A VASEMBER 3 Amerikában túllépte a 300 milliós bevételt, világviszonylatban pedig már 1 milliárd felett jár. Ebből a Disney (és a Marvel) második legsikeresebb filmje lesz - de a Bosszúállók 1,5 milliárdos rekordja nincs veszélyben.
A TRÓNOK HARCA producere elmondta, hogy összesen 7 évadot terveznek az HBO-nál, vagyis az utolsó 2017-ben fog lemenni. Akar valaki fogadni, hogy addig Martin elkészül-e a hatodik és a hetedik könyvvel?
Karl Urban azt mondja, a DREDD folytatása a pénzügyi bukás ellenére egyáltalán nincs kizárva. Elmondása szerint az illetékesek rájöttek, hogy egy kisebb közönség nagyon is megtalálta, és megszerette a filmet, és a vokális (vagy akár egyéb) rajongói támogatás hozzájárulhat a sequel megszületéséhez. Úgyhogy tessék DREDD 2-T A NÉPNEK transzparensekkel kimenni az utcára!
A Vasember 3 írója (a másik), Drew Pearce jegyzi majd a MISSION: IMPOSSIBLE 5-öt. A rendező valószínűleg Christopher McQuarrie lesz, de ezt még nem erősítették meg.
Mit szólnátok egy Christopher Nolan rendezte JAMES BOND-filmhez? A Daily Mail értesülései szerint a 007-es franchise producerei megkeresték őt az ajánlattal - persze még semmi sem biztos.
2015 május 22-én mutatják be az ASSASSIN'S CREED mozifilmet, Michael Fassbenderrel. (Rendező még mindig nincs.) Vagyis három héttel a Bosszúállók 2 után - és a hagyományok alapján az új Star Wars premierje is akörül várható.
Joss Whedon megerősítette egy interjúban, hogy a BOSSZÚÁLLÓK 2-ben benne lesz Quicksilver és Scarlet Witch. Ők a képregényben mutánsok és Magneto gyermekei, de erről itt valószínűleg kussolás lesz, mivel az X-Men körüli jogok ugyebár a Foxnál vannak.
Brad Bird elárulta egy interjúban, hogy egyrészt gondolkodik egy HIHETETLEN CSALÁD folytatáson (remek lenne!), másrészt a Disney felkérte őt tavaly a STAR WARS EPISODE VII megrendezésére (remek lett volna), de sajnos nemet kellett rá mondania, mert már nyakig volt a jövőre mozikba kerülő TOMORROWLANDben.
Kevin Smith elkészült a Shop-stop harmadik részének forgatókönyvével (legalábbis az első drafttal). Bizonyíték.
Roland Emmerich most már nem egy vagy két vagy három folytatást akar csinálni a FÜGGETLENSÉG NAPJÁhoz, hanem egy egész filmsorozatnyit. "Mitológiapítés"...
Pár napja már pusmogtak róla, de most hivatalos: Kiefer Sutherland jövő nyáron visszatér a terroristakaszáló kormányügynök szerepében a 24: LIVE ANOTHER DAY című, elsőkörben 12 részes (de ugyanúgy egy nap eseményeit elmesélő) limitált sorozatban, ami évekkel a 24 utolsó évadja után játszódik majd. A projektet az eredeti széria showrunnere, Howard Gordon felügyeli.
Jönnek az éneklő FELÁLDOZHATÓK és a táncoló RAMBO! Egy bollywoodi cég, az Original Entertainment leszerződött a Millenium Filmsszel, aminek így több filmjét is rímékeli Indiában. Az említett kettőn kívül, amiket a tervek szerint még idén forgatni kezdenek, a 16 UTCA, a 88 PERC és a BROOKLYN MÉLYÉN is sorra kerül majd.
A régóta tervezett TOXIC AVENGER remake-ben (miért?) jó eséllyel Schwarzenegger is felbukkan majd (miért?), de nem a címszerepben (miért?).
Menthetetlenül úton van a SZÖRNYECSKÉK remake. Eleve kapják be, de ráadásul a film az Abraham Lincoln, a vámpírvadász és az Éjsötét árnyak írójának kezében van.
A Univision (a kábelcsatorna, ami a Breaking Badből spanyol remake-et akar Metastasis néven - máris szeretitek őket, mi?), Robert Rodriguez cégével, az El Ray Networkkel tévésorozatot készül csinálni az ALKANYOATTÓL PIRKADATIG-ból.
Készülőfélben egy jelenben játszódó VAD BANDA remake Will Smith-szel a főszerepben…
Aki még nem hallotta volna: szeptembertől új, elsősorban (de nem csak) gyerekeknek szóló, antológiaformátumú képregénysorozat lesz kapható az újságosoknál. Az EpicLine teljesen egészében lelkes, fiatal magyar alkotók (a 5Panels csapat tagjai) munkája lesz. Remek kezdeményezés, amiről többet itt olvashattok.
KÉP - Csendélet az új GODZILLA forgatásáról. Emberbőrbe bújt vadállatok az X-MEN: DAYS OF FUTURE PAST forgatásán. Pók a szélvédőn, avagy most már tudjuk, miért üvöltözik olyan dühösen a Rhino.
TRAILER - Még egy sci-fi, amire érdemes lesz odafigyelni idén: a found footage jellegű EUROPA REPORTban a Jupiter holdjára tartó expedíció kerül bajba; Monszterzúzda! Új trailer a PACIFIC RIMhez, hangosabb, brutálabb, vagányabb és több robot-szörny akcióval, mint az eddigiek összesen; Pacific Rim? Milyen Pacific Rim? Nesztek, itt van az igazi "órásszörny vs. óriásrobot"-zúzda, naná, hogy az Asylumtól: ATLANTIC RIM; Itt egy hosszabb trailer az AGENTS OF S.H.I.E.L.D.-hez. Red band trailer a VHS 2-höz. És itt az új RIDDICK trailer is. Inkább tűnik a Pitch Black remake-ének, mint tényleges folytatásnak, de a francba, ez akkor is baromi vagányul fest. Batman Deathstroke-kal viaskodik az ARKHAM ORIGINS első teaserében. A Fox új SLEEPY HOLLOW sorozatában a fejnélküli a lovas a jelenben randalírozik. A ruszkik új STALINGRAD című szuperprodukciójának trailere baromi jó.
A HÉT COOLSÁGA: Lassan kész a Robotzsaru szobor, ami egy sikeres kickstarter kampánynak hála lesz felállítva egy közterületen, Detroitban.
BÓNUSZ: "Leia and Chewbacca should do it!" Néhány hardcore rajongó, plusz Billy Dee Williams, plusz William Shatner elmondják J.J. Abramsnek a Jimmy Kimmel show-ban, hogy miről kéne szólnia a STAR WARS EPISODE VII-nek. Shatner még egy vagány koncepciós rajzzal is segíti Abrams munkáját.
Hollywood? Pfff! Gyerekek, felejtsetek el minden mást, itt van az év akciófilmje: pofátlanul vagány, véres-kipufogógázas-észvesztő stop-motion autóshajsza!
Vin Diesel még mindig nem fél a sötétben, a társai/ellenségei meg még mindig megdöglenek benne. Az új trailer kicsit olyan benyomást kelt, mintha a Pitch Black remake-e lenne, de akkor is baromi jól néz ki.
„Dögvész vagy. És én a gyógyszer.” Az amúgy igencsak gáz dumákkal teletömött filmnek ez az örökbecsű sora ott díszeleg a poszteren is, ami olyan eszméletlenül szupercool, hogy azt sem tudom, hol kezdjem méltatni. Stallone szerelését, napszemüvegét, géppityuját, laza testtartását, arckifejezését a VHS-korszakon érlelődött szem számára csodálatos stílussal ruházza fel a vörös-fekete színvilág, és igen, tudom, hogy nagyjából a Terminátor plakátját nyúlták le, de a rohadt életbe is, ez sokkal faszább annál. Egyébként a film Paula Gosling Fair Game (illetve néha Running Duck) című könyvéből készült (a szkriptet maga Stallone írta, és Joel Silver is csinált belőle egy adaptációt William Baldwinnal és Cindy Crawforddal 1995-ben (Fair Game – Tiszta játszma). Ebben eredetileg szintén Stallone játszott volna, gyanútlanul, de gondolom, valaki még időben szólt neki, hogy ezt a filmet egyszer már leforgatta alig 10 éve, így inkább elegánsan elsomfordált. Mindkét film, a Fair Game és a Cobra is meglehetősen szar. Csak utóbbi szórakoztatóan az.
Nagy Krisztián: A Cobra a hazai VHS kalózkópiahőskor végén landolt a látóköröm peremén, ami meglehetősen korlátozott volt, mivel akkoriban csak a Galaktika magazin nyúlfarknyi bekezdésekből álló Filmhírek rovatából tájékozódhattam, pontosabban csorgattam a nyálam az elérhetetlennek tűnő amerikai horror- és sci-fi filmek dióhéjban összefoglalt tartalmára. Ezen felül két konkrét beszerzési forrás létezett: a faterom kamionos haverjának Franciaországból behozott másolt kazettái, illetve a magyar bootleg képregényfeldolgozások, amelyeket jellemzően előbb olvastam, minthogy maga a film (mint például az Aliens vagy éppenséggel a Cobra) bekerült volna a salgótarjáni Apolló mozi műsorába. Az első metódus eredményeképpen egy ideig iszonyat menő voltam a suliban a Zöld erdő szelleme (a nagyon fiatalok kedvéért: ez volt az Evil Dead csempészferdített címe) kópiájával, amit egyszerre csak hatan mertünk megnézni, és így történhetett meg, hogy előbb láttam egy nőt megerőszakoló fát, mint egy tisztességes pornófilmet. A második metódus is mély nyomott hagyott bennem, de mivel nagy általánosságban Derricken és Lindán szocializálódtam, és az amerikai rendőrségi módszerek kissé ködösek voltak akkoriban számomra, Cobretti nyomozó laza kúlsága napszemüvegestül-kéziágyústul mondhatni dokumentarista akkurátussággal tárta elém egy amcsi nyomozó szürke és dolgos hétköznapjait. Itt már a hangalámondás gyönyörű sutaságaiból is kimaradtam, mert az első komolyabb mozis élményeim közé tartozik (melyek közül a legsokkolóbb a Sárkányölő volt, amelyben a tény, hogy megeszik a királylányt, élesen szembement minden addig általam ismert sárkányos mesekonvencióval). Mindent összevetve a Cobra markánsan kiemelkedik hasonszőrű nyolcvanas társai közül, már csak azért is, mert a plakátja alapján én sokáig azt hittem (egész pontosan amíg nem láttam a filmet), hogy a hegesztőpisztollyal keresztezett géppisztolynál faszább lőfegyver nem is létezik.
Ramiz: Érdekes, hogy a vasfüggöny mögötti másolós-csempészős VHS korszak kulturális hagyatékai, melyekkel a 90-es évek elején gyerekként még én is bőven szembesültem, hogyan váltak megszokottból kínossá és idegesítővé, majd - napjainkban - a nosztalgia patinájával futtatott retro kincsekké. A First Blood (nálunk természetesen csak Rambó) érzelmi csúcsjelenete a zokogó főhőssel például egészen más élményt nyújtott, mikor a magyar hangalámondást az egész film alatt egyedül végző fiatalember érzelemmentes hangja elnyomta Stallone hisztérikus monológját: "feküdtünk a vietnami dzsungelban, éppen mondott valamit, aztán a következő pillanatban egyszerűen eltűnt a feje, érted?". (A kölcsönkapott Rambo 2. kazettán már cseh vagy lengyel felirat is volt ezen felül, úgy rémlik.) A Cobrával még cifrább a helyzet, azt ugyanis én is, ahogyan sok más kortársam, képregényként olvastam rojtosra, a mozgókép sokáig csak a fejemben pörgött - de tudván, hogy a film létezik, a szokásosnál még magabiztosabban keltettem életre képzeletemben a borostás, gyufaszálat rágcsáló zsarut, Stallone Terminátorát, aki (ez csak mostani észrevételem) bármelyik olasz posztap Mad Max-klónba vagy poliziesci-be is simán elment volna. Később, jóval később, a film sem okozott csalódást, nekem mégis mindig csak egy vékony füzetkeként fog eszembe jutni, amit egy kiskölyök nagyszüleinél, egy stefánia úti romos kúria dohos könyvespolca előtt ülve lapozgat, ha fiatal nagynénje éppen kölcsönadja neki...
Rusznyák Csaba: „Hívjátok a Cobrát!” Mondja a rendőrfőnök a szupermarket előtt, amibe bevette magát egy puskás-bombás őrült túszokkal. Az egész hóbelevancot körbezárták annyi rendőrrel, autóval, kommandóssal, mesterlövésszel, helikopterrel, amennyivel simán le lehetne rohanni Magyarországot, de „hívjátok a Cobrát”. George P. Cosmatos filmje a ’80-as évekbeli akcióműfaji manírok abszolút végletekig tornázása: a főhős egy minden ismertetőjegyében túlméretezet Piszkos Harry utánzat, sőt, paródia, az óriásnapszemüvegével, a bőrkesztyűjével, a szájából lógó gyufával, Mercuryjának botkormányszerű sebváltójával és vadászgépekhez tervezett biztonsági övével, az igazságszolgáltatási rendszer iránti megvetésével, és a foghegyről csöpögő „csak én tudom eltakarítani a mocskot ebből a világból” attitűdjével. Mindezzel én (a Star Warshoz hasonlóan) a Fazekas Attila-féle magyar képregényes adaptáción keresztül találkoztam először, és számtalanszor elolvastam, mire végre megnézhettem a filmet. Már akkor is úgy voltam vele, hogy összességében valami arcátlanul bűnrossz produktum, de részleteiben a mai napig képes lenyűgözni, és ez pont annak a ’80-as évek esszenciának köszönhető, amivel akárhogy töröm a fejem, egyetlen más film sem tud birokra kelni. Érted: Stallone hazamegy a kurvahosszú éjszakai műszak után, amit egy őrült gyilkos kinyírásával zárt, és nem ám bezuhan az ágyba durmolni, hanem leül a reggeli rajzfilmet sugárzó tévé elé, és nekiáll bőrkesztyűben, bőrkabátban, napszemüvegben pisztolyt tisztítani, miközben a hűtőből kikotort, ollóval (OLLÓVAL!) szeletelt fagyasztott pizzamaradékot tömi magába. Szerintem Kobráról elfeledkeztek a Chuck Norris-viccek kitalálói.
Dr. Sick Fuck: Stallone klasszikusa a ’80-as évek akciófilmjeinek megkérdőjelezhetetlen vezérharcosa, a VHS korszak egyik kulcsműve, a geekz-függőség széles körben kultivált kapudrogja. Cobra Cobretti (baszki, hogy lehetett ilyen nevet kitalálni?!) először lő, majd megint lő, és csak aztán veri pofán a polgári jogok miatt aggodalmaskodó kollégát. ’51-es Mercuryt hajt, pisztolytáska helyett övbe dugva hordja a fegyverét (amelynek markolatát egy kobra típusú kígyó képével ékítették!), mégsem lövi szét soha a tökeit, mert az nagyon uncool volna. Otthonában is bőrkabátban, bőrkesztyűben és Ray Ben napszemüvegben ücsörög, miközben ollóval felvágott fagyott pizzát eszik a tévé előtt. Gyakorlatilag mindenbe beleszarik („Just go ahead. I don’t shop here.”), de törvényalkalmazó erőként sziklaszilárd etikai kódexet alakított ki a szolgálatban töltött évek során. Van még a filmben kurvasok sikoltozás és erőszakos igazságtevés, hihetetlenül szar frizurák, hatalmas kések és további változatos gyilkok, ostoba szintetizátoros-villanydobos rockzenére vágott montázsok, vérengző motoros galeri, a kis költségvetésre kárhoztatott producerek Arnold Schwarzeneggereként funkcionáló Brian Thompson, illetve a színészetről halovány segédfogalommal sem rendelkező Brigitte Nielsen abszurd méretű cickói is jelentős szerephez jutnak. Mindezek után nem is lehet kérdéses, hogy nem csupán helyes, hanem kifejezetten előremutató döntés volt 30 egységnyi zsebpénzt kiadni a filmplakátért, ami iszonyúan jól nézett ki a Rambo 2 posztere mellett.
TheBerzerker: "Cobretti a megszállott nyomozó!" Ezzel a mondattal próbálta a '80-as évek végén, a '90-es évek elején a másolt VHS-kazetták előzetese elhitetni nézőjével, hogy Kobra személyében egy igazi vadállattal lesz dolgunk. Marion Cobretti (igen női neve van) keményebb és vagányabb bárkinél. Még egy csapat szektánál is, aminek a késeivel az alföldi magyar parasztok is elégedetten szelnék a reggeli szalonnájukat. A Kobra olyan esszenciális mérföldköve a '80-as évek akciófilmjeinek, mint Schwarzenegger munkássága úgy általában. Kíméletlen brutalitása és vészjóslóan sötét hangulata mellett a film azonban sok tanulságot is tartogat, és sok mindent képes megtanítani a nézőjének. Láthatjuk, mennyire hülyén néz ki Stallone az 50 láb magas Brigitte Nielsen mellett, rájöhetünk arra, hogy a bőrkesztyű, a fogpiszkáló és a Ray Ban igenis kurva vagány kombináció, és korát erősen megelőzve egyfajta gasztronómiai forradalomként tárja elénk a pizzaolló misztériumát. Ha ehhez hozzávesszük a közkézen forgó, hátulról más sztorit tartogató magyar kiadású Kobra képregényt, minden geek elismerően csettinthet és helyezheti George P. Cosmatos filmjét a gyerekkori memoárjainak polcaira.
A cikk vendégbloggerünk, Baráth Katalin krimiíró munkája.
Jegyesoktatás Rohadt Ribanccal és Anyu Kedvencével.
Nálatok megvolt már a „csavard vissza a fogkrémes tubusra a kupakot”? És a „te elfelejtetted, hogy ma este anya születésnapjára megyünk”? Esetleg a „nem tudnál ebéd után rögtön elmosogatni, mert úgy nem szárad rá a maradék”? A „már megint elfelejtetted a tejet, ugye?” És a „már megint”-ek, „te mindig”-ek, „nem igaz, hogy”-ok sorjázását legalább egyszer zártad már az epéd mélyéről fölfakadó mosollyal tálalt „meg tudnálak fojtani, amikor ilyeneket mondasz”-szal? Ha a fenti kérdésekre kivétel nélkül dehoggyal válaszoltál, akkor a) nem vagy emberi életforma, b) potenciális pszichopata vagy, c) mars vissza a „Mi a kedvesemmel örök lelkitársak vagyunk!” fórumba.
Azoknak, akik valamelyest jártasak az angol nyelvű kortárs irodalmi életben, Gillian Flynn neve aligha kerülte el a figyelmét. Az amerikai írónő már az első regényével (Sharp Objects, 2006) bezsebelte a két legfontosabb angolszász krimidíj egyikét, a britek által osztogatott Dagger Awardot, a másik szakmailag igencsak mérvadó elismerésnek, az amerikai Edgarnak pedig a döntőjébe szavazták be. (Az utóbbit épp a minap nyerte el a Holtodiglan elől Dennis Lehane a Live By Nighttal.) Második krimijét, a Dark Placest a Publishers Weekly 2009 legjobb könyvei közé sorolta. No és persze mindhárom regény filmjogai elkeltek már.
A Holtodiglanra (Gone Girl) a lapok, blogok, hangzatos twitter-accountok és önjelölt Facebook-megmondók lapáttal dobálják az elismerő jelzőket, a magyar kiadást is a kétmillió megvásárolt példánnyal hirdetik. Ha ilyesmi zajlik, és megüti a fülemet a „Letehetetlen!”, „Nemzetközi bestseller!”, no meg az első oldalon a kötelező Stephen King-ajánló (az az ember az ajánlói mennyisége alapján minden hónapban végigolvassa a kongresszusi könyvtár teljes állományát)*, akkor a rutinosabb olvasó kaviárral cipőt vikszoló és pezsgővel vécét öblítő marketinges keretlegényeket vizionál a könyv mögött, és nem szerzői géniuszt. A fura az, hogy a harmincas házaspár két tagjának egymást váltó monológjaiból drámai dinamizmust csiholó Holtodiglan esetében a legtöbb elismerő jelző nem hazudik. Vagy legalábbis nem nagyot.
A regény kivételesen hatásos működésének több oka is van. Először is: ez egy „kettő az egyben” regény, egy tipikusan 21. századi párkapcsolati dráma és egy csavaros pszichothriller arányos együttese. Ha a dráma felől nézzük, úgy egyszerre minősíthetjük a történetet Jeffrey Eugenides Házassági összeesküvés (The Marriage Plot, 2011) című regénye thrillerrel elegyített változatának vagy Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verse (haha, szinte látom, ahogy pofákat vágsz!) prózai előadásának. (A magyar költészet története különben tobzódik a pszichothrillerekben, próbáld csak pölö Jack Nicholson vagy Michael Shannon hangján elolvasni a Szeptember végént vagy a teljes józsefattilát.) Egyszóval közelről, véreres szemekkel bámulhatunk bele két önzés párbajába. A másik trükk a szöveg részéről az, hogy a párbaj ijesztően átélhető, bárki magára ismerhet néha az egyik, máskor a másik házasfél viselkedésében, véleményében, reakciójában – azaz a szereplők, Amy és Nick teljesen emberléptékűek. Két, a média digitalizálódásának sodrában állástalanná lett, New Yorkból Tom Sawyer háza tájára költöző, szülői segítséggel némileg deformált lelkivilágú újságíró (gazdag-szegény, városi-vidéki, akkurátus-hanyag, keményen küzdő-elkényeztetett stb.) egymásnak feszülését követhetjük figyelemmel, egészen addig, amíg a metaforikus vérszívásból a vérontás nagyon is valóságos eseménye, célja bontakozik ki. Pedig ők annyira összeillettek… Őket egymásnak teremtette az élet!
Amellett, hogy átélhetősége miatt akár katartikusnak is mondható (a feleségnek a „jó fej csaj” legendáját összefoglaló eszmefuttatása bízvást lehetne a 21. század nőneműinek háziáldása), a történetet sajátos módon áthatja valamiféle ádáz humor. Az olvasó a „bárcsak én is megcsináltam volna” felszabadító kárörömével nyihog föl, amikor egyik-másik fél ravaszul és méltón megtorolja a másik kisebb-nagyobb (de legtöbbször azért hétköznapi) aljasságát. (E mögött is a remekül megírt szöveg egy fondorlatos mechanizmusa áll, az, hogy szinte végig képes pingpongozni az olvasó rokonszenvével, ide-oda dobálni azt a két főhős között.) Az öröm ugyanakkor nem tartós, mivel (mint ahogy korábban is emlegettem) az egész ügyben van annyi ismerős elem, hogy mostantól bármilyen idillinek indult vagy annak tűnő kapcsolathoz könnyedén társíthassunk egy pesszimista olvasatot. Így aztán még az az érzelgősség határát súroló köszönetnyilvánítás is baljós kicsengésű lesz, amit Flynn a kötet végén a férjének címez. Ami engem illet, mégse az illúziókba klumpával beletaposás effektusában keresném a regény lényegét. Fogjuk föl inkább úgy, hogy Flynn egyszerűen csak végiggombolyította azt a szálat, amit mi egy-egy ösztönösen előtoluló, „te mindig”-kezdetű szurkapiszkával fölveszünk. Úgyhogy nekünk már nem kell. A Holtodiglan ugyanis megmutatta, hol lehet a vége a pitiáner torzsalkodásnak.
*Flynn könyvében ugyan nincs King-ajánló, de lehetne!
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Brandon Peterson, Carlos Pacheco Marvel Comics
Az Age of Ultront kétségkívül senki nem vádolhatja azzal, hogy csak egy újabb „jófiúk nekiesnek a világpusztító/uraló ambíciójukkal hepciáskodó rosszfiúknak” sablonhaddelhadot kényszerít le a hű crossover-vásárlók torkán. Pedig nagyjából úgy indult: Ultron átvette az uralmat a Föld nagy része felett, a hősök döntő többsége elbukott, szóval posztapokalipszis volt, menteni kellett a menthetőt. Csakhogy Rozsomák úgy gondolta, a mentés nem azt jelenti, hogy le kell verni Ultront, hanem azt, hogy vissza kell utazni az időben, és megakadályozni, hogy egyáltalán létrejöjjön. És mivel Ultront Hank Pym teremtette, szuperhős szuperhősnek lesz farkasa, mert a kanadai mutáns nem hisz abban, hogy egy apokalipszis-szcenárió veszélyének fennállásakor elég a szép szó, így a „légyszi ne kreálj egy Ultron nevű mesterséges intelligenciát, mert egyszer majd kicsinálja a Földet” helyett inkább csak annyit mond, „snikt”. Ezzel ért véget a hatodik rész (mit mondjak, nem számítottam rá, hogy ilyen fordulatot vesz a sztori). Rozsomák és útitársa, Sue Storm most visszatér a jelenbe, ami persze múltbeli akciójuknak hála megváltozott, de legalább nem hever romokban, és nem halt ki az emberiség fele. De attól még vannak bajok. Pl., hogy nagyon úgy tűnik, ebben a jelenben egy diktatórikus Tony Stark tartja vasmarkában Amerikát (vagy az egész világot?). A koncepció érdekes (alig várom a következő részben az ok-okozati összefüggések levezetését, a „pillangó-hatás” kifejtését), Bendis izgalmasan ír, a rajzok is rendben vannak (bár a múltbeli jelenetekért felelő Carlos Pacheco munkájához viszonyítva a jelen képekbe öntéséért felelős Brandon Peterson bizony felsül), de, csak hogy kicsit kötözködjek is, nem bántam volna, ha az előző rész merészségéből erre is jutott volna. Mert az, hogy majd kiderül, ez a jelen sem feltétlenül jobb, mint amit Ultron robbantott szét, a könnyű megoldás, sokkal érdekesebb lett volna, ha Pym kinyírása után a főhősök egy olyan világba térnek vissza, amiben nagyjából rendben mennek a dolgok. Szép morális gordiuszi csomó lett volna belőle. (Rusznyák Csaba)
Helheim #2
Történet: Cullen Bunn Rajz: Joelle Jones ONI Press
Folytatódik az Oni Press vérben tocsogó, óriás viking Frankenstein szörnnyel démoni vad harcosokat felhentelős horror-fantasy sorozata. Hamlet kb. így kezdené a szokásos geekgazmus hatása alatt született cikkét a Helheimről, de tulajdonképpen tényleg így lehet a legjobban leírni, hogy miről van szó. Az első rész végén a frissen megmurdelt helyi híróból, Rikardból, és halott harcosok hozzáadott testrészeiből összebarkácsolt élőhalott viking-Hulk most már bevetésre is kerül, ami során felaprít egy horda mutáns banditát, megmentve ezzel egy családot. Továbbá megtudjuk azt is, hogy bár a draugr-Rikard erős meg nagy, de nem elpusztíthatatlan, viszont szerencsére könnyen és helyben javítható, hiszen pótalkatrész ugye akad bőven arra, amerre jár. Nincs mit szépíteni rajta, a Helheim nem éppen a komplexitása, a bravúros sztorivezetése, a jól kidolgozott karakterei, vagy úgy általában az eredetisége miatt jó, hanem simán csak a magas szórakoztató-faktora miatt. Sallangmentes, egyszerű, villámgyorsan abszolválható olvasmány, ami ideális lehet mondjuk két fajsúlyos eposz közötti könnyed agylazítónak, vagy egy kakkantás időtartamára, de túl sokat valószínűleg nem fognak, mivel nem is tudnak kihozni belőle a jövőben. De ez nem baj. A második szám még gyorsabban kivégezhető, mint az első, hiszen csak az egyetlen hent maga 6 oldalt foglal el, és ezen kívül sem egy szószátyár képregény, ugyanakkor azzal sem lehet vádolni, hogy nem is halad a történet. Ami számomra meglepő, hogy a két szám között jól láthatóan forrt egy nagyot Joëlle Jones stílusa, mert ugyan még mindig maradtak a rajzfilmes rajzok, de a karakterek már kevésbé karikatúraszerűek, a vérontás is merészebb és látványosabb lett, és összességében is észlelhető a minőségi javulás, amitől aztán könnyebben befogadhatóbbá vált az egész látvány is. Elnézve az egyébként csini művésznő portfólióját, úgy láttam, hogy kimondottan kellemes és barátságos stílusban szokott dolgozni, emiatt azt gyanítom, hogy az előző szám során talán kísérletezni próbált egy kicsit. Részemről így is, úgyis szerethető volt. Mostanra tehát bebizonyosodott, hogy a Helheimnél semmi nagyszabásúra nem kell felkészülni, egyszerű kis B-képregényes móka lesz, de annak viszont eléggé szimpatikus, pláne, hogy mindössze úgy 5 percet kell havonta rászánnunk. (Chavez)
Judge Dredd Year One #2
Történet: Matt Smith Rajz: Simon Coleby IDW
Mostanra már abszolút bebizonyosodott, hogy Matt Smith nagyon érti a dolgát íróként is, és a Judge Dredd Year One második füzetében még taszajtott is egy kicsit azon a lécen, amit már az egyébként is izgalmas felvezetésben is elég magasra tett fel. Remélem ez exponenciálisan növekedő tendencia lesz nála, és akkor a mini végére kimerülhet majd a szuperlatívuszkészletem. A második füzetben folytatódik a nyomozás a szokatlan pszi-aktivitások után, ami kizárólag gyerekeknél jelentkezik, és kimondottan egy bizonyos szektorban lévő gyerekeknél. A szkeptikus Dredd nem igazán tud mit kezdeni a jelenségekkel, ő maga a földhöz van ragadva, és különben is, az akadémián ilyet nem tanítottak, ezért elsősorban racionális magyarázatokat keres, de csak nem talál. A főbíró viszont elmondja neki, hogy több dolgok vannak földön és egen, és hogy próbálja megszokni, hogy vannak más, párhuzamos világok is a miénken kívül, márpedig ezek újabb, és korábban még nem tapasztalt veszélyforrásokat is jelenthetnek, amikre fel kell készülniük. Márpedig jelen ügyben is úgy tűnik, hogy az igazság odaát van. A sztori szépen, jó ritmusban gördül tovább, nem maradnak el a látványos (és brutális) akciók sem, ugyanakkor szerencsére már nem csak lebegtetés folyik, hanem kapunk válaszokat is, és egy nagyon ütős cliffhangert is a végére, hogy még kegyetlenebbé tegye a várakozást a folytatásig. Az egyetlen "fogást" itt találni rajta, mert hogy a sztori végén Dreddék találnak egy teleportkapuszerű energia-akármit, amibe hősünk gondolkodás nélkül belesétál, ami azért necces, még tőle is. A Year One másik nagy erénye, hogy eredeti rendeltetésének megfelelően eredettörténetként is funkcionál, hiszen most látjuk pl. az okát a psi-osztály létrehozásának, és úgy általában a Dredd univerzum természetfeletti része is itt látszik megalapozódni, valamint ugye Dredd sem teljesen az a kőszikla még, mint amilyenek ismerjük, bár hatékonyságban és keménységben már most is az élen jár. Simon Coleby realista (de egyáltalán nem szárazan), élénk színvilágú rajzai továbbra is zseniálisak, minden részletre kitérőek, az akciók kimondottan nagyszabásúak és látványosak, és különösen értékelem, hogy nem próbálta meg a korai évek látványvilágát áterőltetni a következetesség miatt. A járművek, az épületek, az eszközök és ruhák a mai igényeknek is megfelelő korszerű, illetve inkább futurisztikus külsőt kaptak, miközben a korai évek egynéhány jellegzetessége így is megmaradt. (Pl. a korai években használt, hosszabb csövű Lawgiver, ami azért itt is korszerűbb kinézetet kapott.) Smith minisorozata az egyik legizgalmasabb dolog a mostani kínálatból, ami hálistennek gyorsan segít felejteni a másik IDW-s széria gyalázatos középszerűségét. Kár, hogy nem ebből lett az ongoing. Ha valamiféle veled született képregényes előítélet miatt még mindig nem olvasod ezt a fasza kis sorozatot, akkor jó szar neked, és így jártál! (Judge Chavez)
Jupiter’s Legacy #1
Történet: Mark Millar Rajz: Frank Quitely Image Comics
Már hosszú évek óta ott tartunk, hogy nem csak a hagyományos szuperhőstörténetekkel lehet Dunát rekeszteni, hanem az azokat kiforgató, parodizáló, cinizmusba vagy realizmusba ágyazó, azokra reflektáló variációikkal is. Mark Millar is írt jó néhány ilyet, a Kick-Asstől a Nemezisen és a Wantedet át a Supercrooksig, és a Jupiter’s Legacy is ezek sorába tartozik. Szerencsére az első rész alapján ez a képregény nem a Nemezis-féle értékelhetetlen agyrémeire, hanem a kifinomultabb, érettebb, komolyabb, urambocsá’, elgondolkodtatóbb munkáira rímel. A sztori a ’30-as évek elején kezdődik, amikor egy férfit, aki a világválságban mindent elveszített, egy sziget „hívja” magához valahol az óceán közepén. Barátai egy kis csapatával engedelmeskedik a hívásnak, és a szigeten (egyelőre tisztázatlan körülmények közt) mind szuperképességekre tesznek szert, Amerika büszkeségei, hősei, inspirációi lesznek. Ugrás a jelenbe: újabb világválság van, az egykori hősök tanácstalanul nézik, ahogy a világ szétesik körülöttük, miközben csak annyit tehetnek, hogy megalomániás gonosztevőket ütlegelnek – az új generáció hősei pedig kicsinyesek, szenzációhajhászok, önzők és gyávák. Millar éles kontrasztot rajzol aközött, hogy milyennek kellene lennie Amerikának (illetve milyen volt egykor), és milyen valójában. A szuperhősök, akik közel egy évszázadon át harcoltak a mostanra megkopott és elkorcsosult ideákért, lassan a nemzettel együtt degradálódnak. A fő konfliktus két testvér közt látszik kialakulni: egyikük maradna a hagyományos szuperhősködésnél, azokra bízva a világ sorsát, akiket a nép megválasztott vezetőinek, a másik maga venné kézbe a dolgokat. Millar jól építi fel a sztorit, érdekesek a karakterei, és ha következetesen végigviszi a képregény fő motívumait, és nem bagatellizálja el az egészet egy szimpla hős-gonosz harcra, akkor ebből valami nagyon jó is kisülhet. A kezdet mindenestre ígéretes, Frank Quitely rajzai pedig nagyszerűek. (Rusznyák Csaba)
Ten Grand #1
Történet: J. Michael Straczynski Rajz: Ben Templesmith Image Comics
Noir-horror. Straczynski. Templesmith. Ezek egyike is elég lett volna, hogy rávessem magam az Image (jelenleg minden valamire való geek kedvenc kiadója) új képregényére. De mind a három? Óóóó, hát engem itten kényeztetnek. A felesége halálától gyötört misztikus magánnyomozó(szerűség), Joe Fitzgerard, megbízást kap egy lánytól, hogy találja meg a nővérét, akinek egy Divine Will nevű, gyanús vallási szekta berkein belül veszett nyoma. Csakhogy a fickónak, aki a szektát elvileg vezeti, hősünk két évvel azelőtt röpített golyót a fejébe. Szóval ez sem egy rutinügy lesz, de hát komolyan, látott, olvasott valaha bárki olyan noirt, amiben a főszereplő ténylegesen egy rutinüggyel birkózott? Na, ugye. Akárhogy vesszük, a sztori így, elmesélve, nem tűnik különösebben érdekesnek. Van egy kopó, aki a mennyország piszkos munkáját végzi a Földön, van egy tragikus megözvegyülés, és van némi ronda, mocskos múlt mindennek a hátterében – de Straczynski az ismert hozzávalókból valami bámulatosan izgalmas, az olvasót magába rántó, szenzációs atmoszférájú képregényt gyúr. Az első szám forgatókönyvét tanítani lehetne, olyan hatásosan, precízen vezet be az okkult noir világába, olyan mesteri érzékkel adagolja a főhőssel kapcsolatos információkat (sejtetéssel, dialógussal, flashbackkel), és olyan váratlan emocionális erővel ragad tökön a cliffhangerben. A misztikum és a modern technológia (elsősorban az internet) magától értetődőnek tűnő összeboronálásért külön piros pont jár. És Templesmith képei… dinamikus, gyönyörű szín- és formakavalkádok. Minden panel szinte megszólal. Tökéletes. Az év egyik legjobb debütálása. (A Ten Grand egyébként JMS saját, Image-en belüli, innovatív „Joe’s Comics” nevű projektjének első címe – amit nemcsak olvasni lehet, hanem a füzetben lévő QR-kód segítségével hallgatni is, ugyanis néhány színésszel felvették a dialógusokat.) (Rusznyák Csaba)
Whispers #5
Történet és rajz: Joshua Luna Image Comics
A Luna-testvérek (Joshua és Jonathan) már eddig is nem keveset letettek az asztalra az Image berkein belül: szuperhős drámát a szuperhőscelebek hétköznapjairól (Ultra), horrorisztikus elemekkel tűzdelt science-fictiont egy láthatatlan burok alatt rekedt kisváros lakóiról, ahol a nők a férfiak ellen fordulnak (Girls), mágikus-realista eposzt a hatalomról és a bosszúvágyról (The Sword). A fivérek munkái eddig nagyszerűen sikerültek, ezúttal azonban Joshua szólóban próbál szerencsét, hogy elmesélhessen egy eléggé személyes témájú természetfeletti thrillert, melynek középpontjában a szabad akarat kérdése áll. A történet főhőse Sam, egy krónikus pszichiátriai zavarral küszködő srác, aki egyik napról a másikra felfedezi, hogy álmában képes elhagyni a testét és nem csak, hogy ebben az asztrális formában olvasni tud mások gondolataiban, de azok megfelelő irányba lökésével befolyásolni tudja a döntéseiket. Barátnője, akivel frissiben szakított, természetesen nem hisz a fantazmagóriáiban, de a szomszéd lány arra buzdítja, hogy próbálja felfedezni képessége határait. Sam így is tesz, és kiderül, hogy szerte a világon démonszerű lények sarkallják az embereket gyilkosságra, kannibalizmusra és hasonlóan szörnyű tettekre. Hősünk úgy dönt, hogy a tűz ellen tűzzel jegyében egy drogügyletbe keveredett ismerősét fenyegető dílert manipulálva szolgáltat igazságot egy gyerekgyilkos üzletemberen, ám a terv visszafelé sül el: nem csak, hogy a saját személyes és szerettei biztonsága kerül veszélybe, hanem legközelebbi projektálása során kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy egyre inkább kezdi felölteni a már látott démonok külső jegyeit, és valaki más éppenséggel az ő cselekedeteit befolyásolta a kezdetek óta. Joshua Luna nagyon jó érzékkel adagolja a revelációkat, ráadásul a rajzai még a fivéréinél is jobbak, akinek eddig a forgatókönyveket írta. A hat részes limitált széria éppen a finálé előtt áll és az eddig olvasottak alapján valószínűleg nem kell félni attól, hogy nem a kellően hátborzongató lezárást kapja a Whispers. (Nagy Krisztián)
Akit nem győzött meg az, amit eddig a Pacific Rimből látott, az most kapaszkodjon meg valamiben mind a húsz ujjával. Akit meg még ez sem hoz lázba, az nem is tudom, mit keres itt egyáltalán. (Most komolyan: egy óriásrobot teherhajóval osztogat sallert egy óriásszörnynek. Értem?)
Zack Snyder megerősítette, hogy ha AZ ACÉLEMBER sikeres lesz, a Warner nekiugrik végre a JUSTICE LEAGUE filmek, és első dolguk lesz, hogy őt kérjék fel rendezőnek.
Patrick Hughes (Red Hill) kapta az EXPENDABLES 3-at. Szóval ennek végre normális rendezője lesz. Még az is lehet, hogy nem lesz szar film.
Tévésorozat készül a SZIGORÚAN BIZALMAS alapján. James Ellroy maga gondozza, írja a projektet, ami a film eseményei után játszódik majd. Jelenleg csatornát keresnek neki.
Az MTV sorozatot akar a SIKOLY-ból: ha tetszik nekik a berendelt pilot (amihez a Dimension Film jelenleg épp megpróbálja leszerződtetni Wes Cravent), jövőre már el is startolhat.
A TRÓNOK HARCA nézettsége hétről-hétre emelkedik. A legújabb rekord: 4,9 millió.
Gwyneth Paltrow ijesztgeti a népet: “Nem hiszem, hogy lesz több VASEMBER-film. Azt hiszem, végeztünk a karakterrel.” (Mi meg csak úgy simán elhisszük, hogy a Marvel egy legyintéssel lemond több száz millió/több milliárd dollárról.)
KÉP - Egy közelebbi kép a Benedict Cumberbatch Enterprise-t szétkapó csillaghajójáról, a USS Vengeance-ről. Úgy néz ki, mintha legóból raktál volna össze. Az első hivatalos képek A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-ből: Jamie Foxx mint Electro (Max Dillon) és Dane DeHaan mint Harry Osborn. Már Halle Berry is ott van az X-MEN: DAYS OF FUTURE PAST forgatásán.
POSZTER - Új poszter a PACIFIC RIMhez. Az eddigi legjobb VASEMBER 3 poszter (persze, hiszen a remek képregényrajzoló, Jock munkája). Új karakterposzterek a RED 2-höz. Egy kicsit vasemberes, de nagyon cool poszter Neil Gaimen közelgő DOCTOR WHO epizódjához, a Nightmare in Silverhez.
TRAILER - Bruce Willis hónapok óta nem ölt meg senkit. Ez így nem mehet tovább. Új trailer a RED 2-höz. Új japán előzetes a THE WOLVERINE - SAMURAI-hoz (merthogy a film arrafelé ezen a címen fut). Repül a pöröly, ki tudja, kinek az arcában áll meg: itt a THOR: THE DARK WORLD első trailere.
BÓNUSZ - Szuperhősök eredete poszterként. Egy trailer-mashup a 2013-as nyár blockbustereiből:
A vagány gyerekek még emlékeznek erre: "A Vico filmjei az Ön kedvenc filmjei." Fenyő János cége a '80-as évek végén, '90-es évek első felében ontotta magából az élvezetes szarfilmeket (természetesen mindenféle engedély és jogdíjfizetés nélkül, ahogy azt kell - amíg az amerikai stúdiók erre rá nem jöttek), és egy egész generáció VHS-bűvöletben töltött gyerekkoráért felelős. Az Nők lapja-reklámokkal kibélelt előzetescsomagok külön bájosak, van itt Van Damme-tól Bronsonon át Dudikoffig minden, olyan beszédes filmcímekkel, mint hogy pl. Akarsz-e életben maradni - a Vico csalhatatlan érzékkel tapintott rá, hogy mi kellett a magyarnak. (Mellesleg behoztak olyan filmeket is, mint Coenék Véresen egyszerűje.) A youtube-on megtalálható egy csomó előzetes, stílszerűen csapnivaló minőségben. (Könnycseppek elmorzsolása engedélyezett.)
James O'Barr kultikus képregényének, a THE CROW-nak (A holló) az újabb adaptációjában valószínűleg Tom Hiddleston játssza majd a főszerepet.
Tévésorozat készül Terry Moore remek képregényszériájából, a RACHEL RISINGból. A mágiával, boszorkánysággal és halál utáni élettel átszőtt horrordráma elején Rachel arra ébred fel egy sírban, hogy halott. Egy kábelcsatorna kezeiben ebből valami nagyon-nagyon jó dolog lehet.
A Disney megerősítette, hogy 2015 nyarán jön JJ. Abrams STAR WARS mozija, ÉS hogy utána MINDEN NYÁRON lesz egy-egy SW-film.
Michael Rooker is csatlakozott a GUARDIANS OF THE GALAXY stábjához - Yondut alakítja majd, egy földönkívüli hőst, aki a képregényben az eredeti, '70-es évekbeli GotG csapatnak (tehát nem annak, amit a filmben látunk) az alapítótagja.
Az amerikai mozik (konkrétan: National Association of Theater Owners) az R-besorolású filmeket hibáztatják az egyre csökkenő nézőszámért, üzenetük a stúdióknak: „Csináljanak több családbarát és kevesebb R-es filmet.” Igen, tényleg erre van szükség. #idióták
Beszarás: a Paramount nyáron „Transformers 4 Chinese Actor Talent Search” címen egy valóságshow-t csinál, aminek a négy első helyezettje komoly szerepet kap majd a részben Kínában készülő TRANSFORMERS 4-ben Mark Wahlberg és Stanley Tucci mellett. Ha már úgyis benne vannak, nem akarnak egy hasonlót indítani íróknak és rendezőknek is? És stúdióvezetőknek?
TRAILER - Itt az első előzetes az R.I.P.D.-hez. Jeff Bridges halott, laza cowboyként szövegel, lő, és menti a napot. Vannak még mások is a filmben, de elég nehéz lesz mellette észrevenni őket. Az első trailer a THE LONE RANGERhez, ami okot ad némi bizakodásra. A BYZANTIUMnak, Neil Jordan vámpírfilmjének is van új trailere, és nem is akármilyen!
MŰVÉSZET! - Guillermo Del Toro ÖRDÖGGERINCét kiadja a Criterion, és ez a csodálatosság lesz a borítója. A popkultúra nagy "házainak" címerei TRÓNOK HARCA stílusban. Batman-gonoszok rendőrségi fotói az 1920-as évek stílusában. Művészi Breaking Bad, Szellemlovas, Nagymenők, Indiana Jones ésatöbbi plakátok a Joblo.com gyűjtésében.
BÓNUSZ: #1. Gusztusos Evil Dead sütik. #2. STAR WARS BRÉKING! Harrison Ford elmeséli Jimmy Kimmelnek, mi történt Hannal, Leiával és Chewbaccával a JEDI VISSZATÉR óta.
Mikor lenne időszerűbb fürkésző pillantást vetni az amerikai függetlenfilm múltjára és jelenére, ha nem azokon a szép tavaszi napokon, amikor épp Paul Thomas Anderson és Harmony Korine új filmje pereg a magyar mozik vásznain!? Ennek megfelelően a jubileumi Prizmában Wes Anderson Holdfény királyságának okostojásai és P. T. Anderson apai útmutatásra szoruló ösztönlényei kíséretében vonulnak fel a 60-as évek motoros bandái, akiket maga a hetyke bajszos trashpápa, John Waters követ, egyenesen a börtön falai közé, hogy terápiás célzattal elbeszélgessen a rabokkal a Rózsaszín flamingókról... A dadaista poptrash kortárs mestere, Harmony Korine abszurd egyperceseiben a tétova tinilelkek tragédiáit tetézve azonban egy sokkal kisebb testű, féltve őrzött kismadár repül bele a ventilátorba, amely incidens már-már a felszabadult szenny- és vérkarneváljairól elhíresült Lloyd Kaufman vezette Troma-stúdió olcsó, de garantáltan hatásos filmjeibe kívánkozik. Ha ezek után is még fel kell hívni a figyelmet (egyértelműen fel kell) az avantgárd érzékenység megkerülhetetlen fontosságára, akkor Gus Van Sant korai filmjei erre kiváló terepként szolgálnak. A főtémát elhagyva a lapszám zárásaként a Varió-rovatban Jan Švankmajer animációinak, illetve Kocsis Ágnes Pál Adriennjének szokatlan testképei kerülnek körültekintő és alapos elemzésre.
A Prizma folyóirat amerikai függetlenfilmmel foglalkozó lapszáma kapható országszerte számos Relay-Inmedio üzletben, továbbá az Írók Boltjában, a Toldi Moziban, a Fókusz Könyváruházban és az Átriumban lévő Odeon tékában.
Tartalomjegyzék
téma: Amerikai függetlenfilm Jankovics Márton: Kikötő nélkül - Kritika A Mesterrről Yannis Tzioumakis: Definíciós kérdések - Az amerikai függetlenfilm Szalay Dorottya: Hatvanas évek két keréken - Roger Corman motoros filmjei John Waters: Börtönben (Fordította: Györe Bori) Sepsi László: Az utolsó szennycézár - Lloyd Kaufman és a Troma Harmony Korine: A faji zavargások roncsai (regényrészlet; fordította: Pálos Máté) Lichter Péter: Felhők a külváros felett - Gus Van Sant Portland-trilógiája és az avantgárd érzékenység Kránicz Bence: Tucatnyi okostojás - Alternatív közösségek Wes Anderson filmjeiben
Varió Nagy Csilla: Plasztik testek - Jan Švankmajer gyurmaanimációs testképei Ureczky Eszter: A hiány neve - Terek és testek a Pál Adrienn című filmben
További információ a Prizma folyóirat honlapján: www.prizmafolyoirat.com
2005-ben az American Film Institute életműdíjjal jutalmazta meg George Lucast (tehát közvetlen az új SW-trilógia befejezése után - jobb, ha ebbe most nem megyünk bele), és az ünnepség nyitóbeszédét pont William Shatner mondhatta el. Merednek is a szemek rendesen, mikor színpadra lép (Mark Hammill arcán a "what the fuck" tökéletes mimikai leképezése). Shatner természetesen csúcsminőségű trollkodással indított ("Star Trek changed everything"), aztán azzal is folytatta ("It's George, isn't it?"), majd táncolt, és énekelt Lucasnak (már ha ezt éneklésnek lehet nevezni), mielőtt a rohamosztagosok kivitték a vállukon.
Történet: Christopher Yost Rajz: Marco Checchetto Marvel Comics
Bár ennek a sorozatnak már kijött egy újabb része is, erről mindenképpen meg akartam emlékezni, mert nagyszerű példája annak, hogy mit tud kezdeni egy jó író (Yost általában – nem mindig, de általában – ebbe a kategóriába esik) egy szokatlan alapötlettel. Merthogy az meglehetősen szokatlan, hogy Pókember testében jelenleg, az Amazing Spider-Man 700 óta Doctor Octopus lakik. És az ennek közvetlen hatásairól szóló, szenzációsan jó Superior Spider-Man mellett az efféle képregények miatt bízom benne, hogy ez az új status quo még hosszú ideig fennmarad. Az Avenging SM 18-ban egy Doctor Octopus/Thor team upot élvezhetünk, ami a tavalyi The Ends of the Earth folytatása, utózöngéje – abban Thor Föld körüli pályára lőtte az élő elektromosságot, Electrót, aki most visszatér, és minden áron bosszút akar állni a mennydörgés istenén. Az sem érdekli, ha közben ő maga is otthagyja a fogát – az sem, ha egész New York is. A comic lényege persze nem annyira maga a csata, hanem az abba belépő Pókember és Thor interakciója. Dock Ock jelenlegi státuszának nagy előnye, hogy az írók olyan szituációkkal zsonglőrködhetnek, amilyenek minden más esetben elképzelhetetlenek lennének. Yost tökéletesen írja Ockot, az alapvetően jót akaró, de arrogáns, egoista, megalomán antihőst, aki olyasvalakivel kénytelen együtt dolgozni, aki még nála is arrogánsabbnak tűnik: Thor röhögve söpri le magáról az Electro jelentette fenyegetést, legalábbis amíg az az A.I.M. machinációinak hála szert nem tesz akkora hatalomra, amivel elpusztíthatná. És ügyesen játssza ki Ock szemszögét, ahogy felháborodik Thor arroganciáján, aztán döbbenten áll gyakorlatias hősiessége előtt, és végül egyfajta fura tisztelettel – már amennyire ő egyáltalán képes ilyesmire – kénytelen viseltetni iránta. Egyébként az akciók is lendületesek, Checchetto képei meg szépek, de ezt a képregényt a tökéletes karakterdinamika viszi el. A pókbőrbe bújt Ockot még sok Marvel-hőssel össze lehetne hozni, az efféle inkonvencionális interakciókban rengeteg a potenciál. (Rusznyák Csaba)
Guardians of the Galaxy #1
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Steve McNiven Marvel Comics
Ahogy folyamatosan érkeznek a hírek a Guardians of the Galaxy mozifilm előkészületeiről, az új sorozatra sokkal nagyobb reflektorfény jut, mint az előzőre – de ez persze azért is van így, mert Brian Michael Bendis írja, és mert a népszerűsége csúcsán lévő Vasembert is belepasszírozták a gárdába. Ehhez képest egyelőre nem tudok különösebben örülni ennek a képregénynek. Volt egy nulladik (pontosabban: 0.1) szám, ami nagyon szépen, hatásosan, izgalmasan, érdekesen, szóval JÓL mesélte el Peter Quill (Star-Lord), a Guardians vezetőjének eredettörténetét, de ez az első szám visszalépés. Van egy dialógus Quill és az apja között, aki egy csillagközi birodalom ura, aztán egy kis akció, aztán egy nem túl érdekes cliffhanger (hűha, idegenek megtámadják a Földet, hűűűűhaaaaa!), és kész. A dialógus, amiből kiderül, hogy Quill papa hozott egy törvényt, miszerint senki nem baszakodhat a kék bolygóval (amivel persze akarva (?) – akaratlanul (?) is céltáblát fest rá), csak nyomokban emlékeztet az egyébként bazijól író Bendis stílusára, ráadásul az apa-fiú kapcsolat is zavaros kissé. Harag és bizalmatlanság van köztük, aztán minden átmenet nélkül mégis jót mosolyognak együtt egy Gamorrával kapcsolatos poénon (a pillanat, amikor egy jópofa viccért beáldozzák a karakterviszonyokat). Aztán belép az űrben, a Földtől ki tudja, hány százezer/millió kilométerre egy szál páncélban kalandozó Vasember (szóval a kesztyűibe/csizmáiba épített hajtóművek már gyors bolygóközi utazásra is képesek?), hogy a Guardians tagjaival együtt szétrúgja a badoon seggét egy lapos, kissé zavaros szerkezetű (bár szépen rajzolt) akciójelenetben. Ennél egy kicsit keményebben kell gyúrnia Bendisnek, hogy elérje, vagy akár csak megközelítse a 2010-ben véget ért Abnett/Lanning-féle GotG színvonalát. (Rusznyák Csaba)
Nova #3
Történet: Jeph Loeb Rajz: Ed McGuinnes Marvel Comics
Uramirgalmazz, egy Jeph Loeb képregény! Loeb kicsit olyan, mint Spielberg, régen nagyon jó volt, de az utóbbi években már csak blamálja magát – legutóbb a Wolverine rajongóit szomorította (már megint), most meg a Marvel egyébként sem túl izmosan újraindított (ld. fent) űrrészlegébe is belekontárkodik. És nem, a „belekontárkodik” szó nem túlzás. Nem emlékszem ugyanis, hogy valaha bárki is agresszív, pszichopata, humortalan, karót nyelt seggfejként ábrázolta volna Rocket Raccoont (aki, ha jól, de ha akár csak normálisan írják, az abszolút kedvencem az egész űrbagázsból – személyes vendetta on). A sztori annyi, hogy Nova (Richard Rider) halála után az univerzum védelme egy tinédszer fiúra, Sam Alexanderre marad (Loeb őt saját, rákban 2005-ben elhunyt fia után nevezte el), akinek apja a Nova Corps egy elit alakulatának tagja volt. Mert természetesen csak ő tudja megmenteni a Földet a chitauri jelentette fenyegetéstől (a skrullszerű idegenek először az Ultimatesben jelentek meg, aztán a Bosszúállók mozifilmben, és most annak sikere után muszáj őket bevetni a mainstream univerzumban is), bár hogy mégis miért, az még három rész után sem derül ki. Sok a duma, a pózolás, kevés a sztori, nullák a karakterek, de azért egy Figyelő megjelenik, hogy tudjuk, hűdenagyonfontos dolgok fognak történni (anélkül amúgy tényleg nem tudnánk, mert amilyen hanyagul megírt az egész, semminek nem érezni a súlyát). Teljesen Még a rajzokról sem tudok jót mondani, mert McGuinnes stílusa borzalmasan unalmas nekem – oké, ez legyen az én problémám, de az, ahogy a Figyelőt ábrázolja, talán nem csak szubjektíve botrányos. (Rusznyák Csaba)
The Private Eye #1
Történet: Brian K. Vaughn Rajz: Marcos Martin Panel Syndicate
Remélhetőleg Brian K. Vaughn-t már nem kell bemutatnunk a Geekz olvasóinak (na jó, emlékeztetőül pár nagyszerű munkája: Saga, Y: The The Last Man, Pride of Bagdad, Ex Machina, Runaways, The Escapists, valamint olyan neves sorozatokba is bedolgozott, mint a sokakat megosztó Lost vagy a most készülő Under the Dome), most pedig az egyik általam már igen kedvelt rajzolóval, Marcos Martinnal (In Memory of Marla Jameson, valaki?) fogott össze, hogy egy exkluzívan csak digitális formában megjelenő képregényt dobjon össze, amolyan mellékprojektként. A The Private Eye tíz 32 oldalas installációbanjelenik meg a ransom model-hez hasonlító formában, vagyis minden olvasó annyit fizet az adott szám letöltéséért, amennyit csak jónak lát, vagyis akár egy fillért sem. A csapda ebben az, hogy ha túl sokan akarnak ingyen képregényhez jutni, a szerzőpáros sosem fogja elkészíteni a következő számot, lévén nem éri meg nekik a beléfektetett energia. Nem kell megijedni, világosan az értésünkre adják, hogy egy 1 dolláros vételárral tökéletesen megelégednek, ami elég jutányos ezért a nagyszerű neo-noirért: a sztori 2067-ben játszódik, ahol a privátszféra a legnagyobb kincs, ugyanis valamikor a 21. század elején a Felhő egyszerűen felrobbant. Senki sem tudja, hogy mi történt, terrortámadás vagy Isten büntetése, de negyven napon keresztül ömlött ki a kibertérbe a világ minden mocskos kis titka, ami valaha bármilyen formában meg lett osztva az interneten: kitöröltnek hitt fényképek, üzenetek, biztonságban tudott információk és adatbázisok. Családok, vállalatok, országok omlottak össze és hulltak a káoszba. A romokból egy olyan társadalom nőtt ki, amelyben nem létezik internet, a privátszféra szentsége könyörtelen törvényekkel van körülbarikádozva és mindenki titkos identitással rendelkezik. Ebben a paranoiával átitatott világban a paparazzik klasszikus magándetektívekként tevékenykednek, megbízásaik elsősorban arra irányulnak, hogy kiderítsék valaki lakhelyét, személyazonosságát, elérhetőségét, bármit, ami publikusan nem elérhető. Vaughn könnyedén, erőlködés nélkül meséli ezt el nekünk Patrick Immelmann paparazzi karakterén keresztül, akit természetesen utolér a noir filmek végzetes megbízása egy tigris holomaszkot viselő femme fatale képében, aki saját magáról és múltjáról szeretne mindent megtudni. Legnagyobb megelégedésünkre nem a csontig rágott amnéziát kapjuk ennek okaként, hanem a megbízó azt szeretné kideríteni, vajon elég jól eltüntetett-e maga után minden nyomot, hogy még egy képzett információvadász se tudja előásni. Az ügy természetesen szinte az elfogadása után azonnal félresiklik, a mi legnagyobb örömünkre. A képi világ gyönyörű, ráadásul a médium természete miatt szélesvásznú, Martin a legjobb formáját hozza, a színezés pedig Muntsa Vicente-nek köszönhetően tökéletesen kiegészíti a furcsa antiutópiát. Ugorjatok el a Panel Syndicate oldalára, mert egy dolcsit (vagy akár többet is) mindenképp megér. (Nagy Krisztián)
Swamp Thing #19
Történet: Charles Soule Rajz: Kano DC Comics
Az alig ismert Charles Soule meglepően könnyen kigyógyított a szomorúságomból, amit azért éreztem, mert a 18. számmal, a Rotworld sztori lezárásával Scott Snyder kiszállt a Swamp Thingből. Márpedig a Rotworld után úgy éreztem, ezzel el is készült a 2000-es évek definitív Swamp Thing története, ehhez már nem sokat lehet hozzátenni – pedig dehogynem! Snyder egy konkrét, rettenetes ellenséget állított szembe a hősével, és minden döntését, jellemvonását, gondolatát annak megfelelően határozta meg. Ez azt is jelenti, hogy a karakterben lévő rengeteg, egyéb potenciál kihasználatlan maradt. És Soule rögtön a nyitányban lecsapja az első magas labdát: mit csinál a főhős egy normális napon, mivel tölti az idejét, mi a feladata, és hogyan hajtja azt végre – sőt, még egy csinos morális dilemmát is felvet. Bevezeti az olvasót Swamp Thing képességeinek egy új aspektusába (utazás a Zöldön át, növények között), majd katapultálja őt Metropolisba, ahol összefut a Madárijesztővel – majd pedig beexponálódik Superman is. Ugyan a tipikus szuperhősök/szupergonoszok világát jó lenne viszonylag távol tartani ettől a sorozattól, még ha nyilván ugyanabban az unverzumban játszódik is mind, de Soule egyelőre jól kufárkodik az egymástól különböző stíluselemekkel. Jól ír, érdekes a sztorija, van ereje a főhős narrációjának is, és Kano rajzai is rendben vannak, ha nem is kiemelkedők – de azért hozzá kell tennem, hogy Yanick Paquette kevésbé „tömör”, „növényesebb” , zöldebb Swamp Thingje jobban festett. (Rusznyák Csaba)
Thanos Rising #1
Történet: Jason Aaron Rajz: Simone Bianchi Marvel Comics
Ha már belekezdtem, nem állok meg, végigekézem az egész marveles űrrészleget. Mert megérdemli. Ezt itt nagyon lelkesen harangozták be, elvégre annak a bazinagy gonosztevőnek az eredettörténetét meséli el, aki mindig is a kiadó egyik legnagyobb kozmikus mumusa volt, és aki várhatóan a Bosszúállók 2-ben és a Guardians of the Galaxy mozifilmben is felbukkan majd. Igyekeztem pozitívan hozzáállni a képregényhez, elvégre Jason Aaron írja, aki valami eszméletlenül zseniális tud lenni, ha kicsit megerőlteti magát. Most nem tette – de eleve, már a koncepció elkúrt. Eredettörténet egy nagy, kozmikus rosszfiúhoz? Könyörgöm, minek? Thanos, az őrült titán egy abszolútum, a pusztítás megtestesítője, aki szerelmes magába a Halálba, és nem, ez nem metafora (ennek szólt a Bosszúállók stáblista utáni jelenetének záró mosolya is, amit persze csak a rajongók értettek). Kinek a hülye ötlete az, hogy egy ilyen karaktert picsogó melodrámával vissza kell vezetni egy nehéz gyermekkorra, kiközösítésre, nem elegendő szülői szeretetre és hasonló dögunalmas sablonmarhaságokra? És a cliffhanger, amiben a kis Thanos („kis Thanos”, istenem, hogy ilyet le kellett írnom…) vad dühvel kaszabolja késével azokat a szaros kis földalatti gyíkokat, mert korábban megzabálták néhány osztálytársát… katasztrófa. Ez itt mítoszgyalázás dögivel, és Aarontól nagyon nem vártam volna ilyesmit. Bianchi képei nem rosszak, élvezni fogják azok, akik szeretik a stílusát, ráadásul az utóbbi időben visszafogta a teljesen elborult, öncélú panelszerkezet-agyrémeit, amikkel pl. az Astonishing X-Men idejében riogatott, szóval a látványvilágra legalább nem lehet komolyabb panasz. Hogy ez kit mennyire vígasztal, az mindenkinek a maga dolga. Részemről kukázom ezt a sorozatot. (Rusznyák Csaba)
Time Warp V2 #1
Történet: Damon Lindelof, Gail Simone, Peter Milligan, Dan Abnett és mások Rajz: Jeff Lemire, Tom Fowler, Andy Macdonald, Matt Kindt és mások Vertigo
Az antológiák sorsa az USA-ban (a brit szigetországgal ellentétben, lásd 2000 AD) mindig mostoha volt (a Heavy Metal egy igen különleges kivétel számos szempontból), de szerencsére mind a Marvel (Strange Tales II), mind a Dark Horse (Dark Horse Presents, Book of ... sorozat) előhozakodott időnként egy-egy kiváló válogatással. Ezúttal a DC Vertigo imprintje örvendeztetett meg minket egy időutazás témája köré épülő kiadvánnyal, benne kilenc rövid történettel. Már az első közülük, melyet Damon Lindelof írt, egy minden oldalról tökéletesre csiszolt gyémánt és már önmagában megéri a kötet beszerzését. Rip Hunter, a DC időutazó extraordinaire-jének utolsó(?) kalandja szerint a világ legkúlabb halálneme, ha az embert egy dinoszaurusz eszi meg, ezt pedig egy olyan remekbe szabott időhurokkal nyugtázza, hogy még Booster Gold is belesárgul az irigységbe. Gail Simone történetének cukrásza olyan édességeket készít, mellyel életed legszebb tíz percét élheted át újra és újra, ám vendégeit és üzletét egy pszichopata bűnöző fenyegeti, aki azt akarja végtelenítve újraélni, amint kiloccsantja a volt neje agyát. A terve elég rosszul sül el, újfent egy időhuroknak köszönhetően. Dan Abnett időfenntartói mindig ugyanazt a gyilkosságot kell megakadályozzák, mivel a távoli jövőben bárki hozzáférhet egy időugró felszereléshez és fejébe veheti a világtörténelem korrigálásának jogát. Vannak kollégáik, akik arról tesznek, hogy JFK-t minden idősíkban lelőjék, nekik azonban ennél groteszkebb feladat jutott. De hát sopánkodásra nincs idő, amikor riasztás van. Ezeken felül találunk még a kötetben sztorikat szellemeket áruba bocsátó cégekről, egy gyerekes versengésről két zseniális tudós között, arról, hogy milyen árat kell fizetni egy Második Világháború nélküli, békés világért, mi is az a Benedek Átvitel és le lehet-e redukálni egy milliók által követett párbajra egy világok közötti összecsapást. Az egyetlen, beavatottak számára nem érthető sztori a Dead Boy Detectives, ami egyrészt eléggé kilóg a többi közül a misztikus-mágikus témájával, másrészt egy másik antológiából érkező történet folytatása. Ettől az egy malőrtől eltekintve úgy érzem, hogy nem csak az időutazós, csattanós pár perceseket kedvelők találják meg benne a számításukat, hanem azok is akik, nem ódzkodnak nagyon az eltérő stílusú rajzolóktól színes és érdekes antológiáktól. (Nagy Krisztián)
The Walking Dead #109
Történet: Robert Kirkman Rajz: Charlie Adler Image Comics
Még a 108. részt olvasva döntöttem el, hogy megint muszáj lesz írnom a The Walking Deadről, annak ellenére, hogy az utóbbi időben igyekeztem olyan címekről beszámolni, amikről korábban kevesebb szó esett. De ez a Robert Kirkman elképesztő egy állat, mindig előrukkol valamivel, amire nem számítasz. Jelen esetben: Ezekiel király. Egy nagydarab, fekete, rasztahajú fickó, aki láncra kötött tigrissel az oldalán lépked saját posztapokaliptikus királyságában. Még jogara is van. Ez pedig az a fajta bizarr, valóságnál nagyobb (de legalábbis furcsább) karakter, amihez hasonlókat Kirkman a kezdettől fogva igyekezett távol tartani a realizmusba, emberi drámába betonozott sorozatától. Persze, egy kivétellel: Michonne, aki láncra vert zombikkal, katanát lóbálva bukkant fel annak idején. Ezekiel csak hozzá mérhető: batárnagy túlzás, csupa coolságra, geekségre való törekvés, döbbenetesen kilóg a zombik által körülvéve is természetesnek, egyszerűnek, hétköznapinak ható figurák sorából. De túl azon, hogy a széria valószínűleg eleve elbírna hébe-hóba egy-egy efféle anomáliát, pont Michonne rá a példa, hogy Kirkman valószínűleg Ezekielt is lerángatja majd a földre: aki még emlékszik rá, hogy lett Michonne igazi, hús-vér karakter a cool zombiirtóból, az tudja, miről beszélek (ráadásul pont most kapott ő is egy visszafogottságában is fantasztikus, emberi pillanatot). A sztori egyébként továbbra is a környék túlélő közösségeit rettegésben tartó zsarnok, Negan, és az ellene Rickék által tervezett háború körül forog. A 19. rész egyfajta csendes toborzásról szól (óvatosan kell összeszedni a Negan elleni kis sereget, nehogy elterjedjen a hír, és tudomást szerezzen róla), ami persze a kelleténél kevésbé csendesre sikeredik. Mindenesetre szép számmal gyűlnek az új izgalmas karakterek (Jesus, Ezekiel, Dwight) a következő nagy leszámoláshoz. 109 rész, és a The Walking Dead még mindig nagyszerű. (Rusznyák Csaba)
Szokás szerint lélegzetelállítóan jól összerakott Zack Synder-trailer. Ha végre a film csak fele olyan jól lesz, mint azt ez a három perc sugallja... hohó! Egyébként Az előzetes alatt már Hans Zimmer pulzáló, heroikus, monumentális zenéje szól.
Itt az új, teljes, szuperhipercsillivilli Star Trek előzetes, az eddigieknél jóval több történetelemmel, és a tanulsággal, hogy igenis a méret a lényeg - legalábbis Cumberbatch-nek akkora bazinagy űrhajója van, hogy Kirkék már csak a látványától veszik elő maguknak az ásókat. (Tudom, hogy senkit nem érdekel, ezért inkább fel se hozom, hogy bármilyen faszán néz ki, semmi star trekes nincs benne - hopp, felhoztam, bocs.)
Dolph Lundgren egy shwoman: a 2010-es svéd Melodifestivalenben (az ottani nemzeti tévé és rádió éves zenei fesztiválja) fellépett, és több dalt is elénekelt, köztük az 1968-ban Elvisnek írt A Little Less Conversationt. Hangja nagyjából annyira van neki, mint színészi tehetsége, tehát rohadtul semennyire, ezzel a magánszámával mégis nagyot nőtt a szememben, mert egyszerűen szenzációsan adja elő magát a színpadon. És két refrén közt azért persze szétrúg és -üt pár kelléket, ráadásul még dobol is. Dolph soha egyetlen filmjében nem volt ennyire cool.
A cliffhangernek, vagyis függővégnek, wtf-nak, az olyan történésnek, amely után órákig, jobb(?) esetben napokig, hetekig céltalanul kóválygunk az emberek között, minden médiumban – filmekben, sorozatokban, regényekben és képregényekben – fontos szerepük van. Van, hogy kultstátuszba emeli az adott művet, vagy szállóigévé tesz idézeteket – Luke, I’m your father -, van, hogy felülír egy már éppen csak vegetáló könyvsorozatról alkotott képet – lásd Stephen King Setét Torony ciklusának koponyafal-szaggató befejezését – de éppen néplázadást is elindíthat, mint a tavaly decemberi Amazing Spiderman 700. számának konklúziója. És lassan eljutunk a sorozatokig, ahol létfontosságúak a jó csavarok. Egyrészt, mert megakadályozzák, hogy a szériák belefulladjanak a saját maguk által felállított korlátok mocsarába, de minimum lehetőséget adnak, hogy a készítők, ha csak néhány rész erejéig is – vagy akár végleg -, új irányba tereljék nagy műgonddal elkészített alkotásukat. Másrészt, egy jól irányzott, évadvégi izmos kis wtf-kal akár új nézőket nyerhetnek/régieket is visszacsábíthatnak.
Jó cliffhangert írni azonban nehéz. Helyesbítek: olyat írni, ami tényleg üt, embertelen feladat. Ugyanis az elmúlt évek robbanásszerű médiajelenségeinek köszönhetően megnőtt a fogyasztók ingerküszöbe, egyre kevesebb dolgon tudunk megbotránkozni, szájat tátatni. Elfeledett testvérek, a semmiből behozott rokoni szálak, apák, anyák, nagynénik előkerülése szóba sem jöhet, hisz ezek a fent említett probléma mellett gagyik is, szappanoperába illőek. Ott van egy másik opció: egy fontosabb karakter kiírása. Talán ez képes a legnagyobb sokk-hatást kiváltani, de – a kötelező körökön belül (karakterhű, megindító, de ne giccses legyen a távozás) -, ez sem hordoz magában semmilyen innovatívot, bár a hosszú távú hatásai kétségkívül ennek a legjelentősebbek. Persze öngólt adok magamnak, hisz a fent említett jegyek némelyike fellelhető lesz a (szubjektív!) listámon, de büszkén állíthatom, hogy nem mindegyik egy kaptafa, sőt!
Különdíjas: The Shield 1x01, Pilot
Minden idők legtökösebb pilotja? Ha nem csal az emlékezetem, igen. Kézikamerás, zaklatott képi világ, antihősök, durvaság, megkérdőjelezhető morális döntések. Ez jellemezte a pilotot, azzal együtt az egész sorozatot is. Hogy mégis miért “csak” különdíjra futotta az első rész utolsó, meglehetősen felkavaró jelenetének? Egyszerű: pont az nincs meg benne, amiért a sorozat-cliffhangerek sokkal nagyobbat ütnek, mint a filmbéliek. Ugyanis egy széria részről részre, évadról évadra épít fel történéseket és jellemeket, van, hogy egész etapokat áldoznak be egy wtf oltárán, hogy még nagyobbat üssön. Ezekkel a tényezőkkel egy film (kétszázmilliós költségvetés ide vagy oda) nem versenyezhet. És mivel a Shield pilotjáról, beszélünk ezek az összetevők itt nincsenek jelen. De az a bizonyos utolsó jelenet, amiben Mackey-éket először látjuk úgy istenigazából belelendülni, így is a töködnél fog meg és ránt be, már ha az azt megelőző negyven perc nem tette volna meg. Az a természetesség, előregondoltság, ahogy Vic lepuffantja a besúgót, csak később – van, akinek részek, van akiknek évadok múlva – nyer értelmet, és kristályosodik ki. Ám ott és akkor üt, méghozzá mocskosul nagyot, és mindemellett megágyaz az egész sorozatnak, lefekteti annak szabályait. Nevezetesen azt, hogy előbb utóbb mindenki megkapja azt, amit érdemel.
5. Battlestar Galactica 4x10, Revelations
Itt nehéz helyzetbe kerültem, hisz a BSG-nél kb. mindegyik évad illetve félévadzáró szerepelhetne a listán. A választásom mégis a negyedik évad első felének felkavaró záróképsoraira esett, hiszen ha valami, akkor ez vitt be egy olyan jobb horgot a szereplőknek, és rajtuk keresztül nekünk, nézőknek, hogy utána percekig az arcunkat kényszerültünk masszírozni. Legyünk őszinték: a készítők, Ronald D. Moore és David Eick felültették az újragondolt űropera hőseit egy szopórollerre a sorozat pilotjában, aztán a rollert utasaival együtt belelökték egy feneketlen mélységbe, ahonnan csak a sorozat fináléjában tudtak kikecmeregni. A feneketlen mélység legaljára pedig itt, ebben a részben értek el Adamáék, amikor a Földre érkezvén egy nukleáris pusztaságot találtak, és ráébredtek, hogy hosszú évek óta csak egy álmot kergettek, méghozzá hasztalanul. Ahogy a kamera végigpásztázza a döbbent arcokat, a geiger számláló és a fagyos szél meg fülbántón duruzsol a háttérben… Nem túlzás kijelenteni, hogy egy amúgy sem rózsaszín ködbe burkolózó széria egyik legdepresszívebb pillanata ez, ami az azt megelőző magasztos, pátoszos képsorok tükrében még lehangolóbb.
4. Dexter 4x12, The Getaway
A Dexter egy idő után elvesztette azt a bizarr, morbid, semmi máshoz nem hasonlítható atmoszféráját, ami az első évadokat jellemezte, ám ezt a negyedikben rengeteg izgalommal, csavarral és a John Lithgow által bravúrosan alakított Arthur Michell karakterével sikerült elfeledtetni. A két sorozatgyilkos intenzív, az egész évadon átgyűrűző kapcsolatának panteonba emelése egészen az utolsó 10-15 percig nem tűnt megfelelő finálénak. A csavart a sorozat történetének legőszintébb párbeszéde vezette fel, amiben Dexter és Trinity először néztek szembe egymással mindenféle manír és hazugság nélkül. Érdekes, hogy a jelenetet mennyivel más kontextusba helyezik a záróképsorok, így a kettős értelmezhetőség még az újranézési faktort is növeli. És akkor maga a cliffhanger: Dexter hazaér sötét lakásába, és átértékeli az egész addigi életét. Ha valamikor, hát ott és akkor felhagyhatott volna a sorozatgyilkolással, a Sötét Utazó is nyugdíjba vonulhatott volna, de nem így történt. Beszélgetésük során Trinity nem fedte fel neki utolsó tettét, Rita meggyilkolását. Julie Benz brutális kiírása, a vérben ülő Harrison, a jelenet, mint Dexter múltjának metaforája, valamint a sorozat mitológiájának gyökeréig való visszavezetése egy hidegrázós, szájtátós befejezést eredményezett, amihez sajnos a következő évad – a túl magas labda vagy a showrunner váltás miatt – nem tudott felérni.
3. The Sopranos 6x21, Made in America
A Sopranos sosem volt a megszokott, nézők által várt megoldások híve. Gondoljunk csak bele: Ralp Cifaretto kivételével sosem kaptuk meg a Nagy Leszámolást Tony éppen aktuális ellenlábasával (és a fenti kivétel esetében sem a várt módon), illetve a gyászt, a temetéseket sem úgy mutattak be, ahogy az átlagdrámában. A sorozatfinálé sem lógott ki. A szinte őrületig fokozott ellenségeskedés New York és Jersey között váratlanul, de meglehetősen simán ért véget Phil Leotardo halálával. A sorozat utolsó perceiben már nem is maradt feszültség, a Juniortól való búcsú után – ami elsöprő, de amolyan maffiózós-emocionális töltetet hordozott magában – szerintem mindenki egy békés, boldog összeborulásra számított, de David Chase, a sorozat atyaúristene erre szerencsére(?) rácáfolt. Mesteri módon bábmesterkedett, mutatta meg nekünk az étteremben lévő/abba belépő alakokat, miközben Tony minden ajtónyitásra felkapja a fejét. A végén ott az egész család, leszámítva a parkolással küszködő Meadow-t, a feszültség pedig a tetőfokára hág, egy bérgyilkos kinézetű alak bemegy a mosdóba – nyílt tisztelgés a Keresztapa előtt -, Meadow szalad az étterem felé, nyílik az ajtó, csengőszó, és... megszakad a kép, a zene elhal, mi meg csak nézünk magunk elé, hogy mi is történt. Vagy éppen tudat alatt folytatjuk a jelenetet, amiben a Soprano lány leül családjához és elköltenek egy vacsorát. Vagy elképzeljük, ahogy Tony fején átrepül egy golyó és... a lehetőségek tárháza korlátlan. Azóta rengeteg teória és cáfolat született, hogy mi is történt, illetve, hogy mi nem történt. Szerintem ezen felesleges rágódni, ne tegyünk Chase kedvére. Fogadjuk el, hogy hű maradt a sorozat szellemiségéhez, és úgy zárta le – vagyis hagyta a levegőben lógni – Tony Sopranos történetét, ahogy
2. Lost 3x22, Through the Looking Glass
Tíz listából kilencen ez szerepelne az első helyen. Nálam nem, de ez nem vesz el semmit a cliffhanger értékéből, ugyanis szerintem nincs olyan Lost-fan a világon aki ne kapná fel a fejét, ha elkiáltanám magam, hogy: “We have to go back.” Emlékszem az emberek kesergésére az epizód adásba kerülése előtt, amiért Jack-központú finálé volt kilátásban, hiszen a doki amúgy is az átlagosnál nagyobb figyelmet kapott az ominózus 3. évadban. Aztán meg az egyöntetű véleményre, hogy minden idők legjobb évadzáróját tette le az asztalra a Lindelof-Cuse páros. És igazuk van, mert zseniálisan keverték a lapokat, ahogy váltogattak a sokkoló, érzelmes, elgondolkodtató, vicces, és izgalmas jelenetek között. Ezeket kissé szétziláltak Jack flashbackjei, amiket nem egészen tudtunk hová tenni, és elhelyezni a doktor életének bármely időszakába. De a Szigeten játszódó események szerencsésen elaltatták a figyelmünket, hogy aztán a befejezés feltörölje velünk a padlót. Maga a tény, hogy Jack jövőjét látjuk, felrúgta a harmadik évadra kicsit célját vesztett, ugyanakkor meglepetésekkel még mindig szolgálni képes visszatekintéses szerkezetet, és egy újabb szintre emelte a kultikus sorozatot.
1. Sons of Anarchy 3x13, NS
Vannak olyan jelenetek, amelyeket nézve az jut az ember eszébe: na ezért találták fel a mozgóképet. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor a zene, a színészi alakítások és a történések olyan finom, egymásba simuló összhangot adnak, amelyek végterméke kérlelhetetlenül az agyunkba ég. A SoA 3. évadjának zárása pontosan ilyen. Rengeteg szál, felhalmozódott kérdés várt lezárásra valamint megválaszolásra, amelyeken sok sorozat egy fél évad alatt sem tudna túljutni. Nos, Kurt Sutternek sikerült mindössze tizenöt perc alatt. És mindezt egymással nem koherens elemek egybeillesztésével érte el, kezdve a zenével, mely stílusában teljesen elüt a kendőzetlen brutalitástól, amit aláfest, mégis, szövegét tekintve jobbat keresve sem lehetett volna találni. A klub bosszúja után játszódó képsorok, amelyeken Jaxék felnevetnek a rabszállítóban, azonban még nem lennének elegek: ugyanis miközben az állunkat keresgéljük, megszólal John Teller, a sorozatban talán utoljára, Sutter pedig (az én értelmezésemben) rajta keresztül lefekteti a SoA végjátékának alapjait (ami mellesleg sokak szerint a Hamletba van kódolva) - "I only pray that Jackson finds a different path. He already reminds me so much of myself".
Lufiapokalipszis! Don Hertzfeldt nem teljesen normális, ez több rövidfilmjéből is kiderül - de egyikből sem olyan nyilvánvalóan, mint a Billy's Balloonból, ami az ember legzsigeribb félelmeit ragadja meg, és vetíti ki. Szadista, brutális és rettenetes, ráadásul bebizonyítja, hogy Hitchcock hülyét csinált magából, amikor a madarakat tette meg mumusnak. Madarak? Ugyan, mégis ki fél a madaraktól? Ellenben a lufik... Ijesztően kerekek, alattomosan színesek, és még a gravitáció sem képes legyőzni őket. Csak idő kérdése, hogy átvegyék az uralmat a bolygón, és leigázzák az emberiséget. (Most aztán egész nap ki sem merek majd mozdulni a lakásból.)
A Wonderconon megerősítették, hogy ha az új EVIL DEAD sikeres lesz, akkor jön majd az EVIL DEAD 2 és (Raimitől) az ARMY OF DARKNESS 2. De ez még nem minden, ugyanis azt tervezik, hogy a klasszikus és a remake világát kombinálják egy crossoverben, a franchise hetedik filmjében.
Guillermo Del Toro hol DARK UNIVERSE, hol HEAVEN SENT címen emlegetett filmterve (a DC misztikus hőseinek csapatfilmje, Bosszúállókja lenne) még csak "x" év múlva készül el (a rendező először CRIMSON PEAK című kísértetsztorit forgatja le), de már megírt hozzá egy "bibliát", ami alapján a forgatókönyvíró dolgozik majd. ÉS a film elsősorban JOHN CONSTANTINE karakterére fog koncentrálni. A csapat (többi tagját már bejelentették korábban: Swamp Thing, a démon Etrigan, Deadman, a Spectre és Zatanna) egy az Artúr/Merlin legendákban gyökeredző fenyegetéssel veszi majd fel a harcot.
Martin Scorsese és a Miramax tévésorozatot csinál a 2002-es NEW YORK BANDÁI alapján. A félig-meddig a mozifilm sztoriját folytató széria a századforduló bandáiról szól majd, de immár nem csak New Yorkban, hanem más nagyvárosokban is, mint Chicago. (Milyen szép is volna, ha pár évad után a sztori szépen elfutna az alkoholtilalomig, a gengszterek aranykoráig...)
Vin Diesel szerint még idén nyáron elkezdődik a FAST & FURIOUS 7 forgatása.
Ryan Reynolds régóta dédelgetett, kőkeményen R-es besorolásúnak ígért DEADPOOL filmjéhez készült egy háromperces (digitális) tesztvideó, ami a kevesek szerint, akik látták, hihetetlencsodálatosanfantasztikus. Persze mi mást is mondanának ("Elég vacakul néz ki, de nem baj, a stúdió úgyis odaadja a lóvét rá a marveles brand miatt, legfeljebb majd lezúzzuk az egészet PG-13-ra, és belenyomunk egy Vasember-cameót, hogy minél többen el tudjanak menni rá az első hétvégén, mielőtt elterjed, hogy a film szar."), de azért jó tudni, hogy nem csak szájtépés megy, hanem vannak (bármilyen kis) előrelépések is.
A Telltale Games a The Walking Dead után a FABLESre is lecsapott. A nyáron megjelenő, epizodikus kalandjátékban (FABLES: THE WOLF AMONG US), ami a képregény összes fontos karakterét felvonultatja, Bigby Wolf farkasbőrébe bújva marcangolhatjuk majd a rosszakat.
POSZTER:Vigyázat, csoszogó hullák! Itt az első poszter az Amazon ZOMBIELAND tévésorozatához. Íme a címe és a borítója Warren Ellis és Mike McKone nemrég beharangozott eredeti, Avengers-es graphic noveljének: AVENGERS: ENDLESS WARTIME. Jól kinézős ENDER'S GAME poszter. Nemcsúnya World War Z poszter: itt.Új poszter a THE WOLVERINE-hez. Ninjákkal!!!
KÉPEK: Új képek a THE WOLVERINE-ből, Viperával, Marikóval, Yukióval. Ilyen kis zsebpisztollyal is lehet majd hadonászni a GRAND THEFT AUTO V-ben. Ilyen lesz Evangeline Lilly A HOBBIT második részében, a Tauriel nevű tündeként.
TRAILER: Denzel Washington és Mark Wahlberg mindenkit szétlőnek, egymást meg hülyére szívatják: 2 GUNS trailer. Amikor Roland Emmerich úgy döntött, hogy még nem pusztította el elégszer a Fehér Házat: WHITE HOUSE DOWN trailer. Új, Hit-Girlre koncentráló KICK-ASS 2 trailer, amiből megtudjuk, hogy a nindjaverő skillek hasznosak a normál iskolai életbe való beilleszkedéshez. A Netflix második sorozata, a HEMLOCK GROVE nem sokat fog finomkodni: egy gusztusos vérfarkassá alakulás tekinthető meg itt. BATTLEFIELD 4: előzetes + 17 perces gameplay videó. Let's blow some shit up.
HETI JÓCSAJ: Nicola Peltz (jelenleg az igen laposan indult Bates Motelben látható): ő lesz az eye candy a TRASFORMERS 4-ben. Nyami!
Sajnos a tavalyi Dredd adaptáció folytatásának tervei halottak, mert hiába volt jó a film, ha egyszer durva pénzügyi bukás lett belőle. (A tervezett trilógia elfüstölését a héten a producer, Adi Shankar már hivatalosan is megerősítette.) De azért még nincs minden veszve, a rövidfilmes szcénában van mozgolódás: lent láthatjátok a Judge Minty trailerét, ami a képregény egy régi, nagyjából jelentéktelen karakteréről szól, aki kiöregedett a bírólétből, és elhagyta Mega City One-t, hogy a Cursed Earth-re vigye a törvényt (ezt a Long Walk nevű hagyományt rajta keresztül mutatták be a comicban, 1980-ban). A kész film állítólag jobb, mint a trailer, pedig az sem néz ki rosszul egy fan filmhez képest, sőt. És ez még nem minden, mert maga Shankar sem hagyja el Dredd karakterét, ő is dolgozik egy hasonló projekten. Shankar volt a producere egyébként a Thomas Jane-nel készült nemhivatalos Megtorló-rövidfilmnek, a Dirty Laundrynak is (ld. lent), és azt ígéri, hogy az új Dredd is az azáltal kitaposott ösvényen halad majd. Tekintve, hogy a srácok a 2000 AD-nál voltak olyan jófejek, hogy áldásukat adták a Judge Mintyre (így vetíthető fesztiválokon), okkal reménykedhetünk, hogy ugyanígy áldásukat adják majd Shankar rövidfilmjére is - és ki tudja, talán még Karl Urban is újra felveszi majd hozzá a sisakot!
SNIKT! Van csorba bőven, amit a filmnek a katasztrofális előd után ki kell köszörülnie, és kétségkívül kapásból tökösebbnek, vagányabbnak, stílusosabbnak néz ki, mint az. Ráadásul vannak benne ninják. És szamurájok. UPDATE: Kijött még egy, az elsőtől picit különböző trailer is.
Úgy néz ki, Robert Redford jegyet váltott a Marvel moziuniverzumába: ha minden jól megy, egy magasrangú S.H.I.E.L.D.-ügynököt játszik majd a CAPTAIN AMERICA: THE WINTER SOLDIERben.
A Veronica Mars sikerének sodrában Eric Powell mindenkit megnyugtatott, hogy a pénz, amit a THE GOON képregényének David Fincher-féle adaptációjára kalapoztak össze hónapokkal ezelőtt, szintén a Kickstarter segítségével, jó helyen van: a projekt él, az animációs filmen dolgoznak, Clancy Brown (a Goon) és Paul Giamatti (Franky) még mindig fedélzeten vannak.
Fusson, ki merre lát, mert a MENEKÜLÉS NEW YORKBÓL remake, ami pár évvel ezelőtt bedöglött, most újra terítéken van: Joel Silver rögtön trilógiában gondolkodik (mert manapság az a menő), és az első részt afféle újító/eredetmesélő franchise-rebootként képzeli el, mint a Majmok bolygója: Lázadást.
Tom Cruise lesz az U.N.C.L.E. ügynöke, vagyis Napoleon Solo (eredetileg: Robert Vaughn) a '60-as évekbeli THE MAN FROM THE U.N.C.L.E. című tévésorozat moziváltozatában, Guy Ritchie rendezésében. A Warner nyilván egy új sikerfranchise létrehozásában reménykedik.
Jack Bauer POMPEII-be megy. Paul W. S. Anderson (hajjajj) rabszolgával, gladiátorral és szerelmi szállal ízesített történelmi katasztrófafilmje megszerezte magának Kiefer Sutherlandet, aki valami csúnya, rossz embert fog játszani. Akárhogy is, a vulkán baszhatja.
Lehet találgatni, hogy milyen szuperhősszerep állna jól Dwayne Johnsonnak. Ugyanis azt mondta, van egy készülőben lévő projekt, amiben egy szuperhőst fog alakítani. (Egyébként azt is megjegyezte, hogy szívesen játszana az új STAR WARSban. Meg azt is, hogy nem lesz (?) benne az Expendables 3-ban, mert "The Expendables aren't ready for me.") Jut eszünkbe: egyre nagyobb a valószínűsége, hogy a FAST & FURIOUS 6 után Johnson karaktere kap egy külön spin-off filmet. Valami azt súgja, hogy csontok és autók fognak törni.
George R.R. Martin tervezett új HBO-sorozatai közül az egyik lehet, hogy egy TRÓNOK HARCA előzmény lesz, saját, Tales Dunk & Eggs novellái alapján, amik 100 évvel a könyvek eseményei előtt játszódnak (az egyiknek a képregényes adaptációja - KÓBOR LOVAG - itthon is megjelent.)
A hét elején kezdődött Gareth Edwards GODZILLÁjának forgatása Aaron Taylor-Johnsonnal, Ken Watanabével, Elizabeth Olsennel, Juliette Binoche-sal, David Strathairnnel és Bryan Cranstonnal. A '98-asnál csak jobb lehet...
BUMM! Neil Gaiman, igen, AZ A Neil Gaiman leigazolt a Marvelhez, és viszi magával a kiadóhoz az Angela nevű fejvadász-angyal karakterét, akit még a SPAWNhoz talált ki annak idején, és akinek jogaiért évek óta csatázott Todd McFarlane-nel. Angela a most futó AGE OF ULTRON végén bukkan majd fel (afféle tease-ként), aztán csatlakozik a GUARDIANS OF THE GALAXYhoz, aminek legalább egy sztoriját Neil Gaiman és Brian Michael Bendis közösen fogják írni. Gaiman és GotG... ez gyönyörűszép. Igaznak bizonyultak tehát a hírek, amely szerint a Marvel fel akarja pörgeti az eredeti graphic noveljeinek a mennyiségét ÉS a nívóját. Az első GN nyáron jelenik meg Warren Ellistől és Mike McKone-tól - valamilyen AVENGERSes cucc lesz.
Holy Moly Batman is back! Jövő nyáron a DC új digitális sorozatot indít a sötét lovaggal: a BATMAN 1966 az Adam West-féle agyrém tévészéria nyomdokain haladó mókás retróhülyeség lesz, a jó humorú Jeff Parker tollából (váltakozó rajzológárdával). Kérem szépen a cápás-helikopteres jelenet posztmodern átértelmezését.
KÉP - A PACIFIC RIM óriásszörnyeinek is van anyagcseréje. És nem félnek használni.
TRAILER - Új WORLD WAR Z előzetes. Ez mintha kevésbé lenne pocsék, mint az eddigiek... Talán még a könyv oknyomozós aspektusából is sikerült belepasszírozni egy picikét. Új trailer a STAR TREK INTO DARKNESShez, benne a Csillagflotta új projektje: városrendezés az Enterprise-zal. (Csendben jegyzem meg, hogy nagyon faszán néz ki, de zéró Star Trek-feeling van benne.) THE COLONY trailer: Laurence Fishburne és Bill Paxton szörnyek (kannibál emberek?) ellen harcol a posztapokaliptikus, jéggolyóvá fagyott Földön. Ez még akár jó is lehet a maga B-filmes módján. Vin Dieselék nyilván direkt éheztetik a népet a RIDDICKre. Több hónapja csöpögtetik a képeket, most végre kilökik a netre az első teasert - és még fél perc sincs. Azért nem néz ki rosszul. Új trailer a METRO 2033 folytatásához - frankón néz ki, és depresszíven, ahogy kell, de... hol vannak a mutánsok?
Antropomorf macskákkal teli sötét, füstös, zenétől hangos városban játszódó szürreális, 2D-animációs noir horror, Nick Cave versben elszavalt narrációjával. Akinek ennyi nem elég, hogy lenyomja a 'play' gombot, annak (bár őszintén nem értem, mit keres itt), kicsit bővebben: az ausztrál The People’s Republic of Animation stúdió 2009-es rövidfilmjében egy bársonyos hangú dámába belehabarodott költő kénytelen szembeszállni egy világítótoronyba költözött őrülttel, aki egy ördögi szerkezet (a címbeli macskazongora - ami, meglehetősen felkavaró módon, nem biztos, hogy fiktív találmány) működésbe hozása céljából sorra rabolja el a macskákat a város utcáiról. Fantasztikus atmoszféra, nagyszerű zene, csodálatos képi világ és Nick Cave isteni hangja. Tökéletesség.
Történet: Jeff Lemire & Ray Fawkes Rajz: Renato Guedes DC Comics
Bevallom, nagyon érzékenyen érintett a Hellblazer kaszájának híre, aminek hallatán én is gonosz átkot szórtam az egész DC kollektíva, különösen Dan DiDio fejére. Tudom én, hogy nem csak Johnt, de a HB-t is alaposan megrágta már az idő, és sejtettem, sőt, tudtam, hogy egyszer úgyis bekövetkezik a kegyetlen vég, de azért bíztam benne, hogy ez majd minél később történik meg. A DC végül nem kinyírta, hanem előre eltervezetten, mondhatni szisztematikusan rebootolta a karaktert, úgy, hogy megfiatalított klónját először visszavezette a főuniverzumba, majd a 88 óta futó eredeti vonal elvágásának hírével együtt, egy új önálló sorozatot is bejelentett. Az ortodox Hellblazer hívők, köztük én is, ettől egyáltalán nem nyugodtak meg, mert az eredeti sorozat legnagyobb erénye, a darkos, nyersebb, cinikusabb "brites" hangulat és hangvétel volt (lévén a 300 szám során szinte végig brit írók építgették és ápolgatták a mítoszt), és joggal féltek tőle, hogy a fiatalabb korhatár besorolásba és a jelmezes szuperhősökkel teli univerzumba már csak egy kiherélt és felvizezett Constantine férhet be. Nos, nem meglepő módon a Constantine első száma mindezen félelmeket sajnos igazolja is, ugyanakkor egyelőre a helyzet talán nem olyan rossz, mint elsőre vártam. Kétség ne essék, ez a fickó nem John Constantine, a Nevető Mágus, csak valaki, aki hasonlít rá, és aki az ő szavajárását használja, és ez a képregény pedig nem holmi "Hellblazer Újratöltve", hanem csak a DC újabb mágia-tematikus mainstream sorozata, ami történetesen halványan emlékeztet egy néhai fasza Vertigo sorozatra. A Constantine természetesen nem kapcsolódik a Vertigós címhez, és szerintem a Justice League-eshez sem, de ezt nem tudom, mert azt nem olvasom. A történet (melyben John New Yorkban összefut egy Chris nevű látomásokkal küzdő haverjával, hogy aztán a nyomokat követve Norvégiában kutassanak egy bizonyos Croydon Iránytűje nevű artefaktum után), egyszerű, kapkodósan gyors, túl harsány, ötletet, stílust, hangulatot pedig elektronmikroszkóppal sem találni benne. Egyszerűen túl kiszámíthatóan mainstreamnek tűnik a cucc ennyi alapján is. De azért nem is írnám le azonnal, mert úgy tűnik, az új nyomokban azért őriz valamit az eredeti John jelleméből, és talán a sztoriban is még lehet kraft. Amennyiben elfogadom a tényt, hogy az a John, akit én ismertem és szerettem nincs többé, és a kedvenc amerikai képregénysorozatom sem fog már visszatérni többet, akkor a gyász elvonultával talán egy hitvány és méltatlan pótléknak megteszi majd. De erről csak pár szám után nyerhetek bizonyosságot. Egyelőre mindössze emészthető, de nem több. Guedes rajzai bár szépek, és tulajdonképpen kikezdhetetlenek, valójában átlagos és unalmas amerikai képregényrajzok, mindenféle egyediség nélkül, de azért megteszik. (Chavez)
Happy! #4
Történet: Grant Morrison Rajz: Darick Robertson Image Comics
Az utóbbi Geexkomixokban lelkendeztem már egy sort az Image Comics apoteózisáról és új aranykoráról Robert Kirkman kezei alatt (aki már csatlakozott a saját különbejáratú geek panteonomba Joss Whedon mellé) és az újabb emellett szóló komoly érv a skót képregényírószupersztár, Grant Morrison leigazolása egy minisorozat erejéig. A kísérletező kedvű és elképesztő ötletekkel előrukkoló (lásd még Doom Patrol, WE3, The Invisibles, The Authority, Seven Soldiers, All Star Superman, Batman Incorporated, hogy csak a legismertebbeket említsem) Morrison ezúttal sem hazudtolja meg magát: a Karácsony szenteste játszódó Happy sztorijában a rendőrnyomozóból bérgyilkossá lecsúszott, mocskosszájú, mindent és mindenkit gyűlölő Nick Sax találkozik legvadabb rémálmával, egy kis szárnyas, kék színű, a naív optimizmustól majd kicsattanó egyszarvúval, akit mintha egy Disney rajzfilm sidekick szerepére szóló castingjáról szalasztottak volna. Nick éppen egy félresikerült meló után lábadozik rendőri felügyelet mellett a kórházban és nagyon sürgősen meg kellene lépnie, ugyanis véletlenül nagyon csúnyán agyonlőtte a helyi alvilág egy prominens alakja, a titokzatos Mr. Blue unokaöccsét. A vénájába adagolt morfium nem könnyíti meg a dolgát, de Happy, az idióta kinézetű, beszélő hallucinációja (?) már annál inkább: a kék unikornis kijuttatja a csávából, de nem ingyen. Happy ugyanis egy Hailey nevű kislány képzeletbeli barátja és mivel az egész világon kispajtása mellett az egyetlen személy, aki képes látni és hallani őt, az bizony Nick, így csak ő mentheti meg a kislányt, akinek már csak ötvenkét órája van hátra. Nick Sax, a Karácsony szellemének antitézise persze csak a saját tyúkszaros életét akarja menteni, de Happy mindent elkövet, hogy az őrületbe kergesse és ezzel rákényszerítse az éves jócselekedetére. A sztori és a dialógusok briliánsak, Morrison és Robertson pedig nem fogja vissza magát, ennél mocskosabb szájú és lelkibetegebb szereplőket és a nyomukban járó erőszakot utoljára képregényben talán csak Garth Ennis The Boys-ában olvastam (és nem véletlenül, ugyanis azt is Robertson rajzolta). A sodró lendületű cselekmény egy pillanatra sem ül le és a befejező, negyedik számban fény derül arra is, ki is pontosan Happy és miért éppen egy életének zsákutcájába jutott mizantróp lelki sérült látja egyedül, de ha az olvasó egy újabb Karácsonyi ének feldolgozást vár, nagyobbat nem is csalódhatna: a happy end nem létezik Morrison szótárában, még akkor sem, ha történetesen ez a képregény a címe. Erősen ajánlott darab. (Nagy Krisztián)
Helheim #1
Történet: Cullen Bunn Rajz: Joelle Jones ONI Press
Nem rémlik, hogy eddig olvastam volna bármit is az ONI Presstől, és talán ez még így is maradt volna sokáig, ha a vikingekért való rajongásom nem találkozik össze véletlenül a Helheim című újonnan indult sorozatuk első számával. Bár a vikingek történelmi szerepe és jelentősége előtt is derékból meghajlok, engem azért mindig is jobban érdekelt a mitológiájuk, ami valami elképesztően gazdag, színes és nem utolsó sorban nagyon szórakoztató egy mondavilág, és amiből ugye a fantasy zsáner sem éppen keveset merített az évtizedek során. A Helheim sem a történelmi, hanem a fantasztikus végénél ragadta meg a témát, de egyelőre úgy tűnik, hogy nem a mitológiára hegyezi ki magát a sorozat, hanem inkább a horrort hozza előtérbe. Az első számban ugyanis egy csapat portyázó vikinget látunk, akik démoni hordák elől menekülve térnek vissza a faluba, ám a rettenet követi őket, és végül hazai pályán kell megütközniük az élőhalottak kisebb hadával, akiket egy boszorkány küldött rájuk. A csatában aztán odavész a főhős Rikard is, viszont a folytatásokból mégsem kell majd őt nélkülöznünk. Hogy miért, azt most nem lövöm le, de köze van a varázslathoz, valamint a tűhöz és cérnához. Az első szám rögtön a dolgok közepébe vág, és mivel a füzetnek legalább a fele harcokból áll, így igencsak gyorsan ki is végezhető. A maradék paneleken is még csak nagyjából vázolódik fel, hogy miről van szó, és hogy nagyjából mire is lehet majd számítani a folytatásban, de a kettő együtt már bőven elég ahhoz, hogy hiányérzetünk ne legyen, furdalás az oldalunkban a kíváncsiságtól viszont annál inkább. Joelle Jones rajzai is minden igényt kielégítőek, és jól is illenek ehhez a vérgőzős, kaszabolós zord világhoz, még ha néhol kicsit túlzottan is rajzfilmesnek is hatnak az arányok, vonások. Az első szám kiválóan alkalmas a kedvcsinálásra vikingrajongástól függetlenül is, és végül ha csak egy hentelős viking-horror marad, az sem lesz tragédia, de én azért bízom benne, hogy egy némileg tartalmasabb, és a későbbiekben a skandináv mondavilágot is jobban bevonó széria vette most kezdetét. (Chavez)
Judge Dredd prog 1821 – 1822
Történet: Michael Carroll Rajz: Andrew Currie Rebellion Developments
Folytatódott, és sajnos a harmadik epizóddal véget is ért az általam a legutóbbi GeexKomixban még ígéretesnek tartott Wolves című sztori. Igazából nem csak jól indult, de kifejezetten jól is folytatódott, hogy aztán Carroll a harmadik részben gyorsan összecsapva (és így rengeteg ziccert kihagyva) idő előtt lezárja ezt a sok lehetőséggel kecsegtető történetet. Vagy mégsem? De erről majd később. A középső részben szépen bontogatta az izgalmas alapszitut, és egy erős cliffhangert is bedobott a végére. Bár az első részben még központi figyelmet kapott Dimitry és Shirokov saját konfliktusa (ahogy az gyanítható volt, a bűnöző emigráns ki akarta használni a tisztességes emigránst a saját céljaira, ezért zsarolta), mostanra mindez szinte marginálissá vált a nagy társadalmi feszültség problematikájának közepette. A harmadik epizód aztán gyorsan rövidre is zárja ezt a szálat, ezzel lényegében totálisan indokolatlanná téve a korábban történteket, hiszen a fő figyelem most már arra irányul, hogy Hershey főbírónő 5 millió tonnányi élelmiszersegély fejében ki akarja adni az összes szovjet származásút a szovjet megavárosnak, East Meg Two-nak. Dreddnek ez persze nem tetszik, és jobb ötlettel áll elő. Na és itt jön a zavarba ejtő befejezés, az utolsó panel ugyanis teljességgel homályos. Azon ugyanis azt látni, ahogy a deportáltak éppen megérkeznek, és egy tábla közli is, hogy most léptek be Mega City 2-be(!), viszont a tábla mellett mégis szovjet bírók posztolnak, és a háttérben is vörös csillagos épületek látszanak. Hogy ez most rajzolói baki, vagy valamiféle csavar a történetben, az sajnos nem derül ki a következő progból sem, mert az megint egy mindentől független, önálló kis epizód. Talán későbbre tartogatják a magyarázatot? Remélem, mert addig nem könnyű megítélni a Wolvest. Mindenesetre érdekes és ötletes az alapvetés, az első kétharmada kimondottan kellemes ígéret volt, de ennél sokkal több van még ebben a dologban, és remélem jobban ki is lesz aknázva majd a közeljövőben. Currie rajzaival kapcsolatban is kicsit ambivalens érzéseim lettek, mert míg Hersheyt valamiért tinédzser fruskának ábrázolja (kb. úgy 50 éves egyébként), addig mindenképpen hatalmas piros pontot írok be neki a járművekért és űrhajókért. Ápdét! Közben az író a 2000AD fórumán tisztázta a helyzetet, miszerint a rajzoló a ludas, aki félreértette a forgatót. Ejnye! Carroll az egyébként romokban lévő kettes számú Megavárosra gondolt, ahogy az a táblán is szerepel, de Currie valamiért mégis egy szovjet várost rajzolt oda. A rajongók és a PS megmutatják, hogy mi is a különbség. Azért nem mindegy, ugye!? Így aztán már teljesen érthető a lezárás. (Chavez)
Judge Dredd Year One #1
Történet: Matt Smith Rajz: Simon Colby IDW Publishing
Na erről van itt szó, kérem szépen! Az első értelmes amerikai Dredd képregénysorozat. Az IDW ősszel indított Dredd ongoingja nekem nem jött be, és többször is elmondtam, hogy véleményem szerint azért nem működik, mert az amcsi írók egyszerűen nem érzik igazán ezt a karaktert és a közegét, és enélkül csak sima, középszerű sci-fivé tudják zülleszteni. A Year One azonban sokkal jobb esélyekkel indult a kegyeimért, lévén mind az író, mind a rajzoló nem csak, hogy brit, de egyaránt igazi 2000AD veteránok. Matt Smith már több, mint 10 éve a magazin főszerkesztője, és bár írói tapasztalata korlátozott (néhány képregényepizódot és két Dredd regényt jegyez), már csak a munkájából kifolyólag is jól ismeri a karaktert. Smith nemrégiben írt egy Judge Dredd e-regényt (Judge Dredd: Year One: City Fathers), ami az akadémiáról frissen kikerült Dredd első szolgálati évének idejében játszódik, abban az időszakban, amikor még nem volt rettegett, csak egy jó hatásfokkal dolgozó fiatal bíró. Az IDW-nél most indult Judge Dredd Year One eredetileg ennek az adaptációja lett volna, de szerencsére Smith úgy döntött, hogy inkább új sztorit indít ugyanebben az időszakban. A kifejezetten izgalmas első számban elsőéves bírónknak először akad dolga a PSI-ügyosztállyal, miután városszerte egyre több megmagyarázhatatlan esemény történik. Civilek mutatnak ugyanis furcsa pszichikai képességeket, egy gyerek például a gondolataival szó szerint széttépte az apját fenyegető fegyveres banditát. A PSI-Divízió emberei mindössze annyit tudnak, hogy ezek a pszichikai képességek összehangolódtak, és mintha általuk valami készülne áttörni. Hogy mi, az most még nem derül ki, de nekem lenne rá tippem. A Year One-t a másik IDW-s Dredd szériával együtt olvasva jól érezhető az a különbség, amiről annyit szövegeltem korábban. Smith jól kiegyensúlyozott, jó ritmusú nyitánya önmagában százszor izgalmasabb és érdekesebb, mint a Duane Swierczynski jegyezte eddig megjelent 4 szám összesen. Igazából pont olyan jól megírt és pont olyan karcos, mintha csak az aktuális 2000AD-ben vagy a Megazine-ben futna ez a sztori. Simon Colby rajzai duzzadnak a dinamikától, a részletektől, tocsog bennük a vér is, Dredd is úgy néz ki, ahogy kell, és mindenképpen dicséretes, hogy nem felejtkeztek el róla, hogy a korai években még másik típusú Lawgivert használtak a bírák, bár a kinézetét azért még így is kicsit korszerűsítették. A Judge Dredd Year One szuper kezdés, olyan, amivel a brit-, és az eredeti Dredd-hez szokott külföldi olvasók is elégedettek lehetnek, és persze remélhetőleg az amcsiknak is bejön majd ez a széria. Mivel ezúttal nincs szükség több évtizednyi ismeretanyagra, így a laikusok is nyugodtan belevághatnak. Izgatottan várom a folytatást. Részemről ez nyerte a heti GeexKomixot. (Chavez)
Sex #1
Történet: Joe Casey Rajz: Piotr Kowalski Image Comics
Szóval, Joe Casey új képregényének a címe enyhén szólva nem túl finomkodó és visszafogott. Az érdeklődést felkelti (Ha! Nyilván.), de egyben olyan elvárásokat támaszt, amiknek szinte lehetetlen megfelelni. A szex kicsit túl nagy, túl jelentős, túl hétköznapi, túl intim része az életnek ahhoz, hogy egy nem absztrakt (hanem, ami azt illeti, normál történetmesélési eszközökkel élő) művészeti alkotás definíciója legyen. És az első pár oldalon, amin egy vállalatbirodalom fiatal feje hét hónapos rejtélyes távollét után visszatér a cégéhez, Saturn Citybe, nem is egészen világos, hogy Casey mire akar kilyukadni. De hamarosan az lesz. A főhős, eltűnése előtt, a város saját szuperhőse volt (Armored Saint néven), de egy haldokló szerettének megígérte, hogy megpróbál végre normális éltet élni. Most erre tesz kísérletet, de az önbíráskodástól megfosztott élete üres, eseményektől és izgalmaktól mentes. És itt jön képbe a cím: noha a képregény első száma túl sokat foglalkozik az alapok lefektetésével, a szituáció felvázolásával ahhoz, hogy cselekményéből, irányából messzemenő, sőt, bármiféle következtetéseket lehessen levonni, de nyilvánvaló, hogy a maszkos igazságosztást Casey nem holmi heroikus, önzetlen cselekedetként, hanem a szexuális aktust is kiváltó izgalomforrásként látja. És ehhez a főhős annyira hozzászokott, hogy a férfiakat érő normál ingerek, mint pl. két egymást (meglehetősen explicit képeken) nyalogató gyönyörű nő látványa, már annyit sem mozgat meg benne, mint egy bárányfelhő. A koncepció érdekes, és akkor lesz igazán jó, ha Casey következetes marad hozzá, és a lehető legtávolabb tartja az egészet a szuperhős-témától, és azt inkább csak háttérnek használja. A sorozat sikere egyébiránt biztos nem az eddig független európai képregényeken dolgozott Piotr Kowalskin fog múlni – rajzai fantasztikusak, dinamikusak, élettel telik, a szereplők arcára kiülő érzelmek hihetetlenül beszédesek, a panelkezelése elsőosztályú, és az egészet hibátlanul koronázza meg Brad Simpson élénk, popartos színvilága. A sztori maga egyelőre inkább „érdekes” (de nem, nem úgy, mint az érdekes arcú nő), mint ténylegesen „jó”, de várjuk meg, mi lesz belőle. (Rusznyák Csaba)
Sledgehammer 44 #1
Történet: Mike Mignola, John Arcudi Rajz: Jason Latour Dark Horse Comics
Mike Mignola nem tudja meghazudtolni önmagát. Bármennyire is imádom a Hellboyt és a B.P.R.D.-t, titkon azért mindig reménykedem benne, hogy egyszer csinál valami drasztikusan mást is, valamilyen más műfajban/stílusban/témában. Ehhez képest a Baltimore, noha nem a Hellboy univerzumban játszódik, minden lényeges tekintetben játszódhatna akár abban is, és ugyanez áll a John Arcudival közös új sorozatára, a Sledgehammerre. Ha behelyettesítjük a második világháborút valamely későbbi konfliktussal, nyugodtan kicserélhetnénk a comic címszereplőjét a végzetkezű vörös démonra, és senki észre se venné a különbséget. De nem panaszkodom: a Sledgehammer 44 ennek ellenére (sőt, a francba is, részben pont ezért) baromi szórakoztató háborús sci-fi akció. A felütéstől kezdve, amin a főhőst bombaként dobják le egy francia városkában zajló ütközet közepébe, az egyszerű, amerikai közkatonák abszolút uralkodó szemszögén át a képregényvégi lazán előadott cliffhangerig, minden a helyén van – ami nem csoda, Mignola és Arcudi elsőosztályú történetmesélők. Hogy a sorozat mennyi újat lesz képes mutatni mindkettejük már megszokott szériáihoz képest, mennyire vív majd ki magának elismertséget a saját jogán, az más kérdés, mindenesetre a témában van elég sci-fis, robotos, ponyvás potenciál, hogy a geekek érdeklődését határozatlan ideig fenntartsa. Ellenben a rajzok terén már nem állunk ennyire fényesen. Jason Latournak van érzéke az akcióhoz, a tempóhoz, a panelkezeléshez, de az emberekkel meggyűlik baja, az arcábrázolásai meglehetősen primitívek és karikaturisztikusak, a csipeszszerű orrok pedig különösen bökdösik a csőrömet. Sőt, azt hiszem, életemben legelőször Dave Stewarttal sem vagyok teljesen kibékülve: szürkés-barnás színei túl egyszerűek, laposak, jellegtelenek, nyoma sincs bennük azoknak a fantasztikus kontrasztoknak, árnyalatoknak, amikkel általában dolgozni szokott. Összességében jópofa, de az első szám nem hagyott mély nyomot (hát manapság már senki nem tudja, hogy kell egy debütáló füzettel tökönragadni az olvasót?). (Rusznyák Csaba)
Tevekiütés, keselyűnyak-elharapás, hatalmas, férfias őserő, ellenállhatatlan vadság és monumentális zene. Bár 1982-ben még aligha létezett olyan, hogy "tipikus Schwarzenegger-film", bő három évtized távlatából a Conan a barbár mégis inkább tűnik egy tipikus Schwarzenegger-filmnek, mint egy igazán hű Robert E. Howard-adaptációnak. És bármilyen jó lenne egyszer egy utóbbit is látni a mozivásznon, ez nem különösebben zavar egyikünket sem, mert John Milius klasszikusa a maga jogán is egyike lett A Filmeknek, Amik Formálták Az Ifjúságunkat - és az ereje még ennyi idő után sem szállt el. Nem szégyellünk nosztalgiakönnyeket hullatni, amikor visszaemlékszünk első találkozásunkra vele - nem lehet mindenki olyan kőarcú barbár, mint Arnold.
Chavez: Egyik legjelentősebb VHS-élményem és gyermekkorom egyik legmeghatározóbb filmje azóta, hogy először valamelyik német adóról felkerült egy már sokat látott BASF kazettára. Hetente néztem újra a nyári szünetben, és bizony a ropogós germán nyelv igencsak jól állt neki (jobban, mint a magyar), és bár a szöveget nem értettem, mégis tökéletesen egész élményt nyújtott. Elvarázsolt a brutalitása, az eposzisága (feltéve, ha létezik ilyen szó), és persze az ez utóbbiért nagyban felelős fantasztikus zene, és még ma is minden megtekintés alkalmával képes ugyanerre. Azóta a könyvek, képregények Conanját is nagyon megszerettem, de a Milius-film számomra mindig is többről szólt. Ez egy kőkemény férfifilm, sőt, szerintem a Conan a barbár egy opera, egy, a régi legendás hőseposzokhoz mérhető grandiózus mű. A férfiasság, a puszta erő, a büszkeség, és az ősi erények, valamint ösztönök ünneplése. Ott van minden abban a jelenetben, amikor a végén Conan kiáll a balkonra, jobb kezében apja törött kardját szorongatja, bal kezével pedig Thulsa Doom frissen leválasztott fejét mutatja a követők ezreinek, majd megvetően eléjük dobja. Az acél és a nyers erő diadala a sötét mágia és megtévesztés felett. Az egyik legmaszkulinabb, legmacsóbb filmjelenet amit láttam. Azt a pózt egy hatalmas szoborba kellene önteni, és kitenni a Parlamentek elé figyelmeztetésül. Manapság már nem értenek hozzá, hogyan lehet ilyen erőt közvetíteni egy filmben. Azt hiszem, a fentiekből elég világosan lejött, hogy a Conan a Barbár az abszolút kedvenc filmjeim egyike.
Desrix: A Conan első filmfeldolgozása hozzám viszonylag későn jutott el, kardcsapkodásban megkérgesedett ujjaival pedig még később érintett meg. Hasonló cipőben jártam ugyanis, mint Elmeboy: a tolkieni hagyaték elszórt magvain szárba szökkent dzsungel egyik oldalhajtásaként aposztrofált lapozgatós könyvek voltak a kapu, amin keresztül átlépve már nem tértem vissza a fantasy birodalmából. Az Alfa magazin Conanjához nekem is volt szerencsém, és habár soha nem tartozott a kedvenceim közé, sötét tónusa és cizellálatlan megvalósítása bűnös élvezetként vonzott vissza időnként. Talán van abban valami, hogy szükségeltetik egy bizonyos érettség az effajta primitívebb, a civilizáció csírázási korát háttérül használó, sallangoktól mentes hard fantasy befogadásához. Amikor ez megtörtént, átszakadt a gát bennem is - megláttam a csupasz, izzadt bőr, a minimális, összeeszkábált páncélkezdemény alatti kincset. Az antik mediterrán világában kalandozni sokkal ésszerűbbnek kezdett tűnni, mint a tucatszerepjátékok Középfölde klónjaiban, vagy a feudális viszonyok által uralt, soha nem létezett Európában. A film vonzereje ettől a ponttól kezdve fejtette ki véglegesen a hatását. Ahol gyerekfejjel csak a menő kardlengetés jött át, annak helyét elfoglalta Conan váratlan szabadsága általi ténfergése, majd bosszúvágya, illetve az akkor kínos érzéseket keltő szexjelenetek végigfeszengésének túlélése átadta helyét a film grandiózusságának, bátran sokat markolni és még többet fogni elvének, és persze a nagybetűs hangulatnak. Ami viszont felejthetetlen maradt, hasonlóképp Berzerker kolléga tevés mementójához, az a Conant kóstolgató keselyű leharapása. Abban benne van Conan egész lényege. Zseniális!
Elmeboy: Conan alakja számomra valamikor hét- vagy nyolcévesen, a második filmnek a szép emlékű Alfa magazin különszámában közzétett marveles képregényváltozata révén az első találkozást jelentette a vegytiszta fantasyvel. Nehéz már felidézni az elemi hatást, amit akkoriban tett rám, de elég komoly lehetett, ha két évtized elteltével még mindig a műfaj bűvkörében élek, pedig ráadásul hosszú időnek kellett eltelnie, míg a kezdetben tájékozatlan ízléskeresésként letudott Howard-féle ponyvaízű sword and sorceryhez egyáltalán vissza tudtam kanyarodni, és megtanultam a maga keresetlen grandiózusságában értékelni. Nagyon hasonlóan vagyok a filmmel is: mikor kora tizenévesen először láttam, már nyakig belegázoltam a hangvételében tisztább angolszász hősi fantasybe, a jóval ravaszabb Moorcockba, meg az AD&D-be, viszont valósággal ki voltam éhezve, hogy mindezt mozgóképről is magamba szívhassam. Akkoriban ez nem volt könnyű, a kevés elérhető lehetőségek egyike meg éppen a Conan volt. Nem tetszett. Túl erőszakos volt, túl komor, túl, nos, barbár, miközben én hűs erdőkben andalgó tündékre és bölcs varázslókra vágytam, már így távolról. Ahogy az irodalmi megfelelőjénél, szerencsére ennek kapcsán is beláttam évekkel később, hogy tévedtem, ez azonban egyszersmind azt jelenti, hogy a VHS paradicsom kapuinak innenső oldaláról írok. Ebből a szemszögből nagyon úgy tűnik, hogy ez a film egyszerűen mindent tud, amit a megidézett zsánernek tudnia kell, pőrén, alakoskodás nélkül, sallangmentesen, sőt, a blaszfémiát megkockáztatva még azt is merem állítani, hogy egyes mozzanataiban szikárabb és közvetlenebb, mint Howard itt-ott könnyed kalandirodalomba átcsapó eredeti írásai. Kezdve az őseredeti harcos-tolvaj-varázsló felállástól a sosem volt történelem előtti civilizációk megjelenítésén át egészen a sötét mágia felett diadalmaskodó nyers, egyenes hősiességig, az egész szinte hibátlan. Lehet, hogy Schwarzi nem a legautentikusabb kimmériai (sőt, ha a filmnek van igazán gyenge pontja, akkor ő az - a levélbombákat a magánüzenetes egyeztetésben közölt címre kérném), de hogy a film maga a nyers lényeget úgy ragadta meg, ahogy azt ma már kevés adaptáció tudja, az biztos. És akármennyire idegenkedtem eleinte ettől a világtól, a legelső jelenet, mikor Conan apja a hegytetőn az Acél Rejtélyéről beszél, már akkor, ízlésdeficites kölyökként is megragadott, és mindmáig a kedvenc részem. Mondjuk, hogy ez volt a beavatásom.
Rusznyák Csaba: Nekem a Conan valamiért nem jelentett falrengető élményt gyerekkoromban. Olyannyira, hogy egy idő után egyszerűen elfelejtettem, hogy láttam, és ahogy valamikor a tízes éveim derekán újranéztem, pontosabban, akkori hiedelmem szerint megnéztem (először), döbbenten tapasztaltam, hogy egy-két jelenete ismerős (szörnyen félek beismerni, hogy ehhez képest a Vörös Szonját vagy hússzor láttam... aaaahhh, ilyen érzés lehet bevallani egy gyilkosságot, és megszabadulni a tehertől). Túl nagy benyomást maga a film még akkor sem tett rám, viszont a filmzene iránti őrületem valószínűleg azzal kezdődött. Noha a Zimmer/Glennie-Smith/Gregson-Williams trió A sziklája katapultált igazán a score-ok világába, mint tudatos gyűjtőt, mégis, a Conan volt az első, ami alatt finoman megjegyeztem magamban, hogy aztakurva!!!dejó zenéje van. Basil Poledouris brutális erejű munkája iszonyúan grandiózus szintre emeli a bosszútörténetet, valójában sokkal masszívabb, monumentálisabb, mint maga a film. Kemény, férfias, ünnepélyes, misztikus, áthatja az időtlenség érzete, és valamirevaló fantasy azóta sem létezhet dörgedelmes férfikórus nélkül. Úgyhogy nekem a Conan a barbárról mindig a score-ja jut először eszembe, és minden más, scwarzeneggerestül, csak utána (azóta azért magát a filmet is sikerült jobban megszeretnem).
The Berzerker: Már a VHS rovatunk indításakor elhatároztam, hogy rövidre fogott pársorosaimat mindig azzal a gondolattal fogom kezdeni, ami elsőnek eszembe jut az adott filmről. Így teszek hát most is. A Conan pedig az a film, amiben Schwarzenegger leüt egy tevét! Jöhet nekem bárki bármivel a filmmel, vagy a képregénnyel kapcsolatban, de ha meghallom a Conan szót, nekem egyből ez a csodálatos és egyben iszonyatosan vicces jelenet jut eszembe. Sok emlékezetes pillanata van a celluloid immár több, mint 100 éves történelmének, de hogy ez az egyik legkiemelkedőbb, abban biztos vagyok! Mondom ezt annak ellenére, hogy ha választanom kellene a bőrgatyás fantasy filmek közül, én speciel kérdés nélkül a Vadak Urára tenném le a voksom. Gyerekként engem valahogy sokkal jobban magával ragadtak a vadászgörényeivel utazó magányos harcos kalandjai. Pedig a Conanban is megvan minden, amire egy alantas, a 80-as éveken edződött filmbuzinak szüksége van. Várvédő kard, leszakadó végtagok, csöcsök és Arnold harca a bestiális és vérszomjas állattal. Ez pedig kérem, még így 30 távlatából is epic!
Beyonder: Tisztán emlékszem rá, mikor láttam először John Milius klasszikusát. Mintha tegnap lett volna. Egész pontosan tegnapelőtt volt. Úgy alakult, hogy gyerekként, magam sem tudom miért, sikerült elkerülnöm ezt a filmet. A fantasy műfajáért ugyan már ifjú koromban sem rajongtam, ellenben az első rajzfilmsorozat, amelyet egy barátomnak (illetve a szülei által vásárolt műholdvevő + VHS kombónak) köszönhetően követtem, a He-Man volt. Mindig is úgy képzeltem, hogy a Conan, a barbár ennek a rajzfilmes világnak az élőszereplős változata, egy tipikus, harsány, hollywoodi kosztümös akciófilm. Arra, hogy egy Jodorowsky szürrealitását idéző agymenést kapok, a legkevésbé sem számítottam. És arra sem, hogy a műélvezetet pont a mások által agyondicsért zene fogja számomra jelentősen csorbítani. Túlságosan rátelepszik a filmre, önálló életet él, és nem a jó értelemben. Emiatt sem került fel – egyelőre – a kedvenc fantasy filmjeim nem létező listájára a Conan, de értem, hogy miért vált kultikussá, és csodálom azt a kort, amelyben egy ilyen unortodox alkotás létrejöhetett.
A Lucasfilm bejelentette, hogy befejezi jelenleg futó animációs sorozatát, a STAR WARS: KLÓNOK HÁBORÚJA-t. Az ötödik évad nemrég ért véget, és még folytatják a sztorit egy darabig - nem mondták ki, de valószínűleg lesz egy utolsó, hatodik évad. Ezenkívül a stúdió elnapolja a tavaly bejelentett STAR WARS DETOURt is. Viszont! Ezek helyett lesz egy teljesen új animációs sorozat, ami a STAR WARS univerzum egy olyan korszakában játszódik majd, amit eddig sem moziban, sem tévében nem lehetett látni. Végre! VÉGRE! Ideje kicsit eltávolodni a szanaszétcincált klónháborús és birodalmi konfliktusoktól.
A rajongók kevesebb, mint egy nap alatt összeszedték Kickstarteren a 2 millió dolláros rekordösszeget, ami a Warner feltétele volt arra, hogy elkezdje forgatni a 2004-es VERONICA MARS sorozat régóta levegőben lógó moziváltozatát. (A projekt most már a 2,5 millióhoz közelít.) Van egy briliáns ötletem a stúdiónak, ráadásul ingyen adom: FIREFLY kickstarter kampány!
Unjátok a képregényfilmeket? Csak várjatok, már úton vannak a '60-as évek: Darren Aronofsky NOAH-ját még bőven be sem mutatták, de Hollywood már előre rákapott a bibliai eposzokra: Mózes történetét eredetileg Steven Spielberg akarta feldolgozni, de most úgy tűnik, Ang Lee lép a helyére. ÉS közben Ridley Scott is ugyanezt a sztorit akarja elmesélni, Christian Bale-lel a főszerepben. Versenyt futhatnak, hogy ki választja szét először a Vörös-tengert.
Lehet, hogy még van remény az időtlen idők óta tervbe vett, és időtlen idők óta a „kit érdekel” kategóriába süllyedt JURASSIC PARK 4 számára: ugyanis Colin Trevorrow (SAFETY NOT GUARANTEED) fogja rendezni (Rick Jaffa és Amanda Silver, A MAJMOK BOLYGÓJA: LÁZADÁS íróinak forgatókönyvéből).
Jövő hétfőtől forog a SHERLOCK harmadik évadja, és Benedict Cumberbatch elárulta, hogy ő és Martin Freeman is aláírt már egy negyedikhez is - a kérdés csak az, hogy mikor találnak majd rá időt, hogy megcsinálják.
Spielberg - producerként - 2015 karácsonyára tervezi a következő TINTINt, amit Peter Jackson fog rendezni. A forgatókönyv, ami két Herge-albumon alapul (persze nem árulta el, melyeken), már kész van, és valószínűleg még idén elkezdik a munkát a performance capture-rel. Az első rész az egyetlen élvezetes film volt, amit Spielberg az utóbbi 10 évben csinált, úgyhogy hajrá.
POSZTER: Az elvileg még idén érkező BATTLEFIELD 4 borítója. Ezúttal Sanghajt is szét lehet majd lőni. Új STAR TREK INTO DARKNESS poszter, amiből nem annyira az jön le, hogy az Enterprise bajban van, hanem inkább az, hogy Kirkék beszívtak, és szörfdeszkának használják Hawaii-n. Májusban újra megjelenik itthon le Carré A KÉM, AKI BEJÖTT A HIDEGRŐL című klasszikusa az Agavénál. Nem mindig sikerül jól eltalálniuk a borítódesignt, de EZ most tökéletes.
KÉP: Dave Bautista, más néven drabális állat lesz Drax a GUARDIANS OF THE GALAXYban. Alkatilag mindenképpen tökéletes választás. Képes bizonyíték: itt. Robert Pattinson és Guy Pearce (aki előző nap végignézte a Twilight-szériát) az első képen a THE ROVERből. Az Animal Kingdom rendezőjének filmjében a gazdasági válság egy új, brutális aranylázat indít el az ausztrál pusztaságban, ahol szerencsevadászok és bűnözők ölik egymást a régi bányák környékén. A hét legvagányabb képe: Rutger Hauer pipával (és Nicolas Cage fodrászával) a TRUE BLOOD forgatásán.
TRAILER – A csillagos-sávos hős, Jim Carrey és hímtagrágcsáló kutyája: itt a KICK-ASS 2 red band trailere. Bónusz: poszter. Bónusz extra: karakterposzterek. Háború! Új promó a TRÓNOK HARCA harmadik évadjához. Már csak két hét. Bónusz: TRÓNOK HARCA főcím a '90-es évek stílusában, úgymint Hercules, Xena... a Queen dal telitalálat, de a rémerőltetett képhibákat nyugodtan megspórolhatták volna.
HETI WTF? - A Metacritic szerintA klónok támadása jobb, mint A jedi visszatér, ami csak egy hajszállal jobb, mint a Baljós árnyak.
BÓNUSZ #1: Tisztelgés minden idők legmenőbb törp mélynövésű színésze előtt:
BÓNUSZ #2: Az univerzum, a multiverzum, az örökkévalóság minden cosplay-versenyének győztesei:
A Total Film megkérdezett egy egész sor hollywoodi hírességet, Jason Stathamtől Joss Whedonon és Eli Roth-on át Mark Wahlbergig, hogy ha felkérnék őket, szerepet vállalnának-e az új Star Wars elkészítésében. Született néhány érdekes válasz... Roth teljesen begeekül, még a sarlaccról is csinálna filmet, Rachel Weisz belesül a szokásos álomgyári körseggnyalásba ("Nagyon nagy J.J. Abrams rajongó vagyok, fantasztikus rendező. Imádtam a... mit is csinált mostanság? Star... Star Trek?"), Mark Strong úgy gondolja, remek jedi mester lenne (és tényleg), Mark Wahlbergről kiderül, hogy visszadobta Kirk kapitány apjának szerepét (egy büdös szót nem értett a forgatókönyvből), Mila Kunis pedig... áááhhh, hát őt most imádtam csak meg igazán.
Még csak egy hete, hogy Sam Raimi azt mondta, nyáron elkezdenek dolgozni az EVIL DEAD 4-en, de producertársa, Rob Tapert most végzett egy kis fazonigazítást ezen a híren: ha elkészül a film, az konkrétan az ARMY OF DARKNESS közvetlen folytatása lesz, nem egy újabb Evil Dead (hozzátette, az Army of Darkness nem Evil Dead-film volt, csak a rajongók nevezték annak).
Anne Hathaway játszotta volna a Fekete Macskát Sam Raimi annak idején tervbe vett PÓKEMBER 4-ében (John Malkovich pedig a Keselyűt). Gyanítom azért, hogy Macskanő szerepével jobban járt.
Raimi azt is elmondta, hogy azért szállt ki a WARCRAFT mozifilmből (amit jelenlegi állás szerint Duncan Jones, a Hold rendezője készít), mert a Blizzard kikukázta a forgatókönyvüket.
Lous Leterrier rendező azt mondta, hogy ő már 2008-ban is Mark Ruffalót akarta A HIHETETLEN HULK címszerepére, de a Marvel nemet mondott. Még szerencse. Kár lett volna Ruffalót elpazarolni arra a vacakra. Mark Ruffalo: "Hulk legközelebb a BOSSZÚÁLLÓK 2-ben lesz látható. Jelenleg nincsenek tervek különálló Hulk-filmre." Azért hozzátette, hogy sosem tudni, mit hoz a jövő.
Ez a J.J. Abrams tényleg levakarhatatlanul ott van mindenhol: Robert Downey Jr. azt mondta, hogy besegített nekik a VASEMBER 3 utolsó harmadának összehegesztésében. (Plusz apró hírmorzsák a filmről: lesz rá magyarázat, hogy a Bosszúállók miért nincsenek ott, hogy segítsenek Tonynak, arra viszont nem, hogy Coulson ügynök hogy lehet életben - meg kell várni a S.H.I.E.L.D. pilotot - egyáltalán, Tony nem is tudja, hogy életben van.)
Most már hivatalos: Halle Berry csatlakozik az X-MEN: AZ ELJÖVENDŐ MÚLT NAPJAI színészgárdájához. Singer és maga Berry is megerősítette a hírt.
Jonathan és Christopher Nolan következő filmjét, az INTERSTELLARt 2014. november 7-én mutatják be (méghozzá a Warner és a Paramount együtt, ami enyhén szólva nem gyakori dolog). A sztoriról ennyit lehet tudni: „A film egy, a tudományos érzékelésünk legtávolabbi határáig elmerészkedő, hősies csillagközi utazást mutat be.”
A héten megjelent, új TOMB RAIDER játékhoz hasonlóan, ami Lara Croft eredettörténetét meséli el, a franchise filmes inkarnációjának tervezett rebootja is a főhősnő fiatal éveiről szól majd - a producerek nyilvánvalóan el akarják kerülni, hogy az új film akár csak emlékeztessen az Angelina Jolie-féle ótvarságokra.
James Mangold szerint a következő filmek inspirálták a FARKASt: Chungking Express, The Outlaw Josey Wales, The Samurai Trilogy, Floating Weeds, Black Narcissus, Happy Together, 13 Assassins, The French Connection, Chinatown, Shane. Van pár egyértelmű, és van pár szemöldökemelő cím. Érdekes.
Egy friss interjúban George Lucas azt mondta, hogy már azelőtt megállapodtak/a tárgyalás utolsó fázisában voltak Forddal, Hamillal és Fisherrel a STAR WARS EPISODE VII-et illetően, hogy a Disney egyáltalán megvette volna a Lucasfilmet.
Úgy hírlik, a GUARDIANS OF THE GALAXY mozifilmben benne lesz a Nova Corps, és maga Nova is. Elég szép iramban bővül a Marvel mozis univerzuma.
A nap meglepetéshíre (nem): még idén jön DVD-n és BD-n a bővített HOBBIT.
A korábbi hírekkel ellentétben mégsem Sam Mendes rendezi a következő Bond-filmet. Egyéb elfoglaltságai miatt mondott nemet.
Brad Bird és Damon Lindelof TOMORROWLANDje az előzetes hírekkel, illetve találgatásokkal ellentétben nem földönkívüli témájú film lesz. A címbeli hely a miénknél sokkal fejlettebb tudomány egy párhuzamos dimenzióban lévő fellegvára, amit az évtizedek alatt korrupttá vált Hugh Laurie vezet. Vele kerül összetűzésbe egy fiatal, Casey nevű zseni és George Clooney, aki gyerekkorában látogatott el először Tomorrowlandbe, és ott összebarátkozott egy robotlánnyal. A játszma tétje természetesen a világ sorsa.
Az AI után Steven Spielberg célba veszi Stanley Kubrick egy másik soha meg nem valósult filmtervét is, amin hosszú éveken át dolgozott: a többször újraírt NAPOLEONt tévés minisorozatként akarja tető alá hozni.
Következő képregényes projektjéül Robert Kirkman az ördögűzés témáját választotta, és íziben bejelentették, hogy tévésorozat is lesz majd belőle, Kirkman produceri felügyelete alatt. A THE WALKING DEAD és a készülőfélben lévő THIEF OF THIEVES után ez lesz az író harmadik, saját képregényén alapuló tévéshow-ja.
Chris Carter az X-AKTÁK 10. évadján dolgozik - igaz, nem tévé-, hanem képregénysorozat formájában (ld. még: Buffy). Az első sztori júniusban jön az IDW-től: Mulder és Scully újra ügynökökként nyomoznak egy idegen összeesküvés után, a mai, még paranoiásabb világban.
A Netflix második saját sorozata, a HEMLOCK GROVE április 17-én válik elérhetővé. A producer és a pilot rendezője Eli Roth, a sztori egy fiatal lány meggyilkolása körül bonyolódik egy kisvárosban - a tettesek állítólak farkasemberek. Poszter: itt.
POSZTER: A Smith-ek kérlelő bociszemekkel néznek az új AFTER EARTH poszteren, remélve, hogy még hajlandóak vagyunk beülni egy Shyamalan-filmre. Két új TRÓNOK HARCA poszter a Mondótól. Öt új poszter AZ ÉHEZŐK VIADALA: FUTÓTŰZ című divatshow-hoz. Gyönyörű poszter a VÉGTELEN TÖRTÉNEThez. Itt akár meg is rendelhető
TRAILER - Apa-fiú melodráma és Happening 2. Itt az új AFTER EARTH trailer. Van új VASEMBER 3 előzetes is. Új STAR TREK INTO DARKNESS trailer. Némi, khm, star warsos momentummal ("We'll fit, we'll Fit!")
Még mielőtt Tim Burton, Nicolas Cage és a haja 1997 körül képbe kerültek a Warnernél a híres-hírhedt, soha meg nem valósult Superman Lives kapcsán, a stúdió Kevin Smith-t kérte fel rá, hogy írjon egy forgatókönyvet tervezett új Acélember-filmjükhöz. Smith sztorijában Brainiac (Jason Lee) szövetkezett volna Luthorral (Jack Nicholson), és Doomsdayjel megölette volna a Nap kitakarása által egyre erőtlenebbé váló Supermant (Ben Affleck; és ugye a mindennek alapjául szolgáló képregényről Max Landis is megemlékezett a maga módján). Hogy Smith hogyan kapta a megbízást, milyen agyrém produceri igényeknek kellett megfelelnie, és miért dőlt dugába az egész, arról ebben a videóban beszél majdnem 20 percig. Baromi viccesen, érdekesen és szókimondóan, úgyhogy megéri kicsit elmerülni rajta keresztül Hollywood szürreális hülyeségeinek tengerében.
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Bryan Hitch Marvel Comics
Már két és fél éve annak, hogy a Marvel beharangozta ezt a sztorit, ami aztán csak csúszott, és csúszott, és végül bendis avengerses 9 évének hattyúdala lett. Nem is baj, mert így – legalábbis az első szám alapján – szép emlékekkel zárhatjuk ezt a korszakot, annak ellenére, hogy az író az utolsó egy-két évben már igencsak mélyrepülésbe küldte a sorozatai színvonalat. De úgy tűnik, az Age of Ultronnal ismét a régi fényében tündököl, sőt, ez a 10 részes mini lehet az ő nagy, definitív szuperhőseposza. A sztori onnan indul, hogy Ultron győzött, vagyis posztapokalipszis van, de keményen. New York úgy néz ki, mintha nemrég esett volna túl a terminátoros ítéletnapon, a hősök elbuktak, csak néhányan rejtőzködnek a föld alatt, próbálva kidolgozni valami tervet, amivel visszavehetik a világot Ultrontól. Bryan Hitch grandiózus, „szélesvásznú” képi világa, az egész koncepció eposzisága ellenére Bendis, nagyon okosan, kicsiben kezd. In medias res csöppenünk a vigasztalan senkiföldjére, ahol Sólyomszem kísérel meg egy reménytelennek tűnő mentőakciót. Az a jó ebben a felütésben, hogy Bendis nem áll meg magyarázni, okoskodni, hanem viszi a sztorit lendületesen, tökösen, és csak a vége felé bontja ki nagyobbá, és akkor sem valami mega-giga eseményen, hanem egy karakteren keresztül – baromi hatásvadász módon ugyan, de ez itt, ebben a kontextusban kifizetődik. A zárókép a totális reménytelenségé, és egészen letaglózó. A történet lényege, hogy nem számít, Ultron hogyan csinálta, amit csinált, a lényeg, hogy megcsinálta (remélhetőleg a folytatások is ennek jegyében íródnak, és nem lesznek flashbackek), és csak az számít, hogy mi történik ezután. És itt lehet az egész event gyenge pontja: New York (illetve valószínűleg a fél világ) romokban, gyaníthatóan milliók haltak meg, köztük elvileg hősök is – nyilván ez nem maradhat így, nem lehet ez az új status quo kiindulási alapja, és az evidens megoldás az, hogy a szuperhősök időutazással/manipulációval, valami úton-módon meg nem történtté teszik az egészet. Ugyanakkor Bendis azt ígérte, az Age of Ultron végét senki nem fogja előre látni. Reméljük, hogy nem csak a szája jár, és tényleg valami nagy húzásra készül a fináléval, nem csak a kilométerekről előrelátható happy endet keni oda. (Rusznyák Csaba)
Judge Dredd prog 1818 – 1820
Történet és rajz: többek Rebellion Developments
Alan Grant egy brit képregénylegenda, egy sajátos stílussal rendelkező, tehetséges és tapasztalt író, akinek igencsak jelentős érdemei vannak Dredd bíró mitológiájának kiépítésében is, hiszen a 80-as években Wagner állandó írótársaként olyan klasszikusokat alkotott, mint pl. a Judge Death Lives, vagy az Apocalypse War. Éppen ezért fájdalmas és dühítő volt olyan ócskaságot olvasni most a tollából, mint ez a Witch's Promise című bugyutaság. A szerencsére csak hat oldalt pazaroló epizódban egy régebben alkotott, és már akkoriban is kritizált karakterét hozta vissza, bizonyos Toots Milloyt, aki egy női magánnyomozó és egyben boszorkány. Ez az urbánus fantasybe hajló, végtelenül ostoba és céltalan kis hülyeség talán a 70-es években még elfogadható lett volna, de azt nem tudom, hogy manapság hogy engedhettek át egy ilyet. Na, ugorjunk is gyorsan! Rob Williams gyorsan szépített, ahogy az tőle el is várható. A Save Him ugyanis a rövidsége ellenére is ügyes kis sztori, jópofa csavarral a végén. Dreddet egy a Káosz Napja óta katatón állapotban vegetáló Psi-kadéthoz hívják, miután a fickó száját egyedül az ő neve hagyta el ez idő alatt. A pasas hozzáér Dreddhez, aki ennek következtében hirtelen a férfi elméjében találja magát, ahol aztán gyorsan kiderül, hogy miért pont őt emlegette a zöldségként funkcionáló kadét. Pár hete büszkén jelentették be, miszerint az amerikai James Harren (Conan, Hellboy) beugrik egy kis vendégrajzolásra, és bár szó se róla, az adott szám borítója valóban remek, és maga a képregény is pofás, de Dreddet valami okból röhejes szélesszájú kisbékának képzelte el a jenki, ami így kissé bizarr kontrasztot alkot, de annyi baj legyen, ilyen mennyiségben még belefér. A Wolves szerencsére már egy több részes sztori lesz, ráadásul a felütés alapján kifejezetten ígéretes is. Michael Carroll története a Káosz Napja egyik jellemző utóhatásából indít. A katasztrófa után a Megacity One-ban élő szovjet emigránsoknak különösen nehézzé válik az élete, hiszen tömeges gyűlölet hullámzik feléjük a túlélő lakosság felől. A már húsz éve a városban élő hentes, Dmitry Bystrov ezt a saját és családja bőrén is kezdi tapasztalni, ám úgy tűnik, hogy most egy megértő és támogató sorstársra akadt a szintén emigráns Luka Shirokov személyében. Csakhogy a hirtelen felbukkant földi szándéka még nem tiszta, Shirokov ugyanis az alvilág egyik prominense. Mindenképpen izgalmas kezdet, és Andrew Currie még egészséges mértékig karikatúraszerű rajzai is tetszetősek, azt meg különösen értékeltem, hogy Shirokovot jól láthatóan Tony Siricóról (Paulie a Sopranosból) mintázta. Kíváncsian várom folytatásokat. (Chavez, aki még él)
Mars Attacks! #7
Történet: John Layman Rajz: John McCrea IDW Publishing
Amikor a Wallace Wood illusztrálta Mars Attacks! gyűjtőkártyák piacra kerültek 1962-ben, alig gondolhatta a kiadója (ami egy idő után kénytelen volt beszüntetni a gyártásukat, mert a közvélemény felháborodott a szexualitás és az erőszak explicit ábrázolását látva), hogy még fél évszázad múlva is életképes franchise válik belőle. Nem túl nagy, nem túl híres, de azért életképes, amihez nyilván Tim Burton 1996-os filmadaptációja is hozzájárult. John Layman, a Chew írója tavaly indította el az IDW-nél új képregénysorozatát, amiben a gusztustalan külsejű marslakók óriásrobotok- és rovarok segítségével rohanják le a Földet, lényegében azért, mert 50 évvel korábban pár, nálunk űrhajótörést szenvedett társukat néhány bizalmatlan vidéki amerikai tűzzel és vassal fogadta. Az idióta redneckek védelmében: ők nem tehetnek róla, hogy a marslakóknak olyan széttaposnivaló fejük van. Most viszont a vörös bolygó teljes hadereje ostromolja az emberiség utolsó védővonalát, ami többek közt egy exűrhajós veterán szenátorból és egy bolhacirkuszát marsi technológiával óriásméretűre növesztett mutatványosból áll. A hetedik részből pedig megtudjuk, hogy a maffiát nem hatja meg holmi földönkívüli invázió, végrehajtóik akkor is a halálraítélt besúgót hajkurásszák, ha az egész világ lángokban áll körülöttük – és kiderül, hogy igazuk van. Layman szériája harsány, lendületes, vicces, totálisan hatásvadász és agyament, véresen-szimpatikusan komolyan vehetetlen. Van benne zseni gyerek, zseni tudós, echte seggfej, tökös katona, szuperkütyü, repülő csészealj, gusztustalan idegen, doomsday fegyver, romba dőlő metropolisz, a legtitkosabbnál is titkosabb titkosügynökség, óriásrovar, óriásrobot (ezeket már említettem, de: nem lehet elégszer), gore, szóval, minden, ami egy pokolian szórakoztató, vérbő B-sci-fihez kell. Egyetlen apró bajom van vele: ha csak egy kicsit lenne őrültebb és gonoszabb, igazi kultuszmű is válhatna belőle. Így, pont a határnak az innenső oldalán, simán „csak” baromi jó. (Rusznyák Csaba)
Nemo: Heart of Ice
Történet: Alan Moore Rajz: Kevin O’Neill Top Shelf Productions/Knockabout Comics
Aaaaah, mennyire hiányzott nekem a klasszikus stílusú League of Extraordinary Gentlemen! Alan Moore utóbbi munkái az irodalmi karaktereket összeterelő képregényben (Black Dossier, Century) meglehetősen más irányt vettek, mint az első két minisorozat, ami alapján mind megszerettük a koncepciót. Ami persze önmagában nem baj, mert semminek nem tesz jót, ha se vége se hossza, ismételgeti önmagát, de ha a stílusbeli eltérésektől eltekintünk, a Century akkor is hagyott maga után kívánnivalót. A Nemo: Heart of Ice-szal (egy ötven oldalas, különálló graphic novel) a sorozat visszatér az „egyszerű” kalandhoz, és úgy rántja össze a XX. század elejének ponyvakalandorait (pl. Jack Wright, Tom Swift), Poe-t, Lovecraftot és Vernét, hogy pislogni sem tudsz. A cím nem véletlenül nélkülözi egyébként a LoEG-et, a „szövetség” ugyanis nem kap benne szerepet, a történet helyette Jannira, Nemo kapitánynak a Centuryben megismert lányára koncentrál, aki bizonyítani akar magának és apjának (aki persze már halott): a Nautilusszal sikerre akar vinni egy antarktiszi expedíciót, amiben apja elbukott. A küldetést nehezíti, hogy a legénységének a frenetikus nyitójelenetben felvázolt kalózakciója következményeként megkárosult médiamágnás (maga Kane, az aranypolgár) hajtóvadászatot hirdet rájuk. Az expedíció és a menekülés közti határvonal elmosódása gondoskodik a tempóról, de a kaland, az életveszély és a felfedezés izgatottsága hamar átcsap nyugtalanító horrorba, ahogy Poe és Lovecraft rémálmai (O’Neill istenenemdekurvagyönyörű képein) megelevenednek. A Heart of Ice cím pedig nyilván okkal rímel Joseph Conrad Heart of Darknessére, mert noha túlzás lenne karakterközpontú műnek nevezni, a képregény valahol mégis arról szól, ami Jannit belülről hajtja, és arról, gondolkodásmódja, élete hogyan változik meg az utazás során. A stílusok, műfajok és karakterek vegyítése mellett Moore bedobja a szokásos kísérletezését is: egy jelenetben a narratíva szó szerint szétesik, a panelek sorrendje véletlenszerűen felcserélődik, ahogy a szereplők egy olyan helyen haladnak át, ami összekócolja az időérzékelésüket. Félelmetes, és briliánsan játszik a befogadóval, akinek magának kell a fejében rekonstruálnia a szekvencia helyes kronológiáját. Még jó sok ilyet kérek. (Rusznyák Csaba)
Snapshot #1-2
Történet: Andy Diggle Rajz: Jock Image Comics
A Snapshotot tavaly már volt szerencsém olvasni a Judge Dredd Megazine oldalain, és már akkor az év egyik legjobbjának kiáltottam ki. A Diggle/Jock páros "creator-owned" sorozatára (amit a jól összeszokott duó évek óta a szabadidejében készítgetett) most az Image csapott le jó érzékkel, ők pedig értelemszerűen 4 füzetre osztották el az eredetileg 15 oldalas adagokban leközölt sorozatot, bár az előzetes hírekkel ellentétben végül mégsem színezték ki, de ennél nagyobb tragédia ne érje a képregénykiadást. Jock rajzai ugyanis ff-ben a leghatásosabbak. A Snapshot egy őrülten izgalmas, nagyon pörgős és fordulatokkal teli összeesküvős akció sztori, amiben egy Jake nevű san franciscói geek talál egy okostelefont a parkban, abban pedig képeket egy halott férfiről. Megdöbbenni azonban nincs ideje, mert megszólal a telefon, vonalban egy rendőr, aki közli, hogy egy nyomozás bizonyítékához jutott hozzá, de ne aggódjon, csak várja meg, míg megérkezik az emberük a telefonért. Csakhogy a szerv helyett egy fegyveres bérgyilkos érkezik, ezért emberünk kénytelen menekülőre fogni, és irány a rendőrség. Ott viszont maga a képeken látható hulla jelentkezik a tulajdonáért, és ad elő egy nehezen hihető sztorit, amit a zsaruk persze megkajálnak. Jake ezt nem veszi be, ezért saját maga jár utána a gyanús férfinak, amivel aztán csak még nagyobb veszélybe sodorja magát. Digglet és Jockot külön-külön is a legnagyobb kedvenceim között tartom számon, de amikor összeteszik, amijük van, na akkor alkotnak csak igazán ütős dolgokat. A történet főleg az első részben rendkívül gyors tempójú és tökölésmentes, nincs ismerkedés a főszereplővel, hanem rögtön bele a közepébe, ami ideális "olvasóbehúzó" számmá teszi, de a folytatás sem kevésbé dinamikus, csak ekkor már válaszok és új szereplők is érkeznek szerencsére. Diggle rendkívül intenzív, akcióban gazdag sztorija mint mindig, most is Jock laza, ám hihetetlenül dinamikus rajzaival együtt érzi magát a legjobban, így aztán a Snapshot is abszolút egy "olvasásra erősen javasolt" kategóriájú cucc. (Chavez)
Superior Spider-Man #4-5
Történet: Dan Slott Rajzolta: Giuseppe Camuncoli Marvel Comics
Dan Slottnak négy füzetnyi történetszövésbe telt, hogy teljesen és véglegesen meggyőzzön arról, hogy a nagy csinnadrattával felvezetett fordulat, amely lezárt egy korszakot Pókember történetében és új irányt szabott az életének (halálának?), nem csupán egy rendkívül ügyesen felépített és kivitelezett marketingfogás volt, melynek hatásai a mesterségesen felpumpált eladások után hamarosan lecsengenek, hogy a hullámok elültével minden visszatérjen a régi mederbe és a kényelmes, megszokott keretek közé. Az új érához választott rajzoló (az első három számot elkövető Ryan Stegman), a karakterparódia pengeélén egyensúlyozó új Octavius-Parker, mely különösen visszatetsző módon próbált MJ bugyijába jutni, valamint a Peter személyiséglenyomatának bazári mutatványszámba menő visszatérése nem sok bizakodásra adott okot a Superior Spider-Man jövőjét illetően. Slott azonban hozta a rá jellemző egyedi ötleteit és az első három szám szűrőin átengedve a negyedik füzetre ügyes alkimistaként ledesztillálta nekünk Otto Octavius esszenciáját: hiszen az új, fejlettebb Pókember a több ezer pókkamerája segítségével négyszer annyi bűnözőt fog el és tizenkétmillió dollárral több érték eltulajdonítását akadályozza meg, mint ugyanennyi idő alatt Peter Parker tette, akit az életének minden más aspektusát beárnyékoló lelkiismerete és felelősségtudata űzött. Oktopusz doki mindent patikamérlegen mér ki és a hatékonyságot tartja szem előtt mindenek felett: May néninek neurointerfészt készít, hogy hamarabb talpra állhasson, még ha ehhez kísérleti nyúlnak is kell használnia őt, a lángoló épülethez nem rohan lélekszakadva, hogy megmentse a lakókat, ha a tűzoltóságot is értesítheti és teljes természetességgel hívja a rendőrkapitányt erősítésért, ha úgy hozza a szükség. Ami viszont igazán zseniális húzás, ahogyan a Slott-féle Amazing Spider-Man cím általam csúcsának tartott két történetét fogja és ellenpontozza, ezzel rajzolva ki tisztán és érthetően a két Pókember közti gyökeres különbséget. Az In Memory of Marla Jameson és az azt követő No One Dies katartikus sztorija (amihez nem mellesleg a számomra A Pókember Rajzoló, Marcos Martin asszisztált parádésan), melynek csúcspontján Peter Parker a saját testével védi meg a rendőrök golyóitól Mészárszéket (Massacre), az érzelmeitől teljesen megfosztott és válogatás nélkül gyilkoló szocio- és pszichopatát, tökéletesen ábrázolja az önfeláldozó hős archetípusát, melynek az eredeti Pókember mindig is a megtestesítője volt. Ennek azonban a Superior Spider-Man ötödik számában egyszer s mindenkorra vége szakad: a Peter könyörületessége miatt életben maradt Mészárszék újabb ámokfutásra indul, Octavius pedig ezúttal teljesen másként kezeli a helyzetet. Könyörtelenül. Hatékonyan. Racionálisan. És New York lakói hősként ünneplik. És ez az a pont, ahonnan tudjuk, hogy innen minden megváltozik. Ez a fordulópont, nem pedig Peter fizikai halála. Dan Slott zsebre vágott, megvett kilóra. Csak ugyanezen a színvonalon folytassa. (Nagy Krisztián)
Minél többet hallok Ben Kingsley-ből, annál inkább egy karikatúrának tűnik a Mandarin figurája. De sebaj. Az új trailer végétől így is úgy is beszarsz. "There's my boys."
Neil Gaiman új könyve, a THE OCEAN AT THE END OF THE LANE ("A brilliantly imaginative and poignant fairy tale from the modern master of wonder and terror") nyáron jelenik meg, de Joe Wright máris aláírt a filmadaptációhoz, amit a Focus Features készít Tom Hannks produceri felügyelete alatt.
Az EVIL DEAD remake közelgő premierdátuma hajlamos elfeledtetni az emberrel, hogy egykor az eredeti film negyedik része is tervbe volt véve. De Sam Raimi nem felejtette el, sőt, azt mondta, a testvérével nyáron terveznek nekiállni az EVIL DEAD 4 forgatókönyvének.
A harmadik HOBBIT-film premierjét elpaterolták 2014 július 18-ról (ezen a napon mutatják be az új X-MENt) december 17-re.
Juliette Binoche honfitársa, Jean Reno nyomdokaiba lépett: jövőre menekülhet GODZILLA elől (és remélhetőleg kevésbé blamálja majd magát vele). További szereplők: Aaron Taylor-Johnson, Elizabeth Olsen, Bryan Cranston.
A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-ben már Norman Osborn is felbukkan majd, és Chris Cooper arcát fogja viselni.
Gary Oldman csatlakozott a DAWN OF THE PLANET OF THE APES stábjához. Egy emberi kolónia vezetőjét alakítja majd az immár majmok által uralt világban (15 évvel az első film eseményei után).
Kurt Sutter még el van foglalva a SONS OF ANARCHY-val, de az FX már az ölébe pottyantott egy új projektet: a LUCAS STAND című sorozatban egy sötét múltú exkatona vadászik majd téren és időn át a pokol törvényszegő démonaira.
IN THE FLESH, a BBC Three új sorozata, amiben egy zomibapokalipszis után az. élőhalottakat rehabilitálják, és visszaintegrálják őket a társadalomba. És a trailer alapján ez nem vígjáték...
Az aktuális remake-hír, ami nélkül nem lehet teljes a hét: az EGYENESEN ÁT (Flatliners) is feldolgozódik, a rendező Niels Arden Oplev, a svéd A tetovált lány adaptáció direktora lesz.
A hónap képregényes híre: a 100 BULLLETS teljes stábja (író, rajzoló, színező, beíró, borítórajzoló) visszatér júniusban a BROTHER LONO című spin off minisorozattal, ami a címbeli karakter történetét viszi tovább az eredeti széria 100., befejező részének eseményei után.
KÉPEK: Aki kíváncsi rá, hogyan csillan meg Vin Diesel tar fején a sárga fény, az ide kattintson (RIDDICK). Imigyen fog kinézni Pókember új jelmeze a jelenleg forgó második részben. (Elsőre meg nem mondtam volna, hogy ez más, mint az előző részben - de tényleg más.) Ő pedig Mary Jane Watson, a nyakas Shailene Woodley alakításában. Új poszter a VASEMBER 3-hoz. Iron Man Rises.
ELŐZETESEK: Extended trailer a TRÓNOK HARCA harmadik évadjához. Vacsoraidő, Dr. Lecter szeretettel vár az asztalnál: ilyen lesz az NBC HANNIBAL sorozata. Új trailer az OBLIVIONhoz. Jól néz ki.
És végül: MŰVÉSZET! Íme egy remek Batman & Robin rajz a kiváló Tim Sale-től, alább pedig 4 db. Star Trek festmény csodálható meg. Nem szimpla rajongói munkák, hanem hivatalos, licenszelt művek, a printek itt megvásárolhatók (darabja 25 dolcsi).
Max Landis, Az erő krónikája írója két évvel ezelőtt csinálta ezt a kisfilmet/podcastot, ami lényegében egy képregény dokumentumfilmszerű kritikája. Vagy olyasmi. Landis a '90-es évek eleji, az amerikai képregénypiac majdnem-kinyírásával vádolt (anno részben nálunk is megjelent) Superman halála című sztorit ostorozza szenvedélyesen, egy rajongó jogos dühével felvértezve, frenetikus-amatőr módon újrakreálva/kifigurázva mozgóképen a comic eseményeit. Túl azon, hogy minden megállapítása és gúnyolódása tökéletesen igaz és megalapozott, a videó nem mellesleg átkozottul vicces, és megjelenik benne Elijah Wood, Simon Pegg, Ron Howard és Mandy Moore is. Gyönyörű geekfilm a "tovább" mögött.
Új rovatunkban könnyes nosztalgiával gondolunk vissza törő csontokra, fröcsögő vérre, neonos képekre, szintis/beates zenékre és fantasztikusan tehetségtelen, de szeretnivalóan brutális színészekre, amik és akik annak idején olyan gyönyörűen rontották meg tiszta és ártatlan gyermekkorunkat.
Első állomásunk a pont 25 évvel ezelőtt bemutatott Véres játék (Blood Sport), és annak belga spárgázómuszklija. Szerkesztőségünk négy tagja beszél el-elcsukló hangon (ír meg-megremegő kézzel) arról, hogy formálta őket többek közt ez a film is azokká a vadmarhákká, akik ma. Tartsatok velünk a VHS-Mekka egyik főtemplomába!
Chavez szenszej: A haveri körben a Bloodsport az "áltimét" harcművészeti filmnek számított akkoriban, és nálam tulajdonképpen még most is. Különböző stílusok és különböző nemzetiségű résztvevők egymás ellen, minimális szabályokkal, mindez egy titkos társaság szervezésében a kowlooni Walled City baljós atmoszférájú sikátorainak mélyén, és erre az eseményre csak a legjobbakat hívják meg. Mint valami videójátékban. Már a maga idejében is lelkes hívője voltam a filmnek, a legtöbbször megnézett VHS-eim listájának élmezőnyében foglal helyett, és ha manapság előveszem, akkor is csak az eredeti (egyébként ócska) szinkronnal vagyok hajlandó megnézni. Kell az a fíling, na! Nem volt egy bonyolult sztori, de én még azt a hajszálvékony szerelmi szálat is rühelltem benne, mert lassította a filmet, és elvette a helyet a bunyótól. Viszont a zenéjét egyenesen imádtam, mert egészen különleges misztikus hangulatot adott az egyébként is egzotikus körítés mellé. És amikor felcsendült a Kumite! Kumite! kórus a montázsjelentben, akkor az ember akaratlanul is a levegőbe (öcsibe/hugiba/szekrényajtóba) boxolt párat. Pozőrködés, kliséhalom, tré koreográfia, túljátszott szerepek, de a naív bája mellett volt "lelke" is, ami a mai szuperrealista és szuperlátványos harcművészeti filmekből már hibádzik. A Véres Játék több filmmel egyetemben engem is a harcművészetek gyakorlása felé terelt, és bár a Kumitére nem nyertem meghívást, a Dim Makot azóta is meg tudom csinálni. Mondjuk csak a felső téglát tudom összetörni, és azt is csak kalapáccsal. Ha egyáltalán eltalálom.
Desrix: Habár magára a filmre már csak homályosan emlékszem, a Véres sport (és társai, amikkel ugyanabban a ringben kelt versenyre) számomra mára inkább jelenti a letűnt gyerekkorom gondnélküliségének egyik szeletét. A Véres sport Nosztalgia Expresszére felszállva nem kis utat kell megtennem, de annál élvezetesebbet: az ablakon kibámulva sorra bukkannak elő az autós rágók papírjait fanatikusan gyűjtő kiskölkök, a sarki trafikban vásárolt rambós és kommandós kártyanaptárakat valutaként használó fiúcskák, az órák közti szünetekben a folyosókon, vagy a szünidőben az építkezések gödreiben a filmekből ellesett harcművészeti kunsztokkal felvágó gyerkőcök. Akkor jelentek meg a lapozgatós könyvek, amikért egyöntetűen voltunk megőrülve, illetve akkor hódított az Amerikai Nindzsa is, amit kalap-kabát bekajáltunk. Imádtuk Jackie Chant fiatalon, Schwarzeneggert és persze Van Damme-ot, hangalámondással, vagy anélkül, mit számított. Képzeletben mindannyiunk végigbunyózta az összes akciófilmet – mára persze nosztalgiafaktor nélkül megmosolyogtatóak, de akkoriban, nekünk, kis szarosoknak, egy világot jelentettek.
Rusznyák Csaba: Mindenkinek megvolt a maga gyerekkori perverziója. Valami hülye akciófilm, amit rongyosra nézett (igen, kedves túl fiatal olvasók, akkor még volt minek rongyolódnia), és ma már elnéző mosollyal viszonyul egykori önmagának rajongásához. De míg sokaknak, pl. osztálytársaimnak is, Arnold és Sly voltak a hősök, addig nekem Van Damme, az összes gay spárgájával együtt (és hozzá kell tennem: az Expednables 2-ben is egyedül őt tudtam élvezni – bizonyos gyerekkori beidegződések nehezen halnak; vagy csak tényleg minden és mindenki más fos volt abban a filmben). A Véres sportot pedig legalább ötvenszer láttam annak idején (másik nagy kedvenc: Dupla dinamit!), és nekem ez volt a harcművészeti film, nem holmi távol-keleti vacak, tele nímand színészekkel (egész tisztán látom, ahogy Wostry előadja a Picard-féle facepalmot – a dupla verziót). Természetesen hihetetlenül banális az egész, aki pedig azt hiszi, hogy a korszak akcióhősei közül Steven Seagal az abszolút színészi mélypont, annak időszerű újranéznie a finálé „megvakulási” jelenetét. Mert gyönyörű. Nem kételkedem a pillanat metaművészetében: Van Damme ott megértette, hogy ha már szar vagy, akkor legyél eposzian szar. Kudarcot vallani csak grandiózusan érdemes. Ettől függetlenül ez a film csupa szép emlék nekem. Része a Rusznyák-történelemnek.
TheBerzerker: "Nagyon jó. De a tégla nem üt vissza." Ha gyorsan le akarnám rendezni a rövidre fogott mélyelemzést, az idézet után abba is hagyhatnám. De nem fogom! A Véres sport, vagy játék (ki milyen verzióban látta) Bolo Young rengő csöcseivel együtt is masszívan része a 80-as évek amerikai akciófilmkorszakának. Mielőtt azonban bárki osztani kezdene, elárulom, hogy igen szerintem is egy bugyuta, 666 éves toposzokból építkező filmről van szó, és valóban rettenetes benne gyakorlatilag az összes színész, Van Damme-mal az élen. De most őszintén, ez kit érdekel? Egyetlen dolog számít, a móka. Azt pedig tud is nyújtani a film, méghozzá dögivel! A mai napig képes vagyok nézettségi statisztikai adattá degradálni magamat bármikor, amikor egy kereskedelmi csatorna műsorra tűzi (nagyjából 2 havonta). Ennek ellenére, akármennyire is imádom a filmet, ha megölnétek se tudnám imdb nélkül megmondani, hogy ki rendezte. De ez nem is számít. Komolyan sajnálom azokat a mai fiatalokat, akik nem tudtak "real time"-ban megélni egy olyan csodát mint a Véres sport. Vissza a VHS filmeket az átlag magyar polcaira!
Ben Affleck Argójában, a mostani Oscar fő esélyesében van egy Kirby nevű karakter, aki rajzol néhány storyboardot ahhoz a kamu sci-fihez, amit a CIA falként használ a forradalmi Iránban rekedt amerikai foglyok kimenekítéskor. A film szerint az Argo egy nevetséges sci-fi forgatókönyv volt, ami a megfilmesítés reménye nélkül porosodott egy producer irodájában. A valóság kicsit másként fest: a forgatókönyv eredetileg Roger Zelazny A fény ura (Lord of Light) című klasszikus sci-fijének 50 millió dollárosra tervezett adaptációja volt, és még Ray Bradbury is dolgozott rajta. Forgatókönyvírója szerint a mű a Star Wars egyfajta inverze lett volna, ami belülre, az emberi elmére koncentrál, nem kívülre, a galaxisra. A rendkívül ambiciózus projekt nagyon is valós volt, és nem csak egy filmet, hanem egy nagy sci-fi parkot is magában foglalt, amit Aurorában építettek volna fel, és ami a film díszleteiként is szolgált volna. Az ezekhez készült koncepciós rajzok pedig a legendás képregényes, Jack Kirby (Amerikai Kapitány, Avengers, X-Men, Thor, meg amit akarsz) munkái voltak. John Chambers (a filmben John Goodman alakításában) hollywoodi maszkmesteri munkája mellett valóban dolgozott a CIA-nak is, mint álcázó/maszk szakértő, ő javasolta a projektet Tony Mendeznek, aki a túszok kiszabadításáért volt felelős - röviddel ezután a siker előszobájában lévő Science Fiction Land projekt összeomlott pénzügyi nehézségek, botrányok és vádemelések közepette, egy hétre rá pedig Mendez kihozta Iránból az Argóra keresztelt "kamufilm" segítségével az amerikai túszokat. (Minderről, vagyis az Argo igazi hátteréről, jelenleg dokumentumfilm készül Science Fiction Land címen, egy sikeres Kickstarter kampány segítségével. Itt olvasható egy elég részletes és érdekes interjú a rendezővel, ami Affleck filmje és a valóság közti különbségekre mutat rá, a Lord of Light/Argo kapcsán.) És most gyönyörködjetek Jack Kirby eredeti koncepciós rajzaiban.
Ah, Oscar! Pár óra múlva megint ünnepet ül az amerikai filmgyártás vaksága, konformizmusa és töketlensége, és mivel minket nem hívtak meg, hogy a helyszínen röhöghessük ki a hülyeségeiket, helyette jót szunyókálunk majd az éjjel - de előbb még bosszúból sorra vesszük az Akadémia néhány legostobább döntését (teljesség igénye nélkül - máskülönben ez egy cikksorozat lenne, ami még jövő ilyenkor is futna), elsősorban geekes szemszögből. Persze, tudjuk, hogy ez nem fair, mert az Oscart ostorozni olyan, mint egy meleg, néger, értelmi fogyatékos tinisrácon viccelődni. Túl könnyű célpont. De mi már csak ilyet szemét bullyk vagyunk. (by Dr. Sick Fuck & Rusznyák Csaba)
Hová lettél, drága völgyünk vs. A máltai sólyom (1941) Hollywood élbolyából manapság Spielberg szarja a legszorgalmasabban a giccset, de annyira rondán még ő sem blamálta magát, mint John Ford, a Hatosfogat és az Aki legyőzte Liberty Valance-t legendás rendezője, aki a Hová lettél drága völgyünk című gusztustalan családi síróseposzával nyalta magát az Oscarig. Mindezt John Huston és Humphrey Bogart korszakalkotó film noirja, A máltai sólyom ellenében. (Sőt, volt versenyben egy másik pici filmecske is, amire néha hivatkoznak itt-ott: az Aranypolgár.) Ennyire balfék döntést azóta sem nagyon hozott az Akadémia – de azért derekasan próbálkozott. (rcs)
A magam útját járom vs. Gyilkos vagyok (1944) Elég a címeket olvasni, máris minden világos. Bing Crosby kedves, melegszívű, szeretetet és giccset sugárzó musicalje pont az a film volt, amit az Oscar szívesen díjazott a második világháború árnyékában (van oka, hogy manapság már a kutya sem emlékszik rá), míg Billy Wilder James M. Cain regényéből készült, fülledt, gonosz, az átlagember-szereplőket gyilkosságba hajszoló noirja (Raymond Chandler forgatókönyvíró közreműködésével) pont nem az a film volt. Az, hogy sokkal jobb, mint előbbi, nem számít. A vidám lallalallázás fontosabb volt, mint az emberi természet sötét oldalának feltárása. (És ott volt még Cukor Gázlángja is.) (rcs)
A nagy balhé vs. Az ördögűző (1973) Eszem ágában sincs bántani a Redford/Newman páros jópofa, frappáns, vicces, elegáns szélhámosfilmjét. Tény, hogy nagyon jó nézni, és erőlködés nélkül jobb kedvre deríti az embert. De hogy díjat nyer Az ördögűzővel szemben? Bár gondolom, már eleve azért is valamiféle elismerés illeti az Akadémiát, hogy egyáltalán merészelt jelölni egy horrort, amiben egy tinédzserlány egy feszülettel közösül. Magyarul: esélye sem volt. (rcs)
Farkasokkal táncoló vs. Nagymenők (1990) Egyik oldalon egy szép nagy, hosszú történelmi eposz szerelemmel, könnyel és drámával, Amerika nemlétező bűntudatába csomagolva, a másikon egy vad, brutális, generációs gengszterfilm a felnőtté válás témájával vegyítve, hűségről, árulásról, drogról, gyilkosságról és még sok másról, amihez nem zsebkendő kell, hanem gyomor. Az Akadémiának elég ritkán szállnak le a golyói, ez az év sem számít azon alkalmak egyikének. Persze jó film a Farkasokkal táncoló, de esélye sem kellett volna, hogy legyen a Nagymenőkkel szemben. Ráadásul A halál keresztútján-ról szép csöndben elfeledkeztek az idióták. (rcs)
A bárányok hallgatnak vs. JFK (1991) Teljesen érthetetlen, miként vihette el tárgyévben a szobrot A bárányok hallgatnak. Korrekt módon ledirigált, gondosan megírt, szép ívű krimi az, de az év filmje titulust némiképpen túlzásnak érzem a tételre vonatkozóan. Érthetetlen, miért nem a JFK kapott szobrot, hiszen minden szempontból előnyben volt riválisával szemben: Oliver Stone az amerikai történelem egyik legvitatottabb és legnagyobb horderejű tragédiáját dolgozta fel mesteri színvonalon, irdatlanul jó színészgárda brillírozik, a forgatókönyv gyakorlatilag tökéletes, és a 189 perces játékidő ellenére egyetlen ütemnyi üresjárat sincs a filmben. Tényleg érthetetlen. (dr. sf)
Forrest Gump vs. Ponyvaregény (1994) Robert Zemeckis és Tom Hanks filmje nagyszerű komédia, és afféle örök közönségkedvenc, amit nem illik bántani, és igazából én sem akarom. De Tarantino merész, vagány, átkozottul vicces és erőszakos, ráadásul eredeti (flame war: ON) Ponyvaregényével szemben mégiscsak el kellett volna véreznie. Persze értem, hogy miért nem így történt, a Forrest Gump túl aranyos, túl érzelmes, a háttere túl történelmis/amerikaias/grandiózus, a főszereplője túl „defektes”, túl szimpatikus ahhoz, hogy bármi megálljon vele szemben az Akadémia előtt. (rcs)
Az angol beteg vs. Fargo (1996) Ah, a Fargo… A Coen testvérek ÉS a ’90-es évek egyik legjobb filmje, szenzációsan vicces, kegyetlen és morbid krimidráma. Ami azt illeti, valószínűleg túl vicces, túl kegyetlen és túl morbid. Sokkal ésszerűbb volt díjjakkal megszórni Anthony Minghella mocskos unalmas sivatagi szenvelgését, mert… mert a szerelemről szól, és… szépen folyik belőle a nyál. Meg tele van nagy nevekkel a színészektől a producereken át valószínűleg az utolsó világosító asszisztensig. Az ilyet egyszerűen ILLIK ovációval ünnepelni, az nem baj, hogy szar. (rcs)
Titanic vs. Szigorúan bizalmas (1997) Ha valakinek kételyei volnának arra vonatkozóan, hogy mekkora kurva tud lenni az élet, csak képzelje magát Curtis Hanson helyébe azon a bizonyos estén. A Szigorúan bizalmas rendezője a ’90-es évek legnagyszerűbb neo noirját tette le az asztalra, a vakparaszt döntnökök pedig James Cameron gátlástalanul stupid Titanicját találták az év legkiválóbb produkciójának. Szóval ordas nagy kurva tud lenni az élet. (dr. sf)
Szerelmes Shakespeare vs. Az őrület határán (1998) Megint a szép és az aranyos nyert a mély és tartalmas ellen. Mert ekkorra Harvey Weinstein már rég zsebrevágta az egész Akadémiát (ld. Az angol beteg), és kb. minden második évben az van, amit ő akar. (rcs)
Egy csodálatos elme vs. A Gyűrű szövetsége/Moulin Rouge! (2001) Nem olyan rossz film az Egy csodálatos elme. Csak olyan kis töketlen, biztonságos, színtelen-szagtalan, szépelgő, konformista feelgood giccs. Vagyis tipikus Oscar. Ron Howard nyelve a játékidő során nagyon szépen és következetesen csusszan egyre mélyebbre az akadémiatagok seggében. Az ellene indult LOTR nyilván túl „komolytalan” volt, a Moulin Rouge! meg túl harsány, abba meg belemenni is felesleges, hogy olyanok, mint a Black Hawk Down, a Mulholland Drive a Memento vagy akár a Kiképzés, miért maradtak ki még a jelöltek közül is. (rcs)
Chicago vs. akármi, bazmeg (2002) De tényleg. AKÁRMI. New York bandái (öregedő, már-nem-a-régi Scorsese)? Jobb. Az órák (Stephen „giccsművész” Daldry fontoskodása)? Jobb. LOTR – A két torony (a trilógia legkevésbé erős darabja)? Jobb. A zongorista? Az már annyira nem egy ligában játszik vele, hogy összehasonlítani sem fair. Persze én egy előítéletes fasz vagyok, mert már akkor tudtam, hogy a Chicago szar lesz, amikor hallottam róla hogy ez egy… Musical. Richard. Gere-rel. (rcs)
A tégla vs. A család kicsi kincse (2006) Nagyon szeretjük Martin Scorsese-t, a mester filmtörténelmi szerepe elvitathatatlan, de a bérmunkában levezényelt A tégla szentté avatása minimum bizarr gesztus volt. Diplomácia ide vagy oda, szörnyen komikus ez a díj; mintha a Spanyol Királyi Akadémia egy Picasso festmény fénymásolt változatára hivatkozva minősítette volna zseninek Salvador Dalít. Ajánlanám helyette az eredetit (Szigorúan piszkos ügyek), a riválisok közül pedig a romlatlanul üde és helyenként arcpirítóan szellemes, az amerikai függetlenfilm legbecsesebb erényeit hordozó A család kicsi kincsét.(dr. sf)
A mások élete vs. A Faun labirintusa (2006, idegen nyelvű film kategória) A mások élete az a fajta átkozottul jó film, amitől szinte semmilyen alkotással szemben nem sajnálnék bármiféle győzelmet, de azért mégis… A Faun labirintusa a horror, a fantasy, a dráma, a háborús film és a mese egy olyan mocskos és gyönyörű, letaglózó és felemelő, tökéletes, intelligens, katartikus összefésülése, amilyenhez hasonlót sem nagyon tudok mondani. És bár ennek ellenére itt tényleg nehéz haragudnom az Akadémiára, mégiscsak ott motoszkál bennem a gondolat, hogy ez esetben is a konzervatívabb, biztonságosabb döntést hozták, az „igazságos” helyett. (rcs)
Gettómilliomos vs. akármi, bazmeg (2008) Danny Boyle Gettómilliomosa saját jogon is nevezhető cukrozott takonynak, de tágabb kontextusban szemlélve sokkalta kiborítóbb összefüggések tárulnak fel. Lankadatlan szeretettel ajánlanám az Akadémia tagjainak a Sex Pistols nevű tánczenekar Holidays in the Sun című, értelmiségi lagzikban felettébb népszerű örökzöldjét: Johnny Rotten csodaszépen összegzi lírai művében, miért is lehet engesztelhetetlenül gyűlölni ezt az émelyítően gusztustalan és hazug filmet, ami úgy mutatja be az indiai nyomornegyed totálisan elbaszott sorsú lakóit, hogy közben a tisztelt rendező úr is éhbérért foglalkoztatta a helyi stábot. Nem Oscart, hanem faszkorbácsot érdemelt volna eme teljesítményéért. (dr. sf)
A király beszéde vs. Fekte hattyú/A hallgatás törvénye/Közösségi háló (2010) Három valóban kiváló, sőt, akár fontosnak is nevezhető mozi állt szemben Tom Hooper filmjével, az Akadémia nyámnyila tagjai mégis A király beszédét választották az év legjobb darabjának. Irritálóan művi, borzalmasan szerethetetlen ez a film; laboratóriumban kiszámolt, szélcsatornában tesztelt, a legcsekélyebb ellenállás irányába nyomuló, opportunista tévéjáték. Colin Firth megfogadta a tanácsot, miszerint ha Oscarra hajtasz, akkor nem szabad „fullba nyomni a kretént”, s lám, mire feleszmélt a karakterből, már ott csillogott a szobor a nappaliban. Három percig se tartott, és mindenki elfelejtette ezt a totálisan középszerű, érdektelen darabot – elnézést is kérnék, hogy exhumáltam dicstelen hulláját. (dr. sf)
Állítólag még léteznek olyan emberek, akik nem lógnak napi 4-5-8-24 órát a legnépszerűbb közösségi hálón, sőt még az is lehet, hogy nincsenek is regisztrálva (gusztustalan). Arra gondoltunk, hogy az ő kedvükért összedobunk vasárnaponként egy teszkó gazdaságos posztot, amelyben a Geekz FB-oldalára felkerült híreket, képeket és előzeteseket zanzásítjuk.
Jason Clarke váltja James Francót, mint főszereplő, a Majmok bolygója: Lázadás folytatásában, a DAWN OF THE PLANET OF THE APES-ben. Friss hír továbbá, hogy Kodi Smit-McPhee (Let Me In) is szerepet kapott a filmben, amely 15 évvel az első rész eseményei után játszódik majd, amikor már az intelligens majmok uralják a Földet (kicsit gyors a hatalomátvétel, nem?). A sztori egyrészt egy csoportnyi ellenálló tudósra fókuszál, másrészt Caeserra, aki igyekszik kontrollálni az új világrendet.
A FANTASZTIKUS NÉGYES rosszemlékű képregényadaptációját Josh Trank (Az erő krónikája) rebootolja. Az eredetinél már aligha lehet gyengébb, pláne hogy a hírek szerint Matthew Vaughn is beszállt a projektbe, mint producer.
Az X-Men: Days of Future Past szereplőgárdájához (Michael Fassbender, Nicholas Hoult, Patrick Stewart, Hugh Jackman, Ian McKellen, Jennifer Lawrence, James McAvoy) csatlakozott Peter Dinklage is, akit névről valószínűleg kevesen, arcról viszont annál többen ismerhetnek. Bryan Singer nem árulta el, hogy kit fog alakítani a mélynövésű színész, csak az biztos, hogy CGI-rásegítés nélkül fog játszani egy excentrikus figurát. Tippek?
Shane Acker (9) fogja rendezni a BEASTS OF BURDEN CG-animációs filmadaptációját. A képregény (amiben kutyák védelmezik a környéket mindenféle természetfeletti veszéllyel szemben) fantasztikus, remélhetőleg sikerül átmenteni szélesvászonra a báj, a humor és a horror briliáns ötvözetét.
John Williams azt mondta, szívesen visszatérne zeneszerzőnek az új STAR WARS filmekhez. Ha a majdani 9 film egy kerek egészet fog alkotni, akkor ennek mindenképpen van értelme, de a komponista utóbbi évekbeli munkáiból kiindulva: inkább ne.
Ősszel GEORGE R. ROMERO azt mondta, egy képregényt ír a Marvelnek - annyit árult el róla, hogy szuperhősök nem, zombik viszont (meglepő módon) lesznek benne. Teaser-kép: itt.
KÉPEK: Rozsomák megint nem jókedvűen ébredt – készül a THE WOLVERINE. Hamarosan forog az új X-MEN is, Bryan Singer posztolta nemrég ezt a képet: az egyik kerekesszék X-professzoré, a másik pedig X-professzoré lesz. Asa Butterfield (Ender) és Hailee Steinfeld (Petra) az év egyik legjobban várt sci-fijében, az ENDER'S GAME-ben. Bónusz: a csapatlogók.
A fantasy műfaja iránt érzett mérsékelt rajongásomnak köszönhetően még egyetlen epizódot sem láttam a Trónok harcából, de készséggel elhiszem Parraghramma kollégának, hogy nemszar a sorozat. Aki szintúgy ezen a véleményen van, az csekkolja a harmadik évadhoz készült előzetest: itt.
Wesley Snipes vámp zombikra vadászik a vadnyugaton – ez a Gallowwalkers, amely még 2006-ban forgott, majd 2010-ben készült el, de csak tavaly mutatták be a FrightFesten. Idén állítólag kap rendes bemutatót is, ennek örömére kijött belőle egy előzetes is:
Történet: Peter J. Tomasi Rajz: Chriscross DC Comics
A saját súlya és hülyeségei alatt lassan összeomló Új 52 legnagyobb áldása alighanem az volt, hogy a kiadó (nyilván Geoff Johns, a franchise főírója, egyben a DC egyik kreatív guruja nyomására) kihagyta a Green Lanternt az elkaszálás/történelemmódosítás/újraindítás káoszából, és hagyta, hadd folytatódjon az évek óta nagy sikerrel vágtázó cselekmény a maga módján. Sőt, még bővítették is a palettát, az alapsorozat és a Green Lantern Corps mellé jött a Green Lantern: New Guardians és a Red Lanterns – bár ezek színvonala (sőt, már koncepciója is) azért elmaradt a nagytestvérekétől. Viszont az kétségtelen, hogy az írók (Johns, Bedard, Tomasi, Milligan) igen ügyesen és patentosan összefogják a négy címet, amik szépen erősítik, kiegészítik egymást, és együtt egy nagy, kis jóindulattal még komplexnek is mondható egészet alkotnak – erről az összhangról pedig jó pár szerkesztő példát vehetne, és nem csak a DC-nél, de a Marvelnél is. A Green Lantern Corps Annual egy olyan grandiózus sztorinak a nagyjábóli lezárása, ami rögtön (cliffhangerrel) belefolyik a következő nagy sztoriba. A Rise of the Third Army mindenképpen fordulópont a franchise történetében (hacsak valami egészen hülye módon szét nem retconálják majd – de ennél szerencsére többet nézek ki ennek a sorozatnak a fejeseiből), hiszen az Őrzők, akik a kezdetek kezdete óta az univerzum legfőbb védelmezői voltak, egyben pedig a Zöld Lámpások alakulatának megalapítói, most új rendfenntartó sereget állítanak fel, hogy egyszer s mindenkorra kitöröljék az érzelmeket a mindenségből. Szóval már megint nyakunkon a világvége galaxisvége.
Az a remek ebben a koncepcióban, hogy bár olyan karakterekből csinál „gonoszokat”, akik hosszú évtizedek óta „jók” voltak, mégsincs semmi ellentmondás, sőt, az egész ijesztően logikus. A jéghideg, számító, abszolút univerzális rendre törekvő Őrzők mindig is sandán méregették az érzelmeket, folyton letorkollták miattuk a Lámpásaikat, így könnyű elfogadni, hogy csak idő kérdése volt, hogy arra jussanak, az emóciók minden baj forrásai, ergo gyökerestül kell kiirtani mindet – tulajdonosaikkal együtt. A remekműnek éppenséggel nem nevezhető, viszont szokás szerint grandiózus, pokolian szórakoztató sztori eddig kinyírta (nyilván ideiglenesen) Sinestrót és Hal Jordant, utóbbi helyére behozott egy teljesen új karaktert, és most eljutott egy fordulópontra, ahol hirtelen a „Third Army” konfliktus jelentéktelenné válik: a finálé annak feloldása nélkül vezet egy egész más, még nagyobb, még őrültebb történetbe, egy egészen új felállással. Mintha csak A jedi visszatér végső csatája felébresztene valami ősi, rettenetes, idegen erőt az Endoron, ami mellett a Császár kiscserkésznek tűnik, és utána még három filmen keresztül dübörögne a cselekmény az új keretek között. Na, többek közt az ilyenek miatt jó Green Lanternt olvasni. (Rusznyák Csaba)
Judge Dredd prog 1813 – 1817
Történet és rajz: többek Rebellion Developments
Miközben az új amerikai Dredd sorozat nem igazán tudja lenyűgözni sem az új, sem pedig a régi olvasókat, addig a brit 2000AD-ban az eredeti és hamisítatlan Dredd bíró már annál inkább képes rá. Jó idők járnak most ott a magazinnál, zseniális írók és rajzolók váltogatják egymást, és biztosítják hétről-hétre a kiválóbbnál-kiválóbb olvasnivalókat, így arra gondoltam, hogy minek pazaroljam a karaktereket időről-időre a béna amcsi hamisítványra, mikor ennyi erővel az eredetiről is beszámolhatnék. Ezt fogom most tenni.
A valami egészen szenzációs The Cold Deck sztori, és az azt záró Trifecta a képregényírás olyan magasiskoláját mutatta meg, amihez hasonlót amerikai comicban hiába is keresne az ember, nem csoda, hogy hetekig zengték róla ódáikat a brit rajongók, és került fel a legtöbb képregényes oldal év végi listájára is. Várható volt, hogy a nagyobb dobás után pár hétig most rövidebb, "filler" sztorik következnek majd, és a könnyebb követhetőség kedvéért én is innentől veszem fel a fonalat.
Robbie Morrison (aki nekem a Nikolai Dante után már mindent el tud adni) háromrészes Heller's Last Stand-jében az öregedő Heller bíró Dredd mellé kerül egy kiértékelő szolgálat erejéig. Kettejük között jelentős hozzáállásbeli különbség van, emiatt aztán feszültség is. Heller azonban készül valamire, ki akarja nyírni Dreddet, de nem az előbbiek miatt, hanem mert az egyik maffiózó megzsarolta a barátnőjével. Egyszerű, korrekt kis történet, némi csavarral a végén, és még ha nem is az originalitás netovábbja, panasz nem érheti, mert kifejezetten izgalmasra sikerült olvasmány. A Sealed egyepizódos szösszenetében Dredd egy kaja után kutató bandát követ egy (a Day Of Chaos eseményei következtében) hullákkal teli lakóházba, és ott az egyik lakásban egy kisfiút találnak egy buborékban. A veterán John Burns festette történetre sem hiszem, hogy sokáig emlékezni fogunk, mégis sokkal több, mint egy elcsépelt poénra kihegyezett pár oldalas töltelék. Dredd pragmatikus viselkedése és szikrányi emberségessége kerül benne egymás mellé.
A szintén egy részes Closet-re viszont egy darabig emlékezni fogunk. Már a megjelenése előtt hangos volt tőle a (nem csak a szakmai) sajtó, és az előzetes kép, illetve oldal igencsak heves indulatokat gerjesztett az olvasók között, volt, aki az adott szám felgyújtását is megígérte. A kérdés pedig: Dredd meleg-e? A szuperhősökön végigvonuló bemelegítési divathullám csapta volna meg Rob Williams írót, és végre kimerik mondani azt, amit néhány olvasó már évek óta gyanít a kőarcúról? Vagy csak valami átverés az egész? Bár különböző jelek már előre árulkodtak, én természetesen nem lövöm le a poént. Az biztos, hogy pár oldalnyi képregény már régen kavarta meg ennyire az állóvizet. A Closet ugyanakkor nem akar semmiféle erőltetett üzenetet közvetíteni a toleranciáról, meg a többiről, hanem csak egyszerűen egy mondanivalóval is bíró, de inkább csak simán érdekes és ötletes rövid sztorit mesél el Mike Dowling kiváló rajzai közvetítésével, és kész. Viszont az írók és szerkesztők tudatos(?) és ügyes hisztériakeltése tökéletesen működött, ugyanis sokan tövig bekapták. Mármint a horgot. (Chavez)
Think Tank - Military Dossier
Történet: Matt Hawkins Rajz: Rahsan Ekedal Image Comics
Említettem már, hogy jelenleg az Image a legizgalmasabb képregénykiadó az amerikai piacon? Ha valamilyen csoda folytán nem, akkor most újabb érvet hoznék fel e kétségtelen tény mellett. A Think Tank hőse, Dr. David Loren nagyjából a brit koronaékszerekkel egyenértékű nemzeti kincsként van számontartva és egy eldugott katonai bázison dolgozik titkosított fegyverkísérleteken. A DARPA (vagyis az amerikai Védelmi Minisztérium Kutatási és Fejlesztési osztálya) még 14 évesen toborozta be, hogy a segítségével biztosíthassák a haditechnológiai fölényüket a világ többi országával szemben. David azóta felnőtt (legalábbis fogjuk rá, mert aki a legfejlettebb technikai kütyükkel játszhat a világ legnagyobb elméi társaságában és a hadsereg szállítja neki a prostituáltakat, hogy minden igényét kielégítsék, arra inkább a burokban élő jelzőt lehetne aggatni), és a Schindler listájának hatására átélt reveláció helyrezökkentette az erkölcsi értékrendjét. Miután élőben látta találmányainak éles bevetését, életét a passzív ellenállásnak szenteli és szándékosan szabotálni kezdi a saját projektjeit, ám a projektek felügyelőjében emberére talál: a hozzá legközelebb álló, még talán barátjának is nevezhető kutatótársára helyezett nyomás és egy nem engedélyezett kiruccanás során történt végzetes találkozás egy lánnyal drasztikus lépésre kényszeríti. A terv egyszerű: a hadseregnek át nem adott találmányainak prototípusával 10 lépésben leckézteti meg fogvatartóit a szökése során. Legalábbis ha minden jól megy... A Think Tank nem a vizuális újításaival fog magával ragadni, a fekete-fehér rajzok éppen csak meghaladják az erős közepest, de ezt az írás gördülékeny stílusa és az átgondolt forgatókönyv több, mint ellensúlyozza. Hawkins (aki nem mellesleg a Top Cow kiadó igazgatója) a valós életből vett technológiai fejlesztéseket keveri a fikcióval rendkívül ügyesen, olyannyira, hogy a füzetek végén sorra is veszi a sztori szempontjából legfontosabbakat, nem csak elmagyarázva a tudomány jelenlegi állását a témában, de még internetlinkekkel is megtámogatva azt. A Military Dossier az első négy részből álló sztoriszálat követő gyakorlatilag Making of, vagyis a szereplők dossziéját mutatja be, illetve DARPA-t taglalja részletesebben, megspékelve mindazon érdekes információval, ami az ezt megelőző füzetekbe nem fért bele. Maga a történet az ötödik számmal folytatódik és úgy tűnik megtalálta annyira a közönségét, hogy minisorozatból havi sorozattá avanzsált. A sorozat szlogenje („Vigyázat: ennek a képregénynek az olvasása okosabbá tesz!”) nem puszta marketingfogás, a képregény pedig nem bújtatott tankönyv, hanem tényleg kifogástalan szórakozás, igazán üdítő különlegesség a Két Nagy szuperhőstörténeteinek dömpingjében. (Nagy Krisztián)
Nowhere Men #3
Történet: Eric Stephenson Rajz: Nate Bellegarde Image Comics
Említettem már, hogy jelenleg az Image a legizgalmasabb képregénykiadó az amerikai piacon? Természetesen igen, de ismétlés a tudás édes anyukája. A kiadó úgy tűnik, újra feltámasztja a Science zsánert, hiszen a The Manhattan Projects és a Think Tank mellé megérkezett a harmadik sztárjátékosuk, a Nowhere Men. Na most, ha az előbbi weird science és a második science thriller, akkor ez utóbbit valahová a kettő közé szoríthatnánk a retro science conspiracy címkével. Olyan, mintha valaki fogta volna a tőlem mindig is távol álló Fantasztikus Négyest (a Marvel-univerzum kozmikus részlegéből) az összes Star Trek-jellegű pszeudo-tudományos fantasy beütésű marhasága nélkül, összemixelte volna a Beatlesszel, a hatvanas évekbe helyezte volna és onnan indítva létrehozott volna egy olyan alternatív történelmet, amin maradandó nyomot hagyott ennek a csapatnak a tevékenysége. Ebben a valóságban a tudomány az új rock and roll: a társadalom minden szeletét áthatja a World Corp tevékenysége, amit a tudóstársadalom négy szupersztárja, Dade Ellis, Simon Grimshaw, Emerson Strange és Thomas Walker hozott létre, hogy egy szebb és jobb jövőt teremtsenek. Magabiztosak, fiatalok, idealisták, újságírók hada várja őket a nagy bejelentésre. Ugrás a jelenbe: évtizedekkel később a World Corp árnyéka még mindig rávetül a hétköznapi emberek életére, alapítói azonban alaposan megváltoztak, egyiküket testébe kígyózó csövek kötik halálos ágyához, másikuk teljesen eltűnt a nyilvánosság szeme elől, a harmadik érzéketlen, semmilyen emberáldozattól vissza nem riadó remete lett, míg a negyedik próbálja fenntartani a nyilvánosság előtt a látszatot, hogy minden rendben van. Mindeközben a World Corp egy titkos kutatóállomásán pánikhangulat uralkodik: valamilyen ismeretlen vírus támadta meg a kutatócsapat minden tagját és az átalakulás különböző, riasztó fázisaiban vannak, ráadásul a főhadiszállás szenvtelenül közli velük, hogy bizonytalan időre karantén alá kerültek. Idejük fogytán egy teleportkapu prototípusával tesznek kétségbeesett kísérletet és az ennek következményeképp az űrállomást széttépő anomália hatására különböző helyeken (és talán időben?) érnek földet, némelyikük már teljesen átalakulva. Stephenson (aki egyébiránt az Image Comics kiadója) semmit sem rág az olvasó szájába: flashbackeket kapunk, alternatív hatvanas évekbeli reklámplakátokat, tévéinterjú részleteket, újságcikkeket, egyszerre három-négy követhető szálat, tucatnyinál is több szereplőt, vagyis egy rendkívül izgalmas, színes-szagos kirakóst, ami nagyon örvendetes kihívás az átlagképregények faék egyszerűségű cselekményszerkezete után. A vizuális tálalás parádés, Bellegarde és csapata fantasztikus atmoszférateremtő képességgel rendelkezik. Még csak most kezdődött az év, de már van jelöltem az év legjobb sorozatára... (Nagy Krisztián)
Kawajiri Yoshiaki világa a lehető legmesszebb áll attól, amit mi otthonunknak hívunk. Vagy legalábbis szeretnénk ezt hinni: animéi rendre utazások az emberi természet legmélyebb bugyraiba, ahol aljasság, mocsok és erőszak kart karba öltve járnak, és hiába használ előszeretettel undorító, elnagyolt túlvilági szörnyeket antagonistákként, az emberi gyarlóságok garmadájával szembesíti nézőit.
Kawajiri a nyolcvanas években robbant be a köztudatba, olyan, akkoriban újdonságnak ható rajzfilmjeivel, mint például a Lensman, a Neo Tokyo The Running Man című epizódja, vagy az itthon is megjelent Ninja Scroll. Az 1950-ben született animátor a hatvanas évek végén került a Mushi Production stúdióhoz, majd annak bezárása után csatlakozott az akkoriban alakult, azóta is meghatározó Madhouse-hoz. Remek tanítómestereinek hála gyorsan fejlődött; első, már említett Lensman című filmjével sikerült is kivívnia a szakma és a stúdió bizalmát, így egyéb filmterveinek megvalósításába is belefoghatott. Kikuchi Hideyuki novelláiból - aki többek között a Vampire Hunter D regényfolyamért is felelős, amiből Kawajiri animét (Vérszomj) is rendezett - készült Joju Toshi című, alig fél órás rajzfilmje például annyira megtetszett a producereknek, hogy nyomásukra "kénytelen volt" rendes filmet csinálni belőle. A Joju Toshiról (továbbiakban: Wicked City, az anime angol címe) így jó 25 év távlatából kijelenthető, hogy Kawajiri egyik, ha nem a legfontosabb műve, egyúttal az a mozi, aminek fordulatai és mondanivalója a leginkább jellemzik rendezőjét.
A történet szerint az általunk ismert világon túl létezik egy démonok által lakott túlvilág is, és a kettő időtlen időkig háborúzott egymással. Néhány száz évvel ezelőtt sikerült csak a szembenálló felek diplomáciájának (amennyiben egy fröcsögő démoni horda küldöttségét szabad így neveznünk) kieszközölnie egy békeszerződést, amit bizonyos időközönként meg kell újítani. A kétezres években járunk, és közeledik az újabb aláírási ceremónia időpontja. A világunkba érkezik ennek felügyelője, Giuseppie Mayart, akinek testi épségéért Taki Renzaburo, nappal egy elektronikai cég értékesítőjeként dolgozó salaryman, mellékállásban pedig sötét ügyekben jártas katona, valamint Makie, az árnyékvilágból érkezett gyönyörű testőr gondoskodnak. Szükség is lesz rájuk, hiszen a békében kevésbé érdekelt démoni terroristák meg akarják zavarni szerződés aláírását, hogy örökre háborúba taszítsák a két világot.
Taki és Makie, a testi és lelki gyönyörök egymással (vagy éppen akaratuk ellenére mással) való átélése előtt, közben és után, kénytelenek az árnyékvilág undorító teremtményeivel is megküzdeni, nem mellesleg védencük biztonságáról sem szabadna megfeledkezniük. Kawajiri szinte percenként tolja a képünkbe az újabb és újabb agymenéseit, melyek hol egy, a főhősön erőszakot tevő pókszerű démon, hol pedig egy többfejű, csápos, hentaiba illő lény képében riogatnak. A helyszín természetesen a sötétkék színben pompázó, zseniális neo-noir hangulatot árasztó Tokió, ami akár Sin City animés ikertestvére is lehetne. Az elképesztő, hangban és vizualitásában egyszerre lenyűgöző, és undorító fordulatokkal operáló anime történet és látvány szintjén is igazi csemege.
A film szimbolikája, mint a legtöbb Kawajiri Yoshiaki-anime esetében, külön írást érdemelne. Gondosan kidolgozott, és többszörösen is összetett szimbólumrendszerében ezúttal is előkelő helyet foglalnak el a női démontestek legkülönösebb helyein tátongó nyílások, mint a szexuális frusztrációk vizuális kivetülései, illetve a finálé meglepő fordulatának könnyedén dekódolható Megváltó-párhuzama.
Kawajiri novella-adaptációja minden eredetisége mellett néhány elemében meglepő hasonlóságokat is mutat több ismert, a popkultúra szerves részét képező alkotással, vagy karakterrel. Hangulatában, a várost mutató képsoraiban és színeiben szinte tökéletesen hozza Ridley Scott 1982-es Szárnyas Fejvadászának minőségét, míg az Akira például a Wicked City-ből vesz át pillanatokat. A nyitó jelenetsor kocsmabejárata például mindkét animében rendkívül hasonló. A Wicked City ráadásul közel egy időben jelent meg minden csápos hentai alfájával és omegájával, az Urotsukidōji anime-változatának első részével, és egyes képi megoldások, főleg az erőszakos jeleneteknél nagyban hasonlítanak a két műben.
Kawajiri a Wicked City után még két Kikuchi novellát adaptált: a Demon City Shinjukut és a The Wind Named Amnesiát, majd nagyobb költségvetésű, komolyabb támogatással biztosított filmekbe fogott. A Ninja Scroll és a Vampire Hunter D: Vérszomj mellett részt vett az Animátrix válogatásban is, de animátorként és sztoriboardosként olvasható a neve a Redline, a Marvel-animék többsége, illetve a friss Btooom! stáblistáján is.
Szex, erőszak és horror egy még ma is újnak ható, zseniális megvalósítású, szigorúan 18 év felettieknek ajánlott animében: Kawajiri Yoshiaki már a nyolcvanas évek végén is tudta, mitől döglik a perverz otaku.
Fék? Az meg mi? The Rock, Vin Diesel, Paul Walker és társaik úttalanná tesznek minden utat. A Fast & Furious hatodik része nagyjából ugyanúgy megerőszakolja majd a fizikát, mint az ötödik, de kit érdekel, ha hoz egy hasonló szintű autós ámokfutást?
Történet: David Schulner Rajz: Juan Jose Ryp Image Comics
Az Image egyre-másra ontja a jobbnál-jobb új címeket és ahogy tanult kollégám, Rusznyák Csaba megjegyezte, ha így folytatja, akkor könnyen betöltheti a DC-nél feláldozott Vertigo helyén tátongó űrt. Schulner egyenesen a tévésorozatok (The Event, Kings) világából tett egy kis kitérőt, hogy a Robert Kirkman által létrehozott Skybound imprint sorait erősítse egy közeli jövőnkben játszódó thrillerrel, karöltve a jellegzetes stílusáról könnyen felismerhető, veterán Ryppel, aki már a Marvelnél és az Avatar Pressnél is bizonyította tehetségét. A történet hőse, Luke Taylor egy titkos, klónozással kísérletező programot eltakarítani kénytelen kormányzati összeesküvés kellős közepébe csöppen, amikor egy rá kísértetiesen hasonló férfi gyomorlövéssel feltűnik a lakásában. Üldözője Luke másik klónja (mint kiderül) a sok közül, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy felesége terhessége a sikeres klónozás kulcsát rejtheti magában, ez pedig komoly probléma elé állítja a jelenlegi elnökhelyettest, akinek politikai támogatói betiltatnák az őssejtek klónozását, ez azonban egyben aláírná a Parkinson-kórban szenvedő lánya halálos ítéletét is. A sztori egyelőre most veszi fel az utazási sebességet, de úgy tűnik ezúttal szerencsénk volt, hogy nem csapott le rá egyik tévécsatorna sem, mert így Schulner nem kényszerült felvizezni a véres jeleneteket és a büdzsé sem kényszeríti kompromisszumos megoldásokra. Az összeesküvéselméletek szerelmesei nagy valószínűséggel megtalálják ezzel a címmel a számításukat. (Nagy Krisztián)
Mindenkit meglepetésként ért, amikor nyáron a San Diego Comic-Conon Tarantino bejelentette, hogy a Djangóból készít egy ötrészes képregénysorozatot a DC-nek. Motivációja erre saját bevallása szerint nem csak az volt, hogy mindig is szerette a képregényeket (különösen a szuperhős és a western témájúakat), hanem az is, hogy ilyenformán megoszthatja a közönséggel azokat a jeleneteket is, amiket a forgatókönyvben ugyan megírt, de amik idő/helyhiány miatt a kész filmbe már nem kerültek bele – merthogy állítólag a képregény a teljes, eredeti forgatókönyvnek a 100%-ig hű adaptációja. Az első rész apró eltéréseket mutat csak a filmmel: egy plusz dialógus itt (Schultz a fehérek feketékkel kapcsolatos törvényeiről faggatja Djangót, hogy vajon számíthatnak-e a seriff felbukkanására, ha belépnek a kocsmába), egy flashback-töredék ott, ami viszont érdekes, hogy hiányzik belőle a Szigfrid-mítosz felidézése. De fontosabb a rajz: és a francba is, a Scalped zsenijénél, R.M. Guéránál ezer év alatt sem találtak volna jobbat ennek a véres-mocskos vadnyugati történetnek a képregényes elmeséléséhez. Kíváncsi lennék egyébként, hogy Tarantino mennyire határozta meg saját maga az oldalstruktúrákat, panelszerkezeteket, és mennyire bízta rá Guérára, mindenesetre nagyon jól működik az egész, hibátlan a hatásmechanizmusa. Azon pedig nem lehet segíteni, hogy hang (kiejtés, beszédstílus, zene) hiányában a film sok élvezetes nüansza elveszik, és azon sem érdemes bánkódni, hogy a színészek nem nagyon ismerhetők fel a rajzokban. És mivel a filmélmény már mögöttem van, azt is nehéz megítélni, hogy önmagában a comic mennyire állná meg a helyét, de kiegészítésnek mindenképpen nagyszerű. (Rusznyák Csaba)
Judge Dredd #2
Történet: Duane Swierczynski Rajz: Nelson Daniel, Brendan McCarthy IDW Publishing
Bár az IDW-s széria második része már mutat némi fejlődést, de továbbra sem cáfolja meg azt a lassan ténnyé váló feltételezést, miszerint Dreddet nem tud írni amerikai író (kivéve, ha 12 éves kor óta Britanniában él, mint John Wagner), legalábbis jól nem. Ez a Dredd egy amerikai fejlesztés, ami próbál, igyekszik, erőlködik, hogy méltó legyen az eredetihez, de ahhoz túlságosan is nagy a különbség a két képregényes kultúra, és az írási módszerek között. Az IDW-s széria gyors, túl egyszerű és felszínes, mint egy szuperhősképregény, itt mindig kell valami, ami robban, ami lő, ami ég, és pont az a fekete humor és intelligencia hiányzik a lapjaiból, amitől a 2000AD 8 oldalnyi Dreddjében is sokkal több van, mint ebben a két füzetben összesen. Duane Swierczynski első története nem szorosan kapcsolódó folytatása az előző számban megkezdettnek, ami során meghibásodott robotok okoztak nehézséget bíróinknak. Ezúttal Myers bíró keveredik gyanúba, és a tisztázás érdekében Dredd segítségül hívja Andersont, akinek ez lesz az itteni bemutatkozása, mondanom sem kell, az ő karaktere megint csak meglehetősen idegen az eredetitől. A sztori nem olyan rossz, de megkímél a nagy meglepetésektől, és az író túl gyorsan zárja le az egészet. A teljesen érdektelen és felesleges második kis szösszenet (a Zaucer of Zilkből megismert vagy megutált Brendan McCarthy rajzaival) lapjait nyugodtan feláldozhatták volna e célra. Ebben egyébként Anderson derít fel nevetségesen egyszerűen egy gyilkosságot. Az amerikai Dredd széria nem halad jó úton, és így nem is jósolok neki nagy jövőt, bár ha igazam lesz, a veszteség akkor is könnyen kiheverhető lesz, hiszen legfeljebb megmarad nekünk a magas színvonalú eredeti karakter és sorozat. Persze aki nem rajongó, nem kíváncsi az eredetire, az ettől függetlenül megtalálhatja a számítását ebben is, de a brit eredeti ismeretében szembetűnő a különbség, és aki pedig a film után szeretne jobban megismerkedni Dredd bíróval, az véletlenül se itt kezdje. (Chavez)
The Manhattan Projects #7
Történet: Jonathan Hickman Rajz: Nick Pitarra Image Comics
Nem állítom, hogy megszületett az új League of Extraordinary Gentlemen, de legalábbis nagyon közel járunk hozzá: Jonathan Hickman (The Nightly News, Fantastic Four, Secret) őrült tudósokat sorakoztat fel a világ a tudomány védelmében, akik szó szerint semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, de legalábbis én eddig még sehol máshol nem láttam Dr. Oppenheimert gépágyúval utat vágni a japán inváziót vezető robbanómotoros robotszamurájok között. Mert ahol a Manhattan-terv álcája mögött Manhattan-tervek sokasága (lásd a sorozat címét) rejlik, ott olyan magasak a tétek, hogy az egymással gyilkos háborúban álló nemzetek vezetői háta mögött kell titkos paktumokat kötni. A szereposztás parádés: az amerikai oldalon Oppenheimer gonosz ikertestvére áll, aki képes mások agyát elfogyasztva szert tenni a tudásukra, megtámogatva Albert Einstein párhuzamos dimenzióból érkezett alteregójával, Albrecht Einsteinnel, a Németország bukása után a győztes csapatba átigazolt, robotkezű Wernher von Braunnal, az idegen bolygóról származó Enrico Fermivel, a radioaktív koponyáját sugárzást blokkoló szkafanderbe zárt Harry Daghliannal és nem utolsósorban a más világokba vezető féreglyukakat tanulmányozó Richard Feymannal. Hickman őrültebbnél őrültebb ötleteket dobál egymásra és olyan mesterien épít belőlük bizarr, escheri szerkezetű történeteket, amiknek nem is kellene működniük és mégis: tudósai megalkotják az első katódcsöves mesterséges intelligenciát Franklin Delano Roosevelt elnök agyából vagy éppen önvédelemből kiirtanak egy teljes idegen kultúrát, hogy időt nyerjenek a felkészüléshez egy kozmikus fajok közti háborúra. Mindezt a témához tökéletesen simulóan bizarr rajzstílussal operáló Nick Pitarra támogatja meg, akinek a Frank Quietly-ére hajazó groteszk figurái adnak formát a szörnyű és egyben zseniális elmével bíró szereplőknek. A fiktív, alternatív történelem és az elvetemült ötletek kellemesen fogják birizgálni minden Tim Powers és LOEG rajongó olvasó fantáziáját. (Nagy Krisztián)
Star Wars #1
Történet: Brian Wood Rajz: Carlos D’Anda Dark Horse Comics
Egyrészt a Dark Horse mostanában megjelenő Star Wars képregényei igencsak jók (tessék vetni egy pillantást a Dawn of the Jedi-ra), másrészt, bizonyos szempontból (ha nem is feltétlenül minőségiből) a nemes egyszerűséggel csak Star Warsra keresztelt új széria közülük is kiemelkedik. Aki nagyon unja már a banánt a mindenféle klónháborús történetekkel, vagy főleg, ha egyébként is az írók hajára kenetne mindent, ami a prequel-trilógiával kapcsolatos, és a klasszikusok hangulatára vágyik, az jelenleg csak ettől kapja meg, amit akar. Brian Wood képregénye nem sokkal az első film, az Új reménység után veszi fel a fonalat: a Halálcsillag elpusztításával ugyan a lázadók komoly győzelmet arattak, viszont cserébe el kellett hagyniuk a bázisukat, és most újat kell keresniük – ami korántsem olyan egyszerű a Birodalommal a nyomukban, akármilyen átkozottul nagy is a galaxis. A legmeglepőbb az első részben, hogy Wood fogja magát, és türelmesen elmagyarázza az olvasónak, hogy mi az a Birodalom, kik azok a lázadók, és mi is volt a Halálcsillag – szerencsére ezt csak úgy mellékesen teszi meg, de így is kilóg az egyébként elég patentos, gördülékeny történetvezetésből. Mert hát mi értelme? Őszintén, aki ezeket nem tudja magától, miért és hogyan van a világon egyáltalán? Whatever. A lényeg, hogy a képregény jó. Wood az első számot azzal tölti, hogy érdekes pozíciókba helyezi a főszereplőit, Hantól Darth Vaderig (és ki kell emelni Leiát, aki itt pár oldal alatt túltesz az egész filmtrilógia alatti kombinált badass-ségén), és az egésznek különös pikantériát ad az, hogy birtokában vagyunk egy csomó olyan információnak, aminek a szereplők itt még nem (ki kinek a kicsodája – ezzel nagyon szépen el lehet majd játszadozni). D’Anda rajzai is pofásak, dinamikusak, bár helyenként elnagyoltabbak, és rajzfilmszerűbbek, mint szeretném – és ha már itt tartunk, a színek is lehetnének kicsit visszafogottabbak. De tényleg süt az egészből az a hamisítatlan, eredeti Star Wars-hangulat, ezért pedig egy rajongónak már megéri. (Rusznyák Csaba)
Sok minden történt 2012-ben az amerikai képregény háza táján. Például kerek egésszé vált a Scalped, és elkezdődött a Saga, és ezért a kettőért már önmagában megérte comicot olvasni tavaly. Aztán még meghalt Pókember, újjászületet Jézus, sidekicket kapott a Megtorló, kiderült, mire volt jó a DC 2011-es Új 52-je (nem túl sokra), feldübörgött a Marvel NOW!, a The Walking Dead pedig letarolt mindent. Tanult kollégáimmal hármasban, (Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba, TheBerzerker), áttekintettük 2012-t. Először közösen megbeszéltük (a fogorvosi számláinkat majd megkapja a főszerkesztő), mi volt az év 10 legjobb képregénye, majd pedig mindegyikünk összeszedte a másik kettő ignoranciája és ízlésficama miatt a TOP10-ből égbekiáltó igazságtalansággal kiszűrt gyöngyszemeket (illetve néhány, valami okból említésre érdemes eseményt). Lo & behold!
2012 10 LEGJOBB KÉPREGÉNYE
American Vampire
Noha Stephen King utóbbi 20 éves munkássága enyhén szólva megkérdőjelezhető, az American Vampire-hez sikerült egy nagyon jó, nyers, véres, kegyetlen és gonosz háttérsztorit felrajzolnia – az pedig már Scott Snydert dicséri, hogy a bő három éve futó sorozat azóta csak még jobb lett (nem hiába jelentette számára ez a belépőt a sztárírók sorába). A képregény – ami a 34. szám után épp most ment több hónapos szabadságra, úgyhogy ez egy remek időszak a felzárkózásra – mesterien fonja bele a vámpírok fiktív természetét, eredetét és történetét a XX. század valós amerikai történelmének szövetébe, így festve egy vérbő, eposzi hátteret a karakterek saját, fordulatos és megkapó drámái mögé. Mindez Rafael Albuquerque nyers, energiától duzzadó képeivel. A vámpírkoncepciót az utóbbi évek Alkonyat és ellen-Alkonyat hulláma egyaránt szárazra szívta, úgy kell keresni a dömpingben, hogy valami igazán figyelemre érdemest találjunk. Az American Vampire az – sőt, megkockáztatom, a leginkább figyelemre érdemes.
Batman
A 2011 őszén startolt DC reboot/relaunch vagy mi a búbánat egyik legígéretesebb darabja volt a Capullo/Snyder páros által fémjelzett Batman sorozat. A lassan, és bár kissé sablonosan induló cím első hosszabb storyline-jában kedvenc bőregerünk egy Court of Owls elnevezésű szervezet célkeresztjébe került. A titokzatos szervezet célja, hogy eltegye láb alól Bruce Wayne-t. Mily meglepő. Snyder egész alapszituációja annyira egyszerű és tipikus volt, hogy szinte ordított. Ennek ellenére mérhetetlen zsenialitásának hála az egész képregény mégis baromi intenzív és legfőképpen kellően sötét, szürreális, már-már horrorisztikus hangulatú lett. Snyder elképesztően jól kezeli a bőregér karakterét, és bár sok esetben iszonyatosan idegesítő tud lenni a belső narráció, itt valahogy kifejezetten illett a képregény sötét, noiros hangulatához. Erre a folytatás, a jelenleg is futó Death of the Family című sztori tesz rá még egy lapáttal. Ki merem jelenteni, hogy Batman több évtizedes történelmében Joker még sosem volt ennyire aberrált és beteg karakter, mint most. Még Alan Moore Killing Joke-jában sem! Letépett arc, kíméletlen tekintet, kiszámíthatatlanság és gyilkos elegancia. Mindezt mesterien szemlélteik Capullo vonásai. Már a Spawn alatt is tudtam, hogy a fickó egy zseni, de amit itt művelt, az bizony nagybetűs képregény! Az összes karakter elképesztően stílusos, részletgazdag, mind a mimikák, mind a környezet tekintetében. A két alkotó együttes zsenialitásának hála a relaunch legjobb, és a 2012-es év magasan az egyik legjobb sorozata volt az ongoing Batman.
Hawkeye
Töredelmesen bevallom, hogy az amerikai szuperhősképregények glóbuszunkat védő szupercsapatai, dimenziók között ugráló hősei és kozmikus részlege jobbára hidegen hagynak és sokkal jobban szeretem az emberközelibb, sebezhetőbb, földhözragadtabb karaktereket szerepeltető, úgynevezett street level történeteket. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) eddig Hawkeye karaktere meglehetősen kívül esett az érdeklődési körömön, pedig eléggé kilógott a Bosszúállók közül, és a Marvel írói sem nagyon sokat tudtak vele kezdeni az utóbbi években: kétszer is kitörölték a létezésből, önkereső vándorútra küldték, új maszkot és identitást húzott magára, úgy általánosságban mellékszereplői státuszba silányult. Ez 2012-ben megváltozott, amikor Matt Fraction és a spanyol David Aja kettőse újra összehozta, ami egyszer már Iron Fist karakterével is sikerült: emberközelivé, érdekessé és szerethetővé tettek egy egyébiránt B-listás szuperhőst. Elénk tárulnak Clint Barton „hétköznapi” kalandjai, rövid történetek, amik két Bosszúállókkal töltött bevetése között zajlanak. Utcai ruhában, szuperhősgúnya nélkül, egyszerű emberek nem túl egyszerű problémáival szembenézve Kate Bishoppal az oldalán, aki már egyszer átvette a helyét a maszk mögött. Friss, vicces, szórakoztató, DC 52 ide, Marvel NOW! oda, a 2012-es év legkellemesebb meglepetése.
Locke & Key
Az utóbbi évek leginvenciózusabb horrorsorozata öt kötetnyi lendületgyűjtés után feltartóztathatatlanul robog a végkifejlete felé, de szerencsére még öt füzetnyi időnk van, hogy kiélvezzük az eseményeket az utolsó panelig. A Locke família kálváriája, melynek során a csak gyerekek által látható, nem evilági fémből készült és varázslatos képességeket biztosító kulcsokkal veszik fel a harcot egy igazán lovecrafti entitással, ugyanolyan lebilincselően izgalmas, mint az indulásakor, ráadásul 2012-ben Joe Hill és Gabriel Rodriguez még egy one-shottal (Locke and Key: Grindhouse) is megleptek minket, ami a klasszikus negyvenes évekbeli Crime Does Not Pay sorozat remekbe szabott hommage-a. Ha még nem kezdtél bele a Locke & Key-be, akkor pont itt van rá a nagyszerű alkalom... ne mondd, hogy mi nem figyelmeztettünk!
Richard Stark's Parker: The Score
Egyértelműen 2012 legjobb graphic novel-je, melyben Richard Stark (azaz Donald E. Westlake) zsenialitása találkozik Darwyn Cooke elképesztő tehetségével. A hard-boiled krimihős, a hidegfejű, érzelemmentes, vérprofi Parker ezúttal egy komplett kisvárost rabol ki társaival, ám hiába tervezik meg a bulit az utolsó szögig, az emberi tényező persze teljesen felborítja a gondosan felépített tervet. Cooke kissé rajzfilmszerű és minimalista stílusa éppenséggel nem kellene működjön egy hatvanas években játszódó, sokszereplős krimi esetében, de pontosan a történetmesélési képességeit emeli ki, hogy a végeredmény a forma és a funkció tökéletes ötvözését adja. Az eddigi három kötet talán legjobbja és rendkívül nagy nyugalommal tölt el, hogy készülőben van a negyedik adaptáció.
Prophet
A kilencvenes években futó, a középszerűbbnél is középszerűbb, Rob Liefeld által alkotott Prophet főnixként támadt fel az Image kiadó égisze alatt és Brandon Graham kezei között, aki a King City című, Eisner-díjra jelölt sorozatával vált ismertté 2007-ben. A karaktert magát megtartó, de teljesen újragondolt sorozat ugyan folytatja az eredeti számozást és a 21-es számmal indít, de szerencsére ennyiben ki is merül minden hasonlóság: John Prophet mélyálomból tér magához egy alaposan megváltozott Földön, ahol az emberi faj teljesen eltűnt és átadta helyét a számára teljesen idegen flórának és faunának. Odüsszeiája során, mely ismeretlen úticélja felé vezet, minden leleményességét be kell vetnie, hogy túlélje küldetését és újabb esélyt adjon az emberiségnek. A Prophet egy-egy oldalán több ötletsziporkát bevet, mint más sorozatok egy egész füzetben, a négy egymást következetesen váltó, a főhős minden inkarnációját követő rajzoló pedig szavatolja azt a képzeletgazdag, izgalmas világot, ami minden magára valamit adó sci-fi alapkövetelménye.
The Punisher
Miután Jason Aaron a MAX világában hidegre tette a Megtorlót, a DC Relaunch-ra való reflexszerű válaszként érkezett a Greg Rucka nevével fémjelzett 12 részes Punisher sorozat. Rucka sokat nem változtatott a karakteren, megmaradt ugyanaz a hideg, a bűnre rezzenéstelen arccal ólmot szóró bosszúálló. Megjelenését tekintve viszont kapott egy vagány hobószakállat, ami be kell valljam, kifejezetten jól állt neki, és mellé szegődött egy női sorozatgyilkos sidekick is. Az egész egy végig kellően dinamikus, egyszerűen, ám stílusosan megírt sorozat lett, amelyben kellően kidomborodott Castle emberi, sebezhető mivolta (a Vulture elleni harcban majdnem ott is hagyja a fogát). Lelki tipródás és moralizálás tehát kiirtva, maradt a koponyás póló és a fegyverarzenál. A 12 rész befejeztével a képregényben történt események jelenleg is folytatódnak a The Punisher: War Zone című miniben, amelyben Pókember próbálja felhívni az Avengers figyelmét arra, hogy valamit kezdeni kéne Castle-vel. Nyugodtan vádolhat mindenki elfogultsággal, de Rucka sorozata minden egyszerűségével és linearitásával együtt nálam ott volt a 2012-es év legjobb képregényei között. Erősen ajánlott azok számára, akik egy kicsit is szeretik a karaktert.
Scalped
Erről már nagyon sok szó esett a GeexKomix hasábjain, és őszintén szólva, ezek után, aki nem olvasta ezt a szériát, és nem is tudja, hogy mi az, és eszik, vagy isszák, azt meg kell kérdeznem, hogy mit keres itt egyáltalán? Jason Aaron és R.M. Guéra Scalpedja legalábbis az egyik, de talán a legjobb amerikai képregénye az utóbbi évtizednek. Mocskos, véres, brutális és amorális indián noir, háttérben egy leigázott nép fojtott történelmi dühével, keserűségével és letargiájával, gyarló, megmenthetetlen, mégis megérthető emberkorcsokkal, akik lassan, fokozatosan pusztulnak el, fizikailag éppúgy, mint lelkileg.
Ultimate Spider-Man
Tegye mindenki a szívére a kezét: senki nem gondolta, mikor Peter Parker meghalt az Ultimate Spider-Man lapjain bő másfél évvel ezelőtt, hogy a szerepét betöltő új karakter, a fekete-hispán tinédzser, Miles Morales által felállított status quo tartós lesz. De úgy néz ki, hogy az lesz, és ezért köszönetet mondhatunk, mert az új Pókember sorozata talán még jobb, mint az előzőé volt. Miles, bár hasonló utat jár be, mint annak idején Peter (mínusz – egyelőre – szerelmi szál), Brian Michael Bendis, aki a címet 2000 óta írja egyhuzamban, nagyon szépen disztingvál a két karakter és környezetük között, csuklóból elkerülve a plágium (önplágium) vádját. Sara Pichelli rajzai pedig a legjobbak azóta, hogy Stuart Immonen lelépett a szériától – és ráadásul még az Ultimate és a mainstream Pókember találkozása is nagyszerűen sült el (Spider-Men).
The Walking Dead
Ha minden jól megy, 2012-re úgy fogunk emlékezni, mint egy újabb jelentős fordulópontra a The Walking Dead történetében. Rick és társai, (olvasói szempontból évekkel a Woodburyvel vívott háború után, ismét egy náluk nagyobb és jobban felszerelt közösséggel kerülnek szembe, aminek azonban ezúttal kénytelenek – legalább ideiglenesen – behódolni. A „The Saviors” vezetője Negan, aki eleinte igen egysíkú gazembernek tűnik, de Kirkman később olyan súlyos jelenetekkel faragott rettenetes ellenséget belőle (ld. a beszélgetését Carllal), amibe még a rutinos olvasók is beleremegtek. 2012 pedig egyébként is a The Walking Dead éve volt. A 100. szám bizonyult a legnagyobb példányszámban eladott füzetnek Észak-Amerikában (ez az első alkalom 1999 óta, hogy az éves lista élén nem egy szuperhőscomic áll), a gyűjteményes kötetek/graphic novelek közt pedig hét (!) TWD volt a legjobb 10 között (köztük kettő az első két helyen, listavezető a legelső, eredetileg 2004-ben kiadott kötet, ami azt jelenti, hogy a széria még ma is rengeteg új rajongót szerez magának).
KÜLÖNDÍJAK (Rusznyák Csaba)
Az év legjobb új képregénye
Saga: De olyannyira, hogy semmi más szóba sem jöhet. Olyannyira, hogy az eddigiek alapján a legjobb sorozat lesz, amit Brian K. Vaughan valaha írt. Olyannyira, hogy minden egyéb sci-finek, fantasynek nagyon szorosan fel kell kötnie, és magához kell ragasztania a gatyáját, ha helyet akar kiverekedni magának mellette.
Az év legjobb szuperhősképregénye
Amazing Spider-Man: A cím decemberben a főszereplőjével együtt kiszenvedett (mindkét esetben: ideiglenesen), de hattyúdala legalább olyan hatásos és emlékezetes volt, mint az egész sorozat azóta, hogy Dan Slott visszahozta a karaktert a sokéves kreatív gödör legmélyéről. Az író folyamatosan emelte a történetek tétjét, majd az apokaliptikus csúcspontról (Ends of the Earth) visszarántotta egy fájdalmasan személyes szintre, és mindkettőre sokáig fogunk még emlékezni.
Az év legjobb „szuperhősképregénye”
Thor: God of Thunder: Míg Jason Aaron frenetikusan indult Wolverine & the X-Menje kifulladóban van, addig új Thor sorozata jó úton van afelé, hogy a Marvel legjobb címévé váljon. Az évezredeket felölelő, múltban, jelenben és jövőben párhuzamosan játszódó sztorira csak a karakter okán lehet ráragasztani a „szuperhős” jelzőt, egyébként viszont egy gyönyörű képi világú (Esad Ribic), eposzi, hatalmas erejű dark fantasy.
Az év meglepetése
Punk Rock Jesus: Azok a rajzolók, akik egy idő után az írással is megpróbálkoznak, ritkán aratnak le nagy babérokat, de Sean Murphytől tavaly a fél képregényipar lement hídba, és nem teljesen alaptalanul. A vallási és felnőtté válási témába roppant érzékenyen és intelligensen (és gonoszan) süllyesztett Truman Show variációban egy tévémogul állítólag magát Jézus Krisztust klónozza, hogy aztán valóságshow formájában kaszálja be vele a milliárdokat. Sajnos pont az utolsó szám okoz egy leheletnyi csalódást a korábbiakhoz képest, de a Punk Rock Jesus így is 2012 egyik csiszolatlan gyémántja.
+ Az év magyar képregénye
Slusszkulcs Klán: Olajszagos, kipufogófüstös, rockdalos férfiéletérzés, részben Mad Max-féle, autófétises posztapokalipszisszerű thriller, részben több szálon futó, sorsösszefonódós dráma, részben fülledt neo-noir. Teljes egészében nagyszerűen megírt és megrajzolt, eredeti magyar graphic novel. Kéne még pártucat ilyen a hazai piacra. Évente. Akkor tudnánk érdemben "magyar képregény"-ről beszélni.
TAVALY TÖRTÉNT... (TheBerzerker)
Az év legfontosabb eseménye
Avengers VS X-Men: Na nem azért ez a legfontosabb, mert olyan baromi jó lett a két válogatott szuperhőscsapat fallosz-összeméregetése, hanem azért mert végre meg merte lépni a Marvel azt, ami már talán régóta érett. SPOILER KÖVETKEZIK...megölték Charles Xaviert.
Az év magányos háborúja
Ki másnak a nevéhez fűződhetne ez, mint a képregényipar Ed Woodjához, azaz Rob Liefeldhez. Miután emberünk eljött 2012-ben a DC-től, twitteren valóságos háborút indított Tom Brevoort és Scott Snyder ellen. Utóbbi különösen mókás volt, mert Snyder is volt olyan hülye, hogy felvette a kesztyűt. A végeredmény pedig egy elképesztően vicces flame hadjárat lett, ami széles mosolyt csalt augusztusban a képregényes társadalom arcára. Hiába na...Rob tudja, hogy mivel kell felhívnia magára a figyelmet, ha már a tehetségével nem megy. Tudom, köcsög vagyok.
Az év bejelentése
A San Diego-i Comic-Con általában a képregényes vérkeringés legizgalmasabb helyszíne, hiszen a kiadók a következő évek nagy dobásait általában itt teszik közzé. Nem volt ez másképp idén sem, amikor a DC hivatalosan is bejelentette, hogy Neil Gaiman visszatér a Sandman világába egy minisorozat erejéig. A hír azt hiszem, nem is követel egyéb kommentárt.
Az év "whatthefuck-ja"
Nem elég, hogy az egész DC relaunch összekuszálta az addig ismert kontinuitást (a sorozat szerint 5 éve megjelent Batmannek megmaradt a 8 Éves Damien nevű fia, akit anno Batmanként nemzett?), Scott Lobdell csavart egyet az amúgy is kusza szálakon. San Diegóban ugyanis bejelentette, hogy az általa írt ongoing Teen Titans szerint Tim Drake sosem volt Robin. Ami azért volt vérciki, mert az általa írt Teen Titans első számában a következő mondatot olvasható Tim Drake narrációjában: "My name is Tim Drake. I used to be well-known as Robin The Boy Wonder." Ülj le Scott. EGYES!
Az év legfeleslegesebb képregénye
Ide csak annyit szeretnék írni, hogy Before Watchmen. Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom.
ÉS MÉG NÉHÁNY KÜLÖNDÍJ (Nagy Krisztián)
Az év legjobb időutazós sztorija
A fájdalmasan középszerű Secret Avengers egyetlen fénypontja az a hat füzetet felölelő időszak, amikor Warren Ellis vette át az írói stafétabotot és ebből is a 20-as szám az, ami maradandó nyomot hagyott az emlékezetemben: nem elég, hogy egy csavaros időutazós sztorit kapunk, melynek egy korábbi számban ágyaz meg gyönyörűen, Alex Maleev is tudása legjavát adja, és külön pacsi neki a hatvanas évekbeli Modesty Blaise hommage-ért.
Az év legviccesebb világvégéje a maják után szabadon
Az Adventure Time mese felnőtteknek az azonos című, háromszoros Emmy-jelölt Cartoon Network-ös animációs sorozat alapján a barátságról és más fontos dolgokról egy posztapokaliptikus jövőben, Finn, az utolsó embergyerek és Jake, egy mágikus, méretét változtatni képes kutya között. Témája ellenére mind a rajzfilm, mind a képregény abszolút élvezhető harminc felett is, hiszen olyan epizódokkal van teletömve, mint a Night of the Living Dead remake-je, egyenesen a film forgatókönyvéből kiemelt szöveggel, zombifikálódott süteménylényekkel, arról nem is beszélve, hogy Finn ősnemezisének, a Lichnek a szinkronhangja Ron Perlman. A képregényváltozat szerencsére nem csupán a tévés sorozat sikerét lovagolja meg, hanem nagyszerűen megáll a saját lábán is.
Az év legörömtelibb visszatérése
J. Michael Straczynski-t szerintem ezen az oldalon nem kell bemutatni senkinek, de a 2007-ben indult sorozatát, a The Twelve-t talán mégis: tizenkét Golden Age hős kerül sztázisba a Második Világháború végén, hogy napjainkban találják meg őket újra. A jobbára tragikus sorsú hősök azonban hasztalan harcot folytatnak a beilleszkedéssel, a huszonegyedik század változásai, erkölcsei feldolgozhatatlanok számukra, ráadásul egyikük a többiek életére tör. A tizenkét részesre tervezett sorozat megrekedt a nyolcadik számnál 2009-ben, amikor Straczynski átigazolt a Marveltől a DC-hez, hogy végre Supermant írhasson. Úgy tűnt a The Twelve örökre torzóban marad, de mindenki legnagyobb meglepetésére a 2012-es év minderre rácáfolt és végre elolvashattuk a történet befejezését.
(Cikkünk szerzője a játékipar egyik veteránja. Munkája során számos bizalmas információ és érdekesség jut tudomására, melyek közül rendszeresen kíván itt csemegézni, természetesen szigorúan ügyelve informátorai anonimitására és arra, hogy ezek a titkok azok tudtával és beleegyezésével szivárogjanak ki. Minden általa szállított anyag Geekz exkluzív, itt olvastok róla először.)
Ezt az információt Liverpoolban kaptam. Informátorommal korábban sokat beszélgettünk a WipEout sorozatról, aminek nagy rajongója vagyok. Így került szóba a rejtélyes WipEout Trinity is. Ez a korábbi sajtóértesülésekkel szemben nem egy új játéknak, hanem egy újabb kiegészítőnek készült a WipEout HD alapjátékhoz, trilógiává bővítve azt. Ugyanolyan markáns vizuális újragondolást jelentett volna, mint a Fury kiegészítő. A tartalmáról és játékmenetbeli újításairól itt nem írnék, azok továbbra is szigorúan őrzött SCEE titkok – valószínűleg látjuk majd őket egy jövőbeli epizódban.
Amiről írok, az a színes nyomtatvány, amit emberem búcsúzóul a kezembe nyomott. Nem sok példány készült: egy tárgyalóteremnyi ember számára nyomtattak belőle. Rövid, lényegre törő brossúra.
A WipEout Chronicles – The Animated Series csupán addig jutott, hogy néhány hét fejtörés és tapogatózás után asztalról lesöpört javaslat legyen egy megbeszélésen. Előterjesztői szerint extrém izgalmas koncepció, ami “új dimenziót ad a WipEout univerzumnak, jelentősen növeli a játék rajongótáborát és valódi epizodikus, letölthető tartalmat hoz létre a PlayStation 3 rendszeren.”
A leírás szerint kezdetben három darab, fejenként 10 perc hosszú pilot készült volna. Mindháromhoz igyekeztek megnyerni egy-egy jól ismert vizionáriust is, sikerrel. A prospektus két oldalt betöltve, gazdagon illusztrálva meg is nevezi őket, felsorolva munkásságukat és jelöléseiket, valamint elhozott díjaikat. Ők Jamie Hewlett az Egyesült Királyságból, Genndy Tartakovsky az Egyesült Államokból és Katsuhiro Otomo Japánból. Mindhárom bevezető film saját történetszálat indított volna, amit később további hat darab, három perces rövidfilm követ – folytatva és bővítve az alaptörténetet és több helyen ráfonódva a másik két cselekményszálra.
Az animációs sorozat terve óvatosan, a megfelelő dózist meghagyva szeretett volna kilépni a versenyek világából és a WipEout társadalmára és indivídumaira koncentrálni.
A tervek szerint a kiadvány alaposan kiaknázta volna a blu-ray formátum előnyeit is. A több, párhuzamosan futó videószál között megtaláljuk a forgatókönyvet és a rendezői kommentárt, a nyers animatic sávot és a több lehetséges nézőpontot (interaktív kamerát). Az epizódokban szereplő zenéket dalonként is megvásárolhatta volna a nagyérdemű, valamint lehetett volna használni magában a játékban is. Alapvetően minden egyes epizód bővítette volna a Trinity-t valamilyen, közvetlenül a játékban megnyíló tartalommal – új festéssel, új géppel, vagy akár új pályával.
Hogy a teljes PlayStation ökorendszer meg legyen mozgatva, a rendezői kommentár mellett ki lehetett volna küldeni a PSP képernyőjére egy interaktív világtérképet is, valamint egy alternatív nézetet, az adott epizód főhősének látószögét.
A WipEout HD Fury gyenge anyagi szereplése és jelentősen megcsappant rajongói tábora azonban betette a kaput mind a Trinity, mind a Chronicles számára. Fejlesztőinek jelentős része önként építette le magát, a divízió feletti irányítást pedig az Evolution Studios káderei vették át. Az Anonymous hírhedt 2011-es támadása morbid módon pozitív hatással volt a szériára – a játékot kárpótlásként ingyen letölthetővé tették a károsultak számára. A megnőtt felhasználói bázis új lökést adott, elkészülhetett a PlayStation Vita kézi konzol WipEout 2048 c. epizódja. A stúdió haláltusáját azonban már ez se befolyásolta: nem telt el fél év, és az immáron szinte teljesen lecserélődött, új gárda is megkapta a felmondását. Idén augusztus 22-én az SCE Studio Liverpool örökre lehúzta a redőnyt.
Történet: Dan Slott Rajz: Humberto Ramos Marvel Comics
Leszek olyan jó fej, hogy még a 698-as szám poénját sem lövöm le, bár akit érdekel, az valószínűleg már rég elolvasta, és egyáltalán, aki szokott nézelődni képregényes témában az interneten, az jó eséllyel belefutott már a spoilerbe. A Pókember körül mindenesetre óriási a zsongás az utóbbi hetekben, a rajongók egyik fele szobrokat emel Dan Slottnak, a másik fele a képmására gyártott voodoo-babákat szurkálja, és égeti. Én egyiket se csinálom, de csak azért, mert pocsék szobrász vagyok. Az a könnyedség és elegancia, amivel Slott a képregény nagy részében megvezette az olvasót, az az árnyalatnyi, mégis világot jelentő különbség, amivel a főszereplő már jól megszokott narrációját írta, az a szenzációhajhászástól meglepően mentes leleplezés, ami a maga visszafogott, mégis brutális módján vágta gyomorszájon az olvasót, egész kis formai bravúrrá tette a 698-as számot. A jubileumi 700. füzetben kulminálódó sztori második része a nagy reveláció mögötti „hogyan” kérdést válaszolja meg, és hiába csak egy magyarázkodás a képregény majdnem fele, mégis piszkosul izgalmas – Slott nem csak baromi jó író, de ráadásul az abszolút ideális Pókember-író. Töviről-hegyire ismeri a karaktert, láthatóan imádja is, úgyhogy ha ő passzírozza be egy olyan durva szituációba, amilyenhez hasonlóban – 50 év ide vagy oda – még nem láthattuk, akkor biztos lehetsz benne, hogy abból egy átkozottul jó képregény lesz. A tempó, a feszültség, a főhős tetteinek moralitása mind helyükön vannak, és hiába mainstream, hiába szuperhős, hiába fél évszázad, hiába Pókember, az egészből valahogy egyszerűen, totál kielemezhetetlen módon hiányzik az a tipikus érzés, hogy „a végére úgyis minden rendbe jön”. (Rusznyák Csaba)
Batman #15
Történet: Scott Snyder Rajz: Greg Capullo DC Comics
Kisebb csoda az, amit Scott Snyder az új Joker-sztorival, a Death of the Familyvel művel. Egyrészt csoda, hogy a sötét lovag és a gyilkos bohóc ezerszer szanaszét cincált kapcsolatába még be tud vinni ennyi ötletet, nagyszerűséget, és ami eddig is benne volt, azt ennyire expliciten képes felhasználni. Csoda, hogy a 15. számot keretbe záró, szintén réges-rég elkoptatott narrációt ilyen mesterien képes az atmoszférateremtés szolgálata állítani (jesszus, az utolsó, egyébként Grant Morrison Arkham Elmegyógyintézetét idéző jelenet, amiben Batman besétál Arkhamba, egyszerűen kurvára hatásos, sőt, félelmetes). És csoda, ha másfajta is, hogy ez a fantasztikus író időről-időre egyszerűen alábukik a középszerűségbe. Mert a felütés és a lezárás kétségkívül tökéletes, de a közhelyes „szemtől szemben” szekvencia az ágyútöltelékként megjelenő rendőrséggel, és a csaknem unalomba fulladó, elnyújtott „családi” csevej bizony hajlamos kikezdeni az olvasó türelmét – a hangulatfestés sokkal jobban megy Snydernek, mint a cselekmény tényleges kibontása. Szerencsére Joker karaktere olyan mocskosul félelmetes (!), hogy az hajlamos minden negatívumot félresöpörni. Egy cikk kedvéért egyszer elolvastam az összes, és tényleg, az ÖSSZES valaha megjelent Joker-sztorit, és nem rémlik, hogy bármelyikben akár közel ennyire jól ábrázolták volna ezt az aspektusát – legjobb pillanataiban Snyder képregénye nem holmi szuperhőstörténet, hanem konkrétan horror. És a zárókép a Batmant elnyelő, koponyafénnyel világító elmegyógyintézetről (mint a ház az Amityville Horrorban), a briliáns kontrasztként (nem akármilyen okból) odadobott „love” szóval, további csodálatos poklot sejtet. (Rusznyák Csaba)
Colder #2
Történet: Paul Tobin Rajz: Juan Ferreyra Dark Horse
Igazán jó és eredeti horrortörténettel egyre nehezebb előrukkolni manapság és az igazat megvallva a legtöbb esetben a forgatókönyvírók jó iparosként beérik az épp divatos horrortrend meglovagolásával (lásd a nyolcvanas évek slasher szériáit, a korábbi vámpír- és a jelenlegi zombi-őrületet), de időnként csak sikerül meglepniük a jobbérzésű geekeket is, mind filmek (Grabbers), mind sorozatok (a The Walking Dead harmadik évada), mind képregények terén (a Witch Doctor vagy éppen a Locke & Key, amit nem tudok elégszer ajánlani, annyira zseniális). Az utóbbi médiummal el is érkeztünk e kis ajánló tárgyához, amiben Paul Tobin próbálja ki a tollát a horror műfajában, aki eddig elsősorban a Marvel berkeiben adott ki habkönnyű szuperhőssztorikat a kezei közül. Ez eddig nem ad sok bizakodásra okot, most azonban a Dark Horse égisze alatt egy tehetséges argentin rajzolóval, Juan Ferreyra-val állt össze, hogy elhozza nekünk Declan Thomas sajátos rémálmát. Declan ugyanis őrült, méghozzá közel hetven éve, de egy pillanattal sem néz ki többnek, mint amikor 1941-ben egy lángokban álló elmegyógyintézetben szembe kellett néznie egy Máshonnan érkezett látogatóval. Declan a jelenben egy állástalan ápolónő lakásában vegetál, kómaszerű, szinte hibernált állapotban: testhőmérséklete alapján már rég halottnak kellene lennie, az, hogy életben van, igazi klinikai rejtély. Önjelölt ápolója, Reece, személyes küldetésének tartja, hogy megfejtse a kórházról kórházra vándorló ismeretlen titkát és erre hamarosan alkalma is nyílik, amikor a teljesen őrült, józan elméjű emberek számára láthatatlan és a zavarodottak fóbiáival és hagymázas rémálmaival táplálkozó Nimble Jack újra rátalál Declanre. Az eddig a saját kis világában, pontosabban a miénkkel párhuzamos, csak a elmebetegek ködös gondolatain keresztül megközelíthető Éhező Világban elrejtőzött főhősünk kénytelen újra kimerészkedni a való világba és Reece segítségével kideríteni mi is történt a negyvenes években az elmegyógyintézett falai között végzett titkos ergotamin kísérletek során, mielőtt még túl késő lenne. Az ötlet majdnem olyan érdekes, mint Straczynski párhuzamos világa a Midnight Nation-ből, ahová az elveszett és elfeledett tárgyak és személyek kerülnek, Ferreyra pedig elképesztően kísérteties és igazán túlvilágian torz Bostont képes a szemünk eláé varázsolni, annak bizarr lakóival együtt. A történet darabkái még csak most kezdenek összeállni és mivel egy ötrészes minisorozatról van szó, a rejtélyekre legkésőbb három hónapon belül fény derül. Egyelőre bízom Tobinban, de amíg várunk, addig is érdemes megnézni a világ szerinte tíz legőrültebb emberének listáját az alkotói blogján. (Nagy Krisztián)
Harvest #4
Történet: A.J. Lieberman Rajz: Colin Lorimer Image Comics
Amióta Robert Kirkman aktívan kormányozza az Image hajóját, a kiadó egyre-másra jön ki a jobbnál-jobb négy-hatrészes minisorozatokkal (lásd Happy, Revival, Where is Jake Ellis?, Storm Dogs, Witch Doctor, America's Got Powers, Debris), és ami a legszebb az egészben, eleddig viszonylag ismeretlen szerzőktől is olvashatunk igazán eredeti témákkal előhozakodó sztorikat. A Harvest-ben nyakig merülünk a szervcsempészet legmélyebb bugyraiba az alkoholizmusával és drogfüggőségével küzdő ex-sebész dr. Ben Dane segítségével, aki ráadásul a csak a saját képzeletében élő hatéves kisfiú képében megjelenő tudatalattija kellemetlenül kijózanító, folyamatos kommentárjával is kénytelen együttélni. Amikor elfogadja a milliárdos szervkereskedelmet üzemeltető Jason Craven és a gyönyörű, de hideg és számító Greer ajánlatát, még nem sejti, hogy félszívvel ilyen munkát nem lehet végezni: teljesen kiborul, amikor a csak egy vesét "felajánló" fiatal fiú testét Greer a tudta nélkül teljesen kizsigereli. Benben utoljára még fellobban az addig drogokkal elfojtott lelkiismerete és a korábban fejének szegezett fegyver hatására megmentett jakuzafőnök lányának segítségével kezd őrült, saját életét is félredobó ámokfutásba, hogy véghezvigye személyes bosszúját a fiú veséjét megszerző üzletemberen és Craven teljes fél-alvilági szervezetén. Lorimer ugyan nem bánik olyan mesterien a vonalakkal, mint Ferreyra a Colder-ben, de ehhez a koszos, mocskos bosszútörténethez éppenséggel illik a kevés, fakó színekkel operáló, jobbára elmosódott képi világ. A bukott, valaha életeket mentő sebész és az életeket kioltó, ám most apja tartozása miatt Bent védelmező Mariko között kialakuló dinamika tetszetős, de az eddigi történetvezetés elég kétségessé teszi a felparázsló vonzalom kibontakozását. Reménykedni persze lehet: az ötödik, befejező rész januárban jelenik meg. (Apróság ugyan, de azt az old-school ötletet, hogy az öt szám borítója együtt egy szélesvásznú, dögös plakátot adjon ki, nem lehet nem értékelni.) (Nagy Krisztián)
Hellboy in Hell #1
Történet és rajz: Mike Mignola Dark Horse Comics
Ha nem tévedek, akkor a one-shotokat leszámítva, a 2005-ben megjelent The Island óta ez az első Hellboy képregény, amit Mignola nem csak ír, de teljes egészében rajzol is (ráadásul ez most egy ongoing sorozat, az első, amiben a karakter szerepel – hiszen az eddigiek többé-kevésbé különálló minik voltak). Már csak ezért is öröm volt olvasni – és amúgy is, csaknem másfél évet vártunk rá, hogy a végzetöklű vörös démonhős „halála” (The Fury) után folytatódjon a sztori. Most itt van, és egy kicsit más, mint vártam: Mignola és Duncan Fegredo ide vezetett, egyre sötétebb és monumentálisabb trilógiája után (Darkness Falls, The Wild Hunt, The Storm/The Fury) az új széria, ami a hangvételt illeti, visszatér kicsit az évekkel ezelőtti gyakorlathoz. Avagy élet vagy halál, majdnem mindegy, a főhősnek így is úgy is rosszakaró rondaságokkal kell pofozkodnia. Mignolának nyilván vannak komoly tervei a karakterrel, amikkel kapcsolatban itt még csak apró morzsákat hint el, de egyelőre azt a gótikus bunyót, azt a száraz humort, azt a gazdag mitológiai hátteret, és azt a fantasztikus képi világot kapjuk, aminek köszönhetően a Hellboy eredetileg népszerű lett (Mignola nem felejtett el rajzolni, kurvára nem). Az első szám nem az az „év képregénye”, amit sokan vártak (vártunk), de talán nem is baj: valahonnan el kell kezdeni építkezni a tavalyi hatalmas események lecsengése után, és Mignola tudja, mit csinál, ez a grandiózus kontextust biztosító baba yagás bevezetőn is látszik. (Azért az se mindennapos, hogy egy csaknem két évtizede futó sorozatról azt kell írni: meglátjuk, mi lesz belőle – bár nem a színvonala az, ami kétséges.) (Rusznyák Csaba)
Judge Dredd #1
Történet: Duane Swierczynski Rajz: Nelson Daniel, Paul Gulacy IDW Publishing
Az elejétől fogva erősen kételkedve fogadtam az IDW kiadó saját, "amerikanizált" Dredd sorozatának hírét. A brit kult-ikon többször is próbálkozott már meghódítani a tengerentúlt, és helyet szorítani magának a szuperhőskultusszal alaposan átitatott amerikai képregénykultúrán belül, de mindegyik próbálkozás rövid életűnek, olykor pedig csúfos kudarcnak (DC) bizonyult. Dredd egyszerűen nem működik idegen közegben, sem idegen kezekben, persze ezen nem is kell annyira csodálkozni, ha belegondolunk, hogy a Judge Dredd tulajdonképpen az amerikai kultúra és életstílus paródiájának készült annak idején. Az IDW gondozásában még novemberben megjelent első Dredd füzet is egyelőre csak halovány utánzata a brit eredetinek, és sem hangulatában, sem humorában nem méltó a 2000AD-ben közöltekhez, de tegyük hozzá, hogy ez még csak egy bemutatkozás, amiben egy hosszabb folytatásos fősztori első fejezete, és egy kis pár oldalas szösszenet kapott helyet. Mindegyik humorosnak szánt, könnyedebb hangvételű epizódocska, és egyaránt Duane Swierczynski tollából, illetve előbbi Nelson Daniel, utóbbi a nem éppen közönség kedvenc Paul Gulacy rajzasztaláról származnak. Daniel rajzfilmes, de tetszetős rajzokat szállít, utóbbit véleményem szerint felkérni is rossz ötlet volt. A folytatásos történetből még valami jó is kisülhet, bár kicsit kapkodós és feleslegesen véresre íródott, az önálló melléktörténet pedig amolyan "egynek elmegy" töltelék. Azáltal, hogy az új sorozat Dredd fiatalabb éveiben játszódik, a jelenlegi kontinuitás előtt 34 évvel, nagyobb szabadságot és teret biztosít Swierczynskinek, és remélhetőleg nem él vissza vele, hiszen Dredd egy következetesen fejlődő és valós időben öregedő karakter, 35 évnyi képregényes múlttal a háta mögött. Rajongóként persze nem könnyű elvonatkoztatnom a méltán népszerű brit vonaltól (ami jelenleg is nagyon erős), és bár most nyilván egy amerikai közönséghez igazított verzióról beszélünk, de az ő szemükkel nézve is ez most még csak egy gyenge közepes, ami nem elég a meggyőzéshez, hogy ezt nekem követnem kellene. (Chavez)
The Zaucer of Zilk #1-2
Történet és rajz: Brendan McCarthy IDW Publishing
Amikor az IDW nemrégiben összeállt a brit 2000AD-vel a gyümölcsöző együttműködés jegyében, a saját Dredd sorozaton kívül különféle újrakiadásokról is megegyeztek. Az viszont számomra legalábbis több mint meglepő, hogy első reprintnek pont a meglehetősen bizarr és jó eséllyel megosztó The Zaucer of Zilk-et választották (ami egyébként viszonylag friss cucc, idén tavasszal futott a brit magazinban). A most két 30 oldalas füzetben újraközölt képregény a jellegzetes színpompás stílusáról ismert 2000AD veterán Brendan McCarthy, valamint a brit új nemzedék egyik legtehetségesebb írójának, Al Ewingnak a közös munkája, bár az ötlet és a karakterek elsősorban McCarthy agyából pattantak ki. A képregény émelyítő, ám mi tagadás, mégiscsak impresszív színkavalkádját, és enyhén szólva is érdekes figuráit elnézve joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ezek mégis mit szívtak az alkotói munka során?! Mert hogy ez a pszichedelikus fantazmagória leginkább úgy fest, mint a "Jamie és a Csodalámpa 20 év múlva", vagy mint valami szivárványszínű hippirémálom, ahol dimenzióugró színes trapéznadrágokkal és felhőkön csücsülő fogemberkékkel is összefuthat a mit sem sejtő olvasó. Azért ez az elsőre talán kicsit ijesztő látványvilág egy LSD fogyasztása nélkül is érthető, középszerű mese/fantázia történetet takar, amiben Zilk varázslatos világában a gonosz Errol Raine szeretné megszerezni az örökké fiatal Zaucer varázserejű pálcáját, hogy a sajátjával egyesítve az erejét, azt a saját megfiatalítására használja fel. Az egyik mellékszereplő vicces narrálásával kísért történet nem éppen a képregény erőssége, inkább csak alibi McCarthyék vizuál-agymenéseihez, de közben hazudnék, ha azt állítanám, hogy egyáltalán nem szórakoztam a humoros abszurditásokon; ugyanakkor néhol kicsit fárasztott is a sajátos nyelvhasználat. Nem véletlenül írtam, hogy megosztó lehet a TZoZ, mert akinek a gyomra nem veszi be ezeket a kissé elvarázsolt hüleségeket, az tartsa is jó távol magát tőle, viszont aki nyitott a rendhagyó, mindfuck-jellegű képregényes dolgokra, az ennél jobbat aligha talál a mostani kínálatban. (Chavez)
Na ezt se hittem, hogy valaha leírom. Pedig a 3D menti meg Peter Jackson feleslegesen hosszú, háromrészes új eposzának első fejezetét (meg majd a többit is, gondolom) attól, hogy vizuálisan a Barátok közt legintimebb pillanataira hasonlítson. A videotechnika még mindig messze jár attól, hogy filmes hangulatot legyen képes a pórusaiból kipréselni.
A 3D segítségével azonban Jackson valami mást tákol össze, szó szerint: a nagyfelbontású videó és a harmadik dimenzió házassága meghökkentő intimitást kényszerít Zsákos Bilbó, a törpkommandó és Gandalf kalandjaira, akik Smaugot, a rettenetes sárkányt indulnak elűzni a törpök egykori fővárosából. Mégegyszer: a film nem működik 2D-ben, háromdés szemüveg nélkül a képi világ döbbenetes élettelen és lapos. A hobbit az első film az utóbbi évek 3D-revivaljának történetében, amely valóban életfontosságúvű teszi, hogy az orrunkra biggyesszük azt a bumfordi szemüveget.
3D-ben azonban a videovilág kivirágzik, és ahogy teret nyer, attól részletessége, nagysága, belakhatósága szinte a szemünkön kívüli/melletti/túli érzékszerveinkkel is kiélvezhetőnek hat (ez persze illúzió csupán, de ha már mindenképp bűvésztükközünk a térrel, akkor ez sikeres trükknek mondható). És ettől nem lesz Jackson vizuális játszadozása közröhej tárgya: a 48 framerate-es videó kölcsönhatása a 3D-vel életképes.
Ugyanakkor totálisan felesleges, és sosem túd túlnőni azon, hogy ne pusztán Jackson önnön hatalma fitogtatásának látszódjon.
Éppen úgy, mint maga a film is, amely kétségtelen, hogy egy kellemes és látványos fantasyeposz, ám sajnos úgy ki van párnázva ráérős félórákkal, mintha egy plasztikai sebész szilokonos bödöne lenne. A nyúlfarknyi könyvet három darab háromórás dörgedelemmé nyújtani Jackson megalomániájának egyértelmű jele, és már az ebbe az első részbe paszerolt sztoriadagot is simán el lehetett volna mesélni gyorsabban, egy csattanós másfélórás filmben. Rengeteg minden mehetett volna a dzsuvába (a tündék tanácsa például ebben a jelenlegi formájában mintha direkt a néző idegelése végett létezne), a törpök elhúzott bemutatása pedig lehetett volna jóval gyorsabb. Sokan panaszkodtak, hogy a Gyűrűk Ura filmváltozatából kimaradtak a könyv dalai – nos, itt ilyesmiben nincs hiány, hőseink többször is dalra fakadnak, amely a szinkronizált változatban, a nyögvenyelős prozódia miatt szuperciki.
Ettől függetlenül sokkal rosszabb is lehetett volna ez a videóra forgatott, háromdés egotrip. Eleve egy olyan film, aminek törpök a főszereplői, nem lehet totális bukta.
Ez a rendkívül hangulatos, 17 perces horrorfilm nem tartalmaz különösebben eredeti meglepetéseket, ennek ellenére a fordulatai meglehetősen húsbavágóak. A rendezés lendületes, az alakítások jók, a gore pedig éppen a megfelelő mennyiség.
A Drive enyhén szólva nem a szívem csücske (hogy miért, arról majd máskor), de a Night of the Trailers fesztivál szervezőinek igaza van: ha a nyolcvanas években készül el, kb. olyasmi lehetett volna a Drive, mint a Hot Wire, lásd alább. :)
Íme az egyik, az erdő szelleme által megszállt turistacsaj, aki harminc évvel ezelőtt (jesszus, tényleg, az Evil Dead harminc éves!) ennél a jelenleginél jóval félelmetesebb volt. De ez természetesen csak magánvélemény.
A VASEMBER 3 Amerikában túllépte a 300 milliós bevételt, világviszonylatban pedig már 1 milliárd felett jár. Ebből a Disney (és a Marvel) második legsikeresebb filmje lesz - de a Bosszúállók 1,5 milliárdos rekordja nincs veszélyben.
A VASEMBER 3 Amerikában túllépte a 300 milliós bevételt, világviszonylatban pedig már 1 milliárd felett jár. Ebből a Disney (és a Marvel) második legsikeresebb filmje lesz - de a Bosszúállók 1,5 milliárdos rekordja nincs veszélyben.
2015 május 22-én mutatják be az ASSASSIN'S CREED mozifilmet, Michael Fassbenderrel. (Rendező még mindig nincs.) Vagyis három héttel a Bosszúállók 2 után - és a hagyományok alapján az új Star Wars premierje is akörül várható.
A régóta tervezett TOXIC AVENGER remake-ben (miért?) jó eséllyel Schwarzenegger is felbukkan majd (miért?), de nem a címszerepben (miért?).
2015 május 22-én mutatják be az ASSASSIN'S CREED mozifilmet, Michael Fassbenderrel. (Rendező még mindig nincs.) Vagyis három héttel a Bosszúállók 2 után - és a hagyományok alapján az új Star Wars premierje is akörül várható.
A régóta tervezett TOXIC AVENGER remake-ben (miért?) jó eséllyel Schwarzenegger is felbukkan majd (miért?), de nem a címszerepben (miért?).
„Dögvész vagy. És én a gyógyszer.” Az amúgy igencsak gáz dumákkal teletömött filmnek ez az örökbecsű sora ott díszeleg a poszteren is, ami olyan eszméletlenül szupercool, hogy azt sem tudom, hol kezdjem méltatni. Stallone szerelését, napszemüvegét, géppityuját, laza testtartását, arckifejezését a VHS-korszakon érlelődött szem számára csodálatos stílussal ruházza fel a vörös-fekete színvilág, és igen, tudom, hogy nagyjából a Terminátor plakátját nyúlták le, de a rohadt életbe is, ez sokkal faszább annál. Egyébként a film Paula Gosling Fair Game (illetve néha Running Duck) című könyvéből készült (a szkriptet maga Stallone írta, és Joel Silver is csinált belőle egy adaptációt William Baldwinnal és Cindy Crawforddal 1995-ben (Fair Game – Tiszta játszma). Ebben eredetileg szintén Stallone játszott volna, gyanútlanul, de gondolom, valaki még időben szólt neki, hogy ezt a filmet egyszer már leforgatta alig 10 éve, így inkább elegánsan elsomfordált. Mindkét film, a Fair Game és a Cobra is meglehetősen szar. Csak utóbbi szórakoztatóan az.
A cikk vendégbloggerünk, Baráth Katalin krimiíró munkája. 
Age of Ultron #7
Folytatódik az Oni Press vérben tocsogó, óriás viking Frankenstein szörnnyel démoni vad harcosokat felhentelős horror-fantasy sorozata. Hamlet kb. így kezdené a szokásos geekgazmus hatása alatt született cikkét a Helheimről, de tulajdonképpen tényleg így lehet a legjobban leírni, hogy miről van szó. Az első rész végén a frissen megmurdelt helyi híróból, Rikardból, és halott harcosok hozzáadott testrészeiből összebarkácsolt élőhalott viking-Hulk most már bevetésre is kerül, ami során felaprít egy horda mutáns banditát, megmentve ezzel egy családot. Továbbá megtudjuk azt is, hogy bár a draugr-Rikard erős meg nagy, de nem elpusztíthatatlan, viszont szerencsére könnyen és helyben javítható, hiszen pótalkatrész ugye akad bőven arra, amerre jár. Nincs mit szépíteni rajta, a Helheim nem éppen a komplexitása, a bravúros sztorivezetése, a jól kidolgozott karakterei, vagy úgy általában az eredetisége miatt jó, hanem simán csak a magas szórakoztató-faktora miatt. Sallangmentes, egyszerű, villámgyorsan abszolválható olvasmány, ami ideális lehet mondjuk két fajsúlyos eposz közötti könnyed agylazítónak, vagy egy kakkantás időtartamára, de túl sokat valószínűleg nem fognak, mivel nem is tudnak kihozni belőle a jövőben. De ez nem baj. A második szám még gyorsabban kivégezhető, mint az első, hiszen csak az egyetlen hent maga 6 oldalt foglal el, és ezen kívül sem egy szószátyár képregény, ugyanakkor azzal sem lehet vádolni, hogy nem is halad a történet. Ami számomra meglepő, hogy a két szám között jól láthatóan forrt egy nagyot Joëlle Jones stílusa, mert ugyan még mindig maradtak a rajzfilmes rajzok, de a karakterek már kevésbé karikatúraszerűek, a vérontás is merészebb és látványosabb lett, és összességében is észlelhető a minőségi javulás, amitől aztán könnyebben befogadhatóbbá vált az egész látvány is. Elnézve az egyébként csini művésznő portfólióját, úgy láttam, hogy kimondottan kellemes és barátságos stílusban szokott dolgozni, emiatt azt gyanítom, hogy az előző szám során talán kísérletezni próbált egy kicsit. Részemről így is, úgyis szerethető volt. Mostanra tehát bebizonyosodott, hogy a Helheimnél semmi nagyszabásúra nem kell felkészülni, egyszerű kis B-képregényes móka lesz, de annak viszont eléggé szimpatikus, pláne, hogy mindössze úgy 5 percet kell havonta rászánnunk.
Mostanra már abszolút bebizonyosodott, hogy Matt Smith nagyon érti a dolgát íróként is, és a Judge Dredd Year One második füzetében még taszajtott is egy kicsit azon a lécen, amit már az egyébként is izgalmas felvezetésben is elég magasra tett fel. Remélem ez exponenciálisan növekedő tendencia lesz nála, és akkor a mini végére kimerülhet majd a szuperlatívuszkészletem. A második füzetben folytatódik a nyomozás a szokatlan pszi-aktivitások után, ami kizárólag gyerekeknél jelentkezik, és kimondottan egy bizonyos szektorban lévő gyerekeknél. A szkeptikus Dredd nem igazán tud mit kezdeni a jelenségekkel, ő maga a földhöz van ragadva, és különben is, az akadémián ilyet nem tanítottak, ezért elsősorban racionális magyarázatokat keres, de csak nem talál. A főbíró viszont elmondja neki, hogy több dolgok vannak földön és egen, és hogy próbálja megszokni, hogy vannak más, párhuzamos világok is a miénken kívül, márpedig ezek újabb, és korábban még nem tapasztalt veszélyforrásokat is jelenthetnek, amikre fel kell készülniük. Márpedig jelen ügyben is úgy tűnik, hogy az igazság odaát van. A sztori szépen, jó ritmusban gördül tovább, nem maradnak el a látványos (és brutális) akciók sem, ugyanakkor szerencsére már nem csak lebegtetés folyik, hanem kapunk válaszokat is, és egy nagyon ütős cliffhangert is a végére, hogy még kegyetlenebbé tegye a várakozást a folytatásig. Az egyetlen "fogást" itt találni rajta, mert hogy a sztori végén Dreddék találnak egy teleportkapuszerű energia-akármit, amibe hősünk gondolkodás nélkül belesétál, ami azért necces, még tőle is. A Year One másik nagy erénye, hogy eredeti rendeltetésének megfelelően eredettörténetként is funkcionál, hiszen most látjuk pl. az okát a psi-osztály létrehozásának, és úgy általában a Dredd univerzum természetfeletti része is itt látszik megalapozódni, valamint ugye Dredd sem teljesen az a kőszikla még, mint amilyenek ismerjük, bár hatékonyságban és keménységben már most is az élen jár. Simon Coleby realista (de egyáltalán nem szárazan), élénk színvilágú rajzai továbbra is zseniálisak, minden részletre kitérőek, az akciók kimondottan nagyszabásúak és látványosak, és különösen értékelem, hogy nem próbálta meg a korai évek látványvilágát áterőltetni a következetesség miatt. A járművek, az épületek, az eszközök és ruhák a mai igényeknek is megfelelő korszerű, illetve inkább futurisztikus külsőt kaptak, miközben a korai évek egynéhány jellegzetessége így is megmaradt. (Pl. a korai években használt, hosszabb csövű Lawgiver, ami azért itt is korszerűbb kinézetet kapott.) Smith minisorozata az egyik legizgalmasabb dolog a mostani kínálatból, ami hálistennek gyorsan segít felejteni a másik IDW-s széria gyalázatos középszerűségét. Kár, hogy nem ebből lett az ongoing. Ha valamiféle veled született képregényes előítélet miatt még mindig nem olvasod ezt a fasza kis sorozatot, akkor jó szar neked, és így jártál!
Már hosszú évek óta ott tartunk, hogy nem csak a hagyományos szuperhőstörténetekkel lehet Dunát rekeszteni, hanem az azokat kiforgató, parodizáló, cinizmusba vagy realizmusba ágyazó, azokra reflektáló variációikkal is. Mark Millar is írt jó néhány ilyet, a Kick-Asstől a Nemezisen és a Wantedet át a Supercrooksig, és a Jupiter’s Legacy is ezek sorába tartozik. Szerencsére az első rész alapján ez a képregény nem a Nemezis-féle értékelhetetlen agyrémeire, hanem a kifinomultabb, érettebb, komolyabb, urambocsá’, elgondolkodtatóbb munkáira rímel. A sztori a ’30-as évek elején kezdődik, amikor egy férfit, aki a világválságban mindent elveszített, egy sziget „hívja” magához valahol az óceán közepén. Barátai egy kis csapatával engedelmeskedik a hívásnak, és a szigeten (egyelőre tisztázatlan körülmények közt) mind szuperképességekre tesznek szert, Amerika büszkeségei, hősei, inspirációi lesznek. Ugrás a jelenbe: újabb világválság van, az egykori hősök tanácstalanul nézik, ahogy a világ szétesik körülöttük, miközben csak annyit tehetnek, hogy megalomániás gonosztevőket ütlegelnek – az új generáció hősei pedig kicsinyesek, szenzációhajhászok, önzők és gyávák. Millar éles kontrasztot rajzol aközött, hogy milyennek kellene lennie Amerikának (illetve milyen volt egykor), és milyen valójában. A szuperhősök, akik közel egy évszázadon át harcoltak a mostanra megkopott és elkorcsosult ideákért, lassan a nemzettel együtt degradálódnak. A fő konfliktus két testvér közt látszik kialakulni: egyikük maradna a hagyományos szuperhősködésnél, azokra bízva a világ sorsát, akiket a nép megválasztott vezetőinek, a másik maga venné kézbe a dolgokat. Millar jól építi fel a sztorit, érdekesek a karakterei, és ha következetesen végigviszi a képregény fő motívumait, és nem bagatellizálja el az egészet egy szimpla hős-gonosz harcra, akkor ebből valami nagyon jó is kisülhet. A kezdet mindenestre ígéretes, Frank Quitely rajzai pedig nagyszerűek. 
Noir-horror. Straczynski. Templesmith. Ezek egyike is elég lett volna, hogy rávessem magam az Image (jelenleg minden valamire való geek kedvenc kiadója) új képregényére. De mind a három? Óóóó, hát engem itten kényeztetnek. A felesége halálától gyötört misztikus magánnyomozó(szerűség), Joe Fitzgerard, megbízást kap egy lánytól, hogy találja meg a nővérét, akinek egy Divine Will nevű, gyanús vallási szekta berkein belül veszett nyoma. Csakhogy a fickónak, aki a szektát elvileg vezeti, hősünk két évvel azelőtt röpített golyót a fejébe. Szóval ez sem egy rutinügy lesz, de hát komolyan, látott, olvasott valaha bárki olyan noirt, amiben a főszereplő ténylegesen egy rutinüggyel birkózott? Na, ugye. Akárhogy vesszük, a sztori így, elmesélve, nem tűnik különösebben érdekesnek. Van egy kopó, aki a mennyország piszkos munkáját végzi a Földön, van egy tragikus megözvegyülés, és van némi ronda, mocskos múlt mindennek a hátterében – de Straczynski az ismert hozzávalókból valami bámulatosan izgalmas, az olvasót magába rántó, szenzációs atmoszférájú képregényt gyúr. Az első szám forgatókönyvét tanítani lehetne, olyan hatásosan, precízen vezet be az okkult noir világába, olyan mesteri érzékkel adagolja a főhőssel kapcsolatos információkat (sejtetéssel, dialógussal, flashbackkel), és olyan váratlan emocionális erővel ragad tökön a cliffhangerben. A misztikum és a modern technológia (elsősorban az internet) magától értetődőnek tűnő összeboronálásért külön piros pont jár. És Templesmith képei… dinamikus, gyönyörű szín- és formakavalkádok. Minden panel szinte megszólal. Tökéletes. Az év egyik legjobb debütálása. (A Ten Grand egyébként JMS saját, Image-en belüli, innovatív „Joe’s Comics” nevű projektjének első címe – amit nemcsak olvasni lehet, hanem a füzetben lévő QR-kód segítségével hallgatni is, ugyanis néhány színésszel felvették a dialógusokat.)
A Luna-testvérek (Joshua és Jonathan) már eddig is nem keveset letettek az asztalra az Image berkein belül: szuperhős drámát a szuperhőscelebek hétköznapjairól (Ultra), horrorisztikus elemekkel tűzdelt science-fictiont egy láthatatlan burok alatt rekedt kisváros lakóiról, ahol a nők a férfiak ellen fordulnak (Girls), mágikus-realista eposzt a hatalomról és a bosszúvágyról (The Sword). A fivérek munkái eddig nagyszerűen sikerültek, ezúttal azonban Joshua szólóban próbál szerencsét, hogy elmesélhessen egy eléggé személyes témájú természetfeletti thrillert, melynek középpontjában a szabad akarat kérdése áll. A történet főhőse Sam, egy krónikus pszichiátriai zavarral küszködő srác, aki egyik napról a másikra felfedezi, hogy álmában képes elhagyni a testét és nem csak, hogy ebben az asztrális formában olvasni tud mások gondolataiban, de azok megfelelő irányba lökésével befolyásolni tudja a döntéseiket. Barátnője, akivel frissiben szakított, természetesen nem hisz a fantazmagóriáiban, de a szomszéd lány arra buzdítja, hogy próbálja felfedezni képessége határait. Sam így is tesz, és kiderül, hogy szerte a világon démonszerű lények sarkallják az embereket gyilkosságra, kannibalizmusra és hasonlóan szörnyű tettekre. Hősünk úgy dönt, hogy a tűz ellen tűzzel jegyében egy drogügyletbe keveredett ismerősét fenyegető dílert manipulálva szolgáltat igazságot egy gyerekgyilkos üzletemberen, ám a terv visszafelé sül el: nem csak, hogy a saját személyes és szerettei biztonsága kerül veszélybe, hanem legközelebbi projektálása során kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy egyre inkább kezdi felölteni a már látott démonok külső jegyeit, és valaki más éppenséggel az ő cselekedeteit befolyásolta a kezdetek óta. Joshua Luna nagyon jó érzékkel adagolja a revelációkat, ráadásul a rajzai még a fivéréinél is jobbak, akinek eddig a forgatókönyveket írta. A hat részes limitált széria éppen a finálé előtt áll és az eddig olvasottak alapján valószínűleg nem kell félni attól, hogy nem a kellően hátborzongató lezárást kapja a Whispers.
Zack Snyder megerősítette, hogy ha 
Az amerikai mozik (konkrétan: National Association of Theater Owners) az R-besorolású filmeket hibáztatják az egyre csökkenő nézőszámért, üzenetük a stúdióknak: „Csináljanak több családbarát és kevesebb R-es filmet.” Igen, tényleg erre van szükség. #idióták
Avenging Spider-Man #18
Ahogy folyamatosan érkeznek a hírek a Guardians of the Galaxy mozifilm előkészületeiről, az új sorozatra sokkal nagyobb reflektorfény jut, mint az előzőre – de ez persze azért is van így, mert Brian Michael Bendis írja, és mert a népszerűsége csúcsán lévő Vasembert is belepasszírozták a gárdába. Ehhez képest egyelőre nem tudok különösebben örülni ennek a képregénynek. Volt egy nulladik (pontosabban: 0.1) szám, ami nagyon szépen, hatásosan, izgalmasan, érdekesen, szóval JÓL mesélte el Peter Quill (Star-Lord), a Guardians vezetőjének eredettörténetét, de ez az első szám visszalépés. Van egy dialógus Quill és az apja között, aki egy csillagközi birodalom ura, aztán egy kis akció, aztán egy nem túl érdekes cliffhanger (hűha, idegenek megtámadják a Földet, hűűűűhaaaaa!), és kész. A dialógus, amiből kiderül, hogy Quill papa hozott egy törvényt, miszerint senki nem baszakodhat a kék bolygóval (amivel persze akarva (?) – akaratlanul (?) is céltáblát fest rá), csak nyomokban emlékeztet az egyébként bazijól író Bendis stílusára, ráadásul az apa-fiú kapcsolat is zavaros kissé. Harag és bizalmatlanság van köztük, aztán minden átmenet nélkül mégis jót mosolyognak együtt egy Gamorrával kapcsolatos poénon (a pillanat, amikor egy jópofa viccért beáldozzák a karakterviszonyokat). Aztán belép az űrben, a Földtől ki tudja, hány százezer/millió kilométerre egy szál páncélban kalandozó Vasember (szóval a kesztyűibe/csizmáiba épített hajtóművek már gyors bolygóközi utazásra is képesek?), hogy a Guardians tagjaival együtt szétrúgja a badoon seggét egy lapos, kissé zavaros szerkezetű (bár szépen rajzolt) akciójelenetben. Ennél egy kicsit keményebben kell gyúrnia Bendisnek, hogy elérje, vagy akár csak megközelítse a 2010-ben véget ért Abnett/Lanning-féle GotG színvonalát. 
Uramirgalmazz, egy Jeph Loeb képregény! Loeb kicsit olyan, mint Spielberg, régen nagyon jó volt, de az utóbbi években már csak blamálja magát – legutóbb a Wolverine rajongóit szomorította (már megint), most meg a Marvel egyébként sem túl izmosan újraindított (ld. fent) űrrészlegébe is belekontárkodik. És nem, a „belekontárkodik” szó nem túlzás. Nem emlékszem ugyanis, hogy valaha bárki is agresszív, pszichopata, humortalan, karót nyelt seggfejként ábrázolta volna Rocket Raccoont (aki, ha jól, de ha akár csak normálisan írják, az abszolút kedvencem az egész űrbagázsból – személyes vendetta on). A sztori annyi, hogy Nova (Richard Rider) halála után az univerzum védelme egy tinédszer fiúra, Sam Alexanderre marad (Loeb őt saját, rákban 2005-ben elhunyt fia után nevezte el), akinek apja a Nova Corps egy elit alakulatának tagja volt. Mert természetesen csak ő tudja megmenteni a Földet a chitauri jelentette fenyegetéstől (a skrullszerű idegenek először az Ultimatesben jelentek meg, aztán a Bosszúállók mozifilmben, és most annak sikere után muszáj őket bevetni a mainstream univerzumban is), bár hogy mégis miért, az még három rész után sem derül ki. Sok a duma, a pózolás, kevés a sztori, nullák a karakterek, de azért egy Figyelő megjelenik, hogy tudjuk, hűdenagyonfontos dolgok fognak történni (anélkül amúgy tényleg nem tudnánk, mert amilyen hanyagul megírt az egész, semminek nem érezni a súlyát). Teljesen Még a rajzokról sem tudok jót mondani, mert McGuinnes stílusa borzalmasan unalmas nekem – oké, ez legyen az én problémám, de az, ahogy a Figyelőt ábrázolja, talán nem csak szubjektíve botrányos. 
Remélhetőleg Brian K. Vaughn-t már nem kell bemutatnunk a Geekz olvasóinak (na jó, emlékeztetőül pár nagyszerű munkája: Saga, Y: The The Last Man, Pride of Bagdad, Ex Machina, Runaways, The Escapists, valamint olyan neves sorozatokba is bedolgozott, mint a sokakat megosztó Lost vagy a most készülő Under the Dome), most pedig az egyik általam már igen kedvelt rajzolóval, Marcos Martinnal (In Memory of Marla Jameson, valaki?) fogott össze, hogy egy exkluzívan csak digitális formában megjelenő képregényt dobjon össze, amolyan mellékprojektként. A The Private Eye tíz 32 oldalas installációbanjelenik meg a ransom model-hez hasonlító formában, vagyis minden olvasó annyit fizet az adott szám letöltéséért, amennyit csak jónak lát, vagyis akár egy fillért sem. A csapda ebben az, hogy ha túl sokan akarnak ingyen képregényhez jutni, a szerzőpáros sosem fogja elkészíteni a következő számot, lévén nem éri meg nekik a beléfektetett energia. Nem kell megijedni, világosan az értésünkre adják, hogy egy 1 dolláros vételárral tökéletesen megelégednek, ami elég jutányos ezért a nagyszerű neo-noirért: a sztori 2067-ben játszódik, ahol a privátszféra a legnagyobb kincs, ugyanis valamikor a 21. század elején a Felhő egyszerűen felrobbant. Senki sem tudja, hogy mi történt, terrortámadás vagy Isten büntetése, de negyven napon keresztül ömlött ki a kibertérbe a világ minden mocskos kis titka, ami valaha bármilyen formában meg lett osztva az interneten: kitöröltnek hitt fényképek, üzenetek, biztonságban tudott információk és adatbázisok. Családok, vállalatok, országok omlottak össze és hulltak a káoszba. A romokból egy olyan társadalom nőtt ki, amelyben nem létezik internet, a privátszféra szentsége könyörtelen törvényekkel van körülbarikádozva és mindenki titkos identitással rendelkezik. Ebben a paranoiával átitatott világban a paparazzik klasszikus magándetektívekként tevékenykednek, megbízásaik elsősorban arra irányulnak, hogy kiderítsék valaki lakhelyét, személyazonosságát, elérhetőségét, bármit, ami publikusan nem elérhető. Vaughn könnyedén, erőlködés nélkül meséli ezt el nekünk Patrick Immelmann paparazzi karakterén keresztül, akit természetesen utolér a noir filmek végzetes megbízása egy tigris holomaszkot viselő femme fatale képében, aki saját magáról és múltjáról szeretne mindent megtudni. Legnagyobb megelégedésünkre nem a csontig rágott amnéziát kapjuk ennek okaként, hanem a megbízó azt szeretné kideríteni, vajon elég jól eltüntetett-e maga után minden nyomot, hogy még egy képzett információvadász se tudja előásni. Az ügy természetesen szinte az elfogadása után azonnal félresiklik, a mi legnagyobb örömünkre. A képi világ gyönyörű, ráadásul a médium természete miatt szélesvásznú, Martin a legjobb formáját hozza, a színezés pedig Muntsa Vicente-nek köszönhetően tökéletesen kiegészíti a furcsa antiutópiát. 
Az alig ismert Charles Soule meglepően könnyen kigyógyított a szomorúságomból, amit azért éreztem, mert a 18. számmal, a Rotworld sztori lezárásával Scott Snyder kiszállt a Swamp Thingből. Márpedig a Rotworld után úgy éreztem, ezzel el is készült a 2000-es évek definitív Swamp Thing története, ehhez már nem sokat lehet hozzátenni – pedig dehogynem! Snyder egy konkrét, rettenetes ellenséget állított szembe a hősével, és minden döntését, jellemvonását, gondolatát annak megfelelően határozta meg. Ez azt is jelenti, hogy a karakterben lévő rengeteg, egyéb potenciál kihasználatlan maradt. És Soule rögtön a nyitányban lecsapja az első magas labdát: mit csinál a főhős egy normális napon, mivel tölti az idejét, mi a feladata, és hogyan hajtja azt végre – sőt, még egy csinos morális dilemmát is felvet. Bevezeti az olvasót Swamp Thing képességeinek egy új aspektusába (utazás a Zöldön át, növények között), majd katapultálja őt Metropolisba, ahol összefut a Madárijesztővel – majd pedig beexponálódik Superman is. Ugyan a tipikus szuperhősök/szupergonoszok világát jó lenne viszonylag távol tartani ettől a sorozattól, még ha nyilván ugyanabban az unverzumban játszódik is mind, de Soule egyelőre jól kufárkodik az egymástól különböző stíluselemekkel. Jól ír, érdekes a sztorija, van ereje a főhős narrációjának is, és Kano rajzai is rendben vannak, ha nem is kiemelkedők – de azért hozzá kell tennem, hogy Yanick Paquette kevésbé „tömör”, „növényesebb” , zöldebb Swamp Thingje jobban festett. 
Ha már belekezdtem, nem állok meg, végigekézem az egész marveles űrrészleget. Mert megérdemli. Ezt itt nagyon lelkesen harangozták be, elvégre annak a bazinagy gonosztevőnek az eredettörténetét meséli el, aki mindig is a kiadó egyik legnagyobb kozmikus mumusa volt, és aki várhatóan a Bosszúállók 2-ben és a Guardians of the Galaxy mozifilmben is felbukkan majd. Igyekeztem pozitívan hozzáállni a képregényhez, elvégre Jason Aaron írja, aki valami eszméletlenül zseniális tud lenni, ha kicsit megerőlteti magát. Most nem tette – de eleve, már a koncepció elkúrt. Eredettörténet egy nagy, kozmikus rosszfiúhoz? Könyörgöm, minek? Thanos, az őrült titán egy abszolútum, a pusztítás megtestesítője, aki szerelmes magába a Halálba, és nem, ez nem metafora (ennek szólt a Bosszúállók stáblista utáni jelenetének záró mosolya is, amit persze csak a rajongók értettek). Kinek a hülye ötlete az, hogy egy ilyen karaktert picsogó melodrámával vissza kell vezetni egy nehéz gyermekkorra, kiközösítésre, nem elegendő szülői szeretetre és hasonló dögunalmas sablonmarhaságokra? És a cliffhanger, amiben a kis Thanos („kis Thanos”, istenem, hogy ilyet le kellett írnom…) vad dühvel kaszabolja késével azokat a szaros kis földalatti gyíkokat, mert korábban megzabálták néhány osztálytársát… katasztrófa. Ez itt mítoszgyalázás dögivel, és Aarontól nagyon nem vártam volna ilyesmit. Bianchi képei nem rosszak, élvezni fogják azok, akik szeretik a stílusát, ráadásul az utóbbi időben visszafogta a teljesen elborult, öncélú panelszerkezet-agyrémeit, amikkel pl. az Astonishing X-Men idejében riogatott, szóval a látványvilágra legalább nem lehet komolyabb panasz. Hogy ez kit mennyire vígasztal, az mindenkinek a maga dolga. Részemről kukázom ezt a sorozatot. 
Az antológiák sorsa az USA-ban (a brit szigetországgal ellentétben, lásd 2000 AD) mindig mostoha volt (a Heavy Metal egy igen különleges kivétel számos szempontból), de szerencsére mind a Marvel (Strange Tales II), mind a Dark Horse (Dark Horse Presents, Book of ... sorozat) előhozakodott időnként egy-egy kiváló válogatással. Ezúttal a DC Vertigo imprintje örvendeztetett meg minket egy időutazás témája köré épülő kiadvánnyal, benne kilenc rövid történettel. Már az első közülük, melyet Damon Lindelof írt, egy minden oldalról tökéletesre csiszolt gyémánt és már önmagában megéri a kötet beszerzését. Rip Hunter, a DC időutazó extraordinaire-jének utolsó(?) kalandja szerint a világ legkúlabb halálneme, ha az embert egy dinoszaurusz eszi meg, ezt pedig egy olyan remekbe szabott időhurokkal nyugtázza, hogy még Booster Gold is belesárgul az irigységbe. Gail Simone történetének cukrásza olyan édességeket készít, mellyel életed legszebb tíz percét élheted át újra és újra, ám vendégeit és üzletét egy pszichopata bűnöző fenyegeti, aki azt akarja végtelenítve újraélni, amint kiloccsantja a volt neje agyát. A terve elég rosszul sül el, újfent egy időhuroknak köszönhetően. Dan Abnett időfenntartói mindig ugyanazt a gyilkosságot kell megakadályozzák, mivel a távoli jövőben bárki hozzáférhet egy időugró felszereléshez és fejébe veheti a világtörténelem korrigálásának jogát. Vannak kollégáik, akik arról tesznek, hogy JFK-t minden idősíkban lelőjék, nekik azonban ennél groteszkebb feladat jutott. De hát sopánkodásra nincs idő, amikor riasztás van. Ezeken felül találunk még a kötetben sztorikat szellemeket áruba bocsátó cégekről, egy gyerekes versengésről két zseniális tudós között, arról, hogy milyen árat kell fizetni egy Második Világháború nélküli, békés világért, mi is az a Benedek Átvitel és le lehet-e redukálni egy milliók által követett párbajra egy világok közötti összecsapást. Az egyetlen, beavatottak számára nem érthető sztori a Dead Boy Detectives, ami egyrészt eléggé kilóg a többi közül a misztikus-mágikus témájával, másrészt egy másik antológiából érkező történet folytatása. Ettől az egy malőrtől eltekintve úgy érzem, hogy nem csak az időutazós, csattanós pár perceseket kedvelők találják meg benne a számításukat, hanem azok is akik, nem ódzkodnak nagyon az eltérő stílusú rajzolóktól színes és érdekes antológiáktól.
Még a 108. részt olvasva döntöttem el, hogy megint muszáj lesz írnom a The Walking Deadről, annak ellenére, hogy az utóbbi időben igyekeztem olyan címekről beszámolni, amikről korábban kevesebb szó esett. De ez a Robert Kirkman elképesztő egy állat, mindig előrukkol valamivel, amire nem számítasz. Jelen esetben: Ezekiel király. Egy nagydarab, fekete, rasztahajú fickó, aki láncra kötött tigrissel az oldalán lépked saját posztapokaliptikus királyságában. Még jogara is van. Ez pedig az a fajta bizarr, valóságnál nagyobb (de legalábbis furcsább) karakter, amihez hasonlókat Kirkman a kezdettől fogva igyekezett távol tartani a realizmusba, emberi drámába betonozott sorozatától. Persze, egy kivétellel: Michonne, aki láncra vert zombikkal, katanát lóbálva bukkant fel annak idején. Ezekiel csak hozzá mérhető: batárnagy túlzás, csupa coolságra, geekségre való törekvés, döbbenetesen kilóg a zombik által körülvéve is természetesnek, egyszerűnek, hétköznapinak ható figurák sorából. De túl azon, hogy a széria valószínűleg eleve elbírna hébe-hóba egy-egy efféle anomáliát, pont Michonne rá a példa, hogy Kirkman valószínűleg Ezekielt is lerángatja majd a földre: aki még emlékszik rá, hogy lett Michonne igazi, hús-vér karakter a cool zombiirtóból, az tudja, miről beszélek (ráadásul pont most kapott ő is egy visszafogottságában is fantasztikus, emberi pillanatot). A sztori egyébként továbbra is a környék túlélő közösségeit rettegésben tartó zsarnok, Negan, és az ellene Rickék által tervezett háború körül forog. A 19. rész egyfajta csendes toborzásról szól (óvatosan kell összeszedni a Negan elleni kis sereget, nehogy elterjedjen a hír, és tudomást szerezzen róla), ami persze a kelleténél kevésbé csendesre sikeredik. Mindenesetre szép számmal gyűlnek az új izgalmas karakterek (Jesus, Ezekiel, Dwight) a következő nagy leszámoláshoz. 109 rész, és a The Walking Dead még mindig nagyszerű.
A cikk vendégboggerünk, Ingorion munkája. 
Minden idők legtökösebb pilotja? Ha nem csal az emlékezetem, igen. Kézikamerás, zaklatott képi világ, antihősök, durvaság, megkérdőjelezhető morális döntések. Ez jellemezte a pilotot, azzal együtt az egész sorozatot is. Hogy mégis miért “csak” különdíjra futotta az első rész utolsó, meglehetősen felkavaró jelenetének? Egyszerű: pont az nincs meg benne, amiért a sorozat-cliffhangerek sokkal nagyobbat ütnek, mint a filmbéliek. Ugyanis egy széria részről részre, évadról évadra épít fel történéseket és jellemeket, van, hogy egész etapokat áldoznak be egy wtf oltárán, hogy még nagyobbat üssön. Ezekkel a tényezőkkel egy film (kétszázmilliós költségvetés ide vagy oda) nem versenyezhet. És mivel a Shield pilotjáról, beszélünk ezek az összetevők itt nincsenek jelen. De az a bizonyos utolsó jelenet, amiben Mackey-éket először látjuk úgy istenigazából belelendülni, így is a töködnél fog meg és ránt be, már ha az azt megelőző negyven perc nem tette volna meg. Az a természetesség, előregondoltság, ahogy Vic lepuffantja a besúgót, csak később – van, akinek részek, van akiknek évadok múlva – nyer értelmet, és kristályosodik ki. Ám ott és akkor üt, méghozzá mocskosul nagyot, és mindemellett megágyaz az egész sorozatnak, lefekteti annak szabályait. Nevezetesen azt, hogy előbb utóbb mindenki megkapja azt, amit érdemel. 
Itt nehéz helyzetbe kerültem, hisz a BSG-nél kb. mindegyik évad illetve félévadzáró szerepelhetne a listán. A választásom mégis a negyedik évad első felének felkavaró záróképsoraira esett, hiszen ha valami, akkor ez vitt be egy olyan jobb horgot a szereplőknek, és rajtuk keresztül nekünk, nézőknek, hogy utána percekig az arcunkat kényszerültünk masszírozni. Legyünk őszinték: a készítők, Ronald D. Moore és David Eick felültették az újragondolt űropera hőseit egy szopórollerre a sorozat pilotjában, aztán a rollert utasaival együtt belelökték egy feneketlen mélységbe, ahonnan csak a sorozat fináléjában tudtak kikecmeregni. A feneketlen mélység legaljára pedig itt, ebben a részben értek el Adamáék, amikor a Földre érkezvén egy nukleáris pusztaságot találtak, és ráébredtek, hogy hosszú évek óta csak egy álmot kergettek, méghozzá hasztalanul. Ahogy a kamera végigpásztázza a döbbent arcokat, a geiger számláló és a fagyos szél meg fülbántón duruzsol a háttérben… Nem túlzás kijelenteni, hogy egy amúgy sem rózsaszín ködbe burkolózó széria egyik legdepresszívebb pillanata ez, ami az azt megelőző magasztos, pátoszos képsorok tükrében még lehangolóbb. 
A Dexter egy idő után elvesztette azt a bizarr, morbid, semmi máshoz nem hasonlítható atmoszféráját, ami az első évadokat jellemezte, ám ezt a negyedikben rengeteg izgalommal, csavarral és a John Lithgow által bravúrosan alakított Arthur Michell karakterével sikerült elfeledtetni. A két sorozatgyilkos intenzív, az egész évadon átgyűrűző kapcsolatának panteonba emelése egészen az utolsó 10-15 percig nem tűnt megfelelő finálénak. A csavart a sorozat történetének legőszintébb párbeszéde vezette fel, amiben Dexter és Trinity először néztek szembe egymással mindenféle manír és hazugság nélkül. Érdekes, hogy a jelenetet mennyivel más kontextusba helyezik a záróképsorok, így a kettős értelmezhetőség még az újranézési faktort is növeli. És akkor maga a cliffhanger: Dexter hazaér sötét lakásába, és átértékeli az egész addigi életét. Ha valamikor, hát ott és akkor felhagyhatott volna a sorozatgyilkolással, a Sötét Utazó is nyugdíjba vonulhatott volna, de nem így történt. Beszélgetésük során Trinity nem fedte fel neki utolsó tettét, Rita meggyilkolását. Julie Benz brutális kiírása, a vérben ülő Harrison, a jelenet, mint Dexter múltjának metaforája, valamint a sorozat mitológiájának gyökeréig való visszavezetése egy hidegrázós, szájtátós befejezést eredményezett, amihez sajnos a következő évad – a túl magas labda vagy a showrunner váltás miatt – nem tudott felérni. 
A Sopranos sosem volt a megszokott, nézők által várt megoldások híve. Gondoljunk csak bele: Ralp Cifaretto kivételével sosem kaptuk meg a Nagy Leszámolást Tony éppen aktuális ellenlábasával (és a fenti kivétel esetében sem a várt módon), illetve a gyászt, a temetéseket sem úgy mutattak be, ahogy az átlagdrámában. A sorozatfinálé sem lógott ki. A szinte őrületig fokozott ellenségeskedés New York és Jersey között váratlanul, de meglehetősen simán ért véget Phil Leotardo halálával. A sorozat utolsó perceiben már nem is maradt feszültség, a Juniortól való búcsú után – ami elsöprő, de amolyan maffiózós-emocionális töltetet hordozott magában – szerintem mindenki egy békés, boldog összeborulásra számított, de David Chase, a sorozat atyaúristene erre szerencsére(?) rácáfolt. Mesteri módon bábmesterkedett, mutatta meg nekünk az étteremben lévő/abba belépő alakokat, miközben Tony minden ajtónyitásra felkapja a fejét. A végén ott az egész család, leszámítva a parkolással küszködő Meadow-t, a feszültség pedig a tetőfokára hág, egy bérgyilkos kinézetű alak bemegy a mosdóba – nyílt tisztelgés a Keresztapa előtt -, Meadow szalad az étterem felé, nyílik az ajtó, csengőszó, és... megszakad a kép, a zene elhal, mi meg csak nézünk magunk elé, hogy mi is történt. Vagy éppen tudat alatt folytatjuk a jelenetet, amiben a Soprano lány leül családjához és elköltenek egy vacsorát. Vagy elképzeljük, ahogy Tony fején átrepül egy golyó és... a lehetőségek tárháza korlátlan. Azóta rengeteg teória és cáfolat született, hogy mi is történt, illetve, hogy mi nem történt. Szerintem ezen felesleges rágódni, ne tegyünk Chase kedvére. Fogadjuk el, hogy hű maradt a sorozat szellemiségéhez, és úgy zárta le – vagyis hagyta a levegőben lógni – Tony Sopranos történetét, ahogy 
Tíz listából kilencen ez szerepelne az első helyen. Nálam nem, de ez nem vesz el semmit a cliffhanger értékéből, ugyanis szerintem nincs olyan Lost-fan a világon aki ne kapná fel a fejét, ha elkiáltanám magam, hogy: “We have to go back.” Emlékszem az emberek kesergésére az epizód adásba kerülése előtt, amiért Jack-központú finálé volt kilátásban, hiszen a doki amúgy is az átlagosnál nagyobb figyelmet kapott az ominózus 3. évadban. Aztán meg az egyöntetű véleményre, hogy minden idők legjobb évadzáróját tette le az asztalra a Lindelof-Cuse páros. És igazuk van, mert zseniálisan keverték a lapokat, ahogy váltogattak a sokkoló, érzelmes, elgondolkodtató, vicces, és izgalmas jelenetek között. Ezeket kissé szétziláltak Jack flashbackjei, amiket nem egészen tudtunk hová tenni, és elhelyezni a doktor életének bármely időszakába. De a Szigeten játszódó események szerencsésen elaltatták a figyelmünket, hogy aztán a befejezés feltörölje velünk a padlót. Maga a tény, hogy Jack jövőjét látjuk, felrúgta a harmadik évadra kicsit célját vesztett, ugyanakkor meglepetésekkel még mindig szolgálni képes visszatekintéses szerkezetet, és egy újabb szintre emelte a kultikus sorozatot.
Vannak olyan jelenetek, amelyeket nézve az jut az ember eszébe: na ezért találták fel a mozgóképet. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor a zene, a színészi alakítások és a történések olyan finom, egymásba simuló összhangot adnak, amelyek végterméke kérlelhetetlenül az agyunkba ég. A SoA 3. évadjának zárása pontosan ilyen. Rengeteg szál, felhalmozódott kérdés várt lezárásra valamint megválaszolásra, amelyeken sok sorozat egy fél évad alatt sem tudna túljutni. Nos, Kurt Sutternek sikerült mindössze tizenöt perc alatt. És mindezt egymással nem koherens elemek egybeillesztésével érte el, kezdve a zenével, mely stílusában teljesen elüt a kendőzetlen brutalitástól, amit aláfest, mégis, szövegét tekintve jobbat keresve sem lehetett volna találni. A klub bosszúja után játszódó képsorok, amelyeken Jaxék felnevetnek a rabszállítóban, azonban még nem lennének elegek: ugyanis miközben az állunkat keresgéljük, megszólal John Teller, a sorozatban talán utoljára, Sutter pedig (az én értelmezésemben) rajta keresztül lefekteti a SoA végjátékának alapjait (ami mellesleg sokak szerint a Hamletba van kódolva) - "I only pray that Jackson finds a different path. He already reminds me so much of myself".
Ryan Reynolds régóta dédelgetett, kőkeményen R-es besorolásúnak ígért 
Constantine #1
Az utóbbi Geexkomixokban lelkendeztem már egy sort az Image Comics apoteózisáról és új aranykoráról Robert Kirkman kezei alatt (aki már csatlakozott a saját különbejáratú geek panteonomba Joss Whedon mellé) és az újabb emellett szóló komoly érv a skót képregényírószupersztár, Grant Morrison leigazolása egy minisorozat erejéig. A kísérletező kedvű és elképesztő ötletekkel előrukkoló (lásd még Doom Patrol, WE3, The Invisibles, The Authority, Seven Soldiers, All Star Superman, Batman Incorporated, hogy csak a legismertebbeket említsem) Morrison ezúttal sem hazudtolja meg magát: a Karácsony szenteste játszódó Happy sztorijában a rendőrnyomozóból bérgyilkossá lecsúszott, mocskosszájú, mindent és mindenkit gyűlölő Nick Sax találkozik legvadabb rémálmával, egy kis szárnyas, kék színű, a naív optimizmustól majd kicsattanó egyszarvúval, akit mintha egy Disney rajzfilm sidekick szerepére szóló castingjáról szalasztottak volna. Nick éppen egy félresikerült meló után lábadozik rendőri felügyelet mellett a kórházban és nagyon sürgősen meg kellene lépnie, ugyanis véletlenül nagyon csúnyán agyonlőtte a helyi alvilág egy prominens alakja, a titokzatos Mr. Blue unokaöccsét. A vénájába adagolt morfium nem könnyíti meg a dolgát, de Happy, az idióta kinézetű, beszélő hallucinációja (?) már annál inkább: a kék unikornis kijuttatja a csávából, de nem ingyen. Happy ugyanis egy Hailey nevű kislány képzeletbeli barátja és mivel az egész világon kispajtása mellett az egyetlen személy, aki képes látni és hallani őt, az bizony Nick, így csak ő mentheti meg a kislányt, akinek már csak ötvenkét órája van hátra. Nick Sax, a Karácsony szellemének antitézise persze csak a saját tyúkszaros életét akarja menteni, de Happy mindent elkövet, hogy az őrületbe kergesse és ezzel rákényszerítse az éves jócselekedetére. A sztori és a dialógusok briliánsak, Morrison és Robertson pedig nem fogja vissza magát, ennél mocskosabb szájú és lelkibetegebb szereplőket és a nyomukban járó erőszakot utoljára képregényben talán csak Garth Ennis The Boys-ában olvastam (és nem véletlenül, ugyanis azt is Robertson rajzolta). A sodró lendületű cselekmény egy pillanatra sem ül le és a befejező, negyedik számban fény derül arra is, ki is pontosan Happy és miért éppen egy életének zsákutcájába jutott mizantróp lelki sérült látja egyedül, de ha az olvasó egy újabb Karácsonyi ének feldolgozást vár, nagyobbat nem is csalódhatna: a happy end nem létezik Morrison szótárában, még akkor sem, ha történetesen ez a képregény a címe. Erősen ajánlott darab.
Nem rémlik, hogy eddig olvastam volna bármit is az ONI Presstől, és talán ez még így is maradt volna sokáig, ha a vikingekért való rajongásom nem találkozik össze véletlenül a Helheim című újonnan indult sorozatuk első számával. Bár a vikingek történelmi szerepe és jelentősége előtt is derékból meghajlok, engem azért mindig is jobban érdekelt a mitológiájuk, ami valami elképesztően gazdag, színes és nem utolsó sorban nagyon szórakoztató egy mondavilág, és amiből ugye a fantasy zsáner sem éppen keveset merített az évtizedek során. A Helheim sem a történelmi, hanem a fantasztikus végénél ragadta meg a témát, de egyelőre úgy tűnik, hogy nem a mitológiára hegyezi ki magát a sorozat, hanem inkább a horrort hozza előtérbe. Az első számban ugyanis egy csapat portyázó vikinget látunk, akik démoni hordák elől menekülve térnek vissza a faluba, ám a rettenet követi őket, és végül hazai pályán kell megütközniük az élőhalottak kisebb hadával, akiket egy boszorkány küldött rájuk. A csatában aztán odavész a főhős Rikard is, viszont a folytatásokból mégsem kell majd őt nélkülöznünk. Hogy miért, azt most nem lövöm le, de köze van a varázslathoz, valamint a tűhöz és cérnához. Az első szám rögtön a dolgok közepébe vág, és mivel a füzetnek legalább a fele harcokból áll, így igencsak gyorsan ki is végezhető. A maradék paneleken is még csak nagyjából vázolódik fel, hogy miről van szó, és hogy nagyjából mire is lehet majd számítani a folytatásban, de a kettő együtt már bőven elég ahhoz, hogy hiányérzetünk ne legyen, furdalás az oldalunkban a kíváncsiságtól viszont annál inkább. Joelle Jones rajzai is minden igényt kielégítőek, és jól is illenek ehhez a vérgőzős, kaszabolós zord világhoz, még ha néhol kicsit túlzottan is rajzfilmesnek is hatnak az arányok, vonások. Az első szám kiválóan alkalmas a kedvcsinálásra vikingrajongástól függetlenül is, és végül ha csak egy hentelős viking-horror marad, az sem lesz tragédia, de én azért bízom benne, hogy egy némileg tartalmasabb, és a későbbiekben a skandináv mondavilágot is jobban bevonó széria vette most kezdetét.
Folytatódott, és sajnos a harmadik epizóddal véget is ért az általam a legutóbbi GeexKomixban még ígéretesnek tartott Wolves című sztori. Igazából nem csak jól indult, de kifejezetten jól is folytatódott, hogy aztán Carroll a harmadik részben gyorsan összecsapva (és így rengeteg ziccert kihagyva) idő előtt lezárja ezt a sok lehetőséggel kecsegtető történetet. Vagy mégsem? De erről majd később. A középső részben szépen bontogatta az izgalmas alapszitut, és egy erős cliffhangert is bedobott a végére. Bár az első részben még központi figyelmet kapott Dimitry és Shirokov saját konfliktusa (ahogy az gyanítható volt, a bűnöző emigráns ki akarta használni a tisztességes emigránst a saját céljaira, ezért zsarolta), mostanra mindez szinte marginálissá vált a nagy társadalmi feszültség problematikájának közepette. A harmadik epizód aztán gyorsan rövidre is zárja ezt a szálat, ezzel lényegében totálisan indokolatlanná téve a korábban történteket, hiszen a fő figyelem most már arra irányul, hogy Hershey főbírónő 5 millió tonnányi élelmiszersegély fejében ki akarja adni az összes szovjet származásút a szovjet megavárosnak, East Meg Two-nak. Dreddnek ez persze nem tetszik, és jobb ötlettel áll elő. Na és itt jön a zavarba ejtő befejezés, az utolsó panel ugyanis teljességgel homályos. Azon ugyanis azt látni, ahogy a deportáltak éppen megérkeznek, és egy tábla közli is, hogy most léptek be Mega City 2-be(!), viszont a tábla mellett mégis szovjet bírók posztolnak, és a háttérben is vörös csillagos épületek látszanak. Hogy ez most rajzolói baki, vagy valamiféle csavar a történetben, az sajnos nem derül ki a következő progból sem, mert az megint egy mindentől független, önálló kis epizód. Talán későbbre tartogatják a magyarázatot? Remélem, mert addig nem könnyű megítélni a Wolvest. Mindenesetre érdekes és ötletes az alapvetés, az első kétharmada kimondottan kellemes ígéret volt, de ennél sokkal több van még ebben a dologban, és remélem jobban ki is lesz aknázva majd a közeljövőben. Currie rajzaival kapcsolatban is kicsit ambivalens érzéseim lettek, mert míg Hersheyt valamiért tinédzser fruskának ábrázolja (kb. úgy 50 éves egyébként), addig mindenképpen hatalmas piros pontot írok be neki a járművekért és űrhajókért.
Na erről van itt szó, kérem szépen! Az első értelmes amerikai Dredd képregénysorozat. Az IDW ősszel indított Dredd ongoingja nekem nem jött be, és többször is elmondtam, hogy véleményem szerint azért nem működik, mert az amcsi írók egyszerűen nem érzik igazán ezt a karaktert és a közegét, és enélkül csak sima, középszerű sci-fivé tudják zülleszteni. A Year One azonban sokkal jobb esélyekkel indult a kegyeimért, lévén mind az író, mind a rajzoló nem csak, hogy brit, de egyaránt igazi 2000AD veteránok. Matt Smith már több, mint 10 éve a magazin főszerkesztője, és bár írói tapasztalata korlátozott (néhány képregényepizódot és két Dredd regényt jegyez), már csak a munkájából kifolyólag is jól ismeri a karaktert. Smith nemrégiben írt egy Judge Dredd e-regényt (Judge Dredd: Year One: City Fathers), ami az akadémiáról frissen kikerült Dredd első szolgálati évének idejében játszódik, abban az időszakban, amikor még nem volt rettegett, csak egy jó hatásfokkal dolgozó fiatal bíró. Az IDW-nél most indult Judge Dredd Year One eredetileg ennek az adaptációja lett volna, de szerencsére Smith úgy döntött, hogy inkább új sztorit indít ugyanebben az időszakban. A kifejezetten izgalmas első számban elsőéves bírónknak először akad dolga a PSI-ügyosztállyal, miután városszerte egyre több megmagyarázhatatlan esemény történik. Civilek mutatnak ugyanis furcsa pszichikai képességeket, egy gyerek például a gondolataival szó szerint széttépte az apját fenyegető fegyveres banditát. A PSI-Divízió emberei mindössze annyit tudnak, hogy ezek a pszichikai képességek összehangolódtak, és mintha általuk valami készülne áttörni. Hogy mi, az most még nem derül ki, de nekem lenne rá tippem. A Year One-t a másik IDW-s Dredd szériával együtt olvasva jól érezhető az a különbség, amiről annyit szövegeltem korábban. Smith jól kiegyensúlyozott, jó ritmusú nyitánya önmagában százszor izgalmasabb és érdekesebb, mint a Duane Swierczynski jegyezte eddig megjelent 4 szám összesen. Igazából pont olyan jól megírt és pont olyan karcos, mintha csak az aktuális 2000AD-ben vagy a Megazine-ben futna ez a sztori. Simon Colby rajzai duzzadnak a dinamikától, a részletektől, tocsog bennük a vér is, Dredd is úgy néz ki, ahogy kell, és mindenképpen dicséretes, hogy nem felejtkeztek el róla, hogy a korai években még másik típusú Lawgivert használtak a bírák, bár a kinézetét azért még így is kicsit korszerűsítették. A Judge Dredd Year One szuper kezdés, olyan, amivel a brit-, és az eredeti Dredd-hez szokott külföldi olvasók is elégedettek lehetnek, és persze remélhetőleg az amcsiknak is bejön majd ez a széria. Mivel ezúttal nincs szükség több évtizednyi ismeretanyagra, így a laikusok is nyugodtan belevághatnak. Izgatottan várom a folytatást. Részemről ez nyerte a heti GeexKomixot.
Szóval, Joe Casey új képregényének a címe enyhén szólva nem túl finomkodó és visszafogott. Az érdeklődést felkelti (Ha! Nyilván.), de egyben olyan elvárásokat támaszt, amiknek szinte lehetetlen megfelelni. A szex kicsit túl nagy, túl jelentős, túl hétköznapi, túl intim része az életnek ahhoz, hogy egy nem absztrakt (hanem, ami azt illeti, normál történetmesélési eszközökkel élő) művészeti alkotás definíciója legyen. És az első pár oldalon, amin egy vállalatbirodalom fiatal feje hét hónapos rejtélyes távollét után visszatér a cégéhez, Saturn Citybe, nem is egészen világos, hogy Casey mire akar kilyukadni. De hamarosan az lesz. A főhős, eltűnése előtt, a város saját szuperhőse volt (Armored Saint néven), de egy haldokló szerettének megígérte, hogy megpróbál végre normális éltet élni. Most erre tesz kísérletet, de az önbíráskodástól megfosztott élete üres, eseményektől és izgalmaktól mentes. És itt jön képbe a cím: noha a képregény első száma túl sokat foglalkozik az alapok lefektetésével, a szituáció felvázolásával ahhoz, hogy cselekményéből, irányából messzemenő, sőt, bármiféle következtetéseket lehessen levonni, de nyilvánvaló, hogy a maszkos igazságosztást Casey nem holmi heroikus, önzetlen cselekedetként, hanem a szexuális aktust is kiváltó izgalomforrásként látja. És ehhez a főhős annyira hozzászokott, hogy a férfiakat érő normál ingerek, mint pl. két egymást (meglehetősen explicit képeken) nyalogató gyönyörű nő látványa, már annyit sem mozgat meg benne, mint egy bárányfelhő. A koncepció érdekes, és akkor lesz igazán jó, ha Casey következetes marad hozzá, és a lehető legtávolabb tartja az egészet a szuperhős-témától, és azt inkább csak háttérnek használja. A sorozat sikere egyébiránt biztos nem az eddig független európai képregényeken dolgozott Piotr Kowalskin fog múlni – rajzai fantasztikusak, dinamikusak, élettel telik, a szereplők arcára kiülő érzelmek hihetetlenül beszédesek, a panelkezelése elsőosztályú, és az egészet hibátlanul koronázza meg Brad Simpson élénk, popartos színvilága. A sztori maga egyelőre inkább „érdekes” (de nem, nem úgy, mint az érdekes arcú nő), mint ténylegesen „jó”, de várjuk meg, mi lesz belőle. 
Mike Mignola nem tudja meghazudtolni önmagát. Bármennyire is imádom a Hellboyt és a B.P.R.D.-t, titkon azért mindig reménykedem benne, hogy egyszer csinál valami drasztikusan mást is, valamilyen más műfajban/stílusban/témában. Ehhez képest a Baltimore, noha nem a Hellboy univerzumban játszódik, minden lényeges tekintetben játszódhatna akár abban is, és ugyanez áll a John Arcudival közös új sorozatára, a Sledgehammerre. Ha behelyettesítjük a második világháborút valamely későbbi konfliktussal, nyugodtan kicserélhetnénk a comic címszereplőjét a végzetkezű vörös démonra, és senki észre se venné a különbséget. De nem panaszkodom: a Sledgehammer 44 ennek ellenére (sőt, a francba is, részben pont ezért) baromi szórakoztató háborús sci-fi akció. A felütéstől kezdve, amin a főhőst bombaként dobják le egy francia városkában zajló ütközet közepébe, az egyszerű, amerikai közkatonák abszolút uralkodó szemszögén át a képregényvégi lazán előadott cliffhangerig, minden a helyén van – ami nem csoda, Mignola és Arcudi elsőosztályú történetmesélők. Hogy a sorozat mennyi újat lesz képes mutatni mindkettejük már megszokott szériáihoz képest, mennyire vív majd ki magának elismertséget a saját jogán, az más kérdés, mindenesetre a témában van elég sci-fis, robotos, ponyvás potenciál, hogy a geekek érdeklődését határozatlan ideig fenntartsa. Ellenben a rajzok terén már nem állunk ennyire fényesen. Jason Latournak van érzéke az akcióhoz, a tempóhoz, a panelkezeléshez, de az emberekkel meggyűlik baja, az arcábrázolásai meglehetősen primitívek és karikaturisztikusak, a csipeszszerű orrok pedig különösen bökdösik a csőrömet. Sőt, azt hiszem, életemben legelőször Dave Stewarttal sem vagyok teljesen kibékülve: szürkés-barnás színei túl egyszerűek, laposak, jellegtelenek, nyoma sincs bennük azoknak a fantasztikus kontrasztoknak, árnyalatoknak, amikkel általában dolgozni szokott. Összességében jópofa, de az első szám nem hagyott mély nyomot (hát manapság már senki nem tudja, hogy kell egy debütáló füzettel tökönragadni az olvasót?). 
Tevekiütés, keselyűnyak-elharapás, hatalmas, férfias őserő, ellenállhatatlan vadság és monumentális zene. Bár 1982-ben még aligha létezett olyan, hogy "tipikus Schwarzenegger-film", bő három évtized távlatából a Conan a barbár mégis inkább tűnik egy tipikus Schwarzenegger-filmnek, mint egy igazán hű Robert E. Howard-adaptációnak. És bármilyen jó lenne egyszer egy utóbbit is látni a mozivásznon, ez nem különösebben zavar egyikünket sem, mert John Milius klasszikusa a maga jogán is egyike lett A Filmeknek, Amik Formálták Az Ifjúságunkat - és az ereje még ennyi idő után sem szállt el. Nem szégyellünk nosztalgiakönnyeket hullatni, amikor visszaemlékszünk első találkozásunkra vele - nem lehet mindenki olyan kőarcú barbár, mint Arnold.
Unjátok a képregényfilmeket? Csak várjatok, már úton vannak a '60-as évek: Darren Aronofsky 
KÉP: Dave Bautista, más néven drabális állat lesz Drax a 
Ez a J.J. Abrams tényleg levakarhatatlanul ott van mindenhol: Robert Downey Jr. azt mondta, hogy besegített nekik a 
Brad Bird és Damon Lindelof 
Age of Ultron #1
Alan Grant egy brit képregénylegenda, egy sajátos stílussal rendelkező, tehetséges és tapasztalt író, akinek igencsak jelentős érdemei vannak Dredd bíró mitológiájának kiépítésében is, hiszen a 80-as években Wagner állandó írótársaként olyan klasszikusokat alkotott, mint pl. a Judge Death Lives, vagy az Apocalypse War. Éppen ezért fájdalmas és dühítő volt olyan ócskaságot olvasni most a tollából, mint ez a Witch's Promise című bugyutaság. A szerencsére csak hat oldalt pazaroló epizódban egy régebben alkotott, és már akkoriban is kritizált karakterét hozta vissza, bizonyos Toots Milloyt, aki egy női magánnyomozó és egyben boszorkány. Ez az urbánus fantasybe hajló, végtelenül ostoba és céltalan kis hülyeség talán a 70-es években még elfogadható lett volna, de azt nem tudom, hogy manapság hogy engedhettek át egy ilyet. Na, ugorjunk is gyorsan! 
Amikor a Wallace Wood illusztrálta Mars Attacks! gyűjtőkártyák piacra kerültek 1962-ben, alig gondolhatta a kiadója (ami egy idő után kénytelen volt beszüntetni a gyártásukat, mert a közvélemény felháborodott a szexualitás és az erőszak explicit ábrázolását látva), hogy még fél évszázad múlva is életképes franchise válik belőle. Nem túl nagy, nem túl híres, de azért életképes, amihez nyilván Tim Burton 1996-os filmadaptációja is hozzájárult. John Layman, a Chew írója tavaly indította el az IDW-nél új képregénysorozatát, amiben a gusztustalan külsejű marslakók óriásrobotok- és rovarok segítségével rohanják le a Földet, lényegében azért, mert 50 évvel korábban pár, nálunk űrhajótörést szenvedett társukat néhány bizalmatlan vidéki amerikai tűzzel és vassal fogadta. Az idióta redneckek védelmében: ők nem tehetnek róla, hogy a marslakóknak olyan széttaposnivaló fejük van. Most viszont a vörös bolygó teljes hadereje ostromolja az emberiség utolsó védővonalát, ami többek közt egy exűrhajós veterán szenátorból és egy bolhacirkuszát marsi technológiával óriásméretűre növesztett mutatványosból áll. A hetedik részből pedig megtudjuk, hogy a maffiát nem hatja meg holmi földönkívüli invázió, végrehajtóik akkor is a halálraítélt besúgót hajkurásszák, ha az egész világ lángokban áll körülöttük – és kiderül, hogy igazuk van. Layman szériája harsány, lendületes, vicces, totálisan hatásvadász és agyament, véresen-szimpatikusan komolyan vehetetlen. Van benne zseni gyerek, zseni tudós, echte seggfej, tökös katona, szuperkütyü, repülő csészealj, gusztustalan idegen, doomsday fegyver, romba dőlő metropolisz, a legtitkosabbnál is titkosabb titkosügynökség, óriásrovar, óriásrobot (ezeket már említettem, de: nem lehet elégszer), gore, szóval, minden, ami egy pokolian szórakoztató, vérbő B-sci-fihez kell. Egyetlen apró bajom van vele: ha csak egy kicsit lenne őrültebb és gonoszabb, igazi kultuszmű is válhatna belőle. Így, pont a határnak az innenső oldalán, simán „csak” baromi jó. 
Aaaaah, mennyire hiányzott nekem a klasszikus stílusú League of Extraordinary Gentlemen! Alan Moore utóbbi munkái az irodalmi karaktereket összeterelő képregényben (Black Dossier, Century) meglehetősen más irányt vettek, mint az első két minisorozat, ami alapján mind megszerettük a koncepciót. Ami persze önmagában nem baj, mert semminek nem tesz jót, ha se vége se hossza, ismételgeti önmagát, de ha a stílusbeli eltérésektől eltekintünk, a Century akkor is hagyott maga után kívánnivalót. A Nemo: Heart of Ice-szal (egy ötven oldalas, különálló graphic novel) a sorozat visszatér az „egyszerű” kalandhoz, és úgy rántja össze a XX. század elejének ponyvakalandorait (pl. Jack Wright, Tom Swift), Poe-t, Lovecraftot és Vernét, hogy pislogni sem tudsz. A cím nem véletlenül nélkülözi egyébként a LoEG-et, a „szövetség” ugyanis nem kap benne szerepet, a történet helyette Jannira, Nemo kapitánynak a Centuryben megismert lányára koncentrál, aki bizonyítani akar magának és apjának (aki persze már halott): a Nautilusszal sikerre akar vinni egy antarktiszi expedíciót, amiben apja elbukott. A küldetést nehezíti, hogy a legénységének a frenetikus nyitójelenetben felvázolt kalózakciója következményeként megkárosult médiamágnás (maga Kane, az aranypolgár) hajtóvadászatot hirdet rájuk. Az expedíció és a menekülés közti határvonal elmosódása gondoskodik a tempóról, de a kaland, az életveszély és a felfedezés izgatottsága hamar átcsap nyugtalanító horrorba, ahogy Poe és Lovecraft rémálmai (O’Neill istenenemdekurvagyönyörű képein) megelevenednek. A Heart of Ice cím pedig nyilván okkal rímel Joseph Conrad Heart of Darknessére, mert noha túlzás lenne karakterközpontú műnek nevezni, a képregény valahol mégis arról szól, ami Jannit belülről hajtja, és arról, gondolkodásmódja, élete hogyan változik meg az utazás során. A stílusok, műfajok és karakterek vegyítése mellett Moore bedobja a szokásos kísérletezését is: egy jelenetben a narratíva szó szerint szétesik, a panelek sorrendje véletlenszerűen felcserélődik, ahogy a szereplők egy olyan helyen haladnak át, ami összekócolja az időérzékelésüket. Félelmetes, és briliánsan játszik a befogadóval, akinek magának kell a fejében rekonstruálnia a szekvencia helyes kronológiáját. Még jó sok ilyet kérek. 
A Snapshotot tavaly már volt szerencsém olvasni a Judge Dredd Megazine oldalain, és már akkor az év egyik legjobbjának kiáltottam ki. A Diggle/Jock páros "creator-owned" sorozatára (amit a jól összeszokott duó évek óta a szabadidejében készítgetett) most az Image csapott le jó érzékkel, ők pedig értelemszerűen 4 füzetre osztották el az eredetileg 15 oldalas adagokban leközölt sorozatot, bár az előzetes hírekkel ellentétben végül mégsem színezték ki, de ennél nagyobb tragédia ne érje a képregénykiadást. Jock rajzai ugyanis ff-ben a leghatásosabbak. A Snapshot egy őrülten izgalmas, nagyon pörgős és fordulatokkal teli összeesküvős akció sztori, amiben egy Jake nevű san franciscói geek talál egy okostelefont a parkban, abban pedig képeket egy halott férfiről. Megdöbbenni azonban nincs ideje, mert megszólal a telefon, vonalban egy rendőr, aki közli, hogy egy nyomozás bizonyítékához jutott hozzá, de ne aggódjon, csak várja meg, míg megérkezik az emberük a telefonért. Csakhogy a szerv helyett egy fegyveres bérgyilkos érkezik, ezért emberünk kénytelen menekülőre fogni, és irány a rendőrség. Ott viszont maga a képeken látható hulla jelentkezik a tulajdonáért, és ad elő egy nehezen hihető sztorit, amit a zsaruk persze megkajálnak. Jake ezt nem veszi be, ezért saját maga jár utána a gyanús férfinak, amivel aztán csak még nagyobb veszélybe sodorja magát. Digglet és Jockot külön-külön is a legnagyobb kedvenceim között tartom számon, de amikor összeteszik, amijük van, na akkor alkotnak csak igazán ütős dolgokat. A történet főleg az első részben rendkívül gyors tempójú és tökölésmentes, nincs ismerkedés a főszereplővel, hanem rögtön bele a közepébe, ami ideális "olvasóbehúzó" számmá teszi, de a folytatás sem kevésbé dinamikus, csak ekkor már válaszok és új szereplők is érkeznek szerencsére. Diggle rendkívül intenzív, akcióban gazdag sztorija mint mindig, most is Jock laza, ám hihetetlenül dinamikus rajzaival együtt érzi magát a legjobban, így aztán a Snapshot is abszolút egy "olvasásra erősen javasolt" kategóriájú cucc.
Új rovatunkban könnyes nosztalgiával gondolunk vissza törő csontokra, fröcsögő vérre, neonos képekre, szintis/beates zenékre és fantasztikusan tehetségtelen, de szeretnivalóan brutális színészekre, amik és akik annak idején olyan gyönyörűen rontották meg tiszta és ártatlan gyermekkorunkat.
Ben Affleck Argójában, a mostani Oscar fő esélyesében van egy Kirby nevű karakter, aki rajzol néhány storyboardot ahhoz a kamu sci-fihez, amit a CIA falként használ a forradalmi Iránban rekedt amerikai foglyok kimenekítéskor. A film szerint az Argo egy nevetséges sci-fi forgatókönyv volt, ami a megfilmesítés reménye nélkül porosodott egy producer irodájában. A valóság kicsit másként fest: a forgatókönyv eredetileg Roger Zelazny A fény ura (Lord of Light) című klasszikus sci-fijének 50 millió dollárosra tervezett adaptációja volt, és még Ray Bradbury is dolgozott rajta. Forgatókönyvírója szerint a mű a Star Wars egyfajta inverze lett volna, ami belülre, az emberi elmére koncentrál, nem kívülre, a galaxisra. A rendkívül ambiciózus projekt nagyon is valós volt, és nem csak egy filmet, hanem egy nagy sci-fi parkot is magában foglalt, amit Aurorában építettek volna fel, és ami a film díszleteiként is szolgált volna. Az ezekhez készült koncepciós rajzok pedig a legendás képregényes, Jack Kirby (Amerikai Kapitány, Avengers, X-Men, Thor, meg amit akarsz) munkái voltak. John Chambers (a filmben John Goodman alakításában) hollywoodi maszkmesteri munkája mellett valóban dolgozott a CIA-nak is, mint álcázó/maszk szakértő, ő javasolta a projektet Tony Mendeznek, aki a túszok kiszabadításáért volt felelős - röviddel ezután a siker előszobájában lévő Science Fiction Land projekt összeomlott pénzügyi nehézségek, botrányok és vádemelések közepette, egy hétre rá pedig Mendez kihozta Iránból az Argóra keresztelt "kamufilm" segítségével az amerikai túszokat. (Minderről, vagyis az Argo igazi hátteréről, jelenleg dokumentumfilm készül Science Fiction Land címen, egy .jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Green Lantern Corps Annual #1
Miközben az új amerikai Dredd sorozat nem igazán tudja lenyűgözni sem az új, sem pedig a régi olvasókat, addig a brit 2000AD-ban az eredeti és hamisítatlan Dredd bíró már annál inkább képes rá. Jó idők járnak most ott a magazinnál, zseniális írók és rajzolók váltogatják egymást, és biztosítják hétről-hétre a kiválóbbnál-kiválóbb olvasnivalókat, így arra gondoltam, hogy minek pazaroljam a karaktereket időről-időre a béna amcsi hamisítványra, mikor ennyi erővel az eredetiről is beszámolhatnék. Ezt fogom most tenni.
A cikk vendégbloggerünk, Farkas Dávid munkája.
A történet szerint az általunk ismert világon túl létezik egy démonok által lakott túlvilág is, és a kettő időtlen időkig háborúzott egymással. Néhány száz évvel ezelőtt sikerült csak a szembenálló felek diplomáciájának (amennyiben egy fröcsögő démoni horda küldöttségét szabad így neveznünk) kieszközölnie egy békeszerződést, amit bizonyos időközönként meg kell újítani. A kétezres években járunk, és közeledik az újabb aláírási ceremónia időpontja. A világunkba érkezik ennek felügyelője, Giuseppie Mayart, akinek testi épségéért Taki Renzaburo, nappal egy elektronikai cég értékesítőjeként dolgozó salaryman, mellékállásban pedig sötét ügyekben jártas katona, valamint Makie, az árnyékvilágból érkezett gyönyörű testőr gondoskodnak. Szükség is lesz rájuk, hiszen a békében kevésbé érdekelt démoni terroristák meg akarják zavarni szerződés aláírását, hogy örökre háborúba taszítsák a két világot. 
Kawajiri novella-adaptációja minden eredetisége mellett néhány elemében meglepő hasonlóságokat is mutat több ismert, a popkultúra szerves részét képező alkotással, vagy karakterrel. Hangulatában, a várost mutató képsoraiban és színeiben szinte tökéletesen hozza Ridley Scott 1982-es Szárnyas Fejvadászának minőségét, míg az Akira például a Wicked City-ből vesz át pillanatokat. A nyitó jelenetsor kocsmabejárata például mindkét animében rendkívül hasonló. A Wicked City ráadásul közel egy időben jelent meg minden csápos hentai alfájával és omegájával, az Urotsukidōji anime-változatának első részével, és egyes képi megoldások, főleg az erőszakos jeleneteknél nagyban hasonlítanak a két műben.
Mindenkit meglepetésként ért, amikor nyáron a San Diego Comic-Conon Tarantino bejelentette, hogy a Djangóból készít egy ötrészes képregénysorozatot a DC-nek. Motivációja erre saját bevallása szerint nem csak az volt, hogy mindig is szerette a képregényeket (különösen a szuperhős és a western témájúakat), hanem az is, hogy ilyenformán megoszthatja a közönséggel azokat a jeleneteket is, amiket a forgatókönyvben ugyan megírt, de amik idő/helyhiány miatt a kész filmbe már nem kerültek bele – merthogy állítólag a képregény a teljes, eredeti forgatókönyvnek a 100%-ig hű adaptációja. Az első rész apró eltéréseket mutat csak a filmmel: egy plusz dialógus itt (Schultz a fehérek feketékkel kapcsolatos törvényeiről faggatja Djangót, hogy vajon számíthatnak-e a seriff felbukkanására, ha belépnek a kocsmába), egy flashback-töredék ott, ami viszont érdekes, hogy hiányzik belőle a Szigfrid-mítosz felidézése. De fontosabb a rajz: és a francba is, a Scalped zsenijénél, R.M. Guéránál ezer év alatt sem találtak volna jobbat ennek a véres-mocskos vadnyugati történetnek a képregényes elmeséléséhez. Kíváncsi lennék egyébként, hogy Tarantino mennyire határozta meg saját maga az oldalstruktúrákat, panelszerkezeteket, és mennyire bízta rá Guérára, mindenesetre nagyon jól működik az egész, hibátlan a hatásmechanizmusa. Azon pedig nem lehet segíteni, hogy hang (kiejtés, beszédstílus, zene) hiányában a film sok élvezetes nüansza elveszik, és azon sem érdemes bánkódni, hogy a színészek nem nagyon ismerhetők fel a rajzokban. És mivel a filmélmény már mögöttem van, azt is nehéz megítélni, hogy önmagában a comic mennyire állná meg a helyét, de kiegészítésnek mindenképpen nagyszerű. 
Bár az IDW-s széria második része már mutat némi fejlődést, de továbbra sem cáfolja meg azt a lassan ténnyé váló feltételezést, miszerint Dreddet nem tud írni amerikai író (kivéve, ha 12 éves kor óta Britanniában él, mint John Wagner), legalábbis jól nem. Ez a Dredd egy amerikai fejlesztés, ami próbál, igyekszik, erőlködik, hogy méltó legyen az eredetihez, de ahhoz túlságosan is nagy a különbség a két képregényes kultúra, és az írási módszerek között. Az IDW-s széria gyors, túl egyszerű és felszínes, mint egy szuperhősképregény, itt mindig kell valami, ami robban, ami lő, ami ég, és pont az a fekete humor és intelligencia hiányzik a lapjaiból, amitől a 2000AD 8 oldalnyi Dreddjében is sokkal több van, mint ebben a két füzetben összesen. Duane Swierczynski első története nem szorosan kapcsolódó folytatása az előző számban megkezdettnek, ami során meghibásodott robotok okoztak nehézséget bíróinknak. Ezúttal Myers bíró keveredik gyanúba, és a tisztázás érdekében Dredd segítségül hívja Andersont, akinek ez lesz az itteni bemutatkozása, mondanom sem kell, az ő karaktere megint csak meglehetősen idegen az eredetitől. A sztori nem olyan rossz, de megkímél a nagy meglepetésektől, és az író túl gyorsan zárja le az egészet. A teljesen érdektelen és felesleges második kis szösszenet (a Zaucer of Zilkből megismert vagy megutált Brendan McCarthy rajzaival) lapjait nyugodtan feláldozhatták volna e célra. Ebben egyébként Anderson derít fel nevetségesen egyszerűen egy gyilkosságot. Az amerikai Dredd széria nem halad jó úton, és így nem is jósolok neki nagy jövőt, bár ha igazam lesz, a veszteség akkor is könnyen kiheverhető lesz, hiszen legfeljebb megmarad nekünk a magas színvonalú eredeti karakter és sorozat. Persze aki nem rajongó, nem kíváncsi az eredetire, az ettől függetlenül megtalálhatja a számítását ebben is, de a brit eredeti ismeretében szembetűnő a különbség, és aki pedig a film után szeretne jobban megismerkedni Dredd bíróval, az véletlenül se itt kezdje.
Egyrészt a Dark Horse mostanában megjelenő Star Wars képregényei igencsak jók (tessék vetni egy pillantást a Dawn of the Jedi-ra), másrészt, bizonyos szempontból (ha nem is feltétlenül minőségiből) a nemes egyszerűséggel csak Star Warsra keresztelt új széria közülük is kiemelkedik. Aki nagyon unja már a banánt a mindenféle klónháborús történetekkel, vagy főleg, ha egyébként is az írók hajára kenetne mindent, ami a prequel-trilógiával kapcsolatos, és a klasszikusok hangulatára vágyik, az jelenleg csak ettől kapja meg, amit akar. Brian Wood képregénye nem sokkal az első film, az Új reménység után veszi fel a fonalat: a Halálcsillag elpusztításával ugyan a lázadók komoly győzelmet arattak, viszont cserébe el kellett hagyniuk a bázisukat, és most újat kell keresniük – ami korántsem olyan egyszerű a Birodalommal a nyomukban, akármilyen átkozottul nagy is a galaxis. A legmeglepőbb az első részben, hogy Wood fogja magát, és türelmesen elmagyarázza az olvasónak, hogy mi az a Birodalom, kik azok a lázadók, és mi is volt a Halálcsillag – szerencsére ezt csak úgy mellékesen teszi meg, de így is kilóg az egyébként elég patentos, gördülékeny történetvezetésből. Mert hát mi értelme? Őszintén, aki ezeket nem tudja magától, miért és hogyan van a világon egyáltalán? Whatever. A lényeg, hogy a képregény jó. Wood az első számot azzal tölti, hogy érdekes pozíciókba helyezi a főszereplőit, Hantól Darth Vaderig (és ki kell emelni Leiát, aki itt pár oldal alatt túltesz az egész filmtrilógia alatti kombinált badass-ségén), és az egésznek különös pikantériát ad az, hogy birtokában vagyunk egy csomó olyan információnak, aminek a szereplők itt még nem (ki kinek a kicsodája – ezzel nagyon szépen el lehet majd játszadozni). D’Anda rajzai is pofásak, dinamikusak, bár helyenként elnagyoltabbak, és rajzfilmszerűbbek, mint szeretném – és ha már itt tartunk, a színek is lehetnének kicsit visszafogottabbak. De tényleg süt az egészből az a hamisítatlan, eredeti Star Wars-hangulat, ezért pedig egy rajongónak már megéri. 
Sok minden történt 2012-ben az amerikai képregény háza táján. Például kerek egésszé vált a Scalped, és elkezdődött a Saga, és ezért a kettőért már önmagában megérte comicot olvasni tavaly. Aztán még meghalt Pókember, újjászületet Jézus, sidekicket kapott a Megtorló, kiderült, mire volt jó a DC 2011-es Új 52-je (nem túl sokra), feldübörgött a Marvel NOW!, a The Walking Dead pedig letarolt mindent. Tanult kollégáimmal hármasban, (Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba, TheBerzerker), áttekintettük 2012-t. Először közösen megbeszéltük (a fogorvosi számláinkat majd megkapja a főszerkesztő), mi volt az év 10 legjobb képregénye, majd pedig mindegyikünk összeszedte a másik kettő ignoranciája és ízlésficama miatt a TOP10-ből égbekiáltó igazságtalansággal kiszűrt gyöngyszemeket (illetve néhány, valami okból említésre érdemes eseményt). Lo & behold!
(Cikkünk szerzője a játékipar egyik veteránja. Munkája során számos bizalmas információ és érdekesség jut tudomására, melyek közül rendszeresen kíván itt csemegézni, természetesen szigorúan ügyelve informátorai anonimitására és arra, hogy ezek a titkok azok tudtával és beleegyezésével szivárogjanak ki. Minden általa szállított anyag Geekz exkluzív, itt olvastok róla először.)
Hogy a teljes PlayStation ökorendszer meg legyen mozgatva, a rendezői kommentár mellett ki lehetett volna küldeni a PSP képernyőjére egy interaktív világtérképet is, valamint egy alternatív nézetet, az adott epizód főhősének látószögét.
Kisebb csoda az, amit Scott Snyder az új Joker-sztorival, a Death of the Familyvel művel. Egyrészt csoda, hogy a sötét lovag és a gyilkos bohóc ezerszer szanaszét cincált kapcsolatába még be tud vinni ennyi ötletet, nagyszerűséget, és ami eddig is benne volt, azt ennyire expliciten képes felhasználni. Csoda, hogy a 15. számot keretbe záró, szintén réges-rég elkoptatott narrációt ilyen mesterien képes az atmoszférateremtés szolgálata állítani (jesszus, az utolsó, egyébként Grant Morrison Arkham Elmegyógyintézetét idéző jelenet, amiben Batman besétál Arkhamba, egyszerűen kurvára hatásos, sőt, félelmetes). És csoda, ha másfajta is, hogy ez a fantasztikus író időről-időre egyszerűen alábukik a középszerűségbe. Mert a felütés és a lezárás kétségkívül tökéletes, de a közhelyes „szemtől szemben” szekvencia az ágyútöltelékként megjelenő rendőrséggel, és a csaknem unalomba fulladó, elnyújtott „családi” csevej bizony hajlamos kikezdeni az olvasó türelmét – a hangulatfestés sokkal jobban megy Snydernek, mint a cselekmény tényleges kibontása. Szerencsére Joker karaktere olyan mocskosul félelmetes (!), hogy az hajlamos minden negatívumot félresöpörni. Egy cikk kedvéért egyszer elolvastam az összes, és tényleg, az ÖSSZES valaha megjelent Joker-sztorit, és nem rémlik, hogy bármelyikben akár közel ennyire jól ábrázolták volna ezt az aspektusát – legjobb pillanataiban Snyder képregénye nem holmi szuperhőstörténet, hanem konkrétan horror. És a zárókép a Batmant elnyelő, koponyafénnyel világító elmegyógyintézetről (mint a ház az Amityville Horrorban), a briliáns kontrasztként (nem akármilyen okból) odadobott „love” szóval, további csodálatos poklot sejtet. 
Ha nem tévedek, akkor a one-shotokat leszámítva, a 2005-ben megjelent The Island óta ez az első Hellboy képregény, amit Mignola nem csak ír, de teljes egészében rajzol is (ráadásul ez most egy ongoing sorozat, az első, amiben a karakter szerepel – hiszen az eddigiek többé-kevésbé különálló minik voltak). Már csak ezért is öröm volt olvasni – és amúgy is, csaknem másfél évet vártunk rá, hogy a végzetöklű vörös démonhős „halála” (The Fury) után folytatódjon a sztori. Most itt van, és egy kicsit más, mint vártam: Mignola és Duncan Fegredo ide vezetett, egyre sötétebb és monumentálisabb trilógiája után (Darkness Falls, The Wild Hunt, The Storm/The Fury) az új széria, ami a hangvételt illeti, visszatér kicsit az évekkel ezelőtti gyakorlathoz. Avagy élet vagy halál, majdnem mindegy, a főhősnek így is úgy is rosszakaró rondaságokkal kell pofozkodnia. Mignolának nyilván vannak komoly tervei a karakterrel, amikkel kapcsolatban itt még csak apró morzsákat hint el, de egyelőre azt a gótikus bunyót, azt a száraz humort, azt a gazdag mitológiai hátteret, és azt a fantasztikus képi világot kapjuk, aminek köszönhetően a Hellboy eredetileg népszerű lett (Mignola nem felejtett el rajzolni, kurvára nem). Az első szám nem az az „év képregénye”, amit sokan vártak (vártunk), de talán nem is baj: valahonnan el kell kezdeni építkezni a tavalyi hatalmas események lecsengése után, és Mignola tudja, mit csinál, ez a grandiózus kontextust biztosító baba yagás bevezetőn is látszik. (Azért az se mindennapos, hogy egy csaknem két évtizede futó sorozatról azt kell írni: meglátjuk, mi lesz belőle – bár nem a színvonala az, ami kétséges.)
Amikor az IDW nemrégiben összeállt a brit 2000AD-vel a gyümölcsöző együttműködés jegyében, a saját Dredd sorozaton kívül különféle újrakiadásokról is megegyeztek. Az viszont számomra legalábbis több mint meglepő, hogy első reprintnek pont a meglehetősen bizarr és jó eséllyel megosztó The Zaucer of Zilk-et választották (ami egyébként viszonylag friss cucc, idén tavasszal futott a brit magazinban). A most két 30 oldalas füzetben újraközölt képregény a jellegzetes színpompás stílusáról ismert 2000AD veterán Brendan McCarthy, valamint a brit új nemzedék egyik legtehetségesebb írójának, Al Ewingnak a közös munkája, bár az ötlet és a karakterek elsősorban McCarthy agyából pattantak ki. A képregény émelyítő, ám mi tagadás, mégiscsak impresszív színkavalkádját, és enyhén szólva is érdekes figuráit elnézve joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ezek mégis mit szívtak az alkotói munka során?! Mert hogy ez a pszichedelikus fantazmagória leginkább úgy fest, mint a "Jamie és a Csodalámpa 20 év múlva", vagy mint valami szivárványszínű hippirémálom, ahol dimenzióugró színes trapéznadrágokkal és felhőkön csücsülő fogemberkékkel is összefuthat a mit sem sejtő olvasó. Azért ez az elsőre talán kicsit ijesztő látványvilág egy LSD fogyasztása nélkül is érthető, középszerű mese/fantázia történetet takar, amiben Zilk varázslatos világában a gonosz Errol Raine szeretné megszerezni az örökké fiatal Zaucer varázserejű pálcáját, hogy a sajátjával egyesítve az erejét, azt a saját megfiatalítására használja fel. Az egyik mellékszereplő vicces narrálásával kísért történet nem éppen a képregény erőssége, inkább csak alibi McCarthyék vizuál-agymenéseihez, de közben hazudnék, ha azt állítanám, hogy egyáltalán nem szórakoztam a humoros abszurditásokon; ugyanakkor néhol kicsit fárasztott is a sajátos nyelvhasználat. Nem véletlenül írtam, hogy megosztó lehet a TZoZ, mert akinek a gyomra nem veszi be ezeket a kissé elvarázsolt hüleségeket, az tartsa is jó távol magát tőle, viszont aki nyitott a rendhagyó, mindfuck-jellegű képregényes dolgokra, az ennél jobbat aligha talál a mostani kínálatban.
Isten áldja a 3D-t.
