Szar CGI, semmi sztori... kár, hogy mivel már minden hülye videokamerát foghat a kezébe, ez lett a japán exploitation egészéből. Mindegy, annyit megér, hogy kicsivel több mint fél percet rááldozz az életedből.
UPDATE: A videó lecserélve a friss, hosszabb, látványosabb és egy kicsit talán meggyőzőbb mozis előzetesre.
Minden nemzetnek megvannak a maga tragikusan korán eltávozott, ám ezáltal mégis halhatatlanságra ítéltetett fiatal filmes legendái, ikonjai. Japánban Yusaku Matsuda-t illeti ez a szomorú ám valahol mégis megtisztelő cím. Még nekem, J-film rajongónak is kissé megfoghatatlan az a mítosz, ami hazájában épült a mindössze 40 évet megért színész köré. A 89-ben elhunyt Matsuda élete során közel negyedszáz filmet és sorozatot forgatott "csak", de személye a mai napig rendszeres téma a japán médiában, könyvek, életrajzok jelennek meg róla folyamatosan, a filmjeit a legkülönfélébb kiadásokban kínálják, videójáték, manga és anime karaktereket mintáztak róla (Például az idehaza is méltán népszerű Cowboy Bebop főhősét, Spike Spiegel-t), a szerepeit megidéző akciófigurákról nem is beszélve. (Mellesleg pont a napokban debütált egy róla szóló dokumentumfilm is a szigetországban.)
Matsuda szexszimbólumnak, amolyan új generációs keményfiú karakternek, a 80-as években már kissé döglődő japán filmgyártás új akciósztárjának lett szánva. De a valóságban Matsuda nem volt az a kifejezett sztár típus, maga is egy kissé titokzatos ember hírében állt, és talán ennek is köszönhető ez a filmjeiben megjelenő misztikus imidzs.
Trailer:
Kedvenc japán rendezőm, Nomura Yoshitaro (Castle of Sand) 1961-es krimijének, a Zero Focusnak a japánok, íme, előálltak a remake-jével (ha évforduló, hát legyen évforduló: idén lenne száz éves az Edogava Rampo mellett leghíresebb japán krimiíró, Matsumoto Seicho - a film, a filmek az ő 1958-ban, a Hoseki Magazinban sorozatformában megjelent regényén alapulnak.)
A remake, attól a dícséretes tulajdonságától eltekintve, hogy Hirosue Ryoko a főszereplője, a japán blockbusterek rettenetes jellemzőjével, szürke-szürke tévésorozat-esztétikával rendelkezik. Komolyan, hogy az istenbe lehet minden egyes sikerfilmüknek efféle élettelen, színtelen képi világot adniuk? Még a végén igaza lesz Seijun Suzukinak, aki egy 1994-es, a német Splatting Image magazinnak adott interjújában a japán filmgyártás rákfenéjeként a vizuális fantáziátlanságot nevezte meg.
Érdekes, hogy a 2006-os téli japán tv-szezonban két klasszikus film sorozatváltozatát is bemutatták. Bár ez így némileg talán túlzás – sőt, biztosan az, mivel - a Sailor fuku to kikanju (Matrózblúz és géppisztoly) eredetileg manga formában létezett, és a széria nem az 1981-es film újrafeldolgozása, hanem a képregény-eredeti adaptációja. A Suna no utsuwa (Homokvár) tévéváltozata sem az alább tárgyalandó, Tamba Tetsuro főszereplésével készült klasszikust majmolja, hanem visszanyúl a forrásig, Matsumoto Seicho bestselleréig, és az irodalmi eredeti perspektívájának felcserélésével (a könyvben (és a filmben is) a történetet Imanishi detektív szemszögéből követhetjük nyomon, a sorozatban azonban már Waga Eiryo a kulcsszemély) adja a tragédia kissé túlságosan is szappanopera-szerű interpretációját.
Az 1974-ben készült film kőkemény police procedural-ként indul, és meg is marad annak jó másfél órán keresztül. Csak az utolsó harmadában vált műfajt, de akkor valami eszméletlenül durván. És mégis… a zsánerkéziféknek ez a fájdalmas erejű berántása nemhogy rontaná az összhatást, hanem egyértelművé teszi, hogy a rendező, Nomura Yoshitaro micsoda lenyűgöző tehetséggel készítette elő a katartikus erejű, több mint harminc percig tartó finálét.
Amikor „kőkemény”-ként jellemzem a film első részét, akkor ne valami Fukasaku Kinji-féle erőszakorgiára gondoljatok, hanem a nyomozati procedúra olyan részletes kitárgyalására, amilyennel filmen még talán nem is találkoztam. Az irodalomban is csak egyszer, James Ellroy My Dark Places című obszcesszív true crime könyve volt ilyen (nem, a Hidegvérrel a közelébe sem jön). A megszállottság itt is bejátszik: az ügy felderítésével megbízott két nyomozó, a veterán Imanishi és a zöldfülű Yoshimura valami saját maguk számára is megmagyarázhatatlan okból rettenetes túlórákat, távoli nyomozótúrákat és elsőre értelmetlennek tűnő, sziszifuszi feladatokat vállalnak magukra az ügy megoldásának érdekében. Hajtja őket a homályos érzet, hogy ebben az ügyben több rejtőzik a mindennapok banális borzalmánál.
A gyilkos kiléte már a film első harmadában nyilvánvalóvá válik, legalább is a nézők számára: Waga Eiryo, a fiatal, ünnepelt zeneszerző tette el láb alól az isten háta mögötti településről származó nyugdíjas rendőrt, aki nemhogy életében nem ártott senkinek, de szó szerint imádta a környezete. Mi vezethette Wagát a barbár tettre – Imanishi és Yoshimura nyomozása erre derít fényt. Mikor a nyomozók feletteseik elé tárják az okokat, vizsgálódásuk eredményét, a film megrázza magát, és mind narratív, mind formai szempontból szakít addigi önmagával: a Waga karrierjének csúcspontját jelentő hangverseny zenéjével aláfestve egy olyan epikus, minden felesleges szöveget mellőző montázs veszi kezdetét, amely megrázó erővel mesél gyermekkori szenvedésről, határtalan szülői szeretetről és a legmélyebb emberi árulásról.
A metodikus krimit bátor szívvel váltja a melodráma, az a műfaj, amelyet nehéz biztos kézzel művelni. A Suna no utsuwa a legnagyobb bűn mozgatórugóinak felfedésére használja, létjogosultságot teremt neki, a történet pedig, amelyről ez a lezáró rész szól, mélyen megrázó, és egyértelművé teszi, hogy meneküljünk bármilyen messzíre vagy tegyünk ellenében akármit is, a múltunk ránk talál. Apákra, fiúkra, bűnösökre.
Suna no utsuwa. Japán, 1974. Rendezte: Yoshitaro Nomura. Producer: Shinobu Hashimoto, Yoshihara Mishima, Masayuki Sato. Seicho Matsumoto regénye alapján a forgatókönyvet Shinobu Hashimoto, Yoshitaro Nomura és Yoji Yamada írta. Zene: Mitsuaki Kanno és Kosuge Sugano. Fényképezte: Takashi Kawamata. Szereplők: Tetsuro Tamba, Go Katu, Kensaku Morita, Ken Ogata és mások.
A héten mutatják be nálunk Tony Scott új moziját (Hajsza a föld alatt), amelyről Saint-Clair kolléga már nyilatkozott is. A film japán forgalmazója úgy gondolta, ráférne némi plusz promóció Scott mester művére, és felkérte Sabu-t, hogy forgasson hozzá egy tematikájában hasonló rövidfilmet, ez található alább. Hiroyuki Tanaka neve mifelénk valószínűleg csak néhány tucatnyi embernek mond valamit (a fontosabb filmjeit néhány éve az Urániában levetítették a Japán Filmnapokon), nekik javasoljuk a Monday, a Postman Blues, a Drive vagy a Dangan Ranna beszerzését.
Filmjei többségében az történik, hogy egy szerencsétlen salaryman belekeveredik valami jakuzás ügyletbe, a néző pedig azt se tudja, sírjon-e vagy nevessen. Elég lassú tempójúak ezek a filmek, ezért is furcsa, hogy miért pont rá bízták ennek a rövidfilmnek az elkészítését. Hiába indul tonyscottos tempóban és vágásokkal, semmi köze a Hajsza a föld alatt hangulatához vagy stílusához. Az üldözéses jelenet akár a Dangan Rannából is lehetne, a finálé pedig egy tipikusan agyament Sabu-poén. Ha valaki utána bután néz maga elé, miközben a WTF hangsor magyar megfelelőjét mormolja, ne aggódjon: ez a természetes. Jobban belegondolva, mégicsak van hasonlóság Scott filmjével: az élmény végül ugyanaz - csak a Dash and Cash 5 perces.
Noboru Iguchi a Machine Girl után most robotgésákat szabadít rá a gyanútlan nézőkre. Az új japán exploitation nagymestere minden alkalommal sikeresen felülmúlja önmagát a vér és az elborult ötletek mennyiségét tekintve, mint látható, ez most is sikerült. De a trailer mindent elmond helyettem (a lánctalpas gésamobil azért már tényleg durva):
A japánok aztán nem a szarral dobálóznak (bár én speciel láttam olyat pornót is tőlük)! A Mobile Suit Gundam animeszéria 30.-ik évfordulójára Tokióban megépítették a Gundam robot 1/1 méretű mását, mint az az alábbi videón is látható. A 18 méter magas (az kb. 6 emelet!), fémből és üvegszálból készült gépóriás világít, füstöl, pörög a feje, hangokat ad ki magából, de még az is lehet, hogy titkos protonágyúja is van, amivel majd betámadja Észak-Koreát. A nagy évfordulós ünnepség július 10-én lesz, akkor majd kiderül. A tovább után pedig egy másik videón jobban érzékelhetjük a gigarobi méreteit.
Az első jelenetben minden benne van, ami a filmre jellemző – a kabukikat idéző műtermi hangulat, japán színészek ponchóban és Stetson-kalapban, nomeg Quentin Tarantino.
Az isten háta mögötti, sáros településen az újonnan felfedezett kincs hírére két rivális banda (a vörös Heikék és a fehér Genjik) költözik be a békés falusiak közé, és rátelepednek a helyiekre. Ám egy nap felbukkan egy hallgatag idegen, aki mesterien bánik mindenféle fegyverrel. Őt mindkét banda meg akarja szerezni magának, és ő annak adja el magát, aki többet fizet – egészen addig, amíg meg nem ismerkedik két tragikus sorsú nővel.
Ha Tarantino vette a bátorságot a Kill Billhez, miért ne lehetne Miike pucájában is elég vér(!) a westernhez? Igaz, inkább QT filmjét követi a rendező, mintsem a címben is megidézett Djangót. Névtelen hős, animebetét, filmes idézetek? Kipipálva, jeles, leül. Nagyobb kedvem lenne a fehérvári közös sírban megtalált Árpád-házi csontokat királyonként összepuzzle-ozni, minthogy a beállításonkénti minimum három utalásból mindent kisilabizáljak.
Aki pusztán a Miikére jellemző erőszakosságot és vérfürdőt várja, nem fog csalódni, de nem is lesz maradéktalanul elégedett. A rendező tökéletesen tudja, mi néz ki coolnak a vásznon, de mintha nem találná a helyét. Se témájában (emberi aljasság határai, Japán ellentmondásai), sem stílusjegyeiben nem tipikus Miike-film (bár szerepcsere és árvagyerek azért akad), a rendezői kézjegy legpregnánsabban az asszony megkínzásánál és sárban üldözésénél látható. A véres, kegyetlen erőszak és a különböző halálnemek adnak egy speciális dramaturgiát a filmnek, ha már a hagyományos western nem. Jó keleti szokás szerint gyakorlatilag nincs olyan fegyver, amit ne csodálhatnánk meg használat közben: nyílpuska, szamurájkard, pisztoly, duplacsövű shotgun, Gatling-gyorstüzelő.
Bár a hangsúly az olasz westernen van, azért az amerikai hagyományok is megcsillannak (a Harcos habitusa inkább John Wayne-re emlékeztetett, mint Eastwoodra), de a többség megy a levesbe, bocs: sukiyakiba, pedig az idézetek közé még a Zorro-reminiszcencia is belefér (a zuhanás közbeni füttyre a hű paripa aláfut hősünknek. Vagy a Lucky Luke & Jolly Jumper asszociáció túl durva lenne?)
Az eredeti ’66–os filmmel öszehasonlítva, mint egy Freddie Krüger-plüssjáték. Viccesen néz ki, elnézegeti az ember, de másodszorra elő nem venném. A Corbucci-örökséget sikerült teljesen kilúgozni, maradt pusztán a sár és az arctalan Hős vérfürdői.
A spagetti és a sukiyaki mellett találhatunk mexikói adalékokat a Desperadóból, sőt John Woo-féle hozott anyagokat is. Csupa olyan dolgot, aminek az olasz western volt az alapreceptje.
Egy Django-film nem lehet meg Luis Enriquez Bacalov főtémájának feldolgozása nélkül. Igaz, most Saburo Kitajima énekli, a maga speciális (kobushi) énekstílusában.
Ez a világháború utáni posztmodern végpontja, hol vannak már Godard finom célzásai, Melville áthallásos gengsztersztorijai? Hol az a műgond, amivel Bertolucci és Argento hónapokig nézte a westerneket, hogy azok alapján írják meg a Volt egyszer egy vadnyugatot?
(A forgalmazó előszeretettel foglalkozik a leonei és a kurosawai örökséggel, de hogy a filmben verbálisan is megjelenő „A testőr” maga is Dashiell Hammett Véres aratásán alapul, már kevésbé hangsúlyos. Ez az igazi globalizáció, kérem, még abból az időből, mikor a McDonald’s-nak tíz étterme volt!)
Nem ódzkodom eleve a filmes idézetektől és önreflexióktól (par excellence vadászom pl. Hitchcockot a saját filmjeiben), de ezek helyett inkább a forgatókönyvre kellett volna hangsúlyt fektetni. A dramaturgia alig összerakható, a dialógusok a jellegtelentől a borzalmasig terjednek – Tarantino ellenére, vagy tán pont azért? Pláne, hogy egész jelenetek vannak egy konkrét idézetre kihegyezve és a képembe tolva. Ennek ellenére unatkozni biztos kevesen fognak, egy véres jelenetet egy másik még véresebb követ, és vizuálpoénok is akadnak. Csak én vágynék többre?
Egyik oldalról öncélú paródia, még a Zucker-Abrahams-Zucker-csapatnak is becsületére válna, másik oldalról hommage a nagy elődöknek. De ezt brutál módon vágja a pofádba.
(És a példa, hogy jobban is lehet csinálni az easternt: Ji–woon Kim The Good, the Bad, the Weirdje.)
Az egész film két gondolatjel közti zárójelbe tett idézőjel – ennek megfelelően vehető komolyan; avagy ahogy Marco Tullio Barboni írta: „Úgy marad meg, mint egy kis zárójelbe tett furcsaság, amit soha, senki nem tud megmagyarázni.”
Sukiyaki Western Django. Japán 2007. rendezte: Takashi Miike. Írta: Takashi Miike és Masa Nakamura. Producer: Toshiaki Nakazawa, Masato Ôsaki, Nobuyuki Tohya. Fényképezte: Toyomichi Kurita. Zene: Koji Endo. Szereplők: Hideaki Ito, Masanobu Ando, Koichi Sato, Kaori Momoi, Quentin Tarantino és még sokan mások...
Bár Japánban számos autentikusnak tekinthető filmalkotás is született már a nindzsákról, azért az őshazában is előszeretettel misztifikálják túl az egyik elsőszámú popkultúrális exportcikküknek számító árnyékharcosokat. A történelmi nindzsák a valóságban ugyan nem voltak képesek természetfeletti dolgokra, de a misztikum köde mégis oly mértékben lengte körül titokzatos alakjukat, hogy mára már valóságos mítosz épült köréjük, kiapadhatatlan ötletforrásként szolgálva a könyvek, filmek, tv-sorozatok, mangák, animék vagy éppen a videojátékok számára.
Ebben a mítoszépítésben jelentős szerepe volt Futaro Yamada írónak is, aki az 50-es évek óta folyamatosan ontotta magából azokat a misztikus nindzsa történeteket, melyekben gyakran afféle varázserővel bíró feudális szuperhősökként ábrázolta ezeket a lopakodó harcosokat. (Yamada számtalan művét dolgoztak át filmre, mangára illetve animére is, az ő könyvein alapul például a Basilisk manga és anime, illetve az ezek nyomán készült, és idehaza is megjelent Shinobi című film is.) A Kunoichi: Lady Ninja alapja szintén egy Yamada mű, pontosabban az abból készült 11 kötetes mangasorozat (Masaki Segawa - The Yagyu Ninja Scrolls: Revenge of the Hori Clan), így ez a film is amolyan nindzsa-fantasy, melyben a történelmi tények a fantasztikummal vegyülnek, és amiben ha már a hitelességre és a sztorira nem is nagyon, a látványra viszont már annál inkább adtak.
Hitoshi Ozawa a másodvonalbeli japán filmek egyik fenegyereke. Színészként láthattuk Miike, Kitano és Kitamura filmjeiben is, de rendezőként is kipróbálta már magát. Mindössze második alkotói kísérlete volt ez a most tárgyalt film, ami egyébként egy alacsony költségvetésű v-cinema sorozat egyik (ha minden igaz, akkor a hetedik) darabja. Ezek az olcsó, videóra gyártott termékek nem is akarnak többek lenni, mint amik valójában: szórakoztató látványfilmek, egyszerű (a valós történelemből kölcsönzött, de túlnyomórészt mégis fikciós) történetekkel, a költségvetés nagyobbik részét felemésztő effektekkel, jobb/rosszabb képességű színészekkel, némi humorral és fedetlen női keblekkel. Akár Ninjasploitation-öknek is hívhatjuk őket.
Bár a cím szerintem kellően egyértelmű, azért a biztonság kedvéért tisztázom: a Kunoichi a női nindzsa. A női árnyékharcosok ha lehet, még titokzatosabbak voltak, mint a sötétben járkáló férfi kollégáik. Az eredeti kunoichik ugyanis elsősorban szépségüket és csáberejüket használták fel a megbízásaik során, de természetesen megfelelő pusztakezes és fegyveres kiképzésben is részesítették őket. Gyakran álcázták magukat például táncosnak vagy éppen gésának, így sokkal könnyebb volt a célszemély közelébe férkőzniük, hogy aztán annak vérét vegyék, vagy csak hogy megszerezzék tőle a szükséges információt. (Talán nem is véletlen, hogy a pinku filmek készítői is rengeteg fantáziát látnak az olykor a csupasz testüket is bevetni kész nindzsahölgyekben.)
A Kunoichi: Lady Ninja nonstop akció és effektparádé, ami már eleve kizárja a bonyolult alapsztorit, bár a második felében azért akad benne némi csavar is.
Aizu elvetemült ura Akinari, a nők megszállottja. Ha az emberek nem ajánlják fel önként a lányaikat a háremébe, akkor ő erőszakkal viszi el őket. A Hori klánhoz tartozó lányok egy zárdába menekülnek, de a Hét Lándzsa, vagyis a gonosz úr démoni képességekkel felruházott testőrsége megtámadja a szent helyet, majd miszlikbe vágnak mindenkit, ám az apácák vezetőjének beavatkozása megakadályozza, hogy az utolsó hét leányzót magukkal vigyék. A hamvas szűzlyeánykák mindegyikében ott lappang a nindzsaszellem, arra várva, hogy felébredjen. Ezért felbérelik a legendás harcost Yagyu Jubei-t (a félszemű nindzsa a legtöbbször filmre vitt japán történelmi karakterek egyike), hogy segítsen nekik megküzdeni a gonosz nagyúrral és rettentő erejű harcosaival. Ezután pedig repkedő nindzsák, csattogó pengék, cikázó villámok, démoni varázslatok, fogyatkozó testrészek meg persze szanaszét spriccelő vér mindenhol!!!
Bár így leírva nem tűnik valami nagy számnak, de az igazság az, hogy ez egy nagyon szórakoztató film! Egy a nem túl magas elvárásokat bőven túlhaladó nindzsa-móka, ami egy percre sem hagyja unatkozni a nézőt, vagyis hogy a pause gomb használatbavétele nélkül ki tudjunk slisszolni némi seritalért a konyhába, mert itt aztán rendesen pörgés van. Harc követ harcot, akció akciót, a szereplők pedig csak pont annyit beszélnek két adok-kapok között, amennyi feltétlenül szükséges a sztori egybetartásához. Az akciódömping ráadásul nem is válik egysíkúvá, mivel a készítők szerencsére voltak annyira pihentek, hogy folyamatosan újabb meglepő és mulatságos ötletekkel rukkoljanak elő. A nindzsatudatukra ébredt csajok képességei közül például elég csak a villámokat szóró mellbimbókra gondolni, de az abszolút favoritom a női szeméremtesttel elkapott (dragonbólos-kamehamás) sugárnyaláb, amit a nindzsaleányzó pillanatokon belül felöklendezett, hogy aztán a száján keresztül kvázi visszaokádja a feladónak. Ha ez nem japán film lenne, én meg egy már sokat tapasztalt filmbuzeráns, akkor talán még meg is tudnék lepődni rajta. De akad még jónéhány hasonlóan mókás képsor a filmben, például imádtam, ahogy Jubei egy rothadó hullákkal teli veremben a kardjával elhárít egy nyílzáport, mindezt az egyik nindzsalánnyal való kefélés közben. Hogy miért ott és miért akkor éltek nemi életet, annak persze meg van a maga (szintén nagyon vicces) oka.
A véres, néha egyenesen brutális harcok ugyan valóban nagyon látványosra sikerültek, de a gyors (film)vágások miatt az akció sokszor teljességgel követhetetlenné válik, néhol viszont kimondottan szépnek mondható a fényképezés. A szereplők megkülönböztetése sem mindig egyszerű, pláne, hogy mind a hét lány neve „O” betűvel kezdődik, és még az öltözködésük sem tér el, bár a cím ellenére, a film főszereplője mintha sokkal inkább Jubei lenne, ami persze nem baj, mert szeretjük Ozawa-t, még ha nem is egy Mifune. Mert a fergeteges színészi alakítások és a lenyűgöző performanszok sem igazán várhatóak el egy ilyen filmtől, bár rossz japán színész amúgy sincs, csak maximum olyan, aki már annyira jó, hogy képes elhitetni velünk, hogy rossz.
A Kunoichi: Lady Ninja a Futaro Yamada saját nindzsa-univerzumába tökéletesen beleilleszthető akciófilm, ami tulajdonképpen nem több, mint egy kellemes szórakozást nyújtani képes kis hülyeség, de mivel a cél amúgyis ez volt, ezért ennek a közepesen jó és a tök jó között lavírozó filmnek hajlamos vagyok jószívűen (műfaján belül) a jobbik osztályzatot adni.
Nem kell sok mindent hozzáfűzni a címhez, ott vannak a zombik az űrben, a valóságshow-kban, a tenger fenekén (náci zombik!), a Marvel-univerzumban vagy a sztriptízbárban, már csak egy szamurájos-élőhalottas film hiányzott, de nagyon. A tréler alapján nem a klasszikus romerói receptet másolja a film, hanem inkább a Kitamura-féle Versus stílusát követi.
Az új japán blockbuster frissen kijött, második trélerét nézve (bemutató: 2008 december) felemás érzése lehet az egyszeri geeknek. Egyfelől mindenképpen érdekesnek tűnik a klasszikus szuperhős-tematikát Japán környezetben viszontlátni, másfelől iszonyatos nagy nyúlásnak tűnik a dolog. V mint Vérbosszú, Zorro, Fantomas: elsőre ezek ugranak be a bemutatót nézve. A sztori röviden: 1949-ben járunk, a Teito nevű fiktív városban, ahol a gazdagok csúnyán elnyomják a szegény szegényeket. Ámde érkezik K-20, a maszkos tolvaj, aki a gazdagoktól lopott zsákmányt a szegényeknek adja. A másik főszereplő Heikichi (Takeshi Kaneshiro), egy cirkuszi akrobata, illetve egy detektív és az ő menyasszonya, akire K-20 is szemet vet. (A bemutatóért kattints a képre.)
Neve: Duke Togo.
Hivatása: Profi bérgyilkos, mesterlövész
Kora: Ismeretlen
Születési helye: Ismeretlen
Fegyverzete: Átalakított, távcsövel felszerelt M-16
Kódneve: Golgo 13
A Golgo 13 a Lone Wolf And Cub mellett, a japán popkultúra másik nagy klasszikusa. Takao Saito seinen mangája 1969 óta jelenik meg folyamatosan a Big Comic magazin lapjain, a kötetek számát tekintve pedig már valahol úgy a 150-ik környékén jár, ezzel a Golgo 13 az egyike a leghosszabb ideje futó felnőtt mangasorozatoknak. (A különféle válogatásokat és a telefonkönyveket megszégyenítő vastagságú gyűjteményes kiadásokat is beleértve, a G13 napjainkra már több, mint 200 millió eladott példányszámot tudhat magáénak!) A népszerű sorozat pályafutása természetesen nem állt meg az olcsó papíron, hanem betört egyéb médiumokra is. A franchise eddigi termése: két élőszereplős mozifilm (1973-ban Ken Takakura, 1977-ben Sonny Chiba főszereplésével), egy egész-estés és egy 60 perces anime, egy jelenleg is futó 50 részesre tervezett animesorozat, valamint három videojáték.
A Golgo 13 világát egyértelműen a hidegháborús hangulat ihlette, mint ahogyan az is elég nyilvánvaló, hogy Duke Togo alakja amolyan japán válasz akar lenni James Bond-ra, bár a piperkőc brit kollégával szemben Duke nem egy kém, hanem egy hidegvérű, szótlan bérgyilkos. Számára nincs teljesíthetetlen megbízás, ha kell, akár egy ország elnökét is hajlandó és képes likvidálni, mindezt politikai és morális kételyek nélkül. Ha Golgo-t felbérelik ellened, máris halott vagy! Ugyanakkor James Bond-hoz hasonlóan ő is legalább olyan gyakran használja a másik „fegyverét” is. Nincs az a femina, ki ellen tudna állni neki, ám ő nem flörtöl, nem udvarol, mégis nők százai hullanak a lába elé és közé, nem ritkán még maga a célszemély is. Mese nincs: James Bond egy pöcs Duke Togo-hoz képest!
Az első anime 1983-ban készült és nem csak tisztes korának köszönheti, hogy az egyik legnagyobb animeklasszikusként emlegetik a mai napig. Érdekes technikai megoldások, tökéletesen eltalált hangulat, kiváló zene, valamint tömény akció és gátlástalan macsóság, pont úgy ahogy kell.
Leonard Dawson, a hatalmas Dawson olajkonszern elnöke visszavonulni készül, ezért fiára Robert-re hagyja a vállalat vezetését. A ceremónia közepette hirtelen egy golyó süvít át a légtéren, majd pedig rögtön ezután Robert koponyáján. A gyászoló apa bosszút esküszik, és hatalmának valamint pénzének felhasználásával hajtóvadászatot indít fia gyilkosa, azaz Golgo 13 után. Az FBI, a CIA, de még a Pentagon is a hírhedt bérgyilkos nyomába ered, nem is beszélve az emberfeletti képességekkel rendelkező kígyóemberről Snake-ről, valamint a Gold és Silver névre hallgató bizarr zsoldos párosról. Duke azonban ezzel mit sem törődve folytatja a megbízások teljesítését. Szicíliában kell megkeresnie és múlt időbe tennie egy Dr. Z. nevű maffiafőnököt, akiről azonban senki sem tudja, hogy néz ki. Duke a lánya felől próbálja megközelíteni ezt a titokzatos idegent.
Szex és erőszak. Ezzel el is mondtam mindent. A Golgo 13 - The Professional nem akar világot megváltani, nem penget érzelmi húrokat, és nem is akar több lenni, mint ami: rajzolt és animált szórakozás, főleg férfiaknak. Bár túl sok G13 mangát nem olvastam, de az rögtön feltűnt, hogy maga a sztori itt is erősen ponyvajellegű, némi noir-os beütéssel, és itt-ott erős túlzásokkal. Adva van a „badass” főhős, akinek nincsenek gyengéi, folyton hűvös és szenvtelen, és bár akadnak segítői is, még az ő haláluk sem különösebben érintik meg őt. Kétségkívül egydimenziós figura, aki szinte mást sem csinál, csak öl és kefél, de hát pont ezért kedveljük. A másik oldalon ott a fiáért bosszút kiáltó nagy hatalmú olajmágnás, akinek megvan hozzá a hatalma, hogy minden létező fegyveres szervezetet fia gyilkosának nyakára küldjön, és aki még a saját lányait is hajlandó felhasználni a cél érdekében. A bosszúvágy elvette az eszét, és még azzal sem törődik, amire pont saját lánya hívja fel a figyelmét, hogy Golgo csak egy bérgyilkos, de vajon ki volt a megbízó? Duke Togo rutinosan vágja ki magát a nehéz, sőt lehetetlennek tűnő helyzetekből, majd a következő pillanatban már ő van előnyben. Megállíthatatlan, két lábon járó halálos fegyver, aki számára nincs ellenfél.
Mivel az anime 83-ban készült, az animáció még kissé régimódi és darabos, ugyanakkor nagyon emlékeztet a mangára. Osamu Dezaki rendező (Black Jack) és alkotói stábja nagy hangsúlyt fektetett a stílusosságra és a megfelelő hangulatra. A ponyva effektus kiemelésére gyakorta használnak osztott, illetve sokszorozott képet, hatásos közeliket és a bullet time-ra emlékeztető lassított felvételeket, vagy éppen a manga világát felidéző kimerevített és sebességvonalakkal kissé eltorzított állóképeket. Az olyan jelenetek pedig, mint amikor egy autós üldözés során Golgo napszemüvegén, illetve autójának szélvédőjén visszatükröződnek a város neonfényei (mindez a kiváló kortárs zenével párosítva), igazi 80’s hangulatot árasztanak magukból. A Golgo 13 - The Professional egyike a legelső olyan anime-knek, amiben 3d-s számítógépes animációt is alkalmaztak. (Ez a dolog az anime-k esetében még több mint 10 évvel később is elég újszerű dolognak számított.) Ez esetben még nem kevert CGI-ról beszélünk, a helikopteres jelenetben ugyanis mind a helikopterek, mind pedig a város 100%-osan számítógép által generált (lásd az utolsó képet). Ez a pár másodperc amúgy mai szemmel nézve talán már egy kissé megmosolyogtató, de a maga korában bizonyára padlóra ejtette a nézők bizonyos hányadának állát. Ami pedig a szexet illeti, a filmben számos erotikus közjátékkal találkozhatunk, de ezek egyike sem lépi át a közönségesség és az öncélúság határát, azonban az erőszakos jelenetekkel együttvéve, mindenképpen indokolt a korhatárbesorolás.
Bár a karakter jelentősége nyilván nagyobb Japánban, mint nyugaton (ahol a mangából még mindig csak nagyon kevés jelent meg), a Golgo 13 világméretű sikerének záloga valószínűleg ugyanaz lehet, ami miatt például az önismétlő James Bond filmek is még mindig eladhatóak tudnak lenni így több, mint 40 év és huszonvalahány epizód után. Ez pedig mindössze két szó: szex és erőszak.
Miyazaki az isten, ezt tudjuk. És mégsem vonult vissza, akárhogy is szabadkozott. Az új filmjének bemutatója enyhén szólva érdekes, úgy néz ki, a célközönség még a Totoro-énál is fiatalabb... (az egyik Indexes újságíró a Totoro budapesti vetítése után felhívott, hogyaszongya "mi a jó ebben a szarban???" Azóta tudom, hogy a helyén kezeljem a gyereket...) Sajnos a japán NTV munkatársai végigugatják az előzetest, de egyelőre csak ez a felvétel forog közkézen, gondolom nemsokára lesz tiszta verzió is.
Úgy teremnek elő, mintha ott sem lettek volna, és gyorsak, mint a pillanat. A tetőtől talpig feketébe öltözött ronin megtorpan, de csak villanásnyi időre: hátrál egy lépést, végigméri a támadókat, majd annak a rozoga kordénak a fogantyújából, amelyet eddig maga előtt tolt, katanát húz elő.
Egy perccel később támadói holtan hevernek a földön, több darabban. Teljes a csend, a levegőt pedig betölti a vérpernye vasas illata. A kordéból kétévesforma kisfiú feje kandikál elő. A tekintete érdeklődő és megértő egyszerre. Az apjára pillant, aki újra megmarkolja a fából faragott, durva gyerekkocsi fogantyúját, és tolja tovább.
Itto Ogami és fia, Daigoro története a huszadik század végi japán popkultúra egyik legismertebb meséje; legelső inkarnációja a hetvenes évek elején látott papírt a Manga Action képregény-magazinban. A széria írója Kazuo Koike, rajzolója pedig Goseki Kojima, a manga-irodalom két zsenije – ők a Tohónak adták el a megfilmesítés jogát, a cég pedig hamarosan, még 1972-ben élt is vele. Itto Ogami szerepét Tomisaburo Wakayama játszotta (a Zatoichi-sztár Shintaro Katsu fivére), pontosabban inkább élte: szuggesztív-intenzív alakításának köszönhető, hogy a komor, legyőzhetetlen kardforgató ikonikus figurává lett.
Az alapszituáció tetszetősen közérthető: Ogamit, a sógunátus kivégzőmesterét az ellenséges Jagiju-klán politikai intrikája földönfutóvá teszi, sőt, még a feleségét is meggyilkolja. Mielőtt útnak indulna, választás elé állítja alig pár hónapos kisfiát: ha a gyerek a földbe szúrt kardhoz kúszik, magával viszi, ám, ha a játéklabda inkább a kedvére való, akkor az anyja után küldi a túlvilágra. Nem kegyetlenségből: Ogami meg van győződve arról, hogy annál, ami még e földön rájuk vár, a Meifumado csak jobb lehet.
Daigoro a kardot választja (ezt a lélegzetakasztó jelenetet azóta számos film lemásolta, közülük a legemlékezetesebb Wong Jing 1994-es Hong Xiguan zhi Shaolin wu zu (Hong Sigvan: a Shaolin öt alapítója) című, Jet Li főszereplésével készült produkciója), így ketten indulnak el arra a céltalan vándorútra, amelyen csak vér és a fájdalom az útitársaik. Ők ketten a Kozure Okami – A farkas és a kölyke. Ogami ára mostantól 500 riyu; aki ezt az összeget kifizeti, rendelkezhet a kardjával.
Egy bizonyos pontig. Mert bár Ogamit elárulták, tőrbe csalták és állatként vadásznak rá, azért ő még szívében-lelkében szamuráj marad. Nők (hacsak nem valami pokol szukájáról van szó) és gyerekek nem jöhetnek számításba (még ha erről a szabályról az ötödik epizód készítői meg is feledkeznek), ha pedig a harcban méltó ellenfelére akad, azt a neki kijáró tisztelettel kezeli. Daigoro a tőle telhetően – és tőle sok telik! – legjobban igyekszik kiegészíteni a gyilkos csapatot: eltereli az ellenfél figyelmét, néha ravasz módon a bizalmába férkőzik, halálosan aranyos kis élő fegyver válik belőle.
Ogami és Daigoro kapcsolata adja a sorozat lényegét, apa-fiú viszony ennyire szívbemarkolóan, mégis minden gejj melodrámától mentesen sem addig, sem azóta nem volt filmen ábrázolva. Mindketten a mozdulatok emberei, a szó olyan kevés köztük, hogy meglepetésként hat, ha egyikük megszólal (persze eleinte a kicsi nem is tud beszélni), gesztusaik mégis a lehető legmélyebb szeretetről árulkodnak. Ez a macsó módon idealizált és megjelenített érzelmi kapocs a maga letisztultságában lehengerlő.
Persze bűn lenne elfeledkeznem a széria azon tulajdonságáról, amelynek köszönhetően a híre máig kopásmentes, és ez az Ogami által kiontott vér és levágott végtagok, kettészelt emberek, felnégyelt ellenségek meg kibelezett rosszfiúk és feltrancsírozott útonállók, elvérzett kardforgatók csak ezrekben mérhető száma. A Kozure Okami-sorozat úttörő a maga nemében: a hetvenes évek elején, olyan társaival egyetemben, mint Mario Bava Reazione a Catena (Rándul az ideg) című filmje vagy Terence Fisher Frankenstein and the Monster from Hell (Frankenstein és a pokol szörnye) elnevezésű munkája, sokat tett az évtized nihilista, úgynevezett body-in-pieces fantáziáinak népszerűvé tételében, melyek eredménye az erőszak vásznon való megjelenítésének elburjánzása volt (ez a kijelentésem pozitív előjellel emésztendő). Nem csoda, hogy Tarantino fejet hajtott előtte a Kill Bill első részében látható mészárlással.
A képregény-sorozat sikere egy hat részből álló filmszériát, valamint egy tévésorozatot ellett, meg mindenféle médiákon átívelő firlefrancot - ezek amerikai kinövése a tavalyi, Tom Hanks főszereplésével készült Kárhozat útja volt (utóbbiról elég is ez a félmondat). Szerencsére az efféle szörnyűségek sem csökkentik Itto Ogami és kisfia vérpettyezte népszerűségét: a komor szamuráj máig rajongók ezreinek szeme láttára tolja a fából tákolt babakocsit; egyik keze a kordé fogantyúján – a másikban a katana.
A filmek
Kozure Okami: Kowokashi udekashi tsukamatsuru (A farkas és a kölyke: Gyermekem és tudásom bérbe adom). Ezzel a Kenji Mizumi rendezte filmmel indult a sorozat 1972-ben. Itto Ogami még a sógunátus kivégzőmestere: lefejezőként kell segédkeznie rituális öngyilkosságok alkalmával (a nyitójelenet filmre vitele egész egyszerűen elképzelhetetlen lenne a mai mozis világ PC „klímájában”: Ogami egy két-hároméves forma arisztokrata kisfiú lefejezésének feladatát látja el. Ahogy mondani szokás, a japán filmesek akkoriban „nem ciciztek”). Ogami magas posztja után sokan áhítoznak, közülük is a legveszélyesebb a Jagiju-klán, amelynek tagjai nem riadnak vissza attól sem, hogy eltegyék láb alól a hóhér feleségét, majd koholt vádakat bizonyítanak Ogamira, aki gyermekével a karján kénytelen menekülni. Néhány Jagiju megpróbálja elállni az útját. Szegények.
A sorozat összes filmje közül itt a leghosszabb az expozíció, ez persze elkerülhetetlen, az első epizódról lévén szó. Már itt is világos, hogy Mizumi leginkább nézőbarát eszköze – utánozhatatlan rendezői eleganciája mellett – az összecsapások vérbő, „minél látványosabb, annál jobb”-elvű bemutatása, bár szürreális erőszakorgiáról, mint a második részben, még nem beszélhetünk.
A második rész - Kozure Okami: Sanzu no kawa no ubaguruma (A farkas és a kölyke: Gyerekkocsi a Sanzu folyó partján (a Sanzu történetesen a pokol folyója)) - a sorozat leghírhedtebbje; nem csoda, hogy a nyolcvanas években Roger Corman ebből, illetve az első epizód darabkáiból vágta össze a Shogun Assassin néven elhíresült hibrid izét. Stilizált, tomboló erőszakopera: Ogami és a fia útját kettészelt vagy (szerencsés esetben) „csak” megcsonkított emberek tömege szegélyezi. Maga a gyereket szállító kordé sem az, mint korábban: már fegyverekkel megpakolt, titkos rekeszekkel teli halálgép. Az ártatlanság elveszett – ha megvolt valaha egyáltalán.
A film összecsapások sorozatából áll, amelyek intenzitása egyre növekszik – az ellenfelek harcbéli tudása nemkülönben. Közülük a legemlékezetesebb Sajaka (Kayo Matsuo), akinek orgyilkos bandáját csak nők alkotják. Ezek az emancipált leányzók bemutatkozásképpen a torzójáról lecsüngő-kikandikáló összes testrészétől megszabadítanak egy szerencsétlent – persze őket is a Jagiju-klán küldi Itto Ogami nyomába. S mikor színre lépnek a Halál Istenei – három testvér, mindegyik másfajta fegyvernemben járatos (coolságukra jellemző, hogy John Carpenter kölcsönvette őket Kiskínába, ők voltak a film össze-vissza repkedő szalmakalapos szuperembereinek elődei) –, a film végleg elhagyja a történelmi akciófilmek kényelmesen biztos talaját, és szado-mazochisztikus harcművészeti horror válik belőle: lélegzetelállító szépségű halálfreskók freccsennek a mozivászonra.
Csak egy példa, egy rövid jelenet a finálé kezdetéről: a Halál Istenei a sivatagban erednek Ogami nyomába, de ők sincsenek ellenség nélkül. Megtorpannak, egyikük a homokba vájja kézfejére csatolt hosszú vaskarmait, és máris egy sikítozó, őket csapdába ejteni akaró bérencet húz elő – utóbbinak a vaskarom a fejébe állt. A többiek ugyanígy cselekszenek – ki-ki a saját speciális fegyvere segítségével – és a sivatag hamarosan elvöröslik.
Mizumi mindezt olyan elegánsan megkomponált képek segítségével meséli el, hogy egy pillanatra sem érzünk exploitation-szagot; a vizuális nagyszerűség a borzalmaknak sűrűn lírikus hangulatot kölcsönöz, olyannyira intenzívet, hogy az néha szó szerint megbénítja a néző érzékeit. A farkas és a kölyke második része kegyetlen remekmű.
A harmadik epizódban A gyerekkocsit a halál szelei viszik (Kozure Okami: Shinikazeni mukau ubaguruma). Kanbei Magomura (Go Kato) jobban már nem is utálhatná önmagát: az egykor rettegett szamuráj mostanában mint vatari-kasi (zsoldos) tengeti életét, és nem lehet ráfogni, hogy válogatós lenne: úgy lemészárol néhány békés utazót, hogy ihaj – aztán dühében saját cinkosai közül is még párat. Ogamit, aki szemtanúja a mészárlásnak, szintén szívesen kardélre hányná, ám mikor megérzik egymásban az igaz harcos lelkét, kiegyeznek döntetlenben. Bár maga a történet ekkor vesz egy éles balkanyart, és klánok közti intrikák illetve az ebből eredő csatározások tablója lesz, vissza-visszatér Magomura figurájához, valamint az elveszett becsület és szamurájmorál feldolgozásának problematikájához.
A finálé pedig (és most veszek egy nagy levegőt) olyan pusztítást örökít meg, amilyenhez hasonlót én még filmen sosem láttam: Itto Ogami egymaga végez uszkve két-háromszáz őrjöngő ellenfelével, egy teljes hadsereggel, a keze ügyébe kerülő összes fegyvert felhasználva. A realitás itt már végképp nem húzófaktor: kardok, kések, lándzsák még hagyján, de a gyerekkocsi beépített géppisztolya(!) is bevetésre kerül, sorban kaszálva le a szánalmas klán-jakuzákat. Egyetlen jelenetben egyesül a spagetti-western tradíció a szamurájfilmével, Itto Ogami pedig legendává lesz.
Kozure Okami: Oya no kokoro ko no kokoro (A farkas és a kölyke: A szülő szíve, a gyermek szíve). A negyedik epizódban Itto Ogami (és persze fia) ellenfele a kiismerhetetlen Ojuki (Akihiro Tomikava), a bérgyilkosnő, aki áldozatait először mellének tetoválásaival kápráztatja el, csak hogy rögtön utána jól kibelezze őket. Bár Ogamit a nő meggyilkolásával bízzák meg, a Farkas kideríti, hogy Ojukit éppen annak a klánnak az emberei erőszakolták meg – és kényszerítették mostani halálos foglalkozásába –, akik jelenleg a halálát kívánják. Ogami hozzáállása jól példázza fatalista etikáját: bár sajnálja a nőt, mégis végez vele – aztán a klánnal, végül pedig a Jagiju lesben álló orgyilkosaival. Senki nem ússza meg élve.
Ojuki figurája, valamint a második epizód női zsoldosainak vezére egyes jelenetekben apa-fiú lehetséges kiegészüléseként, potenciális anyafiguraként, a család teljessé válásának ígéreteként hat, ám végül mégis mindketten beadják a kulcsot: Daigoro és Ogami a pokolba tart; jobb, ha nők oda őket nem követik. Nagyon is előzékenyek, ha jobban belegondolunk.
Az ötödik rész színhelye a Meifumado vagyis A démonok földje. A filmszéria epizódjai a képregény-sorozat számos történetét egyesítik magukban egyszerre, most sincs ez másként: az epizód törzsét az a több lépcsőből álló próbatétel adja, amelynek során Ogaminak különböző embert próbáló kalandokon kell átesnie ahhoz, hogy végül méltónak bizonyuljon a legnagyobb, a végső megbízatásra. A rostákon való átjutás természetesen többek elhalálozását eredményezi.
A főmisszió ugyancsak többlépcsős, kalandfilmbe illően csavaros: Kuroda nagyúr saját gyermekét vetette tömlöcbe, csak hogy kedvenc ágyasa kölkét nevezhesse ki utódjául. Klánja ezt nem tűrheti, hiszen ha kitudódik, szégyenükben tömeges önbelezést kellene végrehajtaniuk – és a botrány sokáig már nem is várathat magára, az összeesküvés írott bizonyítékával ugyanis egy szerzetesnek álcázott nindzsamester épp útban van a Sógunhoz. Ogami először az álpappal harcol meg (aki megállapítja, hogy Itto Ogami, hozzá hasonlóan, elérte a morális üresség harcoshoz illő végső fokozatát), majd Kurodáék irányába fordítja a gyerekkocsit…
A Meifumado sem, bár kevésbé brutális, mint a második és harmadik epizód, a visszafogottságáról híres: a hektoliterszám kiontott vér látványa mellett a trenírozatlan európai nézőnek Ogami oly kegyetlenségeit is fel kell dolgoznia, mint például a Kuroda-ház teljes kiirtását.
A sorozat 1974-ben készült utolsó epizódja (Kozure Okami: Jigoku e ikuzo! Daigoro (A farkas és a kölyke: Irány a pokol, Daigoro!), rendezte: Kuroda Yoshiyuki), a korábbiaktól eltérően a hó birodalmában játszódik. Egyszerű helyszínváltoztatás, a sorozat képi világának felfrissítése volt vajon a filmesek célja, vagy utalni szerettek volna arra, hogy Ogami és Daigoro, anélkül, hogy elhaláloztak volna, elérték a céljukat, és eljutottak a pokolba?
Retsudo nagyúr (Tokyo Oki), a Jagiju-klán feje és egyben Itto Ogami ősellensége végletes elhatározásra szánja el magát: a széria folyamán Ogami az összes rokonát eltette láb alól, így hát kénytelen utolsó gyermekét, Kaorit is a Farkas ellen küldeni. Kaori szeret késekkel zsonglőrködni, gyakorlásnak persze ára van, segédei fogyóeszközök. Persze ő sem áll meg sokáig Ogami előtt – ami Retsudót arra kényszeríti, hogy zombi-nindzsákból (!) álló hadseregét is bevesse. A film második fele olyan emlékezetes képeket varázsol elénk, mint például az orgyilkosok sítalpakon támadó seregét. Ogami ezúttal sem veszíti el hidegvérét, és a babakocsi rejtett fegyvertárának segítségével, amely ezen a ponton már egyfajta „dzsémszbondos” szuperjárgányként funkcionál, rendet vág közöttük.
Az utolsó epizód, ha nem is kielégítő lezárása ennek a hihetetlen szériának – mivel a filmesek még folytatni szerették volna, túl sok szál maradt elvarratlan –, mégsem kelt hiányérzetet; Ogami és a fia talán valóban megérkeztek oda, ahová elindultak. Meg egyáltalán: a Kozure Okami egyszerre mintaképe a tökéletes képregényadaptációnak és a véráztatta kaland-chambarának – az ilyesmit csak szeretni lehet.
(A cikk eredetileg a Filmvilág 2004. januári számában jelent meg.)
Takashi Miike neve már idehaza sem cseng teljesen ismeretlenül, bár ez az ismertség többnyire még csak egy ázsiai filmekért rajongó szűk, de folyamatosan bővülő táborra korlátozódik. Pedig a 48 éves Miike valószínűleg a világ legproduktívabb rendezője, lévén a közel húsz éves pályafutása alatt, már így is több teljes életműre elegendő filmet termelt ki, és manapság sem adja alább évi 4-5 filmnél. A Black Mirror kft., amelynek eltökélt szándéka, hogy az ázsiai filmipar minden szegmense képviselve legyen a magyar piacon, volt olyan bátor és őrült, hogy megpróbálkozzon korunk legfontosabb japán filmrendezőjének magyarországi bevezetésével. A választás ugyan kissé szokatlan, de egyben kiváló is!
1969-ben járunk, az iparosodó Oszaka egyik külvárosban. A tv folyamatosan ontja magából a diáklázadások, a vietnami háború, és az Apollo 11 küldetésének híreit és képeit. Működésképtelen családja, és főleg erőszakos és semmirekellő apja elől menekülve, Riichi a tíz év körüli fiú céltalanul csavarog az utcákon, barátaival Gasu-val és Kotetsu-val együtt. A fiúk életében mindössze a rivális kölykökkel való rendszeres verekedések, és a szexuális interkurzus folyamatának szexújságokból történő megértése okoz némi adrenalinszint emelkedést. A csapat egyszer csak úgy dönt, hogy elindulnak a nagyvilágba, de legalábbis a szomszédos szigetre, Gasu rokonaihoz. Még félúton se járnak, amikor rá kell döbbenniük, hogy a világ túl nagy, ők meg túl kicsik ("Bárhová megyünk, bármeddig, minden ugyanolyan."), ezért inkább hazaindulnak. Ekkor támad az újabb ötlet: Kotetsu szenilis nagymamája régebben festegetett, de most boldogtalan, és állandóan a festékeit keresi. A srácok elhatározzák, hogy megszerzik a festéket a nagyinak, méghozzá úgy, hogy megnyerik az iskolai versenyt, ahol egy készlet festék a fődíj. Nekiállnak hát megépíteni az Apollo 11 leszállóegységének modelljét a versenyre, és a sors úgy hozza, hogy furcsa helyről kapnak hozzá segítséget.
A gyerekek lelke még tiszta, gondolataik még őszinték, éppen ezért nem is olyan meglepő, hogy a saját maguk által létrehozott közösség sokkal működőképesebb, mint a felnőttek széthulló társadalma. Számukra a család már nem a vágyott biztonság, hanem maga a rémálom. Az ő családjuk a barátok, az otthonuk az utca. És ezeket még vérre menő küzdelmek árán is hajlandóak megvédeni. A fiúk közt lévő irigylésre méltó kötelék, valójában a túlélésük eszköze. A film gerincét a kiváló gyermekszínészek játéka adja. Viselkedésük annyira természetes, mintha csak saját maguk vették volna fel egy napjukat videóra. A film egyik legszebb jelenete, amikor a trió megépíti az Apollo 11 modelljét az iskolai versenyre. Végre találtak egy célt, amiért érdemes megdolgozni, és ami mögött ráadásul önzetlen szándék van. A dolgot kicsit ugyan komikussá teszi, hogy bár a festéket akár el is lophatnák, ők mégis inkább a versenyen szeretnék azt megnyerni, noha a modellhez való kellékeket így is úgy lopkodják össze. Miike igyekezett nem befröcskölni feleslegesen vérrel ezt a már szinte Tom Sawyer-i idillt, így például a gyerekek verekedéseit egyáltalán nem is mutatja meg, mindössze csak azok következményeivel, vagyis a testüket borító zúzódásokkal szembesülünk. Az apa visszataszító viselkedése már kevésbé kendőzött, és nekem olybá tűnt, mintha Miike egy kicsit bosszút akart volna állni az állítólag a saját apjáról mintázott karakteren. Az egyik jelenetben, amikor a felbőszült apa megrúgja a családlátogatásra érkezett fiatal tanárnőt, csak Riichi nagyapja képes megfékezni a férfit, akit ezután kissé bizarr módon meg is büntet. A nagyapa egészen konkrétan egy seprűnyelet épít be a megveszett férfi végbelébe. Ouch!
A film azért nagyrészt nélkülözi a Miike-től megszokott extrémitásokat, így a Fiatal Huligánok – Nosztalgia egy minden téren visszafogottabb alkotás. A karakterek mindegyike teljesen hihető, a világ bármely részén előforduló személy. A családján élősködő, feleségét nyíltan csaló, antiszociális apa, az előle a munkába menekülő, szebb sorsot érdemlő, többszörösen megalázott anya, az utcán tengődő, példaképek nélküli fiatalok, a perifériára szorult, lezüllött családok minden társadalomban megtalálhatóak. Éppen ezért Miike filmje valójában egy határokon és korszakokon átnyúló szociofilm, ugyanakkor olyan nosztalgikus filmélmény, amely során szinte minden ember ráismerhet saját fiatalkorának kellemes, vagy éppen rossz emlékű monumentumaira. A Koji Endo-nak köszönhető, remekül eltalált melankolikus zenei alaptéma tökéletessé csiszolja a film hangulatát, a rendszeresen felcsendülő Good Night Baby című dal pedig nekem már a második alkalommal sikeresen befészkelte magát a fejembe, és azóta se hajlandó onnan kijönni. (Érdekességképpen megjegyzem, hogy amikor Riichi-ék összetalálkoznak a rivális bandával, a Néhány dollárral többért ismerős taktusai csendülnek fel.) 
A DVD
A Square-Enix fúziója óta csak úgy záporozik ránk a jóság a japán játékfejlesztők Ghidorah-jától*, a leginkább várakozások övezte címek azonban a Fabula Novis Crystallis Final Fantasy XIII projekt részét képezik. Egészen pontosan három játékról van szó (Final Fantasy XIII, Final Fantasy Versus XIII és a Final Fantasy Agito XIII), melyek közül az első kettő a PS3 tulajokat örvendezteti majd meg, a harmadik pedig egy egyelőre meg nem határozott mobiltelefon platformra érkezik. A történetek ezúttal a megszokottól eltérően ugyanabban az univerzumban játszódnak, de csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, mert míg az első Coccon City ellenállóit főszerepelteti, az eddigi legsötétebb hangulatúnak beharangozott Versus protagonistája egy dinasztia utolsó sarjaként tör egyszemélyes hatalomra városa felett, az Agito pedig az Akademia nevű mágikus egyetem tizenkét hallgatójának sorsát követi.
A Final Fantasy XIII és a Final Fantasy Versus XIII trélerei valójában csupán elő-előzetesek, hiszen 2008 vége-2009 eleje előtt nem nagyon lehet számítani a 2006-ban bejelentett Final Fantasy-k érkezésére. Mindenesetre az FF8-ból jól ismert Gunblade fejlesztett verziója, a motorrá átalakulni képes, megidézhető Shiva, a monumentális high-tech/fantasy környezet, valamint a dögös és ultrapozőr főhősnő már eleve magasra állítja a várakozásfaktort...
*King Ghidorah avagy King of Terror a japán kaiju filmek háromfejű óriássárkánya, Godzilla egyik legerősebb ellenfele
Mikor már azt hinné az ember, hogy a filmesek végképp elhasználták minden sokk-patronjukat, és az összes tabu ledőlt (persze ez távolról sem igaz - ugyanakkor egy ilyen tévképzet egészséges művészi fejlődést indíthat meg egyes alkotókban. Még az is előfordulhat, hogy a puszta meghökkentés helyett - sőt, ami még jobb, mellette! - eredeti ötleteken kezdik törni a buksijukat), jön egy film, melynek láttán egész társadalmi rétegek háborodnak fel, vonulnak utcára, verik a nyálukat.
Kinji Fukasaku Battle Royale-ja ilyen.
Persze társadalmi rétege válogatja. Japánban, sőt mondhatni minden olyan helyen, ahol moziforgalmazásba került - és kevés ilyen akadt, elhihetitek, a videó meg a DVD pedig nem számít, az túl intim, nincs demonstrációs vonzata -, a tiltakozók jobbára vagy olyanok voltak, akik egzisztenciális biztonságban érzik magukat, vagy pedig olyanok, akik az irányító establishment részei. Mint általában.
A Battle Royale ugyanis a jófajta, veszélyes fajta film.
Annak ellenére, hogy messze nem tökéletes. Némelyik figura motivációja erőltetett. Tombol benne a melodráma - minderről bővebben majd később. Mégis, ami jó a filmben, az olyannyira eltalált, hogy meg sem lehetett volna csinálni ügyesebben. Ezt nem pusztán a technikai és egyéb, hasonló aspektusaira értem, hanem az elviekre is. A Battle Royale éppen a megfelelő kérdéseket teszi fel, és ami a lényeg, a legjobbkor.
A közeljövő Japán kormánya tehetetlen (ez már a film). A társadalom megveszett. Erőszak minden szinten - és szinte minden. Hatalmas a munkanélküliség. Szelepként megszületik a Battle Royale-törvény, amely egyrészt a panem et circenses-elv utóbbi aspektusát, másrészt pedig az államhatalom mindenhatóságát hivatott jelképezni. Mi EZT IS megtehetjük, és ha sokat ugrálsz, te is erre a sorsra juthatsz. A BR-törvény előírja (és egyszer a valóságban is elő fogja, ezt lefogadom), hogy évente egy véletlenszerűen kiválasztott középiskolai osztályt deportáljanak valami közelebbről meg nem nevezett, néhány négyzetkilométer alapterületű szubtrópusi szigetre. A gyerekek mindegyike kézhez kap valamilyen fegyvert - már ha éppen szerencséje van, mert akár egy hajszárítót vagy egy teniszütőt is kioszthatnak neki -, illetve rájuk erősítenek egy robbanóanyaggal és detonátorral telitömött nyakörvet, aztán uccu, gyilkoljon, ki merre lát. Amennyiben a mészárlás megkezdése utáni harmadik napon egynél több résztvevő marad életben, a sziget agyközpontja távirányítással az összes túlélő nyakörvét felrobbantja.
A film első negyedórája a gyerekek eszméletre térésével (egy buszkirándulás során altatják el őket), megdöbbenésével, a pánik kiteljesedésével illetve a szabályok ismertetésével telik (Fukasaku és a forgatókönyvírók itt elkövetnek egy ordas hibát: bár rögtön a legelső jelenetben láthattuk, amint a tévé az előző év Battle Royale-jának győztesét az egekig magasztalja, az "idei" gyerekeknek még sincs még a leghalványabb fogalmuk sem arról, hogy egyáltalán mi is az a BR). Takeshi Kitano óriásit alakít Kitano (hihi), az osztály egykori tanárának szerepében, aki önként jelentkezett az idei BR levezénylésére. Ez az életunt, ám egyben bosszúvágytól fűtött karakter önparódiája (az igazi) Kitano a japán társadalomban és popkultúrában elfoglalt-elfogadott, lázadó, stand-up komikus, hatalomellenes, reakciós, mindig-a-fiatalok-pártját-fogó szerepének. A színész érezhető élvezettel játsza ezt a mindenféle pozitív jellemvonást nélkülöző, egyszerre félelmetes és nevetségesen szánalmas figurát.
Mikor az egyik lány visszabeszél neki, egy kést hajít a homlokába.
Ettől kezdve olajozottan halad a fegyverek szétosztása. Egyesével hajtják ki a gyerekeket a sötét éjszakába, és néhány perc múlva már egy másik lány hever holtan a füvön, nyíllal a nyakában - de ezt már nem Kitano lőtte ki...
Fukasaku a japán Spielberg (pontosabban valami nagyon hasonló volt, míg meg nem halt), karrierje során jórészt mainstream filmeket készített. Amerikai párjától abban különbözik, hogy ha társadalomkritikára adja a fejét, akkor az eredményt értő kézzel szövi a film anyagába, nem százas szöggel veri bele. A BR alapkoncepciójából adódó, a fasiszta állam felé haladásunktól való félelem mellett a mindenfajta generációs ellentétek feloldhatalanságába való belenyugvás - megoldásuk? csak erőszakkal! - is kiérződik a filmből.
Negyvenkettes osztálylétszám mellett, az összes gyilkosságot szigorúan bemutatva, a film nem húzza felesleges dolgokkal az időt. A Battle Royale nagy része azzal telik, hogy tizenéves gyerekek (és ezek tényleg tinédzserek, nem úgy mint az amerikai filmekben, ahol huszonéves ripacsok alakítanak náluk fiatalabbakat) a legkülönbözőbb módokon - általában jó véresen - elteszik egymást láb alól. Az eszközökben nem válogatnak; hideg fejjel, ravaszul cselekszenek. Ha születnek is szövetségek, azok vagy valamilyen félreértés okán, vagy pusztán hideg számításból gyorsan felbomlanak. A korábbi barátok helyén gyilkosok és áldozatok maradnak csak. Mindegy, hogy tipikus, agyatlan, a japán csajokra oly jellemzően kawaii lányokról, vagy önként a BR-ra jelentkező ifjú pszichopatákról van szó: ha elérkezettnek látják az időt, mindenki meghúzza a ravaszt, megsuhintja a baltát vagy húsba mártja a kést. Fukasakuéknak nincsenek illúzióik sem a fiatalokkal, sem az idősebb generációkkal kapcsolatban. Kitano és a katonák egyértelműen egy olyan idősebb korosztályt szimbolizálnak, amely nagyon is tisztában van azzal, hogy bizonyos fokig ők felelősek ezekért az ifjú, befolyásolhatatlanná és irányíthatatlanná vált, hidegvérű "cápákért". Ám az okok keresésével már felhagytak. Marad a beletörődés, és szórakozásképp a Battle Royale. It's no country for old men.
A film leggyengébb pontjai a szimpatikus(nak szánt) karakterek. A főhős szerelmespárt mintha valami ideggyenge shojo-mangából vágták volna ki, ráadásul nyálas melodráma-csíkot húznak maguk után: már attól is könnybe lábad a szemük, ha egyiküknek a retyóra kell kimennie. Fájdalmas klisé mindkettő. Azonosulni egyenesen lehetetlen velük: a fiú túl lányos, a csajnak pedig érezhető problémái vannak az összetett mondatokkal. A néhány, a sziget komputereit meghekkelő újkori Koji Wakamatsu-típusú tiniterrorista meg egyenesen nevetséges. Bár a BR többé-kevésbé szatíra, azért az effajta humortól megkímélhették volna a nézőt.
Az alapanyagként szolgáló, Magyarországon is kiadott könyv, illetve maga a sztori (amely minden, csak nem eredeti, lásd legklasszikusabb példaként a The Most Dangerous Game-et 1932-ből) azonban van annyira tabubreaker, hogy nem hagyja magát tönkretenni. Fukasaku vizuálisan letisztult, elegáns stílusának köszönhetően a film nem süllyed le exploitation-szintre - sajnos, teszem hozzá. Ez az alapötlet valamivel radikálisabb formát kívánt volna. Bár a vér hektoliter szám folyik, a kegyetlenség ábrázolása nem megy túl egy bizonyos határon, sőt, már-már multiplexesen tömegkompatibilis, így akár mint akciófilm is élvezhető lehetne, ha nem gyerekek gyilkolnák egymást benne. Viszont mivel gyerekek gyilkolják egymást benne, a néző feszeng kegyetlenül.
Már csak emiatt is emlékezetes alkotás.
Sonny Chiba munkásságát idehaza sajnos még elég kevesen ismerik, bár azért feltehetőleg él még országunkban néhány hozzám hasonlatos filmgeek, aki otthonában oltárt állított a japán filmipar eme kiválóságának tiszteletére, hogy naponta többször is leborulhasson bálványának nagysága előtt, közben újabb produkciókért, és reménybeli hazai DVD megjelenésekért imádkozva. Pedig Chiba sensei közel 50 éves pályafutása során valószínűleg több kultfilmet tud felmutatni, mint bárki más a filmvilágban, ez persze a közel 150-200 film- és sorozatszerepet tekintve nem is annyira meglepő. Sonny Chiba a harcművészeti filmek legnagyobb élő ikonja, akinek a hetvenes évek óta hatalmas kultusza van Japánon kívül is, míg nálunk az átlagnéző legfeljebb a pár évvel ezelőtt bemutatott Kill Bill-ben találkozhatott csak vele először, nem is sejtve, hogy a Hattori Hanzo-t alakító morcos tekintetű öregúr mögött valójában milyen gazdag életpálya is áll. A legenda a napokban ünnepelte 69. születésnapját, és a Geekz ez alkalomból egy új sorozatot indít, melyben a 6(!) harcművészeti stílusban is mesterfokozattal bíró világsztár legnagyobb kult-klasszikusaiból szemezgetünk. Szóval felejtsétek el Bruce Lee-t, Jackie Chant, Jet Li-t, de még Chuck Norris-t is, mert itt jön ő, a harcos, aki katanájával hadseregeket aprít miszlikbe, aki csontokat zúz porrá villámgyors ütéseivel és rúgásaival, aki emberi szíveket és nemi szerveket tép ki fél kézzel, és akit úgy hívnak, hogy SONNY CHIBA!
1974 igazán termékeny és szerencsés év volt Sonny Chiba számára. Ebben az évben készült el a nemzetközi ismertséget is hozó, és a legnagyobb kult-favoritnak számító The Street Fighter trilógia, az ebből kinőtt négy részes Sister Street Fighter sorozat (Chiba tanítványával, Etsuko Shihomival a főszerepben) első darabja, amit gyakran emlegetnek a SF negyedik részeként, valamint ekkor született a The Executioner című kétrészes akciódús karateorgia is. A The Street Fighter filmek első két epizódjának sikere után nyilvánvalóvá vált, hogy Sonny Chiba és a karate sikerre ítélt párosítás, így mondhatni kockázatmentesen vágtak bele egy újabb sorozatba. A The Executioner végül csak két epizódig jutott, de az első rész még így is Chiba egyik legszórakoztatóbb filmje lett. Megkapunk tőle mindent, ami a feledhetetlen szórakozáshoz nélkülözhetetlen: látványos karate bemutatókat, pikáns humort, macsó főhőst, pucér női testek látványát, képregényekből szalajtott ellenfeleket és exploitation filmhez méltó erőszakfaktort.
Ezek alapján a sztori természetesen nem is lehet túl bonyolult: egy volt rendőr Arashiyama (Ryo Ikebe) hadat üzen a Japánba drogot becsempésző nemzetközi maffiának, és ehhez három kőkemény figurát bérel fel. Egyikük Ryuichi Koga (Chiba), aki a Koga nindzsák leszármazottja, és ezért nemcsak kiváló harcos, de a rejtőzködés képességéhez is kiválóan ért. A második egy volt rendőr Hayabusa (Makoto Sato), aki jelenleg a jakuzák kíméletlen bérgyilkosa, míg a harmadik férfi egy fiatal aikido mester, Sakura, aki viszont éppen a kivégzésére vár a börtönben, ezért őt előbb még ki kell szabadítani. A feladat természetesen Ryuichire vár. Miután együtt a csapat, nincs más dolguk, mint lefülelni, majd felszámolni a dél-amerikai drogcsempész hálózatot, akik egy fiatal nővel csempészik be a drogot a szigetországba, mivel ő politikai mentességet élvez. De a dolog nem olyan egyszerű, mert a három jómadár nem igazán jön ki egymással. Az első rajtaütés során sikerrel járnak, de közben a gengszterek is szereznek erősítést, mégpedig úgy, hogy felbérlik a saját különlegesen veszélyes harcosaikat. 
A film elején vicces flashbackek során ismerhetjük meg Ryuichi és Hayabusa előéletét. Láthatjuk pl. amint előbbi gyerekként (a szerepet a még nagyon fiatal Hiroyuki Sanada, Chiba másik tanítványa játssza) a háta közepébe se kívánja a nindzsa létet, de nagyapja mondhatni mégiscsak beléveri a tudást. És megtudjuk, hogy Hayabusa bérgyilkosként nemcsak azt ölte meg, akinek a likvidálásával megbízták, hanem miután az áldozat ráajánlott az árra, még a korábbi megbízóját is hazavágta. A hármas csupa problémás emberből áll. Az öntelt és kezelhetetlen Sakura állandóan kanos, és folyton Arashiyama unokahúgának Eminek a szoknyája alá vágyik, Ryuichi megállás nélkül a pénze miatt aggódik, Hayabusa pedig szereti játszani a főnököt. A film fő humorforrásai ezek az állandó piszkálódások, de a film szerencsére egyébként sem akarja magát túl komolyan venni, így aztán jócskán van min nevetni. Igazán vicces például, amikor a trió egymás után számol le a maffia embereivel, és Ryuichi éppen szeretkezés közben ront rá az egyik rosszfiúra. A bunyó közben Ryuichi ráfekszik az ágyban heverő, méretes keblekkel megáldott afro-amerikai hölgyeményre, majd mikor a kellemes pozíció korábbi bérlője lecsapni készül a betolakodóra, Ryuichi hirtelen félreugrik, így a termetes rosszéletű végül a csajt vágja hasba izomból. 
És ha már bunyó. Chiba teljesítménye ismét elképesztő. Követhetetlenül gyors tempóban képes osztani az ütéseket, és itt nincs gyorsított felvétel ám. Egész egyszerűen övé a leggyorsabb ököl a vadkeleten. Bár karaktere most kevésbé brutális, mint amit a Street Fighter-ben láthattunk tőle, de itt sem megy a szomszédba néhány meglepően nyers mozzanatért. Az egyik verekedés alkalmával ugyanis egyenesen kitépi ellenfele egyik bordáját. Ilyet azért nem nagyon látni más harcművész-színészektől, igaz? (Talán nem véletlen az eredeti, és sokkal hangzatosabb japán cím: Chokugeki! Jigoku-ken azaz Telitalálat! Pokoli ököl) A trió ellen felsorakoztatott harcosok tipikus rajzfilmes/képregényes ellenfelek, még nevük is erre hajaz: Lone Wolf, Leone of Sicily, Blazer Nishiyama. Kegyetlen gyilkos kinézetük ellenére többnyire inkább röhejes balfaszok. Ez kiderül többek között abból a jelenetből is, mikor gyakorlásuk során az egyik gorilla termetű fószer leharapja a másik szerencsétlen fülét (lásd a fenti képen), az pedig erről tudomást sem véve, bal kezét az egykori hallószerv helyére tapasztva, egy kézzel harcol tovább. Hiába, az ugyancsak legendás rendező Teruo Ishii nem tudta magát meghazudtolni. A különösen véres és kegyetlen filmjeiről ismert (Shogun's Joys of Torture) rendező már rutinosan pakolta bele a filmbe a különböző gore- és szexjeleneteket. A színészek játéka változó, néhol tudatosan túljátszottak a szerepek, akárcsak a Chibára oly jellemző folyamatos grimaszolások is, de ezek tökéletesen illenek a film b-kategóriás hangulatához. 
Rettentő pörgős egy alkotásról van szó, ezért ha az agyunkat nem túlságosan megterhelő szórakozásra vágyunk, akkor ez a mi filmünk. A folyamatos akció, és a humoros részek bőven elvonják a figyelmet a kissé bugyuta történetről, amit amúgy sem nagyon nehéz követni, hiszen az csak egy olcsó alibi a sok ülepszétrúgás felvonultatásához. A film igazi erőssége természetesen maga Sonny Chiba. Karizmatikus egyénisége, és brutális, szinte már emberfeletti harci képességeit látván könnyen megérthető, hogy miért is tartják őt a műfaj véreskezű császárának. Ő nem kérdez, hanem üt. Ő nem kímél, hanem öl. Mert ő Sonny Chiba. Ez elmond róla mindent.
Csalódni fog, aki parádés viadalokra, statiszták ezreit felvonultató harci jelenetekre számít. A 126 perc túlnyomó részében ugyanis leginkább gondosan rendezett, előírásos, nyugalmat árasztó, kavicsos ösvényekkel szabdalt ösvényeket látunk, na meg paravánokkal, ablakrácsos papírfalakkal, sodzsikkal határolt belsőket. A 17-ik századi Japán képét. Szóval komoly társadalomkritikát kapunk, melodrámába csomagolva.
A korai Tokugawa-korszakban járunk, az 1683-as évben. Nincs háború, a szamurájokra már csak megszokás miatt van szükség az uralkodóházaknál. A kevésbé szerencsések jobb híján – amint az egy társalgás közben elhangzik - felcsapnak zenésznek, de az egy igazi szamuráj szemében óriási szégyen. Ezekben az időkben mégsincs más út nevet és dicsőséget szerezni egy szamuráj számára, mint kitanulni valamilyen művészetet. Az általános béke és harmónia, amit az ismétlődő rituálék megbolygathatatlan változatlansága is jelképez, azonban csak illúzió és mint olyan, múlandó. Szereplőink valójában foglyai a szokásoknak és a térnek, amiben életüket nap mint nap leélik. Életük egy zárt uradalmi kastélyban, az azt körülvevő erdőkben, na meg egy kicsiny faluban zajlik, ahová a hírek csak ritkán jutnak el. Akkor viszont hisznek minden kósza szóbeszédnek.
Amikor a film elején a daimjó, a földesúr a császár parancsának engedelmeskedve katonáival Edóba távozik, látszólag minden marad a régiben. De három hónap után az otthon hagyott nők már megérzik uruk távollétét. A földesúr feleségének, Osai-nak természetesen megtetszik Gonza, a nála tizenkét évvel fiatalabb szamuráj, aki olyannyira jóképű, hogy szépségét és nemes kiállását a környékbeliek dalokba is foglalták.
Bár a férjét sosem szerette, Osai-nak mégsem jutna eszébe a házasságtörés. Saját lányának szánja a lándzsaforgatót, aki azonban, ha épp nem egy nyilvánosházban múlatja az időt, akkor Oyukával, egy csinos fiatal lánnyal enyeleg. Már a házasságot is kitűzték, sőt Oyuka felvarrja Gonza obi-jára, azaz övére Gonza címere mellé a saját jelét. Oyuka azonban egy rivális szamuráj, Hannojo húga, aki ellenzi a Gonzával való házasságot, hiszen jobb partnert is találhat neki. Feltéve, ha ő maga keres annyi pénzt, amennyit tisztes hozományul adhat.
Az áhított vagyon akkor kerül elérhető közelségbe, amikor felajánlják neki és Gonzának, hogy egyikük lesz az, aki levezényli a családi teaszertartást a birodalmi vendégek előtt. A bizalmi állást Gonza kapja, aki eleve a teaszertartás művészetében szeretett volna elmélyülni. Már csak át kell adni neki a család féltve őrzött titkát, a teaszertartást elmagyarázó titkos tekercseket. Mivel Gonza nem tagja az úri családnak, a felesleges pletykákat elkerülendő az átadásra éjfélkor kerítenek sort. Pontosan akkor, amikor Hannojo be akar törni a földesúr házába, hogy ellopja a tekercseket. Ehelyett Gonza és Osai obi-ját viszi magával és telekürtöli a falut a – mellesleg az igazságtól messze álló - házasságtörés hírével. Mivel ezzel szégyent hoztak a földesúrra és családjára, végzetüket nem kerülhetik el. Mindhárman menekülőre fogják. Hannojo a húgával, Gonza pedig Osai-jal. Mivel ez egy japán film, hőseinkért feleslegesen izgulunk. Büntetésük utoléri őket. Hogy jogosan, az már kérdéses.
A szamurájfilmek magvát adó klasszikus giri-ninjo (azaz a főhőst vezérlő kötelesség és vágy) ellentét helyett mostani hősünk ugyanis nem is ura a saját sorsának, hiszen szamurájként olyan szerepbe van kényszerítve, ami nem a szamurájok feladata lenne. A házasságtörést pedig, amivel vádolják, el sem követte. Mondjuk ki, saját gyengesége helyett ő a társadalom áldozata, egy olyan társadalomé, amelyben egy apró félreértés is végzetes lehet. Gonzának nemhogy a sorsán változtatni, de cselekedni sincs lehetősége. Szamuráj lévén még az érzelmeit sem mutathatja ki. Gonza személyiségét ezért alig, és kizárólag mások elbeszéléséből ismerhetjük meg.
Masahiro Shinoda le sem tagadhatná, hogy 1986-os filmje egy klasszikus bunraku-darab (azaz bábszínház-előadás) alapján készült. Nagyon zavaróak a néha magukban beszélő szereplők, akik persze valójában a közönségnek intézik a szavaikat. A film elején a földesúr távozásakor a magasba emelkedő lándzsák képe viszont egyértelműen tisztelgés a bunraku előtt, ahogy a film végén a kikötővárosban kiáltozó mutatványos is, aki bábszínházba invitálja az embereket. A darab, amit előadnak, természetesen egy házasságtörés után menekülő párról szól.
Alapanyagnak a „japán Shakespeare”, Chikamatsu darabja szolgált, ahogy egy 1969-es Shinoda-film, a „Kettős Öngyilkosság” (Shinju ten no Amijima) esetében is. Ahogy a történet is felosztható három negyven perces részre, a szélesvásznú szamurájfilmek vízszintesre és függőlegesre komponált képeitől eltérően Shinoda a teret is szinte mindig három részre osztja fel. Hol a színekkel operál, hol a tárgyak és a szereplők elrendezésével. Tehát többnyire mozdulatlan beállításokkal, kerülve a gyors vágásokat és a közeliket. Minden eszköz az elidegenítést szolgálja, Shinoda ugyanis nem szeretné, hogy aggódjunk a szereplőkért. Végtére is sors-tragédiát látunk, amelyben aminek be kell következnie, az úgyis bekövetkezik.
Az eseményeket néha festményszerű képek szakítják meg, amelyek élettelen tárgyakat ábrázolnak. Időtlenséget, illetve az idő mozdulatlanságát sugallják, de pillanatokra el is távolítanak az eseményektől. Ahogy a film befejezésekor megismételt kezdő képsorok is azt jelzik, minden marad a régiben. Visszaállt az előírásos rend.
Bravó, Sony Japan, így kell JÁTÉKOT készíteni: nem kell ide blikkfangos poligonorgia, licenszelt sikerszámok, komplikált és realisztikus játékmenet. Ami viszont kell: egy eredeti ötlet (vagy annak újratálalása egzotikus fűszerekkel), letisztult, sallangoktól mentes grafika, egyszerű, ámde addiktív játékmenet, stílusos karakterek és kellemesen debil dallamok (na jó, ez utóbbi japán sajátosság, mit tegyünk, comes with the package).
A ritmusjáték és a real time stratégia összeházasításával sikerült egy rendkívül szórakoztatónak tűnő elegyet létrehozni: a PSP négy gombját megfelelő ritmusban lenyomva kell parancsokat adni a pataponoknak, a Mindenható szilaj harcosainak, hogy keresztülvágják magukat az ellenséges törzs tagjain, a zigotonokon és az útjukba kerülő (jobbára táplálékforrásul szolgáló) szörnyeken. Tűzokádó sárkány, óriási tarisznyarák avagy gusztustalan emberevő (pontosabban pataponevő) gyűrűsféreg, egyremegy: az apró, ámde annál harciasabb lények a harci dob ritmusára dobálják tele lándzsákkal az ellent, aztán (szó szerint) mehet a levesbe.
Akinek tetszett a LocoRoco, a PSP egyik nyitó (és húzó) címe, az ebben sem fog csalódni. This is Spartaaa! Akarom mondani Patapon...
A Black Mirror kiadót egyszerre lehet szeretni és haragudni rájuk, mert bár nagyon bátran felvállalták a keleti filmtermés legjavának hazai terjesztését, a minőség és a határidők terén még bőven lenne mit fejlődniük. Az eredetileg még tavaszra ígért fémdobozos, két lemezes exkluzív kiadványaik többszöri csúszás után, végül csak az ősz végére futottak be. És hogy megérték-e a várakozást? Ezt egyrészt megtudhatjuk Ramiz Versus DVD kritikájából, másrészt pedig a tovább gombra való klikkelés után.
A Yu Kojama manga sorozatán alapuló Azumi, az igazi kis eye-candy főszereplőjén kívül, kiválóan koreografált, bámulatos harcjelenetek egész sorát kínálta a nézőknek. (A törékeny alkatú Azumi a film végén közel 300 embert aprít miszlikbe, mindezt majdnem egyedül!) A sikert meglovagolva természetesen hamar jött is a folytatás, ezúttal már Kitamura nélkül. Az Azumi 2 – Szerelem vagy Halál mérsékelt sikert aratott, bár olyanok is vannak szép számmal, akik inkább a folytatást preferálják. Az biztos, hogy Shusuke Kaneko rendező (Death Note) filmje sokkal inkább csak egymás után fűzött harci jelenetek sokasága, melyek közé egy kicsit bugyuta és jelentéktelen történetet tuszakoltak be, de ahol egy tizenéves lány a szamurájok és a különleges képességű nindzsák tucatjait öli halomra, ott ne várjon senki egy Kurosawát. Ezek ellenére, vagy pedig éppen ezért az Azumi második része még mindig egy igazán szórakoztató és látványos film, sok vérrel, érdekes, manga-szerű főgonoszokkal (mérgezett fém-pókhálókat „szövő” pókember, duplapengéjű, bumerángként repkedő pallost lóbáló óriás – mintha csak a Ninja Scroll-ból léptek volna elő), és olyan nevekkel mint, Chiaki Kuriyama (Kill Bill, Battle Royale) vagy Kenichi Endo (Visitor Q, Takashi Miike filmek).
A film története egyébként ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Már csak egyetlen hadúr van, aki veszélyeztetheti a békét, Sanada, aki a hegyekben állomásozik hadseregével. Azumi és egyetlen még életben maradt társa Nagara feladata, hogy végezzenek vele. Hozzájuk csapódik Kozue (Kuriyama), a fiatal nindzsalány is. Az út során találkoznak egy fiatalokból álló rablóbandával, akiknek vezérében Azumi felismerni véli korábbi társát, Nachi-t. A banda csatlakozik hozzájuk, de az út cseppet sem veszélytelen, ráadásul úgy tűnik, hogy áruló is van közöttük. 
Külalak
Belalak
Extra
A továbbiakban megnézhetünk még egy néhány perces összefoglalót az első rész történéseiről (Azumi – A kezdetek), egy az új epizód színészeit, és néhány érdekes forgatási képsort valamint látvány effekteket bemutató 18 perces kisfilmet (Azumi 2 - Feltámadás), egy interjúcsokrot, amiben mindenki nagyon örül, hogy a többiekkel dolgozhatott. Láthatjuk még a tokiói premier képeit is (Bemutató Japánban), ahol a zavartan hebegő-habogó főszereplők egymásnak adják a mikrofont, amibe aztán végül egyikük sem tudott semmi értelmeset belenyögni, a műsorvezető pedig a rendező úr jelenlétéről valamiért tudomást sem akart venni, pedig lehet, hogy ő képes lett volna értelmes, összefüggő mondatokra is. (Az extráknál érdekes ez a színész uralom, mert pl. a rendezőt, producert, vagy az operatőrt a kutya se kérdezte meg a filmről.) Végül pedig megkukkanthatunk 2 előzetest és egy TV-szpotot is.
A változatosság kedvéért bunyójelenetek-sorozatunkban ezúttal egy olyan összecsapást teszünk halhatatlanná, amely nem a kiváló koreográfiája vagy az elképesztő ötletei miatt emlékezetes, hanem egész egyszerűen azért, mert szórakoztató. Mint általában a japán tokuzacu (speciáleffekt) sorozatok adok-kapokjai.
A Fireman (Fájámen/Magma Man) egy 1973-as évjáratú széria, és ugyanúgy, mint az überisten Ultraman, a Tsuburaya Productions háza tájáról eredeztethető. Fireman a Föld középpontjában élő faj egyik példánya, aki óriásira tud nőni vészhelyzetben (pont mint Ultaman - micsoda meglepetés!), amely megkönnyíti számára, hogy a bolygót letámadó kaidzsukkal (óriás szörnyekkel) összecsapjon. Most épp Dorigorast dzsúdózza agyon, amely egy látvány.
Szinte rögtön azután, hogy egy buliban közösen lerészegedtünk, Vágvölgyi B. előáll egy brutális nindzsacikkel... Hiába, van aki másoknál jobban bírja a piát.
