Victor Lavalle: Bölcsőrablók
Azt a ziccert, amit Jemisin trehány módon elpaccolt a Megtört föld-trilógiában - nevezetesen, hogy gondot fordítson a lélektani részre, a gyász természetrajzának kidolgozásra és ezáltal ténylegesen át is érezzük a főhős tragédiáját, ne csak elhiggyük (jobb híján azért mert az író ezt írja róla) - Victor LaValle gond nélkül becsavarta a felső sarokba. A Bölcsőrablók mesterien ötvözi a természetfelettibe ágyazott, fantázia szülte szörnyűségeket a lehető legtriviálisabb félelmekkel. Az egyetlent, amit fel lehet róni neki, ti. hogy a végkifejlet nem üt akkorát, mint amekkorát üthetett volna, javarészt annak köszönhető, hogy előtte viszont maximális sebességgel száguld velünk a hullámvasút. (Nyerges Csaba)
Blake Crouch: Hamis emlékek
Crouch nem véletlenül érdemelte ki a fenegyerek jelzőt, elég csak az utóbbi években írt könyveire vetni egy pillantást. Tavaly a Hamis emlékek lett a Goodreads Choice Awards legjobb sci-fije, amin nincs mit csodálkozni. Bár Crouch írásmódja száraz és tárgyilagos, sikerül annyi érzelmet belecsempészni művébe, hogy ne csak az elme láncait letépő gondolatkísérleteivel nyűgözzön le. Azokkal viszont kétségtelenül brillírozik: ötletei a fantasztikum köbre emelt gyorsítórakétái, amelyek új területek felé nyithatják meg olvasójának szemét. Csak bírja követni. (Nagylaki András)
Don Winslow: Határ
2017-ben is idecitáltuk a Kartellt, és most sem hagyhatjuk ki Winslow horrorisztikus thriller-trilógiájának befejező részét. A disztópiák aranykorát éljük ugyan, de fel kell kötni a gatyáját annak, aki pusztán a fantáziájára támaszkodva akarna ehhez hasonló szörnyű világot ilyen hitelesen és érzékletesen a papírra vetni. Ez a regény éppúgy a huszonegyedik századi noir csúcsteljesítménye, mint két előzménye, s hasonlóképpen igaz, hogy orvosilag erősen javallott kisebb részletekben fogyasztani – úgy talán nem mérgezi annyira a lelket. (Nyerges Csaba)
Ed McDonald: A holló jele-trilógia
Picit csalok, mert az első kötet 2018-as, de ez a trilógia így, egyben az igazi. Galharrow kapitány mocskos szájával és még mocskosabb katonáival egy rendkívül jól mixelt indusztriális fantasyvilág ősi rettenetei ellen veszi fel a harcot. E trilógia a Fekete sereg, illetve a militáris cuccok szerelmeseihez írt szívhez szóló levél: low-fantasy a javából, az a fajta, amelyben az antihősnek beállított főhős (akiről kiderül, hogy az egyetlen becsületes fickó, aki kiáll az emberiségért) taknya a bokájáig ér, gatyáját letépték róla, túl van két herélésen, de megy tovább, szitokzuhatag a köpenye, és bélsár színezi kardját. Noiros narratívája és fekete humora teszik igazán emlékezetessé. (Nagylaki András)
Robert McCammon: Egy fiú élete
McCammon felnőtté válás-eposzában egy fiú egy rejtélyes gyilkosság után nyomoz a hatvanas évek vidéki Amerikájában, ahol szellemautó járja az utakat, a folyóban egy Vén Mózes nevű szörny él, a helyi fekete közösség százéves matriarchája pedig mágiával óvja övéit. A pikareszkszerű regény érzékeny nosztalgiával mesél egy ártatlanabb korról és a gyermeki képzelőerőről, melyek kéz a kézben járnak és áldoznak le, tűnnek tova: az Egy fiú élete intelligensebb annál, semhogy egyszerűen csak visszasírja a(z óhatatlanul idealizált) múltat, helyette katartikus történet- és karakterívvel állapítja meg a változás törvényszerűségét, sőt szükségességét. (Rusznyák Csaba)
Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai
Chabon regénye közvetlenül a második világháború előtt kezdődik, és stílusában/mélységében is az amerikai nagyregények aranykorát idézi, csak a földtől sokkal jobban elrugaszkodottabb képzelőerővel. A Jiddis rendőrök szövetségére jellemző, aprólékos kidolgozottsága miatt roppan hitelesnek tetsző „alternatív korrajz” köszön vissza itt is, meg persze a szatirikus hangvétel, melynek ezúttal is az a funkciója, hogy emészthetőbbé tegye a mögötte rejlő komorabb történéseket. Képregényrajongóknak (is) kötelező! (Nyerges Csaba)
Stephen King: A kívülálló
Kinget olvasni jó, legfőképp, amikor újra elemében van. A kívülálló esetében igencsak felpöröghetett, mert a regény első felében nagyon komolyan megtolta a nyomozati módszerek és jogi fénykardpárbajok szekerét, annyira, hogy a nagy klasszikust idézve túltolta. Ettől még hamisítatlan King marad, le sem tagadhatná a sok éves rutint, legyen szó a természetfelettit megkérdőjelező nyomozásról, az életszagú karakterekről, vagy a gondosan előkészített, ám mégis váratlan helyzetekről, illetve az emberi kapcsolatok őszinte ábrázolásáról. Szóval jó egészséget a Mesternek, jöhetnek hasonlók! (Nagylaki András)
Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei
Önmagában kerek, mi több, tökéletesen lezárt mesterműhöz folytatást írni mindig rizikós vállalkozás, még a rajongók is hajlamosak az olcsó és szégyentelen pénzfacsarást látni benne a kreatív szándék helyett. Thaikovsky szerencsére tudta, mit csinál, A pusztulás gyermekei így logikus, intelligens, következetes és nagyszerű folytatása elődjének (Az idő gyermekei): az évezredeket felölelő, több különböző faj szempontja közt váltogató grandiózus történet rengeteg katasztrofális, tragikus, sőt ezúttal minden túlzás nélkül horrorisztikus konfliktus ellenére a külső-belső korlátok leküzdéséről, az empátia és a kommunikáció fontosságáról mesél - okosan, katartikusan és - végül - felemelőn. (Rusznyák Csaba)I
Cixin Liu: A halál vége
Kozmikus szociológia haladóknak: a civilizációs túlélés technológiai és morális konfliktusai egy rémisztően sötét, idegen, megismerhetetlen, és ami a lényeg, eredendően ellenséges univerzumban. A szinte felfoghatatlanul, fejfájdítóan nagy léptékekben gondolkodó, harminc másik hard sci-fire elég briliáns ötletet tartalmazó Háromtest-trilógia befejező kötete bravúros eredménnyel húz lapot a tizenkilencre - eposziságban, science fiction dilemmákban, merész koncepciókban ennél egyszerűen nincs tovább. Az Aurora és Az idő gyermekei mellett a Háromtest-trilógia a 2000-es évek legnagyobb sci-fi-teljesítménye. (Rusznyák Csaba)
Viktor Pelevin: Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre a.k.a.
Valamit Pelevintől
Na jó, bevallom, csak azért ezt a címet választottam az idei Pelevin-megjelenések közül, hogy picit meghekkeljem rigorózus főszerkesztőnk utolsó csepp vérünkig betartatott ukázát, mely szerint a 2019-es megjelenések közül is csak az első kiadások jöhetnek számításba. Nem mintha fenti regény nem lenne jó: kifejezetten üdítő és elgondolkodtató visszatérés a túlgombázott szájber-buddhizmus csapásvonaláról, de minden erénye mellett sem ér fel az idén újra megjelentetett Generation „P”-hez, illetve a Kristályvilág című novelláskötethez (ez utóbbi a Poket-zsebkönyvek között elérhető). A Generation „P” –ről egy hónapja ömlengtünk hosszasan, és az elbeszéléskötet is a legjavát nyújtja az – eleddig - legjobb alkotói korszakában lévő orosz Banksy félelmetesen kreatív szürreáliájának. (Nyerges Csaba)