Űrkutatás, kutya és atombomba - Abrams nyolc oldalas comic előzménye elárul a jövő héten érkező filmről egy s mást, amit a trailerek nem. Plusz a képregény utolsó paneljét te magad rajzolhatod meg, küldheted be, és nyerhetsz vele...
A postaládánk csak úgy duzzadt a beküldött megfejtésektől és a geolokációs helyszínek alapján a vidékiek csapata leoskolázta a budapesti team-et: több, mint négyszer annyian vettek részt a játékban. A sorsolást a pártatlanság biztosítása végett szemnyílás nélküli, szájcipzáros bőrmaszkban végeztük, elektrosokkolóval felszerelt cirkuszi csimpánzok felügyelete alatt. Íme tehát a nyertesek listája:
Budapest Pilgrim Team
Kurtai Krisztina, Kardos Nikolett, Gáliczki Tímea, Bergmann Gábor, Kószás Jenő
Vidéki Comix Testület
Csőke Szabolcs (Miskolc), Tóth Iván (Szeged), Horváth András Zsolt (Szeged), V. Csaba (Kerepes), Balog Zsófi (Szeged)
A nyerteseknek gratulálunk és még a hétvége folyamán emailben értesítjük őket a nyereményük átvételének részleteiről.
A Nyitott Könyvműhely jóvoltából 20 kötetnyi Scott Pilgrim jóság kerül kisorsolásra 10 szerencsés olvasónk között, amennyiben helyesen válaszolnak nyereményjátékunk kérdéseire. Ezúttal nem leszünk nagyon keménykezűek, mindössze öt kérdést teszünk fel, melyek megoldásaira a Geekzen és a kiadó oldalán lehet segítséget találni.
A szabályok a következőek: a lenti kérdésekre adott válaszokat a geekblog@index.hu emailcímre kell elküldeni Scott Pilgrim nyereményjáték címmel a tárgyban és a geolokációs helyszín (gyk: a város neve, ahol laksz) megadásával. A minden kérdésre helyes megfejtést beküldők közül sorsoljuk ki azt az öt vidéki és öt budapesti szerencsés nyertest, akik a hat részes Scott Pilgrim képregénysorozat két első kötetét zsákolhatják be. A beküldés határideje május 25-e éjfél. Játékra fel!
1. Hány éves Scott Pilgrim és hol lakik?
2. Hány exet kell legyőznie Scottnak, hogy elnyerje Ramona szívét?
3. Mikor született a képregény szerzője, Bryan Lee O'Malley?
4. Melyik három magyar képregényrajzoló vendégszerepel a Scott Pilgrim feltámadása című, hatodik kötetben?
5. Soroljatok fel három képregényt, amely ugyancsak a Nyitott Könyvműhely égisze alatt jelent meg.
.jpg)
Mielőtt komolyabban nekiveselkednék az április 30-án, azaz múlt szombaton megtartott 7. Magyar Képregényfesztivál mélyelemzésének (sic!), azok kedvéért, akik amúgy is rögtön legörgetnének a beszámoló végi velős, ámde találó összegzéshez, már most leszögezem: én személy szerint igen jól éreztem magam a korábbi Képregénybörzék és a Képregényfesztiválok szerelemgyerekére hajazó rendezvényen, hiszen volt csipetnyi cosplay, voltak félhomályba burkolózó képregényesstandok, volt sör és grillezett húsok, voltak hazai és külföldi meghívottak a képregényes szakmai berkekből és volt végre igazi, kézzelfogható Alfabéta-díj. A több, mint hat éve húzódó gyerekbetegségek is ott álltak lesben, mindjárt a bejáratnál, de úgy tűnik ez már ilyen genetikai rendellenesség marad, aminek a kikúrálására egy egyszerű vitaminkoktélnál többre lesz szükség.
Kezdjük hát az elején, amikor formabontó módon minden másnaposságot nélkülözve, ámde egy rossz taktikai húzással vastag bőrkabátban, a hőgutától kerülgetve a verőfényes napsütésben, délután egy körül megérkeztünk Rusznyák kartárssal az Ajtósi Dürer sor 19-21 szám alá. Itt zavartan megtorpantunk és égi jeleket (azaz a tavalyi fesztiválon evolúciós fejlődésként értékelt soklepedőnyi fesztiválos molinót) keresve próbáltuk beazonosítani a bejáratot, de ez csak kis segítséggel sikerült: a csinos ajtónálló kislány intett beljebb minket a Dürer Kert előterébe, ahol azonnal megkaptuk a minősítést is (18+), amit én rendkívül diplomatikus évjáratazonosításként értékeltem. Itt végre megpillantottuk a Fesztivál plakátját - csak éppen az üvegajtó belső oldalán. Nem ez volt a fesztivál szervezőcsapatának első öngólja: azzal is sikerült garantálni a potenciális látogatók távolmaradását, hogy aznap volt a ballagás a középiskolák jó részében és a Critical Mass kerékpáros felvonulás is (ami törvényszerűleg programcsúszást is okozott egy előadó késése miatt). Ha bármiféle bizonytalanság motoszkált volna bennem azzal kapcsolatban, hogy jó helyen vagyunk, azonnal eloszlott, amikor kiderült, hogy a programok majd egy órás csúszásban vannak és a Csabáék képregényes beszélgetésének egyik résztvevője nem tudott eljönni.
 |
A mindeközben csendben középkori kínzóeszközzé transzformálódott bőrkabátomtól Pádi segítségével sikerült megszabadulnom, aki a rendezvény végéig az infópulthoz volt beosztva, így Spuri vezetett el a backstage egyik szobájához, ahol ideiglenesen szolgálaton kívül helyeztem az áruló ruhadarabot. Ezalatt szemrevételeztem az új helyszínt: kellemes kerthelyiség, söröző látogatókkal, grillezett hús illatával, közepes méretű Nagyszínpaddal, bal hátul klasszikus romkocsmahelyiség, mint Kisszínpad (ezt többen keresték időközben, én pedig nem tudtam nekik felvilágosítással szolgálni, de biztos vagyok benne, hogy a Pádi által strázsált Infópontnál ezt sikerült megkapniuk), valamint egy balzsamos félhomállyal és hűsítő levegővel hívogató terem a fémlépcsők tetején. Ez rejtette azokat a kiadványokat, amik miatt elsősorban ideérkeztünk, hiszen a Fesztivál bőségesen szolgált újdonságokkal. A legjobban Felvidéki Miki saját kötetének, a Némajátéknak és Szabó Levente Scrap-jének örültem, de személyesen fejezhettem ki gratulációmat Kertész Sándornak is, aki újra belevágott egy hazai képregénymagazin szerkesztésébe a Krampusz és a Menő Manó után (hogy mennyire más lenne itthon a képregényes élet, ha sikerül gyökeret verniük a Pókemberek és X-Menek mellett!), Strip10 címmel. A The Walking Dead magyar kiadását remélem már nem kell bemutatni senkinek, öröm volt átpörgetni a műnyomópapírra nyomott oldalakat, valamint beszereztem egy Superman/Batman második kötetet a Képes Kiadó standjánál, egy Smith császár Lucky Luke füzetet a Pesti Könyvtől és a régi-új Papírmozivá egyesült Buborékhámozó és Nero Blanco Comix új számát Tónitól. A Nyitott Könyv zseniális húzásként a Scott Pilgrim befejező kötetébe Lakatos István, Gróf Balázs és Csordás Dániel Scott hommage-okat szerkesztett, a Vad Virágok pedig suttyomban kiadott az új Kázmér és Huba mellett egy amerikai strip-kötetet, a Zsákutca kertvárost, amit Oroszlány Balázs (többek Rorimackként ismerik) fordított (utóbb kiderült, hogy a kihagyott Börze miatt került a vakfoltomra a kiadvány).
 |
Úgy döntöttem, hogy végre szemügyre veszem közelebbről a sokak által dicsért Deveraux-t is, Papp Imre sorozatát, ami a negyedik füzeténél tart, de legnagyobb meglepetésemre az első és harmadik rész eddigre már hiánycikk volt. Kompromisszumos megoldásként bezsákoltam egy második füzetet egy elektronikus formátumú első rész és egy interjú ígéretével. Ha már interjú: fantasztikus csapatmunka eredményeképp az előző éjjel feltöltött és Xbox360 kontollerekből kimentett elemeim randevúztak a Ramiz kolléga által szállított oldschool kazettás diktafonnal, hogy rögzíthessem a Felvidéki Mikivel folytatandó beszélgetésemet, ám a naphosszat tartó rendíthetetlen és folyamatos ostrom, ami alatt a dedikálásért folyamodók tartották a művész urat, keresztülhúzta a gondosan felépített terveket. Szerencsére ezt még a héten be tudjuk pótolni, itt a Geekz-en, a Némajáték kritikájával egybekötve.
Rengeteg ismerőssel és baráttal sikerült összeakadni, szerzőkkel és kiadókkal, így a programok jelentős részéről lemaradtam, még azokról is, amelyekre valóban terveztem elmenni (mint például Kertész Sándor Zórád-előadása vagy Tondora Judit és Pilcz Roland amerikai képregényprojektje), de a Nagyszínpadon magukat maratoni dedikálásba, majd képregénycsatába vető észt, holland, finn és lett vendégrajzolókat nehéz lett volna eltéveszteni. Bár egyiküket sem ismertem Marcel Ruijters kivételével, aki már járt a 2008-as képregényes rendezvényen (és ennek részben az is lehet az oka, hogy mindössze két nappal a Fesztivál előtt került ki tájékoztatás a résztvevők személyéről a Fesztivál blogra, a Könyvesblogra pedig aznap délelőtt), úgy tűnt, hogy nagyon jól megértették egymást mind a magyar rajzolókkal, mind a közönséggel. Ehhez minden bizonnyal nagyban hozzájárult Lamelos-csoport vezetésével előző este lefolytatott workshop végeredménye, az Elvis, a magyarok királya című kiadvány, ami mindössze 120 példányban készült el Halmos Ádám segítségével, megdöbbentő gyorsasággal másnap reggelre és amit elkapkodtak gyakorlatilag mind egy szálig. Ez indukálta azt a tömeges dedikálást, ami miatt épp hogy csak Fritz Zolihoz fértem hozzá, az obligát Fritz-csirkéket beszerezve, majd letántorogtam a színpadról és vettem inkább egy Call it a day kötetet, ami hasonló szellemben készült antológia volt, mindössze kevésbé spontánabb és jóval vaskosabb.
.jpg) |
Legnagyobb megelégedésemre a mostanra már (Cserkuti maestronak köszönhetően) fizikailag is valóban respekttel bíró Alfabéta-díjakat olyanok vehették át, akik abszolút megérdemelték az elismerést: a kép-regény kategóriában Ágoston, a nukleáris baromfi nyert a Vass Róbert című művével (Koppány, a szoláris menyét ezúton is csókoltatja!), a legjobb kép-novella a képregénykaméleon és csirkespecialista Fritz Zoli lett a Pinkhell hetes és legkiforrottabb számában megjelent Korhelyhajhászattal (ami a Call it a day-be is bekerült), a legjobb kép-sor alkotója pedig Oravecz Gergely lett a Blossza című stripsorozatával. A nemrégen alapított Zórád Ernő-díjat Futaki Attila vehette át, ugyancsak abszolút kiérdemelten, elsősorban a Villámtolvajon végzett munkájáért, ami a Hyperion Book égisze alatt jelent meg az USA-ban. A nyertesek örömét még a menetrendszerűen érkező technikai malőrök sem árnyékolták be, bár mondjuk én szívesen meghallgattam volna mondandójukat, ha a hangosítás nem adja be a kulcsot.
Összességében jó hangulatban telt a fesztivál, de az évek óta ismétlődő problémákat mostanra már orvosolni lehetett volna, különösen, ami a promóciót illeti: a megfelelő időben elkezdve, vagyis legalább egy hónappal az esemény előtt, különös tekintettel az online sajtóra, el lehetne kezdeni adagolni az információkat a programokról, a meghívottakról, a kiadványokról és nem az utolsó pillanatra hagyni őket. Az új helyszín és külföldi rajzolócsapat meginvitálása nagyszerű ötlet volt (mindenképpen folytatásra érdemes) és ennyi ember összeszervezése minden bizonnyal roppant munkába telt, különösen ezért fájó, hogy erről milyen kevés információ jutott el a nagyközönséghez a fesztivált megelőzően. A jelek ötletek szempontjából előremutatóak, szervezés és píár tekintetében egy tapodtat sem mozdultak el a tavalyi rendezvényekhez képest, mindenesetre én azt kívánom, hogy a jövő évi (most már nyugodtan mondhatni) Nemzetközi Képregényfesztivál sose legyen rosszabb, mint az idei volt.
Megkerültek az eléggé népszerűnek bizonyult nyereményjátékunk győztesei, akiknek a nevét a feltett kérdésekre adható helyes válaszok közzététele után találhatjátok meg. Minden nyertest emailben is tájékoztattunk arról hogyan veheti át a jól megérdemelt Élőhalottak képregénykötetét.
1. Mi volt Lucio Fulci a hetvenes évek végén illetve a nyolcvanas évek elején készült három híres olasz zombifilmjének a címe (később rendezett még ilyet, de most csak az ebből az időből származóakra vagyunk kiváncsiak)?
Zombi (aka Zombi 2), Zombik városa (City of the Living Dead), A pokol hét kapuja (Beyond)
2. Ki készítette az 1978-as HOLTAK HAJNALA effektjeit?
Tom Savini
3. Hol játszódik Jacques Tourneur I WALKED WITH A ZOMBIE című filmje?
Saint Sebastian, de azt is elfogadtuk, ha csak annyit írtatok, hogy egy karibi szigeten
4. Melyik híres magyar származású színész játszik a WHITE ZOMBIE-ban?
Lugosi Béla
5. Mi indítja be a BIO ZOMBIE-ban a zombikór terjedését?
Üdítősüvegbe rejtett vegyi anyag
6. Mi Robert Kirkman aktuálisan is futó szuperhősképregénysorozatának a címe (aminek NEM farkasember a főszereplője)?
Alapvetően az Invincible-re gondoltunk, de elfogadtuk a most startolt Super Dinosaur-t is
7. Melyik híres filmrendező neve fémjelzi a THE WALKING DEAD-ből készült azonos című tévésorozat első évadát?
Frank Darabont
8. Mi a neve Lucifer főhadiszállásának a Kirkman által írt BATTLE POPE című képregényben?
Hellcorp
9. Melyik ismert, zombizsánerbe illeszthető film kezdődik ugyanazzal az alaphelyzettel (a főhős kómából ébred egy kórházi szobában), mint a THE WALKING DEAD?
28 nappal később
10. Mi lesz a 2011. április 30-án, szombaton megrendezésre kerülő 7. Magyar Képregényfesztivál helyszíne?
Dürer-kert
Most pedig következzenek a nyertesek:
Az első tökéletes megoldás beküldője Stanislaw Lem nickű olvasónk volt, ő automatikusan megnyerte a felajánlott Élőhalottak kötetek egyikét.
A legalább hat helyes megoldást beküldő olvasóink közül a sorsolás során Romhányi László és Lipták György neve került elő a virtuális kalapból.
Mindhárom nyertesnek gratulálunk:
A Geekz blog stábja
Április 30-án hetedszer kerül megrendezésre a Képregényfesztivál a Dürer Kertben, mi pedig jelen leszünk - lesznek majd riportok, személy szerint én az Alfabéta-díj zsűrijében is benne vagyok, de élőben is követhetitek az eseményeket twitteren.
A fesztivál programja:
Nagyszínpad
10:30: Megnyitó ünnepség
A Fesztivált megnyitja: Halmos Ádám a Magyar Képregény Szövetség elnöke
11:00: „Call it a day” bemutató
A Finnagora, a Magyarországi Észt Intézet és a Magyar Képregény Szövetség együttműködése hívta életre azt a képregénykiállítást, melyen finn, észt és magyar alkotók szabadon dolgozzák fel a „Reggel, délben, este” témáját. A kiállítási anyagából készült kötet a 7. Magyar Képregényfesztiválra jelenik meg.
12:00: Holland Képlegények
Gert Jan Pos (Holland Vizuális Művészetek, Design és Építészet Alapítvány) holland képregénypromóter előadásából kiderült, mi inspirálja a holland képregényalkotókat munkájukban. A közönség betekintést nyerhet olyan jövőbeni projektekbe, mint a leghíresebb holland festők (Rembrandt, Van Gogh, Bosch) életművéből készülő képregényes biográfia, mely az Rijksmuseummal és az amszterdami Van Gogh Múzeummal készül együttműködésben.
13:00: Elvis, a magyarok királya
A Fesztivál előtti napokban a magyar, holland, finn és észt alkotók közös képregényes workshopon vesznek részt, ahol Budapest legújabb díszpolgára, maga a Király, Elvis Presley előtt tisztelegnek. A műhelymunka alatt elkészült alkotásokat a Fesztiválon mutatják be. A kArton galériában látható Lamelos kiállítás egyes darabjait is a Király ihlette.
14:00: I. Nemzetközi Képregénycsata
A Comics Battle nem vicc. Vérsen komoly, izgalmas küzdelem, melyben évek óta mérik össze erejüket Finnország és Észtország képregényes gladiátorai. A Fesztiválon e két vendégországot, és persze a Holland delegációt is harcba hívja a rögtönzésben legjobb magyar képregényrajzolók bátor csapata. Hogy ki lesz a győztes? Azt a többfordulós, látványos csata közönsége dönti el.
15:00: Alfabéta-díjátadó
Idén is a Fesztiválon kerülnek átadásra az Alfabéta-díjak, melyek több kategóriában díjazzák a tavalyi év képregényes termését. A díjakat a Magyar Képregény Szövetség megbízásából független szakmai zsűri ítéli oda és adja át a nyerteseknek.
16:00: Pinkhell #7 bemutató
A Magyar Képregény Akadémia és a Szövetség közös képregényes antológiájának hetedik száma is bemutatásra kerül a Fesztiválon. A humoros, akciódús vagy épp sci-fit és horrort idéző kötetet az alkotók az MKSZ standjánál dedikálják a nap folyamán.
17:00: Zórád: 100
A Zórád Ernő születésének 100. évfordulója alkalmából induló kulturális programsorozat menetrendjének ismertetője.
17:30: Comic Jam: eredményhirdetés
A Comic Jam képregényrajzoló pályázat eredményhirdetése és díjátadója, a nyertes pályamunkák értékelése.
Chill:
11:30: Kázmér és Huba Magyarországon
Beszélgetés Nikowitz Nórával a kultikus képregény strip magyar fordítójával
12:30 Zórád Ernő élete és munkássága
Kertész Sándor képregénytörténész előadása
13:30: Képregényfilmek
Beszélgetés az Amerika Kapitány, Thor, Zöld Lámpás, X-men filmekről és a többi, 2011-ben bemutatásra kerülő hollywoodi szuperprodukcióról
14:30: Neelakshi: The Quest of Armor
Pilcz Roland és Tondora Judit bemutatják a hamarosan megjelenő amerikai fantasy és kalandképregény elkészülésének fázisait, a ceruzarajzoktól a kihúzáson át egészen a színezésig.
15.30: Miriam Katin első magyar kötete
Miriam Katin 1957-ben, 15évesen vándorolt ki Magyarországról. A fesztiválra megjelenő, első magyar nyelvű kötete kapcsán a művésznő életútját fia, Ilan Katin mutatja be, aki ezt követően kiadójával, Bayer Antallal együtt válaszol Vass Róbert kérdéseire.
16:30: Beszélgetés Fazekas Attilával
A Színes magyar képregénymúzeum 2. kötete kapcsán a művésszel Kiss Ferenc képregényszakértő beszélget.
17:30: Alfabéta 2011
Beszélgetés az idei nyertesekkel és a zsűrivel
Comic Jam
A képregényes rendezvények elmaradhatatlan kelléke a rajzolás, akár versenyszerű keretek között, akár teljes szabadságot élvezve. A Magyar Képregény Szövetség alkotói átadják tapasztalataikat az érdeklődőknek, véleményezik otthonról hozott munkáikat, műhelyfoglalkozás formájában bemutatnak fogásokat, elmagyarázzák a képregényes narráció működését, segítenek a karakterek tervezésében. Immár hagyomány, hogy ismert alkotók is részt vesznek egy közös rögtönzésben, amelynek a témája lehet előre vagy helyben megadott, illetve felöltheti egy képregényes párbeszéd formáját is. A legjobban sikerült improvizált képregények rendszeresen megjelennek nyomtatásban is.
CosplayFlash!
Öltözz be kedvenc hősödnek és nyerj az LC Fashion & Arttal!
A 7. Magyar Képregényfesztiválon képregényes és mangás cosplay versenyt hirdetünk, ám eddig sosem látott formában mérkőznek meg a jelmezesek. Öltsd magadra te is kedvenc képregényhősöd ruháját, legyen az akár Pókember, Naruto vagy épp Piszkos Fred; az LC Fashion & Art standjánál profi fotók készülnek majd rólad, amiket a színpadra kivetítve mindenki láthat. A képeidet a Facebookra is azonnal feltöltjük. Ha te kapod a legtöbb lájkot, tiéd az értékes képregényes, mangás ajándékcsomag!
Nintendo 3DS és Xbox Kinect
A Fesztivál nem csak a szakmai programok, beszélgetések, előadások színtere, de a szórakozásé is. Ha elfáradtál a képregényes standok gazdag választékának feltérképezésében, próbáld ki a legújabb konzoljátékokat:
Az Xbox 360 játékkonzolhoz tartozó legújabb fejlesztés, a Kinect is tesztelhető lesz a Fesztiválon. A kontroller nélküli irányítható játékok az egész testedet megmozgatják. A Kinect reagál a mozdulataidra. Ezért ha rúgnod kell, akkor rúgj! Ha ugornod kell, ugorj! Már tudod is, hogyan kell játszani.
A látogatók idén szemüveg nélküli 3D játékokat is kipróbálhatnak, hiszen a fesztivál vendége lesz a Nintendo 3DS is. Keressétek a csinos hölgyek „derekára kötött” konzolokat és próbáljátok ki a legújabb Nintendo 3D játékokat!
Star Wars: Rebel Legio
Az egész napos rendezvény alatt a Rebel Legio magyarországi csapatának rohamosztagosai és vadászpilótái ügyelnek rá, hogy az erő legyen mindenkivel.
Részletek a tovább után - a 20 órától kezdődő képregényverseny moderátorának engem kértek fel (bár hogy pontosan ez mit jelent még egyelőre nem tiszta, hiszen a sajtónyilatkozatban leírtak alapján Dragomán is kb. ugyanezt a posztot tölti majd be).
Április 16-án este 18 órától a Magyar Képregény Szövetség gyorstalpaló fejtágítót tart a Roham kávézóban (Budapest VIII. Vas u. 16.) a képregény iránt nyitott, de erről a különleges, reneszánszát élő művészeti ágról keveset tudók számára. A Margó Fesztivál keretein belül zajló est két izgalmas előadással adja meg az alaphangulatot: Korcsmáros Gábor (a legendás magyar képregényrajzoló, Korcsmáros Pál unokája, a Képes Kiadó vezetője) tartja meg "A képregény felfedezése" című szórakoztató és informatív szemináriumát, majd Varró Attila (kritikus, esztéta, a Kult Comics című könyv szerzője) mutatja be a hallgatóságnak az irodalom és a képregény közti párhuzamokat, különbségeket.
Ezek után kb. 20 órától a közönség szeme előtt zajlik le az első hazai Képregénybajnokság selejtezője. A rögtönzésben legjobb képregényrajzolók mérik össze erejüket, a tét: a 7. Magyar Képregényfesztiválon tartandó nemzetközi döntőn való részvétel. A látványos, többfordulós csata feladatait Dragomán György (József Attila-díjas magyar író) osztja ki a versenyzőknek, a zsűri pedig maga a közönség. Mindezek után este 10-től indul a képregényparty, ahová a jelmezben érkezők között képregényes ajándékokat osztanak szét a szervezők.
A belépés ingyenes!
Punks not dead! Ezt ma már minden Exploited pólós kisköcsög kívülről fújja, de szerencsére vannak, akik komolyan is veszik, sőt tesznek is érte, hogy ne is dögöljön meg olyan könnyen aza punk. Német András például egy jópofa laza és humoros képregény-strip sorozattal próbál meg ihletet és támogatást nyújtani "menthetetlen zenészpalántáknak", hogy megtudják, mi is az a rákkendról. m/
Történetünk főhőse a basszusgitáros Johnny, aki múló fiatalsága ellenére sem adja fel a reményt, hogy Ócskavas nevezetű punk zenekarát a csúcsra juttassa. Miután egy kedvező fordulat következtében esélyt kap arra, hogy neves hazai bandák előzenekaraként mutatkozhasson be a színtéren, minden erejét annak szenteli, hogy a félnótás dobosával, Ekivel megtalálják a megfelelő gitárost és a lehető legjobb produkciót állítsák össze a várva várt turnéra.
Az álmodozásokban és kínlódásokban gazdag történeteik megismerésével bepillantást nyerhetünk az amatőr zenészek életének mindennapjaiba, valamint arra is sikerül választ kapni, hogy mennyire nehéz elindulni a ranglétrán, főleg, ha mindenki a te lábadba kapaszkodik.
Ha punkrokkerek vagytok akkor azé', ha nem, akkor meg azé' kövessétek minden hétfőn, szerdán és pénteken a rocksztarleszekmama.blog.hu oldalon.
Mert mi megyünk, és ha jönnél velünk, jelezd kommentben vagy emailben vagy twitteren. Íme az esemény állandó weboldala, tele képekkel (bilder).
Mindig van lejjebb, szoktuk mondani – de tényleg van? A mainstream amerikai képregényben az utóbbi években eltörölték Pókember házasságát, élőhalott szörnyet csináltak a Megtorlóból, és ezüstkori utalások zagyva panoptikumává süllyesztették a fő Batman sorozatot. A Chaos War című legfrissebb Marvel „event” ötödik, záró epizódjában különösebben nem gyaláznak meg sokak által szeretett karaktereket, viszont elérték vele azt, hogy már a második oldalon sírhatnékom támadjon.
Nem, ez itt nem valami absztrakt, metaforikus kép. Nem is ironikus, nem is paródia. Pont úgy kell nézni, és értelmezni, ahogy azt első pillantásra látod. A főhős, Hercules, és a sorozat főgonosza, a Káoszkirály, a hozzájuk képest strandlabda méretű Föld mellett bunyózik az űrben. És ezt nekünk komolyan kellene vennünk. Át kellene éreznünk. Hol kezdjem ecsetelni, hogy mekkora blőd az egész, hogy mennyire fantáziátlan, izzadságszagú és röhejes? Sehol. A kép magáért beszél. Ekkora megalománis, agyatlan faszságra még Mark Millar sem lenne képes. Ezt még a wc-n se húznám le. „The end is here”, indeed.
Az ezévi Hungarocomix több dologban sem hasonlított a tavalyira. Először is a Mangafannal (és a Holdfény teammel) karöltve szervezték meg a Millenárison, a Jövő Házában december 18-án, repkedő mínuszokban, másodszor pedig ezúttal nem én, hanem Rusznyák kolléga tántorgott be félig vak denevérként a rendezvényre. A metrón hosszas (és egyoldalú, értsd: ő nem volt képes értelmes kommunikációra) vita során megállapítottuk, hogy nem másnapos, hanem még mindig be van rúgva, ugyanakkor fejet hajtottunk a tény előtt, miszerint a főnökét sokkal rosszabb állapotban hagyta stabil oldalfekvésben egy kínai étterem asztallapján, legalábbis utolsó emlékei szerint. Ehhez képest sokkal hamarabb átjutott az ellenőrzőponton, míg én az öcsémmel (aki ugyancsak velünk tartott) kritikus szemmel tanulmányoztuk a színes jelmezekbe beöltözött, hosszasan kígyózó sort a bejárat, a ruhatár és a mosdók előtt és végül úgy döntöttünk, hogy a szabadon hagyott bőrfelület mennyisége egyenesen arányosan jogosítja fel a 14 és 20 közötti hölgyeket arra, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott manga vagy anime szereplőire próbáljanak hasonlítani.
A metróbeléptetőkhöz hasonlatos kapun átjutva mellbevágott a zsongás, amit a több száz kavargó látogató keltett (mindez mindössze másfél órával a kapunyitás után), akiknek legalább harmada viselt valamiféle jelmezt (a magát fénykarddal bebiztosított Boba Fett azért még nekem is túl kemény volt, ezért kitértem az útjából), valamint a nagyszínpad felől dübörgő zene és meg kellett állapítsam, hogy képregényes rendezvényen még sosem láttam egyszerre ennyi embert. Ugyan semmiféle útmutatást nem találtam, noha igencsak elkelt volna a nyomasztóan hatalmas csarnokban, félelmetes dedukciós képességeimmel rájöttem, hogy az emeleten található félreeső és kevéssé fűtött teremben kezdődik a filmes beszélgetés, ahol mindenképpen meg akartam nézni Rusznyák kolléga produkcióját, különös tekintettel véralkoholmennyisége által erősen csökkent kognitív képességeire. Csalódnom kellett, mert meglehetős összeszedettséggel válaszolt Wostry főszerkesztővel vállvetve Hamlet kérdéseire, aki némileg megilletődött annak hallatán, hogy a Transformers és a Sherlock Holmes nem képregényfilm. Megtudhattuk továbbá, hogy Wostry szenszei kedvenc filmes képregényadaptációja a mai napig az 1978-as Superman, illetve a 2010-es felhozatalból jobb híján a Vasember 2 vihette tudhatta magának ezt a kétes dicsőséget. A következő év legreménytelibb produkciója a zsánerben a Kenneth Branagh rendezte Thor, illetve a Matthew Vaughn nevével fémjelzett X-Men: First Class lesz (az ugyancsak várólistás olasz Dylan Dog film azonban sajnos közel sem játszik majd egy ligában ezekkel). Szóba került még a Marvel tudatos karakterfilmépítkezése (Captain America, Thor, Iron Man, Nick Fury), ami a jövőbeni Avengers-adaptációban (magyarul: a Bosszú Angyalai) csúcsosodik ki és a hollywoodi álomgyár meglepő ötlettelensége, minek folytán állandóan szuperhős eredettörténeteket erőszakolnak le a torkunkon (és valószínűleg ez lesz a Ryan Reynolds-féle Green Lantern veszte is).
 |
Miután eddigre mindenkinek megfelelő keménységűre kristályosodott az agyvize a hidegtől (rutinosan nem tettem le a kabátom a ruhatárban) a képregényes beszélgetés következett a 2010-es év rendezvényeiről és megjelenéseiről, amit Sápi Marci vezetett, a beszélgetőpatrnerei pedig Kiss Feri (a magyar képregény történetének krónikása és a Képregény Kedvelők Klubjának alapítója), Árva-Szabó Péter (forgatókönyvíró és x fegyver), Felvidéki Miklós (író/rajzoló és Noname büszke apukája), valamint jómagam voltak. Egyetértettünk abban, hogy a 2010-es év legsikerültebb rendezvénye a szegedi képregényfesztivál volt, legfontosabb megjelenései pedig a Berlin, a Lencsilány, a Cartaphilus presztízskiadványai (Sandman, Hellboy, Setét Torony) és mindannyian elégedettek voltunk a friss élményként éppen feldolgozás alatt álló Hungarocomix (és persze Animekarácsony, mert ez a része nyilvánvalóan hangsúlyosabb volt) Comic Con-os hangulatával. Kiss Feri mesélt a kilencvenes években Kertész Sándor (ugye emlékszünk: ő volt az aki a kilencvenes évek elején olasz befektetők segítségével útjára indította a Menő Manó, Krampusz és Pimpa magazinokat) erőfeszítéseinek köszönhetően rendezett többnapos (!) képregényes összejövetelekről, melyeknek szerves részét képezték a fellépő zenészek (mint például Benkő Dániel, akinek a fejében Bakfark Bálint zenéjéből mára sajnálatos módon csak a fark maradt meg) és a tokaji borospincék tartalmának szigorú ellenőrzése. Ami a 2011-es megjelenéseket illeti, engem érhetett a megtiszteltetés, hogy bejelentsem a The Walking Dead első trade paperbackjének (vagyis az első hat füzet gyűjteményes kiadásának) tavaszi megjelenését magyarul a Kepregeny.hu gondozásában, illetve Felvidéki Miki is elárulta, hogy a száz oldalas Némajáték című képregényét a Nyitott Könyv adja majd ki. Ekkorra már meglepően sok csinos lány szivárgott be a hímnemű nézők sorai közé, ami egyértelműen azt jelezte, hogy közeledünk a műsoridőnk végéhez és hamarosan a Mondo magazin szervezte beszélgetés következik. Ehhez a jelenséghez köze volt az egy órás programcsúszásnak is, valamint annak, hogy kissé felborult a beszélgetések sorrendje is és Pilcz Roli tartott első versenyzőként előadást a hatodik Kalyber Joe kötetének megjelenése kapcsán.
 |
Miután megtörtént az animés hatalomátvétel, végre lemehettem a földszintre, hogy végigjárjam a kiadók pultjait. A Vad Virágoknál kezdtem, akik máris egy gyönyörű történettel fogadtak, miközben belelapoztam az új Kázmér és Huba kötetbe (ami a nyolcadik a sorban és az Annyi a tennivaló! címen fut), miszerint bár a büfében nem kapható alkohol, de az élelmes tündérek és lidércvadászok olyan hatékony módszert dolgoztak ki erre, hogy délután egykor már a biztonságiak kísértek ki egy nagyobb testalkatú amazont, akinek sikerült összehánynia kolléganője csizmáját. A Pesti Könyv standjánál megtudtam, hogy a Lucky Luke (a sorozat a tizenharmadik köteténél tart) idősebb vásárlói viszonylag rosszul viselték a zsongó fiatalok tömegét, ellenben volt aki öt-hat füzetet vitt magával, hogy a gyerekeiknek és ismerőseiknek is jusson belőle. A Nyitott Könyvnek szerencséje volt a Scott Pilgrim harmadik és negyedik részével, mert az ebben a környezetben tökéletes mimikrit alkalmazó kötetek borgként asszimilálták az asztal mellett elhaladó, főleg mangára szakosodott közönség tagjait. Ezután legnagyobb meglepetésemre a Beholder kiadó standjába botlottam, ahol 500 forintért vesztegették a regényeik nagy részét: érdeklődésemre kiderült, hogy végleg felhagynak a könyvkiadással és a kártya- és webes alkalmazású játékok fejlesztésére koncentrálnak. Bayer Tóni asztalánál menetrendszerűen bezsákoltam a Buborékhámozó és a Nero Blanco Comix aktuális számát (mindkettő megszűnik és ezentúl egy magazinban fognak megjelenni), illetve az érdekesnek tűnő Hidegbékét, amit Kuczora Zsolt írt és rajzolt. A kispéldányszámú szerzői cuccok után az MKA régóta várt antológiájának, a Pinkhellnek az új számát dedikáltattam az alkotókkal és perverz örömmel söpörtem be párat az asztalukon hentergő kalózzombimatricákból. Mivel a Kingpin két szokatlan címmel is előrukkolt, úgy döntöttem, hogy beszerzek egy dögös vámpírt is a legendás Vampirella személyében, illetve a Marvel Extrát, hiszen nem mondhatni, hogy tematikus szuperhősös antológiákból Dunát lehet rekeszteni idehaza. Találkozhattam a Berlin kiadójával, a végtelenül szimpatikus Orosz Lászlóval, aki fél éves munkával maga fordította le a képregényt és döntött úgy, hogy saját pénzén nyomtat belőle 1200 példányt. Az ilyen szintű jó értelemben vett megszállottság tiszteletet érdemel, így aztán remélem nem csak kritikai sikert könyvelhet el majd magának. A rövid körút a Fumax négy roskadásig megrakott asztalánál ért véget, ahol őszinte ámulattal konstatáltam, hogy képesek voltak megtartani józan eszüket (na jó, Vladinál már erősen rezgett a léc) annak ellenére, hogy közvetlenül a reggel óta folyamatos vetésforgóban működő karaokeszoba mellett ütötték fel a sátrukat.
Sajnos a főszínpadon zajló eseményeket nem tudtam követni, mert annyi ismerőssel találkoztam, hogy száz métert sikerült megtennem uszkve két és fél óra alatt, de tisztában voltam vele, hogy míg az emeleten folyamatosan megy a rajz- és kártyaverseny, a földszinten pedig konzolozni és karaokézni lehet, addig lezajlott egy Pinkhell-bemutató és egy cosplay produkció, amiről lemaradtam. Bár határozottan kezdtem vén trottynak érezni magam a beöltözött 15-20 évesek között, mindenért kárpótolt egy értő biccentés, amit egy negyvenes éveiben járó rohamosztagossal váltottam, aki egy szelíden szörcsögő Darth Vadert kísért. Látogatóként összességében egy jól sikerült rendezvény volt (bár a kiadók részéről hallottam panaszos hangokat a várttól elmaradt eladások miatt), de nem tudtam szabadulni két kínzó kérdéstől, miközben két rajzolóval és az öcsémmel a közeli Marxim sörözőbe vonultunk feldolgozni a friss élményeket: mi a fenéért nem vettem meg a kuponos pultnál kapható szkafanderes Kane-t (with or without arctámadó) és vajon melyik animében szerepelhet a nyakörves párját pórázon vezető möszjő vagy lady, ami olyannyira népszerű volt a jelmezek között? Persze az is lehet, hogy szubkultúrát tévesztettem...
Holnap, 18-án szombaton a Hungarocomix magyar képregénykiállítás és vásár keretében 12 óra 30-tól az Index munkatársa, Szűcs Gyula (ex-Geek) beszélget Rusznyák kollégával és velem a múlt, a jelen és a jövő képregényfilmjeiről a Jövő Házában, az emeleti "Mondo" teremben. Ha olyasmi kifejezések hagynák el a szánkat, mint pl. "dekonstrukció", nyugodtan gyertek ki a kerekasztalhoz és adjatok egy pofont.
Mindig van lejjebb. Amikor a Marvel, a fiatal közönség igényeire hivatkozva eltörölte Peter Parker és Mary Jane házasságát a 2007-es One More Day című sztoriban, a rajongók és a kritikusok egyaránt felháborodással reagáltak a múlt, a kontinuitás, és nem utolsósorban, a szeretett karakterek lábbal tiprására. Kevesen sejtették akkor, hogy ez még csak a kezdet volt. Az azóta eltelt három évben írók hada igyekezett beállítani egy régi-új status quo-t a hálószövő életében, de a próbálkozások egymás után dőltek dugába, unalmas új szereplőket, erőltetett történeteket, és egy lejtőn egyre nagyobb sebességgel csúszó képregényt eredményezve. Szerencsétlen pók évek óta vergődik abban a kesze-kusza hálóban, amit a Marvel szőtt köré, és lassan kiveszik belőle minden, amiért annak idején az amerikai popkultúra egyik legnagyobb ikonjává vált. Ássunk a dolgok mélyére, azaz lássuk a Marvelnek a Pókemberrel kapcsolatos „Mit is kúrtunk el?” listáját. Nem lesz rövid.
A kiadói tulajdonban lévő ongoing képregényeknek nyilvánvalóan megvan a maguk rákfenéje: sok-sok író és rajzoló sokféleképpen tesz hozzá a szereplők sorsának alakulásához, és nyilvánvaló, hogy évtizedek alatt legalább annyi borzalmas történet születik, mint élvezetes. De általában több. Mint minden másnak, a Pókembernek is megvoltak a maga hullámvölgyei – a leghírhedtebb és legfájdalmasabb az 1994-es Clone Saga, amelynek karakter-, értelem-, hangulat- és mítoszromboló erejét legfeljebb egy külön cikkben lehetne csak kifejteni. És még az is eltörpül a már említett One More Day mellett, ami a gyökere mindannak a rossznak, amitől a sorozat a mai napig szenved. J.M. Straczynski és Joe Quesada sztorijában Peter alkut kötött Mephistóval, hogy megmentse May nénit, aki egy unokaöccsének szánt golyótól haldoklott. Mephisto az öreglány életéért cserébe belenyúlt a múltba, és meg nem történtté tette Peter és Mary Jane házasságát. A sztori mögött régóta érő szerkesztői döntések álltak: Quesada úgy érezte, hogy a nős, felnőtt, érett, dolgozó, egyszóval: megállapodott Peter Parkerrel már nem képesek kellően azonosulni a tinédzserek, akik pedig a sorozat fő célcsoportját jelentik. Így aztán egy varázsütéssel facérrá tették a hálószövőt.
Ezzel annyi probléma van, hogy felsorolni is nehéz. Először is, egy hős, sőt, egy szuperhős, méghozzá az összes közül az egyik legnemesebb, legidealisztikusabb és legtisztább, alkut köt az ördöggel (illetve „csak” egy démonnal), alapvetően önző érdekből. Másodszor, ebben egy olyan karakternek van szerepe (Mephisto), akinek többnyire semmi köze Pókemberhez, és szó szerint a semmiből tűnik fel, hogy megoldást kínáljon a hálószövő dilemmájára. Harmadszor, egy olyan sorozatban, ami attól vált milliók kedvencévé, hogy pl. a milliárdos Batmannal és a tökéletes Supermannel ellentétben egy hétköznapi problémákkal, és normál, az olvasó számára is könnyen átélhető emberi kapcsolatokkal küszködő hőst kínált, a koncepciótól alapvetően idegen mágiával oldanak meg egy vélt problémát. Negyedszer, szándékosan a természetes fejlődés útjába állnak, és visszavetik a sorozatot egy évtizedekkel korábbi állapotba. És persze: belekontárkodnak vele több, mint 20 év kontinuitásába. A főhős szempontjából tehát karakteridegen, a történetmesélést illetően deus ex machina, a kontinuitást nézve visszalépő, a sorozat egészét tekintve alapvető irányelveknek ellentmondó húzásról van szó. Nehéz rosszabb kombinációt elképzelni.
Mivel létezik az Ultimate Univerzum, ahol Pókemer még mindig középiskolás, és mivel létezik a kisebbeknek szóló Marvel Adventures Spider-Man is, a „legyen Pókember ismét fiatalosabb” igény eleve okafogyott. De ha már meg kell szabadítani a szerencsétlen pacákot a feleségétől, akkor legalább csinálták volna „szabályosan”: mondjuk válással. Ja, hogy elvált karakterrel még kevésbé tudnak azonosulni az olvasók, mint egy házassal? Lehet. De az legalább egy mérföldkő lett volna, ahogy maga a házasság is mérföldkő volt annak idején (ezt a hasonló kaliberű karakterek közt azóta is csak Supermannel lépték meg, és vele is csak sok-sok évvel később). Új lehetőségeket, új távlatokat, új ötleteket, új történeteket hozott volna magával. De nem mertek kockáztatni, inkább visszakullogtak a házasság előtti állapotokhoz. Hol van az a Marvel, ami – éppen Pókemberrel kapcsolatban – létre mert hozni egy súlyos bűntudat által vezérelt hőst, később, addig abszolút példátlan módon, meg merte ölni hosszú ideje vele lévő szerelmét (The Night Gwen Stacy Died), és elsőként foglalkozott a drogfüggőséggel (Green Goblin Reborn!), figyelmen kívül hagyva a cenzorok sípolását? Ugyanettől a töketlenségtől bűzlik a One More Day nemrég megjelent „folytatása”, a One Moment in Time is, ami az esküvő meghiúsulásának okait részletezi – egy emocionális, emberi történet helyett kaptunk egy tipikusan szuperhősös kifogásokkal és ürügyekkel felfújt nagy semmit, ami ráadásul belepiszkított Peter és Mary Jane szeretettel és bizalommal teli kapcsolatába is. Persze a Marvel (a DC-hez hasonlóan) fél évszázada ugyanazokból a karakterekből él meg. A mainstream szuperhőscomicban akkor jelent meg utoljára nagy hatású, a popkultúrába magát bebetonozó karakter, amikor Rozsomák 1974-ben nekiesett a zöld óriásnak az Incredible Hulk #180 legvégén (esetleg az 1975-ben megjelent új X-Men csapat többi tagja, és az 1991-ben felbukkant Deadpool sorolható még ide, de ők már inkább csak fenntartásokkal). Nem csoda, hogy a megfelelő utánpótlás hiányában a kiadók igyekeznek mindenáron fenntartani a régi karakterek már bevált, évtizedes attribútumait.
Ilyesmin nem könnyű túltennie magát a képregényrajongónak, de sokan úgy voltunk vele: oké, túl vagyunk a szükséges rosszon, felállították az új status quo-t. Most lássuk, mit kezdenek vele a Brand New Day cím alatt, hátha kisül belőle valami jó. Nos, nem sült. Ahhoz képest, hogy Quesada és agytrösztje mennyire sietett megágyazni az új körülményeknek, látványosan nem tudtak mit kezdeni velük. Csak az több mint egy évbe telt, hogy Peter kínkeservesen kiizzadt újdonsült facérságát felhasználják végre egy randi erejéig, amiből amúgy egyáltalán nem lett semmi. Közben a történetek maguk mit sem változtak volna, ha a főhős még mindig házasságban élt volna Mary Jane-nel. Egyre többen tették fel az „akkor meg mégis mire volt ez jó?” kérdést. Minek erőszakolnak rá a sorozatra egy változást, ha aztán semmit nem kezdenek vele? Leginkább ellenségfronton próbálták felfrissíteni a képregényt, de annak is rossz vége lett – az új gonoszok fantáziátlanok és erőltetettek lettek. Egy újabb ripacskodó Zöld Manó-klón (Menace), egy baleset következtében szörnnyé alakuló drogfüggő, aki átváltozásáért minden ok és értelem nélkül Pókembert okolja (Freak), és egy hidegvérű alvilági vezető (Mister Negative). Bár utóbbiban talán még van is némi fantázia (ő legalább nem repked deszkán, és nem rohangál szörnyarccal, plusz van benne valami gyilkos elegancia is), ezek a gazok, és a Daily Bugle-t átvett, teljesen következetlenül hol áskálódó, aljas gonosznak, hol ripacskodó, komikus mellékzöngének ábrázolt Dexter Bennett semmilyen szempontból nem érhettek elődeik nyomába.
Ezután jött a következő nagyszerű ötlet: ha az új gonoszok nem váltak be, hozzuk vissza a régieket! Ez kétféleképpen történt. Vagy maguk a régi ellenségek tértek vissza, természetesen kivétel nélkül erősebben (Electro), fenyegetőbb külsővel és agresszívabban (Doctor Octopus) vagy maradék humánumukat is levetkőzve, és új, még veszélyesebb képességekre szert téve (Lizard), azaz a trendeknek megfelelően update-elve, vagy a régi ellenségek új, persze gyilkosabb és sötétebb verziói, utódai bukkantak fel (Keselyű, Kraven-kislány). Az eredmény szinte minden esetben bűzlött az izzadságszagtól. A Brand New Day nem hozott semmi újat: csak a régit rutinból, megszokásból felmelegítve, minden koncepció nélkül. Megsínylették a dolgot a mellékszereplők is. May néni, aki halálos sebével az egész házasságeltörlő retconmizéria katalizátora volt, három-négyrészenként bukkan fel egy-két oldal erejéig. Karakterének semmi szerepe, súlya, értelme, láthatóan senki nem tud, és nem is akar mit kezdeni vele, John Jonah Jameson apjával kötött házassága is inkább volt kínos, mint kreatív, és nem látni, hogy bárhová is vezetne. Hagyták volna inkább meghalni. Jameson maga a One More Day óta látványosan elvesztette karakterének minden összetettségét. Míg korábban egy árnyalt figura volt, akiben minden ellenszenves vonása ellenére lehetett becsülni tisztességét és integritását, most (New York polgármestereként) egy kapálózó, rikácsoló paprikajancsi, egy karikatúra, aki egy Stan és Pan rövidben sem menne el komikus antagonistának. Ugyanis rég nem vicces, csak kínos. Még Harry Osborn járt a legjobban, akit az esküvőelimináló akció keretei közt a halálból hoztak vissza – őt egyelőre nem sikerült teljesen elrontani, és belőle, mint közeli barátból, talán még profitál is valamit a főhős karaktere.
A legnagyobb csapást természetesen maga Peter Parker szenvedte el. Egy csaknem fél évszázados karakternek nyilván vannak bizonyos jellemvonásai, amik készpénznek vehetők, amiket nem kell magyarázni. Ilyen Peter hatalmas felelősségtudata. Ahogy a Grim Huntban egy sokadik mellékszerplőnek kell erről prédikációt tartania neki (mintha magától nem tudná), és győzködnie, hogy a hidegvérű gyilkosság rossz dolog (mintha magától nem tudná), az egyrészt az olvasó hülyének nézése, másrészt a figura értékeinek aláásása. Mintha valaki arról tartana hosszú kiselőadást Batmannek, hogy a bűnözés rossz dolog, és ártatlan emberek életébe kerülhet. És nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy az írók nevetségessé tették Pókembert. A Kraven’s First Huntban pl. elpüfölte őt egy szuperképességek nélküli 12 éves kislány, akit később, a Vermin felbukkanásakor a sorsára hagyott, mondván, hogy túl gyenge a harchoz. Ezen mélázzunk el egy kicsit: hősünk hagyná, hogy egy csatornákban élő szörnyeteg szétcincáljon egy kislányt (hogy az a kislány az ellensége, az ugyebár teljesen irreleváns), csak mert úgy érzi, kapott már eleget a pofájára, és fel kell kötnie a nyúlcipőt. Nem. Nem, bazdmeg, nem, nem, és még ezerszer: NEM! Pókemberről beszélünk, egy sziklaszilárd, hajthatatlan hősről, aki azért az, aki, mert egyszer, egy rabló, akit megállíthatott volna, meggyilkolta a nagybátyját. Akkor is ottmaradna harcolni a Verminnel, ha beledöglene. Akkor is, ha a Kraven-csaj előtte levágta volna mindkét lábát. Akkor is, ha végtagok nélkül, a fogsorával kellene harcolnia vele. Akkor is ottmaradna. Ez a lényege a karakternek. Ettől ő Pókember. Ha ezt is elveszik tőle, ha eloldalog egy küzdelem elől, és magára hagy egy áldozatot, csak mert szétrúgták a seggét, és most sajog… akkor az egész karaktert, a maga fél évszázados történetével, az összes moralitásával és tanulságával együtt már lehet is lehúzni a vécén.
És akkor még csak a hálószövő maszkos kalandjairól beszéltünk – a maszk nélküliek legalább ilyen rosszak. Petert mindig is úgy ábrázolták az írók, hogy állandóan követi valami kis balszerencse, ami alkalmankénti esetlenségével párosulva olykor egy lúzer benyomását keltheti a körülötte lévőkben. De a főhős ehhez (a látszathoz) mindig kellő öniróniával állt hozzá, és többek közt ez szolgáltatta a sorozat sajátos humorát. Ilyen alkalmakkor természetesen mindig Peterrel nevettünk, és nem rajta, hiszen alapvetően egy jóvágású, vicces, intelligens és határozott emberként ábrázolták. Ez a One More Day óta megváltozott. Az írók sportot űznek abból, hogy hülyét csináljanak belőle. Nem egy női mellékszereplő határozottan lenézi, furcsának, lúzernek, idiótának találja, szobatársa, Michele Gonzales folyamatosan kigúnyolja, állandó verbális és egyéb formájú megalázásoknak teszi ki. Legutóbb a teljes ruhatárát eladta a tudta nélkül, hogy azzal kompenzálja a késedelmes lakbérfizetést. Merthogy hősünknek természetesen nincs egy vasa sem. Itt álljunk meg egy percre. Házasságot lehet meg nem történtté tenni (sic!), de az időt még a Marvel sem tudja visszafordítani. Peter a legoptimálisabb becslések szerint is minimum 28 éves a jelenlegi történetekben (hivatalos „idővonal” ugyan nincs, de 13-14 év biztosan eltelt azóta, hogy 15 évesen először magára öltötte a pókgúnyát). Nem lehet ugyanolyan szituációkba kényszeríteni, mint tinédzser- vagy egyetemista korában, mert karaktere röhejessé válik. A jelek szerint ezt a Marvelnél nem gondolják így, ezért egy felnőtt embert erőszakolnak be olyan körülményekbe, amelyekben a mai tizenévesek szerintük jobban azonosulhatnak vele – így aztán a harminc körüli Peter Parker úgy csetlik-botlik a facér nők és a pénzügyi problémák közepette, mint egy súlyosan önbizalomhiányos, tapasztalatlan, nyeretlen tinédzser, aki most kezd rácsodálkozni a világra. Ugye érezni az ellentmondást, és hogy ennek nem lehet jó vége? Röviden: balféket csináltak a világ egyik legnépszerűbb karakteréből.
Hozzá kell tenni, hogy mindennek ellenére természetesen az utóbbi három évben is akadtak jó Pókember-történetek – így pl. a New Ways to Die vagy legutóbb a Shed – de ezek ugyanolyan jól működtek volna akkor is, ha a One More Day eseményei sosem történnek meg. Tehát nem csak arról van szó, hogy a sorozat egészében véve unalmas, erőltetett és fantáziátlan, hanem arról is, hogy a Marvel jó alaposan kiborította a bilit a semmiért. Régóta szilárd, jól működő status quo-t fel lehet, sőt, időről-időre fel is kell rúgni, de csak akkor, ha tudod, hogy mit akarsz, és mit tudsz kezdeni a megváltozott állapotokkal. A Marvelnél pedig látványosan nem tudják egyiket sem. Egyszer biztos ebből a hullámvölgyből is kimászik a hálószövő, és ez a mizéria csak egy kínos lábjegyzet lesz a karakter történetében. De odáig még el kell jutni, és ki tudja, hányat rúgnak még bele addig a szerencsétlenbe – és hány olvasója marad?
A Sin City Frank Miller életművének betetőzése. És nem csak a siker szempontjából, hanem tematikailag is. Alig volt 22 éves, amikor rajzolni kezdte a Fenegyereket, és már akkor egy sokkal sötétebb, noirosabb külsőt kölcsönzött neki, mint amit az olvasók addig megszokhattak. Amikor íróként is átvette a képregényt, a vak igazságosztó azonnal nyakig merült az utca mocskába és a végzetes következményekkel járó szerelembe – Miller ezzel (és későbbi Batman történeteivel) lényegében integrálta a hardboiled krimit a szuperhős comicba. Az évek múlásával kipróbálta magát ugyan más műfajokban is (300, Give Me Liberty, Hard Boiled), de a noirhoz mindig visszatért, és ezzel a sorozattal addig fokozta, túlozta annak jellegzetességeit, ameddig csak az lehetséges volt – a Sin Citynél nem létezik noirabb noir.
Bár a „piszkos krimi” a ’20-as, ’30-as évek detektívregényeiben gyökeredzik (főleg Dashiell Hammettnek és James M. Cainnek köszönhetően talált magának utat a krimi az arisztokratikus körökből a sötét nagyvárosi sikátorokba), de maga a noir kifejezés, annak vizuális jegyeivel együtt, a ’40-es, ’50-es évek amerikai bűnügyi filmjeivel kapcsolatban terjedt el. Az első ránézésre is látszik, hogy a műfaj sajátosságai (erősen kontrasztos, expresszionista jellegű képi világ, keményöklű férfiak, gyönyörű és veszélyes nők, mind elkárhozott és bűnös, érzelmileg vagy mentálisan sérült lelkek, hangulatteremtő, cinikus narráció, a mindenhol jelenlévő erőszak, halál, bűnözés és erkölcstelenség nyers, illúziók nélküli ábrázolása) kivétel nélkül megtalálhatók a Sin Cityben, de ennél többről van szó. Miller ezeket a sajátosságokat a végletekig fokozza: elvet minden árnyaltságot és visszafogottságot, és a noir körülírására használt címszavak legtisztább, legelemibb jelentései mentén definiálja az általa teremtett világot. Nem jelzők vannak, hanem abszolútumok. Nem sötét, hanem Sötétség, nem gonosz, hanem Gonoszság.
Már a helyszínül választott város, sőt, a város beszédes neve is ezt példázza: Sin City (a Basin City rövidítése) valósággal úszik a bűnben. A minden sarkon leselkedő torokmetszők, gengszterek és keményfiúk mellett a rendőrség, az egyház és a politikusok képviselte masszív, legmélyéig korrupt hatalom élősködik az átlagembereken – nem mintha utóbbiak közt burjánzana az ártatlanság. Itt mindenki bűnös, mindenkinek van valami vaj a fején, mindenki megérdemli, hogy itt éljen, ebben a lepusztult pöcegödörben, ahová soha nem süt a Nap (minden jelenet sötétben játszódik), és amit úgy áztat állandóan az eső, mintha a mocskát akarná elmosni – persze hiába. A betolakodókat pillanatok alatt szitává lyuggató kurvák uralta Óvárosba, Sin City vöröslámpás negyedébe, a rendőrök sem merészkednek be, akik pedig, tekintettel a körülményekre, nehézfegyverzettel, teljes testpáncélban végzik még rutinjárőrözéseiket is. Állandósult szükségállapot, ami a polgárok védelme helyett a kizsákmányolásukat biztosítja. Jellemző, hogy a külvilág, néhány kósza és homályos utalást leszámítva, nem is létezik. Nincs hová menni, csak Sin City van, az ott lakóknak ez jelenti az élet kezdetét és végét, és ezt erősíti a város sajátosan anakronisztikus kortalansága is (a modern világot és a noir aranykorát egyszerre idéző környezet).
A karakterekre ugyanez a szélsőségesség jellemző. A főszereplő antihősök, a viharos múltú, gyilkos Dwighttól a brutális, kinyírhatatlan erőszakemberig, Marvig, kőkemény, tűzön-vízen, hullahegyen-vértengeren mindenáron, minden eszközzel átgázoló férfiak, a tipikus protagonistákra jellemző erő és elszántság manifesztációi. S noha mindegyikükről elmondható, hogy ragaszkodnak saját elveikhez (még a vérgőzös bosszúhadjárata kellős közepén járó Marv is megjegyzi, hogy nem ölhetsz anélkül, hogy biztosan tudnád, az illető megérdemli), csupán kettejükről mondható el, hogy „tiszta” lelkűek. A talpig becsületes és tisztességes Wallace-ról, akit szerelme elrablása kényszerít ámokfutásra (Hell and Back), és a teljesen önzetlen nyomozóról, Hartiganról, aki önzetlenségének meg is fizeti az árát (A sárga rohadék). Bármilyen okból veszik is fel a kesztyűt, dolguk nem könnyű: ellenségeik egytől-egyik lelkiismeretlen gonoszok, sőt, igazi szörnyetegek, sokszor szinte szó szerinti értelemben is. A Roark-fiú (a sárga rohadék maga) pedofil, perverz, szadista gyilkos, akit az életét mentő kezelések sora sárga rémalakká deformál, láthatóvá téve lelkének romlottságát, apja, a szenátor, riasztóan ragyás pofájú, hatalomtól és korrupciótól pöffeszkedő öltönyös fenevad, tiszteletes testvére, egy visszataszító, horrorba illő gnóm, akinek protezsáltja, a néma, halálra kínzása közben is mosolygó Kevin valóságos démon. Akár a főhősökről, akár az antagonistákról van szó, e jellemvonásaik oly radikálisak és hangsúlyosak (nincsenek egyéb fontos karakterisztikáik, amik árnyalnék, tompítanák a képet), hogy néhány szereplőt, Marvtól Kevinen át a „halálos kis” Mihóig, csaknem a mítoszok félisteneinek szintjére emelnek. És nem kapunk hozzájuk eredettörténeteket sem nehéz gyermekkorral, nagy szegénységgel, erőszakos, vagy épp szemük láttára meggyilkolt apával, szerencsétlen körülmények miatti bűnbeeséssel és más hasonló toposzokkal – nincs rájuk szükség. Ezeket a figurákat, ezeket az abszolútumokat két dolog határozza csak meg: a város, amiben élnek, és jelenlegi önmaguk.
A nők, akikért, illetve akikkel szemben a főszereplők újra és újra harcba szállnak, a gyönyör és a halál avatárjai, a totális femme fatale-ok. Míg a klasszikus film noirokban általában a legelvetemültebb végzet asszonya is képes érzésekre, bűnbánatra (sőt, esetenként pálfordulásra is), pontos szándékai, tettei, céljai és morális értékei nem egyszer a végsőkig tisztázatlanok (mint pl.. Jean Simmons az Angyalarcban), addig Miller nőinek nincsenek rétegeik. Ők vagy jéghidegek, teljesen amorálisak és velejéig romlottak (Ava, az Ölni tudnál érte gyilkos, manipulatív ribanca, Delia, az áldozatival ágyba bújó, kékszemű bérgyilkos), vagy éppen a másik végletet képviselik: Nancy, a sztriptíztáncos és Shellie, a pincérnő ártalmatlan, az élet viharában hánykódó naivák, akiknek semmi keresnivalójuk ebben a véráztatta városban. De mint a noirban általában, minden miattuk történik, akár vétkesek, akár ártatlanok. A buja, lenge öltözetű, gyönyörű nők miatt, akik akarva-akaratlanul is bűvkörükbe vonják, és ezzel gyakran pusztulásba hajszolják a vonzerejüktől elvakított férfiakat, és iszonyatos vérfürdőket indítanak el, legyen szó akár egyszerű bosszúról néhány kedves szó és egy jó numera emlékére (A nehéz búcsú) vagy egy ostoba baleset miatt (Családi értékek), akár a tiszta szerelem megóvásáról (A sárga rohadék, Hell and Back). Utóbbi amúgy is ritka kincs Sin Cityben: a szerelmet általában vagy vérbe fojtják, vagy elárulják, nem csoda, hogy a szereplők hajlandók érte megjárni a poklok poklát. Legtöbbször meg is teszik.
A noir egyik legikonikusabb eleme természetesen a sajátos képi világ, és a Sin City ennek is a határait feszegeti. A zsáner egyik utolsó klasszikus darabjának tartott, Orson Welles-féle A gonosz érintése az expresszinoista fény-árnyék játékok és kontraszthatások talán legmarkánsabb példája, sőt, a noir-stilisztika tökélyre fejlesztése a hagyományos filmes eszközök segítségével. A képregény azonban megengedheti, sőt, természetéből adódóan meg is követeli magának, hogy stilizáltabb legyen, mint a mozgókép, és Miller ezt ki is használta. A bűnös város abszolút kontrasztokban jelenik meg, nincsenek szürkeárnyalatok sem (ez az egy sajátossága van a comicnak, amit még a 2005-ös moziadaptáció sem mert vállalni), sőt, kiemelt dramaturgiai jelentőségű pillanatokban a mindent elborító feketeséget csak egy-két emberalak hófehér sziluettje töri meg (sokszor ez a módszer tompítja valamelyest az egyébként szélsőségesen véres erőszakot is). A szereplők szinte mindig árnyékba vagy súlyos eső- és hóesésekbe burkolóznak, mintha csak a város fel akarná falni őket, arcuk nem ritkán csak egy haloványan derengő folt a szó szerinti és jelképes sötétség közepén. Leszámítva a Hell and Back drogmámáros epizódjának őrült kavalkádját, a szín ritka vendég a Sin City lapjain, és a Roark-fiú beteges, romlott természetének kihangsúlyozásán kívül (A sárga rohadék) mindig a sztori femme fatale-jainak halálos vonzerejét emeli ki, szinte természetfeletti szépségekké magasztosítva őket (a címbeli dressz A piros ruhás nőben, a szintén címbeli szempár a Kékszeműben).
A Sin City tipikus példája a „style over substance”-nek. A sztori általában mellékes, és a klasszikus krimik csavarossága nyomokban sem érhető tetten rajta. Az egyes történetek a létező legegyszerűbb toposzokból táplálkoznak (döntő többségük a bosszúmotívumra épít), amik olykor egyetlen hosszú mészárlásmaraton ürügyéül szolgálnak (erre a legjobb példa az itthon most megjelent Családi értékek). Cserébe viszont Miller addig fokozza a noir stílusjegyeit, ameddig csak a műfaji határokon belül lehetséges, és ez nem puszta szófordulat. A képregény már így is esztelenül „over-the-top”, és ha csak még egy lépéssel továbbmenne, ha karakterei még karcosabban narrálnák a sztorit, ha gonoszai még szörnyszerűbbek, femme fatale-jai még romlottabbak, sikátorai még erőszakosabbak volnának, azonnal és menthetetlenül önmaga és a műfaj paródiájává válna. Hogy ez nem történik meg, az Miller stílusérzékének köszönhető: pontosan tudja, hogy meddig mehet el, hogy hol az a pont, ahol már meg kell állnia. Így a Sin City valóban a noir legjavát nyújtja, legalábbis egyvalamit leszámítva: a zsánerre jellemző klasszikus elegancia, lévén eredendően nem fér össze az önmaga határait ostromló stílussal, automatikusan elveszik. De ez alacsony ár a végeredményért: a Sin Cityvel valami újat, formabontót, merészet és egyedit kaptunk. Nagyszerű noirok szerencsére azóta is akadnak a képregénypiacon, sőt, talán jobbak is, de ezt a sajátos bravúrt még senkinek nem sikerült Miller után csinálnia.
A hazai képregényes világ minden szempontból felnőtt: igaz kajlafülű, csámpás és kissé esetlen még, mint a Kölyök az Előretolt helyőrségből, de öt éve még ki gondolta volna, hogy az addig mesterségesen, torzóban, fazékemberként tartott és időnként olcsó vásári csodabogárként körbehordozott törpe kinövi a szűk cserépbörtönt, amit mi sem jelez jobban, mint a 18. születésnapját (előre jelzem, hogy erről nem nyitok szemantikai vitát) ünneplő Képregénybörze, ahol olyan megjelenéseket ünnepelhettek a képregényrajongók, mint Neil Gaiman Sandman sorozatának első kötete és a kezdetben még a Franciaországban is merész vállalkozásnak tartott Kis herceg képregényadaptációja.
Természetesen gyakorló geekként komoly testi és lelki felkészülést végeztem (mint bármilyen tisztességes nyolcvanas évekbeli akciófilmben), hogy magamba szívhassam az esemény esszenciájának minden cseppjét, ezért még péntek este tisztességesen megfürdettem a májamat házipálinkában és orosz vodkában néhány Geekzes kolléga társaságában, majd másnap kora délután felalélva újfent hajnalig tartó szerepjátékkal merítettem tovább az amúgy is jelentősen megcsappant szellemi szintemet. A Börze napján így az Olórinnal megbeszélt találkozó időpontjában még vaksi, véglényszerű állapotban vergődtem az ágyamban és meglehetősen morózus hangulatomat az sem feltétlen javította, hogy végigforráztam a kezemet a metrón a kiborulásbiztos Mekis kávéval. Mindent összevetve azért fel lehet becsülni hol szerepel a fontossági listámon a Munkásotthon utca, ha vállaltam a kiűzetést a meleg odúmból a szürke, esős időbe, ahol ráadásul még több testi funkciót (mint például a kéz-szem koordinációt, szabályos ütemű légzést és a hólyagok fékentartását) is egyszerre fenn kellett tartanom.
A továbbra is nosztalgikusan szocreál hangulatú általános iskola bejáratánál perverz kíváncsisággal nyújtottam a kezem az idei állatos pecsétnyomda kiválasztottja alá, ezúttal a tavalyi „Zoo” csak egy kiemelt vastagbőrű példányát beszerezve. Először (nyilván teljesen véletlenül) a Vad Virágok standjába botlottam, ahol azon nyomban a szívemhez szorítottam a Kis herceget, Joann Sfar (A Torony, A rabbi macskája) Békazabálóföldén viharos sikert aratott adaptációját, amiről még egy külön double feature-ben ömlengek majd eleget. Az Usagi hetedik kötete (Gen története) megnyugtató menetrendszerűséggel érkezett a kötelező olvasmány címkével felszerelve, megadva a Börze eufórikus alaphangulatát. Mivel a Német (lásd előző beszámolónkat) ezúttal nem jött el, a magyar képregénykiadók foglalták el a folyosók VIP részét, így a következő lépésemmel már a Képregény Nagyker standjánál voltam, ahol rátehettem a mancsomat a rendezvény másik nagyágyújára, a Neil Gaiman urban fantasy félisten jegyezte Sandman-sorozat első kötetére, a Prelűdök és noktürnökre. Bárány Ferenc eloszlatta a fordítás minőségét illető félelmeimet, mivel egy műfordítóra bízták az általa lektorált szöveget és a két kötetre kötött szerződés a második rész megjelenését is szavatolja. Az Aliens 2: Szemfényvesztés és Kísértetet úgy tettem a hátizsákomba, hogy nem tudtam a borítón vicsorgó xenomorf vagy a két asztallal odébb ezt látva elégedetten pislogó Mano mosolya a rémisztőbb.
A Képes Kiadó sem szakította meg a hagyományt: a Rejtő-Korcsmáros zsenipáros újabb kötetét, Az elveszett cirkálót megint Garisa Zsolt és Varga Zerge Zoltán ültette át keményfedeles-színes kiadásba és az ürmöt is mihamar megitatták velem: mostantól ráállnak a kétévente egy kiadvány ütemre, bár azt Korcsmáros Gábor ígérete alapján tartani is fogják. Nagy duzzogva bezsákoltam a Hush visszatér mindkét részét és Bayer Tóninál beszereztem a Göndöcs Gergely egyszerű, de nagyszerű borítójával ellátott Buborékhámozó hatodik számát, valamint Süli Andrea szerzői kiadását, a Kanont. Itt gyorsan jelezném, hogy a szerzői illetve kis példányszámú füzetekből Olórin kollégámmal majd összeállítunk egy kis csokrot, sort kerítve a 12 óra, a Pszicho Dzsánki, Charax 2 és a BMX-kölyök ’89 versenyzőkre is (Pilcz Roland sajnos nem lepett meg minket a folyamatosan javuló színvonalú Kalyber Joe folytatásával és Tomster újabb kalandjait sem vehettük a kezünkbe).
A kiadók közül utoljára (de nem utolsósorban) a Fumax pultjához tolakodtam oda, hogy színtisztán átvitt értelemben magamévá tehessem a D, a vámpírvadász második-harmadik kötetét, valamint az új mangájukat, a Csillagsivatagot. A használt konzoljátékokon hosszan elidőzött a tekintetem, főleg az iszonyat hangulatos Yakuza első részénél, ám végül elsomfordáltam további képregényeket venni, miután átcsapott felettem a nosztalgiahullám és felfedeztem több Zórád Ernő rajzolta kiadványt (még igazán hardcore gyűjtői, ötvenes évekből származó példányokat is felajánlottak) és novellás füzetet (csak annyit mondok: a „Rule Number One: Cardio” a vurdalakok ellen is működik, főleg, ha egy karóval szökdécselnek utánunk), valamint egy több kezet megjárt és hibásan nyomott Powers: Forever trade paperbacket, de annyi pénzért vétek lett volna otthagyni. Utóbbi folyománya egyébként, hogy mielőtt ebbe belekezdhetnék, el kell olvasnom legalább két kódex méretű hardcovert is házifeladatként, szigorú tanárom, Olórin utasítására.
Habár megint jobbára csak nézelődni jöttem, sikerült egy vállhúzódást szereznem a képregényekkel dugig tömött hátizsákom miatt, így le kell vonnom a tanulságot: hiba kubusüveges pálinka nélkül útra kelni (ismét lásd előző Börzebeszámoló), így elkerülhettem volna a szív és vállbántalmakat, valamint a magukat megint népes számban képviselő hölgyek szemében is férfiasabbnak tűntem volna („Ivás közben tud olvasni! Olvasás közben tud inni! Iszik és olvas egyszerre!”), de hát ezt a titkos fegyvert már pénteken elfogyasztottuk. A kora reggeli untermensch tudatállapotomból kifolyólag hazaérkezéskor döbbentem rá, hogy a fényképezőgépemet nem vittem magammal, de szerencsére Csacso deus ex machinaként sietett segítségemre. Az ördögi paktum eredményét láthatjátok a hasábok között.
A 100. képregényes posztunk megünneplésére indított játék nyereményei szerencsére több olvasónk vizuálreceptorait is beindították és egész tisztességesen helyt is álltak a megmérettetésben (már nem a receptorok, hanem az olvasók). Értelemszerűen a fehéröves kérdésekre több helyes válasz érkezett, míg a feketeöves kategóriában mindössze ketten találták meg az összes jó megfejtést. A helyes válaszok a "tovább" után következnek, a szerencsés nyertesekkel egyetemben.
Pehelysúly - Fehér Öv
1. Sorolj fel 5 mesehőst, akinek megjelenik az alteregója a Fabulák (Fables) című sorozatban (angolul és magyarul is elfogadjuk a neveket)!
Erre rengeteg lehetséges jó válasz volt, így csak párat a teljesség igénye nélkül: Rózsapiros (Rose Red), Hófehér (Snow White), Ordas Farkas (Bigby Wolf), Szépség és a Szörnyeteg (Beauty and the Beast), Piroska (Red Riding Hood), Maugli (Mowgli), Szindbád (Sinbad), Télapó (Santa Claus)
2. Mi az a két alapanyag, amiből Wormwood megépítette hűséges társát, Pendulumot?
Ingaóra és üres sörösdobozok
3. Kicsoda Abraham Lincoln titkosügynöke Mike Mignola képregényében?
The Amazing Screw-On Head
4. Sorolj fel 5 magyar rajzolót, akinek nyomtatásban jelent meg képregénye!
Itt (szerencsére!) megint sok lehetséges jó megoldás létezett, így hát csak a szemezgetés végett: Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Gugi Sándor, Sebők Imre, Merényi Dániel, Tebeli Szabolcs, Lakatos István, Futaki Attila, Pilcz Roland, Gróf Balázs
5. Melyik képregény társírója és főszereplője Rosario Dawson?
Occult Crimes Taskforce
6. Mi a neve a gengsztercsalád fejének, akivel Doc Horror-nak gyűlik meg a baja Pacific City-ben?
Tony Zampa (Don Lupo ekkor MÁR nem, a Raccoon pedig MÉG nem a család feje, de mivel a kérdés nem volt pontosan megfogalmazva, ezért ezeket a válaszokat is elfogadtuk)
7. Mi volt az Alfabéta-díj három nyertes képregénye 2008-ban?
Kemenes Iván és Varga Péter: Stroboscopa, Lakatos István: Miserere homine, Szentgyörgyi Ottó: Papír(on) (ez utóbbinál a Négyzet - az első abszurd kört is elfogadtuk, ebben a válogatásban jelent meg nyomtatásban)
Választható nyeremények:
A) Fabulák
B) Grimm-mesék manga + Johnny Fellow - Navigátor
C) Kalyber Joe első három kötete
A legtöbb helyes választ beküldő játékosok közül kisorsolt három szerencsés nyertes pedig választási sorrendben:
1. Bergmann Gábor
2. Sáfár Dávid
3. Németh János
Nehézsúly - Fekete Öv:
1. Melyik a kakukktojás és miért: John Carter, Mycroft Holmes, Emma Night, John Griffin, Rosa Coote, Dick Donovan?
John Griffin, a többi karakter mind szerepel a League of the Extraordinary Gentlemen világában. Ez beugratós kérdés volt, hiszen a Láthatatlan Ember becsületes neve Alan Moore-nál Hawley Griffin
2. Hol jelentek meg először a Dilidodó alkotójának Hörpölin és Hupcihér képsorai?
Galaktika magazin
3. Ki NEM vett részt a világunk invázióját előkészítő tanácskozáson: the Snow Queen, Pinocchio, Hansel, the Nome King, Captain Hook?
Captain Hook
4. Hogy hívják a Spider Jerusalem életére törő rendőrkutyát?
Stomponato
5. Egyikük kilóg a The Walking Dead szereplőinek sorából, ki az és miért: Donna, Amy, Otis, Hershel, Alice?
Otis, őt Rick helyezte végső nyugalomra egy fejlövéssel
6. Hányadik próbálkozásra sikerül Hellboynak eltemetni a címbeli hullát a The Corpse-ban?
Negyedik
7. Melyik híres rendezővel dolgozott együtt Garth Ennis, és melyik képregény kapcsán?
John Woo, Seven Brothers
Választható nyeremények:
A) Rising Stars tpb Vol. 1
B) Jack of Fables 01-11 (füzetek)
C) The Walking Dead 38-50 (füzetek)
A három nyertes választási sorrendben:
1. Farkas Árpád
2. exactlee
3. Gulyás Imre Miklós
Gratulálunk a tiszteletbeli fehér- és feketeöves képregénygeekeknek, akikkel emailben vesszük fel a kapcsolatot a nyereményeket illetően.
Én is csak nemrégiben ocsúdtam fel, hogy rohamléptekkel közeledik egy, a Geekz szempontjából mérföldkőnek számító esemény és ez pontosan ezzel a poszttal érkezett el: ez ugyanis a 100., ilyen vagy olyan formában, de képregénnyel foglalkozó cikkünk! Számomra is hihetetlennek tűnik, de népszerűsítő kereszteshadjáratunkhoz nagy örömünkre menet közben számosan csatlakoztak és a hazai képregényes élet is pezsgésnek indult. Az illusztris alkalomból felkértem képregényrajongó kollégáimat, hogy osszanak meg az Olvasókkal három-három olyan címet a személyes kedvenceik közül, amit szerintük méltatlanul kevesen ismernek. Ezzel azonban az ünneplésnek nincsen vége, ugyanis mindenki nekiveselkedhet játékunknak, melynek díjai természetesen képregények! Avengers assemble!
Santito ajánlja:
The Exterminators
Történet: Simon Oliver
Rajz: Tony Moore és mások
Kiadó: DC Vertigo, 2006-2008
A frissen szabadult Henry James mostohaapja rovarirtó cégénél vállal munkát, az egyébként sem mindennapi munkakör betöltése azonban az egész világot fenyegető veszély felfedezéséhez vezet: úgy tűnik egy egyiptomi hieroglifákkal és szvasztikával borított titokzatos doboz jelentheti az emberiség utolsó reményét. Ettől a ponttól kezdve teljesen elszabadul az alkotók fantáziája és a harminc részes, Lost-szerű flashbackekkel megpakolt sorozatban mindent megkapunk (még azt is, amit nem kértünk): intelligens, húsevő, gerilla-taktikát követő csótányhordát, a vörös khmerek Dr. Mengeléjét, az árja mozgalom nagyszabású drogterítő akcióját, Junge orgiáin résztvett náci lélekbúvárt, Zen tanításokat idéző megtért szerencsejátékost, irodalmi szexuális fantáziákat (Franz Kafka szoba!), az egyiptomi rovaristen reinkarnálódott papját, és éjszakánként luchadormaszkot húzva (el Muerte Negra!) állatviadalokban résztvevő Carpenters rajongót. Az első képregényes Oliver eredetileg tévésorozatnak szánta az ötletét, de nagy szerencsénkre végül papíralapú vizuális médiumon kötött ki e bizarr világvége látomása.
Midnight Nation
Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Gary Frank
Kiadó: Joe’s Comics/Top Cow, 2000-2002
Straczynski mester (Babylon 5, Changeling) már számos olyan eszelősen jó képregényt tett le az asztalra (az időnkénti Pókemberbéli ámokfutásait most nézzük el neki), mint a Supreme Power, a Rising Stars, a Thor vagy éppen a jelen ajánló alanya, a Midnight Nation. Ez utóbbi egy személyes traumából született, elgondolkodtató horror-dráma, ami a beszédes nevű David Grey egy éves (majdhogy real-time, hiszen tizenkét füzetből áll) pokoljárását követi végig egy köztes dimenzióban, ami saját világunk peremén helyezkedik el, ahol az elveszettek, a társadalom számkivetettjei, a páriák élnek. Cukormáztól gondosan megtisztított szívszorító jelenetek, invenciózus ötletek (hősünk csak olyan tárgyon keresztül képes kommunikálni a valós világgal, amely már nem kell senkinek vagy nem működik) és olyan emlékezetes szereplők, mint Lazarus, vezetnek végig egy elgondolkodtató utazáson, hogy végül megtudhassuk David vajon visszanyeri a lelkét vagy csatlakozik az őt üldöző lélekorzó rémekhez.
The Walking Dead
Történet: Robert Kirkman
Rajz: Tony Moore és Charlie Adlard
Kiadó: Image Comics, 2003-
Zombik! Világvége! Időutazás! Ja nem, az utolsót húzzuk, ki, de így is a három kedvenc témámból kettőt sikeresen abszolvál Kirkman jelenleg hatvankettedik számánál tartó fekete-fehér horrorszériája. A történet Rick-re, az egykori kisvárosi zsarura fókuszál, amint egy élőholtak által elözönlött világban próbál túlélni családjával és hozzájuk csapódó társaival. Szerzőnk valósággal lubickol a témában és a vérben, semmi nem fogja vissza a kezét, a „No one is safe!” jegyében a kezdetektől megkedvelt szereplők hullanak el minden méltóságuktól megfosztva (a halálban nincs semmi pátosz, vallja Kirkman), sem állatok, sem gyerekek, sem öregek, sem nők nem számíthatnak különleges bánásmódra (az egyik szereplő kínzási jelenete egy teljes füzeten keresztül tart), és főhősünk is komoly lelki és fizikai sérülésekkel, az őrület szélén, fogát összeszorítva botorkál tovább előre, ahol egy lehetséges gyógymód ígérete sejlik fel. A herkulesi vállalkozás egyelőre tartja az egyenletesen kiemelkedő minőségi szintet, amit eddig még csak egy másik on-going sorozattól láttam, és amiről már lelkendeztem eleget (aki esetleg nem tudná, a Fables-ről van szó), így csak annyit mondhatok: ha csak egy kicsit is vonzódsz a horror zsáner iránt, akkor sürgősen vésd fel a beszerzendők listájára.
Olórin ajánlja:
Batman: Going Sane
Történet: J. M. DeMatteis
Rajz: Joe Staton
Kiadó: DC, 1994-1995
A cím pontosabb lenne így: Joker: Going Sane. Merthogy J. M. DeMatteis történetében (Legends of the Dark Night 65-68) a gyilkos bohóc azt hiszi, megölte a Sötét Lovagot, és mivel nincs többé „közönsége”, normál életet kezd élni. Méghozzá olyannyira, hogy többek közt egy kedves nővel is megismerkedik. Persze közben Batman lábadozik csaknem halálos sérüléséből, és nem kérdés, hogy ha visszatér, akkor nemezise is visszazuhan a téboly forgatagába. Kevés akcióval fűszerezett izgalmas tanulmány az őrületről, és a két legendás karaktert összekötő bizarr kötelékről. A rajzok persze a ’90-es évekhez méltón, többségében elég rondák, de a mesterien felépített sztori egy ötéves gyerek firkálgatásait is elvinné a hátán.
Black Hole
Történet: Charles Burns
Rajz: Charles Burns
Kiadó: Pantheon, 1995-2004
Ritkán látjuk ilyennek a szexualitást: egyszerre gyönyörű, félelmetes, ismeretlen, nyomasztó, veszélyes, groteszk, csábító és halálos, mintha csak David Cronenberg látogatott volna el a képregények birodalmába. Charles Burns brutális atmoszférájú drámai horrorja egy ’70-es évekbeli kisvárosban játszódik, amiben egy bizarr fizikai deformációkat okozó kór terjed szexuális úton a tinédzserek (és csak a tinédzserek) közt. Az egy évtizedig íródott, komplex szimbólumrendszerrel terhelt, 12 részes sorozat a felnőtté válás folyamatának egy elborzasztó metaforája, amiben merészen keverednek az idősíkok, a félelmetes valós-, és a szürreális álomjelenetek, és aminek markáns, sötét fekete-fehér képi világa úgy szívja magába az olvasót, hogy annak esélye sincs menekülni. (Hamarosan hosszabb cikk is várható róla.)
Fell
Történet: Warren Ellis
Rajz: Ben Templesmith
Kiadó: Image Comics, 2006-
Warren Ellis ír, Ben Templesmith pedig rajzol. Kell egyáltalán bármi többet mondanom? Na jó: az expresszionista beütésű hardcore, de valóság talaján álló neo-noir nyomozó főhőse (a címszereplő Fell) a múltja elől menekülve érkezik egy Snowtown nevű városba, ami hangulata, közbiztonsága és állapota alapján akár egy háború sújtotta közel-keleti országban is lehetne. Ellis kísérleti sorozata füzetenként 16 oldalas (és mindössze két dolcsit kóstáló), önmagában is élvezhető és érthető, hol bizarr, hol brutális, hol izgalmas történeteket mesél el, eleven dialógusokkal, remek karakterekkel, és egy rejtélyes és roppant érdekfeszítő főszereplővel. A megjelenése sajnos baromi hektikus (lassan ott tartunk, hogy évente egy rész jön ki), de ennél több negatívumot lehetetlenség említeni vele kapcsolatban.
Chavez ajánlja:
Hellblazer
Történet: Jamie Delano, Garth Ennis és sokan mások
Rajz: John Ridgway, Dave McKean, Steve Dillon és sokan mások
Kiadó: DC Vertigo, 1988-
John Constantine a képregények legcinikusabb, legtöbbet dohányzó és véleményem szerint legizgalmasabb karaktere. Az Alan Moore agyából, Steve Bissette és John Totleben ceruzájából kipattant, Stingre hajazó figura a 80-as évek derekán gyújtott rá először, akkor még a szintén kiváló Swamp Thing képregények lapjain, majd 88-tól önálló sorozatot kapot, ami szerencsére a mai napig fut. Az okkult ügyekben járatos, állandóan trencskót viselő lepukkant angol mágus sikere főleg a kiváló brit írókból álló nevelőszülőknek köszönhető, akik hosszú éveken át bravúrosan és következetesen építgették a karakter jellemét és persze környezetét. A jelenleg 256-ot számát taposó sorozat szinvonala az utóbbi években gyakrabban ingadozott ugyan, de szerencsére semmi jele annak, hogy a leghosszabb ideje futó Vertigo széria kifulladni készülne. Amen to that!
Preacher
Történet: Garth Ennis
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: DC Vertigo, 1995-2000
Garth Ennis neve minden valamirevaló képregényrajongó számára ismerős, kivéve persze, ha az érdeklődése nem halad túl Garfield-on vagy Pókemberen. Az észak-ír képregényíró élete főművét és a Vertigo Imprint talán legsikeresebb címét alkotta meg Steve Dillon rajzoló közreműködésével. A Prédikátor gyakorlatilag minden olyat tartalmaz, amitől Fredric Wertham infarktust kapna, szex, extrém erőszak, drog, vallás, homoszexualitás, és kábé minden, amire még a mai napig is érzékenyen reagál a közvélemény legjava. De mindez önmagában még nem indok a sikerre, Ennis viszont ezeket a hozzávalókat egy igazi kétvállra fektető groteszk, fekete humorú western-road movie-szerű horrorrá gyúrta össze, csupa zseniális karakterrel, meglepő fordulattal és jóféle southern gothic hangulattal. A különszámokkal együtt 75 számból álló Prédikátor idehaza sajnos nagyon korán megbukott (a Hellblazerrel egyetemben a Vertigo antológiában), de a remény még él a rajongókban, hogy a képregények iránti növekvő érdeklődés miatt még egyszer talán feléledhet.
Lone Wolf and Cub
Történet: Koike Kazuo
Rajz: Kojima Goseki
Kiadó: angolul First Comics (87-től füzetekben), Dark Horse (2000-től kötetekben)
A Magányos farkas és farkaskölyök a japán popkultúra legnagyobb ikonjai. Koike Kazuo és Kojima Goseki mangája hazájában számos különböző feldolgozást ért meg, valamint a nyugati kultúrára is hatással bírt (Kárhozat útja, Usagi Yojimbo). A babakocsit toló, kisfiával együtt a bosszú útját járó ronin története olyan, mint a kiváló korai japán csambarák. Méltósággal teli, művészi igényű, csodálatosan megkomponált bosszúdráma. Kojima rajzai és kompozíciói önmagukban is igazi időtlen művészi alkotások. Az eredetileg még a hetvenes években megjelent manga azóta 28 telefonkönyv vastagságú kötetben angol nyelven is hozzáférhetővé vált. A Kozure Okami nem egy szokványos manga, hanem igazi klasszikus műalkotás, ami nem csak a szamurájfilmek, könyvek és képregények rajongóinak ajánlott, de nekik viszont egyenesen kötelező.
Ramiz ajánlja: JÓSÁGOK A KÉPREGÉNYEK VILÁGÁNAK HATÁRTERÜLETEIRŐL
Metal Gear Solid: Digital Graphic Novel
Típusa: interaktív képregény
Történet: Hideo Kojima
Rajz: Ashley Wood
Kiadó: Konami, 2006
Képregény is, meg nem is, játék is, meg nem is – de leginkább mégis az előbbi, digitális formában, mely remekül kihasználja a médium kínálta lehetőségeket: a keretezést a PSP két tenyérnyi szemet gyönyörködtető felbontású képernyőjéhez igazítja, a felhasználónak ráközelítési és görgetési lehetőségeket adva a kezébe. Hogy mindez csupán olvasás-szimuláció (a tekintet útjának imitálása a képernyő és a gombok segítségével) vagy a játék interaktivitását segítő technikai megoldás, nem is fontos, mint ahogy a rejtett információ-morzsák keresésének lehetősége sem számít e szempontból. A lényeg az, hogy Ashley Wood vázlatos, dinamikus tusrajzai kerek egészt alkotnak Hideo Kojima legendás Metal Gear-szériájának történetével és a remek szinkronhangokkal, melyek együttesen markáns, erőteljes hangulatot hoznak létre, egyfajta "vezetett képregényolvasási élményt", az olvasó (játékos? felhasználó?) által megválasztott tempóban, de pontosan megtervezett ritmussal. Erősen ajánlott, és nem csak játékosoknak!
The Residents: Freak Show
Típusa: album art / képregény
Történet: (sokan)
Rajz: (sokan)
Kiadó: Dark Horse, 1992
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy őrült banda, akit úgy hívtak, hogy The Residents. A művészileg vadul forrongó, zeneileg pedig különösen aktív 60-as évek végén alakultak meg, és több okból is különlegesek: '69 óta mind mai napig együtt vannak aktívak,jobb híján experimentálisnak nevezett, elektronikus alapokon nyugvó nyugtalan és nehezen emészthető zenéjük állandóan változott, mégis felismerhető maradt, a tagok ikonikus szemgolyó-maszkban koncerteznek és a sok maszkos metálbandával ellentétben TÉNYLEG nem derült még ki az igazi személyazonosságuk, kiadtak klippeket, dvd-ket, sőt még egy számítógépes játék készítésében is közreműködtek... és így tovább. A Freak Show a The Residents talán legjobbja, egyben a világ egyik legkülönösebb és leghíresebb concept-albuma, mely egy groteszk, szomorú-nyomasztó cirkuszi társulat torz tagjait mutatja be, akiket az emberiség kivetett magából. Dante poklának összes bugyra sem ér fel azzal a rengeteg szenvedéssel, amit ez a pár "lény" (csont nélküli fiú, vakondember, kukachölgy, A fej stb) elszenved, akiken közben azért a hallgató - illetve a számokat feldolgozó (illusztráló) képregény olvasója - is próbál nevetni, már csak a meghökkenésének leplezésére is... A képregényt készítő művészek a legkülönfélébb mesélői- és rajzstílusokat alkalmazzák, az eredmény mégis kegyetlen gyomros, a helyenként fülsértően disszonáns és ennek ellenére lenyűgözően csodás zenével együtt pedig garantáltan maradandó sebet hagyó élmény. Vigyázat, csak óvatos adagokban fogyasztandó!
Everyone comes to the Freak Show,
To laugh at the freaks and the geeks!
Everyone comes to the Freak Show,
But nobody laughs when they leave...
Most pedig következzék a játék és a játékszabályok:
Két hét tételből álló kérdéssort állítottunk össze, egyet a fehéröves képregénygeekeknek, egyet pedig azoknak, akik érdemesnek érzik magukat a feketére. A pehelysúly kérdéseire bárki könnyedén válaszolhat, aki rendszeresen olvassa a Geekz-et (és ugye még most sem késő elkezdeni), a nehézsúlyhoz azonban már szükséges némi tájékozódóképesség és szélesebb látókör a Kilencedik Művészet berkeiben. A gondolkodásra 7 nap áll rendelkezésre, a július 7-e, kedd reggel 10 óráig a geekblog@index.hu címre beérkezett válaszok alapján fogjuk kisorsolni a legtöbb helyes találatot elért versenyzők közül, hogy a három-három szerencsés milyen sorrendben választhat egyet a nyeremények közül. Egy versenyző indulhat egyszerre Pehelysúly és Nehézsúly kategóriában is. Sok sikert mindenkinek!
Pehelysúly - Fehér Öv
1. Sorolj fel 5 mesehőst, akinek megjelenik az alteregója a Fabulák (Fables) című sorozatban (angolul és magyarul is elfogadjuk a neveket)!
2. Mi az a két alapanyag, amiből Wormwood megépítette hűséges társát, Pendulumot?
3. Kicsoda Abraham Lincoln titkosügynöke Mike Mignola képregényében?
4. Sorolj fel 5 magyar rajzolót, akinek nyomtatásban jelent meg képregénye!
5. Melyik képregény társírója és főszereplője Rosario Dawson?
6. Mi a neve a gengsztercsalád fejének, akivel Doc Horror-nak gyűlik meg a baja Pacific City-ben?
7. Mi volt az Alfabéta-díj három nyertes képregénye 2008-ban?
Választható nyeremények:
A) Fabulák
B) Grimm-mesék manga + Johnny Fellow - Navigátor
C) Kalyber Joe első három kötete
Nehézsúly - Fekete Öv:
1. Melyik a kakukktojás és miért: John Carter, Mycroft Holmes, Emma Night, John Griffin, Rosa Coote, Dick Donovan?
2. Hol jelentek meg először a Dilidodó alkotójának Hörpölin és Hupcihér képsorai?
3. Ki NEM vett részt a világunk invázióját előkészítő tanácskozáson: the Snow Queen, Pinocchio, Hansel, the Nome King, Captain Hook?
4. Hogy hívják a Spider Jerusalem életére törő rendőrkutyát?
5. Egyikük kilóg a The Walking Dead szereplőinek sorából, ki az és miért: Donna, Amy, Otis, Hershel, Alice?
6. Hányadik próbálkozásra sikerül Hellboynak eltemetni a címbeli hullát a The Corpse-ban?
7. Melyik híres rendezővel dolgozott együtt Garth Ennis, és melyik képregény kapcsán?
Választható nyeremények:
A) Rising Stars tpb Vol. 1
B) Jack of Fables 01-11 (füzetek)
C) The Walking Dead 38-50 (füzetek)
Üdv mindenkinek, itt az aktuális képregényes "megmondom a frankót"! Ezúttal azzal kezdem, hogy megérkezett végre a The League of Extraordinary Gentlemen harmadik felvonásának első része, amire talán mégsem érte meg ilyen sokáig várni... Hogy miért, arról beljebb, és addig is, szerencsére van még élet Alan Moore-on túl - méghozzá tele szörnyekkel, hullákkal, világvégével, szuperhősökkel, terrorral, meg csillagháborúkkal, szóval csupa igazi geeknek való cuccal. Ha tanulságot kell vonni a heti felhozatalból, két dolog jut először eszembe: egyrészt rohadtul unalmas már Batman halála, másrészt lehet, hogy az apokalipszis egyáltalán nem olyan lehangoló és kétségbeejtő, mint amilyennek a világvége utáni filmek és irományok állandóan beállítják...
B.P.R.D. – The Black Goddess 5
Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Guy Davis
Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola, a Hellboy univerzum kimeríthetetlen kreativitású atyja már évek óta építgeti azt a történetet, ami, ha minden igaz, mostanában éri majd el csúcspontját. Ha valaki nem tudná, a nemes egyszerűséggel csak békáknak nevezett békaszörnyek elleni háborúról van szó, ami a legutóbbi miniben (The Warning) egy kicsit komplikáltabbá vált, minthogy az ellenség szövetségeseket talált magának az első B.P.R.D. sztoriban, a The Hollow Earth-ben megismert földalatti rémek személyében. Valahol ironikus, hogy míg Hellboy a saját sorozatában főleg a személyes sorsával kapcsolatos kérdéseket kutatja, és noha elvileg ő a kulcs az apokalipszishoz, az mindig meghúzódik a háttérben (bármily fenyegetően is), közben éppen az ő történeteiből kinőtt B.P.R.D. foglalkozik a világ végét hozó gonosz erők elleni epikus küzdelemmel. Ironikus, de nincs vele semmi baj: Hellboynak jól áll az egykedvű hozzáállással, súlyos pofonokkal, a változatos, legkülönfélébb misztikus lényekkel és helyszínekkel teli útkeresés, az ügynökség színes, izgalmas karakterekből álló csapata pedig az összes (!) eddigi sztoriban kiválóan működött az aktuális világvégét elodázó paranormális nyomozó- és kommandós osztagként.
Az ötrészes, és frissiben véget ért The Black Goddess a The Warning közvetlen folytatása, és egyben a középső része egy trilógiának, ami majd a következő, The King of Fear című miniben zárul le. A sztori szerint a B.P.R.D. a rejtélyes Martin Gilfryd után indult, aki többször is megjelent Liz álmában, hogy figyelmeztesse őt a világvégével kapcsolatban – majd pedig elrabolta őt. A nyomkeresés hamar véget ért: hőseink már a második szám elején rátaláltak Gilfrydre és Lizre, és rögtön kezdetét is vette egy hatalmas csata – amiben azonban az elrabló és az ügynökök váratlanul egy oldalra kerültek a támadó szörnyek ellen. Valóságos írói zsenialitás kell ahhoz, hogy négy részen át úgy lehessen elhúzni egyrészt egy akciójelenetet, másrészt pedig egy heves, rendszeresen tettlegességig fajuló vitát ugyanabban a témában (mire kell Gilfrydnek Liz, és miért?), hogy nemhogy unalmassá ne váljon, de ráadásul a székébe ragassza az olvasót. Márpedig Mignola és Arcudi megfelelnek a követelményeknek, ahogy rajzolójuk, a kicsit sem szép, viszont roppant erőteljes, nyers, és szimpatikusan kaotikus vonásokkal dolgozó Guy Davis is. Az epikus hangvételt illetően ez a mini kétségkívül a B.P.R.D. sorozat eddigi csúcspontja: az írók és a rajzoló is maximálisan kiélik kreativitásukat a lehengerlő erejű, hihetetlenül dinamikus összecsapásokban, amikben az ügynökség tagjai, a hadsereg katonái, Gilfryd szerzetesei, békaszörnyek, sárkányok és óriásrobotok vesznek részt. Kell ennél több egy geeknek? Hát persze, és meg is kapja! Mert közben a vérontástól pár száz méternyire misztikum és dráma keveredik egy fantasztikusan jól megírt dialógus, és némi izgalmas múltidézés háttérében, a középpontban Gilfryd ravaszul kiismerhetetlen, titokzatos karakterével. És akkor még nem is beszéltünk a cliffhangerről, amitől minden Lobster Johnson rajongó (és hát ki nem az?) összepisálja magát örömében. Így kell ezt csinálni. Most pedig kezdhetjük számolni a napokat a The King of Fear első részéig…
Batman: Battle for the Cowl 3
Történet és rajz: Tony Daniel
Kiadó: DC Comics
Ez egy érdekes minisorozat volt. Közepesen indult, korrektül folytatódott, és pocsékul ért véget. A harmadik részben lezárult a Batman utódlásáért folytatott harc, amiről így összességében az az elmondható legnagyobb pozitívum, hogy legalább nem húzták el vagy hat részig, ahogy azt az efféle eseményekkel szokták. Sok más viszont tényleg nincs itt, aminek örülni lehetne. Lássuk csak: Gotham ugyebár lángokban áll (kezdem úgy érezni, hogy kissé eltúlozzák Batman távollétének hatásait – épp csak egy hiánya generálta gonosz fekete lyukban nem tűnik el a város), Pingvin és Kétarcú acsarkodását kihasználva a szupergonosz hadsereget toborzott új Fekete Maszk az alvilág vezérévé válik, a Batman család tagjai pedig hasztalan próbálják fenntartani a rendet a nagy káosz közepette. A képregény egy jelentős része Dick és Jason dögunalmas dialógusokkal kárhoztatott, érdektelen és sablonos harcával telik, aminek végén utóbbi folyóba zuhan egy robogó vonat tetejéről, miután elutasítja előbbi segítő kezét. Azannyát! Micsoda dráma! Ez a „jófiú meg akarja menteni a rosszfiút a halál torkából, de az inkább elpatkol” rutin nagyjából 20 éve járt abban a fázisban, hogy még csak közepesen volt klisés, a klasszikus folyóbaesés meg már fényévekkel túlvan a röhejesség határán. De most tényleg, emlékszik valaki olyan szuperhősre vagy –gonoszra, aki ténylegesen abba halt bele, hogy vízbe (könyörgöm, vízbe!!) zuhant? Én nem, viszont egy kis gondolkodással biztos tudnék mondani vagy féltucatot, aki azután is visszatért, hogy mondjuk atomjaira robbantották. Szóval ne vicceljünk már! Amúgy meg pont az történik, amire számítottunk, az ölti magára a halottnak hitt Batman jelmezét, aki messze a legesélyesebb jelölt volt, és talán csak az új Robin személye szolgál egy kis meglepetéssel (legalábbis annak, aki még nem találkozott a Grant Morrison és Frank Quietely féle Batman and Robin reklámanyagaival).
Most viszont lelövöm a „poént”, úgyhogy aki nem akar spoilerrel találkozni, az ugorjon. A hosszú évek óta Éjszárnyként tevékenykedő Dick, vagyis az első Robin lesz Batman, az új Robin gúnyáját pedig Damien, Bruce fia ölti majd magára (Morrison a szokásos szerepek felcserélését ígéri júniusban induló képregényében, vagyis lesz egy kevésbé borongós Sötét Lovagunk és egy hardcore Robinunk). Érdekes, dinamikus, kifejezetten ígéretes párost lehet faragni belőlük (ha eltekintünk attól, hogy Daniel az első részben a tökös, kőkemény, ki ha én nem, „badass” Damient egy nyöszörgő pöccsé degradálta), de ez a feldobott labda Morrisonnak szól, és attól tartok, hogy egy jottányit sem javít a Battle for the Cowl megítélésén. Ahogy a rajzok sem: Danielnek a második részben volt egy-két igazán remek pillanata, de most mintha csak rutinból dolgozott volna – és még úgy is rosszul. Egyetlen, a Fekete Maszkot ábrázoló remek oldalt leszámítva egy közepes szintet alulról nyaldosó, lelketlen iparosmunkát kapunk, csúnyán elnagyolt hátterekkel, alig-alig dinamikus akciókkal, és néhány bántóan túlzó, nevetségesség határát súroló momentummal – ilyen például a vörös szemekkel, kárörvendően vigyorgó Jason. De a lényeg, hogy letudtuk ezt is, kiderült, aminek ki kellett derülni, felhúzatott a színpad a következő darabokhoz, most már nyugodtan el lehet felejteni az egészet…
Captain Britain and MI:13 13
Történet: Paul Cornell
Rajz: Ardian Syaf, Leonard Kirk
Kiadó: Marvel Comics
Szomorú kötelességemnek kell most eleget tennem. Dacára annak, hogy pár hónappal ezelőtt a Marvel megnyugtatóan szárnyát törte azoknak az aggodalmaknak, amelyek szerint a finoman szólva is alacsony eladások miatt törlik a Captain Britain and MI:13 című sorozatot, most mégis bejelentették, hogy amint Paul Cornell lezárja a jelenlegi sztorit, búcsút mondhatunk az utóbbi évek egyik legvagányabb, legdögösebb szuperhős-képregényének. Igazán nagy kár érte, mert ez tényleg a legjobb sorozat volt, ami tavaly kinőtt a kiadó aktuális égzengéséből, a Secret Invasionből. Ahogy az a címből is nyilvánvaló, a Captain Britain Anglia szuperhőseiről szól, akik közvetlenül a kormánynak dolgoznak, vagyis igazából titkosügynökök – vezetőjük Pete Wisdom, tagjai pedig: Penge, Spitfire, Fekete Lovag, az újonc Faiza Hussan, és persze maga Britannia Kapitány, aki ironikus módon mellékszereplő a saját képregényében. A sorozat sajnos utolsó sztorijának, a Vampire State-nek a harmadik részénél járunk éppen, ami pont olyan izgalmas, mint ahogy azt a cím sugallja. Dracula és alattvalói elhagyták menedéküket a Holdon, és összehangolt, totális támadást indítottak, hogy trükkel, stratégiával és erővel elfoglalják, és fajukénak deklarálják egész Angliát (mellesleg Doctor Doom jóváhagyásával). Az offenzíva felkészületlenül érte hőseinket, és ennek végső következményeit most láthatjuk: Dracula, „generációjának legnagyszerűbb tábornoka” (akit Cornell ténylegesen képes félelmetes ellenségnek ábrázolni) beveszi Angliát, összezúzza az MI:13 csapatát, és véres mészárlást rendez a brit parlamentben.
Cornell ugyebár másodrangú karaktereket használ, amikkel nyilván sokkal nagyobb szabadságot engednek neki, mintha mondjuk Pókembert írna – így aztán hullanak a szereplők szépen (aztán, hogy melyik „halál” lesz végleges, majd elválik), és szerencsére a képregény is sokkal brutálisabb, stílusa is sokkal durvább, mint azt a Marvel élvonalbéli címeitől megszokhattuk. Dögös, tökös, hamisítatlanul brites hardcore szuperhős-képregény ez, amiben Cornell nem spórol sem a hullákkal, sem a kemény, érdes dialógusokkal, sem pedig a karakterek közti izgalmas dinamikával. Ritka, hogy egy ilyen epikus történet ennyire „underground” hangulatú legyen, olvasása közben annak ellenére is elfeledkezünk róla, hogy egy Marvel füzetről van szó, hogy Cornell odafigyel a kontinuitásra is, és elmagyarázza, hogy az amerikai hősök, nameg Norman Osborn miért nem avatkoznak be a konfliktusba. A befejezés pedig az a fajta, ami után az olvasó számolja a napokat a folytatásig… „Sajnos” a sorozat indulása óta csak egyre jobb és jobb (talán a rajz színvonala esett picit, mintha Kirk elfáradt volna, de még így is szép és realisztikus látványt kapunk), és elszomorító, hogy pont most fogják lelőni. Nagyon melegen ajánlott mindenkinek, és nem, ismétlem, nem csak a szuperhős-történetek kedvelőinek. 
From the Ashes 1
Történet és rajz: Bill Fingerman
Kiadó: IDW Publishing
Imádom a posztapokaliptikus témájú filmeket/könyveket/képregényeket, így aztán nem is volt kérdéses, hogy teszek egy próbált a frenetikus humorú Bob Fingerman új sorozatával, a From the Ashes-zel – már csak azért is, mert az első résznek már a borítója is vicces. Fingerman saját magáról és feleségéről ír, akik valamilyen csoda folytán (ami baromira lényegtelen) túlélik a világvégét. Egy normál történetben ilyenkor jönne a kétségbeesés, a megszállott kutatás más túlélők után, az őrület határára való sodródás… de itt nem. Bob és Michele egyszerűen csak örülnek, hogy élnek, és hogy végre nyugtuk van: nem kell a munkájuk miatt aggódniuk, nem küszködnek a vacak számítógéppel, az idióta alkalmazottakkal, az állandóan csöngő telefonnal és nem bosszantják őket más emberek. Állnak a civilizáció füstölgő, üszkös romjain, csontvázig égett hullák gyűrűjében, és megállapítják, hogy végre szabadok, és eljött számukra a paradicsom. Hát lehet ezt nem szeretni? Fingerman láthatóan elemében van: sorra veszi a világvége utáni filmek kliséit, vagyis a túléléshez elengedhetetlenül szükséges lépéseket, de mindegyiket teljes közönnyel kezeli. Túlélők? Reméljük, nincsenek. Telekommunikáció? Annak hál’ Istennek kampec. A legfontosabb beszerzendő cuccok a rommá dőlt áruházakból? Síkosító (szex a szabadban, hisz már senki nem látja), és WC-papír (apokalipszis vagy sem, a seggem azért legyen tiszta).
Bob és Michele vidáman barangolnak a törmelékhalom közepén, jókedvűen társalognak, kárörvendnek, ugratják egymást, és már-már képtelenül gonosz, görbe tükröt tartanak a posztapokaliptikus alkotások elé. Ennek betetőzése az, amikor az író pofátlanul szembeállítja egymással a nyugodt, csendes, barátságos világvégét, és az azelőtti stresszes, idegeskedésekkel és problémákkal teli hétköznapokat – maró szatíra ez, ami látszólag csak egy jót röhög a zsáner kliséin, fű alatt azonban azt üzeni, hogy ez a világ már megérett az enyészetre. Ezzel persze nem lehet kitölteni egy hatrészes minisorozatot, ahhoz Fingermannek szüksége van történetre is, amit épp a legjobbkor hoz be a képregénybe. A végén, amikor már kezdene unalmassá és önismétlővé válni a nagy örvendezés a civilizáció pusztulása fölött, megjelennek az ilyen sztorik legsablonosabb, egyben nélkülözhetetlen kellékei, a mutánsok és/vagy kannibálok (a második szám borítója meg szörnyeket is ígér). Persze bájos hőseinktől erre is csak szarkasztikus megjegyzések érkeznek reakció gyanánt, és minden bizonnyal roppant mulatságos lesz látni, ahogy szerencsétlenkedve próbálnak majd életben maradni az apokaliptikus hordák forgatagában. Ami a rajzokat illeti, azok tökéletesen aláhúzzák a történet stílusát: cseppet sem visszafogott, erősen rajzfilmes, karikatúraszerű vonásokat kapunk, amik kellő bájjal ruházzák fel a két főszereplőt, és amiknek sajátos hangulatot kölcsönöz a fekete-fehér helyett rézbarna-fehér (és a flashbackben kék-fehér) színezés. Kifejezetten jó móka.
Killer of Demons 3
Történet: Christopher Yost
Rajz: Scott Wegener
Kiadó: Image Comics
Chrisotpher Yost bájos kis hentelős horrorvígjátéka az év egyik meglepetéscíme – ami sajnos ezzel a harmadik számmal már le is zárul (bár remélhetőleg csak ideiglenesen…). Bizonyos szempontból furcsa egy képregény ez: nem olyan véres, mint lehetne, nem olyan frenetikusan vicces, mint amire a téma alapján esetleg számítanánk, és nem is olyan gonosz és cinikus – mégis, mindezek az erények megvannak benne annyira, hogy kitűnően szórakozzunk. Olyannyira, hogy ez a mini talán csak akkor lehetett volna jobb, ha Garth Ennis írta volna (mert ez bizony neki való alapanyag). A történet középpontjában Dave Sloan áll, aki az Ég megbízásából öldösi a Földön emberi alakban tevékenykedő démonokat – akiknek igazi arcát természetesen csak ő látja. Vagyis a kiindulási pont nagyban emlékeztet Bill Paxton remek filmjére, az Isten haragjára, de míg ott a thriller és a drámai elemek voltak hangsúlyosak, Yost itt inkább elereszti a haját, és élvezi a bulit – amibe persze belevisz egy-két jópofa csavart is. Dave ugyanis olykor kételkedik benne, hogy valóban Isten küldetését végzi, vagy az egész hóbelevanc csak a fejében létezik, a démoni munkatársakkal, és az őt segítő kisfiúforma angyallal együtt. Ez a történetelem alighanem hatásosabb lenne, ha az író az olvasót is kétségek között hagyná, bár az egyrészt egy komolyabb hangvételt kölcsönözne a műnek, másrészt meg le kellene mondanunk miatta a harmadik rész igencsak frappáns (és folytatást ígérő) befejezéséről.
Ebből a számból kiderül, miért is létezik a démonok gyilkosa, honnan ered feladata, és miért hagyja az Úr, hogy a pokol teremtményei az ő egy szál katonájától eltekintve szabadon garázdálkodhassanak a Földön. A magyarázat vicces és cinikus: miután Lucifer kitaszíttatott a mennyből, megkapta feladatául a poklon való uralkodást, de rá kellett valahogy venni, hogy ezt a munkát el is végezze… Yostnál egyébként a démonok egyszerű, hétköznapi emberek álcája mögül viszik kísértésbe a szerencsétlen halandókat: túlbuzgó gyorséttermi dolgozókként, munkakerülő főnökökként, gyilkosságot sugdosó, buja pultoslányként, az új munkatársakat drogozásra csábító hivatalnokokként, vagy épp elmegyógyintézeti dolgozókként. Ötletes és logikus megoldás, hisz ha jól meggondoljunk, valóban minden nap egy egész sor olyan szituációba botlik az ember, amiben valamilyen kísértés éri, és ezt az író itt nagyon frappánsan érzékelteti. A komikumba bújtatott gyilok egyébként kellemesen gyors sodrású, a fordulatok mindig a kellő helyeken lökik tovább a sztorit, és bár Yost a karakterekkel nem nagyon foglalkozik, erre itt nincs is szükség. Scott Wegener rajzfilmes, bájos, elnagyolt vonásai pedig sokszor már önmagukban viccesek, főleg az emberi ruhákban parádézó, bamba képű démonok sikerültek nagyszerűen. Remek kis mini ez.
The League of Extraordinary Gentlemen: Century: 1910
Történet: Alan Moore
Rajz: Kevin O’Neil
Kiadó: Top Shelf Productions
Keleti hadvezéres akció-kaland és marslakóinváziós ponyva sci-fi után Alan Moore és Kevin O’Neil most az okkultizmus és a világvége területén vág keresztül a világirodalomból kölcsönvett karakterek forgatagában. És ha azt vesszük, mennyit kellett várnunk egy újabb LoEG képregényre, mennyire sóvárogtunk az új kalandért a zseniális első két felvonás és a Black Dossier után, akkor ez a háromrészes mini egyelőre elég vaskos csalódásnak néz ki. Ha nem azt vesszük, akkor is. Pedig a Century egy igen grandiózus vállalkozásnak tűnik, már csak azért is, mert egy egész évszázadot akar felölelni. Az első rész, ahogy az alcíme (vagyis al-alcíme) is mutatja, 1910-ben játszódik, a másodikhoz majd ugrunk 1969-be, hogy aztán a záróakkord napjainkba hozza az apokalipszissel kacérkodó történetet. A középpontban ezúttal is a liga még megmaradt tagjai, vagyis Mina Harker és a megfiatalodott Allan Quatermain állnak. Mellettük a csapat még kiegészül Virgina Woolf halhatatlan, kétnemű Orlandójával, a tolvaj A. J. Raffles-zal és Thomas Carnacki okkult nyomozóval. Utóbbinak olyan látomásai vannak, amik a világvégét vetítik előre, szóval a liga nyomozni kezd az ügyben, hogy aztán végül ne jussanak semmire, legfeljebb arra a következtetésre, hogy a veszély nem most, hanem a jövőben leselkedik az emberiségre. Mindeközben a haldokló Némó igyekszik meggyőzni lányát, Jannit, hogy folytassa örökségét, de az inkább elszökik tőle, hogy a saját életét élje – és persze a szálak végül összefutnak.
Chris Claremont mondta Moore-ról, hogy ha egyszer megtanul történetet írni, mindenki más csomagolhat. Arra utalt ezzel, hogy a brit képregényisten szinte utánozhatatlan, ha hangulatteremtésről, karakterkezelésről és kreativitásról van szó, de az általános vélekedés szerint a sztori nagyon nem az ő asztala. Lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, hogy tehetségének eme aspektusa csupán a többihez képest tűnik haloványnak – de most mindenesetre meglátjuk, mire is elég önmagában. Merthogy az 1910-nek pont az a legnagyobb hibája, ami az előző felvonások legnagyobb erénye volt: a karakterkezelés és a hangulat. Moore továbbra is remekül írja a mindig bizonyítani próbáló, és mindig bizonyításra kényszerülő, erős és határozott Minát, és mivel a fókuszpontban rajta kívül Janni áll, a Century határozottan nőközpontúvá válik. A baj csak egyrészt az, hogy Janni az íróhoz méltatlanul elnagyolt figura, akinek motivációi kidolgozatlanok, pálfordulása pedig elsietett és átérezhetetlen, másrészt meg az, hogy a többiek nagyrésze teljesen elsikkad. Quatermain, azzal, hogy Moore megfosztotta őt a róla élő legendás kép és az öreg drogos kontrasztjától, teljesen sótlanná és unalmassá vált, Carnacki és Raffles meg mintha ott sem lennének. Egyedül Orlandónak vannak sziporkázó pillanatai, ő az egyetlen, aki van olyan markáns figura, hogy az előző liga tagjaihoz lehessen mérni (illetve még Andrew Norton, "London fogja" egy izgalmas adalék). A helyzetet nehezíti, hogy ezek a szereplők szinte totálisan passzívak, kicsit mennek, kicsit beszélnek, kicsit nyomozgatnak, hogy megtudjanak pár információt, ami aztán nem vezet sehová, és mindezt egy olyan környezetben, ami ráadásul jelentősen kevesebb jópofa geget és utalást tartalmaz, mint az elődök esetében. Szerencsére az 1910-nek így is megvannak a remek pillanatai, nem utolsósorban a Koldusopera dalbetéteinek merész, roppant stílusos történetbe ágyazásának (ez egy olyasfajta narratív bravúr, amire kevés más író képes), az ügyesen félrevezető, és a Moore saját From Helljére is utalgató hasfelmetsző jackes szálnak, a katartikus befejezésnek és persze Kevin O’Neil szokásosan lenyűgöző, részletgazdag, fantasztikusan hangulatos rajzainak köszönhetően. De ezúttal mindezek is csak egy erős közepesre elegendők. 
Star Trek Crew 3
Történet és rajz: John Byrne
Kiadó: IDW Publishing
Na, kérem, ezt nevezem én Star Treknek, nem azt a színes-fényes-hangos tiniakciót, ami most fut a mozikban! John Byrne minisorozata egy igazi, intelligens, ötletes, izgalmas képregény, ami az érdekes sztoriknak és a remek főszereplőnek hála egyaránt megfelel az univerzummal csak most ismerkedők és a régi, nagy trekkie-k igényeinek is. A Crew „Egyesről” (Number One) szól, aki még az első Star Trek sorozat eredeti pilotjában, a The Cage-ben tűnt fel, mint Christopher Pike kapitány női elsőtisztje (nem is tetszett az NBC-nek, hogy egy ilyen fontos pozíciót nem férfi tölt be a filmben, így aztán Gene Roddenberry később lecserélte Spockra – kárpótlásul meg feleségül vette egy Egyest alakított Majel Barrettet). Az első, bőven a The Cage előtt játszódó részben Egyes (akinek igazi nevére sosem derült fény – itt sem) még épp csak kikerült az Akadémiáról, hogy rögtön első küldetésén klingonokkal szálljon szembe, a másodikban egy idegen űrhajó támadását kellett túlélnie a legénység többi tagjával együtt, most pedig (ugyanis minden szám egy-egy kerek történetet tartalmaz, akárcsak annak idején a tévésorozat) egy igazi rejtély megoldása vár rá. Hősünk a U.S.S. Venture-on szolgál, amelynek kapitánya rábukkan egy jó 500 éves emberi kolóniára, valahol a semleges zóna szomszédságában. Csakhogy a kolónia egy ’60-as évekbeli amerikai kisváros tökéletes mása, az első utcakőtől a gyerekszobákban fekvő utolsó játékmackóig, és pont csak maguk az emberek hiányoznak belőle.
Tökéletes kiindulási pont egy Star Trek történethez, és Byrne láthatóan jól tudja, mitől működik ez a világ. Értsd: a szereplők nem azzal oldják meg a rejtélyt, hogy szétlőnek és robbantanak mindent, ami eléjük kerül. A képregény első fele azzal telik, hogy vizsgálják a különös szellemkolóniát, következtetések vonnak le, bizonyítékokat gyűjtenek, és találgatnak, Byrne pedig mindezt kifejezetten gördülékenyen, izgalmasan, érdekfeszítően írja meg. Aztán persze eljön az akció ideje is, de abból csak annyi van, amennyi a sztori előrelendítéséhez, majd lezárásához szükséges. Tehát a Crew végig a jól felépített történetnek és az ötleteknek köszönhetően működik, és ehhez kapunk még egy melankolikus, drámai hangvételű flashbacket is a kolónia sorsáról, és egy gyönyörű utolsó panelt, ami összeköti ezt a képregényt a későbbi pilottal, és amitől így minden trekkie szíve nagyot fog dobbanni. És természetesen Byrne Egyest is pontosan úgy ábrázolja, ahogy kell: erős, okos, öntudatos, hidegfejű, bátor nőként, aki mindig tudja, mit kell tenni, és sosem adja fel, de közben nagyon is sebezhető és emberi. Ami pedig a rajzokat illeti, van bárki, akinek magyarázni kell Byrne stílusát? Markáns, nyers arcai az érzelmek igazi térképei, hátterei részletekben gazdagok, paneljeivel pedig most is ügyesen, rutinosan vezeti a szemet – ja, és Lovern Kindzierski puritán, az élénk és fényes képi világ trendjével szembenő színei is nagyon szépek. Ami a negatívumokat illeti… olyanokat most nem nagyon tudok mondani.
Star Wars: Clone Wars 6
Történet: Henry Gilroy
Rajz: Scott Hepburn
Kiadó: Dark Horse Comics
Nos, ezzel a kis jawa bogyórakással kapcsolatában legalább azt el lehet mondani, hogy alkotói nem árulnak zsákbamacskát. Úgy értem, vessetek csak egy pillantást a borítóra: hát nem fantasztikusan kifejező? Akár azt is ráírhatták volna, hogy „hülye, aki olvassa”, úgy sem lett volna egyértelműbb, hogy milyen kínok várnak arra a szerencsétlen Star Wars rajongóra, aki Anakint meghazudtoló vakmerőséggel beleveti magát a „történetbe”. Igaz, a tisztesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez a képregény nem nekem, nekünk készült, hanem sokkal inkább a 14 éven aluli korosztálynak. Csakhogy az alkotók pechjére elmúltak már azok az idők, amikor egy gyerekeknek szánt műnek pusztán a célközönsége miatt megbocsátottuk az ostobaságot, az unalmat és a kreativitás teljes hiányát. Utóbbi már a címből nyilvánvaló: most tényleg szükség volt még egy klónháborús sztorira? Nem elég az a rakás animációs sorozat, könyv és képregény, ami ezt a témát boncolgatja? (Szó szerint, mert a szerencsétlen rókának már rég a belsőségeit húzzák, nem a bőrét.) De jó, legyünk kicsit pozitívabbak: végülis a Star Wars: Republicnak voltak remek pillanatai, és az első, hagyományos animációval készült Clone Wars sorozat is egész pofásan sikerült. Szóval lássuk, mivel tud szolgálni nekünk a hatrészes, Slaves of the Republic című sztori záróakkordja. Obi-Wan, Anakin és Ashoka sikeresen kiverték a szeparatistákat a semleges Togruta bolygóról, ám ellenségeik addigra a teljes népet eladták rabszolgáknak. Az elmúlt számok azzal teltek, hogy hőseink próbálták megtalálni és kiszabadítani őket, miközben folyton-folyvást csapdába és fogságba estek. Persze kell valami módszer, amivel a kínosan lapos és egyszerű cselekményt valahogy el lehet húzni hat füzeten keresztül.
A baj csak az, hogy ennek köszönhetően hőseink az egész történet során inkompetens barmoknak tűnnek, akik képtelenek szinte bármit is véghezvinni, és szinte csodával ér fel, amikor a sokadik értelmetlen, időhúzó közjáték és bosszantó dramaturgiai mellékvágány után elérik céljukat. Ráadásul a mű élvezetében nem segít a karakterek ábrázolása sem, ugyanis mindenki röhejesen egydimenziós. Anakin a forrófejű tanítvány, Obi-Wan a megfontolt diplomata, Ashoka meg a komikus mellékzönge, akit sikerült majdnem olyan idegesítőre írni, mint annak idején Jar Jar Binkset (külön öröm, hogy a klónháborús időszak legfantáziátlanabb karakterét, Asajj Ventresst ide is sikerült ideerőszakolni, hogy néhányszor gonoszan nézzen, és csúnyákat mondjon, de egyébként ne csináljon semmi érdemlegeset). A humor primitív, az akciók unalmasak és ötlettelenek, a cselekmény elnyújtott és kiszámítható, egyes fordulatai pedig heveny röhögőgörcs állapotát idézik elő az olvasóban (ld. Miraj „nagy drámai haláljelenetét”: de tényleg, miért is kellene, hogy érdekeljen egy kegyetlen rabszolgavezér elpatkolása? Mert fűződött egy röhejes szerelmi szálszerűség közte és Anakin közt, amihez képest A klónok támadás romantikázása maga volt a XXI. századi Elfújt a szél?) És minthogy ez a képregény a dühítően ronda 3D-animációs sorozat „csatolt terméke”, a képi világ keretei adottak: minden úgy néz ki, mint a tévéshow-ban, azaz szögletesen, csúnyán, irritálóan. Húzzuk le a wc-n az egészet, a júliusban érkező folytatással együtt. Tudom, azt még nem olvastam, úgyhogy ez egy csúnya, rossz előítélet… de leszarom. 
The Umbrella Academy – Dallas 6
Történet: Gerard Way
Rajz: Gabriel Bá
Kiadó: Dark Horse Comics
Így lesz egy emós rockerből megbecsülésnek örvendő író: Gerard Way, a My Chemical Romance frontembere 2007-ben kezdte írni a The Umbrella Academy – The Apocalypse Suite című hatrészes minit, ami az év egyik legnagyobb meglepetéseként robbant a comicpiacon. A bájosan abszurd, vicces, brutális és groteszk képregényt egyaránt keblére ölelték az olvasók és a kritikusok, úgyhogy nem is csoda, hogy Way tavaly egy újabb sztoriba kezdett bele – természetesen az első rajzolójával, Gabrial Bával közösen. A Dallas ott vette fel a történet fonalát, ahol a The Apocalypse Suite elejtette. Hőseinket megviselte saját nővérük elleni harcuk, otthonuk pusztulása, és persze a tény, hogy csaknem beköszöntött a világvége. De hiába az önsanyargatás, elhízás, bűntudat és betegen, sérülten fekvés a szedett-vedett csapatnak újabb fenyegetéssel kell szembenéznie, amit a jelek szerint ismét egyik saját társuk képvisel. A ludas ezúttal Number Five, a tízéves testében rekedt hatvan éves időutazó, akit rejtélyes ügynökök üldöznek, és próbálnak belekényszeríteni egy évtizedeken átívelő küldetésbe, miközben a többiek igyekeznek összerakni a képet, és kideríteni, mi áll a háttérben – és Number Five múltjában (nameg jövőjében).
Szóval időutazós sztorival állunk szemben, annak összes – mondhatni, kötelező –paradoxonával, csavarával és bájos múltmegváltoztatásával együtt. Ezeket pedig Way láthatóan jól kezeli, olyannyira, hogy a negyedik rész végén az utóbbi évek egyik legfrappánsabb, legfrenetikusabb cliffhangerével lepte meg az olvasókat (de a hatodik számban is van egy pillanat, ami 2009 egyik legemlékezetesebbike lehet: ld. Rumor és Kennedy elnök jelenetét). A legfontosabb különbség az előző minihez képest, hogy a Dallas sokkal komolyabb annál, és így bizony jóval kevesebb idő jut a poénkodásra – de a cselekmény van olyan sodró lendületű, abszurd és ötletes, hogy ezt ne érezzük problémának, és ha a humor nincs is annyira előtérben, a képregény sajátosan könnyed, groteszk hangulata, vagyis a legnagyobb ütőkártya a változatos, izgalmas, többdimenziós karakterek mellett továbbra is megmaradt. Hogy lehetne megunni egy olyan világot, ami egyszerre futurisztikus és anakronisztikus, ami tele van mindenféle ponyva sci-fibe kívánkozó kütyükkel és régies járművekkel, nem is beszélve az intelligens csimpánzokról, akik itt a jelek szerint együtt fejlődtek az emberi fajjal? Way vidáman és brutálisan (folyik a vér és a bél rendesen) kavargó stílusforgatagát nem lehet nem szeretni, mert annak ellenére (vagy éppen azért), hogy ezer helyről, vagyis hozott alapanyagokból dolgozik, azokkal olyan ügyesen zsonglőrködik (egy újabb pipa a szuperhős-zsáner kiforgatása mellé), hogy az eredmény egy egészen sajátos, eredeti mű lesz, amelynek történetmesélési mechanizmusát rengeteg író megirigyelhetné. Ami pedig Bát illeti, ő tökéletesen kiszolgálja, sőt, fokozza Way stílusát – annak könnyedsége, abszurditása az ő furcsa, kicsit Mike Mignolára emlékeztető vonásainak köszönhetően válik még hangsúlyosabbá. Tökéletes szórakozás, ennél többet kívánni is nehéz lenne.
Unthinkable 1
Történet: Mark Sable
Rajz: Julian Totino Tedesco
Kiadó: Boom! Studios
Emlékszem, amikor 1998-ban mozikba került Denzel Washington és Bruce Willis Szükségállapot című filmje, amiben terroristák bombamerényletek egész sorát követték el New Yorkban, a kritikusok jóízűen röhögcséltek a sztori képtelenségén. Aztán három év múlva, egy álmos kedd reggelen ledőltek a tornyok, odalett a sérthetetlenség illúziója, és egy rakás kacaj a torkokban ragadt. Megtörtént az elképzelhetetlen. Mark Sable új, ötrészes minisorozata 1999-ben kezdődik, és továbbgondolja ezt az elképzelhetetlent, megspékelve valószínűleg egy csinos kis összeesküvés elmélettel. A történet főhőse Alan Ripley, viszonylag híres regényíró és filmproducer, aki terrortámadásokról szóló könyvekkel és akciófilmekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Aztán eljön 2001. szeptember 11., és a világ megváltozik. Alan, akinek katona testvére odalett a támadásban, hirtelen egy kormány által pénzelt, titkos csoportban találja magát, amelyben helyet kap rajta kívül egy hacker, egy ügyvéd, egy közgazdász, egy mikrobiológus, egy feltaláló és egy tiszteletes. Feladatuk az, hogy elképzeljék az elképzelhetetlent, vagyis kiagyaljanak olyan, Amerika elleni támadási lehetőségeket, amik térdre kényszeríthetik az országot – még mielőtt az ellenség kitalálná őket, hogy aztán ha megteszi, akkor meg tudják akadályozni. Az olajutánpótlás elvágása egyetlen csapással, ebolához hasonlóan halálos vírus, mely úgy terjed, mint a nátha, kézigránát méretű atombomba és így tovább. Alan és társai megteszik a dolgukat, főhősünknek még egy gyors románc is kijár a csinos mikrobiológussal (gyorsan, de roppantmód ügyesen lezavart mellékszál), de nyolc évvel a csoport feloszlatása után az ország ellenségei szép sorban elkezdik valóra váltani a titokban kiötlött támadási szcenáriókat…
Az ötlet egyszerű, ugyanakkor hátborzongatóan nagyszerű, és komoly lehetőségeket rejt magában. Az első résznek nincs más dolga, mint lefektetni a történet alapjait, amit kiválóan meg is tesz. Sable remek dialógusokat ír, a képregény csúcspontja kétségkívül az, amikor a csoport az Amerika elleni, „elképzelhetetlen” támadásokról beszél (az egyetlen butaság az inkább paródiába illően túlzó megjegyzés a vezetőről, akinek aktái annyira titkosak, hogy még ő sem olvashatja el őket). Ijesztő forgatókönyvek követik egymást aktuálpolitikai felhanggal, személyessé fajuló ellentétekkel, és némi egészséges szarkazmussal, miközben az egészet belengi a paranoia kiválóan elkapott hangulata. Ez a paranoia egyébként az egész képregényre rányomja a bélyegét már az első oldalaktól kezdve, és onnantól egyre csak fokozódik az erőteljes befejezésig, ami minden bizonnyal még jobban rájátszik majd erre az érzésre. A rajzokat az igen tehetségesnek tűnő Julian Totino Tedescónak köszönhetjük, akinek nyers, realisztikus stílusa leginkább Alex Maleevet és Michael Larkot idézi emlékezetünkbe, ami sosem egy rossz képzettársítás – az abszolút pozitív összképhez pedig hozzájárulnak még az elegánsan visszafogott, szép színek is, amelyek egyes jelenetekhez (például a temetéshez) fantasztikusan sokat képesek hozzátenni. Az Unthinkable egy izgalmas, érdekfeszítő, intelligensen megírt történet, ami jó úton jár ahhoz, hogy akár a legjobb post 9/11 képregény legyen belőle.
Amazing Spider-Man 594
Te jóságos ég, végre! Ideje volt, hogy az egyébként remek Mark Waid, befejezze ezt a meglepően kínosra és semmilyenre sikerült háromrészes sztorit, amit egyébként bölcsebb lett volna egyetlen számban lezavarni. Az egésznek ugyanis semmi haszna azonkívül, hogy felvázolja, mi minden változott meg a hálószövő körül, miután a Fantasztikus Négyessel egy hónap után visszatért egy másik dimenzióbéli kalandból. Röviden: felbukkant börtönben sínylődő szobatársának nővére, May néni bepasizott, J. Jonah Jameson polgármester, Norman Osborn meg Amerika egyik leghatalmasabb embere lett. Ja, és felbukkant egy kicsit sem érdekes, és még kevésbé izgalmas új gonosztevő, akit Waid nagyon görcsösen próbál félelmetesnek eladni, de sehogy sem sikerül neki. Nincsenek jó poénok, csak lapos cselekmény, unalmas akció, és hősünk részéről egy, noha semmiből érkező, de komoly és ígéretes, elhatározás a végén, amihez viszont megint csak nem kellett volna három rész. Ami a rajzot illeti, Mike McKone és Barry Kitson sem vannak topon, a mimikák eltúlzottak, a dinamika meg-megbicsaklik, a panelelrendezés sem túl fantáziadús… a színek meg persze túl élénkek, de hát ezt már megszokhattuk (és nem csak itt). Viszont a remény él, hisz a héten indul Joe Kelly igencsak ígéretes American Son című sztorija, mely az Amazing Spider-Man 600-ban éri majd el csúcspontját.
Blackest Night 0
„Először sötétség volt. Aztán fény. És elkezdődött köztük a háború.” Akinek még lett volna bármi kételye afelől, hogy Geoff Johns Green Lantern története, a Blackest Night lesz az év legnagyszerűbb képregényes eseménye, az vegye kézbe a Free Comic Book Day kereteiben megjelent, nulladik, bevezető részt, aminek hála most kap egy ízelítőt a július közepén induló crossoverből. Voltaképp nem több ez, mint egy kis merengés a halálról a közelmúltban, vagy akár az évtizedekkel ezelőtt elpatkolt DC-szereplőkkel kapcsolatban (minthogy a halálnak, köszönhetően a feltámadott holtakból álló Fekete Lámpásoknak, nagy szerepe lesz a történetben), de annak tökéletes. Hal és a frissen visszatért Barry (ld: Flash: Rebirth) saját „halálukról” és Batmanéről elmélkednek, hozzátéve a képlethez J’onnt és Aquamant, és pár gondolatot arról, hogy mit is jelent mindez az Igazság Ligájára, rájuk, és a világra nézve. A sötét, baljós hangulatot (melyhez hozzájárulnak Ivan Reis gyönyörűen borongós képei is) csak egy kellemes, szép jelenet enyhíti, amelyben Hal barátként emlékezik Batmanre, akivel egyébként bőven voltak összezördülései. A flashbeckekkel tarkított nulladik rész összességében fantasztikusan erőteljes hangulattal, remek karakterpillanatokkal és baljós előjelekkel vezeti fel 2009 comic eseményét – tessék olvasni, és számolni a napokat július 15-ig.
Wolverine: Weapon X 2
A The Adamantium Men második része pontosan azt nyújtja, amit egy fasza kis Rozsomák címtől elvárunk: hosszú, vad, tökös kaszabolást, kellő mennyiségű vérrel és rosszfiúval, és egy morcos, elszánt antihőssel, aki szarik mindenre, és egyszerűen csak teszi, amit tennie kell. Vagyis egyelőre úgy tűnik, hogy Jason Aaron új sorozatának első sztorija nem kifejezetten a csavarokra és az intelligens történetvezetésre fog koncentrálni, hanem Logan karmaira – amivel nekem nincs is különösebb bajom, amíg van benne spiritusz. Márpedig van benne. Akad ugyan egy mellékszál egy riporternővel, aki elhatározza, hogy áskálódik egy kicsit Rozsomák múltjában (nem kell zseninek lenni, hogy megjósoljuk: rossz ötlet), de ez egyrészt olyan lassan halad, hogy valószínűleg bőven túlmegy majd ezen az ötrészes sztorin, másrészt meg a hangsúly tényleg az akciókon van. Logan szembetalálja magát a címbeli rosszfiúkkal, a Roxxon vállalat energiakarmos végrehajtóival, és legnagyobb örömünkre prezentálnak nekünk egy fél számon keresztül tartó brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát – meg egy bájos cliffhangert, ami még több brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát ígér. Ron Garney rajzai ugyan jóval élettelenebbek és kidolgozatlanabbak, mint lenniük kéne, de a Weapon X ettől függetlenül is egy roppant szórakoztató címnek tűnik – legalább annyira egyszerűsége ellenére, mint éppen azért.
Nálunk még mindig Fesztivál van: ezúttal Pilcz Roland remek sorozatának negyedik felvonását vesszük górcső alá, mert ha már Indy tavaly cserbenhagyott minket, jó látni, hogy legalább saját kalandorunk még mindig a régi…
Pilcz Roland még jó másfél évtizede kezdte dédelgetni saját nagy képregényálmát, amelynek középpontjában akkor még egy westernkörnyezetben, állatok közt tébláboló seriff állt. A rend őréből aztán az évek múlásával tanárszakos egyetemi hallgató lett, aki a 2005-ben megjelent A kezdet című képregényben egy titokzatos könyv és egy még titokzatosabb nő nyomában, barátjával, Palmmal vágott neki a nagyvilágnak. Történetük azóta kiegészült még három résszel (na jó, kettő és féllel, hiszen az eddigi vékony kötetformátum az Angyalok a Pokolban Képregényfesztiválos megjelenésére füzetre váltott, azaz feleolyan vastag lett), csapatuk pedig a gyümölcsmániás hipochonderrel, Hugóval, és a félszemű, és most már félkarú kalandorral, Kayjel.
Pilcz Roland szándéka saját bevallása szerint az volt, hogy egy nagyközönségnek szóló, de a megszokottól mégis eltérő képregény-sorozatot alkosson, és három és fél rész után elmondhatjuk, hogy ez sikerült is neki. A Kalyber Joe alapvetően egy kedélyes, poénokkal és filmes utalásokkal jó alaposan megpakolt kalandtörténet, aminek vidám hangulatát pompásan ellensúlyozza illetve kiegészíti a fejét újra és újra felütő, kellemes melankólia, és a karakterek közt nagyon szépen felvázolt, kedvességgel teli, meglepően érzelemgazdag, ám soha nem giccses baráti kapcsolat. Az első három rész igazi írói bravúr volt, minthogy mindegyik más-más témát, életérzést prezentált: A kezdet felhőtlen bájjal és humorral mutatta be, hogy indul el a későbbi kalandok felé egy teljesen átlagos srác, Az eső komorabb, melankolikusabb hangvétellel lepte meg az olvasót, és az események sűrűjébe dobta hőseinket, Az álmodozók pedig levonta a tanulságot a korábban történekből, és átmenetként szolgált az Angyalok a Pokolban-hoz.
Itt ugyanis már végleg egy igazi kalandhős válik Kalyberből: kincset keres, dzsungelen és sivatagon vág keresztül, vadállatok elől menekül, szakadékokba zuhan, és késsel hadonászó beduinok fogát veri ki. Vagyis az új rész stílusát tekintve ugyan korántsem szolgál annyi újdonsággal, mint az előzőek, és a cselekmény is csak viszonylag keveset halad előre, viszont szépen eljuttatja a címszereplő karakterét oda, ahol lennie kell. És visszatekintve egyértelmű, hogy mindaz, amit Pilcz Roland korábban csinált, ehhez készítette elő a terepet – ez a határozott, logikus, szépen végigkövethető történetvezetés pedig egy olyan író tudatosságról árulkodik, aminek ritkán lehetünk tanúi a kilencedik művészet hazai köreiben. És akkor a szerző humorérzékéről még nem is beszéltünk, pedig az is megérdemel pár sort. Igaz, a szituációk felépítésén, és a mérnöki pontossággal lecsapott labdákon sokszor még mindig érezhető a stripjelleg (ez A kezdetben még kicsit zavaró is volt), de ez az egy oldal-egy poén elvén alapuló szerkezet minden számmal egyre kevésbé észrevehető. Köszönhető ez annak, hogy Pilcz Roland nem elégszik meg egy-egy gyors csattanóval, nem tér rá egyik letudott poénról gyorsan a következőre, hanem addig fokozza az egyes helyzetekben rejlő komikumot, amíg a maximumot ki nem hozza belőlük. Ezt nem ritkán Hugó karakterén keresztül teszi, aki pont az a kellő mértékben eltúlzott, szerethető idióta, akire a képregénynek szüksége van a két, egymáshoz egyre hasonlóbb kalandor mellett.
A rajzok, ahogy azt már megszokhattuk, egyszerűségükben nagyszerűek. Az arcok mindössze pár vonásból állnak, és többnyire egy-egy jellemző részlet különbözteti meg őket (így pl. Kalyber védjegyszerű egybenőtt szemei), az érzelmeket pedig a gyakran bájosan elkerekedő szemek, és az oldalra csúszó, sokszor apróra zsugorodó szájak hivatottak kifejezni (és persze ugyanezek húzzák alá a poénokat is). Ez a letisztultság néha meglepően kidolgozott hátterekkel, és részről részre láthatóan fejlődő, egyre nagyszerűbb színezéssel párosul. Ha körülnézünk a Magyarországon megjelenő sok elvont, vagy éppen magas művészi babérokra törő képregények közt (amik közt egyébként egyre több remek alkotás akad), akkor megállapíthatjuk, hogy jelenleg talán egyedül a Kalyber Joe tölti be a színvonalas, nagyközönségnek szóló, szórakoztató comicok helyén tátongó űrt – illetve a nulladik részével még kissé kiforratlan, de nagy reményekkel kecsegtető Johnny Fellow-ban van meg erre a potenciál. Kaland, humor, szív és lélek, ez a Kalyber Joe. Mire vártok még? Vegyétek már!
Megjelenés: 2009
Történet és rajz: Pilcz Roland
Interjúsorozatunk (eddigi interjúalanyaink: Képes Kiadó, Vad Virágok Könyvműhely, Kingpin, Delta Vision és Pesti Könyv Kiadó) aktuális részében a Fumax kiadót faggatjuk műhelytitkokról, a kiadó működéséről, a megjelenések sikerességéről, a magyar képregényipar helyzetéről, személyes favoritokról és minden másról, ami éppen eszünkbe jut! A kérdésekre a képregényes berkekben jól ismert Németh "Vladi" Vladimir és a kiadó második embere, Koncz Ákos válaszol.
 |
GEEKZ: Hogyan alakult meg a kiadó, honnan jött az ötlet?
VLADI: Több mint négy éve kezdtem el a képregényes bizniszt a Comicsinvest révén, akkor megismertem sok embert, akik itthon a képregényekkel foglalkoznak. A kiadó azért jött létre, hogy a Comicsinvesttel együtt, egymást erősítve működjön. A Sin City-re azért esett a választásom, mert az egy annyira nagy, a film révén nemzetközileg ismertté vált cím volt, amiről tudtam, ha kiadjuk, az presztízst jelent, ami révén más kiadókkal is könnyebb lesz tárgyalnunk. Első könyves kiadóként persze nem lett volna könnyű megjelenni vele, ha az ismerőseim nem segítenek, mert ha az ember licenszelni akar egy könyvet, és felveszi a kapcsolatot egy külföldi kiadóval, az első kérdés az, hogy miket adott már ki, és persze jön a kérés is, hogy küldjön belőle egy példányt. A film viszont olyan ismert volt, mondhatni kultikussá vált, ami mindenképpen segítette a könyv eladását.
ÁKOS: Én a második kiadvány – ami az első mangánk –, a Princess Ai megjelenése után kerültem a céghez, azóta dolgozok itt a „kiadó második embereként” (nevet).
GEEKZ: Honnan jött a kiadó neve?
VLADI: A Fumax név a „Fumetti-Manga Comic” kifejezésből származik, és bár nem rémlik, hogy rögtön tervbe voltak véve a mangák is, de a név alapján úgy látszik, hogy az elejétől fogva benne volt a fejemben a manga kiadás ötlete is…
GEEKZ: Milyen nehézségek merültek fel a kezdetekben?
VLADI: Eleinte nem sok tapasztalatom volt a könyvkiadásában, kezdve olyan kérdéseken, mint hogy milyen papírra nyomjuk a képregényeket, vagy kiszámolni, hogy milyen áron adjuk ki a őket… Egy rutinos róka sokat segített nekem, főleg a tárgyalásokban. Van evvel kapcsolatban egy érdekes történet is. Úgy nézett ki, hogy a Warcraft lesz az első manga (igazából manhwa), amit kiadunk. Megállapodtunk a jogtulajdonossal, az amerikai TokyoPop-pal, de csak szóban, még nem volt szerződésünk. Egy AnimeConon én be is jelentettem, hogy ki fogjuk hozni a Warcraftot, mert úgy tűnt, minden flottul megy. Érdekes módon azonban egy-két héttel később megírta a TokyoPop, hogy mégsem mi kaptuk meg a címet, hanem egy másik magyar kiadó, de nem mondták meg, hogy ki. Mi akkor nagyon haragudtunk, valami turpisságot sejtettünk a dolog mögött, de végül kiderült, hogy a másik kiadó teljesen korrekt módon szerezte meg a címet, ők is tárgyaltak korábban a TokyoPop-pal. Így végül a Princess Ai lett az első mangánk, ami szintén az amerikai TokyoPop tulajdonában áll. A Rozsomák pedig azért tűnt jó választásnak, mert a mangásokon kívül az X-Men-es történet miatt a Marvel-rajongókat is érdekelni fogja. Jól menő kiadvány is lett, sőt az egyetlen üzletileg igazán sikeres Marvel kiadványunk (a magyarországi Marvel-múlt ellenére a többi nem megy elég jól).
GEEKZ: Hogy álltok fumetti-vonalon?
ÁKOS: A Dampyr volt az első fumetti műfajú képregényünk, ezt több Bonelli-cím közül választottuk ki.
VLADI: A Dampyr végül nem lett igazán sikeres, sőt mondhatjuk, hogy ezek a kiadónk legsikertelenebb termékei. Kockázatos vállalkozás volt megjelenni vele, a Bonelli-kiadványok Olaszországon kívül talán csak egyedül Dél-Amerikában népszerűek, mindenhol máshol rosszul mennek. Hogy ennek mi az oka, máig sem tudjuk, mindenesetre ilyen olcsó kiadványok se akkor, se ma nem nagyon vannak a piacon. Úgy voltunk vele, hogy egy vámpíros horrorsztori, tulajdonképpen egy színvonalas, jól megrajzolt ponyva remélhetőleg érdekelni fogja az embereket. Ezer forintért száz oldal, körülbelül másfél órás olvasási idővel (ami több, mint egy átlagos mangáé) – ez igazán kedvezőnek mondható, mégsem lett sikeres.
GEEKZ: Az amerikai képregény-adaptációk sem lendítik fel az érdeklődést?
VLADI: Nem igazán, sőt annyira nem, hogy a Hellboy-filmre betárazott angol nyelvű Hellboy-kiadványokból egyetlen darabot tudtunk eladni a Comicsinvesten… Reméljük, hogy a Watchmen-nek majd nagyobb sikere lesz. Amerikában veszik, mint a cukrot – pedig ez egy igazán fajsúlyos képregény, szerintem sok vásárló csalódni fog benne – tavaly év végén hónapokig vezette az eladási listákat a könyvesboltokban, ahol azelőtt csak mangák voltak. A film után persze a 300 vagy a Sin City is képregény is jobban fogyott. De a Watchmen 20 éve jelent meg, és az, hogy most az eladási listák élére került, egyszerre örvendetes és vicces – igaziból az azért szomorú, hogy a kortárs amerikai képregényes világ nem tud kitermelni egy ekkora érdeklődésre számot tartó könyvet.
ÁKOS: A Watchmen mindig is jól fogyott, a Batman hatása is nagyon érezhető (itthon és Amerikában is). Az Iron Man után viszont nem volt nagy felbuzdulás, a Hellboy után meg egyáltalán nem. Ezek után nyilván nem mertük elvállalni a Hellboy magyar kiadását, és a Képes Kiadó is elállt tőle, aki szintén gondolkozott rajta. Pedig Vladi és én is képregény-rajongók vagyunk…
GEEKZ: Ez eddigre szerintem kiderült…
ÁKOS: … igen, talán kiderült (nevet), szóval mi is vérző szívvel hozunk meg egy ilyen döntést. Mérlegeltük a Hellboy fekete-fehér megjelentetését is, aztán elálltunk tőle, úgy nem lett volna értelme. Vigyázni kell nagyon, mivel jelenik meg az ember. Azért a remény nem halt meg, hogy később egy-két kedvencet kihozzunk.
GEEKZ: Mik volnának azok a kedvencek, a szívetek csücske, amit szívesen kihoznátok, ha félretehetnétek a racionális megfontolásokat?
ÁKOS: Én az európai képregényeket favorizálom nagyon: Moebius, Bilal… aztán Robert Crumb-ot és egy-két spanyol alkotót is szívesen látnék magyarul.
VLADI: Végül is a „Vladi ajánlja” listáról bármit szívesen kiadnék magyarul… nem kizárt, hogy lesznek limitált példányszámos megjelenések (ötszáz vagy ezer példány körül), ha úgy érezzük, hogy el lehet adni.
GEEKZ: A Dominion után számíthatunk-e valamikor Ghost In The Shell kiadásra?
VLADI: Én a Ghost In The Shell-t már nagyon régen ki szerettem volna adni, de a japán jogtulajdonos, habár sokan megkeresték, elutasította az ilyen kéréseket. A képregény készítője, Shirow Masamune maga is nagyon visszahúzódó típus. De ha a Dominion után több más Masamune-mangát is kiadnánk, és látnák, hogy korrekt munkát végzünk, úgy érzem, nem mondanának nemet végül a Ghost In The Shell-re. De akkor is nehéz szülés volna: a japánok nem mennének bele, hogy két kötetre bontsuk, így több mint háromszáz oldalas lenne, sok színes oldallal, rengeteg bonyolult szöveggel… üzletileg igencsak kockázatos volna. Még a Dominion-t sem azért választottuk ki, hogy nagyot kaszáljunk rajta. Ez egy régi képregény, a mai olvasók nagy része még a ’90-es évek mangáira sem annyira vevők, nemhogy a ’80-as évekbeliekre.
GEEKZ: És mi a helyzet a Blame!-mel? Csak azért kérdem, mert a Rozsomák miatt kapcsolódik (ugyanaz az alkotó készítette) és az egyik személyes kedvencem…
VLADI: A Blame!-et biztos nem… Tíz kötetes, nagyon nem mainstream. Borítékolhatóan nem menne jól. Ráadásul nincs benne sok szöveg, a magyar olvasók pedig érzékenyek az ár-olvasási idő arányra, zavarná őket, hogy kevesebb, mint fél óra alatt a végére ér egy kétezer forintos kötetnek. Egyébként a Blame! sorozat a végére szerintem elég zavaros lesz…
ÁKOS: A cyber divat pedig lassan lecsengőben van, ezt azért látni kell. Mondjuk én nem vagyok oda az egész témáért, de azért Nihei Tsutomu elég jól csinálja.
GEEKZ: Kikkel könnyebb tárgyalni a licenszeléssel kapcsolatban, kikkel nehezebb?
VLADI: Csak az amerikaiakkal könnyű… igazából mindenki mással nehézkes. A Marvel is az olaszokon – a Paninin – keresztül megy, és habár nagyon közvetlen kapcsolatban vagyunk velük, sokszor vannak fennakadások. Az olasz mentalitásnak megfelelően túl lazán veszik a dolgokat, a japánok pedig nagyon szigorúan – kész agyrém… Az amerikaiakkal mennek a legkényelmesebben a dolgok.
GEEKZ: Hogyan jelenik meg a képregény a magyar médiában, milyen megítélés alá esik?
ÁKOS: Most volt ez a Boros-Bochkor botrány a Kneten… az általam nem sokra tartott Bumeráng című műsorukban teljesen gyermeteg dolognak ítélték a képregényt, és ez elég jól tükrözi az átlagos hozzáállást… Ugyanakkor más kulturális magazinok, például a Filmvilág vagy a Mozinet, komolyan és méltó módon foglalkoznak a témával. A reklámokon, újságokban viszont megdöbbentően sokszor látja az ember, hogy a modern vizuális kultúra mennyi mindent tanult el a képregényektől.
GEEKZ: A ti megjelenéseitekről milyen visszhang szokott érkezni?
VLADI: Jellemző módon általában azok a kiadványaink fogynak a legjobban, amiket lehúznak – akár komolyabb kritikákban, akár fanok által írt véleményekben. Ez fordítva is igaz: a Dampyr mindenkitől pozitív kritikát kapott és alig fogy… A Marvel kiadványainkra is jellemző, hogy fordított összefüggés van a tetszési index és az eladások között. Ákossal mindig azon viccelődünk, hogy nem azt fogjuk kiadni, ami tetszik az embereknek, hanem csak azokat, amit elég sokan szidnak… (nevet)
GEEKZ: Hogyan módosíthatja a piac ilyen reakciója a profilotokat?
VLADI: Ki lehet jelenteni, hogy az európai képregényekre nagyon kicsi a kereslet, gyakorlatilag jelenleg nem eladhatóak a magyar piacon, ezért ezekkel a kiadványokkal le fogunk állni a közeljövőben.
ÁKOS: Ez mindig függ a trendektől – lehet, hogy egyszer az olasz ponyva-hangulat megint divatba jön… (GEEKZ megjegyzés: bárcsak úgy alakulna…)
VLADI: Sajnos a Marvel képregények helyzete sem rózsás, mert a színes képregények előállítási költségei magasabbak, mint a fekete-fehér képregényeké (például a mangáké), és nemhogy jobban, de még rosszabbul is fogynak.
GEEKZ: Mi a helyzet a jövőbeli megjelenésekkel?
VLADI: Egy kicsit muszáj visszafogni az új megjelenéseket, mert a piac nem vesz fel ennyi friss kiadványt, túlságosan kicsi a kereslet. (A konkurencia egyébként ugyanígy lassít…) Voltak kevésbé ügyes választásaink, például a Dampyr – ezt most már befejezzük, az első hat részt már megvettük a jogtulajdonostól –, ezeket kisebb példányszámban és magasabb áron tudjuk csak kihozni, de legalább be tudjuk fejezni a sorozatot. A kiadónak el kell tudnia tartania magát, a piacnak kell meghatároznia egy vállalkozás sorsát.
ÁKOS: Érezhető a nehéz gazdasági helyzet, gyengül a vásárlóerő (ezt a Comicsinvesten keresztül is érezzük), kevesebben adnak ki több ezer forintot egy képregényre.
GEEKZ: Mi a különbség a mangák és a hagyományos képregények piaca között?
VLADI: Gyakorlatilag el lehet mondani, hogy a két piac élesen különválik: vásárlók szempontjából kicsi, maximum tíz százalékos az átfedés. A manga olvasók rétege jóval szélesebb és látványosan fejlődik, szemben a képregény-olvasókkal. Mangából jóval több jelenik meg, mint európai és amerikai képregényből összesen, ennek ellenére ezek a kiadványok nagy része sikeres tud lenni, holott a képregény-megjelenéseknek csak elenyésző hányada sikeres. A manga-olvasók körülbelül hetven százaléka lány, műfajtól függetlenül: a fiúknak szóló shonen-mangákat ugyanilyen arányban szintén lányok olvassák! Az pedig, hogy a mangák elveszik az olvasókat, elfoglalják a piacot a képregények elől, abszolút nincs így, a mangák egy teljesen új olvasóréteget hoztak létre maguknak. A lányok se Magyarországon, se Amerikában nem olvastak képregényt (az olvasók pár százaléka volt lány), mangát viszont igen. Amerikai kereskedőkkel készített riportokban olvastam, hogy vannak mangás lányok, akik később érdeklődni kezdenek a képregények iránt is.
GEEKZ: Lehet ilyesmit várni Magyarországon is?
VLADI: Mi ebben nagyon bíztunk, és próbáljuk megtéríteni a manga-olvasókat a képregények számára is, de ez egy nagyon nehézkes dolog, mert a két piac között alig van átjárás: számomra teljesen érthetetlen módon be vannak gubózva a képregény- és manga-olvasók, kevesen érdeklődnek a másik oldal iránt.
GEEKZ: Miben látjátok a magyar képregényes helyzet legnagyobb problémáját?
VLADI: A kis piacon, azaz csekély keresleten kívül főként a terjesztésben. Ha Magyarországon a terjesztés jól működne, szerintem minimum kétszerannyi képregényt lehetne eladni, mint most, a kiadók pedig nyereséget tudnának termelni. A jelenlegi helyzet mellett azonban a terjesztők gazdagodnak meg, a kiadók az ő zsebeiket tömik, nem a sajátjukat. Hogy milyen módszereik vannak? Nem vallják be a valós fogyásokat, később, lassanként csepegtetik az információt. Általános a szakmában az is, ha egy terjesztő egyszerűen csak nem fizet, és csak fenyegetőzések által lehet pénzhez jutni.
ÁKOS: És ez teljesen általános a szakmában…
VLADI: Ezek a terjesztők közt vannak óriási, nagynevű, milliárdos cégek is – és ezek veled, a fennmaradásért küzdő kis kiadóval úgy szúrnak ki, ahogy tudnak… szóval nagyon gáz a helyzet. Az már egy ügyes kiadónak számít, ami meg tud élni… Én, bevallom, besokalltam ettől. Persze látunk azért javulást is a piacon: amikor a XIII vagy a Fekete-fehér antológia megjelent, a képregények még egyáltalán nem voltak megtalálhatóak a könyvesboltokban. A hálózatok közül egyébként számunkra egyedül az Alexandra produkál normális fogyásokat, de van, akik azt mondják, hogy nekik a Libri is.
GEEKZ: Tervek a jövőre nézve az ügyben?
VLADI: Szeretnénk a saját, nem terjesztőkön keresztül történő eladásainkat növelni azzal, hogy az új megjelenések egy ideig, körülbelül másfél hónapig csak rajtunk és képregényboltokon keresztül lesznek megvásárolhatóak. Ez azért lenne fontos, mert ha mi adjuk el direkt a könyveinket, még a nagy kedvezmény (harminc százalék) ellenére is nagyobb a bevételünk. A terjesztők általában ötven – de néhányan már vérszemet kaptak, és ötvenöt vagy még több – százalékra viszik fel a jutalékukat. Ez azt jelenti, hogy a kiadvány piaci árának több mint a felét elteszik! Ha harminc százalék kedvezményt adunk is, még mindig húsz százalékkal több bevételünk lesz, amit azonnal vissza tudunk forgatni más kiadványokba, míg ha könyvesbolton keresztül adjuk el, lehet, hogy évek múlva kapjuk meg a pénzt.
ÁKOS: Aztán a vidéki lakosságot is el kéne érni valahogy. Rengeteg vidéki városban egyáltalán nem kaphatóak képregények.
GEEKZ: A képregényboltok konkurenciát jelentenek a netes eladásoknak?
VLADI: Egyáltalán nem. Mi örülnénk, ha több képregénybolt lenne, már csak azért is, mert az utcáról, plázából betérő embereket is meg tudnánk fogni esetleg a kiadványainkkal – ahogy nyilván a többi kiadó is. De hát nehezen élnek meg a boltok is…
 |
GEEKZ: Mi a véleményetek a netes magyarított képregényeket tartalmazó oldalakról?
VLADI: Két kivétellel pozitív benyomásaink vannak, gyakorlatilag mindig első szóra leszedték a honosítást, amikor megjelent egy friss kiadásunk. Sőt, volt, hogy a fordító nyersfordításnak felhasználta a honosított verziót. A The Ultimates esetében nem tudtuk elérni az oldal tulajdonosát, pedig már az ismerőseit is megkerestük minden lehetséges módszerrel! Kénytelenek voltunk hát a szolgáltatónál lelövetni az oldalt, mert az amerikai jogtulajdonosokkal aláírt szerződésben vállaltuk, hogy minden hasonló esetben el kell járnunk a képregényt közzétevőkkel szemben. A másik eset pedig az volt, hogy a Rozsomákot valaki megosztotta egy magyar bittorrent oldalon – ráadásul a mi kiadásunk scan-jéről van szó, nem is honosításról! Még be is szóltak neki a felhasználók, hogy minek scan-t közzétenni, mikor vannak belőle honosítások is? Végül is egy szelídebb, majd egy erélyesebb figyelmeztetés után leszedték az anyagot az oldalról. Amúgy nincs gondunk a honosítással, csak abban kéne megegyezni szerintem, hogy a vadonatúj amerikai kiadványok esetén legalább fél, egy évet várni kéne, mert vannak boltok, amik behozzák őket (például a Trillian). De hát persze vannak képregények, amiket máshogy nehéz lenne elérni, mint scan-ben, és a legnagyobb baj még mindig nem a scan-ekkel van, hanem a képregények iránti érdeklődés csekély voltával.
GEEKZ: Köszönjük az interjút és sok szerencsét kívánunk minden jövőbeli megjelenéshez minden hazai geek nevében!
(Az interjú 2008 őszén készült, a csúszásért az érintettek - főként az olvasók - szíves elnézését kérjük!)
Magyar megjelenések, 2008
Az év képregénye: AZ ŐRZŐK (Carthapilus)
Mi más? Alan Moore és Dave Gibbons klasszikusa bármilyen év bármilyen listáján előkelő, sőt, talán első helyen szerepelne. Nagy főhajtás a Cartaphilus előtt, amiért ezt a (bő két évtized után már talán mondhatjuk) kortalan remeket végre megismerheti a magyar nagyközönség is. Alternatív történelmi látkép, a szuperhősmítosz atomjaira robbantása, cinikus társadalomkritika, lenyűgöző mélységű karaktertanulmány – Az Őrzők ez mind, és még sok minden más is, mert tízedik olvasásra is fel fogsz fedezni benne újat. És hidd el: el fogod olvasni tízedszerre is.
Batman: Arkham Elmegyógyintézet (Képes Kiadó)
A Képes Kiadó nem pöcsölt, és a mozifilmhez időzítve nem egy kommersz csihi-puhi kalandot, hanem az egyik leginkább zavarbaejtő Batman-történetet dobta piacra – mikor máskor lett volna itt az ideje? Grant Morrison nyomasztó hangulatú, metaforákkal terhelt rémálma a totális őrületet vizsgálja, Dave McKean szürrealista-impresszionista képei segítségével meg egyenesen fejest ugrik bele.
Fabulák: Legendák száműzetésben (Képes Kiadó)
Amit Alan Moore Az Őrzőkben művelt a szuperhősökkel, azt műveli Bill Willingham a Fabulákban a mesehősökkel. Egy halomra való, ügyesen és viccesen kicsavart legendából és meséből építi fel saját, meglepően friss és kreatív mítoszát, amit megdob egy kis tisztelgéssel a klasszikus krimik dramaturgiája előtt, és végül hozzászór egy csipetnyi horrort és romantikát – kész is az utóbbi évek egyik legizgalmasabb mixe.
Mutánsvilág: Magnus Ház 1 (Kingpin)
A noiros beütésű történeteiről híressé vált Brian Michael Bendis az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb Marvel-történetét írta meg, ami alaposan felforgatta az X-Men, és úgy általában a mutánsok sorsát. Remek sztori, ügyesen kitalált és megvalósított álutópia, és csodálatos képi világ, ami Olivier Coipelnek köszönhető. A 2008-as mainstream szuperhős-felhozatal legjobbja.
Persepolis 2 – A visszatérés (Nyitott Könyvműhely)
Óriási öröm, hogy a manga- és szuperhősdömping mellett ilyen képregényeknek is van létjogosultságuk itthon. Marjane Satrapi önéletrajzi képregénye egy fiatal lány nézőpontján keresztül szemléli a háborútól és önkényuralomtól tépázott Iránt. Gyönyörű, szomorú, elgondolkodtató, vicces, eredeti és megindítóan őszinte. Minden képregénygyűjteményben ott a helye.
Magyar képregények, 2008
Az év magyar képregénye: Kalyber Joe 3: Álmodozók (szerzői kiadvány)
Pilcz Roland sorozatának harmadik része megint képes volt valami újat mutatni. A humorközpontú befejezés, és a sötétebb hangulatú kalandozás után az Álmodozók kellemesen édeskeserű zamatával bódítja az olvasókat, akik közül mostanra valószínűleg a legkőszívűbbek is egy életre megszerették az itthon igen ritkán látott ügyességgel megformált karaktereket. A legélvezetesebb és legviccesebb magyar képregény, amit kapni lehet.
A fiú, akit Zsuzsinak hívtak (Képes Kiadó)
Felvidéki Miklós egy remek Johnny Cash dalt (A boy named Sue) képregényesített meg, méghozzá pokoli stílusosan. Erőszakos családi akcióponyva tökös fickókkal, fasza dumákkal, durva bunyókkal és mexican standoffal. Mi kell még? Johnny Cash, természetesen, és ő is tiszteletét teszi. CD-t a lejátszóba, képregényt a kézbe!
Nocturne: Éjszakai látogató (Nyitott Könyvműhely)
Ha a Kalyber Joe-nak köszönhetően már megvolt pörgős, vicces, stílusos kommersz adagunk, akkor ideje, hogy mélyebbre bukjunk – egyenesen a lélek legsötétebb bugyraiba, ahol már a fene se tudja, hol ér véget az álom, és hol kezdődik az ébrenlét, hogy őrületről és hallucinációról már ne is beszéljünk. Csordás Dániel Nocturne című könyve szuggesztív, fekete-fehér képi világával és a történetet teljesen háttérbe szorító narratívával egy rakás értelmezési lehetőséget vet fel, amiket mindenki fedezzen csak fel szépen magának.
Külföldi (amerikai) képregények, 2008
Mivel az óceán túlpartján kissé másképp mennek a dolgok, mint itthon, itt nem kötetekről, hanem sorozatokról lesz szó.
Az év külföldi képregénye: 100 Bullets
Brian Azzarello és Eduardo Risso sorozata a kezdetektől fogva a mindenkori legjobbak közt volt, most pedig már a végéhez közeledik. A fordulatokkal, intrikákkal és hullákkal teli hardcore ponyva-noir cselekménye forráspontjához közelít, és bizony dörgedelmes fináléra számíthatunk.
Criminal
Ed Brubaker és Sean Phillips párosa épp januárban indítja útjára legújabb képregényét a Marvel Icon nevű alkiadójánál (Incognito), és bár nagyon-nagyon várjuk, sajnos azalatt a Criminal szünetelni fog. De 2008-ban még bőven volt szerencsénk hozzá, és a sötét, durva, ugyanakkor legtöbb zsánerbéli társával ellentétben 100%-ig realisztikus noir sorozat az év néhány legnagyszerűbb pillanatával szolgált.
Daredevil
Ed Brubaker még egyszer: a Criminalt uraló noiros hangulat a Marvel Fenegyerek sorozatában is nyomja a szereplők vállát, az író pedig tavaly igazán nem bánt kesztyűs kézzel főhősével. Matt Murdock olyan mélyre zuhant (mind magánéletileg, mind szuperhősileg), amilyenre még nem volt példa Frank Miller klasszikus Born Againjén kívül. Ezt a hardcore crime-superhero sorozatot bátran ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik ódzkodnak a jelmezes igazságosztók világától.
Fear Agent
Yeeaaaahhh, a sorozat, amire minden geek vágyott! Rick Remender 2006-ban indította útjára a csonttahó, alkoholista texasi űrszörnyvadász irgalmatlanul pörgős kalandjait, és a nyálkás-csápos idegenekben, retro űrruhákban, sugárpisztolyokban és rakétaűrhajókban bővelkedő sorozat azóta is sziporkázóan viccesen és eszméletlenül kreatívan robog a sci-fi ponyva dicsőséges útján.
Scalped
A kilencedik művészet új kiugró tehetségét Jason Aaronnak hívják. A modern rezervátumok mocskos, büdös, dicstelen, véres indián alvilágában elmerülő sorozat egy beépített FBI-ügynököt, Dashiell Bad Horse-t állít a középpontban, aki reménytelenül próbál lebuktatni egy Red Crow nevű nagykutyát, miközben jól tudja, hogy saját főnökei is magasról szarnak rá. A Scalpedban nem azt az amerikai nyugatot látod, amit John Ford westernjeiben, vagy a képeskönyvekben. R. M. Guérea nyomasztó képi világa egy reménytelen, szarban és vérben fuldokló pusztaságot szabadít ránk, ami olyan hideg és menthetetlen, mint a szereplők lelke.
Előrebocsátanám, hogy az első helyezettektől eltekintve a kötetek nincsenek rangsorolva, csupán felsorolva, illetve a linkek nem minden esetben az éppen tárgyalt, hanem esetlegesen kapcsolódó művekre is mutathatnak.
Magyar megjelenések 2008:
Az Év Képregénye: FABULÁK (Képes Kiadó)
Számomra az év legkellemesebb meglepetése volt a Fables első trade paperback-jének hazai kiadása, szorosan a nyomában a Watchmen-nel, ami viszont várható volt a filmet övező hype meglovaglása okán. A Fabulák azonban egyértelműen szerelemkiadás, méghozzá minden tekintetben minőségi (még ha egyes szereplők neve elég hülyén hangzik is magyarul, de erről igazából nem a fordító tehet), így csak azt tudom tanácsolni, hogy ha csak egy képregényt veszel 2008-ban, akkor az ez legyen. Spread the Love, Man!
Alan Moore kultikussá vált és a gyakorlatilag képregénytörténeti szempontból (is) megkerülhetetlen, posztapokaliptikus (hopp, nem lelőttem a végét?), szuperhős noir-ja, a hidegháborúról, az emberi lélek legmélyebb bugyrairól és arról, hogy a "With great power comes great responsibility" szlogen második fele az első beteljesülésekor teljesen értelmét veszti. A Watchmen olyan, mint a legjobb borok, a korral csak érik, és minden egyes forgatásakor egyre zamatosabb.
Viszonylag kevés jó sci-fi témájú képregénnyel találkoztam (mint ahogy fantasy-ből sem lehet Dunát rekeszteni), de a szerb származású Enki Bilal művei úgy en bloc a közeli vagy távoli jövőben játszódnak, és habár első számú kedvencem a Nikopol-trilógia, ami egyúttal vitathatatlanul ismertebb is, mint a Szörny-tetralógia, melynek második részét képezi e kötet, ha disztópikus, háborúk által szétszabdalt, globalizáció és terrorizmus sújtotta jövőképre vágyunk, akkor nem kell továbbmennünk, elég megmerítkeznünk a gyönyörűen megfestett, elmosódott kontúrokkal rendelkező vizuális élményfürdőben.
A METABÁRÓK KASZTJA 1 (Delta Vision)
Jodorowsky klasszikus(?) űroperájának első három része egy kötetben (brávó Delta Vision!), a szokásosnál kisebb, az amerikai Dark Horse kiadásához hasonló formátumban: az Univerzum legyőzhetetlen Metabáróinak családregénye, mely ugyanazon univerzumban játszódik, mint a legendás Moebius-szal együtt teremtett L'Incal. Akinek a sci-fi-t Frank Herbert, Stanislaw Lem és Isaac Asimov jelenti, az nagyon sürgősen szerezze be.
LARGO WINCH 3 - Ellenséges felvásárlás (Képes Kiadó)
Mi lett volna, ha Fülig Jimmy trónörökös marad és mindehhez némi sütnivalója is párosul? Tessék csak felütni Largo Winch, a világutazó fenegyerek kalandjait, akinek egy hatalmas cégbirodalom zuhan örökségként a nyakába, az ehhez dukáló riválisok hadával. A frankofón képregényipar legnagyobb sikergyárosának legjobb sorozata (szoros versenyben saját magával a XIII és a Thorgal kapcsán, legújabb kihívóként pedig Lady S lépett színre).
PERSEPOLIS 2 - A visszatérés (Nyitott Könyvműhely)
A Maus óta a legjobb önéletrajzi ihletésű szépirodalmi (kép)regény arról, hogy milyen volt az élet a hetvenes-nyolcvanas évek Iránjában egy kislány szemével. És ehhez még antropomorfizált állatokat sem kellett használnia.
BATMAN: ARKHAM ELMEGYÓGYINTÉZET (Képes Kiadó)
Rémálom az Arkham Elmegyógyintézetben! Mihály arkangyal és a sárkány, Batman és Joker pszichedelikus és pszichológiai párharca! Bruce Wayne-t és minden józan ítélőképességet kéretik a ruhatárban hagyni!
KÁZMÉR ÉS HUBA GYŰJTEMÉNY: IRÁNY ÉSZAK! (Vad Virágok Könyvműhely)
A világ legviccesebb comic strip-je egy kisfiúról és tigriséről, messze maga mögé utasítva az önérzetes, túlsúlyos macskát, valamint a házát időnként első világháborús vadászgépként használó, szófukar ebet. Intellektuális és szarkasztikus humor egy imádnivaló gézengúz és legjobb barátja előadásában. Ez itt pedig a TELJES Bill Watterson életmű angolul, bőrkötésben.
DAMPYR 6 - FEKETE MÁGIA (Fumax)
Hogy képzavarral éljek, üde színfolt ez az európai rajzstílust képviselő és szuperhősmentes fekete-fehér fumetti a hazai képregénykiadás palettáján, mely a klasszikus B-horror kliséket veszi sorra szórakoztató és legfőképpen olcsó ponyva formátumban. Remélhetőleg előfutára Dylan Dog, az olasz John Constantine megjelenésének kis hazánkban.
A KÜLÖNÍTMÉNY 1 - TÖBB, MINT EMBER (Fumax)
Bár Mark Millar egyre inkább kezd elkurvulni és az egóját is valahonnan az Olümposzról kellene lerángatni (a szánalmasan öncélú Kick-Ass-ből már most filmet forgatnak, pedig még csak a negyedik füzetnél tart), de a The Ultimates, mint a Bosszú Angyalainak újragondolása az Ultimate-univerzumban, parádésra sikeredett a rajzolózseni Bryan Hitch közreműködésével. Vajon melyik másik Marvel képregényben történhetett meg ezelőtt, hogy egy szuperhőst halálra ítélnek a Manhattan lerombolása során életét vesztett 800 civil áldozat miatt? Ja, és nem utolsósorban ilyen dögös Darázst sem láttunk még...
Külföldi képregények 2008:
Ladies and Gentlemen, holtversenyben az első két helyezett:
Fables Vol.11 - War and Pieces (Vertigo)
The Walking Dead Vol.8 - Made to Suffer (Image)
valamint futottak még:
100 Bullets Vol.12 - Dirty (Vertigo)
Jack of Fables Vol.5 - Turning Pages (Vertigo)
The Umbrella Academy Vol.1 - Apocalypse Suite (Dark Horse)
The Twelve Vol.1 (Marvel)
The Boys Vol.1 - The Name of the Game (Dynamite Entertainment)
Wormwood Gentleman Corpse Vol.3 - Calamari Rising (IDW Publishing)
Lobster Johnson Vol.1 - Iron Prometheus (Dark Horse)
B.P.R.D. Vol.9 - Killing Ground (Dark Horse)
+1. Donjon Monsters T.12 - Le Grimoire de l'Inventeur (Delcourt)
+2. Luchadores Five T.1 - La Cité des Hommes Brisés (Les Humanoides Associés)
Minden idők egyik legsikeresebb - és legnívósabb - képregénye, köszönhetően a Cartaphilus kiadónak, végre megjelenik itthon is. A kötet(ek) magyarítását a hazai comic-szcéna vitathatatlanul legtehetségesebb fordítója, Bárány Ferenc végezte el (B.F.-nek köszöhetjük például a kiváló Ultimate Spider-Man honosításokat is).
Alan Moore - Dave Gibbons - WATCHMEN: AZ ŐRZŐK
A képregény műfajának legismertebb és legelismertebb alkotása. Az egyetlen képregény, amely szerepel a Time magazin “A 100 legjobb angol nyelvű irodalmi mű 1923-tól napjainkig” listáján, az utóbbi mintegy száz év legnagyobb angol és amerikai íróinak társaságában.
A WATCHMEN az a fajta mű, melyet újra és újra elolvas az ember, és minden olvasáskor újabb részleteket fedez fel; egyedülállóan izgalmas, olvasmányos, és képregényhez illően szemet gyönyörködtető alkotás, mely megváltoztatja gondolkodásunkat a világról, történelemről, és olyan el nem múló, mély benyomást hagy maga után, ami csak a legnagyobb irodalmi művek sajátja.
A WATCHMEN cselekménye a nyolcvanas években játszódik egy alternatív, a nukleáris háború szélére sodródott Amerikában, ahol néhány törvényen kívül helyezett, többnyire kiöregedett és cseppet sem hősies “szuperhős” azzal szembesül, hogy valaki rájuk vadászik. A képregény egyszerre sci-fi remekmű, politikai parabola, és a pszichológiai realizmus páratlan alkotása.
A Watchmen nemcsak lélegzetelállító olvasmány, nemcsak a képregények képregénye, de a modernkori irodalom egyik meghatározó alapműve is.
Az eredetileg tizenkét részes képregényt három kötetre bontva nyújtjuk a magyar olvasónak; az első négy fejezetet tartalmazó első kötetet hamarosan követi a második és a harmadik kötet.
Megjelenés: 2008. október 10.
Egy kötet ára 2.580.- Ft lesz.
Az első kötet borítóját itt megnézheted.
"I see so many virgins here that would make a suicide bomber jealous."
Emlékeztek még a képregény-kiadókkal készülő interjúsorozatra? Első alkalommal a Képes Kiadót faggattuk, majd a Vad Virágokkal folytatott beszélgetés első részét olvashattátok. Most a második rész következik, melyben a magyarországi képregényes életről, az ijfú feltörekvő művészek lehetőségeiről és a könyvkiadás rejtelmeiről esik szó.
 |
Geekz: Van-e a kiadók között valamiféle kommunikációs hálózat – például tudtok egymás új megjelenéseiről, terveiről, példányszámáról?
Tóth József: Az eladott példányszámokat különböző könyves oldalakon lehet követni, ahol vannak összehasonlító listák erről. És azért nagyrészt tudunk egymás terveiről is.
Geekz: Hogyan alakult ki, hogy melyik kiadó milyen jellegű, műfajú képregényeket ad ki? Valahogyan felosztásra került a piac?
Tóth József: Nem, dehogyis, az élet hozta így. Például annyi shoujo (fiatal fiúknak lányoknak szóló) manga cím jött ki, hogy egyszerűen ez maradt ebből a szórásból nekünk. Erősebbet nem nagyon lehetett volna hozni: Berserknél, Death Note-nál, Hellsingnél jelenleg nincs erősebb manga a világon. Vannak komolyabb történetek, de a népszerűek között ezeknél jobb nincsen. Így hát inkább a lányokat célzó történetek felé fordultunk. Tudjuk nagyjából, hogy mire tárgyalunk, vannak néha problémák, de azért jó a viszony a kiadók között. Bizonyítja ezt a nagyszerű rendezvény is, ami a kiadók között munkája és finanszírozása nélkül nem jöhetett volna létre.
Geekz: A magyar amatőr szerzői képregények, amik 24 oldalon jelentek meg, ezek is közös finanszírozásból kerültek ki?
Tóth József: Igen, a Magyar Képregénykiadók Szövetsége finanszírozta – megelőlegezte – a kiadásukat, mint ahogy a fesztivál plakátját is mi (az MKSZ) készítettük és az Alfabéta-díjat is mi adjuk át. Ez utóbbit minden évben a legjobb kiadványok kapják meg. A plakátot pedig minden évben az előző évi nagydíjas rajzolhatja meg, ez sokkal hatásosabb és maradandóbb ajándék bármilyen papírnál: megmarad, évek múlva ki lehet állítani őket egy kiállításon. Publicitás a díjnak és az alkotónak is – a fesztiválról nem is beszélve. Kicsit azért lehetett volna több látogató, de nem panaszkodom, volt sok jó program, díszvendégünk is Marcel Ruijters személyében – ő például a dedikáláskor mindenkinek rajzolt is valamit.
Geekz: Tényleg, sőt úgy rémlik, öt-tíz percet is rászánt egyre…
Tóth József: Ez szokás! Külföldön még sokkal inkább, mint itthon. Angouleme-ben például van olyan, hogy dedikálóturizmus: az emberek akár másik városokból is elmennek egy rajzért. A menőbb rajzolók előtt persze sorok kígyóznak, ők meg berendezkednek, ott ülnek napokig, és korán reggeltől festékkel-ecsettel megcsinálnak egy egész képregényoldalt. Amerikában ez megváltozott: ott is divat volt, csak az emberek elkezdték árulni a rajzokat a neten, ezért most már csak 100 dollárért szoktak képregényt dedikálni a rajzolók. Amikor egy francia politikai humorral teli képregény rajzolója volt Magyarországon (a történet arról szól, hogy a világ legjelentősebb politikusai malacként reinkarnálódnak és egy farmra kerülnek…), ő csinált mindenkinek egy egyéni malacot. De például Merényi Dániel, a Napirajz alkotója is mindenkinek személyre szóló poént rajzol, amikor dedikál. Csinált három-négyszázas dedikálást is…
Geekz: Mit gondolsz, mennyire változik a képregények megítélése Magyarországon? Hogy fog ez a jövőben alakulni?
Tóth József: Amikor én elkezdtem képregényeket kiadni, akkor úgy nézett ki a dolog, mint a gittegylet: lelkes induló cégek vettek körül engem. Idén volt egy mangás beszélgetés, ott volt az Athenaeum, a Deltavision és a Mangafan – ami szintén évi tíz-húsz címet kiad, ami már egy közepes kiadónak számít Magyarországon –, patinás nevek is megjelentek a piacon, és a terjesztők is felfigyeltek a képregényre. Az emberekhez a terjesztőkön át vezet az út, ezt a lépcsőt már megugrottuk. Nekem is volt olyan könyv, ami a terjesztésnél bukott meg: azt mondták, hogy nem kell sok példány belőle, és ezzel el is lett ásva… Most már megfelelő példányszámban jelennek meg a képregények, és ez az igazi áttörés, de minden egyes sorozatnak meg kell ezzel harcolnia. A Lidércföldéből mindig feleannyit vesznek, mint amennyit el tudnak adni, és aztán utánrendelnek.
Geekz: Hogyan megy ez konkrétan a valóságban?
Tóth József: Megkeressük a terjesztőket, és körülbelül egy perc alatt meg kell tudnunk győzni őket a kiküldött ajánlóval, hogy egy kiadvány piacképes. Kap naponta kábé harminc kiajánlót, és az alapján megmondja az adott könyvről, hogy háromszáz, ötszáz, ezer vagy háromezer… Ez így működik. A hipermarketekkel például sokat kell harcolnunk.
Geekz: És hány terjesztőnek szoktatok küldeni ilyen kiajánlót?
Tóth József: Ezt nehéz megválaszolni… körülbelül úgy tíznek.
.jpg) |
Geekz: Elképzelhetőnek tartjátok, hogy újra megjelentettek magyar képregényeket, ha esetleg több ember vásárolná a hazai kiadásokat?
Tóth József: Könnyen lehet, hogy lesz ez még profilunk. Mi tudatosan építjük a profilunkat: a Kázmér és Hubából öt évre borítékolva vannak a terveink, Usagi Yojimboból tízre-tizenötre. Évente két kötetet adunk ki belőle, és Amerikában húsz-huszonkét kötetnél tart. Lányoknak szóló manga sorozatokból is sokszor veszünk már hosszabbakat is. Nem zárom ki a magyar képregény megjelentetését, de jelenleg nem éri meg. Még a komoly külföldi címek jogdíja is töredéke egy új magyar képregény elkészítési költségeinek. Abban látom a magyar képregény jövőjét, ha sikerül az, hogy egy nagy külföldi piac finanszírozza egy könyv kiadását – mint ahogy a Spirálnak már sikerült. A világon jelenleg talán három ilyen nagy piac van: a francia, az amerikai és a japán. Még a koreai sem! Őnekik is nagy szükségük van a licenszelésre. Azt kell csinálni, ami Futaki Attila képregényével történt: finanszírozza a képregényt egy francia kiadó, aztán a jogdíjakat vegye meg egy magyar – vállalhatatlanul nagy rizikó nélkül.
Geekz: Mekkora esélyt látsz a hosszútávú sikerre az antológiák esetében, mikor több képregényíró-rajzoló összeáll és saját pénzen megjelentetik a műveiket?
Tóth József: Azt mondják, Amerikában befellegzett az antológiáknak, de Japánban nem, ott fut párszáz antológia. A legfelkapottabb talán a Shonen Jump – kábé hatmillió példányszámban jelenik meg hetente… –, ez egy tipikus telefonkönyv méretű kötet, amiben 24 oldalt közölnek minden sorozatból, a sikeresek pedig aztán megjelennek önálló kötetben is. Japánban tehát nagyon él ez az antológia-dolog, Amerikában már nem, és szerintem Magyarországon sem olyan népszerűek… Most megjelent újra magyar szerzőknek antológiája – én nagyon drukkolok nekik, de ez azért igencsak rizikós itthon.
Geekz: Hogyan, honnan kaptok visszajelzéseket a megjelenéseitekről?
Tóth József: Manapság az interneten bármit meg lehet tenni egy kiadóval… (nevet) Vannak újságok, blogok és magazinok, amik rendszeresen közölnek kritikákat a magyar kiadásokról, a mieinkről is. Szerencsére kialakult már a visszajelzések rendszere is: kapunk a rajongóktól is, a fesztiválokon, no meg netes fórumokon, ahol mindenki álnéven van, tehát bármit be lehet írni. Az animékre, mangákra szakosodott lapok (Mondo Magazin, AnimeStars) különösen fontosak a számunkra az ilyen jellegű megjelenéseink miatt, ők is közölnek kritikákat. És ez nagyon helyes! A manga régebben kereseti piac volt, az Usagi Yojimbo az első megjelent mangák-félmangák közé tartozott. Most már annyi cím jelenik meg, hogy képtelenség mindet megvásárolni, ez már kínálati piac, lehet válogatni.
Geekz: És lehet kritizálni is…
Tóth József: Nagyon helyes! Fejlődjön a magyar olvasók ízlése, beszéljék és tudják meg, mi a jó és mi a rossz. Jó tendencia ez, persze a kritikákban is vannak különbségek.
Geekz: Melyik volt a legsikeresebb kiadványotok?
Tóth József: A Borsmenta első része három hónapja jött ki, de már felkerült az Alexandra száz legsikeresebb könyvét tartalmazó listára: hetvenkettedik. Megelőzte Stahl Juditot… (nevet) Ezt nagyon kevés képregény csinálta meg eddig. A Lidércfölde nem egyértelmű befutó cím, sokkal csavarosabb, kell hozzá humorérzék, hogy élvezze az ember – annak esélye sincs, hogy felkerüljön erre a listára. És a Kázmér és Hubának sem…
Geekz: Amennyire igénye van, annyit elolvashat a Metroban? Vagy arra nincs igénye, hogy feltegye a polcra a gyűjteményes kötetet?
Tóth József: Rejtély, hogy mi megy a fogyasztók fejében, csak nagyban lehet gondolkozni. Kapunk visszajelzéseket, hogy kinek mi tetszik, a Kázmér és Huba mindenkinek tetszik, nagyon dicsérik – mégsem az megy a legjobban.
Geekz: Hamar eldől, hogy mennyi fog elmenni egy kiadásból, vagy van, hogy után kell nyomni?
Tóth József: Mindig után kell nyomni. Az Usagi Yojimboval is egészen alacsony (ezres) példányszámmal indultunk –, mert fel kellett mérnünk, hogy mik a terjesztők szokásai. Most már magasabb a kezdő példányszám is, ez lassan áll be egy-egy sorozatnál. Ilyen gigantikus sorozatoknál biztosan kell még az első kötetből utánnyomásokat csinálni, mert azt sokan megveszik – ma is eladtuk az összes első kötetet –, aztán akinek esetleg nem tetszik, az a másodiknál vagy a harmadiknál fogja abbahagyni. De azért lassan megtanulja az ember, hogy miből mennyit szabad egyszerre megjelentetni.
Geekz: Térjünk vissza egy picit a Lidércföldére: ez akkor egy fiataloknak szóló képregény vagy nem feltétlenül az?
Tóth József: Ez a sorozat szerintem felnőttek számára is érdekes és fogyasztható. A borítója a kilenc éves lánnyal csalóka: ezek a gyerekek olyan, őrült tudósokat képző akadémiára járnak, ahol a tantárgyak között szerepel a sírrablás vagy a fajok közti szervtranszplantáció… Rengeteg humor és groteszk elem van benne, sőt még egy kis steampunk beütés is fűszerezi az egészet: minden forog, kattog, mindenhol gőz sziszeg. Nem egy szokványos lányos történet, az biztos.
.jpg) |
Geekz: Mik a nagy kedvenceid, a legjobb címek, amikkel nagyon szívesen megjelennél?
Tóth József: Imádom Alan Moore-t! Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, mikor megkaptam egy igen apró betűkkel írt, tizennyolc éves kor fölött ajánlott Batman-történetet, a Gyilkos tréfát, ami olyan hatással volt rám, hogy azóta is Alan Moore a kedvencem. Watchmen, V For Vendetta, bármelyiket nagyon szívesen megjelentetném, de a Top 10 is nagyon jó.
Geekz: Ha a Fabulák (Fables) megjelenhet Magyarországon, akkor a Top 10 is menne, nem? Végül is hasonló kaliberű képregények…
Tóth József: Nem igazán. A Fables önmagában is értékelhető sorozat, de a Top 10-hez benne kell élni a szuperhős világban, hogy az olvasó értse a hagyományos szemléletet és így az iróniát is… De annyira nem értek a szuperhősös képregényekhez, nem adtam ki egyet sem. Mangákból szívesen kihoznám például a Monstert, Naoki Urusawa sorozatát (ő írta a 20th Century Boys-ot is).
Geekz: Cowboy Bebop manga, esetleg?…
Tóth József: Múltkor említettem, hogy az anime nagy kedvencem. A manga? Hááát… Azt mondják, mindenből az eredeti a legjobb, ami először kijön belőle. Japánban hatalmas iparág áll amögött, hogy egy sikeres címből a legtöbbet kihozzanak: manga, anime és élőszereplős (live action) film adaptációk és melléktörténetek, kulcstartók, pólók, játékok, szobrok… A Cowboy Bebop egy anime sorozat – amit a zenéjével együtt nagyon szeretek –, a manga utólag készült. Az imént említettek viszont a kedvenc történeteim, amiket nagyon szívesen kihoznék itthon.
Geekz: Reméljük sor kerül rá – Watchment Magyarországnak! Köszönjük szépen az interjút!
Tóth József: Szívesen, és üdvözlöm a Geekz olvasóit!