Változik a világ. A felnőtté válásról szóló történeteknek nem olyan régen még gyerekek és tinédzserek voltak a főszereplőik, Bryan Lee O’Malley 2004-ben indult, és tavaly véget ért, hatrészes sorozatában viszont már a bőven huszonéves főhőst próbálja önismeretre és felelősségre nevelni az élet, ráadásul nem csak képletes, hanem valódi pofonokkal is. A korszakcsúsztatásnak van értelme. Lehet, hogy manapság a fiatalok hamarabb szeretnek, szexelnek, buliznak, isznak, és akár hamarabb élnek szüleiktől független életet, mint régen, de ettől még nem válnak „belül” is felnőttekké. És egy útját, önmagát, a világban való helyét bájos esetlenséggel kereső karakter sokkal viccesebb, ha már a harmadik x felé tapos. Főleg, ha közben új csajának gonosz exeivel kell videójátékstílusú élethalálharcokat vívnia. A kanadai szerzőt egy honfitársaiból álló zenekar egyik, Scott Pilgrim című dala ihlette meg, amit az énekese pozitívnak és édeskeserűnek írt le. Ebből kiindulva vetette papírra a sorozat első, még erősen önéletrajzi ihletésű fejezetét (O’Malley elmondása szerint az amerikai barátnőtől a meleg lakótársig, Scott életének alapjai teljes egészében az ő kora húszas éveire rímelnek), miután a Lost at Sea című, jóval komolyabb hangvételű graphic novellel már bizonyított az Oni Pressnél. Messze nem szokványos, hogy egy újonnan érkezett képregényalkotó szinte azonnal egy hat kötetből álló szériával szabaduljon rá a piacra, de a Scott Pilgrimmel a szerző megütötte a főnyereményt. Aligha volt 2004-ben amerikai képregény, ami ilyen friss, sziporkázó, lendületes, ötletes, a maga videójátékos-szuperhősös metafikciójával ilyen valóságtól elrugaszkodott, karaktereivel és szituációival mégis ilyen életszerű és hiteles lett volna. A közönség pedig zabálta is, és már 2005-ben megkezdődtek a tavaly bemutatott (sajnos kissé félresikerült, és jókorát bukott) filmadaptáció előkészületei.
Scott Pilgrim egy 23 éves kanadai srác, aki majdnem olyan gazdag, mint a templom egere, és meleg haverjával osztozik egy lakáson, ami csaknem olyan jól felszerelt és pompázatos, mint egy hajléktalanszálló. Scott egy 17 éves kínai kiscsajjal kezd járni, ezzel kapcsolatos motivációja egy „miért ne” vállrándításból ered. Céltalan, kongó életébe egy amerikai amazonos futár, Ramona Flowers hoz színt, akibe már első találkozásukkor beleszeret (pontosabban a másodikkor, mert az elsőre még az egyik álmában kerül sor). De nem elég elnyernie a lány szívét: ha meg is akarja tartani, le kell győznie a hét gonosz expasiját. Pontosabban, exét.
Ahogy az elején utaltam rá, a Scott Pilgrim a felnőtté válás egy hosszú, következetesen végigvitt metaforája. A sztori egyik – leginkább előtérbe helyezett – aspektusa ugyan az exekkel vívott küzdelem, ami nyilván a barátnő előző kapcsolatokból magával hozott prekoncepcióival, félelmeivel való harcot szimbolizálja, de a teljes történet ismeretében sokkal fontosabb a főhős szembenézése önmagával – ez legkésőbb akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Scott saját sötét énjével kénytelen összecsapni. És igaz, hogy minden más esetben kárhoztathatnánk a képregényt ezért a visszafogottnak túlzással sem nevezhető, sőt, egyenesen az olvasó arcába mászó tanulságért, de egy olyan műtől, ami posztmodern mágikus realizmusként építi bele az egyébként nagyon is a valóság talaján álló szituációkba a videójátékos-szuperhősös elemeket, és minden egyes metaforáját bátran és büszkén, vizuális gegek segítségével manifesztálja „szintlépesek”, pofánverések és extra életek formájában, ez nem csak megbocsátható, de egyenesen: pont így jó.
Ritka, hogy valaki (bármilyen művészeti ágban) olyan könnyedséggel, lazasággal legyen képes közvetíteni komoly és fontos témákat, mint O’Malley a Scott Pilgrimben. A karakterek (a mellékszereplők is) mind változnak, fejlődnek, túlesnek az élet nagy próbatételein, számot vetnek hibáikkal, tévedéseikkel, és megbékélnek önmagukkal, és mindezt állandó humorral, bunyóval és a hasonló jellegű művektől már kötelező popkulturális utalásokkal körítve teszik. A szerző a legkomolyabb szituációkat is képes úgy feloldani egy-egy jelenetzáró poénban, hogy azok közben a legkevésbé sem bagatellizálódnak, a főhős karakterintegritása pedig annak ellenére is megmarad, hogy hol szerencsétlen lúzernek, hol eszméletlenül coolnak ábrázolja. És ez az akcióvígjátéki gúnyába bújtatott felnövésdráma olyan hatalmas emocionális erővel ragad meg mindenki számára elsőkézből ismerős pillanatokat, élethelyzeteket, hogy az olvasó újra és újra önmagára ismer.
Minden pozitívuma ellenére, a Scott Pilgrim egy-két kötettel hosszabb, mint lennie kellene. O’Malley az első két részben ellő minden üdítően frissnek ható történet-, karakter-, látvány- és hangulatelemet, és később már nem tud újat mutatni. A képregény elég vicces és dinamikus ahhoz, hogy unalmassá még plusz hat fejezet után sem válna, de az a meglepetés erejével ható energia, ami a sorozat elejét jellemzi, lassan, fokozatosan kopik ki a lapokról, ahogy az újszerű megszokottá válik, és ezen az egyébként szenzációsan felépített, félkötetnyi finálé, és a tartalmilag-formailag-mindenileg gyönyörű befejezés sem sokat változtat.
O’Malley a sztorit mangás stílusú, rajzfilmes beütésű, elnagyolt és karikatúraszerű vonásokkal kelti vizuálisan is életre, karaktereinek pusztán néhány vonalból álló arcán a legegyszerűbb módszerekkel ábrázolja az érzelmeket. A legtöbb kritikát egyébként pont a rajz miatt kapta a sorozat, de egyrészt ez a képi világ meglepően jól működik a képregényben összemosott többféle szubkultúra (szuperhősös, videójátékos) metszéspontjaként, másrészt O’Malley sokat fejlődött benne az első és a hatodik kötet közt eltelt hat évben. A stílus természetesen ugyanaz, de vonásai idővel kifinomultabbá, határozottabbá váltak, az eleinte szinte teljesen fekete-fehér színvilágot pedig a szürkeárnyalatok egyre gyakoribb, bátrabb és hatásosabb használatával dobta fel, ami pl. a fináléhoz különösen sokat hozzátesz.
Nem minden nap bukkan fel az amerikai mainstreamben valami igazán eredeti, márpedig a Scott Pilgrim mindenképpen az, mi pedig külön örülhetünk neki, hogy a Nyitott Könyvműhelynek hála ilyen hamar eljutott hozzánk az egész széria. Maguk a kiadványok jó minőségűek, a fordítás tökéletesen megőrizte az eredeti könnyed stílusát, a hatodik kötet végén pedig még magyar vendégrajzolók (Gróf Balázs, Lakatos István, Csordás Dániel) is képviseltetik magukat egy-egy rövid Scott Pilgrim komédiával. Tessék szépen bezsákolni az egész sorozatot, és senkit ne tántorítson el a mangás-szuperhősös-videójátékos körítés – messze nem csak ezek célcsoportjainak szól.
Az, hogy a Shakespeare-specialista Kenneth Branagh kezei alatt a Thor egy szuperhősköntösbe öltöztetett királydrámává vált, nem meglepő, az, hogy hosszú évek után végre megemberelte magát, és az V. Henrik óta a legjobb rendezését szállította, már inkább. Mert ugyan igaz, hogy immár a skandináv mondakör is áldozatul esett a mindent demisztifikáló hollywoodi trendeknek, és hogy a mennydörgés istenének, illetve így most már csak „fiának” története feláldozza a pontos jellemfejlődést a tempó oltárán, mindezt legalább stílusosan, dögösen, szemet gyönyörködtetően teszi. A Thor a nyár első meglepetése, az álomgyár első idei monstre produkciója, amiért tényleg érdemes moziba menni, egyben az utóbbi évek legjobb szuperhősfilmje, leszámítva Nolan Batmanjeit.
Először a már említett keserű pirula: Branagh filmjében Thor, Odin és a többiek nem istenek, pusztán egy másik dimenzió, egy másik világ lakói (ezért lehet fekete Heimdall és ezért lehet Hogun „ázsiai”). Miután annak idején a Trójából is teljesen kipucolták a misztikumot, és az Artúr királyból is száműzték a mágia minden csíráját, ez már aligha meglepő, más kérdés, hogy mi szükség volt rá. Ennyire nem venné be az amerikai (és többnyire keresztény) átlagnézők gyomra a pogány istenségek koncepcióját? (Az isten szót a forgatókönyv egyébként úgy kerüli, mint a pestist*, sőt, Stellan Skarsgard karaktere többször is legyerekmesézi az egész skandináv mitológiát, úgy ahogy van.) De legalább így ironikus módon kéz a kézben háborodhatnak fel az irodalmárok és a Marvel-zombik, ilyesmire pedig még úgysem volt példa az emberiség történelmében.
Odin, Asgard legfőbb istene uralkodója, két fia, Loki és Thor közül utóbbit választja utódjául, ám arroganciájával és gőgösségével a trónörökös megszegi a népe és a jégóriások közti törékeny békét, a háborús káosz szélére sodorva hazáját. Apjának nincs más választása, minthogy száműzze őt: erejétől megfosztva küldi a Földre, a halandók közé, ahol egy mutatós (naná) tudóscsaj és kis csapata veszi gondjaiba. Thornak vissza kell szereznie hatalmát, hogy megakadályozza trónra törő testvérének terveit, amik mindkét világot veszélyeztetik.
A történet egyszerű és végig kiszámítható, de paradox módon éppen ebben rejlik az ereje: Branagh és írói olyan ősi, örökzöld toposzokkal dolgoznak (a testvérviszálytól az irigy, szeretetre éhes fiúig), amik egy nem mitológiai témájú filmben csúnyán csikorognának, itt viszont nem csak elemükben vannak, de pontosan arra az „életnagyságnál nagyobb” szintre emelik a Thort, ahol annak lennie kell. Kivételesen az akciók sem öncélú, megalomán erőfitogtatások, hanem fontos, a cselekményt előrelendítő dramaturgiai elemek – nem mellesleg pedig látványosak, dinamikusak, tökösek, és bár túl sok nincs belőlük, ami van, az átkozottul hatásos. Amikor az első 20 percben a főhős a pörölye segítségével keresztülrepült egy gigantikus óriásszörny fején, megnyugodtam, mosolyogva hátradőltem, és konstatáltam magamban, hogy igen, jó helyen vagyok.
Tekintetbe véve a lendületes harcjeleneteket, az asgardi intrikákat, a családi drámát, a kötelező, de szerencsére jópofa és nem erőltetett humort, nem csoda, hogy a jellemfejlődésre nem maradt elég idő – normál esetben ezt elintézhetnénk egy legyintéssel, mondván, hogy egy ilyen film nem erről szó. Csakhogy a Thor nem kis részt pontosan erről szól: megváltástörténet egy dölyfös, arrogáns harcosról, aki belátja hibáit, és jobb istenné emberré (vagy mivé…) válik. Ez a folyamat itt igencsak elnagyolt, de cserébe legalább Loki motivációi túlmutatnak a "gonosz vagyok, ezért gonoszságokat kell cselekednem" szinten, és egyébként is, a forgatókönyvnek ezért a hiányosságáért végül a színészgárda egész szépen kárpótol. Nagy, szájtátásra késztető alakításra ugyan senkinek nincs lehetősége, még az Odinként pózoló Anthony Hopkinsnak sem, a főhős emberi oldalát kigyúró Natalie Portmannek meg még úgysem, de mindenki szimpatikus a szerepében, Chris Hemsworth-szel az élen, aki szerencsére jóval több, mint egy izmos szépfiú. Természetesnek hat, az alkalmankénti komikus pillanatok épp olyan jól állnak neki, mint a jégóriások arrogáns vigyor következtében való felaprításai, és legkésőbb a Skarsgarddal való piálása során mindenki a szívébe zárja a karakterét. A fanok pedig örülhetnek a most már megszokott cameóknak is, Jeremy Rennerétől Stan Lee-én át Samuel L. Jacksonéig.
A Thorból könnyen Hollywood egy újabb ostoba, giccses és gagyi pénznyelője válhatott volna (az előzetesek inkább ezt sugallták), de Branagh a színházvilágból hozott pompás eleganciával egy grandiózus, gyönyörű kiállítású, szépen, trendi hatásvadászatok nélkül elmondott mesévé dagasztotta – és egy újabb izgalmas lépcsőfokká Joss Whedon jövőre érkező Avengers-mozijához. ’Tis done!
Több tízezres rajongótábor zengett hozsannát, mikor híre ment, hogy George R.R. Martin nagyívű ciklusa, a Jég és tűz dala képernyőre kerül, ugyanakkor gyaníthatóan ugyanennyien sikoltottak fel rémülten, látatlanban is szentségtörést rettegve. Mindkét oldal jogosan hangoskodott: egyrészt ott van az egyes vélemények szerint valaha létezett legjobb fantasy Tolkien után, másrészt pedig a kétirányú lehetőség, hogy az HBO filmre vigye az egészet. Egy pilot talán kevés ennek eldöntésére, mégis merem kijelenteni: Westeros jó kezekben van.
Nagyon nem szeretek túlozni, de ha a Tűz és jég daláról van szó, kötelezőnek érzem a szuperlatívuszokat. Ha a becses olvasó nagyívű, komplex, izgalmas fantasy-re vágyna, gondolkodás nélkül Martin regényeit csapnám a kezébe. Aki olvasta őket, tudja, aki nem, az mondjuk itt kezdheti az ismerkedést. Martin-t az amerikai Tolkien-ként szokás emlegetni, és csakugyan: amit utóbbi világalkotásban véghez vitt, arra előbbi történetmesélésben köröket ver. Na jó, a maga módján. Nem is véletlen, hogy Martin legfőbb írásainak megfilmesítését arányában hasonló hisztéria előzte meg, mint pár évvel ezelőtt a Gyűrűk ura adaptációját.
Az HBO masszívan új sikersorozatra hajt, elég egy pillantást vetni a pesti metrót ellepő Sean Bean-es plakátokra. A résztvevők állítólag a statisztáktól kezdve a főhangosítón át egészen a producerekig óriási rajongók, ami szép és jó, ám két kérdés merül fel ezen a ponton:
a) Sikerült-e vajha úgy visszaadni a regények világát, hogy azzal még az elvetemültebb rajongók is elégedettek legyenek, valamint b) képes-e a sorozat, szűkebben a pilot laikusok számára is vonzóvá tenni a történetet?
És mivel itt a sorozatról van szó, vegyük is előre b)-kérdést. Fanboy-ként iszonyatosan értékelem a sorozat regényhűségét, ugyanakkor rá kell, hogy ébredjek: a változtatásoknak olykor okai vannak. Már a legelső epizódban rengeteg karaktert kapunk, akik mindenféle bennfentes beszélgetésekbe bonyolódnak, és bár a forgatókönyvírók bámulatra méltóan bablevesezték össze a főbb infókat, a néző tán mégis elveszettnek érezheti magát. Az sem segít sokat, hogy helyenként kontinensek között ugrálunk, és bár már most érezzük, hogy minden egy nagyobb egész része, a szervesség, az összefüggés egyelőre csak ígéret marad. Persze Martin világa amúgy sem adja meg könnyen magát, a bevezető fejezet meg bevezető fejezet, de egy konzekvensebb felépítés dobott volna az egészen, sokrétűség ide vagy oda. Nyilvánvaló, hogy egy pilot-ban inkább az enumerációra koncentrálnak az alkotók, pláne egy ilyen komplex történetfolyamnál, jelen esetben a Stark-család és a királyi család viszonyaira, itt viszont pöttyet soknak éreztem. Jó volt látni az apró finomságokat, de ha tíz részből gondolnak kihozni egy 800 oldalas regényt, akkor értékelnék egy némileg feszesebb tempót.
Az eredeti kérdésre visszatérve: eddigi látszat alapján a Trónok harca a résztvevő karakterek és már most felsejlő plot-ok sokfélesége alapján egyszerre tűnhet vonzónak és riasztónak, ki mit vár. Feltehetőleg mint a regényekhez, ide is egy jó adag türelem kell majd. Még ha az első benyomás az is, hogy lehetett volna mindezt céltudatosabban, szigorúbban, a naaaaagy ígéret ott van benne, hogy egy a Sopranos-hoz (Maffiózók) vagy Six feet under-hez (Sírhant Művek) hasonló sokszereplős folytatásost kapjunk, az alapanyag megvan hozzá, sőt.
Aztán ott vannak a regényciklust ismerőknek és imádóknak címzett apróságok, és azt hiszem, ezen a ponton jár egy nagy taps a komplett kreatív gárdának, a színészeknek meg a mindezt pénzelő HBO-nak, merthogy Westeros Falastul, Kings Landigestül, imádott szereplőtől gyűlölt szereplőig életre kelt, és ennek hátterében feltehetőleg hasonló rajongás áll, mint amit itt a geekz-en is hajlamosak vagyunk tanúsítani. Lehetne persze vitatkozni azon, ki képzelte el tökösebbnek Jon Snow-t, rondábbnak Tyrion-t (említett szereplő felvezetése zseniális, soha nem bírtam elképzelni a gnómot nála kétszer magasabb ledér hölgyekkel, de most megmutatták), szexibbnek Cersei-t, de végső soron mindegy, mert látni, hogy minden nagy szívvel lett életre keltve, meg a cgi-Gollamot is megszerettük anno, pedig. Martin közreműködése a sorozatban köztudott, de reméljük, nem csak ezen múlik.
Aztán lehetne még sorolni a marhajókat: ahogy a tohonyává vált Robert lépcsőn mászik le a lóról, a farkaskölykök megtalálása, Catelyn és Jon összenézése, a királyi udvartartás érkezése, Ned és Jaimie rövid kölcsönös baszogatása, Bran falmászása, majd a végén a szó majdnem szoros értelmében vett cliffhanger … kurvajó, na, és nem is feltétlenül kell a regények ismerete ezekhez. A térképes-fogaskerekes intró meg annyira telibe talált minden PC-s stratégiajátékos áthallás ellenére, hogy a mostantól esedékes újraolvasások közben sajna már elválaszthatatlan lesz a szövegtől.
Összességében egy nagyon erős, ha nem is mindent letaroló kezdést kaptunk. GRRM rajongóknak kötelező, mint ahogy az imák is, hogy ne öljék meg egy évad után, a többséget meg hátha megfogja annyira, hogy legalább pár évadra és egy tisztességes nézettségi szintre kifussa magát. Rajongástól eltekintve is baromi jó sorozat lenne ebből.
Thor a Marvel Univerzum egyik legnemesebb, legtisztább, legerkölcsösebb szuperhőse – sőt, Istene. De nem volt ez mindig így. Matt Fraction sok-sok Ragnarökkel korábbra, a történelem előtti időkbe, a csodák, szörnyűségek és mítoszok földjére vezet minket, hogy tanúi legyünk a mennydörgés istene arroganciájának, dölyfösségének, a panteon, és apja elleni lázadásának, a kilenc világot megrengető, és vérbe fojtó ámokfutásának, és végül – szükségszerűen – bukásának. Felejtsétek el Thort, a sziklaszilárd moralitású héroszt, és üdvözöljétek Thort, a magába forduló, óriásokat irtó, dühöngő Istent.
Fraction úgy fogalmazott, hogy történetében Thor „egy nagy rohadék”. A háromrészes sorozat (Ages of Thunder, Reign of Blood, Man of War, a gyűjteményes kötet pedig az első felvonás címét viseli) 2008-ban jelent meg, amikor a mainstream univerzumban J. M. Straczynski írta a karaktert egy szövevényes, intelligens, sötét fantasy keretei közt. Történetileg Fraction művének ehhez semmi köze, tematikailag viszont annál inkább. Ahogy Straczynski, ő is az isten, és nem a szuperhős Thorra koncentrál, és azzal, hogy a régmúlt időkbe helyezi a sztorit, ráadásul teljesen elvágja azt az ismert Marvel Univerzumtól. Az Ages of Thunder esetében lényegtelen, hogy Thor a kiadó égisze alatt egy köpenyes hős. Akit itt láthatunk, az sokkal inkább a mitológiai Thor, és ennek megfelelő a képregény stílusa és hangulata is.
Az Ages of Thunder hat normál hosszúságú történetet mesél el, amiknek mind van elejük, közepük és végük, és néha csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz, mégis együtt, egyben tesznek ki egy monumentális fantasy eposzt, amiben feltárul előttünk a ciklusokban ismétlődő norvég mitológia lenyűgözően komor és gyönyörű tablója. Az első sztorik katalizátora a mindig ármánykodó Loki, aki gyáva és alattomos tetteivel újra és újra bajt hoz saját és társai otthonára, Asgardra – a problémákat, legyenek azok dühöngő jégóriások, vagy a világot elöntő vérzivatarok, rendre a háttérből egyetlen szóval („Aye”) és masszív arroganciával előlépő Thor oldja meg, villámcsiholó pörölyének lendítéseivel. De a konfliktusokból apja, Odin számára nyilvánvalóvá válik, hogy fia érzéketlenné, embertelenné vált, ráadásul dacolni merészel vele, és így rászorul némi fegyelmezésre. Csakhogy a mennydörgés istenét nem lehet szimplán elfenekelni, mint holmi pubertás halandót. Apa és fia összecsapásába mind a kilenc világ beleremeg.
A kézenfekvő kérdés, hogy miért kellene, hogy bárkit érdekeljen az istenségek egymás elleni csatározása – hiszen az emberi történetek azok, amik megmozgatnak minket, azokba tudjuk beleélni magunkat, nem pedig holmi absztrakt dolgokat megtestesítő mitikus lények gőg és arrogancia fűtötte acsarkodásaiba. És a kézenfekvő válasz az, hogy a Thor világának istenei nagyon is emberiek, akárcsak az ősi mitológiák szélsőséges tulajdonságokkal felruházott mindenhatói. A konfliktusok éppen emberi vonásaikból származnak: ostobák, büszkék, hirtelen haragúak, gyarlók, kicsinyesek, erőszakosak és képtelenek bármiféle változásra, fejlődésre, minek következtében ugyanazokat a hibákat követik el újra és újra, és Ragnarökről Ragnarökre.
Merthogy mindegyik sztori a norvég mitológia más-más ciklusában játszódik, így emelve ki a világ, és benne minden, folytonos ismétlődését, már-már tragikomikus vonásokat kölcsönözve az eposznak – hiába hatalmasok az istenek, ők is csak egy náluk felsőbb, rejtett univerzumrendező erő viharaiban hánykolódnak. A „tápláléklánc” alján pedig ott az ember, aki rettegve és döbbenten áll a Földet elöntő (szó szerinti) véresőt és a feltámadó holtakat látva, nem is sejtvén, hogy mindez egy dacos istennő átkának az eredménye, amit mindössze azért szabadít a világra, mert megfosztották őt egy csillogó nyaklánctól. A globális kultúra által felszívott, évezredes mítoszokkal való párhuzam azért is helytálló, mert az Ages of Thunder a maga ízes, archaikus nyelvezetével, világmagyarázó narratívájával és erkölcsi útmutatásával egy ősi, szájról-szájra járó időtlen mese benyomását kelti, ami az emberi tulajdonságok, konfliktusok és tanulságok isteni léptékű ábrázolásával példázatként is megállja a helyét.
A hat sztorit felváltva rajzolta Patrick Zircher, Khari Evans és Clay Mann, akik lenyűgözően grandiózus, gyönyörűen sötét látványvilágot teremtetettek, méltót Fraction forgatókönyvéhez. Rengeteg a kétoldalas, szélesvásznú filmélményt idéző kompozíció, mely roppant dinamizmussal és szemkápráztató részletességgel ábrázolja a küzdelmek gyakran véres brutalitását. Ugyan a három rajzoló stílusa nem mindig passzol össze, a képregény epizodikus szerkezete megengedi ezt a mérsékelt eklektikát – a fő, hogy a csatajelenetek, köszönhetően Fraction nagy szavakkal, mesébe illő hasonlatokkal, epikus gondolatokkal sűrített narrációjának is, minden esetben szinte agyzsibbasztóan monumentálisak. A képet például, amin Thor véresőben ázva folytat kegyetlen harcot egy sereg csontvázzal, egy múzeumban kellene őrizni. Vagy inkább minden képregényrajongó falán.
(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin ötödik számában jelent meg nyomtatásban 2009-ben - S.)
A Donjon egy eddig példa nélkül állóan grandiózus vállalkozás, melynek ötlete két rendkívül tehetséges és termékeny francia szerző fejéből pattant ki. A 300 kötetesre tervezett heroikus fantasy (ez persze nem teljesen helytálló kijelentés, de egyelőre maradjunk ennél a címkénél) sorozat 2008-ban ünnepelte a tizedik születésnapját és az eddig megjelent harmincnégy kötet lapjain több, mint húsz szerző tette le kézjegyét Terra Amata világán, hogy egy színes, nyüzsgő, lélegző univerzum születhessen, telis-tele tűzdelve saját, párhuzamosan létező világunk irodalmi, filmművészeti és popkulturális utalásaival.
Joann Sfar (a név ne tévesszen meg senkit, egy nizzai fiatalemberről van szó) valódi reneszánszember, aki 15 évesen egyszerre három francia kiadónál kapott munkát, azóta zenekart alapított, egy animációs sorozat és egy életrajzi film rendezője, többek között a harmincadik angoulême-i képregényfesztivál nagydíjának nyertese, jelenleg pedig az újhullámos francia-belga képregényszakma meghatározó alakja (nálunk egyelőre a jelen cikkben tárgyalt Tornyon kívül csak a Rabbi macskáját ismerhette meg tőle a magyar közönség*). A L’Association alkotóműhelyében találkozott eljövendő tettestársával, a 2006-ban ugyancsak angoulême-i nagydíjjal jutalmazott Lewis Trondheimmel, aki leginkább a Lapinot sorozatával híresült el, illetve a nálunk is futott La Mouche (A légy) című néma rajzfilmszériájával (amit furamód eredetileg japán piacra készített).
A Donjon projekt Sfar afelett érzett frusztrációjából született, hogy a Delcourt égisze alatt kiadott és saját maga által kissé iparosmunkának tartott Troll sorozata tízszer olyan jól fogyott, mint a L’Association-on keresztül publikált szerelemgyereke, a Le petit monde du Golem (A Gólem kis világa). Barátja és alkotótársa, Trondheim erre megjegyezte, hogy ha a Gólem hősi fantasy lenne, bizonyára az is jól fogyna. Ez szöget ütött a fiatal nizzai fejébe, de mivel addigra már számtalan követő bújt elő a zsáner legsikeresebb, veterán képviselőjének, Régis Loiselnek a köpenye alól, valami egyedi, kísérleti jellegű képregényre vágyott, amiben mind a ketten kiélhetik alkotó jellegű hóbortjaikat. Hosszas gondolkodás után a két Gyűrűk Ura és Csillagok Háborúja rajongó szerző a kifejező Donjon cím mellett döntött. A donjon a középkori várak külső falak gyűrűjében elhelyezkedő öregtornya, az utolsó védőbástya, ahová a falakon áttört támadó seregek elől lehet visszahúzódni, rendszerint a vár urának lakhelye, és ami a legfontosabb, itt található a vár börtöne és kincseskamrája is. Furcsamód angol nyelvterületen a szó megfelelője, a dungeon, inkább a földalatti kazamatarészre helyezte a hangsúlyt, így az az érdekes helyzet alakult ki, hogy a franciák a torony felső, míg az amerikaiak a föld alatti részét értik a szó alatt.
A Donjon fő ihlető forrása az 1974-ben megjelent, kezdetekben leginkább az amerikai egyetemisták által játszott Dungeons and Dragons című fantasy szerepjáték, mely francia nyelven Donjons et Dragons néven terjedt el. Ennek a játéknak a legelső verziójában (ma már a negyedik kiadásnál tartanak) a játékosok kalandozókat alakítanak, akik a földalatti kazamatákat (dungeon) védő szörnyeket kardélre hányva jutnak be a kincseskamrába, ahonnan aztán a zsebeiket megtömve távozhatnak újabb „kalandok”, vagyis újabb börtönök még vérszomjasabb szörnyeinek még csudálatosabb kincshalmai felé. Ez a játékstílus azóta rendkívül sokat finomodott, ám az eredeti, mostanra már veretes koncepció a játék kvázi védjegyévé vált. Sfar és Trondheim ezt a felállást állította a feje tetejére, ugyanis a történetet most a szörnyek szemszögéből ismerjük meg (bár ezt az ötletet egy számítógépes játék, a Dungeon Keeper, 1997-ben egyszer már elsütötte) és rá kell döbbenjünk, egyáltalán nincs egyszerű dolguk: a donjon menedzselése bonyolult gazdasági vállalkozás, hiszen a vár urának gondoskodnia kell megfelelő reklámról, hogy a kalandozók (az ő szóhasználatában: az ügyfelek) felkeressék a tornyot, meg kell vásárolni és felnevelni a kamrákat védő szörnyeket, ügyelve a környezeti és étkezési szokásaikra, a zsoldosokat ki kell fizetni az elhullott szerencsevadászok hátrahagyott javaiból, akik közül mégiscsak el kell engedni párat, hogy hírét vihessék a csodálatos kincseknek. Ezzel a kör bezárul, és bármilyen apró változás kibillentheti az egyensúlyából a pénzügyi zsonglőrködést.
Ugyanakkor a sorozatnak nincs egyértelműen meghatározható főszereplője, hiszen a történetek közti összekötő kapocs maga a Torony, ami, ahogyan a germán legendák csodálatos világfája, az Yggdrasil több világban, úgy ez több idősíkban van jelen, gyökereivel a múltban, törzsével a jelenben, lombkoronájával a jövőben. Ráadásul ez az élettől lüktető torony-fa mindhárom síkban egyre újabb és újabb rügyeket, majd ágakat hajt, valóságos mitológiát létrehozva a mesék és szereplőik összefonódásával. A Donjon csak később kapta a Zénith (Zenit, mint a Nap legmagasabb állása, a Torony aranykora) jelzőt, mégpedig a két szerző kezdetben különböző elképzelése miatt. Az első kötet eredetileg a Lapinot sorozat egy újabb részének lett szánva, de Sfar rábeszélésére Trondheim kacsatollruhát húzott nyúl hősének újabb inkarnációra. A szörnyeket az előbbi, az antropomorf állatokat az utóbbi adta hozzá, és bár a munka java része közös erőfeszítés volt, az első két album látványvilága inkább Trondheim keze nyomát hordozta magán. Sfar ezért nekigyürkőzött és útjára indította a Potron-Minet (Pirkadat, a Torony történetének hajnala) szériát, amelyben a későbbi Torony urának, Hyacinthe de Cavallère-nek az ifjúkorát meséli el, ezúttal az általa rajzolt karakterek tolmácsolásában. Ezek után már szinte természetszerű volt a harmadik sorozat létrehozása, ami Crépuscule (Szürkület, a Donjon világának alkonya) alcímmel egy poszt-apokaliptikus jövőbe kalauzol el bennünket, melyben a kataklizma sújtotta Terra Amatát a Fekete Erőddé alakult Toronyból irányítja vaskézzel a legendás hadvezér, a Nagy Kán. Mivel még mindig nem fogytak ki az ötletekből, negyedszerre is támadást indítottak az olvasók felé: a Donjon Monsters (Szörnyek) one-shot-okból áll, vagyis mindegyik önmagában is megálló, lezárt történetet tartalmaz, egy-egy az előző három sorozatban már feltűnt fő- vagy mellékszereplőre öszpontosítva, és újításként mindegyik albumhoz más-más rajzolót kértek fel. Ekkorra a Donjon már olyan népszerűségre tett szert, hogy a szerzők felkérést kaptak egy rajzfilmsorozat tető alá hozására, ami azonban mégsem valósult meg. Az elkészült, ám fel nem használt forgatókönyvek alapján így egy ötödik széria indult útjára albumformátumban, Donjon Parade címmel (mely a hetvenes években futó Mickey Parade és Pif Gadget könnyed, fiataloknak szóló hangvételére utal). Végül, de nem utolsósorban, mintegy főhajtásként a gyökerek felé, a Donjon Bonus eddig megjelent egy kötete egy külön erre az alkalomra készített illusztrációkkal ellátott szerepjáték, ám egyúttal art-book és a Torony univerzumát taglaló forráskönyv is egyben.
Habár a Torony monumentálissá bővülő világának mind az öt csapásiránya élvezhető önmagában is, az egyébként is igen gazdag felszín csak akkor fedi fel az alatta rejlő gyémántokat, ha mindet követjük és így felfedezzük azt a rengeteg utalást, amit elrejtettek benne, mint például, hogy kicsoda Alexandra, akinek az arcképét a Torony ura a szobájában őrizgeti, milyen titok birtokában élhet még több évszázad eltelte után is Cormor professzor, vagy hogy mi történik, ha valaki összegyűjti a Végzet Ereklyéinek minden darabját. Ezenfelül a különböző sorozatok mind hangulatukban, mind témájukban különböznek egymástól, így ha valakinek nem tetszik az egyik, még bőven megtalálhatja a számítását a másik néggyel. A meglepetésekkel tarkított történetek gyakran váltanak műfajt, komédiából kalandtörténetbe, majd tragédiába fordulhatnak, ami nem is annyira a francia-belga vonal, mint a mangák és a koreai filmgyártás sajátja. A tájékozódást megkönnyítendő a kötetek stílusosan a Torony szintjei alapján vannak megszámozva, az előzmények -99-től emelkedő sorrendben 0-ig, a fősodor 1-től 100-ig, míg a reményt vesztett jövő 101-től 200-ig. A Parade történetei a Zénith első és második kötete (vagyis a -99 és -98) között játszódnak, míg a Monsters mindegyike el van helyezve a háromszázas időskálán. Pofonegyszerű, nemde?
Az öt széria közül a Donjon Zénith tartja meg leginkább a hagyományos hősi fantasy vonalat, természetszerűleg a fentebb felvázolt csavarral a koncepcióban. Itt ismerkedhetünk meg Herberttel, a kacsával, aki utolsó lóti-futi mindenesből lesz szívét vesztett anti-hős a Végzet Kardjának felövezésével és Marvin-nel, a Torony sárkányfajzat bajnokával, aki vegetáriánus és a drakonista vallás tanításai szerint nem támadhatja meg azt, aki inzultálja. A szándékoltan anakronisztikus nyelvezet, a szójátékok (Herbert egyedi harci stílusában egy tollpihével mészárolja halomra a goblinokat az „erősebb a kardnál a toll” jegyében, az elefántszerű Babárok pedig a barbárok és a Babar király szereplőinek kevercsei) , a morbid humor (a kazamaták tízezerhuszadik ajtajánál útjukat álló több, mint egymillió goblin lemészárlása után kiderül, hogy a keresett Goblin Király mindvégig a felszínen piknikezett) és a furábbnál-furább szereplők (mint a félbevágott és így két személyiséggel rendelkező Jean-Jean) biztosítják a felhőtlen szórakozást.
A Donjon Potron-Minet borús hangulatú, szomorkás, tragédiákkal és fekete humorral szegélyezett története az ártatlanság elvesztését mutatja be, ahogy a fiatal, idealista és naív Hyacinthe, egy vidéki nemes fia (akárcsak D’Artagnan) a bűnökkel terhes nagyvárosba, Antipolisba érkezik, hogy az egyetemen tanuljon. Itt találkozik későbbi társaival, a keselyű Hórusszal, a nekromanciát hallgató egyetemistával, Alcibiade-al, aki a fürkészőmágiát tanulmányozza, Zongo-val, az egyik tanszékvezető autista, ámde szörnyű fizikai erővel bíró fiával, és Alexandrával, a hidegvérű (szó szerint, hiszen gyíkember) orgyilkossal, akihez végzetes szerelem fűzi. Hyacinthe éjszakánként maszkot ölt, hogy köpenyes igazságosztóként jobbá tegye a világot, de be kell látnia, hogy a törékeny álmok szilánkokra zúzódnak a város mocskos macskakövein. A Potron-Minet intelligens és a helyenként olyan szívbemarkolóan nyers és kegyetlen történetvezetése, ami elakasztja az ember lélegzetét, parádésan keresztezi a kosztümös kalandfilmeket és a film noir-ok világát.
A Donjon Crépuscule hatalmasat ugrik az időben: egy Sötét Entitás uralta elméjű Herbert irányítja véres kézzel Nagy Kán néven a Gyehenna Fekete Erődjéből (a Torony inkarnációja ebben az idősíkban) az ismert világot, ami a bolygó forgásának megállása óta két részre oszlik, az egyik felén örök világosság és kiégett sivatag, a másikon jéghideg sötétség honol, a túlélők pedig a kettő találkozásánál létrejött kis sávban, a Szürkületben élnek. A legjobb barátból és bajtársból a Kán ősellenségévé vált Holtak Királya, a szeme világát elvesztett Marvin, önmagára mért száműzetésben él, míg nem találkozik az ugyancsak számkivetett Vörös Marvin-nel, a Zautamauxime falujából származó bátor, ámde kevéssé megfontolt nyúl harcossal. Kettejük sorsa összefonódik, amint összefognak, hogy súlyos áldozatok árán beteljesítsék a sorsukat. A poszt-apokaliptikus jövőben játszódó kaland filozofikus mese a reményről (a vak Marvin és vezetője, a kis denevér, Pipistrelle közti párbeszédeket akárha a Kis hercegből ragadták volna ki) és Mad Max inspirálta izgalmas road-movie, ahol a megtört, megfáradt, kiégett hősök (Clint Eastwood nyomdokain) már csak az ifjú, meggondolatlanul heves vérű szereplők hatására képesek kitörni a magány börtönéből. Szomorkás humor és derűs beletörődés próbálja helyenként ellenpontozni az epikus csaták brutális vérontásait és a kétségbeesés táplálta döntések végzetes következményeit.
A Donjon Monsters a három sorozat legszebb elemeit villantja fel, malterként szolgálnak a Torony kövei között, több, eddig felmerült kérdésre választ adva, amivel eddig nem volt idő foglalkozni a három fő sorozat köteteiben. Az eddig megjelent tizenkét album mindegyike más illusztrátor munkája, és mivel valamennyi önmagában lezárt történet egy-egy mellék- vagy főkarakter szereplésével, ez valóban lehetőséget ad az experimentális képregényalkotásra: a Frédéric Bézian jegyezte Zsoldosbecsület (Des soldats d’honneur) vázlatszerű, épp csak pár színt használó kötetében a Nagy Kán szolgálatában álló két sárkányfajzat testvér egyike narrálja végig a történetet egyes szám első személyben, szövegbuborékok nélkül. Mivel bátyja átengedett az általuk őrzött kapun egy bizonyos vak idegent, a Kán törvényei alapján halálra ítélik, és öccsének kell rajta végrehajtani az ítéletet a sivatag forró homokján. A Balhé a sörfőzőknél (Du ramdam chez les brasseurs) a kőbuta, de szeretnivaló Grogro magánszáma: sörért küldik a Toronyból a nyulak falujába, ahol találkozik a gyermek Vörös Marvin-nel, boszorkányüldözésbe és kocsmai verekedésbe keveredik, fekete élőholtakká vált nyulakkal küzd meg (egyértelmű hommage Peyo Les Schtroumpfs sorozatába illeszkedő fekete törpikés epizódjának), majd egy gladiátoraréna kellős közepébe pottyan, ahonnan várható módon teli hassal és egy szekérderéknyi söröshordóval tér vissza. A Mélyben (Les Profondeurs) Killoffer stílusgyakorlata egy szinte teljes egészében az óceán mélyén játszódó pokoljárásnak: Noyeuse, a fiatal akvabonista lány családját lemészárolják a Nagy Kán katonái és csak az menti meg az életét, hogy magára ölti az egyik támadó páncélzatát, így nem ismerik fel. A durva katonák között megerőszakolják és újfent csak a szerencsének köszönheti, hogy hazajut, ahol viszont saját elvakult és ostoba népe bélyegzi árulónak, így az album utolsó oldalán végül is az akvabonisták ellenségeinek oldalán rohan a halálba. A Monsters sorozattal a Donjon szerzőpárosa több, még be nem futott rajzolónak biztosított lehetőséget a betörésre a szakma felsőbb köreibe. „Jobban ismerik a Donjont, mint mi, és még étkezési jegyeket is elfogadnak!” – jegyezte meg tréfásan Joann Sfar, amikor arról kérdezték miért alkalmaznak kezdő illusztrátorokat. Majd hozzáfűzte: „Emellett nagyon örülök, amikor Boulet jelzi nekem, hogy a neki küldött forgatókönyv egy része önellentmondást tartalmaz…”
A Donjon Parade a végül meg nem valósult rajzfilmprojekt forgatókönyvei alapján indult útnak ötödikként a sorban, az önironikus Egy Toronnyal több a kelleténél (Un donjon de trop) címmel. A könnyedebb hangvételű, kifejezetten fiataloknak íródott sorozat jó kezekbe került, a 2004-es angoulême-i Legjobb Album díját elnyerő, önéletrajzi ihletésű A hétköznapi küzdelem (Le Combat ordinaire) szerzője, Manu Larcenet vette gondozásába. Mindenképpen érdemes még pár szót ejteni a több, mint húsz alkotó (Mazan, Andréas, Blutch, Blain, Kerascoët, Yoann, Kéramidas, csak hogy párat említsek) közreműködésének eredményeképp a kötetekben hemzsegő utalásokról, hommage-okról és a beavatottaknak szóló poénokról (insider joke), amik közül épp csak néhányat sorolnék fel. A két szerző nem tagadhatta meg a szerepjátékos gyökereket, a Zénith negyedik kötetében a disznóvárosi mágusok varázspárbajt vívnak, azaz Certáment, ami az Ars Magica szerepjáték egyik alapkifejezése, Hyacinthe Tornyának első szörnyei, a brou-k a Runequest bestiáriumából származnak, a több kötetben is megjelenő, a sötét termek megvilágítására szolgáló csápos szörnylámpák pedig a Magic: the Gathering gyűjtögetős kártyajáték egyik lapjáról léptek át a Donjon univerzumba.
A Kilencedik Művészet nagyjai előtti főhajtás a Kacsaváros nagyhercegének jogara, ami Ottokár jogarának kiköpött mása (szárnyak nélkül, ahogy Hergé eredetileg papírra vetette), az erdei trollok, akik Jeff Smith Bone-jának patkányszörnyeire hajaznak, a Mélyben album egyik víz alatti jelenete, a hatalmas szállítóhalakkal, szájukban a pilóta trónusával pedig a Little Nemo egyik paneljának hű reprodukciója. Vaucanson hazudni és ártani képtelen automatái Isaac Asimov R-Daneel-jének egyenesági rokonai, akinek kezét köti a Robotika Három Törvénye, Arakou régi bajtársa, a lovagi erényeket ápoló, lassan leépülő elméjű és nem létező jegyesével beszélgető Miguel a spanyol Cervantes Don Quijote de la Mancha-jának kivetülése, a fejét forradalmi változásokon törő, frígiai sapkát viselő és fürdőkádjában elmélkedő Benoît de Vaucanson pedig a nagy francia gondolkodó, Marat szellemi testvére. Egyaránt láthatunk jeleneteket és sztárvendégeket mangákból, mint a One Piece, Dragon Ball Z, Albator, ugyanúgy mint a Disney-univerzumból (Robin Hood, Peg-Leg Pete), vagy akár a francia nyelvű albumok hősei közül (Pipintus, Lapinot, Raghnarok). Akárhová nézünk, eldugott easter egg-re lelünk, és ebből látszik igazán mennyire élvezik ezt a szellemi bújócskát az alkotók, hiszen lubickolnak a Donjon világa által nyújtott határtalan lehetőségekben és szabadságban.
Sajnos a Donjon magyarországi apoteózisa megbukott, de talán a jövőben lesz olyan bátor kiadó, amelyik újra magasra emeli a lángot. Addig is azok, akik nem beszélik a francia nyelvet, vigaszt találhatnak az amerikai NBM kiadó angolul megjelent Dungeon albumaiban és a Donjon egyik legmeggyőzőbb érvelésű lakójának kedvesen bíztató szavaiban, azaz, Kedves Olvasók: ZONGO!
*azóta a Vad Virágok Könyvműhely kiadta magyarul Sfar A kis herceg képregényadaptációját
Tsui Hark (zseni) maga a megtestesült ambíció. Karrierjének első felében jobbára olyan ötleteit vitte filmre, amelyek nemhogy a költségvetésekkel szűkösen bánó hongkongi filmiparnak, de esetleg magának Hollywoodnak is túlságosan nagyléptékűek számítottak volna. Egyik ilyen agymenése a nagyszerű Roboforce (nálunk Robotpárbaj címmel forgalmazták, külföldön I love Maria elnevezéssel is előfordul), amely az Ázsia szerte rendkívül népszerű óriásrobotos rajzfilmek, képregények, stb. élőszereplős-filmes mutációja.
Minden szub-, mikro-, periferiális, vagy akármilyen kultúrának megvan a maga szent tehene, amihez az egyszeri véleményalkotó (ha csak nem kívülről jött barbár) nagyon óvatosan közelít, ha egyáltalán - azt hiszem, ezt itt a Geekz-en a magunk fétiseivel és idoljaival nagyon is jól tudjuk. Ahogy a metálrajongóknak ott van a Black Sabbath, a hardcore sci-Fi rajonfóknak Asimov, a cyberpunkoknak Gibson, az akciófilmőrülteknek a Predator vagy a Die hard, úgy van ott a 90-es évek elején begeekült itthoni fantasy rajongóknak Silverberg Majipoor krónikáinak (ha nem is kronológiailag, de létrejöttét és megjelenését tekintve) első kötete.
Történt ugyanis, hogy a korai rendszerváltás körüli, később rákszerűen elharapódzó nyugati ponyvakönyv-kiadási hullám taraján a Zrínyi Nyomda gondozásában belibbent egy már címében, borítójában és hátlapszövegén is addig sosem sejtett csodákat és izgalmakat ígérő könyv, ami gyakorlatilag a félig-meddig irodalmi, mainstream nyugati fantasy-k egyik első szélesebb körben elterjedt képviselője volt mifelénk, és sok olvasó számára az első találkozást jelenthette a műfajjal. Az egész persze csak nálunk volt új, Silverberg már akkor is a piedesztálra emelt (sci-fi) műfajon belüli szerzők között foglalta el előkelő helyét, miután az 50-es évekbeli pulp-magazinos szösszenetei után úgymond komolyabb irányba fordult (Thorns, To open the sky, A time of changes és még sokan mások) – a 70-es évek végén megkezdett Majipoor- regényciklus kvázi már az újrakezdést jelentette számára. Innen nézve nehézkes eldönteni, hogy az akkori magyar megjelenés szülte-e a kultuszt vagy pont fordítva, a keményvonalas rajongóknak köszönhetjük-e a magyar fordítást, ha valaki tudja, jelezze bátran. Ami viszont vitathatatlan, hogy itthon jó néhányan ezt a regényt említik, ha a legkorábbi vagy éppen meghatározó fantasy olvasmányélményeiről faggatjuk őket. Nem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett sem, hogy az akkori és a mostani kiadás fordítója nem más, mint az a Nemes István, akinek – különféle írói álnevek alatt - a Káosz-, Éj- és egyéb regényfolyamokat köszönhetjük, és aki az első Bíborhold magazinok egyikében szereplő interjú alapján egy Kornya Zsolttal (alias Raoul Renier) közös D&D játék után pont a regényben szereplő négykarú humanoidoktól, a szkandároktól kölcsönözte szociálisan deficites félork (anti)hőse, Skandar Graun nevét.
Helyben vagyunk tehát. Adott egy általánosan magasztalt író, valamint egy regénye, ami itthon kultstátusznak örvend, marad a kérdés, hogy milyen maga a mű, illetve indokolt-e ilyen mértékű népszerűség.
A lehető legobjektívebb válasz egy határozott nem is tudom, és akkor kezdeném rögtön a negatívumokkal. Terjedelmes munkásságát teljes egészében nem ismervén kénytelen vagyok ebből a regényből kiindulni, de ez alapján Silverberg nem ír igazán jól. Sehol egy szerkezet, történeti ív, jó felépítéssel megelőlegezett váratlan fordulat, sehol egy velősen, esetleg jól eltalált szimbólumokkal kifejtett gondolat, a párbeszédek ostobák, a sűrítést és hangsúlyozást felejtsük el, ahogy van, és hogy a szereplők közül a főszereplőnek jutott a legtöbb dimenzió (szám szerint másfél), szintén sokatmondó. Az események hibátlan linearitással követik egymást, miközben egész izgalmas irányokba mutató szálak kapatnak fel és ejtetnek el olyan mennyiségben és lendülettel, hogy nehéz eldönteni, írói nagyvonalúság avagy hanyagság tanúi vagyunk-e éppen. Pikareszk regényt olvasunk, éspedig olyat, melynek szerzőjének látszólag fogalma sincs arról, mit is takar a „pikareszk” kifejezés. Persze ha igazságos akarok lenni, és miért ne, mindezek egy része igaz Dunsany, Morris, Tolkien, Howard, Moorcock, K.E. Wagner meg úgy általában a legtöbb klasszikusnak elismert fantasy íróra is, de lássuk tovább!
Főhősünk, Valantine emlékek nélkül kóborol Majipoor tájain a bolygót igazgató sajátos uralmi négyszög legvilágibb képviselője, az újdonsült Napkirály regnálásának kezdetén, majd jobb dolga nem lévén, csatlakozik egy vándorló zsonglőrcsapathoz. Meglepő gyorsasággal és tehetséggel sajátítja el a zsonglőrködés művészetét, és a hosszú, nincstelen bolyongás után már épp berendezkedne egy kellemesen egyszerű, derűs életmódra, mikor azonban vissza-visszatérő, rejtélyes álmainak hála gyanítani kezdi, hogy valami nagyon bűzlik Majipoor-on, ó kárhozat, és ő született helyrehozni azt. És akkor ennyi legyen is elég magáról a sztoriról, mert spoilerezni még akkor se szeretnék, ha lenne mit.
Innentől a regény tetemes hányada a társaság utazgatásainak részleteit taglalja, míg apránként fel nem tárul egy sötét ármány, ami azonban sajnos csak az első harminc oldalon bírja fenntartani a feszültséget, hiszen annyira egyértelmű minden ügyetlen és kényszeres maszatolás ellenére, mint a mindenkori politikai elit korruptsága. Ez akár ügyes írói fogás is lehetne, hiszen az újszülöttnek minden vicc új elve alapján egy emlékeit vesztett szereplő szemszögén keresztül remekül fel lehetne tárni egy ismeretlen világot valamint egy annak alapvető rendjét átszövő összeesküvést az olvasó előtt, Silverberg azonban úgy tűnik, nem tudja eldönteni, hogyan szeretné bemutatni képzelt színterét: magától értetődőnek veszi-e azt, és pont a triviálisnak beállított megjegyzéseken keresztül vonja be az olvasót, vagy egy vállaltan idegenszerű környezetet szeretne minél plasztikusabban ábrázolni, mint ahogy alkalmasint egy asztrológus írná le a Marsot egy laikusnak. Merthogy félreértés ne essék, a regény tényleges főszereplője nem Valentine, mint ahogy Tolkien-nél vagy Herbert-nél sem Frodó vagy éppen Paul, hanem maga Majipoor, a konstruált világ a maga hangulatával és sajátos törvényszerűségeivel. Sajnos Silverberg két szék közé esik: nem érezni se a karaktereit vagy a cselekményt, se a világot, amit mutatni szeretne.
Mindez azért is furcsa, mert ötletekben, jól megírt részletekben a könyv nem szűkölködik, sőt, ahogy a maga lustán csapongó, komótos módján hömpölyög maga elé (azt nem állítanám, hogy előre, mert a nagyon erőltetettnek ható történetszálon kívül semmilyen ívet nem véltem felfedezni benne, és igen, Valentine roppant ügyetlenül felépített öntudatra ébredésének folyamatát inkább hagyjuk), még némi gyerekkori olvasmányélményeimre emlékeztető beleélést is képes volt kiváltani belőlem, csupán nem éreztem mögötte az összefogott gondolatiságot. Pedig még Majipoor, ez földünknél sokszor hatalmasabb, egykor csillagutazók által meghódított, a cselekmény idejére azonban szinte középkori viszonyok közé hanyatlott világ a maga furcsa álomvallásával, ősrégi gépezeteivel és rezervátumokba kényszerített alakváltó-őslakosságával is egész lenyűgöző az első idegenkedés után. A bedobott elemek ugyanakkor szinte kivétel nélkül esetlegesnek hatnak. Fura nevű és fiziológiájú, légből kapottnak tűnő fajok hemzsegnek a bolygón, egymást érik a holdbéli és paradicsomi tájak, vagy éppen felsejlik itt-ott a fiktív történelem, ám nem érezni, hogy mindebben tudatosság vagy bármiféle koherencia lenne (gondolkodtam rajta, idézzem-e szó szerint azokat a bekezdéseket, ahol hosszú mondatokban mindenféle obskúrus városnevek soroltattak fel, érzékeltetendő, hogy a főszereplők mekkora marha nagy utat tettek meg, de minek). Ugyanez az összefüggéstelenség jellemzi sajnos magát az elbeszélői módot is: a főszereplő kompánia tagjai jó néhányszor halálos veszélybe kerülnek, amit aztán az író majdhogynem egyazon bekezdésen belül egy feszültségromboló tollvonással fel is old. Olykor ugyan meghal valaki, de ezek a karakterek rendre a klasszikus Hollywood-i néger mellékszereplőkre hajaznak, értsd: az elejétől fogva tudni, hogy ők kizárólag azért vannak jelen, hogy miután hegedűszó közepette eltávoztak, a főhősnek legyen alkalma komor arccal csak azért is továbbvinni a szent ügyet. Mindezt hosszan lehetne még sorolni, kezdve a kilométerekről előre látható izé, fordulatokkal, a következmények nélküli, illetve banális módon elsimuló konfliktusokon át egészen a korábban lefektetett szabályok későbbi semmibevételéig egy-egy dramaturgiai mozzanat kedvéért (amely mozzanatokról persze kiderül, hogy végső soron ugyanolyan súlytalanok, mint az azt megelőzőek voltak).
Vagyis első blikkre gyengén megírt regénnyel van dolgunk. Sztorinak lapos, kalandnak unalmas, fikciónak inkoherens. Ha konkrét akarok lenni: rossz. Mindazonáltal marhára meglepődtem, amikor a felén átverekedve azon kaptam magam, hogy voltaképpen tetszik, és nem is a guilty pleasure értelemben. Nem tudom rátenni az ujjam, de valami olyasmi benyomásom volt, hogy maga az író nagyon élvezte ezt az egészet, még ha nem is feltétlenül törődött azzal, hogy ebben az élvezetben olvasóit is részesítse. Kicsit olyan volt, mint mikor az ember felnőtt fejjel néz egy játszadozó kisgyereket, és tétován feltámad benne az érzés, hogy ej, de marha jó volt, amikor még anno ő is ilyen felhőtlenül bírt marháskodni. Maga a címszereplő is egy végtelenül jámbor, naiv és jószándékú figura, aki hagyná a francba elrendelt eposzi sorsát, és legszívesebben csak zsonglőrködne újdonsült cimboráival, ám mivel muszáj, fogja magát, és megváltja a világot. Ha úgy veszem, ez akár bravúros önreflexió is lehet. És ha már itt tartunk, felmerült bennem a gyanú, hogy Silverberg nem feltétlenül akart semmi komolyat ezzel az egésszel (bár ezt eldöntendő a Majipoor-ciklus maradékával sem ártana megismerkednem), szimplán fogta a vödröt meg a műanyaglapátot, és bokáig gázolt a maga teremtette homokozóba.
Az egésznek az elejére visszatérve, ha meg kellene válaszolnom a kérdést, hogy „indokolt-e a Lord Valantine kastélya kultusza”, azt mondanám, hogy ha pusztán a regény minőségét vesszük, akkor semmiképpen. Ugyanakkor, ha egy pillanatra kifújom a levegőt, és képes vagyok megszabadulni az évek során rám kérgesedett cinizmustól és kritikus szemléletmódtól, képes vagyok olyannak látni és értékelni, aminek feltehetőleg született és amilyennek a rendszerváltás környékén a gagyi ponyván túllépő fantasy-t szomjúhozó eleink látták: egy okos író felelőtlen, könnyed, önfeledt képzeletjátéknak.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2009 Fordította: Nemes István Eredeti cím: Lord Valentine's Castle Oldalszám: 588
Vannak alkalmak, amikor a kritikusnak le kell küzdenie egy zsigeri késztetést. Azt, hogy a cikkében ne foglalkozzon struktúrával és érvekkel, hanem csak írja le egymás után az összes létező trágár szót, amit ismer, és a végén ajánlja az egészet jó szívvel a film rendezőjének. A baj az, hogy ha így tennék, a kritika ugyanazt a színvonalat képviselné, amit az Álomháború, és azt a színvonalat magára valamit is adó ember nem vállalja fel – ami persze elmond egy s mást az író-rendezőről, Zack Snyderről.
Adott öt szép, és többnyire lengén öltözött, fiatal lány (Emily Browning, Jena Malone, Jamie Chung, Abbie Cornish, Vanessa Hudgens), akik puszta kézzel, karddal, gépfegyverekkel és repülőgépekkel óriásszamurájok, sárkányok, steampunk zombinácik és robotok ellen harcolnak, hogy kivívják szabadságukat. Mindez persze csak egy frissen megözvegyült, nyerészkedő mostohaapa által elmegyógyintézetbe paterolt, és éppen lobotómián áteső lány képzeletében játszódik le, de tegye fel a kezét az az egészséges férfieember, aki kicsit sem izgult rá az iménti röpke sztori summázásra – elvégre ez a film eye candy láthatóan azért készült, hogy egy fáradt, laza estén kielégítse kellemesen alantas igényeinket. Nincs kéz a magasban, ugye? Nos, van egy rossz hírem: Snyder kibaszott mindnyájatokkal.
A sztori nyilvánvalóan egy blöff, olyannyira, hogy a szót idézőjelbe kellene tenni. Már az a koncepció, hogy az egész film csupán álom (vö: halálközeli élmény/képzelet szüleménye/párhuzamos világok végtelenje…), egy buta és roppant olcsó ürügy arra, hogy az író letéphesse magáról a logika, a racionalitás és a valóság szabályainak minden láncát, és szó szerint azt csináljon, amit akar. De legyen, menjünk bele a játékba, elvégre éppen Snyder miatt volt némi bizodalmam a filmben. Nem azért, mert az eddigi pályaíve oly makulátlan (hajjaj, attól messze van), hanem mert úgy tűnt, ez az ő asztala: neki esztelen, mindenféle cool, és akár inkonzisztens ötletektől roskadozó vizuális orgia áll(hatna) jól, nem egy olyan rétegzett, komplikált mű, mint a Watchmen, amit nyomorult flótás csak félreérteni és butítani tud. De hiába.
Az Álomháború az otromba, zajos, zagyva, lelketlen, visszataszító Hollwood-szörnyetegek egyik legaljasabbika. Az hagyján, hogy rettenetesen sablonos, hogy nincs története és nincsenek karakterei, ezen már alig szisszenünk fel. De hogy csapnivaló még az is, aminek kedvéért megpróbálnak úgy csinálni, mintha igenis lennének, már megbocsáthatatlan. Az első egy-két akciójelenetet még viszonylagos érdeklődéssel bambulja a néző, de az agyatlan, iszonyúan túlspilázott és értelmetlen, érzékeket ostromló, és végül teljesen elzsibbasztó audiovizuális CGI roncsderbi egy papucsállatka szintjére degradálja a szerencsétlent, míg már saját létezéséről sincs tudomása. Hiába szépek a robbanások, hiába lélegzetelállító némelyik trükk (egy-egy számítógépes karakternél hihetetlenül érezni azok (fantom)tömegét), ha Snyder azt hiszi, hogy a stílus a képek szarrá vágásával, lassításával, szűrőzésével és effektezésével egyenlő.
És még csak nem is ez teszi be végleg a kaput. Még csak nem is az, hogy az akciók közti dramturgiai kötőanyagok mennyire szánalmas dialógusokkal próbálják azt az illúziót kelteni a nézőben, hogy amit lát, annak van értelme (az arcpirítóan first person shooter felépítésű Csata: Los Angeles után idén ez gyors egymásutánban már a második film, aminek legfeljebb konzolon lenne a helye, nem vásznon). És főleg nem az olyan naiv és felesleges (de azért csak felmerülő) kérdések, hogy egy 20 éves, ’50-es években élő lány hogy tud olyan futurisztikus, steampunk és egyéb fantasyvilágokat álmodni, amilyeneket egy mai tinédzser képzel el. Hanem az, hogy sok amerikai pályatársához hasonlóan, Snyder nem elégszik meg azzal, hogy szórakoztatni akarjon. Neeeeem. A pokolba a sok töketlen, pojáca, pancser hollywoodi rendezővel, aki nem elég, hogy nem tud leforgatni egy tisztességes akciójelenetet, és legalább távolról érdekeltté tenni a nézőt a főhős sorsában, de ráadásul szentül hiszi, hogy megosztandó életbölcsességei vannak, amik nélkül az emberiség szegényebb lenne.
Levezetem: szép harcoslányok (!) küzdenek sárkányokkal (!!), óriásszamurájokkal (!!!) és zombinácikkal (!!!!), és a rendező úgy gondolja, hogy a filmje komoly (!!!!!) és fontos (nincs annyi felkiáltójel a világon). Ezért aztán a lányok mentora, Scott Glenn, minden akció előtt magvas szerencsesüti szövegekkel buzdít csatára, és a Nagy Záró Monológban, a kép fontoskodó elsötétülése, és a szirupos zene elhallgatása után (avagy: figyelj, most valami kurva nagyot mondok!) még a Tanulságot is úgy kell undorral felöklendeznünk. Köszönöm Hollywoodnak, hogy ismét megtanított minket valamire az Élet Fontos Dolgai közül. Blockbustereinek két robbantás közt odavetett naplementés/esős bölcsességei nélkül mindannyian reménytelenül el lennénk veszve a világban.
Néhány héttel ezelőtt még A Chinese Fairy Tale volt a címe, de úgy látszik a készítők mostantól már ezzel sem áltatják magukat: Wilson Yip 2011-es filmje szinte egy az egyben remake-je lesz Ching Siu Tung és Tsui Hark 1987-es remekművének, csak éppen Leslie Cheung szerepét Louis Koo, Wu Ma szerepét pedig Fan Siu Wong játssza majd. Már eleve ez sokat elmond a 24 évvel ezelőtti hongkongi filmek és a maiak közötti különbségről. Ettől függetlenül a film hangulatosnak tűnik, bár még a trailer legjobb részei is a 87-es változatból vannak átemelve.
(A következő nosztalgiafröccsöt lassan rendszeressé váló vendégbloggerünk, elefes fecskendezi a hátsóagyunkba a retinánkon keresztül. Vigyázat! Sokbetű veszély! - S)
1989. Bobó és Góliát népszerűsége töretlen, a Mozaik manói Japánba keverednek, megjelenik a Csodálatos Pókember első száma - a hálószövőnek Rakéta Robival, majd később, még ugyanebben az évben a Pléhsuszterrel, a Vízemberrel és a Rémes Négyessel gyűlik meg a baja. Tim Burton első Batman filmje kapcsán jön a képregényváltozat, és a Vándorló Szellem kalandjai is felbukkannak az újságárusoknál. A tévében Szimat Szörény szimatol, Nils Holgersson ott repül Márton lúdon, az idegesítő Szupernagyi pedig folyton megkeseríti szerencsétlen Pernahajder Campbell életét. László Endre halála után megjelenik az utolsó Szíriusz kapitány regény, a Szíriusz és az ősember és a rádiójáték is leköszön, az emlékére írt, gyalázatos Szíriusz és a titokzatos robot című történettel. Az iskolában a Turbo rágó papírok csereberélését kiszorítják a lutramatricák, a tanárok pedig rendre elkobozzák a kvarcjátékokat.
És egy szép napon az újságos kirakatában felbukkan egy nagyon furcsa könyv. Borítóján püffedt, tüskés hátú lény, szögletes fején nagyon gonosz tekintetű sok-sok szem és valami gusztustalan, zsíros, bugyogó lében dagonyázik. A könyv címe Halállabirintus, alatta pedig a delejesen vonzó Félelmetes fantáziajáték A főhős TE vagy! Na, ez meg micsoda? Ezt bizony nagyon gyorsan be kell szerezni, már csak a szülőkről kell valahogy legombolni 63 forintot.
Noha ebben az évben még három másik, a Kaland Játék Kockázattól független lapozgatós játékkönyv is megjelent, egyikük sem tudott olyan sikert elérni, mint Steve Jackson és Ian Livingstone legendás sorozata. A rövid életű Időgép kalandok első kötete, A lovagok titka alapvetően nem volt rossz, a rajzok is tetszetősek, de rövid volt, szörny egy szál se és harcolni sem lehetett benne. A magyar A Sárkányvár titka (KALANDJÁTÉK LEGÚJABB!) pedig úgy pocsék, ahogy van, az illusztrációk elkövetője kedvéért pedig bárcsak laposra kalapálhatnám a földgolyót, hogy a széléről a mélybe taszíthassam. (A harmadikhoz, Tihor Miklós és Mazán Zsolt A sárkány háborúja című könyvéhez még nem volt szerencsém.)
Mi tette különlegessé a Kaland Játék Kockázat könyveket? A ronda és csúf szörnyek, a változatos halálnemek – ez különösen élvezetes egy kiskamasz számára! - , az egyszerű és használható szabályrendszer, a harc lehetősége, amit ugyan valószínűleg senki sem csinált végig becsületesen, de volt – és szörnyekkel harcolni nagy vagányság. És persze az illusztrációk. Rajzokban szinte mindig nagyon erős volt a sorozat és szívesen alkalmaztak groteszkebb, sötétebb stílusú alkotókat is, akik alapvetően meghatározták a történetek hangulatát – elég csak A Tűzhegy varázslója, A Káosz fellegvára és még számos kaland kiváló illusztrátorára, Russ Nicholsonra gondolni vagy a – nagyobbaknak szóló – Varázslat könyveket gyönyörűségesen torz figuráival felejthetetlenné tévő, John Blanch-re.
Hosszasan lehetne még írni a Fighting Fantasy történetéről, Steve Jackson és Ian Livingstone igazi sikertörténetéről (Games Workshop, Eidos), de inkább gyorsan tekintsük át a sorozat itthoni pályafutását. A Rakéta 1993-ig, a kiadó megszűnéséig 17 részt, a Kaland Játék Varázslat 3 kötetét és a történetek helyszínét részletesen bemutató (még troll viccek is vannak benne: „Mi történik, ha valaki fejbe ver egy Törpét egy hatalmas sziklával? – Egy jót röhögök! Ha-ha-ha!”) Titán – A szárnyaló fantázia világát adta ki. 1992-ben az Új Vénusz vette át a sorozatot, Fantázia Harcos címmel. Különleges tehetséggel választották ki a gyengébb, főként sci-fi történeteket, de a könyvek gyalázatosan igénytelen minőségével is gyakorlatilag halálra ítélték a sorozatot. 11 kötet, a Kaland Játék Varázslat negyedik, befejező része és egy hosszú, ínycsiklandó lista a további kötetekről – majd eltűntek. Később a Szukits próbálta meg feléleszteni a sorozatot, de két könyv után úgy döntöttek, nem éri meg nekik.
Azután eltelt majdnem tíz év és látszólag semmi sem történt. De csak látszólag, mert néhány elszánt rajongó nem tudott beletörődni abba, hogy jó néhány kalandot soha nem játszhatnak végig magyarul. Elkezdték hát lefordítani azokat – ez talán még nem lenne olyan különleges, hiszen számos rajongótábor foglakozik kedvenceik magyarosításával. Ők viszont többet akartak: nincs igazi játékélmény egy ujj-két ujj-huszonegy ujj nélkül, a hiányzó köteteket a polcukon akarták látni. A zagor.hu lelkes csapata eddig 15, Magyarországon ki nem adott részt, illetve füzet formájában (eredetileg a 80-as években, a Fighting Fantasy világával foglalkozó Warlock magazinban megjelent) 3 minikalandot tett elérhetővé: ezeket mind letölthetjük pdf formátumban, illetve ha úgy tetszik, akár könyv formájában is beszerezhetjük.
De hogyan is kezdődött ez az egész? A zagor.hu atyját, runnert és FireFoX-ot – többek között a könyvek egyik fő fordítója – kérdeztem.
- Honnan jött az ötlet, hogy magyarra fordítsátok és nyomtatott formában is elérhetővé tegyétek a KJK-könyveket?
runner: Érdekes módon nem volt tudatos a dolog. Már nagyon hiányoltam, hogy nem jelennek meg hazánkban Fighting Fantasy könyvek. Egyik nap véletlenül rátaláltam a neten A Sárkány szemének nyersfordításra - már ez hatalmas örömet jelentett nekem, hogy valaki végre lefordította az egyik könyvet. Csak úgy kedvtelésből megpróbáltam valami könyv kinézetűre rendezni, majd A5-ös formátumban kinyomtattam, és összekapcsoztattam. Ebben csak úgy gyorsan összerendezgettem a fejezeteket, próbáltam a képeket is elhelyezni. Aztán egy fórumon megtudtam, hogy a Pusztítónak is létezik rajongói fordítása. Ez volt az a pont, amikor úgy gondoltam, hogy meg kell ezeket csinálnom igazi regény méretű könyvekként is. Gyermekkori nagy kedvenceim, a Rakéta kiadós változat mellett döntöttem.
Majd jött a hosszú próbálgatások ideje, és amikor végül elkészült, ezen felbuzdulva immár harmadszorra átszerkesztettem A Sárkány szemét is, hogy ne nyersfordítás legyen. Ezt feltettem a régi honlapomra, hátha van pár lelkes rajongó, akik örülnének ezeknek. Voltak is páran, és közben elkezdtem keresni a fórumokon fordítókat.
Ezután egy olyan művet választottam, amit már régóta szerettem volna magyarul a kezemben tartani. Ez volt a Visszatérés a Tűzhegybe. A szöveg 30%-a már létezett magyarul, de a maradékhoz embereket kellett keresnem, mert én nem igazán tudok jól angolul. Végül nagyjából egy év múlva kész lett az egész.
Ezt is összeszerkesztettem, és elkészült a könyv. Még éppen időben, mert 1989-ben jelent meg A Tűzhegy Varázslója, és mindenképpen szerettem volna, ha elkészül 2009-ben, a 20. évfordulóra. Sikerült is! Év végén kész volt. Az eredeti angol verziónál mondjuk csak 10 év telt el, és a történetbe is ezt írták, de ezt a magyar változatban átírtam 20 évre.
Őszintén szólva, hihetetlen érzés volt a kezemben fogni a könyvet. Mintha újra kisfiú lettem volna, aki éppen most vette meg a várva várt következő KJK könyvet a sarki újságosnál, mint anno a 90-es évek elején. Sosem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki ezt elkészíti.
FireFoX: Azt elég régóta figyeltem, hogy runner készíti ezeket a könyveket, de sokáig hidegen hagyott a dolog. Aztán szépen, lassan felkerült az első egy-két mű. Eredetileg a Jurgen és Planyo páros által készített weblap (emlékműve megtekinthető a kjk.uw.hu weboldalon) volt az, még 2007-ben, ami visszavezetett ebbe a világba. Oldaluk két legfontosabb eleme az egy témás fórummá hízott vendégkönyv volt, amiben már-már követhetetlen módon folyt a beszélgetés a legkülönfélébb témákról, és az a program, amivel (ekkorra már) nyolc magyarul megjelent KJK-t lehetett játszani többé-kevésbé a szabályoknak megfelelően. Sajnos nem sokkal később ezt az oldalt feltörték, és bár többször is ígérték a készítők a folytatást, abból nem lett semmi. A program fejlesztése is félbe maradt, nagy-nagy űrt hagyva maga után. Ezután mindenki átpártolt az NTamas oldalán futó fórumra (jelenleg a fightingfantasy.atw.hu/forum oldalon található meg), és várta, hogy valami történjen.
Aztán elkezdtek páran beszélni arról, hogy lehetne/kellene közös online játékokat rendezni ilyen-olyan formában. Jöttek a vélemények, hogy hogyan kellene, hogy nem, milyen formában lehetne csinálni és milyenbe nem, melyiknek mik az előnyei-hátrányai. Én meg úgy döntöttem, hogy végül is miért ne, és elkezdtem fordítani az Éjsárkányt, mondván azt az emberek nagy része úgysem ismeri, és sokkal jobb szórakozásnak bizonyulna, mintha valamelyik, magyarul már megjelent művet kezdeném el. A választás egyébként azért esett erre a könyvre, mert szeretem a sárkányokat, és ilyen címmel biztos voltam benne, hogy találkozom majd egy-kettővel. Az egyszerűség kedvéért ekkor még csak azokat a fejezetpontokat fordítottam le, amerre a társaság akart menni. Ez volt 2009. novemberének 8. napján. Egy hónappal és 130 fejezetponttal később felkerestem runnert, hogy csinálok egy ilyet, és érdekelné-e az anyag, ha elkészíteném a történet közben kihagyott részeket is. Pechemre érdekelte.
- Miért épp Zagor.hu lett az oldal neve?
runner: KJK rajongóként, gondoltam, csinálok egy összefoglaló oldalt, ahol a könyvek borító képei, hátsó leírásuk, és pár egyéb információ, képek lennének. 1999-ben meg is csináltam, és feltettem az akkor még létező extra.hu ingyenes tárhelyre. 2010 elején aztán kaptam az értesítést, hogy megszűnik a szolgáltató, és pont ekkora kezdett fellendülni az érdeklődés a rajongók körében. Így adta magát, hogy ha már új helyre kell költözni, akkor csinálok hozzá egy saját domain nevet is. A Kaland Játék Kockázat nevekkel kapcsolatos oldalak foglaltak voltak, ezért gondoltam egy idegen név kellene, ami átfogóan illik is egy ilyen weboldalhoz. A Titan.hu már foglalt volt, ezért aztán a Tűzhegy gonosz varázslójára esett a választásom.
- Mennyi munkát jelent egy-egy könyv?
runner: Mostanában, hogy fellendült a kedv a kalandtársakban, és sokan fordítanak, már van kiforrott menete a dolognak, de azért régebben sokkal több idő és munka volt. Mára már kialakult a sablon dokumentum, melyben kialakíthatóak a fejezetek, beilleszthetőek a képek, és végül, sok-sok teszt után megvan a technikai része is, hogy jó minőségű könyvek készüljenek. Megjegyzem, kevés példány készül, mert nincs manapság már olyan nagy tábora a KJK könyveknek, és nem utolsó sorban erre van kapacitás is.
FireFoX: Ha én fordítok, még rosszabb napokon és rosszabb könyvek esetében is el tudok készíteni 50 fejezetpontot – de ez olyankor eléggé megerőltető. Jobb esetben akár 100-al is el tudok készülni, sokkal kevesebb energia befektetéssel. De ez még az egyszerűbbik része. Ezután runner elkészít magának egy tesztkönyvet, elolvassa azt, belejavít, ha valamivel nem ért egyet, azt átírja, vagy jelzi valamilyen módon. Ezután ismét hozzám kerül az anyag, és én is elolvasom újra. Ilyenkor általában már más szemmel tudok a szövegre tekinteni, mert már leülepedett bennem egy kicsit, és könnyebben kiszúrom az esetleges hibákat. Ezt még eljátsszuk néhányszor, és csak ez után kerül a mű a nyomdába.
Ha valaki más fordít, akkor könnyebb a dolgom, mert csak egyszer kell átnéznem a könyvet, elsősorban fordítási hibák után kutatva. Ezeket aztán vagy javítom, vagy csak jelzem, és küldöm is vissza az anyagot ismételt átnézésre. Ilyenkor általában kevesebb dolgom van, különösen ha jó a történet és a fordítás minősége is, de volt már rá példa, hogy csigatempóban haladtam csak, mert a sztori nem tudott lekötni.
- Nehezebb fordítani egy lapozgatós játékkönyvet (gondolok itt a régi Rakéta könyvek néhány klasszikus fordítási hibájára), mint egy hagyományos regényt?
FireFoX: A Rakétások hibáival kapcsolatban nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Halállabirintus 1989-es, és A varázsló kriptája is csak 1993-ban látta meg a napvilágot. Az azóta eltelt 18 év alatt sokat fejlődött a világ és a technológia, és nekünk már olyan források állnak rendelkezésünkre, amilyenekről az akkori fordítók még csak nem is álmodhattak. Emiatt nem szabad ilyen összehasonlítást végezni. A Rakétások és az Új Vénusz között persze nem csak hogy szabad, szinte már kell is.
De mindenképpen nehezebb. A regénynél az ember elkezdi az olvasást/fordítást az 1. fejezetnél, befejezi 400-nál, és közben egyesével lépked, mindig csak fölfelé. Ugyanezt elvileg meg lehetne csinálni itt is (voltak is rá próbálkozások), de annak elég randa következményei lehetnek. A legfontosabb ok, hogy a környezetéből kiragadott mondatokat kell fordítani. A fordításnak sosem az a lényege, hogy egymás után rakott angol szavak helyett egymás után rakott magyar szavakat írjunk le egy papírlapra, hanem hogy elmeséljünk egy történetet, amit csak akkor tudunk teljes beleéléssel átadni, ha mi magunk is pontosan értjük, tudjuk, hogy mi történik. A másik tipikus nehézség a játékkönyvek fordításánál, hogy az eredeti szerző is könnyedén ejthetett valamilyen hibát a történetben, és ezeket megint csak akkor veszi észre az ember, ha történetileg halad sorba. Ami pedig még nehezebb, mert míg egy regényben egyféleképpen történnek az események, addig itt több száz, ha nem több ezer lehetséges eseményszál létezik párhuzamosan. Sokszor könnyű az ilyen hibát javítani, de sajnos időnként bele lehet futni olyanokba, ami komolyabb belenyúlást igényelne a részünkről, és ilyenkor el kell dönteni, hogy mennyire engedhető ez meg.
- Az eddigi könyvek közül melyikkel volt a legtöbb macera?
runner: A legtöbb időt természetesen az első könyvekkel töltöttem, mert nulláról kellett megalkotnom őket, mind a számítógépen, mind valós könyv formában. Ez akkor sok időt vett igénybe, és teszteket, de ma már könnyebb megy a dolog.
FireFoX: Számomra talán az Éjféli Tolvajjal. Ez volt az első olyan könyv, aminek a fordítását érdemileg ellenőriztem, és elég sok esetben nem értettem egyet a fordítóval, Killmasterrel, de végül szerencsére sikerült mindkettőnk megelégedésére rendezni a dolgokat. Ha beleveszem azokat is, amiket fordítottam, akkor A Nekromanta éjszakájával. Az első probléma már a borítónál adódott, ugyanis nem akartuk átvenni a 2. Wizard-sorozat – szerintem eléggé rondára sikeredett – apró képes, pajzsos kinézetét, de alternatív képet sem igazán sikerült találnunk. És ehhez jött még hozzá a 450, rövidnek nem mondható fejezetpont fordítása, majd pedig ellenőrzése.
- Hogyan jött, hogy megcsináljátok A Tűzhegy varázslójának színes kiadását?
runner: Tavaly megjelent A Tűzhegy Varázslója iPhone-ra, amelyben kiszínezték a régi fekete-fehér képeket. Mivel ez volt az írók első könyve, ebből több kiadás is volt, köztük egy 25. jubileumi is. Valahogy a két dologból jött, hogy a kettőt kombinálva, készítsek egy színes, javított változatot. Elég sok hiba volt az eredeti fordításban és két kép nem volt benne az iPhone-os változatban, ezért a 97-es és 106-os fejezetnél lévő képeket én színeztem ki. Az elkészült könyv szép lett, de bevallom, a színes oldalak miatt, és mert legalább annyi munka volt vele, mint egy másik, ki nem adott kötettel, több színes könyvet nem tervezek összeállítani. - Milyen típusú kalandok vannak? Vannak-e különlegesebb, sajátosabb történetek?
FireFoX: A legkülönfélébb témákat dolgozzák fel ezek a könyvek, de az esetek nagy részében a Jót szolgáljuk benne. Az egyik tipikusan felmerülő téma a „mentsük meg Titánt a pusztulástól vagy Gonoszságba süllyedéstől”. Ilyen az Éjsárkány, A Múmia Átka, A Lidérckastély mélyén, A Nekromanta éjszakája vagy a Vihargyilkos. Ugyanez a téma megjelenik kisebb léptékben is: A Kard Mestere, a Sardath ostroma és az Őrjöngő Agyarak például arról szól, hogyan mentjük meg saját otthonunkat a Gonoszság erőitől. A másik jellegzetes téma a bosszúállás valamely tipikusan gonosz ellenségen. Ennek képviselői a Vérescsont, A Mélység Démonai vagy A Vérfarkas üvöltése.
Ha valaki nem a világot akarja megmenteni, akkor ott van számára az Éjféli Tolvaj, ahol egy tolvaj tanoncot alakítunk, akit már csak egy próba választ el a felnőtté válástól, vagy A Pusztító, melyben egy valódi fenevadat, a sötétség egy igazi szülöttét alakíthatja, aki a benne maradt emberség utolsó csíráiba kapaszkodva próbálja meg visszanyerni korábbi életét, amire nem is emlékszik.
Külön kategóriát érdemel A Kétélű Jóslat. Nem csak azért, mert kezdéskor semmit nem tudunk önmagunkról és a körülöttünk lévőkről, hanem mert ez azon ritka történetek egyike, ahol szabadon dönthetünk, hogy a Jó vagy a Gonosz oldalára álljunk. Talán A Skorpiók Mocsara tekinthető még ilyennek, bár ott nem mi magunk válhatunk egy gonosz uralkodóvá, hanem csak egy ilyen szolgálatába szegődünk.
Akinek futurisztikusabb történetre fájna a foga, a sorozat már megjelent kötetei között az is megtalálhatja a számítását, bár ehhez vissza kell térnie az Új Vénusz kiadó könyveihez, ők ugyanis már elkészítették az összes ilyen jellegű művet.
És itt van még a Hercegek Viadala két kötete is. Alapvetően bizakodóan, sőt, igen nagy elvárásokkal tekintünk erre a műre, hiszen ilyen még nem volt. Egy kicsit talán úgy, ahogy a Vihargyilkosra is néztünk. Szinte minden külföldi forrásból csak dicsérni hallottam azt a könyvet, a fordítást befejezve meg nézem magam elé, hogy ez tényleg csak ennyi volt? És egy kicsit félek, hogy a Hercegekkel is ez lesz. Adva van két, egyenként 500 fejezetpontos könyv. Közelebbről belenézve az első fejezetponton van egy elágazás, és dönthet a játékos, hogy egymagában vág neki a kalandnak, vagy a társával. Ezen a ponton a könyvek (ideális esetben) szétesnek három darab, egyenként 250 fejezetpontos kalanddá (már amennyiben feltételezzük, hogy az egyjátékosok útja alapvetően különbözik a kétjátékosokétól), ami sajnos eléggé beszűkíti a lehetőségeket, az összetettséget. És kicsit amiatt is félek, hogy egy nemrég elvégzett, aránylag nagy rajongóbázison alapuló felmérés mindkét könyvet az utolsó 5 közé sorolta.
- Az előkészületben rovatban szerepel a Királyok koronája is. Mondanátok erről pár szót?
runner: A Varázslat! sorozat négy kötetből áll, amiből a Rakéta kiadó hármat adott ki (amennyire én tudom, 1993-ban anyagi okok miatt megszűnt a kiadó), és később a KJK sorozatot folytató Új-Vénusz kiadó adta ki a negyedik, befejező kötetet. Ám ez nemcsak a külalak minőségében volt kifogásolható, hanem fordításában is.
Valahogy ennek a könyvnek a javított, és persze Rakétás kinézetű változatának elkészítése is rajongói kötelesség. Szeretnénk, ha szép és teljes lenne ez a különálló sorozat is.
FireFoX: Ez önmagában szerintem még nem igazolná az újrakiadást, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy még hátra van egy jó tucatnyi könyv, ami semmilyen formában nem látott eddig napvilágot. A Királyok Koronája kellett volna, hogy legyen a sorozat betetőzése, ehelyett azonban csak elkeseredést hozott. Tekintsünk el a borzalmas borítótól, a satnya minőségű képektől. Bocsássuk meg, hogy még a szöveg is úgy néz ki, mintha egy majdnem teljesen kiürült patronnal nyomtatták volna. Nézzük el, hogy a fordítás minősége úgy rossz, ahogy van. Mert ezek mellett még akár lehetne is élvezni a könyvet. De sajnos valamiért úgy gondolták, hogy annak ellenére, hogy ez egy sorozat befejező része, rájuk nem vonatkoznak az elődök által lefektetett alapok, és mindent átírtak benne – a tárgyak és fajok neveit, amikkel kapásból elég nehézzé tették a kalandozók életét, de a varázslatok kódjait is, amiket újra megtanulni azért elég kellemetlen.
Úgyhogy ha nagyon nincs mit csinálnom, ezzel foglalkozom, és ha már úgyis át kell rágnom magam újra az egészen, akkor kap egy olyan szintű ráncfelvarrást is, mint amilyet A Tűzhegy Varázslója is megélt.
- Mekkora a rajongói bázis?
FireFoX: Százas nagyságrendben mozog azok száma, akik figyelemmel követik valamilyen módon a történéseket, azt azonban, hogy ki az, aki csak letölti a könyveket, és ki az, aki el is olvassa, elég nehéz megsaccolni. Talán az egyetlen biztos szám, amit mondani lehet, az a 13-as, ugyanis ennyien neveztek a tavaly októberi nyereményjátékra.
runner: Nyomtatott formában pár tucat lelkes rajongó gyűjti a könyveket a polcára.
- Szerintetek manapság ezekkel a könyvekkel csupán nosztalgiából játszanak vagy képesek a számítógépes játékok korában is valami egyedit és izgalmasat nyújtani?
runner: Hát, gondolom sokan nosztalgiából olvassák ezeket, mint én is. De sok fiatal is írt, hogy olvassák és szeretik ezeket a játékkönyveket. Persze én is játszom sokféle számítógépes játékkal, de azért még mindig megvan a varázsa a könyveknek.
FireFoX: Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy e kérdéssel kapcsolatban nem kell találgatásokba bocsátkoznom: több olyan emberről is tudok, akik korábban semmiféle kapcsolatban nem álltak ezekkel a könyvekkel, most azonban – szabadidejük nyújtotta korlátokon belül – lelkesen játszanak velük, akár még közösen is.
- Hogyan bírjátok? Mennyi időt vesz el a szabadidőtökből?
runner: Miután megugrott a fordítók száma, és több ember is segít különböző módokon, már gyorsabban haladunk. Persze azért elég sok munka van egy könyvvel, mire végül elkészül, és hát igen, sok szabadidőt elvesz. De megéri, mert kárpótol, mikor kezembe vehetem a kész könyvet.
FireFoX: Annyi a trükk, hogy nem szabad erőlködni vele. Szerencsém volt, hogy eddig olyan könyveket fordítottam, amik nagyrészt tetszettek (ez alól mondjuk egy nagy kivétel volt a Vihargyilkos, de az a könyv sem volt kimondottan rossz). És ha élvezem, amit olvasok, akkor sokkal könnyebben megy a fordítás, nem szenvedek, nem nyűgnek érzem, sokkal inkább kihívásnak, ráadásul hajt a kíváncsiság is, hogy vajon mi fog történni a következő fejezetpontnál.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden szabadidőm rámegy. Amikor leülök, hogy ezzel foglalkozzam, akkor nyilván elúszik egy fél nap. Mostanában viszont visszavettem a tempóból, inkább nem dolgozok előre, mert néha kezd elegem lenni belőle, és nem szeretném, ha ez az érzés véglegesedne bennem. Ilyenkor inkább elmegyek szórakozni az ismerősökkel, írok pár bejegyzést a lexikonba vagy kitalálok valami jópofa újdonságot a weblaphoz, és elkönyvelem, hogy „na, ma sem csináltam semmi hasznosat”.
- Saját KJK-kaland író versenyt hirdettetek. Milyen művekre számítotok?
runner: Megpróbáltam több időt hagyni a művek készítésére, mivel sokan most írnak kalandokat, illetve a régi gyerekkori ötleteket egészítik ki. A megkötés csak a fejezetszámban van (200) illetve, hogy a Titán világában játszódjon. Érdeklődés volt azért, így remélem, augusztus 31-ig több jó kaland is érkezik majd. A legjobb három pedig egy Füzetben kap majd helyet, kis illusztrációkkal.
- Milyen terveitek vannak? Mit tesztek, ha a sorozat utolsó kötetével is végeztek?
runner: A terv persze, hogy mindegyik meg nem jelent kötet elkészüljön. Az pedig, hogy mi lesz, ha minddel végeztünk, még kérdéses. Az biztos, hogy én már akkor boldog lennék, ha tényleg sikerül mindet elkészíteni, és ott fognak sorakozni a polcomon.
FireFoX: Sokan szeretnének sok mindent. Egyeseknek a színes könyvek a vesszőparipája, annak ellenére, hogy már A Tűzhegy Varázslójában lévő ábrák is elég pocsékra sikeredtek a rendelkezésre álló képek alacsony felbontása miatt. Olyan kérés is érkezett már, hogy a Királyok Koronája után a többi Új Vénuszos könyvet is pofozzuk ki.
Jelenleg úgy gondolom, hogy egy pár hónapos pihenés után folytatnám a fordítást a Magányos Farkas sorozattal, melyet egyébként több dolog miatt is jobbnak tartok, mint a KJK, ehhez azonban runner támogatására is nagy szükség lesz. Aztán persze ki tudja?
Úgy néz ki ez a film lesz olyan, amilyennek a Kick/ass-nek lennie kellett volna... James Gunn Super-jéből egyfajta dzson vóterszes trash-feeling árad, ami nem is csoda, hiszen Gunn a karrierjét a Trománál kezdte. A kritikák egyöntetűen áradoznak a filmről, állítólag nagyon véres, sőt beteges. Várom!
Van egyszer egy Steven Spielbergünk, mint producer: a film nagy lesz és fontos. Aztán van egy Peter Morganünk (Az utolsó skót király, Frost/Nixon), mint író: a filmben szépen kibontott karakterek és remek dialógusok lesznek. Van egy Clint Eastwoodunk, mint rendező: a film elegáns, méltóságteljes és lassú lesz, de ott fog szunnyadni benne az erő is. És van egy halálközeli élmények és túlvilági misztikumok körül forgó történetünk: a film érdekes, elgondolkodtató és katartikus lesz. Ja, és van még egy Matt Damonunk is, de ezt most inkább hagyjuk. Mert előbb sorolt ígéretei ellenére az Azutánnak nélküle is van baja bőven. Ugyanis mindegyik ígéretét megszegi.
Morgan forgatókönyve két ütőkártyát próbál kijátszani: egyrészt a túlvilági élet misztériumáét, másrészt egy karakterközpontú drámáét a halállal kapcsolatos élményekről. Két ilyen kártyával a kezében elég volna, ha csak az egyiket tudná igazán jól használni, a másik tartaléknak is elég lenne. Ehelyett Morgan két tartalékkal dobálózik, történetének egyik aspektusával sem képes mit kezdeni. Az Azután két órája alatt üres és érdektelen karakterek bóklásznak a vásznon, felszínesen ábrázolt dilemmákkal és semmitmondó konfliktusokkal terhelve.
A film csúcspontjára két percig kell várni, utána csak csökken a színvonal: egy cunami (az a bizonyos 2004-es) elsöpör egy thaiföldi tengerpartot (ügyesen megkomponált jelenet, ami sokkal inkább összpontosít a katasztrófa emberi oldalára, mint a pusztítás ábrázolására), magával sodorva többek közt a francia újságírót, Marie Lelayt is. A nő, mielőtt kimentenék, és magához térne, bepillantást nyer a másvilágra. Közben a Föld túlfelén a 12 éves londoni Marcus próbálja feldolgozni ikertestvérének tragikus halálát, és mindent megtesz, hogy valahogy kapcsolatba lépjen a szellemével. Itt jön be a képbe a San Franciscó-i médium, George (Damon akár egy élőhalott, de a többiek sem sokkal jobbak), aki képes beszélni a holtakkal – de képességére átokként tekint, mert megakadályozza benne, hogy normális életet éljen.
Pusztán elmosódó sziluettként megjelenő emberek vakító, fehér ellenfényben – ez Eastwoodék víziója a halál utáni életről. Nem is láttuk még csak úgy 10 az ennedikenszer. Már itt világos, hogy az alkotók semmi újat, semmi érdemlegeset nem fognak tudni mondani a témáról, és tényleg nem. Az egyetlen, amit az Azután kijelent, hogy a túlvilág létezik, de ezen túl nem kapunk semmilyen fogódzkodót, semmilyen misztikumot, semmit, amin rágódni lehetne, semmit, ami arra késztetne, hogy mire a stáblista a végére ér, egyáltalán emlékezzünk rá, hogy milyen filmhez tartozik.
Maradnak a karakterek, és az ő kis drámájuk, amit lehetetlen átérezni, de még csak megérteni is. A forgatókönyv elmegy minden olyan lehetőség mellett, amely segítségével az érzelmi állapotok változásait ábrázolhatná, a szereplők a jelenetek között teszik meg életük nagy lépéseit, képen kívül győzik le belső konfliktusaikat, ott vívják meg legnagyobb harcukat. Ismeritek azokat a tipikus fogyasztószer reklámokat, ugye? Amikben mutatnak egy löttyedt pocakot „előtte”, és egy kockahasat „utána”. Na, az Azután pont ilyen. Látjuk Marie-t zaklatottnak, dekoncentráltnak, majd a végén látjuk nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak. Hogy az a kurva fogyasztószer hogyan művel csodát (sic), azt máig nem tudja sem Isten sem ember.
Kivéve, hogy tudjuk, Marie írt egy könyvet az élményeiről, és a kiadásáig tartó folyamat során meg kellett küzdenie a témával kapcsolatos összes előítélettel, és ez a bátor, kemény és kitartó harc, amivel kiírta magából minden frusztrációját, nyilván hozzájárult a lelki békéjének megleléséhez. Nyilván. Ez a kulcsszó. Mert mindezt, ami a lényeg lenne, onnan tudjuk csak, hogy maga Marie elhadarja egy félmondatban... Ha ezt a fél mondatot kibővítették volna mondjuk bő fél órára, lehetőleg a siralmasan üres és klisés szerelmi szál kárára, az Azután akár jó film is lehetett volna. Ugyanez áll George és Marcus történetére is – katasztrofálisan strukturált mindkettő, és még a kevés hatásos jelenet (mint Damon és Bryce Dallas Howard félresikerülő randija) is recseg valamennyire. Eastwood valódi érzelmek és karakterek híján mesterkéltnek ható melankolikus rendezői stílusa (vagy mondhatnám azt is, hogy nagypapás – hiába, ő sem a régi már, utolsó zseniális filmjét 8 éve csinálta) csak ront a helyzeten, ahogy fantáziátlan és unalmas zenéje is.
Az a filmvégi katarzis, amit emocionális alapok nélkül kennek a vászonra, az nem katarzis, hanem giccs és közröhej. Az a történet, ami kétórányi céltalan szenvelgés után, pusztán megszokásból olyan frázisokra fut ki, mint a „mindig van remény” (copyright by Hollywood), és „a halottakat el kell engedni”, nem egy rendező kezébe való, hanem az író asztalának legalsó fiókjába, amit az „elbasztam” címke jelöl. Az a film, ami még valós tragédiák megidézésével, és egy gyerek halálával sem képes semmit megmozgatni a nézőben, halálra van ítélve. És a filmvilágban semmi nincs azután.
A filmiparban semmi sem szent, úgyhogy nem kell különösebben csodálkozni azon sem, hogy Ching Siu Tung hongkongi szuperklasszikusának, a Kínai kísértethistóriának (A Chinese Ghost Story, 1987) most elkészült a re-make-je. Szerencsére Wilson Yip a rendező, generációjának egyik legtehetségesebbje - aki teheti nézze meg máig legjobb filmjét, a Bullets Over Summer-t.
A japán Madhouse Studios tavaly Iron Man és Wolverine sorozatokat dobott piacra, idén az X-Men kerül sorra, és az előzetesből ítélve nem is lesz rossz.
Mikor a sárga Zil átfordul Zevulon feje felett (Viktor Verzsbickij) az Éjszakai őrség (Nocsnoj dozor, 2004) elején, aztán bődületes dördüléssel földet ér, csak hogy továbbrobogjon, azzal az európai zsánerfilm újkori megérkezését jelzi. Egy olyan érába, amely bizonytalan, és éppen ezért rendkívül izgalmas.
Roger Corman fedezte fel Coppolát, Jack Nicholsont, Jonathan Demme-t. És Corman fedezte fel Timur Bekmambetovot. Bár hogy „felfedezte”, ez a kifejezés jelen esetben némi pontosítást igényel: 2001-ben a létező legolcsóbbnál is rentábilisebb helyszínt és stábot keresett Arena című eposzának, amely az 1974-es Naked Warriors remake-je lett (az eredeti is Corman-produkció). Mindezt Kazahsztánban vélte megtalálni, a film levezénylésére pedig a kazah származású reklámfilmes csodagyereket, Bekmambetovot fogadta fel, akinek játékfilmes tapasztalata addig a Pesavári keringő (Persavarszkij valsz,1994) című, az orosz-afgán háborút témájául választó drámában merült ki. Utóbbi több nemzetközi fesztiválról is hozott el díjakat, de a közönség körében nem keltett különösebb feltűnést.
Az Arena olyan film, amelyre egy meglett, bebetonozott karrierrel rendelkező alkotó huncut szégyenlősséggel tekint vissza, hiszen minden pályát el kell valahol kezdeni. Egyértelmű exploitation: a Gladiátor (2000) hátszelét meglovagolni próbáló, az eredetiségnek még morzsáját sem tartalmazó alacsony költségvetésű szemét. Ridley Scott eposzától mindössze abban különbözik – bár ez azért elég nagy differencia –, hogy a rendező a gladiátorszerepeket ujjnyi tangába öltöztetett egykori Playboy-modellekkel „játszatta” el. Tekinthetjük ezt a nőiség szégyentelen kizsákmányolásának, és tekinthetjük (mint ahogy tekintem is) zseniális húzásnak. Egy ilyen alkotástól szó szerint nem várunk semmit, és éppen ezért hathat meglepetésként, hogy Bekmambetov nem hajlandó megalkudni, a légből összegründolt filmnek igyekszik az efféle videóforgalmazásra szánt trashprodukcióktól teljesen szokatlan vizuális intenzitást adni. Persze ha nincs forgatókönyv az ember kezében és nem állnak a rendelkezésére valódi színészek, hiába hajtja magát: az Arena felépítménye összedől, ám rendezője tehetségének ígérete kicsorog a romjai alól.
A Corman-produkció annyiban használt Bekmambetov karrierjének, hogy bebizonyította, képes kommerszfilmet rendezni. 2004-ben két, főleg televíziós területen aktív producer megbízásából már Szergej Lukjanyenko bestsellere, az Éjszakai őrség adaptációjának forgatókönyvén dolgozik, az íróval együttműködésben. Természetesen számítanak a sikerre, de hogy az milyen hatalmas lesz, nem is sejtik.
A Lukjanyenko által teremtett mitológia sikerének kulcsa abban rejlik, hogy a természetfeletti világot őrületes ügyességgel fűzi össze az emberi, banális univerzummal. Lehengerlő az egyszerűség, amellyel a témát megközelíti, földfelszín-közelbe rángatja le, ahogyan figuráit megfosztja mindenfajta potenciális mitikus elemtől. Lukjanyenkónak (és később a regényeket filmre vivő Bekmambetovnak) sikerül az, amire az ítészek és közönség évtizedek óta áhítoznak: kelet-európaiságunk (esetükben, ha szigorúan vesszük, az oroszság) és a kasszasikert hozó történet ötvözése.
Egy efféle történetben a szláv arcok szokatlan őszintesége varázsolja el azokat, akik mainstream-amerikai fantasy-kényelemre áhítoznak, és ezzel máris megvették a nézőt kilóra, mert ezek az emberek ott fenn a vásznon így majdnem mi vagyunk. Azonosulás gyorsabb és gyönyörűbb nem lehet.
Két láthatatlan világ áll egymással harcban évezredek óta, a Sötétség és a Fény katonái feszülnek egymásnak: vámpírok meg mindenféle szörnyek olyan természetfeletti képességekkel rendelkező emberekkel csapnak össze, akik életüket a humánum megőrzésére tették fel. Pár száz éve él csak a törékeny fegyverszünet, amelynek betartásáról az Őrség gondoskodik, és egyre több a dolguk, ráadásul Moszkvában, egy gyermek képében, megjelenni látszik az a kiválasztott, aki eldönti majd a csatát.
Lukjanyenko univerzuma első pillantásra egyszerűnek tűnik, ám részleteiben, bürokráciájában ijesztő és szinte átláthatatlan, amiben közrejátszik, hogy az Éjszakai őrség forgatókönyve szinte teljes egészében megfeledkezik az expozícióról. Belehajít minket egy olyan mese közepébe, amelyben a játékot egy sajátos, kigondolt, ám el nem magyarázott szabályrendszer szerint játsszák. Nem a fordítás a ludas, és a problémát nem is a kulturális különbségek okozzák: egy orosz ismerősöm szerint a film eredetiben is épp ennyire zavaros. Sem Lukjanyenkónak, sem Bekmambetovnak nem volt forgatókönyvírói tapasztalata: szinte egy az egyben vitték filmre a könyvet, elhagyva annak magyarázatait. A felszín maradéktalanul adaptálásra került, de a mély rejtve maradt, ennek pedig az lett az eredménye, hogy igenis szükséges elolvasni a könyvet a film megtekintése előtt.
Ám ami a legérdekesebb, hogy éppen ez adja az Éjszakai őrség egzotikumát, ez az egyik legbájosabb jellemzője. Szakít az elvárásokkal, már-már szabászollóval vágja ki az emberből a Hollywood által belénk ültetett megszokást: recseg-ropog mindenünk, mégsem bánjuk, hogy fáj, mert az utazás öröme, amelyre ezek az oroszok, kazahok minket elragadnak, kárpótol mindenért.
Bekmambetov az Éjszakai őrségben páratlan, már-már művészi szintre emeli a vizuális öncélúságot. Mintha rettegne attól, hogy akár egy tizedmásodpercre is unalmassá váljanak képei – talán a szovjet éra filmes nyugodtsága ellen veszi fel így a harcot, az ellentéte akar lenni mindannak, ami régi. Sőt, Lukjanyenkóhoz hasonlóan ő maga is világot teremt: Moszkvája a színpompás patina, a technicolor-kedvű rothadás metropolisza, egy birodalom túlélőinek tobzódó élet- és halálvágyából építkező, gyönyörű pokla. Jeunet tudna ilyen világot alkotni, ha lenne mersze hozzá és persze, ha szláv lenne. Bekmambetov a túlzásaival, a felesleges tobzódásával meghaladja mesterét, ráadásul elhagyja a francia alkotásainak émelygős kedélyességét. Őrületes vizuális ambíciója zavarba ejtő, lehengerlő: túlságosan is sok a befogadni való, mégis, a film meséjének rokkant szürrealitásához éppen ez illik.
A történet allegorikus volta nyilvánvaló: Lukjanyenko és Bekmambetov szerint a posztkommunista Oroszország gonosz és jó szándékú freakek gyűjtőhelye, akik nem találják a helyüket, céljaikat, és éppen önmaguk létezésének fókuszálása végett van szükségük egy kiválasztottra, egy vezérre – természetesen az oroszoknak mindig is megvolt ez az igénye. Nesze neked nemzeti karakter. Csakhogy ezek a freakek, ellentétben a kommunista idők filmbéli bálványaival, képesek politikai befolyásoktól mentesen önálló döntéseket hozni – ugyanúgy véreznek, mint bármelyikünk. Morális ambivalenciájuk miazmaszerűen terjed szét: annyira emberiek, hogy szinte fáj, és még ha jót tesznek, azt is legtöbbször megjárják.
A folytatásból, a Nappali őrségből (Gyevnoj dozor, 2006) már hiányzik a macskaköves út-szerű dramaturgia. Viszonylag könnyen követhető, köszönhetően az első film sikere folytán beáramló nyugati pénznek: a Fox ragaszkodott az épkézláb forgatókönyvhöz. Igaz ugyan, hogy ezzel elillan az előd sajátos egzotikuma, de amit elveszítünk a réven, megnyerjük a vámon. A Nappali őrség az európai fantasy egyik mesterműve.
Bekmambetov és Lukjanyenko bővíti a mitológiát: a történet egyrészt a világot bármikor, bármilyen mértékben megváltoztatni képes Sors Krétája körül bonyolódik – a varázslatnak mindössze annyi a feltétele, hogy aki a krétát használja, kívánságát ott karistolja a falra, ahol élete egyszer régen zátonyra futott. A sztori másik fővonala hősünk, Anton, az Őrség oszlopos tagja és Szvetlana, az előző filmben felbukkant egyik kiválasztott szerelme körül bonyolódik, amelyet szabotál, hogy Anton fia, a másik kiválasztott, a sötét erők oldalára állt, és keresztbe tesz apjának és jövendő mostohaanyjának, amikor csak tud.
Maga a szinopszis egy, az Éjjeli őrségnél jóval konzervatívabb sztorit sejtet, és a felszínen valóban egy ilyennel van dolgunk. A többé-kevésbé konzervatív szerkezet azonban csak az alap, és az ereje érezhető: képes megtartani a szórakoztató szürrealizmusnak egy olyanfajta tombolását, amely láttán a nézőnek szó szerint leesik az álla. Sőt, a valóságnak ez a meseszerű, elképesztő széjjelbomlasztása már-már természetes állapotként hat, mi több végpontként: Bekmambetov a Nappali őrséggel megérkezik a fantasy világában arra a helyre, ahová eredetileg elindult.
A képi világ az elődénél letisztultabb, elegánsabb, élvezhetőbb. Túlzások ezúttal is előfordulnak, de nem akasztják meg a történetet, sőt, mivel már eszünkbe sem jut megkérdőjelezni, hogy a varázslat belegyökeredzett a világ alapszövetébe, a túlpörgést csak mint mellékzörejt érzékeljük. Ellazulva lebegünk az entrópia felé.
Újra csak a figurák motiváltságának egyszerűsége és a tomboló fantázia fékezhetetlensége az a kombináció, amellyel Bekmambetov megnyer minket magának, és ezt teljes sikerre a követhető sztori segíti. Rajta kívül kevés filmes van a földkerekén, aki megkockáztatna egy afféle teljesen motiválatlan, csak és kizárólag a coolság gerjesztette jelenetet, mint mikor a főgonosz Zevulon első embere, a gyönyörű Alisa (Zhanna Friske) fel-alá száguldozik vérvörös sportkocsijával egy felhőkarcoló oldalán (!) Nincs rá ok, nincs rá motiváció, egyszerűen szenzációs, ahogy az egész kinéz, Bekmambetov ezért teszi bele a filmbe, mi pedig ahelyett, hogy szemforgatva tennénk a cinikus megjegyzéseket, ámulva bámuljuk a látványos nonszenszt. A kezéből eszünk.
Szupergiccs, szűretlen fantázia, és a megemelt költségvetésnek köszönhetően epikus pusztítás jellemzi a Nappali őrséget, amely Bekmambetov eddigi egyértelműen legjobb filmje: maga a tömegfogyasztásra szánt, légcsatornába terelt (irányított? az már oxymoron) szürrealizmus. Fináléja egyszerre idézi meg a legpusztítóbb blockbustereket, a hidegháború fenyegetését és a legtisztább emberi vágyódást. Varázslat.
Az ilyen ember nem maradhat egy helyen, a világ kinyújtja érte a kezét, Hollywood ráteszi a pracliját. Ő pedig boldogan válaszol a hívó szóra, hagyja hadd vigyék, hiszen önmaga és mások előtt sem szégyelli, meg hát miért is szégyellené, hogy mindig is amerikai karrierre vágyott. A Wanted (2008) szintén adaptáció, Mark Millar hírhedt képregényének feldolgozása, csak éppen az összes felforgató motívum ki lett purgálva belőle. Bekmambetov addigi munkáinak és a képregény-eredetinek az ismeretében óriási csalódás, elhasznált klisék felmelegített bográcsa, amelybe minimális ízt újra csak Bekmambetov őrült vizualitása visz. Ám mivel a Wanted alapvetően a valóságban gyökeredzik, a rendező fantáziájának csapongása gyakran idegen testként hat a hidegen kiszámított filmben.
Bekmambetov csak mint producer működött közre a kritika által darabokra szedettFekete villámban(Csornaja molnija), a filmet Dimitrij Kiszelev, Bekmambetov állandó vágója rendezte. Nem tudok a kritikuscsordával egyetérteni: a Fekete villám olyannyira szórakoztató, hogy hozzátenni lehetetlenség. Kétségtelen, hogy szégyentelen koppintása a Pókember-mítosznak, csakhogy Bekmambetovék oroszosan kicsavarják az egészet, és teszik mindezt olyan kedvvel és lelkesedéssel, hogy a filmre egy rossz szavam sem lehet.
Az átlagegyetemista főszereplő nem szuperképességekre, hanem egy repülő, ősöreg Volgára tesz szert, és ezzel száll szembe a világhatalomra törő archetipikus orosz nagyvállalkozó-milliárdossal (akit az Őrség-filmek gonosza, Verzsbickij alakít). Őrületesen profi produkció, egyetlen másodperc üresjárat nélkül; látványos, vicces, talán a legszórakoztatóbb film, amelyet idén láttam. A Nappali őrség ötletességét meg sem közelíti, szent igaz, ugyanakkor Bekmambetov elmondhatja, hogy a Fekete villámmal sikerült igazi (sőt, a mostaniaknál jobb) hollywoodi filmet készítenie – Oroszországban. Hogy ez áldás-e vagy átok, azt mindenki döntse el maga.
Másodközlés - először a Filmvilág 2010 júliusi számában jelent meg.
Az egyik legkreatívabb hollywoodi rendező mostanság Guillermo Del Toro, aki ugyan műfaji filmeket készít, de a szó valódi értelmében vett auteur. Filmjeihez az ötleteket egy bőrkötésű jegyzettömben gyűjti, amelybe bele is lapozhatunkitt, a rendező audikommentárja kiséretében. A tovább után látható videóban pedig egy kritikus elemzi A faun labirintusához és a Hellboy 2 szörnyeihez készített szkeccseit.
Nem láttam még olyan filmet, amit nézve vakargatni kezdtem a fejem, hogy „arorhadtéletbe, öregszem”. Pedig már túl vagyok az első olyan élményen is, hogy egy 18 körüli (vagy legalábbis annak látszó) lány, akire házunk lépcsőházában mosolyogva ráköszönök (naná, szép lány volt), csókolommal köszön vissza (jelzem, még épp innen vagyok a harmadik x-en) - de a Scott Pilgrim szűk két órájának töménysége, harsánysága és fárasztó audiovizuális őrülete még ennél is kiábrándítóbb volt. Na, jó, csak majdnem. Persze lehet, hogy nem is a korral van a baj, hanem a beleéléssel. Sosem voltam pl. videójátékbuzi, és sosem gitároztam zenekarban sem. Nameg nem jártam 17 éves kínai katolikusnövendékkel sem – igen, azt hiszem, ez utóbbi lehet a gubanc. Csakhogy az ugyane jellemzőket felvonultató eredeti képregényt mégis piszkosul élveztem. Szóval jobban belegondolva, talán mégsem bennem van a hiba.
A címszereplő egy 22 éves srác, aki meleg barátjával kénytelen osztozni egy lakáson, és éppen egy középiskolás lánnyal jár. Ekkor azonban belép az életébe álmai nője (szó szerint: először álmában találkozik vele), Ramona, és azonnal szerelembe esik. Pechjére nem elég hódítással elnyernie a lány kezét, ha vele akar maradni, meg kell küzdenie hét gonosz expasijával is – illetve maradjunk annyiban, hogy exével. Méghozzá életre-halálra.
A Scott Pilgrim azon ritka képregényadaptációk egyike, amik hűen követik az eredeti forgatókönyvét, és ennek ellenére is félresikerülnek (ld. még: Watchmen). Mert ugye a sztori nem minden. Edgar Wright javára legyen írva, mindent megtesz, hogy a célközönség számára vonzóvá tegye a filmet: frappáns vizuális megoldások, igényes trükkök, a valóság és a videójátékok világának ügyes képi-tematikai összeházasítása, pörgő cselekmény. A baj, hogy ezt mind sikerül túlzásba vinni, és hosszú távon túlterhelni vele a nézőt, aki végül kimerülten áll fel a székből. A teljes, hatrészes sorozat egyetlen filmbe sűrítése ugyanis azt jelenti, hogy nincs idő megállni, és megszeretni a karaktereket, nincs idő beleélni magunkat az akció és a romantika forgatagába, a vizuális gegekhez pedig az első fél óra után hozzászokunk annyira, hogy önmagukban ne tudjanak lenyűgözni. Az érzelmi vonal hangsúlyosabbá tétele híján, és főleg, a karakterek elnagyolása következtében mindaz, ami a képregényben cool és laza volt, itt erőltetettnek és mesterkéltnek hat.
Ráadásul a film legnagyobb negatívuma sajnos pont a főszereplője. Michael Cera nem Scott Pilgrim. A színészi tehetségével ugyan nincs baj, ezt bizonyította már korábban is, és bizonyítja most is, a pofont inkább a castingosnak kellene kiosztani. Scottba a képregényben is szorult ugyan egy adag lúzerség, de alapvetően egy hétköznapi, szerethető, jófej és jóvágású srác benyomását keltette az olvasóban. Cera viszont, vézna alkatával, nyivákoló hangjával és nerdarcával igazi lúzerszerepekre született (végig az járt a fejemben, hogy milyen rohadtjó Kick-Ass lehetett volna belőle), és ebbe a kategóriába rángatja le a főhőst is. Innentől pedig borul az egész film. Mellette Mary Elizabeth Winstead bájos Ramona, de nem sikerül kellően érzékeltetni benne azt a különlegességet, ami rabul ejti Scottot – paradox módon pont a félredobott kínai kiscsaj, Knives karaktere sikerült a legelevenebbre, és lehet örülni a szerepükben láthatóan élvezettel lubickoló ellenfeleknek is (Brandon Routh-tól Chris Evanson át Jason Schwarzmanig).
Hiába a stílus, a vagányság, a vizualitás, ha hiányzik mögüle a lényeg, akkor az egész csak egy gimmick marad. Ahhoz meg már ténlyeg öreg vagyok, hogy annyival beérjem.
Ha sosem láttad még Joe Dante zseniális Gremlins-ét, akkor kommunista vagy, és semmi keresnivalód ezen az oldalon. Ha viszont láttad a filmet, akár csak egyszer is, nem valószinű hogy az alábbi kis jelenetet, amelyben Phoebe Cates megosztja a nézőkkel gyermekkori traumáját, valaha is elfelejted.
Ahhoz képest hogy a Marvel képregényhősei közül Thor a legkevésvé emberközeli (azonosulni vele lehetetlen), és a filmesek a politikai korrektség nevében valahogy belekevertek egy ázsiai színészt is a Valhallába, és kedveljem bármennyire is, Anthony Hopkins szemkötőjének láttán röhögőgörcsöt kapok, szóval mindezek ellenére a film nem néz ki rosszul...
A minapi langyos előzetes után az HBO internetre lökte ezt a sorozat forgatásáról készült mini-dokumentumfilmet, amely visszaadja a szériába, a készítőibe és a Sátánba vetett hitemet. Mikor megláttam a sárkánykoponyákat, már tudtam, én ebben csalódni nem fogok.
George R. R. Martin fantasy-eposzának első könyvéből az HBO minisorozatot készített, jövőre fogják bemutatni. A sorozatot, amely eddig négy darab Biblia-vastagságú kötetet ellett, csak felsőfokú jelzőkkel tudom illetni - én, aki egyébként nem vagyok fantasy-rajongó, fantasztikusan élveztem ezeket az intrikával és vasas vérízzel teli, a szokásos fantasy-baromságoktól mentes kemény regényeket. Az előzetes valamivel kevésbé monumentálisra sikerült, mint vártam...
Nincs már új a nap alatt – hogy is lehetne? Egy több milliárd dollár értékű franchise tulajdonosai nem az utolsó felvonással fognak kockáztatni. Minden be van biztosítva, minden ki van találva, minden meg van csinálva, ahogy azt kell, a Halál ereklyéi egy abszolút tudatosan kimunkált termék. És aki azt hiszi, hogy a befejezés kettédarabolásában nem csak üzleti szempontok játszottak szerepet, az téved: hiába van alkalmunk jobban elmerülni J. K. Rowling világának gazdagságában, a döcögő cselekmény, az elnyújtott játékidő és az üresjáratok sora folyton emlékeztet minket, hogy egy 140 perces prológust látunk.
Ettől az érzéstől a film sosem képes megszabadítani a nézőt – mintha a cselekmény nagyon akarna tartani valahová, ahová soha nem érkezik meg, és hiába a csöpögős, tengerparti temetésjelenet, sem emocionálisan, sem tematikusan nem képes erőteljes fináléval szolgálni. Lehet, hogy a hardcore rajongók morogtak, amiért az utóbbi részekben fontos dolgokat kellett kihagyni a játékidő emberi léptéken belül tartása érdekében, de legalább nem ült le a sztori (és így még a gyalázatos ötödik könyvből is tudtak egy viszonylag élvezetes filmet faragni). Most, hogy minden belefér, mindent bele is pakoltak, de az információk eseménytelen dialógusokban és közjátékokban való csöpögtetését a próza sokkal jobban viseli, mint a mozgókép – különösen egy hollywoodi kaland-fantasy, amiben a sok-sok keresésnek, lelkizésnek és morfondírozásnak nem kurta és fantáziátlan, egy-két perces akciókban kellene lecsapódniuk. A Halál ereklyéi menthetetlenül szétesik, és ezen az epizodikusságot eleve engedélyező road-movie jelleg sem segít.
Harry, Ron és Hermione szökésben vannak. Voldemort lassan teljesen átveszi az irányítást a varázsvilág felett, mostanra övé a minisztérium és a Roxfort is. A trió az ellenségük lelkét tartalmazó horcruxok nyomában van, mert azok elpusztítása után lesznek csak képesek legyőzni Voldemortot. A könyvnek határozottan jót tett, hogy Rowling kiszakította a cselekményt a már túlságosan is megszokott iskola falai közül, de David Yates és csapata nem tudott mit kezdeni az ígéretes szituációval. Hiába a horrorisztikus hangulat, a vér, a szenvedés és a félelem, a sötét, szürkés színvilág, a szereplőket háborús partizánszerepbe kényszerítő történet, atmoszférateremtésben még mindig mérföldekkel kullognak Alfonso Cuarón harmadik felvonása mögött.
A szenzációsan baljós hangulatú, főcím előtti bevezető után a cselekmény azonnal nekiiramodik, de amint az első akciójelenet zaja elül, behúzott kézifékkel igyekszik tovább, és majdnem olyan élettelenül, lelketlenül és gépiesen követi a könyv egyes állomásait, mint annak idején Chris Colombus első két adaptációja. Yatesék elmesélnek mindent, amit el kell (legalábbis majdnem: egy-két fontos apróságról még így is elfeledkeznek, pl., hogy miért kell Harrynek mindenképpen elhagynia az otthonát, mielőtt nagykorúvá válik), csak a szív, a lélek, a stílus és a tempó hiányzik belőle. Ugyan a főszereplők közti kapcsolatháló jól működik, de annyira nem, hogy egy ilyen filmet elvigyen a vállán.
A képi világ rutinos, de ötlettelen, a zene (meglepő módon) a sztori természetéhez képest túlságosan visszafogott, a vágás egyenetlen, a szereplők meg olyanok, amilyenek. A felnőttek ugyebár a brit színészet krémjéből kerültek ki, és ennek megfelelően alakítanak, Daniel Radcliffe-től, Rupert Grinttől és Emma Watsontól pedig úgyis csak azt várjuk el, hogy ők legyenek Harry, Ron és Hermione. Profi, jól kiszámított, iparosmunka ez, a baj csak az, hogy sokkal több is lehetett volna. Mondjuk ha Yates helyett Cuarónt vagy Guillermo Del Torót ültetik a rendezői székbe, ha már többé-kevésbé felajánlkoztak. Persze Isten ments: ők még a végén mertek volna valami egyedit vinni a franchise-ba, és azt mégsem szabad.
Általában nem bírom Danny McBride-ot, de tagadhatatlan, hogy ez az előzetes nagyon vicces és McBride jónak tűnik a szerepben. Az szintén szerencse, hogy a film inkább tűnik a hetvenes-nyolcvanas évek Sword and Sorcery-mozijai paródiájának, mint a szrönyű Gyűrűkúrásnak.
A kritika Elmeboy nickű vendégbloggerünk klaviatúrájából született, a vállra emelést és az esetlegesen azt megelőző kátránybaforgatást illetően vele kell időpontot egyeztetni.
A reinkarnálódott Galaktika a közelmúltban kampányszerűen dobja piacra a miénknél boldogabb tájakon abszolút kánonnak számító, itthon azonban kevésbé vagy egyáltalán nem ismert sci-fi és fantasy szerzők emblematikus (vagy legalább annak felfogott) műveit, jelen írás tárgya is az ilyen, szándékában hiánypótló kiadványok sorát gyarapítja. Sajnos nem szükséges túl komplex elemzés annak kimutatására, hogy gyakran miért csak szándékukban hiánypótlóak ezek a megjelenések, hiszen bár maga a célkitűzés nemes és megsüvegelendő, a tényleges kivitelezés olykor már-már horizontális mélyrepülésben húz el a léc alatt. A kiadó azt nem látszik észrevenni, hogy egy-egy jól csengő név vagy ígéretes cím édeskevés a boldoguláshoz, ha a magyar változat otromba ügyetlenkedései maguk alá gyűrik az eredeti erényeit. Mint ahogy történt ez most is.
Guy Gavriel Kay kanadai író meglehetősen magasan jegyzett, renomés múltra visszatekintő alakja a kortárs fantasztikus irodalomnak, öreg motoros, aki már Christopher Tolkien-nek is segédkezett a Szilmarilok összegereblyézésében, azóta pedig kezdetben még klasszikus angolszász motívumokban dúskáló (mint a fő műveként számon tartott The Fionavar Tapestry), később pedig erősen történelmi ihletettségű történeteivel öregbítette hírnevét (Tigana, The Lions of Al-Rassan, The Sarantine Mosaic). A 2008-ban World Fantasy-díjat bezsebelt Ysabel is utóbbiak közé tartozik, viszont már itt felmerül a kérdés, mi alapján is döntött úgy a Galaktika, hogy éppen ezen a regényen keresztül mutatja be a hazai olvasótábornak Kay-t. Erősen motoszkál bennem a gyanú, hogy az elsődleges indok a borítón megemlíthető World Fantasy-díj lehetett, mert bár bevallottan semmi egyebet nem olvastam még a szerzőtől, az Ysabel a magyar megjelenés hiányosságain túllendülve is erősen középszerűre sikerült ujjgyakorlatnak tűnik, külhoni recenziókat böngészve pedig az is kiderül, hogy maguk a hívek sem ezt jegyzik a mester legsikerültebb műveként.
A cselekmény már a hátlap alapján meglehetősen semmitmondó és érdektelen, de rutinos olvasó ezen még nem akad fenn, lehet ebből még bármi. Csak éppenséggel nem lesz. Merthogy mi is történik?
Hát ez az. Iménti kérdés ugyanis messze nem pusztán retorikai jellegű: minek utána négy héten keresztül, tíz-húsz oldalanként küzdöttem előre magam arcom verejtékével (komolyan, nem sok ennél nyögvenyelősebben leküzdhető könyvvel találkoztam), a végén totálisan értetlenül álltam a rejtvény előtt, hogy ezt a cselekményt miért is volt muszáj ekkora terjedelemben kiteregetni, miközben alig egy kisregényre való van benne. Nagy a kísértés, hogy egy az egyben lepötyögjem most a hátlapszöveget, annyira nem érzem magamat képesnek arra, hogy bármi érdemit hozzátegyek az ottaniakhoz, de véleményemet alátámasztandó igyekszem egy fokkal specifikusabb lenni.
Bár itt-ott érzékelhető, hogy az írói ambíció ennél valamivel magasabbra céloz, végső soron szabvány tinifantasy-t kapunk: a helyszín Provence, az idő a jelen, főszereplőnk pedig a tizenöt éves Ned, aki jobbára tökéletes tétlenségre kárhoztatva kísérgeti egy újabb albumon dolgozó sztárfényképész apját és annak stábját. Hogy jelenlétét mi indokolja, azt nem tudjuk meg, a felnőttek mindenesetre leginkább koloncként kezelik, ennek megfelelően maga is szolid érdektelenséggel viszonyul a szituációhoz. Micsoda szerencse, hogy kisvártatva belefut Kate-be, egy korabeli amerikai lányba, majd még inkább kisvártatva ők ketten egy rosszarcú, gyanús úriemberbe, akit éppen valami közelebbről nem meghatározott, obskúrus tevékenységében sikerül meglepniük az Aix-en-Provence-béli Saint-Sauveur katedrálisban, így megkezdődhet a váratlan fordulatokkal teli, izgalmas nyomozás Dél-Franciaország történelmi légkörű tájain, miközben Beltaine pogány ünnepe – állítólag vészjóslóan – közeleg. De nem kezdődik. Azaz valahogy mégis, a legnagyobb kérdés azonban az marad, hogy miért és mi után. Apránként kiderül, hogy Ned egy évezredes léptékű, természetfölötti játszmába csöppen, persze maga számára is megfejthetetlen módon kulcsszereplőként. A középpontban egy szerelmi háromszög áll, ami akkortájt vette kezdetét, mikor a rómaiak kipaterolták a keltákat a mai Provence környékéről, résztvevői pedig a címszereplő, trójai Helénaként picsáskodó Ysabel, valamint két, kegyeiért egymásba bármikor nagy elánnal hegyes tárgyakat mártani kész férfi: egy kelta és egy római (illetve néhol görög, de hogy pontosan melyik, az a szerző kifejtése szerint mindegy is, így minket se sűrűn érdekel). Ők hárman öltenek korról korra újra testet, hogy némi pofonváltás közepette eldöntsék, ki is a nagyobb tenyészbika, ám mivel ezúttal Melanie, Ned apjának bájos asszisztensnője is a küzdelem áldozatává válik, modernkori szereplőgárdánk hevenyészett akcióba lendül, hogy akármi. Az egészhez lelkesen (na ja...) asszisztál még néhány, olykor farkasalakot öltő ősi lélek, egy morcos druida, meg egy időről időre felbukkanó, a főszereplőre konspiratíve kacsintgató misztikus vadmalac, akiről aztán nem is tudunk meg többet, cserébe a vége felé az írói tehetetlenség döbbenetesen olcsó deus ex machina-ként dobja be a levesbe, hogy aztán vigyázó szemeink előtt kibontakozzon valami zavaros fejtegetés múlt és jelen folytatólagosságáról és a régi idők napjainkban is tetten érhető jelenlétéről.
A probléma abban rejlik, hogy terjedelméhez képest az Ysabel-be egyáltalán nem szorult elég titokzatosság, sok kideríteni való nincs, ezért Kay is fájdalmas lassúsággal, végig blöffölve, a cselekményt fölösleges szöszmötöléssel felvizezve maszatolja szét sovány kis rejtélyét a 400 oldalon. A felvezetés lassú és körülményes, mint a hivatali ügyintézés; bőven a regény felénél járunk, mire kezd leesni, mi is lesz itt a történet fő fonala, de ez – majd maga a kifejtés és a befejezés is – szintén annyira karcsú, súlyozott fordulópontoktól mentes, hogy a végén nem értjük, mi késztetett minket a továbblapozásra, ha csak nem a hitetlenkedés, hogy egy epikus fantasynek szánt regény ennyire lapos legyen, no meg a makacs ragaszkodás ahhoz, hogy márpedig valaminek történnie kell. Nem sokat segít az sem, hogy a fő- és mellékszereplők egyaránt pár sietős vonással lettek felskiccelve, voltaképpen a nemük, életkoruk és öltözködésük alapján van még a legjobb esélyünk megkülönböztetni őket, és ez nem túlzás: Ned apjának két tökéletesen funkciótlan munkatársát, Greg-et és Steve-et a végére sem sikerült szétválasztanom, bár akkorra már azt is beláttam, hogy felesleges. Ugyanakkor mindannyian döbbenetesen elfogadóak a körülöttük zajló természetfeletti eseményekkel szemben. Egy percig sem akad fenn senki a bagollyá vagy farkassá változó, évszázadok óta halott lelkek jelenlétén és egyéb furcsaságokon, vagy mikor Melanie-t elragadják a földöntúli erők, Ned reakciója nagyjából kimerül abban, hogy „úristen, ezt hogy mondom el apunak”. Így lehet, hogy olvasóként is motiválatlan passzivitás közepette sodródunk az esetlegesen sorjázó eseményekkel. Nem izgulunk, nem találgatunk, nem lepődünk meg, nem vonódunk be, a csoda és a titokzatosság légköre messzire elkerül minket.
Bár e sorok bizonyára roppant kedvezőtlen színben tüntetik fel a regényt, igazságtalannak érezném, ha csak ennyire szorítkoznék: motívumaiban, célkitűzésében, hangulatában nem feltétlenül rossz az Ysabel, csak éppen nem is annyira jó. Amolyan szódával elmegy kategória, de a máshol fellelhető méltatások alapján minimum adnék még egy esélyt Kay-nek. Viszont kizárólag eredetiben.
Itt érkezünk el ugyanis ellenérzésemnek a már a bevezetőben is meglebegtetett fő okához, jelesen hogy ebben a formájában miért is élvezhetetlen a könyv: a magyar kiadás úgy igénytelen, ahogy van, olvasás közben tehát nem árt, ha figyelmeztetjük magunkat, hogy a mű minden valószínűség szerint komoly minőségromláson ment keresztül. A külalak ugyan másodlagos, de azért nem is teljesen elhanyagolható szempont, az Ysabel pedig már ez alapján a „Minden könyv 100 Ft” feliratú turkálóládába való. A hányadék rózsaszín alapszín még hagyján, bár öntudatos férfiemberként okozott némi feszengést, ha éppen a metrón találtam olvasni, de a szemmel láthatólag fél óra alatt összephotoshoppolt borítómotívum, melyen egy már perspektívájában is sántító római, görög, izé nem is tudom, milyen oszlop emelkedik ki a T-1000-es összeállására hajazó tócsa közepette egy istenverte iPod-ból tényleg mindent visz. Ott van még az eredetiben nem szereplő, egy harmadrangú utazási iroda prospektusát idéző alcím (hogyaszongya Provence varázslatos arca), amely nem tudom, a szerkesztőnek vagy a fordítónak jutott-e eszébe, mindenesetre némi józan mérlegelést igényelt volna. Átlagos olvasóként, Kay nevét nem ismerve eszem ágában nem lenne leemelni az Ysabel-t a könyvesbolt polcáról, nem is tudom, milyen közönséget akartak ezzel a koncepciójában és kivitelezésében egyaránt elhibázott külsővel megcélozni, már ha egyáltalán szerepet játszottak ilyen megfontolások. Ami azonban végképp hazavágja a magyar változatot, az a fordítás, ha ugyan lehet ezt a kifejezést használni.
Azt hiszem, Sohár Anikót sokaknak nem kell bemutatni, neve már a Terry Pratchett könyvek meggyalázása kapcsán hírhedté vált a fantasy rajongók köreiben. Viccen kívül külön tanulmányt érdemelne, mennyire nem megy neki, legyen elég annyi, hogy az Ysabel-t is lendületesen elkaszálta. A szöveg köszönőviszonyban sincs a magyar nyelvvel, gyakorlatilag minden oldalon szerepel két-három olyan mondat, amit némi angoltudással csont nélkül vissza lehet tükrözni eredetibe és/vagy ilyen formában magyarul közel értelmetlen. Összességében az a benyomásom, hogy a fordító súlyosan félreértelmezi a szöveghűség követelményét - akad itt még szép számmal félrefordítás, múltidőből jelenbe ugrálás egy mondaton belül, fiatalosnak szánt, valójában rettenetesen erőltetett és nevetséges szlengszerűség, az angolban teljesen indokolt, magyarul viszont tök fölösleges és az olvasást megakasztó, dőlten szedett kifejezések sokasága, és még sorolhatnám. Még csak az sem állítható, hogy szerkesztetlen nyersfordítással lenne dolgunk, annál sokkal rosszabb a helyzet: gonoszkodásnak tűnhet, de felmerült bennem a kérdés, hogy Sohár tulajdonképpen milyen nyelven beszél, mert hogy magyarul és angolul nem, az itteni teljesítménye alapján erősen valószínűsíthető. Nem akarok fölöslegesen személyeskedni vagy gyalázkodni, de áldásos lenne a honi fantasy kiadásra, ha többet nem engednék fordítani, hiszen gyaníthatóan az Ysabel is jóval többet tud, mi ami ezek alapján lejön, és ha Kay nem találja meg itthoni potenciális olvasóit, az igenis javarészt rajta múlhat.
Mindezek fényében a lenti értékelés kéttényezős: bár a sztoritól sem vágtam hanyatt magam, alapvetően akár még elviselhető lett volna, így megelőlegeznék magának a regénynek egy erős közepest, Kay-nek pedig, hogy népszerűségét egyéb, jobban sikerült munkáinak köszönheti. A magyar kiadás azonban annyira – mondjuk ki – gyalázatos, itt pedig óhatatlanul a kiadványt (is) értékeljük, hogy marad ennyi. Kár.
Kiadó: Metropolis Media - Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2009 Fordította: Sohár Anikó Eredeti cím: Ysabel Oldalszám: 384 oldal
Zack Galafini... illetve Snyder munkásságának megvannak a rajongói, bár én a csávóban nem látok mást egy, a közepesnél jobb vizuális érzékkel megvert számítógépbuzinál. Ez a CGI-filmje is tele lesz csecse-színpompás akcióval, meg lesz neki egy legkevésbé sem eredeti forgatókönyve, benne papírvékony kliséfigurák. A Fűrész-generációnak persze több nem kell. Ha jól látom a Sucker Punch egy az egyben filmre vitt videojáték lesz, ezeket mega Del Toro mondta épp a minap, hogy nem kellene erőltetni, egy szuverén kommerciális művészeti formát meg kellene hagyni a saját médiumában.
Nem, a helyzet az, hogy ezt már én sem tudom kezelni. Az tudvalévő volt, hogy megváltoznak a dolgok az "Odaát háza táján" Eric Kripke távozásával. Először csak mérhetetlen szomorúságot éreztem azzal kapcsolatban, hogy fogják és lerombolják az öt év alatt majdhogynem tökéletesre kiforrott történetet valami végtelenül bugyuta klisével. Aztán - jóval a hír kézhezkapása után -, volt időm egy kicsit átgondolni a dolgokat, és arra jutottam, hogy nem árt egy kis vérfrissítés a sorozatnak. Az apró kiszivárgott hírek is mind arra engedtek következtetni, hogy pofás kis hatodik évadot kapunk, amiben a mélyére áshatunk a dolgoknak, tágítjuk a Supernatural univerzumát, újabb szörnyek és fenevadak felbukkanása közepette. Mekkorát tévedtem.
A hatodik évad eddigi hat része iskolapéldája annak, hogyan kell egy már meglévő, csúcsra járatódott, temérdek rajongóval rendelkező sorozatot a szó szoros értelmében meggyalázni. A képlet egyszerű: kezdd az új évad első részét rögtön úgy, hogy kiheréled vele az addigi jól megszokott indulást, végy egy jó másfél órás szenvedést, amiben nem történik semmi érdemleges, és amikor teljesen elvetted a kedvét a nézőknek a folytatástól, akkor adagold szépen lassan az újabb és újabb antipatikus jellemvonásokat, amíg olyan szintre nem kerül a rajongó, hogy nem képes egyetlen karakterrel sem azonosulni. A színészi játéktól persze tekintsünk el, hiszen Jared Padalecki és Jensen Ackles nagyszerű párost alkot még mindig.
A baj nem ezzel van. A probléma forrása az átívelő szálakban leledzik. Ami eddig az előnyére vált a sorozatnak, az most hátrány. Direkt hagytam magamnak időt, ezért is írok csak most a sorozatról. Hagytam a sorozatnak időt, hogy a kezdetben még meglévő tétovaságából összeszedje magát és megpróbáljon valami újat adni. Jelölje ki az irányokat, lássam magam előtt a teljes képet és majd nyilatkozom utána az egyik legjobban szívembe zárt széria legújabb évadjáról. Jelentem sikerült felállítani az új játékszabályokat, és felállítani a képzeletbeli lécet, csak az a baj már nem érdekel, hogy megugorják-e vagy sem. A nevetséges főszál, aminek se füle se farka, keveredik egy erőltetett mellékszállal, ami ismét berántja a Mennyet a játékba. Miért? Mert egyáltalán nincs más ötlet, amivel elő tudnának jönni. Arról nem is beszélve, hogy saját kardjába dől a sorozat a címben és fémjelzett rész cselekményével. Nem tudom kinek volt szüksége arra, hogy ismét a két fivér saját és egymás lelkivilágával folyó harcba keveredjen. Teszem hozzá, hogy ezt a kártyát már réges-rég kijátszották, méghozzá tökéletesen koreografálva, így okafogyottá válik az újbóli behozatal.
Tudom, nagyon nehéz megfelelni több millió ember óhajának, mégis úgy látom lett volna lehetőség, ha nem is az előző évadok színvonalával egyenértékű, de megközelítő minőségre. Az végképp érthetetlen számomra, hogy miért kell szisztematikusan lerombolni azt, ami eddig jó volt és azt ami eddig működött. A karakteridegen motívumok, a sorozatidegen logikai bukfencek, a borzalmasan ötlethiány történetkezelés újabb magasságokba emelte a hűtlen kezelés fogalmát. Az összképen sajnos nem javít az amúgy remek Bobby központú rész és Stephenie Meyer életművének (sic!) sárba tiprása.
Ebből a gödörből nehéz lesz kimászni, ugyanakkor nagyon gyorsan mélyebbre is lehet süllyedni. Ha a cél az volt, hogy tegyük félre az eddigieket és kezdjünk tiszta lappal, akkor ezt kellene tenni. Nem felrúgva az eddigieket, hanem tiszteletben tartani és eközben valami új felé nyitni. A potenciál mindenképpen megvan, mind az eddig kreált univerzumban, mind a karakterekben. A kérdés már csak az élnek-e ezekkel az eszközökkel a készítők, vagy továbbra is nézhetjük, hogyan agonizál hőn szeretett sorozatunk.
Végig, az előzetes bámulása közben arra gondoltam, hogy nagyon jól sikerült érzékeltetniük ezzel a pár perccel, milyen egy epikus finálé, erre a végén kiírják, hogy "epikus finálé"! Na mindegy... Bár eleve egy olyan trailer sem lehet rossz, amelyik Bill Nighy-val kezdődik.
Sosem lehetett a hongkongi filmipart a történelmi hűségre való törekvéssel megvádolni. A tömegszórakoztatáson kívül szó szerint semmi más nem érdekelte őket, és ha egy népi hősnek hirtelen szuperképességei nőttek valamelyik filmben, hát istenem, a producereknek biztos megvolt az oka a história-hamisításra.
Előre bocsátom: a The New Legend of Shaolin a kedvenc Jet Li-filmem (bár a Fist of Legend szorosan ott lohol a nyomában). Technikai, rendezési meg mittudomén milyen szempontokból talán nem a legkiforrottabb, az ítészek ezer helyen tudnának rajta alsó madárfogást találni. Csakhogy olyannyira szórakoztató, olyan brutális erővel vonszolja magával a nézőt, hogy csak a legcinikusabbak támadhatják kritikájukkal.
1994-re Hongkongban a nyolcvanas évek közepén beindult harcművészeti filmes new wave kifulladni látszott. Wuxiák és kungfufilmek már csak a paródia-formában voltak igazán sikeresek (lásd pl. Chow Sing Chi Lu ding ji-filmjeit), és persze ezeknek is általában Wong Jing, a szuperproducer volt nemzőatyja. Nem csoda, hogy Wong Jing a The New Legend of Shaolin megetti mastermind, a túlzások ebben a filmben is dézsából zúdulnak a néző nyakába. A Hong Si Kván: Dz Saolin Vú Dzö (Hong Si Kván: a Shaolin öt alapítója – ez a The New Legend of Shaolin eredeti címe) az excesszből él: soha csendet, soha nyugalmat.
A filmnek a mai napig nincs egy normális dvd-kiadása, és a ramaty hongkongi dvd-n a feliratok katasztrofálisak, ezért megpróbálom többé-kevésbé koherensen visszaadni a sztorit. Az alapszituáció a harcművészeti filmekben ezerszer lejátszott: a mondol hódítók, a Csing-dinasztia ahol tudja, írtja a kínai ellenállókat, Hong Si Kván (Jet Li) családját sem kímélik. Hősünk épp nincs otthon, már csak takarítani érkezik, mindenki darabokban. Egykori harcostársa árulta el, Chen Wen Yao, aki már a film legelején felfedi magát hősünk előtt. Összecsapnak, és Hong tíz méterre is előperiszkópoló lándzsájának segítségével kicsinálja (pontosabban örökre megnyomorítja) a cselszövőt. Ez a hihetetlen harci jelenet tökéletesen előrevetíti, a valóság mennyire hatol be majd a film másfél órás szövetébe. Elárulom: semennyire. Fizikának, realitásnak ehhez az egészhez semmi köze, itt mindenki repül, pörög és gyorsabb a fénysebességnél, köszönhetően első sorban a zseniális filmrendező/akciókoreográfusnak, Corey Yuen Kwainak.
Yao sebeit nyalogatva elmenekül, és új célpontok után néz: azt az öt kiscsákót igyekszik levadászni, akiknek hátára a shaolin apát rátetoválta a monostor kincse titkos lelőhelyének térképét.
Közben Hong és a fia fel-alá vándorol Kínában, Ogami Itto csókoltatja (ahogyan Hong kard és játéklabda közti választásra kényszeríti a gyereket (ha a kardot választja, vele mehet, ha a labdát, az anyja után küldi a másvilágra), az amúgy is egy az egyben Tomisaburo Wakayama legendásKozure Okamijából van átemelve.) Pénzük semmi, kajájuk szintén, így a büszke Hong kénytelen beállni egy gazdag agyalágyult testőrének, aki hogy-hogynem épp az egyik tetovált kiskrapek faterja.
Yao átoperáltatja magát, már félig ember, félig harckocsi, kb. úgy néz ki mint Jason Voorhees, a Terminátor és egy római fogat keveréke. Ezen alakjában támadja le a shaolin kolostort, végzi ki az apátot és csak a szerencsén múlik, hogy a tetovált gyerekcsapat meg tud lépni. Természetesen ez egyben azt is jelenti, hogy a Yao és Hong közötti végső leszámolás már nem sokáig várat magára...
A New Legend of Shaolin harcjelenetei szinte leírhatatlanok. Nem létezik, hogy megálmodásukkor valamilyen tudatmódosító szer ne játszott volna szerepet. A pillanatok, amelyek az ember emlékezetében meg szeretnének maradni, csak azért nem maradnak meg, mert a nyomában már ott lohol a következő elképesztő. Pl. mikor egy csapat rosszember lövedékformává áll össze, úgy tarolja az ellent. Vagy amikor a gonosz eunuchot a gyerekkungfu-csapat a „No Shadow Kick”-kel elintézi. Vagy amikor hősünk a főgonoszt egy torony falán felfelé rugdalja...
A koreágráfia totálisan őrült, a rendezés borzalmas tempót diktál, a splattereffektek számosak és vérdúsak, szóval van itt minden, mi szem-szájnak ingere, a film mégis képes mindezek mellett izgalomkeltésre, viccelődésre, sőt némi romantikára is időt szakítani (a szerelem Chingamy Yau alakjában legyinti meg a sztoikus Hongot - Chingamy Yau elsősorban döbbenetes szépségének, illetve annak köszönheti a karrierjét, hogy ő volt a Wong Jing egyik csaja.) Yuen Kwai könnyű kézzel, már-már lazán igazítja egymás mellé a harcművészeti mozi, a veszett fantasy és a szituációs komédia elemeinek ezt az elképesztő svédasztalát: akciónak, humornak és tiszta őrületnek csodás ez az elegye. Semmit nem vesz komolyan, mindent eltúloz, csak azért, hogy mi jól érezzük magunkat. Hongkong forever.
A zseniális kilencedik részt követően, amiről meg is emlékeztem, egy számomra ijesztő tendencia volt megfigyelhető a sorozatot illetően. A minőség fokozatos és számottevő csökkenése, a karakterek kifordulása, a történet eklektikussága egyre inkább idegesített. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy nem képesek, illetve nem is akarnak felérni a készítők az említett rész nagyszerűségéig, és az igazi katarzist a befejező résszel fogják elénk tárni. A finálé aztán nálam is kicsapta a biztosítékot, ültem, néztem magam elé, miközben azon törtem a fejem, min lehetett ennyire félremenni. A nevetséges válaszoknál már csak a különböző lények feltűnése és magyarázata volt nevetségesebb. Az ugrás után spoileresen folytatom, így csak az olvasson tovább, aki tisztában van az előzményekkel.
Az események kezdetben nem várt fordulatot vettek, mely rajtam kívül még sokaknak tetsző folytatással kecsegtetett. Russel Edgington a harmadik évad fénypontjaként szolgáltatta nekünk a jobbnál jobb jeleneteket. A cseppet sem mesterkélt karaktert végigkövethettük állomásain, melyek során egyre mélyebbre hatolt az őrület bugyraiba. Talbot halálával aztán ez az őrület kiteljesedett, a vámpírkirály pedig elvesztette józan ítélőképességét. Az őrült, megalomániás Russel minden unszimpatikussága ellenére szerethetőbb karakterré avanzsált a többiekkel szemben, mivel a karakterek zöme, vagy teljesen kifordult önmagából, vagy olyannyira idegesítővé vált, hogy azt kívánod bárcsak valóság lenne az öngyulladás.
A karakterek abszurditása mellett, a dráma is eltolódott egy már nem igazán tolerálható irányba. Elég csak megemlítenem Tara folyamatos nyavajgását, vagy Sam szenvedését múltbéli tettei miatt. Mindezek mellett Russel agóniája eltörpül, hiszen abból pont annyit kaptunk, amennyi szükséges volt. A néha már kínzásnak is beillő, Sookie által generált érzelmi tornádókat természetesen senki sem volt képes űberelni. Ha egy tündér tényleg ekkora hisztérika, nem szívesen találkoznék eggyel sem. Bill ugyan bizonyította a fináléban, miért is tekintettük mindig badass karakternek, az évad egészét tekintve azonban, inkább hajlik a mérleg nyelve a nyámnyila felé. Eric, Russel-lel egyetemben inkább standál most már a szerethető karakterek felé, kétszínű színjátékai sokkal hihetőbbek voltak bármely más szereplőnél. Jason hozta azt amit kell, az ő szála teljesen rendben volt, csak mosolyogni tudtam, amikor azt hozták ki az egészből, hogy megint feladatot kapott. A srác bugyuta karaktere ennél már nem is lehetne küldetés orientáltabb. Aki többször is nagyott alakított az Andy Bellefleur, a város seriffje. Hihetetlen, mennyire hozza a színész a tétova, tesze-tosza irányítót, aki minél jobban erőlködik annál kevésbé látszik felelősségteljes vezetőnek. Akiket külön ki lehet még emelni az Lafayette és a boszorkány barátja, illetve Jessica és Hoyt. Az ő lelki aspektusaikkal is sokat foglalkoznak a készítők, mégis jobban érdekel hova szeretnének kilyukadni velük, mint ezzel az egész tündér mizériával.
A történet igazából szót sem érdemel. Én itt vámpírháborút vártam, őrült gyilkolászást, bosszúszomjas embereket és vérfarkasokat, nem pedig macskaharcot és önsajnálatot. Ehelyett kaptunk vérpumákat, - újfent emlegetve - tündéreket, és egy rakás félbehagyott történetszálat. Az eddig veszett módon kihasznált cliffhangerek a végére már teljesen hidegen hagytak, nem mintha rosszul lettek volna szerkesztve. Egyszerűen nem jutunk egyről a kettőre, a finálé is többet sejtetett, mint mutatott. A karakterek teljesen lefoglalják a narratívát, nem jut idő akcióra, fejleményre.
Őrületes sepregetésbe kell kezdenie a készítő gárdának szereplő téren, ha nem akarják, hogy még nagyobb mélyrepülésbe kezdjen a széria. Ha nem képesek ezt meglépni, még ennél is nagyobb tömeggel kell megbirkózniuk, ugyanis a következő évaddal több karakterrel is bővül a paletta. A True Blood ezzel az évaddal pont abba a hibába esett, amit eddig olyan szépen kikerült. Önmaga paródiájába fordult, pedig, eddig tökéletesen egyensúlyozott a peremen, megadva ezzel a megszokott hangulatot. Radikális változtatások kellenek, a megszokott pörgős cselekmények és érdekes karakterek. A borzalmasan gyenge befejezés és nevetséges megoldások indukálják a három csillagot, ami csakis azért lehet ennyi, mert az évad egészét tekintem, ami a kilencedik részig kiváló volt.
Az HBO original series keretében rengeteg minőségi alkotás látott már napvilágot. Nem sokszor kellett csalódnunk az HBO-s sorozatokban, nálam előzetesen garanciát jelent a felhőtlen szórakozásra, ha meglátom ezt a három betűt. George R. R. Martin nagysikerű regénysorozata alapján, a Trónok harcából is sorozatot készít a csatorna. Nagyon úgy tűnik végre egy minőségi fantasy sorozatot is felvehetünk a palettára. Az első évad 10 részes lesz és az első könyvet veszi majd alapul. A hivatalos bemutatóra valamikor még ebben az évben kerül majd sor. Az ugrás után megtekinthető a legújabb teaser és egy kulisszák mögötti interjú, amiben maga az író fejezi ki csodálatát a készülő alkotással szemben.
A Marcus Nispel által feldolgozásra kerülő Conan a barbár bemutatója még 2011-ig várat magára, ennek ellenére folyamatosan érkeznek forgatási információk, illetve képek. A közkedvelt fantasy hőst az apadtációban Jason Momoa fogja alakítani, aki elsőre nem nyerte el maradéktalanul a rajongók tetszését. A később kikerülő, illetve a mostani képek azonban már arról tesznek tanúbizonyságot, hogy egészen beleillik ebbe a milliőbe a színész. Az is egy jó hírnek ígérkezik, hogy a produkció R-kategóriás lesz, így majd folyhat a vér, hálistennek nem egy megcsonkított, kiforgatott remake-ről lehet szó. Az ugrás után megtekinthető a négy kép.
Brian Keene a stagnáló modern amerikai horrorirodalom egyik feltörekvője, ami azt jelenti, hogy igazi un. b-lister: a könyvei nem lesznek soha pusztító erejű bestsellerek, de a műfaj rajongói kedvelik és jól ismerik őt, a regényei pedig fogynak annyira, hogy - amennyiben kitart az íróasztal mellett - évtizedeken keresztül eltartsák a karrierjét. Keene-t valaki korábban az új Stephen Kingnek nevezte, ami egyrészt Keene tehetségét tekintve rendkívül erős túlzás, másrészt egy effajta revelációnak nincs is igazán már súlya manapság: a horrornak, mint irodalmi műfajnak a XXI. század elejére megszűnt a faktoriális jelentősége.
A Dark Hollow Kinges területen játszódik, kisvárosban, kisemberek között, de hiányzik belőle a hasonló King-regények ambíciója. A szereplők köre szűk, a történés helyszínei behatároltak: a város legszéle, hőseink házai illetve az erdősáv, ami körülveszi őket. És ezzel az erdővel valami nagyon nem stimmel, sejtik ezt róla a helyiek jó ideje. Főszereplőnk, Adam, a krimiíró egy reggel, kutyasétáltatás közben a fák között olyat lát, amit mi magunk csak ritkán: egyik szomszédnőjét, aki egy lassan emberré átalakuló ősi kőszobor faszát szopja.
Jó reggelt kívánok, isten hozott mindenkit Keene izgalmasan elbaszott fantáziavilágában, mert ezek a perverz ötletei azok, amelyek kiemelik őt a középszerű horroristák közül. A Dark Hollow gyér dialógokkal megvert, meglehetősen kiszámítható fordulatokkal operáló regény, de a magja az eredeti ötlet, olyan motívumokkal körbevéve, amelyek csaknem képesek feledtetni a struktúra hiányosságait.
A veszélyforrást Keene így a könyv legelején leleplezi: egy mitologikus szatír, egy gigantikus fasszal felszerelt patás félkecske-félember kezdi kúrogatni a környék háziasszonyait, és ennek a férfinép nem kifejezetten örül (Keene végletesen explicit a bestialitás határát birizgáló szexjelenetek leírásában, ez helyes). Ókori legendák és a modern amerikai hétköznapok borulnak egymásnak, csakhogy ezen a narratív alapon óriási lyuk tátong: mint antagonista, a szatír nem igazán félelmetes. Jó, rendben, a könyv vége felé páran otthagyják a fogukat, és a finálé kellemesen brutális, de a szörny maga csak baszni akar, a nőket nem öli meg, és ha békén hagynák, hogy nyugodtan tegye a dolgát, kis szatírokat csináljon az asszonynépnek, senkinek nem esne bántódása.
Így lesz a Dark Hollow érdekes regény, még ha horrorként annyira nem is működik (főleg akkor nem működik, mikor Keene olyan unalomig ismert műfaji motívumokat tol elénk, mint egy régi napló feltalálása, és hasonlók). Inkább szól a maszkulin megfelelési pánikról, arról, hogy mi is traumatizál minket igazán, min tudjuk magunkat valójában túltenni, és min nem. Mi hagy valóban örök nyomot: szeretteink elvesztése, vagy annak látványa, ahogy a barátnőnk egy félember-félkecske medicinlabda méretű golyóit nyalogatja.
Herman Melville klasszikusát, a Moby Dicket, ki ne ismerné. Megszállott kutatás a viharos tengeren a Nagy Fehér Bálna után, és elkeseredett harc a levadászásért. Az Age of Dragons egyfajta újraértelmezése Mellville könyvények. A történetet áthelyezték a középkorba, a helyszínt a szárazföldre, Moby Dicket pedig lecserélték egy Nagy Fehér Sárkányra. Danny Glover alakítja a megszállott Ahab kapitányt, Ishmael pedig Vinnie Jones lesz. A produkció rendezője Ryan Little, bemutatási időpont még nincs, előreláthatólag valamikor még 2010-ben kerül rá sor. Az ugrás után a hivatalos szinopszis és a trailer vár rátok.
Age of the Dragons is an adaptation of Herman Melville's classic novelMoby Dick. Set in a medieval realm where Captain Ahab and crew hunt dragons for the vitriol that powers their world, Ishmael, a charismatic harpooner joins their quest. Ahab's adopted daughter Rachel, beautiful and tough, runs the hunting vessel. Ahab's obsession is to seek revenge on a great "White Dragon" that slaughtered his family when he was young and left his body scarred and mauled, drives the crew deeper into the heart of darkness. In the White Dragon's lair Ahab's secrets are revealed and Rachel must choose between following him on his dark quest or escaping to a new life with Ishmael.
Közzétették az első előzetesét Ticiano Sclavi, olasz képregény író egyik leghíresebb és kultikusnak számító képregényének, a Dylan Dog adaptációjának. A történet főhőse egy magándetektív Dylan Dog (Brandon Routh), aki természetfeletti ügyekben nyomoz társával Marcus-sal (Sam Huntington). Az események érdekes fordulatot vesznek, amikor belecsöppennek egy évszázadok óta dúló háborúba vámpírok és vérfarkasok között. A történetben helyet kapnak még zombik is, és rengeteg rájuk épülő poén, kikacsintás várható, már ha engedhetünk az előzetes híreknek.
A nagyközönség számára ugyan csak két nap múlva 19.-én veszi kezdetét a Gamescom, az EA már elkezdte a szivárogtatást. Az utóbbi évek talán legsikeresebb pc játékának a folytatása lesz az egyik fő téma, az EA háza táján. A számos kiegészítővel ellátott első rész igazi közönségkedvencé vált az elmúlt idő folyamán, és maradandót alkotott az RPG játékok között. A fantasy játékok egyik újabb mérföldköve ez, és egy újabb sikeres franchise megalapozására kerülhet sor. A részletesen kidolgozott világ és a szemet gyönyörködtető grafika, elöljáróban elmondható a 2. részről is, az eddig látottak, tapasztaltak alapján. Ami viszont a legfontosabb, ez csak egy újabb fricska azok számára, akik szerint a pc-gaming haldoklik.
Az HBO egyik üdvöskéjéről már megemlékeztem egy korábbi posztomban, amiben kiemeltem, hogy bizonyára sokan vannak úgy vele, hogy ez is hozzátartozik a new-age vámpírmizériához, és ezzel elkerülhetetlenné válik, vagy annak teljes ignorálás, vagy a szokásos szkeptikus hozzáállás. Charlaine Harris, Sookie Stackhouse regényeinek remek adaptációja, számtalanszor cáfolt már rá erre az eddigi évadokban, a mostani évad pedig rápakol még erre egy-két lapáttal. Az eddigi epizódok megtekintése után, mindig bennem volt az az érzés, hogy nem fogják tudni hova fokozni a hangulatot, a történet kiszámíthatóvá fog válni. A helyzet szerencsére közel sem ez, a cliffhangerek még mindig megvannak, de ehhez társultak olyan mindfuck momentumok, amiket még mostanra sem sikerült teljesen megszoknom. A továbbiakban röviden összefoglalom és elemzem az eddig törtenteket, aki nem naprakész a sorozattal, az ne kattintson.
A történet még mindig egy főszálra fűződik fel, ami Sookie köré összpontosul. A kapcsolatára Bill-lel, illetve titokzatos képességére, ami sokkal több már, mint mezei gondolatolvasás. A rész végi cliffhanger is erre épített, úgy tűnik Bill-nek végre tudomására jutott, milyen lény is valójában Sookie, ami eddig is fenemód érdekelte a nézőket. A legérdekesebb szál számomra még sem ez, hanem a sok további mellékszál, amiket sokkal nagyobb titokban tartanak a készítők. Ilyen az újabb természetfeletti lény mibenléte is, amiről reméljük, lassan lehull a lepel. Gondolok itt a macsó Jason Stackhouse legújabb kiszemeltjére. Az amúgy is titokzatos körülmények között történő találkozás, közte és Crystal között, az azonnal kialakuló vonzalom, ami egyáltalán nem jellemző a tesztoszteron bomba srácra, mind apró elejtett utalások lehetnek és kirakós játékként lettek az arcunkba tolva. Az erős családi kötelék, a konzervatív nevelés, a nők alárendelt szerepe, ezek alapján olybá tűnik, mintha visszamentünk volna az időben. Ennek ellenére előszeretettel fogyasztanak emberi húst és igen ellenséges természetűek, ha valaki megpróbálja letartóztatni őket. A legérdekesebb talán Sam és Tommy reakciója volt rájuk, ahogy beléptek az étterembe ők pedig azonnal megérezték a szagukat. A mostani részben, a Merlotte’s erkölcsös alakváltója nem is tudta tűrtőztetni magát, és majdnem halálra verte a Crystal apját. Ez utalhat valamilyen ösztönös, régóta fennálló ellentétre a két faj képviselői között, és ha mindez így van, akkor elkezdhetünk töprengeni azon, mégis milyen lény lehet az, ami beleillene az alakváltók ősi ellensége kontextusba.
Tara és Franklin krónikái ugyancsak érdekesnek bizonyultak. A britt vámpír elborult karaktere felüdülésnek bizonyult a már megszokott szereplők mellett. A színész tökéletesen hozta a megszállott, szerelmes, szociopatát és ugyancsak elszomorodtam, amikor két résszel ezelőtt úgy tűnt, hogy Tara véget vetett hallhatatlanságának, egy középkori buzogány segítségével. Imáim azonban meghallgattak és visszahozták a mostani részben, ha csak egy rövidebb jelenet erejéig is, ami rövidsége ellenére is hatalmasat ütött, és nem csak a Jason általi végre gondolok. Tara előtt mintha rémálmai elevenedtek volna meg, épp csak kezdte túltenni magát a történteken, terápiára járt ennek ellenére újra szembesülnie kellett démonával. Alcide minden tekintetben üde színfoltját jelentette a mostani évadnak, de tovább húzni sajnos nem lehetett, az amúgy is végletekig feszített szituációt.
A végére tartogattam a legjobbat. Az eddig is körvonalazódni látszó és mostanra teljesen realizálódó háború kérdését. A kezdetben csak Eric bosszúhadjáratának induló történések, nem mindennapi fordulat vettek. Russel Eddington a 3000 éves vámpírkirály, a vérfarkasokot vámpírvérrel hizlaló, a történelmet oly sokszor eddig is befolyásoló, mostanra teljes lelki nyomorék világuralomra tör. A háttérből már teljesen irányíthatatlan szituáció, nyilvánosságra kerülése csak egy újabb csavar volt a készítők részéről. Russel tévés felszólalása a bonyodalom eddig csúcspontja volt, és nehezen tudnék elképzelni hatásosabb polgárpukkasztást, még ha az a vámpírok és azok teljes autonómiája ellen is van. A jelenet nem csak hatásvadász volt és megdöbbentő, hanem sok szempontból elgondolkoztató is. A kérdés az, kinek fognak hinni az emberek, illetve el lehet-e tussolni ezután mindezt. Bízom benne, hogy a megoldást nem fogják elbagatellizálni, és ha feleannyira katartikus lesz, mint az eddigi részek befejezése, akkor igazán nem lesz mi miatt fanyalogni a True Blood okán.
A befejező Harry Potter film forgatási munkálatai már befejeződtek, a készítők pedig kettészelték számunkra a mozit, hogy ezzel is borzolják a kedélyeket. A film első része november 19.-én kerül bemutatásra, addig is elindult a marketing és a Warner Brothers közzé is tett 9 képet a filmből. A befejező rész egy sokkal sötétebb tónusú produkció lesz, a könyvet sokkal inkább alapul véve, többet között ez is magyarázat volt, a két részletbeni bemutatásra. A képek mind iszonyatos felbontásban kerültek ki a netre, tessék gyönyörködni a pixelek rengetegében, meg berakni háttérképnek novemberig, bár nálam a film várakozási faktora bőven alulmúlja az Expendables és a Scott Pilgrim filmekét, amelyeket ezzel ellentétben képtelenek időben bemutatni nálunk.
Újabb japán őrület: Masayuki Ochiai Kaidan Resturant (szó szerinti fordításban Kísértetek étterme, ettől függetlenül a nemzetközi forgalmazási cím Thriller Restaurant lett) című filmje egy gyerekeknek készült lágy horrorregény-sorozat adaptációja. Valószinűleg elég bárgyú lesz, bár az előzetesben vannak érdekes ötletek.
Szellemek, vámpírok, vérfarkasok, démonok és angyalok, klasszikus rock muzsika, a világ legmenőbb autója és egy testvérpár, aki megküzd bármilyen természetfeletti lénnyel, legyen az akár az Apokalipszis valamely lovasa vagy maga Lucifer. Öt év telt el azóta, hogy a Winchester fivérek bosszúhadjáratot indítottak minden ellen, ami nem evilági, az eltelt idő alatt pedig, bámulatos fejlődésen esett át a sorozat, mind a karaktereket, mind a történetet nézve. A monster of the week alapkoncepciótól eljutottunk egy évadokon átívelő, nagyszabású történetszálig, mely dramaturgiai szempontból néhány logikai bukfencet nem számítva minden idők egyik legjobb sorozatává tette az Odaátot.
A történet két főszereplője, Sam és Dean Winchester, még gyerekkorukban elveszítik anyjukat, kinek haláláról később kiderül, hogy egy démon okozta és ez apjukat végérvényesen megváltoztatja. Egész életét arra teszi fel, hogy megtalálja felesége gyilkosát, átgázolva közben válogatás nélkül bármely természetfeletti lényen. Az autószerelőből avanzsált démonvadász apuka gyermekeit is hasonló szellemben neveli fel, és mire a fiúk férfivá érnek, kiismerik a „vadászat” csínját-bínját. Sam(Jared Padaleczki), a kisebbik testvér, egyfajta fekete bárány a családban, normális életet szeretne élni, egyetemre járni, családot alapítani. A több éve tartó eredménytelen kutatás anyjuk gyilkosa után, meghozza az eredményt. Sam elszakad apjától és fivérétől, hogy saját életet kezdjen. Az első évadban berobbanunk, a sztori közepébe, Sam felfogása megváltozni látszik, ahogy barátnője, anyjához hasonló körülmények között távozik az élők sorából, és testvére Dean(Jensen Ackles) is felkeresi azzal, hogy apjuk eltűnt. Ezután kezdetét veszi apjuk felkeresése, mely igazából pár részben kap csak nagyobb hangsúlyt, inkább a különböző szörnyek likvidálása kerül előtérbe.
A sorozat folyamán számos mitológiai lénnyel találkozhatunk, a készítők rengeteget merítettek az amerikai babonákból, később aztán más nemzetek hiedelemvilága is képviselteti magát. Persze mindnek megvan a saját ellenszere, a szellemekre ott a só és a kőpor, a vámpírokra az ezüst, és így tovább. Elpusztításuk sem olyan egyszerű, mint hinnénk, egyes lények teljes elpusztításához külön rituálé szükséges, másoknak elég ha elégetjük földi maradványaikat. A készítők a sötét, komor hangulatot próbálják ellensúlyozni, a testvérpár vicces civódásaival, egymás ugratásával, melyek rendkívül szórakoztató perceket okozhatnak nekünk, az egyes részek során.
Az első két évad során is, rengeteget fejlődött a sorozat, az igazi sikert mégis a gnoszticizmus remek felhasználása hozta el. A démonok mellett helyet kapnak az angyalok is, eközben pedig, egy sokkal mélyebb, többszálú történet bontakozik ki. A Menny és Pokol örök harca, az emberek helye az ilyesfajta erőviszonyok között, és az Apokalipszis eljövetele elleni hiábavaló küzdelem témai mellett, még mindig képes volt a Supernatural, emberközpontú maradni. A hangulatfokozó harmadik évad után elénk tárul egy lenyűgöző, részleteibe menően is tökéletes negyedik évad, amely képes volt egy magasabb szintre emelni, a televíziós szórakoztatást.
Ebben az évadban, már alig kapunk olyan részeket, mely egy-egy szörnnyel foglalkozna, ehelyett egy összefüggő, csavarokban bővelkedő, erősen szerializált sorozatra kezd hasonlítani az Odaát, ami végig csak előnyére válik természetesen. Mindezek során, egyre jobban fókuszálnak a két fivér lelki vívódására az egyre nagyobb távolságra, ami közöttük leledzik. Ez egyfajta előfutára is, az izgalmas végkifejletnek, mely megpróbálja belénk sulykolni, a predesztináció elkerülhetetlen voltát. Az ötödik évad ennek ellenére, nem hozza a várt minőséget, mintha kifogytak volna a készítők az ötletekből, ők maguk sem tudnák, mi fog kisülni ebből. Visszatérünk a megszokott formátumhoz, a heti egy szörny, sajnos már nem tudja kielégíteni a rajongókat, akik körmüket rágva várják, hogy feloldják végre, az addig felgyülemlett feszültséget. Sajnos elég későn kapják magukat össze az írók, mely rá is nyomja a bélyegét a történet lezárására, mely igen nagy kapkodás közepette történik meg. Mégis az évad egészét tekintve, ezek a részek idézik leginkább a negyedik évados hangulatot, és összecsapott volta ellenére, méltó befejezéshez jut a sorozat.
Eric Kripke, a széria showrunner-e, beírta magát azon kevesek közé, a sorozatgyártás történetében, akik képesek voltak egy történetet végigvinni, majd lezárni azt. Az alacsony költségvetés ellenére, egy olyan sorozatot tett le az asztalra, amely bőven megállja helyét, a nagyobb network tévék sorozataival szemben is. Az általa és Robert Singer által írt részek, mind ínyencségek voltak az Odaát történetében. Sajnos, ezután az évad után, Kripke leköszönt, és a végig mögötte álló, Sera Gamble veszi át helyét. A rajongókat megosztotta a tény, hogy lesz hatodik évad, hiszen nem így volt eltervezve, a kerek történet sem erre utalt, az utolsó rész cliffhanger-e is erőltetettnek tűnt. Mindenesetre a sorozat univerzuma még bővítésre szorul, egy újabb cselekményszál akár javára is válhat, és az előzetes hírek szerint, mindkettőben lesz részünk, az eljövendő évad során.
Korábban már tettünk fel egy trailert, amely Benny Chan nagyköltségvetésű szuperhősmoziját reklámozta - ez az új promó nem valódi előzetes, hanem inkább egyfajta showreel, ami a film akció-kvócienséről hivatott némi benyomást adni. Rengeteg CGI, rengeteg drótozás és még több összetört üveg - enyhén szólva messze van a Moment of Romance-től...
Bár a Fumax már a negyedik rész megjelentetésére készül, mi egyelőre még csak a második és a harmadik kötetnél tartunk, de ez most ne érdekeljen senkit, ami fontos, hogy most két rövid, ám velős kritikával illetjük a Fumax vámpíros mangájának folytatásait. (Vajon miért beszélek többes számban? Tökegyedül írom.)
Hideyuki Kikuchi novellasorozatának sikere nem volt véletlen. Az írónak ugyanis sikerült az, ami már évtizedek óta keveseknek, vagyis még tudott mit hozzáadni az egyébként már végletekig le- és kihasznált vámpírmitológiához. A D hangulatában, kidolgozottságában, és a sajátos gótikus futurisztikus világának köszönhetően is újszerűnek és egyedinek mondható (a mai jelentős túlkínálatban meg aztán pláne), miközben nem dobta sutba a jól bevált műfaji elemeket, kliséket sem. A regényekből készült rajzolt adaptációkból ráadásul mind az animált, mind pedig a statikusabb képekből álló változat (gyk.: a manga) hasonló népszerűséget ért el. Mivel a mangaváltozatok állítólag rendkívül hűek maradtak az eredeti művekhez, így a mangával együtt tulajdonképpen azokat is kritika alá vesszük egy kicsit.
A heveny fordításomban Szélkavaró alcímmel ellátott 2-ik novella és annak feldolgozása kicsit más ritmusú és hangulatú, mint az első, bemutatkozó epizód volt. Az egy klasszikus, akcióban gazdag, inkább fantasy, mint horror történet, a folytatás azonban már kicsit jobban a mélyére ás a dolgoknak, és műfaját tekintve is inkább a misztikus krimi felé húz.
D-t ezúttal a világtól elzárt Tepes falu polgármestere béreli fel, hogy járjon utána az újabban elszaporodó nappali(!) vámpírtámadásoknak, és lehetőség szerint vessen is véget nekik. De a faluban korábban is történtek már szokatlan dolgok. 10 éve négy gyerek felment a falu feletti dombon álló ősi romokhoz, majd nyomuk veszett, mint ahogyan az utánuk küldött kutatócsoport néhány tagjának is. Két héttel később a gyerekek közül hárman visszatértek, bár emlékeik nem maradtak erről az időszakról, egyikük pedig valami hatására megőrült. D feladata tehát nemcsak a nappal is támadni képes új vámpírfaj eredetének kiderítse, hanem az is, hogy megfejtse, vajon van-e ezeknek köze a 10 évvel korábban történtekhez. Sokan ugyanis az elő nem került negyedik gyereket, Tajeel-t sejtik a támadások hátterében. Lina, a visszatért gyerekek egyike próbál meg segíteni D-nek a nyomozásban.
A D, a vámpírvadász szerencsére eddig sem csak a vámpírok halomra mészárlásáról szólt elsősorban, ahogy azt a cím alapján sejthetnénk, hanem mélyebb és tartalmasabb mondanivalót is fel tud mutatni az akció mellett. Ez különösen igaz jelen történetre, ami a Nemesség, vagyis a vámpírok népének, és maga D eredetére vonatkozólag is több információval szolgál, és az ezzel kapcsolatos filozófiai létkérdések is felmerülnek. Ettől függetlenül is számomra D karaktere még mindig a legérdektelenebb az egészben. Sem lénye, sem pedig a rajzolt külseje nem hozott még különösebben lázba, mert annyira túlzásba vitték a titokzatosságát, hogy egyszerűen semmi nem indokolja a vele való szimpátiát. Annál inkább érdemelnek több figyelmet a mellékszereplők, különösen a nőneműek, jelen esetben Lina, aki végre nem csak a férfiszem számára érdekes, hanem szerencsére némileg összetettebb személyiséget is kapott. Lina nem csak a kötelező alkalmi sidekick a történetben, hanem az események egyik kulcsfigurája is.
A folytatás szerencsére nem csak az előző történet megismétlése más mellékszereplőkkel, hanem kicsit továbblépés is a mitológiában. Némileg mélyebb, elgondolkodtatóbb epizódot kapunk, aminek az az ára, hogy a történet így sűrűbbre, sokszor nehezen követhetőre sikeredett.
A harmadik kötetben szereplő sztorit tartják a legjobb D történetnek, nem véletlen, hogy a hazánkban is megjelent és nagy népszerűségnek örvendő Vérszomj című anime is ezt dolgozta fel. Ezért akik látták az animét, azoknak nyilván ismerősek lesznek a történések, de jelentősebb eltéréseket is tapasztalhatnak, valamint összességében sötétebb hangulatúbb is, mint a pozitív végkicsengésű film, mindezek gyanúm szerint leginkább az eredeti regényhez való ragaszkodással magyarázhatóak.
D legújabb megbízása, hogy hozzon vissza egy elrabolt lányt, illetve amennyiben azt megharapták, akkor ölje meg. A közben maga is vámpírrá változott apa azonban ugyanezzel egy fejvadászcsapatot is megbízott, a különleges képességekkel rendelkező Marcus családot, akik természetesen konkurenciaként tekintenek D-re. Csakhogy sem ő, sem pedig a Marcus klán nem sejti, hogy a Mayerling nevű nemes valójában nem táplálkozási célból szöktette meg a leányzót. A hajsza során D-nek nem csak a riválisaival kell megküzdenie, de a Mayerlingnek menedéket biztosító mutáns falu szörnyetegeivel is.
Több szempontból is igazoltnak látom, amiért ezt tartják a legjobb D, a vámpírvadász történetnek. A rendkívül akciódús és pörgős cselekmény egy klasszikus, Bram Stoker művének szellemiségéhez hű tragikus szerelmi szálra van felfűzve, így aztán nem is nehéz benne felismerni az eredeti Drakula ihletését. Persze ne számítsunk túlzott érzelmi tobzódásra, a hangsúly azért továbbra is az akción marad. Ismét a mellékkarakterek adják meg a dolog sava-borsát, akik jelentősen kompenzálják a főszereplő egysíkúságát. A Marcus klán tagjai és a mutánsok faluját védelmező barbaroiok sokkal színesebb figurák D-nél, akiről most csak annyival tudunk meg többet a korábbiaknál, hogy időnként kitör rajta holmi napallergia, ami ellen az anyaföldbe kénytelen ásnia magát. Természetesen a kötelező plátói vonzódás ezúttal sem maradhat el, most a Marcus család egyetlen női tagja, a testvéreinél jóval szelídebb Leila kezd el vonzódni D-hez, ő tudja, hogy miért.
A történet ezúttal nemcsak izgalmasabb, de könnyebben követhető, látványosabb, és sokszínűbb is, így aztán feltétlenül ez a legerősebb kötet az eddig megjelentek közül. Ezalkalommal is ügyesen lavíroz a műfajok között, a horror, a fantázia, a sci-fi, de a már említett romantika is megfelelő adagokban alkotja ezt a valóban minden nem és korosztály által fogyasztható sztorit.
A mangák sajnos továbbra sem mentesek ugyan a tipikus mangabetegségektől, mint pl. a rendszertelenül heverő gazdátlan mondatfoszlányok, vagy a feleslegesen felaprózott jelenetek, de ezekkel meg lehet tanulni együtt élni, és az ilyen unisex mangáknál ez amúgyis egy állandó jelenség.
A rajzokról sok újat nem tudok elmondani, továbbra is az átlag japán mangáknál kidolgozottabb, nyugatiasabb, ám mégis jellegzetesen mangás stílusú rajzokat kapunk, amik nem csak remekül kiszolgálják a történeteket, de nagyban felelősek a hangulatért is, ugyanakkor nem ártana, ha ezeket a kaotikus harcjeleneteket végre elfelejtené Saiko Takaki, mert értelmezni nem, gyorsan átlapozni viszont annál inkább lehet őket.
A kötetek végén található rövid, 2-3 oldalas kis epizódocskák Takaki kisasszony fogyókúrájáról, illetve a manga promóciójával kapcsolatos utazásáról az infantilizmusuk ellenére rendkívül szórakoztatóak, bizonyítva, hogy a mangaka akár még a saját nem túl izgalmas életéből is könnyen tudna egy népszerű minimálmangát csinálni.
De ő szerencsére marad a dhampíroknál/vámpíroknál, és jól is teszi, mert a D, a vámpírvadász mangák nem csak egyszerűen jók, de láthatóan fejlődőképesek is (bár ez nyilván leginkább a könyveket megillető érdem), és ahogy már említettem, ezek tényleg mindenkinek szólnak, a shonen/shojo mangákat faló tiniktől, az igényesebb sci-fi/horror geekeken át, a „csak azért sem írom le a címét” sikerkönyv megszállott leányhadáig. Várjuk a többit.
Vajon sikerül-e a Marvel egyik legagyalágyultabb, az olvasói azonosulást legkevésbé megkönnyítő hősét érdekessé tenni? Majd az idő megmondja. Mindenesetre az aluminiumba csomagolt Anthony Hopkins nem sok reményt gerjeszt - és ő az egyik kedvenc szinészem!
M. Night Shyamalan-re rossz idők járnak. Két évvel ezelőtt kijött Az esemény - a világ talán legunalmasabb katasztrófafilmje - és hirtelen minden elcsendesedett körülötte. A producerek és stúdióvezetők szemrehányóan bámulták, ahogy lassan bekászálódik a taxijába, és elhajt. "Ott megy" mondták maró gúnnyal "a csodagyerek." Eltelt közben némi idő, és hősünk nagyon szeretett volna csinálni valamit. A producerek nem felejtették el, hogy egykor David Vogel gondolkodás nélkül fizetett ki kétmillió dollárt a Hatodik érzék jogaiért - és a film kasszasiker lett. Ugyanakkor eltelt négy év a Lány a vízben, és hat A falu óta, úgyhogy igyekeztek biztosra menni: a Nickelodeon sikeres Avatarját (a James Cameron-féle Avatarhoz nincs köze) kellett filmre adaptálnia - hogy a Paramount Marvel-filmjei mellé legyen valami kis aranyos-fantasys darabjuk is nyárra.
Az első produceri leirat valami olyasmit tartalmazhatott, hogy legyen látványos, mint a Gyűrűk ura, legyen akrobatikus, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek és legyen egyedi, mint Az esemény. Ebből aztán az lett, hogy Az utolsó léghajlító olyan egyedi, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek, olyan látványos, mint Az esemény és annyira akrobatikus, mint a Gyűrűk ura Entjei. Ha valaki nem ismerné az Avatar - az utolsó léghajlító történetét, (amellett, hogy nem szükséges ismerni a filmhez) annak itt egy rövid összefoglaló. Réges régen, egy messzi messzi galaxisban… Oké, szóval nem ott, de nagyon régen négy nemzet népesítette be a bolygót: a négy őselemnek megfelelően a tűz, a víz, a föld és a levegő népe. A népek harmóniáját pedig az a Jedi (akarom mondani, Avatar) vigyázta, aki Buddha módjára folyton reinkarnálódott, mindig a négy nép valamelyikében született újjá. Azonban ez a Jedi, (bocsánat, most már oda fogok figyelni) szóval ez az Avatar már száz éve nincs meg - és a világ káoszba fordult. Valahol a messzi északon két kékszemű eszkimógyerek, Katara (Nicola Peltz) és Jackson Rathbone a Twillightból megtalál egy jégbe fagyott kisgyereket, Aangot. Róla rövidesen kiderül, hogy ő az utolsó Léghajlító - akiket a Tűz népe - pontosabban a Steampunk népe - már régen kiírtott. Ha ez nem lenne elég, hamarosan az is kiderül, hogy ő az elveszett Avatar - és itt az ideje, hogy egyensúlyt teremtsen az Erőben. Pontosabban az elemek között.
A Csillagok Háborúja buddhista módra - intézhetnénk el a filmet sommásan, és igazunk is lenne: itt van a Yoda sárkánybőrben, Jeditrükkök lézerkard nélkül, sok sok Feng Sui, Csi és Kung-fu. Valószínűleg Scott Aversano (a producer) és Jeff Habberstad (a másodstáb-rendező) végig lefogták M. Night Shyamalan mindkét kezét az írástól a vágás végéig: utoljára a rettenetes Quantum csendjénél volt az az érzésem, hogy a filmet az akciórendező rendezte, aztán megengedték Marc Forsternek, hogy összerakja az operaházi jelenetet. Valami hasonló történik Az utolsó léghajlítóban is: a látványos küzdelmek mellé - amik tényleg jól néznek ki - kapunk olyan tőmondatos blődségeket, hogy csoda, hogy nem ájultak el a színészek forgatás közben. Értem én, hogy ez elsősorban gyerekeknek készült, de úgy látszik a stúdió elfelejtette, hogy ők nem hülyék; nem lehet csak és kizárólag látvánnyal lekenyerezni őket. Az utolsó léghajlító egyfajta higított buddhizmussal megöntözött mezei fantasy - szerencsére idegesítő mellékkarakterek nélkül, mert nincs annyi vászonidejük, hogy megutálhassuk őket.
Noha Dev Patel (Zuko herceg) már a Gettómilliomosban bizonyított, a forgatókönyv mindössze három mondatnyi mélységet engedélyezett neki. Valószínűleg a producerek elbóbiskoltak, ezért maradhatott benne ez a halvány reménysugár arra, hogy együttérezzünk a száműzött herceggel. A mellé beosztott Shaun Toub pedig Sir Alec Guiness módra hátratett kézzel járkál és időnként dühösen néz. Nem tudom hibáztatni. "Te leszel a mi Avatarunk" mondja az egyik szereplő a film egy pontján, és valószínűleg a Paramount illetékesei így is gondolták: az utólagos háromdésítésnek áldozatul esett a látvány is - technológiai okokból soha nem lehet olyan az utólagos átalakítás, mint a valódi 3D-re készült film - mivel fel sem tűnik, hogy lenne. Képről képre, beállításról beállításra idéződik meg A király visszatér ostroma - állítom, hogy még a statiszták is ugyanazok - az ötletesség kimerül a Tűz népének gőzmeghajtású szerkentyűiben és a Délkelet-ázsiai tájképek újrafeldolgozásában. Ha valamire nem lehet panasz, akkor azok a harci jelenetek: szépen koreografáltak, nincsenek ezer apró darabra vágva - tisztességes iparosmunka, de semmi több. Ugyanezt mondhatom el az egész filmről - amelynek utolsó jelenete kétséget sem hagy afelől, hogy lesz folytatás. Már csak egy kérdésem van: minek?
Történet: Zeb Wells, Mike Carey, Chris Yost, Craig Kyle, Matt Fraction Rajz: Ibraim Roberson, Esad Ribic, Greg Land, Terry Dodson Kiadó: Marvel Comics
Rég élveztem úgy X-Men történetet, mint most a Second Comingot. A Messiah Complex folytatása, elődje példáját követve, egy nem túl komplikált, viszont annál pörgősebb és szórakoztatóbb akció-kaland, tele meneküléssel, küzdelemmel, halállal, veszéllyel, monumentalitással és időutazással – miközben természetesen a tét nem kisebb, mint a mutáns faj jövője. Az X-franchise jelenlegi írógárdája piszkosul jól összerakta ezt a 14 részes crossovert, aminek a gyökerei még az itthon is megjelent Mutánsvilágig nyúlnak le. A cselekmény Hope, a hosszú idő után született első mutáns körül bonyolódik, akivel Cable a Messiah Complex végén menekült el a jövőbe, hogy megóvja őt, fajának talán utolsó reménységét, a rá vadászó ellenségektől – most visszatér vele a jelenbe, de ezek az ellenségek elszántabbak, mint valaha. Az utolsó előtti rész (X-Force 28) már letudta a mutánsok és a fajirtók végső összecsapását, és nem is akárhogy: a mindent eldöntő csatában végre teljes egészében manifesztálódtak Hope képességei, és bár nem történt semmi olyan, amire nem számítottunk, a szereplők reakciói, arckifejezései és tekintetei (Mike Choi rajza és panelstruktúrája fantasztikus) érzelmileg is csúcspontjára juttatták a sztorit. Minden jog szerint ez volt a Second Coming fináléja, míg a most tárgyalt utolsó szám valójában egy antológiaszerű epilógus, amiben a crossover írói az események következményeit taglalják egy-egy karakter szemszögéből.
Zeb Wells a csata utáni rendrakásról, a sérültek ellátásáról mesél, a végén megszellőztetve egy furcsa kapcsolat lehetőségét Hope és Magneto között – remélhetőleg ebből lesz is valami, mert ez egy kifejezetten érdekes koncepció. Mike Carey-nek jutott Cable temetése (egy szuperhős végső búcsújáról írni sosem egy hálás feladat – túl sok a buktató, és Carey se nagyon tud mit kezdeni a helyzettel a szokásos kliséken túl), és egy kicsit erőltetettnek ható konfrontáció Küklopsz és Vadóc közt, ami valószínűleg megint egy új irányba löki utóbbit, a szerző kedvenc karakterét. A 28. számmal sajnos véget ért X-Force írópárosa, Chris Yost és Craig Kyle Rozsomák köré építi a rövidke sztorit: a kanadai kaszaboló vedli a sört barátja, Árnyék halálának következtében, majd elbeszélget kicsit Viharral és Küklopsszal – természetesen az X-Force-ról, amiről immár mindenki tud, és senki nem örül neki, hogy a mutánsok vezetője létrehozott az X-Menen belül egy titkos orgyilkos egységet. A dalnak ezzel vége, de Yosték jól ismerik Rozsomák karakterének mozgatórúgóit: ha úgy érzi, hogy valamit meg kell tenni, akkor meg is teszi, minden és mindenki más le van szarva. A füzet utolsó részében Matt Fraction foglalja össze gyorsan a Second Coming legfontosabb következményeit: új mutáns születések és… Főnix. Erről többet egyelőre jobb nem mondani. Vagyis ez a képregény legalább annyira az ezután induló történetek bevezetése, mint a crossover lezárása (az utóbbi években ez a divat: nem lehet elvarrni a szálakat egy esemény végén, sőt, el kell kezdeni újakat szőni), és az alapján végre reménykedhetünk, hogy talán jó irányt vesz majd a Second Coming előtti egy-két évben erősen gyengélkedő X-franchise. Elvégre feldobtak most egy rakás labdát. Ha csak a felét ügyesen leütik, már elégedettek lehetünk.
The Death of Dracula
Történet: Victor Gischler Rajz: Giuseppe Camuncoli Kiadó: Marvel Comics
A Twilightnak köszönhető vámpírhisztéria mindenhova beszivárog, és a divatnak semmi, ami mainstream, nem állhat ellen. Mikor máskor döntene úgy a Marvel, hogy itt az ideje egy nagy, vámpíros sztorinak? Annak ellenére, hogy a kiadó univerzumában a vérszívók (Penge ide, Dracula oda) soha nem játszottak fontos szerepet. De most fognak: Victor Gischler erre az alkalomra előteremtett a semmiből egy egész vámpírcivilizációt, tele különféle kasztokkal és „alfajokkal” (kisállatok vérén tengődő, éhező látnokoktól kőkemény harcos törzsik van itt minden), és hirtelen meg akar győzni minket arról, hogy ezek a misztikus, már rég klisészámba menő rémek a Marvel világának új nagy mumusai lesznek. És bármilyen furcsa, sikerrel is jár. A vámpírok új státusza annak lesz köszönhető, hogy Dracula egyik fia megunja a sötétségben bujkálást, és úgy dönt, átvezet pár karót a trónon csücsülő apja szívén, hogy átvegye tőle az irányítást, és elhozzon egy új, dicsőséges kort a vérszívók számára. Egy olyan kort, amiben nem csak, hogy nem kell többé bujkálniuk, de egyenesen képesek lesznek fényes nappal is járni a világot. Dracula halálát természetesen egy gyors és brutális hatalmi harc követi – a vámpírok háromfelé szakadnak. Egy csoport az apagyilkos fiú, Xarus mellé áll, egy másik Xarus testvére, az új rendet ellenző Janus háta mögött sorakozik fel, a harmadik pedig ül a seggén, amíg eldől, ki lesz az új vezér. Gischler a Xarus és Janus közti testvérkonfliktusra fűzi fel a cselekményt, de a karaktereket illetően nem erőlteti meg magát túlságosan – persze nincs is rá ideje. Egy one shot nem elég arra, hogy egyszerre bontson ki egy féltucatnyi érdekeltség által vívott harcot és egy rakás karaktert, így Xarust és Janust mindössze az elérni kívánt cél definiálja, az, hogy mi és hogyan motiválja őket, egyelőre homályban marad. Az eseményeket azonban Gischler kellő vérbőséggel, brutalitással és lendülettel ábrázolja, és a karakterek hiányosságaiért valamelyest kárpótol a különböző vámpírkasztok meglepően érdekes és ötletes bemutatása. És nem utolsósorban: Twilightban gyökeredző trend ide vagy oda, ezek a vámpírok nem sóhajtozó, őgyelgő szépfiúk, hanem sötét, félelmetes szörnyalakok. Ez persze köszönhető Giuseppe Camuncolinak is, akinek komor, nyers képi világa nagyban hozzájárul a hamisítatlan horrorhangulat megteremtéséhez – ehhez egyébként nem árt, hogy a Marvel Univerzum egyetlen szokásos szereplője sem bukkan fel a képregényben, azaz nincsenek szuperhősök, ez alapján a füzet alapján az egész sztori játszódhatna egy teljesen más világban is. De persze nem: mert indul a Curse of the Mutants című történetfolyam, amiben az itt bemutatott vámpíroknak az X-Menbe törik bele a foguk (ld. lejjebb: X-Men #1).
Fables #96
Történet: Bill Willingham Rajz: Mark Buckingham Kiadó: Vertigo Comics
Mivel Bill Willingham sorozatáról hihetetlen módon most először lesz szó a GeexKomix hasábjain (persze nem, csomószor volt már róla szó, nem az én hibám, hogy nem emlékeztek rá), néhány alapinformációval kezdem – de azért nem túl alappal, mert aki még most sem tudja, hogy mi is az a Fables, az hagyja el a barlangját, kösse be az internetet, és nézzen szét kicsit a világban. Az otthonaikat lerohant rejtélyes Adversary elől a mi világunkba menekült mesehősök első nagy és hosszú megpróbáltatása véget ért, amikor a War and Pieces című sztoriban végre legyőzték ellenségüket, vagyis Gepettót, Pinocchio apját, és átvették az irányítást masszív, világokat magában foglaló birodalma felett. Ezután következett a dögunalmas és zagyva The Great Fables Crossover, amit minden jóérzésű rajongó szeretne elfelejteni és meg nem történtté tenni (inkább volt egy pofátlan Jack of Fables marketingkampány, mint egy ténylegesen élvezetes Fables-sztori), azóta pedig tudjuk, ki a hősök következő nagy antagonistája: a rejtélyes, és nagyhatalmú Mr. Dark, aki a birodalom fogságában sínylődött, míg annak bukásával ki nem szabadult, ezzel egyszersmind földig rombolva Fabletownt. A mostani sztorinak azonban kevés köze van a sorozat új gonoszához. A Rose Red a Blue Boy halála után mély depresszióba és önsajnálatba süllyedt Rose és nővére, Snow White részletes háttértörténetét, felcseperedésüket, kényszerű elválásukat, felnőtté érésüket, kapcsolatuk alakulását meséli el. A Fablesnek mindig is az volt az egyik legnagyobb fegyverténye, hogy Willingham képes folyamatosan új és új oldalról megmutatni azokat a karaktereket, akiket pedig elvileg már nagyon jól ismerünk. Vagyis ha előre akarja mozdítani a cselekményt, nem hoz be varázsütésre új figurákat, hanem a már meglévőeket helyezi némileg új megvilágításba – ami ritka erény (emlékezzünk csak, milyen magasságokba röpítette az A Good Prince-ben a szimpatikus balfék, Flycatcher karakterét). A Rose Redben a két testvér meglehetősen antagonisztikus kapcsolatának okaira világít rá, miközben célja nyilvánvalóan az, hogy a múlt felbolygatásával talpra állítsa a lelkileg a béka segge alatt vegetáló címszereplőt, és új célt, értelmet adjon neki. A flashbackekben, azaz az „eredettörténetben”, Willingham természetesen a hősök klasszikus meséjét forgatja ki, a hét törpe otthonába kerülő Snow White-ot például a házigazdák rabszolgamunkára, és esti „szórakoztatásra” használják, a testvérpár hercegekkel való házassága pedig meghiúsul szülői machinációk miatt (az író itt egy figurává mossa össze Grimmék két Snow White-ját). Míg arra várunk, hogy a Mr. Dark-sztori igazán kibontakozzon, a Rose Red tökéletes szórakozás, és következetes továbbvitele a karakterek sorsának és kapcsolatuk alakulásának – mint mindig, egy élmény olvasni, Mark Buckingham szimpatikus vonásokkal és gazdag színvilággal jellemezhető képei pedig tökéletesen illenek az összképbe.
Scarlet #1
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Alex Maleev Kiadó: Icon
A Scarlet a Marvel jelenlegi „főírója”, Brian Michael Bendis első szerzői sorozata a 2000-ben indult (és máig futó) Powers óta – partnere pedig Alex Maleev, akivel sokadszor dolgozik együtt első közös munkájuk, a Daredevil óta. Egy ilyen alkotóduóra pedig, naná, hogy felfigyel az ember. Ráadásul a Scarlet koncepciója elég érdekes lenne anélkül is, hogy ilyen nagy nevek állnak mellette – bár ennek a koncepciónak az első szám után még csak az egyik aspektusa egyértelmű az olvasó számára. Bendis lebontja a képregényben azt a bizonyos negyedik falat, azaz címszereplője közvetlenül az olvasókhoz beszél, nekik meséli el a történetét, és őket próbálja meggyőzni igazáról. De az író nyilatkozatai és a karakter utolsó oldalon tett kijelentése alapján úgy tűnik, a Scarlet ezt a nem gyakran alkalmazott, de jól ismert narratív technikát egy fokkal tovább viszi majd a szokásosnál – hogy hogyan, azt majd meglátjuk. A másik, ami miatt ez a képregény érdekes lehet, az a témája. A sztori szerint a címszereplő egy egyszerű, fiatal lány, aki éli az életét, tanul, dolgozik, pasizik, míg barátját egy korrupt rendőr holmi piti bosszú okán agyon nem lövi, aminek egyetlen következménye az lesz, hogy a férfit a médiában helyi drogbárónak, a zsarut pedig hősnek könyvelik el. Scarletet természetesen padlóra küldi a tragédia, de sokakkal ellentétben ő feláll, és úgy dönt, hogy visszavág. Ez eddig egy sokadik megtorlós-szuperhősös-bosszúvágyas marhaságnak tűnik… és a baj az, hogy az első rész alapján az is. Bendis persze remekül tud történet mesélni, és karaktert írni (három, az életét ötletesen címszavakba foglaló oldallal képes közel hozni az olvasóhoz Scarletet), így a kivitelezésre nem lehet panasz, de annak a koncepciónak, ami a sorozatot majd igazán érdekessé teszi, teheti, még legfeljebb az írmagját látni csak. Scarlet ugyanis a sztori szerint nem egyszerűen önbíráskodó lesz, tetteivel, a kicsavart, igazságtalan világ elleni harcolni akarásával egy amerikai forradalmat indít majd el. Szándéka szerint Bendis ezt a forradalmat, és az országnak az erre adott reakcióját mutatja be, alapul véve mindazt a dühöt, elégedetlenséget és keserűséget, ami a legtöbb emberben megvan, köszönhetően annak a korrupt, romlott világnak, amiben élünk. A kérdés, ami az egészet izgalmassá teszi: mi történik, ha mindezt az emberek nem fojtják el többé, és nem is csak tüntetésekben eresztik ki a gőzt? Az első szám egyetlen nagy hibája, hogy ezt a koncepciót nem teszi nyilvánvalóvá – és aki nem tud róla, az könnyen elintézheti egy vállvonással a Scarletet, mint egy újabb önbíráskodós thrillert (talán nem ártott volna in medias res kezdeni a sorozatot, egy flashfordwarddal, csak hogy tudjuk, mi vár ránk). Persze még akkor is ott van Alex Maleev, akinek gyönyörűen egyedi, érzelmekkel teli rajzstílusába nehéz nem beleszeretni. Teljesen levetkőzte az egyébként szintén tetszetős Spider-Woman (legutóbbi Bendisszel közös munkája) műviségét, és most először maga vállalta el a színezést is – az eredmény lélegzetelállító, ez az egyik, ha nem a legszebb munka, amit Maleevtől valaha láttam. Már csak ezért is megéri Scarlettel maradni.
Superman #700 Történet: James Robinson, Dan Jurgens, J. M. Stracyznski Rajz: Bernard Chang, Dan Jurgens, Eddy Barrows Kiadó: DC Comics
Legfőbb ideje a váltásnak: a Superman címek színvonala meredeken zuhan egészen azóta, hogy Geoff Johns otthagyta a franchise-t, és ez meglátszik az eladásokon is. Az olvasóknak, velem az élen, láthatóan baromira elegük van már az egymást pihenő nélkül, agyatlanul követő, unalmas megaeseményekbe csomagolt univerzális haddelhaddokból, kriptoni inváziókból és kormányösszeesküvésekből. Az utóbbi két év koncepciója a franchise-nál annyi volt volt, hogy a füzetek legyenek minél nagyobbak, színesebbek, látványosabbak, és minél nagyszabásúbb események kövessék egymást bennük – ennek a pózőrködésnek pedig minden más (karakterek, történet, hangulat) súlyos kárát látta, így a végeredmény egy bombasztikus cselekményfolyam lett, egy egyértelmű kudarc. És most, a jubileumi 700. résszel a kiadó végre behúzta a kéziféket. A képregényben három rövid történet kap helyet, és mindhárom inkább csendes és emberi, mint epikus és szuperhősös. Az első a The Comeback címet viseli, és ez James Robinson búcsúja a sorozattól (nem akarnak könnyek szökni a szemembe…) – ez a kis ujjgyakorlat, amiben Superman végre visszatér a Földre hosszú új kriptoni kiruccanása után, elkeni a Parazita száját, és (a lényeg) újra találkozik Loisszal, élvezetesebb, mint bármi, amit Robinson az Acélemberhez köthető sztorikban eddig írt. Talán mert ezúttal nem akar világokat rengetni, csak szépen elmesélni egy egyszerű történetet. Az utolsó kép a város fölött ölelkező Loisszal és Supermannel kifejezetten szép – és még csak nem is giccses (köszönhetően főleg a visszafogott színezésnek). A második sztori a veterán Dan Jurgens évekkel ezelőtt játszódó Geometryja, amiben a még újonc Robin egyedül szökik ki a gothami kikötőbe, hogy leckeírás helyett rosszfiúkat verjen, és végül hősünk halássza ki a tengerből, majd ráadásként kimenti Batman előtt is – de a Sötét Lovagot persze nem lehet átverni. Kellemes, jópofa, egészen vicces kis szösszenet ez, pont elég egy egyszeri szórakozáshoz. De a lényeg természetesen az utolsó, harmadik sztori, amivel J. M. Straczynski végre hivatalosan is átveszi a sorozatot: ezzel a 10 oldallal kezdődik az egyéves Grounded, ami az író szándéka szerint pont az ellentéte az elmúlt időszak grandiózus marhaságainak. A koncepció roppant szimpatikus és ígéretes. Az Acélember az Új Kripton-Föld háború után úgy érzi, eltávolodott a hétköznapi emberektől, akiknek életét és életmódját védeni hivatott – olyan sokáig pofozta helyre egyik globális fenyegetést a másik után, hogy nem ismeri már Amerikát, és az amerikaiakat – ezért most (ahogy a cím is sugallja) szó szerinti és átvitt értelemben is leszáll a földre, és végigsétál az országon, hogy újra kapcsolatba kerüljön a mindennapi világgal. Straczynski ezzel a gyökereihez akarja visszaterelni a karaktert, azokba az időkbe, amikor Superman még egyszerű bűncselekményekkel foglalkozott, és nem feltétlenül intergalaktikus inváziókat és óriásszörnyeket vert vissza. És ráadásként az író azt ígéri, hogy nem fog rózsaszín képet festeni a mai Amerikáról – ezt neki el is hisszük. Eddy Barrows pedig alkalmas társnak tűnik ehhez a koncepcióhoz, már ezen a prológuson is látható, hogy nagyon ügyesen képes ábrázolni az érzelmeket a szereplők arcán. Kicsi az esély rá, hogy a Groudned ne legyen emlékezetes.
Unknown Soldier #21
Történet: Joshua Dysart Rajz: Rick Veitch Kiadó: Vertigo Comics
Már tudjuk, hogy az utóbbi évek egyik legjobb Vertigo sorozata – sajnos idő előtt – véget ér a 25. számmal. És ugyan a legutóbbi sztori (A Battle of Little Note) pont csalódásnak bizonyult, ezzel a mostani egyrészessel a képregény megint a régi fényében tündököl. Sőt, aki esetleg még nem ismerné Joshua Dysart sorozatát, annak ez a minden korábbi sztoritól független, (hagyományos) főszereplő nélküli, azaz teljes egészében a saját lábain álló 21. szám tökéletes alkalom rá, hogy belekóstoljon, és kicsit rádöbbenjen, miért is siratják olyan sokan a megszűnését. A füzet az A Gun in Africa címet viseli, és ennek megfelelően egy Kalasnyikov géppuskáról szól, ami ráadásul maga kommentálja az eseményeket is – ez már önmagában figyelemre érdemes koncepció, és szerencsére az olvasóhoz beszélő fegyver ráadásul bőven több furfangos narratív fogásnál. A címszereplő, sok-sok millió társával együtt azért születik, mert szovjet katona „apját” a második világháború idején frusztrálja, hogy fegyvereik nem sokat érnek az országukat lerohanó németekkel szemben. A sors fintora azonban, hogy mire az első Kalasnyikov elkészül, a nagy világégésnek már rég vége, és a fegyverek a védelmezés és a felszabadítás helyett az agresszió eszközei lesznek szerte a világban (riasztó tényadat: naponta több mint ezer embert ölnek meg Kalasnyikovval). A címbéli géppuskának mindennek megfelelő a „személyisége” és a „moralitása”. Mivel azért készült, hogy öljenek vele, jéghideg tárgyilagossággal áll hozzá az emberéletekhez, amiket a segítségével kioltanak, nem zaklatja fel sem az, hogy egyik gazdája a másik után hal meg, sem az, hogy végül kisgyerekek kezébe adják (bár ezt némileg lealacsonyítónak éli meg). Ám mivel teremtője a béke kiharcolására és megőrzésére szánta, akkor a legelégedettebb, amikor évekig, alig használva, a védekezés avatárjaként pihen egy öreg farmer vállán. A fegyver átél népirtásokat, helyi konfliktusokat, totális polgárháborúkat, elefántvadászatokat és fosztogatásokat, és tisztában van vele, hogy egyszerre elnyomó és felszabadító, pusztító és védelmező – vagy pontosabban, hogy ezek egyike sem. Dysart a „főhős” évtizedeken átívelő afrikai útján keresztül bámulatos kreativitással és erővel puffogtatja el az egyébként ősrégi közhelyet: nem a fegyver a gonosz, hanem az ember, aki forgatja. Közben a háttérben, a szerkezetből kifolyólag csak vázlatosan, de hatásosan felfestett történelmi tabló úgy mellékesen többet mond el az Afrikában hosszú generációk óta tomboló erőszak állandóságáról, körforgásáról és természetéről, mint egy tucatnyi film vagy könyv együttvéve, ráadásul mindebbe még belefér némi keserű irónia is („It’s Kalashnikov against Kalashnikov”). Az utolsó oldal pedig, amin végül, mintegy statisztaként, feltűnik a sorozat főszereplője is, különös és katartikus: csak nem egy flashforwardot látunk a 25. számhoz? Rick Veitch is remek munkát végez, bár egy kicsit könnyedebb, az arcvonásokat és a rájuk kiülő érzelmeket tekintve itt-ott csaknem karikaturisztikus vonásokkal dolgozik, mint az Unknown Soldier állandó rajzolója, Ponticelli (ez a füzet nagyon látványosan érte kiált), még ha első látásra nem is üt el túlságosan az ő stílusától. Az A Gun in Africa 24 oldala Afrikáról, a háborúról, az emberről, és a moralitásról szól, és ezzel, bár nincs köze a sorozat tényleges történetfolyamához, mégis annak esszenciáját jelenti.
Amikor legutóbb megjelent egy X-Men 1 című képregény, 1991-et írtunk. A füzetet Chris Claremont írta (az volt az utolsó sztorija, mielőtt 17 év után távozott a mutáns franchise-tól), és Jim Lee rajzolta – és több mint 8 millió példányt adtak el belőle. Ezt sem azelőtt, sem azóta nem tudta utánacsinálni egyetlen képregény sem, és persze, hol vannak ma már az ilyen számok… Gyanítom, a mostani X-Men 1 ehhez képest csak egy lesz a sok, havonta induló új cím közül (egyébként vicces, hogy az említett, 1991-ben elstartolt X-Men is fut még mind a mai napig, csak már X-Men: Legacy név alatt), amit a nem különösebben híres és kiemelkedő alkotógárda is jelez. Akárhogy is: Victor Gischler ennek a sztorinak ágyazott meg a fentebb említett The Death of Dracula one shottal, azaz a vámpírok világhódító hadjáratának a mutánsok fogják útját állni. Ööö… miért is? A baj a Marvel vérszívóival az, hogy a kutyát nem érdeklik, soha, sehol nem volt különösebb jelentőségük (talán leszámítva a tavalyi Captain Britain sorozatot), ezért nincs tradicionális ellenségük sem a hősök között (már ha eltekintünk Pengétől, aki, valljuk be, szintén nem zavar túl sok vizet). Így most valami oknál fogva az X-ek nyakába varrták őket. És ugyan alighanem mind emlékszünk még az itthon elsőként megjelent X-Menre, amiben Dracula Vihar vérét szívta – erre utalnak is a mostani sztoriban – de ennél sokkal több kapcsolat nincs a mutánsok és a vámpírok közt. Hogy ez mennyire bizonyul szerencsés párosításnak, az majd elválik, mindenesetre a Curse of the Mutants első része alapján egy egészen korrekt sztorival állunk szemben. Gischlernek szerencsére vannak pofás ötletei, ezt már a The Death of Draculában is láthattuk, és most a vámpírfertőzésnek egy olyan formájával állt elő, amire, amennyire én tudom, még nem gondolt senki: egy vérszívó öngyilkos merénylőként robbantja fel magát egy tér közepén, így juttatva el a vérét a körülötte állók szemébe, szájába, pórusaiba. Így fertőződik meg Jubilee is, aki hosszú, nagyon hosszú idő után végre ismét fontos szereplője egy X-Men képregénynek (annak ellenére, hogy a Mutánsvilág eseményei következtében ő is elveszítette a képességeit). Azt ugyan nem tudom, mióta barátok ők Pixie-vel, de annyi baj legyen… A történet eddig érdekes, lendületes, és kétségkívül van benne potenciál, az pedig, hogy láthatjuk Rozsomákot vámpírokat kaszabolni, már eleve nem egy rossz kiindulási pont. Ami viszont inkább negatívum, mint pozitívum, az Paco Medina képi világa: alapvetően tehetséges rajzoló ő, a szuperhősökhöz nagyszerűen ért (a duplaoldalas kép, amin Rozsomák egy vámpír-házban áll, háttérben Angyallal és Pixie-vel, baromi hatásos), de egy ilyen horrorisztikus téma egyáltalán nem az ő asztala. Ha egymás mellé teszem a The Death of Draculát és ezt, a vámpírok ábrázolásában és a hangulatban tapasztalható különbség óriási. Ráadásul a színező is jóval világosabb árnyalatokkal dolgozik, mint kellene – ide bizony sötétebb tónusok, nyersebb vonások illettek volna.
Hónapok lankadatlan piárja után - az ázsiai filmes weblapok szinte naponta hoznak le képeket a forgatásról - íme megérkezett az (egyelőre csak mandarin nyelvű) előzetes Benny Chan szuperhősfilmjéről. Egy csapat cirkuszi akrobata szuperképességekre tesz szert, közülük néhányan próbálják mások megsegítésére használni újonnan jött hatalmukat, de természetesen akadnak, akik pénzt és hatalmat szeretnének szerezni... A főszerepben Aaron Kwok és Wu Jing. Az előzetes alapján a film egyvalamiben egyezni fog Benny Chan a kétezres években készült rendezéseivel: jó sok üveget törnek össze benne...
Megérkezett a teljes előzetes a Harry Potter befejező részéhez, ugyanis kettébontják a történetet a hosszúsága és a bővebb kifejtés végett. Az előző két részt is jegyző David Yates ül a rendezői székben, az effektekkel minden rendben lesz, a sztorit meg ismerjük, nagyon befolyásolni nem tudják.
A vámpírok mindig is szerves részét képezték a fantasztikus irodalomnak, rengeteg alkotót ihlettek, akik néha hasonló, néha teljesen különböző módon interpretálták mindezt műveikben. A Nosferatun és Anne Rice klasszikusain át eljuthatunk a modern vámpírtörténetekig, ahol már egy jól kitaposott út áll a szerzők rendelkezésére és rajtuk múlik, hogyan használják ezt fel. Mindig megvan a hátulütője annak, ha valaki nagyon elrugaszkodik a hagyományoktól, hiszen az ilyen szerzeményeket, nehéz leerőszakolni a műértők torkán. Az ilyesfajta témában készülő alkotások mindig meg fogják osztani a nézőket, de ha megpróbálunk egy kicsit elvonatkoztatni és kevésbé konzervatívnak lenni, máris igazi gyöngyszemekre lelhetünk a modern alkotások között.
A True Blood Charlaine Harris nagysikerű kötetein alapul, és egy remek példája annak, miképpen lehet egy nagyszerű regényt tv-képernyőre vinni. Többek között ezen sorozatnál is érzékelhető, hogy az HBO feltámadt hamvaiból, amihez csak nyúlnak, arannyá válik a kezükben. Ezt a második reneszánszot erősíti az is, hogy nem csak rajongók népes táborára lelt a True Blood a kábeladó berkeiben, hanem 2008-2009-ben több díjat is besöpört, mint az Emmy és a Golden Globe, a kritikusok pedig zabálták, mint kedélyállapotfokozót szokás pszichedelikus koncertek előtt. A második évad végére, 4 millió nézőt számláló produkció nem véletlenül lett oly sikeres. Alan Ball, akinek olyan művek fűződnek a nevéhez, mint az Amerikai szépség vagy a Sírhant művek, nagyszerű módon nyúlt hozzá a már meglévő történethez és művészi magasságokba emelte a nézők képernyőhöz ragasztását. Gondolok itt a gondos odafigyeléssel kidolgozott cliffhangerek-re, amik mellett szinte lehetetlen elmenni. Magába szippant, nem enged, és amikor már úgy gondolod, neked semmi sem okozhat meglepetést, vesz a történet egy 180 fokos fordulatot, te pedig vakargathatod az állad, amíg ismét le nem nyugszanak a kedélyek.
A sztoriról röviden: japán tudósoknak szintetikus vért sikerült előállítaniuk, ami végre meghozta a lehetőséget a vámpíroknak, hogy több évezred múltán megmutassák magukat a nyilvánosságnak. Külön szakszervezetük van, embereik a kormányban és feltett szándékuk, hogy kivívják a teljes egyenjogúságot. A történet, egyLouisiana-ikisvárosban játszódik, Bon Temps-ban, ami önmagában megalapozza a déli, forró és fülledt atmoszféráját a sorozatnak. Főhősünk, Sookie Stackhouse (Anna Paquin), különleges képesség birtokában van, azonban ő sem tudja miért, hiszen ezen kívül nincs benne semmi különönleges. Egy kocsmában pincérnő, van egy idióta öccse, egy nap viszont fenekestül felfordul az élete azzal, hogy beleszeret egy vámpírba. Bill Compton (Stephen Moyer), aki egy 140 éves individualista vámpír, hasonló vonzalmat érez a lány iránt, ám az ilyesfajta kapcsolatok mindig is problémákat szültek.
A dolog persze nem ilyen egyszerű, rengeteg fogaskerék zakatol a háttérben és a történet nem is túl lassú, de nem is túl gyors folydogálásával, egyre kidolgozottabb univerzumban találjuk magunkat. A vámpírok mellett feltűnnek alakváltók, vérfarkasok, maenadok és kezd kibontakozni a vámpír konklávé is, lassan teljes képet kaphatunk, sajátos hierarchiájukról.
Az egyedi karakterek, a feszes történetvezetés, az itt-ott elejtett információmorzsákkal való játszadozás, mind-mind a sorozat nagyszerűsége mellett szólnak. A vér és az erotika naturalista megjelenítése, nem pusztán szenzációhajhász, de abban is biztos vagyok, hogy jelentős része van, a siker övezte sorozatban. Tipikusan olyan szórakozás ez, amit az HBO pofiljára találtak ki, mesterien ötvözve a nézők idegein való táncolást az egyéni karakterek drámájával. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok róni a sorozattal szemben, a kezdetben idegesítő akcentus, amellyel gondolom próbálták autentikusabbá tenni a sorozatot, de ehhez is hamar hozzá lehet szokni, a végén már fel sem tűnt. Amit még ki szerettem volna emelni az a főcím. Ennél profibb összevágással, ami ennyire visszaadta volna az adott sorozat hangulatát, nem nagyon lehet találkozni.
Nyári sorozat lévén, az év közbeni promózás, nagyon fontos, de a True Blood készítői még ezt is a tökélyre voltak képesek fejleszteni. A 3. évad premierjét megelőzően, poszterek, kisfilmek és trailerek garmadája látott napvilágot, remekül kihasználva ezzel, a napjainkban oly megszokott, hype effektust. A mostani évad, a múlt héten startolt, szerettem volna egy összegzővel kezdeni és becserkészni eme sorozatot a geekblog sűrűjébe, hamarosan pedig jelentkezem a harmadik évad első részének kritikájával.
Változik a világ. A felnőtté válásról szóló történeteknek nem olyan régen még gyerekek és tinédzserek voltak a főszereplőik, Bryan Lee O’Malley 2004-ben indult, és tavaly véget ért, hatrészes sorozatában viszont már a bőven huszonéves főhőst próbálja önismeretre és felelősségre nevelni az élet, ráadásul nem csak képletes, hanem valódi pofonokkal is. A korszakcsúsztatásnak van értelme. Lehet, hogy manapság a fiatalok hamarabb szeretnek, szexelnek, buliznak, isznak, és akár hamarabb élnek szüleiktől független életet, mint régen, de ettől még nem válnak „belül” is felnőttekké. És egy útját, önmagát, a világban való helyét bájos esetlenséggel kereső karakter sokkal viccesebb, ha már a harmadik x felé tapos. Főleg, ha közben új csajának gonosz exeivel kell videójátékstílusú élethalálharcokat vívnia.
Ahogy az elején utaltam rá, a Scott Pilgrim a felnőtté válás egy hosszú, következetesen végigvitt metaforája. A sztori egyik – leginkább előtérbe helyezett – aspektusa ugyan az exekkel vívott küzdelem, ami nyilván a barátnő előző kapcsolatokból magával hozott prekoncepcióival, félelmeivel való harcot szimbolizálja, de a teljes történet ismeretében sokkal fontosabb a főhős szembenézése önmagával – ez legkésőbb akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Scott saját sötét énjével kénytelen összecsapni. És igaz, hogy minden más esetben kárhoztathatnánk a képregényt ezért a visszafogottnak túlzással sem nevezhető, sőt, egyenesen az olvasó arcába mászó tanulságért, de egy olyan műtől, ami posztmodern mágikus realizmusként építi bele az egyébként nagyon is a valóság talaján álló szituációkba a videójátékos-szuperhősös elemeket, és minden egyes metaforáját bátran és büszkén, vizuális gegek segítségével manifesztálja „szintlépesek”, pofánverések és extra életek formájában, ez nem csak megbocsátható, de egyenesen: pont így jó. 
O’Malley a sztorit mangás stílusú, rajzfilmes beütésű, elnagyolt és karikatúraszerű vonásokkal kelti vizuálisan is életre, karaktereinek pusztán néhány vonalból álló arcán a legegyszerűbb módszerekkel ábrázolja az érzelmeket. A legtöbb kritikát egyébként pont a rajz miatt kapta a sorozat, de egyrészt ez a képi világ meglepően jól működik a képregényben összemosott többféle szubkultúra (szuperhősös, videójátékos) metszéspontjaként, másrészt O’Malley sokat fejlődött benne az első és a hatodik kötet közt eltelt hat évben. A stílus természetesen ugyanaz, de vonásai idővel kifinomultabbá, határozottabbá váltak, az eleinte szinte teljesen fekete-fehér színvilágot pedig a szürkeárnyalatok egyre gyakoribb, bátrabb és hatásosabb használatával dobta fel, ami pl. a fináléhoz különösen sokat hozzátesz. 
Az, hogy a Shakespeare-specialista Kenneth Branagh kezei alatt a Thor egy szuperhősköntösbe öltöztetett királydrámává vált, nem meglepő, az, hogy hosszú évek után végre megemberelte magát, és az V. Henrik óta a legjobb rendezését szállította, már inkább. Mert ugyan igaz, hogy immár a skandináv mondakör is áldozatul esett a mindent demisztifikáló hollywoodi trendeknek, és hogy a mennydörgés istenének, illetve így most már csak „fiának” története feláldozza a pontos jellemfejlődést a tempó oltárán, mindezt legalább stílusosan, dögösen, szemet gyönyörködtetően teszi. A Thor a nyár első meglepetése, az álomgyár első idei monstre produkciója, amiért tényleg érdemes moziba menni, egyben az utóbbi évek legjobb szuperhősfilmje, leszámítva Nolan Batmanjeit. 
Odin, Asgard legfőbb 
Tekintetbe véve a lendületes harcjeleneteket, az asgardi intrikákat, a családi drámát, a kötelező, de szerencsére jópofa és nem erőltetett humort, nem csoda, hogy a jellemfejlődésre nem maradt elég idő – normál esetben ezt elintézhetnénk egy legyintéssel, mondván, hogy egy ilyen film nem erről szó. Csakhogy a Thor nem kis részt pontosan erről szól: megváltástörténet egy dölyfös, arrogáns harcosról, aki belátja hibáit, és jobb 
Több tízezres rajongótábor zengett hozsannát, mikor híre ment, hogy George R.R. Martin nagyívű ciklusa, a Jég és tűz dala képernyőre kerül, ugyanakkor gyaníthatóan ugyanennyien sikoltottak fel rémülten, látatlanban is szentségtörést rettegve. Mindkét oldal jogosan hangoskodott: egyrészt ott van az egyes vélemények szerint valaha létezett legjobb fantasy Tolkien után, másrészt pedig a kétirányú lehetőség, hogy az HBO filmre vigye az egészet. Egy pilot talán kevés ennek eldöntésére, mégis merem kijelenteni: Westeros jó kezekben van.
Thor a Marvel Univerzum egyik legnemesebb, legtisztább, legerkölcsösebb szuperhőse – sőt, Istene. De nem volt ez mindig így. Matt Fraction sok-sok Ragnarökkel korábbra, a történelem előtti időkbe, a csodák, szörnyűségek és mítoszok földjére vezet minket, hogy tanúi legyünk a mennydörgés istene arroganciájának, dölyfösségének, a panteon, és apja elleni lázadásának, a kilenc világot megrengető, és vérbe fojtó ámokfutásának, és végül – szükségszerűen – bukásának. Felejtsétek el Thort, a sziklaszilárd moralitású héroszt, és üdvözöljétek Thort, a magába forduló, óriásokat irtó, dühöngő Istent. 
(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin ötödik számában jelent meg nyomtatásban 2009-ben - S.)
Minden szub-, mikro-, periferiális, vagy akármilyen kultúrának megvan a maga szent tehene, amihez az egyszeri véleményalkotó (ha csak nem kívülről jött barbár) nagyon óvatosan közelít, ha egyáltalán - azt hiszem, ezt itt a Geekz-en a magunk fétiseivel és idoljaival nagyon is jól tudjuk. Ahogy a metálrajongóknak ott van a Black Sabbath, a hardcore sci-Fi rajonfóknak Asimov, a cyberpunkoknak Gibson, az akciófilmőrülteknek a Predator vagy a Die hard, úgy van ott a 90-es évek elején begeekült itthoni fantasy rajongóknak Silverberg Majipoor krónikáinak (ha nem is kronológiailag, de létrejöttét és megjelenését tekintve) első kötete.
Az Álomháború az otromba, zajos, zagyva, lelketlen, visszataszító Hollwood-szörnyetegek egyik legaljasabbika. Az hagyján, hogy rettenetesen sablonos, hogy nincs története és nincsenek karakterei, ezen már alig szisszenünk fel. De hogy csapnivaló még az is, aminek kedvéért megpróbálnak úgy csinálni, mintha igenis lennének, már megbocsáthatatlan. Az első egy-két akciójelenetet még viszonylagos érdeklődéssel bambulja a néző, de az agyatlan, iszonyúan túlspilázott és értelmetlen, érzékeket ostromló, és végül teljesen elzsibbasztó audiovizuális CGI roncsderbi egy papucsállatka szintjére degradálja a szerencsétlent, míg már saját létezéséről sincs tudomása. Hiába szépek a robbanások, hiába lélegzetelállító némelyik trükk (egy-egy számítógépes karakternél hihetetlenül érezni azok (fantom)tömegét), ha Snyder azt hiszi, hogy a stílus a képek szarrá vágásával, lassításával, szűrőzésével és effektezésével egyenlő. 
Levezetem: szép harcoslányok (!) küzdenek sárkányokkal (!!), óriásszamurájokkal (!!!) és zombinácikkal (!!!!), és a rendező úgy gondolja, hogy a filmje komoly (!!!!!) és fontos (nincs annyi felkiáltójel a világon). Ezért aztán a lányok mentora, Scott Glenn, minden akció előtt magvas szerencsesüti szövegekkel buzdít csatára, és a Nagy Záró Monológban, a kép fontoskodó elsötétülése, és a szirupos zene elhallgatása után (avagy: figyelj, most valami kurva nagyot mondok!) még a Tanulságot is úgy kell undorral felöklendeznünk. Köszönöm Hollywoodnak, hogy ismét megtanított minket valamire az Élet Fontos Dolgai közül. Blockbustereinek két robbantás közt odavetett naplementés/esős bölcsességei nélkül mindannyian reménytelenül el lennénk veszve a világban. 
Néhány héttel ezelőtt még A Chinese Fairy Tale volt a címe, de úgy látszik a készítők mostantól már ezzel sem áltatják magukat: Wilson Yip 2011-es filmje szinte egy az egyben remake-je lesz Ching Siu Tung és Tsui Hark 1987-es remekművének, csak éppen Leslie Cheung szerepét Louis Koo, Wu Ma szerepét pedig Fan Siu Wong játssza majd. Már eleve ez sokat elmond a 24 évvel ezelőtti hongkongi filmek és a maiak közötti különbségről. Ettől függetlenül a film hangulatosnak tűnik, bár még a trailer legjobb részei is a 87-es változatból vannak átemelve.
(A következő nosztalgiafröccsöt lassan rendszeressé váló vendégbloggerünk, elefes fecskendezi a hátsóagyunkba a retinánkon keresztül. Vigyázat! Sokbetű veszély! - S)
Van egyszer egy Steven Spielbergünk, mint producer: a film nagy lesz és fontos. Aztán van egy Peter Morganünk (Az utolsó skót király, Frost/Nixon), mint író: a filmben szépen kibontott karakterek és remek dialógusok lesznek. Van egy Clint Eastwoodunk, mint rendező: a film elegáns, méltóságteljes és lassú lesz, de ott fog szunnyadni benne az erő is. És van egy halálközeli élmények és túlvilági misztikumok körül forgó történetünk: a film érdekes, elgondolkodtató és katartikus lesz. Ja, és van még egy Matt Damonunk is, de ezt most inkább hagyjuk. Mert előbb sorolt ígéretei ellenére az Azutánnak nélküle is van baja bőven. Ugyanis mindegyik ígéretét megszegi. 
A film csúcspontjára két percig kell várni, utána csak csökken a színvonal: egy cunami (az a bizonyos 2004-es) elsöpör egy thaiföldi tengerpartot (ügyesen megkomponált jelenet, ami sokkal inkább összpontosít a katasztrófa emberi oldalára, mint a pusztítás ábrázolására), magával sodorva többek közt a francia újságírót, Marie Lelayt is. A nő, mielőtt kimentenék, és magához térne, bepillantást nyer a másvilágra. Közben a Föld túlfelén a 12 éves londoni Marcus próbálja feldolgozni ikertestvérének tragikus halálát, és mindent megtesz, hogy valahogy kapcsolatba lépjen a szellemével. Itt jön be a képbe a San Franciscó-i médium, George (Damon akár egy élőhalott, de a többiek sem sokkal jobbak), aki képes beszélni a holtakkal – de képességére átokként tekint, mert megakadályozza benne, hogy normális életet éljen. 
Kivéve, hogy tudjuk, Marie írt egy könyvet az élményeiről, és a kiadásáig tartó folyamat során meg kellett küzdenie a témával kapcsolatos összes előítélettel, és ez a bátor, kemény és kitartó harc, amivel kiírta magából minden frusztrációját, nyilván hozzájárult a lelki békéjének megleléséhez. Nyilván. Ez a kulcsszó. Mert mindezt, ami a lényeg lenne, onnan tudjuk csak, hogy maga Marie elhadarja egy félmondatban... Ha ezt a fél mondatot kibővítették volna mondjuk bő fél órára, lehetőleg a siralmasan üres és klisés szerelmi szál kárára, az Azután akár jó film is lehetett volna. Ugyanez áll George és Marcus történetére is – katasztrofálisan strukturált mindkettő, és még a kevés hatásos jelenet (mint Damon és Bryce Dallas Howard félresikerülő randija) is recseg valamennyire. Eastwood valódi érzelmek és karakterek híján mesterkéltnek ható melankolikus rendezői stílusa (vagy mondhatnám azt is, hogy nagypapás – hiába, ő sem a régi már, utolsó zseniális filmjét 8 éve csinálta) csak ront a helyzeten, ahogy fantáziátlan és unalmas zenéje is. 
A Corman-produkció annyiban használt Bekmambetov karrierjének, hogy bebizonyította, képes kommerszfilmet rendezni. 2004-ben két, főleg televíziós területen aktív producer megbízásából már Szergej Lukjanyenko bestsellere, az Éjszakai őrség adaptációjának forgatókönyvén dolgozik, az íróval együttműködésben. Természetesen számítanak a sikerre, de hogy az milyen hatalmas lesz, nem is sejtik.
Lukjanyenko univerzuma első pillantásra egyszerűnek tűnik, ám részleteiben, bürokráciájában ijesztő és szinte átláthatatlan, amiben közrejátszik, hogy az Éjszakai őrség forgatókönyve szinte teljes egészében megfeledkezik az expozícióról. Belehajít minket egy olyan mese közepébe, amelyben a játékot egy sajátos, kigondolt, ám el nem magyarázott szabályrendszer szerint játsszák. Nem a fordítás a ludas, és a problémát nem is a kulturális különbségek okozzák: egy orosz ismerősöm szerint a film eredetiben is épp ennyire zavaros. Sem Lukjanyenkónak, sem Bekmambetovnak nem volt forgatókönyvírói tapasztalata: szinte egy az egyben vitték filmre a könyvet, elhagyva annak magyarázatait. A felszín maradéktalanul adaptálásra került, de a mély rejtve maradt, ennek pedig az lett az eredménye, hogy igenis szükséges elolvasni a könyvet a film megtekintése előtt.
A folytatásból, a Nappali őrségből (Gyevnoj dozor, 2006) már hiányzik a macskaköves út-szerű dramaturgia. Viszonylag könnyen követhető, köszönhetően az első film sikere folytán beáramló nyugati pénznek: a Fox ragaszkodott az épkézláb forgatókönyvhöz. Igaz ugyan, hogy ezzel elillan az előd sajátos egzotikuma, de amit elveszítünk a réven, megnyerjük a vámon. A Nappali őrség az európai fantasy egyik mesterműve.
Az ilyen ember nem maradhat egy helyen, a világ kinyújtja érte a kezét, Hollywood ráteszi a pracliját. Ő pedig boldogan válaszol a hívó szóra, hagyja hadd vigyék, hiszen önmaga és mások előtt sem szégyelli, meg hát miért is szégyellené, hogy mindig is amerikai karrierre vágyott. A 
A Scott Pilgrim azon ritka képregényadaptációk egyike, amik hűen követik az eredeti forgatókönyvét, és ennek ellenére is félresikerülnek (ld. még: Watchmen). Mert ugye a sztori nem minden. Edgar Wright javára legyen írva, mindent megtesz, hogy a célközönség számára vonzóvá tegye a filmet: frappáns vizuális megoldások, igényes trükkök, a valóság és a videójátékok világának ügyes képi-tematikai összeházasítása, pörgő cselekmény. A baj, hogy ezt mind sikerül túlzásba vinni, és hosszú távon túlterhelni vele a nézőt, aki végül kimerülten áll fel a székből. A teljes, hatrészes sorozat egyetlen filmbe sűrítése ugyanis azt jelenti, hogy nincs idő megállni, és megszeretni a karaktereket, nincs idő beleélni magunkat az akció és a romantika forgatagába, a vizuális gegekhez pedig az első fél óra után hozzászokunk annyira, hogy önmagukban ne tudjanak lenyűgözni. Az érzelmi vonal hangsúlyosabbá tétele híján, és főleg, a karakterek elnagyolása következtében mindaz, ami a képregényben cool és laza volt, itt erőltetettnek és mesterkéltnek hat. 
Ráadásul a film legnagyobb negatívuma sajnos pont a főszereplője. Michael Cera nem Scott Pilgrim. A színészi tehetségével ugyan nincs baj, ezt bizonyította már korábban is, és bizonyítja most is, a pofont inkább a castingosnak kellene kiosztani. Scottba a képregényben is szorult ugyan egy adag lúzerség, de alapvetően egy hétköznapi, szerethető, jófej és jóvágású srác benyomását keltette az olvasóban. Cera viszont, vézna alkatával, nyivákoló hangjával és nerdarcával igazi lúzerszerepekre született (végig az járt a fejemben, hogy milyen rohadtjó Kick-Ass lehetett volna belőle), és ebbe a kategóriába rángatja le a főhőst is. Innentől pedig borul az egész film. Mellette Mary Elizabeth Winstead bájos Ramona, de nem sikerül kellően érzékeltetni benne azt a különlegességet, ami rabul ejti Scottot – paradox módon pont a félredobott kínai kiscsaj, Knives karaktere sikerült a legelevenebbre, és lehet örülni a szerepükben láthatóan élvezettel lubickoló ellenfeleknek is (Brandon Routh-tól Chris Evanson át Jason Schwarzmanig). 
Ahhoz képest hogy a Marvel képregényhősei közül Thor a legkevésvé emberközeli (azonosulni vele lehetetlen), és a filmesek a politikai korrektség nevében valahogy belekevertek egy ázsiai színészt is a Valhallába, és kedveljem bármennyire is, Anthony Hopkins szemkötőjének láttán röhögőgörcsöt kapok, szóval mindezek ellenére a film nem néz ki rosszul...
Nincs már új a nap alatt – hogy is lehetne? Egy több milliárd dollár értékű franchise tulajdonosai nem az utolsó felvonással fognak kockáztatni. Minden be van biztosítva, minden ki van találva, minden meg van csinálva, ahogy azt kell, a Halál ereklyéi egy abszolút tudatosan kimunkált termék. És aki azt hiszi, hogy a befejezés kettédarabolásában nem csak üzleti szempontok játszottak szerepet, az téved: hiába van alkalmunk jobban elmerülni J. K. Rowling világának gazdagságában, a döcögő cselekmény, az elnyújtott játékidő és az üresjáratok sora folyton emlékeztet minket, hogy egy 140 perces prológust látunk. 
Harry, Ron és Hermione szökésben vannak. Voldemort lassan teljesen átveszi az irányítást a varázsvilág felett, mostanra övé a minisztérium és a Roxfort is. A trió az ellenségük lelkét tartalmazó horcruxok nyomában van, mert azok elpusztítása után lesznek csak képesek legyőzni Voldemortot. A könyvnek határozottan jót tett, hogy Rowling kiszakította a cselekményt a már túlságosan is megszokott iskola falai közül, de David Yates és csapata nem tudott mit kezdeni az ígéretes szituációval. Hiába a horrorisztikus hangulat, a vér, a szenvedés és a félelem, a sötét, szürkés színvilág, a szereplőket háborús partizánszerepbe kényszerítő történet, atmoszférateremtésben még mindig mérföldekkel kullognak Alfonso Cuarón harmadik felvonása mögött. 
A képi világ rutinos, de ötlettelen, a zene (meglepő módon) a sztori természetéhez képest túlságosan visszafogott, a vágás egyenetlen, a szereplők meg olyanok, amilyenek. A felnőttek ugyebár a brit színészet krémjéből kerültek ki, és ennek megfelelően alakítanak, Daniel Radcliffe-től, Rupert Grinttől és Emma Watsontól pedig úgyis csak azt várjuk el, hogy ők legyenek Harry, Ron és Hermione. Profi, jól kiszámított, iparosmunka ez, a baj csak az, hogy sokkal több is lehetett volna. Mondjuk ha Yates helyett Cuarónt vagy Guillermo Del Torót ültetik a rendezői székbe, ha már többé-kevésbé felajánlkoztak. Persze Isten ments: ők még a végén mertek volna valami egyedit vinni a franchise-ba, és azt mégsem szabad. 
A kritika 
Zack Galafini... illetve Snyder munkásságának megvannak a rajongói, bár én a csávóban nem látok mást egy, a közepesnél jobb vizuális érzékkel megvert számítógépbuzinál. Ez a CGI-filmje is tele lesz csecse-színpompás akcióval, meg lesz neki egy legkevésbé sem eredeti forgatókönyve, benne papírvékony kliséfigurák. A Fűrész-generációnak persze több nem kell. Ha jól látom a Sucker Punch egy az egyben filmre vitt videojáték lesz, ezeket meg.png)
Nem, a helyzet az, hogy ezt már én sem tudom kezelni. Az tudvalévő volt, hogy megváltoznak a dolgok az "Odaát háza táján" Eric Kripke távozásával. Először csak mérhetetlen szomorúságot éreztem azzal kapcsolatban, hogy fogják és lerombolják az öt év alatt majdhogynem tökéletesre kiforrott történetet valami végtelenül bugyuta klisével. Aztán - jóval a hír kézhezkapása után -, volt időm egy kicsit átgondolni a dolgokat, és arra jutottam, hogy nem árt egy kis vérfrissítés a sorozatnak. Az apró kiszivárgott hírek is mind arra engedtek következtetni, hogy pofás kis hatodik évadot kapunk, amiben a mélyére áshatunk a dolgoknak, tágítjuk a Supernatural univerzumát, újabb szörnyek és fenevadak felbukkanása közepette. Mekkorát tévedtem..png)
A baj nem ezzel van. A probléma forrása az átívelő szálakban leledzik. Ami eddig az előnyére vált a sorozatnak, az most hátrány. Direkt hagytam magamnak időt, ezért is írok csak most a sorozatról. Hagytam a sorozatnak időt, hogy a kezdetben még meglévő tétovaságából összeszedje magát és megpróbáljon valami újat adni. Jelölje ki az irányokat, lássam magam előtt a teljes képet és majd nyilatkozom utána az egyik legjobban szívembe zárt széria legújabb évadjáról. Jelentem sikerült felállítani az új játékszabályokat, és felállítani a képzeletbeli lécet, csak az a baj már nem érdekel, hogy megugorják-e vagy sem. A nevetséges főszál, aminek se füle se farka, keveredik egy erőltetett mellékszállal, ami ismét berántja a Mennyet a játékba. Miért? Mert egyáltalán nincs más ötlet, amivel elő tudnának jönni. Arról nem is beszélve, hogy saját kardjába dől a sorozat a címben és fémjelzett rész cselekményével. Nem tudom kinek volt szüksége arra, hogy ismét a két fivér saját és egymás lelkivilágával folyó harcba keveredjen. Teszem hozzá, hogy ezt a kártyát már réges-rég kijátszották, méghozzá tökéletesen koreografálva, így okafogyottá válik az újbóli behozatal. .png)
A
A zseniális 
A karakterek abszurditása mellett, a dráma is eltolódott egy már nem igazán tolerálható irányba. Elég csak megemlítenem Tara folyamatos nyavajgását, vagy Sam szenvedését múltbéli tettei miatt. Mindezek mellett Russel agóniája eltörpül, hiszen abból pont annyit kaptunk, amennyi szükséges volt. A néha már kínzásnak is beillő, Sookie által generált érzelmi tornádókat természetesen senki sem volt képes űberelni. Ha egy tündér tényleg ekkora hisztérika, nem szívesen találkoznék eggyel sem. Bill ugyan bizonyította a fináléban, miért is tekintettük mindig badass karakternek, az évad egészét tekintve azonban, inkább hajlik a mérleg nyelve a nyámnyila felé. Eric, Russel-lel egyetemben inkább standál most már a szerethető karakterek felé, kétszínű színjátékai sokkal hihetőbbek voltak bármely más szereplőnél. Jason hozta azt amit kell, az ő szála teljesen rendben volt, csak mosolyogni tudtam, amikor azt hozták ki az egészből, hogy megint feladatot kapott. A srác bugyuta karaktere ennél már nem is lehetne küldetés orientáltabb. Aki többször is nagyott alakított az Andy Bellefleur, a város seriffje. Hihetetlen, mennyire hozza a színész a tétova, tesze-tosza irányítót, aki minél jobban erőlködik annál kevésbé látszik felelősségteljes vezetőnek. Akiket külön ki lehet még emelni az Lafayette és a boszorkány barátja, illetve Jessica és Hoyt. Az ő lelki aspektusaikkal is sokat foglalkoznak a készítők, mégis jobban érdekel hova szeretnének kilyukadni velük, mint ezzel az egész tündér mizériával. 
A történet igazából szót sem érdemel. Én itt vámpírháborút vártam, őrült gyilkolászást, bosszúszomjas embereket és vérfarkasokat, nem pedig macskaharcot és önsajnálatot. Ehelyett kaptunk vérpumákat, - újfent emlegetve - tündéreket, és egy rakás félbehagyott történetszálat. Az eddig veszett módon kihasznált cliffhangerek a végére már teljesen hidegen hagytak, nem mintha rosszul lettek volna szerkesztve. Egyszerűen nem jutunk egyről a kettőre, a finálé is többet sejtetett, mint mutatott. A karakterek teljesen lefoglalják a narratívát, nem jut idő akcióra, fejleményre. 
Az HBO original series keretében rengeteg minőségi alkotás látott már napvilágot. Nem sokszor kellett csalódnunk az HBO-s sorozatokban, nálam előzetesen garanciát jelent a felhőtlen szórakozásra, ha meglátom ezt a három betűt. George R. R. Martin nagysikerű regénysorozata alapján, a Trónok harcából is sorozatot készít a csatorna. Nagyon úgy tűnik végre egy minőségi fantasy sorozatot is felvehetünk a palettára. Az első évad 10 részes lesz és az első könyvet veszi majd alapul. A hivatalos bemutatóra valamikor még ebben az évben kerül majd sor. Az ugrás után megtekinthető a legújabb teaser és egy kulisszák mögötti interjú, amiben maga az író fejezi ki csodálatát a készülő alkotással szemben.
A Marcus Nispel által feldolgozásra kerülő Conan a barbár bemutatója még 2011-ig várat magára, ennek ellenére folyamatosan érkeznek forgatási információk, illetve képek. A közkedvelt fantasy hőst az apadtációban Jason Momoa fogja alakítani, aki elsőre nem nyerte el maradéktalanul a rajongók tetszését. A később kikerülő, illetve a mostani képek azonban már arról tesznek tanúbizonyságot, hogy egészen beleillik ebbe a milliőbe a színész. Az is egy jó hírnek ígérkezik, hogy a produkció R-kategóriás lesz, így majd folyhat a vér, hálistennek nem egy megcsonkított, kiforgatott remake-ről lehet szó. Az ugrás után megtekinthető a négy kép. 
Herman Melville klasszikusát, a Moby Dicket, ki ne ismerné. Megszállott kutatás a viharos tengeren a Nagy Fehér Bálna után, és elkeseredett harc a levadászásért. Az Age of Dragons egyfajta újraértelmezése Mellville könyvények. A történetet áthelyezték a középkorba, a helyszínt a szárazföldre, Moby Dicket pedig lecserélték egy Nagy Fehér Sárkányra. Danny Glover alakítja a megszállott Ahab kapitányt, Ishmael pedig Vinnie Jones lesz. A produkció rendezője Ryan Little, bemutatási időpont még nincs, előreláthatólag valamikor még 2010-ben kerül rá sor. Az ugrás után a hivatalos szinopszis és a trailer vár rátok.
Közzétették az első előzetesét Ticiano Sclavi, olasz képregény író egyik leghíresebb és kultikusnak számító képregényének, a Dylan Dog adaptációjának. A történet főhőse egy magándetektív Dylan Dog (Brandon Routh), aki természetfeletti ügyekben nyomoz társával Marcus-sal (Sam Huntington). Az események érdekes fordulatot vesznek, amikor belecsöppennek egy évszázadok óta dúló háborúba vámpírok és vérfarkasok között. A történetben helyet kapnak még zombik is, és rengeteg rájuk épülő poén, kikacsintás várható, már ha engedhetünk az előzetes híreknek.
A nagyközönség számára ugyan csak két nap múlva 19.-én veszi kezdetét a Gamescom, az EA már elkezdte a szivárogtatást. Az utóbbi évek talán legsikeresebb pc játékának a folytatása lesz az egyik fő téma, az EA háza táján. A számos kiegészítővel ellátott első rész igazi közönségkedvencé vált az elmúlt idő folyamán, és maradandót alkotott az RPG játékok között. A fantasy játékok egyik újabb mérföldköve ez, és egy újabb sikeres franchise megalapozására kerülhet sor. A részletesen kidolgozott világ és a szemet gyönyörködtető grafika, elöljáróban elmondható a 2. részről is, az eddig látottak, tapasztaltak alapján. Ami viszont a legfontosabb, ez csak egy újabb fricska azok számára, akik szerint a pc-gaming haldoklik. 
A történet még mindig egy főszálra fűződik fel, ami Sookie köré összpontosul. A kapcsolatára Bill-lel, illetve titokzatos képességére, ami sokkal több már, mint mezei gondolatolvasás. A rész végi cliffhanger is erre épített, úgy tűnik Bill-nek végre tudomására jutott, milyen lény is valójában Sookie, ami eddig is fenemód érdekelte a nézőket. A legérdekesebb szál számomra még sem ez, hanem a sok további mellékszál, amiket sokkal nagyobb titokban tartanak a készítők. Ilyen az újabb természetfeletti lény mibenléte is, amiről reméljük, lassan lehull a lepel. Gondolok itt a macsó Jason Stackhouse legújabb kiszemeltjére. Az amúgy is titokzatos körülmények között történő találkozás, közte és Crystal között, az azonnal kialakuló vonzalom, ami egyáltalán nem jellemző a tesztoszteron bomba srácra, mind apró elejtett utalások lehetnek és kirakós játékként lettek az arcunkba tolva. Az erős családi kötelék, a konzervatív nevelés, a nők alárendelt szerepe, ezek alapján olybá tűnik, mintha visszamentünk volna az időben. Ennek ellenére előszeretettel fogyasztanak emberi húst és igen ellenséges természetűek, ha valaki megpróbálja letartóztatni őket. A legérdekesebb talán Sam és Tommy reakciója volt rájuk, ahogy beléptek az étterembe ők pedig azonnal megérezték a szagukat. A mostani részben, a Merlotte’s erkölcsös alakváltója nem is tudta tűrtőztetni magát, és majdnem halálra verte a Crystal apját. Ez utalhat valamilyen ösztönös, régóta fennálló ellentétre a két faj képviselői között, és ha mindez így van, akkor elkezdhetünk töprengeni azon, mégis milyen lény lehet az, ami beleillene az alakváltók ősi ellensége kontextusba.
Tara és Franklin krónikái ugyancsak érdekesnek bizonyultak. A britt vámpír elborult karaktere felüdülésnek bizonyult a már megszokott szereplők mellett. A színész tökéletesen hozta a megszállott, szerelmes, szociopatát és ugyancsak elszomorodtam, amikor két résszel ezelőtt úgy tűnt, hogy Tara véget vetett hallhatatlanságának, egy középkori buzogány segítségével. Imáim azonban meghallgattak és visszahozták a mostani részben, ha csak egy rövidebb jelenet erejéig is, ami rövidsége ellenére is hatalmasat ütött, és nem csak a Jason általi végre gondolok. Tara előtt mintha rémálmai elevenedtek volna meg, épp csak kezdte túltenni magát a történteken, terápiára járt ennek ellenére újra szembesülnie kellett démonával. Alcide minden tekintetben üde színfoltját jelentette a mostani évadnak, de tovább húzni sajnos nem lehetett, az amúgy is végletekig feszített szituációt.
A végére tartogattam a legjobbat. Az eddig is körvonalazódni látszó és mostanra teljesen realizálódó háború kérdését. A kezdetben csak Eric bosszúhadjáratának induló történések, nem mindennapi fordulat vettek. Russel Eddington a 3000 éves vámpírkirály, a vérfarkasokot vámpírvérrel hizlaló, a történelmet oly sokszor eddig is befolyásoló, mostanra teljes lelki nyomorék világuralomra tör. A háttérből már teljesen irányíthatatlan szituáció, nyilvánosságra kerülése csak egy újabb csavar volt a készítők részéről. Russel tévés felszólalása a bonyodalom eddig csúcspontja volt, és nehezen tudnék elképzelni hatásosabb polgárpukkasztást, még ha az a vámpírok és azok teljes autonómiája ellen is van. A jelenet nem csak hatásvadász volt és megdöbbentő, hanem sok szempontból elgondolkoztató is. A kérdés az, kinek fognak hinni az emberek, illetve el lehet-e tussolni ezután mindezt. Bízom benne, hogy a megoldást nem fogják elbagatellizálni, és ha feleannyira katartikus lesz, mint az eddigi részek befejezése, akkor igazán nem lesz mi miatt fanyalogni a True Blood okán.
A befejező Harry Potter film forgatási munkálatai már befejeződtek, a készítők pedig kettészelték számunkra a mozit, hogy ezzel is borzolják a kedélyeket. A film első része november 19.-én kerül bemutatásra, addig is elindult a marketing és a Warner Brothers közzé is tett 9 képet a filmből. A befejező rész egy sokkal sötétebb tónusú produkció lesz, a könyvet sokkal inkább alapul véve, többet között ez is magyarázat volt, a két részletbeni bemutatásra. A képek mind iszonyatos felbontásban kerültek ki a netre, tessék gyönyörködni a pixelek rengetegében, meg berakni háttérképnek novemberig, bár nálam a film várakozási faktora bőven alulmúlja az Expendables és a Scott Pilgrim filmekét, amelyeket ezzel ellentétben képtelenek időben bemutatni nálunk..jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Szellemek, vámpírok, vérfarkasok, démonok és angyalok, klasszikus rock muzsika, a világ legmenőbb autója és egy testvérpár, aki megküzd bármilyen természetfeletti lénnyel, legyen az akár az Apokalipszis valamely lovasa vagy maga Lucifer. Öt év telt el azóta, hogy a Winchester fivérek bosszúhadjáratot indítottak minden ellen, ami nem evilági, az eltelt idő alatt pedig, bámulatos fejlődésen esett át a sorozat, mind a karaktereket, mind a történetet nézve. A monster of the week alapkoncepciótól eljutottunk egy évadokon átívelő, nagyszabású történetszálig, mely dramaturgiai szempontból néhány logikai bukfencet nem számítva minden idők egyik legjobb sorozatává tette az Odaátot. 
A történet két főszereplője, Sam és Dean Winchester, még gyerekkorukban elveszítik anyjukat, kinek haláláról később kiderül, hogy egy démon okozta és ez apjukat végérvényesen megváltoztatja. Egész életét arra teszi fel, hogy megtalálja felesége gyilkosát, átgázolva közben válogatás nélkül bármely természetfeletti lényen. Az autószerelőből avanzsált démonvadász apuka gyermekeit is hasonló szellemben neveli fel, és mire a fiúk férfivá érnek, kiismerik a „vadászat” csínját-bínját. Sam(Jared Padaleczki), a kisebbik testvér, egyfajta fekete bárány a családban, normális életet szeretne élni, egyetemre járni, családot alapítani. A több éve tartó eredménytelen kutatás anyjuk gyilkosa után, meghozza az eredményt. Sam elszakad apjától és fivérétől, hogy saját életet kezdjen. Az első évadban berobbanunk, a sztori közepébe, Sam felfogása megváltozni látszik, ahogy barátnője, anyjához hasonló körülmények között távozik az élők sorából, és testvére Dean(Jensen Ackles) is felkeresi azzal, hogy apjuk eltűnt. Ezután kezdetét veszi apjuk felkeresése, mely igazából pár részben kap csak nagyobb hangsúlyt, inkább a különböző szörnyek likvidálása kerül előtérbe.
A sorozat folyamán számos mitológiai lénnyel találkozhatunk, a készítők rengeteget merítettek az amerikai babonákból, később aztán más nemzetek hiedelemvilága is képviselteti magát. Persze mindnek megvan a saját ellenszere, a szellemekre ott a só és a kőpor, a vámpírokra az ezüst, és így tovább. Elpusztításuk sem olyan egyszerű, mint hinnénk, egyes lények teljes elpusztításához külön rituálé szükséges, másoknak elég ha elégetjük földi maradványaikat. A készítők a sötét, komor hangulatot próbálják ellensúlyozni, a testvérpár vicces civódásaival, egymás ugratásával, melyek rendkívül szórakoztató perceket okozhatnak nekünk, az egyes részek során. 
Ebben az évadban, már alig kapunk olyan részeket, mely egy-egy szörnnyel foglalkozna, ehelyett egy összefüggő, csavarokban bővelkedő, erősen szerializált sorozatra kezd hasonlítani az Odaát, ami végig csak előnyére válik természetesen. Mindezek során, egyre jobban fókuszálnak a két fivér lelki vívódására az egyre nagyobb távolságra, ami közöttük leledzik. Ez egyfajta előfutára is, az izgalmas végkifejletnek, mely megpróbálja belénk sulykolni, a predesztináció elkerülhetetlen voltát. Az ötödik évad ennek ellenére, nem hozza a várt minőséget, mintha kifogytak volna a készítők az ötletekből, ők maguk sem tudnák, mi fog kisülni ebből. Visszatérünk a megszokott formátumhoz, a heti egy szörny, sajnos már nem tudja kielégíteni a rajongókat, akik körmüket rágva várják, hogy feloldják végre, az addig felgyülemlett feszültséget. Sajnos elég későn kapják magukat össze az írók, mely rá is nyomja a bélyegét a történet lezárására, mely igen nagy kapkodás közepette történik meg. Mégis az évad egészét tekintve, ezek a részek idézik leginkább a negyedik évados hangulatot, és összecsapott volta ellenére, méltó befejezéshez jut a sorozat. 
Bár a Fumax már a negyedik rész megjelentetésére készül, mi egyelőre még csak a második és a harmadik kötetnél tartunk, de ez most ne érdekeljen senkit, ami fontos, hogy most két rövid, ám velős kritikával illetjük a Fumax vámpíros mangájának folytatásait. (Vajon miért beszélek többes számban? Tökegyedül írom.)
A harmadik kötetben szereplő sztorit tartják a legjobb D történetnek, nem véletlen, hogy a hazánkban is megjelent és nagy népszerűségnek örvendő Vérszomj című anime is ezt dolgozta fel. Ezért akik látták az animét, azoknak nyilván ismerősek lesznek a történések, de jelentősebb eltéréseket is tapasztalhatnak, valamint összességében sötétebb hangulatúbb is, mint a pozitív végkicsengésű film, mindezek gyanúm szerint leginkább az eredeti regényhez való ragaszkodással magyarázhatóak.
A mangák sajnos továbbra sem mentesek ugyan a tipikus mangabetegségektől, mint pl. a rendszertelenül heverő gazdátlan mondatfoszlányok, vagy a feleslegesen felaprózott jelenetek, de ezekkel meg lehet tanulni együtt élni, és az ilyen unisex mangáknál ez amúgyis egy állandó jelenség. .jpg)
M. Night Shyamalan-re rossz idők járnak. Két évvel ezelőtt kijött Az esemény - a világ talán legunalmasabb katasztrófafilmje - és hirtelen minden elcsendesedett körülötte. A producerek és stúdióvezetők szemrehányóan bámulták, ahogy lassan bekászálódik a taxijába, és elhajt. "Ott megy" mondták maró gúnnyal "a csodagyerek." Eltelt közben némi idő, és hősünk nagyon szeretett volna csinálni valamit. A producerek nem felejtették el, hogy egykor David Vogel gondolkodás nélkül fizetett ki kétmillió dollárt a Hatodik érzék jogaiért - és a film kasszasiker lett. Ugyanakkor eltelt négy év a Lány a vízben, és hat A falu óta, úgyhogy igyekeztek biztosra menni: a Nickelodeon sikeres Avatarját (a James Cameron-féle Avatarhoz nincs köze) kellett filmre adaptálnia - hogy a Paramount Marvel-filmjei mellé legyen valami kis aranyos-fantasys darabjuk is nyárra.
Az első produceri leirat valami olyasmit tartalmazhatott, hogy legyen látványos, mint a Gyűrűk ura, legyen akrobatikus, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek és legyen egyedi, mint Az esemény. Ebből aztán az lett, hogy Az utolsó léghajlító olyan egyedi, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek, olyan látványos, mint Az esemény és annyira akrobatikus, mint a Gyűrűk ura Entjei. Ha valaki nem ismerné az Avatar - az utolsó léghajlító történetét, (amellett, hogy nem szükséges ismerni a filmhez) annak itt egy rövid összefoglaló. Réges régen, egy messzi messzi galaxisban… Oké, szóval nem ott, de nagyon régen négy nemzet népesítette be a bolygót: a négy őselemnek megfelelően a tűz, a víz, a föld és a levegő népe. A népek harmóniáját pedig az a Jedi (akarom mondani, Avatar) vigyázta, aki Buddha módjára folyton reinkarnálódott, mindig a négy nép valamelyikében született újjá. Azonban ez a Jedi, (bocsánat, most már oda fogok figyelni) szóval ez az Avatar már száz éve nincs meg - és a világ káoszba fordult. Valahol a messzi északon két kékszemű eszkimógyerek, Katara (Nicola Peltz) és Jackson Rathbone a Twillightból megtalál egy jégbe fagyott kisgyereket, Aangot. Róla rövidesen kiderül, hogy ő az utolsó Léghajlító - akiket a Tűz népe - pontosabban a Steampunk népe - már régen kiírtott. Ha ez nem lenne elég, hamarosan az is kiderül, hogy ő az elveszett Avatar - és itt az ideje, hogy egyensúlyt teremtsen az Erőben. Pontosabban az elemek között.
A Csillagok Háborúja buddhista módra - intézhetnénk el a filmet sommásan, és igazunk is lenne: itt van a Yoda sárkánybőrben, Jeditrükkök lézerkard nélkül, sok sok Feng Sui, Csi és Kung-fu. Valószínűleg Scott Aversano (a producer) és Jeff Habberstad (a másodstáb-rendező) végig lefogták M. Night Shyamalan mindkét kezét az írástól a vágás végéig: utoljára a rettenetes Quantum csendjénél volt az az érzésem, hogy a filmet az akciórendező rendezte, aztán megengedték Marc Forsternek, hogy összerakja az operaházi jelenetet. Valami hasonló történik Az utolsó léghajlítóban is: a látványos küzdelmek mellé - amik tényleg jól néznek ki - kapunk olyan tőmondatos blődségeket, hogy csoda, hogy nem ájultak el a színészek forgatás közben. Értem én, hogy ez elsősorban gyerekeknek készült, de úgy látszik a stúdió elfelejtette, hogy ők nem hülyék; nem lehet csak és kizárólag látvánnyal lekenyerezni őket. Az utolsó léghajlító egyfajta higított buddhizmussal megöntözött mezei fantasy - szerencsére idegesítő mellékkarakterek nélkül, mert nincs annyi vászonidejük, hogy megutálhassuk őket. 
Noha Dev Patel (Zuko herceg) már a Gettómilliomosban bizonyított, a forgatókönyv mindössze három mondatnyi mélységet engedélyezett neki. Valószínűleg a producerek elbóbiskoltak, ezért maradhatott benne ez a halvány reménysugár arra, hogy együttérezzünk a száműzött herceggel. A mellé beosztott Shaun Toub pedig Sir Alec Guiness módra hátratett kézzel járkál és időnként dühösen néz. Nem tudom hibáztatni. "Te leszel a mi Avatarunk" mondja az egyik szereplő a film egy pontján, és valószínűleg a Paramount illetékesei így is gondolták: az utólagos háromdésítésnek áldozatul esett a látvány is - technológiai okokból soha nem lehet olyan az utólagos átalakítás, mint a valódi 3D-re készült film - mivel fel sem tűnik, hogy lenne. Képről képre, beállításról beállításra idéződik meg A király visszatér ostroma - állítom, hogy még a statiszták is ugyanazok - az ötletesség kimerül a Tűz népének gőzmeghajtású szerkentyűiben és a Délkelet-ázsiai tájképek újrafeldolgozásában. Ha valamire nem lehet panasz, akkor azok a harci jelenetek: szépen koreografáltak, nincsenek ezer apró darabra vágva - tisztességes iparosmunka, de semmi több. Ugyanezt mondhatom el az egész filmről - amelynek utolsó jelenete kétséget sem hagy afelől, hogy lesz folytatás. Már csak egy kérdésem van: minek? 
X-Men: Second Coming #2
A Twilightnak köszönhető vámpírhisztéria mindenhova beszivárog, és a divatnak semmi, ami mainstream, nem állhat ellen. Mikor máskor döntene úgy a Marvel, hogy itt az ideje egy nagy, vámpíros sztorinak? Annak ellenére, hogy a kiadó univerzumában a vérszívók (Penge ide, Dracula oda) soha nem játszottak fontos szerepet. De most fognak: Victor Gischler erre az alkalomra előteremtett a semmiből egy egész vámpírcivilizációt, tele különféle kasztokkal és „alfajokkal” (kisállatok vérén tengődő, éhező látnokoktól kőkemény harcos törzsik van itt minden), és hirtelen meg akar győzni minket arról, hogy ezek a misztikus, már rég klisészámba menő rémek a Marvel világának új nagy mumusai lesznek. És bármilyen furcsa, sikerrel is jár. A vámpírok új státusza annak lesz köszönhető, hogy Dracula egyik fia megunja a sötétségben bujkálást, és úgy dönt, átvezet pár karót a trónon csücsülő apja szívén, hogy átvegye tőle az irányítást, és elhozzon egy új, dicsőséges kort a vérszívók számára. Egy olyan kort, amiben nem csak, hogy nem kell többé bujkálniuk, de egyenesen képesek lesznek fényes nappal is járni a világot. Dracula halálát természetesen egy gyors és brutális hatalmi harc követi – a vámpírok háromfelé szakadnak. Egy csoport az apagyilkos fiú, Xarus mellé áll, egy másik Xarus testvére, az új rendet ellenző Janus háta mögött sorakozik fel, a harmadik pedig ül a seggén, amíg eldől, ki lesz az új vezér. Gischler a Xarus és Janus közti testvérkonfliktusra fűzi fel a cselekményt, de a karaktereket illetően nem erőlteti meg magát túlságosan – persze nincs is rá ideje. Egy one shot nem elég arra, hogy egyszerre bontson ki egy féltucatnyi érdekeltség által vívott harcot és egy rakás karaktert, így Xarust és Janust mindössze az elérni kívánt cél definiálja, az, hogy mi és hogyan motiválja őket, egyelőre homályban marad. Az eseményeket azonban Gischler kellő vérbőséggel, brutalitással és lendülettel ábrázolja, és a karakterek hiányosságaiért valamelyest kárpótol a különböző vámpírkasztok meglepően érdekes és ötletes bemutatása. És nem utolsósorban: Twilightban gyökeredző trend ide vagy oda, ezek a vámpírok nem sóhajtozó, őgyelgő szépfiúk, hanem sötét, félelmetes szörnyalakok. Ez persze köszönhető Giuseppe Camuncolinak is, akinek komor, nyers képi világa nagyban hozzájárul a hamisítatlan horrorhangulat megteremtéséhez – ehhez egyébként nem árt, hogy a Marvel Univerzum egyetlen szokásos szereplője sem bukkan fel a képregényben, azaz nincsenek szuperhősök, ez alapján a füzet alapján az egész sztori játszódhatna egy teljesen más világban is. De persze nem: mert indul a Curse of the Mutants című történetfolyam, amiben az itt bemutatott vámpíroknak az X-Menbe törik bele a foguk (ld. lejjebb: X-Men #1). 
Mivel Bill Willingham sorozatáról hihetetlen módon most először lesz szó a GeexKomix hasábjain (persze nem, csomószor volt már róla szó, nem az én hibám, hogy nem emlékeztek rá), néhány alapinformációval kezdem – de azért nem túl alappal, mert aki még most sem tudja, hogy mi is az a Fables, az hagyja el a barlangját, kösse be az internetet, és nézzen szét kicsit a világban. Az otthonaikat lerohant rejtélyes Adversary elől a mi világunkba menekült mesehősök első nagy és hosszú megpróbáltatása véget ért, amikor a War and Pieces című sztoriban végre legyőzték ellenségüket, vagyis Gepettót, Pinocchio apját, és átvették az irányítást masszív, világokat magában foglaló birodalma felett. Ezután következett a dögunalmas és zagyva The Great Fables Crossover, amit minden jóérzésű rajongó szeretne elfelejteni és meg nem történtté tenni (inkább volt egy pofátlan Jack of Fables marketingkampány, mint egy ténylegesen élvezetes Fables-sztori), azóta pedig tudjuk, ki a hősök következő nagy antagonistája: a rejtélyes, és nagyhatalmú Mr. Dark, aki a birodalom fogságában sínylődött, míg annak bukásával ki nem szabadult, ezzel egyszersmind földig rombolva Fabletownt. A mostani sztorinak azonban kevés köze van a sorozat új gonoszához. A Rose Red a Blue Boy halála után mély depresszióba és önsajnálatba süllyedt Rose és nővére, Snow White részletes háttértörténetét, felcseperedésüket, kényszerű elválásukat, felnőtté érésüket, kapcsolatuk alakulását meséli el. A Fablesnek mindig is az volt az egyik legnagyobb fegyverténye, hogy Willingham képes folyamatosan új és új oldalról megmutatni azokat a karaktereket, akiket pedig elvileg már nagyon jól ismerünk. Vagyis ha előre akarja mozdítani a cselekményt, nem hoz be varázsütésre új figurákat, hanem a már meglévőeket helyezi némileg új megvilágításba – ami ritka erény (emlékezzünk csak, milyen magasságokba röpítette az A Good Prince-ben a szimpatikus balfék, Flycatcher karakterét). A Rose Redben a két testvér meglehetősen antagonisztikus kapcsolatának okaira világít rá, miközben célja nyilvánvalóan az, hogy a múlt felbolygatásával talpra állítsa a lelkileg a béka segge alatt vegetáló címszereplőt, és új célt, értelmet adjon neki. A flashbackekben, azaz az „eredettörténetben”, Willingham természetesen a hősök klasszikus meséjét forgatja ki, a hét törpe otthonába kerülő Snow White-ot például a házigazdák rabszolgamunkára, és esti „szórakoztatásra” használják, a testvérpár hercegekkel való házassága pedig meghiúsul szülői machinációk miatt (az író itt egy figurává mossa össze Grimmék két Snow White-ját). Míg arra várunk, hogy a Mr. Dark-sztori igazán kibontakozzon, a Rose Red tökéletes szórakozás, és következetes továbbvitele a karakterek sorsának és kapcsolatuk alakulásának – mint mindig, egy élmény olvasni, Mark Buckingham szimpatikus vonásokkal és gazdag színvilággal jellemezhető képei pedig tökéletesen illenek az összképbe. 
A Scarlet a Marvel jelenlegi „főírója”, Brian Michael Bendis első szerzői sorozata a 2000-ben indult (és máig futó) Powers óta – partnere pedig Alex Maleev, akivel sokadszor dolgozik együtt első közös munkájuk, a Daredevil óta. Egy ilyen alkotóduóra pedig, naná, hogy felfigyel az ember. Ráadásul a Scarlet koncepciója elég érdekes lenne anélkül is, hogy ilyen nagy nevek állnak mellette – bár ennek a koncepciónak az első szám után még csak az egyik aspektusa egyértelmű az olvasó számára. Bendis lebontja a képregényben azt a bizonyos negyedik falat, azaz címszereplője közvetlenül az olvasókhoz beszél, nekik meséli el a történetét, és őket próbálja meggyőzni igazáról. De az író nyilatkozatai és a karakter utolsó oldalon tett kijelentése alapján úgy tűnik, a Scarlet ezt a nem gyakran alkalmazott, de jól ismert narratív technikát egy fokkal tovább viszi majd a szokásosnál – hogy hogyan, azt majd meglátjuk. A másik, ami miatt ez a képregény érdekes lehet, az a témája. A sztori szerint a címszereplő egy egyszerű, fiatal lány, aki éli az életét, tanul, dolgozik, pasizik, míg barátját egy korrupt rendőr holmi piti bosszú okán agyon nem lövi, aminek egyetlen következménye az lesz, hogy a férfit a médiában helyi drogbárónak, a zsarut pedig hősnek könyvelik el. Scarletet természetesen padlóra küldi a tragédia, de sokakkal ellentétben ő feláll, és úgy dönt, hogy visszavág. Ez eddig egy sokadik megtorlós-szuperhősös-bosszúvágyas marhaságnak tűnik… és a baj az, hogy az első rész alapján az is. Bendis persze remekül tud történet mesélni, és karaktert írni (három, az életét ötletesen címszavakba foglaló oldallal képes közel hozni az olvasóhoz Scarletet), így a kivitelezésre nem lehet panasz, de annak a koncepciónak, ami a sorozatot majd igazán érdekessé teszi, teheti, még legfeljebb az írmagját látni csak. Scarlet ugyanis a sztori szerint nem egyszerűen önbíráskodó lesz, tetteivel, a kicsavart, igazságtalan világ elleni harcolni akarásával egy amerikai forradalmat indít majd el. Szándéka szerint Bendis ezt a forradalmat, és az országnak az erre adott reakcióját mutatja be, alapul véve mindazt a dühöt, elégedetlenséget és keserűséget, ami a legtöbb emberben megvan, köszönhetően annak a korrupt, romlott világnak, amiben élünk. A kérdés, ami az egészet izgalmassá teszi: mi történik, ha mindezt az emberek nem fojtják el többé, és nem is csak tüntetésekben eresztik ki a gőzt? Az első szám egyetlen nagy hibája, hogy ezt a koncepciót nem teszi nyilvánvalóvá – és aki nem tud róla, az könnyen elintézheti egy vállvonással a Scarletet, mint egy újabb önbíráskodós thrillert (talán nem ártott volna in medias res kezdeni a sorozatot, egy flashfordwarddal, csak hogy tudjuk, mi vár ránk). Persze még akkor is ott van Alex Maleev, akinek gyönyörűen egyedi, érzelmekkel teli rajzstílusába nehéz nem beleszeretni. Teljesen levetkőzte az egyébként szintén tetszetős Spider-Woman (legutóbbi Bendisszel közös munkája) műviségét, és most először maga vállalta el a színezést is – az eredmény lélegzetelállító, ez az egyik, ha nem a legszebb munka, amit Maleevtől valaha láttam. Már csak ezért is megéri Scarlettel maradni. 
Legfőbb ideje a váltásnak: a Superman címek színvonala meredeken zuhan egészen azóta, hogy Geoff Johns otthagyta a franchise-t, és ez meglátszik az eladásokon is. Az olvasóknak, velem az élen, láthatóan baromira elegük van már az egymást pihenő nélkül, agyatlanul követő, unalmas megaeseményekbe csomagolt univerzális haddelhaddokból, kriptoni inváziókból és kormányösszeesküvésekből. Az utóbbi két év koncepciója a franchise-nál annyi volt volt, hogy a füzetek legyenek minél nagyobbak, színesebbek, látványosabbak, és minél nagyszabásúbb események kövessék egymást bennük – ennek a pózőrködésnek pedig minden más (karakterek, történet, hangulat) súlyos kárát látta, így a végeredmény egy bombasztikus cselekményfolyam lett, egy egyértelmű kudarc. És most, a jubileumi 700. résszel a kiadó végre behúzta a kéziféket. A képregényben három rövid történet kap helyet, és mindhárom inkább csendes és emberi, mint epikus és szuperhősös. Az első a The Comeback címet viseli, és ez James Robinson búcsúja a sorozattól (nem akarnak könnyek szökni a szemembe…) – ez a kis ujjgyakorlat, amiben Superman végre visszatér a Földre hosszú új kriptoni kiruccanása után, elkeni a Parazita száját, és (a lényeg) újra találkozik Loisszal, élvezetesebb, mint bármi, amit Robinson az Acélemberhez köthető sztorikban eddig írt. Talán mert ezúttal nem akar világokat rengetni, csak szépen elmesélni egy egyszerű történetet. Az utolsó kép a város fölött ölelkező Loisszal és Supermannel kifejezetten szép – és még csak nem is giccses (köszönhetően főleg a visszafogott színezésnek). A második sztori a veterán Dan Jurgens évekkel ezelőtt játszódó Geometryja, amiben a még újonc Robin egyedül szökik ki a gothami kikötőbe, hogy leckeírás helyett rosszfiúkat verjen, és végül hősünk halássza ki a tengerből, majd ráadásként kimenti Batman előtt is – de a Sötét Lovagot persze nem lehet átverni. Kellemes, jópofa, egészen vicces kis szösszenet ez, pont elég egy egyszeri szórakozáshoz. De a lényeg természetesen az utolsó, harmadik sztori, amivel J. M. Straczynski végre hivatalosan is átveszi a sorozatot: ezzel a 10 oldallal kezdődik az egyéves Grounded, ami az író szándéka szerint pont az ellentéte az elmúlt időszak grandiózus marhaságainak. A koncepció roppant szimpatikus és ígéretes. Az Acélember az Új Kripton-Föld háború után úgy érzi, eltávolodott a hétköznapi emberektől, akiknek életét és életmódját védeni hivatott – olyan sokáig pofozta helyre egyik globális fenyegetést a másik után, hogy nem ismeri már Amerikát, és az amerikaiakat – ezért most (ahogy a cím is sugallja) szó szerinti és átvitt értelemben is leszáll a földre, és végigsétál az országon, hogy újra kapcsolatba kerüljön a mindennapi világgal. Straczynski ezzel a gyökereihez akarja visszaterelni a karaktert, azokba az időkbe, amikor Superman még egyszerű bűncselekményekkel foglalkozott, és nem feltétlenül intergalaktikus inváziókat és óriásszörnyeket vert vissza. És ráadásként az író azt ígéri, hogy nem fog rózsaszín képet festeni a mai Amerikáról – ezt neki el is hisszük. Eddy Barrows pedig alkalmas társnak tűnik ehhez a koncepcióhoz, már ezen a prológuson is látható, hogy nagyon ügyesen képes ábrázolni az érzelmeket a szereplők arcán. Kicsi az esély rá, hogy a Groudned ne legyen emlékezetes. 
Már tudjuk, hogy az utóbbi évek egyik legjobb Vertigo sorozata – sajnos idő előtt – véget ér a 25. számmal. És ugyan a legutóbbi sztori (A Battle of Little Note) pont csalódásnak bizonyult, ezzel a mostani egyrészessel a képregény megint a régi fényében tündököl. Sőt, aki esetleg még nem ismerné Joshua Dysart sorozatát, annak ez a minden korábbi sztoritól független, (hagyományos) főszereplő nélküli, azaz teljes egészében a saját lábain álló 21. szám tökéletes alkalom rá, hogy belekóstoljon, és kicsit rádöbbenjen, miért is siratják olyan sokan a megszűnését. A füzet az A Gun in Africa címet viseli, és ennek megfelelően egy Kalasnyikov géppuskáról szól, ami ráadásul maga kommentálja az eseményeket is – ez már önmagában figyelemre érdemes koncepció, és szerencsére az olvasóhoz beszélő fegyver ráadásul bőven több furfangos narratív fogásnál. A címszereplő, sok-sok millió társával együtt azért születik, mert szovjet katona „apját” a második világháború idején frusztrálja, hogy fegyvereik nem sokat érnek az országukat lerohanó németekkel szemben. A sors fintora azonban, hogy mire az első Kalasnyikov elkészül, a nagy világégésnek már rég vége, és a fegyverek a védelmezés és a felszabadítás helyett az agresszió eszközei lesznek szerte a világban (riasztó tényadat: naponta több mint ezer embert ölnek meg Kalasnyikovval). A címbéli géppuskának mindennek megfelelő a „személyisége” és a „moralitása”. Mivel azért készült, hogy öljenek vele, jéghideg tárgyilagossággal áll hozzá az emberéletekhez, amiket a segítségével kioltanak, nem zaklatja fel sem az, hogy egyik gazdája a másik után hal meg, sem az, hogy végül kisgyerekek kezébe adják (bár ezt némileg lealacsonyítónak éli meg). Ám mivel teremtője a béke kiharcolására és megőrzésére szánta, akkor a legelégedettebb, amikor évekig, alig használva, a védekezés avatárjaként pihen egy öreg farmer vállán. A fegyver átél népirtásokat, helyi konfliktusokat, totális polgárháborúkat, elefántvadászatokat és fosztogatásokat, és tisztában van vele, hogy egyszerre elnyomó és felszabadító, pusztító és védelmező – vagy pontosabban, hogy ezek egyike sem. Dysart a „főhős” évtizedeken átívelő afrikai útján keresztül bámulatos kreativitással és erővel puffogtatja el az egyébként ősrégi közhelyet: nem a fegyver a gonosz, hanem az ember, aki forgatja. Közben a háttérben, a szerkezetből kifolyólag csak vázlatosan, de hatásosan felfestett történelmi tabló úgy mellékesen többet mond el az Afrikában hosszú generációk óta tomboló erőszak állandóságáról, körforgásáról és természetéről, mint egy tucatnyi film vagy könyv együttvéve, ráadásul mindebbe még belefér némi keserű irónia is („It’s Kalashnikov against Kalashnikov”). Az utolsó oldal pedig, amin végül, mintegy statisztaként, feltűnik a sorozat főszereplője is, különös és katartikus: csak nem egy flashforwardot látunk a 25. számhoz? Rick Veitch is remek munkát végez, bár egy kicsit könnyedebb, az arcvonásokat és a rájuk kiülő érzelmeket tekintve itt-ott csaknem karikaturisztikus vonásokkal dolgozik, mint az Unknown Soldier állandó rajzolója, Ponticelli (ez a füzet nagyon látványosan érte kiált), még ha első látásra nem is üt el túlságosan az ő stílusától. Az A Gun in Africa 24 oldala Afrikáról, a háborúról, az emberről, és a moralitásról szól, és ezzel, bár nincs köze a sorozat tényleges történetfolyamához, mégis annak esszenciáját jelenti. 
Amikor legutóbb megjelent egy X-Men 1 című képregény, 1991-et írtunk. A füzetet Chris Claremont írta (az volt az utolsó sztorija, mielőtt 17 év után távozott a mutáns franchise-tól), és Jim Lee rajzolta – és több mint 8 millió példányt adtak el belőle. Ezt sem azelőtt, sem azóta nem tudta utánacsinálni egyetlen képregény sem, és persze, hol vannak ma már az ilyen számok… Gyanítom, a mostani X-Men 1 ehhez képest csak egy lesz a sok, havonta induló új cím közül (egyébként vicces, hogy az említett, 1991-ben elstartolt X-Men is fut még mind a mai napig, csak már X-Men: Legacy név alatt), amit a nem különösebben híres és kiemelkedő alkotógárda is jelez. Akárhogy is: Victor Gischler ennek a sztorinak ágyazott meg a fentebb említett The Death of Dracula one shottal, azaz a vámpírok világhódító hadjáratának a mutánsok fogják útját állni. Ööö… miért is? A baj a Marvel vérszívóival az, hogy a kutyát nem érdeklik, soha, sehol nem volt különösebb jelentőségük (talán leszámítva a tavalyi Captain Britain sorozatot), ezért nincs tradicionális ellenségük sem a hősök között (már ha eltekintünk Pengétől, aki, valljuk be, szintén nem zavar túl sok vizet). Így most valami oknál fogva az X-ek nyakába varrták őket. És ugyan alighanem mind emlékszünk még az itthon elsőként megjelent X-Menre, amiben Dracula Vihar vérét szívta – erre utalnak is a mostani sztoriban – de ennél sokkal több kapcsolat nincs a mutánsok és a vámpírok közt. Hogy ez mennyire bizonyul szerencsés párosításnak, az majd elválik, mindenesetre a Curse of the Mutants első része alapján egy egészen korrekt sztorival állunk szemben. Gischlernek szerencsére vannak pofás ötletei, ezt már a The Death of Draculában is láthattuk, és most a vámpírfertőzésnek egy olyan formájával állt elő, amire, amennyire én tudom, még nem gondolt senki: egy vérszívó öngyilkos merénylőként robbantja fel magát egy tér közepén, így juttatva el a vérét a körülötte állók szemébe, szájába, pórusaiba. Így fertőződik meg Jubilee is, aki hosszú, nagyon hosszú idő után végre ismét fontos szereplője egy X-Men képregénynek (annak ellenére, hogy a Mutánsvilág eseményei következtében ő is elveszítette a képességeit). Azt ugyan nem tudom, mióta barátok ők Pixie-vel, de annyi baj legyen… A történet eddig érdekes, lendületes, és kétségkívül van benne potenciál, az pedig, hogy láthatjuk Rozsomákot vámpírokat kaszabolni, már eleve nem egy rossz kiindulási pont. Ami viszont inkább negatívum, mint pozitívum, az Paco Medina képi világa: alapvetően tehetséges rajzoló ő, a szuperhősökhöz nagyszerűen ért (a duplaoldalas kép, amin Rozsomák egy vámpír-házban áll, háttérben Angyallal és Pixie-vel, baromi hatásos), de egy ilyen horrorisztikus téma egyáltalán nem az ő asztala. Ha egymás mellé teszem a The Death of Draculát és ezt, a vámpírok ábrázolásában és a hangulatban tapasztalható különbség óriási. Ráadásul a színező is jóval világosabb árnyalatokkal dolgozik, mint kellene – ide bizony sötétebb tónusok, nyersebb vonások illettek volna. 
A sztoriról röviden: japán tudósoknak szintetikus vért sikerült előállítaniuk, ami végre meghozta a lehetőséget a vámpíroknak, hogy több évezred múltán megmutassák magukat a nyilvánosságnak. Külön szakszervezetük van, embereik a kormányban és feltett szándékuk, hogy kivívják a teljes egyenjogúságot. A történet, egy
Az egyedi karakterek, a feszes történetvezetés, az itt-ott elejtett információmorzsákkal való játszadozás, mind-mind a sorozat nagyszerűsége mellett szólnak. A vér és az erotika naturalista megjelenítése, nem pusztán szenzációhajhász, de abban is biztos vagyok, hogy jelentős része van, a siker övezte sorozatban. Tipikusan olyan szórakozás ez, amit az HBO pofiljára találtak ki, mesterien ötvözve a nézők idegein való táncolást az egyéni karakterek drámájával. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok róni a sorozattal szemben, a kezdetben idegesítő akcentus, amellyel gondolom próbálták autentikusabbá tenni a sorozatot, de ehhez is hamar hozzá lehet szokni, a végén már fel sem tűnt. Amit még ki szerettem volna emelni az a főcím. Ennél profibb összevágással, ami ennyire visszaadta volna az adott sorozat hangulatát, nem nagyon lehet találkozni.