Jackie Chan új filmje úgy fest, mintha az Armour of God-filmeket (kérdezd róluk apádat) keresztezték volna a Disney-féle Titokzatos sziget-meseszörnyűségekkel. Ettől függetlenül elsőre szórakoztató kis hülyeségnek látszik. Police Story-szintű kaszkadőrmutatványokat már senki ne várjon egy nyugdíjastól.
Alább végignézhetitek Boldizsár Péter és stábja animácós vizsgamunka-klippjét, amely a Manic Mosquitoz Demon Cottage Inn című dalához készült. A modern horror és anime hatása végigvonul a klippen, legalább is nem emlékszem olyan magyar animációs munkára, amiben lett volna tentacle rape... 1080-as felbontásban nyomassátok, úgy jön ki a versteckte bedeutung!
A Momentán Színtársulat és a Geekz közös nyereményjátékán most 3 szerencsés (+ a partnere) nyerhet jegyet a vasárnapi előadásukra! Részleteket az előadásról ezen a linken olvashattok - enyhén szólva izgalmas ötletre alapul a dolog.
A jegyek elnyeréséhez a következő három rendkívül nehéz kérdésre kell válaszolnotok:
1. Ki Luke Skywalker apja?
2.Miket üldöz Harrison Ford a Szárnyas fejvadászban?
3. Ki rendezte a 2001 Űrodisszeiát?
A válaszokat erre az e-mail címre várjuk CSÜTÖRTÖK ESTIG!!! Akkor sorsolunk, és értesítjük a nyerteseket (nem ártana, ha a levélben a telefonszámotokat is közölnétek - nyugi, nem fogunk éjjel szexhívni titeket, csak a nyertesek gyorsabb elérése végett kell.) A levél tárgyába írjátok bele: Momentán.
Kint, az ablakon túl, a globális felmelegedésnek köszönhetően rohadtul nincs ősz, így mindenféle, az ítéletidőt megidéző szóképem felesleges lenne, szóval fuck it. Eljött ím újra az október, és vele a Geekz messzeföldön híres horror cselendzse.
A szabályok: október 31-e éjfélig annyi horrorfilmet kell megnézzetek, amennyit csak tudtok, és mindegyik filmről legalább pár mondatos összefoglalót kell ide, a kommentek közé firkantanotok. A nyertes elnyeri a geektársak és a szerkesztőség tagjainak tiszteletét, ám mivel ezzel kitörölhetitek, a legtöbb filmet végigbámuló nyertes ritka horrorfilmeket is kap majd tőlünk ajándékba (postán, mert szociálisan retardáltak vagyunk.)
Figyelem: mivel a játék abszolút becsületalapon megy, senki nem fogja ellenőrizni, hogy a filmeket valóban megnéztétek-e, illetve hogy tényleg aznap néztétek-e meg őket (mert ha korábban látott filmekről írtok, az NEM oké.) Kérünk titeket, hogy csak frissében megtekintett filmekről írjatok!
Kezdhetitek! (Ide kattintva szemrevételezhetitek az elmúlt évek cselendzseit, döbbenjetek.)
Nagy-Britannia elsőszámú horrorfilmfesztiválja, a FrightFest sem mentes azoktól a parasztoktól, akik képesek film közben telefonálni, sms-ezni, stb. - és mivel ezek a műfaji fesztiválok igencsak odafigyelnek arra, hogy a nézők szórakozása zavartalan legyen, a FrightFest szervezői felkértek egy csapat fiatal (horror)filmest, készítsen a mozizás közbeni mobilhasználatról lebeszélő szösszeneteket.
Ezek a rövidfilmek az egész estések előtt futottak, és általános jellemzőjük volt, hogy véresek (nyilván) és viccesek. A török Can Evrenol alkotása azonban kiverte a biztosítékot egyeseknél, és újraélesztette az angoloknál amúgy is évtizedről évtizedre feléledő vitát: meddig mehet el a horror, van-e ízlésbeli határ?
A cikk új vendégbloggerünk, weapon x munkája.
A Csodálatos Pókember első sorozatában megjelent történetek közül a J. M. DeMatteis által jegyzett füzetek mindig is kimagaslottak. A Kraven utolsó vadászata, és az Egy manó halála című sztorik mellett az egyik legemlékezetesebb munkája a 100. számban (eredetileg pedig a Spectacular Sipder-man sorozat 189. számában) megjelent Osborn örökség volt. Hiába jelent meg pár hónappal korábban a Spawn 3. száma, benne a full beteg, gyerekgyilkos Billy Kincaiddel ("Hókusz-pókusz, csoki, kókusz", megvan?), 14 évesen mégis sokkal jobban belém égett Harry Osborn pszichózisa. Talán ennek is köszönhető, hogy Harryt sokkal fenyegetőbb Zöld Manónak láttam mindig, mint Normant, aki akkoriban csak Pók-összefoglalók, és klasszikus sztorik legendás ellenfele volt. Harry viszont maga volt a téboly, a tudathasadásos barát, aki a szomszédban lakik, néha viszont elborul, és egyetlen célja van csak: tönkretenni az ízeltlábú Parkert. Mert Harry tudja... Időlegesen leszállt neki ugyan a lila köd, de amikor az emlékezete kitisztult (és egyben tudata ismét elborult), visszatért a maszk, a Manó. A Manó, aki Gwen Stacey gyilkosa, aki elvette Peter Parkerék fiatalkorát, és minden ártatlanságukat.
Az Osborn örökségben Harry az apja örökségét akarja továbbvinni, és mindent megtesz azért, hogy a családja megértse, mit jelent Osbornnak lenni, és miért is Pókember a legátkozottabb lény a számára. Képregényben ritkán látni olyan feszült jelenetet, mint a vacsora, ahol Harry a lelkileg széttrancsírozott feleségével, a soha be nem gyógyuló sérüléseket összeszedő fiával, a tehetetlen sógorával, Olvasztárral, és ősellenségével, Pókemberrel ül egy asztalnál, és a családról szónokol. Sal Buscema kemény, minden szenvedést, tépelődést és tehetetlen dühöt tökéletesen megragadó rajzai teszik tökéletessé a drámát. És miután mindez a feszültség kirobban, a Manó és a Pók összecsapása elkerülhetetlenné válik. Pókember győz ugyan, de amikor Harryt átadja a rendőrségnek, ő még egyszer, utoljára szót kér magának. És Parker pontosan tudja, hogy az élete össze fog omlani. Tudja, hogy Harry beváltja a fenyegetését, és világgá kürtöli Pókember kilétét. Mégis szembenéz minden félelmével, mert már megcsömörlött az örökös meneküléstől és rettegéstől. És a Zöld Manó beszélni kezd:
"-Hölgyeim és uraim, valamint apróságok... Egy kis figyelmet kérek! Rendkívüli bejelentenivalóm van! Én tudom, hogy ki van a maszk alatt! Tudom, hogy ki a Pókember! És el is mondom mindenkinek."
A monológ után az oldal alján van még egy "néma" képkocka Pókember maszkjáról. Vár. Olvasóként pedig tudod, hogy lapozni kell, csak egyetlen egyet, és Pókember világa felrobban, és millió szilánkra törik.
Animal Man #12/Swamp Thing #12
Történet: Jeff Lemire, Scott Snyder
Rajz: Steve Pugh, Marco Rudy
DC Comics
Azóta vártunk erre, hogy a DC lassan egy éve pályára rúgta az új 52-t. Már az első számokból látszott, hogy Jeff Lemire Animal Manje és Scott Snyder Swamp Thingje magasan ki fog emelkedni a mezőnyből, és az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a két sorozat szálai a közeljövőben összefutnak. Az a közeljövő most jött el: mindkét széria főszereplői, a „Green” és a „Red” avatárjai és segítőik kénytelen voltak harcba szállni a világot fenyegető „Rot” ellen, ami mostanra olyan erőssé nőtt, hogy csak együttes erővel reménykedhetnek a megállításában. Ezt a Rotworld című crossovert vezeti fel az Animal Man és a Swamp Thing legutóbbi, egyszerre megjelent 12. száma. És hohó, Lemire és Snyder tudják, mitől döglik a légy. Nincs sallang, szarozás, mellébeszélés: a két hős találkozik, és nem pacsiznak, nem verekednek össze, hanem rögtön munkához látnak. Az írók hatásosan átadják annak érzetét, hogy itt tényleg komoly a tét, hogy a világ lassan szétrohad a szereplők körül, és amikor leereszkednek egy mocsáron keresztül a „Rot” birodalmába, az a periférikus szuperhőstörténet, a fantasy és a horror egy ritkán tapasztalt, gyönyörű metszete, egy természetesen átkozottul szemét cliffhangerrel megspékelve. Nem mintha különösebb meglepetéssel szolgálna a sztori, tudjuk, hogy a főszereplők missziója valamiért kudarccal fog végződni (heló, ez még csak a prológus), de hát mit számít, ha egyszer kurvajól van megírva az egész? És a képek is nagyszerűek – bár mindkét sorozatnál volt rajzolóváltás, és egyiknél sem igazán pozitív irányba, de ez inkább a korábbiaknak dicséret, mint a mostaniaknak kritika – nyersek, brutálisak, stílusosak, kifejezők, a kreatív panelszerkezeteket pedig külön öröm látni.
(Rusznyák Csaba)
Brody’s Ghost #3
Történet és rajz: Mark Crilley
Dark Horse Comics
Mark Crilley a Dark Horse Presents MySpace verzióján debütált a Brody’s Ghost sorozatának három rövidebb sztorijával, és azután sem siette el a dolgot. Évente egy füzettel rukkolt elő, ezúttal ugyan már nyomtatott formában, ugyancsak a Dark Horse égisze alatt. Az első ránézésre átlagos amerimanga alapötlete sem túl eredeti: a nem túl távoli jövőben egy meg nem nevezett metropolisz utcáin él céltalanul a munkanélküli Brody, aki időnkénti utcazenével keresi meg a napi betevőt, amíg egy nap megpillant egy (mint később kiderül) igen kellemetlen természetű szellemet. A 16 éves korában leukémiában meghalt Talia azonnal kullancsként akaszkodik az első élőre, aki látja és hallja őt, mivel csak akkor hagyhatja el ezt a világot, ha kideríti a város utcáit járó sorozatgyilkos (Penny Murderer) kilétét. A folyamatos presszió hatására Brody végül vonakodva beadja a derekát, és a nyomozás során hamarosan belebotlik egy másik szellembe, a sintó templomhoz kötött Kagemurába, aki elkezdi a fiú pszichikai kiképzését, ami nélkülözhetetlen eszköz a gyilkos megtalálásához. Mint említettem, a protagonista-aki-látja-a-holtakat koncepció már eléggé el lett használva az utóbbi évtizedben filmben, tévében és képregényben egyaránt, de itt az apró ötletek (hogyan ugráltatja Talia Brodyt kénye-kedve szerint, a szamuráj mester nyolcvanas évek kung-fu filmjeit idéző kiképzése), a jól megírt dialógusok, a humor és a dráma megfelelő adagolása és a főszereplő egyértelmű karakterfejlődése, ahogy egyre céltudatosabban képes irányítani a saját életét, elviszik a hátukon a javarészt fekete-fehér képregényt. Kellemes olvasmány, az eddig csak független sztorikat jegyző (Akiko, Miki Falls) szerző nem véletlenül találta meg a helyét a Dark Horse istállójában. Érdemes egyébként a Midnight Train and Other Tales-el kezdeni, a négy rövid sztori elég jól megágyaz a kíváncsiságnak a folytatáshoz...
(Nagy Krisztián)
Earth 2 #4
Történet: James Robinson
Rajz: Nicola Scott, Eduardo Pansica
DC Comics
A francba Geoff Johnssal, James Robinsonnak kellett volna adni a Justice League-et. Az Earth 2 alapján legalábbis biztosan. Ez a sorozat az új 52 második hullámába tartozik (ahová Morrison Batman Incorporatedje), ami nem tavaly szeptemberben, hanem pár hónappal később indult, és a Worlds’ Finesttel párban ennek a második hullámnak a legjobbika. Valójában ez egy alternatív világbeli JLA sztori – Superman, Batman, Wonder Woman és a többi nagy hős ebben az univerzumban mind életét adta egy gigászi földönkívüli invázió megfékezésekor, de most persze újabb, a korábbinál is nagyobb fenyegetés üti fel a fejét, és a Földnek új bajnokokra van szüksége. Robinson az aranykorbeli DC-karaktereket húzza elő, fiatalítja és porolja le: Alan Scott a Zöld Lámpás (huszonéves és meleg – ez volt a nagy beszédtéma az X-Menbeli homoszexuális házasság mellett két-három hónappal ezelőtt), Jay Garrick a Flash és Al Pratt az Atom. Ahogy Johns Justice League-je, ez is egy tipikus, csapatösszeszedős szuperhőssztori, csak Robinson sokkal jobban írja: a karakterek nem idióta, nagyzoló seggfejeknek tűnnek, hanem hús-vér embereknek, akiknek a száját fennhéjazó tahóságok helyett értelmes mondatok hagyják el. Nem mintha karakterközpontúsággal lehetne vádolni az egyébként elég gyors sodrású, és szépen megrajzolt képregényt, de annyira bőven van személyiségük, motivációjuk, problémájuk a szereplőknek, hogy együtt tudjunk érezni velük. És egyszerűen az egésznek jó a dinamikája, a szerkezete az atmoszférája – amolyan oldschool stílusú szuperhőscomic, és klasszikus ugyan soha a büdös életben nem lesz belőle, de mégis, ha minden pályatársa legalább feleennyire jó lenne…
(Rusznyák Csaba)
No Place Like Home #4
Történet: Angelo Tirotto
Rajz: Richard Jordan
Image Comics
Talán az egyik leginkább a kollektív tudatalattiba ivódott mese a Grimm testvérek történetein túl L. Frank Baum Óz, a nagy varázslója, melynek elemei úton-útfélen visszaköszönnek filmekben (az utolsó blaxploitation filmek egyikében, a The Wiz-ben Diana Ross játszotta Dorothy-t és Michael Jackson a Madárijesztőt), képregényben (Bill Willingham Fables-ében Ozma, Óz hercegnője a Tizenharmadik Emeleti Boszorkányok vezetője), könyvben (a Pride and Prejudice and Zombies mintájára megírt The Undead World of Oz) és tévésorozatokban (a legutóbbi feldolgozás az akkor még Sci-Fi Channel Tin Man-je). Ezúttal az első képregényes Angelo Tirotto próbált szerencsét az Image-nél egy napjaink amerikai kisvárosába helyezett sztorival: Dee öt év távollét után érkezik vissza Los Angelesből a kansasi Emeraldsville-be, szülei temetésére, akik egy szinte semmiből érkezett tornádó rombolása miatt vesztették életüket. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, az unalmas kisváros lakóinak kedélyét hamarosan brutális gyilkosságok borzolják fel, Dee pedig legjobb barátnője, Lizzie és Frank seriff segítségével kénytelen szembenézni egy olyan gyilkossal, aki nem ebből a világból származik és legkevésbé sem kendőzött gyűlöletet táplál azok iránt, akik ötven évvel ezelőtt keresztülhúzták a számításait. Richard Jordan is kezdő a képregényiparban, eddig leginkább concept art-okat készített Doctor Who és Sega játékokhoz, de úgy tűnik, istenadta tehetsége van atmoszférateremtéshez, realisztikus ábrázoláshoz és a véres, naturális jelenetekhez, így tökéletes választás volt egy misztikus horrortörténethez. Ki gondolta volna például, hogy a szárnyas majmok lehetnek félelmetesek is? Ha ezt a képregényt elolvasod, bizonyosan más szemmel fogsz nézni a páviánokra a majomházban...
(Nagy Krisztián)
Ragemoor #4
Történet: Jan Strnad
Rajz: Richard Corben
Dark Horse Comics
Vannak olyan grafikusok, akiknek egyedi stílusát a munkájukra vetett első pillantás után azonnal felismerjük, mint például Mike Mignola, Alex Maleev, Frank Quitely, Leinil Yu, John Romita Jr vagy a hozzájuk képest ősrégi motoros Richard Corben. Utóbbi underground képregényekkel kezdte (Grim Wit, Slow Death, Fever Dreams), majd nyakig merült a pulp horror és sci-fi magazinok (Creepy, Eerie, Vampirella) mocsarába a hetvenes években, onnan pedig egyenes út vezetett a legendás Heavy Metal oldalaira. Sosem igazolt le nagy kiadókhoz, mindig szabadúszóként dolgozott és még olyan nevek is méltatták munkásságát, mint Alan Moore, H. R. Giger és Guillermo del Toro. A legújabb munkájában újra a cseh származású Jan Strnad a bűntársa, és egy klasszikus Poe és Lovecraft által inspirálta toposzt járnak körül, a gonosz intelligenciával rendelkező, enyészet uralta élő kastélyt, amit pogány vérrel tápláltak, gyomra pedig szörnyű rémségeket rejt. A történet és a látványvilág klasszikus Hammer horrorra emlékeztet: az Újvilágba szakadt nagybácsi érkezik vissza Ragemoorba, hogy megszerezze unokaöccsétől a birtokot a magával hozott szélhámosnő segítségével, hiába inti az ifjú Herbert, hogy a kastély még egyszer nem fogja elengedni. A várakozásoknak megfelelően megkapunk mindent, amit egy hatvanas években gyökeredző horrorsztori csak nyújthat: eszement lord, vízköpők, megelevenedett falak, mutáns páviánok, rovarember szolgák és lovecrafti csápos rémek. Corben darabos, durva alakjai és a Mignolaéval vetekedő tehetsége, ami a szörnyetegek életrekeltését illeti, utánozhatatlanul egyedi ízt ad a képregénynek, happy endre pedig természetesen hivatalból nem számíthatunk. Nagyra becsülöm Futaki teljesítményét is a Severed-ben (még ha a történettől nem is voltam elájulva), de Corben itt sok évtized tapasztalatának előnyével indul, és látványos győzelmet arat. Ha csak egy horrorképregénynek adsz esélyt a 2012-es év terméséből, akkor az a Ragemoor legyen (a Locke & Key után, amit még sokszor fogunk reklámozni a Geekz hasábjain... igaz, Csaba?).
(Nagy Krisztián)
The Uncanny X-Men #16
Történet: Kieron Gillen
Rajz: Daniel Acuna
Marvel Comics
Ah, végre. Ez a sorozat nem muzsikált túl jól az utóbbi években, hiába próbáltak meg mindent az írók, Ed Brubakertől Matt Fractionön át Kieron Gillenig, hiába hajigáltak be a mutánsok életébe mindenféle high concept eseményeket (Schism), általában lapos maradt, és csak takaréklángon égett – főleg az X-franchise néhány egyéb címéhez képest (Wolverine and the X-Men). Sajnos nem hiszem, hogy a tavaly újraszámozott széria 16. része egy komoly és tartós minőségi ugrás első jele, sokkal valószínűbb, hogy csak egy egyszeri csoda – de a francba is, a lényeg az, hogy régóta szórakoztam ilyen jól egy Uncanny X-Menen. A sztori úgy tie-inje a Marvel jelenleg futó nagy nyári eseményének, a többnyire dögunalmas Avengers Vs. X-Mennek, hogy alig van bármi köze hozzá. A Főnix erejével felruházott öt mutáns (Küklopsz, Emma Frost, Magik, Kolosszus, Namor) Sinisterrel száll szembe, aki – naná – veszélyesebb, mint valaha. Kreált magának egy földalatti Londont Alaszkán, benépesítette azt a saját klónjaival, és a Főnix hatalmára van szüksége ahhoz, hogy hatalmas gépezeteit működésbe lendítse. Küklopsz és társai felveszik a kesztyűt: totális háború tör ki az öt X-Men tag és Sinister Londonja között, Gillen pedig úgy hajigál bele az intenzív, lendületes, faltól falig akcióba teljesen őrült és elszállt ötleteket, mintha Jason Aaron íróasztaláról lopkodott volna jegyzeteket. Sinister kastélyát egy Krakoa viszi a hátán, az óriásméretűre nőtt Kolosszust a saját testüket feltöltő és felrobbantó Gambit-klónok bombázzák, Emma Frostot mutáns tehenek és búzaszálak (!) támadják meg. Egyszerűen túl jó ez ahhoz, hogy igaz legyen, és mégis igaz: Acuna képei nagyszerűek, elevenek, a cliffhanger pedig a maga pofátlan egyszerűségében briliáns, és egy hasonlóan remek folytatást ígér. Remélem, be is tartja az ígéretét.
(Rusznyák Csaba)
Pong, Mario Bros, kártridzsek meg dzsojsztik... a komputerjátékok világa emígy festett 28 évvel ezelőtt. Még három év, és megkapom a Komodorhatvannégyemet! Faszom az ábécéturbóba... A műsorban a nyolcvanas évek több legendás fejlesztője is feltűnik.
 |
(A következő cikk elefes vendégbloggerünk írása, melyben szó lesz kiskutyapunkról is, de elsősorban az Ad Astra négy formabontó könyve közül a harmadikat kóstolgatja. A nemrég debütált, szívünk csücske kiadóval készült interjúnkat itt olvashatjátok el, ha netán kimaradt volna.)
Neil Gaimannek jó szokása már egy ideje, hogy nem fejezi be tisztességesen a regényeit. Hellyel-közzel felvezeti a történeteit, megírja vagy kétharmadát, aztán talán megunja, vagy talán csak mert megteheti, odaken néhány oldalt, hogy akkor itt a vége, heló. Nos, a Marija Morevnának szépen sorjában legalább három befejezése van.
Hogy jön ide Gaiman? Kissé leegyszerűsítve: ha orosz lenne és nő lenne, nagyjából olyan regényeket írna, mint a Marija Morevna és a Halhatatlan, vagy legalábbis az a bizonyos kétharmad valahogy így nézne ki. Catherynne M. Valente, az írónő maga mythpunk-nak nevezi könyvét – hát jó, bár már olyannyira elszaporodtak ezek a -punkok, hogy ennyi erővel a Lassie hazatért nevezhetnénk kiskutyapunknak, az Amerikai Psychot meg mondjuk whitneyhustonpunknak, netán éhespatkánytapinábapunknak. Gaiman legtöbb történetéhez hasonlóan a Marija Morevna is mélyen a folklórban gyökerezik, modern környezetbe ültetve, ám Valente regénye jellegzetesen orosz, és ez nem pusztán abban merül ki, hogy a különböző mesékből csent figurák vodkát vedelnek, uborkával.Nem árt ugyanis, ha valamelyest ismerjük az orosz mesekincset: Baba Yaga, a tűzmadár, a ruszalkák, Iván és a két címszereplő, azaz Marija Morevna, a Tengerentúli Királynő és Halhatatlan Koscsej is mind-mind népmesei figurák, és a regény egyik legizgalmasabb eleme valószínűleg az lehet, ahogy modernizálja, pártállamosítja a közismert alakokat. A lakóbizottságba tömörülő házimanók, a fekete autóvá változó csodaparipa, az Élet cárja birodalmának húsból és bőrből való, lélegző és lúdbőröző házai, vagy az egymást elvtársozó csodalények afféle szovjet urban fantasy világot alkotnak, ami önmagában is érdekes, egyszerre groteszk és mélységesen nyomasztó, ám a megfelelő háttértudás híján nem válthatja ki azt a hatást, amit az írói szándék sejtet. A magát határozottan nem elvtársnak, hanem elnöknek nevező BabaYaga egy helyütt még ki is emeli, hogy a történetek érdemben már nem változnak, maga is a réges-rég megírtakat éli végig újra és újra, kisebb-nagyobb eltérésekkel.
Nagyon furcsa szerzet ez a regény. Varázslatos nyelven szól halálról, sorsszerűségről, szerelemről – talán csak egy nő tudja ilyen szenvedélyesen, ugyanakkor kegyetlenül megjeleníteni -, háborúról, éhezésről, a 20. század első felének Szovjetuniójáról. Valente túl sok mindent sűrített bele, a cselekmény, a hangulat több helyütt megtörik, hogy azután valami egészen másként folytatódjon: így lesz a madárból átváltozott kérő után sóvárgó, ábrándos lány meséjéből groteszk fantasy, majd felkavaró pokoljárás a lebombázott Leningrád romjai között. Talán ezért is lett olyan különös és keszekusza a könyv vége és ezért lett gyakorlatilag legalább három befejezése.
Szégyen, nem szégyen, nem értettem, végül mi a csuda is akart ez lenni. Még csak az sem biztos, hogy jó könyv. Viszont kétségkívül nyomot hagy az olvasóban, akár napokkal a befejezése után is töprengésre késztet.
Azt hiszem, a Marija Morevna és a Halhatatlant nem is érteni, hanem érezni kell.
 |
Vendégbloggerünk (de azért reméljük, hogy rendszeresen visszanéz majd hozzánk), Farkas Dávid palettánkon hiánypótló írása a 2011-es év egyik legsikeresebb animéjéről.
Goro Miyazaki néhány évvel ezelőtt a Földtenger varázslója című filmjével enyhén szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Más stúdióknál ilyenért ha fejvesztés nem is jár, de az illető jó időre búcsút mondhatott volna az egyéni rendezésnek. Ő viszont kapott egy második esélyt, hogy bebizonyíthassa rátermettségét, és azt, hogy nem csak apja árnyékában képes élni és alkotni. Legújabb filmjét, a 2011-es From Up On Poppy Hill-t elnézve úgy tűnik, élt is a lehetőséggel.
A Földtenger varázslója nem is annyira anyagilag volt nagy bukás (persze szinte minden más Ghibli-film köröket ver rá a bevételeket tekintve), a legnagyobb csalódást az okozta, hogy sem a szakma, sem pedig a közönség nem fogadta kegyeibe. Az IMDb-n például 6.5-ön áll, a kritikák jó része pedig közepesnek ítélte a filmet. Goro Miyazakinak nyilván nem volt egyszerű apja, japán egyik legjobb direktorának nyomába érni, és ez a plusz teher, no meg az, hogy apja egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy ő rendezi meg a filmet, rá is nyomta a bélyegét a végeredményre. Egyes források szerint a mindenáron a tökéletességre törekvő Hayao Miyazaki még felkészületlennek tartotta fiát egy ilyen horderejű feladatra, és amíg tartott a forgatás, nem is nagyon beszéltek egymással. A From Up On Poppy Hill viszont már egy jóval tapasztaltabb rendező munkája, aki tanult korábbi bakijaiból, ennek hála a végeredmény klasszisokkal jobban sikerült.
Ahogy a Földtenger varázslója, úgy a From Up On Poppy Hill is adaptáció, egy rövid, a nyolcvanas évek elején futott shoujo manga feldolgozása. Az eredeti történeten elvégzett jótékony változtatások, finomítások után a végeredmény egy igazán jó japán ifjúsági film lett, ami a fiataloknak szóló mozik szinte minden fontosabb toposzát tartalmazza: iskolás diákok a főhősök, a hatvanas évek Japánjában játszódik, amikor a közelgő Olimpia miatt minden könnyűnek és örökkévalónak tűnt, de van még itt bimbózó szerelem, egy igazán Nagy Küldetés, valamint rengeteg viszontagság is. Ráadásul ezek a film során visszavonhatatlanul is egymásba fonódnak.
 |
1963-at írunk, egy yokohamai iskola diákjainak éppen egy égető problémával kell megküzdeniük: az Olimpia miatt az iskolájukhoz tartozó öreg klubházat lebontásra ítélték. Mivel ez az épület legtöbbjük kedvenc találkozási helye, megpróbálják a lehetetlent, harcot nyerni a konok felnőttek ellen, és megmenteni a klubházat a biztos pusztulástól.
Az egyik főszereplő, Umi, a gyengének tűnő, de annál céltudatosabb diáklány a film nyitó jelenetében éppen lázasan dolgozik a konyhában, végzi a házimunkát, reggelit készít a vele együtt lakók számára, ráadásul mindezek mellett még iskolába menni is van ereje. Umi élete viszont sajnos nem véletlenül ilyen mozgalmas: édesapját a koreai háborúban vesztette el, míg édesanyja az otthontól távol volt kénytelen munkába állni. A lány tehát csakis magára számíthat, saját erejéből kell túllendülnie az élet nehézségein, éppen ezért karaktere a törékeny, finom vonásai ellenére legalább annyira érik a film során jelentős, már-már ikonikus főszereplővé, mint anno Nauszika, vagy Kiki, akik mind egyedül tanulták meg ellátni magukat, és felelősséget vállalni a tetteikért.
Ebbe a korántsem idilli képbe toppan bele aztán Shun, a sármos diáktárs, aki nem mellesleg az öreg klubház megmaradásáért folytatott mozgalom egyik vezéralakja. Ahogy az lenni szokott, a legtöbb lány oda van érte, vagányságával pedig könnyen kitűnik a tömegből. Ők ketten aztán a már említett Nagy Küldetés apropóján összefognak, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, gyorsan szerelem szövődik közöttük. Egyszerű történet, de a remek fordulatoknak, no meg zenéknek hála egy pillanatig sem válik öncélúvá, unalmassá. Érdekes egyébként, ahogy Goro Miyazaki az ehhez hasonló történetekből ismerős felállást a feje tetejére állítja. Itt a jóravaló lány él csonka családban, ő van magára utalva, miközben a menő "hadvezér" Shun szerető családja körében nevelkedik, és biztos háttérrel rendelkezik. Mivel azonban ez eredetileg egy lányoknak szóló, romantikus történet, a készítők szerencsére gyorsan visszafordították a helyzetet, a szerepek a helyükre billentek, és ha nem is tökéletes, de tökéletlenségében szimpatikus kapcsolat alakulgat kettejük között.
 |
A bimbózó szerelem aztán egy kis csavar után (amit most nem fogok elárulni, nézze meg mindenki maga), egy családi melodrámává szelídül. A fordulat után ugyanis egy csapásra válik semmivé a fiatalok kapcsolata, és mikor már mindenki feladná a reményt, újból visszatér, de sajnos addig néhány kellemetlen percet is el kell viselnünk. A From Up On Poppy Hill egyik gyengesége pontosan ebből a légből kapott, hirtelen fordulatból ered, ami egyik pillanatról a másikra zúdul ránk, nézőkre, és amikor már-már belesüppednénk a fotelünkbe a sok szórakoztató fordulatot látva, hirtelen kizökkenünk és sajnos nehéz a fonal újbóli felvétele. Még szerencse, hogy ez bármennyire is központi konfliktus a filmben, az összjátékidő csak egy kis szeletét teszi ki, így a végső benyomás mindenképpen pozitív.
Míg a Földtenger varázslójának főhőse egy Hayao Miyazaki filmbe is beillő mágikus fantasy-világban bolyongott, a From Up on Poppy Hill egyszerű és életszerű fordulatai miatt már a Ghibli realisztikus, hagyományosan Isao Takahata nevével fémjelzett vonulatába illeszkedik inkább, ami ismerve apa és fiú viszonyát, egyáltalán nem meglepő. A legújabb film sok tekintetben jobban hasonlít a Yesterday - Vissza a gyerekkorba, vagy a Tenger zúgása című animékre, mint mondjuk a Laputára, vagy a Chihiro-ra. A végsőkig realisztikus, már-már hétköznapi, ahogy az általa közvetített konfliktusok, tanulságok is azok, mindenki számára könnyen dekódolhatóak.
A film készítése egyébként legalább olyan fordulatosra sikeredett, mint maga a történet. A forgatás amúgy is feszített tempóban zajlott, a tavaly márciusi japán földrengés azonban majdnem teljesen ellehetetlenítette a munka befejezését. Japánban káosz volt, mindenki inkább a bajba jutott embereken akart segíteni, sem mint animációs filmekkel foglalkozni. Egy, március végén tartott konferencián például, ahol először mutatták be hivatalosan is a készülő filmet, Toshio Suzuki, a producer elmondásai alapján még csak a film felével voltak készen, pedig a korábbi ígéretek a július 16-ai bemutatót célozták meg. Hayao Miyazaki és kompániája aztán felülkerekedve az országban tomboló összevisszaságon, minden erejüket bevetve, éjt nappallá téve befejezték a filmet, annak ellenére, hogy a gyakori áramingadozások miatt több adat is elveszett a Ghibli számítógépeiről.
 |
Ahogy ez várható volt, egy katasztrófa sújtotta országban nem lehetett tömegeket a mozikba csábítani, Miyazakiék egyfajta bátorításnak szánták, hogy ígéretüket betartva elkészítették határidőre művüket. Meglepetésre mégis ez az anime lett 2011 legtöbb bevételt hozó japán filmje, ráadásul a közönség és a szakma egyöntetűen jól fogadta a történetet. Az IMDb-n keringő információk szerint például Goro Miyazaki még az idén, vagy legkésőbb jövőre újra rendezhet.
Az új Ghilbi film színes, gyönyörű és szórakoztató: pont olyan, amilyennek valaki egy Ghibli filmet elképzel. Mindenképpen meg kell még említeni Satoshi Takebe zseniális zenéit, valamint Katsuya Kondo karakterterveit, nélkülük minden bizonnyal gyengébb filmet láttunk volna. Így lett a Földtenger varázslója bukása után már most klasszikus a From Up On Poppy Hill, amelynek évek múlva valószínűleg bérelt helye lesz a legjobb animációs filmek listáján.
Félszázadik kiadásához érkezett a geekuniverzum legendás cikksorozata! Ennek ünnepi apropójából megkértem nagyra becsült kollégáimat, hogy egy csak most, csak itt, csak nektek specielben fejtsék ki, mi volt számukra az utóbbi idők legjobb képregényfüzete. Van, aki nem tudott kizárólag csak egyet kiválasztani, van, akinek még egyet sem sikerült, de a lényeg, hogy íme, itt vannak a személyes bestofok. Mindenki olvassa el őket, mert kikérdezzük!
Locke & Key: Keys to the Kingdom #1 – Sparrow
Történet: Joe Hill
Rajz: Gabriel Rodriguez
IDW Publishing
Amikor Rusznyák kolléga megkeresett azzal, hogy az utóbbi idők olvasmányai közül emeljem ki az általam legjobbnak talált képregényfüzetet (azaz egy számot), nem volt különösebben nehéz dolgom, hiszen két cím jutott azonnal eszembe, amelyek a legemlékezetesebb sztorikkal szolgáltak. Az elsőt fogom részletesen bemutatni, de a másodikra is kitérek majd pár mondat erejéig. A 2011-es év toplistájában már méltattam Stephen King álnéven író fiának, Joe Hillnek a sorozatát, amely egy szintre emelkedett a szememben a The Walking Dead, a Fables (bár ennek a szárnyalása kissé megbicsaklott az utóbbi időben) és az Unwritten történetvezetésével és ötletparádéjával, sőt, még talán magasabbra is tette a lécet. Ami különösen szimpatikus volt benne, hogy Hill már előre leszögezte, hogy a Locke-testvérek pokoljárása egy mindösszesen hatszor hat füzetes sztoriszálból fog állni, és az egész történet a fejében van az első paneltől az utolsóig. Meglepő módon, ez csupán a második próbálkozása ebben a médiumban (az első, tíz oldalas pókemberes felkérése nem sült el túl jól), de olyannyira egymásra talált a chilei születésű Gabriel Rodrígez Pérezzel, aki addig csupán ismert film és sorozat franchise-ok képregényváltozatain dolgozott (mint a Beowulf, a Land of the Dead vagy a CSI), hogy a Locke & Key negyedik kötetére olyan virtuóz vizuális megoldásokat alkalmaztak, ami Eisner-jelölésre érdemesítette a munkájukat (nem először és nem utoljára). A sorozat története dióhéjban, melynek nem ismerete egyébként nem befolyásolja a tárgyalt füzet élvezeti értékét: a Locke-testvérek apjuk tragikus halála után anyjukkal visszaköltöznek a családi birtokra, Lovecraft városkába. Ahogy új otthonuk neve azt előre is vetíti, sikerül kiszabadítaniuk egy évtizedek óta bebörtönzött, gonosz szándékú entitást, amivel a Keyhouse nevű kúriában csak a gyerekek előtt megmutatkozó misztikus erejű kulcsokkal tudják felvenni a harcot. A Sparrow ott veszi fel az események szálát, amikor a legfiatalabb testvér, Bode rálel a kulcsra, amellyel a használója képes felvenni egy személyiségét leginkább tükröző állat alakját, így verébbé változva ered bátyja és nővére nyomába a téli erdőben. A titokzatos Omega kulcsot kutató ellenfelük is felhasználja az ajtó hatalmát és vadkutyákat maga köré gyűjtve, farkasként próbálja kikényszeríteni testvéreiből a válaszokat, ám Bode több száz verébtársával a védelmükre kel. Ami igazán zseniálissá teszi ezt a sztorit, az az, hogy Pérez az oldalak óriáspaneljébe helyezett több függőleges négypaneles stripből fűzi össze, folyamatosan váltogatva Watterson Kázmér és Huba stílusát a sorozat saját, realisztikus látványvilágával. A stripek önmagukban is megállnak, ténylegesen humoros csattanóval bírnak és bizarr módon tökéletesen belesimulnak az egyébként igen brutális eseményekbe, amik a fő szálat képviselik: a realisztikus verzióban karmazsincsatakos péppé zúzott verebek a Watterson-univerzumban pilótasapkában, rajzfilmekből jól ismert x szemekkel hevernek a vértől iszamos hóban. Az ötlet és a kivitelezés hibátlan, a Watterson-hommage tökéletes, a végeredmény pedig (különösen ha olvastuk az előzményeket is, amire igazán csak kapacitálni tudom a Geekz olvasóit) emlékezetes: röviden, az utóbbi évek legjobb képregényfüzete. A legnagyszerűbb pedig az egészben, hogy az IDW legálisan és ingyenesen hozzáférhetővé tette ezt a számot ezen a linken, így a saját szemetekkel is meggyőződhettek arról, vajon túlzóak-e az állításaim.
+ Secret Avengers #20
Pár szót akkor a második helyezett versenyzőről, ami az egyébként teljesen középszerű 2012-es Secret Avengers sorozat egyik füzete, abból a hat önállóan is megálló sztoriból, amit beugróként Warren Ellis írt, és olyan új szintre emelte a címet, amit a Planetary óta nem láttam, és ameddig természetesen még az őt követő Rick Remender sem tudott felérni. A tizenhatos számról van szó, amelyben Natasha Romanoff egy eléggé mindfuck időutazásos történet keretében, paradoxonokat kerülgetve menti meg csapattársai életét (na és persze a világot, de ki számolja már). Mindehhez az irigylésre méltóan tehetséges Alex Maleev asszisztál, helyenként a történet logikáját követő, megsárgult Modesty Blaise stripek segítségével, amikkel aztán véglegesen megnyertek maguknak a szerzők.
(Nagy Krisztián)
The Punisher #3
Történet: Greg Rucka
Rajz: Marco Chechetto
Marvel Comics
Azt hiszem, minden kétséget kizáróan a 2000-es évek legnagyobb dobása az volt, amikor Garth Ennis megkapta a lehetőséget arra, hogy a kissé takarékon égő Megtorlót gatyába rázza. Welcome Back Frank című 12 részes sorozatával, melyben Frank Castle szembeszáll a Gnucci klánnal, új életet lehelt a karakterbe. Castle cinikus, morbid és elképesztően humoros lett. Olyanná vált, amilyenné már régen kellett volna. Éppen ezért, amikor Ennis elhagyta a sorozatot, sokakat, köztük engem is aggodalommal töltött el a karakter további sorsa, hiszen a léc igen magasan volt. A címet megannyi egyéb próbálkozás után szárnyai alá vevő Jason Aaron pedig hozta a kötelezőt, és meg merte lépni azt, amit előtte senki. Megölte a Megtorlót. Tavaly a nagy slunggal beharagozott DC Relaunchra a Marvelnek is lépnie kellett, melynek egyik, bár talán kissé apróbb tényezője az volt, hogy Greg Rucka nevével egy új Megtorló sorozatot dobtak a piacra. Az azóta a 12. számot taposó széria így már egy viszonylag konkrét kép ad arról, hogy Rucka milyen módon kíván hozzáállni magához a karakterhez. A szárnyai alá vett Castle nemcsak a jellemét tekintve kapott némileg új arculatot, hanem a megjelenését illetően is. Az immáron szakállas, még inkább vagány és extrém bűnüldöző ezúttal egy esküvői leszámolás közepébe csöppen, amely mögött egy magát The Exchange-nek nevező szervezet áll. A mészárlásnak némi csoda folytán azonban marad egy túlélője a feleség, Rachel Cole-Alves személyében, aki elhatározza, hogy megkeresi rokonai, barátai gyilkosait és bosszút áll. Útja hamar keresztezi Castle-ét, és miután a céljaik és eszközeik is hasonlóak, egyfajta laza szövetséget kötnek egymással. A sorozat a fő vonalát tekintve, melyben eddig a The Exchange elleni harc áll a középpontban, szervesen kapcsolódik az Omega Effect című Daredevilt és az Avenging Spider-Man-t is érintő storyline. Az eddig olvasható részekről nagy általánosságban elmondható, hogy Rucka igencsak a helyén kezeli a Megtorló karakterét. Igyekszik mindent a lehető legrealisztikusabban ábrázolni, és erősen hangsúlyozza az olvasó számára azt, hogy Castle nem szuperhős. Ennek ékes bizonyítéka a sorozat elején lévő Vulture elleni harc, amely után Castle súlyosan megsérül és regenerálódása 100 napot vesz igénybe. Nem kívánja sem felsőbbrendűnek, se emberibbnek feltüntetni. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy a Megtorló egy igazi antihős, akit ha túlságosan emberinek próbálna beállítani, megölné mindazt, ami karakterének igazi sajátja. Éppen ezért a sorozat ezidáig szinte minimális tipródást és öncélú lelki moralizálgatást tartalmazott, amin Rucka saját elmondása szerint nem is kíván változtatni. Ezzel szemben azonban van egy pazarul megírt, látványos story, ami bár az elején kissé lassan halad előre, de mégis minden pillanata élvezetes. Ha engem kérdeztek, az elmúlt egy év egyik legfontosabb momentuma volt, hogy Rucka megkapta a sorozatot. Olyan jó látni (olvasni), hogy egy méltó „utód” képes kezelni Ennis és Aaron örökségét.
(TheBerzerker)
Saga#4
Történet: Brian K. Vaughan
Rajz: FionaStaples
Image Comics
Nem gyakran esik meg, hogy valami olyasmi bontakozik ki a szemünk előtt egy képregénysorozat lapjain, hónapról hónapra, amiről tudjuk, érezzük, hogy még hosszú évek múlva is jókat is sokat fogunk beszélni. A Saga ilyen. Egy születőben lévő klasszikus, egy frenetikus, szárnyaló fantáziájú sci-fi-fantasy, ami egyszerre egy őrült ötletekkel teli bűnös élvezet, és egy művészi igényességgel megírt, és átgondolt remekmű. És még csak négy résznél tartunk benne – és ez a negyedik jobb, mint a harmadik volt, az jobb volt, mint a második, az pedig jobb volt, mint az első, amit már eleve az év addigi legnagyszerűbb képregényei közé kellett sorolni. Fantasztikus, hogy az egymással galaktikus háborúban álló fajok történetét Brian K. Vaughan szimpatikus visszafogottsággal a földön tartja: belemerülhetne hatalmas űrcsatákba és grandiózus flashbackekbe, ehelyett inkább az újszülött gyermekükkel menekülő „Rómeó és Júlia” (a két hadban álló faj egy-egy szerelmes képviselője), karaktereire koncentrál, nehézségeikre, kapcsolatukra és konfliktusaikra. Miközben az életükért futnak, még egy kis féltékenységi roham taglalása és lecsillapítása is belefér a sztoriba – mindent, ami történik, legyen az a megkapó természetességgel ábrázolt szerelmesek vitája vagy az előttük megjelenő halott tinédzserlány szelleme, Vaughan olyan magától értetődő módon húz rá a cselekményre, mint kesztyűt a kézre. A rohadt életbe, de tud írni ez az ember! A negyedik rész egyébként a fejvadász (The Will) Sextillion nevű helyen történő látogatása miatt is olyan emlékezetes (egy bolygónyi bordélyház, a galaxis minden szegletéből vett örömlányokkal és fiúkkal – és még ki tudja, mikkel). Szinte látom magam előtt, ahogy a tengerentúlon elvörösödnek az olvasók az explicit szexjeleneteket látva, és felháborodva püfölni kezdik a klaviatúrát, öncélúságot kiáltva – pedig Vaughan ezzel a jelenettel csak a „mutasd, ne mondd” szabályt követve mélyíti el a karakterét. Ahogy azt érdemes, ahogy kell. A Saga ritka gyöngyszem.
(Rusznyák Csaba)
A nagy büdös semmi #X
A mai amerikai képregényscene olyan semmilyen. Se nem rettenetes, mint a kilencvenes években, se nem zagyva, mint az ezredforduló után. Mondom: olyan... semmilyen. Több egészen ügyesen megírt széria is fut jelenleg (Animal Man, Swamp Thing, az agyalágyult DC-reboot legalább ezeket felrázta), Sweet Tooth és pár hozzájuk hasonló progresszív, de még ezekről sem tudom elmondani, hogy narratív bátorságukkal a földhöz tudnának passzírozni. Az amerikai képregény jelen pillanatban stagnál, de valami kurvára, egy napon aszalódó meztelencsiga negatív energiáját nedvedzi. (Európai képregényekről nem tudok nyilatkozni: szépek, de nekem az kevés.)
Illetve…
Scalped #úgyánblok
Aztán persze, a bandától tisztes kartávolságot tartva ott a Scalped. Kerek, kibontott, morál nélküli, észvesztő, csodálatos. Nemsokára vége. Olyan hű de nagy port nem kavart, és ha majd befejeződik, a legtöbben elfelejtik. Pedig jelenleg szinte egyedüliként megérdemli, hogy emlékezzenek rá.
(Wostry Ferenc)
Mert ebből sosem elég... sok olyasmi van benne, ami a korábbi trailerekben nem volt.
Íme a Rec 3 legújabb előzetese. Az eddigieknél vadabb. Úgy látszik, a film készítői ezalkalommal még azt a kevés realitást is maguk mögött hagyták, ami az első két filmre volt jellemző. Ami nem baj, mert bár az első csúcs, a második az agyamra ment.
Olórin és San... akarjuk mondani Rusznyák Csaba és Nagy Krisztián ajánlásával.
A 2011-es év amerikai képregényei nem sok meglepetéssel szolgáltak. Most persze mindenki felhördül, hogydehátottadécéúj52je… de ugyan már! Nem történt több mint hogy a régit szépen ellátták egy új csomagolással, és ha vannak is kiemelkedő címek, összességében semmi lényeges nem változott (előtte is voltak). Közben az eladások terén az említett, rafinált marketingfogással ronggyá vert konkurenciánál majdnem az egész évre rányomta a bélyegét az utóbbi pár év emberemlékezet egyik legpocsékabb eventje (Fear Itself), ami még egyébként remek címeket is megfertőzött (mint pl. a New Avengers). Nade, mondhatnánk, majd a kisebb (bátrabb, kreatívabb, újítóbb stb) kiadók, mint a Dark Horse, az Image, a Vertigo és társaik… de sajnos ők szintén nem jelentkeztek szinte semmi újjal, ami kiemelkedő lett volna. Tehát vannak a régi, jól bevált címek: a Hellboy, a B.P.R.D., a The Walking Dead, a Scalped, a Fear Agent, az Invincible, a Criminal, az Unwritten, a PunisherMax (a Fables sajnos kicsusszant az élvonalból), amik most már évről-évre szerepelnek a legjobbak közt. De ahelyett, hogy már megint ezekről írnánk (még ha teljesen megérdemelten is), lássuk, mi az a kevés tavalyi újdonság, amit érdemes szerepeltetni egy éves best ofban.
Amazing Spider-Man: Spider Island (Történet: Dan Slott, rajz: Humberto Ramos)
…de mivel Dan Slottal új időszámítás kezdődött a hálószövő életében, nem csak ez az egy sztori, hanem az egész 2011-es Pókember-cím megérdemli a helyezést a listán. Slott visszaadta nekünk Petert olyannak, amilyennek szerettük, de erről már beszéltem, méghozzá itt. (Mellesleg: ezzel párhuzamosan nagyszerű véget ért Peter Parker története az Ultimate Spidermanban, és nagyszerűen kezdődött Miles Morales története ugyanott – összességében: ez egy baromi jó év volt Pókember rajongóinak).
Animal Man (Történet: Jeff Lemire, rajz: Travel Foreman)
Bár mindketten elismert képregényesek, részemről Jeff Lemire és Travel Foreman is most először bizonyította igazán, hogy nem véletlenül tartják nagyra őket (hogy utóbbit én mennyit átkoztam, amikor a Marvelnél kontárkodott, akarommondani, dolgozott…) A duó fogott egy régi, de hányatott sorsú, és összességében nem túl megbecsült DC-karaktert (karrierjének eddigi, azaz most már csak korábbi csúcspontja Grant Morrisonhoz köthető a ’80-as évek végén), újrafazonírozta, újragondolta, kirángatta a szuperhősuniverzum tematikus perifériájára, és egy jól átgondolt, félelmetes, groteszk horror közepébe katapultálta. Lemire piszkosul jól ír, karakterei (beleértve a főhős gyerekeit) erősek, cselekménye feszes, atmoszférája bivalyerős, Foreman pedig fantasztikusan kelti életre a bizarr „más”világgal és egy rakás gusztustalan szörnnyel teli látomásait. A sztori mellesleg hamarosan találkozik a Snyder-Paquette duó Swamp Thingjének történetével, ami csak egy-két paraszthajszállal marad el az Animal Man színvonalától. Mindkettő az új 52 legjobbjai közé tartozik.
Baltimore: The Curse Bells (Történet: Mike Mignola, Christopher Golden, rajz: Ben Stenbeck)
A ’90-es évek eleje óta Mike Mignola olyan jól elvan a Hellboy-univerzumában, hogy csak egészen elvétve csinál valami mást. És a Baltimore sem egészen más, noha nem része ennek az univerzumnak – de csak azért nem, mert itt az első világháború után egy globális vámpírapokalipszis köszöntött be, ami nyilván nem egyeztethető össze a Hellboy-történetek kronológiájával. Viszont stílusában, műfajában abszolút rokon a „végzetkezű” démon sorozatával (bár egy fontos adalék, a humor hiányzik belőle). A The Curse Bells a második mini a szériában, és ha lehet, még jobb, mint az első. A címszereplő továbbra is Európában kutat a családját lemészárolt vámpír, Haigus után, ám egy kis falu kísérteties kolostorában még nála is rosszabb dolgokra bukkan. A Christopher Golden regényíróval közös szkript egy remény- és boldogtalan ember vérrel és hullákkal kísért, megszállott hajtóvadászatába enged bepillantást, Ben Stenbeck nyers, gyönyörűen horrorisztikus képeivel, Dave Stewart fantasztikus színeivel. Instant klasszik.
Habibi (Történet és rajz: Craig Thompson)
A szerző 2003-as, önéletrajzi ihletésű graphic novelje, a Blankets, a valaha született egyik legcsodálatosabb mű a felnőtté válásról (figyeltétek, hogy nem azt írtam: képregény?), és bár új sikere, a Habibi nem ér el annak a szintjére, így is az év egyik kiemelkedő alkotása. Thompson ezúttal egy furcsa, valóságos és mégis meseszerű, modern és mégis kortalan iszlám világba kalauzolja az olvasót, ahol két szökevény rabszolgagyerek, Dodola és Zam éveken átívelő, a mágikus realizmus határán egyensúlyozó szerelme bontakozik ki a szemei előtt. A cselekményt gazdagon és merészen átszövi a keleti kultúra, a Korán, az iszlám misztikum, a gyönyörű képi világot pedig az arab kalligráfia, amivel tartalmat és formát olykor szó szerint egymásba olvaszt a szerző. Nem az a tiszta és egyszerűségében megkapó katartikus élmény, mint a Blankets, sőt, akadozó cselekményével, súlyos szimbolikájával és egyenetlenségeivel néha kissé nehézkes, mégis egy fantasztikus művész tehetségének újabb lehengerlő bizonyítéka.
Uncanny X-Force (Történet: Rick Remender, rajz: Jerome Opena)
Ha a Fear Agent alkotógárdája összefog egy hardcore szuperhősképregényre, abból nem sülhet ki semmi rossz. Az Uncanny X-Force egy 1991-ben, Rob Liefeld által indított cím negyedik reinkarnációja, de – szerencsére – már vajmi kevés köze van az eredetihez. A Rozsomák vezette csapat feladata az, hogy megállítsa a mutánsokat és a világot fenyegető gonoszt, még azelőtt, hogy az X-Mennek egyáltalán foglalkoznia kellene vele. Ahol „megállítják” egyenlő azzal, hogy szétrobbantják, feldarabolják, kivéreztetik (a sorrend esetleges). A széria első 18 része egyetlen monumentális történet az egyik ős X-tag, az Apokalipszis által korrumpált Angyal megmentéséről: sötét, durva és véres, helyenként mégis meglepően vicces, átkozottul gyors és ötletes, telis-tele nagyszerű karakterekkel (Rozsomáktól Deadpoolon és Phantomexen át Deathlokig), akiket Remender kiválóan ír. Az év szuperhősképregénye.
Hogy visszájára fordítsam Rusznyák kolléga felütését: a 2011-es év amerikai képregényei több meglepetéssel is szolgáltak. A továbbra is futó, kiváló címeket, amivel már nem akarjuk évről-évre újra ismételni magunkat, már fentebb felsorolta, amelyek közül mindössze kettőhöz lenne némi hozzáfűznivalóm.
A Fables-el kapcsolatban mélységesen egyetértek a kollégával abban, miszerint Willingham vélhetőleg a Birodalom megbuktatásával tervezte befejezni a sorozatot (de legalábbis addig volt meg a fejében a nagyívű cselekmény), azután az olvasók és ennek pénzügyi aspektusai hatására folytatta tovább, így bár a Mister Dark-os történetszálnak megvoltak a maga nagyszerű pillanatai (mint például amikor Bufkin, a apró majomkönyvtáros kijátssza a nagy hatalmú dzsinnt és Baba Yaga-t egymás ellen), úgy a sajnálatos mélypontjai is (a szörnyűségesen pocsék The Great Fables Crossover). Azóta pedig szétforgácsolt történetszilánkokat kapunk, mintha Willingham egyik ötlettől a másikhoz kapna, de semmiféle nagyívű szálnak még csak ígérete sem merül fel. A sorozat továbbra is jó, de Ikaroszként aláhullott a legjobbaknak fenntartott magasságokból.
A második képregény tulajdonképpen ennek ellenpéldája: a The Walking Dead esetében már egy ideje rezgett a léc, amióta Rick és kis csapata rátaláltak egy elbarikádozott városrészre, ahol lassacskán átvették az irányítást, majd némi boldog békeidők keretében a cselekmény kezdett átcsúszni egy jobb szappanoperába, így egyre inkább aggodalommal töltött el a lehetőség, hogy Kirkman kiégett ötletek terén. Aztán szerencsére visszatalált önmagához és a brutális, utolsó oldalas cliffhangerekhez, amik miközben mit sem sejtve olvasol hirtelen hátulról ragadnak torkon (ennek a fogásnak a Survivor reality-ből elhíresült definíciója a blindsided), és amiket már annyira hiányoltam tőle (ebben egyébként a legutóbbi, 92. szám erősített meg végleg). Hát ezért feszítenek továbbra is büszkén a sétáló halottak az eminensek első sorában.
Na de lássuk az újoncokat:
Frankeinstein Agent of S.H.A.D.E. (Történet: Jeff Lemire, rajz: Alberto Ponticelli)
Távol álljon tőlem, hogy egy napon emlegessem a DC újra leporolt szörnyseregletét Rick Remender zseniális Fear Agent-jével, de nem lehet letagadni a tényt, hogy ugyanolyan vitamininjekció a B horrorok műfajának, mint Heath Huston kalandjai az 50-es évek sci-fijének. Jeff Lemire nem mellesleg az új Animal Man írója is, amit fentebb már a kolléga babérkoszorúval illetett, ugyancsak teljesen megérdemelten. Grant Morrison a 2004-es Seven Soldiers of Victory-jában szépen előkészítette Frankeinstein karakterét és most végre megfelelő kezekbe került szedett-vedett csapatával együtt, akik mintha csak a régi Hammer horrorfilmekből léptek volna elő: egy kétéltű tudósnő (a Creature from the Black Lagoon és Abe Sapiens keresztezésének női verziója), egy farkasember, egy vámpír és egy múmia, azaz az 1980-as Weird War Tales-ben debütált Creatures Commando modernizált verziója. A történet maga végtelenül egyszerű, de egyúttal borzasztóan szórakoztató is: a marsi nyaralásáról visszahívott Frankeinstein (aki tiszteletből vette fel teremtője nevét) vezette különleges osztagnak egy másik dimenzióban lévő élő planétára kell elnéznie, hogy lemészároljanak pár kontinensnyi(!) szörnyeteget a Föld lakosságára igen kellemetlen következményekkel járó invázió megakadályozása érdekében. Esszenciális pulp és B horror elemek tobzódnak a képregény oldalain: óriási piócaszörnyetegek, mikroszkópikus méretű főhadiszállás, kislány testében újjászületett őrült tudós, más dimenziókból érkező fenyegetés, melyet csak a saját különbejáratú szörnyetegeink tudnak megállítani. Színtiszta szórakozás, amit minden magára valamit adó geeknek látnia kell.
Locke and Key (Történet: Joe Hill, rajz: Robert Rodriguez)
Ugyan számomra az év felfedezése volt, de töredelmesen bevallom, hogy pár éves késéssel reagáltam, hiszen a Locke & Key sorozat 2008-ban debütált és azonnal közönségkedvenc lett, pedig írójának, Joe Hillnek két kedvező fogadtatású regénye után (Heart-Shaped Box, Thorns) ez volt csupán második képregényes próbálkozása: egy 11 oldalas, saját bevallása szerint is félresikeredett Pókember sztori után rukkolt elő a Locke család történetével, ami a titkokkal terhelt ódon kúriák elhasznált toposzába (lásd a legutóbbi elvetélt próbálkozást: American Horror Story) pumpált friss vért: apjuk tragikus halála után a massachusettsi Lovecraft városkába érkezik édesanyjukkal a három Locke testvér, Ty, Kinsey és Bodie, hogy felfedezzék, a családi birtok, Keyhouse veszélyes kulcsokat rejt, melyek nem csak ajtókat, hanem rég elfeledett titkokat is nyitnak. A három testvér legfiatalabbjának gyermeki kíváncsiságával fedezzük fel az újabb és újabb kulcsokat, melyek sziporkázóbbnál sziporkázóbb ötleteket vonultatnak fel: a Fej kulccsal belenézhetünk bárki fejébe és beletehetünk bármit (Ty tankönyveket töm bele, hogy átmenjen a vizsgákon az új suliban) vagy kivehetünk belőle (Kinsey a félelmét és az aggodalmát zárja be egy üvegpalackba), a Bárhol kulccsal bárhová eljuthatunk, ha oda vezet ajtó (a la Lost Room), egy harmadikkal felhúzható zenélő doboz utasításait pedig szó szerint kénytelen követni, aki csak hallja. Hill (akinek egyébként az egyik leghíresebb horrorszerző az apja) és Rodriguez a képregény nyelvét virtuózan használva szövi a horrorelemekkel bőven megtűzdelt történetet, mely hat hatrészes sztoriszálból fog összeállni teljes egésszé és melynek negyedik gyűjteményes kötete, a Keys to the Kingdom az eddigi legjobb a sorban. Minden egyes része sajátos stílusgyakorlat: egy Kázmér és Huba hommage, egy hónap minden napját végigkövető naptár vagy egy a hatvanas évek háborús képregényeinek (Sgt. Rock, The Haunted Tank) képi világát idéző sztori. Ennek a képregénynek ott a helye az Unwritten és a The Walking Dead között a polcon.
Witch Doctor (Történet: Brandon Seifert, rajz: Lukas Ketner)
Az elsőképregényeseknek jó év volt a 2011-es: a Witch Doctor ingyenes, neten publikált nulladik száma, a The Interview with the Tapeworm annyira felkeltette a The Walking Dead teremtőjének és az Image Comics ötödik társtulajdonosának, Robert Kirkmannek a figyelmét, hogy az első nem saját címeként jelenhetett meg a maga alapította Skybound imprintje alatt. Nem csoda, hiszen az egocentrikus és zseniális Dr. Morrow egyfajta Dr. House és John Constantine keverékeként a miszticizmus és a tudomány kombinálásával veszi fel a harcot az idegen világokból érkezett paraziták (értsd: vámpírok, Mélységlakók és démonok) ellen. Segédje, az amerikai focista alkatú medikus, Eric Gast és a nem teljesen emberi Penny Dreadful szemrebbenés nélkül asszisztálnak neki, csak éppen a „Szikét!” kiáltásnál az Excaliburt nyomják a jó doktor kezébe. Seifert ügyesen építgeti ennek a sosemvolt gótikus-modern világnak a mitológiáját, nem kevés humort adagolva hozzá, így erősen ajánlott olvasmány, különösen a lovecrafti borzalmak rajongóinak.
Wonder Woman (Történet: Brian Azzarello, rajz: Cliff Chiang)
A DC szent triumvirátusából sosem tápláltam túlzott érdeklődést sem Superman, sem Wonder Woman iránt, és ezt eddig mindösszesen csak két cím, Grant Morrison All-Star Superman-je és most az új DC 52-jének keretén belül a kivételesen tehetséges és a 100 Bullets-el a képregénytörténelembe magát örökre beíró Azzarello volt képes megváltoztatni. Utóbbi ugyanis az egyébként ötletek tárházát kínáló, elképesztően gazdag és szövevényes görög mitológiát, amivel az amerikai filmforgatókönyvírók és képregényszerzők évtizedek óta képtelenek bármit kezdeni (az utolsó számomra élvezhető amerikai feldolgozás az 1981-es Titánok harca volt) mesterien használta fel a harcias amazon újragondolására: Zeusz eltűnt, trónusára többen is szemet vetettek, Dianának pedig Hermésszel karöltve kell megvédelmeznie az anyát, aki a villámok istenének születendő gyermekét hordja a szíve alatt. Az emberekkel játékszerekként bánó földre szállt istenek tényleg rémisztőek és akik ujjat húznak velük, nagyon rosszul járnak, még ha az amazonok királynője is az illető. Szuperhősös sorozathoz képest meglehetősen merész és véres az új Wonder Woman, Chiang karakteres stílusa pedig nagyon jól áll neki. Mindenképp érdemes belelapozni, különösen ha emlékszünk még valamire a görög mitológiából.
Ultimate Comics: Spider-Man (Történet: Brian Michael Bendis, rajz: Sara Pichelli)
Az év legpozitívabb csalódása mindenképp az új Ultimate Pókember, aki a rendkívül nagy publicitást kapott Death of Spider-Man sztoriban hősi véget ért Peter Parker helyét vette át. A sokak által ízléstelen politikai és pénzügyi reklámfogásnak titulált húzás, miszerint a fekete afrikai és hispán szülőktől származó, fiatalabb Miles Morales vette át a stafétabotot, először bennem is vegyes érzéseket keltett és meg kellett várni a sorozat ötödik számát, hogy teljes bizonyossággal kijelenthessem: ez a Marvelnél az utóbbi évek egyik legjobb dobása volt, jelentőségében akár még válaszként is felfoghatjuk a DC új 52-jére. Bár olyan nagy nevek vállalkoztak már a Pókember eredettörténet újragondolására, mint J. Michael Straczinsky (The Other: Evolve or Die) vagy előzőleg maga Bendis (Ultimate Spider-Man), sem a zavaros totemállatos túlmisztifikálás, sem a bobblehead-fejű hálószövő kalandjai nem nyűgöztek le. Most azonban Bendis minden vélt vagy valós sérelmet jóvátett velem szemben Sara Pichellivel karöltve: én ugyan már eleve az egyetemista Pókemberrel ismerkedtem meg annak idején a Semic lapokon keresztül és semmiképp nem tartozom az Ultimate Comics: Spider-Man főbb célcsoportjaiba (nem vagyok sem családapa, sem általános iskolás kölyök), de sikerült teljesen meggyőzniük afelől, hogy 2011-ben ez volt az egyik legizgalmasabb Marvel esemény.
Azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy Carpenter 1982-es klasszikusának idei prequelje/sequelje/faszomtudja-mije maga volt a középszerűség. Nem volt egy katasztrófa, de nélkülözött mindenféle eredetiséget, illetve minden olyasmit, ami emlékezetessé tesz egy filmet. A forgatás alatt az alkotók megesküdtek arra, hogy praktikus (magyarul kézzelfogható, megérinthető) effekteket fognak használni. A kész filmben csak szar komputeres effektek voltak. Ez a videó az effektes cég bizonyítéka arra, hogy a praktikus modellek valóban elkészültek, csak a stúdió "zseniális" menedzserei lecseréltették őket CGI szörnyekre. (a beágyazás le van tiltva a videónál, kénytelenek lesztek a youtube-on megnézni.)
Krimifronton csak a régi aszalódik a Nap alatt, a dínók unalmasak, a házas horrorok nem, a modern időkbe katapultált mesehősök igen is meg nem is, de hogy a legfaszább idén ősszel indult új sorozat egy törékeny, szőke CIA-ügynöknőről és egy terroristává formált amerikai katonáról szól, az biztos. Szemezgettünk a tengerentúli tévék kínálatából.
American Horror Story
A Geekz csapaton belül talán egyetlen sorozatnak sem ellentmondásosabb a megítélése, mint a Kés/alatt mögött álló Ryan Murphy-Brad Falchuk páros legújabb agymenésének. A suspension of disbelief (lásd még a Homeland-nél) itt hatványozottan igaz, ez egy tipikus "megszoksz vagy megszöksz" sorozat, ha a néző nem tudja az elején elfogadni a status quo-t akkor még egy tripla hatos dobásával sem tud továbblépni. A Harmon család komoly problémákkal küzd: az anya elveszti magzatát az apa meg összeszűri a levet egyik tanítványával. A problémák elöl menekülve, lányukkal Bostonból LA-be teszik át székhelyüket, kiszemelt új rezidenciájuk azonban nem véletlenül a csúcspontja a város "Gyilkos Házak" nevű panorámabuszos körutazásának. Az ezerszer látott kísértetházas históriának Murphyék azzal adnak eredeti ízt, hogy belehelyezik egy családi dráma közegébe, így nemsokára ennek a félbolond freakshownak a legfurább szereplőjét is hétről-hétre visszatérő jó ismerősként köszönti a néző. A pilot zaklatott és zavarba ejtő hangulatát aprólékos munkával egy komplex egésszé kezdik formálni az alkotók, így válik ez a közepes horror ponyvákat, csípős társadalomrajzot, lagymatag tini sorozatot és vásári grand guignolt mixelő sorozat az évad legbizarrabb és legaddiktívabb eseményévé.
(ringsider)
Grimm
Egy gyilkossági nyomozó rájön, hogy ő egy „Grimm”, egy régi vadászklán leszármazottja, aminek az a dolga, hogy megóvja az emberiséget a természetfeletti erőktől – ahol a természetfeletti erőket a Grimm mesék valóban létező, és köztünk élő karakterei jelentik. Úgy hangzik, valaki az NBC-nél megirigyelte a Fables sikerét (közben az ABC, ami pár éve ténylegesen tévébe akarta vinni Bill Wilingham képregényét, elindította a maga „tündérmesekarakterek a való világban” sorozatát, Once Upon a Time címen, ezzel egyidőben), de a comic írójának szárnyaló fantáziájához méltó stábot már nem sikerült összekaparnia. Az első három rész után úgy tűnik, a mesekoncepció csak egy mézesmadzag, amivel lépre akarják csalni a nézőket, hogy az idejüket egy olyan sorozatra pazarolják, ami a legfelső, vékony fantasyréteg alatt csak egy újabb konvencionális nyomozós krimi a sok közül. Fogalmazzunk így: ha a Fablesből kivesszük a fantasyt, nem marad semmi, mert az a lényege. Ha a Grimmből kivesszük, van egy nyomozó főhősünk, aki gyilkosságokra derít fényt. A sztorik laposak, a rendezés (itt-ott egy-két ügyes, mesés hangulatú megvilágítástól eltekintve) átlagos, a főszerelő színtelen, a hol komikus, hol meg horrorisztikus felhangnak (Ordas Farkasként) behozott Silas Weir Mitchell pedig láthatóan nem találja a helyét.
(Rusznyák Csaba)
Homeland
Suspension of disbelief, azaz a kukacoskodás mellőzése a legfontosabb "tulajdonság", ami a mai high concept amerikai sorozatok nézése közben leginkább elvárt. A legjobbak esetében azonban ez nem is megy olyan nehezen. Itt van mindenekelőtt a Homeland, amely a kritikusok és a közönség kedvence az újoncok közül - tegyük gyorsan hozzá, egész véletlenül tökéletesen megérdemelten. Az alaphelyzetet a Hatufim című izraeli sorozatból vették kölcsön a készítők, hogy aztán a saját szájízük szerint alakítva megcsinálják ezt a kémeskatonásakciópszichothriller jóságot. Nicholas Brody amerikai tengerészgyalogost már mindenki halottnak hiszi, amikor 8 év hadifogság után előkerül. Egy egész nemzet ünnepli a hőst, kivéve Carrie Mathisont, a CIA ügynökét, aki azt az infót kapta, hogy egy amerikai hadifogoly átállt a rettegett terroristavezér, Abu Nazir oldalára. Ennyit lehet elárulni a Homeland-ről, anélkül hogy sérülne a sorozat ereje. A készítők remek arányérzékkel szövik a cselekményt, a történet - szembeköpve a korkövetelményeket - aprólékosan és türelmesen építkezik, ugyanakkor okosan és jól időzítve húznak elő egy-egy újabb csavart a zsákjukból, hogy végig magas szinten tartsák a feszültséget és a néző figyelmét. Nagy segítségükre van ebben a kitűnő színészi gárda: Damien Lewis Brody-ja karizmatikus és ellentmondásos, Mandy Patinkin elegánsan és árnyaltan hozza a bölcs mentor sokszor látott figuráját, de a sztár egyértelműen Claire Danes, aki élete legnagyobb alakítását nyújtja a végletes, érzékeny és ösztönös Carrie szerepében. Kétségtelenül az évad legjobb "gólyája".
(ringsider)
Once Upon a Time
Hogy őszinte legyek, most kissé bosszús vagyok, hiszen egy időben két hasonló high concepttel rendelkező sorozat is indult két különböző csatornán, mely tündérmesékre alapuló urban fantasy, de egyik sem a Fables tévére adaptált változata (persze, tudom, fogjam be és nézzem a The Walking Dead-et). Ami persze nem jelenti azt, hogy a Once Upon a Time rossz lenne, sőt, a fentebb említett Grimm-hez képest sok szereplőt mozgató, két síkon futó, romantikus fantasy eposz, csordultig érzelmekkel: a tündérmesék gonosz királynője beteljesíti bosszúját Hófehérke és hercege, valamint az összes "boldogan éltek, míg meg nem haltak" befejezést kapott meseszereplő ellen és Rumpelstiltskin bonyolult átka segítségével a mi világunkba repíti őket, ahol elfeledkezve valódi énjükről, szürke, hétköznapi emberként élik életüket. A varázslatot csak Hófehérke még időben idejuttatott, azóta már felnőtt lánya (a kissé megereszkedett arcú Jennifer Morrison, House lecserélt eyecandy-je), Emma Swan törheti meg, akit saját tíz évvel ezelőtt örökbe adott kisfia csal el Storybrooke kisvárosába, hogy felnyissa az ott lakók szemét. Bár szemmel láthatóan egyik részről a másikra emelkedik a szappanhab, a készítők eddig egész ügyesen lavíroznak a szereplők hátterét bemutató flashbackek és a városban egyelőre még értetlenül botorkáló, de apránként mindenkit megismerő, és a polgármester szerepét magára öltő Gonosz Királynővel többször is pengét váltó főhősnő között. A történetbe lopott apró ötletek (a mesehősökre reflektál a mondén nevük, ezúttal Hófehérkének kell felébresztenie a hercegét, a Pinokkióban lelkiismeretet játszó szöcske emberformában pszichiáter) és a jól kiválasztott színészek (Ginnifer Goodwin, Robert Carlyle, Lan Parrilla) egyelőre képesek egy könnyeden szórakoztató sorozat ígéretét magukban hordozniuk: ha nem szúrják el azzal a forgatókönyvírók, hogy a maradék 19 részben is csak a Hófehérke-Herceg páros szerelmének beteljesülésére koncentrálnak, akkor még valami egészen egyedi is kisülhet a már most az Év Újoncának titulált sorozatból.
(Nagy Krisztián)
Person of Interest
A Jonathan Nolan és J.J. Abrams bábáskodása alatt született krimibe a CBS akkora bizalmat plántált, hogy a kedvéért elmozdították a CSI-t a csütörtök esti pozíciójából, amit az jó tíz éven át elfoglalt. A pilot nézettsége (13,2 millió) őket igazolja, de hogy hosszútávon mit tud nyújtani a langyos kritikai fogadtatásban részesült sorozat, az még kétséges, mindesetre az első évadot a csatorna már berendelte. A sztori egy hatalmas, komplex megfigyelőrendszer körül bonyolódik, amit a kormány terrorcselekmények megelőzésére használ – de az begyűjt „normál” bűnözéssel kapcsolatos adatokat is, amiket aztán irrelevánsnak bélyegez, és töröl. Tervezője, Mr. Finch azonban minden nap lementi magának ezeket az adatokat, és egy volt zöldsapkás segítségével megpróbálja megakadályozni az előre jelzett gyilkosságokat. A koncepció tökéletes táptalaja egy paranoiathrillernek, ahogy a nyomozás jellege (utólagos büntetés helyett megelőzés) is ígéretes. Az első részek alapján mégis egy 12 egy tucat krimisorozat lett belőle, ami képtelen kihasználni azokat a jellegzetességeit, amik a szürke átlagtól megkülönböztethetnék. Mintha a koncepciót csak ráhúzták volna néhány, a csatornánál porosodó sablonforgatókönyvre, ami az egészet egy gimmické redukálja (ld. még: Grimm). Stílus nincs, a rendezés unalmas, az egyes részeken átívelő szálak nagyon lassan bomlanak ki, Jim Caviezel kissé álmatagon ténfereg, Michael Emerson meg már a Lostban is kurva unalmas volt, mint a háttérből manipuláló, titkokkal teli emberke. Az egészről üvölt a középszerűség.
(Rusznyák Csaba)
Terra Nova
Steven Spielberg idén már befürdött egy sci-fi sorozattal (Falling Skies), és úgy tűnik, ezzel a másikkal sem jár jobban. A sztori szerint a Föld a jövőben lakhatatlanná válik, az egyetlen lehetőség a túlélésre az, hogy néhány ezer embert átküldenek egy portálon a múltba, 85 millió évvel ezelőttre (pontosabban egy párhuzamos világba), hogy ott kezdjenek új életet, és új civilizációt. Éhes őslényekkel körülvéve. A középpontban a Shannon család áll, aminek feje az egyik gyerekkel együtt potyautasként érkezik, és a telep (Terra Nova) rendőre lesz. Ami első pillantásra kiveri a biztosítékot, az a katasztrofális CGI (az animált dinók mintha csak kezdetleges, primitív tesztek lettek volna az 1993-as (!) Jurassic Parkhoz), de nagyobb baj, hogy az íróknak fingjuk sincs, mit akarnak valójában. High concept sci-fit? Prehisztorikus szappanoperát? Régivágású kalandfilmet? Minden részben elcsöppen egy-két infó valami lappangó titokról (a Terra Nova parancsnokával, vagy a telepen kívül élő, fegyveres renegátokkal kapcsolatban), mindig egy kicsit mélyebbre merülünk Shannonék tinilányának bimbódzó szerelmi életében, míg maguk az egyes epizódok erősen váltakozó színvonalúak és stílusúak. Itt egy szörnyfilm (egy eddig ismeretlen faj fenyegeti az egész telepet), ott egy echte Star Trek feeling (egy vírus miatt megszakad a kapcsolat egy kis csapat tudóssal), amott egy tipikus krimi (meggyilkolják Terra Nova egyik lakosát), de soha semmi igazán izgalmas és érdekes. 20 évvel ezelőtt jó lett volna a Családi mozidélután a Disney-vel egyik sorozatának, de most, főműsoridőben? Ugyan már...
(Rusznyák Csaba)
A szervezők sajtóközleménye:
2011 őszén ismét a forgatókönyvírásra irányítjuk a fókuszt – elindítjuk a Filmíró Napok programsorozatot, a Nemzeti Filmalap, a Fade In és a Millenáris együttműködésében. A fórum első panelbeszélgetésén bemutatjuk a magyar sorozatírás legfontosabb szereplőit.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk nov. 23-án, szerdán 16-19h között a Fogadóban, ahol Andy Vajna, Havas Ágnes, ill. a Médiahatóság, az HBO és az MTV vezetői, valamint a Barátok közt, a Jóban rosszban és a Hacktion vezetőírói, producerei osztják meg gondolataikat a hazai tévés piacról.
Első rész: Mit nézünk a tévében?
Beszélgetés a mai magyar sorozatírásról
2011. november 23., szerda, 16-19h, Millenáris Fogadó
Ha ma valaki forgatókönyvírásra adja a fejét Magyarországon, akkor csak egy módon tud biztos megélhetésre találni – ha tévéknek ír. A két nagy szappanoperát együttesen két és félmillióan nézik naponta, de a köztévék is ráálltak a sorozat-gyártásra, miközben az HBO hatalmas energiákat és még nagyobb pénzösszegeket áldoz arra, hogy saját gyártású minőségi szériákkal rukkoljon elő. Lehet, hogy a magyar forgatókönyvíróknak a vászon helyett a képernyő felé kéne fordulnia? Megmondják a választ a hazai televíziós forgatókönyvírás legfontosabb szereplői.
Meghívott vendégek:
Andrew G. Vajna, filmügyi kormánybiztos (Terminátor – Sarah Connor krónikák)
Fodor Gergely, Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság
Fonyódi Tibor, a Tűzvonalban, Hacktion, Géniusz c. sorozatok vezetőírója
Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap Zrt. Vezérigazgatója, több televízió volt műsorigazgatója
Kalamár Tamás, a Barátok közt producere
Krigler Gábor, HBO script development executive
Medveczky Balázs, a Magyar Televízió elnöke
Nagy Tamás, a Jóban rosszban producere
Zakál Edit, a Jóban rosszban és az Átok c. sorozatok vezetőírója
Moderátor: Köbli Norbert, forgatókönyvíró, a Magyar Forgatókönyvírók Egyesületének alapító elnöke
Kontakt:
info@fadein.eu
liboranita@gmail.com
Az esemény a Facebook-on: http://www.facebook.com/event.php?eid=259427647439080
Az Agave a Geekzel közreműködésben felajánl 3 példányt (1-et minden nyertesnek) Christopher Moore a napokban napvilágot látott Prérifarkas Blues című könyvéből azoknak a szerencséseknek, akiket kisorsolunk. Ahhoz, hogy részt vehess a sorsoláson, küldj egy levelet erre a címre, és a levél tárgyába írd bele: Prérifarkas blues.
A leveleket november 14. reggelig küldhetitek.
A kiadó emígyen ajánlja a könyvet:
Egy rajongó rögzítette a new yorki forgatás alatt - meglepően jó minőség, elsősorban az 1080p kamerának köszönhetően. Tele van járművekkel és Macskanővel.
Jöttek a válaszok a kérdéseinkre szép számmal, sokan még lelkes személyes megjegyzéseket is fűztek a megfejtésekhez – a vak is látja, hogy mennyire szeretitek/szeretjük ezt a könyvet. Azonban a hibás válaszok tanúsága szerint az egyik kérdés (akaratlanul – hát persze) kissé szemétre sikeredett, de szerencsére voltatok sokan, akik nem hagyták megvezetni magukat. Annál is inkább örömünkre szolgál a játék lezárása, és a nyertesek kihirdetése.
Először is, lássuk a megfejtéseket:
1. Orson Scott Card mely másik híres sorozata jelent meg itthon? (Végül éppúgy félbehagyva, mint annak idején a Végjáték ciklus.)
Teremtő Alvin/Alvin Maker
2. Orson Scott Card egy híres szuperhős eredettörténetét is megírta képregényes formában. Ki ő?
Vasember
3. A Végjáték egyik legfontosabb mellékszereplője később saját könyvet és sorozatot is kapott. A neve?
Bean
4. Ki az a német rendező, aki évekig fontolgatta a Végjáték megfilmesítését?
Wolgang Petersen
5. Ki írta és rajzolta a Végjáték tavalyelőtt megjelent képregényes adaptációját?
Chris Yost (írta), Pasqual Ferry (rajzolta)
Ezen az utolsó kérdésen meglepően sokan elvéreztek (a többire csak nagyon szórványosan érkezett rossz válasz), úgyhogy egy kis magyarázat: A Végjáték képregényes adaptációja két ötrészes minisorozat formájában jelent meg: Ender’s Game: Battle School, Ender’s Game: Command School. Mindkét sorozatot Yost írta és Ferry rajzolta. Akik ennél több írót és rajzolót soroltak fel, azoknak a válaszait nem tudtuk elfogadni – Mike Carey és Sebastian Fiumara pl. a Végjáték ikerkönyvét, az Ender’s Shadow-t adaptálták képregényre, nem magát a Végjátékot. (Sokan láthatóan a Wikipedia szócikkból másolták ki az alkotók neveit, ahol pechjükre a Végjáték-ciklus összes könyvének írói-rajzolói ömlesztve szerepelnek.) Jó páran önszorgalomból megadták az adaptáció címeit is, és ezek közül egyetlen válasz sem bizonyult helyesnek – de mivel a cím eleve nem is volt kérdés, ezeket a válaszokat (ha a szerzőket helyesen feltüntették bennük) mérhetetlen jóindulattal elfogadtuk.
A nyertesek:
Horváth Gábor
Peregi Tamás
Nagy László
Gratulálunk nekik, természetesen e-mailben is értesítjük őket, nyereményüket pedig postán kapják majd meg a Dain Kiadó jóvoltából. A többieknek is köszönjük a lelkes részvételt, ők ajándékukat a könyvesboltokban vehetik át, némi anyagi ellenszolgáltatás fejében.
Ha valaki még nem értesült volna róla, Orson Scott Card Hugo és Nebula díjas sci-fi klasszikusa, az itthon is nagy népszerűségnek, sőt, kultusznak örvendő Végjáték (Ender’s Game) hosszú-hosszú évek után végre ismét kapható a magyar könyvesboltokban. A Dain kiadó új fordításban jelentette meg a második kiadást, és fel is ajánlott nekünk három példányt, amiket az alábbi, a művel és a szerzőjével kapcsolatos kérdésekre helyes választ adó olvasók közt sorsolunk majd ki. Tessék beljebb fáradni a pihekönnyű kérdések megszemléléshez. Ha pedig nem tudnád, hogy mi is az a Végjáték, akkor először is ostorozd magad négy és fél órán át, majd okosodj ki a cikkünkkel.
Tehát a kérdések:
1. Orson Scott Card mely másik híres sorozata jelent meg itthon? (Végül éppúgy félbehagyva, mint annak idején a Végjáték ciklus.)
2. Orson Scott Card egy híres szuperhős eredettörténetét is megírta képregényes formában. Ki ő?
3. A Végjáték egyik legfontosabb mellékszereplője később saját könyvet és sorozatot is kapott. A neve?
4. Ki az a német rendező, aki évekig fontolgatta a Végjáték megfilmesítését?
5. Ki írta és rajzolta a Végjáték tavalyelőtt megjelent képregényes adaptációját?
A válaszokat a geekblog@index.hu címre várjuk, a tárgyba írjátok be, hogy „Végjáték nyereményjáték”. Beküldési határidő: 2011. november 28, éjfél. A három szerencsés postán kapja meg a nyereményét.
Apróbb kihagyás után újra támad a raklett: Boulet ismételten felhívja a figyelmünket a lejárt szavatosságú ételek veszélyeire a Tovább! után...
 |
A Geekz bloggerei (Rusznyák Csaba, Nagy Krisztián) is részt vesznek az Odeonba szervezett filmvetítés utáni beszélgetésben, a részletes műsort lentebb találjátok az MKSZ tolmácsolásában...
A Magyarhangya csapata (akik életet leheltek a közösségi mozizásba) és az MKSZ szervezésében indul útjára a Comic-Live-Club nevű rendezvénysorozat, mely során egyedileg meghirdetett vetítésekre kívánjuk összehívni a képregényfilmek rajongóit. Noha már betáraztunk premier előtti vetítéseket, elsőként mégis egy korábbi sikerfilmmel nyitjuk a rendezvénysorozatot.
A film: Kick/Ass
Október 17-én (hétfőn) 20:00-tól az Odeon Lloyd moziban (1136 Hollán Ernő u. 7. – a Jászai Mari térnél).
Jegyárak:
Felnőtt: 950 Ft
Diák: 650 Ft
A vetítés köré természetesen egyéb programokat is kerítünk, hogy igazán jól érezzük magunkat. Sőt, a játékok nyertesei ingyenes belépőt kapnak a következő vetítésre.
18:00 – Képregénybe ugró (játékfeltételek alább)
19:00 – Comictivity (játékfeltételek alább)
20:00 – Köszöntő, bevezető
20:15 – Kick/Ass
22:30 – Képregénybe ugró és Comictivity eredményhirdetés
22:40 – Nagy Krisztián és Rusznyák Csaba vezetésével egy kis képregényes-filmes betekintő a Kick/Ass világába
23:30: Zárás
A program teljes idejére a Komikon az Odeonba költözik.
A játékokra 2-4 fős csapatok jelentkezését várjuk. Nevezni lehet az info[kukac]kepregeny[pont]info e-mail címen és a helyszínen (de ahhoz pontosan érkezzetek). A csapatoknak mindkét játékban össze kell mérniük tudásukat egymással és a legtöbb pontot gyűjtő csapat nyeri meg az ingyen jegyeket.
Képregénybe ugró: képregény oldalakat kell “újraszinkronizálni” megadott témára. A csapatok egymásnak adják a helyszínen a témákat.
Comictivity: klasszikus activity (körülír, mutogat, rajzol), melynek feladványait az itthon megjelent képregények borítóiból válogatjuk össze.
That's right, bitches - a Helovín Horror Cselendzs idén is visszatér, hogy azt a kevés szociális kapcsolatotokat is elrabolja tőletek, amely horrorista léteteket összeköti a külvilággal!
A szabályok egyszerűek, mint egy késszúrás: október 31-e éjfélig annyi horrorfilmet kell megnézzetek, amennyit csak tudtok, és mindegyik filmről legalább pár mondatos összefoglalót kell ide, a kommentek közé firkantanotok. A nyertes elnyeri a szerkesztőség tagjainak tiszteletét, amivel ugyan az életben nem értek semmit, de legalább olcsón megússzuk. (Na jó, nem, idén felajánlok egy kézzelfogható nyereményt: pár szuperritka horrorfilmet.)
Kezdhetitek! (Ide kattintva szemrevételezhetitek az elmúlt évek cselendzseit, mind jó móka volt!)
Már az első is egy kalap szar volt, és ez is az lesz, de ne mondja a sok kis zseni, aki ezt, és a Fűrész-filmeket meg az efféle gyér torture pornt horrornak tartja, hogy nem teszünk a kedvére. Úgyhogy nesztek, Human Centipede 2. "Full sequence", jaj, majdnem elfelejtettem megemlíteni.
...nem vagy normális. Ma kiszivárgott, hogy Lucas további változtatásokat eszközölt a régi trilógián, a nemsokára forgalmazásba kerülő bluray-lemezeken, pontosabban a Jedi visszatéren. Mikor Darth Vader beledobja a császárt az aknába, mostantól azt ordítja majd: "NEEEEEEEEEE!!!!!" Plusz az evokok mostantól pislognak. Plusz Obi Van olyan ordítással ijeszti el a buckalakókat, mintha egy kislánynak a lábára léptek volna. Plusz, plusz...
UPDATE: a Lucasfilm piárosa megerősítette a New York Times-nak a vaderes jelenet megváltoztatását.
Képes bizonyíték emitt (a vaderordítás a beidézett linken rajongók által utángyártott cucc, de megbízható forrás megerősítette a Badassdigestnek, hogy Vader a császár ledobásának pillanatában tényleg ordítani fog).
Ha Lucas nem utáltatta volna meg velem ezeket a filmeket az elmúlt 15 évben, most kimondottan dühös lennék.
Tv2, 11.45
Winnetou (1963)
Ezek az NSZK indiánfilmek nem recsegnek annyira, mint az NDK-s Gojkómiticsek (azok nagy része szó szerint nézhetetlen), de azért ezeken is kivehető a pre-Leone szerencsétlenkedés. Ezek a Pierre Brice-féle Winnetou-filmek még az élvonal.
Viasat3, 21.25
Dante pokla (Dante's Inferno, 1997)
A kilencvenes évek rövid ideig tartó katasztrófafilm-hullámának egyik középszerű darabja. Háttérzajnak elmegy. Pierce Brosnan menekül a láva elől, sajnos nem fulladt bele a következő Bond-filmje munkálatainak megkezdése előtt.
HBO, 09.10
Addams Family (1991)
Tim Burton 1990-es Ollókezű Edwardjának sikerét látva a hollywoodi producerek kerestek valakit, aki hasonló, ultraszecessziós horrorkomédiát képes vászonra varázsolni, egyben a klasszikus tv-sorozat mozis változatát is meg tudja rendezni. Barry Sonnenfeldben, a nagyszerű operatőrben találtak rá emberükre - az Addams Family persze messze nincs annyira jó, mint az Ollókezű Edward, de hullaszagú gyerekfilmnek tökéletes.
Cinemax, 00.00
A kukorica gyermekei 2 (The Children of the Corn 2 - The Final Sacrifice, 1992)
Kellemes b-horror, valamivel akciódúsabb és véresebb (jobb), mint az első rész. Final Sacrifice? Ha!
Film+ 2, 00:40
Rémálmok háza (Paperhouse, 1988)
Bernard Rose filmes rémálma, amelynek témája a rémálmok, és természetesen a Rémálom az Elm utcában farvizéből mászhatott csak elő. Helyenként igazán félelmetes.
Mgm, 16:05
Topkapi (1964)
Jules Dassin második klasszikus caper-filmje a Rififi után. A főszerepben sztárparádé: Peter Ustinov, Melina Mercouri, Maximilian Schell... A hatvanas évek mediterrán-európai atmoszférája egy az egyben, filmen.
Mgm, 22:15
A hétalvó (Sleeper)
Woody Allen komikus jövővíziója - akkoriban készült, mikor még képes volt vicces filmeket csinálni (ettől függetlenül a Crimes and MIsdemeanors egy remekmű és a legjobb filmje, és abban aztán kevés a nevetnivaló).
Gratulálunk Cs. Andreának, M. Sándornak, W. Péternek, H. Axelnek és V. Bernadettnek, akik fejenként két jegyet nyertek a Frászkarika szerda esti, premier előtti vetítésére. A részleteket emailben közöljük velük.
Nagyköltségvetésű, többé-kevésbé eredeti ötlettel operáló scifi? Hát persze hogy Bekmambetov keze van benne!
A híres-hírhedt Cruel World Team, a kilencvenes évek legendás dunaújvárosi függetlenfilmes csapata (straight out of Vasmű) bár feloszlott, vezető személyisége, Bernáth Zsolt egyre jobb és jobb rendezéseket tesz le az asztalra - idén egy kalandos gyerekfilmet készít, méghozzá egész estéset! Ahogy az mostanában lenni szokott, kihasználja/kihasználják rendesen a szocmédia adta lehetőségeket, nyomulnak fészbukon meg tvitteren, jutúbra meg fellöktek egy rahedli makingoffos videót, Izgalmasak!
A tetovált lány előzetesének magyar változata természetesen csak a felirataiban különbözik az amerikaitól, de a Zöld Lámpás trailerében sok a magyarított szöveg.
A postaládánk csak úgy duzzadt a beküldött megfejtésektől és a geolokációs helyszínek alapján a vidékiek csapata leoskolázta a budapesti team-et: több, mint négyszer annyian vettek részt a játékban. A sorsolást a pártatlanság biztosítása végett szemnyílás nélküli, szájcipzáros bőrmaszkban végeztük, elektrosokkolóval felszerelt cirkuszi csimpánzok felügyelete alatt. Íme tehát a nyertesek listája:
Budapest Pilgrim Team
Kurtai Krisztina, Kardos Nikolett, Gáliczki Tímea, Bergmann Gábor, Kószás Jenő
Vidéki Comix Testület
Csőke Szabolcs (Miskolc), Tóth Iván (Szeged), Horváth András Zsolt (Szeged), V. Csaba (Kerepes), Balog Zsófi (Szeged)
A nyerteseknek gratulálunk és még a hétvége folyamán emailben értesítjük őket a nyereményük átvételének részleteiről.
A Nyitott Könyvműhely jóvoltából 20 kötetnyi Scott Pilgrim jóság kerül kisorsolásra 10 szerencsés olvasónk között, amennyiben helyesen válaszolnak nyereményjátékunk kérdéseire. Ezúttal nem leszünk nagyon keménykezűek, mindössze öt kérdést teszünk fel, melyek megoldásaira a Geekzen és a kiadó oldalán lehet segítséget találni.
A szabályok a következőek: a lenti kérdésekre adott válaszokat a geekblog@index.hu emailcímre kell elküldeni Scott Pilgrim nyereményjáték címmel a tárgyban és a geolokációs helyszín (gyk: a város neve, ahol laksz) megadásával. A minden kérdésre helyes megfejtést beküldők közül sorsoljuk ki azt az öt vidéki és öt budapesti szerencsés nyertest, akik a hat részes Scott Pilgrim képregénysorozat két első kötetét zsákolhatják be. A beküldés határideje május 25-e éjfél. Játékra fel!
1. Hány éves Scott Pilgrim és hol lakik?
2. Hány exet kell legyőznie Scottnak, hogy elnyerje Ramona szívét?
3. Mikor született a képregény szerzője, Bryan Lee O'Malley?
4. Melyik három magyar képregényrajzoló vendégszerepel a Scott Pilgrim feltámadása című, hatodik kötetben?
5. Soroljatok fel három képregényt, amely ugyancsak a Nyitott Könyvműhely égisze alatt jelent meg.
Megkerültek az eléggé népszerűnek bizonyult nyereményjátékunk győztesei, akiknek a nevét a feltett kérdésekre adható helyes válaszok közzététele után találhatjátok meg. Minden nyertest emailben is tájékoztattunk arról hogyan veheti át a jól megérdemelt Élőhalottak képregénykötetét.
1. Mi volt Lucio Fulci a hetvenes évek végén illetve a nyolcvanas évek elején készült három híres olasz zombifilmjének a címe (később rendezett még ilyet, de most csak az ebből az időből származóakra vagyunk kiváncsiak)?
Zombi (aka Zombi 2), Zombik városa (City of the Living Dead), A pokol hét kapuja (Beyond)
2. Ki készítette az 1978-as HOLTAK HAJNALA effektjeit?
Tom Savini
3. Hol játszódik Jacques Tourneur I WALKED WITH A ZOMBIE című filmje?
Saint Sebastian, de azt is elfogadtuk, ha csak annyit írtatok, hogy egy karibi szigeten
4. Melyik híres magyar származású színész játszik a WHITE ZOMBIE-ban?
Lugosi Béla
5. Mi indítja be a BIO ZOMBIE-ban a zombikór terjedését?
Üdítősüvegbe rejtett vegyi anyag
6. Mi Robert Kirkman aktuálisan is futó szuperhősképregénysorozatának a címe (aminek NEM farkasember a főszereplője)?
Alapvetően az Invincible-re gondoltunk, de elfogadtuk a most startolt Super Dinosaur-t is
7. Melyik híres filmrendező neve fémjelzi a THE WALKING DEAD-ből készült azonos című tévésorozat első évadát?
Frank Darabont
8. Mi a neve Lucifer főhadiszállásának a Kirkman által írt BATTLE POPE című képregényben?
Hellcorp
9. Melyik ismert, zombizsánerbe illeszthető film kezdődik ugyanazzal az alaphelyzettel (a főhős kómából ébred egy kórházi szobában), mint a THE WALKING DEAD?
28 nappal később
10. Mi lesz a 2011. április 30-án, szombaton megrendezésre kerülő 7. Magyar Képregényfesztivál helyszíne?
Dürer-kert
Most pedig következzenek a nyertesek:
Az első tökéletes megoldás beküldője Stanislaw Lem nickű olvasónk volt, ő automatikusan megnyerte a felajánlott Élőhalottak kötetek egyikét.
A legalább hat helyes megoldást beküldő olvasóink közül a sorsolás során Romhányi László és Lipták György neve került elő a virtuális kalapból.
Mindhárom nyertesnek gratulálunk:
A Geekz blog stábja
A Képregény.hu jóvoltából rátehettük a kezünket a The Walking Dead képregénysorozat (micsoda? nem tudod mi ez? itt a gyorstalpaló a műveltségeden tátongó hatalmas lyuk betömésére) első kötetének magyar kiadására, sőt, valójában nem is egyre, hanem rögtön háromra. Mi pedig nem vagyunk sem zsugoriak, sem szőrösszívűek, úgy döntöttünk hát, hogy egy nyereményjáték keretében kisorsoljuk őket azon olvasóink között, akik megválaszolják a zombitémához és a képregénysorozathoz kapcsolódó 10 kérdésünket.
A szabályok a következőek: a lenti kérdésekre adott helyes válaszokat a geekblog@index.hu emailcímre kell elküldeni The Walking Dead nyereményjáték címmel a tárgyban. Az első olyan versenyző, aki minden kérdésre helyesen válaszolt, automatikusan, sorsolás nélkül megnyeri az egyik kötetet, a másik kettőt azok között sorsoljuk ki, akik legalább hat kérdésre helyes megoldást adtak a tízből (a blogunkat rendszeresen olvasók most előnyben vannak, mivel nagy részükre megtalálható a válasz a Geekz-en, de sosem késő átböngészni régebbi cikkeinket). A beküldés határideje április 29-e déli 12.00 óra, eredményhirdetés ugyanaznap 19.00 órakor, a nyeremények átvétele másnap a 7. Magyar Képregényfesztiválon vagy pedig postai úton. Most pedig lássuk a zombitriviát!
1. Mi volt Lucio Fulci a hetvenes évek végén illetve a nyolcvanas évek elején készült három híres olasz zombifilmjének a címe (később rendezett még ilyet, de most csak az ebből az időből származóakra vagyunk kiváncsiak)?
2. Ki készítette az 1978-as HOLTAK HAJNALA effektjeit?
3. Hol játszódik Jacques Tourneur I WALKED WITH A ZOMBIE című filmje?
4. Melyik híres magyar származású színész játszik a WHITE ZOMBIE-ban?
5. Mi indítja be a BIO ZOMBIE-ban a zombikór terjedését?
6. Mi Robert Kirkman aktuálisan is futó szuperhősképregénysorozatának a címe (aminek NEM farkasember a főszereplője)?
7. Melyik híres filmrendező neve fémjelzi a THE WALKING DEAD-ből készült azonos című tévésorozat első évadát?
8. Mi a neve Lucifer főhadiszállásának a Kirkman által írt BATTLE POPE című képregényben?
9. Melyik ismert, zombizsánerbe illeszthető film kezdődik ugyanazzal az alaphelyzettel (a főhős kómából ébred egy kórházi szobában), mint a THE WALKING DEAD?
10. Mi lesz a 2011. április 30-án, szombaton megrendezésre kerülő 7. Magyar Képregényfesztivál helyszíne?
Andrew James Sykes szuperalacsony-költségvetésű scifi rövidfilmje, amelyben egy időutazó titkosügynök többek közt a magyar forradalmat is meglátogatja.
PRECISION from Andrew James Sykes on Vimeo.
A skandináv krimi manapság nagyon megy. Nesbo, Larsson, Mankell és még sorolhatnám könyvei itthon és külföldön egyaránt az eladási listák csúcsait ostromolják, regényeik hősei popkulturális jelképekké lesznek, történeteikről szól a közbeszéd és gyakran meg is filmesítik őket. Ennek a rendkívüli népszerűségnek az okairól illetve a skandináv krimi műfajának történetéről készítették a BBC munkatársai ezt az egy órás dokumentumfilmet.
Legyünk őszinték. Nézzünk magunkba. Volt idő, amikor Steven Seagal menőnek számított. Nem tegnap volt, az kétségtelen, de a kilencvenes évek elején, derekán ez a mára viccé degradálódott majom a maga módján egyedi akcióhősnek, urambocsá coolnak számított. És az első pár filmje őrülten élvezetes, élükön az Out for Justice-szal, ami a kilencvenes évek egyik legjobb és legbrutálisabb akciófilmje.
Seagal a Lángoló jégen (1994) kezdett lefelé csúszni, abban a filmben olyannyira komolyan vette már a seggéből előhúzott környezetvédelmi üzenetet illetve a saját, a kommersz kultúrában elfoglalt állítólagos messiásszerepét, hogy a bukás elkerülhetetlenné vált, és a filmjei éle is elveszett. Szerencsére Seagalra az utókor sem most, sem később nem a buddhista lózungjai végett fog emlékezni, hanem az általa kiosztott indokolatlan, extrém erőszak mennyisége folytán. Egy jótét lélek pedig most ezeket a csontszilánkos csúcspontokat vágta össze egyetlen jutúbos videóvá.
(A következő nosztalgiafröccsöt lassan rendszeressé váló vendégbloggerünk, elefes fecskendezi a hátsóagyunkba a retinánkon keresztül. Vigyázat! Sokbetű veszély! - S)
1989. Bobó és Góliát népszerűsége töretlen, a Mozaik manói Japánba keverednek, megjelenik a Csodálatos Pókember első száma - a hálószövőnek Rakéta Robival, majd később, még ugyanebben az évben a Pléhsuszterrel, a Vízemberrel és a Rémes Négyessel gyűlik meg a baja. Tim Burton első Batman filmje kapcsán jön a képregényváltozat, és a Vándorló Szellem kalandjai is felbukkannak az újságárusoknál. A tévében Szimat Szörény szimatol, Nils Holgersson ott repül Márton lúdon, az idegesítő Szupernagyi pedig folyton megkeseríti szerencsétlen Pernahajder Campbell életét. László Endre halála után megjelenik az utolsó Szíriusz kapitány regény, a Szíriusz és az ősember és a rádiójáték is leköszön, az emlékére írt, gyalázatos Szíriusz és a titokzatos robot című történettel. Az iskolában a Turbo rágó papírok csereberélését kiszorítják a lutramatricák, a tanárok pedig rendre elkobozzák a kvarcjátékokat.
És egy szép napon az újságos kirakatában felbukkan egy nagyon furcsa könyv. Borítóján püffedt, tüskés hátú lény, szögletes fején nagyon gonosz tekintetű sok-sok szem és valami gusztustalan, zsíros, bugyogó lében dagonyázik. A könyv címe Halállabirintus, alatta pedig a delejesen vonzó Félelmetes fantáziajáték A főhős TE vagy! Na, ez meg micsoda? Ezt bizony nagyon gyorsan be kell szerezni, már csak a szülőkről kell valahogy legombolni 63 forintot.
Noha ebben az évben még három másik, a Kaland Játék Kockázattól független lapozgatós játékkönyv is megjelent, egyikük sem tudott olyan sikert elérni, mint Steve Jackson és Ian Livingstone legendás sorozata. A rövid életű Időgép kalandok első kötete, A lovagok titka alapvetően nem volt rossz, a rajzok is tetszetősek, de rövid volt, szörny egy szál se és harcolni sem lehetett benne. A magyar A Sárkányvár titka (KALANDJÁTÉK LEGÚJABB!) pedig úgy pocsék, ahogy van, az illusztrációk elkövetője kedvéért pedig bárcsak laposra kalapálhatnám a földgolyót, hogy a széléről a mélybe taszíthassam. (A harmadikhoz, Tihor Miklós és Mazán Zsolt A sárkány háborúja című könyvéhez még nem volt szerencsém.)
 |
Mi tette különlegessé a Kaland Játék Kockázat könyveket? A ronda és csúf szörnyek, a változatos halálnemek – ez különösen élvezetes egy kiskamasz számára! - , az egyszerű és használható szabályrendszer, a harc lehetősége, amit ugyan valószínűleg senki sem csinált végig becsületesen, de volt – és szörnyekkel harcolni nagy vagányság. És persze az illusztrációk. Rajzokban szinte mindig nagyon erős volt a sorozat és szívesen alkalmaztak groteszkebb, sötétebb stílusú alkotókat is, akik alapvetően meghatározták a történetek hangulatát – elég csak A Tűzhegy varázslója, A Káosz fellegvára és még számos kaland kiváló illusztrátorára, Russ Nicholsonra gondolni vagy a – nagyobbaknak szóló – Varázslat könyveket gyönyörűségesen torz figuráival felejthetetlenné tévő, John Blanch-re.
Hosszasan lehetne még írni a Fighting Fantasy történetéről, Steve Jackson és Ian Livingstone igazi sikertörténetéről (Games Workshop, Eidos), de inkább gyorsan tekintsük át a sorozat itthoni pályafutását. A Rakéta 1993-ig, a kiadó megszűnéséig 17 részt, a Kaland Játék Varázslat 3 kötetét és a történetek helyszínét részletesen bemutató (még troll viccek is vannak benne: „Mi történik, ha valaki fejbe ver egy Törpét egy hatalmas sziklával? – Egy jót röhögök! Ha-ha-ha!”) Titán – A szárnyaló fantázia világát adta ki. 1992-ben az Új Vénusz vette át a sorozatot, Fantázia Harcos címmel. Különleges tehetséggel választották ki a gyengébb, főként sci-fi történeteket, de a könyvek gyalázatosan igénytelen minőségével is gyakorlatilag halálra ítélték a sorozatot. 11 kötet, a Kaland Játék Varázslat negyedik, befejező része és egy hosszú, ínycsiklandó lista a további kötetekről – majd eltűntek. Később a Szukits próbálta meg feléleszteni a sorozatot, de két könyv után úgy döntöttek, nem éri meg nekik.
 |
Azután eltelt majdnem tíz év és látszólag semmi sem történt. De csak látszólag, mert néhány elszánt rajongó nem tudott beletörődni abba, hogy jó néhány kalandot soha nem játszhatnak végig magyarul. Elkezdték hát lefordítani azokat – ez talán még nem lenne olyan különleges, hiszen számos rajongótábor foglakozik kedvenceik magyarosításával. Ők viszont többet akartak: nincs igazi játékélmény egy ujj-két ujj-huszonegy ujj nélkül, a hiányzó köteteket a polcukon akarták látni. A zagor.hu lelkes csapata eddig 15, Magyarországon ki nem adott részt, illetve füzet formájában (eredetileg a 80-as években, a Fighting Fantasy világával foglalkozó Warlock magazinban megjelent) 3 minikalandot tett elérhetővé: ezeket mind letölthetjük pdf formátumban, illetve ha úgy tetszik, akár könyv formájában is beszerezhetjük.
De hogyan is kezdődött ez az egész? A zagor.hu atyját, runnert és FireFoX-ot – többek között a könyvek egyik fő fordítója – kérdeztem.
- Honnan jött az ötlet, hogy magyarra fordítsátok és nyomtatott formában is elérhetővé tegyétek a KJK-könyveket?
runner: Érdekes módon nem volt tudatos a dolog. Már nagyon hiányoltam, hogy nem jelennek meg hazánkban Fighting Fantasy könyvek. Egyik nap véletlenül rátaláltam a neten A Sárkány szemének nyersfordításra - már ez hatalmas örömet jelentett nekem, hogy valaki végre lefordította az egyik könyvet. Csak úgy kedvtelésből megpróbáltam valami könyv kinézetűre rendezni, majd A5-ös formátumban kinyomtattam, és összekapcsoztattam. Ebben csak úgy gyorsan összerendezgettem a fejezeteket, próbáltam a képeket is elhelyezni. Aztán egy fórumon megtudtam, hogy a Pusztítónak is létezik rajongói fordítása. Ez volt az a pont, amikor úgy gondoltam, hogy meg kell ezeket csinálnom igazi regény méretű könyvekként is. Gyermekkori nagy kedvenceim, a Rakéta kiadós változat mellett döntöttem.
Majd jött a hosszú próbálgatások ideje, és amikor végül elkészült, ezen felbuzdulva immár harmadszorra átszerkesztettem A Sárkány szemét is, hogy ne nyersfordítás legyen. Ezt feltettem a régi honlapomra, hátha van pár lelkes rajongó, akik örülnének ezeknek. Voltak is páran, és közben elkezdtem keresni a fórumokon fordítókat.
Ezután egy olyan művet választottam, amit már régóta szerettem volna magyarul a kezemben tartani. Ez volt a Visszatérés a Tűzhegybe. A szöveg 30%-a már létezett magyarul, de a maradékhoz embereket kellett keresnem, mert én nem igazán tudok jól angolul. Végül nagyjából egy év múlva kész lett az egész.
Ezt is összeszerkesztettem, és elkészült a könyv. Még éppen időben, mert 1989-ben jelent meg A Tűzhegy Varázslója, és mindenképpen szerettem volna, ha elkészül 2009-ben, a 20. évfordulóra. Sikerült is! Év végén kész volt. Az eredeti angol verziónál mondjuk csak 10 év telt el, és a történetbe is ezt írták, de ezt a magyar változatban átírtam 20 évre.
Őszintén szólva, hihetetlen érzés volt a kezemben fogni a könyvet. Mintha újra kisfiú lettem volna, aki éppen most vette meg a várva várt következő KJK könyvet a sarki újságosnál, mint anno a 90-es évek elején. Sosem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki ezt elkészíti.
 |
FireFoX: Azt elég régóta figyeltem, hogy runner készíti ezeket a könyveket, de sokáig hidegen hagyott a dolog. Aztán szépen, lassan felkerült az első egy-két mű. Eredetileg a Jurgen és Planyo páros által készített weblap (emlékműve megtekinthető a kjk.uw.hu weboldalon) volt az, még 2007-ben, ami visszavezetett ebbe a világba. Oldaluk két legfontosabb eleme az egy témás fórummá hízott vendégkönyv volt, amiben már-már követhetetlen módon folyt a beszélgetés a legkülönfélébb témákról, és az a program, amivel (ekkorra már) nyolc magyarul megjelent KJK-t lehetett játszani többé-kevésbé a szabályoknak megfelelően. Sajnos nem sokkal később ezt az oldalt feltörték, és bár többször is ígérték a készítők a folytatást, abból nem lett semmi. A program fejlesztése is félbe maradt, nagy-nagy űrt hagyva maga után. Ezután mindenki átpártolt az NTamas oldalán futó fórumra (jelenleg a fightingfantasy.atw.hu/forum oldalon található meg), és várta, hogy valami történjen.
Aztán elkezdtek páran beszélni arról, hogy lehetne/kellene közös online játékokat rendezni ilyen-olyan formában. Jöttek a vélemények, hogy hogyan kellene, hogy nem, milyen formában lehetne csinálni és milyenbe nem, melyiknek mik az előnyei-hátrányai. Én meg úgy döntöttem, hogy végül is miért ne, és elkezdtem fordítani az Éjsárkányt, mondván azt az emberek nagy része úgysem ismeri, és sokkal jobb szórakozásnak bizonyulna, mintha valamelyik, magyarul már megjelent művet kezdeném el. A választás egyébként azért esett erre a könyvre, mert szeretem a sárkányokat, és ilyen címmel biztos voltam benne, hogy találkozom majd egy-kettővel. Az egyszerűség kedvéért ekkor még csak azokat a fejezetpontokat fordítottam le, amerre a társaság akart menni. Ez volt 2009. novemberének 8. napján. Egy hónappal és 130 fejezetponttal később felkerestem runnert, hogy csinálok egy ilyet, és érdekelné-e az anyag, ha elkészíteném a történet közben kihagyott részeket is. Pechemre érdekelte.
- Miért épp Zagor.hu lett az oldal neve?
runner: KJK rajongóként, gondoltam, csinálok egy összefoglaló oldalt, ahol a könyvek borító képei, hátsó leírásuk, és pár egyéb információ, képek lennének. 1999-ben meg is csináltam, és feltettem az akkor még létező extra.hu ingyenes tárhelyre. 2010 elején aztán kaptam az értesítést, hogy megszűnik a szolgáltató, és pont ekkora kezdett fellendülni az érdeklődés a rajongók körében. Így adta magát, hogy ha már új helyre kell költözni, akkor csinálok hozzá egy saját domain nevet is. A Kaland Játék Kockázat nevekkel kapcsolatos oldalak foglaltak voltak, ezért gondoltam egy idegen név kellene, ami átfogóan illik is egy ilyen weboldalhoz. A Titan.hu már foglalt volt, ezért aztán a Tűzhegy gonosz varázslójára esett a választásom.
- Mennyi munkát jelent egy-egy könyv?
runner: Mostanában, hogy fellendült a kedv a kalandtársakban, és sokan fordítanak, már van kiforrott menete a dolognak, de azért régebben sokkal több idő és munka volt. Mára már kialakult a sablon dokumentum, melyben kialakíthatóak a fejezetek, beilleszthetőek a képek, és végül, sok-sok teszt után megvan a technikai része is, hogy jó minőségű könyvek készüljenek. Megjegyzem, kevés példány készül, mert nincs manapság már olyan nagy tábora a KJK könyveknek, és nem utolsó sorban erre van kapacitás is.
FireFoX: Ha én fordítok, még rosszabb napokon és rosszabb könyvek esetében is el tudok készíteni 50 fejezetpontot – de ez olyankor eléggé megerőltető. Jobb esetben akár 100-al is el tudok készülni, sokkal kevesebb energia befektetéssel. De ez még az egyszerűbbik része. Ezután runner elkészít magának egy tesztkönyvet, elolvassa azt, belejavít, ha valamivel nem ért egyet, azt átírja, vagy jelzi valamilyen módon. Ezután ismét hozzám kerül az anyag, és én is elolvasom újra. Ilyenkor általában már más szemmel tudok a szövegre tekinteni, mert már leülepedett bennem egy kicsit, és könnyebben kiszúrom az esetleges hibákat. Ezt még eljátsszuk néhányszor, és csak ez után kerül a mű a nyomdába.
Ha valaki más fordít, akkor könnyebb a dolgom, mert csak egyszer kell átnéznem a könyvet, elsősorban fordítási hibák után kutatva. Ezeket aztán vagy javítom, vagy csak jelzem, és küldöm is vissza az anyagot ismételt átnézésre. Ilyenkor általában kevesebb dolgom van, különösen ha jó a történet és a fordítás minősége is, de volt már rá példa, hogy csigatempóban haladtam csak, mert a sztori nem tudott lekötni.
 |
- Nehezebb fordítani egy lapozgatós játékkönyvet (gondolok itt a régi Rakéta könyvek néhány klasszikus fordítási hibájára), mint egy hagyományos regényt?
FireFoX: A Rakétások hibáival kapcsolatban nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Halállabirintus 1989-es, és A varázsló kriptája is csak 1993-ban látta meg a napvilágot. Az azóta eltelt 18 év alatt sokat fejlődött a világ és a technológia, és nekünk már olyan források állnak rendelkezésünkre, amilyenekről az akkori fordítók még csak nem is álmodhattak. Emiatt nem szabad ilyen összehasonlítást végezni. A Rakétások és az Új Vénusz között persze nem csak hogy szabad, szinte már kell is.
De mindenképpen nehezebb. A regénynél az ember elkezdi az olvasást/fordítást az 1. fejezetnél, befejezi 400-nál, és közben egyesével lépked, mindig csak fölfelé. Ugyanezt elvileg meg lehetne csinálni itt is (voltak is rá próbálkozások), de annak elég randa következményei lehetnek. A legfontosabb ok, hogy a környezetéből kiragadott mondatokat kell fordítani. A fordításnak sosem az a lényege, hogy egymás után rakott angol szavak helyett egymás után rakott magyar szavakat írjunk le egy papírlapra, hanem hogy elmeséljünk egy történetet, amit csak akkor tudunk teljes beleéléssel átadni, ha mi magunk is pontosan értjük, tudjuk, hogy mi történik. A másik tipikus nehézség a játékkönyvek fordításánál, hogy az eredeti szerző is könnyedén ejthetett valamilyen hibát a történetben, és ezeket megint csak akkor veszi észre az ember, ha történetileg halad sorba. Ami pedig még nehezebb, mert míg egy regényben egyféleképpen történnek az események, addig itt több száz, ha nem több ezer lehetséges eseményszál létezik párhuzamosan. Sokszor könnyű az ilyen hibát javítani, de sajnos időnként bele lehet futni olyanokba, ami komolyabb belenyúlást igényelne a részünkről, és ilyenkor el kell dönteni, hogy mennyire engedhető ez meg.
- Az eddigi könyvek közül melyikkel volt a legtöbb macera?
runner: A legtöbb időt természetesen az első könyvekkel töltöttem, mert nulláról kellett megalkotnom őket, mind a számítógépen, mind valós könyv formában. Ez akkor sok időt vett igénybe, és teszteket, de ma már könnyebb megy a dolog.
FireFoX: Számomra talán az Éjféli Tolvajjal. Ez volt az első olyan könyv, aminek a fordítását érdemileg ellenőriztem, és elég sok esetben nem értettem egyet a fordítóval, Killmasterrel, de végül szerencsére sikerült mindkettőnk megelégedésére rendezni a dolgokat. Ha beleveszem azokat is, amiket fordítottam, akkor A Nekromanta éjszakájával. Az első probléma már a borítónál adódott, ugyanis nem akartuk átvenni a 2. Wizard-sorozat – szerintem eléggé rondára sikeredett – apró képes, pajzsos kinézetét, de alternatív képet sem igazán sikerült találnunk. És ehhez jött még hozzá a 450, rövidnek nem mondható fejezetpont fordítása, majd pedig ellenőrzése.
 |
- Hogyan jött, hogy megcsináljátok A Tűzhegy varázslójának színes kiadását?
runner: Tavaly megjelent A Tűzhegy Varázslója iPhone-ra, amelyben kiszínezték a régi fekete-fehér képeket. Mivel ez volt az írók első könyve, ebből több kiadás is volt, köztük egy 25. jubileumi is. Valahogy a két dologból jött, hogy a kettőt kombinálva, készítsek egy színes, javított változatot. Elég sok hiba volt az eredeti fordításban és két kép nem volt benne az iPhone-os változatban, ezért a 97-es és 106-os fejezetnél lévő képeket én színeztem ki. Az elkészült könyv szép lett, de bevallom, a színes oldalak miatt, és mert legalább annyi munka volt vele, mint egy másik, ki nem adott kötettel, több színes könyvet nem tervezek összeállítani.
- Milyen típusú kalandok vannak? Vannak-e különlegesebb, sajátosabb történetek?
FireFoX: A legkülönfélébb témákat dolgozzák fel ezek a könyvek, de az esetek nagy részében a Jót szolgáljuk benne. Az egyik tipikusan felmerülő téma a „mentsük meg Titánt a pusztulástól vagy Gonoszságba süllyedéstől”. Ilyen az Éjsárkány, A Múmia Átka, A Lidérckastély mélyén, A Nekromanta éjszakája vagy a Vihargyilkos. Ugyanez a téma megjelenik kisebb léptékben is: A Kard Mestere, a Sardath ostroma és az Őrjöngő Agyarak például arról szól, hogyan mentjük meg saját otthonunkat a Gonoszság erőitől. A másik jellegzetes téma a bosszúállás valamely tipikusan gonosz ellenségen. Ennek képviselői a Vérescsont, A Mélység Démonai vagy A Vérfarkas üvöltése.
Ha valaki nem a világot akarja megmenteni, akkor ott van számára az Éjféli Tolvaj, ahol egy tolvaj tanoncot alakítunk, akit már csak egy próba választ el a felnőtté válástól, vagy A Pusztító, melyben egy valódi fenevadat, a sötétség egy igazi szülöttét alakíthatja, aki a benne maradt emberség utolsó csíráiba kapaszkodva próbálja meg visszanyerni korábbi életét, amire nem is emlékszik.
Külön kategóriát érdemel A Kétélű Jóslat. Nem csak azért, mert kezdéskor semmit nem tudunk önmagunkról és a körülöttünk lévőkről, hanem mert ez azon ritka történetek egyike, ahol szabadon dönthetünk, hogy a Jó vagy a Gonosz oldalára álljunk. Talán A Skorpiók Mocsara tekinthető még ilyennek, bár ott nem mi magunk válhatunk egy gonosz uralkodóvá, hanem csak egy ilyen szolgálatába szegődünk.
Akinek futurisztikusabb történetre fájna a foga, a sorozat már megjelent kötetei között az is megtalálhatja a számítását, bár ehhez vissza kell térnie az Új Vénusz kiadó könyveihez, ők ugyanis már elkészítették az összes ilyen jellegű művet.
 |
És itt van még a Hercegek Viadala két kötete is. Alapvetően bizakodóan, sőt, igen nagy elvárásokkal tekintünk erre a műre, hiszen ilyen még nem volt. Egy kicsit talán úgy, ahogy a Vihargyilkosra is néztünk. Szinte minden külföldi forrásból csak dicsérni hallottam azt a könyvet, a fordítást befejezve meg nézem magam elé, hogy ez tényleg csak ennyi volt? És egy kicsit félek, hogy a Hercegekkel is ez lesz. Adva van két, egyenként 500 fejezetpontos könyv. Közelebbről belenézve az első fejezetponton van egy elágazás, és dönthet a játékos, hogy egymagában vág neki a kalandnak, vagy a társával. Ezen a ponton a könyvek (ideális esetben) szétesnek három darab, egyenként 250 fejezetpontos kalanddá (már amennyiben feltételezzük, hogy az egyjátékosok útja alapvetően különbözik a kétjátékosokétól), ami sajnos eléggé beszűkíti a lehetőségeket, az összetettséget. És kicsit amiatt is félek, hogy egy nemrég elvégzett, aránylag nagy rajongóbázison alapuló felmérés mindkét könyvet az utolsó 5 közé sorolta.
- Az előkészületben rovatban szerepel a Királyok koronája is. Mondanátok erről pár szót?
runner: A Varázslat! sorozat négy kötetből áll, amiből a Rakéta kiadó hármat adott ki (amennyire én tudom, 1993-ban anyagi okok miatt megszűnt a kiadó), és később a KJK sorozatot folytató Új-Vénusz kiadó adta ki a negyedik, befejező kötetet. Ám ez nemcsak a külalak minőségében volt kifogásolható, hanem fordításában is.
Valahogy ennek a könyvnek a javított, és persze Rakétás kinézetű változatának elkészítése is rajongói kötelesség. Szeretnénk, ha szép és teljes lenne ez a különálló sorozat is.
FireFoX: Ez önmagában szerintem még nem igazolná az újrakiadást, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy még hátra van egy jó tucatnyi könyv, ami semmilyen formában nem látott eddig napvilágot. A Királyok Koronája kellett volna, hogy legyen a sorozat betetőzése, ehelyett azonban csak elkeseredést hozott. Tekintsünk el a borzalmas borítótól, a satnya minőségű képektől. Bocsássuk meg, hogy még a szöveg is úgy néz ki, mintha egy majdnem teljesen kiürült patronnal nyomtatták volna. Nézzük el, hogy a fordítás minősége úgy rossz, ahogy van. Mert ezek mellett még akár lehetne is élvezni a könyvet. De sajnos valamiért úgy gondolták, hogy annak ellenére, hogy ez egy sorozat befejező része, rájuk nem vonatkoznak az elődök által lefektetett alapok, és mindent átírtak benne – a tárgyak és fajok neveit, amikkel kapásból elég nehézzé tették a kalandozók életét, de a varázslatok kódjait is, amiket újra megtanulni azért elég kellemetlen.
Úgyhogy ha nagyon nincs mit csinálnom, ezzel foglalkozom, és ha már úgyis át kell rágnom magam újra az egészen, akkor kap egy olyan szintű ráncfelvarrást is, mint amilyet A Tűzhegy Varázslója is megélt.
 |
- Mekkora a rajongói bázis?
FireFoX: Százas nagyságrendben mozog azok száma, akik figyelemmel követik valamilyen módon a történéseket, azt azonban, hogy ki az, aki csak letölti a könyveket, és ki az, aki el is olvassa, elég nehéz megsaccolni. Talán az egyetlen biztos szám, amit mondani lehet, az a 13-as, ugyanis ennyien neveztek a tavaly októberi nyereményjátékra.
runner: Nyomtatott formában pár tucat lelkes rajongó gyűjti a könyveket a polcára.
 |
- Szerintetek manapság ezekkel a könyvekkel csupán nosztalgiából játszanak vagy képesek a számítógépes játékok korában is valami egyedit és izgalmasat nyújtani?
runner: Hát, gondolom sokan nosztalgiából olvassák ezeket, mint én is. De sok fiatal is írt, hogy olvassák és szeretik ezeket a játékkönyveket. Persze én is játszom sokféle számítógépes játékkal, de azért még mindig megvan a varázsa a könyveknek.
FireFoX: Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy e kérdéssel kapcsolatban nem kell találgatásokba bocsátkoznom: több olyan emberről is tudok, akik korábban semmiféle kapcsolatban nem álltak ezekkel a könyvekkel, most azonban – szabadidejük nyújtotta korlátokon belül – lelkesen játszanak velük, akár még közösen is.
- Hogyan bírjátok? Mennyi időt vesz el a szabadidőtökből?
runner: Miután megugrott a fordítók száma, és több ember is segít különböző módokon, már gyorsabban haladunk. Persze azért elég sok munka van egy könyvvel, mire végül elkészül, és hát igen, sok szabadidőt elvesz. De megéri, mert kárpótol, mikor kezembe vehetem a kész könyvet.
FireFoX: Annyi a trükk, hogy nem szabad erőlködni vele. Szerencsém volt, hogy eddig olyan könyveket fordítottam, amik nagyrészt tetszettek (ez alól mondjuk egy nagy kivétel volt a Vihargyilkos, de az a könyv sem volt kimondottan rossz). És ha élvezem, amit olvasok, akkor sokkal könnyebben megy a fordítás, nem szenvedek, nem nyűgnek érzem, sokkal inkább kihívásnak, ráadásul hajt a kíváncsiság is, hogy vajon mi fog történni a következő fejezetpontnál.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden szabadidőm rámegy. Amikor leülök, hogy ezzel foglalkozzam, akkor nyilván elúszik egy fél nap. Mostanában viszont visszavettem a tempóból, inkább nem dolgozok előre, mert néha kezd elegem lenni belőle, és nem szeretném, ha ez az érzés véglegesedne bennem. Ilyenkor inkább elmegyek szórakozni az ismerősökkel, írok pár bejegyzést a lexikonba vagy kitalálok valami jópofa újdonságot a weblaphoz, és elkönyvelem, hogy „na, ma sem csináltam semmi hasznosat”.
- Saját KJK-kaland író versenyt hirdettetek. Milyen művekre számítotok?
runner: Megpróbáltam több időt hagyni a művek készítésére, mivel sokan most írnak kalandokat, illetve a régi gyerekkori ötleteket egészítik ki. A megkötés csak a fejezetszámban van (200) illetve, hogy a Titán világában játszódjon. Érdeklődés volt azért, így remélem, augusztus 31-ig több jó kaland is érkezik majd. A legjobb három pedig egy Füzetben kap majd helyet, kis illusztrációkkal.
 |
- Milyen terveitek vannak? Mit tesztek, ha a sorozat utolsó kötetével is végeztek?
runner: A terv persze, hogy mindegyik meg nem jelent kötet elkészüljön. Az pedig, hogy mi lesz, ha minddel végeztünk, még kérdéses. Az biztos, hogy én már akkor boldog lennék, ha tényleg sikerül mindet elkészíteni, és ott fognak sorakozni a polcomon.
FireFoX: Sokan szeretnének sok mindent. Egyeseknek a színes könyvek a vesszőparipája, annak ellenére, hogy már A Tűzhegy Varázslójában lévő ábrák is elég pocsékra sikeredtek a rendelkezésre álló képek alacsony felbontása miatt. Olyan kérés is érkezett már, hogy a Királyok Koronája után a többi Új Vénuszos könyvet is pofozzuk ki.
Jelenleg úgy gondolom, hogy egy pár hónapos pihenés után folytatnám a fordítást a Magányos Farkas sorozattal, melyet egyébként több dolog miatt is jobbnak tartok, mint a KJK, ehhez azonban runner támogatására is nagy szükség lesz. Aztán persze ki tudja?
A Kaland Játék Kockázat honosított köteteit runner és FireFox weboldalán, a zagor.hu-n érhetitek el.
Hogy mennyire beleégett a hosszú, fekete hajú lány (lásd a számtalan ázsiai horrorfilmet) rémtoposza a kollektív tudatalattiba, arra kiváló példa ez a rövid videó, amelyet egy spanyol tv vett fel egy hotel folyosóján. Természetesen a Ragyogás istenverte ikreinek emléke is hozzájárul ahhoz, hogy felnőtt emberek sikítva rettenjenek meg egy kiskölöktől.
Úgy néz ki ez a film lesz olyan, amilyennek a Kick/ass-nek lennie kellett volna... James Gunn Super-jéből egyfajta dzson vóterszes trash-feeling árad, ami nem is csoda, hiszen Gunn a karrierjét a Trománál kezdte. A kritikák egyöntetűen áradoznak a filmről, állítólag nagyon véres, sőt beteges. Várom!
Jellemző, hogy bár harminc évnyi anyag állt rendelkezésükre, a klip készítői így is csak nagy nehézségek árán voltak képesek közepesen gyorsnak mondható "akció"jeleneteket összehalászni a halfejű nyomozó és dögunalmas beosztottja kalandjaiból.
2010-es TOP10: jelenleg futó (ongoing) sorozatok
Avengers (Marvel Comics, 2010-)
Írta: Brian Michael Bendis (Powers, Ultimate Spider-Man, Jinx, New Avengers)
Rajzolta: John Romita Jr. (Uncanny X-Men, Amazing Spider-Man)
Ha az Invincible az ultimate szuperhősképregény, akkor Brian Michael Bendis új Bosszú Angyalai sorozata az ultimate mainstream (értsd: DC-s vagy marveles) szuperhősképregény. Benne van minden, amiért egy felnőtt ember még a harmadik x-hez közeledve is fenntartások és szégyenérzet nélkül falja ezeket az elsősorban fiatalabbaknak írt kalandokat. A hősök, a gonoszok, az akciók, a történet, minden hatalmas, az emberi léptéket bőven meghaladó. Az író ezzel hosszú évek után végre feléleszti a klasszikus Avengers stílusát.
 |
Fables (Vertigo, 2002-)
Írta: Bill Willingham (Elementals, Patheon, Thessaly, Witch for Hire)
Rajzolta: Mark Buckingham (Marvelman)
Az évtizedes toplistánkon is szereplő Fables energikus aggastyánkorba lépett, hiszen elérte a századik számát, amiben végre szemtanúi lehettünk a régóta várt eposzi (és nem epikus: tanulunk az olvasói hozzászólásokból!) összecsapásnak: a mesevilágok eddigi legveszélyesebb entitása, Mr. Dark és az enigmatikus Frau Totenkinder mágikus párbajban mérik össze erejüket, melynek kimenetelén ezúttal nem csak a fabulák, de az emberek világának sorsa is múlik. A százoldalas jubileumi számban több szálat elvarrnak és még többet fejtenek fel, Bill Willingham pedig minden kétséget eloszlat az olvasókban, hogy még rengeteg ötlet lapul a tarsolyában az elkövetkező évekre.
Invincible (Image Comics, 2003-)
Írta: Robert Kirkman (The Walking Dead, Marvel Zombies, Battle Pope)
Rajzolta: Corey Walker (The Irredeemable Ant-Man, Marvel Team-Up)
Ez a szuperhősképregény nem ejt foglyokat. Robert Kirkman sorozata végletekig viszi az egyébként unalomig ismert koncepciót (tinédzser fiú szuperképességekre tesz szert), és egy olyan sokrétű, intelligens, grandiózus, fordulatos és alkalmanként elképesztően brutális sci-fi kalandot kerekít belőle, amilyenhez hasonló nincs még egy a piacon. Az éppen folyó sztori (The Viltrumite War) pedig egyike az egész sorozat eddigi legjobbjainak.
Orc Stain (Image Comics, 2010-)
Írta és rajzolta: James Stokoe (Wonton Soup)
Az élvezhető fantasy képregény az utóbbi években ritka, akár a fehér holló, a Dark Horse stabilan futó Conan-jét leszámítva, de úgy tűnik végre megtört a jég: Stokoe bizarr és a mangák eszköztárából sokat kölcsönző látványvilága azonnal magába szippant, amint egy félszemű ork mackós (értsd: organikus medveszéfeket, valamint ősi sírokat tör fel) ámokfutását követhetjük, aki után a legnagyobb hadúr indít hajtóvadászatot, hogy “önkéntes” segítségével juthasson hozzá egy rég halott isten testén keresztül elképzelhetetlen hatalomhoz. A képlet egyszerű, a megvalósítás viszont parádés, ennyi vizuális geget utoljára a Scott Pilgrim sorozatba zsúfoltak, már csak ezért érdemes beszerezni a nemrég megjelent gyűjteményes kötetet.
 |
PunisherMax (Marvel Comics, 2010-)
Írta: Jason Aaron (Scalped, Wolverine, The Other Side)
Rajzolta: Steve Dillon (Preacher, Judge Dredd, Wolverine: Origins)
Beteg, cinikus, vicces, kegyetlen és brutális. Nagyjából ezekkel a jelzőkkel írták körül anno Garth Ennis szépemlékű Punisher Max sorozatát, és ugyanezekkel lehet körülírni Jason Aaron új szériáját – ami legalább (mondom, legalább!) olyan jó, mint elődjéé. És ezt sem lehet egyszerű guilty pleasure-ként elkönyvelni, mert Aaron is azon kevesek közé tartozik, akik képesek rá, hogy megmutassák a főszereplő karakterének drámai oldalát. Steve Dillon meg esküszöm, arra született, hogy Megtorlót rajzoljon.
RASL (Cartoon Books, 2008-)
Írta és rajzolta: Jeff Smith (Bone)
A tíz Eisner-díjat nyert Jeff Smith legnagyobb dobása a Bone óta ez a fekete-fehér, több-kevesebb rendszerességgel megjelenő ongoing sorozat, melynek főszereplője egy párhuzamos valóságok között ugráló műtárgytolvaj, akinek korábbi megbízóinak ügynökével kell szembenéznie: amíg nem szerzi vissza Nikola Tesla elveszett jegyzeteit, addig újra és újra, minden dimenzióban meggyilkolják Annie-t, a prostituáltat, akihez egyre gyengédebb szálak fűzik. Az év legintelligensebben megírt sci-fije, a független képregény egyik legnagyobb történetmesélőjétől.
Scalped (Vertigo Comics, 2007-)
Írta: Jason Aaron (Wolverine, The Other Side, PunisherMAX)
Rajzolta: R.M. Guéra
Vannak címek, amik évről-évre szerepelnek a listán, mert még évek elmúltával is ugyanolyan mocskosul jók, ha nem jobbak, mint eleinte voltak. A Scalped ilyen. Nem is fűzök ehhez hozzá semmit. Aki még mindig nem ismeri, az magára vessen.
 |
The Sword (Image Comics, 2007-2010)
Írta és rajzolta: Jonathan és Joshua Luna (Ultra, Girls, Spider-Woman: Origin)
Ki másra számíthatnánk, ha nem a Luna-testvérekre, hogy egy tipikus szuperhősös koncepciót (egy fiatal lány egy olyan kardhoz jut hozzá, ami különleges képességeket biztosít neki) mélyen emberi oldalról közelítsenek meg? A The Sword története egyszerű, akár egy pont, de drámája erőteljes, karakterei pedig elevenek és utolsó rezdüléseikig hitelesek. A sorozat az év első felében véget ért a 24. résszel, és a klasszikus tragédiákat idéző lezárásával végképp bebiztosította helyét a nagyok között.
The Walking Dead (Image Comics, 2003-)
Írta: Robert Kirkman (Invincible, Marvel Zombies, Battle Pope)
Rajzolta: Tony Moore (Fear Agent, The Exterminators), Charlie Adlard (Savage, The Establishment)
Mi már egyszer beválasztottuk az évtized legjobb képregényei közé, mostanra pedig a belőle készült tévésorozat sikerének köszönhetően legalább 5 millió újabb potenciális olvasót ránthat be a 2003 óta még mindig fekete-fehér, minden az oldalak közé beszúrt reklámot nélkülöző, továbbra is öt oldalas old school levelezési rovattal rendelkező posztapokaliptikus zombisorozat. Rick és társai 2010-ben újabb menedéket találtak, de ahogy azt sejteni lehetett, Michonne katanája nem marad sokáig szögre akasztva: bár a The Walking Dead szíve a karakterábrázolás és a gördülékeny, hihető dialógusok, minden bizonnyal bővelkedni fogunk majd a kiontott, rothadó belsőségekben a 2011-es év során is, tavasszal pedig minden előjel szerint a kezünkben tarthatjuk majd az első gyűjteményes kötetének magyar kiadását.
The Unwritten (Vertigo, 2009-)
Írta: Mike Carey (Lucifer, Crossing Midnight, Hellblazer)
Rajzolta: Peter Gross (The Books of Magic, Lucifer)
A brit Mike Carey már a Sandman spin-off Luciferrel és a Hellblazer legendájához hozzáadott munkásságával megalapozta a hírnevét a képregények világában, de a Harry Potter-jelenséget továbbgondoló irodalmi-misztikus sorozata mostanra már saját jogán vált a Fables és a The Walking Dead egyenrangú társává. Főszereplője egy csak irodalmi művek helyszíneit feltüntető mágikus térképet követve próbálja kideríteni homályos múltját, de egyre csak újabb rejtélyekbe botlik, amint egy ideológiai világuralomra törő titkos társaság próbálja útját állni minden eszközzel. Az olvasót füzetről-füzetre zseniális ötletekkel bombázzák: egy tolvaj kétségbeesetten próbál meg kijutni egy szirupos mesekönyv történetéből, melybe beszélő nyúl alakjában börtönözték, egy kómába esett lány hasadt személyiségének történetét lapozgatós könyv formában rakhatjuk össze, a főhősnek újra férfivá kell válnia a Moby Dick egyik fiktív(?) szereplőjének bőrében. A hab a tortán Yuko Shimizu káprázatos borítói, amelyek ugyanolyan védjegyévé váltak a sorozatnak, mint James Jean munkái a nagyszerű Fables széria esetében. Ha csak egy új címbe kezdesz bele az idén, az ez legyen.
Futottak még: American Vampire, Batman Inc, Chew, Conan the Cimmerian, Echo, King City, Knight & Squire, Morning Glories, S.H.I.E.L.D, Sweet Tooth, The Sixth Gun, The Ultimate Spider-Man
2010-es TOP10: minisorozatok/gyűjteményes kötetek
Blacksad (Dark Horse, 2010)
Írta: Juan Diaz Canales
Rajzolta: Juanjo Guarnido
2010 egyik legfontosabb angol nyelvű kiadása a keményöklű magándetektív, John Blacksad mindhárom kalandját (Somewhere Within the Shadows , Arctic Nation, Red Soul) összegyűjtő keményfedeles, 184 oldalt számláló album. A fiktív és létező személyeket antropomorf formában szerepeltető (főhősünk veszedelmes feketepárduc, Oppenheimer bagoly, McCarthy szenátor pedig bivaly), az ötvenes évek Amerikájának milieu-jét tökéletesen visszaadó fim noir vizuális világa a spanyol Juanjo Guarnido tehetségét dícséri, aki már a kilencvenes évek elejétől dolgozik rajzolóként és animátorként a Disney stúdióiban. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy az elsőre kissé negédesnek tűnő, rajzfilmszerű ábrázolással lehet-e megfelelően kezelni a nácizmus, a rasszizmus, a bosszú és az erőszak témáját, de aki belelapoz a kötetbe, efelől minden kétsége el fog oszlani.
 |
Criminal: The Sinners (Icon Comics, 2009-2010)
Írta: Ed Brubaker (Gotham Central, Sleeper, Daredevil, Captain America)
Rajzolta: Sean Phillips (Hellblazer, Sleeper, Incognito)
Ed Brubaker és Sean Philips olyan mélyre merészkedtek a noir erkölcsi fertőjébe, mint előtte még soha – pedig a Criminal korábbi etapjai sem kóristafiúknak íródtak. Gyerekek ölnek gyerekeket (is), a főszereplőt a múlt és a jelen egyaránt sanyargatja, az erőszak és a halál mindenkinek úgy tartozik hozzá a hétköznapjaihoz, mint a levegővétel, és eleve, azzal a világgal, amiben egy gyilkosnak kell rendet tennie, valami rohadtul nem stimmel. Plusz ebben láthattuk a tavalyi év legmegrázóbb haláljelenetét is.
Daytripper (Vertigo Comics, 2010)
Írta és rajzolta: Gábriel Bá (The Umbrella Academy, Casanova) és Fábio Moon (Casanova)
Fábio Moon és Gabriel Bá képregénye valami más, valami ritkaság. Valami, ami úgy szól felnőtteknek, hogy sem erőszak, sem szex nincs benne. És úgy, hogy szem nem marad szárazon, pedig egy percig nem érezni rajta, hogy direkt a könnycsatornákat célozná meg. Olyasvalami, amiből jó, ha tízévente van egy. Gyönyörű, katartikus meditálás életen, halálon, családon, otthonon, apaságon, és úgy általában, az emberen – csodálatosan megrajzolva. Azt hiszed, ezek nagy szavak? Helyes. Járj csak utána.
Detective Comics: Impostors (DC Comics, 2010)
Írta: David Hine (Spider-Man Noir, District X, Son of M)
Rajzolta: Scott McDaniel (Batman, Nightwing)
Ál-Batmanek és Ál-Jokerek egész hadseregeinek háborúja rázza meg Gotham Cityt. Az Imposors a mintapéldája annak, hogy hogyan kell felépíteni, és egyre grandiózusabbá növeszteni egy sztorit, hogy hogyan kell bemutatni, és félelmetessé, hatásossá tenni egy új gonosztevőt… És egyáltalán, hogy a mai sok batmanes baromság közt hogyan kell visszakanyarodni a klasszikus stílushoz, és elmesélni egy mindenféle posztmodern bullshit és ezüstkoros pöcsverés nélküli, piszkosul hatásos és intenzív történetet. Köszönjük, David Hine.
 |
Hellboy: The Storm (Dark Horse Comics, 2010)
Írta: Mike Mignola (B.P.R.D., The Amazing Screw-On Head)
Rajzolta: Duncan Fegredo (Judge Dredd, Enigma, Spider-Man: Tangled Web)
A tavalyi listán szerepelt a The Wild Hunt, és nehezen tudtam elképzelni, hogy Mignola azt felül tudja majd múlni. De felül tudta. A The Storm súlyos sorsszerűséggel menetel egy hatalmas háború, egy epikus finálé felé, és az olvasó szinte összerogyik a képregény őszinte, nyers és vegytiszta érzelmi ereje alatt. Hellboy búcsúja Alice-től 2010 egyik legemlékezetesebb pillanata volt a comicok világában. Az idekívánkozó, immár ironikus kérdés: hogy fogja Mignola ezt felülmúlni?
It was the War of the Trenches (Fantagraphics, 2010)
Írta és rajzolta: Jacques Tardi (Les Aventures extraordinaires d'Adèle Blanc-Sec, Nestor Burma, Le Cri du peuple)
Felejtsétek el Adele Blanc-Sec-et és az ő csodálatos kalandjait, mint Tardi munkásságának leggyengébb szeletét és vessétek inkább vigyázó szemetek az amerikai Fantagraphics kiadó felé, ami 2010-ben adta ki angolul a francia BD nagy öregjének egyik legfontosabb művét, a Franciaország kollektív tudatán eltörölhetetlen nyomot hagyó és az őt magát is rendkívül foglalkoztató I. világháborút feldolgozó 126 oldalas kötetet. A témához nagyon is illően fekete-fehér album egyenesen és céltudatosan ragadja torkon a lövészárkok háborújának rettenetét: itt nincsen főszereplő, Tardi érett és egyedi stílusában anekdoták sorát fűzi egymásba, melyek egyetlen kapcsolódási pontja maga a háború természete. Ha eleged van a szuperhőstörténetekből, akkor érdemes felütnöd a kilencedik művészet válaszát a Nyugaton a helyzet változatlanra.
Mesmo Delivery (Dark Horse, 2010)
Írta és rajzolta: Rafael Grampá (Gunned Down, Strange Tales II)
Akárha egy Alkonyzóna epizódot látnánk: egy ex-bokszolónak és egy Elvis-imitátornak titokzatos küldeményt kell leszállítania kamionnal, amikor megállnak egy dinernél, ahol természetesen azonnal beléjük kötnek, innentől pedig mintha egy hurrikán szabadulna el, Grampá energikus stílusával, tökéletesen eltalált beállításaival és megkomponált jeleneteivel úgy ránt magával minket egy szuszra 58 oldalon keresztül, hogy már csak a csattanó után tudjuk visszarakni a helyére leesett állunkat. Az év meglepetése, annak ellenére, hogy a marveles Strange Tales II is szinte kizárólag miatta került volna bele a válogatásunkba.
 |
Northlanders: The Plague Widow (Vertigo Comics, 2010)
Írta: Brian Wood (DMZ, Demo)
Rajzolta: Leandro Fernández (Queen and Country, The Incredible Hulk, Wolverine)
A legutóbbi Metal című sztorival Brian Wood éppen csúnyán belerondított eddig makulátlan sorozatába, de ez még nem változtat a tényen, hogy a Northlanders azelőtti története, a The Plague Widow az egész széria eddigi legjobbja volt. Egy özvegy nő és kislánya próbálnak kétségbeesetten túlélni egy halálos járványt, ami egy külvilágtól elzárt, belviszályoktól tépázott viking falucskát sújt 1020 telén. Kegyetlenség, reménytelenség és néma, sivár fehérség. Az a fajta brutálisan realisztikus képregény, ami görcsöt növeszt a gyomrodba.
Scott Pilgrim's Finest Hour (Oni Press, 2010)
Írta és rajzolta: Bryan Lee O’Malley (Lost at Sea, Hopeless Savages: Ground Zero)
A Scott Pilgrim sorozat utolsó kötete, mint a legtöbb olyan szériánál, ami már a legelején magasra tette a lécet, nem ér fel az első két részhez, de még így is az év egyik legeredetibb, legmeggyőzőbb és leghumorosabb képregénye. O’Malley tökélyre fejlesztette a manga eszközeiből összeállított narratív vizuális stílusát és korrekt befejezést kerekített a videojátékgeneráció sagájának, amit szerencsénkre a Nyitott Könyvnek köszönhetően hamarosan elolvashatunk magyar kiadásban is.
The Last Days of American Crime (Radical Publishing, 2009-2010)
Írta: Rick Remender (Fear Agent, The End League, Uncanny X-Force)
Rajzolta: Greg Tocchini (Thor: Son of Asgard, 1602: New World)
A nem is olyan távoli jövőben a gondolatrendőrség intézménye megvalósulni látszik az USA-ban, hamarosan elkezdik sugározni az API (American Peace initiative) szignált, ami jámbor, törvényfélő embereket formál minden polgárból, ráadásul ugyanezen a napon történik meg a teljes áttérés a papírpénz intézményéről a kormányügynökségek által lekövethető elektronikus tranzakciókra is. A bűnözés régi módszereinek befellegzett, így Graham-nek, az öregedő szélhámosnak egészen pontosan két hete van arra, hogy végrehajtsa az utolsó nagy dobását. Rick Remender, akit leginkább az általunk is nagyra tartott pulp-sci-fi sorozata, a Fear Agent tett ismertté, mindent bevet, hogy egy igazán izgalmas, hard boiled heist sztorit kapjunk: a femme fatale gyönyörű, a leszámolások mocskosak és véresek, semmi és senki nem az, aminek látszik, az élményt pedig Tocchini gyönyörű illusztrációi teszik teljessé.
Versenyen kívül:
Planetary Vol.4 - Spacetime Archeology (WildStorm, 2010)
Írta: Warren Ellis (Transmetropolitan, Hellblazer, Fell, Freakangels)
Rajzolta: John Cassaday (Astonishing X-Men, I Am Legion)
A brit képregénydemiurgosz, Warren Ellis stílusgyakorlatnak indult kultképregénye a sorozatot lezáró gyűjteményes kötet jogán kerülhetett be a 2010-es listába, hiszen a rajongóknak (köztük nekem is) majd három fájdalmas évet kellett várni a huszonhét részes történet lezáró részéig, az utolsó trade paperbackre pedig még egy újabbat . A türelem meghozta a gyümölcsét: a popkultúrális utalásokkal teletűzdelt, szuperhősképregénynek álcázott mélymerülés a zsánerek és szubzsánerek Marianna-árkába (hong-kongi akciófilmek, kaiju- és ötvenes évekbeli B-múvik megidézése, James Bond hommage, kikacsintások a pulp-éra, valamint a DC és Marvel univerzum mainstream szuperhősei felé) több, mint kielégítő dénouement-t kapott.
Futottak még: Afrodisiac, Parker: the Outfit, Strange Tales II, Superman: Earth One, The Thanos Imperative, X-Men: Second Coming
2010 TOP5: magyar megjelenések külföldi szerzőktől
Asszonybeszéd (Nyitott Könyv, 2010)
Írta és rajzolta: Marjane Satrapi
A Persepolis nemzetközi sikere után Satrapi nem sokáig ült a babérjain, a pletykás asszonyok egymásnak elmesélt, sajátosan iráni ízű történeteit tökéletesen kiszolgálja a minimalista, egyszerű vonalvezetésű stílusa. Aki olvasta a Persepolist, annak kötelező vétel, aki nem, annak is.
 |
Sandman 3 – Álomország (Cartaphilus, 2010)
Írta: Neil Gaiman
Rajzolta: Charles Vess, Colleen Doran, Kelley Jones, Malcolm Jones III
Fordította: Totth Benedek
Gaiman neve szerencsére befészkelte már magát a magyar olvasói köztudatba, a Sandman harmadik kötete pedig a lehető legjobb belépő pont a brit mester képregényes főművébe, hiszen a történetek, különösen a Szentivánéji álom újraértelmezése, ami megnyerte a rangos World Fantasy-díjat, önállóak, kerek egészet alkotnak és semmiféle képregényes háttértudást nem igényelnek (bár az Álarchoz mindenképp plusz élményt adhat). Kiváló ajándék képregényszüzeknek.
Sin City: Családi értékek (Fumax , 2010)
Írta és rajzolta: Frank Miller (Daredevil, Batman: Year One, The Dark Knight Returns)
Az a helyet, hogy amíg jönnek kifelé itthon a Sin City és Usagi kötetek, addig minden másnak keményen meg kell izzadnia, hogy helyet szorítson magának egy toplistán. Bár a Családi értékek Frank Miller egész sorozatának egyik legegyszerűbb története, ereje, hatásossága attól még vitathatatlan. Extrém brutalitás, gyilkos humor, virtuóz képi világ, a „style over substance” teljes és tökéletes diadala.
Usagi Yojimbo 8-9 (Vad Virágok Könyvműhely, 2010)
Írta és rajzolta: Stan Sakai
A Vad Virágok rendületlenül tartja magát a „két Usagi minden évben” elvhez – mindannyiunk nagy örömére. A szamurájnyúl izgalmas, tanulságos, fordulatos, és főleg, mélyen humánus kalandjainak kilencedik kötetéről részletesebben itt. (A sorozatról általánosságban pedig itt.)
Új Marvel Extra (Kingpin, 2010)
Írta: Sta Lee, Peter David, Dan Slott, Ty Templeton, Joe Kelly
Rajzolta: John Romita, Bill Jaaska, Pete Woods
Feltámadt a gyermekkorunk! 13 év után ismét van Marvel Extránk – és hogy milyen jól sikerült összeválogatni bele az egyes (humoros) sztorikat, arról bővebben itt.
Futottak még: Asterix 3: Asterix és a gótok, Berlin 1: A kövek városa, Zograf: Elhasznált világ, Hellboy 2: Ördögöt a falra, Largo Winch 4: Business Blues, Lucky Luke 13: Oklahoma Jim, Scott Pilgrim végtelen bánata, Scott Pilgrim bekeményít
2010 TOP5: képregények magyar szerzőktől
Ágoston, a Nukleáris Baromfi (Nero Blanco Comix, 2010)
Írta és rajzolta: Vass Róbert
2010 valóban a Baromfi Éve volt, Vass Robi, aki a Geekz interjúrovatában is tiszteletét tette, stripek és rövidebb szösszenetek (mint az idegen bolygóról származó lakótárs történetei a Panel és mostanában a Nero Blanco Comix oldalain) után végre előrukkolt egy egész estés, szélesvásznú sztorival, melyben Magyarország egyetlen baromfi szuperhősének teljes és vágatlan története bontakozik ki. Az év leghumorosabb hazai kiadványa, ráadásul végre megtudhattam mi lett Koppány, a Szoláris Menyét végzete.
 |
Kalyber Joe 6 (Kingpin, 2010)
Írta és rajzolta: Pilcz Roland
A leghosszabban futó magyar szerzői kalandsorozat, melyet mostanra felkarolt a Kingpin kiadó, stabilan és megérdemelten tartja a helyét az éves toplistánkon. A hatodik kötetben Kalyber Joe visszatér kalandjainak kiindulópontjára, a Headstone főiskolára, hogy kipihenje kalandjait, de mint tudjuk, egy kalandor sosem menekülhet a rá kimért sors elől. A szerzővel készült interjú itt található.
Lencsilány (Nyitott Könyv, 2010)
Írta és rajzolta: Lakatos István
Az év legnagyobb magyar képregényes dobása lenne, ha a szerzője nem tartaná inkább túlillusztrált meseregénynek. Minden viccet félretéve, egyrészt a hazai képregénykiadásban a Korcsmáros-féle Rejtő-köteteken kívül az egyetlen keményfedeles, A4-es méretű szerzői album (ez pedig komoly fegyvertény), másrészt a leghangulatosabb és érzelemdúsabb kötet, amire idén rátehetjük a kezünket. Bővebb kritika a Lencsilányról itt, interjú a szerzővel pedig itt található.
Pinkhell 7 (Magyar Képregény Szövetség, 2010)
Írta és rajzolta: Andok Tamás, Fórizs Gergely, Haránt Artúr, Haragos Péter, Felvidéki Miklós, Csordás Dániel, Fritz Zoltán, Szűcs Levente, Saban, Vincze Nóra, Szabó Jenő, Fabe, Matheika Gábor, Ábrai Barnabás (Geek), Varga Zsolt, Fehér Zoltán (Zorro de Bianco)
A magyar képregényes all-star képregényantológia, a Magyar Képregény Akadémia legkiforrottabb kiadványa. A hetedik próbálkozás már a mesékben is legalább kétszer olyan sikeres, mint a harmadik, itt pedig tizennyolcas karikával ellátva megkapjuk mi szem-szájnak ingere: élőhalott kalózok, Pokolgépes pólós küldött a legalsóbb bugyrokból, sci-fi paródia, stílusgyakorlat a klasszikus francia képregények mintájára vagy Noname legújabb kalandjai. Ha a következő szám is legalább ilyen színvonalas lesz, biztos helye van a toplistánkon.
Képregényiskola (2010)
Írta és rajzolta: Sváb József
Egy mára már hozzáférhetetlen klasszikus újrakiadása, változatlan tartalommal, új borítóval. A hazai képregénykiadás hőskorának első úttörője, amikor még volt rá remény, hogy nálunk is befussanak az európai képregények. A tartalma mára talán egy kissé avíttas, de minden valamit magára adó képregényrajongónak a polcán a helye.
Futottak még: Hidegbéke, Korcsmáros Pál: A három testőr, Nero Blanco Comix 6
Rendszeres olvasónk és jelenlegi posztunk vendégbloggere, a hagymásbab-fetisiszta és Piedone-rajongó elefes a nem olyan régen magyarul megjelent Bud Spencer önéletrajzi könyvéről osztja meg velünk a gondolatait.
Noha Bud Spencer önéletrajzának bármilyen körülmények között örül az ember, a Nyitott Könyvműhely – a nyilvánvaló okok mellett - talán nem véletlenül időzítette a megjelenését éppen a karácsony előtti időszakra. Aki nem azzal töltötte az ünnepeket, hogy a karácsonyi maradékot a tévé előtt szopogatta, az is belefuthatott a jellegzetesen csattanó, mázsás pofonokba (és hogy már megint szerencsétlen Riccardo Pizzuti kapja a nagy maflásokat), mert a tévécsatornák bevett szokásukhoz híven, egymás között leosztva, orrvérzésig Bud Spencer (és Terence Hill)-maratont tartottak. A könyv megjelenését így akár aktuálisnak is tekinthetjük.
Nyolcvanadik születésnapjának estéjén Bud különös telefonhívást kap: a vonal túloldalán a huszonéves úszó- és vízilabda bajnok Carlo Pedersoli találkozóra hívja őt. A bölcs öregnek szinte azonnal viszketni kezd a tenyere, amint meglátja a pökhendi fiatalembert, akinek a szája sarkából hanyagul lóg a cigaretta, de fékezi magát és inkább leül, hogy elmesélje neki az életét – azt az izgalmas életet, ami rá vár. Nem véletlenül tesz különbséget ilyen sajátos módon két énje között: míg sportolóként mindent csakis saját magának köszönhetett, hiszen a stopperóra állapította meg a teljesítményét, addig színészként csupán a közönség jóindulatára hagyatkozhatott. Bud Spencer végtelenül, olykor túlságosan is szerény ember, nem is érti, botcsinálta színészként hogyan válhatott a közönség kedvencévé. Mielőtt Bud Spencer megszületett volna, Pedersoli alig harminc évesen már nagyon izgalmas életet tudhatott maga mögött. Az önéletrajz szűkszavúan mesél a gyerekkorról, a második világháború viszontagságairól, a sportsikerekről és a Dél-Amerikában töltött évekről. Igazából ez a szűkszavúság a könyv egyik legnagyobb gyengéje, továbbá, hogy valóban olyan, mintha tényleg mesélne: néhol nehéz követni, mert ide-oda csapong az időben, felemleget, hozzátesz, máskor pedig, akár a Bulldózer, csak rohan-rohan előre és néhány odavetett félmondatban aprítja az esztendőket.
Persze egy önéletrajztól nem azt várja az ember, hogy tételesen, évről-évre vigye végig az élettörténetet, de a könyv hemzseg az olyan, éppen csak megemlített történetektől, amelyek vannak olyan érdekesek, hogy bővebben is szeretnénk olvasni róluk. A Dél-Amerikában töltött évek e néhány sor alapján egy kalandregény izgalmait sejtetik, és felvillan, hogy az olimpikon élete sem csupán az edzésekből állt. A filmes kulisszák mögé is egyik pillanatról a másikra, szinte észrevétlenül kerülünk– az előbb még éppen hogy statisztált, a következő pillanatban pedig már létezik Bud Spencer és valahogy hamarosan már világhírű is. Nyilván mindenki számít a Terence Hillel kapcsolatos sztorikra, de ezekből is nagyon keveset kapunk. Van helyette gyorstalpaló olasz filmtörténet, különös tekintettel a spagetti-westernekre és rengeteg név, amik nagy része valószínűleg semmit sem mondanak az egyszeri olvasónak.
Amikor valamelyik csatorna két egymást követő nap leadta mind a négy Piedone filmet, szembetűnő volt a két-két rész közötti különbség. Míg az első kettő jóféle krimi, addig a Piedone Afrikában és az Egyiptomban már inkább a biztonságos, vértelen családi mozi felé mozdul, fontos szerepet adva a kötelező kisgyereknek, aki a végső összecsapás nagy tömegbunyójában viccesen fejbe vágja, csapdába csalja a gonoszokat, a nagy Piedone pedig a hüvelykujját mutatva rámosolyog. Nem Az ördög jobb és bal kezének Bumburnyákját és nem a Charlie Firpót alakító morcos, általában tapló, de szeretni való pofonosztó meséli itt az életét, hanem az Aladdin dzsinnjét és a Bunyó karácsonyig Mosesét játszó, tisztességben megőszült, világhíres nagypapa. Életútja mellett az öreg Bud megosztja velünk gondolatait is, a filmekről, a mai fiatalságról, az olasz oktatásról és úgy általában a világról. Mondhatnánk, hogy egy sokat tapasztalt ember adja át bölcsességét, pedig eszmefuttatásai valójában sokszor fölöslegesek, közhelyesek, akár a Szomszédok végén is elmondhatta volna Lenke néni és a Kutya kesergései között.
Sajnos időnként a szövegben is felbukkannak hibák, amelyek megzavarják az olvasót: Stan és Olli emlegetése kapcsán talán nem kapcsolunk azonnal, hogy Olli nálunk Panként ismert, vagy amikor az Aranyeső Yuccában rövid ismertetőjénél az írják, hogy „a filmben egy orvos megbízásából kábítószert terjesztő, bőbeszédű figurát alakítok…” – na, az öreg Bud ilyet soha nem tett volna. Mindezek ellenére a Különben dühbe jövök szórakoztató olvasmány, még ha sokkal, de sokkal többet is szeretnénk megtudni főhőséről. Mire a kondér hagymás babnak a végére érünk, és alaposan kitunkoljuk egy vastag szelet kenyérrel, már kérnénk is a következő tállal.
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Kiadás éve: 2010
Fordította: V. Pánczél Éva
Eredeti cím: Altrimenti mi arrabio. La mia vita
Oldalszám: 220
Mivel statisztikailag bizonyított, hogy a listákat mindenki szereti, a Geekz stáb úgy gondolta, hogy ezúttal az utóbbi évtized legjobb sorozatfőcímeit veszi számba, hogy megmutassuk nektek a szerintünk megkerülhetetlen, legemlékezetesebb, legjobban megkomponált, legmegragadóbb, -gyomorszorítóbb és -tökösebb versenyzőit. Fogadjátok szeretettel!
10. Maffiózók (The Sopranos)
Az évtized egyik legjobb sorozatának főcíme is bizonyítja: ebben a műfajban nem csak az agyonstilizált, művészi perfekcionizmussal megtervezett intrók működhetnek. Tony Soprano hazakocsikázik, és közben elfüstöl egy szivart. Mi ebben a különös? Semmi, de erről szól a sorozat – a tekintélyes maffiafőnök hazatér a nagyvárosból a kertes házba, ahol pont ugyanolyan problémák várják, mint az Average Joe-t. Így lesz a Keresztapából szappanopera. És a főcím alatt, nem mellesleg, a festői New Jersey-ből is ízelítőt kaphatunk, miközben az A3 kiváló zenéje összefoglalja Tony életét dióhéjban. (Beyonder)
9. Misfits
A tízes listánk egyetlen brit versenyzője a hat közmunkára ítélt és egy bizarr vihar során szuperképességekre szert tévő fiatal története, a Skins és a Heroes szerelemgyereke, ami nem csupán elképesztő szociális érzékenységről (na jó, hagyjuk az iróniát, az utóbbi évek egyik politikailag leginkorrektebb és polgárpukkasztóbb sorozata) tesz tanúbizonyságot, hanem az openingben és a sorozat részeiben elszórva felvonultatja a brit és amerikai punk-rock (The Raptures, The Cribs, Klaxons, The Velvet Underground és még sorolhatnánk) színe-javának legzúzósabb számait is. (Santito)
8. How to Make It in America
Feelgood sorozat feelgood főcíme. Mindenki meg akarja kaparintani az amerikai álmot. Az intró több, mint pazar. Pszichedelikus kavalkádja az Amerikát leginkább jellemző ikonoknak, sokkszerű fényképeken, hol egy kicsit obszcénabbra vett, hol a néző egyszerű lenyűgözésére szolgáló snitten keresztül. És a zene. Csak a zene miatt érdemes megnézni egyszer az alábbi videót, mert lefogadom, hogy amikor már a következő bekezdést olvasod, akkor is az fog menni a fejedben: I need a dollar, dollar… (Artemis)
7. Sons of Anarchy
A mostani trendekre fittyet hányva Kurt Sutter csinált egy tökös sorozatot, olyan kemény arcokkal, hogy az valami félelmetes. A főcímet pedig telerakta remek snittekkel, amikkel az egyszeri nézőt is sikerülhet berántania. A képernyőről süt a tesztoszteron, pendül a gitár, kattan a fegyver. Rövid, de hatásos. Remek zenével és a végén lévő elmaradhatatlan tetoválással. (Artemis)
6. Deadwood
Ezen a ponton szükségét érzem némi önreflexiónak és -kritikának, mert bár szerzőtársaim nevében nem nyilatkozhatom, erősen gyanítom, hogy a Deadwood inkább a sorozat, mint a főcím faszasága miatt került fel a listára. Persze nem rossz ez a főcím, sőt, tök jó, de azért elég jellegtelenül illeszkedik az HBO-s intrók sorába, és valljuk be, láttunk már ütősebbet is: gyakorlatilag ugyanazt a tematikus kollázst kapjuk, mint a Carnivale, a Rome vagy a – éppenséggel nem HBO-s – Desperate Houswives esetében, csak itt éppen egy fokkal direktebben, jóval kevesebb absztrakcióval. Ugyanakkor ha odafigyelünk, tökre azt kapjuk, ami jár, jelesen a vadnyugatot a maga (feltehetőleg) romantizálatlan, szikár valóságában, bár a játszin galoppozó lovat mindmáig nem sikerült hova tennem. (Elmeboy)
5. Született feleségek
Mielőtt kedvenc olvasóink megijednének: a Lila akác közben zajló – nyilván fergetegesen izgalmas – kalandok helyett a Geekz-tagok többsége (még mindig) szívesebben követi a baltimore-i crackdealerek és a hasonló figurák életét, de ettől még a Született feleségek intrójának helye van a top 5-ben. Okos, kreatív, vidám, szellemes, szemtelen, pop artos, és elsősorban: camp. Warholnak biztos tetszene. (Beyonder)
4. Rescue Me!
Aki ismeri Dennis Leary New York-i tűzoltók életét bemutató, 9/11 traumáját körbe járó sorozatát, az tudhatja, hogy a komor téma ellenére tele van karakter- és helyzetkomikummal. A főcím ezzel szemben a kevésbé vidám pillanatokra koncentrál, a bevetés előtti másodperceket villantja fel, amikor a tűzoltónak csapot-papot hátrahagyva kell pillanatok alatt felkészülnie arra, testben és lélekben egyaránt, hogy belegyalogoljon a tűzbe – és talán a halálba. A Ments meg! intrója ennek megfelelőn egyszerre melankolikus, mint egy férfiballada, és energikus, akár egy harci induló. (Beyonder)
3. Dexter
A főcímek többségét be lehet két kategóriába sorolni: az egyik a sorozatból kiragadott képekkel dolgozik, a másik asszociál valami művészit a széria témájához, motívumaihoz kapcsolódva. És van egy harmadik, ahol a főhőst láthatjuk egy triviális élethelyzetben (Maffiózók, Ments meg!). Ilyen a Dexter intrója is, amiben mindössze annyi történik, hogy kedvenc sorozatgyilkosunk megreggelizik és felöltözik. Azért zseniális ez a pár perc, mert tökéletesen visszaadja Dexter élethelyzetét: a külvilág számára ő az unalmas kisember, de az álca mögött egy precíz gyilkos lapul. A hibátlan technikai kivitelezésen túl (érdemes egyszer HD-ben is megnézni ), a komor témát ügyesen ellenpontozó morbid humor is figyelemre méltó. (Beyonder)
2. Carnivale
Hiába állnak jelen írásunk középpontjában maguk a főcímek, olykor marha nehéz elvonatkoztatni magától a sorozattól is, pláne ha egy olyan über-entitásról van szó, mint amilyen a sajnálatos módon rövidre zárt Carnivale volt. Azt kijelenteni, hogy az intro és a sorozat sztorija szerves egységet alkot egyrészt közhelyes, másrészt színtiszta hazugság lenne, hiszen a gyártóktól tök független A52 dizájnstúdió nyílt pályázaton nyerte a lehetőséget, mindazonáltal valamibe nagyon beletenyereltek: a 30-as évekbeli válság emblematikus pillanatainak, a művészettörténelem válogatott remekeinek és a (sorozatban is központi szerephez jutó) Tarot-lapok sokértelmű motívumainak kreatív, flow of consciousness jellegű vegyítésével egyszerre reflektálnak a történet konkrétumaira és az általánosabb, korántsem egyértelműen Jó vs. Gonosz konfliktusra. Ehhez jön a Wendy Melvoin és Lisa Coleman jegyezte időtlen főcímdal, ami így összességében nem csak egy Emmy-hez volt elég, hanem ahhoz is, hogy a recenzens minden áldott epizód elejét leesett állal nézze, miközben más sorozatoknál simán át szokta ugrani az intrót. Listánkban a népakarat döntött, részemről viszont ez marad az első helyezett, egyelőre nagyjából örökre. (Elmeboy)
1. True Blood
A jó főcím onnan ismerszik meg, hogy a sorozat esszenciáját, hangulatát bele tudja cirka másfél percbe sűríteni. Ebből a szemszögből nézve kétség sem férhet hozzá, hogy az évtized legjobb introját a True Bloodnak köszönhetjük. Sőt: ez a főcím hitelesebben, hatásosabban mutatja be azt, amit a sorozat is szeretne. Extázisban őrjöngő hívők, polgárjogi harcosok, kuruzslók, redneckek, klántagok, sztriptíz táncosok, kurvák – az amerikai mélydél összes jellegzetes figurája felvonul ebben a rövid klipben. Szex és halál, születés és rothadás, vágyak és elfojtások – ennél tömörebben, ennél hatásosabban nehezen lehetne a Dél miliőjét, fülledtségét megidézni. Jace Everett zenéje külön posztot érdemelne: a Bad Thing nem a sorozat számára íródott, de szövege és hangulata tökéletesen reflektál a szűzlány Sookie és vámpírbarátja ön és közveszélyes kapcsolatára. „I wanna do bad things with you!” (Beyonder)
+1 Twin Peaks
A sokak szerint Sorozatok Sorozatának számító Lynch-féle tömegkommunikációs kísérlet csak soron kívüli különdíjasként kerülhetett be válogatásunkba, és akkor nyilván jogosan merül fel a kérdés, hogy hol marad a Pirx kapitány, a Kórház a város szélén vagy éppen a Szomszédok. A válasz egyszerű: egyrészt sehol, másrészt legyen szó akármilyen szempontról is, ha sorozatokról van szó, a Twin Peaks nem maradhat ki. És hát akkor ott tartunk, hogy amilyen szövevényes, sokrétű és követhetetlen maga a sorozat, annyira fakocka és megdöbbentően egyszerű a főcím. Vagy nem. Mert mit is látunk? Hajnalt, Vörösbegyet, gyárat, akkurátusan dolgozó gépet, hosszú másodpercekig kimerevített Welcome to-táblát, vízesést, végül a tóban tükröződő képet, idillt és utópiát egyaránt, miközben Badalamenti csalókán lágy zenéje gyanútlan amerikai álomba ringat minket. Aztán a felszín alatt ott van a többi, aki akár csak pár részt is látott, az tudja. Sokunknak a Twin Peaks még a 90-es évekből rémlik, ki kamasz volt akkoribban, ki egészen kicsi még, de azt hiszem, mind nagy szemekkel néztük, hogy ez meg mi a tököm, miről szól, mit jelent, és azt hiszem, a főcím pont ugyanazt tudja, mint a sorozat maga: mindenki asszociálgat, mindenki kapcsolódik hozzá valahogy, senki nem érti igazán, de azért abban egyetértünk, hogy óriási kult. (Elmeboy)
A stáb egyhangú döntéssel külön öt dobogós kategóriát készített az animált főcímeknek, ahol mindössze hozadékos tény, hogy ezek általában rajzfilmekhez kapcsolódnak (persze tudjuk, az animációs sorozat sokkal, de sokkal komolyabban hangzik, de mi nem szeretnénk megtagadni lelkünk gyermeki oldalát), ám azért egy brit tévésorozat ide is befirnyákoskodta magát.
5. Batman: the Animated Series
A B:TAS mindenekelőtt két dologban jeleskedett: egyrészt a 90-es évek közepének egyik abszolút mainstream animációs csúcspontja volt, másrészt a Tim Burton filmjei és a gyalázatos Joel Schumacher-féle táncoskabarék közötti interregnumban folytatta a Sötét Lovag amúgy parlagon heverő legendáját, mégpedig nem is akárhogyan. Külön cikket érdemelne, hogyan sikerült az alkotóknak egyszerre megőrizniük, mitöbb, feltámasztaniuk a Batman-hez elválaszthatatlanul hozzátartozó sötét atmoszférát, mellette pedig családbarátabbá, fogyaszthatóbbá tenni a karaktert, - lényeg, hogy már a főcímben is tetten érhető ez a brilliáns bűvészmutatvány, és talán az se mellékes tény, hogy az ötletgazdák pont említett főcím nyers változatával győzték meg a Warner-t arról, hogy Batman rajzfilmsorozatnak márpedig lennie köll. Gyakorlatilag színtiszta Batman-kvintesszenciát kapunk, ennél szikárabban és lényegretörőbben nem is lehetne bemutatni Gotham őrangyalát: burjánzó, gótikus város, bűn, magatehetetlen rendőrség, noir-os hangulat, magányos, komor igazságtevő és az a minimalizmusában is végtelenül drámai bunyó a háztetőn (amely során talán először láthattuk a főhős azon brutalitással elegyedő eleganciáját a képernyőn, amit már a képregények alapján is megvoksoltunk neki), szerencsére Danny Elfman klasszikus Batman-témájával a háttérben. Nagyon kúl. (Elmeboy)
4. The Simpsons
A sorozatok között matuzsálemi kornak örvendő Simpson család már 22 éve folyamatosan polgárpukkaszt és nevettet. Ezt szolgálja a főcíme is: talán a legváltozatosabb minden sorozat közül. Amíg más sorozatok talán évadonként változtattak a főcímükön, addig a Simpson család mindegyik része más és más. Az alapul szolgáló őrült ámokfutás persze mindig ugyanaz maradt, apró simítgatásokon esett csupán át. Ami – pár ismétlődést nem számítva – mindig változik, az a kanapé geg. Kreatív, humoros, szerethető motívum, és minden egyes rész elején izgatottan várja az ember, hogy most éppen mit találtak ki. Nem véletlenül választottam az alábbi főcímet: Banksy zseniális és teljesen egyedi produkciója rögtön kedvenccé vált. (Artemis)
3. Superjail!
A Beavis And Butthead Do America című filmben van egy trip-jelenet, ahol a két főhős bekajál a sivatagban valami hallucinogén kaktuszból, és a színek, szörnyek, metamorfózisok olyan kavalkádja szabadul rájuk (az őrült rockzenéről nem is szólva), amit csak animációval lehet visszaadni. Na, a Superjail minden egyes epizódja pont olyan, mint ez a jelenet, csak tíz perces hosszban, dupla tempóval előadva és sokkal több céltalan erőszakkal, abszurd viccel, meg szürreális csavarral. Még az opening is mindig máshogy néz ki, az őrrobot mindig ugyanazt a rabot kapja el és szállítja vissza a börtönbe, miközben a legfurább dolgok fölött repülnek el észrevétlenül - csak a tökös rockabilly zene ugyanaz. Megunhatatlanok! (Ramiz)
2. IT Crowd
A brit szitkomok egyik ékkövének openingje a kockaság témájának kvintesszenciája (a The Big Bang Theory-t most hagyjuk, az inkább a comic és sorozat geek szubkultúrára fókuszál), a Gary Numan "Are Friends Electric?" számának 8-bites verziójával kezdve (tegye fel a kezét, aki ilyen chiptune zenét C-64-en hallott először, fiatalabbaktól a Game Boy választ is elfogadjuk), az akár a Maniac Mansion-ben is szerepeltethető Moss, Roy és Jen pixelfiguráján keresztül a főcím végén bekövetkező kék halálig. Ami ilyen stílusosan képes tökönragadni a klasszikus és sokak számára csak a Dilbert-stripekből ismert irodai élet socially challenged dolgozóinak lényegét, akiknek vitális gondot okoz minden olyan kommunikáció, amely nem billentyűzeten keresztül történik, az méltán megérdemli listánk második helyét. (Santito)
1. Cowboy Bebop
A Cowboy Bebop a hatmillió anime sorozat azon maroknyi csoportjába tartozik, ahol a beteg japán humor, a furcsa karakterek, az obszcén mennyiségű idézgetés (intertextualitás, ha úgy tetszik) és az alaposan előkészített érzelmi csúcspontok ízléses egységbe szervesülnek: Shinichiro Watanabe zseniális történeteket, remek és alaposan kidolgozott karaktereket, temérdek zsánert és Yoko Kanno lehengerlő bebop/swing/blues/folk/metál/stb zenéjét olyan szakértelemmel és annyi érzéssel gyúrta össze, hogy szinte fel sem tűnik a popkulturális kakofónia (nem csoda, hogy a sorozat azóta valósággal tananyaggá lett - elég csak a szintén kultikussá vált Firefly-ra gondolni). De ebbe a toplistába nem az eddigiekbe került bele, hanem azért, mert annyira stílusos, magával ragadó és annyira faszányos zene szól alatta, hogy sosem lehet elégszer látni. (Ramiz)
+1 The Walking Dead
A The Walking Dead-et a Geekz olvasóknak bizonyára nem kell bemutatnom, hiszen mind a képregénnyel, mind a belőle készült kritikai (Golden Globe-ra jelölték a legjobb drámai sorozat kategóriában) és közönségsikert aratott tévészériával rendszeresen és behatóan foglalkoztunk (valamint még fogunk is a jövőben, különösen a képregény első gyűjteményes kötetének tavasszal megjelenő magyar kiadása kapcsán), így a stáb egy emberként kapta fel a fejét a Daniel M. Kanemoto által hozzá készített opening variáns netre kerülésekor, aminek egyértelmű folyományaként vita nélkül az évtized különdíjasa lett animációs kategóriában. Az eredeti ongoing series oldalaiból vett illusztrációk felhasználásának folyamatát kommentárral itt találjátok és bár a tévésorozat megcélzott közönsége miatt (gyakorlatilag nyitni akartak az idősebb korosztály felé, akiket a marketingesek szerint elriasztott volna a képregényes felütés) az első évad komolyabb openinget kapott, mi azért reméljük, hogy igazak a pletykák, és a második évad részeit ez a fantasztikusan hangulatos intro fogja felvezetni.
A Magyar Posta jóvoltából karácsonyi kidobozolás-sorozatunk kezd lassan olyan végtelen lenni, mint az Onedin család (húsz év alattiaknak: az Onedin család a Barátok közt angol változata, barkókkal). Újabb csomag Japánból, van benne kutya is.
A japán Revoltech figurasorozat legújabb darabjának kidobozolása. A csomaggal való bénázást nézzétek el, bele kell rázódnunk ezekbe a kidobozolásokba. :) (némelyik extrémebb szóképzésen szintén tegyétek túl magatokat, pl. "megveszett a csomag". :)
A kritika Elmeboy nickű vendégbloggerünk klaviatúrájából született, a vállra emelést és az esetlegesen azt megelőző kátránybaforgatást illetően vele kell időpontot egyeztetni.
A reinkarnálódott Galaktika a közelmúltban kampányszerűen dobja piacra a miénknél boldogabb tájakon abszolút kánonnak számító, itthon azonban kevésbé vagy egyáltalán nem ismert sci-fi és fantasy szerzők emblematikus (vagy legalább annak felfogott) műveit, jelen írás tárgya is az ilyen, szándékában hiánypótló kiadványok sorát gyarapítja. Sajnos nem szükséges túl komplex elemzés annak kimutatására, hogy gyakran miért csak szándékukban hiánypótlóak ezek a megjelenések, hiszen bár maga a célkitűzés nemes és megsüvegelendő, a tényleges kivitelezés olykor már-már horizontális mélyrepülésben húz el a léc alatt. A kiadó azt nem látszik észrevenni, hogy egy-egy jól csengő név vagy ígéretes cím édeskevés a boldoguláshoz, ha a magyar változat otromba ügyetlenkedései maguk alá gyűrik az eredeti erényeit. Mint ahogy történt ez most is.
Guy Gavriel Kay kanadai író meglehetősen magasan jegyzett, renomés múltra visszatekintő alakja a kortárs fantasztikus irodalomnak, öreg motoros, aki már Christopher Tolkien-nek is segédkezett a Szilmarilok összegereblyézésében, azóta pedig kezdetben még klasszikus angolszász motívumokban dúskáló (mint a fő műveként számon tartott The Fionavar Tapestry), később pedig erősen történelmi ihletettségű történeteivel öregbítette hírnevét (Tigana, The Lions of Al-Rassan, The Sarantine Mosaic). A 2008-ban World Fantasy-díjat bezsebelt Ysabel is utóbbiak közé tartozik, viszont már itt felmerül a kérdés, mi alapján is döntött úgy a Galaktika, hogy éppen ezen a regényen keresztül mutatja be a hazai olvasótábornak Kay-t. Erősen motoszkál bennem a gyanú, hogy az elsődleges indok a borítón megemlíthető World Fantasy-díj lehetett, mert bár bevallottan semmi egyebet nem olvastam még a szerzőtől, az Ysabel a magyar megjelenés hiányosságain túllendülve is erősen középszerűre sikerült ujjgyakorlatnak tűnik, külhoni recenziókat böngészve pedig az is kiderül, hogy maguk a hívek sem ezt jegyzik a mester legsikerültebb műveként.
A cselekmény már a hátlap alapján meglehetősen semmitmondó és érdektelen, de rutinos olvasó ezen még nem akad fenn, lehet ebből még bármi. Csak éppenséggel nem lesz. Merthogy mi is történik?
Hát ez az. Iménti kérdés ugyanis messze nem pusztán retorikai jellegű: minek utána négy héten keresztül, tíz-húsz oldalanként küzdöttem előre magam arcom verejtékével (komolyan, nem sok ennél nyögvenyelősebben leküzdhető könyvvel találkoztam), a végén totálisan értetlenül álltam a rejtvény előtt, hogy ezt a cselekményt miért is volt muszáj ekkora terjedelemben kiteregetni, miközben alig egy kisregényre való van benne. Nagy a kísértés, hogy egy az egyben lepötyögjem most a hátlapszöveget, annyira nem érzem magamat képesnek arra, hogy bármi érdemit hozzátegyek az ottaniakhoz, de véleményemet alátámasztandó igyekszem egy fokkal specifikusabb lenni.
Bár itt-ott érzékelhető, hogy az írói ambíció ennél valamivel magasabbra céloz, végső soron szabvány tinifantasy-t kapunk: a helyszín Provence, az idő a jelen, főszereplőnk pedig a tizenöt éves Ned, aki jobbára tökéletes tétlenségre kárhoztatva kísérgeti egy újabb albumon dolgozó sztárfényképész apját és annak stábját. Hogy jelenlétét mi indokolja, azt nem tudjuk meg, a felnőttek mindenesetre leginkább koloncként kezelik, ennek megfelelően maga is szolid érdektelenséggel viszonyul a szituációhoz. Micsoda szerencse, hogy kisvártatva belefut Kate-be, egy korabeli amerikai lányba, majd még inkább kisvártatva ők ketten egy rosszarcú, gyanús úriemberbe, akit éppen valami közelebbről nem meghatározott, obskúrus tevékenységében sikerül meglepniük az Aix-en-Provence-béli Saint-Sauveur katedrálisban, így megkezdődhet a váratlan fordulatokkal teli, izgalmas nyomozás Dél-Franciaország történelmi légkörű tájain, miközben Beltaine pogány ünnepe – állítólag vészjóslóan – közeleg. De nem kezdődik. Azaz valahogy mégis, a legnagyobb kérdés azonban az marad, hogy miért és mi után. Apránként kiderül, hogy Ned egy évezredes léptékű, természetfölötti játszmába csöppen, persze maga számára is megfejthetetlen módon kulcsszereplőként. A középpontban egy szerelmi háromszög áll, ami akkortájt vette kezdetét, mikor a rómaiak kipaterolták a keltákat a mai Provence környékéről, résztvevői pedig a címszereplő, trójai Helénaként picsáskodó Ysabel, valamint két, kegyeiért egymásba bármikor nagy elánnal hegyes tárgyakat mártani kész férfi: egy kelta és egy római (illetve néhol görög, de hogy pontosan melyik, az a szerző kifejtése szerint mindegy is, így minket se sűrűn érdekel). Ők hárman öltenek korról korra újra testet, hogy némi pofonváltás közepette eldöntsék, ki is a nagyobb tenyészbika, ám mivel ezúttal Melanie, Ned apjának bájos asszisztensnője is a küzdelem áldozatává válik, modernkori szereplőgárdánk hevenyészett akcióba lendül, hogy akármi. Az egészhez lelkesen (na ja...) asszisztál még néhány, olykor farkasalakot öltő ősi lélek, egy morcos druida, meg egy időről időre felbukkanó, a főszereplőre konspiratíve kacsintgató misztikus vadmalac, akiről aztán nem is tudunk meg többet, cserébe a vége felé az írói tehetetlenség döbbenetesen olcsó deus ex machina-ként dobja be a levesbe, hogy aztán vigyázó szemeink előtt kibontakozzon valami zavaros fejtegetés múlt és jelen folytatólagosságáról és a régi idők napjainkban is tetten érhető jelenlétéről.
A probléma abban rejlik, hogy terjedelméhez képest az Ysabel-be egyáltalán nem szorult elég titokzatosság, sok kideríteni való nincs, ezért Kay is fájdalmas lassúsággal, végig blöffölve, a cselekményt fölösleges szöszmötöléssel felvizezve maszatolja szét sovány kis rejtélyét a 400 oldalon. A felvezetés lassú és körülményes, mint a hivatali ügyintézés; bőven a regény felénél járunk, mire kezd leesni, mi is lesz itt a történet fő fonala, de ez – majd maga a kifejtés és a befejezés is – szintén annyira karcsú, súlyozott fordulópontoktól mentes, hogy a végén nem értjük, mi késztetett minket a továbblapozásra, ha csak nem a hitetlenkedés, hogy egy epikus fantasynek szánt regény ennyire lapos legyen, no meg a makacs ragaszkodás ahhoz, hogy márpedig valaminek történnie kell. Nem sokat segít az sem, hogy a fő- és mellékszereplők egyaránt pár sietős vonással lettek felskiccelve, voltaképpen a nemük, életkoruk és öltözködésük alapján van még a legjobb esélyünk megkülönböztetni őket, és ez nem túlzás: Ned apjának két tökéletesen funkciótlan munkatársát, Greg-et és Steve-et a végére sem sikerült szétválasztanom, bár akkorra már azt is beláttam, hogy felesleges. Ugyanakkor mindannyian döbbenetesen elfogadóak a körülöttük zajló természetfeletti eseményekkel szemben. Egy percig sem akad fenn senki a bagollyá vagy farkassá változó, évszázadok óta halott lelkek jelenlétén és egyéb furcsaságokon, vagy mikor Melanie-t elragadják a földöntúli erők, Ned reakciója nagyjából kimerül abban, hogy „úristen, ezt hogy mondom el apunak”. Így lehet, hogy olvasóként is motiválatlan passzivitás közepette sodródunk az esetlegesen sorjázó eseményekkel. Nem izgulunk, nem találgatunk, nem lepődünk meg, nem vonódunk be, a csoda és a titokzatosság légköre messzire elkerül minket.
Bár e sorok bizonyára roppant kedvezőtlen színben tüntetik fel a regényt, igazságtalannak érezném, ha csak ennyire szorítkoznék: motívumaiban, célkitűzésében, hangulatában nem feltétlenül rossz az Ysabel, csak éppen nem is annyira jó. Amolyan szódával elmegy kategória, de a máshol fellelhető méltatások alapján minimum adnék még egy esélyt Kay-nek. Viszont kizárólag eredetiben.
Itt érkezünk el ugyanis ellenérzésemnek a már a bevezetőben is meglebegtetett fő okához, jelesen hogy ebben a formájában miért is élvezhetetlen a könyv: a magyar kiadás úgy igénytelen, ahogy van, olvasás közben tehát nem árt, ha figyelmeztetjük magunkat, hogy a mű minden valószínűség szerint komoly minőségromláson ment keresztül. A külalak ugyan másodlagos, de azért nem is teljesen elhanyagolható szempont, az Ysabel pedig már ez alapján a „Minden könyv 100 Ft” feliratú turkálóládába való. A hányadék rózsaszín alapszín még hagyján, bár öntudatos férfiemberként okozott némi feszengést, ha éppen a metrón találtam olvasni, de a szemmel láthatólag fél óra alatt összephotoshoppolt borítómotívum, melyen egy már perspektívájában is sántító római, görög, izé nem is tudom, milyen oszlop emelkedik ki a T-1000-es összeállására hajazó tócsa közepette egy istenverte iPod-ból tényleg mindent visz. Ott van még az eredetiben nem szereplő, egy harmadrangú utazási iroda prospektusát idéző alcím (hogyaszongya Provence varázslatos arca), amely nem tudom, a szerkesztőnek vagy a fordítónak jutott-e eszébe, mindenesetre némi józan mérlegelést igényelt volna. Átlagos olvasóként, Kay nevét nem ismerve eszem ágában nem lenne leemelni az Ysabel-t a könyvesbolt polcáról, nem is tudom, milyen közönséget akartak ezzel a koncepciójában és kivitelezésében egyaránt elhibázott külsővel megcélozni, már ha egyáltalán szerepet játszottak ilyen megfontolások. Ami azonban végképp hazavágja a magyar változatot, az a fordítás, ha ugyan lehet ezt a kifejezést használni.
Azt hiszem, Sohár Anikót sokaknak nem kell bemutatni, neve már a Terry Pratchett könyvek meggyalázása kapcsán hírhedté vált a fantasy rajongók köreiben. Viccen kívül külön tanulmányt érdemelne, mennyire nem megy neki, legyen elég annyi, hogy az Ysabel-t is lendületesen elkaszálta. A szöveg köszönőviszonyban sincs a magyar nyelvvel, gyakorlatilag minden oldalon szerepel két-három olyan mondat, amit némi angoltudással csont nélkül vissza lehet tükrözni eredetibe és/vagy ilyen formában magyarul közel értelmetlen. Összességében az a benyomásom, hogy a fordító súlyosan félreértelmezi a szöveghűség követelményét - akad itt még szép számmal félrefordítás, múltidőből jelenbe ugrálás egy mondaton belül, fiatalosnak szánt, valójában rettenetesen erőltetett és nevetséges szlengszerűség, az angolban teljesen indokolt, magyarul viszont tök fölösleges és az olvasást megakasztó, dőlten szedett kifejezések sokasága, és még sorolhatnám. Még csak az sem állítható, hogy szerkesztetlen nyersfordítással lenne dolgunk, annál sokkal rosszabb a helyzet: gonoszkodásnak tűnhet, de felmerült bennem a kérdés, hogy Sohár tulajdonképpen milyen nyelven beszél, mert hogy magyarul és angolul nem, az itteni teljesítménye alapján erősen valószínűsíthető. Nem akarok fölöslegesen személyeskedni vagy gyalázkodni, de áldásos lenne a honi fantasy kiadásra, ha többet nem engednék fordítani, hiszen gyaníthatóan az Ysabel is jóval többet tud, mi ami ezek alapján lejön, és ha Kay nem találja meg itthoni potenciális olvasóit, az igenis javarészt rajta múlhat.
Mindezek fényében a lenti értékelés kéttényezős: bár a sztoritól sem vágtam hanyatt magam, alapvetően akár még elviselhető lett volna, így megelőlegeznék magának a regénynek egy erős közepest, Kay-nek pedig, hogy népszerűségét egyéb, jobban sikerült munkáinak köszönheti. A magyar kiadás azonban annyira – mondjuk ki – gyalázatos, itt pedig óhatatlanul a kiadványt (is) értékeljük, hogy marad ennyi. Kár.
Kiadó: Metropolis Media - Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordította: Sohár Anikó
Eredeti cím: Ysabel
Oldalszám: 384 oldal
.jpg)
A cikk első változata a megboldogult Sokk Magazinban jelent meg, szerzője pedig a nagytudású "Deliria". Ez a felturbózott, átírt, ápdételt verzió.
Nyugaton a Shaw Brothers főleg kung fu és kardforgató filmjeiről ismert, pedig más műfajokban is végigremekelték működésük majd három, 1958-tól 1985-ig tartó évtizedét. Az exploitation (szex vagy horror, esetleg szexhorror!) a hetvenes években vált az erősségükké, olyannyira, hogy az efféle filmjeik bevétele sokszor nagyobb volt, mint a nagyköltségvetésű harcművészeti alkotásaiké.
Egy exploitation-produkció levezénylése nem tartozott a magas presztízsű feladatok közé, és miután sem Chang Cheh, sem Chu Yuan (a stúdió két rendező-díszpintye) nem volt hajlandó lemenni "B"-be, nevető harmadikként az önként jelentkező(?) Ho Meng Hua lépett a színre. Több évnyi tapasztalattal (ő volt az egyik első rendező, akit a Shaw leszerződtetett) és jónéhány kiemelkedő alkotással a háta mögött (a négyrészes Majomkirály-sorozat, Chang Pei Pei wuxiák) vált a kisköltségvetésűek nagymesterévé.
.jpg)
A The Kiss of Death egy szövőnő tragikus sorsát követi nyomon (Chen Ping szívet-lelket ÉS testet nem kímélő alakítása), akit a harmadik műszakból hazafelé megerőszakolnak. Másnap a lány még bemegy dolgozni, de meló közben bekattan az agya, otthagyja a szövőszéket és mély depresszióba esik. Ráadásul nagyon fáj neki "odalent". A vécében elvégzett nőgyógyászati önkontroll megállapítja, hogy a fiúk nem csak kék-zöld foltokat hagytak a szeme alatt, hanem egy jókora adag nemi betegséget is (ezt már nem a szeme alatt).
Bosszú. A "karatefilmek" bevált receptje szerint a lány keres magának egy mestert (a night-club tulajdonos/ex-kung fu maszter szerepében a zseniális Lo Lieh), majd rövid, kábé öt percnyi ternírozás után kezdetét veszi a leszámolás, egyenként és látványosan, ahogyan azt kell. A film meglepetéssel zárul, ugyanis a főhősnő... de nem lövöm le a nemlétező happy endet.
Ugyan a cselekmény nem különösebben tér el a rape&revenge kliséitől (leszámítva azt, hogy kung fu a választott fegyvernem), a kivitelezés már annál inkább. A hatvanas évek végén divatba jött japán pink hatása egyértelműen tetten érhető: megtervezett képi kompozíciók, kvázi experimentális vágástechnika, pszichedelikus színorgia és hangos rockzene egyvelege a film, Toho Scope helyett Shaw Scope-ban.
A The Kiss of Death egy stilizált képregényfilm, kevésbé nyomasztó, ugyanakkor jóval szórakoztatóbb, mint bármelyik Last House-klón, olyan, a hatékonyság elvén működő rendezéssel, ami minden egyes jelenettel előrébb viszi a sztorit (ez nem igazán mondható el olyan amerikai társairól, mint az I spit on your grave vagy az Ms. 45).
A jól megválasztott miliők -pornóklub, temető, nőgyógyászati rendelő- autentikus sleazehangulatot kölcsönöznek a történetnek, a mellékszereplők közül a haláli módon kártyákat hajigáló nő külön filmet érdemelne.
15 évvel később kisebb módosításokkal elkészítették a remake-jét (Her Vengeance), amely a maga alig 80 percével még az eredetinél is feszesebb tempót diktál, de überelni nem sikerült. Ahogy azt a szikkadtpöcsű veteránok mondani szokták, "ilyet ma már nem csinálnak", legfeljebb franciául, visszafelé elmesélve.
