képregény

Ma 75 éves Batman!

1939. március 30-án bukkant fel az újságosoknál a Detective Comics 27. (a borítón májusi dátumozású) száma, aminek The Case of the Chemical Syndicate című sztorijában Batman először kente el néhány gazember száját.
A sötét lovag a DC Comics egy évvel korábban debütált Supermanjének óriási sikere nyomán született, Bob Kane és Bill Finger tollából, egy egyszerűbb, szupererők nélküli, sötétebb hősként, aki pörgős akció-kalandok helyett árnyékokkal teli bűnügyi történetekben szerepelt. A Detective Comics című antológiamagazin 27. számában még csak hat oldal jutott neki: egy brutális gyilkosságot felderített benne, és ellenségét, egy mohó iparmágnást az utolsó képkockákon kíméletlenül beleöklözte egy savtartályba, kínhalálát pedig azzal kommentálta, hogy „A fitting end for his kind” (ekkor még nyoma sem volt a majdani „Batman nem ölhet” szabálynak). A sztoriban a későbbi, állandó mellékszereplők közöl egyedül James Gordon bukkant fel, a végén pedig fordulatként rántották le benne a leplet arról, hogy az alvilág új ostora nem más, mint a milliomos Bruce Wayne. (Ezt egyébként az első Zorro-történetből kölcsönözték, ami sok egyéb mellett – mint az Árnyék, a Doc Savage vagy a Sherlock Holmes-sztorik – inspirációként szolgált Batman figurájához). Hogy ez a pároldalas semmiség aztán mivé nőtte ki magát, azt mindannyian tudjuk.

Batman első felbukkanása. (Detective Comics #27, Bob Kane, 1939)

Detective Comics #374 (Gil Kane & Sid Greene, 1968)

Batman és Ra's Al Ghul (Batman #244, Neal Adams, 1972)

Batman és Kétarc (Batman #258, Irv Novick & Dick Giordano, 1974)

Batman: Az első év (Batman #405, David Mazzuchelli, 1987)

Detective Comics #586 (Norm Breyfogle, 1988)

Batman: The Long Halloween #3 (Tim Sale, 1996)

Batman: Hush (Jim Lee, 2002)

Batman: Earth One (Gary Frank, 2012)

Batman: Zero Year (Batman #29, Greg Capullo, 2014)

Kocsmapult: Szuperhősválság, 2. rész

(A cikk első része itt található.) Bár a múltkori „siránkozással” ellentétben a mostani írásnak az a célja, hogy rámutasson az érem másik oldalára, azaz a szuperhősök jelenlegi helyzetével kapcsolatos lehetőségekre és reményére, azért ahhoz, hogy eljussunk odáig, kénytelen vagyok egy kis további siránkozással indítani. A Marvel és a DC képregényei iránti tisztelet általában véve egyre csökken, és csökken – és nem nehéz megérteni, hogy miért. A kiadók majd’ beledöglenek, hogy menő sorozatokkal álljanak elő, minden a vagány koncepciókról és a monumentalitásról szól (ld. még: Hollywood), csakhogy közben szem elől tévesztik azt a célt, amit a ’80-as évek paradigmaváltó művei után tűztek ki maguk elé. Jelesül, hogy a képregényeiket, illetve a szuperhősöket úgy általában, komolyan vegye a nagyközönség, hogy legitim művészi formát faragjanak belőlük.

Futószalagon való termelés folyik, nagyüzem van, és így nehéz értéket előállítani: a Watchmen, a The Dark Knight Returns vagy a Born Again (Daredevil) olyan szofisztikált, érett, komplex alkotások voltak, amik kihasználták, sőt, hirdették, világgá kürtölték ennek a médiumnak a nagyszerű lehetőségeit. Jelenleg azonban a kiadók furcsa irányelvek szerint működnek: a felnőtt olvasóközönségük igényeinek kielégítésére törekednek, de ezt a képregény határait feszegető, jól átgondolt művek helyett többnyire olyan fröccsentett történetekkel és stílussal teszik, ami inkább a szellemi gyorskajához szokott fiatalokhoz látszik szólni, akiket viszont sehogy sem tudnak megnyerni maguknak.

Persze, az előző részben éppen nem annyira a szofisztikált és érett sztorikat hiányoltam, mint inkább a színtiszta szórakoztatást. De, egyrészt, ki mondta, hogy ennek a kettőnek ki kell zárnia egymást, másrészt, tényleg ideje lenne már, hogy a két nagy kiadó felüsse az értelmező kéziszótárt a „diverzifikáció” szónál (vagy guglizzanak rá). Ez a massza, amit a sorozataik most alkotnak (nyilván tisztelet a kivételnek), a nagy, reklámszövegeik szerint „óriási változásokat hozó” crossoverekkel együtt, nyilvánvaló kreatív zsákutca. Remélem, a Marvel/DC vezetői veszik maguknak a fáradságot, hogy kikukkantsanak a kisebb konkurenciák felé is – úgymint Image és társai.

Az Image pl. döbbenetesen minőségi és sokszínű képregénykiadást művel az utóbbi két évben. Azelőtt sem voltak rosszak, de jelenleg egyenesen a zászlóvivői annak a tendenciának, ami a független alkotók és sorozatok felemelkedését jelzi. Ezek egyre nagyobb szeletet követelnek maguknak a piacon, egyre nagyobb hype és elismertség övezi őket. Egy brooklyni képregénybolt (Bergen Street Comics) februárban közölte a vevőivel, hogy a következő pár hónapban fokozatosan leveszi a Marvel és a DC sorozatait a polcairól – előrendelni, megvásárolni továbbra is lehet őket, de a polchelyet inkább fenntartják az önálló, alkotóik által birtokolt címeknek, a szerkesztők által igazgatott, írókat és rajzolókat váltogató, más sorozatokba és crossoverekbe átláthatatlanul bekapcsolódó, önellentmondásokba futó, zavaros szériák helyett. Ez csak egyetlen kis amerikai bolt a sok közül, és aligha csinál nyarat, de ezen a példán is jól látszik, hogy a helyzet változóban van.

A nagyoknak érdemes lenne meggondolniuk, hogy igazodjanak ezekhez a trendekhez. Kevesebb, de átgondoltabban szerkesztett sorozatot kellene futtatniuk, nagyobb szabadságot adva a gondosan kiválasztott alkotógárdáknak. Igazi tehetségeket kell leszerződtetni, és nem azért, hogy aztán gúzsba kössék őket, hanem azért, hogy hadd éljék ki kreativitásukat, hadd kísérletezzenek. Nem kell hat Batman-sorozat, öt Justice Leage-csapat és nem kell Rozsomák meg Pókember mindenhova, még mellékszereplőnek sem. Nem kell sorozatgyártás, minőség kell mennyiség helyett, és picsába az 52 címmel. Semmi értelme görcsösen ragaszkodni egy számhoz ostoba presztízsokok miatt. Mindez persze szép elgondolás, de könnyű visszavágni a kérdéssel: hogyan is engedhetné meg magának a kísérletezést egy profitorientált vállalkozás a régi sikerreceptek alkalmazása helyett? Kivéve, hogy azok a receptek már nem olyan sikeresek, mint egykor. És itt jön (jöhetne) elő a pozitív oldala a filmadaptációk előretörésének. Ha egyszer a kiadóknak már úgyis a megafilmek jelentik az igazán nagy bevételi forrást, nem lenne kifizetődő az azokhoz képest szinte elhanyagolható pénzt termelő képregényekkel új utakat keresni? És mintha látnám is annak jeleit, hogy tényleg vannak ilyen próbálkozások.

Persze, nem a DC-nél, ami az olvasók és a kritikusok szemében is folyamatosan csúszik lefelé a lejtőn, egyre érdektelenebb szériákkal, egyre átlagosabb, műanyag látványvilágokkal, egyre kétségbeesettebb gimmickekkel, mind a marketingben, mind a karakterekben és a világújítási szándékban. A kiadót egyébként is alkotók egész sora (pl. Mark Waid) ostorozta az utóbbi hónapokban, nem csak a kreatív szabadság lehető legdurvább korlátozása, de az írók és a rajzolók pofátlan kiszipolyozása miatt is (ettől persze még vannak remek sorozatok a DC-nél is, a Batmantől a Swamp Thingen át a Wonder Womanig). Közben a Marvelnél szép csendben fújdogálnak a változás szelei, és láthatóan sokkal nagyobb teret hagynak az alkotóiknak, mint a DC, vagy mint akár pár évvel ezelőtt ők maguk. Ahelyett, hogy a hozzájuk szerződött tehetségeket beolvasztanák, hagyják, hadd hallassák saját, egyéni hangjukat.

Rick Remender ugyanolyan szimpatikusan őrült és lendületes ponyva sci-fis történettel kezdte pályafutását az Captain Americánál, mint amilyen korábbi Image-szériája a Fear Agent volt. Dan Slott megölhette Peter Parkert (még ha csak ideiglenesen is), és testébe helyezhette egyik legnagyobb ellensége, Doctor Octopus elméjét (Superior Spider-Man). Matt Fraction ritkamód egyedi és emberi, visszafogott történetekkel operáló, stilisztikai bravúrként valósíthatta meg Hawkeye-sorozatát. Jason Aaron a Thor: God of Thunderben a Marvel univerzum egészétől függetlenül írhatott (és írhat máig is) a kilenc világban szerteszét játszódó, óriási fantasy eposzokat. Mark Waid végre eltávolíthatta a Daredevilt abból a „grim & gritty” stílusból, ami Brian Michael Bendis és Ed Brubaker idején még fantasztikusan működött, de ami az utóbbi években már borzalmasan erőltetetté vált. Jonathan Hickman Avengers-sorozatainak erősen tudományos/evolúciós/morális problémaköre és hangvétele is csak rá jellemző. Brian Posehn és Gerry Duggan Deadpoolja az utóbbi évek egyik legviccesebb, független képregényhez méltón vad sorozata. (Néhány hasonló pozitívum nyilván akad a DC-nél is, de ott ezek inkább érződnek kivételeknek, mint tendenciának.)

És egyre kevésbé tűnik úgy, hogy az aktuális nagy crossoverekbe beleerőszakolnák ezeket az egyéb címeket, holott – ha már Thor – J. M. Straczynski éppen emiatt a gyakorlat miatt távozott a Marveltől 2009-ben  (bár ez a DC-nél is megfigyelhető szerencsére, pl. a jelenlegi nagy „eventjük”, a Forever Evil is csak néhány szériába ágazik el – csak ott ezt egyéb baromságokkal kompenzálják, mint pl. a Villain’s Month). Ezek a szokásostól elütő, kisebb-nagyobb mértékig merész húzások mind szépen ki is fizetődtek – illetve, ha megnézzük eltérő stílusaikat, műfajaikat, akkor bizony ez kezd nagyjából az a fajta diverzifikáció lenni, ami felé haladniuk kellene a kiadóknak. Könnyen lehet, hogy a DC (ami a diverzifikáció ellenkezőjét csinálja, ld. a Wildstorm és a Hellblazer beolvasztását) azért nem tesz efféle lépéseket, azért toporog a saját szarában, mert még nem nevelte fel magának azt a masszív mozifilmes fejős tehenet, amit a Marvel már vagy 5 évvel ezelőtt megtett, és aminek pénzügyi hátterével merészelhetne elszakadni a régi módszerektől.

Egyébként nyilván nem tudni, hogy a mostani szuperhősfilmes őrület meddig tart ki Hollywoodban, hiszen trendek mindig jönnek és mennek, de a Marvelnek pl. 5-6 évre előre megvannak a tervei. Ami azt is jelenti, hogy a mainstream szuperhősképregények előtt jelenleg két út áll: vagy megragadnak a jelenlegi állapotukban, sőt, egyenesen arra a szintre redukálódnak, amin már csak felhasználható nyersanyagai lesznek a filmiparnak, és a művészi igényesség többé fel sem merül velük kapcsolatban, vagy megújulnak, és utánanyúlnak olyan olvasóknak is, akik már leszoktak az olvasásukról, vagy akik akár sosem olvasták őket korábban. Jól behatárolt, egyértelmű koncepciók mentén meghatározott sorozatok kellenek: olyanok, amik gyerekeknek szólnak, olyanok, amik nőknek, olyanok, amik a gyereklelkű harmincasoknak (a mostaniak általában ilyenek – ezekből is kell, de nem CSAK ezekből kell), olyanok, amik a médium határait feszegetik, olyanok, amik fontos, érdekes és vitatott témákat érintenek – az eposzi akcióktól a vad vígjátékokon át az elgondolkodtató drámákig. A sötét, komor művektől a kellemes, önfeledten szórakoztató darabokig. Olyan sorozatok kellenek, amikre felfigyel a nagyvilág is, nem csak a rajongók, és amikről hírt ad a New York Times (nem, nem gimmickre, nem „Superman halálára” gondolok). És egyikből sem kell húsz, de még tíz, vagy akár öt sem.

Ezen kívül le kell vetni a kontinuitás béklyóit, nem kell mindennek mindennel összefüggésben lennie, nem kell minden sztorinak rögtön három másik sztoriba vezetnie, hagyni kell, hadd menjenek a szériák a maguk útjain, elég, ha külön event képregényekben érnek néha össze. Nem kellenek sorozatok csak azért, hogy ennek meg annak a karakternek is legyen egy sajátja, nem kell szálakat és szereplőket bevezetni sehova, csak azért, mert a filmadaptációkban népszerűek voltak (sőt, ezt a visszahatást jobb lenne teljesen kigyomlálni). Főleg nem kellenek sorozatok csak azért, hogy teljesítsenek velük valami szaros kvótát.

A konklúzió? Én bízom benne, hogy mindez, vagy legalábbis valami hasonló pozitív változás előbb-utóbb bekövetkezik. Szuperhősképregények mindig is lesznek, nem egy hullámvölgyön túljutott már a zsáner, túl fog majd jutni ezen is. A kérdés csak az, hogy mikor, és főleg, hogy addigra mennyire sínyli meg ezeket az állapotokat. Jelenleg az igazán izgalmas és érdekes dolgok jellemzően a Marvel és a DC világain kívül történnek Amerikában, és ha ez sokáig így marad, akkor egyre többen és többen hagyják majd ott a mainstream jelmezes igazságosztók piacát (főleg, hogy a független képregényes szcéna is tele van jelmezes igazságosztókkal, szóval nem mintha nem lenne mindenféle alternatíva). Még ez sem tragédia, mert ha a szuperhősök egyszer kimásznak ebből a gödörből, annak híre megy, és az elpártolt olvasók is visszatérnek majd. De azért jó lenne, ha nem érnénk el egy ronda mélypontot ahhoz, hogy tényleg javulni kezdjenek a dolgok. Talán nem fogunk – megkockáztatom, hogy legalább a Marvel jó úton halad. Márpedig elég az egyiknek jó úton haladnia, hogy a másik előbb-utóbb kénytelen legyen követni.

Kocsmapult: Szuperhősválság, 1. rész

Az utolsó nagy, mainstream szuperhős, akit felszívott magába a popkultúra globális szivacsa, 1974-ben született – igen, Rozsomákról van szó. Az azóta eltelt negyven évben nem jött egyetlen új jelmezes igazságosztó sem, aki akkora hatással lett volna a világra, aki akkora ikonná vált volna, mint ő. Rozsomák még bekerült Superman, Batman, Pókember és a hozzá hasonlók társaságába, azóta pedig csak a nagy halál van (talán az 1991-ben debütált Deadpool az egyetlen, aki közel járt hozzá, hogy ilyen jelentős figura legyen, de ő még mindig csak a szűkebb értelemben vett geekek kiskedvence). Kell ennél jobb és egyszerűbb érv arra, hogy a mainstream szuperhősképregények mennyire képtelenek megújulni? Hosszú évtizedek óta ugyanazokkal a karakterekkel zsonglőrködnek, akik mostanra saját, szappanoperaszerűen hömpölygő kontinuitásuk rabjai – nem lehet őket megváltoztatni, megölni, jelentősen megújítani, nem öregedhetnek, nem házasodhatnak (ha mégis, azt előbb utóbb eltörlik, mintha soha meg sem történt volna), csak az marad, hogy újra és újra elmeséljék velük nagyrészt ugyanazokat a történeteket. Elég szarul hangzik, nem?

Gyorstalpaló: A ’30-as évek végén megszületett Superman és Batman karaktere, majd a siker mintájára jöttek a többiek, beindult a futószalag: Wonder Woman, Flash, Captain Marvel, Captain America stb. A második világháború sok sorozatot a propaganda irányába vitt, utána pedig az egyre agresszívebben terjedő sci-fi és krimi képregények kárára csökkent a szuperhősök népszerűsége. Az ’50-es évek végére valamennyit visszanyertek belőle, a ’60-as évek első felében pedig Stan Lee forradalmat robbantott a Marvel égisze alatt. Az ő hősei Supermanhez és társaihoz képest meglepően emberiek voltak: ha egyikükről lekerült a maszk, alatta esetleg egy tinédzser fiú rejtőzött, aki ugyanolyan problémákkal küszködött, mint megannyi igazi tinédzser fiú a világon. A jelmezes igazságosztó többé nem feltétlenül megfoghatatlan bálvány volt, lehetett akár a szomszéd srác is – vagy az olvasó maga.

A ’70-es években vége szakadt a szuperhősök ártatlanságának, antihősök, illetve komolyabb, sötétebb tónusú történetek születtek, amik alkalomadtán társadalmi problémákat sem féltek érinteni (ld. a drogfüggőségről szóló Pókember és Green Lantern/Green Arrow sztorikat). A ’80-as években a jelmezes igazságosztók felnőttkorba léptek a Watchmennel és a The Dark Knight Returnsszel, amik amellett, hogy elősegítették a műfaj komplexebbé, kifinomultabbá válását, és tökön rúgták a "képregény gyerekeknek való" ige ostoba hirdetőit, utat nyitottak a később majd gombamód szaporodó ironikus, szatirikus, posztmodern/meta személetnek is. A ’90-es évek főleg az amerikai képregénypiac majdnem-összeomlásáról híres, egyébként a karakterek sebezhetősége (Superman „halála”, Batman „gerinctörése”), és az ezzel kapcsolatos agyament szenzációhajhászás uralta az időszakot, a kreativitás pedig elkezdett oldalágakba szivárogni (Dark Horse –Hellboy, Image – Spawn). A 2000-es éveket már nehéz trendek által meghatározni, bár a Marvel Ultimate univerzumának és a Warren Ellis/Bryan Hitch duó Authorityjának hatása érezhetően máig gyűrűzik („hardcore” szuperhősök, „szélesvásznú” történetmesélés). De mi jellemzi az utóbbi éveket, innen hova tovább?

Hol van manapság a változtatási szándék, a fejlődés, a merészség, a tökösség? Kicsit úgy tűnik, mintha a DC és a Marvel lefutotta volna az összes kört, amit a témában le lehet futni. A ’70-es évek második felének újszerű antihősei már a ’90-es évekre standarddá váltak, a ’80-as évek komorsága és érettsége szintén betagozódott a fősodorba, a ’90-es évek „sebezhető/halandó” hőseinek koncepciója mára nevetség tárgya (halál-feltámadás körforgása), és már nem csak a független sorozatokban lehet Dunát rekeszteni az alternatív, a klasszikus felfogást megcsavaró szuperhőstörténetekkel, de ezek beszivárognak a mainstreambe is (Hawkeye). Egyikben sincs már semmi különös (és ez független az adott sorozatok mindenkori színvonalától), viszont minden karakterrel megtörtént már minden, csurig van a történetük ezer kalanddal, szerelemmel, drámával, halállal, feltámadással, eposszal és tragédiával, minden szarral, amit el lehet képzelni, és sok mindennel, amit nem. És hol van egy olyan sztori, aminek van bátorsága tabukhoz, vitatott témákhoz nyúlni, mint anno a ’70-es években? Ott volt pl. az Ultimate Spider-Man 2008-as éves különszáma, ami körül már előzetesen hatalmas hírverés alakult ki, merthogy a tinédzserek közti szexről volt szó benne (a 16 évesPeterrel és Mary Jane-nel) – de a témát a konformista – és álságos – „várjunk még ezzel” konklúzióval sumákolták el.

Egyrészt a Marvel és a DC szorult helyzetben vannak, mert az olvasóik egyre nagyobb része van 30 év felett – vagyis a felvevőpiac öregszik, hiányzik az utánpótlás, egyre kevesebb gyereket érdekelnek a képregények. Másrészt viszont ezt a helyzetet legalább részben saját maguknak köszönhetik. A Watchmennel és a The Dark Knight Returnsszel annak idején behúztak sok kétkedőt és felnőttet, azóta pedig ennek a rétegnek a kielégítésére törekednek, csak közben elhanyagolták a fiatalabbakat - és bár ennek nem kellene vagy/vagy szituációnak lennie, ezek a cégek egy dologban egész biztosan nem voltak jók soha, az pedig a termékpalettájuk diverzifikációja. Csak nézzük meg, mennyire ritka manapság az igazán felhőtlen szórakoztatás (FUN!) ezekben a sorozatokban: a szuperhősök elvileg példaképek, de melyik kölyök akar olyan hős lenni, akit már kétszer megöltek és feltámasztottak, klónoztak, akinek az élete tele van bűntudattal, tragédiával, kétségekkel, barátai/barátnői, családtagjai jelentős részét pedig kinyírták az utóbbi években, és folyton gyötrődik valami miatt? Persze, kell a dráma is, csak nem ilyen mértékben, nem ilyen erőltetetten, és főleg nem úgy, hogy egyébként is csak az aktuális sztoriig/eventig tart a hatása.

Nyilván az sem segített a fiatal vevők elmaradásában, hogy az utóbbi másfél évtizedben vészesen elterjedtek az olyan alternatív szórakozási formák, amikkel szemben a képregény nehezen állja a sarat a körükben (a Facebooktól kezdve a DVD/BD-ken át a konzolokig és okostelefonokig), de naivitás lenne azt gondolni, hogy ha a kiadók időben felismerték volna a problémát, nem tehettek volna valamit kiadványaik népszerűbbé, versenyképesebbé tételéért. Ez csak üzlet: igényfelmérések, pozicionálás, marketing. A Marvel és a DC azonban, noha egyfolytában szajkózzák a szöveget a megújulásról, láthatóan évtizedek óta képtelenek letérni a járt és elkoptatott útról, és szépen bedobozolták magukat abba a pozícióba, ahol a fent említett, öregedő olvasótábor igényeinek felelnek meg. Ez pedig hosszútávon bukta.

A DC 2011-ben azért indította nulláról az egész univerzumát az Új 52-vel (a ’85-os Crisis on Infinite Earths után másodszor), hogy új olvasókat húzzon be – elbaszta. A sorozatok ugyanolyanok voltak, ugyanazoknak szóltak, és egyébként is, az is lehet, hogy már késő egy ilyen „egyszerű” trükkel (értsd: a hatalmas, átláthatatlan és ellentmondásos kontinuitás eltörlésével, tiszta lappal) megfogni a potenciális érdeklődőket. Hosszú évek maradtak ugyanis ki, azaz lassan felnő az a generáció, ami a ’80-as, ’90-es évekbelivel ellentétben már szinte egyáltalán nem olvas képregényt, és innentől kezdve jó eséllyel nem fognak az ő gyerekeik sem.

A kiadók a nagy, sok évtizedes ikonjaiknak köszönhetően tudnak még ilyen helyzetben is szakítani: az alapvetően felnőtt olvasótábor ellenére a rajongók többsége sorozatokat, karaktereket követ, nem írókat, rajzolókat, ami egy franchise-rendszeren belül (számukra) elvileg nem feltétlenül szerencsés, hiszen a minőség ki van téve a mindenkori szerkesztői és marketingszempontok, illetve az azok által meghatározott alkotógárda változásainak. De a szappanopera behúzta az embereket Pókember, Batman és a többiek életébe, így sokan akkor is veszik, illetve gyűjtik ezeket a füzeteket, amikor az aktuális sztorik éppen nem tetszenek nekik, részben, hogy „ne maradjanak le”, részben az „előbb-utóbb úgyis jobb lesz” gondolatmenetet követve. (Ami még csak nem is önáltatás, mert ezeknek a szériáknak a színvonala folyamatosan, éveken, évtizedeken át hullámzik, hol fent, hol lent). Ezért van egyszerre féltucatnyi Batman-képregény, és ezért kell Rozsomák és Pókember szinte minden létező szuperhőscsapatba. Ez viszont egy rohadtul felelőtlen, meggondolatlan belekényelmesedés a fenti helyzetbe, ráadásul olyan kuszaságot eredményez, ami az esetleges új olvasót kapásból elrettenti. („– Láttam az új X-Ment, tök jó volt, gondoltam, kipróbálom a képregényt. Van? – Persze, melyiket kéred? – Miért, több van?  - Naná, vagy 10. – 10 X-Men? Oké, melyik a fősorozat? – Attól függ, honnan nézzük. – Fogom érteni bármelyiket előismeretek nélkül? – Hát…” Stb.)

Közben ezek az ikonok fénykorukat élik a mozivásznon, és kezdem úgy érezni, hogy ennek hatásai magára a képregényiparra inkább negatívak, mint pozitívak. A Marvelnek nyilvánvalóan aprópénz a képregényekből származó bevétel amellett, amit egy Bosszúállók hoz a konyhára, ami nem baj, viszont egyértelmű, hogy ezek az audiovizuális orgiák nem késztetik a nézőiket arra, hogy a karakterekkel az eredeti médiumukban is ismerkedjenek. Míg a szerzői sorozatok eladásait egy mozis vagy tévés adaptáció az egekbe katapultálhatja (ld. Watchmen, The Walking Dead), addig a franchise-rendszerben működő szuperhősöknél még akkor sem jelent szinte semmit a filmes boost, ha a kiadó direkt igyekszik a képregényeket minél hasonlóbbá tenni az adaptációkhoz (ld. a Bosszúállók közönségét megcélzott, a filméhez hasonló csapatfelállással startolt Avengers Assemble-t, vagy a Samuel L. Jackson-féle Nick Fury borzalmasan kínos beleerőltetését a kontinuitásba). Jelenleg a filmek ilyen szempontból csak arra jók, hogy még egy látványosabb, színesebb, izgalmasabb, nagyobb közösségi élménnyel járó alternatívát kínáljanak a comicokhoz képest, tovább erősítve a fiatalok „minek olvassam, ha játszhatom/nézhetem is?” szemléletét.

Az egyik lépés a jó irányba valószínűleg az lenne, ha a kiadók nem ugyanazt próbálnák újrateremteni a képregények lapjain, amit a nézők a moziban látnak, elvégre azzal eleve nehéz versenyezni, hanem inkább új utakat keresnének, és mernének változtatni, kísérletezni. Mert ebből így az lesz, hogy a képregények lassan a mozifilmek merchandise-termékeivé válnak (ha ugyan nem váltak máris), ahogy a filmek pedig paradox módon már inkább az egyéb cikkek (pólók, figurák, játékok stb.) merchandise-termékei, és nem fordítva. (A klasszikus példa: a Disney anno 5 milliárdot kaszált a Verdákhoz kapcsolódó cuccokon, míg maga a film tizedannyit sem hozott – kell kérdezni, hogy akkor vajon a film több-e egy drága reklámnál, amivel ezer más dolgot lehet eladni?)

Akárhonnan indulunk, folyton ide lyukadunk ki: a szuperhősképregényeket ismét vagánnyá, szórakoztatóvá, relevánssá kell tenni, és nyilván nem csak az eleve meglévő, öregedő olvasóközönség számára. És a helyzet azért szerencsére messze nem reménytelen, lehetőségek, pozitív tendenciák nagyon is vannak (meg hát szuperhősképregények régóta léteznek, és mindig is fognak, és ahogy a korábbi hullámvölgyeken, nyilván ezen is túljutnak majd), úgyhogy ezt a pesszimistára sikeredett merengést a cikk második részében kissé kompenzáljuk. Stay tuned!

Locke and Key

A tökéletes, eksztatikusan és katartikusan kielégítő befejezés, a minden szálat logikusan és gondosan összefonó lezárás a popkultúra Szent Grálja. Földi és égi boldogság lesz annak része, aki rálel, de mindenkinek más formában jelenik meg, tudományosan nem körülírható, sem meghatározható. Évtizedenként talán egy-két olyan mű kerül elő, amely közel jár hozzá (olyan ritka kincsek ezek, mint a Breaking Bad, a Dr. Horrible’s Sing-along Blog vagy az Y the Last Man), de a próbálkozások túlnyomó része kihuny félúton és visszahullik a porba (lásd még Lost, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, Legenda vagyok), és Parszifál kénytelen nehéz szívvel tovább botorkálni küldetése célja felé. Amennyire ugyanis a szerzők és célközönségük el akarják érni a csodás relikviát, ugyanannyira kívánják is azt, hogy ez sohase történjen meg, és tovább nézhessék-olvashassák kedvenceiket, ez pedig különösen érvényes napjaink brandeket csúcsra járató hollywoodi Gomorájában. Az X-akták például Joe Hill szerint akkor ért véget, amikot Mulder és Scully először megcsókolták egymást, de igazán az tett be neki, amikor a Rolling Stone címlapján egy ágyban ölelkeztek. Neki pedig igazán hihetünk, hiszen éppen 2013 végén, gyanúsan közel Karácsonyhoz, nem csak, hogy megtalálta, hanem egyenesen apró darabokból, a saját két kezével, szívével-lelkével és egy chilei építészmérnökkel vállvetve megalkotta a Grált és képregénybe csomagolva nyújtotta át az emiatt kisebbfajta eksztázist megélő képregénygeekeknek. Ez volt a hat kötetes Locke and Key sorozat és annak befejező füzete.

Mielőtt Joe Hill felfedte volna, hogy az utat mutató horrorpróféta, Stephen King középső fia, tíz évig írt novellákat és forgatókönyveket választott írói álnevén (ami tulajdonképpen valódi neve, a Joseph Hillstrom King rövidítése), és ez épp elég volt ahhoz az önbizalomnak a felépítéséhez, amellyel már magabiztosan szembenézhetett a munkáját minduntalan apjáéhoz hasonlító kritikusokkal és újságírókkal. Ugyan azóta szerkesztett már egy díjakat besöprő antológiát (20th Century Ghosts) és írt két sikeres könyvet (A szív alakú doboz és a Szarvak), de mégis éppen egy képregénnyel és egy hétszáz oldalas, apja munkásságát felvállaló és magába fogadó regénnyel (NOS4A2) sikerült kilépnie a horror királyának árnyékából. Hill önmagát elsősorban képregényíróként definiálja, és amint egy jó barátom meg is jegyezte, még a regényeiből is kitűnik mennyire vizuális típus: A szív alakú doboz elolvasása óta meggyőződésem, hogy a szellemek valóban arról ismerszenek meg, hogy fekete grafitfirka zizeg a szemük előtt.

A képregény fantasztikus látványvilágáért és stilisztikai bravúrjaiért egy építészmérnökként végzett chilei rajzoló, Gabriel Rodriguez felelős, aki az IDW egyik licenszelt CSI feldolgozásával kezdte karrierjét, majd a Land of the Dead és a Beowulf adaptációi után végre kreatívabb megbízást kapott: Clive Barker regényének, a The Great and Secret Show-nak a feldolgozását. Folytatva a már befutott címek felvásárlásának bevált módszerét, az IDW 2007-ben a 20th Century Ghosts történeteinek megképregényesítésével kereste fel Joe Hillt, aki nagy szerencsére előhozakodott egy régóta dédelgetett tervével egy öreg kúriáról és a benne rejtőző varázslatos kulcsokról. Mivel Rodrigueznek már volt tapasztalata a horrorzsánerben, ezért a kiadó őt javasolta a projekthez, ebből pedig hat éven át folyamatosan elképesztő minőségű munka született. Senkit ne riasszon vissza az első füzetek kissé fura vizuális világa: Rodriguez kezdetben egyszerre szándékosan és szándéktalanul egyensúlyozik a realizmus és a karikaturisztikus elemek határán, egyrészt, mert ismervén Joe Hill ambícióit (a Locke gyerekek felnőtté válásának bemutatása) teret akart hagyni magának az idő múlásának érzékeltetésére, másrészt pedig pár év után egyszerűen csak kiforrottabb lett a stílusa.

A Locke and Key távolról féloldalasan pislantva King (számomra) legjobb regényére, az Azra (It) hasonlít leginkább: tizenéves jó barátok csapata kerül szembe egy ősi, idegen gonosszal, és miután szörnyű áron legyőzték, felnőttként az egész már csak valamiféle távoli, rossz álomnak tűnik, egészen addig, amíg a már egyszer lebírt rém újra meg nem jelenik. A regénnyel ellentétben a Locke and Keyben a felnőtteknek esélyük sincs a természetfelettivel szemben, csak az újabb generáció, a nyolcvanas évekbeli társaság gyerekei képesek meglátni és használni a Keyhouse mágikus kulcsait, és felvenni a harcot a szörnnyel. A történet struktúrája nagyon erős, már egészen korai füzetekben olyan utalásokat találunk, amik csak később nyernek értelmet. Nincsen deus ex machina, ami leginkább a lusta írók eszköze: Hill már teljesen és részleteiben átgondolt forgatókönyvvel vágott bele a Nagybetűs Kalandba, méghozzá fantasztikusan kidolgozott karakterekkel. A főgonosz nem csak vérfagyasztóan amorális és kegyetlen, hanem úgy képes sármos csibészként alakoskodni, hogy az olvasó már éppen megkedvelné, amikor újra valami egészen gyomorforgató és visszataszító húzást lép meg az egyébként egészen kézzelfogható és teljesen érthető célja érdekében. Minden és mindenki a játékszere: elsősorban a tragikus sorsú Sam Lesser, akit már a neve is definiál, és akinek olyan üres a lelke, hogy egy rég elfeledett gonosz visszhangja is képes utat találni belé. Lesser életében és holtában is szánalomra méltó lény, de éppen ezért olyan félelmetes ellenfél, és egyúttal a sorozat egyik kulcsszereplője.

Ellenfeleik és a történet főszereplői a három testvér, a Sam Lesser által meggyilkolt Rendell Locke gyerekei, akik anyjukkal a családi tragédia után nagybátyjuk massachusettsi kúriájába, a Keyhouse-ba költöznek (a település neve, Lovecraft, árulkodó, már ami a továbbiak alakulását illeti). Nina, az édesanyjuk, alkoholba fojtja a bánatát, egyedül bódító homályon keresztül tűnik számára elviselhetőnek az élet. Tyler a tipikus báty, akire testvérei védelmének felelőssége nehezedik, és aki nem mutathatja ki a felszín alatt dúló érzelmeit: csak azért nem fordul az öngyilkossághoz, mert neki kell a legerősebbnek lennie, példát mutatni a testvéreinek. Húga, Kinsey, másképp próbálja feldolgozni a történteket: láthatatlanná válva, elrejtőzve a középiskolások között, soha többé nem gondolva arra a bizonyos napra. Egyedül Bode, az öccsük rázza le magáról ezeket a felnőttes érzelmeket, és örökös bajkeverőként természetesen ő talál rá az első kulcsra, és ő szabadítja ki azt a valamit, ami évtizedek óta egy kútba van bezárva.

Hill nem csak a történetmesélés és a karakterábrázolás mestere, folyton képes meglepni elképesztő ötleteivel is. Már maguk a kulcsok és a hozzájuk tartozó ajtók is tele vannak meglepetésekkel: a Szellemkulcs nem csak elszakít a fizikai testedtől, de azonnal annál teremsz, akire vagy amire gondolsz, és akár egy másik gazdátlan testbe is beleköltözhetsz. A Fejkulcs segítségével betéve tudod a fejedbe rakott könyvek tartalmát, de akár kiveheted és elzárhatod a félelmedet és a sírás képességét, ahogy Kinsey tette, csak arra kell vigyáznod nehogy más fejébe másszanak be ezek az ártó gondolatok, mert az igazi katasztrófához vezethet. Gondjaid vannak a jéghokipályán? A Herkules Kulcs a jó választás! Utazni szeretnél? A Bárhol Kulcs segíthet, csak egy kép kell arról az ajtóról, amelyiken át meg akarsz érkezni a világ bármely pontjára. A kulcsok nem csak jópofa dolgok, hanem a sztori szerves elemei, ráadásul csak gyerekeknek hajlandóak megmutatni magukat, mert a felnőttek hajlamosak visszaélni az ilyen mérvű hatalommal. A sorozathoz lazán kapcsolódó különszám, a Guide to the Known Keys részletesen be is mutatja őket a Keyhouse korábbi lakóinak naplóbejegyzésein keresztül.Képregényről lévén szó, Hill természetesen él a helyzet adta előnnyel, előszeretettel játszik mind az egyes füzetek tematikájával, mind a képregényes utalásokkal.

Rufus, Ellie Whedon értelmi fogyatékos kisfia (aki egyébként ugyanolyan kulcsszerepet játszik a jó oldalon, mint Sam Lesser a másikon) a saját kis világában él, két rendszeres játszó- és beszélgetőtársa pedig Jack Nife, a második világháborús akciófigura és Mayhem, a harci kiborg. Az ő fejében a képzelettel keveredő valóságnak egy teljes füzetet szentelnek Squadron Strange címmel, ami a nyolcvanas évek végére eltűnt háborús témájú képregények (Sgt. Rock, Weird War Tales) stílusában készült, később pedig egy Locke and Key / Squadron Strange crossovert is olvashatunk Rufus odüsszeiájáról.

A szuperhősképregények kedvelt nagyobb méretű különszáma (giant issue) is kap egy füzetet, amiben Tyler az Óriás Kulcsot kénytelen bevetni gyönyörű, teljes oldalas paneleken, hogy megvédje testvéreit az árnyéklényektől. Személyes kedvencem a Kázmér és Hubának állított hommage, amiben függőleges, napilapban használt képregénycsíkok jelennek meg az oldalak előterében, és a realisztikus, Rodriguez-féle stílus váltakozik Watterson karikaturisztikus ábrázolásával, mindez úgy, hogy a cselekmény végig teljesen összefüggő és dinamikus marad. A sorozathoz lazán kapcsolódó Guide to the Known Keys a Winsor McCay által halhatatlanná tett Little Nemónak, a Grindhouse pedig a negyvenes évek crime képregényeinek állít emléket.

A Locke and Key nem lenne Joe Hill és az én személyes Szent Grálom, ha ez a fantasztikus utazás nem kapna méltó befejezést. Vérfagyasztó és veszettül izgalmas, mert egyik karakterrel sem bánnak kesztyűs kézzel a fináléban, és igazi veszteségként éljük meg a történet során megkedvelt szereplők halálát, ugyanakkor elégedettséggel keveredő melankólia telepedik ránk, amikor a végső összecsapás után elül a por, és az alkotók minden lényeges szálat elvarrnak. Ahogy a függöny lehull, csak annyit tudunk mondani: Köszönöm Joe! Köszönöm Gabriel! Ez jó mulatság, férfimunka volt!

Panelprogram: Parker: The Score

Kétféle ember van. Aki olvasott már Parker-könyvet, és aki nem. Előbbiek: keblemre cimborák! Utóbbiak: nem tudom, hogy vagytok képesek így élni. Donald E. Westlake (álnéven: Richard Stark) 1963-tól 2008-ig (haláláig) 24 regényt írt Parkerrel, a metodikus, jéghideg, karrierista bűnözővel, minden idők egyik legnagyobb antihősével a főszerepben. A karaktert többször is próbálták filmvásznon visszaadni olyan színészekkel, mint Lee Marvin, Robert Duvall, Peter Coyote, Mel Gibson és legutóbb Jason Statham, de persze egyik sem ér az eredeti nyomába. És a legjobb Parker-adaptációk úgysem vászonra készülnek: Darwyn Cooke, akinél jobban kevesek értenek a képregény nyelvén a mai Amerikában, 2009-ben dobta piacra első graphic noveljét Stark halhatatlan figurájával. Ezt (The Hunter) eddig még három követte (a legutóbbi, a Slayground, nemrég jelent meg), és ha minden igaz, Cooke még többet is tervez. A Panelprogram rovat felélesztéséhez bármelyik eddigi kötetből választhattam volna tucatnyi képet, de…

…valahogy mindig ehhez tértem vissza. A harmadik graphic novel (az ötödik regény alapján, amiben a főhős és társai egy egész kisvárost rabolnak ki), a The Score elején található ez az egészoldalas panel, amin  Parker úgy dönt, feltesz néhány kérdést a fickónak, aki azóta követi őt az utcán, mióta kilépett a hotelből. Namost, Parker baszomnagy ember, jókora kezekkel és masszív erővel, úgyhogy a kés előrántása az utolsó dolog, amit nyomoronc ellensége csinál ebben az életben (ennyit a kérdésekről), de a lényeg nem is ez. Hanem a kompozíció. A színek. A szöveg és a kép harmóniája – ha valaki valaha kételkedett volna abban, hogy Stark és Cooke kreatív házassága a mennyekben köttetett, csak nézzen rá erre a gyönyörűségre. A dinamizmus a lehulló kalappal, az, ahogy a késes férfi fehérrel való „kiemelése” jelentéktelenné teszi a fenyegetést, amit képvisel, a főhős arcát takaró árnyék és a homlok súlyos barázdái (I’m coming for you, mothefrucker), és persze azok a kezek, kiegészítve Stark szavaival… Félelmetes stilisztikai bravúr.

2013 legjobb képregényei

Mielőtt még mindenki ijedten kapkodna a telefonhoz, hogy a 911-et hívja (hazai olvasók több szám közül is válogathatnak, de ez ne zavarja össze őket, a 112 jó lesz, ha nem tudják bekategorizálni a vészhelyzet természetét), gyorsan megnyugtatnám őket, hogy összeállítottuk a szokásos éves képregény toplistánkat, ezzel is elősegítve szellemi, kulturális, valamint spirituális fejlődésüket, gondosan előre kiválogatva a búzát az ocsú közül. Ezúttal három kategóriába csoportosítottuk az ajánlott olvasnivalót, a már futó sorozatok, az egykötetes vagy minisorozatok, illetve 2013 újoncai alá került iktatásra 10-10, azaz összesen 30 cím, valamint azokat is megemlítjük, amik így vagy úgy, de felkeltették figyelmünket, de már nem jutottak be az élbolyba. Végül pedig a teljesen szubjektív leglistánk sikerén felbuzdulva, hasonló címszavakba szedtük az elmúlt évet képregényes szempontból. Kellemes szemezgetést!

ONGOING SOROZATOK

B.P.R.D. (Dark Horse)

Amióta az anno a Hellboy spinoffjának indult sorozat Hell on Earth alcím alatt fut, Arcudi és Mignola mindent megtesznek azért, hogy ezt az alcímet illő tartalommal töltsék fel. Az iroda félig romokban, Hellboy a pokolban, Liz felszívódott, Abe szintúgy (ld. lent), a Földet lovecrafti óriásszörnyek járják; rémseregek, apokalipszis, vallási fanatikusok, félelmes hangulat, közel a vég. Mintapéldája annak, hová lehet upgrade-elni egy egyébként is remek sorozatot tehetséggel és vízióval. (rcs)

Deadpool (Marvel Comics)

Mikor már kezdtem azt hinni, hogy manapság csak mellékszereplőként tudják jól írni Deadpool karakterét, jött a Marvel NOW!, és a Gerry Duggan/Brian Posehn duó. Végre: a sorozat veszettül vicces, harsányan illetlen és őrületesen pörgő, de ha nagyon muszáj, még drámai is tud lenni az elszállt komédiázás szüneteiben. Ha egyszer elkészül az a Ryan Reynolds-féle Deadpool-adaptáció, remélem, ilyen lesz (biztos nem). (rcs)

Fatale (Image Comics)

Apropó, vízió: Ed Brubaker és Sean Phillips párosát már többször is volt alkalmunk dicsérni a Geekzen, de nagyon úgy tűnik, hogy Fatale című, két éve futó horror-noirukkal a Criminal és a Sleeper sikerét is megfejelik. A halhatatlan, a férfiakat a puszta létével bűvkörébe vonó végzet asszonya véres, mocskos, szexi és szövevényes, évtizedeken átívelő történetfolyama az első betűtől az utolsó ceruzavonásig lenyűgöző. (rcs)

Hawkeye (Marvel Comics)

Hawkeye az én szememben a szuperhősmitológia egyik legtúlértékeltebb figurája volt, amíg bele nem kezdtem Matt Fraction sorozatába, ami rövid úton atomjaira robbantotta minden ellenérzésemet Clint Bartonnal szemben. A csökönyös, veszélyesen túlfejlett igazságérzettel rendelkező, nagyon emberi Clint Bartonnal, nem Hawkeye-jal, hiszen hősünk egy történetben sem húz maszkot, és többször végződik a kalandja a kórházban, mint a Bosszúállók főhadiszállásán. Hab a tortán David Aja vizuális virtuozitása, mely a 11. számban tetőzik: főhőse Pizza Dog, Barton teljesen átlagos kutyája, akinek ezúttal a szemein és az orrán(!) keresztül láthatjuk a korábbi füzetek fontosabb eseményeit. (nk)

Locke & Key (IDW Publishing)

Minden kétely nélkül az utóbbi évek LEGJOBB sorozata, ami a Transmetropolitan, a League of Extraordinary Gentlemen, a Watchmen és a Sandman mellé fog kerül a polcomra, gyönyörű keményfedeles kiadásban. (nk)

Nowhere Men (Image Comics)

Science is the Rock n’ Roll! Négy ragyogó koponya, a World Corp alapítói alapjaiban változtatják meg a hatvanas éveket, létrehozva egy alternatív történelmet, amit a képregényben könyvrészletek, reklámok, televíziós showműsorok és magazinborítók dokumentálnak elképesztő részletességgel. A cég egy űrbéli kutatóbázisán egy titokzatos baleset az ott dolgozó csapat több tagját is végzetesen átalakítja, és egy másik világon (vagy időben?) szenvednek hajótörést. Ezalatt az egyik alapító hosszú kómából arra ébred, hogy társai nem egészen arra használták közös művüket, amire ő elképzelte. Eric Stephenson múltba, jövőbe és világok között ugrálva egyszerre tizennégy-tizenöt karakter szálát vezeti, amiből lassan és fokozatosan kezd kialakulni a teljes történet. Az év leginnovatívabb, legokosabb képregénye. (nk)

Saga (Image Comics)

Brian K. Vaughan valami olyasmit vitt véghez, ami nagyon-NAGYON ritka manapság: mindenféle divatos geektémákat gyúrt össze elképesztő természetességgel, csodálatos érzékű történetmeséléssel, hús-vér karakterekkel, humorral, drámával, szerelemmel, akcióval és szenzációs ötletekkel. (rcs)

Superior Spider-Man (Marvel Comics)

Nagyon mély és szinte vallásos meggyőződéssel kellett hinnie Dan Slottban annak, aki a Superior Spider-Man sorozat indulásakor azt merte volna állítani, hogy a hálószövő egy újabb dicsőséges korszaka következik. A Peter Parker fizikai testébe költözött Doktor Oktopusz, a mindenki által rettegett, kényszeresen tökéletességre, elismertségre törekvő  volt szupergonosz azonban olyan irányokba terelte Pókember életét, hogy csak a fejünket kapkodtuk. Az egész alapkoncepció zseniális húzás, minden következményének parádés levezetésével, és nagy szerencsénkre egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy Slott nem tervez a közeljövőben véget vetni ennek a rendkívül élvezetes hullámvasútnak. (nk)

The Walking Dead (Image Comics)

Túl a 100 részen, túl a 10 éven, és még mindig dübörög, még mindig megállíthatatlan, még mindig megunhatatlan. Szinte már várom, mikor fogy ki a szufla Robert Kirkmanből, mert olyan egyszerűen nincs, hogy egy sorozatot ilyen színvonalon ilyen sokáig lehessen vinni. (PS: ez a szuflafogyás az aktuális sztoriszál, az All Out War eddigi számai alapján nem a következő pár hónapban fog bekövetkezni.) (rcs)

Ultimate Comics Spider-Man (Marvel Comics)

Miles Morales, aki a kezdetekkor egy rendkívül ügyes és átlátszó marketingfogásnak tűnt politikailag korrekt származásával, jelenleg a Marvel legizgalmasabb és legjobban kidolgozott tinédzserhőse, aki mellé Bendis meglepő összetételű, távolról sem mesterkélt (ellentétben a Marvel Now! újabb csapatalapú füzeteivel), ám nagyszerűen működő csapatot verbuvált. A sorozat eddig is nagyon gondosan épített a karakterei közötti viszonyokra, és a jelenleg zajló Cataclysm univerzumrengető eseményei alatt sem veszíti el a fókuszt az emberi léptékről, ahogy éppen egy kozmikus hatalmú lény, Galactus pusztítja el lassan, de biztosan a Földet. (nk)

MINISOROZAT/GRAPHIC NOVEL/ONE-SHOT

American Vampire Anthology (DC/Vertigo)

Az év sajnálatos távolmaradója Scott Snyder és Rafael Albaquerque American Vampire-e volt, ami bő egyéves szünet után (ami alatt Snyder dolgozhatott a The Wake-en) idén márciusban tér majd vissza. 2013-ban is kijött azért két különszám. Akár a The Long Road to Hell is megérdemelné a helyezést a listán, de különlegessége, és alkotóorgiája (Aaron, Ba & Moon, Lemire, Francavilla, Rucka stb.) mégis az ősszel megjelent Antológiának kell itt állnia, még ha – antológiától szokásosan – nem is minden sztorija mozog ugyanazon a magas színvonalon. (rcs)

Baltimore: The Infernal Train (Dark Horse)
A háromrészes miniben (aminek előzménye egyébként a The Inquisitor című one-shot, és fogalmam sincs, miért nem egyszerűen egy négyrészes minit csináltak belőle) a címszereplő Budapesten harcol a vámpírok hordája ellen, miközben meg kell küzdenie egy nyomában járó, fanatikus inkvizítorral is. Vad és iszonyú lendületes képregény, Mignola Baltimore-univerzuma pedig egyre tágul és izmosodik. (rcs)

Battling Boy (First Second)

Haggard West, Arcopolis védelmezője halott. Lánya és a családi hősüzlet örököse egyedül kell, hogy szembenézzen a várost rettegésben tartó szörnyek seregével. Szerencsére ekkor pottyan szó szerint az égből a Földre Battling Boy, a tizenhárom éves félisten, akinek be kell bizonyítania egy másik dimenzió ünnepelt bajnokának - történetesen az apja - hogy képes a nyomdokaiba lépni. A két gyerek összefog, és ebből az év egyik legbizarrabb és -abszurdabb battle royalja alakul ki, ami egyben a hetvenes évek Kirby-érájának állított fantasztikus hommage. Paul Pope még mindig egy zseni! (nk)

Fairest: In All the Land (DC/Vertigo)

A képregény, ami visszaadta a hitemet a Fables sorozatban. Ugyan vizuálisan is gyönyörű (31 fejezetét 23 tehetséges illusztrátor rajzolta), de ez végre újra az az ötletsziporkákkal tömött Willingham-remek, amit már olyan régen hiányoltam. Miután a Fables a 150. részével véget ér (addig még azért hátra van több, mint egy év), az ígéretek szerint minden szál gondos lezárásával, lesz végre okom bepótolnom a lemaradásomat. (nk)

Happy! (Image Comics)

Karácsony szenteste a rendőrnyomozóból bérgyilkossá lecsúszott, mocskosszájú, mindent és mindenkit gyűlölő Nick Sax találkozik legvadabb rémálmával, ami egy, csak az ő számára látható kis szárnyas, kék színű egyszarvúban testesül meg. Happy a képzeletbeli barátja egy Hailey nevű kislánynak, akit csak Nick menthet meg, mert egy eszement sorozatgyilkos fogságában már csak ötvenkét órája van hátra. Cinikus és briliáns karácsonyi mese Grant Morrisontól, katartikus fináléval. (nk)

Hellboy: Midnight Circus (Dark Horse)

Egyszerűen az év legszebb képregénye. Duncan Fegredo és Dave Stewart abszolút csodát műveltek, képi világuk fantasztikus, izgalmas, magával ragadó, az pedig külön nagyszerű, ahogy a „valóság” és a cirkuszbeli események vizuálisan elkülönülnek. Mignola meséje ártatlanságról, megkísértésről és a sors és a jövő fenyegetéséről nem különben megkapó. (rcs)

Hit (Boom! Studios)

A filmes összegzés kapcsán azon keseregtem, hogy úgy látszik, senki nem tud már manapság jó, korabeli környezetben játszódó noirt csinálni (Gengszterosztag, Mob City) – de legalább a képregényesek még nem felejtették el, mitől döglik a légy az ’50-es évek Los Angelesében. A Hitről üvölt, hogy James Ellroy nyomdokain akar járni, és ugyan annyira bőven nem jó (hát persze, hogy nem, jesszus, hogy is lehetne?), de izgalmas, csavaros és dögös – teli hullákkal, korrupcióval, szexszel és bűnnel, ahogy kell. (rcs)

Infinity (Marvel Comics)

Szinte euforikus élmény, hogy az egyik nagy kiadó éves mega-crossoverét betehetem az év legjobbjai közé – ez nem gyakran esik meg, ráadásul pont Jonathan Hickmantől nem vártam, hogy na, majd miatta, tekintve, hogy – egyéb sikerei ide vagy oda – nem valami ügyesen kezdte a pályafutását az Avengers címeknél. Mégis, azok szálait remekül fonta össze egy hatalmas, sodró lendületű, eposzi űroperává. Ugyan a műfajban még mindig az Annihilation a csúcs, de szép próbálkozás volt a trónfosztásra. (rcs)

Nemo: Heart of Ice (Top Shelf Productions)

Alan Moore visszatért haló poraiból és végre letett az asztalra egy kvázi-folytatást a legendás League of Extraordinary Gentlemen című remekművéhez. A közvetlen folytatások minősége a The Black Dossier-tól a Century: 2009-ig rohamosan és meredeken romlott a teljes érdektelenségbe fulladva, de Nemo lányának utolsó kalandjával sikerül némileg kiköszörülni a csorbát. Minden megtalálható itt, amiért az eredeti művet szerettük, a Lovecraft-rajongók pedig vélhetőleg házi oltárt fognak állítani neki, ha már Del Torónak le kellett mondania az Őrület hegyeinek megfilmesítéséről. (nk)

The Unwritten: Tommy Taylor and the Ship That Sank Twice (DC Comics)

A fikció és az írott szó hatalma: erről szól Mike Carey sorozata, és ennek eredettörténete ez a graphic novel, ami nem csak hogy önmagában is tökéletesen élvezhető, de teljesen belesimul a The Unwritten mitológiájába, kitöltve az eddig üresen hagyott részeket is. Nagyszerű ugródeszka, hogy valaki nekilásson a jelenleg 54. füzeténél tartó képregénynek. (nk)

ÚJ SOROZATOK

Abe Sapien (Dark Horse)

Míg a B.P.R.D. a világ romjainak nyomasztó panoptikumát nyújtja, az Abe Sapiennel Mignola egy személyesebb, drámaibb kontextusba helyezi az apokalipszist. Ahogy anno Hellboy, most egykori társa és barátja járja saját útját, értelmet keresve az életében, felette saját múltjának és bizonytalan jövőjének árnyékával. Már csak egy Liz Sherman sorozat kéne. (rcs)

Black Science (Image Comics)

Az első résztől mindenki összefosta magát, a második ehhez képest pici visszalépés volt, de ez természetes: egyszer a tényleges történetmesélést és karakterbemutatást is el kell kezdeni, nem lehet minden egy iszonyúan látványos és pörgős akciójelenet. Az év legdurvább debütálása után építkezés, karakter-, háttér- és konfliktusfelvázolás. Helyes. Remender és Scalera tudják, mit csinálnak. (rcs)

Jupiter's Legacy (Image Comics)

Ez a meglehetősen sporadikus megjelenésű sorozat az utóbbi idők legjobb munkája Mark Millartól, és ebben nem kis része van annak, hogy a rendkívül egyedi stílussal rendelkező Frank Quitelyt kérte fel rajzolónak. Két generáció és világnézet feszül egymásnak, amikor a világ első szuperhőseinek példaképe, a beszédes nevű The Utopian szembekerül családjával és gyermekeikkel, mert igazi amerikai hazafiként és a régi értékek védelmezőjeként nem hagyja, hogy a saját kezükbe vegyék a világ irányítását. Az idő azonban eljárt felette, a harmincas évek ideáljai értelmüket vesztették a kétezres évek válságspirálba jutott Amerikájában, és saját, mindenben csalódást okozó fia fordul ellene a többi „hős” támogatásával a háta mögött. Nagyon ígéretes felvezetés, amiből, ha továbbra is ilyen ügyesen alakul, az egyik legjobb nem Marvel és DC szuperhőstörténet kerekedhet. (nk)

Manifest Destiny (Image Comics)

Kicsit az az érzésem, hogy a Black Science rakétastartja elterelte a figyelmet Chris Dingess és Matthew Roberts történelmi fantasyjéről, ami kár, mert az első két rész alapján (amiben egy amerikai expedíció fut különös és rémisztő lényekbe a XIX. században) még az is lehet, hogy ez bizonyul jobbnak közülük. Kiforrott, érett, átgondolt, jól megírt, szépen rajzolt sztori, tele izgalmas lehetőségekkel. (rcs)

Rat Queens (Image Comics)

Ez csak úgy a semmiből bukkant fel, különösebb hírverés és ajnározások nélkül, pedig a Deadpool mellett az év legviccesebb, legpofátlanabb képregénye. Egy kváziközépkori zsoldoscsaj-banda (köztük törpével, varázslóval) frenetikus körülmények közt harcol összeesküvésekkel, trollokkal, feketeruhás gyilkosokkal és mindenféle jómodorral. Nagyszerű karakterek (jól megformált, nem feleslegesen túlszexualizált női hősök – Joss Whedonnak kihívója akadt), remek poénok, csupa kreativitás, frissesség és sziporka. (rcs)

Pretty Deadly (Image Comics)

Mágikus vadnyugati chambara, Csontnyúl és Pillangó előadásában, olyan kard- és pisztolypárbajokkal, amit a Kill Bill is megirigyelhetne, saját, ám mégis ismerős motívumokkal dolgozó mitológiába ágyazva. Johnny Prérifarkas mesterkedésének köszönhetően a Halál Lányát megkötő bilincsek lehullanak, és egy ártatlan lélek megidézi egy már feledésbe merült mondókával: most Rókának és fogadott lányának menekülnie kell a múltja és egy véres bosszú rájuk vetülő árnyéka elől. Költői, mesés, gyönyörű történet egy női szerző tollából, Emma Rios fantasztikusan hangulatos rajzaival. (nk)

Rocket Girl (Image Comics)

Dayoung a jövőből utazik vissza a nyolcvanas évek New Yorkjába, hogy megakadályozza egy olyan technológia feltalálását, ami az ő idejében példátlan befolyással és hatalommal ruházza fel a rendőrállamot létrehozó Quintum Mechanics óriáskonszernt. Az egyetlen probléma, hogy Dayoung a New York-i Tinédzser Rendőrosztag tagja, és senki nem vesz komolyan egy tizenöt éves lányt, ha a világot akarja megmenteni, még akkor sem, ha történetesen egy high-tech jetpackkel van felszerelve. Ha kíváncsi vagy, mi történne, ha kereszteznék a Terminator és a Vissza a jövőbe filmeket, akkor ez a te sorozatod! (nk)

The Private Eye (Panel Syndicate)

Képzelj el egy olyan világot, amiben a globális információs lufi kipukkadt, és válogatás nélkül ömlött a világba minden eltitkolt adat, családokat, cégeket, országokat, globális piacokat összeomlasztva, és életek millióit tönkretéve. Most nincs többé internet, és a legszentebb kinccsé az emberek privátszférája vált, mindenki álarcok és maszkok mögé rejti a személyazonosságát. A paparazzik és magánnyomozók e világ bűnözői és terroristái: Patrick Immelmann pedig éppenséggel ezzel keresi a kenyerét, be is állít hozzá egy 22. századi femme fatale egy megbízással, hogy aztán annak rendje-módja szerint röviddel ezután el is intézze valaki. Brian K. Vaughan és Marcos Martin nagyszerű páros, ráadásul ezt a csak digitálisan létező képregényt fizess-amennyit-akarsz módszerrel itt azonnal el is olvashatod. (nk)

Velvet (Image Comics)

Úgy néz ki, az utóbbi idők egyik legjobb képregényes döntése az volt, hogy Brubaker otthagyta a Marvelt. Nem mintha náluk rosszakat írt volna, és hanyagolta volna egyéb, független munkáit, de már akkor is megérte a váltás, ha csak a Velvet lett a gyümölcse (amit Steve Eptinggel, korábbi marveles rajzolójával közösen csinál). ’70-es évekbeli kémthriller egy ronda ügybe csöppenő főszereplővel (középkorú nő, exügynök): jéghideg, stílusos, vagány, a korhangulat fantasztikus. (rcs)

Wraith: Welcome to Christmasland (IDW Publishing)

Joe Hill, Stephen King középső fia a Locke and Keyjel örökre elfoglalta a helyét a saját, személyes képregénypanteonomban, és örömteli, hogy nem pihen a babérjain: legutóbbi könyve, a NOS4A2 univerzumában játszódó sorozatot indított, ami szerencsére ismét hozza a saját maga által felállított minőséget (korábbi minije, a Thumbprint, ugyanis egyenesen pocsék volt). Fejezeteit és szereplőit egy Rolls-Royce Wraith köti össze, ami a megfelelő sofőrrel és elegendő mennyiségű elkeseredéssel és vágyakozással táplálva képes áthatolni a valóságot és a személyes ábrándképekből szőtt másik világot elválasztó hártyán. Az alapötlet nagyszerű, és eddig a kivitelezés is parádés, borzasztóan kíváncsi vagyok, hová fog kifutni a történet.

Amit még szívesen olvastunk 2013-ban: Prophet, The Manhattan Projects, Lazarus, Brain Boy, Numbercruncher, Daredevil, Clone, Harvest, Revival, The Wake, Thor: God of Thunder, Batman, 47 ronin, Animal Man, Swamp Thing, Hellboy in Hell, Invincible, Uber, Uncanny Avengers, The Black Beetle

BÓNUSZ LEGEK

Az év

…kiadója: Image. Mert szinte nagyiparban gyártják a minőséget, ami önellentmondásnak tűnik, de náluk nem az.
…trendje: Egyre nagyobb figyelmet és hype-ot élveznek a szerzői képregények, egyre több fogy el már előrendelésben, egyre több jel mutat arra, hogy a jövőben még hangsúlyosabb lesz a jelenlétük.
…ostoba marketinghúzása: Villain’s Month. Tényleg, DC, komolyan? Apropó…
…legbénább kiadója: DC. Miközben a képregényeik színvonala egyre kevesebb kivételtől eltekintve meredeken megy lefelé, segghülye marketingfogásokkal és botrányokkal égetik magukat, ráadásul több alkotó beszámolója szerint példátlan gusztustalansággal szipolyozzák ki (nem szupersztár) íróikat és rajzolóikat.
…szörnye: A nagy G. Két remek sorozattal is képviseltette magát: Godzilla és Godzilla: Half Century War.
…szuperhőse: Doctor Octopus. Na, bazmeg!
…visszatérése: Ki kell mondani: Alan Moore már rég csak árnyéka egykori önmagának. De a Nemo: Heart of Ice, az igen, az nem az árnyék, hanem az egykori Alan Moore.
...feltámadása: Úgy tűnt, hogy a régóta gyengélkedő Vertigónak a Hellblazer kaszája az utolsó szög a koporsójában, de a kiadó most végre kezd új erőre kapni (Trillium, The Wake stb.)
…legszerencsétlenebb rajzolóváltása: Ten Grand: Straczynski és Templesmith isteni páros voltak, nagyon nagy kár, hogy utóbbinak mennie kellett.
…átlagosodása: Kick-Ass. Jó ez még mindig, de egykori arcátlanságából, frissességéből, tökösségéből már nem sok maradt.
…megkönnyebbülése: Oké, Scott Snyder mégiscsak ember. Tud ő szart is írni (Superman: Unchained).
…horrora: The Wake. És még csak most jön a java.
…nosztalgiája: Star Wars. Kevesen tudták Brian Wood  előtt így megidézni a klasszikus trilógia hangulatát.
…béna karakterrel is lehet jó sztorikat írni díja: Holtversenyben Geoff Johns (Aquaman) és Rick Remender (Captain America).
...cliffhangere: "After that, things got action-packed."  Thank you, Brian! Fuck you, Brian! (Saga)
(rcs)

...képregénybloggere: Boulet (szemléletes példa ITT és ITT)
...legbetegebb ingyenes webhorrorsorozata: Crossed: Wish You Were Here, Vol. 3
...leghosszabb harci jelenete: Shaolin Cowboy #2 (33 oldalnyi megállás nélküli zombikaszabolás)
...Hellblazere: Ten Grand
...legkellemesebb meglepetése: Epicline magazin
(nk)

Mítoszgyalázás? Az Acélember és a Sötét lovag-trilógia

Egy képregényrajongónak lehetetlen a kedvére tenni. Ha nem készül film a kedvenc karakteréről, az baj – milyen dolog már, hogy tele van minden Batmannel meg X-Mennel, és sehol egy Wonder Woman/Flash/Dr. Strange-mozi? Ha pedig mégis készül? Na, akkor aztán Isten meg az Ördög óvja az alkotókat. Miért nem ugyanolyan a jelmeze, mint a képregényben? Miért nem ugyanúgy kacsint? Miért más az övének a színárnyalata? Miért nem ugyanannyi szőrszál van a seggén? MI A FASZT KERES MŰMELLBIBMÓ A RUHÁJÁN? Szerencsétlen Supermant mindig azért savazták, mert micsoda idiótaság, hogy kívül hordja az alsógatyáját. Most, hogy a képregényben és a filmben is megfosztották ettől, megy a picsogás, hogy de hát hogy mernek belekontárkodni a karakter ikonikus kinézetébe! Talán a gamerek szubkultúrája lenne a másik, ami hasonlóan tudná verni az asztalt, csak szegényeket a rettenetes játékadaptációkkal már rég rákondicionálták arra, hogy az elvárásaikat csatornaszintig eresszék. (Acélember – és TDKR, Vasember 3. – spoilerek lesznek.)

A filmadaptációk törvényszerűen (szótárazd ki: „adaptáció”) mások, mint az eredeti művek, bármelyik médiumról beszéljünk is. Jelmez-, viselkedés-, háttértörténetbeli stb. eltérések mindig lesznek, ráadásul az „eltérés” meglehetősen szubjektív fogalom egy olyan karakter esetében, ami 50 vagy akár 75 éve létezik a képregények lapjain (plusz egyéb formákban), és ezer író/rajzoló ezerféleképpen értelmezte már. De tény, hogy mindegyikük esetében van egy esszencia, amiből az összes változat, jellemvonás és nüansz ered, és amit nem lehet megváltoztatni, mert különben a karaktert megfosztják önmagától. A szuperhősadaptációk hagyományosan késélen táncoltatták ezt az esszenciát.

A zsáner alfája, a ’78-as Superman még megúszta a debil idővisszaforgatós vadbaromságot, ami abból a szériából egyszer s mindenkorra kipurgált minden tétet és feszültséget, mert akkoriban az Acélember (nagyjából az ’50-es évek közepétől egészen 1985-ig) a képregényekben is utazott az időben, plusz puszta kézzel bolygókat tologatott, és a fénysebességnél gyorsabban repült (csak lazán, Szupi). A ’89-es Batman esete már húzósabb. Mindig is szerettem volna megverni az írókat, amiért a sötét lovag és nemezise önmagában egyébként jól hangzó „kölcsönös teremtés” koncepciójával a bűn elleni keresztes hadjáratot egy pitiáner személyes bosszúvá degradálták.

Vagy ott van a Thor, amiben a főhős eredettörténtét szimplán legyerekmesézik (és ez még csak enyhe fájdalmat okozhatott a képregényeseknek ahhoz képest, amit az irodalmárok élhettek át az egész norvég istenpanteon diznis szintre rántása miatt: mitológia = Hófehérke és a hét törpe). Raimi Pókemberei, amikben Peter Parker ős-clark kenti lúzerségig süllyed? Rozsomák, akiből teljesen kiölték mind a benne élő bestia elleni küzdelmét, mind becsületorientált szamurájtermészetét? (Talán az új film majd tesz valamit utóbbi érdekében.)

Ezek azok a változtatások, amik az adott karakterek elevenét érintik. A műmellbimbó meg a „falújjáépítő szuperlátás” (anyád) szimplán külsőségi röhej, és különben is, olyan átfogó, lehengerlő filmkatasztrófa csupán EGYETLEN része mindkettő, hogy annyi a hatásuk, mintha valaki elfingná magát egy nagy trágyadomb mellett. És vannak pozitív esetek is: Tony Stark karaktere pl. meglehetősen más a filmekben, mint a képregényekben, sokkal lazább, vagányabb, cinikusabb és viccelődőbb, és ez része a sikerének. A comicos inkarnáció szinte száraz hozzá képest, az írók és Robert Downey Jr. jól ráéreztek, hogy a film médiumában kell ennyi plusz löket a figurának. De már hallom is, ahogy mindenki sír, hogy „Mandariiiiin”. Várjatok, hozom a hegedűt.

Fanboytragédiák ide vagy oda, nekem az egyébként eléggé félresikerült film egyik fénypontja volt a Vasember nemezisével kapcsolatos fordulat, főleg Ben Kingsley játékával együtt. És nem érzem úgy, hogy bármit vesztett volna vele a Marvel Univerzum. Nem azért, mert a megalomán Fu Manchu-klón Mandarint már a képregényben is bajosan lehetett komolyan venni (azért néha sikerült: pl. Haunted), hanem azért, mert egy későbbi filmben még bármikor behozhatnak egy igazi Mandarint, mondván pl., hogy ezzel a mostanival egy róla elterjedt szóbeszédet használtak ki a rosszfiúk.

A lényeg (igen, ez eddig csak a bevezető volt): már Nolan Batmanjének finisével is rezgett a léc, de most, az Acélember után komolyan kezdek aggódni amiatt, hogy a Warnernél kevesebb tisztelettel nyúlnak az ikonikus karakterekhez, mint kellene. És előre bocsátom: nagyon szeretem A sötét lovag-trilógiát. Még a harmadik részt is, pedig ezer dramaturgiai, stilisztikai, kohéziós sebből vérzik – de Bruce Wayne háromfilmes útjának emocionális ereje sokmindenért képes kárpótolni. Kivéve a befejezést, amit már nem lehet lenyelni. Önfeláldozás Gotham megmentése érdekében. Oké, rendben van. Átverés, és visszatérés az élők sorába. Eeeeehh, faszom, jó, mindegy, legyen. VISSZAVONULÁS. Na, nem. Nem, bazmeg. Batman NEM VONUL VISSZA. Tökmindegy, hogy azt hiszik, halott, tökmindegy, hogy megvan az utódja, tökmindegy, milyen lelkifröccsöt kapott Aflredtól, tökmindegy, mennyit hajtogatják a „Batman nem egy személy, hanem egy eszme” mantrát, tökmindegy, hogy holtodiglan összejött egy dögös nővel hárompercnyi on-screen kapcsolatalapozás után, akkor sem.

Hogy miért nem? AZÉRT, BAZMEG, MERT Ő BATMAN! És azért ő Batman, mert nem tud nem Batman lenni. Erről szól az egész Batman-mitológia, és erről szólt az egész Begins, ától cettig. Hogy ez az élet nem választás kérdése, hanem kényszer. Hogy a fájdalom, a gyűlölet, a harag, a tenni akarás annyira beléégett, hogy vagy a bűn ostora lesz, vagy beledöglik, és nincs harmadik opció. Milyen gyönyörűen építették fel az egészet: Wayne odamegy a tárgyalásra, hogy megölje a szülei gyilkosát, hogy elégtételt vegyen, hogy csillapítsa a kínt, ami felzabálja az egész életét. De megelőzik. Először megfosztják a szüleitől, aztán megfosztják a revanstól is. Nincs többé egyetlen személy, akire a fájdalmát, a dühét irányíthatja: marad célpontnak maga a bűnözés, a deviancia, az „erősebb kutya baszik” elve, ami azt a személyt vezérelte. Ekkor születik Batman. A többi már „csak” a fizikai/szellemi belenövés a szerepbe, amit Batmannek el kell látnia a világban – és Bruce Wayne elméjében.

A sötét lovag húzott még egy lapot erre a koncepcióra. A főhős azzal hitegeti magát, hogy kiirtja a bűnözést a városból, és Rachellel új életet kezd, azzal, hogy Batmanre Gothamnek van szüksége, nem pedig NEKI. De Rachel átlát rajta, ismeri, érti a megszállottságát, és tudja, hogy soha nem lesz képes szabadulni tőle. És ezt közli is vele. És igaza van. Már azt sem nagyon veszem be, hogy Wayne A sötét lovag eseményei után remetét játszva rohad a kastélyában. Sérülés? Később két percbe kerül rendbe tenni (hagyjuk…). Közellenség-státusz? Ugyan már! Batmannek segítség, ha jó kapcsolatot ápol a rendőrséggel, de hogy „á, akkor a picsába vele” felkiáltással sarokba vágja a köpenyét, mikor üldözni kezdik? Hülyeség. Megint csak: neki küldetése van, ami belső kényszerből fakad, vagy a bűn ostora lesz, vagy beledöglik. Talán a gyásznak még betudható a viselkedése, de rezeg a léc (most komolyan: egy sérült lelkű, megszállottságtól fűtött, hajtott, űzött férfi hét éven át kushad a szobájában?). És a végén már nincs minimális apelláta sem. Wayne szimbolikus elhajózása a naplementébe egy súlyos karakterhazugság, és nem csak a képregényes kánon, hanem maga A sötét lovag-trilógia szempontjából is.

Az Acélembert az elmúlt héten már száz helyen csócsálták Superman viselkedése miatt, és nem alaptalanul. Mark Waid képregényíró, a karakter egyik nagy rajongója, és egyik eredettörténetének elmesélője (Birthright) is hosszan ostorozta a filmet: vannak megállapításai, amikkel egyetértek, vannak, amikkel nem (érdemes elolvasni egyébként, persze szintén spoileres írásról van szó). A baj az iskolabuszos hősködés utáni dialógus „talán”-jával kezdődik. Jonathan Kent már ott elpusztul, a karaktere összeaszódik, feleslegessé, tömény ostobasággá válik. Kábé mintha Ben bácsi azt mondaná, Peter Parkernek, hogy nagy erővel nagy előnyök járnak, a világ az ő játszótere, ne érdekelje senki és semmi más, ha valami kell neki, vegye el, mert megteheti.  Aztán jön a tornádójelenet. Nem veszem be, hogy Clark hagyja meghalni a nevelőapját. Értem a szituáció írói célját, de NINCS olyan körülmény, amiben ez a karakter hagyna meghalni egy emberi lényt, annak (apai) kívánsága és bizalmat kérése ide vagy oda. Ez Superman fundamentális jellemvonása. Az egész jelenet katasztrofális onnantól kezdve, hogy Kent papa megy be életet menteni a tornádó által ostromlott kocsisorba, odáig, hogy a vihar otrombán gagyi képi megoldással elragadja. Írjuk rá ezt az egészet annak a számlájára, hogy Superman itt még nem Superman, csak egy önmagával, sorsával, világban betöltött helyével kétségbeesetten tisztába kerülni igyekvő, tinédzser Clark Kent? (Annak ellenére, hogy mindennek ábrázolása, drámaisága durván elmaszatolt.) Oké, talán, TALÁN elfogadható érvelés. Nézzük el a „hadd vigye a tornádó az apámat a szemem láttára” szcénát, és lapozzunk.

A finálé pusztításpornója: minimum ezrek, de talán milliók hagyják ott a fogukat, amikor Zod beindítja a terraformáló berendezését Metropolisban. Meredek, hogy Superman mennyi (off-screen) halált hagy bekövetkezni (plusz, hogy mennyire nem törődik a bunyói közbeni járulékos anyagi- és személyi károkkal, már a smallville-i csatában sem), és értem, hogy a világ másik felére kell utaznia, hogy először az ott pusztító másik gépezetet semmisítse meg (ami közvetlenül nem veszélyeztet életeket), de MEG SEM PRÓBÁLJA előbb kiiktatni a metropolisi népirtó ketyerét. De oké, nagy harcok, komoly ellenségek, pusztítás itt is ott is, globális fenyegetés, túl nagy káosz, valahogy biztos ki lehet magyarázni Superman viselkedését. Mondjuk az ő első feladata nem a gazember leverése, hanem az ártatlan megóvása. De mindegy, lapozzunk.

Zod megölése: mielőtt ebbe belemegyünk, igen, ott van az a John Byrne-sztori 1986-ból, amiben Superman legyőzi és elfogja egy párhuzamos univerzum Zodját és csatlósait, miután azok az ottani Föld teljes népességét kiirtották – aztán büntetésből HIDEGVÉRREL KIVÉGZI őket egy kryptonittal. Ez volt az egyetlen kontinuitásbeli történet (a Whatever Happened to the Man of Tomorrow ugyebár nem számított annak), amiben Superman szánt szándékkal ölt (most már ez sem, mert a New 52 valószínűleg eltörölte). És hatalmas port vert fel, máig az egyik legvitatottabb Acélember-képregénynek számít. Plusz ott van a második Superman-mozifilm, amiben a főhős MOSOLYOGVA hajítja a halálába a kryptoni erejétől addigra megfosztott, tehetetlen Zodot – bár hozzá kell tenni, hogy eredetileg Zodnak a haja szála is alig görbült, utolsó jelenetében látni lehetett volna, hogy elvezetik a rendőrök, csak ez áldozatul esett a vágóollónak (Richard Donner későbbi rendezői változata viszont amúgyis semmissé tette az egész sztorit).

De ezekkel igazolni azt, hogy az Acélemberben Superman elroppantja Zod nyakát, minimum súlyos demagógia. Ha holnap délben odaszarok a Hősök terére, azzal még nem legitimálom azok cselekedetét, akik úgy döntenek, követik a példámat. Superman nemhogy NEM ÖL, azt sem hagyja, hogy bárki, bármilyen körülmények közt meghaljon. Mindegy, milyen gonosz az illető. Karakterhatározó, első oldal. De legyen, hajlandó vagyok elfogadni, hogy talán, esetleg, elképzelhető, hogy tegyük fel, hogy mondjuk előfordulhat olyan szituáció, amiben Supermannek nincs más választása, mint elvenni valakinek az életét. Annak ellenére, hogy Superman pont arról szól, hogy MINDIG talál módot arra, hogy helyesen cselekedjen. MINDIG. Hogy Superman pont NEM arról szól, hogy kompromisszumokat köt. De oké, lapozzunk. Megint.

Tehát muszáj megtennie. De akkor kurvára ajánlom az íróknak, hogy olyan szituációt teremtsenek, amiről kétségkívül, abszolút, vitán felül üvölt, hogy csak egy kiút van belőle. És ez itt nem olyan. Hadd ne kezdjem fejtegetni: ha Supermannek van arra ereje, hogy eltörje Zod nyakát, akkor lenne arra is, hogy elfordítsa a fejét a veszélyben lévő emberektől (akik esetleg megpróbálhatnának elfutni… ja, bocs, a forgatókönyv nem engedi nekik). Vagy arra, hogy kiüsse, hogy megbénítsa. Vagy arra, hogy elrepüljön vele, távolra a járókelőktől. Mert ez ő: Superman finds a way. Az összes ilyen fordulaton, a tornádójelenettől Zod kinyírásáig az látszik, hogy David S. Goyer író egymás után izzadta össze az ostoba ürügyeket, amik segítettek elvonszolni a tehetségtelen seggét a következő coolnak vélt plot pointig (Mert az mekkora COOLság már, hogy Superman ÖL. Hú, de zseniális! Hahh!). De oké: a SZÁNDÉK megvolt, hogy olyan döntés elé állítsák a főhőst, amiben muszáj ölnie, próbáljuk ezt is elfogadni (csikorognak a fogaim), lapozzunk.

Az új oldalon az áll: Superman, a tömeggyilkos. És innen már nincs hova lapozni. Superman saját kezűleg ELPUSZTÍTJA azt az eszközt, amivel a kryptoni faj feléleszthető lenne (ezért olyan mérhetetlenül zabos rá Zod a fináléban, ugye), és igen, pontosan tisztában van a tette jelentőségével. Gondolom, el lehet mismásolni a dolgot, hogy de hát ez nem igazi gyilkosság, hiszen ezek a kryptoniak még csak elméletben léteztek, de a lényeg akkor is az, hogy a megingathatatlan moralitású főhős gondoskodik róla, hogy egy kihalás szélére sodródott faj (mellesleg a sajátja) tényleg majdnem teljesen kihaljon. Tömeggyilkos? Ne aprózzuk el. Fajirtó! És miért? Mert a forgatókönyv szerint döntenie kell a Krypton és a Föld között. Ezzel nincs is semmi baj, természetes, logikus konfliktushelyzet a karakter számára. De Goyer úgy vélte, a döntés demonstrálásához nem elég a dialógus, nem elég a szembeszállás Zoddal és csatlósaival, nem elég az eposzi akciózúzda, nem. Supermannek ki kell irtania a saját népét, hogy a hülye is felfogja, hogy DÖNTÖTT. És lássuk csak: Zod a gonosztevő, mert el akarja pusztítani az emberiséget, hogy a kryptoniak élhessenek. Superman pedig a hős, mert elpusztítja a kryptoniakat, hogy az emberiség élhessen. Lehet egy író ennél ostobább? (És akkor még jófej vagyok, hogy a Föld teljesen feleslegesnek tűnő terraformálásába, Zod hányaveti motivációiba bele se megyek.)

A film pedig közben hasít a pénztáraknál. Az átlagnézőt (és senkinek ne legyenek kétségei, a film nekik készült) nem érdekli, hogy a karakter mennyire felel meg önmagának, amíg percenként összeomlik legalább három felhőkarcoló, a rajongók hápogásai meg a belterjes képregényes, filmes fórumokat leszámítva senkit nem hatnak meg – de még ők is csak Zod kinyírását emlegetik fel, a népirtó Superman mellett mintha mindenki elment volna. Pedig ha valami, hát ez a karakter esszenciájának lábbal tiprása. És én még csak nem is vagyok Superman-rajongó.

Panelprogram: Superman véget vet a II. világháborúnak

A II. világháborúban a szuperhősök gyakran töltöttek be propagandaszerepet - minden rajongó tudja, hogy az első Amerika Kapitány képregény címlapján a csillagos-sávos hérosz magának a Führernek mosott be egy nagyot (1940 december, egy évvel Pearl Harbor előtt). Korábbi, de jóval kevésbé ismert az a mindössze kétoldalas Superman-sztori, a How Superman Would End the War , amit a karakter kiötlői, Jerry Siegel és Joe Shuster írtak és rajzoltak a Look magazin 1940-es, februári számának. Ahogy lent látható, a főhős különösebb erőlködés nélkül áttör az ellenséges vonalakon, és egyenesen berobban Hitler menedékházába, megragadja a "röhejes bajszú" (copyright by Joe Simon) vezírt, és miután tesz egy kis kitérőt a Szovjetunióba, hogy begyűjtse Sztálint is, megérkezik a genfi bíróságra, ahol aztán rács mögé dugják az Európát lángokba borító, morcos képet vágó gazembereket. A színek kissé viccesek, mivel a magazin nyomtatásánál csak fehéret, szürkeárnyalatot és pirosat tudtak használni, ráadásul még azokat sem túl jól: ezért tűnik úgy, mintha Superman rövidgatyában akciózna (csizmájának vonala látszik a lábszárán, de elfelejtették kiszínezni).

Ebből nem is volt rest gúnyt űzni a náci propaganda, ami az SS saját, ingyenes hetilapja, a Das Schwarze Korps 1940. április 25-i számában támadta a "fizikát, logikát és életszerűséget ignoráló", a szegény amerikai fiatalok elméjét gyűlölettel, bűnnel, gonoszsággal mérgező karaktert. És persze azt sem felejtették el kihangsúlyozni, hogy Superman egyik teremtője, Jerry Siegel zsidó származású (másik teremtője, Joe Shuster mellesleg szintén, de hát mindenre a derék náci propagandisták sem gondolhattak). A képregénynek természetesen létezik utólag normálisan kiszínezett verziója is, de itt és most álljon az eredeti.

Kicseszés a közönséggel? Trónok harca és Pókember gyilokhisztéria

A világ vasárnap este megtelt kisírt szemekkel, sokkos állapotokkal, tönkretett életekkel, válogatott káromkodásokkal, dühvel, keserűséggel, öngyilkossági hajlammal és frusztrációval, és bebizonyosodott, hogy George R. R. Martin egy perverz, szadista vadállat. Mármint ha komolyan vesszük az internetes kirohanásokat. Rengeteget röhögtem a legutóbbi Trónok harca epizódra adott reakciókon. A redditen külön szekció van a témának, valaki létrehozott egy twitter accountot, hogy összegyűjtse a legdurvább véleményeket, boldog-boldogtalan, széltében-hosszában erről posztol, a youtube pedig tele van videókkal, amiket a könyvet ismerők készítettek a könyvet nem ismerő barátaikról az epizód nézése közben. (Nem lesznek konkrét spoilerek, de azért jobb, ha olyanok kattintanak tovább, akik már tudják, miről van szó.)

Annyira nem újdonság a dolog, két éve is lejátszódott hasonló, amikor Ned Stark egy fejjel megrövidült (ez a legemlékezetesebb videó a témában). Szintén vad reakciókat kapott Dan Slott, amikor tavaly decemberben, az Amazing Spider-Man 700. számában megölte a címszereplő Pókembert. Mivel Martinnal ellentétben neki van twittere, sokkal nagyobb és közvetlenebb dózist kapott a gyűlölet- és fenyegetéshullámból (ha minden igaz, utóbbiak miatt végül még feljelentéseket is tett). Az efféle reakcióknak vannak érthető, kevésbé érthető, és teljesen abszurd aspektusai. Az, hogy valaki megszereti egy történet karaktereit, azonosul velük, majd a haláluk ebből kifolyólag érzelmileg megviseli, megsiratja kedvenceit, és a „sokk” hatása alatt állva mindennek, akár bárdolatlanul is, hangot ad, érhető. A fenyegetőzés, a szerző elküldése a kurva anyjába, már kevésbé. De ez tényleg csak egy érzelmi reakcióról szólna?

Vagy annyira bele vagyunk kényelmesedve a mainstream történetmesélés konvencióiba, hogy ha valaki nem azok szerint játszik, akkor azt már képtelenek vagyunk tisztességesen befogadni? Az olyan tweetelők, fórumozók, akik „WTF”-ok és „OMG”-ok közepette arról számolnak be, hogy az életük értelmét vesztette (ennek enyhébb változatai: „Végeztem ezzel a szar sorozattal”, „Törlöm az előfizetésemet a kibaszott HBO-ra”), nyilván túloznak, és a hirtelen, később majd lecsillapodó felindultság szól belőlük. Azt is lefogadom, hogy ugyanúgy ott ülnek majd a jövő heti epizód előtt. Mégis elgondolkodtató, hogy ennyire nehezen viselik el egy író merészségét.

Mert erről van szó, Martin vette magának a fáradságot, hogy a fantasy kontextusán belül realisztikus világot teremtsen, aminek konfliktusai messze túlmutatnak a tipikus „jó vs. rossz” felálláson, amiben háború idején nem csak a gazok hullanak, amiben a karakterek komplexek, gyarlók, és nem Jók vagy Rosszak, hanem emberek. Mind szép és jó a néző szemében – amíg a kedvenc karakterei túlélik az aktuális eseményeket. Csakhogy egy „realisztikus” világ nem így működik, és máskor pont az a mantra megy, hogy milyen rossz, hogy nincsenek ötletek, nincsenek meglepetések, úgyis mindig mindenki tudja, hogy a jó győz. Martin „a jó győz” végére tett egy kérdőjelet, és kész a fröcsögő felháborodás, hogy hátdeilyetnemlehet.

Dan Slott esetében, minthogy a gyakran önismétléssel, a kreativitás hiányával vádolt mainstream amerikai szuperhősképregények területén ír, még markánsabban jön ki az ellentét. Első lépésként kinyírta Pókembert, mire keményen kapta a hideget sok ezer, tízezer rajongótól. Aztán a folytatásban kiderült, hogy a főhős bizonyos értelemben életben van (hosszú, de a lényeg, hogy a tudata megmaradt annak elméjében, aki megölte, és átvette tőle a testét és szerepét, és aki azóta is Pókemberként grasszál), és akkor elvoltak pár hónapig a rajongók, hiszen ezzel elhintésre kerültek a magvai annak, hogy Peter Parker később majd teljes testi valójában visszatérhessen. Mígnem kiderült, hogy Slott a „nagyjából mégis él” dolgot csak azért dobta be, hogy aztán „újra” kinyírja Pókember maradékát is, és duplán húzza alá azt, hogy a karakter tényleg halott. Szitkozódás, uszítás, gyűlölködés, fenyegetés. Mert az író radikális lépésre szánta el magát egy olyan szórakoztatóipari területen, amit amúgy pont azért támadnak a legjobban, mert senki nem lép meg benne semmi radikálist már nagyon régóta. Holott, ha a mainstream amerikai képregény ki tud majd lépni abból a kissé mocsárszerű tunyaságból, amiben most van, az legalább részben annak lesz köszönhető, hogy Slott megmutatta: így is lehet.

Persze, csak azzal, hogy valaki bátran irtja a karaktereit, még semmivel nem vagyunk beljebb, de Martin és Slott nem csak bátrak, hanem jók is. Ennek a kettőnek a kombinációja adja ki a jelenlegi Pókember sorozatot, és a Trónok harca könyveket és HBO-szériát. Ha nem tetszik? Te dolgod. Ha emiatt a szerzőt kurvaanyázod? Te szegénységi bizonyítványod. Ha emiatt a szerzőt fenyegeted? Ugye tudod, hogy amit írt, az csak fikció, te nagyonhülyebarom? Get a life. Több ízben is írtam már itt a mainstream, azon belül is egész pontosan Hollywood ötlettelenségéről, a bevett brandekhez, módszerekhez, technikákhoz körömszakadtig való ragaszkodásáról. De a dolognak van egy másik oldala is: a befogadó felelőssége. Ha az emberek leginkább üres és buta akciófilmekre ülnek be, akkor leginkább üres és buta akciófilmek fognak készülni. Olyan ez, mint a folyton elő-előkerülő téma a kereskedelmi tévék műsorkínálatával kapcsolatban: csak azt adják a népnek, amit az igényel, vagy a nép kénytelen-kelletlen azt eszi, mert nyomják le a torkán?

A trónok harcás (és pókemberes) reakciók alapján úgy tűnik, a nagyközönség egyszerűen nem áll készen arra, hogy merész, konvenciókkal szembemenő, a standardon túlmutató műveket fogyasszon (és ez persze nem egy nagy újdonság, csak ilyenkor jobban kiütközik, mint általában). Azt akarták, hogy Ned Stark szétcsapjon az ármánykodó Lannisterek között, aztán, hogy fess fia tegye ugyanezt – csinos masnival díszített happy enddel a végén, úgy, hogy az odavezető úton a tragédia, a veszteség, a valóság lehetősége csupán kényelmes illúzió legyen, amin igazi tét nélkül lehet izgulni kicsit. Azt akarták, hogy Pókember hatszázadszor is laposra verje Doctor Octopust, és a fél évszázados szappanopera menjen tovább, ugyanúgy, mint korábban. És amikor nem kapták meg, amit akartak, hisztérikusan kikeltek magukból. Történetbefogadói éretlenség.

Lehet, hogy túllihegem a dolgot, ahogy ők is túllihegik. Lehet, hogy mára elvonul az egész, és akik tegnap esküdöztek, hogy rá se néznek többet a sorozatra, ugyanúgy végigülik majd az évad utolsó részét, meg a későbbi évadokat is. Talán rájönnek, hogy ha valami képes ekkora brutális érzelmi reakciót kiváltani belőlük, az jó dolog. Mégis mi a túróért néznénk filmet, olvasnánk könyvet/képregényt, ha nem ezért? Ami engem illet: Martin és Slott a hőseim a mai mainstream történetmesélők közt.

Marvel Atlasz: Magyarország

A fantasztikus, fiktív tájak és országok már az ókortól kezdve megmozgatták az emberiség fantáziáját, Platón Atlantiszát hamarosan korabeli térképeken is feltüntették, a középkorban keresztes hadjáratokat szerveztek János pap mesebeli országába, Swift Gulliverje eljutott Lilliputba és Luggnaggba, Montesquieu a trogloditák királyságáról írt szatirikus művében. Korunk legendagyárosai, a Marvel szuperhőstörténeteinek írói is arra törekedtek a kezdetektől fogva, hogy a valóságba ágyazva hozzanak létre egy másik univerzumot, bár az eleinte óvatos duhajkodás hamarosan átcsapott háborús propagandába, amikor az addig a náci Németország allúziójának használt Prussland és Swastikia eltűnt, és Amerika kapitány egyenesen a címlapon húzott be magának a félelmetes Führernek. Ugyan a politikai korrektség egyre kevésbé játszott szerepet a kiadók erre vonatkozó döntéseiben, a fiktív és a valóságos országok közötti viszonyok olyan sztorikra adtak lehetőséget, amelyeket nem lehetett kihagyni: a szárazföldet leigázni vágyó Namor herceg Atlantisza már a legelső Marvel címben, a Marvel Comics első számában feltűnt, Fátum doki pedig az első szupergonosz, aki saját országának köszönhetően diplomáciai védettségével hergelhette az amerikai hősöket. A hidegháború alatt különösen népszerűek voltak az amerikaiak szemében egzotikusan ismeretlen közép- és kelet-európai országok, mint Latveria és Symkaria. Kis hazánk pedig itt jön a képbe, hiszen a Marvel-univerzum geopolitikai atlaszában mi bizony mindkettővel elég szoros viszonyt ápolunk.

Mint a mellékelt ábrán látható, Magyarország némileg összehúzta magát, hogy helyet adjon a térképen a számos sosem létezett, de a szuperbűnözés melegágyaként szolgáló országocskáknak, amiket most akár szépen sorra is vehetünk. Ukrajna oldalába ágyazva északkeleti szomszédunk Carnelia (melynek nevét itt jótékonyan lehagyták), a Szovjetunió volt szatellitállamaként azért született, hogy Tony Stark és Justin Hammer egy zsíros haditechnikai szerződés utáni versengésének helyszíne lehessen, valamint hogy Zémó báró tudatmódosító hullámai polgárháborúba taszítsák, melyből majd csak a Bosszú Angyalai tudják kihúzni. Nem mellesleg az ország természetesen a drogcsempészet és a pénzmosás Mekkája.

Egy frissebb, 2012-es Secret Avengers számban található térképrészlet szerint (lásd lentebb) a Második Világháború után a Marvel-univerzum egyik legikonikusabb szuperbűnözője által uralt Latvéria nem csak kis hazánkból, de Romániából is jókora darabokat ragadott el, így délkeleti szomszédunkká lépett elő. Ennek oka feltehetőleg az lehet, hogy egyszer Fátum doki távollétében a derék magyar hadfik megpróbálkoztak azzal, ami addig csak a Vörös Koponyának és a Fantasztikus Négyesnek sikerült, ráadásul nekik is csak ideiglenesen: suttyomban annektálni a jó doktor birodalmát. Az eredmény a térképen jól látható, és megmagyarázza azt is, hogy miért a magyar a harmadik legtöbb latvériai lakos által beszélt nyelv. Nem kerülheti el figyelmünket az sem, hogy az újabb amerikai térképésznövendékek már nem külön országként, és földrajzilag is hozzávetőlegesen helyén kezelik Erdélyt, ami Drakula gróf jelenléte révén mindig is kiemelt szerepet játszott a Marvel misztikus témájú történeteiben. Északnyugati fiktív szomszédunk, melynek nevének kiötlésekor a Marvel kreatívjai bizonyára írói válságban szenvedtek, Europa, olyannyira jelentéktelen, hogy mindössze egy élőhalott popsztárocska, Henrietta Hunter, az X-Statix tagjának szülőhelyeként tartják számon.

Két országot érdemes még megemlíteni Magyarország kapcsán, melyek bár nem közvetlenül mellette terülnek el, de hivatalos nyelvük többek között a magyar. Az egyik Symkaria, melynek szabatos megnevezése Symkrija Kiralysog, államformája parlamentáris monarchia. A külvilág felé legismertebb arca Silver Sable, aki még a Semic-féle Csodálatos Pókember sorozatban is feltűnt, legfelkapottabb exportcikke pedig a Sable vezette zsoldoshadsereg, a Wild Pack. A másik magyar anyanyelvűek lakta ország Transia, mely Havasalföld része volt, de önállósodott, amikor az Romániába olvadt. Legmagasabb hegységébe egy Chton nevű ősi démonistenség van bebörtönözve, a Tudomány Citadellájában lakó tudós által állatokból felemelt hibridek lakják (Wundagore Lovagjai), valamint ez Higanyszál és a Skarlát Boszorkány szülőhelye is. Mindez a furcsaság, úgy tűnik, hatással van a helyi hegyivezetők mentális képességeire is, mert eléggé törve beszélik a magyart (vagy inkább a Marvel íróinak egy magyarul beszélő rajongóval kellett volna konzultálniuk, ahelyett, hogy a kézenfekvő, ámde a ragozással hadilábon álló Google fordítót használják).

Most pedig lássuk, mire számíthat a Marvel Univerzumban a mit sem sejtő turista, aki véletlenül Magyarországra téved, ahelyett, hogy a Katar gazdagságával vetélkedő Wakandában süttetné a hasát, vagy a Vadföldön vadászna dinoszauruszokra. Az Atlasz jóindulatúan figyelmeztet minket, hogy kis hazánkban nagyon gyakoriak a vámpír- és vérfarkastámadások, és a helyi farkasemberek higiéniai szokásait jól példázza az a sajátosságuk, hogy őrjöngeni kezdenek, ha víz éri őket. A jelek szerint a kelet-európai országok kedvenc népi hobbija, a drogcsempészet itt is hangsúlyosan jelen van, ráadásul a démonimádásra is fogékonyak vagyunk, mert az Enklávé nevű ördögi szekta is előszeretettel toborozza innen a tagjait. Nevezetességeink a budai vár, a Vajdahunyad vára és a valószínűleg Reed Richards segítségével térkapuval hozzánk csatolt pozsonyi börtön (Bratislava Prison), ami fokozottan veszélyes szuperbűnözőknek ad otthont, amire bizony szükség is van, hiszen olyan diabolikus lángelméket adtunk a világnak, mint a HYDRA nemzetközi terrorszervezet feje, Vipera (aka Madame Hydra), akinek valódi személyazonossága jó Keyser Söze módjára mindenki előtt ismeretlen, és olyan hősökkel akasztott tengelyt és élte túl, mint Amerika kapitány, Pókember, valamint a komplett X-Men és a S.H.I.E.L.D. Ha ez még nem lenne elég, a kommunizmus utolsó éveiben nálunk állomásozott a Népi Véderő (People’s Defense Force) nevű szuperbűnöző csapat, olyan színes egyéniségekkel, mint a Berlini Vademberek (Beasts of Berlin), az emberi intelligenciával rendelkező gorillaterroristák, a Skarlát Bogár, az ízeltlábúakat és embereket mentálisan irányítani képes óriási rovar, Nyina Vlagyimirovna Ciolkovszkij, azaz Madame X, az álcázás nagymestere, a Hang (the Voice), akinek magyar sebészek modulálták újra a hangszálait, hogy képes legyen bárkivel elhitetni, amit mond és El Toro, Santo Rico elűzött diktátora, akinek az összes képessége kimerült abban, hogy egy röhejes szarvas sisakot húzott a fejére. Nem meglepő módon egy ilyen elvetemült, kommunista országtól, magyar származású szuperhősökről nem szól a fáma, talán az egy Dimensional Man-től eltekintve, de az nem számít, mert a szülei az itthoni viszonyokat látva, el nem ítélhető módon az Amerikai Egyesült Államokba emigráltak.

Összességében nem áll valami fényesen a szénánk, már ami a turizmust illeti a Marvel-univerzumban, de szerencsére még van remény a rehabilitációnkra, mert az Uncanny X-Men legfrissebb, második számában (a Marvel relaunch újraszámozta a füzeteket, ugyebár), Fantomex (akit ezúton is javaslok a kulturális nagyköveti székbe) egyenesen odáig merészkedik, miközben a Lánchíd felett kokettál a saját klónjával egy lebegő étteremben, hogy Budapest a világ legszebb városa.

"Kibaszott óriáspók": Kevin Smith a Supermanről

Még mielőtt Tim Burton, Nicolas Cage és a haja 1997 körül képbe kerültek a Warnernél a híres-hírhedt, soha meg nem valósult Superman Lives kapcsán, a stúdió Kevin Smith-t kérte fel rá, hogy írjon egy forgatókönyvet tervezett új Acélember-filmjükhöz. Smith sztorijában Brainiac (Jason Lee) szövetkezett volna Luthorral (Jack Nicholson), és Doomsdayjel megölette volna a Nap kitakarása által egyre erőtlenebbé váló Supermant (Ben Affleck; és ugye a mindennek alapjául szolgáló képregényről Max Landis is megemlékezett a maga módján). Hogy Smith hogyan kapta a megbízást, milyen agyrém produceri igényeknek kellett megfelelnie, és miért dőlt dugába az egész, arról ebben a videóban beszél majdnem 20 percig. Baromi viccesen, érdekesen és szókimondóan, úgyhogy megéri kicsit elmerülni rajta keresztül Hollywood szürreális hülyeségeinek tengerében.

Max Landis: The Death and Return of Superman

Max Landis, Az erő krónikája írója két évvel ezelőtt csinálta ezt a kisfilmet/podcastot, ami lényegében egy képregény dokumentumfilmszerű kritikája. Vagy olyasmi. Landis a '90-es évek eleji, az amerikai képregénypiac majdnem-kinyírásával vádolt (anno részben nálunk is megjelent) Superman halála című sztorit ostorozza szenvedélyesen, egy rajongó jogos dühével felvértezve, frenetikus-amatőr módon újrakreálva/kifigurázva mozgóképen a comic eseményeit. Túl azon, hogy minden megállapítása és gúnyolódása tökéletesen igaz és megalapozott, a videó nem mellesleg átkozottul vicces, és megjelenik benne Elijah Wood, Simon Pegg, Ron Howard és Mandy Moore is. Gyönyörű geekfilm a "tovább" mögött. 

GeexKomix különkiadás: 2012 legjobb képregényei

Sok minden történt 2012-ben az amerikai képregény háza táján. Például kerek egésszé vált a Scalped, és elkezdődött a Saga, és ezért a kettőért már önmagában megérte comicot olvasni tavaly. Aztán még meghalt Pókember, újjászületet Jézus, sidekicket kapott a Megtorló, kiderült, mire volt jó a DC 2011-es Új 52-je (nem túl sokra), feldübörgött a Marvel NOW!, a The Walking Dead pedig letarolt mindent. Tanult kollégáimmal hármasban, (Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba, TheBerzerker), áttekintettük 2012-t. Először közösen megbeszéltük (a fogorvosi számláinkat majd megkapja a főszerkesztő), mi volt az év 10 legjobb képregénye, majd pedig mindegyikünk összeszedte a másik kettő ignoranciája és ízlésficama miatt a TOP10-ből égbekiáltó igazságtalansággal kiszűrt gyöngyszemeket (illetve néhány, valami okból említésre érdemes eseményt).  Lo & behold!

2012 10 LEGJOBB KÉPREGÉNYE

American Vampire

Noha Stephen King utóbbi 20 éves munkássága enyhén szólva megkérdőjelezhető, az American Vampire-hez sikerült egy nagyon jó, nyers, véres, kegyetlen és gonosz háttérsztorit felrajzolnia – az pedig már Scott Snydert dicséri, hogy a bő három éve futó sorozat azóta csak még jobb lett (nem hiába jelentette számára ez a belépőt a sztárírók sorába). A képregény – ami a 34. szám után épp most ment több hónapos szabadságra, úgyhogy ez egy remek időszak a felzárkózásra – mesterien fonja bele a vámpírok fiktív természetét, eredetét és történetét a XX. század valós amerikai történelmének szövetébe, így festve egy vérbő, eposzi hátteret a karakterek saját, fordulatos és megkapó drámái mögé. Mindez Rafael Albuquerque nyers, energiától duzzadó képeivel. A vámpírkoncepciót az utóbbi évek Alkonyat és ellen-Alkonyat hulláma egyaránt szárazra szívta, úgy kell keresni a dömpingben, hogy valami igazán figyelemre érdemest találjunk. Az American Vampire az – sőt, megkockáztatom, a leginkább figyelemre érdemes.

Batman

A 2011 őszén startolt DC reboot/relaunch vagy mi a búbánat egyik legígéretesebb darabja volt a Capullo/Snyder páros által fémjelzett Batman sorozat. A lassan, és bár kissé sablonosan induló cím első hosszabb storyline-jában kedvenc bőregerünk egy Court of Owls elnevezésű szervezet célkeresztjébe került. A titokzatos szervezet célja, hogy eltegye láb alól Bruce Wayne-t. Mily meglepő. Snyder egész alapszituációja annyira egyszerű és tipikus volt, hogy szinte ordított. Ennek ellenére mérhetetlen zsenialitásának hála az egész képregény mégis baromi intenzív és legfőképpen kellően sötét, szürreális, már-már horrorisztikus hangulatú lett. Snyder elképesztően jól kezeli a bőregér karakterét, és bár sok esetben iszonyatosan idegesítő tud lenni a belső narráció, itt valahogy kifejezetten illett a képregény sötét, noiros hangulatához. Erre a folytatás, a jelenleg is futó Death of the Family című sztori tesz rá még egy lapáttal. Ki merem jelenteni, hogy Batman több évtizedes történelmében Joker még sosem volt ennyire aberrált és beteg karakter, mint most. Még Alan Moore Killing Joke-jában sem! Letépett arc, kíméletlen tekintet, kiszámíthatatlanság és gyilkos elegancia. Mindezt mesterien szemlélteik Capullo vonásai. Már a Spawn alatt is tudtam, hogy a fickó egy zseni, de amit itt művelt, az bizony nagybetűs képregény! Az összes karakter elképesztően stílusos, részletgazdag, mind a mimikák, mind a környezet tekintetében. A két alkotó együttes zsenialitásának hála a relaunch legjobb, és a 2012-es év magasan az egyik legjobb sorozata volt az ongoing Batman.

Hawkeye

Töredelmesen bevallom, hogy az amerikai szuperhősképregények glóbuszunkat védő szupercsapatai, dimenziók között ugráló hősei és kozmikus részlege jobbára hidegen hagynak és sokkal jobban szeretem az emberközelibb, sebezhetőbb, földhözragadtabb karaktereket szerepeltető, úgynevezett street level történeteket. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) eddig Hawkeye karaktere meglehetősen kívül esett az érdeklődési körömön, pedig eléggé kilógott a Bosszúállók közül, és a Marvel írói sem nagyon sokat tudtak vele kezdeni az utóbbi években: kétszer is kitörölték a létezésből, önkereső vándorútra küldték, új maszkot és identitást húzott magára, úgy általánosságban mellékszereplői státuszba silányult. Ez 2012-ben megváltozott, amikor Matt Fraction és a spanyol David Aja kettőse újra összehozta, ami egyszer már Iron Fist karakterével is sikerült: emberközelivé, érdekessé és szerethetővé tettek egy egyébiránt B-listás szuperhőst. Elénk tárulnak Clint Barton „hétköznapi” kalandjai, rövid történetek, amik két Bosszúállókkal töltött bevetése között zajlanak. Utcai ruhában, szuperhősgúnya nélkül, egyszerű emberek nem túl egyszerű problémáival szembenézve Kate Bishoppal az oldalán, aki már egyszer átvette a helyét a maszk mögött. Friss, vicces, szórakoztató, DC 52 ide, Marvel NOW! oda, a 2012-es év legkellemesebb meglepetése.

Locke & Key

Az utóbbi évek leginvenciózusabb horrorsorozata öt kötetnyi lendületgyűjtés után feltartóztathatatlanul robog a végkifejlete felé, de szerencsére még öt füzetnyi időnk van, hogy kiélvezzük az eseményeket az utolsó panelig. A Locke família kálváriája, melynek során a csak gyerekek által látható, nem evilági fémből készült és varázslatos képességeket biztosító kulcsokkal veszik fel a harcot egy igazán lovecrafti entitással, ugyanolyan lebilincselően izgalmas, mint az indulásakor, ráadásul 2012-ben Joe Hill és Gabriel Rodriguez még egy one-shottal (Locke and Key: Grindhouse) is megleptek minket, ami a klasszikus negyvenes évekbeli Crime Does Not Pay sorozat  remekbe szabott hommage-a. Ha még nem kezdtél bele a Locke & Key-be, akkor pont itt van rá a nagyszerű alkalom... ne mondd, hogy mi nem figyelmeztettünk!

Richard Stark's Parker: The Score

Egyértelműen 2012 legjobb graphic novel-je, melyben Richard Stark (azaz Donald E. Westlake) zsenialitása találkozik Darwyn Cooke elképesztő tehetségével. A hard-boiled krimihős, a hidegfejű, érzelemmentes, vérprofi Parker ezúttal egy komplett kisvárost rabol ki társaival, ám hiába tervezik meg a bulit az utolsó szögig, az emberi tényező persze teljesen felborítja a gondosan felépített tervet. Cooke kissé rajzfilmszerű és minimalista stílusa éppenséggel nem kellene működjön egy hatvanas években játszódó, sokszereplős krimi esetében, de pontosan a történetmesélési képességeit emeli ki, hogy a végeredmény a forma és a funkció tökéletes ötvözését adja. Az eddigi három kötet talán legjobbja és rendkívül nagy nyugalommal tölt el, hogy készülőben van a negyedik adaptáció.

Prophet

A kilencvenes években futó, a középszerűbbnél is középszerűbb, Rob Liefeld által alkotott Prophet főnixként támadt fel az Image kiadó égisze alatt és Brandon Graham kezei között, aki a King City című, Eisner-díjra jelölt sorozatával vált ismertté 2007-ben. A karaktert magát megtartó, de teljesen újragondolt sorozat ugyan folytatja az eredeti számozást és a 21-es számmal indít, de szerencsére ennyiben ki is merül minden hasonlóság: John Prophet mélyálomból tér magához egy alaposan megváltozott Földön, ahol az emberi faj teljesen eltűnt és átadta helyét a számára teljesen idegen flórának és faunának. Odüsszeiája során, mely ismeretlen úticélja felé vezet, minden leleményességét be kell vetnie, hogy túlélje küldetését és újabb esélyt adjon az emberiségnek. A Prophet egy-egy oldalán több ötletsziporkát bevet, mint más sorozatok egy egész füzetben, a négy egymást következetesen váltó, a főhős minden inkarnációját követő rajzoló pedig szavatolja azt a képzeletgazdag, izgalmas világot, ami minden magára valamit adó sci-fi alapkövetelménye.

The Punisher

Miután Jason Aaron a MAX világában hidegre tette a Megtorlót, a DC Relaunch-ra való reflexszerű válaszként érkezett a Greg Rucka nevével fémjelzett 12 részes Punisher sorozat. Rucka sokat nem változtatott a karakteren, megmaradt ugyanaz a hideg, a bűnre rezzenéstelen arccal ólmot szóró bosszúálló. Megjelenését tekintve viszont kapott egy vagány hobószakállat, ami be kell valljam, kifejezetten jól állt neki, és mellé szegődött egy női sorozatgyilkos sidekick is. Az egész egy végig kellően dinamikus, egyszerűen, ám stílusosan megírt sorozat lett, amelyben kellően kidomborodott Castle emberi, sebezhető mivolta (a Vulture elleni harcban majdnem ott is hagyja a fogát). Lelki tipródás és moralizálás tehát kiirtva, maradt a koponyás póló és a fegyverarzenál. A 12 rész befejeztével a képregényben történt események jelenleg is folytatódnak a The Punisher: War Zone című miniben, amelyben Pókember próbálja felhívni az Avengers figyelmét arra, hogy valamit kezdeni kéne Castle-vel. Nyugodtan vádolhat mindenki elfogultsággal, de Rucka sorozata minden egyszerűségével és linearitásával együtt nálam ott volt a 2012-es év legjobb képregényei között. Erősen ajánlott azok számára, akik egy kicsit is szeretik a karaktert.

Scalped

Erről már nagyon sok szó esett a GeexKomix hasábjain, és őszintén szólva, ezek után, aki nem olvasta ezt a szériát, és nem is tudja, hogy mi az, és eszik, vagy isszák, azt meg kell kérdeznem, hogy mit keres itt egyáltalán? Jason Aaron és R.M. Guéra Scalpedja legalábbis az egyik, de talán a legjobb amerikai képregénye az utóbbi évtizednek. Mocskos, véres, brutális és amorális indián noir, háttérben egy leigázott nép fojtott történelmi dühével, keserűségével és letargiájával, gyarló, megmenthetetlen, mégis megérthető emberkorcsokkal, akik lassan, fokozatosan pusztulnak el, fizikailag éppúgy, mint lelkileg.

Ultimate Spider-Man

Tegye mindenki a szívére a kezét: senki nem gondolta, mikor Peter Parker meghalt az Ultimate Spider-Man lapjain bő másfél évvel ezelőtt, hogy a szerepét betöltő új karakter, a fekete-hispán tinédzser, Miles Morales által felállított status quo tartós lesz. De úgy néz ki, hogy az lesz, és ezért köszönetet mondhatunk, mert az új Pókember sorozata talán még jobb, mint az előzőé volt. Miles, bár hasonló utat jár be, mint annak idején Peter (mínusz – egyelőre – szerelmi szál), Brian Michael Bendis, aki a címet 2000 óta írja egyhuzamban, nagyon szépen disztingvál a két karakter és környezetük között, csuklóból elkerülve a plágium (önplágium) vádját. Sara Pichelli rajzai pedig a legjobbak azóta, hogy Stuart Immonen lelépett a szériától – és ráadásul még az Ultimate és a mainstream Pókember találkozása is nagyszerűen sült el (Spider-Men).

The Walking Dead

Ha minden jól megy, 2012-re úgy fogunk emlékezni, mint egy újabb jelentős fordulópontra a The Walking Dead történetében. Rick és társai, (olvasói szempontból évekkel a Woodburyvel vívott háború után, ismét egy náluk nagyobb és jobban felszerelt közösséggel kerülnek szembe, aminek azonban ezúttal kénytelenek – legalább ideiglenesen – behódolni. A „The Saviors” vezetője Negan, aki eleinte igen egysíkú gazembernek tűnik, de Kirkman később olyan súlyos jelenetekkel faragott rettenetes ellenséget belőle (ld. a beszélgetését Carllal), amibe még a rutinos olvasók is beleremegtek. 2012 pedig egyébként is a The Walking Dead éve volt. A 100. szám bizonyult a legnagyobb példányszámban eladott füzetnek Észak-Amerikában (ez az első alkalom 1999 óta, hogy az éves lista élén nem egy szuperhőscomic áll), a gyűjteményes kötetek/graphic novelek közt pedig hét (!) TWD volt a legjobb 10 között (köztük kettő az első két helyen, listavezető a legelső, eredetileg 2004-ben kiadott kötet, ami azt jelenti, hogy a széria még ma is rengeteg új rajongót szerez magának).

KÜLÖNDÍJAK (Rusznyák Csaba)

Az év legjobb új képregénye

Saga: De olyannyira, hogy semmi más szóba sem jöhet. Olyannyira, hogy az eddigiek alapján a legjobb sorozat lesz, amit Brian K. Vaughan valaha írt. Olyannyira, hogy minden egyéb sci-finek, fantasynek nagyon szorosan fel kell kötnie, és magához kell ragasztania a gatyáját, ha helyet akar kiverekedni magának mellette.

Az év legjobb szuperhősképregénye

Amazing Spider-Man: A cím decemberben a főszereplőjével együtt kiszenvedett (mindkét esetben: ideiglenesen), de hattyúdala legalább olyan hatásos és emlékezetes volt, mint az egész sorozat azóta, hogy Dan Slott visszahozta a karaktert a sokéves kreatív gödör legmélyéről. Az író folyamatosan emelte a történetek tétjét, majd az apokaliptikus csúcspontról (Ends of the Earth) visszarántotta egy fájdalmasan személyes szintre, és mindkettőre sokáig fogunk még emlékezni.

Az év legjobb „szuperhősképregénye”

Thor: God of Thunder: Míg Jason Aaron frenetikusan indult Wolverine & the X-Menje kifulladóban van, addig új Thor sorozata jó úton van afelé, hogy a Marvel legjobb címévé váljon. Az évezredeket felölelő, múltban, jelenben és jövőben párhuzamosan játszódó sztorira csak a karakter okán lehet ráragasztani a „szuperhős” jelzőt, egyébként viszont egy gyönyörű képi világú (Esad Ribic), eposzi, hatalmas erejű dark fantasy.

Az év meglepetése

Punk Rock Jesus: Azok a rajzolók, akik egy idő után az írással is megpróbálkoznak, ritkán aratnak le nagy babérokat, de Sean Murphytől tavaly a fél képregényipar lement hídba, és nem teljesen alaptalanul. A vallási és felnőtté válási témába roppant érzékenyen és intelligensen (és gonoszan) süllyesztett Truman Show variációban egy tévémogul állítólag magát Jézus Krisztust klónozza, hogy aztán valóságshow formájában kaszálja be vele a milliárdokat. Sajnos pont az utolsó szám okoz egy leheletnyi csalódást a korábbiakhoz képest, de a Punk Rock Jesus így is 2012 egyik csiszolatlan gyémántja.

+ Az év magyar képregénye

Slusszkulcs Klán: Olajszagos, kipufogófüstös, rockdalos férfiéletérzés, részben Mad Max-féle, autófétises posztapokalipszisszerű thriller, részben több szálon futó, sorsösszefonódós dráma, részben fülledt neo-noir. Teljes egészében nagyszerűen megírt és megrajzolt, eredeti magyar graphic novel. Kéne még pártucat ilyen a hazai piacra. Évente. Akkor tudnánk érdemben "magyar képregény"-ről beszélni.

TAVALY TÖRTÉNT... (TheBerzerker)

Az év legfontosabb eseménye

Avengers VS X-Men: Na nem azért ez a legfontosabb, mert olyan baromi jó lett a két válogatott szuperhőscsapat fallosz-összeméregetése, hanem azért mert végre meg merte lépni a Marvel azt, ami már talán régóta érett. SPOILER KÖVETKEZIK...megölték Charles Xaviert.

Az év magányos háborúja

Ki másnak a nevéhez fűződhetne ez, mint a képregényipar Ed Woodjához, azaz Rob Liefeldhez. Miután emberünk eljött 2012-ben a DC-től, twitteren valóságos háborút indított Tom Brevoort és Scott Snyder ellen. Utóbbi különösen mókás volt, mert Snyder is volt olyan hülye, hogy felvette a kesztyűt. A végeredmény pedig egy elképesztően vicces flame hadjárat lett, ami széles mosolyt csalt augusztusban a képregényes társadalom arcára. Hiába na...Rob tudja, hogy mivel kell felhívnia magára a figyelmet, ha már a tehetségével nem megy. Tudom, köcsög vagyok.

Az év bejelentése

A San Diego-i Comic-Con általában a képregényes vérkeringés legizgalmasabb helyszíne, hiszen a kiadók a következő évek nagy dobásait általában itt teszik közzé. Nem volt ez másképp idén sem, amikor a DC hivatalosan is bejelentette, hogy Neil Gaiman visszatér a Sandman világába egy minisorozat erejéig. A hír azt hiszem, nem is követel egyéb kommentárt.

Az év "whatthefuck-ja"

Nem elég, hogy az egész DC relaunch összekuszálta az addig ismert kontinuitást (a sorozat szerint 5 éve megjelent Batmannek megmaradt a 8 Éves Damien nevű fia, akit anno Batmanként nemzett?), Scott Lobdell csavart egyet az amúgy is kusza szálakon. San Diegóban ugyanis bejelentette, hogy az általa írt ongoing Teen Titans szerint Tim Drake sosem volt Robin. Ami azért volt vérciki, mert az általa írt Teen Titans első számában a következő mondatot olvasható Tim Drake narrációjában: "My name is Tim Drake. I used to be well-known as Robin The Boy Wonder." Ülj le Scott. EGYES!

Az év legfeleslegesebb képregénye

Ide csak annyit szeretnék írni, hogy Before Watchmen. Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom.

ÉS MÉG NÉHÁNY KÜLÖNDÍJ (Nagy Krisztián)

Az év legjobb időutazós sztorija

A fájdalmasan középszerű Secret Avengers egyetlen fénypontja az a hat füzetet felölelő időszak, amikor Warren Ellis vette át az írói stafétabotot és ebből is a 20-as szám az, ami maradandó nyomot hagyott az emlékezetemben: nem elég, hogy egy csavaros időutazós sztorit kapunk, melynek egy korábbi számban ágyaz meg gyönyörűen, Alex Maleev is tudása legjavát adja, és külön pacsi neki a hatvanas évekbeli Modesty Blaise hommage-ért.

Az év legviccesebb világvégéje a maják után szabadon

Az Adventure Time mese felnőtteknek az azonos című, háromszoros Emmy-jelölt Cartoon Network-ös animációs sorozat alapján a barátságról és más fontos dolgokról egy posztapokaliptikus jövőben,  Finn, az utolsó embergyerek és Jake, egy mágikus, méretét változtatni képes kutya között. Témája ellenére mind a rajzfilm, mind a képregény abszolút élvezhető harminc felett is, hiszen olyan epizódokkal van teletömve, mint a Night of the Living Dead remake-je, egyenesen a film forgatókönyvéből kiemelt szöveggel, zombifikálódott süteménylényekkel, arról nem is beszélve, hogy Finn ősnemezisének, a Lichnek a szinkronhangja Ron Perlman. A képregényváltozat szerencsére nem csupán a tévés sorozat sikerét lovagolja meg, hanem nagyszerűen megáll a saját lábán is.

Az év legörömtelibb visszatérése

J. Michael Straczynski-t szerintem ezen az oldalon nem kell bemutatni senkinek, de a 2007-ben indult sorozatát, a The Twelve-t talán mégis: tizenkét Golden Age hős kerül sztázisba a Második Világháború végén, hogy napjainkban találják meg őket újra. A jobbára tragikus sorsú hősök azonban hasztalan harcot folytatnak a beilleszkedéssel, a huszonegyedik század változásai, erkölcsei feldolgozhatatlanok számukra, ráadásul egyikük a többiek életére tör. A tizenkét részesre tervezett sorozat megrekedt a nyolcadik számnál 2009-ben, amikor Straczynski átigazolt a Marveltől a DC-hez, hogy végre Supermant írhasson. Úgy tűnt a The Twelve örökre torzóban marad, de mindenki legnagyobb meglepetésére a 2012-es év minderre rácáfolt és végre elolvashattuk a történet befejezését.

Goodbye, Peter Parker!

Ha még nem olvastad volna az Amazing Spider-Man egyelőre utolsó, 700. számát, és szeretnél meglepődni rajta, ÉS még nem futottál bele a tegnap óta a neten keringő milliónyi spoileres hírbe, twitter/FB/fórum/Blogbejegyzésbe, akkor most peched van, mert itt bizony lelőjük a poént: Peter Parker halott. Doctor Octopus agyonverte, és mostantól ő lesz Pókember (ezt nem fejtem ki – hosszú, komplikált, ráadásul leírva síkhülyeségnek hangzik, úgyhogy tessék elolvasni).

Persze, nem ez az első eset, ráadásul Supermantól Batmanen át Amerika Kapitányig már minden létező szuperhős „meghalt” legalább egyszer, mégis itt vannak köztünk a mai napig is. Szóval, hiába bizonygatja az író, Dan Slott és a Marvel szerkesztősége, hogy ez a halál most „igazi” és „tartós”, már a kutya nem hisz nekik.

Annál szebb lenne, ha mégis igazat mondanának. Félreértés ne essék: a lelkem mélyén egyáltalán nem szeretném, hogy Peter halott maradjon, ugyanakkor az amerikai képregényiparnak talán pont valami ilyesmire lenne szüksége, hogy végre kimásszon a sokak által elunt biztonsági játéknak és kiszámíthatóságnak abból a mocsarából, amiben évek (évtizedek) óta dagonyázik. Pókember utolsó hőstette: a mainstream amerikai comic megmentése. De szép lenne. Talán van rá 1%-nyi esély?

Mit gondoltok? Halott marad? Ha nem, mikor tér vissza? (Amazing Spider-Man 800?) Mi lesz Octopusszal? És lesznek-e mindennek bármiféle hosszú távú hatásai a tengerentúli képregényekre? DISCUSS!

Panelprogram: 2000 AD prog 71 (Judge Dredd)

A képregény, amiben a McDonald’s és a Burger King ölre ment. A Judge Dredd még csak alig több mint egy éve futott, amikor a mögötte álló fejesek, leginkább John Wagner és Pat Mills, kezdték kapizsgálni, hogy ebben a karakterben, ebben a világban több van az átlag, egy-két éves szavatossági idővel pályára lőtt 2000 AD-s szériánál. Az 1978 tavaszán indult, Roger Zelazny Damnation Alley című könyvének alapvetését kölcsönző The Cursed Earth volt az első nagy, fél év alatt leközölt Dredd-eposz, ami nem csak hossza, grandiózus mivolta, hanem hangvétele miatt is fontos a sorozat életében. A kis túlzással szimpla sci-fi akcióként elstartolt Judge Dreddben már azelőtt is voltak szatirikus, agyament kilengések, de Wagnerék gyógyszere itt gurult el először úgy igazán (az ezután indult The Day the Law Died-hoz már ők maguk hajították el jó messzire). Dredd és társai egy vakcinával igyekeznek Mega City One-ból a járvány tizedelte Mega City Two-ba, a posztapokaliptikus Amerika dinoszauruszokkal, mutánsokkal, őrültekkel, óriásokkal, robotokkal és egyéb finomságokkal teli senkiföldjén át.

Az egész epizodikus szerkezetű eposz leghírhedtebb állomása a kétrészes ún. Burger Wars, amiben a McDonald’s és a Burger King véres-brutális-kegyetlen háborút folytat egymásért a senkiföldje népének kizárólagos étkeztetéséért. Mindkét étteremlánc, izé, őrült gyilkosbanda célja, hogy az ő hamburgerük legyen az emberiség egyetlen tápláléka. Dreddéknek fogalmuk sem volt, mibe léptek, amikor egyikük egy koszos városka étkezőjében hamburgert kért a pultnál – a Burger és a McDonald’s fiúk (élükön magával Ronald McDonalddal) a következő percben beviharzottak a városba, és azon nyomban mészárolni kezdték egymást. A Burger Wars egy maróan gúnyos, cinikus, gyönyörűen over-the-top szatíra, amihez azonban a két cégnek döbbenetes módon nem volt humora: a McDonald’s és a Burger King is perelt, és ezt a kétrészes sztorit szégyenszemre soha nem nyomtathatták újra, azóta is hiányzik minden Dredd gyűjteményes kötetből.

Panelprogram: Uncanny X-Men #211

Gyerekkoromat képregényes szempontból kétségkívül az X-Men határozta meg. Ugyan gyűjtöttem én szinte mindent, ami a ’90-es évek első felében gyűjthető volt, Supermantől Pókemberen át a Transformersig, de egyik sem hagyott bennem olyan maradandó nyomot, mint a félt és gyűlölt mutáns hősök kalandjai. Olyannyira, hogy mikor hosszú évekkel később újra rászoktam a képregényekre (volt egy elég hosszú kihagyás ugyanis), és már nem csak olvastam őket, hanem a hátterükbe, történetükbe is belekóstoltam, és azt találtam, hogy Chris Claremontnak ez a sorozata legendás, és mindenhol az amerikai szuperhősképregény egyik etalonjának tartják, úgy éreztem, jól működik a világ és az emberiség.

Azt külön nehéz kifejezni, hogy a Mészárlás című történet (a magyar széria 11. száma, eredetileg: The Uncanny X-Men 211 – nem mellesleg, ez vezetett az azóta is felülmúlhatatlan Rozsomák-Kardfogú harchoz) milyen hatással volt rám. Ugyan a szintén akkoriban megjelent Batman sorozatnak szinte minden számában találkozhatott a tizenéves lurkó válogatott, véres (és nem egyszer kényelmetlenül realisztikus) brutalitással, a Martalócok ámokfutása valamiért sokkal jobban az elevenembe talált. Az egész annyira felháborítóan értelmetlen, oktalan, kegyetlen, és valahogy már akkor is éreztem, hogy mindezek ellenére, sajnos nagyon is „emberi” volt, hogy rettenetes érzés volt olvasni. És még csak nem is ez vágott igazán gyomorszájon, hanem az egyik hős, Kolosszus reakciója. Ez a hatalmas erejű „acélember”, aki a kemény külső alatt szelíd, kedves, jámbor és csupa szív, úgy bepipult, hogy egy pillanat alatt elroppantotta véreskezű ellensége nyakát. Pedig az X-Men nem öl. Főleg Kolosszus nem. Az a panel, amin John Romita Jr. egy merő, remegő dühnek ábrázolja villámló szemekkel, ahogy kilátásba helyezi a következő megtorlást – félelmetes. Amikor pedig ígéretét nem tudta beváltani, mert a martalóc meglógott, határozottan csalódott voltam.

Panelprogram: Spectacular Spider-Man #189

A cikk új vendégbloggerünk, weapon x munkája.

A Csodálatos Pókember első sorozatában megjelent történetek közül a J. M. DeMatteis által jegyzett füzetek mindig is kimagaslottak. A Kraven utolsó vadászata, és az Egy manó halála című sztorik mellett az egyik legemlékezetesebb munkája a 100. számban (eredetileg pedig a Spectacular Sipder-man sorozat 189. számában) megjelent Osborn örökség volt. Hiába jelent meg pár hónappal korábban a Spawn 3. száma, benne a full beteg, gyerekgyilkos Billy Kincaiddel ("Hókusz-pókusz, csoki, kókusz", megvan?), 14 évesen mégis sokkal jobban belém égett Harry Osborn pszichózisa. Talán ennek is köszönhető, hogy Harryt sokkal fenyegetőbb Zöld Manónak láttam mindig, mint Normant, aki akkoriban csak Pók-összefoglalók, és klasszikus sztorik legendás ellenfele volt. Harry viszont maga volt a téboly, a tudathasadásos barát, aki a szomszédban lakik, néha viszont elborul, és egyetlen célja van csak: tönkretenni az ízeltlábú Parkert. Mert Harry tudja... Időlegesen leszállt neki ugyan a lila köd, de amikor az emlékezete kitisztult (és egyben tudata ismét elborult), visszatért a maszk, a Manó. A Manó, aki Gwen Stacey gyilkosa, aki elvette Peter Parkerék fiatalkorát, és minden ártatlanságukat.

Az Osborn örökségben Harry az apja örökségét akarja továbbvinni, és mindent megtesz azért, hogy a családja megértse, mit jelent Osbornnak lenni, és miért is Pókember a legátkozottabb lény a számára. Képregényben ritkán látni olyan feszült jelenetet, mint a vacsora, ahol Harry a lelkileg széttrancsírozott feleségével, a soha be nem gyógyuló sérüléseket összeszedő fiával, a tehetetlen sógorával, Olvasztárral, és ősellenségével, Pókemberrel ül egy asztalnál, és a családról szónokol. Sal Buscema kemény, minden szenvedést, tépelődést és tehetetlen dühöt tökéletesen megragadó rajzai teszik tökéletessé a drámát. És miután mindez a feszültség kirobban, a Manó és a Pók összecsapása elkerülhetetlenné válik. Pókember győz ugyan, de amikor Harryt átadja a rendőrségnek, ő még egyszer, utoljára szót kér magának. És Parker pontosan tudja, hogy az élete össze fog omlani. Tudja, hogy Harry beváltja a fenyegetését, és világgá kürtöli Pókember kilétét. Mégis szembenéz minden félelmével, mert már megcsömörlött az örökös meneküléstől és rettegéstől. És a Zöld Manó beszélni kezd:

"-Hölgyeim és uraim, valamint apróságok... Egy kis figyelmet kérek! Rendkívüli bejelentenivalóm van! Én tudom, hogy ki van a maszk alatt! Tudom, hogy ki a Pókember! És el is mondom mindenkinek."

A monológ után az oldal alján van még egy "néma" képkocka Pókember maszkjáról. Vár. Olvasóként pedig tudod, hogy lapozni kell, csak egyetlen egyet, és Pókember világa felrobban, és millió szilánkra törik.

Panelprogram: The Punisher v3 #05

Akiben valaha is megfogalmazódott a gondolat, hogy képregény olvasásra adja a fejét, és képes volt elrugaszkodni a szuperhősöktől, az előbb vagy utóbb tuti kapcsoltba került Garth Ennis nevével. Emberünknek olyan zseniális címekhez volt köze, mint a Hitman, vagy a Preacher, és hát Ír révén természetesen a pályája elején ő is sokat hozzátett a 2000 AD világához.

Panelprogram: Detective Comics #572

Egymástól független történetekben/fiktív világokban létező popkultúrális ikonok összeboronálása nem Alan Moore-nak jutott először az eszébe, sőt, többen is évtizedekkel megelőzték őt. Az egyikük Mike W. Barr volt, aki egy 1987-es Detective Comicsban megírta Batman és Sherlock Holmes találkozását. Persze nem véletlenül pont akkor: a Sötét Lovag 1937-ben, vagyis pontosan fél évszázaddal korábban bukkant fel először a sorozat lapjain, és a DC valami különlegessel akarta megünnepelni a jubileumot. A The Doomsday Books című sztoriban Moriarty egyik leszármazottja kever akkora galibát, hogy Batmannek, Robinnak, Elongated Mannek (nem kell szégyellned magad, ha nem tudod, ki az) és a mindig rosszkedvű Sam Bradley-nek (ha őt sem tudod, hogy ki, akkor viszont kell), vagyis a kiadó nagy „nyomozó” karaktereinek Gothamtől Londonig kell hajkurászniuk őt.

A brit királynő köreiben megbúvó áruló elfogásához pedig maga a fináléban pár oldal erejéig feltűnő mesterdetektív is hozzájárul (Hát nem cool, ahogy először csak pipás-sapkás árnyékát látjuk, ahogy rávetül az ámuló-bámuló Batmanre? Alan Davis tud.), mielőtt készségesen elmagyarázná kollégáinak, hogy lehet, hogy ennyi idő után még mindig életben van, és hogy ugye a Sötét Lovag nem gondolta komolyan, hogy olyasvalaki, mint ő, nem lát át azonnal az álcáján. Batman pedig jó kisfiúként már gyújtaná is az öreg pipáját… Legendák, ha találkoznak.

Kalyber Joe: Eső Reloaded

(Aki nem tudná, mi fán terem Kalyber Joe – de hisz ez a geeekz! itt biztos mindenki tudja! – az pl. itt meg itt tájékozódhat arról, hogy mi jó maradt ki eddig az életéből.)

Amíg egyre szúrósabb tekintettel roppant türelmesen várunk a 2005-ben indult, és eddig elvileg hat, gyakorlatilag négy és fél részt megélt Kalyber Joe folytatására (kedves Pilcz Roland, most már rohadtul húzzál ám bele, mert már két bazihosszú éve nem kell sietned, még csak két éve jött ki az utolsó szám, igazán ráérsz), a szerző a második kötet felújításával kedveskedik az olvasóknak – meg persze saját önérzetének, önkritikus és művészi énjének (mondanám, hogy plusz a pénztárcájának, de kicsi a valószínűsége, hogy majd ebből vesz budai villát). Mert ha valaki a kezébe veszi a 7 éve megjelent A kezdetet és a két bazihosszú éve mindössze két szűk esztendeje piacra dobott Árnyakat, a kettő képi világa közti különbség enyhén szólva szignifikáns. Az immár amerikai karrierrel is dicsekedhető Pilcz Roland (a Zenescope kiadónak színezett képregényeket) stílusa már az első és a második könyv között is sokat finomodott, és most újra kiadja a régebbi számokat, felújítva, átdolgozva, újraszínezve.

Az ilyesmire persze manapság csuklóból hajlamosak vagyunk George Lucas!-t kiáltani, de Pilcz Roland nem csak attól különbözik a Star Wars atyjától, hogy az ő nyakát még nem falta fel a Rettenetes Tokaszörny. Az Eső special editionje érintetlenül hagyja a történetet, a dialógusokat, és pusztán egy fejlődésben lévő rajzoló munkájának vázlatosabb, elnagyoltabb, urambocsá, primitívebb aspektusait emeli magasabb szintre. A vonalak határozottabbak, erőteljesebbek, a színek hangulatosabbak és hangsúlyosabbak, a részletek pedig – legyen szó akár a karakterek mimikájáról, akár a hátterekről, amiket a szerző nem egy esetben teljesen újrarajzolt – sokkal kidolgozottabbak. Ráadásul a jócskán megnövelt esztétikai élményt (lásd oldalt az előtte-utána összevetést - azért persze közbeszúrnám: a mára elfogyott eredeti kiadás sem nézett ki rosszul) egy nagyobb méretű kötetben tehetjük magunkévá (ehhez persze az eredetinél jóval magasabb ár is tartozik, de hát valamit valamiért…).

Mindenképpen örvendetes, hogy a párját ritkítóan vicces, kalandos és melegszívű (egyáltalán már szinte azzal is párját ritkítja, hogy létezik) sorozat egységes látványvilággal bír majd, amikor véget ér. Hogy az mikor lesz? A megjelenési tervben sunnyogó „hamarosan” szó csábító semmitmondással odázza el a választ, de a rajongók éhségét az új Eső legalább egy ideig csillapítja. A lényeg egyébként is az, hogy a Kalyber Joe él, és virul. És bár 2005 óta már szélesebb a magyar képregényes választék, ez a sorozat még mindig hiánypótló. Úgyhogy hajlandó vagyok várni a folytatásra. Mondjuk jövő hétig.

/Megjelenik a 8. Nemzetközi Képregény Fesztiválra/

Zsiráfablak Ű - ZS

A Zsiráfablak utolsó betűi álltak glédába a Geekz olvasóinak, kezdve a Ripley-re hajazó (sic!) Űramazonnal, követve a Vízen Lebegő Dolgokkal és a helyi közértbe leugró Zombival (akit a helyzetet súlyosbítandó Zolinak hívnak), a sort pedig egy jókora fazéknyi Zsigerleves zárja. Bezárul hát a gyerekkorunk Ablak-Zsiráfját parodizáló magyar grafikusok mókatára, de sej! nem kell búnak ereszteni a fejünket, mert kedvenc alkotócsoportunk gőzerővel dolgozik a Direkt fanzin hetedik számán. Lássuk akkor: a szó elszáll, az írás megharap (mert egy marketinges ismerősöm szerint egy rossz szóviccre mindenki emlékezni fog).

Ű mint Űramazon
Alkotó: eLeM (Lanczinger Mátyás)
Weblap: http://www.meetthefish.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: No komment, maga a kép, meg az alátett kis szöveg kb. mindent elmond, az egész annyi, amennyi. Hüjehajú Ripley nyénnye cartoon-osítva, rasztermámor, kis Scott Pilgrim-es befolyásoltság, nyista alien, nyista Newt, sehol egy deka tojás, de azért asszem, így is működik. 

Miközben Ripley-fotók után kutatgattam, nagyon örültem, amikor kiderült, hogy Sigourney Weaver az Aliens-ben tényleg Reebok csukát hord, a film során egy gyors, közeli snittben tisztán kivehető a cipőn a logo is:) Az űramazon szót amúgy egy régi animétől eltekintve nem sűrűn láttam használva sehol. Az oldal vázlatai megtekinthetőek itt.

V mint Vízen lebegő dolgok
Alkotó: S9TXE (Haránt Artúr)
Weblap: http://www.flickr.com/photos/s9txe/  

Pár szó az oldalról: Ez is a Gyalog Galoppos "Film könyve" koncept folytatása. Ez a saját oldalaim közül a kedvencem. A boszorkány szkeccs annyi zseniálisan idióta áltudományosságot tartalmaz, hogy azt vettem alapul, hogy a (korabeli) filmbéli esetleges tudósok az elhangzott "ha annyit nyom, mint egy kacsa..." levezetést hallották volna, vajon hogyan jegyezték volna le azt egy alkímiaszerű képletben. Érdekesség: az angol eredetiben a magyar szinkronnal ellentétben a vízen lebegő dolgok között nincs hasas bankó, szöcske és hulla, viszont van almabor, sár, cseresznye, templom és hússzósz. Belegondolva megdöbbentően sok dolog lebeg a vízen (és bámulatos hol tart manapság a tudomány :)). A magyar szinkron szerintem már annyira legyökerezett a néptudatban, hogy inkább az ott felsorolt dolgokat jelenítettem meg.

Ha egyszer kedvem és időm összetalálkoznak szeretnék tőbb oldalt csinálni ehhez a sorozathoz. Kiszemelt szavaim a filmből: N mint Ni lovagjai, B mint Banán alakú (vagy F mint Föld), C mint Caerbannog, Aaaaarrggh mint a Vár aminek a neve Aaaaargh (és a szörny aminek a neve Aaaargggh). Szinte az egész ábécére jut egy klassz szó a filmből :)
 

W mint Werewolf
Alkotó: Burg Balázs
Weblap: http://jidaki.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Az emberfarkas vagy farkasember olyan ember, akit "átok" farkassá változtatott. Ilyenkor emberi mivoltából kivetkőzve viselkedik. Eredeti görög neve, a λυκάνθρωπος, a görög lükosz (farkas) és az anthróposz (ember) szavak összevonásából keletkezett. A farkasember-hiedelem eredetére — mely szerint némelyik ember képes magára ölteni egy állat, többnyire farkas formáját — soha nem sikerült kielégítő magyarázatot találni. Hérodotosz, a Kr. e. 5. században élt görög történetíró megemlít egy népcsoportot, amelynek tagjai akaratlagosan farkassá tudnak változni, és éppen olyan könnyedén vissza is tudnak alakulni, amikor csak akarnak. Századokkal Krisztus születése előtt a farkasember-démont olyan embernek tekintették, akit természetellenes módon megszállt az emberhús iránti éhség, és aki mágia segítségével megvadult farkassá tud változni, hogy könnyebben tudja csillapítani szörnyű étvágyát.
… és innen jött a rajz alapgondolata, mikor a függőt megszállja a függése tárgya iránti vágy … (jelen esetben a jelképes üveg…) De jómagam is "vérfarkassá" változom a böjti napok estéjén a böjt lejártához közeledvén. :)
 

X mint X-sugár
Alkotó: Fórizs Gergely
Weblap: http://forig.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin az X-sugár csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráf-Ablakhoz készítettem.
 

Y mint Ipszilon
Alkotó: Btyr /Fekete József/
Weblap: http://www.flickr.com/photos/jofonauta

Pár szó az oldalról: Amikor megkaptam a betűt, akkor nem gondoltam volna, hogy ez okozza majd a legnagyobb fejtörést. Aztán megfogtam a téma vizuális oldalát. Folyó-torkolat-delta-tölcsér. Az Y betűm az egy madártávlat monotípiák kollázsából, ami egyébként a Margit Sziget és a  Duna folyó ipszilonja.
 

Z mint Zombi
Alkotó: Felvidéki Miklós
Weblap: http://keplegeny.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Ő...Sose rajzoltam zombit leszámítva a Faxzzine első számában egy egy oldalas képregényben, ahol saját magamat rajzoltam meg szétrohadt hullaként. Sztem tényleg jó horror karakterek, nem véletlen, hogy manapság szinte a vámpírokkal vetekszik népszerűségük. Érdekesség (?) lehet, hogy a rajzon több "z" betűs fogalom is el van rejtve. A rajz maga egy egyszerű tusrajz számítógéppel rasztereztem ki, hogy kicsit izgibb legyen.
 

Zs mint Zsigerleves
Alkotó: Fórizs Gergely
Weblap: http://forig.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin a zsigerleves csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráf-Ablakhoz készítettem.
 

Zsiráfablak S - Ü

A Zsiráfablak utolsó előtti installációját olvashatjátok, hiszen innen már csak hét betű a ZS-ig. Akik esetleg nem követték volna eddig a sorozatunkat: a Zsiráfablak tehetséges magyar grafikusok által újragondolt vicces-abszurd Ablak-Zsiráf felnőtt tartalommal, melyből kiállítás is nyílt, valamint füzetformátumban is megrendelhető a kiadvány alkotó-szerkesztőjétől, Haránt Artúrtól (akivel egyébként régebben már készítettünk interjút is).

S mint Sánta
Alkotó: Fórizs Gergely
Weblap: http://forig.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható, a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin a sántaság csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráf-Ablakhoz készítettem.

Sz mint Szakáll
Alkotó: Burg Balázs
Weblap: http://jidaki.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: A testrészből, amit a választott szó jelöl ezen az oldalon, nekem is van nem kis mennyiségben, ezért megemlékeztem róla egy rajzzal és egy szép hosszú definícióval.

T min Taraj
Alkotó: Burg Balázs
Weblap: http://jidaki.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Ahogy az előző oldalon a definícióban írtam, hogy néha szakállnak hívjuk az állatok arcszőrét, itt kihasználtam a vicces fordított helyzetet: egy emberi figurával ábrázoltam egy állati testrészt.

Ty mint Tyűha
Alkotó: zoia (Zámbori Andrea)
Weblap: http://zoiashit.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Na! hát csodálkozol?

U mint Ujj
Alkotó: Koppányi Péter
Weblap: http://www.flickr.com/photos/koppanyi/

Pár szó az oldalról: Azért esett az UJJ szóra a választásom, mert a három testrészemből, amit félek, hogy elvesztek egyszer, ez az egy kezdődött U-val. Igazából a 'kéz' az egyik, de az nem U-val kezdődik, ráadásul az ujjak komolyan összefüggnek a kézzel, hovatovább szó szerint. A rajz elkészítésében is segítségemre voltak ezek a praktikus kis „eszközök”, így az UJJ kézenfekvő volt.

Ú mint Úttest
Alkotó: zoia (Zámbori Andrea)
Weblap: http://zoiashit.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Úttest: avagy út-teszt: eredménye az összetevők arányától függ :)

Ü mint Überkirály
Alkotó: Kozma Dávid
Weblap: www.flickr.com/kynu

Pár szó az oldalról: A cool, az anti-cool, és ami mindezeken túl van. Sajnos még kevés is az a hülyeségmennyiség amit sikerült ebbe a rajzba belepasszírozni. A(z egyébként made in china) paláston található minimál jelek a kínai írásjellel kiírt megfelelői az über királynak (fenti-király). Hatalmas mázlimnak tartottam mikor rákerestem, hogy ezek nem azok a tipikus kirxkrax-os írásjelek, sőt, nagyon jól mutatnak együtt, így egyáltalán nem egyértelmű a kínaiságuk sem. De most ellőttem ezt a patront is.

Zsiráfablak O - R

A Zsiráfablak az O betűtől folytatódik és aki esetleg lemaradt a Direkt Fanzin kiállításáról, az most bepótolhatja, legalábbis az R betűig, méghozzá a szerzők kommentárjával, amellyel kifejezetten a Geekz kérésére látták el a műveiket. Lássuk akkor, mivel helyettesítették a srácok az újgenerációs Ablak-Zsiráf betűit!

O mint Oktopusz
Alkotó: Burg Balázs
Weblap: http://jidaki.blogspot.com/

Pár szó az oldalról:  A rajz tussal, csőtollal és filccel készült 1:1-es méretű, némi számítógépes utómunkával ... ja, és miért oktopusz? Hát mert O-val kezdődik és 8 lába van! :D

Ó mint Óriás
Alkotó: S9TXE (Haránt Artúr)
Weblap: http://www.flickr.com/

Pár szó az oldalról:  Az "A" betűhöz írt résznél már írtam, hogy az oldalaim a Gyalog Galopp című filmben lévő "Film könyve" kódex lehetséges be nem mutatott oldalai lennének. Az "Ó" betűhöz nehéz volt találni egy jelenetet a filmből. Kicsit bántam, hogy nem az "N" betűt kaptam, mert a Ni lovagjait akartam volna lerajzolni, de szerencsére találtam valami hasonlót.

Ö mint Önigazgatás
Alkotó: Fórizs Gergely
Weblap: http://forig.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin a gyomorszáj csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráfablakhoz készítettem.

Ő mint Őrület
Alkotó: Btyr /Fekete József/
Weblap: http://www.flickr.com/photos/jofonauta

Pár szó az oldalról: Egy kísérletem darabjának részlete. Önarcképsorozatom másik darabja, ez is monotípia, de ez csak egy részlete a teljes munkának. A saját fejem befestékezésével és lenyomásával keletkezett a nyomat, amit digitálisan inverzére fordítottam. A "magyarázószöveg" az egy másik monotípiám részlete, ez tűnt a legkifejezőbbnek a témához.

P mint Pina

Alkotó: Btyr /Fekete József/
Weblap: http://www.flickr.com/photos/jofonauta

Pár szó az oldalról: Az alapja kartonra készült akrilfestékkel. Ezt dolgoztam, kollázsoltam, rajzoltam össze számítógép segítségével. A témának egy rég elkezdett szinonima gyűjtés volt az alapja. Egyik kótyagos este két haverom társágában jutott eszembe ez, hogy hány szót ismerünk rá. Aztán x mondta, hogy rengeteget tud. Vettem a noteszt és elkezdtem írni. Összesen 5 vagy 6 sikerült neki, utána feladta. Amikor eszem és a noteszem ott volt, akkor bővítettem a szinonimákat. A szövegezés egyébként az eredeti noteszból való kivágat. Ja, és hagytam helyet az olvasónak is, ha még eszébe jutna valami ami kimaradt, akkor oda tudja írni. 

Q mint Qtya
Alkotó: Kozma Dávid
Weblap: www.flickr.com/kynu

Pár szó az oldalról: Erőltetett tudom, pont mint a LóVé feliratok a táskán... de szeretem. :)

 

R mint Rejtély
Alkotó: SeSo (Sebesvári Soma)
Weblap: http://sesoworkz.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Először volt a betű, aztán a szó adta magát, a kép pedig jött elő mintha hívnák. De a rejtély kulcsa a dobozban maradt... / A tartalmi játékosság egy képben vagy animációban, az értelmezés határainak feszegetése, talán ezek azok amit jelenleg fontosnak tartok, ha próbálok létrehozni valamit.

GeexKomix különkiadás: Az új 52, fél év után

A DC-nek végül mégis jót tett a szeptemberi relaunch. Értem ezt olyan szempontból, hogy több színvonalas képregényük van most, mint tavaly ilyenkor volt – plusz elintéztek maguknak egy gigantikus financiális boomot, ami ugyan hónapról hónapra apad, de sokkal kisebb ütemben, mint arra számítani lehetett. Azért a pozitív felülütéshez gyorsan hozzáteszem: a relaunch után sem szalonnából van a kerítés DC-éknél. Amellett, hogy a jó címek közé bőven keveredtek közepesek és azoknál is rosszabbak (ez persze várható volt), aligha érte el a kiadó azon hangzatos céljait, hogy új vevőket csábítson a képregényeihez, illetve, a képregényhez, mind médiumhoz általában, és hogy egy olyan line-t indítson, amiben mindenki, azaz nő, férfi, fiatal, idős, megtalálja a maga kedvenceit.

Hogy ez mennyire így van, azt a neves amerikai marketing és reklámkutató cég, a Nielsen Company DC által rendelt felmérése is igazolta. Aszerint az olvasók mindössze 5%-a új a képregények világban (ami pozitívum, hogy a 95%-nyi régi olvasó közt vannak olyanok is, akik most tértek vissza a comicokhoz), mindössze 7%-uk nő, és mindössze 2, azaz kettő százalékuk van 18 éves kor alatt. (Az általános, szomorú tény, hogy a szuperhősök már nem nagyon hoznak be új olvasókat – diverzifikálásra van szükség, és abban a DC egyáltalán nem jeleskedik.) De ennyi elég a statisztikákból, a pro és kontra érvekből, lássuk, milyenek maguk a képregények, most, fél évvel az újraindulásuk után, amikor legtöbbjükben már befejeződött az első sztori. Rövid leszek, úgyhogy csoportokra bontom a sorozatokat.

BATMAN

11 (!) képregény indult szeptemberben, amiknek a főhőse vagy maga a Sötét Lovag, vagy valaki, aki valamilyen úton-módon hozzá köthető. A Red Hood and the Outlaws és a Batwing esetében már a második számmal sem fárasztottam magam (sem Scott Lodbell sem Judd Winick nem hazudtolta meg önmagát). A többi:

Batman: Scott Snyder baromi egyszerű, urambocsá’, bizonyos fordulatiban és megoldásaiban szinte pofátlanul sablonos sztorit ír egy nagy, rejtélyes, árnyékokban munkálkodó, és onnan mindent irányító titkos szervezetről, ami most a Sötét Lovagot igyekszik eltakarítani az útjából. Snyder finoman szólva nem találta fel a spanyolviaszt, de a rohadt életbe is, nagyon tud írni ez az ember. A képregény feszes, intenzív, brutális és sötét, a horrorisztikus-szürreális 5. szám pedig kisebb csoda volt, az egész relaunch egyik legjobbja eddig – de már főszerkesztőnk is dicsérte korábban. Plusz Greg Capullo képei szenzációsak. Még!

Batman and Robin: Amilyen erőltetetten indult, olyan szépen kikupálódott, és mostanra lassan felveheti a versenyt Snyder sorozatával, noha erényei (hozzáteszem: szerencsére) mások. Peter Tomasi nem annyira az atmoszférára megy rá, mint inkább a két címszereplő kapcsolatára, és lépten-nyomon teszteli azt, izgalmasan, kegyetlenül, véresen, fordulatosan. Szinte minden számban meg tud lepni valamivel, a cliffhangerei rendre betalálnak, és a folytatás elolvasása után sem válnak súlytalanná, amit pedig a 7. füzet végén meglép, abból nagyon jó dolgokat lehet kihozni. Patrick Gleason rajzai is szépek és dinamikusak, arcmimikái különösen hatásosak.

Batman: The Dark Knight: Jobb lenne, ha Finch csak rajzolna, és az írói teendőket teljesen Paul Jenkinsre bízná. Egyébként a sztori afféle Hush-utánzatnak tűnik, csak Loebbel ellentétben Jenkinsék meg sem próbálják kifinomultsággal eladni a minden epizódban más-más ősellenséget felvonultató támadássorozatot, ami mögött természetesen egy olyan gonosz áll, aki erősebb, intelligensebb, veszélyesebb, blablabla, mint valaha. Vannak jó pillanatai, Finch képei hozzák az elvárt szintet, szóval összességében szórakoztató, de meglehetősen jellegtelen, banális, és a kelleténél jobban sulykolja a bazisötét atmoszférát.

Detective Comics: Még mindig azt várom, hogy kiderüljön, pontosan mi, hogyan és miért történt a Jokerrel az első szám végén. A többi egyre kevésbé érdekel, mert mostanra határozottan úgy tűnik, hogy Tony S. Danielnek csak az ötletei nagyon jók, ügyesen kivitelezni, kibontani már nem tudja őket. A sorozat így hoz egy olvasható, mérsékelten szórakoztató szintet, de messze nem olyan hangulatos és feszes, mint amilyennek lennie kéne, a pingvines sztori pedig teljes érdektelenségbe fulladt.

Batgirl: Gail Simone-nak köszönhetően Barbara Gordon ismét tud járni, háztetőkön ugrálni, és gazembereket rugdalni. Hogy nekünk ebben mennyi örömünk van, az más kérdés. A Detective Comicsnál és a The Dark Knightnál szimpatikusabb, gördülékenyebb a sorozat, de valószínűleg csak azért, mert eleve nem tör olyan nagy babérokra, mint azok – nyugisan elevickél az erős középszer szintjén, felfelé jó karakterpillanatok, lefelé túlírt narráció húzza.

Batwoman: Relaunch ide vagy oda, J. H. Williams III nem vesződik azzal, hogy magyarázkodjon az új olvasóknak, folytatja ugyanott, ahol szeptember előtt abba sem hagyta. De megéri belerázódni: erős karakterek (a címszereplő a legjobban, leghitelesebben írt női hős most a DC-nél), a mágia, a horror és a krimi határmezsgyéin jó érzékkel lavírozó cselekmény, és persze csodálatos, első ránézésre lenyűgöző és egyedi képi világ (legalábbis az első öt részben, azóta túl vagyunk egy nem pozitív előjelű rajzolóváltáson).

Catwoman: A Batwoman szöges ellentéte olyan szempontból, hogy Judd Winick a lehető legotrombább sztereotípiák mentén írja a címszereplőt, pont olyannak beállítva, amilyennek egy tökéletes nőt a fél napjukat a számítógép előtt töltő tinisrácok elképzelnek: dögös, buja, vagány, melltartóban menekül felrobbanó lakásából, és bármilyen körülmények közt kapható egy jó szexre. És a képregény mégis működik: fordulatos, intenzív, Guillem March képei pedig fantasztikusak. Bűnös élvezet.

Nightwing: Kyle Higgins az exrobin és exbatman Dick Grayson múltjában vájkál – onnan minden szuperhős esetében bármikor elő lehet huzigálni bármilyen sötét árnyékokat. A Nightwing egy mérsékelten érdekes rejtélybe csomagol egy tipikus akcióthirllert, nem kiemelkedő, de hatásos rajzokkal, viszonylag jól eltalált tempóval, az elvárt bunyókkal és robbanásokkal. Legnagyobb problémája, hogy nem teszi olyan izgalmassá a főhőst, mint kellene, viszont ehhez képest sokszor feleslegesen nyújtja a belső narrációit.

Birds of Prey: Még egy „korrekt, de semmi különös” cím – pedig a csapatdinamikában (már csak a látványosan oda nem illő Poison Ivy miatt is) nagy lehetőségek vannak, és a sztori is egész ígéretes. De Duane Swierczynskiből hiányzik az a stílus, az a könnyedség, szellemesség, ami a cselekményt izgalmassá, a dialógusokat pedig igazán szórakoztatóvá tenné. Javier Pina rajzai ráadásul kifejezetten elnagyoltak és unalmasak.

SUPERMAN

Action Comics: Az Acélemberrel már évek óta senki nem tudott kezdeni semmi érdemlegeset, Stryczynskit is beleértve. És jő Grant Morrison, a kiváló All Star Superman szerzője – és nem változik semmi. Hiába dobálja be a szokásos, szimpatikusan őrült ötleteit (az internet valójában Brainiac, egy csapat miniatürizált gonosz a hős fejében – nem szófordulat – építi ki főhadiszállását stb.), a sztori kusza, flegmán strukturált, kohézió híján szétesik, és ezúttal Morrison nem képes hozzátenni a mítoszhoz semmi újat. Rags Morales képei sem a legjobbak, Luthort pl. borzalmasan ábrázolja. Olvasható, de az új 52 legnagyobb csalódása.

Superboy: Két-három szám után megváltam tőle – bár nem indult rosszul, félúton sikerült elérniük, hogy elveszítsem minden érdeklődésemet. És már arra sem emlékszem, hogy pontosan miért – ennyi nyomot hagyott bennem.

Superman: Az előzőnél sokkal nagyobb próbatétel volt. Míg azt egyszerűen eluntam, ez borzalmasan idegesített – olyan kibírhatatlan, redundáns szájtépést, amit George Pérez művelt, ritkán látni manapság. (Miért pont a rajzolókból lett írók dumálják feleslegesen túl a képregényeiket? Nem nekik kéne mindenkinél jobban tudniuk, mennyire hatásos a képekkel való mesélés?) Ettől függetlenül visszatérek még a címhez, mert a 7. résztől átveszi az írói teendőket Keith Giffen és Dan Jurgens. Rosszabb nem lehet.

Supergirl: Ki hitte volna… A Superman-címek közül jelenleg ez a legjobb, bár ez inkább a többit minősíti. Micheal Green és Mike Johnson tipikus akció-sci-fit szállít: gyors iram, látvány, sok akció, nagy bunyók, és sötét szándékú világpusztító lények (persze, milyen szándékai lehetnének egy „világpusztítónak”…). Ráadásul a földi életbe való beilleszkedés is rejt magában lehetőségeket, és Mahmud Asrar rajzai is tetszetősek.

JUSTICE LEAGUE

Amik ebből a brancsból hamar kihullottak a rostán: Justice League International, Captain Atom, The Fury of Firestorm, Green Arrow (blöeee… de a 6. résztől új írót kap, tehát van még remény), The Savage Hawkman, Mister Terrific (ezt a DC is kaszálta).

Justice League: Geoff Johns átment Mark Millarba. Sok pózolás, baromság, erőltetett coolság, mögötte meg semmi. Az új 52 zászlóshajójának valami nagy, eposzi durranásnak kellett volna lennie, ehhez képest fárasztó, szájbarágós és ostoba dialógusokkal, egymással felcserélhető, lapos karakterekkel teli, kétmondatos sztorival szolgáló, bombasztikus pofozkodás lett, ami alátámasztja a képregényekkel kapcsolatos legrosszabb sztereotípiákat. Jim Lee rajzai persze szépek, még mindig ő ábrázolja a leghitelesebb (sic!) túlzással a szuperhősöket - valószínűleg jórészt neki köszönhető, hogy a Justice Leage az új 52 legjobban fogyó szériája.

Aquaman: Túl azon, hogy Geoff Johns túlságosan izzadságszagúan győzködi az olvasót, hogy Aquaman nem ciki (erős túlkompenzálás esete forog fenn), ez egy meglepően hatásos, lendületes és cool képregény, a fenti gikszert leszámítva érdekes karakterrel, emberevő szörnyekkel (a horrorbeütés nagyon jót tesz neki, csak aztán tartson ki), és az Atlantisz-legenda kibontásának ígéretével. Sokkal meggyőzőbb, mint a Johns Justice League-e és Ivan Reisnek köszönhetően még grafikai szempontból sem marad el attól.

The Flash: Az első rész finoman szólva nem nyűgözött le, de szerencsémre úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt – más esetben ez nem jött be, itt igen. Francis Manapul képregénye ritkaság: könnyed és kellemes (határozottan távol tartja magát az uralkodó „dark and gloomy” trendtől), mégis tökéletesen átérezni benne a konfliktusok, összecsapások tétjét. Annak az erőlködésnek, ami az új 52 címeinek döntő többségén érződik, itt nyoma sincs, és Manapul rajzolóként is jó benyomást tesz. Sőt, képileg a The Flash az egyik legszimpatikusabb stílusú comic a DC-nél, hála a szép, visszafogott színvilágnak is.

Wonder Woman: Brian Azzarello sorozata az egész új 52 egyik ékköve, ha pedig a jelmezes igazságosztókról szóló képregényeket nézzük, akkor Snyder Batmanével osztozik a dobogó legfelső fokán. Bár – és részben pont ez a szép benne – a Wonder Woman csak amolyan periférikus módon titulálható szuperhőscomicnak. Valójában egy fantasy-horrorba hajló, a görög mitológiát roppant hűen és kreatívan használó (nagy szó ez a mainstreamben!), izgalmas, fordulatos széria, amiben az istenek csatározásai és intrikái közben nem sikkadnak el a címszereplő szuperhősi kvalitásai sem. Tony Atkins rajzai teszik fel a pontot az i-re.

GREEN LANTERN

A Zöld lámpás képregények a relaunch előtt az abszolút DC-s kedvenceim voltak, és bár ezt már nem tudom ilyen könnyen kijelenteni a szeptember óta támadt konkurenciáknak hála, még mindig örömmel követem őket. A kiadónak is van bizodalma a franchise-ban, hiszen az addigi két sorozat/hónap arányt a duplájára emelte. Fontos még, hogy a Green Lanternt nem érintette a relaunch, a sztorik zavartalanul folytatódnak a sok éve megkezdett úton.

Green Lantern: Na, jó, a relaunch azért annyi hatással volt a franchise zászlóshajójára, hogy némileg megtorpant a cselekménye, ami egy nagy, és jól időzített váltásnak köszönhető. A cím ugyanis mostantól elvileg nem Hal Jordanre utal, hanem Sinestróra. Egy legalább ilyen érdekes, ugyanakkor jóval grandiózusabb sztoriszál, hogy a Lámpások szervezetét anno megalapított Őrzők úgy döntenek, ideje lecserélni a galaxis szerintük inkompetenssé vált rendfenntartóit. Johns még felvezető módban van, de lesz itt irgumburgum meg haddelhadd. A színvonal kitart, a Green Lantern a DC legstabilabban jó képregénye már évek óta.

Green Lantern Corps: Itt viszont tényleg nincs semmilyen változás a korábbi állapotokhoz képest. Peter J. Tomasi sorozata ugyanolyan őrületesen grandiózus, hatalmas csatákkal, népirtásokkal, hordányi szörnyekkel és idegenekkel teli, eszméletlenül intenzív, a lehető legjobb értelemben vett megalomán űropera, mint korábban. Csak annyit mondok, hogy a hatodik szám első oldalán egy csapat lőfegyverekkel tökig felfegyverzett (oka van) Zöld lámpás megy neki üvöltve egy bolygónyi rosszarcnak. Fuck yeah!

Green Lantern: New Guardians: A franchise első új sorozatát Tony Bedard, korábbi Green Lantern Corps író viszi, és Kyle Raynerre összpontosít, akinek az első sztoriban a többi corps egy-egy tagjával szövetkezve kell felvennie a harcot egy eddig (persze) ismeretlen és (naná) hatalmas fenyegetéssel. Túl azon, hogy a cselekmény a franchise-hoz illőn eposzi, a csapatdinamikából többet is ki lehetne hozni, ha Bedard nem rohanna ennyire a sztorival, és hagyna időt az ilyen apróságokra – mert amikor véletlenül hagy, az jó. Meglátjuk, kiforrja-e magát, egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy a sorozat létjogosultsága megalapozott.

Red Lanterns: A második új széria Peter Milligané, és ez is elmarad két nagytestvér színvonalától – plusz a többihez képest igen szerények az eladási mutatói. Persze nem könnyű sorozatot írni vért okádó, őrjöngő karakterekről, akiknek mindeddig annyi mélységük volt, mint egy papírlapnak. Másrészt viszont így Milligannek rendelkezésére áll egy csomó figura, akivel azt kezd, amit akar, egy csomó új szituáció, helyszín és lehetőség, és az irány, amiben elindult, egyáltalán nem tűnik rossznak. Lassan, de ügyesen fonja a szálakat, hosszútávon szolgálhat meglepetésekkel. Már ha az eladási statisztikái időben meggyógyulnak.

A "DARK" LINE

Vagyis szuperhősös, de a műfaj hagyományos megoldásai helyett inkább a misztikum, a természetfeletti felé húzó, érettebb sorozatok, amik többnyire akár a Vertigo égisze alatt is megjelenhetnének. Ez a legjobb csoportja a DC 52-jének. Még egyiket sem lőttem le…

Justice League Dark: … mondjuk ez közel állt hozzá. Peter Milligan szériája (olyan szereplőkkel, mint Constantine és Xanadu) a világot a mágikus eredetű veszélyekkel szemben védelmező, kénytelen-kelletlen összeverbuválódott csapatról szól, és bár olvasható, az első sztori kissé kusza volt, sokkal jobb felvezetéssel, mint konklúzióval. A csapatdinamikája sem olyan erős, mint lehetne, viszont masszív potenciál lakozik benne – és a 8. számtól átveszi az írói teendőket Jeff Lemire, úgyhogy kiáltson mindenki háromszoros hip-hip-hurrát.

Animal Man: Mert Lemire baromira érti a dolgát. Az Animal Manről legszívesebben nem is mondanék többet, mint hogy mindenki fogjon hozzá, mert kétségkívül a legjobb a DC új 52-je közül, és úgy ánblok az egyik legjobb jelenleg futó amerikai képregény. Nagyszerű karakterek, fantasztikus sztori, zsigeri horror (a rajzoló érdeme is), remek ötletek, és Lemire attól sem ijed meg, ha filler epizódot kell írnia (a 6. szám jópofa metacomic). Tökéletes.

Franekenstein, Agent of S.H.A.D.E.: Említettem már, hogy Lemire baromira érti a dolgát? Annál szomorúbb, hogy a 8. számtól Matt Kindt veszi át a helyét. Erről a szörnyekből álló, és szörnyekkel harcoló alakulatról szóló sorozat a DC egyik legnagyobb bűnös élvezete, faltól falig coolság és akció bazinagy fegyverekkel, kétpercenkénti világvégével és invázióval, hadseregnyi szörnnyel… hadseregnyi? Az első sztoriban egy komplett szörnybolygót kell kinyírniuk hőseinknek. Na, ennyire cool. Remélem, Kindt már elkezdte felkötni a gatyáját.

Demon Knights: Ezért kellett az „egyik” szó a Frankensteinnel kapcsolatban írt „egyik legnagyobb bűnös élvezet” kifejezésbe. Paul Cornell képregénye mágiával gazdagon átszőtt középkori színfalak közt játszódik, ahol egy rakás, teljesen véletlenszerűen összeverődött fura szerzetű harcosnak, démonnak, lovagnak (pl. Vandal Savage, Etrigan, Madame Xanadu) kell útját állnia egy nagyhatalmú, nagymellű és nagygonoszú boszorkány elsöprő inváziójának. Az egész egy mészárlásokkal, csatákkal, szörnyekkel, sárkányokkal, varázslatokkal és mindenféle egyéb nedves geekálommal teli, véget érni nem akaró gyönyörűség Diogenes Neves impresszív képeivel. Sajnos az eladási mutatói nem túl egészségesek, de ha a DC elkaszálja, számíthatnak tőlem levélbombákra.

I, Vampire: Az 52 meglepetéscíme. Mert ugyan ki várta, hogy jól sikerül majd egy képregény, ami két, egymásba szerelmes, és egymással hadakozó vámpírról szól? Joshua Hale Fialkov képes megadni nekünk mindent, amit egy ilyen koncepciótól elvárunk: véres, kegyetlen akciót, melankolikus, giccstől fényévekre álló tragikumot, világvége hangulatot, és egy nagyon jól a sztoriba csempészett Batmant. Andrea Sorrentino képi világa is nagyszerű.

Resurrection Man: Dan Abnett és Andy Lanning egy olyan szuperhősről ír, aki nemhogy nem halhatatlan, de minden számban meghal legalább egyszer – csak aztán mindig újra feltámad (ld. cím), és mindig más szuperképességekkel teszi. Nagyon jól keverednek a kellemesen-vidáman over-the-top akciók és karakterek (ld. Carmen és Bonnie) a halálosan komolyan vett múlt- és identitáskutatással, és az annak hátterében álló katonai-vállalati-természetfeletti titkokkal. A képi világ nem a legerősebb pontja a képregények, de a forgatókönyv elbírja.

Swamp Thing: Tekintve, hogy Scott Snyder az American Vampire-rel futott be, balgaság lett volna kizárólag a Batmanre ráállítani, és nem hozzávágni egy dark címet. Ez a cím a Swamp Thing lett, aminek zsenialitása csak hajszálnyival marad el az Animal Manétől. Nem mellesleg, a két képregény cselekménye nemsokára összeér majd, úgyhogy simán lehet belőle az utóbbi év(tized)ek legfaszább crossovere. Nagyon jól megírt horror van szó, aminek atmoszférája olyan súlyos, hogy még Superman első részbeli vendégszereplése sem kezdte ki.

AZ "EDGE" LINE

Vagyis azon képregények gyűjteménye, amik a hagyományos szuperhőszsáner helyett inkább sci-fis, háborús, krimis stb. irányba mennek el, vagy éppen a relaunch idején megszűnt Wildstormból importálták őket. Ebből a brancsból már hármat elkaszált a DC (Omac, Men of War, Blackhawks). Én is kaszáltam őket az első szám után, ahogy a Deathstroke-ot, a Suicide Squadot, a Griftert és a Voodo-t is (a DC Universe Presentst pedig pár résszel később, bár a rotálódó alkotók miatt ahhoz még visszatérek majd).

All-Star Western: Avagy Jonah Hex kalandjai Nincs benne semmi igazán kiemelkedő, főleg semmi újító, de Jimmy Palmiotti tökös, gyakran elsülő hatlövetűekkel teli, olykor elegánsan krimibe hajló westernkalandot szállít. Legnagyobb erénye, hogy Hex nem túl lelkes karakterét összeereszti a pisztoly- és ökölharcban fabatkát sem érő, és a problémákat intellektuális oldalról megközelítő Amadeus Arkhammal, és kettősük igen jól működik. A rajzok kissé elnagyoltak, viszont nyersességükkel szépen illeszkednek a történet stílusához.

Stormwatch: Sokkal jobb lett, mint amilyennek indult. Paul Cornell jó érzékkel hozza azt a no-bullshit attitűdöt, azt a hardcore szuperhős beütést, amit ettől a címtől elvárunk. Vannak belső konfliktusok, vannak kívülről támadó, hatalmas ellenségek, végveszélyek és tökös, kőkemény főszereplők, akik mainstream(ebb) társaikkal ellentétben nem vacakolnak a rosszarcúak letartóztatásával. Kicsit szomorú vagyok, amiért Cornellt a 8. számtól leváltja Peter Milligan, de remélem, ő is tud majd hozni egy legalább ilyen színvonalat.

YOUNG JUSTICE

A tinihősök. Ezt hagytam a végére, mert elintézhető annyival, hogy „szar az egész”. A hat cím (Blue Beetle, Teen Titans, Legion of Superheroes, Legion Lost, Hawk and Dove, Static Shock, utóbbi kettő már törölve) mindegyikéből bőven elég volt egy rész is, sőt némelyiknél már az is károsan soknak bizonyult. (Hawk and Dove: Úristen! Rob Liefeld! Úristen!)

Ennyit az új 52-ről különkiadások formájában. Természetesen a GeexKomix hasábjain a jövőben is értekezünk majd ezekről a címekről, és addig is ne fogjátok vissza magatokat a kommentek közt: aki meggyőz, hogy a Hawk and Dove igenis jó képregény, azt beveszem a végrendeletembe!

Panelprogram: Identity Crisis #6

A Brad Meltzer-Rags Morales duó Identity Crisisa a lehető legkevésbé tipikus szuperhős-crossover, avagy event, ami valaha napvilágot látott az egyik nagy kiadótól. Nincsenek benne héroszi pózolások, hatalmas, a világegyetem sorsáról döntő csaták, a DC karaktereinek színe-javát felvonultató történet ugyanis nagyrészt érzelmi síkon játszódik – és nem akció-kalandba, hanem egy krimibe csomagolva, kifinomult alapossággal tárva fel egy gyilkossági ügyet, ami a szereplők nagy részét kényelmetlenül személyesen érinti. Meltzer legnagyobb érdeme – amiről az egyébként valóban durva retconok, mint holmi, a rajongókat dühítő vörös posztók, elterelik a figyelmet – hogy képes volt giccs és toposzok nélkül ábrázolni a hősök és családtagjaik kapcsolatát, éppúgy, mint az őket érintő tragédiákat.

És az egyik legnagyobb tragédia Robin (Tim Drake) apjának halála volt. A lenti oldal, amelyen Batman rábukkan a holttest fölött gyászoló fiúra, letaglózó, nyers emocionális erővel bír, köszönhetően részben a felvezetésnek (Batman tekintete, ahogy a batmobilban száguld a tett helyszínére, mellette Robinnal), részben a képi világnak. Morales az egész miniben fantasztikus érzékkel ábrázolta a karakterek arcára kiülő érzelmeket, és bár itt csak Robin riadt, kétségbeesett szeme látszik, az sokkoló fókuszpontként vonzza a tekintetet (még Batman köpenyének redői is arra vezetik az olvasó szemét), meghatározva az egész oldal hangulatát. Gyönyörűen átgondolt kompozíció, amelynek hatását a hősöket megnevező és leíró szövegdobozok fokozzák tovább (a sorozatban minden karaktert hasonlóképpen identifikálnak): „Batman és Robin. Árvák.

Zsiráfablak J - NY

A Zsiráfablak képsorozata folytatódik, melyben tehetséges magyar grafikusok újragondolják a gyermekkorunkból mindenki által ismert Ablak-Zsiráfját, amiből egyébként kiállítás is nyílt a Műhely galériában, ahol a Direkt fanzin mind a 15 alkotójának műveit megnézhetitek.

J mint Jékkrém (nem elírás)
Alkotó: Szép István
Weblap: http://www.facebook.com/pestodesign

Pár szó az oldalról: Szeretek egyszerű figurákat rajzolni, a vektoros ábrázolás tökéletes ehhez. Igyekeztem kitalálni a legundorítóbb jégkrém ízt amit tudtam, a pingvin aztán jött magától.

LY mint lyuk
Alkotó: eLeM (Lanczinger Mátyás)
Weblap: http://www.meetthefish.blogspot.com/

Pár szó az oldalról:  Tán szállingóztak a fejemben átfogóbb ötletcsírák lyuk-témában, mint ez, de végül emellett az agyevő, szabaduló kukac-rágta lyuk-megoldás mellett döntöttem. Azt akartam, hogy a rajzon átérződjön az indulat. Mind a két szereplőnek jobb lesz a másik nélkül, úgy tűnik. A mellékelt szöveg ehhez képest eléggé eltér. Egy barátom fel is hívta rá a figyelmem, hogy ez most mennyire oké így, alkotói szempontból. Szerinte nincs ez eléggé végiggondolva és csak valami ál-filozófikus, felület-karcolgató, jópofáskodó cucc lett a vége (mellesleg az egész Zsiráfablakról hasonlóan vélekedik:)). Mondtam neki, talán kicsit túl komolyan veszi ezt a dolgot, ugyanakkor mégis elgondolkodtam az alkotói felelősségről én is (...). VISZONT leegyszerűsítve a dolgot, a nyomdában kellett lennie a leadott anyagnak, időre. Slussz.

K mint Kovboj
Alkotó: Fritz (Fritz Zoltán)
Weblap: http://zfritz.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Mint az előző "Cs" betűs oldalnál, ennél halmozottan van jelen a "K" betű az oldalon, aki megtalálja mindet az küldje el levélben az eredményt. De ne nekünk, mert mi már tudjuk mennyi van benne.

L mint Lacibetyár
Alkotó: Self2 (Karóczkai Zsolt)
Weblap: www.flickr.com/photos/self2

Pár szó az oldalról: Az igazi tróger, aki – ha kell – csontokat tör, de legbelül egy csiszolatlan gyémánt.

M mint Mesmerizmus
Alkotó: Kozma Dávid
Weblap: www.flickr.com/kynu

Pár szó az oldalról: Ritkán van dolgom az írással, így a Zsiráfablaknál örültem a lehetőségnek és mindenféle kurta furcsa szövegeket próbáltam faragni. A mesmerizmushoz adta magát a Mekk mesteres párhuzam, mint a kontár/hazug mesterember így a bábfilmben gyakori verses (kínrímes) forma is. A három betűmnél nem törekedtem egységes stílusra, ehhez ez a viszonylag részletgazdag kidolgozás illett szerintem.

N mint Nagybőgő
Alkotó: Burg
Weblap: http://jidaki.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: A repertoárt színesítve egy egzaktabb definíció olvasható, egy annál kötetlenebbül megalkotott illusztrációval.

Ny mint Nyúl
Alkotó: Szép István
Weblap: http://www.facebook.com/pestodesign

Pár szó az oldalról: Mikor valaki megkérdezi, mi a munkám, gyakran azt válaszolom, hogy nyuszikat rajzolok. Ez kellően boldognak hangzik ahhoz, hogy a legtöbb ember kiakadjon tőle ;) Szóval az ny nálam most egy hypster nyúl.

Zsiráfablak É - Í

A Zsiráfablak, vagyis gyermekkorunk Ablak-Zsiráfjának tehetséges magyar grafikusok által újraalkotott felnőttverziója folytatódik: oldalanként követhetjük ezúttal egészen az Í betűig a szerzők kommentárjával. A pö betű még egy kicsit odébb van...

É mint Éhség
Alkotó: Btyr /Fekete József/
Weblap: http://www.flickr.com/photos/jofonauta

Pár szó az oldalról: Mivel gyermekkönyvet dolgoztunk át, fontosnak tartottam , hogy a témáim ne gyerektémák legyenek. Oldalaim alaptechnikája (egy kivételével) a monotípia. Szerte a világon küzdenek ezzel a problémával emberek. Saját bőrömön is tapasztaltam már nemegyszer ezt. Erre próbáltam humorosan reagálni.

F mint Faun
Alkotó: Haránt Ervin
Weblap: nincs

Pár szó az oldalról: Szeretem a faun legendákat, s magát ezt a misztikus figurát. S probáltam elképzelni, hogy milyen lenne a napjainkban.

G mint Groteszk
Alkotó: Btyr /Fekete József/
Weblap: http://www.flickr.com/photos/jofonauta

Pár szó az oldalról: Mindig is foglalkoztattak a furcsa dolgok. Úgy gondolom az embereknek vannak torzulataik, groteszk másik énjük, ha csak gondolati síkon is. Ez egy önarckép sorozatomnak egyik képe. Ez az én akkori torzulatom.

Gy mint Gyomorszáj
Alkotó: Fórizs Gergely
Weblap: http://forig.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin a gyomorszáj csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráf-Ablakhoz készítettem.

H mint Hulk
Alkotó: Haránt Ervin
Weblap: nincs

Pár szó az oldalról: Eredetileg Hulk Hogant akartam, mert elég vicces karakter, de később a képregénykarakter Hulk lett, mert azt lehet többen ismerik. A korábbi oldal ilyen lett volna. Érdekesség még, hogy pont úgy jött össze két oldalam, hogy a H mint Hulk fedte az alatta lévő Í mint Íny oldalam, ezért "letéphettem" a H oldal hátterét, mintha látszódna az alatta lévő oldal.

I mint Irreális
Alkotó: Zoia (Zámbori Andrea)
Weblap: http://zoiashit.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: ...vannak persze irreálisnak tűnő dolgok, de a fantáziánk lehetőséget ad a realitás talajától való elrugaszkodásra.

Í mint Íny
Alkotó: Haránt Ervin
Weblap: nincs

Pár szó az oldalról: Hosszas huzavona után az ínynél horgonyoztam le. Visszataszítóan akartam ábrázolni, ami remélem sikerült.

Zsiráfablak A - E

A Direkt fanzin egyik alkotójával, Haránt Artúrral készített mini-interjú során megígértük nektek, hogy a Geekz-en leközöljük a teljes Zsiráfablakot, hét betűs pakkokban, méghozzá a szerzők hozzájárulásával és kommentárjával. Fogadjátok hát szeretettel a felnőtt Ablak-Zsiráfot!
 

A mint Anarchoszindikalista közösségek

Pár szó az oldalról: Gyerekkoromban mindig szerettem volna továbblapozni a Gyalog Galopp című filmben lévő "Film könyve" kódexet, szal gondoltam megrajzolom a lehetséges többi oldalt. Az "anarchoszindikalista" eleinte csak a többieknek szétküldött oldal elrendezés sablonon szerepelt, akkor még nem terveztem ezt a konceptet.
 

Á mint Álomgyár

Pár szó az oldalról: Egy kartondoboz oldalára készült,mert a bálnák nem nézik az álom milyenségét, csak szeretnek álmodni.
 

B mint Bakfitty

Pár szó az oldalról: Próbáltam olyan szót találni, ami valamennyire vicces, de elvont, gyakran használjuk, de igazán nem tudjuk az értelmét. Rövid agytekerketés után jött a bakfitty, majd a gugli, és íme az eredmény:) A magyarázat a kép alján.
 

C mint Cókmók

Pár szó az oldalról: Csak egy halom kacat egy helyen.
 

Cs mint Csirke

Pár szó az oldalról: A csirke visszatérő Fritz motívum, de itt nem a szokásos Fritz csirke, hanem annál egy tudományosabb feldolgozás látható. Ezt a leg "cs" betűsebb rock'n'roll ikon Chubby Checker is megerősíti.
 

D mint Dezoxiribonukleinsav

Pár szó az oldalról: Magunkban hordozunk ősi örökségeket, kódolt tulajdonságokat... minden előre megírt lenne?
 

E mint est

Pár szó az oldalról: Sötétedéstől az álmokig... csillagos éjszaka alkotni a legjobb.

 
A Zsiráfablak családi koprodukcióban készült trailere:

Pár európai képregény kidobozolása

Villámpillantást vetek a Shanghai, a White Tigress, a Lucky Luke és a Dédé című képregénysorozatok egy-egy kötetére.

The Mexican Stand-off #25: a Direkt Fanzin bemutatja: Zsiráfablak

A jubileumi, 25. Mexican Stand-off ezúttal egyrészt rövidebb, másrészt különlegesebb fiatalabb testvérkéinél, történt pedig ugyanis a legutóbbi Hungarocomixon, hogy a kezembe nyomtak egy apró kis füzetkét, amibe belelapozva azonnal hanyatt dobtam magam az ötlet és a megvalósítás zsenialitásától: Haránt Artúr (akit korábban már bemutattunk a Geekzen) a hazai grafikusok egy részével karöltve újraalkotta a gyermekkorunkból jól ismert Ablak-Zsiráfot, csak éppen sokkal szórakoztatóbban, humorosan és 18-as karikával ellátva (na vajon mi van a P betűnél?).

- Ugyan már készült veled interjú a Geekz-en, de mégis bemutatkoznál nekünk pár szóban?

- Haránt Artúr vagyok, képregény színező és rajzoló. A Geekz olvasói a Pinkhellből és a Nero Blancoból ismerhetik a munkáimat. Mint Direkt Fanzine publikáló mutatkozok be most, azok közül is az egyik legrégebbi vagyok. Kösz a Geekz-nek a többi Direktes nevében is a lehetőséget!

 
- Mit kell tudnunk a Direkt Fanzinról?

- Az egész nyíregyházi gyökerű. A legtöbb alkotót vagy simán a város, vagy annak Rajz tanszéke kapcsolja össze, mivel legtöbben oda jártunk. Alapító tagok közül Self2 és Btyr nevét emelném ki. A kiadványban street art, versek, fotók, képregény, festmények, grafikák találhatóak változó arányban, de elsősorban vizuális fanzine, írott tartalom kevesebb van benne. Összességében egy teljesen független, ízig-vérig "alulról szervezett" médium, ahova kitehetjük a munkáinkat, minimális szerkesztési gátakkal, nyomtatottan. Webes jelenlétre voltak próbálkozásaink, de ott nem igazán mozgolódik a kiadvány, inkább "csak" papíron kézről kézre. A nyomdai munka minősége mindig nagyon fontos volt, ezek után még inkább az lesz, ez irányban eddig és ezután is fogunk fejlődni. A Zsiráfablak esetében is több nyomda fel lett keresve, mert meleg hatású sárgás papírra akartuk nyomni az egészet. Találtunk is, és végeredmény szerintem önmagáért beszél: nem lett giccsesen antik hatású, nem túl sötét sárga, nem túl élénk, olyan mintha fehér papíron lenne, de mégsem az a nyomasztó rideg ofszetfehér. Kellemes, jó kézbe venni. A "munkafüzet kék" borító, mivel hideg színű nagyon jó illik hozzá.

 
- Honnan jött a Zsiráfablak ötlete és hogyan kürtölted össze hozzá az alkotótársakat? Hogyan ment a közös munka, mi alapján választottátok ki a betűket jelképező szavakat?

- Kábé a 4. szám után vetődött fel, hogy oké, hogy nincsenek megkötések, de legalább legyen valami laza konceptje minden számnak, amin belül még szabadon tud mozogni minden alkotó. Az 5. szám többé kevésbé a "metamorfózis" koncepcióban készült el. Ott bukkant fel a Bluestripem először, amely egy másik, Kynu által rajzolt, totálisan más témájú scifi képregénybe nyúlt át. A 6. számnál már "szigorúbbak" voltunk a koncepció betartást illetően, és ötletelésnél felvetődött a gyerekkorunkban forgatott Ablak-Zsiráf lexikon, mint séma, vagyis: legyen sok illusztrációval teletűzdelt pár mondatos definíciókkal ellátott, magyar ábécé által felosztott kiadvány. Ettől eltérni nehezebben lehetett, emellett így is sok mozgástere volt mindenkinek. A betűket random szerűen kaptuk meg Self2-tól, először fejenként 5 darabot. Később idő hiányában és egyéb okok miatt a betűket az azt birtoklók vagy teljes egészében visszaadták vagy részben tovább adták másoknak. Ezekből a gazdátlanná vált betűkből dolgoztak az MKA tagok is (Felvidéki, Lanczinger, Fritz), akiket én hívtam meg. Nagy nehezen összejött minden betű örökbeadása.

- S9TXE... Mi a jó ég ez az új művésznév? :)

- Már régi. Még Nyíregyen aggattam magamra. Már nem nagyon használom, de mivel ott született, ahol a Direkt így ott maradt ez az alkotónév.

- További tervek?

- A Direkt jelenleg áll, nagyon sok dologról beszéltünk eddig, de konkrétumok még nincsenek lefixálva. Jövő év első felében szeretnénk egy hasonlóan kötött koncepciójú számot összehozni. Még egyszer Zsiráfablak Direkten belül, ha lesz is az is csak sokkal később. Ha ez össze nem jön:
- Jó lenne egy önértékén kijött szép színes Zsiráfablakot összehozni, ami azt jelenti, hogy nem egy másik kiadvány keretein belül lenne kiadva. Ezért is volt ez a 0. szám. Sokkal több alkotóval szeretném, kisebb mozgástérrel, rendesen megszerkesztve az egészet, a szövegek megírását akár humoristák, írók bevonásával. Egyelőre ez ügyben egy lépést sem tettem, így, ha most ezt olvasta és érdekel egy kiadót az ötlet, akkor ne habozzon, írjon nyugodtan! :) juxxxtapoz@gmail.com

Az alkotókkal együttműködve a Geekz-en hamarosan heti bontásban fogjuk lehozni a Zsiráfablak minden oldalát, extra DVD kommentárral kísérve a szerzőktől. Stay tuned!

Hungarocomix ajánló - 2011 december 11

Újra december, vagyis újra Hungarocomix ismét a Millenárison, sűrű programmal, L’art Pour L’art társulattal, képregénycsatával, szakmai beszélgetéssel és egy halom új képregényes kiadvánnyal (a részletekért teleportáljatok a Magyar Képregény Szövetség vagy a Képregény.net oldalára), mi pedig elmondjuk nektek mit érdemes keresni, olvasni, vásárolni rögtön a Tovább után!

Az idei Hungarocomixon egy igazi csemegével futhat össze a látogató, méghozzá a francia science-fiction képregények aranykorának legemlékezetesebb képviselőjével, a Reménység úttörőivel (Les Pionniers de l’Espérance), amit ha hazai kontextusba szeretnénk helyezni (bármily igazságtalan is párhuzamba vonni a frankofón képregény gazdag hagyományait a jóval szerényebb magyarországival), akkor olyan kiemelt helyet foglal a francia képregényolvasók szívében, mint a Zórád-oldalak először a Fülesben, majd később album formában a magyar rajongók emlékeiben. Raymond Poïvet divatrajzolóként debütált a negyvenes évek elején és csak 1945-ben kezdett képregényeken dolgozni a Vaillant magazinnak egy bizonyos Roger Lécureux (ha valaki olvas Buborékhámozót, akkor tudja, hogy ő írta a Kockásban is megjelent Rahan történeteket) nevű forgatókönyvíróval. A német megszállás alatt az amerikai képregények embargó alá kerültek, így a Reménység úttörői az eltűnt Flash Gordon, Buck Rogers és Dan Dare által hagyott űrt töltötte be az új tudományos fantasztikummal: a Föld felé egy titokzatos bolygó tart, az ütközés pedig elpusztítaná planétánkat, ezért a Reménység nevű űrhajóban egy nemzetközi összefogással válogatott csapatot küldenek a veszély elhárítására. A politikailag korrekt, francia, francia martinique-i, amerikai, kínai, szovjet és angol össznemzetiségű társaság ugyan hamar megfogyatkozik, de ősűroperaként két évtizeden keresztül a Vaillant oldalain mégis jó előre megágyaz a Star Trek típusú sci-fi odüsszeiáknak. A hatvanas évek elejére leáldozik a stripszerű rövid folytatásos sorozatoknak, a teljes oldalas, hosszabb történetek lesznek népszerűek, így a Reménység úttörői is formátumot vált, ennek gyümölcse az 52 oldalas A fantasztikus kert, melyben egy miniatürizáló gép játszik fontos szerepet. A főszereplőknek ezúttal nem az ismeretlen űrrel, hanem a balesetet okozó gépet feltaláló professzor hatalmassá növekedett kertjével és annak természetes lakóival kell szembenézni, a bájosan naív, de a sci-fi és a ponyva kalandregények aranykorának legszebb elemeit felsorakoztató történet keretében. A rajzok gyönyörűek és nem csak, hogy a már fentebb emlegetett Zórád mellett Alex Raymond is munkáit idézik, hanem saját jogán is utat mutatott kora rajzolóinak (Poïvet alkotóműhelyében képezték magukat a francia BD olyan későbbi sztárjai, mint Albert Uderzo vagy Philippe Druillet).

A képregényes interjúsorozatunkban már szerepelt Papp Imre által írt és rajzolt Deveraux második szériájának első kötete is a Hungarocomixon debütál, egy limitált példányszámú kötettel egyetemben, ami az első széria négy számát gyűjti egybe. Utóbbi orvosolja az egyetlen komolyabb hibát, amit a Deveraux-ban találni vélhetünk: ki ne zárná azonnal a szívébe a fekete humorú démonidézőt, aki egy fantasy világban anakronisztikus módon Star Wars és Gyűrűk Ura idézetekkel dobálózik (szándékosan sötétben tartanak minket a világot illetően, de nagyon úgy néz ki, hogy egy derekas posztapokalipszis után épp fellendülőben vagyunk, technika helyett mágiával) és egy alacsony, tömzsi, nagypofájú zabagép, meg egy magas, vézna, hallgatag démoncsatlósa kíséri (a Stan és Pan párhuzam ott ér véget, amikor Fred és Leto akcióba lépnek), hogy lezárjon egy régi családi ügyet. A rajzok kiválóak, a VaHaN-on edződött szerző itt már magabiztosan bánik a leginkább Mike Mignola védjegyéhez hasonlítható árnyékolási technikával és a fekete-fehér veszettül jól áll a képregénynek. A párbeszédek gördülékenyek, a humor természetesen simul bele az oldalakon található nem kevés szövegbe, egyáltalán nem tűnik izzadságszagúnak vagy erőltetettnek és a vizuális rész mellett ez a füzetek egyik legnagyobb erőssége. Persze ötletekben sincs hiány, vannak itt lemúr démonok, egy ausztriai faisten és egy kaiju filmeket is megszégyenítő finálé, az első sztoriszál végén egy jóféle csavarral: mindez teljesen egyértelművé teszi, hogy a hazai szerzői művek közül a Deveraux mindenképp egy igazán szélesebb ismertséget érdemlő képregény, amit érdemes beszerezni.

A Pinkhellt, a Magyar Képregény Szövetség képregényantológiáját talán már nem kell bemutatni, hiszen kisebb-nagobb megszakításokkal, de folyamatosan jelen van a képregényes rendezvényeken, ráadásul olyan szerzők (Fritz Zoltán, Felvidéki Miklós, Csordás Dániel, Zorro de Bianco, Haránt Artúr és még sokan mások) műveit gyűjti egybe, akik már sokszor bizonyították rátermettségüket. A laikus közönségnek majdhogynem fogyaszthatatlan nulladik szám óta a legutóbbi, hetedik Pinkhell teljesen megalapozta a bizalmat, miszerint jó irányba tartanak mind a témaválasztással, mind a forgatókönyvírók megválasztásával. A Hungarocomixra megjelenő nyolcadik szám legnagyobb dobása mindenképp az eredetileg a Galaktika Steampunk pályázat soha meg nem valósult kiadványába készült Elsők, amiből a Geekz-en ízelítőt kaphattunk már az Árva-Szabó Péterrel készített interjúban (a Vas világ a rendre keresztelt Art of Noise a Képregény.neten jelent meg ingyenes, elektronikus formában, a gyönyörű SCRAP-et jegyző Szabó Levente Irreverzibilisét pedig a Képes Kiadó adja ki ugyancsak a Hungarocomixra) és amelynek látványvilága Kiss János tehetségét dícséri. Folytatódik Fórizs Gergely kellemesen elborult zombikalózlegénységének kálváriája, Felvidéki Miklós vagány rókahősének végre újabb kalandját olvashatjuk, találkozhatunk Haragos Péter Stripjének okostóni baglyával, Szabó Jenő Pernyéje pedig ezúttal Fritz Zoli tolmácsolásában rendel, összességében tehát úgy tűnik ismét megéri majd beruházni a Rózsaszín Pokolra.

A Panel sajnálatos kényszerpihenőjével képregényes szaklapból már csak a Buborékhámozó és a Nero Blanco Comix összevonásából született és így poraiból (legalábbis nevében) feltámadt Papírmozi képviselteti magát a hazai piacon, immáron második (de korábbi inkarnációit is beleszámolva ötödik) alkalommal. Mint mindig, most is helyet ad több szerzői képregénynek, melyek közül több csupán pár oldalas szösszenet, mint Felvidéki Miklós Korhatára vagy Dudás Győző vámpíros románca, de három nagyobb lélegzetű mellett (Ágoston, a nukleáris baromfi visszatér az idegen bolygóról származó szobatárssal egyetemben Vass Róbertnek köszönhetően, míg Süli Andrea Űrszörfösei 14 oldalon keresztül szelik az űr hidegét) külföldi vendégszerzőket is köszönthetünk Olivier Grenson és Amitai Sandy képében. Ami a képregényes szakcikkeket illeti, a bemutatásra már nem szorítkozó Varró Attila noir tanulmánya mellett a Geekz két szerzője, Rusznyák Csaba és jómagam is letette a kézjegyét a DC reboot-ot és a Moebius-Jodorowsky-féle Incal univerzumot illetően, de olvashatunk még az e-manga térnyeréséről, Paco Roca képregényeiről és egy kritikát a Jason Lutes jegyezte Berlin, a kövek városáról. A kiadvány a jelenlegi kínálatban hiánypótló, de a telhetetlenebbek hozzácsaphatnak egy példányt a Kiss magyar képregénytörténet harmadik számából  vagy a Fandom régebbi lapszámaiból is (lásd még kommentek).

Természetesen nem csak ezeket érdemes beszerezni a Hungarocomixon, hanem a Kázmér és Huba, a The Walking Dead és a Lucky Luke legújabb számát, a már emlegetett Irreverzibilist, a 5Panels ünnepi kiadványát, a Fagyöngyszemeket és a Párkocka.hu online stripjeinek nyomtatott verzióját is. A teljes listáért hoppá a Hungarocomix oldalára!

The Mexican Stand-off #24: 5Panels alkotócsoport

A teljesen ad hoc jelleggel jelentkező hazai képregényszerzőkkel foglalkozó interjúsorozatunk ezúttal egy jelenleg tizenkilenc főből álló alkotócsoportot próbált sarokba szorítani, de a nyilvánvaló számbeli fölényben lévő rajzolók, írók és beírók jól begyakorolt csapatmunkával válaszoltak a kérdéseinkre. A csapatot koordináló Spurit, a Charax valamint a Bóni és Tim apukáját már kifaggattuk ebben a rovatban, így most próbáltuk a többi alkotót is bevonni, ezzel némileg megbontva az interjúsorozat szokásos formátumát.

Interjúban részt vesznek: Halmi Zsolt, Koska Zoltán, Papp Imre, Vári Tamás, Molnár Gábor, Szebeni Péter, Lénárd László, Erhardt Domonkos, Kozmajer Viktor, Pádár Ádám és Tálosi „Spuri” András.

Mikor és kinek jutott eszébe az 5Panels létrehozásának ötlete?

Spuri: Én adtam az első lökést a dolognak egy évvel ezelőtt egy elég naiv elképzeléssel – hogy jól egybegyűjtöm az alkotókat, akiket valamilyen formában kiadáshoz segítek úgy, hogy abból pénzt is lássanak, és ne csak egymagukban kószáljanak szerzőisként. Ebben többen is láttak fantáziát, akiknek az volt az elvárásuk, hogy munkájuk jelenjen meg nyomtatásban.

Mi az 5Panels valójában és miért gondoltad, hogy szükség lenne egy ilyen kezdeményezésre?

Domi: A 5Panels egy fiatal képregény-rajzolókból álló baráti közösség.
Gábor: Egy olyan képregényes alkotócsoport, amely elsősorban a csapatmunkára, a tagok közti munkamegosztással véghezvitt projektekre épül, folyamatos online jelenlét mellett.
Tomi: A fő profil – legalábbis a nyomtatott kiadványoknál – a közös munka, mindig valamilyen új koncepció alapján. Ráadásul Spuri egyre több workshopot és önképző szemináriumot is igyekszik szervezni nekünk, ahova a későbbiekben másokat is szívesen várunk. Ezeknek célja, hogy fejlesszük magunkat, (mivel képregényes tanfolyamok nincsenek egyelőre), ráadásul ez ingyen van.
Spuri: Legutóbb a Nyugati pályaudvari gyorsétteremben rajzolgattunk 3 órán át, és elkaptunk ilyeneket: „Te, ezek képregényt rajzolnak.” „Biztos valami szar.” „Nem, ezek tök jók!”
Gábor: Csoport szinten itthon jelenleg példa nélküli módon űzzük a képregényezést, ami többünknek új lendületet ad az egyre kiforrottabb munkák létrehozásához. Innen nézve miért is ne lenne szükség egy ilyen kezdeményezésre?
Kozi: De jó is lett volna, ha már 2008-ban egy ilyen csapatba csöppenünk bele, könnyebb lett volna az élet!

Kik a tagok és hogyan találtatok egymásra? Hogyan és mi alapján válogattátok össze a projektben résztvevőket?

Spuri: Sokan vagyunk, a tagok listája és bemutatkozásaik megtalálhatók a honlapunkon. Javaslom böngészésre. Hogy ki hogyan, miért jött az egyénenként változó.
Zsolt: Akkoriban bennem is felmerült az ötlet egy csapat létrehozására, ami összefogná a szerzőiseket. De Spuri megelőzött.
Peti: Úgy éreztem, hogy elértem azt, amire a saját erőmből képes vagyok, és ha még feljebb akarok lépni, akkor bizony mernem kell mások segítségét kérni/elfogadni.
Spuri: Így Peti lett az első padawanunk.
Domi: Egy képregényekkel foglalkozó magyar kiadó fórumára rendszeresen töltöttem fel saját fan art rajzaimat. Pádi barátom kiről még akkor nem tudtam, hogy Paneles, elküldte Spurinak a rajzaimat, aki, mivel látott bennem fantáziát, felkeresett és behívott a csapatba.
Laci: Láttam az oldalt, gondoltam úgyse veszik meg már többen a BMX-kölyköt, jó lenne digitálisan felrakni, és a legszimpibb csoport ez volt. Írtam Andrásnak, feltette, és rögtön úgy kezelt, mintha tag lennék.
Zoli: Spuri megkérdezte egy börzén, érdekelne-e ez a blog dolog, én pedig úgy éreztem haladnom kéne 19 éves fejjel a korral, hogy a netre is felteszegetek valamit. Ez lett a „Heti egy óra”.
Gábor: Mikor a jelenlegi tagok közül elsőként jelentkeztem András hirdetésére, csupán egy felületet kerestem, ahol a máshol el nem fogadott, vagy ritkán megtekintett képregényeim is megjelenhetnek.
Spuri: Ebben az volt a legmegdöbbentőbb, hogy az első ember magától jelentkezett. Azt gondoltam, csak nem lehet rossz ötlet ez az egész, ha maguktól jönnek majd a népek. Mondjuk a többieket már hívni kellett. :)
Zoli: Hogyan válogatjuk össze? Ahogy én tapasztaltam: Spuri írta (és most is írja) a leveleket, hogy "Hm, ez a srác jól rajzol képregényt, szerintetek felvegyük? ", vagy "Hm, ez a srác szeretne rajzolni képregényt, szerintetek felvegyük?" :)
Gábor: Egyrészt bárki olvashatja toborzónkat honlapunkon, másrészt tagjaink aktívan is keresik az új jelölteket. Mindkét esetben szükséges, hogy egy általunk elfogadhatónak ítélt szintet megüssön az illető (alkotói képességek mellett az együttműködésre való hajlam terén is), ami a minőségbiztosítás – ezzel együtt a 5Panels szakmai megítélése – szempontjából fontos és elkerülhetetlen.
Ami a csoport új kiadványaira összpontosító projekteket illeti, ezekben a részvétel főként önkéntes.
Zsolt: Igen. A közös munkákban az veszt részt a tagok közül, aki akar. Általában úgy van, hogy valaki kitalál valamit, felveti az ötletet, azt megvitatjuk, ha tetszik, és látunk benne fantáziát, belevágunk. A projekthez pedig mindenki úgy járul hozzá ahogy tud.

Miért 5Panels néven fut a projekt?

Domi: Hát, mert elég vadas, nem?
Zoli: Eredetileg Spuri akarta úgy, hogy a blogon mindig öt újabb panellel bővülne egy képregény, amíg véget nem ér, amit szerintem én csesztem el, mert az enyéimet nem lehetett volna úgy közölni.
Spuri: Nyugi, az már sokkal korábban elcsesződött. A struktúra kukába került, a név maradt.

Van-e hazai vagy külföldi példa, ami hatással volt az 5Panels születésére?

Spuri: Akkoriban a Random már bontogatta szárnyait, de igazából az egyáltalán nem befolyásolt. Már csak azért sem, mert egészen másnak akartam a 5Panels-t, mint ami lett belőle. Mondjuk eleinte kicsiben gondolkoztam, aztán ki kellett tágítanom a teret. Sőt, egyre jobban tágul most is, mert annyi lehetőség van egy ilyen csapatban, amit nem szabad kihasználatlanul hagyni. Ahogy egyre többet dolgozunk együtt, úgy egyre jobban igényeljük a tovább és tovább lépést. Definiálnunk kell magunkat, meg kell fogalmaznunk saját magunknak is a céljainkat, terveznünk kell a jövőnket. Ez a fajta együtt gondolkodás kovácsolja egy csapattá a tagokat.
Biztosan volt/van ilyen kooperáció külföldön is, itthon is, de nem nagyon tudok róluk. De nem is szeretnék, mert elrontaná az „én ötletem-én álmom” élményemet. :) Random, MKA egészen más nyomvonalon haladnak, mint mi.

Mik a közeli és távoli célkitűzéseitek, és milyen közönséget akartok megnyerni magatoknak?

Imi: Úgy érzem a mi csapatunk inkább a képregények humoros, illetve akciódúsabb oldalát kapja el, amivel szerintem több embert meg lehet fogni, és ezeket sokkal nagyobb lelkesedéssel is rajzolja az ember.
Pádi: Szerintem nincs kifejezetten specifikus réteg, akit meg szeretnénk célozni. Mindenki olvassa, akinek tetszik: idős-fiatal, fiú-lány, boldog-boldogtalan.
Tomi: Részemről, lehetőség szerint, minél több közös projektben való részvétel és ezzel párhuzamosan, saját hosszabb történetek elkészítése, és kiadása.
Zoli: Csak meg akarjuk szerettetni a képregényeket, és jó műveket akarunk csinálni.
Spuri: Intézményesülés egy közel-távlati cél. Ez elkerülhetetlen, ha érdemben tovább szeretnénk vinni a csapat életét. De hogy konkrétumot is mondjak: születésnapi ünneplés, egy börzés kiadvány, egy hungarocomixos kiadvány, egy busós kiadvány a jelenlegi ütemezett tervek. Ezen felül pedig hetente összecsődülünk közös rajzolásra, havonta-kéthavonta egy-egy szemináriumra. Megvallom őszintén, néha a weboldal teljesen kiesik a gondolataimból, pedig az is fontos, elvégre azon keresztül találkoznak velünk nap mint nap az érdeklődők. Bár a kepregeny.net-től kaptunk ígéretet egy ottani főoldali megjelenésre, ami októbertől várható.

Milyen hazai szerzőket látnátok szívesen az 5Panels oldalain?

Spuri: Bárkit, aki szereti művelni és nem amatőr szinten műveli a képregényezést. De azért vannak konkrét személyek is, akiket örömmel látnék a csapatban. Jelenleg Tomster, Pilcz Roli, Árva-Szabó Peti az elsőszámú célpontok.
Zsolt: Bárkit aki megfelel az általunk felállított mércének, és tud csapatban dolgozni
Zoli: Csak kedves, jó képregényalkotókat! De ha nem azok, akkor csak simán jó képregényalkotókat.
Tomi: Bárkit, aki szívesen és kreatívan tud együtt működni a csapattal. Leginkább persze eddig ismeretleneket.
Pádi: Szeretnék több írót látni.
Imi: Bárkit, aki úgy érzi, hogy megvan hozzá a tehetsége, és lenne kedve csatlakozni egy jókedvű és egyre jobban növekvő társasághoz.
Domi: Kizárólag életvidám, kreatív, jó humorú szerzőkkel dolgoznék szívesen együtt.
Kozi: Na jó, őszintén: fiatal, csinos, jól szituált hölgyek előnyben!

És a pótkérdés a Hungarocomix apropóján: A legutóbbi Képregénybörzére a Staféta című kiadvánnyal készültetetek, a mostani december 11-i Hungarocomixra a Fagyöngyszemek című antológiátok jelenik meg. Bemutatnád röviden a két kiadványt, mi a különbség köztük és milyen koncepció alapján készültek?

Spuri: A Staféta semmi más, mint a csapaton belüli gyakorlataink eredményének bemutatója. A gyakorlat során a feladat az volt, hogy minden rajzoló kapott egy oldalnyi történést az aktuális mesélőtől, amit el kellett készítenie. Ezután a saját egy oldalát a rajzolónak hozzá kellett írnia-rajzolnia az utána következő rajzoló első oldalához, hogy valamiféle folytonosság jöjjön ki a dologból. Ez egy érdekes, ám nagyon hosszadalmas játék volt. Mivel ez amúgy sem vehető komoly munkának, tényleg csupán gyakorlatnak, ezért a kiadvány bevételét teljes egészében felajánlottuk az Országos Mentőszolgálatnak. Ebből a kiadványból több utánnyomás nem lesz, már csak ezért is érdemes beszerezni.

A Fagyöngyszemek ellenben egy hagyományos antológia, amiben mindenki talál kedvének megfelelőt. Egyetlen alapelv volt, hogy mindenki, aki szeretne megjelenni benne, karácsonyi témát kell, hogy hozzon. De mikulásmentes karácsonyit, mert Mikulás nálunk (még) dec. 6-án jár (remélem sokáig így marad). Csak, hogy lelkesedésem érthető legyen, egy két extra infót megosztanék a kötettel kapcsolatban:
- Pádár Ádám újabb Agarak sztorit hozott, ám ez az első, ami nem sztripekből építkezik, hanem egész kerek többoldalas történetként áll.
- Koska Zoli és Erhardt Domi egy olyan busós képregényt adott be, amiben nem képkockákat, nem oldalakat, hanem karaktereket osztották fel egymás közt. Így a képkockákban mindkettőjük stílusa helyt kap, és nagyon jól illeszkednek egymáshoz.
- Lénárd Laci forgatókönyvét Karina MacGill valósította meg (a manapság nagyon ritka) kézi akvarell festéssel.
- a Párkocka stábjához frissiben csatlakozott ötödik tag TheAnd is rajzolt egy nagyon frankó képregényt, ráadásul bakiparádét is hozott.
- Molnár Gábor egy egész sajátos értelmezést adott a betlehemi eseményeknek.
- én pedig hoztam egy újabb Bóni és Tim történetet, amiben érdekes módon a két főszereplő nem is jelenik meg. Ellenben kalandjaikból megismert karakterek annál inkább.

Elég figyelemfelkeltő volt? :)

A 5Panels legfrissebb munkáit a weboldalukon követhetitek figyelemmel, a Hungarocomixra megjelenő legújabb kiadványuk, a Fagyöngyszemek trailerét pedig itt találhatjátok.

Fear Agent

„Ne szépítsük - a science fiction töketlenné vált.” Rick Remender ezzel a nyájas kijelentéssel vezette be a Fear Agent című sorozatának első számához írt utószavát 2005-ben. Álláspontját ki is fejtette: szerinte a műfaj az ’50-es évek idegenekkel, szörnyekkel, mutánsokkal és inváziókkal teli ponyvás-kalandos történetei után fokozatosan elvesztette vonzerejét, és ahelyett, hogy szórakoztatott volna, inkább azt kezdte magyarázni, hogyan működik a világ (társadalom, technológia), amiben játszódik. És mielőtt a Star Wars rajongók gúnyosan felnevetnének, hogy Remender ezzel jól seggberúgta a Star Treket, meg kell jegyeznem, hogy a jedi lovagok éppúgy megkapták tőle a magukét, mint a csillagflotta tisztek (pont ezt a két sorozatot nevezi meg az utószóban).

A sci-fi az évtizedek során valóban „komolyabbá” vált (ez talán a „töketlennél” némileg méltóságteljesebb szó), de hogy ez baj-e egyáltalán, mindenki döntse el maga. Remender célja mindenesetre az volt, hogy a Fear Agenttel visszahozzon valamit a műfajba az általa kultivált ’50-es évekből, amikor a legendás EC Comics olyan képregényeket futtatott, mint a Weird Science-Fantasy és az Incredible Science Fiction, a mozikban pedig olyan filmek mentek, mint a Világok harca és The Thing from Another World.

A retrónak úgyis éppen divatja van (a szuperhősképregényekbe a dicső ezüstkor szivárog be újra, a filmvilág a tökös macsóhímekre és az exploitationökre tekintget vissza), és mivel a nosztalgiahullám a disztópiákban, a géntechnológia és az informatika boszorkánykonyhájában elmerült sci-fit csak elvétve érintette (ld: Firefly/Serenity), a Fear Agent még egy kis űrt is betöltött hat évvel ezelőtti indulásakor. Az utolsó, 32. rész most novemberben került az amerikai újságosokhoz, rögös és hosszú út után – a sorozat az első év után az Image-től a Dark Horse-hoz költözött, Remender pedig félúton leigazolt a Marvelhez, besűrűsödött a munkabeosztása, és a sorozat utolsó 15 résznek csaknem négy év kellett a megjelenéshez.

De megérte várni a hosszú viszontagságok után végre kijózanodott űrcowboy, Heath Huston utolsó, téren, időn és gusztustalan földönkívüliek agyvelején át vezető missziójára, aminek célja, hogy megmentse társait, családját, az emberi fajt, a Földet, az egész univerzumot. Hogy megmentsen mindent… De kezdjük az elején

Hustonban megvannak a popkultúra nagy hőseinek vitathatatlanul legfontosabb vonásai: részegesebb, mint Philip Marlowe és John McClane együttvéve, cinikusabb, mint Han Solo és Sam Spade összesen, azon felül büdös, bunkó és mocskos, ahogy az egy született texasi disznóhoz illik. Miután két idegen faj háborúja csaknem elpusztította a Földet, Heath a családjától megfosztva, az utolsó Fear Agentként repked űrhajójával a galaxisban, mint szabadúszó szörnyvadász. Ha valahol felbukkan valami ocsmány, csápos és sokszemű, akkor őt hívják, ő pedig – hacsak épp nem öntudatlanul fekszik a saját hányásában – érkezik is hátára szerelt rakétájával, övére csatolt sugárpisztolyával, hamisítatlan texasi attitűdjével, egykedvű közönyével, és legalább három üveg whiskey-vel a gyomrában, amire ráiszik még kettőt, mire a problémákat nyálkatócsává robbantja.

És ekkor még dél sincs.

Most azonban a sors összehozza egy Mara nevű nővel, egy újabb, a Földet fenyegető invázióval, némi intergalaktikus intrikával és háborúval, és mindezzel a nyakán elindul, hogy megtalálja eltűnt feleségét. A tét ezúttal jóval nagyobb, mint megkeresni a lóvét a következő pár hektónyi gondfelejtő piára.

Ha már az említett utószóban Remender a klasszikus sci-fik kaland- és ponyvafaktorát ígérte be, akkor illendő, hogy ne szarozzon, és nem is teszi – a Fear Agent cselekményében nincs semmi finomság és visszafogottság. Nyaktörő tempóban száguld egyik akciótól a másikig, ahogy főhőse körbelövöldözi a fél galaxist, bolygóról bolygóra járva, időben is utazva, fekete lyukba is zuhanva, párhuzamos világba is pottyanva, dögös űrmacákat kefélve, piát vedelve, idegenek, szörnyek és robotok ellen részegen harcolva, meghalva, és leklónozva, bolygókat pusztítva és fajokat irtva. Mindezt egy olyan jövőben, amit utoljára az ’50-es években tekinthetett elfogadhatónak a publikum.

Egy olyan jövőben, aminek formálásában nem volt szerepük Isaac Asimovoknak, Arthur C. Clarke-oknak és Philip K. Dickeknek. Egy olyan jövőben, ami hemzseg a rakétaalakú űrhajóktól, a nyálkás, csápos szörnyetegektől, egy medúza és egy emberi agy kereszteződésére emlékeztető felsőbbrendű lényektől, a félszemű űrkalózoktól, a kerek idomokkal díszített sugárpisztolyoktól és az oldschool űrruháktól üveggömbsisakkal a tetejükön.

Nincs űropera, ami ennél űroperább lenne. Egyszerűen nincs.

És Remender teljes vállszélességgel kiáll az agylövése mellett. A Fear Agent ugyan dugig van humorral, hogy a népirtások és hullahegyek közepette is meg tudja őrizni könnyed hangvételét és sajátos báját, de a régi idők ponyva sci-fijeit nem holmi elnéző mosoly kíséretében idézi meg jellegzetességeik posztmodern kiforgatásával, gúnyolódással és folyamatos önreflexióval, hanem egy az egyben, hűen és komolyan, a korszaknak adózó látványos hódolattal.

Ahogy az a képi világán is látszik. A sorozatot hosszú ideig felváltva rajzolta Tony Moore és Jerome Opena, de az utolsó részekre csatlakozott hozzájuk Mike Hawthorne – és ez a Fear Agent egyetlen nagyobb problémája. Hawthorne munkája ugyanis laposabb, fantáziátlanabb, és főleg, hiányzik belőle az a kellemes, oldschool beütés, ami mind a szögletesebb vonásokkal dolgozó Moore-nál, mind a lágyabb, letisztultabb stílusú Openánál megvolt, és ami – legyen szó bolygók, földönkívüliek, akciók vagy arckifejezések ábrázolásáról – tökéletesen illett Remender ponyvájához. Nyilván megvolt az oka a harmadik rajzoló behozatalának, de kár, hogy szükséges volt, és kár, hogy ráadásul pont a finálé előtt kellett megtörténnie.

Heath Huston arroganciáját, taplóságát, alkoholizmusát, és az atrocitásokat, amiket elkövet (mint az említett fajirtás) Remender egy pillanatra sem tompítja, mégis képes eladni őt szimpatikus embernek, szerető férjnek és apának. Ponyvához képest az író meglepően intelligensen, fokozatosan ad rétegeket a piálást és okádást jól bejáratott ütemterv szerint végző karakterhez: ahogy egyre többet tudunk meg a múltjáról, úgy nő a szemünkben egy sokkal összetettebb és tragikusabb figurává, mint amilyennek első látásra tűnt. A „kihaénnem”, „leszarom” és „basszamegavilág” háromszögében mozgó, állandó humorforrásként kiaknázott attitűdje mélységet és alapot kap, és ez a drámai érzelmi erővel robbanó releváció teljesen felkészületlenül éri az olvasót sokrésznyi esztelen, zabolátlan űrkalandozás után.

A Fear Agent így válik a sci-fi-kalandba csomagolt tragédia és komédia tökéletes egyvelegévé, és Remendernek sikerül konzekvensen egyensúlyozni főhősével a két véglet között. Ugyan Heath alapvetően egy szánalomra méltó, szerencsétlen emberi roncs, de ez az oldala soha nem merül el giccsben, sulykolt melankóliában és görcsösen a néző szimpátiájára játszó melodrámában, épp ellenkezőleg: állandóan oldódik a cinikus humorban, a frappáns dialógusokban, az ötletes és pokolian vicces narrációban, vagyis nem rajta fogsz nevetni, hanem vele. Annak ellenére, hogy sci-fi hős ennyit még nem szenvedett. (Remendernek külön bejáratott és következetesen használt egysorosai vannak a Heath nyakába zúduló szarlavinák aláhúzására).

De agyelpiálás meg önsajnálat ide vagy oda, abban, hogy valaki képes megőrizni harci szellemét és (mégoly groteszk) humorát azután is, hogy elveszített mindent és mindenkit, ami, és aki valaha fontos volt neki, és fáradhatatlanul és kérlelhetetlenül és megállíthatatlanul és csakazértis gázol át milliárdok hulláján, tér és idő szövetén, hogy mindent helyrehozzon, amit lehet, abban valami kurvanagy eposz és pozitív életérzés van. Ahogy a hagyományos, westernbeli naplementébe lovaglást sajátosan megcsavaró zárójelenetben is, ami a vad fordulatokkal és őrült csavarokkal teli sztorit egy gyönyörű katarzisra futtatja ki, és úgy tép szanaszét emocionálisan, hogy pislogni sem tudsz. Ha még nem esett volna le: a Fear Agent a 2000-es évek egyik legjobb sorozata.

The Amazing Spider-Man: Spider Island

Mi teszi különlegessé Pókembert? Gyorsasága, ereje és állóképessége emberfeletti, képes a falon mászni, tornyok közt ugrálni, és az átlagnál jóval gyorsabban gyógyulni. Így aztán a normál embereknél jóval hatékonyabban veheti fel a harcot az igazság érdekében. De mi van akkor, ha egy csapásra egyenlővé teszed őt mindenkivel maga körül – és a két lehetséges módszer közül az izgalmasabbal, vagyis nem tőle veszed el a különleges képességeit, hanem sok millió más embert is felruházol velük? Ez Dan Slott és Humberto Ramos Spider-Islandjének kiindulási pontja: a Jackal nevű briliáns gonosztevő, és titokzatos főnöke Manhattan minden polgárából pókembert csinál.

Sokminden megváltozott a hálószövő háza táján az elmúlt egy évben. Amikor Dan Slott egymaga vette át a sorozat írását a 648. résszel, véget vetett egy csaknem négyéves, keserves hullámvölgynek, aminek bélyege (köszönhetően a hírhedt One More Daynek, és ostoba, unalmas, karakter- és mítoszromboló következményeinek) már örökre rajta marad a világ egyik legkedveltebb szuperhősén. Slott a legjobbkor jött – vagy mondhatnánk úgy is, az utolsó pillanatban. A Big Time című sztorifüzérrel meglépte azt, amit sok éven át folyton csak ígérgettek a Marvelnél: új irányba vitte a hálószövő történeteit, jelentősen megváltoztatva életkörülményeit, munkáját és szerelmi életét. Ironikus, hogy a szerkesztőség a főhős és Mary Jane házasságának retcon általi eltörlését annak idején azzal indokolta, hogy közelebb kell hozni őt a tinédzser olvasókhoz, azaz meg kell „fiatalítani”, most pedig Slott pont úgy takarít kontár elődei után, hogy minden területen határozott, magabiztos és saját erejéből sikeres embernek ábrázolja: csaknem fél évszázaddal első felbukkanása után Pókember, azaz Peter Parker felnőtt.

Ez még nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a humorról, és úgy általában, a könnyed hangvételről. Sőt: Slott a sok „legyen kemény és borongós” történet (mint pl. a Grim Hunt) után épphogy visszatereli a sorozatot ahhoz az alapelvhez, hogy annak elsősorban szórakoztatónak kell lennie, és nem sötétnek, monumentálisnak meg drámainak. Nem, mert a Pókember nem erről szól – nem baj, ha néha ilyen, sőt, kell, hogy néha ilyen legyen, de nem szabad ennek válnia a megszokottá. Ennek az alapelvnek megfelelően a rajzoló Humberto Ramos, akinek groteszkül szögletes és rajzfilmesen túlzó képi világát ugyan sosem szerettem igazán, de tény, hogy baromira illik Slott stílusához. (És erről már közös munkájuk legelején, az új Hobgoblin bemutatásakor meggyőzött.) Ramos akkor van elemében, ha cselekménydús képregényen dolgozik, és a Spider Island az: akció akciót követ, az arcokon folyton heves érzelmek ülnek, sokszor még a háttérben is tucatnyi dolog történik. A rajzoló tudja, hogy ábrázolja úgy a káoszt, hogy az eposzi léptékű legyen, ugyanakkor megmaradjon könnyednek, emberinek.

Tehát, mi mással lehetne jobban megünnepelni Peter Parker felnőtté válását, mint több millió pókemberrel? Az átváltozásért felelős vírus totális zűrzavarba taszítja a várost, a bankrablóktól és gyilkosoktól a rendőrökön és ügyvédeken át a villanyszerelőkig és a sarki fűszeresekig mindenkinek ugyanolyan szuperképességei lesznek. Peter a maga módján igyekszik úrrá lenni a helyzeten, a Fantasztikus Négyes a gyógymódon dolgozik, a Bosszú Angyalai és az X-Men a sziget karanténjának fenntartásán fáradozik, míg J. Jonah Jameson természetesen saját legrosszabb rémálmát látja megelevenedni, Mary Jane meg egyre komolyabb hátránynak érzi, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból ő az egyetlen ember, aki nem válik pókemberré. De felbukkan többek közt Venom, Kaine és Anti-Venom is, Manhattan lakosai pedig csak addig gondolják úgy, hogy jó móka Pókembernek lenni, amíg életbe nem lép a fertőzés második, horrorisztikus fázisa (ember – pókember – ki tudod találni…)

Slott a hálószövőhöz kapcsolható összes jelenlegi történet- és karakterszálat összehúzza a Spider Islandhez, olyan gigászi eposszá dagasztva az egyre növekvő és bonyolódó sztorit, amilyenre kevés példát láttunk a figura történetében. A képregény tobzódik az ötletekben, Slott a koncepcióban lévő lehetőségek egyikét sem hagyja kihasználatlanul, és már az első rész nyitójelenete is egy jópofa vizuális geg, amit csak itt és csak most lehet elsütni.  Peternek a vandál pókemberek elleni buzdító beszédétől Mary Jane természetes (majdnem)immunitásán át az Empire State Buildinget hatalmas adónak és utolsó védelmi vonalnak használó, illetve egy gigantikus pókszörnyet felvonultató fináléig (van egy csodálatos beállítás, ami egyértelmű tisztelgés a King Kong előtt), minden fogaskerék gyönyörűen illeszkedik, és tökéletes precizitással forog. Elsősorban mégsem az ötletek és az egyik látványos akciótól a másikig száguldó cselekmény teszi feledhetetlenné a Spider Islandet.

Amiért itt és most fohászkodni kezdek azért, hogy Slott lehetőleg élete végéig írja a Pókembert, az az, hogy rég került olyan író a címhez, aki ennyire jól ismerné, és használná a karaktereket, a főhőstől az utolsó mellékszereplőig. Lehet, hogy leesik az állad a várost ellepő pók- és szörnyseregtől, hogy kikerekedett szemekkel veszed tudomásul, hogy a sztori még mindig, és még mindig képes monumentálisabbá nőni, lehet, hogy jókat nevetsz a szünet nélkül záporozó poénokon, de a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy nem tudod abbahagyni a röhögést, amikor Pókember és a képességeire szert tett Jameson együtt kezdi aprítani a pókszörnyeket, az, hogy elégedettséggel vegyes szomorúságot érzel, amikor a megváltást kereső Eddie Brock feláldozza képességeit, hogy megmentse a napot, az, hogy dobban egyet a szíved, amikor a finálé káoszában a szörnysereget visszaverő Mary Jane mosolyogva elsuttogja, hogy „szeretlek”, pont olyan halkan, hogy a várost éppen megmentő Peter, akinek szól, ne hallja tisztán.

Mert a hálószövő legjobb kalandjai mindig a maszk alatt lévő emberről szóltak. Erről feledkeztek meg az írók az utóbbi években, ahogy próbálták túllicitálni egymást, hogy még erősebb, még veszélyesebb gonosztevőket és még nagyobb, még irreálisabb konfliktusokat hajigáljanak rá, hogy még több poént süssenek el az ő rovására, míg végül csaknem egy szerencsétlen lúzer szintjére degradálták, akiről lassan az volt az ember benyomása, hogy ha nem lennének különleges képességei, akár főbe is lőhetné magát. Slottnak nem kell reménytelenül hatásvadász és látszólag nagyotmondó „drámát” írnia, egy pársoros, vagy akár csak párszavas, akciójelenet közben elhangzó dialógusában több emberség, konfliktus és karakterrajz van, mint a One More Dayben és a One Moment in Time-ban, meg úgy általában, az egész Brand New Dayben együttvéve.

Mert mi teszi különlegessé Pókembert? Gyorsasága, ereje és állóképessége emberfeletti, képes… a francokat. Az teszi őt különlegessé, hogy ő Peter Parker. Köszönöm Dan Slottnak, hogy még emlékszik erre, és minket is emlékeztet rá. 

A Francia Karcolat #8 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

A raklett-trilógia befejező részében elérkezett a várva várt végső összecsapás: vajon a krumpli győz avagy a teremtője? Kiderül a Tovább! után... 

Élőszereplős Punisher TV sorozat indul?

Egy ideje már terjengett a pletyka képregényes körökben arról, hogy a Punisher: War Zone brutális bukásának ellenére a FOX egy élőszereplős tv sorozatot szeretne indítani a Frank Castle-el, alias Punisher-el a főszerepben. A dolog per pillanat odáig eljutott, hogy hamarosan hivatalosan is bejelntik a pilot epizód bemutatójának dátumát. 

A sorozat ha mindenigaz 1 órás epizódokkal operálna, és az executive produceri székben az az Ed Bernero nevezetű egykori New York-i rendőrtiszt fog csücsülni, akinek igencsak benne volt a keze anno a Criminal Minds-ban (Gyilkos Elmék), és a Third Watch-ban (Harmadik Műszak) is. Na ez volt a jó hír. A rossz pedig az, hogy állítólag igyekeznek átértelmezni a Megtorló karakterét azzal, hogy kvázi Batman-t csinálnak belőle. Frank Castle ugyanis a tervezett sorozatban egy New York-i rendőrtisztként képzelik el, aki esténként, amolyan plusz műszakban koponyás polóban ossza az igazságot New York utcáin.

Az anyátok picsáját azt!

The Walking Dead nyereményjáték - második menet

Update: Játékunk lezárult és emailben kiértesítettük a három szerencsés nyertes zombiolimpikont, egyszóval mindenki, aki részt vett a játékban sürgősen csekkolja a levelesládáját (a helyes megfejtések a poszt kommentjei között találhatóak)...

A Képregény.hu felajánlásából három kötetet sorsolunk ki a Geekz olvasói között a The Walking Dead - Élőhalottak második kötetéből, ami az Úton alcímet viseli (micsoda? eddig egy Amazonas menti kis kunyhóban éltél egy csapatnyi cerkófmajom társaságában és nem tudod mi ez? azonnal pótold ezt a blaszfémiának is beillő hiányosságot). Ahhoz, hogy rátehessétek a kezeteket a három kötet valamelyikére, mindössze válaszolnotok kell 5 egyszerű és a zsánerhez kapcsolódó kérdésre. Aki elsőként küldi be a helyes választ az összes kérdésre, az automatikusan az egyik képregény boldog birtokosává válik, a másik kettőt a többi helyes válasz beküldői között sorsoljuk ki. Lássuk hát a kérdéseket!

1. Mi a leghatékonyabb és sokoldalúbb fegyver zombiapokalipszis esetén Max Brooks Zombie Survival Guide-ja szerint?

2. Mi a Dellamorte Dellamore című Michele Soavi film főhősének kedvenc olvasmánya?

3. Ki írta azt a Marvel minisorozatot (aminek egyébként több folytatása is született), amiben a zombivá változott Peter Parker felfalja Mary Jane-t és May nénikét?

4. Melyik az a 2010-ben készült (és nem túl fényesre sikerült) horrorfilm, amelynek főszereplője egy képregényhős, aki nem mellesleg az olasz fumettik egyik legnépszerűbb sztárja?

5. Ki veszi át Tony Moore-tól a The Walking Dead képregénysorozat rajzolását a hetedik számtól?

A válaszokat a geekblog@index.hu emailcímre küldjétek The Walking Dead nyereményjáték címmel a tárgyban. A beküldés határideje 2011. október 13-a éjfél, eredményhirdetés másnap, a nyeremények átvétele október 16-án a 22. Képregény Börzén vagy pedig postai úton.

A Francia Karcolat #7 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

Apróbb kihagyás után újra támad a raklett: Boulet ismételten felhívja a figyelmünket a lejárt szavatosságú ételek veszélyeire a Tovább! után...

A Francia Karcolat #6 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

Boulet újabb piktogramos sztripjéből megtudhatjuk mit (ne) tegyünk, ha a szomszédban túl nagy vehemenciával dolgoznak a... ööö... tudjátok mit, olvassátok el a Tovább! után...
 

Panelprogram: Daredevil #232

Nincs még egy „szuperhőspózolásos” cliffhanger a képregények történetében, amit látva az olvasó így maga alá szarik a gyönyörűségtől. Frank Miller és David Mazzuchelli mérföldkőnek számító Born Againjében (Daredevil 227-233, 1986) a Vezér megtudja Fenegyerek titkos identitását (drogfüggővé süllyedt exbarátnője, Karen Page árulja el egykori szerelmét egy adag heroinért), és módszeresen tönkreteszi őt. Háza, munkája, egzisztenciája elvesztése után Matt Murdock, immár egy hajléktalan roncs, az őrület határán vegetál – amíg a Vezér be nem küldi a Pokol Konyhájába a tébolyulttá kondicionált szuperkatonát, Nuke-ot, hogy végezze be a munkát. A fél városrészt lángok emésztik, mire a főhős beavatkozik. Nuke, akinek adrenalinszintjét (és így pusztításfaktorát) különböző színű pirulákkal szabályozzák (a vörös az „ultimate”, a harci pirula), egy helikopterből osztja a halált, amikor a főhős elhajított botja megtalálja a fejét. „Give me a red!” fordul a pilótához, az ezt követő (szöveg nélküli) képen pedig ott áll maga a vörös ördög, mint valami rettenetes, dühös isten, csatára készen, lángokkal a háttérben. Nuke is fucked.

A jelenet felépítése, dinamikája lehengerlő, és ne felejtsük el, hogy ekkorra ráadásul Fenegyereket már a sztori első száma óta (a megjelenések idejét nézve, fél éve) nem láttuk jelmezben.  Ez a definitív, kvintesszenciális „a hős belép” momentum, amit Nuke egysorosa briliánsan készít elő – ugyanakkor messze több egyszerű hatáskeltésnél. Egyrészt ez a panel jelképezi Murdock újjászületését, másrészt, ahogy Mazzuchelli rajzolja őt, ellenfényben (szinte minden, amit a tűz általában szimbolizál, ott van a képen), kis túlzással csak a sziluettjét mutatva, egy végsőkig elszánt pózban, sötétbe burkolózva, arcvonások nélkül, mintha nem is ember volna, hanem egy pusztító természeti erő, ami a gonoszt készül elsöpörni.

A Francia Karcolat #5 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

Boulet stripsorozatában ezúttal a reggeli állatságok kerülnek terítékre...

Panelprogram: Watchmen #11

Új sorozatunkban egy-egy nagy képregényes pillanatot (panelt, paneleket, oldalt) emelünk ki., mutatunk meg, és okoskodunk róla néhány keresetlen sor erejéig.

Mindenki ismeri azt a klisét, amikor a gonosztevő türelmesen és hencegve megosztja gaz mestertervének részleteit a fogságába esett főhőssel, aki így, kiszabadulva, percek alatt keresztülhúzza a számításait – James Bond ekképpen elveszejtett szájmenős ellenségeivel egy egész köztemetőt meg lehetne tölteni, a hasonlóan elbukott képregényes gazemberek sora pedig végtelen. Klasszikus comicjában, a Watchmenben, Alan Moore sok más toposszal együtt ezt is gúnyosan és kíméletlenül kiforgatta – bár sok ilyen fogásával ellentétben ez pont nem elsősorban a szatirikus éle miatt vált emlékezetessé, hanem mert ténylegesen meg merte tenni, hogy passzivitásra kárhoztassa a nap megmentésére kardcsörtetve érkező hősöket.

Ozymandias, mint minden gonosztevő, előzékenyen, szinte atyai türelemmel osztja meg tervét Rorschach-kal és a Bagollyal, csak hogy a végén őszintén elcsodálkozzon rajta, hallgatósága mennyire naiv: miért mondaná el mindezt az ellenségeinek, ha azoknak még volna esélyük az útjába állni? Pörölycsapással felérő, higgadt monológzárása („I did it thirty-five minutes ago”) még úgy is meglepte az olvasókat, hogy az első 10 rész után már teljes joggal számíthattak rá, hogy Moore-t csak addig érdeklik a szuperhősképregények sematikus megoldásai, amíg ki nem forgathatja őket. A következő panel, amin Rorschach és a Bagoly döbbenten, „we are all fucked” arc- illetve maszkkifejezéssel, némán állnak a képregényben a világvégét szimbolizáló órák előtt (egy perc múlva éjfél), még a pusztítást ezután bemutató képek nélkül is brutális erejű. És végre kapott a képregényművészet egy karizmatikus szupergonoszt, aki elődeivel ellentétben végig tudta vinni mesteri tervét...

Az nem úgy volt! Az amerikai képregény nagy retconjai, 2. rész

Szinte nincs is olyan karakter a Marvel és a DC hősei (illetve gonoszai) közt, aki ne halt volna meg már legalább egyszer-kétszer. Pókember, Batman, Superman is mind szagolták alulról az ibolyát, de az efféle nagyágyúk esetében persze eleve ki volt zárva, hogy a „haláluk” tartós legyen. Ilyenkor a karaktert eltemető írók pár hónappal (vagy mindössze egy-két héttel) később maguk hantolják ki a többnyire dicsőséges harcban elpatkolt hőst (Pókember: A másik, The Return of Superman, Batman: The Return of Bruce Wayne, Captain America: Reborn). A kevésbé élvonalbeli figuráknál azonban sokszor előfordul, hogy az író véglegesnek szánja a halálukat, amit azonban hónapok vagy akár évek múltán egy másik író valahogy visszacsinál, kimagyaráz, azaz retconál. És pont ennek természete, a halál bagatellizálása miatt, az efféle retconok a legnotóriusabbak, ezek mellett a cikk előző részében említett átírások, súlyukat tekintve, szinte jelentéktelenek (na jó, kivéve a One More Dayt – azt sehogy sem lehet megfejelni).

Még ha hosszútávon jól is sül el a dolog (és sokszor – bármily meglepő – tényleg jól sül el, ahogy azt látni fogjuk), az efféle kontárkodás a kontinuitással bizony igen destruktív hatással van a hihetőségre, az élvezhetőségre, és főleg az egyes karakterek drámainak szánt halálára (miért izguljon/rázódjon meg az ember, ha sejti, hogy úgyis visszatér). Az írók hosszú évek óta igyekeznek viccelődni ezzel, karaktereik vállvonásokkal intézik el a feltámadásokat, és azzal poénkodnak, hogy soha senki nem hal meg igazán, de ez csak afféle görcsös jópofizás és kínos kacsintgatás, hogy „iiiigen, tudjuk, hogy gáz, látjátok, hisz viccet csinálunk belőle, hahaha, tudjuk, hogy gáz, van humorérzékünk!”. De ez még mindig jobb, mint amit mostanában követett el néhány szerző, azaz, hogy ténylegesen drámát igyekeztek faragni ebből a hülyeségből a „miért csak a legnagyobb hősök térnek vissza a halálból, az átlagemberek miért nem?” gondolat mentén (mint Paul Jenkins rettenetesen didaktikus Thor: Heaven and Earth című képregényében, mindössze pár héttel ezelőtt).

És senki ne higgye, hogy ilyen húzásokhoz csak pancser írók folyamodnak. Az egy dolog, hogy mondjuk a Xorn/Magneto agyrémért (ld. lentebb) a kontár Chuck Austen volt a felelős (első körben…), de pl. Kolosszust Joss Whedon, Mockingbirdöt pedig Brian Michael Bendis keltette új életre. A halálból feltámadó karakterekkel kapcsolatban hosszú éveken át tartotta magát egy mondás, miszerint: senki nem marad halott, kivéve Ben bácsit, Gwen Stacyt, Buckyt és Jason Toddot. Ezt a jópofa mondást azóta kikukázta a Marvel és a DC, hiszen előbbi Buckyt utóbbi Jason hozta vissza az élők közé (de a One More Day kapcsán komolyan fontolóra vették Gwen feltámasztását is). Szóval, lássuk, mi történt velük, és néhány hasonló, a túlvilágról visszacibált szereplővel – ismét a teljesség igénye nélkül.

Barry Allen (a második Flash)

Mikor halt meg? Crisis on Infinite Earths #8 (1986)
Mikor tért vissza? Final Crisis #2 (2008)
Mi történt? Egy ellensége visszahozta a „halálból”.

Azt ugye mindenki tudja, hogy az 1986-os, klasszikus Crisis on Infinite Earths volt a DC első gigászi univerzumformáló eseménye, amit arra használtak, hogy az aktuális igényeknek megfelelően írják újra vele a világot és a benne lévő hősöket/gonoszokat? Nos, Barry Allen, a második Flash történetét bizonyos szempontból már közvetlen előtte lezárták. A ’80-as években megölték a feleségét, Irist, következő menyasszonya megtébolyodott, Barry pedig kinyírta a mindezért felelős gonosztevőt, Zoomot. Végül a 30. században kötött ki, ahol találkozott a halottnak hitt Irisszal (hosszú…), és boldogan élt, amíg a világ el nem kezdett széthullani körülötte, vagyis amíg a Crisis on Ininite Earths kezdetét nem vette. Ekkor visszatért a 20. századba, hogy kiderítse, mi történik, és szembetalálta magát az istenei hatalommal bíró Anti-Monitorral, aki az egész multiverzum elpusztítására tört. Barry igazi hősi halállal távozott, életét nem kímélve vonta ki a forgalomból az Anti-Monitor végítéletfegyverét (ez alighanem minden idők egyik leghíresebb képregényes haláljelenete).

Az írók kissé következetlenül bántak a karakterével a következő években. (Látom magam előtt, ahogy sokan, akik nem eléggé jártasak a mainstream amerikai képregényekben, megrökönyödve kérdik, „hogy lehet bárhogyan is bánni egy karakterrel, aki már halott?!”). Egy sztoriban Deadman segített a lelkének belépni a mennyországba, ugyanakkor lényege, szelleme (azaz, khm, lelke) valahogy mégiscsak ott maradt a világban, hiszen többször is felbukkant, hogy segítsen barátainak (pl. Wally Westnek Zoom ellen, vagy a többi Flashnek az Infinite Crisisban). A halála utáni bő két évtizedben Barry kevésbé direkt módon is felbukkant itt-ott – mivel az Anti-Monitor fegyverének elpusztítása után nem maradt hátra hulla belőle, a fantázia szabadon szárnyalhatott. Olyannyira, hogy még a konkurens Marvel is felhasználta Barryt egy 1990-es Quasar sztoriban: egy Földről a Holdra tartó galaktikus futóverseny során a semmiből előtűnik egy szőke, amnéziás férfi, aki leelőzi a többi indulót (így többek közt Quicksilvert is), és elsőként ér célba. A karakter visszatért négy évvel később, ugyanabban a sorozatban, hogy segítsen egy „hipersebességben” ragadt társának, és hogy cserébe az segítsen neki visszatérni a saját univerzumába. Persze a férfi igazi neve sosem hangzott el, Flash-jelmezét sosem öltötte fel (a DC aligha vette volna jó néven), de külseje, és megjegyzései egyértelművé tették, hogy ki ő valójában.

Barry végül Morrison 2008-as Final Crisisának második számában tért vissza hivatalosan, csúcssebességgel üldözve az időben visszalőtt golyót, ami megölte Oriont, egyben menekülve a Black Racer elől, és azt üvöltve a megdöbbent Wallynek és Jaynek, hogy „Fussatok!” (Pöpec cliffhanger, azt el kell ismerni). A dolgot Geoff Johns magyarázta el a nem sokkal ezután indult Flash: Rebirth-ben. Barryt nemezise, a Reverse-Flash hozta vissza a halálból, pontosabban az ún. Speed Force-ból (egy sajátos energia a DC Univerzumban, amiben – mint kiderült – Barry eltűnt az Anti-Monitor fegyverének elpusztításakor), hogy tönkretegye hírnevét és életét. Azt is megtudtuk, hogy az időt manipuláló gonosztevő a felelős Barry múltjának tragédiáiért. Ezután indult Johns új Flash sorozata, ami nem bizonyult túl színvonalasnak, és most, a Flashpoint és a következménye, a szeptemberi DC reboot után, ki tudja, mi marad meg ezekből a sztorikból.

Bucky Barnes (Winter Soldier)

Mikor halt meg? a második világháború végén (az 1963-as Avengers #4-ben derül ki, flashback formájában az 1968-as Avengers #56-ban látjuk)
Mikor tért vissza? Captain America 1 (2004)
Mi történt? Nos… mégsem halt meg. A ruszkik kihalászták a tengerből, és megmentették.

Bucky már Amerika Kapitány legelső megjelenésekor is ott volt a csillagos-sávos-pajzsos hős mellett, mint annak vidám, nácipofozó tinédzser sidekickje. A második világháború után a szuperhősök népszerűsége leáldozóban volt, és a következő évek képregényei, amikben a Kapitány és Bucky szerepeltek (immár kommunistákat ütlegelve), mind kudarcnak bizonyultak. A duó évekre eltűnt a piacról, de amikor 1963-ban a Marvel elindította a Bosszú Angyalai sorozatát, azzal a lendülettel vissza is hozták a köztudatba a Kapitányt – a szuperhőscsapat jégbe fagyva talált rá a negyedik részben, a tenger mélyén. Ekkor tudtuk meg, hogy az igazi Amerika Kapitány és Bucky eltűntek a második világháború végén, amikor megpróbálták megakadályozni egy bombákkal megrakott kísérleti repülőgép célba érését, és az felrobbant alattuk. A háború utáni kalandjaikat azzal magyarázták ki, hogy azokban valójában mások viselték a jelmezüket a kormány titkos jóváhagyásával (ez, ugyebár, már eleve egy retcon volt). Tehát Kapit visszakaptuk, Buckyt viszont nem – a szerkesztőség nem akarta, hogy a Marvel hőseinek tini segítőik legyenek, így a sidekick halott maradt. Legalábbis 2004-ig, amikor Ed Brubaker átvette az Amerika Kapitány sorozatot, és nem csak visszahozta, hanem újra is értelmezte a karaktert.

Brubaker verziójában a gép felrobbanása után a súlyosan sérült, egyik karját elvesztett és amnéziás Buckyra rátalált egy orosz tengeralattjáró. Az ifjú hősnek kimosták az agyát, művégtaggal jutalmazták meg, és kinevelték a dicsőséges Szovjetunió egyik leghatékonyabb bérgyilkosává (Winter Soldier néven), akit a küldetései közt hibernálva tartottak – így évtizedek alatt is csak pár évet öregedett. Belemehetnénk abba, hogy ez hány szempontból hülyeség (miért éppen egy amerikai tinikatona kellett a szovjeteknek – nem propagandacélból, hisz titokban tartották –, miért kellett hibernálva tartani stb.), de felesleges belemenni, főleg, mivel vannak a sztorinak érdekesebb aspekutsai is. Brubaker fordított egy nagyot Bucky karakterén: a mosolygós tinitársból vérprofi gyilkost faragott, aki nem azért volt ott a háborúban a Kapitány mellett, hogy kedvesen integessen, hanem azért, hogy elvégezze a piszkos munkát, amitől a csillagokba és sávokba öltöztetett hőst inkább távol tartották, lévén példakép, két lábon járó ideológia és nemzeti ikon.

Az amnéziás és agymosott Bucky tudatát a Kapitány végül egy kozmikus kocka segítségével állította vissza (Captain America 14, 2005) egy nagyívú sztori elején, amiben a címszereplő lépten-nyomon azzal szembesült, hogy az ideológiákat, amiket képvisel, Amerika már rég bemocskolta. Ebből egyenesen következett a karakter halála, ami után Bucky ötlötte magára a csillagokat és sávokat, és ő vált az új Amerika Kapitánnyá – amíg két hónappal ezelőtt ki nem nyírták a Fear Itself című zagyvaságban, meglehetősen gagyi módon. Pedig volt fantázia a karakterében, Brubaker nem véletlenül hozta vissza – sokkal árnyaltabb és így érdekesebb, mint patyolattiszta elődje (aki persze azóta maga is újra él), még ha az író néha a kelleténél több időt áldozott is az önmarcangolásaira és a saját magával kapcsolatos kételyeire.

Hal Jordan/Parallax

Mikor halt meg? The Final Night #4 (1996)
Mikor tért vissza? Spectreként már 1999-ben, de eredeti „formájában” a Green Lantern: Rebirth #1-ben (2004)
Mi történt? Megőrült, gyilkolt, önfeláldozott, meghalt, a bosszú szelleme lett, feltámadt. Kb.

1994-ben a DC azzal próbált új olvasókat toborozni, hogy a hosszú évtizedek óta porondon lévő Hal Jordant lecserélte egy fiatalabb Zöld Lámpásra, Kyle Raynerre. A kérdés persze az volt, hogy távolítják el Jordant a képből. Az ember azt hinné, nyugdíjazzák, vagy megölik, ehelyett inkább szupergonoszt csináltak belőle (a rajongók nem kis felháborodására). A Reign of the Supermen című sztoriban a Cyborg Superman, Hank Henshaw elpusztította Hal otthonát, Coast Cityt, ami végül őrületbe kergette a hőst. Egy tébolyult terv részeként, hogy újrakreálja a várost, sajátjai ellen fordult, megölte Sinestrót és több társát, elpusztította Oa központi lámpását, véget vetve ezzel a teljes Zöld Lámpás alakulatnak, és felvette a Parallax nevet (Emerald Twilight). Később, az előző cikkben már többször is említett Zero Hourban megkísérelte elpusztítani a világmindenséget, hogy aztán saját elgondolása alapján teremtse újra. Aztán jött a The Final Night, amiben egy csillagokkal táplálkozó entitás próbálta felfalni a Napot – Jordan, egykori hősi énjének átmeneti megvillanása során feláldozta magát a Földért, és újraindította a haldokló Napot.

A hősük gonosszá változtatása miatt háborgó rajongókat a DC azzal próbálta kiengesztelni, hogy a Day of Judgement című 1999-es történetben a bosszú szelleme, a Spectre, az ő lelkét választotta gazdájának – Jordan pedig úgy döntött, hogy a Spectre erejét nem bosszúra, hanem megváltásra használja. Az ötlet nem nyűgözte le az olvasókat, a sorozat megbukott, és a Kyle Raynert szerepeltető Green Lantern széria sem teljesített túl jól. A kiadó úgy döntött, van valami abban, amit a rajongók szajkóznak*, és Geoff Johnst bízták meg, hogy támassza fel Jordant. A 2004-es Green Lantern: Rebirth-ben hősünk visszatér, miután kiderül, hogy az Emerald Twilight idején egy félelemmel táplálkozó lény, Parallax befolyása alatt állt. A megoldás tehát némileg hasonló ahhoz, amit a Marvel húzott elő a kalapból Jean Grey és a Főnix kapcsán, jópár évvel korábban (ld. lentebb). A karakter traumatikus élmények hatására megőrül, felvesz egy új nevet, pusztít, rombol, saját keze által meghal, majd évek múlva visszatér, és megtudjuk, hogy a név, amit felvett (Főnix/Parallax), nem csak egy név, hanem egy idegen entitás, és valójában az a felelős az ámokfutásért. A hős így visszatérhet, korábbi gaz tetteit pedig szépen ráhúzzák valaki, illetve valami másra. Viszont a DC ezen döntése rövid és hosszú távon is sokkal kifizetődőbb volt, mint a Marvelé.

Már a Rebirth is egy nagyszerű képregény, és hiszed vagy sem, a fenti kuszaságot, retconálást Johns olyan szépen, magától értetődően, simán magyarázza el, mintha mindig is az lett volna a nagy terv, hogy Jordan története erre fut ki. Plusz a Rebirth után új életre kelt a Zöld Lámpás franchise: elindult az új Green Lantern sorozat, a főszerepben Hallel, röviddel ezután elkezdődött egy másik széria is, a Green Lantern Corps, a többi Lámpásról, és mindkettő azóta is igen magas színvonalon, látványos, grandiózus, fordulatos űroperaként szórakoztatja az olvasókat. Az egésznek az az egyetlen apró szépséghibája, hogy Hal Jordan egy rettenetesen sótlan karakter, de ezt Johns szerencsére folyamatosan kompenzálja a remek sztorikkal.
(*a marketingesek ránéztek a zuhanó eladási mutatókra)

Jason Todd (a második Robin)

Mikor halt meg? Batman #427 (1988)
Mikor tért vissza? Batman #635 (2005)
Mi történt? Superboy dühében bemosott egyet az univerzumnak, és ettől Jason újjászületett. Ja, és ez nem vicc ám!

A Halál a családban a ’80-as évek egyik leghíresebb Batman képregénye Frank Miller művei mellett. Benne Jason Todd, a második Robin (az első, Dick Greyson ekkor már Nightwingként önállóan tevékenykedik) az anyját keresi a Közel-Keleten, miután Batmannel némileg megromlott a viszonya – és belefut a Jokerbe. Nem teljesen véletlenül: az anyja neki dolgozik. A hatalmas hülyeségek, logikai buktatók és slendrián cselekményvezetés súlya alatt rogyadozó történet közepe felé a Joker hosszasan és boldogan dédelgeti Jasont egy feszítővassal, majd az anyjával együtt otthagyja egy jó adag dinamittal kidekorált raktárépületben. Jason már félig halott, amikor az anyja támogatni kezdi az ajtó felé – még pont van pár másodpercük, mielőtt a bomba felrobban, az pedig minden akicó-kalandsztori hősének bőven elég, hogy még időben vetődjön el a háta mögött felcsapó tűzgolyó előtt. Csakhogy az ajtó zárva van. Szegény Jasonnak valószínűleg még arra sem volt ideje, hogy azt gondolja, „ez szopás”, mielőtt anyjával együtt a levegőbe repült. A következő számban Batman megtalálja hulláját a füstölgő törmelékek között, a kép, amin ölében hozza ki onnan, ikonikus. Jason halála mellesleg az olvasók döntése volt: a DC feltette nekik a kérdést, hogy meghaljon az amúgy nem túl népszerű karakter, vagy ne. A rajongóknak egy telefonszámot kellett hívni, és bár nem sokkal, de a „pusztuljon” oldal nyert (később Dennis O’Neil, az akkori szerkesztő elmondta, hogy több száz, a halál melletti telefon egyetlen embertől jött, aki beprogramozta a számítógépét, hogy a rendelkezésre álló 36 órában másfél percenként hívja a megadott számot).

A 2003-as, nálunk is kapható Hush-ban Jeph Loeb már eljátszott a visszatérés lehetőségével, de aztán kiderült, hogy az ott felbukkant Jason Todd nem az igazi Jason Todd volt, hanem a főgonosz Batman elpusztítására szőtt elmejátékának része. Két évvel később viszont Judd Winick tényleg feltámasztotta Jasont az Under the Red Hood című sztoriban – mint brutális, gyilkos gonosztevőt. Winick nem csinált titkot belőle, hogy ívesen leszarta a „hogyan” kérdést, egyszerűen kellett neki a karakter, a többit másokra hagyta. Végül az Infinite Crisisban Geoff Johns magyarázkodott. Egy paradicsomi – és rohadt unalmas – dimenzióba bezárt Superboy dühösen próbál kitörni onnan a maga superboyoson primitív módján, azaz a valóság határának, korlátjának, szövetének, akármijének a teljes erőből való ütlegelésével (ne firtassuk, jó?). Ezeknek az ütéseknek a lökéshullámai változtatásokat okoznak az univerzumban. Pl. azt, hogy Jason Todd feltámad.

Az egykori Robin dühösen, gorombán, gyűlölködve tért vissza, amiben lehet szerepe annak, hogy Talia al Ghul talált rá az utcán (miután feltámadását követően úgy egy évet kómában töltött), és ő állította vissza emlékeit és tudatát egy Lazarus gödör segítségével, a Batman iránt érzett szerelméért – apja, Ra’s al Ghul szerint a gödör kissé összekócolta a srác mentális állapotát. Jason azóta is rendszeresen Batman (és Robin) életére tör, merthogy természetesen őt hibáztatja a haláláért. Túl sok értelme nem volt a karakter újjáélesztésének, általában erőltetett történetetekben írják nem kifejezetten érdekesen (egy kivétel pl. Morrison Batman & Robinja) – jobb lett volna, ha megmarad a mainstream amerikai a képregény egyik legendás halottjának. (Egyébként, mivel a halálát nem tették semmissé, hanem szó szerint feltámasztották, ez nem is igazán retcon, szóval kicsit kilóg a sorból, de jelentősége miatt nem hagyhattam ki.)

Jean Grey/Főnix

Mikor halt meg? Sokszor. Most arról a haláláról van szó, ami az Uncanny X-Men 137. számában következett be (1980)
Mikor tért vissza? Avengers 263 (1986)
Mi történt? Aki meghalt, az mégsem ő volt.

Az anno itthon is megjelent Sötét Főnix Saga az X-Men történetének egyik legnagyobb csúcspontja, Chris Claremont jó 16 éves X-írói munkásságának egyik leghíresebb ékköve. Jean Grey, azaz Marvel Girl, még egy 1976-os sztoriban vette fel a Főnix nevet, miután képességeit felturbózta egy baleset/önfeláldozás egy kissé balul elsült űrkaland végén. Ahogy ereje nőtt, egyre kevésbé tudta azt kontrollálni, míg végül teljesen korrumpálta. Jean megőrült, vele szemben tehetetlen társai ellen fordult, és ahogy isteni hatalomra tett szert, felemésztett egy egész csillagot, milliárdok halálát okozva. A lány, mikor ideiglenesen visszanyerte tiszta elmeállapotát, öngyilkos lett szerelme, Küklopsz szemei előtt. Hopsz. Nem az a tipikus szuperhősös dirr-durr, mi? Claremont története – a fantasztikus karakterrajzok és a grandiózus kiállítás mellett – azért is olyan emlékezetes, mert felboncolja a „túl nagy hatalom” témakörét, ami az X-Menben mindig is jelen volt. Hiszen a szereplők tinédzserek/fiatalok, akiknek olyan erőket kell kontrollálniuk, amikre sem a testük, sem az elméjük nincs felkészülve. Ez Jean tragédiája.

És ezt a tragédiát kukázta ki a Marvel, annak minden mondanivalójával együtt, hat évvel később. Akkor indították útnak új, X-Factor című sorozatukat, aminek főszereplői az eredeti X-Men tagjai lettek (az anyacímben, az Uncanny X-Menben ekkor ugye már a második generáció vitte a mutánsügy fáklyáját) - ehhez viszont fel kellett támasztani Jeant.  Normál esetben nincs ezzel semmi probléma, csakhogy ez esetben egy olyan szuperhősről volt szó, aki lemészárolt több milliárd értelmes lényt. Szóval csak úgy lehetett visszahozni, ha előbb valahogy kimagyarázzák fajirtó bűneit. Kurt Busiek volt a „megmentő”: kitalálta, hogy az említett űrkalandot, ami után Jean képességei egy magasabb szintre léptek, a lány csak úgy élte túl, hogy alkut kötött egy idegen entitással, ami Főnixnek nevezte magát (hogy ez ki- és miféle, azt későbbi történetek pontosították/árnyalták). A Főnix egy gyógyító gubóba helyezte a halál szélén tántorgó Jeant, és felöltötte az alakját, sőt, az identitását, emlékeit is – olyannyira, hogy ténylegesen Jeannek hitte magát, és mindenki más is annak hitte. És onnantól kezdve (vagyis 1976-tól 1980-ig, Jean/Főnix öngyilkosságáig) az igazi Jean abban a gubóban gyógyulgatott, az X-Mennel pedig a testet öltött entitás kalandozott. Jean gubójára végül a Bosszú Angyalai találtak rá egy New York-i öböl mélyén (Avengers 263), és a Fantasztikus Négyes Reed Richardsa jött rá, hogy mi történt vele, és hogyan (Fantastic Four 286). Jean még néhányszor meghalt/feltámadt, és a Főnix entitással való kapcsolata sem ért véget, de ezek már más lapra tartoznak.

Egy ilyen karakter esetében okafogyott a „volt-e értelme feltámasztani” kérdés. Egyrészt persze, hiszen az X-Men egyik oszlopos tagjáról van szó, akinek rengeteg nagyszerű pillanat és történet jutott később is (a Jean-Emma Frost-Küklopsz háromszög nélkül pl. Grant Morrison X-Menje bizonyosan kevesebb lenne), másrészt persze, hogy nem, hiszen ezzel kihúzták minden idők egyik legerőteljesebb szuperhősképregényének méregfogát. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy Jean mégsem halt meg, hanem arról is, hogy eleve nem ő szerepelt a Sötét Főnix Sagában, vagyis a sztori fentebb említett összes mélysége („túl nagy hatalom”) megszűnt létezni.
Jean egyébként most is halott. A 2003-as New X-Men 150-ben ölte meg Magneto. Aki azonban valójában nem Magneto volt. Erről jut eszembe… de erről lentebb.

Kolosszus

Mikor halt meg? Uncanny X-Men #390 (2001)
Mikor tért vissza? Astonishing X-Men #4 (2004)
Mi történt? Egy földönkívüli megmentette az utolsó utáni pillanatban, bár ezt akkor senki nem tudta.

Kolosszussal enyhén szólva csúnyán elbántak az írók a ’90-es évek elejére. A csendes, introvertált, végtelenül jólelkű karakternek az orosz kormány megölte a szüleit, húga, Ilyana a mutánsokra halálos Legacy vírus egyik első áldozata lett, ő maga pedig agysérülést szenvedett, és nem tudott visszaváltozni emberi alakjába (ekkor ideiglenesen csatlakozott Magnetóhoz). A sorscsapások szünet nélkül záporoztak Kolosszusra, a legolcsóbb, legprimitívebb melodrámába lökve a karaktert. Amikor Bestia végre talált gyógymódot az egész mutáns fajt veszélyeztető Legacy vírusra, de kiderült, hogy elterjesztéséhez önfeláldozásra van szükség (aki beadja magának az ellenszert, meghal, és az így kerül a levegőbe – a logikáját ne firtassuk, ez a sztori az X-Men egy igencsak pocsék időszaka alatt született), Kolosszus megtette, amit meg kellett tennie. A holttestét pedig elhamvasztották. Azt hinnétek, hogy innen még egy szuperhősképregényben is bajos visszahozni valakit az életbe, ugye?

Jobbról be Joss Whedon az Astonishing X-Mennel (2004). És Whedon átkozottul jó író. Első, Gifted című sztorijában Kitty Pryde, Kolosszus egykori szerelme rábukkan nagyon is élő hősünkre egy földönkívüli komplexumban. Mint kiderül, annak idején a Breakworld nevű bolygó egy Ord nevű katonája teleportálta el a holttestet, és cserélte azt ki egy másolatra – vagyis a társai utóbbit hamvasztották el. Idegen technológiájával Ord felélesztette Kolosszust, és a Legacy vírusnak a vérében folyó ellenszeréből nyerte ki a mutáció „gyógyszerét”, ami köré a lényegi történet épült (ezt a gyógyszert használta kiindulási alapnak a harmadik X-Men mozifilm is).

A magyarázat olyan-amilyen (azt hiszem, egyszerre elfogadható és erőltetett), viszont az figyelemreméltó, hogy Whedon milyen elegánsan, milyen lazán, milyen tökéletesen adta elő. Nem érződött rajta az erőlködés, a hiteltelenség, és egyébként sem a „hogyan”-ra koncentrált, hanem a „feltámadással” kapcsolatos reakciókra. Azok a panelek, amiken Kitty megpillantja hallottnak hitt szerelmét, aki keresztülrohan a lány anyagtalanná vált testén, és ráront a rájuk tüzelő katonákra, fantasztikus. Az összes képregényes „halálból visszatérés” közül alighanem ezt tudta az írója a legtermészetesebb módon kivitelezni, ráadásul ezt követően is nagyszerűen használta a karaktert és a Kittyvel való kapcsolatát – és szerencsére utódai sem herdálták el a dolgot, Kolosszus figurája (noha igen ritkán van a középpontban) máig érdekes.

Magneto/Xorn

Mikor halt meg? 2004-ben (New X-Men 150)
Mikor tért vissza? Pár hónap múlva (Excalibur 1)
Mi történt? öööö...

Xorn karakterét Grant Morrison vezette be a 2001-ben indult briliáns New X-Menjében, mint egy sok mindent megélt, mégis optimista, alapvetően jókedélyű mutánst, aki gyógyító képességei mellett a mágnesességet és a gravitációt is manipulálni tudja. Xorn a Xavier intézet legproblémásabb tanulóinak csoportvezetője lett, míg a Planet X-ben le nem került róla a maszk, és ki nem derült, hogy valójában Magneto van alatta, aki ezt a gúnyát használva férkőzött be az X-Men belső köreibe – azaz Xorn nevű mutáns nem is létezik. A mágnesesség ura kissé, akarom mondani, nagyon megtébolyodott, drogokkal turbózta fel mutáns erejét, romba döntötte fél New Yorkot, rabszolgasorba taszította az embereket, a túlélőket pedig egy krematóriumban tervezte elhamvasztani. Az X-Men végül felülkerekedett, de ez, ahogy fent már érintettük a témát, Jean Grey életébe került – Rozsomák pedig, a nő halála miatti féktelen dühében egy fejjel megrövidítette Magnetót. A „Xorn valójában Magneto” fordulatot Morrison mesterien vezette fel, ha visszaolvasol, a jelek, utalások mind ott vannak, csak persze akkor még nem áll össze belőlük a kép. A Marvel szerkesztői azonban nem örültek a dolognak, és amint Morrison otthagyta a címet, megbízták utódját, Chuck Austent, hogy valahogy magyarázza ki az egészet.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Morrison New X-Menje szenzációs volt, de tény, hogy Magnetóval kissé túllőtt a célon. Az egy dolog, hogy eredetileg valóban egy egysíkú gazember volt, de Chris Claremont sokat dolgozott azon a ’80-as években, hogy árnyalja a karakterét – egy időben az X-Mennek is tagja volt (ahogy mellesleg jelenleg is az), sőt, Xavier távollétében még vezette is a mutáns iskolát (ezek a történetek itthon is megjelentek anno). Az írók a ’90-es években kicsit mind más arányban ingadoztak hősi-antihősi-gazemberi mivolta között, de olyan habzó szájú, elmeháborodott tömeggyilkosnak senki nem ábrázolta, mint Morrison itt (még Stan Lee sem az első X-Menekben). Úgyhogy összességében mondhatjuk, hogy ez egy roppant méltatlan búcsú volt a Marvel egyik leghíresebb karakterétől. Na de az is biztos, hogy nem a balfék Austent kellett volna felbérelni, hogy Morrison sztoriját utólag toldozza-foldozza.

Mert ugyan Magneto Chris Claremont Excaliburában bukkant fel először a Planat X után, és ott hangzott el, hogy az a Magneto, aki New Yorkot terrorizálta, nem ő volt, Austen állt neki magyarázkodni, hogy mi is történt. Hogy nem Magnato tettette magát egy fiktív Xornnak, hanem egy valóban létező Xorn tettette magát Magnetónak. És ez még csak a kezdet volt – az olvasók érthetően össze voltak zavarodva a sok hülyeségtől (felbukkant még egy másik Xorn is, a Magnetóként ágáló Xorn ikertestvére, anyám, borogass…), amit aztán Brian Michael Bendis magyarázott ki valamennyire. Először elhintette az itthon is kiadott Mutánsvilágban, hogy a valóságot manipuláló, és nem mellesleg eszét vesztett Skarlát Boszorkány (Magneto lánya) lehet a felelős az egész hóbelevancért (ez lett volna amúgy a legegyszerűbb, legjobb megoldás), de az elhintés nem volt elég a rajongóknak, úgyhogy az itthon szintén kiadott Új Bosszú Angyalai: Ellenhatásban Bendis tovább tisztította a képet. Az új verzió szerint Xorn azért öltötte magára Magneto alakját, mert tudta, hogy a hírhedt mutáns arcával követőkre talál. Gondolom, ez sem kevésbé szar magyarázat, mint bármi más… De összességében csak jól jártunk azzal, hogy Magneto él, és (főleg), hogy nem ilyen gyatra körülmények közt távozott a másvilágra.

A Francia Karcolat #1 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

Ezt is megértük, a Geekz-en rendszeres képregénystrip üti fel a fejét, méghozzá egy Franciahonban egyre népszerűbb szerzőtől, Gilles Roussel-től, aki Boulet művésznéven alkot 1998 óta, amikor Zep, Titeuf atyja és Jean-Claude Camano, a Tchô! magazin főszerkesztője felfedezte egy képregényfesztiválon. A fiataloknak szóló képregénymagazin oldalain születtek meg a Raghnarok, Le Miya, La Rubrique Scientifique (A tudományos rovat) és a Womoks című sorozatai (utóbbiban a forgatókönyvíró szerepébe bújik, a rajzokért kiváló kollégája, Reno felel), melyek utóbb album formátumban is megjelentek, majd Joann Sfar és Lewis Trondheim felkérték a Donjon Zénith széria rajzolására. 2004-ben vágott neki a saját hétköznapi életéről szóló képregényblog projektjének, ami hamarosan olyan népszerűségre tett szert, hogy naponta több tízezren követik és a Delcourt kiadó vastag kötetekben pakolja a könyvesboltok polcaira Notes (Jegyzetek) címen.

A Geekz kizárólagos engedélyt kapott a szerzőtől, hogy magyarra fordítva publikálhassa a blogján található képregénystripeket, így minden héten egy újabb rész kerül ki a mi kis virtuális játszóterünkbe. Reméljük nektek is tetszeni fog ez a kezdeményezés és még sokáig követitek majd figyelemmel egy francia geek mindennapjait. A Tovább után ugrás a stripre!

Az nem úgy volt! Az amerikai képregény nagy retconjai, 1. rész

Pár éve minden normál gondolkodású képregénykedvelő agybajt kapott, amikor a Marvel hipp-hopp, semmissé tette Peter Parker és Mary Jane házasságát. Most pedig a konkurencia készül hasonlóra: ősztől Superman szingli lesz, ugyanis kikukázzák a Lois Lane-nel kötött frigyét – egy nagy, a teljes univerzumra kiterjedő reboot részeként, ami még ki tudja, milyen marhaságokat fog szülni. Amíg arra várunk, hogy megtudjuk, a kiadó egész pontosan hogyan húzza karóba az elmúlt bő 70 évének karaktereit és történeteit, vessünk közösen egy pillantást az elmúlt évtizedek néhány legnagyobb DC-s és marveles retconjára.

A retconokkal kapcsolatban két dolgot érdemes észben tartani. Egy: olyan masszív, a valós idővel véletlenül sem szinkronban mozgó univerzumokban, mint ezek, elkerülhetetlenek. Sok évtized keresztbe-kasul ható, az aktuális divatirányzatoknak megfelelően változó történetei szükségszerűen ellent fognak mondani egymásnak, főleg, hogy hosszútávon egyetlen karakter kalandjaiért is több tucatnyi vagy akár több száz író a felelős. Kettő: mégis, puszta természetéből fakadóan, minden retcon egy dramaturgiai bűncselekmény. Nem nyúlhatsz vissza csak úgy több évet egy sztoriig (amit persze más írt – az írók viszonylag ritkán rectonálják a saját dolgaikat), és döntheted el, hogy, mondjuk, az adott karakter annak idején mégsem halt meg, hanem csak akkor úgy tűnt – de az valójában egy klón/imposztor/illúzió volt, vagy épp a halála előtti pillanatban elragadták a földönkívüliek/időutazók, esetleg egyszerűen csak „jobban lett”. A cselekmény nem egy ringyó, amivel az írók kedvük szerint bánhatnak el elölről-hátulról, kell, hogy legyen neki egy természetes folyása, ami az efféle húzásokat csúnyán megsínyli.

Csak próbaképp, vegyünk egy tetszőleges karaktert a legnépszerűbbek közül, és emeljünk ki néhány eseményt, ami vele, és közvetlen környezetével esett meg az egyes írók múltba nyúlásai következtében. Mondjuk… Rozsomák? Ne, még a végén főbe lövöm magam. Legyen Pókember: Norman Osborn, a Zöld Manó megölte a szerelmét, Gwen Stacyt, majd a hőssel vívott harca után maga is elpatkolt. Később visszatért a halálból („Európában volt”), és mellesleg kiderült, hogy azért ölte meg Gwent, mert volt vele egy egyéjszakás kalandja, aminek következtében a lány ikreket szült neki, és titokban tartotta őket előtte. Norman fia, Harry szintén meghalt, majd visszatért az élők közé, akárcsak May néni: utólag kiderült, hogy egy genetikailag módosított nő pózolt Mayként, Norman Osborn utasítására, és az harapott fűbe. Ami magát Petert illeti, egyszer klónozták őt, majd évekkel később jött a nagy sokk, hogy nem őt klónozták, hanem ő a klón, aztán mégis ő lett az eredeti, majd úgy tűnt, sem ő nem az, sem a másik, hanem mindketten klónok, aztán… aztán már a franc se tudta követni. És akkor még bele se mentünk J. M. Straczynski elmebajába azzal kapcsolatban, hogy Petert nem egy radioaktív pók csípte meg, hanem egy totemállat, aminek következtében hősünk egy mágikus tápláléklánc részévé vált. És hol van még a bevezetőben említett One More Day… Fáj már a fejetek? És ne legyen illúziótok, bármely más A-listás karakter története hasonló otrombaságokkal van tele.

Az ember ezt általában véve tudja, csak nem foglalkozik vele, olvassa, és – jó esetben – élvezi az éppen aktuális történet, függetlenül attól, hogy a karakter élete azon a ponton már egy mindenhonnan összehányt szeméthalom. A nagy retconok egy jelentős része valamely hős/gonosz „halálával” és „feltámadásával” kapcsolatos, és ez olyannyira érdekes (és megmosolyogtató/felháborító, mindenkinek a saját hozzáállása szerint), hogy a második részben külön azzal foglalkozunk. Most jöjjön néhány tetszőleges példa a notórius „egyéb” esetek közül, kommentekben lehet sorolni a többit.

Batmannek van egy fia. Nem, Batmannek nincs fia. De, Batmannek mégis van egy fia.

Mi történt?
Ez egy többszörös atrocitás, aminek a gyökerei 1987-be nyúlnak vissza. Mike W. Barr és Jerry Wingham Son of the Demon című graphic noveljében Batman hosszú évek szerelmes-ellenséges viszonya után feleségül veszi Talia al Ghult, aki teherbe esik tőle, ám úgy dönt (miután a terhes nőt gyilkosoktól védelmezve a Sötét Lovag majdnem otthagyja a fogát), hogy azt hazudja neki, elvetélt, majd elválik tőle, és titokban szüli meg a fiút. Az első retcon akkor jött, amikor az 1994-es, a kontinuitást szántszándékkal összemaszatoló Zero Hour ürügyén úgy döntöttek a szerkesztők, hogy ideje „nemhivatalossá” tenni Batman fiának létezését – úgyhogy a Son of the Demon afféle alternatív univerzumbeli sztorivá módosult (a Zero Hournak amúgy van még egy-két dolog a rovásán, erre majd visszatérünk). Aztán 2007-ben Grant Morrison megint beesett a DC kapuin, ezúttal ott is maradt, és kitalálta, hogy Batmannek mégis van egy fia, akiről nem tud. Belőle lett később az új (és jelenlegi) Robin, Damien Wayne. Morrison ugyan néhány dolgot összekavart (az ő verziójában Batman be volt drogozva, amikor megtalálta Talia lába közét), de mit számít, a soros univerzumváltoztató, az Infinite Crisis úgyis tökéletes ürügyet szolgáltatott mindenféle kontinuitási hibára (maga Morrison is ezzel takarózott).

Miért?
Tudja a franc. A szerkesztőknek a Zero Hour idején nyilván eszükbe jutott, hogy „hopp, hisz Batmannek van egy fia”, aki a Son of the Demon óta még csak utalás szintjén sem került elő, és valószínűleg senkinek fingja sem volt, hogy mit kezdjen vele. A legegyszerűbb az volt, ha megszabadulnak tőle.

Mire volt jó?
Damien meglepő módon egy izgalmas és érdekes karakterré nőtte ki magát, bár azon még mindig nem tettem túl magam, hogy 10 éves fejjel (!) rugdalja a nyolcvan kilós géppuskás gengsztereket. A korábbi Robinok azért ennél jóval idősebbek voltak. Hogy a közelgő reboot után mi lesz vele… az jó kérdés.

Batman, a legenda

Mi történt?
Megintcsak a Zero Hour a ludas. A DC akkor aktuális „változtassuk meg az egész univerzum történetét visszamenőleg úgy, hogy az a cselekmény része legyen” hülyesége után valakinek két pompás ötlete támadt Batmannel kapcsolatban. Az egyik az volt, hogy Joe Chill eltűnt a kontinuitásból, vagyis a főhős sosem tudta meg, ki ölte meg a szüleit, és az illetőt sosem kaptak el (ezt a következő kontinuitásformáló crossover, az Infinite Crisis visszacsinálta). A másik az, hogy Batman létezéséről nem volt bizonyíték, nem Gotham egy elfogadott, köztudatban lévő bűnüldözője volt, csupán egy városi legenda. A denevérjel ettől függetlenül megmaradt, azt Gordon azzal magyarázta a külvilágnak, hogy ezzel csak a bűnözőknek a Sötét Lovaggal kapcsolatos félelmeire játszik rá. Namost, ez nyilván nettó hülyeség, ennek ellenére jó tíz évig tartotta magát: a 2004-es War Gamesben, amikor Gotham összes nagy bandája háborúba szállt egymással, végre lencsevégre kapták az amúgy láthatatlan (rendszeresen háztetőkön ugráló, grandiózus, a fél városon átívelő csatákban résztvevő, a JLA tagjaként operáló, az utcákon Batmobillal, az égen Batwinggel repesztő) karaktert.

Miért?
Vállalva az önismétlés mivoltát: tudja a franc. Alighanem még sötétebbé, még rejtélyesebbé akarták tenni a karaktert. Ez egyébként odáig fajult, hogy az említett War Games idejére Batman már egy elviselhetetlen seggfej volt. Semmilyen információt nem osztott meg senkivel, a legközelebbi társaival sem, mindenki előtt titkolózott, arrogáns, mogorva, barátságtalan volt, fel volt háborodva, hogy a rendőrség nem úgy táncol, ahogy ő fütyül, folyamatos és kemény verbális megaláztatásoknak tette ki az elvileg a denevércsapatot koordináló, gyakorlatilag azonban üzenetközvetítői szerepre degradált Orákulumot. Ebből a tahószerepből végül James Robinson rángatta ki a remek Face the Face című sztoriban.

Mire volt jó?
Semmire. De tényleg semmire. Az ember azt hinné, ha már az írók/szerkesztők a kontinuitással baszakodnak, akkor jó okkal teszik. Mondjuk, konkrét elképzeléseik vannak arról, hogy az általuk eszközölt változtatások után milyen új oldaláról tudják megmutatni a karaktert és környezetét. De nem, 10 éven át lényegében tökmindegy volt, hogy Batmanről tud a világ, vagy legendaként tekint rá.

Ja, még nem mondtuk, hogy X professzornak van egy gonosz ikertestvére?

Mi történt?
Grant Morrison (igen, megint ő) 2001-ben kitalálta, hogy milyen remek volna, ha az X-Men alapítójának, Xavier professzornak lenne egy gonosz ikertestvére (ld. az itthon is kiadott kötetet: E, mint eltörölni). Akiről persze soha a büdös életben nem hallottunk korábban. De hé, semmi gond, ennek jó oka van: Xavier ugyanis még az édesanyjuk méhében megölte (megpróbálta megfojtani – a köldökzsinórjával). A Xavier huginak azonban csak a teste halt meg, a tudata megmaradt – bár beletelt neki néhány évtizedbe, hogy új testet kreáljon magának. Akkor viszont rászabadított egy óriás mutánsvadász Sentinelt Genoshára, a mutánsok otthonára, és lemészárolt 16 milliót a „homo superior” tagjai közül. Az X-Men végül ellátta a baját, kétszer is (másodszor már Joss Whedon Astonishing X-Menjében), és más írók azóta sem hozták elő a figuráját – a jelek szerint senki nem tud és/vagy nem akar mit kezdeni vele, még említés szintjén is ritkán bukkan fel.

Miért?
Mert Morrison Morrison, és ő bármit megtehet. A gonosz ikertestvér koncepciója már ezer éve akkora blőd, hogy mindenki pofájáról le kellene, hogy süljön a bőr, aki ilyesmit vet papírra, valahogy a brit képregényes fenegyerek mégis azt gondolta, hogy ez cool lesz. És…

Mire volt jó?
…meglepő módon tényleg cool volt. Cassandra megszállta testvére elméjét, az ő helyében pózolva fellebbentette a fátylat a világ előtt Xavier mutáns mivoltáról, és elment a Földről, hogy darabokra szedje a Shi’ar birodalmat. Az a majdnem teljesen néma, szürreális füzet, amiben Jean Grey és Emma Frost betörnek Xavier Cassandra által uralt agyába, önmagában megérte a retcont, ráadásul gonosz ikertestvér ide vagy oda, a Xavier hugi (aki valójában egy ún. mummudrai, egy testetlen parazita lény, de ebbe ne menjünk bele) az utóbbi egy-két évtized egyik legjobb, legfélelmetesebb gonosztevője lett. Ehhez valószínűleg a mellőzése is hozzájárul, hisz így nincs agyonhasználva (ellentétben pl. szerencsétlen Magnetóval, aki szintén túlélt már jó pár ostoba írót – ó, igen, erről is lesz szó a következő cikkben).

Ja, még nem mondtuk, hogy volt egy második X-Men csapat Rozsomákék előtt?

Mi történt?
Ed Brubaker (rá a cikk következő részében is visszatérünk) azzal kezdte X-Men írói karrierjét, hogy kitalálta, évekkel korábban Xavier a halálba küldött egy csapatnyi ifjú mutánst. Először ugye volt az eredeti X-Men Küklopsszal, Jean Greyjel, Bestiával, Angyallal és Jégemberrel. Aztán jött Chris Claremont 1975-ben, és leváltotta a (valljuk be) unalmas csapatot, érdekesebb és nemzetközibb karakterekkel, Árnyékkal, Rozsomákkal, Kolosszussal és Viharral (meg Viharmadárral, de ő rögtön a második sztoriban elpatkolt – viszont később csatalakozott Kitty Pryde). A Giant Size X-Menben az eredeti csapatot foglyul ejti egy mutánsokkal táplálkozó élő sziget, Krakoa, és Xavier gyorsan toboroz néhány új ifjat, hogy azok szabadítsák ki őket. Az akció sikeres, csakhogy Brubaker kerek harminc évvel később megírja a Deadly Genesist, amiből megtudjuk, hogy a második csapat valójában a harmadik volt – Xavier még Rozsomákék előtt összeverbuvált egy másikat, aminek a tagjai viszont elbukták a mentőakciót, és otthagyták a fogukat a szigeten, a professzor pedig ennek emlékét mindenkinek az agyából kitörölte. Ja, és hogy súlyosbítsuk a helyzetet: a csapat egyik tagja Vulcan, azaz Gabriel Summers volt, a harmadik Summers testvér, akiről Küklopsz és Plazma sosem tudott. Dupla retcon.

Miért?
Brubaker akart egy ütős nyitányt, és alighanem úgy érezte, hogy Xavier karaktere túlságosan patyolattiszta. Hát dobált rá egy kis sarat – egyébként nem ő volt az egyetlen, az idő tájt az írók sportot űztek belőle, hogy csúnyaságokkal aggassák tele a joviális professzor múltját, lásd még Joss Whedon Dangerous című sztoriját.

Mire volt jó?
Túl sokra nem. Adott az X-Men univerzumnak egy újabb megalomán, nagyhatalmú őrült gonoszt (merthogy Vulcanról kiderült, hogy életben maradt, viszont bosszúra szomjazik), aki a Shi’Ar birodalom császára lett, amíg a tavalyi War of Kings sztoriban Black Bolt ki nem nyírta (Hogy véglegesen-e? Ilyen kérdéseket nem akarok hallani.). Plusz kaptunk egy elnyújtott, aránytalanságoktól és túl nagyot akarástól szenvedő, mérsékelten szórakoztató űreposzt (The Rise and Fall of the Shi’ar Empire) következményként. Összességében meglettünk volna nélküle.

Dr. Light, a tinihősök szánalmas homokzsákja, Dr. Light, a rettegett gonosz

Mi történt?
Dr. Light egy világuralomra (mi másra?) törő szupergonoszként kezdte 1962-ben, aki ideiglenesen legyőzte az egész JLA-t Supermanestül, Batmanestül, és bár a hősök végül keresztülhúzták számításait, debütálása egy veszélyes, komoly gazembert adott a DC univerzumnak. A későbbi történetekben azonban egyre inkább elsunnyogták ezt az oldalát, míg végül a tini hősökből álló Teen Titans egyik visszatérő ellensége lett, akit az ifjak minden egyes alkalommal különösebb erőfeszítések nélkül, viccelődve vertek vizenyősre. Hogy Dr. Light milyen mélyre süllyedt, azt jól példázza, hogy egy alkalommal még egy csapat szuperképességek nélküli gyerek is legyőzte. Aztán jött Brad Meltzer a 2004-es Identity Crisisszel, és kijelentette, hogy Dr. Light megváltozása egy agymosás eredménye: miután a JLA főhadiszállásán megerőszakolta Sue Dibney-t, az egyik hős feleségét, Zatanna, a többiek beleegyezésével kitörölte az emlékeit, és megváltoztatta a személyiségét, lényegében kihúzva a méregfogát, és egy esetleg idiótává degradálva őt. És ha ez még nem volna elég, Zatanna Batman agyába is belepiszkált, ő ugyanis ellenezte a beavatkozást.

Miért?
Meltzer történetének egyik fő eleme a szuperhősök közti bizalom összeomlása volt. A múltba való visszanyúlással pedig világossá tette, hogy az Ezüstkor mégsem volt olyan szép és ártatlan, mint amilyennek a ’60-as évek képregényei ábrázolták, egyetlen húzással hatalmas, sötét és gonosz árnyékokat rajzolt oda, ahol korábban inkább csak mosolygó hősök és mindig rács mögé kerülő gonoszok voltak.

Mire volt jó?
Egy mocskos jól megírt történetre (Identity Crisis), és pár súlyos és érdekes következményre, ami egészen az Infinite Crisisig vezetett. Magának Dr. Lightnak a karakterével azonban ezután sem kezdtek túl sokat, jelenleg éppen hallott a Spectre ítélkezésének köszönhetően. Meltzer retconjáról mindenképpen meg kell jegyezni, hogy történetesen korrigált egy kontinuitásbeli inkonzisztenciát, hiszen megmagyarázta, hogy az eredetileg veszélyes Dr. Lightból miért és hogyan vált hosszú évekre közröhej tárgya.

Ja, még nem mondtuk, hogy Rozsomáknak van egy fia?

Mi történt?
Erre a kérdésre Rozsomák életével kapcsolatban általában két válasz adható, méghozzá szimultán. 1: Ki tudja? 2: Kit érdekel? Szerencsétlen kanadai mutáns történetét már úgy szarrá retconálták, összekuszálták, hogy teljesen kibogozhatatlan. Így jár az a karakter, aki szuperhős pályafutása előtti életére nem emlékszik, és ezzel lehetőséget ad minden jöttment írónak, hogy azt vizionáljon a múltjába, ami éppen jólesik neki. A figurával kapcsolatos atrocitások a végtelenségig lennének sorolhatók. Jeph Loebot innen is csókoltatom (az ő agyréme: Rozsomák valójában egy lupine, egy olyan faj tagja – Kardforgúval és egy rakás másik karakterrel együtt – ami az emberekkel párhuzamosan fejlődött, csak nem a majmokból, hanem a farkasokból). Az egyik legnagyobb ökörséget Daniel Way követte el tűzrevaló sorozatában, a Wolverine: Originsben. Ebből kiderült, hogy Rozsomáknak a második világháború után volt egy japán felesége, Itsu, aki terhes lett tőle, de egy Romulus nevű gazember, aki születése óta manipulálta hősünk minden pillanatát (nem akarod tudni…), megölette őt Buckyval, Amerika Kapitány egykori segédjével (hohó, de még mennyire, hogy visszatérünk rá a cikk következő részében). A fiút úgy vágták ki a halott nő méhéből, és arra nevelték, hogy gyűlölje az apját, aki persze még csak nem is tudott a létezéséről, amíg fel nem bukkant, hogy megölje.

Miért?
Mert Daniel Way egy kontár.

Mire volt jó?
Minden idők egyik legrosszabb, legerőltetettebb, legostobább Marvel sorozatára (Wolverine: Origins), és annak azóta is hullámzó, hasonló színvonalú következményeire. Way a huligánkinézető kaszabolót egyszerre próbálta, illetve mind a mai napig próbálja eladni Rozsomák-szintű, veszélyes gyilkosnak, a manipuláció, az intrika mesterének, és szívdöglesztő szoknyavadásznak. Az eredmény katasztrofális.

Random Fanservice!

A Random Virtuális Képregénymagazin első alkiadványa vagy testvérmagazinja a Random Fanservice! névre hallgat, és a mai napon debütált a Random blogon. A vadiúj képregény/manga/kreatív antológia több tekintetben is a klasszikus Random ellentéte, hiszen az új magazin ezúttal főleg a női olvasókat irányozta be, és elsősorban könnyedebb hangvételű történeteket kínál, bár ebben is akad erősen 18+-os tartalom. A Fanservice másik különlegessége, hogy egy kivétellel kizárólag nőnemű alkotók munkáit tartalmazza (most végre lemoshatjuk az alaptalan szexista vádakat). A főszerkesztő ezúttal Emtrexx (született Ács Zsolt), aki a régen várt 12 Óra című főművét is e lapokon mutatja be országnak, világnak, univerzumnak. Ajánljuk kedves nőnemű-, és nyitottabb férfiolvasóink figyelmébe! 

(A borítóra klikkelve a Fanservice!-hez juthatsz.)

A matematika diadala

Arról már olvastam korábban, hogy külföldi tudósok unalmas óráikban, és megfelelő anyagi támogatás ellenében meghatározták a félelem differenciál egyenletét. Az egyenlet szerint a valaha készült legfélelmetesebb film Stanley Kubrick Ragyogás című klasszikusa. Hiába na, az unatkozó értelmiséginél nincsen brutálisabb dolog a világon. De amit a továbbra kattintás után láthattok, az az én földhöz ragadt mérnöki gondolkodásmódom szerint is elég komoly! 

Humán beállítottságúak számára legyen elég annyi, hogy a képen egy matematikus ürge agyszüleménye látható. A kellően pihent úriember koordináta rendszerbe foglalta kedvenc bőregerünk jelképét, és a pontjai között felírta a pontokat összekötő vonalak által határolt batman logó függvényét. Kemény dolog ezzel kezdeni a vasárnap reggelt nem?

Superman márpedig nem repül!

A képregények világában jártásabb olvasók valószínűleg már unalomig ismerik a szeptemberben esedékes DC relaunch részleteit, mely során a kiadó 52 címét indítja újra gyakorlatilag a nullától. Ez sorozatonként elétérő módon fogja újraértelmezni az adott karaktereket, azok világát, jelmezeit, és képességeit. A szeptemberi nagy esemény pikánsabb részletei először a Grant Morrison által íróként jegyzett Action Comics első számát illetően láttak napvilágot, melyet Dan Didio a DC főnöke lebegtetett meg a napokban.

Ezen információk szerint az új sorozatban eltörlik többek közt Clark Kent és Lois Lane nagy csinnadrattával 1996-ban megkötött házasságát, megszabadítják a hőst a nevelő szüleitől és a repülési képességeitől. Amivel kapcsolatban finoman megjegyezném, hogy ez igencsak ekvivalens az eredeti Joe Shuster és Jerry Seigel féle Superman képregénnyel, melyben Superman csak bazi nagyokat tudott ugrani a Földön és a Kryptonon lévő eltérő gravitációs viszonyok miatt. Dögöljek meg, de ebből még valami jó is kisülhet, pláne úgy, ha íróként egy akkora zseni jegyzi majd a sorozatot mint Grant Morrison. Én most lettem igazán baromi kíváncsi a DC relaunch okozta változásokra.

Batman: Year One trailer

A Warner Bros éppen a napokban dobta ki a régóta emlegetett Batman: Year One című soron következő rajzfilm adaptációjának trailer-ét, melyet a "tovább" gombra kattintva tekinthettek meg. A film Frank Miller azonos című méltán emlegetett, egyébként véleményem szerint szenzációs képregényének adaptációját takarja. Aki esetlegesen nem ismerné Miller munkáját (ha van itt ilyen, az sürgönnyel pótolja) annak bevezetőnek legyen elég annyi, hogy a cucc Batman eredettörténetének egyfajta új értelmezése volt, miután az 1985-os Crisis on Infinite Earth című eseménysorozattal a DC gyakorlatilag eltörölt minden jellegű kontinuitást a Crisis előtti időszakból. A reboot minden sorozatot érintett így szeretett bőregerünket is. Miller pedig a Year One-al indította útjára azt kontinuitást, amelyhez később a többi általa írt Batman story is kapcsolódott, úgy mint a The Dark Knight Returns, a The Dark Knight Strikes Again vagy a botrányosan szar All Star Batman and Robin.

Az új rajzfilm a készítők szerint igyekszik a lehető leghűebben visszaadni Miller munkáját, melyben Bruce Wayne Batman előtti időszakát, majd a későbbi Jim Gordon-al és Catwoman-al való kapcsolatát is bemutatja. A film július 22-én debütál a San Diego-i  Comic-Con fesztiválon, majd a dvd és a bluray változatban hivatalosan október 18-án kerül a polcokra. A trailer alapján a dolog igencsak ígéretesnek tűnik.

Megjelent a Random #2!

A szerénységem által megálmodott és lelkes alkotók közreműködésével tető alá hozott Random magazin tavaly decemberben debütált, benne 5 új magyar képregénysorozat első fejezeteivel. A folytatásokra érthető okokból ugyan kicsit többet kellett várni, de csak eddig, mostantól ugyanis magatokévá tehetitek őket, mivel az első magyar virtuális képregénymagazin második száma ma reggel került fel a (közben némi esztétikai átalakításon keresztül esett) blogra. A magazin ezúttal "vastagodott" is, így a mostani szám már kishíján 140 oldalra rúg. Jó olvasást, a véleményeket, kiritikákat és a láda söröket pedig most is szívesen látjuk. A tovább után borító és link.

Klikk a borítóra, hogy secperc alatt a Random blogon találd magad nyájas olvasó!