Az alábbi szöveg szerzője Kobluka János, a stábtagok ismerőse. Szerkesztetlenül, egy az egyben tesszük közzé, mert véleményünk szerint a projekt megérdemli, hogy hírt adjunk róla.
Fél évvel ezelőtt, egy norvég, egy kínai, egy venezuelai és egy magyar fiatal filmes elhatározta, hogy feldolgozzák Henrik Ibsen Terje Vigen című elbeszélő költeményét Norvégiában. Az álom megvalósulni látszik. A forgatás elkezdődött a Dél-Norvég tengerparton, ahol FAMU-s (Prágai Filmművészeti Egyetem) diákok gyűltek össze és dolgoznak. A négy nemzetiség fiaiból és lányaiból álló csapat kibővült egy magyar kamerastábbal, magyar vágóval, olasz operatőrrel, portugál és norvég színészekkel, brit illetve francia hangstábbal. A film minimális pénzből készül.
“Ott láttam egy furcsa, szürke bagolyt, hol meghal a puszta sziget, - mások sebébe sose szagolt és néma volt és siket, de néha szikrákat szórt az a szem, - ha várta a messze vihart, - bolondnak hitte a nép is, igen, S ahol így bolyongott Terje Vigen a táj rögtön kihalt.” (Hajdú Henrik fordítása)
„Az alapötlet az volt, hogy néhányan összeállunk és sajátosan feldolgozzuk egy világszerte ismert drámaíró egy ismeretlen költeményét.”- mondta a magyar rendező-résztvevő, Harmi Gábor, aki jelenleg negyedéves forgatókönyvíró a pesti Filmművészeti Egyetemen. „A négy rövidfilm egy nagyjátékfilmmé áll majd össze, melyben az apró részletek értelmet nyernek és egy nagy történetté alakul át ez a látszólag széttöredezett világ.” „Minden kisfilm látszólag egy férfi története, de ha végigkövetjük ezeket a történeteket, távolról egy nő alakja rajzolódik ki, aki valójában a kulcs minden történethez.” – mesélte Szigethy Márton, aki a már leforgott két film operatőre és idén diplomázik a Filmművészeti Egyetemen. „Az elképzelt koncepció szerint a rövidfilmek egy emberöltőnyi kort fognak össze, de valójában mindegyik egy helyen és egy nap játszódik le” - nyilatkozta Herpai Sára, a helyszíni vágó, aki a Filmművészetin 2010-ben diplomázik vágó szakon.
Signe Tørå Karsrud, a projekt norvég vezetője ad otthont az egy hónapos forgatásnak, norvég gyártásvezetővel és színészekkel támogatva a produkciót. Yiran Zhou kínai befektetőkkel szállt be. A FAMU magáénak tekinti a projektet, tekintve, hogy a fiatalok egy prágai, Erasmusos félév alatt szervezték meg a projektet, többek között így nyílt lehetőség a cseh hangfelszerelés megszerzésére. Harmi Gábor és Szigethy Márton a kameraeszközökkel szálltak be a produkcióba.
A négy rövidfilm még mindig no budget-nek számít, a stáb fantasztikusan lelkes, a technikai háttér profi. Ahogy Signe fogalmaz, „…ez akár egy nagy workshopnak is értelmezhető filmes kísérlet, amiből akármi kisülhet.” Az ő, illetve Harmi epizódja már leforgott, a projekt immáron a felénél tart. „Mindannyian egyformán kivesszük a részünket minden filmből, ha kell, egymásnak hangmérnökei, kaszkadőrei vagy netán asszisztensei vagyunk” – nyilatkozta Oystein, a norvég gyártásvezető, aki a világosítás alapjait tanulta ottlétemkor. Az operatőri szerepet az olasz Luca Constantini tölti be. Szerdától a kínai résztvevő epizódja készül, majd jövő héttől a venezuelai alkotó keríti hatalmába a norvég legendát. Az utómunka októbertől kezdődik: „terveink szerint Pesten lesz a kép- és Prágában a hang-utómunka”- nyilatkozta a kínai rendező, Yiran.
Mikor náluk jártam, tárt karokkal fogadtak, venezuelai, norvég és kínai ételekkel kínáltak, de én a szívemnek oly kedves magyar kolbászt választottam (sic! - W. F.) A képek csodálatosak, a helyszín varázslatos és csak megköszönni tudom a meleg vendéglátást, amivel fogadtak a hétvégén. Mindenesetre érezhető, hogy a srácok valami komoly dologba vetették bele magukat; a történet, a képek és a színészek alkalmat adnak arra, hogy erős és potenciális filmalkotás szülessen, mely nemzetközi szinten is megállja a helyét.
Brian Keene azok közé a modern horroristák közé tartozik, akinek berobban ugyan a remek alapötlet (jelen esetben egy olyan alapötlet, amelynek korábban már mások is nekimentek, lásd lejjebb), de a kibontásával már komoly problémái adódnak. Elegem van abból, hogy egy történet elolvasása után a sztori csak frusztrációt hagyjon maga mögött (lásd még pl. Bentley Little regényeit. Vagy inkább ne.), ezért Keene többi könyvére nem szórok el lóvét.
A könyv hősei egy reggel arra ébrednek, hogy csendes kisvárosukra sötétség borul. Nemhogy a nap nem jön fel, de a települést szó szerint körbeveszi valamiféle miazmikus feketeség, ami nem engedi be a fényt, eltakarja előlük az eget illetve a külvilágot, és aki képes meggondolatlanul belegyalogolni, azt felzabálja (sikoltozásuk legalább is erre utal.)
A kistelepülés, kisközösség izolációja kedvelt témája az amerikai horrornak: Stephen King nemrégiben egy dupla-Biblia-méretű téglát írt össze róla (Under the Dome – egyelőre nem olvastam, bár hónapok óta kacsingat rám a polcról, a maga förtelmes-rózsaszín borítójú valójában), Joe Lansdale pedig a műfaj klasszikusát alkotta meg ugyanebben a témában a zseniális The Drive-Innel.
Amit Keene remekül csinál, az a városi jónép kétségbeesésének, hangulatának, majd a társadalmi degeneráció és burjánzani kezdő káosz folyamatának leírása. Magának az áthatolhatatlan sötétségnek a pszichére ható szörnyűséges, opresszív hatását teszi átélhetővé, a szereplők kétségbeesését a saját bőrünkön érezzük. Érdekes, és a Dark Hollow-ban ugyanezt a formulát használta, hogy a fenyegetés mögött rejtőző titkot már rögtön a könyv legelején feltárja, ezúttal oly módon, hogy a falu bolondja meséli el a polgároknak: ő festette fel a város határában azokat a mágikus jeleket, amelyek megakadályozzák a lovecrafti sötétségnek, hogy őket is megcsócsálja. Így az olvasó kezdettől tisztában van a mozgatórugókkal, még ha a regény hősei százoldalakon keresztül sem képesek mindezt tudatosítani magukban.
Keene világot épít az életművével, mint Balzac meg King: a jelfestő hajléktalan egy korábbi regényéből köszön vissza, illetve a Dark Hollowfélember-félkecske szatírja is feltűnik egy jelenés erejéig. Kár, hogy Keene tehetsége meg sem közelíti az említett urakét: a regény felépítménye erősen inog. Egyrészt egy efféle sztorinak kétszázvalahány oldal kevés. A történet töredéknek hat. A lezárás szintén nagyon gyenge, Keene abszolút nem tud befejezést írni. Ráadásul hőseink mindannak a tudásnak a birtokában, amelyre a sztori folyamán szert tettek, olyan illogikus döntésre szánják el magukat, amelyet egyetlen, józan paraszti ésszel felszerelt ember sem lépne meg. Bár talán egy olyan regénynek, amely tele van szereplőinek idegesítően buta döntéseivel, ez éppenséggel a megfelelő finálé.
Rock ügynöke olyan ügyességgel választja ki a lehető legrosszabb szerepeket ügyfele számára, hogy ez a fajta hozzá-nem-értés már-már tiszteletre méltó. Pedig Dwayne Johnson (=Rock) jobb, szebb karriert érdemelne. Ez a film is fasza b-akciósan fest, ám ettől függetlenül, karrierjének ezen a szakaszán Johnsonnak nem itt kellene tartania.
Időről időre nem árt felhívni a figyelmet, hogy a Geekznek van egy külön fóruma is - a jobbszélső sávban természetesen állandóan ott a reklámja -, és az aktivitása nem elhanyagolható, sőt, azt is ki lehet róla jelenteni, hogy a legszínvonalasabb filmes fórum kis hazánkban (bár a filmek mellett kismillió egyéb témát is kitárgyalnak a tagok.) Nézz be reája!
2007 július 9-én hoztuk le az első posztunkat - hogy a Cloverfield mekkora pofáraesés lesz, ekkor még csak nem is sejtettük - és azóta megállíthatatlanul nyomulunk. Aki pedig folyamatosan olvas minket, magára vessen.
A színfalak mögött mexikói szappanoperához hasonlatos hisztériázások zajlanak (ami általában kimerül abban, hogy én hisztériázok, a stáb pedig döbbenten bámul), ám ebből, ha jól végezzük a dolgunkat, az olvasónak semmit sem szabad észrevennie. Örülünk, ha tetszik, amit csinálunk, és még pár évig tervezzük, hogy folytatjuk.
A harmadik születésnapunkat jelölő alábbi bejegyzésben szerkesztőségünk néhány tagja összefoglalja, hogyan lett belőle geek; mi volt az a meghatározó hatás, ami elvakult-rajongói életpályára terelte.
Artemis
A sci-fi.
Isaac Asimov Alapítvány trilógiáját már említettem, mint meghatározó olvasásélményt. Ha tehetem, mindig ide sorolom a Gyűrűk Urát is, de mielőtt bárki azt gondolná, most elsüllyedünk a klisék mocsarában, gyorsan megjegyzem, eme mesterművek, csak hozzájárultak ahhoz, hogy a sci-fi szerelmesévé váljak és, hogy egyre mélyebbre ássam magam, a tudományos-fantasztikum szubrétegeibe. Salvatore életműve nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Forgotten Realms fanatikus legyek, kezdve a Drizzt Do'Urden regényfolyammal, bezárva Artemis Entreri sötét elmefuttatásaival. Amiben végül teljesen megtaláltam magam, az William Gibson Neurománca, az embertelenségen keresztül bemutatott valódi emberi értékek boncolgatása, az elfajzott, technokrata társadalom, sötét bugyraiba való leereszkedés, mind jelentős hatással voltak rám. Azóta is a cyberpunk műfaján belül érzem magam a legjobban.
A filmek.
Ha a filmeket veszem sorra, azonnal Bruce Willis arca ugrik be, ahogy rágyújt, és újfent azon bosszankodik, hogy elcseszték a karácsonyát. Ezen kívül, rengeteg katartikus filmélményben volt részem, még sem tudok mást ide sorolni, mivel mióta az eszemet tudom, szeretem a filmeket, ehhez nem kellett semminek hozzásegítenie. Ha mégis mondanom kellene valamit, akkor a fent említett Die Hard sorozat, az első helyen szerepelne. Ezen nőttem fel, annyiszor láttam, hogy az már nem normális, és biztos vagyok benne, hogy legalább ennyiszer fogom még. A sorozatokkal, már más a helyzet. Itt nem kell sokat gondolkodnom, jön a válasz rögtön. A 24 első évada tehet, sorozatgeek-ké válásomról, ezt hívják úgy, hogy szerelem első látásra. A "real time" formátum, a kőkemény Jack Bauer és a dramaturgia okozta sokk, azonnal berántott. Ezután nem volt kérdés, hogy böngészgessek még kicsit, és kellemes meglepetésekre bukkanjak, más sorozatok terén is.
A képregények
Sokáig gondolkoztam, ide soroljam-e, az évekig tartó Garfield addiktságomat, ezzel most meg is tettem, bár nem hiszem, hogy a frappáns egysorosok miatt döntöttem el, én szeretni fogom a képregényeket. Mégis terelgetett egy ösvényen, ami tele volt szuperhősökkel, furcsábbnál furcsább szerzetekkel, egészen odáig, amíg kezeim közé nem kaparintottam, Neil Gaiman Sandman sorozatának első részét, ami végleges lökést adott arra, hogy elmerüljek, a felnőtt képregények világában. Azóta átrágtam már magam, jópár klasszikuson, rengeteg élménnyel gazdagodtam, mégsem tudta még semmi sem felülmúlni, Gaiman zsenialitását, azt az általa teremtett, részletgazdag világot és azonnal beszippantó atmoszférát, ami miatt érdemes képregényt olvasni.
Elmeboy
Willow
Nem hiszem, hogy a Geekz olvasóinak különösebben be kellene mutatni a tárgyalt címet: a George Lucas aktív bábáskodásával elkövetett és az időközben befutott karriere során közepesnél valamivel jobb iparosnak bizonyuló Ron Howard jegyezte film a kései 80-as évek egyik, ha nem ugyan definitív fantasy csúcspontja volt. Mai szemmel nézve már eléggé zagyva, helyenként pedig idegesítően blőd, nem is beszélve a klasszikusok szemérmetlen lenyúlásáról (nelwyn egyenlő hobbit), de nem feltétlenül hülyeség kijelenteni, hogy a klasszikus angolszász fantasy hagyományait a szélesvásznon talán a Willow tudta először ilyen koherensen és többé-kevésbé autentikusan megjeleníteni, mindezt ráadásul a Lucas fémjelezte, akkoriban tényleg lehengerlő trükktechnikával. Az már csak személyes adalék, hogy pont azon a karácsonyon láttam először, amikor megkaptam életem első AD&D Player's Handbook-ját, de így talán érthető, minden mai fenntartásom ellenére miért emlegetem most is. Nagyon határozott első lépés volt, Madmartigan pedig mindmáig a vagány, beleszarós kardforgató hős überelhetetlen iskolapédája.
League of Extraordinary Gentlemen
Hiába fogyasztottam bohó ifjúkoromban szép számmal (és akkor még jobbára válogatás nélkül) képregényeket, hiába tűnik úgy, hogy végül a panelelosztás-rajz-szöveg szentháromságban találtam meg a hozzám leginkább illő önkifejezési formát, az első úgymond komoly, egyszersmind legmeghatározóbb találkozásra a műfajjal nem egészen hét éve került sor, ez pedig Moore és O'Neill méltán népszerű viktoriánus szuperhős-története volt. Az egy dolog, hogy először találkoztam igazán színvonalas, „felnőtt” képregénnyel, megint más, hogy az első két oldal után lenyűgözött az a kreativitástól roskadozó világ és atmoszféra, amit az alkotók halál magabiztos kézzel elém skicceltek, de mikor rádöbbentem, hogy mennyire sokrétű ez az egész, valamint hogy pont a képregény mennyire kiválóan alkalmas ilyen komplex, máshogy nem, vagy legalábbis nem ugyanígy kifejezhető tartalmak megjelenítésére, na, az végleg betette a kiskaput. Merthogy a LoEG a felszínen is simán élvezetes kalandtörténeten túl egy olyan meredek posztmodern nyomvadászatra invitálja olvasóját, olyan többletélménnyel jutalmazza - egyszer s mind partnernek tekintve őt - , hogy az első olvasást követően laikusként és a negyedét sem felfogva is egyértelmű volt: ez valami nagyon nagy, és gebedjek meg, ha nem próbálok meg legalább irányultságában valami hasonlót létrehozni. Azóta is gyógyíthatatlan Alan Moore mániában szenvedek, Kevin O'Neill hányavetien agyonstilizált, ugyanakkor kínosan részletes, itt-ott metszetszerű ábrázolásmódjának zsigeri hatása pedig kínkeserves gyakorlás ellenére is mindmáig gátol abban, hogy bármikor is megtanuljak normálisan rajzolni.
HeroQuest
A Games Workshop-nek régi szokása, hogy a komoly, pénztárcagyilkos címeikhez ilyen-olyan melléktermékekkel csalizzák be a többnyire ifjú (vásárló)közönséget, ennek egyik eklatáns és viszonylag korai példája az 1988-as HeroQuest társasjáték. A bár kimondatlanul, de elég jól tetten érhetően a Warhammer világában elhelyezett játék során a tizenéves célközönség gyakorlatilag a szerepjáték alapjaival haverkodhatott egy klasszikus – és gyakorlatilag végtelenül variálható - dungeon hack keretein belül, amennyiben az archetipikus hősöknek (barbár, törp, tünde és varázsló) egy játékmester vezényelte (és nagyon kis ízléses műanyagfigurák formájában megjelenő), orkoktól, élőhalottak díszes kompániájától, káoszharcosoktól, és fene tudja még milyen mesebeli alakzatoktól hemzsegő labirintuson kellett keresztülpofozkodniuk magukat némi trezsőr, valamint a puszta túlélés reményében. Az alapvetően kötött játéktáblán az ajtók, akadályok (3D-s!), berendezési tárgyak, valamint a monszták poziciója tetszőlegesen változtatható volt, így az alapjátékhoz mellékelt tucatnyi előregyártott kaland végigjátszása után a kreatívabb játékosok bőven folytathatták boncidáig, ha ugyan az enyhén repetitív játékmenet és a tápos tárgyak begyűjtésében kimerülő karakterfejlesztés mellett még volt kedvük hozzá. Az enyhe fakocka-jelleg ellenére a HQ ideig-óráig még akkor is szórakoztató tudott lenni, mikor 18 évesen unalmamban újra előkotortam, és az is biztos, hogy remek előfeszítése volt későbbi szerepjátékos karrieremnek. Sajnos a saját példányom jóatyám határokat nem ismerő adakozó kedvének köszönhetően a tótkomlósi óvoda repertoárjában végezte – megtippelni sem merem, hogy azóta hány se németül, se olvasni nem tudó óvodás halt fulladásos halált, miután lenyelt egy orkot vagy zombit, de már maga a lehetőség gondolata is komor elégtétellel tölt el.
És valahol a kazamaták mélyén felcsendül a boszorkányúr gonosz, ráspolyos kacaja.
Wostry Ferenc
Kimondott vízválasztó filmes élményről nem tudok beszámolni: ez egy folyamat volt, kezdve a nyolcvanas évek elején fateromék által nyugatról beimportált videómagnón keresztül a szintén a nyolcvanas éveken keresztülhúzódó szakadatlan filmcserebere-áradaton át egészen addig, míg a kilencevenes évek elején egy pesti moziban a Kék bársony úgy fejbe vágott, mint addig és azóta film soha. Utóbbi élmény hatására rájöttem, hogy a filmek puszta nézése nem elég nekem - csinálni akarom őket. Természetesen ez nem gátol meg abban, hogy ne akarjak írni róluk, sőt: a tudásanyag (remélhetőleg élvezetes) megosztása a mókának hatalmas része.
Képregényes területen az a rakás német nyelvű Batman rontotta meg gyerekagyamat, amelyet a szomszéd haver (örök hálám, Zoli) rakott elém, tettének következményeiről mit sem sejtve. Évtizedek elteltével is bennem az érzés, a pörölycsapás erejű: az, ahogyan valaki egy életre rajongójává lesz ennek a gyermeki szem számára icipicit félelmetes, mégis, vagy éppen ezért übercool figurának. És ebből a pillanatból ágazik szét a többi, innen indul, hogy az ember mindent, ami képregény, meg akar ismerni.
A számítógépes és konzoljátékokhoz nincsen ilyen erős kötődésem - pontosabban már nincs, tinikoromban meg voltam őrülve értük. Amikor Commodore 64-en (ABC TURBO! PRESS PLAY! LOAD ERROR! SYNTAX ERROR! HOL A CSAVARHÚZÓM, FEJET KELL ÁLLÍTANI!!!) megláttam először a Commando-t; amikor az Aztec-ban az istennek sem tudtam bejutni abba a rohadt piramisba; amikor a Maniac Mansion felnyitotta a szememet arra, hogy mi mindenre lehet képes egy játék; amikor az iskolában szó szerint hülyére röhögtük magunkat a Commodore Világ levelezési rovatán - és, és, és... Számtalan kedves emlék..
Valószinűleg itt is arról volt szó, hogy újabb, határtalan lehetőségeket kínáló narratív formára akadtam - a történetmesélés potenciálja adja mindhárom fajta rajongásom lelkét. És az egykori barátok emléke, no meg a most is meglévők jelenléte, akiket filmek, képregények és játékok révén megismert az ember.
Beyonder
A főszerk.-hez hasonlóan én sem 1-1 konkrét filmet (képregényt, játékot, stb.) említenék, hanem a „műfajjal” kapcsolatos alapélményeimre próbálnék visszaemlékezni. Először arról, hogy mit jelent az én szótáramban a geekség: nálam ez egy jelző, amely a megszállottság egy bizonyos, erősen patologikus szintjét jelöli. Geek az, aki képes teljesen elmerülni kedvenc (popkulturális) hobbijában, és nem különösebben izgatja, hogy emiatt a társadalom „normális” tagjai mit is gondolnak felőle. A „belemerülés” élményét számomra gyerekként először a könyvek jelentették, Rejtő, Verne és az ismert ifjúsági klasszikusok. Ezzel talán a többség így van, de azért kevesen olvassák el ugyanazt a könyvet tízszer. (Legtöbbször valószínűleg a 8. születésnapomra kapott Tűzparipa és a villámkard című örmény nemzeti eposzt olvastam el. Utólag visszagondolva, valószínűleg innen ered a szuperhősös tematika iránti vonzalmam is.) Ugyanilyen lelkesen vásároltam és olvastam a magyar kiadású képregényeket, kezdve a Nils Holgerssontól a Semic-féle kiadványokig. Kedvencem az X-Men volt (máig az), konkrétan ennek a sorozatnak köszönhetem, hogy egy hihetetlenül jófej, toleráns ember lett belőlem: Rozsomákék példáján sikerült rájönnöm, hogy gyűlölködni, kirekeszteni nem menő.
Ennél is meghatározóbb élmény volt, amikor – szintén 7-8 éves korom táján – karácsonyra egy addig soha nem látott, érdekes gépezetet kaptam szüleimtől. Nyugodtan állíthatom, ez volt életem legjobb karácsonyi ajándéka. Egy Commodore 64, amelyre úgy rábuktam, hogy napokig ki sem mozdultam a házból. Sorolhatnám a kedvenc játékaimat a végtelenségig, de így utólag visszagondolva, legjobban a várakozás izgalma maradt meg bennem, ahogy űrbéli zajok kíséretében töltöm be a kazettáról a haveroktól hifi tornyon másolt játékokat.
Végül aztán se képregény-, se játék-geek nem lett belőlem (előbbi még megtörténhet), a film, illetve a mozi ugyanis erősebb vonzerővel bírt, valószínűleg azért, mert ahhoz tudtam a legkevésbé hozzáférni. A mozi a mi környékünkön hamar bezárt, de egy meghatározó élmény így is jutott számomra: a Tim Burton-féle Batman volt az első olyan film, amit tátott szájjal néztem végig. Nem film, hanem moziélmény volt. Némileg giccsesen megfogalmazva: szerelem első látásra a mozi műfajával. Azóta sem kell sokat gondolkoznom, ha dönteni kell egy film ingyenes DivX-kópiája, és a fizetős mozi-verzió között. Azóta sem okoz gondot, ha egy fesztiválon napi 6-7 filmet kell megnéznem: a moziban otthon vagyok.
S hogy teljes legyen a kép: a sorozat-geekséget nálam (is) egy késő este leadott Twin Peaks-epizód indította be. Addig azt hittem, túl vagyok már azon a koron, hogy megijedjek a sötéttől. Mr. Lynch bebizonyította, hogy tévedtem. Azóta is ő az egyik kedvenc rendezőm.
Santito
Én mindig későn érő típus voltam, így bár ifjú csikókoromban is néztem hatodmagammal (mert egyedül nem mertem) Zöld Erdő szellemét, megőrültem a C64-es Champions of Krynn-ért és a Kockással párhuzamosan olvastam a Pif-et (utóbbinál ez némi eufémizmus, mert akkor még nem tudtam franciául), mégis csak a késő kilencvenes években, az egyetem elkezdésekor, a konstans internetkapcsolat és az otthonról kapott apanázsból és diákmunkából összeállt tőkebázis hatására kezdett igazán viharos interakcióba hasadt személyiségem két domináns része, Dr. Santito és Mr. Geek. Míg előbbi az véralkoholom folyamatos szintentartásáról gondoskodott, a másik szinte lubickolt a filmekben, a képregényekben és a videojátékokban. Az alábbiakban egyedfejlődésem három fontos mérföldkövét osztanám meg veletek:
Sárkányölő (Dragonslayer, 1981)
Gyerekkorom első fantasy-je, ami szembement a nyolcvanas évek sword and sorcery filmjeinek addig általam megszokott dramaturgiájával és szabályaival: a főszereplő egy legkevésbé sem hősmatériából gyúrt varázslótanonc (Peter MacNicol, élete első filmjében, utána jobbára a neki sokkal inkább testhezálló alávaló féreg karakterszerepekben volt látható), Walt Disney produkcióhoz képest pedig meglepően realisztikus (és jellemző módon egy lepukkant balassagyarmati moziban láttam), melynek visszatérő témája a kereszténység térnyerése a pogány mágiával szemben a hatodik századi Britanniában, sőt, egészen odáig merészkedik, hogy a megmentendő királylányt a végjátékban jóízűen felzabálják a gusztustalan sárkányfiókák (azért a nyelves csók Caitlin Clarkkal persze már nem ment át a PG szűrőn). A sárkány az akkoriban elsőként alkalmazott, csúcstechnikának számító és a stop-motion-t felváltó go-motion technikával készült, nem véletlen jelölték Oscarra a speciális effektek kategóriájában. A Sárkányölő mindezek ellenére csupán egy évig tanyázhatott nálam a világ legjobb fantasy filmjének trónusán, mert 1982-ben megérkezett Conan, a barbár, egy határozott mozdulattal lerúgta onnan és a mai napig ott pöffeszkedik, állát az öklére támasztva.
Midnight Nation (Top Cow, 2000-2002)
Kissé röstellem bevallani, de az első igazán felnőtteknek írt képregénnyel csak egyetemi éveim alatt futottam össze, amikor a Previews katalógusból találomra kiválasztottam egy akkor induló sorozatot, nyilván Gary Frank (Supreme Power, Kin, The Incredible Hulk) fantasztikus rajzai alapján, mivel az író, J. Michael Straczynski neve akkor még ismeretlen volt számomra (ez különösen azért megdöbbentő, mert a Babylon 5 sorozatot viszont néztem a TV3-on). A tizenkét füzetből álló történet a beszédes nevű David Grey nyomozó egy éves pokoljárását meséli el, amint Laurel nevű vezetője segítségével New York felé tart, hogy egy természetfeletti gyilkos által elorzott halhatatlan lelkét visszaszerezze. Ha kifut az időből, ő is Walkerré változik, akik egy titokzatos entitás megbízásából vadásszák a hétköznapi emberek számára láthatatlan elveszetteket, hajléktalanokat, a társadalom számkivetettjeit. Ami kivételessé teszi a történetet, azok az iszonyatosan jó ötletek: David a két világ közt járva csak olyan tárgyakat képes használni, amik már senkinek sem kellenek, a szétvert telefonfülkét vagy a szemeteskosárból előhalászott rúzst; megrázó az örök sötétségbe borult elveszett lelkek völgyének modern feldolgozása, a magányos és reményt vesztett emberekkel, akik a tűz fényén kívül eső ismeretlentől rettegve inkább csak újra és újra elmesélik egymásnak zátonyra futott életüket, minthogy megnézzék mi van a következő domb mögött, vagy Lázár mítoszának újraértelmezése, aki nem képes meghalni, mert egy lángoló pallosú angyal védelmezi, és megszállottan kémleli az eget, hogy mikor tér vissza Isten fia és engedi végre megpihenni. Straczynski a hitről, az emberiességről és az áldozatvállalásról mesél nekünk, úgy, ahogy eddig kevesektől láttuk.
Final Fantasy VIII (Square, PSOne, 1999)
Első találkozásom PC-n a Final Fantasy 8-al egész határozott irányt csapott az életem dzsungelében, olyannyira, hogy miután végigjátszottam az összes emulátoron elérhető részt (SNES-től kezdve a Gameboy-ig), a diákhitelt konkrétan azért vettem fel, hogy az addiktságtól remegő kezeim közé kaparinthassak egy használt PSOne-t és egy PS2-t. Egészen pontosan emlékszem, az Omega Weapon-nel vívott harc három napig tartott és aludni is alig voltunk képesek a lakótársammal, annyira bosszantott minket a side-boss szívóssága (mit se tudtam még akkor arról, hogy ez a Final Fantasy széria egyik fő ismérve). Lehet (mondom, lehet), hogy a többség szerint a sorozat hetedik része sikerült a legjobban, de engem a legemlékezetesebb pillanatok (mint az óriási pókrobot, ami végighajszol az első bevetés helyszínéül szolgáló városon), valamint a melankolikus főhős örökre a nyolcadik részhez kötnek.
Olórin
A filmek…
Ez kemény dió… itt aligha van egyetlen meghatározó élmény, a legközelebbi, amit mondani tudok, hogy gyerekkoromat három, szakadra-rongyosra-büdösre-szarrá nézett videókazettákon elterülő trilógia bűvkörében éltem le: Star Wars, Vissza a jövőbe és Indiana Jones. Aligha kell magyarázni, hogy miért pont ezek kapták el egy kissrác grabancát, aki elől ráadásul az óvó szülői szigornak hála jó ideig tiltva voltak az erőszakosabb filmek (így kb. a teljes Stallone és Schwarzi életmű). A Star Wars újabb és újabb megtekintése egyébként kacifántos volt, mert nekünk sosem volt meg saját kazettákon, így mindig az ugyanabban az épületben lakott osztálytársamtól kellett elkunyerálnom – és még emlékszem, hogy fel voltam háborodva, amikor egyszer (úgy 834245-ödször) elkértem, és azt láttam, hogy a Jedi visszatérre rámásoltak valamit. A Jedi visszatérre! Érted?! Hogy merészelték??? De azt hiszem, az első brutálisan nagy mozisélmény egészen 1995-ig váratott magára, amikor a Szemtől szemben stáblistájának még a legvégén sem tudtam levegőt venni.
Batman: A gyilkos tréfa
Még kilenc éves sem voltam, amikor kifinomult szülőkondicionáló technikámmal („akarooooom”) meggyőztem gyanútlan (i.e.: nyilván nem létezhet nem gyereknek való képregény) édesanyámat, hogy vegye meg nekem a Semic akkor indult Batman sorozatának első részét, az Alan Moore által jegyzett A gyilkos tréfát (a „csak 18 éven felülieknek” felirat persze ott virított a füzet végén, de hát ki nem szarta le?). Ez volt az első bőregér-élményem (dacára annak, hogy a Burton-filmből készült comic már korábban megjelent), egyáltalán, az első szuperhősös élményem, és ugyan egy kukkot nem értettem belőle, de mindenesetre színes volt és nagyon menő, és egy eredeti, hamisítatlan amerikai hős fekete szerkóban ugrált benne, és hülyére pofozott egy vigyorgó őrültet. Ennyi elég volt, hogy beszippantson a világa, és jópár évvel később végül ténylegesen sikerült felfedeznem, illetve felfognom a képregény zsenialitását is.
Star Wars Jedi Knight II: Jedi Outcast
Játék, játék… sosem voltam egy nagy játékos. Először csak úgy 5 évvel ezelőtt (!) játszottam számítógépes játékkal, és a kötelező, Medal of Honorhoz köthető „aaaztakurrrvaaaaaaa” mellett Kyle Katarn második kalandja tette rám a legmélyebb benyomást. Naná: hiszen jediként kaszabolhattam, fojtogathattam, villámokat szórhattam, és amikor a végén az utolsó Luke-Vader párbaj zenéjére szálltam szembe a gyíkszerű sötét jedivel, Desannal, egy kisfiú elégedett vigyorával a képemen szartam magam alá az élménytől. Nagy gamert ugyan ez se csinált belőlem, szóval ezen a téren aligha váltam geekké, de azért ez a kis színes is idekívánkozott… Ramiz
Persze, gyermekkorom óta imádtam a filmeket – egyáltalán, a virtualitást, a nem-valóságot, pontosabban az elérhető alternatív, fantasztikus valóságok végtelen rétegeit –, de a legmaradandóbb emlék mégis a Csillagok Háborúja maradt: az ős-trilógia szentsége, minden (ma már belátom) lopásával és népszerű, bevált motívumok felhasználásával együtt. A másik meghatározó élményem, sok-sok évvel később, a Tűzvirágok volt, spártaian egyszerű stílusban elmesélt, mégis lelkem mélyére hatoló vágás, egy merőben különböző élmény a (könnyebben elérhető) nyugati popkultúrakincs alkotásaitól… és azóta minden érdekel, és a világ minden ideje sem volna elég, és a megnézésre váró filmek sorfala szigorú tekintettel méreget azóta is, örökké – egy, jól tudom, sokunknak oly ismerős érzés ez.
A videójátékok médiumában a Fallout volt számomra a legnagyobb, legélesebb feleszmélés, az „így is lehet” mámorának máig tartó hatása, mely a Fallout 1-2. részét máig a toplistám legelső helyére szögezte. Vannak élvezetes kikapcsolódást nyújtó játékok, és vannak olyanok is, amik akár még hetekig is velem maradnak, de két kezemen meg tudnám számolni azokat, amik örökre megváltoztatták azt, ahogy egy-egy témára, létező vagy alternatív (jövőbeli?) valóságra tekintek – és még a logikus kidolgozottságot tekintve magasabb minőségi követelményeknek megfelelni kénytelen sci-fi filmek közül is kevés volt képes rá.
Végezetül, hogy a szívemnek oly kedves japán popkultúrát se hagyjam ki, szeretném megemlíteni a Ghost In The Shell-t, mint az anime médiumának egyik legjelentősebb ékkövét (melyet egy belvárosi bár első és tudtommal utolsó anime vetítésén volt szerencsém látni sok-sok évvel ezelőtt…), és a Blame! mangát, melyhez fogható mélységű és komolyságú történetet azóta sem sokat láttam, és mely sorozat első köteteit a napi étkezésemre szánt pénzből vettem meg tizenéves koromban egy egyhetes bécsi látogatás során (a tapasztalatot, miszerint remekül el lehet élni Smack levesen és a legolcsóbb üveges boron is napokig, azóta sokszor hasznosíthattam).
Parraghramma.
Megjelölni két-három élménydózist, mely összemérhetetlenül nagyobb hatással bírt a többinél, s mely egyértelműen azonosítható a gyíkosodás tünetegyütteseinek legprimerebb okozójaként – szerintem talán még tízes skálán is abszurd. Igaz, nem számoltam utána, de azért ez mégis több mint elnagyolt sejtelem. Sokkal inkább valamiféle fokozatos pszichés torzulásról van szó, amiben a jelen szerzői státusz, a megnézem aztán megmondom kényszeres attitűdje is csak egy stádium. Tényleg nem tudnám rangsorolni a behatásokat. Hogy melyik volt az a három. A mosthoz képest. Ami. Az, amikor Májkölt először láttam beszélni a karórájához („Hé pajti, mennyi az idő?”), vagy, hogy hosszú napokig nem fürödtem az első Elm utcai bóklászásom után? Az, hogy Linda Hamilton és Michael Biehn ágyjeleneténél az addig legjobbnak vélt felsőtagozatos barátaim kiküldtek a szobából, vagy amikor először volt meg Michelle Wild? Az Áldozathozatal vagy a Sátántangó letöltésekor éreztem magam végre igazán okosnak? Az döbbentett meg jobban, hogy Gwyneth Paltrow belefér egy dobozba, vagy, ahogy Kyser Soze, maga a Mítosz, felkel és jár? Az volt félelmetesebb, hogy egy falfehér díszbohóc egyszerre tud a telefon innenső és egy távoli végén lenni, vagy, hogy mennyire kibaszottul lehangoló, ahogy Donnie vihog az ágyán? Najó, az valóban lehet az életre szóló filmbefogadás posztraumatikus hitelesítése, ha valaki egy végefőcím után ír … ööö … verset. (Igen-igen, azok a középre rendezett kis bekezdések.) A végefőcím előtti dolgokról, persze. Vágom, hogy géj, köbö mint hiába szeretni, de van a teljességgel felesleges és hiábavaló dolgokban valami ellenállhatatlanul, inspirálóan gyönyörű. Chan-wook Park arcpirítóan hideg haláltánca, a Sympathy for Mr. Vengeance halovány kettős keretbe ágyazott, precíziós narratívájával és az elégtétel ígéretével, a bosszú süketnéma mámorával taglóz le. Nem lesz könnyebb a veszteség, nem lesz jobb, az kamu. Nem tartasz sehova, nem tudni, meddig, és a végén csak pillázol majd, ahogy Kang-ho Song a mellkasába döfött röpiratra. De hol nem szarod le? Már nem magad vagy. Kevesebb és több: az utolsó lendület.
Mivel a szó – asszem – nálam sem pusztán hordozó, nem csak szolgai jelölő (hanem hiúmód több), és mivel – asszem – pontosan tudom, melyik megmondóember hangja feszegette a legtöbbször a boxerem, gondoltam személyének citálása eme vallomásocskának minimum fontos része. Egy konkrét mondatot szerettem volna tőle idézni, a verbálbarokk egy huncut magaslatát, a lucskosig stilizált szubsztanciát, önmaguk „fonnyadtholdvilágánál” önmaguknak vonító szavak végenincs vonaglását… de legyen inkább mindjárt kettő!
(Telefonbeszélgetés, 2010, július 7., 12:23) - Csá GyZ, hogy vagy? - Köszi, jól. (álmosan, szelíden) - Figyi, át tudnád küldeni a Lovecraftos írásodat? Neten nincs má fenn, gépen meg nem lelem, és tök kéne valamihez. - A mit? (még mindig csipásan) - A láv-kráf-tos szarodat, bazmeg! - . (Telefonbeszélgetés vége, 24 másodperccel később.)
Az ezt közvetlenül követő 4-5 hívásom hiába csörgött ki. Remélem, idővel megbocsát a faragatlanságomért, én addig is lájkolom őt.
Chavez
Amikor először láttam a Szárnyas fejvadászt, még igencsak gyerekként, természetesen a felét sem értettem, de azt már akkor is éreztem, hogy ez nem az a szokványos sci-fi, hanem valami olyan, amihez még fel kell nőnöm, a szó minden értelmében. Azóta felnőttem, és már több tucatnyi alkalommal meg is néztem a filmet, különböző verziókban és szinkronokkal is, és számomra egy cseppet sem kopott az értéke, pedig eredetileg is egy közel 30 éves filmről beszélünk. Philip K. Dick, Sid Mead, Moebius és Ridley Scott víziójának, a történet mondanivalójának és filozófiai mélységeinek, Rutger Hauer kiváló alakításának, valamint Vangelis, a futurisztikus neo-noir atmoszféráért legnagyobb mértékben felelős és hátborzongatóan gyönyörű zenéjének hibridje olyan szinten nyűgözött le, amihez hasonlót korábban talán csak a Star Wars esetében éltem át. Évekkel később a Ghost In The Shell anime hasonlóképpen hatott rám. A zseniális japán rajzfilm valójában a Szárnyas Fejvadász alapgondolatát vitte tovább, hasonló filozófiai réteggel, és ugyanolyan erős képi és zenei világgal. Hát így lettem cyberpunk rajongó.
A Geekz crew-ban sokunknak megvan a maga saját kis szakterülete, amellett, hogy természetesen mindenki ért mindenhez. Nekem egy igencsak speciális, és ennél fogva nem túl népszerű, illetve kevésbé ismert műfaj jutott. A jakuzafilmek iránti vonzalmam visszavezethető egyrészt a VHS korszakban látott Fekete Esőig és Sidney Pollack Jakuzákjáig, másrészt a szamurájfilmek iránti rajongásomig. A nagy lökést azonban két vérben ázó Fukasaku klasszikusnak, az Utcai Jakuzának (Street Mobster), és az Okinavai Különítménynek (Sympathy For The Underdog) köszönhetem. Előbbi egy rendkívül véres és brutális film, melyben Bunta Sugawara agresszív és önpusztító gengszterként tapossa a sárba a jakuza-kódexet, utóbbi pedig egy a Vad Banda által (is) ihletett gengsztermozi, amiben egy számkivetett jakuzákból álló társaság idegenben való boldogulni akarását és ennek kudarcát láthatjuk. Fukasaku filmjei csak ránézésre véres bűnügyi akciófilmek, mögöttük valójában komoly társadalmi és morális kérdések feszegettetnek. A jakuzafilmek, és főleg a fent említett kettős új megvilágításba helyezték nálam a gengszterfilmeket, így ma már nemcsak hogy egy külön blogot szentelek nekik, de pl. mindkét fent említett remekműhöz saját kezűleg készítettem magyar feliratot is, nehogy esetleg ez akadályozzon meg bárkit is abban, hogy megismerkedjen velük. Így lettem jakuzafilm otaku.
Egész egyszerűen valami olyan horror képregényt kerestem, amire van némi garancia. A Vertigo alkiadó alatt futó Hellblazer sorozat akkoriban már a 200-ik rész felé tartott, ami jó ómennek tűnt, így bepróbálkoztam vele, bár nem rögtön az elején kezdtem, hanem egy remekbeszabott Ennis sztorival, a sokat méltatott Dangerous Habits-al, ami aztán annyira letaglózott, hogy máig is a legjobb képregénysztorinak tartom, amit valaha olvastam. Majd kapásból a széria elejére ugrottam, és a Delano éra is telitalálatnak bizonyult. Az előzmények megértése miatt pedig egészen a sorozat gyökereihez, az Alan Moore féle Swamp Thingig mentem vissza. A Hellblazer egyrészt a remekül kitalált és kidolgozott karakterével, másrészt a nem szokványos horror jellege miatt érdemelte ki a rajongásomat. A klasszikus horror nálam ugyanis nem nagyon működik a filmeken kívül, így igazán üdítő volt egy olyan folyamot követni, amiben nem olcsó és már sokszor lejáratott klisék sorakoztak fel egymás után, és amiben a horror köntös csak másodlagos John Constantine zseniális figurája után. Nos, így lettem cinikus, láncdohányos mizantróp.
A cikk szerzője vendégművész mifelénk, Köllő Killa kisasszony.
1939 furcsa év volt a magyar filmművészetben. A korábbi évekhez képest hirtelen kevesebb lett a vígjáték és pálfordulatként ömött a filmekből a gyilkosság, öngyilkosság, bűnügy, abortusz, nemi erőszak. A szexualitásról nem is beszélve. Bár Karády vetkőzős jelenete a Halálos tavasz-ban sokkolta a erkölcsbizottságot, A két lány az utcán abortusza, meg egyáltalán, André de Toth mind az öt filmje megtűrt, de visszhang és elismerés nélküli maradt ugyanabban az évben. Az, hogy a második világháború előszele mit hozott ki a filmkészítőkből és ennek később milyen következményei lettek mindenképp meghatározták a magyar és a világ filmtörténetét is. Például betiltottak filmeket, amik később kutlikusak lettek, vagy elhagyták az országot zseniális tehetségek. Tóth Endre például André de Toth néven világhírű lett.
A Két lány az utcán erősen kezd: egy laza intróban látjuk, ahogyan egy megesett lányt (Gyöngyi) becsap a vőlegénye, kitagad az apja, elmegy abortuszra, és munkát vállal zenészként egy éjszakai bárban. Aztán egy építkezésen egy fiatal parasztlány (Vica) kimerülésig dolgozik, majd túl kedvesen viszonyul az építészvezetőhöz, aki félreérti (?) és letámadja. A nemi erőszak elmarad, viszont Vica az utcára kerül. Ezen a ködös, szeles éjszakai estén találkozik Budapesten a két lány. Gyöngyi már megteremtett magának egy kétes exisztenciális hátteret az éjszakai zenéléssel, így magához veszi Vicát és elvetetett gyereke helyett nevelni kezdi.
A lányok nehéz, de boldog életét az teszi még boldogabbá, hogy - mintegy mesebeli csoda folytán - Gyöngyi pénzt kap otthonról. Szép házba költöznek, ahol titkolják korábbi kétes életüket és úrilányokként viselkednek. Közben a fiatal Vica beleszeret abba az építészbe, aki korábban meg akarta kettyinteni. Hidegrázós happy end a befejezés, mindenki eléri amire vágyott: Gyöngyi a nemzetközi karriert, Vica a szerelmes erőszaktevőt.
A közvetlenül a háború előtt készült filmben mindennapos problémaként jelenik meg az egyedüllét, cserbenhagyás, abortusz. A rendetlen, zsúfolt környezetet csoda folytán felváltja a könnyednek tűnő jólét. Ötvözi az álomvilágot a kegyetlen valósággal, mindezt erős képi világgal tárja elénk: a boldogság jelképe a letisztult környezet, egyenes vonalak, tágas terek, hosszú árnyékok. Ez a boldogság viszont minden pillanatában tele van szorongással. A Két lány az utcán-ban nincs egyetlen egy nyugodt pillanat sem. Ha a film tartalma szerint megnyugvás áll be a szereplők életében, akkor olyan szédítő képeket látunk, amitől azonnal hányingerünk lesz.
Érdekes, ahogyan a film elején a teherbe esett lánynak híre kél a világban: fokozódó zene alatt látjuk a fülekbe sugdosó asszonyokat, nevető öreg férfiakat, és közben félig áttetszően egy kongó harang látszik végig a képen. A pergő montázsnak egy zakatoló vonat képe vet véget: messze utazik a lány a híre elől. Amikor a film végére befut sikeres zenészként, ugyanezt a montázstechnikát használja Tóth annak megmutatására, hogy híre megy a világban. Szédítő volt az is, ez is. Tóth minden képe, minden utalása, de a humora is elképesztőn friss és nyers. Mindenkivel empatikus, mindenkin nevet, de ami a legfontosabb, nem maszatol, nem leplez és nem húzza az időt műizgalmakkal. Nem a félreértések alakítják a feszültséggel teli eseményeket, hanem az, hogy a problémák azonnal, vagy némi késleltetéssel kimondásra kerülnek. Megtudjuk, hogy a terhes Gyöngyi pasija másik nőt vesz el, 2 percen belül megtudja az egész család, majd az egész falu. Szóval kimondják a problémákat, és a feladat, hogy azokat azonnal meg kell oldani. Sokszor pedig a megoldás gyomorforgató.
Ez Tóth igazi erénye és zsenialitása: minden jelenete, minden felvetése, szituációja valódi és nyers. Hősei vállalják döntéseiket, nem gyötrődnek, folyamatosan megoldásokat találnak és haladnak előre. A konfliktusok abból adódnak, hogy a hősök döntései keresztezik, akadályozzák egymást. Történeteiről, dramaturgiájáról süt a türelmetlenség, süt a határozottság. Szókimondó hősei gyakran elbuknak, aztán újra felállnak, hogy ismét elbukhassanak.
A Két lány az utcán-ban Gyöngyit aggasztja, hogy pártfogoltja egy olyan emberbe szeretett bele, aki korábban megalázta. Próbálja megakadályozni (nyilvánosan, nem titokban, ettől Tóthos az egész), de nem megy, ezért egy idő után magával foglalkozik, a karrierjével, és hagyja, hogy a fiatalok döntsenek, ahogy akarnak. A pár összeházasodik, Vica álma teljesül: egy építészhez ment hozzá, akinek viszi az ebédet minden nap. Az utolsó képben pedig a félig kész házra menetelnek fel boldogan: minden gyönyörű, minden rendben van, de a néző azt várja, hogy ki esik le az erkélyről, ki löki le a házastársát és egyszerűen nem érti, hogyha ennek a filmnek pozitív a vége, akkor miért szédül ennyire. Ez a két csaj túl durva dolgokon ment keresztül ahhoz, hogy beteljesüljenek a vágyaik. És mert a kis parasztlány vágyai beteljesültével aggresszorához vált hasonlóvá.
Amikor a parasztlány találkozik a hajnali utcán a műszakból hazatérő zenészlánnyal, amikor kiderül, hogy ugyanabból a városból származnak, és amikor egy pillanatra elkomorodik az otthonából elűzött, megesett csaj, olyan kiábrándult cinizmussal és megvetéssel szól férfiakról, majd önmaga helyzetéről, ahogyan csak igazán nagy tragédiát átélt emberek szoktak. A két naivából a film végére megszületnek azok a nők, akiket később végzet asszonyaként aposztrofálnak a noirok. Főleg a nagyvilági hegedűművész Gyöngyi lesz ilyen: intelligens, visszafogott, és kiismerhetetlenül titokzatos a múltja, és tele van cinizmussal. A másik lány kapcsán pedig felmerül a kérdés, vajon mikor és melyik épülő ház oldaláról fogja leszédíteni férjét? Vagy vajon miért nézi mosolyogva azt, hogy asszonyokat kemény munkára fognak férje építkezésén - pont úgy, ahogyan őt is kínozták a film elején?
A későbbi termékeny noir-mester öt(!) filmet rendezett 1939-ben Magyarországon, aztán elhúzott Londonba Alexander Kordának segédkezni. Mind az öt film (hihetetlen számnak tűnik) a korban annyira progresszív volt, hogy sem az akkori nézők, sem a későbbi filmtörténészek nem tudtak mit kezdeni vele. Hálistennek a nagyvilági siker igazolta itthon mellőzött tehetségét, ideje lenne itthon is elkezdeni foglalkozni a munkásságával.
Egyelőre úgy tűnik, hogy Hamlet nem teszi tiszteletét, de a részünkről mi ott leszünk. A főszerk ugyan jelezte, hogy széklábat vigyünk, biztos, ami hótziher, de mi kulturált vitában mindig a környezetünkben talált, improvizált eszközöket használjuk. Mert környezetbarát. Vagy mi.
2010 február 25.-én (csütörtökön) 18 órától a Karton Galériában (1054. Budapest, Alkotmány utca 18.) lesz megtartva a Képregénykedvelők Klubjának soron következő rendezvénye.
Címe: Mit kell tudnia a képregénykritikusnak?
A meghívott vendégek: Wostry Ferenc (Könyvesblog, Geekz, Filmvilág), Szűcs Gyula (Index.hu), Nagy Krisztián (Geekz, KN), Bayer Antal (Buborékhámozó) és Rusznyák Csaba (Geekz, KN). A beszélgetést Kemenes Tamás vezeti.
Nem kell aggódni, a GeexComix műsorszünet szignálját hamarosan újra kétheti jelentkezés szakítja meg, de mielőtt visszatérnénk a régi kerékvágásba, még egy kötelezettségünknek kell eleget tenni. A múlt héten górcső alá vettük az évtized legjobb képregényeit, most a 2009-es esztendő termését vizsgáljuk át, különös tekintettel a magyar megjelenésekre, segítséget nyújtva az eligazodásban, hogy a hatalmas választékból mit érdemes mindenképpen elolvasni.
2009-es Top10: ongoing sorozatok
Dark Avengers (Marvel, 2009-) Írta: Brian Michael Bendis (New Avengers, Powers, Ultimate Spider-Man) Rajzolta: Mike Deodato (Amazing Spider-Man, Thunderbolts)
Brian Michael Bendis (lassan hat éve a Marvel zászlóvivője), legújabb sorozatában a gonosz uralkodik. Norman Osborn irányítása alatt pszichopaták, skizofrének, őrültek és gyilkosok pózolnak hősökként, és ugyan ha tehetnék, csak maguknak kaparnák a gesztenyét, de néha kénytelenek ténylegesen a jó ügyért harcolni – miközben saját pszichózisaik és ellentéteik, nameg főnökük bomlott elméje következtében folyamatosan a katasztrófa szélén egyensúlyozik az egész csapat.
Batman & Robin (DC, 2009-) Írta: Grant Morrison (The Invisibles, New X-Men) Rajzolta: Frank Quitely (All Star Superman, New X-Men), Philip Tan (Spawn, Uncanny x-Men)
Grant Morrison több éven át kínzott bennünket pocsék Batman sztorikkal, de az új sorozatban végre ismét megmutatta, hogy nem véletlenül jegyeztük meg a nevét. A címszereplők, Dick Grayson és Damien Wayne (Bruce ugyebár „halott”) olyan őrült, felkavaró, perverz és bizarr kalandba keveredtek a malacálarcos gyilkossal az első sztoriban, hogy a cím már csak azzal a három résszel (és Frank Quitely gyönyörű képi világával) kiérdemelte a helyezést a listán.
Green Lantern (DC, 2005-) Írta: Geoff Johns (Blackest Night, The Flash, Superman) Rajzolta: Ivan Reis (Action Comics, Infinite Crisis), Doug Mahnke (Batman, JLA), Billy Tan (New Avengers, Uncanny X-Men)
Geoff Johns évek óta írja a DC szóban forgó legjobb sorozatát, izgalmas, fordulatos és kirobbanóan epikus űroperájával folyamatosan, ötletesen bővíti a karakterek hét évtizedes mitológiáját, és a lélegzetelállító űrcsatákban ráadásul nem fél kendezőtlen brutalitást alkalmazni. Az intenzív összecsapásokban (ha valaki nem tudná, dúl a fény háborúja, ld. Blackest Night) gyönyörűen szakadnak cafatokra a legyőzött Lámpások – a rajzolók is tudták, mitől döglik a légy.
Ha egy tanulsága van Jason Aaron hardcore bűnügyi sorozatának, akkor az ez: indiánnak lenni a mai Amerikában szar. Ráadásul emellett még beépített FBI-ügynöknek is lenni egy egész rezervátumot uraló gengszter köreiben, még inkább az. Mocskos, véres, kíméletlen és brutális erejű, vigasztalanul sárgás-barnás-koszos képi világú képregény elveszett lelkekről, akik tűzön-vízen és hullákon keresztül keresik megváltásukat, de csak egyre mélyebbre és mélyebbre süllyednek saját poklukban.
Egy pacifista összaszabdalja saját arcát, majd gyolcsba tekert, kíméletlen, profi ölőgéppé változik, aki fegyverrel vág véres rendet a káosz felé tartó Afrikában, egy rejtélyes erőnek engedelmeskedve, amit maga sem ért – vagy egyszerűen csak begolyózott? A DC klasszikus sorozatának „vertigósítása” kényelmetlenül realisztikus kulisszák közt játszódik, és kivételesen nem a szarrá rágott terrorizmusra hívja fel a figyelmet, hanem a fekete kontinensre, amelynek egyes részein a gyerekeket csak arra tanítják, hogyan kell lőni a géppuskával.
The Unwritten (Vertigo, 2009-) Írta: Mike Carey (Lucifer, Crossing Midnight, Hellblazer) Rajzolta: Peter Gross (The Books of Magic, Lucifer)
Tom Taylor a sosem kért hírnév átkát nyögi: titokzatos módon eltűnt apja róla mintázta a világszerte ismert Harry Potter-szerű fantasy sorozat főszereplőjét, így két dedikálás közt a pohár fenekén keresi a kiutat. Olyannyira gyűlölt élete hirtelen gyökerestül felfordul, amikor egy újságíró kideríti, hogy az összes származását bizonyító irat ügyes hamisítvány, ráadásul egy a könyvbéli alteregójának ősnemezisére, Ambrosio grófra megszólalásig hasonlító őrült próbálja kivégezni egy bomba segítségével élő feed-ben, webkamerák előtt. Szárnyra kel a legenda, hogy Tom a könyv lapjairól lelépett Tommy, a fiú pedig elindul, hogy kiderítse mi áll öröksége hátterében, egy olyan titkos háborúba keveredve, mely egészen egy Kipling által írt elveszett könyvhöz vezethető vissza.
Irredeemable (Boom! Studios, 2009-) Írta: Mark Waid (Kingdom Come, Ruse, Superman: Birthright) Rajzolta: Peter Krause (Flash, Birds of Prey)
Mi történne, ha Superman összeroppanna a vállára nehezedő elképzelhetetlenül hatalmas érzelmi és mentális teher alatt? Bár hasonlót már láttunk, Waid mégis képes újszerű tálalásban előadni a témát, jól átgondolt, logikus történettel, amint a Justice League alternatív verziója próbálja megfékezni az elpusztíthatatlan szuperhős őrült(nek tűnő) tombolását és egyszersmind megfejteni, mi okozta a törést a Plutonian lelkében.
Greek Street (Vertigo, 2009-) Írta: Peter Milligan (Tank Girl, X-Statix, Hellblazer) Rajzolta: Davide Gianfelice (Northlanders)
A görög mítoszok 21. századi noir-miliőbe helyezett átirata leginkább az Amerikai istenek vagy a Fabulák receptjére emlékeztet: a londoni Soho hírhedt utcáján újra elfeledett hősök és szörnyek járnak, amihez jól ki kell nyitnunk a szemünket és leporolnunk a klasszikus ókorral kapcsolatos tudásunkat, mert semmit nem rágnak a szánkba, Peter Milligan pedig nem sokat vacakol, egy igen erős felütéssel a főhőst az egyik legtragikusabb görög legenda szereplőjévé teszi.
Northlanders (Vertigo, 2008-) Írta: Brian Wood (Demo, DMZ, Local) Rajzolta: Ryan Kelly (Lucifer, Demo), Davide Gianfelice és mások
Szakadnak az inak, törnek a csontok és véres ösvény nyílik a vikingek kardja előtt: Brian Wood, akinek nagyszerűen kezdődő DMZ-je középszerbe fulladt, most könnyedén utasítja maga mögé a Dark Horse Conan-jét és az Image Comics Viking-jét, az antológiaszerűen különböző rajzolók által megvalósított, fiktív, ám mégis realisztikusnak ható történetekből összefűzött, legendákat és történelmet értő kézzel összefonó képregényszőttesében.
Kick-Ass (Icon, 2008-) Írta: Mark Millar (The Authority, Wanted, The Ultimates) Rajzolta: John Romita Jr (Uncanny X-Men, Amazing Spider-Man, World War Hulk)
A YouTube-generáció képregénye, ami internetes víruskampánnyal indult útjára és már a film is készül belőle Mathhew Vaughn vezényletével. Dave Lizewski átlagos srác, aki egy nap maszkot húz, hogy valami heroikusat tehessen, de még aznap megkéselik és törött csontokkal kerül a kórházba. Hónapokkal később, felépülése után, újra próbálkozik és ismételten összeverik, ám valaki felveszi a jelenetet a telefonjával és a maszkos igazságosztó azonnal a YouTube sztárja lesz, MySpace oldalára tömegével érkeznek a gratulációk és segélykérések, ezreket inspirálva fellépésével. Millar a sokszorosan lerágott csontot újra érdekessé és izgalmassá képes tenni, mint ahogy Romero-nak is sikerült friss fogást találnia saját bejáratott zsánerén a Diary of the Dead-del.
2009-es Top10: mini/graphic novel/one-shot
Beasts of Burden (Dark Horse, 2009) Írta: Evan Dorkin (Milk and Cheese) Rajzolta: Jill Thompson (The Invisibles, Sandman)
Kutyák és macskák, óriásbékák és szellemek, invázió és gyilkosság, humor és gore – mindez szívvel és lélekkel, és nagyszerű, szerethető karakterekkel nyakon öntve. A mágiához is konyító, a környéküket védelmező háziállatcsorda horrorisztikus kalandjainál nem nagyon jelent meg eredetibb, ötletesebb és jobban megírt képregény tavaly, pedig volt itt még Chew és The Stuff of Legend is.
Hellboy: The Wild Hunt (2008-2009) Írta: Mike Mignola (Batman, B.P.R.D.) Rajzolta: Duncan Fegredo (Judge Dredd)
A The Wild Hunt az eddigi legjobb Hellboy mini, és ez bizony nem kis szó. A címszereplő személyes útkeresése itt nyílik ki, és válik igazán epikussá, előrejelezve egy hatalmas háborút, amit hősünknek az Excaliburral a kezében kell majd vívnia egy boszorkány serege ellen. Csakhogy ha ily módon megakadályozza a világ pusztulását, azzal rálép arra az útra, amin végül ő maga hozza majd el az apokalipszist. Tragikus dilemma monumentális, mitikus kulisszák között, a közelgő, minden elsöprő vihar előtt.
Incognito (Icon, 2009) Írta: Ed Brubaker (Criminal, Daredevil, Uncanny X-Men) Rajzolta: Sean Phillips (Criminal, Hellblazer, Sleeper)
A szerzőpáros Sleeper című sorozatának eszmei folytatása piszkosul hangulatos és erőszakos, szuperhősös ponyva-noirba csomagolt fejlődéstörténet egy kegyetlen, szupererejű gonosztevőről, aki a mini végére gyilkos antihőssé „nemesül”. A képet gyönyörűen egészítik ki az őrült tudósok, a romlott femme fatale-ok, a lelketlen rosszfiúk és az alig jobb jófiúk. A Brubaker-Phillips páros még egyszer sem okozott csalódást.
Punisher: The Naked Kill (Marvel, 2009) Írta: Jonathan Mayburry (Marvel Zombies Return) Rajzolta: Laurence Campbell (Judge Dredd)
A tavalyi év legnagyobb képregényes bűnös élvezete. Frank egy snuff film hálózatot számol fel egy szigorúan őrzött irodaépületben, lőfegyverek nélkül – azaz kreatívan. Végtelenül gonosz, éjfekete humor, szenzációsan cinikus narráció, burjánzó erőszak, ötletesen emelkedő hullahegyek, nagyszerű, sötét, képi világ. Ki mondta, hogy Garth Ennis után nincs szufla a Megtorlóban?
Star Trek: Crew (IDW, 2009) Írta és rajzolta: John Byrne (Fantastic Four, Uncanny X-Men)
Egy Star Trek mini, ami friss, intenzív, ötletes, és közben nem köpi szembe a tradíciókat sem, azaz intelligens és gondolatébresztő is egyben. Valahogy így kellett volna a nagyvásznon is. Persze, a főhősnő karakterét csak az elvetemült rajongók ismerik (khm, izé), de a kerek, egyrészes történeteket ettől függetlenül is értheti és élvezheti mindenki.
Umbrella Academy: Dallas (Dark Horse, 2009) Írta: Gerard Way Rajzolta: Gabriel Bá (Casanova)
A My Chemical Romance énekese teljesen váratlanul robbant be a képregényes köztudatba szedett-vedett, a Hellboy és a Goon keresztezésére emlékeztető diszfunkcionális szupercsapatával, mely azonnal osztatlan sikert aratott. Legújabb történetében találkozunk az időfolyam legőrültebb, Tarantino-inspirálta bérgyilkospárosával (akik nem mellesleg felrobbantják az egész Földet), hőseink pedig a történelem menetét próbálják megváltoztatni azzal, hogy megnyerik a vietnami háborút (egy múmia feltámasztásával) és megakadályozzák a Kennedy-gyilkosságot. Ahogy ezt Parra kolléga mondta egy közös ismerősünkre, nekem úgy Gerard Way a kedvenc őrültem.
I Am Legion (Devil's Due Publishing, 2009) Írta: Fabien Nury (W.E.S.T., Il était une fois en France) Rajzolta: John Cassaday (Planetary, Astonishing X-Men)
A francia Les Humanoīdes Associés (ami a Métal Hurlant magazinnak adott életet és olyan szerzőket tett közismertté, mint Jodorowsky, Bilal és Moebius) második közös kiadása (az első a The Zombies That Ate the World volt a Guy Davis-Jerry Frissen párostól) az amerikai DDP kiadóval. A második világháború alatt, 1942-ben a németek Légió fedőnév alatt új csodafegyverrel kísérleteznek egy kislány testében lakó ősi entitás segítségével, aki távolról képes másokat irányítani, a szövetségesek pedig legjobb titkosügynökeiket vetik be, hogy gátat vessenek a közelgő katasztrófának. Fantasztikusan megrajzolt történet az indiana jones-i hagyományok szellemében.
Crossed (Avatar Press, 2008-2010) Írta: Garth Ennis (Preacher, Hellblazer, The Boys) Rajzolta: Jacen Burrows (Scars, Chronicles of Wormwood)
Az egyébként sem a visszafogottságáról híres Garth Ennis (aki olvasta a Preacher című sorozatát, most minden bizonnyal egyetértőleg bólogat), ezúttal egy kilenc részes minisorozatban hozza elől elméjének legbetegebb bugyraiból főhősének inkább töredékes, időbeli ugrásokkal operáló beszámolóját a vándorlásról, melyet egy maroknyi túlélővel folytat egy alternatív, apokaliptikus jövőben, ahol az emberi civilizációt tökéletesen leromboló, megállíthatatlan vírus vérszomjas őrültekké változtatja áldozatait. Itt bizony nincs tabutéma, sem textuálisan, sem pedig vizuálisan: a túlélésért szörnyű árat kell fizetni.
Asterios Polyp (Pantheon Books, 2009) Írta és rajzolta: David Mazzucchelli (Daredevil, Batman: Year One)
Az év legintelligensebb és invenciózusabb graphic novel-je, mely szinte a képregény teljes eszköztárát felvonultatja a sodró erejű történetmeséléshez. Halott ikertestvérének narrálásában lehetünk tanúi Asterios, a neves építész átalakulásának, amint egy villámcsapás hatására át egy eldugott kis városka autószerelőjeként kell átértékelnie eddigi teljes életét. Vaskos, 320 oldalas olvasmány, de addig garantáltan nem fogod letenni, amíg a végére nem jutsz.
Scott Pilgrim vs the Universe (Oni Press, 2009) Írta és rajzolta: Bryan Lee O'Malley
A Scott Pilgrim sorozat ötödik kötete ugyanolyan humoros, mint a korábbiak, az első rész megjelenése óta többszörösen díjazott, kanadai O'Malley semmit nem vesztett a lendületéből és a mangák és videojátékok inspirálta, egyszerű vonalvezetésű, de mégis kifejező stílusban készített széria egyre közelebb kerül a végső boss fight-hoz: Scott-nak a Ramona elnyerésért legyőzendő hét ex-barátból már csak három van hátra. Habkönnyű, szórakoztató történet majd 200 oldalon, nemsokára pedig a belőle készülő filmet is megnézhetjük a moziban Michael Cera főszereplésével.
2009-es Top5: képregények magyar szerzőktől
Kalyber Joe 4-5 (szerzői kiadás, 2009) Írta és rajzolta: Pilcz Roland
Az Angyalok a pokolban Kalyber Joe és barátai történetének negyedik (két részben megjelent) felvonása, amiben a címszereplő már igazi kalandhőssé válik: dzsungelen, sivatagon, folyókon, vadállatokon, ezer veszélyen keresztül kutatja a kincset, de közben szem előtt tartja az igazán fontos dolgokat is. Humor, kaland, barátság: mondanám, hogy a legjobb magyar képregénysorozat, de majdnem az egyetlen is, úgyhogy ez nem volna elegendő dicséret. Egyszerűen csak: rohadtjó!
Pszicho Dzsánki (szerzői kiadás, 2009) Írta: Mráz István Rajzolta: Oravecz Gergely
Három rövid, de annál hatásosabb, delíriumos merengés egy apokalipsziséből bágyadtan ébredő, beteg, bizarr világról. Történet alig van (legalábbis még: a szerzők folytatást ígérnek), atmoszféra annál inkább: megragad, magával ránt, és nem ereszt.
Mi van, Dodó? 2. (Kepregeny.hu, 2009) Írta és rajzolta: Marabu
Az empiriokriticizmus diadala! Napjaink nagy gondolkodójának privát szigete, amelyre a dodókat menekítették a Kretén 100. számával megszűnt eredeti élőhelyükről, most már a nagyközönség számára is látogatható. A jelenleg létező legjobb magyar strip-sorozat.
Bábel verme (Roham Kiadó, 2009) Írta: Kemenes Iván és Varga Péter Rajzolta: Kemenes Iván
A Stromfeld-ciklus második kötete a 2008-as Alfabéta-díj nyerteseitől, ezúttal színesben, amelynek készítését még egy blog formátumú munkanaplóban is dokumentálták. Ismét Budapesten járunk, ezúttal a Milleniumi Földalatti építésének idején, ahol a főhős, a börtönviselt építőmunkás úgy ereszkedik egyre mélyebbre saját elméjének tébolyába, ahogy az alagutak mélyítése közeledik a földalatti átadásának dátumához. Egyszerűnek tűnő, de bonyolult szerkezetű történet, mely utána jó ideig nem fog szabadulni a gondolataink közül.
Az elveszett cirkáló (Képes Kiadó, 2009) Rajzolta: Korcsmáros Pál Átdolgozta: Garisa H. Zsolt és Varga Zoltán
Korcsmáros Pál legendás Rejtő-adaptációinak újabb csodálatosan felújított, színes, keményfedelű kötete, ugyanakkor talán a legdrágább magyar képregény a piacon. Ettől függetlenül minden Rejtő- és képregényrajongó polcán bérelt helye van.
2009-es Top5: magyar megjelenések külföldi szerzőktől
Watchmen (Cartaphilus, 2008-2009) Írta: Alan Moore (From Hell, Swamp Thing, Lost Girls) Rajzolta: Dave Gibbons (Green Lantern, Rogue Trooper)
A 2009-es egy nagyon jó év volt a Kilencedik Művészet szempontjából kis hazánkban: Moore képregénytörténeti mérföldköve a filmfeldolgozás körül kialakult hype korbácsolta hullámokat meglovagolva megérkezett a könyvesboltok polcaira. És hogy miért is akkora nagy durranás ez a képregény? Ezt már részletesen kifejtettük nektek egy korábbi cikkünkben, egészen pontosan ITT.
Sandman - Prelűdök és noktürnök (Cartaphilus, 2009) Írta: Neil Gaiman (Amerikai istenek, Csillagpor, Coraline) Rajzolta: Sam Kieth (The Maxx, Zero Girl), Mike Dringenberg (Doom Patrol), Malcolm Jones III (The Question)
A képregénysorozat, amely nemzetközi hírnevet szerzett Neil Gaimannek végre hozzánk is megérkezett! Merész lépés a Cartaphilus kiadótól, hiszen a Sandman egyértelműen nem a képi világával hódította meg olvasóit, de aki beleveti magát a szédítő részletességű, mitológiát, popkultúrát és művészeteket magába fogadó univerzumba, annak emlékezetes élményben lesz része. Külön öröm, hogy az egyébként nehéz eredeti angol szöveget remekül magyarították és a kötet végi függelékben számos utalásra és összefüggésre rávilágítanak a témában kevésbé járatosak számára.
Guszti történelmet ír (Nyitott Könyvműhely, 2009) Írta és rajzolta: Pieter De Poortere
De Poortere-nek semmi sem szent: kövér, Hitler-bajszos, kecskekúró, együgyű parasztján, Gusztin keresztül nem egyszerűen görbe, de cinikus, gonosz és szatirikus tükröt tart az emberiség története elé. Ha kíváncsi vagy, mi köze Jézus feltámadásának a madárijesztőhöz (a kötet legjobb és legszemtelenebb poénja), ez a te képregényed.
Mutánsvilág (Kingpin, 2009) Írta: Brian Michael Bendis (Daredevil, Powers, Ultimate Spider-Man) Rajzolta: Olivier Coipel (Thor)
Soványka év volt a tavalyi a szuperhősképregények terén, de a Mutánsvilágnak egy izmosabb felhozatalban is a legjobbak közt lenne a helye. Az Új Bosszú Angyalait, az X-Ment és Magnetót szerepeltető történet egy meglepően erős emocionális töltettel bíró családi tragédiát bújtat egy nagyszabású, alternatív világos, gyönyörű képi világgal életre keltett csihipuhiba.
Usagi Yojimbo 6-7 (Vad Virágok Könyvműhely, 2009) Írta és rajzolta: Stan Sakai
A gazdátlan nyúlszamuráj története töretlenül folytatódik itthon (és közben Amerikában is, immár túl a 125. részen), továbbra is a Sin Cityvel osztozva a legjobb Magyarországon megjelenő sorozat címén. Sakai egyaránt nagyszerűen ír és rajzol humoros szösszeneteket, horrorisztikus démon- és kísértetmeséket, melankolikus karakterdarabokat, moralitástörténeteket és sodró lendületű akciókat.
Elkerülve a az év végén/elején hagyományos listamániát, gondosan kivártunk, hogy elcsendesedjenek a hullámok és mielőtt menetrendszerűen folytatnánk a GeexComixot, átnyújtunk nektek egy ajánlót az elmúlt évtized legjobb képregényeiből - Olórin és Santito válogatásából.
Évtizedes Top10 - ongoing sorozatok
American Virgin (Vertigo, 2006) Írta: Steven T. Seagle (Uncanny X-Men, Sandman Mystery Theatre) Rajzolta: Becky Cloonan (Demo)
Adam Chamberlain, az ismert televangelista fia a szexuális absztinenciát hirdető tévés roadshow-jában a kamerák előtt fogadja meg, hogy szüzességét csak az egy igaz szerelmének, Cassandra-nak adja oda az esküvő napján, ezzel utat mutatva eltévelyedett fiatalok tízezreinek. Amikor kiválasztottját egy békemisszió alatt terroristák gyilkolják le brutálisan az egész világ szeme láttára, Adam megfogadja, hogy kézre keríti a gyilkosait. Afrikába utazik, felbérel egy Mel nevű zsoldost és a szex és a vallás témáját körüljáró önismereti utazás veszi kezdetét az évtized egyik legkiszámíthatatlanabb fordulatokkal operáló képregényében.
X-Factor (Marvel, 2005) Írta: Peter David (The Incredible Hulk, SpyBoy, The Dark Tower) Rajzolta: Ryan Sook (BPRD, Arkham Asylum: Living Hell), Renato Arlem és még sokan mások
A Marvel-univerzum talán egyik legérdekesebb (és ehhez képest méltánytalanul kevéssé ismert) karaktere Jamie Madrox, vagyis Multiple Man, aki egy egy tévés vetélkedőben nyert pénzből nyit detektívügynökséget a (több szempontból is) kataklizmikus House of M eseményei után. A szokatlan hangvételű és nagyszerű ötletektől sziporkázó szuperhős-sorozatban társai (Strong Guy, Siryn, Rictor, Monet, Wolfsbane, Layla Miller) és saját duplikátumai segítségével ered a Decimation során bekövetkezett események rejtélyének nyomába.
Seven Soldiers (DC Comics, 2005) Írta: Grant Morrison (The Invisibles, New X-Men, All Star Superman) Rajzolta: Simone Bianchi (Batman, Detective Comics), Cameron Stewart (Catwoman, The Other Side), Ryan Sook, Frazer Irving (Necronauts, Silent War), Pascal Ferry (Adam Strange), Yanick Paquette (Terra Obscura, Wonder Woman) és Doug Mahnke (JLA, Final Crisis)
Rendkívül egyedi metasorozat és a DC kiadó elfeledett, ám Morrison által feltámasztott hőseinek legfurcsább team-up-ja, melyben a hét különböző hangulatú és stílusú rajzoló alkotta négyrészes minisorozat főhősei (Shining Knight, Manhattan Guardian, Zatanna, Klarion the Witch Boy, Mister Miracle, Bulleteer, Frankeinstein) csupán a befejező két részben találkoznak, hogy megakadályozzák egy jövőből érkező idegen faj invázióját.
Fables (Vertigo, 2002) Írta: Bill Willingham (Elementals, Patheon, Thessaly, Witch for Hire) Rajzolta: Mark Buckingham (Marvelman)
A magyarul is megjelent (és érthetetlen módon megbukott) briliáns urban fantasy ugyan megbicsaklott egy kicsit a Great Fables Crossover (három sorozat: a Fables, a Jack of Fables és a The Literals kilenc részes közös sztoriszála) során, melyben egész valóságunkat kellett megmenteni Bigby farkas, Jack és a Page-nővérek vezetésével, most azonban Fabletown lakói újabb titokzatos ellenséggel, Mr. Dark-al kerülnek szembe, egyúttal visszatérve a szokásosan átlagon felüli karakter- és történetvezetéshez.
The Walking Dead (Image Comics, 2003) Írta: Robert Kirkman (Invincible, Marvel Zombies, Battle Pope) Rajzolta: Tony Moore (Fear Agent, The Exterminators), Charlie Adlard (Savage, The Establishment)
A zombi-apokalipszis után az összeomlott civilizáció romjain a túlélésért küzdő Rick és családja fekete-fehér és (az adott zsáneren belül) realisztikus Odüsszeiája az év(tized) meglepetése volt, szenzációs ötletek, gondosan felépített karakterábrázolás, mélymerülés az emberi természet legsötétebb bugyraiba. Mindezt megkapjuk és még többet is, hiszen Kirkman Joss Whedon-hoz hasonlóan nem bánik kesztyűs kézzel még a legkedveltebb szereplőkkel sem, ahogy azt a The Walking Dead egy fordulópontot jelentő epizódjának mottója tökéletesen világossá is teszi: No one is safe!
A világot háttérből irányító hatalmasságok, és az ő, egy tucatnyi kíméletlen, vérprofi gyilkosból álló rendfenntartó erejük közti háború szövevényes intrikákkal teli krónikája – egy sorozat, amiben sosem tudhatod, hogy mi történik a következő oldalakon. Azzarello és Risso mesetrien vegyíti a noir és a ponyva elemeit, sztorinként teremt játszi könnyedséggel szenzációs karaktereket, és egy olyan véres, mocskos, „semmi sem az, aminek látszik” elve szerint épülő bűnügyi eposzt tár elénk, amelyhez foghatóval aligha találkozhattunk korábban.
Daredevil (Marvel, 2001-2006) Írta: Brian Michael Bendis (New Avengers, Powers, Ultimate Spider-Man) Rajzolta: Alex Maleev (Mighty Avengers, Spider-Woman)
Még hogy a szuperhősképregények nem lehetnek komolyak! Bendis csaknem 50 részes, Fenegyerek nyilvánosságra került identitása körül bonyolódó sztorifolyama sötét hangulatú, intelligens, aprólékosan kidolgozott crime-comic, minimális hősakcióval, maximális lelki pokoljárással, és ehhez méltón érett, noiros, pózolásmentes képi világgal.
Gotham Central (DC, 2003-2006) Írta: Ed Brubaker (Captain America, Daredevil, Uncanny X-Men), Greg Rucka (Batman, Queen & Country, Whiteout) Rajzolta: Michael Lark (Daredevil, Sandman Mystery Theatre)
Rendőrök élete a világ legveszélyesebb városában, őrültek és pszichopaták közt, egy denevér árnyékában. Brubaker és Rucka sorozatában csak úgy tobzódik a tehetetlenség, a düh és a frusztráció, ahogy az egyszerű emberek hatalmas gonoszokkal szállnak szembe, miközben az árnyékokban bujkáló hős kénye-kedve szerint rángatja őket dróton. A Renee Montoya homoszexualitását körüljáró, Kétarcot is szerepeltető Half a Life pedig máig a DC egyik legnagyobb kritikai sikert aratott sztorija.
Powers (Image, 2000-2004, első sorozat) Írta: Brian Michael Bendis (Daredevil, New Avengers, Ultimate Spider-Man) Rajzolta: Mihcael Avon Oeming (B.P.R.D., Judge Dreddm, The Mice Templar)
Szuperhősök és a való világ: mára ez a koncepció is szinte teljesen kifulladt, de amikor Bendis 2000-ben elkezdte a nagyhatalmú gonoszokkal és igazságosztókkal teli világban egyszerű nyomozókként dolgozó páros történetét, még nagyjából frissnek számított – főleg ilyen noiros körítéssel. Realisztikus, a mi világunk rákfenéire is folyton rámutató sztorik, remek karakterek, fantasztikus dialógusok, és egy feledhetetlen finálé: a hétrészes, korábbi történeteket összefogó Forever az egyik legnagyobb erejű amerikai képregény, amit valaha írtak.
Warren Ellis minden idők egyik (?) legkarizmatikusabb seggfejét adta a világnak: a gonzo újságírás cinikus mestere, Spider Jerusalem, sajátos magánháborút folytat a bizarr jövőben egy korrupt elnökjelölt ellen. Maróan gúnyos és gonosz, politikailag totálisan inkorrekt, erőszakkal, káromkodással és szexszel teli társadalmi szatíra, aminek egy all-time listán is ott lenne a helye.
A gonoszoknak nincs kegyelem! Warren Ellis hardcore szuperhősei nem nyafognak, nem moralizálnak, nem aggályoskodnak, hanem egyszerűen csak kőkeményen odabasznak mindenkinek, aki rossz szemmel néz Angliára. Emellett a banzáj mellett a DC és a Marvel összes gigaeseménye együtt is eltörpül: Ellis és Bryan Hitch ezzel a 12 résszel teremtette meg a szélesvásznú képregény fogalmát.
Blankets (Top Shelf, 2003) Írta és rajzolta: Craig Thompson (Goodbye Chunky Rice)
Egyszerűen és röviden: minden idők egyik legszebb, leghitelesebb története (nem csak képregényes vonatkozásban) a felnőtté válásról és az első szerelemről – ráadásul vizuálisan is lehengerlő.
Criminal: Lawless (Icon, 2007) Írta: Ed Brubaker (Daredevil, Uncanny X-Men, Sleeper) Rajzolta: Sean Phillips (Hellblazer, Sleeper)
Az örök nyertes páros, Brubaker és Phillips talán eddig legzseniálisabb munkája. A második Criminal-mini a bosszút használja kiindulási alapnak, de a stilizálástól mentes, földhözragadt, kíméletlenül realista bűnügyi dráma még vesz pár váratlan kanyart, mielőtt célba ér egy nem konvencionális, gyomorszájütéssel is felérő befejezéssel.
League of Extraordinary Gentlemen (Wildstorm 2002-2003) Írta: Alan Moore (From Hell, Watchmen) Rajzolta: Kevin O’Neill (Judge Dredd, Marhal Law)
Senki nem tud olyan briliánsan történetet mesélni történet nélkül, mint Alan Moore. A Világok harcát a LoEG univerzumába katapultáló minisorozat hősei hat részen keresztül mennek erre-arra, történik velük ez-az, hogy a végén a legtöbben csak nézői legyenek a tripodok legyőzésének. És mégis (vagy részben éppen ezért?), Moore képregénye igazi mestermű: a megteremtett világ lélegzetelállítóan részletes és (minden bizarr eleme ellenére) hiteles, a karakterekről pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Mr. Hyde és a Láthatatlan ember „összecsapása” (haha) a 2000-es évek egyik legemlékezetesebb jelenete.
Pride of Baghdad (Vertigo, 2007) Írta: Brian K. Vaughan (Ex Machina, Y The Last Man) Rajzolta: Niko Henrichon (Fables, Sandman)
Az Irak egyik bombázásakor az állatkertből kiszabadult oroszlánfalka valós alapokon nyugvó története – természetesen maguknak az oroszlánoknak a szemszögéből. Brian K. Vaughan gyönyörűen szívszorító képregénye a háborúnak azt az oldalát vizsgálja, amiről csak kivételesen ritkán esik szó (pl. a The Thin Red Line-ban): a szenvedő természetét. Niko Henrichon szemkápráztató rajzai az oroszlánok sorsával együtt égnek bele az olvasó emlékezetébe. Ennek a graphic novelnek olyan művek mellett van a helye a polcon, mint a Blankets és a Watchmen.
Fables: 1001 Nights of Snowfall (Vertigo, 2006) Írta: Bill Willingham Rajzolta: Todd Klein, James Jean, Jill Thompson és sokan mások
Szemet gyönyörködtetően megfestett, keretes szerkezetű antológia, melyben Snow White meséli el a Fables-univerzum több szereplőjének az IGAZI történetét a szultán szórakoztatására (és egyben ötletet adva Sehrezádénak a túlélésre): fellebben a fátyol a Békaherceg tragikus történetéről, kiderül hogyan esett Hófehérke a hét törpe fogságába és hogyan állt bosszút, pontosan ki is minden idők leghatalmasabb boszorkánya és honnan származnak a Nagy Ordas Farkas félelmetes képességei. A fő sorozat ismerete nélkül is garantált szórakozás.
The Escapists (Dark Horse, 2006) Írta: Brian K. Vaughan (Y: The Last Man, Pride of Baghdad, Ex Machina) Rajzolta: Steve Rolston (Queen and Country, One Bad Day), Jason Shawn Alexander (Gotham Central)
Michael Chabon Pulitzer-díjas regényéből inspirálódott zseniális képregény, melyhez illusztris szereplőgárda verődött össze, hogy elmesélje Maxwell Roth nagy kalandját, mikor szülei halála után teljes örökségét arra fordítja, hogy megvásárolja az Escapist nevű 50-es években virágkorát élő fiktív igazságosztó jogait és barátaival összefogva olyan képregényt alkosson, ami visszaállítja a karakter régi dicsőségét. Hatalmas szívű történet a barátságról, a szerelemről, az álmokról és a nehéz döntésekről.
Smax (Wildstorm, 2005) Írta: Alan Moore (Watchmen, V for Vendetta, The League of Extraordinary Gentlemen) Rajzolta: Zander Cannon (The Chainsaw Vigilante)
Alan Moore Top Ten sorozatának spin-off-ja, melyben Neopolis 10-es rendőrőrsének óriástermetű, kék bőrű rendőrtisztje hazalátogat saját dimenziójába, a leginkább a Fables és a Korongvilág univerzum kevercseként jellemezhető fantasy valóságba, hogy lerójon egy régi tartozást. Moore ezúttal a szuperhős-zsáner helyett a fantasy-t rázza fel egy sötét és kifacsart tündérmesében.
BPRD: The Black Flame (Dark Horse, 2006) Írta: Mike Mignola (Hellboy, The Amazing Screw-On Head) és John Arcudi (The Mask) Rajzolta: Guy Davis (Nevermen, The Zombies That Ate the World)
A Mignola által a Plague of Frogs és a The Dead történetekben előkészített epikus cselekmény itt éri el a csúcspontját és Davis szálkás, egyedi stílusa tökéletesen támogatja a lovecraft-i rémálom beteljesülését: itt bizony a klasszikus náci főgonosznak sikerül megidéznie a B-filmek szörnymonstrumát, ami szélesvásznon gázol térdig a kiszemelt nagyvárosban, mire a Hivatal ügynökeinek sikerül megállítani. A BPRD-sorozat legjobb darabja.
The Ultimates 2 (Marvel Comics, 2002) Írta: Mark Millar (The Authority, Wanted, Kick-Ass) Rajzolta: Bryan Hitch (The Authority, Stormwatch)
Az egyetlen ok arra, hogy volt értelme elindítani az Ultimate-univerzumot ez a popkulturális utalásokkal telitűzdelt, modernizált és kormány pénzelte szupercsapatsorozat, melyben végre tényleg komoly következményekkel járt egy Manhattan közepén véghezvitt rombolás és nem érezte úgy az olvasó, hogy papírmasé díszletek között, politikailag korrekt mondanivalót erőltetnek le a torkán. Amit Thor és Sólyomszem karakterével művelt Millar, az csakis követendő példa lehet a műfajban.
Pocsék egy év volt. Tavaly ilyenkor csak meglehetős nehézséggel tudtam volna leszűkíteni 10-re a legjobbak listáját, most viszont alaposan megizzadtam, mire összekapartam ezt a mennyiséget. Még úgy is, hogy kicsit csaltam, és 2009-esnek vettem azt is, aminek a világpremierje volt idén, és azt is, aminek csak a hazai. A 10 közül talán (talán!) négy szerepel „teljes joggal” a listán (sorrend nincs).
AZ ÁRVA (Orphan) Megszámlálni is nehéz, hogy hányadik „gonosz gyerek” film ez, de vagy én vagyok a kelleténél elfogultabb a témában (legutóbb a 2008-as The Children is pokoli jól elszórakoztatott), vagy még mindig tényleg van benne spiritusz. Szépen felépített cselekmény, feszültségteljes horrorszcénák és korrekt csavar a végére. Esther meg ijesztő kis ribanc, na.
BECSTELEN BRIGANTYK (Inglourious Basterds) Ez az egyik film, amit minden lelkiismeret-furdalás nélkül írhattam fel a listára (aztán meglátjuk, ez a mondat túléli-e a főszerkesztői cenzúrát). Benne van minden, amiért szeretjük Tarantinót (minek soroljam?), az elevenen lángoló nácikra a mozivászonról lezúduló hisztérikus kacaj pedig az év egyik legfaszább pillanata. Égj, náci, égj!
A BOMBASZAKÉRTŐ (The Hurt Locker) Szintén: ha valami megérdemelten van a listán, akkor az ez. A világ legtökösebb női direktora a háborúról mesél, de nem a megszokott módon. Nem lobog peckesen az amerikai zászló, nem zengi magasztos zene a hős katonák dicsőségét, viszont két lassított robbanás közt elmerülhetünk egy bombaszakértő ijesztően üres lelkében: a háború addiktív.
DISTRICT 9 Neill Blomkamp előtt még nagy karrier áll: aki legelső filmjében zökkenőmentesen, sőt, élvezetesen képes átmenni áldokumentumból személyes drámába, abból pedig falszaggató akcióba, arra érdemes odafigyelni. A tökéletes technikai megvalósítás és az afrikai allegória már szinte csak ráadás. Nem hibátlan ugyan, de még így is kiütette az Avatart (11. helyezett).
ENGEDJ BE (Låt den rätte komma in) Kétségkívül az elmúlt évek egyik legeredetibb horrorja, még ha nem is 100%-ig horror. Csodálatos, késsel vágható skandináv atmoszféra, remek színészek, fantasztikus érzékenységgel ábrázolt kapcsolatrendszerek, az agyba beégő befejezés. Tomas Alfredson elvileg vámpírtörténetet készített, de filmje emberibb, mint a legtöbb, realitás talaján mozgó dráma.
HAJRÁ, BOLDOGSÁG!(Happy-Go-Lucky) 2009 Amélie-ét Poppynak hívják: határtalan, sőt, feltétel nélküli, már-már krónikus jókedv és optimizmus, ami ráragad a nézőre is, és úgy jön ki a moziból, hogy még másnap is bájgúnár vigyor ül a képén, amikor a főnöke vörös fejjel ordít vele, amiért nem végzi a munkáját. Sok ilyen kéne. A világ egyik legédesebb filmje.
KUTYAHÁZ (Doghouse) Mi lesz abból, ha őstahó, hímsoviniszta disznók szex eszközre (értsd: punci) éhes csoportja kiköt egy kb. fél utcából álló, röhejesen kicsi faluban, amiben minden nő baromi éhes zombivá vált, és már az összes helyi férfit lemészárolta? Az év legmulatságosabb és legbűnösebb szórakozása, az. A LÁTOGATÓ (The Visitor) Csendes, kedves, szomorú és főleg, mélyen realisztikus dráma hétköznapi emberekről, akiket a bolond világ hoz össze, majd választ szét, annak ellenére, hogy végre megtanulják elfogadni és szeretni egymást. Thomas McCarthy sallangok és sztereotípiák nélkül beszél fehérekről, afrikaiakról és arabokról, nameg a zenéről, ami összeköti őket. Egyszerűen szép.
MÁSNAPOSOK (The Hangover) Most mondjam, hogy Zach Galifianakis és Carloska kettőse önmagában zsebre vágta az év összes vígjátékát? És mennyire hiányzott már ebben a műfajban egy intelligens forgatókönyv, ami nem csak a következő poénig gondolkodik előre… Nagyon szépen felépített, következetes, ötletes, pompás színészgárdával megtámogatott komédia. A legjobb Apatow-film, amihez semmi köze nem volt Apatow-nak.
TRANSZ-SZIBÉRIA (Transsiberian) Mindenki A gépésztől volt hasra esve, pedig Brad Anderson tud jobbat is. A Transz-Szibéria az év legelegánsabb thrillere: nem hivalkodó, nem trendi, és nem akar világot váltani se – viszont visszafogottan, lassan és biztosan bontakozik ki, ügyesek a karakterei és a köztük felmerülő bizalmi kérdések, és szépen csúcsosodik ki egy feszült fináléban.
+THE CAT PIANO És egy rövidfilm ráadásnak: stílusos, eredeti, gyönyörű, ötletes, hátborzongató és eszméletlenül hangulatos horror-fantasy noir. A fenti mezőny nagy részét erőlködés nélkül kenterbe veri.
TOP10 - Parraghramma.:
Idén láttam két jó anyás filmet (Madeo, Vinyan), meg két jó rossznőset (Thirst, Anticrist), egy jó Kaufman debütálást (Synecdoche, New York), és van egy olyan megérzésem, hogy ha lett volna időm rájuk, minden bizonnyal az Up!, a Tokyo Sonata, a Possessed, az Un Prophète és az Inglourious Basterds is teljes joggal pöffeszkedne itt. Ez a féllegitim lakonizmus, ez van mostan, posztba fundált, kommentgeneráló cirkumdáció helyett. Szerintetek nektek erről mi a véleményetek?
TOP10 - ringsider:
Na jó, egész évben nem láttam összesen 100 filmet, úgyhogy ha idén Geek-hez méltatlan magatartás miatt picsánrugásba részesítenétek, akkor se szólhatnék egy kurva szót se! Úgyhogy fogom magam, és egy igen rövid toplistával elkullogok, hogy aztán szentül megfogadjam, hogy majd 2010-ben...
A PANKRÁTOR (The Wrestler, USA, Daren Aronofsky) A BOMBASZAKÉRTŐ (The Hurt Locker, USA, Kathryn Bigelow) MOON (UK, Duncan Jones) MOTHER (Madeo, Dél-Korea, Bong Joon-ho) VENGEANCE (Hongkong, Johnnie To)
„Szemben a fősodorral" különdíj: TÖRVÉNYTISZTELŐ POLGÁR (Law Abiding Citizen, USA, F. Gary Gray)
„Budapesten is lehet filmet forgatni" különdíj: POLIGAMY (magyar, Orosz Dénes)
TOP10 - wurlitzer:
Átnyálaztam magam a mozipremierek listáján, kijegyzeteltem belőle az emlékezetes filmélményeket, valamint pótoltam a kínos hiányosságokat. Mikor ezzel mind megvoltam, rá kellett jönnöm, hogy nehezebb lesz toplistát készíteni, mint hittem. Gyenge évjáratnak bizonyult a tavalyi. Ha az előző évek termésével kellene versenyezniük 2009 filmjeinek - egy vagy esetleg kettő kivételével - esélyük sem lenne az élmezőnybe kerülni. Keserű szájíz nincsen: nem készülhet minden évben egy Nem vénnek való vidék, valamint egy Durr, durr és csók szintű meglepetéssel azért tudott szolgálni a múlt év is. A kvalifikációról annyit, hogy az '09-es világpremierek közül válogattam, így néhány, hazánkban tetemes késéssel bemutatott filmet nem vettem figyelembe. Emiatt esett ki a rostán a Gomorra, a Baader-Meinhof Komplex, vagy a Gettómilliomos. Ha készítettem volna 2008-as listát, ezek az alkotások valószínűleg szerepeltek volna rajta. A Varga Katalin, a Fantastic Mr. Fox és esetleg a Road, előzetes várakozásaim alapján még átrendezhetik a sorrendet, de az említett filmek megtekintésére sajnos csak jövőre lesz lehetőségem.
10. KÖZELLENSÉGEK (Public Enemies)
Sosem szívleltem Michael Mann ún. profizmusát, mivel az számomra személytelennek hatott. Hogy a Közellenségek mégis megcsípte a lista legvégét, az azért lehet, mert Mann olyan témát választott, amely passzolt rideg stílusához. Nem a valódi Dillingert próbálta bemutatni, hanem a legendát. Kedvencem az a jelenet, amikor Dillinger bent ül a filmszínházban és érzelmileg azonosul a kétdimenziós mozihőssel. Ezek után érthető, miért olyan kimódolt a románca Billie Frechette-tel és miért olyan papírízűek a párbeszédek. Az akciójelenetek - Mann erőssége - az év legjobbjai közé tartoznak. Látványos és üres film, de van oka üresnek lenni. Fedora kalap és Thompson géppisztoly, ez itt a lényeg, a külsőségek.
9. AHOL A VADAK VÁRNAK (Where the Wild Things Are)
Hogy ki ennek a filmnek a célközönsége, az talány számomra. Gyerekeknek túl lehangoló és depresszív, felnőtteket pedig nem hiszem, hogy túlzottan érdekelné egy gyerek és hat, többségében súlyos neurotikus tüneteket produkáló szőrmók játszadozása. Gyermeklelkű felnőttek? Talán, de még ez is túlontúl tág kategória, hiszen hiába menekül a gyerek képzelőereje segítségével a szőrmókok társaságába, a játék csak ideig-óráig felhőtlen, a széthúzás, az irigység, a fájdalom ott is megjelenik, csakúgy, mint a valóságban. Kegyetlen film: azt sulykolja belénk, hogy békéljünk meg aktuális helyzetünkkel. Gyermeklelkű felnőtteknek, akik szeretik nyomasztó mesékkel ostorozni magukat. És úgy látszik én is ebbe a kategóriába tartozom, mivel 2009 legjobbjai közé válogattam Spike Jonze játékfilmjét.
8. HARRY BROWN
Harry Brown London egyik lepattantabb környékén lakik. Az ott uralkodó állapotok megismeréséhez ajánlom tanulmányozni az Arctic Monkeys View in the Afternoon című számához, valamint a Justice, Stress című számához készült klipeket. Harry Brownnak az őt ért tragédiák és megaláztatások következtében eldurran az agya, felrúgja a társadalmi szerződést és saját kezébe veszi az igazságszolgáltatás gyakorlását. Harry Brown a Bosszúvágy-sorozat mintájára készült vigilante film, vagy másként fogalmazva: kortárs környezetbe emelt western. A fő indok, amiért bekerült az év végi összesítésébe, az a főszereplőt alakító színészlegenda: Michael Caine. Aki emlékszik arra a legendás jelenetre az Öld meg Carterből, amikor egy szál puskában teremt rendet a téglaház előtt, az tudja miről beszélek. Ahogy Clint Eastwoodnak a Gran Torino, úgy Michael Caine-nek a Harry Brown adta meg a lehetőséget a jutalomjátékra. Caine még egyszer megmutathatja, hogy ő a munkásosztály hőse, aki szétcsap a lakótelepet terrorizáló suhancok között.
7. POKOLBA TASZÍTVA (Drag Me to Hell)
Oldskool horror magyar felmenőkkel rendelkező boszorkánnyal, sok gusztustalansággal, és egy tündéri, de a nehéz pillanatokban határozott főhősnővel. Sam Raimi tökéletesen ráérzett arra, hogy hiánycikk manapság a hagyományos horror, amiben tobzódnak az undorító túlvilági lények, átkok repkednek és minden út a temetőbe vezet. Mindezt azért még nyakon öntötte egy jó adag fekete humorral, hogy eleget tegyen a posztmodern éra kívánalmainak. Ha úgy alakul, hogy gyors szórakozásra van szükségem, az ezévi filmtermésből biztos hogy a Pokolba taszítvát helyezem a lejátszóba.
6. DISTRICT 9
Sok szépet irtak már a District 9-ról: okos társadalomkritika, kevés pénzből meggyőző látványvilág, az áldokumentumfilm és az akciófilm eszköztárának kreatív vegyítése. Nekem a kedvenc ötletem a filmből mégis az, hogy az idegen űrhajó végre nem a Keleti vagy a Nyugati Part nagyvárosai felett áll meg, hanem Johannesburg egén parkol le. Ez a - számomra legalábbis - egzotikus helyszín frissességet kölcsönöz a filmnek. A Halálos fegyver 2-nek is jót tett, hogy a gonoszok Dél Afrikai-i "árják" voltak. Az angol Dél Afrika-i dialektusa egyébként is a gyengém: volt szerencsém egyszer egy fokvárosi lánnyal biliárdozni, és ahhoz, hogy beleszeressek, annyi kellett, hogy megszólaljon. Ha lesz második rész, remélem tizenkilencre lapot kérnek az alkotók és bolygónk olyan eldugott szegletébe küldik az idegen űrhajót, mint amilyen Budapest.
5. THE BAD LIEUTENANT: PORT OF CALL – NEW ORLEANS
Werner Herzoghoz hasonlóan, én sem láttam az eredetit, így nem tudtam rákészülni arra a sokkra, amit a német rendező verziójának a megtekintése okozott. Terence McDonagh rendőrtiszt a nap huszonnégy óráját illegálisan elkobzott drogok okozta delíriumban tölti, hátfájását enyhítendő. Tetteivel új dimenzióba emeli a hivatali visszaélés fogalmát. Felerészben kínos, felerészben zseniális jelenetek váltogatják egymást, hüledeztem, feszengtem, nevettem, és egyszerűen nem tudtam értelmezni a látottakat. Herzog tényleg ezeket a zavarodott reakciókat akarta kiváltani a nézőből? Maradjunk annyiban, hogy a Bad Lieutenant egy dadaista zsarufilm, amiben indokolatlan gyakorisággal tünedeznek fel különféle halak és leguánok, valamint az év vígjátéka, még akkor is, ha nem vagyok biztos benne, hogy vígjátéknak készült.
4. A PRÓFÉTA (Un prophète)
Lassan, ráérősen építkező karriertörténet egy arab fiúról, aki 17 éves korában rács mögé kerül. A helyzet pikantériája, hogy az egyébként tehetséges srác a börtönben találja meg a számítását és több év szívós munkájával küzdi fel magát a hierarchikus létrán. Hideg színekkel operáló, a börtönéletet a maga meztelen valóságában bemutató és mégis mélyen humánus alkotás a Próféta. Távolságtartó szeretettel követi hősét és nem ítéli el tetteiért. Ilyen filmet rendezett volna Martin Scorsese, ha a New York-i Little Italy helyett a Marseille-i arabnegyedben nőtt volna fel. Úgy kellenek manapság az ilyen nagyívű narratívával rendelkező drámák, mint egy falat kenyér. És ki tudja, lehet hogy tényleg van valami profétikus a filmben Franciaország jövőjét illetően.
3. SIN NOMBRE
Egyszerű életfilozófiával rendelkezem, ha nincs pénzem, filmeket nézek, ha van pénzem, utazom. A Sin Nombréra azért figyeltem fel, mert olyan – nálam sokkal bátrabb – emberekről szól, akik úgy utaznak, hogy közben nincs pénzük. Az apa sok-sok év után hazatér, hogy magával vigye két gyermekét az Egyesült Államokba. Az utazás Hondurasból indul, Mexikót egy tehervonat tetején szelik át, ahol összetűzésbe kerülnek egy helyi bűnbanda vezetőjével. A road movie és a thriller tökéletes ötvözete a Sin Nombre, amelyben legalább három filmre való ötlet van elrejtve. Felsejlik a mexikói bandák kegyetlen belső világa (Isten városa), a bevándorlók küzdelme egy jobb életért (Melquiades Estrada három temetése), és a buja, élénk színekben pompázó mexikói táj (A vulkán alatt). A figyelem azonban sosem távolodik el túlzottan a menekülni kényszerülő, kiugrott bandatagról és a menet közben hozzácsapódó tinédzserlányról. Kettejük nehezen kibontakozó, bizonytalan színezetű kapcsolatának az ábrázolása a legmegejtőbb pillanatok közé tartozott, amit ebben az évben filmen láttam. Elsőfilmestől (Cary Fukunaga) szokatlanul magabiztos és koncentrált alkotás a Sin Nombre. Az év meglepetése számomra.
2. BECSTELEN BRIGANTYK (Inglourious Basterds)
Emlékszem, miután kijöttem a moziból, és utána még sokáig, kizárólag szuperlatívuszokban tudtam beszélni Tarantino legújabb filmjéről. Mostanra azért felocsúdtam az eufóriából. Éppen annyira, hogy a Becstelen Brigantyk visszaszoruljon a második helyre. A széteső epizódikus szerkezet miatt inkább öt egymáshoz lazán kapcsolodó rövidfilmként működik számomra a Brigantyk, amelyből az első (Once upon a time... in the Nazi-Occupied France) és a negyedik (Operation Kino) viszonylatában tudok egyetérteni Aldo Raine/Quentin Tarantino filmvégi, alkotását mesterműnek kikiáltó megjegyzésével. Az előbb említett két fejezetet akár külön-külön is megnézném moziban. Szurkolni fogok, hogy megkapja az Oscart Christoph Waltz, neki majdnem sikerült egyben tartania ezt a csodálatos film-szörnyeteget.
1. A BOMBASZAKÉRTŐ (The Hurt Locker)
A vietnami háború egyetlen pozitív hozadéka, hogy az amerikai filmgyártás egy teljes évtizedére rányomta a bélyegét, számos mesterművet eredményezve. Az iraki háború esetében ezidáig nem beszélhettünk ilyen hatásról. Ez a sajnálatos tendencia változott meg a Bombaszakértő feltűnésével. Ismét egy film, amely hitelesen és szenvtelenül vall a háborúban rejlő nagy ellentmondásról, arról, hogyha ez az egész maga a borzalom, akkor hogyan lehet egyúttal vonzó is. Nyers erő, következetesen végigvitt koncepció és egységes látásmód jellemzi a Bombaszakértőt. Egy pillanatra sem enged a szorításából, a töltényhüvely lassított koppanásán kívül egy másodpercnyi felesleg nincs benne. Adja az ég, hogy ez a filmélmény megmaradjon egy rémisztően valósághű rémálomnak és ne kelljen a való életben megtapasztalnom. Bár most, hogy eszembe jutott a adrenalinbombaként funkcionáló utolsó jelenet, már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ezt akarom.
TOP 10 - Beyonder
Ahogy tavaly(előtt), most is azokból a filmekből válogattam, amelyeket idén (vagyis: tavaly) láttam először (moziban vagy fesztiválon), függetlenül attól, hogy 2009-ben vagy 2008-ban készültek. Ezúttal viszont csak és kizárólag a műfaji filmek játszanak.
10. – The Beast Stalker Nem merném állítani, hogy Dante Lam thrillere hibátlan, de utólag visszagondolva, ebben az évben egyetlen másik film fináléja alatt sem izzadt ennyire a tenyerem. Feszes és kellően csavaros sztori, a hongkongi zsarufilmek legszebb hagyományait követő akciójelenetek, és egy nagyon ügyesen kidolgozott főgonosz-karakter – ennél több nem is kell.
9. - Egy kis gubanc Az év legjobb politikai szatírája, naná, hogy Angliából. Minden további kommentár helyett tessék rákattintani erre a rövid részletre, amelyben Malcolm Tucker kommunikációs guru tart eligazítást, sajátos stílusában. (Sajnos ez a film angolon kívül más nyelven értékel- és érthetetlen.)
8. Az informátor! Adott egy (igaz) történet, amelyből a rendezők 99%-a drámát csinálna. Steven Soderbergh vígjátékot rendez. Pontosabban szatírát, ahol egészen az utolsó harmadik nem is tudjuk, min kellene nevetnünk Matt Damon bajszán kívül. Teljesen helytálló a plakátra írt HIHETETLEN! felirat, csak nem arra vonatkozik, amire gondolunk.
7. The Brothers Bloom - Szélhámos fivérek Rian Johnson alaposan meglephette azokat, akik a Brick középiskolás neo-noir-ja után hasonló hangvételű folytatást vártak. A Brothers Bloom olyan, mintha Wes Anderson szélhámosfilmet forgatott volna Coenék és Charlie Kaufman közös forgatókönyvéből. Na annyira azért nem jó, de ügyesen eljátszik a műfajjal és a nézővel.
6. Watchmen: Az őrzők Egy adaptálhatatlan képregény-klasszikust úgy adaptálni, hogy legalább a történet, a karakterek, és a látvány stimmel, még akkor is dicséretes, ha az eredeti szellemiségét nem sikerült érzékeltetni. (És akkor a 215 perces Ultimate Cut-ot még nem is láttam.)
5. Az üldöző Aki ismeri a koreai filmes iskolát, az nem lepődik meg azon, ha egy sorozatgyilkosos thriller alatt dől a nézőtér a röhögéstől. Az egyik pillanatban. A másikban pedig a karfát markolja, a végén meg ledöbbenve áll fel a székből: „hogy merték ezt megcsinálni?” Így.
4. District 9 Az évtized talán legjobb akció sci-fi-je, pedig papíron nagyon zavaros: áldokunak indul, majd miután ezt a rendező megunja, átmegy lövöldözős konzoljátékba. És mégis működik, jobban, mint a trillió dollárból készített, szintén az elnyomás, a kolonizáció és az asszimiláció témáját taglaló Avatar.
3. A proféta Hibátlanul megcsinált, hiteles(nek tűnő) börtönfilm, arról, hogy lesz egy senkiből valaki. Helyén van benne minden jelenet, mondat és gesztus. Nincs benne semmilyen meglepetés, hiányoznak a technikai vagy történetvezetési flik-flakok – pontosan az, aminek látszik.
2. Becstelen Brigantyk Messze nem ez Tarantino mestermunkája, de majdnem olyan jó, mint a Kill Bill.
1. Crank 2 - Magasfeszültség Mélységesen szégyellem (tényleg!) de 2009-ben én ezen a filmen szórakoztam a legjobban. És bármennyire szeretném, nem tudom szavakba önteni az élményt.
A FAUN LABIRINTUSA (El laberinto del fauno, 2006) Fantasy, mese, háborús film, horror és dráma. A szívednek, a lelkednek, a benned lévő gyereknek, a szörnyek és a gore iránti perverz igényednek, és a felnőttnek, aki már kiábrándult a tündérmesékből. Ha egy filmet kéne megjelölnöm a tízből, akkor ez lenne az.
A GYŰRŰK URA (Lord of the Rings) A MOZIÉLMÉNY. Oldalakat tudnék róla írni, pár sort nem. FEGYVERTÁRSAK (Open Range, 2003) Ha minden idők egyik legjobb tűzharcjelenete nem volna elég, van itt még egy zseniális Robert Duvall, egy életforma aprólékos, és meglepően érdekes bemutatása, egy szép, nem csöpögős szerelmi szál, egy csodálatos zene (R.I.P. Michael Kamen), és mindez elég is, hogy kiüsse a listáról a Propositiont, a 2000-es évek egyetlen másik zseniális westernjét. A HIHETETLEN CSALÁD (The Incredibles, 2004) A sötét lovag ide, Superman oda, ez a legjobb szuperhősfilm. Brad Bird (minden idők legjobb animációs alkotása, a The Iron Giant rendezője) Incrediblesében annyi ötlet van, amennyi 20 másik filmre is elég lett volna, és ráadásul nem csak baromi vicces, de olyan akciójelenetekkel van tele, amiktől James Cameron is elsápad.
KORCS SZERELMEK (Amores Perros, 2000) Az élet íve Alejandro González-Inárritu (és minden idők egyik) legjobb drámájában: remény, boldogság, hanyatlás, mélypont, majd ismét remény Mexikó poros, vad betondzsungelében. Gyönyörű, kompromisszummentes, kőkemény, szívhez és elméhez is szóló emberi történet.
MILLENIUM ACTRESS (2001) Egy nő egész életen keresztül tartó, intellektuálisan és vizuálisan is magával ragadó hajszája álmokon, képzeleten, filmszerepeken, jövőn, múlton, korszakokon és kontinenseken át, a szerelemért – vagy csupán egy lánykori eszményképért? A konklúzió: "After all, it's the chasing after him, I really like."
NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country for Old Men, 2007) Tökéletes példája annak, hogyan lehet egy agyonnyűtt történetet eredetinek eladni: arra kell koncentrálni, ami mögötte van, és nem szabad hagyni, hogy a konvencionális cselekményvezetés szabályai útját állják a koncepciónak. Coenék ezt tudják.
OLDBOY (2003) Park Chan-wook eddigi életművének felét a bosszú általában pofonegyszerűen használt témájának körüljárására tette fel. A Sympathy for Mr. Vengeance-ben már-már abszurd láncreakció vált a megtorlások sorozatából, az Oldboyban pedig már az sem világos, hogy ki áll bosszút kin. XXI. századi tragédia.
SEBEZHETETLEN (Unbreakable, 2000) Egy remekmű abból az időből, amikor Shyamalan neve mellé még nem került automatikusan egy jó hosszú és ízes káromkodás is. Tökéletes a vívódó egyén drámája, a „szuperhős” realisztikus születése, Willis és Jackson kapcsolata, de még a házastársi és apa-fiú viszony is – jéghideg film fantasztikus hangulattal.
A UNITED 93-AS (United 93, 2006) Greengrassnak nem voltak jó filmjei a 2000-es években, csak zseniálisak. A már a Véres vasárnapban is demonstrált dokumentarista stílusát itt fejlesztette tökélyre – amit az utolsó fél órában művel, az maga a mozimágia. A nézőnek gombóc van a torkában, görcs a gyomrában, szakadás az idegszálaiban, a szék karfája meg letörik, a kezében marad, és már csak otthon veszi észre, hogy még mindig szorongatja. Rendezés mesterfokon.
9. A BARLANG (The Descent, 2005) Higgyen akárki akármit, ez a kandidátus nem egy sunyin kiagyalt imázsépítési misszió részét képezi, pusztán annak mementója, hogy a dekád filmjei közül ezen fostam a legjobban.
8. MEMENTO (2000) Nolan dekonstruktívan rekonstruktív (vagy fordítva?) noirja az emlékezet elidegenedéséről nem kevesebb, mint a posztmodern ars poeticája.
7. 2046 (2004) A Chungking Express rendezőjének nálam akárhol bérelt helye van, még akkor is, ha tudja a fasz, például a 2046 miről szól… de ez nem is baj, szerelmes filmeknél általában így van. 6. VÉRZŐ OLAJ (There Will be Blood, 2007) Egy nemzet születése: Amerika hőskora.
5. KELL EGY DOBOS! (Ex Drummer, 2007) Lista nem lehet teljes bandafilm vagy valami zenés izé nélkül, de mivel Jack Black alpári és megbotránkoztató humorától mindég elkap az undor, kénytelen kelletlen erre a szolidan modoros darabra esett a választásom.
4. DONNIE DARKO (2001) Lehet, hogy blöff, de – ha a Dr. Horrible Sing Along Blog nem ér - filmet ennyiszer nem láttam. 3. NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country for Old Men, 2007) Defetista mestermű, amiben a gonoszt nehezebb legyőzni, mint Michael Dudikoffot az Amerikai nindzsa 3-ban.
2. A FAUN LABIRINTUSA (El Laberinto del Fauno, 2006) A Guillermo del Toro oeuvre csúcsa eszmei-formai egységével messze kimagaslik a rendező többi munkája közül: a társított műfajok rezonanciája, a banális és a misztikus tükörjátékok egyidejű felvállalása szemet nem hagy szárazon... és én ezt most be is vallom.
1. A BOSSZÚ URA (Sympathy for Mr. Vengeance, 2002) A folyóparton puha kövek, az út mentén didergő fogak kocognak; friss húsra várnak, a sorban állók elszántan tolongnak.
TOP10 - Ramiz:
Filmek:
101 REYKAVÍK (2000) A legjobb felnőtté válós film, amit valaha láttam, ráadásul a zenéje és a szinkronja is remek. Haveri körben akkora kult, hogy listán a helye!
ÁDÁM ALMÁI (Adams aebler 2005) Fekete humor, groteszk, sosem tudod, mi történik a következő másodpercben - ez én mind nagyon értékelem. És ennyire elkapott, kattant karaktereket is ritkán lát az ember.
ARRIVEDERCI AMORE, CIAO (2006) Az egyik legszomorúbb, legkiábrándultabb gyász-szimfónia az emberi értékek pusztulásáról. Soha, soha nem felejted el.
DR HORRIBLE'S SING-ALONG BLOG (2008) Joss Whedon visszavágott a Firefly-ért és egyben hatalmasat beintett a vérszívó hollywoodi pénzgépnek: a Sing-Along Blog szokatlan műfajkeverése és az ingyenes megnézhetővé tétele is merész húzás volt. A dvd-bevételek és a masszív rajongói bázis viszont megint őt igazolta. Vigyázz, tényleg velük fogod énekelni!
KELL EGY DOBOS! (Ex-Drummer, 2007) Kevés ehhez foghatóan nyomorult és kiszámíthatatlan filmet látni, mely két kézzel szórja az ötleteket és mégsem fogy ki belőlük. Igazi rejtett, imádnivaló, gyomorforgató gyöngyszem!
INTERSTATE 60: STORIES OF THE ROAD (2002) Semmi különös, csak egy kedves, profánul és feltűnés nélkül bölcs road movie - csak éppen a legmegfelelőbb élethelyzetben kapott el a film. De ha egyszer annyira rezonálok rá, hogy háromszor láttam ez évben, akkor a toplistámon a helye...
MELQUADES ESTRADA HÁROM TEMETÉSE (Three Burials Of Melquiades Estrada, 2005) Ilyen, amikor egy műfaj tovább élni és megújulni képes! A Jesse James...-en hülyére untam magam, az Ajánlat is túl erőltetett volt a gyomromnak, ez a film viszont teljesen lebilincselt.
MONDAY (2000) Egy nehéz nap éjszakája... és persze a másnap! Talán a kedvenc filmem Sabutól, attól a japán rendezőtől, aki utolérhetetlenül tudja keverni a (melo)drámát az abszurd humorral, és a legfurcsább helyzetekbe kerülő kisemberekről mesél rendületlenül, tengernyi empátiával és emberséggel.
NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country For Old Men, 2007) Egyszerű a képlet: Coen fivérek imádni stílusa + bivalyerős alapanyag McCarthy-tól = korszakos remekmű.
SHAUN OF THE DEAD (2004) Ha horrorfilmnek nézed, rácsodálkozol, hogy mennyire vicces. Ha fekete komédiának, akkor arra, hogy mennyire jó zombifilm. Akárhonnan is közelíted, tökéletes. Ráadásul a zenéje is nagyon ott van! Kultfilm lesz (illetve már az), megunni lehetetlen, akármilyen házibulit megment.
Sorozatok:
12 OZ MOUSE Nagyon-nagyon abszurd cucc, igazi mélyvíz. Imádod vagy utálod...
ARRESTED DEVELOPMENT Az amerikaiaknak talán még sohasem ment ilyen jól az kínos-szomorú angol humorhoz és a tabudöntögetés! Ma, amikor a legtöbb sorozat egy szezon feléig is alig bírja, ebben három alatt alig van üresjárat...
BREAKING BAD Iszonyatosan tökös és húzós sztori egy methamfetamin-gyártásba kezdő középkorú kémiatanárról. Befosás, hogy miket bevállal...
CARNIVALE American gothic, délvidék, vándorcirkusz, nyomorékok, mágia... a csigalassú tempón kívül mindent nagyon bírtam benne.
DR HOUSE Ha mára be is fullad lassan a sorozat (és a jó öreg melodráma mentsvárához fordul), azért ritka jól kitalált és összerakott cucc volt ez, Dr House-ból pedig igazi cinikus, technokrata és istentagadó-embergyűlölő 21. századi ikon lett.
FUR TV Szezám utca "on crack": perverz plüssbábok, eszement poénok, gátlástalan sztorik, rengeteg popkult utalás... enjoy the ride!
THE OFFICE (UK) Többszörösen rétegzett, egyszerre börleszkesen otromba és végtelenül finom humorú sorozat a légkondicionált egyenirodák poklából megalkuvásról, büszkeségről és az Emberi Butaságról. Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok, de a legnagyobbak - Repülő Cirkusz és Watzak Szálló - mellett a helye, Ricky Gervais-nak pedig a Nevettetők Panteonjában.
THE SHIELD Tökös és eszméletlenül alaposan megírt sorozat, mely hét(!) szezonon keresztül is pontosan, visszafogottan és önmagához hűen tudja végigvinni a történetet. Út a pokolba, melyen ha elindulsz, akkor is végig kell menned, ha nem akarsz... nézőként is.
TOM GOES TO THE MAY Tényleg nem provokációból mondom, de sosem értettem a South Park körüli hisztériát: erőltettett, beképzelt, túlmagyarázott és monoton az egész. A Tom Goes To The Mayor-nak vannak ugyan rossz pillanatai, de a jobbak ezerszer verik a South Park-ot saját terepén: az amerikai közélet, politika és média hülyeségeinek kifigurázásában.
SUPERJAIL Azok a mágikus 60-as, 70-es évek! Kevés dolognak volt akkora és főleg olyan hirtelen hatása a művészetre a 20. században, mint az LSD-nek és a többi pszichoaktív szernek. A Superjail, ez a rövid, tízperces rohamokból álló sorozat egyetlen, már-már emészthetetlenül őrült emlékmű azoknak az időknek, melyeket bárki nyugodtan kipróbálhat a lelki épségének kockáztatása nélkül - az addikció és a sokadszori újra-fogyasztás viszont garantált!
TOP10 - ringsider:
MOULIN ROUGE (Ausztrália, 2001, Baz Luhrmann) Tudom, hogy hallgatok majd eleget miatta, de számomra Luhrmann magnum opusa a világ legszebb szerelmi története! Ez az ezer színben pompázó, varázslatos hatású posztmodern mesevilág egy felejthetetlen gesamtkunstwerk, amely nézője szemét, fülét és szívét egyaránt rabul ejti.
SHAUN OF THE DEAD (UK, 2004, Edgar Wright) Ma már filmtörténelem, hogy a két örült brit ezzel a mozival rúgta be a filmszinházak ajtaját. Senki nem keveri ma úgy a zsánerfilmet a humorral, mint ők; belépőjük nemcsak a valaha készült egyik legjobb zombifilm, de az évtized egyik legjobb romantikus vígjátéka is egyben, egyszerre gátlástalan paródia és telitorkú diadalének!
ELECTION 1-2 (Hongkong, 2005/2006, Johnnie To)
Azért sem az Exiled-ot írom, azt írja a Feri! Számomra Johnnie To legjobb filmje (a két rész egy szerves egész) a 2000-es évekből ez az embertelenül kegyetlen triádmozi, amely vérfagyasztóan pontos és megrázóan következetes tanulmány a hatalomról, és az arra áhitozó emberről!
BOSSZÚHADJÁRAT (Sha Po Lang, Hongkong, 2005, Wilson Yip)
A Bullets Over Summer-rel beköszönt Wilson Yip visszaforgatta az idő kerekét, és egy olyan irgalmat nem ismerő akciómozit forgatott, amelyhez foghatót a kilencvenes évek óta nem nagyon pipáltunk. Ez a kérlelhetetlen nihilizmusból, neonoir fényekből és káprázatos közelharcokból font acélsodrony húsba vág, csontot zúz, és garantáltan nehezen gyógyuló sebeket okoz.
MIAMI VICE (USA, 2006, Michael Mann) Igen, semmi köze a sorozathoz, és igen a története ezerszer látott őstoposz. De Mann digitális kamerával forgatott mozija az évtized legkülönlegesebb zsarufilmje volt, felejthetetlen hangulattal, váratlan érzelmességgel, és szinte naivan régimódi értékrendszerrel.
CASINO ROYALE (USA/UK, 2006, Martin Campbell) Számomra Daniel Craig az igazi Bond: nem vicceskedő kartonfigura és nem pipogya sármőr, hanem egy hús-vér gyilkológép, aki mindenidők legjobb Bond-filmjében őrült tempóval és soha nem látott energiájú akciókkal éleszti újra ezt a kifulladt franchiset, na meg egy fináléval, ami után olyan keserű marad a szád, mintha epét hánytál volna!
NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country for Old Men, USA, 2007, Joel és Ethan Coen)
Coenék dicső visszatérése: a Cormac McCarthy prózájából táplálkozó mozijuk az első kétharmadában a tökéletes hajszamozi, kegyetlen, feszült és idegtépően többesélyes, míg az utolsó 20 percre a tesók kitolatnak a zsánerfilmből, csak hogy a pofádba vághassák: „Hát hiába beszélünk Neked, édes drága, hülye gyerekem?" Mi meg csak állunk, és értetlenül bámulunk a világra, pont, mint Bell seriff a végefőcím előtt! Remekmű!
INSIDE (francia, 2007, Alexandre Bustillo és Julien Maury) A két horrorrajongóból rendezővé avanzsált francia, Alexandre Bustillo és Julien Maury bemutatkozó mozija számomra az évtized legjobb horrorfilmje. A két feketeözvegy mindenféle béklyótól felszabadult, csodakegyetlen és überelhetetlenül véres acsarkodása dögvészként pusztított, és nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott, amerre csak megfordult.
A SÖTÉT LOVAG (The Dark Knight, USA, 2008, Christopher Nolan) Szerintem a The Dark Knight a valaha készült legjobb képregényfilm. Már nem eredettörténet, mint a második legjobb, a Batman: Kezdődik! volt, hanem egyetlen, több füzeten átívelő történet, amely olyan izgalmas, hogy első olvasáskor csak úgy faljuk az oldalakat, és olyan gazdag, hogy még sokadik átböngészésekor is felfedezhetünk benne újabb és újabb izgalmakat. Nolan életében először végre úgy istenigazából szabadon engedte érzelmeit, és végérvényesen a felnőttek világába vezette a képregényfilmet ezzel a grandiózusan díszletezett, mesterien fényképezett és fantasztikusan eljátszott mozicsodával.
IN BRUGES (UK, 2008, Martin McDonagh) 2008 legkellemesebb meglepetése volt ez az ünnepelt színpadi szerző, Martin McDonagh által írt és rendezett egzisztencialista bérgyilkos-mozi. A legjobb rövidfilm Oscar-díjával már kitüntetett McDonagh első játékfilmjével olyan tehetségről tesz tanúbizonyságot, mintha teljes fegyverzetben pattant volna ki Zeusz fejéből: fantasztikusan használja a várost, ragyogóan vezeti színészeit, és úgy bánik a hangulatokkal, mint kevesen rajta kívül. Mókás fecsegést követ súlyos gengszterhalál, és te tényleg nem is tudod, hogy most akkor a hasadat fogd a nevetéstől, vagy épp a szíved szakadjon meg. Felejthetetlen mozi!
TOP10 - wurlitzer:
10. A VISSZATÉRÉS (Vozvraschenie, 2003)
9. ARRIVEDERCI AMORE, CIAO (2006)
8. VÉRZŐ OLAJ (There Will Be Blood, 2007)
7. NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country For Old Men, 2007)
6. ERŐSZAKIK (In Bruges, 2008)
5. MAJDNEM HÍRES (Almost Famous, 2000)
4. JESSE JAMES MGGYILKOLÁSA, A TETTES A GYÁVA ROBERT FORD (The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford, 2007)
3. TENENBAUM, A HÁZIÁTOK (The Royal Tenenbaums, 2001)
2. AZ AJÁNLAT (The Proposition, 2005)
1. AURA (El Aura, 2005)
TOP10 - Beyonder
10. Ichi the Killer (2001)
9. Fallal szemben (Gegen Die Wand, 2004)
8. Az ember aki ott sem volt (The Man Who Wasn't There, 2001)
7. Donnie Darko (2001)
6. A halál jele (Memories of Murder, 2003)
5. Kill Bill (2003-2004)
4. Dogville (2003)
3. Engedj be! (Låt den rätte komma in, 2008)
2. A bosszú ura (Sympathy for Mr. Vengeance, 2002)
Figyelmesebbek már bizonyára észrevették itt jobbra a kialvatlan Christopher Lee feje fölött azt a klassz kis bannert. Na, ez nem véletlenül van ott, a Geekz fóruma ugyanis él és újra pumpálja a vért, szóval tessék csak ráklikkolni és részt venni a fórum életében is. Megéri!
Szar CGI, semmi sztori... kár, hogy mivel már minden hülye videokamerát foghat a kezébe, ez lett a japán exploitation egészéből. Mindegy, annyit megér, hogy kicsivel több mint fél percet rááldozz az életedből.
UPDATE: A videó lecserélve a friss, hosszabb, látványosabb és egy kicsit talán meggyőzőbb mozis előzetesre.
Micsoda hét! Chavez és Santito comicőrült kollégákkal még a szokásosnál is geekesebb képregényeket mutatunk nektek, és ha a cikket olvasva nem csorog a nyálatok, miközben önkívületi állapotban remegtek a széketeken, bizony veletek van a baj! Egymást tépő vámpírok és farkasemberek? A valóság és a fikció határmezsgyéjén bolyongó Mary Shelly és Edgar Allan Poe? Zombis western? Itt mindet megtaláljátok, némi jófajta Bosszú Angyalaival, egy vérben tocsogó Megtorlóval, meg egy becsületvisszaszerző misszión lévő szamurájkard-készítővel. Na, olvasásra fel, és csorogjon az a nyál… FRANKENSTEIN’S WOMB Történet: Warren Ellis Rajz: Marek Oleksicki Kiadó: Avatar Press
A prekoncepció bizony hajlamos megviccelni az embert. Mert tudván, hogy Warren Ellistől nem áll távol a horror és a brutalitás, az Avatar Press meg pont ezeknek a melegágya és az írók kedvence (lévén, hogy senkinek nem kötik meg a kezét, mint a nagy kiadók), vajon ki mire gondolhat, amikor az említett úriembernek egy Frankenstein’s Womb nevű képregénye jelenik meg a piacon, pont az említett cég gondozásában? Persze, hogy szörnyekre, vérre és belekre, és talán a klasszikus történet egy jellegzetesen ellises, esetleg sajátosan futurisztikus, steampunkos átdolgozására. Na, ez a 44 oldalas graphic novella sehogy sem akar megfelelni ennek a prekoncepciónak. Olyannyira nem, hogy az emberben az olvasása közben fel-felébred a gyanú, hogy ezt valójában Alan Moore írta, csak az idióta szerkesztők rossz borítótervvel és névvel adták le a nyomdának. A Frankenstein’s Womb ugyanis egy megkapó (bár mint látni fogjuk, problematikus) metafora köré épülő filozofikus-horrorisztikus diskurzus jövőről, végzetről, és a Frankenstein regény megszületésének (fiktív) körülményeiről. Mary Wollstonecraft Godwin (hamarosan Mary Shelly), vőlegénye, Percy Shelly és mostohatestvére, Claire Clairmont, 1816 tavaszán egy hintón tartanak Genevába, hogy ott találkozzanak Lord Byronnal (ez az út, mint ahogy azt a Frankenstein rajongói tudják, valóban megesett). Útközben megállnak a Frankenstein kastélynál, ami az alkimista és filozófus Johann Conrad Dippel otthona volt (sokan hiszik, hogy ez szintén megtörtént, és ez ihlette Shellyt a Frankenstein megírására, bár ezt nem támasztják alá semmilyen bizonyítékok). A nő imádja a régi kastélyokat, ezért egyedül bebarangolja annak termeit, miközben útitársai kint várnak rá – és bent összetalálkozik Dippel holtakból összetákolt teremtményével, aki megmutatja neki a saját és az emberiség jövőjét, és feltárja előtte, hogy milyen szerepe lesz a világ alakulásában.
Ellis megközelítése felettébb érdekes: nem magyarázza meg, hogyan képes a kreatúra látni a jövőt, még kevésbé azt, hogyan képes ténylegesen megmutatni Shellynek, sem pedig azt, honnan tud ilyen sokat a nőről – ugyanakkor a leghalványabban sem utal arra semmi, hogy mindez csak Shelly fejében létezik, és az egészet csak valamiféle lázálomként vagy hallucinációként kell értelmeznünk. Vagyis, Ellist nem érdeklik a miértek, csak a párhuzamok és a metaforák, amikkel pár tucat oldalon keresztül (talán kicsit öncélúan) kedvére eljátszadozhat. Izgalmas pl. az a gondolata, hogy mivel Shelly anyja pár nappal a lány világra hozása után meghalt, mind a nő, mind a kreatúra „megölték” teremtőjüket, és mindkettőjüknek holtak adtak életet. Shelly múltjának és jövőjének részletei egyébként autentikusak, az író láthatóan beleásta magát az író életébe, és úgy mossa össze a valóságot a fikcióval, ahogy azt Alan Moore teszi a LoEG képregényekben. És ha már Moore, van a Frankenstein’s Wombnak még egy aspektusa, ami rímel a torzonborz öreg egyik művére (bár ez már inkább a plágium határán egyensúlyoz). Emlékszünk a From Hell azon mondatára a hasfelmetszőtől, hogy „Én adtam életet a XX. századnak”? Ellis ugyanezt a gondolatot használja, nála Shelly munkássága szüli a jövőt – csakhogy míg Moore-nál ez a gondolat megalapozott, rémisztő és gonosz volt, addig Ellisnél inkább csak erőltetettnek hat. A „hullák és villámlás”, illetve az elektromosság motívumának ismételgetése elég gyenge érv, más pedig nincs az író tarsolyában, ami kellőképpen alátámasztaná ezt az amúgy igen ambiciózus metaforát. És minthogy az egész képregény erre épül, Ellis műve a jó ötletek (és a rá maximálisan jellemző, remek, nyers dialógusok) ellenére súlytalanná válik. Marek Oleksicki viszont gyönyörű munkát végzett. Fekete-fehér (szürkeárnyalatok nélküli) képei gyönyörűen kidolgozottak, sötétek és realisztikusak, az olvasó lélegzete rögtön a második-harmadik oldal erdős úton vágtató hintójának látványától eláll. A 44 oldalon, köszönhetően a sztori időben, térben és képzeletben csapongó természetének, alkalma van tájképek, romantikus, gótikus, horrorisztikus panelek megrajzolására, és mindegyiken öröm elidőzni. A végeredmény: tetszetős külső, de sajnos kicsit üres belső.
- Olórin
POE #1 Történet: J. Barton Mitchell Rajz: Dean Kotz Kiadó: Boom! Studios
Senkinek nem eshet nehezére arra következtetni a cím alapján, hogy ez a képregény Edgar Allan Poe-ról szól. Viszont aki valamiféle életrajzi történetre számít, az súlyosan téved: J. Barton Mitchell és Dean Kotz minisorozatának középpontjában ugyan valóban a legendás író áll, azonban a sztori, sőt, maga a környezet és a világ, amiben játszódik, teljesen fiktív. A Poe lényegében egyfajta tisztelgésként értelmezhető a sorozat névadójának krimi irodalomra gyakorolt hatása előtt: hősünk maga mondja az egyik jelenetben, amiben egy holttest megvizsgálásával segít a rendőrségnek, hogy azokat a módszereket használja, amiket a klasszikus Morgue utcai kettős gyilkosságok (a világ első detektívtörténeteként számon tartott, forradalmi hatású novella) írásakor ötölt ki. És főszereplővé tenni Poe-t egy olyan műfajú történetben, aminek alapjait ő maga fektette le (ugye még Sherlock Holmesnak is az említett novella nyomozója, Dupin az előképe), valóban szép ötlet. De ez csak ennyi, egy ötlet, és önmagában attól, hogy Mithcell ily módon tiszteleg a szerző előtt, a képregény még nem lesz jó – szerencsére azonban bőven vannak egyéb erényei is. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol Edgar Allan Poe nyomorultul vegetál feleségének halála után, próbálva újra rátalálni írói vénájára, és rettegve egy kisfiúnak a szobájában újra és újra megjelenő szellemétől. Viselkedése miatt azonban kizárják az intézetből, így testvére, a rendőrnyomozó William veszi gondjaiba. Ám amikor hazafelé tartanak, Williamat szólítja a kötelesség: egy rejtélyes gyilkosság helyszínére érkeznek, ahol Edgar figyelemreméltó detektív készségekről tesz tanúbizonyságot, és ezzel a lendülettel be is száll a nyomozásba. Az ügynek persze komoly természetfeletti aspektusai vannak…
A Poe elsősorban a sejtelmes, sötét, nyugtalanító hangulatának köszönhetően működik. Mitchell egy zaklatott, kísértett, őrület határán vergődő embernek ábrázolja a főhőst, aki csak akkor kap erőre, és szakad ki vegetáló állapotából, amikor detektívmunkával köti le magát – vagyis a nyomozás egyfajta szükségszerűség számára, hogy megőrizze épelméjűségét. Ez persze nem könnyű, mert a látomások így sem szűnnek meg, és baljós ómenként egy holló is folyton fel-felbukkan a környezetében. A legnagyobb kérdés az, hogy Mitchell vajon csak játszik a karakter elmeállapotával, és ez „csak” egy hatásos, hangulatfokozó eleme lesz a képregénynek, vagy ténylegesen szerves részévé válik a cselekménynek is. Bármelyik valósuljon is meg (persze az utóbbi variáció érdekesebb lenne), a Poe egyelőre minden szempontból szórakoztató, jól átgondolt, és roppant ügyesen megírt sorozatnak tűnik. Mitchell minden téren kitesz magáért. Remek az a jelenet, amiben Edgar a rendőrség elképedésére hasznos következtetéseket von le a holttest birtokában talált tárgyakból, és nagyszerű a két testvér közti dinamika is: az elején William a domináns, de öccse aztán saját területén veszi át a „vezetést”. Ami pedig a cliffhangert illeti, az szép kicsúcsosodása a detektívtörténet hátterében végig meghúzódó természetfeletti motívumnak. A rajzokat az újonc Dean Kotz követte el, és meglepően ügyes munkát végzett: pontosan azt az atmoszférikus, homályos, borongós képi világot kapjuk, amit egy ilyen képregénytől elvárunk. Az egyetlen problémát az jelenti, hogy egyáltalán nincsenek totálképek (holott, különösen egy több évszázaddal ezelőtt játszódó sztori esetében, azok sokat segítenek a hangulatteremtésben), a látószög alig-alig mozdul el a közelképektől – és az ilyesmi hajlamos a képi dinamika rovására menni. Mindenesetre, aki szereti a gótikus, Poe stílusához közel álló, természetfeletti elemekkel dúsított detektívtörténetet, annak ez a képregény kihagyhatatlan olvasmánynak tűnik. - Olórin
PUNISHER: FRANK CASTLE #73
Történet: Victor Gischler Rajz: Goran Parlov Kiadó: Marvel Comics
Idomtalanra rajzolt Megtorlónk a 4 részesre tervezett Welcome to the bayou sztori első részében (GeexKomix #7) az amerikai délvidéken járva gyanút fogott, hogy valami nincs rendben a helyi fogatlan lakosság körül. A folytatásban kiderült, hogy nem is ok nélkül, mert hogy a suttyó őslakosok nem csak kukoricát meg „holfdfényt” (sufniban főtt pálesz, ezzel foglalkozott Jesse bátyó is a Hazárd Megye Lordjaiban) fogyasztanak előszeretettel, de emberhúst is. Nem elég, hogy maga az alapszitu is erősen elcsépelt, de a 72. számban olyan sok minden történt, hogy igazából nem is történt semmi. Frank megpróbálta kiszabadítani a vacsorának szánt tinédzsereket, de közben meglepték a tahók, majd a képregény nagy részében nem láthattunk mást, mint hogy emberünk legyakta őket, míg bele nem futott egy orbitális nagy ökölbe, melynek másik végén egy orbitális nagy hillbilly volt. Kevés szöveg, sok bunyó és még több kivert fog. Éreztem, hogy a sztori háromnegyedénél sem fog túl sok meglepetés érni, és ez nagyrészt igazolódott is. Ahogy az várható volt, Castle maga is fogságba esik, később a csomagtartójában lévő leszállításra váró „csomag” segítségével kiszabadul, majd kamatostul visszaadja a kapott sallert, aztán pedig iszkiri onnét, de a túlélés még mindig nem garantált, mert hogy a mocsárban valami vagy valaki még várja őket. Továbbra is csak egy kiszámítható, ötlettelen, filmes klisékből összetákolt, macsóságra kihegyezett kamu sztori, amit pillanatok alatt ki lehet végezni és elégedetlenül a sarokba vágni (a monitort, számítógépet azért inkább ne!). Még a panelelrendezés is totál fantáziátlan, de a rajzzal kapcsolatban továbbra is csak Frank háromszög alakú felsőteste és zsugorított feje zavart igazán. És még valami. A hiteleség kedvéért legalább a helyi tájszólást megpróbálhatták volna a szövegbe átültetni, de ilyesminek nyoma sincs, így aztán töketlen az egész. Izmok, szőrős felsőtestek, kantáros nadrágok, meg krokodilok és egy súlytalan történet. A befejezést illetően már nincsenek illúzióim, de legalább megtudjuk majd, hogy mi is van ott a láp mélyén, ami embereinket várja. Remélem nem egy még a korábbinál is nagyobb Izom Tibor. - Chavez
ROTTEN #1 Történet: Mark Rahner, and Robert Horton Rajz: Dan Doughtery Kiadó: Moonstone Books
Undeadwood. Hehe! A találó és vicces titulus nem az én érdemem, hanem Mark Waid amerikai képregényíróé, aki a Moonstone kiadó új zombi-western sorozatának, a Rottennek a méltatásában használta. Zombis képregényből több is van, mint kellene, de szerencsére az agyonhasznált téma azért néha tud még kellemes meglepetéseket is okozni, gondoljunk csak a Geekz képregényes különítményének kollektív kedvencére*, a The Walking Dead-re. A western környezetbe ültetett zombik már nem annyira számítanak megfáradt koncepciónak, így ebben a fülledt zombi-képregény invázióban tényleg üdítőleg hatott a Rotten első, 52 oldalas száma. A vadnyugat ugye tele van fegyverekkel, elhagyott településekkel és a halálozási arány is kimagasló, tehát ideális hely a bezombulásra. A sztori úgy indul, ahogy egy westernnek illik: magányos lovas érkezik az istenháta mögötti településre, ahol aztán a kihalt utcán egyszercsak kilövik alóla a lovat. A cowboy hamarosan megtudja, hogy mire ez a szívélyesnek nem éppen mondható fogadtatás. A várost ugyanis élőhalottak látogatják gyakran, akik a közeli bányák mélyéről érkeznek. A C.O. Jones nevű főszereplő a helyiektől megtudja, hogy gyanújuk szerint a bányákat és általa a várost is a zsebében tudó gazdag ember állhat a zombikór hátterében. Mivel a magányos lovas valójában nem más, mint William Wade, az Államok elnökének saját titkosügynöke, megpróbál a dolgok után járni.
Ígéretes sorozatnak tűnik ez a Rotten. A sztori ügyesen van megírva, kellemes a tempója, fordulatokban gazdag, és annak ellenére, hogy elsősorban nem a zombikra van kihegyezve az egész, vérben, gore-ban és akcióban sem szenved hiányt. Úgy tapasztaltam, hogy amennyire csak lehetséges, próbálja kerülni a kliséket, nem akar agyatlan zombi hentelésbe átmenni, de a western örökségeiből is igyekszik minél többet felvenni, szóval a balansz szinte tökéletes. (A végén ott van az elmaradhatatlan naplementébe való lovagolás is.) Az első szám a dupla terjedelemnek köszönhetően jobban kibontja a sztorit, így már bőven kínál izgalmakat, sőt, tulajdonképpen egy félig kerek történetet kapunk, így aztán nem fogjuk azt érezni, hogy éppen csak egy gyors felvezetést olvastunk. A rajzok teljesen átlagosak, a célnak viszont bőven megfelelnek, az arcok kicsit egyszerűek, de a zombik már igencsak szépre és változatosra sikeredtek. Jó kezdet, van hangulata és látni a potenciált a sztoriban is. Ilyesmi lett volna az Élőhalottak éjszakája, ha Romero westernnek csinálja, vagy a Deadwood zombikkal.
Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson Rajz: Ayhan Hayrula Kiadó: Boom Studios!
Nem mondhatjuk, hogy dúskálunk a szamurájokról szóló amerikai képregényekben, úgyhogy annál nagyobb öröm, amikor egy ilyen történet mégis felbukkan a megjelenések közt – és annál nagyobb bosszúság, amikor kiderül, hogy egy erőltetett, sebtében összetákolt kliséhalmazra futotta csak az alkotóktól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem meglepő, hiszen a nyugati művészek ritkán tudnak úgy nyúlni a keleti kultúrához, hogy a végeredmény ne legyen vagy dögunalmas, vagy röhejesen sztereotip. A Swordsmith: Assassin ráadásul eléri, hogy ne csak egyik, hanem mindkettő legyen. 1870-ben vagyunk, vagyis a szamurájok korszakának hajnalán. Toshiro Ono, kora egyik legnagyszerűbb, legnevesebb kardkészítője, miután körbeutazta a fél világot, egy porosz tábornokot látogat meg a fronton, a franciák elleni háború kellős közepén. A férfi azt kéri a tiszttől, hogy adjon át neki egy értékes, pompás kardot, amit az annak idején a sógunátustól kapott ajándékba. A tábornok persze tiltakozik, de Toshiro hajlandó fizetni: méghozzá azzal, hogy elmeséli történetét, és ezzel együtt az okokat, amik miatt a kardot, melyet régen ő maga kovácsolt, vissza akarja szerezni.
Andrew Cosby és Michael Alan Nelson minden ötlet és eredetiség nélkül mesélnek el egy ordítóan sablonos történetet, amelyben a főhős motivációi megmosolyogtatóan gyermetegek. Toshiro apjától tanulta a kardkészítést, és a vele járó felelősséget, illetve a szükséges „egyensúlyt” is, aminek lényege, hogy ezeket a kardokat csak olyanoknak adhatják el, akik valóban méltók a viseletükre. Ám a férfi persze vérszemet kap, a nagy pénz reményében boldog-boldogtalannak árulja remekműveit, és tisztességesen (tisztességtelenül) meg is gazdagszik rajta. Apja rosszallása csak némi elviselhető lelkiismeret furdalást okoz, amíg egy nap egy egyszerű tolvaj betör a házukba, és lemészárolja feleségét és gyermekét – na, kitaláljátok, kinek a kardjával? A bosszú után fejébe veszi, hogy az összes kardot, amit valaha kovácsolt, a tenger fenekére küldi. Nem szívesen vádolok egy független, szerzői képregényt azzal, hogy mainstream szuperhőscuccokból lopja össze magát, de mondja valaki, hogy ez az egész nem úgy hangzik, mint Pókember (hozzátartozó(k) halála a hős korábbi cselekedetei miatt) és Vasember (a fegyverkészítő elragadóan bájos rácsodálkozása arra, hogy fegyverével – hűazannyát! – ölnek) eredettörténetének keresztezése. És még ha ezen sikerül túllépünk, akkor is csak egy sebtében elhadart flashbacket kapunk, ami ugyan majdnem egy teljes képregényt kitölt, mégsem képes megfelelően érzékeltetni a főhős fájdalmát illetve döntéseinek súlyát és miértjeit. És akkor a logikai bukfencekről (pl. hogy a fenébe képes egy közönséges útszéli tolvaj megvásárolni egy méregdrága kardot? Egyáltalán miért vásárolja, miért nem lopja el? Egyáltalán minek neki egy neves kard az utazók és parasztok kaszabolásához?) még nem is beszéltünk. A dráma tehát nem működik, akciót meg ne nagyon várjunk, mert Tohsiro kardkészítő, nem kardforgató (ahogy a saját főhősüket komplett idiótának beállító írók ezt jól szájba is rágják). Mi marad? Legfeljebb a képi világ, ami néhány pocsékul megrajzolt képkockától eltekintve egészen korrekt: egyszerű, de többnyire hatásos vonások, elnagyolt, de a szürkés-sárgás-vöröses színvilággal mégis tetszetősen kitöltött hátterek, nem kifejezetten kreatív, ám rutinos panelkezelés, ügyes hangulatteremtés. Ja, és mellesleg egyelőre dunsztom sincs, hogy az „Assassin” szó a mi a fenét keres a címben. - Olórin
ULTIMATE AVENGERS #1 Történet: Mark Millar Rajz: Carlos Pacheco Kiadó: Marvel Comics
Az a képregény, aminek első oldalán Nick Fury egy szép nagy képen káromkodik egy ízeset, már nem indul rosszul. Főleg ilyen körülmények közt: „I disappear for ten minutes and the whole place goes to hell”, mondja a szitkozódás után, utalva az Ultimatum eseményeire, és bár sosem éreztem úgy, hogy Mark Millarnak valami fenenagy érzéke van az iróniához, de azt hiszem (vagy legalábbis szeretném hinni), hogy karakterének e szavain keresztül ő is elmondta a véleményét Jeph Loeb papírszemetéről. Millar két és fél év után tér most vissza az Ultimate Univerzumba (utolsó munkája a frenetikus Ultimates 2 volt, 2007-ben), és alaposan össze kell szednie magát, hogy meggyőzze az Ultimatum miatt jogosan fanyalgó és köpködő rajongókat, hogy van még potenciál ebben a világban. Elnézve új sorozatának, az Ultimate Avengersnek az első részét (amire mindenhol Ultimate Comics Avengersként utalnak, de magán a füzeten nem szerepel a „Comics” szó – úgyhogy részemről pokolba vele, úgysincs sok értelme), egyáltalán nem kizárt, hogy sikerrel jár majd. A széria koncepciója egyébként már önmagában is ígéretes: évente két sztori lesz (illetve ennyit terveznek, de jól tudjuk már, hogy ezek a képregények hajlamosak durva csúszásokat produkálni), elvileg mindig más rajzolóval, és egymást történetenként cserélő karakterek egész armadájával. Tehát a változatosság lehetősége adott, és ez viszonylag ritka a szuperhősképregények esetében.
Az első szám Nick Fury és Sólyomszem beszélgetésével kezdődik: előbbi kikerült a fejesek kegyeiből, így a S.H.I.E.L.D.-et már Carol Danvers vezeti helyette, aki azt akarja, hogy egy titkos egységet irányítva találja meg az elmúlt napokban felszívódott Amerika Kapitányt. Egy flashbackből, amiben Sólyomszem és a Kapitány egy Chicago egén vívott csatában szembekerül a Vörös Koponyával, kiderül, hogy a csillagos-sávos hős miért tűnt el a felettesei szeme elől, és miért kezdte hirtelen a maga útját járni. Sztoriból egyelőre nincs sok, és ami van, az sem különösebben érdekes: ez a szám pusztán felvezeti a későbbi eseményeket, és lerántja a leplet egy kényelmetlen titokról, ami azonban meglehetősen szappanoperaszerű fordulatnak hat, és nem is a jó értelemben véve. Ráadásul a Vörös Koponya korántsem tűnik olyan brutálisnak, coolnak és kegyetlennek, amilyennek Millar még korábban beharangozta: tetoválásaival, khaki nadrágjával és fehér izompólójával inkább valami kigyúrt, b-filmes tahónak tűnik, mint igazán félelmetes, komoly gonosznak – úgyhogy nagyon remélem, hogy ezen a képen az író még igazít majd a jövőben. Viszont addig is, a tárgyalt negatívumok ellenére, ez mégis egy erőteljes, hatásos, és mindenekelőtt, pokoli szórakoztató sorozatnyitány. Az akció olyan, amilyet Millartól elvárunk, vagyis gyors, dögös, látványos, ötletes és nagyszabású – annak ellenére, hogy nemhogy nem dől össze benne egy fél város, de még csak fel sem robban benne semmi (mikor írt Millar utoljára egy olyan mainstream szuperhősképregényt, amiben nem robbant fel semmi?). A magam részéről pedig nem bánom, ha az író kicsit visszavesz a megalomániájából – mert ilyenkor még az is előfordul néha, hogy használja az agyát. És hogy teljes legyen a kép, Carlos Pacheco rajzairól szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: simán hozza azt a színvonalat, amit Bryan Hitch az első két Ultiamates miniben, képi dinamikusak, hátterei kidolgozottak, emberalakjai, mimikái realisztikusak, és egyértelműen látszik, hogy van érzéke egy akciójelenet levezényléséhez. Pofás kezdet. Csak így tovább, és akkor van még remény az Ultimate Univerzumnak. - Olórin
WEREWOLVES ON THE MOON: VERSUS VAMPIRES #3
Történet: Dave Land és a Fillbach testvérek Rajz: Fillbach testvérek Kiadó: Dark Horse
Már maga a cím is olyan tökéletes egyszerűségében, mint egy remekbeszabott, ám egyúttal funkcionális faék. Ami egy vértócsában hever és egy közepén átszakított és félrehajított ajtót támaszt ki. Aki a Perry Rhodan-féle sci-fi ponyvák és a Tales from the Crypt füzetek körül tapogatózik az ötvenes évekből, már közel jár, de a modern, rajzfilmszerű vizuális köntös még őt is meghökkentheti az első nekifutásra. A Clone Wars rajzfilmek sikerét meglovagló Fillbach testvérek ugyanis a messzi-messzi galaxisból ugrottak át egy párhuzamos univerzumba a háromrészes mini erejéig, amibe aztán minden ponyva és B-film elemet belezsúfoltak, amit csak képesek voltak: Ted, Jeff és Stan, a három alapvetően jóindulatú, de nem túl eszes vérfarkas fejében megvilágosodik az évszázad ötlete, és az első űrjárattal a Holdon lévő kolóniára utaznak, hiszen ott a nap 24 órájában szőrösek, erősek és legyőzhetetlenek lesznek. Ennek mellékes következményeként az összes utast sikerült átváltoztatniuk, így a holdbázis parancsnoka, Maggie Pilgrim, élete egyik legnehezebb napja elé néz. Az incidens jó alkalmat szolgáltat a Hold sötét oldalán klónvámpírseregét eddig hibernáló Lord Till akcióba lépésére, így a krízismenedzselési feladat egy leheletnyivel nehezebbé válik. A jól bevett hagyományoknak (kliséknek?) megfelelően a vámpírnagyúr természetesen halálosan rajong főhősnőnkért, akinek ugyancsak vámpír apját jelenleg a Földön tartják fogva hét lakat alatt (nyilván nem sokáig), és aki nyilván szemet vet a legfessebb bundás vérjószágra, amaz pedig őrá. Láthatunk itt holdjáró csomagteréről végrehajtott vámpírgolfot, elektromos mágnes és vizelet segítségével kivégzett vérszívót, a kötelező jellegű atomfelhőt és végül a barbecue-ra későn érkező vacsoravendégeket, akik a helyi ásatástól szabadultak ki (személyüket nem fedném fel, hiszen nem akarom elrontani senki kellemes meglepetését).
A teljesen agyatlan történet nyilvánvalóan nem veszi komolyan magát, így a lánctalpakon a holdbázis felé dübörgő organikus vámpírkastély bájosan szórakoztató bumfordiságával vezeti végig az olvasót az egyszerű, de hatásos poénokon, a mérsékelt mennyiségben kiontott bélnedveken keresztül a füzetek legfontosabb egzisztencialista-filozófiai kérdéséhez: vajon a vérfarkasok a kezükkel vakarják meg a farukat, ha viszket vagy a földön húzgálják magukat végig? Mindenki tegye a szívére a kezét és mondja azt, hogy ez a kérdés még soha nem merült fel benne egy szép tiszta holdas éjjelen…
Megkésve bár, de kurvára nem törve jelentjük be, hogy azon halálmegvető olvasóink, akiknek esetleg ingerenciája támadna meginni velünk egy sört (vagy urambocsá akár többet is), ezt megtehetik
augusztus 21-én, pénteken, a Mikszáth téren 20 órától
ahol kocsmákkal körbevéve, árnyas környezetben üli meg majd a szerkesztőség a Geekz második szülinapját (pénztet hozzá' magaddal, mi csak a zseniális társaságot biztosítjuk, a piádat magad fizeted!)
Várunk tehát minden érdeklődőt nagy szeretettel - akik esetleg nem ismernének minket, és fogalmuk sincs melyik asztalhoz kellene odasomfordálniuk, azokat a kollégák az alábbi telefonszámokon szivesen útbaigazítják:
2007 júliusában támadt egy ötletem: csinálni kellene egy ilyen izét... És azt hiszem, ezeknek a magas szintű minőségi elvárásoknak sikerült is megfelelnünk. Mára a Geekblog - ezek vagyunk mi, csak segítségképpen mondom - több ezer napi olvasóval büszkélkedhet (losers...), mi írjuk a legjobb netes kritikákat (fák jee), és úgy általában, szépek vagyunk és szenzációsak.
Törzsolvasóinkkal micsoda kalandokon estünk át együtt! A közös élmények! Hisz együtt anyáztuk Parrát, együtt kaptunk a fejünkhez Beyonder kétszázadik Tarantino-közeli bejegyzése láttán és egy emberként nyúltunk a szótár felé, Santito valamely obskúr francia képregényről szóló cikke olvastán. Ilyen emlékeket nem vehet készpénzért az ember.
Alább, hogy legyen valami tartalmi látszatja is a dolognak, az évforduló megünneplése okán összeállítottuk A FILMES GONOSZTEVŐK ABSZOLÚT LISTÁJÁT, amely természetesen messze nem abszolút, és egyáltalán nem kell vele egyetérteni.
Valamikor augusztus elején lesz egy sörözés, az évfordulót megünneplendő, amelyre szeretettel várjuk majd az olvasókat is. Részletek akkor.
Köszönöm tehát nekik két év munkáját: Beyonder, Bobszenkler, Chavez, Kemenes Tamás, Kerékgyártó Yvonne, Köbli Norbi, Linkovic Csumovszky, Nik, Parraghramma, Ramiz, Ringsider, Olorin, Santito, Sepi, Tóth Csaba, the_silencer, Tweek és Vilos Cohaagen.
Most őszintén, ki szállhat szembe vele? Ő egymaga a modern éra legjobb Drakulája, a figurát megújító, megállíthatatlan, arisztokratikus vérszomjas óriás, illetve úgy általában az eurokult leghíresebb gonosztevője, rosszemberek tucatjainak megformálója. Nemrégiben lovaggá avatta a királynő. Sir Chris forever!
És akkor természetesen hogyan is feledkezhetnék meg a komplementeréről (bár ez így, hogy "komplementer", kissé tiszteletlen jellemzés, hiszen Cushing semmivel sem rosszabb szinész Lee-nél, sőt, ő *a* kedvenc szinészem, és a Hammer halhatatlan klasszikusainak, főleg a Frankenstein-filmeknek elmaradhatatlan, megállíthatatlan, leállíthatatlan antagonistája. Na meg persze ki más mondhatja el magáról, hogy egyedül neki köszönhető egy teljes bolygó elpusztítása? Még Darth Vadernek is elakadt a reszelős lélegzete. (W)
A nyolcvanas-kilencvenes évek hollywoodi filmgyártásának első számú, hazai gyártású (japán-amerikai apától), kvintesszenciális ázsiai főgonosza (mint ahogy Joan Chen és Tia Carrere ugyanezen vonal femme fatale-ja). A karizmatikusan pökhendi Chun Shin mester olyan B-filmek rosszarcú mid-bossaként kezdte, mint a Kickboxer 2 és a The Perfect Weapon, míg végül karrierje egészen az end boss fokozatig ívelt, ami a Showdown in Little Tokyo és a Mortal Kombat című emlékezetes opuszokban csúcsosodott ki (a legújabb hírek pedig a Tekken főgonosz, Heihachi Mishima megformálásáról regélnek).
A lassan a kétszázadik szerepénél tartó kanadai olyan legendás gonosztevők alakítója, mint Cronenberg Danny Revok-ja, a Spacehunter félig őrült és félig gép Overdogja, és Vilos Cohaagen jobbkeze, Richter, így nem csoda, ha annyira beleégett a kollektív köztudatba, hogy bár a mi magyar törpe-univerzumunkban csak könyvborítóra került a Boros-Szikszai páros jóvoltából, de a Superman: The Animated Series sorozatban ő adta a DC képregényuniverzum kozmikus főgonoszának, Darkseid-nek a hangját (a Splinter Cell Sam Fisherét pedig tudjuk be apró botlásnak). (Santito)
„It's better to burn out...than to fade away!” kiáltotta fülsértően reszelős hangján Kurgan, az orosz sztyeppék fekete lovagja miután kezet nyalt egy megdöbbent papnak, és ezzel a megnyilvánulásával egy életre szóló ars poetica-t kölcsönzött számomra. Kurgan über-badass karaktere azóta az egyik legnagyobb személyes favoritommá vált, és valljuk be, a Hegylakó is főleg miatta volt jó. Clarence J. Brown, a harmadik, tekintélyes, ám nagyrészt mégis csak másodosztályú filmekből álló pályáját számos hasonlóan ikonikus sátáni figura szegélyezi, ami nyilván sokban köszönhető meglehetősen férfias orgánumának, és hát a nem túl megnyerő kinézetének is. A Remény rabjai szadista smasszere („Igazán viccesen fogsz kinézni, mikor fogatlanul szopod majd a farkam”), a Csillagközi invázió ugyan nem gonosz, viszont kőkemény kiképző őrmestere („Az ellenség nem tudja megnyomni a gombot, ha lefoglaljuk a kezét”), a Pathfinder félelmetes megjelenésű viking vezére, és főleg a Carnivale istenien ördögi Justin Crow testvérének („Eljöttem, hogy ítélkezzem és megvessem a fajtátokat!”) szerepe minden egyes megtekintés alkalmával ugyanúgy képes megborzongatni az egyszeri nézőt és az elvakult rajongót egyaránt. Brown valójában sokkal többet érdemelne, hiszen messze jobb színész, mint amit a filmográfiája sugall, de az biztos, hogy ha a nevét nem is, a fizimiskáját szinte már mindenki ismeri.
Michael Wincott tökéletesen illik Clancy Brown mellé, hiszen szintén nem egy kimondottan jóképű, de egy ugyancsak jellegzetesen markáns hanggal megáldott színészről van szó, akit ezek miatt ugyanúgy főleg a negatív szerepeiről ismer széles e világ és abban megannyi filmszexuális ember. A karakteres arcú színész (akinek mellesleg a zs-kategóriás harcművész sztár Jeff Wincott az édesbátyja) személyemet először az egyik abszolút kedvenc filmemnek számító Holló darkos főgedrájaként győzött meg arról, hogy érdemes lesz felírni a nevét valahova. De a két évvel korábbi 1492: A Paradicsom meghódítása című Ridley Scott eposzban is gyakorlatilag elhomályosította a színésztársai játékát, mint Moxica, a bennszülötteket rabigába hajtani kívánó kegyetlen spanyol nemes. Wincott játszott maffiózót a Rómeó vérzikben, klasszikus irodalmi ellenlábast két Dumas feldolgozásban is (a Három testőrben Rochefort-ot, a Monte Christoban Dorleac-ot), megszállott ékszertolvajt, akit Eddie Murphy üldöz a Metroban (nem a földalattin üldözi, hanem az azonos című, gyengécske akciófilmben), még megszállottabb emberrablót, akit viszont Morgan Freeman hajkurászott A pók hálójában (ez szintén a film címe). Wincottot a hangja és az arcberendezése szintén arra ítélte, hogy életében főleg szeretve utált filmes gonosztevőket alakítson, aminek persze mi csak örülhetünk, pláne, mivel hiteles gonoszt eljátszani nem tud akárki. (Chavez)
A vasárnap délutáni matinék jóságos doktorbácsijából avanzsált a reagen-i csillagos-sávos világ gonoszává. Visszafogott elegancia, gátlástalan politikai és gazdasági hatalomvágy, neves iskola diplomája: bárki megmondja, hogy pénzügyminiszter vagy tömeggyilkos. És mint olyan, nem piszkolja be a kezét, csak kiadja a parancsot- míg mások végeznek az áldozatokkal. Ha Dick Jones vezeti a cégedet- nem lesz többé vetélytársad!
A paulnewman-i arcél egyaránt alkalmassá tette művészfilmek és a „direct to DVD”- kategóriára, de Roy Batty és John Ryder után már mindenki őt akarta europid gonosznak- és meg is kapta. Kézzel- lábbal harcolt a „gáncsnélküli lovag” karakterekért, de hiába: Rutger örökre a mentálisan zavart elmék archetípusa marad. És pluszpont az Őrült Stone-ért! (Vilos Cohaagen)
Csak nézz rá! Szeretnél vele találkozni egy sikátorban az éjszaka közepén? A francba, egy napsütéses mezőn sem szeretnék. Olyan az arca mintha bazaltsziklából faragták volna bunkóval, a mosolyától sírva fakadnak a gyerekek (meg a felnőttek), és csúnyábban tud nézni, mint Clint Eastwood. Nem is csoda, Trejo úgy került a sittről a filmvilágba, mint valami balhéba: egy másik börtönviselt filmes, a híres-hírhedt Edward Bunker figyelt fel rá, mint a Szökevényvonat egyik statisztájára, és emlékezett rá, hogy egy ideig együtt rohadtak egy cellában. Bűnronda fizimiskája azóta rosszarcú keménycsávók szerepének egész sorárával ajándékozta meg Trejót, családi ökörségekben (Kémkölykök, Hat nap, hét éjszaka) tökös akciófilmekben (Con Air, Hulla, hó telizsák) és vérmocskos geekálmokban (Desperado, Alkonyattól pirkadatig) egyaránt ő volt a legnagyobb mocsadék.
Ha valakit felkérnek a Sátán eljátszására, az többnyire biztos jele annak, hogy az illető jó úton van a nagy szarházikat megformáló színészek panteonjába. Igaz, Stormare pont a khm, kétes értékű Constantine-ban szemétkedhetett, mint a nagy patás (ráadásul a nagy pillanat Reevesnek jutott, ahogy bemutatott neki félúton a mennyországba), de volt ő még agyament ruszki gengszter a Bad Boys II-ben, maffiavezér A szökésben, gusztustalan snuff-film király a 8 MM-ben, emberrablói pályáról álmodozó nihilista pornósztár A nagy Lebowskiban, arrogáns, agresszív dinótáp Az elveszett világban és persze riasztóan csöndes, őrült, gyilkos vadember a Fargóban. És nem utolsó szempont, hogy nem csak csúnyán nézni tud, hanem tényleges színészi játékra is képes. Vessük csak össze a Bad Boys II eltúlzott paródiáját és a 8 MM hátborzongatóan kegyetlen és brutális, mégis elegánsan visszafogott rohadékát. Öröm nézni. (Olórin)
Bár első emblematikus szerepe a Rocky Horror Picture Show őrült dokija volt, életre szóló sebeket főképp Stephen King Az című regényének adaptációjában okozott. A cirka harmincévente feltámadó, gyerekekkel táplálkozó rémség megformálásában ugyan nem nehéz észrevenni a Rocky Horror campjének hatását – ripacskodás ezerrel –, de működött, és legalább annyit ártott a cirkuszi bohócok reputációjának, mint John Wayne Gacy áldásos tevékenysége. Curry azóta is ripacskodik tovább – hátborzongatóan túljátszott antagonista-szerepben láthatjuk pl. a Szétcsúszvában – de Pennywise-t azóta sem überelte.
Későn jövőknek: Don Coscarelli már jóval a Bubba-Ho-tep előtt letett ezt-azt az asztalra. A ’79-ben indult és negyedik részével ’98-ban zárult Phantasm-széria csak a Freddy Krueger/Robert Englund duóhoz mérhető állócsillagot lőtt fel horrorklasszikusok sötét egére. A mind a négy alkalommal Scrimm által alakított „Magas Ember” keresztül-kasul utazgat Amerikán, hogy kihalt kisvárosokat maga mögött hagyva törpe-zombi-hadsereget gyártson, és maga legyen a „Holtak Ura”. Scrimm – aki tényleg baszott magas – senkivel össze nem téveszthető orgánuma és karizmája talán már magában elég lett volna a széria sikeréhez, de mindez megbolondítva repülő gyilokgömbökkel meg Reggie Bannisterrel: tuti recept. Hősünk manapság Larry Fessendennel kollaborál, de a dologból még nem sült semmi átütő – bár az I Sell The Dead felettébb ígéretesnek tűnik. (sep)
Tudom, hogy valami sokkal B-filmesebbet, geekebbek, kevésbé ismertet kellene most mondanom, de egyrészt egy pár kedvencemet már ellőtték a kollegák fentebb, másrészt amit Nicholson a Ragyogásban művel, az valami annyira kiborító és hátborzongató, hogy tizedszerre is összeszarom magam rajta (és nem érdekel, hogy épp mennyit drogozott akkoriban meg hogy alkesz volt-e vagy sem!). És akkor még a Joker-szerepről nem is beszéltünk, akit még a valóban rendkívüli Heath Ledger-változat sem tud elfeledtetni velünk.
A jó öreg VHS-korszakban két pofára zabáltam a maguknak igen alacsony minőségi szintet célul tűző B-kategóriás amerikai akciófilmeket, melyek közös jellemzője volt az ultra-maszkulin, sebezhetetlen, olajosan csillogú izomzatú főhősön kívül még az ultrageci, többszörösen unszimpatikus, általában orosz akcentusú Rosszbácsi (ez a kifejezés vajon mennyire volt széles körben elterjedt? ez azon szavak egyike, amiről sosem tudtam, hogy nem csak én és a családom használja-e). Gary Oldman Az elnök különgépében különösen markánsan testesíti meg a tipikus szovjet antagonistát magával az amerikai elnökkel szembeszállva, de nem csak a fentiek miatt áll a listán: ő az is, aki oly' bájosan ripacskodik az Ötödik elemben és olyan jéghidegen profin a Leon a profiban. (Ramiz)
Kevés hozzá hasonló pszichopata rohangál Hollywoodban, ma már ugyan lenyugodott, de a 60-as, 70-es években, amikor ipari mennyiségben tolta az orrába a kokaint, saját kollégái is rettegtek attól, hogy az amúgy is paranoiás és zavart színész-rendező egy elborultabb pillanatában rájuk támad egy nagykéssel. Karrierje kezdetén is sokszor osztották rá a gonosz szerepét, főleg westernekben, de soha nem érezte magát annyira elemében, mint Frank Booth-ként Lynch Kék bársonyában. Jellemző, hogy több színész is visszautasította az elmebeteg gengszter szerepét, Hopper viszont azzal hívta fel Lynch-et, hogy „Nekem kell játszanom Franket, mert Frank én vagyok!” A többi filmtörténelem.
Frank Silva kilóg ebből a díszes kompániából, és nem csak a magassága miatt. Az ősz hajú, hosszúkás arcberendezésű férfiú soha nem készült színésznek, és ha egyetlen szerepét leszámítjuk, soha nem is vált azzá. Kellékesként dolgozott a Twin Peaks forgatásán, amikor is Lynch meglátta őt a díszletben ügyködni, és úgy megrémült a látványtól, hogy felkérte Bob szerepére. Annak, aki gyerekként vagy kamaszként látta először a Twin Peakset, valószínűleg örökre beleégett a retinájába az ágy mögött guggoló, démoni pofával vicsorgó Bob látványa. Silva sajnos már nem él, ’95-ben, 45 éves korában hunyt el, de bérelt helye van rémálmainkban. (Beyonder)
Nem, basszátok meg, Anthony Wong nem az az űbercool rendőrfelügyelő, aki tökéletesre szabott Armani öltönyben pompázik Christopher Doyle kamerája előtt az Infernal Affairs-ben. Illetve nemcsak az! Számunkra sokkal fontosabb, hogy ő a hongkongi csúnyafilmek, a 90-es évek elején fénykorúkat élő „Category III" mozik vérrel és spermával koronázott királya. A szubzsáner valamennyi méltán elhallgatott rendezőjével dolgozott Danny Lee-től Ivan Lai-ig, legmaradandóbb gaztetteit pedig Herman Yau irányítása alatt követte el. Kettejük közös bűnlajstromát olyan párját ritkító ocsmányságok tarkítják, mint a legendás The Untold Story és a vágatlan formájában máig fellelhetetlen rape és exploitation fesztivál, az Ebola Syndrome. Mainstream szerepei hiába is rehabilitálták az elmúlt tíz évben, ő nekünk már mindig csak az az ember marad, aki miatt érintetlenül toljuk el magunktól a dim-sumot... (ringsider)
A 100. képregényes posztunk megünneplésére indított játék nyereményei szerencsére több olvasónk vizuálreceptorait is beindították és egész tisztességesen helyt is álltak a megmérettetésben (már nem a receptorok, hanem az olvasók). Értelemszerűen a fehéröves kérdésekre több helyes válasz érkezett, míg a feketeöves kategóriában mindössze ketten találták meg az összes jó megfejtést. A helyes válaszok a "tovább" után következnek, a szerencsés nyertesekkel egyetemben.
Pehelysúly - Fehér Öv
1. Sorolj fel 5 mesehőst, akinek megjelenik az alteregója a Fabulák (Fables) című sorozatban (angolul és magyarul is elfogadjuk a neveket)!
Erre rengeteg lehetséges jó válasz volt, így csak párat a teljesség igénye nélkül: Rózsapiros (Rose Red), Hófehér (Snow White), Ordas Farkas (Bigby Wolf), Szépség és a Szörnyeteg (Beauty and the Beast), Piroska (Red Riding Hood), Maugli (Mowgli), Szindbád (Sinbad), Télapó (Santa Claus)
2. Mi az a két alapanyag, amiből Wormwood megépítette hűséges társát, Pendulumot?
Ingaóra és üres sörösdobozok
3. Kicsoda Abraham Lincoln titkosügynöke Mike Mignola képregényében?
The Amazing Screw-On Head
4. Sorolj fel 5 magyar rajzolót, akinek nyomtatásban jelent meg képregénye!
Itt (szerencsére!) megint sok lehetséges jó megoldás létezett, így hát csak a szemezgetés végett: Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Gugi Sándor, Sebők Imre, Merényi Dániel, Tebeli Szabolcs, Lakatos István, Futaki Attila, Pilcz Roland, Gróf Balázs
5. Melyik képregény társírója és főszereplője Rosario Dawson?
Occult Crimes Taskforce
6. Mi a neve a gengsztercsalád fejének, akivel Doc Horror-nak gyűlik meg a baja Pacific City-ben?
Tony Zampa (Don Lupo ekkor MÁR nem, a Raccoon pedig MÉG nem a család feje, de mivel a kérdés nem volt pontosan megfogalmazva, ezért ezeket a válaszokat is elfogadtuk)
7. Mi volt az Alfabéta-díj három nyertes képregénye 2008-ban?
Kemenes Iván és Varga Péter: Stroboscopa, Lakatos István: Miserere homine, Szentgyörgyi Ottó: Papír(on) (ez utóbbinál a Négyzet - az első abszurd kört is elfogadtuk, ebben a válogatásban jelent meg nyomtatásban)
Választható nyeremények:
A) Fabulák B) Grimm-mesék manga + Johnny Fellow - Navigátor C) Kalyber Joe első három kötete
A legtöbb helyes választ beküldő játékosok közül kisorsolt három szerencsés nyertes pedig választási sorrendben:
1. Bergmann Gábor 2. Sáfár Dávid 3. Németh János
Nehézsúly - Fekete Öv:
1. Melyik a kakukktojás és miért: John Carter, Mycroft Holmes, Emma Night, John Griffin, Rosa Coote, Dick Donovan?
John Griffin, a többi karakter mind szerepel a League of the Extraordinary Gentlemen világában. Ez beugratós kérdés volt, hiszen a Láthatatlan Ember becsületes neve Alan Moore-nál Hawley Griffin
2. Hol jelentek meg először a Dilidodó alkotójának Hörpölin és Hupcihér képsorai?
Galaktika magazin
3. Ki NEM vett részt a világunk invázióját előkészítő tanácskozáson: the Snow Queen, Pinocchio, Hansel, the Nome King, Captain Hook?
Captain Hook
4. Hogy hívják a Spider Jerusalem életére törő rendőrkutyát?
Stomponato
5. Egyikük kilóg a The Walking Dead szereplőinek sorából, ki az és miért: Donna, Amy, Otis, Hershel, Alice?
Otis, őt Rick helyezte végső nyugalomra egy fejlövéssel
6. Hányadik próbálkozásra sikerül Hellboynak eltemetni a címbeli hullát a The Corpse-ban?
Negyedik
7. Melyik híres rendezővel dolgozott együtt Garth Ennis, és melyik képregény kapcsán?
John Woo, Seven Brothers
Választható nyeremények:
A) Rising Stars tpb Vol. 1 B) Jack of Fables 01-11 (füzetek) C) The Walking Dead 38-50 (füzetek)
A három nyertes választási sorrendben:
1. Farkas Árpád 2. exactlee 3. Gulyás Imre Miklós
Gratulálunk a tiszteletbeli fehér- és feketeöves képregénygeekeknek, akikkel emailben vesszük fel a kapcsolatot a nyereményeket illetően.
Én is csak nemrégiben ocsúdtam fel, hogy rohamléptekkel közeledik egy, a Geekz szempontjából mérföldkőnek számító esemény és ez pontosan ezzel a poszttal érkezett el: ez ugyanis a 100., ilyen vagy olyan formában, de képregénnyel foglalkozó cikkünk! Számomra is hihetetlennek tűnik, de népszerűsítő kereszteshadjáratunkhoz nagy örömünkre menet közben számosan csatlakoztak és a hazai képregényes élet is pezsgésnek indult. Az illusztris alkalomból felkértem képregényrajongó kollégáimat, hogy osszanak meg az Olvasókkal három-három olyan címet a személyes kedvenceik közül, amit szerintük méltatlanul kevesen ismernek. Ezzel azonban az ünneplésnek nincsen vége, ugyanis mindenki nekiveselkedhet játékunknak, melynek díjai természetesen képregények! Avengers assemble!
Santito ajánlja:
The Exterminators Történet: Simon Oliver Rajz: Tony Moore és mások Kiadó: DC Vertigo, 2006-2008
A frissen szabadult Henry James mostohaapja rovarirtó cégénél vállal munkát, az egyébként sem mindennapi munkakör betöltése azonban az egész világot fenyegető veszély felfedezéséhez vezet: úgy tűnik egy egyiptomi hieroglifákkal és szvasztikával borított titokzatos doboz jelentheti az emberiség utolsó reményét. Ettől a ponttól kezdve teljesen elszabadul az alkotók fantáziája és a harminc részes, Lost-szerű flashbackekkel megpakolt sorozatban mindent megkapunk (még azt is, amit nem kértünk): intelligens, húsevő, gerilla-taktikát követő csótányhordát, a vörös khmerek Dr. Mengeléjét, az árja mozgalom nagyszabású drogterítő akcióját, Junge orgiáin résztvett náci lélekbúvárt, Zen tanításokat idéző megtért szerencsejátékost, irodalmi szexuális fantáziákat (Franz Kafka szoba!), az egyiptomi rovaristen reinkarnálódott papját, és éjszakánként luchadormaszkot húzva (el Muerte Negra!) állatviadalokban résztvevő Carpenters rajongót. Az első képregényes Oliver eredetileg tévésorozatnak szánta az ötletét, de nagy szerencsénkre végül papíralapú vizuális médiumon kötött ki e bizarr világvége látomása.
Midnight Nation Történet: J. Michael Straczynski Rajz: Gary Frank Kiadó: Joe’s Comics/Top Cow, 2000-2002
Straczynski mester (Babylon 5, Changeling) már számos olyan eszelősen jó képregényt tett le az asztalra (az időnkénti Pókemberbéli ámokfutásait most nézzük el neki), mint a Supreme Power, a Rising Stars, a Thor vagy éppen a jelen ajánló alanya, a Midnight Nation. Ez utóbbi egy személyes traumából született, elgondolkodtató horror-dráma, ami a beszédes nevű David Grey egy éves (majdhogy real-time, hiszen tizenkét füzetből áll) pokoljárását követi végig egy köztes dimenzióban, ami saját világunk peremén helyezkedik el, ahol az elveszettek, a társadalom számkivetettjei, a páriák élnek. Cukormáztól gondosan megtisztított szívszorító jelenetek, invenciózus ötletek (hősünk csak olyan tárgyon keresztül képes kommunikálni a valós világgal, amely már nem kell senkinek vagy nem működik) és olyan emlékezetes szereplők, mint Lazarus, vezetnek végig egy elgondolkodtató utazáson, hogy végül megtudhassuk David vajon visszanyeri a lelkét vagy csatlakozik az őt üldöző lélekorzó rémekhez.
The Walking Dead Történet: Robert Kirkman Rajz: Tony Moore és Charlie Adlard Kiadó: Image Comics, 2003-
Zombik! Világvége! Időutazás! Ja nem, az utolsót húzzuk, ki, de így is a három kedvenc témámból kettőt sikeresen abszolvál Kirkman jelenleg hatvankettedik számánál tartó fekete-fehér horrorszériája. A történet Rick-re, az egykori kisvárosi zsarura fókuszál, amint egy élőholtak által elözönlött világban próbál túlélni családjával és hozzájuk csapódó társaival. Szerzőnk valósággal lubickol a témában és a vérben, semmi nem fogja vissza a kezét, a „No one is safe!” jegyében a kezdetektől megkedvelt szereplők hullanak el minden méltóságuktól megfosztva (a halálban nincs semmi pátosz, vallja Kirkman), sem állatok, sem gyerekek, sem öregek, sem nők nem számíthatnak különleges bánásmódra (az egyik szereplő kínzási jelenete egy teljes füzeten keresztül tart), és főhősünk is komoly lelki és fizikai sérülésekkel, az őrület szélén, fogát összeszorítva botorkál tovább előre, ahol egy lehetséges gyógymód ígérete sejlik fel. A herkulesi vállalkozás egyelőre tartja az egyenletesen kiemelkedő minőségi szintet, amit eddig még csak egy másik on-going sorozattól láttam, és amiről már lelkendeztem eleget (aki esetleg nem tudná, a Fables-ről van szó), így csak annyit mondhatok: ha csak egy kicsit is vonzódsz a horror zsáner iránt, akkor sürgősen vésd fel a beszerzendők listájára.
Olórin ajánlja:
Batman: Going Sane Történet: J. M. DeMatteis Rajz: Joe Staton Kiadó: DC, 1994-1995
A cím pontosabb lenne így: Joker: Going Sane. Merthogy J. M. DeMatteis történetében (Legends of the Dark Night 65-68) a gyilkos bohóc azt hiszi, megölte a Sötét Lovagot, és mivel nincs többé „közönsége”, normál életet kezd élni. Méghozzá olyannyira, hogy többek közt egy kedves nővel is megismerkedik. Persze közben Batman lábadozik csaknem halálos sérüléséből, és nem kérdés, hogy ha visszatér, akkor nemezise is visszazuhan a téboly forgatagába. Kevés akcióval fűszerezett izgalmas tanulmány az őrületről, és a két legendás karaktert összekötő bizarr kötelékről. A rajzok persze a ’90-es évekhez méltón, többségében elég rondák, de a mesterien felépített sztori egy ötéves gyerek firkálgatásait is elvinné a hátán.
Black Hole Történet: Charles Burns Rajz: Charles Burns Kiadó: Pantheon, 1995-2004
Ritkán látjuk ilyennek a szexualitást: egyszerre gyönyörű, félelmetes, ismeretlen, nyomasztó, veszélyes, groteszk, csábító és halálos, mintha csak David Cronenberg látogatott volna el a képregények birodalmába. Charles Burns brutális atmoszférájú drámai horrorja egy ’70-es évekbeli kisvárosban játszódik, amiben egy bizarr fizikai deformációkat okozó kór terjed szexuális úton a tinédzserek (és csak a tinédzserek) közt. Az egy évtizedig íródott, komplex szimbólumrendszerrel terhelt, 12 részes sorozat a felnőtté válás folyamatának egy elborzasztó metaforája, amiben merészen keverednek az idősíkok, a félelmetes valós-, és a szürreális álomjelenetek, és aminek markáns, sötét fekete-fehér képi világa úgy szívja magába az olvasót, hogy annak esélye sincs menekülni. (Hamarosan hosszabb cikk is várható róla.)
Warren Ellis ír, Ben Templesmith pedig rajzol. Kell egyáltalán bármi többet mondanom? Na jó: az expresszionista beütésű hardcore, de valóság talaján álló neo-noir nyomozó főhőse (a címszereplő Fell) a múltja elől menekülve érkezik egy Snowtown nevű városba, ami hangulata, közbiztonsága és állapota alapján akár egy háború sújtotta közel-keleti országban is lehetne. Ellis kísérleti sorozata füzetenként 16 oldalas (és mindössze két dolcsit kóstáló), önmagában is élvezhető és érthető, hol bizarr, hol brutális, hol izgalmas történeteket mesél el, eleven dialógusokkal, remek karakterekkel, és egy rejtélyes és roppant érdekfeszítő főszereplővel. A megjelenése sajnos baromi hektikus (lassan ott tartunk, hogy évente egy rész jön ki), de ennél több negatívumot lehetetlenség említeni vele kapcsolatban. Chavez ajánlja: Hellblazer Történet: Jamie Delano, Garth Ennis és sokan mások Rajz: John Ridgway, Dave McKean, Steve Dillon és sokan mások Kiadó: DC Vertigo, 1988-
John Constantine a képregények legcinikusabb, legtöbbet dohányzó és véleményem szerint legizgalmasabb karaktere. Az Alan Moore agyából, Steve Bissette és John Totleben ceruzájából kipattant, Stingre hajazó figura a 80-as évek derekán gyújtott rá először, akkor még a szintén kiváló Swamp Thing képregények lapjain, majd 88-tól önálló sorozatot kapot, ami szerencsére a mai napig fut. Az okkult ügyekben járatos, állandóan trencskót viselő lepukkant angol mágus sikere főleg a kiváló brit írókból álló nevelőszülőknek köszönhető, akik hosszú éveken át bravúrosan és következetesen építgették a karakter jellemét és persze környezetét. A jelenleg 256-ot számát taposó sorozat szinvonala az utóbbi években gyakrabban ingadozott ugyan, de szerencsére semmi jele annak, hogy a leghosszabb ideje futó Vertigo széria kifulladni készülne. Amen to that! Preacher Történet: Garth Ennis Rajz: Steve Dillon Kiadó: DC Vertigo, 1995-2000
Garth Ennis neve minden valamirevaló képregényrajongó számára ismerős, kivéve persze, ha az érdeklődése nem halad túl Garfield-on vagy Pókemberen. Az észak-ír képregényíró élete főművét és a Vertigo Imprint talán legsikeresebb címét alkotta meg Steve Dillon rajzoló közreműködésével. A Prédikátor gyakorlatilag minden olyat tartalmaz, amitől Fredric Wertham infarktust kapna, szex, extrém erőszak, drog, vallás, homoszexualitás, és kábé minden, amire még a mai napig is érzékenyen reagál a közvélemény legjava. De mindez önmagában még nem indok a sikerre, Ennis viszont ezeket a hozzávalókat egy igazi kétvállra fektető groteszk, fekete humorú western-road movie-szerű horrorrá gyúrta össze, csupa zseniális karakterrel, meglepő fordulattal és jóféle southern gothic hangulattal. A különszámokkal együtt 75 számból álló Prédikátor idehaza sajnos nagyon korán megbukott (a Hellblazerrel egyetemben a Vertigo antológiában), de a remény még él a rajongókban, hogy a képregények iránti növekvő érdeklődés miatt még egyszer talán feléledhet.
Lone Wolf and Cub Történet: Koike Kazuo Rajz: Kojima Goseki Kiadó: angolul First Comics (87-től füzetekben), Dark Horse (2000-től kötetekben)
A Magányos farkas és farkaskölyök a japán popkultúra legnagyobb ikonjai. Koike Kazuo és Kojima Goseki mangája hazájában számos különböző feldolgozást ért meg, valamint a nyugati kultúrára is hatással bírt (Kárhozat útja, Usagi Yojimbo). A babakocsit toló, kisfiával együtt a bosszú útját járó ronin története olyan, mint a kiváló korai japán csambarák. Méltósággal teli, művészi igényű, csodálatosan megkomponált bosszúdráma. Kojima rajzai és kompozíciói önmagukban is igazi időtlen művészi alkotások. Az eredetileg még a hetvenes években megjelent manga azóta 28 telefonkönyv vastagságú kötetben angol nyelven is hozzáférhetővé vált. A Kozure Okami nem egy szokványos manga, hanem igazi klasszikus műalkotás, ami nem csak a szamurájfilmek, könyvek és képregények rajongóinak ajánlott, de nekik viszont egyenesen kötelező.
Ramiz ajánlja: JÓSÁGOK A KÉPREGÉNYEK VILÁGÁNAK HATÁRTERÜLETEIRŐL
Metal Gear Solid: Digital Graphic Novel Típusa: interaktív képregény Történet: Hideo Kojima Rajz: Ashley Wood Kiadó: Konami, 2006
Képregény is, meg nem is, játék is, meg nem is – de leginkább mégis az előbbi, digitális formában, mely remekül kihasználja a médium kínálta lehetőségeket: a keretezést a PSP két tenyérnyi szemet gyönyörködtető felbontású képernyőjéhez igazítja, a felhasználónak ráközelítési és görgetési lehetőségeket adva a kezébe. Hogy mindez csupán olvasás-szimuláció (a tekintet útjának imitálása a képernyő és a gombok segítségével) vagy a játék interaktivitását segítő technikai megoldás, nem is fontos, mint ahogy a rejtett információ-morzsák keresésének lehetősége sem számít e szempontból. A lényeg az, hogy Ashley Wood vázlatos, dinamikus tusrajzai kerek egészt alkotnak Hideo Kojima legendás Metal Gear-szériájának történetével és a remek szinkronhangokkal, melyek együttesen markáns, erőteljes hangulatot hoznak létre, egyfajta "vezetett képregényolvasási élményt", az olvasó (játékos? felhasználó?) által megválasztott tempóban, de pontosan megtervezett ritmussal. Erősen ajánlott, és nem csak játékosoknak!
The Residents: Freak Show Típusa: album art / képregény Történet: (sokan) Rajz: (sokan) Kiadó: Dark Horse, 1992
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy őrült banda, akit úgy hívtak, hogy The Residents. A művészileg vadul forrongó, zeneileg pedig különösen aktív 60-as évek végén alakultak meg, és több okból is különlegesek: '69 óta mind mai napig együtt vannak aktívak,jobb híján experimentálisnak nevezett, elektronikus alapokon nyugvó nyugtalan és nehezen emészthető zenéjük állandóan változott, mégis felismerhető maradt, a tagok ikonikus szemgolyó-maszkban koncerteznek és a sok maszkos metálbandával ellentétben TÉNYLEG nem derült még ki az igazi személyazonosságuk, kiadtak klippeket, dvd-ket, sőt még egy számítógépes játék készítésében is közreműködtek... és így tovább. A Freak Show a The Residents talán legjobbja, egyben a világ egyik legkülönösebb és leghíresebb concept-albuma, mely egy groteszk, szomorú-nyomasztó cirkuszi társulat torz tagjait mutatja be, akiket az emberiség kivetett magából. Dante poklának összes bugyra sem ér fel azzal a rengeteg szenvedéssel, amit ez a pár "lény" (csont nélküli fiú, vakondember, kukachölgy, A fej stb) elszenved, akiken közben azért a hallgató - illetve a számokat feldolgozó (illusztráló) képregény olvasója - is próbál nevetni, már csak a meghökkenésének leplezésére is... A képregényt készítő művészek a legkülönfélébb mesélői- és rajzstílusokat alkalmazzák, az eredmény mégis kegyetlen gyomros, a helyenként fülsértően disszonáns és ennek ellenére lenyűgözően csodás zenével együtt pedig garantáltan maradandó sebet hagyó élmény. Vigyázat, csak óvatos adagokban fogyasztandó!
Everyone comes to the Freak Show, To laugh at the freaks and the geeks! Everyone comes to the Freak Show, But nobody laughs when they leave...
Most pedig következzék a játék és a játékszabályok:
Két hét tételből álló kérdéssort állítottunk össze, egyet a fehéröves képregénygeekeknek, egyet pedig azoknak, akik érdemesnek érzik magukat a feketére. A pehelysúly kérdéseire bárki könnyedén válaszolhat, aki rendszeresen olvassa a Geekz-et (és ugye még most sem késő elkezdeni), a nehézsúlyhoz azonban már szükséges némi tájékozódóképesség és szélesebb látókör a Kilencedik Művészet berkeiben. A gondolkodásra 7 nap áll rendelkezésre, a július 7-e, kedd reggel 10 óráig a geekblog@index.hu címre beérkezett válaszok alapján fogjuk kisorsolni a legtöbb helyes találatot elért versenyzők közül, hogy a három-három szerencsés milyen sorrendben választhat egyet a nyeremények közül. Egy versenyző indulhat egyszerre Pehelysúly és Nehézsúly kategóriában is. Sok sikert mindenkinek!
Pehelysúly - Fehér Öv
1. Sorolj fel 5 mesehőst, akinek megjelenik az alteregója a Fabulák (Fables) című sorozatban (angolul és magyarul is elfogadjuk a neveket)! 2. Mi az a két alapanyag, amiből Wormwood megépítette hűséges társát, Pendulumot?
3. Kicsoda Abraham Lincoln titkosügynöke Mike Mignola képregényében?
4. Sorolj fel 5 magyar rajzolót, akinek nyomtatásban jelent meg képregénye!
5. Melyik képregény társírója és főszereplője Rosario Dawson?
6. Mi a neve a gengsztercsalád fejének, akivel Doc Horror-nak gyűlik meg a baja Pacific City-ben?
7. Mi volt az Alfabéta-díj három nyertes képregénye 2008-ban?
Választható nyeremények:
A) Fabulák B) Grimm-mesék manga + Johnny Fellow - Navigátor C) Kalyber Joe első három kötete
Nehézsúly - Fekete Öv:
1. Melyik a kakukktojás és miért: John Carter, Mycroft Holmes, Emma Night, John Griffin, Rosa Coote, Dick Donovan?
2. Hol jelentek meg először a Dilidodó alkotójának Hörpölin és Hupcihér képsorai?
3. Ki NEM vett részt a világunk invázióját előkészítő tanácskozáson: the Snow Queen, Pinocchio, Hansel, the Nome King, Captain Hook?
4. Hogy hívják a Spider Jerusalem életére törő rendőrkutyát?
5. Egyikük kilóg a The Walking Dead szereplőinek sorából, ki az és miért: Donna, Amy, Otis, Hershel, Alice?
6. Hányadik próbálkozásra sikerül Hellboynak eltemetni a címbeli hullát a The Corpse-ban?
7. Melyik híres rendezővel dolgozott együtt Garth Ennis, és melyik képregény kapcsán?
Választható nyeremények:
A) Rising Stars tpb Vol. 1 B) Jack of Fables 01-11 (füzetek) C) The Walking Dead 38-50 (füzetek)
Dögös és unalmas sci-fi ponyvahősök, Megtorló horrorkörnyezetben, Gotham Batman nélkül, sorozatgyilkos szuperhős, hangulatos kísértethistória és csirketilalom egy látnok zsaruval. Ezúttal két tettestársammal esküdtünk össze, hogy bemutassuk nektek az utóbbi idők legérdekesebb amerikai képregényeit, és ezt az esős-felhős-kopott-szürke napot feldobjuk kicsit némi horrorral, izgalommal, abszurdummal és dögös, testhezsimuló latexruhákkal (nem, szexképregényről nem írtunk, vedd ki a kezed a nadrágodból).
Az Avatar kiadó gyeplőjét tökös gyerekek tartják, akik nem rettennek meg attól, hogy rendszeresen olyan korlátokat lépjenek át, melyeket az amerikai szórakoztatóipar hallgatólagosan állított fel önmagának (mint például, hogy gyerekeket, állapotos nőket és aranyos háziállatokat nem érhet semmi komolyabb bántódás), és az sem okoz gondot nekik, hogy messzire elkerült, kellemetlen témákat feszegessenek (Chronicles of Wormwood, Black Summer). Nem véletlen, hogy Alan Moore, Warren Ellis, Garth Ennis, Jamie Delano és Frank Miller mind letették már a kézjegyüket náluk, illetve többen közülük vissza-visszatérő vendégek. Olyan szórakoztató B-movie jellegű sorozatokat indítottak útnak, mint a Blackgas, az Anna Mercury, az Escape from the Living Dead, és a Bad Girl label-jük már a kezdetektől olyan karaktereket vonultat fel, mint Pandora, Lady Death, Avengelyne és Shi.
Így hát Christos Gage (Stormwatch: Post Human Division, Thunderbolts: Secret Invasion) veterán forgatókönyvíró nem tett rossz lóra, amikor hozzájuk hozta a következő szuperhős témát újabb oldalról feldolgozó sorozatának nulladik (úgymint az elsőt megelőző) számát: John Dusk szuperhős, a hozzá járó testhez álló páncélruhával és maszkkal, és bűnözőket kutat fel és tesz ártalmatlanná. Mindezt azonban a rendőrség kötelékében teszi, és ha a közvélemény nem is, de az ügyészség tökéletesen tisztában van a személyazonosságával, így hivatalos jogosítványokkal vadássza le a sorozatgyilkosokat, akiket aztán teljesen szabályos módon, a tárgyalóteremben az ő vallomása és a bizonyítékok alapján ítélnek el. A feldarabolt áldozatok, a kampóra akasztott kislányholttestek azonban lassan, de biztosan kezdik felborítani a lelki egyensúlyát, amit barátnője, a gyilkossági osztályon dolgozó Karen történetei a kezüket gúzsba kötő törvényekről sem nagyon billentenek helyre. Mindeközben egy sorozatgyilkos szedi áldozatait az utcán, akik mind a törvény kezét elkerült bűnözők közül kerülnek ki, így erős a gyanú, hogy a rendőrök egyik saját társuk után nyomoznak, a gyilkos módszer előtt pedig egyelőre értetlenül állnak a helyszínelők, a gyanúsan golyóütötte sérülésnek tűnő bemeneti nyílásokban ugyanis nem találnak sem golyót, sem lőpornyomot. Dusk a tárgyaláson résztvevő egyik gyanúsan viselkedő (már ha annak lehet nevezni, hogy az illető az ítélethirdetés alatt önkielégítést végez) figura nyomába ered, azonban a lakásának átkutatása közben rajtakapják. A következményeket nem lőném le a meglepő, bár nem túlságosan eredeti (és talán kissé elsietett) fordulat miatt, mindenesetre a sztori itt már megfelelő mértékben felkelti az olvasó érdeklődését, hogy kíváncsian várja a folytatást. A rajzok a célnak teljesen megfelelnek, nem kiemelkedők, de hát az Avatar sosem a sztárrajzolók alkalmazásáról volt híres. Mindent egybevetve egy decens történetet kapunk, amiből még akármi is kisülhet, így megelőlegezem neki a négy csillagot. Santito
Batman 687
Történet: Judd Winick Rajz: Ed Benes Kiadó: DC Comics
Ha valaki esetleg még mindig nem tudná, Batman halott. És ha esetleg ezt sem tudná, igazból persze nem halott, csak a DC-nél úgy tesznek, mintha, hogy kicsit felrázzák a status quo-t (ld. még: The World of New Krypton, amiben Superman ideiglenesen elhagyta a Földet). Ehhez Tony Daniel háromrészes Battle for the Cowl című minije készítette elő a terepet, ami azonkívül, hogy lelketlenül és ötlettelenül elhadarta a kötelező tudnivalókat arról, hogy most akkor ki is veszi át Bruce köpenyét és felelősségét, leginkább csak arra volt jó, hogy a rajongók megnyugodjanak, nem csak a Marvel önti nyakon szarral a legfontosabb szuperhősét (ld. a pókemberes Character Assassinatont). Más kérdés, hogy Batmanünk legalább diszkréten visszaröppent barlangrajzot mázolni az őskorba, mielőtt megindult az égi áldás. Természetesen a Battle for the Cowl, ostoba, összecsapott fércmunka lévén, még csak véletlenül sem foglalkozott Batman „halálának” érzelmi következményeivel (leszámítva néhány kötelező, elnagyolt és hiteltelen siránkozást meg színpadias kesergést), hiszen mégiscsak könnyebb robbanásokról meg harcokról írni, mint gyászról. Persze Danielnek ez sem jött össze, viszont ami most számunkra fontos, az az, hogy az említett gyász ábrázolása Judd Winickre maradt, aki a denevércímek zászlóshajójának irányítását ezzel a számmal veszi át Grant Morrisontól és a köztes sztorit írt Neil Gaimantől. Hogy gyorsan helyre tegyük a képregényt, nem árt megjegyezni, hogy Winick eddig 28 Batman sztorit írt, és ezek közül egyik sem volt jó (ezért a mondatért pedig ide nekem „A legfinomabban fogalmazó kritikus” díját!)
Szóval a Batman 687. száma azzal foglalkozik, hogy Batman „halála” milyen hatással van a hozzá közel állókhoz. Ez nem egyszerűen csak dicséretes, de egyben szükséges is, hiszen ez a karakter mégiscsak megérdemel egy olyan képregényt, ami arról szól (és nem csak felületesen, két buta akció közt), hogy „családja” hogyan reagál a vele történtekre. De Winick nem volna Winick, ha ezt a témát sikerülne ízlésesen, szépen, visszafogottan feldolgoznia – nem, neki nincs érzéke a nüanszokhoz, ő nem képes finoman utalni valamire, csak arra képes, hogy azt a valamit teljes erejével beletolja az olvasó pofájába, mintha az olyan hülye lenne, hogy másképp nem venné észre. Lásd azt a jelenetet, amiben Superman és Csodanő megjelennek a denevérbarlangban Bruce köpenyével, és az Acélember megkérdezi Alfredot, hogy jól van-e. A komornyik gyásztól fáradt, megviselt arccal (Ed Benes munkáját illeti a dicséret) felel: „Jól vagyok-e? Nem, uram, nem vagyok jól. A fiam meghalt.” Egyszerű, és egyben roppant hatásos, gyönyörűen szomorú, szépen kivitelezett jelenet, ami kevés szóval rengeteget mond – a vak is látja, hogy itt a csúcspont, itt kell ugrani a sztoriban. De nem, Winicknek ennyi nem elég, neki muszáj hozzáerőszakolnia még egy panelt, amiben az összes szereplő látványosan keseregve, lehajtott fejjel bámul maga elé egy fekete háttér előtt – ráadásul már a következő oldalon, szóval az író nem csak a jelenet érzelmi erejét, de a struktúráját is kontárként vágja ki a kukába. Ezek után meglep még bárkit, hogy pár képkockával később Alfred egy naplementével megalapozott jelenetben, patakzó könnyekkel a képén kesereg? Nincs annál bosszantóbb, mint amikor a jó dolgokat is elbarmolják… Olorin
Batman: Streets of Gotham 1 Történet: Paul Dini Rajz: Dustin Nguyen Kiadó: DC Comics
Szerencsére úgy tűnik, hogy Batman „halálából” származni fognak jó dolgok is. Olyannyira, hogy a Battle for the Cowl nyomában indított új sorozatok mindegyike meglehetősen ígéretesnek tűnik. Először is ott a Red Robin, amiben Tim Drake kutat Bruce Wayne után Európában, tőle szokatlanul brutális módszerekkel, aztán a Batman and Robin a megunhatatlan Morrison-Quitely párostól, és most bemutatkozik a Streets of Gotham is, a mindig megbízható Paul Dininek hála. Az persze túl szép lenne, ha a sokat sejtető cím valóban egy Gotham Central jellegű sorozatot jelentene, de így sincs okunk panaszra: ez a képregény természetesen Batmanről fog szólni, de a bevett szokással ellentétben a történetet mindig valaki másnak a szemszögéből látjuk majd, legyen az akár a Sötét Lovag barátja vagy ellensége. Ez mind szép és jó, sőt, kifejezetten izgalmas koncepciónak tűnik – más kérdés, hogy ez az első rész mintha nem tudná eldönteni, hogy kinek a szempontját tegye magáévá. Először Gordon felügyelő a kalauzunk a Bruce Wayne nélküli Gothamben, majd pedig a gyújtogató őrült, Firefly, miközben az új Batman és Robin csak mellékszereplőkként vannak jelen, és felbukkan Joker egykori segédje, a jó útra tért Harley Quinn (az e héten indult Gotham City Sirens egyik főszereplője), és maga a gyolcsba tekert denevérnemezis, Hush is.
Kis híja csak, hogy nem esik szét a sztori, de Dini szerencsére van olyan rutinos író, hogy egyben tartja az egészet, és megfelelő hangsúllyal kezeli az egyes jeleneteket, ügyesen kiemelve Firefly ámokfutását, és azzal teremtve meg az egész történet alaphangulatát. Az embereket elégető tüzek hátborzongatóak, az utolsó oldal pedig, a főhőst táncra hívó, több utcányi nagyságú lángoló denevérjellel tökéletes lezárás: valahogy így kell elindítani egy hatásos, komor szuperhős-történetet. A sztori mellett rendben vannak a karakterek is. Ugyan lassan nagyon kezd hiányozni egy jelenet, amiben az új Batman és Gordon szemtől szemben beszélnek egymással (kíváncsi vagyok, melyik cím vállalja magára a megtisztelő feladatot), de egyébként Dini mindkettőjüket nagyszerűen írja, ahogy az új Robint, Damient is – megjegyzése Harley-ról („Bosszantó. Kivághatom a nyelvét?”) például telitalálat, jól időzített komikus felhang, és a karakter sötét, agresszív természetének demonstrálása is egyben. És akkor még ott van a fiú különös kapcsolata Hush-sal, ami vékony jégen való táncnak tűnik, de sok lehetőséget is rejt magában. A rajzoló Dustin Nguyen, aki az a fajta fickó, akinek sajátos stílusát az ember vagy szereti, vagy nem. A magam részéről nem vagyok oda szögletes, nyers vonásaiért, de John Kalisz erőteljes, hangulatos színei itt sokat tesznek hozzá az összképhez. Kifejezetten ígéretes kezdet. Olorin
Buck Rogers 1 Történet: Scott Beatty Rajz: Carlos Rafael Kiadó: Dynamite Entertainment
Egy hónappal ezelőtt már áradoztam a Buck Rogers nulladik részéről, ami – mint az ezennel nyilvánvalóvá vált – annak a sztorinak a legvégét mesélte el, ami most, ezzel az első számmal veszi kezdetét – méghozzá igencsak ígéretes kezdetét. A sci-fi ponyvahőseinek egyik nagy őse a Dynamite Entertainmentnek hála keveredik ismét lézerpuskás-űrcsatás-menekülős kalandokba, természetesen úgy, hogy a poros karaktert hozzáigazították a kor követelményeihez. Rogers új inkarnációja nem a hadseregnek dolgozik, hanem egy tesztpilóta, aki a képregény elején egy kereskedelmi célú űrutazásra szánt repülőt vezet, amit ráadásul egy általa tervezett motor hajt. Szóval ez egy intelligens Rogers lesz, aki mellesleg szívesen koptatja az öklét katonák állán, magasról szarik mindenféle felülről érkező parancsra, egyszóval pont olyan önfejű, arrogáns, kihaénnem tököslegény, amilyennek egy ponyvahősnek lennie kell. A képregény úgy indul, ahogy az elvárható: Rogers némi malőrnek köszönhetően nem csak az űrben tesz utazást, hanem az időben is, és a jövőben találja magát, ahol egy dögös, lézerpisztolyos katonalány menti ki hajója roncsai közül.
A sztori tehát – legalábbis egyelőre – egyszerű, mint egy pont, de hát ebben a zsánerben ez sosem hátrány. És Beatty jól ír, a képregény lendületes, és a kiszámítható cselekmény ellenére is magával ragadja az olvasót, mert ugyan ez még csak a bevezetés, de máris van egy jópofa bunyónk, egy látványos űrhajókarambolunk, egy (illetve kettő) dögös nőnk, egy frankó tűzharcunk… meg egy beszélő, szemkötőt és egy marhanagy lézerpuskát viselő medvénk. Nem, nem ütöttem félre a billentyűzeten, tényleg egy medvéről van szó, aki az utolsó oldalak tanulsága szerint valamiféle bizarr embervadászatra gyűjti be épp csak megismerkedett hőseinket. Lehetséges, hogy ez a kissé abszurd fordulat egyeseket elrettent majd a sorozattól, de egyrészt azoknak talán nem is való egy vérbeli, tökös ponyva sci-fi, másrészt meg ez a medve pont jókor érkezik a sztoriba ahhoz, hogy adjon hozzá egy kis váratlan pluszt, ami felrázza az olvasót. De van még egy fontos adalék, amiről szót kell ejteni: úgy tűnik, hogy ez a Buck Rogers nem csak a jövőben fog játszódni, hanem azzal párhuzamosan a múltban is, mintha Beatty (amolyan Lost-módra) ott akarná kidomborítani a futurisztikus keretek közt szaladgáló és lődöző főhős karakterét, és esetleg megkeverni kicsit a szálakat. És hogy ez jó ötlet-e, abban még egyáltalán nem vagyok biztos, de ez idővel majd úgyis kiderül. Mindenestre, ami a rajzot illeti, arra nem lehet panaszunk: Carlos Rafael képei szépek, kidolgozottak és látványosak (mellesleg a panelkezelése is rendben van), van érzéke a dinamikához is, és bár egyedinek nagy túlzással sem nevezhetők, ez itt nem is igazán elvárás. Olorin
Chew 1
Történet: John Layman Rajz: Guillory Kiadó: Image Comics
Az ember azt hinné, hogy rég nincs már olyan létező vagy akár fiktív aspektusa a rendőri munkának, amit valamilyen történetben még ne aknáztak volna ki. De lám, akadnak még mindig eredeti, vagy legalábbis nagyjából annak tűnő ötletek. A szimpla nyomozós sztorik természetfeletti elemekkel való kiegészítésének legnépszerűbbike a látomásokkal/jövőbelátásokkal áldott és vert hősök koncepciója, és John Layman ezt csavarja ki kissé szatirikusan a Chew-ban, amelynek főszereplője, Tony Chu egészen sajátos „szupererővel” rendelkezik: bármit is eszik meg, azonnal megtudja annak az ételnek a történetét. Az egyetlen kivétel a cékla, így aztán rengeteg céklát eszik. Az ötlet kellően bizarr ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, de a képregény sokkal jobb annál, semhogy pusztán egy rafinált gimmick miatt maradjon emlékezetes. Sőt, több is ez gimmicknél, mert Layman egy egész kis világot épít a „kajalátnok” zsaru köré: hősünk csirkecsempészek után nyomoz, merthogy a madárinfluenzának hála az országban csirketilalom van, és persze, ahogy annak idején az alkohol esetében, most is egy egész bűnözőiparág épül a tiltott gyümölcsre vágyó polgárok igényeinek kielégítésére.
A Chew egy frenetikusan őrült, szürreális, abszurd utazás, aminek során Layman szinte panelenként rángatja az olvasót ide-oda a krimi, a horror és a komédia közt, szégyenérzet nélkül szörfözve azok sablonjain (lásd pl. a megfigyelésen lévő zsarukat, akiknek levesébe beleköpnek a szövetségiek), anélkül hogy csak egy pillanatig is erőltetettnek és kuszának hatna. A csúcspont egyébként az, amikor Chu a saját, egyedi módszerével deríti ki egy immár halott sorozatgyilkos áldozatainak nevét. Hogy ez mit jelent? Említettem már, hogy hősünk mindent megtud arról, amit megeszik, ugye? Fogalmam sincs, Laymannek honnan támadtak ezek az eszement ötletei, inkább hálás vagyok érte, hogy van olyan tehetséges író, hogy ezeket az ötleteket profi cselekményszövéssel, fantasztikusan jól megírt, sokszor egészen szatirikus dialógussal, és remek karakterekkel keltse életre. Mi kell még? Hát persze! Ehhez a szimpatikusan őrült forgataghoz tökéletesen passzoló képi világ, amit Rob Guillorynak hála meg is kapunk. Mangastílus felé hajló, rajzfilmszerű, komikus rajzai gyönyörűen eltúlzottak és abszurdak, de emellett néha meglepően részletgazdagok is, és ráadásul rendkívül dinamikusak – és hogy a kép teljes legyen, csodálatos a színezés is. Guillory szépen fokozza a sajátos hangulatot azzal, hogy a fekete és a fehér mellett oldalanként általában csak egy adott színárnyalatot használ. Ja, és nézzetek csak rá még egyszer a borítóra: már az is eszméletlenül cool. Annak pedig baromira örülök, hogy már sokadszor kell leírnom idén: ez az év egyik legjobb új sorozata lehet. Olorin
Flash Gordon 1 Történet: Brendan Deneen Rajz: Paul Green Kiadó: Ardden Entertainment
A negyvenes évek egyik meghatározó sorozata és a Buck Rogers parafrázisa (és egyúttal riválisa) rengeteg feldolgozást megélt az évek (mit évek? évtizedek!) során, de a legtöbben talán a Queen zenéjével fémjelzett 1980-as filmből ismerhetjük, pedig született belőle rádiójáték, rajzfilm- és filmsorozat, valamint több nagyjátékfilm is. Az Alex Raymond által megálmodott hős kalandjai vasárnapi comic stripként indultak 1934-ben, hogy aztán napi rendszerességgel jelenjen meg egészen a 2003-ban(!) kiadott utolsó történetig. A mai szemmel retrofuturisztikus és bájosan együgyű széria teljességgel beleivódott a popkultúrába, több helyütt is állítottak neki hommage-t, így a Star Trek: Voyager és a Family Guy sorozatokban is. Valami ehhez hasonlót vártam, de valamelyest modern köntösben, ahogy legutóbb a Sci Fi Channel is tette pár éve, de sajnálatos módon ahol a feladatot brillírozva oldották meg a Buck Rogers esetében (amiről egyik tanult kollégám számol be majd), itt az eredmény annál siralmasabb lett.
A Disney-féle hangulatvilággal normális esetben az égvilágon semmi bajom (kivéve a gyalázatos Notre Dame de Paris feldolgozást), de ebben az esetben piszok módon nem illik a történethez, ráadásul a rajzoló nem állt a helyzet magaslatán az arckifejezések ábrázolása terén sem: a gorillaszerű CIA ügynök több oldalon keresztül kénytelen ugyanazzal a rezzenetlen vicsorral az arcán tevékenykedni, legyen az teaszürcsölés vagy főhősünk péppé verése (vagy legalábbis annak megpróbálása). Ha már itt tartunk, a klisékkel sem állok hadilábon, sőt, őszintén tapsikolok, amikor ügyesen használják fel őket, de itt mind a főhős, mind a gonosz, az ezidáig arcát fel nem fedő Tábornok olyan izzadságszagúan próbálja meg bizonyítani, hogy tetőtől talpig hősök illetve velejükig romlottak, hogy jószerével fizikai fájdalmat okoz. A történetben semmi újszerű nincs, pár apróbb változtatástól eltekintve: Flash-t, aki a Yale-en professzor, felkeresi volt barátnője, a CIA ügynök Dale Arden, hogy segítsen neki felkutatni Dr. Zarkovot, aki valami tömegpusztító fegyver készítésén munkálkodik. Egy hatalmas Las Vegas-i villogó neonnyílként funkcionáló nyom után elindulnak Afrikába, és gyakorlatilag egy polaroid fénykép alapján megtalálnak a kontinens mélyén egy egyébként valóban rendkívül ügyesen álcázott titkos laboratóriumot (egy bazi nagy torony, aminek villámok cikáznak a tetejéből), ahol a rosszfiúk törvényszerűleg utólérik őket és kiderül, hogy aki barát, az ellenség és vice versa. Dr. Zarkov klasszikus őrült prof módjára valami átjárót nyitott egy idegen bolygó felé és így hőseink a képregény egyetlen igazán flashgordonosan kinéző elemével, egy hosszúkás, szivar alakú űrhajóval próbálnak kereket oldani. A készítőknek mindenesetre sikerült dicséretre méltó gondossággal minden olyan elemet összegereblyéznie, ami kiöl az emberből minden hajlandóságot arra, hogy megtudja mi a fene történik Flash-el és társaival a KA-THOOM!!! nevű rendkívül eredeti cliffhanger után. Santito
Punisher: Frank Castle 71 Történet: Victor Gischler Rajz: Goran Parlov Kiadó: Marvel Comics
A Marvel számomra egyetlen szimpatikus karaktere nem az a világmegváltó sztorikat garantáló egy figura, de ha egy jó kis macsó vérontásra vágyunk, akkor nála jobbat keresve sem találhatunk. Mostanában ugyan nem nagyon követtem a Megtorló sztorikat, fogalmam sincs, hogy hány sorozat fut éppen és hogy melyik hol tart most, de ideje is volt már kicsit újra belekóstolni a bosszúállás nagymesterének világába. A most tárgyalt Max széria 71-es száma egy új négy részes sztori, a Welcome To The Bayou nyitánya, és a borítója sokmindenben árulkodó. A konföderációs zászló, a cím és a hüllők egyértelműen előrevetítik, hogy ezúttal valamelyik redneck-falva lesz a helyszín. És úgy bizony. Hősünk éppen New Orleans felé tart, csomagtartójában a leszállításra váró szajréval, de útközben megáll brunyálni egy kis útszéli benzinkútnál. De nem csak ő, hanem néhány tavaszi szünetét élvező tini is éppen oda tér be a sörkészlet feltöltése végett. Frank halad is tovább, ám amikor a fiatalok autója végül nem éri be az övét, hirtelen rossz érzése támad, és úgy dönt, hogy visszafordul. Úgy tűnik, hogy nem volt alaptalan a gyanú.
Ezeknek az amerikai vidéki suttyóknak (hillbilly) aztán tényleg rossz lehet a hírük, hiszen évente minimum három horrorfilm hasonló alaphelyzetből indít, ráadásul képregényben sem ritka ez a sztorisablon. Persze még nem tudni, hogy Frankre mi vár a továbbiakban, de azt hiszem, viszonylag könnyen kitalálható a végkimenetel. A történet eddig kívánatos, akció még nem nagyon van, rajzolt gore viszont már akad, méghozzá a szokásos módon kicsit eltúlozva. Ha nem unjuk a Texas Chainsaw Massacre típusú hasonló horroralapvetéseket (én speciel sosem tudnám megunni), akkor szerintem itt is csak nyerhetünk, ha követjük a sztori. A rajzok sajnos már nem győztek meg. Ilyen idomtalan, eldeformált Megtorlót még nem láttam. Nem elég, hogy Gorlan Parlov egy testépítőt csinált belőle, de magasról szart az arányokra is. A töpörödött kockafej alá rajzolt egy egyenlőszárú háromszöget, meg két vékony lábszerű csökevényt. És akkor ne is említsem azt a merev, simán többször is csak odakopipésztelt merev ábrázatot, aminél még Steven Seagal is több különböző pofát tud vágni. Értem én, hogy Frank gyakorlatilag sosem mosolyog, de ez már túlzás. Vagy volt esetleg egy általam nem olvasott szám, amiben elhaltak az idegek Frankünk képében? Mindez azért bosszantó csak, mert a többi karakter rajza egyébként teljesen rendben van. Na mindegy, ha jó lesz a folytatás, akkor azért ezt még valahogy elnézzük. Chavez
Red Robin 1 Történet: Chris Yost Rajz: Ramon Bachs Kiadó: DC Comics
Ééééééésss, igen, még mindig Batman… A Red Robin egy újabb sorozat, ami a Bruce Wayne „halála” utáni (kezdtem baromira unni, hogy ezt folyton le kell írnom) állapotokból nőtt ki. Egyébként kíváncsi vagyok, hogy ezek közül mennyi lesz ténylegesen hosszú életű, években mérve – de egyelőre mindegyik érdekesnek tűnik, és ami legalább ilyen fontos, hogy egymástól jól megkülönböztethetőnek, hisz mindegyik másról, másokról szól, kicsit más hangnemben, és másfajta történeteket mesél el. A Red Robin arról szól (legalábbis egy ideig, az eredeti Batman majdani visszatéréséig), hogy Tim Drake, Bruce fogadott fia és társa, mint Robin, apját keresi Európában. Na most. Azért mielőtt belemegyek, hogy miért is jó ez a képregény, kár volna elhallgatni, hogy van ezzel egy kis gond. Jelesül, hogy miután a Final Crisis végén Superman a karjaiban tartotta Batman mumifikálódott, szénfekete hulláját, mégis miből gondolja ez a drága gyermek, hogy Bruce még mindig életben van. Tekintve, hogy apucikereső odüsszeiájára alighanem egy egész sztorifolyam épül majd, a „hát csak mert”-nél, illetve a „nagyon szerettem, ezért egyszerűen nem hiszem el, hogy kinyúlt”-nál kicsit megalapozottabb válaszra volna szükségünk, nekünk, olvasóknak, hogy lenyeljük Tim kontinenseken átívelő kutatását. De nincs ilyen válasz, sőt fogalmunk sincs, hősünk egyáltalán miért ott keres, ahol, mit remél találni, és milyen nyomok alapján indult el. Vagy csak úgy utazgat az öreg kontinensen, miközben bűnözőket püföl, és reméli, hogy majd egyszercsak befordul egy sarkon, megpillantja Bruce-t? Kevés ez, kedves Chris Yost, meg kéne alapozni a sztorit rendesen – oké, ez még csak az első rész, szóval mondhatnánk, hogy van idő, de nem, igazából nincs, mert ez az író első feladata kellett volna, hogy legyen.
Annál is inkább bosszantó a dolog, mert ha ettől eltekintünk, a Red Robin nyitánya igen pofásra sikerült. Feszesen megírt, flashbackekkel pont jó helyeken, ügyesen tarkított sztorit kapunk, ami ugyan szinte végig egy helyben toporog (elvégre Tim egy makromiliméterrel sincs közelebb céljához a végén, mint az elején), az akcióknak hála mégis olvasmányos, sőt, egészen gyors sodrású. És bár ezeknek az akcióknak nincs sok közük magához a történethez, mégsem öncélúak, hiszen azokon keresztül értjük meg igazán, hogy milyen állapotban van valójában a főhős: brutálisabban dolgozik, és kegyetlenebb a bűnözőkkel szemben, mint valaha, és ez természetesen az apja halála miatt érzett gyász és frusztráció eredménye – nameg azé, hogy Dick Grayson, az új Batman, Damient választotta maga mellé Robinnak őhelyette. Ez utóbbi jelenet a képregény csúcspontja: Dick, Damien és Tim hármasa fantasztikusan működik, gúny, keserűség, szeretet, csalódottság, rivalizálás és cinizmus járnak kéz a kézben, kár, hogy ezt a triót valószínűleg nem sokat láthatjuk majd együtt (egyébként pedig nagyon kellett egy ilyen jelenet, ami megmagyarázza Dick döntését, és annak következményeit, minthogy ezekkel Morrison a Batman and Robinban nem foglalkozott). Ami viszont a rajzokat illeti, azok elég felemásak. Ramon Bachs ügyesen bánik a mimikával, átlagosan az akciókkal és totálokkal, és borzalmasan a túlzóan muszkulin emberalakokkal. Szerencsére az összhatás bőven nem olyan rossz, hogy komolyan rontsa az olvasás élményét. Ha Yost időben rátér Tim motivációinak tisztázására, ez akár egy nagyon jó sorozat is lehet. Olorin
The Veil 1 Történet: El Torres Rajz: Gabriel Hernandez Kiadó: IDW Comics
Az IDW négy részesre tervezett új horror minisorozatát az első szám alapján túl sok eredetiséggel még nem vádolhatjuk, de ettől függetlenül mégis csak egy egészen ígéretes kezdetnek mondható. A misztikus horrortörténetek általában karakterközpontúak, és nincs ez másként itt sem. Adva vagyon egy külsőleg és mentálisan egyaránt kissé lepukkant női magánnyomozó Chris Luna, aki azzal foglalkozik, hogy erőszakos halált halt emberek szellemeivel beszélget, majd az általuk elmondottak alapján segít a new york-i rendőrségnek a tettesek kézrekerítésében. Nem elég, hogy már ez is alaposan megterheli a lelkivilágát, de ehhez hozzájönnek még a rendszeres gyötrő rémálmok is, plusz az utóbbi időben még komoly anyagi gondok is terhelik sanyarú életét. (Többnyire egyébként a halottak által hátrahagyott értékek teszik ki a honoráriumát.) Így aztán pont kapóra jön neki, mikor megtudja, hogy halott nagynénje ráhagyta a Maine állambeli kisvárosban található házát. Chris útrakél gyermekkora színhelyére, hogy ott minél előbb pénzé tegye az ingatlant (ebben a kedvezőtlen piaci helyzetben?!), a Stephen King könyveinek világát idéző álmos északi kisvárosban Crooksville-ben azonban a nő múltjának sötét árnyaival is szembesülni kénytelen.
Hát igen, ez a rövid sztoriismertetés önmagában még nem igazán képes arra, hogy különösebben felcsigázzon minket, hiszen ehhez hasonló alaphelyzettel is már többször is találkozhattunk. A "nagyvárosi főhős visszatér a kisvárosba, ahol megkísérti a sötét múlt" típusú történet valóban kicsit King-es, de ez akár még jól is elsülhet a későbbiekben. De akkor sem tévedsz kedves olvasó, ha azt mondod, hogy ezt a túlvilágiakkal kommunikáló, kiégett "szellemes" nyomozó karaktert is mintha már láttuk volna párszor. Hogy akkor mégis mitől ígéretes? Most egy dögunalmas recenzori fordulat következik: itt bizony elsősorban a hangulat hajtja a szekeret! Egyrészt a történet miatt, ami azért a klisék ellenére is kellően izgalmas és érdekfeszítő már így az egynegyedénél is, és persze főleg a rajz miatt, ami engem speciel teljesen levett a lábamról. Hernandez rendkívül ügyesen és jó érzékkel operál a vízfesték-szerű élénk és rozsdás színekkel, a durva és a finomabb vonalakkal, a kidolgozott és az elnagyoltabb ábrázolásokkal. Tetszetős például, hogy amíg a fontosabb emberi szereplők arcát igazi személyiségekkel töltötte meg, addig a halottak szellemeit az élőkkel szemben már torz, elmosódott figuráknak rajzolja. Emellett érdekes az is, hogy a háttereket szinte teljesen elhanyagolja. Hernandez munkái kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy személy szerint a folytatások iránt is érdeklődést mutassak majd. A The Veil egyelőre semmi forradalmit nem mutatott még fel, ám az olvasóbarát tempó és a hangulatáért leginkább felelős kiváló rajzok miatt mindenképpen megéri a további próbálkozásokat is. Chavez
Íme Azatot kolléga legelső cikke. Kezdetnek nem is rossz.
Az emberiség ellen elkövetett bűntetteket nehezen feledjük, így a folyton lelkesen nyilatkozó, és a megfelelési vágyba szinte belerokkanó McG ne csodálkozzon, hogy két Charlie angyalai-film után megrendült benne az emberiség bizalma. Ráadásul meg kellett küzdenie egy másik tényezővel is: Arnold Schwarzenegger fájó hiányával.
Létezhet-e Terminátor mozi Schwarzi nélkül, netán Alien-film Sigourney Weaver nélkül? Mennyire könnyen tud átlépni egy franchise a megszokott főszereplője hiányán? Stájer akcentus nélkül vajon Terminátor-film lehet egy Terminátor-film?
A nyár talán legmegalomániásabb blockbustere kétszázmillió dollárból készült, és rendezője görcsösen igyekezett elhelyezni a franchise keretei közé. Klasszikus Schwarzi idézetek („Gyere velem, ha élni akarsz”, „Visszatérek") váltják egymást a szereplők szájában, sőt egy ponton még a Guns’n Roses You Could Be Mine-ja is megszólal, ami azért már sok a múltidézésből. Bizonyára ezekre azért volt szükség, hogy a gyakran szinte Transformers-mozivá fajuló hangulatból a rendező visszahozza a nézőt a Terminátor-univerzumba, de ez leginkább csak azon pillanatokban sikerül, amikor egy T-600-as vagy T-800-as masírozik a vásznon, ezekből pedig a várakozásokkal ellentétben nincs túl sok.
Bár McG minden interjújában igyekezett hangsúlyozni, hogy sztoriközpontú mozit alkotott, ez nem feltétlenül tűnik fel a laza road movie-s cselekményt megtapasztalva, melyet arra az inspirált szálra húztak fel, hogy a sivatagban utazgató hőseinket éppen milyen újfajta robot támadja meg. A film elején látható helikoptercrash még lenyűgöző, később azonban egyre inkább átmegy a mozi egyfajta robotbemutatóba, engedve ezzel a Transformers utánérzésnek. A John Connor szerepére kiválasztott Christian Bale tisztességgel teszi a dolgát, de egyértelmű, hogy például A sötét lovag sokkal jobban kihasználta színészi kvalitásait, pedig ott gyakran az egész arcát eltakaró maszkot viselt.
Az ember-robot szerelem (a páratlan nevű Moon Bloodgood és a jövő reménysége, Sam Worthington epekednek egymásért) erőltetett és patetikus, a film végére pedig kötelező jelleggel bekerült egy nagyjelenet, melyben a főgonosz bő lére eresztve elmagyarázza ármányos terveit a gyengébbek kedvéért, csakhogy az ilyen jelenetek manapság leginkább csak egy James Bond filmben megbocsáthatóak. Kicsit furcsa továbbá, hogy a Skynet központ megtámadása során alig-alig látunk robotokat, vagy látványos csatajelenetet, így a végére olyan érzésünk támad, mintha elfogyott volna a pénz, ezért be kell érnünk egy szál digitális Schwarzeneggerrel, akiről gyorsan leég az emberi bőr, nehogy sokáig kelljen a komputeres srácoknak az osztrák testépítőt vászonra varázsolniuk.
McG-től nem vitathatjuk el, hogy megtanult akciójeleneteket rendezni, és a látványra sem panaszkodhatunk különösebben, de egyszerűen nem elég jó rendező ahhoz, hogy valódi drámát jelenítsen meg a vásznon. Neki a Terminátor-filmekből csak a látványos külsőségek jöttek át, de a világvége fenyegető érzése, vagy az emberiség sorsának súlyát a vállán cipelő John Connor megmaradt pusztán dekorációnak a robbantgatáshoz. Ha csupán egyszerű nyári akciófilmként nézzük, nagyot nem csalódhatunk, de a Terminátor-széria darabjaként kétségtelenül a leggyengébb darab.
Stan Sakai 56. születésnapjának apropójánGulandro, visszatérő vendégbloggerünk járt utána a nyúlszamuráj legendás C64-es és rajzfilmes inkarnációinak.
A képregényes inkarnációk után eljött az alkalom, hogy más médiumokban való feltűnését is górcső alá vegyük ennek a renitens fülesnek. Ennek kapcsán megjegyezném, mennyire jól is jártunk, hogy Usagi bár keleti művész munkája, tevékenységét tőlünk nyugatabbra fejtette ki. Ellenkező esetben ugyebár nyakon lennénk öntve 200-300 mangával, 30-40 cameo szerepléssel vállalhatatlan és lefordítatlan rajzfilmekben és valami premierjén megbukott konzol nyitócíme lenne, ami sosem jutott volna el a partjainkig. Gonosz és előítéletekkel teli lehet ez a kijelentés, azonban ha arra gondolok hogyan bántak el Golgo13-al (korábbi cikkemben olvasható) az évek során szerintem mind hálát adhatunk, hogy mégsem így történt.
Usagi a ’80-as években vendégszerepelt a Tini Nindzsa Teknőcök rajzfilmsorozat két epizódjában is. A ’87-es Usagi Yojimbo című epizódban egy Zúzó és Donatello által egy időben aktivált dimenzionális átjáró megnyitásakor kapu nyílik arra az alternatív világra, ahol a feudális japánban állatok élik mindennapjaikat kettős kardkészlettel az oldalukon. Usagi éppen ősellensége bérenceivel harcol, amikor a világunkról nyílt rés (mert a tini nindzsák velünk élnek) és vidám jeleneteken keresztül ismerkedik a modern világ nyúl ellenes valóságával, míg a végén a teknőcök egy régi ismerősüknél elszállásolják és elrejtik a világ elől. A teljes epizód megtekinthető eredeti nyelven (német felirattal sajna) a modern, nyúl ellenes világnak hála.
Szerencsére nem kell messzire mennünk, hogy a második róla szóló részt megtekintsük. Az Usagi Come Home epizódban Zúzó aljas trükkel ráveszi nyulam-bulam, hogy támadjon barátaira és ölje meg őket. Részemről kissé furmányos az a becsületre való apellálás, ahogyan ezt a gonosz megcselekszi, azonban az egész sorozatnak mindig is volt egyfajta „bushido-light” világképe ami hozzátartozik a teknőcléthez is, szóval igazán nincs okunk fennakadni ilyesmin. Felhívnám a figyelmet arra trükkre amikor Zúzó egy hatalmas mágnessel lefegyverzi Usagit, azonban az ő teljes fémvértezetére és kardjára ugyanez nem hat.
Mi az, ami a ’80-as évek végén a legnagyobb dolog volt a világon és a TMNT-hez hasonlóan nálunk még majd egy évtizedig király maradt? A C64, avagy a Commodore 64. Legendás játékok jelentek meg rá (Last Ninja, Maniac Mansion, Midnight Resistance) és akkoriban még magyar fejlesztések is szép számmal akadtak rá (Gálya, Long Life, BOOM). Olyan fajta közösségi élet jellemezte ezt a platformot, ami mára már szinte kiveszett, nemhiába nevezzük most „hőskornak”. Mi lehetett volna tehát alkalmasabb időszak arra, hogy megjelenjen a Samurai Warrior: The Battles of Usagi Yojimbo? Ez az akkori szemnek gyönyörű és rajzfilmszerű kaland több volt, mint aminek látszott. Nem igazán emlékszem abból az időből olyan játékra ahol például a szembejövő figurákat ne kellett volna megölni. Azonban itt a játékmenet fontos eleme volt, hogy minden szembejövő szamurájnak adjuk meg a tiszteletet egy főhajtással vagy hogy a szegényeknek alamizsnát osszunk. Ott voltak persze a gaz nindzsák, akik dühödten ugrottak a képernyőre, hogy megszabadítsanak füleinktől, de ha jól taktikáztunk és ráéreztünk a irányításra, akkor általában egy jól elhelyezett vágással végső nyugalomra tudtuk helyezni őket és ilyenkor a képregényből ismert halálfejes füstfelgő lett a jutalmunk.
A történet szerint egy régi ismerősünket (a fiatal nemest a képregényből) elrabolták és senki sincs, aki a segítségére siessen. Nem így Usagi Yojimbo, a ronin, ő a nyakába veszi ezt a felelősséget és útnak indul, hogy tűzön-vízen át, de valahogy kiszabadítsa. Technikai téren talán nem etikus számon kérni bármit is egy lassan két évtizedes játékon, de a pozitívumait kiemelném. A C64 hangrendszere mindig is sok lehetőséget rejtett egyszerűsége dacára, fájdalmasan kevés hangkészletből olyan fülbemászó és maradandó zenéket tudtak komponálni, amelyek még hosszú évek múltán is nosztalgiát keltenek az emberben (sokan itt például a mai napig a Golden Axe C64-es verziójának zenéjét emlegetik, pedig köztudomású, hogy nem a legjobban sikerült adaptáció volt). Külön felhívnám a figyelmet a képernyőn állandóan látható nyúl fejre ami évekkel előzte meg a későbbi FPS-ek ikonikus sebzésmérőjét és ehelyütt tovább mélyíti a rajzfilmes hatást. Ifjabbak számára, akik nem lehettek elsőkézből tanúi ennek a kalandnak, íme a link, ahol a teljes játék végignézhető, a német Longplay csapatnak hála.
Szégyenszemre a ’90-es években Stan Sakai tollából megjelent Space Usagi sorozatról nem sokat tudok, azon kívül, hogy Yojimbo szerepelt benne. Igen rövidéletű képregény volt és nem is igen jutott ki az Államokból. Ha valaki tud róla valami közelebbit, egészítse ki hiányosságunkat ezen a téren.
Valamivel modernebb vizekre evezve a 2003-as Tini Nindzsa Teknőcök sorozat újkori remake-jében ismét feltűnik Miyamoto Usagi és egy interdimenzionális gladiátorviadalon találkozik a páncélos kétéltűekkel. A Big Brawl történet második felében siet az orgyilkosok által szorongatott helyzetű Leonardo segítségére és ismerkedik meg a többiekkel is. Idegenekként találkoznak, ezzel is tudatosítva, hogy ez egy új sorozat, de a harcosokat összetartó testvériesség ismét fegyvertársakká teszi őket erre a kalandra. Anélkül, hogy különösebben felfedném a történetet, megjegyezném, hogy mennyit javult Usagi harctechnikája az utolsó rajzfilmes szereplése óta. A képregényt kedvelők sokszor kritizálják a harcok valószerűtlenségét a régi TMNT sorozatban és ez Usaginál látszott leginkább, aki míg a képregényben létező harművészeti stílusban küzd, addig a ’80-as években inkább csak össze-vissza hadonászott a tévé képernyőjén. Az új évezredre azonban ez szerencsére megváltozott, megérezve az új idők szelét, gondos tanulmányozás után betanulta a Mátrix vélhetőleg összes létező kunsztját, úgy vette fel a harcot a nindzsákkal és inhumán szörnyekkel. Különösen sokra értékelem, hogy a modern TMNT sorozat nem vesztette el régi szellemiségét (a film például nálam év mozija volt) és Usagi is az őt megillető szerepben jelenik meg. A fentiek alapján elmondható, hogy Usagi életútja a képregényeken túl is figyelmet érdemlő és méltó az eredetihez, így remélem a jövőben mások is megemlékeznek majd az amerikai-japán nyúlról mozgókép vagy játék formájában. Így hát tudja mikor hallunk legközelebb a vándor nyúlról, aki sosem lelhet új hazára…
A napokban felkerült forgatási riportunkat ezzel a videóval egészítjük ki, amelyben mindent megtudhattok az etyeki álomgyár titkairól, a Hellboy 2 hátramaradt kulisszáján terpeszkedő zöld trutymóról, illetve a sajtósok által magára hagyott újságíró egzisztenciális ennui-éről. A beszélő fej Bobszentkler kolléga, a kamerát Ramiz kezeli, mindkettejüknek köszönet a fáradozásukért. A hanggal vannak némi problémák, néha a szél besüvít, de azért minden érthető - az interjú is, amit a film két főszereplőjável készítettek. A riportot pedig egy afféle mélyenszántó igazságtétel zárja, amilyet utoljára Magenheim doktorék háza táján volt szokás a lábunkra ejteni. Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Folytatjuk az 5. Magyar Képregény Fesztiválon bezsákolt újdonságok ajánlóját, természetesen szem előtt tartva, hogy csakis a legérdekesebb és/vagy legmeghökkentőbb alkotásokról írjunk.
Guszti, a tehenek barátja / Guszti történelmet ír Írta és rajzolta: Pieter de Poortere Kiadta: Nyitott Könyvműhely, 2009
A Guszti egy éjfekete humorú, lenyűgözően lehangoló comic strip, ami még csak nem is igyekszik mindenáron komikumot keverni a keserű, cinikus, pesszimista történetekbe. Ha úgy vesszük, nem csak a nevetés, de a nevettetés is az olvasóra hárul, amennyiben miénk a feladat, hogy ráébredjünk, más lehetőségünk nincs, csak kacagni, még ha az Élet nem is mulat velünk és végül egy kötélen lógva zárul majd kudarcokkal kísért, magányos életünk stripje.
A rajzstílus remekül aláhúzza mindezt: egyszerű, bumfordi, nincs egy felesleges képkocka sem (gyakorlatilag lehetetlen végigszaladni egy képsoron, mert azonnal elveszti a fonalat az ember), sőt még az egyes panelok hátterében is jobbára csak valamilyen fontos információt átadó, azaz funkciót ellátó dolgok láthatóak. Még Guszti karaktere is sematikus, úgy fest, mint egy játékbaba. Bajsza néhol száj módjára mosolyog, de általában csak kókad, ha viszont szájnak vesszük, állandó sikolyba dermedve tanúskodik az élet rémisztő bizarrságáról. Piros kalapja kedves ruhadarabnak látszik, előbb-utóbb mégis egyfajta szerénysége által zavarba hozó, kétségbeesett önazonosítási gesztust kezdünk majd belelátni, Pieter de Poortere pedig rögtön rájátszik erre egy történettel, ahol Guszti öngyilkosságára az adja meg a végszót, amikor a postán rendelt, csapodár „Az Ön Keleti Nője“ kukába dobja a Gusztitól kapott piros kalapját...
Kulcsfontosságú a párbeszédek hiánya: a Külvilág a hátát fordítja a szerencsétlen, egyedül küszködő férfinak, történései pedig ésszerűtlenek, igazságtalanok és kiszámíthatatlanok: próbálj csak sakkozni vele, előbb-utóbb úgyis felboritja a táblát. Guszti egy Kitano-film főhőse is lehetne, ha kicsit kevésbé idióta volna a megjelenése (és persze amennyiben egy örökös egzisztencialista félelembe öltözött kiégett, erőszakos jakuza volna, nem egy csendes nyugat-európai paraszt...): néz, hallgat, befogad, megfontol, aztán néha dönt, de minek, úgyis félrecsúsznak a tervek, azután már csak két képkocka van hátra, egy alkeszmód piálós a kocsmában és persze egy a felborult kisszékről az akasztott ember lába alatt, ez zár mindent, mint valami faarcú, elkerülhetetlen „mindörökké, ámen“.
De Guszti persze nem Kitano, és semmi köze az egzisztencializmushoz. Ő csak élni szeretne, ő csak egy nőt szeretne, vagy egy fiút, akire büszke lehet, vagy egy szép termést, amit nem csesznek tönkre az ufók meg az ufó-szakértők, szóval csupa racionális, egyszerű örömöt. Csak éppen nem kapja meg egyiket sem. De még a nemes, látványos, dicső halál (vagy legalábbis elbukás) sem jár ki neki – azt megint csak egy színpadias, azaz hazug fordulat lenne, szépítés, vaskos smink a csúf kiskacsán. És ez a képregény, minden erejével, minden szomorúságával és vidámságával, a groteszk túlzások árán is, de éppen az ilyesfajta ferdítések megcsúfolására építi fel fekete templomát. Téglánként, halott Gusztikból.
(Ramiz)
Paprikás rapszódia Írta és rajzolta: Kati Kovács Kiadta: Nyitott Könyvműhely, 2009
A Paprikás rapszódia külseje csak egy egészen rövid ideig megtévesztő, ravasz módon gyermekkönyvnek álcázza magát pontosan a tizenharmadik oldalig, ahol a mágikus téliszalámi és kecsketej elfogyasztásával kezdetét veszi egy olyan pszichedelikus és helyenként rémálomszerű utazás, hogy még Lewis Carrol is mind a tíz ujját megnyalná utána. Azért aki már ismeri a Nyitott Könyvműhely Art Comix sorozatát, azt nem tudja ilyen könnyen nyakszirten ragadni a vurdalak, hiszen olyan ügyesen mernek ki a nemzetközi (sőt hazai) képregényválaszték színe-javából jobbára ismeretlen, ám kétségbevonhatatlan értékeket képviselő műveket, hogy öröm nézni, elég csak pár olyan címet megemlíteni, mint Satrapi Persepolisa, Ruijters Pokoli színjátéka, Csordás Dániel Nocturne-ja vagy akár Scott McCloudtól A képregény felfedezése.
Jelen esetünkben a finn Kati Kovács rendez ördögi (vagy isteni) színjátékot magyarországi látogatásából, ahol tízéves kislányénje emlékdarabkáiból kövezi ki az utat, melyet felnőtt, karakán, nyíltan őszinte és gunyoros képzeletének erejével állít össze és ahol most nem egy Vergilius, hanem egy Kalandor nevű, kutyaalakot öltő szellemi vezető áll a szolgálatába. A valóság és a bizarr fantázia összemosódik, akár a Nagy hal (Big Fish) vagy a Zuhanás (The Fall) mesélőjének történetében: miután elszökik az őt vendégül látó magyar családtól, egy vonatutazás során csupasz ágyékú mongol katonák rabolják el Ullrikát, Kati Csodaországbeli alteregóját, hogy afrodiziákumot kotyvasszon nekik grízgombócokból, bordélyházba kerül, hogy a szüzességére vágyó vendégeket szórakoztassa, majd egy cirkuszi freakshow török mágusának kell segédkeznie, hogy a saját emlékeit leves formájában ízlelhesse meg.
A rajzolónő koponyája körül folytatott abszurd és morbid utazás során egyedül egy Pirjána nevű, még Chuckynál is riasztóbb lelkivilágú játékbaba szolgál társául, míg a leginkább macska, mint kutyatulajdonságokkal felruházott Kalandor Török Szultán módjára tűnik el, majd kerül elő újra, ahogy csak a kedve tartja. A szökőkútban lakó piranhaszerű takarítónő, a száját a szeméremdombján hordó örömlány, az aquincumi termálfürdő gumitestű úszómestere, a lelkekkel táplálkozó, ketrecbe zárt Csupanyak, mind-mind a képzelet legalsó bugyrába ereszkedés egy újabb lépcsőfoka, ami Örökhöz vezet, a rapszódia Ózához, aki akárcsak L. Fank Baum klasszikus meseregényében, rámutat arra, hogy amit Kati keresett, annak mindvégig birtokában volt.
A saját magát képzett Kati Kovács karikaturisztikus rajzstílusa tökéletesen megfelel az őrült ötletek tárházához, melyet bár valóban magyar helyszínek (álom-Hortobágy, Magyar Cirkusz) és hungarikumok (pacalpörkölt és véres hurka) szegélyeznek, de valójában egy belső utazás története, mely félig eltemetett emlékekből szökkent szárba. A részletgazdag rajzok és a lynch-i álomjelenetek többszöri olvasásra is élményt jelentenek, és habár helyenként talán öncélúnak is lehet nevezni őket, ezért bőven kárpótol a seregnyi fantasztikusan megkomponált jelenet. Csak ajánlani tudom.
Nem csak a hideg sör és a dögös geek lányok miatt ereszkedtünk le a Gödörbe Orfeusz módjára, hanem az 5. Magyar Képregény Fesztiválon alaposan megrakodtuk magunkat képregényekkel is, most ezekből mutatjuk be a számunkra legizgalmasabbakat.
Johnny Fellow – Navigátor Írta és rajzolta: Brazil (Tebeli Szabolcs) Kiadta: Roham, 2008
Micsoda ígéretes borító! A címlapon tökös hősünk, hatalmas stukker és még nagyobb űrhajók, a hátsó oldalon pedig grindhouse hangulatú szövegek, macsó beállás és komolyan egy pillanatig sem vehető szörnyek. Az ilyesmire minden geek vevő, bűnös B-filmes örömök rémlenek fel és a ’60-as évek cheesy sci-fi-jeinek hangulata, Galaktika-olvasással töltött nyári délutánok, a sör meg a limonádé íze a lángoséval keveredve…
No de hagyjuk a nosztalgiát, csapjuk fel a füzetet! A bevezető kicsit meglep, tele van helyesírási hibával és az „egész zsákra való képi és nyelvi utalásokat” sem kellett volna feltétlenül megmagyarázni az olvasónak - aki lopásnak veszi ezt, azt csak zavarja a felsorolás, aki tisztelgésnek vagy posztmodern gesztusnak (ebből azért nyilván több van), az meg szívesen rájönne maga is. Persze érezni a jó szándékot, mellyel a szerző kihasználja a Kedvencek átadásának esélyét, ismerős érzés, nem is kukacoskodom tovább – talán csak az zavar, hogy Brazil lelőtte előlem a lehetőséget, hogy rámutassak a nyilvánvalóbb (főként Galaxis Útikalauz) utalásokra…
A Johnny Fellow nulladik kötete nem próbál meg megindítani egy nagy ívű történet vagy megismertetni velünk hősének életét, hátterét, ehelyett arra helyezi a hangsúlyt, ami vélhetően a későbbiekben is a legfontosabb lesz: az akciódús cselekményre. A sztori hirtelen (és rohamtempóban) kezdődik el, hogy aztán poénra poénra ugrálva mesélje el a főszereplő kalandját egy böszme nagy űrlénnyel, aki zűrzavart okoz egy százféle fajú egyednek otthont adó űrállomáson. Nincsenek miértek és hogyanok, sokkal inkább csak „SKRRAAAAK!!!” és „RWWAAAAH!!!”, meg azok a fajta szituációk, ahol mindenki vicces arcot vág és az olvasó nevet.
Túl messzire talán nem vezet a párhuzam, de az Argó jutott eszembe, miközben a Navigátort olvastam – egész pontosan az a bájos böszmeség, ahogy az Argó az öncélú művészfilmeket és az unalmas, valahogyan mindig keserűen viccesre sikerülő műfaji alkotásokat ellenpontozni próbálja: nem tűz ki magas célokat, csak szórakoztatni akar, de azt aztán nagyon. A nézőnek nevetnie kell minden percben, sőt minden tíz másodpercben, különben unalmas lesz! Valahogy ezt érezni ott a háttérben, és nem csoda, hogy kicsit görcsös, kicsit súlytalan lesz az eredmény…
Nos, hasonló a helyzet a Johnny Fellow-val is, a két képkockával elintézett éles kanyarokkal és fontos csavarokkal is, meg a fáradhatatlanul bohóckodó főhős mellett egysoros történetlökésekkel asszisztáló mellékszereplőkkel (hogy a rendre a semmiből előbukkanó női sidekick-ről már ne is beszéljek). Nulladik rész meg régebbi ötlet ide vagy oda, ezen azért lehetett volna még csiszolni.
De a pozitívumai azért így is számosabbak a képregénynek, és ezért a másik szemem nagyon nevet ám! A tömény geek hangulatról és az amúgy jól működő humorról már esett szó, de külön kitérnék a látványvilágra is, ami színes, laza, csak annyira részletgazdag (de annyira igen!), amennyire szükséges. Ha kicsit jobban összeérik, jobban kiforr a recept, nagyon értékes magyar sorozatot követhetünk majd nyomon. Ha mindenképp más képregényekhez kellene hasonlítanom a Johnny Fellow-t, a Heavy Metal vagy a Fear Agent sorozatot említeném meg, esetleg a magyarok közül a Bürokratákat – és ez azért elég jó társaság. Kíváncsian várjuk tehát, milyen irányba fog elindulni Brazil a Johnny Fellow hivatalosan is egyessel számozott első részével, és kívánunk neki sok sikert az olvasótábor megtalálásához!
(Ramiz)
Lucky Luke - A washingtoni férfi Írta: Laurent Gerra és Achdé Rajzolta: Achdé Fordította: Banitz Ildikó Kiadta: Pesti Könyv, 2009
Lucky Luke azon ritka képregénykarakterek közé tartozik, akik túlélték alkotójukat, sem Goscinny, sem Morris halála nem akadályozta meg abban, hogy folytassa diadalmenetét: jelenleg a hetvenötödik (!) köteténél tart és az a szerencse ért minket, hogy a Pesti Könyv jó érzékkel ezt a legújabb albumot szemelte ki következő kiadványának, így a magyar olvasók mindjárt a magányos cowboy (meg ne sértődj, Jolly Jumper!) legfrissebb történetét vehették kézbe az 5. Magyar Képregény Fesztiválon.
Az új alkotópáros, a Morris rajzstílusát megtartó, de egyben azt modernizáló Achdé (franciául fonetikusan kiejtett HD, Hervé Darmenton nevének kezdőbetűiből, à la Hergé) és talán Franciaország napjainkban legnépszerűbb humoristája, Laurent Gerra harmadik közös Lucky Luke albumukban is alaposan kitett magáért. Az alaptémát Morris módszeréhez hűen a valóságból merítik: Ruthford Hayes valóban az USA 19. elnöke lett, elődeitől eltérően korteskörutat tett a Vadnyugaton, és felesége, Limonádé Lucy tényleg kitiltott minden alkoholos italt a Fehér Házból. Luke-ot ezúttal Washingtonban azzal bízzák meg, hogy lehetőleg tartsa életben az elnökjelöltet utazása alatt, hiszen legfőbb politikai ellenfele, Perry Camby, semmilyen eszköztől sem retten vissza, hogy megakadályozza Hayes-t abban, hogy eljusson Texasba.
Az Astérixben is rengetegszer alkalmazott Goscinny-hagyománynak megfelelően híres színészek és közszereplők tűnnek fel a kötet oldalain, Camby fizimiskája és jelleme George W. Bush karikatúrája, tiszteletét teszi Lee van Cleef és Elvis Presley, betartják a klasszikus háromoldalanként egy csattanó-elvet, anakronisztikus poénokat rejtenek el (a szalon énekesnőjét Britney Schpiresnek hívják, a legnémetebb vadnyugati város egyik lakójának, Berlinnek egy merényletkísérlet során felrobbantják a kőfalát), a running gag Hayest arra kárhoztatja, hogy lehetőleg egy korty whiskey se csúszhaszhasson le a torkán, valamint a tizenkettes karika itt is sértetlen marad, hiszen ezúttal sem hal meg senki és a fehér csuklyás ku-klux-klánosok is csupán megtáncoltatják a rémült feketét.
A forgatókönyv A karaván, A postakocsi és A nagyhercegroad-movie receptjét követi, az állomásokat jól megválasztva kezdi Hermann németek lakta városával, ahol mindent áthat a káposzta szaga, folytatva Memphisen, a blues és a ragtime bölcsőjén keresztül egészen a texasi Austinig, ahol az üdvözlőtábla szerint olajuk és marhájuk is van, csak humorérzékük nincsen. A minimalista krimiszál (a bérgyilkos kezdettől fogva az elnökjelölt kíséretében van és a végén annak rendje és módja szerint le is leplezik) és az olyan klasszikus szereplők feltűnése, mint Billy, a Kölyök vagy Pat Poker Scat Thumbs már csak hab a tortán. Érdemes még megjegyezni, hogy Franciaországban ez az első Lucky Luke album, ami könyvárusi forgalomba kerülésével egyidőben már elérhető volt iPhone-on és iPod Touch-on, előrevetítve az elektronikus formátumú képregényipar kezdetét. Mindent egybevetve a villámkezű igazságosztó új kalandja kellemes csalódás volt számomra és remélem a többi olvasó is egyetért majd velem, ezzel további esélyt adva ennek a címnek a fennmaradásáért ebben a sanyarú gazdasági helyzetben is.
Múlt szombaton lezajlott az 5. Magyar Képregény Fesztivál és átadásra kerültek a Magyar Képregénykiadók Szövetsége által létrehozott Alfabéta-díjak, melyeket az adott év legsikerültebb magyar alkotásai kaphatnak meg, a Geekz szerkesztősége pedig ezennel megragadná az alkalmat, hogy méltassa 2008 legjobbnak díjazott képregényeit.
Miserere Homine
Írta és rajzolta: Lakatos István
Legyünk őszinték, lehet itt ünnepelni a Magyar Képregényt, meg díjakat osztani, de ez valahol még mindig csak önámítás. Ha bemegyünk egy könyvesboltba, még nem látunk magyar képregénykötetek alatt roskadozó külön polcot. Még nem beszélhetünk újra olyan nevekről, amik már a laikus többség számára is ismerősen csengenek. És még pláne nem exportálhatunk hazai képregény termékeket külföldi forgalmazásra. De vannak viszont nagyszerű próbálkozások, ígéretes szárnybontogatások, bámulatos tehetségpalánták, bizalomkeltő reménysugarak, és igazi csiszolatlan gyémántok. És már van Lakatos István. Ő biztos nem ért majd velem egyet, de szerintem ő nem tartozik a felsoroltak közé, ő ugyanis már teljesen készen van. Ráadásul ő egy igazi „kettő az egyben„, hiszen egészen sajátos rajzstílusa mellé, különleges írói véna is járult, ezzel mintegy tökéletes művészi elegyet alkotva. Tudom, szirupos ömlengésnek, csontig benyalásnak tűnhetnek az általam írottak, de érzem, hogy ezt le kell írnom, megérdemli és megérdemelem én is. Már az első képkocka, amit István munkásságából láttam, teljességgel lenyűgözött. Valami olyan volt, amivel nem is tudtam mit kezdeni elsőre, de azt éreztem, hogy ezt nagyon tudom szeretni. Idén az Alfabéta-díj zsűrije is nagyon szerette, és így a díj történelmének valószínűleg legmegérdemeltebb odaítéléséről számolhatunk be.
A Miserere Homine – Ember, Irgalmazz képregény, ami a díjat kapta, és ami a Műút irodalmi és művészeti folyóirat 8. számában jelent meg nyomtatásban (valamint azóta a neten ingyen és bérmentve is magunkévá tehető a képi és szövegi élmény-nonplusultra), csak egy az István elméjében létező fantáziavilágban termő fák mesés gyümölcseiből. Az elbűvölő Lencsilány, vagy a szintén isteni Vasárnap sem csak amúgy mellékesen megemlítendő alkotások. Külön-külön független, egyedi, kerek műalkotások, ám szereplői mintha mégis ugyanazon univerzum, ugyanazon elmesík lakói lennének. Egy groteszk, egyszerre isteni és ördögi mesevilág kedvesen torz figurái.
A díjjal jutalmazott műremek egy nehezen megfogható, absztrakt futurisztikus-keresztény-gótikus-steampunk világban játszódó, irodalmi nyelven fogalmazott vallásfilozófiai eszmefuttatás, kalandtörténet-bőrbe bújtatva, amelyben Luther az Inkvizítor, az Anyaszentegyház leghithűbb űrlovagja titkos feladatot kap, miszerint Pelikán nevű űrhajójával és titokzatos útitársával együtt kövesse azt a térképet, melyet egy zarándoktól vettek el. A térkép állítólag magához Istenhez vezet. Ennél többet elmondanom máglyahalál terhével járó eretnekség lenne.
A Miserere Homine rajzai girbegurba vonalakból álló torz alakok és szokatlan színek csodálatos szimfóniája. Nem követem el azt a hibát, hogy bárkihez is hasonlítsam, mert bár biztos lehetne, mégsem hiszem, hogy kellene. Ez véleményem szerint amolyan hungaro-gothic stílus, annak idején elsőre a Varjúdombi mesék ugrott be vele kapcsolatban, amit egyébként anno 8-10 évesen egészen másképpen ítéltünk meg, mint most.
A mindössze 16 oldalas, immáron díjjal is kitüntetett zsenialitás arra vár, hogy remekül megírt sorait minél többen olvassák, csodálatos képsorait minél többen csodálják, mondanivalóját minél többen értelmezzék. Gratulálok István különleges rajztehetségéhez és bizarr agyához. A Lencsilány kötet megjelentetéséhez pedig kiadókat keresünk!!!
(Chavez)
Négyzet – az első abszurd kör
Írta és rajzolta: Szentgyörgyi Ottó
Kisebb vagy nagyobb mértékben, de minden webcomic épít a monotonitásra, és kevés kivételtől eltekintve a grafikai minimalizmus is közös ismertetőjegyük. A rendszeres olvasótábort kiépíteni kívánó „rajzoló” több fogással is próbálkozhat: szervezheti a poénokat valamiféle tematika köré, mely esetben a téma kimerítésének veszélye fenyeget, vagy kitalálhat egy folytatódó történetet is az olvasó lekötésére, ami viszont rizikós, mert ha unalmasra sikerül, több kárt okoz, mint előnyt. Végül megteheti azt is, hogy egyszerűen csak mindig az éppen aznap eszébe jutott viccet rajzolja meg, mely esetben szervező erőként a szerző ízlése, stílusa működhet, ami nagyobb fokú szabadságot biztosít ugyan, de ezzel tudnia is kell élni ám! A legtöbb webcomic ezen módszerek keverékét használja fel.
A Négyzet esetében se tematikáról, se történetről nem beszélhetünk, és az abszolút minimalista stílus (még szövegbuborék sincsen!) is egyértelműen a szerző fantáziájára bízza a felelősséget. És működik a dolog! Többféle minisorozat (Papír-on, Szürke-marhák, Tévéhét7) párhuzamos használata vagy éppen az üres papírlapok főszereplőnek választása ide vagy oda (a Képregényfesztiválon az Alfabéta-díjátadáskor elhangzott elemzés elegáns és lehengerlő volt, de valljuk be, igencsak messzire menő és túlzó, maga a szerző is zavarba jött tőle), azért Szentgyörgyi Ottó képsorait mégsem a belemagyarázható rejtett esztétikai, filozófiai, társadalomkritikai stb töltet adja meg az értékét, se nem az állandó (webcomic-körökben amúgy abszolút hétköznaposnak és elterjedtnek számító) önreflektív és önironikus kiszólások tömkelege.
Nem, a lényeg a humor! A változatos, kiszámíthatatlan, gyakran groteszkbe és abszurdba hajló humor (nem véletlen a képregény alcíme…). És végül is erről szól egy webcomic, ez minden, ami kell hozzá, aminek frissnek kell maradnia, ami miatt vágyunk arra a következő stripre, amint az előzőt befejeztük. Egy korrupt és kegyetlen politikus nem vicces, de egy lehelletét útszéli dögevéssel helyreállító politikus már az. Minél több ilyen kerül bele a későbbiekbe, annál szívesebben (bár annál kevesebben…) vesszük majd kézbe. A default webcomic-poénokból („ide egy kis irónia, oda egy kis gonoszkodás, aztán jöhet egy rockeres/netfüggős igénytelenség-poén, vagy épp egy kis szolid kockulás, de azért ne, túl sok, hogy ne csak az infósok értsék!”) találhatunk ezer másikat is a neten… az nem érdekes. Még ha nyomtatásban nagyobb is a súlya.
Szóval, habár a kötőjeles szóviccek a strip-címekben (és a sorozatok nevében) elég fárasztóak és laposak – csak hogy valami konkrét negatívumot is említsek –, de ilyen potom pénzért (290 HUF) így is kellemes, büszkén vállalható színfoltja lesz a magyar humoros képregények piacának, mely remélhetőleg el fog érni és tartani tud
majd egy olyan példányszámot, amellyel hosszú ideig megéri sokszorosítani.
(Ramiz)
Stroboscopa Írta: Varga Péter Írta és rajzolta: Kemenes Iván
Az idei Alfabéta-díjak legvitatottabb, legnagyobb meglepetést, és számomra a legnagyobb örömet okozó sleeper hit-je egyértelműen a Stroboscopa volt. Hasonlították már a From Hell-hez és a Hellblazer-hez, de nekem egyértelműen a League of Extraordinary Gentlemen-t idézte fel: bár alternatív történelemről itt nem beszélhetünk (még), a századeleji steampunk kicsit szálkás stílusa, az irodalmi alak beemelése (Vizy Kornél), a valóban létezett gyilkos történetének továbbgondolása, valamint talán a legnagyobb hangulatfokozó ötlet, a hátsó borítón megjelenített stroboszkóp "műszaki" rajza, mind-mind hozzájárult az elegáns és gördülékeny forgatókönyv sikeréhez. Azt már tulajdonképpen meg sem kell említenem, hogy a 20-as évek Budapestje messze izgalmasabb, mint a 20-as évek Amerikája és számolhatatlan lehetőséget rejt magában.
A rendkívül erős mezőny komoly fejfájást okozott a zsűrinek ebben a kategóriában és ezúton üzenném Felvidéki Miklósnak (A fiú, akit Zsuzsinak hívtak) és Tebeli Szabolcsnak (Johnny Fellow - Navigátor), hogy ne csüggedjenek, rendkívül sok tehetség szorult beléjük és szívesen látnánk minél hamarabb minél több képregényt tőlük. Az első helyért küzdő Spirál és a Stroboscopa olyannyira megosztotta a zsűritagokat, hogy Varró Attila még a díjátadás előtt negyedórával is azt fejtegette Dunai Tamásnak, hogy miért volt rossz döntés az utóbbit kihozni győztesnek. Abban azonban mindkét tábor egyetértett, hogy a Spirál vizuálisan lenyűgöző, de a forgatókönyv gyenge lábakon áll, a Stroboscopának pedig épp ez utóbbi a fő erőssége, ellenben itt többen a rajzokat találták fejlődésre érdemesnek. Én azt vallom, hogy a képregény elsősorban történetmesélésről szól és ebben egyértelműen a Varga Péter-Kemenes Iván páros (ugyanis mint azt a Képregényfesztiválon többször is kihangsúlyozták, együtt írták a forgatót) alkotása volt az erősebb.
Stromfeld nyomozó egy elmegyógyintézetbe zárt sorozatgyilkos ügyében folytat vizsgálatot, a szálak pedig egy ismert spiritisztához vezetnek: Bajkó, az elmebomlott újságíró egy lélek-stroboszkóp nevű szerkezetbe pillantott bele, mielőtt véres ámokfutásba kezdett volna Budapest utcáin. Vajon miért hasonlított olyannyira egymásra minden áldozat és mi köze ehhez az ember számára puszta szemmel láthatatlan dolgokat felfedő stroboszkópnak? A válaszhoz a nyájas olvasónak mindössze vagy be kell szereznie a mindössze 200 példányszámban nyomott szerzői kiadást az ezen a hétvégén, azaz április 24-26-án tartott Könyvfesztiválon vagy el kell látogatnia erre a címre, ahol teljes terjedelmében elolvashatja 2008 legnagyobb meglepetését.
25 év késéssel végre a magyar rajongókhoz is eljutott Chris Claremont és Frank Miller legendás minisorozata, amiben a japán maffiacsaládba beházasodni készülő Rozsomák több nindzsát kaszabol le, mintBolo YeungésMichael Dudikoffegyüttvéve.
Az 1983-as Adósság és becsület a megjelenésekor több szempontból is úttörőnek számított. Ez volt az X-Men első önálló minisorozata, így egyértelmű volt, hogy a sorozat atyja, Chris Claremont a legnépszerűbb mutánst, az adamantium-karmokkal harcoló Rozsomákot veti be egy olyan környezetben, ahol addig még nem nagyon jártak passzosruhás szuperhősök. Rajzolónak Frank Millert kapta maga mellé, aki az amerikai képregényesek közül elsőként kezdett érdeklődni a szamuráj-mangák iránt. Miller ötlete nyomán a különszám helyszíne Japán lett, így a sztori szerencsére nem kötődött az akkori futó (erősenezüstkortidéző)X-Men fősodorhoz, amiben derék mutánsaink Alien-szerű űrszörnyeket ("brood"-okat) koncolnak fel egy idegen dimenzióban, a haldokló Xavier professzort meg csak aCsillagjárókcsatacirkálóján(!) lévő kütyükkel tudják meggyógyítani.
A nyitányban még a jól ismert, morcos és vídia adamantium keménységű Rozsomákot látjuk, amint a kanadai hegységben puszta kézzel – illetve: karommal – iktat ki egy veszett medvét, majd meglátogatja azt a vadászt is, aki anno megmérgezte az állatot. A folytatásban viszont egy addig még ismeretlen oldaláról mutatkozik be mindenki kedvenc X-Men karaktere: kiderül, hogy Wolverine szerelmes, akár egy kiskamasz, mégpedig egy japán hölgybe, bizonyos Jasida Marikóba. Mivel a nő már hetek óta nem ad magáról életjelet, Logan Japánba repül, ahol is kénytelen szembesülni vele, hogy Marikót apja – egy régi tartozás ellentételezéseképpen – hozzáadta egy különösen visszataszító arcberendezéssel bíró üzletemberhez. Bár Rozsomák örömmel özveggyé tenné szerelmét, Marikót köti a kötelességtudat és a becsület, ezért arra kéri a férfit, hogy felejtse el őt örökre. És hogy a gádzsó gaidzsin megaláztatása teljesen legyen, a lány apja, Singen – mellesleg az egyik leghatalmasabb klán feje – saját kezűleg győzi le egy közelharcban.
Chris Claremont története tulajdonképpen egyszerű mint a kavics. Hősünk belecsöppen a klánok közti hatalmi játszmákba, megismerkedik egy titokzatos nővel, a hozzá hasonlóan harcias Jukióval, majd időről időre rájuk támad a „Kéz harcosai”-nak becézett nindzsa alakulat, hogy a fináléban természetesen ismét összefussanak Singen oyabunnal. Rozsomák emellett komoly érzelmi krízisen megy át, először elkeseredett, aztán zavarodott, majd nagyon részeg, végül persze rátalál önmagára, vagyis az egyensúlyra vadállati és emberi oldala között.
Az Adósság és becsületre rá lehetne akár azt is fogni, hogy meglovagolta a nyolcvanas években divatba jövő keleti orientációt, amikor is a nyugati ponyvaírók, képregényszerzők és filmproducerek szívesen nyúltak az egzotikus – és kellően sztereotíp – keleti motívumokhoz. (Emlékezzünk csak: ez volt az a korszak, amikor még Árpád apánk is beállt ninjának.) Claremont és Miller viszont nem öncélúan választja Japánt a sztori hátteréül, sikerül tényleg elhitetniük, hogy az agresszív, enyhén idegbeteg Rozsomákban a zord külső mögött valójában egy igazi szamuráj lelke lakozik. A japán mentalitással beoltott új személyisége ráadásul a későbbi X-Men történetekben is megmarad, az egyéb visszatérő japán karakterekről és utalásokról nem is beszélve. (Lásd: az itthon is megjelent Kitty Pryde és Rozsomák minisztorit, ahol Jukio is fontos szerephez jut.)
Tárgyalt képregény azonban akkor is kellemes olvasmány, ha az X-Men mitológia és Rozsomák fejlődéstörténete különösebben nem izgat bennünket. Mindez Claremont könnyen követhető sztorija mellett Frank Millernek köszönhető, aki ekkoriban már volt valaki, de még nem hitte el magáról, hogy mindenhez ért. Kompozíciói itt még nem az öncélú stílusbravúrkodásról szólnak, hanem a cselekmény minél fluidabb elmeséléséről. A harcjelenetek – van belőlük néhány – dinamikusak és átláthatóak, a főhős aktuális érzelmi állapotát pedig az arcára kiülő árnyékok kreatív használatával érzékelteti – kiválóan. A színek talán kissé élénkebbek a kelleténél, a sztori hangulatához borongósabb tónusok illettek volna – erősen valószínűsíthető persze, hogy ez nem Milleren múlott.
Összességében az Adósság és becsület egy nagyon kompakt kis minisztori, amit a hazai megjelenés óta eltelt másfél évben* a Rozsomák szimpatizánsok és X-Men rajongók nyílván már bezsákoltak; aki még nem, az viszont jobban teszi, ha nem a ronda és félrevezető borító alapján ítéli meg a kiadványt.
[bevezető + képek: Hamlet; a többi: Beyonder]
Rozsomák: Adósság és becsület. Eredeti cím: Wolverine. Írta: Chris Claremont. Rajzolta: Frank Miller és Josef Rubenstein. Fordította: Kvaszta Ádám. Kiadó: FuMaX. Kiadás éve: 2007. Ár: 2490 Ft.
* ezúton szeretnénk meakulpázni a lassú reakcióidő miatt, úgy az olvasók, mint a kiadó előtt akitől a recenziós példányt kaptuk.
Holnap startol a Titanic, a Geekz szokás szerint idén is ott lesz a fedélzeten. Az már biztos, hogy nem fogjuk mind az 56 filmet megnézni, de felsoroljuk azt a 16-ot, ami a katalógus alapján érdekesebbnek és a profilunkba vágónak tűnik.
A bűn mélységei
Mivel eredendően éjsötét lelkülettel rendelkezünk mindannyian, a tervek szerint idén is A bűn mélységei szekcióból fogunk a legtöbbet csemegézni. A merítés széles: dél-koreai, hongkongi, osztrák, olasz, spanyol, belga, ausztrál vagy kazah (!) film is szerepel a kínálatban.
Mocsok Ching toi, hongkongi, 2008
Rendező: Derek Kwok Chi-kin
Szereplők: Shawn Yue, Bonnie Xian, Louis Fan, Matt Chow
A Sham Shui Po nevű városrészben vagyunk lecsúszott zsaruk, a népi Kínából származó, tartózkodási engedély nélküli prostituáltak, alsókategóriás triádvezérek és indiai rablógyilkosok között. Amikor egy triádvezér nő fia eltűnik, a hatalmi felépítmény roskadozni kezd. Jan (Shawn Yue), a korrupt zsaru megbízást kap a gengszterdámától, hogy szálljon rá a rivális banda vezérére, Tongra, akit fia elrablásával gyanúsít. Amikor Tongot Jan jelenlétében megölik, a hajléktalan bérgyilkos pedig Jan kedvenc örömlányának 11 éves unokahúgával kezd barátkozni, a véres leszámolás már nem várat magára sokáig… Derek Kwok rendező a divatos, túlpörgetett tempó helyett a hangulatteremtésre helyezi a hangsúlyt, és melankolikus pillanatokkal ellenpontozza a kirobbanó erőszakot. Az eredetinek nem mondható elemekből Kwoknak remek arányérzékkel sikerült megalkotnia az év egyik legjobb hongkongi filmjét.
Az üldöző Chugyeogja, dél-koreai, 2008
Rendező: Na Hong-Jin
Szereplők: Kim Yun-Seok, Ha Jung-Woo, Seo Yeong-Hie, Jung In-gi
Zavarodott elméjű sorozatgyilkost vesz üldözőbe egy volt rendőr, akit korruptsága miatt rúgtak ki egykor, és most lányokat futtat Szöulban. Az üzlet haldoklik, és Jun-Ho jobb híján egy influenzás lányt szervez be, aki azonban elődeihez hasonlóan csakhamar eltűnik. Jun-Ho kénytelen maga nyomozásba kezdeni: azt gyanítja, hogy a konkurencia csábítja át magához a lányait, ezért először a versenytársaknál néz körül. A gyanúsított rács mögé kerül, de a lányoknak továbbra sincs nyoma. A stricivé lett rendőr versenyfutásba kezd az idővel, hogy megtalálja őket, mielőtt a férfi tizenkét órával később kiszabadul. A kanyargós történetben a feszültség fő forrása a korrupt, kegyetlen és közömbös koreai rendőrség, melyet a szintén nem makulátlan lelkiismeretű Jun-Ho belülről is jól ismer. A rosszfiúkra vadászó főhős figurája eltér a műfajban megszokott sablontól: a jó nem válik el egyértelműen a rossztól. A társadalomkritikával vegyített feszes thriller 2008 legnézettebb filmje volt Dél-Koreában.
Az apokalipszis lovasa The Horseman, Ausztrália, 2008
Rendező: Steven Kastrissios
Szereplők: Peter Marshall, Caroline Marohasy, Brad McMurray, Jack Henry
Christian az ausztrál sivatagon halad keresztül, és a lánya halála jár a fejében. Az a videofelvétel nyugtalanítja, amit a posta hozott nemrég névtelen feladóval, és amelynek képein idegen férfiak bántalmazzák a lányát a tragédia előtt. Az apát egyszerre gyötri a gyász és a bosszúvágy. Útközben felvesz egy bajba jutott lányt, és kettejük között különös kapcsolat szövődik. A tizenéves Alice azonban nem is sejti, hogy Christian bosszúhadjáratának melléktermékeként minden megállónál hullákat hagynak maguk mögött. A szédítő akciójeleneteket finom, drámai pillanatok váltják, és a kevéssé ismert színészek is erős alakításokat hoznak. Az apokalipszis lovasa a gyász, a megbocsátás és a bosszú megrendítő meséje.
Csontdaráló Der Knochenmann, Ausztria, 2008
Rendező: Wolfgang Murnberger
Szereplők: Josef Hader, Josef Bierbichler, Birgit Minichmayr, Christoph Luser
Brenner, a volt nyomozó egy eltűnt férfi után kutatva egy bizarr vidéki vendéglőbe, a sült csirkéjéről híres Löschenkohl csárdába érkezik. Ahogy az már Brenner eseteiben lenni szokott, a pincében működő csontzúzó masina kulcsszerepet játszik a rejtélyben, melynek felgöngyölítése során Brenner maga is halálos veszedelembe kerül. A csábos fiatal kocsmárosnő ugyanis oly mértékben elcsavarja a derék detektív fejét, hogy az örülhet, ha sikerül a nyakán tartania. A Csontdaráló immár a harmadik film Wolf Haas bestsellerei nyomán az állandó alkotótriótól: a forgatókönyv Wolfgang Murnberger rendező, a főszerepet alakító Josef Hader, illetve a regényíró közös munkája. „Nehéz a Csontdaráló műfaját meghatározni. Egyszerűen ellenáll minden besorolásnak. Ezúttal igyekeztünk közelebb kerülni a szereplőkhöz, többet látunk Brennerből mint emberből. Szerelmes lesz, minek következtében úgy tűnik, kedvesebb emberré válik. Most is sok azonban a kemény, erőszakos jelenet. A történet egy olyan figuráról szól, aki éppoly erős, mint Brenner. Pontosan követni lehet a folyamatot, hogyan kerül ez az illető az erőszak spiráljába anélkül, hogy akarná. Remélem, a közönség képes lesz együtt érezni vele a film jelentős részében, legalábbis addig, amíg el nem durvulnak a dolgok.” (Wolfgang Murnberger)
A fejetlen ember keze Où est la main de l’homme sans tête, Belgium, 2007
Rendező: Guillaume Malandrin, Stéphane Malandrin
Szereplők: Cécile de France, Ulrich Tukur, Bouli Lanners, Jan Hammenecker
Eva Sanders 25 éves műugró, nemzetközi versenyek győztese. Példás sportoló, életét a tízméteres ugrásoknak szenteli, edzője a saját apja, Peter. Egy alkalommal elvéti ugrását, beveri a fejét és kómába esik. Amikor két héttel később magához tér, eszébe jut a macskája, melyet még a baleset előtt bátyjára bízott, de nemcsak a macskát nem leli, a fivére is eltűnt. Eva a keresésükre indul, és egyre inkább erősödik benne a gyanú, hogy eltűnésükhöz apjának is köze lehet. Ki kell derítenie az igazságot, még ha ez örökre meg is változtatja az életét és apjához való viszonyát.
Időbűnök Los Cronocrímenes, Spanyolország, 2007
Rendező: Nacho Vigalondo
Szereplők: Karra Elejalde, Candela Fernández, Bárbara Goenaga, Nacho Vigalondo
Az ördögien agyafúrt időutazásos thrillerben – melynek máris készül az angol nyelvű remake-je – a középkorú Hector rémálmait látjuk megelevenedni. Miután a nyaralójához közeli erdőben megpillant egy meztelen nőt, Hector nyomozni kezd, ám nemsokára egy fegyveres idegen támad rá, és menekülnie kell. Hamarosan kiderül, hogy nincs menekvés: a nyomok Hector saját közelmúltjába vezetnek… „Nacho Vigalondo bemutatkozó nagyjátékfilmje remekül példázza, hogy ha jó a forgatókönyv, kevés pénzből is lehet remek időutazásos filmet készíteni. Adott egy B-filmes cselekmény precíz írástechnikával, egyszerű stílussal és egy rokonszenvesen laza főhőssel – aki rá se ránt, amikor az idő összezavarodik körülötte –, és az eredmény egy felejthetetlenül friss mozi.” (Jonathan Holland)
A gyilkos Le Tueur, Franciaország, 2007
Rendező: Cédric Anger
Szereplők: Grégoire Colin, Gilbert Melki, Mélanie Laurent
A pénzügyi befektetéssel foglalkozó Leo Zimmerman hőn szeretett kislányáért él. Példás élete fenekestül felfordul, amikor betoppan irodájába egy Dimitri Kopas nevű férfi. Zimmerman számára hamar kiderül, hogy Kopas nem átlagos ügyfél, hanem azért jött, hogy megölje őt. Eluralkodik rajta a félelem, s mikor már aludni sem tud, elhatározza, hogy szemtől szemben találkozik gyilkosával, és különös alkut ajánl neki. A film leleményes módon mutatja be gyilkos és áldozat figuráját. A félős, de céltudatos üzletember a hidegvérű Kopasnak egy olyan csatában válik ellenfelévé, amely mindkettőjüket örökre megváltoztatja. Cédric Anger első nagyjátékfilmjéhez két erős karaktert választott, akik Párizs festői sugárútjain túl, a kínai negyedhez közel eső, kietlen vidéken mozognak. A minimalista, de stílusos, thrillerbe torkolló film Kopas könyörtelensége ellenére humánus lezárást kap.
Északi fények
Idén főleg műfaji jellegű filmekkel vannak jelen a skandináv országok. Aki látta a Csak egy szerelmesfilmet, a Vérvonalat, az Engedj be-t az tudja, hogy újabban nem csak a dogmában, de a thrillerben, krimiben és horrorban is egyre jobbak arrafelé. Remélhetőleg ezt igazolja majd az idei válogatás is.
Borzasztó boldog Frygtelig lykkelik, Dánia, 2008
Rendező: Henrik Ruben Genz
Szereplők: Jakob Cedergren, Kim Bodnia, Lene Maria Christensen, Lars Brygmann
Robertet, a koppenhágai rendőrt egy szakmai ballépése miatt átmenetileg egy dél-jutlandi kisvárosba helyezik át. A szokványosan lomha és borongós napon a nagyvárosi férfi érkezése kíváncsiságot csal a helyi lakosok rideg arcára. A rendőrtiszt, aki igyekszik a nagykönyvben megírtak szerint cselekedni, hamar összetűzésbe kerül a helyiekkel, és lassan rájön, hogy a békés vidéki élet felszíne alatt sötét titkok rejlenek. Genz groteszk drámáját Erling Jepsen (A sírás művészete) egyik regénye inspirálta, mely eredeti módon vegyíti a bűnügyi, western és horror elemeket: a rendező sajátos formai megoldásokkal és lenyűgöző hitelességgel teremti meg a zavart közösségben uralkodó különös atmoszférát. „Azt akartam, hogy a film olyan legyen, mint egy szürreális rémálom egy párhuzamos világban, ahol a dolgok valóságosnak tűnnek, mégis minden el van tolódva egy kissé” – mondja a rendező.
Felsőbb erő Stóra planið, Izland, 2008
Rendező: Olaf de Fleur Johannesson
Szereplők: Petur Johann Sigfusson, Eggert Thorleifsson, Michael Imperioli (! - szerk.)
Fapofával és fagyos humorral jelenik meg a filmben az izlandi maffia, melynek egyik helyi bűnszervezetébe egy önjelölt költőt is bevesznek. Amikor az uzsorázó banda legfiatalabb tagja a főbérlőjében ismeri fel kisöccse vélt gyilkosát, merész tervet sző: bebeszéli társainak, hogy a magányos férfi valójában hírhedt szélhámos, akit utoljára Mexikóban láttak. Olaf de Fleur nem próbálja hitelessé tenni gengsztereit. Ellenkezőleg, szándékosan halmozza a hihetetlen szituációkat, amik Davidet végül a furcsa bűnszervezet élére repítik. A Maffiózókból importált Michael Imperioli és a film producere, aki a német csaló szerepét játssza, sokat hozzáad a képtelen történethez, melynek minden kockáján átsüt a filmezés öröme.
A jelölt Kandidaten, Dánia, 2008
Rendező: Kasper Barfoed
Szereplők: Nikolaj Lie Kaas, Tuva Novotny, Kim Bodnia, Ulf Pilgaard
Jonas Bechmann ügyvéd (Nikolaj Lie Kaas) odaadóan szolgálja a rendszert mindaddig, míg egy nap sötét zsarolási ügy áldozata nem lesz. Ekkor a kezébe veszi a dolgok irányítását, és üldözőbe veszi azokat, akik megfenyegették. Semmi sem az azonban, aminek látszik. Jonas a zsarolás nyomán apja másfél évvel azelőtti rejtélyes haláláról tud meg új információkat, és szemben találja magát egy sokat próbált szélhámossal, Claes Kiehlerttel. Rá kell döbbennie, hogy ebben a veszélyes és kiismerhetetlen világban általa befolyásolhatatlan erőknek van kiszolgáltatva. „Kasper Barfoed rendező múlt és jelen képeinek váltogatásával remekül teremti meg a káosz nyugtalanító atmoszféráját. Jonashoz hasonlóan mi is csak találgathatunk, mi vajon az igazság. Mesteri cselekményvezetése, jellegzetes hangzásvilága és az emlékezetes alakítások teszik a filmet az utóbbi évek egyik legkiválóbb európai noirjává.” (Sarah Lutton)
Odalenn Dark Floors, Finnország, 2007
Rendező: Pete Riski
Szereplők: Skye Bennett, Noah Huntley, Dominique Mcelligott, Leon Herbert
Ben tomográfos agyvizsgálatra viszi a kórházba autista kislányát, Sarah-t, de amikor megrendül bizalma a kezelésben, úgy dönt, erőszakkal is elviszi onnan a kislányt. Menekülésük közben a lift áramkimaradás miatt leáll, és ők három idegennel összezárva kénytelenek megvárni, míg az ajtó kinyílik. A kórház folyosóit elnéptelenedve találják. Csakhamar megcsonkított holttestekre bukkannak, és egy titokzatos, sötét világ szörnyei támadnak rájuk. Rá kell ébredniük, hogy a csoport megmenekülése egyedül a kislányon múlik. Az eurovíziós dalfesztivál finn győztese, a Lordi játssza a film betétdalát, és az együttes tagjai alakítják a horrorfilm főszerepeit is. „A Lordi athéni győzelme után Mr. Lordi egy interjúban utalt rá, hogy fel kellene hívnom őt, amit meg is tettem. Akkor vetette fel ennek a kórházban játszódó horrorfilmnek az ötletét, amely az amerikai slasher hagyományát követné, enyhe japán beütéssel” – meséli a film producere, Marcus Selin.
Szauna Sauna, Finnország, 2008
Rendező: Antti-Jussi Annila
Szereplők: Ville Virtanen, Tommi Eronen, Viktor Klimenko, Rain Tolk, Kari Ketonen
1595-öt írunk – a hosszú svéd-orosz háborúnak vége. Két testvér, Knut és Erik, a Finnország és Oroszország határát kijelölő bizottság tagjai szörnyű bűnt követnek el: hagynak meghalni egy fiatal lányt. Amikor csapatuk egy felderítetlen mocsárvidéken halad át, a lány kísértete utoléri őket. Az eltikkadt férfiak egy névtelen faluban keresnek menedéket, ahol egy szaunára bukkannak. A fivérek megbocsátást keresve lépnek a szaunába, hogy lemossák magukról bűneiket… „A Szauna arról szól, hogyan képes felemészteni az embert a bűn és a bűntudat. A kivitelezés mesteri – a vizuálisan rendkívül erős Jade Warrior rendezőjétől nem meglepő módon. Annila ismét a művészfilm és a műfaji film közti határvonalat igyekszik áthidalni. A film a keményvonalas horror rajongóinak valószínűleg csalódást okoz majd, de annál nagyobb gyönyörűséget szerezhet azoknak, akik a hangulatokkal és gondolatokkal is eljátszó borzongatást kedvelik.” (Todd Brown)
Animációk és vígjátékok
Idén csak három animációs film szerepel a programban, és azok is inkább a szerzői(bb) vonulathoz tartoznak, de nem fogjuk kihagyni egyiket sem. A vígjátékok közül egy „retrokomédiát” ajánlunk, meg egy japán durvulatot, aminek épp nemrég csodálkoztunk rá a trélerére.
Edison és Leo Edison and Leo, Kanada, 2008
Rendező: Neil Burns
Edisonék nem egy átlagos család. George T. Edison, az őrült tudós szorgalmasan munkálkodik laboratóriumában új találmányain. Habár briliáns elme, elég fura alak. Egy gyerekkori vonatbaleset miatt például a fogaival hall, felfedezéseivel pedig állandóan veszélybe sodorja hozzátartozóit. Egy nap valóban megtörténik a legrosszabb: egyik fia, Leo elektromossá válik, s emiatt hátralévő életében senkit nem érinthet meg. Miután tíz évig barátok nélkül él, Leo végül Zella személyében lel társra. Edison azonban új anyát keres fiai számára, ezért lenyúlja Leo barátnőjét. „Neil Burns animációs filmje egy szürreális, XIX. századi fantáziavilágban játszódik, és stop-motion animációs technikával készült. A rendező és animátor csapata George Toles novellája alapján noiros, gótikus hangulatú tündérmesét kreált. Az Edison és Leo átütő teljesítmény, mind vizualitása, mind tartalma miatt. Története során mindvégig meglepetéseket szerez.” (Jesse Wente)
A Mese a cseresznyevirágokról című első epizódban megismerjük Takakit és barátját, Arakit, akik egyformán szeretik a könyveket, és akiket egyformán szeretnek gúnyolni a többi gyerekek. Akkor is tartják egymással a kapcsolatot mobilon és e-mailen, amikor szüleikkel elköltöznek. Egy újabb költözés előtt Takaki meg akarja látogatni Arakit, de a vonatút végtelenül hosszúra nyúlik és ismeretlen állomásokon vezet át. Az Űrhajósok címet viselő második részben magányos fiatalemberként látjuk viszont Takakit a Tanegasima-szigeten, amint SMS-eket ír Arakinak, amiket aztán soha nem küld el, miközben egy magányos fiatal lány, Kanae – akinek elsuttogott monológjai szolgálnak narráció gyanánt – arra készül, hogy szerelmet valljon a fiúnak. A harmadik, mában játszódó epizód, amely a Másodpercenként 5 centiméter címet kapta, magányos szobákban és Tokió személytelen miliőjében játszódik. Takaki kiábrándult felnőtt, aki céltalanul bolyong a városban, és csodálkozva megtorpan, amikor egy ismerősnek látszó nő vele szemben keresztezi a vasúti síneket.
Fél(ek) a sötétben Peur(s) do Noir, Franciaország, 2007
Rendező: Blutch, Charles Burns, Marie Caillou, Pierre Di Sciullo, Lorenzo Mattotti, Richard McGuire
Ambiciózus animációs film napjaink legjobb illusztrátoraitól és képregény-rajzolóitól. A munkát a Canal+ művészeti vezetője, Etienne Robial koordinálta, hogy a legjobbat hozza ki az alkotókból, akik a félelem témáját járták körül. Itt ugyanis minden a félelemről szól, legyen annak tárgya képzelt vagy valós, és emlékeztessen bár William Burroughs rémmeséire, David Cronenberg testhorror sokkeffektjeire, a japán horrorkultúrára, vagy éppen David Lynch szürreális pánikkeltésére.
A film Charles Burns történetével kezdődik, melyben egy gyanútlan tinédzser válik egy vonzó lány áldozatává. Jerry Kramsky és Lorenzo Mattotti kisfilmjében az emberek egy mocsár környékén tűnnek el nyomtalanul, Blutch munkájában pedig egy spanyol nemesembert látunk, aki négy vérszomjas kopójával járja egy város szűk utcáit áldozatot keresve. A fotográfus, filmes és festő Romain Slocombe és Marie Caillou a 11 éves Sumako történetét meséli el, aki egyre valósabb rémálmok fogságába esik egy pszichiátriai intézetben, míg a festő Richard McGuire és Michel Pirus meséjében egy kopasz, bajuszos férfi kénytelen rádöbbenni, hogy az elhagyatott ház, ahol menedéket keresett, nem a legbiztonságosabb hely a környéken. A sort Pierre Di Sciullo zárja, aki ügyesen kivitelezett, absztrakt inzertekkel illusztrálja az emberi sors hiábavalóságát. A film az Animatic néven ismert technológia segítségével készült, amely közvetlenül köti össze a sztoribordot a számítógépes grafikával.
Adventureland amerikai, 2007
Rendező: Greg Mottola
Szereplők: Jesse Eisenberg, Kristen Stewart, Ryan Reynolds, Martin Starr, Bill Hader, Kristen Wiig
1987 nyara: James Brennan friss diplomával a zsebében álmai nyaralására készül Európába. Ám amikor szülei megvonják az út anyagi támogatását, James-nek nincs más választása, mint munkát vállalni a helyi vidámparkban. Isten veletek német sörök, világhírű múzeumok és édes francia lányok! James-t ezen a nyáron türelmetlen apukák, plüssmackók és vattacukorért nyivákoló gyerekek várják. A rémálomba illő nyár azonban életre szóló kalandba fordul, amikor James pont ott talál rá a szerelemre, ahol a legkevésbé számít rá. Greg Mottola író-rendező saját élményei alapján készítette el filmjét, amelyen érződik a pontos hely- és emberismeret. Jesse Eisenberg alakítása egyszerre szívbemarkoló és szórakoztató, A tintahal és a bálna mellett az Adventurelandben is bizonyságát adja, mennyire ért az ifjúkori szorongás kifejezéséhez. Az Adventureland mulatságos felnőtté válási története mindazokhoz szól, akik dolgoztak már embert próbáló munkahelyeken, mégsem cserélnék el az élményt semmiért.
A Partvonal kiadó nemrégiben megjelentette Agatha Christie önéletrajzát (a címe - ki gondolná - Életem). Könyvekkel ugyan ritkán foglalkozunk, viszont a kötet mellé, mintegy bónuszként, a kiadó az írónő leghíresebb krimijeit is megjelentette képregényváltozatban. Ez pedig már a Geekz asztala, úgyhogy az alábbiakban a sorozat minden darabjáról ejtünk néhány szót.
Nem hiszem, hogy Agatha Christie Poirotját bárkinek be kell mutatni: amióta a Carnival Films belevágott az ominózus sorozatba David Suchet címszereplésével (atyaúristen, már húsz éve!), az alacsony, bajuszos belga detektív beköltözött minden háztartásba, és már olyan unalmas dolgokkal sem kellett foglalkozni, mint mondjuk olvasni. Azért a tisztesség kedvéért nagyjából összefoglalom: Agatha Christie leghíresebb hőse Hercule Poirot egykori belga rendőr az első világháború idején menekült át Angliába, ahol magánnyomozóként folytatta pályafutását. Noha nem ő volt a kedvenc hőse, az írónő 92 történetben szerepeltette.
Agatha Christie: Halál a Níluson (írta:François Rivière, rajzolta: Solidor)
Mindenki emlékszik a Fülesben megjelent képregényekre: általában világirodalmi feldolgozások voltak fekete-fehérben, de gyakran előfordult egy-egy egyedi olyan sztori is, amivel még nem találkoztam. A pár képkocka mindig valamilyen egzotikus helyszínen játszódott, konkvisztádorok keresték Eldorádót vagy mondjuk Monte Christo grófja készült éppen párbajra, csak hogy két olyan jelenetet említsek, ami valamennyire megmaradt az emlékezetemben. Legnagyobb bánatom az volt, hogy mivel Füles valamiért kizárólag balatoni nyaralások alkalmával került a kezembe, mindig csak egy-egy ilyen oldallal találkoztam. Ami előtte vagy utána volt, az örök rejtély marad számomra, mert mindig a legizgalmasabb rész maradt a következő számra - ám mire azt megszerezhettem volna már megint beköszöntött a szeptember, a közoktatás minden hátrányával együtt - és persze meg is feledkeztem a dologról egészen a következő nyárig. Időnként még most is azon kapom magam, hogy lázasan kutatok a neten - és mivel egyáltalán nem emlékszem sem a címekre, sem a szerzőre, ezért teljesen hiába.
AHalál a Níluson elsőre szintén amolyan Füles kategória lenne, de sajnos mégsem: a történet nagyjából negyvenöt oldalba van szó szerint belepréselve, amin egy gyorsvonat sebességével száguldunk végig. Olvasási tempótól függetlenül nagyon hamar ki lehet végezni - és nagyjából ez a legjobb tulajdonsága. A kiadvány maga persze szép, jó minőségű papírra van nyomva, a nyomtatás is tűéles - de legyünk résen, amikor valaki két szónál többet pazarol az ilyesmire, akkor ott nagyon nagy bajok lehetnek a művel.
És igen, vannak. Az alakok karikaturisztikusak és inkább idézik valamelyik kereskedelmi csatorna mesedélutánjait mint egy komoly és tragikus történet szereplőit. Mi másra következtethetne az ember, mint hogy Dolph Lundgren színésziskolájában tanulták a mimikát a szereplők. Dr. Bessner nyers németsége (annak ellenére, hogy svájci) az egyetlen amelyik valahogy ki is néz - sanda gyanúm szerint a Marvel univerzumok valamelyikének egy német tisztje lehetett a modell, Hercule Poirot pedig David Suchetnek van többé-kevésbé megfeleltetve - őszintén szólva messziről, nagyon messziről.
Ha udvarias lennék, akkor azt mondanám, hogy a színek tiszták és egyszerűek, de inkább olyan az egész, mint egy vállalati prezentáció - hűvös és távolságtartó mint sem érzékletes. A környezet minden, csak nem hangulatos, az egyiptomi műemlékek valószínűleg nyaralási fotókról lettek kivágva, azokról is rosszul - aki kicsit is jártasabb Egyiptom emlékeiben az nehezen fogja elfogadni, hogy az ókori birodalom legnagyobb alkotásait valaki a legnagyobb titokban Utah államba csempészte át. Végig az olvasás folyamán az járt a fejemben, hogy ezt voltaképpen nem egy képzett rajzoló rajzolta, hanem egy kiskunfélegyházi kőműves: délután fél kettőkor abbahagyta a munkát, még ha a fal hullámzóbbra sikerült mint a Balaton orkán idején. Az egész élettelen és lelketlen szatócsmunka.
Lehet, hogy azért utálom ennyire, mert személyes kedvencem az 1978-as Halál a Níluson film, ami szerintem - és kollégáim ezen a ponton akarnak megdobálni félig rohadt narancsokkal, még várjatok három sort - a legjobb Agatha Christie feldolgozás. Jó tudom, nem lehet összehasonlítani egy képregényt egy filmmel, de a történetvezetés és hangulat szempontjából magasan veri a kiadványt. És most lehet dobálni. [Bob Saint-Clair]
Gyilkosság az Orient expresszen (írta:François Rivière, rajzolta: Solidor) AHalál a Nílusonhoz hasonlóan ezt a klasszikust – ahogy a sorozat többi darabját is – a hazájában krimi szerzőként ismert François Rivière ültette át képregényformátumba, de azonos a rajzoló személye (Solidor) is, így a hibák is nagyjából ugyanazok. A történetet, amelyben Poirot-nak a híres Orient expresszen kell egy rejtélyes gyilkossági ügyet megoldania, míg a vonat a hóviharban vesztegel, itt sem sikerült belezsúfolni 45 oldalba. A sztori alapfordulatai persze nem hiányoznak, és követik is hűen az eredetit, de az, aki se a könyvet nem olvasta, se a filmfeldolgozást nem látta, nem fog könnyen eligazodni a szereplők között.
Solidor rajzai korrektek, noha épp annyira izgalmasak, mint a zanzásított krimi: semennyire. Eleve nem könnyű egy zárt térben játszódó, akció-szegény történetet vizuálisan izgalmassá tenni; Solidor extra-hosszúkás panelekkel próbálkozik – hiába. Több szereplő arcberendezése is feltűnően hasonlít arra a színészre, aki az 1974-es filmadaptációban az adott figurát alakította, ez persze a legkisebb baj. [Beyonder]
A Gyilkosság Mezopotámiában nem tartozik a szerző legismertebb művei közé- és ez nem véletlen. Az önéletrajzi utalásokat sem nélkülöző történet szerint egy Mezopotámiában kutató régészcsoportot egy ismeretlen tettes terrorizálja és a helyi rendőrség vezetője Hercule Poirot-t kéri fel a nyomozásra.
A megvalósítás túlságosan verbális, sokat beszél, de keveset mutat. A rajzok ugyan kellemesek (a hangulatos, barnás pasztellárnyalatok a helyszínből fakadnak, Chandre kubistább tuskezelése nekem szimpatikusabb, mint Solidor kilúgozott, élettelen stílusa), de a panelek változó mérete sem tudja izgalmasabbá tenni ezt az 1934-es sztorit.
A történetet tekintve nincs nagyobb baj vele, mint az Agatha Christie- könyvekkel általában. Végy egy jól körülírható helyszínt (kastély, sziget, vonat, stb.), benne nyolc (kilenc, tíz, stb.) gyanús embert, majd a végén fogd rá egyikőjükre, hogy ő a gyilkos. Annyi logika van benne, mint a Szerencsejáték ZRt. által kiadott számvariációkban. Annyi az esélye, hogy Gizi néni találja el a számokat , mint hogy Einstein- ugyanannyi eséllyel lesz a szobalány a tettes, mint a kertész. Nem érdemes rajta gondolkodni. [Vilos Cohaagen]
Tíz kicsi néger (írta:François Rivière, rajzolta: Frank Leclercq)
François Rivière-ről már fentebb esett szó, a Tíz kicsi néger klasszikussá vált sztorivezetését és az azóta már számtalanszor alkalmazott sémáját már feltételezhetően senkinek nem kell bemutatni, azonban az Agatha Christie sorozat illusztrátorairól már annál kevesebb szó esett: a Solidor művésznév Jean-Francois Miniac francia művészt takarja, amit kifejezetten az e két általa jegyzett kötet apropóján használt, nem véletlenül, hiszen hiába egyenesen Agatha Christie lánya, Rosalind Hicks kérte fel a munkára, végül csak az Emmanuel Proust kiadó alapítójának közbenjárására állt kötélnek. A sterilnek és letisztultnak tűnő stílus, mely a Geekz kritikusok szemét szúrta kissé, szándékos tisztelgés Edgar P. Jacobs, a Blake et Mortimer Franciaországban kultstátusszal övezett megteremtője és Hergé pályatársa előtt. Nota bene, a Solidor által jegyzett két Agatha Christie kötetet több, mint tíz nyelvre fordították le és összességében százezres példányszámban fogyott el. Ehhez persze lehet némi köze az írónő hírnevének és nyilván nem véletlenül bukkannak fel olyan gyakran a netes bolhapiac-oldalak eladási rovatában...
A szemnek leginkább kedves, színeivel élettel teli, leginkább képregénynek és kevésbé egyértelműen tömörített adaptációnak nevezhető Gyilkosság Mezopotámiában illusztrátoráról, a fiatal, lotaringiai, elsőképregényes Chandre-ról egyértelműen lerí, hogy élvezte a munkát, és szívét-lelkét beleadta a feladatba. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a következő Poirot történetnek nem csak rajzolója, hanem egyben forgatókönyvírója is (Le crime d'Halloween - Az ellopott gyilkosság).
A Spirou magazin oldalain edződött Frank Leclercq belga rajzoló folyamatosan kereste a saját stílusát, míg a Biggles (James Bigglesworth, a brit légierő pilótájának kalandjai) és végül a Fée et tendres automates (A tündér és a gyengéd automaták) sci-fi szériában találjon rá. Az Agatha Christie sorozat három kötete korai munkái, ami meg is látszik a hátterek kidolgozatlanságán és a panelek purizmusán: egyértelmű, hogy némi presztízst és előre megjósolhatóan stabil bevételt kölcsönző bérmunkáról van szó, gyakran ütközünk hatalmas, üresen kongó képkockákba és azok legalább felét is a szöveg tölti ki. Inkább tűnik sűrűn illusztrált regénynek, mint képregényadaptációnak, a méltán népszerű Rejtő-feldolgozások ugyancsak szövegsúlyos albumainak bármelyike kenterbe veri.
Összességében elmondhatjuk, hogy ha Agatha Christie-rajongó ismerősünket ezen albumok valamelyikével lepjük meg, nem nagyon okozhatunk csalódást, de azt el kell ismerni, hogy az eredeti regények nem ismerete sokant ront az élvezhetőségükön. [Santito]
Ez a poszt csak és kizárólag az Oscar-díj kiosztás előtti találgatós hozzászólások, az Oscar-díj kiosztás alatti percről-percre kommentelés, és az Oscar-díj kiosztás utáni anyázás végett jött létre. Hétfő estig nem rakunk fel újabb cikket, indulhat a pofatúra.
1:47 mindenkit megnyugtatok, felébredtem! az ertéelen egyenlőre a Pénzhamisítók megy, akkor ezek szerint jövő ilyenkor valszeg a waltz with basir ébreszt majd... 1:56 itt gőzölög a tripla ristretto előttem, szükség lesz rá, hála a szomszédoknak akik nem hagytak aludni. én készenállok! és ti??? 2:00 hiába, az ertéelhez órát lehet igazítani panka és laci minnél több infót ígér itt pedig ringsider a geekz délpesti stúdiójából kate mingyárt az első! csak ne kapjon díjat!áááá brolin és lane, illetve lane és brolin nagyon izgatottak, nemáááár! 2:03 amy adams carolina herrera ruciban ez is jól áll neki, lehet díjat kap benne??? 2:04 broderikék egyenlőre együtt taraji p. henson, aranyszínű ruciban, jó lesz megjegyezni mert folyton összekeverem violával 2:05 nixon elnök úr is itt van, egy szép szmoking van rajta, ha jól látom button és buttonné is beköszön 2:06 megy a rinya az érdeklődés csökkenése miatt, ja hát kérem, nem kellett voln a dark knight-ot és nolan kiebrudalni, nézné minden fiatal! 2:09 az első montázs, jó sokáig bírták a slumdog ensemble is megérkezett, boyle meglazította a nyakkendőjét és itt vannak a lurkók is, latika 3 kivitelbe! szerelmes vagyok! 2:11 Mickey!!!!!!!! ritka faszán néz ki megint ha nem nyer ma akkor vérbalettet rendezek! 2:13 tony stark! és viola davis, ő meg sötétaranyban van. tiszta taraji! jajj, nem könnyítik mega dolgom! az egyikük növeszthetett volna bajuszt! 2:17 heath ledger montázs, alatta a volt egyszer egy vadnyugat zenéje... 2:19 laci szerint posztumusz oscar peter finch utoljára? és conrad hall???? streep, penelope érkeznek sorban és richard jenkins, nem fog nyerni, de jó őt itt látni, ilyen múlttal a háta mögött 2:23 jack black rutinosan már a bárpultnál marisa tomei, az istennő versaceben, ruha nélkül mégcsinibb! michael giacchino a zenei rendező! ő húzza a lost-ban a talpalávalót, nem szar az biztos! 2:27 oké, megértettük, fantasztikus lesz a show, de kezdjétek már! 2:30 indul a móka! érkezik a férfi, akinek vonzereje még az enyémnél is nagyobb és akinek freddy krueger után a legmasszívabb pengéi vannak a filmtörténetben: Hugh Jackman! tényleg énekelni fog!!!!! billy crystal-hez hasonlóan a jelölt filmek dalban! 2:37 nem volt rossz, na! 2:41 legjobb női epizódista montázs dejavum van! 2:42 5 korábbi győztes érkezik, úgy néz ki, idén így adják át a díjakat! a jelöltek: viola davis, penelope cruz, amy adams, taraji p. henson, marisa tomei and the oscar goes to, a legjobb női mellékszereplő: penlope cruz-vicky christina barcelona ez várható volt a doubt semmit nem fog kapni, pedig igen jó darab, 4 jelölt színész, egy jelölt forgatókönyv, remek díszletek, emlékezetes operatőri munka, feszes vágás...sajnálom! 2:50 hugh jackman montázs 2:53 most a forgatókönyvírást mutatják be... eddig nagyon jó a gála! steve és tina, eredeti forgatókönyv díja jön a jelöltek: forzen river, happ go-lucky, in bruges (hajrá-hajrá!), milk, wall-e a legjobb eredeti forgatókönyv: dustin lance black-milk valszeg a milk egyetlen díja az estén. in bruges nagyon megérdemelte volna, de elfelejtették reklámozni, úgy meg nehéz! eddig 2/2 a geek-tipp, és a papírforma 2:55 az adaptált forgatókönyv jelöltjei: benjamin button, doubt, frost/nixon, the reader, slumdog millionaire ha a slumdogon kívül bármi más nyer az gigameglepetés éééééés, a legjobb adaptált forgatóköny: simon beaufoy-slumdog millionaire mondom, a hanghatás és a hanghatás-vágás a döntő kategória hogy lesz e söprés 3:03 aniston és black animáció filmes montázs itt nem fordulhat elő ami az annie-awardson itt wall-e fog nyerni nem a panda fordítva milyen lenne már, mintha chang cheh seggbe rúgné kubrick-ot a jelöltek: volt, kungfu, wall-e a legjobb animációs film: wall-e megmondom én a legjobb animációs rövidfilm: la maison et petits cubes 3:10 na végre egy reklám, pisi, üccsi, még egy kávé??? benjamin button montázs, laci szerint távolról sem unalmas! szerintem közelről is! funfact: benjamin filmvégi utazásait tarsem forgatta a the fall közben, fincher szerint a világ legjobb second unitja neki dolgozott! 3:15 gyors internetes felmérés szerint az emberek 78%-a eleddig szereti az új showt carrie bradshaw és james bond jő legjobb látvány, a jelöltek: benjamin button, duchess, the dark knight, changeling, revolutionary road a legjobb látványtervezés: benjamin button eddig semmi meglepetés, 5/5 a geek-tippek! 3:19 jön a kosztüm is sebesen a jelöltek: revolutionary road, duchess, milk, benjamin button, australia a legjobb jelmez: the duchess 6/6, sima ügy eleddig! 3:23 a maszkot is hozták ez a hellboy legyen plíííííz a jelöltek: benjamin button, the dark knight, hellboy II. a legjobb maszk: benjamin button 7/7 3:25 "két fiatal sztár" by panka, a nevüket én erre a rövid időre nem tanulom meg romantikus montázs 2008ból!!! hiába dinamizálják a gálát, a kategóriák eddig lefutottak ez így elég uncsi 3:29 reklám, alatta meg kedvenc műsorvezetőink boncolgatnak a téma a the reader, ami szerintem nem is film, hanem egy betűvel kevesebb:FOS! két operatőre volt, kate nélküli felvételekt csinálta deakins, de utána leállt a forgatás, ő elment a doubt-ba, és innen menges fejezte be! 3:31 portman és stiller operatőr kategória jön dod mantle szinte 100%, aki ugye egy exdogmás, részben dán álllampolgár, érdekesség, hogy 2 filmben is jelentős szerep jutott a digitális képrögzítésnek (slumdog és benjamin button) a dark knight meg imax-úttörő deakins ugye 8x-os jelölt, de remélem nem ezért a szarért kap, idén a doubt és a revolutionary road is 100x jobb volt! miranda meg tulajdonképpen ezzel a filmmel debütált, de már 20 éve dolgozik fincherrel a legjobb operatőr:anthony!!!! mondom, unalom, 8/8 nálunk! erre pihenjünk egy reklámmal! alatta meg frost/nixon boncolgatás a stúdióból ámulok és bámulok! 3:38 jessica biehl tudományos oscarok! na én el aludni... 3:40 slumdog boncolgatás kardomba dőlök! de alatta moulin rouge végefőcíme szól! nem kérdés, hogy az 5 jelölt közül a legjobb film nem az örökkévalóságnak készült mint a no nountry vagy a there will be blood, de a szezon legjobbja egy gesamtkunstwerk egy tökéletes rendezővel! míg a button gesamtkunstwerk rendező nélkül! 3:45 franco, rogen és kaminski jő! kaminski????végre valaki aki megérdemli a figyelmet! legjobb rövidfilm: spielzeugland ha én mennék fel, kezet is csókolnék kaminskinak! mit szólnátok egy kis reklámhoz? alatta pankáék boncolgathatnák a milket rendicsek? 3:52 még mindig jackman a műsorvezető??? eddig hol a picsába volt? na megint énekel! kezd zubogni a vérem 3:57 na csakhogy vége ezt a luhrmann csinálta? 3:58 még egy kis reklám pankáék kifogytak a film-jelöltekből, most mellékszereplő-elemzéssel bombáznak alatta a rekviem egy álomért zenéje 4:01 a férfi epizódista korábbi győztesei akkor most fog mathilda papája nyerni! christpher walken, kevin kline, cuba gooding jr, alan arkin, joel grey jönnek a jelöltek: philip seymour hoffman, josh brolin, robert downey jr, micheal shannon, heath ledger mind remekek voltak, de ma csak egy valaki nyerhet! a legjobb férfi mellékszereplő: heath ledger a szülei és a lánytestvére veszi át a díjat! 4:11 mit szólnátok a várva-várt dokumentumfilmes montázshoz? ez kezd nevetséges lenni! nem csodálkoznék ha néhány éven belül a petőfin hallgatnánk az átadást! ha jól sejtem a legjobb dokumnetumfilm következik! nyert! a legjobb egészestés dokumentumfilm: Man on Wire 10/10, és álomkór! beszarsz, még mindig 76,6% elégedett a show-val! a többiek elaludtak, úgy könnyű! a legjobb rövid dokumentumfilm: smile pinki 4:19 most kaptunk híreket, hogy jackman a wolverine újraforgatása miatt tűnik el félórákra! gyerünk egy kis szünetre, amondó vagyok! kávé, redbull, speed! addig visszatekintés a red carpetre, ha rövidtávú emlékezetkiesésbe szevednénk! 4:22 ki ez a jóképű fickó? honnan is ismerős? ja ő a műsorvezető! akció filmes montázs, akkor most a vizuális effektek díja jön? igen, és will smith jelöltek: benjamin button, the dark knight, iron man a legjobb viuzális hatás: benjamin button dark knight csúnyán szopóágon van! és most a hanghatás vágás! most eldől a slumdog söprése! a legjobb hanghatás-vágás: the dark knight nincs söprés, ahogy jósoltuk, 5-6 díj a dal függvényében! a legjobb hang is jön a legjobb hanghatás: slumdog millionaire hoppácska! ez a harmadik díj, még 8 is meglehet! nem lehet will smitht lelőni, a vágó díjat is hozza ez tuti a slumdog, ezen a hülyék is megértik miről szól ez a szakma a jelöltek: frost/nixon, the dark knight, milk, slumdog, benjamin button a legjobb vágás: chris dickens-slumdog millionare szerintem a 4., laci szerint az 5. díja a filmnek! na vajon kinek van igaza? nyert, nekem! 4:38 panka és laci nyavalyognak egy kicsit, milyen komolyak a filmek! mint a the reader ami montam már, hogy rossz? egy haverom szerint azért 2 lemezes rip van csak belőle, mert egyben senki nem bírja végignézni! 4:41 jean hersholt humanitárius díj jerry lewis kapja, az ő életeét montázsolják átadja, eddie murphy! sztending ovésön! el reklámra! állítólag sűrűsödni fog a program! nem létezik! férfi főszereplő elemzés közben panka szerint rourke alakítása nem nagy szám! ez a csaj már hivatalosan is elmebeteg! 4:50 jackman előkerült! pedig már a lakosság segítségét akarták kérni az előkerítéséhez! legjobb filmzene jön, egy kis medley benjamin, defiance, milk, wall-e, slumdog remélem nem a slumdog nyer (ő fog!), a zenéje hallgathatatlan, olyna mintha clayderman szintipopja kapott volna egy goa-ráncfelvarrást! az év zenéje a dark knight, egyébként! a high schoolos tinik adják át! a legjobb eredeti filmzene: a.r. rahman-slumdog millionaire na ez az 5. díja, a film és a rendező még hátra van, a dal szerintem kérdéses, de mindjárt kiderül remélem a két egymástól megkülönböztethetetlen dal megosztotta az akadémiát, és ezt a wall-e nyeri! a legjobb betétdal: jai ho-slumdog bakfitty! akkor 8 lesz a vége, csak a hanghatás vágást bukja! a három legjobb zenetársítás 2008-ban, egyébként: a the dark knight fináléja randy, the ram bevonul a sweet child o' mine-ra és a dubliners nóta az in bruges-ből! 5:06 liam neeson és szerelmem freida pinto legjobb külföldi film borítékja van náluk a legjobb idegennyelvű film: departures/okuribito-japan! az est első meglepetése! a következő az lehetett volna, ha nincs reklám! de van! ezalat női főszereplő elemzés a géniuszoktól! alatta a friss oscar-díjas latika's theme szól! kate, aki végigrinyálta és végigdugta az évet! ezzel lesz oscar-díjas! pffffff 5:10 "in memoriam" "i'll be seeing you" by queen latifah annyira tudtam hogy newman és a sting-es orrsimítás lesz a vége! 5:16 és egy rtl-es megemlékezés albert györgyiről! szép gondolat! 5:19 reese whiterspoon a rendezői borítékot hozza! máris? ezt csak boyle nyerheti! a jelöltek: danny boyle, ron howard, david fincher, stephen daldry, gus van sant a legjobb rendezés: danny boyle-slumdog minden megy, ahogy a nagykönyvben meg van írva! szusszanjunk egyet erre a nagy izgalomra! már csak három díj van hátra, a két főszereplő és a legjobb film! szarok rá, ha kate nyer, csak mickey szobrocskával menjen haza! de az milyen lenne ha nem a slumdog lenne a legjobb film?! jóvanna, unatkozom! 5:25 a színésznő montázs megy, akkor a díj sem lehet messze! az 5 átadó: sophia loren, shirley macclaine, halle berry, nicole kidman, marion cotillard a jelöltek: anne hathaway, kate winslet, melissa leo, meryl streep, angelina jolie bárki más, mint kate óriási csoda lenne! éééés, az oscar megyen... a legjobb női főszereplő: kate winslet-the reader csak most már mickey is rendben legyen! 5:35 a színészmontázs megy a hét mesterlövész zenéjére, és jő a díj is! az átadók: robert de niro, ben kingsley, anthony hopkins, adrien brody, michael duglas a jelöltek: frank langella, sean penn, richard jenkins, brad pitt, mickey rourke ugye mickey, ugye mickey! nincs igazság, ha nem! ééééééés... nemhiszemel!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! a legjobb férfi főszerplő: sean penn-milk hogy theberzeker olvtársat idézzem, aki az egyetlen aki kitart ma hajnalban velem: "na akkor a kurva anyját mindenkinek!" embertelen nagy alakítás felett húnytak szemet, és egy fantasztikus visszatérésről vonják el a figyelmet a p.c. nevében! mindenki nézze meg a wrestlert! én vígasztalhatatlan vagyok! 5:47 spielberg érkezik, a legjobb film borítékjával! most már itt is legyen valami felfordulás! a jelöltek: benjamin button, frost/nixon, milk, the reader, slumdog millionaire a legjobb film: slumdog millionaire a djíat az a christian colson kapja akinek az utóbbi évek angol horrorrenszánszát köszönhetjük, a the descent-et és az eden lake-t túl vagyunk az közelmúlt legjobban indult gáláján, amely aztán teljes unalomba fulladt. az akadémia ismét jelesre vizsgázott gyávaságból és rosszul értelmezett politikai korrektségből! örüljönk boyle sikerének és sírjunk együtt mickeyvel! a kevés ébrenlevőtől búcsúzom: jövőre, veletek, ugyanitt?????
Vendégbloggerünk, Gulandro ezúttal a hírhedt manga és anime (anti-)hős Golgo 13 játéktermekben és konzolokon befutott karrierjét tekinti át, a megszokott részletességgel.
Van valami humoros abban, amikor a keletiek egy idealizált gyilkoló gépet álmodnak meg maguknak, magukról, aki majd’ kétméteres ázsiai férfiként, James Bondot megszégyenítő módon végzi a dolgát, úgy az ágyban, mint a bérgyilkos szakmában … és mindkét posztján „premier plánban”.
Golgo13 egész estés rajzfilmjeiről (imádom ezt a kifejezést) már szólt korábban Chavez ezen blog virtuális hasábjain, és ígérete szerint még fog is írni a valóra vált anti-hősről, így nekem megmaradt a lehetőség, hogy legfelkavaróbb gyermekkori játékélményeim egyikéről mesélhessek. Bár felmerül a kérdés, képes vagyok-e koherens szöveget alkotni anélkül, hogy konkrétan szerepeljen benne a nindzsa vagy a feudális japán orgyilkos kifejezés, azt hiszem a címszereplőt kísérő médiumok megismerése után találni annyi összefüggést a múlt aduászai és a fiktív ’70-es, ’80-as évek sárga terminátora között, hogy képes legyek erre a hermeneutikai bravúrra.
Felrúgva a kronológiai rendet rögtön a legkésőbbi manifesztációkkal kezdeném, amik legyenek bár immáron roncstelepeken korrodálódó szemetek vagy újkori kvarcgépre megjelenő játékok, mindenképpen keserű ízt hagynak a szánkban. Valamikor a ’90-es években kezdtek el kísérletezni a játéktermek a Virtua Cop-szerű, valóban háromdimenziós játékokkal. Bár napjaink olykor szemet gyönyörködtető alkotásait látva elégedettek lehetünk, sokunk fiatalkorát átívelte a korai 3D-s próbálkozások gyomorforgató látványa. Az árkád termekben kiállított „fegyveres” programok között hamarosan feltűntek a mesterlövészes darabok, és ki is tűntek azzal, hogy szinte senki nem játszott velük. Bár az itthoni gyermek pénznyelőkben ez az irányzat a Silent Scope sorozattal gyűrűzött be, keleten jó szokásukhoz híven, rögtön fél tucat franchise-zal támogatták a felfuttatni kívánt médiumot. Ennek a hagyománynak esett áldozatul a Golgo13 is akkoriban.
A legrosszabb talán az, hogy a lehetőség mennyire adta magát … hiszen a központi szereplő egy átalakított M-16-ossal mesterlövészkedik filmen, képregényben, rajzfilmben is, milyen kézenfekvő erre a lehetőségre építeni a játékokat, szám szerint majdan három identikus darabot egyszerre. A felvezetés is remek volt, hiszen a képregény eredeti oldalait és történeteit interpretálták a játékba, melyek mindegyike végül egy mesterien végrehajtott „hedsáttal” ér véget. A hazai közönség nem vehette ki részét ebből az örömből, így ráfanyalodtunk, hogy a megbízhatatlan MAME emulátorral játsszuk ezeket az eredeti nyelvű darabokat. A játékmenet igen érdekes: nagyjából 5 percig olvasunk egy képregényt (ami a kanjik ismerete nélkül némileg lohasztó) majd végre a kezünkbe kapva az irányítást, lövünk egyet valamire vagy valakire, aminek a hatására újabb 5 perces képregény jön, majd egy új pálya betöltése.
Tudom mire gondoltok, hogy egyet vagy többet lőttünk-e a két 10-12 perces átvezetés között, de higgyétek el, amint feltűnik a 3D-s gyorsítást igénylő játék grafikája 3D-s gyorsítás nélkül, mindent megtesztek, hogy ne kelljen sokáig nézzétek ami a képernyőn van. Jelen esetben tökéletesen végrehajtjuk a megbízást…that’s the way of Golgo13. Képzelem, milyen vad partik mehettek a japán árkádokban, amikor két Virtua Cop gép mellé beállított golgós játékkal valaki negyed óránként lőtt egyet… Ez is olyasmi, ami csak Japánban történhetett meg, három egymást követő játékkal is.
Ennek a (zseniális, innovatív, stílusteremtő) koncepciónak továbbélése lesz az idén/jövőre megjelenő Golgo13 játék a Nintendo DS kvarcra. Az eddig látott tréler alapján úgy néz ki, hagyománytiszteletből vagy őszinte rajongásból, igyekeztek megőrizni az átvezetők pörgő dinamizmusát és a „távcsövezés” diszkrét báját. Bár nincs sok esély, hogy eljusson ez a mi partjainkra is, a korábbi arcade darabok ismeretében együtt tudok élni azzal a tudattal, hogy nem fogom a duálképernyőt böködni egy ceruza imitációval, abban a hitben, hogy én lődözök.
Meglehet szigorú vagyok a fenti játékokkal. Ennek fényében lehet véresszájú kritikusnak is tartani, vagy megátalkodott „hárdkórnak”, vagy ahogy tetszik. Ellenszenvem mégsem abból táplálkozik, hogy ezek rosszak lettek volna, hiszen az árkádjátékok egy útkeresés időszakában voltak a harmadik dimenzió és az addigi hagyományok ötvözésével, aminek alapvetően egy játszható, különleges színfoltja volt a Golgo13 széria, a nintenDóSsal pedig még módom sem volt játszani, úgy ítélkezem. De lássuk most a két első játék történetét, amelyek a szóban forgó antihős karakterét járják körül.
1988-ban a világ tehetősebb háztartásainak túltáplált gyermekei általában a Nintendo Entertainment System (NES) egy-egy példányával rendelkeztek. Játékosi igényeiket az olasz vízvezeték szerelők heroikus magánéletét feldolgozó programok vagy hasonszőrű társaik tökéletes kielégítették. Azonban egy renitens „third-party”(a hardver kiadójához nem közvetlenül kapcsolódó) fejlesztőcég nem átallott egy felnőtt tartalmáról elhíresült anime és manga hőst a 8-bites valóságba álmodni. A Golgo13: Top Secret Episode nem csupán történetével (ami túlmutatott kortársaién) vagy erőszakos jeleneteivel (elvérző haldoklók a távcső szerencsétlenebbik végén) hanem a szexualitás konkrét utalásaival (két félmeztelen figura összeér, és közös megegyezéssel eloltják a villanyt) is feldobták a serdületlen gyermekek játékkal töltött óráit.
A játék egy kétdimenziós platformer volt, ami a mindig öltönyös és higgadt golgót számtalan egzotikus helyszínen (Görögország, New York, Dél Amerika meg Afrika) vezette végig, néha megtörve egy kis FPS-es lövöldözéssel (amolyan Operation Wolf jelleggel). A grafika meglehetősen egyszerű volt, de az ilyesmi ebben a korban igazán nem róható fel egy kezdő fejlesztő cégnek a konzolipar önmegvalósításának hajnaláról. A történet volt igazán érdekes, igaz, a Tom Clancy hangulatú, CIA-KGB kifejezésekkel dobálózó szövevényes sztorit csak manapság értem már, különösen, hogy módunk van megismerni a hátteret.
A vízvezeték szerelőkre felesküdött Nintendo viszont, bár a fent említett dolgokat nem törölte a játékból, a „valódi” történetet eléggé megváltoztatta. Az eredetileg náci utódállamból lett DRAK birodalom egy CIA által kikísérletezett biológiai fegyvert tulajdonít el, és módszerválasztásukkal (moddolt M16) igyekeznek Golgo13ra terelni a gyanút. Bár a CIA és a KGB is hősünkre vadászik, mindkét oldalon vannak, akik hisznek az ártatlanságában, és támogatásukról a segítségére küldött fiatal és vonzó hölgyekkel biztosítják. Golgo igazán nem válogatós, és minden náció által felajánlott hölggyel villanyt olt, aminek hatására a képernyőn maradt hud-on láthatjuk, amint teljesen felgyógyulunk reggelig. A játék meglehetősen nehéz, sok rajongó nem is vitte végig, így kimaradtak a hasonlóan megváltoztatott főellenségharcból. A végleges verzióban annak rendje és módja szerint elpusztíthatjuk a DRAK birodalmat irányító agyat (csak tudnám, mi ez a lombikagy fétisük) ahelyett, hogy az eredeti koncepció alapján Adolf Hitler reinkarnációját ölhetnénk meg. Remélem érezhető a két verzió közötti különbség.
A Vic Tokai fejlesztőcég és kiadó tanult az előző rész hibájából, és az 1990-ben megjelenő folytatásban igyekezett megfelelni a Nintendo „demokratikus” irányelveinek. Magam részéről én sem ragaszkodom a nácis utalásokhoz, de az erőszakból és szexből nem szívesen engedek, ez olyan férfidolog. A nyugaton The Mafat Conspiracy címen megjelent darab a keleten Riddle of Icarus titulussal megegyező epizód. Bár én ebből csak az utóbbi, kanjikkal kommunikáló epizóddal találkoztam, teljesen világos volt előttem a történet, ami a rajzfilmszerű és kivitelezésű átvezetőknek épp úgy köszönhető, mint annak, hogy fiatal korban tökmindegy milyen nyelven volt valami, ha egy idegen nyelven se tudtunk még olvasni.
Érdekesség, hogy ez a játék (is) csak a ’90-es évek második felében hazánk kínai piacait elárasztó sárga kazettás konzolokon volt beszerezhető. Ezek a többféle külsővel és irányítóval megjelent gépek ugyanazt a szabvány műanyag kazettát ették (ez az igazi multiplatform), és elérhető áruk révén a vidéken töltött nyaralások megmentői lettek. Ez a különleges misztériummal körülvett platform (a „sárga kazettás” gép) megérdemelne egy külön cikksorozatot, de nem terhellek vele inkább titeket.
A fejlődés a játék minden területén tapasztalható volt: a játékmenet gördülékenységén és változatosságán éppúgy, mint a grafika minőségén. Mostanra talán nevetségesnek tűnhet, de akkor ez a két év különbséggel megjelent program összehasonlíthatatlanul szebb volt, és hosszú átvezetői egyszerűen jók voltak a szemnek. A platform és labirintusos pályarészek mellett visszatért a mesterlövészkedés (olyan formában, mint később az erre épülő árkád részek) és megjelent egy új típus is, az autóvezetés. Ezzel a repertoárral a játék fejezetei egy lebilincselő, filmszerű élménnyé álltak össze, amit megpróbálok érzékeltetni a játék kezdő pályáinak leírásával:
A nemzetközi műholdhálózat egy nukleáris rakétákat hordozó darabja becsapódik Afganisztán hegyei közé. A CIA és a KGB egymásra mutogat, és kezd kiújulni mindenki kedvenc hidegháborús hangulata. A CIA megbízza Golgo13-at (aki amúgy is tartozik nekik a korábbi eset miatt, szerintük), hogy nézzen utána az eltűnt tudósnak, Dr. Barrowsnak Párizsban. A KGB informátor szerint ugyanis összefügg a műhold és a professzor eltűnése, mert mindkét eset mögött a Mafat szervezet áll. A Mafat tagjai közelkeleti nindzsák, akik megszállták Párizs belvárosát és elragadták a tudóst. Hősünk végigküzdi magát a halálcsapdává vált „sanzerizén”, és a titkos bázisuk főbejáratán keresztül jut el a helyi nindzsafőnökhöz. Azt laposra veri, majd azon az úton amerre jött, fegyverropogás közepette elhagyja az épületet. A városból egy Ferrarival távozik (csak hogy ne legyen feltűnő) így nincs okunk meglepődni, amikor az autó fölé egy harci helikopter száll, támadásra készen. Golgo egy sóhajtás nélkül összeállítja a fegyverét, és a kopter pilótafülkéjén keresztül kilövi az arcátlant, majd végignézi ahogy a magatehetetlen gép az erdőbe zuhan, ahol kigyullad.
Én nem tudom, ki hogy van vele, de egy 8 bites játéktól ez huhh. Akkor is annak éreztem és tegnap is, amikor az emlékek felelevenítése végett újra elővettem az FBI Policeman 2 feliratú sárga kazettát a dobozból (okés, nem írok a kazikról többet). Amit azonban nem tudok figyelmen kívül hagyni, hogy a játék bár rövidebb lett, de talán még kétszer annyira nehezebb. Mire egy 7-8 éves memorizálja az útvesztőket, és rájön, hogy merre, hova is kell menni, általában az életkedve is elmehet. Akkor sem jobb a helyzet, ha ezeket az idősebb játékosoknak szánták (megint van szex, sokkal szebb is most) mert ők talán nem kontroller törésre alkalmas játékélményre vágynak. Az egyik kedvenc játékom volt a kamu-nesen és emlékeim szerint egyetlen alkalommal sikerült végigvinnem…más kérdés, hogy megérte-e.
Gulandro után újabb Geekz-olvasónak támadt kedve vendégbloggerkedni. FdaveMiyazaki Mester egy kevésbé ismert korai remekét veszigórcső alá, plusz Arséne Lupin japánosításának történetét foglalja össze.(Ha más is vendégbloggerkedne: geekz@index.hu.) Bizonyára sokan ismeritek a híres francia tolvaj, Arséne Lupin történeteit, de legalábbis hallottatok már róla. Ez egyáltalán nem meglepő, hisz rengeteg formában lehet a nevével találkozni a mai napig, elég csak a szinte folyton műsoron lévő tévésorozatokra, vagy a kissé balul elsült mozifilmre gondolni. Az meg aztán tényleg dicséretes, ha valaki az eredeti, Maurice Leblanc által írt könyvekre vetemedik.
Azonban van egy itthon sajnos eddig mellőzött, a világ többi részén elég nagy kultusznak örvendő unokája is a nagy Arséne Lupinnek, aki esetlegességével és humorával garantáltan jó pár éven keresztül fog még szórakoztatni boldog-boldogtalant. Ő nem más, mint Lupin the Third, megszámlálhatatlanul sok anime illetve manga főszereplője.
A fiktív Lupin kalandjai 1967. augusztus 10-én kezdődtek. Ekkor jelent meg első ízben az Action Manga Weekly nevű magazinban, az író-rajzoló posztot pedig egy bizonyos Monkey Punch vállalta magára. A Monkey Punch álnév Kazuhiko Katōt rejtette, aki 1937. májusában született, és azóta Lupin kalandjain kívül számtalan figurát ötlött ki és öntött mangaformába. A rendkívül termékeny mangaka azonban számtalan sikere és tényleg értékes munkája mellett egyértelműen a gátlástalan tolvajjal vált ismertté, neve azóta is imába foglaltatik minden egyes elvakult rajongónál.
Az első mangasorozat 1972-ig futott (190 sztori), de nem kellett várni sokat a következő szériára sem. Ez utóbbi 1977-ben indult, és 184 sztorit foglalt magába. A rajzolt változat mellett elég gyorsan kijöttek az animált verzióval, ami először tévésorozatok, majd mozifilmek és TV-specialok formájában került képernyőre. Mindezek száma mára már a végtelenhez konvergál, kevesen vannak azok, akik tényleg észben képesek tartani a hosszú sorozatok és mondjuk a specialok eseményeit, bár az is igaz, hogy német tévéadókon szinte rendszeresen feltűnik valamelyik film, így nekik lényegesen könnyebb memorizálni a látottakat.
Fontos viszont Monkey Punch névválasztása. A kezdésnél egyáltalán nem törődött a jogokkal, állítólag nem is foglalkozott a Maurice Leblanc-örökösökkel, igaz, nem is zaklatták őt. A dolog akkor lett érdekes, mikor az egész brand, kinőve addigi korlátait, Japánon kívül is terjeszkedni kezdett. Itt már szemet szúrt az illetékeseknek, plágium és hasonlók vádja fogalmazódott meg a rajzoló ellen. Így történhetett, hogy az amerikai keresztségben nem egyszer a The Wolf, vagy a Rupan nevet kapták a filmek. Előbbi a Lupin egy kicsit ferdített fordítása, míg utóbbi a Lupin japán kiejtéséből eredeztethető. Ma már nem kell efféle ferdefordításokra hagyatkozniuk a Japánon kívüli terjesztőknek, ugyanis az említett jogok lejártak, így szabadon használható bárhol a Lupin III név.
A főhős maga, mondhatni, szembeköpte nagyszülői örökségét, és ahelyett, hogy folytatta volna a megkezdett hagyományokat, és személyében újabb „tolvajok Sherlock Holmes-a” vált volna belőle, őt egyedül a nők és a pénz mozgatta és mozgatja meg. A tipikusan rajzfilmes megoldások nagy örömmel rendelődnek alá ezen tulajdonságoknak, és valljuk be, nekünk is jobban esik egy gátlástalan figura kalandjait bámulni. Egy jólszituált, öltönyös úriember helyett egy esetlen, vicces, ám sármos és céltudatos főhőst kapunk, aki a kalandok során egyfajta James Bond-paródiává is válik.
A mangában és az animékben Lupin III mellett jószerivel állandó fő- és mellékszereplők húzzák a talpalávalót. Baráti és segítői körébe tartozik Jigen, a mindig kalapot viselő, Lupin egyfajta érettebb és megfontoltabb énjét eljátszó bandita, illetve Goemon, a nagyszerű kardforgató, aki a legendás japán bűnöző, Ishikawa Goemon leszármazottja. A kötelező femme fatale szerep Fujikóra jut, és mint mindig, kell egy állandó ellenfél, aki a gegek hatalmas részéért lesz a felelős: belép a képbe Zenigata, a flúgos rendőrfőnök is. Ők négyen alkotják általában a gerincet, rajtuk kívüli szereplők csak az adott filmben tűnnek fel.
A hosszúra nyúlt bevezető után jöjjön hát a címben már beígért Cagliostro kastélya. Miyazaki Hayao neve az itthon is kiadott dévédé-sorozat óta talán még ismertebbé vált kis hazánkban, azonban azt kevesen tudják, hogy mielőtt megalapították volna a Studio Ghiblit, Miyazaki elég sokat dolgozott a Lupin III sorozatokban. Az első tévésorozatban társrendezőként, a másodikban pedig két rész erejéig rendezőként vett részt. Egyik első komolyabb munkája viszont a Castle of Cagliostro volt, ami 1979-ben került a japán mozikba.
Az egészestés mozifilm egy képzeletbeli európai államban játszódik, Cagliostróban, ahova egy balul elsült monacói bankrablást követően csöppen a két főhős, Jigen és Lupin. Európai kisautójukban többször is egy lány segítségére sietnek, akinek a nyomában fegyveresek loholnak, ő maga pedig menyasszonyi ruhát visel. A látószög tágítása után szépen lassan adagolódnak az információk magáról az országról, és címben szereplő csodálatos kastélyról is.
A készítők megpróbáltak egy nagyon is hihető, és lendületes kalandmozit keríteni, ehhez pedig rengeteg helyről kellett addig elcsépelt közhelyeket kölcsönvenniük, hogy azokat kipofozva és felhasználva hatalmas vigyorral és elégedettséggel merjenek a közönség szemébe nézni. Miyazaki precizitása már itt is megmutatkozik, a felhasznált elemek megfelelő tempóban való beillesztése, vagy egyszerű megmutatása nagyfokú szakértelmet igényelt. Ezeknek megfelelően kapunk egy túszkiszabadítós filmet, amit egy kis pénzhamisítással is megspékeltek az alkotók. A várható sémára épülget a történet, de mindezt anélkül teszi, hogy unalmassá vagy középszerűvé válna.
A hercegnőt, ahogy a mesében meg van írva, a gonosz és csúf grófhoz akarják feleségül adni, neki pedig, természetesen, egyáltalán nem fűlik ehhez a foga. Az ő drámája mellett második szálként ügyesen megírva jön a képbe a kastély sokáig halogatott, rejtett titka, ami, miután Lupin felfedezi, elég nagy galibát okoz.
Lupin és Jigen kettőse már az elején mosolyt fakaszt annál a bizonyos autós üldözős jelenetnél, előbbi viszont szokásához hűen a film végéig megőrzi humorát. A bajból általában hajszál híján megmenekülő főhős poénjai jól megírtak, csak egy-két erőltetett akad. Amint a nő közelébe jut, Lupin megbolondul, és bár korábbi manga-, illetve későbbi animeváltozatokban szexuális túlfűtöttsége jobban kidomborodik, visszafogottan, de már itt is megjelenik. Ez a visszafogottság talán kicsit zavaró lehet, de mivel tudjuk milyen Miyazaki mester stílusa, ez tökéletesen elnézhető, sőt igazából a történet szempontjából elhanyagolható. Az önmagában is brillírozó Lupin akkor lendül azonban csak igazán formába, amikor bekerül a képbe a rendőrség, vele pedig az ütődött Zenigata kapitány. Kettejük találkozása érdekes csemege, a tolvaj átverős poénjai pedig nagyszerű töltelékei a mozinak.
Dramaturgiai szempontból sem találni hibát a Cagliostro kastélyában: ha lenne tankönyv, ami sorra veszi egy bűnügyi vígjátékba kötelezően beillesztendő sztorielemeket, fogásokat, ez az anime lenne annak iskolapéldája. Bár tényleg semmi újat nem hoz, az addig a filmművészetben használt paneleket mesteri fokon illeszti magába, és ennek tetejében még a "szereposztás" is tökéletes.
A pénzhamisítás és a hercegkisasszony szála a történet vége felé összeolvad, hogy egy akciódús fináléba torkolljon a film. Természetesen kiegészül a szereplőgárda a most kicsit keveset szereplő Fujikóval, illetve egy epizódszerep erejéig Goemon is tiszteleté teszi. Zenigatának a pénzhamisítást leleplező, tévékamerába előadott álmeglepettsége viszont egy utolsó döfés a rekeszizmok közé: rájövünk, hogy Lupin mellett tényleg ő a legnagyobb arc, mégha néha ezt elég rendesen képes is álcázni.
A külcsín fontos elem egy rajzolt filmnél, ám a készítők semmit sem bíztak a véletlenre. Számtalan vonás utal a későbbi Miyazaki stílusra, ezek közül a legszembetűnőbb a bajszos, segítőkész szolga külleme, ami akár egyből illeszthető lenne egy újkeletű Miyazaki moziba. Ugyanígy a Karl nevű kutya, akinek egyetlen közeli beállítása van, de azalatt van időnk elmerengeni: a Mester már akkor is Mester volt.
A Castle of Cagliostro tehát egy nagyszerű példája az igényes bűnügyi vígjátéknak, emellett pedig méltán vált az egyik leghíresebb Lupin III mozifilmmé. Bár az összes többinek sem kell szégyenkeznie, ebben a moziban tényleg minden megvan, amit egy tapasztalt, vagy épp mit sem sejtő néző kívánhat, és még nem is feltétlenül kell ismernie a szereplőket, előzményeket. A Lupin III köré időközben épült brand világméretűvé duzzadt, a megszámlalhatatlan tárgy és csecsebecse mellett a legfontosabbak szerencsére a filmek és a mangasorozatok maradtak. Talán csak idő kérdése egy magyarországi dvd-premier.
Gulandro folytatja vasárnap elkezdett Tenchu-monográfiáját.(Ha másnak is vendégbloggerkedni támadna kedve, nem csak nindzsás témában, az a geekz@index.hu-ra küldje a cikket. Megjelenni persze csak az fog, aki megüti a mércét.)
2003 - Tenchu 3: Wrath of Heaven (PS2; mobil) / 2004 - Return from Darkness (XBox)
A generációváltás érzékenyen érintette a sorozatot. A 2003-ban megjelent számozott részt ugyanis már nem a pályázaton nyert és az előző részeket jegyző csapat, hanem a From Software hozta tető alá. Homályos hogyan került ki a Sony szárnyai alól a nyugati Activision berkeibe a széria folytatásának a joga, de gondolom nem szerencsés az ilyet bolygatni. Párhuzamosan a Ps2-es megjelenéssel az első néhány Ayemés pálya mobiltelefonokra is megjelent, illetve egy évvel rá követte a Microsoft konzoljára megjelent bővített verzió, új címmel.
A történet az első rész vége után pár évvel veszi fel a fonalat, mikor Rikimaru visszatér önkéntes száműzetéséből és ismét Gohda földjén kezd tevékenykedni, mint az Azumák jogos vezetője. Ezúttal egy gonosz varázslóúr, Tenrai készül átvenni a hatalmat és ezt a gonosz Mei-Oh hatalmának újraélesztésével kívánja elérni. Terve végrehajtásához újraéleszti az elmúlt korok legveszedelmesebb harcosait és a Tenchu univerzum néhány korábban elesett szereplőjét is. Ayame és Rikimaru azonban ezúttal is kap egy különös segítőt, Tesshu, az orgyilkos vándor orvos személyében (kedvenc karakterem a sorozatból) és hol együtt, hol külön-külön harcolnak a legendás erejű ékkövekért, melyekkel a gonosz visszanyerheti erejét.
Az előző részek komoly, lélektani történetei után szerintem jogos lehet a kritika az erőteljesen fantasy-s, Ninja Scrollra hajazó dramaturgia okán. Mesebeli varázsszerek és a halottnak hitt ősellenségek visszatérése bár nem feltétlenül a világirodalom csúcsát képviselik, én még sokadik végigjátszásra is élveztem. Xbox konzolt is csak a két plusz pályát tartalmazó verzió miatt vettem és nem is bántam meg. Sajnos az előző részekben rendszeressé vált pályaszerkesztő hiányzik, de már a PS2-es verzióban is nagyon komoly multiplayer lehetőségek kaptak helyet. Az egymás elleni nindzsulás mellett kooperatív módon megoldható küldetéséket is végrehajthatunk barátainkkal, igaz a látszat ellenére ez a funkció nem lett teljes egészében kihasználva. A Microsoft verziója megtoldotta ezt egy online játszható lehetőséggel, de még mindig nem az az élmény, amire ez alapján az újítás alapján vártunk. Az utóbbi verzió egyébiránt grafikai téren portolási hibákkal küzd, míg a PS2-es rész szép, néhol kifejezetten gyönyörű. Az atmoszférikus zenék visszatértek és a klasszikus játékmenettel elegyítve egy újabb maradandó játékélményt nyújtanak.
2005 -Tenchu: Fatal Shadows (PS2)
Ez az a játék, ami a legtöbb rajongónál kiverte a biztosítékot és elkönyvelték a sorozat halálának. Azonban egy igazi geeket az ilyen aljas hangulatkeltés nem tud eltántorítani attól, hogy kedvenc sorozatának egy újabb részével játszhasson. Különösen, ha az még tetszik is neki, sőt, egyik legjobb darabnak tartja mind közül. Egyszerűen arról van szó, hogy a From Software-nél még mindig nem mertek az alap játékmechanizmushoz hozzányúlni és egy új történettel, illetve egy kis tupírozással újra harcba küldték a Tenchu címet. Ebben az epizódban a játékszabályok kicsit megváltoztak: a leorgyilkolt ellenfelek után a gép tekercsekkel jutalmazott minket, melyekből eleget összegyűjtve kellett elérnünk az eddig csak lopakodósan megszerzett elismerést a pályák végén. Minél trükkösebben öltünk meg hát valakit, annál több tekercsünk lett és annál több különleges nindzsaképességet (zúmoló látás, falon függeszkedés, kombótámadások) szabadítottunk fel magunkban. Ezzel párhuzamosan bevezették, hogy különleges esetben akár több ellenfelet is képesek vagyunk egyetlen gombnyomással egy látványos animációban harcképtelenné tenni karaktereinkkel, ami ha új magasságokba nem is emelte a cselekményt, mindenképp új színt vitt az amúgy is megunhatatlan öldöklésbe.
A játék története az eddigiekkel ellentétben nem szereplőválasztással indít, hanem felváltva fogjuk irányítani a két főszereplőnőt – két tizenéves nagymellű nindzsalányt… végig … van Isten. A történet amúgy az első és a harmadik rész közötti időben játszódik (igen, megint előzmény) mikor egy balsorsú lány, Rin klánját elpusztítja egy csapat jól képzett gyilkos és őt is a fizetett fejvadászok ösvényére sodorja ezzel. Ayame, mint aki maga is átélte szerettei és otthona elvesztését, igyekszik a háttérből támogatni a fiatalabb lányt és együtt végére járni a Hagakure falu pusztulásának. Ez azonban kissé bajosan indul, hiszen Rin hősnőnket vádolja, és megesküdött, hogy megöli, ha újra találkoznak.
Talán látható, hogy ezúttal egy igazi, drámával és vérrel írt nindzsatörténetet kapunk, olyan átvezető animációkkal, mint amikor például három nagymellű nindzsalány gyilkolja egymást a képernyőnkön … gyilkolja … és három … igen. Emellett a küldetéseket autentikus festmények bevágása és elvont, ködös narráció kíséri a női gyilkosok létével kapcsolatos kérdéseket boncolgatva. Tesshu is feltűnik, ugyanakkor nincsen harmadik karakter, sem pályaszerkesztő, sem többszereplős játékmód. Van viszont alternatív befejezés, a pályák attól függően követik egymást, hogy mit csináltunk, és mit nem az előző részeken és így a játékidő jócskán kitolódhat. Ha úgy fogjuk fel, hogy egy kifejezetten japán szájízzel készült, elvont alkotásról van szó, ami a Tenchu „nyelvét” használja fel az önkifejezésre, akkor tudjuk szeretni a játékot, nekem sikerült…valahogy…igen.
A hordozható nindzsák sorozat egyik jeles képviselője, mely 5 szereplő kampányát, pályaszerkesztőt, és online játékmódot tartalmazott egymás elleni és ko-operatív lehetőséggel. Ezek után azt mondani róla, hogy kissé középszerű lett, istenkáromlásnak hathat, de nem áll messze a valóságtól. A From Software által prezentált játék ugyanis minden elvitathatatlan nagyszerűsége mellett prezentáció terén kicsit a könnyebbik végén ragadta meg a munkát: a látótávolság nevetségesen kicsi, a pályák kifejezetten rövidek, a szép CGI átvezetőkben a hang nem igazán van szinkronban a szájmozgással és néhol az animáció könnyeket fakasztó módon egyszerűen eltünteti a karaktereket kivégzésekkor. Hogy emellett az irányítás nem a legjobb, az egy dolog, de játék alatt folyamatosan arra gondoltam, hogy ha ezt rendes asztali konzolra adják ki sokkal jobb lehetett volna.
A történetek novelláskötetszerűen a Tenchu univerzum különböző idejéből valók. Rikimaru egy különleges átok nyomait kutatva igyekszik megmenteni Kiku hercegnő életét Onikagétől. Ayame érzelmeivel küzd, melyeket Onikage próbál felhasználni ellene úgy, hogy gyerekkori és jelenkori szerelmei arcát ölti magára. Valamilyen különleges erő birtokosaként Onikage visszahozza halálból Rin rosszsorsának okozóját, hogy a fiatal költő-orgyilkoslány sebezhető lelkivilágát megbolygassa, miközben Tesshu munkahelyi problémákkal küzd, melyeket a háttérből generál egy gonosz illető…vajon kicsoda. Ami viszont tényleg meglepetés volt, hogy az ötödik karakterként magát Onikagét irányíthattuk, több kalandon keresztül és bár ezek a mellékelt szöveges narráció szerint zseniálisan gonosz tervek véghezvitelei voltak, valójában csak megorgyilkoltunk mindenkit és kimentünk a kijáraton.
Talán negatívnak tűnhetnek a fentiek, azonban a játékot számomra azok mentik meg, akikre az ember legkevésbé számítana: a rajongók. Az internetes közösségek ugyanis több oldalon osztják meg egymással a marokkonzollal készített pályákat, melyek olykor a gyáriaknál is komplexebb, eredetibb pályák. Sőt, mivel átvezetőket és bevezetést is szerkeszthetnek az alkotásokhoz komplett kampányok születnek, melyek a történet hiányos részeit hivatottak pótolni. Olyasmi ez, mit amit a Sega a Fatal shadows esetében csinált: a széria nyelvét használják fel, hogy elmondhassák a maguk történetét nindzsákkal.
Csak a teljesség kedvéért ejtek szót a „kvarcgépre” megjelent epizódról, mivel sok tekintetben elszakadás az eredeti sorozattól. Gonosz megjegyzés lenne, hogy a legjobb része az élőszereplős tévéreklámja? Lényegében egy izometrikus lopakodós játék ez, ami nem is lenne rossz, ha nem 50 (!!!) pályán keresztül kellene ugyanazt csinálni, ami jelen esetben a képernyő piszkálása egy tompa ceruzaimitációval. Messze nem az a nindzsaszimuláció, ami miatt az ember szereti a sorozat gyengébb részeit is akár. Tökéletesen megértem, hogy a „kvarchardver” nem nyújthatott olyan hátteret, ami szükséges a megszokott játékmenethez, de akkor érdemesebb lett volna egy Ninja Gaiden vagy Shinobi útjain haladva egy kétdimenziós platformjátékot létrehozni. De az a játék a címétől kezdve sántít.
A történettel alapesetben ki is lennék békülve. Kiku hercegnőt férjhez adják, Ayame és Rikimaru már éppen fellélegez, hogy többé nem kell megvédeni, amikor érkezik a hír, hogy megtámadták a lányt szállító csapatot és egy kis faluban húzták meg magukat. Így hőseink előbb a banditákkal majd az idegen katonákkal veszik fel a harcot, hogy megvédelmezzék a menyasszonyt, végül a gonosz nindzsák élén az aktuális főgonosz is megjelenik, akinek személye ugyan nem okoz ovációt, de legalább ezúttal nem Onikage (azt hittétek mi?).
2007 - Tenchu Z (XBox360)
Azt már az előző konzolgenerációban is láthattuk, hogy a Microsoft erősen érdeklődött a sorozat iránt azt legmerészebb álmainkban sem hittük, hogy az új Boxon exkluzív nyitócímként üdvözölhetünk majd egy Tenchut. A furcsa cím mellé furcsaságok özöne dukál: a játékban nyoma sincs Ayamének vagy Tesshuéknak, egyedül Rikimaru tűnik fel, mint mentor és oktató. Arról van szó ugyanis, hogy nindzsánkat ezúttal mi hozzuk létre egy meglehetősen széles skáláról kiválasztva nemünk, külsőnk és harci stílusunk. Ezután küldetéseket kapunk Rikimarutól és ezeket megoldjuk…újra…újra és újra. A gond ugyanis „csak” annyi, hogy a bajnok ötletelés ezen a szinten megrekedt. A játék képtelen egy épkézláb történetet prezentálni, ami összekötné a 30-40 tökegyforma küldetést, aminek a végén az intróban és az előzetesekben megismert autentikus bőrkabátos figuráról, egy FFVII ripoff jelenetben kiderül, hogy kicsoda is valójában. Pontosan az, akire gondoltok, bizony ő.
Na de miért is vagyok negatív, hiszen a grafika „szép”. Legalábbis nem csúnya…izé…nem tudok mit mondani rá, olyan „nextgenes”. Engem momentán nagyon zavar, hogy a sötétben csillognak a szilárd vagy érdes felületek, illetve hogy nagyon élettelen az egész város, még a demóban látott nappal is, de én vagyok rossz ember, tudom. A játék igazi erejét az online funkció adja, az egész erre van kihegyezve. Ez azonban ott taknyol el, hogy mostanra senki sincs fent, aki szívesen játszana végig kooperatívban olyan pályákat amiket már karaktere kifejlesztésekor minimum 20 alkalommal végigjárt, és ebben van valami logikus is. Na ja, ha esetleg lenne offline lehetőség, hogy a haverok átjönnek hozzám és egy konzol előtt játszanánk négyen egyszerre, az jó lenne, de arra nincsen lehetőség.
2008 - Tenchu: Shadow Assault (XBox360 Live Arcade)
Egy újabb különálló darab. Miért említem meg? Van benne Tesshu. Mi ez? Egy logikai nindzsajáték, olyan Bomberman jelleggel. Jó? Tíz percig, ha többen játsszátok, tizenöt percig is szórakoztató lehet. Van értelme? Nincs. Miért szereztem meg? Az van a címében, hogy Tenchu. Hülye vagyok? Igen. Üzenek valamit a készítőknek? „LEAVE TENCHU ALONE!!! Brühühühühühü…”
2009 - Tenchu 4: Shadow Assasins (Wii; psp)
Nehéz az eddigiek után újabb és újabb részekről értekeznem. Miért teszem mégis? Mert van fény a fúvócső végén. Az Acquire ugyanis több mint fél évtized után visszatér a sorozatához. Az eltelt időben a Shinobido sorozattal letettek annyit az asztalra, hogy vakon bízzam bennük nindzsák terén. Bár én a psp-s epizódra hajtok majd, egy „legálisan” beszerzett japán nyelvű verzióját a játéknak sikerült wii konzolon végigjátszanom. Az irányítás meglepően kellemes volt, bár nagyon rá voltam szorítkozva, hogy ne vegyenek észre, ugyanis a közelharci részeken elvéreztem ahogy kell, maradt tehát a hátulról mellbe taktika. Érdekesség, hogy ismét csak a klasszikus szereplők irányíthatóak, kicsit öregedtek is az eddigi „tini nindzsa” jellegükhöz képest, és a történet tónusa is inkább az emberi drámák és a nindzsa sors irányába tolódott a látottak alapján. Reménylem, a végleges verzió, ami eljut a partjainkig, még kicsit kupálódik, mert van mit, de bizakodó vagyok vele kapcsolatban.
Végére érve az epikus utazásnak a Tenchu univerzumában, megköszönöm a lehetőséget a Geekblog csapatának, hogy mindezt megoszthattam veletek. Az utóbbi években a legtöbb kedvesem felfedezte, hogy legfeljebb csak második lehet a szívemben. Az első helyet mindörökké könnyűléptű, rezzenéstelen arcú és soha nem megalkuvó magyar-japán orgyilkosok birtokolják. Nindzsának lenni egy életstílus, egy életmód és kiváltság is egyben a mai világban. Soha nem tudhatod, hogy a melletted ülő ember a buszon vagy földalattin éppen végrehajt-e gondolatban egy kettős kivégzést valami nagymellű nindzsalánnyal … soha nem tudhatod … soha.
Miután alaposan kivesézte az első magyar nindzsa-képregényt, vendégbloggerünk, Gulandro minden idők leghíresebb nindzsa játékszériájának történetét foglalja össze - kimerítő terjedelemben. Épp ezért, mint QT a Kill Bill-t, mi is kettévágva tárjuk a kedves Geekz-olvasó elé e roppant popkulturális monográfiát. (Ha másnak is vendégbloggerkedni támadna kedve, nem csak nindzsás témában, az a geekz@index.hu-ra küldje a cikket. Megjelenni persze csak az fog, aki megüti a mércét.)
1998 sok tekintetben a videó- és számítógépes játékok revolúciós éve volt. Az FPS-ek a SIN, Thief: the Dark Project és a Half Life segedelmével túlléptették a kapcsolókeresgélésbe fulladó játékmenetet, a Fallout által kitaposott ösvényen pedig a Baldur’s Gate emelte új szintre a crpg-k zsánerét. Bár a tévére köthető konzolok még csak ebben az időben birkóztak meg a 3D-s gyorsítás gyomorforgató vizuális világával, a maguk terén itt is képesek voltak régóta esedékes lépések megtételére. Arra azonban senki sem számított, hogy a Final Fantasy VII és a Metal Gear Solid hétmérföldes csizmái mellett egy teljesen új játékstílus indul meg útjára… nindzsákkal a főszerepben.
Hálás feladat a kedvenc játéksorozatomról írni. Pár éve, mikor végleg letettem a PC-n való játékról, azonnal a sorozat részeinek megszerzésébe kezdtem. Bár gyerekkorom óta tudatában voltam ennek a csodának a létezéséről, eddig képes voltam visszafogni magamat, hogy ne konfrontálódjak végzetemmel és váljak a legveszedelmesebb lénnyé, ami a tévé előtti fotelben ülve csak elképzelhető. Az idő azonban elérkezett, és azóta sorsom összefonódott ezzel a médiummal. Szemrebbenés nélkül veszek meg konzolokat egy-egy újabb epizódért, vagy szélsőséges esetben az eltérő verziók miatt, újabb titkok vagy bónusz funkciók reményében.
A Tenchu széria története összefonódik az első játékállomás (PlaystationOne) megszületésével, amikor is a Sony Music Entertainment meghirdetett egy pályázatot kisebb játékfejlesztő cégek és kreatív csapatok számára egy új játék létrehozása kapcsán. Ezt a pályázatot az akkor alakult Acquire csapat nyerte meg az innovatív, lopakodásra hangszerelt nindzsaszimulátor ötletével. Megkapták a szükséges támogatást és a sorozat elindult különös útjára, melynek sajnos/szerencsére ma sem látszik a vége teljes egészében. Szinte minden tévére applikálható vagy képernyővel rendelkező szórakoztatási eszközre jelent meg Tenchu, így aki igazi „ninnyának” tartja magát, nem tud semmi elfogadható kifogást találni amiért még nem ismeri a sorozatot.
A Tenchukra jellemző, hogy ha egyik epizódjával játszottál, játszottál mindegyikkel. A játékmenet ugyanis az első, ’98-as rész óta SEMMIT sem változott mind a mai napig. Kiválasztott hősünkkel észrevétlenül igyekszünk a „ki” mérő sugallatára becserkészni az ellenségünket, hogy egy alkalmas pillanatban végrehajtsunk rajta egy látványos kivégzést, majd nesztelenül a következő préda vagy a kijárat felé sietünk. Bár az újabb részekben igyekeztek cifrázni ezt testőrködő feladatokkal, követéssel az alap vegyület több mint egy évtizede változatlan. Ez jó, hiszen nem kell újra megtanulnunk járni minden alkalommal, és valódi profi nindzsának érezhetjük magunkat a sokadik játék hibátlan végigvitele után. Azonban egy olyan játéknak, ami ilyen stílusteremtő belépővel nyitott egy újfajta közönség felé, nem lenne szabad megengednie magának ezt a lassan kínossá váló statikusságot. Ebben talán közrejátszott a sorozat hányattatott sorsa is, melyről a rövid kronológiában igyekszem kitérni.
A sorozat valódi első része csak japánban jelent meg Dimensional Ninja Action Movie: Tenchu címmel. A nálunk megjelent verzióhoz képest kettővel kevesebb egyjátékos pályát tartalmazott, amit egy későbbi, Shinobi Gaisen alcímű kiadványban pótoltak. Abban már egy pályaszerkesztő is helyet kapott; a vele készített 100 legjobb rajongói pályát tartalmazó kiadás is megjelent a szigetországban.
Az Azuma nindzsaklán történetébe itt kapcsolódhattunk be, amikor Rikimaru, az albínó orgyilkos és Ayame, a zavart és kegyetlen kunoichi valamelyikét irányítva Gohda szamurájúr és lánya, Kiku védelmében hajtunk végre kémfeladatokat. A pályák előrehaladtával világossá válik, hogy egy túlvilági hatalom, a rettegett Mei-Oh démon készül evilági uralmát kiterjeszteni a provinciára, és elküldte ügynökét, a démoni harcművészt, Onikaget, hogy készítse elő a terepet számára. Hőseinkre hárul a lehetetlennek látszó feladat, hogy elejét vegyék a borzalom bekövetkezésének, akár az életük árán is…
Bár nem ez az első Tenchu, amihez szerencsém volt, mégis ez a rész tetszett a legjobban. A gyomorforgató grafika ellenére is olyan atmoszférája volt minden pályának, hála a szimfonikus zeneműveknek és a konstans játékmenetnek, hogy mind a mai napig ezt veszem elő, ha úgy érzem ölnöm kell, és stílusosan akarom ezt megtenni. Az irányítás kriminális analóg karok híján, de legalább az ember megtanul rendesen vívni a végére, ami nagy segítség a későbbi részek főellenségeivel szemben.
2000 - Tenchu 2: The Birth of Stealth Assassins (PsOne; Ps2; PS3; PC)
Ahogyan a címből sejthető, egy előzménnyel állunk szemben. Ennek ellenére a játék sok tekintetben előrelépés még az előző részhez képest is. Immáron a nyugati verziók alapból rendelkeztek pályaszerkesztő funkcióval és a grafika terén is nagy előrelépések történtek. Jól érezhető, hogy az előző rész anyagi sikerének egy részét, nagyon helyesen, CGI átvezetőkbe és a karakterek animációiba ölték. A 2000-ben megjelent játék, ha lehet, minden erőt kipréselt a PS hardveréből, ennek köszönhetően a látvány szebb, azonban a pályákat rövid, de idegesítő töltések szakítják meg, illetve valamilyen ismeretlen okból eltűntek az aláfestő zenék.
A második epizód évekkel Mei-Oh és az Azumák összecsapása előtt játszódik, mikor a klán még erős és rengeteg harcosuk van. A fiatal Rikimaru és Ayame épphogy átesnek az utolsó vizsgájukon, mikor Tatsumaru, a klán ifjú és tehetséges vezetőjével a Gohda család véres belviszályaiba avatkoznak be későbbi uruk oldalán. A véres harcban azonban Tatsu eltűnik és a két fiatal nindzsa magára marad egy idegen világban, így maguknak kell felvenni a harcot a rejtélyes Lángoló Hajnal klán orgyilkosaival és nindzsáival, mely küzdelemben kis híján az Azuma is megsemmisül. Riki és Aya küldetéseit végigjátszva azonban egy újabb kampány jelent meg a főképernyőn, melyben Tatsumaru oldaláról ismerhetjük meg az eseményeket, aki ilyen vagy olyan módon, végül az ellenség sorait erősíti a végjáték idején. A három szál ritka igényességgel áll össze egy grandiózus történetté, nem meglepő, hogy sok rajongónak ez a rész volt a non plus ultra és a további epizódokat nem is tartják igazi részeknek. Ízelítő a kivégzésekből:
A januárra meghirdetettnindzsahónap(eddigi termés:1, 2, 3) szerencsére nem csak a Geekz-stáb tagjaiból kezdi feszínre hozni az ifjúkori (film)élményeket, de az olvasókból is. Az alábbiakban Gulandro vall könnyes szemmel a fekete ruhás harcosok iránti szerelméről egy magyar nindzsa-képregény kapcsán. (Ha másnak is vendégbloggerkedni támadna kedve, nem csak nindzsás témában, az a geekz@index.hu-ra küldje a cikket. Megjelenni persze csak az fog, aki megüti a mércét.)
Mikor olvastam a hírt az oldalon a ninjanuárral kapcsolatos tervekről, nagyon megörültem. Elragadtatásom, ha lehet, fokozódott, ahogyan a 80-as évek klasszikusai kapcsán olvashattam a kedvenc orgyilkosaim magyar eredetéről. Eszembe ötlött azonban egy, a szobám rejtekén lapuló nyomtatott médium, ami engem a megszállottság ezen irányába sodort egykor. Egy kétrészes képregény, a Nindzsák harca.
Nehéz bizonyos idő távlatából és szükséges dokumentumok híján feltérképezni egy ilyen dolog múltját, de amennyire lehetséges, tudósokból, teológusokból és könnyűdrog fogyasztókból álló kutatócsoportunkkal megkísérljük a lehetetlent. Valamikor 1988-ban dr. Serényi János munkája nyomán Sárközy Endre rajzolta meg ezt a képregényt az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat számára. Az akkor 58 ft-ért kiadott magazin tökéletesen alkalmas volt egy olvasni nem tudó gyermek számára is, hogy menthetetlenül és végérvényesen beleszeressen a nindzsák világába. Így a később népszerűvé vált kulturális abominációkat, mint a Tini Nindzsa Teknőcök vagy a Szamuráj Pizzacicák, már gondolkodás nélkül fogadta el reális és valós történelmi anyagokként, hogy aztán behívják az anyját az óvodába, mert a gyerek meg van győződve arról, hogy Amerika csatornáiban olasz reneszánsz festőkről elnevezett mutálódott hüllők viszik tovább a feudális japán orgyilkosainak hagyományait. Megjegyzem, ennek ellenkezője máig sem bizonyított.
A Nindzsák harca rögtön az első néhány kép után azzal a bizonyossággal hergel minket, hogy az egészet színes filctollakkal készítették. Tették ezt olyan remekül és stílusosan, hogy olyasvalaki, aki gyermekkorában rengeteg mesterművet álmodott ezzel az eszközzel a lakótelepi lakás csupasz falaira, feltétlen csodálattal kell adózzon a festménynek tetsző oldalak láttán. Különösen, hogy a kiadvány szakít a nyugati képregények kötöttségeivel és nem átall különböző képeket egyben ábrázolni, alig hagyva helyet a történetet jelentő narrációnak, ezzel is tovább erősítve egzotikus voltát. Vizualitás terén szerintem etalon azóta is, és nemcsak az mondatja velem ezt, hogy sehol máshol nem rajzolták még meg ilyen szépen a nindzsaeszközöket. Helyenként például az egy oldalra jutó hajítócsillagok száma eléri a kilencet.
Az epikus történet főszereplője a fiatal Jomigucsi, aki Iga tartomány egy rejtett nindzsafalujában nevelkedett, és eredményei okán mesterei egy titkos feladattal bízzák meg: az ellenség soraiba férkőzve kell lelepleznie az árulót, aki az elmúlt időkben több küldetését is tönkretette Jomigucsi klánjának. Rögtön az első néhány oldalon szembesülünk azzal, hogy egy ilyen horderejű feladatnál az igazi nindzsák semmit nem bíztak a véletlenre és bárkit megöltek, ha az a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztethette a tervük sikerét. Szeretem a működő emberi közösségeket. Így az első kötetben Jomigucsi szemszögéből bejárhatjuk a távoli Japán világát, kileshetjük, amint a szamurájok becsületbeli ügyeiket intézik egymás között, vagy ahogy a fiú álmaiból megismerjük egy összetett nindzsatámadás taktikáját.
Az ellenséges falvakat elérve hamar befogadják az ifjút, és így remek rálátásunk lehet az ifjú orgyilkosok kiképzéséről erőnlét és lopakodás terén. Mondanom sem kell, vidéki tartózkodásaim során rengetegszer próbálkoztam ezen módszerekkel, de a víz alatti nádlégzéssel mindig gondjaim akadtak. Anélkül, hogy a csavaros történetet elspoilerezném, csak vázlatosan jelzem, hogy a főhős, miután teljes értékű nindzsa lett, és felfedte az áruló kilétét, megismerkedik a gyógyítás keleti módszereivel, és egy rejtett nindzsaklán tagja lesz, hogy a második kötetben majd a bírkózás alapjait tanulja meg, míg végül egy régmúltban gyökerező titok feltárása után egy nindzsacsapat élére álljon maga is. Míg az első kötet a Kémhajsza alcímmel, addig a második A bosszú titulussal futott, hogy aztán a történet elapadása egy életre megtörje gyermeki lelkünket. A második és utolsó kötet után ugyanis (amit 1990-ben adtak ki és már 76 forintba került) nem jelent meg több Nindzsák harca. Pedig a harmadik kötet előzetese még mindig itt hergel minket a vásárlásra, a kiadvány hagyományaihoz híven kérdések formájában: - Mire képesek a nindzsák a bennszülött harcosok elleni küzdelemben? - Milyen eséllyel küzdhet egy nindzsa vadállatok ellen? - Miből készült a bennszülöttek félelmetes tűzfegyvere? - Meddig képes az ember a kínzásoknak ellenállni? - Mit ér a becsület, a tisztesség halálos veszély esetén? A kérdésekre válaszol a NINDZSÁK HARCA c. képregénysorozat III. része, amelynek címe: HARC A DZSUNGELBEN.
Bár sok cián lefolyt azóta a Tiszán, de ennél a képregénynél teljesebb és autentikusabb bemutatása a feudális japán orgyilkosoknak szerintem nem született nyomtatásban. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy ha ezen felbuzdulva a 80-as évek végén elutaztam volna Japánba, és nem ilyen világot találok ott, bizony csalódottnak éreztem volna magamat. Így számomra megmaradt az az elméleti lehetőség, hogy odaát mind a mai napig Jomigucsi leszármazottjai orgyilkolják egymást, békés egyetértésben és modern eszközök nélkül. Hiszen ennek ellenkezője sem bizonyított a mai napig.
Az alábbi szöveg szerzője Kobluka János, a stábtagok ismerőse. Szerkesztetlenül, egy az egyben tesszük közzé, mert véleményünk szerint a projekt megérdemli, hogy hírt adjunk róla.
“Ott láttam egy furcsa, szürke bagolyt, hol meghal a puszta sziget, - mások sebébe sose szagolt és néma volt és siket, de néha szikrákat szórt az a szem, - ha várta a messze vihart, - bolondnak hitte a nép is, igen, S ahol így bolyongott Terje Vigen a táj rögtön kihalt.” (Hajdú Henrik fordítása)
Signe Tørå Karsrud, a projekt norvég vezetője ad otthont az egy hónapos forgatásnak, norvég gyártásvezetővel és színészekkel támogatva a produkciót. Yiran Zhou kínai befektetőkkel szállt be. A FAMU magáénak tekinti a projektet, tekintve, hogy a fiatalok egy prágai, Erasmusos félév alatt szervezték meg a projektet, többek között így nyílt lehetőség a cseh hangfelszerelés megszerzésére. Harmi Gábor és Szigethy Márton a kameraeszközökkel szálltak be a produkcióba.
Mikor náluk jártam, tárt karokkal fogadtak, venezuelai, norvég és kínai ételekkel kínáltak, de én a szívemnek oly kedves magyar kolbászt választottam (sic! - W. F.) A képek csodálatosak, a helyszín varázslatos és csak megköszönni tudom a meleg vendéglátást, amivel fogadtak a hétvégén. Mindenesetre érezhető, hogy a srácok valami komoly dologba vetették bele magukat; a történet, a képek és a színészek alkalmat adnak arra, hogy erős és potenciális filmalkotás szülessen, mely nemzetközi szinten is megállja a helyét.
2007 július 9-én hoztuk le az első posztunkat - hogy a Cloverfield mekkora pofáraesés lesz, ekkor még csak nem is sejtettük - és azóta megállíthatatlanul nyomulunk. Aki pedig folyamatosan olvas minket, magára vessen.
A sci-fi. 
A filmek. .jpg)
A képregények 
Nem hiszem, hogy a Geekz olvasóinak különösebben be kellene mutatni a tárgyalt címet: a George Lucas aktív bábáskodásával elkövetett és az időközben befutott karriere során közepesnél valamivel jobb iparosnak bizonyuló Ron Howard jegyezte film a kései 80-as évek egyik, ha nem ugyan definitív fantasy csúcspontja volt. Mai szemmel nézve már eléggé zagyva, helyenként pedig idegesítően blőd, nem is beszélve a klasszikusok szemérmetlen lenyúlásáról (nelwyn egyenlő hobbit), de nem feltétlenül hülyeség kijelenteni, hogy a klasszikus angolszász fantasy hagyományait a szélesvásznon talán a Willow tudta először ilyen koherensen és többé-kevésbé autentikusan megjeleníteni, mindezt ráadásul a Lucas fémjelezte, akkoriban tényleg lehengerlő trükktechnikával. Az már csak személyes adalék, hogy pont azon a karácsonyon láttam először, amikor megkaptam életem első AD&D Player's Handbook-ját, de így talán érthető, minden mai fenntartásom ellenére miért emlegetem most is. Nagyon határozott első lépés volt, Madmartigan pedig mindmáig a vagány, beleszarós kardforgató hős überelhetetlen iskolapédája.
Hiába fogyasztottam bohó ifjúkoromban szép számmal (és akkor még jobbára válogatás nélkül) képregényeket, hiába tűnik úgy, hogy végül a panelelosztás-rajz-szöveg szentháromságban találtam meg a hozzám leginkább illő önkifejezési formát, az első úgymond komoly, egyszersmind legmeghatározóbb találkozásra a műfajjal nem egészen hét éve került sor, ez pedig Moore és O'Neill méltán népszerű viktoriánus szuperhős-története volt. Az egy dolog, hogy először találkoztam igazán színvonalas, „felnőtt” képregénnyel, megint más, hogy az első két oldal után lenyűgözött az a kreativitástól roskadozó világ és atmoszféra, amit az alkotók halál magabiztos kézzel elém skicceltek, de mikor rádöbbentem, hogy mennyire sokrétű ez az egész, valamint hogy pont a képregény mennyire kiválóan alkalmas ilyen komplex, máshogy nem, vagy legalábbis nem ugyanígy kifejezhető tartalmak megjelenítésére, na, az végleg betette a kiskaput. Merthogy a LoEG a felszínen is simán élvezetes kalandtörténeten túl egy olyan meredek posztmodern nyomvadászatra invitálja olvasóját, olyan többletélménnyel jutalmazza - egyszer s mind partnernek tekintve őt - , hogy az első olvasást követően laikusként és a negyedét sem felfogva is egyértelmű volt: ez valami nagyon nagy, és gebedjek meg, ha nem próbálok meg legalább irányultságában valami hasonlót létrehozni. Azóta is gyógyíthatatlan Alan Moore mániában szenvedek, Kevin O'Neill hányavetien agyonstilizált, ugyanakkor kínosan részletes, itt-ott metszetszerű ábrázolásmódjának zsigeri hatása pedig kínkeserves gyakorlás ellenére is mindmáig gátol abban, hogy bármikor is megtanuljak normálisan rajzolni. 
A Games Workshop-nek régi szokása, hogy a komoly, pénztárcagyilkos címeikhez ilyen-olyan melléktermékekkel csalizzák be a többnyire ifjú (vásárló)közönséget, ennek egyik eklatáns és viszonylag korai példája az 1988-as HeroQuest társasjáték. A bár kimondatlanul, de elég jól tetten érhetően a Warhammer világában elhelyezett játék során a tizenéves célközönség gyakorlatilag a szerepjáték alapjaival haverkodhatott egy klasszikus – és gyakorlatilag végtelenül variálható - dungeon hack keretein belül, amennyiben az archetipikus hősöknek (barbár, törp, tünde és varázsló) egy játékmester vezényelte (és nagyon kis ízléses műanyagfigurák formájában megjelenő), orkoktól, élőhalottak díszes kompániájától, káoszharcosoktól, és fene tudja még milyen mesebeli alakzatoktól hemzsegő labirintuson kellett keresztülpofozkodniuk magukat némi trezsőr, valamint a puszta túlélés reményében. Az alapvetően kötött játéktáblán az ajtók, akadályok (3D-s!), berendezési tárgyak, valamint a monszták poziciója tetszőlegesen változtatható volt, így az alapjátékhoz mellékelt tucatnyi előregyártott kaland végigjátszása után a kreatívabb játékosok bőven folytathatták boncidáig, ha ugyan az enyhén repetitív játékmenet és a tápos tárgyak begyűjtésében kimerülő karakterfejlesztés mellett még volt kedvük hozzá. Az enyhe fakocka-jelleg ellenére a HQ ideig-óráig még akkor is szórakoztató tudott lenni, mikor 18 évesen unalmamban újra előkotortam, és az is biztos, hogy remek előfeszítése volt későbbi szerepjátékos karrieremnek. Sajnos a saját példányom jóatyám határokat nem ismerő adakozó kedvének köszönhetően a tótkomlósi óvoda repertoárjában végezte – megtippelni sem merem, hogy azóta hány se németül, se olvasni nem tudó óvodás halt fulladásos halált, miután lenyelt egy orkot vagy zombit, de már maga a lehetőség gondolata is komor elégtétellel tölt el.
Kimondott vízválasztó filmes élményről nem tudok beszámolni: ez egy folyamat volt, kezdve a nyolcvanas évek elején fateromék által nyugatról beimportált videómagnón keresztül a szintén a nyolcvanas éveken keresztülhúzódó szakadatlan filmcserebere-áradaton át egészen addig, míg a kilencevenes évek elején egy pesti moziban a Kék bársony úgy fejbe vágott, mint addig és azóta film soha. Utóbbi élmény hatására rájöttem, hogy a filmek puszta nézése nem elég nekem - csinálni akarom őket. Természetesen ez nem gátol meg abban, hogy ne akarjak írni róluk, sőt: a tudásanyag (remélhetőleg élvezetes) megosztása a mókának hatalmas része.
A számítógépes és konzoljátékokhoz nincsen ilyen erős kötődésem - pontosabban már nincs, tinikoromban meg voltam őrülve értük. Amikor Commodore 64-en (ABC TURBO! PRESS PLAY! LOAD ERROR! SYNTAX ERROR! HOL A CSAVARHÚZÓM, FEJET KELL ÁLLÍTANI!!!) megláttam először a Commando-t; amikor az Aztec-ban az istennek sem tudtam bejutni abba a rohadt piramisba; amikor a Maniac Mansion felnyitotta a szememet arra, hogy mi mindenre lehet képes egy játék; amikor az iskolában szó szerint hülyére röhögtük magunkat a Commodore Világ levelezési rovatán - és, és, és... Számtalan kedves emlék..
A főszerk.-hez hasonlóan én sem 1-1 konkrét filmet (képregényt, játékot, stb.) említenék, hanem a „műfajjal” kapcsolatos alapélményeimre próbálnék visszaemlékezni. Először arról, hogy mit jelent az én szótáramban a geekség: nálam ez egy jelző, amely a megszállottság egy bizonyos, erősen patologikus szintjét jelöli. Geek az, aki képes teljesen elmerülni kedvenc (popkulturális) hobbijában, és nem különösebben izgatja, hogy emiatt a társadalom „normális” tagjai mit is gondolnak felőle. A „belemerülés” élményét számomra gyerekként először a könyvek jelentették, Rejtő, Verne és az ismert ifjúsági klasszikusok. Ezzel talán a többség így van, de azért kevesen olvassák el ugyanazt a könyvet tízszer. (Legtöbbször valószínűleg a 8. születésnapomra kapott Tűzparipa és a villámkard című örmény nemzeti eposzt olvastam el. Utólag visszagondolva, valószínűleg innen ered a szuperhősös tematika iránti vonzalmam is.) Ugyanilyen lelkesen vásároltam és olvastam a magyar kiadású képregényeket, kezdve a Nils Holgerssontól a Semic-féle kiadványokig. Kedvencem az X-Men volt (máig az), konkrétan ennek a sorozatnak köszönhetem, hogy egy hihetetlenül jófej, toleráns ember lett belőlem: Rozsomákék példáján sikerült rájönnöm, hogy gyűlölködni, kirekeszteni nem menő.
Végül aztán se képregény-, se játék-geek nem lett belőlem (előbbi még megtörténhet), a film, illetve a mozi ugyanis erősebb vonzerővel bírt, valószínűleg azért, mert ahhoz tudtam a legkevésbé hozzáférni. A mozi a mi környékünkön hamar bezárt, de egy meghatározó élmény így is jutott számomra: a Tim Burton-féle Batman volt az első olyan film, amit tátott szájjal néztem végig. Nem film, hanem moziélmény volt. Némileg giccsesen megfogalmazva: szerelem első látásra a mozi műfajával. Azóta sem kell sokat gondolkoznom, ha dönteni kell egy film ingyenes DivX-kópiája, és a fizetős mozi-verzió között. Azóta sem okoz gondot, ha egy fesztiválon napi 6-7 filmet kell megnéznem: a moziban otthon vagyok. 
Gyerekkorom első fantasy-je, ami szembement a nyolcvanas évek sword and sorcery filmjeinek addig általam megszokott dramaturgiájával és szabályaival: a főszereplő egy legkevésbé sem hősmatériából gyúrt varázslótanonc (Peter MacNicol, élete első filmjében, utána jobbára a neki sokkal inkább testhezálló alávaló féreg karakterszerepekben volt látható), Walt Disney produkcióhoz képest pedig meglepően realisztikus (és jellemző módon egy lepukkant balassagyarmati moziban láttam), melynek visszatérő témája a kereszténység térnyerése a pogány mágiával szemben a hatodik századi Britanniában, sőt, egészen odáig merészkedik, hogy a megmentendő királylányt a végjátékban jóízűen felzabálják a gusztustalan sárkányfiókák (azért a nyelves csók Caitlin Clarkkal persze már nem ment át a PG szűrőn). A sárkány az akkoriban elsőként alkalmazott, csúcstechnikának számító és a stop-motion-t felváltó go-motion technikával készült, nem véletlen jelölték Oscarra a speciális effektek kategóriájában. A Sárkányölő mindezek ellenére csupán egy évig tanyázhatott nálam a világ legjobb fantasy filmjének trónusán, mert 1982-ben megérkezett Conan, a barbár, egy határozott mozdulattal lerúgta onnan és a mai napig ott pöffeszkedik, állát az öklére támasztva.
Kissé röstellem bevallani, de az első igazán felnőtteknek írt képregénnyel csak egyetemi éveim alatt futottam össze, amikor a Previews katalógusból találomra kiválasztottam egy akkor induló sorozatot, nyilván Gary Frank (Supreme Power, Kin, The Incredible Hulk) fantasztikus rajzai alapján, mivel az író, J. Michael Straczynski neve akkor még ismeretlen volt számomra (ez különösen azért megdöbbentő, mert a Babylon 5 sorozatot viszont néztem a TV3-on). A tizenkét füzetből álló történet a beszédes nevű David Grey nyomozó egy éves pokoljárását meséli el, amint Laurel nevű vezetője segítségével New York felé tart, hogy egy természetfeletti gyilkos által elorzott halhatatlan lelkét visszaszerezze. Ha kifut az időből, ő is Walkerré változik, akik egy titokzatos entitás megbízásából vadásszák a hétköznapi emberek számára láthatatlan elveszetteket, hajléktalanokat, a társadalom számkivetettjeit. Ami kivételessé teszi a történetet, azok az iszonyatosan jó ötletek: David a két világ közt járva csak olyan tárgyakat képes használni, amik már senkinek sem kellenek, a szétvert telefonfülkét vagy a szemeteskosárból előhalászott rúzst; megrázó az örök sötétségbe borult elveszett lelkek völgyének modern feldolgozása, a magányos és reményt vesztett emberekkel, akik a tűz fényén kívül eső ismeretlentől rettegve inkább csak újra és újra elmesélik egymásnak zátonyra futott életüket, minthogy megnézzék mi van a következő domb mögött, vagy Lázár mítoszának újraértelmezése, aki nem képes meghalni, mert egy lángoló pallosú angyal védelmezi, és megszállottan kémleli az eget, hogy mikor tér vissza Isten fia és engedi végre megpihenni. Straczynski a hitről, az emberiességről és az áldozatvállalásról mesél nekünk, úgy, ahogy eddig kevesektől láttuk.
Első találkozásom PC-n a Final Fantasy 8-al egész határozott irányt csapott az életem dzsungelében, olyannyira, hogy miután végigjátszottam az összes emulátoron elérhető részt (SNES-től kezdve a Gameboy-ig), a diákhitelt konkrétan azért vettem fel, hogy az addiktságtól remegő kezeim közé kaparinthassak egy használt PSOne-t és egy PS2-t. Egészen pontosan emlékszem, az Omega Weapon-nel vívott harc három napig tartott és aludni is alig voltunk képesek a lakótársammal, annyira bosszantott minket a side-boss szívóssága (mit se tudtam még akkor arról, hogy ez a Final Fantasy széria egyik fő ismérve). Lehet (mondom, lehet), hogy a többség szerint a sorozat hetedik része sikerült a legjobban, de engem a legemlékezetesebb pillanatok (mint az óriási pókrobot, ami végighajszol az első bevetés helyszínéül szolgáló városon), valamint a melankolikus főhős örökre a nyolcadik részhez kötnek.
Játék, játék… sosem voltam egy nagy játékos. Először csak úgy 5 évvel ezelőtt (!) játszottam számítógépes játékkal, és a kötelező, Medal of Honorhoz köthető „aaaztakurrrvaaaaaaa” mellett Kyle Katarn második kalandja tette rám a legmélyebb benyomást. Naná: hiszen jediként kaszabolhattam, fojtogathattam, villámokat szórhattam, és amikor a végén az utolsó Luke-Vader párbaj zenéjére szálltam szembe a gyíkszerű sötét jedivel, Desannal, egy kisfiú elégedett vigyorával a képemen szartam magam alá az élménytől. Nagy gamert ugyan ez se csinált belőlem, szóval ezen a téren aligha váltam geekké, de azért ez a kis színes is idekívánkozott… 
Persze, gyermekkorom óta imádtam a filmeket – egyáltalán, a virtualitást, a nem-valóságot, pontosabban az elérhető alternatív, fantasztikus valóságok végtelen rétegeit –, de a legmaradandóbb emlék mégis a Csillagok Háborúja maradt: az ős-trilógia szentsége, minden (ma már belátom) lopásával és népszerű, bevált motívumok felhasználásával együtt. A másik meghatározó élményem, sok-sok évvel később, a Tűzvirágok volt, spártaian egyszerű stílusban elmesélt, mégis lelkem mélyére hatoló vágás, egy merőben különböző élmény a (könnyebben elérhető) nyugati popkultúrakincs alkotásaitól… és azóta minden érdekel, és a világ minden ideje sem volna elég, és a megnézésre váró filmek sorfala szigorú tekintettel méreget azóta is, örökké – egy, jól tudom, sokunknak oly ismerős érzés ez.
Végezetül, hogy a szívemnek oly kedves japán popkultúrát se hagyjam ki, szeretném megemlíteni a Ghost In The Shell-t, mint az anime médiumának egyik legjelentősebb ékkövét (melyet egy belvárosi bár első és tudtommal utolsó anime vetítésén volt szerencsém látni sok-sok évvel ezelőtt…), és a Blame! mangát, melyhez fogható mélységű és komolyságú történetet azóta sem sokat láttam, és mely sorozat első köteteit a napi étkezésemre szánt pénzből vettem meg tizenéves koromban egy egyhetes bécsi látogatás során (a tapasztalatot, miszerint remekül el lehet élni Smack levesen és a legolcsóbb üveges boron is napokig, azóta sokszor hasznosíthattam).
Megjelölni két-három élménydózist, mely összemérhetetlenül nagyobb hatással bírt a
Amikor először láttam a Szárnyas fejvadászt, még igencsak gyerekként, természetesen a felét sem értettem, de azt már akkor is éreztem, hogy ez nem az a szokványos sci-fi, hanem valami olyan, amihez még fel kell nőnöm, a szó minden értelmében. Azóta felnőttem, és már több tucatnyi alkalommal meg is néztem a filmet, különböző verziókban és szinkronokkal is, és számomra egy cseppet sem kopott az értéke, pedig eredetileg is egy közel 30 éves filmről beszélünk. Philip K. Dick, Sid Mead, Moebius és Ridley Scott víziójának, a történet mondanivalójának és filozófiai mélységeinek, Rutger Hauer kiváló alakításának, valamint Vangelis, a futurisztikus neo-noir atmoszféráért legnagyobb mértékben felelős és hátborzongatóan gyönyörű zenéjének hibridje olyan szinten nyűgözött le, amihez hasonlót korábban talán csak a Star Wars esetében éltem át. Évekkel később a Ghost In The Shell anime hasonlóképpen hatott rám. A zseniális japán rajzfilm valójában a Szárnyas Fejvadász alapgondolatát vitte tovább, hasonló filozófiai réteggel, és ugyanolyan erős képi és zenei világgal. Hát így lettem cyberpunk rajongó.
A Geekz crew-ban sokunknak megvan a maga saját kis szakterülete, amellett, hogy természetesen mindenki ért mindenhez. Nekem egy igencsak speciális, és ennél fogva nem túl népszerű, illetve kevésbé ismert műfaj jutott. A jakuzafilmek iránti vonzalmam visszavezethető egyrészt a VHS korszakban látott Fekete Esőig és Sidney Pollack Jakuzákjáig, másrészt a szamurájfilmek iránti rajongásomig. A nagy lökést azonban két vérben ázó Fukasaku klasszikusnak, az Utcai Jakuzának (Street Mobster), és az Okinavai Különítménynek (Sympathy For The Underdog) köszönhetem. Előbbi egy rendkívül véres és brutális film, melyben Bunta Sugawara agresszív és önpusztító gengszterként tapossa a sárba a jakuza-kódexet, utóbbi pedig egy a Vad Banda által (is) ihletett gengsztermozi, amiben egy számkivetett jakuzákból álló társaság idegenben való boldogulni akarását és ennek kudarcát láthatjuk. Fukasaku filmjei csak ránézésre véres bűnügyi akciófilmek, mögöttük valójában komoly társadalmi és morális kérdések feszegettetnek. A jakuzafilmek, és főleg a fent említett kettős új megvilágításba helyezték nálam a gengszterfilmeket, így ma már nemcsak hogy egy külön 
Egész egyszerűen valami olyan horror képregényt kerestem, amire van némi garancia. A Vertigo alkiadó alatt futó Hellblazer sorozat akkoriban már a 200-ik rész felé tartott, ami jó ómennek tűnt, így bepróbálkoztam vele, bár nem rögtön az elején kezdtem, hanem egy remekbeszabott Ennis sztorival, a sokat méltatott Dangerous Habits-al, ami aztán annyira letaglózott, hogy máig is a legjobb képregénysztorinak tartom, amit valaha olvastam. Majd kapásból a széria elejére ugrottam, és a Delano éra is telitalálatnak bizonyult. Az előzmények megértése miatt pedig egészen a sorozat gyökereihez, az Alan Moore féle Swamp Thingig mentem vissza. A Hellblazer egyrészt a remekül kitalált és kidolgozott karakterével, másrészt a nem szokványos horror jellege miatt érdemelte ki a rajongásomat. A klasszikus horror nálam ugyanis nem nagyon működik a filmeken kívül, így igazán üdítő volt egy olyan folyamot követni, amiben nem olcsó és már sokszor lejáratott klisék sorakoztak fel egymás után, és amiben a horror köntös csak másodlagos John Constantine zseniális figurája után. Nos, így lettem cinikus, láncdohányos mizantróp.
Micsoda hét! Chavez és Santito comicőrült kollégákkal még a szokásosnál is geekesebb képregényeket mutatunk nektek, és ha a cikket olvasva nem csorog a nyálatok, miközben önkívületi állapotban remegtek a széketeken, bizony veletek van a baj! Egymást tépő vámpírok és farkasemberek? A valóság és a fikció határmezsgyéjén bolyongó Mary Shelly és Edgar Allan Poe? Zombis western? Itt mindet megtaláljátok, némi jófajta Bosszú Angyalaival, egy vérben tocsogó Megtorlóval, meg egy becsületvisszaszerző misszión lévő szamurájkard-készítővel. Na, olvasásra fel, és csorogjon az a nyál…
A prekoncepció bizony hajlamos megviccelni az embert. Mert tudván, hogy Warren Ellistől nem áll távol a horror és a brutalitás, az Avatar Press meg pont ezeknek a melegágya és az írók kedvence (lévén, hogy senkinek nem kötik meg a kezét, mint a nagy kiadók), vajon ki mire gondolhat, amikor az említett úriembernek egy Frankenstein’s Womb nevű képregénye jelenik meg a piacon, pont az említett cég gondozásában? Persze, hogy szörnyekre, vérre és belekre, és talán a klasszikus történet egy jellegzetesen ellises, esetleg sajátosan futurisztikus, steampunkos átdolgozására. Na, ez a 44 oldalas graphic novella sehogy sem akar megfelelni ennek a prekoncepciónak. Olyannyira nem, hogy az emberben az olvasása közben fel-felébred a gyanú, hogy ezt valójában Alan Moore írta, csak az idióta szerkesztők rossz borítótervvel és névvel adták le a nyomdának. A Frankenstein’s Womb ugyanis egy megkapó (bár mint látni fogjuk, problematikus) metafora köré épülő filozofikus-horrorisztikus diskurzus jövőről, végzetről, és a Frankenstein regény megszületésének (fiktív) körülményeiről. Mary Wollstonecraft Godwin (hamarosan Mary Shelly), vőlegénye, Percy Shelly és mostohatestvére, Claire Clairmont, 1816 tavaszán egy hintón tartanak Genevába, hogy ott találkozzanak Lord Byronnal (ez az út, mint ahogy azt a Frankenstein rajongói tudják, valóban megesett). Útközben megállnak a Frankenstein kastélynál, ami az alkimista és filozófus Johann Conrad Dippel otthona volt (sokan hiszik, hogy ez szintén megtörtént, és ez ihlette Shellyt a Frankenstein megírására, bár ezt nem támasztják alá semmilyen bizonyítékok). A nő imádja a régi kastélyokat, ezért egyedül bebarangolja annak termeit, miközben útitársai kint várnak rá – és bent összetalálkozik Dippel holtakból összetákolt teremtményével, aki megmutatja neki a saját és az emberiség jövőjét, és feltárja előtte, hogy milyen szerepe lesz a világ alakulásában. 
Senkinek nem eshet nehezére arra következtetni a cím alapján, hogy ez a képregény Edgar Allan Poe-ról szól. Viszont aki valamiféle életrajzi történetre számít, az súlyosan téved: J. Barton Mitchell és Dean Kotz minisorozatának középpontjában ugyan valóban a legendás író áll, azonban a sztori, sőt, maga a környezet és a világ, amiben játszódik, teljesen fiktív. A Poe lényegében egyfajta tisztelgésként értelmezhető a sorozat névadójának krimi irodalomra gyakorolt hatása előtt: hősünk maga mondja az egyik jelenetben, amiben egy holttest megvizsgálásával segít a rendőrségnek, hogy azokat a módszereket használja, amiket a klasszikus Morgue utcai kettős gyilkosságok (a világ első detektívtörténeteként számon tartott, forradalmi hatású novella) írásakor ötölt ki. És főszereplővé tenni Poe-t egy olyan műfajú történetben, aminek alapjait ő maga fektette le (ugye még Sherlock Holmesnak is az említett novella nyomozója, Dupin az előképe), valóban szép ötlet. De ez csak ennyi, egy ötlet, és önmagában attól, hogy Mithcell ily módon tiszteleg a szerző előtt, a képregény még nem lesz jó – szerencsére azonban bőven vannak egyéb erényei is. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol Edgar Allan Poe nyomorultul vegetál feleségének halála után, próbálva újra rátalálni írói vénájára, és rettegve egy kisfiúnak a szobájában újra és újra megjelenő szellemétől. Viselkedése miatt azonban kizárják az intézetből, így testvére, a rendőrnyomozó William veszi gondjaiba. Ám amikor hazafelé tartanak, Williamat szólítja a kötelesség: egy rejtélyes gyilkosság helyszínére érkeznek, ahol Edgar figyelemreméltó detektív készségekről tesz tanúbizonyságot, és ezzel a lendülettel be is száll a nyomozásba. Az ügynek persze komoly természetfeletti aspektusai vannak…
Idomtalanra rajzolt Megtorlónk a 4 részesre tervezett Welcome to the bayou sztori első részében (GeexKomix #7) az amerikai délvidéken járva gyanút fogott, hogy valami nincs rendben a helyi fogatlan lakosság körül. A folytatásban kiderült, hogy nem is ok nélkül, mert hogy a suttyó őslakosok nem csak kukoricát meg „holfdfényt” (sufniban főtt pálesz, ezzel foglalkozott Jesse bátyó is a Hazárd Megye Lordjaiban) fogyasztanak előszeretettel, de emberhúst is. Nem elég, hogy maga az alapszitu is erősen elcsépelt, de a 72. számban olyan sok minden történt, hogy igazából nem is történt semmi. Frank megpróbálta kiszabadítani a vacsorának szánt tinédzsereket, de közben meglepték a tahók, majd a képregény nagy részében nem láthattunk mást, mint hogy emberünk legyakta őket, míg bele nem futott egy orbitális nagy ökölbe, melynek másik végén egy orbitális nagy hillbilly volt. Kevés szöveg, sok bunyó és még több kivert fog. Éreztem, hogy a sztori háromnegyedénél sem fog túl sok meglepetés érni, és ez nagyrészt igazolódott is. Ahogy az várható volt, Castle maga is fogságba esik, később a csomagtartójában lévő leszállításra váró „csomag” segítségével kiszabadul, majd kamatostul visszaadja a kapott sallert, aztán pedig iszkiri onnét, de a túlélés még mindig nem garantált, mert hogy a mocsárban valami vagy valaki még várja őket. Továbbra is csak egy kiszámítható, ötlettelen, filmes klisékből összetákolt, macsóságra kihegyezett kamu sztori, amit pillanatok alatt ki lehet végezni és elégedetlenül a sarokba vágni (a monitort, számítógépet azért inkább ne!). Még a panelelrendezés is totál fantáziátlan, de a rajzzal kapcsolatban továbbra is csak Frank háromszög alakú felsőteste és zsugorított feje zavart igazán. És még valami. A hiteleség kedvéért legalább a helyi tájszólást megpróbálhatták volna a szövegbe átültetni, de ilyesminek nyoma sincs, így aztán töketlen az egész. Izmok, szőrős felsőtestek, kantáros nadrágok, meg krokodilok és egy súlytalan történet. A befejezést illetően már nincsenek illúzióim, de legalább megtudjuk majd, hogy mi is van ott a láp mélyén, ami embereinket várja. Remélem nem egy még a korábbinál is nagyobb Izom Tibor.
Undeadwood. Hehe! A találó és vicces titulus nem az én érdemem, hanem Mark Waid amerikai képregényíróé, aki a Moonstone kiadó új zombi-western sorozatának, a Rottennek a méltatásában használta. Zombis képregényből több is van, mint kellene, de szerencsére az agyonhasznált téma azért néha tud még kellemes meglepetéseket is okozni, gondoljunk csak a Geekz képregényes különítményének kollektív kedvencére*, a The Walking Dead-re. A western környezetbe ültetett zombik már nem annyira számítanak megfáradt koncepciónak, így ebben a fülledt zombi-képregény invázióban tényleg üdítőleg hatott a Rotten első, 52 oldalas száma. A vadnyugat ugye tele van fegyverekkel, elhagyott településekkel és a halálozási arány is kimagasló, tehát ideális hely a bezombulásra. A sztori úgy indul, ahogy egy westernnek illik: magányos lovas érkezik az istenháta mögötti településre, ahol aztán a kihalt utcán egyszercsak kilövik alóla a lovat. A cowboy hamarosan megtudja, hogy mire ez a szívélyesnek nem éppen mondható fogadtatás. A várost ugyanis élőhalottak látogatják gyakran, akik a közeli bányák mélyéről érkeznek. A C.O. Jones nevű főszereplő a helyiektől megtudja, hogy gyanújuk szerint a bányákat és általa a várost is a zsebében tudó gazdag ember állhat a zombikór hátterében. Mivel a magányos lovas valójában nem más, mint William Wade, az Államok elnökének saját titkosügynöke, megpróbál a dolgok után járni.
Nem mondhatjuk, hogy dúskálunk a szamurájokról szóló amerikai képregényekben, úgyhogy annál nagyobb öröm, amikor egy ilyen történet mégis felbukkan a megjelenések közt – és annál nagyobb bosszúság, amikor kiderül, hogy egy erőltetett, sebtében összetákolt kliséhalmazra futotta csak az alkotóktól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem meglepő, hiszen a nyugati művészek ritkán tudnak úgy nyúlni a keleti kultúrához, hogy a végeredmény ne legyen vagy dögunalmas, vagy röhejesen sztereotip. A Swordsmith: Assassin ráadásul eléri, hogy ne csak egyik, hanem mindkettő legyen. 1870-ben vagyunk, vagyis a szamurájok korszakának hajnalán. Toshiro Ono, kora egyik legnagyszerűbb, legnevesebb kardkészítője, miután körbeutazta a fél világot, egy porosz tábornokot látogat meg a fronton, a franciák elleni háború kellős közepén. A férfi azt kéri a tiszttől, hogy adjon át neki egy értékes, pompás kardot, amit az annak idején a sógunátustól kapott ajándékba. A tábornok persze tiltakozik, de Toshiro hajlandó fizetni: méghozzá azzal, hogy elmeséli történetét, és ezzel együtt az okokat, amik miatt a kardot, melyet régen ő maga kovácsolt, vissza akarja szerezni. 
Az a képregény, aminek első oldalán Nick Fury egy szép nagy képen káromkodik egy ízeset, már nem indul rosszul. Főleg ilyen körülmények közt: „I disappear for ten minutes and the whole place goes to hell”, mondja a szitkozódás után, utalva az Ultimatum eseményeire, és bár sosem éreztem úgy, hogy Mark Millarnak valami fenenagy érzéke van az iróniához, de azt hiszem (vagy legalábbis szeretném hinni), hogy karakterének e szavain keresztül ő is elmondta a véleményét Jeph Loeb papírszemetéről. Millar két és fél év után tér most vissza az Ultimate Univerzumba (utolsó munkája a frenetikus Ultimates 2 volt, 2007-ben), és alaposan össze kell szednie magát, hogy meggyőzze az Ultimatum miatt jogosan fanyalgó és köpködő rajongókat, hogy van még potenciál ebben a világban. Elnézve új sorozatának, az Ultimate Avengersnek az első részét (amire mindenhol Ultimate Comics Avengersként utalnak, de magán a füzeten nem szerepel a „Comics” szó – úgyhogy részemről pokolba vele, úgysincs sok értelme), egyáltalán nem kizárt, hogy sikerrel jár majd. A széria koncepciója egyébként már önmagában is ígéretes: évente két sztori lesz (illetve ennyit terveznek, de jól tudjuk már, hogy ezek a képregények hajlamosak durva csúszásokat produkálni), elvileg mindig más rajzolóval, és egymást történetenként cserélő karakterek egész armadájával. Tehát a változatosság lehetősége adott, és ez viszonylag ritka a szuperhősképregények esetében. 
Már maga a cím is olyan tökéletes egyszerűségében, mint egy remekbeszabott, ám egyúttal funkcionális faék. Ami egy vértócsában hever és egy közepén átszakított és félrehajított ajtót támaszt ki. Aki a Perry Rhodan-féle sci-fi ponyvák és a Tales from the Crypt füzetek körül tapogatózik az ötvenes évekből, már közel jár, de a modern, rajzfilmszerű vizuális köntös még őt is meghökkentheti az első nekifutásra. A Clone Wars rajzfilmek sikerét meglovagló Fillbach testvérek ugyanis a messzi-messzi galaxisból ugrottak át egy párhuzamos univerzumba a háromrészes mini erejéig, amibe aztán minden ponyva és B-film elemet belezsúfoltak, amit csak képesek voltak: Ted, Jeff és Stan, a három alapvetően jóindulatú, de nem túl eszes vérfarkas fejében megvilágosodik az évszázad ötlete, és az első űrjárattal a Holdon lévő kolóniára utaznak, hiszen ott a nap 24 órájában szőrösek, erősek és legyőzhetetlenek lesznek. Ennek mellékes következményeként az összes utast sikerült átváltoztatniuk, így a holdbázis parancsnoka, Maggie Pilgrim, élete egyik legnehezebb napja elé néz. Az incidens jó alkalmat szolgáltat a Hold sötét oldalán klónvámpírseregét eddig hibernáló Lord Till akcióba lépésére, így a krízismenedzselési feladat egy leheletnyivel nehezebbé válik. A jól bevett hagyományoknak (kliséknek?) megfelelően a vámpírnagyúr természetesen halálosan rajong főhősnőnkért, akinek ugyancsak vámpír apját jelenleg a Földön tartják fogva hét lakat alatt (nyilván nem sokáig), és aki nyilván szemet vet a legfessebb bundás vérjószágra, amaz pedig őrá. Láthatunk itt holdjáró csomagteréről végrehajtott vámpírgolfot, elektromos mágnes és vizelet segítségével kivégzett vérszívót, a kötelező jellegű atomfelhőt és végül a barbecue-ra későn érkező vacsoravendégeket, akik a helyi ásatástól szabadultak ki (személyüket nem fedném fel, hiszen nem akarom elrontani senki kellemes meglepetését).
2007 júliusában támadt egy ötletem: csinálni kellene egy ilyen izét... És azt hiszem, ezeknek a magas szintű minőségi elvárásoknak sikerült is megfelelnünk. Mára a Geekblog - ezek vagyunk mi, csak segítségképpen mondom - több ezer napi olvasóval büszkélkedhet (losers...), mi írjuk a legjobb netes kritikákat (fák jee), és úgy általában, szépek vagyunk és szenzációsak.
A 100. képregényes posztunk megünneplésére indított játék nyereményei szerencsére több olvasónk vizuálreceptorait is beindították és egész tisztességesen helyt is álltak a megmérettetésben (már nem a receptorok, hanem az olvasók). Értelemszerűen a fehéröves kérdésekre több helyes válasz érkezett, míg a feketeöves kategóriában mindössze ketten találták meg az összes jó megfejtést. A helyes válaszok a "tovább" után következnek, a szerencsés nyertesekkel egyetemben.
Én is csak nemrégiben ocsúdtam fel, hogy rohamléptekkel közeledik egy, a Geekz szempontjából mérföldkőnek számító esemény és ez pontosan ezzel a poszttal érkezett el: ez ugyanis a 100., ilyen vagy olyan formában, de képregénnyel foglalkozó cikkünk! Számomra is hihetetlennek tűnik, de népszerűsítő kereszteshadjáratunkhoz nagy örömünkre menet közben számosan csatlakoztak és a hazai képregényes élet is pezsgésnek indult. Az illusztris alkalomból felkértem képregényrajongó kollégáimat, hogy osszanak meg az Olvasókkal három-három olyan címet a személyes kedvenceik közül, amit szerintük méltatlanul kevesen ismernek. Ezzel azonban az ünneplésnek nincsen vége, ugyanis mindenki nekiveselkedhet játékunknak, melynek díjai természetesen képregények! Avengers assemble!
The Exterminators
Midnight Nation
The Walking Dead
Batman: Going Sane
Black Hole
Fell
Hellblazer
Preacher
Lone Wolf and Cub
Metal Gear Solid: Digital Graphic Novel
The Residents: Freak Show
Dögös és unalmas sci-fi ponyvahősök, Megtorló horrorkörnyezetben, Gotham Batman nélkül, sorozatgyilkos szuperhős, hangulatos kísértethistória és csirketilalom egy látnok zsaruval. Ezúttal két tettestársammal esküdtünk össze, hogy bemutassuk nektek az utóbbi idők legérdekesebb amerikai képregényeit, és ezt az esős-felhős-kopott-szürke napot feldobjuk kicsit némi horrorral, izgalommal, abszurdummal és dögös, testhezsimuló latexruhákkal (nem, szexképregényről nem írtunk, vedd ki a kezed a nadrágodból). 
Az Avatar kiadó gyeplőjét tökös gyerekek tartják, akik nem rettennek meg attól, hogy rendszeresen olyan korlátokat lépjenek át, melyeket az amerikai szórakoztatóipar hallgatólagosan állított fel önmagának (mint például, hogy gyerekeket, állapotos nőket és aranyos háziállatokat nem érhet semmi komolyabb bántódás), és az sem okoz gondot nekik, hogy messzire elkerült, kellemetlen témákat feszegessenek (Chronicles of Wormwood, Black Summer). Nem véletlen, hogy Alan Moore, Warren Ellis, Garth Ennis, Jamie Delano és Frank Miller mind letették már a kézjegyüket náluk, illetve többen közülük vissza-visszatérő vendégek. Olyan szórakoztató B-movie jellegű sorozatokat indítottak útnak, mint a Blackgas, az Anna Mercury, az Escape from the Living Dead, és a Bad Girl label-jük már a kezdetektől olyan karaktereket vonultat fel, mint Pandora, Lady Death, Avengelyne és Shi. 
Ha valaki esetleg még mindig nem tudná, Batman halott. És ha esetleg ezt sem tudná, igazból persze nem halott, csak a DC-nél úgy tesznek, mintha, hogy kicsit felrázzák a status quo-t (ld. még: The World of New Krypton, amiben Superman ideiglenesen elhagyta a Földet). Ehhez Tony Daniel háromrészes Battle for the Cowl című minije készítette elő a terepet, ami azonkívül, hogy lelketlenül és ötlettelenül elhadarta a kötelező tudnivalókat arról, hogy most akkor ki is veszi át Bruce köpenyét és felelősségét, leginkább csak arra volt jó, hogy a rajongók megnyugodjanak, nem csak a Marvel önti nyakon szarral a legfontosabb szuperhősét (ld. a pókemberes Character Assassinatont). Más kérdés, hogy Batmanünk legalább diszkréten visszaröppent barlangrajzot mázolni az őskorba, mielőtt megindult az égi áldás. Természetesen a Battle for the Cowl, ostoba, összecsapott fércmunka lévén, még csak véletlenül sem foglalkozott Batman „halálának” érzelmi következményeivel (leszámítva néhány kötelező, elnagyolt és hiteltelen siránkozást meg színpadias kesergést), hiszen mégiscsak könnyebb robbanásokról meg harcokról írni, mint gyászról. Persze Danielnek ez sem jött össze, viszont ami most számunkra fontos, az az, hogy az említett gyász ábrázolása Judd Winickre maradt, aki a denevércímek zászlóshajójának irányítását ezzel a számmal veszi át Grant Morrisontól és a köztes sztorit írt Neil Gaimantől. Hogy gyorsan helyre tegyük a képregényt, nem árt megjegyezni, hogy Winick eddig 28 Batman sztorit írt, és ezek közül egyik sem volt jó (ezért a mondatért pedig ide nekem „A legfinomabban fogalmazó kritikus” díját!) 
Szerencsére úgy tűnik, hogy Batman „halálából” származni fognak jó dolgok is. Olyannyira, hogy a Battle for the Cowl nyomában indított új sorozatok mindegyike meglehetősen ígéretesnek tűnik. Először is ott a Red Robin, amiben Tim Drake kutat Bruce Wayne után Európában, tőle szokatlanul brutális módszerekkel, aztán a Batman and Robin a megunhatatlan Morrison-Quitely párostól, és most bemutatkozik a Streets of Gotham is, a mindig megbízható Paul Dininek hála. Az persze túl szép lenne, ha a sokat sejtető cím valóban egy Gotham Central jellegű sorozatot jelentene, de így sincs okunk panaszra: ez a képregény természetesen Batmanről fog szólni, de a bevett szokással ellentétben a történetet mindig valaki másnak a szemszögéből látjuk majd, legyen az akár a Sötét Lovag barátja vagy ellensége. Ez mind szép és jó, sőt, kifejezetten izgalmas koncepciónak tűnik – más kérdés, hogy ez az első rész mintha nem tudná eldönteni, hogy kinek a szempontját tegye magáévá. Először Gordon felügyelő a kalauzunk a Bruce Wayne nélküli Gothamben, majd pedig a gyújtogató őrült, Firefly, miközben az új Batman és Robin csak mellékszereplőkként vannak jelen, és felbukkan Joker egykori segédje, a jó útra tért Harley Quinn (az e héten indult Gotham City Sirens egyik főszereplője), és maga a gyolcsba tekert denevérnemezis, Hush is. 
Egy hónappal ezelőtt már áradoztam a Buck Rogers nulladik részéről, ami – mint az ezennel nyilvánvalóvá vált – annak a sztorinak a legvégét mesélte el, ami most, ezzel az első számmal veszi kezdetét – méghozzá igencsak ígéretes kezdetét. A sci-fi ponyvahőseinek egyik nagy őse a Dynamite Entertainmentnek hála keveredik ismét lézerpuskás-űrcsatás-menekülős kalandokba, természetesen úgy, hogy a poros karaktert hozzáigazították a kor követelményeihez. Rogers új inkarnációja nem a hadseregnek dolgozik, hanem egy tesztpilóta, aki a képregény elején egy kereskedelmi célú űrutazásra szánt repülőt vezet, amit ráadásul egy általa tervezett motor hajt. Szóval ez egy intelligens Rogers lesz, aki mellesleg szívesen koptatja az öklét katonák állán, magasról szarik mindenféle felülről érkező parancsra, egyszóval pont olyan önfejű, arrogáns, kihaénnem tököslegény, amilyennek egy ponyvahősnek lennie kell. A képregény úgy indul, ahogy az elvárható: Rogers némi malőrnek köszönhetően nem csak az űrben tesz utazást, hanem az időben is, és a jövőben találja magát, ahol egy dögös, lézerpisztolyos katonalány menti ki hajója roncsai közül. 
Az ember azt hinné, hogy rég nincs már olyan létező vagy akár fiktív aspektusa a rendőri munkának, amit valamilyen történetben még ne aknáztak volna ki. De lám, akadnak még mindig eredeti, vagy legalábbis nagyjából annak tűnő ötletek. A szimpla nyomozós sztorik természetfeletti elemekkel való kiegészítésének legnépszerűbbike a látomásokkal/jövőbelátásokkal áldott és vert hősök koncepciója, és John Layman ezt csavarja ki kissé szatirikusan a Chew-ban, amelynek főszereplője, Tony Chu egészen sajátos „szupererővel” rendelkezik: bármit is eszik meg, azonnal megtudja annak az ételnek a történetét. Az egyetlen kivétel a cékla, így aztán rengeteg céklát eszik. Az ötlet kellően bizarr ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, de a képregény sokkal jobb annál, semhogy pusztán egy rafinált gimmick miatt maradjon emlékezetes. Sőt, több is ez gimmicknél, mert Layman egy egész kis világot épít a „kajalátnok” zsaru köré: hősünk csirkecsempészek után nyomoz, merthogy a madárinfluenzának hála az országban csirketilalom van, és persze, ahogy annak idején az alkohol esetében, most is egy egész bűnözőiparág épül a tiltott gyümölcsre vágyó polgárok igényeinek kielégítésére. 
A negyvenes évek egyik meghatározó sorozata és a Buck Rogers parafrázisa (és egyúttal riválisa) rengeteg feldolgozást megélt az évek (mit évek? évtizedek!) során, de a legtöbben talán a Queen zenéjével fémjelzett 1980-as filmből ismerhetjük, pedig született belőle rádiójáték, rajzfilm- és filmsorozat, valamint több nagyjátékfilm is. Az Alex Raymond által megálmodott hős kalandjai vasárnapi comic stripként indultak 1934-ben, hogy aztán napi rendszerességgel jelenjen meg egészen a 2003-ban(!) kiadott utolsó történetig. A mai szemmel retrofuturisztikus és bájosan együgyű széria teljességgel beleivódott a popkultúrába, több helyütt is állítottak neki hommage-t, így a Star Trek: Voyager és a Family Guy sorozatokban is. Valami ehhez hasonlót vártam, de valamelyest modern köntösben, ahogy legutóbb a Sci Fi Channel is tette pár éve, de sajnálatos módon ahol a feladatot brillírozva oldották meg a Buck Rogers esetében (amiről egyik tanult kollégám számol be majd), itt az eredmény annál siralmasabb lett. 
A Marvel számomra egyetlen szimpatikus karaktere nem az a világmegváltó sztorikat garantáló egy figura, de ha egy jó kis macsó vérontásra vágyunk, akkor nála jobbat keresve sem találhatunk. Mostanában ugyan nem nagyon követtem a Megtorló sztorikat, fogalmam sincs, hogy hány sorozat fut éppen és hogy melyik hol tart most, de ideje is volt már kicsit újra belekóstolni a bosszúállás nagymesterének világába. A most tárgyalt Max széria 71-es száma egy új négy részes sztori, a Welcome To The Bayou nyitánya, és a borítója sokmindenben árulkodó. A konföderációs zászló, a cím és a hüllők egyértelműen előrevetítik, hogy ezúttal valamelyik redneck-falva lesz a helyszín. És úgy bizony. Hősünk éppen New Orleans felé tart, csomagtartójában a leszállításra váró szajréval, de útközben megáll brunyálni egy kis útszéli benzinkútnál. De nem csak ő, hanem néhány tavaszi szünetét élvező tini is éppen oda tér be a sörkészlet feltöltése végett. Frank halad is tovább, ám amikor a fiatalok autója végül nem éri be az övét, hirtelen rossz érzése támad, és úgy dönt, hogy visszafordul. Úgy tűnik, hogy nem volt alaptalan a gyanú.
Ééééééésss, igen, még mindig Batman… A Red Robin egy újabb sorozat, ami a Bruce Wayne „halála” utáni (kezdtem baromira unni, hogy ezt folyton le kell írnom) állapotokból nőtt ki. Egyébként kíváncsi vagyok, hogy ezek közül mennyi lesz ténylegesen hosszú életű, években mérve – de egyelőre mindegyik érdekesnek tűnik, és ami legalább ilyen fontos, hogy egymástól jól megkülönböztethetőnek, hisz mindegyik másról, másokról szól, kicsit más hangnemben, és másfajta történeteket mesél el. A Red Robin arról szól (legalábbis egy ideig, az eredeti Batman majdani visszatéréséig), hogy Tim Drake, Bruce fogadott fia és társa, mint Robin, apját keresi Európában. Na most. Azért mielőtt belemegyek, hogy miért is jó ez a képregény, kár volna elhallgatni, hogy van ezzel egy kis gond. Jelesül, hogy miután a Final Crisis végén Superman a karjaiban tartotta Batman mumifikálódott, szénfekete hulláját, mégis miből gondolja ez a drága gyermek, hogy Bruce még mindig életben van. Tekintve, hogy apucikereső odüsszeiájára alighanem egy egész sztorifolyam épül majd, a „hát csak mert”-nél, illetve a „nagyon szerettem, ezért egyszerűen nem hiszem el, hogy kinyúlt”-nál kicsit megalapozottabb válaszra volna szükségünk, nekünk, olvasóknak, hogy lenyeljük Tim kontinenseken átívelő kutatását. De nincs ilyen válasz, sőt fogalmunk sincs, hősünk egyáltalán miért ott keres, ahol, mit remél találni, és milyen nyomok alapján indult el. Vagy csak úgy utazgat az öreg kontinensen, miközben bűnözőket püföl, és reméli, hogy majd egyszercsak befordul egy sarkon, megpillantja Bruce-t? Kevés ez, kedves Chris Yost, meg kéne alapozni a sztorit rendesen – oké, ez még csak az első rész, szóval mondhatnánk, hogy van idő, de nem, igazából nincs, mert ez az író első feladata kellett volna, hogy legyen.
Az IDW négy részesre tervezett új horror minisorozatát az első szám alapján túl sok eredetiséggel még nem vádolhatjuk, de ettől függetlenül mégis csak egy egészen ígéretes kezdetnek mondható. A misztikus horrortörténetek általában karakterközpontúak, és nincs ez másként itt sem. Adva vagyon egy külsőleg és mentálisan egyaránt kissé lepukkant női magánnyomozó Chris Luna, aki azzal foglalkozik, hogy erőszakos halált halt emberek szellemeivel beszélget, majd az általuk elmondottak alapján segít a new york-i rendőrségnek a tettesek kézrekerítésében. Nem elég, hogy már ez is alaposan megterheli a lelkivilágát, de ehhez hozzájönnek még a rendszeres gyötrő rémálmok is, plusz az utóbbi időben még komoly anyagi gondok is terhelik sanyarú életét. (Többnyire egyébként a halottak által hátrahagyott értékek teszik ki a honoráriumát.) Így aztán pont kapóra jön neki, mikor megtudja, hogy halott nagynénje ráhagyta a Maine állambeli kisvárosban található házát. Chris útrakél gyermekkora színhelyére, hogy ott minél előbb pénzé tegye az ingatlant (ebben a kedvezőtlen piaci helyzetben?!), a Stephen King könyveinek világát idéző álmos északi kisvárosban Crooksville-ben azonban a nő múltjának sötét árnyaival is szembesülni kénytelen.
Stan Sakai 56. születésnapjának apropóján 
.jpg)
.jpg)
.jpg)
