A The Raid a vihar előtti csend pillanatainak ábrázolásáért igazán jó. Mint egy szamurájfilmben, ahogy a harcosok kivont karddal, némán, mozdulatlanul állnak egymással szemben egy szélfútta réten. Vagy mint egy westernben, ahogy a párbajhősök izzadva néznek farkasszemet egy poros városka kihalt utcáján, kezüket a pisztolytáska fölött nyugtatva. A csontzúzásokat megelőző momentumokra itt szűk, sötét, kopott folyósokon, vigasztalan, lepukkant, rommá lőtt-vert-lakott lakásokban kerül sor, ami az említett toposzok, ha nem is eredeti, de tökéletes átmentése a harcművészeti filmek világába.

És valljuk be, látványos bunyójelenetet bárki tud rendezni, aki felkér egy ügyes koreográfust, de ahhoz, hogy a humán erő- és pofonforrások redukcióját élvezhető és értékelhető filmes kontextusba ágyazza, már nem mindenki képes (ld. Tony Jaa dügunalmas és szentimentális bullshitekkel összeragasztott rúgófesztiváljait). Gareth Evans előző filmje, a Merantau is ennek a kontextusnak a hiányától szenvedett, bármilyen bámulatosak voltak is az akciói. A The Raid már egy nagy lépés a jó irányba – nem tökéletes, nem a zsáner új alfája (bár majdnem), amiként sokan ünneplik, de így is az utóbbi évek legjobb csontőrlője.

A sztori pont olyan pofátlanul egyszerű, amilyennek lennie kell. Egy rendőrségi kommandó megszáll egy fegyveres bűnözőkkel és bujkáló gyilkosokkal teli épületet, amit egy kegyetlen gengszter ural. Mire rájönnek, hogy akciójukat hivatalosan nem hagyták jóvá, így hiába is várnak erősítésre, a ház kiutak nélküli halálcsapdává válik számukra: minden lakó rájuk vadászik. 

Elindul a film, és mire hármat pisloghatnál, a szereplők már vagy húsz hullát kitermeltek a fegyvereikkel – Evansnak 10 percébe sem telik, hogy belecsapjon a lecsóba. És az első akciójelenet félelmetes erejű. Ahogy a kommandósok rájönnek, hogy megszállókból üldözöttekké váltak, a rendező ólomzáporokon, vérgejzíreken, falakon, plafonon, padlón keresztül menekíti őket szinte felfoghatatlanul őrült iramban. A The Raid elsőszámú problémája, hogy ennek a negyed órának a légzésgátló intenzitását később már nem tudja megfejelni.

Már csak azért sem, mert a játékidő előrehaladtával kényszerűen elhagyják a lőfegyvereket (amit mellesleg semmilyen dramaturgiai szükség nem indokol, csak az örökzöld „így írták meg a forgatókönyvet” érv, és a harcművészeti film címkéje), és azok nélkül egyszerűen kevésbé változatosak az összecsapások. Tény azonban, hogy a szereplők, a nézők nagy megelégedésére, lelkesen használnak mindenféle egyéb fegyvert, ami a kezükbe kerül, legyen az kard, bot vagy akár a fal – ha jól csinálják, azon is kenődik olyan szépen az agyvelő, mint  a pisztolygolyón. (Roppant élvezetes egyébként a film fan-service jellege – ha valakinek a fejét már háromszor izomból hozzákúrták a falhoz, nyilván nincs rá szükség, hogy ezt még ötször megismételjék, de ha egyszer olyan rohadtul jó nézni…)

A The Raid másik problémája, hogy Evans nem elégedett meg a puszta zúzással, muszáj volt belevinnie valami pluszt. Ezért félúton kiderül, hogy az egyik kommandós és az egyik gengszter testvérek, ami akár egy nagyon izgalmas és érdekes drámai szállá is kinőhette volna magát, mondjuk John Woo ’80-as, ’90-es évekbeli hong kongi filmjeinek mintájára. De elnagyolt és felületes marad az egész, a személytelen, jellegtelen karakterekkel együtt, ami főleg akkor tűnik fel, amikor Evans erre akarja kifuttatni a filmvégi katarzist, és látványosan kudarcot vall vele. Vagy dolgozni kellett volna a sztori ezen aspektusán, vagy hagyni a fenébe az egészet – elvégre ezeknek a filmeknek úgysem ez a lényegük. (Miért, a Die Hardban pl. mi volt a dráma? Jófiú összezárva rosszfiúkkal, aztán hadd szóljon!)

Ezek a hiányosságok gátolják meg a The Raidet abban, hogy igazán nagy film legyen belőle, de a bántó túlzások, a felesleges szentimentalizmus és az erőltetett coolságok nélküli, képileg és zeneileg is csodálatosan megtámogatott küzdelmek brutalitása, nyersessége és viszonylagos realisztikussága így is gondoskodik a kellő élvezetről, és a kb. ötpercenkénti, geekboldogító „aztakurva!” jelenetekről. Az ég óvja Hollywoodot attól, hogy Evans egyszer írjon egy ilyen hirigjéhez egy igazán jó forgatókönyvet.

PS: Hogy a „Redemption” mi a búbánatra utal, arról fogalmam sincs.

Alan Silvestri: Avengers

Az Amerika Kapitány zenéjével kapcsolatban pont azt jegyeztem meg anno, hogy Silvestri 7 éve írta az utolsó zseniális score-ját (azt is egy pocsék filmhez, a Van Helsinghez) – a számláló pörög tovább, 2012-t írunk, 8 évnél tartunk, és Robert Zemeckis kedvenc zeneszerzője még mindig adós nekünk a következő nagy dobással. Pedig a Bosszúállók, grandiózus, faltól-falig szuperhősakcióként, erre tökéletesen alkalmasnak tűnt, ehhez egy ilyen kaliberű komponistának illett volna olyan zenét szereznie, amitől lerepül a fejünk.  Ehelyett egy középszerű, mindenféle markáns identitás nélküli zenekari csörtét kaptunk, aminek avíttságát alkalmanként némi elektronika próbálja – hasztalanul – elfeledtetni a hallgatóval. A főtéma a második számban (Tunnel Chase) köszön be egy rövid időre, és később folyamatosan fel-felbukkan, hogy aztán az Assemble-ben, amikor a csapat összeáll a végső harcra, teljes pompájában bontakozzon ki – szerkezetileg a téma felhasználása rendben van, de tematikailag, dallamilag meglehetősen egyszerű, sőt, primitív. Olyannyira harsány és heroikus, hogy elmenne akár egy Superman-motívumnak is, pedig a Bosszúállók hősei annál azért komplikáltabbak, problémásabbak, összetettebbek. A korábbi filmek témáit – saját, ide-oda becsempészett Amerika Kapitány zenéjét leszámítva – teljesen elvetette Silvestri, pedig szép megoldás lett volna, ha kollégáinak munkáit legalább finoman, visszafogottan szerepelteti a háttérben. Különösen a Thor dallamai hiányoznak, nem csak azért, mert messze Doyle zenéje volt a legemlékezetesebb az előzmények közül, hanem azért is, mert a Bosszúállókban az ott felvezetett konfliktus eszkalálódik globális-univerzális szintre. Alig egy-két igazán figyelemreméltó momentum van az egész score-ban (leginkább a már említett Assemble-ben), vagyis inkább passzol a G.I. Joe – Szupercsapat – Amerika Kapitány háromszögbe, semmint a komponista emlékezetes munkái közé. Süllyesztőbe való.
 

Steve Jablonsky: Transformers 4 Battleship

Peter Berg rendező szerint Steve Jablsonky a legjobb kortárs filmzeneszerző. Ha igaza lenne, tőlem akár már holnap is szétrobbanhatna az egész kurva földgolyó. De tartsuk észben, hogy ez a kijelentés olyasvalakitől származik, aki a komponistától azt kérte, hogy egy MRI gép hangját dolgozza bele a score-ba, legyen az a Földet megtámadó idegenek zenei identitása. Persze ez legalább egy ötlet: kicsit ugyan olyan, mint amikor egy filmben egy inkognitóban lévő hülyének megkérdezik a nevét, erre gyorsan körülnéz, meglát egy márkafeliratot, és azt feleli, hogy Nescafé (Bergnek aznap volt MRI vizsgálata, hogy találkozott Jablsonkyval) – de legalább egy ötlet. Több úgysincs a Transformers filmekhez fel nem használt zenei mintákkal kitömött, masszív elektronikával, elektromos gitárral, idegtépő hangeffektekkel és szintetikusnak hangzó zenekarral dübörgő score-ban, sem az idegenek komor, dübörgő motívumában, sem a haditengerészet heroikus, dübörgő témájában, sem a sok egyéb dübörgő akcióban. És azt említettem már, hogy folyton kurvára dübörög a zene? Annyit azért el kell ismerni, hogy a tavalyi Transformers 3-mal ellentétben, ebben legalább vannak következetesen végigvitt motívumok, amik, noha se nem összetettek, se nem intelligensek, egész pofásan hangzanak, és akár alappillérei is lehetnének egy szórakoztató, faltól falig akciózenének. De hiába csendülnek ezek fel a film fontosabb pillanatai* alatt, a köztük lévő zenei ragasztóanyag unalmas, repetitív, érdektelen és teljesen fantáziátlan. Műanyagzene, nem mintha a Csatahajó többet érdemelt volna.
*tegyünk úgy, mintha lennének olyanok

Marc Streitenfeld: The Grey

A Zimmer-istálló egyik viszonylag friss növendéke, Marc Streitenfeld (Robin Hood) esélyes rá, hogy idővel az említett istálló egyik méltán többet emlegetett komponistája legyen, már csak azért is, mert így, pályája elején járva is nyilvánvaló, hogy jóval intelligensebben, érzékenyebben végzi a munkáját, mint sok „durrbele, aztán majd lesz valami” módszerrel dolgozó kollégája (khm, Jablonsky, khm). És már csak azért is remélem, hogy ez így van, mert Streteinfeld munkáját legközelebb Ridley Scott Prometheusa alatt halljuk. De addig is, említést érdemel az év eddigi legférfiasabb filmjéhez, a Fehér pokolhoz írt score-ja. A vadonban, egy farkasfalka vadászterületére lezuhanó repülőgép túlélőinek megpróbáltatásiról szóló thriller több, mint aminek első pillantásra látszik: a rendező a horrorisztikus „állat marcangol embert” jelenetsorok hátterében egy egzisztencialista drámát villant fel, és Streitenfeld is a sztorinak erre az aspektusára gyúrta a zene javarészét. Hozzávéve ehhez a film roppant sötét, depresszív hangvételét, nem csoda, hogy egészen más megközelítést választott, mint pl. Jerry Goldsmith annak idején a hasonló témájú A vadon foglyaihoz. A vadregényes tájat grandeur hangjegyekbe öntő fenséges score helyett nyomott hangulatú, kényelmetlenül alacsony hangszínű, felzaklató effektekkel teli, minimalista zenét kapunk, ami az életükért-halálukért megharcoló karakterek lelkivilágára reflektál. A score-nak az ütősökkel felturbózott akciós-horroros momentumai nem is emelkednek ki a szürke átlagból, Streitenfeld akkor van elemében, amikor „lassú víz partot mos” habitussal közvetíti a szereplők érzelmi világát – mint a két első tételben (Writing the Letter, Suicide), és főleg, a legutolsóban (Into the Fray), ami gyönyörű visszafogottsággal, érzékenyen, erőteljesen, de heroizmus nélkül ábrázolja a főszereplő rezzenéstelen szembenézését a halállal. Ez a track ritka gyöngyszem: hangzásában majdnem minimalista, de tematikájában falrengetően grandiózus.

Nácik a Föld középpontjában! Nácik a Föld középpontjában! Hát, ez valahogy nem hangzik olyan frappánsan, mint amaz, de attól még a zséfilmgyáros Asylum Iron Sky-hype-ot meglovagoló filléres sci-fi-horror-akció izéje van annyira szórakoztató marhaság, mint amekkorát a címe ígér. Az persze már önmagában ironikus, hogy a hollywoodi szuperprodukciók körüli felhajtásokból ún. mockbusterekkel haszonkodó stúdió (a Transformers idejében kijöttek a saját óriásrobotos Transmorphersükkel, most meg épp a Universal perelte őket a Csatahajóra rímelő American Battleship miatt) ezúttal egy eleve – viszonylag – kisköltségvetésű, és még lényegesebb, hogy egy eleve a „szórakoztató szarfilm” kategóriában induló művet „utánoz le”.

Az Asylumról nyilván mindenkinek, aki látta már egy-két filmjüket, megvan a maga sarkos véleménye, legyen az akár a „hulladékgyár” akár a „low budget joy”, de érdemes legalább két szempontból összevetni őket a hollywoodi stúdiókkal. Egyrészt az Asylum ugyanúgy és ugyanolyan pofátlanul a lóvéra utazik, mint azok, másrészt viszont alighanem tisztában vannak vele, hogy szemetet gyártanak, míg nagytestvéreik meg vannak győződve róla, hogy aranyat szarnak. Ettől függetlenül én inkább a „hulladékgyáros” véleményen lévő táborba tartozom, mert egy filléres, a legalapvetőbb igényességet is mellőző ócskaság legfeljebb akkor tud élvezetes lenni, ha jó adag humorral és iróniával viszonyul magához – ez pedig figyelemreméltóan sokszor nem sikerül az Asylumnak.

Eleinte úgy tűnik, hogy a Nazis at the Center of the Earth is hasonló problémákkal küszködik, bár ehhez a kéretlen „komolysághoz” legalább kezdetektől fogva kicsit magasabb produkciós minőséget társít, mint társai. Pl. van egy-két legalább félig-meddig tűrhető színésze (Jake Busey, Dominique Swain), a gore effektek (arcletépés) meglepően hatásosak, és még a nagyobb trükköknél (náci repülő csészealj, totálképek a Föld „középpontjáról” – ami amúgy uszkvekábé 100 méterrel a felszín alatt van; ha Verne ezt tudta volna…) sem lóg ki annyira pofátlanul a lóláb. A film a maga kis egyszerű sztorijával (egy sarkköri kutatócsapat rábukkan a jégtakaró alatt egy Dr. Mengele vezette nácibirodalomra, ami a világ leigázását tervezi), bájosan naiv fordulataival (Hogy a szőke, kékszemű Jake Busey el fogja árulni társait a náciknak? Neeeem hiszem…) elevickél így egy óráig, legfeljebb mérsékelten szórakoztatva, aggodalmas módon kacsintgatva a tortúrpornó felé, az unalomba fulladás állandó veszélyének kitéve.

Aztán megtörténik AZ, és innentől SPOILERES a cikk – mert anélkül a spoiler nélkül nem lehet érdemben beszélni a filmről, viszont ha akarsz egy frankó meglepetést magadnak, ne olvass tovább (és még az imdb-s adatlapot is kerüld el). AZ: a foglyul ejtett tudósok nem mindig készséges segítségével (egy magzat kiszivattyúzása a terhes nőből) Dr. Mengele életre kelti a nagy, bajszos Adolfot, aki a következő fél órát egy géppuskakezű, gömbsisakos robottestben szónokolja, vicsorogja, ripacskodja, ugrálja és lövöldözi végig, egy óriási, horogkeresztes repülő csészealj fedélzetén. Most őszintén: mi mást akarhatsz még?

A Nazis at the Center of the Earth, avagy "A nácik már a Föld középpontjában vannak", egy csapásra totális hangulatváltozáson megy át, a kegyetlen mengelés horrorból egy robothitleres akciócamp lesz, és most hogy belegondolok, ez messze a legcoolabb mondat, amit jó ideje leírhattam. Egyrészt kár, hogy minderre majdnem egy órát kell várni, másrészt viszont nem biztos, hogy ilyen jól működött volna a fordulat akkor is, ha korán ellövik – kicsivel a finálé előtt már nem számít rá a néző, hogy az egész film fejre áll. (Szinte látom magam előtt, ahogy az alkotók szétröhögik magukat.) Mindenesetre az emberi civilizáció ismét gazdagabb lett egy magvas szállóigével, amit csak itt, csak most és csak Önöknek lehetett elsütni: „Come on you bubble-headed zombie nazi son of a bitch!”

Az Évszakokat olvasva először kapott el az érzés, hogy Stan Sakai mintha rutinból dolgozott volna. A 11. kötet (hasonlóan az előzőhöz, az Élet és halál között-höz) az átlagnál inkonzisztensebb etapja a sorozatnak, sok benne a rövid, konkrétan semmihez nem kapcsolódó történet - és sok benne az olyan, amilyenhez hasonlóval már nem egyszer találkoztunk az Usagi Yojimbo előző köteteit lapozgatva. Ha a „nyúlszamuráj” rajongójaként valami újat, grandiózusat, jelentőségteljeset keresel, nem itt fogod megtalálni – ha pedig új olvasóként végre-valahára megismerkednél Usagi kalandjaival (ez nagyon derék dolog, adj magadnak egy pacsit), az említett előző kötet jobb belépési pont ennél.

Szerencsére Stan Sakairól beszélünk, aki, legyen szó akár akcióról, horrorról, drámáról vagy moralitástörténetről, olyan könnyen és szépen, olyan gördülékenyen és természetesen mesél, hogy arra szavak nincsenek – vagyis még a rutinszagú történetei is felmossák a padlót az amerikai képregények többségével (meg valószínűleg a japánokéval is).

Az Ígéret a hóban utolsóoldalas csattanója például már félúton is messze nyilvánvaló, de a sztori megkapó érzelmi világa így is magával rántja az olvasót, és holmi kis meglepetésnél úgyis sokkal fontosabb ez a fajta átélés. Mint az a panel, amin Usagi félholtan vonszolja maga után a hóban a haldokló apa testét, miután ígéretet tett a lányának, hogy hazajuttatja.

Sakai zsenije részben abban áll, hogy gyermeki egyszerűséggel és őszinteséggel, röviden, hatásosan mondja ki, és ábrázolja az érzelmeket, még akkor is, amikor más írók-rajzolók megijednének azok túl egyértelmű, túl erős mivoltától, és sallangokkal vennék körbe, elnyújtanák vagy képi megoldásokkal „kódolnák”. Avagy amikor egy felnőtt ragadtatja magát túl nyíltan, túl emocionális megnyilvánulásra, az könnyen giccsessé, kínossá válhat – de ha egy gyerek teszi ugyanazt, az elbűvölő, és mindenki olvadozik. Ezt tudja Sakai: gyerekké tud válni, és gyerekké tudja változtatni az olvasóját is, miközben azonban nem hátrál meg a felnőttes, érett témák elől.

Az egyéb „független” sztorik mellett (A pók türelmében egy harcos földművessé válik, hogy ily módon rejtőzködve várhassa ki az ura gyilkosa feletti bosszújának pillanatát, a Visszatérés az Adacsi-síkságra pedig elmeséli, hogyan szerezte Usagi a szeme fölötti sebhelyet) az Évszakok leginkább azzal van elfoglalva, hogy a későbbi történeteket vezeti fel. Több egymástól különálló szál is indul, több új, később visszatérő karakter is bemutatkozik, és visszatér sok régi, mint Gen, Csizu és Tomoe. Sakai láthatóan valami grandiózusra készül, valamilyen Sárkányüvöltés összeesküvés szintű eposzi csinnadrattára, amibe remélhetőleg összeránt egy rakás karaktert és sztoriszálat, hogy Usagi életének krónikáját egy újabb csúcspontjára juttassa.

De ha nem, az sem tragédia. Ha az Évszakok nem is olyan erőteljes, mint a korábbi kötetek, akkor is szívesen elolvasnék még száz ilyet is.

Bari Máriusz első könyve egyszerre botránkoztat meg és húz be, tripla hurkos körmondatai nem eresztenek, egyszerre kötik le agyad mindkét féltekéjét. Mert a huzalozáson van a hangsúly, nem azon, hogy mennyit látsz és értesz meg elsőre, másodjára; csak olvasol tovább, mert megmozgat, folyamatosan termeli a neurotranszmittereket, olyan mintha rákötöttek volna a cyberspacere és a Futurama összesre, egyszerre, a végén meg azt képzeled mindent tudsz pedig csak akkor kezdődött a folyamat.

William Gibson elmondja, hogy szövegeiben azért nincsenek lábjegyzetek, mert az olvasónak meg kell adni a lehetőséget, hogy eldöntse, utána néz a dolognak vagy sem. Semmiképp sem szabad kizökkenteni. A Damage Report hemzseg a metában, akárcsak bámely cyberpunk, a különbség csak annyi, hogy Damage a jelenről ír, karcolgatja a közeli jövőt, de ha akarna sem tudna túlságosan elrugaszkodni. A mi szánk még így is tátva marad. 

Az inkonzisztens szöveg egyre inkább értelmet nyer, beengedést nyújt a darknet sötét bugyraiba, elrepít a nootropikumon élő egyetemisták világába, a cyberpunk higanygőzös, neonfényes, örökkönesős milliőjébe. Máriusz sokszor csak meglebegteti a poligonokat, de a pixelekig nekünk kell lejutnunk. Lábjegyzetben, rétegeltségben burjánzó verse azonban nem fikció, ezért nem is áll rá a gibsoni szabály. Rájössz, hogy még így is hiányzik valami, és magadtól kezdesz el kutatni a youtube-on, hírlevelekre iratkozol fel, twitterkontót (via @angelday) csinálsz. Mert az internetek körül forog a világ, a Google megaloposzai fénylenek fel, ha megnyitom a Chromeot, az Apple cloudja fedi el a csillagokat. 

Az agykontroll, brainsync és bitcoin után a cyberpunk világában süvítünk 600 csomóval, minden fontosabb fordulópontnál bevonva a vitorlákat, alaposabb vizsgálat reményében. A kutatás azonban, mint azt fentebb is említettem csak itt kezdődik. Irodalmi iránymutatáson kívül a cyberpunk zene és filmművészetében is elkalandozunk, linkekkel megtüzdelve habzsoljuk az újat vagy kacsintunk össze egy félmosoly kíséretében.  

Zárásként a közösségi hálóépítés iskolájába kukkantunk be, egy kényszerbeteg alaposságával felfestett rémálom ez, jövünk rá, miközben  kitekintünk a Facebook és a Twitter hálózataira is. Damage még pontokba szedve, kacagva dörgöli orrunk alá igenis mély mondanivalóját, mi még fel sem ocsúdtunk és már be is logoltunk egy hosszú utazásra, ami  bár kínkeserves  görnyedésekbe fog torkollani, de megéri majd, mert nincs olyan, hogy too much information. Ha neked van, dobhatsz két harmincoldalúval.

Nácik a Holdon! Nácik a Holdon! Amikor 2018-ban az Egyesült Államok meg nem nevezett (de Sarah Palin-re nem véletlenül hasonlító) elnöke úgy dönt, hogy kampányígéretéhez híven (Black to the Moon, értik, ugye?) egy űrhajót indít a Holdra. Az újraválasztás mellett azonban az elnököt (illetve őt nem is, de védelmi miniszterét annál inkább) rendkívüli módon érdekli a Holdon található Hélium 3, amellyel örökre függetlenné válhatnának a világ kőolajától. Ám a kiválasztott űrhajós, James Washington (Christopher Kirby, akire halványan még emlékezni is lehet a Mátrixból) csak egy modell, így nem sok esélye van, amikor szembetalálja magát a Hold túloldalán fészkelő nácikkal, akiket Udo Kier vezet... ugye, hogy ez úgy hangzik, mint egy tisztességes blockbuster? Miért, a Csatahajónak mélyebb merülése volt? (muhaha)  

Szögezzünk le valamit rögtön a legelején: Timo Vuorensola és nemzetközi csapata olyasmit hozott össze hat-hét év alatt, amit Hollywood hat-hét hónap alatt - nagyságrendekkel nagyobb büdzsével és kevesebb szívvel, leginkább egyetlen egy okból: hogy konténernyi pénzt keressenek vele. A Star Wreckkel ismertté vált csapatnak azonban volt egy szenzációs ötlete (ld. Nácik a Holdon!) és ahelyett hogy tovább álmodoztak volna inkább megcsinálták: világszerte több százan "fektettek be" akár csak 10-20 dollárt a filmbe. Miután hosszú évek munkájával összeállt a stáb, elkezdtek forgatni, majd idén a Berlini Filmfesztiválon be is mutatták a kész filmet. Ez így leírva borzasztóan egyszerűnek tűnik, de (és most Árpa Attilára pillantok) nem az, sőt. Nagyon törékeny egy ilyen finanszírozási modell és nem is működik minden esetben. A Holdnácikat ugyanis akkor is látni akarjuk, ha egy rakat trágya az egész.

Nos, aki siet annak gyorsan elárulom, nem, nem egy rakat trágya az egész. Ha azt vesszük, hogy egy rakás finn srác kitalálja, hogy inváziós sci-fit forgat, akkor zseniális, kiváló, brilliáns. Ha mondjuk odatesszük a "Társasjáték á la 200 Millió Dollár", akarom mondani Csatahajó mellé - nos, nem a hollywoodi játékos nyerne. Megmondom miért: ha a Csatahajót úgy csinálják meg annak idején, hogy "Nézzétek. Egy kockás-papíros játékból csinálunk filmet. Vicces lesz, és nem lesz benne felesleges melodráma, mert tudjuk hogy röhej az egész." akkor a Csatahajó nyerne toronymagasan. Ami ugyanis nem jó az Iron Skyban (és direkt, empátiából használom a "nem jó" szókapcsolatot a "szar" helyett) az pusztán a mesterségbeli tapasztalat és rutin hiánya - forgatókönyvírói poszton.

Mert a látvány az nagyon ott van. Nem véletlenül izzadtak bele Észak Európa szerverparkjai, tényleg csodás. A látványtervek, a ruhák, a kész modellek, minden olyan, mintha valamelyik nagy hollywoodi produkcióhoz készült volna. Clive Owennek nem jutott hely, de Götz Otto elég jól pótolja Josh Brolin-t. Julia Dietze szép. Tilo Prückner a Tatort-veterán vicces mint öreg náci tudós. Stephanie Paul is elég meggyőző, de Tina Fey jobb volt - olyan színészek és alakítások, amelyek tökéletesen elférnek sőt kötelezőek egy ilyesfajta filmben. Sajnos Udo bácsi nagyon keveset szerepel - az a kevés nagyon jó, mégis fájóan hiányzik. 

Mert a könyv az eltelt idő ellenére nem lett jobb. Sőt. Az Iron Sky története olyan, mint a Barbarossa hadművelet: az első két felvonás dinamikus, zseniális - a harmadik menekülés - akarom mondani, "rugalmas elszakadás" nyugat felé. Ha nem gondolta volna azt magáról a könyv úgy a felénél, hogy "de jó vagyok, talán még mondanivalóm is lehet!" akkor maradéktalanul szórakoztatott volna. De az űrcsaták súlytalanná váltak, mert a háttérben mintha fontosabb dolgok történnének - persze nem történnek. A gyönyörű CGI jelenetsorok szó szerint lógnak a levegőben. Félreértés ne essék: nem kérek számon aprólékosan kidolgozott karaktereket (amennyire kellett, ki voltak) vagy bármi nagyívűt, sőt. Azt a keveset akarom, amit az előzetes mutatott.

Mindezek mellett az Iron Sky rendkívül szórakoztató: megidéz A bukástól kezdve a Dr. Strangeloveon át a Star Warsig sok mindent, vannak benne nagyon jó jelenetek, egy nagyon pici villantás, légi harc New York felett, nácik, Hold... na. Nem kell szerintem sokáig győzködnöm senkit hogy nézze meg. Ha minden elvárásunktól megszabadulunk - ami nehéz, tudom - mégiscsak Nácik a Holdon! Nácik a Holdon!

Az MIB franchise egyik állandó poénforrása, hogy egy rakás hírességről kiderül benne, hogy valójában itt élő földönkívüli – de amikor a harmadik felvonásban felbukkan Andy Warhol, akinél nyilvánvalóbb és egyértelműbb, nameg unalmasabb idegenes viccet el sem lehetne sütni, lemondó sóhajtással konstatálom magamban, hogy ez a sorozat tényleg végleg kifáradt. Egy perccel később pedig röhögve veszem tudomásul, hogy épp ellenkezőleg, visszataláltak benne az első rész frissességéhez, ötletességéhez és éles, szatirikus komikumához a minden szempontból csalódásnak bizonyult második film után. Mert a warholos jelenet a film egyik csúcspontja, és bizonyíték arra, hogy Barry Sonnenfeld MIB-jében még mindig van kraft.

Hogy ez mennyire segíti a sikerességét egy olyan produkciónak, ami egy tetszhalott franchise-ból próbál sikert kovácsolni 10 év után (az showbizben egy örökkévalóság és még egy kicsi), és ami egyes hírek szerint a marketinget nem számítva úgy 250 millióba került (ha ez igaz, akkor minden idők 5 legdrágább filmje közt van), szóval amin bazinagy betűkkel az áll, hogy „totál bukás”, amiatt aggódjanak a Sony fejesei. A forgatási komplikációk és csúszások miatt megugrott költségvetés egyébként azért is elképesztő, mert a Men in Black 3 egyáltalán nem minősül nagy nyári látványfilmnek, ilyen szempontból bármelyik idei blockbuster(jelölt) egyetlen jelenete megeszi reggelire az egészet. De részben pont ettől olyan szórakoztató.

Robbanások, üldözések, tűzpárbajok és CGI-orgia helyett a film a két karakter, J (Will Smith) és K (Tommy Lee Jones, illetve Josh Brolin) kapcsolatára koncentrál, és arra, hogy ha már a forgatás közben toldozott-foldozott, sőt, egyenesen akkor írt forgatókönyv kissé csapongó, esetleges, és mintha folyton szét akarna esni, legalább állandóan záporozzanak benne a poénok, hogy összetartsák. Szerencsére ezek a poénok tényleg jók, nagyokat lehet röhögni a dialógusokon, a konkrét beszólásokon éppúgy, mint a félvállról odavetett hülyeségeken („A kakaó csökkenti az időtörés okozta tüneteket.”), és a nonverbális humort is csúcsra járatják néhány egészen bizarr jelenetben, amik adnak egy gonosz csavart a tipikus rendőrfilmes toposzokhoz (éttermi lövöldözés, tekepályás kihallgatás).

A tekintélyes plot hole-okon szellőző időutazásos hercehurca (J-nek vissza kell mennie 1969-be, hogy megakadályozza K halálát, és megmentse a Földet egy idegen inváziótól) szerencsére nem csak egy ürügy a már unalomig ismert, és itt legalább mértéktartóan és kreatívan elsütögetett „man out of time” poénokhoz, hanem hozzátesznek vele valamit a karakterek viszonyához, és lopnak egy kis szívet a történetbe. És ha már itt tartunk, ennek a koncepciónak a legnagyobb nyertese Josh Brolin, aki a fiatal (29 éves!) K szerepében szenzációsan alakítja Tommy Lee Jonest, finom humorral mímelve tekintetét, mimikáját és beszédstílusát („Ok.”). Maga Jones rutinból hozza a figurát (neki ehhez a melankolikus, unott ábrázathoz valószínűleg elég, ha kihagyja a reggeli kávéját), Smith meggyőzően szájal, de a mellékszereplőknél már vegyesebb a kép. Michael Stuhlbarg jó a jövőbelátó Griffinként, Bill Hader szenzációs Andy Warhol, viszont Jemaine Clement unalmas főgonosz, szegény Emma Thompsont meg csak azért szerződtették le, hogy egy kínos jelenetben fiktív nyelven ripacskodjon.

Ha a költségvetés-látvány arányt nézzük, akkor a Men in Black 3 valószínűleg minden idők egyik legrosszabb filmje. Szerencsére a moziban ülve marhára nem érdekel senkit, hogy mennyibe került valami, amíg szórakoztat, és ez pont azt teszi, még hibái ellenére is, még ha kicsit el is fárad a végére. Könnyed nyári filmecske a jobbik, ha nem is az emlékezetes fajtából.

PS: a szinkron borzalmas, aki teheti, eredeti nyelven nézze.

Szeretem, ha egy könyv már az alapötletével megfog, mert egész egyszerűen annyi érdekes könyv, képregény és tucat más médiumban elmesélt történet szerepel a listámon, hogy egyre nehezebbnek érzem türelmesen időt adni a nehezebben induló alkotásoknak, kivéve, ha nagyon bízok a szerző(k)ben. Ez persze közös élménye minden jóravaló geeknek, sőt minden olyan internet-használónak, akinek van legalább 1 db érdeklődési köre. A  probléma csak az, hogy az ötletes indulást sokszor a fantasztikus könyvek tág műfaji határai között is csak nyögve-nyelősen navigálni képes, klisés kivitelezés követi.

A Zoo City szerencsére azon regények közé tartozik, melynek nem ver át a hátsó borítón található összefoglalója, se nem éled fel hiába az első pár fejezet után az olvasói remény: ha a felütés beindítja a fantáziád, akkor az egészet kajálni fogod.

A könyv az alternatív valóságban a komoly bűnt elkövetett emberek mellé megmagyarázhatatlan oknál fogva egy állat szegődik, melytől a nagyobb fizikai távolság elviselhetetlen fájdalmat okoz, esetleges elpusztulása pedig a tulajdonos néhány percen belüli gyors lefolyású és elkerülhetetlen halálával jár. Az állatok azonban a sok kényelmetlenség mellett - képzeld el, milyen lehet mondjuk egy tarajos sünnel vagy egy tarantulával a kocsidban (dzsekidben) mászkálni egész nap, akit még etetned is kell! - egy különleges képességgel, "shavival" is felruházzák a vétkest, akik gyakran ebből próbálnak megélni valahogyan.

Az állatosodás ugyanis a komoly bűnök miatt társadalmi kirekesztéssel is jár történetünk színhelyén, Dél-Afrikában (a Föld más-más vidékein különféle módon reagálnak rá a népek), és mivel rejtegetni csak ideig-óráig lehet őket, a megbélyegzettek gyorsan a társadalom peremére sodródnak ebben az amúgy sem túlságosan gazdag és biztonságos országban.

Hősünk állata egy lajhár - nem a legpraktikusabb méret... -, shavija pedig az elveszett tárgyak megtalálása. Ez a képesség persze ideális egy jó kis szövevényes, nyomozós történethez, mely jó pár meglepő szituációt tartogat. Ilyet azonban olvastunk már sokat, a könyv sokkal inkább köszönheti sikerét és egzotikumát johannesburgi helyszínének: az USA nagyvárosainak gangsta rap-jét vagy a legújabb New York-i menőzős szlenget mindenki vágja, aki amcsi sorozatokat vagy filmeket néz, Dél-Afrikáról ellenben sokkal ritkábban hallunk (én konkrétan csak egy filmre, a Tsotsi-ra tudok visszaemlékezni).

A Zoo City legnagyobb erénye azonban számomra mégis az, hogy elbaszott poszt-posztmodern világunkban, a kötelező műfajkeverés és az ötlettelenség korszakában olyan merészen és lazán képes saját hangján megszólalni, hogy azt egészen felüdítő volt olvasni. A fantasztikus történet-alap és a detektívregényeket idéző nyomozós-rendőröket kerülgetős cselekményváz gyönyörűen összeáll a dél-afrikai országok valóságára rámutatni kívánó, már-már tényfeltáró hangulatú epizódokkal, nem sértő a személyes és országok feletti felelősség kérdését feszegető moralizálás sem, és működik a szerelmi (vagy inkább magánéleti) szál is, mert végre tényleg életszagú.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, nagyon megnyerő volt számomra az a nehezen meghatározható hangulat, ami azzal jár, mikor az író mindent csak közelről mutat meg, de mégis úgy érezzük, mintha felsejlene az egész kép és összeállna valamilyen általános érvényű mögöttes tartalom, ami a maga valójában mérete, banalitása miatt vagy más okból nem elmondható. Számomra William Gibson ennek a módszernek a mestere, a címlapon a tőle vett idézet méltatja a Zoo City-t. És ezúttal a keserű szájíz elmarad, nem csak írók mutyiznak: Lauren Beukes stílusérzéke tényleg kiváló, és ez még csak a második könyve. Érdemes figyelni rá.

Kiadó: 

Ad Astra

Terjedelem: 360 oldal
Ára: 2390 Ft

Csatahajó

Hollywood lassan elhiteti velem, hogy a legfejlettebb földönkívüli civilizációk invázióitól sincs semmi félnivalónk. Ha a kardcsörtetve érkező idegenek csúcsfegyvere egy tüzelés előtt egy percig töltődő járóágyú, ami cirka 3 km/h-s sebességgel rohanja le a tehetetlen ellenséget (Csata: Los Angelesben), vagy, mint ez esetben, egy hajó, ami mozdulatlanul lebeg a víz fölött, türelmesen várva, hogy a meghódítandó, alsóbbrendű faj primitív fegyverei atomjaira lőjék, még a Magyar Honvédség is hazazavarja őket két kávé között. Különben a szenzációsan mulatságos 25 milliós nyitóhétvégét produkáló Csatahajó (büdzsé: szerény 209 millió) pont olyan, amilyenre mindenki számított, nem véletlenül ráncoltuk a homlokunkat anno a filmnek már a legelső hírére is. A vége felé, amikor a második világháborús veteránok lassított menetelésben érkeznek, hogy megmentsék a napot, egy pillanatra felcsillant a remény, hogy ez most irónia, és lesz valami értékelhető a dögunalmasan induló (nincs annál rosszabb, mint amikor egy karakterek nélküli látványfilm fél órát tölt karakterépítéssel), és később is dögunalmas maradó, csak mellette még kurva hangossá is váló csinnadrattában, de persze én voltam naiv. És mégis mennyit fizettek Rihannának azért, hogy kb. háromszor elsüssön egy fegyvert, és néha elkiáltsa magát, hogy „Mi a franc ez?” és „Vigyázz!”? És ha már itt tartunk, mit látnak a stúdiófejesek és producerek ebben a színtelen-szagtalan-sótlan Taylor Kitsch-ben?

A diktátor

Sacha Baron Cohen még mindig teljesen hülye, és szerencsére semmiféle jel nem mutat arra, hogy ez megváltozna. A Borat és a Bruno után harmadszor dobják el közösen az agyukat Larry Charles rendezővel – ezúttal látszólag a világ diktátorainak mutatnak be, valójában kapja a seggberúgásokat a szabad világ, a demokrata szemlélet meg a fene nagy politikai korrektség, de még egy sor hollywoodi sztár is. Amiben az említett korábbi filmektől eltér A diktátor, az az, hogy ezúttal nem csak lazán összefüggő szkeccsek sorozatát kapjuk, hanem egy normálisan kimunkált sztorit, amiben van mindenféle kellék, árulástól, merényleten és könnyfakasztó (haha) nagymonológon át a szerelmi szálig (nem kell persze nagy dolgokra gondolni, a cselekmény egy átlag hollywoodi komédia komplikáltságával bír). Amiben nem tér el tőlük, az az, hogy a főszereplő mindenre és mindenkire tekintet nélkül ontja magából a rasszista, soviniszta, szexista, és még mindenféle –ista (kivéve feminista és pacifista) poénjait. Aki a korábbiakon tudott röhögni, az ezen is fog. És végre Megan Fox is olyan szerepet kapott, amiben igazán önmaga lehet (höhö).

A fekete ruhás nő

Susan Hill regényének második adaptációja ugyan messze nem tökéletes, mégis jó látni, hogy az oldschool, hangulatra gyúró horrorokra is van még kereslet a tinikaszabolások és tortúrpornók korában. A bosszúszomjas kísértet által egy mocsár közepére épült, isten háta mögötti házban riogatott fiatal ügyvéd története bő egy óráig két véglet közt ingadozik: hol gyönyörűen borongós, brites képekkel teli, vágható atmoszférájú hátborzongatás, hol olcsó, gagyi ijesztgetések unalmas tárháza. Dainel Radcliff pedig nem volt jó választás: vannak meggyőző pillanatai, de vannak nagyon rosszak is, és egyszerűen nem hiteles a szerepben – bár lehet, hogy csak én nem tudok elvonatkoztatni a harry potteres imázsától. Meg még az is lehet, hogy Ciarán Hinds nem véletlenül mossa le arcizmának egyetlen rándulásával a vászonról, mint kutyaszart slag a járdáról. De a változtatások, amiket az alkotók eszközöltek a filmben a könyvhöz és a ’89-es adaptációhoz képest is, végül kifizetődnek. Az utolsó fél óra úgy intenzív és félelmetes, hogy nincs benne egy csepp vér sem, és egy pillanatra sem vetkőzi le hűvös, stílusos, brit eleganciáját – a finálé pedig csodálatos, annak ellenére, hogy kicsit sem hat meglepetésként. 2014-ben jön a folytatás. Nem bánom.

A holló

Namost, őszintén, kit érdekel a Csatahajó? Tudtuk, hogy szar lesz, és igazunk volt. De A holló… egy sötét, véres, XIX. századi thriller, amiben Edgar Allan Poe egy brutális sorozatgyilkost üldöz a rendőrség segítségével... ez egy rohadt jó koncepció, ebben volt spiritusz. És részleteiben nem is okoz csalódást a film. Vannak remek jelenetei (a klasszikus zártszobás rejtélyt prezentáló felütés remek), van hatásos atmoszférája, akad benne néhány remek alakítás (Luke Evans nagyszerű a tekintélyes, kimért és precíz detektív szerepében), és nem spórolnak a művérrel sem. De az egész olyan felháborítóan gyatrán, unalmasan és ostobán van megírva, hogy James McTeigue rendezőnek esélye sincs megbocsátást nyernie a V mint vérbosszú után elkövetett atrocitásaiért (Invázió, Ninja Assassin). A holló félúton darabjaira hullik, és sosem képes összeszedni magát – kár érte. És muszáj vesztegetnem pár szót John Cusackra is: a játékidő nagyobbik részében hozza azt a színvonalat, amit elvárunk tőle, amikor azonban nem, akkor Nicolas Cage-et megszégyenítő otromba ripacskodást művel. Poe hagyatéka többet érdemelt volna.

Kopasz osztag

Gyanítom, valami ilyesmi akart lenni két évvel ezelőtt a The Other Guys, ami végül pont annyira sikerült viccesre és frappánsra, mint a magyar címe (Pancser Police). Ahol az kudarcot vallott, a Kopasz osztag diadalmaskodik: a ’80-as évekbeli tévésorozat egészestés adaptációjában Jonah Hill és Channing Tatum valószerűtlen párosa bénázza végig a játékidőt, ahogy zöldfülű zsarukként, magukat gimiseknek álcázva épülnek be egy középiskola diákjai közé, hogy leleplezzék egy új drog terjesztőit . A rendezőpáros előző – és első – filmje a Derült égből fasírt című animációs poénzuhatag volt, és nagyjából hasonló intenzitással tesztelik a rekeszizmokat most is. Látszik, hogy ők és az írók is tisztában vannak a zsarus buddy movie-k jellegzetességeivel, kliséivel, és nem esik nehezükre kifigurázni őket, legyen szó akár egy autósüldözésről („biztos voltam benne, hogy felrobban”), akár a tökös-merev (avagy cool-nerd) párosítás derűs megcsavarásáról.  Még az eredeti 21 Jump Street színészeinek (köztük Johnny Depp) cameója is jól sül el. 

A Mexican Stand-off ezúttal nem képregényes témával tér vissza, hanem egy a legutóbbi, XIX. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon rögtön négy nagyon izgalmas címmel előrukkoló új könyvkiadó, az Ad Astra színrelépésének apropóján. Mindegyik könyvről jelenik meg kritika a Geekzen, az első már el is startolt Rusznyák kollégának köszönhetően. Lássuk akkor mi is várható a főleg tudományos fantasztikumra és fantasyre összpontosító friss és ropogós kiadó házatájáról...

- Bemutatkoznál röviden, hiszen tulajdonképpen te vagy a kiadó arca, de legalábbis talán a legismertebb tagja?

- Kleinheincz Csilla vagyok (a neten Hanna néven is ismert), író, fordító, szerkesztő. Két regényem (Város két fül között, Ólomerdő) jelent meg és novelláim önálló kötetben és magazinokban, hazai és külföldi antológiákban. Tizennégy éve foglalkozom fantasy és sci-fi regények, szerepjáték szabálykönyvek fordításával, öt évig voltam a Delta Vision kiadó szerkesztője (egy időben főszerkesztője), majd a gyesről az Ad Astra kiadóhoz kerültem, ahol a kollégáimmal együtt azt a szép és kihívást jelentő feladatot kaptuk, hogy építsünk fel egy új, kortárs és friss fantasztikus művekre koncentráló kiadót.

- Kinek vagy kiknek az ötlete volt, hogy belevágjatok a könyvkiadásba egy egyébként is eléggé sokszereplős magyar könyvpiacon? Kikből áll a kiadó mögötti csapat? A könyveiteket átlapozva több ismerős név is felbukkant a hazai sikeres írók, fordítók közül, beleértve a tiédet is...

- Az Ad Astra indulása egy kiadói tündérmese, gazdag és sci-fi rajongó királyfival, három bölcs segítőtárssal meg persze a szerkesztőlánykával, aki megkapta az álomállást. A kiadóban jelenleg hárman dolgozunk: Bakos Péter ügyvezető, Sánta Kira kreatív menedzser és én, de a háttércsapat természetesen ennél jóval nagyobb, a grafikusaink, fordítóink nevével már korábban is találkozni lehetett a könyvkiadásban. Kiemelném közülük Csigás Gábort, akinek a logót és a sorozattervünket köszönhetjük és remek fordítóinkat: Juhász Viktort, Körmendi Ágnest, Horváth Norbertet és Tamás Gábort, akik mind elismertek a szakmában.

- A kiadónak választott név magáért beszél, de mégis, mi a legfőbb iránycsapás, melyen el terveztek indulni? Van-e választott zsáner vagy profil, amit esetleg hangsúlyosabban szeretnétek képviselni?

- Szeretnénk elsősorban a sci-fire koncentrálni, és a fantasy-n belül is elsősorban az itthon megszokott, epikus, dark és paranormál alzsánerektől eltérő témákat bemutatni. Előnyben részesítjük a friss, önálló műveket a klasszikusokkal és a hosszú regényfolyamokkal szemben, de mindenképpen azt tartjuk szem előtt, hogy bármit adjunk is ki, az legyen akár stílusában, akár témájában vagy szemléletében új és egyedi.

- Hogyan választjátok ki a publikálásra szánt címeket, személyes kedvenceket emeltek ki vagy nagyobb súlyt fektettek a könyvek külföldi megítélésére, népszerűségére, ami nyilván az itthoni siker valószínűségét is növeli?

- Korábbi tapasztalataim alapján és a magyar könyvpiacot ismerve a külföldi siker vagy nemzetközi ismertség egyáltalán nem jelent garanciát a hazai befutásra – kivételek persze akadnak, és egy-egy mozifilm mindig lendít az alapjául szolgáló regény fogyásán. Természetesen szempont, hogy a kiszemelt könyv kapott-e díjat, mit és milyen hangnemben írnak róla az általunk elismert, elsősorban szakmai lapok és írótársak, ugyanakkor kevésbé ismert, érdekesnek és ígéretesnek tűnő könyvekből is talicskányit olvasunk el évente, hogy aztán összeálljon az a bő lista, amiről aztán válogatunk. Fontos, hogy mivel kis kiadó vagyunk, évi 10-12 címmel, ne kövessék azonos témákat körbejáró vagy hasonló stílusú könyvek egymást, és lehetőleg minél kevesebb sorozatba, trilógiába fogjunk bele. A személyes ízlés is közrejátszik persze: bár a címek javát közmegegyezéssel döntjük el, van arra lehetőség, hogy – az ésszerűség keretein belül – a kedvenceknek is helyet szorítsunk. Különben sem lehet tudni: hátha épp a kedvenc lesz a legnagyobb siker az olvasók között…?

- Egyszerre négy könyvvel rukkoltatok elő a legutóbbi Könyvfesztiválon, nem volt ez kissé kockázatos? Vagy éppen ellenkezőleg, ez éppen hogy kedvező stratégia?

- Induló kiadó esetén ennyi a minimum, hogy a nagyterjesztők komolyan vegyenek, nem tehettük meg, hogy ennél kevesebbet adjunk ki, amellett szerettünk volna már induláskor markáns képet adni a palettánkból és az ízlésünkről: a négy könyv mindegyike gyökeresen különbözik a többi háromtól, ugyanakkor mind megegyeznek abban, hogy fiatal, tehetséges szerzők formabontó és újító művei.

- A négy cím közül A felhúzhatós lány már több díjat is besöpört (többek között a Nebula- és a Hugo-díjat), mennyire volt nehéz megszerezni a kiadás jogát, hiszen eléggé az előtérben volt ahhoz, hogy más, nagyobb magyar kiadóknak is felkeltse a figyelmét? Az egzotikus hátteret és nyelvet illetően merültek fel nehézségek a fordítással kapcsolatosan?

- A felhúzhatós lányt más zsánerkiadó is szívesen kiadta volna, de sikerült olyan ajánlatot adnunk, amely elnyerte a jogtulajdonos tetszését. Szerencsénk volt azzal is, hogy a szerző, Paolo Bacigalupi nagyon segítőkésznek bizonyult, és külön üzenetet is írt a magyar olvasóknak.

A fordítás nehézségeiről elsősorban Horváth Norbert tudna mesélni… A thai szavak komoly fejtörést jelentettek, de Kékesi László, a thai–magyar szótár összeállítója a segítségünkre sietett, neki köszönhetjük a szavak helyes magyar átírását. Szerencsére a szerző a szövegben mindig világossá tette, hogy az adott kifejezést eszik-e vagy isszák.

- A második legismertebb kötetetek az Arthur C. Clarke-díjas Zoo City egy eléggé bizarr Johannesburgba kalauzol el bennünket. Mi vár az olvasóra, ha felüti a könyvet és számíthatunk-e Beukes másik írására, a Moxylandre siker esetén?

- A Zoo City alapvetően egy pörgő, laza hangvételű thriller, amely egy fantasztikus elemekkel tarkított, számunkra kevésbé ismert egzotikus környezetben játszódik. Az apartheid utáni társadalmi feszültségek és Dél-Afrika ellentmondásos légköre az egész regényt áthatja – meglehetősen sötét olvasmány, ugyanakkor a főhősnő fanyar humora oldja a feszültséget. Életműsorozatokhoz nem ragaszkodunk, hiszen minden írónak vannak jobb és rosszabb művei, a Moxylandet viszont mindenképpen szeretnénk majd kiadni, mert zseniális, cinikus és modern cyberpunk regény.

- Úgy tudom, hogy az egyik kedvenc íród Catherynne M. Valente, aki a mythpunk zsáner úttörője, mondanál pár szót róla és az általatok kiadott Marija Morevna és a Halhatatlan című könyvéről?

- Valente legnagyobb erénye a nyelv könnyed és mesteri használata, akármit ír, a képei, a mondatai lenyűgözően költőiek (ami nem véletlen, hiszen költőként is nyert már díjakat). Úgy képes felhasználni és valami újjá szőni a meséket és mítoszokat, hogy eközben lényegüket elevenen őrzi meg: nem kicsavarja, nem fakítja ki, hanem valami egészen újat és mégis ismerőset nevel belőlük. In the Night Garden című mesefolyama volt az első, amit olvastam tőle, és azóta csak egyre furcsább művei születtek. Néha úgy érzem, teljesen más, meghökkentő utakon bolyonganak a gondolatai: kinek jutna eszébe (rajta kívül) például regényt írni egy nemi úton terjedő városról (Palimpsest)?

A Marija Morevna és a Halhatatlan az orosz népmeséket és a sztálini Oroszországot szövi össze egy új, egyszerre mesei és realista regénnyé, amelyben a mesei stílusjegyek a történelmi valóságot erősítik és viszont, miközben egy korántsem szokványos (és meglehetősen kegyetlen) szemszögből beszél a párkapcsolatokról.

- A négyesfogatotok talán legkevésbé ismert szerzője a húrelméletből doktorált, finn származású Hannu Rajaniemi, ő hogyan került a képbe, miért esett rá a választásotok?

- Hannu Rajaniemi könyve, a Kvantumtolvaj az elmúlt évek egyik legnagyobb sci-fi szenzációja és meglepetése volt: elvégre nem angolszász szerzőnek még nemigen sikerült a sci-fi zsánerben 30 oldal alapján háromkötetes szerződésre szert tennie az egyik legnagyobb sci-fi kiadóval. A sikere talán abban rejlik, hogy egyszerre ír okosan és „trendin”, ugyanakkor teljesen egyedi, európai a hangja: olyan jövőt épít fel, amely egyszerre káprázatosan fantasztikus és átgondolt, minden mondatában benne van, hogy ez egy színes, részletgazdag világ – a történet maga pedig remek tempóban felépített macska-egér játék egy mestertolvaj és egy detektív között.

- Mik a közeli és távoli terveitek? Milyen zsánerekbe merültök még alá, milyen szerzőkkel (a weboldalatokon például láttam Ian McDonald nevét felbukkanni) és címekkel találkozhatunk majd nektek köszönhetően?

- A júniusi könyvhéten A dervisházzal jelentkezünk, amely a közeljövő Törökországába viszi el az olvasót: gáz, nanotechnológia és Isztambul mítoszai keverednek a könyvben, amely a tavalyi év egyik legnagyobb sci-fi könyvélménye volt a számomra, igazán meglepett, hogy nem nyerte meg tavaly a Hugót (két másik díjat viszont besöpört). Utána nyári szünetet tartunk, és szeptemberben jövünk ki legközelebb egy alternatív történelmi regénnyel, karácsonyra pedig néhány nagyágyút tartogatunk mind a sci-fi, mind az ifjúsági könyvek rajongóinak, de egyelőre többet nem árulhatok el.

- Mivel eléggé otthonosan mozogsz a hazai SF/F életben, mi több, meglehetősen aktív résztvevője vagy, mi a véleményed az itthon uralkodó állapotokról? Mennyire nyílik egy magyar olvasónak kitekintése a science-fiction és fantasy zsáner klasszikusaira és újdonságaira?

- A klasszikusok tekintetében viszonylag jól állunk, bár még így is elég nagy a „lemaradás”, elsősorban a nem angolszász és női szerzők terén. Így is van mit pótolni, és meglátásom szerint a sci-fi kiadók többsége amúgy is szeret a már bevált, korábban bevezetett íróktól kiadni, mint új nevekkel kísérletezni. Időnként becsúszik egy-egy friss szerző, de általában kuriózumként, az elég ritka, hogy egy kiadó inkább ismeretlen, új írókkal indítson.

Ugyanakkor azt is látom, hogy a zsánert olvasók egyre nagyobb hányada tájékozódik külföldi oldalakon, és nem csak a klasszikusokat várja, hanem az új megjelenéseket is, csakhogy azokra jó esetben is éveket várhat, igen ritka és csak a bestsellereknél fordul elő, hogy a külföldi megjelenést egy-két éven belül azonnal kövesse a magyar. Lépést tartani a trendekkel, a nemzetközi fantasztikummal még úgy is lehetetlen, ha az ember rendszeresen olvas angolul – én is hatalmas várólistát görgetek magam előtt, és csak töredékét bírom elolvasni azoknak a könyveknek, amikről pedig tudom, hogy érdemes lenne.

Mindent nem lehet kiadni itthon, és nem is kell, de nem bánnám, ha kicsit javulna az arány a klasszikusok és friss könyvek között, és ugyanazon maroknyi író életműve helyett színesebb, több nevet tartalmazó választék lenne elérhető. Az utóbbi években pozitív változást láttam ebben az irányban, remélem, kitart a lendület és az olvasók is bizalmat szavaznak az ismeretlen, de érdekes könyveknek.

- Elképzelhető, hogy felkaroltok magyar szerzőket is, amennyiben a kiadó eléggé megveti a lábát a hazai piacon?

- Akár most azonnal is felkarolnánk magyar szerzőket, ha kapnánk olyan kéziratot, amelyik van olyan újító, érdekes és igényes, mint a listánkon szereplő címek bármelyike. Tapasztalataim szerint a hazai szerzők nagy része őszintén úgy gondolja, hogy ennek a kritériumnak megfelel, a gond csak az, hogy engem is meg kell győzni erről. De hogy ne legyek ennyire borúlátó: jelenleg is számítunk olyan kéziratra, ami talán – ha minden jól megy – megjelenhet nálunk.

Persze az csak a dolog egyik fele, hogy mi nagyon szeretnénk megjelentetni a legjobb magyar fantasztikus műveket – arra is szükség van, hogy annyira menő kiadónak számítsunk, hogy a legjobb hazai fantasztikus szerzők kifejezetten velünk akarjanak együtt dolgozni.

- Végezetül tudsz-e ajánlani nekünk olyan szívednek kedves címet vagy szerzőt, amire vagy akire érdemes lesz figyelnünk, amíg elő nem rukkoltok az ötödik kiadványotokkal?

- A könyvhétig nincs sok idő hátra, saját kiadványt ezért nem tudok ajánlani, de érdemes lesz belenézni Brandon Hackett új regényébe, Az ember könyvébe, amelyet volt szerencsém még kézirat korában elolvasni: egy izgalmas és sokrétű regény, amely egészen új oldalról közelíti meg az emberen túli ember témakörét.

A science-fiction nem szűkölködik olyan történetekben, amik egy élhetetlen, rettenetes jövő képével riogatják a közönséget, és mivel sem az emberi gyarlóságnak, sem a világ problémáinak nincs se vége se hossza, az íróknak nem esik nehezükre újabb és újabb „így baszunk el mindent a Földön” szcenáriókkal előállni. Paolo Bacigalupi 2009-es, lelkesen körülrajongott, Hugo, Nebula, és mindenféle egyéb díjakat bezsebelt könyve is egy ilyen antiutopisztikus rémtörténet a feljövőben lévő biopunk alzsánerből, ami az ellenőrizhetetlenné vált génmanipuláció és a mindent átszövő megavállalatok víziójával kényszerít minket kényelmetlen gondolatokra.

Bacigalupi A felhúzhatós lányban több apokaliptikus sablonforgatókönyvet ránt össze. Nem elég, hogy az emberiség teljesen felélte a Föld nyersanyagkészletét (a szenet és az olajt felejtsd el), és az energiát manuálisan kénytelenek termelni (kurblizás, tekerés, állati hajtás, a liftek ballasztemberekkel működnek), de a globális felmelegedés következtében a megduzzadt tengerek elnyelték a szárazföldek egy jelentős részét is (a könyv helyszínét, Bangkokot hatalmas gátak védelmezik a víz alá kerüléstől). Ráadásul az éhínséget biotechnológiával visszaszorítani igyekvő óriáscégek (kalóriatársaságok) kontrollja alól kicsúszott genetikai manipulációk folyamatosan mutálódó betegségek formájában ámokfutnak, pusztítanak jobbra-balra – az állat- és növényvilág nagy része kihalt, az emberek megtizedelődtek, az ökoszisztéma összeomlott, és mindenki új járványoktól retteg.

Tehát félig-meddig posztapokaliptikus regénnyel van dolgunk, bár jobb szó rá az apokaliptikus – a civilizáció nem hirtelen, egy nagy háborúban/katasztrófában ért véget, hanem lassan, kínkeservesen, évtizedről évtizedre csurog lefelé a vécén még most is (kb. 200 évvel vagyunk a jövőben), és nincs semmi, ami megállítsa a folyamatot. Mert az ember azt hitte, kizsákmányolhatja a Földet, majd pedig azt, hogy utána saját erejéből képes lesz túlélni, megzabolázni, szolgasorba hajtani a természetet. Ki gondolta volna: nem jött be. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint holmi zöld propaganda, de szerencsére Bacigalupi egyáltalán nem prédikál, nem moralizál, nem mutogat ujjal, hanem „csak” egy maréknyi ember személyes és katartikus történetét meséli el a gondosan, aprólékosan felépített szép új világ kontextusában.

Anderson Lake egy nagy kalóriatársaság ügynöke, aki Bangkok titkos magbankját (egy genetikai kincsesbánya) keresi, Hok Széng egy népirtás elől elmenekült „sárgakártyás” kínai, aki régi életének hamvain és csontjain próbál egy újat építeni magának, kerül, amibe kerül, Tyájdí, Bangkok Tigrise pedig egy rettenthetetlen fehéringes (a nagyhatalmú Környezetvédelmi Minisztérium századosa), a nép bajnoka, aki távol tartja a várostól a fenyegető külső erőket. És persze ott a címszereplő, Emikó, egy mesterséges, engedelmességre kódolt lény („új ember”), egy szexszolga, aki szellemi és fizikai szabadságra vágyik. Bár a karakterek minden vágyukkal és reményükkel csupán jelentéktelen bábuk egy hatalmas, messze az ő szintjük fölött álló veszélyes sakkjátszmában, a sors mégis, közvetve vagy közvetlen, de egymás útjába sodorja őket, és akarva-akaratlanul is kulcsfigurákká válnak a város – és talán a fél világ – jövőjének alakulásában.

Bacigalupi jelen időben írt prózája dísztelen, szenvtelen, tökéletesen letisztult és tűpontos, drámája feszes, fordulatos, sallangmentes – karakterei, ezek a komplex egyéniségek a cselekmény érzelmi epicentrumai. Velük indít, kicsiben: Lake egy zsúfolt piacon megpillant egy génmanipulált gyümölcsöt, aminek nem volna szabad léteznie, és elindul a bizonytalan nyomon. Közben Emikó sokadig brutális szexuális megaláztatását éli át munkahelyén, egy éjszakai bárban. Útjaik összefutnak, és megtalálnak valamit egymásban, amit talán nem is kerestek addig, de az író túl realista ahhoz, hogy lassan kibontakozó, komplikált, és sok-sok ellentétes érzelemtől fűtött kapcsolatukat szerelmei szállá butítsa. Ahogy a karakterek bemutatásával párhuzamosan megismertetett, gazdag fantáziával életre keltett világnak is szinte érezzük a rothadásszagát, úgy a szereplők tettei és motivációi is kétes moralitástól bűzlenek. Nincs feddhetetlen, könnyen szerethető hős, akivel örömmel azonosulunk (az ehhez legközelebb álló karakter nem húzza sokáig), csak gyarló, kétségbeesett emberek vannak, akik akár egy gyerek torkának az elvágását is fontolóra veszik, ha szorul a hurok.

A szerény ambíciókkal startoló cselekménybe lassan vállalati manőverek, politikai manipulációk szivárognak be, a tét egyre növekszik, míg a könyv egy grandiózus fináléban kulminálódik, lángoló várossal, dübörgő tankokkal, csatázó hadseregekkel, és egy bőr alá fészkelődő, cinikus epilógussal, ami „elavult” pecsétet nyom az egész emberiségre. És azután, amit bő 500 oldal alatt átéltünk, nem is van kedvünk vitatkozni: a faj, ami annak ellenére virágoztatja a korrupciót, hogy egyetlen rossz helyen elfogadott kenőpénzzel egy önmagát elsöprő járvány kirobbanásának ágyazhat meg, ami még akkor is marakodik, kakaskodik, gyűlölködik, és pitiáner hatalmi játszmákat játszik a nyomorult kis szemétdombján, amikor már mindent tönkretett maga körül, megérett rá, hogy eltűnjön a süllyesztőben. Bacigalupi ugyan siet felvillantani a humanizmust, kioszt egy kis megváltást és feloldozást, menti a menthetőt, de ez nem megmenekülés, inkább csak a vég újabb ideiglenes elodázása. Mint mondtam: realista.

A felhúzhatós lány olyan zsánermű, ami kapcsán felesleges beletenni a „sci-fi”-t az utóbbi évek egyik legjobb sci-fi regénye mondatba.

Avengers Assemble #3

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mark Bagley
Marvel Comics

Napnál is világosabb, hogy ezt a sorozatot azért indította a Marvel, hogy meglovagolja vele a Joss Whedon Bosszúállók filmje körüli eszméletlen hype-ot, és hogy aki esetleg a moziból kijövet kedvet kap egy kis Avengers képregényhez, az találjon valami neki valót a boltok polcain. A comicban a csapat ugyanazokból a tagokból áll, mint a filmben, plusz benne van még a helicarrier és Maria Hill is, az olvasónak pedig nem kell rendelkeznie semmilyen előismerettel a Marvel képregényes univerzumának utóbbi páréves eseményeiről ahhoz, hogy élvezze a sztorit (ami ettől függetlenül része a kontinuitásnak). Ráadásul a harmadik rész végén pont Thanos bukkan fel, aki hogy-hogy nem, a Bosszúállók stáblistája alatt is tiszteletét teszi, mielőtt – vélhetően – „extinction level” fenyegetésként szabadul rá a Földre a majdani folytatásban. Bendis sztorija egyszerű, mint egy pont: eddig ismeretlen, rendkívüli erejű, magukat Zodiákusnak nevező entitások ámokfutnak a bolygón, hogy megkaparintsák a beszédes nevű „Ultimate Nullifiert” – ergo jól össze kell verni őket, mielőtt sikerrel járnak. Nagy látványos, dinamikus akciók, szép rajzok (Mark Bagley a jobbik formáját hozza), egyszerre gyors és lassú cselekmény (mindig történik valami, ami azonban nem jelenti azt, hogy a sztori érdemben halad előre), de a dialógusokban nincs túl sok élet és szikra, sem Bendishez úgy általában, sem konkrétan Whedon forgatókönyvéhez képest. Felejthető, de szórakoztató, gyors olvasmány, ami szépen csatolható a mozifilm mellé. Többet úgyse nagyon vár el tőle senki.

Action Comics #9

Történet: Grant Morrison
Rajz: Gene Ha
DC Comics

Leginkább kíváncsiságból és egyfajta hivatástudatból olvasom még mindig ezt a sorozatot, egyébként finoman szólva nem nyűgöz le. Bár reménykedtem, hogy az előző számban véget ért első sztori után javul majd a helyzet, és bizonyos tekintetben javult is. Grant Morrison új agyréme egy alternatív Föld (Earth-23) feketebőrű Supermanje (láttuk már őt a rosszemlékű Final Crisisban), aki egy, a multiverzumban garázdálkodó, és Supermaneket gyilkoló… másik Supermannel kerül szembe. Az együgyűen hangzó ezüstkorszerű koncepció valójában elég szépen van felépítve, és kipárnázva a szerzőtől szokásos virtuóz ötletkavalkáddal (Superman, mint akaraterővel teremtett, apatikus, gonosz vállalati ikon), sőt, megkockáztatom, az újraindított Action Comicsnak ez eddig a legmorrisonosabb száma. Hogy ez mennyire jelent jót, azt mindenki eldönti magának, nyilván attól függően, hogy hogyan viszonyul a szerzőnek az utóbbi pár évben a DC-nél rendezett „kreatív ámokfutásaihoz”. Ami engem illet, mint oly sokszor, a kivitelezés most is messze elmarad a koncepcióban rejlő potenciálhoz képest, azaz a sztori jóval kevesebb, mint az egyébként remek részeinek az összessége. Ezen a füzeten most még csak azt sem igazán éreztem, hogy Supermant olvasok, és ez nem az alternatív univerzumbeli karakter miatt van, mert őt egyébként kizárólag a jelmeze és a bőrszíne különbözteti meg a megszokottól (amivel kapcsolatban felmerül az „akkor meg minek?” kérdés). Gene Ha képei sem mutatnak túl az átlagon – ez az egész Superman újravizionálás, vagy mi a tököm, nagyon nem úgy sült el, ahogy kellett volna.

Avengers Vs. X-Men #3

Történet: Ed Brubaker (plusz Jason Aaron, Brian Michael Bendis Matt Fraction, Jonathan Hickman – igen, ők mind, nem vicc)
Rajz: John Romita Jr.
Marvel Comics

Kicsit mindig reménykedek benne, hogy a Marvel és a DC képregényei majd kinövik azt az ostoba gyermekbetegségüket, aminek fő ismertetőjele, hogy szuperhőseik túl hülyék ahhoz, hogy felismerjék, ugyanazon az oldalon állnak, ezért aztán ahelyett, hogy megbeszélnék a nézeteltéréseiket, és kitalálnának egy békés, neadjisten logikus megoldást, inkább még hülyébbre verik egymást. De nem. A fél Marvel által jegyzett Avengers Vs. X-Menben a Föld felé tartó, és magának elvileg Hope-ot kiszemelt Főnix Erő miatt esik egymásnak a két címbeli csapat, és az írók minden erőlködésük ellenére nagyon nem tudják hitelesen eladni a tettlegességig fajuló konfrontációt. Az, hogy Küklopsz forrófejű, totalitárius diktátor-vadbaromként viselkedik, már nem meglepő (bár az egy külön témát megérne, hogyan kúrják el egyre jobban a karakterét, és hogy egy igazán jó író mennyi fantasztikus dolgot ki tudott volna hozni ebből az alapvetően izgalmas „elmagnetósodás” témából), de hogy Amerika Kapitány is, az már kicsit sok. Kezdve az első számtól, amiben Utópia partján várja az X-Men vezérét, épp csak azt nem kiáltva be, hogy „gyere ki a hóra”, a harmadikig, amiben fél percnyi diskurzus után kihajítja a repülőgépből Rozsomákot. Az egyetlen mentsége az íróknak, hogy az események tétje elvileg hatalmas (az univerzum sorsa, naná, más kérdés, hogy ennek mennyire kéne meghatnia, tekintve, hogy a Marvelnél minden héten egy hajszálon függ a világmindenség), attól még a karakterek viselkedése ugyanúgy túlzott, erőltetett, a dialógusok ugyanúgy csikorognak. John Romita Jr. rajzai szépek, a cliffhanger pedig mind képileg, mind történetileg cool, de ez egyelőre csalódás, és maximum egy közepesre elég.

Batman and Robin #9

Történet: Peter J. Tomasi
Rajz: Lee Garbett
DC Comics

A Scott Snyder Batmanében indult Talon-sztori immár az egész Sötét Lovag-franchise-ra kiterjedt, és miután Tomasi az előző számban lezárta ennek a sorozatnak az első sztoriját, ő is beleveti magát a baglyok és a denevérek Gothamet megrengető háborújába. De előbb időzzünk el egy kicsit az említett első sztorin – érdemes. A Batman and Robin az új 52 egyik unalmasabb szériájaként indult, de két-három rész alatt figyelemreméltóan kikupálódott, és az első nyolc füzet összességében felveheti a versenyt Snyder Court of Owl-jával is (ami nem kis dolog). A 8 szám annak utóhatásaival foglalkozott, hogy Robin, Batman fia hidegvérrel megölte legyőzött, tehetetlen ellenségüket, hogy megakadályozza őt későbbi visszatérésében és bosszújában. Világos, hogy Tomasi minden szempontból rohadtul vékony jégen táncol Damien gyilkossá faragásával – de kurvajól. Nagyon szépen kezelte a következményeket, Damien és Bruce nagy beszélgetését, ahogy nyolc rész alatt eleve nagyon ügyesen rendezgette a korábban mostohán (vagy sehogy sem) kezelt apa-fiú kapcsolat szálait. De ebben a mostani részben válik csak igazán világossá, hogy Tomasi még bőven nem tekinti befejezettnek a témát – Damien ismét öl, és még ha ezúttal csak egy „félig” élő orgyilkost is, nyilvánvaló, hogy túl könnyen veszi. Egy apai lelkifröccs nem fogja kimosni belőle az anyja áltál évek alatt belenevelt természetét. Félelmetesen jó lehetőségek rejlenek ebben, és most már biztos vagyok benne, hogy Tomasi a megfelelő író a kiaknázásukra. Az, hogy Damien karakterdrámája most éppen egy jól megírt, dinamikus, baglyos akció hátteréül szolgál, ami önmagában is élvezetes lenne, szinte mellékes. Nagyon oda kell figyelni erre a sorozatra.

Frankenstein, Agent of S.H.A.D.E. #9

Történet: Jeff Lemire
Rajz: Alberto Ponticelli
DC Comics

Mielőtt Jeff Lemire lelép a Frankenstein sorozattól (brühühü), még elvarrja benne az Animal Man egy korábbi részének varratlanul hagyott szálát. A S.H.A.D.E. hírét veszi a Rot terjeszkedésének, de persze fogalmuk sincs, hogy mivel állnak szemben valójában. Odaküldik Frankensteint, hogy ha valamin nyálkás, randa, sokfogú mászkál arrafelé, akkor négyelje fel, Ninát pedig, hogy vegyen mintát a maradékból tanulmányozásra. Szóval szálelvarrás, de nem túl szükséges – az Animal Man és a Swamp Thing egyre grandiózusabbá váló sztorifolyama gond nélkül meglenne enélkül a kis kiegészítés nélkül is, valószínűleg inkább csak arról van szó, hogy kellett egy füzetnyi filler a következő író, Matt Kindt érkezése előtt. Így ez a sorozat eddigi legkevésbé lenyűgöző része, de még így is jobb az aktuális DC-s és marveles sztorik döntő többségénél. Egy kis gusztustalan gore, egy kis vagdalkozás (Alberto Ponticelli képei fantasztikusak, de ez nem újdonság), és egy jó bazinagy robbanás, ami megoldja hőseink problémáját, és ami elgondolkodásra készteti Frankensteint az emberségével kapcsolatban – az utolsó két oldal a maga cicomázatlan, egyszerű módján gyönyörű és katartikus, úgyhogy filler ide vagy oda, Lemire azért szépen zárja le sajnos túlságosan is rövid pályafutását a címnél. Fel van adva a lecke az utódjának – de bármi történjék is, legalább az Animal Mant, a DC legjobb sorozatát még mindig Lemire viszi. Remélem, jó sokáig.

Moon Knight #12

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Alex Maleev
Marvel Comics

A Moon Knight anyagi kudarca újabb bizonyíték arra, hogy hiába a jól csengő, nagy nevek, másod-, harmadélvonalbéli karakterek saját sorozatait baromi nehéz lenyomni az emberek torkán. A Bendis-Maleev páros a 2000-es évekbeli szenzációs Fenegyerekük után 2008-ban állt újra össze a Spider-Womanhez, amit a nagy kezdeti hype elülésével 7 rész után kinyírták. A tavaly indult Moon Knight 12 részt élt meg, ám míg a hanyagul összetákolt Spider-Woman rászolgált a kaszára, ez bizony hiányozni fog. Az életben nem olvastam korábban ennek a karakternek egyik sorozatát sem, így nincs összehasonlítási alapom, de Bendis, amikor romló színvonalú Avengers füzetei miatt már épp kezdtem volna leírni, nagyon eltalálta őt. A sorozatban egy rejtélyes Ultron-fej után folyt a hajtóvadászat, ami piti alvilági figuráktól veszélyes szupergonoszokig terjedt (és majd nyilván a közelgő Age of Ultron crossoverben kulminálódik), középpontban egy súlyos identitásproblémákkal, pszichózisokkal küszködő, hasadt személyiségű hőssel. Bendis nagyon szépen kiegyensúlyozta a cselekmény mögötti monumentalitást (Ultron feje, bazmeg!), a címszereplő enyhe elmebajaiból adódó, gondos karakterrajzon alapuló komikumot és drámaiságot, illetve a sztori sötétebb, durvább aspektusait (Echo halála). Maleev pedig, a Spider-Woman rosszul elsült, kísérleti módszerei után ismét elemében van, a képei baromi jól néznek ki. Kár, hogy lelőtték, de legalább ez a 12 rész egy nagy, komplett egészet alkot.

Saga #2

Történet: Brian K. Vaughan
Rajz: Fiona Staples
Image Comics

Ha a Saga képes lesz hosszútávon megtartani az első két rész szenzációsan magas színvonalát, akkor ezzel a sorozattal valami olyasmit kapunk, amit odatehetünk közvetlenül a(z egykori) Fables, a Scalped és a The Walking Dead mellé. És valami olyasmit, ami a maga grandiózus, űroperás-fantasys jellegével nagy űrt tölt be a jelenlegi amerikai képregények piacán. Az alapfelállás egy kozmikus Rómeó és Júlia történet: két egymással háborúzó faj egy-egy tagja egymásba szeret, és elmenekülnek mindkettejük otthonából. Nincs más vágyuk, mint, hogy békén hagyják őket, és felneveljék újszülött gyereküket, akire azonban fajtársaik természetesen egyfajta szörnyszülöttként tekintenek. Hajtóvadászat veszi kezdetét, a szerelmesek idegen bolygón, csupa szörnyűséggel és ellenséggel körülvéve kénytelenek harcolni a túlélésükért. Vaughan baromi jól ír, karakterei, a melegszívű, megfontolt és bölcs Marko, és az erős, határozott, hatalmas lelkierejű Alana már az első néhány dialógus után olyan életszerűek, valóságosak, hogy szinte lesétálnak a képregény lapjairól. Itt kell kezdődnie minden történetnek: az emberi tényezőnél. Ha ez nem működik, hiába dobál be az író bizarr, tévéfejű robotokat, meztelen, soklábú póknőszörnyeket, félbevágott, lógó belekkel a föld fölött lebegő szellemeket és vagány fejvadászokat – itt viszont működik. Ráadásul Vaughan jól tudja, hogy a sci-fiben/fantasyben nem jó megállni, és magyarázkodni, az akkor hatásos, ha a teremtett univerzum varázsa magával rántja az olvasót, akinek a fentebb említett furcsaságokat úgy prezentálják, minta a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Fiona Staples meseszerű aspektusokat nyers vonásokkal ellenpontozó rajzaitól a csínján használt, ötletes narráción át a két harcoló nép tematikai megkülönböztetéséig (Alana népe „sci-fis”, Markóé „fantasys”) minden a helyén van.

Lesz konkurenciája a Lawlessnek, és ahogy elnézem, nem is akármilyen. Oké, Ruben Fleischer - Zombieland ide vagy oda - azért nem egy John Hillcoat, viszont Ryan Gosling egy picit jobb főszereplőjelölt egy fasza, tökös gengszterfilmhez, mint Shia LaBeouf.

(Aki nem tudná, mi fán terem Kalyber Joe – de hisz ez a geeekz! itt biztos mindenki tudja! – az pl. itt meg itt tájékozódhat arról, hogy mi jó maradt ki eddig az életéből.)

Amíg egyre szúrósabb tekintettel roppant türelmesen várunk a 2005-ben indult, és eddig elvileg hat, gyakorlatilag négy és fél részt megélt Kalyber Joe folytatására (kedves Pilcz Roland, most már rohadtul húzzál ám bele, mert már két bazihosszú éve nem kell sietned, még csak két éve jött ki az utolsó szám, igazán ráérsz), a szerző a második kötet felújításával kedveskedik az olvasóknak – meg persze saját önérzetének, önkritikus és művészi énjének (mondanám, hogy plusz a pénztárcájának, de kicsi a valószínűsége, hogy majd ebből vesz budai villát). Mert ha valaki a kezébe veszi a 7 éve megjelent A kezdetet és a két bazihosszú éve mindössze két szűk esztendeje piacra dobott Árnyakat, a kettő képi világa közti különbség enyhén szólva szignifikáns. Az immár amerikai karrierrel is dicsekedhető Pilcz Roland (a Zenescope kiadónak színezett képregényeket) stílusa már az első és a második könyv között is sokat finomodott, és most újra kiadja a régebbi számokat, felújítva, átdolgozva, újraszínezve.

Az ilyesmire persze manapság csuklóból hajlamosak vagyunk George Lucas!-t kiáltani, de Pilcz Roland nem csak attól különbözik a Star Wars atyjától, hogy az ő nyakát még nem falta fel a Rettenetes Tokaszörny. Az Eső special editionje érintetlenül hagyja a történetet, a dialógusokat, és pusztán egy fejlődésben lévő rajzoló munkájának vázlatosabb, elnagyoltabb, urambocsá, primitívebb aspektusait emeli magasabb szintre. A vonalak határozottabbak, erőteljesebbek, a színek hangulatosabbak és hangsúlyosabbak, a részletek pedig – legyen szó akár a karakterek mimikájáról, akár a hátterekről, amiket a szerző nem egy esetben teljesen újrarajzolt – sokkal kidolgozottabbak. Ráadásul a jócskán megnövelt esztétikai élményt (lásd oldalt az előtte-utána összevetést - azért persze közbeszúrnám: a mára elfogyott eredeti kiadás sem nézett ki rosszul) egy nagyobb méretű kötetben tehetjük magunkévá (ehhez persze az eredetinél jóval magasabb ár is tartozik, de hát valamit valamiért…).

Mindenképpen örvendetes, hogy a párját ritkítóan vicces, kalandos és melegszívű (egyáltalán már szinte azzal is párját ritkítja, hogy létezik) sorozat egységes látványvilággal bír majd, amikor véget ér. Hogy az mikor lesz? A megjelenési tervben sunnyogó „hamarosan” szó csábító semmitmondással odázza el a választ, de a rajongók éhségét az új Eső legalább egy ideig csillapítja. A lényeg egyébként is az, hogy a Kalyber Joe él, és virul. És bár 2005 óta már szélesebb a magyar képregényes választék, ez a sorozat még mindig hiánypótló. Úgyhogy hajlandó vagyok várni a folytatásra. Mondjuk jövő hétig.

/Megjelenik a 8. Nemzetközi Képregény Fesztiválra/

Tim Burton végül eljutott arra a szintre, ahol a filmjét elnézve már szinte csak onnan tudjuk, hogy ő ült a rendezői székben, hogy a képek alatt Danny Elfman taktusai szólnak, hogy szerepet kapott benne a csaja, és hogy Johnny Depp hülye sminkben és még hülyébb frizurával ripacskodik.

Azt nem mondom, hogy az Éjsötét árnyék, egy népszerű ’60-as évekbeli gótikus horror-szappanopera szélesvásznú adaptációja rosszabb, mint az excentrikus direktor imidzsének előző koporsószöge, az Alice Csodaországban (bár ahhoz, hogy ezt igazán pontosan meg tudjam ítélni, az emlékezetemből megnyugtatóan, fokozatosan törlődő utóbbi filmet újra kéne néznem – és ehhez túl rövid az élet), de az legalább vizualitásában jellegzetesen burtonös volt.

Ez még úgy sem (képileg alighanem ez a leglaposabb filmje), pedig ránézésre nincs vele gond: a gótikus családi kastélyba 200 év után visszatérő, és elátkozott leszármazottai hétköznapjaiba kívülállóként belecsöppenő, ráadásul a "távollétéért" felelős, őt szerető/gyűlölő boszorkánnyal szembenézni kényszerülő vámpír sötét humorú története valósággal üvölt Burton után. Azután a Burton után, aki a Beetlejuice-t, az Ollkezű Edwardot és az Álmosvölgy legendáját készítette. Csakhogy tőle nem láttunk semmit már 13 éve (na jó, ha beleszámítjuk az egészen pofásra sikerült A halott menyasszonyt, akkor csak 7).

Ez az új, unalmas, divatgót Burton rutinból dobálja rá 20 évvel ezelőtt legyártott, akkor még baromi érdekes stílusjegyeit a talán leggyatrább forgatókönyvre, amiből pályafutása alatt dolgoznia kellett. A horrornak gagyi, vígjátéknak humortalan, akárminek ötlettelen film epizodikus cselekménye lassan döcög előre, félórákra feledkezik meg fontos szereplőkről (főleg Depp szerelméről), egy-két olcsó poén kedvéért akad meg felesleges, vagy akár karakteridegen jelenetek erejéig (utóbbi jelzőben nem vagyok biztos, mert ahol nincsenek karakterek, ott nehéz megítélni, hogy mi idegen tőlük), és sem az időnkénti vérfolyam, sem a lapos poénok nem tudják ébren tartani a nézőt.

Hiába küszködnek a figyelemért nagyszerű színészek (a szokásos Burton-kompánia mellett – még Christopher Lee is beköszön – Michelle Pfeiffer, Chloë Grace Moretz, Eva Green) még nagyszerűbb dekoltázsok (khm, Eva Green), és egy-két véletlenül jó jelenet (200 éves vámpír vs. beszívott hippik), mire mindez egy ritmustalan, átgondolatlan, elnyújtott és cseppet sem grandiózus (noha annak szánt), még kevésbé vicces vagy izgalmas fináléban kulminálódik, már a kutyát sem érdekli.

Ó, és Johnny Depp. Bármennyire is élveztem anno az első Karib-tenger kalózait, mostanra kezdem úgy érezni, hogy az a film tönkretette a ’90-es évek egyik legjobb amerikai színészét. A tököm tele van a manírjaival. Igazán ideje lenne már, hogy valaki úgy istenesen kipofozza belőle Jack Sparrow gesztusait és pofavágásait, mielőtt a 2010-es évekbeli teljesítményéről maximum azt lehet majd elmondani, hogy tök jó volt Rango hangjaként.

Burton utolsó esélye pedig a Frankenweenie. Ha azt is elbassza, mehet le a wc-n Shyamalan után.

A történelmi fikció mindig is nagy népszerűségnek örvendett. A zsánerben rejlő lehetőségek száma határtalan, elég Fonyódi Tibor tudományos fantasztikummal, gnoszticizmussal kevert A Katedrális című könyvére gondolnunk, ami ugyanazt a korszakot próbálja boncolgatni, mint a címben fémjelzett mű. A római birodalom Néró uralkodása idején, a nagy római tűzvész. A korszakot belengő politikai intrika bemutatása  és az akció megfelelő adagolása terén hasonló elképzelések jellemzik a két művet. Azonban ahol Fonyódi betalál, ott Scott elcsúszik, könyvének veleje túlontúl pszeudotudományos, nézetei többször bizonyulnak radikálisnak, árral szembemenése erőltetett. A római kém kalandregénynek tökéletes lenne, könnyed dialógusai és bejáratott karakterei elvinnék a hátukon. A történelem egyes területei azonban igazi aknamezőnek bizonyulhatnak, a különböző hiedelmek összefolynak, a non-fiction elemek hitelüket vesztve hullanak alá.

Anthony Mann 1948-as film noirja egy szerelmi történet férfiaknak. A homme fatale két nő, illetve jelképesen – és valójában – jó és rossz között őrlődik, miközben nyomában lohol a rendőrség és az alvilág is, hogy rácsok mögé és koporsóba zárja. A korszak egyik rezidens B-noir színésze, Dennis O’Keefe (T-Men) alakította Joe a börtönből lóg meg barátnője, Pat (Claire Trevor, a Key Largo Oscar-díjasa) és főnöke, Rick Coyle (Raymond Burr) segítségével. Utóbbi a szabadság mellett még 50 ezer dollárt is ígér neki, ha már Joe miatta/helyette üli idejét a hűvösön, egy régi, félresiklott meló miatt.

Menekülés közben Joe túszul ejti Annt, a lelkes szociális munkást, aki gyakran látogatta őt a börtönben – de Ann legalább annyira tárgya Joe szexuális vágyainak, mint túsz. Valószerűtlen szerelmi háromszög alakul ki, miközben kiderül, hogy Rick 50 ezer dollár helyett inkább ólommal fizetné meg Joe szolgálatait – az mégiscsak olcsóbb.

A Raw Dealt (nem, semmi köze ahhoz a másik Raw Dealhez) Pat, azaz egy nő narrálja, és már itt, a tipikus, karcos férfihangot helyettesítő lágy, melankolikus merengésnél, és Paul Sawtell azt aláfestő, hátborzongatóan gyönyörű zenéjénél (mintha egy gótikus horrorhoz íródott volna) olyan erős a film álomszerű hangulata, hogy a néző úgy érzi, mintha egy másik világba tévedt volna. A legendás operatőr, John Alton döntött kameraállásokkal, félig bevilágított, vészterhes árnyékokkal teli, klausztrofób helyszínekkel fokozza a hatást (az alagútszerű sikátorban játszódó végső leszámolás különösen erőteljes), a forgatókönyvíró pedig egészen bizarr fordulatokkal.

Mint amikor a menekülő trió meghúzza magát egy vidéki házban, hogy ott csöppenjenek teljesen véletlenül a közepébe egy gyilkos elmebeteg után folytatott rendőrségi hajszának. És az álomszerűség végzetszerűséget is jelent: ahogy Pat szerelme börtönből való szökését narrálja, nyoma sincs hangjában boldogságnak, megkönnyebbülésnek, noha a szökés maga sikeres – tudjuk, hogy kapcsolatuknak, akárcsak magának Joe-nak, befellegzett, a történet, amit mesélni kezdtek nekünk, sötét, és csúnya végre fut majd ki.

A főhős sorsának beteljesülése egy érzelmileg roppant ambivalens jelenetben következik be, aminek szinte elviselhetetlen feszültsége Mann egy korábbi noirjának, a Desperate-nak a végjátékát idézi (abban szintén Burr volt a rosszfiú). Alton kamerája egy hangosan kattogó óra üveglapját mutatja, amin a súlyos morális dilemmát átélő Pat arca tükröződik vissza. Vetélytársa, Ann halálos veszélyben van – ha eltitkolja Joe elől, együtt elmenekülhetnek, de élete végéig üldözni fogja a lelkiismerete. Ha elmondja Joe-nak, a férfi Ann segítségére siet, és talán mindennek vége. A jelenet végletesen fatalista, a szereplők útja egyetlen irányba futhat, nincsenek lehetőségeik, még ha ők maguk hiszik is, hogy saját, szabad akaratukból cselekednek.

A Raw Dealt ez a fatalizmus és álomszerűség emeli messze az átlag fölé, egyébként viszont meg-megcsikordulnak a fogaskerekei a nem eléggé kidolgozott karakterek miatt. Joe kapcsán például nem világos, miért bomlik utána ilyen rettenetesen két nő is, Rick pedig villan egyet, mint karóba húzandó pszichopata (brutálisan ráront egy nőre, mert az véletlenül meglöki), de egyébként kihasználatlan marad, és az őt játszó Burr sem olyan fenyegető, mint a Desperate-ben. Viszont tematikailag és képileg, legyen bármily kevéssé ismert, a Raw Deal a fekete filmek abszolút esszenciája.

Az egész filmet le lehetne lőni egy névvel. Amint kimondanám, leírnám, máris érthető lenne ezen sorok olvasóinak jó kilencven százaléka számára, hogy miért történik meg mindaz a szörnyűség azzal az öt fiatal fiúval és lánnyal, amit Joss Whedon kioszt nekik.

Az ilyenekről mondják, hogy jó éve van: Whedon szó szerint arat az Avengersszel, és mintegy a horrorrajongók beetetéseképpen, a szuperhősfilm premierje előtt pár héttel Hollywood csatába küldte ezt a moziját is. A Cabin in the Woods úgy műfaji idézettár, hogy egyes, egy az egyben átvett motívumoktól eltekintve mégsem érződik annak.

Nagyon nehéz a film poénja mentén egyensúlyozni, nem rálépni a csápos fejére, nem basztatni. Pontosan ezért nem tud hosszabb lenni ez a kritika sem. Alapvető horrortoposzokat illeszt egymásba Whedon és írótársa, Drew Goddard. Öt főhősünk egy erdei vityillóban szándékozik tölteni a hétvégét. Még útközben belefutnak a falusi őrültbe, aki potenciális kínhalállal riogatja őket, amennyiben továbbmennek. Az erdei házacska pincéjében meg persze mi más is várhatná őket, mint egy könyv, amelynek latin szövegét nem restek hangosan felolvasni, megidézve ezzel, amit nem lenne szabad megidézni.

Ez így eddig, majd egy az egyben az Evil Dead koppintása (a helyi vészmadártól eltekintve, ő viszont számtalan slasherfilmből köszön vissza.) Whedon egy fél pillanatig sem titkolja lopási szándékát, mint ahogy azt sem, hogy nem valamiféle világmegváltó meta-baromságot akar összehozni, hanem mindössze kedvenc horrorfilmjét (és horrorirodalmi példaképeinek munkásságát) alapul véve próbálja a vérszomjas sztorit egy olyan irányba elvinni, amely a posztmodern kényelmetességhez szokott hipsztereket esetleg meglepheti itt-ott. Ez ponyva-posztmodernizmus done right.

És akkor itt vége az elemzésnek, mert veszélybe kerülne a film poénjának integritása. Legyen elég annyit mondanom, hogy a finálé apokaliptikus vérengzése, egy-egy szar komputereffektől eltekintve pazar. Whedon humora végig markánsan jelen van a filmben, legyen szó akár a horrorklisék kijátszásáról, vagy egy bizonyos irányítóközpont személyzetének a munkahelyi stresszet hárító vicceiről. Whedon amúgy is mindig csodásan értett a hétköznapi és a természetfeletti horror vegyítéséhez. Ám ettől még nem lesz a filmből horrorkomédia, szerencsére. Ahhoz túl félelmetes.

Az utóbbi időben aludtak a Batman marketingesei, de következő három hónapban biztos rákapcsolnak. Itt van pl. az új trailer, ami végre tényleg földhöz vág.

El is felejtettem erre a csepp, velem készült interjúra felhívni a figyelmet... Asszem beteg leszek...

Ezennel új cikksorozatba kezdünk, amiben a vászon legendás, gigantikus szörnyeit, város- és emberpusztító hadjárataikat vesszük sorra. Lesz itt gorilláktól dinoszauruszokon át hangyákig minden, ami geekszemnek ingere.

Kong! Kong! Kong! 1933-ban egy hatalmas gorilla tombolt a mozivásznakon, először egy Isten háta mögötti szigeten, majd az Empire State Building tetején, és fejeket leharapva, embereket eltaposva, dinoszauruszokat elpusztítva, fél New York-ot romba döntve beüvöltötte magát a filmtörténelembe. És ezt az életnagyságnál nagyobb filmet életnagyságnál nagyobb emberek készítették. A rendezői székben Ernest B. Shoedsack (The Most Dangerous Game) és a kalandfilmbe illő életviteléről híres Merian C. Cooper ült, utóbbi filmgyáros, háborús hős és felfedező volt egy személyben.

Aki hallott már vakmerő vállalkozásokkal és ismeretlenbe tett expedíciókkal teli (egyébként megfilmesítésért kiáltó) életéről, annak nyilvánvaló, hogy a King Kong-béli fanatikus, céljaitól eltántoríthatatlan és rettenthetetlen Carl Denham a rendező mozgóképes alteregója. Arra, hogy miért ő maga kezeli a kamerát, az egyik jelenetben azt válaszolja, hogy mióta egy operatőre elfutott egy rohamozó orrszarvú elől, ahelyett, hogy filmezte volna (az ostoba!), inkább saját kezűleg fényképez

Az ő irányításával utazik egy forgatócsoport egy fiatal színésznő, Ann társaságában egy szigetre, ahol civilizált ember még nem járt előttük. Céljuk, hogy megérkezve elkészítsék minden idők legnagyszerűbb filmjét – ám a sziget bennszülött lakói elrabolják a lányt, hogy áldozatként adják rettegett Istenüknek, Kongnak. Ezzel olyan kalandok sora veszi kezdetét, amelyekhez foghatóról a ’30-as évek moziközönsége még csak nem is álmodhatott.

És igen: akkoriban a „sokkoló”, a „minden idők legnagyobb kalandja”, az „ilyet még nem láttál” és az ezekhez hasonló szlogeneket, reklámszövegeket nem lehetett elintézni egy ignoráns legyintéssel, mint az álomgyár szenzációhajhász marketinggépezetének koholmányait. A hangosfilmkorszak elején jártunk, műfajok, szabályok, módszerek, eszközök, motívumok, klisék voltak születőben – és legendák. A néző bármikor szembesülhetett egy vadonatúj csodával a mozivásznon.

Például egy tomboló óriásgorillával, ami az Empire State Building tetején állva kaszál le az égről rátámadó repülőgépeket. A szörnyek azelőtt jobbára emberméretűek voltak, az egyetlen szignifikáns kivételt Sir Arthur Conan Doyle Az elveszett világ című regényének első, 1925-ös adaptációjának stop-motion dinoszauruszai jelentették – az átütő erejű trükköket Willis O’Brian készítette, és ugyanő felelt az 1931-es, Merian C. Cooper dirigálása alatt forgott Creation effektusaiért. Ebben egy csapat tengeri utazó egy szigeten igyekszik lefutni az azt benépesítő prehisztorikus állatok étlapjáról – de a forgatást sosem fejezték be. Cooper maga javasolta az RKO stúdiónál a leállítását, mert úgy ítélte meg, hogy trükkök ide vagy oda, a film baziunalmasnak néz ki (Michael Bay, remélem, jegyzetelsz).

O’Brian munkája viszont lenyűgözte Coopert, és vitte őt magával új filmjébe – okosan elzárkózva annak lehetőségétől, hogy Kongot egy majomruhába bújt színésszel keltsék életre (szóval a ’76-os remake készítői a jelek szerint szerényebb intelligenciával, és ha már itt tatunk szerényebb sokmindennel bírtak). A King Kong lett a filmtörténet első óriásszörnyes filmje, ami a stop-motion technika mérföldkövévé vált, és generációk trükkfilmeseit inspirálta (köztük a legendás Ray Harryhousaent, aki az 1953-as The Beast from 20,000 Fathoms után paradox módon ismertebb név lett a szakmában, mint a példaképévé vált O’Brian).

A „tipikus” óriásszörnyes filmek elterjedéséhez még szükség volt jó 20 évre, az atomkor eljövetelére és az azzal járó hidegháborús paranoiára, úgyhogy nem csoda, hogy az ezek pionírjaként számon tartott King Kong egészen más stílusú. A horrort a kalandtörténet archetípusai és jellegzetes szituációi veszik körül: nem tudósok nézegetnek térképeket, állukat simogatva, hanem kemény, fegyveres-macsós férfiak indulnak a gyönyörű, ártatlan nő megmentésére egzotikus, járatlan tájakon, szörnyek armadáján keresztül, és minden helyzetben elszántan néznek szembe a halállal (majd sikoltva zuhannak bele). És persze jut hely a románcnak is – kell, hogy jusson, ahogy azt az expozícióban Denham önreflektív módon meg is jegyzi.

A szörnyűségek földjére érkezést sokat sejtető dialógusok és pillantások, mendemondák elhintése vezeti fel, majd amikor a hajó átúszik a Koponya-szigetet körülvevő sűrű, dramaturgiai vízválasztóul is szolgáló ködön, elkezdődik a rémisztő kalandok sora, amit Max Steiner addig csak az opening creditsben hallott zenéje kísér egészen végig. Ez a score a maga nemében épp olyan jelentős hivatkozási alap, mint O’Brian trükkjei – a King Kong volt az első nagy film, ami tematikus, drámai filmzenét használt, ráadásul úgy, hogy a hangeffektusokat is hozzáigazították, hogy elviselhetőbbé, befogadhatóbbá tegyék azt az addig példátlan audiovizuális kakofóniát, ami a cselekmény második harmadától kedve rohanja le a nézőt.

Mert Ann elrablása után nincs megállás, az addig kellemes tempó őrült vágtába kezd: akció akciót követ, hatalmas szörnyek verekednek életre-halálra, emberek lövöldöznek, menekülnek, és halnak, a KALAND egy pillanatnyi szünetet nem tart. Jellemző, hogy mikor Kong egy fél percre leteszi valahová a kezében hurcolt Annt, azonnal rátámad a nőre valami prehisztorikus fenevad, amit agyon kell verni – szerencsétlen óriásgorillának a seggét sincs ideje megvakarni.

A King Kong az a bizonyos „valóságnál nagyobb” film, amiben van valami megmagyarázhatatlan időtállóság, valami monumentalitás, amibe csaknem 8 évtized elteltével is beletörik az idő vasfoga. Felejthetetlen, ahogy a zabolátlan horrort (leharapott fej, halálba hajított nő, eltaposott bennszülött) kombinálja a tradicionális kalanddal („It’s the thrill of a lifetime!”), és ahogy agresszivitásába és intenzitásába a szépség és a szörnyeteg következetesen végigvitt analógiája csempész egy csepp líraiságot és tragikumot. Annak ellenére, hogy a remake-ekkel ellentétben Kong itt még alig több egyszerű, gyilkoló szörnyetegnél, pusztán minimális emberi vonásokkal.

De ezeknek a vonásoknak köszönhető az a sokat idézett, bizarr szexuális töltésű jelenet, amiben Kong kéjes vigyorral vakarja le a ruhákat a kezében vergődő Annről (Fay Wray gyönyörű, és végig nagyszerűen sikoltozik). Ezt és az előbb említett pillanatokat a film későbbi bemutatóiból persze kivágták, mert 1934-től a stúdiók kénytelenek voltak komolyan venni az egyébként évekkel korábban érvénybe lépett Hayes-kódexet, ami szigorúan tiltotta az efféle felháborító erkölcstelenségeket – de az ősbemutató idején Kongtól még sikerült távol tartani az ollókat.

A „legnagyobb” film szinte túlságosan is lehengerlő kalandjainak sora stílszerűen az Empire State Buldingnek, a világ legmagasabb épületének a tetején ér zenitjére, majd a mélyben, egy legendás kódával zárul, ami a Casablanca híres végszavaival vetekszik.

John Hillcoat, Nick Cave, Tom Hardy, Gary Oldman, Guy Pearce, Jessica Chastain, szesztilalom, csempészek, Thompsonok, keményfiúk. Ezt már nevezem. Még az se tud lelombozni, hogy benne van Shia LaBeouf is.

Bár az első rész a maga bárgyú módján egész szórakoztató volt, a második enyhén szólva aggályosnak tűnik, mert
1. kit érdekel ez olyan filmek között, mint a Bosszúállók, a Prometheus és a Dark Knight Rises?
2. mi jót várhatunk a Stephen Sommerst váltó Jon M. Chútól, akinek filmográfiáját többek közt Step Up-ok és egy Justin Bieber (úristen, leírtam a nevét a geeklbogon!) doksi gazdagítja?
3. az idei izzadságszagú blockbusteragyhalálon már túl vagyunk (Transformers 4 Csatahajó), minek még egy?
Na jó, legalább vannak benne nindzsák.

Jobbára már szinte elfeledett sorozatunk ereibe egy kis revitalizáló folyadékot fecskendezünk (a la Re-Animator) egy nagyszerű hír apropóján: rendkívül tehetséges magyar grafikusaink közül hárman bekerültek az igen nagy presztízsnek örvendő amerikai Spectrum antológiába, olyan nevek mellé, mint Luis Royo, Brom, Julie Bell vagy Dave McKean. Ennek kapcsán elkaptuk őket egy interjúra, hogy meséljenek nekünk arról hogyan kerülhetnek magyar grafikusok a nemzetközi hírnév közelébe.

Azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem ismernének titeket, kérlek mutatkozzatok be röviden.

Havancsák Gyula: Mindig is rajzoltam, szinte a járókában kezdtem, a gimnázium után a Pannónia filmstúdió rajzfilm szakára jártam, majd az egri Eventus Művészeti suliban fejeztem be ezirányú tanulmányaimat. Szerencsére volt pár "fanatikus alkotó" tanárom, így a hozzáállásuk is kicsit átragadt rám. Ezután szinte párhuzamosan vetettem bele magam a játékfejlesztésbe és a CD- illetve könyvborítók tervezésébe. Mostanában nagyrészt nemzetközi zenekaroknak készítek CD-borítót, szövegkönyveket. A nagyobb nevek: Annihilator, Grave Digger, Destruction, Nightingale, Tankard, Glenn Hughes, Jorn, At Vance, TYR, Stratovarius. Jelenleg főállásban játékfejlesztőként dolgozom. Takaros kis család van mögöttem, szerencsés vagyok :)

Tikos Péter: 1997 óta dolgozom illusztrátorként. Eleinte a M.A.G.U.S. szerepjátékot illusztráltam, később rajzfilmeztem, és egyéb grafikai munkákat végeztem. Az utóbbi években szabadúszóként leginkább amerikai kiadóknak dolgozom (Wizards of the Coast, Fantasy Flight Games, Catalyst Game Labs, stb.), emellett főállásban pedig játékfejlesztőként. 2009 óta készítek közösen illusztrációkat Vass Ricsivel. Van egy meseszép és csodálatosan okos kisfiam, és egy ugyanilyen feleségem.

Vass Richárd: Debreceni vagyok, így ott indítottam a rajzos pályafutásomat '95 tájékán. Eleinte rettenetes dolgokat "rajzoltattak" velem (például kifestőket), de ezért is hálás voltam, mert azért kaptam pénzt, amit a legjobban szeretek csinálni. Sokat utazom a MÁV járatain, mivel a meló soha nem ott van, ahol lakom. Pár éve megismertem Tikos Petit, elkészítettünk pár képet, és beraktak minket a Spectrumba. Enyém a keleti országrész egyik "jónője", és a lakókörzet legrosszabb gyereke.
 

Alkotó: Havancsák Gyula

Mit tudtatok a Spectrum antológiáról, mielőtt felmerült bennetek, hogy be kellene nevezni a műveiteket a válogatásba? Kinek az ötlete volt a jelentkezés?

HGy: Néhányszor a kezembe akadt egy-egy Spectrum antológia, és legtöbbször összeszorult szívvel nézegettem a kedvenc grafikusaim és számomra ismeretlen géniuszok munkái miatt. Igazság szerint már a múlt évben is vekengtem rajta, hogy jó lenne jelentkezni, de akkor elkomolytalankodtam, vagy időm nem volt rá, hogy összekapjam magam. De ha jól tudom, Péter és Ricsi úgyszintén így járt.

Mivel még mindig egy helyen dolgoztunk, az előbb említett urak hozták szóba a dolgot, és ezúttal komolyan vettük. Megléptük.

TP: Van pár korábbi Spectrumom, rendszeresen tanulmányozom őket. Mivel az amcsi munkák miatt állandóan figyelem az ottani történéseket, a szakmát, így régóta tudom, hogy a Spectrumba bekerülni milyen rangot jelent. Ezért sem jelentkeztem korábban, mert féltem az esetleges csalódástól. Aztán Ricsi elkezdte mondogatni, hogy nevezzünk, és mivel akkor épp mindhárman egy helyen dolgoztunk főállásban, ráadásul egymás mellett ültünk, lassan megfertőzött bennünket.

VR: A Spectrum az a flancos kiállítású könyvremek, amit a képregényboltban, meg egy-két havernál forgatsz, és megfogadod, hogy egyszer megveszed. Soha nem veszed meg amúgy, mert drága, viszont a tüskét sikerrel otthagyja benned. Két évvel ezelőtt nekifogtam a Spectrum meghódításának, de mivel sikerült az utolsó pillanatokra hagynom a dolgokat, ezért elbuktam az elégtelen banki-ismereteim miatt. Gondolta a fene, hogy pár dollárt olyan nehéz nekik kijuttatni. Hozzátenném, hogy a Spectrum különlegesen hülyén fogadja a pénzt. Mindegy, így ráfogtam a bankra az akkori kudarcot,"merugye" amúgy bekerültem volna a képeimmel. Tavaly aztán - miután valamin csúnyán felidegeltem magam - elkezdtem mondani a srácoknak, hogy csapjunk bele. Nevezzünk be. Aztán már csak azt vettem észre, hogy vagdossák ki a nevezési lapokat, meg rendezgetik a printjeiket. Az az igazság, hogy idén is elbuktam volna a bankon. Tényleg hihetetlen, de az összes jól bejáratott pénzutalási rendszert kerüli a Spectrum. Hála az égnek, van kéznél egy Tikos.
 

Alkotó: Tikos Péter

Ismeritek egymást személyesen vagy pusztán szakmai kapcsolat van köztetek?

HGy: Péterrel úgy 4-5 éve ismerjük egymást, még a stormregion-os időkből. Ricsi pedig úgy 2 éve csatlakozott a Digital Realityhez. Szerintem elég jó barátság is kialakult köztünk.

TP: Jól ismerjük egymást. Én Ricsit már évek óta ismertem a netről, mikor először találkoztunk személyesen, már barátokként üdvözöltük egymást. Gyulával pár évvel ezelőtt találkoztam a Stormregion nevű, azóta jobblétre szenderült játékfejlesztő cégnél, aztán újra összehozott vele a sors a Nadirim fejlesztőgárdájában. Nem sokkal ezután Ricsit is odacsábítottuk, így több, mint egy évig nap mint nap boldogítottuk egymást hárman. Nemrég újra elváltak útjaink, Ricsi és én már nem dolgozunk ott, de jó barátok lettünk, és továbbra is napi szinten tartjuk a kapcsolatot: Ricsivel a közös munkák miatt is, Gyulával meg hergeljük egymást politikával és zenékkel.

VR: Együtt melóztam velük a Nadirimen közel két évet. Tetszett a közösség. Jókat dumáltunk, jókat vitáztunk. Szerintem többet sikerült kihozni egy egyszerű szakmai kapcsolatnál. Itt van például Gyula, aki hiába rajzol sok halálfejet, meg denevérszárnyat, attól még egy szelíd ember. Péterrel sokat leveleztem régebben. Az MKA berkein belüli, vagy egyéb netes fórumokon is megtapasztalható hozzáállása mindig is szimpatikus volt. Nem csalódtam a személyes találkozás után sem. Jó vele melózni, és meg is tud röhögtetni, ami elég fontos.
 

Alkotók: Tikos Péter és Vass Richárd

Ki miért jelentkezett a Spectrumba, milyen kategóriában és milyen művekkel?

HGy: Engem leginkább a kíváncsiság hajtott, hogy megtudjam, van-e esélyem arra, hogy beválogassanak. Próbáltam növelni az esélyeimet annyival, hogy 6 képet küldtem, de az ok az is volt, hogy nem igazán tudtam választani közülük. Nagyrészt CD-borítókal neveztem: TYR, Opera Diabolicus, Destruction, Mpire of Evil, Svartsot, illetve a legutóbbi Lem könyvborítót küldtem el. Talán az Advertisement kategóriában indultam, már nem is emlékszem.

TP: A dicsőségért jelentkeztem, mert kihívás volt, és mert talán segít a szakmai előmenetelben. Önálló, saját munkákat is adtam be, meg hármat Ricsivel közösen, utóbbiakból került be végül valami. Könyvborítók és belső illusztrációk voltak: pár D&D kép meg a Delta Vision számára készült közös munkák.

VR: Azért jelentkeztem, hogy legyen végre egy Spectrumom... Haha. A szakmai visszajelzésért, egyébként. Bevallom, ha nem kerültem/tünk volna bele, akkor az fájt volna nagyon, még akkor is, ha tudom azt, hogy nehéz bekerülni. Várva a zsűrizés végét, bevallom, csúnyán belelovalltam magam, ami nem jellemző rám amúgy.

Összesen kilenc képpel jelentkeztem, ebből hármat Péterrel közösen nevezve. Borítók voltak, illetve egyéb illusztrációk. Küldtem fekete-fehéreket is, de nem akarom most kudarcként felfogni, hogy azok nem landoltak sikerrel a könyvben. Felejtsük is ezt el gyorsan. Majd lerendezem magamban.
 

Alkotó: Vass Richárd

Hogyan zajlott a nevezés és milyen visszajelzéseket kaptatok eddig (azon túl persze, hogy beválogattak a kiadványba) ?

HGy: A4 méretű színes nyomtatványokat készítettünk, ezeket küldtük el a nevezési díjjal és a pályamunkák adataival együtt. Visszajelzések egyenlőre még nincsenek, de nagyon jól esik az érdeklődés, illetve hogy elismerik az eredményünket.

TP: A nevezésnél a legnagyobb macera a bankokkal volt, mert semmilyen más módon nem lehetett befizetni a nevezési díjat, csakis a számunkra legnyakatekertebb módon. Végül megoldottuk, bár Ricsinek volt egy kis gondja, ő még levelezgetett kicsit a Spectrumékkal. Elég izgalmas volt. Visszajelzés szerintem majd talán akkor lesz komolyabban, ha megjelenik a kiadvány az év vége felé. Persze sokan gratuláltak, ami nagyon jól esett. Ami szokatlan, hogy az elmúlt két hétben több interjút adtam, például egy lengyel magazinnak is.

VR: Áh, hagyjuk a nevezést... Nehezebb volt a nevezési díjakat elküldeni, mint a rajzokat elkészíteni.

Csodás figyelem irányult rám/nk utána. A Facebook, ugyebár. Aztán azóta már voltam a 7 grafikusa is. Ennél a pontnál viszont már feszengtem. Valahogy már ez is sok volt. Én már csak ilyen vagyok.
 

Alkotó: Havancsák Gyula

A Spectrum 19. számának zsűrijében nem csak művészek, hanem a szórakoztatóipar prominens résztvevői is képviseltették magukat, mint a Blizzard Entertainment, a Disney animációs részlege vagy a Wizards of the Coast. Lehet számítani arra, hogy a bekerüléssel megnövekednek az esélyeitek, hogy hasonló kaliberű cégektől kapjatok felkérést?

HGy: Nem igazán számítok semmire, nem hinném hogy beleégtek a képeim a zsűritagok retináiba, de azért a saját véleményem az, hogy egy kép akkor "jó", ha megmarad az emberben. Viszont itt olyan mennyiségű pályamunkát nézett át a zsűri, hogy kételkedek abban hogy esetleg beugrana nekik a későbbiekben bármi is. Az esélyeket valamilyen mértékben talán növeli, de ez innen most még láthatatlan szerintem.

TP: Reméljük, hogy igen, hiszen az egyik cél is ez volt. Én korábban már dolgoztam párszor Jon Schindehettevel (ő a Wizards senior art directora), de nem hiszem, hogy ez bármiben is befolyásolta volna (ha emlékezett egyáltalán a képeimre). Az egyik, hasonlóan wizardsos művészeti vezető hölgy, akivel szintén dolgoztam már korábban, lájkolta a hírt a Facebook falamon, de egyelőre ennyi. Az biztos, hogy jól fog mutatni a dolog az önéletrajzban, de odakint ez még édeskevés. Ott mindig csak az számít, milyen az aktuális portfoliód, a legutolsó munkád. Lehetsz a legkitüntetettebb művész, ha nem úgy teljesítesz, ahogy elvárják, nem kapsz munkát. Arra jó még ez a Spectrum dolog, hogy megmérettük magunkat ezek előtt az emberek előtt, és átmentünk a rostán, ez nyilván jól esik, jelent valamit, és ad némi önbizalmat. De nem dőlünk hátra, mert nem lehet.

VR: Szerintem nem. Esetleg adhat egy támpontot a folytatáshoz. Még azt sem tudjuk, hogy melyik képünk tetszett meg nekik, de számomra ez lesz a legfontosabb Spectrum-tanulság a későbbiekben. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor több, hasonló cuccal megint berajzolhatjuk magunkat a gyűjteménybe.
 

Alkotó: Tikos Péter

Mennyire visszaigazolás nektek a teljesítményetekről és a képességeitekről, hogy olyan illusztris társasággal kerültetetek egy kiadványba, mint Julie Bell, Brom, Luis Royo vagy Android Jones, hogy a képregény- és szerepjátékipar sztárjainak krémjéről már ne is beszéljünk (Frank Cho, Richard Corben, Joe Madureira, Dave McKean, Wayne Reynolds, Todd Lockwood, Kalman Andrasofszky) ?

HGy: Részben visszaigazolás, ugyanakkor hatalmas büszkeség. Viszont ez a "visszaigazolás" 2011-nek szól, és erre inkább építkezni kell, keményebben, mintsem rátespedni. Mi most bekerültünk, ezek az alkotók pedig állandó vendégek a Spectrum oldalain...

TP: Egyrészt nyilván jó dolog ez, de ahogy Gyula is mondja: ezek az emberek minden évben szerepelnek a Spectrumban, esetenként díjazottak is (mert ugye minden évben, minden kategóriában kihirdetnek arany- és ezüstérmeseket), vagy éppen a borítóképet alkotják meg. Ehhez azért még sokat kell dolgozni. Lehet az újabb cél az, hogy jövőre ismét bekerüljünk.

VR: Piszok jó érzés, és mivel ismét át akarom élni azt a bizonyos pillanatot, amikor megláttam a nevünket a sorban, ezért, ezt szem előtt tartva fogok dolgozni ebben az évben.
 

Alkotók: Tikos Péter és Vass Richárd

Többeteknek van olyan szerencséje, hogy Magyarországon abból élhettek meg, amit szerettek csinálni, ami itthon nem annyira evidens, mint mondjuk az USA-ban. A munkán kívüli életetek mekkora részét tölti ki a rajzolás (hiszen vannak művészek, akik pusztán munkaként gondolnak az alkotásra)?

HGy: Valóban szerencsénk van, de azért ebben irdatlan mennyiségű munka, lemondás, küzdelem és idő van. A szerencse pedig akkor jön, ha minél több alkalmat adunk neki. Sajnos Magyarországon nem evidens, hogy valaki abból él, amit szeret, vagy ha az a munkája, amit nem szeret, akkor legalább hobbi szinten (hobbi szó nagyon nem degradáló ez esetben!!!) űzhesse azt, amit a lelke megkövetel.

Egyelőre a munkán kívül keveset tudok rajzolni, mert ha van időm, zenélek. De a legtöbbször nem is munkaként tekintek a rajzolásra, hiszen sok esetben igyekszem úgy nekiülni, hogy valóban felspanolom magam, kedvet generálok. Munkába akkor csap át a dolog, amikor küzdeni kell a megrendelővel, vagy megerőszakolni a képet. Gyakran napi tizen-órákat töltök munkával, van, hogy a hétvége is rámegy. Persze azért fontos a szabadidőt is kiharcolni, ha lehet. Érzi az ember, mikor elég, és mikor kell feltöltenie magát :) Input, inspiráció mindig kell. Lehet ez könyv, film, zene, zenélés, séta, bármi.

TP: Elcsépelt közhely, de tényleg akkor is dolgozom, amikor nem dolgozom. Ha megnézek egy filmet, olvasok egy könyvet, vagy éppen kirándulok, akkor is gyakran "grafikus szemmel" nézem a dolgokat. Persze ez egészen más, mint a gép előtt görnyedni. Az utóbbi egy-két évben nem nagyon aludtam: főállás után otthon folytattam szabadúszóként, gyakran hajnalig. A Spectrumba nevezett képek is így születtek meg, éjszakánként. Nagyon fárasztó tud lenni, amikor hónapokig csak napi 4-5 órát alszik az ember, az utóbbi hónapokban ráadásul vidékről utaztam be Pestre a munkahelyemre, ami napi 3 óra utazást jelentett. De minden csak előbbre visz, ami nem öl meg, erősebbé tesz, és mindenből tanul az ember: én például megtanultam állva aludni a buszon. Ezekért a nehézségekért is kárpótol most ez az elismerés.

VR: Rengeteget melózom. Az alvásból vettem el időt ehhez. Most fogok változtatni az életemen emiatt. Egyébként szerintem is munka. Na jó, nyolcvan százalékban az csak.
 

Alkotó: Vass Richárd

Mennyire vagytok kapcsolatban a hazai grafikusokkal?

HGy: Nagyon sokakkal igen jó a munkakapcsolat, legtöbbször baráti is a viszony. Évek óta együtt dolgozunk. Gyakran kikérjük egymás véleményét, és szidjuk a másikat, ha az valami jó képet hozott össze:)

TP: Nagyon sok mindenkivel tartom a kapcsolatot, vannak nagyon jó barátaim a szakmából. Gyula, Ricsi ugye ilyenek. Aztán szeretek dolgozni Ricsin kívül másokkal is, így például rendszeresen színezek storyboardokat Cserkuti Dávidnak, aki szintén nagyon jó barátom. Az MKA tagjaként is sok szakmabélivel ismerkedtem meg, játékfejlesztőként szintúgy, és igyekszem mindenkivel jóban lenni, ami nem túlságosan nehéz. Rengeteget tanultam az évek során ezektől az emberektől.

Aztán nagyon jó volt személyesen is megismerkedni nagy kedvenceimmel és példaképeimmel, például Vass Mihállyal vagy Boros Zoltánnal és Szikszai Gáborral. Nagyon sajnáltam, mikor utóbbiak függetlenedtek egymástól és egyúttal országunktól is, de épp pár napja írt rám Gábor a Facebookon, úgyhogy nem vesztek el ők sem.

VR: Lassan mindenkit megismerek. Bár inkább a vonatellenőröket ismerem. Haha.
 

Alkotó: Havancsák Gyula

Milyen tanácsot tudnátok adni kezdő grafikusoknak, akik hasonló babérokra törnének, mint amit ti már elértetek?

HGy: Elhivatottság. Kritikusság a saját munkával szemben. Annyi kép készítése, amennyi csak lehetséges, hiszen mindig lesznek jobbak és rosszabbak közöttük. Meg kell tudni találni a hangot a lehetséges megrendelőkkel, el kell tudni juttatni hozzájuk a referenciákat, és nem bomlasztani a munkakapcsolatot. Ugyanakkor az alkotónak tudni kell kiállni önnmagáért. Nem annyira misztikus dolog ez, ráadásul ebben a netes világban azért elég könnyű eljutni a megrendelőkhöz, illetve bennünket sem nehéz megtalálni.

TP: Tudni kell, mit akarsz elérni, és a kitűzött cél felé haladni. Nem elég jó rajzolónak lenni, abból rengeteg van. Ha megrendelésre dolgozol, tisztában kell lenned az elvárásokkal, alázatosnak kell lenned, és nagyon szigorúan tartanod kell a határidőket. Folyamatosan figyelned kell a szakmát, a pályatársakat. Folyamatosan fejlesztened kell magad. Erre itthon szinte semmilyen lehetőség nincs, ezért tanulj angolul, és olvass blogokat, szakmai fórumokat, magazinokat. Az önmenedzselés csaknem olyan fontos, mint a szakmai tudás: ha senki nem tud rólad, ha nem vagy elérhető, ha nem találod meg a csatornákat, ahol eljuttathatod a munkáid a potenciális ügyfeleknek, senki nem fogja megtudni, milyen ügyes vagy. Ha nehezen mennek a dolgok, ne add fel, ne keseredj el. Készülj fel arra, hogy egy 24 órás nap semmire sem elég. Ne szeress aludni.

VR: Hardcore önkritika. És kiterjedt bankismeret.
 

Alkotók: Tikos Péter és Vass Richárd

Utoljára pedig egy külön kérdés Vass Richárdnak: van valami bíztató híred a Vortex City-ről?

VR: Ffuhh. Egy kicsit eltávolodtam tőle, de nincs olyan nap, hogy ne agyalnék rajta. Egy fejezet le lett fordítva angolra, én pedig felírtam a füzetembe, hogy egy iPades kiadás kellene inkább, a nyomdai helyett. Ehhez pedig illő lenne megmozdítani az illusztrációkat, csakúgy, mint a Nadirim-képregényben. Nem adtam még fel.

Lapzárta után érkezett: kiderült, hogy a Tikos-Vass páros Ifini éjszakák 2 című munkája került be a Spectrum válogatásba. A szóban forgó festmény lentebb látható:
 

Tikos Péter - Vass Richárd: Ifini éjszakák 2

Az Agave kiadóval közösen meghirdetjük eztet itten: ha szeretnétek nyerni egy példányt Glen Duncan Az utolsó vérfarkas című könyvéből, csak annyit kell tennetek, hogy küldtök egy e-mailt erre a címre. A tárgyhoz írjátok oda: "Utolsó vérfarkas-nyereményjáték". Beküldési határidő április 30.

Információképp íme a regény szinopszisa:

"Jake Marlowe nem mondható fiatalnak. Márciusban lesz kétszázegy éves, de ebből százhetvenet simán letagadhatna. Jake ugyanis vérfarkas, méghozzá egyik fajtársa balszerencsés és erőszakos halálát követően a legutolsó példány. És bár ereje teljében van, lelkileg kikezdi a magány. Eluralkodik rajta a depresszió, s már azt fontolgatja, végez magával – még akkor is, ha ezzel egy több ezer éves legendát temet el örökre. Első látásra úgy tűnik, mi sem egyszerűbb, mint véget vetni mindennek. Csakhogy két kifejezetten veszélyes társaság is üldözőbe veszi, akik eltérő okokból ugyan, de semmitől sem riadnak vissza, hogy életben tartsák Jake-et. Legalábbis a következő holdtöltéig."

(Spoilermentes) Amikor úgymond hivatalos (kac-kac) véleményt fogalmazok meg, akkor azért általában igyekszem kicsit visszafogni a bennem lakó geeket, de ez jelen esetben egyrészt akkor sem sikerülne, ha akarnám, másrészt meg fuck it! Nem is akarom. Mert a Bosszúállók pont ennek a kisfickónak szól, aki még mindig nem nőtt fel teljesen, aki a mai napig olvas szuperhősképregényeket, aki imádta az első itthon megjelent Batman-sztorit, bár semmit nem értett belőle, aki legszívesebben savba fojtaná Lucast a Baljós árnyak miatt, aki tudja, mi a különbség az Enterprise pajzsa és deflektormezője között, és aki szerint a Mad Max 2 máig a világ egyik legcoolabb filmje. Ez a kisfickó úgy vigyorogta végig a Bosszúállókat, mint egy gyerek, akit először vittek cirkuszba. És még mindig vigyorog. És még holnap is fog. Joss Whedon filmje egy csodálatosan gyönyörű, nedves geekálom. 

A mozis Marvel-univerzum első etapja (a másodiknak már a stáblisták alatt feldobják a labdát, és indul jövőre a Shane Black-féle Vasember 3-mal) négy év és öt film után kulminálódik a Bosszúállókban, ami látványosan hasznot húz az előzményekből, és rögtön a lovak közé csap. Feltételezi – helyesen – hogy aki erre beül, az úgyis látta a korábbi filmeket, de legalábbis a többségüket, és nem vesződik a karakterek bemutatásával. A pokol az első percekben elszabadul, jön Loki, lesz baj, meg bumm meg tyű, nyakunkon a világvége, üssön-vágjon, ki merre lát.

A jó 140 perces film olyan, mint egy páncélozott, bombákkal megrakott gyorsvonat, amire direkt nem szereltek féket, mondván, úgy lesz csak igazán hatásos a célba érése. Whedon iszonyatos tempót diktál, egyik akció éri a másikat, és már a kisebb csörték is túlszárnyalják egy átlag akciófilm fináléját (mindez elvileg 220 millióba került, de kb. a duplájának néz ki), a hatalmas, végső csatára pedig szavak sincsenek. A zúzások szüneteiben az életnagyságnál nagyobbá varázsolt, kultikus karakterek – akiknek már pusztán együttes látványa is erős izgalmi állapotot okoz… khm, legalábbis… néhányaknál, khm… úgy tudom… – frappáns, szórakoztató dialógusokkal szívatják egymást, és mindannyiuknak jutnak nagy pillanatok, verbálisan éppúgy, mint fizikálisan. A méregdrága CGI-orgia mögött ugyanis ezúttal olyasvalaki áll, aki tud cselekményt és párbeszédeket írni, aki nem nézi hülyének a nézőt, még azt sem, aki csakis és kizárólag egy kis agykikapcsolós csinnadrattára vágyik – és aki maga is geek.

Ilyen lehetett volna a Transformers gusztustalan poénkodás, tinifilmbeütés, pátosz, giccs, naplementék, félórás üresjáratok és infantilizmus nélkül, egy olyan rendezővel, aki tud színészeket vezetni, és akinek ötletei kicsit túlmutatnak a „most ezt az épületet robbantsuk fel” szintjén. Nem mintha a Bosszúállókban lenne dráma, karakterfejlődés vagy mélység – de nem is igényli. Egy más hasonlattal élve: ez a film az a szuperhősmoziknak, ami a Sólyom végveszélyben volt a háborús filmeknek. Meg van fosztva minden sallangjától, és lám, nem is hiányzik neki egyik sem. Vagyis a Bosszúállókat mindenki élvezni fogja, nem csak a geekek: cirkusz rég volt ennyire látványos, elsöprő és magával ragadó. Még ha vannak is bökkenői (és vannak, pl. Stan Lee cameója erőltetett, Bruce Banner csak úgy odamotorozik a többiekhez a semmiből, a káosz kellős közepén), úgy állsz fel utána, hogy teljesen ki vagy merülve, és mégis tele vagy energiával. Joss Whedon megcsinálta a tökéletes popcornmozit. A második részt akarom. Most.

A Zsiráfablak utolsó betűi álltak glédába a Geekz olvasóinak, kezdve a Ripley-re hajazó (sic!) Űramazonnal, követve a Vízen Lebegő Dolgokkal és a helyi közértbe leugró Zombival (akit a helyzetet súlyosbítandó Zolinak hívnak), a sort pedig egy jókora fazéknyi Zsigerleves zárja. Bezárul hát a gyerekkorunk Ablak-Zsiráfját parodizáló magyar grafikusok mókatára, de sej! nem kell búnak ereszteni a fejünket, mert kedvenc alkotócsoportunk gőzerővel dolgozik a Direkt fanzin hetedik számán. Lássuk akkor: a szó elszáll, az írás megharap (mert egy marketinges ismerősöm szerint egy rossz szóviccre mindenki emlékezni fog).

Ű mint Űramazon
Alkotó: eLeM (Lanczinger Mátyás)
Weblap: http://www.meetthefish.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: No komment, maga a kép, meg az alátett kis szöveg kb. mindent elmond, az egész annyi, amennyi. Hüjehajú Ripley nyénnye cartoon-osítva, rasztermámor, kis Scott Pilgrim-es befolyásoltság, nyista alien, nyista Newt, sehol egy deka tojás, de azért asszem, így is működik. 

Miközben Ripley-fotók után kutatgattam, nagyon örültem, amikor kiderült, hogy Sigourney Weaver az Aliens-ben tényleg Reebok csukát hord, a film során egy gyors, közeli snittben tisztán kivehető a cipőn a logo is:) Az űramazon szót amúgy egy régi animétől eltekintve nem sűrűn láttam használva sehol. Az oldal vázlatai megtekinthetőek itt.

V mint Vízen lebegő dolgok
Alkotó: S9TXE (Haránt Artúr)
Weblap: http://www.flickr.com/photos/s9txe/  

Pár szó az oldalról: Ez is a Gyalog Galoppos "Film könyve" koncept folytatása. Ez a saját oldalaim közül a kedvencem. A boszorkány szkeccs annyi zseniálisan idióta áltudományosságot tartalmaz, hogy azt vettem alapul, hogy a (korabeli) filmbéli esetleges tudósok az elhangzott "ha annyit nyom, mint egy kacsa..." levezetést hallották volna, vajon hogyan jegyezték volna le azt egy alkímiaszerű képletben. Érdekesség: az angol eredetiben a magyar szinkronnal ellentétben a vízen lebegő dolgok között nincs hasas bankó, szöcske és hulla, viszont van almabor, sár, cseresznye, templom és hússzósz. Belegondolva megdöbbentően sok dolog lebeg a vízen (és bámulatos hol tart manapság a tudomány :)). A magyar szinkron szerintem már annyira legyökerezett a néptudatban, hogy inkább az ott felsorolt dolgokat jelenítettem meg.

Ha egyszer kedvem és időm összetalálkoznak szeretnék tőbb oldalt csinálni ehhez a sorozathoz. Kiszemelt szavaim a filmből: N mint Ni lovagjai, B mint Banán alakú (vagy F mint Föld), C mint Caerbannog, Aaaaarrggh mint a Vár aminek a neve Aaaaargh (és a szörny aminek a neve Aaaargggh). Szinte az egész ábécére jut egy klassz szó a filmből :)
 

W mint Werewolf
Alkotó: Burg Balázs
Weblap: http://jidaki.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Az emberfarkas vagy farkasember olyan ember, akit "átok" farkassá változtatott. Ilyenkor emberi mivoltából kivetkőzve viselkedik. Eredeti görög neve, a λυκάνθρωπος, a görög lükosz (farkas) és az anthróposz (ember) szavak összevonásából keletkezett. A farkasember-hiedelem eredetére — mely szerint némelyik ember képes magára ölteni egy állat, többnyire farkas formáját — soha nem sikerült kielégítő magyarázatot találni. Hérodotosz, a Kr. e. 5. században élt görög történetíró megemlít egy népcsoportot, amelynek tagjai akaratlagosan farkassá tudnak változni, és éppen olyan könnyedén vissza is tudnak alakulni, amikor csak akarnak. Századokkal Krisztus születése előtt a farkasember-démont olyan embernek tekintették, akit természetellenes módon megszállt az emberhús iránti éhség, és aki mágia segítségével megvadult farkassá tud változni, hogy könnyebben tudja csillapítani szörnyű étvágyát.
… és innen jött a rajz alapgondolata, mikor a függőt megszállja a függése tárgya iránti vágy … (jelen esetben a jelképes üveg…) De jómagam is "vérfarkassá" változom a böjti napok estéjén a böjt lejártához közeledvén. :)
 

X mint X-sugár
Alkotó: Fórizs Gergely
Weblap: http://forig.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin az X-sugár csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráf-Ablakhoz készítettem.
 

Y mint Ipszilon
Alkotó: Btyr /Fekete József/
Weblap: http://www.flickr.com/photos/jofonauta

Pár szó az oldalról: Amikor megkaptam a betűt, akkor nem gondoltam volna, hogy ez okozza majd a legnagyobb fejtörést. Aztán megfogtam a téma vizuális oldalát. Folyó-torkolat-delta-tölcsér. Az Y betűm az egy madártávlat monotípiák kollázsából, ami egyébként a Margit Sziget és a  Duna folyó ipszilonja.
 

Z mint Zombi
Alkotó: Felvidéki Miklós
Weblap: http://keplegeny.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Ő...Sose rajzoltam zombit leszámítva a Faxzzine első számában egy egy oldalas képregényben, ahol saját magamat rajzoltam meg szétrohadt hullaként. Sztem tényleg jó horror karakterek, nem véletlen, hogy manapság szinte a vámpírokkal vetekszik népszerűségük. Érdekesség (?) lehet, hogy a rajzon több "z" betűs fogalom is el van rejtve. A rajz maga egy egyszerű tusrajz számítógéppel rasztereztem ki, hogy kicsit izgibb legyen.
 

Zs mint Zsigerleves
Alkotó: Fórizs Gergely
Weblap: http://forig.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin a zsigerleves csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráf-Ablakhoz készítettem.
 

 Nem tudom, a kedves Olvasó hogy van vele, de én évek óta háborúzok nálamnál fiatalabb testvéreimmel az olvasási szokásaikat illetően. Sajnos nem akaródzik egyiküknek sem magukévá tenni a művelődés és a szabadidős tevékenység e nagyszerű házasságát. Anélkül, hogy igazán belemásznék a témába, csak kiemelném meglehetősen ingergazdag környezetünket, amibe a fiatalabb generációk már nem adaptálódtak, hanem beleszülettek. Nehéz a könyveknek szembeszállnia a nagyfelbontású TV-k, multimédiás eszközök és az internet csábító erejével. Mégis az általam vezetett örökös ostrom néha sikerrel jár, és egy-egy megszerettetett könyv után mosollyal az arcomon indulok újabb csatába.

A hongkongi fantasy aranykorában forgatott legendás darabok új keletű feldolgozásai eleddig kivétel nélkül valahol a borzasztó rossz és a felejthető kategóriák között ingadoztak. Hiába a nagy hype (Sex & Zen 3D), a nagy nevek (The Sorcerer and the White Snake), vagy éppen az elronthatatlannak hitt sztori (A Chinese Fairy Tale), a felújítások alkotóinak kissé öntelt, „ezeknek így is jó lesz” hozzáállása igencsak meglátszott a produkciókon. Mindebből kiindulva a felemás várakozások teljesen érthetőek voltak a ’92-es New Dragon Gate Inn alapjain nyugvó Flying Swords of Dragon Gate esetében, ám Tsui Hark és Jet Li párosa némi reménykedésre is okot adott.

Az A Chinese Fairy Tale-t jegyző Ching Siu-Tung-gal ellentétben Tsui az elmúlt években is meglehetősen aktív volt és több műfajban kipróbálta magát. Részt vett a jópofa játékként felfogható Triangle megvalósításában, leforgatott egy teljesen elrontott és leginkább a Pang bratyókat majmoló horrort (Missing), volt alkalma kitapasztalni, hogy nincs érzéke a romantikus vígjátékokhoz (All About Women), így újra rátalált a neki talán leginkább testhezálló műfajra, a wuxia-ra. A 2010-es Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame-ben már bemutatta, hogy hogyan kellene szerinte egy XXI. századi wuxia filmnek kinéznie, ezt pedig csak tovább fokozta a Flying Swords of Dragon Gate-ben.

A sztorit eredetileg a Shaw Brothers egyik legendája, King Hu álmodta először vászonra még 1967-ben, de Hark a ’92-es változatot újította fel, aminek annak idején a producere volt. A maga korában a látvány és technikai kivitelezés teljesen rendben volt és a felvonultatott sztárok mennyiségére se lehetett panasz (Brigitte Lin, Tony Leung Ka-Fai, Maggie Cheung, Donnie Yen, stb.). Ugyan az akkori igen erős konkurencia miatt a Hong Kong Film Awards-on egyetlen díjat se zsebelt be, mind a mai napig az egyik legismertebb és legszórakoztatóbb wuxia produkciók egyike. A díjakkal az utódnak nem kell szégyenkeznie, hiszen a most lezajlott HKFA-n 5 kategóriában is győzni tudott, igaz, a legfontosabbakban az a produkció kaszált, amit még senki se látott.

A 2011-es felújítás legnagyobb erénye, hogy Hark nem csak gyorsan összedobott egy remake-t a „bármit elfogyasztó” mandarin nyelvű piac számára, hanem valóban mindent ki akart hozni önmagából és a ma rendelkezésre álló technikából. Ez utóbbi miatt némi keserűség maradhat a klasszikus kínai fantasyért rajongókban, mert a számítógépes grafika és a mágikus 3D felirat túlságosan is előtérbe lett tolva, de még így is bőven maradtak érdekességek és említésre méltó apróságok, amik miatt megéri rászánni a filmre a szűk két órát.

A sztori, amiről igen hamar kiderül, hogy nem másolata a ’92-esnek, a Ming dinasztia idején játszódik, amikor az eunuchok az oszd meg és uralkodj elv alapján keleti és a nyugati „irodákra” lettek bontva és mással sem foglalkoztak, mint egymás aprításával. Teljhatalmukat előszeretettel használták ki és csak néhány fura alak mert ellenállni nekik. Egyikük a titokzatos Zhao Huai’an, aki után a keleti „iroda” vezetőjének lecsapása miatt a nyugatiak hajtóvadászatot indítanak. A szálak pedig (jópár mellékszereplőn keresztül) a Dragon Gate fogadóba vezetnek, ráadásul egy mesés kincs is bonyolítja őket.

A történet vezetése magán viseli Tsui Hark összes jellegzetességét, világosan látszanak az erősségei és a gyengeségei. Helyenként elveszik a részletekben, helyenként nagyokat ugrik, emiatt időnként nehezen követhető, ki kicsoda, vagy mi miért történik. Kicsit esetlenül bánik a figuráival, Zhao Huai’an például 10-20 percekre is el-eltűnik időnként, a többiek pedig papírvékonyságú, eléggé egyoldalas karakterek. A más sztorikban (pl. Hős) igen erős érzelmi töltet abszolút hiányzik, ugyan megtalálható a szerelmi szál, de finoman fogalmazva sem túl hiteles. A karakterek interakciói alapvetően humorosra vannak véve és szerencsére egész jól sikerültek, főleg a fogadón belüli hosszas szájkarate idején. Rengeteg szereplő, akik több csoportra oszlanak, sokáig senkinek sem derülnek ki a valós szándékai, ráadásul még két hasonmás is bonyolítja a helyzetet. A mellékszereplők közül a barbárok (mint kiderült, tatárok) a legjobbak, remek (és Tsui-re jellemző) a csoportbeli viszonyuk megvalósítása.

A látvány abszolút CG orientált, szinte nincs olyan jelenet, amit valódi helyszínen forgattak volna. A hátterek és a kevés mozgást tartalmazó képek gyönyörűek, lenyűgözőek, főleg a történet legelején a kikötő megvalósítása, de a feszültséget egyre csak fokozó, közeledő vihar fellegeinek kidolgozása sem rossz. Mindezekkel gyökeres ellentétben sajnos a csatáknál is alkalmazták az animációt a hagyományos huzaltechnika kiváltására. Ezek a jelenetek (a klasszikus wuxia rajongójaként) fájnak a szemnek, mintha egy közepes, verekedős számítógépes játék sután animált karakterei köszönnének vissza bennük, semmi élethűséget nem tartalmaznak. Ennél sokkal jobb lett volna, ha megmaradnak a drótoknál és kevesebbet pörgő, lassabb, de végig élethű mozgást végző hús-vér szereplőkkel forgatták volna le őket. A HKFA zsűrijét mindez nem zavarta, úgy látszik, ott nem a klasszikus wuxia rajongói ülnek, így a legjobb vizuális effektek és a legjobb akciókoreográfia díját is Harkéknak ítélték. Sajnos valószínűleg ez lesz a trend a továbbiakban, ráadásul nem csak a csatáknál és a tömegjeleneteknél használták a CG-t, hanem olyan, ránézésre minden további nélkül hús-vér szereplőkkel felvehető jeleneteknél is, mint például amikor hőseink lovagolnak a sivatagban. Azon szerencsések, akik moziban látták a filmet, áradoznak a 3D minőségéről is, ami Hark maximalizmusát ismerve igaz is lehet, ráadásul még a műfajhoz is illik, valószínűleg feldobja itt-ott a csatajeleneteket.

A szereplők közül hiába Jet Li a húzónév, mivel relatíve keveset szerepel, tulajdonképpen elveszik a többi sztár között, szinte biztos, hogy nem ez a szerepe lesz a legemlékezetesebb. A rendező korábbi filmjeiben már megszokott módon az erős és határozott női karakterek sikerültek a legjobban. A barbárok vezetője, az eddig csak cuki és törékeny szerepekben alkalmazott Kwai Lun Mei egyszerre menő és elragadó (főleg, amikor tartar nyelven hablatyol), akárcsak az egykorvolt szerelmét kereső, jéghideg Zhou Xun, aki a szöges ellentéte. Egyikük sem képzett harcművész (ahogy Li Yuchun és Mavis Fan sem), így a csatákban a kaszkadőrök mellett érthető a sok animáció használata is. A férfiak közül a kettős szerepben látható Aloys Chen-t érdemes kiemelni, aki remek boy wonder-ként és a könyörtelen eunuchként is, kisebb szerepekben pedig olyan régi ismerősök is feltűnnek, mint Fan Siu-Wong és Gordon Liu.

Mindezekkel együtt a Flying Swords of Dragon Gate a kortárs hongkongi mozi kevés, nemzetközi figyelemre is méltó darabjainak egyike, ami végre nem csak a klasszikusok tollaival próbál ékeskedni, hanem igyekszik irányt is mutatni a műfaj további evolúciója terén. Messze nem tökéletes produkció, sőt, a hibái között vannak kifejezetten lehervasztóak is (a CG-vel butított csaták), de mind a hangulatát, mind a látványvilágát, mind a humorát, mind a zenéjét tekintve méltó folytatása Tsui Hark korábbi munkáinak. Csak így tovább, Mester!

(ha kevesled az ázsiai filmeket a blogon, nézz szét a filmnaplóban)

Mit lehet ehhez hozzátenni?

Don Winslow könyve műfajának egyik legjobbja az utóbbi évekből, Oliver Stone pedig van volt olyan tökös rendező, hogy kihozza a legtöbbet a nyers, brutális thrillerből, amiben két fűtermesztő megmutatja a mexikói kartellnek, hol lakozik az úristen. Ha csak feleolyan jó lesz, mint a regény, még mindig bőven befér majd a 2012-es TOP10-be.

„Run the mission. Don’t get seen. Save the world.”

Cool szlogen, cool képregény. A mai amerikai mainstreamben ritka az olyan sorozat, mint Warren Ellis Secret Avengerse – vagyis, hogy az egyes számok egy-egy kerek, egész történetet mesélnek el, amik csak nagyon laza szálakkal kapcsolódnak egymáshoz. És ráadásul teljesen figyelmen kívül hagyják a kiadó, jelen esetben a Marvel univerzumának egészét. Magától Ellistől ez persze nem újdonság, ő már az elvileg máig futó, gyakorlatilag négy éve veszteglő Fell című krimisorozatát is az egy rész-egy eset elvére húzta fel, egyrészt, hogy bárki, bármikor bekapcsolódhasson a sztoriba, másrészt, hogy bizonyítsa, behatárolt dramaturgiai lehetőségekkel, cliffhangerek és szappanopera jelleg nélkül, röviden, tömören, lényegre szorítkozva is lehet jó képregényeket írni.

A Secret Avengers ideális azoknak az olvasóknak, akik belekóstolnának egy kis fősodorbeli szuperhősködésbe, de a DC – erre kétségkívül tökéletesen alkalmas – új 52-jét már unják, a Marvel status quo-jába pedig nem akarnak fejest ugrani; ugyanis nem igényel semmilyen előismeretet. Bár a hat képregény (Secret Avengers 16-21) mindegyikében az előző író, Ed Brubaker által bemutatott titkos szervezet, a Shadow Council a mumus, de ennek nincs különösebb jelentősége, legfeljebb azoknak biztosít egy nagyjábóli folyamatosságot, akik a sorozatot az elejétől fogva követik – az arctalan ellenségek egyébként bárkik lehetnének. Az egyes sztorikat más-más rajzolók öntik képekbe, David Ajától a Michael Lark/Stefano Gaudiano pároson át Alex Maleevig és Stuart Immonenig, igazodva Ellis ötleteiben ugyan vad, de tematikájában a Marvelhez képest visszafogottabb, kémes, no-bullshit történeteihez.

A címbéli csapat feladata, ahogy arra a szlogen is utal, hogy titokban működve szüntessen meg komoly, akár globális fenyegetéseket, még azelőtt, hogy azok felütnék a fejüket New York közepén, és egy bazinagy szuperhőscsatává (és crossoverré) eszkalálódnának.  Vezetőjük Amerika Kapitány, akire társai itt Rogers parancsnokként utalnak, és aki egyrészt nem a klasszikus jelmezét viseli („Secret” Avengers, ugyebár), másrészt, hazafias pátoszát és csillagos-sávos ideológiáját félretéve csak a küldetés végrehajtása érdekli, méghozzá bármi áron – így közelebb áll Jack Bauerhez vagy Jason Bourne-hoz, mint egy tipikus szuperhőshöz. Ha pl. ki kell nyírni párszáz vagy -ezer rosszfiút a cél érdekében, legyen. Egymást részenként váltó társai sem a színes, harsány héroszok soraiból kerülnek ki: Fekete Özvegy, Bestia, Shang-Chi, Moon Knight, Sharon Carter, War Machine, Valkyrie.

A többnyire in medias res induló, és mindenféle levezetés nélkül, a dramaturgiai csúcspontjukon, 22 oldalon belül véget érő sztorik rendkívül feszesek, kompaktok, abszolút mentesek mindenféle sallangtól. És Ellis nem csak mesterien ír, nem csak tökéletesen kihasználja a terjedelem nyújtotta lehetőségeket, és a rendelkezésére álló karaktereket (persze, mélylélektan nincs, viszont mindenkinek akad néhány nagy pillanata), de ráadásul szenzációs, szimpatikusan őrült ötletekkel áll elő. Mint hogy a Shadow Council tervét, hogy egy földalatti várost egy gigantikus időgép segítségével egy felszíni városra teleportáljanak, és így tömegpusztító fegyverré alakítsanak, úgy akadályozzák meg hőseink, hogy egy atommeghajtású Cadillacet neutronbombává drótoznak. És ez még csak az első szám, amit többek közt egy Mad Max 2-be illő őrült kamionos hajsza, egy defektes alternatív univerzumbeli kung-fu csata, és egy, az ősidőkben elpusztult lovecraft-i szörnyek lelkét fegyverként használó banda lekapcsolása követ. Például az ilyenekért jó 30 éves fejjel is olvasni szuperhősképregényeket.

A Zsiráfablak utolsó előtti installációját olvashatjátok, hiszen innen már csak hét betű a ZS-ig. Akik esetleg nem követték volna eddig a sorozatunkat: a Zsiráfablak tehetséges magyar grafikusok által újragondolt vicces-abszurd Ablak-Zsiráf felnőtt tartalommal, melyből kiállítás is nyílt, valamint füzetformátumban is megrendelhető a kiadvány alkotó-szerkesztőjétől, Haránt Artúrtól (akivel egyébként régebben már készítettünk interjút is).

S mint Sánta
Alkotó: Fórizs Gergely
Weblap: http://forig.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható, a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin a sántaság csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráf-Ablakhoz készítettem.

Sz mint Szakáll
Alkotó: Burg Balázs
Weblap: http://jidaki.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: A testrészből, amit a választott szó jelöl ezen az oldalon, nekem is van nem kis mennyiségben, ezért megemlékeztem róla egy rajzzal és egy szép hosszú definícióval.

T min Taraj
Alkotó: Burg Balázs
Weblap: http://jidaki.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Ahogy az előző oldalon a definícióban írtam, hogy néha szakállnak hívjuk az állatok arcszőrét, itt kihasználtam a vicces fordított helyzetet: egy emberi figurával ábrázoltam egy állati testrészt.

Ty mint Tyűha
Alkotó: zoia (Zámbori Andrea)
Weblap: http://zoiashit.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Na! hát csodálkozol?

U mint Ujj
Alkotó: Koppányi Péter
Weblap: http://www.flickr.com/photos/koppanyi/

Pár szó az oldalról: Azért esett az UJJ szóra a választásom, mert a három testrészemből, amit félek, hogy elvesztek egyszer, ez az egy kezdődött U-val. Igazából a 'kéz' az egyik, de az nem U-val kezdődik, ráadásul az ujjak komolyan összefüggnek a kézzel, hovatovább szó szerint. A rajz elkészítésében is segítségemre voltak ezek a praktikus kis „eszközök”, így az UJJ kézenfekvő volt.

Ú mint Úttest
Alkotó: zoia (Zámbori Andrea)
Weblap: http://zoiashit.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Úttest: avagy út-teszt: eredménye az összetevők arányától függ :)

Ü mint Überkirály
Alkotó: Kozma Dávid
Weblap: www.flickr.com/kynu

Pár szó az oldalról: A cool, az anti-cool, és ami mindezeken túl van. Sajnos még kevés is az a hülyeségmennyiség amit sikerült ebbe a rajzba belepasszírozni. A(z egyébként made in china) paláston található minimál jelek a kínai írásjellel kiírt megfelelői az über királynak (fenti-király). Hatalmas mázlimnak tartottam mikor rákerestem, hogy ezek nem azok a tipikus kirxkrax-os írásjelek, sőt, nagyon jól mutatnak együtt, így egyáltalán nem egyértelmű a kínaiságuk sem. De most ellőttem ezt a patront is.

Feltételezzük, hogy az evolúció pozitív irányba tart, vagyis az ember fejlődik, idővel jobb, okosabb, alkalmazkodóképesebb, életrevalóbb lesz – de ki garantálhatja, hogy ez valóban így van? Nem meglepő módon, Dick szerint senki. Bár A Frolix-8 küldötte messze van attól, hogy a szerző legjobbjai közé soroljuk (pedig azokban az években született, amikben a Csordulj könnyem, mondta a rendőr, az Ubik, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról? és a Kamera által homályosan), mondjuk inkább, hogy a mennyiségileg és minőségileg is gazdag életmű középmezőnyének erősebbik halmazába tartozik, az vitathatatlan, hogy tele van nagyszerű ötletekkel, gondolatokkal, amiken elmélázhat az olvasó, miután letette a könyvet. De hát a szerzőtől ez nem újdonság.

A jövőben az emberiség három kasztba sorolható. Vannak a Régiek, vagyis az átlagemberek, akik olyanok, mint mi, a Szokatlanok, akik bizonyos különleges képességekkel rendelkeznek (telepátia, telekinézis, jövőbelátás) és az Újak, akik fejében kiemelkedő kognitív képességeiknek köszönhetően olyan gondolatok cikáznak, amiket a Régiek felfogni sem képesek. Az Újak és a Szokatlanok, bár a Föld népességének csak kis részét teszik ki, magabiztosan, vasmarokkal uralkodnak. Csakhogy a Régiek közt van egy negyedik kaszt, az Ellenállóké, akik önmagukban nem sok vizet zavarnának, ám vezetőjük, prófétájuk, Thors Provoni most, hosszú évek után visszatérni készül a kozmoszba tett útjáról – és állítólag egy idegen lényt hoz magával, hogy annak segítségével söpörje el a karhatalmat.

Persze itt Dickről van szó, úgyhogy mindez kevesebb jelentőséggel bír, mint hinnénk. A hangsúly most is a mélységesen gyarló, komplexusokkal, személyiségi problémákkal, önbizalomhiánnyal és pszichózisokkal küszködő, a hős eszményképétől galaxisokra álló kisembereken van, akik saját maguk a potenciális boldogságuk legnagyobb ellenségei, mint a gumi horgonylással foglalkozó (ne is kérdezd) Régi főhős. Aki beleszeret ugyanabba a vad, szabadéletű nőcskébe, akin a Szokatlan elnöknek is megakad a szeme, és aki egy felforgató irományokkal kereskedő feketepiaci alkoholista csaja. Dick ezzel egy szerelmi-vágyakozási négyszögbe rántja bele a társadalom három, normál esetben egymással nem érintkező rétegének jellemző szereplőit, hogy a lehető legemberibb szögből erősítsen rá a sztori talán legérdekesebb aspektusára.

Hogy ti. a Szokatlanok és az Újak felsőbbrendűsége egy vicc. Az említett elnök minden különlegessége ellenére egy kicsinyes, primitív, bosszúszomjas ember, aki a kívánatos vezetői kvalitásoknak még csak a látszatával sem rendelkezik, az érzelmi intelligenciát tekintve egy gyerek szintjén áll. És amikor a híres Új tudós, a Föld legnagyobb lángelméje látványos kudarcot vall abban, hogy pontosan kikövetkeztesse Provoni visszatérésének körülményeit, minden megkérdőjeleződik. Esszenciális Dick: amit biztosnak, jónak, fejlettnek, magasabb rendűnek hittünk (az Újak neurologikája), az lehet, hogy színtiszta őrültség. Vagyis az ember talán nem fejlődik... hanem tébolyodik. A Frolix-8 küldötte így többek közt egy politikai-evolúciós szatíra, az übermensch paródiája.

Többek közt, mert Dick kósza gondolatokkal, elejtett információmorzsákkal belekap sok-sok témába: Istenbe, emberi viselkedésbe, a hatalom természetébe, szexualitásba (van egyáltalán olyan Dick-hős, aki dugott egy jó egészségeset?). Ezek közepette a sci-fi szinte elsikkad, az egyébként is csak félig-meddig kidolgozott, csapongó, ellenben Dicktől szokatlanul akciódús sztori (még egy kis űrcsata is van) szálai pedig rapszodikus módon futnak ki, bizonytalanságba, sejtetésbe, vagy éppen a semmibe. Mert a világ már csak így működik, már amikor működik egyáltalán.

Az égen sötét, baljós felhők gyülekeznek, alattuk lovasok vágtatnak – vihar jön. Szeles, esős, korokat, szokásokat, embereket elsöprő, történelmi és morális. De egy maroknyi ember még utoljára megáll a viharral szemben, megveti a lábát, és nem enged. És inkább törik, mint hogy hajoljon. Akira Kurosawa 1954-es szamurájfilmje túl van az akciófilm címkén, túl azon a kategórián, amit a „klasszikus” szó jelöl, hatását a mozgóképes művészetre nem lehet eltúlozni. Nemzedékek meghatározó alkotóit ihlette meg, hivatkozási, viszonyítási alap, vizuális és tematikai mérföldkő, kortalan, univerzális, örökérvényű, vagy mondhatnánk úgy is, kissé direktebben és profánabbul: a világ egyik legjobb filmje.

Japán 1587-ben, az országot tépázó polgárháborúk idején, amikor a banditák, kihasználva a káoszt, szabadon fosztogatták a vidéket. Egy kis falu lakói már végső tartalékaikat élik fel, amikor megtudják, hogy a banditák a következő aratás után ismét rájuk törnek majd. Kétségbeesetten utaznak a legközelebbi városba, hogy kóbor szamurájokat kérjenek fel a védelmükre – nem többért, mint napi ellátmányért cserébe („Keressetek éhes szamurájt!”). A sok vesztes harcban edzett, és az öldöklésbe belefáradt Kombei elfogadja ajánlatukat, és segít nekik, hogy további szamurájokat találjanak. Végül heten készülnek szembeszállni egy nagyjából 40 főt számláló bandával.

Mint akció-kalandfilm, A hét szamuráj a műfaj számos jellegzetességének megszületéséért felelős, kezdve rögtön a „men on a mission” motívummal (egy csapatnyi ember összeverődik, hogy együtt szálljon harcba egy célért, amit külön-külön nem tudnának elérni), egészen a később széles körben elterjedt vizuális megoldásokig, mint az időjárás hangulatfokozó és szimbolikus alkalmazása (ld. nyitójelenet és finálé), vagy a főszereplők harci képességeit kihangsúlyozó lassítások. Csata sosem volt még olyan gyors és mocskos, mint itt, Kurosawa, szakítva az erőszak addig inkább esztétikus, stilizált ábrázolásával, realisztikusan mutatta be mind az összecsapást, mind magát a fájdalmas, dicstelen halált. A jó félórás finálé intenzív vágása, váltakozó közeli és távoli képei, alsó, csak lábakat, felverődő sarat, és beléjük hulló testeket mutató szögei a harc közepébe szívják a nézőt. Japánban, ahol a történelmi témájú filmek még mindig a kabuki teátrális stílusjegyeit viselték magukon, ez az intenzitás különösen forradalmi volt, de a nyugat (így pl. Sam Peckinpah) is sokat tanult a legendás rendező módszereiből (akinek fő ihletője cserébe Amerika nagy westernfilmese, John Ford volt – a kör teljes).

Természetesen A hét szamuráj bőven több izgalmas, jól elkészített akciófilmnél. Kurosawa rendkívül kor- és társadalomtudatos alkotó volt, és ez már pályafutása legelejétől kezdve (A judo története) határozottan tükröződött a műveiben, még a kezét olykor lefogó cenzúra ellenére is. Az ’50-es évek első felében Japán a második világháború sokkoló elvesztésének és az amerikai megszállásnak az utóhatásaitól szenvedett, szociális és morális zűrzavar uralkodott. Kurosawa látta, hogy nemzeti összefogásra lenne szükség, de lassan kezdett csökkenni a hite abban, hogy a változás, a jobbra fordulás lehetséges, hogy az ember képes megfelelni a történelem kihívásainak. Korábbi filmjeinek hősei ugyan még legyőzték a reménytelen körülményeket (mint Murakami nyomozó a Veszett kutyában), de A vihar kapujában idején már deus ex machinára volt szükség, hogy helyreálljon a világ rendje, és A hét szamurájt közvetlenül megelőző Ikiruban is csak látszólagosnak bizonyult az a változás, amit a haldokló irodista utolsó munkájával eszközölt a bürokrácia nehézkes, személytelen gépezetében.

A XVI. századi Japánban éppúgy kaotikus, változó és bizonytalan volt minden, mint a második világháború után. A szamurájok ideje, noha még évszázadokig fennmaradtak, lassan leáldozóban volt, és velük együtt kezdtek kikopni a világból az általuk képviselt értékek is. Kurosawa mentené ezeket az értékeket, hogy utat mutasson az ’50-es évekbeli Japánnak. A változás lehetséges, a parasztok és a szamurájok képesek együttműködni, és felülemelkedni az osztálykülönbségeken (az efféle hierarchiának a rendező eleve, szenvedélyesen ellene volt), de még azon a gyűlöleten és bizalmatlanságon is, amit saját maguk idéztek elő (a szamurájok parasztokat ölnek, fosztogatnak és erőszakolnak, a parasztok pedig cserébe sebesült, üldözött szamurájokat vadásznak le csaták után). Sőt: parasztból is lehet szamuráj (Kikuchiyo), és szerelem is szövődhet a két kaszt tagjai között. Márpedig ha pedig azok, akik hatalommal, erővel rendelkeznek, képesek, és főleg, hajlandóak segíteni azokon, akik nem, még nincs minden veszve.

Az említett Kikuchiyo (Toshiro Mifune) egész karaktere ezeket a lehetőségeket testesíti meg – és hogy a néző biztosan átérezze ennek jelentőségét, Kurosawa őt teszi meg a történet központi alakjává, vagy ha úgy tetszik, szívévé. Ő maga a változás reménye, ígérete és beteljesülése, a változás egész folyamata. Parasztként jött a világra, és szamurájként távozik belőle. A történet kezdetén egy rejtélyes, fura alak, aki homályos szándékból vezérelve követi az idősebb, bölcs és nyugodt Kombeit, aztán egy részeges csaló, aki szamurájnak vallja magát, amíg szánalmas próbálkozása le nem lepleződik, majd a társaság harsány bohóca lesz, aki alig várja, hogy pusztán a móka kedvéért belevesse magát a küzdelembe, végül pedig tragikus figurává válik, aki hibát követ el, vezekel érte, és hősi halált hal.

Kikuchiyo sorsa is érzékelteti, hogy Kurosawa reményei nem feltétlenül megalapozottak. Karaktere nő, gazdagodik, és társai végül maguk közül valóként temetik el, de ahogy az Ikiru már említett bürokratája, úgy az ő győzelme is csak személyes, a nagy képen, a dolgok állásán semmit sem változtat. Az idő vihara hamarosan elsöpri a szamurájokat, minden kódjukkal együtt (a filmben mindegyikük a jövőt jelképező puskagolyóktól hal meg) – bár itt még megmentik a parasztokat, Kombei növendéke, Katsushiro és a falubéli lány, Shino szerelme pedig egy ideig legyőzi az osztálykülönbségeket, a történelem tragédiájának nem állhatják útját. A konfliktusok hosszútávon, a közvetlen egymásrautaltság elmúltával, feloldhatatlanok.

A hosszú, végső csata utáni gyönyörű zárójelenet ezt a tragédiát hangsúlyozza ki. Kurosawa hite és reménykedése összeütközik a valós állapotok reális felmérésével. Ahogy Kombei két túlélő társával a többiek sírja előtt áll, és ahogy Katsushiro és Shino szerelme törvényszerűen elszáll a szélbe, megjegyzi: megint veszítettek. Mert a harc nyertesei nem ők, hanem a parasztok, akik ugyanúgy folytatják kicsinyes életüket, mint korábban, a vetés-aratás változatlan körforgásában, míg ők, a szamurájok, a nemes és igaz értékek megtestesítői, már elvesztették létjogosultságukat, nincs többé helyük a világban. Az utolsó képen a kamera a három még élő szamurájról a négy elesett sírjára emelkedik – egyértelmű, mit hoz a jövő, csak egy kérdés maradt. Megérte az áldozathozataluk? Nem csak a semmiért harcoltak, és haltak meg? Persze, hogy nem: bár a társadalmi „fejlődés” ellehetetlenítette az életmódjukat, nem tudtak, és nem is akartak alkalmazkodni az új körülményekhez, ők kitartottak elveik mellett, még utoljára megküzdöttek azért, amit képviseltek. Megvetették a lábukat, és beleüvöltöttek a történelem viharába.

Bevallom, nemrég találtam csak rá Simenonra, pedig ifjabb koromban (na, ezen a többiek most biztos röhögnek) faltam a detektívtörténeteket és a krimiket. Imádtam Conan Doyle-t, megvolt az Agatha Christie korszakom is, megtaláltam Poe klaszikusait, később azonban elkezdtem bizonyos értelemben túlfeszítettnek, túl romantikusnak érezni a különleges nyomozási módszereket, a zseniális meglátásokat, a kitalálhatatlanságuk miatt megsejthető váratlan befejezéseket. Mert az élet nem ilyen, vagy csak nagyon ritkán ilyen, mint ahogy az igazi noir sem fekete-fehér, mert a bűn éppen attól ijesztő, hogy nem éjfekete, hanem mindenkiben ott lapul és mindenki szürke, a rendőri munka pedig minden bizonnyal sokkal nagyobb részt bürokrácia, mint automata fegyverek teli tárjainak kiürítése punk hajú dél-amerikaiakra vagy ökölpárbaj szőke orosz testépítőkkel repülőgépek hajtóművei előtt állva...

Szóval öregszem, na. A Drót egy epizódja nagyobbat üt, mint egy James Bond-film, a Sin City-t gyerekfilmnek látom egy régi olasz vagy francia krimihez képest - és, mielőtt teljesen elfelejteném, miről is kezdtem írni: igaza volt Tandorinak (kit a könyv hátulján idéz a kiadó), Simenon tényleg zseniálisan jól ír.

A kísértetek nem Maigret-regény: kisvárosi, zárt közösségben játszódó  krimitörténet, egyben régi vágású regény, Maugham-ot idéző dióhéjban összefoglalt életutakkal, származások és házasságok által kijelölt sorsokkal és rigorózus napirendekkel. Hossza azonban barátságosan rövid, stílusa gördülékeny, cselekménye pedig távolról sem lomha, így nem válik nyomasztóvá, fullasztóvá.

Az elbeszélés stílusát és lényegében az egész könyv hangulatát meghatározó alapötlet az elbeszélő személye: miután bevezeti a tipikus amatőr, önjelölt nyomozó karakterét (a szembeszomszédot, a szegény származású, de igen dolgos Kachoudas szabómestert), Simenon magát a magányos öregasszonyok éjszakai gyilkosát, a köztiszteletben álló Léon Labbé kalapkereskedőt teszi meg főszereplőnek. A könyv feszültségét az ő motivációjának és mindennapi élete egy-két meglehetősen bizarr részletének rejtélyén kívül így különös, a szokásostól eltérő módon éppen az adja, hogy az olvasó Léonnal együtt próbálja kitalálni, mit csinál, mire gondol éppen Kachoudas, ki társadalmi státuszát tekintve jócskán Labbé úr alatt áll, ellenben szemtanújává válik az egyik gyilkosságnak a sokból.

És Labbé úr ezt furcsa módon még csak nem is bánja, sőt!

A macska-egér játék lassanként, fantaszikusan megírt hétköznapi jelenetek és a berögzült közösségi életben megjelenő apró törések, jelentéktelen eltérések során bomlik ki a két szomszéd között (reggeli üdvözlés boltnyitáskor,esti kártyaparti a kocsmában), és a várhatótól igencsak eltérő módon ér véget. De A kísértetek nem a váratlan fordulatok és merész leleplezések története, sokkal inkább kis bűnökön hizlalt ember-szagú gonosztettek krónikája: keserű életszerűségével borzongató.

A leleményes Hugo

Fel nem foghatom, mi vitte rá a Paramountot, hogy cirka 170 milliót tapsoljon el egy Martin Scorsese rendezte, a ’30-as évek Párizsában játszódó gyerekfilmre, ami valójában nem gyerekfilm. És hiába próbálta a reklámkampány színes-szagos-izgalmas-látványos ifjúsági kalandnak beállítani a Brian Selznick illusztrált regény – képregény hibridjéből adaptált Hugót, nem az. Az összes, a kellemesen, klasszikusan, stílusosan ráérős expozícióban belebegtetett fantasztikum valójában a múlt és a filmkészítés varázslatos világába vezet, a mozi hőskorába, pionírjainak idejébe, amiről Scorsese – hasonlóan A némafilmes alkotóihoz – kicsit szentimentálisan, kedvesen és szinte gyermeki lelkesedéssel beszél. De a kicsiknél ezt valószínűleg jobban értékelik a nagyok (én mosolyogva néztem), ami a mozipénztáraknál meg is látszott. És bár A némafilmes tartalmi-formai egységének bravúrjával a Hugo nem tud versenyezni, az mindenképp a javára írható, hogy roppant ügyesen állítja a modern technikát a múlt megidézésének szolgálatába – konkrétan a 3D-re gondolok, ugyanis Scorsese filmje az egyetlen az utóbbi időben, aminek plusz dimenziója tényleg megéri a magasabb jegyárat.

Beszélnünk kell Kevinről

Miután húga egy „balesetben” elveszti egyik szemét, velejéig gonosz bátyja, Kevin (akinek szerepe volt a dologban), a következő családi ebéd alkalmával kéjes élvezettel majszol egy licsit. Érted: szimbolikusan eszi a húga szemét. Olyan szégyentelen erőszakossággal a néző pofájába mászó szimbólumhasználatot, mint Lynne Ramsey regényadaptációjában, már nagyon rég láttam – és amit említettem, csak egy példa volt. Felhozhattam még azt is, ahogy a gyilkos fiú anyja tucatnyi jelenetben sikálja háza faláról a vérvörös festéket. A Beszélnünk kell Kevinről (amiben nem beszélnek Kevinről, legalábbis az „ezzel a gyerekkel valami gond van – dehogy, ezzel a gyerekkel nincs semmi gond” pingpongon kívül) drámának ostoba és felszínes, horrornak meg érdektelen és unalmas. Mindezek ellenére nem teljes kudarc a film, de ez csak a zseniális Tilda Swintonnak köszönhető.

A bűn hálójában

Steven Soderbergh mindig is szeretett játszadozni a műfajokkal. Csinált eszméletlenül stílusos, kedvesen ironikus krimikomédiát (Mint a kámfor), szuggesztív, melankolikus bosszúmozit (Amerikai vérbosszú – nem, nem az, hanem a másik), tavaly pedig darabjaira szedte a katasztrófathrillert, és újra összerakta (Fertőzés) – más kérdés, hogy milyen eredménnyel. A Haywire-ben (a magyar cím ostoba) úgy közelíti meg a modern akcióthriller zsánerét, hogy csípőből lehámoz róla minden sallangot, és csak az abszolút szükséges elemeket hagyja meg: az akciókat, és azok mozgatórúgóit. Tehát egy elárult ügynök (Gina Carano badass csaj, akinek tényleg elhiszem, hogy tucatjával rúgja a férfiseggeket) nekiáll levadászni ellenségeit. Ennyi. Nyers, stílusos mozi, hosszú snittekben felvett, jól látható és élvezhető fasza akciókkal, világmentős, drámázós, szerelmes, morális és mindenféle egyéb mellékvágányok nélkül, baromi illusztris szereplőgárdával (Douglas, Fassbender, McGregor, Banderas, Kassovitz, Tatum, Paxton).

A szellemlovas: A bosszú ereje

A Neveldine-Taylor duónak nemcsak a Crankjét, de a Crank 2-jét, sőt (írd és mondd), még a Gamerét is tudtam élvezni, úgyhogy reméltem, hogy a tengernyi negatív kritika és az általában gyalázatos nézői vélemények ellenére ez is jó lesz nekem, mint bűnös élvezet. De míg az említett filmek afféle szórakoztató, vicces, önreflektív szarfilmek voltak, A szellemlovas 2 már egyszerűen csak egy szar film, minden egyéb jelző nélkül – és talán még katasztrofális elődjét is alulmúlja. Az 57 milliós költségvetés ellenére borzalmas amatőrszaga van, mert bár helyenként egész meggyőzőek a trükkök, máshol a puszta beállítások, megvilágítások egy fillérekből, minden említésre méltó szakmai és technikai háttér nélkül összegányolt trashfilm benyomását keltik, ami nem lógna ki az Asylum felhozatalából sem. Az összesen kb. tízpercnyi akció közti töltelékek meg egy magához képest is rettenetesen ripacskodó Cage-dzsel és elviselhetetlen dögunalommal kalapálják a szögeket a film koporsójába.

Warrior – A végső menet

Gavin O’Connor kőkemény bunyójelenetekkel teli sportfilm-drámája sok hasonlóságot mutat David O. Russell tavalyi A harcosával – szintén régi, ezerszer használt panelekből építkezik, csupa ismerős szituációt pakol egymás után, és mégis képes tökön ragadni a nézőt, és némileg új megvilágításban felsorakoztatni az ismert sablonokat. Ráadásul ezúttal is a családi viszálykodás épül a sportfilmre, mint vázra, az emeli jóval magasabbra hasonló társainál. És még azt is megbocsátjuk neki, hogy a végére szentimentálissá válik – mert úgy izzik benne a nyers, brutális, ellenállhatatlan erő, mint főszereplőjében (Tom Hardy valami félelmetesen jó), aki minden gyűlöletét, csalódottságát és keserűségét, amit az élettől kapott, egy megállíthatatlan úthenger pusztításorgiájává formálja. Nick Nolte Oscar-jelölése az iszákos edzőapa szerepéért nem véletlen volt, csak azt sajnálom, hogy az elhidegült testvért alakító Joel Edgertonnak a megérdemeltnél kevesebb reflektorfény jutott a többiek árnyékában.

A Zsiráfablak az O betűtől folytatódik és aki esetleg lemaradt a Direkt Fanzin kiállításáról, az most bepótolhatja, legalábbis az R betűig, méghozzá a szerzők kommentárjával, amellyel kifejezetten a Geekz kérésére látták el a műveiket. Lássuk akkor, mivel helyettesítették a srácok az újgenerációs Ablak-Zsiráf betűit!

O mint Oktopusz
Alkotó: Burg Balázs
Weblap: http://jidaki.blogspot.com/

Pár szó az oldalról:  A rajz tussal, csőtollal és filccel készült 1:1-es méretű, némi számítógépes utómunkával ... ja, és miért oktopusz? Hát mert O-val kezdődik és 8 lába van! :D

Ó mint Óriás
Alkotó: S9TXE (Haránt Artúr)
Weblap: http://www.flickr.com/

Pár szó az oldalról:  Az "A" betűhöz írt résznél már írtam, hogy az oldalaim a Gyalog Galopp című filmben lévő "Film könyve" kódex lehetséges be nem mutatott oldalai lennének. Az "Ó" betűhöz nehéz volt találni egy jelenetet a filmből. Kicsit bántam, hogy nem az "N" betűt kaptam, mert a Ni lovagjait akartam volna lerajzolni, de szerencsére találtam valami hasonlót.

Ö mint Önigazgatás
Alkotó: Fórizs Gergely
Weblap: http://forig.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Mint a leírásban is olvasható a kép a Sea Zombies világában játszódik és egy olyan jelenetet ábrázol amin a gyomorszáj csak közvetett értelmezésben jelenik meg. A rajz nem kötődik az eddig megjelent történethez, ezt a képet kifejezetten a Zsiráfablakhoz készítettem.

Ő mint Őrület
Alkotó: Btyr /Fekete József/
Weblap: http://www.flickr.com/photos/jofonauta

Pár szó az oldalról: Egy kísérletem darabjának részlete. Önarcképsorozatom másik darabja, ez is monotípia, de ez csak egy részlete a teljes munkának. A saját fejem befestékezésével és lenyomásával keletkezett a nyomat, amit digitálisan inverzére fordítottam. A "magyarázószöveg" az egy másik monotípiám részlete, ez tűnt a legkifejezőbbnek a témához.

P mint Pina

Alkotó: Btyr /Fekete József/
Weblap: http://www.flickr.com/photos/jofonauta

Pár szó az oldalról: Az alapja kartonra készült akrilfestékkel. Ezt dolgoztam, kollázsoltam, rajzoltam össze számítógép segítségével. A témának egy rég elkezdett szinonima gyűjtés volt az alapja. Egyik kótyagos este két haverom társágában jutott eszembe ez, hogy hány szót ismerünk rá. Aztán x mondta, hogy rengeteget tud. Vettem a noteszt és elkezdtem írni. Összesen 5 vagy 6 sikerült neki, utána feladta. Amikor eszem és a noteszem ott volt, akkor bővítettem a szinonimákat. A szövegezés egyébként az eredeti noteszból való kivágat. Ja, és hagytam helyet az olvasónak is, ha még eszébe jutna valami ami kimaradt, akkor oda tudja írni. 

Q mint Qtya
Alkotó: Kozma Dávid
Weblap: www.flickr.com/kynu

Pár szó az oldalról: Erőltetett tudom, pont mint a LóVé feliratok a táskán... de szeretem. :)

 

R mint Rejtély
Alkotó: SeSo (Sebesvári Soma)
Weblap: http://sesoworkz.blogspot.com/

Pár szó az oldalról: Először volt a betű, aztán a szó adta magát, a kép pedig jött elő mintha hívnák. De a rejtély kulcsa a dobozban maradt... / A tartalmi játékosság egy képben vagy animációban, az értelmezés határainak feszegetése, talán ezek azok amit jelenleg fontosnak tartok, ha próbálok létrehozni valamit.

A DC-nek végül mégis jót tett a szeptemberi relaunch. Értem ezt olyan szempontból, hogy több színvonalas képregényük van most, mint tavaly ilyenkor volt – plusz elintéztek maguknak egy gigantikus financiális boomot, ami ugyan hónapról hónapra apad, de sokkal kisebb ütemben, mint arra számítani lehetett. Azért a pozitív felülütéshez gyorsan hozzáteszem: a relaunch után sem szalonnából van a kerítés DC-éknél. Amellett, hogy a jó címek közé bőven keveredtek közepesek és azoknál is rosszabbak (ez persze várható volt), aligha érte el a kiadó azon hangzatos céljait, hogy új vevőket csábítson a képregényeihez, illetve, a képregényhez, mind médiumhoz általában, és hogy egy olyan line-t indítson, amiben mindenki, azaz nő, férfi, fiatal, idős, megtalálja a maga kedvenceit.

Hogy ez mennyire így van, azt a neves amerikai marketing és reklámkutató cég, a Nielsen Company DC által rendelt felmérése is igazolta. Aszerint az olvasók mindössze 5%-a új a képregények világban (ami pozitívum, hogy a 95%-nyi régi olvasó közt vannak olyanok is, akik most tértek vissza a comicokhoz), mindössze 7%-uk nő, és mindössze 2, azaz kettő százalékuk van 18 éves kor alatt. (Az általános, szomorú tény, hogy a szuperhősök már nem nagyon hoznak be új olvasókat – diverzifikálásra van szükség, és abban a DC egyáltalán nem jeleskedik.) De ennyi elég a statisztikákból, a pro és kontra érvekből, lássuk, milyenek maguk a képregények, most, fél évvel az újraindulásuk után, amikor legtöbbjükben már befejeződött az első sztori. Rövid leszek, úgyhogy csoportokra bontom a sorozatokat.

BATMAN

11 (!) képregény indult szeptemberben, amiknek a főhőse vagy maga a Sötét Lovag, vagy valaki, aki valamilyen úton-módon hozzá köthető. A Red Hood and the Outlaws és a Batwing esetében már a második számmal sem fárasztottam magam (sem Scott Lodbell sem Judd Winick nem hazudtolta meg önmagát). A többi:

Batman: Scott Snyder baromi egyszerű, urambocsá’, bizonyos fordulatiban és megoldásaiban szinte pofátlanul sablonos sztorit ír egy nagy, rejtélyes, árnyékokban munkálkodó, és onnan mindent irányító titkos szervezetről, ami most a Sötét Lovagot igyekszik eltakarítani az útjából. Snyder finoman szólva nem találta fel a spanyolviaszt, de a rohadt életbe is, nagyon tud írni ez az ember. A képregény feszes, intenzív, brutális és sötét, a horrorisztikus-szürreális 5. szám pedig kisebb csoda volt, az egész relaunch egyik legjobbja eddig – de már főszerkesztőnk is dicsérte korábban. Plusz Greg Capullo képei szenzációsak. Még!

Batman and Robin: Amilyen erőltetetten indult, olyan szépen kikupálódott, és mostanra lassan felveheti a versenyt Snyder sorozatával, noha erényei (hozzáteszem: szerencsére) mások. Peter Tomasi nem annyira az atmoszférára megy rá, mint inkább a két címszereplő kapcsolatára, és lépten-nyomon teszteli azt, izgalmasan, kegyetlenül, véresen, fordulatosan. Szinte minden számban meg tud lepni valamivel, a cliffhangerei rendre betalálnak, és a folytatás elolvasása után sem válnak súlytalanná, amit pedig a 7. füzet végén meglép, abból nagyon jó dolgokat lehet kihozni. Patrick Gleason rajzai is szépek és dinamikusak, arcmimikái különösen hatásosak.

Batman: The Dark Knight: Jobb lenne, ha Finch csak rajzolna, és az írói teendőket teljesen Paul Jenkinsre bízná. Egyébként a sztori afféle Hush-utánzatnak tűnik, csak Loebbel ellentétben Jenkinsék meg sem próbálják kifinomultsággal eladni a minden epizódban más-más ősellenséget felvonultató támadássorozatot, ami mögött természetesen egy olyan gonosz áll, aki erősebb, intelligensebb, veszélyesebb, blablabla, mint valaha. Vannak jó pillanatai, Finch képei hozzák az elvárt szintet, szóval összességében szórakoztató, de meglehetősen jellegtelen, banális, és a kelleténél jobban sulykolja a bazisötét atmoszférát.

Detective Comics: Még mindig azt várom, hogy kiderüljön, pontosan mi, hogyan és miért történt a Jokerrel az első szám végén. A többi egyre kevésbé érdekel, mert mostanra határozottan úgy tűnik, hogy Tony S. Danielnek csak az ötletei nagyon jók, ügyesen kivitelezni, kibontani már nem tudja őket. A sorozat így hoz egy olvasható, mérsékelten szórakoztató szintet, de messze nem olyan hangulatos és feszes, mint amilyennek lennie kéne, a pingvines sztori pedig teljes érdektelenségbe fulladt.

Batgirl: Gail Simone-nak köszönhetően Barbara Gordon ismét tud járni, háztetőkön ugrálni, és gazembereket rugdalni. Hogy nekünk ebben mennyi örömünk van, az más kérdés. A Detective Comicsnál és a The Dark Knightnál szimpatikusabb, gördülékenyebb a sorozat, de valószínűleg csak azért, mert eleve nem tör olyan nagy babérokra, mint azok – nyugisan elevickél az erős középszer szintjén, felfelé jó karakterpillanatok, lefelé túlírt narráció húzza.

Batwoman: Relaunch ide vagy oda, J. H. Williams III nem vesződik azzal, hogy magyarázkodjon az új olvasóknak, folytatja ugyanott, ahol szeptember előtt abba sem hagyta. De megéri belerázódni: erős karakterek (a címszereplő a legjobban, leghitelesebben írt női hős most a DC-nél), a mágia, a horror és a krimi határmezsgyéin jó érzékkel lavírozó cselekmény, és persze csodálatos, első ránézésre lenyűgöző és egyedi képi világ (legalábbis az első öt részben, azóta túl vagyunk egy nem pozitív előjelű rajzolóváltáson).

Catwoman: A Batwoman szöges ellentéte olyan szempontból, hogy Judd Winick a lehető legotrombább sztereotípiák mentén írja a címszereplőt, pont olyannak beállítva, amilyennek egy tökéletes nőt a fél napjukat a számítógép előtt töltő tinisrácok elképzelnek: dögös, buja, vagány, melltartóban menekül felrobbanó lakásából, és bármilyen körülmények közt kapható egy jó szexre. És a képregény mégis működik: fordulatos, intenzív, Guillem March képei pedig fantasztikusak. Bűnös élvezet.

Nightwing: Kyle Higgins az exrobin és exbatman Dick Grayson múltjában vájkál – onnan minden szuperhős esetében bármikor elő lehet huzigálni bármilyen sötét árnyékokat. A Nightwing egy mérsékelten érdekes rejtélybe csomagol egy tipikus akcióthirllert, nem kiemelkedő, de hatásos rajzokkal, viszonylag jól eltalált tempóval, az elvárt bunyókkal és robbanásokkal. Legnagyobb problémája, hogy nem teszi olyan izgalmassá a főhőst, mint kellene, viszont ehhez képest sokszor feleslegesen nyújtja a belső narrációit.

Birds of Prey: Még egy „korrekt, de semmi különös” cím – pedig a csapatdinamikában (már csak a látványosan oda nem illő Poison Ivy miatt is) nagy lehetőségek vannak, és a sztori is egész ígéretes. De Duane Swierczynskiből hiányzik az a stílus, az a könnyedség, szellemesség, ami a cselekményt izgalmassá, a dialógusokat pedig igazán szórakoztatóvá tenné. Javier Pina rajzai ráadásul kifejezetten elnagyoltak és unalmasak.

SUPERMAN

Action Comics: Az Acélemberrel már évek óta senki nem tudott kezdeni semmi érdemlegeset, Stryczynskit is beleértve. És jő Grant Morrison, a kiváló All Star Superman szerzője – és nem változik semmi. Hiába dobálja be a szokásos, szimpatikusan őrült ötleteit (az internet valójában Brainiac, egy csapat miniatürizált gonosz a hős fejében – nem szófordulat – építi ki főhadiszállását stb.), a sztori kusza, flegmán strukturált, kohézió híján szétesik, és ezúttal Morrison nem képes hozzátenni a mítoszhoz semmi újat. Rags Morales képei sem a legjobbak, Luthort pl. borzalmasan ábrázolja. Olvasható, de az új 52 legnagyobb csalódása.

Superboy: Két-három szám után megváltam tőle – bár nem indult rosszul, félúton sikerült elérniük, hogy elveszítsem minden érdeklődésemet. És már arra sem emlékszem, hogy pontosan miért – ennyi nyomot hagyott bennem.

Superman: Az előzőnél sokkal nagyobb próbatétel volt. Míg azt egyszerűen eluntam, ez borzalmasan idegesített – olyan kibírhatatlan, redundáns szájtépést, amit George Pérez művelt, ritkán látni manapság. (Miért pont a rajzolókból lett írók dumálják feleslegesen túl a képregényeiket? Nem nekik kéne mindenkinél jobban tudniuk, mennyire hatásos a képekkel való mesélés?) Ettől függetlenül visszatérek még a címhez, mert a 7. résztől átveszi az írói teendőket Keith Giffen és Dan Jurgens. Rosszabb nem lehet.

Supergirl: Ki hitte volna… A Superman-címek közül jelenleg ez a legjobb, bár ez inkább a többit minősíti. Micheal Green és Mike Johnson tipikus akció-sci-fit szállít: gyors iram, látvány, sok akció, nagy bunyók, és sötét szándékú világpusztító lények (persze, milyen szándékai lehetnének egy „világpusztítónak”…). Ráadásul a földi életbe való beilleszkedés is rejt magában lehetőségeket, és Mahmud Asrar rajzai is tetszetősek.

JUSTICE LEAGUE

Amik ebből a brancsból hamar kihullottak a rostán: Justice League International, Captain Atom, The Fury of Firestorm, Green Arrow (blöeee… de a 6. résztől új írót kap, tehát van még remény), The Savage Hawkman, Mister Terrific (ezt a DC is kaszálta).

Justice League: Geoff Johns átment Mark Millarba. Sok pózolás, baromság, erőltetett coolság, mögötte meg semmi. Az új 52 zászlóshajójának valami nagy, eposzi durranásnak kellett volna lennie, ehhez képest fárasztó, szájbarágós és ostoba dialógusokkal, egymással felcserélhető, lapos karakterekkel teli, kétmondatos sztorival szolgáló, bombasztikus pofozkodás lett, ami alátámasztja a képregényekkel kapcsolatos legrosszabb sztereotípiákat. Jim Lee rajzai persze szépek, még mindig ő ábrázolja a leghitelesebb (sic!) túlzással a szuperhősöket - valószínűleg jórészt neki köszönhető, hogy a Justice Leage az új 52 legjobban fogyó szériája.

Aquaman: Túl azon, hogy Geoff Johns túlságosan izzadságszagúan győzködi az olvasót, hogy Aquaman nem ciki (erős túlkompenzálás esete forog fenn), ez egy meglepően hatásos, lendületes és cool képregény, a fenti gikszert leszámítva érdekes karakterrel, emberevő szörnyekkel (a horrorbeütés nagyon jót tesz neki, csak aztán tartson ki), és az Atlantisz-legenda kibontásának ígéretével. Sokkal meggyőzőbb, mint a Johns Justice League-e és Ivan Reisnek köszönhetően még grafikai szempontból sem marad el attól.

The Flash: Az első rész finoman szólva nem nyűgözött le, de szerencsémre úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt – más esetben ez nem jött be, itt igen. Francis Manapul képregénye ritkaság: könnyed és kellemes (határozottan távol tartja magát az uralkodó „dark and gloomy” trendtől), mégis tökéletesen átérezni benne a konfliktusok, összecsapások tétjét. Annak az erőlködésnek, ami az új 52 címeinek döntő többségén érződik, itt nyoma sincs, és Manapul rajzolóként is jó benyomást tesz. Sőt, képileg a The Flash az egyik legszimpatikusabb stílusú comic a DC-nél, hála a szép, visszafogott színvilágnak is.

Wonder Woman: Brian Azzarello sorozata az egész új 52 egyik ékköve, ha pedig a jelmezes igazságosztókról szóló képregényeket nézzük, akkor Snyder Batmanével osztozik a dobogó legfelső fokán. Bár – és részben pont ez a szép benne – a Wonder Woman csak amolyan periférikus módon titulálható szuperhőscomicnak. Valójában egy fantasy-horrorba hajló, a görög mitológiát roppant hűen és kreatívan használó (nagy szó ez a mainstreamben!), izgalmas, fordulatos széria, amiben az istenek csatározásai és intrikái közben nem sikkadnak el a címszereplő szuperhősi kvalitásai sem. Tony Atkins rajzai teszik fel a pontot az i-re.

GREEN LANTERN

A Zöld lámpás képregények a relaunch előtt az abszolút DC-s kedvenceim voltak, és bár ezt már nem tudom ilyen könnyen kijelenteni a szeptember óta támadt konkurenciáknak hála, még mindig örömmel követem őket. A kiadónak is van bizodalma a franchise-ban, hiszen az addigi két sorozat/hónap arányt a duplájára emelte. Fontos még, hogy a Green Lanternt nem érintette a relaunch, a sztorik zavartalanul folytatódnak a sok éve megkezdett úton.

Green Lantern: Na, jó, a relaunch azért annyi hatással volt a franchise zászlóshajójára, hogy némileg megtorpant a cselekménye, ami egy nagy, és jól időzített váltásnak köszönhető. A cím ugyanis mostantól elvileg nem Hal Jordanre utal, hanem Sinestróra. Egy legalább ilyen érdekes, ugyanakkor jóval grandiózusabb sztoriszál, hogy a Lámpások szervezetét anno megalapított Őrzők úgy döntenek, ideje lecserélni a galaxis szerintük inkompetenssé vált rendfenntartóit. Johns még felvezető módban van, de lesz itt irgumburgum meg haddelhadd. A színvonal kitart, a Green Lantern a DC legstabilabban jó képregénye már évek óta.

Green Lantern Corps: Itt viszont tényleg nincs semmilyen változás a korábbi állapotokhoz képest. Peter J. Tomasi sorozata ugyanolyan őrületesen grandiózus, hatalmas csatákkal, népirtásokkal, hordányi szörnyekkel és idegenekkel teli, eszméletlenül intenzív, a lehető legjobb értelemben vett megalomán űropera, mint korábban. Csak annyit mondok, hogy a hatodik szám első oldalán egy csapat lőfegyverekkel tökig felfegyverzett (oka van) Zöld lámpás megy neki üvöltve egy bolygónyi rosszarcnak. Fuck yeah!

Green Lantern: New Guardians: A franchise első új sorozatát Tony Bedard, korábbi Green Lantern Corps író viszi, és Kyle Raynerre összpontosít, akinek az első sztoriban a többi corps egy-egy tagjával szövetkezve kell felvennie a harcot egy eddig (persze) ismeretlen és (naná) hatalmas fenyegetéssel. Túl azon, hogy a cselekmény a franchise-hoz illőn eposzi, a csapatdinamikából többet is ki lehetne hozni, ha Bedard nem rohanna ennyire a sztorival, és hagyna időt az ilyen apróságokra – mert amikor véletlenül hagy, az jó. Meglátjuk, kiforrja-e magát, egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy a sorozat létjogosultsága megalapozott.

Red Lanterns: A második új széria Peter Milligané, és ez is elmarad két nagytestvér színvonalától – plusz a többihez képest igen szerények az eladási mutatói. Persze nem könnyű sorozatot írni vért okádó, őrjöngő karakterekről, akiknek mindeddig annyi mélységük volt, mint egy papírlapnak. Másrészt viszont így Milligannek rendelkezésére áll egy csomó figura, akivel azt kezd, amit akar, egy csomó új szituáció, helyszín és lehetőség, és az irány, amiben elindult, egyáltalán nem tűnik rossznak. Lassan, de ügyesen fonja a szálakat, hosszútávon szolgálhat meglepetésekkel. Már ha az eladási statisztikái időben meggyógyulnak.

A "DARK" LINE

Vagyis szuperhősös, de a műfaj hagyományos megoldásai helyett inkább a misztikum, a természetfeletti felé húzó, érettebb sorozatok, amik többnyire akár a Vertigo égisze alatt is megjelenhetnének. Ez a legjobb csoportja a DC 52-jének. Még egyiket sem lőttem le…

Justice League Dark: … mondjuk ez közel állt hozzá. Peter Milligan szériája (olyan szereplőkkel, mint Constantine és Xanadu) a világot a mágikus eredetű veszélyekkel szemben védelmező, kénytelen-kelletlen összeverbuválódott csapatról szól, és bár olvasható, az első sztori kissé kusza volt, sokkal jobb felvezetéssel, mint konklúzióval. A csapatdinamikája sem olyan erős, mint lehetne, viszont masszív potenciál lakozik benne – és a 8. számtól átveszi az írói teendőket Jeff Lemire, úgyhogy kiáltson mindenki háromszoros hip-hip-hurrát.

Animal Man: Mert Lemire baromira érti a dolgát. Az Animal Manről legszívesebben nem is mondanék többet, mint hogy mindenki fogjon hozzá, mert kétségkívül a legjobb a DC új 52-je közül, és úgy ánblok az egyik legjobb jelenleg futó amerikai képregény. Nagyszerű karakterek, fantasztikus sztori, zsigeri horror (a rajzoló érdeme is), remek ötletek, és Lemire attól sem ijed meg, ha filler epizódot kell írnia (a 6. szám jópofa metacomic). Tökéletes.

Franekenstein, Agent of S.H.A.D.E.: Említettem már, hogy Lemire baromira érti a dolgát? Annál szomorúbb, hogy a 8. számtól Matt Kindt veszi át a helyét. Erről a szörnyekből álló, és szörnyekkel harcoló alakulatról szóló sorozat a DC egyik legnagyobb bűnös élvezete, faltól falig coolság és akció bazinagy fegyverekkel, kétpercenkénti világvégével és invázióval, hadseregnyi szörnnyel… hadseregnyi? Az első sztoriban egy komplett szörnybolygót kell kinyírniuk hőseinknek. Na, ennyire cool. Remélem, Kindt már elkezdte felkötni a gatyáját.

Demon Knights: Ezért kellett az „egyik” szó a Frankensteinnel kapcsolatban írt „egyik legnagyobb bűnös élvezet” kifejezésbe. Paul Cornell képregénye mágiával gazdagon átszőtt középkori színfalak közt játszódik, ahol egy rakás, teljesen véletlenszerűen összeverődött fura szerzetű harcosnak, démonnak, lovagnak (pl. Vandal Savage, Etrigan, Madame Xanadu) kell útját állnia egy nagyhatalmú, nagymellű és nagygonoszú boszorkány elsöprő inváziójának. Az egész egy mészárlásokkal, csatákkal, szörnyekkel, sárkányokkal, varázslatokkal és mindenféle egyéb nedves geekálommal teli, véget érni nem akaró gyönyörűség Diogenes Neves impresszív képeivel. Sajnos az eladási mutatói nem túl egészségesek, de ha a DC elkaszálja, számíthatnak tőlem levélbombákra.

I, Vampire: Az 52 meglepetéscíme. Mert ugyan ki várta, hogy jól sikerül majd egy képregény, ami két, egymásba szerelmes, és egymással hadakozó vámpírról szól? Joshua Hale Fialkov képes megadni nekünk mindent, amit egy ilyen koncepciótól elvárunk: véres, kegyetlen akciót, melankolikus, giccstől fényévekre álló tragikumot, világvége hangulatot, és egy nagyon jól a sztoriba csempészett Batmant. Andrea Sorrentino képi világa is nagyszerű.

Resurrection Man: Dan Abnett és Andy Lanning egy olyan szuperhősről ír, aki nemhogy nem halhatatlan, de minden számban meghal legalább egyszer – csak aztán mindig újra feltámad (ld. cím), és mindig más szuperképességekkel teszi. Nagyon jól keverednek a kellemesen-vidáman over-the-top akciók és karakterek (ld. Carmen és Bonnie) a halálosan komolyan vett múlt- és identitáskutatással, és az annak hátterében álló katonai-vállalati-természetfeletti titkokkal. A képi világ nem a legerősebb pontja a képregények, de a forgatókönyv elbírja.

Swamp Thing: Tekintve, hogy Scott Snyder az American Vampire-rel futott be, balgaság lett volna kizárólag a Batmanre ráállítani, és nem hozzávágni egy dark címet. Ez a cím a Swamp Thing lett, aminek zsenialitása csak hajszálnyival marad el az Animal Manétől. Nem mellesleg, a két képregény cselekménye nemsokára összeér majd, úgyhogy simán lehet belőle az utóbbi év(tized)ek legfaszább crossovere. Nagyon jól megírt horror van szó, aminek atmoszférája olyan súlyos, hogy még Superman első részbeli vendégszereplése sem kezdte ki.

AZ "EDGE" LINE

Vagyis azon képregények gyűjteménye, amik a hagyományos szuperhőszsáner helyett inkább sci-fis, háborús, krimis stb. irányba mennek el, vagy éppen a relaunch idején megszűnt Wildstormból importálták őket. Ebből a brancsból már hármat elkaszált a DC (Omac, Men of War, Blackhawks). Én is kaszáltam őket az első szám után, ahogy a Deathstroke-ot, a Suicide Squadot, a Griftert és a Voodo-t is (a DC Universe Presentst pedig pár résszel később, bár a rotálódó alkotók miatt ahhoz még visszatérek majd).

All-Star Western: Avagy Jonah Hex kalandjai Nincs benne semmi igazán kiemelkedő, főleg semmi újító, de Jimmy Palmiotti tökös, gyakran elsülő hatlövetűekkel teli, olykor elegánsan krimibe hajló westernkalandot szállít. Legnagyobb erénye, hogy Hex nem túl lelkes karakterét összeereszti a pisztoly- és ökölharcban fabatkát sem érő, és a problémákat intellektuális oldalról megközelítő Amadeus Arkhammal, és kettősük igen jól működik. A rajzok kissé elnagyoltak, viszont nyersességükkel szépen illeszkednek a történet stílusához.

Stormwatch: Sokkal jobb lett, mint amilyennek indult. Paul Cornell jó érzékkel hozza azt a no-bullshit attitűdöt, azt a hardcore szuperhős beütést, amit ettől a címtől elvárunk. Vannak belső konfliktusok, vannak kívülről támadó, hatalmas ellenségek, végveszélyek és tökös, kőkemény főszereplők, akik mainstream(ebb) társaikkal ellentétben nem vacakolnak a rosszarcúak letartóztatásával. Kicsit szomorú vagyok, amiért Cornellt a 8. számtól leváltja Peter Milligan, de remélem, ő is tud majd hozni egy legalább ilyen színvonalat.

YOUNG JUSTICE

A tinihősök. Ezt hagytam a végére, mert elintézhető annyival, hogy „szar az egész”. A hat cím (Blue Beetle, Teen Titans, Legion of Superheroes, Legion Lost, Hawk and Dove, Static Shock, utóbbi kettő már törölve) mindegyikéből bőven elég volt egy rész is, sőt némelyiknél már az is károsan soknak bizonyult. (Hawk and Dove: Úristen! Rob Liefeld! Úristen!)

Ennyit az új 52-ről különkiadások formájában. Természetesen a GeexKomix hasábjain a jövőben is értekezünk majd ezekről a címekről, és addig is ne fogjátok vissza magatokat a kommentek közt: aki meggyőz, hogy a Hawk and Dove igenis jó képregény, azt beveszem a végrendeletembe!

Március 22-én, este 7 órától a Magyarhangya vetíti a Chillerama című csodálatos trashhimnuszt (igen, az ott a képen egy óriásspermaszörny) a Sirály pincéjében (Király utca 50.), utána pedig Sepsi Lászlóval és Kubiszyn Viktorral beszélgetünk mindenféle gusztustalan, illetlen, úriemberekhez és hölgyekhez nem méltó témákról. Belépő 400 Ft. Gyertek!

Amikor a cirkusz olyan fenomenális, hogy a nép már a kenyér nélkül is elvan. Legalábbis valami ilyesmit próbál elhitetni velünk a Suzanne Collins gigászi sikerű könyvtrilógiájának első részéből készült sci-fi kaland, Az éhezők viadala. A disztópikus társadalomban a címbeli barbarizmus arra szolgál, hogy kordában tartsa a hatalom ellen annak idején fellázadt 12 körzet nyomorban élő lakóit. Minden évben, mindegyik körzetből kisorsolnak egy 12-18 éves fiút és lányt, és a 24 szerencsés addig ölheti egymást egy hatalmas, maximálisan kontrollált erdős környezetben, amíg csak egy marad közülük. Az egész sztori számtalan korábbi sci-fire (A tizedik áldozattól a Rollerballon és A menekülő emberen át a Battle Royale-ig) hajazó alapját azonban némileg aláássa, hogy a pofátlanul gazdag főváros dekadens polgárait leszámítva nem úgy tűnik, hogy bárkit is igazán szórakoztatna a viadal – a 12 körzet lakóit, akik korgó gyomrait el kellene hallgattatnia, például pont a legkevésbé sem.

Nem ez a film egyetlen aspektusa, aminek kidolgozása, hogy is mondjam, roppant megengedő, de meg kell hagyni, hogy a nézőt ezek ellenére is viszi a szimpatikus szereplők, a remek színészek és a fokozatosan, ügyesen kibontott sztori lendülete. A főhősnő, Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence), aki kisorsolt kishúga helyett jelentkezett önként a játékra, a fővárosban egy egészen más világgal szembesül, mint amiben felnőtt: fényűzés, önteltség és képmutatás mindenhol, kezdve saját körzetének groteszkül virító ruhában parádézó kísérőjével, Effe-vel (Elizabeth Banks), aki a gyerekeken a vérontásra való felkészítésük szüneteiben durcás arccal kéri számon az etikettbeli hiányosságaikat. Két kézzel szórná lábai elé az aknákat az ember.

Az öldöklést felvezető parádék, showműsorok és a bizarr szín- és formakavalkádjaikkal már-már nem is evilági benyomást keltő lakosztályokban rendezett lakomák a Római Birodalom dekadenciáját idézik, a mosolyok, beszédek és tapsviharok mögött pedig ott áll csőre töltött fegyvereivel a totalitárius, fasisztoid állam. A Katnisst körülvevő emberek mind más-más hozzáállást képviselnek ehhez a rendszerhez: az említett Effe teljesen magáévá tette annak „ideológiáját”, a lány mentora, az iszákos Haymitch (Woody Harrelson) legszívesebben bemutatna az egésznek, stylistja, Cinna (Lenny Kravitz) pedig emberségével és szeretetével kompenzálja elnyomó erejét.

A filmnek ez a része nagyszerű – paradox módon pont akkor lassul le, amikor a cselekmény begyorsul, vagyis amikor megkezdődik maga a viadal. A korábbi jelenetekben ügyes kezűnek bizonyult Gary Rossról gyorsan kiderül, hogy nem tud normálisan ledirigálni egy akciót (részeges kamera, hektikus vágás: a közelharcok abszolút kivehetetlenek), hogy alig van bármi érzéke a feszültségteremtéshez, hogy sem fel-, sem pedig levezetni nem képes hatásosan egy jelenetet. És ezen az sem segít, hogy helyenként mer a témához illően brutális lenni.

Egy idő után az is nyilvánvalóvá válik, hogy Az éhezők viadala szolgai adaptáció: több érzelmi csúcspont felületes marad (Katniss és Cinna búcsúja, Rue halála), mert idő hiányában nincsenek kellően megalapozva. Vágni, átírni, kihagyni, vagy éppen hozzátenni, alakítani kellett volna, hogy igazán jól működjön, feszes legyen a film. Így az, hogy az első harmadban a disztópikus társadalom találó ábrázolásából született atmoszféra semmivé foszlik a „lényeg” kezdetekor, csak az egyik probléma – a másik az, hogy nem kapunk helyette semmit, ami hasonlóan erőteljes lenne (példát vehettek volna az alkotók Norman Jewison említett Rollerballjáról, ahol a társadalomkritika és az akció végig összhangban volt). Elvagyunk a stáblistáig, nem unatkozunk, nem is vagyunk lenyűgözve.

Nagy baj így nincs, minden sutasága ellenére szórakoztató film Az éhezők viadala, mondhatni, az a fajta, ami egy bizonyos fokig mindenkit boldoggá tesz. A könyvet ismerők elégedettek, hogy vásznon láthatják viszont ugyanazt, amit olvastak, a könyvet nem ismerők kedvet kapnak a világ és a karakterek behatóbb ismeretéhez, a stúdió meg örül, hogy bejött a biztonsági játéka. Mert be fog jönni.

Tavaly nyáron kisebb pletykák nagyobb botránnyá dagadása előzte meg a The Walking Dead című, máig zseniális képregényfolyam tévés feldolgozásának második évadát. Először azt csiripelték a madarak, hogy Frank Darabont showrunnernek és a gyártó AMC-nek kreatív (Darabont szerint), illetve költségvetési (az AMC szerint) nézeteltérései adódtak, majd nem sokkal ezután érkezett a hír, hogy a nagy becsben tartott író-rendező-producer otthagyta a sorozatot, végül pedig a rajongóknak azt kellett megemészteniük, hogy nem önszántából lépett le, hanem kirúgták, hogy lába se érte a földet. Ráadásul állítólag a show fél stábja megfélemlítve érezte magát utána. Ami tény, hogy Darabont szerepkörét ezután Glen Mazzara vette át, aki a Kemény zsaruk (The Shield) egyik oszlopos tagja volt (jó ajánlólevél), és most, a második évad végeztél ki kell végre mondani: Remény rabjai ide, Halálsoron és A köd oda, Darabont „elengedése”, álljon mögötte bármi, az AMC legjobb döntése volt a sorozat fennállása óta. Ugyanis amint Mazzara átvette a gyeplőt, a show megtáltosodott.

Tegye mindenki a szívére a kezét: ugyan a The Walking Dead nagyszerűen indult, az első szezon végére elfáradt, elunalmasodott, elsablonosodott, és egy nem csak érdektelen, de ráadásul felesleges fináléval ért véget. A második év megint remekül kezdődött, de aztán hasonló pályára állt be, mint elődje. A szedett-vedett túlélőkből verbuválódott csapat egy öregember családi farmján lelt átmeneti menedékre, ahol sokat dumáltak, sokat vitatkoztak arról, hogy maradhatnak vagy sem, és semmit nem csináltak azon kívül, hogy hosszú epizódokon át keresték az erdőben Sophiát, egyikük eltűnt kislányát.

Namost, félreértés ne essék: a The Walking Dead pont attól zseniális (legalábbis a képregény, az adaptáció egyelőre csak lehetne az), hogy nem az élőholtak lekaszálásáról, és az abban kudarcot valló szereplők beleinek közszemlére tételéről szól (innen csókoltatom a sorozat antirajongóit, akik hétről-hétre amiatt panaszkodnak, hogy „má’ megint alig volt zombi a tegnapi epizódban”), hanem arról a lassú, kényelmetlen folyamatról, aminek során az emberek önmagukhoz, egymáshoz és a moralitáshoz való viszonya megváltozik a posztapokaliptikus közeg hatására.

A baj az, hogy mindennek a szép koncepciónak csak a „lassú” részéből jutott a második évad első felére. A karakterek éppúgy egy helyben toporogtak, mint a cselekmény, és szerencsétlen, mindenki tudta nélkül bezombult Sophia. Aztán a sorozat elment téli álmot aludni, és mire tavasszal visszajött, híján volt egy Frank Darabontnak, viszont gazdagabb lett némi kurázsival, eltökéltséggel és aggyal. Most, az évadzáró után tudom azt mondani, hogy a The Walking Dead végre tényleg olyan, amilyennek lennie kell, végre tényleg arról szól, amiről szólnia kell. Nem mintha nem lennének suta megoldásai és logikai zökkenői (sőt, akadnak szép számmal, hadd ne soroljam), de az ilyesmiket hajlamos megengedő szemmel nézni az ember, ha a lényeg, vagyis a dráma működik. És itt aztán működik. Úgy istenesen.

Mert Mazzara az utolsó részekre tényleg alaposan összerántotta a sztorit. És nem elsősorban arról van szó, hogy megszabadult a töltelékkarakterek nagy részétől, nem is csak arról, hogy a szórásba beleesett egy-két főszereplő is (volt, akire rég számítottunk, volt, akire egyáltalán nem), vagy, hogy egy nagy zombiroham segítségével kirugdosta a cselekményt a farmról, ahol úgy 10 epizóddal ezelőtt csapdába esett, hanem arról, hogy mélységet, ívet és konkrét szerepet adott egyes figuráknak (Daryl, Dale), illetve előhozta, és kiélezte a koncepcióhoz méltó konfliktusokat egy egész sor karakter közt, egy egész sor témában. Arról, hogy végre tényleg érezzük, hogy ezek az emberek, akik együtt próbálnak túlélni, egyes esetekben gyökeresen más világképpel, prioritásokkal és gondolkodásmóddal rendelkeznek, hogy az akció reakciót szül, és soha, semmi nem következmények nélküli, hogy az „azelőtti” ideák, minőségek és viszonyítási pontok vagy megszűntek létezni, vagy teljesen átértékelődtek, megváltoztak.

És hogy az emberek is vagy „megszűnnek létezni”, vagy megváltoznak. Rick évadzáró no-more-bullshit beszéde (a képregény olvasóinak mondom: nem, nem az a bizonyos „We are the walking dead”, bár az a téma is kibukik) olyan kibaszottul gyönyörű, hátborzongató, és zsigerien, emberien horrorisztikus és realisztikus, hogy azt a két-három percet oda merném tenni a Breaking Bad legnagyszerűbb jelenetei mellé. Ha ezt a vonalat, ezt a csapatdinamikát sikerrel továbbviszik a harmadik évadra, a The Walking Deadnek komoly esélye lesz rá, hogy végleg kinője minden gyerekbetegségét, és megmeneküljön attól, hogy a jó ötleteit elfuserálja a gyatra kivitelezéssel (mint a Dead Set), vagy, hogy az izgalmas atmoszféráját megfojtsa az olcsó szappanopera hatással (mint az American Horror Story). És akkor lesz egy olyan jó horrorsorozatunk, amilyet rég látott a világ.

Európa Könyvkiadó, 2006.

A Csontkollekció se nem annyira jó, se nem annyira híres novelláskötet, mint King első hasonló gyűjteményes kocsikitámasztója, az Éjszakai műszak, de a nagy számok törvénye folytán - és ha valaki, Kinghez hasonlóan, szinte havonta tesz le egy eposzt az asztalra, az olyannal kapcsolatban csak a nagy számok kontextusában beszélhetünk - ebben a kötetben is akad emlékezetes írása.

Hogy mélyen bele se kelljen lapozni, a kötetet nyitó kisregény, a Köd például műfaji klasszikus. Nálunk a Galaktika hozta le először, folytatásokban. Hungáriában ismeretlen fogalom a szeriális formában leközölt regény, hacsak a megboldogult Rakéta magazin formátumát fel nem idézzük, és ez a formátum, ha izgalmas ponyváról van szó, szörnyen hatásos tud lenni - nem csoda, hogy a harmincas, negyvenes, ötvenes évek amerikai ponyvairodalma, ponyvamagazinjai mind ebből a publikációs mintából éltek. Emlékszem, milyen izgatottan vártam az újabb és újabb epizódokat a havonta megjelenő Galaktikában. Modernék, te meg te, nem kell hogy lerágják a körmüket, íme a Köd, a maga teljességében, a Csontkollekcióban.

Egyszerű történet, a fiatal King bámulatos ügyességével megírva. Titokzatos, gusztustalan-tejszerű köd sompolyog elő egy isten háta megetti katonai bázis kutatólaborjából, ahol csak sátán tudja milyen kísérleteket végeztek, és szép lassan beborítja a világot. Ez így epikusabban hangzik, mint ahogy King előadja, ugyanis van arra esze, hogy a sztori fókuszát embermagasságban tartsa. Az egészet egy családapa szemszögéből éljük végig, akinek a borzalom ellen meg kell védenie kisfiát, meg kell gyászolnia valószinűleg halott feleségét és nem utolsó sorban a saját bőrére is vigyáznia kell - több tucat szomszédjával egyetemben, akik szintén a kisvárosi bevásárlóközpontban barikádozzák el magukat a köd elől, abban ugyanis határozottan motoz valami...

King Lovecraftet modernizálja, levakarja róla az ósdi patinát, anélkül, hogy túlságosan sok mindent megmutatna (és ennek a lovecrafti-kinges fúziónak a leggyönyörűbb példája a regény számomra legfelejthetetlenebb jelenete, mikor a kocsiban ülve megpillantanak valamit, aminek méretét csak sejteni lehet...). Véres, kegyetlen és rendkívül izgalmas regény, a gazdaságos írástechnika iskolapéldája, benne néhány enyhén szólva sematikus karakterrel, de annyi baj legyen. Ponyvahorror ennél hatásosabb nem nagyon lehet.

További emlékezetes novellák a Csontkollekcióban: Az istenek szövegszerkesztője, amely először a Galaktika Fantasztikus Könyvek Világnagy strand című gyűjteményes King-kötetében jelent meg. Már-már kellemetlenül keserű írás, hiszen arról a félelmünkről szól, amely megvan minden szülőben: mi van akkor, ha a gyerekem (esetemben majdani gyerekem) egy totális rohadékká cseperedik, és mit tehetek ellene? Tehetek-e valamit egyáltalán? King természetesen természetfeletti kibúvót ad hősének, de a tüske bennmarad. Az átkozott lehetőség.

Az említett Világnagy strand az azonos című novellától kölcsönözte címét. Kellemetes scifi-horror ez, amelyben űrhajósok egy olyan bolygón landolnak, amelyik esetleg nem akarja később őket hazaeszteni... Ugyanebben a műfajban utazik a Jaunt is, az írás tulajdonképpen egy forradalmi teleportálási technológia feltalálásának története, nagyszerű, horrorista lezárással (sőt, ez King egyik legjobb befejezése.)

A majom már tiszta, klasszikus horror, back to the roots par excellence. Csont egyszerű, de nagyon hatásos rémtörténet egy elátkozott játékról és azokról a szerencsétlenekről, akik nem tudnak tőle megszabadulni. A Túlélő típus King egyik legextrémebb, legundorítóbb története (ergo imádom) amely arról szól, micsoda végletekig vagyunk képesek elmenni saját kis nyomorult életünk megóvása érdekében.

A kötetben majd kétszer ennyi novella található, de a fentebb felsoroltak a legsikerültebbek. Ahogy már említettem: a Csontkollekció nem kísért majd úgy álmainkban, mint az Éjszakai műszak a maga korai nyersességével, de ebben is vannak vérpettyezte, nyálkafonta drágakövek.

„I killed him for money - and a woman. And I didn't get the money and I didn't get the woman.”

Ez a sor, ami Billy Wilder klasszikus noirjának a legelején hangzik el, az egész mű, sőt, az egész zsáner esszenciáját foglalja össze. Ha ezek a filmek úgy 30 évvel később jönnek divatba az exploitation hullám keretein belül, valahogy így hangozhatott volna kollektív szlogenjük: „He wanted to fuck. Now he is fucked.” Walter Neff biztosítási ügynök, akárcsak Frank Chambers, A postás mindig kétszer csenget csavargója, már a Nővel való első találkozáskor elveszik. A férjével akarja meghosszabbíttatni a járműbiztosítását, de onnantól kezdve, hogy megpillantja a femme fatale-t, rongyos törölközőjébe csavarba, egy lépcső tetején állva (totális alá-fölérendeltségi viszony, az első pillanattól), másra sem tud gondolni. Amivel a Nő, Phyllis, tökéletesen tisztában is van. Mosolyog, csábít, manipulál, és öl, ha kell, Walter pedig csókokkal, ölelésekkel, sokatmondó és még többet ígérő pillantásokkal kipárnázott úton rohan a kárhozatba.

A postás mindig kétszer csenget említése nem véletlen: James M. Cain híres regénye elsőként dobott a bűn hálójába hétköznapi embereket, szemben Hammett és társai detektívjeivel, a Gyilkos vagyok alapjául szolgáló könyvben (Double Indemnity, itthon Dupla vagy semmi címmel adták ki) pedig ugyanő, ugyanazt a témát gondolja tovább. A főhős belehabarodik a férjezett, ám házasságában boldogtalan femme fatale-ba, aki meggyőzi, hogy mindketten jobban járnának, ha ne adj Isten, megözvegyülne. Ám míg a Postás… esetében a főszereplők szerelme őszinte, szándékuk – egymás felé – tiszta volt, itt az erkölcsi romlottság már minden tettükben és gondolatukban megnyilvánul. És míg könyvben a Postás…, addig filmen a Gyilkos vagyok törte meg a jeget – 1944-ben készült, azaz korai noir (a Postás… adaptációja két évvel később született), és egyben az első nagy hollywoodi film, amiben a főszereplők gondosan megterveznek, és kiviteleznek egy hidegvérű gyilkosságot. Nem csoda, hogy nyolc évig pihent a stúdiónál, mire ténylegesen le merték forgatni.

Akkor viszont a film noir egyik legmasszívabb alapja lett, mind a karaktertípusokat, mind a sötét sorsszerűséggel hömpölygő cselekményt, mind a bűn természetének ábrázolását illetően. És akkor még nem említettük a képi világot: John F. Seitz (ő jegyzi majd Wilder 1950-es remekművét, az Alkony sugárutat is) operatőri munkája legalább annyira útmutató volt a zsáner későbbi darabjai számára, mint Harry J. Wildé a Gyilkosság, a gyönyöröm-ben. A ragyogó kaliforniai külsőkkel éles kontrasztban állnak a tompa, szűrt fényekkel megvilágított, sötét iroda- és lakásbelsők, annak vizuális kifejezéseként, hogy mi lappang a felszín alatt.

Mindenféle szenny és immoralitás, amit Raymond Chandler is jól ismert. Wilder őt kérte fel társírónak, ez volt az első filmes munkája – enyhén szólva nem voltak egy hullámhosszon: elképzelésük és munkamódszerük is gyökeresen eltérő volt, ráadásul Chandler, aki ekkorra az anonim alkoholisták klubjába tartozott, a stresszes munka miatt újra vedelni kezdett (Wilder lényegében miatta csinálta meg az Oscart és Arany Pálmát nyert Férfiszenvedélyt egy évvel később). Viszont Wilder is elismerte utólag, hogy a film sokat köszönhet rafinált, pergő dialógusainak – elég csak meghallgatni Phyllis és Walter első találkozását, aminek udvarias-üzleties maszkja alatt, a legjobb noirokhoz méltón, valósággal izzik a szexuális feszültség.

Az a bizonyos immoralitás már ekkor, eredendően ott van a szereplőkben: Phyllisből (Barbara Stanwyck, a noir egyik klasszikus „dame”-je pályája csúcsán) már első megjelenésekor sugárzik a romlottság, minden érzelem és erkölcsi gát nélkül szövögeti terveit, és hálózza be a férfit. Waltert (a komédiákkal felfutott Fred MacMurray el sem akarta vállalni a szerepet, de később karrierje legjobbjaként emlegette a filmet) hajtja a „szakmai” kíváncsiság, hogy bennfentesként át tudja-e verni a biztosítótársaságot, azaz, véghez tudja-e vinni a tökéletes bűntényt. Első találkozásuk után még úgy menekül Phyllistől, mint egy közelgő természeti katasztrófa elől (nem hülye: azonnal megérti, miért akar balesetbiztosítást kötni a férjére annak tudta nélkül), a második alkalommal viszont szinte minden átmenet nélkül, nem hogy nem akarja lebeszélni tervéről, hanem megígéri, hogy segít neki. Szinte magától jön a dolog, természetszerűleg, mint a levegővétel. Ölni? Miért ne? Az egyetlen ellenérv, ami felmerülhet, a lebukás lehetősége – emberi, morális aggályok szóba sem kerülnek.

A Gyilkos vagyok delejes, álomszerű atmoszférája részben abból is ered, hogy nem teljesen világos, Phyllis és Walter miért ölik meg előbbi férjét. Mert szeretik egymást? Ugyan, legfeljebb nemi vágyról van szó, de az is hamar elillan, és Walter nem sokkal később már Phyllis mostohalányának csapja a szelet. A pénz? Mindig jó hajtóerő, de egyáltalán nincs kihangsúlyozva, sőt, idővel teljesen elfelejtődik. Mert Wildert csak az érdekli, hogy megmutassa az emberi természet sötét, mocskos oldalát, és azt, hogy milyen könnyen képes dominánssá válni– elég hozzá némi mondvacsinált motiváció. Akárhogy is, Phyllis és Walter nem kerülhetik el a sorsukat, ahogy a legtöbb hasonló noir, a Gyilkos vagyok is fatalista. A főhős tipikus narrációját eleve egy olyan keret adja, ami a nyitójelenettől fogva nyilvánvalóvá teszi, hová tart a cselekmény. Walter gondolatai pedig, miután Phyllisszel flottul, gond nélkül végrehajtották a tökéletes gyilkosságot, zsáneresszenciák: „Suddenly it came over me that everything would go wrong…I couldn't hear my own footsteps. It was the walk of a dead man.”

A megérzés jogos, pedig ha csak a külvilágon múlna, akár még meg is úszhatnák a bűntényt, annak ellenére is, hogy Walter munkatársa és barátja, Keyes, bulldogként veti bele magát a nyomozásba. De persze nem csak a külvilágon múlik: Waltert felemészti a bűntudat és a félelem, és Phyllissel végül egymás ellen fordulnak. A film elegánsabban oldja meg ezt a lezárást, mint Cain a könyvben, és a megváltoztatott körülményekkel nem csak a főszereplők sorsának beteljesülése, hanem a keretes narráció is természetesebbnek hat. Wilder és Chandler másik jelentős adaléka a sztorihoz, hogy jócskán kibővítették Keyes (Edward G. Robinson, mint mindig, szenzációs) szerepét, és a Walterhez fűződő viszonyának ábrázolását. Az említett befejezés is ennek köszönhetően olyan katartikus: két férfi, egy cigi, egy öngyújtó, és egy „I love you”, utóbbi drasztikusan más kontextusban, mint a korszak filmjeiből megszokhattuk.

Mert ebből sosem elég... sok olyasmi van benne, ami a korábbi trailerekben nem volt.

Hogy ez nem az Alien prequelje lesz? Áháááá, hóóóóóóógyne... :)))

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 60-as évek amerikai filmiparában kellően elszabadultak az indulatok. Tombolt az erotika és a szexualitás a független filmesek körében, és köztudott dolog, hogy ezt csak egy lépés választja el az erőszaktól. A 60-as évek elején a stúdióterror alól felszabaduló filmesek közül néhányan az erőszakosabb, vagy ha úgy tetszik, horrorisztikusabb filmek felé vették az irányt. Az évtized eleji olyan filmek, mint Alfred Hitchcock Psycho-ja, vagy Michael Powell Peeping Tom-ja egyértelmű hatással voltak Herschell Gordon Lewis és David F. Friedman 60-as években elkövetett munkáira. 

„Az ürgéből spriccelnie kellene a vérnek, mint egy gejzírből…”

A Psycho mára klasszikussá vált zuhanyzós jelenete, és egy, az utazásaik során látott gengszterfilm katalizátorként hatott a Lewis és Friedman fejében kavargó gondolatokra, melynek hatására megszületett az elképzelés az új irányra vonatkozóan. Ez pedig a vászon vérrel való befröcskölése volt. Maga a totális mészárszék! A probléma most már csupán az volt, hogy hogyan vegyék körbe az erőszakot valamiféle történettel. A koncepció az egyik utolsó közös sexploitation filmjük, a Belle, Bare and Beautiful forgatásán született meg, melyet Friedman egy Eli Jackson nevezetű haverja magbízásából forgattak, és amelynek Jackson felesége, egy bizonyos Virginia Bell volt a címszereplője. A Miami-ban lévő Suez Hotel-t, mely forgatási helyszínként szolgált, egyfajta egyiptomi légkör lengte körbe. Lewis és Friedman szerint a helyszín tökéletes volt új filmjük a vérben és belekben tocsogó 1963-as remekmű, a Blood Feast számára. A Belle, Bare and Beautiful forgatása után tehát fogták a meglévő stábot, a 15 oldalas forgatókönyvet, a Stan Kohlberg-től kapott nevetségesen alacsony 24.500 dolláros költségvetésüket, és egy extra hét alatt leforgatták a 60-as évek legextrémebb filmjét. Ráadásul a hotel tulajával kötött különös alku fejében ingyenesen használhatták a helyet, ha engedték, hogy a film forgatásán jelen legyenek a vendégek. Később aztán olyan jó kapcsolatba kerültek a hotel tulajdonosával, hogy rendszeres visszatérő vendégeik lettek a Miami-ban zajló forgatásaik során.

A vér „trilógiája”

Maga a sztori még egy kiadós Bud Spencer-pofonnál is egyszerűbb. A főszereplője egy Fuad Ramses nevű fickó, aki egyfajta rendezvényszervezői szerepkörben, családi, és esküvői vacsorák megszervezésében tevékenykedik. Mindemellett amolyan hobbiként fiatal leányzókat áldoz fel egy Isthar nevezetű ősi babilóniai istennő számára. A film az ostoba cselekményének és Lewis rendezői munkásságának hála rendkívül lassú folyású, melyet a szűkös költségvetés finoman szólva korlátozott képességű színészgárdával volt képes felvértezni. A filmnek azonban nem is ebben rejlik az igazi ereje, sőt fontosságának mivolta sem. Lewis és Friedman fő életművé ugyanis nem szól másról, mint az igazi, explicit, zsigeri erőszakról. A forgatás alatt a stáb tagjai rendszeres látogatói voltak a helyi vegyesboltnak, ahol bárány agyvelőt, csontokat, szemgolyókat, nyelvet és egyéb dolgokat vásároltak. Gallon számra hordták a színpadi művért, melynek a vásznon való látványa képes volt kiváltani a megfelelő hatást a nézőből. Mindezek végeredményeképpen pedig olyan brutális vérengzések kerültek a film középpontjába, amelyeket a 60-as évek felcseperedő, függetlenfilmeken edződő korosztálya is csak tátott szájjal bámult, és amit maga Friedman neje csak egy szóval tudott jellemezni: „Hányadék!”.

A brutalitás és az extrém erőszak önmagában azonban édeskevés lett volna ahhoz, hogy a Blood Feast akkora sikereket érjen el, amekkorákat végülis elért. A dolog mögött ott szunnyadt Lewis és Friedman marketinges hadjárata, amely több összetevőből állt. Friedman ugyanis tisztában volt azzal, hogy az exploitation lényege abban rejlik, hogy a nézők az első sokkhatást, és az azt kiváltó izgalmat már a film megtekintése előtt megkapják. Ezen hatás erősítését szolgálta az a több százezer hányós zacskó, amelyet a filmek vetítése előtt osztottak ki a nézőknek, vagy azok a lefizetett mentősök és playboy modellek, akik pár dollárért eljátszották a bejárat előtt a nővérke, vagy a főorvos szerepét. A sorozatosan és aprólékosan megtervezett kampány odáig fajult, hogy egy kamu bírósági végzés, amely betiltotta a filmet Saratosa városában, végül tényleg életbe lépett. Friedman a forgalmazást se bízta a véletlenre, hiszen miután megállapodott több kisebb forgalmazóval a déli államokban, személyesen ment el „kiselőadást” tartani arról, hogy hogyan is kell fesztivált csinálni a film körül. Filmjük hírneve sok esetben megelőzte még a két házaló filmest is, a sikere pedig akkora volt, amekkorára még ők sem számítottak. A Blood Feast elképesztő népszerűségét látva egy sor gore film ötlete merült fel bennük, azonban Lewis tudta, hogy ezúttal szükségük lesz valami extra töltetre is. A Blood Feast sikerei ellenére egy meglehetősen egyszerű és ostoba film benyomását keltette, amivel Lewis is tisztában volt. Új filmjüknek ő ekkor már sztorit akart, és nagyobb költségvetést. Készen állt arra, hogy a Blood Feasttel ellentétben ezúttal ne az erőszakot állítsa 100%-ban a filmje középpontjába, hanem megtegye azt a bizonyos pluszlépést a közönsége felé, és közelebb hozza számukra az igazi félelmet. Ötletükkel elmentek Stan Kohlberg-hez, aki látván a Blood Feast által behozott elképesztő mennyiségű lóvét, azonnal szabad kezet adott nekik a Two Tousand Maniacs leforgatásához.

Így hát fogták magukat és elutaztak a Floridai St. Cloudba, és nekiláttak a film munkálatainak. Megjelenésükkel nem kis izgalmat keltettek az apró városka közösségében, ugyanis mindenki részesévé akart válni a készülő produkciónak. Az alkotópáros pedig ki is használta a lakosság hozzáállását, és megannyi helyi illetőségű emberkét felhasználtak a film „tömegjeleneteihez”. A film középpontjában egy kisvároska áll, amely a Polgárháború alatt elpusztult, és melynek lakói 100 évvel később halottaikból visszatérvén szisztematikusan terrorizálják a jenki turistákat.  Az egyik címszerepre ezúttal is Bill Kerwin-t választották, a Blood Feastben is szereplő  Connie Masonnel megerősítve. Az ügyeletes playmate szerepét betöltő Mason színészi kvalitásai akkoriban már meglehetősen fejlődőképesnek bizonyultak. Legalábbis a Blood Feasthez képest, amikor még a szöveget sem volt képes megtanulni, és kis kártyákról olvasta fel.

A mókás színészek és a mérhetetlen mennyiségű gore mellett a film másik érdekessége az, hogy bluegrass zenéjét maga Lewis komponálta, melyet a Pleasent Valley Boys nevezetű formáció játszott fel. A filmre költött extra költségvetés minden kétséget kizáróan a páros leglátványosabb filmjét eredményezte. A dolog pikantériája, hogy a ráfordított többlet pénz mégsem arányosan jelent meg a kasszáknál. A dolog hátterében vélhetően az állt, hogy első gore filmjükkel olyan mértékben szélesítették ki a független filmezés palettáját, hogy a következő már nem tudta ugyanazt a hatást elérni. Hiába a nagyobb költségvetés, és a kidolgozottabb forgatókönyv, a közönség már fel volt készülve az őt váró sokkhatásra. Habár a Blood Feast még viszonylag könnyedén átcsúszott a mozivezetői cenzúra karmai között, a Two Tousand Manics már jóval kevesebb moziba tudott eljutni. A dél államokban mégis rendkívül népszerűnek és jövedelmezőnek bizonyult, vélhetően a hamisíthatatlan southern hangulata miatt. A visszafogottabb siker azonban meglehetősen megnyirbálta következő filmjük, a Color Me Blood Red költségvetését.

A szűkösebb keret és az alacsonyabb vetítésszám arra késztette a párost, hogy kissé visszafogja magát és amennyire csak lehet, minimalizálja a költségvetést. Ez természetesen erősen nyomott hagyott a film erőszakszintjén is, amely már szinte szofisztikáltabb és visszafogottabb lett elődeinél. A filmet Florida állambeli Saratosa városában forgatták. A címszerep ezúttal nem a jól bevált Bill Kerwinnek jutott, hanem egy bizonyos Don Joseph nevezetű emberkének, akivel később komolyan meg is gyűlt a bajuk mindhármuknak. A színész ugyanis túlságosan bele kívánta magát vonni a filmek utómunkálataiba, és azok forgalmazási kérdéseibe, amit Lewis és Friedman az úriember stílusa miatt meglehetősen nehezményezett. A dolog aztán odáig fajult, hogy Joseph-et le is ültették egy időre, miután a Moonshine Mountains forgatása alatt szétverte Lewis szállodai szobáját. A film főszereplője egy Adam Sorg nevezetű, fogalmazzunk úgy, mérsékelten tehetséges festő, aki művészi karrierje kibontakoztatását egy Tidewater nevezetű kisvárosban folytatja. Miután a művészt egy helyi kritikus porig alázza, Adam teljesen új festészeti módszerben látja meg karrierjének jövőjét. Ugyanis úgy véli, igazi művészi festményt egyedül emberi vérrel lehet festeni. Az alapanyag megkaparintása érdekében Adam folyamatosan beszerző körútját járja, és mészárolja az útjába kerülő embereket.

Külön utakon

Severed #7

Történet: Scott Snyder, Scott Tuft
Rajz: Attila Futaki
Image Comics

Amennyire én tudom, magyarnak még nem adatott meg, hogy egy nagy amerikai kiadónál minisorozatot rajzoljon, úgyhogy Scott Snyder, Scott Tuft és Futaki Attila hétrészes képregényére már csak ezért is büszkék lehetünk – még örömtelibb, hogy nem csupán annak örülhetünk, hogy Futakinak sikerült, hanem annak is, hogy jól sikerült neki, és hogy a tengerentúli sajtó is nagyrészt szuperlatívuszokban beszél a Severedről. Nekem sajnos egy kicsit visszafogottabban kell fogalmaznom – bár előrebocsátom, nem honfitársunk munkája miatt. Futaki rajzai gyönyörűek, karakterei elevenek, akciói, horrorjelenetei dinamikusak és félelmetesek, színei csodálatosak, panelszerkezetei elegánsan tradicionálisak, de messze nem ötlettelenek, stílusa – ahogy Amerikában is megjegyezték – kellemesen európai. Ami picit ironikus, tekintve, hogy a sztori jellegzetesen amerikai. Középpontjában gyerekek állnak, akik az első világháború idején, nagy álmokat kergetve kelnek útra, hogy egyetlen fillér nélkül átszeljék akár az egész kontinenst, ha kell – és az úton valami szörnyűségessel akadnak össze, ami pont azzal az egyvalamivel táplálkozik, amiből bőven van nekik: reménnyel. A Severed lassan, aprólékosan építkező, nyomasztó hangulatú, klasszikus stílusú horror (ha minden igaz, eredetileg filmnek készült volna, csak hát a pénz…), ami mindebből kifolyólag egyben elolvasva hatásos igazán. Snyder és Tuft precízen, szépen írták meg a sztorit, sokkolások és ijesztgetések helyett a „lassú víz partot mos” elvét használták, és bár a finálé nem tud az a nagy csúcspont lenni, amit a hosszú, hangulatos felvezetés ígér (emocionálisan pedig sokkal korábban éri el zenitjét a sorozat), az eredetileg feleslegesnek tetsző keret végül mégis ügyesen zárja a történetet, sötét mosollyal súgva meg az olvasónak, hogy a gonosz örök és halhatatlan, ott van mindig és mindenhol, és nincs előle menekvés. Vagyis, nincs semmi baj a Severeddel, sőt, remek atmoszférájú horror, épp csak nem az az instant klasszikus, aminek a tengerentúlon beállítják, és nem kis büszkeséggel tehetjük hozzá: Futaki rajzai nélkül sokkal kevesebbet érne.

American Vampire #24

Történet: Scott Snyder
Rajz: Rafael Albuquerque
Kiadó: Vertigo Comics

Ha már szóba került Scott Snyder: sokat (és nem alaptalanul) dicsért sorozatának, amivel két éve, szinte a semmiből tört be a nagyok közé, egyre inkább az a legnagyobb érdeme, ahogy a manapság túlprezentálttá vált vámpírhorrort (hogy hogyan és miért vált túlprezentálttá… inkább bele se megyek) beleszövi az utóbbi évszázad amerikai történelmébe, annak is ikonikus popkulturális elemeibe. Úgymint: vonatrablás a vadnyugaton, színésznőcskék feltörekvő kísérletei a némafilmkorszak Hollywoodjában, titkos második világháborús küldetés a frontvonalakon túl, és most, az ’50-es évek bőrdzsekis-napszemüveges lázadó ifjúságának halálos, éjszaki autóversenyei Haragban a világgal-módra. A főhős ezúttal egy vagány srác (új karakter), egy James Dean-utánzat, aki lelkesen vadássza az amerikai kisváros szőke lánykáit – főleg akkor, ha azok nevelőszülei vámpírok, akiknek a mellkasában megmárthat egy karót. De most persze Skinner Sweettel hozza össze a sors, és ő az átlagnál jóval keményebb dió. A képregény szokás szerint brutális és intenzív, Rafael Albuquerque képei szokás szerint dinamikusak, horrorisztikusak, és az egészről, úgy ahogy van, üvölt a nagy, amerikai életérzés. Snyder baromi jól mond vérbe mártott meséket arról az országról  – nem véletlenül az a címe a sorozatnak, ami.

Avengers #22
New Avengers #21

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Renato Guedes/Mike Deodato
Marvel Comics

Szóval, Bendis végül elfáradt. Nem mondom, én egészen a Káosz (Avengers Disassembled) óta, vagyis nagyon hosszú ideig élveztem szinte mindent, amit a Bosszú Angyalai címen csinált (na jó, a Mighty Avengers a Secret Invasion tie-ineket leszámítva elég harmatos volt), de most már jó egy éve tartósan az elfogadható szint alatt van mind az Avengers, mind a New Avengers. Konkrétan Matt Fraction tavalyi event-köpedelme, a Fear Itself óta vannak komoly bajok a sorozatokkal. A sztori jelenleg (mindkettőben) a szabadlábon csámpázó, és egy újabb saját Bosszú Angyalai csapatot összetrombitáló Norman Osborn ármánykodásai körül forog. Unom. Osbornnal elég sok kört lefutottak már, volt Thunderbolts vezér, volt ő az új Nick Fury, lényegében uralta a Marvel szuperhőstársadalmát jó egy évig, aztán elkenték a száját, és börtönbe zsuppolták. Eleve hagyni kellett volna, hogy ott rohadjon pár évig, mielőtt újra előveszik, de ha jó lenne a sztori, ez a kapkodás még nem zavarna. Az inkább zavar, hogy Bendis ugyanazokat az ötleteket veszi elő, amiket korábban: Osborn megint ügyes PR-húzásokkal akar „hatalomra” jutni, megint az igazi Bosszú Angyalai tagokat akarja ellehetetleníteni, megint maga elé vesz egy rakás bűnözőt, hogy „hősöket” faragjon belőlük a világ szemében etc. etc. És a kormány megint neki ad igazat. Annak ellenére, hogy még nincs öt perce, hogy hűvösre vágták a seggét, annak ellenére, hogy kamerák előtt, egyenes adásban lepleződött le, mint közveszélyes elmeháborodott. Pongyolán megírt, mesterkélt, mindenféle hitelességet nélkülöző konfliktusokra felfűzött, baromi fáradt dramaturgiájú unalmas fontoskodás az egész, ráadásul mind Deodato (New Avengers), mind Guedes (Avengers) rajzai rondák és félelmetesen dinamikátlanok. Bendis idén távozik az Avengerstől (ezek után azt mondom: ideje), és saját szavai szerint valami nagy bummal lép le, amit elvileg jelenleg vezet fel – na, ez a mostani sztorikon egyelőre nem látszik.

B.P.R.D. – Hell on Earth: The Long Death #1

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: James Harren
Dark Horse Comics

A B.P.R.D.-t hosszú évekig Guy Davis rajzolta, és hogy is fogalmazzak csak finoman, kurvanehéz dolga van annak, aki az ő nyomdokaiba akar lépni. Az előző sztoriban (Moscow) Tyler Cooke-nak ez csak félig-meddig sikerült, most viszont itt van James Harren, aki a legutóbbi Abe Sapien minivel (The Devil Does Not Jest) már bizonyította rátermettségét. Remélem, őt tartósan a címnél fogják mert a rajzai egyszerűen szenzációsak. Megvan bennük ugyanaz a nyersesség és dinamizmus, ami elődei munkájában (ez már a fantasztikusan sikerült, nyitó rémálom jelenetben is nyilvánvaló), de olykor még náluk is hatásosabban festi az érzelmeket a szereplői arcára. És persze ott van Dave Stewart, aki végig visszafogott, hideg színekkel dolgozik, hogy az utolsó oldalakra egy kényelmetlenül vérvörös, embereket széttépő szörnyeteggel pumpálja fel az olvasó adrenalinszintjét. A sztori ezúttal Johann Krausra összpontosít, aki a Moscow-ban új tárolóruhát kapott, és most korábbi mesterséges testének elpusztítója, Daimio kapitány után indul. Egy (majdnem) másik szálon egy B.P.R.D. különítmény fut össze a fent említett rémmel, vidám bélzuhatagot eredményezve. Mignola és Arcudi írói kvalitása itt főleg abban mutatkozik meg, hogy érdekeltté tesz minket egy csapatnyi ágyútöltelék vezetőjének sorsában. Giarocco ügynöknőnek alig pár oldal jut, mielőtt egy szál gránáttal, félholtan kell szembeszállnia a szörnnyel, mi mégis szorítjuk a karfát miatta. Persze a szerzők ehhez előhúzták a kalapból a „kismama-kártyát”, de még egy ilyen klisés eszközt is olyan szépen, finoman használnak, hogy öröm nézni. Mit mondhatnék még? A szokásosan magas Hellboy/B.P.R.D. színvonal.

PunisherMAX #22

Történet: Jason Aaron
Rajz: Steve Dillon
Marvel Comics

Megint véget ért egy nagyszerű sorozat (és ha arra gondolok, hogy Aaron másik remekműve, a Scalped is hamarosan befejeződik, sírni tudnék) – és nem is akárhogy. Frank Castle, a Megtorló, halott. És ez itt, kérem, a MAX univerzum, itt nincsenek feltámadások, szerkesztők seggéből előhúzott klónok, ikertestvérek, skrull imposztorok és hasonló agyrémek, nem: szóval, amikor azt mondom, hogy Frank Castle halott, akkor az tényleg azt jelenti, hogy halott. Kinyírta a Vezért, Elektrát, Célpontot, a fél New York-i alvilágot, aztán véresen, szitává lyuggatva összeesett rég elhunyt családja egykori házának portáján. A sorozat utolsó számában Nick Fury takarít utána. Mindez olyasvalami, amit már Garth Ennisnek meg kellett volna lépnie zseniális szériájának végén – de nem tette (eddig úgy voltam vele: sajnos; mostantól úgy vagyok vele: szerencsére). Várni kellett pár évet, hogy Ennis után méltó utódot kapjon a karakter, és ha Aaron nem az, hát akkor maga az Úristen sem lenne. Az ő kezei alatt a Punisher ugyanolyan kegyetlen, véres, kompromisszummentes, groteszk, ugyanolyan gyilkos, fekete humorú volt, mint Ennisnél, és abszurd, rajzfilmszerű erőszakból épp olyan meggyőzően tudott elegáns tragédiába fordulni – viszont Aaron még nála is jobban integrálta a cselekménybe Frank múltját, személyes démonait és örök gyötrődését, amiből sosem tudott, de soha nem is akart továbblépni. A 22. rész már „csak” egy minden rezdülésében stílusos, a Punisherhez méltón száraz, szenvtelen epilógus, gyászirat – na, jó, az utolsó oldalakon kicsit meghatódik Aaron, de elnézzük neki. Steve Dillon pedig… talán mondtam már, ha nem akkor hülye voltam: arra született, hogy Megtorlót rajzoljon.

Scalped #55

Történet: Jason Aaron
Rajz: R.M. Guera
Vertigo Comics

És ha már a PunisherMAXot elsirattuk, kezdjünk bele Aaron másik zseniális szériájának hattyúdalába is. Ugyan ennek a sorozatnak már kijött az 56. száma (ami az utolsó sztori első része), de az 55.-ről érdemes külön megemlékezni. Ez a Knockle Up című történet befejezése, és a végére olyan helyzet áll benne elő, amiből nyilvánvaló, hogy más már nem is lehet hátra, csak a nagy finálé. Aaron nem szarakodik, rögtön az első oldalon a lovak közé csap, Shunka és Bad Horse régóta halogatott összecsapása stílszerűen kezdőik: előbbi szabályosan kihívja utóbbit, az utcán üvöltözve, mint egy westernben. Pisztollyal, késsel, ököllel esnek egymásnak, és a kegyetlen harcot, amiről már a kezdete előtt nyilvánvaló, hogy egy hulla és egy félholt marad majd utána, maga Red Crow szakítja félbe. A munka java itt már R.M. Gueráé, aki a várakozásoknak megfelelően véres, brutális és intenzív élethalálharcot prezentál, a szokásos durva vonásokkal, és pokoli vöröses-feketés színvilággal (by Giulia Brusco). Mire eljön a cliffhanger ideje, már nagyjából számítunk rá, de a gyönyörű kivitelezésnek köszönhetően (istenem, az a kétoldalas spread, és Bad Horse rég várt nagy pillanata, azzal a néhány szóval, aminek kiejtése a korábbi szájsérülése miatt már szinte eposzi) így is lélegzetelállító. Jöhet a finis, az utolsó Scalped sztori. Egyik szemem sír (mindjárt vége), a másik nevet (nemsokára a polcomon lesz az EGÉSZ).

Legközelebb (nemsokára): reviziting dö díszí ribút

Amikor Liam Neeson a film legelején a szájába vette a puskája csövét, és kitört belőlem a lemondó sóhajtás, hogy „Ajj, de baromi érdekes, még egy öngyilkosságra hajlamos főhős”, még nem sejtettem, hogy a Fehér pokol (The Grey) milyen meglepetéseket tartogat.  Joe Carnahan, aki debütálása, a Narkó óta nem csinált igazán jó filmet, most megint megmutatta, hol lakozik az Úristen. Aki az előzetesek és a szinopszis alapján nyers, brutális, szikár, a lábujjkörme hegyéig férfias túlélőthrillert várt, az nem fog csalódni – viszont ennél sokkal többet is fog kapni. Filozofikus belső utazást, egzisztencialista merengést életről, halálról, mindkettő elfogadásáról, hitről és soha nem csillapodó harci szellemről.

Egy alaszkai olajfúrótorony személyzete repülőgépszerencsétlenséget szenved a vadonban. Heten maradnak életben, távol a civilizációtól, gyilkos körülmények között.  Ottway (Neeson) veszi magára a túlélők vezetőjének szerepét – egy nappal azután, hogy a puskacsövet kóstolgatta, elhatározza, hogy kijuttatja az embereket a címbeli senkiföldjéről. De nem csak a metsző hideggel és az élelemhiánnyal kell számolniuk: pechjükre a gépük egy farkasfalka vadászterületére zuhant, a dögök pedig nem tűrik a betolakodókat.

A forgatókönyvet Carnahan és saját novellája (Ghost Walker) alapján Ian Mackenzie Jeffers írta, és a Fehér pokol eleinte nem tűnik többnek egy gyönyörűen fényképezett intenzív thrillernél, amiben a vadon jéghideg, kérlelhetetlen, személyeskedéstől és gonoszságtól mentes logikával játszik 10 kicsi indiánt a túlélőkkel: kevesen vannak, fáznak, éheznek, fáradtak, fegyvertelenek – esélytelenek. A film helyenként egészen horrorisztikus, és a csapatot űző farkasok nem egyszer félelmetesebbek, mint bármilyen szörnyek egy jól megvalósított rémfilmben. Hát persze, hiszen mikor a tűznél melegedőket világító szemek veszik körül az éjszakában, nem dőlhetsz hátra a fotelben nyugodtan, mondván, hogy ezek a dögök a valóságban nem léteznek. És azt a hideget, ami lassan kúszik felfelé gerinceden, nem érdeklik az olyan national geographicos triviák, hogy pl. a farkasok csak rendkívül ritkán támadnak emberre. 

Neeson a megtestesült férfias őserő, már évek óta nem adtak neki ennyire jó, ennyire testhezálló szerepet, de szerencsére a többiek sem csak farkaseledelnek vannak. Az arrogáns, hetvenkedő, nihilista Diaz (Frank Grillo) karakterének alakulása az első komoly jel arra, hogy ez a film több, mint aminek első pillantásra látszik. Az állatok elől való menekülések és az ellenük való küzdelmek közt érő egzisztencialista dráma ott ér csúcspontjára, ahol a bevezetőben a társadalom kívülállóinak, menekültjeinek bélyegzett csapat egyik tagja egyszerűen feladja, mert hirtelen, a vadon szépségével körülvéve, mindent tisztán lát. Éhesen, véresen, megtörve, kimerülve, űzve, rettegve menekül… de hová? Vissza a fúrótornyos munkához, a rendszeres éjszakai lerészegedéshez és kocsmai bunyókhoz? Nem mindenkinek van miért élnie – harcolnia még kevésbé – és nem mindenkire vár ennél jobb halál.

Ottway ellenben nem adja fel. A film sokkal inkább az ő belső utazása, mint a civilizált ember élethalálharca az indifferens természettel. Miközben kegyetlen tesztek sorát kell kiállnia, fokozatosan megbékél az életével, a felesége elvesztésével, azzal, hogy Isten nem segít rajta („Fuck it! I’ll do it myself.”), és megbékél a halállal – de ez nem jelenti azt, hogy hajlandó csak úgy átadni magát neki. A nyitányban kapunk egy lelkileg kiüresedett emberi roncsot, aki már csak a múltjában talál egy csipetnyi békét, és menekül az élettől, a csodálatos zárójelenetben pedig egy végsőkig elszánt férfit, aki törött üvegekkel és késsel felfegyverkezve áll szemtől szemben a falka alfahímjével, készen, hogy megküzdjön a haláláért. Több ez üres, tökös macsóságnál. Költői. Emberi. Gyönyörű.