Forgács W. András összes cikke

Trükkös halál 2. - Még trükkösebb a halálod

Brian Dennehy, Brian Brown. De van benne gyerek is, úgyhogy nem lesz sok vér. Egy nem túl jó folytatás.

Robert Littell: Legendák - Ki vagy, spion?

CIA-ügynök többszörös személyiségzavarral válaszokat keres. Főleg arra, hogy kicsoda is ő valójában.

A galaxis őrzői - A nyár legszórakoztatóbb blockbustere

A galaktikus piszkos tizenkettő erőlködés nélkül ültet fel a hullámvasútra, hozzáértéssel és törődéssel készült. Mesterműnek azért nem mestermű.

Trükkös halál - Noir vaktölténnyel és művérrel

Brian Dennehy, Brian Brown, autósüldözés, művér, horgászzsinór és szilikonzselé. Filmklasszikus 1986-ból.

Életfogytig zsaru - Elfelejtett klasszikus

Igen, klasszikus, bár ez azért kínos annak fényében, hogy alig öt éve ért véget.

Áldott jó nyomozó - Miért haltak ki a jó nyomozós sorozatok?

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: ki a bánatot érdekel már megint egy újabb bukott rendőrös széria?

The Trip 2. évad - Nézegessen újra étkező humoristákat! Nagyobb! Hosszabb! Vágatlan!

Steve Coogan és Rob Bryden újabb félig fiktív kalandjai - ezúttal Olaszországban.

The Trip - Nézegessen Ön is étkező humoristákat!

Steve Coogan és Rob Bryden félig fiktív kalandjai Észak Angliában.

Geek.Squad.S02E02 - 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál

Geek Squad - 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál

Geek Squad Tízer Tréler III.

Vacsigannadú...?

21. Titanic Filmfesztivál

Kámingszún.

A Wall Street farkasa

Állok a Vista mozi előtt és nézem a hatalmas neontáblát. Éjfél után három perccel le is kapcsolják: az utcán néhány csendben didergő ember rugdossa idegesen nevetgélve a cigicsikkeket a tizenkét fokos melegben. Vérzik a szívem és próbálom valahogy összerakni az elmúlt három órát, valami értelmet vagy magyarázatot találni az egészre.

Martin Scorsese életművét hadd ne én mutassam be: ismeretségi körömben kapásból három embert ismerek, aki felkészültebb és lelkesebb ha a hetvenegy éves “fenegyerek” kerül szóba. Két címet mondok gyorsan, ha mindenáron kontextualizálásra akarnak a Kedves Olvasók kényszeríteni így hajnali fél kettőkor a hideg verandán: Nagymenők és Casino. Egy-egy eposzi darab, filmművészeti klasszikus. Tegye fel a mancsát, aki szerint ezek nem értek volna legalább három-három Oscar díjat. Hogy miért is fontos ez a két film? Megmondom miért: A Wall Street farkasa ugyanerre a sorsra fog jutni.

Mielőtt beültem volna megnézni a filmet, prekoncepcióim voltak. Igyekszem ezeket elkerülni-elfelejteni, mondjuk úgy, hogy befogom az orrom és beleugrom a nézőtérbe, hogy ne legyen időm gondolkodni. Azóta, amióta az első trailer kijött a filmhez végig az járt a fejemben, na ebből hogy lesz film? Mert valljuk be őszintén, a maffiáról szívesen néz az ember filmet, pláne az amerikai maffiáról, merthogy az messze van, nincs ránk hatással és különben is: ezek az emberek legalább abból nem csinálnak titkot, hogy bűnöznek, hiszen ezt osztotta rájuk a származás, a körülmények, de leginkább a természetük. A Casino egyetlen kockája sem hiteget minket azzal, hogy valójában érzékeny lelkű norvég klasszikafilológus-professzorokról fog szólni. Don Ricklest meglátva nem merül fel bennünk hogy Troppauer Hümért látjuk. Ezek a játékszabályok: rossz embereket látunk, akik rossz dolgokat csinálnak rossz emberekkel, az ártatlanok szenvedni fognak, az igazi gazemberek viszont nem hogy megússzák, de fel sem bukkannak, vagy csupán egy villanásra. És mindez tőlünk kényelmes távolságra van ahhoz, hogy borzongva vágyjunk dekadens világukra.

A Wall Street farkasában azonban eredendően tőzsdeügynökök vannak. Kereskedők. És az elmúlt lassan hat év fényében ez az egykor valamennyire tisztelt, de mindenképpen irigyelt szakma más megvilágításba került. Hogyan - tettem fel magamnak a kérdést - hogyan fogok tudni nem hogy drukkolni, de egyáltalán együtt érezni olyanokkal, akik konkrétan összeomlasztották a világ pénzügyi rendszereit? Akiknek a mohósága, cinikus viselkedése vezetett ahhoz hogy egy kisebb európai országnyi ember szó szerint az utcára került - és itt most tegyük jótékony zárójelbe a “személyes felelősség” kérdését. A válasz egyszerű: Terence Winter - akinek kilencvenes évekbeli Xena, a harcos hercegnőben elkövetett tetteit most már végleg zárójelbe tehetjük - és maga Martin Scorsese ugyanazzal a stílussal, eleganciával, a “hiteltelen narrátor” hitelességével, bántóan őszinte és irigylésre méltóan barokkos történetfűzésével A Wall Street farkasa egy lendületesebb hullám gyengédségével bevon Jordan Belfort világába, amely Matthew McConaughey-val kezdődik és Kyle Chandlerrel végződik. És mintha egy perc sem múlt volna el 1996 óta.

Állok és nézem a hideg, de száraz járdát. Eszembe jut a pöcsét fogó, teljesen szétcsúszott Jonah Hill, a lejárt kábítószertől lebénult, a fehér Lamborghinibe magát tehetetlenül-dühösen begyűrő, és (mint mindig) élete alakítását nyújtó Leonardo DiCaprio, a telefont furcsa brit akcentussal felvevő Rob Reiner… a sort bekezdéseken át lehetne folytatni. Ahogy a Casino vagy a Nagymenők, vagy akár a Taxisofőr mára már klisévé koptatott nagyszerű jeleneteit és alakításait is. Remegek, fázom, dühös vagyok és szomorú. Miért, miért nem 1998-ban jön ki? (a könyvmoly-trolloknak: tudom, a sztori nem olyan régi, csak nemrég jött ki a könyv. Befejeznétek? Unom.) Nem jó, akkor összeroppantja a Titanic. Akkor 1999-ben - ja, hogy akkor meg Amerikai szépség… Nem jó ez így sehogy sem. De akkor is: ha a Casino után jön ki nem sokkal, akkor gyönyörű megkoronázása lehetett volna egy Mephisto-Redl ezredes-Hanussen kaliberű sornak. És talán, talán egy halvány esély lett volna arra, hogy ne a Téglával vágjanak Scorsese-hez egy Oscart. Így viszont az egész olyan furcsán anakronisztikus, hiszen a nyolcvanas évek vége-kilencvenes évek feléledése mellett ott van a rengeteg pazar CGI jelenet, ami ugyan emeli az eposzt de valahogy mégis inkább egy blokbaszterbe illene. Ne értsen félre a Kedves Olvasó, minden nagyon szép. Fájdalmasan gyönyörű. Szívfacsaróan, lélekszaggatóan hedonista.

Késő van, a város zaja távol és egyedül vagyok, tudván mindazt, amit szerintem mindenki tud: eljő 2014 és A Wall Street farkasa szart sem fog nyerni. És nézem és elképzelem ahogy Joe Pesci játssza Belfort. Vagy Ray Liotta. Vagy  DeNiro. És ugyanúgy szép, DiCaprio egyenrangú Ace Rothsteinnel. Jó könyv, jó színészek jó rendezés. Az év filmje “hands down” és leszarom a toplistákat. A Wall Street farkasa talán lehet, hogy ugyanúgy kultfilm lesz, mint ahogy alapfilm nekünk a Casino meg a Nagymenők - hogy fiatalon megpróbáljuk utánozni, majd idősebb korunkban rájöjjünk hogy mennyire kis buták is voltunk amikor nem vettük észre a vagy ötezer különböző helyről előbugyogó, lézerpontos leírását nemcsak a beszívás gyönyöreinek, de a józanság kínjainak, és ennek az egésznek, amit ostoba kifejezéssel függésnek nevezünk. És persze ott van a mindenen átgyalogoló gazemberség, ahol az első gyenge, barátunkat-harcostársunkat megmenteni akaró gesztust azonnal lerombolja a gyarlóság, az emberi gyengeség és a saját seggünk védelme. Olyan gyönyörű hogy az már gyűlöletes.

The Day of the Doctor

Nem tudom, hogy vannak vele a Kedves Olvasók, de a magam részéről rohadtul utálom, amikor valaki a szülinapi buli közepén feláll és közli az ünnepelttel, hogy a csokitorta ehetetlenül száraz, a pezsgő olcsó és túl sokáig volt a hűtőben hagyva, valamint az összegyűlt barátok-ismerősök egytől-egyig ostoba fajankók. Nos, most így érzem magam ebben a pillanatban, ahogy éjfél tájt nézem a várost és szeretnék nagyon-nagyon lelkesedni. Mert a  The Day of the Doctor nem hogy az év de az évtized legjobban várt Whoviánus eseménye. És azt kell mondjam, nem lett jó. Vagyis…

Talán. Nem tudom. Hogy egy pár sorban összeszedjem azoknak, akik csak véletlenül kattintottak ide, nos a Doctor Who - az újkori sorozatot rendkívül elborzasztó Ki vagy, Doki? címmel sugározták Magyarországon - egy kultikus angol sci-fi sorozat, amely eredetileg 1963 és 1989 között futott, majd egy 1996-os tévéfilmet kivéve 2005 óta létezik ismét. Immáron a 11. színész, Matt Smith alakítja a titokzatos, kétszívű, térben és időben bóklászó 1200 éves gallifrey-i Time Lordot. És ugye most a héten volt az első adás 50. évfordulója, hivatalosan is a leghosszabb ideje futó sci-fi sorozatról van szó. Hogy mégis mekkora hatása lenne egy fillérekből összerakott, fél órás részekből és gagyi trükkökből álló műsornak? Nos mondjuk hogy enélkül nehezen létezne kortárs sci-fi irodalom úgy en block. Merthogy Neil Gaimantől Douglas Adamsen át számtalan szerzőt ihletett-foglalkoztatott a sorozat - és fogadok, hogy ez nem fog változni. De akkor mégis mi a bajom ezzel a 76 perces tisztelgéssel?

Talán az, hogy egy kicsit sok volt az elmúlt hét. Azt el kell ismerni, a BBC kitett magáért, már ami a hírverést illeti - a visszaszámlálás utolsó pár napján úgy éreztem hogy lehetek akármennyire elhivatott rajongó, ez még nekem is sok. (Zárójel: a Magyar Televízió vagy mi - éppen nem tudom hogy hívják a magyar közmédiát ebben a percben - legalább most, így utólag megnézhetné, hogyan is néz ki, amikor egy saját gyártású műsort úgy istenigazából “eladnak”, hogy ezzel a csúnya, mocskos, imperialista kifejezéssel éljek. Zárójel bezárva.) Az, hogy a BBC oldalán minimum volt napi egy cikk főoldalon, ami a Doctor Who-val foglalkozott volna (a klasszikus “Így készült a sorozat 1963-ban”, “Így készült a sorozat 1973”-ban jellegűek mellett a “Milyen hatással volt a Doctor Who a XX-XXI. század Nagy Britanniájára?” “Miért akar mindenki Daleknek öltözni Halloweenre?”) jelezte, hogy itt bizony minden rovat mozgósítva lett. Készült egy dramatizált “így készült a Doctor Who” is Mark Gatisstől (An Adventure in Time and Space, kritika később), legalább két újabb “Ilyen volt az eddigi tizenegy Doktor”-féle beszélő fejes dokumentumfilm. A közösségi oldalakat sem kímélték a gyakornokok, akik napi ötször frissítették az összes karakter/színész oldalát, és a gebin-twittergazdák is három műszakban ontották a kép-szöveg-hang anyagot. “Talán ez a bajod” mondom magamnak “Hiszen hónapok óta mindenki erre készül hogy milyen jó lesz.”

Talán az, hogy április óta a két legnagyobb hír a The Day of the Doctor-ral kapcsolatban az volt hogy a 10. Doktor, David Tennant vissza fog térni. Ne értsenek félre, szerettem őt is - és minden hivatalos felmérésben még mindig ő a legnépszerűbb Doktor - de hogy azért van benne, mert a rajongók azt akarják, az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy helye is van a történetben. Mert én még mindig nagyon esetlegesnek látom, hogy pont rá esett a választás - jó, jó, tudom, Christopher Eccleston, a 9. Doktor, akit én nagyon akartam, hiszen számára lett volna fontos ENNEK a történetnek a végkifejlete, nem vállalta, vagy valami. És ott van a The Night of the Doctor, a kb. egy hete felpakolt előzmény-rövidfilm-klip, amelyben végre kiderül, mi lett a 8. Doktorral, Paul McGann-nal - na ez totálisan hiányzik a film elejéről. Kár, szerintem sokkal nagyobbat ütött volna, ha ezt pont nem lövik le így. Szegény Paul McGann, akinek lehetősége sem volt arra, hogy legalább egy nyomorult évadot végigjátsszon Doktorként. “Akkor az a bajom, hogy nincsenek benne az összes régi Doktorok.”

Talán az, hogy ugyan végül is mindegyik Doktor tiszteletét teszi, sőt, van egy számomra szívet melengető rész a végén, de ettől eltekintve nincs meg benne a 10. évforduló (The Three Doctors) vagy a 20. évforduló (The Five Doctors) bája, bár ugye ez utóbbiban az Első Doktort az eredeti színész, William Hartnell 1975-ös halála miatt Richard Humdall játszotta. Ne értsenek félre: Matt Smith, David Tennant és John Hurt nagyszerűen elvannak hármasban, a párbeszédeik viccesek meg minden. El is gondolkodtam, vajon mi a bajom mégis… aztán rájöttem: ez a Különleges Kiadás - mert hogy epizódnak nem nevezhető, viszont önálló filmnek sem - igazából nem az ünneplést szolgálja. Hanem azt, hogy most, amikor küszöbön áll egy újabb váltás - hiszen Matt Smith a karácsonyi epizódban fog utoljára csokornyakkendőt kötni - ezzel kívánják mintegy “megismertetni” egy újabb közönséggel a Doctor Who világát. Új piacok kellenek - ennek is szólt a világon mindenütt egyszerre szervezett mozis-3D-s vetítés. Ergó minden más ennek volt alárendelve. És látszik, hogy a sorozatrészekkel ellentétben ide bőségesen jutott pénz, mert a csatajelenetek szenzációsak. Mindig élmény látni a Doktort Dalekek ellen küzdeni, de felrobbanni látni néhány tucatot - az azért nem rossz. “Talán ezért nem tetszik annyira. Hiszen nem lehetett tele mindenféle belterjes sztorival, mert az elvette volna a közönség nagy részének a kedvét.”

Talán az, hogy ugyan volt benne egy csomó apró finomság, amit értékelhetünk - a nyitókép például majdnem egy az egyben idézi a legelső részt, és a jelenlegi “társ”, Jenna-Louise Coleman ugyanabban az iskolában tanít mint a legelső sorozat “utastársai” ötven évvel ezelőtt. Vagy a klasszikus “frigyládás” képsorok, ahogy egy csomó Doctor Who relikvia sorakozik a polcokon a Tower alatti titkos UNIT bázison. Vagy a Zygonok visszatérése így huszonsok év után. Nem veszem ide Ingrid Oliver csíkos sálját mint Negyedik Doktor utalást, mert az annyira átlátszó mint Kelet-Uganda Közbeszerzési Értesítője. Viszont ezek mellett az apróságok mellett - amelyek ismerete nélkül is szerencsére érthető minden - a legnagyobb bukó maga a történet középpontja. Emlékeznek, mi történt Kandorral? Na, valami hasonlót kell elképzelni. Gallifrey sorsa ugyanis a Doktor jellemének alapvető jellemzője volt - legalábbis eddig. Mostantól viszont a Doktornak határozott célja van, és ez nem biztos, hogy garantálja a hosszú életet, legalábbis képernyőn.

Nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy ez nem Steven Moffat legjobb írása. Abban is biztos vagyok, hogy velem együtt lesz egy kicsi, de hangos kisebbség, aki savazni fogja őt ezért - és nem szeretnék ebbe a társaságba keveredni, mert nem vagyok csalódott. Csak egy picit. Viszont biztos vagyok abban is, hogy sokan imádni fogják, remélhetőleg még többen beleszeretnek ebbe a figurába és sorozatba. És ha létezik frencsájz ma a világban, amit azért érdemes követni - nem beszélve a csokornyakkendő és a fez kúlság-faktoráról - akkor az ez, talán még azon az áron is, ha a The Day of the Doctor inkább ügyes marketing-termék mintsem a korábbiakhoz szokott mély, drámai sci-fi.

Hopscotch

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: ki a túrót érdekel egy 1980-ban készült kém-komédia, amit akkor sem és most sem nézett senki? Van benne mondjuk véres kínzásjelenet? Nincs. A legkomolyabb erőszak akkor történik, amikor Walter Matthau betömi Sam Waterston száját a nyakkendőjével és egy szivaccsal. Van benne akkor cici? Nyilván, de látni egyet sem fogunk. Akkor van benne legalább egy nyamvadt robbantás? Igen, de csak a végén, és az is csak akkorka, hogy Michael Bay azonnal elunná magát rajta. Jó, jó, és autós üldözés? Jó érzékkel talán másfél, és az sem tart két percnél tovább. És tele van klasszikus zenével. És a legintenzívebb jelenetben két ember ül egymással szemben egy asztalnál. Joggal merülhet fel a kérdés a Kedves Olvasóban akkor, hogy 1. mégis mit akarok ezzel a filmmel, ami nyilvánvalóan nem egy obskúrus Poliziesco vagy zombihorror - hiszen tele van A listás színészekkel és nem Roger Corman rakatta össze egy viskóban valahol Fresno-Alsón hanem Ronald Neame (Az Odessza ügyirat, az eredeti Poszeidon katasztrófa és a meglehetősen ambivalens emlékű Meteor), 2. főleg a Geekblogon és nem mondjuk a Tíz Film Amit Még Meg Kell Nézned A Nyugdíjasotthonban, Ha Már Minden Mást Láttál pont blog pont hu-n.

Megmondom mit akarok: noha szinte minden ellene szól, a Hopscotch (magyar forgalmazási címe: Ipi-apacs) izgalmasabb thriller mint a Bourne hagyaték, viccesebb mint Hollywood teljes idei vígjáték-termése (ez mondjuk nem akkora teljesítmény), és legalább olyan elgondolkodtató mint az Argó akció. Menjünk vissza a hetvenes évekbe és nézzünk jól szét a kémthrillerek között. Mit látunk? Paranoia, mindenki áruló, ráadásul az egész rendszer ellenünk van, teljesen mindegy hogy melyik oldalon állunk - talán a szovjetek egy picit kevésbé vonzóak mint a CIA, úgyhogy marad az a lehetőség, hogy azt tesszük amit igaznak vélünk. Ha valaki olvasta a film regényeredetijét (márpedig ki olvasta volna), akkor nem véletlenül juthatott eszébe A keselyű három napja vagy mondjuk Az elnök emberei - fiatalabbaknak: ez nem Aaron Sorkin fantázia-elnökös, amúgy kiváló sorozata, hanem a szerencsétlen magyar címadási hagyományoknak áldozatul esett All The President's Men. Amikor azonban arra került a sor, hogy a Hopscotch-ból film készüljön, a hetvenes évek már az utolsókat rúgta. A fáradt pasztellszínekbe és általános letargiába pedig éppen Ronald Reagan készül egy utolsót rúgni, mielőtt beköszönnek az Újromantikusok. Úgyhogy az adaptáció inkább más irányba indult: mi van akkor ha a főhős nem reszket az életéért, hanem pont ellenkezőleg: ő szórakozik a legjobban a hajszán.

Miles Kendig (Walter Matthau), a korosodó CIA ügynök éppen az Octoberfesten kapcsol le egy kisebb KGB sejtet, amikor is összefut szovjet kollégájával, a Casablancát legalább százszor látott Yaskovval (Herbert Lom). Rövid párbeszéd következik - "És mi van, ha elfutok?" "Te futsz, én üldözlek? Olyanok lennénk mint Stan és Pan" "Mint két bohóc" - két egyenrangú ellenfél között, majd Yaskov átadja a mikrofilmet, cserébe Kendig futni hagyja Yaskovot. Az egész valószínűtlenül békés noha a hidegháború éppen forrásponthoz közelít. Megint. Mindenesetre Kendig újonnan kinevezett főnöke, Myerson (Ned Beatty) nem örül, sőt: az egész életét a terepen töltő veterán ügynököt áthelyezi a nyilvántartóba. Kendig ekkor azt teszi, amire Jason Bourne soha nem gondolt eddigi élete során: megsemmisíti a saját aktáját, majd felszáll az első Saltzburgba tartó gépre hogy inkább Isobellel (Glenda Jackson) töltse hátralévő éveit. Azonban nem tud tétlenül ülni, beleöregedni a saját korába, így keringőre hívja a világ titkosszolgálatait: elkezdi megírni az emlékiratait, majd fejezetenként kezdi el postázni az illető szervezeteknek.

Nem éppen a legfalrengetőbb alapfelállás: a nyugdíjas James Bond utolsó dobása, hogy leleplezze a CIA és a KGB legmocskosabb titkait, amikből mi csak címszavakat kapunk, de már azok is éppen elegek ahhoz, hogy elgondolkodjunk. A hetvenes évek paranoiája itt igazolódik be, a kormány mindenütt a világon embereket öl, fizet le, manipulál gátlástalanul. Ned Beatty ráadásul ennek a "mocskos trükkök ügyosztálynak" volt régen a főnöke, ez a gátlástalan, lefelé taposó-felfelé nyaló, magát kemény republinak mutató pöttöm kis közszolga, akinek a kezébe soha nem lett volna szabad több hatalmat adni, mint mondjuk az iratkapcsok rendezgetése. Mondanom sem kell szállítja is a fantasztikus egysorosokat, főleg amikor az FBI pont az ő hétvégi házát "kibérelő" Kendiget próbálja meg szitává lőni, miközben csak a ház eladási árát csökkentik. Azok a jelenetek, ahol Kendig az őt nem minden ellenkezés nélkül támogató Isobellel beszél telefonon, igencsak megmosolyogtatók - nem egészen húsz évvel ezelőttig még tényleg így kellett telefonálni kontinenseken át. A preinternet adta lehetőség pedig, hogy Matthau mindig legalább egy lépéssel járjon a többiek előtt. Miközben szól Mozart, Rossini, Verdi és még aki előfordul a XVIII-XIX. század környékén. Hány filmet tudnánk mondani, amiben egy helikopteres-repülős üldözés tökéletesen festődik alá a Kerubin áriájával a Figaro házasságából? Vagy amiben Matthau átgördül a svájci határon, miközben a Sevillai borbély áriáját énekli? Tudom, nem hangzik vonzóan, de bízzanak bennem, működik.

Ráadásul van egy csomó apróság amit szeretni lehet. Itt van mindjárt a Matthau család, hiszen hősünk csak úgy vállalta a szerepet - meg a rövid forgatást az akkori NSZK-ban - ha fiát, Davidet Sam Waterston mellé teszik CIA-ügynöknek, a lánya pedig pilótát játszhat. A már említett Sam Waterston talán ma már különösnek hathat fiatalon, de remekül hozza az ide-oda repülgetésben megfáradt ügynököt, Kendig neveltjét, aki legalább annyira humánus mint mentora. Herbert Lom visszafogott játéka nagyszerűen húzza alá Ned Beatty robbanásig feszült, vörös arcát, Glenda Jacksonnál pedig senki sem képes bájosabban mondani azt a szót, hogy 'gettó'. Érdekesség: az összes inkompetens CIA ügynököt kémregény-írókról nevezték el.

Összességében kapunk egy lassúnak tűnő, mai szemmel talán unalmasnak nevezhető kém-thriller-vígjátékot anélkül, hogy önparódiává válna. Minden poén mögött ugyanis ott a fájdalmas igazság, miszerint ilyen és ehhez hasonló kisszerű hivatalnok-egerek döntenek fontos kérdésekben, nem csoda hogy minden el van b… rontva. Ugyanakkor, ha úgy vesszük, igazi jutalomjáték ez egy, az életét a terepen töltő ügynök számára, egy utolsó nagy buli, amiben az egész világ van ellenünk. És a Jackson-Matthau páros ugyancsak jól működik, két egyenrangú fél életük második felében sejtetett, de kalandosnak tűnő előélet után végre összejönnek, hogy kézen fogva andalogjanak el a naplementébe valahová Dél-Franciaország irányába. Tudom, hogy sokan nincsenek oda a klasszikus zenéért, de garantálom hgy az Ipi-apacs megtekintése után csak ráfanyalodnak egy D-moll Rondo-ra.

The World's End

Beszélgessünk egy kicsit az időről. Nyugalom, nem lesz szükség a speciális vagy az általános relativitáselmélet mélyebb ismeretére, nem a tudományos szempontból "idő"-nek nevezett jelenségről fogunk értekezni. Arról az időről van szó, amit mi mindannyian megélünk. Nem tudom a Kedves Olvasók hogy vannak vele, de ahogy öregszem úgy változik az időhöz való hozzáállásom is: amikor még tinédzser voltam, és mit sem tudtam arról hogy X, Y vagy Z generációhoz tartozom, kétféle idő létezett. Az egyik a "matekórának" is nevezhető jelenség, vagyis hogy az idő nemhogy konstans, de konkrétan áll és nagyokat sóhajtozva nézi a körmeit - a másik pedig az a három másodperc, amíg elmegyünk hat helyre, és nagyon sok mindent iszunk, jól érezzük magunkat, majd pedig arra ébredünk, hogy Adyligetnél jár az éjszakai busz. Borzasztóan igazságtalan klisével élve, jó társaságban repül az idő. Ez azonban csak az első része a gondolatmenetnek.

Shaun of the Dead, 2003. Adott két meglehetősen tehetséges író-komikus figura, Simon Pegg és Nick Frost, akik afféle Underground hírnévre tettek szert egy rövid életű, ám annál sokkal nagyobb hatású sitcom (Spaced) révén. (Zárójel: a sorozatot mindenképpen ajánlom, ha még a Kedves Olvasó nem találkozott vele. Mondhatnám hogy az anti-Jóbarátok, ha ez jelentene bármit egy kevésbé jól sikerült Channel 4 promónál. Kötelező. Elvégre ez a Geekblog). Adott emellé a sorozatot rendező fáradhatatlan, ultratehetséges és másodéves mongol-altajisztika-szakosnak kinéző Edgar Wright, a fent említett páros állandó ivócimborája-kollaborátora. A Shaun of the Dead elkészül, és természetesen azonnal hatalmas siker: a zombilegendáriumot szó szerint a rögvalóságba helyező, mégis könnyed, nagyszerűen szerkesztett és elképesztően vicces film hatalmasat tarol, ha nem is a mozipénztárakban (szőrszálhasogatóknak: igen, igen, nem volt bukás, sőt) de az addigra már háromnapos szagot eresztett hollywoodi gigászok dzsakuzzijaiban is.

Mi szokott ilyenkor menetrendszerűen történni? - adódik a kérdés. A Hagyományos Iskola azt mondaná, hogy tíz évvel a Shaun of the Dead bemutatása után a Gonosz Sárkány (ti. Hollywood) fogja és szépen elmajszolja hőseinket amúgy tízórai gyanánt - hogy aztán vállalhatatlannál vállalhatatlanabb baromságokat csináljanak, ellenben jó pénzért. Emellé a Comic Conon csak-csak előforduljanak, hiszen ott még emlékeznek rá, mekkora ászok is voltak valójában, dedikálva az ezredik eléjük tett krikettütőt, és feszes mosollyal fogadják a "You've got red on you" jellegű, összekacsintósnak szánt, bár kínosan előadott poénokat hajnalban, valami kocsmában. Növesztenek maguknak sörhasat és egy kisebb, de annál hangosabb "eladtátok a mjűvészeteteket a máninak" jellegű csapatot, akik szomorkás szemmel nézik majd a Shaun of the Deadet DVD-ről, miközben egymást böködik, hogy nézd, mikor még jók voltak. Természetesen a másik út az lehet, hogy látványosan elutasítják az Álomgyár (sic!) expliciten szexuális felajánlkozásait - ezzel kivívva a hardkór rajongótábor még mélyebb szeretetét - csinálnak néhány dolgot, amely pénz vagy egyéb hiányában már nem üt akkorát - csak nevezze meg a Kedves Olvasó Orson Welles második filmjét az Aranypolgár után - ettől persze mindenkinek rossz lesz a közérzete, marad tehát a múltból élés, ameddig kitart. De lehet hogy nem tart ki tíz évet, és mire hőseink negyvenesek lesznek, már tíz éve birtokolják a "has been" címkét.

Véleményem szerint a Hagyományos Iskolának fogalma sincs arról, hogy mi folyik a világban. A Hagyományos Iskola ugyanis nem ismer mást a bukáson kívül. Vagy egzisztenciálisan buksz vagy anyagilag vagy mindkettő - állítja. És elismerem, a Vaskabátok (de ostoba ez a magyar cím is) nem vállalt sokkal többet a Cornetto-trilógia első darabjánál. Nekem még mindig tetszik, jó kis zsánerparódia, megfelelő mennyiségű akcióval, humorral meg drámával. A közvélemény nagyobb része még elég jól fogadta a Mission: Impossible III-on innen készült produkciót. Aztán három hősünk persze különböző mélységig, de elmerült Hollywood rengetegében is - egyébként ide a rozsdás bökőt, hogy az összes művész per függetlenfilmes is odaadná a bal karját egy kis korrumpálódásért. És ezzel nincs semmi baj, csak ne "hazudgáljatok", hogy a klasszikust idézzem. Szóval, Pegg csinált néhány blockbustert színészként, aztán ott volt a Paul is, ami szintén remek, Wright megcsinálta a Scott Pilgrimet - ami ahhoz képest, hogy "stúdiófilm", nem is rossz - hogy aztán tíz évvel a Nagy Belépő után megcsinálják a The World's Endet - a sokak által várva várt Cornetto-záródarabot.

Óhatatlanul is felmerül a kérdés, mégis mi szükség volt az előző négy bekezdésre? Nos, a lényeg a kontextus. Olyasmit fogok mondani, amivel tudom, hogy sokan nem értenek egyet - de az a célom hogy a cikk végére bebizonyítsam, hogy nincs igazuk. A feltételezésem a következő: a The World's End méltó lezárása a Wright-Frost-Pegg trilógiának. Mire alapozom ezt? - merülhet fel a kérdés. A történet leginkább a Shaunra rímel: adott Gary King, ez a mára közel negyvenéves tinédzser, aki legjobb iskolai barátait elhívja szülővárosukba, hogy végigvigyék a kocsmatúrát, amit tizenhárom évvel korábban nem sikerült. Miközben idegenként járnak-kelnek otthonukban - hiszen jó ideje nem jártak ott - és kissé feszengenek is egymás, de főleg Gary társaságában - rádöbbennek, hogy bizony űrlények veszik őket körül, és nem a szó átvitt értelmében.

Említettem, hogy a történet leginkább a Shaun of the Deadre rímel, de arról szó sincs, hogy visszatérnénk a gyökerekhez, hacsak nem az egyik főtéma - felnőtté válás versus nem megölni a bennünk élő kisgyereket - tekintetében. Pegg - a Shaun of the Dead vagy a Vaskabátok (brr) főszerepeitől ellentétben - nem az ún. Straight Man, vagyis a Normális Ember megtestesítője, aki a nézőt képviseli a körülötte zajló őrület közepén. Ez a feladat most a kórusé, azon belül is Nick Frosté, aki a munkájának élő komoly felnőtt, felelősségteljes ember dizájnos öltönyben, szemüveggel és ásványvízzel a szokásos pint helyett. A kórus pedig szintén a legjobbakból áll: Martin Freeman ezúttal komoly méretű szerepben, mint ingatlanügynök, Eddie Marsan, az elnyomott srácból lett elnyomott autókereskedő-családapa és Paddy Considine, Pegg karakterének jobbik fele aki Garyvel ellentétben felnőtt. És persze itt van minden ismerős, Mark Heaptől Darren Boydon át Billy Nighyig.

A sztori annyiban hasonlít a Shaun of the Deadre, hogy a nagy sztori - vagyis az élien invázió - emeli globális szintre a karakterek problémáját és konfliktusait. A Shaun of the Dead sokkal inkább klasszikus paródia, ami a zombihorrorok műfaji elemeivel játszik, valódi hús-vér embereket rak bele a zsánerbe, hogy aztán azok valódi emberekként reagáljanak, ez adja a film lényegét. A The World's End azonban nem ilyen: itt a kórus és Gary közti feszültség, a Gary és a világ közti ellentét a vezérfonal, a kékvérű élienek csupán a ráadás. Óvatosan kell az ilyennel bánni, mert könnyen Another Earth válhat a történetből, amiben a sci-fi vonal csupán háttér. Az idegenek motivációja pedig meglehetősen sajátos és - ha az Igen Tisztelt Nyugati Világ hozzáállását tekintjük az általunk "fejletlennek" gondolt országok esetében - sajnálatosan ismerős.

Most pedig jön az indoklás, hogy honnan is veszem a bátorságot ahhoz, hogy méltónak merjem nevezni a filmet a Cornettó-trilógia végére. Itt kanyarodnék vissza a cikk elejére - ha még emlékeznek - az időre: amíg a Shaun of the Dead zombijai a konformizmus, a beszürkülés képviselői, addig itt az idegenek, ha lehet ilyet mondani, sokkal alattomosabban lépnek fel: "civilizálni" akarják az emberiséget. Nincs örök gyerekkor - bár sokan azt kívánják, hogy legyen - ez mégsem jelenti automatikusan azt, hogy mostantól minden nap öltönyben kell bejárnunk irodaházakba dolgozni. Nem a világ vége ha egy kicsit megtanulunk továbblépni. És az sem baj, ha menet közben kicsit módosítunk az álmainkon, mert lehet, hogy annak idején gondoltuk rosszul. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a gyerekkori-fiatalkori álmok a helyesek, hiszen akkor még ártatlanok voltunk, ergó tiszták - sajnos nem mindig ez a helyzet. Ez egy sokkal érettebb, felnőttebb film - nem beszélve arról, mennyivel több pénzt tudtak belerakni. És ez nem feltétlenül rossz. Ha visszavágyunk a Shaun of the Dead látszólagos egyszerűségébe - pedig már az is komoly film volt - még mindig újra elővehetjük. De érdemes mellé megnézni a The World's Endet, hogy mennyit fejlődtek gyermekeink, és büszkén mondhatom, hogy sokat: Edgar Wright - noha a sűrűn vágott közelik már-már kezdenek klisészámba menni - jobban vezet színészt, jobban komponál jelenetet, Pegg tényleg nagyon jól játszik, de ami a legszívetmelengetőbb, az Nick Frost érettségije: belőle is rendes, drámai színész lett akire bármikor rá lehet bízni bármit. A kedves óriás aki a film lelke és - ha lehet ilyet mondani - morális iránytűje, az ő drámája teljesen egyenrangú Garyével. És ez a fajta kiegyensúlyozottság az, ami az év egyik legjobb filmjévé emeli a The World's End-et.

Utószó: a nosztalgia a vénemberek heroinja. Ha azt várja a Kedves Olvasó hogy Pegg és Frost örökké túlkoros fanboyokként fognak viselkedni, sajnos téved. Az idő ugyanis telik, változtat, formál, akkor is, ha nem akarjuk. Az, hogy hogyan viseljük ezt, az tesz minket egyedivé. Nem lehet azt kérni senkitől, hogy minden olyan legyen, mint amikor fiatalok voltunk, csak önmagunkat áltatjuk ezzel. Nem lesz olyan - pont azért mert egyrészt elmúlt, másrészt ha nem múlt volna el, nem lenne megismételhetetlen, és ezáltal szívünknek kedves. Úgyhogy én örülök a The World's Endnek, és kíváncsi vagyok, mit fognak még csinálni.

Szellemirtók

A filmkészítés, mint köztudott - ha esetleg mégsem lenne az, kérdezze meg a Kedves Olvasó a feltehetően mellette álló elhanyagoltnak tűnő, szarbarna  színű és cigiszagú kardigánt viselő szabadbölcsésztől a belváros bármelyik szabadon választott kocsmájában - időigényes dolog. A világ boldogabbnak vélt felén is gyakran évek telnek el az ötlet felbukkanása (ti. csináljunk filmet kezeslábasba öltözött fickókról, akik unott arccal mindenféle dimenzióátjáró démonokat üldöznek) és a bemutató között. 1983 májusában, amikor Ivan Reitman besétált a Columbia egyik légkondicionált tárgyalójába, az akkor már eléggé ismert rendező is tisztában volt ezzel az egyértelműnek tűnő természettudományos ténnyel. Mégis, amikor Frank Price, a stúdió akkori feje gondolkodás nélkül ("Mondj egy számot" "Harminc" "Oké" - valahogy így hangozhatott a párbeszéd) azt mondja, hogy márpedig '84 június 10-én lesz a bemutató, arra csak egy válasz adható: persze, nincs gond.

"Back off man, I'm a scientist."

Pedig abban a lélektani pillanatban még kész forgatókönyv sincs. Reitmannak azonban van három név a zsebében: Aykroyd, Ramis és Murray. Hogy érthető legyen; a Bombázók a seregnek és a Dilibogyók után ha valaki azzal a fegyverténnyel járja Los Angeles kevésbé szimpatikus utcáit, hogy márpedig Bill Murray benne lesz a filmjében, azzal automatikusan jegyet váltott a város összes frissítőkkel és kubai szivarokkal ellátott fontosemberéhez. Nem sokkal a fent leírt jelenet előtt Ivánunk - hiszen csak innen a szomszédból, Párkányból dobbantott szüleivel harminc-negyven évvel korábban, ezért jár neki a kéretlen-kellemetlen, összekacsintós-oldalba böködős bizalmaskodás, amely oly' jellemző az Oderától Keletre - Dan Aykroyddal és az ő furcsa, jövőben játszódó nyolcvan oldalas valamijével találkozott, amely átláthatatlanul bonyolult cselekményével engedett bepillantást az ezotériával bensőséges viszonyt ápoló, viszont rettentően intelligens kanadai tekervényeibe. A sajnos rövid életű John Belushival közös projektet végül is Reitman közbelépése mentette meg azzal, hogy bevonta Harold Ramist társszerzőnek, csak hogy legyen egy nagyon picit a történet egyik sarka valami megfogható mellé horgonyozva.

Az operatőrnek felkért Laszlo Kovacs (Igen, az angol átírást fogom használni. Sajnálom. Továbbmehetnénk?) számára is igazán nagy kihívás a projekt, hiszen speciális effektekkel zsúfolt, 65mm-es filmre forgatott film, amelyre nincs sok idő vagy pénz - ezek bármelyike képes izgatottá tenni egy legalább közepesen felkészült operatőrt. Mindez rengeteg munkát, szívást, letört lábujjkörmöket és egyszerre őszülő-kopaszodó fővilágosítókat jelent. Most közepesen unalmas névsorolvasás következik: John De Cuir, legendás díszlettervező és az ő súlyos Art Deco monstrumai, Richard Edlund effekt-főnök-zseni, akinek kifejezetten ezért a filmért kalapáltak össze egy céget, William Artherton, aki a nyolcvanas évek nagyrészét seggfejek alakításával töltötte, Reginald VelJohnson, az örök epizodista (lásd: Drágán add az életed), Signoury Weaver, aki akárki akármit mond még mindig csúcsformában van (lásd: Paul), Rick Moranis aki maga a megtestesült jobbra törekvés (jut eszembe, ő most hol lehet?) (UPDATE: Igen, közben rájöttem mi történt.) és persze Ernie Hudson, aki, ha megemelkedik svájcifrank-alapú lakáshitelének törlesztője, bármikor képes lenyilatkozni, hogy márpedig készül a harmadik rész és hogy majd benne lesz.

Ki nincs itt? - adódhat a kérdés. Nincs itt Eddie Murphy - ő nem vállalta, elment Beverly Hills-i zsarunak, nincs John Candy - akinek furcsa elképzelései voltak Lewis Tully szerepéről, mint hogy legyen kutyája, meg német akcentusa - és nincs itt sajnos John Belushi. Illetve hát nem biztos, hogy sajnos. (Zárójel: attól még, hogy a filmből nem hiányzik, még nem jelenti azt, hogy általában véve hiánya ne lenne fájó. Ha kellenek érvek, akkor tessék Blues Brotherst nézni. Vagy akár 1941-et. Tudom, kelletlenül összehordott szirupos trágyahalomnak tűnhet Spielberg Első Nagy Bukása, Belushi mégis szenzációs. Majd legközelebb megvitatjuk, jó ötlet volt-e tengerbe ölni Sir Christopher Lee-t. Zárójel bezárva.) Nélküle ugyanis le kellene maradnunk Bill Murray második legnagyobb filmjéről (persze hogy az Idétlen időkig az első). A Szellemirtók nem tökéletes film, nyilván nem az. Mondhatjuk, hogy Csatahajón és társain nevelkedett szemünknek lassú és különben is bagóznak benne (!) Ilyesmi elképzelhetetlen volna napjaink tökéletes, vegetáriánus, egészségesen élő társadalmában (Isten hozott Snake Plissken). Viszont, mint bármelyik jó mozi, nagyszerűen mesél a korról, amiben készült: a környezetvédelmi bürokrata, aki nem lát tovább az orránál, viszont az ő pozíciója a legfontosabb, és vele senki sem packázhat, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy New Yorkot elárasztják a szellemek. Bármit becsomagolhatunk jól hangzó reklámokba, el lehet adni a szellemirtást is. A hatóságok teljesen életképtelenek, tehetetlenek és szemlátomást fogalmuk sincsen a világról. Mindenki csak magára számíthat, ha bekopogtat Gozer. És ha elég pofátlan vagy, akkor nem csak hős leszel, de tiéd lesz a nő is - ez maga a nyolcvanas évek.

Nyolcvanas évek filmjeiről írni nehéz. Legalább olyan nehéz, mint húsz év múlva lesz írni a jelen filmjeiről. Mindazt, amit ma gyűlölni lehet a Sátán Birodalmában (ti. Hollywood), akkor kezdődött: felfedezték a tinédzsereket, mint kiaknázható korosztályt - senkit se tévesszen meg a látszat, mind a mai napig 14 éves fiúk az első számú célcsoport - videó, kábeltévé, ömlik az erőszak és Jerry Springer, környezetszennyezés, a világ vezetői teljesen elveszítik valóságérzetüket, állandó fenyegetettség terrortól/atomháborútól, szar zene, mindenütt neonok, ostoba, ízléstelen és viselhetetlen ruhák, borzasztó hajak és egyéb szőrök. Senki sem gondolta volna harminc éve, hogy lesz akár egy ember is aki nosztalgiával gondol majd vissza a Reagan/Thatcher éra akármelyik pontjára - úgy tűnt, a kilencvenes évekkel eljön az Apokalipszis gépemberek (Halálosztó) formájában. Szóval a nyolcvanas évek filmjei nagyjából két részre oszthatóak: az első csoport azoké a filmeké, amelyekben minden kúl és rendben van - vagy lesz - miközben Aerosmith-t hallgatunk a nyolcsávos egyirányú autópályán doboz alakú platós teherautóban döngetve, a másik csoportban pedig gyötrelmes kínhalált halunk a nem olyan távoli jövőben, minden remény nélkül. Az egyetlen mentség a nosztalgia: akkor voltunk fiatalok. Nem is igazán a kor hiányzik, hanem az, hogy nem vagyunk már tinédzserek és nincs meg az az egészséges tévképzetünk, hogy mindent tudunk a világunkról - mik a menő zenék, helyek, csajok, kocsik, mindenki helyettesítse ide be az akkor fontosnak gondolt dolgokat.

A Szellemirtók abba a kivételes kategóriába tartozik, ahol a világ el van b… armolva, ez talán nem is fog változni, de ma legalább megúsztuk egy babilóniai isten haragját. (Tudom, Sumér volt). Az egész világ Peter Venkman, pardon Doktor Peter Venkman szemén keresztül látszik a legélesebben: minden pénzt el lehet és el is kell kérni, mert a többiek nem érdemlik meg. A világ kicseszik velünk, cserébe mi is kicseszünk a világgal. Kitesztek az egyetemről? Azt gondoljátok, hogy a paratudomány nem is igazi tudomány? Na, akkor nézzük, több pénzt tudok-e keresni vele, mint ti a nyomorult, szűklátókörű, cigiszagú világotokban. És benne leszünk a tévében, meg az újságban, és nekünk kimondhatatlanul jó lesz, ti meg nem tehettek ellene semmit. És ha tényleg nagy a baj? Ha visszajön teszem azt Boris Karloff és nem lesz kedves? Hát maximum szétrúgjuk a seggét. Ez a fajta melankolikus erőszak, párosulva a lehengerlő hízelgéssel az, ami a leginkább visszataszító embertársainkban - és érdekes módon Bill Murray-nek sikerül úgy eljátszania mindezt, hogy megértjük, megbocsájtjuk, sőt, ünnepeljük érte. Hiszen értünk szól: napjaink nagy részében kerüljük a konfliktust, ha valakinek mégis hízelgünk egy kicsit, abban nincs semmilyen kigondolt stratégia, csak meg akarjuk úszni a pillanatot. Venkman egyáltalán nem akarja megúszni ezeket a pillanatokat, ő lubickolni akar bennük. És ha az egyik játszma nem működik, szemvillanás alatt vált át a másikra. Egyesek szociopatának neveznék. Lehet, hogy az is.

És sajnálom, én kedvelem Harold Ramist, de a Dilibogyók óta meggyőződésem, hogy valójában egy darabból öntötték annak idején a gyárban. És ez annyira nem tűnik fel, hiszen Egon sem az az érzelmes típus, de azért mégis. Olyan őt látni, mint a korabeli videóklippekben a zenészeket, ha történetesen valami narratívát is kitaláltak a videóhoz: nehezen hiszed el, hogy ő most valaki mást játszik, de valamiért mégsem baj. Hiszen az arca érdekes úgy alapból is, aztán meg az, hogy képtelen lenne Desdemonát alakítani a Royal Shakespeare Company tagjaként, az senkit sem érdekel. Őt nevezhetnénk akár - a Szőr Austin Powersből kölcsönvett running gaggel - Exposition-nek: ő az, aki elmondja szépen a dolgok, emberek előtörténetét, közli azt az "információt" (vö. chicagói Szent David Mamet Levele Az egységbeliekhez), amely a cselekmény megértéséhez szükséges. A csendes második, a tudós, akinek szociális képességei nincsenek, ugyanakkor ez a tény egyáltalán nem zavarja (v.ö. Sheldon Cooper). Sztoikus figura, akit a legkevésbé sem érdekelnek embertársai, csak és kizárólag saját kutatása. Minden részvét nélkül kérdezi meg Rick Moranist az utolsó jelenetben, hogy hajlandó lenne-e mintát adni az agyszöveteiből. És most, hogy a gondolatmenet végére elérkeztem, lehet hogy ezért jó a mi Haroldunk erre a szerepre: nincs mit "művészkedni" rajta, ez a fajta szárazság az, ami ennek kellett - és hát ugye ő az egyik társíró, szóval nyilván nem írt magának olyasmit, amit nem tudott volna megcsinálni.

Ahogy Aykroyd is: a legjellemzőbb jelenet a karakterére az, amikor a hármas éppen szemrevételezi a bázisnak kinézett egykori tűzoltólaktanyát, amelyet Venkman és Egon dörzsölt kofa módjára szapul az ingatlanos előtt - hogy olcsóbban megkaphassák az amúgy is romokban levő épületet "egy demilitarizált övezet" kellős közepén - amikor is Ray lecsúszik a tűzoltópóznán, és közli hogy a hely fantasztikus. Ő a gyermek mind közül, ő az, aki a leglelkesebb, a legelesettebb és neki vannak olyan erotikus álmai, amelyek nekem voltak utoljára tizenötéves koromban. És ő az, akinek a filmtörténet legfélelmetesebb Bibendum-babáját, a Stay Puft Marshmallow Mant köszönhetjük, amikor mindenki igyekszik kiüríteni a fejét, nehogy valami baj történjen, akkor ő a gyermekkorának legártatlanabb figurájára gondol: ebből lesz a szörny. Ne várjunk nagy karakterfejlődéseket: ez nem az a műfaj. Ha valaki, akkor a Tisztelt Lakosság és a hatóságok azok, akikre ráfér némi továbbképzés. Hogy van más is ezen a Földön rajtuk kívül, és talán ideje lenne némi figyelmet szentelni a dolgoknak. Különben jön megint Gozer, hogy emlékeztessen.

"Ray, when someone asks you if you're a god, you say 'YES'!"

Lehet így is nézni a Szellemirtókat, de mégiscsak szellemeket kergetünk, van bézs kezeslábas benne meg jól eltalált embléma, meg aranyos zöld valami (ennek majd a rajzfilmsorozatban lesz igazán jelentősége) meg frankó villogó hátizsák ilyen lézerpisztolyszerű izékkel. A Szellemirtók nem egy francia egzisztencialista monodráma, ez egészen nyilvánvaló. Mégis - és itt csak és kizárólag a saját véleményemet mondom - szerintem legalább olyan értékes, hiszen benne van a Zeitgeist (Tudom, a "korszellem" a nyelvművelők által preferált fordulat, szerintem viszont a Zeitgeist hangalakjában van valami határozott és kézzelfogható). Ahogy a Sebhelyes arcú sem tűnik meghaladottnak - tudom, hogy ezzel fognak vitatkozni - úgy a Szellemirtók sem tűnik kevésbé frissnek vagy eredetinek. A világ legnagyobb kutatóintézetei ma is azt kutatják, miből lesz az időtállóan (sic!) sikeres film és a válasz továbbra sincs meg: van valami abban a pillanatban, helyen és időben, amikor az a húsz-harminc-százötven ember összejön és csinálnak valamit, ami megismételhetetlen. Mintha visszatérnénk a hétfői Daciák korába: számít, hogy ki volt a műszakvezető, hogy mennyire volt berúgva a hegesztő és hogy vajon résen voltunk-e az átvételnél Csepelen. Ma már az autógyártás nem ilyen, ritka kivételtől eltekintve mindegyik gyárból kikerülő autó ugyanolyan jó. A filmgyártásban ezt a hibaszázalékot megközelíteni sem lehet még a legjobb szándékkal sem - még Hollywoodban sem. A legnagyobb titok arrafelé az, hogy végső soron fogalma sincs senkinek mitől működik az egész. A nyilvánvaló dolgok mellett ezért is készülnek folytatás-filmek: hátha vissza lehetne hozni azt a jót, amit az elsőnél eltaláltunk, akár ha véletlenül is. És lehet vitatkozni a második részen - a magam részéről azt gondolom, hogy vannak benne jó ötletek, de annyira nem működik, mint az első - viszont a Szellemirtók hálás volt készítőihez: sok pénzt hozott, mindenki jól járt, és nélküle valószínűleg nem érkeznének a havi csekkek Ray Parker Jr. magánnyugdíj-számlájára.

Star Trek II. - Khan haragja

A várva várt Star Trek - Sötétségben (hozzátéve, hogy aki ezt a '90-es évek eleji francia művészfilmek forgalmazási címeivel vetekedően ostoba nevet adta, az a Gyehenna Tüzép telepén ítéltessen örök szénlapátolásra) kapcsán elkerülhetetlenül felmerül egy korábbi második rész. Azonban hogy megérthessük a Khan haragja valódi jelentőségét - legalábbis a Star Trek fanchise történetében - vissza kell mennünk egy picit az időben. Mert korántsem ugyanaz a helyzet most, mint akkor.

Isten hozta önöket 1977 nyarán, amikor egyedül a nyomott áron kínált kokain tartotta vissza Hollywood stúdiófejeseit az öngyilkosságtól. Jött egy ilyen lézerkardos-űrhajós baromság, és lerabolta a piacot. "Most mi legyen?" hördültek fel egyszerre. Persze csak magukban, ebben a szakmában az ember nem mutathat gyengeséget. A Paramountnál sem történt ez másként, ott azonban nem sokáig vacilláltak, volt nekik ez a korábban bebukott, majd számukra teljesen érthetetlen módon kultstátuszt elérő sorozatuk. Nosza, csinálj belőle filmet, fiam - mondta a Mindenható Pénztárca Gene Roddenberrynek, a Star Trek atyjának. És csináltak is. És 1979-ben akkorát buktak, hogy ahhoz képest a Moonraker sikeresnek és fiatalosnak nézett ki a már akkor 52 éves Roger Moore-ral.

Sötét napok jöttek. Egyértelművé vált hogy a Paramount még egyszer nem fog kidobni három és fél Csillagok háborújányi pénzt. Ugyanakkor már ismerték a mondást, miszerint ha valakinek franchise-a van, akkor abból simán csinálhat pénzjegynyomdát. Ehhez azonban komoly sebészetre lesz szükség. A stúdió ki is rúgta Roddenberryt - oké, nem ki, hanem fel: kapott irodát, telefont, meg egy Executive Consultant címet, viszont a telefon nem volt bekötve sehová. Megnyesték a költségvetést is, az első rész 46 millió dollárja helyett valamivel több mint 11 millióra. A feszültség végig tapintható volt a fejlesztés és a gyártás során: az egy dolog, hogy bukás esetén mindenki egy emberként vonul a Munkaügyi Központba segélyért, de mellesleg örökre eltemethetik a lapostányér-fejű űrhajókat valahová a Comic-Con hátsó standjai alá.

Nem maradt más mint menekülés a győzelembe. A Khan haragja nem egy nagy, hosszú, elnyújtott expozíció egy önmagában érdekes de nagy vásznon hamar lényegtelenné váló jelenethez, mint az első rész. Khan egy legókészletből összepakolt, klasszikus bosszúvágy-motivált antagonista, viszont a Khan haragja azon ritka filmtörténeti pillanatok egyike, amikor a színész egymaga (esetünkben a kiváló Ricardo Montalbán) képes emlékezetessé tenni. Az első résszel ellentétben itt végre komoly, személyes konfliktusokat láthatunk, komoly dilemmákkal - vajon jó ötlet-e létrehozni egy terraformáló fegyvert, akkor is ha a legjobb szándék vezérel? Vajon minden rosszembert elfelejthetünk, ha elég régen végeztünk velük? Vajon másszunk tovább a létrán, és legyünk pocakosak vastag váll-lappal? Vajon meddig játszhatunk magányos hőst, mielőtt lomhára öregszünk? És persze az örök kérdés: okos dolog-e leállni Kirk kapitánnyal (pardon, admirálissal) fézer-párbajra? Ez utóbbira azért elég kézenfekvő a válasz. Régimódi sci-fi ez, olyasmi, ami a Galaktika könnyedebb, akciódúsabb novelláira emlékeztet. És igen, a vége felé ott van az a jelenet, ami mindennél többet mond el Spock karakteréről. Ez az a jelenet, amely mérföldkő a sorozat életben - és amely miatt annyi fejfájásuk volt később a producereknek, hogy hogyan hozzák vissza Leonard Nimoyt. Aki persze a Khan haragjának sikerére meggondolta magát, és mégis csak vissza akart térni a következő részbe.

Azt vettem észre, hogy mindenki azt kéri számon a Star Trek-filmeken, amit a sorozatokban, novellákban láthatott-olvashatott: korunk komoly társadalmi-filozófiai kérdéseit, problémáit kell hogy boncolgassa egy, a jelentől és a valóságtól elemelt világban. Ez ugye minden sci-fi alapja, nincs is ezzel gond. Engem is mindig lenyűgözött, főleg a Star Trek: Az új nemzedék egyes epizódjainak humánus, emberi végkifejletei. Hogy nem minden konfliktust kell erőszakkal megoldani. Ez mind nagyon szép és nagyon jó, csak egy probléma van vele: ha el akar az ember adni úgy egymilliárd dollárnyi mozijegyet, akkor az emberek nagy része mégiscsak űrcsatákat meg kalandokat vár. (Ezzel együtt sincs mentség az Űrlázadásra, ami egyszerűen csak rossz.). Viszont még ezeknek az elvárásoknak a fényében sem lehet panasz a Khan haragjára.

Igen, lehet hogy egy cseppet teátrális. Igen, Shatner még mindig elég szar színész (bár szerintem ez az egyik legjobb alakítása). Igen, a Csillagok Háborújával ellentétben a Khan haragja rosszul öregszik, csak ha az effekteket meg a produkció dizájnját nézzük. Igen, mai szemnek egy kicsit lassú és hát nincs benne másodpercenként ötszáz vágás. És azt bármilyen körülmények között aláírom, hogy a kétharmadánál leül fűcsomókat bámulni. Viszont ennek ellenére is mondhatom, hogy jól van megírva a maga régimódi, kicsit tévés módján. És ha itt el is búcsúzott volna az Eredeti Gárda, akkor talán nem kellene emlékeznem Shatner rendezői munkásságára. Vagy Leonard Nimoy fejpántjára.

Csoportterápia (The Captains, 2011)

Ha már a stúdió úgyis elkezdte az Into Darkness promotálását, legyen egy kis dokumentumfilm-vesézés, azt úgyis szokták szeretni egy popkultúrális blogon. Vagy nem?

Azt hiszem nem kell bizonygatnom senkinek, hogy hatalmas Star Trek rajongó vagyok. Egyszerűen szerelmes vagyok abba az ártatlan és felelmelő legendába és történetmesélési metódusba, amely öt tévésorozatot, tizenegy mozifilmet és ki tudja miféle más inkarnációt tölt mára meg. Mindezek ellenére nem félek kijelenteni, hogy William Shatner szar. Oké, finomítok: Bill lassan fél évszázadot felölelő színészi karrierje ellenére mindig is középszerű, kisszínpados kanadai színész maradt.

William Shatner története mintául szolgálhat bárkinek, akinek a képességei önmagában nem garantálnák a sikert és az elismerést. Színészi eszköztára modorosságokra és rosszul beidegződött, teátrális gesztusokra korlátozódott - ez a mai napig nem változott. Ha annak idején nem éppen ő lett volna az épeszű pénzért megkapható férfiikon-jelölt, akkor maradt volna annak, amire a képességei predesztinálták: ő lenne az a pacák, aki egyszer a Columbóban a gyilkos volt. De jó helyen volt jó időben, így vált örökre Kirk kapitánnyá. Modorosságokkal és rosszul beidegződött teátrális gesztusokkal.

Mindezek alapján azt gondolhatja a Kedves Olvasó, hogy nem szeretem sem őt sem Kirk-öt. Ha ezt gondolja, akkor téved. Visszanézve az eredeti sorozatot (The Original Series, ahogy ma ismerni) van az egésznek valamilyen megfoghatatlan bája, és ezt nem csak a kornak köszönheti, amikor készült. Valahogy minden ügyetlensége, technológiai kezdetlegessége és szemmel láthatóan elégtelen költségvetése ellenére mégis működik. (Zárójeles megjegyzés: olyannyira működik, hogy éveknek kellett eltelnie, mire az utánsugárzásból sikerült valami nyereséget kicsikarni. Ezt csak azért tettem ide külön, hogy lássák a rendkívül műveltek is, hogy nem minden franchise üt be elsőre)

Ki tudja miért, mostanra érett meg Shatnerben, hogy kezdjen valamit az "örökségével". Akár könyvet is írhatott volna (mint hogy tette is), viszont azt találta ki, hogy forgat egy "dokumentumfilmet" is. Az idézőjel annak szól, hogy a The Captains eredendően egy másfél órás egotripnek indul, és ebből mondjuk ha tíz perc, ami nem azt a célt szolgálja, hogy Shatner bebizonyítsa magának - és a világnak, persze - hogy ő márpedig igen is fontos ember, és hogy van neki "öröksége". Ez persze abba van bújtatva, hogy elmegy és elbeszélget azokkal a színészekkel, akik a kapitányokat játszották a Shatner Utáni (SU) korszakban - beleértve Chris Pine-t is.

Szerencsére Shatner nem "folyik rá teljesen az alapanyagra", csak hogy irodalomtanáromat, Réfi Csabát idézzem (innen is tiszteletem, Tanár Úr), így kiderül egy-két érdekes dolog, például hogy Avery Brooks (Deep Space Nine) számára az élet olyan, mint egy jazz-fantázia, hogy Scott Bakula (Enterprise) mennyire megöregedett alig pár év leforgása alatt, vagy hogy Kate Mulgrew (Voyager) gyerekei gyűlölik a Star Treket. Van tehát néhány pillanat, amikor talán Shatner elnagyolt mozdulatai miatt, vagy annak ellenére a film főhősei mégis megnyílnak, feltárnak egy-két fájdalmas vagy éppen boldog élményt vagy tényt, ami a Star Trek világához köti. Az mindenképpen kiderül, (azoknak, akik nem tudják, hogy megy az ilyesmi) hogy tévésorozatot, filmet gyártani igen is nehéz, időigényes munka, 12-18 órákkal, hétvégék, ünnepek nélkül. És ennek következményei is vannak, elég csak a válási rátákra gondolni.

Viszont ahogyan a Nemzedékekben, ahol zászló átadás-átvételre kellene hogy sor kerüljön Kirk és Picard között - értik, Nemzedékek - úgy itt is Sir Patrick Stewart csendesen belép és egy határozott mozdulattal kiveszi Shatner kezéből a fent nevezett zászlót. Nincs itt generációváltás - itt kérem egy másik működési minőség kezdődik. Egy magányos - de koránt sem egyedül lévő - tépelődő, eltökélt ember alakja bontakozik ki abban a pár percben, amikor megnyílik a sáros gumicsizmában szinte a mellkasán ugráló Shatner előtt. Talán ez, talán ez a szándéknál mélyebb önvizsgálat az, ami Shatnerből is kihúzza azt, ami a lelkét igazán nyomja - az egyszerre terhes és gazdagságot hozó örökség kettőssége, az élet kiszámíthatatlansága és a szakma (értsd: színészet) szépségei és nehézségei. Noha nem nagyon tudja helyiértéken kezelni saját magát továbbra sem, de valahogy az összes játékszeren, lényegtelen, Star Trek találkozókon készült montázsokon, lassításos-zongorás könnyzacskó-morzsolgató vágóképeken túl mégis van ebben a másfél órában, ami miatt érdemes végignézni. Mert az összes egó-búszting marhaságot félretéve van benne valami, ami a Star Treket naggyá tette, és nem csak az én szembemben: nagyon nagyon emberi.

A sötét lovag: Felemelkedés

Van abban valami különösen megnyugtató és otthonos, ha az ember nem jár sajtóvetítésekre. Minden tiszteletem az összes kollégámé, de valahogy teljesen más érzés úgy beülni a moziba, hogy nem pár tucat véresre töltött tollal ülő héja várja áldozatát, hanem ezerötszáz olyan ember veszi körül, aki nagyon várja azt, amit látni fog. Nem véletlenül ment az összes előadás telt házzal - ha valaki leghamarabb látni akarja a BFI IMAX mozijában Londonban, akkor már csak hétfő hajnalra van jegy. (Tudom mire gondolnak és igazuk van: dögöljek meg)

Szóval teljesen más érzés, az embert izgatott várakozás veszi körül, némelyek denevéremberes maszkban (csak kevesen, az igazi rajongók a reggeli első előadásra jöttek) mások csak úgy, ahogy a munkahelyük kidobta őket. Egy dolog köti őket össze: nagy részük elégedetten fog távozni a moziból. A sötét lovag: Felemelkedés ugyanis pontosan azt nyújtja számukra, amit várnak: grandiózus élményt. És ott ültem velük, végignéztem mind a két és fél órát. Amikor vége lett, együtt tapsoltunk. És nem értettem, mi a bajom.

Mert kétség sem férhet hozzá hogy ez pedig egy igen sikeresen és ügyesen összerakott nagybetűs FILM a szó hollywoodi értelmében - és nem csak a felbontás miatt. Nolan-t ha másért nem egyvalamiért borzasztóan tisztelem: ha nem muszáj nem használ digitális trükköket. Ezt akkor fogjuk igazán megérteni ha megnézzük az akciójeleneteket, amelyek jó részét TÉNYLEG felvették és tucatnyi ember izzadt bele nem pedig három hektárnyi szerverpark. Persze volt utómunka, nem is kevés, de ez semmit nem von le Wally Pfister érdemeiből, mert még mindig zseniális operatőr.

Hans Zimmer is felébredt a Sherlock Holmes óta tartó katatóniából és tisztességeset komponált. Christian Bale még mindig Batman, de legalább nem ordít annyit torokhangon, mint eddig. Legalább érteni, hogy mit mond. Gary Oldman még mindig egyenes gerincű hős, de állítólag béke van. Morgan Freeman még mindig maga Isten, ennél többet tényleg nem lehet kívánni. Az új szereplők közül talán csak Anne Hathaway jelenléte kérdéses a számomra (vajon van-e bárki a Földön, aki elhiszi róla, hogy ő a Macskanő?), de mindegy is, nem zavar. A forgatókönyv óramű-pontossággal adagolja a csavarokat, már-már iskolásan precízen pakolják a szálakat, eseményeket, de...

Hosszú. Nem egy Titanic, de azért hosszú. És az első felvonás ugyanolyan hosszú mint a harmadik - noha a harmadik öt hónapot kell hogy felöleljen, az első meg csak két napot. Vannak jelenetek, amelyek abszolút feleslegesek - de csak pont annyira, hogy feltűnjön, egyébként szintén nem zökkent ki. De ami a legjobban zavar az az, hogy tömeg van. Nem csak a tömegjelenetekben, hanem egyébként. Annyi mindenkit kell követni, hogy a végén igazán senki sem főhős, senkinek sem szurkolsz - mert mire szurkolnál, már máshol járunk. Az milyen, hogy egy film közepén húsz percre eltűnik a főhős?

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: érthetetlen mi nem tetszik. Nem is azzal van a baj, tetszeni tetszik, A sötét lovag: Felemelkedés kellemes film. Biztos vagyok benne, hogy a Mélyen Tisztelt Olvasók kilencven százaléka meg fogja nézni és tetszeni fog neki. Jó részük érthetetlennek fogja tartani a sirámaimat. Egész úton hazafelé azon beszélgettem lakótársammal, hogy ugyan jól éreztük magunkat, de mennyivel jobb lehetett volna, mennyivel több lehetett volna, ha... De mindegy is, nem számít. Jó lesz, mint A sötét lovag volt, de a Batman: Kezdődik még mindig jobb. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi filmben Gotham még inkább kinézett Gotham-nek mint most. Itt úgy néz ki mintha New York lenne. Hol a magasvasút?

Pedig jó film, pedig jó film - mondogatom magamnak - nézd meg, ez a szekvencia pont olyan, mintha a Téli palota ostromát forgatták volna újra, és működik - nem kell ahhoz történelem-szociológia szakos bölcsésznek lennie az embernek hogy megértse a mélyebb társadalmi üzenetet. Tom Hardy pedig ki van gyúrva, vicces Dart Vader maszkkal az arcán és mégsem röhögsz ha ránézel, hanem félsz. Elárulok egy titkot: nem fájt volna semmi, de semmi egészen az utolsó negyed óráig. Az utolsó negyed óra fékevesztett szálelvarrás, heroizmus és teljesen felesleges "ez történt egy héttel később" jellegű utószó. Ha öt perccel hamarabb véget ér, nincs az az érzésem, hogy a film megágyazott Batman (újra) rebootolásának.

Még egyszer így a végén is, hogy érthető legyen: nem rossz film A sötét lovag: Felemelkedés. Méltó harmadik (befejező) része ennek a Batman-nek itt és most. Grandiózus A sötét lovaghoz képest is. De mint az utóbbi három Nolan-film ez is olyan, mint a sajtreszelő: egyszerű és zseniális tárgy. Mégsem emlegeti fel az ember társaságban, hogy mennyire nagyszerűen működik. Egy sajtreszelőhöz - elnézést attól, aki esetleg nem így gondolja - nem lehet érzelmileg viszonyulni. Amikor kijöttem a moziból, nem jött velem haza a film - és ezért kár.

Iron Sky

Nácik a Holdon! Nácik a Holdon! Amikor 2018-ban az Egyesült Államok meg nem nevezett (de Sarah Palin-re nem véletlenül hasonlító) elnöke úgy dönt, hogy kampányígéretéhez híven (Black to the Moon, értik, ugye?) egy űrhajót indít a Holdra. Az újraválasztás mellett azonban az elnököt (illetve őt nem is, de védelmi miniszterét annál inkább) rendkívüli módon érdekli a Holdon található Hélium 3, amellyel örökre függetlenné válhatnának a világ kőolajától. Ám a kiválasztott űrhajós, James Washington (Christopher Kirby, akire halványan még emlékezni is lehet a Mátrixból) csak egy modell, így nem sok esélye van, amikor szembetalálja magát a Hold túloldalán fészkelő nácikkal, akiket Udo Kier vezet... ugye, hogy ez úgy hangzik, mint egy tisztességes blockbuster? Miért, a Csatahajónak mélyebb merülése volt? (muhaha)  

Szögezzünk le valamit rögtön a legelején: Timo Vuorensola és nemzetközi csapata olyasmit hozott össze hat-hét év alatt, amit Hollywood hat-hét hónap alatt - nagyságrendekkel nagyobb büdzsével és kevesebb szívvel, leginkább egyetlen egy okból: hogy konténernyi pénzt keressenek vele. A Star Wreckkel ismertté vált csapatnak azonban volt egy szenzációs ötlete (ld. Nácik a Holdon!) és ahelyett hogy tovább álmodoztak volna inkább megcsinálták: világszerte több százan "fektettek be" akár csak 10-20 dollárt a filmbe. Miután hosszú évek munkájával összeállt a stáb, elkezdtek forgatni, majd idén a Berlini Filmfesztiválon be is mutatták a kész filmet. Ez így leírva borzasztóan egyszerűnek tűnik, de (és most Árpa Attilára pillantok) nem az, sőt. Nagyon törékeny egy ilyen finanszírozási modell és nem is működik minden esetben. A Holdnácikat ugyanis akkor is látni akarjuk, ha egy rakat trágya az egész.

Nos, aki siet annak gyorsan elárulom, nem, nem egy rakat trágya az egész. Ha azt vesszük, hogy egy rakás finn srác kitalálja, hogy inváziós sci-fit forgat, akkor zseniális, kiváló, brilliáns. Ha mondjuk odatesszük a "Társasjáték á la 200 Millió Dollár", akarom mondani Csatahajó mellé - nos, nem a hollywoodi játékos nyerne. Megmondom miért: ha a Csatahajót úgy csinálják meg annak idején, hogy "Nézzétek. Egy kockás-papíros játékból csinálunk filmet. Vicces lesz, és nem lesz benne felesleges melodráma, mert tudjuk hogy röhej az egész." akkor a Csatahajó nyerne toronymagasan. Ami ugyanis nem jó az Iron Skyban (és direkt, empátiából használom a "nem jó" szókapcsolatot a "szar" helyett) az pusztán a mesterségbeli tapasztalat és rutin hiánya - forgatókönyvírói poszton.

Mert a látvány az nagyon ott van. Nem véletlenül izzadtak bele Észak Európa szerverparkjai, tényleg csodás. A látványtervek, a ruhák, a kész modellek, minden olyan, mintha valamelyik nagy hollywoodi produkcióhoz készült volna. Clive Owennek nem jutott hely, de Götz Otto elég jól pótolja Josh Brolin-t. Julia Dietze szép. Tilo Prückner a Tatort-veterán vicces mint öreg náci tudós. Stephanie Paul is elég meggyőző, de Tina Fey jobb volt - olyan színészek és alakítások, amelyek tökéletesen elférnek sőt kötelezőek egy ilyesfajta filmben. Sajnos Udo bácsi nagyon keveset szerepel - az a kevés nagyon jó, mégis fájóan hiányzik. 

Mert a könyv az eltelt idő ellenére nem lett jobb. Sőt. Az Iron Sky története olyan, mint a Barbarossa hadművelet: az első két felvonás dinamikus, zseniális - a harmadik menekülés - akarom mondani, "rugalmas elszakadás" nyugat felé. Ha nem gondolta volna azt magáról a könyv úgy a felénél, hogy "de jó vagyok, talán még mondanivalóm is lehet!" akkor maradéktalanul szórakoztatott volna. De az űrcsaták súlytalanná váltak, mert a háttérben mintha fontosabb dolgok történnének - persze nem történnek. A gyönyörű CGI jelenetsorok szó szerint lógnak a levegőben. Félreértés ne essék: nem kérek számon aprólékosan kidolgozott karaktereket (amennyire kellett, ki voltak) vagy bármi nagyívűt, sőt. Azt a keveset akarom, amit az előzetes mutatott.

Mindezek mellett az Iron Sky rendkívül szórakoztató: megidéz A bukástól kezdve a Dr. Strangeloveon át a Star Warsig sok mindent, vannak benne nagyon jó jelenetek, egy nagyon pici villantás, légi harc New York felett, nácik, Hold... na. Nem kell szerintem sokáig győzködnöm senkit hogy nézze meg. Ha minden elvárásunktól megszabadulunk - ami nehéz, tudom - mégiscsak Nácik a Holdon! Nácik a Holdon!

43. Magyar Filmszemle - 4. nap

Főnév! Felkiáltójel! Az Utolsó Filmszemlés Videó!

43. Magyar Filmszemle - 3. nap

Dráma! Ellentmondás! Botrány! Filmszemle!

43. Magyar Filmszemle - 2. nap

Dráma! Izgalom! Akció! A második napon! A Filmszemlén!

43. Magyar Filmszemle - 1. nap

Igen! Ismét! Élőben! A világ legnagyobb sztárjaival! Nézzétek!

A tetovált lány

Nem lennék mostanában Clive Owen. Tíz évvel ezelőtt, amikor Pierce Brosnan abbahagyta a Bond-sorozatot,  és mielőtt még Roger Moore-rá vált volna, Mr. Owen nevétől visszhangzott a jól értesült - pontosabban a félinformációkkal ügyesen manipulált - szaksajtó: mennyire jó is lenne a szerepre ez a stramm warwickshire-i srác, aki éppen akkor fejezte be a Facebook-on ezerszer linkelt BMW-s reklámfilmekben a főszereplést. Ha akkor dobják be Daniel Craig nevét, a legtöbben csak Magyarország egyik EP képviselőjének szavaival "Ki a f...om az a Deniel Krég?", illetve a "Ja, az a csávó a Tomb Raider-ből a hülye amerikai akcentussal." mondattal reagáltak volna. Nem hibáztathatjuk őket ezért.

Hogy aztán mi is történt az azt követő tíz évben? Szegény Clive Owen: noha megcsinálta a Sin Cityt, a Kisiklottakat, Az ember gyermekét, (tudom, tudom, kihagytam még vagy nyolc másik filmet. Ha a munkásságára kíváncsi a Kedves Olvasó, ajánlani tudom az IMDb-t. Folytathatnánk, kérem?) illetve azokat a munkákat, amelyeket egy kora harmincas angol színésznek meg kellett csinálnia az ismertség - de leginkább a producerek és ügynökök - kedvéért a múlt évtizedben. Félreértés ne essék: szerintem nagyon jó színész, jó filmekkel. Csak az a helyzet, hogy a nála négy évvel fiatalabb Daniel Craig-nek valahogy jobban jöttek össze a dolgok.

Most pedig szegény Clive reggel felkel londoni lakásában és kinéz az ablakon biztosan lát legalább egy A tetovált lány plakátot. Ha kinyitja az újságot, abban épp az új Bond film, a Skyfall első forgatási napjairól írnak izgatottan. "Pedig mennyire utálták 2006-ban: most is emlékszem, hogyan azon csámcsogott mindenki, hogy nem tudja vezetni a manuális sebességváltójú Aston Martin DBS-t. Meg hogy baltaarca van és lapátfülei." borong, miközben a helyi kávézóban vesz egy kávét meg egy szendvicset. "Miért, mit csinált az elmúlt egy évben? Killer Elite? Na ne röhögtess." közli az egyik jobban értesült lengyel kőműves albán kollégájával, akik a szemközti asztalnál a The Sun fölött eszik a vajas baguette-et. Clive összébb húzza a kabátját és a friss decemberi szélben megpróbál a lehető leggyorsabban eltűnni. Londonban ez szerencsére egyszerű.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi a túróért írok Clive Owen nem túl fényes decemberi reggeléről? A Kedves Olvasónak hallatlanul igaza van: részint kell a terjedelem, valójában azonban az a helyzet, hogy teljesen felesleges A tetovált lányról beszélni. Az idősebb szakírók közül lesznek olyanok, akik üdvözölni fogják, hogy David Fincher milyen sötét, már-már európai (sic!) filmet rendezett. A fiatalabb szakírók persze titokban nevetnek az idősebb szakírókon, a kritikákban azonban nem felejtik el némi ifjúi fölényességgel közölni, mennyire hálivúdízált egy trágyahalom ez Az Oscar-Díjas Trent Reznor és Atticus Ross által jegyzett két és fél órás videoklip - és a svéd film jobb volt.

Nem volt jobb, teszem hozzá halkan: A tetovált lány egy regény aminek n+1 féle adaptációját létre lehet hozni. Mert egy regény, és akár tetszik akár nem, a Fincher-féle feldolgozásnak is ugyan olyan létjogosultsága van, mint a Män som hatar kvinnor-nak. Igen, "hálivúdizálva" van - na és? Az alapanyag nem bánja - ha engem kérdeznek, és mivel ezt a cikket olvassák, nyilván igen - mert a regény sem egy akkora vasziszdasz, hogy édesapámat idézzem. A skandináv krimiből, de főleg a svédből hál' Istennek elég bőséges készletekkel rendelkezik a világ akár írott akár mozgóképes formában. (Kötelességem e helyen felhívni a figyelmet például a svéd Wallander sorozatra.)

Az egyetlen kérdés, amit A tetovált lány esetében fel kell tennünk, hogy vajon ha elkölt rá a Kedves Olvasó néhány ezer forintot, vajon megéri-e? Azt kell válaszolnom, hogy attól függ: ha vallásos áhítattal bújjuk az ismert online könyvvásárló oldalt újabb és újabb senki által nem ismert norvég-dán gyilkosos-társadalomkritikás bestsellerért, akkor nem. Maximum annyi értelme lenne, hogy elmondhassuk az éppen esedékes baráti borozás alkalmával, hogy mekkorát csalódtunk Fincherben, miközben a házigazda dekantálja az újabb üveg badacsonyi Cabernet Franc-ot 2009-ből. Pedig ő csak a munkáját végezte.

Ahogyan Daniel Craig és Rooney Mara. Színészek, ez a munkájuk, és ellentétben a Bond sorozattal (vagy Mara esetében a Vészhelyzettel) most van rá idejük és lehetőségük is, hogy játsszanak. Körbe vannak bástyázva persze az ár/érték arányban legjobb brit és svéd színészekkel - Stellan Skarsgard talán élete első olyan hollywood-i filmszerepét játszotta, amiben valóban svéd lehet - és itt van persze a Goran Visnjic, tudják a Kovács Doktor a Vészhelyzetből, Steven Berkoff (ha már James Bond szóbajött), meg Christopher Plummer A muzsika hangjából. Ne kérdezzék róla.

Ha egyszerűen kíváncsiak vagyunk, és a nagyszerű trailer - mert hogy a trailer zseniális, az nem kérdés - felkeltette az érdeklődésünket, nosza rajta: ugyan az utolsó fél órát szívesen kihagynám. Túl sok értelme nincs azon kívül, hogy megágyazzon a folytatásnak. Látni Svédországot benne - ami gyönyörű szép még a széteffektelt képeken keresztül is, csak nagyon hideg van - meg jó jeleneteket, amiket lehet idézni - "de legalább nem volt náci" - mondjuk az egyik belvárosi kocsma előtt dohányozva, mert a film után az ember még ha a Füstirtók Egyesület tagja is, nagyon rá fog kívánni egy szál cigire. Jól fog szórakozni a Kedves Olvasó ezen a svéd középosztálybeli horroron, ha más nem is, a zene mindenképpen tetszeni fog. Csak az lesz kicsit furcsa, hogy miért az új Bond főcímével kezdődik mindez.

Tinker Tailor Soldier Spy

Mucsi Zoltán különös megelégedettséggel eszi a zsírral vékonyan megkent kenyeret, amelyen apró sötét foltokként világít a karikára szelt kovászos uborka. Ha magyar színész tud valamit - akár a vásznon, akár a színpadon - az az, hogy hogyan kell akkora jelentőséggel majszolni a velőscsontot, mintha minimum egy államszervezet jövője múlna rajta. Kálloy Molnár Péter átizzadja az ezerszer kimosott fehér inget, csak a vak nem látja rajta, hogy valójában az elhárításnak dolgozik. Mindeközben a háttérben egy anya gyermekét szoptatja a budapesti Párisi udvar közepén - a hetvenes években. Nem, ne gördítse vissza a cikket a Kedves Olvasó: nem Gothár Péter legújabb filmjének kritikájával keverte össze a linket. Ez a Tinker Taylor Soldier Spy harmadik jelenete.

A kissé esetlennek tűnő budapesti felütés után visszazökkenhetünk a hírszerzők kellemesnek és nyugodtnak nem mondható hétköznapjaiba. Áruló van ugyanis a brit kémszervezet legfelsőbb köreiben, és a főnöknek (John Hurt) nem sikerült kiderítenie, ki az. Miután teljes titokban Budapestre küldi egyik ügynökét, Mark Strongot, amazt a fent már említett, magát Kálloy Molnár Péternek álcázó titkosrendőr hátbalövi. Kétszer. Így nem marad más választása, és - ellentétben a magyarországi példával - lemond George Smiley-val (Gary Oldman) egyetemben. Azonban az áruló ettől még a helyén marad, így a pályán kívülre került Smiley-nak kell nekilátnia újra a nyomozásnak.

Miután 1979-ben a BBC már elkészített egy hétrészes feldolgozást az eredeti John le Carré-féle regényből, az Engedj be! rendezőjének, Tomas Alfredson-nak nem volt könnyű dolga. Nem csak a történet terjedelme, de Sir Alec Guiness mondhatni ikonikussá vált George Smiley-ja miatt is. Mindezek - és az eléggé akciódúsra vágott előzetesek - ellenére kapunk egy nagyon finoman megmunkált, összpontosítást és teljes figyelmet kívánó kétórás, feszült drámát - vagy ahogy a klasszikus plázamozi-látogató fogalmazna, két óra tömény unalmat. A kétórás játékidő éppen elegendő - időnként elég nagy, de még vállalható kompromisszumok árán bomlik ki a Londonon, Budapesten, Párizson és Isztambulon keresztül folyó cselekmény. Szeretném megmutatni a filmet Kevin Macdonaldnak - így kellett volna A dolgok állását is megcsinálni.

Persze mondhatjuk, hogy túl sok a karakter. Túl sok a kibontásra váró, de félig, vagy egyáltalán el nem mesélt mellékszál. Belátom, hogy a sok statikus kép, a kitartott közelik vagy a nem túl ötletesen felsnittelt Budapest látványa nem a legvonzóbb részei a filmnek. Nagyon oldszkúl (a hideg futkos a hátamon, ahogy ezt leírom. "There's no school like the old school and I'm the fuckin' headmaster." mondaná erre Tom Wilkinson a Spílerből. Direkt nem fordítom le.), nagyon hetvenes évekbeli - és nem csak a téma, de a kivitelezés tekintetében is. Az a fajta szórakozás, amely érzetben talán a legközelebb áll a regényolvasáshoz. Rengeteg mindenre csak utal a film - a történetben szereplő szerelmi háromszög harmadik csúcsát, Smiley feleségét például soha nem látjuk - és ez mind így van jól.

Akár csak az alakítások; a Tinker Taylor Soldier Spy Gary Oldman jutalomjátéka. Élvezet nézni minden percét, ahogyan ez az ember, aki annyira közeli részese volt a Cirkusznak, most mégis kívülről jön vissza, hogy lerombolja azt. Csodálatos. Akár csak Colin Firth, aki végleg leteheti a Mr. Darcy uniformist: legalább akkora játékot kapunk tőle, mint amit A király beszédében. Nem beszélve a rezidens Sherlock Holmes-ről (nem, nem a Guy Ritchie-félére gondolok), Benedict Cumberbatch-ről - lassan őt is beszippantja Hollywood, lásd Warhorse. Nehéz szavakban beszélni ezekről - olyan ostoba filmes újságírós-közhelyek jutnak eszembe, mint érzékeny alakítás, meg lírai képsorok. A film egész egyszerűen szép. Pont annyi dialógussal, amennyi feltétlenül kell.

Transformers 3.

Annak idején, amikor el kellett végeznem a Bevezetés a Kommunikációelméletbe című kurzust az egyetemen, akkor tanultunk a Használat és kielégülés-modellről. Anélkül, hogy untatni akarnám a Kedves Olvasókat, csak annyit jegyeznék meg, hogy az elmélet atyjai, Jay Blumer és Elihu Katz szerint az emberek saját szociális és szociokulturális igényeik kielégítésére használják a médiát. Ez a rendkívül hosszú és okosnak tűnő mondat azt jelenti, hogy Önnek ezúttal összesen két választási lehetősége van: 1. A Transformers 3 egy rakat szemét, amelyre nem érdemes pénzt kidobni, és különben is. 2. A Transformers 3 valami állatira zseniálisan szenzációs valami, és különben is.
 

Tévedés ne essék: hogy a Kedves Olvasó melyik mondatot választja, arra nekem nincs semmilyen behatásom - hiszen ezt Ön, mint a befogadó már akkor eldöntötte, amikor tavaly decemberben megnézte az első teaser trailert. Vagy 2007-ben, amikor végigülte/szenvedte az első Transformerst. Vagy akkor, amikor először látta a Pro7-en a rajzfilm-sorozatot. Szóval az elkövetkező négyezer karakterben szerfelett érdekes, tanulságos, de mindenekelőtt vicces moldáv anekdotákkal fogom szórakoztatni Önöket.

Oké, lebuktam, nem tudok egyetlen moldáv anekdotát sem. Viszont érdemes újraolvasni Beyonder kolléga cikkét a Transformers: A bukottak bosszújáról, minden szava igaz most is. Ezúttal a probléma gyökere valahol ott van, hogy a Transformers 3 - és itt most megkockáztatom Rusznyák Csabi örök gyűlöletének kiérdemlését - nem rossz. Félreértés ne essék, a "jó" filmhez továbbra is annyi köze van, mint a BKV-nak a közösségi közlekedéshez - de hogy beskatulyázzam: az első résznél cseppet jobb, a másodiknál ezerszer élvezhetőbb.

Ne próbáljunk meg esztétizálni: aki látott egy Michael Bay filmet, az látta az összeset. Ugyanazok az alsó gépállásból rávariózott hősi pózok, lens flare effektek vannak benne. Indie-rocknak álcázott szenvelgés a romok előtt. Ugyanaz az ostoba, idegesítő, sírásra ingerlő humor, mint az előző részekben - szerencsére ezúttal nincs Megan Fox lábát erőszakoló kisrobot, annál is inkább, mivel nincs Megan Fox. Michael Bay MESTER olyasvalakivel akarta helyettesíteni, akiben "másmilyen kvalitások" rejteznek. Hogy ezt egy Rosie Huntington-Whiteley nevű devoni fruskában találta meg… nohiszen. Szerepe szerint szépnek kell lennie, ami... A kommentekben a csajnak ezt a kvalitását érdemes lenne megvitatni.

Mert ha kibekkeljük az első másfél órát - amely idő alatt akár megnézhetünk egy normális filmet is - az utolsó óra egymerő robbanó-nagyot-durranó-helikopterbalett. Tényleg. Érthetővé válik számunkra, miért is akarnak sztrájkba lépni a hollywood-i utómunkások: állítom több speciális effekt van a film egy kockájában, mint mondjuk annak idején Megan Fox-ban. Minden felrobban-szétlövik-nekimegy-összeomlik - és ehhez nem volt szükség az Emmerich-barokk olyan csacskaságaira, mint mondjuk a Fehér Házra dobott repülőgép-anyahajó.

Nem írtam semmit a történetről. Igazából nincs mit - felbukkan itt az űrverseny, Csernobil, lerombolják Chicagót meg egy közel keleti - iráni lobogókkal bőven megtűzdelt - atomfegyver-lerakatot. Nem írtam a színészekről - de ez egy Michael Bay film, úgyhogy szükségtelen. Elég az hozzá, felbukkan a filmben John Malkovich és John Turturro. És sajnos maga Buzz Aldrin is. Személyesen. Ennyi bebukott svájcifrank-hitelest csak maximum a Kétlyukú Borozóban láthat az ember.

A cikilavina ellenére mégis van értelme a Transformers 3-nak: itt, a recesszió és a stúdiók kápói által uralt kis medencében ha nem akarunk illegálisan filmet nézni, de nincs pénzünk állandóan mozizni, akkor bátran üljünk be erre a filmre - ugyanis tartalmazza az összes idei nyári kasszasiker alkotóelemét: gyors autókat, jó nőket és az USA-t szarrá bombázó űrhajókat. Shia Lebubust sajnos el kell hozzá viselnünk.

Másnaposok 2.

Messziről hangokat hallasz, miközben minden sötét. Hullámokban nyered vissza az eszméletedet, és a sötétből lassan kirajzolódnak ismeretlen tárgyak körvonalai. Lassan kinyitod a szemed - nem akarod, de muszáj. Felülsz, és nem tudod hol vagy - melyik lakásban, melyik városban, melyik kontinensen. Az első gondolatod mindenképpen az, hogy "Hol vagyok?" amit szorosan követ a második, legalább ugyanekkora horderejű kérdés: "Hogy kerültem ide?" Valamikor 2008 táján így ébredt fel Todd Phillips, és két dolog villant be elméjébe az azt megelőző éjszakából. Az egyik Mike Tyson kitörölhetetlen arca volt - ami még nem lenne akkora probléma. A nagyobbik baj a második képpel volt: látta magát, amint aláír a Cool túra 2-höz. Hirtelen nagyon nagy szüksége lett néhány liter hideg vízre.

Egy évre rá, nagyjából akkor, amikor a fentebb említett katasztrófa elárasztotta Latin Amerika benzinkútjainak polcait VHS-en, talán ez volt a második legjobb komédia 2009-ben - és ez nagyon nagyon rosszul hangzik. Miért, kijött-e Hollywood abban az évben bármi értékelhetővel? Jó, ott volt a Mall Cop - de látta azt valaki rajtam kívül? Ebben az űrben olyan volt a Másnaposok, mint az egyetlen hűtőben maradt sör: nem számít a márkája, jó lesz. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy a Másnaposok rossz lett volna: nemrégiben újra megnéztem, és nem rossz - de korántsem annyira zseniális, mint amilyenre emlékszünk. Mert 2009 olyan volt mint az a bizonyos las vegasi éjszaka: volt benne minden, és reggel úgy ébredtünk, mintha végiglovagolt volna rajtunk egy huszárszázad - ilyenkor jólesik a hűs folyadék.

Mivel az év tizedik legnyereségesebb filmje volt, a stúdió számára nem volt kérdés: folytatást neki. Nem szeretem a folytatásokat, és azt hiszem, mindenki számára világos, miért. Mert a folytatások - és itt most William Goldmant idézem - prosti filmek. Nem azért készülnek, mert annyi, de annyi mindent nem tudtak a készítők az első részbe belezsúfolni - ha így lenne, a következő filmjüket csinálnák, nem folytatásokat. Ennek megfelelően a második - ne adj' Isten harmadik-negyedik-ötödik-reboot-hetedik - részek nem szoktak jók lenni, nem csak az előző részhez képest, de egyébként sem. A készítők inkább a sok sok pénzre gondolnak, mint a munkájukra. Nem beszélve a Másnaposok 2 forgatását kísérő, teljesen felesleges gigászi PR kampányról, amely leginkább a Valkűrt kísérő hírinvázióra emlékeztetett - nem attól fogja több ember megnézni a filmet, hogy ki cirkuszolt kinek a cameója miatt - Paul Giamatti jelenléte kárpótol mindenkit minden előre belengetett, de be nem tartott hülyeségért.

Ezt csak a mértéktartás kedvéért soroltam el, ugyanis meglepő dolgot állítok: ugyan a Másnaposok 2-őt ugyanez a főleg pénzügyi szükség hívta életre, és ha nagyon szőrszálhasogató akarok lenni, akkor semmit, de semmit nem tesz hozzá az előző filmhez - mégis működik. A sztori ugyanaz nagyjából mint két éve: a Farkasfalka - a közhelyszámba menő fogorvos Stu (Ed Helms, aki saját ligájában veri meg bármelyik hollywoodi komikát), a közhelyszámba menő macsó Phil (Bradley Cooper megint izzad) és Zach Galifianakis (gyakorlatilag ugyanabban a karakterben, mint eddig bármiben) ezúttal Stu thaiföldi esküvőjére mennek - és ébrednek fel egy szépnek nem nevezhető reggelen Bangkokban, egy lepukkant szállodában.

Nincs ehhez mit hozzátenni. Ugyanaz, mint a Másnaposok, csak nagyobb a lépték eggyel - kétség sem férhet hozzá, hogy a Másnaposok 3 a Holdon fog játszódni. És mégis, el lehet adni kétszer ugyanazt. Todd Phillips nem felejtett el rendezni, a színészek jól játszanak, és noha nem lépünk túl a majom-ladyboy-kábítószer által határolt klasszikus thaiföldi toposzokon, élvezzük, nevetünk, mert akárhogy is, jól van megírva. Miképpen az első Másnaposok, ez sem fogja megváltani a világot - de arra jó, hogy százkét percre elfelejtsük az adóbevallást, a lassan megszűnő metrót vagy bármit, ami éppen a kedvünket rontja. Egyedül egy kérdésem van: minek van a filmben Justin Bartha?

Paul

"...amióta az ősember először mászott elő barlangjából és felemelte tekintetét a csillagos égboltra, azóta tűnődünk azon, van-e ott valaki..." zengi a planetárium ezerszer túltekert és átmásolt magnója. "...Vajon egyedül vagyunk-e a Világegyetemben? Mi van a csillagokon túl?" Ez a fajta fennkölt magasztalása az esti égboltnak egészen addig működött, amíg felnézve éjszakánként a biztosító-társaságok, sörreklámok neonfénye és az ezerszer áldott halálsárga közvilágítás végleg el nem zárta tőle a városi embert. A kíváncsiság - noha a közoktatás és a tudományos-ismeretterjesztésen élősködő bukott asztrofizikusok mindent megtettek - szerencsére megmaradt bennünk. És ennek egyenes ági következménye a tudományos-fantasztikum.

Simon Pegg és Nick Frost munkásságát remélem senkinek sem kell bemutatnom. Na jó, mégis, hiszen vannak terjedelmi szabályok, aminek meg kell felelnem. A Paul két főszereplő-forgatókönyvírója ugyanúgy kezdte pályáját, mint bármelyik jelenleg kurrens angol humorista: a kilencvenes évek közepén néhány szkeccssorozat (többek közt az Asylum, amiben Pegg először találkozik Edgar Wright-al), majd miután összehoznak egy mára már kultikussá vált szitkomot (Spaced, 1999-2001), öles léptekkel elindulnak Hollywood irányába. Hogy mégsem úgy végzik, mint mondjuk (with all due respect, sir) Steve Coogan, annak egyetlen oka van: ezek ketten még mindig nyolcéves, nem is geek-ek, hanem borzasztó nördök, akik hosszú hosszú jeleneteket képesek idézni A Birodalom visszavág-ból, vagy éppen klingonul káromkodni. Ők ketten mindent tudnak az elmúlt szűk hatvan év bármelyik sci-fijéből - és ezt a tudást úgy tudják átadni, hogy észre sem veszi az ember, sőt: jól szórakozik. Még ha nem is veszi észre az utalásokat.

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: hogyan tudnék elfogulatlanul írni egy olyan filmről, amely az összes eddigi izzadtságszagú próbálkozást egy laza mozdulattal a szemétbe vág, és olyan műfajparódia(?), vígjáték(?), roadmovie(?) keveredik belőle, hogy a fal adja a másikat. Vagy csak az van, hogy már régóta vártam bármire, ami tényleg megmozgat, bevon a saját világába, ezért nem kérdőjelezem meg, bármit is tegyen? Lehet. De nem ezért készülnek a filmek?

Ha már így a negyedik bekezdésnél rátérhetek a Paul-ra, akkor le kell szögeznem egy-két dolgot: ez a film nem váltja meg a világot. Nem hoz forradalmat vizualitásával, nem teszi elavulttá Arisztotelész Poétikáját. Ha úgy vesszük, nincs benne semmi olyasmi, amit eddig még soha nem láttunk volna. A Paul egyszerűen annyit tesz, amire ma Hollywood legnagyobbjai is csak nehezen képesek: 104 percen át mindenfajta kompromisszum vagy megkötés nélkül szórakoztat. Az alap - mondhatni - teljesen banális: két angol geek a Comic-Con-ról összeakad egy űrlénnyel, Paul-lal, akivel - és a hozzájuk csapódó újjászületett keresztény lánnyal (Kristen Wiig) menekülniük kell helyi nagyfiúk, a lány apja valamint a Fekete Ruhás Osztag - Jason Bateman, Bill Hader és Joe Lo Truglio hármasa - elől.

Nem ezért jó a film. Talán azért, mert nem is akar többnek látszani. A történet teljesen pontosan, lépésről lépésre jól kitalált, következetesen végigvezetett, tanítani lehetne - és itt a Fanboys-ra pillantok rosszallóan, aki jól teszi, ha összehúzza magát. A figurák egytől egyik jól kitaláltak, mi több, a színészek személye is mind-mind utalás valamilyen popkultúrális dologra - még hogy nincsenek geek nők: Jane Lynch. Sigourney Weaver. Blythe Danner. Órákig lehetne sorolni az akár csak egy percre is feltűnő alakokat, filmes idézeteket - az milyen már, amikor Paul ott ül Az elveszett frigyláda fosztogatóinak utolsó jelenetében látható raktárban, és Steven Spielbergnek ad tanácsokat az ET-hez? Miért játssza a wyoming-i kocsma countryzenekara a Cantina Band-et? Hányszor hangzik el ugyanazzal a hangsúllyal a "Bízz bennem"? És egyik sem erőltetett, mindegyiknek helye van - és ha valaki a Holdon töltötte az elmúlt negyven évet, akkor is érteni fogja. Ha valami, akkor ez a film mindenképpen megérdemli a figyelmet és az öt csillagot - és most lehet fikázni.

Halálos iramban: Ötödik sebesség

Amikor tíz évvel ezelőtt kijött a Halálos iramban, az addig tetszhalott állapotban lévő magyar kisipar egyszeriben feltámadt. Elég volt szétnéznünk az utcán, hogy tucatnyi körbeneonozott, irgalmatlan vasalódeszkát csomagtartón cipelő Swifteket, métervastagon fényezett, egykor szebb napokat látott CRX-eket lássunk. Abban az időben a Hajógyári sziget környéke megtelt benzingőzzel, égett gumiszaggal, másnap pedig összetört homasitás dísztárcsák maradványaival. Ha olyasvalaki lennék, mint a már ezerszer elátkozott egykori floridai ügyvéd, Jack Thompson, akkor most azt kellene írnom, hogy Rob Cohen felelős a hazai diszkóbalesetek kilencven százalékáért.

A Halálos iram által felépített világ tangabugyis pin-up girl-jeivel, brutálisan túltuningolt autóival és nem utolsó sorban Vin Diesel atlétájával olyannyira jövedelmező volt, hogy készült hozzá folytatás. Rögtön három. És itt a negyedik. Ugyan a Tokiói hajsza szó szerint a világ másik végére menekült az elődök sikerei elől, a Universal hamar rájött, hogy hiába a legszebb, hatvanezer árnyalatúra fényezett hachiroku (elnézést az angol átírásért), hiába a legendás tokiói autópályák, bizony szükség van az eredeti arcokra. Úgyhogy a már bevált Justin Lin mellé leszerződtették az első rész szereplőit, és elkészült - az első rész címéből egy rag leválasztásával elkészített - Halálos iram. Itt mindenki vett egy nagy levegőt - nagyszerű, újra elővettük, újra bejött, örülünk. Most legyen végre egy kis csend, szereljük le a sportkipufogó-véget, anyáék úgyis gyűlölik.

Hát nem így történt, sőt: itt a folytatás, amelynek leginkább az Ocean's Five lenne megfelelő cím. Hőseink egészen Brazíliáig menekülnek a hatóságok elől, hogy aztán egy utolsó - de tényleg utolsó - balhé után abbahagyják az egész autós-rablós cselekményt. Persze egy pillanatig se gondoljuk, hogy két év múlva nem fog jönni a következő  Még Halálosabb az Iram, vagy Az Iram Mindig Halálos - erről a végefőcím után feltűnő Eva Mendes biztosít minket. A történet megértéséhez sajnos szükség van az előző rész ismeretére - ennek ellenére azoknál a jeleneteknél, amikor éppen nem vezetnek gyorsan, nem néznek ki szexin vagy nem lőnek halomra fegyvereseket a riói favellák között, könnyen az az érzésünk lehet, hogy a Paula és Paulina 323. epizódját látjuk. Szappanoperás a történet nagyon - van itt halál és terhesség, apai emlékek, nagy-nagy családi összetartás - ami nem lenne baj, nem ezért nézte meg nyolcmilliárd ember az eddigi részeket. A probléma ott kezdődik, hogy sajnos a közepére nemhogy leül a történet, hanem szó szerint kerti sütögetésbe kezd. Nyugodtan ki lehetett volna dobni a lelkizéseket, nem ezért nézzük.

Hanem az akció miatt. Új családtaggal gyarapodik a szereplőgárda, mégpedig Dwayne (The Rock) Johnsonnal, aki hatalmas masztodonként dúlja fel Riót a három csibész (Paul Walker, Jordana Brewster és persze Vin Diesel) után. Szuperkülönítményének fellépése hibátlanul összefoglalja az Egyesült Államok külpolitikáját: Bazi Nagy és Félelmetes fegyvereikkel benyomulnak, halomra lőnek mindenkit, majd amikor túlerővel találják szemben magukat, visszavonulnak. Édes dolog látni, amint a Szikla majdnem sír, mikor szembetalálkozik néhány tucat utcai versenyzővel, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva jobban fel vannak fegyverezve, mint a Magyar Honvédség egésze. Azt hiszem Fallúdzsa ostroma nézhetett ki így annak idején.

Persze hamar lesz indok a bosszúra, amelynek célja szegény Joaquim de Almeida lesz - de ő legalább portugál, nem úgy mint Elsa Pataky, akinek a jelenlétét egészen pontosan nem értem, de szimpatikus és jól játszik, úgyhogy nem baj. Igyekeztek mindenki mást is összeszedni az eddigi részekből, Matt Schulze az elsőből, Tyrese Gibson a másodikból, Sung Kang a harmadikból - a többiek meg a legutóbbiból. Igazi, kínosan feszengős osztálytalálkozó-hangulatot varázsolnak a külvárosi elhagyott gyárba, ahol Az olasz meló módjára készülnek a Százmillió Dolláros Rablásra.

Összkép? Az akciójelenetek kellemesek, van benne egy-két szép üldözés á la GTA, nincs erőszakosan, utólag 3D-sítve, igazából szó nem érhetné a ház elejét. Mégis olyan az egész, mint egy turbófeltöltős autó a valóságban: kábé 3-4 ezerig komolyan húz, majd jön a turbólyuk, várunk, türelmetlenül dobolunk az ujjainkkal a kormányon, majd hatezertől újra gyorsul még egy kicsit. Csak addigra már mindenki elment mellettünk.

A mestergyilkos

Láttak már olyan filmet, amiben Jack Nicholson nem mosolyog? Vagy olyat, amiben Megan Fox nem jó nő? Forgatott-e bárki is olyan jelenetet, amelyben Arnold Schwarzenegger Proustot olvas fel féllábú eritreai kisgyerekeknek? Ugye hogy nem. Ha rá van írva a plakátra, hogy Jason Statham, nem gondolja senki, hogy éppen egy Tarr Béla filmet fog látni. Nyilván lesznek autósüldözések, nagy robbanások, véres csonkolások és izzadó cicik. Ha a Kedves Olvasónak ennyi elég, akkor itt be is fejezheti az olvasást: irány a mozi.

Továbbra is a bérgyilkosok élete a legérdekesebb dolog a Földön. Mintha nem készült volna róluk már eddig is vagy féltucat film. Vagy néhány száz regény. Ha körülnézünk, mindenki megtalálhatja a maga ízlésének megfelelő bérgyilkos-történetet: a Jim Jarmusch (Az irányítás határai) és John Woo (A bérgyilkos) által határol területen belül és kívül mindenki megtalálhatja a szívének kedves variánst. A mestergyilkos az 1972-es Mestergyilkos remake-je, amiben Charles Bronson játszotta Arthur Bishop-ot, a csendes és profi - ki nem találják - bérgyilkost. A történet szerint főnöke elárulja Bishopot, aki bosszút áll. Ne nézzenek ilyen meglepetten, minden bérgyilkosos filmnek ez a története.

Az előző két bekezdés azt hiszem elég jól megmutatja, hogy problémáim vannak ennek a kritikának a megírásával. Jason Statham jól játszik, Ben Foster úgy néz ki, mint egy bostoni kocsmatöltelék, Donald Sutherlandet megint kinyírják a tizedik percben. Hiányérzetem van. Gyorsan belekerülünk az események sűrűjébe - hogy aztán ugyanolyan gyorsan ki is jöjjünk onnan, percekig bámulva, amint a bérgyilkos feltesz egy klasszikus zenei lemezt a rendkívül hájend Bang&Olufsen lemezjátszóra. Megint egy remek akciószekvencia - aztán hallgathatunk louisianai közhelyeket az életről. Nem tudom, hogy Richard Wenk (A Forgatókönyvíró, Aki Megírta Richard Donner Utolsó Filmjét) vagy a rendező akart-e többet egy sima bérgyilkosos-jasonstathames akciófilmnél, de a Tomb Raider után tévére ítélt Simon Westnek most nem sikerült eltalálnia a ritmust.

Mert ha - teszem azt - csak egy sima bérgyilkos-bérgyilkos-nagyfőnök szentháromságban született akciófilm lenne, el tudnám intézni azzal, hogy "jó-jó, de inkább előveszem John Woo hongkong-i munkáit, ha maradandóra vágyom". Azonban A mestergyilkos három-négy jelenetenként belekezd valami nagyívűbe - hogy aztán félúton rájöjjön, hogy ő "csak" egy akciófilm, úgyhogy folytatja valami mással. A "finom utalásnak" szánt apróságok elnagyoltak, mint egy T-72-esen a hegesztési varratok. Az óvatos "figyelj, ezek is emberek, jóóó?" módra beletuszkolt életképekkel és karaktermélyítésre szánt közhelyes marhaságokkal csak vesztegetik az időnket. Pont annyira, hogy kizökkenjünk, és magunk elé meredve azon kezdjünk gondolkodni, vajon elzártuk-e a gázt otthon. Sajnos a filmet semmi sem tudja megmenteni a totális happy endtől - amely legalább annyira kiábrándító, mintha Josselin Beaumont elsétált volna A profi utolsó jelenetében. Talán majd a következő film, amire az lesz írva, hogy "Jason Statham". 

Sorsügynöség

Mit csináljon az ember, ha ígéretes fiatal forgatókönyvíró Hollywoodban? Vehet például drága autókat, járhat a legmenőbb klubokba, hogy aztán - gondolom - elégtételt érezve minden középiskolai megaláztatásért végighallgassa, amint összesúgnak, amint belép. "- Azta... - Mi van? - Ne nézz oda, ott jön... mondom, ne nézz oda, ott jön George Nolfi. Tudod, az a csóka, aki egy valag pénzért eladott két forgatókönyvet, mielőtt megcsinálta volna a PhD-jét filozófiából... Ne nézz így, ő írta az Ocean's Twelve-t meg A Bourne-ultimátumot... Jó, ott volt A testőr is, de azt most hagyjuk, szóval... érted. Muszáj ráköszönnöm." És ő mosolyog, és azon gondolkodik, vajon meddig fognak még emlékezni rá. Írni már nem nagyon van kedve - most komolyan, hallgassa a hülyébbnél hülyébb rendezőket és az ő "művészi meglátásait"? Belenéz a légkondicionált, füstmentes levegőbe, amelyben keveredik a konyak és a "természetes hatóanyagokat tartalmazó" citrusillatú légfrissítő, és elmereng. "Bezzeg Tony Gilroy... Ő az igazi király, ha van kedve, csak úgy összedob egy filmet a haverjaival."

"Ha belegondolok, én meg jóban vagyok Matt Damonnal, elvégre írtam két sikeres filmet neki." Ha elég közel ülnénk hozzá, hallanánk, ahogy kattannak a fogaskerekek. Mikor hazaér, ránéz a könyvespolcra, és találomra levesz egy könyvet. "Hmmm..." gondolja "Hát persze. Ő lesz a megoldás." És leveszi a Philip K. Dick novelláskötetet a polcról. Amióta a szerző 1982-ben elhunyt - és bemutatták a Szárnyas fejvadászt - nem nagyon telik el év, hogy valaki ne próbálná meg adaptálni valamelyik művét. Jelen esetben az Adjustment Team-re esett a választás, amely egy meglehetősen paranoid hangulatú novella - érthető, és nem csak azért, mert az ötvenes évek közepén született. 

Ha valaki eddig a bekezdésig nem jött volna rá, nos, akkor most szólok: innentől kezdve nem fog szó esni Philip K. Dick-ről. Sem más, a science fiction műfajához tartozó dologról. Mert a Sorsügynökség - noha az előzetesek alapján úgy tűnhetett - nem sci-fi. Hanem romantikus film, amibe némi misztikusságot akart csempészni az író/rendező - ki nem találják - George Nolfi. Rögtön a tizenötödik perc környékén merül fel a kérdés először az emberben, hogy minek. Fel-alá mászkál néhány egészen tisztességes színész, (John Slattery, a régen látott Terence Stamp és Anthony Mackie) akiket úgy öltöztettek fel, mintha az 1960-as római olimpián lennének a szovjet delegációt kísérő KGB ügynökök. Szerepel egészen pontosan két darab Ford SUV, néhány érdekesen izgő-mozgó ábrákkal díszített könyv, New York Ajtajai, meg egy neoklasszicista irodaház. Ezekről kellene elhinnünk - meg a bőrkabátos-rohamsisakos statisztákról - hogy ők lennének a Sorsügynökség, akik azon ügyködnek, hogy a Sors Könyvében leírtak úgy legyenek, ahogy az meg van írva.

Ha ezen túl tudunk lépni - márpedig muszáj, ha már beülünk rá - akkor koncentráljunk a valódi sztorira. Adott a fiatal, ambiciózus szenátorjelöltünk, David Norris (Matt Damon, ha nem jöttek volna rá), aki ha nem követne el egy-két csacskaságot, akkor már rég megválasztották volna. Csacskaság alatt persze - hiszen ez Hollywood - nem nokiásdobozokat vagy nagy értékű, állami pénzen vett luxusautókat értünk, hanem egy kocsmai verekedést meg egy fenékmutogatást valami egyetemi bulin. Az elvesztett választás éjszakáján összefut a balett-táncos Elise-el. Sajnos ennek a találkozásnak nem kellett volna megtörténnie - innentől Davidnek versenyt kell futnia a látszólag mindenható - valójában a történet megfelelő pontjain kellően tehetetlen - Sorsügynökséggel, ha együtt akar maradni a lánnyal.

Ez a film legtisztességesebb része: nincs mellébeszélés, ez kérem romantikus film. Az ezen jeleneteket megszakító sci-fi jellegű epizódok inkább kellemetlen mellékhatásai az alkotói szándéknak - miszerint lőcsöljünk minél több információt szegény nézőre. A misztikusságot a túlírt dialógusok, a túlmagyarázott háttér-információk jobban oldják, mint az Ismert Vízkőoldómárka a lerakódott szennyeződést a konyhai csaptelepről.

"Most akkor nézzük meg, vagy ne?" merülhet fel a kérdés teljes joggal a Kedves Olvasóban. Ha Ön történetesen rajongója Philip K. Dicknek, és rossz néven veszi, ha rajongása tárgyát íly rútul kihasználták alantas pénzszerzés céljából - nos, akkor ne nézze meg. Sőt, írjon kommentet, amelyben a Nagy Gonosz Stúdiót hibáztatja a világban található minden rosszért. Ha viszont Ön képes túllendülni az ilyesmin, és már régóta szerette volna elvinni kedvesét egy romantikus filmre, amelyet aztán nem kell letagadnia barátai-kollégái előtt - nos, akkor foglaljon helyet péntek estére. Azért az éttermet Önnek kell majd kiválasztania.

Féktelen harag 3D

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: önként és dalolva szaladtam bele ebbe az ökölbe.  Pontosabban Nicolas Cage meglehetősen szőrös ujjbegyeibe. Az történt ugyanis, hogy Michael De Luca (akinek produceri munkái között sok minden előfordul a Penge 2 és a Közösségi háló által behatárolt területen) és René Besson (aki azzal írta be magát a Filmtörténet Nagy Könyvébe, hogy lehetővé tette a Bosszú mindhalálig elkészültét) rávették, hogy csináljanak egy filmet. "Jó lesz, Nick!" lelkendeztek a producerek. "Tisztára olyan lesz, mint a Szellemlovas! Csak kocsikkal! Meg 3D-ben!" kacsintottak a lelkesen bólogató Patrick Lussier felé (aki néhány MacGuyver és Hegylakó epizódon és a méltán... khm... közismert Doctor Who tévéfilmen (héééé! - WF) kívül csak olyan apróságokat vágott, mint például a Sikoly sorozat) Amikor Cage kicsit értetlenebbül reagált erre a felvetésre a szokásosnál, hozzátették: "Hiszen tudod, ő csinálta a Véres Valentin 3D-t! Meglátod, jó lesz!"

Hogy a beszélgetés hogyan végződött, az azt hiszem most már minden Kedves Olvasó számára nyilvánvaló. Az eredeti címében a hatvanas évek vezetéstechnikai oktatófilmjeit idéző Féktelen haraggal szemben csupán három elvárásom volt: legyenek benne kocsik - jó kocsik - legyen benne sok-sok fegyver, meg legyen benne legalább három jó nő. Nos, magabiztosan állíthatom, hogy mindebből nem sok mindent sikerült megkapnom. Van persze jó nő, legalább egy, Piper (Amber Heard, akiről azt érdemes tudni, hogy saját bevallása szerint egy .357-es revolvere van, imádja az autókat és biszexuális. Itt be is fejezem a róla szóló gondolatmenetet.)

Nicolas Cage visszajön a pokolból egy motoron... akarom mondani valamin, ami messziről egy Buick Rivierának látszódik, kapásból szétlő három embert meg felrobbant egy kisteherautót... és ekkor döccen először a film. Esetünkben időt szakít arra, hogy Piper, a jócsaj, lepukkant helyen dolgozik, mocskos főnökkel (Jack McGee) és még mocskosabb vőlegénnyel (Todd Farmer, akinek felkoncolását élvezettel néztem végig). Ő csatlakozik Cage-hez, aki - most kapaszkodjon meg minden Chuck Norris és Steven Segal rajongó - saját csecsemőkorú unokáját igyekszik kiszabadítani a gonosz sátánista szektavezér (Billy Burke) és követői karmaiból. Persze a pokolban nem veszik túl jó néven, ha valaki csak úgy lelép családot menteni, úgyhogy a Könyvelő (William Fichtner) jön, kérdez, és érmét dobál.

Persze mindezt nem ezzel a lendülettel kell elképzelni, mint ahogy ezt fentebb felvázoltam. Valahogy minden egyes akciójelenetet Todd Farmer (az illetőt Wostry Urunk gondolom látatlanban gyűlöli, ő jegyzi a Hellraiser újrájának forgatókönyvét) (még nem készült el, előre nem utálom! - WF) megakaszt némi melodrámával, amely sajnos jóval hosszabb, mint szükséges. Az akciójelenetek frissessége is erősen megkérdőjelezhető, megidéződik a Golyózápor (igen, Nick Cage dugás közben lövöldözi a rátörő szektatagokat, persze sokkal bénábban, mint tette ezt Clive Owen), és az autós üldözések jó részét még a sokadik Halálos iramban is felülmúlja. A film pedig egészen pontos képet nyújt arról, mit is gondolnak Los Angelesben Amerika déli államairól: csupa szexéhes Jessica Simpson hasonmás és tönkfejű redneck, akik leginkább isznak és kúrnak, amikor éppen nem mészárolnak csecsemőket.

A történet még egy Walker a texasi kopó epizódot is alulmúl, David Morse feltűnése is inkább fájdalmas sóhajra késztet. Egyedül William Fichtner nyújt némi vigaszt: gesztusai, lazasága már-már Alan Rickman-i magasságokba emeli, de minek az erőfeszítés, ha a végeredmény szó szerint eltűnik a pokolban, amely úgy néz ki, ahogy azt a nyolcvanas években elképzelték. Ezek után joggal merül fel a kérdés: ha ennyire utáltam, miért kap mégis két csillagot? Nos, ott van Amber Heard, nyilván. A második csillag pedig két olyan dologért jár, amelyek bármely - ismétlem, bármely - filmet kiemelnek a "borzasztó, semmiképpen se nézd meg!" kategóriából. Ezek pedig: az 1969-es Dodge Charger és az 1971-es Chevrolet Chevelle SS396 Hardtop Coupe. Nem hiszem, hogy bármit hozzá kellene tennem.

Száguldó bomba

Baj van velünk "értelmiségiekkel". Miután több-kevesebb diplomát szereztünk különböző egyetemeken, felhalmoztunk némi családot-lakáshitelt és egynél több Hemingway-kötetet, másképpen látjuk a világot. Minden komoly, jelentőségteljes, mi több, drámai az életünkben. Rettegünk mindattól, ami messziről is klisének tűnhet - minden művészeti alkotásban, írásműben vagy filmben az elmélyültséget, az elvontságot keressük. Lehet, hogy nincs igazam, de kétségbeesetten próbáljuk megkülönböztetni magunkat a "szürke tömegtől", hogy műveltségünk és képzettségeink kiemelnek minket a "másikok" közül. Eszünkbe sem jutna tudatosan "gyermeteg" dolgokkal foglalkozni, olyasmivel, ami egyszerű, de mégis örömet okoz. Ilyen például a vasútmodellezés.

Aki tizennégy évesnél idősebb, és vasútmodellekkel foglalkozik, arra gyanakodva nézünk. Hogyhogy "nem nőtte ki"? Pedig valaha - és most engedtessék meg nekem némi szexizmus a kérdésben - minden kisfiú imádta a vasutat. Nem létezett gyerekszoba legalább három Piko kocsi nélkül - a tehetősebbeknél még Santa Fe matricás igazi amerikai szettet is találhattunk. Aztán sokunk úgy pubertás kora hajnalán elfordult a vonatoktól - és ide helyettesítse be ki-ki a maga krónikus rigolyáját. Pedig aki látszólag még mindig kicsi kocsikat bámul körözni egy terepasztalon, valójában sokkal boldogabb ember, mint mi, akik megrökönyödve bámuljuk őt - talán valahol a lelkünk mélyén kicsit irigyelve is.

Tony Scott is közéjük tartozik. Bár nincs tudomásom arról, hogy lenne otthon a szoba-konyhában valahol elbújva egy szekrény kisvonatokkal, a Száguldó bombában Pennsylvania az ő saját kis terepasztalává válik. Ugyanúgy, ahogy a fent emlegetett vasútmodellező kolléga, javaslom mi is térdeljünk le a szőnyegre tologatni a mozdonyt egy kicsit. Csak vigyázzunk, nehogy a szőnyeg szálai rátekeredjenek a tengelyre.

Így indul a Száguldó bomba is:  Randy Hickey A nevem Earl-ből hanyag, mint az egyszeri MÁV dolgozó: leugrik a mozgó tehervonatról, hogy átbillentsen egy váltót - a szerelvény persze annak rendje szerint el is szabadul. Miután minden kísérelt a megállítására sikertelen - mégis, hogyan akarsz megállítani egy majd' egy kilométer hosszú és száztízzel robogó vonatot? - Tony Scott kötelező főszereplőjén, Denzel Washingtonon és Kirk kapitányon - akarom mondani Chris Pine-on, mielőtt a fanatikus trekik megölnek - múlik a pennsylvaniai Stanton lakóinak sorsa.

A film elején hatalmas betűk hirdetik: "Igaz történet alapján." Ebből csak annyit higyjünk el, hogy kilenc évvel ezelőtt Ohióban valóban elszabadult egy hasonló szerelvény, de hogy a CSX vasúttársaság szóvivőjét idézzem: "Minden simán ment." Persze így nem lehet látványos filmet csinálni, úgyhogy Mark Bomback (A Boszorkány-hegy) forgatókönyvíró jelentősen felturbózta a történetet - és Denzel Washington karakterét. Ha valaki visszakeresi a Hajsza a föld alatt kritikáját, ott azt írtam, hogy minden páros Tony Scott film élvezhető - ezt a Száguldó bomba mindennél jobban igazolja. Lassan indul egy kicsit - de nem annyira, mint mondjuk a hasonló közegben játszódó Szállítmány - és nincs is Tony Scott módra annyira apróra vágva. Szerencsére felismerték a készítők, hogy a történet önmagában is elég látványos, - nem tudom, a Kedves Olvasók hogy vannak vele, de nincs vonzóbb-félelmetesebb érzés, mint amikor egy tehervonat elhúz előttünk - nincs szükség külön vizuális balettre.

A nagy vasszörnyek mellett persze kötelező gyakorlatként megint összetörnek vagy egy tucatnyi rendőrautót, de amennyire nem illet ez a Hajsza a föld alattba, most annyira jól működik itt. Színészi fronton is rendben van a film: van itt tökös diszpécsercsajunk (Rosario Dawson), seggfej elnökhelyettesünk (Kevin Dunn), hosszúkabátos cowboyunk hűséges Dodge Ram-je nyergében (Lew Temple) és persze Denzel Washington szélesvászonban. Azt írnám igazi munkásosztály-hősköltemény ez, de szerencsére lefogja a kezement a nyolcéves önmagam. Megyek is vissza a szőnyeg mellé - vár a Taurus-om. Igaz, csak Piko ez is.

Social Network - A közösségi háló

Tegye fel a kezét az, akit érdekel, hogy hogyan született az integrált áramkör. Senki? És hogy ki volt az első barátnője Henry Fordnak? Éppen mit vacsorázott Albert Einstein, amikor megalkotta a speciális relativitáselméletet? Pedig az imént felsorolt három dologból kettő nélkül manapság nem tudjuk elképzelni az életet - a harmadik pedig közrejátszott abban, hogy nem lettem mérnök. A közösségi háló arról szól, hogy hét éve Mark Zuckerberggel szakított a barátnője, amelynek következtében… nos, azt hiszem majdnem mindegyik olvasó fel tudja mérni, mekkora hatással van rá a Facebook néven ismert jelenség.

Igen, ilyen kis dolgokon múlnak a nagy dolgok - csak nem feltétlenül érdemelne többet a dolog, mint hogy megmaradjon jól hangzó anekdotának, amely már hatszor körbejárta a várost, mire először találkozunk vele. Persze fontos és roppant érdekes dolgokról szól a film - de nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy túl korán készült el. Nem akarok okosabbnak tűnni, mint egy ötödikes, de manapság milliárdosok bukkannak és buknak naponta el, miért pont Zuckerberg története lenne érdekes?

A kerettörténet szerint meghallgatáson vagyunk - az egykori legjobb barát, majd pénzügyi igazgató, majd mindkettőtt elbukó Eduardo Saverin (Andrew Garfield, a következő Pókember) perre vitte a szakítást Mark Zukerberggel. Közben szépen lassan megtudjuk, hogy jutott el a harwardi koleszszobából - Sean Parker Napster alapító segítségével (Justin Timberlake tökéletes alakításában) - az első milliárdjáig. Közben zajlik egy másik eljárás is - a legelitebb klub legelitebb triója, az evezősbajnok Winklevoss ikrek (Armie Hammer mindkét szerepben) és Divya Narendra (Max Minghella. Igen ANNAK a Minghellának a fia) azzal vádolják, hogy ellopta az ötletüket, amiből milliárdokat csinált.

Sokan nem fogják szeretni ezt a filmet. Számtalan olyan ember lesz, aki majd azt mondja: hosszú és unalmas. Mit érdekel engem, hogy hogyan bulizik a kollégiumok felső tízezre? Vagy hogy mi a hasfájása a harwardi közgazdászhallgatónak? Hol van itt bármi, amit itt, az én nyomorult kis közép-európai életemben hasznosítani tudok?

Nem biztos, hogy a főszereplő lesz az: a filmben látott figura - Jesse Eisenberget az Adventureland óta bírom, de most még egyet rátett ezzel az alakítással - ugyanis nem a mostanában kedvelt "kiállhatatlan, antiszociális zseni, de attól még szeretnivaló" kategóriában indul: igazi, tőről metszett seggfej szegény. És még csak nem is tudja, nem számít hányszor vágják a fejéhez. Duzzogó, sértett nyolcéves a játszótéren, és ezt még akkor is nehezen lehet neki megbocsátani, hogy ha a Facebookot tekintjük a legnagyobb találmánynak a kétélű balta óta. Ha valaki, akkor ő lenne a legalkalmasabb kortárs Bond főgonosznak - pont ez a gyermeteg mivolta teszi félelmetessé. Útban a siker és a milliárdok felé pedig nem olyan egyszerű eldönteni, kit tartunk meg magunk mellett. Karakterfejlődést ne is várjunk - erre nincs mód - inkább csak kapunk egy elég átfogó és alapos jellemleírást, amely csak azért nem fordul át Zukerberg-gyalázásba, mert Aaron Sorkin - a film írója - iskolát nyithatna pengeélen táncolásból.

Mert ha van a színészeken túl valaki, aki megérdemli a méltatást, akkor az ő: filmekben jártasabb emberek ismerik a nevét - Egy becsületbeli ügy, Charlie Wilson háborúja, na és a nálunk Az elnök emberei néven futott sorozat köthető a nevéhez sok minden más mellett. Még a vízállásjelentést is úgy tudja megírni, hogy az ember végig a karfát markolja izgalmában. David Fincher elég intelligensen állt a könyvhöz, hagyja azt haladni a maga útján - az evezősverseny Muszorgszkijra hangszerelve csodás megoldás.

Nagyszerű film nagyszerű alkotóktól - egyetlen kérdésem maradt csupán: mindez kit fog érdekelni?

Tőzsdecápák - A pénz nem alszik

Válság. Shortolás. Hedgefundok. Állami mentőcsomag. Ingatlanpiaci összeomlás. Tőzsdepánik. Spekulánsok. Árfolyamingadozás. Devizahitel. Megszorítások. Azt hiszem, a további tízezer karakter sem fog másból állni, csak ezekből a hívószavakból. Folytassam? Bankszektor. Hitelminősítő intézetek. Ízlelgessék csak. Tőzsdefelügyelet. Árindex. Olajár. Madoff. Jegybank. Jól van, azt hiszem, most már mindenkinek leesett: Oliver Stone-nak is van véleménye napjaink pénzügyi szférájáról, és ha ez nem lenne elég, közli is velünk. Nem csak, hogy közli velünk; ha úgy látja, hogy elkalandoznánk, miközben a lassan elvonuló embertömeget figyeljük a Wall Street-en, vagy a manhattani üvegpalotákban gyönyörködünk percekig, még jól a szánkba is rágja. Pénz=rossz. Kapzsiság=még rosszabb. Család=jó. Ebben a szentháromságban zajlik a Tőzsdecápák (hukk) második része.

Vannak olyan alkotók, legyenek akár festők, szobrászok vagy történetesen filmesek, akik éveken keresztül jobbnál jobb alkotásokat tesznek le a képzeletbeli asztalra. Ennek nyomán rengetegen megkedvelik őket, a tisztelet - ahogyan egyre magasabb és magasabb színvonalon készítik el alkotásaikat - egyre nagyobb lesz körülöttük, majd egy szép napon (persze, ha nem figyelnek oda) legendává válnak. Sokan meg is állnak ezen a ponton - talán azért, mert érzik, hogy ennél magasabbra már nem tudnak kerülni, talán azért, mert amit lehetett, már elmondtak. És persze vannak azok, akik túlélik a saját legendájukat.

Oliver Stone-nal is ez történhetett. Vagy csak elolvasta a Commandante készítése előtt a könnyelműen elé tett Marx összest. Meg Lenint. Stone "baloldali" fordulata óta nem mulasztja el velünk közölni: "A kapitalizmus rossz, értem?" Szögezzük le mindjárt a harmadik bekezdésben: ezzel még nincs semmi probléma. Mindenkinek megvan a maga ideológiai fejlövése - csak van, aki tényleg érvelően tudja előadni a dolgot. Szinte alig hiszem el, hogy ugyanez az ember rendezte a Született gyilkosokat - az egyik legélesebb médiakritika, ami valaha készült, nem beszélve arról, hogy a cselekmény és a karakterek is rendkívül érdekesek és izgalmasak.

Ha már itt tartunk, kénytelen vagyok felidézni a Tőzsdecápákat: volt benne egy rendkívül érdekes, velejéig romlott de megmagyarázhatatlan módon vonzó férfi, akit valaha Gordon Gekkónak hívtak. A szerepet pedig egy nagyszerű színész - és ha lehet azt mondani, talán még nagyszerűbb producer - Michael Douglas játszotta. Volt a filmben egy másik főszereplő, a fiatal, agilis tőzsdeügynök, az egykori Charlie Sheen még váláson, drogelvonón és börtönön innen. És volt a Nagy Manőver a nyolcvanas évek pénzügyi konjuktúrájának csúcsán. Ugye még emlékeznek? A film vibrált az izgalomtól - és idővel mindenki rajtakapta magát, hogy olyasmiért szorít, amely valójában perverz, kicsavart, nem létező - ugyanakkor többezer ember életét teszi kockára. Tisztára mint az intézményesített vallások. Ezek a tulajdonságok emelték ezt az uszkve-tandem huszonhárom éves filmet a klasszikusok közé - noha ha nagyon belegondolunk, csak egy egyszerű Faust sztori azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy itt az ördög nem kartonból kivágott figura.

És eltelik kábé húsz év: a pénzvilág teljesen ugyanolyan és gyökeresen más, mint 1987-ben. Voltak, vannak és lesznek lufijaink amelynek nyomán rengeteg ember fog elszegényedni - ki a saját ki más hibájából. A pénzpiacok olyan szövevényes összefüggések mentén működnek, amelyhez fogható csak az agyunban lévő neuronhálózat lehet. Plusz ott van az újra és újra felbukkanó "értékválság", hogy hát ugye család vagy karrier, legyünk-e környezettudatos bloggerek vagy inkább keressünk elképzelhetetlenül sok pénzt. Minden adott ahhoz, hogy igazán markáns és jelentős filmalkotás jöjjön létre. Adott minden idők legjobb tőzsdei filmje mint alap. És mi történik?

Semmi különös. Gordon Gekkó mint Pál apostol megjövendöli az ingatlanpiaci összeomlást. A nézőtéren mindenki tapsol, meg megveszi a könyvét. Van itt valami tizenhat éves kölyök is (Shia Labeouf) aki helyettesítheti Charlie Sheent (apropó, az ő cameója indokolatlanabb, mint Schwarzenegger felbukkanása a The Expendables-ben), Gekkónak lánya van, de minek (Carey Mulligan), van régi ellenfele is, Josh Brolin persze, Eli Wallachnak is kell a pénz a lakáshitelre, Frank Langellát pedig csak a tisztesség kedvéért említem. "Mégis, mi a frász bajod van?" kérdezi tőlem a bennem élő egyszeri mozinéző. "Tényleg nem kellett volna az utolsó tíz-tizenöt perc, na az tényleg nyál, de gondolj bele: ezek az öltönyös majmok vesztették el a pénzünket! Rohadékok!" Ismét egyetértek. Nyomorult bankárok.

De nem az lett volna a cél, hogy legalább valakivel azonosuljunk? Ez egy holywoodi sztori, legalább a főhőssel kéne. Egyáltalán, ki a főhős? Gordon Gekko, aki feltámad, és erősebb lesz, mint valaha? Kötve hiszem, őt alig látjuk. Akkor az ezredfordulós álompár, a balos bloggerina és a vérében is árfolyamot csörgető üzletkötő? Vagy az anyja (Susan Sarandon), aki abból "élt", hogy hitelből vett házakat adott és vett? Úgy érzem ebben a filmben mindenki hülye, csak én vagyok helikopter. Jönnek és mennek a dinamikus jelenetek, amikben látjuk, hogy Shia Labeouf mennyire tökös - de miért? Miért szerelmes a fúziós energiába? Kis testén feszül a Boss zakó, de vajon miért motorozik be minden áldott reggel a parkettre? Vajon Gekko lánya ha tényleg annyira megvet mindent, amit az apja képvisel, mit keres egy bróker mellett? Tényleg én vagyok az egyetlen, aki a kínosan magvas igazságok kimondásakor azon morfondírozok, hogy vajon miért is kéne bárkinek is elhinnem, amikor a "morális kockázatról" osztja az észt?

Nyilván ostoba vagyok, mint a föld. Nyilván nincs igazam, amikor most egy csillagot adok egy Oliver Stone filmre. Értik, a Tőzsdecápákra. A másodikra. Nyilván érzéketlen tuskó vagyok, amikor azt írom, hogy az utolsó harmadot szeneslapáttal hányták a vászonra. Nyilván fogalmam sincs semmiről, amikor szóvá teszem a nagy rendszerkritika közben felhalmozott termékelhelyezéseket. Nyilván. Nem arról van szó, hogy Oliver Stone - igen, ő, mert íróként is jegyzi a filmet - egészen egyszerűen elhagyta az arányérzékét és fogalma sincs a hangsúlyokról. Hogy a legtragikusabb fordulatok is egyszerű, olcsó, franciafilmes melodrámával vannak megoldva. Á, hogyan is lehetne. Hiszen ő legenda.

Pancser Police

Ismerik azt a viccet, hogy két zsaru bemegy a befektetési ügynökhöz? Nem? Akkor most elmondom: adott Gamble nyomozó (Will Ferrell), az Excel táblák szelíd, környezettudatos megszállottja és társa Mark Wahlberg, akik a többi rendőrrel együtt csak asszisztálnak New York hőseinek, Highsmith (Samuel L. Jackson) és Danson (Dwayne "The Rock" Johnson)  nyomozók  munkájához: míg utóbbiak izgalmas autósüldözéseken keresztül amortizálják a várost - és kénytelenek elviselni szebbnél szebb nők megfektetését - addig a Többiekre (lásd: eredeti cím) a papírmunka meg a többi unalmas foglalatosság marad. Igen ám, de mint kiderül a hősök nem halhatatlanok: egy ékszerrablást követően a két sztárnyomozó otthagyja névjegyét a manhattani flaszteron - örökre.

Azt hiszem, a Bourne ultimátum producere, Patrick Crowley és társai nagyon sok pénzt veszíthettek el annak idején Bernie Madoff ténykedése nyomán: a cselekmény középpontjában ugyanis egy harminckét-milliárdos csalás és a rendőrségi nyugdíjalap játssza a fő szerepet. Ennél többet nem is érdemes elárulni: lényeg, hogy legyen valami fő szál, amire a szkeccseket fel lehet fűzni. Mert a Pancser Police (úristen, de utálom ezt a címet!) nem más, mint egy másfél órás Saturday Night Live különkiadás. Nem csoda, hiszen a rendező-társíró, Adam McKay is ebből a szombat esti esztrádműsorból indította pályáját, Will Ferrellhez hasonlóan. Felbukkan a Wayans testvérek távoli rokona Damon Wayans Jr. (Komolyan. Unokatestvér), újra láthatjuk Michael Keatont komédiázni, aki valljuk be, már régóta hiányzott, és Steve Coogan megint eljátszhatja Alan Partridge-t. Nagyjából ennyi.

Az első órát maradéktalanul kitöltik a karakterek, és noha Samuel L. Jackson és Dwayne Johnson csak tíz percet kaptak, még elnéztem volna őket. Aztán a kezdeti lendület elfogy, a forgatókönyv körülnéz, hogy mikor jön a reklámszünet, és amikor rájön, hogy most éppen nem tévében megy, fújtat egyet és előveszi a hurkalufikat, hogy kutyákat hajtogasson. A végére pedig csak reménykedik, hogy már mindenki elaludt. Sajnos nem lehet eldönteni, hogy ez most vajon a huszonegyedik század kísérlete Az utolsó akcióhős feledtetésére, vagy pedig egy Shane Black paródiajelenet az SNL tíz évaddal ezelőtti adásából: utóbbihoz túlságosan nagyvonalú, előbbihez pedig jobban kidolgozott karakterek kellettek volna - és nem másfél egységnyi autósüldözés.

Hogy hol van Mark Wahlberg? Jó kérdés, itt láttam valahol a környéken. Nem mintha valaha nagyformátumú színész lett volna - önmagát mondjuk kiválóan tudja játszani - itt azonban halványabb, mint Argentína jövő évi költségvetésének sarokszámai. Nagyon nagyon próbál önironikus lenni, de mindebből csak arra futja, hogy a borzalmas Max Payne filmet idézze fel bennem úton-útfélen - ennek a filmnek az emlegetési tilalmát is belefoglalnám az új médiatörvénybe. Az a helyzet, hogy Will Ferrell kénytelen egyes egyedül elvinni a vállán a dolgot, a Ron Burgundy legendájától eltérően ezúttal nincsenek igazi játszótársai. Eva Mendes még mindig nagyon szép - ne is várjunk mást tőle, Michael Keatonnak van ugyan egy-két nagyszerű jelenete, de ez így édeskevés.

"Abbahagynád a fanyalgást végre?" kérdezi a mindannyiunkban - remélhetőleg - ott élő egyszeri mozinéző. "Vannak benne hatalmas poénok, Samuel L. Jackson még arccal a járdának is iszonyú kúl, Will Ferrell egy zseni, és emlékszel arra, hogyan szedték le a helikoptert? Na, az szenzációs volt!" és karba teszi a kezét, miközben dühösen nézi a sznob, köcsög fejemet. Igen, kénytelen vagyok egyetérteni. Kellemes, de semmi több - vannak benne idézhető dolgok, de az animált stáblistát elnézve az alkotói kezet a Bernie Madoff és az állami mentőcsomagok iránti határtalan gyűlölet vezette sem mint a szórakoztatás. A legjobb az lenne, ha jelenetekre darabolva adnák le valahol - nincs meg benne az a koherencia, mint mondjuk a Halálos fegyverben, ahol tényleg le lehetett tudni az első órát látványosabb akciójelenetek nélkül, mert érdekeltek a karakterek. Sokan meg fogják nézni, mert mindennek ellenére nem rossz film. A többiek pedig tovább várhatnak igazi akcióvígjátékra.

és fél

Cinefest Miskolc - Finálé

Azt hiszem, *sunglasses* ez itt a vége.

Cinefest Miskolc Vol 2.

A tegnapi kevéssé informatív bejelentkezés után végre tartalom! Sokkoló képek! Hang! Elegáns férfiak! Gyönyörű nők! Fogyasszák és ajánlják ismerőseiknek is!

UPDATE: A zsűritag neve helyesen: Muchichka László

Cinefest Miskolc

Itt van az ősz, itt van újra a Cinefest, a 7. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. 

A Geekblog négyfős stábja ismét belevetette magát a Jameson támogatta fesztiválforgatagba, és napi beszámolókkal tudósítunk az eseményekről.

Ímhol a csütörtöki nap!

Babylon A.D.

Mathieu Kassovitz - érdemei elismerése mellett - a szélesebb értelemben vett közönség szemében akkor is csak "az a fiú az Amélieből" marad, akárhogyan is próbálkozik szegény. Pedig van neki rendezői filmográfiája is, benne a Bíbor folyókkal - a Luc Bessonnal turbózott folytatásról most felejtkezzünk el egy jótékony pillanatra. Jó, beismerem a Gothika nem volt éppen főnyeremény. (Mégis, mit várunk a Kígyók a fedélzeten írójától?) Talán ezért, talán másért váratott magára öt évet a következő filmje, a forgalmazó szeszélyből itthon csak most bemutatkozó 2008-as Babylon A.D., amelynek elkészítéséhez visszatért a hollywoodi stúdióknál talán eggyel barátságosabb Europacorphoz. A "talán" nem véletlenül került be: a film elég tudathasadásosra sikeredett.

A nem túl távoli jövőben a tokiói driftben megfáradt Vin Diesel tengeti életét a polgárháborús Jugoszlávia és a Sziget fesztivál keverékének tetsző, ki tudja miért anarchiába fordult Oroszországban mint mezei zsoldos. Egy nap a környék nagyhatalmú ura, Gorsky (az eltorzult fejű, takaréklángon üzemelő Gérard Depardieu) megbízza egy elsőre egyszerűnek hangzó feladattal: juttasson el egy lányt, Aurorát (a gyönyörű Mélanie Thierry) New Yorkba. Az úton a lány pótanyja, Michelle Yeoh kíséri őket - és szép lassan kiderül, hogy a lánnyal valami nagyon nincs rendben...

...akárcsak a filmmel. A kezdeti poszt-apokaliptikus, káeurópai felütés ellenére csak a film nagyjából fele van tele meneküléssel kiégett panelházak  között vagy gigantikus, a nyolcvanas évek hasonló amerikai filmjeit idéző kocsma/bár/ketrecharc terekben  lerendezett bunyóval. Amint hőseink megérkeznek Amerikába - mert természetesen eljutnak New Yorkba, sőt  nagyjából az is kiderül, kik és mire akarják Aurorát felhasználni - elkezdődik a finomnak szánt társadalomkritika napjaink Nyugatjáról. Ez annyiban merül ki, hogy hatalmas termékelhelyezéseket kapunk minden szabad felületen. Meg nem lehet kikapcsolni a tévét a lakásban. Hú. Közben Schubert szól, mert ez mégis csak egy európai film, még ha Mr. Fox is forgalmazza.

Vin Diesel nyilván vágyott egy művészi filmszerepre, ahol megmutathatja, mekkora színész is valójában. Sajnos a dialógusai még a maradék reményét is elvették erre: utoljára a botoxban fürdetett Mickey Rourke arca volt ennyire kifejezéstelen. Semmi gond nem lenne ezzel: nagyon kellemes, az első félidőben a nyolcvanas évek posztapokaliptikus filmjeit idéző, egy-két látványos akcióval feldobott filmet kapunk. Elhangzik benne a "Mindenhol jó, de legjobb otthon", meg más hasonló borzalmak, de őszintén: manapság melyik filmben nincsenek ilyen és ehhez hasonló, nyilvánvalóan helykitöltőnek szánt félmarhaságok? Nagyobb problémának tekintem, hogy a harmadik harmad inkább a történet lezárására tett elkeseredett kísérlet mint bármi más.

Ha még emlékeznek a "talán"-ra az első bekezdésből, az most nyer jelentőséget: ebből a filmből kiderül, hogy az Europacorp sem működik máshogyan, mint bármelyik hollywoodi stúdió: nyilvánvalóan egy produceri vágattal van dolgunk. Remélhetőleg előbb vagy utóbb  hozzánk is eljut a rendezői változat valahonnan Párizs csatornáiból - bár aki nagyon szeretné, be tudja szerezni most ís. Addig a Babylon A.D. nem más, mint egy megkésett nyári akciófilm, ami csak aláhúzza a jelenleg is tomboló, későnovemberi időjárást. Depressziósok kerüljék még a Boldog Vég ellenére is.

és fél

A varázslótanonc

Az elmúlt, mondjuk öt évben jóformán nem volt olyan hét, hogy a "Nicolas Cage" és az "új filmje" kifejezések egy mondatban ne szerepeltek volna.  Hogy ennek mi lehet az oka, azt most ne firtassuk: abban megállapodhatunk hogy Nicolas Cage neve az utóbbi időben nem volt mindig garancia a film minőségére. (Most csak nagyon óvatosan próbálom felidézni a Veszélyes Bangkokot.) Jon Turteltaub, a rendező már csinált egy-két sikeres filmet a Disney-nek - egészen pontosan kettőt magával Nicolas Cage-el. Igen, a két Nemzet aranyára gondolok - ez a két tény talán elég lehet egy fáradt kézlegyintésre a Hollywood titkaiban jártasaknak. Nekünk egyszerű mozinézőknek marad az egyszerű és kézzelfogható tény: végre megjött az igazi egynyári kalandfilm - a nyár végére.

Mert A varázslótanonc nem más, mint az a könnyű kikapcsolódás, amit az ember egyszer mindenképpen szívesen megnéz. A történet körülbelül annyira egyedi, mint a filmben is egyszer felbukkanó Buzz Lightyear-t formázó ébresztőóra: Varázslók márpedig vannak, a legnagyobb volt Merlin és mint a film első öt percét elfoglaló - egyébként teljesen felesleges - felvezetésből kiderül, hogy olyan 730 körül három tanítványára bízta tudását. Egyikük, Maxim Horvath (igen, igen, Alfred Molina magyar akcentussal, hurrá) azonban elárulja mesterét, így tudja  Morgana le Fay, a nagy ellenség megölni Merlint. Azonban a másik két tanítvány meg tudja akadályozni, hogy a két gonosz megsemmisítse a világot - így kerül az egyik tanítvány, Veronica (Monica Bellucci kábé három napot dolgozhatott a stábbal) előbb egy testbe Morgan le Fay-jel, majd a már említett Horvath és más gonosz varázslók társaságában egy matrjoska babába. A kívül maradt egyetlen tanítványnak, Balthazar Blakenek (maga Cage) pedig adott a feladat: meg kell találnia Merlin utódját, hogy végleg pontot tegyenek a dolog végére - és hogy visszakapja Veronicát - mert hogy szeretik egymást. Itt kerül a képbe Dave, aki a Kiválasztott (Jay Baruchel) jelenkorunk New Yorkjában. Őt kell Balthazarnak kiképeznie a Végső Nagy Összecsapásra.

Látható, hogy nem erőltették meg magukat az írók túlságosan: ha túléljük az első negyed órát - ami valóban idegesítő és teljesen felesleges - akkor viszont szépen lassan le tudunk kattanni a történetről és határtalanul élvezhetjük a kliséáradatot. Még mielőtt bárki belekötne: ez most jó hír. Jay Baruchel nem egy komikusi géniusz, de azért tisztességesen jelen van, Monica Bellucci szép - valószínűleg az egyetlen rendezői instrukciónak igyekezett megfelelni - Alfred Molina rendben van, mint mindig, ugyan csak egy jelenetben, de feltűnik Dr. Tatár a Kisvárosból(Sándor Técsy) és Nicolas Cage, aki időnként meglepően ügyesen csinál hülyét saját manírjaiból. Már csak ezek miatt érdemes megnézni, nem beszélve a rengeteg poénról, önironikus kikacsintásról - mint George Lucas-tól felvállaltan lopott "Nem ezeket a droidokat keressük"-poén, Nicolas Cage ismét bajszos rendőr lesz egy ideig mint a World Trade Centerben, vagy a takarításos jelenet az első Mickey egér filmből - vannak benne jó kis akciójelenetek, autósüldözés, mágia, jócsaj (a már említett Monica Bellucci mellett Teresa Palmer játssza Dave nőjét), mi kéne még?

Egyetlen apróság: egy rendes harmadik felvonás. Mindaz, amit az előbb felsoroltam, nagyon jó, nagyon szép - csak az a baj, hogy az első óra végére meg is kapjuk hiánytalanul. Tudom, hogy minden film egy kicsit leül a közepére, de A varázslótanonc a hatvanadik percben nemcsak leül, de törökülésbe húzza a lábait, és elkezd a cipőfűzőjével babrálni órákig. Innentől ötperces löketekben jönnek az akciók - időnként meg meg állva, hogy a szereplők elmondják azt, amit már órák óta tudunk - majd jön a meglehetősen sablonos és totális happy end. Félreértés ne essék, semmi kifogásom a boldog vég ellen, de a gejl-faktor a végére bárkinek kiütné a vércukrát a Holdig. Nem szabad azért ezt komolyan venni, csak úgy mint A varázslótanoncot: az ember bemegy, röhög egy jót majd kimegy - erre pedig mostanában nagyon kevés film alkalmas.

A szupercsapat

Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a nosztalgia súlyos betegség. Főleg akkor, ha elhisszük azt, amit a hozzáértők mondanak, miszerint jönnek vissza a nyolcvanas évek. Újra lehet büntetlenül Duran Durant, Stranglerst, Billy Idolt meg Michael Sembellót hallgatni - emlékeznek még? "Maniac" - újra feltűrhetjük a zakó ujját és bevallhatjuk, hogy mindig is vonzódtunk a szögletes fehér  Lamborghini Countach-hoz. Aztán ezek után elmentünk megnézni mondjuk a Miami Vicet, vagy egy kicsit korábbra visszanyúlva a Charlie angyalait - és nem értettük, mi folyik itt. Az egy szem Starsky és Hutch kivételével ugyanis mára már ökölszabállyá vált, hogy ha egy régi sikeres tévésorozatot Hollywood felkarol, hogy film legyen belőle, megkíván egy kis fazonigazítást. Mondjuk úgy, hogy az anyja se ismerjen rá a késztermékre.

Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a Miami Vice azért kivétel, mert maga a sorozat kreátora, Michael Mann gondolta át 2006 igényeinek megfelelően, de ettől még nem érte el azt a hatást, mint az eredeti, aminek a részeit annak idején - és most is - újra meg újra elővettem. Nyugodtan keressenek rá bármelyik videómegosztón a sorozat első részének autózós jelenetére. Arra, amelyikben Phil Collins In the Air Tonight-ja szól. Egyszerűen zseniális. Minden egyes kép beírta magát a filmtörténetbe. Ebben a valamivel több mint három percben benne van mindaz, ami miatt Don Johnson - bárhogyan próbálja lerombolni saját mítoszát azóta is fáradozás nélkül - halhatatlan lett, akárcsak Philip Michael Thomas - tényleg, ő most mit csinál? - vagy a fekete nyitott Ferrari Daytona.

Tudom mire gondolnak, és igazuk van; az elmúlt tíz év tévésorozat-adaptációi után ne csodálkozzon senki, ha régi kedvencei alig vagy egyáltalán nem hasonlítanak egykori önmagukra. Végtére is Todd Phillips bebizonyította, hogy hiába próbálod újrateremteni az egykori milliőt, attól még nem lesz jó a film. Ezzel a hosszúra nyúlt bevezetővel csak annyit akarok elérni, hogy a Kedves Olvasók is megértsék: ha szerették a régi Szupercsapatot, (és belőlük nyilván kevesebb van) akkor ne habozzanak megszabadulni minden emléküktől: semmi köze a filmnek a sorozathoz. Véletlenül ugyanúgy hívják a karaktereket - megesik.

Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hogy lehet szeretni egy olyan sorozatot, amiben minden részben ellőttek tízezer töltényt, felrobbantottak legalább egy tucat Dodge Coronet-et vagy Jeep-et és senki soha nem halt meg (Kivéve a negyedik évad utolsó részében Fullbright tábornok másfél perces haldoklását)? A játszótéri homokozós Tom és Jerry stílusú játékos, prepubertás fiús attitűdnek köszönhetően lett népszerű a Stephen J. Cannell által teremtett sorozat, ami - az utolsó borzalmas, ugyanakkor szerencsére rövid évad kivételével - soha nem vette komolyan saját magát. Volt például egy jelenet, amiben egy helikopter nekiütközött a sziklafalnak, felrobbant, majd később a lángoló roncsok közül sértetlenül támolyogtak ki a pilóták. Hogy lehet egy ilyen ártatlanul őszinte, férficentrikus sorozatot nem szeretni itt, Carrie Bradshaw rémuralma idején?

Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a huszonegyedik század második évtizedében, gazdasági válság és világméretű terrorizmus közepén megengedhetetlen olyan akciófilmet csinálni, amelyben erőszakos dinnyefarmerekkel vagy közönséges védelmi pénzt szedő bűnözőkkel csapjon össze egy csapat elítélt katona: kurrens téma kell ide, gonosz CIA ügynökök, iraki háború, jónő - a robbanások, autós meg repülős kaszkadőrjelenetek maradhatnak. Egyetlen dolog maradt meg a nyolcvanas évekből, Alan Silvestri, aki egészen jó zenét tett a film alá. Ha levonjuk magát a Szupercsapatot a filmből, - amit szívből ajánlok mindenkinek - akkor kapunk egy meglehetősen kellemes, félig sánta nyári akciófilmet, amiből már a moziból kilépve sem emlékszünk semmire - maximum arra, milyen jó beszólásai voltak annak az öltönyös CIA ügynöknek, akit a végén lecsuktak.

Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hiszen benne van Liam Neeson is - akitől sokat vártam az Elrabolva után, most azonban annak ellenére, hogy elméletileg ő a főszereplő, alig van mozgástere. Ugyanis a filmet simán ellopja Patrick Wilson (Lynch), - mert ha valaki, akkor ő megérdemelne egy külön filmet: laza, metroszexuális de mégis van benne valami olyasmi, amit a szimpla vakmerősségnél több. Talán a "tökös" lenne a legjobb szó, de valahol a film háromnegyedénél erről mindenki megfeledkezett, így aztán hamar el is buktatták az írók - és Sharlto Copley, aki Bolond Murdockot játsza: kettejüknek remek jeleneteket írtak - a többiek igazából csak lézengenek a vásznon. Jessica Biel sem tudom, hogy mit keres itt azon kívül, hogy javítsa az ivararányt; akár Jennifer Lopez is lehetne, senkinek nem tűnne fel.

Tudom mire gondolnak, és igazuk van; nem szabad túlzott elvárásokkal beülni A szupercsapatra. Hiszen vannak benne helikopteres akciók, robbantások meg rengeteg lövöldözés - az első húsz perc úgy zseniális, ahogy van. Ami utána jön, az nehézkes, vontatott és túlságosan bonyolult ahhoz, hogy igazán gördülékeny akciófilm legyen belőle. A cselekmény és az egymással szemben álló karakterek viszonya annyira bonyolult, hogy akármennyire is szeretnénk, hogy vigyenek magukkal az akciók, mindig azon fogunk gondolkodni, hogy éppen most kinek is kéne drukkolni. A Szupercsapat kemény, mint a szikla - ugyanakkor vannak itt százdolláros nyomólemezek, zsoldosok, renegát CIA ügynökök, katonai rendészek és elhárítók, akik között könnyű összekeveredni, mert mindegyik ugyanúgy néz ki. És - mint a filmből kiderül - ugyanannyira béna, ha hangtompítót kell egy pisztolyra csavarni. 

Nagyfiúk

Egy idő után minden alkotó életében elérkezik a pillanat, hogy saját magáról készítsen filmet. Adam Sandlernél ez a pillanat körülbelül tizenöt éve tart; Happy Gilmore-tól kezdve Longfellow Deeds-en át egészen a Távkapcsban bekövetkező katasztrófáig folyamatosan saját magát állítja középpontba - ami drámaterápiában biztos nagy segítség, az egyszeri mozinéző életét viszont alaposan megkeserítheti, ha belefut. Szögezzük le az elején: eddig a filmig nem volt semmi bajom sem Adam Sandlerrel, sem a filmjeivel. A Nagyfiúk azonban olyan mély traumát okozott, hogy mostantól kezdve kimondhatatlanul gyűlölöm mind őt magát, mind bármit, amibe ezentúl belevág.

A családi vígjáték - noha mindenki ennek ellenkezőjét állítja - nagyon nehéz műfaj. Könnyen el lehet rontani, ha nem figyelünk oda a karakterekre, a történetre, viszont elképzeljük, mekkora fejest fogunk ugrani abba a pénzhalomba, amit keresni fogunk rajta. A Nagyfiúk tipikusan a Függetlenség napjára időzített családi mozi, kérdezzük meg bármelyik stúdió igazgatóját, kapásból azt fogja mondani: mindegy mit, csak gyerek, jónő meg kutya legyen benne, jó lesz. A Nagyfiúk ezt kézségesen szállítja is - csak azt nem tudni, minek. Pedig nem is indult volna tragikusan a dolog: a kedves dagadt lúzer, aki olyan kövér, hogy a motorcsónak sem bírja el, - Kevin James világéletében ezt játszotta - a fekete komikus, aki otthon nem a nadrágot, hanem az otthonkát hordja, - Chris Rockot szerintem állandó altatásban tartották a szerep kedvéért - a soha fel nem növő csajozógép, - David Spade lejátszik mindenkit, már amikor kamera elé engedik - a gerontofil New Age guru, - ki más, mint az örök tettestárs, Rob Schneider, hogy a gyehenna tüzén pusztuljon - és Adam Sandler - mint Adam Sandler, csak jobb nő a felesége - elmennek a Nagy Amerikai Nemzeti Hosszúhétvégén gyermekkoruk színhelyére családostul, mert… azért hogy legyen film. Van valami alibi is persze - Edzőbá, az apafigura meghal - de mindez csak addig érdekes, amíg Rob Schneider megpróbálkozik minden idők legkevésbé vicces Temetési Magánszámával. Nincs az egészben semmi megbotránkoztató - leginkább a fejünket fogjuk, hogy vajon ezt meg ki gondolta viccesnek.

A Nagyfiúknál nincs szükség jobb indokra a fogamzásgátlás mellett: van itt idegesítő anyós, hangszálaitól megfosztott kutya, ostoba, irritáló kölykök (pedig esküszöm, szeretem a gyerekeket), és harminc évvel korábban megalázott helyi erők. Mintha George W. Bush maga olvasná fel memoárjait, miközben harminc plazmatévén menne végtelenített szalagról a Koóstoló összes - nagyobb, hosszabb, vágatlanabb kiadásban, ezalatt kipeckelt szemhéjakkal fekszünk egy fogorvosi székbe kötözve és a  fejünket simogatva a mennyezetről lelógatott Gyurcsány Ferenc biztosít együttérzéséről. Ehhez képest a Maraton életre-halálra kínzásjelenete könnyű nyáresti korzózás a Gödörben. A lényeg pedig csupán annyi, hogy lehetőleg minden második jelenetben elmondhassák a Három Örök Amerikai Alapérték valamelyikét - bízz a barátaidban, szeresd a családot és grillezz sztéket.

Elhiszem, hogy az öregedés nem túl kellemes dolog, de miért van az, hogy negyven felett vagy arcpirítóan infantilis dolgok vagy prosztataviccek jutnak Adam Sandler eszébe? Hányszor lehet még David Spade fejét lószarba nyomni? Mekkora devizahitelt vehetett fel Steve Buscemi és Salma Hayek hogy muszáj volt mindenképpen ezt a borzalmat elvállalniuk? És az engem személy szerint leginkább foglalkoztató kérdés: meddig tűrik még meg a stúdióvezetők maguk körül ezt az embert? Nem tartom elitistának magamat, de a Nagyfiúkhoz képest a Függetlenség napja egy demokráciakritikus, gondolkodó, előremutató művészfilm. Minden hazabeszélés nélkül: ha eddig nem, most nagyon nagy szükségünk lenne tényleg rendes, normális, ifjúsági vagy családi filmre - nem erre a másfél órás víziparkreklámra, amely körülbelül annyira ötletes, mint az iráni kormányzati kommunikáció és annyira vicces, mint egy nyitott bypass-műtét egy zimbabwei tábori kórházban. A Nagyfiúk olyan, mint egy ultijátszma augusztus végén négy ötvenes középkáder között a balatonberényi SZOT üdülőben: rengeteg unalmas, ezerszer hallott poén és licit, egy elkeseredett kísérlet egy piros negyvenszáz ultira, olcsó és langyos sör keserű mellékízzel - miközben csak nagyon halkan szólhat a Rolling Stones, nehogy felébressze az asszonyt.

Az utolsó léghajlító

M. Night Shyamalan-re rossz idők járnak.  Két évvel ezelőtt kijött Az esemény - a világ talán legunalmasabb katasztrófafilmje - és hirtelen minden elcsendesedett körülötte. A producerek és stúdióvezetők szemrehányóan bámulták, ahogy lassan bekászálódik a taxijába, és elhajt. "Ott megy" mondták maró gúnnyal "a csodagyerek." Eltelt közben némi idő, és hősünk nagyon szeretett volna csinálni valamit. A producerek nem felejtették el, hogy egykor David Vogel gondolkodás nélkül fizetett ki kétmillió dollárt a Hatodik érzék jogaiért - és a film kasszasiker lett. Ugyanakkor eltelt négy év a Lány a vízben, és hat A falu óta, úgyhogy igyekeztek biztosra menni: a Nickelodeon sikeres Avatarját (a James Cameron-féle Avatarhoz nincs köze) kellett filmre adaptálnia - hogy a Paramount Marvel-filmjei mellé legyen valami kis aranyos-fantasys darabjuk is nyárra.

Az első produceri leirat valami olyasmit tartalmazhatott, hogy legyen látványos, mint a Gyűrűk ura, legyen akrobatikus, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek és legyen egyedi, mint Az esemény. Ebből aztán az lett, hogy Az utolsó léghajlító olyan egyedi, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek, olyan látványos, mint Az esemény és annyira akrobatikus, mint a Gyűrűk ura Entjei. Ha valaki nem ismerné az Avatar - az utolsó léghajlító történetét, (amellett, hogy nem szükséges ismerni a filmhez) annak itt egy rövid összefoglaló. Réges régen, egy messzi messzi galaxisban… Oké, szóval nem ott, de nagyon régen négy nemzet népesítette be a bolygót: a négy őselemnek megfelelően a tűz, a víz, a föld és a levegő népe. A népek harmóniáját pedig az a Jedi (akarom mondani, Avatar) vigyázta, aki Buddha módjára folyton reinkarnálódott, mindig a négy nép valamelyikében született újjá. Azonban ez a Jedi, (bocsánat, most már oda fogok figyelni) szóval ez az Avatar már száz éve nincs meg - és a világ káoszba fordult. Valahol a messzi északon két kékszemű eszkimógyerek, Katara (Nicola Peltz) és Jackson Rathbone a Twillightból megtalál egy jégbe fagyott kisgyereket, Aangot. Róla rövidesen kiderül, hogy ő az utolsó Léghajlító - akiket a Tűz népe - pontosabban a Steampunk népe - már régen kiírtott. Ha ez nem lenne elég, hamarosan az is kiderül, hogy ő az elveszett Avatar - és itt az ideje, hogy egyensúlyt teremtsen az Erőben. Pontosabban az elemek között.

A Csillagok Háborúja buddhista módra - intézhetnénk el a filmet sommásan, és igazunk is lenne: itt van a Yoda sárkánybőrben, Jeditrükkök lézerkard nélkül, sok sok Feng Sui, Csi és Kung-fu. Valószínűleg Scott Aversano (a producer) és Jeff Habberstad (a másodstáb-rendező) végig lefogták M. Night Shyamalan mindkét kezét az írástól a vágás végéig: utoljára a rettenetes Quantum csendjénél volt az az érzésem, hogy a filmet az akciórendező rendezte, aztán megengedték Marc Forsternek, hogy összerakja az operaházi jelenetet. Valami hasonló történik Az utolsó léghajlítóban is: a látványos küzdelmek mellé - amik tényleg jól néznek ki - kapunk olyan tőmondatos blődségeket, hogy csoda, hogy nem ájultak el a színészek forgatás közben. Értem én, hogy ez elsősorban gyerekeknek készült, de úgy látszik a stúdió elfelejtette, hogy ők nem hülyék; nem lehet  csak és kizárólag látvánnyal lekenyerezni őket. Az utolsó léghajlító egyfajta higított buddhizmussal megöntözött mezei fantasy - szerencsére idegesítő mellékkarakterek nélkül, mert nincs annyi vászonidejük, hogy megutálhassuk őket.

Noha Dev Patel (Zuko herceg) már a Gettómilliomosban bizonyított, a forgatókönyv mindössze három mondatnyi mélységet engedélyezett neki. Valószínűleg a producerek elbóbiskoltak, ezért maradhatott benne ez a halvány reménysugár arra, hogy együttérezzünk a száműzött herceggel. A mellé beosztott Shaun Toub pedig Sir Alec Guiness módra hátratett kézzel járkál és időnként dühösen néz. Nem tudom hibáztatni. "Te leszel a mi Avatarunk" mondja az egyik szereplő a film egy pontján, és valószínűleg a Paramount illetékesei így is gondolták: az utólagos háromdésítésnek áldozatul esett a látvány is - technológiai okokból soha nem lehet olyan az utólagos átalakítás, mint a valódi 3D-re készült film - mivel fel sem tűnik, hogy lenne. Képről képre, beállításról beállításra idéződik meg A király visszatér ostroma - állítom, hogy még a statiszták is ugyanazok - az ötletesség kimerül a Tűz népének gőzmeghajtású szerkentyűiben és a Délkelet-ázsiai tájképek újrafeldolgozásában. Ha valamire nem lehet panasz, akkor azok a harci jelenetek: szépen koreografáltak, nincsenek ezer apró darabra vágva - tisztességes iparosmunka, de semmi több. Ugyanezt mondhatom el az egész filmről - amelynek utolsó jelenete kétséget sem hagy afelől, hogy lesz folytatás. Már csak egy kérdésem van: minek?

Újrakezdők - Szerelmes szingli szittert keres

Fesztiválszezon van, jelenleg is a fél szerkesztőség vagy a Balaton Sound utóhatásait kezeli, vagy már lent van Orfűn az EFOTT-on. Velük együtt a marketingszakma által különösen kedvelt 18-35-ös korosztály is inkább valami kellemesebb helyen tölti a kánikulai napokat, mintsem a még éjjel is forróságot lehelő betonrengetegben - vagy adott esetben a jégverem klímájú mozitermekben. A filmforgalmazók és marketingesek ezekben a napokban - hacsak nem ők is fesztiváloznak vagy vizisíelnek a Fertő-tavon - szomorúan ülnek az irodában: a légkondícionáló lefagyasztja a fejüket, lábukat égeti a háromrétegű thermoüvegen is átütő erejű nap, és arra gondolnak, vajon mit is lehetne csinálni, hogy a júliusi teljesítményértékelő-értekezleten ne égjenek le jobban, mintha otthon felejtették volna a naptejet az adriai vitorlázásra menet. Ilyenkor  a nagyköltségvetésű sikerfilmek már be vannak táblázva, de a közbeeső heteket kénytelenek azzal kitölteni, ami éppen kezük ügyébe akad. Erre a célra pedig bolondbiztos módszer, ha kikeresik a "Romantikus komédia" varázsszót az Excel táblázatban. A romantikus komédia olyan, mint a Neogranormon: bármilyen bőrbetegséget eredményesen kezel - a leégés ellen pedig nem is kell más. Az istenített "célcsoport" úgy sincs a városban, tehát befűzik a szülőket - meg azokat, akik elmúltak harmincöt évesek, így számukra nem léteznek, és máris itt az Újrakezdők - A Világ Leghosszabb És Legértelmetlenebb Alliteráló Alcímű Alkotása.

Emlékeznek még a Kedves Olvasók, a Spancserekre? Nem baj, ha nem: annak idején a filmet azzal hirdették, hogy ez a világ első Bromantic Comedy-je - ezzel a nehezen lefordítható szójátékkal utaltak arra, hogy itt bizony két egynemű ember szexualitástól mentes romantikus kapcsolatára épül a film. (Ez az, amit a régi világban barátságnak hívtak.) Az Újrakezdők ennek megfelelően ismét a műfajba tesz valami egzotikusat, így jött létre a MILF Comedy (Ezt nem fordítom le). Valahogy úgy kell a dolgot elképzelni, mint amikor a Diploma előttbe beledaraboljuk Carrie Bradshawt - aki mint tudjuk, tudja milyen a jó szex, vagy nem fél írni róla. Történetünk akár a Született feleségek egyik epizódja is lehetne: Sandy (Catherine-Zeta Jones) a Tipikus Kertvárosi Negyvenes Anyuka Főszereplő egy napont a Termékelhelyezett Népszerű Számítógépen meglátja férjét, amint éppen a szomszédasszonnyal… de ezt inkább az Olvasók képzeletére bízom. Kábé három perc alatt el is válik tőle, és két gyerekével beköltözik New Yorkba, hogy új életet kezdjen. Hamarosan össze is hozza az élet a Tipikus Huszonéves Szüleivel Élő Zsidó Férfi Föszereplővel (Justin Bartha), aki előbb bébiszitteri (lásd a borzalmas alcímet) majd szeretői státuszba kerül. Persze ott van az a fránya korkülönbség, szóval nem lesz egyszerű az életük. Teszem hozzá, a miénk sem, ha végignézzük.

Nem tudom hol siklott igazán félre a dolog: van egy úgy-ahogy érdekes alaphelyzetünk (újrakezdés negyven évesen két gyerekkel), néhány abszolút sztereotíp karakterünk és New York, amit az Isten is arra teremtett, hogy romantikus komédiákat - és akciófilmeket - forgassanak benne. A béna főcímet még bénább, közepes szituációs komédiákba illő jelenetek követik. A Hogyan Csináljunk Romantikus Komédiát Egyszerűen és Gyorsan című könyv mellett az alkotóknak sikerült összehoznia az évek óta ígérgetett Jóbarátok nagyfilmet - David Schwimmer, Ex Brad Pittné és minden humor nélkül. A Cosmó-lány (pardon, Cosmo-nő) világlátása és babonái elevenednek meg és semmi sem tud megmenteni minket a totális - és értelmetlen - happy end-től. Miközben más filmekből egy az egyben ellopott jelenetek sorakoznak (A Tipikus Zsidó Család Excentrikussága Art Garfunkellel, az Önvédelmi Tanfolyam Börleszkjelenet vagy az utolsó öt perc Benetton reklámkampány színvonalú montázsa a világ minden táján megforduló főhősről) egyre távolabb kerülünk a központi konfliktustól. Ráadásul a harmadik harmadban felbukkanó, rendkívül súlyos drámai mozzanat is inkább ledob a könnyed hangulatról mintsem árnyalná főszereplőink helyzetét.

Catherine-Zeta Jones (a későbbiekben az egyszerűség kedvéért CZJ) elveszve ténfereg a nagyvárosi közegben és a filmben egyaránt; látszik, hogy rutinból csinálta végig az egészet, olyan szürke és semmilyen, hogy beleveszik a háttérbe. Nem sokkal több jót tudok elmondani Justin Bartháról, az ügyeletes Jason Biggs pótlékról: halovány mint az őszi lepke... de hát tudjuk, milyen az. Aranyos - és ennél megalázóbbat férfiról nem mondhat senki. Ugyanazt adja, mint A nemzet aranyában - kapott néhány jó poént, meg egy Nagy Drámai Jelenetet. Ennyi.

Akár csak a film: nem több egy érdekesnek induló, de összecsapottan, fél szívvel megcsinált stúdiófilmnél, amelynek ha szerencséje van, mindenki gyorsan elfelejti. Ha mégis szeretnénk CZJ-t látni játszani - mert sem a testét sem a színészi játékát nem nagyon fogjuk ebben - akkor nézzük újra az Amerika kedvenceit. Sokkal inkább nézhető, mint ez.

HA/VER

Szuperhős-mozi. Azon gondolkodom, vajon hogyan lehetne elmagyarázni ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren bárkinek is, mi az a szuperhős; akinek nincs pártállása, pártállami múltja, nem hord kipát vagy főpincérruhát. Csak egyszerűen megvéd minket a gonoszoktól. Lehet, hogy ennek mély történelmi-társadalmi okai vannak, lehet, hogy túl cinikusak és fáradtak vagyunk - de ezzel ugyanígy vannak a tőlünk nyugatabbra élők is. Lehet, hogy túl rosszul élünk, túl sok gondunk van ahhoz, hogy álmodozzunk - de a leghíresebb szuperhősök mind gazdasági világválságok és háborúk árnyékában születtek. Nincs válaszom sajnos, de azért megpróbálom elmagyarázni, miért is érdemes szuperhős-mozit nézni, legfőképpen - a forgalmazó sajátos humorérzékének köszönhetően HA/VERre keresztelt Kick/Asst.

Tanultabb, képregényekben jártasabb kollégáim jobban tudják, de remélem a kedves Olvasók nekem is ehiszik, hogy Mark Millar 2008-ban megjelent első Kick-Ass füzete - ha mást nem - friss levegőt engedett a mutánsok, szuperemberek és sötét lovagok által uralt szuperhős közegbe. A film is nagyrészt követi az eredeti történetet: a címszereplő, Dave Lizewski (Aaron Johnson) átlagos gimnazista New Yorkban, szokásos problémákkal, plátói szerelemmel, de főleg képregényekkel. Ez utóbbiak inspirálják arra, hogy maga is kosztümöt öltsön, és önjelölt igazságosztóként járja a várost. Persze nem a huszonegyedik század elején lennénk, ha a hős nem dokumentálná tetteit és nem szerezne magának párezer követőt a Másik Amerikában Népszerű Közösségi Oldalon (a továbbiakban MANKO). Egy alkalommal azonban kis híján túl korai véget ér szuperhős-pályafutása, amikor néhány erősebben felfegyverzett drogdílerrel találja szemben magát. Szerencséjére feltűnik két sokkal kvalifikáltabb hős, Hit-Girl (Chloe Moretz) és Batmanra nagyon hasonlító kosztümben Big Daddy (Micsoda véletlen! Nick Cage!). Innentől kezdve a dolgok tényleg komolyra fordulnak, és a hármas megkezdi a leszámolást Frank D'Amico-val (Mark Strong), a város nagyhatalmú drogkereskedőjével.

Figyelmes olvasók - vagy akik már látták a filmet - észrevehették, hogy szándékosan sarkítottam a sztorin, ennél szerencsére jóval többről szól a Kick/Ass. (Nem fogom használni a magyar címet, egyszerűen nem visz rá a lélek.) Az egyszerű mozibajárónak azt tudom mondani, hogy tele van jóféle seggberúgásokkal, (Értik, ugye?) akciójelenetekkel, tinédzserkori vágybeteljesítő dugással, mondjuk-úgy romantikus szállal és Mark Stronggal, aki ismét bebizonyítja, miért érdemes brit színészre bízni a gonoszember szerepét. A többieket már nehezebb meggyőznöm: a rendező az a Matthew Vaugh, akinek a Csillagport köszönhetjük, társírója pedig az a Jane Goldman, aki szintén az előbb emlegetett filmen dolgozott. Ennek ellenére - vagy talán azért, mert csak elkészülte után fogadta be a Universal Studio - pazar darab a Kick/Ass: kicsit érződik azért rajta a Csillagpor-betegség (elég sok sztorit és karaktert mozgat a film és ezért nem kap mindenki elég időt), de alapvetően rendben van. Még Nicolas Cage is, pedig hajlamos szokott lenni a teátralitásra; most azonban jó helye van a filmben enyhén kattant, bosszúszomjas, exrendőrből lett köpönyeges igazságosztóként.

Mark Strong mellett az igazi erősség a mindössze tizenhárom éves Chloe Moretz alakítása. (személyes megjegyzés: remélem elkerüli őt a gyerekszínészek szokásos további életútja) Ha a tehetségének felét szét lehetne osztani a magyar filmes színészek között, egy éven belül tízszeresére növekedne a magyar filmek nézettsége (Tisztelet a kivételnek persze). Visszatérve a filmre: a karaktereknek van némi mélysége, van épkézláb története és remek hangulata - amit nem lehet elmonani az elmúlt idők látványos filmjeiről - és nem kellett ehhez rohamtempóban 3D-síteni sem.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 10. nap

...és eljött a vég: befejeződött a Titanic Filmfesztivál. Most következne egy rövid felsorolás  látogatottsági statisztikából és más számokból - ettől eltekintenék. Következzenek a nyertesek, akik közül alig egyet-kettőt találtunk el.

Mint minden évben, most is volt közönségszavazás, amelynek győztese A fantasztikus Róka úr lett - mi is szerettük Wes Anderson filmjét - második a Hátralévő életed első napja lett, a harmadik pedig A Vörös Kápolna című dokumentumfilm - erre sajnos nem kaptam jegyet, pedig nagyon szerettem volna látni. Úgy látszik nem múlhat el fesztivál diákzsűri nélkül, az ő díjukat az Elly története kapta - idézhetném az indoklást a miértekről, de még én sem értem a végére a megfejtésnek. 

A háromfős nemzetközi zsűri, Nick James, Tiina Lock és Gothár Péter A bőrön is áthatol című filmnek adta a Hullámtörők díjat - majd ezek után következett a díjátvétel rendkívül kínos aktusa, amikor a film rendezője, Esther Rots az interneten keresztül köszönte meg a zsűrinek és a közönségnek - mellette volt a film zeneszerzője, Dan Geesin, aki egy "Néha összevizelem magam, ha nevetek" feliratú pólót gondolt alkalomhoz illőnek. Az estét és a fesztivált Az út zárta - amivel kapcsolatban ugyanolyan vegyesek az érzelmeim, mint az eseménnyel kapcsolatban: igaz, még mindig ez az egyik legjobb fesztivál az országban - de valahogy úgy érzem, évről évre kevesebb filmért éri meg eljönni rá.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 9. nap

Rohamléptekkel közeledik a 17. Titanic Filmfesztivál vége - de a Geekz egyszemélyes hadteste tartja magát és nem pihen - hacsak nem fogják kedves, fehér ruhás emberek elvonszolni egy megfelelő egészségügyi létesítménybe. Hogy így hogyan fogok gépelni, az fontos de nem megoldhatatlan probléma. Mai merítésünkben egy dán börtönthriller, egy izraeli dráma és egy amerikai antiromantikus film található.

Az R nyomasztó helyen játszódik. Főhőse, Rune késelésért kapott büntetését tölti a börtönben, ahol próbál nem feltűnni senkinek, nem avatkozni bele senkinek a hatalmi játszmájába. Persze ez egyáltalán nem sikerül neki egy olyan helyen, ahol szigorú hierarchia és pontos adok-kapok alapján zajlik az élet. A fiúnak idővel sikerül kedvezőbb pozíciót kiharcolnia ügyességével - a kétharmadnál érkező csavart pedig nem árulom el. Nemcsak a helyszín ahol játszódik nyomasztó, az egész film is az - viszont rendkívül idegesítő zenét sikerült szerezni hozzá, ami időnként alapvetően öli meg az élményt. A szereplők nagyon eltaláltak - egyikük társaságában sem szeretnék néhány percnél többet eltölteni - és az atmoszféra is végig feszült. Ismét egy érdekes thriller skandináviából.

Az Érzelmi pótlék című izraeli dráma egy olyan 30-as fiatalember életébe enged bepillantést, akinek problémái vannak a nőkkel. Nem egyszerűen önbizalomhiányos, hanem egyszerűen retteg az intimitástól. Eli - a főhős - ezért különleges terápiára jár. Nálunk szinte teljesen ismeretlen, de az óceán túlsó felén elterjedt a helyettes, vagy partnerpótléknak nevezhető szexuális terápia - ennek során Hagarral, a helyettessel gyakorolják a kapcsolat és az intimitás velejáróit. Ha valaki ennyire bezárkózik, mint Eli, annak komoly oka lehet - és ez a végére kiderül, felborítva egész világát, sőt a családjáét is. Az ötvenhét perces film a Titanic legrövidebb filmje - talán azért, mert nem sok minden történik benne. Az elején még úgy tűnik, hogy a szexualitás mellé egy kis fojtgatás is  kerül, de ez a túlerőltetett vonal később érthetetlen módon teljesen eltűnik. Érdekes a szituáció, de Tali Shalom Ezer filmje nem jut annál tovább, mint hogy felvesse a problémákat és megmutassa a főhős különös világát - de hiányzik a folytatás, hogy vajon mihez kezd ezek után - ez már érdekes lenne.

Végezetül egy újabb amerikai független film a modoros, álproblémákkal terhelt fajtából: a Szép kis szakítás egy a huszas éveikben járó fiatal párról szól, akik elunva egymás társaságát úgy döntenek, szépen lassan együtt számolják fel kapcsolatukat - ez azonban koránt sem olyan egyszerű dolog. Szemlátomást a két alkotó-főszereplő terápiás céllal készítette ezt a filmet, de a katalógusban olvasható hízelgő összehasonlításokkal ellentétben (még hogy az Y generáció Annie Hallja. Egyáltalán: mi az az Y generáció?) a film modoros, unalmas és cseppet sem vicces - nehezen is fogadja be az ember New York fiataljainak hétköznapi súlyos gondjait, főleg nem a korábban látott szenvedéssel teli háborús filmek után. Lehet, hogy ha adok a Szép kis szakításnak még egy esélyt, akkor nem leszek ennyire borúlátó - de érzésem szerint ha a Titanic-on szereplő alkotásokból kellene értékelni az amerikai független filmet, akkor elég nagy bajban lennénk.