A stricivé lett rendőr versenyfutásba kezd az idővel, hogy megtalálja őket, mielőtt a férfi tizenkét órával később kiszabadul. A kanyargós történetben a feszültség fő forrása a korrupt, kegyetlen és közömbös koreai rendőrség, melyet a szintén nem makulátlan lelkiismeretű Jun-Ho belülről is jól ismer. A rosszfiúkra vadászó főhős figurája eltér a műfajban megszokott sablontól: a jó nem válik el egyértelműen a rossztól. A társadalomkritikával vegyített feszes thriller 2008 legnézettebb filmje volt Dél-Koreában.
Az apokalipszis lovasa The Horseman, Ausztrália, 2008
Rendező: Steven Kastrissios
Szereplők: Peter Marshall, Caroline Marohasy, Brad McMurray, Jack Henry
Christian az ausztrál sivatagon halad keresztül, és a lánya halála jár a fejében. Az a videofelvétel nyugtalanítja, amit a posta hozott nemrég névtelen feladóval, és amelynek képein idegen férfiak bántalmazzák a lányát a tragédia előtt. Az apát egyszerre gyötri a gyász és a bosszúvágy. Útközben felvesz egy bajba jutott lányt, és kettejük között különös kapcsolat szövődik. A tizenéves Alice azonban nem is sejti, hogy Christian bosszúhadjáratának melléktermékeként minden megállónál hullákat hagynak maguk mögött. A szédítő akciójeleneteket finom, drámai pillanatok váltják, és a kevéssé ismert színészek is erős alakításokat hoznak. Az apokalipszis lovasa a gyász, a megbocsátás és a bosszú megrendítő meséje.
Csontdaráló Der Knochenmann, Ausztria, 2008
Rendező: Wolfgang Murnberger
Szereplők: Josef Hader, Josef Bierbichler, Birgit Minichmayr, Christoph Luser
Brenner, a volt nyomozó egy eltűnt férfi után kutatva egy bizarr vidéki vendéglőbe, a sült csirkéjéről híres Löschenkohl csárdába érkezik. Ahogy az már Brenner eseteiben lenni szokott, a pincében működő csontzúzó masina kulcsszerepet játszik a rejtélyben, melynek felgöngyölítése során Brenner maga is halálos veszedelembe kerül. A csábos fiatal kocsmárosnő ugyanis oly mértékben elcsavarja a derék detektív fejét, hogy az örülhet, ha sikerül a nyakán tartania. A Csontdaráló immár a harmadik film Wolf Haas bestsellerei nyomán az állandó alkotótriótól: a forgatókönyv Wolfgang Murnberger rendező, a főszerepet alakító Josef Hader, illetve a regényíró közös munkája. „Nehéz a Csontdaráló műfaját meghatározni. Egyszerűen ellenáll minden besorolásnak. Ezúttal igyekeztünk közelebb kerülni a szereplőkhöz, többet látunk Brennerből mint emberből. Szerelmes lesz, minek következtében úgy tűnik, kedvesebb emberré válik. Most is sok azonban a kemény, erőszakos jelenet. A történet egy olyan figuráról szól, aki éppoly erős, mint Brenner. Pontosan követni lehet a folyamatot, hogyan kerül ez az illető az erőszak spiráljába anélkül, hogy akarná. Remélem, a közönség képes lesz együtt érezni vele a film jelentős részében, legalábbis addig, amíg el nem durvulnak a dolgok.” (Wolfgang Murnberger)
A fejetlen ember keze Où est la main de l’homme sans tête, Belgium, 2007
Rendező: Guillaume Malandrin, Stéphane Malandrin
Szereplők: Cécile de France, Ulrich Tukur, Bouli Lanners, Jan Hammenecker
Eva Sanders 25 éves műugró, nemzetközi versenyek győztese. Példás sportoló, életét a tízméteres ugrásoknak szenteli, edzője a saját apja, Peter. Egy alkalommal elvéti ugrását, beveri a fejét és kómába esik. Amikor két héttel később magához tér, eszébe jut a macskája, melyet még a baleset előtt bátyjára bízott, de nemcsak a macskát nem leli, a fivére is eltűnt. Eva a keresésükre indul, és egyre inkább erősödik benne a gyanú, hogy eltűnésükhöz apjának is köze lehet. Ki kell derítenie az igazságot, még ha ez örökre meg is változtatja az életét és apjához való viszonyát.
Időbűnök Los Cronocrímenes, Spanyolország, 2007
Rendező: Nacho Vigalondo
Szereplők: Karra Elejalde, Candela Fernández, Bárbara Goenaga, Nacho Vigalondo
Az ördögien agyafúrt időutazásos thrillerben – melynek máris készül az angol nyelvű remake-je – a középkorú Hector rémálmait látjuk megelevenedni. Miután a nyaralójához közeli erdőben megpillant egy meztelen nőt, Hector nyomozni kezd, ám nemsokára egy fegyveres idegen támad rá, és menekülnie kell. Hamarosan kiderül, hogy nincs menekvés: a nyomok Hector saját közelmúltjába vezetnek… „Nacho Vigalondo bemutatkozó nagyjátékfilmje remekül példázza, hogy ha jó a forgatókönyv, kevés pénzből is lehet remek időutazásos filmet készíteni. Adott egy B-filmes cselekmény precíz írástechnikával, egyszerű stílussal és egy rokonszenvesen laza főhőssel – aki rá se ránt, amikor az idő összezavarodik körülötte –, és az eredmény egy felejthetetlenül friss mozi.” (Jonathan Holland)
A gyilkos Le Tueur, Franciaország, 2007
Rendező: Cédric Anger
Szereplők: Grégoire Colin, Gilbert Melki, Mélanie Laurent
A pénzügyi befektetéssel foglalkozó Leo Zimmerman hőn szeretett kislányáért él. Példás élete fenekestül felfordul, amikor betoppan irodájába egy Dimitri Kopas nevű férfi. Zimmerman számára hamar kiderül, hogy Kopas nem átlagos ügyfél, hanem azért jött, hogy megölje őt. Eluralkodik rajta a félelem, s mikor már aludni sem tud, elhatározza, hogy szemtől szemben találkozik gyilkosával, és különös alkut ajánl neki. A film leleményes módon mutatja be gyilkos és áldozat figuráját. A félős, de céltudatos üzletember a hidegvérű Kopasnak egy olyan csatában válik ellenfelévé, amely mindkettőjüket örökre megváltoztatja. Cédric Anger első nagyjátékfilmjéhez két erős karaktert választott, akik Párizs festői sugárútjain túl, a kínai negyedhez közel eső, kietlen vidéken mozognak. A minimalista, de stílusos, thrillerbe torkolló film Kopas könyörtelensége ellenére humánus lezárást kap.
Északi fények
Idén főleg műfaji jellegű filmekkel vannak jelen a skandináv országok. Aki látta a Csak egy szerelmesfilmet, a Vérvonalat, az Engedj be-t az tudja, hogy újabban nem csak a dogmában, de a thrillerben, krimiben és horrorban is egyre jobbak arrafelé. Remélhetőleg ezt igazolja majd az idei válogatás is.
Borzasztó boldog Frygtelig lykkelik, Dánia, 2008
Rendező: Henrik Ruben Genz
Szereplők: Jakob Cedergren, Kim Bodnia, Lene Maria Christensen, Lars Brygmann
Robertet, a koppenhágai rendőrt egy szakmai ballépése miatt átmenetileg egy dél-jutlandi kisvárosba helyezik át. A szokványosan lomha és borongós napon a nagyvárosi férfi érkezése kíváncsiságot csal a helyi lakosok rideg arcára. A rendőrtiszt, aki igyekszik a nagykönyvben megírtak szerint cselekedni, hamar összetűzésbe kerül a helyiekkel, és lassan rájön, hogy a békés vidéki élet felszíne alatt sötét titkok rejlenek. Genz groteszk drámáját Erling Jepsen (A sírás művészete) egyik regénye inspirálta, mely eredeti módon vegyíti a bűnügyi, western és horror elemeket: a rendező sajátos formai megoldásokkal és lenyűgöző hitelességgel teremti meg a zavart közösségben uralkodó különös atmoszférát. „Azt akartam, hogy a film olyan legyen, mint egy szürreális rémálom egy párhuzamos világban, ahol a dolgok valóságosnak tűnnek, mégis minden el van tolódva egy kissé” – mondja a rendező.
Felsőbb erő Stóra planið, Izland, 2008
Rendező: Olaf de Fleur Johannesson
Szereplők: Petur Johann Sigfusson, Eggert Thorleifsson, Michael Imperioli (! - szerk.)
Fapofával és fagyos humorral jelenik meg a filmben az izlandi maffia, melynek egyik helyi bűnszervezetébe egy önjelölt költőt is bevesznek. Amikor az uzsorázó banda legfiatalabb tagja a főbérlőjében ismeri fel kisöccse vélt gyilkosát, merész tervet sző: bebeszéli társainak, hogy a magányos férfi valójában hírhedt szélhámos, akit utoljára Mexikóban láttak. Olaf de Fleur nem próbálja hitelessé tenni gengsztereit. Ellenkezőleg, szándékosan halmozza a hihetetlen szituációkat, amik Davidet végül a furcsa bűnszervezet élére repítik. A Maffiózókból importált Michael Imperioli és a film producere, aki a német csaló szerepét játssza, sokat hozzáad a képtelen történethez, melynek minden kockáján átsüt a filmezés öröme.
A jelölt Kandidaten, Dánia, 2008
Rendező: Kasper Barfoed
Szereplők: Nikolaj Lie Kaas, Tuva Novotny, Kim Bodnia, Ulf Pilgaard
Jonas Bechmann ügyvéd (Nikolaj Lie Kaas) odaadóan szolgálja a rendszert mindaddig, míg egy nap sötét zsarolási ügy áldozata nem lesz. Ekkor a kezébe veszi a dolgok irányítását, és üldözőbe veszi azokat, akik megfenyegették. Semmi sem az azonban, aminek látszik. Jonas a zsarolás nyomán apja másfél évvel azelőtti rejtélyes haláláról tud meg új információkat, és szemben találja magát egy sokat próbált szélhámossal, Claes Kiehlerttel. Rá kell döbbennie, hogy ebben a veszélyes és kiismerhetetlen világban általa befolyásolhatatlan erőknek van kiszolgáltatva. „Kasper Barfoed rendező múlt és jelen képeinek váltogatásával remekül teremti meg a káosz nyugtalanító atmoszféráját. Jonashoz hasonlóan mi is csak találgathatunk, mi vajon az igazság. Mesteri cselekményvezetése, jellegzetes hangzásvilága és az emlékezetes alakítások teszik a filmet az utóbbi évek egyik legkiválóbb európai noirjává.” (Sarah Lutton)
Odalenn Dark Floors, Finnország, 2007
Rendező: Pete Riski
Szereplők: Skye Bennett, Noah Huntley, Dominique Mcelligott, Leon Herbert
Ben tomográfos agyvizsgálatra viszi a kórházba autista kislányát, Sarah-t, de amikor megrendül bizalma a kezelésben, úgy dönt, erőszakkal is elviszi onnan a kislányt. Menekülésük közben a lift áramkimaradás miatt leáll, és ők három idegennel összezárva kénytelenek megvárni, míg az ajtó kinyílik. A kórház folyosóit elnéptelenedve találják. Csakhamar megcsonkított holttestekre bukkannak, és egy titokzatos, sötét világ szörnyei támadnak rájuk. Rá kell ébredniük, hogy a csoport megmenekülése egyedül a kislányon múlik. Az eurovíziós dalfesztivál finn győztese, a Lordi játssza a film betétdalát, és az együttes tagjai alakítják a horrorfilm főszerepeit is. „A Lordi athéni győzelme után Mr. Lordi egy interjúban utalt rá, hogy fel kellene hívnom őt, amit meg is tettem. Akkor vetette fel ennek a kórházban játszódó horrorfilmnek az ötletét, amely az amerikai slasher hagyományát követné, enyhe japán beütéssel” – meséli a film producere, Marcus Selin.
Szauna Sauna, Finnország, 2008
Rendező: Antti-Jussi Annila
Szereplők: Ville Virtanen, Tommi Eronen, Viktor Klimenko, Rain Tolk, Kari Ketonen
1595-öt írunk – a hosszú svéd-orosz háborúnak vége. Két testvér, Knut és Erik, a Finnország és Oroszország határát kijelölő bizottság tagjai szörnyű bűnt követnek el: hagynak meghalni egy fiatal lányt. Amikor csapatuk egy felderítetlen mocsárvidéken halad át, a lány kísértete utoléri őket. Az eltikkadt férfiak egy névtelen faluban keresnek menedéket, ahol egy szaunára bukkannak. A fivérek megbocsátást keresve lépnek a szaunába, hogy lemossák magukról bűneiket… „A Szauna arról szól, hogyan képes felemészteni az embert a bűn és a bűntudat. A kivitelezés mesteri – a vizuálisan rendkívül erős Jade Warrior rendezőjétől nem meglepő módon. Annila ismét a művészfilm és a műfaji film közti határvonalat igyekszik áthidalni. A film a keményvonalas horror rajongóinak valószínűleg csalódást okoz majd, de annál nagyobb gyönyörűséget szerezhet azoknak, akik a hangulatokkal és gondolatokkal is eljátszó borzongatást kedvelik.” (Todd Brown)
Animációk és vígjátékok
Idén csak három animációs film szerepel a programban, és azok is inkább a szerzői(bb) vonulathoz tartoznak, de nem fogjuk kihagyni egyiket sem. A vígjátékok közül egy „retrokomédiát” ajánlunk, meg egy japán durvulatot, aminek épp nemrég csodálkoztunk rá a trélerére.
Edison és Leo Edison and Leo, Kanada, 2008
Rendező: Neil Burns
Edisonék nem egy átlagos család. George T. Edison, az őrült tudós szorgalmasan munkálkodik laboratóriumában új találmányain. Habár briliáns elme, elég fura alak. Egy gyerekkori vonatbaleset miatt például a fogaival hall, felfedezéseivel pedig állandóan veszélybe sodorja hozzátartozóit. Egy nap valóban megtörténik a legrosszabb: egyik fia, Leo elektromossá válik, s emiatt hátralévő életében senkit nem érinthet meg. Miután tíz évig barátok nélkül él, Leo végül Zella személyében lel társra. Edison azonban új anyát keres fiai számára, ezért lenyúlja Leo barátnőjét. „Neil Burns animációs filmje egy szürreális, XIX. századi fantáziavilágban játszódik, és stop-motion animációs technikával készült. A rendező és animátor csapata George Toles novellája alapján noiros, gótikus hangulatú tündérmesét kreált. Az Edison és Leo átütő teljesítmény, mind vizualitása, mind tartalma miatt. Története során mindvégig meglepetéseket szerez.” (Jesse Wente)
A Mese a cseresznyevirágokról című első epizódban megismerjük Takakit és barátját, Arakit, akik egyformán szeretik a könyveket, és akiket egyformán szeretnek gúnyolni a többi gyerekek. Akkor is tartják egymással a kapcsolatot mobilon és e-mailen, amikor szüleikkel elköltöznek. Egy újabb költözés előtt Takaki meg akarja látogatni Arakit, de a vonatút végtelenül hosszúra nyúlik és ismeretlen állomásokon vezet át. Az Űrhajósok címet viselő második részben magányos fiatalemberként látjuk viszont Takakit a Tanegasima-szigeten, amint SMS-eket ír Arakinak, amiket aztán soha nem küld el, miközben egy magányos fiatal lány, Kanae – akinek elsuttogott monológjai szolgálnak narráció gyanánt – arra készül, hogy szerelmet valljon a fiúnak. A harmadik, mában játszódó epizód, amely a Másodpercenként 5 centiméter címet kapta, magányos szobákban és Tokió személytelen miliőjében játszódik. Takaki kiábrándult felnőtt, aki céltalanul bolyong a városban, és csodálkozva megtorpan, amikor egy ismerősnek látszó nő vele szemben keresztezi a vasúti síneket.
Fél(ek) a sötétben Peur(s) do Noir, Franciaország, 2007
Rendező: Blutch, Charles Burns, Marie Caillou, Pierre Di Sciullo, Lorenzo Mattotti, Richard McGuire
Ambiciózus animációs film napjaink legjobb illusztrátoraitól és képregény-rajzolóitól. A munkát a Canal+ művészeti vezetője, Etienne Robial koordinálta, hogy a legjobbat hozza ki az alkotókból, akik a félelem témáját járták körül. Itt ugyanis minden a félelemről szól, legyen annak tárgya képzelt vagy valós, és emlékeztessen bár William Burroughs rémmeséire, David Cronenberg testhorror sokkeffektjeire, a japán horrorkultúrára, vagy éppen David Lynch szürreális pánikkeltésére.
A film Charles Burns történetével kezdődik, melyben egy gyanútlan tinédzser válik egy vonzó lány áldozatává. Jerry Kramsky és Lorenzo Mattotti kisfilmjében az emberek egy mocsár környékén tűnnek el nyomtalanul, Blutch munkájában pedig egy spanyol nemesembert látunk, aki négy vérszomjas kopójával járja egy város szűk utcáit áldozatot keresve. A fotográfus, filmes és festő Romain Slocombe és Marie Caillou a 11 éves Sumako történetét meséli el, aki egyre valósabb rémálmok fogságába esik egy pszichiátriai intézetben, míg a festő Richard McGuire és Michel Pirus meséjében egy kopasz, bajuszos férfi kénytelen rádöbbenni, hogy az elhagyatott ház, ahol menedéket keresett, nem a legbiztonságosabb hely a környéken. A sort Pierre Di Sciullo zárja, aki ügyesen kivitelezett, absztrakt inzertekkel illusztrálja az emberi sors hiábavalóságát. A film az Animatic néven ismert technológia segítségével készült, amely közvetlenül köti össze a sztoribordot a számítógépes grafikával.
Adventureland amerikai, 2007
Rendező: Greg Mottola
Szereplők: Jesse Eisenberg, Kristen Stewart, Ryan Reynolds, Martin Starr, Bill Hader, Kristen Wiig
1987 nyara: James Brennan friss diplomával a zsebében álmai nyaralására készül Európába. Ám amikor szülei megvonják az út anyagi támogatását, James-nek nincs más választása, mint munkát vállalni a helyi vidámparkban. Isten veletek német sörök, világhírű múzeumok és édes francia lányok! James-t ezen a nyáron türelmetlen apukák, plüssmackók és vattacukorért nyivákoló gyerekek várják. A rémálomba illő nyár azonban életre szóló kalandba fordul, amikor James pont ott talál rá a szerelemre, ahol a legkevésbé számít rá. Greg Mottola író-rendező saját élményei alapján készítette el filmjét, amelyen érződik a pontos hely- és emberismeret. Jesse Eisenberg alakítása egyszerre szívbemarkoló és szórakoztató, A tintahal és a bálna mellett az Adventurelandben is bizonyságát adja, mennyire ért az ifjúkori szorongás kifejezéséhez. Az Adventureland mulatságos felnőtté válási története mindazokhoz szól, akik dolgoztak már embert próbáló munkahelyeken, mégsem cserélnék el az élményt semmiért.
Motofumi Kobayashi 1998-ban alkotta meg Cat Shit One névre keresztelt 3 kötetes mangasorozatát, amely a Vietnámi háborúban játszódik, főhőse pedig 3 amerikai katona. Kazuya Sasahara 12 részes animeszériát készített a képregényből. Az előzetesből kiderül, hogy miért forgalmazták Amerikában Apocalypse Meow néven a mangát.
A Partvonal kiadó nemrégiben megjelentette Agatha Christie önéletrajzát (a címe - ki gondolná - Életem). Könyvekkel ugyan ritkán foglalkozunk, viszont a kötet mellé, mintegy bónuszként, a kiadó az írónő leghíresebb krimijeit is megjelentette képregényváltozatban. Ez pedig már a Geekz asztala, úgyhogy az alábbiakban a sorozat minden darabjáról ejtünk néhány szót.
Nem hiszem, hogy Agatha Christie Poirotját bárkinek be kell mutatni: amióta a Carnival Films belevágott az ominózus sorozatba David Suchet címszereplésével (atyaúristen, már húsz éve!), az alacsony, bajuszos belga detektív beköltözött minden háztartásba, és már olyan unalmas dolgokkal sem kellett foglalkozni, mint mondjuk olvasni. Azért a tisztesség kedvéért nagyjából összefoglalom: Agatha Christie leghíresebb hőse Hercule Poirot egykori belga rendőr az első világháború idején menekült át Angliába, ahol magánnyomozóként folytatta pályafutását. Noha nem ő volt a kedvenc hőse, az írónő 92 történetben szerepeltette.
Agatha Christie: Halál a Níluson (írta:François Rivière, rajzolta: Solidor)
Mindenki emlékszik a Fülesben megjelent képregényekre: általában világirodalmi feldolgozások voltak fekete-fehérben, de gyakran előfordult egy-egy egyedi olyan sztori is, amivel még nem találkoztam. A pár képkocka mindig valamilyen egzotikus helyszínen játszódott, konkvisztádorok keresték Eldorádót vagy mondjuk Monte Christo grófja készült éppen párbajra, csak hogy két olyan jelenetet említsek, ami valamennyire megmaradt az emlékezetemben. Legnagyobb bánatom az volt, hogy mivel Füles valamiért kizárólag balatoni nyaralások alkalmával került a kezembe, mindig csak egy-egy ilyen oldallal találkoztam. Ami előtte vagy utána volt, az örök rejtély marad számomra, mert mindig a legizgalmasabb rész maradt a következő számra - ám mire azt megszerezhettem volna már megint beköszöntött a szeptember, a közoktatás minden hátrányával együtt - és persze meg is feledkeztem a dologról egészen a következő nyárig. Időnként még most is azon kapom magam, hogy lázasan kutatok a neten - és mivel egyáltalán nem emlékszem sem a címekre, sem a szerzőre, ezért teljesen hiába.
AHalál a Níluson elsőre szintén amolyan Füles kategória lenne, de sajnos mégsem: a történet nagyjából negyvenöt oldalba van szó szerint belepréselve, amin egy gyorsvonat sebességével száguldunk végig. Olvasási tempótól függetlenül nagyon hamar ki lehet végezni - és nagyjából ez a legjobb tulajdonsága. A kiadvány maga persze szép, jó minőségű papírra van nyomva, a nyomtatás is tűéles - de legyünk résen, amikor valaki két szónál többet pazarol az ilyesmire, akkor ott nagyon nagy bajok lehetnek a művel.
És igen, vannak. Az alakok karikaturisztikusak és inkább idézik valamelyik kereskedelmi csatorna mesedélutánjait mint egy komoly és tragikus történet szereplőit. Mi másra következtethetne az ember, mint hogy Dolph Lundgren színésziskolájában tanulták a mimikát a szereplők. Dr. Bessner nyers németsége (annak ellenére, hogy svájci) az egyetlen amelyik valahogy ki is néz - sanda gyanúm szerint a Marvel univerzumok valamelyikének egy német tisztje lehetett a modell, Hercule Poirot pedig David Suchetnek van többé-kevésbé megfeleltetve - őszintén szólva messziről, nagyon messziről.
Ha udvarias lennék, akkor azt mondanám, hogy a színek tiszták és egyszerűek, de inkább olyan az egész, mint egy vállalati prezentáció - hűvös és távolságtartó mint sem érzékletes. A környezet minden, csak nem hangulatos, az egyiptomi műemlékek valószínűleg nyaralási fotókról lettek kivágva, azokról is rosszul - aki kicsit is jártasabb Egyiptom emlékeiben az nehezen fogja elfogadni, hogy az ókori birodalom legnagyobb alkotásait valaki a legnagyobb titokban Utah államba csempészte át. Végig az olvasás folyamán az járt a fejemben, hogy ezt voltaképpen nem egy képzett rajzoló rajzolta, hanem egy kiskunfélegyházi kőműves: délután fél kettőkor abbahagyta a munkát, még ha a fal hullámzóbbra sikerült mint a Balaton orkán idején. Az egész élettelen és lelketlen szatócsmunka.
Lehet, hogy azért utálom ennyire, mert személyes kedvencem az 1978-as Halál a Níluson film, ami szerintem - és kollégáim ezen a ponton akarnak megdobálni félig rohadt narancsokkal, még várjatok három sort - a legjobb Agatha Christie feldolgozás. Jó tudom, nem lehet összehasonlítani egy képregényt egy filmmel, de a történetvezetés és hangulat szempontjából magasan veri a kiadványt. És most lehet dobálni. [Bob Saint-Clair]
Gyilkosság az Orient expresszen (írta:François Rivière, rajzolta: Solidor) AHalál a Nílusonhoz hasonlóan ezt a klasszikust – ahogy a sorozat többi darabját is – a hazájában krimi szerzőként ismert François Rivière ültette át képregényformátumba, de azonos a rajzoló személye (Solidor) is, így a hibák is nagyjából ugyanazok. A történetet, amelyben Poirot-nak a híres Orient expresszen kell egy rejtélyes gyilkossági ügyet megoldania, míg a vonat a hóviharban vesztegel, itt sem sikerült belezsúfolni 45 oldalba. A sztori alapfordulatai persze nem hiányoznak, és követik is hűen az eredetit, de az, aki se a könyvet nem olvasta, se a filmfeldolgozást nem látta, nem fog könnyen eligazodni a szereplők között.
Solidor rajzai korrektek, noha épp annyira izgalmasak, mint a zanzásított krimi: semennyire. Eleve nem könnyű egy zárt térben játszódó, akció-szegény történetet vizuálisan izgalmassá tenni; Solidor extra-hosszúkás panelekkel próbálkozik – hiába. Több szereplő arcberendezése is feltűnően hasonlít arra a színészre, aki az 1974-es filmadaptációban az adott figurát alakította, ez persze a legkisebb baj. [Beyonder]
A Gyilkosság Mezopotámiában nem tartozik a szerző legismertebb művei közé- és ez nem véletlen. Az önéletrajzi utalásokat sem nélkülöző történet szerint egy Mezopotámiában kutató régészcsoportot egy ismeretlen tettes terrorizálja és a helyi rendőrség vezetője Hercule Poirot-t kéri fel a nyomozásra.
A megvalósítás túlságosan verbális, sokat beszél, de keveset mutat. A rajzok ugyan kellemesek (a hangulatos, barnás pasztellárnyalatok a helyszínből fakadnak, Chandre kubistább tuskezelése nekem szimpatikusabb, mint Solidor kilúgozott, élettelen stílusa), de a panelek változó mérete sem tudja izgalmasabbá tenni ezt az 1934-es sztorit.
A történetet tekintve nincs nagyobb baj vele, mint az Agatha Christie- könyvekkel általában. Végy egy jól körülírható helyszínt (kastély, sziget, vonat, stb.), benne nyolc (kilenc, tíz, stb.) gyanús embert, majd a végén fogd rá egyikőjükre, hogy ő a gyilkos. Annyi logika van benne, mint a Szerencsejáték ZRt. által kiadott számvariációkban. Annyi az esélye, hogy Gizi néni találja el a számokat , mint hogy Einstein- ugyanannyi eséllyel lesz a szobalány a tettes, mint a kertész. Nem érdemes rajta gondolkodni. [Vilos Cohaagen]
Tíz kicsi néger (írta:François Rivière, rajzolta: Frank Leclercq)
François Rivière-ről már fentebb esett szó, a Tíz kicsi néger klasszikussá vált sztorivezetését és az azóta már számtalanszor alkalmazott sémáját már feltételezhetően senkinek nem kell bemutatni, azonban az Agatha Christie sorozat illusztrátorairól már annál kevesebb szó esett: a Solidor művésznév Jean-Francois Miniac francia művészt takarja, amit kifejezetten az e két általa jegyzett kötet apropóján használt, nem véletlenül, hiszen hiába egyenesen Agatha Christie lánya, Rosalind Hicks kérte fel a munkára, végül csak az Emmanuel Proust kiadó alapítójának közbenjárására állt kötélnek. A sterilnek és letisztultnak tűnő stílus, mely a Geekz kritikusok szemét szúrta kissé, szándékos tisztelgés Edgar P. Jacobs, a Blake et Mortimer Franciaországban kultstátusszal övezett megteremtője és Hergé pályatársa előtt. Nota bene, a Solidor által jegyzett két Agatha Christie kötetet több, mint tíz nyelvre fordították le és összességében százezres példányszámban fogyott el. Ehhez persze lehet némi köze az írónő hírnevének és nyilván nem véletlenül bukkannak fel olyan gyakran a netes bolhapiac-oldalak eladási rovatában...
A szemnek leginkább kedves, színeivel élettel teli, leginkább képregénynek és kevésbé egyértelműen tömörített adaptációnak nevezhető Gyilkosság Mezopotámiában illusztrátoráról, a fiatal, lotaringiai, elsőképregényes Chandre-ról egyértelműen lerí, hogy élvezte a munkát, és szívét-lelkét beleadta a feladatba. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a következő Poirot történetnek nem csak rajzolója, hanem egyben forgatókönyvírója is (Le crime d'Halloween - Az ellopott gyilkosság).
A Spirou magazin oldalain edződött Frank Leclercq belga rajzoló folyamatosan kereste a saját stílusát, míg a Biggles (James Bigglesworth, a brit légierő pilótájának kalandjai) és végül a Fée et tendres automates (A tündér és a gyengéd automaták) sci-fi szériában találjon rá. Az Agatha Christie sorozat három kötete korai munkái, ami meg is látszik a hátterek kidolgozatlanságán és a panelek purizmusán: egyértelmű, hogy némi presztízst és előre megjósolhatóan stabil bevételt kölcsönző bérmunkáról van szó, gyakran ütközünk hatalmas, üresen kongó képkockákba és azok legalább felét is a szöveg tölti ki. Inkább tűnik sűrűn illusztrált regénynek, mint képregényadaptációnak, a méltán népszerű Rejtő-feldolgozások ugyancsak szövegsúlyos albumainak bármelyike kenterbe veri.
Összességében elmondhatjuk, hogy ha Agatha Christie-rajongó ismerősünket ezen albumok valamelyikével lepjük meg, nem nagyon okozhatunk csalódást, de azt el kell ismerni, hogy az eredeti regények nem ismerete sokant ront az élvezhetőségükön. [Santito]
Van benne valami múltidézés, ahogy Wostry Ferivel amúgy jegyrendszeresen sorban állunk a betevő képregényünkért az újpestközponti általános iskola épülete előtt, ami a 17. tavaszi Képregénybörzének ad otthont. A tendencia folytatódik, amint tovább araszolunk a Munkásotthon utcáról az iskola belseje felé, és aranykoszorús tanulók bámulnak zordan az arcunkba, mint Bástya elvtárs a szellemvasútban, és épp csak nem sikoltok fel, amikor balra nézek és az emberfejnyi kokárda a "Dicsőséges tavasz" felirat mellett felidézi a gyermekkori traumatikus pillanatokat: a napközis tanárnő azzal büntet meg, hogy leveszi a falon lévő kártuson szereplő nevem mellől a papír kisdobosnyakkendőt. Nem véletlenül kezdtem el inni, szögezem le magamban, majd egy kis rémült hang hívja fel a figyelmem az agyam hátsó szegletében, hogy elfelejtettem betenni a hátizsákomba a lapospalackot (détour: ami, mint egy hölgyismerősöm lelkesen illusztrálta, pont befér egy női retikülbe, de mondjuk pont nála már láttam pálinkát kubuspalackban is; igen, abban, amiben babaturmixok szoktak lenni), de fellélegzek, amint megpillantom az első szórólapot osztogató birodalmi rohamosztagosomat (vajon mit követhetett el, hogy a Galaxis eme inszignifikáns szegletébe száműzték? Vader nagyúrral nem lehet packázni...). Átesünk a beavatási rítuson és megkapjuk a gyereknyomdával a billogot: összenézünk Ferivel, és szélesen vigyorgunk az őszinte önirónián.
Szabad a pálya, mondhatnók, és valóban, az emberek szétrajzanak balra, a kiadók pultjaihoz és jobbra, a minden Börzére kilátogató Német asztalaihoz (azért a Német, mert bár a személye változott, gyakorlatilag a rendezvénnyel járó Jelenség), valamint az egyszeri, otthoni cuccaikat idehurcolt gyűjtő-eladókhoz. Beköszönünk pár kiadóhoz, sajnálattal konstatálom, hogy az új Lucky Luke (A washingtoni férfi) még nem jött ki a nyomdából, de visszahozza a kedvem, amikor a Vad Virágoknál kézbevehetjük a legújabb Usagit (6. kötet: Körök), és megsúgják, hogy fontolgatják egy Franciaországban nemrégen hatalmas sikert aratott kötet kiadását. Összefutunk Olórinnal, aki már két vastagon megrakott műanyag szatyorral érkezik, én pedig hüledezve számolom össze a tíz trade paperbacket, ami már kisebb vagyont jelent számomra. Tovább sodródunk a tömegben, megállok, hogy begyűjtsem a Fekete-fehér antológia összes számát potom pénzért a Képes Kiadó standjánál és Bayer Tóni kezembe nyomja az Alfabéta díj kép-regény kategória hiányzó jelöltjeit (A fiú, akit Zsuzsinak hívtak már megvolt, így a maradék hármat zsákolom be: Brazil Johnny Fellow-ja, Futaki Spirálja és Kemenes-Varga Stroboscopa-ja). Plakátokat keresünk Ferinek, de a srác, aki eddig ilyesmiket árult, úgy tűnik feladta a hiábavaló küzdelmet, így lecsekkolom a Fumax kínálatát, akiknek új profilja a használt(?) konzoljátékok árusítása, és a Kingpin Mutánsvilágának második részét (a sokat vitatott név a House of M-et takarja). Feri hosszas töprengés után két Essential X-Ment zsákmányol a Németnél, miután burkus nyelven sikerült megfelelően alacsonyra lealkudnia az árat, és ellenfele színpadiasan csikorgatja a fogát, de végül megtörik.
Indítványomra, miután megszomjaztam, tábort verünk az iskola előtti tér egyik padján egy mini-Geekzes beszélgetésre, természetesen megfelelően felszerelkezve a veszélyes expedícióra, a panelházak klasszikus műintézményében, a (majdnem) non-stop kisboltban megvásároljuk a legyszükségesebbeket: a hely szelleméhez igazodva kétdekás vodka, sör és cigaretta a tízenkétóraink, csatlakozik hozzánk Olórin és egy Geekz olvasó. Szóba kerül pár kötelező olvasmány, mint a Criminal, a Fables, a Fear Agent és az Astonishing X-Men, majd a Dr. Horrible's Sing-a-long Blogról és a Who Wants to Be a Superhero első évadáról szóló beszámolóval sokkolom őket. A rövid és frissítő pihenő után megújult erővel vetjük magunkat a harmincas átlagéletkorú geekek forgatagába, akik közé (blaszfémia!) még elvétve lányok is vegyülnek, és újra elégedetten állapítom meg, hogy a Roham csapata újfent nem okoz csalódást, a pultjuknál ismét rendkívül dekoratív hölgyemény képviseli őket (hálistennek ez is a Börze egyik állandósult és igen kellemes eleme).
Elsuhanunk a mangakiadók pultjai előtt, épp csak futólag regisztrálva az új megjelenéseket (Árnybíró 12, Gravitation 2, Bizenghast 5), hogy pár szót válthassak a Panel fanzin főszerkesztőjével, Szabó Zolival, majd Olórin rábeszélésére megveszem a szerzői kiadások közül (a Négyzet - Az első abszurd kör és a VaHaN 2 valahogy nem hoz lázba) a Kalyber Joe első részét. A végtelenül szimpatikus és Felvidéki Miklóshoz hasonlóan pofátlanul fiatal szerző, Pilcz Roland jól rámijeszt, hogy már alig van a második kötetből, ezért klasszikus fogyasztói pavlovi reflexből végül mindhárom kötet a hátizsákomban köt ki. Feri körülbelül ekkor köszön el tőlünk, mert egy barátja filmjéhez segít 20 éves lányokat castingolni (persze tiltakozik, hogy nem csak lányok lesznek, de nyilván nem hiszek neki), micsoda erkölcsi fertő, gondolom magamban, és közben látványosan irigykedek.
Összefutok Mannal és a képregényhonosítók gerillacsapatával, és mivel eddigre újra megszomjaztam, Olórin meg megéhezett, úgy döntünk, hogy levezetésképpen beülünk egy közeli vendéglőbe. A csapat tagjait némi feszült várakozás után végül szenteltvízzel kell kiűzni a Börzéről és hamarosan egy korsó kellemesen gyöngyöző Zlaty Bazant-al nézek farkasszemet, míg a többi gyengelelkű kólázik (értsd: Olórin). A honosítók megbízható következetességgel alkoholizálnak (a szakma átka, gondolom), én meg betolok egy palacsintatésztában sült brokkolit, majd rövid gondolkodás után rárabolok a szomszéd tányérján megmaradt tatárbifsztekre. Elégedetten dőlök hátra és még az sem zökkent ki a zen állapotból, hogy lemaradtam a Börze szenzációjáról, miszerint Galla Miklós is tiszteletét tette a geekek között: a hátizsákom és a gyomrom tele, ereimben alkohol kering. Hát kívánhat mást az ember?
Vérben tocsogó promo trailer egy készülő neo-noir hangulatú akciókrimihez. Thomas Jane egy keménytökű magánnyomozó szerepében szembekerül néhány rosszarcú gengszterrel, és bepöccen.
A Michel Gondry-féle Tekerd vissza, haver! előtt is nagy divat volt zanzásítva újraforgatni egyes klasszikusokat, majd a YouTube közönsége elé tárni a többnyire inkább kínos mint vicces végeredményt, azóta meg pláne. Az alábbi videóban a teljes Kill Bill egy perces verzióját láthatjuk kifejezetten szellemes kivitelezésben. Bónuszként a tovább után ugyanez a csapat a Forrest Gumpot is svédeli.
A japánok remekül értenek ahhoz, hogy a racionális magyarázatokra, lecsiszolt technológiai jóslatokra, koherens egészt alkotó jövőképekre fittyet hányva alkossanak a sci-fi és azonbelül a cyberpunk nehezen megfogható szubzsánerében - és az eredmény mégis pontos, találó kritika legyen arról az életformáról, ami felé tartunk, sőt amiben már benne élünk. A Tetsuo, az Electric Dragon 80.000 Volt és társaik mind közelebb fekszenek Lynch Eraserhead-éhez, mint a visszafogottabb nyugati műfaji testvéreikhez (a Robotzsarutól a Blade Runneren át a főszereplőkül precízen belőtt frizurákat és divatos bőrkabátokat választó Mátrixig). Inkább hasonlítanak zavart elmékről látleletet adó művészfilmekhez, mint szokványos disztópikus sci-fikhez, csakhogy az elme most nem egy sorozatgyilkosé vagy egy drogosé, hanem - a modern társadalomé…
CYBERPUNK SOROZAT, 1. RÉSZ:
Futurisztikus technopogány rémálom a kiberlabirintus végtelenjében!
Nihei Tsutomu tíz kötetes mesterművében a technikának kiszolgáltatott ember iszonytató rémálma teljes mértékben megvalósult: visszavonhatatlanul elvesztettük az irányítást a Megastruktúrának nevezett, saját kényelmünkre létrehozott hatalmas, bonyolult és komplex rendszer felett. (Valahogy úgy lehet ezt elképzelni, mint egy nagyvárost irányító számítógépes apparátust vagy egy fejlett épületelekronikai rendszert, csak SOKKAL messzebb az összetettség és az integráció irányában…). A tudomány Frankeinstein-szörnyetegei elhagytak minket: a robotok és a szilíciumlények az emberiség védelmében pusztítják saját létrehozóik leszármazottjait, akik mutálódás következtében elvesztették azon génjeiket, melyekkel kapcsolatot voltak képesek teremteni a bolygó „lelkével”, az internet ük-ük-ükunokájával, a Hálózattal.
Nem a robot lázad itt építője és istene ellen, hanem az irányítás és bármiféle kontroll híján vadul és fékezhetetlenül burjánzó, egyszerre szimbolikus és nagyon is kézzelfogható millió arcú Megastruktúra pusztít és épít az egykori emberi tervek alapján, de a mai, valódi igényeket meghallani képtelenül. A saját gépeivel szót nem értő ember rémisztő tragédiája ez, mely a számítógépek, a programozás, a szoftverek megjelenése óta kísért minket, egyre erősebben.
Hőseink a hálózati géneket mint kormányt keresve próbálják visszanyerni az irányítást a Világ (vagy csak annak a számukra az egészt jelentő része?) fölött, de a küldetés nem csak lehetetlennek, hanem értelmetlennek is tűnik: az emberi életre már jószerivel nem alkalmas a környezet, a tudás gyakorlatilag elveszett. Hiába keres és harcol fáradhatatlanul néhány, a legfejlettebb technológiákat használó technolovag a káosz ellen, ha az emberiség maradékának legnagyobb része még az ajtókat sem tudja kinyitni és egész élete a folytonos menekülésből áll. Ennek megfelelően a társadalom fogalma is értelmetlenné vált, és az irányítás lehetősége is, amiben a 21. századi ember vakon bízik, hiszen egész élete és gondolkodásmódja ezen alapul. Horror, felejts el mindent: vissza az őskorba, egy hipermodern gépmennyországba zárva…
És amit eddig leírtam, az csak egy darabka ebből a technokrata lidércnyomásból, és körülbelül az egész történet felére derül ki. Jó eséllyel így történhetett: Nihei Tsutomu bal kezébe fogta a cyberpunk velejét jelentő elveszettség- és információhiány-érzetet, jobbját a szívére tette, és megesküdött, hogy nem alkuszik: nem hoz létre kerek egészt, nem adja oda az egész felaprított kirakóst a szerencsétlen olvasónak, sőt még csak nem is feltétlenül összeillő darabokat juttat el hozzánk... Hogyan is tehetné? A megismerhetőség és kontrollálhatóság ellenkezőjéről álmodja éppen fekete-fehérbe látomásait!
Tsutomu, ha nem manga-ka volna, egész biztosan építészként dolgozna. A Blame! igazi főszereplője a „labirintus” – egy behatárolhatatlan képződmény, melynek felépítése talán logikus, de csak az álom logikájával mérhető. Az antropomorf gondolkodásmódot el lehet felejteni: hiába a lépcsők, az ajtók és a többi ismerős motívum, előbb-utóbb úgyis felbukkan egy felfoghatatlan méretű üres tér, egy feneketlen akna vagy egy végtelen magas torony a következő sarok mögött… A vonatok magukban járják végtelen útjukat, az ajtók nem nyílnak, a Konstruktorok, eme torz, burjánzó technodzsungel gigantikus kertészrobotjai a primitív emberi kolóniákat, falvakat szétzúzva építkeznek, vakon és megállíthatatlanul, csakis a mi érdekünkben…
Egy ilyen torz világban természetszerűleg az emberszerű lényeket is naivság volna emberként aposztrofálni. A Homo Sapiens faj sokféleképp mutálódott, különböző testméretű törzsek jöttek létre, mintha az Alíz Csodaországban acid tripre emlékeztető jeleneit látnánk a messzi jövő groteszk rögvalóságába vetítve. Ahogy semmire, a biológiára sem lehet támaszkodni: emberek, humanoid robotok és szilíciumlények csapnak össze, és nem látszik a különbség, talán nincs is különbség… A hősök és erősebb ellenfeleik nem esznek és nem is alszanak, legfeljebb az alsóbbrendű, fejlődésben elmaradt emberi törzsek, akikkel találkoznak, és akik változatos és erőszakos módokon pusztulnak el, saját tragikus és rövid szerepükkel is az ilyen körülmények között való túlélés lehetetlenségét példázva. Az erősebb ember: aki már nem is ember. Az evolúció könyörtelen isten...
Aztán még egy jellemző Blame!-es húzás: nincs Dr Watsonunk és nincs a sci-fire jellemző „most érkezett utazónk” sem, aki rácsodálkozásával a befogadó kérdéseit, meglepődését testesíti meg. Így, mivel még a létfontosságú információkat sem közli senki a Tiszelt Olvasóval, a párbeszédek pedig a legszigorúbb mértékben minimálisra vannak korlátozva – és nem is mindig igazán informatívan és tanulságosan alakulnak… –, ugyanolyan egyedül vagyunk mi is, eltévedve és támpontok nélkül egy felfoghatatlanul összetett, határok nélküli világban, mint a képregény szereplői maguk. A hatás tökéletes - welcome to the jungle!
A főhősünk, Killy, egy igazi "Blank Page": a történet nagy részében nincsen társa (és persze mikor van, akkor sem beszélget vele), nem tudunk semmit múltjáról, sem motivációjáról. Drukkolni lehet neki, de azonosulni vele nem: van rajta valami uncanny, valami zavaró benyomás, ami veszélyre int, ami miatt nem tudjuk saját jellemünket rávetíteni, ahogy egy FPS játék láthatatlan főhősére szoktuk. Nem hagyja. Visszanéz avval a kiismerhetetlen macskatekintetével, aztán elfordul és elmegy. Mi pedig követjük, és nézzük, ahogy futurisztikus keresztes lovagként járja a veszélyekkel teli technodzsungelt, a Szent Grálhoz hasonlóan elérhetetlen és megtalálhatatlan hálózati géneket keresve. Ha szükséges, gondolkozás nélkül, a legnagyobb túlerő ellen is közbeavatkozik, akárhányszor kockára téve saját életét - és mindent túlél, ebben a világban pedig ez igazán ijesztően hat. A kudarc nem halála, hanem ismeretlen célú küldetésének be nem teljesülése volna.
Ennek a szörnyű, befagyott jelennek (amit rendre "16 245 nappal később" jellegű feliratok szakítanak meg) még múltja sincsen: nincsen emlékezet, nincsenek archívumok, és ami tudás, történelem-szilánk megmaradt, ahhoz is csak kevesen tudnak hozzáférni. (Újabb pofon a mindenről tudni akaró mohó információéhségnek...) A tudományok, amik magas fokú fejlettségét ehhez a technológiailag bonyolult városstruktúra létrejöttének tükrében lehet, mintha végérvényesen eltűntek volna, semmisnek tekinthetők. Nem csak a biológia, de a fizika alapvető történyei sem működnek. A folyosókban és aknákban néha gravitációváltások történnek, a lépcsők lehetetlen helyekre vezetnek, Escher őrült festményeit megidézve, sőt még Dalí hosszú lábú szürreállatai is felbukkannak egy cameo erejéig. A tér és idő nem egzakt, a szereplők találkoznak jövőbeli önmagukkal, a kibertér összekeveredik a valósággal avatárszerű megtestesülések formájában, de még a halál sem biztos…
A koherens történetvezetésre egyre jobban fittyet hányó sorozat a zseniálisan elborult harc-epizódokon kívül a borzongató tech-horror motívumok rafinált, egyenletes fokozásával köti le figyelmünket. Az első emberi testméret-különbség a második kötetben tűnik fel, és Killy is itt veszti el először egy végtagját. A következő könyvben tanúja lehetünk az első gravitáció-változásnak, és így tovább, míg a nyolcadik kötetben már harap a fal, a lépcső pedig féreggé változik… és még mindig van hová tovább!
Ugyan a Blame! története a tizedik kötet végén lezárul (eddigre ugye már senki sem számít igazi, megmagyarázós és szereplők sorsát befejező végkifejletre, igaz?), a mester rövidebb mellékhajtásokkal szórakoztatja rajongóit. A Net Sphere Engineer, a Biomega és a Noise mind a fanok érdeklődésére számot tartó anyag ugyan (különösen az utóbbi, egy egykötetes előzménytörténet), lényeges újdonságokkal azonban nem szolgálnak, csupán hozzák a szintet és variálják a helyzeteket.
Mozgóképen viszont, úgy tűnik, nem működik a mágia: a Blame! Ver 0.11 című egyórás, rövid jelenetekből álló animeváltozat meg sem tudja közelíteni a manga atmoszféráját. Elsőre látszik rajta, hogy képregény-adaptáció: nagyrészt lassan tovaúszó állóképekkel dolgozik, a színek használata által biztosított túlságosan is nagy lehetőséggel pedig nem tud mit kezdeni: a piros, kék és más élénk színűre festett kontrasztok túlságosan valótlanná teszik a Blame! bizarr, mégis kézzelfogható világát. Kihagyták Killy hosszú sétáit is (a mangában rengeteget látjuk a magányos főszereplőt a Megastruktúra végtelen folyosóit, párkányait, lépcsőit és termeit járva), ami az animében persze kevésbé működött volna, de így jóval gyengébb az a varázslatos, megfoghatatlan, nyomasztóan magányos hangulat is.
Tsutomu a Blame! sorozattal - nyugodtan kimondhatjuk - kultuszművet alkotott, amely, mint ilyen, természetesen nem a nagyközönségnek szól: ugyanolyan egyedi és nehezen emészthető, mint a bevezetőben említett társai. A fáradságot azonban, a Ghost In The Shell-hez, az Akirához és a többi igen komoly hangvételű, tömény, idővel legendává magasztosult mangához hasonlóan bőségesen meghálálja.
Nihei Tsutomu: BLAME!
Terjedelem: 10 kötet (~ 10 x 250 oldal) Készült: 1998-2003 között
A South Park legfrissebb része (már a 13. évadnál járnak odakint) minden szuperhősfilm-fannak kötelező: a Watchmen, A sötét lovag és a Spirit világát parodizálták ki Parkerék, vagy inkább adaptálták a sorozatbéli kisvárosra. Az epizód ingyen és legálisan megnézhető, kedvcsinálónak következzék az intró, amiben Cartman hősiesen megakadályoz egy nemi erőszakot.
Harold Ramis (Idétlen időkig) filmjében Jack Black és Michael Cera két ősembert játszik, akiket száműznek a törzsükből, így kénytelenek elindulni a világtörténelem első "road trip"-jére. Ha csak fele olyan vicces lesz, mint Roland Emmerich fergeteges komédiája, az I.e. 10 000, akkor megnézzük.
Újabb vírusmarketing vagy csak egy ügyes fan-film a Half life 2 után szabadon? Lehet találgatni. Angolul nem kell tudni hozzá, nincsenek benne dialógok. Half life, Lost és Cloverfield-fanoknak ajánlott. (Itt a kapcsolódósite, sok nem derül ki belőle.)
Amikor kiderült, hogy Frank Miller, korunk egyik legnevesebb képregényzsenije (a másik nyilván Alan Moore), filmet kíván rendezi, nem csak a fanboyok meg a comics-geekek jöttek heves izgalomba, de a Rodriguez-féle Sin City rajongói is. Utóbbiak nyilván egy újabb kőkemény, CGI-vérbe és fekete-fehér vad-romantikába tunkolt neo-noirt vizionáltak, borostás übermacsókkal és dögös szexbombákkal. Miller ehhez képest – hogy is fogalmazzunk finoman – büszkén, bátran és egyenesen a trambulinról hugyozta szembe a nézői elvárásokat.
Kezdjük először is a témaválasztással, amivel kapcsolatban nagyon sokan értetlenkedtek, mondván, miért nyúl Miller más képregényéhez, miért nem saját munkásságából szemezget. A válasz pofonegyszerű: Will Eisner sorozatának adaptálására nem önként ajánlkozott, hanem egy felkérést fogadott el. És hogy miért mondott igent? Mert nem mondhatott nemet. Will Eisner neve ugyan nem sokat mond mifelénk – ami nem jelent semmit, tekintve, hogy pár hónapja, még Alan Moore is az ismeretlenség homályában leledzett –, viszont angolszász körökben őt tekintik a képregény műfaj egyik úttörőjének, és (többek között) az első komolyabb „grafikus regény” megalkotójának. 1940-ben indult, The Spirit című sorozatával pedig olyan történetvezetési, szemléletbeli és nem utolsó sorban kompozíciós újdonságokat vezetett be, amelyek hatással voltak az egész médium fejlődésére. Maga Miller is Eisner köpönyegéből bújt elő, így nem csoda, ha megtisztelőnek érezte a felkérést. A 2005-ben elhunyt legendát egyébként személyesen is ismerte, sőt barátok voltak, noha voltak szakmai vitáik is bőven.
A tiszteletből nem sok jutott a filmverzióba, már ami az eredeti történetet és hangulatát illeti. Szemben Snyderrel, aki precízen lemásolta a Watchmen figuráit és a sztori fontosabb elemeit, Miller különösebb aggályok nélkül nyúlt bele az alapanyagba. Tegyük hozzá, hogy az eredeti képregény, mivel egy évtizedeken át görgetett, több író és rajzoló által alakított sorozatról van szó, nem olyan egységes, mint Moore klasszikusa, de mégiscsak van egy sajátos hangulata és mitológiája. Az eredeti sztori szerint a képzeletbeli Central City-ben a gonosz Dr. Cobra megöli a Denny Colt nevű magándetektívet, aki azonban „feltámad” pár nap múlva. Ezt azonban csak Dolan felügyelő tudja, Colt régi énje ugyanis megszűnt, helyette megszületik az álarcot, öltönyt és kalapot viselő Spirit, a város önkéntes őrangyala, akinek egyébként semmiféle szuperképessége nincs, csak a kemény ökle, a csípős humora, meg egy Ebony White névre hallgató kisfiú, mint a segítője.
Hogy utóbbit már nem emelte át a filmbe Miller, az érthető, mivel a fiú a legdurvább, ’40-es évekbeli néger sztereotípiákat testesíti meg. De ugyanígy a többi karaktert is megváltoztatta, van, akit megfiatalított (Silken Floss), van, akinek új foglalkozást kreált (Ellen Dolan), van, akit újonnan hozott létre (Morgenstern), a főgonosznak pedig – akit a képregényben csak egy pár fehér kesztyű szimbolizált – új identitást talált ki. A főhős ruhatárát is update-elte: Spirit az öltönyhöz kapott egy rikító vörös nyakkendőt és egy hófehér tornacipőt. Ezek persze apró – és a legtöbb esetben indokolható – változtatások ahhoz képest, hogy az eredetileg szuperképességek nélküli Spiritnek itt Rozsomákhoz hasonló öngyógyító képessége van, és egy „földközeli” humoros fickó helyett egy öntelt, felszínes hólyag lett belőle.
Odáig persze nem engedi a filmet eljutni Miller, hogy bármelyik karaktert, vagy akár magát a történetet egy pillanatra is komolyan vegyük. Rögtön az első komolyabb jelenetből (Spirit és a főgonosz Octopus összecsapása) egy olyan burleszk-szerű csete-patét kanyarít, hogy arra még Stephen Chow is elismeréssel biccentene. Óriási idézőjelek között van minden egyes mondat, dialógus, jelenet, de maga az egész film is, és akkor a millió utalásról még nem is esett szó. Mintha egyszerre akarná Miller kiparodizálni a képregényes és a képregény-filmes kliséket, úgy hogy közben azért demonstratíve szembemegy a most divatos realista vonulattal is (lásd: A sötét lovag, Watchmen).
Mindez ott bukik meg, hogy Miller, mint elsőfilmes (a Sin City rendezői kreditje inkább csak szimbolikus volt), nem akkora spíler még, hogy úgy zsonglőrködjön a stílusokkal és kikacsintó gesztusokkal, a komoly és a komolytalan határán egyensúlyozva, mint mondjuk egy Tarantino. Kéne például egy végig érdekes sztori, különben nincs mire felhúzni a kismillió vizuális geget, a színészeknek pedig fogalmuk se lesz, hogy mit kezdjenek a figuráikkal, és ez az alakításaikon is látszani fog. Itt kábé ez történik. Ráadásul épp a főhős a legérdektelenebb, egy üvegbetonnál is átlátszóbb, tenyérbemászó figura (alakítja: az eddig méltán ismeretlen Gabriel Macht).
Ahogy az jó előre borítékolható volt, a látvánnyal semmi gond, „képregényes-retrós” monokróm színek uralkodnak végig (hasonlóan a Sky Kapitány és a Holnap Világához), és ahogy a Sin City-ben, úgy itt is nagy hangsúlyt kapnak a fény-árnyék hatások, illetve egy két élénkebb szín, mint visszatérő motívum. Akad nem egy zseniális vizuális megoldás, ez persze nem akkora meglepetés, ismerve Miller tehetségét. Összességében mégis iszonyatosan zsibbasztó, mindenféle önkontrollt nélkülöző film a Spirit.
És emiatt mégse igazán Miller a hibás, ő ugyanis pont azt hozta létre, amit megálmodott. Fogta kedvenc szerzőjének alapmítoszát, összemixelte saját védjegyszerű stílusával, leszerződtetett egy csomó jó (színész)nőt (nyilván a személyes toplistájának az élbolyát: Scarlett Johansson, Eva Mendes, Jaime King, Paz Vega, Sarah Paulson, Stana Katic), és maszturbált egy egészségeset, mármint: vizuálisan. A producernek vagy a stúdiónak kellett volna szorosabbra húzni a szöges nyakörvet a póráz végén – no de, mi várható attól a Lionsgate-től, ami pont emiatt az – egyéb szempontból persze szimpatikus – rugalmassága miatt mehet hamarosan csődbe?
Így aztán, sokan fognak ugyanolyan kellemetlenül meglepődni, mint az újabb Blöff-ben reménykedő Guy Ritchi-fanok a Revolver esetében. Persze az, hogy az egyfajta Sin City-folytatásra számító átlagnéző milyen válogatott bazmegelések közepette fog felállni a mozifotelből, itt a Geekzen kevésbé fontos elemzői szempont. Elvégre furcsa lenne, ha pont itt döngölnék földbe egy vérbeli fanboy-filmet, amikor akár meg is dicsérhetném Miller tökösségét.
A Spirit pont olyan, mint a filmbéli félresikerült fejeslábas klón, amit vagy fél percig bámul Samuel Jackson Octopusa, miközben azt ismételgeti, hogy: „That's damn weird…That's just plain damn weird.” Igen, baromi bizarr ez az egész, mégis – pont ezért – nem lehet nem megbámulni. Spirit - A sikitó város - amerikai, 2009. Rendező és író: Frank Miller. Zeneszerző: David Newman. Operatőr: Bill Pope. Szereplők: Gabriel Macht (The Spirit/Denny Colt), Samuel L. Jackson (Octopus), Scarlett Johansson (Silken Floss), Eva Mendes (Sand Saref), Jaime King (Lorelei Rox), Paz Vega (Plaster of Paris), Sarah Paulson (Ellen Dolan), Stana Katic (Morgenstern). Gyártó: Lionsgate. Forgalmazó: Budapest Film. 108 perc.
Az Eduárd bemutatja sorozat, mintegy az (itthon megjelent) színes-szagos és húzósabb árú amerikai képregények és mangák ellenpontjaként, hazai készítésű rövid - 26 oldal, 800 Ft - és fekete-fehér történetekből áll, melyet egyszerű és kényelmesen átlapozható tűzött füzetke formátumban adtak ki. A képregény-élvezet másik válfaja ez: a nappali legszebb polcáról áhítattal leemelt és kesztyűben átlapozgatott díszes kötetekkel szemben élőhelyéül sokkal inkább vasúti fülkék, tömött buszok, kirándulótáskák és kabátzsebek szolgálnak, és így is van ez rendjén. A megjelenések közül mi most kettő, az ízlésünkhöz közelebbi darabot ragadunk ki, a romantikus lelkületű ifjúságnak szóló történeteket engedelmetekkel másoknak hagynánk meg.
Dr Sör Kálmán matematikus kalandjai – az öregebbek (haha) emlékezhetnek rá – a Kretén magazinban kezdődtek meg, Göndöcs Gergely hirtelen felindulásból elkövetett agymenéseként. A főhős, akarom mondani főszereplő jellemvonásai az első pillanattól világosak és rémisztően ismerősek lehettek az olvasóknak, ráadásul tisztán levezethetőek legfőbb attribútumaiból: nevéből, végzettségéből és munkájából.
Sör Kálmán: milyen szép, milyen egyszerű magyar név, Kőbányai és zsíros konyharuha jut eszünkbe meg elnyűtt pulóver. Matematikus, azaz művelt és intelligencs (sic!), de antiszociális és a hétköznapi értelemben szűklátókörű emberek, juthat eszünkbe (persze pironkodva, a magas sztereotípia-faktor miatt), és lám csodát: nem ez a képregény fog rácáfolni az elvárásainkra. Végezetül: tanár, tehát embergyűlölő, erőszakos és vulgáris. Pofátlanul egyszerű a recept. Akkor miért működik mégis?
Groteszk, egyrészről. Ez a korunkban nagyon népszerű és elterjedt esztétikai minőség ott lapul minden képkockában, Göndöcs Gergely az indokolatlanságánál fogva elfogadhatatlan erőszaktól indul és onnan csak megy tovább. Néha egy-egy áldozatot megpróbál talán hanyagul ellenszenvessé tenni, de nem áltatja olvasóját azzal, hogy pusztán az idegesítő, fárasztó emberek elleni virtuális hajtóvadászatról lenne szó. Ennél sokkal pőrébb, sokkal nyersebb, ösztönibb az egész. "Milyen átmérő? Leül. Elégtelen. Vrata-brata-vrata!" És szomorú, dühös magyar poszt-szocreál, másrészről. A Napirajznál könnyedébben, de benne van ez az íz is.
A rövid, hősünket különféle szituációkba helyező történetek egyértelműen az agresszív, türelmetlen és absztraktul rövid tőmondatokban beszélő ember-szörnyetegre koncentrálnak. Csakis őróla szól itt a show, olyannyira, hogy a többi visszatérő vagy csak egy kockára beugró szereplőnek még az élete-halála sem számít: meghalnak, súly nélkül, néha feltámadnak, közben pedig szomorúan mantrázzák egysorosaikat, míg S. K. elmegy az aknavetőért vagy az elefántért, hogy kinyírja őket (saját kezűleg). Pontosan ezért fáradnak el a Sör Kálmán történetek még egy ilyen rövid füzetke végére is: a karakter csak ennyi, nem is lehet több, stílusának töménysége révén nyeri el szerepének lényegét…
Komolyabban vehető viszont a másik górcső alá vett kötet, még akkor is, ha szerzője jóval fiatalabb és nem nevezhető hivatásosnak. Felvidéki Miklós képregénye, A fiú, akit Zsuzsinak hívtak, pofonegyszerű ötletre épít: elmesél (illusztrál) egy Johnny Cash számot (A Boy Named Sue), pont. Pár perces sztori huszonhat oldalon, tuti nem kell sűríteni, de a sztori azért pörög rendesen: Zsuzsi zűrös gyerekkora, a fater, aki lelépett, az osztálytársak, akik csúfolódnak a lánynéven, a pap, aki elárulja az eredetét…
Mi lesz ebből? Ugye nem valami átlátszó dráma?, aggódhatunk (ha nem ismerjük az eredeti country számot). De aztán: „Sajnálom, de az én szívem már egy másik nőé… Ezt a nőt pedig bosszúnak hívják”, olvashatjuk a tizedik oldalon, és kétségeink eloszlanak. A stílusérzék a lényeg: hátranyalt haj, hatalmas övcsatok, pofás csizmák és ide-oda dobált gitárok adják a sztoriba a rockabilly tökösséget, mindez azonban saját elegáns paródiájával vegyül, filmes klisékkel és pozőr beállásokkal. Nem lehet nem szeretni és nem együtt érezni vele – de totálisan komolyan venni sem.
A képi világ pedig minderre rátesz még egy lapáttal: a manapság már divatból szándékosan eltúlzott, pop-artos színezési módszer, ahol váltakozó sűrűségű fekete pontok adják a textúrát, ugyanabba az idézőjelbe teszik a kissé stilizált, de kifejező figurákkal dolgozó látványvilágot, mint amibe a vagánykodós párbeszédek vagy éppen a Johnny Cash felbukkanása a történetet. És ez, akár szándékos, akár szándékolatlan, nagyon ügyes húzás.
Ha nem tudnám, milyen keserű itthon a kiadók kenyere (főleg a hazai megjelenések tekintetében), hajlamos lennék azt mondani: ilyen kiadványokat lenne érdemes nyomni a magyar piacon, nem a tizedik féle tucatmangát…
Íme az első (egyelőre sajnos felirat nélküli) teaser kedvenc koreai rendezőm, Park Chan-wook (Oldboy) legújabb filmjéhez. A Thrist egy vámpírrá változó pap története, de ne számítson senki hagyományos vámpírmozira. Egy biztosnak látszik: a zenével nem lesz gond. Koreai bemutató: április. Update: a koreai nyelven elhangzó narráció magyarul így szól: Ne ölj / Ne paráználkodj / Felebarátod házastársát ne kívánd! / A vérszomj felkavarja a lelkét / A vámpírok nem halhatatlanok. Így is akarod a véremet? (forrás: origo)
Az egyik legtehetségesebb koreai direktor, bizonyos Kim Ji-woon munkásságával már foglalkoztunk a Geekz hasábjain, méghozzá a Két nővér című horror hazai dvd-kiadásának kapcsán. Ha ebből arra következtetne a nyájas olvasó, hogy a jelen dvd-kritika tárgyát képező A bosszú is a rémfilmek mezőnyében indul, akkor téved. Kim mester ugyanis eddigi, rövid, de annál izgalmasabb pályafutása alatt még nem horgonyzott le egyetlen műfajnál sem, legutóbb például egy westernnel rukkolt elő (The Good, The Bad and the Weird, 2008), a debütálását pedig anno egy fekete komédiával ejtette meg (The Quiet Family, 1998). Egy közös vonása viszont van a filmjeinek: egyiket sem lehet tipikus zsánermozinak tekinteni. A bosszú is ilyen: papíron akciófilm, megfelel (majdnem) minden vonatkozó nézői elvárásnak – egyszerű sztori, látványos bunyók és lövöldözések, rengeteg erőszak és vér – mégis vitathatatlanul egyedi.
A történet sem tűnik különösebben kreatívnak: adott egy szótlan-szürke „intéző” (Sun-woo), aki Mr. Kang, a nagy hatalmú übergengszter hűséges katonájaként érvényesíti a főnök akaratát. Puszta kézzel, lábbal, baseball-ütővel – mikor mivel. Amikor Kang elutazik, Sun-woo gondjaira bízza fiatal, kívülálló (= nem gengszterkörökből való) barátnőjét. A feladat egyszerű: ki kell derítenie, hogy a lány találkozgat-e mással is a Big Boss háta mögött, és ha igen, akkor meg kell őt ölnie a titkos szeretővel együtt. Kang sejtése beigazolódik, Sun-woo azonban – életében először – nem teljesíti a parancsot, és futni hagyja az aktus közben (pontosabban: utána) rajta kapott párocskát. A munkaköri mulasztás folyományaként Kang leveszi a kezét egykori kedvenc beosztottjáról, így a rivális banda verőemberei – egy korábbi sérelem miatt – elfogják, és élve elhantolják hősünket. Túléli, a további – nem humanitárius jellegű – ambíciói pedig a magyar címből könnyedén kitalálhatóak.
Sun-woo motivációit a legtöbben félreértelmezik. Kim Ji-woon egy szóval képpel sem állítja azt, hogy hőse beleszeretett volna a lányba. Amit tudunk és látunk, mindössze annyi, hogy az addig maximálisan lojális és fegyelmezett Sun-woo élete egyszer csak kizökken. A nő elsősorban nem a vágy titokzatos tárgya (talán az is), csak katalizátora annak a folyamatnak, amelynek során a férfi elidegenedik addigi életétől és környezetétől. Felébred szép lassan a zombi-létből, de nincs hová menekülnie. Nem engedik, hogy a régi életéből kilépjen, de ő maga is tudja, hogy amire vágyik, az egy álom. Sőt: már akkor is tudja, amikor szembefordul a főnökével. Innen a film melankolikus alaphangulata, amit a stílusos, hideg színekkel dolgozó fényképezés vagy a hibátlan, elégikus soundtrack is remekül erősít.
A stílusban enyhe törés csak akkor következik be, amikor hősünk fegyvert próbál szerezni, és az addigiaknál jóval elrajzoltabb, komikusabb figurákkal akad össze – a morbid humorban mellesleg Park Chan-wook hatása érződik. Felróható lenne még, hogy Sun-woo teste jóval több késhegyet / golyót tolerál, mint egy átlag halandóé, vagy hogy a harcjelenetekben a realizmus helyett a cool-faktor dominál, ezek azonban nyugodtan besorolhatók (a szükséges) költői túlzás kategóriájába. A bosszú épp ezek miatt működik látványos zsánerfilmként, és kontemplatív szerzői munkaként is.
A KIADVÁNY
Amilyen kúl maga a film, olyannyira gagyi a magyar kiadás borítója, és akkor a jellegtelen magyar címről még nem is szóltunk (az eredeti jelentése Édes élet, az angol verzióé pedig Keserédes élet – bármelyik jobb lett volna). A képminőségre nem lehet panasz, ahogy az 5.1-es koreai és magyar hangsáv is jól szól. A szinkron hangzása persze tompább, kevésbé életteli, de aki nem eredetiben nézi a filmet, az meg is érdemli. A feliratok mellesleg a szinkron szó szerinti átiratai, ami nem szerencsés megoldás, mert a színészek szájához igazított szöveg (épp azért mert a színészek szájához van igazítva, kényszerű betoldásokkal vagy épp kihúzásokkal), nem fedi az eredeti dialógusokat. Jó pont, hogy a menü alatt a filmben is fontos szerepet kapó vonós muzsika szól.
EXTRÁK
Na, olyanok nincsenek. Ha csak a filmelőzetest és a képgalériát nem tekintjük annak. De inkább ne.
ÖSSZEGZÉS
Ronda borító és extra-mentes lemez helyett a Két nővérhez hasonló minőségi kiadványt érdemelne ez a film is, viszont 990 pénzért ez még így is bőven ajándék. A bosszú ajánlható mindenkinek, aki nem veti ugyan meg a látványos henteléseket, de mégis többre vágyik egy agyatlan akciónál. Azért se fogom leírni, hogy ínyenceknek!
Értékelés
Film 5/4
Kép 5/5
Hang 5/4
Extrák 5/0
Külcsín 5/1
Dalkomhan insaeng / A Bittersweet Life – dél-koreai, 2005. Rendezte: Kim Ji-woon. Szereplők: Lee Byung-hun, Kim Young-Chul, Shin Mina. Forgalmazó: Cinetel. 115 perc.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
