Pascal Laugier szép számú tisztelőt és nem kevés hívet szerzett magának második egészestés mozijával, a mind témaválasztásában, mind kivitelezésében szarakodásmentes, brutális Mártírokkal (Martyrs, 2008). Az évtized egyik legerősebb és legemlékezetesebb (illetve legnagyobb lelkesedéssel félreértett) filmjét okkal nevezték ki a New French Extremity-mozgalom zászlóshajójának: az egyébként is virulens francia horror-újhullámban hivatkozási ponttá, referenciamunkává vált alkotás olyan torokszorító élményt jelentett, amelyhez a Cannibal Holocaust óta nem volt szerencsém. Az író-rendező a műfaj leglényegét ragadta tökön: célja nem a test dekonstrukciója, értelmezésében a legmélyebb szenvedést nem a kis- és nagykések, bárdok és láncfűrészek, egyéb válogatott gyilkok által kiváltott fájdalom gerjeszti, hanem a megválaszolhatatlan morális dilemmák feloldására tett lehetetlen kísérlet kínja, a reményvesztetten gyötrődő lélek néma izzása.

Ekkora tét mellett már piszkosul nehéz jól játszani, a legnagyobb virtuózok keze is meg-megremeg. Az amerikai-kanadai finanszírozásban készült The Tall Man úgy vált az év egyik legjobban várt bemutatójává, hogy a kezdetektől fogva ellentmondásos információk szivárogtak ki róla, valamint a nemzetközi trailer sem feltétlenül segítette a film pozicionálását. A cselekmény ez esetben nem lehet csevej tárgya (bárminemű előzetes ismeret romba döntheti az élményt), a legfontosabb prekoncepciókat azonban szükséges volna még elöljáróban tisztázni.

A The Tall Man eredeti szerzői film, nem pedig az 1979-es Phantasm újraforgatása; aki a taglinet vagy a hárommondatos sajtószöveget hiteles tájékozódási pontként kezeli, csúnyán el fog tévedni; Pascal Laugier ez alkalommal nem a Mártírokhoz hasonló, ultra-szadista horrort forgatott, hanem egy vele szervesen összefüggő, azt tökéletesen kiegészítő, koromfekete lélektani drámát.

A magas elvárások mellett kellemetlen aggályok is felmerültek. Jessica Biel főszerepre való felkérése kábé ezeregyféleképpen sülhetett volna el szarul; elsőre teljesen érthetetlennek tűnt, miért egy drámai szerepek terén tapasztalatlan, a tehetségnek különösebb jelét soha fel nem mutató (egyetlen számottevőnek mondható teljesítménye a 2006-os The Illusionist volt), star power szempontjából sem meggyőző színésznőt szerződtetett ehhez a fajsúlyos mozihoz. Felesleges volt az aggodalom: Biel, ha nem is brillírozik, de tisztességgel teljesíti a feladatot, a színészgárda pedig kellő hatékonysággal támogatja őt.

Azonban a szereposztásnál is fontosabb, hogy Pascal Laugier forgatókönyvíróként és dramaturgként újfent piszkosul nagy spílernek bizonyult. A stúdiófilmekben alkalmazott, idegesítően mesterkélt hajtűkanyarok helyett organikus átmenetet tudott teremteni az egyes felvonások között, így a karakterek integritása szemernyit sem sérül, a cselekmény szerkezete nem dől össze. Kifinomultan, de határozottan mozgatja a dramaturgiai nézőpontot; úgy manipulálja a néző perspektíváját, hogy fejezetről-fejezetre haladva teljesen más oldalról mutatja meg a kontextust és a karaktereket, így egyetlen plot point sem tűnik önkényes erőszaktételnek. Az intelligens szerkesztésnek köszönhetően rengeteget el tud mondani és meg tud mutatni úgy, hogy a játékidőt józan keretek között tartja, a főszereplők végzetét bemutató zárójelenetek pedig a maguk csendes zaklatottságában is félelmetesen nagyot ütnek - így kerekedik ki ez az iszonyúan kényelmetlen morális kérdéseket felvető, egyszerre csodaszép és rettentően felkavaró film.

Ugyanakkor néhány megfontolandó tanulság is levonható Pascal Laugier friss mozijából. Eszerint az európai rendezők hollywoodi kurválkodása talán mégsem szükségszerű iparági jelenség, markáns szerzői filmet transzatlanti produkciós keretek között is lehetséges készíteni. Másrészt a francia fenegyerek nem feltétlenül horrorfilmes, tehetsége nem korlátozódik egyetlen zsánerre; sokkalta inkább egy ördögien virtuóz alkotó, aki eltökélten hirdeti, hogy az ember nem csupán húsból s vérből való, ösztönök által uralt organizmus, hanem spirituális lény, aki hite és erkölcsi meggyőződése által képes teljesíteni a keresztút stációit, s ezáltal megváltásra találni.

Ha még nem volt eleged az egy alvó család okozta izgalmakból: íme a negyedik rész, még több szunyálással!

Bizony kedvelem Brian Keene regényeit, munkásságát - ez azért furcsa, mert eddig négy könyvét olvastam, és ezek közül csak egy tetszett igazán. Ebben közrejátszhatott, hogy a Take the long way home alig volt több, mint száz oldal: Keene e kisregényében már terjedelmi okokból sem tudta elkövetni azokat a hibákat, amelyek hosszabb műveinek a rákfenéi.

Bond visszatér... a halálból. Hogy szétrúgja, lője, robbantsa Javier Bardem seggét.

Az egyszerű, szimpatikus dolgozó ember, elveszve a rideg, hatalmas vállalati gépezetben – talán fel sem fogja, hogy egy szörnyeteg gyomrában van, és éppen emésztődik. Ehhez a témához számtalan filmet lehet társítani, kezdve mindjárt az olyan korai olyan klasszikusokkal, mint Chaplintől a Modern idők vagy Fritz Langtól a Metropolis. És utóbbi nyilvánvalóan nagy hatással volt John Farrow 1948-as film noirjára, a The Big Clockra. A cselekmény nagy része egy – akkoriban – ultramodern épületben játszódik, hideg márványfolyosókon, funkcionális, személytelen irodákban, félelmetesen hatalmas vagy éppen nyugtalanítóan szűk belső terekben.

Már attól elámul az ember kicsit, ahogy a filmet egy elegánsan félregördülő függöny nyitja, feltárva a vásznat, és utat engedve a fantasztikumnak, a „valóságnál nagyobb”-nak, valami olyannak, amihez foghatót a néző aligha látott korábban. Mert az Acélember első nagyszabású mozis kalandja korának egyik leggrandiózusabb filmes vállalkozása volt. Csak a főcím és a stáblista drágább volt, mint az akkori produkciók többsége, és akkor még meg sem említettük az alig 10 percet a színen töltő Marlon Brandót és legendás, 4 millió dolláros gázsiját. A méregdrága speciális effektusok? Az már egy egészen más dimenzióba helyezte a filmet. És nem árt erre emlékeztetni a mai nézőket, akik a modern képregényfilmeket a 2001-es X-Mentől és a 2002-es Pókembertől datálják. Persze, azok indították el az áradást – de a Superman nélkül talán nem is lett volna minek áradnia, és egyébként is, máig vissza- visszanyúlnak annak struktúrájához. Kérdezzétek csak meg Christopher Nolant.

A Warner tényleg mindent megtett, hogy a világ egyik legnépszerűbb képregényhősének szélesvásznú bemutatkozása a legek filmje legyen, bár a projekt beindítása nem ment problémák nélkül. A producerek első választása a rendezői posztra Steven Spielberg lett volna, de ő a Cápa sikere után rögtön fejest ugrott a Harmadik típusú találkozásokba. Ezután a Bond-kalandokat, köztük az egyik leghíresebbet, a Goldfingert vezénylő Guy Hamiltont környékezték meg, de amikor a produkció Olaszországból Angliába vándorolt (mert Brandót az olaszok körözték obszcenitás vádjával Az utolsó tangó Párizsban után), ő az ottani adószökevény státusza miatt azt mondta, hogy kösz, de inkább nem. (Ez volt Brando ’78-ban: elvertek rá 4 milliót, költöztették miatta az egész forgatást, és leszarták, hogy a rendező nem tudja követni.) Aztán az Ómen után végre leszerződtették Richard Donnert, aki öt perc alatt kikukázta Mario Puzo terjedelmes, röhejesnek bélyegzett forgatókönyvét, és az egészet újraíratta Tom Mankiewicz-csel. És még ez volt a könnyű menet.

Donnerék vért pisáltak, mire megtalálták Supermant, azaz Christopher Reeve-et. Szinte nem volt olyan színész Hollywoodban, akit ne kerestek volna meg, vagy aki ne lobbizott volna a szerepért. Schwarzenegger, Stallone, Charles Bronson, Christopher Walken, Nick Nolte, Robert Redford, Burt Reynolds, James Caan (a sor megy a végtelenségig) mind szóba kerültek, és több száz ismeretlen színészt is meghallgattak. De kifizetődött: Reeve eggyé vált a karakterrel, hibátlanul megtestesítette annak emberfelettiségét, emberségét, megjelenési és morális tökéletességét. Lehet, hogy sok mást nem ért el a karrierje során (mondj egy filmet guglizás nélkül, aminek ő a főszereplője, de nem repül benne), de nem sokan ejthetnek ki a szájukon olyasmit, hogy „I AM Superman” úgy, hogy annak súlya is legyen. (Brandon kicsoda? Ne röhögtess.)

És a léc magasan volt: a sebezhetetlen kryptoni jövevény halhatatlan mítosza akkor már évtizedek óta szerves része volt az amerikai popkultúrának, és szép számmal megélt televíziós feldolgozásokat – de Donner filmje ragadta ki igazán a képregényes környezetből. Ráadásul úgy, hogy az alapvetően elszállt történetet, amennyire lehetséges volt, megtartotta a valóság talaján. Urambocsá: a film csaknem egy órája, amiben a főhős még nem Superman, sokkal jobb, mint a második (erre még visszatérünk) – drámai, emberi, erőteljes, átélhető. Pedig nem egészen úgy indul: egy távoli, Krypton nevű bolygón nyitunk, ahol Jor-El (Marlon Brando) hiába figyelmezteti társait, hogy otthonukra pusztulás vár. A próféta, akire senki sem hallgat, egy űrhajóba helyezi fiát, Kal-Elt, és a Föld felé küldi, ahol a Nap erejének köszönhetően csodálatos képességek birtokába kerül, és halhatatlanná válik. Fajtája talán utolsó képviselőjét a Kent család neveli, majd felcseperedve Metropolisba repül, hogy harcoljon az igazságért – és ott szembekerül a bűnözőzsenivel, Lex Luthorral, aki több millió ártatlan élet kioltására készül.

A szenzációs atmoszférájú, terjengős kryptoni bevezetés ugyan eltávolítja a nézőt a realitás talajáról, de csak azért, hogy megágyazzon a sztorinak, és előrevetítse a későbbi fantasztikumot. Utána viszont Donner megáll, hogy megvizsgálja, ki ez a jövevény, milyen hatások érik, mik formálják, hogyan válik azzá, akivé mindenki tudja, hogy válni fog. A felnövést és az azutáni önkeresést a forgatás után nem sokkal elhunyt Geoffrey Unsworth operatőr (2001: Úrodüsszeia) gyönyörű képekben örökítette meg. A Kent család farmja buja, zöld, jellegzetesen amerikai vadságot és szabadságot árasztó vidéken terül el – a John Ford szélesvásznú vizuális csodáit idéző képekből, amik mellesleg hatásos kontrasztot képeznek a kies, pusztuló Krypton korábbi tájaival, csak úgy árad a comicok jelmondata: „Truth, justice and the american way.” De nem irritáló, zászlólengető, elvakult vadpatrióta módon, nem úgy, ahogy manapság szokás. A néző szájbarágás és példabeszéd nélkül is érzi, hogy mi inspirálja a főszereplőt.

Nevelőapja halála után eljut a Magány Erődjébe, ahol Jor-El végül felfedi előtte múltját, és instrukciókkal látja el a jövőjére nézve. Itt már kapunk példabeszédet, de olyan szépen illeszkedik a történet szövetébe, a jelenet hangulatába, hogy nem zavaró: sőt, gyönyörűen ragadja meg a karakter lényegét, hogy nem „csak” egy hős, hanem annál sokkal több. Követendő példa, inspiráció, mindannak a jónak a megtestesülése, ami megvan az emberiségben, és mindannak is, ami még nincs meg, de meglehet. Erről szól ez a karakter, és igen, ezért kényszerül mindenki szinte járhatatlanul vékony jégre, aki róla mesél: a témából vastagon szivárog a giccs. De Donnerék tudták, mit csinálnak, tudják, hol a határ. A komponista, John Williams egy kicsit már kevésbé tudta, híres fanfárjai kicsit túl magasztosak, túl dicsőségesek, bár azzal nem vádolhatók, hogy nem illenek az Acélemberhez. (Eredetileg egyébként Jerry Goldsmith lett volna a zeneszerző, de végül nem ért rá. 1984-ben vigasztalódhatott a Supergirllel – elnézést kérek ennek a filmnek a megemlítéséért.)

Amikor elhagyja a Magány Erődjét, Clark Kent már Superman, és nevéhez méltón egyetlen nap alatt megmenti későbbi szerelmét, Loist, az USA elnökét, és még mindig bőven jut ideje arra, hogy rács mögé juttasson néhány bűnözőt, akik gaztetteik kitervelésekor nem számoltak egy repülő és golyóálló hőssel. Donner szépen csöpögteti a humort és iróniát a történetbe, nem feledkezik meg a romantikáról sem: szépelgő giccs helyett Lois és a főszereplő kapcsolatát finom poénokkal, kétértelmű utalásokkal tölti meg, így a szerelmi szálat végig egyfajta kellemes báj lengi körül. De nem hiába mondják, hogy egy film csak annyira jó, amennyire a gonosztevője.

A Superman tökéletessége Gene Hackman Lex Luthorán bukik, méghozzá elég nagyot. Az Acélember méltó képregényes nemezisét két idiótával körülvett bohócként ábrázolják, aki mintha egy James Bond paródiából lépett volna elő. A debil rakétahajkurászós jelenet sem segít. Hackman láthatóan élvezi ugyan a szerepet, és még néhány vele kapcsolatos poén is ül, de a feszültség gyorsabban tűnik el a filmből, mint ahogy Superman körberepüli a Földet. Apropó… a világ egyik legszarabb befejezése. Superman anélkül is elég, sőt, túlságosan tökéletes és legyőzhetetlen, hogy vissza tudja fordítani az időt – azzal, hogy erre is képessé teszik, minden döntés, minden küzdelem tétjét megölik. Akik olvasták, Mario Puzo kiselejtezett forgatókönyvét, a „campy” szóval írták le – lehet, hogy mégis maradt belőle valami a kész filmre? Mert ha ez nem campy, akkor nem tudom, mi az. És lehet így is filmet csinálni – de nem egy olyan csodálatos első óra után, mint a Supermané. Ami ettől persze még nem lesz rossz. Csak basztatja az embert, hogy mennyivel jobb lehetett volna.

Pong, Mario Bros, kártridzsek meg dzsojsztik... a komputerjátékok világa emígy festett 28 évvel ezelőtt. Még három év, és megkapom a Komodorhatvannégyemet! Faszom az ábécéturbóba... A műsorban a nyolcvanas évek több legendás fejlesztője is feltűnik.

Majdnem hatperces trailer a Wachowski testvérek és Tom Tykwer grandiózus, múltban-jelenben-jövőben játszódó, 6 más-más műfajú sztorit elmesélő filmjéhez. Többek közt Tom Hanks, Halle Berry, Susan Sarandon, Hugo Weawing, Hugh Grant, Jim Broadbent játszik - ambiciózus projekt.

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Papírmozi képregényes szakmagazin negyedik számában jelent meg nyomtatásban 2011-ben - NK)

Az aix-en-provence-i Scotch Arleston (valódi nevén Christophe Pelinq) újságíróként kezdett el dolgozni, majd rádiójátékokat írt, mielőtt 1989-ben belekóstolt volna a kilencedik művészet világába a Glénat kiadó Circus című magazinjának oldalain és elkészítette volna első képregényalbumát (Manie Swing) az Alpen Publishers számára. A nyolcvanas évek elején alapított és a már sikerrel befutott címek újrakiadásával (mint a Rahan, Tarzan, a Fantom és Mandrake, a mágus) foglalkozó Soleil kiadó adott neki lehetőséget saját sorozatok írására, így születhetett meg a Térkép mesterei (Les maîtres cartographes, 1992), a Léo Loden (1992), az Askell tüzei (Les feux d’Askell, 1993) és a Thule gyermekeinek sagája (Le saga des fils de Thulé, 1993), mielőtt a sors összehozta volna legnagyobb sikert arató képregényszériája rajzolójával.

 

A touloni születésű Didier Tarquin iparművészeti tanulmányai elvégzése (saját bevallása szerint valójában autodidakta módon, éjt-nappallá tévő gyakorlás) után azonnal a Soleil kiadónál próbált szerencsét, azonban az első két sorozat, amibe belevágott, A Kelet rontásai (Les maléfices d’Orient, 1990) és a Röq (1992) igen hűvös fogadtatásra talált, így a szerkesztője felkínált neki egy utolsó esélyt: az akkori legtermékenyebb írójuk által benyújtott forgatókönyvet, ami még Troy világa (Le monde de Troy) munkacímen futott. Tarquin és Arleston maguk sem bíztak a sikerben, olyannyira, hogy az elkészült storyboard-okat 15 évesekből álló tesztcsoporttal véleményeztették és a legbiztosabb felállást választották: a heroikus fantasy paródiának szánt történetben egy falusi kovácsfiú indul útnak tudós mentorával és annak két lányával, hogy felkutasson egy mágikus erővel bíró kardot. Az első kötet elsöprő sikere teljesen váratlanul érte mind a kiadót, mind a szerzőket, de aztán megfeszített tempójú munkával (az első ciklus négy albumát két év alatt készítették el a bevett egy év – egy album helyett) és az ötödik kötettől egy jelentős vizuális és dramaturgiai színvonaljavulással meghálálták az olvasók beléjük vetett bizalmát.

 

Troy világán szinte mindenki rendelkezik valami apró mágikus adottsággal, aminek a használata azonban a mágikus fluxust megcsapoló eckmüli bölcsek egyikének közelségét igényli. Egy eldugott kis falucska vezetője, Nicolede ilyen tudós, aki tisztsége vállalásával feladta saját született képességét, ellentétben két lányával, a szőke, szemérmes C’iannal, aki amint leszáll az éj, bármilyen sérülést képes meggyógyítani és a fekete hajú, forró vérű és heves természetű Cixivel, aki képes elpárologtatni vagy megfagyasztani a vizet. C’ian jegyese, a jószándékú, ám kissé félszeg Lanfeust puszta tekintete a fémeket olvasztja meg, így kézenfekvő módon egyszerű kovácsként dolgozik, amíg a véletlen úgy nem hozza, hogy a kezébe kerül Or-Azur lovagjának kardja, ami az abszolút, korlátlan mágikus hatalommal ruházza fel. Nicolede rájön, hogy valójában a legendás Magohamoth csontjából készült kardmarkolat felelős a jelenségért, így a kis csapat Eckmülbe indul, hogy erről a fontos  felfedezésről beszámoljanak a Bölcsek Tanácsának. A társasághoz csatlakozik egy vérszomjas, ám bűbájjal tökéletes úriemberré zabolázott troll, Hébus is, aki a folyamatos humorforrást szolgáltatja a kard utáni hajsza során, valamint természetesen előkerül a saga veszedelmes és gátlástalan gonosza, Thanos, a kalózkapitány képében, aki ugyancsak képes felhasználni a kard hatalmát csak éppen merőben más célokra, mint hőseink remélnék. Minden adott hát egy Troy világát átszelő nagy kalandhoz, amit a szerzők maximálisan ki is használnak, az olvasók legnagyobb örömére.

 

Arleston példaképei, a Goscinny-Uderzo páros, Astérix és Obélix szülei, Terry Pratchett, a Korongvilág megteremtője és Jack Vance, az amerikai fantasy nagy öregje (magyarul a Lyonesse trilógiát és Haldokló Föld ciklust olvashattuk tőle) könnyen tettenérhető hatással voltak Troy világára. Minden Lanfeust album az Astérixből már ismert módszerrel, a karakterek egyoldalas bemutatásával kezdődik, a troll Hébus gyakorlatilag Obélix analógiája egyszerű gondolkodásával, hatalmas erejével, a verekedés iránti gyerekes rajongásával és falánkságával („Ça se mange un dieu?” – azaz „Az istenek ehetők?” kérdezi hegymászás közben, amikor audiencát akarnak kérni Darshan isteneitől), a Lanfeust de Troy ciklus vége felé pedig egészen elharapóznak a szójátékok, popkulturális utalások (a halálos csapdákon keresztül jutni kívánók Lärakroft-hoz, a Labirintusok Istennőjéhez fohászkodnak) és az anakronizmusok (papírsárkányok által húzott vonat). A szerzők áthallások, hommage-ok és allúziók minden formáját felvonultatják, olyan híres szereplők cameo-ját láthatjuk, mint Jolly Jumper, Corto Maltèse és Haddock kapitány, jelenetek köszönnek vissza a western műfajából, a King Kongból és a Zorro legendájából, sőt, a szerzők odáig merészkednek, hogy a Lanfeust des Étoiles sorozatban az éppen zajló főesemények hátterébe rejtett kis pergameneken játékokat kezdeményeznek, mint a „Találd meg Bobot!”, azaz Spongyabob Kockanadrág figuráját az adott oldalon (az ilyen típusú rajzos játékok egyébként a francia ifjúsági képregénymagazinok, mint a szép emlékű Pif, a Spirou és mostanában a Tchô! sajátos védjegye).

 

Az Astérix albumokkal ellentétben a  leszámolások ugyan mindig felettébb véresek és lenge ruházatú hölgyek is sűrűn előfordulnak a képregény oldalain (ebben a forróvérű Cixi jeleskedik leginkább), azzal azonban semmiképp nem vádolhatjuk a szerzőket, hogy öncélú erőszakkal vagy meztelenkedéssel akasztanák meg a történet gördülékenységét, sőt: éppen ezek, a minden álszentséget nélkülöző, naturális jelenetek teszik annyira plasztikussá Lanfeust eposzi utazását.  A Lanfeust de Troy történetének szerkezete egyébként rendkívül egyszerű: az első négy kötet Or-Azur kardjának keresésével telik, majd miután megtalálták, a következő négy album a legendás Magohamoth felkutatását részletezi. És épp itt, a saga második részében találnak rá a szerzők a saját stílusukra, Tarquin vonalvezetése és karakterei teljesen kiforrottá válnak, ami eredetileg hősi fantasy paródiának indult, az a negyedik albummal lezárul és az ötödikkel kezdetét veszi egy fordulatokkal teli, valóban izgalmas történet. Hőseink csapatának szerkezete  teljesen felbomlik, Cixi visszatér Eckmülbe, hogy a legyőzhetetlen hadúr, Thanos társa legyen az uralkodásban, Hébusről a bűbáj megtörésével lefoszlik minden civilizációs máz és visszatér a vadonba, Nicolede egy súlyos fejsérüléstől kómába kerül, így Lanfeust C’ian oldalán vág neki Darshan hófödte hegyeinek, hogy találkozhasson a helybéliek hite által táplált istenekkel és megtalálja mesterüket, a Troy-t átható mágia forrását.

 

A Lanfeust de Troy sikere újabb sorozatok születéséhez vezetett, hasonlóan szerteágazó univerzumot alkotva akár csak Joann Sfar Donjon-ciklusának esetében: a Lanfeust des Étoiles újabb nyolc kötetében hősünk Cixi, Hébus és legnagyobb ellenfele, Thanos oldalán elhagyja szülőbolygóját csillagközi utazásra adva a fejét, hogy majd aztán húsz év elteltével az időközben egy pillanatot sem öregedett hős visszatérjen otthonába a Lanfeust Odyssey oldalain. A Trolls de Troy a múltba kalauzol, hogy egy troll törzs tagjai, Teträm, a troll és fogadott ember lánya, Waha kalandjait mesélje el. A párhuzamok egy bizonyos gall falucska lakóival még nyilvánvalóbbak, mint a fősorozat esetében: a trollok imádnak élni, enni-inni, verekedni és csak egy dologtól félnek, méghozzá a tiszta víztől. A Gnomes de Troy nem a fantasy világokon oly gyakori gnómokkal foglalkozik, bár a méretük stimmel: a későbbi mindenható hérosz gyerekkori csínytevéseit meséli el, örökösen az oldalán a minden lében kanál lányokkal, Cixivel és C’iannal a Boule et Bill, a Le petit Spirou vagy Cédric (magyarul Marci néven ismerhettük meg a Passage Kiadó gondozásában) nyomdokain. A fekete hajú amazon saját sorozatot is kapott Olivier Vatine (Aquablue, Star Wars) ecsetjétől kísérve: a Cixi de Troy-ból azt tudhatjuk meg részletesen, hogy mi történt a Lanfeust de Troy ötödik és hatodik kötete között, amikor a forróvérű leányzó faképnél hagyta a társait, majd legközelebb már Thanos ágyasakánt tűnt fel a birodalom fővárosában (a helyes válasz: kalózok, kardpárbajok és egy álarcos igazságosztó születése). Arleston mégis legnagyobb dobása a Légendes de Troy one-shot-okból álló kötetei, amikhez a Donjon Monsters alapkoncepciójával szöges ellentétben (azaz minden albumban mutassuk be a rajzolók új generációjának egy tagját) olyan veterán képregénylegendákat kért fel, mint a leginkább pikáns képregényeiről ismert Dany (valódi nevén Daniel Henrotin) vagy a remélhetőleg külön bemutatásra már nem szoruló Moebius.

 

Akiben valaha is megfogalmazódott a gondolat, hogy képregény olvasásra adja a fejét, és képes volt elrugaszkodni a szuperhősöktől, az előbb vagy utóbb tuti kapcsoltba került Garth Ennis nevével. Emberünknek olyan zseniális címekhez volt köze, mint a Hitman, vagy a Preacher, és hát Ír révén természetesen a pályája elején ő is sokat hozzátett a 2000 AD világához.

Spóradikusan jelentkező interjúrovatunk ezúttal újra a Fumax kiadót állította kérdések kereszttüzébe, ezúttal nem képregényekkel, hanem profilváltásuknak köszönhetően könyvekkel kapcsolatosan: megtudhatjuk mi a váltás oka, mik a legnagyobb különbségek a képregény- és a könyvkiadás között, mi köze a Sógun és a Gépnarancs fordítójának a brit fantasyhez és milyen stratégiával manőverezhet egy kis kiadó a nagyok között.

Bár a legtöbb olvasónk tudja, hogy kik vagytok, illetve ismerik a kiadót, de mégis, bemutatkoznátok nekünk?

Koncz Ákos: Igazából szerintem a Marveles képregényeknél meg kellett volna maradni az újságos terjesztésnél és kiadásnál és nem köteteket kiadni.

Első körben a videogames literature-ben próbáltátok ki magatokat. Ebben a zsánerben elég sok silány minőségű mű található, ráadásul a gamerek nem biztos, hogy olvasnak is…

Milyen példányszámokkal dolgoztok, amikor könyvet próbáltok kiadni?

Mi dönt az ilyen licitálás során?

NV: Erre totálisan véletlenül bukkantam rá a neten, most februárban jelent meg egy kis amerikai kiadónál rémes borítóval. Egy lecsúszott wall street-i bankár Magyarországra jön és mindenféle zűrökbe keveredik. Kicsit kémes, politikai töltetű sztori, főleg Budapesten és Baján játszódik. Magyaroknak nagyon érdekes és izgalmas lesz, de Amerikában a kutyát sem érdekli. Egyrészt kissé bicskanyitogatósan néz az országra, másrészt pedig szembesít elég sok dologgal. Szerencsére a sajtót is érdekli, remélem, hogy tudunk nyitni egy új közönség felé. Odakint álnéven jelent meg, itthon a szerző valódi nevét használjuk.

Gondoltatok már arra, hogy magyar grafikust alkalmazzatok a könyvborítóitok készítésére?

A Fumax kiadó oldalára erre a linkre kattintva juthattok el.

Többé nem tudod leenni az e havi Filmvilágodat. Idén júliustól a dimag.hu kínálatából ezt a magazint is el lehet érni, így mobiltelefonon, tableten és pc-n egyaránt olvashatjuk a kedvenc filmes magazinunkat. Asztali gépen és Androidon teszteltük az élményt.

Ahogyan arról a Filmvilág blogja szűkszavúan beszámolt, a digitális kiadás megegyezik a printtel, kivéve, hogy teljes egészében színes, illetve igyekeznek mozgóképekkel és galériákkal bővíteni a kínálatot, mindamellett, hogy a folyóirat 20%-kal olcsóbban kapható ebben a formában, mint egy újságárusnál.

Hadd kezdjem a beszámolót magával az olvasási élménnyel, azaz a dimag nyújtotta szoftverek használhatóságával. A pécés változat kellemesen visszahúzódó, a képernyő területének jelentős részét átadja az újságnak (persze az igazán mohóknak ott a teljes képernyős mód). A képek szép nagy felbontásúak, a címlapfotó 1080p-ben kitölti a monitorom teljes szélességét, mégis tűéles marad.

UPDATE: Dupla élvezet: szóval mindjárt KÉT előzetesünk van. Igaz, képileg, zeneileg ugyanazok, csak a szöveg más. Elvileg a másodikként beszúrt volt látható a Comic-Conon múlt héten.
Hmmm... kis Batman Begins utánérzés (vagy: '78-as Superman utánérzés), fontosság, atmoszféra - és egy kis vagányság a végére, ahogy azt kell. Komolyan elkezdenék hinni ebben a filmben, ha nem Snyder csinálná.

Van abban valami különösen megnyugtató és otthonos, ha az ember nem jár sajtóvetítésekre. Minden tiszteletem az összes kollégámé, de valahogy teljesen más érzés úgy beülni a moziba, hogy nem pár tucat véresre töltött tollal ülő héja várja áldozatát, hanem ezerötszáz olyan ember veszi körül, aki nagyon várja azt, amit látni fog. Nem véletlenül ment az összes előadás telt házzal - ha valaki leghamarabb látni akarja a BFI IMAX mozijában Londonban, akkor már csak hétfő hajnalra van jegy. (Tudom mire gondolnak és igazuk van: dögöljek meg)

Szóval teljesen más érzés, az embert izgatott várakozás veszi körül, némelyek denevéremberes maszkban (csak kevesen, az igazi rajongók a reggeli első előadásra jöttek) mások csak úgy, ahogy a munkahelyük kidobta őket. Egy dolog köti őket össze: nagy részük elégedetten fog távozni a moziból. A sötét lovag: Felemelkedés ugyanis pontosan azt nyújtja számukra, amit várnak: grandiózus élményt. És ott ültem velük, végignéztem mind a két és fél órát. Amikor vége lett, együtt tapsoltunk. És nem értettem, mi a bajom.

Mert kétség sem férhet hozzá hogy ez pedig egy igen sikeresen és ügyesen összerakott nagybetűs FILM a szó hollywoodi értelmében - és nem csak a felbontás miatt. Nolan-t ha másért nem egyvalamiért borzasztóan tisztelem: ha nem muszáj nem használ digitális trükköket. Ezt akkor fogjuk igazán megérteni ha megnézzük az akciójeleneteket, amelyek jó részét TÉNYLEG felvették és tucatnyi ember izzadt bele nem pedig három hektárnyi szerverpark. Persze volt utómunka, nem is kevés, de ez semmit nem von le Wally Pfister érdemeiből, mert még mindig zseniális operatőr.

Hans Zimmer is felébredt a Sherlock Holmes óta tartó katatóniából és tisztességeset komponált. Christian Bale még mindig Batman, de legalább nem ordít annyit torokhangon, mint eddig. Legalább érteni, hogy mit mond. Gary Oldman még mindig egyenes gerincű hős, de állítólag béke van. Morgan Freeman még mindig maga Isten, ennél többet tényleg nem lehet kívánni. Az új szereplők közül talán csak Anne Hathaway jelenléte kérdéses a számomra (vajon van-e bárki a Földön, aki elhiszi róla, hogy ő a Macskanő?), de mindegy is, nem zavar. A forgatókönyv óramű-pontossággal adagolja a csavarokat, már-már iskolásan precízen pakolják a szálakat, eseményeket, de...

Hosszú. Nem egy Titanic, de azért hosszú. És az első felvonás ugyanolyan hosszú mint a harmadik - noha a harmadik öt hónapot kell hogy felöleljen, az első meg csak két napot. Vannak jelenetek, amelyek abszolút feleslegesek - de csak pont annyira, hogy feltűnjön, egyébként szintén nem zökkent ki. De ami a legjobban zavar az az, hogy tömeg van. Nem csak a tömegjelenetekben, hanem egyébként. Annyi mindenkit kell követni, hogy a végén igazán senki sem főhős, senkinek sem szurkolsz - mert mire szurkolnál, már máshol járunk. Az milyen, hogy egy film közepén húsz percre eltűnik a főhős?

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: érthetetlen mi nem tetszik. Nem is azzal van a baj, tetszeni tetszik, A sötét lovag: Felemelkedés kellemes film. Biztos vagyok benne, hogy a Mélyen Tisztelt Olvasók kilencven százaléka meg fogja nézni és tetszeni fog neki. Jó részük érthetetlennek fogja tartani a sirámaimat. Egész úton hazafelé azon beszélgettem lakótársammal, hogy ugyan jól éreztük magunkat, de mennyivel jobb lehetett volna, mennyivel több lehetett volna, ha... De mindegy is, nem számít. Jó lesz, mint A sötét lovag volt, de a Batman: Kezdődik még mindig jobb. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi filmben Gotham még inkább kinézett Gotham-nek mint most. Itt úgy néz ki mintha New York lenne. Hol a magasvasút?

Pedig jó film, pedig jó film - mondogatom magamnak - nézd meg, ez a szekvencia pont olyan, mintha a Téli palota ostromát forgatták volna újra, és működik - nem kell ahhoz történelem-szociológia szakos bölcsésznek lennie az embernek hogy megértse a mélyebb társadalmi üzenetet. Tom Hardy pedig ki van gyúrva, vicces Dart Vader maszkkal az arcán és mégsem röhögsz ha ránézel, hanem félsz. Elárulok egy titkot: nem fájt volna semmi, de semmi egészen az utolsó negyed óráig. Az utolsó negyed óra fékevesztett szálelvarrás, heroizmus és teljesen felesleges "ez történt egy héttel később" jellegű utószó. Ha öt perccel hamarabb véget ér, nincs az az érzésem, hogy a film megágyazott Batman (újra) rebootolásának.

Még egyszer így a végén is, hogy érthető legyen: nem rossz film A sötét lovag: Felemelkedés. Méltó harmadik (befejező) része ennek a Batman-nek itt és most. Grandiózus A sötét lovaghoz képest is. De mint az utóbbi három Nolan-film ez is olyan, mint a sajtreszelő: egyszerű és zseniális tárgy. Mégsem emlegeti fel az ember társaságban, hogy mennyire nagyszerűen működik. Egy sajtreszelőhöz - elnézést attól, aki esetleg nem így gondolja - nem lehet érzelmileg viszonyulni. Amikor kijöttem a moziból, nem jött velem haza a film - és ezért kár.

Takashi Miike új finomságában egy népszerű, ám titokban pszichopata tanár a maga módján bánik el a rosszul viselkedő diákokkal. Szarrá lövi őket.

Így 2012-ből visszatekintve már nincs különösebb jelentősége ennek a sztorinak Batman történetét, illetve történelmét tekintve, de 2006-ban nagyon is volt. A Face the Face kijavított, elsimított, rendbetett, megnyugtatott. Kellett.  Az azt megelőző években az írók nagyon látványosan próbálkoztak változtatni a főszereplő világán, és olyan sötétté, komorrá tenni azt, amennyire csak lehetséges. Gordon felügyelő nyugdíjba vonult (Officer Down), Bullockból öngyilkosságra hajlamos magánnyomozó vált (Gotham Central), maga a Sötét lovag pedig, hogy is mondjam csak, egy elviselhetetlen seggfej lett.

Nem bízott legközelebbi barátaiban és szövetségeseiben sem (persze némi oka adódott rá, ld. Identity Crisis), a füttyszavára táncoló csicskásosztagnak tekintette a rendőrséget, hallgatag, mogorva, rideg, érzéketlen és távolságtartó szobor volt (a tahósodási folyamat legaljának a War Games című, igen szerény színvonalú crossover bizonyult). Kb. úgy kell ezt elképzelni, mint a híres-hírhedt 1966-os tévésorozat ellentétpárját – ez volt a másik totális véglet. A DC szerencsére rájött, hogy túl messzire ment, így amikor az Infinite Crisisban felrázták és megváltozatták az egész DC Univerzumot (megint), az azt követő, a cselekményben egy évet ugró One Year Later sztorifüzér részeként Batmant jóval érettebbé és szimpatikusabbá tették, mint amilyen az azt megelőző hosszú időszakban volt.

Az Infinite Crisis eseményeit követően Batman, Éjszárny és Robin afféle önkereső útra indult a világ körül (erről bővebben az egyébként igen érdektelen és unalmas 52-ben lehet olvasni), így Gotham egy teljes évig legfőbb védelmezője nélkül maradt. A rendet az ő kérésére a Hush-ban lelkileg és fizikailag is meggyógyult Harvey Dent tartotta fenn, miközben Gordon és Bullock is visszavergődött a rendőrség kötelékébe. Amikor Batman és Robin egy év után újra beteszik a lábukat Gothambe, szembetalálják magukat egy távollétük alatt valahogy megerősödött Méregcsókkal, majd nyomába erednek egy gyilkosságsorozatnak, aminek a Sötét lovag másodrangú ellenségei az áldozatai – a gyanú az elvileg jó útra tért Harvey-ra terelődik.

A Face the Face elsődleges feladata az volt, hogy (újra)bemutassa az utazásai után visszaért főszereplőt – a többi szinte csak körítés. Robinson törte meg azoknak az íróknak a sorát, akik egymást próbálták felülmúlni Batman halálpesszimista ábrázolásával, és jó érzékkel prezentálta a fentebb említett Batman-camp és Batman-asshole közti arany középutat. A főhős továbbra is egy sötét, könyörtelen árny az éjszakában, de társait és barátait emberhez méltón kezeli, ne adj Isten, érezteti feléjük tiszteletét, megbecsülését és szeretetét.

Robinson főleg Batman és Robin kapcsolatára koncentrál, és pont a megfelelő húrokat pengeti: felteszi, és meg is válaszolja a kérdést, hogy miért van szüksége a Sötét lovagnak egy segédre, elméláz Robin helyzetén apja és legjobb barátja, Superboy halála után, és mindezt egy megkapó befejezésbe vezeti, amelyben szépen teljesíti be a két karakter, vagyis apa és fiú viszonyát. (Kapcsolatuk szorosabbá válása egyébként az akciójeleneteken is meglátszik – Robinson egyetlen lehetőséget sem mulaszt el, hogy megmutassa, milyen bámulatos összhangban képesek rosszfiúkat szarrá verni.) Más karakterekkel (Aflred, Gordon, Bullock) is tisztázza a főszereplő kapcsolatát, talán csak Superman hiányzik a sorból – de nem is biztos, hogy az Acélember illett volna ide.

De azért a Face the Face nem csak ennyi, nem csak karakterszabászat, sőt, az emocionális vázra a korszak egyik legjobb Kétarcú története simul rá. Anno még Jeph Loeb vezette be a kontinuitásba a megújult, megjavult Harvey Dentet, hogy aztán abszolút semmit ne kezdjen vele – Robinson ezt is korrigálja. A történet keserű iróniája az, hogy bár Batman előnyére változott, Harvey-ból mégis azért lesz újra Kétarcú, mert megkérdőjelezi barátja ártatlanságát, mikor régi ellenségei egy kétcsövű pisztolyból származó golyóktól kezdenek hullani. Persze hiába indítja el ez a bizalmatlanság a tragikus folyamatot, Robinson azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy Dent számára a megváltozás csak ideiglenes lehet – másik, torz énje végig ott lappang a felszín alatt, és csak az ürügyet keresi, hogy kitörhessen. Az író a karakter általában egyszerű kettősségét ezúttal egy mélyebb lelki vívódásra vetíti le: jó úton akar járni, az igazságért akar harcolni, ugyanakkor vonzza az erőszak, a sötétség világa, és nem képes személyiségének ezt az agresszívabb aspektusát eltüntetni. Így végül inkább teljesen „visszafogadja” azt. Fizikai értelemben is.

Mivel az új status quo lefektetésének igénye miatt Batmannek sok karakterrel kell találkoznia, és sokféle szituációban kell helytállnia (ellenségei, Gyilkos Kroktól Méregcsókon át Madárijesztőig egymásnak adják a kilincset), a sztori kissé csapongó és epizodikus, ráadásul az események hátterében álló manipulátor kiléte csalódásként hat a sok felvezetés után. De az efféle írói botlásokat korrigálja a képi világ. Leonard Kirk és Don Kramer felváltva rajzolták a sztorit (minthogy az felváltva futott a Batmanben és a Detective Comicsban), és mindketten szép munkát végeztek. Gotham sötét és vészterhes (a színek gyönyörűek), az arcok és érzelmek ábrázolása nagyszerű, az akciók dinamikusak – de a legjobb az, hogy a rajzolók is elérték ugyanazt a vizualitással, amit Robinson a prózával. Batman megmarad rejtélyesnek, árnyékokba húzódónak és fenyegetőnek, de nem vág állandóan savanyú és mogorva képet, sőt! Hiszed vagy sem, egyszer még egy mosolyra is futja tőle.

(A következő cikk elefes vendégbloggerünk írása, melyben szó lesz kiskutyapunkról is, de elsősorban az Ad Astra négy formabontó könyve közül a harmadikat kóstolgatja. A nemrég debütált, szívünk csücske kiadóval készült interjúnkat itt olvashatjátok el, ha netán kimaradt volna.)

Neil Gaimannek jó szokása már egy ideje, hogy nem fejezi be tisztességesen a regényeit. Hellyel-közzel felvezeti a történeteit, megírja vagy kétharmadát, aztán talán megunja, vagy talán csak mert megteheti, odaken néhány oldalt, hogy akkor itt a vége, heló. Nos, a Marija Morevnának szépen sorjában legalább három befejezése van.

Azt hiszem, a Marija Morevna és a Halhatatlant nem is érteni, hanem érezni kell.

Fight the dead, fear the living. A harmadik évad október 14-én indul, láthatóan sok vérrel, zombival, Michonne-nal, Merle-lel és... a Governorral. Négyperces ízelítő.

Első előzetes Sam Raiminek a klasszikus mese előzményeit elregélő filmjéhez. A Disney-logó nem túl biztató, meg a sok ajánlószöveg sem (A Pókember-trilógia rendezőjétől, Az Alice Csodaországban producereitől, khm), de tény, hogy baromi jól néz ki. Reménykedjünk. (A Comic-Conról amúgy ÖMLENEK a videók, képek és információk mindenféle filmről, sorozatról, képregényről, de ide nem posztolunk ki mindent, úgyhogy akit érdekelnek, azt várjuk a Facebook oldalunkon.)

A Disney a Comic-Conra hozta ki ezt a szenzációsan oldschool előzetest.

Bár a Pókember 3-mal a Sony nem égett akkorát – sem anyagilag, sem kritikailag – mint a Batman és Robinnal a Warner, miután éveken át hiába próbálták tető alá hozni a negyedik részt, ők is úgy döntöttek, hogy rebootolják a franchise-t, és hasonló megközelítést választottak hozzá. Marc Webb új verziója komolyabb, emberközelibb, földhöz ragadtabb – átélhetőbb (még a fantasztikusan megvalósított hálóhintázás is).

Pedig az írók késélen táncoltak, amikor a képregényfolyam egy hírhedten rossz aspektusából, a Parker-szülők halálával kapcsolatos rejtélyből indították a sztorit (az Amazing Spiderman 1968-as éves különszámában derült ki, hogy Parkerék a CIA kémei voltak, és a Vörös Koponya végzett velük, míg egy másik – az Ultimate univerzumos – verzióban Bruce Banner első Hulkká változásakor vesztek oda a tudós apa munkahelyén).

Sosem volt ez egy markáns része a karakter történetének, Webbék itt mégis ügyesen elkeverik az érzelmeknek abba a forgatagába, ami végül a hős megszületéséhez vezet. Mert A csodálatos Pókemberben egy hős születik, és még csak nem is egy pókcsípés miatt, nem azért, mert azt követően a főszereplő nagyokat tud ugrani, és erőseket tud ütni, hanem azért, mert belül, fejben, lélekben azzá válik.

Hogy ez működik, és hogy mindössze 10 évvel Sam Raimi első Pókembere után a lényeges pontjaiban tökugyanolyan eredetsztori nem válik unalmassá, annak prózaian egyszerű oka van: jó a forgatókönyv. Bőven szolgáltat okot Peter Parker dühére, keserűségére, magányosságára, bűntudatára, megfelelni vágyására, mindarra, ami a karaktert azzá teszi, aki (de – és ez nagyon fontos – mindeközben nem túlságosan sötét, és nem süllyed bele mesterkélten könnyfakasztó jelenetekbe). Minden, ami történik vele, minden, számára fontos ember körülötte formálja őt, motivációi, céljai világosan változnak, hogy a játékidő második felében azzá a hőssé érjen, akire New Yorknak és a nézőnek szüksége van.

Andew Garfield nem keveset tesz hozzá a hitelességhez: tökéletes Peter Parker és tökéletes Pókember, alkatilag, színészileg, mindenileg köröket ver Tobey Maguire-re, neki még azt is elhisszük, hogy tinédzser. A szerelmét, Gwen Stacyt alakító Emma Stone ragyogó, természetes, bűbájos, kettejük dialógusai frappánsak, megmosolyogtatóan, szívmelengetően esetlenek.

A többi színészt is jól válogatták össze: Martin Sheen (Ben bácsi) és Sally Field (May néni) hús-vér emberek, nem csak üres plot device-ok, Dennis Leary (Stacy kapitány) határozott, kemény, szimpatikus (és hozzá kapcsolódik a film legjobb poénja), Rhys Ifans (Curt Connors) izgatott, szenvedélyes elegáns tudós. Az ő karaktere sajnos jobban működik Gyíkké alakulása előtt, mint után, aminek több oka is van, a lény designjától a viselkedéséig és személyiségéig – a tudathasadásos sztorielem messze nincs megfelelően kidolgozva.

Egyéb döccenői ellenére (mint a túl gyors átmenet a gyászból és haragból az autótolvaj viccelődő lekapcsolásába) A csodálatos Pókember egy jól átgondolt, jól kivitelezett szuperhősfilm, ami lehet, hogy nem a nyár legnagyobb izgalmait és látványosságait kínálja, de érzelmileg tökéletesen eltalálja a karakter fejlődését (James Horner nagyszerű zenéje is segít), és ez bőven elég, hogy a seggén tartsa a nézőt a moziban egy meleg nyári napon.

"Before the farm, before Atlanta they were just brothers." A Telltale Games folytatásos RPG-s kalandjának első epizódja már tavasszal kijött (a második pedig június végén), de most az Activision is úgy döntött, hogy beszáll a buliba egy FPS-sel. A 2013-ban Xbox 360-on, PlayStation 3-on és PC-n megjelenő játékban a tévésorozathoz kreált Daryl Dixont irányíthatjuk majd, ahogy bátyjával, Merle-lel vág magának zombivéres utat Georgiától a biztonságos (muahaha) Atlantáig.

Vendégbloggerünk (de azért reméljük, hogy rendszeresen visszanéz majd hozzánk), Farkas Dávid palettánkon hiánypótló írása a 2011-es év egyik legsikeresebb animéjéről.

Goro Miyazaki néhány évvel ezelőtt a Földtenger varázslója című filmjével enyhén szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Más stúdióknál ilyenért ha fejvesztés nem is jár, de az illető jó időre búcsút mondhatott volna az egyéni rendezésnek. Ő viszont kapott egy második esélyt, hogy bebizonyíthassa rátermettségét, és azt, hogy nem csak apja árnyékában képes élni és alkotni. Legújabb filmjét, a 2011-es From Up On Poppy Hill-t elnézve úgy tűnik, élt is a lehetőséggel.

Ahogy a Földtenger varázslója, úgy a From Up On Poppy Hill is adaptáció, egy rövid, a nyolcvanas évek elején futott shoujo manga feldolgozása. Az eredeti történeten elvégzett jótékony változtatások, finomítások után a végeredmény egy igazán jó japán ifjúsági film lett, ami a fiataloknak szóló mozik szinte minden fontosabb toposzát tartalmazza: iskolás diákok a főhősök, a hatvanas évek Japánjában játszódik, amikor a közelgő Olimpia miatt minden könnyűnek és örökkévalónak tűnt, de van még itt bimbózó szerelem, egy igazán Nagy Küldetés, valamint rengeteg viszontagság is. Ráadásul ezek a film során visszavonhatatlanul is egymásba fonódnak.

Ebbe a korántsem idilli képbe toppan bele aztán Shun, a sármos diáktárs, aki nem mellesleg az öreg klubház megmaradásáért folytatott mozgalom egyik vezéralakja. Ahogy az lenni szokott, a legtöbb lány oda van érte, vagányságával pedig könnyen kitűnik a tömegből. Ők ketten aztán a már említett Nagy Küldetés apropóján összefognak, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, gyorsan szerelem szövődik közöttük. Egyszerű történet, de a remek fordulatoknak, no meg zenéknek hála egy pillanatig sem válik öncélúvá, unalmassá. Érdekes egyébként, ahogy Goro Miyazaki az ehhez hasonló történetekből ismerős felállást a feje tetejére állítja. Itt a jóravaló lány él csonka családban, ő van magára utalva, miközben a menő "hadvezér" Shun szerető családja körében nevelkedik, és biztos háttérrel rendelkezik. Mivel azonban ez eredetileg egy lányoknak szóló, romantikus történet, a készítők szerencsére gyorsan visszafordították a helyzetet, a szerepek a helyükre billentek, és ha nem is tökéletes, de tökéletlenségében szimpatikus kapcsolat alakulgat kettejük között.

A film készítése egyébként legalább olyan fordulatosra sikeredett, mint maga a történet. A forgatás amúgy is feszített tempóban zajlott, a tavaly márciusi japán földrengés azonban majdnem teljesen ellehetetlenítette a munka befejezését. Japánban káosz volt, mindenki inkább a bajba jutott embereken akart segíteni, sem mint animációs filmekkel foglalkozni. Egy, március végén tartott konferencián például, ahol először mutatták be hivatalosan is a készülő filmet, Toshio Suzuki, a producer elmondásai alapján még csak a film felével voltak készen, pedig a korábbi ígéretek a július 16-ai bemutatót célozták meg. Hayao Miyazaki és kompániája aztán felülkerekedve az országban tomboló összevisszaságon, minden erejüket bevetve, éjt nappallá téve befejezték a filmet, annak ellenére, hogy a gyakori áramingadozások miatt több adat is elveszett a Ghibli számítógépeiről.

Csak hogy legyen valami fogalmunk róla, mit takar az "óriás" az óriásrobot szóban.

Egymástól független történetekben/fiktív világokban létező popkultúrális ikonok összeboronálása nem Alan Moore-nak jutott először az eszébe, sőt, többen is évtizedekkel megelőzték őt. Az egyikük Mike W. Barr volt, aki egy 1987-es Detective Comicsban megírta Batman és Sherlock Holmes találkozását. Persze nem véletlenül pont akkor: a Sötét Lovag 1937-ben, vagyis pontosan fél évszázaddal korábban bukkant fel először a sorozat lapjain, és a DC valami különlegessel akarta megünnepelni a jubileumot. A The Doomsday Books című sztoriban Moriarty egyik leszármazottja kever akkora galibát, hogy Batmannek, Robinnak, Elongated Mannek (nem kell szégyellned magad, ha nem tudod, ki az) és a mindig rosszkedvű Sam Bradley-nek (ha őt sem tudod, hogy ki, akkor viszont kell), vagyis a kiadó nagy „nyomozó” karaktereinek Gothamtől Londonig kell hajkurászniuk őt.

A brit királynő köreiben megbúvó áruló elfogásához pedig maga a fináléban pár oldal erejéig feltűnő mesterdetektív is hozzájárul (Hát nem cool, ahogy először csak pipás-sapkás árnyékát látjuk, ahogy rávetül az ámuló-bámuló Batmanre? Alan Davis tud.), mielőtt készségesen elmagyarázná kollégáinak, hogy lehet, hogy ennyi idő után még mindig életben van, és hogy ugye a Sötét Lovag nem gondolta komolyan, hogy olyasvalaki, mint ő, nem lát át azonnal az álcáján. Batman pedig jó kisfiúként már gyújtaná is az öreg pipáját… Legendák, ha találkoznak.

Egy hajléktalanná vált fiatal lány egy elhagyott épületben lel menedéket, ahol VALAMI teherbe ejti. A szülés pedig csak a kezdet, a démoni baba emberi húsra áhítozik. Nyam-nyam. Nem hangzik rosszul, bár a teaser elég semmitmondó - legalábbis a végéig.

Félszázadik kiadásához érkezett a geekuniverzum legendás cikksorozata! Ennek ünnepi apropójából megkértem nagyra becsült kollégáimat, hogy egy csak most, csak itt, csak nektek specielben fejtsék ki, mi volt számukra az utóbbi idők legjobb képregényfüzete. Van, aki nem tudott kizárólag csak egyet kiválasztani, van, akinek még egyet sem sikerült, de a lényeg, hogy íme, itt vannak a személyes bestofok. Mindenki olvassa el őket, mert kikérdezzük!

Locke & Key: Keys to the Kingdom #1 – Sparrow

Történet: Joe Hill
Rajz: Gabriel Rodriguez
IDW Publishing

Amikor Rusznyák kolléga megkeresett azzal, hogy az utóbbi idők olvasmányai közül emeljem ki az általam legjobbnak talált képregényfüzetet (azaz egy számot), nem volt különösebben nehéz dolgom, hiszen két cím jutott azonnal eszembe, amelyek a legemlékezetesebb sztorikkal szolgáltak. Az elsőt fogom részletesen bemutatni, de a másodikra is kitérek majd pár mondat erejéig. A 2011-es év toplistájában már méltattam Stephen King álnéven író fiának, Joe Hillnek a sorozatát, amely egy szintre emelkedett a szememben a The Walking Dead, a Fables (bár ennek a szárnyalása kissé megbicsaklott az utóbbi időben) és az Unwritten történetvezetésével és ötletparádéjával, sőt, még talán magasabbra is tette a lécet. Ami különösen szimpatikus volt benne, hogy Hill már előre leszögezte, hogy a Locke-testvérek pokoljárása egy mindösszesen hatszor hat füzetes sztoriszálból fog állni, és az egész történet a fejében van az első paneltől az utolsóig. Meglepő módon, ez csupán a második próbálkozása ebben a médiumban (az első, tíz oldalas pókemberes felkérése nem sült el túl jól), de olyannyira egymásra talált a chilei születésű Gabriel Rodrígez Pérezzel, aki addig csupán ismert film és sorozat franchise-ok képregényváltozatain dolgozott (mint a Beowulf, a Land of the Dead vagy a CSI), hogy a Locke & Key negyedik kötetére olyan virtuóz vizuális megoldásokat alkalmaztak, ami Eisner-jelölésre érdemesítette a munkájukat (nem először és nem utoljára). A sorozat története dióhéjban, melynek nem ismerete egyébként nem befolyásolja a tárgyalt füzet élvezeti értékét: a Locke-testvérek apjuk tragikus halála után anyjukkal visszaköltöznek a családi birtokra, Lovecraft városkába. Ahogy új otthonuk neve azt előre is vetíti, sikerül kiszabadítaniuk egy évtizedek óta bebörtönzött, gonosz szándékú entitást, amivel a Keyhouse nevű kúriában csak a gyerekek előtt megmutatkozó misztikus erejű kulcsokkal tudják felvenni a harcot. A Sparrow ott veszi fel az események szálát, amikor a legfiatalabb testvér, Bode rálel a kulcsra, amellyel a használója képes felvenni egy személyiségét leginkább tükröző állat alakját, így verébbé változva ered bátyja és nővére nyomába a téli erdőben. A titokzatos Omega kulcsot kutató ellenfelük is felhasználja az ajtó hatalmát és vadkutyákat maga köré gyűjtve, farkasként próbálja kikényszeríteni testvéreiből a válaszokat, ám Bode több száz verébtársával a védelmükre kel. Ami igazán zseniálissá teszi ezt a sztorit, az az, hogy Pérez az oldalak óriáspaneljébe helyezett több függőleges négypaneles stripből fűzi össze, folyamatosan váltogatva Watterson Kázmér és Huba stílusát a sorozat saját, realisztikus látványvilágával. A stripek önmagukban is megállnak, ténylegesen humoros csattanóval bírnak és bizarr módon tökéletesen belesimulnak az egyébként igen brutális eseményekbe, amik a fő szálat képviselik: a realisztikus verzióban karmazsincsatakos péppé zúzott verebek a Watterson-univerzumban pilótasapkában, rajzfilmekből jól ismert x szemekkel hevernek a vértől iszamos hóban. Az ötlet és a kivitelezés hibátlan, a Watterson-hommage tökéletes, a végeredmény pedig (különösen ha olvastuk az előzményeket is, amire igazán csak kapacitálni tudom a Geekz olvasóit) emlékezetes: röviden, az utóbbi évek legjobb képregényfüzete. A legnagyszerűbb pedig az egészben, hogy az IDW legálisan és ingyenesen hozzáférhetővé tette ezt a számot ezen a linken, így a saját szemetekkel is meggyőződhettek arról, vajon túlzóak-e az állításaim.

+ Secret Avengers #20

Pár szót akkor a második helyezett versenyzőről, ami az egyébként teljesen középszerű 2012-es Secret Avengers sorozat egyik füzete, abból a hat önállóan is megálló sztoriból, amit beugróként Warren Ellis írt, és olyan új szintre emelte a címet, amit a Planetary óta nem láttam, és ameddig természetesen még az őt követő Rick Remender sem tudott felérni. A tizenhatos számról van szó, amelyben Natasha Romanoff egy eléggé mindfuck időutazásos történet keretében, paradoxonokat kerülgetve menti meg csapattársai életét (na és persze a világot, de ki számolja már). Mindehhez az irigylésre méltóan tehetséges Alex Maleev asszisztál, helyenként a történet logikáját követő, megsárgult Modesty Blaise stripek segítségével, amikkel aztán véglegesen megnyertek maguknak a szerzők.
(Nagy Krisztián)                                                               
                                                                     

The Punisher #3

Történet: Greg Rucka
Rajz: Marco Chechetto
Marvel Comics

Azt hiszem, minden kétséget kizáróan a 2000-es évek legnagyobb dobása az volt, amikor Garth Ennis megkapta a lehetőséget arra, hogy a kissé takarékon égő Megtorlót gatyába rázza. Welcome Back Frank című 12 részes sorozatával, melyben Frank Castle szembeszáll a Gnucci klánnal, új életet lehelt a karakterbe. Castle cinikus, morbid és elképesztően humoros lett. Olyanná vált, amilyenné már régen kellett volna. Éppen ezért, amikor Ennis elhagyta a sorozatot, sokakat, köztük engem is aggodalommal töltött el a karakter további sorsa, hiszen a léc igen magasan volt. A címet megannyi egyéb próbálkozás után szárnyai alá vevő Jason Aaron pedig hozta a kötelezőt, és meg merte lépni azt, amit előtte senki. Megölte a Megtorlót. Tavaly a nagy slunggal beharagozott DC Relaunchra a Marvelnek is lépnie kellett, melynek egyik, bár talán kissé apróbb tényezője az volt, hogy Greg Rucka nevével egy új Megtorló sorozatot dobtak a piacra. Az azóta a 12. számot taposó széria így már egy viszonylag konkrét kép ad arról, hogy Rucka milyen módon kíván hozzáállni magához a karakterhez. A szárnyai alá vett Castle nemcsak a jellemét tekintve kapott némileg új arculatot, hanem a megjelenését illetően is. Az immáron szakállas, még inkább vagány és extrém bűnüldöző ezúttal egy esküvői leszámolás közepébe csöppen, amely mögött egy magát The Exchange-nek nevező szervezet áll. A mészárlásnak némi csoda folytán azonban marad egy túlélője a feleség, Rachel Cole-Alves személyében, aki elhatározza, hogy megkeresi rokonai, barátai gyilkosait és bosszút áll. Útja hamar keresztezi Castle-ét, és miután a céljaik és eszközeik is hasonlóak, egyfajta laza szövetséget kötnek egymással. A sorozat a fő vonalát tekintve, melyben eddig a The Exchange elleni harc áll a középpontban, szervesen kapcsolódik az Omega Effect című Daredevilt és az Avenging Spider-Man-t is érintő storyline. Az eddig olvasható részekről nagy általánosságban elmondható, hogy Rucka igencsak a helyén kezeli a Megtorló karakterét. Igyekszik mindent a lehető legrealisztikusabban ábrázolni, és erősen hangsúlyozza az olvasó számára azt, hogy Castle nem szuperhős. Ennek ékes bizonyítéka a sorozat elején lévő Vulture elleni harc, amely után Castle súlyosan megsérül és regenerálódása 100 napot vesz igénybe. Nem kívánja sem felsőbbrendűnek, se emberibbnek feltüntetni. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy a Megtorló egy igazi antihős, akit ha túlságosan emberinek próbálna beállítani, megölné mindazt, ami karakterének igazi sajátja. Éppen ezért a sorozat ezidáig szinte minimális tipródást és öncélú lelki moralizálgatást tartalmazott, amin Rucka saját elmondása szerint nem is kíván változtatni. Ezzel szemben azonban van egy pazarul megírt, látványos story, ami bár az elején kissé lassan halad előre, de mégis minden pillanata élvezetes. Ha engem kérdeztek, az elmúlt egy év egyik legfontosabb momentuma volt, hogy Rucka megkapta a sorozatot. Olyan jó látni (olvasni), hogy egy méltó „utód” képes kezelni Ennis és Aaron örökségét.
(TheBerzerker)

Saga#4

Történet: Brian K. Vaughan
Rajz: FionaStaples
Image Comics

Nem gyakran esik meg, hogy valami olyasmi bontakozik ki a szemünk előtt egy képregénysorozat lapjain, hónapról hónapra, amiről tudjuk, érezzük, hogy még hosszú évek múlva is jókat is sokat fogunk beszélni. A Saga ilyen. Egy születőben lévő klasszikus, egy frenetikus, szárnyaló fantáziájú sci-fi-fantasy, ami egyszerre egy őrült ötletekkel teli bűnös élvezet, és egy művészi igényességgel megírt, és átgondolt remekmű. És még csak négy résznél tartunk benne – és ez a negyedik jobb, mint a harmadik volt, az jobb volt, mint a második, az pedig jobb volt, mint az első, amit már eleve az év addigi legnagyszerűbb képregényei közé kellett sorolni. Fantasztikus, hogy az egymással galaktikus háborúban álló fajok történetét Brian K. Vaughan szimpatikus visszafogottsággal a földön tartja: belemerülhetne hatalmas űrcsatákba és grandiózus flashbackekbe, ehelyett inkább az újszülött gyermekükkel menekülő „Rómeó és Júlia” (a két hadban álló faj egy-egy szerelmes képviselője), karaktereire koncentrál, nehézségeikre, kapcsolatukra és konfliktusaikra. Miközben az életükért futnak, még egy kis féltékenységi roham taglalása és lecsillapítása is belefér a sztoriba – mindent, ami történik, legyen az a megkapó természetességgel ábrázolt szerelmesek vitája vagy az előttük megjelenő halott tinédzserlány szelleme, Vaughan olyan magától értetődő módon húz rá a cselekményre, mint kesztyűt a kézre. A rohadt életbe, de tud írni ez az ember! A negyedik rész egyébként a fejvadász (The Will) Sextillion nevű helyen történő látogatása miatt is olyan emlékezetes (egy bolygónyi bordélyház, a galaxis minden szegletéből vett örömlányokkal és fiúkkal – és még ki tudja, mikkel). Szinte látom magam előtt, ahogy a tengerentúlon elvörösödnek az olvasók az explicit szexjeleneteket látva, és felháborodva püfölni kezdik a klaviatúrát, öncélúságot kiáltva – pedig Vaughan ezzel a jelenettel csak a „mutasd, ne mondd” szabályt követve mélyíti el a karakterét. Ahogy azt érdemes, ahogy kell. A Saga ritka gyöngyszem.  
(Rusznyák Csaba)

A nagy büdös semmi #X
                                    
A mai amerikai képregényscene olyan semmilyen. Se nem rettenetes, mint a kilencvenes években, se nem zagyva, mint az ezredforduló után. Mondom: olyan... semmilyen. Több egészen ügyesen megírt széria is fut jelenleg (Animal Man, Swamp Thing, az agyalágyult DC-reboot legalább ezeket felrázta), Sweet Tooth és pár hozzájuk hasonló progresszív, de még ezekről sem tudom elmondani, hogy narratív bátorságukkal a földhöz tudnának passzírozni. Az amerikai képregény jelen pillanatban stagnál, de valami kurvára, egy napon aszalódó meztelencsiga negatív energiáját nedvedzi. (Európai képregényekről nem tudok nyilatkozni: szépek, de nekem az kevés.)

Illetve…

Scalped #úgyánblok

Aztán persze, a bandától tisztes kartávolságot tartva ott a Scalped. Kerek, kibontott, morál nélküli, észvesztő, csodálatos. Nemsokára vége. Olyan hű de nagy port nem kavart, és ha majd befejeződik, a legtöbben elfelejtik. Pedig jelenleg szinte egyedüliként megérdemli, hogy emlékezzenek rá.
(Wostry Ferenc)

Új. Egy perces. Franco Nero. "I like the way youd die, boy."

Pontosabban filmnap, mert kedden csak a díszbemutató lesz. Tehát: július 4-én, szerdán egész nap vadiúj kínai filmeket vetítenek az Urániában, méghozzá ingyen, szinkrontolmáccsal. És nem is rosszakat! Program emitt.

Namost ez vagy valami eszméletlenül cool gulity pleasure lesz, vagy valami nézhetetlen fosadék. Nincs középút.

Az első és a nemzetközi előzetes után ez már a harmadik. És minél többet látok ebből a filmből, annál faszábbnak tűnik.

Peter Strickland rendezte a Varga Katalint, a legjobb filmet, amelyhez a rendszerváltozás után a magyar filmgyártásnak köze volt. Második munkája a Berberian Sound Studio, ez az előreláthatólag kegyetlen modern giallo, amelyben Toby Jonesnak zenét kell szereznie egy vérmocskos, hetvenes évekbeli spagettihorrorhoz. Az év általam legjobban várt filmje. (A Berberian Sound Studio egyébként az a valóságban is létezett legendás stúdió, ahol az olasz műfaji filmek szinte teljes sorát utóhangozták.)

„Anglia válasza a Trónok harcára": veszélyes marketinghúzás egy könyvet ilyen robbanásveszélyes borítószöveggel a fantasyrajongók közé katapultálni, bár kétségkívül pusztítóan hatékonynak bizonyult, hiszen a becsapódás atomvillanását (erre később még visszatérünk) követő radioaktív véleményfelhő szépen megtelepedett az internet fórumainak legtávolabbi sarkaiban is. A túlélők két táborra szakadtak, és még csak nem is amiatt, mert a regénynek nem sok köze van a Trónok harcához (ebben mindenki egyetértett), hanem a teljesen amorális, szociopata, mindenen és mindenkin a legkisebb megbánás nélkül, és rémisztően naturalista kegyetlenséggel keresztülgázoló tizenhárom éves főhős kiváltotta kellemes meglepetés vagy hatásvadászatot kiáltó utálkozás okán.

A Burgess Gépnarancsa által ihletett gondolatkísérletet, amely egy funkcionális skizofrénnek adja át a regény narrációját, aki pengeélen táncol az őrület és a zsenialitás között, sakkbábukként kezelve az embereket, nem mindenki gyomra vette be, márpedig egy ilyen embernek a gondolataiba egyszerre hátborzongató és roppant érdekes bepillantani, különösen amikor arra készül, hogy tizenöt évesen király lesz a Százak Háborújának sakktábláján lavírozva. „Tudomány a bosszú, vagy művészet?" – kérdezi mesterét Jorg herceg, mielőtt vérszomjas rablóbandát gyűjtene maga köré, hogy az alkalmat keresve kiharcolja magának a még nála is kegyetlenebb apja elismerését, és revansot vegyen anyja és testvére lemészárlásáért. Társai egytől-egyig veszekedett gazemberek, akiket csak erős kézzel lehet összetartani, de az uralkodásra termett és karizmatikus kisugárzású fiúban minden megvan ahhoz, hogy végbe is vigye őrült tervét.

Amellett, hogy a műfaj legtöbb kliséjét legnagyobb megelégedésünkre a kritikus pillanatban felborogatja (Firefly rajongók most pontosan tudják mire gondolok), az első pillantásra a kendőzetlen és nyers sötét középkorra hajazó világ egyre több meglepetést fed fel, ahogy haladunk előre a cselekményben. Tulajdonképpen már az első fejezetet nyitó térkép is eléggé gyanús a Limoges nevű várossal és a Loár-folyóval (így, fonetikusan), de aztán amikor Jorg féltve őrzött könyveiből és tanulmányaiból előbukkan Arisztotelész, Platón, Popper és Nietzsche, a káromkodásokba belekeveredik Jézus Krisztus és Káli neve is, az Építők sziklába vájt erődjében az irányítópanel mögé bújt szellem hangját és az Ezernyi Napvillanás Napjának említését már a posztapokaliptikus témáknak tartogatott üdvözült mosollyal hallgatjuk. A műfajkeveredés nem okoz zavart, sőt, olyan ügyesen vegyülnek apránként a számunkra ismerős múltra vonatkozó utalások a fantasy olyan kötelező toposzai közé, mint a howard-i jellegű titokzatos mágia vagy a mitikus szörnyek (itt élőholtak és leucrották), hogy elégedetten kell csettintenünk a tudatos világépítés iskolapéldájának láttán.

Lawrence ugyan elsőkönyves író, egyszerű, lényegretörő, brutálisan realista stílusa azonban pár oldal után magával ránt, amiben nem kis szerepe van annak, hogy a Fumax kiadó, ami értő kézzel és viharos gyorsasággal csapott le a regény magyar kiadására, egy szépirodalmi műfordítót, sőt, éppenséggel a Gépnarancs magyar fordítóját, Gy. Horváth Lászlót kérte fel a kötet magyarítására. Utoljára talán az Alatriste kapitány kalandjait forgatva (Bart Dániel tolmácsolásában) találkoztam ilyen élvezetes magyar nyelvű idegen szöveggel, így az már csak hab a tortán, hogy a magyar kiadás keményfedeles, megtartotta az eredeti borítót, és megkíméltek minket a Trónok harcával vont meglehetősen fals párhuzamtól. Ha már mindenáron skatulyázni szeretnénk a Tövisek hercegét, akkor Glen Cook Fekete seregének és Jack Vance Haldokló Föld ciklusának irányában érdemes keresgélni, de mindenképpen egyedi hangú, frissen ható fantasy élményben lesz részünk, ha úgy döntünk, hogy adunk neki egy esélyt (ennyit pedig a mostani könyvfelhozatalban mindenképp megérdemel). Amennyiben  tetszettek a nihilista főhős kalandjai, akkor lehet készülni a trilógia következő két kötetére, amiből a Tövisek királya már meg is jelent angol nyelven.

A fehér, halálarcú nő guggol a kopár, véres falú szobában, és várja, hogy férje visszatérjen – ölni ment. Háza vendégét, urát és parancsolóját. Szinte fülsértő fuvolák harsannak fel, ahogy a feleség megfordul, amikor a férfi hátrafelé „betáncol” a szobába, riadt, merev testtartással, kezében lándzsa, hegyén vér. A sorsukat teljesítette be ezzel, ezt mindketten jól tudják. Csak abban tévednek, hogy mi is az a sors. A jelenet feszültsége és fatalizmusa tapintható –  William Shakespeare Macbeth című tragédiája kissé leegyszerűsítve, lecsupaszítva, puritán vizuális gyönyörűséggel játszódik le. A Véres trón (Kumonosu jo, 1957) a Káosz után a legjobb film, amit a nagy angol drámaíró valamelyik művéből forgattak – pedig a nagyszerű adaptációk sora (Laurence Olivier-től Orson Wellesen át Baz Luhrmanig) egyáltalán nem rövid.

Akira Kurosawa természetesen áthelyezte a cselekményt a XI. századi Skóciából a XVI. századi, feudális Japánba (felismerve, hogy emberileg, társadalmilag milyen hasonló körülmények uralkodtak a két, belviszályoktól tépázott országban), ennek azonban nem pusztán praktikus okai voltak – az író-rendező hozzáigazította a helyszínhez és a korhoz a formát is. A Véres trón a japán Noh színház szellemében forgott (ami a XVI. században népszerűsége csúcsán volt), vagyis minimális díszletekkel, sajátos zenével és stilisztikával – még a színészek mimikái is olyanok (különösen „Lady Macbeth”, azaz Asaji esetében), mintha a Noh-ra jellemző maszkokat viselnék. A fenti jelenet egész képi-zenei koreográfiája ennek a stílusnak az egyik legmarkánsabb demonstrációja.

Macbeth történetét mindenki ismeri, de aki nem, annak is világos, hogy milyen utat vesz majd az itt Washizu nevű főszereplő élete (Toshiro Mifune nagyszerű alakításában, természetesen). A (szintén a Noh-ből kölcsönzött) nyitó kórus már az első másodpercekben az embert folyton ismétlődő, körkörös pusztításba és önpusztításba taszító, elveszejtő becsvágyról énekel, annak a valaha nagyszerű erődítménynek a romjai fölött, amiben a tragédia lejátszódik – a múltból tekintünk vissza a karaktereke és végzetes döntéseikre, mire történetüket részletesen megismerjük, már mind halottak. Egy szellemvilágban járunk.

Washizu és tábornok társa, Miki egy nyertes csata után nagyurukhoz tartanak a hírhedt Pók Hálója Erdőben, hogy kitüntetésben részesüljenek hősiességükért. Köd száll le, amiben eltévednek az egyébként is sűrű, labirintusszerű vidéken – mint mindig, az időjárás itt is szimbólum Kurosawa kezében: a gonosz erdei szellemmel való kísérteties találkozással egyidőben Washizu nem csak a fák között téved el, hanem a lelkében is. Becsület- és tisztességérzete alulmarad az ambíciójával szemben, hullákból emelne „égig érő hegyet”, és vért ontana, hogy „folyóként folyjon”. Nagyura meggyilkolása gyáván, lesből, amikor alszik az éjszaka közepén, csak az első lépés a kívánt hatalomhoz vezető úton. Sok fej hullik még, mire Washizu reménytelenül megtébolyodik, és saját emberei keze által pusztul.

Kurosawa abba a pozícióba kényszerít minket (már csak a közelik hiányával is), ahol a filmet nyitó és záró kórus, illetve az erdei szellem van: távolra az eseményektől, pontosabban: föléjük, ahonnan letekinthetünk az emberi karakterek ostobaságára. Irántuk érzett kezdeti szimpátiánk gyorsan el is párolog, ahogy a moralitás a szemünk előtt szenved vereséget, és ahogy látjuk lejátszódni az eseményeket azok reménytelenül repetitív formájában. (Már az első jelenet is erre utal, ahogy lovukon érkeznek a hírnökök, hogy beszámoljanak a csata folyásáról, egyik a másik után, mintha soha nem akarnának elfogyni; és az azutáni is, amiben a tábornokok tanácstalanul köröznek az erdőben.) Washizu végez a nagyúrral, megszegve országa írott és íratlan törvényeit, de áldozata annak idején ugyanígy ragadta magához a hatalmat elődjétől – a saját szempontjukból mindkettőjüknek jó oka van, volt rá. És mi történik majd Washizu utódjával? Emberei azért mészárolják le őt, hogy megmeneküljenek az ostromló seregtől, de hiába – a történet keretében már csak egy darab kőoszlop utal rá, hol állt régen a porrá rombolt erőd.

Pedig egyik baljós előjel a másik után figyelmeztet a közelgő végre. A két kísérteties találkozás a ráncos, gebe, hátborzongató mosolyú és hangú öregasszony-szellemmel, a csontvázakból emelt halmok az erdő közepén, a madarak rossz ómenként való berajzása az erődbe, a lemoshatatlan vérrel összekent hálószoba. Kurosawa atmoszférateremtése ezekben a jelenetekben csúcsosodik ki, és látva őket, csak arra tudok gondolni, milyen kár, hogy soha nem rendezett horrort. Ha rendezett volna, az valószínűleg olyan szerepet töltene be a filmtörténetben, mint Kubrick Ragyogása.

Meg kell elégednünk az emberi természet horrorával. Nincs fejlődés, nincs felvilágosodás, nincs okulás: ugyanazok a hibák ismétlődnek, az erőszak körforgása állandó, barátokból ellenségek lesznek, győztesekből őrültek és holtak – az emberi kézzel épített erőd csak a külső veszélytől véd meg, saját magunktól nem. És honnan ered mindez? Asaji szerint a férfi, akinek nincsenek ambíciói, nem férfi. Ez, és a szellem (önbeteljesítő) jóslata sarkallja Washizut a romlásba vezető cselekvésre. Ennyi volna az ember? Egy-két sokat ígérő szó itt, néhány önképet erodáló megjegyzés ott, és kész kardcsörtetve nekiindulni, hogy bizonyítson, öljön, és pusztítson két kézzel? Kurosawa a háborúk, a keserű konfliktusok okát keresné, de mi mást is találhatna, mint hogy vagyunk, akik vagyunk?

"Don't ever cross Alex Cross." Tyühűűű! A marketingesek keményen dolgoztak a pénzükért.

Hogy mi az igazi cock tease? Nem amikor egy tízes skálán tizenegyes csaj hülyíti a fejeteket egész éjjel, aztán hagyja, hogy kifizessétek a taxiszámláját (is), és végezetül faképnél hagy benneteket álló farokkal, a Körút közepén. Á, ez semmi. Az az igazi szívatás, mikor egy cég (nevezzük Celestialnak) végre-valahára elkezdi kiadni a Shaw Brothers filmjeit – döglassan csinálja, éveken keresztül húzza, 700+ film az mégiscsak 700+ film -, aztán hirtelen bejelenti, hogy kész, kint van dvd-n az összes, és a rajongók döbbenten hápognak, mivel ez messze nem igaz, néhány várva várt filmre továbbra sem tehetik rá izzadt, geek-ideges kezeiket.

A Revenge of the Corpse is ilyen. A Celestial az ötéves, a Shaw Brothers produkciókat dvd- és tv-forgalmazásba bocsátó periódus végén egyszerűen megvonta a céges vállát, és úgy döntött, ezt már nem adja ki dvd-n. A többi Shaw filmhez hasonlóan ugyan ezt is újramaszterelték, de közszemle, az már nem jutott neki, max. obskúr kínai kábeltévék tűzték műsorukra – és ezek egyikéről rögzítette valaki szemfüles, így jutott el végre az ázsiaifilm-őrültek sárgás gyűjteményeibe.

A filmet Sun Chung rendezte, aki a Shaw Brothers egyik, ha nem a legjobb rendezője volt. Chu Yuanhoz és Hua Shanhoz hasonlóan munkásságának filmtörténeti jelentőségét az újramaszterelt dvd-kiadások rángatták napvilágra. Ma már tudjuk, hogy az újító tehetségű, de a történetmeséléssel meglehetősen vaskos hadilábon álló Chang Cheh-n kívül is voltak a Shaw Brothersnek tehetséges filmrendezői. Sőt, tehetségesebbek.

Ezért fáj idebiggyesztenem, hogy a Revenge of the Corpse sajnos nem tartozik Sun Chung legsikerültebb alkotásai közé. Félreértés ne essék, faszányosan összerakott kerek-horror-egész ez a film, de sem túl sok meglepetést, sem (egyetlen jelenet kivételével, erről majd később) különösebb rendezői blikkfangokat nem tartalmaz. Akár azt is hihetné az ember, hogy Sun Chung nem szerette a horrort, ám ebben az esetben nem tudott volna egy olyan mesterművet összehozni, mint a keserű-nihilista Human Lanterns (1982).

Nem, egész egyszerűen arról van szó, hogy minden idők valószínűleg legleterheltebb forgatókönyvírójának, Ni Kuangnak a szkriptje nélkülöz minden eredetiséget. Már a címből sejthető a történet menete, és egyetlen olyan fordulat sincs a filmben, amely a hullának meg az ő bosszúállásának a történetét kiszámítható ösvényéről eltérítené.

Du csendbiztost Jason Pai Piao alakítja, akit a Shaw Brothers a korai nyolcvanas években, a cég lejtmenete során sztárként szeretett volna eladni, sikertelenül. Böcsületes, őszinte módon játszott böcsületes, őszinte pancsereket, akik szinte mindig tragikus hősként végezték. Piao tehetséges színész és remek harcművész, az arca meg a cérnabajsza azonban inkább tömeggyilkosok megformálására predesztinálja, nem csoda, hogy rövid ideig tartó tévés tündöklését a mozis karrierje képtelen volt megújrázni. Mondanom sem kell, az egyik kedvenc színészem a Shaw Brothers karámjából.

Dutól retteg a környék összes banditája, mert a kardja gyors és törvénytisztelete páratlan. A felesége viszont egy ordas kurva, aki Du háta mögött összefekszik a falu gátlástalan gazdagemberével, akit természetesen Lo Lieh játszik (tömeggyilkos fej nr. 2.) Lo meg a nej börtönbe juttatják, majd megmérgezik a dali csendőrt, aki utolsó kívánságként még azt kéri húgától, hogy vörös ruhában temessék el. Retúrjegy...

A faluban bóklászó három csavargó, bár tisztelte Dut, a hulláját mégiscsak kiássa - szokás, hogy a holttest alá a rokonok mindenféle értéket tömködnek, hadd legyen magas az életszínvonala a túlvilágon. Sun Chung ebben a temetői jelenetben képes, a film folyamán egyetlen alkalommal, félelmetes atmoszférát teremteni. Az a pár másodperc, mikor az egyik hullarabló a nyakába akasztott kötél segítségével kiemeli a kimondottan szottyos halottat a sírból, miközben társai a koporsóban kotorásznak, frenetikus. A hulla ekkor természetesen elszabadul, és elkezdi gyakni mindazokat, akik két méter mélyre juttatták. Hongkongi horror-szokáshoz híven csak a taoista papok állhatnak útjába (Lo Lieh úgy importálja őket a faluba), de ők is csak rövid ideig...

Sun Chung korábban olyan remek wuxiákat rendezett, mint a Judgement of an Assassin (1977), a fantasztikus Avenging Eagle (1978) vagy a nagyszerű Jin Yong-adaptáció, a Proud Youth (1978), így nem csoda, hogy a Revenge of the Corpse legjobb jelenetei azok, amikor Du csendbiztos a történet elején a haramiákat aprítja. Horrorisztikus hangulat a filmben, bár a forgatókönyv erőlteti rendesen, inkább esetlegesen van jelen, és mai szemmel nevetséges megoldásokkal operál. Szerencsére a film tempója feszes, és a vizuális megvalósítás sem utolsó: remek szélesvásznú, az állandó stúdióbelsőknek köszönhetően mégis klausztrofób kompozíciók sorjáznak, toldozva-foldozva az egyenetlen atmoszférát.

Graeme Revell neve lassan feledésbe merül: a ’90-es évek végére fokozatosan belesimult a nagy és unalmas hollywoodi átlagba, mára pedig szinte eltűnt a filmzenei palettáról (Graeme, élsz még?). Utolsó score-ját, amit úgy ahogy észre lehetett venni, a Sin Cityhez írta (bár már az a teljesítmény is erősen megkérdőjelezhető). Pedig annak idején egy egészen új hangzással gazdagította a filmek világát, csörgő-zörgő-kattogó-zúgó-búgó hangokból is nagyszerűt alkotott (nem beszélve az enyhén szólva inkonvencionális „effektjeiről”, mint az emberi légzés zenei elemként való használata a Halálos nyugalomban), és nem elégedett meg azzal, hogy mások által kitaposott ösvényen járjon.

Máig leghíresebb és legjobb score-ja, A holló is ennek a hozzáállásnak a testamentuma. Ugyan ott van benne a jól megszokott zenekar, ha kell, húzzák a vonósok, de Alex Proyas kegyetlen, vigasztalan víziója a hozzáadott plusztól kel igazán életre. Revell zenéjében lüktet a fájdalom, tombol a bosszúvágy, izzik a harag és mindent elborít a sötétség. Zaklatott ütősök és örömtelen vokálok kísérik végig Eric Draven síron túlról érkező revansát, duduk és trombita ad hozzá a melankóliához, elektromos gitár a vadsághoz, és bár a lágyabb, fájdalmasan szép részekben még a zongora is hallat magáról, az akciókban nyomuk sincs dallamoknak. Revell embertelenül brutális, állatias ösztönöket megidéző, ördögi hangulatot teremt. Isten hozott a földi pokolban.

Már az elsőként nyilvánosságra hozott képeknél nem stimmelt a dolog, a trailerek sem voltak túl biztatók, és a játék megerősíti a korai sejtéseket: ez nem Max Payne. Hívhatják annak, de hívhatnák akár Die Hardnak, még inkább Man on Fire-nek, vagy akár John Doe-nak, tökmindegy. És a sorozat sajátos atomszférájának elpárolgása, a helyszín megváltoztatása, ahogy a sztori banális volta is, még a kisebbik gond. Sokkal nagyobb az, hogy a shootereket anno szinte forradalmasító Max Payne legújabb felvonása egyszerűen élvezhetetlen, sőt, megkockáztatom: játszhatatlan.

Hősünk, miután (néhány flashback küldetésben) szarrá lövi a fél New York-i alvilágot, maga mögött hagyja Amerikát, és testőri munkát vállal Sao Paulóban. Kőgazdag munkaadói persze gengszterek és militáns erők célkeresztjébe kerülnek, és hordájukon keresztül Maxnek kell véres utat vágnia másnapos fejjel, fájdalomcsillapító drogokat nyeldesve, hogy végére járjon a korrupciótól bűzlő ügynek.

Értem én, hogy Max sok mindenen átment, és kínozzák múltja démonai, de az mégis túlzás, hogy az elkussolni soha egy pillanatra nem képes noiros narrációban állandóan picsog, mint egy először menstruáló, felvilágosítatlan kislány. Monológjait az egész játék alatt kizárólag a „szar napom van”, a „megint elbasztam”, a „miért élek még” és a „micsoda gusztustalan világ” témái merítik ki, és már 10 perc után rimánkodva kutattam a neten suicide cheat után.

A sztori mindeközben a Man on Fire koppintása (az átvezető videók képi világa még meg is emlékezik Tony Scott agyfaszgeneráló vizuális fogásairól), azzal a különbséggel, hogy abban a filmben Denzel Washington karaktere átment némi fejlődésen, és volt érzelmi invesztációja a karakterben, akit meg akart menteni. Max ellenben konkrétan megveti a gazdag, beképzelt seggfejeket, akik érdekében halomra lövi Sao Paulót. Szimpátia, beleélés, motiváció nulla. Megy és öl, mint egy robot, mert miért ne?

De a pocsék sztoriért, szövegért és karakterekért majd biztos kárpótol a játékélmény, a Max Payne név elvégre kötelez. Lószart. A sokadik újrajátszás esetében is átugorhatatlan átvezető videók az idei év „What The Fuck Did They Think” díjának nyertesei, főleg, hogy hosszúak, fárasztóak és ami még rosszabb, többnyire teljesen funkciótlanok. Jellemzően csak akkor van uralmad Max felett, amikor éppen agyon kell lőnöd pár ellent – ha végig kell sétálni egy folyosón, lemenni egy lépcsőn, odamenni egy célobjektumhoz, vagy akár átmenni egyetlen szál kurva ajtón, rögtön jön a skippelhetetlen átvezető videó.

Ennek köszönhető az is, hogy kénytelen vagy végignézni az ellenségek feltűnését és fedezék mögé bújását, és tűrni, hogy karakteredet a szkript egy tipikusan nehezen védhető fedezék mögé paterolja, mielőtt szent kegyelméből végre hajlandó átadni neked az irányítást (apropó, szkriptelés: olyanról ne is álmodj, hogy mondjuk megválaszthatod, honnan támadj rá az ellenre, vagy hogy az oldalába kerülj). A cover system pedig, amellett, hogy feleslegessé teszi a sorozat egyik védjegyét, a vetődős bullet time-ot (vagy vice-versa, de mivel a játék még normál fokozaton is baromi nehéz, és egy-két kósza golyótól is elpatkolhatsz, a tűzharc közepébe való fejesugrás nem lesz olyan kifizetődő, mint a korábbi etapokban), katasztrofálisan kezelhetetlen, megbízhatatlan, nyögvenyelős és bugokkal teli.

De ez a Max Payne többi új funkciójára is érvényes, így pl. arra, ami belassítással és félig-meddig automata célzással segít neked, hogy leterítsd azt az ellenséget, aki máskülönben szitává lőne a következő egy-két másodpercben. Az ötlet nem rossz, de a gyatra kivitelezésnek hála Max nem egyszer groteszk pózban kicsavarodva kattogtatja éppen kiürült fegyverét az ellen és a közé került oszlopra célozva. Újratölteni, vetődésen módosítani itt már nem tudsz, csak végtelen türelemmel kivárni, hogy a „last second save”-re szánt bazihosszú másodpercek elteljenek a semmivel, és végre megdögölj, hogy visszakerülhess a legutóbbi chekpointhoz. 

Egy másik frusztráló tényező, hogy minden egyes átvezető videó után (amiből, ha még nem említettem volna, rohadt sok van), automatikusan a kézifegyver varázsolódik a kezedbe, mindegy, milyen badass shotgunt vagy kickass automata géppuskát lóbáltál egy perccel korábban. Szóval megközelítesz egy helyiséget valami 200 töltényes ultimate igazságosztót markolászva, majd jön az átvezető videó, és mire visszakapod az irányítást, ott állsz mondjuk egy tucatnyi golyóálló mellényes, állig felfegyverzett, rosszkedvű kommandóssal szemben, egy kispisztolyocskával a kezedben. Enjoy your epic gunfight, motherfucker.

A Rockstar jól elbaltázta a Remedytől átvett sorozatot. A grafika rendben van ugyan, de hadd ne hajbókoljak már azelőtt, hogy egy nagy játékgyártó 2012-ben össze tud izzadni egy szemnek kellemes (és egyébként nem több) külcsínt. James McCaffrey, harmadszor Max bőrében (most motion capture fronton is), megtesz mindent, ami lehetséges, hogy az izzadságszagú narráció írójának fejét ne akarjam láncfűrésszel simogatni, de egy ponton túl ő sem tud csodát tenni – és minden más csapnivaló. Valahányszor épp beleélnéd magad az egyébként egész élvezetes és hatásos tűzharcokba, vagy egy kizökkentő átvezető videóval, vagy egy rakás fejlesztői idiotizmussal találod szembe magad. Ezen a szaron dolgozott a Rockstar uszkve 8 évet? Inkább hegyeztek volna zabot.

Megint felsorakozott néhány segg, hogy Liam Neeson szétrúghassa. Örülünk.

He is the Law! Még a végén jó lesz... mert ez így első blikkre elég stílusosnak és tökösnek tűnik, és hát a '95-ös adaptációtól mélyebbre úgyse lehet menni... (Bár kicsit mintha a The Raid-re rímelne a "be vagyunk zárva egy épületbe, és nyírjunk ki mindenkit" felállás.)

(Aki az előző könyveket már olvasta, annak spoilermentes)

Közel hat évet kellett várni George R. R. Martin Tűz és Jég dala ciklusának ötödik kötetére, és ilyen várakozásoknak rohadt nehéz megfelelni – főleg, hogy időközben útjára indult egy adaptáció is egy HBO-sorozat formájában, és ez csak fokozta az egyébként is tekintélyes hype-ot. Pedig az írónak már csak azért is nagyot kellett villantania, mert az előző rész, a Varjak lakomája sokaknak csalódást okozott. Az egy dolog, hogy sok karakter teljes egészében kimaradt belőle (a tervezett negyedik könyv túl hosszú lett, ezért Martin kettébontotta, és a szálak egy részét a Varjak lakomájában vitte tovább, a másik részét pedig ebben), noha már az sem csak az olvasók triviális nyavalygása miatt jelentett problémát („900 oldal, és sehol nincs benne a kedvenc szereplőm!”), ugyanis megtörte a narratíva addig oly egyenletes, természetes folyását.

De nem, a fő – és jogos – panasz az volt, hogy az első három, szintén roppant masszív, hosszú, komplikált és eseménydús könyvhöz képest a negyedik cselekménye érezhetően felaprózódott, felhígult, és Martin olyan eseményeknek szentelt benne egész fejezeteket (sőt, point of view karaktereket), amiket korábban pár sorban elintézett. Ehhez képest a Sárkányok tánca sokkal összeszedettebb, szerkezetileg egységesebb, olvasmányosabb – és jobb, lényegesen jobb, bár az első három könyv színvonalát nem éri el.

Az egyetlen komoly szálka a szememben az ötödik kötettel kapcsolatban egy olyan új karakter behozása a történetbe, akiről korábban soha szó sem volt – pontosabban, mindenki rég halottnak hitte – és aki most hirtelen akár az egész sztori lényegét, menetét befolyásoló nagy játékossá válik. Martin sok erénye közül az egyik pont az volt, hogy fordulatainak, legyenek azok bármilyen hajmeresztők (mondjuk Catelyn Stark feltámadása) volt értelmük, felvezette, átgondolta, és nem csak a semmiből húzta elő őket. Most pedig pontosan ezt teszi, amivel árt a regényfolyam integritásának – ezután számíthatunk rá, hogy bármikor bedob egy deus ex machinát, ha épp szüksége van rá?

Kisebb, de azért kényelmetlen szálka Tyrion karakterének elbagatellizálása. A törpét azóta nem láttuk, hogy a Kardok vihara végén egy nyílvesszővel az ágyékában otthagyta apját Királyvár egyik árnyékszékén, megjegyezve, hogy "mégsem aranyat szarik". Az út, amit a Sárkányok táncában kijelöl neki az író, ígéretesebb, mint valaha: elindul a Keskeny tengeren túlra, hogy megkeresse Daeneryst és sárkányait (most komolyan: el lehet képzelni a Daenerys-Tyrion duónál izgalmasabbat, érdekesebbet – és bizarrabbat?). Utazása során különféle emberekkel találkozik, titkokra derít fényt, számtalan veszélybe kerül, barátokat, ellenségeket szerez, harcol, fogságba esik – úgy hangzik, mint egy klasszikus kaland?

Az is, és pont ez a probléma: a legkevésbé sem illik Tyrion karakteréhez, és bár általában véve nagy lehetőségek vannak abban, ha egy figurát kiragadnak megszokott közegéből, és teljesen új kihívások elé állítják (ami azt illeti, a klasszikus kalandtörténeteknek pont ez a kiindulási pontjuk), ez ebben az esetben visszafelé sül el. Tyrion attól érdekes, ahogy kiismeri magát a hatalmasságok udvari játszmájában, ahogy tervez, intrikál, átver, ahogy gúnyolt, megvetett, alsóbbrendűnek tartott „kisemberként” játszi könnyedséggel gázol át a nála „nagyobbakon” a céljai elérése érdekében – és családjával való ambivalens viszonyát még nem is említettük. A Sárkányok táncában mindennek búcsút mondhatunk. Hiába történik sokminden a törpével, maga a karakter egy helyben topog, és a szál emiatt többször unalomba fullad.

Ellenben a könyv többi része kifogástalan. Martin prózája, ahogy azt már megszokhattuk, rendkívül precíz és erőteljes, ez pedig a kevésbé érdekes momentumokon is átsegíti az olvasót (ez mentette meg a Varjak lakomáját is – képzeljük csak el, mi történt volna, ha az elnyújtott és/vagy töltelékfejezeteket egy kevésbé tehetséges és stílusos író tolmácsolásában kellett volna elviselni). Meg azon is, hogy a cselekmény itt már szinte megszámlálhatatlan szálba ágazik el, felfoghatatlanul sok karakterrel, pedig a fent részletezett okokból van, aki még csak fel sem bukkan (pl. Sansa), és van, aki csak épphogy – mint Brienne, akitől jókora cliffhangerrel búcsúztunk el a Varjak lakomájában (ne aggódj - most sem tudod meg, mi történt vele, arra várhatsz még néhány évet). És ha már cliffhanger: a könyv több szálon is brutális lógva hagyással zárul, és még az is lehet, hogy az egyiknek akkora pofon lesz a vége, amekkora annak idején Ned Stark megrövidítése és a Vörös nász volt.

Martin továbbra is a földön tartja a sztorit, hiába járja azt át egyre hangsúlyosabban a fantasy, karaktereiben nincs semmi eszményi, emberfeletti és mesés, ellenkezőleg, mélységesen emberiek, vagyis gyengék, gyarlók,  komplikáltak, és összeszarják magukat, amikor meghalnak; nem egyszerűen jók vagy rosszak, sőt, ezek a kategóriák itt nem is léteznek. Azóta biztos nem, hogy az első könyv végén búcsút mondhattunk az egész regényfolyam egyetlen tetőtől talpig becsületes és tisztességes, férfiként, harcosként és nemesúrként is cselekvőképes hősének. (Talán nem véletlen, hogy pont az ő halála után szabadult el a pokol.)

A Falon zajló események mind a felelős pozícióba és sok-sok kényelmetlen szituációba kerülő Jon Snow, mind a sztori egésze szempontjából izgalmasak, Daenerys szála az őt – és sárkányait, hatalmát – kereső különböző karaktereknek köszönhetően szépen besűrűsödik és kiszélesedik, az északi történések (Boltonok, Freyek, Greyjoyok, Stannis és Davos) egyre jelentőségteljesebbek és grandiózusabbak. Megkockáztatom, hogy a könyvet végül mégis Theon lopja el, annak ellenére, hogy az olvasók többsége alighanem a mai napig nem döntötte el, hogy egyáltalán kedveli ezt a minden szempontból ellentmondásos figurát vagy sem. De ahogy Martin kiteszi egy brutális, testi-lelki-egzisztenciális pokoljárásnak, a publikum döbbenten és tanácstalanul szédeleg az érzelmi spektrum egyik pontjától a másikig. És ez a Tűz és Jég dala igazi ereje, mindig is ez volt, hogy fantasy, csaták, élőholtak, sárkányok, mágia és akkora eposz, ami csak a csövön kifér ide vagy oda, az egész mégis az emberről szól – intimen és drámaian.

Az atombomba mindent megváltoztatott. A tudomány az emberiség jövőjét elhozó csodakölyökből pusztítással fenyegető mostohagyerek lett, akinek veszélyes, kiszámíthatatlan mivoltát sokszoros hatványra emelte a két nagyhatalom, Amerikai és a Szovjetunió bármikor felforrósodható hidegháborúja. A paranoia beszivárgott az átlagemberek mindennapjaiba, a filmipar pedig egész szubzsánereket húzott fel a kollektív félelem szórakoztatásra és pénzre váltható alapjaira. A sci-fi főleg a vörös invázió földönkívüli köntösbe bújtatott rémével riogatott (már az 1951-es The Thing from an Another World is egy híressé vált, baljós figyelmeztetéssel ért véget: „Watch the sky!”), a horror pedig a nukleáris fegyverek hatásaival.

A műfaj Amerikában elfordult a ’30-as, ’40-es évek inkább fantasyben gyökeredző szörnyeitől (vámpírok, múmiák, farkasemberek), és a tudományt pécézte ki magának új mumusként. Avagy hiába próbálta a kormánypropaganda harsány szólamokkal bíztató „duck and cover” filmekkel elbagatellizálni az atomkor rémét (ha kitör a harmadik világháború, és egy nukleáris detonáció történik a közeledben, csak kuporodj szépen a falhoz, vagy hasalj a földre, teríts a fejedre egy újságpapírt, és minden rendben lesz, no problemo), ha közben a tömegszórakoztatás városokat eltipró, nyilvánvalóan metaforikus óriásszörnyekkel figyelmeztetett, hogy igenis van problemo. Nem is kicsi.

A Pánik New Yorkban (The Beast from 20,000 Fathoms, 1953) egy bájosan műteremszagú sarkköri jelenettel nyit, amiben tudósok atombombarobbantással kísérleteznek, és véletlenül kiolvasztanak egy 100 millió éve befagyott, óriási, ragadozó dinoszauruszt. A lényt a hozzáértők (a fiktív) rhedosaurusként azonosítják (a „red”-re rímelő első szótag aligha a véletlen műve), de csak miután a játékidő felét eltöltötték azzal, hogy kétkedve rázták a fejüket, tagadva, hogy egyáltalán létezik. Mert míg a szörny hajókat és egy világítótornyot elpusztítva egyenesen ősi párzási területe felé tart, amire a peches jenkik gyanútlanul ráhúzták New York városát, Tom Nesbitt professzor (és szemtanú) próbálja meggyőzni kollégáit, leginkább a paleontológus Thurgood Elsont és szemrevaló asszisztenslányát, hogy egy négy lábon járó, bazinagy baj közelít a civilizáció felé.

Eugéne Lourié filmje (aminek stáblistáján feltűnik Ray Bradbury The Fog Horn című novellája, bár ez inkább legális biztonságot nyújtott – vannak ugyanis hasonlóságok a két mű közt – és az író hírnevét igyekezett kihasználni, egyébként nem adaptációról van szó) a King Kong 1952-es újrabemutatásának sikere nyomán született, és a forgatókönyvében ügyesen összefésülték az óriásszörnyes koncepciót az atomkor paranoiájával. Az eredmény az év egyik legnagyobb sikere lett, főleg szerény, 210 ezer dolláros költségvetéséhez képest, és hasonló sci-fi-horrorok egész sorát indította el (maga Lourié is kizárólag ebben az alműfajban alkotott később). Ennek köszönhetően készült el egy évvel később a legendás Godzilla is, ami egyébként sokkal jobb Lourié filmjénél – és nem csak azért, mert egy plusz, nyomasztó történelmi dimenziót adott a témához.

A Pánik New Yorkban státusza inkább köszönhető műfajteremtő, kvázi pionír mivoltának, mintsem annak, hogy ténylegesen jó film lenne. Bár mint rossz, vagy kis jóindulattal, közepes film, kétségkívül baromi szórakoztató, főleg néhány bárdolatlanul valószerűtlen, teátrális momentumában – mint amikor egy hihetetlenül bátor és hihetetlenül hülye közrendőr egy mezei hatlövetűvel áll a szörny útjában, de mozdulatlanul, mint egy cövek, és halálnyugodtan, mint egy buddhista szerzetes, amíg már legfeljebb abban reménykedhet, hogy gyomorrontást okoz a 100 millió éves dögnek. De a fejvesztve menekülő lakosság nem csak eltaposástól és megevéstől félhet: a jószág halálos prehisztorikus baktériumokat ereget magából (a japánok 1954-ben már nem vacakoltak ilyen apró metaforákkal, Godzilla náluk szemrebbenés nélkül radioaktív volt).

A szereplők a tudósoktól a katonákig sematikusak (bár legalább nem a macsó férfi/ájuldozó nő formuláit hozzák), a szerelmi mellékszál papírvékony, a cselekmény kicsit döcögős, a dialógusok, bár meggyőzők és lényegre törők, stílustalanok, a színészek az öreg paleontológust alakító Cecil Kellawayt leszámítva érdektelenek, a rendezés pedig, bár szolgál néhány emlékezetes beállítással és megvilágítással (főleg az ikonikus világítótorony-jelenetben), sokszor esetlen. De mindez keveset számít, mert a nézőt elsősorban úgyis a szörny és a pusztítás érdekli, az pedig elsőrangú.

Ez volt a legendás Ray Harryhausen első önálló munkája, és – köszönhetően nyilván annak, hogy a King Kong effektmesterétől, Willis O’Brientől tanult – mind a lény stop-motion megjelenítése, mind a valós utcahátterekkel való összemosása bármelyik jóval nagyobb költségvetésű, korabeli filmnek is becsületére válna. A vidámparkos finálé, amiben Lee Van Cleef is feltűnik (nem is elhanyagolható szerepben, sőt) még a maga statikusságával együtt is lenyűgöző. Kár, hogy híresebb várostaposó társaival ellentétben a Pánik New Yorkban szörnyének nem sikerült semmilyen személyiséget kölcsönözni – csak egy célja felé baktató ösztönlény. Ugyanakkor lehet, hogy pont ez a lényeg: annak sincs személyisége, amit szimbolizál.

Mintha tegnap lett volna, midőn pattanásos tinédzser fejemet matyóhímzéses párnámra döntve bámultam Robert Fostert, amint a nagyvárosi Ámerika betondzsungelében a kloákából szabadult óriásalligátort igyekszik becserkészni. Ám ma már Kína a vezető világhatalom, nekik tartozik mindenki, és szörnyhüllős filmeket is inkább ők gyártanak. A Million Dollar Crocodile egy fokkal látszik magasabban tanyázni az Asylum-színvonalnál: a költségvetés alacsony, a CGI elviselhető, illetve van benne Lam Suet, aki minden filmet nézhetővé tesz. Szóval csá, akarom ondani dzaj dzseng.

Új köntöst öltött a Geekz, elsősorban a Haránt Artúr által kifejezetten nekünk készitett zseniálisan geek fejlécnek köszönhetően, ami remélhetőleg a ti tetszéseteket is elnyeri. Mi el vagyunk ragadtatva tőle és remélhetőleg a kollégákat is sűrűbb posztolásra készteti.

Aki esetleg nem tudná ki az a Haránt Artúr, aki egyébiránt a 2012-es Alfabéta-dij egyik nyertese, az elolvashatja a vele készült interjúinkat itt és itt, valamint fellapozhatja a grafikustársaival készitett, felnőtteknek szóló Ablak-Zsiráfot, nem fogja megbánni.

„Well, I guess I can always go through life sideways.” Mondja Debby, a gengszter szeretője, miután a férfi az egész film noir történetének egyik leghírhedtebb jelenetében leöntötte őt forró kávéval, és egy életre elcsúfította az arcát. A mondat nem csak a nő önvigasztalása, nem is csak későbbi bosszújának kilátásba helyezése, hanem az egész zsáner esszenciájának roppant kifejező szavakba öntése is. Mindazt a viselkedésformát, mindazt a társadalomhoz való hozzáállást írja le, amit a noir jellemzően ambivalens figurái képviselnek, ami szerint élnek, halnak, és ölnek, legyen szó akár nőkről, akár férfiakról.

A két nem viszonya a ’40-es, ’50-es évek amerikai „sötét filmjeiben” mindig is félelmetesen és izgalmasan összetett volt. Férfit és nőt szenvedély, halál és vér kötötte össze, utóbbi manipulálta, felhasználta, romlásba döntötte az előbbit, aki cserébe sokszor nyers, brutális erővel lépett fel. James Cagney A közellenség híres jelenetében még „csak” egy grapefruitot törölt bele Mae Clarke képébe, a Debbyt alakító Gloria Grahame már nem ússza meg ennyivel – ahogy az 1948-as Raw Deal egyik kísértetiesen hasonló jelenetének mellékszereplője sem. De felsejlik még többek közt a tolószékes öregasszony találkozása a lépcsővel is, az ördögi vigyorú Richard Widmarck jóvoltából (Kiss of Death).

Csakhogy velük ellentétben Debby felveszi a kesztyűt. A Búcsúlevél (The Big Heat, 1953), tekintve hogy a legendás Fritz Lang rendezte, csak a felszínen szól a talpig becsületes, elszánt, hajthatatlan és hajlíthatatlan Dave Bannion nyomozó bűn elleni hadjáratáról. Ez ugyanis a Nők filmje. Ők lendítik előre a cselekményt, ők keverik a lapokat, ők teremtik a konfliktusokat, ők oldják meg őket, és ők is fizetik meg az árát. Mint a frissen megözvegyült Mrs. Duncan, aki az öngyilkosságot elkövetett rendőr férje által hátrahagyott búcsúlevéllel zsarolja Mike Laganát, akinek zsebében van az alvilág és a fél város (a rendőrfelügyelő a kártyapartnere). Vagy mint az egykori férj szeretője, Lucy Chapman, aki felhívja Bannion figyelmét az egyszerűnek tűnő ügyet komplikáló körülményekre, és másnap reggelre már egy útszéli árokban hever.

Vagy mint Bannion felesége. A Búcsúlevél egy tipikus nyomozós krimiként gördül előre, amíg a Lang által gondosan felvázolt kontraszt a nyomozó csendes, melegséggel és szeretettel teli családi élete és az utcák sötét, haláltól és bűntől bűzlő közege között brutálisan el nem párolog egy robbanásban. Aminek Bannionnal kellene végeznie, de helyette a felesége hagyja ott a fogát. A férfi begőzöl, mindent megtesz, hogy kipucolja a mocskot a városból, még egy sánta, öreg nőt sem rest felhasználni céljai érdekében (hogy egyszerűen nem ismeri fel, mekkora veszélybe sodor másokat a tetteivel, vagy nem érdekli, sosem teljesen világos). Az egyébként is keményfejű detektív bosszúszomjas ámokfutását (ami konkrét előképe a ’70-es, ’80-as évek zsaru- és revansfilmjeinek) Debby tuszkolja háttérbe – ekkor lép be a tehetetlen, dühös gyásszal megtöltött színre, vagyis csak nagyjából félúton, mégis, az egész film rögtön teljesen más irányt vesz.

A forró kávé külsőleg való alkalmazása elveszi a Nő elsőszámú fegyverét, a szépségét, és a második, amihez nyúlhat, az a pisztoly. Gloria Grahame szenzációsan atipikus femme fatale. Nem az a hosszúcombú, érzéki, dögös „knockout”, de határozottan van benne valami: kislányos ártatlansággal, élénkséggel vegyülő pimaszság és fáradt, ringyós elegancia. Meg az az egyszerűség és nyíltság, amivel a gengszter szeretőjétől kapott piszkos pénzről, a könnyű, kényelmes életről beszél, és amivel Banniont próbálja elcsábítani. Nincs benne ármány, ami a szíven, az a száján és a pisztolya csövén. Egy „szokásos” noirban az alvilágot megfejő, jéghideg, számító Mrs. Duncan megenné reggelire.

De egy szokásos noirban nem is maradna Debbyre a probléma megoldása. A saját történetében másodhegedűssé redukálódó Bannionra (egyébként Glenn Ford szintén nagyszerű a szerepében) csak azért van szükség, hogy egy csodálatosan fényképezett pisztolypárbajban felülkerekedjen a nő kávéfröcskölő szeretőjén, Lagana jobbkezén, az „alig várom, hogy kinyírhassak valakit” mosolyú Lee Marvinon. Mire eloszlik a lőporfüst, úgy tűnik, helyreáll a világ rendje. Bannionnak új nap kezdődik az őrsön, minden megy a régi kerékvágásban, kollégái büszkék, hogy együtt dolgozhatnak az ügy hősével. Pedig ő csak asszisztált a Nőhöz, aki ezúttal nem szempillarezgetéssel és combvillantással vágott magának utat az alvilágban az igazság, de legalábbis az ő igazsága érdekében, hanem ólommal – és forró vízzel. Mert ami visszajár, az visszajár.

A Prometheus körül akkora hype alakult ki, ami talán még a stúdiók néhány idei másik nagy dobása, a Bosszúállók és a Sötét lovag: Felemelkedés körüli cirkuszt is megfejelte. És a rendező személyéhez, illetve az általa életre keltett Alien franchise új irányba vivésének, az ottani világ kibővítésének ígéretéhez még hozzátett a kiéheztetés, vagyis az elmúlt évek meglehetősen szerény (mozgóképes) felhozatala a science fiction műfajban. Az ilyen lécet pedig nehéz átugrani, pofára esni benne annál könnyebb. De mint oly sokszor, most sem következett be egyik sem. A Prometheus nem a következő Alien, nem a következő Szárnyas fejvadász. Még csak nem is a következő Mátrix. Semmiképpen nem forradalmi és újító, nem egy útmutatás a sci-fi számára, sőt, meg sem kavarja az állóvizet. A Prometheus egy korrekt, nézhető, helyenként egészen izgalmas nyári látványfilm, nem több – de nem is kevesebb. Más kérdés, hogy a körülményekből adódóan ebből a „nem több”-nek van nagyobb jelentősége, és ez sokaknak igen fájdalmas lesz.

 Ami elvitathatatlan a filmtől, hogy baromi jól néz ki. A hajók, a lények, a díszletek, a trükkök mind első osztályúak, még ha ez – tekintve, hogy nagy részüket az Alienből emelték át – nem is mindig a Prometheus érdeme. Aki viszont konkrétan a prequel-koncepció miatt ül be a moziba (és nyilván sokan vannak ilyenek), azoknak megnyugtatásul mondom, hogy minden szempontból abszolút hibátlanul, sőt, gyönyörűen kapcsolódik a film a bő 30 éves franchise-hoz, úgy, hogy tematikailag is rengeteget tesz hozzá. Nem mintha az Aliennek valaha is szüksége lett volna bármi magyarázatra akár a szörnyeket akár a „space jockey-t” illetően, de ez már nem is Alien, és itt van helye, értelme a háttér kibontásának. Ami pedig mindenki nagy kérdését illeti (van-e benne AZ, vagy nincs), direkt nem leszek olyan jófej/szemét (a helyes opció egyéni szájíz szerint áláhúzandó), hogy lelövöm. De: ha tippelsz, lefogadom, hogy helyes lesz a tipped.

Sajnos az igen nagy ambícióihoz képest a film messze nem elég intelligens. A forgatókönyv igyekszik megteremteni az eposzi keretet a cselekményben fokozatosan elszaporodó borzalmakhoz, de összerogy a saját súlya alatt – rögtön a két első jelenet teljesen funkciótlan, felesleges, akárcsak néhány karakter (élükön a látványosan megöregített Guy Pearce-szel) és sztoriszál. A motivációk zavarosak, a címbeli hajón uralkodó erőviszonyok nemkülönben. Sosem világos, ki a főnök, ki kiről és miről tud, az ezekkel kapcsolatos érdektelen fordulatok (családi reveláció) pedig holtsúlyként húzzák le a sztorit, miközben még lyukakat is ütnek bele, hadd süllyedjen gyorsabban. A szereplők közül csak a látszólag érzelemmentes Davidnek vannak dimenzió, aki ironikus módon egy android – mindenesetre Michael Fassbender el is lopja az egész show-t, Noomi Rapace ide, Charlize Theron és Idris Elba oda.

Scott mozija hol teremtésmagyarázó sci-fi akar lenni, a 2001 felé kacsintgató grandiózus témákkal, hol zsigerekig hatoló horror, az elődök felkavaró, földönkívüli orális erőszak motívumaival, de sosem sikerül igazán hatásosan kibontania egyiket sem, elegyítenie a kettőt pedig még kevésbé (a pusztán mutiba bedobott, aztán elfelejtett filozófiai kérdésekről már ne is beszéljünk). Nem érezni ugyanis az események súlyát: a rendezőt vagy végleg elhagyta minden atmoszférateremtő képessége, vagy „csak” a vágóolló áldozatául esett. Sok jó ötlet, sok potenciálisan nagyszerű jelenet a sietős kivitelezésbe fullad bele, amiben nem jut hely stílusnak és eleganciának (mint pl. az egyébként hátborzongató automata műtét). Értem, hogy a mai (nyári) közönséget már nem lehet olyan lassú feszültségteremtéssel, olyan sűrű atmoszférával traktálni, mint a régit, de mindennek ára van. Vagy legendát teremtesz, illetve élesztesz újra, vagy a rég felmért tömegigényt szolgálod ki. A Fox 100 millió dollárja az utóbbira ment, ami nem meglepő. Kérdés, hogy ez kinél mire lesz elég.

Majdnem pontosan 10 évvel ezelőtt mutatta be az HBO minden idők legjobb sorozatát, a The Wire-t. A Funny or Die nevű viccesoldal ennek örömére elképzelte, hogy hogyan nézne ki a széria musicalváltozata, és ebben a színészek közül többen is segítettek, konkrétan: Michael K. Williams (Omar), Andre Royo (Bubbles), Sonja Sohn (Kima) és Felicia Pearson (Snoop). A(z ál-)trailer élvezetéhez nem árt ismerni a sorozat világát és a szereplőket.

Nem tudom nem észrevenni, hogy mintha Zhang Yimou-val kicsit fordult volna a világ. A ’80-as, ’90-es években, még ha óvatosan és visszafogottan is, de oda- odamondogatott a totalitárius kínai kormánynak, mostanra viszont úgy tűnik, hogy inkább hajlong előtte. Mert nem lehet elmenni amellett, hogy a The Flowers of War (Jin líng shí san chai) egy arcátlanul nyilvánvaló propaganda. Igaz ugyan, hogy a hírhedt 1937-es nanjingi mészárlást, amelynek során a megszálló japán katonák kínai civilek tízezreit ölték és erőszakolták meg, nem lehet könnyű árnyaltan ábrázolni (vajon Pest mohácsi csata utáni felégetésének megfilmesítésében hány hős török katona, és hány gaz magyar lakos lenne?), de ki mástól várna el az ember ilyesmit, ha nem pont Zhangtól?

Az elkészülésekor rögtön minden idők legdrágább kínai filmjévé vált The Flowers of Warban (a költségvetés a 100 millió dollárt nyaldossa alulról) a japán katonák mind bestiális, primitív vadállatok, akik örömüket lelik abban, hogy fiatal szűzlányokat gyalázhatnak meg – vannak, akik ennél civilizáltabbnak, emberségesebbnek tűnnek először, de csak azért, hogy a többiekével azonos természetük csak még sokkolóbb legyen, amikor végül lehull róluk a lepel. És még ez a propaganda kisebbik része.

A nagyobbik az, hogy a kínai karakterek viszont (legyen szó diáklányokról, prostituáltakról vagy katonákról) kivétel nélkül mind tisztességes, kedves, ártatlan, jóravaló, sőt, hősies és önfeláldozó emberek – és ezen az egyoldalúságon már nehéz túllépni. (Bárhogy sietett is Christian Bale bizonygatni, hogy a film messze nem propaganda, és aki úgy gondolja, hogy igen, az valamit nagyon rosszul látott – kösz, Chris, de ígérem, nem erről a megjegyzésedről foglak megítélni a jövőben).

Mindez annyira zavaró (ahogy kínai katonák lassítva, hősi zenére kezdenek öngyilkos rohamba egy tank ellen, miközben a gyereknarrátor megrendült hangon az önfeláldozásukról regél, az valami döbbenetes mélypont), hogy amikor a The Flowers of War a legnagyobb hősnek egy amerikai karaktert tesz meg, az már kifejezetten frissnek, újdonságnak hat (ezt is megéltük). A sztori középpontjában ugyanis John Miller temetkezési vállalkozó (Bale) áll, aki Nanjingben ragad a mészárlás kezdetekor, és egy katolikus templomban húzza meg magát, egy pelyhedző állú papnövendék, rettegő diáklányok és harsány prostituáltak között. Kezdetben csak a pénz és a saját bőre érdekli, de idővel kénytelen rájönni, hogy a nők csak rá számíthatnak – és kénytelen eszerint cselekedni.

Szerencsére a filmnek rengeteg nagyszerű, hatásos aspektusa van, ami segít a nézőnek, hogy ne akadjon fenn végleg a propagandán. Zhang már sokszor demonstrált vizuális történetmesélő ereje egyike ezeknek, ahogy az ahhoz való érzéke is, hogy bármilyen műfajú filmben, bármilyen körülmények közt, bármikor gyönyörűen megragadja az embert, az érzést a cselekményben. Képes rá például, hogy egy olyan valószerűtlen, már-már abszurd jelenetet, amiben a halál torkában álló, és abba belépni készülő prostituáltak izgatottan, boldogan ünneplik nőiességüket, varázslatos eleganciával, méltósággal, szépséggel ruházzon fel.

A színészek fantasztikusak: Bale itteni alakítása pályafutása legjobbjai mellé tehető, a vágyai tárgyát alakító Ni Ni (első filmszerepében) valósággal ragyog, és nem csak a szépségtől, de még az ismeretlen gyerekszínészek is teljesen hitelesek. Ha mindehhez hozzávesszük a látványos, intenzív és meglepően véres háborús jeleneteket, a Miller pálfordulása mögötti motiváció túldramatizálás nélküli, ügyes fellebbentését, és a csendes, visszafogott, és éppen ezért katartikus befejezést, már majdnem könnyű megbocsátani a történelmi objektivizmus hiányát, azt a tévképzetet, hogy a háború az egyik félből csak a jót, a másik félből pedig csak a rosszat hozza ki. Mint grandiózus díszletek közt játszódó emberi dráma, a The Flowers of War működik – keserű íz csak azért marad a szánkban, mert érezzük, hogy ebből egy mestermű is lehetett volna, akár méltó a rendező korábbi klasszikusaihoz.