A napokban már elcsíphettünk néhány forgatási fotót a teljes Clark Kent-módban járókelő Henry Cavillről, most viszont a Warner kihajította a netre az első hivatalos képet, amiben Cavill teljes Superman-módban látható. Első ránézésre a ruhaanyaga kissé fura, a köpeny meg túl hosszú, viszont van a karakter tekintetében és pózában valami olyan badass-ség, ami az összes eddigi Acélember-filmből hiányzott. Majdnem elkezdtem kicsit reménykedni, hogy esetleg jó film lesz. Aztán újra eszembe jutott, hogy Snyder rendezi.

Errefelé tessék haladni a nagy felbontásért.

(Jelen cikk a képanyagot kivéve egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin hetedik számában jelent meg nyomtatásban 2009-ben - S.)

Az európai képregény legendás mesterei közé tartozó Jean Van Hamme (XIII, Sörmesterek, Thorgal, Lady S) egy interjújában (lásd Buborékhámozó 6. szám) keserűen megjegyezte, hogy honfitársai között bár számos kiváló rajzoló található, elszomorítóan kevés a jó minőségű forgatókönyveket felmutatni képes író. Erre a cáfolatot sajátos módon egy svájci származású, de olasz gyökerekkel rendelkező rajzoló szállította, Enrico Marini, aki a kilencvenes évek elején alapozta meg a hírnevét a frankofón képregénypiacon, most pedig egy teljesen önálló álomprojektjét hívta életre: a Római sasok (Les aigles de Rome) az első olyan albuma, amelyet forgatókönyvíróként is jegyez, ám ahhoz, hogy idáig eljusson, majd két évtized kemény munkája és a legkeresettebb és legnagyobb respekttel rendelkező szerzők mellett gyűjtött tapasztalat szükségeltetett.

Enrico Marini szülei még születése előtt hagyták hátra Olaszországot, hogy Svájc németajkú részén telepedjenek le, így a későbbi elismert rajzoló hamarabb találkozott az olasz fumettikkel és a japán animevel, mint a francia-belga Astérix és Tintin albumokkal, ahogyan más hasonló korú gyerekkel történt volna. A francia Dorothée Club rajzfilmblokkján keresztül ismerkedett meg az Albator, Goldorak, Candy animesorozatokkal, de a legmélyebb benyomást még az első japán megjelenése idején (jóval korábban, mielőtt a Glénat kiadónak köszönhetően a manga elárasztotta volna Franciaországot) beszerzett Akira-kötet tette rá: Otomo Kacuhiró hatása később több korai albumában (Olivier Varèse, Gipsy) fellelhető. Első megbízását az 1987-es sierre-i képregényfesztivált követően kapta, ahol felfigyeltek a tehetségére és a frissen megalakult Alpen Publishers jelentette meg az első albumát, az Olivier Varèse-akták (Les Dossiers d’Olivier Varèse) első részét, A Vörös tér galambját (La Colombe de la place Rouge). A pozitív fogadtatásnak köszönhetően a Genfi Tribünben kezdett publikálni, a sorozatnak pedig újabb három része jelent meg, és ezek gyűjteményes kötete már az Humanoïdes Associés gondozásában került a nagyközönség elé. Az igazi áttörés 1992-ben következett be, amikor Thierry Smolderen (Colère noire, Convoi, McCay) felkérte, hogy dolgozzon vele posztapokaliptikus univerzumán, ahol az újabb jégkorszak fogságában vergődő bolygónk főbb városait az ellehetetlenedett légi közlekedést felváltó és három kontinenst átszelő Cirkumpoláris Kontinentális 3-as autópálya köti össze. Ebben a barbár körülmények közé süllyedt világban követhetjük Tsagoï, a faragatlan, de hatalmas szívű kamionsofőr és nevelt húga, Oblivia kalandjait, amint különféle rázós megbízatások elvállalásával próbálnak túlélni egy jobb holnap reményében. A Gipsy, a Runaway Train (1985, Andrej Koncsalovszkij) és Milton Caniff Terry and the Pirates című képregénye inspirálta road-movie jellegű kalandszéria azonnali sikerre volt ítélve, és a legnagyobb sztárrajzolók közé katapultálta Marinit.

Ezek után Stephen Desberg (IR$, Black Op, Rafales, Empire U.S.A.) szinte természetszerűleg őt kereste fel, amikor megelégelve, hogy a neki ismertséget szerző sorozatai után (Tif et Tondu, Billy the Cat) mindenki csupán ifjúsági szerzőként tekint rá, szeretett volna egy felnőtt témájú albummal előrukkolni. Marini javaslatának köszönhetően egy western született, A sivatag csillaga (L’étoile du désert), amiben az erősen Sean Connery-re hasonlító főhős felesége és lánya gyilkosának a nyomába ered az 1870-es évek Újvilágában (fun fact: később készült Connery-vel egy német reklám, amiben viszont az akkor már megjelent Ragadozókból loptak el ötleteket). A két kötetes vadnyugati kaland után újabb éles váltás következett, 1998-ban Jean Dufaux (Croisades, Djinn, Niklos Koda, Giacomo C.) egy misztikus noir ötletével keresi fel, amiben újraértelmezik a vámpírmítoszt (a vámpír szó leírását épp ezért ugyanúgy kínosan kerülik a történetben, mint azt Romero tette a Night of the Living Dead-ben a zombi elnevezéssel). Ahogy a Gipsy-ben, a szerző és a rajzoló a Ragadozókban (Rapaces) is tett arról, hogy a Marini forté-jának számító női idomok ábrázolása megfelelő hangsúlyt kapjon a menetrendszerűen szállított, fülledten erotikus jelenetekben.

Az éjszaka szülötteinek kalandjait lezáró negyedik album után Marini és Desberg útjai ismét keresztezték egymást, azonban most egy sokkal nagyobb lélegzetű vállalkozásba kezdtek, ami jelenleg a nyolcadik köteténél tart és töretlen népszerűségnek örvend Franciaországban. Ahogy eddig, újabb zsánerbe merülünk tehát alá, a Dumas által művelt történelmi fikció világába: a 18. századi Rómában játszódó A Skorpió (Le Scorpion) főszereplője Armando Catalano, kalandor és szerencsevadász, aki egy osztrák huszárral és egy gyönyörű méregkeverő cigánylánnyal az oldalán száll szembe Trebaldi bíboros pribékjeivel, hogy egy politikai cselszövésekkel teli játszmában utánajárjon saját zavaros múltjának és megszerezze a Templomosok elrejtett kincsét.

Az eddigiek fényében talán némileg érthető, hogy a francia-belga forgatókönyvírók krémje mellett eltöltött 20 év után Marini elég bátorságot és felkészültséget érzett magában ahhoz, hogy belevágjon saját elképzelésének megvalósításába. Kisebb könyvtárnak beillő forrásanyaggal, egy hagyományőrző légiósjátékokat rendező történésszel és saját ötleteivel felszerelkezve nekiállt, hogy képregényre vigye Arminius, a rómaiként nevelt barbár herceg történetét, aki majdnem pontosan kétezer éve, időszámításunk szerint 9-ben, Varusnál vezetett kelepcébe három római légiót, hogy szövetségeseivel az utolsó szálig lemészárolja őket. A Római Birodalom szörnyű veresége egyúttal kijelölte annak természetes határát is: a Rajnán túli Germániát sohasem romanizálták, a germán Vercingetorix gyakorlatilag megváltoztatta a történelem menetét és ez teljességgel lenyűgözte Marinit. Joggal tesszük fel azonban a kérdést, hogy a már bőséggel kiaknázott ókori Róma témájában vajon lehet-e újat mutatni, hiszen olyan szerzők dolgozták már fel ezt a korszakot, mint René Goscinny (Astérix), Jacques Martin (Alix), Gilles Chaillet (Dans la Rome des Césars), Jean Dufaux (Murena) vagy épp Stephen Desberg (Cassio)?

A Római sasok főszereplője Ermanamer (később Arminius), egy cherusk törzsfő fia, akit békezálog gyanánt túszként tartanak Rómában és megkezdik a tanítását, hogy büszke rómait faragjanak belőle Titus Valerius Falco kezei alatt, aki ugyancsak áldozatot hozott hazája érdekében azzal, hogy feleségül vett egy germán hercegnőt. Titus Valerius fia, Marcus így félig germán származású fattyú, aki ugyanakkor lenézi és megveti a barbárokat, mégis Arminius-szal együtt kell megkezdenie a Cézárnak tetsző kiképzést, ami felkészíti őket a római életre.

A történet központi témája tehát a barátság, ami a két folyton egymás képességeinek határait próbálgató fiatal között szövődik és az integráció/asszimiláció összetett folyamata, illetve az ezek során hozott döntések gyökeréig ásás, ami kiemelt értelmet nyer, ha górcső alá vesszük egy kicsit a szerző hátterét: Marini olasz származású, de Svájc németajkú részén él, jól ismeri mindkét kultúrát, ugyanakkor nem francia, de nem is belga, mégis franciául beszél és alkot. Saját bevallása szerint az album forgatókönyvét először németül írta meg, majd lefordította és két francia barátjával ellenőriztette le a szöveg nyelvhelyességét. Mi ez, ha nem az identitás keresésének (és megtalálásának) igaz története? A Római sasok tehát egy nagyon is személyes jellegű munka, amelynek ráadásul a vizuális minősége felől is megnyugodhatunk, hiszen a szerző hagyományos módon ceruzával rajzol, tussal húz ki, színez, a kész oldalakat pedig csak azután szkenneli be, hogy az apróbb hibákat kijavítsa, így szinte érezzük az ecset és a papír szagát olvasás közben. A saját maga által megteremtett tradíciók pedig azt is megkövetelik, mint ahogy a korszak erkölcsi iránytűje is, hogy ne szemérmeskedjen az intimitás bemutatása közben, ami a római mindennapok részét képezte, így az olvasó követheti a főszereplők férfivá válásának útját a hálószobába is. A történelmi részletesség ugyan csak odáig megy el, amíg nem akadályozza a történet természetes menetét, de nem mondhatni, hogy egy átlagos olvasónak bármi is szemet szúrhatna a hitelesség szempontjából.

Mindent összevetve a többek között az HBO saját készítésű Róma című sorozata és a Gladiátor által ihletett albumnak minden létjogosultsága megvan ahhoz, hogy elfoglalja méltó helyét a téma két végletét elfoglaló anakronisztikusan humoros Astérix és a hiperrealisztikus Alix között.

Nagyköltségvetésű, többé-kevésbé eredeti ötlettel operáló scifi? Hát persze hogy Bekmambetov keze van benne!

Parasztvakítás I, avagy a marketing diadala. Régóta köztudott, hogy a hongkongi filmipar alapvetően a szórakoztatásra épít és nagyon ritka, hogy a művészi színvonal miatt válik egy-egy mozijuk emlékezetessé. A hazug marketingkampány azonban viszonylag újkeletű dolog arrafelé. Így hirtelen visszaemlékezve a Triple Tap rémlik fel, amit Charlene Choi szexi két pisztolyos poszterével reklámoztak be, aztán szegényke úgy 5 percet játszott a filmben, akkor is valami sírós nővérke szerepében. Azonban egy ilyen bocsánatos kis trükk sehol sincs a Sex & Zen 3D marketinges stábjának agresszív nyomulásához képest, amivel nem csak Hongkongban, hanem gyakorlatilag világszerte hatalmas várakozást gerjesztettek a film iránt.

Hogy odahaza nagy a hype, az még akár rendben is volna, elvégre nem volt olyan régen a 90-es évek eleje, a category III mozik sikerhullámának időszaka. Még az is elfogadható, akár örömtelinek is nevezhető, hogy a helyi filmipar iránt nem túlzottan érdeklődő emberek is özönlöttek a moziba, mondván, ilyet még nem láttak. Arról viszont már nem szólnak a cikkek, hogy milyen fejjel jöttek ki, például az idősebb asszonyságok a vetítésekről. Pedig ez lenne az igazán érdekes, hiszen ennyire talán még sose verte át őket senki.

Nézzük meg egy kicsit az átverős kampány hazug jelszavait. Azt harsogták mindenhol, hogy ez a világ első 3D-s erotikus mozija. Aki olvas Geekz-et, az tudja, hogy ez egy szemenszedett hazugság, hiszen az a koreai Natali. Mindenhol, még a magyar neten is arról cikkeznek olyan emberek, akik nem látták a filmet, hogy itt majd 3D-ben ringó keblekben lehet gyönyörködni. Nem igaz, van ugyan a filmben 3D, de az erotikus jelenetekből véletlenül(?) kimaradt. A túlfűtött erotikát már nem is említem, a film eleji jelenetek esetében még csak-csak lehet ilyesmiről beszélni, a történet második felében láthatóak viszont már jócskán túlesnek a jóízlés határain, már persze csak abban az esetben, ha az lett volna a cél, hogy új rajongókat szerezzenek a stílusnak. Vér, különféle kínzóeszközök és egy elborult elméjű főgonosz. Sajnos csak erre tellett a forgatókönyvíróktól. A Sex & Zen új világából a Zen-t sajnos kifelejtették, pedig eredetileg pont ez volt az egésznek a lényege, ami leginkább kiemelte a hasonló produkciók hosszú sorából.

A Sex & Zen új világa? Bizony, bizony, a projekt fő producere, Stephen Siu a világon semmi újat nem talált ki, egyszerűen csak fogta a 20 évvel ezelőtti, mára legendává nemesedett Sex & Zen-t (annak is ő volt a producere) és rittyentett belőle egy lebutított, ostoba, szado-mazo elemekkel jócskán feltuningolt másolatot. Helyenként emlékeztet ugyan az eredetire a sztori, de aki csak az új részt nézi meg, nem fogja érteni, hogy mit is szerettek ezen annyira két évtizede. A szintén forrásként megjelölt, 17. századi Li Yu regényt, az itthon is megjelent A szerelem imaszőnyegét pedig már-már bűn ezzel a produktummal egy lapon emlegetni.

A sztorira egyáltalán nem érdemes sok karaktert pazarolni, úgyse emiatt fogják végigszenvedni a vállalkozókedvűek ezt a valamit (filmnek nem nagyon nevezhető). Fiatal főhősünk feleségül vesz egy leányzót, leginkább amiatt, hogy ne legyen másé, ám az ágybeli teljesítményével sem ő, sem az újdonsült feleség nem elégedett. Hősünk a téma avatott szakijainak nyomába ered és belebotlik az extrém dolgokat gyűjtő hercegbe, akinek gyűjteményében a legjobb nők is megtalálhatóak (kackac, a középszerű japán pornós kiccsajok, Hara Saori és Suo Yukiko azért nem biztos, hogy oda kellene tartozzanak). Hősünk bele is vág a gyakorlatozásba, azonban nem gondol bele, hogy a karma oda-vissza működik...

A film technikai kivitelezése nyugodt lélekkel nevezhető botrányosan rossznak. A mindenhol beharangozott 3D egyszerűen gagyi, nézegethetünk digitálisan megrajzolt, térhatású esőcseppeket, pénzérméket, késeket, meg virágszirmokat. Tulajdonképpen még a rossz emlékű Ninja Assassin béna térhatású jeleneteit sem sikerült felülmúlnia a hangzatos nevű China 3D Digital Entertainment Ltd. cégnek. Kínos. A mindenki által várt térhatású szexjeleneteknek pedig semmi nyoma, aki 3D-ben akar ringó kebleket nézegetni, az kénytelen lesz igaziakat keresni magának. Egyébként a számítógépes grafika, amit aránylag sok jelenetben vettek igénybe, igencsak hullámzó színvonalú. A rajzfilmszerű nyitójelenet teljesen rendben van, sőt, egész stílusos, viszont például a „világ legöregebb emberének” produkciója szánalmasan gyenge, akárcsak a harcjelenetekben felvonultatott trükkarzenál. Ennek erőltetését amúgy sem tudom hová tenni, még nagyon messze van az az idő, amikor ezekkel a trükkökkel át tudják majd verni az emberi szemet, teljesen hiteltelenné és élvezhetetlenné teszi az akciókat.

Adott a kérdés tehát, hogy valóban ennyire rossz-e a Sex & Zen 3D? Nos, a válasz az, hogy igen, valóban, ám aki csak egy kicsit is benne van a hongkongi film világában, az ezen egy pillanatig sem csodálkozik. Fentebb már volt szó róla, a kantoni szoftpornó hullám a 90-es évek első felében volt a csúcsponton és egyik legsikeresebb darabja pont ennek a mozinak az eredeti változata. Nem csak maguk a filmek lettek legendásak, hanem azok szereplői is, hiszen Amy Yip, Ellen Chan, Lily Chung, Loletta Lee, Pauline Chan, Teresa Mak neve mind a mai napig fogalom, nem kis részben amiatt, hogy többen közülük már sztárként váltottak át az erotikára és mutatták meg magukat. Az ellenkező irányú útra pedig a legjobb példa Shu Qi, aki fiatalon még Penthouse modellként illegette magát, ma pedig már a legjobban fizetett sztárok egyike.

A mai kantoni felhozatalban ilyesmire nem lehet számítani. Ugyan a mostani sztárok (pl. az isteni JJ, a cuki Stephy Tang, Chrissie Chau, Michelle Wai) legalább olyan szépek, mint a 20 évvel ezelőttiek, de az imázsukba nem fér bele a vetkőzés (még a 2008-as Edison Chen szexbotrányba belebukó Gillian Chung és Cecilia Cheung esetében sem), ebben a filmben is csak a modell Vonnie Lui-t (vicces a dublőrös meztelen jelenete) és a nevesincs Leni Lan-t sikerült felvonultatni. Az elmúlt pár évben készült, a Sex & Zen 3D-hez hasonlóan igen gyenge szoftpornó próbálkozások (pl. Forbidden Legend: Sex & Chopsticks) az alacsony költségvetést japán import lánykákkal igyekeztek palástolni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ráadásul a közízlés sem olyan, mint régebben, hiszen mára a legszexisebb, még eladható alkotások az olyan csodák, mint a melltartó fetisiszta Chan Hing-ka La Lingerie-je, vagy a mára perverz tatává szelidült Wong Jing hülyeségei. A komolyra hangolt, helyenként brutális sztorikért vissza kell nyúlni a 90-es évek elejére.

A Sex & Zen 3D tehát igazi parasztvakítás, tökéletes csomagolással nyújtja a nagy semmit a nézőnek, még 3D-s moziban sem érdemes megnézni, mert nem az a 3D benne, amire mindenki kíváncsi. Teljesen kiveszett belőle az eredeti változat hangulata és finom humora, akárcsak a Zen, csak a (sokszor erőszakos) szex maradt meg. Az anyagi sikere mindezektől függetlenül garantált, de reméljük, ha készül újabb produkció ebben a „műfajban” (nem biztos, hogy kellene ezt erőltetni), azt egyrészt egy normális rendező (ki a fene ez a Christopher Sun?) kell, hogy levezényelje, másrészt olyan stáb kell hozzá, akik tudnak hangulatot teremteni. A folyamatos nyögdécselés minden, csak nem hangulatteremtő, elég hamar baromi idegesítővé válik. Zárásul egy jótanács: mindenki kerülje el olyan messzire, amennyire csak bírja!

A híres-hírhedt Cruel World Team, a kilencvenes évek legendás dunaújvárosi függetlenfilmes csapata (straight out of Vasmű) bár feloszlott, vezető személyisége, Bernáth Zsolt egyre jobb és jobb rendezéseket tesz le az asztalra - idén egy kalandos gyerekfilmet készít, méghozzá egész estéset! Ahogy az mostanában lenni szokott, kihasználja/kihasználják rendesen a szocmédia adta lehetőségeket, nyomulnak fészbukon meg tvitteren, jutúbra meg fellöktek egy rahedli makingoffos videót, Izgalmasak!

A Random Virtuális Képregénymagazin első alkiadványa vagy testvérmagazinja a Random Fanservice! névre hallgat, és a mai napon debütált a Random blogon. A vadiúj képregény/manga/kreatív antológia több tekintetben is a klasszikus Random ellentéte, hiszen az új magazin ezúttal főleg a női olvasókat irányozta be, és elsősorban könnyedebb hangvételű történeteket kínál, bár ebben is akad erősen 18+-os tartalom. A Fanservice másik különlegessége, hogy egy kivétellel kizárólag nőnemű alkotók munkáit tartalmazza (most végre lemoshatjuk az alaptalan szexista vádakat). A főszerkesztő ezúttal Emtrexx (született Ács Zsolt), aki a régen várt 12 Óra című főművét is e lapokon mutatja be országnak, világnak, univerzumnak. Ajánljuk kedves nőnemű-, és nyitottabb férfiolvasóink figyelmébe! 

(A borítóra klikkelve a Fanservice!-hez juthatsz.)

Arról már olvastam korábban, hogy külföldi tudósok unalmas óráikban, és megfelelő anyagi támogatás ellenében meghatározták a félelem differenciál egyenletét. Az egyenlet szerint a valaha készült legfélelmetesebb film Stanley Kubrick Ragyogás című klasszikusa. Hiába na, az unatkozó értelmiséginél nincsen brutálisabb dolog a világon. De amit a továbbra kattintás után láthattok, az az én földhöz ragadt mérnöki gondolkodásmódom szerint is elég komoly! 

Humán beállítottságúak számára legyen elég annyi, hogy a képen egy matematikus ürge agyszüleménye látható. A kellően pihent úriember koordináta rendszerbe foglalta kedvenc bőregerünk jelképét, és a pontjai között felírta a pontokat összekötő vonalak által határolt batman logó függvényét. Kemény dolog ezzel kezdeni a vasárnap reggelt nem?

Már a neve is gáz. És az a csillagos-sávos ruha… Ez a karakter annyira giccses, annyira egysíkú és over-the-top, hogy csakis propagandának szánhatták – és valóban. Teremtői, Joe Simon és Jack Kirby nyílt állásfoglalásnak szánták a képregénye első számának borítóján Hitlert pofánverő Amerika Kapitányt a náci Németországgal szemben, már egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államokat Japán bebombázta volna a háborúba. Ilyen születési körülményekkel nem csoda, hogy a Marvel írói az azóta eltelt 70 évben is egyfolytában izzadnak, hogy érdekes vonásokkal ruházzák fel a faék egyszerűségű figurát – általában persze eredménytelenül. Az első egészestés mozifilm rendezője (Micsoda? Dehogyis volt 1990-ben Amerika Kapitány adaptáció… mondom, hogy nem volt!), Joe Johnston megkerülte a problémát. Az első felvonást leszámítva egyáltalán nem törődött a karakterrel, egyszerűen csak behajította egy félvállról írt, de látványos és kellemesen régimódi háborús akcióforgatagba, hadd sodorja magával a lendület.

És sodorja is, ahogy kell. Steve Rogers igazi bátor, eltökélt hazafi hatalmas amerikai szívvel, aki alig várja, hogy a tengerentúlon, a nemzet többi katonájával együtt tegye, amit tennie kell. Csak az a baj, hogy olyan kicsi és vézna, hogy egy óvodás is elverné az uzsonnatáskájával (az 1,84 magas, izmos Chris Evanst digitálisan hervasztották össze) – így aztán jelentkezési kérelmét újra és újra visszautasítják. De nem adja fel, és végül megakad rajta egy Németországból dezertált tudós szeme (Stanley Tucci), aki egy titkos kormányprogram keretében amerikai szuperkatonák előállításán fáradozik. Elszántságának és szívének köszönhetően Rogers lesz az első számú jelölt, aki a beavatkozás után nagyobban, gyorsabban, erősebben indul Európába német seggeket rugdosni, és Amerika Kapitány névvel az ország szimbólumává válni.

Mivel a karakter nem nácik, hanem egy Hitler seregéből kiszakadó, és világuralomra törő, Hydra nevű szervezet ellen vonul, a tökéletes, urambocsá’, „felsőbbrendű” szőke emberpéldány II. világháborús Németországgal szembeni harcának iróniája sajnálatosan elsikkad, viszont így legalább azonnal kap egy ideológiáktól mentes, szuperhőshöz méltó (vagy éppen James Bondhoz, bár van, hogy a kettő ugyanaz) megalomán szupergonoszt. Ő a Vörös Koponya, a német szuperkatona program némileg félresikerült terméke, akit Hugo Weaving személyesít meg. Az ő karaktere és játéka a film egyik legnagyobb ereje: persze, az „ultimate” gonoszról, egy minden tekintetben túlzó, kicsit sem félelmetes figuráról van szó, aki alá a nem túl okos, viszont roppant szórakoztató forgatókönyv minimum 20 percenként ír egy dramaturgiailag halálfelesleges jelenetet, csak hogy újfent megmutathassa, hogy mekkora seggfej. Weaving nagyon jól elkapja a szerepet, egész lénye, mimikája totálisan over-the-top, de még pont az önnön paródiájává válás határán innen. Evansnak negyven perc után már nincs más dolga, mint hogy elszánt és tökös legyen, szuperkatonává válását követően a külső és a belső tulajdonságainak disszonanciája semmivé foszlik, és igaz, hogy ennél talán többet is lehetett volna kezdeni vele, de most őszintén: minek? Közben Tommy Lee Jones is jól elvan az egyféle arckifejezéssel járó-kelő ezredes szerepében.

A film csak annyira veszi komolyan magát, amennyire muszáj, finom iróniájánál és jópofa pillanatainál (mint a klasszikus „a halál torkába dobott ártatlant mented, vagy a rosszfiút üldözöd” jelenet mosolyra fakasztó feloldása) is örvendetesebb azonban az, hogy a nagy, büszke nemzeti öntudat a félve várt patetikus nagymonológok helyett karikatúra formájában üti fel a fejét (a főhős propaganda körútja), és még a szerelmi szálat és a nagy hősi önfeláldozást sem lihegik és nyálazzák túl. Látványból pedig van bőven, akrobatikus harcok, bőrruhába és –maszkba bújt fanatikus német katonák, szuperfegyverek, misztikus energiaforrások, lángok martalékává váló hatalmas, titkos katonai bázisok és gigászi robbanások tarkítják a vásznat, és noha a cselekményvezetésben és az akciókban is akadnak aránytalanságok, vágási gikszerek és persze hülyeségek, az egész annyira kellemesen oldschool, hogy nem lehet rá haragudni. Mondhatnám, hogy majdnem olyan, mint a rendező geekkörökben nagyra tartott Rocketeerje, de csak majdnem – mert ez az akciók közt sem olyan rohadtul unalmas, mint amaz.

Működik a fan-service is. Szerencsére nem tolakodóan, de akadnak nevek (pl: Phineas Horton vagy Dum Dum Dugan), amik csak a rajongóknak fognak mondani valamit, és persze Stan Lee-től Samuel L. Jacksonig megkapjuk a most már kötelező, elvárt cameókat is. Szokás szerint érdemes a stáblista utánig maradni, ezúttal nem csak egy plusz jelenet miatt, hanem azért is, mert láthatunk egy rövid, és lényegében semmitmondó, mégis fasza Avengers teasert. Nincs más hátra, mint elégedetten várni Joss Whedon filmjét – a „felvezetők”, a Hihetetlen Hulk kivételével mind jól sikerültek, és kétlem, hogy pont a Firefly alkotójában csalódnánk majd.

Éppen csak véget ért a Comic Con San Diego-ban, ahol sokak mellett a Walking Dead második évadának is szenteltek egy helyet, és ahol Frank Darabont még mindenki előtt hangoztatta mennyire nem befolyásolja majd kedvenc zombis sorozatunkat a kisebb költségvetés. A mai napon azonban több különböző hírforrás is megerősítette: Darabont otthagyja showrunneri pozícióját egyenlőre ismeretlen okokból. A Shawsank Redemption atyja már régóta foglalkozott a Walking Dead projekttel, és amellett, hogy ő rendezte a pilotot, minden az ő keze alatt futott át. A pletykák az okokat illetően egészen szerteágazóak. Egyesek úgy gondolják a költségvetés megszabdalása miatt érezte úgy, hogy kreativitása ekkora keretből már nem szárnyalhat, mások szerint nem akarta lekötni magát egy sorozatnál több évre. Megint mások az AMC fejeseit okolják és ide lehet sorolni a rendező nehéz természetét is, aki eddig tűrt és nem tovább. Mindenesetre rettentő érvágás ez ennek a tömegből mindenképp kiemelkedő sorozatnak és szerintem mind kíváncsian várjuk, hogy milyen mértékben lesznek megfigyelhetőek változások. Mindezek ellenére a forgatás folytatódik és októbertől már a második évadot élvezhetjük. 

via: The Hollywood Reporter, Entertainment Weekly

Az év legizgalmasabb horrorfilmjének ígérkezik Lucky McKee (MAY) botrányhullámokat keltő legújabb eposza, amelyet a legendás Jack Ketchum együttműködésével hozott össze. A trailer enyhén szólva hatásos, végre egy horrorfilm amely mer tökös lenni (igen, tudom hogy The Woman a címe...)

Mivel az időjárás idén júliusban seggronda és kiszámíthatatlan, ezért 29-i szülinapi bulinkat áttettük a Négyszáz elnevezésű szórakozóhelyre (Budapest, VII. kerület, Kazinczy utca 52/b). Aki akarja látni, hogyan csapják fejbe Parrát egy sörösüveggel a második körmondata után, annak ott a helye!

Összes kedvencünk visszatér, Rick, Shane, Jockey és Samantha is!

Általában ki nem állhatom az efféle agyonstilizált izéket, de őszinte leszek, ez tetszik. Josh Hartnett, Demi Moore és Ron Pearlman egy alapszínekben fürdő szamurájwesternben.

Nagyon úgy néz ki, hogy Nicholas Winding Refn belenyúlt a tutiba az új filmjével. A Drive a hetvenes évek magányos bűnözőiről szóló, kicsit filozofikus, de ugyanakkor kíméletlen, és nagyon menő akciófilmjeit idézi meg. Charley Varrick juthat az eszünkbe, de a legnyilvánvalóbb előzmény Walter Hill The Driver című alkotása. Ez a trailer olyan, mint egy tökéletesen eltalált autóreklám: a kocsi a függetlenséged szimbóluma, ha jól vezetsz, kicselezheted a világot, és még a nőt is megmentheted.

A spanyol horrorspecialista Jaume Balaguero (pl. a REC-filmeknek ő az egyik társalkotója) ezúttal egy izgalmas thrillert rendezett, amelyben egy bérház gondnoka kergül meg és molesztálja a lakókat.

Andres Musciettinek ez a 2009-es, két perc hosszúságú szösszenete belépőjegy volt az egész estés filmek világába: jelenleg épp a Mama másfél órás változatát készíti elő, a film producere Guillermo Del Toro. Ajánlott éjszaka megnézni.

"Az utóbbi évek legjobb brit zsánerfilmje", eképp dicsérik Ben Wheatley horrorba hajló krimijét, és az elragadtatás egyelőre egyöntetű. A Kill List állítólag valami rettenetesen jó. Íme a trailer.

Jim Sheridan új thrillerjének szereposztása kiváló: Daniel Craig és Rachel Weisz beköltöznek egy házba, ahol korábban bestiális gyilkosságok történtek, és ebből mindenféle csintalan galiba kerekedik, ráadásul még Naomi Watts is besétál a (mozgó)képbe... A trailer kissé spoileres.

Megérkezett a rebootolt Pókember első előzetese. Érdekel ez itt valakit?

A képregények világában jártásabb olvasók valószínűleg már unalomig ismerik a szeptemberben esedékes DC relaunch részleteit, mely során a kiadó 52 címét indítja újra gyakorlatilag a nullától. Ez sorozatonként elétérő módon fogja újraértelmezni az adott karaktereket, azok világát, jelmezeit, és képességeit. A szeptemberi nagy esemény pikánsabb részletei először a Grant Morrison által íróként jegyzett Action Comics első számát illetően láttak napvilágot, melyet Dan Didio a DC főnöke lebegtetett meg a napokban.

Ezen információk szerint az új sorozatban eltörlik többek közt Clark Kent és Lois Lane nagy csinnadrattával 1996-ban megkötött házasságát, megszabadítják a hőst a nevelő szüleitől és a repülési képességeitől. Amivel kapcsolatban finoman megjegyezném, hogy ez igencsak ekvivalens az eredeti Joe Shuster és Jerry Seigel féle Superman képregénnyel, melyben Superman csak bazi nagyokat tudott ugrani a Földön és a Kryptonon lévő eltérő gravitációs viszonyok miatt. Dögöljek meg, de ebből még valami jó is kisülhet, pláne úgy, ha íróként egy akkora zseni jegyzi majd a sorozatot mint Grant Morrison. Én most lettem igazán baromi kíváncsi a DC relaunch okozta változásokra.

Egy nap híján egy év van még a következő, és Christopher Nolan utolsó Batman-filmjének bemutatójáig, ennek örömére összedobtak az illetékesek egy rövid kedvcsinálót, amiben a konzerv (értsd: az előző két részből kiollózott) anyagokon kívül már friss matéria is van. A klip végén azt kántálják (spanyolul), hogy "Matalo, matalo Bane!", azaz "Öld meg, öld meg Bane!". Nevezett rosszéltű figurát, aki anno a képregényben mint a ropit, úgy törte ketté Batmant, Tom Hardy alakítja, és ezek szerint ő lesz a főgonosz. 

„It all ends”, hirdetik a plakátok, én meg azon gondolkodom, mit lehet elmondani egy egyetlen grandiózus történetet elmesélő filmsorozat utolsó felvonásáról – pontosabban, mit számít, hogy mit mondok el? Aki amolyan „varázslókölykös ostobaság” vállvonással viszonyul a Harry Potter világához, azt úgysem győzi meg semmi, hogy rohanjon megnézni a finálét, akit pedig már korábban, többé vagy kevésbé, de magával ragadott a mágia, azt semmi nem tántorítja el ugyanettől. És mióta az ötödik résszel a Warner végleg a brit tévéből érkezett David Yates kezébe adta a filmeket, rendezői szempontból sem érik meglepetések az embert. Úgyhogy örömmel jelenthetem, a Halál Ereklyéi 2. része nagyjából mindenki elvárásainak eleget fog tenni. Ugyanolyan varázslókölykös ostobaság, és ugyanolyan filmes mágia, mint a korábbiak.

A történetismertetést átlépem. Komolyan, ha ezen a ponton nem tudod, hogy miről szól a film, nem is értem, miért érdekel egyáltalán, és miért olvasod ezt a cikket. Minthogy Rowling sorozatának utolsó könyvét a stúdió két filmre vágta, a Halál Ereklyéi 2. nagyrészt egyetlen lendületes, monstre finálé, a végső, mindent (és ezúttal tényleg mindent) eldöntő csata részletekben gazdag, lehengerlő krónikája. Yatesnek egyrészt könnyű dolga volt, hiszen leszámítva az első fél órát, egyetlen grandiózus akciójelenetet kellett levezényelnie, és ez egy rutinos fantasy-akció rendezőnek, amilyenné ő vált az utóbbi években, kész ajándék. Másrészt viszont nehéz dolga volt, hiszen leszámítva az első fél órát, egyetlen grandiózus akciójelenetet kellett levezényelnie, és ez veszélyes a történet érzelmi világára és karaktereire nézve.

Yates szerencsére megtalálta az egyensúlyt, és megcsinálta a harmadik legjobb Pottert Az azkabani fogoly és A Tűz Serlege után. A fináléban trollok, kőszoborkatonák, mágusok, óriáspókok, sárkányok harcolnak, halnak, és menekülnek, robbanások, legendás varázstárgyak, lángtenger és összeomló épületek között. Roxfort ostromának képei puszta, nyers erővel gyűrik maguk alá a nézőt, és ennek a végső összecsapásnak már csak a felvezetése is jó húsz perc. A csata közben pedig sorsok teljesülnek be, csókok csattannak el (röviden és ízlésesen, senkinek nem kell túlzott romantikázástól tartania), fontos karakterek hullanak, titkokra derül fény, és a lenyűgöző látványelemeket rendre emocionális csúcspontok váltják. Ez adja az utolsó felvonás igazi erejét: Yates hét filmen át folyamatosan kibontott, gondozott, és mélyített barátságot, szeretet, gyűlöletet ránt össze egyetlen hatalmas érzelmi gócpontba, immár szépen megcsiszolódott rendezői eszköztárával (roppant ügyes és szimpatikus iparos vált belőle – talán idővel válhat még belőle több is).

A brit színészgárda színe-java örömmel tapicskol a monumentalitásban, blockbuster még nem dicsekedhetett ennyi nívós névvel. Közülük vannak, akik jobban járnak (Maggie Smith végre akciózhat, ha nem is sokat), és vannak, akik rosszabbul (Emma Thompsonnak egy mondat, és nettó három másodperc (!) jut), de a pálmát természetesen Alan Rickman viszi el, még Ralph Fiennes félelmetes és groteszk Voldemortja és Neville, azaz Matthew Lewis meglepő tündöklése ellenére is. Piton karaktere jelenti a Harry Potter legfőbb bizonyítékát arra, hogy Rowling fantasztikusan tud mesélni. Utolsó jelenete megrázó, szívhez szóló, ereje egészen az epilógusig kitart, és a film lelkévé válik. És még a főszereplő trió mindhárom tagjának is sikerült színészileg felnőnie – kinek jobban, kinek kevésbé, de most először a „nagyok” közt sem lehet különösebb panasz rájuk. Ami még fontosabb, hogy Harry karaktere is kikerekedett végre: sokkal aktívabb, cselekvőbb hős, mint az eddigi részekben, már nem csak sodródik az eseményekkel, és nem folyton a barátai meg a véletlen húzzák ki a bajból.

Ugyanakkor mindez nem teszi semmissé, amit a Halál Ereklyéi 1. részéről írtam bő fél évvel ezelőtt: hiba volt kettévágni az utolsó részt (mármint kreatív szempontból – hogy financiálisan olyan kurvanagy üzlet volt, amilyet a Warner évek óta nem csinált, az más kérdés). Így kaptunk egy csaknem két és fél órás prológust, meg egy alig több mint két órás finálét (a nyolcadik film a legrövidebb az összes Harry Potter közül). Előbbi döcög, botladozik, szájal, és szájal, és untat, utóbbi meg rohan, dübörög, és székbe szögez. Senki ne mondja nekem, hogy nem lehetett volna kihozni a kettőből egy végig egyenletes színvonalú, háromórás mozit. De ez már késő bánat: a lényeg most az, hogy lezárult egy 14 éves korszak, méghozzá szépen, kielégítően, a könyv-és filmsorozat hatalmas hírnevéhez méltón.

Egész Hollywood meg volt őrülve a 19 éves Lauren Bacall és a 45 éves Humphrey Bogart románcától – kivéve Howard Hawkst, a rendezőt, aki összehozta őket erősen Casablanca-utánérzetű filmjében, a Szegények és gazdagokban. A mellesleg házas Hawks egy kicsit maga is beleesett a gyönyörű, fiatal színésznőbe, de nem tudott versenyezni a Sam Spade-féle lazaságot és sármot kisujjból hozó Bogarttal. A rendező és színésze többször összekapott a forgatáson, a kedélyeket Jack Warner csillapította – de a szerelmespár, köszönhetően a körülöttük keletkezett médiafelhajtásnak, nem csak személyes, hanem kreatív szempontból is keresztbe tett Hawksnak. Mire a film dobozba került, a stúdió fejesei rájöttek, hogy Bogart és Bacall közt korántsem izzik annyira a levegő a vásznon, hogy komolyan profitálhatnának való életbeli románcukból. Hawksnak egy sor jelenetet újra kellett forgatnia, és elbillentenie a film lényegét a magánkopó és a gazdag úrilány szerelme felé.

Ehhez, úgymond kapóra jöttek a második világégés eseményei – 1943 után már nyilvánvaló volt, hogy csak idő kérdése, hogy a szövetséges bakancsok Berlin rommá bombázott utcáin kopjanak, Hollywoodban pedig féltek, hogy a harcok végeztével drasztikusan esik majd a nézőknek a háborús filmek iránt mutatott érdeklődése. Így aztán azok bemutatását siettették, míg néhány egyéb projektet – köztük a Hosszú álmot – jegeltek. Az első verzió már 1945 elején készen volt, ám mivel csak jó másfél évvel később került mozikba, Hawsknak volt ideje a stúdióigényeknek megfelelően alakítani rajta. 1946 azóta minden film noir rajongó egyik kedvenc éve – nem pusztán azért, mert a Hosszú álom a zsáner egyik leginkább kiemelkedő darabja, hanem azért is, mert magát a zsánert is az keltette igazán életre.

Bár a noir „hivatalosan” már az 1941-es A máltai sólyom óta sínen volt, a háború évekig szabotálta a kibontakozását. A stúdiókban úgy gondolták, hogy a sötét alakokkal, becstelenséggel, gyilkosságokkal és amoralitással teli hardboiled krimik nem rezonálnak jól a nemes harccal, amit a haza bátor fiai a tengerentúlon vívnak, hogy egy őrült rezsimjétől megóvják a világot. 1946-ban aztán végre átszakadt a gát: jött A postás mindig kétszer csenget, Az óra körbejár, a Gilda, A gyilkosok és a The Blue Dahlia, csak hogy a legismertebbeket említsük. De mind közül a Hosszú álom volt a legjelentősebb. Raymond Chandler regényéből (és többek közt William Faulkner forgatókönyvéből) Hawks egy sötét, szövevényes, energikus noirt forgatott, ami mind karaktereit, mind témáit, mind képi világát tekintve a műfaj abszolút esszenciája.

A felütés tipikus: a magándetektív Philip Marlowe elvállal egy rutinszerű megbízást. Egy zsarolót kell lekapcsolnia, aki egy gazdag, haldokló tábornok folyton bajba kerülő lányain próbál élősködni. De kár strapálnia magát, lekapcsolja a fickót valaki más, három golyóval. Mire hősünk kettőt fordul, újabb hulla bukkan fel, és ez még csak a kezdet. A cselekmény a tucatnyi, egymással mindenféle kétes kapcsolatban álló karaktereivel igen bonyolultan gördül előre, és csaknem teljesen zavarossá válik – a Hosszú álom notóriusan nehezen érthető film, a fáma szerint nem csak Hawks és az írók, de maga Chandler sem tudta mindig, hogy honnan fúj a szél. De mind a regény, mind a film szolgál valami mással a szokásos „whodunit” kérdésen felül, amire érdemes figyelni – épp csak az a valami nem ugyanaz.

Chandler könyve a szilárd elvek szerint élő férfi helyzetét (és kiábrándulását) vizsgálta egy tejesen elvtelenné vált világban, de ennek vászonra ültetését az akkori amerikai filmkészítést több szempontból is gúzsba kötő Hayes-kódex ellehetetlenítette. A regény sok eleme (a gyilkos személye, az egyik áldozat és sofőrjének homoszexuális kapcsolata, a rendőri korrupció, az erőteljes szexualitás, és úgy általában, a szinte sokkolóan erkölcstelen miliő) vagy egyáltalán nem, vagy jelentős változtatásokkal, tompításokkal jelenik meg a filmben, a történet zárása pedig teljes átírást kapott. Hawks így a stúdió „finom” sugallatára a két sztár kapcsolatát helyezte előtérbe. A Hosszú álom annak krónikája lett, hogyan talál egymásra két ember a körülmények ellenére, egy hullákkal, bizalmatlansággal, hazugságokkal és átverésekkel fertőzött közegben. És Hawksnak ténylegesen sikerül ezt a kényszerű pluszt a film lelkeként eladnia.

Ezért nem kevés hálával tartozik színészeinek: mindketten ragyogóak, fantasztikusan festenek együtt, egymásra vetett pillantásaikban tombolnak a vágyak és a (nem mindig pozitív) érzelmek. Bogart hozza a tőle szokásos, hidegvérű, cinikus és laza figurát (csodálatos dialógusokkal teli forgatókönyv dolgozott alá), és bár külsőre messze jár mindenféle tipikus férfiideáltól, stílusával, lazaságával, szarkazmusával, foghegyről beszélésével elhiteti velünk, hogy bármilyen nő másodpercek alatt elalél tőle. Bacall pedig az esszenciális femme fatale: gyönyörű, őrjítő, hol szigorú, hol pajkos, észbontóan rejtélyes, észbontóan elegáns, észbontóan nő (hihetetlen, hogy mindössze 20 éves volt a forgatás alatt). Amikor ezek ketten egy éjszakai lokál asztalánál ülve lóverseny-metaforában beszélnek a szexuális aktusról, a kép szinte szétreped az erotikus feszültségtől (a cenzorok pedig szerencsére mindig is elég hülyék voltak, hogy ilyen okosan megírt, többértelmű dialógusoknak legfeljebb az egyik olvasatát fogják fel).

A mellékszerepekben is remek alakításokkal találkozunk. Elisha Cook Jr., a noirok alacsony, gyáva rosszfiúja most egy higgadt, szimpatikus ember, aki kisnövését nagy adag tisztességgel kompenzálja (nem is él sokáig), Bob Steele nyúlfarknyi szerepében is emlékezetes a profi, jéghideg gyilkosként, Martha Vickers pedig mérhetetlenül buja és amorális, kár, hogy karakterének súlyát alaposan csökkentették a könyvhöz képest (féltek – nem minden ok nélkül – hogy elhomályosítaná még Bacallt is).

Az átírt befejezésnek köszönhetően sajnos le kell mondanunk Marlowe szenzációsan megírt könyvbeli záró monológjáról, amiből csak úgy üvölt a hasztalan frusztráció és a keserű beletörődés. Pedig micsoda jelenet lehetett volna ebből az egyébként is leharcoltan festő Bogarttal! Karaktere itt gyökeresen eltérő módon búcsúzik, ami azonban majdnem olyan erőteljes, mint a regénybeli. Hawks a gyilkossal való végső konfrontáció során (erre egyébként a zsaroló halálának helyszínén kerül sor, ahova a cselekmény újra és újra visszatér, a bűn és az immoralitás fókuszpontjává avatva a házat) alkalmat ad Marlowe-nak arra, amire Chandler nem adott. Kiélheti a benne felgyülemlett dühöt és frusztrációt, így biztosítva, hogy a zárójelenetben rámosolyoghasson szerelmére, ahelyett, hogy a világ mocskosságán tűnődve merülne bele a whiskey-s poharába. Ahogy vicsorogva tüzel fegyvertelen (!) ellenségére, kihajtva azt saját embereinek géppuskacsövei elé, Bogart szinte félelmetes.

Figyelembe véve a film és a könyv eltérő hatásmechanizmusát, Hawks helyesen döntött. Chandler akciót nélkülöző, kizárólag dialógusokra építő fináléja prózában nagyszerűen működik, de a mozgókép ennél drámaibb szálelvarrást követel meg, amit Max Steiner feszült zenéjével és Sidney Hickox dinamikus képeivel a rendező magabiztosan szállít. Bár a regény lényege adaptálás közben elveszett, került a helyére más – és ez egyszer a stúdiónak igaza volt. Nemcsak a sztárrománcot sikerült pénzzé tenniük, de – Hawsnak hála – a film is mestermű lett a saját jogán, akárcsak a könyv. Még ha kicsit másképp is.

A Warner Bros éppen a napokban dobta ki a régóta emlegetett Batman: Year One című soron következő rajzfilm adaptációjának trailer-ét, melyet a "tovább" gombra kattintva tekinthettek meg. A film Frank Miller azonos című méltán emlegetett, egyébként véleményem szerint szenzációs képregényének adaptációját takarja. Aki esetlegesen nem ismerné Miller munkáját (ha van itt ilyen, az sürgönnyel pótolja) annak bevezetőnek legyen elég annyi, hogy a cucc Batman eredettörténetének egyfajta új értelmezése volt, miután az 1985-os Crisis on Infinite Earth című eseménysorozattal a DC gyakorlatilag eltörölt minden jellegű kontinuitást a Crisis előtti időszakból. A reboot minden sorozatot érintett így szeretett bőregerünket is. Miller pedig a Year One-al indította útjára azt kontinuitást, amelyhez később a többi általa írt Batman story is kapcsolódott, úgy mint a The Dark Knight Returns, a The Dark Knight Strikes Again vagy a botrányosan szar All Star Batman and Robin.

Az új rajzfilm a készítők szerint igyekszik a lehető leghűebben visszaadni Miller munkáját, melyben Bruce Wayne Batman előtti időszakát, majd a későbbi Jim Gordon-al és Catwoman-al való kapcsolatát is bemutatja. A film július 22-én debütál a San Diego-i  Comic-Con fesztiválon, majd a dvd és a bluray változatban hivatalosan október 18-án kerül a polcokra. A trailer alapján a dolog igencsak ígéretesnek tűnik.

Ultimate Spider-Man #160

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mark Bagley

Pókember halott! Izé. Megint. De most tényleg. Anno az Ultimatum című monstre papírpazarlást leginkább azzal igyekezték lenyomni a fizető olvasók torkán, hogy sorra ölték benne az áltimét juniverz karaktereit. A legnagyobb szenzáció természetesen a hálószövő kiírása volt, de mivel állítólagos „halálára” panelen kívül került sor, senki nem vette be igazán a mesét. Bendis javára legyen írva, ő maga nem is igyekezett túlságosan meggyőzni a népet a dologról, és cirka két hónap után vissza is állt minden a normál kerékvágásba. Ennek a mostani sztorinak – cím: Death of Spider-Man – viszont akkora felhajtást csaptak, hogy sejthető volt, nem egy szimpla parasztvakításra fut majd ki. Plusz, a Marvel Ultimate részlege – amellett, hogy ezer egyéb dolog miatt teljes joggal szidható – még mindig az a mainstream szuperhősvilág, ahol a legkisebb a valószínűsége annak, hogy egy fűbe harapott karakter később hipp-hopp visszatér (példa persze volt már rá, de hogy mást ne mondjak, itt Rozsomák is halott az Ultimatum óta). És Pókember itt és most nem panelen kívül hal meg. Hanem premier plánban. Pár hónap múlva pedig újraindul a sorozat egy első számmal, és egy másik Pókemberrel. Addig is, a Death of Spider-Man nem meglepő módon hozza a szokásos Bendis-minőséget: látványos, izgalmas, lendületes, jól megírt, és minden szuperhősös csihipuhi ellenére határozottan karakterközpontú (a dialógus, amiben Peter azt firtatja gúnyosan, hogy mi értelme a Manónak megölnie őt, szenzációs).

Egyetlen hibája, hogy nem olyan kiemelkedő, mint amennyire azt egy olyan súlyos esemény, mint a főszereplő halála megkívánná. A sztori azzal indult, hogy röviden becsatlakozott Mark Millar párhuzamosan futó Ultimate Avengers vs. New Ultimates minijébe (ami egyre pocsékabb, úgy mellesleg), ahol bekapott egy golyót a Megtorlótól Amerika Kapitány helyett (pedig a halálfejes bosszúálló csak a csillagos-sávos hős térdkalácsára célzott). Ezek után eleve sebesülten, legyengülve kellett megküzdenie a börtönből megszökött, és egyenesen a házához kibumlizott ellenségeivel, élükön a Zöld Manóval. Bendis nem tudja ezt a harcot elég markánsan megkülönböztetni a főszereplő korábbi, több száz elkeseredett harcától, csak nagyjából jön át a „most valami nagyon komoly és vészterhes dolog történik” érzete. Az utolsó oldalak is ambivalensek. Egyrészt jó, hogy főhőshalál ide vagy oda, Bendis nem húzza el a keserű sírdogálást, nincs nyáltenger, másrészt egy ilyen alkalmat talán mégsem azzal kéne zárni, hogy a félholtra vert és robbantott Zöld Manó gonosz elégedettséggel mosolyog. Bagley rajzai nagyon szépek, jó látni, milyen sokat fejlődött, pontosabban, ért a stílusa azóta, hogy négy éve otthagyta a sorozatot.

Fables #106

Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham

Tökéletesen jellemző Willinghamre, hogy az olvasói várakozásokkal, elképzelésekkel teljesen szembegy, és egy váratlan húzással, meglepően gyorsan vet véget a Mister Dark sztorinak. Ilyen dramaturgiai merészségekre a mai amerikai mainstreamben talán csak Robert Kikrman képes még a The Walking Deadben. A történet bő két éve, a Birodalom és Gepetto legyőzése után indult, és ez idő alatt Willingham – a sok-sok egyéb szál mellett – leginkább azzal foglalatoskodott, hogy új gonosztevőjét még a korábbinál is félelmetesebbé és legyőzhetetlenebbé gyúrja. Mister Dark egy rendkívül ügyesen és stílusosan megírt ellenséggé vált, akivel szemben hőseink képtelenek voltak hatásosan fellépni. Csak menekülni tudtak előle, és amint azt hitték, hogy mégis sikerült legyőzniük, újra elszabadult. Az újabb és újabb próbálkozások, a végső összecsapásra való felkészülések (különös tekintettel a „szuperhőscsapatra”) egyike sem hozott új reményt, és én, az olvasó, már majdnem azon kezdtem aggódni, hogy Willingham túlságosan is erősnek, és tényleg legyőzhetetlennek ábrázolja Mister Darkot – minek következtében hiteltelen lesz, amikor végül mégis legyőzik. Jobban is tudhattam volna. Az író Bigby apját küldi a gonosz ellen, a nagy harc már a képregény elején véget ér, és ezzel együtt egy másik cselekményszál is elegáns elvarrásra kerül. A füzet többi része a következményekkel, ünnepléssel, némi finom humorral és a jövőbeli sztorik felvillantásával telik. Az ilyen, tipikus dramaturgiát megkerülő történetmesélés az, ami az életszerűen megért karakterek mellett olyan élvezetessé, és – minden mesebeli elem dacára – valószerűvé teszi a Fablest. A dolgok nem mindig úgy történnek ebben a világban, ahogy azt egy tökéletes, művészi következetességgel felépített forgatókönyvtől elvárnak, hanem néha csak úgy, ahogy az életben. Az egyetlen probléma ezzel a füzettel Mark Buckingham. Ugyan kétségkívül ügyes rajzoló, az korábban is bebizonyosodott már, hogy a relatíve sokpaneles, dialógusokkal teli oldalak sokkal jobban fekszenek neki, mint a grandiózus akciók – és ez itt minden korábbinál világosabb. Mister Dark és Mister North gyors és brutális összecsapásának az egy panel/egy oldal elrendezés kölcsönöz grandiózus hatást, de ilyen méretben kijönnek Buckingham stílusának hiányosságai: a részletek elnagyoltak, a beállítások fantáziátlanok, az emocionális erő hiányzik, a jelenet nem kapja meg azt a képi monumentalitást, amit érdemelne. Nem rossz, persze, egyszerűen csak nem elég jó. Szerencsére a képregény maga továbbra is az, sőt, továbbra is egyike a legjobbaknak.

Hellboy: The Fury #1

Történet: Mike Mignola
Rajz: Duncan Fegredo

Már megint kénytelen vagyok szuperlatívuszokban beszélni a Hellboyról. Úgy látszik, ez már sosem fog változni – és ez így van jól. Most hagyom a fenébe az előzményeket, meg a felvezetést, és bumm, rögtön lássuk, hogy kezd neki Mignola és Fegredo az utóbbi pár évben épített, grandiózus történetfolyam fináléjának (de előbb még gyönyörködjetek egy kicsit a csodálatos borítóban, az se baj, ha a nadrágotokba csúszik a kezetek). A nyitókép olyan pofátlanul klisés, hogy azt halálos komolysággal csak Mignola képes eladni: rideg, magányos torony magasodik kopár, komor sziklákon, mögötte hatalmas villám hasítja darabokra az eget. Aztán: a torony kapujában görnyedt, széltől tépázott vén boszorkányok szűkölnek. „Is this our doing?” Három panel, egy oldal, tökéletes felütés. Az atmoszférát azonnal vágni lehet, tudjuk, hogy valami súlyos, hatalmas és gonosz dolog van készülőben – még azok is félnek, akiknek a kezük benne volt az események formálásában. A következő oldalon pedig mintha egy Gyűrűk Ura jelenetbe csöppennénk: a torony előtt hatalmas, kántáló hadsereg terpeszkedik, köztük zászlókkal és óriásokkal. És ez valami más, mint amit a Hellboytól eddig megszokhattunk. Mignola ugyan már réges-rég túlhaladott azon a ponton, ahol a sorozat legjavát a főszereplő életének tetszőleges pontjaiból kiragadott rövid történetek jelentették, és a grandiózus szcenáriók sem álltak távol a sorozattól (főleg nem a testvérétől, a BPRD-tól). De a kardokkal, lándzsákkal felszerelt, páncélos szörnyek és (halott) lovagok középkori jellegű csatája már egy izgalmasan új aspektusa Mignola komplex világának. És bár az igazi haddelhadd még mindig várat magára (a cselekmény ütemét elnézve, a hamarosan érkező második résznél egy pillanattal sem tovább), ez a monumentális felvezetés önmagában erőteljesebb, mint szinte bármi, amivel idén az amerikai képregényekben találkozhattunk. A The Fury több nem egyszerűen remek, hanem ráadásul ikonikus képet is tartalmaz. Hellboy, első felbukkanásakor, egy köpenybe burkolva lépdel az említett torony lépcsőin, csuklyája alatt egyetlen megmaradt szeme világít. Egy halhatatlan lovagnak Alice átnyújtja az Excaliburt, fejére egy mögötte álló szellem helyez koronát. És persze a szokásos képsorok, a szokásosnál jóval grandiózusabb keretek között: Hellboy harcol, nem egy vagy egy kis csapat rémen, hanem egy kisebb hadseregen keresztül verekszi föl magát a végtelennek tűnő lépcsőkön. A történetről direkt nem fecsegek, a lapok már le vannak osztva, most már „csak” a földrengető, hegyomlasztó, égszakasztó szálelvarrás van hátra. Csak olvasd, és feledkezz bele a képekbe, a monumentalitásba, a fantasztikusságba.

Scalped #50

Történet: Jason Aaron
Rajz: R. M. Guéra, Igor Kordey (Tim Truman, Jill Thompson, Jordi Bernet, Denys Cowan, Dean Haspiel, Brendan McCarthy, Steve Dillon)

Először is, ha valaki elsiklott volna a cím felett: Scalped #50. Ez így, önmagában ok az ünneplésre, pezsgőbontásra, konfettiszórásra, szűzlányavatásra. Nem kis öröm látni, hogy az utóbbi évek egyik legjobb amerikai sorozata elért a félszázadik számhoz, főleg, hogy a Vertigo mostanság egymás után lövi le a képregényeit. (Szerencsére a Scalped eladásai meglehetősen stabilak, ha messze nem is tartozik velük a kiadó élbolyába.) Jason Aaron és R. M. Guéra nyers, mocskos, lelkileg-fizikailag brutális, rothadó pusztaság közepébe húzott rezervátum-bűnbarlangban játszódó indián noirja indulása óta üde fénypont a szuperhősök által uralt mainstream comicok tengerentúli világában. Ez a jubileumi szám mégis kicsit felemás érzést kelt az olvasóban. Aaron a XIX. századba visz vissza minket, amikor is katonák és fejvadászok járják a vidéket, rézbőrűekre vadászva – egy-egy skalpért jó pénzt fizet az állam, csak ugye ez a fagyi hajlamos visszanyalni. A cselekmény egy fehér apával nyit, aki skalpolásra tanítja fiát egy indián falu felégetése során, majd idővel eljutunk a másik oldalra, ahol a megtorlók közt ott van egy Bad Horse nevű kisgyerek, a sorozat főszereplőjének egyik őse. (Elvileg – Aaron egyértelműen ezt akarja sugallni, bár nem tudok róla, hogy a hagyományos indiánnevek vezetéknévként élnének tovább az utódokkal…) Egyrészt ugyan a sztori hátterének ez a történelmi aspektusa (az indiánok leigázása) kicsit sem elhanyagolható, és a hét rajzoló egy-egy, történetbe ágyazott pin-up oldala gondoskodik az ünnepi hangulat megteremtéséről, másrészt viszont az a történelmi aspektus igencsak lerágott csont, és ráadásul a Scalped éppen most érkezett el egy komoly fordulóponthoz, ami igazán emlékezetessé tehette volna az 50. részt. Ehelyett egy „fillert” kapunk, egy töltelékszámot. Nem tesz hozzá semmit a sorozat cselekményéhez, sem a karaktereihez, hanem csak úgy van. Bár semmiképpen nem rossz (a hangulata erős, Guéra szokás szerint kitesz magáért – a panel a Liggle Big Hornnál vívott csatáról szenzációs – és a hozzá négy oldallal csatlakozó Igor Kordey is gyönyörű munkát végez), az erőszak körforgásának, a keserű iróniának, a költői igazságszolgáltatásnak és a soha nem múló harci szellemnek az efféle bemutatása egy kevésbé tehetséges író számára is csak tetszetős ujjgyakorlat lenne. Egy kis pluszt az utolsó (a pin-upokat is magába foglaló) oldalak jelentenek, amik a Scalpedhoz méltó nyersességgel képeznek kontrasztot a haldokló indián reményteli „víziói” és a jelen mocskos vigasztalansága között. Korrekt. De többet vártunk volna.

Uncanny X-Force #11

Történet: Rick Remender
Rajz: Mark Brooks

Rick Remender már csak ilyen, nem végez félmunkát. Ha valamit csinál, akkor totálisan, abszolúte csinálja – nincs jó képregénye, csak zseniális (Fear Agent), és nincs rossz képregénye, csak katasztrofális (Punisher). Az Uncanny X-Force sem esik bele a jókora köztes területbe, és szerencsére az előbbi kategóriát gazdagítja. Remender elődje Craig Kyle és Chris Yost volt, az ő irányításukkal 2008-tól 2010-ig szimplán X-Force cím alatt futott a sorozat a Messiah Complex egyik utóhatásaként (persze az első X-Force sorozat még 1991-ben jelent meg a „dicső” Rob Liefeld korszakban, és a csapatot Cable vezette). A koncepció azóta némileg változott: Yosték X-Force-át Küklopsz hozta létre, hogy Rozsomák vezetésével az X-Men afféle „black ops” egységeként kivagdossák a világból a mutánsokat fenyegető, két lábon járó rákos daganatokat. Aztán az X-ek nagyvezíre úgy döntött, ez a véres-brutális attitűd, amit szépen titokban tartottak a többiek előtt, mégsem áll jól az X-Mennek, és feloszlatta a csapatot. Itt lépett be az Uncanny X-Force első részével Remender – mert nem meglepő módon, Rozsomák úgy gondolta, hogy jól áll az X-Mennek, vagy sem, szüksége van egy ilyen csapatra. Úgyhogy ő és társai most még Küklopsz előtt is titkolózva kaszálják a rosszfiúkat, ahol érik őket. Az első sztoriban Apokalipszis visszatérését akadályozták meg, Remender pedig rágyúrt az egyik tag, Angyal évek óta húzódó belső konfliktusára: az Angyal és az Arkangyal személyiség (ami a ’80-as évek vége óta megvan benne, amikor Apokalipszis az egyik lovasává formálta őt) harcban áll egymással, és az X-Force-nak most tennie kell valamit, mielőtt utóbbi győzedelmeskedik, és végleg elveszítik a barátjukat. Az a valami pedig: elutazni az Apokalipszis kora nevű párhuzamos világba az onnan származó Sötét Bestia segítségével, és elhozni valamit, amit Life Seednek hívnak. Az az egyetlen, ami megmentheti Angyalt. Találjátok ki, úgy alakulnak-e a dolgok, ahogy hőseink eltervezik… Remender átkozottul jól elkapta a képregény hangulatát. Az X-Force Yosték alatt is élvezetes volt, de ők hajlamosak voltak túlerőltetni a brutalitást és a komorságot. Itt nyoma sincs efféle izzadságszagnak, Remender kezei alatt a történet gördülékenyebb, a karakterek soha nem mesterkéltek, az atmoszféra pedig továbbra is sötét és kegyetlen, de a maga spontán módján az, és közben nem hiányzik belőle a humánum és még a humor sem (elvégre mégiscsak ott van a csapat tagjai közt Deadpool is…). Emellett az író ügyesen hozza vissza az Apokalipszis kora karaktereit (a legjobb X-sztori a ’90-es évekből), mértékkel, jól használja Rozsomák narrációját, és rövid, de gyors és szaftos akciókkal szolgál. Külön öröm a képi világ: Mark Brooks mindig is a tehetségesebb iparosok közé tartozott, dinamikusan, egy-két aránytalanságtól eltekintve túlzások nélkül rajzol, de a színező, Dean White lehel igazán életet a panelekbe. Gyönyörűen kékes-sötétvöröses árnyalatú az egész képregény, a kétoldalas panel Apokalipszis világáról nem kisrészt neki köszönhetően olyan fantasztikus. Jelenleg ez a Marvel egyik legjobb képregénye, az X-franchise-on belül pedig kétségkívül első a sorban.

Ritkán találkozik az ember ennyire váltakozó színvonalú sorozattal, mint amilyen a True Blood is. Egy megfoghatatlan hullámvasút ez, ami tele van csúcsponttal, őrült, sikoltozós, leteszem a hajam momentummal, míg nincs hiány az ásítozós, teljesen felesleges, érthetetlen szálakból sem. A harmadik évad is hasonlóan szerepelt egészen a zseniális kilencedik részig, amit töretlen lejtmenet és sokunk számára nem éppen kielégítő végkifejlet követett. A készítők is megérezhették ezt, hiszen a negyedik évad első részében újraosztották a lapokat, nyitva ezzel egyfelől mind az új nézők, mind a megkeseredett veteránok felé. A kérdés már csak az: mennyit nyertek vagy veszítettek azzal, hogy kvázi mindent a feje tetejére állítottak. A tovább után akarva akaratlanul is előfordulnak spoilerek, így csak az bátorkodjon tovább olvasni, aki tisztában van az előzményekkel. 

Az örök szkeptikus azt mondatja velem, hogy semmit, de ennyire elhamarkodottan azért nem döntenék. Nem látszik, hogy mire szeretnék kihegyezni a negyedik évadot, és ez jó. Ismét rengeteg szálon fut a cselekmény, az időben való ugrásnak köszönhetően pedig újból rácsodálkozhatunk dolgokra. Sookie-nak (és vele együtt nekünk is) kimaradt több mint egy év, ami igen sok potenciált rejt magában. Persze csak ha megfeledkezünk arról, hogy ez egy ügyes írói húzás. Nem kell a karakterfejlődéssel bíbelődni, és ami még fontosabb, folyamatos WTF pillanatokkal lehet a nézőket bombázni. 

A hiperaktív Jason Stackhouse, mint felelősségteljes seriff, az örök pesszimista Andy Bellefleur, mint megvadult narkós, Bill Compton a vámpírkirály és ami a legjobb az egészben: mindenki kedvenc Tarája elvetemült, leszbikus ketrecharcos??? Az előző évad tündibündijei mellett hangsúlyos szerepet fog kapni az okkultizmus is, főszerepben Lafayette-tel a boszorkánymesterrel, míg a vérfarkasokat vérpárducok, vérpumák és egyéb olyan állatfajok váltják majd fel, amelyek nevének előtagja "vér". 

Végigolvasva a fenti pár sort, magam sem vagyok képes feldolgozni ezt a töménytelen őrületet, megannyi blődséget, de mit csináljunk, ha ez a szíve a True Bloodnak. Évadról évadra árasztanak el minket képtelen lényeikkel, már-már nevetséges szereplőikkel, sokszor komolyabban véve önmagukat, mint kellene. Az előző szezon során lett volna arra alkalom, hogy kiterjesszék az univerzumot, bevonva az egész világot, és őrült vámpír-vérfarkas-ember háborúba kezdjenek a mögötte megbúvó intrikákkal, de maga a kezdeményezés szinte azonnal hamvába is halt a zseniális Russel Edgingtonnal együtt.  

Visszatérve a negyedik évad nyitányára, nem csak sopánkodásra lehet okunk. Feszültséget kelteni még mindig tudnak, míg a történet rettentő iramban halad előre. A rész első tíz perce az egyik legjobb felütés amit láttam, ezért sajnálatos a már korántsem annyira izgalmas folytatás. A végére tartogatott legnagyobb pozitívum pedig Sookie és Bill szétrobbantása, aminek éppen ideje volt, hiszen kezdtek már mindenki agyára menni. 

Sajnos nem olvastam a regényeket, így nem tudok véleményt alkotni azzal kapcsolatban, hogy mennyire távolodtak el az HBO-nál az írott szövegtől, de a különböző visszajelzések alapján úgy tűnik nem igazán van már köze egymáshoz a kettőnek. Ez is inkább jó, hiszen így is tele vagyunk adaptációkkal, tökéletesen rendben van az, hogy a könyv és a tévésorozat mást és mást ad.

A True Blood olyan, mint egy véres cirkusz, ahol minden fellépő valami csodabogár, és egyikük sem tudja magáról, hogy nem vele, inkább rajta röhögnek a legtöbben. Nem lennék meglepve, ha az utolsó évad végén Sookie a halál szélén állva egy baldachinos ágyban ébredne, nagymamája pedig egy bögre forró csokival vigasztalná, miközben megnyugtatná afelől, hogy vámpírok csak a rémálmokban léteznek.  

Amióta a mozifilmes technika túlhaladta a makettekkel és egymásra vetített képekkel felvértezett, relatíve olcsón előállítható sci-fi történeteket, azóta nem nagyon készítettek ilyesmit a Távol-Keleten, szinte csak mutatóban létezik néhány, kevéssé ismert darab. A japán közönségfilmek fejlődését azonban remekül szemlélteti, hogy az utóbbi 1-2 évben egyre bátrabban nyúltak hozzá a korábban csak rajzfilmváltozatban elképzelhető téma megvalósításához, ráadásul nem is rossz eredménnyel. Mindezek mellett pedig mostanában reneszánszukat élik a kicsit nosztalgikus hangvételű, az 50-es, 60-as, 70-es éveket megidéző alkotások, amik hullámát évek óta hatalmas lendülettel igyekszik kiaknázni elsősorban a Toho stúdió. Ezt a hullámot Yamazaki Takashi indította el még 2005-ben az Always–Sunset on Third Street-tel, majd még ugyanabban az évben nekilátott egy még nagyobb dobás előkészületeihez. Ez lett öt évvel később az egyszerre múltidéző és hipermodern Space Battleship Yamato.

A Toho négy év tervezés után végül 2009 őszén kezdte meg a forgatást, amiből mintegy 9 hónap a számítógépes effektek kidolgozásával telt. A stúdió jó szokása szerint nem sajnálta a pénzt a projekttől, az eredetileg tervezettnél még 2 millió dollárral többet is fordítottak rá, összesen 24 milliót, ami nagyjából megegyezik a szintén megalomán 20th Century Boys trilógia epizódonkénti költségvetésével. Külön érdekesség, hogy a főcímdalt az Aerosmith énekese, Steven Tyler készítette a filmhez, (ha minden igaz) első szóló próbálkozásaként. Kicsit fura volt nem japán előadótól hallani a végefőcímet, de a Toho már az Amalfi-ban is vitt véghez hasonlót, ott Sarah Brightman haknizott nekik.

Yamazaki számára már korábban sem volt ismeretlen terület a science fiction, hiszen rendezőként első szárnypróbálgatásait (Juvenile, Returner) is ebben a műfajban tette meg, illetve már a 80-as évek végétől kezdve jópár film vizuális trükkjeinek elkészítésében működött közre, sőt, az animék terén (többek között a Giant Robo rajzfilmben) is csiszolgatta képességeit. Ilyen háttérrel pedig tulajdonképpen nem is volt kérdéses, hogy amint lehetősége lesz rá, előrukkol egy igazi, nagyköltségvetésű, látványos sci-fivel.

De mi is ez a Space Battleship Yamato? Avatatlan szem számára egy afféle Star Trek ripoffnak tűnhet, amibe némi Star Wars beütés is keveredett, de akár több egyéb híres hasonló mozi elemeit is fel lehet benne fedezni. Azonban egyáltalán nem arról van szó, hogy innen-onnan összeszedték az ötleteket, majd gyúrtak belőle valami egyéninek látszó dolgot. Ha leszámítjuk a világűrben játszódó történetek behatárolt, sablonos „színhelyeit” (űrhajó irányítóterme, kisűrhajók cockpit-je, stb.), már nyilvánvalóvá válnak a jellegzetesen japános részletek. Maga a címszereplő űrhajó sem akármilyen, hiszen a valaha készített legnagyobb hadihajó, a II. világháborús császári flotta büszkesége, a Yamato ihlette, olyannyira, hogy a formát meg is hagyták, csak a fegyverzetét és a hajtóművét változtatták meg egy kicsit a környezetnek megfelelően. De nem maradhatott ki az óriás robot (á la The Mysterians), a családtagként funkcionáló kütyü (á la Yatterman), a vakító fény elleni védőszemüvegek (á la Cosmic Rescue) és a sor még hosszasan sorolható.

A sztori 2199-ben játszódik, amikor is a Föld felszíne már öt éve lakhatatlan a földönkívüli Gamirasu népség sugárzóan jótékony tevékenysége következtében. Az emberi faj utolsó reménysége a földfelszín alatt, titokban kifejlesztett Yamato űrhajó, ami Okita kapitány vezetésével, többek között a balhés Kodaival is a fedélzeten elindul az Iskandar bolygó felé a sugárzás ellenszeréért.

Egy igazi hősies eposzt követhetünk tehát figyelemmel, amiben nyoma sincs annak a könnyedségnek és lazaságnak, ami a fentebb már említett, híres amerikai darabok jellemzője volt. Sci-fi-ként tökéletesen működik, a Yamato univerzumot nagyon szépen valósították meg, ami nem véletlen, hiszen Yamazaki egyértelműen erre helyezte a fő hangsúlyt. A teljes játékidőből mintegy 65 percet és több, mint 500 vágást tartalmaz a számítógépes grafika. Szerencsére a minősége csak a földönkívüli élőlények animációjakor nem az igazi (de én realisztikusan animált lényt még nem láttam soha), viszont a földönkívüliek polipszerű űrhajóinak megvalósítása különösen látványosra sikerült. Grandiózus csatákban sincs hiány, ráadásul még „földharc” is színesíti a látottakat. A nosztalgiafaktor sem elhanyagolható, bár ezt valószínűleg csak azok tudják igazán értékelni, akik látták annak idején a rajzfilmsorozatot. Néhány szereplőt kihagytak, valamint megváltoztattak (eredetileg jóval kevesebb nő volt a figurák között), viszont az űrhajó berendezései igencsak a 70-es évek technikáját idézik.

Némiképpen zavaró lehet a japán közönségfilmekre olyannyira jellemző túldramatizáltság, a hosszas, szívszorító drámai pillanatok, amik helyenként már-már röhejesen túlzásba lettek véve. Főhőseink aktív érzelmi életet élnek, miközben az ellenség űrhajója a végső pusztításra készül, vagy éppen a warp-ra már ki lett adva a parancs, nem is beszélve a kellő ideig mindig mellélövöldöző földönkívüliekről. Az elnyújtott, hosszas drámai pillanatok miatt egyébként sokkal inkább a közelmúlt II. Világháborús eposzaira (Yamato, Battle Under Orion) hajaz a történet, mintsem a világ vezető sci-fi szösszeneteire, sajnos azonban a történetmesélés színvonala elmarad tőlük. Yamazaki e tekintetben nem ér fel a kortárs japán rendezők között etalonnak számító Shinohara Tetsuo munkáihoz.

A másik neuralgikus pont, a főszereplő Kodai-t alakító Kimura Takuya is egyértelműen kellemes meglepetést okoz a játékával. A nézőcsalogatóként szerződtetett popsztár ki tudott bújni a főleg a tévésorozatokban rá jellemző egoizmusából és kellő alázattal hozza a karakterét, a filmre szerencsére nem úgy fognak emlékezni, mint egy újabb Kimutaku mozira. Ez egyébként a stáb valamennyi tagjára igaz, Yamazaki jó érzékkel válogatta össze a színészeket, bár a hosszú tervezési fázis során néhány cserét is el kellett követnie. A leglátványosabb csere a félig brazil Kuroki Meisa, akinek helyét eredetileg a félig algír Sawajiri Erikának szánták, ám ő időközben otthagyta a showbusiness világát. Popsztár helyett popsztár lépett a helyére, szerencsére Kuroki kisasszony ezúttal jóval többet hozott ki a szerepéből, mint tette a rettenetes Assault Girls-ben. A kissé sablonos, papírvékony jellemű mellékszereplők közül személyes kedvencem a Bayside Shakedown mindig feszült Muroi-ját alakító Yanagiba Toshiro, aki ezúttal egy mindig feszült űr-Muroi-t formál meg, csak most Sanada a neve.

Ugyan a Space Battleship Yamato korántsem tökéletes alkotás, meg kell hagyni, a Toho az utóbbi időben elég jó úton jár. Egymás után kerülnek a mozikba a nosztalgikus témát meglovagoló hi-tech alkotásaik, amikkel a nézettség növelése sem elképzelhetetlen, hiszen nem csak a mai tinédzsereket, hanem az ezeken a sztorikon felnőtt generáció(ka)t is becsalogatják a mozikba. A Yamato űrhajó kalandjain felnőtt generációból pedig több is van, hiszen az 1974-ben startolt anime sorozat ma is fut, népszerűségére pedig mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy az eredeti hajót megépítő Kure város Yamato múzeumában egy egész emeletet szenteltek az animének. Always, Yatterman, Time Traveller, 20th Century Boys, Ballad, Space Battleship Yamato. Nem rossz lista, ráadásul a konkurrencia sem tétlenkedik a műfajban (pl. Cyborg Girl, Fish Story, stb.). Ha a 2011-es felhozatal is hozza majd azt a színvonalat, mint az elmúlt 2 év, nem lesz okunk panaszra.

Szombati délelőtti rágcsálnivalóként íme Chang Cheh egyik leghíresebb filmjének német előzetese (furcsa dolog leírni egy 33 éves film traileréről, hogy "előzetes"). Az Invincible Shaolin-t nálunk is forgalmazták dvd-n A legyőzhetetlen Shaolin címmel. Különösen a germán narrációt bírom. :)

Egy csapat egér megunja, hogy a háziasszony folyton söprűvel kergeti és ütlegeli őket, így szemétből és két házilégyből összegyúrnak, és életre keltenek egy homunkuluszt, Billyt, aki majd móresre tanítja a nőt. Billynek azonban meggyűlik a baja egy macskával, kimenekül a házból, és végül összebarátkozik az asszony tudós kislányával, Beckyvel, aki kicseréli a szemeiként működő legyeket földimogyorókra. Billy és a lány ezután az égboltról eltűnt Hold nyomába indulnak, és hullócsillagoktól kérnek útbaigazítást egy tönkrement és elhasznált bolygóknak fenntartott temető mellett, mielőtt üldözőbe venné őket egy húsdarálóból teremtett kapitány a szárnyas kalózhajójával. Velem vagytok még?

Tony Millionaire (Sock Monkey) graphic novelje 2006-ban jelent meg (azóta kijött hozzá egy folytatás is: Billy Hazelnuts and the Crazy Bird), és egyike azon kevés képregényeknek, sőt, bármilyen médiumba sorolható műveknek, amiket minden gondolkodás, minden hezitálás nélkül, azonnal lehet ajánlani bárkinek, kortól, nemtől, világnézettől, hajszíntől és anyajegyek számától függetlenül. De leginkább a geekek járnak jól vele – nem elsősorban azok a tipikus geekek, akik zombikra, posztapokalipszisre, vámpírokra, Vertigo képregényekre, kung fu filmekre, Batmanre, Ron Pearlmanre és francia horrorokra buknak, hanem azok, akik az átlagnál többet őriztek meg gyerekkorukból. És az átlagnál több van bennük az abszurditásra való fogékonyságból is.

A Billy Hazelnuts, ha muszáj hasonlítani valamihez, hogy a zavart olvasó az első bekezdés agyament ötletorgiáját kontextusba tudja helyezni, olyan, mintha a legmesésebb, legbájosabb hangulatában lévő Neil Gaiment összegyúrták volna a legszürreálisabb, legvadabb gondolataiban elveszett Tim Burtonnel, az így kapott eredményt napokig tömték volna droggal és nyalókával, és végül leültették volna egy csomó üres papír elé, azzal, hogy „nesze, csinálj valamit”. Nem, a francba is. Ez még mindig a közelében sincs annak, hogy milyen a Billy Hazelnuts. De az irányt legalább már sejtetitek. (Maga a szerző egyébként az alábbi elődöket jelölte meg inspirációként: Mark Twain, Shakespeare, Herman Melville, Julia Ward Howe.)

Millionaire sci-fis, kalandos pikareszk meséje légies, aranyos könnyedséggel rugaszkodik el mindentől, aminek köze van a valósághoz. Úgy csapong cselekményén (a kezdetben egyetlen kis farmot felölelő színtér a végére csaknem kozmikussá válik), érzelmi világán (a teremtmény dühétől a szó szerint kirúgott udvarló bosszúszomjáig és megbéküléséig), műfajain belül (horrortól a feelgood drámáig), mintha a világon semmiféle stilisztikai, dramaturgiai és logikai kötelezettség nem fűzné semmihez. És tényleg nem is fűzi. Ezt a „vegyük rá az olvasót, hogy laza vállvonással és hatalmas mosollyal fogadja el a legnagyobb hülyeséget is” típusú történetmesélést csak nagyon kevesen tudják büntetlenül művelni, de Millionaire közéjük tartozik.

A Billy Hazelnuts egy olyan gyerekkönyv, amit a szülő legalább annyira élvez a lurkójának való felolvasás közben, mint amaz. Vagyis nem becsüli le olvasóját, nem leereszkedő, nem túlmagyarázó, nem didaktikus. A cselekmény szimpatikus vágtában, szívvel, humorral felvértezve cikázik az eszement ötletek között, majd az epizodikus szerkezetet félúton egy meglepően masszív hajós-csatás-üldözéses finálévá forrasztja össze. A sztori egyes elemei (mint az „eltűnt” Hold) szépen beépülnek az akciószekvenciába, míg mások (a hősünket teremtő egerek) szimplán feledésbe merülnek. Mint mondtam, Millionaire-t nem hatják meg a dramaturgia konvencionális szabályai.

A groteszk eseménykavalkád alkotóelemei közt a néhány markáns jellemvonással határozottan felvázolt karakterek (a hirtelen haragú, de hatalmas szívű Billytől a tudomány és furcsaságok iránt lelkes Beckyn át a gyámoltalan, frusztrált Eugene-ig) képezik a ragasztóanyagot – és persze a fekete-fehér képi világ. Millionaire egyszerű, de durva vonásokkal, karikatúraszerű figurákkal, kellően kihangsúlyozott – avagy eltúlzott – mimikákkal dolgozik, klasszikus hatást kölcsönözve művének. Külön öröm, hogy egyensúlyt talált a gyermeki báj és a szürreális látvány között. Figuráiban akad némi eredendő kedvesség, mégis fényévekre állnak a disney-s normáktól – Beckynek pl. kifejezetten goromba arca van. A hátterek, bár nem valami komplikáltak, annyi részlet bőven van bennük, hogy soha ne tűnjenek üresnek vagy akár elnagyoltnak. És erre szükség is van, mert a szerző bátran alkalmaz nagy, akár egészoldalas paneleket, amikkel olykor meglepően grandiózusra dagasztja a történetet. Oldalkompozíciói lendületesek, látványosak, rajzolóként épp olyan hatásos mesélő, mint íróként.

A szavakat sokszor szükségtelennek is ítéli a gyönyörűen kifejező képek mellett. Mint amikor Eugene bosszút esküszik: húsdarálóval a kezében remeg a dühtől, arca abszurd vicsorgásba torzul, a felhők összekeverednek a fejéből kieresztett gőzzel,. Más szerzők ilyenkor adnak pársoros, nagybetűs monológot a karakter szájába, hogy az égnek kiáltsa gyűlölettel teli érzéseit, és megtorlási szándékát. Millionairnek nem kell monológ, nem kell neki egyetlen szó sem, csak egy lenyűgözően impresszionista rajz. Ja, igen, és olyan szívszaggatóan gyönyörű mondatok vannak benne, mint pl: "The guy we have to worry about is that skeleton-robot I made from the meat grinder when I was insane.” Mit lehet még ehhez hozzátenni?

Dumas klasszikus kalandregényének legújabb hollywoodi feldolgozásában repülő hajók szállnak az égen. A repülő hajókkal nincs baj, azzal viszont annál inkább, hogy ezt miért Három testőr címmel kell megvalósítani? Nyilvánvaló, hogy ennek semmi köze Dumas művéhez, néhány kölcsönvett karakternéven kívül. Az előzetes legnevetségesebb pillanata az, amikor Milady (Milla Jovovich) egy műugró kecsességével veti le magát a kastély tetejéről, a legbosszantóbb pedig az, amikor vívni látjuk. A könyvbéli Milady a cselszövés mestere volt, nem pedig a vívásé. Mindegy, ez az egész csak azért idegesít, mert minimum féltucatszor elolvastam a könyvet, és a folytatását, és a Monte Cristo grófját, és mindháromból zseniális kosztümös kalandfilmeket lehetne forgatni, úgy, hogy közben hűek is maradnak az alkotók a forráshoz. A Richard Lester-féle feldolgozások sem voltak az igaziak, azzal együtt, hogy a szereposztás parádés volt, Faye Dunaway-nél jobb Miladyt nem tudok elképzelni. W. S. Anderson (Resident Evil) 3D-ben forgatott változatával kapcsolatban nincsenek illúzióm, olyan lesz, amilyen a trailere: végtelenül ostoba, és emellett rendkívül látványos. A repülő hajók miatt azért érdemes lesz megnézni. Talán.

A szerénységem által megálmodott és lelkes alkotók közreműködésével tető alá hozott Random magazin tavaly decemberben debütált, benne 5 új magyar képregénysorozat első fejezeteivel. A folytatásokra érthető okokból ugyan kicsit többet kellett várni, de csak eddig, mostantól ugyanis magatokévá tehetitek őket, mivel az első magyar virtuális képregénymagazin második száma ma reggel került fel a (közben némi esztétikai átalakításon keresztül esett) blogra. A magazin ezúttal "vastagodott" is, így a mostani szám már kishíján 140 oldalra rúg. Jó olvasást, a véleményeket, kiritikákat és a láda söröket pedig most is szívesen látjuk. A tovább után borító és link.

Klikk a borítóra, hogy secperc alatt a Random blogon találd magad nyájas olvasó!

Annak idején, amikor el kellett végeznem a Bevezetés a Kommunikációelméletbe című kurzust az egyetemen, akkor tanultunk a Használat és kielégülés-modellről. Anélkül, hogy untatni akarnám a Kedves Olvasókat, csak annyit jegyeznék meg, hogy az elmélet atyjai, Jay Blumer és Elihu Katz szerint az emberek saját szociális és szociokulturális igényeik kielégítésére használják a médiát. Ez a rendkívül hosszú és okosnak tűnő mondat azt jelenti, hogy Önnek ezúttal összesen két választási lehetősége van: 1. A Transformers 3 egy rakat szemét, amelyre nem érdemes pénzt kidobni, és különben is. 2. A Transformers 3 valami állatira zseniálisan szenzációs valami, és különben is.
 

Tévedés ne essék: hogy a Kedves Olvasó melyik mondatot választja, arra nekem nincs semmilyen behatásom - hiszen ezt Ön, mint a befogadó már akkor eldöntötte, amikor tavaly decemberben megnézte az első teaser trailert. Vagy 2007-ben, amikor végigülte/szenvedte az első Transformerst. Vagy akkor, amikor először látta a Pro7-en a rajzfilm-sorozatot. Szóval az elkövetkező négyezer karakterben szerfelett érdekes, tanulságos, de mindenekelőtt vicces moldáv anekdotákkal fogom szórakoztatni Önöket.

Oké, lebuktam, nem tudok egyetlen moldáv anekdotát sem. Viszont érdemes újraolvasni Beyonder kolléga cikkét a Transformers: A bukottak bosszújáról, minden szava igaz most is. Ezúttal a probléma gyökere valahol ott van, hogy a Transformers 3 - és itt most megkockáztatom Rusznyák Csabi örök gyűlöletének kiérdemlését - nem rossz. Félreértés ne essék, a "jó" filmhez továbbra is annyi köze van, mint a BKV-nak a közösségi közlekedéshez - de hogy beskatulyázzam: az első résznél cseppet jobb, a másodiknál ezerszer élvezhetőbb.

Ne próbáljunk meg esztétizálni: aki látott egy Michael Bay filmet, az látta az összeset. Ugyanazok az alsó gépállásból rávariózott hősi pózok, lens flare effektek vannak benne. Indie-rocknak álcázott szenvelgés a romok előtt. Ugyanaz az ostoba, idegesítő, sírásra ingerlő humor, mint az előző részekben - szerencsére ezúttal nincs Megan Fox lábát erőszakoló kisrobot, annál is inkább, mivel nincs Megan Fox. Michael Bay MESTER olyasvalakivel akarta helyettesíteni, akiben "másmilyen kvalitások" rejteznek. Hogy ezt egy Rosie Huntington-Whiteley nevű devoni fruskában találta meg… nohiszen. Szerepe szerint szépnek kell lennie, ami... A kommentekben a csajnak ezt a kvalitását érdemes lenne megvitatni.

Mert ha kibekkeljük az első másfél órát - amely idő alatt akár megnézhetünk egy normális filmet is - az utolsó óra egymerő robbanó-nagyot-durranó-helikopterbalett. Tényleg. Érthetővé válik számunkra, miért is akarnak sztrájkba lépni a hollywood-i utómunkások: állítom több speciális effekt van a film egy kockájában, mint mondjuk annak idején Megan Fox-ban. Minden felrobban-szétlövik-nekimegy-összeomlik - és ehhez nem volt szükség az Emmerich-barokk olyan csacskaságaira, mint mondjuk a Fehér Házra dobott repülőgép-anyahajó.

Nem írtam semmit a történetről. Igazából nincs mit - felbukkan itt az űrverseny, Csernobil, lerombolják Chicagót meg egy közel keleti - iráni lobogókkal bőven megtűzdelt - atomfegyver-lerakatot. Nem írtam a színészekről - de ez egy Michael Bay film, úgyhogy szükségtelen. Elég az hozzá, felbukkan a filmben John Malkovich és John Turturro. És sajnos maga Buzz Aldrin is. Személyesen. Ennyi bebukott svájcifrank-hitelest csak maximum a Kétlyukú Borozóban láthat az ember.

A cikilavina ellenére mégis van értelme a Transformers 3-nak: itt, a recesszió és a stúdiók kápói által uralt kis medencében ha nem akarunk illegálisan filmet nézni, de nincs pénzünk állandóan mozizni, akkor bátran üljünk be erre a filmre - ugyanis tartalmazza az összes idei nyári kasszasiker alkotóelemét: gyors autókat, jó nőket és az USA-t szarrá bombázó űrhajókat. Shia Lebubust sajnos el kell hozzá viselnünk.

Kezdem a rossz hírrel: ugyanaz az ember rendezte (Darren Lynn Bousman), aki a Fűrész 2., 3. és 4. részét. A jó hír viszont az, hogy a trailer egy hangulatos, és néhol egész rémisztő természetfeletti horrort ígér. Nem várhatunk el egy Ördögűzőt Bousmantól, egy Drag Me to Hell szintű félelemkeltéssel viszont már simán kiegyeznék. Családi tragédia emlékétől szabadulni képtelen főszereplő, számmisztika, a mi világunkba látogató démonok, és kékbe öltöztetett Barcelona. A filmmel ellentétben, bizony ott néha azért kisüt a Nap. Nem fogjátok kitalálni, mikorra időzítették a 11-11-11 amerikai premierjét.

Az Örök álom az egyik legszövevényesebb és legkomplikáltabb olyan krimi, aminek még csak nem is a cselekményt sűrítő rejtélyek sora a lényege. Raymond Chandler első regénye egy keserű és cinikus történet az immorális Amerikáról, ami rég maga mögött hagyott minden erkölcsi értéket, és lassan, de biztosan emészti fel azokat, akik még ennek ellenére is ragaszkodnának hozzájuk. Mint Philip Marlowe, aki Dashiell Hammett névtelen nyomózója, a „Continental Op” és Sam Spade mellett a cinikus magándetektívek legtöbbet emlegetett archetípusa.

Marlowe a gazdag Sternwood család fejének megbízásából kezd nyomozni egy lányaival kapcsolatos zsarolási ügyben. Az öreg már kézzel-lábbal a sírban van, csak katonás makacssága tartja a tudatát ezen a világon – mielőtt elpatkol, szeretne biztos lenni benne, hogy a családi név nem szennyeződik be. Marlowe-nak fel van adva a lecke – Sternwood két romlott lánya, Carmen és Vivian a körülöttük rajzó alvilági figurák nélkül is térdig gázolnának az erkölcsi fertőben. Így viszont a hullák is szaporodni kezdenek, Marlowe pedig elmerül egy pornográfiával, korrupcióval és gyilkossággal teli, pokoli világban.

Chandler a hardboiled krimi hajnalához képest kicsit későn érkezett (hozzá kell tenni, sok pályatársától eltérően őt nem az önkifejezés, hanem a pénzkereset sarkallta az írásra) – Hammet Véres aratása már 1929-ben megjelent, hogy a mocskos sikátorokban torkokat metsző aljas gengszterekkel alternatívát kínáljon az addig domináns „úri kriminek”, Chandler pedig csak négy évvel később kezdett publikálni a Black Mask című ponyvamagazinban. Első Marlowe-novelláját, a Finger Mant 1934-ben írta, és ezt követte még három, mire az Örök álom, amihez ezekből a novellákból több cselekményelemet is felhasznált, a boltokba került 1939-ben.

Marlowe-nak így előképe mindkét klasszikus, már említett Hammett-karakter, de a nyilvánvaló hasonlóságok mellett van köztük egy nagyon fontos különbség, ami az Örök álom morális vetülete szempontjából esszenciális. Spade és főleg a Continental Op maguk is bőven megkérdőjelezhető eszközökkel és szemléletmóddal dolgoznak, az őket körülvevő mocskos világ láthatóan otthagyta rajtuk a lenyomatát. Utóbbi karakter addig manipulálná az Örök álom bűnben élő karaktereit, amíg mind egy szálig halomra ölnék egymást, közben keresne némi zöldhasút, és a szeme sem rebbenne. Marlowe ezzel szemben sziklaszilárd erkölcsi értékrenddel bír, hisz a tisztességben, az adott szó erejében, a megbízója iránti maximális lojalitásban, és Chandler mindezt rögtön az első oldalon nyilvánvalóvá teszi, ahogy hősét egy középkori lovaghoz hasonlítja.

Az írót az érdekli, hogy mire megy egy férfi a lovagiassággal egy korrupt, velejéig romlott világban: az Örök álom egy morális apokalipszis után játszódik. Mindenki hazudik, szerepet játszik, zsarol, öl, és másokon élősködik, és az erkölcsi értékekkel együtt maga a város is az enyészet felé tart, egy olyan hely benyomását keltve, ami valaha nagyszerű lehetett, de most már csak beteges árnyéka önmagának. Legyen szó akár a Sternwoodok vagyonát évekkel korábban megalapozott, mára használaton kívüli, rozsda rágta, holttesteket rejtő olajmezőkről, az egykori pompás hotelből lett alvilági kaszinóbarlangról, vagy a rothadó bérházról, aminek koszos lépcsőházát hajléktalanok lepték el, mindenhol a hanyatlás jelei vannak. „Oszlásnak indult szörnyűség”, ezekkel a szavakkal festi le a történet egyik femme fatale-ja (merthogy mindjárt három van belőlük) az egyik hullát, de mondhatná ezt akár a nagyvárosról is.

Marlowe nem sokáig képes állni a sarat: kénytelen szembemenni saját nézeteivel, gyilkosságokat tussol el, fontos információkat hallgat el a rendőrség elől – a körülmények hatására lassan, de biztosan erodálódnak elvei, és mire a hazugságok, halálesetek és átverések gyors forgatagában lesz annyi ideje, hogy egyáltalán észrevegye mindezt, már csak egy rezignált sóhajjal tudja nyugtázni, hogy ez a játszma nem a lovagoké. Morális kódjának teljes bukása a krimik történetének egyik legkeserűbb, legpesszimistább záró monológjához vezet. Egy olyan ember szájából hangzik el, aki, hiába keményöklű, hideg és a végletekig professzionális (a lakásába belopózott, meztelenül ágyában fekvő nőt éppolyan indifferens módon szereli le, mint az életét fenyegető nehézfiút), hosszú idő után szembesül vele, hogy a világ körülötte elkorcsosult, ő pedig, a maga értékrendjével diszfunkcionálissá vált benne. Elkeseredetten hajtja le két dupla skót whiskey-jét, de „nem használ semmit”.

Chandler egyes szám első személyben, rendkívül részletekbe menően mesél. Hosszú, akkurátus leírásainak köszönhetően minden helyszín életre kel, és bár ezzel olykor csaknem túlzásokba esik, ügyesen kompenzál egyrészt eleven, rafinált dialógusaival (Marlowe hidegvérű, szarkasztikus megjegyzései és replikái bármilyen írónak becsületére válnának), másrészt azokkal a furfangos késleltetésekkel, amiket épp ezek tesznek lehetővé. Mint amikor a főhős egy gyilkosság helyszínére érkezik, és a hulla mellett ott találja az egyik Sternwood lányt is, egy székben ülve. Már jó másfél oldalt eltölt a szoba, az említett szék és a lány testtartásának pontos leírásával, mire „eszébe jut” megjegyezni, hogy egyébként egy zöld, drága fülbevalót visel – és mást semmit.

Ebből is látszik, hogy az írót a tényeknél jobban érdekli a körítés. A sok karaktert, azok többnyire rejtélyes motivációit és a köztük lévő homályos kapcsolati hálót bonyolító cselekmény néha csaknem teljesen zavarossá válik, azt pedig Chandler sosem magyarázza meg egyértelműen, hogy ki és miért tette el láb alól Sternwoodék sofőrjét (ezzel Howard Hawks és írói is küszködtek a könyv filmre adaptálásakor, így hát megkérdezték a szerzőt, aki bevallotta, hogy fogalma sincs). Az Örök álom, noha telis-tele van izgalmakkal és fordulatokkal, sokkal inkább egy immorális tanmese, mint egy hagyományos értelemben vett krimi, és a történet klasszikus „whodunit” eleme is sokkal hangsúlyosabb erkölcsi, mint cselekményszempontból. Ne lepődj meg, ha magadat is mocskosnak érzed, miután elolvastad.

A világűr és az emberi hülyeség kölcsönös számosíthatatlansága mindenki számára közismert tényálladék. Józan agrárproli ésszel belátható, mennyivel lenne szebb, élhetőbb hely a Föld, ha az Eric von Daniken kiadványaiban lapuló fákból inkább klozetpapírt gyártottunk volna, vagy ha Stephen Hawking a húrelmélet és a szinguralitások helyett a kerekesszék és a katéter ötvözésére kattant volna rá. De a fociban nincs ha, a mexikói rendező, Jorge Michel Grau meg amúgy se csinálná vissza, vagy máshogy, sőt - ezért fogjuk Besenyő I. V. István filozófiai traktátusainak nyomvonalán septibe megterített boncasztalra fektetni azt a maréknyi darwindíjas gyógyegeret, akikről mesélni merészel a Vagyunk, akik vagyunk című kannibáldráma.

Akadnak a fikcióban kevésbé fontos szempontok szép számmal, a szereplők motivációja, miliőbe való hihető beágyazottságuk azonban többnyire kívül esik ezen a roppant terjedelmes halmazon. Graut szemlátomást ez sem zavarta, amikor forgatókönyvírás közben a néző ésszerűségre vonatkozó, legelemibb elvárásait mintegy: telibefosta.

Az Andok vendégmarasztaló lankáitól a mélyzöld indonéz susnyásokig az embert a vegetatív szükség viszi rá az emberhúsra, az a korgó hang középütt, aztán, hogy jobban csússzon, hogy ne kelljen pironkodni minden nyelésnél, idővel etikai és vallási kódexek legitimálhatják ezt az étrendet. Mármint régen, a mai kódexeket Norbi és a reklámsáv mantrázza, fajtársat cupákolni mostanság elitpatológiás huncutság, igazi ínyenceknek, amiért cserébe Németországban életfogytig, Hollywoodban egyre gyengülő sorozat dukál. A Vagyunk, akik vagyunk amolyan középutas koncepció, egyidejűleg apellál az  élelmezési igényekre és a rituális-pszichés elkötelezettségre. A fejét, eszét, megélhetési biztosítékát - az apát - a kezdő képsorokban elvesztő család nem csak azért - khm - specializálódott - khm - a környéken kolbászoló egyedekre, amiért a pofátlanul puritán vonalvezetésű - ámde szerfelett fasza - Van Diemen-föld szökött fegyencei élik fel egymást az ausztrál vadonban, de nem is akkora gourmandok, mint Dr. Lecter: a Farkaséhség ezredeséhez hasonlatosan a kellemest a hasznossal jegyében hódolnak a Ruggero Deodato dokumentumfilmjéből megismert hóbortnak. Noha ez első hallásra egészen életképes alapvetésnek tűnik, Grau nem gyengén, sokkal inkább izomból teszi ellenszenvessé.

"Holnap szereznünk kell VALAKIT!", mondja a megözvegyült anya. Mexikóvárosban ennyivel nehezebb volna hazalopni pár tábla bocit, mint egy hetvenkilós, textilcsomagolt élőállatot, akire az év 365 napján vonatkozik vadászati tilalom, és akinek - a tábla bocival ellentétben - a legutolsó vágya, hogy megegyék? Pff, egye fene, ugorgyunk. Az anya, most nincs netem, a neve legyen mondjuk Esmeralda, nem győzi nyomatékosítani, hogy a "Rítus" miatt kiváltképp fontos a dolog, az majd mindent megold.  Áhá! Mert hát amióta az apa, Lucas eltűnt, azaz tegnap délután óta, a család mindennapjaiba, mindenperceibe óhatatlanul is begyűrűzött a kilátástalanság, a Most mi lesz?!? egzisztenciális mezsgyefílingje. A leány, Elvira egyre türelmetlenebbül unatkozik odahaza, míg a fiúk, Sancho és Panza képtelenek a nappali műszakban órásként, éjjeliben pedig kurvapecér embervadászként munkálkodó apjuk helyébe lépni, kudarcot vallanak így is, meg amúgy is. Az előbbi gondolom kevésbé érdekes, de ha már a történet kidolgozottságát, életszerűségét hangsúlyozandó Grau is szán rá egy jelentőségteljes epizódot, én is megemlítem, hogy a fater piaci standján az első reklamációt ("Ööö, de hány nap múva készül mán el a szvaccsom?") Panza egy combos taslival orvosolja. Biztos az apjára ütött. A lényeg, hogy oda a stand, a pénz, az elemózsia, az idő meg egyre csak szorít. Elvirának majdnem eszébe jut, hogy a falat kaparja, szinte látszik rajta, hogy az őt alakító színészlány merev tekintetével és lebbenetlen mimikájával valamifajta beteges éhséget szeretne tolmácsolni - igen-igen, mintha valóban ilyesmivel próbálkozna!

Merthogy ők: kannibálok. Egy percig se higgyük, hogy a demográfiai zsúfoltságban ez bizonyos rafinériát, vagy legalábbis diszkrét módszerek higgadt és következetes alkalmazását jelenti. Sanchoék a huszadmagával lófráló suhanc után egy prostit sem akarnak ordenáré feltűnés nélkül, logikusan levadászni (tudod, a prosti az a személy, akit nem olyan kurvára bonyolult dolog becserkészni, ad absurdum: hazalopni). Oké, nem kell feltétlenül minden bűncselekmény helyszínén személyes okirataink hitelesített fénymásolatát otthagyni, de azért a slendriánságnak is vannak határai! Esmeralda pedig nem tűri az ilyesmit: a félpépes húskészítménnyé klopfolt fogást visszafuvarozza a telepre, és a hüledezve összesereglő kéjipari kollegináknak pedagógiai célzattal beolvas, miszerint húzzák meg magukat, vagy így járnak pórul...

Na, ezt oldd meg, Poirot!

Ennek ellenére a Vagyunk, akik vagyunk nem akar pikáns, végtelenségig cizellált krimi lenni (akiket az előbbi jelenet alatt nem önt el az agyfasz, azoknak talán a homoszexuális ifjú kalandjait követően is marad pár szál hajuk), igazán horror se. (Mielőtt elfelejtem: a "Rítus" funkciója kimerülni látszik a kifejezés nagyvonalúan mért szövegkönyvi szerepeltetésében és egy csipet, gyertyafényes semmibe vesző snittben.) Sokkal inkább egy családi dráma, ahol az otthoni érvényesülés és a családfői szerepvállalás, a gondoskodás fantasztikusan debil kudarca kerül terítékre. Az alkotói szándék finoman szólva is látszik, ugyanakkor, ha egy film mindent vagy indokolatlan hisztériával vagy irritatív idiotizmussal okol meg, a fogyasztó hajlamosabb a feloldozó zárlatnak drukkolni négy főállású háztartásbeli helyett, akik a cociális járadékrendszer alkonyában amúgy is tetemes hátrányból indulnak, ha szimpátiáról van szó.

Persze, lehet, hogy tévedek, lehet, hogy elcsoszogtam Grau avatis művészmagasságai alatt, és A nevető ablakos ház precízen koreografált diegetikus káoszához mérhető filmmel van dolgunk - de nem hinném. Ez kérem Hülyeség; nem akkora, mint a H1N1, de enélkül is prímán meglettünk volna.

Joe Wright olyan megilletődötten ülhetett a Hanna rendezői székében, mint a címszereplő a világtól elzárt CIA börtön szuperbiztonságos kihallgatószobájában, rettegve, hogy a nézők és a kritikusok zártláncú tévén keresztül figyelik: mit keres ez a Jane Austen és Ian McEwan adaptációkon szocializálódott angol egy akciófilm közelében? Nem tudja, hogy közönségbarát európai művészmozik után Tom Tykwer módon karriergyilkosat lehet bukni egy kevésbé közönségbarát amerikai zsánerfilmmel?

„Adapt or die” – tanácsolja a kiugrott titkosügynök, Erik Heller (Eric Bana), és Wright alkalmazkodik, de még hogy! A Hanna kockáról-kockára hallgattatja el a szkeptikusokat, legalább olyan hatékonyan, ahogy a könyörtelen harcossá nevelt kislány (Saoirse Ronan) egyenként végez az utána küldött bérgyilkosokkal. Akárcsak Anton Corbijn az errefelé már agyondicsért Amerikaival, Joe Wright is megcsinálta a tökéletes zsánerfilmet, megbolondítva a korábbi mozijaiban már jól működő vizuális gegekkel, a tekintélyes színházi múlttal rendelkező David Farr történetmesélős ötleteivel és a ’70-es évekbeli európai krimiket idéző életszagú hangulattal.

A Léon, a profi által kiképzett Mathilda és a Tűzgyújtó Charlie McGee mehetnek vissza a játéksarokba – a gyilkos kedvű kislányok között Hanna az új akciókirálynő. Kontinenseken keresztül, titkosszolgálatokkal a nyomában tart a célpontja felé, teljesen valószínűtlen helyeken és figurák között - Isaacs, az excentrikus henchman (Tom Hollander) valószínűleg egy Jarmusch-film forgatásáról tévedt ide, a Hanna-val összebarátkozó félbolond neohippi családnak pedig bérelt helye lenne a David Lynch életműben. A filmben az első percektől fogva visszafordíthatatlanul összefolyik az egyszerre abszurd és véresen komoly családi bosszútörténet a tündérmesék gyönyörűen fényképezett világával – Hanna útjelzői szupernóvaként robbanó csillagok, a Grimm-testvérek és az űrutazó Lajka kutya. A végcél pedig a gonosz boszorkány Marissa Wiegler (Cate Blanchett Irina Spalko üzemmódban) berlini búvóhelye. „She won't stop until you're dead, or she is.” – határozza meg a játékszabályt Erik, a nagybetűs akció pedig elindul: Saoirse Ronan és Eric Bana hozzáértően koreografált jelenetekben csapnak össze kisebb CIA kommandókkal, a Chemical Brothers ütős beat-jeire. Míg a Tűzgyújtó, az Őrjöngés vagy az X-Akták, és úgy általában az elmúlt évtizedek államellenes paranoia-thrillerjeinek főhősei újra és újra a rendszer ELŐL menekültek, Hanna és Erik már a film legelején kategorikusan a rendszer ELLEN fordulnak, és ez olyan kezdőlökést ad a sztorinak, aminek a lendülete két órán át kitart.

A film hangulata azonnal beránt: ott vagyunk, amikor Hanna egyedül vonszolja haza a tundrán a százkilós szarvast, kiszáradt szájjal bolyong a sivatagban, vagy éppen teljes erőből nekivág valakit egy kikötői fémkonténernek. A csúcspont Eric Bana megérkezése a német fővárosba– az áll-leejtő shot öt perc alatt többet mond a Bourne-csapda után valószínűleg a világ titkosügynökeinek állandó találkahelyet biztosító Berlinről, mint legutóbb az Ismeretlen férfi másfél órában. Az elhagyott Spreepark pedig Alwin Küchler operatőr (referenciája: Napfény) kameráján keresztül a legnyomasztóbb vidámpark, amit az Eljövendő szép napok óta filmre vittek.

És hát Saoirse Ronan fantasztikus – már a Vágy és vezeklésben is lenyűgöző volt, ahogy alakításában Briony Tallis ellenszenves, tudálékos kislányfigurából Shakespeare-i gonosztevővé változott, és a lány azóta is csak a legjobbakkal dolgozik (legutóbb Peter Weir új mozijában - The Way Back). Wright szerencsére a 16 éves lányt nem lolitásítja Luc Besson-módra – sőt, a film kétséget sem hagy afelől, hogy Hanna egy jobb sorsot érdemlő, de teljesen aszexuális szörnyeteg, akinek mégis minden lépéséért drukkolni kell.

Joe Wright megcsinálta, amire csak a legnagyobb képesek: sikeres világirodalmi adaptációi után még képes volt komolyan venni és hibátlanul megfilmesíteni egy straight-to-DVD szagú történetet. Filmkészítéshez való hozzáállás: csillagos ötös, és ha zsánerfilmről van szó, akkor az ilyen rendező maga a földreszállt geek-isten. A filmből pedig folytatást akarok: még keményebb akciókkal, még progresszívebb zenével, még betegebb henchmanekkel és persze a szégyentelen B-filmes science-fiction szállal.

Hollywood úgy látszik idén Peckinpaht rimékel (na ez szép, magyaros mondat). A Szalmakutyák után itt a Killer Elite: az új változatnak, ebben az esetben, annyi létjogosultsága mindenesetre van, hogy az eredeti film sem egy nagy vasziszdasz (a Szalmakutyákkal ellentétben.) És maga a trailer sem rossz, legyünk őszinték.

Alattomos egy film ez. Úgy állsz fel utána, hogy dühös vagy. Ebben még nincs semmi különös, egy rossz film hajlamos dühíteni az embert. De csak pár percig – utána vállat vonsz, elfelejted, és már egy másik film jár a fejedben, esetleg egy kellemes, borozgatós este, az esedékes bevásárlás, egy szép lány, vagy az idegesítő szomszédod és a seggfej főnököd. De az Insidious alattomos egy film. Van pofája jól indulni, sőt, idővel egészen szenzációssá válni. Te meg csak követed az eléd tett mézesmadzagot, mohón, kiéhezve és hálásan, és mire rájössz, hogy a madzag vége nem egy mézes bödönhöz, hanem egy kis kupac kutyaürülékhez van kötve, már késő. Ott állsz dühösen. Alattomos egy film ez.

Pedig azért voltak intő jelek. Pl. James Wan. Mert oké, hogy – bárki bármit is mond – a Fűrész a maga idejében viszonylag friss és pofás kis próbálkozás volt, de azóta csak túlrendezett hulladékokkal szemetelt bele a filmvilágba. És ugye, az ember már csak fintorogva mondja ki azt is, hogy házas horror. De tényleg: már megint? Minek? Nyilván a sznob/elvakult horrorrajongó (a tetszőleges aláhúzandó) beszél belőlem, de úgysem lesz soha semmi, ami felülmúlja, mondjuk A ház hideg szívét vagy akár a Poltergeistet. És mégis, a film első fele piszkosul jól működik, méghozzá pont azért, mert tud olyat, amit azok is tudtak, és amit a zsánerben sajnos kevesek tudnak mostanság. Atmoszférát teremt. A visszafogott, elegáns tempóban, ma már ritkán látott méltósággal csordogáló cselekmény lassan növekvő feszültsége hihetetlenül jól felépített és kivitelezett ijesztgetésekben kulminálódik újra és újra, amíg már szabályosan feszengsz a székedben, és tartani kezdesz a soron következő jelenettől.

Nem mintha a sztori bármi újdonsággal szolgálna: jól szituált házaspár három gyerekkel beköltözik egy új házba – naná, hogy kísértetjárta (illetve nem egészen, ezzel kapcsolatban van egy szintén nem túl eredeti, de azért ügyes csavar). A nő (Rose Byrne) egyre több furcsaságra lesz figyelmes, és bár férje (Patrick Wilson) eleinte nem hisz neki, miután egyik fiuk minden orvosi magyarázatot kikerülő módon kómába esik, nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem stimmel. A Kis Kísértetházas Horror Határozó ezen a ponton követeli meg a „szakemberek”, azaz a szelleműzők történetbe hozását. Jönnek is, menetrend szerint, és itt kezd szétesni a film. Utolsó kellemes meglepetése, hogy a kis csapat vezetője se nem egy excentrikus, bogaras zseniőrült, se nem egy riasztó hangú és külsejű emberfajzat, akire 10 lakástulajdonosból 9 azzal csapná rá az ajtót, hogy „inkább a szellemek, bazmeg” – hanem csak egy átlagos, idős hölgy.

Onnantól, hogy a családnak van profi segítsége, a bezártság, egyedüllét és tehetetlenség érzései által gerjesztett feszültség percek alatt elpárolog, és az ijesztgetések, amik a film első felében még a tapasztaltabb horrorrajongókat is megugraszthatják a székükön, elkezdenek kiszámíthatóakká válni, túl hosszan és túl átlátszóan vezetik fel őket.  És ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy az összes visszafogottság és elegancia megy a kukába, hogy átadja a helyét a James Wanra jellemző olcsó és primitív hatásvadászatnak, a túlzóan harsány, hivalkodó, klipes képi és zenei megoldásoknak - és ezzel nagyjából egy időben, a megfoghatatlantól való rettegés a katasztrofálisan rendezett kapcsolatfelvételi kísérletben kiábrándító fizikai adok-kapokká aljasodik. Ráadásul ötlettelen és következetlen az egész. A rém, aki a kisfiúra pályázik, hol emberi léptékben mozog, hol meg egyik pillanatról a másikra „teleportál” innen oda (ha a cselekmény nem a filmben teremtett világ szabályai, hanem a forgatókönyvíró görcsös, önkényes erőlködései szerint halad, az régen rossz), és egyébként is, csak addig félelmetes, amíg lerajzolva, vagy egy-egy pillanat erejéig látjuk. Mikor az apa belép az „asztrálvilágba”, hogy megmentse az abban elveszett, halottak és démonok által fenyegetett fiát, az immár falon mászó, ripacskodó mumus félelemfaktora egy rosszkedvű, túlsminkelt cirkuszi bohóc szintjére redukálódik.

Apropó, „asztrálvilág”: ennek ábrázolása kimerül annyiban, hogy a normál díszletek közé beokádnak egy kis füstöt, hadd gomolyogjon, amíg a főhős egy se vége, se hossza jelenetben ide-oda botorkál, esik, csodálkozik, és kergetőzik, és dulakodik mindenféle ijesztőnek szánt karikatúrákkal, akik remélhetőleg véletlenül tévedtek oda a szomszédos Haunted House Movie forgatásról. Ja, nem igaz: kicsit a fényerőt is leveszik. (Ez majdnem olyan ötletes, mint hogy az ős Star Trek sorozatban arról lehetett megkülönböztetni az amúgy tökugyanolyan idegen bolygókat, hogy éppen lila vagy sárga színű az égboltjuk.) A fináléra az Insidiousból egy primitív, dögunalmas vásári horror-light lesz (ekkorra a PG-13-at is megsínyli), ami a kötelezően szar végső csavart sem felejti el lenyomni a torkunkon. Mintha az első és a második felét nem is ugyanaz rendezte volna. A baj csak az, hogy bár a második felét szívesen elfelejtenéd, az első nem hagy nyugodni. Nincs annál rosszabb, mint amikor valami menthetetlenül rosszban látod a potenciált a nagyszerűségre. Alattomos egy film ez. Alattomosan pocsék.

Emlékszünk még Magneto szökésjelenetére az X2-ben? Hasonlítsuk össze egy kicsit az X-Men 3 Golden Gate relokációs szekvenciájával (vagy akár a mobil börtönkonvoj elleni támadással). Megvan Ian McKellen hűvös, elegáns mosolya az előbbiben, miközben az őröket öli? És megvan a „szarni próbálok a wc-n, de belémszorult…” arckifejezése az utóbbiban? A különbséget a színészi instrukciók jelentik, amik előbbinél Bryan Singertől, utóbbinál Brett Ratnertől származtak. A Csúcsformában filmek rendezője olyan nevetséges mimikákra és cirkuszi porondra illő kalimpálásokra kényszerítette McKellent, hogy rossz volt nézni, ahogy a veterán színész hülyét csinál magából. Ez csak egy példa azon primitív rendezői eszközök közül, amikkel Ratner lejtőre rugdosta a mindaddig magas színvonalat képviselt X-Men franchise-t.

 
A trilógia záródarabja félig már ott elbukik, hogy két nagy, fontos témát akar belepasszírozni az alig 100 perces játékidőbe. Az írók egyrészt a Chris Claremont-John Byrne duó klasszikus Dark Phoenix Saga-ját vették alapul (az egyik legjobb X-Men képregény, annak idején itthon is megjelent), másrészt pedig a Joss Whedon-John Cassaday duó Cured című sztoriját. Előbbi egyenesen következik a második filmből: Jean Grey halála után a Főnix feltámadása, és világra szabadulása volt a következő lépés, és ebben a történetben rengeteg potenciál van, ami kiaknázva gyönyörű, intenzív, komplex és tragikus befejezést szolgáltathatott volna a sorozatnak. A Cured a mutánsok „meggyógyításának” témáját vetette fel, ez pedig szintén alkalmas lett volna a franchise ívének folytatására és lezárására, mind tematikai, mind karakterszempontból.

A kettő együtt azonban nem megy: túl sok ez egy viszonylag rövid filmhez, ami ennyi karaktert mozgat. És hiába iktatja ki Ratner már az elején Küklopszot, akit az első két rész is holtsúlyként cipelt magával, ha közben tucatnyi más karaktert hoz be a képbe, anélkül, hogy bármit is kezdene velük. Legtöbbjüknek egy-két mondat, egy-két rövid akció jut csak, valamirevaló dramaturgiai szerep nélkül – ha a felüket kihajítanánk, a történet nem csorbulna semmit. A második filmben megvillantott Kolosszus pl. végig a főszereplők mellett áll, és harcol, miközben jó, ha háromszor megszólal, és nem tudunk meg róla semmit, Pyro, akit olyan ügyesen vezettek fel, tucatgonosszá válik, Ellen Page Kittyje csak arra kellett, hogy a szinte teljesen mellőzött Vadóc és Jégember közti problémát (előbbi képességei miatt nem érhetnek egymáshoz) egy unalmas szerelmi háromszög(szerűség)re butítsák le, Vinnie Jones pedig, vélhetően megintcsak Ratner színészvezetésének köszönhetően, rettenetesen ripacsul alakítja Bulldózert („I’m the Juggernaut, bitch!”).

Pedig a második főcím előtti jelenet még a singeri hagyományok megtartását ígéri: a kisfiú Warren Worthington, a későbbi Angyal, fürdőszobájában sírva, remegve csonkítja meg szárnyait, miközben apja dörömböl az ajtón – ebben a jelenetben benne van mindaz a kirekesztettség, kétségbeesés és félelem, amiről az előző filmek szóltak. Csakhogy az írók vele sem tudnak mit kezdeni a későbbiekben. Kapcsolata az apjával kibontatlan (holott tőle származik a „gyógyszer”, ergo motivációja és a fiához való viszonya rendkívül fontos), döntései nem karakterfejlődésből, hanem a cselekmény minél gyorsabb előrerugdosásából származnak, a végső csatabéli felbukkanása pedig egyenesen kínos. Rozsomák közben annyira előtérbe került, hogy (ezért is) felesleges volt külön filmet csinálni neki, már ennek is lehetett volna Wolverine a címe – a többi karakter csak egy fokkal csinál többet, mint az Origins filmben a neki asszisztáló mellékszereplő-sereg. Még indokolatlanul hosszú, felesleges vagdalkozós töltelékjelenete is van (beszivárgás Magneto táborába).

Ratner egyik akciótól rohan a másikig, és bár ezek többnyire igencsak pofásan néznek ki (a legjobb a Grey-ház amortizálása, gyönyörűen felvett, és vágott, érzelmi csúcsponttal is szolgáló geekálom), nincs súlyuk és jelentőségük, mivel a Singer által olyan ügyesen felépített karakterek hirtelen teljesen kiüresednek, és felhígulnak az újonnan érkezettek között. Elveszett az X-Men szíve, lelke és agya, és hiába volt a költségvetés csaknem triplája az első résznek, a CGI-orgia nem kárpótol a történet emberi oldalának semmivé foszlásáért. Ráadásul az utolsó két jelenetben (az egyik már a stáblista utáni) Ratner még saját, merészebb húzásait is semmissé teszi. Szerencsére, a finálé minden pofátlan hatásvadászata (hídlebegtetés), ostobasága (Magneto egyedül ki tudná nyírni a célpontját, minden segítség nélkül) és ötlettelensége (Magneto seregének nagy részét úgy aprítják az X-ek, mintha csak normál emberek lennének) után Ratner és írói azért csak képesek összehozni egy Főnix-Rozsomák jelenetet, ami nem csak, hogy látványos, és visszaad valamit a képregénybeli Dark Phoenix Saga erejéből és nagyságából, de emocionálisan is roppant hatásos pontot tesz a sztori végére. Nem teljes kudarc – de főleg azért nem, mert ezelőtt már volt két film, aminek érzelmi-tematikai alapjaira Ratner építhetett.

Július 29-én este az elátkozottak visszatérnak a túlvilágról - legalább is azok, akik képesek lesznek elvánszorogni a Mikszáth téren a MixArt romkocsma kerthelyiségébe, ahol a Geekz szerkesztősége (meg a barátaik meg a barátnőik meg a szexrabszolgáik) a szájt negyedik születésnapját ülik majd meg. Szeretettel várjuk az olvasókat is - igen, még TÉGED is!

Byron Haskin 1949-es noirja nem szűkölködik zseniális jelenetekben, de van egy, ami, bár előre ránézésre ártalmatlan, és hétköznapi, kiemelkedik azok közül is. A szituáció ismerős: egy nő félreáll az út mellett az autójával, és rövidesen megáll mögötte egy másik kocsi is. Egy férfi száll ki belőle, hetykén, magabiztosan. A helyszín a semmi közepe. A nő védtelen, sebezhető. Senki más, amerre a szem ellát. Te pedig megmerevedsz a székben, és szuggerálni kezded a képernyőt: ne bántsa, ne bántsa… mármint a nő. A férfit. Mert utóbbi az, aki veszélyben van. Mert előbbi addigra már eltett láb alól legalább két embert. Mindkettőt azután, hogy elcsábította, és eljátszott velük, mint cica a gombolyagával. Íme, Lizbeth Scott a film noir történetének egyik legkegyetlenebb femme fatale-ja.

Jane Palmer szerepében a színésznő, akinek karrierje az ’50-es évek második felére sajnos elpárolgott, egy szívverésnyi idő alatt képes átlényegülni ártatlan tekintetű szépségből jéghideg, manipulatív gyilkossá. Ilyet persze láthattunk rengeteg noirban, de Roy Huggins pompás forgatókönyve emeli a szokásos tétet: Jane nem egy társadalom perifériájára szorult bűnöző, nem egy megkeseredett, excentrikus özvegy, nem holmi gengszterfeleség, hanem egy hétköznapi háziasszony. Mit mond ez el (illetve mondott el már akkor) az amerikai társadalom rendre cukormázzal öntözött középosztályáról? A Too Late for Tears egyike azon kevés filmeknek a zsánerben, amik képesek az utca mocskát és aljasságát teljes egészében integrálni a tisztes polgárok ártatlan mindennapjaiba – és ami azt illeti, inkább botorkálnál egy koszos sikátorban, rablók és torokmetszők között, mint ülnél egy takaros kis lakásban, köntösben, Jane-nel a kandalló mellett.

Gyilkosságaira az egyik legnépszerűbb bűn készteti: a kapzsiság. A film elején még nem tudjuk, de később nyilvánvalóvá válik, hogy rettenetes szegénységben nevelkedett, és nem annyira egy férfihoz ment hozzá, mint inkább a jóléthez és a biztonsághoz. És amikor egy esti autóút alkalmával valaki tévedésből 60 ezer dollárral tömött táskát dob a kocsijukba – egy zsarolónak szánt fizetség – Jane meggyőzi becsületes férjét, Alant, hogy ne menjen vele a rendőrségre. A pénzzel kapcsolatos sokadig szóváltásuk után a nő úgy dönt, ha a férfi golyóval a hasában, nehezékkel a lábán nyugszik majd egy tó fenekén, az megoldja a dilemmát.

De nem a naiv és ostoba férj az utolsó, aki Jane csapdájába esik (és nem is az első: volt már egy férje korábban, aki tisztázatlan körülmények közt távozott az élők sorából). Az ajtón Danny Fuller kopogtat – a pénzzel teli táskának az ő autójában kellett volna landolnia. A férfi arrogánsan, agresszíven ront rá a nőre, fenyegeti, pofozza, nincs számára menekvés. Jane hárít, könyörög, kérlel, végül időt nyer. Mire Fuller egy-két találkozással később feleszmél, máris a nő ujjai köré van csavarodva, hogy mozdulni sem tud. Lebilincseli a szépsége, izgatja a hidegsége, megrémiszti a kegyetlensége. Jane az ellentmondást nem tűrő, veszélyes keményfiúból idővel egy remegő-reszkető, szánalmas részegest farag, aki, ha még képes volna gondolkodni, döbbenten ébredne rá, hogy ő elérte morális határait (nem hajlandó gyilkosságra), és hogy Jane-nek nincsenek olyanjai.

Fuller szerepében Dan Duryea fantasztikus átalakuláson megy át, élete egyik legerősebb alakítását hozza. Ritkán játszott szimpatikus karaktereket, és eleinte itt sem azt teszi. De lassan, ahogy agresszorból áldozattá válik, elnyeri a néző kegyeit, és Jane sógornője, Kathy mellett, ő válik a film szívévé. Mire részegen leszállítja Jane-nek a mérget, amivel a nő el akarja tenni láb alól a gyanakvó Kathyt, már megtört ember. Ahogy átadja az üveget, azt mondja, akitől vette, megjegyezte, hogy nem olyan alaknak tűnik, mint amilyenekkel általában üzletelni szokott – azaz nem úgy fest, mint egy gyilkos. Duryea maga a megtestesült szomorúság és világfájdalom, amikor egy keserű nevetés után egyenesen Jane szemébe nézve még hozzáteszi: „I wonder what he would’ve said if you bought the stuff.”

A színen addigra feltűnik még egy férfi, Don Blake, aki Alan egy második világháborús bajtársának adja ki magát, és aki segíteni akar Kathynek bátyja eltűnésével kapcsolatban. Jane rajta is kipróbálja bájait, de pechjére Blake figyelmét inkább Kathy kelti fel. A nőiesség totális hatalma semmivé foszlik, amikor érdektelenséggel találja szembe magát – vagy a szexuális vágynál is erősebb motivációval, merthogy Blake nem az, akinek mondja magát. Jane menekülne a férfitól, akit kivételesen nem tud manipulálni, de hiába. A bevezetőben felvázolt jelenet után, a film fináléjában, Mexikóban vagyunk, és ez az a pont, ahol az addig hibátlan film túl sokat és túl gyorsan akar elérni. Jane történetének végére Huggins és Haskin egy remekül felvezetett jelenetben tesznek pontot, aminek klimaxa azonban valósággal üvölti, hogy „sorsszerű és metaforikus vagyok”. Kicsit visszafogottabb és elegánsabb szálelvarrás dukált volna, de a Too Late For Tears így is a film noir műfajának egyik legméltatlanabbul elfeledett gyöngyszeme, amihez a hulla fölött szállingózó bankjegyek pazar záróképül szolgálnak.

J.J. Abrams és Steven Spielberg gyerekes-szörnyes retró sci-fit forgatott, mindössze 50 millióból, nagy nevek, nagy franchise-ok és 3D nélkül, eredeti forgatókönyvből. Ez így rögtön két dolgot jelent: a Super 8 a nyár többi hollywoodi dirrdurrjához képest jókora hátránnyal indult a pénztáraknál, és jókora előnnyel nálunk, akik a ’70-es, ’80-as évek blockbusterein nőttünk fel. Nagyjából valóra váltak a reményeink: ugyan nincs benne semmi, amit eddig ne láttunk volna százszor, ráadásul kevés híján szétesik a végére, de így is egy kellemesen nosztalgikus érzéseket ébresztő, jobbára ügyesen megírt sci-fi, ami a „mi lett volna, ha E.T. nem olyan aranyos és ártalmatlan” gondolat mentén elszórakoztatja a nézőt, ha tovább nem is, a stáblistáig biztos.

1979-ben, egy kisvárosban, néhány gyerek egy filmfesztiválra forgatja filmjét egy Super 8-as kamerával, amikor egy tehervonat kisiklik, és letarolja a környéket. Röviddel ezután megjelenik a hadsereg, lezárja a katasztrófa helyszínét, a városkában pedig lassan szaporodni kezdenek a furcsaságok: műszaki alkatrészek tűnnek el autókból és háztartásokból, a kutyák a szomszédos városokba menekülnek, és embereknek veszik nyoma. Valami volt a vonaton, ami most elszabadult.

Két franchise (Mission Impossible, Star Trek) után ez Abrams első mozifilmje, amit saját, eredeti forgatókönyve alapján rendezett – és a legjobb is. Az expozíció szenzációs: fantasztikus korhangulat, zombis horror-krimit forgató, moziőrült gyerekek (roppant mulatságos kisfilmjüket megnézhetjük a stáblista alatt) a felnőtté válás útjának elején, csonka családban, filmes relikviákkal teli szobákban. Noha a Star Trek már előrelépés volt az M:I3-hoz képest, Abrams egyik bombasztikus produktuma után sem hittem volna, hogy valaha azt írom majd róla, van érzéke a klasszikus stílusú történetmeséléshez. A Super 8-ban szépen elidőzik a karakterekkel, az életükkel, a kapcsolataikkal, mielőtt akár csak megszellőztetné, hogy nem egy tinikről szóló feelgood drámát nézünk. Mire a posztmodern húzások és parasztvakítások nélküli, nyílegyenes kaland elkezdődik, mindenkit ismerünk, és mindenkiért aggódunk – köszönhetően a nagyszerűen kiválasztott gyerekszínészeknek is, akik játékában nyoma sincs a szokásos maníroknak.

Abrams később sem felejti el, hogy kik a főszereplők, és hogy egy tinédzser éveinek elején járó lurkó drasztikusan másképp reagál extrém körülmények között, mint egy tökös, felfegyverzett hős – a Super 8-ban végig megvan a hihetetlen eseményekre való ártatlan rácsodálkozás bája és ereje, és az utolsó fél óráig minden más is remekül működik. Az egy-két akciójelenet lélegzetelállító, a lendület magával ragad, a karakterek szerethetők, a köztük lévő konfliktusok életszerűek, a katasztrófával kapcsolatos rejtvény darabkái éppen a kellően lassú, felcsigázó tempóban állnak össze. De mikor mindenre fény derül, és már csak a bonyodalom megoldása és a finálé van hátra, akkor a film seggreül, és jobbára csak „tudjuk le minél előbb” attitűddel vakarózik a stáblistáig.

Abrams túl szabályosan, túl szépen, és túl gyorsan varrja el a szálakat. A finálé sem látvány-, sem érzelmi szempontból nem képes a film csúcspontjává válni (ellenben, legalább nincsenek felesleges epilógusjelenetek), az egyébként komoly konfliktusok (két apa, vagy éppen apa és fia között) hanyagul odavetett félmondatokban kapnak látszatmegoldásokat, a nagy kaland és az elhunyt édesanya motívumának összekapcsolása pedig teljesen esetleges és indokolatlan. Ugyan a Super 8-ban még ekkor is van annyi spiritusz és vonzerő, hogy határozottan pozitív érzéssel keljünk fel a vetítés után, de azért az a bizonyos „mennyivel jobb lehetett volna” tüske csak szúrja az oldalunkat.

És persze felmerül a kérdés: mivel a film hangulatának egy igen nagy százalékáért a nosztalgiafaktor a felelős, mit fog találni benne a mai tizenéves, aki már nem Spielbergeken, hanem Bayeken nőtt fel? A langyos első hétvégi eredmények alapján nem sokat, de ez legyen az ő problémájuk. A magam részéről én örülök, hogy olyanoknak is készülnek nagy nyári filmek Hollywoodban, akiket nem csak óriásrobotok és szuperhősök érdekelnek.

Rozsomák állati dühvel aprítja a Xavier iskoláját megszálló katonákat, Magneto az egész emberiséget kiirtaná, Pyro pedig egy idillikus kertvárosi környéket változtatat tüzes pokollá.  Az első X-Men rejtőzködésről és félelemről szólt, a második már visszavágásról és az indulatok elszabadulásáról. A társadalom kivetettjei nem bujkálnak többé, hanem minden erejükkel és elszántságukkal kiállnak az ügyük mellett – kerül, amibe kerül. Már a nyitójelenetben emelkedik a tét: egy Árnyék nevű mutáns elszabadul a Fehér Házban, átverekszi magát a testőrök gyűrűjén, és kevés híján megöli az elnököt. A megtorlás nem marad el: a mutánsgyűlölő William Stryker katonai akciójának célja az egész faj elpusztítása. 

A meglepően sikeres első rész után Singer nagyobb költségvetésből gazdálkodhatott, és több képregény elolvasása után úgy döntött, Chris Claremont 1982-es graphic noveljét, a God Loves, Man Kills-t (minden idők egyik leghíresebb X-Men comicja) veszi alapul. Abban a történetben Stryker egy tiszteletes volt, aki mutánsellenes indulatokat szított, elrabolta Xaviert, Küklopszot és Vihart, és megpróbálta előbbi és a Cerebro segítségével eltörölni a mutánsokat a Föld színéről. Singer a graphic novel sok elemét meghagyta a filmhez (az X-ek és Magneto szövetségét is), de a tiszteletesből katona lett, aki ráadásul a Rozsomákon végzett kísérletekért is felelős.

A nagyobb büdzsé merészebb, grandiózusabb akciójelenetekkel járt (az új komponista, John Ottman zenéje is jóval agresszívabb, mint elődjéé volt), sőt, az X2 az első szuperhősadaptáció, ami maximálisan képes volt vizuálisan kihasználni a szuperképességekkel rendelkező karakterekben rejlő lehetőségeket. Mert bár az első részben is nagyszerűek voltak az akciók, de addig a pontig nem készült semmi, ami ilyen hatásosan, kreatívan mutatta volna be egy-egy hős elképesztő erejét. Árnyék tombolása a Fehér Házban az egész széria máig egyik legerősebb akciója, és ha már akrobatika, az összes eddigi Pókember-szekvencia elbújhat mellette. Rozsomák úgy kaszálja a gyerekrabló katonákat, mintha csak szélben lengedező búzaszálak lennének (az iskola megtámadásának jelenete miatt első körben R-es besorolás járt – Singernek vágnia kellett), Vihar tucatnyi tornádóval rázza le az őket üldöző vadászgépeket, Magneto szenzációs szökésjelenete a műanyag börtönből a film egyik csúcspontja (amit ott csinál, az jóval több, mint holmi rendőrautóemelgetés). Xavierről pedig megtudjuk, hogy akár több milliárd embert is képes volna megölni néhány pillanat alatt.

Egy lehetőség mellett sajnos elmegy a film, az pedig az emberek minderre adott reakciójának ábrázolása. Merész húzás lett volna Singer részéről, hogy az előítéletek és gyűlölködés ellen felszólaló filmbe tegyen egy „de”-t, és utaljon rá, hogy épeszű ember aligha érezheti magát biztonságban egy olyan világban, amiben egy mutáns őt és az egész várost/országot, ahol él, egy gondolattal kinyírhatja a földgolyó másik feléről, ha épp úgy ébred fel reggel, hogy ehhez szottyan kedve. Főleg, hogy a sztorit Singer kiegészíti Jean Grey Főnix-erejének manifesztálódásával, ami máig az egyik legjobb képregénybeli megjelenése a „túl nagy hatalom” motívumának. Mivel azonban a fenyegetésre reagáló ellenség egy személyes motivációk által vezérelt szélsőséges bigott (egysíkú szerepében Brian Cox olyannyira brillírozik, hogy könnyűszerrel felér Patrick Stewarthoz és Ian McKellenhez), a témának ez az aspektusa elsikkad.

Viszont a kitaszítottság érzetét a Jégember otthonában játszódó jelenetben a rendező még jobban adja vissza, mint az első részben. Saját testvérének árulása is fájdalmas, de ez a direkt elutasítás semmi ahhoz képest, amiben anyja részesíti a fiatal mutánst. A kertvárosi látszatboldogság összes manírjával mosolyodik el (akár egy Született feleség), és kérdezi meg túlzóan ártatlan hanglejtéssel: „Have you ever tried… not being a mutant?” Amikor Pyro néhány perccel később rászabadítja a lángokat az érkező rendőrautókra, az ezután majdnem indokoltnak és kielégítőnek hat. A mutánsok helyzetét néhány rövid, de ügyesen elhelyezett, jól megírt dialógus árnyalja tovább, legyen szó akár Vihar és Árnyék, akár Árnyék és Mystique szóváltásáról – az elfogadás igénye, a békés beletörődés, a dacos „akkor szarok rá” attitűd és az elfojtott vagy éppen szabadjára engedett düh, mint válasz a külvilág hozzáállására, mind megjelenik a filmben.

A karakterfelállás a néhány új szereplő ellenére nem sokat változott az első részhez képest. A hangsúly még mindig Rozsomákon van, Vihar és (főleg) Küklopsz szerepe megint elsikkad, a Főnix-szál miatt csak Jean kap nagyobb teret, mint korábban. Mystique még inkább badass, mint az elsőben, Magneto szintúgy – hideg mosolya, ahogy az őröket leölve megszökik a börtönből, hátborzongató, ellenben Xaviert hamar kispadra ültetik. Az újak közül, a már említett Coxot leszámítva, Alan Cumming viszi a prímet, aki mázsányi maszk és smink alatt is képes meglepő érzékenységgel életre kelteni a mélyen vallásos Árnyékot, illetve a Pyrót alakító Aaron Stanfordnak akadnak még remek pillanatai. A többiek csak asszisztálnak, pl. Kelly Hu, mint Halálcsapás, noha kétségkívül dögös és cool, csak azért van a filmben, hogy Rozsomáknak most is legyen kivel vívnia egy kegyetlen közelharcot, Kolosszus pedig csak egy pillanatra villant – igaz, az egy hamisítatlan geek momentum.

A cselekmény egy masszív, közel egyórás fináléban kulminálódik – ingoványos talaj az ilyen, de Singer képes egyben tartani, és hatásos, látványos, grandiózus füzérré fűzni a sok egymást követő akciójelentet. És a végükön egy emocionális csúcspont várja a nézőt, hősi önfeláldozással, valódi, átélhető gyásszal, és az egyik legjobb, legkövetkezetesebb folytatás-sejtetetéssel, amit valaha láthattunk. Hogy azt a folytatást végül sikerült elrontani, az kár, de más tészta – az X-Men 2, ha nem is feltétlenül jobb, mint az első, mindenképpen méltó folytatás, stílusos, emberi, és nem csak akciók vannak benne, hanem gondolatok is. Singer pedig, remélem, sokat ostorozta magát, amiért a ráadásul balul elsült Supermant választotta a harmadik X helyett.

Clive Barker 1990-ben megrendezte Cabal című regényének filmváltozatát, amely a Nightbreed nevet kapta a keresztségben (nálunk az Éjszaka szülöttei-ként futott). A stúdió producerei packázásának köszönhetően a nagyközönségnek a rendezői elképzelésnél egy már majdnem fél órával rövidebb változatot mutattak be - ám most, 21 évvel a film elkészülte után lehetőségünk van arra, hogy hallassuk rajongói nyöszörgésünket, és a film vágatlan változata napvilágot lásson. Ehhez mindössze annyi kell, hogy aláírjátok a petíciót.

Bár a varrásánál foszlik, Simon Rumley első amerikai filmje mégiscsak az utóbbi idők legerősebb horrorja – horror, amiben nincs semmi természetfeletti, az őrülete pedig csak a mindennapok kilátástalanságából, szexuális patológiájából, a figurák borzalmas családi hátteréből és felejteni vágyott emlékeink keserűségéből buzog elő.

Erica egy ordas kurva. Minden este másik férfinak kínálja fel magát. Akivel egyszer lefeszik, azt többet látni sem akarja. Nem csak hosszútávú szexuális, de semmilyen emberi kapcsolata nincsen. „Trófeáinak” fényképeit egy fotóalbumba gyűjti, ez egyetlen olyan tulajdona, ami számára értékkel bír.

Frankie kezdő rockzenész, olyan, amelyikből tizenkettő egy tucat. Cseppnyi tehetség azért motoszkálhat benne meg a bandájában, mert Európából már érdeklődnek utánuk. Frankie egyedül gondoskodik rákbeteg anyjáról, szerencsére a mama állapotában mostanában javulás állt be. Frankie még a barátnőjével is kibékül, pedig a lány megcsalta.

Nate egy magának való háborús veterán, kitüntetéssel szerelték le. Született szadista, aki Irakban képes volt nagyszerűen kamatoztatni vallatótehetségét. Ericával szemben azonban Nate-nek szüksége van az emberi kedvességre, és ezt nem is titkolja.

Ez hát Simon Rumley alapvetése – három párhuzamosan futó élet, kettő közülük szomorú, de van köztük reményteljes is. És amikor a három összetalálkozik, borzalom születik. Rumley egyetérteni látszik Sartréval: „a pokol a másik ember”. Mivégre az apró kedvességek, az intimitás, a szex, ha mindent elrontunk, ha minden rosszra fordul, és ennek okát csak magunkban kereshetjük?

Nehéz a dolgom, mert még azt a film felénél bekövetkező fordulatot sem szeretném lelőni, amelyik a három élettörténetet összekapcsolja, új, rettenetes lendületet ad nekik és kilöki őket a kiszolgáltatottság, a kínzás és az ölés univerzumába. Rumley független filmes, mer sokkolni, ugyanakkor mer non-kommersz is lenni. A film tempójával illetve azzal, ameddig hajlandó elmenni a kegyetlenség megmutatásában, egyaránt beint az elvárásoknak. Noah Taylor és Amanda Fuller alakítása hibátlan, Marc Senter a rockzenész szerepében viszont ugyanolyan kiegyensúlyozatlanul játszik, mint korábbi szerepeiben, lásd pl. a 2006-os The Lost-ot.

Rumley brit, és a film címével, illetve a filmben állandóan jelen lévő amerikaizászló-motívumokkal egyfajta manifesztóját akarja adni az Amerikáról alkotott véleményének (nem véletlen, hogy Nate profi vallatótiszt – az USA-ban a mai napig nem tudnak napirendre térni a 9/11 után terroristának vélt személyek megkínzása felett): egy olyan társadalom leírását kíséreli meg a rendelkezésére álló / kézreálló eszközökkel, a filmes erőszak eszközeivel, amely társadalom végleg megvált az interperszonális kapcsolatok szépségébe vetett hit illúziójától, és meg sem próbálja azt visszaszerezni. Ahol az egymás közti kommunikáció helyébe a szex, a kegyetlenség és a pénz tranzakciói lépnek, és aki tisztaságra vágyik, az elveszett.

…és aztán jött egy bazinagy aszteroida, ami a Föld domináns fajának a kihalásához vezetett – legalábbis az általánosan elfogadott elmélet szerint. De mi lett volna, ha (az így kezdődő kérdések sokasága a sci-fi és fantasy irodalom aranybányája) az az ormótlan kődarab elkerüli a bolygónkat? Harry Harrison (Helyet! Helyet!) szerint akkor a hüllőknek további sok-sok millió évük lett volna az evolúcióra, és egy csoportjukból egy végül intelligens, civilizációt építő faj nőtt volna ki. És mindeközben, a Föld más részein, ugyanúgy kifejlődtek volna az emberek is. Ebben a szcenárióban a két faj anélkül osztozik a világon, hogy tudnának egymásról – mígnem a jégkorszak előretörésével mindketten vándorlásra kényszerülnek a melegebb éghajlatok felé, és végül összetalálkoznak. Hogy akkor mi történik? Megsúgom: nem örülnek egymásnak.

A könyv a találkozást és súlyos következményeit egy Kerrick nevű fiú szemszögéből meséli el. A kőkorszaki fejlettség szintjén élő, vadászó-vándorló-gyűjtögető tanakok (így nevezik magukat az emberek) gyűlölik az általuk maragoknak nevezett hidegvérű hüllőket, és amikor először látnak meg egyet, ami két lábon jár, akárcsak ők, azonnal leölik. A megtorlás nem marad el: a kisfiú Kerrick egész törzsét lemészárolják a jilanék (így hívják magukat az intelligens hüllők, a maragok), őt pedig fogságba ejtik, hogy minél többet megtudjanak a fajról, ami veszélyezteti a letelepedésüket, és így a hidegebbé vált addigi életterükről való menekülésüket.

A jilanék és a tanakok kezdettől fogva undorodnak egymástól, és féktelen gyűlölettel kezdenek öldöklésbe – egyik oldal sem belátóbb, toleránsabb és „felvilágosultabb”, és ez az egyensúly, amivel Harrison a szituációt kezeli, nem csak erőteljes drámai súlyt, de hitelességet is kölcsönöz a könyvnek. Sajnos ez nem marad végig így, a két oldal ábrázolásával a szerzőnek lassan, fokozatosan maga, azaz az emberiség felé hajlik a keze. Míg a tanakok mind jól érthető és átérezhető, személyes motivációt is kapnak, és az egymás közti barátság, szerelem segítségével Harrison ellensúlyozza a maragokkal szembeni embertelen viselkedésüket, addig a jilanék végül csak törtető, gonosz agresszorok maradnak, dacára a több millió éves civilizációjuknak. A jilane ideológiát megkérdőjelező Élet Lányai mozgalomtól (ami valójában egy vallás) várhatná az olvasó, hogy ez változzon, de ez csak egy mellékszál marad, amivel a szerző a folytatásra gyúr.

Az említett egyensúly felborulásával elveszik a könyv egyik legérdekesebb és legizgalmasabb aspektusa, viszont Harrison még így is tud mit a tejbe aprítani. A jilanék társadalmának, életmódjának részletes bemutatása a náluk raboskodó Kerrick szemein keresztül, fantasztikus. Az intelligens hüllők nem kizsákmányolják a természetet, hanem azzal együtt, harmóniában élnek – már ha elfogadjuk, hogy a többi faj genetikai manipulációja nem akasztja ki a harmónia-métert. Minden, amit a jilanék használnak, él: a lepeljük, amibe hidegben bukolóznak, a csónakjuk, amivel a vízen utaznak, mind egy-egy állat, aminek DNS-ét a céljuknak megfelelően módosították. Még a mérgezett dárdát kilövő fegyverük is egy erre a célra kitenyésztett, merev gyík, amit etetni kell, és ami, ha elfárad, pontatlanul lő.  A jilane-élet koncepciójának vannak nehezebben befogadható elemei (pl. azért támaszkodnak a biomérnöki tudományukra, mert szinte egyáltalán nem ismerik a tüzet), de saját, „mi lett volna ha” világán belül Harrison végig következetes marad.

A tanak és jilane szókinccsel való zsonglőrködés viszont nagyrészt felesleges, sőt, bosszantó. Mivel a szerző értelemszerűen angol nyelven prezentálja nekünk a nyilvánvalóan nem angolul beszélő szereplők dialógusait, nincs értelme azokat néhány kitalált szóval csinosítani – olyan ez, mint amikor egy amerikai filmben angolul halljuk az egyébként németül beszélő nácikat, de néha beszúrnak a szövegbe egy „ja”-t és „natürlich”-t, csak hogy a hülye is tudja... Persze van néhány szó, amire szükség volt, mert egyszerűen nem létezik megfelelője az emberi nyelvben (efenszele: egy gyermekkorban kialakult, félig formális csoport, aminek tagjait felnőve is szoros kötelék fűzi össze, és mindig hűségesek egymáshoz), de a többséggel nem ez a helyzet, és igencsak kizökkentő és frusztráló, amikor az olvasónak az első úgy száz oldal alatt folyamatosan a hátul lévő szótárhoz kell lapozgatnia.

A jilanék mellett Harrison ügyesen ábrázolja a vadászó, vándorló emberek nyers, gyakorlatias életmódját is, és mivel a könyv egy igen tekintélyes része világmagyarázattal telik, nem terheli a cselekményt feleslegesen sok szereplővel – mind a tanak, mind a jilane oldalon két-három fontos karakter van csak, akik mind az események sűrűjében vannak (Kerrick fogságban való nevelkedése, és az ebből származó jilane-tanak identitászavara a könyv legjobban megírt része). A cselekmény pedig gyorsan pörög, a bő 500 oldalas könyv végig olvasmányos, még annak ellenére is, hogy Harrison alkalmanként terjengősebben fogalmaz a kelleténél (plusz itt-ott a fordítás is megbicsaklik), és hogy a történet egyes elemei (oda-vissza támadás) gyakran ismétlődnek. Utóbbi gikszert nagyrészt egyébként is kiköszörüli az, hogy a csaták leírása energikus és hatásos: véres, kegyetlen harcok elevenednek meg előttünk, mindenféle idealizálás és romantikus maszlag nélkül. Sajnos a befejezés a pokoli, grandiózus finálé után kissé suta, és inkább törődik a folytatás meglebegtetésével, mint a tisztességes lezárással – ráadásul a hihetőség rovására. De hogy ez a későbbiek szempontjából mennyire indokolt, az már a második részből, a Fagyos édenből derül ki.

Az Intercom levélben értesített minket arról, hogy a Warner stúdió mostantól kezdve nem engedélyezi a filmjei világpremierkor való bemutatását Magyarországon. A döntést azzal indokolták, hogy az utóbbi hónapokban az általuk forgalmazott filmek első kalózkópiái hazánkból kerültek fel az internetre.

Mivel a Harry Potter utolsó részének bemutatója már fix, azt csak egy nappal tolták el, azaz péntektől lesz látható a szokásos csütörtök helyett (és éjféli vetítés sem lesz), viszont onnantól kezdve minden más filmet csak hetekkel a világpremier után nézhetünk meg itthon. Nem kell magyarázni, hogy ez nem jó sem az Intercomnak, sem a moziknak, sem nekünk (meg a kalózoknak sem, de hát azt ki nem szarja le). És bár egyrészt nem ez lesz életünk legnagyobb tragédiája, másrészt felesleges ezredszer belemenni a téma morális vonatkozásaiba, azért mégis, hadd köszönjük meg az összes igénytelen filmbarbárnak, aki nagyüzemben zabálja a kamerával felvett taknyokat, csak hogy eldicsekedhessen a haverjainak, hogy ő már látta mindegyiket. Szóval: köszönjük!

Mellesleg a Warnerével azonos megállapításra jutott az első kalózkópiák forrását illetően a Fox és a Sony is, úgyhogy senki ne lepődjön meg, ha a reakciójuk is hasonló lesz.
 

A poraiból a megfelelő csillagállások (mint 7. Nemzetközi Képregényfesztivál és az első találkozás a Deveraux szerzőjével) esetén rendszertelen időközönként feltámadó interjúsorozatunk újabb részében ismét a szerzői képregények undergroundjába ereszkedünk alá, hogy megtudjuk miként bánik el egy gyilkos humorú démonidéző két még mélyebb bugyrokból szalasztott segítőjével a hazatérése útjába álló szörnyetegek hadával, miért nem érdemes alábecsülni a lemúr démonokat, mi köze az örmény mitológiának a hungaromangához és kikből is áll pontosan az 5panel csapata. A továbbiakért klikk az ööö... továbbra!

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Papp Imre vagyok, 1985-ben születtem Pécsett. Iskolás éveimet az ANK-ban töltöttem, emelt matek és angol szakon, majd a gimnáziumban kéttannyelvűre jártam. Elvégeztem a Pécsi Tudományegyetemen az idegenforgalmi szakmendszer szakot, és azóta rajzolok. Szóval, mint láthatjátok rajzsulinak még csak a közelében sem jártam soha (látszik is !?)

 
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Ha jól emlékszem, akkor az első képregényem a Tini Ninja Teknőcök volt, rögtön a legelső szám. Legalábbis ez él bennem. De kiskoromban leginkább a Batman, Superman és X-men képregények voltak túlsúlyban. Marvel Extrára már nem volt pénzem... Ezeket persze mind elrakároztam az utókornak...

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Próbálkoztam sok mindennel : volt novella-, és regényírás, de valahogy mindig a rajzoláshoz tértem vissza. Gondolhatod, ha ebben vagyok a legjobb, milyen volt a többi... 

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Mostanában leginkább sorozatokat nézek, a filmek már kevésbé kötnek le. Egyszerűen alig készül olyan film, ami meg is érné, hogy kifizessek rá egy mozijegyet. Kedvenc sorozataim a Lost, 24, SG-1 és a Supernatural. Be kell vallanom, hogy sorozatjunkie vagyok...
- Elég sok könyvet is olvasok, és a müzlisdoboz hátulját, de kedvenceim leginkább Philip K. Dicktől vannak, és Rowlingtól. Ezeket nem tudom megunni. Aki pedig ismer engem, vagy olvasta bármelyik képregényemet, tudhatja: Star Wars forevör !

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Kezdő vagyok még ebben a szakmában, és leginkább csak a lelkesedésemre hagyatkozhatok, így két fő állomást említenék:
1. VaHaN, aminek az első kötete 2008-ban jelent meg a Gödörben, és a
2. Deveraux.
Remélem, amilyen állomások még ezután várnak: sikerfalva és befutásváros.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Kedvenc díjam, amit még általános iskolában kaptam, az az Aranyceruza-díj, amire még most is büszke vagyok, de nyilván (ami most meglepett, de nagyon örültem neki), az az Alfabétára való jelölés volt. Sajnos most nem nyertem meg, de mindig van jövőre.
- Ha pedig nem ilyen elismerésről beszélünk, akkor egyértelműen az olvasók visszajelzései. Nagyon jól esik, ha elmondják mit gondolnak, bíztatnak a folytatásra. Ezek az impulzusok visznek leginkább tovább. Többen pedig olvasóból baráttá lettek! Ez hihetetlenül sok erőt ad!

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Imádom a Deveraux-t írni és rajzolni, de azt hiszem mindig a VaHaN lesz a szívem csücske. Azzal kezdtem, és bár erősen látszik rajta, hogy "honnan jöttem", így is imádom. (Itt lehet nézelődni : www.vahan.hu)
- Persze, ez egy teljesen más dolog, sokkal hosszabb, komplexebb történet, így az elmesélése is tovább tart majd, de a nem könnyű kezdetek után egyre jobban kinövi magát.

- Bemutatnád a VaHaN-t, honnét jött a címe és miről szól a (most már) sorozat?
- Először is a VaHaN minden szempontból más stílusú képregény, mint a Deveraux. Nagybátyámmal, Nyeste Gyulával ketten készítjük, ez is különbség. Megpróbáljuk a manga stílus hagyományait ötvözni a klasszikus képregényekével. A kezdetekkor komoly mitológiai kutatást végeztünk, ezek alapján alkottuk meg a történetet. A cím alapja az örmény Vahagn, a harcos isten, aki hősiesen küzd a pusztító viharok, özönvizek és a halálos betegségek ellen. Maga a történet elég összetett.
- Főszereplője egy olyan különleges képességekkel bíró csapat, akik próbálják megőrizni két világ egyensúlyát. Ez az egyensúly megborulni látszik, mert a sötét erők szintén különleges tervvel rendelkeznek, aminek első lépése és kulcsa a VaHaN kiiktatása. A történetben sok a – leginkább cinikus, fanyar - humor és az akció, de jócskán megtöltöttük misztikummal, és változatos karakterekkel is.
- A sorozat első kötetét 2008-ban adtuk ki, ami így utólag visszatekintve talán nem volt szerencsés. Ez alatt azt értem, hogy nagyon lelkesek voltunk, és gyorsan szerettünk volna elkészülni az első kötettel, melynek még jócskán voltak gyermekbetegségei. Ez persze csak az új epizódok elkészültével vált láthatóvá. De pozitívan állok hozzá, így legalább látszik hol kezdtem. Azóta persze rengeteget fejlődtünk rajz és történetmesélés terén is, és akik követik a VaHaN kalandjait láthatják, a minőségi változást. Eddig három kötet jelent meg, mindegyik három fejezetet tartalmazott. A negyedikkel is elkészültünk, ez még idén napvilágot lát valamilyen formában. Ezt még nem döntöttük el. Viszont pár oldal már itt látható belőle. Remélem ez is elnyeri majd az olvasók tetszését.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Most, hogy vége a Deveraux első történetének, elég sok minden jár a fejemben. Az olvasóim nagyon drukkolnak, és noszogatnak, hogy folytassam, és szeretném is. De tervben van, egy antológia is belőle, ami egy Speciális Bővített Deveraux 1.2-nek lesz majd nevezhető. Legközelebb nagybátyámmal, akivel együtt írjuk a VaHaN-t, szeretnénk kiadni a már elkészült 4. kötetet is. Remélem minél több megvalósul majd ezekből, de lehet, hogy még nem a közeljövőben.

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Nem igazán vagyok jártas ebben a témában, inkább csak rajzolok, de Mignola stílusa eléggé közel áll az én ízlésemhez. Néha már herótom van a sok Marvel stílusú rajzolótól, és mangától is. Mondom ezt annak ellenére, hogy a VaHaN-t is mangának szántam. :D

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Tisztán emlékszem arra az estére, amikor nagybátyámmal beszélgetve, egyszer csak azt mondta: készítsünk együtt képregényt ! És úgy is lett! Így született meg tényleg pillanatok alatt a VaHaN. Erre mondják : « családban marad », mert azóta is vele dolgozom ezen történeten! Elméletileg tehát neki köszönhetem, gyakorlatilag pedig Pilcz Rolinak, akit egész sokat zaklattam kezdetekben, hogy ő mit gondol a rajzaimról, hogy kiadjam-e, mikor-hogyan, kivel stb. Ezért nagyon hálás vagyok neki is !  Persze azóta is zaklatom, amikor csak tudom.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Mint már említettem, Pilcz Rolival jóban vagyok, ahogy Tomsterrel is, és az egész 5panels csapattal, aminek én is a tagja vagyok. (Egyre többen vagyunk, ezért most nem sorolnék fel mindenkit.) Ezzel a kis, de gyorsan bővülő csapattal próbáljuk majd meg kicsit felrázni a magyar képregényes életet.
- A kiadókkal nem vagyok szoros kapcsolatban, valamiért még nem látják a Deveraux-ban, (vagy bennem) a potenciált, de talán ez egyszer majd megváltozik. A fórumokon se vagyok annyira jelen, mert ott inkább ellenségeket szereznék, mintsem barátokat, a sok nethuszár miatt. Azért természetesen nyomon követem az eseményeket.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Én csak a szerzőis képregények szempontjából tudom elmondani, de mindenképpen sokat segítenek. Számunkra szinte mindent a fesztek és börzék jelentenek. Ott lehet megismertetni, vagy eladni annyit, hogy az örömrajzoláson kívül egy kicsit meg is érje kiadni. Egy kis promó még KN-en és máris sínen van a dolog. Nem tudom mihez kezdenénk ezek nélkül. Bár arra is kíváncsi lennék, hogy a kiadóknak mit jelentenek.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Nagyon jó öltetnek tartom, bár bevallom őszintén, eddig nem sokat tudtam róla, hisz még csak a jelölés közelében sem jártam. Lehet, nagyobb hírverés kéne neki, mert úgy látom, inkább csak a kemény mag ismeri. Most, hogy a Deveraux-t jelölték volt a legjobb képregény kategóriában, kicsit utánajártam. Bár sejtettem, hogy ilyen vetélytársak mellett nem lesz sok esélyem, mégis hatalmas megtiszteltetés volt már maga a jelölés is. Az átadón láttam a díjat, és azt hiszem, ezt már méltán lehet nevezni olyasminek, amiért érdemes „harcolni” (Megjegyzem Robi megérdemelten nyerte meg idén a díjat, én is neki drukkoltam) :D Ami pedig még külön tetszik, hogy megint leszűkítették 3 kategóriára, ami véleményem szerint emeli a díjak értékét.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Sajnos elég kevesen érdeklődnek a képregények iránt Magyarországon. Az okát nem tudom, talán még abban a hitben élnek, hogy csak gyerekeknek valók. Kevés a reklám, a pénz, és gyakran a lelkesedés. Sajnos úgy érzem, hogy a kiadók sem mernek új dolgokat bevállalni.
- Nyugaton egy kiadó befektet, lassan felépíti a képregényét. Itthon még nem érzékelem ezt a fajta, pozitív értelemben vett „üzleti szellemet”. Ez viszont a szerzői képregényeket készítők számára óriási nehézséget jelent. A 5Panels csapatával, ahova megpróbáljuk a szerzőis rajzolókat összegyűjteni, éppen azon dolgozunk, hogy ezt megváltoztassuk. Most még kicsiben, de nagy terveket dédelgetünk. (www.5panels.com)

- Mióta dolgozol együtt a 5panels csapattal? Hogy kerültél bele ebbe a kezdeményezésbe? Röviden bemutatnád őket?
- A tagságom lassan közelít a fél évhez. Akkor még csak hárman-négyen voltunk. Spuri keresett meg, hogy nem tenném-e fel a képregényeimet az oldalra. (A Deveraux azóta is hetente bővül egy új oldallal. ) Aztán elértük azt, hogy minden napra új képregény jutott. Mostanra pedig már annyian vagyunk, hogy kis átszervezésre szorul a honlap. 
- Akik eddig már hozzánk tartoznak: Karina MacGill, a Bloodlust-os fiúk; Fábián Péter és Kozmajer Viktor, Erhardt Domonkos, Gombalovasék, Halmi Zsolt, Koska Zoli, Leslie Téjlor, Lénárd Laci, Molnár Gábor, Pádár Ádám, Tálosi Andris, Vári Tomi, valamint én. (Nem ismerek mindenkit személyesen ezért ha kihagytam volna bárkit is bocsi.) Ezzel a „kis” csapattal támogatni szeretnénk azokat, akik szeretnek képregényeket rajzolni, de nem tudják hol megmutatni. 

- A 7. Képregényfesztiválra egy meglepetéskiadvánnyal rukkoltatok elő, a Vadhajtással. Ki volt az ötletgazda és hogyan koordináltátok össze a munkátokat?
- Igen, igen. Ez volt az első közös kiadványunk, és teljesen elfogulatlanul mondhatom, hogy szuperjó lett! Mindent közösen találtunk ki. Heten kiagyaltunk egy közös koncepciót, ami nem lett más, mint a „vadászles”. Mindenki azt rajzolt a témában, amit szeretett volna, akár a saját karakterei bevonásával. Majd az utolsó emberre, jelen esetben Spurira hárult a feladat, hogy saját részével összekösse a történeteket, és egy egészet alkosson. Nagyon jól sikerült. Majd feldobtuk még azzal, hogy mindenki külön borítot rajzolt hozzá, így a börzére mindenki olyat választhatott, amilyet akart. A fesztiválra már új taggal bővültünk, Vári Tomival, aki készített egy új, egységes borítót, így azzal is megjelenhetett. A 5panels egyre több taggal bír, és eddig teljes az egyetértés minden munkánkban. Hamarosan láthatjátok majd! 

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Ugyanazzal, mint az olvasóimét. Humorral, fantáziával és még több humorral. Úgy hiszem, ez a két dolog bárkit el tud bűvölni. Olyan emberekkel is meg tudtam ismertetni a hasonló kategóriájú képregényeket, akik azelőtt még csak a kezükbe sem vették őket. Megmutattam egy barátomnak a Kalyber Joe-t, és annyira megtetszett neki, hogy meg is rendelte az összeset. Sokszor ennyi kell csupán hozzá: egy kis rámenősség.

- Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Szívesen írnék, vagy rajzolnék külföldi képregényeket - képregényekbe. Nem hiszem, hogy jelenleg eléggé kvalifikált vagyok erre, de hát ezért nevezik álomnak.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Ez sokszor változik nálam, de mindig Batman-hez térek vissza. Ő a kedvenc képregényhősöm!

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Ki vagy, Chavez? Mutasd magad!

Aki a VaHaN örmény-manga mitológiájára kíváncsi bővebben, a VaHaN hivatalos oldalán nézelődhet, a 5panels csapat tagjainak munkásságát (Bóni és Tim, Deveraux, Agarak, Bloodlust és még sok más cím) pedig itt lehet figyelemmel követni.

A világgazdasági válság többek között a hongkongi filmiparra is nagy hatással volt, amit a kisebb-nagyobb filmstúdiók különféle eszközökkel igyekeztek csökkenteni. Két egyszerű megoldás volt, vagy teret engedtek a hatalmas ütemben bővülő kínai igényeknek, vagy inkább nem forgattak semmit. Közvetve ez az egyik fő oka annak, hogy az elmúlt 2 évben alig akadt említésre méltó mozi arrafelé, a számottevőek pedig szinte kivétel nélkül kínai koprodukcióban készültek. Szerencsére 2010 második felére azért elkezdtek kilábalni a gödörből, így végre, a 2009-es, kissé fantáziátlan Vengeance után újabb Johnnie To filmet vehetünk górcső alá. Egy romantikus vígjátékot. Azaz mégsem, mert csak első pillantásra tűnik annak, valójában inkább a tökéletes példa arra a törekvésre, hogy milyen eszközökkel lehet a kínai közönség igényeit teljességgel kiszolgálni.

Johnnie To és a romantikus vígjáték? Elsőre fura párosításnak tűnik, holott korántsem az. Aki járatos a hongkongi mozik terén, bizonyára kapásból vágja az olyan nagy sikerű klasszikusokat, mint a Needing You, a Wu Yen, a Help!!!, a Love on a Diet, a Love for All Seasons, vagy éppen a Yesterday Once More. Mind Johnnie To nevéhez fűződik és mind nagy kasszasiker volt a maga idejében. Ennek fő oka, hogy amíg a rendező menő zsarus thrillerjeit imádták a külföldi kritikusok és a relatíve kicsi ázsiafilm-rajongó réteg, addig odahaza a kutyát nem érdekelték (hiába a HKFA díjak), túl nagy bevételre nem számíthattak. Bármilyen fura is, a helyi közönséget elsősorban nem a fegyverropogással és a lenyűgöző kungfu koreográfiákkal lehet becsalogatni a moziba, hanem a félromantikus mókázással, amik java részében nem is a történet a lényeges, hanem a bennük szereplő sztárok bohóckodása.

Nem meglepő tehát, hogy a rendező, aki egyébként több interjúban is kijelentette, hogy nem számít, milyen műfajban kell dolgoznia, a lényeg, hogy rendezhessen, két év után elsőre egy nagy profittal kecsegtető mozival jelentkezett. Ám amíg a fentebb felsorolt korábbi művei elsődlegesen a hongkongi belső piacra készültek, a Don’t Go Breaking My Heart már teljesen más koncepció szerint lett leforgatva egy megkerülhetetlen másik célközönség, a kínai anyaországbeliek számára.

To-nak persze nem ez az első próbálkozása a nyitásra a mandarin nyelvterület felé, ám a 2008-as Linger hiába vonultatta fel a talán legszebb kínai színésznőt, Li Bing Bing-et, nagyon gyengére sikeredett. Azóta azonban kitört egy furcsa hullám, sorban készülnek, többnyire az anyaországban, a sikeres, gazdag nőkről szóló mozik, akik menő munkahelyeken, elképesztő luxusban tengetik édes-bús napjaikat, viszont a wuxia mozik hősőihez hasonlóan szerencsétlenek a párkapcsolatokban. Úgy látszik, ez most a trend arrafelé, ők a követendő példák, ami elég fura képet fest a modern kínai társadalomról. Az egyetlen értékmérő a pénz, a sokszor nem annyira tökéletes lovag pedig már fehér ló helyett minimum Aston Martin-nal érkezik. Aki látta a Go, Lala Go-t, a Color Me Love-ot, a What Women Want-ot, a You Deserve to be Single-t, a Perfect Wedding-et, vagy az All About Love-t, az pontosan tudja, miről is van szó.

Ezt a hullámot igyekezte Johnnie To is meglovagolni, mégpedig szokás szerint Wai Ka-Fai társaságában. Wai jegyzi a forgatókönyvet is az egykoron MilkyWay Creative Team tagként funkcionáló Yau Nai-Hoi társaságában. Akárcsak korábbi munkáikban (elsősorban a Sparrow-ra gondolva), úgy ezúttal sem törekedtek arra, hogy koherens, logikai hibáktól mentes scriptet állítsanak össze, hanem lazán egymás mögé tették a humorosnak és meghatónak gondolt jeleneteket, amik nem feltétlenül következnek egymásból (szerencsére nem olyan látványos ez, mint a Sparrow-ban volt). A hangulatot nagyon jól eltalálták, bár ez nagyban köszönhető a mindig megbízható alakítást nyújtó férfi színészeknek, benne van az isteni JJ Jia is, a sztori viszont, ahogy egyre inkább közeledik a végkifejlet, úgy válik egyre kínosabbá, a lezárás pedig óhatatlan, hogy valaki számára nem tartogat happy endet.

Ez utóbbi persze egyáltalán nem meglepő, ugyanis a valahol elromlott kapcsolatok boncolgatása a leginkább közkedvelt dolgok egyike arrafelé, elég csak a népszerű kínai dalok szövegeire gondolni. A történet középpontjában ráadásul egy szerelmi háromszög van, ami csak tovább bonyolítja a boncolgatási lehetőségeket. Ezekre nem szánnék időt itt a cikken belül, mert van egy ennél sokkal érdekesebb jelenség is a filmben. Ez pedig a mandarin nyelvterület felé tett gesztusok összessége, amik meglepően sok helyen fellelhetőek. Az első a szereplőválasztás, hiszen a női főszerepet a pekingi származású Gao Yuanyuan kapta, aki annak ellenére, hogy a külsejét tekintve kicsit szürke (kábé egy összement Gigi Leung és egy sótlan Fiona Sit keverékének tűnik), három hongkongi alfahímet is a magáénak tudhat (Terence Yin, Louis Koo, Daniel Wu). A második a mandarin dialektus intenzív használata, ami már évek óta egyre erőteljesebben érezhető a hongkongi filmekben, a harmadik pedig a végkifejlet, azaz az, hogy a boldogságot nem Hongkongban, hanem az anyaországban, esetünkben Suzhou-ban lehet megtalálni.

A rendezőpáros persze amennyire lehetett, igyekezett a hongkongi igényeknek és szokásoknak is megfelelni, így bekerültek a kantoni vígjátékok népszerű elemei a való életre történő kikacsintásokkal (pl. Faye Wong híres dalára romantikáznak), viccesek a nyílt termékelhelyezések (még a Maserati autószalon kínálatát is végigböngészheti a néző) és persze egy kis szerep erejéig benne van az isteni JJ Jia is. Az, hogy mind JJ, mind a borzalmasan affektáló orosz bombázó jobban néz ki, mint Gao kisasszony, nem számít, a főszerep Gao-é.

Talán nem véletlen az sem, hogy a műfajhoz méltóan nem a női, hanem a férfi szereplők brillíroznak elsősorban. Daniel Wu mindig minden szerepben nagyon jó, ráadásul ezúttal szinte két teljesen különálló karaktert alakít. Terence Yin szokás szerint csak néhány percre látható és az általa már ezerszer eljátszott búval bélelt figurát hozza, míg Louis Koo ezúttal a nőre lágyuló, de egyébként minden eszközzel a célja felé hajló, kissé (nagyon) ellenszenves macho-t hozza, némileg túljátszva a szerepet, de még talán a ripacskodáson belül. Pech, hogy pont Daniel Wu a riválisa, őt nehéz túljátszani. Mindhárman sokat adnak saját magukból, sokszor nem is lehet eldönteni, hogy most Shen Ran-t, vagy a popsztár Koo-t láthatjuk. Ízlés kérdése, hogy ez előny-e, vagy hátrány, nekem tetszett.

A MilkyWay tehát egy igazi MilkyWay mozival jelentkezett, jó hosszú idő után. Ugyanez elmondható Johnnie To-ról is, ám a film nemzetközi fogadtatása korántsem lesz olyan kedvező, mint a zsarus thrillerjei esetében, viszont mindenképpen az érdemei közé tartozik, hogy az újgazdag kínai nők sztorijait feldolgozó hullám eddigi talán legjobb darabja, veri még a hollywoodi remake-ket (What Women Want, Color Me Love) is. Új zsarus thrillerre azonban még várni kell, a Life Without Principle ugyanis csak majd valamikor jövőre érkezik. Reméljük, a Don’t Go Breaking My Heart sokat hoz a konyhára és így további thrillerek is megvalósulhatnak.

Malcolm X és Martin Luther King szuperképességekkel: az X-Men koncepciójában már Stan Lee idejében is benne volt a civiljogi mozgalmakkal való párhuzam, de azt Chris Claremont erősítette meg igazán a ’70-es években. Mire az első X-Men adaptáció sokkal később a mozikba került, a mutáns allegória már legalább annyira rímelt a homoszexualitásra, mint a faji kisebbségekre. Vagyis nyilván nem tett rosszat a filmnek, hogy egy meleg rendező, Bryan Singer dirigálta, aki így nem hagyta, hogy a mondanivaló elsikkadjon az akciók javára. A 2000-es X-Men a maga sikerével (egy évvel a Pókember előtt) nem csak elindította a szuperhősfilmek máig tartó hullámát, de egyben az első volt, ami a látvány és a lendület mellett tudott szívvel, lélekkel és aggyal is szolgálni, vagyis tökéletes kombinációját nyújtani a szórakoztató nyári mozinak és a komoly filmkészítésnek.

Persze a szuperhősfilmek alfája mindörökre Richard Donner 1978-as Supermanje marad (Christopher Nolan is bevallottan arról mintázta a Batman Beginst), de annak a filmnek máig nehezen megbocsátható hibája a főgonosz elbagatellizálása és az idővisszaforgatós ostobaság (a „suspension of disbelief” egy dolog, de a „killing of disbelief”…). Tim Burton Batmanje pedig inkább volt egy szürreális Jack Nicholson show, mint stabil lábakon álló szuperhősfilm, főleg, hogy sikerült benne a főhős alapvető motivációit a Jokerrel való konfrontációra degradálni. Az eredeti képregénysorozathoz hűen, Singer és írói az X-Menben egy adott problémára két masszív ideológiai szempontot húznak rá, hogy aztán az így szépen motivált karaktereket ezek mentén ütköztessék. És ez az ideológiai háttér messze nem csak egy kutya szájából kirángatott ürügy az akciójelenetekre, ez az egész film betonbiztos alapja.

A mássággal, a kisebbséggel szemben fellépő agresszió már a nyitójelenetben jelen van, ahogy egy zsidó kisfiút elszakítanak szüleitől egy náci haláltáborban, a második világháború idején. A történelem megtanítja a fiút arra, hogy aki nem olvad be, azt elpusztítják – belőle lesz Magneto, az emberek által félt és gyűlölt új faj, a mutánsok Malcolm X-e, aki szélsőséges eszközökkel küzd fajtájának fennmaradásáért. Egykori barátja, Xavier professzor, a mutánsok Martin Luther Kingje, a békés együttélés megteremtéséért harcol – ideológiai nézeteltéréseik már a film elején túllépnek a verbális vitákon.

Az X-Men kívülről és belülről is ügyesen vizsgálja a mutánsoknak a világban betöltött szerepét. A külső szemlélő Robert Kelly szenátor, az egyetlen fontos nem mutáns karakter: a kongresszusi jelenetben, ahol a mutánsok regisztrálását szorgalmazza, a hallgatóság egyetértően tapsolja meg előadását, egyértelművé téve, hogy álláspontja nem csak az övé, hanem az egész emberiségé. A holokausztot megidéző nyitánnyal együtt ezek a pillanatok már azelőtt egy ellenséges, félelemmel és gyűlölettel teli környezetbe helyezik a szereplőket, hogy egyáltalán megismernénk őket. A film szürkés-kékes, hideg képi világából végig csak úgy üvölt az elidegenedettség és a kirekesztettség – hiába álmodik Xavier a békés együttélésről, a mutánsokat nevelő iskoláját maga is titokban tartja a világ elől, ahogy saját képességeit is.

A belső szempontok még izgalmasabbak: Xavier és Magneto, akik már-már abszolútumok a maguk sziklaszilárd elveivel, az ideológiai hátteret szolgáltatják, míg a tinédzser Vadóc, akinek most manifesztálódnak képességei, a téma személyes, tragikus aspektusait képviseli. Első jelenete, amiben életében először csókol meg egy fiút, csaknem végzetes következményekkel, a pubertáskor és a mutánslét már a képregényekben is rég lefektetett analógiájának riasztó és fájdalmasan életszerű demonstrációja. Singerék cool antihősükkel, Rozsomákkal párosítják össze, furcsa apa-lánya-haver kapcsolatuk képezi az emberi melegség szigetét a film egyébként nyers, kevéssé szívderítő atmoszférájában („balesetük” ráadásul az egész széria legsokkolóbb jelenete). Ezért cserébe persze az egyéb mellékszereplők, élükön a jellegtelen Küklopsszal, és a felesleges Viharral (Halle Berry az egész trilógia során elégedetlen volt a szerepével), elsikkadnak a ma már rendkívül szűknek számító másfél órás játékidő során. Az ellenben, ahogy Magneto egyik csatlósát, Mystique-et, egyetlen jól elhelyezett mondattal árnyalják, kisebbfajta forgatókönyvírói bravúr – a film okosabb annál, semhogy egyértelmű vonalat húzzon a Jó és a Rossz közé.

Mindez a koncepció csak jó színészekkel működhetett: ugyan Ian McKellen már akkor is kicsit öreg volt az akciózáshoz (pedig itt még kevesebbet követeltek tőle e téren, mint a folytatásokban), de alakítása roppant energikus és szenvedélyes, tökéletes ellenpontja Patrick Stewart nyugodt, bölcs, hasonlóan erőteljes Xavierének. Anna Paquin (Vadóc) nem először, és nem is utoljára bizonyított, Hugh Jackman esetében pedig önmagáért beszél, hogy annyira eggyé vált a popkultúrába pedig már évtizedekkel azelőtt bebetonozott karakterrel, ahogy az hasonló figurák esetében senkinek nem sikerült még Christopher Reeve-en kívül.

A film tempós, Singer nem húzza az időt eredetsztorikkal, az X-Men jóval a film kezdete előtt is létezik már, a nézőt elkapja az a ritka érzés, hogy a karaktereknek hosszú és gazdag történetük van. Az akciójelenetek többnyire rövidek, de kemények, dinamikusak és intenzívek – a rendezés elsőosztályú, a vágás pontos és hibátlan, Michael Kamen zenéje sokkal inkább hűvös, mint hősies, és ha kell, meglepő érzelmi többletet ad a képekhez. A finálé ugyan kevésbé grandiózus, mint bármelyik folytatásé, viszont legalább olyan hatásos. A Szabadság-szobor teteje, mint csatatér (túl azon, hogy a mutánsok ügye természetesen szépen rezonál mindazzal, amit a fáklyát tartó hölgy képvisel), tűzijátékkal a háttérben, Singer dirigálásában, egy szimpla test-test elleni küzdelemnek is olyan epikus erőt kölcsönöz, amihez más filmekben egész háztömböknek kell megsemmisülniük. Rozsomák és Kardfogú vadállati összecsapásában annyi nyers, kegyetlen brutalitás van, amennyit ritkán látunk PG-13-as moziban.

Az X-Men máig a legjobb képregényadaptációk közt van, pedig nem volt könnyű szülés. Először James Cameron kacérkodott vele a ’90-es évek elején, mielőtt inkább továbbállt a Pókemerhez (az is ugyanígy összejött neki…), majd a következő években több stúdión és tucatnyi újraíráson ment át. Singer maga is többször visszautasította a felkérést, mondván, hogy ez „csak egy képregény”. Nem szép előítélet pont tőle, de aztán vette a fáradságot, hogy beleolvasson a sorozatba. Mind örülhetünk neki, hogy így tett.