A 17. Titanic Filmfesztivál napjai meg vannak számlálva: mint mindig, most is az utolsó napokra jutnak az igazán elgondolkodtató filmek. Tartsanak ki, Kedves Olvasók, nincs sok hátra. De ami most jön, az rázós lesz.A mai nap a komoly hangvételű filmeké: halál és mészárlás Nankingban, halál és mészárlás egy névtelen afrikai országban és halál Jeruzsálemben.
Az Élet és halál városa a harmincas évek végének Kínájában játszódik, amikor is az előrenyomuló japán hadsereg elfoglalja az akkori fővárost, Nankingot. Az ostrom kezdetén lépünk be a történetbe, majd egy japán katona, a német nagykövet egyik asszisztense és egy, az ostromban harcolt és az azt követő mészárlást túlélő kínai kisgyerek szemein keresztül láthatjuk az ázsiai hadszintér egyik legkegyetlenebb epizódját. Monumentális és letaglózó a film: nem csoda, hogy Japánban kiverte a biztosítékot, válogatott kegyetlenkedéseket, nemi erőszakot és rengeteg halált láthatunk. Az első húsz perc csatajelenetei mellett A hős alakulat csak a gyertyát tarthatja reszkető kézzel: fekete-fehér, kézikamera és az ember rögtön a fülében érzi az adrenalin pezsgését. Aztán nagyon gyorsan el is szégyelli magát: a japánok halomra ölik az elfogott kínai katonákat, megrázóak a képek, amikor ameddig a szem ellát nem látunk mást, csak holttesteket. Körülbelül öt-tíz percenkét érkezik egy nemi erőszak, vagy más, borzasztó, megalázó és rettenetes cselekedet - és a film két és egy negyed óra hosszú. Látszik, hogy a körülbelül háromszázezer áldozatot követelő nankingi mészárlás milyen mély, és máig nem felejtett sebet ejtett Kínán.
Ha ez nem lenne elég, akkor tegyünk egy kis kitérőt a jelen Afrikájába, ahol egy meg nem nevezett országban dúl a polgárháború. Emberek menekülnek platós teherautókon, bicikliken, meg ahogy tudnak, gyerekkatonák szaladgálnak AK-47-essel a kezükben, amely nagyobb, mint ők maguk. Ebben a milliőben próbál a White Material főhősnője, Maria minden figyelmeztetés ellenére a kávéültetvényén maradni és betakarítani a termést. Hogy igazából mit keres még Afrikában, amikor senki sem látja őt ott szívesen, az nem derül ki a filmből, maximum a katalógus nyújthat némi támpontot: otthonának érzi azt az országot, amelyet már senki nem mer sajátjának tekinteni. A kézikamerás, modoros, időnként nyaralási videónak kinéző filmben ismerős arcok is feltűnnek, a főhősnő Isabelle Huppert, de mellette van Christopher Lambert és Isaach De Bankolé is - érdekes, hogy ezzel a színészgárdával sem sikerült kiváltani semmilyen érzelmet. A film nem mond többet Afrikáról, mint amennyit időnként az esti híradóban ne látnánk egyébként: nagy kár érte.
A végére a Hét perc a mennyországban című izraeli filmet hagytam. Galia, a film főhősnője, aki egy buszrobbantást követően próbálja tovább élni az életét: vőlegénye belehalt sérüléseibe, őt magát pedig csak egy mentős kitartása mentette meg, pedig hét percet a klinikai halál állapotában töltött. Egy évvel az eset után még mindig a történtek hatása alatt van, amikor valaki elküldi neki a robbantás után elveszett nyakláncát. Galia nyomozásba kezd, hogy kiderítse, mi is történt vele egyáltalán azon a napon, - nem emlékszik ugyanis semmire - amikor megismerkedik egy titokzatos férfival, Boazzal. Viszonyt kezd vele, de a lányt körülvevő nyugtalanító jelenések egyre erősebbek lesznek, és semmi sem az, aminek látszik. Omri Givon első nagyjátékfilmje értelmesen és érzékenyen nyúl a témához: finom eszközökkel, nem harsány vagy hatásvadász módon érzékelteti, min megy keresztül egy túlélő - és magát a buszrobbantást itt tegyük zárójelbe, lehetett volna egy sima autóbaleset is - hogyan próbálja meg feldolgozni a történteket és továbblépni. Szép és kedves film így egy kemény nap után.
Szerda van, a nap mintha kezdené meggondolni magát, és óvatosan végigsimítja a Rákóczi utat. A sanyarú, szürke művészfilmek után a mai nap az animációs filmeké - de a végére így is jut egy élőszereplős darab.
Kezdjük egy kis misztikummal: az emberiség megteremté a Gépet, amely fellázad ellene és elpusztítja - a Mátrix vagy a Terminátor alapszituációját látjuk a 9 című film kezdő képsorain. A teljesen élettelen, posztapokaliptikus világban rongybaba szerű lények próbálnak túlélni. A legutolsó darab elkészültét teremtője, az öreg tudós már nem élhette meg, így a címszereplő egyedül vág neki az ízlésesen lerombolt városnak - hogy aztán a végére az legyen a tét, kié a jövő. Nem azt mondom, hogy csalódást keltene a 9: a látványvilág nagyon hangulatos, látszik, hogy sokat izzadtak a grafikusok. Sikerült koherens egész világot teremtenie a készítőknek - csak közben senki sem gondolt arra, hogy esetleg valami történetre is szükség lenne. Nem hibáztatom a forgatókönyvírót, Pamela Pettlert - akit egyébként Tim Burton hozhatott a projektbe, ő írta a Halott menyasszonyt - mert nincs semmi baj a történettel, csak annyi, hogy elejétől végig kiszámítható. Iskolapélda, a "Hős útja" dramaturgia minden pontja óraműpontossággal történik. A karakterekre sem vesztegettek sok időt, mind klasszikus, egyéniség nélküli archetípus - sokat elmond, hogy a címszereplő hangja Elijah Wood - és egész fejezetek kerültek át az elmúlt harminc év sci-fi terméséből, legyen az a MacGyver módra Terminátorokat gyártó gép a Világok harcából, vagy éppen a Jedi visszatérből lopott utolsó jelenet - megjegyzem ez nagyon nem kellett volna. Nincs semmi baj a 9-el - csak el kell felejteni a sajtóanyag hangzatos ígéreteit.
A következő film a Kutyám, Jerry Lee... akarom mondani, a Kutyám, Tulipán című J. R. Ackerley nagy sikerű regényének animációs adaptációja: A történet főhőse maga Ackerley, aki kutyájával töltött tizennégy évét meséli el - teljesen hagyományos, mondhatnánk oldschool 2D animáció. Kedves és megindító történet, tele viccesebbnél viccesebb jelenetekkel, az ötvenes évek Londonjával és hamisítatlan brit humorral. Ezek után furcsa belegondolni, hogy a hamisítatlan brit élményt két amerikai, Paul Fierlinger és neje, Sandra rendezése adja. Aki ismeri Ackerley munkáit, annak biztosan tetszeni fog a film - aki még nem, az rögtön kedvet kaphat hozzájuk. Mindenképpen érdemes megnézni, már csak a számtalan, képeken elrejtett poén miatt.
Visszatérve a misztikus vonalra, itt van Simon Fellows filmje, a Malőr csodaországban, ami - nem meglepő módon - Lewis Carroll történetének át-és újragondolása: Alice, az amerikai lányt - miután két öltönyös férfi üldözi - elüti egy taxi Londonban. Itt veszi kezdetét az utazás Csodaországban - vagyis a helyi alvilág köreiben - ahol különös, szürreális alakokba botlik. Mondhatnánk azt, hogy ebben a filmben találkozik Guy Ritchie és Tim Burton - akkor egy kicsit felértékelnénk a filmet ahhoz képest, ami. A rendező, Simon Fellows eddigi, igaz nyúlfarknyi filmográfiájában túlnyomórészt egyenesen DVD-re megjelent Jean-Claude Van Damme filmek vannak. Talán a Malór csodaországban egyfajta kiugrás szeretett volna lenni a kiöregedett akciósztárok világából - annak nem rossz, de még lehetne rajta csiszolni. Időnként meg-meg csillan annak a lehetősége, hogy valami egyedi keveredjen ki a meglehetősen kusza történetből és bonyolultan szerkesztett figuráiból, de sajnos a végére tisztán látszik, hogy itt még a rendező azért nem tart. Várjuk ki, hátha a következő filmje meggyőz arról, a rendező nem csupán a következő Guy Ritchie epigon.
A Titanic Filmfesztivál folytatódik - akárcsak a beszámolóink nektek, első kézből. Úgy tűnik, hogy a mai filmfelhozatal erősen rímel az időjárásra: mindenütt sötétség és depresszió - mindezt azért a végére feloldjuk egy kis perzsa indie-rockkal.
Mai első skandináv filmünk a Látogató a furcsa nevű Jukka-Pekka Valkeapää rendezésében: a főhős egy szótlan kisfiú, aki sánta édesanyjával él együtt egy tanyán. Rendszeresen látogatja apját a börtönben, segít a ház körül - aztán egyszer csak egy idegen érkezik lőtt sebbel, és egy időre ott marad a tanyán. A film első fél órájában egy szó sem hangzik el - a többi részében valamivel több, de az is minek: az egész film egy nagy darab szuggesztívnek szánt idézetgyűjtemény hasonló félig - vagy teljesen - néma filmekből. Persze ahol nincs dialógus, ott van a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatás - mondjuk én hangosan felröhögtem, amikor az egyik jelenetben berepült egy holló, elkárogta magát és elrepült. Képileg nagyon kimunkált darab, van benne némi gusztustalanság is - mégsem marad utána más mint egy kis Tarkovszkij utóíz.
A Metropia egy olyan Európába visz el, ami leginkább valamilyen végtelenbe kiterjesztett újpalotai lakótelepre hasonlít: A közeli jövőt Tarik Saleh úgy képzeli, hogy hatalmas földalatti vasútrendszer hálózza be a kontinenst, és mindenkit mindenhol és mindenféle eszközökkel megfigyelnek. Ebben a világban él Roger, az irodai rabszolga, aki saját kisszerű életét próbálja élni, egészen addig, amíg hirtelen egy hang meg nem szólal a fejében - és feltűnik egy gyönyörű nő (Juliette Lewis hangjával) a tusfürdőreklámból... A Metropia semmiben sem különbözik a többi, antiutopikus víziótól - hacsak nem abban, hogy ötpercenként érzékeltetik velünk, mennyire rossz, sötét és padlótól-plafonig kibetonozott ez a világ, és egyébként is; efelé tartunk, tessék hozzászokni. A cselekmény sem fog újdonságot okozni senkinek, aki látta a Szárnyas fejvadászt, de ezen kívül más híres sci-fi noir-t is megidéz a film. Ha valaki mégis kíváncsi, elég metróval elmenni Újpest Városkapu megállóig - na, így néz ki a jövő a film szerint.
/wurlitzer/ A Perzsa macskák különös egy szerzet, játékfilm, ugyanakkor a valóság minél pontosabb rekonstruálására törekszik. Mint megtudtuk a vetítés után, a film történései 80 százalékban nem a képzelet szüleményei. Gerilla stílusban, mindenféle engedély nélkül forgatták. Negar és Ashkan, két fiatal iráni zenész, Európába akarnak menni egy többállomásos turnéra. Keresztül-kasul szántják Teheránt, hogy össze tudják szedni a fellépéshez szükséges zenekartagokat és hivatalos dokumentumokat. Eközben feltárul a város lüktető könnyűzenei színtere, kiderül hogy itt is majd’ minden stílus megtalálható. A világ nagyvárosaihoz képest egy nagy különbség azért van: Iránban tiltják a nyugati mintájú, erkölcsileg bomlasztó hatású könnyűzenét, így Teherán sötét oldaláról valló perzsa rappereken, a Foalst megidéző dance punkon (The Yellow Dogs) és a Motorhead imitátor heavy metal bandán át kénytelen mindenki az illegalitásban ténykedni. Ez azonban a zene iránt igazán elkötelezetteket nem készteti meghátrálásra, hulladékanyagból összetákolt sufniban, vagy éppen tehénistállóban próbálnak, kéz alatt terjednek a másolt cd-k, illegál koncertek és partyk szerveződnek.
A nehézségek azonban nem válnak kilátástalanná, nem tetőznek nyílt rendszerkritikában (pedig kíváncsi lettem volna a teheráni CPG-re). Az egész filmet egy bájosan naiv, ártatlan légkőr lengi be: az elkeserítő körülményeket részben humorral, de főképp zenéléssel oldják fel. A film képes átadni azt az örömöt, amit a zenekaralapítás, az alkotás, és az első fellépések drukkja jelent. Én végig széles vigyorral néztem a Perzsa macskákat, másfél órára visszatért a tizenéves énem, aki annál nem is tudott nagyszerűbb dolgot elképzelni, mint egy rockzenekarban játszani. És amikor a főhős kibökte, hogy legnagyobb álma, hogy eljusson Izlandra és lássa a Sigur Rost, azt éreztem, hogy teljesen megértem a srácot. A lezárás sajnos hangulatilag egyáltalán nem illik a filmhez, de ez bocsánatos bűnnek minősült a szememben, mivel az azt megelőző másfél óra fantasztikus volt. Legszívesebben most rögtön Teheránba mennék, ha nem tudnám, hogy ebből az underground szcénából egy turista úgysem láthat semmit.
Kivételes helyzetben voltak tegnap a film nézői, ugyanis a vetítés után a Gödörben élőben is megnézhették Negar és Ashkan együttesét, a Take It Easy Hospitalt. Geekz kiküldött tudósítójaként én is ott voltam, és utólag azt kell hogy mondjam, hogy bár ne tettem volna. Egy legendával több maradt volna. Már azt intő jelnek kellett volna vennem, hogy a filmben mindvégig ugyanazt az egy számot, a Human Junglet toldozgatták-foltozgatták. A koncert koreográfiája a következő volt: játszottak vagy féltucat számot, végül csúcspontként az előbb említett tagadhatatlanul fülbemászó dalt, aztán levonultak. A srác még viszajött egy egyszálgitáros pengetésre, aztán tényleg vége szakadt a fellépésnek. Ha hosszabb sort kellett volna kivárnom a sörért, az egész koncertről lemaradtam volna. Úgy látszik a londoni lét nem tett jót az alkotói kreativitásnak, vagy egyszerűen nem értem, miért nem tudtak ezidáig összedobni egy több számból álló repertoárt. Lehet, hogy csak rossz napot fogtak ki, mindenesetre egy egyébként szimpatikus és tehetséges zenekar súlytalan és üres koncertet adott tegnap a Gödörben. Még szerencse, hogy az éjszaka további részében eljutottam egy házibuliba, ahol a Burzum nevű norvég black metal zenekar számaival próbáltuk átsegíteni magunkat a Take It Easy Hospital okozta csalódáson, na de ez már tényleg nem tartozik ide.
Amikor odakint esik az eső, szürke felhők takarják a napot és még mindenki barátkozik a választási eredménykkel, sokan vannak úgy, hogy a inkább pokrócba burkolózva a kandalló előtt kéne ülni egy bögre teával, és valami kellemes zenét hallgatni. Tagadhatatlanul kellemesebb elfoglaltság ez, mint kimenni a nyirkos, választási plakátok maradványaival borított utcákra, felszállni a tömött buszokra, ahol mindenki esővizet lehel ránk. Aki azonban mégis úgy dönt, hogy hazafelé menet, vagy csak úgy nekivág a városnak - és szeretne valami fedett helyen elutazni jó messzire térben és időben, azoknak célszerű ellátogatniuk a Titanic Filmfesztiválra.
Az első a listánkon a Nem félünk a farkastól? című cseh film, amelynek történetét egy kislány, Terezka szemén keresztül láthatjuk. Terezka óvodás és a kedvenc mesélye a Piroska és a farkas - mindeközben szülei furcsa dolgokon mennek keresztül. Megismerjük Terezka anyukáját, aki két férfi között őrlődik - az egyik az egykori szerető, a híres szólista, a másik a férj, aki repülőtéren dolgozik. Aranyos film, amely egy már-már közhelyes alaphelyzetet - kergessük-e beteljesületlen vágyainkat vagy maradjunk azok mellett, akik a biztonságot jelentik - dolgoz fel mély átéléssel és gyermeki rácsodálkozással. Ha olyasvalaki lennék, aki ilyen jelzőket használ, azt is írhatnám, hogy tündéri film - de inkább úgy fogalmazok, hogy Maria Procházková olyan filmet rendezett, amely nem guggol le és gügyög hozzánk, hanem tágra nyílt szemmel csodálkozik, és nem érti, hogy végül is mi okoz nekünk, felnőtteknek akkora problémát.
Időben, térben és műfajban is távol esik ettől a Napi Francia Film, A bűn serege. Ennek főhőse Missak Manouchian egy örmény menekült, aki a németek álltal megszállt Párizsban segíti az ellenállást - de gyilkolni nem hajlandó. Azonban az események olyan fordulatot vesznek, hogy kénytelen feladni elveit, és létrehozza saját hálózatát - mindent megtéve azért, hogy a németek életét megkeserítsék. A csoport vegyes - vannak itt a spanyol polgárháború veteránjai, francia zsidók és nem zsidók, kommunisták, akik rendes körülmények között talán soha nem kerültek volna össze. Nevezhetnénk akár a Becstelen brigantyk komor, realistának látszó ellenpárjának is: a közel száznegyven (!) perces filmben egymást érik a történetszálak, amelyek között nagyon könnyű elkeveredni.Robert Guédiguian filmjében azt mutatja meg, hogy egy idő után mennyire kevés választja el egymástól a terroristát és a szabadságharcost - és hogy egyikük sem kerülheti el erőszakos végzetét. Ezt onnan tudom, hogy valami ilyesmit ír a katalógus, ehhez képest a film legnagyobb része vagy pusztán idegesítő vagy végletesen dögunalmas. Ráadásul valaki vagy valami mindig kalapál a háttérben, mintha nem is a háború sújtotta Párizsban lennénk, hanem valahol Budapest agglomerációjában vasárnap reggel. Tényleg csak a Black&Decker sivítása hiányzik az összhatáshoz.
Az országgyűlési választások árnyékában azért még mindig itt vagyunk, folytatjuk a Titanicos tudósításokat - akik már unják, nyugodtan lépjenek tovább, akiket érdekel, azok megtudhatják, mi volt Tasmániában a legkelendőbb élelmiszer, és mi okoz fejtörést a nők körében Vietnámban.
A Van Diemen-föld a XIX. század eleji Tasmániába visz minket, ahol gyönyörű tájképek között meséli el Jonathan auf der Heide, a tasmán születésű rendező Alexander Pearce és társai igaz történetét: nyolc rab szökik meg a munkatelepről, amelyet nem őriznek kerítések. Nincs rá szükség: a dzsungel olyan áthatolhatatlan, hogy a menekülésnek nincs sok értelme. A nyolc fegyenc - köztük legalább három skót, talán két angol és három ír, köztük Pearce - az egyre távolibbnak tűnő cél felé menet fokozatosan veszítik el önuralmukat, hogy a végén a legkegyetlenebb tettek végrehajtásától sem rettennek vissza. A film néma kilencedik szereplője maga a dzsungel: élettelen, mégis veszélyes hely, ahol nincs élelem, nincs menedék, és bármikor bármi történhet velünk. A szereplők a film közepén jutnak annyira kilátástalan helyzetbe, hogy vezetőjük, a Kapitány nem lát más utat: egyiküket meg kell enniük. Az elsőnek meggyilkolt ír kiáltása kíséri tovább Pearce-t és társait is, de itt nincs megállás: a csapat folyamatosan fogyni fog. Kissé talán lassú, ausztrálosan brutális és egyenes film, szép tájakkal és elkárhozott szereplőkkel.
A versenyprogram Vietnámból érkezett filmje hű a címéhez: a Vergődésben helyüket nem találó emberek téblábolnak valamilyen homályos dramaturgiai cél felé. Duyen, a szép fiatalasszony úgy gondolja, szereti férjét, a mulya taxisofőrt, Hait, aki inkább egy tunya négyéves, mint férfi. Barátnője, Cam bemutatja egykori szerelmének, Tho-nak, aki nem tisztel sem hűséget sem mást - és zavaros, idegen érzéseket kelt a lányban. Miután férje állandóan alszik - ezért még a nászéjszakán sem teljesedik be a házasságuk - belemegy a kalandba, amely felborítja addigi életét. Közben Hai a szomszéd alkoholista lányával kerül közelebbi kapcsolatba. Hanoi fülledt éjszakái adják a hátteret ennek a filmnek, amiben nagyon sok minden van benne, de csak türelemmel és empátiával lehet közelebb kerülni a film mondanivalójához. Lassú, vontatott tempójú, finoman - amennyire a cenzorok engedik - érzéki darab, de első randira semmiképpen sem ajánlanám, inkább egy már jó ideje tartó kapcsolatban tud felszínre hozni néhány fontos kérdést. Maradjunk annyiban, hogy figyelemreméltó film, nem sok vietnámi mozi jut el hozzánk.
Szombat van, folytatódik a fesztiválozás, ma három újabb filmet ajánlunk a Kedves Olvasók figyelmébe, lesz itt minden, mint a búcsúban - társadalmi dráma az iráni tengerparton, szomorú-víg párkapcsolati játék egy svéd kisvárosban és személyes érzelmi dráma a háború dúlta középkori Kínában.
Az idei versenyprogram iráni filmje az Elly története: középosztálybeli baráti társaság tart gyerekestül-családostul a Kaszpi-tenger partjára. Velük tart a fiatal és csendes Elly, az óvónő, akit az egyik anyuka, a társaság vezéralakja, Sepideh vett rá az útra - igazából addig nyaggatta, amíg bele nem egyezett. Hamarosan kiderül, hogy egy kis kirándulásnál többről lenne szó - Sepideh feltett szándéka, hogy összehozza Ahmaddal, aki nemrég vált el német feleségétől. A tengerparti idill nem tart sokáig - és miután Elly titokzatos módon eltűnik, kiderül minden csúsztatás és hazugság, amely a tragikus végkifejletig csak bonyolódik. Akár hosszra, akár a lényeget tekintve könnyen eszünkbe juthat Mátyássy Áron Átok c. filmje - hasonló helyzetből indulunk, a konfliktusok azonban eltérő kulturális-társadalmi alapokból indulnak. Szeméyes dráma ez, amely mögött - itt most csak tippelek - azért ott vannak az iráni társadalmat foglalkoztató kérdések is. Személyes azért, mert még a legnagyobb jóindulattal is bele tudunk gázolni más emberek intimszférájába - és a következmények tragikusak lehetnek. Könnyű lenne a történtekért a manipulatív Sepidehet hibáztatni - de minden cselekedete mögött ott van az a kulturális közeg, ahol él, így már azért árnyaltabb a kép.
Igyekszem spórolni a vízzel és hajókkal kapcsolatos jelzőkkel, úgyhogy következzen a másik versenyfilm, a svéd Ésszerű megoldás. Jörgen Bermark filmjében Erland, a középkorú papírgyári munkás, elkötelezett pünkösdista, aki szabadidejében házassági tanácsadással foglalkozó szemináriumot vezet énektanárnő feleségével beleszeret legjobb barátja, Sven-Erik feleségébe. Hogy a helyzetet megoldja, különös megoldást ajánl a négy résztvevőnek: költözzenek össze, hogy együtt oldják meg a problémát - nem kell hozzá más, csak néhány egyszerű szabály. Kisvártatva persze kiderül, hogy koránt sem megy ez ennyire egyszerűen. A film nem a klasszikus hátonfetrengve-röhögős komédia - inkább szomorújáték ez, néhány rendkívül kínos, de kacagató momentummal. Szemünk előtt ugyanis négy ötven év körüli, megállapodottnak látszó ember veszíti el szép lassan mindazt, amit biztosnak gondol. Ami elsőre őszinte, produktív megoldásnak látszik, arról kiderül, hogy valójában rendkívül fájdalmas és nehéz. Ütközik itt a hithű keresztény értékrend és a saját vágyaink - nem beszélve arról a finomságról, ahogyan hőseink kénytelenek rájönni, az, hogy már nem fiatalok, még nem jelenti az állandóságot és biztonságot.
Végezetül elérkeztünk az első kínai történelmi drámához - ne féljenek a Kedves Olvasók, lesz még ilyen - az Aratáshoz. He Ping, a film írója-rendezője-producere elvisz minket a háború sújtotta Kínában lévő Zhao állambeli Bvárosba, ahol csak nők maradtak, miután minden férfi, aki tizenkét évesnél idősebb harcol a Qin ellen. Ebbe a városba vetődik el két dezertőr, a falujába aratásra igyekvő elit qin harcos Xia és a mamlasz Zhe, ahol, hogy életben maradjanak, nem fedik fel kilétüket. A két férfi felbukkanása reményt ad a város asszonyainak és vezetőjüknek, Lu Yi-nek (a gyönyörű Fan Bingbing) hogy visszatérnek a férjeik és a béke - persze erre sajnos nincs esély. A film szokás szerinti kínai minőség: gyönyörű színek, intenzív üldözéses jelenetek, lehelletnyi misztikum, érzelmes tekintetű ázsiai nők és európai szemnek szokatlan teátralitás. Igazi vuhszia, aki szereti az ilyesmit, annak nyugodt szívvel ajánlom.
Péntek van, folytatjuk tudósításunkat a Titanic Filmfesztiválról. Főszerkesztőnk a tegnapi cikk kapcsán felelősségre vont, úgyhogy az "ingyenélő újságíró" vonulatot hanyagolni fogjuk a továbbiakban, szorosabban koncentrálunk a filmekre és az azokat kísérő rendezvényekre (ennek a félmondatnak majd a jövő hét közepén lesz jelentősége). A mai nap is érdekes filmeket tartogat - ellátogatunk Brestbe, Kurdisztán kopár hegyei közé, végezetül pedig egy osztrák thrillerrel zárjuk a beszámolót.
Napi Francia Filmünk elkövetője Jean Achache, a címe pedig Egy éjszaka a klubban, amelynek főhőse Nardis, a már tíz éve visszavonult jazzzongorista, aki egy - egyébként nem egészen tisztázott - munka miatt Brestben van. Egy este munkatársa egy jazzklubba viszi - ahol újra rabul ejti őt régi démona, a jazz, az alkohol és a jazz. Nem beszélve a jazzklub tulajdonosnőjéről, a misztikus és vonzó Debbie-ről. Azonban azzal nem számol, hogy ezért a visszatérésért hatalmas árat kell fizetnie. Mondhatnánk a filmről, hogy pusztán egy francia jazzfilm kezdőknek - és valóban, ha kivennénk a zenét, összetöppedne a történet pusztán egy negyvenéves ember válságára, aki újra megtalálja a régen elvesztett szenvedélyt - kérdés, hajlandó-e ezért feláldoznia minden mást. A jazz ebben a filmben drog, amelyről csak úgy lehet lejönni, ha az ember minden kapcsolatot megszakít vele. Mert ha egyszer újra belefut, akkor ott ér véget minden. Ez az a film, amit nyugodtan lehet akár behunyt szemmel is hallgatni - tele van jazz örökzöldekkel, valamint Michel Bénita darabjaival, ha valaki tudja, milyen úton tudnék hozzájutni a hanganyaghoz, kommentben jelezze. Valószínűleg a többiek azt mondanák rá, hogy unalmas és túlzottan egzisztencialista - de ők nem élvezték annyira a zenét, mint én.
Különleges darab a Suttogás a szélben, amely - sajtóanyag szerint - iraki film. Rendezője Shahram Alidi, aki a film hőseihez hasonlóan kurd, csak éppen a határ másik oldalán született, Iránban. A történet során Mam Baldar útját követhetjük nyomon Kurdisztán hegyei között, aki egyfajta postásként járja a falvakat. Magnójával felveszi a helyiek üzeneteit, hogy aztán azt megpróbálja továbbítani a címzetteknek - az üzenetek többsége azonban nem ér célba, Mam Baldar útja gyakran földig rombolt falvak között vezet. Egy nap az egyik partizánparancsnok arra kéri, keresse meg terhes feleségét, és vegye fel születendő gyermekének sírását. Ez csak egy a több átívelő történetből, különös figurák próbálnak meg túlélni - szintén a sajtóanyag szerint - a nyolcvanas években, de a kurdok történelmét elnézve bármikor játszódhatna a film. Fontos szerepe van a rádiónak, az iraki hatóságok által üldözött Radio Peshmergának, amelyen keresztül a kurd partizánok üzennek egymásnak, játszanak kurd zenét, egyáltalán: próbálják összetartani azokat, akiket még nem mészároltak le és ástak el a kertben vagy a focipályán. Zárójelben jegyzem meg: nincs az az ember, aki kibírja némi torokkiszáradás nélkül azt a jelenetet, amikor a kamera lassan végigpásztázza a focipályán sekély sírba elkapart gyerekek testrészeit. Nincs benne egyébként semmi művészkedés vagy hatásvadászat; ha olyasvalaki lennék, aki mondjuk ezoterikus könyveket olvas, este hat után nem eszik semmit és kerüli a káros szenvedélyeket, akkor azt mondanám hogy mélyen spirituális a film - az viszont biztos, hogy fontos szerepe van Allahnak és az imának. Van, amikor már tényleg nem marad más.
/wurlitzer/ Nagy elvárásokkal ültem le a Revans című osztrák thriller elé, ugyanis a tengerentúlon a Criterion kiadó adta ki dvd-n. Ez körülbelül olyan fokú garancia a minőségre, mint éttermeknél a Michelin-csillag. Alex (Johannes Kirsch) amolyan mindenes egy bécsi bordélyban. Ő pakolja a sörösládákat, ő megy a műszakját elmismáloló kurváért és ő a főnök sofőrje. Magának való, mindenki előtt sikerül titkolnia, hogy feljár a kupi egyik ukrán prostituáltjához Tamarához (Irina Potapenko). Götz Spiegelmann szikár, statikus képek segítségével, ráérősen bontja ki az alaphelyzetet, csupán annyi díszítőelemet és emelkedettséget enged a történetbe, amennyire a címválasztásból lehet következtetni: a revans szóba lehet, hogy több romantika szorult, mint a bosszúba, de a lényeg azért ugyanaz. Sokáig az is homályban marad, hogy tulajdonképpen miért is thriller ez a film, csupán a helyszínek sokasodnak és a szereplők motivációi tisztulnak le egyre inkább. A két külön szálon induló cselekmény fokozatosan összeér, először csupán jelzésértékűen, a városi helyszín kontrasztjaként használt vidéki táj, később egyedüliként határozza meg a film hangulatát. A két főszereplő férfiról kiderül, hogy hiába akarnak keménynek látszani, nem azok. Fegyvert lóbálnak, tetteik következményét látva azonban összeroskadnak, félrevonult magányukban, úgy sírnak, mint egy kisgyerek.
A feszültséget nem a váratlanul bekövetkező események gerjesztik, hanem pont ellenkezőleg, az előre sejtett történések várása. Minden jel, egy újabb és újabb tragédia irányába mutat, az esendő mivoltukban is szimpatikus karakterek azonban jobb sorsot érdemelnének. A bosszú ideje egyre kitolódik, a felaprítandó fa nem akar elfogyni a fészerből, a döntés nem akar megszületni. A repetitív, mozdulatlanságba dermedő, a helyszíneket gyakran ugyanabból a szögből mutató képsorok kiválóan érzékeltetik a várakozásból fakadó feszültséget. És mikor végre vége szakadt a vihar előtti csendnek és feltámadt a szél, már nem a túljáratott légkondi miatt, hanem a végkifejlet láttán borzongtam meg a moziteremben. A Revansból hiányzik a Varga Katalin balladájának titokzatossága, helyette szótlan precizitással rögzíti hőseinek szenvedés- és megváltástörténetét. Részben eltérő filmnyelvi megoldásaik ellenére, mindkét alkotás ugyanolyan hatásosan és emlékezetesen vall a bosszú természetéről. Kiváló kísérőfilmjei lennének egymásnak.
Lássuk be: bárminek a kapcsán lehet a válságot emlegetni. Hogy valójában egy nagybetűs Gazdasági Világválság miben is nyilvánul meg, azzal mindenki nap mint nap szembesül - legyen az a munkanélküliség, vagy az áremelkedések, esetleg a hiteltörlesztő részletek csillagászati magasságokba emelkedése - egy filmes újságíró azonban más tünetekből tudja lemérni, hogy mekkora is a baj valójában. Az idei Titanic Filmfesztivál - amiről tavaly is megállapítottuk, hogy alapvetően a legjobb hazai fesztiválok egyike - nem sokban különbözik az eddigiektől.
Kezdjük azzal, hogy mint öt éve mindig - amióta Hullámtörők díjjal jutalmazzák a legjobb filmet - most is láthatjuk a versenyblokkban a Kötelező Iráni Versenyfilmet, a Kötelező Dán Thrillert és a Hagyományos Spanyol Művészfilmet. Vannak megint Francia Filmek Amiket Otthon Sem Akart Senki Megnézni - most hazudok, vannak jó francia filmek idén is - illetve a Távol-Kelet olyan alkotásait is megnézhetjük, amiket - sajnos - normális körülmények között filmforgalmazó még DVD-n sem hoz ki. Először a szerda esti megnyitón vált érezhetővé a meghívottak - és az aljas módon besurrantak - számára a Gazdasági Világválság: a szendvicsek szó szerint harapásnyi méretűek voltak, és az ingyen osztogatott bor mennyisége és minősége is töredéke volt az eddig megszokottnak. "Hová lesz a világ..." borongtam kollégáimmal együtt, miközben (az általam meg nem nevezhető likőrmárka) utolsó cseppjeit próbáltuk összegyűjteni a nyelvünkkel az öblös konyakospoharakból, hátradőltünk a karosszékekben a kései Art Deco mennyezet alatt, és nosztalgiával gondoltunk azokra az időkre, amikor még szatyrot is kaptunk a katalógus mellé.
De nem panaszkodom, mert ezeket az apró-cseprő kellemetlenségeket leszámítva magasan kezdett a fesztivál: a nyitófilm Wes Anderson idén Oscarra jelölt Stop-Motion technológiával készített bábfilmje, A Fantasztikus Róka úr volt. A film alapjául szolgáló regényt az a Roald Dahl írta, aki a Charlie és a csokigyárat is köszönhetjük. A történet lényege röviden annyi, hogy a címszereplő - aki korábban a környék nagy zsiványaként fosztogatta a tyúkólakat - mára középkorú, megállapodott családapa. Amikor azonban a család új otthonba költözik, Róka úr olyan lehetőséget kap, amelyet nem tud visszautasítani: három hatalmas, egymással szomszédos tanya várja, hogy valaki kifossza őket - ezzel pedig olyan események láncolatát indítja el, amely az összes állatszomszédja életét felborítja. Aki látott már Wes Anderson filmet - nos, ez sem másmilyen. Ha valakinek nem tetszett a Tenenbaum, a háziátok (bevallom, engem is idegesített az első húsz perce) ez sem fog. De aki képes arra, hogy félretegye az elvárásait akkor jobban fog szórakozni, mintha beszívva nézte volna meg a Wallace és Gromitot egy hatalmas, pulzáló zselétorta tetején. Különös, ugyanakkor elképesztően vicces figurák, nagyszerű párbeszédek és már-már a szatíra határát belülről vastagon súroló történet - kezdetnek nem rossz.
Folytatnám a vidám bábfilmmel megkezdett sort, de nem lehet: Francois Ozon új filmje, a Menedék a következő állomásunk, amelyben Mousse (Isabelle Carré) és barátja, Louise már-már klisészerűen túladagolják magukat, amelyet csak a lány él túl, de van még egy csavar: terhes. A lány elhagyja Párizst hogy megbírkózzon fájdalmával - és eldöntse, mi legyen születendő gyerekével - amikor hónapokkal később betoppan szerelme bátyja, Paul (Louis-Ronan Choisy, aki egyébként a zeneszerzője is a filmnek). Belép a képbe még egy helyi férfi is, Serge, hogy aztán a trió különböző felállásokban tegyen különböző dolgokat - amiket egyébként az ember egy Dél-Francia tengerparti házban tenne. Kevés szex, némi intimitás, három-négy tengerparti jelenet, sok baguette és sok alkohol. A tempója elég lassú, - nyolcvannyolc percet kell végignézni - de aki értékeli Ozon pszihoanalízisét, az úgyis megnézni attól függetlenül, mit írnak róla mások.
Az első nap meg is volt az első skandináv thriller - a dán Szabadíts meg minket a gonosztól! Az alaptörténet elég egyszerű: egy elszigetelt dán falu lakói - köztük Johannes a jófiú, testvére, a semmirekellő Lars, Ingvar, a fiát boszniában elvesztő második világháborús veterán, Anna, az áldozat és Alain, a bosnyák menekült. Rögtön az elején a részeg Lars kamionjával elüti Annát - majd az egészet igyekszik a leglogikusabb gyanúsítottra, Alainre kenni. Azonban az események olyan fordulatot vesznek, hogy senki sem marad sértetlen. Mint a skandináv drámák általában, ez is elég lassan és komikusan indul. Az első negyed óra után azt gondolhatnánk, ebből akár egy cseh bohózat is kijöhetne - azonban a film lassan de fokozatosan elkezd bedurvulni. A szerkezete - mit az a katalógusban is olvasható - Peckinpah Szalmakutyákjára rímel, azonban ebben a filmben nagyobb szerepet kapnak az előítéletek és a mai modern, koránt sem homogén társadalmunk ellentmondásai. Kiderül, hogy nagyon gyorsan a nem hozzánk hasonló ellen lehet fordulni - és ehhez még csak bujkáló rasszistának sem kell lennünk.
/wurlitzer/ Egy filmre volt érkezésem, ami utólag nem is baj, ugyanis a Méhviasz nem tartozik a könnyen befogadható alkotások közé. Sehonnan sehová tartó, szüntelenül folyó párbeszédek, jobbára felszínes locsogások töltik ki a játékidőt. Frusztrálólag hatott, hogy szusszanásnyi idő sem jutott a csendnek, gyakran a mondat közepén van elvágva a dialóg és rögtön következik egy újabb tesze-tosza élethelyzet, amelyben átlagos huszonéves amerikai fiatalok évődnek, bazsalyognak, problémáznak, de leginkább mellébeszélnek. Van azért a Méhviaszban egy negyedórás kisfilmre elegendő konfliktus- és feszültségforrás, vajon beperli-e a használtruhabolt egyik tulajdonosa a másikat, vajon szétválik-e hosszabb időre az ikerpár, vajon összejönnek-e, vajon talál-e munkát, de egyről sosem jut kettőre a film, ahogy a szereplők, úgy a történet is megragad egy köztes állapotban, foglalkoznak ugyan az őket érintő problémákkal, de képtelenek kenyértörésig vinni a dolgot. Felszínes és határozatlan kommunikációjuk rabjai. A súlytalan csacsogás válik a film főszereplőjévé, a tengés-lengés dagasztja másfélórássá a játékidőt, olyan mindennapos szituációk sorjáznak egymás után, amelyekre az ember másnap már nem is emlékszik, hogy megtörténtek vele. Itt mégis a vásznon kell viszontlátnia őket.
Ez a szokatlan a csúcs-, mély- és fordulópontokat szinte teljeséggel mellőző, mondhatni filmszerűtlen szerkezet, sokaknak kikezdte az idegeit: jelentős számban hagyták el a nézők a termet a vetítés alatt. Aki azonban kellő türelemmel van megáldva, és úgy gondolja, hogy van értelme a lényegtelent mindenféle dramatizálás nélkül filmre vinni, azoknak teljes szívből tudom ajánlani a Méhviaszt, mert a semminél azért többről van itt szó. A kihasználatlan lehetőségek és a függőben hagyott döntések filmje a Méhviasz. Egy jól körülhatárolható korcsoportról szól, akiktől már elvárható, hogy elkötelezzék magukat a felnőttlét mellett, ők ímmel-ámmal tesznek is ennek érdekében lépéseket, de azért még sodródó életstílusukat sem akarják feladni. Szorongásaikat, létbizonytalanságukat pedig állandó dumálás mögé rejtik.
Noha kétszáz éve ódákat zengtek az arab vendégszeretetről, most már tisztán látszik, hogy nem látnak szívesen. Vendég vagy, de te sem szeretnél itt lenni. A tested minden pontját belepi a homok, és ha bárhol utat talál, befészkeli magát mindenhova - mint a félelem. De ez nem egy horrorfilm: itt nincsenek baltás gyilkosok, szörnyek, vagy zombik. Nem tudod hol, nem tudod kik, de meg fognak ölni. Te nem akarod, de nincs más választásod: egy idő után akkor is meghúzod a ravaszt, ha csak egy kecske dugja ki a fejét a dűnék közül. Mindenki potenciális célpont vagy áldozat - az esetek döntő többségében mindkettő. De itt vagy: nem azért, mert küldtek, nem azért, mert hiszel ebben az egészben. Mert aki hisz a háborúban, az elmebeteg - a háború nem hit kérdése. A háború van. Te azért vagy itt, hogy felszedd a bombákat. Mert ha jól csinálod, legalább eggyel kevesebben halnak meg. És ha szerencséd van, te leszel az az egy.
Háborús filmet csinálni a Nagy Vietnámi Háborús Filmek Kora óta elég nagy kockázatot jelent, de szerencsére az Egyesült Államok (de írhatnám akár Oroszországot vagy Nagy Britanniát) mindig ellátja témával a porra, lőporfüstre és egyenruhára áhítozó rendezőket. Ha megnézzük a kizárólag DVD-re vagy tévére dolgozó stúdiókat, filmjeik kétharmada valamilyen reguláris alakulat kalandjait beszéli el a világ számos - nyugati szemmel egzotikus - pontján. Ezeket lehet szeretni is, de egy idő után ugyan oda jutnak, mint bármelyik másik film: csupán halvány lenyomatai a Kelly hősei - Apokalipszis most által kijelölt tengelynek. Kathryn Bigelow filmje nem is akar az említett nagyságokig felemelkedni, bár ha úgy vesszük, ambíciózusabb: megpróbálja ismét megmutatni, miként működik a háború közelről - mert úgy látszik teljen el akár négy évtized is Vietnám óta, még mindig vannak, akik Counter Strike pályának nézik az életet.
Rögtön belevágunk a hangulat és napjaink Bagdadjának közepébe: Egy tűzszerész-alakulatnak már nincs sok ideje hátra a leváltásig, az utolsó Irakban töltött hónapjuk azonban eseménydúsabb lesz, mint amilyenre Sanborn őrmester (Anthony Mackie) és Eldridge tizedes (Brian Geraghty) szeretné: szabályokat követő, biztonsági játékra játszó napjaikat megbontja, bombaosztaguk vezetését William James őrmester (Jeremy Renner) veszi át, aki szemlátomást nem félti az életét, sőt egyenesen a veszély kellős közepébe sétál - hogy elvégezze a munkát.
Hátborzongató, ahogy az összes vietnámban játszódó film motívumai visszaköszönnek: nem lehet megkülönböztetni egymástól a civileket, a terroristákat, vagy éppen a két percre feltűnő, ausztrál fejvadászt alakító Ralph Fiennest. Az ellenség ugyanolyan megfoghatatlan ebben a világban, mint az Acéllövedékben - de végül is mindegy, úgyis az utolsó másodpercben jössz rá, hogy rábasztál. Még azt is nehezen veszed észre, ha a társaid állnak a fal másik oldalán - ez talán magyarázatot adhat arra a tényre, hogy a brit csapatok veszteségeit nagyrészt az amerikai hadsereg okozta. Ez itt Saigon, csak eggyel kellemetlenebb a klíma: Nincs sehol Andy McNab, hogy irháját ostoba katonatörténetekkel mentse. Nincsenek G.I. Joe-k, akik egymaguk lekapnak egy egész zászlóajnyi terroristát - mivel nincsenek is annyian. Hiába a számbeli fölény, hiába a legmodernebb technika: ha hatástalanítani kell egy bombát, nincs más a kezedben, csak egy kés és egy csípőfogó - a többit meg vagy tudod, vagy nem.
A film nagy felfedezése Jeremy Renner, aki baltaarcúbb, mint Daniel Craig, ostobább fejet vág mint Dwayne "The Rock" Johnson, és lazább, mint Owen Wilson - mégis hús-vér férfi, a szó hetvenes évekbeli értelmében: van felesége, gyereke, igazából csinálhatna bármi mást, de mégis itt van. Afganisztán vagy Irak, neki nem számít: csak a feladat. Neki nincs más, bár választhatná az otthon melegét. Nincs megterhelve súlyos múltbéli titkokkal, nem gondolkodik sokat, ha arról van szó, hogy valaki megölt egy gyereket, aki szimpatikus volt neki. És hiába sodorja veszélybe társait bosszúhadjáratával, nem sírdogál napokig ha rossz döntést hozott: ledönt egy üveg viszkit, összetör egy-két dolgot és megy tovább.
Nem lesz népszerű a film a békeaktivisták körében: nem foglal állást a nagy dolgokban, csak megmutatja, hogy ilyen is van. Katryn Bigelow nem emeli héroszi magasságba a katonákat, de nem is mutatja őket magukból kivetkőzött állatoknak. Ezek csak srácok, a huszas éveik elején, és talán pontosan ugyanezt csinálnák a koleszben is - bombák és érthetetlenül beszélő emberek nélkül. Úgy tűnik, hiábavaló az ide összehordott hatalmas tudás, a technológiai és létszámbeli fölény. Valamiért az a bizonyos Győzelem - amit Bush elnök hét évvel ezelőtt olyan őszinte tekintettel bejelentett - talán soha nem jön el. És arról sincs senkinek elképzelése, vajon az majd hogy néz ki. Addig csak egy dolog van, amit tehetünk: hatástalanítjuk a bombákat.
Új nap, újabb filmek - a tegnapi szemlenap beszámolója videóban és írásban a tovább után.
/wurlitzer/ Nem, nem, és nem, még mindig nincs egy olyan '56-os játékfilm, amit nyugodt szívvel tudnék ajánlani a külföldi ismerőseimnek. És nem azért, mert a forradalom helyett, a Kolorádo Kid inkább szól a megtorlásról, a Kádár-kor lassú enyészetéről. Ezt a filmet vártam a leginkább a szemlén, az előzetesen kiadott képek, filmrészletek, Vágvölgyi B. András (ez egy flaszter western, ez egy film-noir) nyilatkozatai alapján arra következtetem, hogy egy egészen új megközelítésből láthatom majd a jól ismert eseményeket, és végeredményben lesz egy tökös, belevaló '56-os filmünk. Valami ilyesmi lehetett az alkotók célja is, többek közt a zeneválasztásból is tűnik ki, és a vetítés utáni beszélgetésen is elmondták, hogy a Kolorádo Kiddel szeretnék a fiatalokat megszólítani. Hát, engem nem sikerült és véleményem szerint a film erre nem is alkalmas, pedig a potenciál ott van benne.
Az rögtön látszott, hogy hatalmas tudásanyag, a korszak részletes ismerete rejtőzik a képkockák mögött. Részben Eörsi István visszaemlékezéseiből táplálkozik a film, a szereplők hiteles(nek tűnő) szlengben beszélnek, annyira, hogy néha csak a szövegkörnyezetből, az adott helyzetből tudtam következtetni, hogy most miről is van szó. A főszereplő három pesti srác és egy pesti csaj úgy éli az életét, ahogy az a menő címszónál a filmeskönyvben meg van írva, strandra járnak, lovira, mulatóhelyre, apró stikliket követnek el, azzal a csak az erre a korra jellemző nehezítéssel, hogy a titkosrendőrség emberei állandóan ott loholnak a nyomukban.
A történet három különböző idősíkban játszódik és ezek keverednek végig a filmidő alatt. A forradalmi rész csak elnagyoltan kerül kibontásra, a hangsúly Kreuzer Béla (Nagy Zsolt szokásosan erős és intenzív alakításában) kihallgatási procedúráján és börtönévein van. Az egyes elemek önmagukban megállják a helyüket, az angliai riporter film-noiros, whiskeyszagú narrációja egyenesen zseniális, de nincs igazán összetartó elem a jelenetek között, nem tud összeállni egy egységes művé. Az önmagában véve még nem baj, hogy ennyi mindent belezsúfoltak, sok minden történt akkoriban, amiről mesélni kell, de hiányzik a ritmus a filmből, ami lendületből végigvezeti a nézőt az eseményeken.
Sajnos a pénztelenség és a közel sem ideális körülmények között lezajlott forgatás meglátszik a kész filmen. Az a kevés harci jelenet teljességgel látványtalan, pedig kevés filmre illőbb helyzetet tudok elképzelni, mint macskaköves utcán, molotov-koktéllal támadni a tank ellen. Mindvégig azok a részek a legerősebbek a filmben, amelyek szűk, belső terekben játszódnak, a börtöncellában és a kihallgatásokon lefolytatott dialógok, az Estike bár hangulatos milliője.
Pedig még a történelemszemlélete is tetszett a filmnek, úgy keverednek a forradalomba a srácok, ahogy békésebb időben egy rockzenekarba: arra jártak, tetszett nekik amit láttak, és szereztek egy gitárt. Aztán a forradalomnak vége, akik nem halnak hősi halált, azokat nagyrészt kikezdi az idő, árulók lesznek, vagy legalábbis elvtelen kompromisszumokat kötnek, de mindig jön egy új forradalom, amely kineveti az előző alakjait, és tombol egy kurva nagyot. Csak hát témához a forma, az nem jött össze.
Eljött amire eddig vártunk - nagyjátékfilmekből szemezgetünk. Pénteki beszámoló képben, hangban és szövegben a tovább után.
/wurlitzer/ Egy nem várt irányt vett randevú történetét követi végig a Köntörfalak. Elek Ferenc és Tompos Kátya alakítja az egymással ismerkedő párt. Elég hamar kiderül, hogy a lány számára barátságon kívül másról nem lehet szó. Mégis azon kapja magát, hogy együtt sétálnak a háza felé, a kezdeti kíváncsiságból szimpátia kezd kialakulni benne a férfi iránt, talán mert annyira más, mint az eddigi fiúi. Később, három fősé bővül a kamaradráma, teljesen más társadalmi körökben mozgó emberek zsúfolódnak egy légtérbe, lassanként leomolnak a köntörfalak, és vonakodva bár, de elkezdik megismerni a másikat.
Egy-két sorsszerű véletlen és magyar filmben az utóbbi években hallott legjobb párbeszédek gördítik előre a cselekményt. Olyan jó végre hazai filmben olyan beszélgetéseket hallani, amelyek természetesnek hangzanak. Olyan figurákat látni, akikkel szívesen töltenék el időt, kíváncsi lennék a történeteikre. És ezekhez még jár egy lassanként fényre derülő titok, amely nem várt módon kapcsolja össze a szereplőket.
Nagy előrelépés Dyga Zsombor rendezői pályafutásában a Köntörfalak. Eddigi két játékfilmje (Tesó, Kész cirkusz) szimpatikus alkotások ugyan, de a Köntörfalak már egy felsőbb ligában játszik hozzájuk képest. A szó legjobb értelmében vett profi munka. Kiérződik a hozzáértés és a jó stílusérzék a zeneválasztásból, a szoba berendezéséből, mindenből. Állandóan emlegetik a tipikus magyar filmes betegségeket: Dyga filmje mentes az összes tünettől. Ritmusos, életszerűre csiszolt dialógok, visszafogott, finom színészi játék, és ami a legfontosabb: jól megírt, fordulatos forgatókönyv. Szurkolok, hogy megtalálja majd a közönségét a Köntörfalak, mert megérdemelné a sikert, és mert már rég régóta megérdemelnének az itthoni nézők egy ilyen kvalitásokkal rendelkező magyar filmet.
Három nő vitorlázni megy a Balatonon. A Szélcsend Kováts Adél one man showja, Kovács Patríciának és Pálmai Annának csak pillanatai vannak. Az idillt már a legelején beárnyékolja néhány gúnyos megjegyzés, viccbe csomagolt sértés. A szúrkálódások lassan átcsapnak ellenségeskedésbe, szavakkal próbálják egymást megsemmisíteni, vallomásra bírni, hogy tulajdonképpen mit keres a hajón, a másik életében. Nem lehet kitérni a vallatás elől, a víz összezárja őket. Az alaphelyzet magában hordozza egy thriller lehetőségét, a Szélcsend azonban meg sem próbálkozik igazából a műfaji normák követésével. A feszültséget agyonnyomja az állandó beszéd, vagy ha őszinték akarok lenni: fecsegés. Szörnyű dolgokat vágnak egymás fejéhez és vallanak be egymásnak, de teszik mindezt művi, életszerűtlen párbeszédekben. Stresszhelyzetben, nem irodalmi igényességgel megalkotott mondatokban törnek felszínre az érzelmek. Olyan volt, mintha egy költői vénával rendelkező pszichiáter, pácienseiről vezetett feljegyzéseiből olvastak volna fel a szereplők, emiatt hiába volt a fedélzeten egy közveszélyes, súlyos pszichózisban szenvedő nő , sosem éreztem azt, hogy a másik két utasnak félnie kellene. A thrilleri, az izgalmasabb utat elkerülte a film, megelégedett azzal, hogy bemutasson egy beteg embert, és betegsége destruktív hatásait a környezetére. Egy szószátyár dráma lett a Szélcsendből, ügyetlenül beágyazott flashbackekkel és túlbonyolított kitárulkozásokkal. A végén nem éreztem mást, csak megkönnyebbülést: végre abbamaradt a folyamatos beszéd, és csend lett.
Most már beindulnak a dolgok - ezúttal a tévéfilmek mellett felfedezzük a Filmszemle eddig meg nem énekelt hőseit: a nézőket. Videó és szöveg a tovább után.
/wurlitzer/ Eljött a nap, amikor az egész Geekz-stáb áttette a székhelyét a MOM Parkba. Jó volt végre valódi tömeget látni a szemlén. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy végig a nap folyamán ültek az összes asztalnál, a földszinti termek előtt nagy csoportokban várakoztak a nézők, mindenhol a kamerát a vállukon tartó emberek és interjút adó filmesek, délutánra, a dohányzásra kijelölt szűk erkélyen is állandósult a tömegnyomor. A héten először éreztem azt, hogy közösségi élmény a filmmustra. Sajnos, a megtekintett munkákról már nem tudok ilyen lelkesedéssel nyilatkozni. Tévéfilmeket néztünk és több szenvedést okoztak, mint örömöt. A szemlelátogatók jobban jártak: a termek nagy részében még mindig a dokumentumfilmeket vetítették; a visszajelzések alapján a Hunky Blues a legnagyobb kedvenc.
Szabó Csilla bemutatkozó nagyjátékfilmjével, a Komoly dolgokkal kezdtem a napot. Klasszikus „így jöttem” történet, vagy ahogy a rendezőnő pontosított az egyik interjújában: „innen jöttem”. Nyár van, az érettségi letudva és a három jóbarát (lány-fiú-fiú felosztásban) nem igazán tudja, hogy mit kezdjenek magukkal. Együtt lófrálnak, ha meg nem, akkor az egyik srác a számítógépet nyüstöli, a másik cukrászvideókat készít, a lány pedig egy sokkal idősebb hegedűtanárnak a szeretője. Fontos hangulati elemként van jelen a filmben a lakótelepi környezet, többek között ezért is adja magát a párhuzam, hogy a Komoly dolgok lényegében egy Tesó, csak női szemszögből.
Azért vannak fontos eltérések is, Szabó Csilla lényegesen több karaktert mozgat a filmjében és a kult helyett inkább a szappanopera felé kacsintgat. Van érzéke az élethű karakterek megteremtéséhez, és ez jól jön ilyen esetben, amikor a három baráton túllépve, megpróbálkozik egy két-három családnyi emberből álló mikroközösség empatikus és a humoros helyzetektől sem visszariadó bemutatásával. Kár, hogy a drámai szituációk elcsépeltek voltak, és ami nagyobb hiba, valahogy az volt az érzésem, hogy minden ami történik ebben a filmben, az súlytalan. Születtek nagy elhatározások, kiderültek féltve őrzött titkok, de mindez olyan csekély hatással volt rám, mintha az egész film abból állt volna, hogy a helyi presszóban üldögélnek. Ez persze ízlésbeli kérdés, de nem szeretem ha egy film nem hagy nyomot bennem. Ez vonatkozik a lezárásra is, el is varrta a szálakat, meg nem is, mintha tervbe lenne véve egy „3 év múlva” felirattal kezdődő folytatás. Hogy kiknek ajánlom? Azoknak, akik a nyár jelentős részében a Gödör füvén üldögélnek, cikinek tartják a Barátok köztöt, de titkon vágynak egy nekik szóló, hazai készítésű szappanoperára.
A nap végére, azért némileg felértékelődött bennem a Komoly dolgok. Rá kellett jönnöm, hogy igazából ez egy kellemes kis film, és ezerszer inkább ez az alapjában véve szimpatikus ’telepi lötyögés, mint az, amit a nap további filmjeitől kaptam.
Megterhelő és néha fájdalmas másfél órában volt részem az Aliz és a hét farkas vetítése alatt. Kamarás Ivánt kellett néznem, ahogy átlényegül a Nagy Gondolkodóvá, Arisztotelésztől idéz, fennhangon bölcselkedik egy esküvői fogadáson. Ezoterikus boszorkánynak neveztem el magamban azt a nőt, aki egy követ szorongatva megállította az időt, félretolta a tányérokat és a poharakat és kártyajóslásba kezdett az asztalon. Félek, hogy ez így leírva izgalmasan hangzik, de higgyétek el, mi sem áll távolabb a valóságtól.
Egy felfuvalkodott és öntetszelgő emberekből álló társaság ünnepelteti magát egy belvárosi udvarban, ez teszi ki a film tetemes részét. Én végig kerestem egy jelet, egy utalást, hogy ez most egy vicc, de sajnos nem jött, helyette csak újabb álfilozófiai fejtegetések és egyre öncélúbb és vontatottabb jelenetek következtek. A társaság megérdemelt bűnhődése sem következett be, hiába torkollott tragédiába az esküvő: a haldokló nő még utolsó erejével csókot hintett a Nagy Gondolkodó ajkára. Pedig aránylag ígéretesen indult a Aliz és a hét farkas. Két barátnő beszélgetett, életszerű helyzetekben, magyar filmekhez képest szokatlanul természetes hanghordozással. Aztán beléptek abba a belvárosi udvarba és zuhanórepülésbe kezdett a film. Az ezoterikus boszorkány szavait felhasználva: sorsotok a torkotokban, kicsinyeim. Lelketek elhamvadásával fizettek, ha az Aliz és a hét farkast megnézitek.
Mundruczó Kornél filmjei nem az én világom, ezért kihagytam a Nibelung-lakóparkot, és mint kiderült, jól tettem, mivel a két legbátrabb Geek, aki bement a vetítésre, háromnegyed óra múlva kimenekült a teremből.
A csütörtöki nap programjából, az uristen@menny.hu alkotóinak az új filmjét, a Messze Európábant vártam a leginkább. A sok komoly téma után ideje volt már, hogy jöjjön egy vígjáték. A készítők nem hazudtolták meg magukat, tőlük megszokott abszurd alapfelállással indult a film. A tanári kar elvesztette számháborúzás közben az 5. és a 8. osztályt, azonban nem estek kétségbe, a táborhelyen maradtak és kihasználva a nyugalmat, az iskolájuk felújítását és kibővítését célzó EU-s pályázatot kezdenek kitölteni. A hangulata olyan, mintha egy indokolatlanul hosszúra nyújtott improvizáció lenne a Beugróból, ahol azt a feladatot kapták a résztvevők, hogy egy inkompetens tanári kar tagjait megformálva játsszanak el a horrorfilm kliséivel és csűrjék-csavarják azokat a felismerhetetlenségig. Sajnos inkább fárasztó volt a film, mint vicces. Egy jó tizenöt, húsz perc volt ebben az ötletben. De ők folytatták, mint a görcsös viccmesélő, aki nem tudja, hogy mikor kell leállni, és csak folytatja, egyre hangosabban, egyre gusztustalanabb poénokkal. A Messze Európában végnélküli agyömléseket kellett végighallgatnom, megtűzdelve direkt elrontott és rossz szövegkörnyezetben használt szólásokkal és közhelyekkel. Újszerűségéből fakadó előnye hamar szertefoszlott és a végére már az idegeimre ment a tanári kar tábortűzi produkciója.
Hangulatjelentés a Filmszemle második napjáról - videó és szöveg a tovább után:
/wurlitzer/ Hiába írtam azt az előző szemlebeszámolóban hogy szerda az szünnap, csak benéztem este az Urániába, egy rövidfilm vetítésére. Úgy etikus, ha előre elmondom, hogy a rendező, Veres Attila, régi jó cimborám. Ennek tudatában tessék mérlegelni a szavaimat. Egy előnyöm azért származik a személyes ismeretségünkből, éspedig az, hogy rögtön kiszúrtam a rendező hitchcocki cameoját, ő az, aki sört rendel, aztán kitámolyog a kocsmából.
Kisstílű gengszterek világába kalauzolja el a nézőt az 1 töltény. Milos egy illegális célbalövőversenyen próbálja megsokszorozni a főnök pénzét, társai a kocsmában várják, a Főnök a roncstelepi irodája ablakán bámul ki feszült arccal. A töredezett szerkezet, a balladisztikus hangvétel és a vánszorgó tempó miatt csak lassacskán áll össze a kép, hogy aztán a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső zárásához hasonló patthelyzettel érjen véget, ráadásul olyan hirtelenséggel, amilyennel áramszünetkor kialszanak a fények.
A hazai filmgyártás régóta adós egy kemény, kegyelmet nem ismerő, ugyanakkor szigorúan a műfaji keretek között mozgó bűnügyi filmmel. Az 1 töltény nyilvánvaló korlátai (minimális költségvetés, hossz – 19 perc) miatt nem töltheti be ezt az űrt, de egy lépés a jó irányba. A történések eleve elrendeltségét hangsúlyozó leszedált tempó vontatottnak hathat egyeseknek, de szerintem ragyogóan vezeti fel a Halál keresztútján egyik jelenetét átdolgozó finálét. A kamerakezelés néha döcög ugyan, de a helyszínek jó érzékkel lettek kiválasztva és olyan színészeket (Mucsi Zoltán, Thuróczy Szabolcs) sikerült megnyerni, akikhez alkatilag illenek a forgatókönyv minimálisra redukált párbeszédei, jobban mondva foghegyről odavetett félmondatai.
A film eredetisége minimum megkérdőjelezhető, mégis, ami fontos, hogy az ezerszer látott műfaji klisék működnek, és az, hogy ezek a klisék eddig alig tűntek fel magyar filmekben és most itt vannak. Egyszerű és fatalista, mint egy Budd Boetticher western. Még sok ilyet szeretnék látni a közeljövőben.
A film nem került bele a filmszemle versenyprogramjába, emiatt csak az információs vetítések keretében került levetítésre. Ezek után ha lehet még kíváncsibb vagyok a kisjátékfilmes blokkokra, nagyon erősnek kell lennie az idei mezőnynek, ha az 1 töltény kiesett a rostán.
Megnyílt a Magyar Filmszemle - mi pedig folytatjuk a dokumentumfilmeket. Videó és szöveg a tovább után.
/wurlitzer/ A Geekz kollektíva ismét az Uránia emeleti kávézójában gyülekezett. A filmszemlének helyet adó épületben továbbra is a novemberi Balaton-partot megidéző nyugalom honolt, csupán a Rákóczi út forgalmi zaja szűrődött be tompán és néha csörrent egy kanál vagy mobiltelefon. Ez a meditatív légkör ránk is hatással volt: ráérős tempóban végeztük el az immáron napi rutinná váló kávé-twitter-videó feladatsort és közben arra is szakítottunk időt, hogy megemlékezzünk a Linda sorozatról. Végül csak felkerekedtünk, és ezzel a lendülettel elmentünk ebédelni - mégsem illik gyomrunk korgásávál megzavarni a filmvetítéseket.
A Palimpszeszt tipikusan az a dokumentumfilm, amelyik megjegyezhetetlen címével, komor színeivel, választott témájával a nézők túlnyomó részét elriasztja. Kopottas, felfeslő tapéta előtt, hosszú perceken át beszél egy öregasszony, a falon logó családi fotók körbezárják görnyedt felsőtestét. Ez az a beállítás, amelyiket ha meglát az ember, reflexszerűen kapcsol tovább a Duna Tv-ről. A film témája sem segít – Gusztav Spet filozófus életét próbálja rekonstruálni a felvételek idején már 91 éves lánya visszaemlékezései alapján. Gusztav Spet egyike volt a sztálini terror áldozatainak. Engem, személyes okokból, mégis mindvégig lekötött a film, ugyanis a főszereplő nő a nagymamámra emlékeztetett. Spet lánya, a családját ért sorozatos tragédiák és öreg kora ellenére tele van életerővel; amikor gyerekkora moszkvai helyszíneit keresik fel, szinte vonszolja magával a kétfős forgatócsoportot. Ő az, aki elmagyarázza megszeppent kísérőinek, hogy hogyan kell átkelni Moszkvában a zebrán, nevetve próbálja átdugni a fejét a kerítés rácsai között, mondván az egyik rés szélesebb, mint a többi, azon bújt át, amikor gyerek volt, csúszós lépcsőkön megy fel a egykori otthonának a tetőteraszára, hiába mondja a kísérője, hogy inkább ne. Nem tudom, hogy ez mennyire volt a készítők eredeti célja, de annyira erős személyiség az öreg hölgy, hogy a figyelem fókusza állandóan áttevődik rá, és emiatt a film legalább annyira szól az idős hölgy élni akarásról, mint az apja értelmetlen haláláról.
Néhány évvel a Hazatérés - Egy Szabadságharcos története után, Pigniczky Réka ismét a saját gyökereit, valamint a több helyből táplálkozó identitását térképezi fel. Új dokumentumfilmjében, az Inkubátorban, azt a kérdést teszi fel magának, hogy ki vagyok én. A válasz az ő esetében halmozottan bonyolult, ugyanis szülei ’56-ban emigráltak az Egyesült Államokba és ő már ott született. Két kultúra határán nevelkedett, ez a két kultúra elegyedett egymással és alakult ki az a közösség, amire ma úgy hivatkoznak a tagjai, hogy amerikai magyar. A cserkészet volt az egyik fő eszközük az asszimiláció ellen, oda járatták gyerekeiket iskolaidőn kívül. A ’84-ben, a Yosemite Nemzeti Parkban megrendezett táborban előadták az István, a királyt, 25 év múlva, az akkori résztvevők elhatározták, hogy ismét előadják a produkciót. Ennek az előadásnak az előkészületei adják a díszletet Pigniczky személyes indíttatású kutatásához. Gyerekkori cserkésztársai és egyben barátai segítségével próbálja kideríteni, hogy mit is jelent valójában amerikai magyarnak lenni.
A cserkészet, hasonlóan a szubkultúrák többségéhez, belülről nézve izgalmas és megadja egy közösséghez való tartozás megnyugtató érzését, kívülről szemlélve viszont ciki a szabályrendszer és a külsőségek miatt. Ez az elkülönülés biztosította, hogy a gyerekek döntően magyar környezetben nevelkedjenek. Két, párhuzamosan futó, egymástól javarészt független gyerekkoruk volt: egy amerikai és egy magyar. A részvevők vallomásaiból fokozatosan kiderül, hogy hogyan élték meg mindezt. Legtöbbükben – felnőttkorukra legalábbis - kialakult egy kényes egyensúlyi állapot, amelyben amerikaiságuk és magyarságuk egyenlő mértékben van jelen. Van azért olyan is, aki görcsösen kapaszkodik a múltba és olyan is, aki már az asszimilációs folyamat végén tart, angolul ad interjút, amelyben nosztalgiával vegyes nehezteléssel tekint vissza a hétvégi iskolára. A rockopera Koppányához és Szent Istvánához hasonlóan, egyikük a múltban rekedt és képtelen a változtatásra, másikuk pedig hajlandó a nagy áldozatokkal járó átalakulásra. Felnőttek és maguk döntötték el, hogy mennyit tartanak meg a szülői örökségből és mennyit adnak át gyerekeiknek. Nagy kérdés, hogy vajon az ő leszármazottaik, miképp fogják saját magukat meghatározni. Egy biztos, a gyerekkorukban ért élményeik máig meghatározóak Pigniczky Réka és cserkésztársai számára, emiatt gyűltek ismét össze. Az ő sokszínű, szerethető és vidám közösségüket ismerhetjük meg a filmen keresztül. (A szerző cserkész volt, ezért elfogult.)
A Hunky Blues – Az Amerika Álom vetítése technikai okok miatt elmaradt. Pedig állítólag jó film, arról a sok százezer magyarról szól akik a 19. és a 20. század fordulója környékén az Egyesült Államokba vándoroltak ki. Valamelyik közszolgálati adón majd minden bizonnyal levetítik a közeljövőben és akkor pótolom.
Most egy nap szünet - addig mindenki nézzen meg legalább egy magyar filmet - pénteken a MOM Parkból fogunk jelentkezni.
Ugyan ma indul a 41. Magyar Filmszemle, de mi már tegnap bevetésen voltunk: íme a hétfői nap összefoglalása audiovizuális és irásos formátumban - a tovább után:
/wurlitzer/ Szívem a torkomban, kezem a kilincsen, szó se róla, eléggé izgultam, amikor az idei filmszemle egyik fő helyszínének számító Uránia előtt álltam. Úgy éreztem magam, mint első nap az iskolában. Akkor sárkánybarlangot vizionáltam az osztályterem helyére, most újságírók, szakmabeliek és érdeklődők hömpölygő tömegét a mozi folyosóira. Akik valójában egész máshol voltak, ugyanis miután beléptem az épületbe, az Uránia ürességtől kongó előtere fogadott. Gyávaságomat sikeresen leadtam a ruhatárban, de ezzel együtt arra is rá kellett jönnöm, hogy ez nem az a nap lesz, amikor megszerzem Kerekes Vica telefonszámát.
Érkezésemkor a Geekz kollektíva már a kávézóban üldögélt. A Főnök kiosztotta az erre a hétre érvényes kódneveinket: Vérbáró, Bunkermann, Doktorház és Alméria, tisztára, mint egy kémfilmben. Bár Bunkermann inkább egy fiktív csehszlovák rajzfilmre asszociált. Egy órát még kedélyesen elkávézgattunk, elindítottuk útjára a Geektrippert, és elkezdtük forgatni a remélhetőleg naponta jelentkező Geektv-t is. Minden fronton támadunk a szemle ideje alatt! Fél kettő fele már nem tudtuk mivel tovább húzni az időt, ezért levonultunk a mozitermekhez. A csapat egyik fele a baloldali ajtót, a másik pedig a jobboldalit választotta.
Hívhatjuk a kezdők szerencséjének, vagy akárminek, de sikerült beletenyerelnem a jóba. Papp Gábor Zsigmond, Kelet-nyugati átjáró című dokumentumfilmje minden ízében profi és emellett mindvégig érdekfeszítő és lélekemelő munka. Egy történelmileg fontos eseményt taglal: a vasfüggöny magyarországi szakaszának ’89 nyarán történő fokozatos lebontását, ami lehetővé tette, hogy az NDK-ba visszatérni nem szándékozó kelet-németek nyugat felé távozzanak. A Kelet-nyugati átjáró felvázolja a magyar diplomácia puhatolózó lépéseit a már végóráit élő szovjet hatalmi erőtérben, megszólaltatva az akkori magyar kormány prominens tagjait (akik természetesen szinte versengenek azon, hogy kinek volt nagyobb szerepe az NDK-s menekültek megsegítésében), a hangsúly azonban az emberi sorsokon van. A film legerősebb pillanatai közé tartoznak azok a részek, amikor az egyes riportalanyok elmesélik a zöldhatáron való átszökésük/átjutásuk történetét. Látszik a megfeszülő arcokon, hogy a mai napig milyen élénken él bennük annak az életük szempontjából sorsfordító napnak az emléke. Miközben felidézik az eseményeket, szinte újraélik annak minden apró mozzanatát. A filmnek hála, az általuk megélt eufóriából jut valamennyi a nézőnek is. Kevés XX. században játszódó közép-európai történet végződik happy enddel, ez a kivételek közé tartozik. Az az egyik NDK-s határátlépőtől származó elszólás pedig, hogy onnan tudta, hogy már Ausztriában van, hogy a szőlő sokkal rendezettebb, a szemle eddigi legjobb filmes pillanata.
A baloldali ajtót választók már nem voltak ennyire a szerencsések: az ő filmjükben (Millenium szobrásza) a hang három percet késett a képhez képest. Az utána következő Mátyás, Mátyásról viszont csupa jót mondtak a kollegák, úgy látszik sikerült Felméri Krézsek Cecíliának összeházasítania két egymástól távolinak tűnő műfajt: az animációs filmet és a dokumentumfilmet.
A következő, amire ráböktünk a programfüzetben a Yad Hanna - A Kollektív ember volt. A feldolgozandó téma izgalmasnak tűnt: egy kommunista kibuc bukása Izraelben, avagy hogyan váltak új hazájukban kívülállókká a kommunista eszmékben vakon hívő telepesek, és később hogyan váltotta fel a kollektivizmust a magántulajdon. A megvalósítással viszont több problémám is akadt. Jót tett volna a filmnek a megvalósultnál kötöttebb forma és rövidebb játékidő, ugyanis a majdnem egy órás időtartam kitöltéséhez egyszerűen nem volt elégséges anyag. Összesen öt riportalannyal dolgoztak az alkotók, ami nagyon kevésnek bizonyult, sokszor éreztem azt, hogy a film témájához képest teljesen irreleváns amiről beszélnek (madarak elszaporodása a szennyvíztisztító tóban), az állandóan gyomláló és ültető ember mondandójában pedig semmilyen értékelhető tartalmat nem tudtam felfedezni. Szívesen meghallgattam volna azoknak a véleményét is akik elköltöztek a kibucból, de részükről senki nem jutott szóhoz. Nem tudtam másnak, mint időhúzásnak vélni, azokat a hosszan kitartott snitteket, amelyek jobbára a semmiről szóltak, az egyikben például egy gazzal benőtt kosárlabdapályán tai chizik az egyik helyi lakos, a másikban pedig egy thaiföldi vendégmunkás focizik magányosan. Összességében, kevés tényt közölt a film a telepről és túlontúl támaszkodott az impressziók erejére. Egy közösség szétesését és elmúlását próbálta bemutatni, de – számomra legalábbis – ott bukott el, hogy nem sikerült bemutatni és érdekessé tenni magát az egyszervolt közösséget.
Ezután úgy éreztem, hogy megérdemlek egy kis pihenést és nem tartottam a többiekkel a következő vetítésre. Helyette inkább Hamletnek a Camino végigjárása közben lőtt fényképeit nézegettem. Rájöttem, hogy én is el akarok menni Galíciába. Majd azt a kandikamerába illő jelenetet figyeltük, ahogy az M1 stábja elkeseredetten próbált interjút forgatni az Új Eldorádó rendezőjével, de valaki mindig arra sertepertélt és megzavarta a felvételt. Pedig akkortájt már tényleg csak néhány ember lézengett az Urániában.
Vérbáróék elég elcsigázottan jöttek ki az Utolsó előadásról. Nem hiszem, hogy az alkotók által elképzelt hatást váltotta ki belőlük a film. Ők ki, én be, kezdődött a Puskás Hungary. Almási Tamás megpróbálta két órába belezsúfolni Puskás életét, és ez többé-kevésbé sikerült neki, többek között azért, mert vállalható kompromisszumokat kötött. A film a hazai mellett a nemzetközi filmes piacra készült, ezért néha feleslegesen magyaráz az itthoni nézőknek nyilvánvaló dolgokat, de ezek a részek még pont nem zavaróak. Almási nehéz feladatra vállalkozott, hiszen annyira gazdag volt a leghíresebb magyar élete fordulatokban és újrakezdésekben, hogy Puskás minden egyes korszakát sietve, csupán néhány anekdota felidézésével, egy-egy barát, családtag, csapattárs interjúrészleteivel volt kénytelen ismertetni. Ami fontos, hogy még így is kialakul a Száguldó Őrnagyról egy korszakokon átívelő kép. Elsősorban a Puskás-legendát építi a film, de azért az is kiderül belőle, hogy milyen focista és hogy milyen ember volt. Gondolom, sokszor le fogják adni az elkövetkező években a tv-ben. Érdemes megnézni, azoknak is, akiket egyébként hidegen hagy a futball.
Ennyit a Filmszemle nulladik napjáról. Ha megírjátok, hogy mire vagytok kíváncsiak, akkor arra mindenképpen beülünk és tudósítunk róla.
Képzeljük el, hogy nap mint nap hatalmas pénzösszegeket szállítunk ide-oda egy hatalmas szürke páncélautóval. Nem fizetnek jól, a környék, ahol lakunk rosszabbul néz ki, mint Diósgyőr egy különösen zord januári hajnalon, a sör keserű, az öcsénk lóg a suliból, a szüleink pedig örökség gyanánt két jelzálogot hagytak ránk. Elég szomorú helyzet, nem? Ugyanakkor most tértünk vissza egy hat éve állítólag már megnyert háborúból néhány különösen véres ütközetet követően, és másra sem vágyunk, mint hogy békén hagyjanak minket a bankárok, a gyámügyesek és a hülye kollégák. Ugye, hogy úgy hangzik, mint egy rendkívül kellemetlen - ugyanakkor hatástalan és unalmas - szociodráma első felvonása? Ha levegőért kapkodva ébredünk ebből a rémálomból, most megnyugodhatunk: ma senki sem fog hosszú monológokban moralizálni. A szállítmány - mert hogy erről szólt az első fél óra - nem ilyen. Ez egy B film. Méghozzá a legjobbik fajtából.
Adott tehát az első bekezdés lassúnak tűnő felvezetése, amelyet nem sokkal követ - az egyébként teljesen kiszámítható - fordulat: főhősünk, az irakból frissen hazatért kezdő biztonsági őr Ty Hackett keresztapja, Mike (Matt Dillon) segíteni akar a jelzáloghitel törlesztésében - persze nem baráti kölcsönnel. Miután azonban a korábban emlegetett gyámügy is megjelenik a Ty és öccse által hitellel súlyosbított házban, hogy az öccsöt - a gyermekvédelem jegyében - magához vegye, Ty meggondolja magát, és beszáll a balhéba: a tét pedig 42 millió dollár, amit önrablással akar megszerezni a hattagú banda. A tervbe azonban Mozgatórugó (akarom mondani, hiba) csúszik egy hajléktalan képében, akit a fegyverbuzi Larry Fishburne némi dulakodást és futkározást követően agyonlő: innentől kezdve megváltozik a felállás, és a halálra rémült Ty csak magára számíthat, ha élve akar kikerülni a gyártelepről.
Nem lehet azt mondani, hogy A szállítmányra rengeteg pénzt költöttek: jó B filmhez hűen a cselekmény nagy része egy gyártelepen játszódik - gyanítom, hogy a költségvetés jelentős része inkább a színészek zsebébe vándorolt. Mert van egy-két nagyobb név is: a már emlegetett Matt Dillon mellett az Év Legszükségtelenebbül Felhasznált Francia Színészének Díját tavaly elnyert Jean Reno is játszik. Két eset lehetséges: vagy kivágták a jeleneteit, vagy csak két napra ért rá két munka között - ez utóbbira az lehet az első jel, hogy teljesen erőtlenül nyomja végig a rá osztott hat mondatnyi szerepet. A többieket nyilván olcsóbban kapták meg, hiszen mégis csak tévés színészek - mint az elméletileg megtért, de mégis késelő Szukre (akarom mondani Amaury Nolasco), vagy a túl kíváncsi rendőr (Milo Ventimiglia a Hősökből), vagy Larry Fishburne a CSI-ból. A tévés-filmes ellentét azonban nem fog feltűnni: mindenki elég jó. Talán Szukre nem annyira, de ez nem az ő hibája - a forgatókönyv időnként nagyon lazán kezeli a motivációkat. A főhőst alakító Columbus Shortról valaki egyszer azt írta, hogy az aktuális évtized Denzel Washingtonja - én még várnék ezzel a kijelentéssel. A korábban szintén tévében (Aaron Sorkin Studio 60jében) felbukkant Short nem rossz, de nem is elég jó: ugyanazzal a csodálkozó arckifejezéssel játssza végig a filmet, mint a már emlegetett Denzel a - számomra - rossz emlékű Hajsza a föld alattban. Plusz ajándék B film rajongóknak pedig a pénzszállítók parancsnokát játszó Fred Ward, akinek feltűnése a tizenötödik percben a helyére teszi a filmet.
Állandóan emlegetem a forgatókönyv fontosságát egy filmben, és rendszerint bekezdéseken keresztül szoktam fanyalogni slendrián, sablonos megoldásokon. Ebben az esetben kénytelen vagyok önmérsékletet tanúsítani, és nem elfelejteni, hogy ez mégiscsak egy B film. Nagyon jól megcsinált B film, de mégiscsak az: elsősorban szórakoztatónak készült, és ezt maradéktalanul teljesíti is. A történet olyan egyszerű, mint egy kőbalta, és noha az első fél órát egy ilyen kaliberű filmhez képest túlságosan aprólékosnak érzem, minden fordulat a helyén van - és sajnos senkit sem fog meglepni egyik sem. De itt nem ez a lényeg: adott hat ember a gyártelepen, és az a kérdés, ki fogja túlélni. Ennyi elég is.
Antal Nimródot szeretik Hollywoodban - és azt is sejtem ezek után, miért. Már a Vacancyból is rájöhettem volna, de A szállítmány megerősített abban, hogy Antal Nimród igazi, tökös nyolcvanas évekbeli rendező. Nem fertőzte meg sem az MTV (Music Televison, még mielőtt valaki a közszolgálati tévére gondol) klippjei sem Michael Bay kétórás helikopter-operettjei: nincsen hatásvadász látvány sem dobhártyaizgató szubbasszus, sem az McG-re jellemző üvöltő diszkóbalett. Itt minden valódi és nézőközeli. Antal ebből a közepesnél nem jobb forgatókönyvből kihozta a maximumot, ahogy a rendelkezésére álló színészekből is. Elkövethette volna azt a hibát, amit a korábban Vilos kolléga által megkritizált Halálkeringőben is láthattunk, hogy audiovizuális terrorral próbálja elterelni a figyelmet a történet sablonosságáról és fájdalmas egyszerűségéről - de maga és nézői szerencséjére nem tette. Ezek után várom a Predatorst: nem félek attól, hogy túlspilázná az "űrből érkezett szörny trancsírozza az embereket a dzsungelben". Kellemes filmnek nézünk elébe.
Sherlock Holmes a világon a legtöbbször adaptált irodalmi figura - és itt most gyorsan felejtsük el az 1988-as filmfeldolgozást, amelyben hiába játszott Michael Caine és Ben Kingsley, egyszerűen botrányos volt. Azon kevés kitalált alak közé tartozik, akinek sikerült az, amire mindenki vágyik: popkulturális ikonból örök érvényű hivatkozási alap lett, akihez képest helyezkedik el bármelyik másik képzeletbeli - és valóságos - nyomozó. A britek számára ugyanolyan nemzeti ereklye, mint Dover fehér sziklái, a nemzeti lobogó, a Királynő a Big Ben vagy a Kisvárosi gyilkosságok (Midsomer Murders) vasárnap este. Külsejét William Gillette színésznek köszönhetjük - színpadon ő viselt először vadászkalapot és kockás pelerint is, amely nélkül nem ismernénk meg a figurát - eddig.
Az első információk a készülő filmről lázba hozták a világot: Sherlock Holmes! Újraírva! Roberd Downey Jr.! Amint heroint tol! Guy Ritchie rendezi! - ezen utóbbitól persze tartottam, nem szerettem volna, ha pusztán az East Endi vagányok tizenkilencedik századi másolataival találkoznék, Ford Transitok helyett lovaskocsikban és még ritkább fogazattal. Minden rendben is ment, a forgatás hozta a mára már kötelező sztárbaleseti rátát, ellátta a bulvársajtót megfelelő mennyiségű pletykával (Holmes és Watson meleg lesz, valamint Guy Ritchie mayfairi kocsmájából azóta sem lehet kirobbantani Robert Downey Jr.-t, a vadabbakról ne is beszéljünk.) A várakozásnak vége, mi is megkapjuk két hetes késéssel a nemzetközi bemutatóhoz képest.
A főcímet követően Sherlock Downey Jr. azonnal akcióba lép, és gyorsan leérveli, hogyan fogja az első gazfickót ártalmatlanná tenni - ami egy poénnak vicces, később erőltetetté válik. Mint rövidesen kiderül, Lord Blackwood (Mark Strong) okkult szertartását akadályozták meg, aki úgy tűnik, eddig tisztes pszihopata módjára öldöste a város fiatal és előkelő ifjú lányait. A Lordot halálra ítélik, de kivégzése előtti utolsó kívánsága, hogy Robert Holmes Jr.-al beszélhessen, akinek egyéb gondja is akad: kollégája és harcos(élet)társa nősül, és elhagyni készül a Baker Street 221B alatti kuplerájt. Azonban az élet nem ilyen egyszerű: miután annak rendje és módja szerint felakasztják majd eltemetik, Lord Blackwood feltámad... és a dolgokat súlyosbítandó, felbukkan Rachel McAdams is, akinek egyetlen előnye ebben a filmben, hogy szép.
Ami a Guy Ritchie Faktort illeti, megnyugodhatnak a kedélyek: nem beszélnek benne sokat kelet-londoni dialektusban, nincsenek vicces, önmagukért való monológok, egyetlen bukméker sem olvas Spinozát, van viszont szépen animált főcímünk (á la Spíler), és Mark Strong. Sajnos tőle itt a továbbiakban búcsút veszek: nincs más dolga, mint gonoszan nézni, és jelentőségteljes hülyeségeket mondogatnia, ennél azért többet érdemelt volna. Nem véletlenül keverem össze Sherlock Robert Holmes Downey Jr. neveit: ugyanúgy játssza az élvhajhász - egyben zseniális - playboyt, mint a Vasemberben (illetve annak folytatásában), az akcentusa abszolút meggyőző - élmény minden gesztusa. Jude Law kiválóan egészíti ki nem csak Howneyt hanem Watson figuráját is hús-vér emberré: azt teszi hozzá, ami a legtöbb eddigi feldolgozásból kimaradt - hiszen az eredeti regények Watson szemén keresztül mutatták be az eseményeket, ezért róla tudunk a legkevesebbet. Hogy mennyire homoszexuális a két főhős kapcsolata? Legyen ez a szociológushallgatók esti kocsmai vitáinak tárgya, esetünkben nagyszerű haver-film hangulatot ad - már ameddig együtt vannak, az első óra után a sors - illetve a dramaturgiai szeszély - jó időre elszakítja őket egymástól, és ez az az időszak, ahol leül a film, és legalább fél órát kell várni a visszatérésre.
A történet tele van okkult szertartásokkal, szabadkőművesekkel, sötét összeesküvésekkel szóval minden földi jóval, de amikor a történet egyik csúcspontján egy lassított robbanássorozatban látjuk végigbotorkálni Holmest, már sejthetjük, hogy eddig tartott a film érdekes része. Onnantól sajnos eszembe jutott A szövetség - amelyet szeretnék elfelejteni pedig - mert az ötlettelenség viharos tengerére futunk ki, az addig egészen jól felépített cselekmény apró darabokra hullik, és nem marad más, csak a kaszakdőrök és akciórendezők húszperces tobzódása. A finálé jelenet a különböző okkult események és Lord Blackwood praktikáinak tudományos megfejtésével, amelyet egy kétperces, bármelyik Poirot magánszámot felülmúló monológba sűrítettek bele az épülő Tower híd tetején pedig egyértelműen a film leggyengébb pontja.
Nagy kár ezért a fél óráért: hangulatos film, nagyrészt jól eltalált szereposztással - mondom, szeretem én Rachel McAdamst, de nem ő kellett volna erre a szerepre. A párbeszédek itt-ott különösen emlékezetesek lesznek ("Nyugalom, orvos vagyok" mondja Watson, amint éppen egy nagydarab franciát(!) fojtogat), a speciális effektek még az Avatar fényében sem rosszak, és van valami izgalmas és érdekes abban, ahogyan újrateremtették a Sherlock Holmes mítoszt. Annál is inkább kár, mert a vég kétséget sem hagy afelől, hogy hamarosan érkezik a második rész, amiben megláthatjuk, ki játssza Moriarty-t, Sherlock Holmes ősi ellenségét, aki két jelenet erejéig bukkan fel a filmben. Remélem rendes szerepet is fognak írni neki.
Aki egy kicsit is ismerős az anime műfajában, annak nem lehet ismeretlen Osamu Tezuka Astro Boy című sorozata, amelyet most Hollywood is felfedezett magának, hogy aztán David Bowers, az Elvitte a víz rendezője elkészítse erősen hollywoodizált változatban. Még most az első bekezdésben leszögezem: anime rajongók messzire kerüljék el, ez egy szimpla gyerekfilm.
Azon kedves Olvasók számára, akik mégis kíváncsiak, de nem ismerik a történetet, íme egy rövid összefoglaló (a többiek addig nyugodtan kalandozzanak el, egy bekezdés, és újra velük leszek): a film elején egy rövid Galaxis Útikalauz Stopposoknakban látható animáció meséli el Metro City történetét, amely város lakói megelégelve a szennyezettséget meg a szemetet felemelkedtek városukkal együtt a levegőbe, így betonozva be a szociális-társadalmi különbségeket. Odafent az élet nagyszerű: mindent robotok csinálnak, az embereknek nincs gondja semmire - szemlátomást vagy mindenki tudós vagy katona, esetleg politikus. Ebben az idillben él Dr. Tenma a tudományos miniszter (eredeti hangja vajon ki lenne, ha nem Nicolas Cage) és fia, a szintén zseniális Toby - aki egy az egyben úgy néz ki, mint Doktor Genya űrhajója az Austin Powersből. Azonban egy rosszul sikerült kísérlet során Toby meghal (illetve eltűnik, csak hogy a gyerekek ne törjenek össze). Dr. Tenma bánatában elhatározza, hogy újraalkotja Tobyt: megépíti tökéletes robot-mását. Hamar kiderül, hogy az új Toby nem pont olyan, mint a régi - hogy pontosan miben más, arról csak homályos sejtései lehetnek a nézőnek - és némi üldözést követően a hatalmas roncstelepre emlékeztető felszínen találja magát. Itt egy aranyos Evil Dead 2 idézet keretében a kidobott robotok elől menekülve beleütközik néhány gyerekbe, aki a felszínen lakik, köztük a női főhőssel, Corával (az eredetiben Kristen Bell hangjával), az otthonról szökött tinilánnyal, és egyben kiderül, hogy a felszínen is van élet. De a dolgok nem ennyire egyszerűek: Stone, a gonosz elnök, aki éppen az újraválasztási kampányával van elfoglalva, mindenáron el akarja kapni Astro Boyt, mert apja beleépítette azt az erőforrást, amire neki nagy nagy szüksége van ahhoz, hogy - ki nem találják - egy nagyon nagy és erős robotot működésbe hozzon.
A Pixar annak idején győzelemre vitte az olyan animációs filmeket, amelyeket bármelyik korosztály megnézhetett, mindenki találhatott bennük neki szóló dolgokat. Az Astro Boy - amellett, hogy nem is Pixar mű - nem ilyen, bár meg kell hagyni, robotos poénok tekintetében messze a Transformers 2 felett helyezkedik el - gondolok itt a Kőszegi Ákos által megszólaltatott hallgatag kőművesrobotra, vagy a szemeteskuka-formájú kutyára, amint szó szerint mindent bevet, hogy a külvilág tudtára adja, hogy Astro Boy robot: egyenesen beleírja a porba. A pozitív jelzők véget is érnek itt: az Astro Boy csupán szimpla történet arról hogy egy különleges gyerek hogyan találja meg a helyét - végigjárva ennek a toposznak minden, ezerszer ismételt stációját a nyomortelep bolondos mellékkaraktereitől egészen a nagy-nagy összecsapásig. A magyar szöveg fiatalos és trendi akar lenni, de nincs rosszabb annál, mint amikor az egyik szereplő Forgács Gábor hangján azt mondja mindenre, hogy "Zsír!". Mint minden modern animációs film, ez is tele van filmes és kulturális kikacsintásokkal, de ezek vagy angolszász gyökerűek (és nagyon hiányoznak a Supermanből), vagy szimplán olyasmik, amiket a Mátrix emelt át a japán kultútából - szomorú, de igaz: ez bizony még Anime Lightnak is nagyon kevés lenne.
A legegyedibb megoldás a Robot Felszabadítási Front nevű kommunista szervezet szerepeltetése - akik jelentéktelenebbek, mint az MSZMP szabolcsi alapszervezete. A Napoleon Duarte mozgalmát idéző szerencsétlen bagázs miatt kap két csillagot ez az... animációs izé. "Ez pont olyan, mint egy videojáték" - mondja Stone elnök a film elején, és igaza is van; a harcjelenetek szépek, látszik hogy rendesen izzadt a szerverpark a renderelés során, és ha a forgatókönyvet nem pont száraz pilótakeksszel és romlott Szobi szörppel kínzott meseírók írják, akkor a percenkénti közhelyszám sem érné el a nyolcvanat. Szerintem tíz perccel hosszabb a kelleténél - a mellettem ülő kollégák szerint kilencvennel - és a legutolsó snitt nem hagy kétséget afelől, hogy hamarosan érkezni fog a folytatás is - ha egy mód van rá, azt nem szeretném látni.
Kár, hogy a kreatív energiák csak néhány apró, háttérbe húzódó dologban merülnek ki. Ilyenkor hiába kérném számon a American McGee's Scrapland ötletességét mind történeti mind produkciós dizájn szinten, vagy hiába emlegetem fel a Wall-Et, ha már robotos animációs filmről van szó. Az Astro Boy mindössze trendi üzenetekre korlátozza magát: legyél környezettudatos, szeresd a másikat, a politikusok (az Obama-karakterű elnökjelölt kivételével) mind szemét militarista állatok - és Nathan Lane (Hamegg) álszent. Beilleszkedési nehézségekkel küzdő negyedikeseknek, harmincas kétgyerekes marketingeseknek kötelező. Minden más normális ember inkább menjen el egy parkba sétálni, amíg még nincs elviselhetetlenül hideg. Sokkal hasznosabb és persze környezetbarát.
Egyszer egy házaspár, akik elhidegültek egymástól/meghalt a gyerekük/májátültetésen estek át, nekivágnak a nagyvilágnak/erdőnek/Nyugat Coloradónak, hogy újra megtalálják egymást/halott gyereküket/májukat. Őszintén, hány ilyen és ehhez hasonló filmet láttunk az elmúlt négy évben? Hogy a Farmhouse mégsem válik egyszerű Vacancy koppintássá, abban nagyrészt az Lake Deaddel méltán az ismeretlenség homályába kerülő forgatókönyvíró Daniel P. Coughlin (továbbiakban Kugli) és rendező (George Bessudo) is benne van - a Farmhouse elképesztően rossz.
Sajnos az én ingerküszöbömet nehezen érte el egyáltalán: de mivel már két hete nálam van a film, és ezalatt számtalan alkalommal próbáltam végignézni, azt hiszem itt az ideje, hogy túlessünk rajta. A történet tényleg annyira sablonos, hogy nem is pazarlom rá a helyet: a férfi és a nő megérkeznek egy különös farmra, ahol Stephen Kingtől lopott mellékszereplőket szántak baljósnak és félelmetesnek. Itt aztán belevágunk a kínzások közepébe - a főkínzómester a Seymour Skinner iskolaigazgatóra feltűnően hasonlító Steven Weber, aki nyílván hatalmas adóhátraléka miatt vállalta el a szerepet. Félelmetesen unalmas és közhelyes - mondjuk nem tudom mit várok el egy olyan színészről, akinek a legemlékezetesebb szerepe a Ragyogás 1997-es tévés újraforgatása.
A szereplők közül egyedül talán Kelly Hu-t emelném ki, gondolom a Péntek 13 sokadik folytatása miatt rakhatták be - de inkább a Nash Bridgesben játszott epizódszerepeire akarnék ezentúl emlékezni, mint erre, ahol csúnyán néz és... nagyjából ennyi. (Jack Donnert - kegyeleti okok miatt - nem említem.) A kísérőzene állandóan jelen van és idegesít - olyan, mint azok a furcsán melodramatikus jelenetek valamely Helyszínelők inkarnációból, amikor megtudjuk a fontos vérfertőző titkokat az áldozatról.
Különösen röhejesek azok a jelenetek, amikor elbúcsúznak és hátrahagyják mindenüket - az ember szinte kívánja, hogy jól megkínozzák a házaspárt játszó William Lee Scottot és Jamie Anne Allmant. Mivel elméletileg kínzás-horrorként harangozták be a filmet, azt gondolhatnánk, hogy ez így is lesz - de ismét csalódnunk kell: a jelenetek ötlettelenebbek, mint a tíz év múlva - nyilván - elkészülő Fűrész 11 leggyengébb darabjai, és maximum azért tűnnek félelmetesnek, hogy valaki ezeket tényleg komolyan gondolta. Ám egy csavar még hátra van: amikor már elkönyveltem magamban, hogy a gore mint műfaj megcsúfolását az alkotók tökélyre vitték, az utolsó tíz perce - teljesen érthetetlenül - átkerülünk egy fantasy filmbe, méghozzá olyanba, amelyet a kilencvenes évek elején is ordítva kapcsoltunk volna el, ha véletlenül belefutunk a Sat1-en.
Nem hiszem, hogy akad olyan forgalmazó, aki behozná ezt hozzánk, ha mégis, akkor maximum az ukrán határ közelében, egy benzinkút olcsó DVD-i között van a helye. Egy dologra talán mégis alkalmas: ha van olyan személy a baráti körben, aki hátbaveregetés közben egy "Ez baromi jó, öcsém, ezt nézd meg!"-el ajánlja nekünk a filmet, tapintatosan köszönjük meg a tippet - majd ne álljunk vele szóba. Soha többet.
Miközben Kevin Macdonaldot üldöztük vagy éppen hadakoztunk Miskolc Város Közterület-felügyelőségével, lezajlott az ország egyik, említésre méltó nemzetközi filmfesztiválja, a Cinefest - immár hatodjára. Ahogy a díjátadón elhangzott, mindenki örül, mindenki boldog: rengeteg jó filmet vetítettek, sok volt az érdeklődő, telt házzzal mentek az előadások és jó programok voltak az elmúlt kilenc napban. Ha a sajtóosztályt kérdezik, ez volt a Cinefest fennállása óta a legjobb év.
Sajnos mi ezekből a sikerekből nem sokat láttunk. Hétköznapokon alig néhány tucatnyian lézengtek a fesztiválnak helyet adó Művészetek Házának környékén, jobbára ők is a fesztál főtámogatója által kiállított lakókocsi körül üldögéltek. Egészen péntekig kellett várni a fesztiválhangulatra: az azt megelőző napokon legkésőbb este tízkor mindenki felszívódott, és a miskolci Művészetek Háza teljesen kiürült, mint a hatodik kerület képviselő-testületének vágyálmaiban Budapest. Ugyan a szervezők megtettek mindent, nem tudtak olyan helyet kialakítani, ahol az emberek találkozhattak volna a filmesekkel: az avatatlan szemlélő megint úgy gondolhatta, hogy a szakma saját magára kíváncsi, de rajtuk kívül senki más. Kár, hogy csak a hétvégi programok voltak ennyire népszerűek, mert azok jól sikerültek - de hogy az Avas kilátót addig nem mászom meg, amíg liftet nem építenek bele, az biztos.
De maradjunk témánál: A felsorakoztatott filmek közül a legtöbb magyar alkotással már találkozhattunk a Filmszemlén, egyedül talán az animációs blokkban találtunk olyanokat, amelyeket érdemes volt megnézni. A nemzetközi mezőny valóban erős volt - a fesztivál fődíját, a Pressburger Imre-díjat a finn Thomas nyerte - személy szerint nem ennek a kicsit szentimentális, öregedésről szóló filmnek adtam volna hanem a bolgár Ziftnek, ennek a kicsit film-noiros, szürreális darabnak, amelyről mindenki, akit kérdeztem, a fődíjat várta. Persze a mi szempontunkból leginkább érdekes film Duncan Jones Moonja volt - itt a trailer - amelytől mást vártam ugyan, de nagyon jó kis film Sam Rockwellel és Kevin Spaceyvel a főszerepben - meg is kapta a kritikusok díját. A kisfilmes díj nyertesét sem találtuk el, nem a Socarrat nyert, hanem pont az általunk nem kedvelt német Schautag kapta: a hamburgi iskola szokásos - magas - gyártási színvonalán készült, de hosszú, vontatott és unalmas.
Filmfesztivált értékelni - főleg itthoni fesztiválokat - nagyon nehéz: nem lehet elvárni ugyanazt a kozmopolita pezsgést, mint mondjuk Cannes-ban vagy Karlovy Vary-ban. A filmek is sokrétűek, és pont ez minden fesztivál csapdája: hogyan lehet a sokszínűség és a minőség között úgy egyensúlyozni, hogy mindenkinek jó legyen - és ez persze lehetetlen. A magam részéről a műfaji fesztiválokat szeretem, sokkal egységesebb a mezőny és egyszerűbb dönteni a filmek között, míg egy "hagyományos" fesztiválon szinte lehetetlen összevetni egy - mondjuk - romantikus komédiát egy - csak hogy hasra ütésszerűen mondjak egyet - igazi, vérbeli köldöknézős művészfilmmel, és ez a zsűri dolgát nagyon megnehezíti, akárcsak az egész mezőny értékelését. De nem ez a lényeg; jó kis fesztivál a Cinefest, és megéri ellátogatni jövőre is - de érdemes csak a hétvégére jönni. Mindezek mellett Miskolc olyan város, amit nehéz elhagyni: főleg azért, mert úgy van kitáblázva, hogy ne is lehessen.
"300 millió forintot raboltak el egy miskolci pénzszállítóautóból"- ásítja a rádió reggel, amint Vilos kollégával Miskolc felé tartunk. A Cinefestre igyekszünk, reggel kilenc körül már magunk mögött hagytuk Budapestet, éppen holland és lengyel kamionokat kerülgetünk.Szemünk dagadt, fáradtan bámulunk az Avas szürke tekintetébe - míg el nem érünk a Művészetek Házáig, a fesztivál központjáig. A szervezőcsajok kedvesek és csinosak, a szállást azonnal intézik - szokatlan élmény ez a camusi közönyhöz szokott kritikusnak.
A szállás keresése közben belefutunk két helyi koszterületfelügyelőbe, akik a Half Life-ból ismert arctámadóként tapadnak ránk és azonnal levágnak öt ruppóra - gránitkemény tekintetüket nem hatja meg sem a fesztiválpassunk, sem a pesti rendszám, sem az a tény, hogy a legközelebbi behajtani tilos tábla háromszáz méterrel korábban volt kitéve. Közben megtudjuk, hogy még mindig nem találják az elrabolt 350 milliót.
Kétórányi parkolóhely-vadászat után sikerült végre összefutnunk Urunkkal és Parancsolónkkal (a főszerkesztővel), akinek ebéd közbeni élménybeszámolójából kiderül, hogy filmet ugyan nem sokat látott, viszont Hungler Tímea, miskolci misszióra küldött pösti származású kolléganő oldalán tegnap fél órát állt sorba egy szelet sonkáért. A rádióból dallamosan üvölt Bon Jovi, és a hír, hogy a rendőrök kitartóan keresik a 400 milliót.
A filmfelhozatal főleg a skandináv vonalra épül, svéd és finn kis- és nagyfilmek- fárasztó humor, alkohol, depresszió, sötét és tél. A hó kivételvel mindez megtalálható szállodai szobánkban is. Ha már finn film, akkor elmondhatjuk, hogy a The home of dark butterflies hozza a finn kötelezőt, csak annál talán valamivel művibb és patetikusabb. A kisjátékfilm blokkokból elsőre csak egyet vettünk: az első film, a német Schaumal egy közlekedési baleset előzményeit és következményeit mutatja be. Egy gyerekcsapat kövekkel dobálja a felüljáróról az alattuk elhaladó kocsikat, mígnem egyszer telibe találják az egyik autót. Érdekesnek tűnt, de pár perc után rájövünk, hogy hosszú, unalmas, és rosszul szerkesztett.
A magyar Vallomás már jobban indul, apa és lánya újbóli kapcsolatfelvételéről szól; Az apa próbál belelátni rég nem látott lánya életébe, de ő nem hagyja, majd kiderül a kapcsolatfelvétel valódi oka is. A színészi játék (Lukács Andor és Tóth Orsi) nem rossz, érezni a rendező érintettségét, de túlbeszélt és sajnos a konfliktusok elég elnagyoltak.
Ezek után már a spanyol Socarrat -tól már nem is várunk semmit, de meglepetésünkre megtaláltuk a fesztivál egyik legjobbját: a mindössze tízperces film egy átlagosnak nem mondható (vagy spanyol mércével mérve normális) családot mutat be, ahol a nagyapa fontos bejelentésre készül: Vilos és jómagam díjesélyesnek tartjuk, de majd szombaton kiderül. Addig is folytatjuk missziónkat, amelynek célja: nézhető filmeket találni egy nemzetközi fesztiválon. Mielőtt bárki rákérdezne: nem mi loptuk el az 500 milliót.
A Geekblog elhozza nektek a világsztárokat: Kevin Macdonalddal készült interjú - egy kis csavarral a tovább után. A beszélő fej Klág, a kamera VilosCoohagen, jómagam a volánnál.
Amikor néhány hónapja megjelent a Hajsza a föld alatt előzetese, rossz érzés fogott el: már megint egy feldolgozás, ami nyilvánvalóan rosszabb, mint az eredeti. Emiatt pedig boldogtalan leszek, és azon fogok keseregni, ez vajon miért kellett? Biztos forrásból tudom, hogy rengeteg, megfilmesítésre váró eredeti forgatókönyv van a stúdiók birtokában, amelyeket egy hatalmas raktárban őríznek több száz ládába zárva. El tudom képzelni, hogy még most is ott lapul az egyikben a Szövetség Ládája. Aztán megláttam a videó végén, hogy Tony Scott rendezi. Hűha. Sajátos hollywoodi ökölszabály, hogy Tony Scott páros számú filmjei nagyon jók, a páratlan számúak pedig nagyon rosszak. A Hajsza a föld alatt pedig páratlanra jött ki.
A történet ugyanúgy kezdődik, mint az 1974-es eredeti: egy reggel New Yorkban maroknyi elszánt bűnöző Robert Shaw (akarom mondani, John Travolta) vezetésével hatalmába kerít egy metrószerelvényt, és váltságdíjat követel. Az egyetlen ember, aki segíthet a diszpécser, aki éppen szolgálatban van: innentől pedig a szokásos mederben folynak a dolgok, a hatóságoknak egy órájuk van arra, hogy kifizessék a 10 millió dolláros váltságdíjat, vagy a túszoknak annyi. Az alaphelyzet már annak idején sem váltotta meg a világot, de nem is ez volt a lényeg - ez a mostani filmre is hatványozottan igaz. A Hajsza a föld alatt egy harsogó 5,7 literes V8-assal hajtott, lángolva driftelő AC/DC koncert - ami a klímaváltozás és a kredit kráncs tükrében nem tűnik annyira menőnek manapság, - bárhogyan is próbálja a forgatókönyv azzá tenni - viszont mindenképpen jól néz ki.
Kezdetnek kapunk egy tízperces stáblistát ahogy azt megszoktuk Tony Scott-tól - nem tudom elképzelni, hogy Chris Lebenzon erőltette volna ezt a fajta indítást - majd elképesztő tempóban folytatódnak a dolgok. A kor kihívásainak eleget téve telerakták divatos elektronika eszközökkel, enyhe hazafiassággal és fontos szerephez jut a hitelválság is - de ezt még fogom emlegetni. Nem spóroltak semmin: több tucat rendőrautó, motorosrendőrök, kommandósok, helikopterek, apróra vágott panorámaképek, hülye belassítások és vizuális effektek - csak hogy az ember érezze a törődést.
Az iménti impozáns listából a teljesen értelmetlenül jelen lévő John Turturro és James Gandolfini lóg ki - Nem mondom, van jelenlétük - ami nagyon fontos bármilyen színész esetében - viszont elfelejtettek nekik épkézláb karaktereket írni, vagy legalább egy-egy normális mondatot, hogy ne állandóan Turturro közhelyei legyenek a végszavak. John Travoltáról annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy megint üvöltözik - ami esetében inkább kislányos sikongatásnak felel meg. Ezen kívül kövér is - itt véget is ér a színészi eszköztára. Denzel Washington ellenben jól csinálja amit csinál, de amikor a film utolsó tíz percére akcióhőssé változik az egyszeri - egyébként korrupcióval gyanúsított - köztisztviselő, az a film legnagyobb tragédiája.
A fentiekből az derülhetett ki, hogy a Hajsza föld alatt rossz film - ennél azért bonyolultabb a dolog. Ez a film olyan, mint egy Corvette ZR1. Nem csavaros vagy ötletes, több botox van benne, mint John Travolta arcában, és ha beleülünk, mindenhol undorító műanyag meg faimitáció vesz körül. De veszettül pörög, ordít és lenyűgözően erős. Félreértés ne essék, nagyon szeretem az akciófilmeket, de a legjobban az bánt, hogy az eredeti sokkal jobb volt akkor is és ma is - Tony Scott nem tett mást, mint belepasszírozott néhány tucat akciószekvenciát. És éppen ez a lényeg: aki egyszerűen látni akar egy akciófilmet, amiben autók törnek össze, visítanak a szirénák, és emberek eltökélt arccal fognak különböző fegyvereket egymásra, nem fog csalódni. Mindent egybevetve jól lehet rajta szórakozni, ha félre tudjuk tenni a film időnként ordítóan buta párbeszédeit, ostoba és rossz helyen lévő benyögéseit és negyedgázon üzemelő sztárjait.
A G.I. Joe kifejezés a második világháborúban született: ez volt az "ágyútöltelék" eggyel finomabb megnevezése (a G.I. a Government Issue - Állami Tulajdon - rövidítése). Ennek ellenére a hatvanas években, miközben dühöngött a vietnámi háborúnak nevezett katonai és politikai katasztrófa, a Hasbro elhatározta, hogy ezen a néven dob piacra akciófigurákat. Az volt a cél, hogy a Barbie-babák által nem lefedett piaci szegmenst - értsd: a fiúkat - is meghódítsák. Annyira bejött a cégnek a dolog, hogy rövid úton képregények, majd rajzfilmek következtek - míg végül eljutottunk idáig: Lorenzo di Bonaventura, aki vastagon beírta magát a képregényfilmek történetébe, ezt is eladta, ezúttal a Paramountnak. Azonban ami - módjával - működött a Transformers esetében, az itt nem: nem átallom kijelenteni, hogy az év legostobább, legélvezhetetlenebb és mindenekelőtt legrosszabb filmje a G.I. Joe.
Szaladjunk végig a történeten, amelyet a forgatókönyvírók (a 300-zal debütált Michael Gordon, a Négy tesót jegyző Paul Lovett és a karrierjét a Joey-val kezdő Stuart Beattie) elfelejtettek megírni: McCullen (az első újkori Doktor, Christopher Eccleston), a nagyon nagyhatalmú skót fegyvergyáros piacra dobja a nanorobotos robbanófejet, amelyik bármit megeszik. Ezt szállítják a - ki tudja miért odahelyezett - Kirgizisztáni fegyvergyárból az amerikai hadsereg nagyon jófej és kőkemény katonái, Duke (a VilosCohaagen kolléga által nemrég megkritizált Bunyó főszereplője Channing Tatum - csak én érzem úgy, hogy nagyon hülye neve van?) és Kioldó (Marlon Wayans), aki szintén jó fej, de legalább nem annyira idegesítő, mint akik majd ezután jönnek. A kis konvojra azonban lecsap egy titokzatos, a létező legmodernebb technikát használó csapat, akik aztán - vajon miért - csak hőseinket hagyják életben.
A semmiből a segítségükre siető nagyon titkos, nagyon komoly alakulat, amelyben ott van az összes hülye nevű egyén: Kőkemény (Adewale Akinnuoye-Agbaje), a néma nindzsa Kígyószem (Ray Park) és a nagyon okos wookie íjász Shana "Scarlett" O'Hara (az egyébként nagyon csinos Rachel Nichols). Mint látható, simán röhögőgörcsöt kapna a Hezbollah legradikálisabb harcosa is a csipet-csapattól. Azonnal kiderül persze, hogy valakik nagyon nagy dologra készülnek, és a címbéli nagyon titkos és nagyon profi szervezet fogja ezt megakadályozni. Ha ez még nem lenne elég, akkor a bérgyilkosok vezetője nem más, mint Duke excsaja, a Bárónő.
Hogy átérezze a kedves olvasó, miért is ez a legszörnyűbb film az idén, lássuk sorban: a történet végletekig egyszerű, és az is sokat ront rajta, hogy megírása közben nyilván az eredeti Csillagok Háborúja trilógiát nézték az írók: a fináléban lezavart félórás ütközet koreográfiája például egy az egyben a Jedi visszatérből van - de a hologrammos kommunikátort vagy Darth Vadert - pardon, Rexet, a gonosz Doktort is említhetném. Azonban Lucas filmjeihez képest sokkal ostobább és értetlenebb az egész, tele olyan logikai vagy pusztán karaterbeli mellényúlásokkal, amelyeket két árva, viccesnek szánt félmondat próbál enyhíteni. Nem tudom, vajon szándékosan ilyen a film, vagy valami végleg elromlott Stephen Sommers agyában a Múmia sokadik része óta.
Ha a forgatókönyv és a figurák tragikusak, akkor legalább a színészek lehetnének jók. De nem azok - nem meglepő módon egyedül két angol vendégjátékos, Christopher Eccleston és Jonathan Price kísérli meg egyáltalán a színészi játékot. Számomra a film meglepetése Arnold Vosloo visszatérése, aki helyére teszi a filmet: ez itt kérem igazi rossz értelemben vett szenny - szegény Vosloo nem erre a munkájára lesz a legbüszkébb. Adewale Akinnuoye-Agbajéra is szívesebben emlékszem Mr. Ekoként, ahol legalábbb játszott, nem úgy, mint itt. Dennis Quaid pedig inkább emlékeztetett a súlyosan alkoholista, de amfetamin-tablettákkal mozgóképessé varázsolt Boris Jelcinre mint a világ legtökösebb katonai alakulatának parancsnokára. A két jelenetben feltűnő Brendan Fraser jelenléte pedig teljesen érthetetlen - jó, jó, láttam a Múmiát, de ennyire nem kell jófejnek lenni. Sienna Miller viszont gyönyörű, és elképesztően jól néz ki - maradjunk ennyiben.
Szóval a forgatókönyv értékelhetetlen, a színészek rosszak vagy rosszul játszanak, marad tehát a Michael Bay-féle menedék: a látvány. Nos, látvány az van. A tervezők elővettek néhány, két évvel ezelőtti Doctor Who díszlettervet, a Kobra bázisát benépesítették Anubis kull harcosaival és a Star Trek: Deep Space Nine beáldozható egyenruhásaival, a többit pedig a pirotechnikusokra és a kaszkadőrökre bízták. A speciális effektekről ugyanaz jutott eszembe, mint amikor a 2012 előzetesét láttam: röhejesen sok. Az akciójelenetek önmaguk paródiáivá válnak, ezen az érzésen mélyít, amikor Marlon Wayans bohóckodik egy sort - azt is olyan színvonalon, mint Sas József a pusztaszabolcsi hakni második órájában Lorán Lenkével. Ennél azonban jóval kínosabb, hogy beállításról beállításra megismételték a Halálcsillag mindkét elpusztítását - az Isten szerelmére, még Halálsugár is van! - csak éppen az űr helyett a jégsapka alatt.
Két okból adok egy csillagot: egyrészt kevesebbet nem lehet, másrészt Sienna Miller - mint korábban is megállapítottam, gyönyörű. (Apropó, ha keresne, név és cím a szerkesztőségben.) Rövid úton belátható, hogy a G.I. Joe egyenértékű a Street Fighterrel - bár az utóbbin valahogy mégis jobban szórakoztam. Ellentétben Steven E. de Souza borzalmával, sajnos ennek lesz folytatása. Egyetlen kérdésem maradt csupán: ezt mégis hogy gondolták?
1966: miközben itthon javában zajlik a Táncdalfesztivál és az MSZMP KB büszkén számol be arról, hogy sikeresen visszaszorították a galeriket és a hippiket, akkor Angliában egészen más tartotta lázban az embereket - legalábbis a Rockhajó szerint: ez pedig a Radio Rock kalózrádió élőben az Északi-tengerről, ahol a legmenőbb zenéket adták a legmenőbb DJ-k - éjjel-nappal. Ebbe az úszó Rock'n'Roll mennyországba érkezik meg a tizennyolc éves Carl (Tom Sturridge), hogy keresztapjánál, Quentinnél (Bill Nighy) töltsön el némi időt, miután kirúgták az iskolából. Ebbe az idillbe fog hamarosan belerondítani Dormandy kabinetminiszter (Kenneth Branagh), aki úgy dönt, rövid úton leszámol a kalózrádiókkal és lehetőleg a Rock’n’Rollal is, örökre…
Richard Curtist alapvetően romantikus komédiáiért szeretjük - vagy vérmérséklettől függően: utáljuk – és a Rockhajó sem lóg ki a sorból annyira. Itt is felvonul a brit színjátszás szigorúan szubjektív értelemben vett krémje, kezdve Bill Nighyval, aki megint fog táncolni, tiszteletét teszi Őkirályi felsége Emma Thompson, Kenneth Branaghnak végre megbocsáthatjuk Valkűrbéli hakniját és a távoli vendég, Philip Seymour Hoffman is remek: minden adott egy jó kis ensemble comedy-hez. Noha a párhuzam szinte adná magát, a Rockhajó nem olyan, mint a M*A*S*H; mélyrehatoló társadalomkritikát senki ne várjon tőle, még az uralkodó kormányzatot képviselő Kenneth Branagh történetszála sem erre való. Ő inkább élére vasalt kispolgáriasságával egyfajta uralkodó apafigura lehet a forgatókönyvíró világában.
Azonban a többi elvárást a film teljesíti: itt a hatvanas évek, amely lehet, hogy csak annyira tükrözi a valóságot, mint a Made in Hungária, de itt sem ez a lényeg: zenék, ruhák és The Artist Formerly Known as Rhys Ifans – aki a hatvanas évek legkúlabb arca. Megidéződik egy jelenet erejéig Morricone zenéje, felcsendül megint a „Won’t Get Fooled Again”, és végre nem David Caruso teszi fel napszemüvegét közben agyonszűrőzött aranysárga háttérben. És ugyan belepréselődött valahogy némi szerelmi szál is a történetbe, senkit nem fog kizökkenteni 129 percnyi múltidézésből.
Mindezek mellett azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Richard Curtis lassan ötvenhárom éves, és érzi, hogy öregszik: ilyenkor az ember szívesen felidézi a fiatalkorát, és nagyon könnyen talál ki maga helyett egy tizennyolc évest (Tom Sturridge), aki olyasmiket él meg, amiről ő maga csak álmodozott. És újraírja a történelmet lányokkal, arcokkal és nagy nagy bulizásokkal. Ettől elérzékenyül – mint a második óra elejére a film is, és könny szökik a szemébe. Főleg az utolsó felvonás tűnik úgy mint egy vén fiatalember dala: sziruposan érzelgős, és hiába figurázza ki a Titanic végét, akkor is tagadhatatlanul hollywoodi a befejezés: gyanítom, hogy a forgatókönyv eredetileg nem pontosan így ért véget. Valószínűleg ha idősebb lennék húsz évvel, nem is akarnám másmilyenre.
Mégis talán a legjobb beatfilm, amiben nincs benne a Beatles. A Rockhajó olyan, mint Marvin Gaye: kissé gejl, csöpögős, de ha meghallja az ember, azonnal eszébe jut legalább két szép emlék vele kapcsolatban. És ugyan ha szóba jön, tagadjuk, de titokban, főleg esős vasárnap délutánokon mégis meghallgatjuk az I Want You-t.
Meghívást kapott a Geekz az etyeki Korda stúdióba annak ürügyén, hogy Martin Csaba legújabb filmjéről, a Brooklyn forgatásáról tudósítsunk. Nem elhanyagolható körülmény, hogy egyidejűleg, mivel a magyar film is ezt használja, szabadon grasszálhattunk a Hellboy 2 hatalmas New York-i utcadíszletében - ami a hozzánk közelebb eső geek zarándokhelyek közül talán a legjelentősebb. Így hát Ramiz kolléga és jómagam felkerekedtünk, hogy az előre megbeszélt időpontban elérjük a különbuszt Etyek irányába. Mivel első alkalommal voltunk bármilyen forgatáson - azzal a céllal, hogy a stáb életét pusztán jelenlétünkkel megkeserítve lábatlankodjunk a díszletben -, ezért fél órával korábban érkeztünk meg a Mátyás pince elé. Hogy elüssük az időt, egy kocsmában a Playboy Villa Lányait néztük és bort ittunk - nem mellesleg láttuk a brit sportkocsigyártás egyik legszebb darabját, egy Triumph TR-5-öt.
Etyek határában még nem látszik semmi: sehol a dombra ültetett fehér betűk, fényszórók vagy egyáltalán bármi, ami arra figyelmeztetne, hogy a település határában működik - a sajtóanyag szerint - Európa legnagyobb, new york-i városrészletet ábrázoló díszlete. Néhány fehér sátor és pár teherautó mozgolódott a faluban - később kiderült, hogy a másnapi Etyek Pincefesztiválra készülődtek, a filmezéshez semmi közük. Lassan elhagytuk az utolsó házakat, amikor megjelentek az első jelei annak, hogy valaminek mégis kell itt lennie: hatalmas vasszerkezet tűnt fel a távolban - majd megláttuk azt, amiért jöttünk: egy utcányi Brooklyn Budapest szőlőskertjében.
Leszállás után elkezdtük fotózni a stábot, ami Martin Csaba rendezésében éppen (SPOILER!) az üldözés előtti utolsó jeleneteket vette fel: a történet szerint egy tapasztalatlan rendőr üldözőbe vesz egy gyanúsan viselkedő fiatalembert, aki menekülés közben egy iskolában ejt túszokat - mindez értelemszerűen Brooklyn utcáin játszódik. Haumann Máté, a rendőr éppen egy kisstílű tolvajjal foglalkozik, amikor meglátja Szőcs Artúrt (Overnight, Presszó), aki hotdogját hátrahagyva menekülni kezd. A brooklyni utcaképben két hotdogárus kocsija, néhány amerikai rendszámú autó és pár bő kosarasatlétába bújtatott statiszta csellengett - szinte elvesztek a hatalmas díszletben. Az épületek egészen pontosan úgy festettek, mint a Hellboy 2 utolsó forgatási napján: valószínűleg akkor nyúltak hozzájuk utoljára.
Sikerült megszöknünk egy óvatlan pillanatban, és közelebbről is megnéztük az épületeket: még közelről is elég élethűen néz ki - már amennyire ezt az eredeti helyszíntől tizenötezer kilométer távolságra meg tudom ítélni. Van itt mozi, raktárak, és az ominózus hotel, amelyet még mindig elborít a Zöld Izé. Ramiz az aszfalton megtalálni vélte Ron Perlman lábnyomát is. Miután amit lehetett, lefényképeztünk, visszamentünk a stábhoz, akik továbbra is az üldözést megelőző jeleneteket vették.
Itt az ideje, hogy eloszlassunk egy közkeletű tévedést: a valóságban nincs unalmasabb dolog, mint filmforgatást stírölni - ha az embernek nincs ott dolga. Noha biztos vagyok benne, hogy izgalmasan és jól fog kinézni az üldözés, a külső szemlélő csak annyit lát, hogy néhány tucat ember beáll a helyére, csendben vár percekig, majd történik valami, amit nem látunk - aztán az egész kezdődik elölről. Nincs ez másként amerikai filmek esetében sem, de mivel itt magyar stábról van szó, a munka még intimebb: kényelmetlenül éreztem magam, mert nem akartam lábatlankodni - pedig annál nincs is egyszerűbb, mint egy forgatáson, ahol nem tudod merre mozog a kamera és éppen mikor sétálsz bele egy szépen bevilágított beállításba, ahol semmi keresnivalód. Ennek ellenére mindenki nagyon kedves volt, még a legendásan halk szavú mikrofonosok és az általunk közrefogott Haumann Máté és Valentin Titánia is.
Noha Etyekwood még csak nem is hasonlít álomgyárra - jobbára építési terület több parkolóval, mint műteremmel - mégiscsak a legközelebbi jele annak, hogy van Magyarországon filmgyártás: és nem csak a panelban üvöltözős-kocsmában búslakodós fajtából.
Nem szokásom a kritikára kiadott helyet fogyasztóvédelmi panaszkodásra használni (erre a célra más, egyébként kiváló blogok szolgálnak), de A dolgok állásának sajtóvetítése - ki tudja miért - borzalmas volt: minden tekercsváltásnál eltűnt a kép, vagy ha megjelent, nézhetetlenül homályos volt percekig. Majd úgy az ötödik tekercsnél be is fejeződött, úgyhogy át kellett menni egy másik terembe. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy jelezzem: a vetítésen történtek egyáltalán nem befolyásolnak akkor, amikor kijelentem, hogy az idei év legnagyobb csalódása számomra ez a film.
Cal McCaffrey (Russell Crowe) az ügyeletes hosszúhajú, borostás hős, aki éppen egy egyszerű bandaleszámolásnak tűnő gyilkosságról próbál tudósítást összehozni. Régi barátja, Steven Collins (Ben Affleck) a védelmi kiadásokat felügyeli bizottság elnöke, és úgy tűnik be tud fűteni a terrorizmus-elleni háborún meggazdagodott gonosz biztonsági cégen, amikor megtudja, hogy az ügyön dolgozó asszisztensét elütötte a metró. Hamarosan az is kiderül, miért is érintette olyan mélyen a baleset: a lány a szeretője volt. Azonban kiderül, hogy a két haláleset összefügg és megkezdődik a többfrontos háború - kérdés, hogy megéri-e mindez, hogy kiderüljön az igazság.
Russell Crowe szokásos rutinnal hozza a munkájának hőst, időnként talán néhol túlságosan is férfiasra véve. (Magánvélemény on: nem tudom, mikor szoknak végre le Hollywoodban arról, hogy azzal hangsúlyozzák egy karakter tökösségét, hogy borostás és elképesztően rendetlen: én is így nézek ki, aztán mégis geek vagyok. Magánvélemény off.) Morog, eltökélt, amilyen általában szokott lenni, függetlenül attól, kit kell játszania. Ben Affleck vele ellentétben élete talán legrosszabbját nyújtja - zárójelbe téve a kérdést, hogy jó színész-e vagy sem - mindenesetre tény, hogy A dolgok állásában van egy sírós meg egy nem sírós arca. Ennél csak akkor válik hiteltelenebbé, amikor dühösen próbál nézni, mert nem jön össze neki. A többi szereplő közül a jelenlegi legtehetségesebb Bill Nighy pótlék díjra esélyes Helen Mirren emelhető ki - jól csinálja, amit csinál, de mégis csak hakni, ezen ő sem tud segíteni.
Az első egy óra nem is rossz. A beállítások szépek, a díszletek jók - talán csak a "város felett repkedő helikopterek" snittekből lehetett volna kevesebb. A történet szépen halad, egyre beljebb kerülünk a szépen felépített összeesküvés-elméletbe, hogy aztán a film közepére egy nagyon gonosz és baljós jövőkép álljon előttünk, ahol egy cég ural mindent - itt azonban Tony Gilroy elment szabadságra, ráhagyva Matthew Michael Carnahan-re és Billy Ray-re a végét. A két kópé azon nyomban bezárta Paul Abbottot, a film alapjául szolgáló sorozat atyját a szekrénybe, és írtak egy olyan befejezést, amely értelmezhetetlenebb, mint a fővárosi parkolás rendje. És hogy ebbe belement Az utolsó skót király rendezője Kevin Macdonald, az külön szomorú; a film végére kapunk egy poszt-9/11-es kioktatást hazafiasságról és demokráciáról, amire senkinek sincs szüksége. Az eredeti történet emberi konfliktusai gyakorlatilag egytől-egyik kimaradtak, vagy halvány árnyékuk látszik csak: ami marad, az nem más, mint üres és álszent moralizálás.
Hogy mégsem kap egy csillagot, annak az az oka, hogy néha-néha felcsillant a remény, hogy több lesz ez a film, mint a legújabb bizonyítéka annak, hogy az amerikaiak nem tudnak rendesen másolni. A hangulat csak a felétől válik kínosan egyenetlenné, a ritkán, de előforduló poénok pedig nagyon jók. Csak ne lenne ilyen hosszú - a 132 perc sajnos nincs rendesen kihasználva. Sajnálom, pedig a filmet nagyon vártam - legközelebb maximum éjjel fél egykor láthatjuk viszont az HBO-n. Ott a helye.
A rendszerváltás óta minden tévéelnök úgy hivatkozott a BBC-re mint a magyar közszolgálati média alfájára és omegájára. Hogy ennek ellenére mégsem történt nagyjából semmi említésre méltó - leszámítva talán a Mosoly utcai rendőrőrs kalandjait, és mélyen hallgatva Horváth Ádám életművéről - arról most nem érdemes beszélgetni. Mielőtt bárki elitizmussal vádolna, hozzáteszem, hogy Angliában sincs kolbászból a kerítés - ebben bárki megerősíthet, aki két napnál többet töltött el a szigetországban.
Közszolgálatiság ide vagy oda (hogy VilosCohaagen kollégát idézzem: tanítva szórakoztatás és játszva nevelés), a BBC időnként letesz az asztalra olyan dolgokat, amelyek érdemesek mindenki figyelmére, elég a Doctor Whora (nálunk Ki vagy, doki? címmel futott) vagy a Jane Austin, Charles Dickens vagy egyéb angol klasszikusok adaptációira gondolni.
Ebbe (az egyébként elég erős) mezőnybe tartozik a State of Play is; Paul Abbott veterán forgatókönyvíró sorozata, amelynek középpontjában - olyan magasztos dolgok mellett, mint az előítéletek, sajtószabadság, korrupció - a barátság, a lojalitás áll, szóval csupa olyasmi, amelyeket manapság nagyon könnyedén veszünk adottnak.
A történet szerint - amelyet hat, egyenként egyórás részre bontva kapunk - napjaink Londonjának szokásos eseményei zajlanak: a fényes jövő előtt álló, ambíciózus munkáspárti képviselő, Stephen Collins (David Morrissey) éppen munkába igyekszik, amikor a szerelvény megáll: valaki a metó elé vetette magát. Nem sokkal később kiderül, hogy saját asszisztense, Sonia Baker volt az, aki Collins szeretője volt. Mindeközben meggyilkolnak egy fekete srácot, akinek halálát a rendőrség - valamint a történetbe nem sokkal később belépő Cal McCaffrey (John Simm) - elsőre szimpla leszámolásnak tart: nem sokkal később kiderül azonban, hogy a két áldozatnak sokkal több köze van egymáshoz, és lehet, hogy Soniát valaki meggyilkolta...
A sorozat két központi figurája Collins, aki mintapéldája az ezredforduló fiatal, munkáspárti karrierpolitikusainak: egy-két év alatt vált mezei képviselőből (backbencher) az energiaügyi bizottság elnökévé és miniszteraspiránssá - de pályája tönkretette családját. Barátja, McCaffrey oknyomozó újságíró (ne hazai példákból induljatok ki), aki annak idején Collins képviselői kampányát is vezette, minden igyekezetével azon van, hogy kiderüljön az igazság - szó szerint mindenáron. Kis csapat verbuválódik McCaffrey köré, akik szépen lassan felderítik a zavaros és sötét összeesküvést - amelynek célja csak elsőre tűnik egyértelműnek.
Tagadhatatlanul a sorozat legjobb pillanatait a két főszereplő szállítja: John Simmről eddig is tudható volt, hogy remek színész, ez a hat óra pedig minden kétkedőt meggyőzhet: David Morrissey pedig remekül alakítja a lassan összeomló életű politikust. A sorozat mellékszereplőkben is erős: Bill Nighy, James McAvoy, Polly Walker, Philip Glenister Kelly Macdonald, Amelia Bullmore vagy Marc Warren - valljuk be, nem akármilyen névsor.
Ha valaki szereti mondjuk Aaron Sorkin munkásságát (pl. a nálunk Az elnök emberei címen futott The West Wing), vagy az olyan drámákat, ahol öltönyös emberek üvöltöznek egymással, konspirálnak, mindeközben nagyon súlyos, rengeteg ember életére ható dolgokat tesznek - vagy szeretnénk egy kicsit belelátni abba, hogyan működik a szó nyugati értelmében oknyomozó újságírás, akkor feltétlenül kötelező. Ha csak egy jófajta drámát akarunk látni, emberi sorsokkal és valódi érzelmekkel, akkor szintén.
Nézzünk szembe a tényekkel: a Star Trek már nem menő. Mindenki, aki ennek ellenére rajongója e világnak, igyekszik ezt titkolni mindenki elől - főleg a világ ezen pontján, ahol nagyon sokan azt sem tudják, mi ez - hogy ne váljon nevetség tárgyává. A Star Trek franchise - köszönhetően az előző filmnek, a rossz emlékű Nemezisnek is - mára popkulturális viccé vált, senki által nem érthető káromkodásokkal és nevetséges kosztümökkel.
A lényeg, amely miatt milliók szerették meg Gene Rodenberry világát már senkit sem érdekel a különböző röhejes replikák készítőinek kivételével. A történetekből kiveszett az ember és átadta a helyét mindenféle elvont ideológiákról való filozofálgatásnak. Akár azt is mondhatjuk, hogy a helyzet kilátástalan Star Trek-ügyben - azonban szerencsére történt valami.
Az új film erősen kezd: a USS Kelvin csillaghajó egy különös jelenséget vizsgál, első tisztje a fiatal Samuel Kirk, akinek várandós felesége (Jennifer Morrison a Dr. House-ból) is a hajón van; ekkor azonban elszabadul a pokol. Egy hatalmas hajó támad rájuk, amely ellen semmi esélyük sincs: a támadó, a romulán Nero (Eric Bana, senki sem fogja felismerni) áthívja saját hajójára a USS Kelvin parancsnokát - Spockot keresi, aki ekkor még meg sem született... és elpusztítja a Föderációs hajót. Szerencsére az ifjú Kirk megmenti a legénység legnagyobb részét, feláldozva életét: mindeközben megszületik fia, James Tiberius Kirk.
Minthogy az eddigi idővonal megszakadt, James T. Kirk nem hasonlít (szerencsére) William Shatnerre: balhés fiatal srác, aki egy bárban megpróbálja felszedni Uhurát (Zoe Saldana, aki aranyos és érzékeny), majd az ezután kitört verekedést követően beáll a Flottához. Itt szembekerül a félig vulkáni, félig ember Spockkal (Zachary Quinto), akinek meg kell bírkóznia kettős természetével. Azonban nincs idejük egymás kóstolgatására, rögtön belecsöppennek a mély vízbe: a Földön állomásozó flottát riadóztatják, ugyanis valakik megtámadták a Vulkán bolygót...
Az elmúlt évek a legnépszerűbb filmsorozatok életében elhozták azt, amelyet szaknyelven reboot-nak neveznek; elérkezett az idő, amikor James Bond már nem volt elég cool, Batman pedig teljesen hülyét csinált magából, nosza rázzuk gatyába az egészet - elég a felemás Casino Royalera vagy a - szerintem - méltatlanul agyonsztárolt Batman: Kezdődikre gondolni. A Star Trek esetében még talán nehezebb volt a szülés: (suttogva) J. J. Abrams mint rendező...? Hát igen, akinek nem jött be az Alias, joggal gondolhatta, hogy amit a Star Trekkel művelni fog, az maga lesz a megtestesült blaszfémia. A két forgatókönyvíró - Roberto Orci és Alex Kurtzman - filmográfiája pedig (mielőtt megírták volna a Mission: Impossible III-at) Xéna - illetve Herkules epizódokkal kezdődött... Aztán megjött az első trailer, és felmerült bennem a kétely: mi van, ha J. J. Abrams Michael Bay ügyes klónja? Ajjaj... Csak ne legyen olyan, mint a Transformers, csak ne legyen olyan - mantráztam még a moziban is.
Jelentem, nem olyan: az elmúlt évtized kétórásra nyújtott tévéepizódjai után végre egy Star Trek kaland, ami filmszerű és nagyon jól néz ki: az Enterprise hídja olyan, mint egy tengeralattjáróé, a korábbi színpadiasság és műteremíz végre a múlté. Ellentétben a fentebb emlegetett Batman-filmmel, itt megtartották a sorozatra jellemző optimizmust, viszont sokkal valóságosabb lett a történet. A karakterek végre szabadon élnek és nem a forgatókönyv rémuralma alatt, akaratukkal homlokegyenest ellenkező dolgokat téve.
Zachary Quinto kiváló választás, a Leonard Nimoy mellett még a legortodoxabb Star Trek rajongókat is meggyőzheti erről - ugyanezeket tudom elmondani a stáb többi tagjáról, ahol vannak csemegék: Karl Urban (akiről kiderül, hogy szimpatikus is tud lenni, ha akar), Simon Pegg vagy éppen John Cho - igen, tudom, ő nem japán, mint George Takei, hanem koreai, de ez most nem számít. Beszerezték Hollywood Fancsikai Péterjét, Anton Yelchint is, aki eddig főleg a tévében aratott (nem számítva az Alpha Dogot), vele még fogunk találkozni a Terminator: Salvationben.
A Star Trek a róla az utóbbi időben kialakult gyermeteg űrmese képet alapjaiban rombolja le: Gene Rodenberry álma végre elérte a felnőttkort. Nem tökéletes újjáépítése a legendának, hiszen abból táplálkozik. Vannak benne jól ismert dolgok - mint például a Kobayashi Maru kiképzési gyakorlat, vagy Uhura hadnagy jellegzetes fülhallgatója, de ezek az elsőre cheezynek tűnő elemek is nagyon jól illeszkednek a filmbe. Minden esetleges hibája ellenére nyugodt szívvel adok rá öt csillagot, mert ennél jobb újraindítást nem is kaphatott volna a franchise. Hogy milyen lesz majd a folytatás két év múlva, arról nem akarnék spekulálni - benne van a lehetősége a bukásnak, de egy dolog biztos: már megrendeltem a kommunikátor replikát az e-bayen.
Képzeljük el, hogy egy brit (Clive Owen) és egy amerikai (Julia Roberts) titkosügynök találkozik egy este, lefekszenek egymással, majd az amerikai reggel szépen lelép a szíriai légvédelem legfrissebb kódjaival - nem éppen ígéretes kezdete ez egy párkapcsolatnak.
Pár évvel később mégis összetalálkoznak, már mindketten a magánszektorban, ráadásul - mint kiderül - egy oldalon kénytelenek dolgozni: Howard Tully (Tom Wilkinson) és Dick Garsil (Paul Giamatti) egy-egy multinacionális céget vezető erős ember; amikor kiderül, hogy Tully olyan terméket akar piacra dobni, amely alapjaiban fogja megváltoztatni a szépségipart Garsil egy csapatot bérel fel - köztük két hősünket - hogy derítsék ki és szerezzék meg, bármi is legyen az a valami - egy héten belül. Azonban lassan kiderül, hogy Ray Koval (Owen) és Claire Stenwick (Roberts) valójában nem is utálják egymást annyira, sőt: azon mesterkednek, hogy maguk adnak túl a titokzatos valamin, amiről kiderül hogy egy... majd nézzétek meg, nem lövöm le. Innen kezdve az átverős filmek legszebb hagyományainak jegyében akció-akció hátán, mindenféle manőverek kezdődnek árulással, lelepleződéssel és mindenféle tetszetős csavarral - pazar tűzijáték szemtanúi lehetünk.
A filmet Tony Gilroy jegyzi rendezőként és íróként (ez a Michael Clayton utáni második saját filmje), akiről nem mellesleg érdemes elárulni, hogy nem akármilyen forgatókönyvírói karrier áll mögötte. Néhány filmje csak a teljesség kedvéért: Az ördög ügyvédje, a Bourne trilógia, a már említett Michael Clayton, és a hamarosan érkező State of Play (Itthon május elején mutatják be, és A dolgok állása címmel fogom majd megírni a kritikát róla). Ebből a listából is kiderül, hogy a fószer nem szarral gurigázik: a film feszes, stílusos, eszes - olyan jellemzői vannak, amelyek mostanában nem jellemzőek Hollywoodra.
Vágásai az Ocean's sorozatból lehetnek ismerősek - persze egy csecsemőnek minden vicc új, mint nekem annak idején a Hollywood Válogatott Három Félideje A Vásznon. Gonoszabbik énem ezért azt mondatja velem, hogy a Kettős játék 1977 legjobb filmje, de valamiért mégis úgy tűnik, helye van a mában: Noha a Szovjetunió nincs többé (és tudjuk, hogy ez Charlie Wilson érdeme), mégis a klasszikus hidegháborús hangulatot idézi a filmbéli két vállalat versengése: Ugyanúgy, mint annak idején, itt sincsenek szabályok, nagy, látványos csaták, emlékművek, csak áldozatok. Minden a nyugodtnak tűnő felszín alatt történik - ezt a bizalmatlanságtól terhelt világot idézi meg Tony Gilroy filmje.
Azonban ezt az önmagában is súlyos témát meglepő könnyedséggel tálalja: Mintha egy olyan Shakespeare-filmet néznénk, ahol Rómeó futtatja Júliát, a kettős ügynököt - és igazából a két család le van szarva. Ray és Claire története mélyen emberi: vajon két ember, aki titkok és hazugságok között élte le egész életét képes-e egymást őszintén szeretni és megbízni a másikban. A film szerint ez utóbbi felesleges; egyetlen egy dolog számít kettejük esetében: senki más nem érti meg őket egymáson kívül. Szép, bizarr szerelmi történet ez két - alapvetően és kiírthatatlanul bizalmatlan ember között, akik egymást sem kímélik, ha arról van szó.
Ilyenkor olyasmiket szoktak írni, minthogy a film Julia Roberts jutalomjátéka - aki valóban nem rossz, de nehéz őt észrevenni, akár mint színészt, akár mint nőt. Clive Owen most is olyan, mint bármikor - játékos, brit, és megint bebizonyítja, Michael G. Wilson és Barbara Broccoli tévedett, amikor Daniel Craiget kérték fel Bondnak. A mellékszereplők szintén remekek: Paul Giamatti szenzációsan hozza az enyhén paranoid, egoista vezérigazgatót, Tom Wilkinson pedig méltó ellenfele - a főcím alatti lassított verekedésük pedig egyértelműen a film egyik legjobban kitalált jelenete.
Romantikus dráma? Vállalati thriller? Látványos bemutatása a kozmetikai ipar csillogása mögött rejtőző sötét titkoknak? Érdekes kérdés, mindenesetre olyan film, amelyre minden lelkiismeret-furdalás nélkül tudom megadni a négy csillagot: csavaros, okos forgatókönyv, jó színészek, jó rendezés - mi kell még?
Valami történhetett Hollywoodban; lehet, hogy egy reggel arra ébredtek a producerek, hogy egyetlen igaz barátjuk sincs. Ezen nincs mit csodálkozni: tulajdonképpen senki sem szereti őket, az esetek többségében még a saját anyjuk sem. Sokak élete, de főleg karrierje függ tőlük, éppen ezért mindenki rendkívül óvatos és vigyáz arra, mit mond a közelükben, mert a producerekről nem mindig lehet kitalálni, hogy milyen hangulatban vannak: éppen lecseszték a stúdióvezetők a csökkenő bevételek miatt, vagy az előző este megismert feltörekvő színésznő nem volt eléggé meggyőző az ágyban; egyszóval igazi szociális csőd lehet az életük. Nem is szeretik a romantikus komédiákat: feszengnek tőle.
Ellenben titkon mégis szeretnék őket szeretni, hiszen üzembiztosan hozzák a bevételt, talán nem is lehetnek olyan rosszak. De miért érzik mégis rosszul magukat? Valószínűleg a producerek magányosságát a hölgytársaság kevéssé enyhíti: szexuális beállítottságtól függetlenül nagyon vágyhatnak egy barátra. "Legyen olyan, mint a Túl a barátságon, de semmi buzulás." kezdi óvatosan elővezetni az ötletet a rendezőnek, lassan és vontatottan. "Tudod, nem csajt akar, éppen hogy az van neki, de nincs egy barátja sem." réved a távolba, majd összeszedi magát, mégiscsak ő a Producer (Nagy P-vel), úgyhogy tettetett könnyedséggel hozzáteszi: "Nem tudom, ezt a részét találd ki."
A Spancserek ezért egyszerű, mint a faék: szedj elő bármilyen romantikus komédiát az elmúlt húsz évből, cseréld ki a csajt férfira, a "szerelem" szót barátságra és kész: hősünk Peter Klaven (Paul Rudd) ingatlanügynök álmokkal, szép szemekkel és csodálatos menyasszonnyal: ám kénytelen rájönni, hogy saját kaliforniai álmából vastagon kimaradt a "barátság", mint kifejezés: mivel közeleg az esküvő napja, és nincs olyan férfi a környezetében, akit (jó szívvel) felkérne násznagynak, ezért "randizni" kezd férfiakkal, amelyek - minő meglepetés - egyre-másra katasztrofálisan sülnek el, pedig öccse, a meleg fitnesszedző (Andy Samberg, aki jó) mindent megtesz, hogy sikerüljön neki. Azonban amikor Peter a tévélegenda Lou Ferrigno (igen, ő Hulk a tévéből) házán próbál - vastag jutalékért - túladni, belefut Sidneybe (Jason Segal), aki szinte tökéletes ellentéte Mr. Tökéletesnek - és akkor itt kezdődnek a mindenféle bonyodalmak a koránt sem meglepő, ám borzasztóan sablonos befejezésig.
Körülbelül a tizenhetedik percig azon gondolkodtam, hogy én most kimegyek. Nem hittem a szememnek: a filmtörténet legbénább első jelenetét követte a filmtörténet legbénább második jelenete. Úgy kapaszkodtam a karfába, hallgatva a kínosabbnál kínosabb dialógusokat, mintha az életem múlna rajta - azonban a tizenhetedik percben elkezdett érdekessé válni a dolog, ugyanis a kellékes végre átadta a helyét a forgatókönyvírónak; elkezdtek élni a karakterek, és Phoebe férjéről a Jóbarátokból (ez minden, amit Paul Ruddról tudni érdemes) lassan kiderül, miért is akkora seggfej. Persze az óvatosság jegyében a meleg-poénok minimálisra - és a kevésbé viccesekre - lettek véve, viszont akadt egy-két őszintén vicces pillanat, mint mondjuk a dzsemmelés (sic!) a kanapén, vagy mondjuk Peter menyasszonyának szingli barátnőjének kényszeres pasit-találhatnékja. (Ide kapcsolódik a film legviccesebb párbeszéde, ezt megosztom, hogy ezért ne kelljen végigülni a száz percet: "Miért kell, hogy minden rólad szólnia? - Mert szingli vagyok." Sikerült ezzel a mozdulattal gyomorszájon vágni Carrie Bradshawt - aki, mint tudjuk, tudja, milyen a jó szex, vagy nem fél írni róla. Isten veled, szinglifilm, megjött a bromantic comedy!
Az eddig méltán ismeretlen John Hamburg (akiről ebből a filmből nem derül ki, hogy ő rendezte az Apádra ütöket) és szerzőtársa Larry Levin - aki olyan feledhetetlen alkotásokkal tette magát felejthetővé, mint a Dr. Dolittle mindkét része - összehozott egy egészen közepes, időnként irgalmatlanul borzalmas filmet. Hiába szerepelnek benne egészen jó komikus színészek, mint mondjuk Jason Segel (a film egyetlen értékelhető szereplője a főhős apját játszó J.K. Simmons mellett), mindez sem elég ahhoz, hogy kibekkeljük azokat a kínos perceket, amikor a Família kft. óta nem látott legcikibb, legbántóbb termékelhelyezéseket (szaknyelven product placementeket) kell végigülnünk, amelyek színvonalban együtt sem érik el egy tetszőlegesen kiválasztott teleshop műsor első tíz percét. A visszatérő poénnak szánt szombat esti kötelező kábeltévé-nézés olyan könnyedén illeszkedik a cselekménybe, mint német minimáltechno-DJ a Havanna lakótelepre. Lehet, hogy jól szól, de két percen belül megölik a szomszédok.
ASpancserekhez muszáj márkás öltönyt és egyéb trendi, ezekben a sorokban nem taglalható gyártmányú elektronikai kiegészítőket beszerezni, mert ezek nélkül úgy fogjuk magunkat érezni a vetítés alatt, mint egy menekült afgán nő a Dolce&Gabbana tavaszi bemutatóján Monte Carlóban. Ez a film olyan, mint egy borzalmas játszótéri keverék kutya; ha ránézel, elhányod magad, büdös, koszos, és pontosan úgy viselkedik, ahogy kinéz. De ha jobban megismered, egy kicsit meg fogod kedvelni, és nem utálod már annyira. Viszont soha nem vinnéd haza a lányodnak.
Íme hát véget ért Budapest egyetlen olyan nemzetközi filmes eseménye, amelyre érdemes is elmenni. (Ez utóbbi kijelentést majd felülvizsgálom, de még csak április van és a Filmszemle nem ebben a ligában játszik) A 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon volt minden, az amerikai romantikus komédiától a tajvani drámáig - és már csak egy évet kell aludni a következőig. A következőkben három kedvenc filmet és három nagy csalódást osztunk meg, szigorúan szubjektív szempontok alapján a Kedves Olvasókkal:
1. Időbűnök:
Érdekes módon nem csak a kommentelőket, de környezetemet is megosztja ez a film. A spanyol kisköltségvetésű thriller szerintem akkor is a fesztivál legjobbja: okos, feszes, és minden peseta (akarom mondani eurocent) a vásznon van. Nem világmegváltó szenzáció, csak egy nagyon nagyon jól megcsinált film - ami akár az instant klasszikus címre is sikerrel pályázhat.
2. Fehér nászéjszaka
Még egy ok amellett, (vagy ellene, nézőpont kérdése) hogy mindenképpen Izlandra kell költözni. Ha annak idején Reykjavík ejtett rabul, akkor most néhány zátony messze gyakorlatilag mindentől. Baltasar Kormákur (aki szerencsére nem csak jobbnál jobb filmeket csinál, de gyakorlatilag visszajáró vendég a Titanicon) megint csinált egy filmet, amire nem akartam bemenni, de végül nem bántam meg: időnként mulatságos, groteszk kisszigeti humor, komoly kérdések és dilemmák, végül pedig egy olyan örökérvényű tanulság, amely azért nem kerget rögtön a jeges északi tengernek - ellentétben Hilmir Snaer Gudnasonnal. Nem véletlenül kapta a fesztivál közönségdíját.
3. Az üldöző
Nos, ez az, amire nem találok magyarázatot. Valószínűleg azért tetszik, amiért a kutyák a hátukon hengergőznek: nem tudom, de jól esik. Pedig hosszú, - több mint két óra, és gyakran unalmas is - sokáig ki sem derül, hogy mi a műfaja, (beismerem, most sem tudom) és egyébként meg nem egy nagy durranás. A dél-koreai exzsaru - most strici - lányai eltünedeznek, mígnem teljesen véletlenül rájön, hogy egy pszihopata férfi rabolja el és öli meg őket. Innen kezdve finom és kevésbé finom dél-koreai politikai utalások, sajátos jelenetek, számtalan feldobott labda - amelyekből a két óra alatt nem sokat csapnak le, de talán erre ment ki a játék. A film, olyan, mint a történet, amit elbeszél: nem tudod, hányadán állj vele, ki akarsz jönni, de valamiért ott maradsz és végignézed.
Most pedig következzen a hármas szégyenlista:
1.9 mm
Hát igen, belga dráma... Nagyjából ennyit szeretnék hozzáfűzni.
2. Felsőbb erő
Egy sokat ígérő történet ismét a napfényesnek nem csúfolható, kisstílű izlandi alvilág mindennapjaiból: David a pancser nagyra tör, majd nem történik semmi - időnként van néhány jó, valamivel több érdekes és egy rakás szar poén, utalások a sehonnan a semmibe, és Michael Imperioli legrövidebb vakációja az európai filmbe - és még ő a legjobb az egészben. Nagyon csalódott voltam, többet vártam tőle.
3. A gyilkos
Ha valamivel ki lehet kergetni a világból, ha fel lehet bosszantani valamivel, akkor az az, ha átvernek: itt van ez a film, (nem a legeredetibb alapötlettel) amelyből nagyon jó kis thriller lehetett volna. Vagy vígjáték. Ehelyett kapunk 91 percnyi melodrámát, sehonnan sehová vezető karakterekkel - talán a pénzügyi tanácsadó az, aki valahogy meg van írva, de ő sem eléggé - ostoba dialógusokkal és monológokkal. Most a Truffaut rajongók fogják be a fülüket, de egészen pontosan így ír és rendez filmet egy filmkritikus. Önmagának való, önismétlő borzalmas franciafilm-sztereotípia - erre pedig senkinek semmi szüksége.
Ez volna hát a szubjektív lista a 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál felhozatalából: remélem a szervezésen fognak javítani, és valaki egy kicsit az egész dolog hóna alá nyúl, mert nagyszerű fesztivál lehet ebből - mondjuk egyfajta hazai Karlovy Vary. Vagy ilyesmi.
És ez is eljött: utolsó bejelentkezés a Titanic filmjeiből amúgy klasszikus fesztiválválogatással: Egy dán thriller, egy izlandi vígjáték és egy japán társadalmi szatíra.
A jelölt alapvetően nem bonyolult film: főhősünk Jonas Bechmann ügyvéd, aki szintén jogász édesapja halálát próbálja feldolgozni. Meg van győződve róla, hogy a kétes üzelmekkel foglalkozó Claes Kiehlert tetette el láb alól, miután apjának nem sikerült őt felmentenie egy gyilkosság alól. Egy ferde éjszaka után azonban egy szállodai szobában ébred - és a zuhany alatt egy szőke lány megfojtott holtteste hever. Innen kezdve egy nagyszabású üldözéses-zsarolásos film veszi kezdetét, néhol egész jeleneteket lopva A szökevényből, hogy azután a végére minden kiderüljön. Alapvetően nem rossz darab és kellően feszes is a maga műfajához, de sajnos a csavarok annyira kiszámíthatóak, hogy legkésőbb a film közepére mindenki ki tudja találni, ki is áll az egész mögött. Egyébként látszik, hogy nem keveset áldoztak a filmre, és noha van benne felesleges túlzás, mégis rendben van. Nem fogja megváltani a világot, de egy élvezetes, sodrós thriller - többek között mosogatásra is jó.
Folytassuk a nem is olyan távoli Izlandon, ahol David egy helyi kisstílű bűnbanda nem túl sikeres álmodozó költője. Amikor - sokadjára - kidobja barátnője, új főbérlőjében öccse gyilkosát ismeri fel. Mivel a bandából is kidobják, hiszen használhatatlan, ezért különös tervet sző: bebeszéli társainak, hogy a magányos férfi valójában az izlandi alvilág (hehe) legendás figurája, aki most tért vissza Mexikóból. Sajnos a forgatókönyvben rengeteg felbukkanó lehetőségből szinte semmit sem hasznosítottak - és ezért szomorú az egész igazán. A Felsőbb erő első húsz perc ígéretes, utána azonban átfordul mélységes unalomba az egész; a jól kitalált figurákkal gyakorlatilag nem történik semmi, a rendező - itt csak tippelek - Maffiózók-mániáját kielégítő Michael Imperioli pedig két teljesen lényegtelen jelenetben bukkan fel - viszont ekkor uralja is a vásznat. Mondjuk nem olyan nehéz: a főszereplő Petur Johann Sigfusson inkább emlékeztet Kevin Smith fiatalkori énjére, és bánatos szemein kívül más színészi képessége nem nagyon van. A legjobb karakter a stáblista végén saját casting-videójában (amúgy teljesen értelmetlenül feltűnő) Stefan Schaefer, aki importált németként - érdekes módon - a legviccesebb egyben legérdekesebb figura a filmben. Aki szereti, ha szakállas emberek bámulnak ki ablakokon, valamint szívbetegsége nem engedi a gyakori poénokat, akkor ez ideális film megtekintésre és gyors elfelejtésre.
És ekkor elérkeztünk a Big Man Japanhoz, akarom mondani A legnagyobb japánhoz: az áldokumentumfilm - vagy mi a szösz - főszereplője az író/rendező Hitoshi Matsumoto, aki elsőre átlagos, negyvenes tokiói férfinek tűnik, aki nem áll éppen élete fénypontján: magányosan tengeti napjait egy kunyhóban, és szeretne háromezer dollárral többet keresni. Aztán persze kiderül, hogy ő a "Legnagyobb japán", aki megvédi Japánt az időnként rá támadó - betegebbnél betegebb kinézetű - szörnyektől. Ha ez még nem lenne elég, a nézettsége folyamatosan csökken, és egyre többen panaszkodnak az általa okozott károkra. Háát... hm... nem is tudom. Érteni vélem, mire megy ki a játék: társadalomkritika ez a javából. Van itt minden, a múltidézéstől kezdve, amikor még a "Nagy ember" hős volt, és mindenki tisztelte egészen a jelenig, amikor már senki sem akarja igazán az egészet. Mégis a tradíciók, a hagyomány életben tartja ezt az egész jelenséget. Lényegében apró, finom humoros mozzanatoktól a bizarr, már-már transzcendentális befejezésig mindenféle jó benne van, aki szereti a japán filmeket en bloc, annak ez is tetszeni fog, legalább egy kicsit. Ettől még tartom, hogy túl hosszú.
Ahogy lassan közeledik a 16. Titanic vége, szerencsére befutnak az igazán megnézésre érdemes filmek - és még vasárnapig be lehet őket pótolni. Mára egy izlandi Csehov-átirat és egy spanyol thriller jutott.
A Fehér nászéjszaka Csehov Ivanovjának átirata: Jon, az irodalomprofesszor éppen nősül, a nála tizennyolc évvel fiatalabb Thorát venné el. A közelgő esküvőre azonban árnyékot vet hősünk jelentős tartozása leendő anyósa felé, de ennél nagyobb problémája is van: előző felesége halála miatt érzett bűntudata nem hagyja nyugodni. Aki látta Baltasar Kormákur első filmjét a 101 Reykjavíkot, annak nem fog nagy meglepetéssel szolgálni, mindenki más viszont azonnal Izlandra akar majd költözni. Az egész film egy kicsit Szentivánéji álomhoz hasonló, ahogy maga a sziget is, mindenki egy kicsit lökött. Kissé darabosnak tűnhet attól, hogy oda-vissza ugrál az időben, de nincs ezzel semmi baj. Hilmir Snaer szerintem még Viggo Mortensent is bármikor le tudná játszani gyakorlatilag bármiben. Ha behatóan ismerném az izlandi filmművészetet, biztosan a többieket is emlegetném, de laikusként legyen elég annyi, hogy aki szereti a kissé bohókás, ugyanakkor mégis komoly dilemmákról szóló filmeket, az meg fogja találni ebben a számítását.
Másodjára következzen az Időbűnök c. spanyol thriller. Azt már eddig is sejtettük, hogy nem kell a szomszédba menniük a spanyoloknak egy kis ijesztegetésért, gondoljunk a [REC]re vagy a Nyisd ki a szemed!-re, de Nacho Vigalndo (aki a forgatókönyvét is jegyzi a filmnek) valami olyasvalamit hozott össze nem túl sok pénzből, amely után mindenki megnyalhatja mind a húsz ujját - már ha nem irtózik az ilyesmitől. Főhősünk, Hector véletlenül visszautazik egy órát egy időgépben - és ezzel olyan események láncolatát indítja el, amelyből nem kerülhet ki győztesen. A pofonegyszerű történet viszont úgy van előadva, hogy arra nem lehet panasz, pergő, precíz és kiválóan eljátszott darab, Karra Elejalde pedig tökéletes választás a főszerepre. Túlzás nélkül mondhatom hogy ezt mindenkinek látnia kellene - és ha hinni lehet a híreknek, már készül a hollywoodi remake belőle, Cronenberg nevét hallottam harangozni. Nem lesz könnyű dolga: az Időbűnök egy nagyon összeszedett, remek film, amelyben maximálisan kiaknázták a benne rejlő lehetőségeket.
Ezen a napon olyasmi történt, amelyre ritkán volt példa: ezúton megkövetem a belga filmművészetet. A fejetlen ember kezének címe nem ígért sok jót, mindenesetre az előző napok kellemetlen belga-francia egyvelegéből nem tűnt nagyon ki. Aztán kihunytak a fények és olyasmi kezdődött, amire egyáltalán nem számítottam.
Az alaphelyzet a következő: Eva, a műugrólány egy versenyen elvéti az ugrást és beveri a fejét: két héttel később ébred fel a kómából, és meglepve tapasztalja, hogy szeretett bátyját a föld nyelte el, és apja aki az edzője is egyben pedig nagyon furcsán viselkedik. Eva bátyja keresése közben összetalálkozik két nagyon furcsa és rémisztő alakkal. A nyomok a brüsszeli Koekelberg katedrálishoz vezetnek, ahol testvére - aki, miután elhagyja az apjuk által gyermekeinek álmodott műugrókarriert, szobrásznak állt - kiállítása volt, de ott sem tudnak róla. Családja egyre nehezebben tolerálja Eva hajthatatlan vágyát, hogy megtalálja bátyját, majd később szembe kell néznie a ténnyel, hogy talán apjának is köze van az eltűnéséhez.
Az első képtől az utolsóig remekül kitalált, hangulatos kis családi thrillert kapunk, megfelelő ijesztegetéssel, nagyszerű szereplőkkel (kiemelném az apát játszó Ulrich Tukurt), végre jó dialógusokkal és megfelelő játékidővel; számomra hatalmas meglepetés volt a film. Noha nem fogja forradalmasítani a műfajt, mindenesetre nagyszerűen összerakott darab, amiben minden a helyén volt. Annyival emelném mondjuk a Szauna fölé, hogy nincs benne felesleges érzelgősség vagy túlideologizált szimbólumrendszer: egészen kézzelfogható lesz Eva lassú őrülete, ahogyan próbálja összerakni közelmúltja darabkáit, hogy eljusson az igazsághoz, mi is történt a verseny előtti éjjel... de ennél többet nem mondok, inkább nézze meg mindenki, aki szereti a jó thrillert és nem feltétlenül vágyik arra, hogy az alkotók lépten-nyomon Hitchcock parafrázisokkal tömjék a fejét.
Azt hiszem sok mindent elmond egy fesztiválról, amikor a tévészpotja izgalmasabb mint a műsoron lévő filmek - és sajnos a cím nem a véletlen műve, de ez majd kiderül lejjebb.
Ha tegnap A gyilkosról azt írtam, hogy a francia film szégyene, akkor Az Akárki megteszi bízvást megkaphatná a belga-francia film szégyene kevéssé megtisztelő címét: Adott Camille a furcsa lány, aki szülővárosáig követi Costát a csavargót. Róla elég hamar kiderül hogy megerőszakolta a lányt, aki ezért szerelmével üldözi a férfit. Harmadiknak pedig egy meglehetősen kíváncsi rendőr kerül a képbe, csak hogy teljes legyen a földi boldogság. Ennél unalmasabb, kifejezéstelenebb, valóságtól elrugaszkodottabb ömlengést csak egy befüvezett, álmodozó szűz bölcsészlány adhat ki magától egy üveg pálinka elfogyasztását követően a bretagne-i parton. Mielőtt megkérdezik: nem, nem tetszett. Nagyon sok mindent inkább javasolnék e helyett a - khm - film helyett.
Szerencsére békésebb vizekre evezhetünk a Berlin Calling kapcsán: Icarus a legendás berlini techno DJ életéből kaphatunk egy száz perces szeletet, tele (gondolom) jobbnál jobb zenével. Akár mondhatnánk hogy a film inkább Paul Kalkbrenner hosszúra nyújtott promóvideója, szerencsére azért valamivel több történik, mint a sokszor látott drogos-bulizós-fejlődős filmekben. Nem tudhatom mennyiben éltrajzi a történet, mindenesetre a főhős hiteles, a vágás és a képek profik, úgyhogy aki szereti az ilyesmit - mármint a német technót - annak örömet fog okozni, a magam részéről én visszatérek a Human Traffichez.
Hogy a vicces címek lassan kifogynak, annak már szombaton erőteljes jelei voltak, de a hétfő azt hiszem vízválasztó ebből a szempontból. Másrészt a mai napra tartogatott filmek is elég vegyes képet mutattak: egy klasszikus rom-kom illetve egy klasszikus franciafilm (sic!)
Hogy az elmúlt napok vértől tocsogó mocskos filmjeitől egy kicsit messzebb hajózzunk, (hahaha) nézzük meg közelebbről a Titanic fekete bárányát, az Adventurelandet. Greg Mottola önéletrajzi ihletésű romantikus komédiája a szerző előző filmjére, a Superbadre rímel: most is kapunk egy szomorú lúzert Jamest (Jesse Eisenberg), aki az érettségi utáni európai körutazás helyett kénytelen szülővárosában munkát vállalni a címbéli vidámparkban. Adventureland azonban cikibb hely 1987-ben mint a Budapesti Vidámpark valaha is volt, egy rakás hülyegyerek, bunkó helybéliek akik mindenáron ki akarják fosztani a vurstlit, a parkot vezető házaspár (Bill Hader és Kristin Wiig a Saturday Night Liveból, már csak miattuk érdemes megnézni) pedig kicsinyes és szánalmas - viszont szerencsére nagyon vicces. James megismerkedik a szintén a parkban melózó Emmel, hogy aztán össze-vissza balfácánkodjon, mint ahogy az előre sejthető. A történet nem egy nagy durranás: ha láttak már a Kedves Olvasók hasonlót, az nem a véletlen műve. Szerencsére azonban a figurák nagyon jól eltaláltak (Kristen Stewart aranyos, róla majd még később, Martin Starr excentrikus koravén entellektüelként pedig szenzációs), és a nyolcvanas évek vége abszolút érezhető (Falco is alive!), mindent összevetve nem rossz választás ha az ember kikapcsolódásra vágyik a vérengzésből.
Amikor már úgy tűnt a jókedv megmarad, eljött az este, vele együtt A gyilkos. Cédric Anger a kritikusból lett filmrendező (ismerős valakinek?) meglehetősen kellemes alapfelállást talált ki történet gyanánt: Leo Zimmerman párizsi pénzügyi tanácsadó, akit egy napon felkeres egy Dimitri Kopas nevű fazon. Rövid úton kiderül azonban, hogy a férfi nem örökségét akarja befektetni: meg fogja ölni Leot. Hősünk ekkor valahogy mégis meggyőzi bérgyilkost, hogy adjon neki pár nap haladékot, hogy elrendezze az életét. Aranyos volt, amikor a bérgyilkost alakító színész, Gilbert Melki előre szólt, hogy a címmel ellentétben nem akciófilmet fogunk látni. Az ezt követő kilencvenegy percre azonban ez sem készített fel eléggé: az alapötlet azonnal elvérzik, helyette kapunk némi nyavajgást, egzisztencialista okoskodást, félig megírt karaktereket, ostoba dialógusokat és a létező összes francia filmes klisét - egyedül a tányértörögetés, az üvöltözés és a tangóharmonika maradt ki. Aki szereti a sztereotíp francia filmeket - természetesen nem a vígjátékokra gondolok - annak biztos tetszeni fog. Aki egy jó krimire vágyik - az várjon holnapig, hátha.
Péntek van - illetve volt, hiszen a cikket is éppen szombaton írom - és még csak most kezdünk belelendülni: a mai felhozatal szerencsére gazdagabb mint az ezt megelőző napi volt. Jófajta bosszúfilmeket láttunk két megközelítésből:
Az első a Mocsok c. hongkongi film Derek Kwok Chi-kin rendezésében. Ha láttuk a várost éjjel, most megláthatjuk milyen sötét is valójában: Jan a korrupt és kallódó zsaru (Shawn Yue) az egyik helyi triádvezérnő (sic!) fiának eltűnése után belekerül egy szinte végtelennek tűnő bosszúhadjáratba, amikor is jó szokás szerint a végére mindenki mindenkit kinyír - !SPOILER! érdekes módon a triádvezérnő (aki megjegyzem a legjobb figura a filmben) fia megkerül, zárójelbe téve az azt megelőző másfél órányi kemény és meglehetősen naturalista vérengzést. A tempó hongkongi filmtől szokatlanul lassú és talán eg fokkal érzelgősebb a kelleténél, de szerencsére ez nem fogja elvonni nagyon a figyelmünket. Ha nem is hibátlan darab, de mindenképpen ajánlom, ha mást nem az akciójelenetek miatt: ezekről garantáltan nem a pekingi opera fog eszünkbe jutni. Véresek és fájdalmasak.
Akár csak a versenyprogramban futó 9 mm a törökországból honosított Taylan Barman tollából, aki - amint a katalógus büszkén hirdeti - nem járt filmes iskolába. Ellenben biztosan megnézte az elmúlt tizenöt év hazai termését: régen láttam már filmet, amely kevésbé érintett meg, mint a főszereplő család (Nadine, a kábszerosztályos nyomozónő, Roger, az alkoholista, nyomorék (sic!) férj és Laurent a klasszikus kamasz) tragédiája. Aki szereti a kisrealista, "eszköztelen" filmeket, ez is tetszeni fog neki.
De térjünk vissza a bosszúhoz: Az apokalipszis lovasa egy apa megrázó bosszúhadjáratát mutatja be, amibe egy problémás tinédzser stoppos, Alice is belekeveredik. Ez a film olyan mint Ausztrália: vad, kegyetlen és furcsán beszélik az angolt. Mindezek mellett a főszereplők, Peter Marshall és Caroline Marohasy is nagyon jók. Egy mondatban összefoglalva: ez itt kérem az ausztrál Nem vénnek való vidék.
Ez a film valahogy úgy születhetett, hogy a Disneynél egy fejes hátradőlt, és a pénzügyi válság küszöbén azt találta mondani: "Tudjátok mire lenne szükségünk? Mint A nemzet aranya, csak aranyos földönkívüli gyerekekkel. Meg kutyával. Legyen mondjuk E.T. találkozik Nicholas Cage-el. Az eredeti Boszorkány-hegyre meg úgy sem emlékszik már senki." "Logikus" - felelte a producer - "de ő éppen nem ér rá, meg különben is; sokba kerül." Ezek után már csak át kellett alakítania a két - viszonylag - kezdő forgatókönyvírónak (Matt Lopez és Mark Bomback - maximum az utóbbiról hallhattunk, ő írta a Godsendet). Beszerezték Dwayne Johnsont (a. k. a. The Rock), egy jócsajt (Carla Gugino), két aranyos gyereket, valakit aki, csúnyán tud nézni, aztán irány Vegas! "Majd dől a lé" - dőlt hátra elégedetten a stúdiófejes.
Andy Fickmannek nem nagyon kellett vacakolnia holmi karakterekkel vagy történettel: Adott a főszereplő, Jack Bruno, aki mellesleg kemény mint a szikla (haha) és nagyon jól vezet, mert muszáj neki: taxisofőr Las Vegasban. Az élet - és az írói szeszély - összehozza két földönkívülivel, akik teljesen úgy néznek ki, mint két kiskamasz. A feladat tehát adott: juttasd haza a két nebulót, lehetőleg közben jöjj össze a csinos, ámde teljesen bolond asztrofizikus csajjal, verj szét tucatnyi elitkatonát, földönkívüli gyilkost és las vegasi vagányt, mindezt anélkül, hogy teljesen lezúzd a taxidat. Persze van nekünk földi rosszemberünk is: a gonosz washingtoni bürokrata, Henry Burke (Ciarán Hinds játssza) aki a Patrióta Törvényre hivatkozva el akarja kapni az aranyos cuki idegen gyerekeket. Mert hogy megteheti. Ebben ki is merült a karakter: csúnyán néz mint Arnie, és passz.
A küldetés sikerült: a film pörög. Mint az állat. Szüksége is van rá; a történet annyira sablonos, hogy az már fáj. A látványtervezők pedig nyilvánvalóan elsikkasztották a pénzt: szinte minden űrkütyü, helyszín a Csillagkapu sorozatból ismerős. A megállíthatatlan csillagközi fejvadász sem okozott nagy fejtörést: öltöztessük be a Predatort Anubis kull harcosának kosztümébe. Mellesleg hogy lehet egy megállíthatatlan harcost Szifonnak keresztelni? A tét pedig szokás szerint hatalmas: ha a két prepubertás alien nem jut haza, jönnek a rokonok és beköltöznek a helyünkre.
Legnagyobb fájdalmam nem is ez, hanem hogy belementek a készítők a "mossuk össze az UFO hívőket a sci-fi nördökkel, majd csináljunk belőlük hülyét" nevezetű játékba. Ezt én, mint enye fokú sci-fi fan kérem ki magamnak. A running gag-ként állandóan felbukkanó két ostoba Birodalmi Rohamosztagos meg minden, csak nem vicces. És ha már a sci-fi (vagy mi a szösz) szóba jött: régen láttam ennyi rosszul sikerült CGI snittet: mind csúnya, rosszul komponált borzalom. Egyébként alkalmazkodik a filmhez: közhelyes megoldások, ezerszer látott fordulatok mindenhol. Az akciójeleneteket ugyanígy tudták le - sajátos kormányzati elképzelés, hogy minden titkos kormányügynök szigorúfekete Chevrolet behemótokkal jár - a Kredit Kráncs ellenére.
Néhány érdekes dolgot azért megtudhatunk: szennyezzük a környezetünket jobban, mert különben még megtetszik valamelyik másik bolygónak, 'oszt jönnek és elfoglalnak minket jól. Nem kell félteni a stúdiót: biztos sokan meg fogják nézni. De mégis, szerintem jobban jár mindenki, ha ehelyett a Planetáriumba viszi el a kölköket: legalább ilyen izgalmas, ugyanakkor sokkal hasznosabb, mint ez a száz perces General Motors reklám.
Race to Witch Mountain – amerikai, 2009. Rendezte: Andy Fickman. Írta: Andy Fickman, Matt Lopez, Mark Bomback, Alexander Key. Operatőr: Greg Gardiner. Zene: Trevor Rabin. Szereplők: Dwayne "The Rock" Johnson (Jack Bruno), Alexander Ludwig (Seth), AnnaSophia Robb (Sara), Carla Gugino (Dr. Alex Friedman), Ciarán Hinds (Burke). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 98 perc.
"Az egyetlen normális filmfesztivál a városban!" - dohog mellettem a felajzott, feltűnően filmszakos egyetemistának kinéző egyén. Egyelőre nem foglalok állást sem mellette sem ellene; éppen a mozgólépcsőn igyekszünk felfelé a Blahán. Reggel van, ilyenkor normális emberek munkába mennek - vagy éppenséggel felébrednek, mi néhányan meredten előreszegezett tekintettel próbáljuk elkerülni a kéregetők, perui zenészek és szórólaposztók hadát. Most mi megmásszuk azt a jéghegyet - pusztán azért, mert ott van. Amikor befutok, alig féltucatnyi ember lézeng az Urániában: az aulában ráadásul sötét is van, még fel sem kapcsolták a villanyt. Ekkor ráeszmélek: egy órával azelőtt értem ide, hogy bármi is elkezdődött volna, ezért átfutottam a szomszédba egy hamburgerért, amely a legszebb City Grilles időket idézte: mustár, kecsap, csalamádé, patkányhús.
Visszatértemkor belefutok Beyonder kollégába. Egy ideig tanakodunk, hogyan is alakítsuk a menetrendet: ötvenhat filmből választhatunk, és elég sok minden érdekel minket - illetve elég sok mindent kellene megosztanunk a Tisztelt Olvtársakkal is - úgyhogy a tervezgetést egy időre félrerakjuk, kezdődik a - nyitófilmet leszámítva - az idei, 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál első, hivatalos és sajtóvetítése, még pedig A behajtó c. kazah gengszterfilmmel.
Akan Szatajev, a kazah Herendi Gábor: ahogy a katalógusból megtudhattuk ezzel a filmmel szeretné megteremteni a kazah közönségfilmet: amit eddig tudni lehetett, hogy hazájában kétmillió dollárt (!) hozott, ami hazai léptékkel sem kevés pénz. A sztori dióhéjban egy nagyon kemény bokszoló/behajtó/gengszterjobbkéz életét meséli el: tisztes munka a vágás, látszik hogy sok pénzt és energiát fordítottak arra, hogy filmnek is nézzen ki. Ezzel sajnos ki is fújt az egész: valószínűleg a kazah színjátszás színe-java szerepelhetett - fájdalom, nem tudtam elmélyülni a témában eléggé - de sokszor nem történik semmi, pedig mintha akartak volna írni cselekményt vagy valamit. Az életpálya leírása megfelel a szokásos kelet-európai eseményeknek: összeomlik a Szovjetunió, megjelennek a gazdag emberek meg a kemény emberek, elkezd mindenki bőrdzsekit hordani, a gazdag emberek kezdetben Camaróval járnak Don Johnson-féle bordó zakóban (á la Nash Bridges), majd feltűnik az egykori szerelem aki aztán hősünk asszonya lesz - ehhez kapcsolódik a kedvenc párbeszédem a hős és partnere között: "- Most nagyon boldognak érzem magam. - - Én meg elváltam." Nem tudom, hogy a fordítók hibája vagy a forgatókönyvé, de a párbeszédek vastagon belülről súrolják a cikihatárt. Aztán történik mindenféle dolog, és megölik hősünk főnökét egyben fogadott bátyját, és eljön a bosszú ideje - mire a Behajtót leszúrják egy parkolóban. Ekkor közli, hogy ennyi volt - és már el is telt a nyolcvan perc. Ha valakit érdekel, azért érdemes vele egy próbát tenni. Vannak benne jó dolgok, a legjobb az, hogy nem olyan hosszú.
Ezek után még volt negyed órám - Beyonder kolléga nem várta meg az előző film végét - hogy felkészüljek a több mint két órás Gomorrára. Ha szerették annak idején a Polip című kultuszsorozatot, nos ebben a filmben nyoma sincs ennek. Olyan, mintha dokumentumfilmet néznénk: minden groteszknek tűnő jelenetével együtt iszonyatosan valóságosnak hat. Elhisszük, hogy ennél borzasztóbb lét kevés van, mint klánok közé szorulva élni kis medencénktől nem is olyan messzire. Ez egy olyan világ, ahol a Camorra a minden; a tűzoltóság, mentők, rendőrség. Ők a bátyád, az apád, az anyád, a feleséged, a főnököd. Nekik adod mindened és ők adnak neked mindent. És ahol a miniszterelnököt nem Silvio Berlusconinak, hanem Pietro Berettának hívják. Előre szólok, hosszú, nem a legfelemelőbb film, de megéri. Nem a leggeekebb darab, de ez még csak az első nap, a java majd ez után jön...
Már a cím hallatán kételyek merültek fel bennem: ilyen címet általában fiktív, más filmekben szereplő filmeknek szoktak adni, mint mondjuk a "Bűnös város", ha hazai példát kellene mondanom. Ahogy a forgalmazó a vetítés elején elmondta, a Véletlenül szándékos annak bizonyítéka lenne, hogy az ún. profi (persze ennek a fogalomnak nincs létjogosultsága ezen a 93 ezer négyzetkilométeren belül) filmezésnek is van alternatívája; magyarán lehet állami pénz nélkül, illetve az átlag magyar film költségvetésének töredékéből szórakoztató, úgyszólván közönségfilmet készíteni. Zárójel: persze azonnal felmerül bennem a kérdés, hogy milyen a nem közönség film: lehet, hogy naiv elképzeléseim vannak a világról, de a filmeket elsősorban nem azért csinálják mindenhol, hogy azt megnézze az ún. közönség? Na mindegy, zárójel bezárva. Röviden csak annyit mondanék a film cselekményéről - mert nem fog senkit nagyon meglepni - hogy négy lány jó időben jó helyen nyaral ahhoz, hogy mindenféle izgalmas és hajmeresztő dolog történjen velük. Vannak még benne rendőrök, meg bűnözők meg éjszakai felvételek, írói lustaságot leplezni igyekvő narráció, szóval minden olyasmi, amit szinte minden hazai amatőrfilmben megtalálhatunk. Viszont alig dohányoznak és káromkodnak - ez ORTT és egyéb szempontból mindenképpen pozitív.
Valamiért még mindig sokan azt hiszik, hogy Guy Ritchie-t kell másolni a sikerhez. Mindenki, rosszabb esetben a világ, jobb esetben csak Magyarország Tarantinója akar lenni, és ezt lépten nyomon észre is vehetjük Kollár István és Maros Attila filmjén: a 104 perces (!) film tele van mindennel, amit a fent említett két idol valaha is vászonra álmodott, és még annál is több: egész jelenetek a Thelma és Louiseból, a Sekély sírhantból, és az Ördöngősökből, visszatérnek a nyolcvanas évek zsarus akciófilmjei a magyar rendőrség Ford Crown Vic-jével és Chevy Caprice-ával (hozzáértőknek: szigorúfehér Ford Orion és dízel Astra ), kellemetlen hawaii-ingjeivel és napszemüvegeivel, valamint időnként olyan giccses képekkel, hogy bármelyik Váci utcai árus elpirulna matyóhímzésestül-parlamentestül. Időnként rettenetesen borzalmas; ahogy megállapítottuk: Győr-Moson-Sopron Vice.
Ezek mellett nem elhanyagolható látvány (sajnos másra nem volt lehetősége) Natasha Henstridge honi megfelelője, Hohner Krisztina a szexéhes jónő szerepében és Kincses Kornél az elpusztíthatatlan Mr. Ween-ként. (Ha a Kedves Olvasók nem jöttek volna rá, ő gonoszembert játszik). A rendőrökként feltűnő Varju Nándorról, Várhegyi Péterről és Kaszás Kornélról pedig a legújabb magyar akciósorozat címe jutott eszünkbe: Vízvonalban.
És mégis: VilosCohaagen kolléga és jómagam nagyon jól szórakoztunk rajta. Mint a filmszemle felhozatalának jelentős részében, pl. Pálfi György Nem vagyok a barátodjában, ebben is amatőr szereplőgárda dolgozott, néhány apróságot leszámítva - gondolom - mindenki szívességből, barátságból jött el, mégis ezerszer szimpatikusabbak mint a fentebb említett alkotás: nem játszanak jól, a történet nincs jól kitalálva, megírva aztán pláne nem, de mégis, látszik az egészen a szeretet, a gondoskodás: nekik fontos volt, hogy elkészüljön a film. És tagadhatatlanul a legnagyobb különbség az ún. profi és az amatőr filmesek között (és most a "profit" nagyon nagyon tegyük zárójelbe) hogy a Véletlenül szándékost szerették, és ez látszik a művön. Ez adja meg az egésznek a báját, és azért ne feledkezzünk meg Szilágyi István cameójáról, akit... jó újra látni bármilyen szerepben. A végére tartogattam két személyes kedvencemet: egy rosszul vágott de nagyon dögösen kinéző szexjelenetet - csak ezért érdemes volt végignézni, valamint a tizenötödik percben kezdődő, egészen hosszú autós üldözést, ezért mindenképpen tisztelet a kivitelezőknek, ez eddig a legjobb ilyen a magyar mezőnyben. A film nem kerül moziforgalmazásba - csak a filmklikk.hu-n keresztül lehet majd elérni (március 19-étől) - mindenképpen ajánlom egyszeri megtekintésre. Ennél sokkal rosszabb filmek is kerültek már gyöngyvászonra, de kevés ennyire szórakoztató darab - mint mondjuk a Menahem Golan- Yoram Globus producerpáros filmjei.
de szeretnék hármat. Nagyon.
Véletlenül szándékos - magyar, 2008. Rendező és operatőr: Kollár István. Társrendező: Maros Attila. Zeneszerző: Mészáros Tamás, Halmai Gábor, Váradi Gábor. Producer: Maros Attila. Szereplők: Cserpes Laura (Kriszta), Hohner Krisztina (Júlia), Fördős Nóra (Réka), Ádám Judit (Kati), Kincses Kornél (Mr. Ween). 104 perc.
Sanyarú gyermekkoromat - többek között - háborús filmek is szegélyezték: amikor más értelmes ember rajzfilmeket és meséket nézett, én A halál ötven óráját meg A leghosszabb napot bámultam szájtátva; ebből is látszik, hogy nem lehetek normális. Szerettem ezeket a filmeket: komoly férfiak, egyenruhában indulatosan parancsokat osztogattak, ráadásul minden szerepet a kor legnagyobb színészei játszották; a teljesség igénye nélkül: Robert Mitchum, Gert Fröbe, John Wayne, Richard Burton vagy Donald Pleasence. Látványos filmek voltak, több száz statisztával szálltak partra, fagyoskodtak az Ardennekben vagy éppen az ellenség vonalai mögött öldösték a németeket. Aztán ezek mellé néhány furcsa darab is jutott, mint mondjuk a Vaskereszt vagy a 22-es csapdája; ezek egészen máshonnan fogták meg a háborút: nem voltak nagy csaták, mégis nagyon izgalmasnak találtam őket - mondjuk arról lehetne beszélgetni, mennyire érti egy hétéves a háborús szatírát, de ez legyen inkább a pszichológusok dolga.
Első ránézésre a Cruise's ElevenValkűr is klasszikus háborús film: gyakorlatilag a Royal Shakespeare Company teljes legénysége teljesít szolgálatot a Harmadik Birodalomban, olyan nagyságok, mint Bill Nighy, Kenneth Branagh, Tom Wilkinson (őt legutóbb a Spílerben láttuk Lenny szerepében). Persze a hitelesség kedvéért számos német színész is helyett kapott, de annyira elfogytak végül, hogy Eddie Izzardot is láthatjuk - és aki csak a monológjait ismeri vagy az Ocean's sorozatban látta, annak hatalmas meglepetéssel fog szolgálni: tud játszani. (Mellesleg mindegyik brit komikus képes erre: arrafelé komolyan veszik a humort.) A végére tartogattam a legnagyobbat: itt van Tom Cruise. Lehet élcelődni azon, hogy szcientológus, felemlegethetjük az Oprahnál előadott kanapés alakítását, mondhatjuk hogy igazán maradandót a Top Gun óta nem alkotott, de valamit szemlátomást nagyon tud: filmet csinálni. És persze drámaian nézni. Ha jósolnom kellene, azt mondanám, ő lesz a következő évtizedek Michael Douglas-e - produceri poszton.
Nem olvastam kritikákat, de biztos vagyok benne, hogy a legtöbben nem látnak mást a Valkűrben, mint egy Tom Cruise filmet á la 95 millió dollár. Nehezen vetkőztem le én is ezt a hozzáállást; gyakorlatilag háromszor kellett megnéznem a filmet ahhoz, hogy ne jusson eszembe. A legnagyobb ellensége tehát a filmnek maga a főszereplő. És ezen a ponton mondok valamit, amitől majd görcsbe rándul Fáy Miklós tolla: nem is játszik rosszul. Még magához képest is visszafogott és határozott: pont annyit ad, amennyit a figura megkíván. A forgatókönyv semmit sem tart titokban: mindent bevet, hogy a néző közel kerülhessen hozzá - szerintem már-már szükségtelenül: aki ki akarja nyírni Hitlert az - kevés kivételtől eltekintve - mindenkinek alapból szimpatikus. Pusztán a rosszmájúság mondatja velem, hogy itt inkább Tom Cruise-t akarták megszerettetni, nem Stauffenberget.
A film régóta látja el rém- és egyéb történetekkel a világsajtót - kezdve a megadott majd visszavont, majd ismét megadott forgatási engedélyekkel, néhány statiszta sajnálatos balesetével, a premier folyamatos csúsztatásával egészen decemberig. A nagy kérdés persze, hogy az összehordott hatalmas tehetség, pénz és nyersanyag mellett vajon sikerült-e maradandót alkotni. A Valkűr nagyon erősen nyit: légitámadással kezdünk Afrikában, majd a Kenneth Branagh által játszott Tresckow tábornok kísérli meg Hitlert felrobbantani a levegőben. Az erős tempó kitart két órát, és aki olvasott már a témában, az valószínűleg sejtheti, hogy nem ér jó véget - a Valkűr esetében sajnos szó szerint: már-már közhelyes a befejezés és nem csak képileg. Ha rossz passzban volnék azt írnám érzelgős - és hát ha jó passzban lennék is ezt gondolnám. Bár Bryan Singer nem ma kezdte a szakmát, valahogy mégis az egész tipikusan elsőfilmes: minden díszletben vagy képben minimum egy nagy vagy két kicsi szvasztika, SS jelkép vagy birodalmi sas akar komor és fenyegető hatást elérni. Az operatőr, Newton Thomas Sigel (Singer régi harcostársa) is nagyon igyekszik tudtunkra adni, hogy ő bizony mindent megtanult Eizensteintől Kaminskiig bezárólag. A színészek komoran néznek, visszafogottan rettegnek és jól áll rajtuk az egyenruha. Némelyikük (és most nem akarok ujjal mutogatni Kenneth Branaghra vagy Bill Nighyra) takaréklángon tolja végig a filmet, de igazság szerint ezt úgy sem fogja senki észrevenni, aki mondjuk Billy Macre emlékszik csak az Igazából szerelemből.
A forgatókönyv óramű pontossággal működik. Nagyon gondosan formált mondatok, már-már ésszerűtlenül aprólékos és részletes történetmesélés - mintha egy különösen unalmas Forsythe könyvet olvasnánk. Ezzel nem lenne semmi baj, de egy idő után idegesítő. Minden nagyon pontosan és a lehető legélethűbben van megjelenítve, itt-ott néhány amerikai filmhez mérten is hatásvadász jelenet (mint például amikor mindegyik gépírónő egyenként felteszi a kezét, amikor megérkezik a Valkűr parancs). Mindennél többet elárul a film precízségére, hogy az IMDb-n felsorolt hibák között talán egy vagy két nagyobb baki akad, minden más csak szőrszálhasogatás. A film - történelmi hűség szempontjából - legnagyobb csúsztatása csupán annyi, hogy mindenáron szimpatikussá akarja tenni az összeesküvőket: szerintem erre nincs ekkora szükség. A néző - vagy legalábbis én - úgyis azért fog drukkolni, hogy sikerüljön a merénylet. Próbálok minél objektívebb lenni a filmmel, de sajnos nem látok mást, mint egy "Hogyan írjunk háborús drámát" tankönyvet megfilmesítve: minden pontosan és elvágólag a helyén van, annyi amennyi kell, időnként az indokoltnál több. Elismerem, nem egy könnyed nyáresti téma, de ehhez mérten is túlságosan komolykodó.
Mindezektől a sirámoktól eltekintve nem rossz film a Valkűr és mindenki találhat benne számára kedves dolgokat: a történelem szerelmesei örülhetnek a felvonultatott harceszközök hitelességének (Jó, tudom, a hangárjelenetben a Messerschmit 109-es csak egy spanyol utángyártott darab, és a Führer nem JU-52-essel utazott. Apróság. Folytathatnánk végre?), aki szereti a brit színészetet az láthat egy-két jó megmozdulást (főleg Tom Wilkinsont érdemes figyelni), aki meg szereti Tom Cruise-t az meg úgy sem olvassa ezt, és meg fogja nézni.
Nem véletlenül most kerítünk sort a sorozat bemutatására: itthon hamarosan műsorra tűzi a Sorozat+ csatorna (az eredeti angol változat sorsa posztzártánkig még kétséges), úgyhogy érdemes egy kicsit belenézni miről is szól.
A Life on Mars története valamikor 2003 környékén kezdődött, amikor néhány írót a Kudos nevű angol filmgyártó cég Blackpoolba küldött tíz napra, hogy a kis vakáció végén álljanak elő néhány ötlettel egy tévésorozathoz. (Ezt a rendszert bevezethetnénk itthon is.) A Kudos már ekkor sem volt kispályás cég: a Hustle (Svindlerek) és a Spooks (MI5 - Titkos szolgálat) sikerrel futottak mindenhol. Tony Jordan, Matthew Graham, Ashley Phraoah és a többi író végül az átitalozott - de főleg átjátékgépezett - hét végére (több más mellett) egy retro-zsarusorozattal rukkoltak elő Ford Granada címmel. A producerek arcáról ekkor lehervadt a mosoly: ezek itt elittak egy zsák pénzt, aztán ránk akarják sózni a Sweeney (kultikus angol zsarusorozat) újráját. Ennek ellenére elkészült a pilot forgatókönyve, majd némi kavarodás és kreatív munka után a BBC akkori új vezetése látott fantáziát Sam Tyler kalandjaiban, és 2006-ban adásba került az akkor már Life on Mars című sorozat első része.
A John Simm által játszott nyomozó balesetet szenved, majd 1973-ban tér magához: nem tudja, hogy került oda, vajon kómában van-e, vagy megőrült, esetleg tényleg visszautazott az időben. Miközben megpróbál rájönni egy kedves rendőrnő, Annie segítségével, mi is történt vele, bűnügyeket old meg a manchesteri rendőrség nyomozójaként. Főnöke a mára ikonná vált Gene Hunt detektív-főfelügyelő lesz, aki az igazi hetvenes évekbeli kemény zsaru: keményen iszik, keményen dohányzik, és keményen üti a gyanúsítottakat.
A sorozat hamarosan elérte a kultstátuszt: hangulatos darab a javából, mindazokkal a dolgokkal, amikről most úgy gondoljuk, a hetvenes éveket jellemezte: kiváló zenék, széles inggallérok, gyönyörű autók és egy keményebb iparváros, mint Ózd valaha is volt. Az elmúlt évek irányzatait nézve csak idő kérdése volt, mikor és melyik amerikai csatorna lát fantáziát az újrában: végül az ABC annyira eltökélten akarta a sorozatot, hogy amikor az először leforgatott pilot Jason O'Marával hatalmasat bukott a szakmai közönség előtt, gyorsan újraosztották a szerepeket és leforgatták még egyszer. A cselekményt New Yorkba tették, leszerződtették Harvey Keitelt, Gretchen Molt, Michael Imperiolit, beletoltak még kéttalicskányi pénzt: az eredmény aztán tavaly ősszel adásba is került, úgyhogy nem sokkal az amerikai premiertől lemaradva kapjuk meg.
A koncepció nem sokat változott az eredetihez képest: Sam Tyler nyomozó 2008 New Yorkjában. Miután egy sorozatgyilkos elkapja a barátnőjét és társát, Mayát, Sam üldözőbe veszi, de ekkor elüti őt egy autó: magához térve 1973 New Yorkjában találja magát. Miután nem sok választása van, csatlakozik múltbéli (?) kollégáihoz, innentől kezdve klasszikus zsarusorozatként folytatódik a történet, miközben Sam veszettül keresi a választ arra a kérdésre, hogyan juthat haza.
Mint minden másolat, a Life on Mars sem tűnik annyira frissnek már: az első négy-öt rész ráadásul egy az egyben az eredeti sorozat részeinek cselekményét másolja. Jason O'Mara lehet, hogy a legjobb választás, de fasorban sincs John Simmhez képest. Michael Imperioli, akit a Maffiózókból (Sopranos) ismerhetünk, gyakorlatilag minden közös jelenetükben lejátssza a képernyőről Ray Carling szerepében, ez pedig lehet, hogy hosszú távon nem egészséges a főszereplő szempontjából. Harvey Keitelről ezt azért nem lehet akkora jelentőséggel hangsúlyozni, mert koránt sem szerepel benne annyit, de minden jelenete ott van - hát most mit mondjak, a hétpróbás gazember egy legenda, az lenne a feltűnő, ha nem lenne jó - Gretchen Mol pedig aranyos Annie szerepében. Nem véletlenül hagyom ki Jonathan Murphyt: szerencsétlennek alig írtak szerepet, és bár a karakterek nem rosszak, de hiányzik Dean Andrews és Marshall Lancaster kettőse, ami az eredetiben nagyon jól működött, és itt sem jönne rosszul.
Hitelesség: Na ez az, amit nem lehet elvárni a sorozattól. Mivel nem lehet tudni, vajon tényleg 1973-ban járunk és nem Sam fejében (és kérlek benneteket, ne spoilerezzetek) értelmetlen ilyesmiről beszélni. Noha a hangulat az elején még nem az igazi, a későbbi részekben jobban ráerősítettek ezen a fronton - bár időnként előfordul durva, ordas nyúlás az eredeti sorozat zenéiből, kezdi megtalálni a saját hangját. Persze a hetvenes évek New Yorkja sokkal inkább Funky mintsem Rock'n'Roll, de ez így is van rendjén. Ha a Tévés Istenek (gy.k. Programigazgatók) adnak neki esélyt, mint az történt az Office esetében, jó kis sorozat lehet belőle; sajnos azonban az eredeti annyira eltalált, kidolgozott, jól megírt jól eljátszott, hogy mellette az unokatestvérek változata maximum a jól eltalált másolat posztra tarthat igényt: erre pedig szerencsére minden esélye meg is van.
Kellemetlen magyarázkodással kezdeni, de muszáj: szeretem a politikai drámákat. Tudom, perverz dolog, de nem tehetek róla; annak idején a State of Play c. angol sorozat is kilóra megvett az első két percben (Jut eszembe, jön az amerikai filmváltozat, Russell Crow-val és Ben Affleckkel). Az egész Az elnök embereivel kezdődött számomra; két ember a hatalommal szemben, minden hazugság és akadály ellenére kiderítik, mi történt 1972-ben a Watergate irodaházban – nem mellesleg megbuktatják az Egyesült Államok elnökét, kockára téve mindent csak azért, hogy kiderülhessen az igazság – ez egy ilyen műfaj: kalandfilm, Indiana Jones karikás ostora és a Frigyláda nélkül.
És most körbeérünk: A Frost/Nixon valahol ott veszi fel a vonalat, ahol Alan Pakula abbahagyta: Richard Nixon az Egyesült Államok elnöke bejelenti lemondását, és visszavonul Kaliforniába. Nem elég, hogy lemondott és simán kisétált a Fehér Házból egy „bocsi” nélkül, utóda, Gerard Ford elnöki kegyelemben részesítette: az amerikai nép „zsákos embere” megúszta a felelősségre-vonást. És most, öt évvel később egy brit tévésnek talán sikerül igazságot szolgáltatnia. David Frostnak igazán nehéz dolga volt, nem véletlenül hívták Nixont Trükkös Dicknek.
A filmnek tagadhatatlan ütőkártyái vannak: Peter Morgan írta, akit A királynő c. filmjéért Oscarra is jelöltek (Helen Mirren meg is kapta), vagy Az utolsó skót királyt, nem beszélve fél tucat tévéjátékról, amelyek hitelességben egyenként verik el az elmúlt tizenöt év magyar televíziózását. Ron Howard sem messziről szagolja az Amerikai Filmakadémia díjait; az Egy csodálatos elme négy Oscarjából neki is jutott egy – nem rossz egy egykori gyerekszínésztől.
A Frost/Nixon színpadi eredetije (szintén Peter Morgan) igazi kamaradarab a javából: két ember küzdelme a kamerák kereszttüzében, lélektani dráma asztalra és két fotelre írva. Lágyan kezdünk, kis történelemóra a kezdetekről meg a figurákról, és a kellemesen lassú, de nem vontatott tempó elvisz egészen a második felvonás közepére, hogy a történet egy nagyot nyújtózkodjon, megvakarja a… khm… hátát és egy szimpla mozdulattal befejezze az egészet. Nincs min összezavarodni, az egész olyan egyszerű sémát követ, mint egy faék.
Nos, van egy rossz hírem: a dráma szétesik. A jelenetek közé ötletszerűen beszúrt álinterjúk az HBO „igaz történet alapján” dokudrámáinak legrosszabb pillanatait idézik: nemcsak mesterkélt az egész, de látszik, hogy produceri nyomásra kerültek bele, nyilván a néző majd nem fogja érteni, mi történik – ezzel mintegy beismerve, hogy nincs jól megírva. Ezt nem tudom, de egy biztos: ha a forgatókönyv jó is, nincs, aki eljátssza. Merthogy a film legnagyobb gyengéje maga Frank Langella, aki egy Rodin szobor könnyedségével és átélésével morogja végig Richard Nixon szerepét. Arról már nem is beszélve, hogy inkább Brezsnyevre hasonlít. Sajnálom fiúk-lányok, nem megy neki. Pedig próbálkozik. Szegény. Mondjuk Ron Howardnak sosem volt a színészvezetés az erőssége, de eddig volt alkalma olyanokkal dolgozni, akik „meg tudták oldani.” Mint most Michael Sheen, aki viszont jó. Nagyon. Már ránézésre is elhinni, hogy ő a hetvenes évek császára, bebújós olasz cipő, kétsoros öltöny, meg ami még kell. Matthew Macfayden olyan, mint egyébként (őt a Spooks – Titkos szolgálat c. angol sorozatból ismerhetjük, máshonnan nem nagyon) vagyis semmilyen. Ami nem baj, sőt, legalább fél óráig fel sem tűnik, mert nem írtak neki szerepet azon kívül, hogy nézzen komolyan percekig, illetve vetődjön a tengerbe meztelenül a film végén. Hogy mégis mi maradt? Hát kérem: Kevin Bacon igazán testhezálló szerepben Nixon kabinetfőnökeként és védelmezőjeként igazi, hús-vér karaktert játszik a háttérben, ami egy külön filmre elég lenne, kár hogy nincs eleget kamera előtt. Vagy ahogy Sam Rockwell az elszánt Nixon-vadászt alakítja, aki mindenáron ki akarja csikarni a bocsánatkérést; vagy Oliver Platt aki viccesebb mint Jim Carrey elmúlt öt éves munkássága (állítom, hogy a poénok 90%-át ő adta és nem a forgatókönyv); vagy Rebecca Hall aki szép – mondjuk neki is csak ennyi jutott.
Itt állok, és nem tudom. Nagyon szeretném szeretni ezt a filmet, mert úgy egyébként érdekes és jó a történet; persze nem kétséges, hogy rétegfilm, és az Oscar jelöléseket látva fesztiválfilm, de valahogy keserű a szám. Sok mindent lehet szeretni benne: itt van például a kor, amiben játszódik, a hetvenes évek. Aranybánya. A zenék, a hajak a ruhák, minden passzol és jó. Adott az Egyesült Államok egyik legvitatottabb elnöke, (Mindkét Busht már a kortársai is utálták) minden idők legnagyobb politikai botránya, amely valódi ítélethirdetés nélkül zajlott le (hacsak a lemondást nem tekintjük annak), és persze David Frost, korának ikonja. Igazi Titánok harca a végső győzelemig. Valaki nagyon nem szerethette ezt a filmet, ezért az elkészülte során mindenhol ahol tudott, rontott mindent, mint az egyszeri kivitelező, aki abban reménykedik, hogy meg tudja zsarolni majd a fővállalkozót. Az esztéták által annyira kedvelt „katarzis” (ebben az esetben a beismerés) halkan bekopog, leteszi a kulcsot az asztalra, majd bemegy a szobájába Counter Strike-ozni. Annyi elpuskázott lehetőség, annyi apró buktató van benne, hogy nem marad más, mint egy kellemes vasárnap délutáni film a mosogatáshoz. Az ilyen filmekben mindig van egy-két jelenet, amiért érdemes egy pár percre letenni a Jénai tálat majd folytatni tovább. Kár érte.
A 17. Titanic Filmfesztivál napjai meg vannak számlálva: mint mindig, most is az utolsó napokra jutnak az igazán elgondolkodtató filmek. Tartsanak ki, Kedves Olvasók, nincs sok hátra. De ami most jön, az rázós lesz. A mai nap a komoly hangvételű filmeké: halál és mészárlás Nankingban, halál és mészárlás egy névtelen afrikai országban és halál Jeruzsálemben.
Az Élet és halál városa a harmincas évek végének Kínájában játszódik, amikor is az előrenyomuló japán hadsereg elfoglalja az akkori fővárost, Nankingot. Az ostrom kezdetén lépünk be a történetbe, majd egy japán katona, a német nagykövet egyik asszisztense és egy, az ostromban harcolt és az azt követő mészárlást túlélő kínai kisgyerek szemein keresztül láthatjuk az ázsiai hadszintér egyik legkegyetlenebb epizódját. Monumentális és letaglózó a film: nem csoda, hogy Japánban kiverte a biztosítékot, válogatott kegyetlenkedéseket, nemi erőszakot és rengeteg halált láthatunk. Az első húsz perc csatajelenetei mellett A hős alakulat csak a gyertyát tarthatja reszkető kézzel: fekete-fehér, kézikamera és az ember rögtön a fülében érzi az adrenalin pezsgését. Aztán nagyon gyorsan el is szégyelli magát: a japánok halomra ölik az elfogott kínai katonákat, megrázóak a képek, amikor ameddig a szem ellát nem látunk mást, csak holttesteket. Körülbelül öt-tíz percenkét érkezik egy nemi erőszak, vagy más, borzasztó, megalázó és rettenetes cselekedet - és a film két és egy negyed óra hosszú. Látszik, hogy a körülbelül háromszázezer áldozatot követelő nankingi mészárlás milyen mély, és máig nem felejtett sebet ejtett Kínán. 
Ha ez nem lenne elég, akkor tegyünk egy kis kitérőt a jelen Afrikájába, ahol egy meg nem nevezett országban dúl a polgárháború. Emberek menekülnek platós teherautókon, bicikliken, meg ahogy tudnak, gyerekkatonák szaladgálnak AK-47-essel a kezükben, amely nagyobb, mint ők maguk. Ebben a milliőben próbál a White Material főhősnője, Maria minden figyelmeztetés ellenére a kávéültetvényén maradni és betakarítani a termést. Hogy igazából mit keres még Afrikában, amikor senki sem látja őt ott szívesen, az nem derül ki a filmből, maximum a katalógus nyújthat némi támpontot: otthonának érzi azt az országot, amelyet már senki nem mer sajátjának tekinteni. A kézikamerás, modoros, időnként nyaralási videónak kinéző filmben ismerős arcok is feltűnnek, a főhősnő Isabelle Huppert, de mellette van Christopher Lambert és Isaach De Bankolé is - érdekes, hogy ezzel a színészgárdával sem sikerült kiváltani semmilyen érzelmet. A film nem mond többet Afrikáról, mint amennyit időnként az esti híradóban ne látnánk egyébként: nagy kár érte.
A végére a Hét perc a mennyországban című izraeli filmet hagytam. Galia, a film főhősnője, aki egy buszrobbantást követően próbálja tovább élni az életét: vőlegénye belehalt sérüléseibe, őt magát pedig csak egy mentős kitartása mentette meg, pedig hét percet a klinikai halál állapotában töltött. Egy évvel az eset után még mindig a történtek hatása alatt van, amikor valaki elküldi neki a robbantás után elveszett nyakláncát. Galia nyomozásba kezd, hogy kiderítse, mi is történt vele egyáltalán azon a napon, - nem emlékszik ugyanis semmire - amikor megismerkedik egy titokzatos férfival, Boazzal. Viszonyt kezd vele, de a lányt körülvevő nyugtalanító jelenések egyre erősebbek lesznek, és semmi sem az, aminek látszik. Omri Givon első nagyjátékfilmje értelmesen és érzékenyen nyúl a témához: finom eszközökkel, nem harsány vagy hatásvadász módon érzékelteti, min megy keresztül egy túlélő - és magát a buszrobbantást itt tegyük zárójelbe, lehetett volna egy sima autóbaleset is - hogyan próbálja meg feldolgozni a történteket és továbblépni. Szép és kedves film így egy kemény nap után. 
Szerda van, a nap mintha kezdené meggondolni magát, és óvatosan végigsimítja a Rákóczi utat. A sanyarú, szürke művészfilmek után a mai nap az animációs filmeké - de a végére így is jut egy élőszereplős darab.
Kezdjük egy kis misztikummal: az emberiség megteremté a Gépet, amely fellázad ellene és elpusztítja - a Mátrix vagy a Terminátor alapszituációját látjuk a 9 című film kezdő képsorain. A teljesen élettelen, posztapokaliptikus világban rongybaba szerű lények próbálnak túlélni. A legutolsó darab elkészültét teremtője, az öreg tudós már nem élhette meg, így a címszereplő egyedül vág neki az ízlésesen lerombolt városnak - hogy aztán a végére az legyen a tét, k
A következő film a Kutyám, Jerry Lee... akar
Visszatérve a misztikus vonalra, itt van Simon Fellows filmje, a Malőr csodaországban, ami - nem meglepő módon - Lewis Carroll történetének át-és újragondolása: Alice, az amerikai lányt - miután két öltönyös férfi üldözi
A Titanic Filmfesztivál folytatódik - akárcsak a beszámolóink nektek, első kézből. Úgy tűnik, hogy a mai filmfelhozatal erősen rímel az időjárásra: mindenütt sötétség és depresszió - mindezt azért a végére feloldjuk egy kis perzsa indie-rockkal. 
Mai első skandináv filmünk a Látogató a furcsa nevű Jukka-Pekka Valkeapää rendezésében: a főhős egy szótlan kisfiú, aki sánta édesanyjával él együtt egy tanyán. Rendszeresen látogatja apját a börtönben, segít a ház körül - aztán egyszer csak egy idegen érkezik lőtt sebbel, és egy időre ott marad a tanyán. A film első fél órájában egy szó sem hangzik el - a többi részében valamivel több, de az is minek: az egész film egy nagy darab szuggesztívnek szánt idézetgyűjtemény hasonló félig - vagy teljesen - néma filmekből. Persze ahol nincs dialógus, ott van a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatás - mondjuk én hangosan felröhögtem, amikor az egyik jelenetben berepült egy holló, elkárogta magát és elrepült. Képileg nagyon kimunkált darab, van benne némi gusztustalanság is - mégsem marad utána más mint egy kis Tarkovszkij utóíz.
A Metropia egy olyan Európába visz el, ami leginkább valamilyen végtelenbe kiterjesztett újpalotai lakótelepre hasonlít: A közeli jövőt Tarik Saleh úgy képzeli, hogy hatalmas földalatti vasútrendszer hálózza be a kontinenst, és mindenkit mindenhol és mindenféle eszközökkel megfigyelnek. Ebben a világban él Roger, az irodai rabszolga, aki saját kisszerű életét próbálja élni, egészen addig, amíg hirtelen egy hang meg nem szólal a fejében - és 
/wurlitzer/ A Perzsa macskák különös egy szerzet, játékfilm, ugyanakkor a valóság minél pontosabb rekonstruálására törekszik. Mint megtudtuk a vetítés után, a film történései 80 százalékban nem a képzelet szüleményei. Gerilla stílusban, mindenféle engedély nélkül forgatták. Negar és Ashkan, két fiatal iráni zenész, Európába akarnak menni egy többállomásos turnéra. Keresztül-kasul szántják Teheránt, hogy össze tudják szedni a fellépéshez szükséges zenekartagokat és hivatalos dokumentumokat. Eközben feltárul a város lüktető könnyűzenei színtere, kiderül hogy itt is majd’ minden stílus megtalálható. A világ nagyvárosaihoz képest egy nagy különbség azért van: Iránban tiltják a nyugati mintájú, erkölcsileg bomlasztó hatású könnyűzenét, így Teherán sötét oldaláról valló perzsa rappereken, a Foalst megidéző dance punkon (
Amikor odakint esik az eső, szürke felhők takarják a napot és még mindenki barátkozik a választási eredménykkel, sokan vannak úgy, hogy a inkább pokrócba burkolózva a kandalló előtt kéne ülni egy bögre teával, és valami kellemes zenét hallgatni. Tagadhatatlanul kellemesebb elfoglaltság ez, mint kimenni a nyirkos, választási plakátok maradványaival borított utcákra, felszállni a tömött buszokra, ahol mindenki esővizet lehel ránk. Aki azonban mégis úgy dönt, hogy hazafelé menet, vagy csak úgy nekivág a városnak - és szeretne valami fedett helyen elutazni jó messzire térben és időben, azoknak célszerű ellátogatniuk a Titanic Filmfesztiválra. 
Az első a listánkon a Nem félünk a farkastól? című cseh film, amelynek történetét egy kislány, Terezka szemén keresztül láthatjuk. Terezka óvodás és a kedvenc mesélye a Piroska és a farkas - mindeközben szülei furcsa dolgokon mennek keresztül. Megismerjük Terezka anyukáját, aki két férfi között őrlődik - az egyik az egykori szerető, a híres szólista, a másik a férj, aki repülőtéren dolgozik. Aranyos film, amely egy már-már közhelyes alaphelyzetet - kergessük-e beteljesületlen vágyainkat vagy maradjunk azok mellett, akik a biztonságot jelentik - dolgoz fel mély átéléssel és gyermeki rácsodálkozással. Ha olyasvalaki lennék, aki ilyen jelzőket használ, azt is írhatnám, hogy tündéri film - de inkább úgy fogalmazok, hogy Maria Procházková olyan filmet rendezett, amely nem guggol le és gügyög hozzánk, hanem tágra nyílt szemmel csodálkozik, és nem érti, hogy végül is mi okoz nekünk, felnőtteknek akkora problémát. 
Időben, térben és műfajban is távol esik ettől a Napi Francia Film, 
Az országgyűlési választások árnyékában azért még mindig itt vagyunk, folytatjuk a Titanicos tudósításokat - akik már unják, nyugodtan lépjenek tovább, akiket érdekel, azok megtudhatják, mi volt Tasmániában a legkelendőbb élelmiszer, és mi okoz fejtörést a nők körében Vietnámban.
A Van Diemen-föld a XIX. század eleji Tasmániába visz minket, ahol gyönyörű tájképek közöt
A versenyprogram Vietnámból
Szombat van, folytatódik a fesztiválozás, ma három újabb filmet ajánlunk a Kedves Olvasók figyelmébe, lesz itt minden, mint a búcsúban - társadalmi dráma az iráni tengerparton, szomorú-víg párkapcsolati játék egy svéd kisvárosban és személyes érzelmi dráma a háború dúlta középkori Kínában.
Az idei versenyprogram iráni filmje az Elly története: középosztálybeli baráti társaság tart gyerekestül-családostul a Kaszpi-tenger partjára. Velük tart a fiatal és csendes Elly, az óvónő, akit az egyik anyuka, a társaság vezéralakja, Sepideh vett rá az útra - igazából addig nyaggatta, amíg bele nem egyezett. Hamarosan kiderül, hogy egy kis kirándulásnál többről lenne szó - Sepideh feltett szándéka, hogy összehozza Ahmaddal, aki nemrég vált el német feleségétől. A tengerparti idill nem tart sokáig - és miután Elly titokzatos módon eltűnik, kiderül minden csúsztatás és hazugság, amely a tragikus végkifejletig csak bonyolódik. Akár hosszra, akár a lényeget tekintve könnyen eszünkbe juthat Mátyássy Áron Átok c. filmje - hasonló helyzetből indulunk, a konfliktusok azonban eltérő kulturális-társadalmi alapokból indulnak. Szeméyes dráma ez, amely mögött - itt most csak tippelek - azért ott vannak az iráni társadalmat foglalkoztató kérdések is. Személyes azért, mert még a legnagyobb jóindulattal is bele tudunk gázolni más emberek intimszférájába - és a következmények tragikusak lehetnek. Könnyű lenne a történtekért a manipulatív Sepidehet hibáztatni - de minden cselekedete mögött ott van az a kulturális közeg, ahol él, így már azért árnyaltabb a kép.
Igyekszem spórolni a vízzel és hajókkal kapcsolatos jelzőkkel, úgyhogy következzen a másik versenyfilm, a svéd Ésszerű megoldás. Jörgen Bermark filmjében Erland, a középkorú papírgyári munkás, elkötelezett pünkösdista, aki szabadidejében házassági tanácsadással foglalkozó szemináriumot vezet énektanárnő feleségével beleszeret legjobb barátja, Sven-Erik feleségébe. Hogy a helyzetet megoldja, különös megoldást ajánl a négy résztvevőnek: költözzenek össze, hogy együtt oldják meg a problémát - nem kell hozzá más, csak néhány egyszerű szabály. Kisvártatva persze kiderül, hogy koránt sem megy ez ennyire egyszerűen. A film nem a klasszikus hátonfetrengve-röhögős komédia - inkább szomorújáték ez, néhány rendkívül kínos, de kacagató momentummal. Szemünk előtt ugyanis négy ötven év körüli, megállapodottnak látszó ember veszíti el szép lassan mindazt, amit biztosnak gondol. Ami elsőre őszinte, produktív megoldásnak látszik, arról kiderül, hogy
Végezetül elérkeztünk az első kínai történelmi drámához - ne féljenek a Kedves Olvasók, lesz még ilyen - az Arat
Péntek van, folytatjuk tudósításunkat a Titanic Filmfesztiválról. Főszerkesztőnk a tegnapi cikk kapcsán felelősségre vont, úgyhogy az "ingyenélő újságíró" vonulatot hanyagolni fogjuk a továbbiakban, szorosabban koncentrálunk a filmekre és az azokat kísérő rendezvényekre (ennek a félmondatnak majd a jövő hét közepén lesz jelentősége). A mai nap is érdekes filmeket tartogat - ellátogatunk Brestbe, Kurdisztán kopár hegyei közé, végezetül pedig egy osztrák thrillerrel zárjuk a beszámolót.
Napi Francia Filmünk elkövetője Jean Achache, a címe pedig Egy éjszaka a klubban, amelynek főhőse Nardis, a már tíz éve visszavonult jazzzongorista, aki egy - egyébként nem egészen tisztázott - munka miatt Brestben van. Egy este munkatársa egy jazzklubba viszi - ahol újra rabul ejti őt régi démona, a jazz, az alkohol és a jazz. Nem beszélve a jazzklub tulajdonosnőjéről, a misztikus és vonzó Debbie-ről. Azonban azzal nem számol, hogy ezért a visszatérésért hatalmas árat kell fizetnie. Mondhatnánk a filmről, hogy pusztán egy francia jazzfilm kezdőknek - és valóban, ha kivennénk a zenét, összetöppedne a történet pusztán egy negyvenéves ember válságára, aki újra megtalálja a régen elvesztett szenvedélyt - kérdés, hajlandó-e ezért feláldoznia minden mást. A jazz ebben a filmben drog, amelyről csak úgy lehet lejönni, ha az ember minden kapcsolatot megszakít vele. Mert ha egyszer újra belefut, akkor ott ér véget minden. Ez az a film, amit nyugodtan lehet akár behunyt szemmel is hallgatni - tele van jazz örökzöldekkel, valamint Michel Bénita darabjaival, ha valaki tudja, milyen úton tudnék hozzájutni a hanganyaghoz, kommentben jelezze. Valószínűleg a többiek azt mondanák rá, hogy unalmas és túlzottan egzisztencialista - de ők nem élvezték annyira a zenét, mint én.
Különleges darab a Suttogás a szélben, amely - sajtóanyag szerint - iraki film. Rendezője Shahram Alidi, aki a film hőseihez hasonlóan kurd, csak éppen a határ másik oldalán született, Iránban. A történet során Mam Baldar útját követhetjük nyomon Kurdisztán hegyei között, aki egyfajta postásként járja a falvakat. Magnójával felveszi a helyiek üzeneteit, hogy aztán azt megpróbálja továbbítani a címzetteknek - az üzenetek többsége azonban nem ér célba, Mam Baldar útja gyakran földig rombolt falvak között vezet. Egy nap az egyik partizánparancsnok arra kéri, keresse meg terhes feleségét, és vegye fel születendő gyermekének sírását. Ez csak egy a több átívelő történetből, különös figurák próbálnak meg túlélni - szintén a sajtóanyag szerint - a nyolcvanas években, de a kurdok történelmét elnézve bármikor játszódhatna a film. Fontos szerepe van a rádiónak, az iraki hatóságok által üldözött Radio Peshmergának, amelyen keresztül a kurd partizánok üzennek egymásnak, játszanak kurd zenét, egyáltalán: próbálják összetartani azokat, akiket még nem mészároltak le és ástak el a kertben vagy a focipályán. Zárójelben jegyzem meg: nincs az az ember, aki kibírja némi torokkiszáradás nélkül azt a jelenetet, amikor a kamera lassan végigpásztázza a focipályán sekély sírba elkapart gyerekek testrészeit. Nincs benne egyébként semmi művészkedés vagy hatásvadászat; ha olyasvalaki lennék, aki mondjuk ezoterikus könyveket olvas, este hat után nem eszik semmit és kerüli a káros szenvedélyeket, akkor azt mondanám hogy mélyen spirituális a film - az viszont biztos, hogy fontos szerepe van Allahnak és az imának. Van, amikor már tényleg nem marad más.
/wurlitzer/ Nagy elvárásokkal ültem le a Revans című osztrák thriller elé, ugyanis a tengerentúlon a Criterion kiadó adta ki dvd-n. Ez körülbelül olyan fokú garancia a minőségre, mint éttermeknél a Michelin-csillag. Alex (Johannes Kirsch) amolyan mindenes egy bécsi bordélyban. Ő pakolja a sörösládákat, ő megy a műszakját elmismáloló kurváért és ő a főnök sofőrje. Magának való, mindenki előtt sikerül titkolnia, hogy feljár a kupi egyik ukrán prostituáltjához Tamarához (Irina Potapenko). Götz Spiegelmann szikár, statikus képek segítségével, ráérősen bontja ki az alaphelyzetet, csupán annyi díszítőelemet és emelkedettséget enged a történetbe, amennyire a címválasztásból lehet következtetni: a revans szóba lehet, hogy több romantika szorult, mint a bosszúba, de a lényeg azért ugyanaz. Sokáig az is homályban marad, hogy tulajdonképpen miért is thriller ez a film, csupán a helyszínek sokasodnak és a szereplők motivációi tisztulnak le egyre inkább. A két külön szálon induló cselekmény fokozatosan összeér, először csupán jelzésértékűen, a városi helyszín kontrasztjaként használt vidéki táj, később egyedüliként határozza meg a film hangulatát. A két főszereplő férfiról kiderül, hogy hiába akarnak keménynek látszani, nem azok. Fegyvert lóbálnak, tetteik következményét látva azonban összeroskadnak, félrevonult magányukban, úgy sírnak, mint egy kisgyerek. 
Lássuk be: bárminek a kapcsán lehet a válságot emlegetni. Hogy valójában egy nagybetűs Gazdasági Világválság miben is nyilvánul meg, azzal mindenki nap mint nap szembesül - legyen az a munkanélküliség, vagy az áremelkedések, esetleg a hiteltörlesztő részletek csillagászati magasságokba emelkedése - egy filmes újságíró azonban más tünetekből tudja lemérni, hogy mekkora is a baj valójában. Az idei Titanic Filmfesztivál - amiről tavaly is megállapítottuk, hogy alapvetően a legjobb hazai fesztiválok egyike - nem sokban különbözik az eddigiektől. 
De nem panaszkodom, mert ezeket az apró-cseprő kellemetlenségeket leszámítva magasan kezdett a fesztivál: a nyitófilm Wes Anderson idén Oscarra jelölt Stop-Motion technológiával készített bábfilmje, A Fantasztikus Róka úr volt. A film alapjául szolgáló regényt az a Roald Dahl írta, aki a Charlie és a csokigyárat is köszönhetjük. A történet lényege röviden annyi, hogy a címszereplő - aki korábban a környék nagy zsiványaként fosztogatta a tyúkólakat - mára középkorú, megállapodott családapa. Amikor azonban a család új otthonba költözik, Róka úr olyan lehetőséget kap, amelyet nem tud visszautasítani: három hatalmas, egymással szomszédos tanya várja, hogy valaki kifossza őket - ezzel pedig olyan események láncolatát indítja el, amely az összes állatszomszédja életét felborítja. Aki látott már Wes Anderson filmet - nos, ez sem másmilyen. Ha valakinek nem tetszett a Tenenbaum, a háziátok (bevallom, engem is idegesített az első húsz perce) ez sem fog. De aki képes arra, hogy félretegye az elvárásait akkor jobban fog szórakozni, mintha beszívva nézte volna meg a Wallace és Gromitot egy hatalmas, pulzáló zselétorta tetején. Különös, ugyanakkor elképesztően vicces figurák, nagyszerű párbeszédek és már-már a szatíra határát belülről vastagon súroló történet - kezdetnek nem rossz.
Folytatnám a vidám bábfilmmel megkezdett sort, de nem lehet: Francois Ozon új filmje, a Menedék a következő állomásunk, amelyben Mousse (Isabelle Carré) és barátja, Louise már-már klisészerűen túladagolják magukat, amelyet csak a lány él túl, de van még egy csavar: terhes. A lány elhagyja Párizst hogy megbírkózzon fájdalmával - és eldöntse, mi legyen születendő gyerekével - amikor hónapokkal később betoppan szerelme bátyja, Paul (Louis-Ronan Choisy, aki egyébként a zeneszerzője is a filmnek). Belép a képbe még egy helyi férfi is, Serge, hogy aztán a trió különböző felállásokban tegyen különböző dolgokat - amiket egyébként az ember egy Dél-Francia tengerparti házban tenne. Kevés szex, némi intimitás, három-négy tengerparti jelenet, sok baguette és sok alkohol. A tempója elég lassú, - nyolcvannyolc percet kell végignézni - de aki értékeli Ozon pszihoanalízisét, az úgyis megnézni attól függetlenül, mit írnak róla mások.
Az első nap meg is volt az első skandináv thriller - a dán Szabadíts meg minket a gonosztól! Az alaptörténet elég egyszerű: egy elszigetelt dán falu lakói - köztük Johannes a jófiú, testvére, a semmirekellő Lars, Ingvar, a fiát boszniában elvesztő második világháborús veterán, Anna, az áldozat és Alain, a bosnyák menekült. Rögtön az elején a részeg Lars kamionjával elüti Annát - majd az egészet igyekszik a leglogikusabb gyanúsítottra, Alainre kenni. Azonban az események olyan fordulatot vesznek, hogy senki sem marad sértetlen. Mint a skandináv drámák általában, ez is elég lassan és komikusan indul. Az első negyed óra után azt gondolhatnánk, ebből akár egy cseh bohózat is kijöhetne - azonban a film lassan de fokozatosan elkezd bedurvulni. A szerkezete - mit az a katalógusban is olvasható - Peckinpah Szalmakutyákjára rímel, azonban ebben a filmben nagyobb szerepet kapnak az előítéletek és a mai modern, koránt sem homogén társadalmunk ellentmondásai. Kiderül, hogy nagyon gyorsan a nem hozzánk hasonló ellen lehet fordulni - és ehhez még csak bujkáló rasszistának sem kell lennünk..jpg)
/wurlitzer/ Egy filmre volt érkezésem, ami utólag nem is baj, ugyanis a Méhviasz nem tartozik a könnyen befogadható alkotások közé. Sehonnan sehová tartó, szüntelenül folyó párbeszédek, jobbára felszínes locsogások töltik ki a játékidőt. Frusztrálólag hatott, hogy szusszanásnyi idő sem jutott a csendnek, gyakran a mondat közepén van elvágva a dialóg és rögtön következik egy újabb tesze-tosza élethelyzet, amelyben átlagos huszonéves amerikai fiatalok évődnek, bazsalyognak, problémáznak, de leginkább mellébeszélnek. Van azért a Méhviaszban egy negyedórás kisfilmre elegendő konfliktus- és feszültségforrás, vajon beperli-e a használtruhabolt egyik tulajdonosa a másikat, vajon szétválik-e hosszabb időre az ikerpár, vajon összejönnek-e, vajon talál-e munkát, de egyről sosem jut kettőre a film, ahogy a szereplők, úgy a történet is megragad egy köztes állapotban, foglalkoznak ugyan az őket érintő problémákkal, de képtelenek kenyértörésig vinni a dolgot. Felszínes és határozatlan kommunikációjuk rabjai. A súlytalan csacsogás válik a film főszereplőjévé, a tengés-lengés dagasztja másfélórássá a játékidőt, olyan mindennapos szituációk sorjáznak egymás után, amelyekre az ember másnap már nem is emlékszik, hogy megtörténtek vele. Itt mégis a vásznon kell viszontlátnia őket.
.jpg)
.png)
Miközben Kevin Macdonaldot üldöztük vagy éppen hadakoztunk Miskolc Város Közterület-felügyelőségével, lezajlott az ország egyik, említésre méltó nemzetközi filmfesztiválja, a Cinefest - immár hatodjára. Ahogy a díjátadón elhangzott, mindenki örül, mindenki boldog: rengeteg jó filmet vetítettek, sok volt az érdeklődő, telt házzzal mentek az előadások és jó programok voltak az elmúlt kilenc napban. Ha a sajtóosztályt kérdezik, ez volt a Cinefest fennállása óta a legjobb év.
De maradjunk témánál: A felsorakoztatott filmek közül a legtöbb magyar alkotással már találkozhattunk a Filmszemlén, egyedül talán az animációs blokkban találtunk olyanokat, amelyeket érdemes volt megnézni. A nemzetközi mezőny valóban erős volt - a fesztivál fődíját, a Pressburger Imre-díjat a finn Thomas nyerte - személy szerint nem ennek a kicsit szentimentális, öregedésről szóló filmnek adtam volna hanem a bolgár Ziftnek, ennek a kicsit film-noiros, szürreális darabnak, amelyről mindenki, akit kérdeztem, a fődíjat várta. Persze a mi szempontunkból leginkább érdekes film Duncan Jones Moonja volt - 
Filmfesztivált értékelni - főleg itthoni fesztiválokat - nagyon nehéz: nem lehet elvárni ugyanazt a kozmopolita pezsgést, mint mondjuk Cannes-ban vagy Karlovy Vary-ban. A filmek is sokrétűek, és pont ez minden fesztivál csapdája: hogyan lehet a sokszínűség és a minőség között úgy egyensúlyozni, hogy mindenkinek jó legyen - és ez persze lehetetlen. A magam részéről a műfaji fesztiválokat szeretem, sokkal egységesebb a mezőny és egyszerűbb dönteni a filmek között, míg egy "hagyományos" fesztiválon szinte lehetetlen összevetni egy - mondjuk - romantikus komédiát egy - csak hogy hasra ütésszerűen mondjak egyet - igazi, vérbeli köldöknézős művészfilmmel, és ez a zsűri dolgát nagyon megnehezíti, akárcsak az egész mezőny értékelését. De nem ez a lényeg; jó kis fesztivál a Cinefest, és megéri ellátogatni jövőre is - de érdemes csak a hétvégére jönni. Mindezek mellett Miskolc olyan város, amit nehéz elhagyni: főleg azért, mert úgy van kitáblázva, hogy ne is lehessen. 
A filmfelhozatal főleg a skandináv vonalra épül, svéd és finn kis- és nagyfilmek- fárasztó humor, alkohol, depresszió, sötét és tél. A hó kivételvel mindez megtalálható szállodai szobánkban is. Ha már finn film, akkor elmondhatjuk, hogy a The home of dark butterflies hozza a finn kötelezőt, csak annál talán valamivel művibb és patetikusabb. A kisjátékfilm blokkokból elsőre csak egyet vettünk: az első film, a német Schaumal egy közlekedési baleset előzményeit és következményeit mutatja be. Egy gyerekcsapat kövekkel dobálja a felüljáróról az alattuk elhaladó kocsikat, mígnem egyszer telibe találják az egyik autót. Érdekesnek tűnt, de pár perc után rájövünk, hogy hosszú, unalmas, és rosszul szerkesztett. 
Ezek után már a spanyol Socarrat -tól már nem is várunk semmit, de meglepetésünkre megtaláltuk a fesztivál egyik legjobbját: a mindössze tízperces film egy átlagosnak nem mondható (vagy spanyol mércével mérve normális) családot mutat be, ahol a nagyapa fontos bejelentésre készül: Vilos és jómagam díjesélyesnek tartjuk, de majd szombaton kiderül. Addig is folytatjuk missziónkat, amelynek célja: nézhető filmeket találni egy nemzetközi fesztiválon. Mielőtt bárki rákérdezne: nem mi loptuk el az 500 milliót. 
Amikor néhány hónapja megjelent a Hajsza a föld alatt előzetese, rossz érzés fogott el: már megint egy feldolgozás, ami nyilvánvalóan rosszabb, mint az eredeti. Emiatt pedig boldogtalan leszek, és azon fogok keseregni, ez vajon miért kellett? Biztos forrásból tudom, hogy rengeteg, megfilmesítésre váró eredeti forgatókönyv van a stúdiók birtokában, amelyeket egy hatalmas raktárban őríznek több száz ládába zárva. El tudom képzelni, hogy még most is ott lapul az egyikben a Szövetség Ládája. Aztán megláttam a videó végén, hogy Tony Scott rendezi. Hűha. Sajátos hollywoodi ökölszabály, hogy Tony Scott páros számú filmjei nagyon jók, a páratlan számúak pedig nagyon rosszak. A Hajsza a föld alatt pedig páratlanra jött ki.
Az iménti impozáns listából a teljesen értelmetlenül jelen lévő John Turturro és James Gandolfini lóg ki - Nem mondom, van jelenlétük - ami nagyon fontos bármilyen színész esetében - viszont elfelejtettek nekik épkézláb karaktereket írni, vagy legalább egy-egy normális mondatot, hogy ne állandóan Turturro közhelyei legyenek a végszavak. John Travoltáról annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy megint üvöltözik - ami esetében inkább kislányos sikongatásnak felel meg. Ezen kívül kövér is - itt véget is ér a színészi eszköztára. Denzel Washington ellenben jól csinálja amit csinál, de amikor a film utolsó tíz percére akcióhőssé változik az egyszeri - egyébként korrupcióval gyanúsított - köztisztviselő, az a film legnagyobb tragédiája. 
A G.I. Joe kifejezés a második világháborúban született: ez volt az "ágyútöltelék" eggyel finomabb megnevezése (a G.I. a Government Issue - Állami Tulajdon - rövidítése). Ennek ellenére a hatvanas években, miközben dühöngött a vietnámi háborúnak nevezett katonai és politikai katasztrófa, a Hasbro elhatározta, hogy ezen a néven dob piacra akciófigurákat. Az volt a cél, hogy a Barbie-babák által nem lefedett piaci szegmenst - értsd: a fiúkat - is meghódítsák. Annyira bejött a cégnek a dolog, hogy rövid úton képregények, majd rajzfilmek következtek - míg végül eljutottunk idáig: Lorenzo di Bonaventura, aki vastagon beírta magát a képregényfilmek történetébe, ezt is eladta, ezúttal a Paramountnak. Azonban ami - módjával - működött a Transformers esetében, az itt nem: nem átallom kijelenteni, hogy az év legostobább, legélvezhetetlenebb és mindenekelőtt legrosszabb filmje a G.I. Joe.
A semmiből a segítségükre siető nagyon titkos, nagyon komoly alakulat, amelyben ott van az összes hülye nevű egyén: Kőkemény (Adewale Akinnuoye-Agbaje), a néma nindzsa Kígyószem (Ray Park) és a nagyon okos wookie íjász Shana "Scarlett" O'Hara (az egyébként nagyon csinos Rachel Nichols). Mint látható, simán röhögőgörcsöt kapna a Hezbollah legradikálisabb harcosa is a csipet-csapattól. Azonnal kiderül persze, hogy valakik nagyon nagy dologra készülnek, és a címbéli nagyon titkos és nagyon profi szervezet fogja ezt megakadályozni. Ha ez még nem lenne elég, akkor a bérgyilkosok vezetője nem más, mint Duke excsaja, a Bárónő.
Ha a forgatókönyv és a figurák tragikusak, akkor legalább a színészek lehetnének jók. De nem azok - nem meglepő módon egyedül két angol vendégjátékos, Christopher Eccleston és Jonathan Price kísérli meg egyáltalán a színészi játékot. Számomra a film meglepetése Arnold Vosloo visszatérése, aki helyére teszi a filmet: ez itt kérem igazi rossz értelemben vett szenny - szegény Vosloo nem erre a munkájára lesz a legbüszkébb. Adewale Akinnuoye-Agbajéra is szívesebben emlékszem Mr. Ekoként, ahol legalábbb játszott, nem úgy, mint itt. Dennis Quaid pedig inkább emlékeztetett a súlyosan alkoholista, de amfetamin-tablettákkal mozgóképessé varázsolt Boris Jelcinre mint a világ legtökösebb katonai alakulatának parancsnokára. A két jelenetben feltűnő Brendan Fraser jelenléte pedig teljesen érthetetlen - jó, jó, láttam a Múmiát, de ennyire nem kell jófejnek lenni. Sienna Miller viszont gyönyörű, és elképesztően jól néz ki - maradjunk ennyiben. 
Szóval a forgatókönyv értékelhetetlen, a színészek rosszak vagy rosszul játszanak, marad tehát a Michael Bay-féle menedék: a látvány. Nos, látvány az van. A tervezők elővettek néhány, két évvel ezelőtti Doctor Who díszlettervet, a Kobra bázisát benépesítették Anubis kull harcosaival és a Star Trek: Deep Space Nine beáldozható egyenruhásaival, a többit pedig a pirotechnikusokra és a kaszkadőrökre bízták. A speciális effektekről ugyanaz jutott eszembe, mint amikor a 2012 előzetesét láttam: röhejesen sok. Az akciójelenetek önmaguk paródiáivá válnak, ezen az érzésen mélyít, amikor Marlon Wayans bohóckodik egy sort - azt is olyan színvonalon, mint Sas József a pusztaszabolcsi hakni második órájában Lorán Lenkével. Ennél azonban jóval kínosabb, hogy beállításról beállításra megismételték a Halálcsillag mindkét elpusztítását - az Isten szerelmére, még Halálsugár is van! - csak éppen az űr helyett a jégsapka alatt. 
1966: miközben itthon javában zajlik a Táncdalfesztivál és az MSZMP KB büszkén számol be arról, hogy sikeresen visszaszorították a galeriket és a hippiket, akkor Angliában egészen más tartotta lázban az embereket - legalábbis a Rockhajó szerint: ez pedig a Radio Rock kalózrádió élőben az Északi-tengerről, ahol a legmenőbb zenéket adták a legmenőbb DJ-k - éjjel-nappal. Ebbe az úszó Rock'n'Roll mennyországba érkezik meg a tizennyolc éves Carl (Tom Sturridge), hogy keresztapjánál, Quentinnél (Bill Nighy) töltsön el némi időt, miután kirúgták az iskolából. Ebbe az idillbe fog hamarosan belerondítani Dormandy kabinetminiszter (Kenneth Branagh), aki úgy dönt, rövid úton leszámol a kalózrádiókkal és lehetőleg a Rock’n’Rollal is, örökre…
Azonban a többi elvárást a film teljesíti: itt a hatvanas évek, amely lehet, hogy csak annyira tükrözi a valóságot, mint a Made in Hungária, de itt sem ez a lényeg: zenék, ruhák és The Artist Formerly Known as Rhys Ifans – aki a hatvanas évek legkúlabb arca. Megidéződik egy jelenet erejéig Morricone zenéje, felcsendül megint a „Won’t Get Fooled Again”, és végre nem David Caruso teszi fel napszemüvegét közben agyonszűrőzött aranysárga háttérben. És ugyan belepréselődött valahogy némi szerelmi szál is a történetbe, senkit nem fog kizökkenteni 129 percnyi múltidézésből. 
Mindezek mellett azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Richard Curtis lassan ötvenhárom éves, és érzi, hogy öregszik: ilyenkor az ember szívesen felidézi a fiatalkorát, és nagyon könnyen talál ki maga helyett egy tizennyolc évest (Tom Sturridge), aki olyasmiket él meg, amiről ő maga csak álmodozott. És újraírja a történelmet lányokkal, arcokkal és nagy nagy bulizásokkal. Ettől elérzékenyül – mint a második óra elejére a film is, és könny szökik a szemébe. Főleg az utolsó felvonás tűnik úgy mint egy vén fiatalember dala: sziruposan érzelgős, és hiába figurázza ki a Titanic végét, akkor is tagadhatatlanul hollywoodi a befejezés: gyanítom, hogy a forgatókönyv eredetileg nem pontosan így ért véget. Valószínűleg ha idősebb lennék húsz évvel, nem is akarnám másmilyenre. 
Noha Etyekwood még csak nem is hasonlít álomgyárra - jobbára építési terület több parkolóval, mint műteremmel - mégiscsak a legközelebbi jele annak, hogy van Magyarországon filmgyártás: és nem csak a panelban üvöltözős-kocsmában búslakodós fajtából. 
Nem szokásom a kritikára kiadott helyet fogyasztóvédelmi panaszkodásra használni (erre a célra más, egyébként kiváló blogok szolgálnak), de A dolgok állásának sajtóvetítése - ki tudja miért - borzalmas volt: minden tekercsváltásnál eltűnt a kép, vagy ha megjelent, nézhetetlenül homályos volt percekig. Majd úgy az ötödik tekercsnél be is fejeződött, úgyhogy át kellett menni egy másik terembe. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy jelezzem: a vetítésen történtek egyáltalán nem befolyásolnak akkor, amikor kijelentem, hogy az idei év legnagyobb csalódása számomra ez a film.
A rendszerváltás óta minden tévéelnök úgy hivatkozott a BBC-re mint a magyar közszolgálati média alfájára és omegájára. Hogy ennek ellenére mégsem történt nagyjából semmi említésre méltó - leszámítva talán a Mosoly utcai rendőrőrs kalandjait, és mélyen hallgatva Horváth Ádám életművéről - arról most nem érdemes beszélgetni. Mielőtt bárki elitizmussal vádolna, hozzáteszem, hogy Angliában sincs kolbászból a kerítés - ebben bárki megerősíthet, aki két napnál többet töltött el a szigetországban.
.jpg)
Nézzünk szembe a tényekkel: a Star Trek már nem menő. Mindenki, aki ennek ellenére rajongója e világnak, igyekszik ezt titkolni mindenki elől - főleg a világ ezen pontján, ahol nagyon sokan azt sem tudják, mi ez - hogy ne váljon nevetség tárgyává. A Star Trek franchise - köszönhetően az előző filmnek, a rossz emlékű Nemezisnek is - mára popkulturális viccé vált, senki által nem érthető káromkodásokkal és nevetséges kosztümökkel.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)