Senkit ne tévesszen meg a cím, ez nem egy a magyar klubcsapatok zavaros pénzügyleteit leleplezni szándékozó tényfeltáró riport, hanem egy újabb kultgyanús film Angliából, és egy újabb szerencsétlenül fordított cím. Merthogy a Futballmaffia (ami egyébként a keresztségben a kevésbé félrevezető Rise of the footsoldier nevet kapta) esetében a futball és a maffia között nem hogy nincs közvetlen kapcsolat, de ha pontosak akarunk lenni, akkor igazából se futballról, sem pedig maffiáról nincs benne szó. A fiatal brit rendező Julian Gilbey egy kegyetlenül őszinte és megrázó filmet készített a brit alvilág egyik legendás alakjáról, illetve annak pályafutásának három évtizedéről, és mindezt olyan fokú realitásra törekedve, hogy a film nagyon jó eséllyel pályázhat a „mindenidők legbrutálisabb gengszterfilmje” címre is. A Futballmaffia egy a bűn és az erőszak számtalan formáját felvonultató alvilági tárlatvezetés.
Carlton Leach alakját a film reklámszövegével lehet a legjobban összefoglalni: Futballhuligán. Kidobóember. Gengszter. Legenda. A 70-es években még a West Ham United harciasabb vérmérsékletű szurkolóit magába foglaló ICF (Inter City Firm – nevüket onnan vették, hogy a szurkolóknak indított különvonatok helyett Intercity-vel utaztak idegenbe) sorait erősítő Leach mindennapjait akkoriban főleg a balhék, a rivális szurkolókkal való véres hétvégi összecsapások tették ki. Majd miután a rendőrség bekeményített és komoly börtönbüntetéseket helyezett kilátásba a rendbontásokért, a futballhuligánok jelentős része arra kényszerült, hogy máshol vezesse le felesleges energiáit, ezért aztán sokan elszegődtek kidobóembernek diszkókba, bárokba. Carlton Leach is ezt az utat választotta, de hamarosan magába szippantotta az éjszaka, a nők, a partik és a kábítószerek bűvkörébe került, majd a 80-as évek végére, a 90-es évek elejére az egyszerű ajtónállóból már nagystílű gengszterré lett. Bűnöző cimboráival együtt veszélyes társaságot alkottak, de az angol alvilág is olyan, mint a többi, nem bízhatsz senkiben sem, és ha úgy alakul, akkor nem kizárt, hogy a legjobb barátod fog majd hátba szúrni.
A Futballmaffia két jól elkülöníthető részre osztható. A film első kétharmada Carlton Leach felemelkedését mutatja be nekünk, hogyan válik a szurkolói szubkultúra egyik arctalan hőséből az éjszakai élet császára, mindössze 2 szűk évtized leforgása alatt. Leach, mint valami essexi Tony Montana lépdel felfele a ranglétrán, ám a forrófejű, a drogok és a szteroidok hatására a családjával is egyre erőszakosabban viselkedő férfi idővel már valamivel mérsékeltebbé, óvatosabbá válik, míg barátai ezzel szemben egyre mélyebbre ássák magukat az alvilágban, kapzsiságuk, kiszámíthatatlan viselkedésük és határtalan agresszivitásuk miatt később meg is ütik a bokájukat. A harmadik harmad már rájuk koncentrál, egészen pontosan a haláluk körülményeire, vagyis a kriminalisztikában a rettendoni hármasgyilkosság néven elhíresült eset hátterére. 1995. december 7-én Essex egy elhagyott részén egy Range Rover-ben három férfi holttestére bukkant néhány helyi gazda. A férfiak mind Leach barátai, belső körének tagjai voltak. Leach legjobb barátját Tony Tucker-t, a kegyetlenségéről hírhedt Pat Tate-et, és a kissé ostoba Craig Rolfe-ot kegyetlenül kivégezték. A gyilkosságért letartóztattak ugyan két férfit (akik a mai napig ártatlannak vallják magukat), de az eset még máig nem tisztázódott. A film ezért három lehetőséget is számba vesz, és ezeket próbálja meg dramatizálni, de ugyanakkor egyik verzió mellett sem teszi le a voksot, a nézőre bízza a döntést. Carlton ekkor már a háttérben marad, többnyire csak a filmet végigkísérő narrációja kommentálja az eseményeket.
A nálunk még kevésbé ismert szereplőgárda kiválóan teljesít, a Carlton-t alakító Ricci Harnett (28 nappal később) igazi alázattal kezelte a szerepét, hitelesen hozza a pillanatok alatt állattá válni képes szurkoló, gengszter és férj szerepét. Harnett amúgy a szerepért képes volt rövid idő alatt jelentős izomzatot felpakolni magára, hiszen az igazi Carlton Leach konkrétan testépítő alkattal bír. A Tony Tucker-t alakító Terry Stone (alias Terry Turbo) kissé lökött, majd idővel egyre indulatosabb figurája talán még nála is meggyőzőbb, de az igazán lenyűgöző teljesítményt egyértelműen a némileg már ismertebb Craig Fairbrass nyújtja az ultrabrutális Pat Tate megformálásával, amint könyörületet nem ismerő agresszív gépezetként hozza a frászt mindenkire, nem utolsó sorban a nézőkre is. A filmben ezenkívül remekel még az angol független filmek elmaradhatatlan mellékszereplője Frank Harper is.
A reményteljes rendező/író Gilbey tökéletes pontosságra törekedett, mondhatni igyekezett mindent az utolsó részletig a lehető legautentikusabban visszaadni, és ebben természetesen nagy segítséget nyújtott az igazi Carlton Leach is, aki cameozik is egyet a filmben (ő az ICF egyik tagja). Azonkívül alaposan odafigyeltek arra is, hogy semmi anakronisztikus dolog ne legyen észrevehető a filmben, a ruhák, a frizurák, a korszakhoz illő zene, a tégla nagyságú mobiltelefonok, a háttérben parkoló autók is mind passzoltak az adott időszakhoz, de még a városképről is eltűntették az akkor még nem létező épületeket, parabola antennákat. Elképesztő, de még a rettendoni hármas, lövések által szétroncsolt arcainak minél pontosabb imitálására is nagyon nagy figyelmet fordítottak (tanúsíthatom, láttam az eredeti képeket). És ha már itt tartunk, mint említettem, a film valami szokatlanul véres és brutális. Bár gondolhatnánk, hogy ezek csak hatásvadász, túlzó elemek, de maga a film, és a valós háttér azonban alaposan rácáfol erre. A realitás itt új értelmet nyert, a folyamatos káromkodás, a tomboló erőszak és ezek véres végeredményeinek premierplán bemutatása a való (al)világ tükre, bizonyítván, hogy ilyenek is tudunk lenni. A Futballmaffia kíméletlen film, ami alaposan megosztotta a kritikusokat is, sokan elítélték a brutalitása, erős nyelvezete miatt, de a nézőket nem lehet átverni. A valóság kegyetlenebb tud lenni, mint a filmek, és bár a Futballmaffia valóban nem ajánlható mindenkinek, a felháborodás helyett inkább tanulni kellene belőle.
A DVD
A Futballmaffia a Cinetel jóvoltából kétlemezes verzióban is hozzáférhető, méghozzá bőséges extratartalommal, mindegyik alatt magyar felirattal. Az első ránézésre inkább egy horrorfilmet ígérő borító a címfordításhoz hasonlatos baklövés, bár tény, hogy egy horrorfilmeket megszégyenítő vérontással van dolgunk. A szolidan animált menü pedig hangulatos, de teljesen hétköznapi.
Hang
5.1-es DD magyar és angol hang közül választhatunk, mindkettő gyönyörűen és erőteljesen szól, a zenés részeknél szinte egy diszkóban érezhetjük magunkat. A szinkront viszont csak lustáknak, illetve mazochistáknak ajánlom, Stohl András hangja gyakorlatilag kiheréli a Carlton Leach erős cockney akcentusban beszélő nehézfiú karakterét, de amúgy is, ha már egy realista filmről van szó, akkor csakis az eredeti hanggal lesz igazán hiteles a dolog. Ez utóbbi esetben viszont készüljünk fel egy nem túl választékos káromkodásorgiára és a „cunt” szó másodpercenkénti felhangzására.
Kép
A filmben a különféle korszakok megidézése miatt többféle kameratípust használtak, így bizonyos jelenetekben természetesen jelentősen megváltozik a minőség, de a film legnagyobb része digitálisan lett rögzítve, így a természetesen 16:9-es transzfer több mint megfelelő, bár a kép élei azért nem fognak véresre vagdosni minket, de ez valószínűleg direkt.
Extrák
Az filmet tartalmazó lemezen a film előzetese, és további Cinetel kiadványok bemutatója.
Így készült: Ez a 78 perces werkfilm végre egy igazán érdekes és információdús extra. A történetről, a karakterekről, a színészekről, a stábról, a forgatás technikai hátteréről, a trükkökről, egyszóval mindenről kapunk bőséges információt. A rendező és a filmet társíróként jegyző testvére, valamint a színészek egytől-egyig kimondottan szimpatikusak, és igazán kötetlen módon beszélnek, és még a kötelező egymásnak való hajbókolás is olyan, hogy mindig jut mellé egy kis odaszúrás a másiknak. A kisfilmből egyértelműen megállapítható továbbá, hogy Terry Turbo nem teljesen normális, ő maga is bevallja, hogy a szerepe néhol már átvette az irányítást a személyisége felett. A werkfilm legemlékezetesebb jelenete kétség kívül az, amikor a jelenet szerint Ricci Hartnett-nek be kell törnie egy parkoló autó szélvédőjét, ám a vicces kedvű rendező az Ennyi! után rákiált, hogy „Ricci, mégis mi a francot csinálsz? Nem mondtuk, hogy azt a kocsit szét kell törnöd!” Érdemes megnézi a hirtelen lefagyott színész arckifejezését, priceless.
Bakik a forgatáson: Közel húszpercnyi, klasszikus baki válogatás, ahol láthatjuk, hogy az elszúrt jelenetek többségéért nem meglepő módon ismét Terry „Turbo” Stone a felelős.
Szereplőválogatás: Ez az extrák legkevésbé érdekes része. Kb. 20 percnyi sűrített káromkodás, méghozzá a legszalonképtelenebb formából, gondolom a fordító pironkodott is rajta eleget. A felvételeken ugyanis a főbb szereplők jó hosszúra nyújtott, improvizált sértegetései, veszekedései, provokálásai láthatóak, méghozzá olyan élethűen, hogy az ember szinte már azt lesi, hogy mikor esik egymásnak a két színész, és veri véresre egymást úgy, ahogy azt a filmben is láthatjuk. Érdekességnek jó, de a dolog nagyon hamar unalmassá válik.
Törölt és kibővített jelenetek: A 30 percnyi válogatásban nem véltem felfedezni olyat, aminek a hiánya fájó lenne a végleges vágásból.
Interjú Carlton Leach-el: Az igazi Carlton Leach 22 percen át beszél a filmről, a forgatásról, egykori életéről, és néhai barátairól. Ezekből többek között megtudjuk, hogy a film létrejötte valójában Terry Stone-nak köszönhető, hogy Carlton ma is szívesen emlékszik vissza a huligán időkre, és ami a legfontosabb, hogy kihangsúlyozza, a filmben történtek nincsenek felnagyítva, ami történt, az így történt. Az igazi Carlton higgadt és bizalomkeltő férfiember, akin néhol még az elérzékenyülés jeleit is felfedezheti az avatott szem, valljuk be, nem éppen ilyennek gondolnánk a film alapján ezt az igazi nehézfiút.
Összegzés:
Kőkemény gengsztermozi az európai kultfilmek szülőhazájából, a filmhez méltó, igényes kiadásban, kedvező áron. A film maga minden bizonnyal a hazai közönséget is megosztja majd, de talán ez így is van jól. Lehet, hogy nem teljesen hibátlan, de mint az a filmből is kiderül, a világ sem az.
DVD kiadás:
Kiadó: Cinetel Megjelenés: 2008. Szeptember 10. Bolti ár: 2990 Ft
Nem kell sok mindent hozzáfűzni a címhez, ott vannak a zombik az űrben, a valóságshow-kban, a tenger fenekén (náci zombik!), a Marvel-univerzumban vagy a sztriptízbárban, már csak egy szamurájos-élőhalottas film hiányzott, de nagyon. A tréler alapján nem a klasszikus romerói receptet másolja a film, hanem inkább a Kitamura-féle Versus stílusát követi.
A Valami Amerika 2002 legnagyobb filmsikere lett - tán az alkotókat is megdöbbentő módon. A magyar (értsd: budapesti) valóságban gyökerező film unikum volt a maga nemében: nem elhasznált, fiatal színészek, kidolgozott forgatókönyv, technikai precizitás hármasságára épült, és több, mint 500.000 nézőt vitt be a mozikba.
Egy folytatásnak pedig ritkán tesz jót, ha sokáig várat magára. Elül a lendület, csappan az érdeklődés, az alkotók munkakedve. Maga a történet Mel Brooks Producerek című Oscar-díjas forgatókönyvét másolja, miszerint a három testvér a lottónyereményből leforgatott - és megbukott - Bűnös város című filmje után próbálnak magukra találni, mikor Alex, a szélhámos nyomára bukkannak, aki álnéven egy East-West című darab jogaira pályázik (ami félúton lehet két kurzusmusical, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról és a Miss Saigon között ). Alexnek muszáj színpadra állítani a darabot, mert Balával, a magyar maffiózóval csak így tudja rendezni ügyeit. A fiúk abban bíznak, hogy ha megtalálják Alexet és megveszik előle az East-West jogait, végre visszaszerzik hatvan milliójukat, amellyel Alex lelépett. Viszont Magyarországra hozzák a darabot, ahol a maffiózó a lányát szeretné látni a főszerepben.
A tizedik perc tájékán már érződik, hogy a forgatókönyv mindig a könnyebbik utat választja. A tétek érezhetetlenek, a logikát is sikerült kiiktatni (miért lepődik meg a maffiafőnök, mikor a lánya ugyanazt játssza, mint a próbán?). A poénok széles skálán mozognak a bennfentesen zseniálistól (Kamondi Zoltán és Janisch Attila álcameója), a felesleges, de vállalhatón át (rendőrök) a kínosig (takarítónőcasting). Egy közös van bennük: egyik sem karakterből fakad, senkinek nincs humoros nézőpontja, mint volt anno Schütz Ilának. (A rá való megemlékezést sokallom, pláne, hogy önálló történetszálat kapott a takarítónő-hiány.) A karakterbakik szinte állandóak, mintha az alkotók nem is ismernék a szereplőiket (Eszter gyógyszerészből lesz korrepetitor, András csak intelligens lányokra gerjedt - most a maffiacsaládhoz kerül közel.)
A film második harmada, mint a saját farkába harapó kígyó, csak tekergőzik, igyekszik, hogy a saját maga által feladott labdákat leüsse. Ebben a részben egy unalmas sitcomot látunk, ahol a próbák jelentenék a dramaturgiai szálat, de annyi mellékalak kerül feleslegesen képbe, hogy a sok karakter közt elvész a feszültség.
A színészek lépten-nyomon kiesnek a szerepükből - vagy a rendező engedi el a gyeplőt, vagy szimplán csak unják a saját szerepüket. Csak kevesek küzdik végig a játékidőt megingás nélkül; Csuja Imre, Ónodi Eszter precízen helytáll.
Ha az első rész Oroszlán Szonja nagy kiugrása volt, a második Tompos Kátyáé lesz (legyen bármilyen vonzó is előbbi testdublőrvitát kiváltó feneke). Meglepő módon az utóbbi jeleneteiben van élet, ő akar és küzd, míg a többiek robotpilóta-üzemmódban játszanak. A Pindroch-Szabó-Hujber trió egyben van, vagyis mindenki hozza a kötelező minimumot. Szervét Tibor akkor sincs a vásznon, mikor rajta van a kamera, ami azért gáz, mert az ő karaktere köré épülne az egész történet. Arra meg tényleg kíváncsi lennék, hogy Lucia Brawley múzsai minőségben funkcionál-e Herendinél, vagy szponzori kívánság, mert a külföldi tánctanár szerepe annyira passzol a filmhez, mint baracklé a langyos tejhez.
A fényképezés korrektnél nem több, bár a new york-i montázsnál megcsillan, hogy Márton Balázs többre is képes lenne.
A zene fontos volt az első részben is, most sem maradunk slágergyanús számok nélkül. Hál’ Istennek nem kapunk három és félperces klipeket, viszont a filmnek saját zenéje nincs, csak a soundtrack. Az meg olyan, mint a vegyigyümi, mikor november elején felsöprik a szeszfőzde udvarát. A Tankcsapda új száma hozza a bevált sémát, Tompos Kátya énekesnőként is megállná a helyét. A főcímdal viszont legalább hatszor hangzik el a filmben, minden helyre feleslegesen beleerőltetve - igaz refrénje sincs, de ennek ellenére megszokható. A többi szám próbálja a Timbaland-Tricky Stewart alapokra hajazó ritmusokat összebékíteni Duba Gábor szövegeivel és némi Pink Floyddal, de sikeresebb projekt lenne a Mongol-Magyar Tengervíz Sótlanítási Program.
És hát a vég… csak azt tudnám feledni. Megértem, hogy a főszponzorok 20-25 milliójukért akarnak is látni valamit. De az, hogy a stáblista alatt a mégoly minimális katarzisélménybe belepofátlankodjanak és ezáltal hiteltelenné tegyék a karaktereket - ez már sok.
Az egész filmen vörös fonálként húzódik végig a részeg kőműves fájrontkori magabiztossága és munkakedve. Hitelességében, valóságtartalmában egy Kabay-Gyöngyössy vígjáték, goda krisztai profizmussal megvalósítva. Bizonyára a karácsonyi moziszezon nagy durranása lesz, tán megnézi 250.000 néző. Aztán fájdalommentesen tovaszáll, mint a Fényes nyergekben a cowboyok koncertje a tábortűz mellett. Valami Amerika 2. 2008, Magyarország. Rendezte: Herendi Gábor. Forgatókönyv: Herendi Gábor, Divinyi Réka, Harmat Gábor. Operatőr: Márton Balázs. Producer: Herendi Gábor, Havas Ágnes, Kecskeméthy Lívia. Szereplők: Pindroch Csaba, Szabó Győző, Hujber Ferenc, Oroszlán Szonja, Tompos Kátya és sokan mások. .
A kedves és mélyen tisztelt Olvasó figyelmét felhívnánk arra, hogy a film hatásmechanizmusaira való tekintettel a soron következő írást lehetőleg csak akkor olvassa el, ha annak tárgyát már látta, avagy fikatív törekvések vezérlik!
Politikai inkorrektség. Műfaji dekonstrukció. Extrém erőszak-ábrázolás. Az idejét jobbára veszélytelen dolgozatok rutinszerű méricskélésével múlató kritika nem sáfárkodott kellőképpen a hangzatos szavakkal, Takashi Miike zabolázhatatlan munkáihoz érve elfogy a recenzió flegmán dörgedelmes terminológiája. Az angolszász koordináták közé történő elhelyezés hasonlóképpen félmegoldás; Lynchtől Coenékig, Larry Clarktól James Wanig és Eli Rothig viszonyítgatni is csak ingatag támponttal szolgálna – ahonnan még el kell rugaszkodni, ha valóban hiteles, érzékletes képet akarunk kapni Miike ámokfutásairól. Mert például, hogy illethetnénk azt a romantikus drámát, mely nemhogy a kilencvenes évek leghatásosabb, legintelligensebb horrorjába torkollik, de teszi mindezt egy olyan – filmtörténeti jelentőségű – kínzó-csonkoló szekvenciával, melyért minimum fél lábukat adnák a torture porn apostolai?
A vicc pedig az, hogy a bő évtized alatt irdatlan életművet kitermelő úriember egyik legvisszafogottabb, legkimértebb filmjéről van szó.
Az urbánus punkok motoros szubkultúrájában (bosozoku) nevelkedett direktor minden bizonnyal napi rendszerességgel tapasztalhatta az erőszak közösségformáló rítusait. Ez adja világszemléletének vétózhatatlan alapját (miszerintis az ember az állatok legaljasabbika, legvérszomjasabbika), melyre tekinthetünk kivételes perverzióként, hitelét azonban felesleges firtatni. Lett légyen szó fesztiválkedvenc jakuza-moziról (Fudoh), a musical és a zombi szubzsánerének másfélórás egybekeléséről (Happiness of the Katakuris), még odahaza is sok helyütt betiltott manga adaptálásáról (Ichi the Killer), történelmi személyiség eklektikus mozgóképi megénekléséről (Izo) vagy akár gusztusos Pasolini-parafrázisról (Visitor Q), az erőszak abszurd ábrázolása kérlelhetetlenül, vagy még inkább: a fogyasztó védelmében, egyfajta mérhetetlenül morbid humort konstituál. A Meghallgatás kézzelfoghatóan kulturális kontextusa mérsékelt hangnemével, e harsány humor hiányában alkot igazán kegyetlen elegyet. A film – többek között – ezért fáj, méghozzá annyira.
A hét éve özvegy Aoyama producer barátjának ötletét elfogadva – és minden bizonnyal egyúttal fiának unszolására – kezd társkeresésbe: egy sajátkezűleg megformált női karakter castingján válogat. A soviniszta, mi több, szexista alaphangoltságot Miike tőle szokatlan derűvel palástolja, ráadásul nem kis figyelmet szentel Aoyama szimpatikussá tételének. A férfi kocsmában megfogalmazott állásfoglalása mentén egy érett, tehetséges, segítőkész asszony képe körvonalazódik, akiben érzelmi-szellemi társra lelhet. Kiválasztottja kartonján e paramétereknek messzemenőkig megfelel.
A törékeny teremtés szemre az unokája is lehetne. Miike azonban nem (csupán) a bugyiautomatákon és csápospornón kondicionált, vegetatív japán férfiúi szükségletekkel szembesít; az aktuális tünetek kezelése helyett sokkal mélyebbre vág a szigetország nemiségről alkotott hierarchiatudatában, mintegy: csontig hatol.
Az egykoron balerina Asamihoz Aoyama valóban őszinte érzelmekkel fordul. A szerep és maga a film ugyan zátonyra fut, az özvegy és a leány azonban szolid, udvarias éttermi randevúk sorozatával közeledik a révhez. És az önéletrajzi adatok leellenőrizhetősége hiába figyelmezteti Aoyamat a lány körül ólálkodó, megfoghatatlan fenyegetettségre, a teremtés sugárzó ártatlansága, fiatalsága önnön ráncait feledteti.
Az eddig kellemesen giccsközeli dúrban játszó Miike ekkor tenyerel rá a zongorára; a felejthetetlen zsákos jelenet a film fordulópontja. Aoyama telefonhívására az odahaza, görnyedt pózban ülő Asami (van abban a görnyedésben valami hátborzongatóan anakronisztikus) elégedetten húzza meg szája szélét – a néző homlokán hidegverejték, a narratíván apró hajszálrepedések futnak végig –: a férfi méltó a párkapcsolatra. Ám Asaminál ezt a fajta intimitást korántsem a mentálhigiénia keretezi...
A horror entrée-ja alattomosan kimért késedelemmel, lassan zilálja szét a romantikus idillt. A cselekmény időrendjében nyomasztó szeszélyességgel ugrálva, rashomoni tisztázatlanságú jelenetsorok szolgálnak egymás alternatívájaként, miközben egyre szélesebb belátás nyílik Asami múltjára.
S mivel ez a múlt pederaszta-szadista késztetések égésnyomait viseli magán, könnyen kézre áll a Meghallgatás szüfrazsett olvasata, de a rendező egy sokkal kényelmetlenebb konklúziónak ágyaz meg. A konfuciánus értékrend asszonya nem családi, társadalmi alárendeltsége ellen lázad, ahogy a nem csak alkalomadtán lolita-komplexusos japán patriarchátus igényeit kiszolgáló nőként is hű kiosztott szerepéhez. Sőt! Asami, az oltalmazandó kislány végletes, lélekcsökevényes megtestesüléseként mindössze kizárólagos szeretetet akar - amiatt pedig fájhat Aoyama feje (és mindene), hogy ezt milyen úton is hozza tudtára, juttatja érvényre kedvese. A patológiás vonzalmában a Tortúra Annie Wilkes-éhez vagy a Pokoljárás Barteléhez kecses könnyedséggel felérő Asami számára ugyanis a szavak pusztán az udvarias-hazug formalitás kellékei, az őszinte önkifejezés nála ott kezdődik, ahol a felkészületlenebb néző elfordul - kezében a kitépett karfával. Ahogy a film tagline-ja is vallja: a fájdalom a kommunikáció eszköze, az egyetlen kommunikációé, ami hiteles.
Szürreális montázs formájában kerül katalogizálásra Aoyama addigi viszonyulása a nőkhöz, és Miike itt sem spórol az illemtudatlan képzetekkel (mint amilyen a népfétis iskolás uniformis, a sailor fuku, vagy a vélelmezhető munkahelyi visszaélések), mégsem ítélkezik, ahogy Asami híres-hírhedt tortúráját is beteges szenvtelenséggel szemlézi. Az S/M és bondage (kötöző erotikus játék) hagyományait újrahasznosító rituálé a két karakter - mind sztereotip, mind aktuális - kapcsolatában rejlő, gondosan elővezetett érzelmi-érzéki feszültséget sosem tapasztalt szintre emeli. És amikor torkaszakadtából ordítana a néző is, a kín egy szusszanásnyi hangfoszlányban történő enyhítésére sincs lehetőség...
"Kiri kiri kiri kiri kiri kiri!"
...a maga artikulálatlanságában az is csak szó volna.
KIADVÁNY
Nem mondhatnók, hogy a Cinetel minden erőforrásával e kiadvány csinosításán, feltupírozásán ügyködött volna: a gazdaságos bevásárló-katedrálisok légzőpipát és búvárszemüveget igénylő, köbméternyi fémketreceiből halászható dvd-k örvendenek hasonló felszereltségnek és kivitelnek.
A hangi és képi paraméterekre éhezők kedvéért azonnal ideírom a hátlapról, hogy „5.1 magyar”, „5.1 japán”, meg hogy „16:9”. Az okosabbja bizton ismeri ezeket az érthetetlen kódokat! A sajnálatosan hiányzó angol felirat mellett a lényeg inkább az, hogy a kellemesen zajos, immel-ámmal vonaléles „transzfer” színtelítettsége a Miike-re jellemző szűrős túlkapások ellenére minimum megfelelő, a realizált feketék pedig örömteli hatékonysággal hasonulnak elméleti referenciájukhoz. Komolyan!
Az animált menü illetékeseivel a Spoilerezésre vonatkozó, ez évi törvényrendelet alapján tudatom, hogy Darth Vader Luke apja, Kevin Spacey a Keyser Söze, és Bruce Willis halott. Tréfa nélkül mondom: az animált háttér hozzávetőlegesen úgy funkcionál, mint egy rapid diavetítés a filmről, ától cettig.
EXTRÁK
Ugyanez vonatkozik a jóindulattal EXTRÁK névre keresztelt szekcióban ténfergő dvd-előzetesre, korlátozottabb mértékben magára a hivatalos trailerre. További szolgáltatások emitt: képgaléria, a Cinetel 2 filmjének (Szerelem és becsület, Az erdő foglyai) ajánlói, valamint visszatérési lehetőség a főmenübe.
ÖSSZEGZÉS
Akit az imént elpanaszolt, sajnálatos, de korántsem releváns hiányosságok, gyengeségek elriasztanak, az egy felejthetetlen filmélménytől fosztja meg magát. A Cinetel dvd-je ugyan nem illik a Kék bársonyhoz mérhető mesterműhöz, bátorságuk, a kiadás puszta ténye azonban biccentést érdemel. Méghozzá akkorát, ami előtt ajánlatos bemelegíteni.
Az Ubisoft három éve hallgat a Prince of Persia felől, s jó darabig keltették annak látszatát, hogy a szériát berakták a vitrinbe. A néma titokzatoskodást néhány idejekorán kiszivárgott koncepciós rajz törte meg, kétszer is. Tudtuk tehát, hogy az Ubisoft fejlesztői dolgoznak valami újon, s a titkolózásnak idén vége is szakadt.
Turbó sebességgel pörögtek az események, a hivatalos bejelentést követően alig fél évet kellett várni a játék megjelenésére. Az Ubisoft egy vadonat új Prince of Persia-t ígért, és a beígért meglepetés ugyan már a megjelenés előtt le lett lőve (az új vizuális koncepció), várható volt, hogy itt még nincs vége az újdonságok sorának. Hát, ez csak részben lett igaz.
Tökéletesen logikus volt, hogy ha már folytatni akarják a franchise-t, többre lesz szükség egy új akadálypályákkal, kombókkal és szörnyekkel teletűzdelt folytatásnál (a SoT trilógia utolsó két része gyors újrahasznosítás volt, nem több). Kapott is a széria sok-sok újdonságot, a lényeg azonban változatlan maradt és az újítások sem működnek teljesen jól.
Hadd legyek illúzióromboló rögtön az elején: az új Prince of Persia-ban a herceg még csak nem is herceg; az igazi főszereplő Elika, a PoP sorozat legkarizmatikusabb hercegnője. Elika misztikus társnő, múltját aprólékosan adagolja; hercegünk viszont egy faragatlan városi csibész, a nyers erőt és a nyegle beszólásokat képviseli Elika bölcs megnyilvánulásaival szemben, ami nem biztos, hogy mindenkinek szimpatikus lesz. De feladatunk ezúttal is grandiózus: elpusztítani a világot megfertőző főistent, Ahriman-t, s megtisztítani a földet a mindent elárasztó sötétségtől.
Ha a sztoritól nem dobtál hátast, akkor nem tévedtél nagyot. Kicsit izzadságszagú, kicsit plagizál is; hiányoltam a Sands of Time intelligens cselekményét, a csavaros visszautalásait. Igaz, hogy a fejlesztők azt ígérték, hogy az eredeti Prince-ből többet merítenek, hát ha így nézzük, az ígéretet beváltották.
Az előzetes screenshot-ok alapján már mindenki tudja, hogy az új vizuális koncepció a cel-shading-re épít. Jól jött már a változás, a rajzfilmszerű grafika összhangban van a mesével, s elég, ha csak annyit mondok: minden pillanatban Aladdin-t vártam elősuhanni a szőnyeggel. A grafikának behúztam a pipát.
A játékmenet főként a Sands of Time-ra, nyomokban az eredeti PoP-ra emlékeztetett. A lényegi dolgok nem változtak, falon futás, oszlopról oszlopra ugrálás, mászás-kúszás-ugrálás. Az akrobatikát aztán néha logikai feladványok vagy ellenségek váltják fel, ez sem változott semmit. Új elemek is megjelentek, a repülés és a plafonon mászás, egyik sem szinesíti kellőképpen a palettát, előcsalásuk ugyanis túl könnyű (a teljes mozdulatsorhoz elég egyetlen gombnyomás).
A harc kivitelezésénél tényleg az eredeti prinszhez nyúltak vissza a fejlesztők, ismét csak egy ellenféllel harcolhatunk egyszerre, s a létszámnövekedés ezúttal oldalunkra került: megfelelő gombnyomással Elika is beszáll a küzdelembe, sőt, ha elhaláloznánk, egy jól irányzott sugárnyalábbal visszakozásra kényszeríti az ellent (az ellenfél visszakap némi életerőt, de a herceg gyógyultan folytathatja tovább a csatát). Itt mutatkozik viszont meg a játék legnagyobb gyengesége: hogy túl könnyű. Nem csak hogy kevés a kombó és monoton a harc, de kénytelen-kelletlen segítséget is kapunk. A képernyő alján adott pillanatokban felvillan egy ikon, mely az ellenség mozdulataira adott megfelelő válaszreakciót jelenti, magyarul a játék a szádba rágja, hogy mikor micsinálj. Mivel a harc (és általában a játék) során elhalálozni nem lehet, teljesen felesleges a kéretlen súgó.
De a legkomolyabb aggodalmam a játékkal kapcsolatban Elika volt: a társszereplők a videojátékok történetében soha nem működtek jól, egyszerűen útban vannak. Nos ez Elikára csak részben igaz, legtöbbször jó helyre mozdul, de engem úgy általában zavart a jelenléte. Pedig jobb lesz, ha hozzászokunk, ugyanis a fejlesztők nem kisebb szerepet szántak neki, mint hogy a játékmechanizmus szerves része legyen: ő az idő tőrének pótlója (egy rosszul kiszámított mozdulat után Elika visszaránt a biztos talajra) és a cselekmény előre mozdítója is egyben (a játékos lényegi célja, hogy a sötétséget mindenhonnan elűzze - ebben Elika a kulcsszereplő).
A pályadizájnt a külföldi lapok egyaránt méltatták, én egy erős közepesnél nem adnék rá többet. Amellett, hogy mindig ugyanaz a néhány elem ismétlődik, nagyon szintetikus, nem olvad bele a környezetbe úgy, mint az előző három részben. Ráadásul túl könnyűvé teszi a játékot, nincs sok kihívást igénylő akrobatikus feladat, a falonfutást elég, ha egy gombnyomással elindítjuk és végigmegy magától. Nehézséget inkább a gyakran rossz irányba néző kamera okoz (sokszor nehéz eldönteni, hogy melyik irányba kéne ugrani), még szerencse, hogy egérrel (vagy a gamepad joy-ával) ad némi holtteret a kameramozgás.
Hogy jót is mondjak, az új térképrendszer üdvözlendő ötlet. Előre megtervezhetjük ugyanis, hogy merre haladunk tovább, ergo a pályatervezés nem lineáris. Elika a megfelelő gombnyomásra megmutatja, hogy hova tovább, így eltévedni se nagyon lehet, bár az útvonalkeresés kihívása is elvész.
Summa Summarum
Stílusos és szép játék, kár, hogy rövid és könnyű.
VISSZAVÁG-FILMKLUB, 3. vetítés ----------------------------------------------------- időpont: december 17., szerda, 18.30. Helyszín: a Színház- és Filmművészeti Egyetem vetítője, Szentkirályi utca 32.
film: ----------------------------- TUDOM, HOVÁ MEGYEK! (I know, where I'm going!) Nagy-Britannia, 1944 angol nyelven (és a megértést segítendő, angol feliratokkal)
Kedvenc rendezőim, Michael Powell és Pressburger Imre remekműve, szerintem a legjobb szerelmes film. :)
Soha eddig nem tapasztalt események! Minden eddiginél merészebb történet! Hatalmas titkok lelepleződése! Örökre megváltozik minden! Batman már sosem lesz olyan, mint rég – már ha egyáltalán túléli legújabb kalandját! Nagyjából ilyen, és ehhez hasonló nagy szavakkal csábítgatta a DC az olvasókat már hónapokkal azelőtt, hogy a R.I.P. című sztori elindult volna, és a dübörgő, kattogó, robogó marketingvonat ezt követően is még fél évig száguldott, hogy tovább fűtse az egyre kevésbé lelkes rajongói kedélyeket – aztán véget ért a „móka”, az abszurd méretűre fújt lufi hirtelen kipukkadt, és nem maradt a helyén semmi. Roppant finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem ezt vártuk Grant Morrisontól. Attól a Grant Morrisontól, aki minden idők egyik legjobb X-Men történetfolyamát adta nekünk, aki nemrég fejezte be 12 részes, fantasztikus Superman sztoriját, ami még a karakter ellenlábasait is elbűvölte, és aki az utóbbi évek egyik leghangulatosabb crossoverét írja jelenleg. Szóval egy ilyen alkotóval a volánnál, mégis mi sülhetett el rosszul? A válasz egyszerűbb, mint hisszük: minden. Batman életét már egy ideje keseríti egy titokzatos Black Glove nevű szervezet, aminek létezésére ugyan nincs bizonyítéka, de ami a jelek szerint hősünk elpusztítására tör – és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy hanyag munkát végez. Közben nyugtalanító bizonyítékok kerülnek napvilágra, amik alapján a Sötét Lovag apja, Thomas Wayne, maga rendelte el felesége meggyilkolását, és rendezte meg saját halálát, nagyrészt azért, mert az összeszűrte a levet komornyikjukkal, Alfreddal – aki e gondolatmenet folytatásaként Bruce igazi apja. Persze lehet, hogy ez is csak a Batman ellen irányuló, egyszerre fizikai és pszichológiai hadviselés része, de ugyan ki tudhatja biztosan? A játékba pedig belekeveredik még maga az őrült Joker, és Bruce új szíve hölgye, a titkát leleplezett Jezebel Jet is.
A R.I.P. egy döbbenetesen zavaros, átgondolatlan és halálosan unalmas katyvasz, ami túl erősen, túl kétségbeesetten próbálkozik, hogy az év egyik legnagyobb képregényes eseménye legyen. Tegyük félre az afféle kifogásokat, hogy sem a történet, sem a stílusa, sem karaktereinek ábrázolása nem eredeti, hiszen ez bocsánatos bűn egy mainstream szuperhős-képregény esetében, főleg, ha az még egy irdatlanul régi kontinuitásnak is része. De a R.I.P. ettől függetlenül is egy nagy, dramaturgiai szeméttelep. Morrison, aki általában oly gondosan fonja egy sztori szálait, és oly szépen vezetgeti azok mentén a lényegüknél megragadott karaktereket, mintha elfelejtett volna írni. Fontos pillanatokat, jeleneteket ugrik át, pusztán a következményeket mutatva meg, miközben olykor sokkal kevésbé lényeges momentumokat hangsúlyoz ki sokkal jobban.
A folyamatosság e durva megszakításai mentén mindenféle logika, előzmény és értelem nélkül jönnek és mennek a karakterek. Bruce új kedvese például alig pár résszel a R.I.P. előtt bukkant fel először, de itt máris el kellene hinnünk, hogy hatalmas, tüzes szerelmet éreznek egymás iránt, és a zsigereinket kellene, hogy markolássza a nővel (és egy cseppet sem elegáns duplacsavar következtében Batmannal) kapcsolatos fordulat, ami viszont kellő gondossággal felvezetett előzmények, és ügyes karakterrajz hiányában akkorát sem durran, mint egy petárda az óceán mélyén. Hasonlóan jár a röhejes denevérmanó, Bat-Mite, aki viszont eleve nem is passzol ebbe a szándékai szerint sötét és vérkomoly történetbe (még így sem, hogy pusztán Bruce képzeletének szüleménye) – így aztán mondhatnánk, hogy a kutyát nem érdekli, hogy egyszer csak hipp-hopp eltűnik a képregényből, de ekkor az olvasó hirtelen rájön, hogy az egészben egyáltalán nem is volt semmiféle szerepe. Hasonlóan gyorsan tűnik el Batman vészhelyzetre tartogatott pótszemélyisége, akit annak idején azért teremtett, hogy legyen valaki, aki képes visszavágni abban az esetben, ha őt, vagyis Bruce Wayne-t pszichológiailag elteszik láb alól (ez egyébként egy kifejezetten ügyes ötlet, ami tökéletesen reflektál a főhős mindent kontrollálni akaró megszállottságára – de kivitelezésében így is reménytelenül gyenge).
De a legnagyobb feketeleves a főgonosz személye. Azt az eshetőséget még csak megfontolni sem vagyok hajlandó, hogy a Black Glove vezetője, Dr. Hurt (hűha, jaj, de vicces, frappáns név!), valóban Bruce apja, de akárki is legyen, mindenképpen egy dögunalmas, fantáziátlan és végletekig sablonos gazember, akinek se karizmája, se fellépése, se normális karaktere, se semmije nincs, ha jól belegondolunk, még csak épkézláb motivációja sem. Ez utóbbi részben annak is köszönhető, hogy valóban nem tudjuk meg, ki is ő. Lehet egy rejtélyes rendező, akiről fogalmunk sincs, miért fáj a foga Batmanre, lehet a főhős apja, és (nem vicc!) lehet maga a megtestesült gonosz, maga a nagy patás, a Sátán is. Igaz, van a R.I.P.-nek egy sokkal izgalmasabb olvasata, ami szerint Bruce maga hozta a fejére ezt a válságot, életmódja, megszállottsága vezetett ide, s így ő önmaga legnagyobb ellensége, de ez gyorsan elsüllyed a sok logikátlanság és következetlenség tengerében. Az egyetlen, aki némi fényt jelent a sötétségben, az Joker – Morrison verziója a karakterhez kétségkívül félelmetes és bizonyos szempontból még eredeti is, más kérdés, hogy lelépése a történet végén az egyik legösszecsapottabb és legostobább jelenet, amivel idén találkozhattunk a mainstream képregények lapjain – és hadd áruljak el valamit: ez nem kis dolog.
A helyzetet súlyosbítandó, a R.I.P.-nek egész egyszerűen nincs lezárása. Ami befejezést kapunk, az félelmetesen elkapkodott és jelentéktelen Van ugyan egy jópofa (bár kissé erőltetett) epilógusa, és egy csinos kis kerete, de lényegében minden kérdés megválaszolatlan marad. Batman falrengetőnek ígért sorsát Morrison csak a Final Crisisban fedi majd fel, ugyebár Dr. Hurtöt illetően sem vagyunk okosabbak, mint fél éve, és azt sem értem, hogy miért „szült” az író egy fiút Batmannek, ha aztán két éven keresztül egyáltalán semmi érdemlegeset nem kezdett vele (merthogy Damien, mint korábban, itt is csak teljesen mellékesen bukkan fel).
A mérleg pozitív oldalán így szinte csak Tony Daniel gyönyörűen sötét, realisztikus, az aktuális trendek keretein belül tökéletes képei szerepelnek minden fenntartás nélkül (na és az azokhoz passzoló, kiváló színezés). Minthogy Morrison a sztorival alaposan mellényúlt, kizárólag neki köszönhetően jön létre valamiféle baljós, végzetszerű hangulat, aminek a téma alapján az egész sorozatot át kellene járnia. Szóval, Batman él, Batman halott. A sztorit magát – az előzetes médiahisztéria ellenére – ugyan túlélte, de a rajongók számára mélyebben van hat lábnál is. Csak remélhetjük, hogy Neil Gaimannek a jövő januárban induló történetével (Whatever happened to the caped crusader?) majd sikerül exhumálnia, de az biztos, hogy bazinagy ásóra lesz szüksége.
Megjelenés: 2008 Történet: Grant Morrison, Rajz: Tony Daniel
Az utóbbi pár évben onnan lehetett már jó előre felismerni a biztos bukásnak ígérkező filmeket, hogy Nicolas Cage neve állt a stáblista élén. A márciusban érkező Knowinggal talán megváltozik a trend, bíztató ugyanis az alábbi tréler, Alex Proyas rendező eddigi munkássága is vállalható (Holló, Dark City, Én, a robot), na meg a sztori is érdekes: 1958-ban időkapszulába helyeznek néhány gyerekrajzot, az egyik kislány viszont néhány random számsort ír fel a saját papírjára. 50 év múlva kinyitják a kapszulát, és Cage karaktere rájön, hogy a számok kódok, amelyek katasztrófákat, haláleseteket jeleznek előre, dátumra pontosan.
Ilyen se nagyon volt még eddig: a Twitch jóvoltából mától december 14-éig ingyen és bérmentve lehet megtekinteni a MindFlesh című, Cronenberg-szerű testhorrorként reklámozott filmet. Az IMDB-n ismertetett sztori kicsit zavaros, van benne egy taxisofőr, aki egy gyerekkori traumája révén képes a mentális síkról a fizikai világba kivetíteni a különböző obszessziókat (kényszerképzeteket, akár; Porontyok, valaki?), ami által viszont felborul a zuniverzum rendje (?), amit a földönkívüliek (??) nem néznek jó szemmel, lévén ők az univerzum rendőrei (???).A teljes filmitt, a korhatáros trailer a tovább után. Aki már látta, kommentálja be, hogy érdemes-e megnézni. Ha esetleg pocsék is lenne (a rendező előző horrorja, a London Voodoo nyert valami díjat, de a pontszáma nem túl magas), mint újféle forgalmazási kísérlet érdekes a dolog.
Kritikát önéletrajzi felütéssel kezdeni nem tartozik a különösebben eredeti módszertanokek közé, ám jelen esetben a tárgy bizonyos, minimálisan elvárható viszonyulási szintek olyan semmibevételével, alulmúlásával kérkedik, ami tulajdonképpen BÁRMIRE feljogosítja a megbízott írnokot. Ráadásul annyira traumatikus élményről van szó, hogy szarozni sincs az embernek ereje: engem a mechanika szigorlatom óta nem néztek ennyire hülyének. (Hogy a kisköltségvetésű apokalipszis-hangulat kegyelemkettesben oldódott, az leginkább a Shrek cirmosától eltanult ábrázatnak köszönhető.) Más kérdés, hogy a tanár szemében ott, akkor borongó világfájdalom tökéletesen jogos visszatükröződése volt szellemi pallérozatlanságomnak. A vehemens, s egyben lekezelő didaxis azóta tudat alá hantolt, arcpirító emlékét a mélyzölden instanthumanista és számítóan vértelen Scott Derrickson rendezőnek sikerült exhumálnia, s ettől olyan univerzális embergyűlölet lett urrá rajtam, hogy ha nem fájna a hátam, most izibe' beállnék egy légióba. Ölni, kérlek alássan, ölni.
Mer' ha ez a rendező megélhetési szócsöve lehet az angolszász konzumkultúrának, akkor én köszönöm, de inkább nem kérek belőle. És az, mert hiába mondom, hogy ez a szar akkora szar, hogy sárkánycsászárok és hipervándorok adják a másikat, az Amikor megállt a Föld direktori juttatásaiból Derrickson tízahetediken utódja fogja felszántani a jövő soksávos autópályáit olyan hibridekkel, melyek gyártástechnológiája sáskahadként habzsolja fel életterünket. (Nyomatékosítom: ez még egy elég jó jövőkép.)
Csak semmi félreértés – én is szeretem a szójanővérkét, ha hús, akkor csak hód –: nem a bolygót olajostul, esőerdőstül, óceánostul, pandástul kizsákmányoló embert átlagban két mutatóujjal feddő példázat puszta tényével van a gond, Tyler Durden is belemondja a tutit a kamcsiba (de ő egyrészt pofán lövi magát, másrészt a végefőcím után saját pokolgépe repíti haza - le), hanem ahogy a szövegkönyv ezt az áporodott ökorizsát a néző torkán le akarja nyomni.
A siralmas módon kiszámítható történet spoilerezése recenzionistát próbáló feladat. Ilyetén ambíciók hiányában tudatom, hogy Keanu Reeves újra megmenti a földet, megint látjuk embrionális pózban, megint kiválasztott, megint az emberi és az a fölötti létformák közti átjárhatóság harcos békekövete, és bár megint aránytalanul sok skillel ajándékozta meg a forgatókönyv, vélhetőleg egyik sem vonul be olyan elasztikussággal a mozgókép alltime klasszikusai közé, mint ahogy tette azt a limbótudománya. A Jennifer Connelly által domborított (? Ennek a nőnek egyre kisebbek a mellei.) asztrobiológussal (vagymi) párban pedig egy olyan hardcore szenvelgést prezentálnak az alapfordulaton utilitarista Homo Sapiens válsághelyzetben éledő önzetlen, írd és mondd: önfeláldozó hajlamairól, hogy azt huzamosabban hallgatni még tán a latin-amerikai szappanoperákon edződött keményidegzetűeknek is zsigeri fájdalom. Külön szerencse, hogy ezekre a sokkszerű vészhelyzetekre a több milliárd évnyi evolúció a mentális menekülés olyan fiziológiai lehetőségeit dolgozta ki, mint a pavlovi vihogás, vagy a sikongató lábrázás.
A sajtóvetítés közönsége pedig nem volt rest élni ezekkel a lehetőségekkel.
Egyetlen egyszer esett meg, hogy nem a filmen, hanem vele nevettünk, ez – természetesen – az agresszív nemzeti politikának címzett verbális tockos volt, ám a frappáns helyzetkomikum olyan gyorsan lett a következetlen karaktervezetésű script martaléka, mint amennyire obligát és lejárt maga a gesztus. A figurák a pürés állagú didaktika örvén bírnak mindössze létjogosultsággal: a női védelmi miniszter és Connelly raszta mostohafia egy konzekvens, hihető morfémára, mimikára nem pazarolják merő klisé szerepüket, teljesítményük a hőspáros esetlen eseményszálú, monoton moralizáló melodrámájával karöltve kényszeríti ki a magyar celebeket illető spontán utálatot.
Innentől kezdve meg már majdnem lényegtelen, hogy a CGI úgymond "naprakészsége" mennyire vetekszik a választási kampányrigmusok valóságtartalmával, ráadásul a bolygóközi enyészet munkássága cuzámmenánblokken megszemlélhető: ingyért az előzetesben (kamion, stadion). Milliónyi űrnyű is csak azt rágja a számba: eddig csak fekete pontod volt bioszból, toleranciából és önmérsékletből, szartál mindenre, mindenkire és magadra is, egy pángalaktikus parolára gépágyútűzzel felelsz, de nyugi, van még bőven abból a hitelkeretből, melyből az unokáidtól kölcsönzöd a sártekét. Egy piacra tervezett közönségfilmtől persze ne várjunk a felhasználóbarát rutindádánál radikálisabb megmondanivalót - amíg van piac. Meg közönség.
És ugyan illendő lenne most fellapoznom egy tokot, kivennem egy lemezt, és parlagon hagyott műveltségemet gondozandó megnézni az 1951-es eredetit, de nincs kedvem lehajolni ahhoz a polchoz. Nem érdekel az emberi kultúra. Sem Gaia. Csak egy cowboy-kalapot akarok a fejemre, meg egy atombombát a seggem alá.
Bill Plympton egész estés filmjének bemutatóját nagy érdeklődéssel várták itthon is, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy az összes vetítésre egy perccel az után, hogy erre lehetőség nyílt, elkapkodták az összes megvásárolható jegyet. Így jártak azok a belépők is, amiket előre lefoglaltam a pótelőadásra, azonban hála az Anilogue fesztivál nézőközpontúságának és az ott dolgozó kedves önkénteseknek, a lépcsőn ülve mégis végignézhettük a filmet. Többed magammal, tűzvédelmi szempontból veszélyesen megtöltve az apró termet, öröm volt konstatálni, hogy ennyien kíváncsiak erre a filmre és az animációra általában. Az interneten elérhető munkák mellett az Anilogue fesztiválon láttam először Plympton filmet, a Világpanoráma szekcióban bemutatásra került Hot Dogot, ezután ültünk be egy hosszabbnak és kiadósabbnak ígérkező groteszk őrületre.
Az Idióták és angyalok története egy szinte kafkai átváltozás körül bonyolódik. Jelen esetben hősünk átalakulása inkább pozitív végkifejlett felé tart, bár kiderül, hogy a helyzet akkor sem túl rózsás, ha csúszómászó helyett angyallá változunk. Kezdésként Plympton rövidfilmjeiből ismert humorral vezeti fel főszereplőjét egy kiállhatatlan, morózus kocsmatölteléket, nem mellesleg fegyverkereskedőt, aki mindennapjait egy második otthonává avanzsált lepusztult lebujban piálja át. A kocsma törzsközönsége már rég hozzászokott a rosszindulatú vendéghez, egy nap azonban minden megváltozik, mikor zuhanyzás közben két apró dudort vél felfedezni a hátán. A makacs kinövéseket igen egyszerűen, borotvával próbálja eltávolítani, de mint kiderül, az angyalságot legyőzni egyáltalán nem könnyű. A dudorok újra megjelennek, pár nap alatt jókora szárnyakká fejlődnek, és ha ez még nem lenne elég, átveszik az irányítást gazdájuk felett, aki akaratlanul is az ártatlanok és bajbajutottak megmentőjévé lép elő. Bár a nemes egyszerűséggel Angel nevet viselő főszereplő számára a szárny maga Isten csapása, van, aki vérszemet kap a hirtelen jött hatalom láttán és a háta közepére kívánja a szárnyakat. Előkerül a fűrész, fröcsög a vér, győz az erőszak, azaz mégsem. A film bő 78 perce elég még arra, hogy jó pár fordulópont után még egyszer megmeneküljünk, így az utolsó húsz perc is tartogat meglepetéseket.
A főhős a látszat ellenére persze elsősorban magával küzd, azzal, hogy kőkemény szívébe beengedje a jóságot és megtanuljon szeretni. Megható mondanivaló, a filmnek még sincs köze a giccshez, szavak nélkül, inkább a fekete humor, irónia eszközeivel játszik, egyszerűen és finoman mutat rá az emberi jellem általános gyengeségeire: kapzsiságra, féltékenységre, bosszúvágyra. A hét főbűn szinte mindegyike jelen van. A filmet jellemző okos cinizmus, és a melodráma hiánya csak azoknak újdonság, akik nem ismerik a Plympton műveket, azoknak meg, akik felkészülten várták a filmet, talán a komolyság és a sötét humor lesz meglepetés az életműben. A témának választott angyallá válás története mindenképp zseniális, mégis látszik, hogy a rendező- író Plympton nehezen áll rá a rövid formára, frappáns csattanók után az egész estés műfajra, ami meg is látszik a szerkezet furcsaságain. A filmnek legalább háromszor érezni a végét, a cselekmény szövete néhol megakad és fejezetekre bomlik az egész, ezek pedig sajnos nem egyenrangúak egymással. Érdekes karakterekből nincs hiány, a főszereplőről mégis szívesebben megtudnék kicsit többet, hiszen most van is idő kidolgozni, és szerencsére érdekel a sors tehetetlen áldozata.
De legyen ez a legnagyobb gond, hiszen negatívumok mellett ott van egy erős stílus, rengeteg friss ötlet és a szemnek kiváló grafika. 78 perc nem kevés és az is valami, hogy ezt 70 százalékban sziporkázással sikerült megtölteni. Sajnos néhol leül a történet, ez pedig kíváncsivá tesz, mi lett volna, ha erre az ötletre tömény félórát szán Plympton. Mindenesetre nem így történt, de a film ereje így is megmaradt. Alátámasztja ezt az a jelenet is, ahol a főhős, rossz napjáért egy ártatlan pillangón áll bosszút – a moziban a várható fordulatot felszisszenés és megrökönyödött sikkantás követte, pedig ez a jelenet még közel sem a legerősebb volt, mégis hatásos, ugyanúgy ahogy a film.
Egyelőre ennyi. Jövőre újra Anilogue, ahol sok más finomság mellett, remélhetően egy vagy több, hosszabb – rövidebb, új Plympton filmmel találkozhatunk.
Alant megtekinthető a Péntek 13 remake legújabb, színes, szagos, szélesvásznú előzetese. Jason Voorhees szellemét a nem is reménytelen Marcus Nispel idézi meg.
Nehéz helyzetben vagyok, amikor az Evangelion 1.0: You Are (Not) Alone-ról kell írnom, méghozzá több szempontból is. Egyrészt komoly közös múltunk van (vigyázat, személyes vallomás következik!): a Neon Genesis Evangelion az első animék között volt, amiket évekkel ezelőtt megnéztem (a Ghost In The Shell-lel, az Akirával és a Cowboy Beboppal együtt – mindnek nagy része volt abban, hogy anime-rajongó lettem). Ennek megfelelően hosszú ideig trónolt a toplistám élén, különféle netes avatárjaim pedig kizárólag Shinji-t ábrázoló képek közül kerültek ki. Aztán, sok töprengés és elemezgetés után végül lassanként egy rossz sejtés kerített hatalmába: Hideaki Anno (a sorozat legfőbb írója), akármilyen jó munkát is végzett, nem véletlenül ködösít olyan sokat. A rengeteg feltett kérdésre azért nem válaszol, mert nincs válasz.
A másik nehézséget a legendássá vált sorozat vadhajtásai, a későbbi egészestés film-változatok jelentik. Mi szükség van a történetet újra elmesélő, összefoglaló Death & Rebirth-re? Az End Of Evangelion jogossága még érthető, elvégre az eredeti széria egyébként is sok vitát kavart, váratlan és az addigi eseményektől totálisan, már-már érdektelenül elforduló befejezése helyett egy másik alternatív végjátékot mutatott be. De az új, négy részesre tervezett, Rebuild Of Evangelion filmeknek megint mi értelme van? Üzletileg persze világos a döntés, ugyanazért még egyszer be lehet kasszírozni egy csomó pénzt – már meg is jelent egy, az eredetinél még egy századdal debilebb című rendezői, extrás változat (Evangelion: 1.01 You Are (Not) Alone: Limited Design Edition) – de nem szégyenteljes dolog így megcsúfolni egy klasszikust? (A Ghost In The Shell készülő, „feljavított” változatáról inkább most ne is beszéljünk...)
Az Evangelion alapötlete, lecsupaszítva és pőrén szemlélve, nagyon egyszerű: különféle lelki problémákkal küszködő gyerekek gigászi harci robotokat vezetnek szintén hatalmas méretű és különlegesen erős szörnyetegek ellen. Csak éppen, a nagymama vasárnapi leveséhez hasonlóan, amilyen egyszerű a recept, annyira figyelmes, aprólékos, profi az elkészítés és a tálalás. A szereplők tizenéves életkora nyilván a célcsoportnak megfelelően lett belőve, de később azért kapunk rá egy (meglehetősen gyenge) indoklást is. (Igazán nem lényeg, semmilyen sci-fi vagy fantasztikus történet nem működik bizonyos mértékű rendelkezésre álló befogadói fantázia nélkül.) Az ember legkaotikusabb, legkiszolgáltatottabb életkorában vergődő kamaszkorú szereplők lelki világa azonban olyan aprólékosan van feltérképezve és kanalanként adagolva megmutatva, szélsőségekbe eső paráktól a finoman ábrázolt szexuális ébredésig, hogy az még a hozzám hasonló szkeptikusokat is el tudja varázsolni (sokadszorra is).
Hideaki Anno a klasszikus, drámai elemeket tartalmazó alkotásokban különösen népszerű fogás szerint többféle, néhány egymástól szögesen eltérő tulajdonsággal és mindükben közös bizonyítási vággyal rendelkező karaktereket mozgat egy alaposan kitalált, de jónéhány kérdést nagyvonalúan átugró, tehát egyszerre valóságos és stilizált (mesei) háttér előtt. Shinji a főszereplő és egyben a kézenfekvő azonosulási pont, ő apja szülei nélkül nevelkedett, mígnem apja magához nem hívatja. Ő a Földre érkező, angyaloknak nevezett, pusztító erejű lények elleni harc vezetője (a szervezet neve NERV), fiát pedig érzelmi zsarolás és jó emberismeretről tanúságot tevő kiszámított lépésekkel veszi rá a harcra. Akit azonban fojtogat a főhős töketlenkedése (a sorozatban kicsit hosszabbak ezek a részek, a filmmé gyúrás közben szerencsére inkább ezeket vágták, mint az akciót), annak még mindig ott van Shinji két (jóval férfiasabb) haverja vagy éppen a harcias vörös cica, Asuka. Rei, a kék hajú Joker kártya, kissé szociopata beütésű a viselkedése, mintha hiányozna a személyisége – erre legalább kapunk magyarázatot.
Az Evangeliont, még ha csöppet azért méltatlan is a párhuzam, a Twin Peaks-hez tudnám hasonlítani annyiban, hogy a klasszikus szappanoperai fordulatokat (otthagyások, visszatérések, szerelmi tépelődés, gonoszak és jók szerepcseréi stb) olyan titokzatosan, ügyes arányérzékkel és érdekes ruhában szerepelteti, hogy a néző egyáltalán nem érzi magát átverve.
Az aprólékosan felépített és némi (konyha)filozofálgatással kevert drámai töltet mellett a széria másik ütőkártyája a mechák és az angyalok zseniális koncepciója és kidolgozottsága. Az előbbiek (Evangelion a becsületes nevük és nem is teljesen robotok, de psszt!) ember-gép interfész jellemzői, fegyverei és irányítási mechanizmusa és a NERV bázis felépítése mind a sci-fi tudományos oldalához közelebb fekvő remek ötletek. Ügyes az is, hogy az absztrakt, szokatlan formák és az antropomorf arányok és testrészek keverésével mindkét oldalon harcoló órási „lényekre” sikerült valami megfoghatatlanul ijesztőt, borzongatót keverni, és ez az Evák berserk módjánál különösen jól érvényesül.
Az Evangelion mélyelemzésébe két okból sem szeretnék belemenni: egyrészt tartom, hogy úgy el van maszatolva minden (és olyan kevés nyomot kapunk), hogy ha a készítők tudták is, miről beszél, nézőként túl sok követ kell odahordani, hogy bármit fel lehessen építeni belőle. (A net tele van freudiánus olvasatokkal, amire én csak annyit tudok mondani, hogy Freud okos ember volt, de ez esetben az egó-szuperegó-id főszereplő-megfeleltetést még mindig erőltetettnek érzem: a szivar nem mindig fasz. (Félreértés ne essék, ettől még ugyanúgy szeretem ezt a Hideaki Anno által teremtett, dühöngő szörnyekkel teli furcsa, pusztuló világot...)
A másik ok pedig az, hogy még csak az első darabjánál tartunk a Rebuild Of Evangelion című négyrészes filmsorozatnak, és máris előkerültek olyan szereplők és témák, amik csak az eredeti sorozat legvégén, így tehát van rá esély, hogy a Shinji tehetetlenségét és szorongásait hangsúlyozó jelenetek erőteljes megvágásával végre gatyába rázzák és kerek lezárással fejezik be a történetet. Ez és a számítógéppel feltupírozott, mégis az eredeti látványvilágba simuló akciójelenetek, ha nem is indokolják, de feledtetik a sorozat újramelegítésének mégiscsak leginkább üzletileg indokolható döntését.
Ha netán sugárban hányunk a romantikus komédia műfajától, akkor is muszáj elismernünk, hogy a Csak szex és más semmi a maga kategóriájában majdhogynem hibátlan film volt. Nem ez volt az első magyar vígjáték, ami 400 ezer feletti nézőszámot ért el, viszont talán a legelső, amely precízen betartotta a vonatkozó zsánerszabályokat. Goda Krisztina második filmje, a Szabadság, szerelem tulajdonképpen bérmunka volt, egy rossz koncepció következetesen rossz megvalósítása, a Kamélonnal azonban sikerült visszatérnie a nyerő recepthez. Ismert műfaj + mai környezet + szellemes dialógok + feszes szerkezet = keveset vállaló, de azt 90%-ban teljesítő, szórakoztató popcorn-mozi.
A választás ezúttal a „szélhámosfilm” szubzsánerére esett – „hivatalosan” talán nem létezik ez a kategória, de készült már annyi, hasonló tematikájú film, hogy akár létezhetne is –, ami abból a szempontból örvendetes, hogy végre nem vígjátékkal próbálkozik egy magyar közönségfilmes. Persze, ahogy a Kontrollból, úgy a Kaméleonból sem hiányozhat a humor, de szerencsére a poénok (többnyire Csányi Sándor karaktere szállítja őket) nem tűnnek erőltetettnek, nem lógnak ki a sztoriból, és nem billentik át a filmet komédiába.
A történet ugyan nem igazán eredeti, de ügyesen berántja a nézőt már a legelején. A főhőst, Farkas Gábor megélhetési nőcsábászt, munka közben látjuk, ahogy kevésbé attraktív, öregecskedő, magányos, ámde tehetős szinglikkel ismerkedik meg, majd miután összebútorozik velük, ráveszi őket, hogy adjanak hozzáférést a bankszámláikhoz. A megfelelő pillanatban persze felbukkan egy az igazi nagyvad is, akiről hősünk és a néző is egyből tudja, hogy végül a méltónál is méltóbb ellenfél lesz belőle, akit inkább futni kéne hagyni – ezt javasolja Farkas sidekickje is –, de épp a látszólagos elérhetetlensége által lesz belőle vonzó préda.
Nincsenek óriási fordulatok a történetben, viszont üresjáratok se nagyon. Goda Krisztina és Divinyi Réka forgatókönyve mintaszerű, abban a tekintetben legalábbis, hogy pont úgy szövi a cselekményt, ahogy az a halivudi típusú szkriptekben megszokott. Mértani pontossággal érkeznek a plot pointok, minden jelenetnek megvan a dramaturgiai célja, és az „egy lépés előre, egy lépés hátra” elv (azaz, hogy mikor a főhős elérni látszik célját, történik valami, ami eltávolítja attól, de megoldja a szituációt, majd folytatódik ugyanez előről) is remekül működik. Egyedül a film lezárása nem sikerült: az utolsó csavar nem üt elég nagyot, mintha pont ekkora fogyott volna el az ihlet.
A szereplők közül muszáj Kulka Jánost kiemelni, aki a kiváló alakítása mellett a bátorságáért is dicsérendő, amiért elvállalta a homoszexuális orvos szerepét. Csányi vicces, Hámori Gabriella picit szürkébb, mint azt a figurájának jelleme sugallná, Nagy Ervin meg olyan meggyőzően adja a szélhámost, hogy végül – sajnos – nehéz eldönteni, végül is beleszeretett-e a nőbe vagy sem.
Messze nem hibátlan tehát a Kaméleon, ám ami igaz volt a Csak szex és más semmire, az áll rá is. Goda maximálisan bebizonyította, hogy igazi profi, aki a magyar közönségfilmesek közül talán a legcéltudatosabb és legfegyelmezettebb, de ugyanakkor most sem tudott / akart olyan produkcióval előállni, amellyel túllépne a zsánersablonokon. Igaz, ez talán nem is az ő feladata lenne. Ideális esetben ugyanis ő képviselné a biztos középszert a hazai közönségfilm világában, azt a szakmai minimumot, ami alá már kínos menni, ám mivel rendezőink és forgatókönyvíróink többsége még az alapokkal sincs tisztában, a filmes diplomáját Angliában és Amerikában szerző Goda messze kiemelkedik a mezőnyből. Vakok között félszemű a király, ahogy azt már az ókori görögök is mondták.
Hogy melyik volt az idei Anilogue fesztivál legjobb filmje, arról fogalmam sincs, bár jelentős összeggel mernék rá tippelni, hogy a Libanoni keringő illetőleg az Idióták és angyalok közül valamelyik, ám miután egyiket sem tudtam megnézni, csupán a legvéresebbet tudom megnevezni.
A Holt tér története pofátlan nyúlás: a horror és a sci-fi műfajának nevezetes darabjai adnak benne randevút egymásnak. Valamikor a jövőben játszódik a cselekmény – e nélkül ugyebár nehéz lenne sci-finek (is) nevezi a filmet – az USG Ishimura névre keresztelt űrhajón. Útja során elvetődik egy kihaltnak tetsző bolygóra, ahol is rejtélyes felépítményre bukkan a legénység, melyet a kapitány és a vallásosabbak kegytárgynak vélnek. Magukkal viszik a roppant bizarr izét a fedélzetre, és ez, ahogy az már lenni szokott, nagy böszmeségnek bizonyul a későbbiekben.
A hajón ugyanis egyre furcsábban kezdenek viselkedni az emberek, érzik, hogy valakik át akarják venni a hatalmat a testük felett, és e gondolat oly rémítő, hogy a kellemesebb alternatívát választva, inkább önkezükkel vetnek véget az életüknek. Akinek viszont ez nem sikerül, az valóban átváltozik, valamilyen óriási, ízelt lábakkal és karmokkal támadó alien-zombivá (szak. kif.: necromorphs). Egyedül a biztonsági főnök(nő) Alissa Vincent és maroknyi csapata próbál szembeszállni az egyre gyorsabban szaporodó szörnysereggel –némileg spoileresen fogalmazva: – szerény (rész)sikerekkel.
A Holt tér igazság szerint nem nagyon érdemli meg, hogy ennyi karaktert pazaroljunk rá, mint hentelős akció-horror ugyanis csak egy szimpla „B-filmnek” feleltethető meg, a különbség csupán csak annyi, hogy a kliséket animált formában vezeti elő. Az egyszeri néző nem is igazán értheti, miért kellett ezt a korrekten kivitelezett, gore-ban szerencsére bővelkedő, de mégis csak másodlagos frissességű filmet legyártani. A válasz egyszerű: a Holt tér az Electronic Arts kapcsolt terméke, az azonos nevű akciójátékot hivatott népszerűsíteni. Története a játék előzményeként szolgál, így nyugodtan tekinthetjük a filmet egy átlagosnál hosszabb és jobban kidolgozott intrónak.
Hasonló trükköt – azaz, hogy előbb született meg a termék, és csak utána a képregény vagy a film – már láttunk (He-Man, Transformers), úgyhogy ezen kár lenne fennakadni. Hogy kvalitásai alapján a Holt tér bemutatása az Anilogue-on indokolt volt-e, az már egy másik kérdés.
Megkezdődött a 2008-as Anilogue fesztivál (mit megkezdődött, a budapesti szakasza hamarosan véget ér!), amikor is az Uránia és a Toldi moziban békésen vegyülnek az animációs film hardcore fanatikusai a kisgyermekes anyukákkal, a csoportosan érkező egyetemistákkal és a gyanakvó pillantású borostás újságírókkal. Első szemlénk során egy rövidfilm-válogatást és egy japán egészestés filmet szemrevételeztünk (meg a hostess-lánykákat egy új horrorjátékkal ingyenesen kipróbálható XBOX 360 gépeknél).
A kockákból épült ház az a fajta lírai, hangulatokra és benyomásokra építő rövidebb alkotás, aminek emellett egy érdekes alapötletből is sikerül a legtöbbet kihoznia. Kis város, csekély alapterületű házakkal, melyeket az emelkedő vízszint miatt tulajdonosaik kocka alakú újabb emeletekkel folyamatosan bővítenek fölfelé: enyhén szürreális, sci-fi-be vagy még inkább Miyazaki Hayao-filmbe illő a téma, melyet a kopottas, megsárgult látványvilág tovább erősít.
Finom, romantikus-bölcs történetecske ez egy magányosan éldegélő öregemberről, aki az éppen aktuális feljebb költözés közben véletlenül leejti kedvenc pipáját. Van ugyan másik, ő mégis búvárruhát ölt és megindul a mélybe. Ahogy áthalad a már otthagyott, régebbi szobáin, a múltjában is elkalandozik, rövid flashback-eket láthatunk feleségéről és gyerekeiről, ily módon a film a térbeli, vertikális mozgás (süllyedés) mellé az időben hátrafele haladó emlékfüzért rendel. A vízzel telt szobák, a kellemes, nyugodt zene, a szomorkás, de a halált elfogadó, megnyugvó hangulat jellegzetesen japán ízt kölcsönöz a filmnek.
A "Play Doh" gyurmából megformázott nyulakat szerepltető Sony Bravia reklám funkcióját és másfél perces hosszát tekintve is kilóg kissé a többi alkotás közül, de melyet a folyamatos, életszerű mozgás, a tekintélyes mennyiségű felhasznált és megmozgatott gyurmatömeg, valamint a rengeteg közreműködő precíz munkája (az ugrás közben a nyulakat tartó állványokat sehol sem lehet kiszúrni, csak a netes promóképeken), abszolút lenyűgöző hatással bír. (A youtube-on is megtekinthető - nem ugyanaz, mint vásznon, de azért így is élvezhető.)
A Kártevők kétségkívül a legnagyobb költségvetésből és a legtöbb számítógépes munkával készült mű a Világpanoráma csokorjából, de - legyen akármilyen szépen kivehető az összes szőrszál a szereplőin (ürgék? mormoták? sajnos alacsonyak a zoológus skilljeim) -, maga a történet kiszámítható és ismerős mederben folydogál, ráadásul meglehetősen önkényesen vezeti elő a cselekményét. A mező közepén élő rágcsáló életébe egyik pillanatról a másikra robban bele (gyakorlatilag szó szerint) egy hatalmas metropolisz. Búcsú a természettől, belesüppedés a robotba, a fásultságba, a szmogba és a piszokba: nem éppen kellemes, talán túlságosan is sarkos kép a modern nagyvárosi ember életéről. A film vége azonban kellően váratlan ahhoz, hogy ne unjuk el magunkat, a megjelenő lebegő, polip-szerű lények pedig A vadon hercegnője című Miyazaki klasszikust idézik. Érdekes hatást keltenek egyébként a rajzfilmszerű testarányokkal, de már-már az Uncanny Valley-be merészkedően életszerű arckifejezéssel rendelkező karakterek (a környezet ugyanígy igen realista). Erőteljes lett a város fullasztó, komor cyberpunk hangulatú megjelenítése is, de a befejezés egyértelművé teszi: azért mindennek ellenére a Kártevők mégiscsak egy mese marad.
A Variációk Mariloura című műről sajnos nem tudok sokat mondani, ugyanis a felirat sajnos lemaradt róla (remélem, hogy csak figyelmetlenségből vagy technikai malőr okán), márpedig egy meglehetősen szöveg-orientált, a francia újhullámra emlékeztető filmről van szó. A látványvilága igen különös, sajnos képtelen vagyok megmondani, hogy hogyan csinálták és egészen pontosan mit imitál, mindenesetre, ööö... nagyon egyéni. (Értékelni a fentiek fényében nem mernek.)
Ha a fenti francia alkotástól eltekintünk, a Maraton a - ha szabad így mondanom - legértelmetlenebb, "se füle, se farka" darab ebből a válogatásból. A koncepció az Egy éjszaka egy városban című, szintén cseh stop-motion animációs filmre emlékeztet (egy tejfelszerű ködbe fulladó maratont láthatunk, melynek résztvevői végül békésen repkednek a házak felett), ám kicsiben a furcsa környezetben, nem feltétlenül koherens egésszé összeálló furcsa események hangulatteremtő ereje egész egyszerűen nem működik. Pedig a karakterek jók (tulajdonképpen nem ismerjük meg őket, mégis azonnal mindenki nevetett a jellemkomikumokon - olyan ez, mint a Svejk, hozzánk magyarokhoz közel áll a cseh gondolkozásmód, vágjuk a poénokat).
A Hot Dog tipikus Plympton-szösszenet, annál is inkább, mert az általa oly kedvelt idióta kutya-tematikát használja. Ezúttal tűzoltónak akar beállni a lelkes, ám fölöttébb szerencsétlen és balfék eb, innen pedig sorra jönnek a várható, klasszikus börleszk-ízű gegek és a groteszk poénok. A jóval sötétebb humorú és egyben komolyabb Idióták és angyalok után (kritika hamarosan!) kifejezetten üdítő volt egy lazább "Plymptoon". (Nem tartozik ide, de what the hell: ha valakit érdekel, beszkennelem a tavalyi dedikálás alkalmával kapott, külön kérésre alul meztelen Marilyn Monroe-t ábrázoló firkámat.)
A Születés egy rövid, ám igen leleményes jelenet, mely egy kalitkába zárt madár vergődését az újra és újra bevágott, magát az animáció elkészítését dokumentáló felvételek hangjára rímelteti. A zsírkréta sercegése és a papír zörgése az ismétlődő, egyre vadabb rohamokat és a ketrec rázkódását festi alá. Ötletes, rövid és magával ragadó posztmodern egyperces ez, mely ékesen illusztrálja az Anilogue fesztivált olyan érdekessé tevő tényt: az animációs filmek határtalan lehetőségeket biztosítanak a fantáziának.
A kedvencem mégsem ez, hanem a Skhizein lett: ez a visszafogott, száraz modorban előadott, pasztellszínekkel és szerényen a háttérbe húzódó rajzolással rendelkező szürreális történet fantáziadús és igen humoros illusztráció a kordában tartott skizofrénia esetéhez, mellyel a főhős - aki azt képzeli, hogy a teste pontosan 91 centiméterrel arrébb van, mint ahol látszik - kénytelen megtanulni együtt élni. Örkény-novellába illő a helyzet: a férfi maga is tisztában van azzal, hogy az agyával van valami gond, és nem a különös meteor fordította így fel az életét, de mit csináljon, ha egyszer nem tud kimenni az ajtón, csak mellette a falon keresztül? És a helyzet csak egyre rosszabbodik...
Az erdő zongorája egész estés, másfél órás film. A kockákból épült házhoz hasonlóan szintén nagyon japán, ezt már az első jelenetek félreismerhetetlenné teszik, melyek Kai, az általános iskolás transfer student beilleszkedési nehézségeit mutatja. De nem ő az egyetlen kívülálló az osztályban: Shuhei, bár jóval szegényebb családból származik (anyja prostituált, de ez egyébként szemmel láthatóan egyiküket sem zavarja), szintén odavan a zongorázásért. Megszállottságuk alapja azonban különböző, és kettejük története során a szertelen, önkifejezési indíttatású zeneszeretet ütközik meg a professzionális, ám hideg, a technikai brillírozást és az érzelmi töltetet is robotikus gyakorlással elérni kívánó zongoratudással.
Ha túlzott eredetiséggel nem is vádolható a film, van, ahol eléri a kitűzött célt és működni kezd a varázslat (főleg a vége felé, a viccesebb részeknél), de sajnos a szükségesnél kicsivel több drámát és kevesebb humort alkalmaz a film, ráadásul él azokkal a tipikus egyszerűsítésekkel és sztereotípiákkal, amiket, ha már ennyire zongora és klasszikus zene-központú a szüzsé, igazán elkerülhetett volna. Persze igaz, vélhetően nálam fiatalabb (tizenéves) lehet a célközönség, és a profi zenészek elszántságát, harcait, szorongásait is jól elkapta a rendező, de erre így akkor is csak egy erős közepest mernék adni.
Holnap jövünk további kritikákkal, addig is vegyetek jegyet az Idióták és angyalokra, mert az jó nektek. Stay tuned!
Újra Coen–film!, ujjong a szívem, miközben kialszanak a fények. Még egy éve sem roppantott össze, cincált szét és hagyott romokban a zseniálisan nihilista, borongós, hallgatásával hanyagul hetekre a lélekre telepedő Nem vénnek való vidék, és máris itt a következő adag leleményes zsánerturmix a szerzői és közönségbarát műfaji filmek határmezsgyéjén egyensúlyozó hollywoodi alkotópárostól.
A történet alapján a fivérek életművében hangsúlyos szerepet kapó, fokozatosan eldurvuló zsarolásos krimit várhattunk (Véresen egyszerű, Fargo, Az ember, aki ott se volt, A nagy Lebowski), az előzetes alapján egy furcsa fazonokkal teli screwball comedy–t, a poszter és az alapanyagul szolgáló, egy ex–CIA igazgató által írt „Burn before reading” című könyv alapján hidegháborús paranoiafilm–paródiát. És azt hiszem, senki nem lepődik meg, ha azt mondom: ezt mind megkaptuk.
Kapásból az első percekben fel–alá nyargalnak az Öltönyösök a Pentagonban, akik viselkedésükkel Kubrick hidegháborút gúnyoló klasszikusát idézik: mind nagyon fontosak, de fogalmuk sincs semmiről (a film legvégéig – bocsi, spoiler!). Ráadásul kirúgnak egy sokat látott, sokat tapasztalt szakértőt (John Malkovich), aki aztán nekiáll emlékiratokat írni.
De mindent beleír ám, és hála néhány valószerűtlen véletlennek és egy válni akaró, bizalmatlan feleségnek (Tilda Swinton – ő is és a rendezők is mindent megtesznek, hogy totálisan ellenszenves legyen a karaktere, és sikerrel is járnak), a dokumentum egy ostoba fitnesz-edző (Brad Pitt) és munkatársa (a Coen–filmekből elmaradhatatlan Frances McDormand) kezébe kerül. Az előbbi buta, de annyira ám, hogy folyton rágózik és minden szót azzal helyettesít, hogy „shit” (mondom, hogy buta! hahaha, ez annyira vicces!), az utóbbi meg plasztikai műtétre gyűjt, ráadásul nő, és mint ilyen, mindenre képes. Plusz még összekavar egy szövetségi ügynökkel is (George Clooney), aki amúgy az ex–CIA–tanácsadó feleségével csalja a sajátját.
Ebből aztán mindenféle kalamajka kerekedik, és az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, mondanám, ha egy VHS-doboz hátuljára írnék ismertetőt egy ’90–es évekbeli családi vígjátékról, pedig nem, és ez már régen rossz jel. Csak az a baj, hogy vélhetően Joelnek és Ethannak sem volt sokkal több fogalma arról, hogy hova is kéne tenni itt a hangsúlyt, meg hogy hova akarnak egyáltalán megérkezni. Így hát a forgatókönyv a Coenes, véletlen események mentén ténfergő „minden egyre rosszabb lesz” elvet követi, persze azért inkább vicces, mint drámai, kivéve az első fél órát, ami unalmas szenvelgés: mindenki megcsal mindenkit és közben még piszok szarul is érzi magát. Szerencsére aztán azért magukra eszméltek, és behúzták a féket, mielőtt leforgattak volna egy echte Woody Allen-filmet (ami egyébként is felesleges lett volna, mert épp most jött ki egy oridzsinál).
És innentől: Coenék, ha szórakoznak. De nemcsak ők, a színészeknek is jutalomjáték az egész, lábrázás és lazázás, nagy röhögések forgatás közben (és biztos a szünetekben is jól elvoltak). Kicsit olyan szaga van a folyamatosan érezhető, minden mozdulatban és pillantásban megcsillanó komolytalanságnak, mint a Trópusi viharban, csak ott legalább volt rá némi indok, lévén az említett mű papíron vietnámi háborús film, valójában Hollywood–paródia (iróniában pácolt öntömjénezés?). Itt viszont összeállhatott volna egy egésszé a cselekmény, ha lett volna mondanivaló, vagy legalább egy egyértelmű törekvés, hogy az USA mindenható és főleg mindentudó, rettegve tisztelt hárombetűs szervezetének mutatott fityisz ne elröhögött viccként, hanem komor mosollyal előadott, emlékezetes anekdotaként (ha nem is tanmese!) tárgyiasuljon filmmé.
Csakhogy hiába a csillagos–sávos párna és a gumidildót rejtegető fotel, a cselekmény gyenge, és bár a szerzőpáros van annyira rutinos, hogy menet közben ne tudjuk pontosan rámutatni, mely történetszálak vagy szerzői szándékok mentén feslik szét a film szövete és szivárog el a mozgóképbe életet lehelő mágia, mégis érezzük, hogy valami nem működik. És hiába a boldogan ripacskodó szereplőgárda, valamint az egy–két elegánsan előadott, váratlanul érkező morbid húzás, amiért sok rendező piros pontot kapna (de nem ti, Coenék! ti tudtok jobbat is, tőletek a legjobbat várjuk! közepes, leülni!), mégis hiányérzete marad a nézőnek. Mert ha utólag csak annyi marad meg, hogy milyen vicces volt, amikor az alkesz Malkovich megindult a kalapáccsal piáért, vagy hogy hű de idiótán tud rágózni Brad Pitt, de a film valahol menet közben elsikkadt, az azért mégiscsak kínos. Tőlük mindenképpen. Elszórt nevetések és jóízűen felfalt literes popcorn ide vagy oda.
Szóval a beígérés nélkül is elvárt (felkínált) műfaji egyveleget szépen szervírozzák is a fiúk: benne van minden a lábosban. Igaz ugyan, hogy ennyi hozzávalóból háromfogásos vacsorát is főzhettek volna, de sebaj, jó a lecsó is, ha elég meleg, elég sós.
Déja vu: Betörő az albérlőm–hangulatban hagyom el a termet. Mert végül is meglepődtem és nevettem is párat, viccesek voltak a karakterek, élvezhető a bohóckodás, csak valahogy az egész cirkusz túlságosan átlátszó, túlságosan nyilvánvaló, hogy ezúttal nem maradnak hullák a porondon. Semmiképpen sem a klasszikusok mellé (közelébe!) helyezhető szösszenettel gazdagodott a testvérpáros életműve, ha nem is égető bizonyítékként szolgálva, de ékesen illusztrálva: ilyenek a Coenék, mikor épp lusták jó filmet csinálni.
Örömmel jelentjük, hogy a blaxploitation műfaj újra él. Na jó, inkább csak egy Grindhouse-ihletésű retro-bohóckodásról van szó, annak viszont nem lesz rossz a Black Dynamite, amely a következő Sundance fesztiválon debütál majd. Főszereplője Michael Jai White, akinek eddig a Spawn volt a legnagyobb dobása. A képre kattintva látható a friss tréler, de a szájton ablaxploitation műfaj történetéről is lehet olvasni.
Bizony, a szuperhősök nem feltétlenül arról ismerszenek meg, hogy vörös köpenyt lobogtatva maguk mögött, daliásan repülnek a naplemente ellenfényében. Van, hogy sötét, mocskos sikátorokban és lepukkant házakban ölnek halomra embereket, méghozzá állítólag a jó ügy érdekében. Persze kérdés, hogy az ilyeneket ezek után nevezhetjük-e egyáltalán szuperhősöknek. Holden Carver mindenesetre biztosan nem nevezi magát annak. Sőt, semminek nem nevezi magát biztosan, mert már fogalma sincs, ki ő, miért harcol, és egyáltalán az ügynökségek közti láthatatlan háború melyik oldalán. Ed Brubaker, és kedvelt rajzolója, Sean Phillips (ld. még közös remekművüket, a jelenleg is futó Criminalt) a szuperhős és a noir zsánert vegyítették a kétszer 12 részes (és egy one-shotot is tartalmazó) Sleeper című sorozatukban, ami a DC és a Marvel Univerzumtól jóval sötétebb és durvább Wildstorm világában játszódott. De ez a borongós, csavarokkal és identitás válságokkal teli hardcore bűnügyi sztori még ahhoz képest is egészen nyomasztó és kegyetlen. Ami egyben azt is jelenti, hogy aki az ártatlan szereplőket teljesen nélkülöző noir világában jól érzi magát, az valószínűleg oda és vissza lesz a mindenféle kritikusok által egekig magasztalt sorozattól.
Holden Carver egy kormányügynökségnek dolgozott, amíg egy Földre pottyant idegen tárgy szuperképességekkel ruházta fel: öngyógyító képességének köszönhetően szinte halhatatlan, ráadásul nem érez fájdalmat sem – azt teste elraktározza, és átadja annak, akivel érintkezik, és aki ezután általában holtan esik össze. Felettese, John Lynch ráveszi, hogy szerelmét végleg hátrahagyva épüljön be a világ megváltoztatásán ügyködő, hiperintelligens, ám jéghideg és mellesleg mesterségesen teremtett elme, Tao titkos társaságába, hogy belülről rohassza szét. Lynch azonban egy támadás után kómába kerül, és mivel ő az egyetlen, aki tudja, hogy Carver beépített, és nem az ellenséggel lepaktált ügynök, hősünk kínos helyzetbe kerül. Kint ragad a „hidegben”, miközben volt társai vadásznak rá, és egyre szorosabb kapcsolatokat ápol Tao birodalmának szociopata gyilkosaival, különösen a pszichológiai hatásra kényszeresen gonoszságokat elkövető Miss Miseryvel.
És ez még csak a kiindulási pont, Brubaker feszesen, hangulatosan, lendületesen szőtt cselekménye innen még tucatnyi fordulatot vesz, mire eljut a sokkoló befejezésig, ahol már térdig gázolunk az elkárhozott szereplők lelkének mocsarában. A középpontban persze Carver áll, aki számára képessége átok, és más vágya sincs, csak hogy végre kikeveredjen valahogy ebből a miliőből, amiben lassan becsavarodik. Minthogy Lynch hiányában, az „angyalok” oldalán mindenki ellenségnek hiszi, lassan tényleg azzá válik, hiszen teljesen elmosódik számára a határ a szerepe és a valóság között, és a reménytelen megváltás felé vezető úton jó- és rosszfiúkat egyaránt kénytelen halomra ölni. Identitás válsága csak súlyosbodik, mikor Lynch végül visszatér, mert akkora már úgy döntött, más alternatíva nem lévén, ténylegesen Tao szolgálatába áll. Brubaker szenzációsan jól írja a kínzó kétségek közt őrlődő férfit, aki már semmiben nem biztos, ahogy lassan a két manipulatív férfi magánháborújának és hatalmi játszmájának megviselt ütközőpontjává válik. Félreértés ne essék, ez nem holmi szuperhősös sírás-rívás felelősségről, hibákról és önsajnálatról, hanem kőkemény, nyomasztó lelki vesszőfutás, amit a kiváló karakterrajznak, a karcos, összetéveszthetetlenül noiros narrációnak, és a minden második oldalon dinamitként robbanó dialógusoknak hála az olvasó is fájdalmasan valóságosnak él meg.
De korántsem Carver Brubaker egyetlen ütőkártyája. Barátja, az érzéketlen, embergyűlölő tömeggyilkos, aki nem átallja Népirtásnak nevezni magát, a nagydarab keményfiú megtestesült archetípusa, Tao pedig a teljesen érzéketlen és minden szempontból jéghideg gonosz legszélsőségesebb mintapéldája. Vagyis igen, Brubaker erősen sarkított karaktereket használ, de a szuperhős és a bűnügyi zsáner vegyítése, és Carver lelki mélyrepülése mindezt abszolút indokolttá teszi. És egyébként is, itt van még Miss Misery, az egész sorozat talán legizgalmasabb és legérdekesebb karaktere, aki fizikailag rosszul lesz (szó szerint), ha nem követ el valami gonoszságot. Brubaker ezer oldalról mutatja be őt, látjuk, mint esztelen, vérengző gyilkost, mint szerencsétlen áldozatot, mint szenvedélyes szerelmest, mint érzéketlen árulót, mint egyszerre védtelen és kegyetlen nihilistát, és közben végig kiszámíthatatlan, veszélyes és gyönyörű, vagyis igazi, vérbeli femme fatale (érzelmi ámokfutása a második sorozat 8. részében a képregény csúcspontja). És nem csoda, hogy olyan nagyszerű párost alkot Carverrel.
A Sleeperben tehát nincsenek jófiúk, csak rosszak és még rosszabbak vannak. Kettős és hármas ügynökök, és a világ színfalai mögül irányító hatalmasságok játsszák a maguk kis beteg és emberéleteket semmibe vevő játékaikat, amelyekkel a jó ügy hazugsága mögé bújva próbálják kikaparni maguknak a gesztenyét. És ez alól még maga Carver sem kivétel, hiszen mindkét oldalt kijátszva, árnyékok közt bujkálva hamar előkerülnek a gyilkos tetteket igazolni hívatott kifogások. Brubaker Sleeper-világa lényegében egy olyan hely, ahol nem csak, hogy senki nincs biztonságban, de senki nem maradhat ártatlan sem. És az, hogy mindez a Wildstorm saját szuperhős-univerzumában létezik, még egy különösen élvezetes mellékízt is ad a képregénynek, főleg, hogy a köpenyes igazságosztók sokszor ugyanolyan mészárszékre vonuló marhák, mint az egyes ügynökségek fegyveres ágyútöltelékei, és Brubaker nemegyszer még hülyét is csinál belőlük. Itt ugyanis nincs helye tisztaságnak, dicsőségnek és igazságnak.
Sean Phillips rajzai szokásosan nagyszerűek. Sötét hangulatú, nyers és egyszerű, effektektől mentes, árnyékokat és kontrasztokat kiválóan használó képeinek hatását erősítik a panelelrendezések is: a legtöbb oldal egy-egy egészoldalas képből áll, amire második rétegként épülnek a képkockák, egészen ügyes kompozíciókat, az akciójeleneteknél pedig különösen megnövelt dinamikát kölcsönözve a képregénynek. Az arcokat pedig főleg öröm nézni. Phillips nagyszerű érzékkel, hol elegáns visszafogottsággal, hol kissé eltúlozva, vagyis mindig az adott jelenetnek megfelelően ábrázolja a szereplők érzelmeit. De a színezés is megérdemel pár szót, mert minden ízében méltó párja a stílusos rajzoknak. Láthatóan jól átgondolt rendszer van benne, ami segít megőrizni és fokozni Philips oldalkompozícióit, azokat ugyanis rendre egy-egy szín uralja (jellemzően, a képregény hangulatához méltón a kék vagy a fekete). Ettől lesz a Sleeper képi világa olyan gyönyörűen hideg és egységes.
Két kiemelkedően tehetséges alkotó munkájáról van itt szó, akik fantasztikus eredményt képesek elérni, ha együtt dolgoznak. A Sleeper mind rajzait, mind történetét, mind karaktereit illetően maradandó élményt nyújt – a műfaj szerelmeseinek mindenképpen, de másoknak is érdemes megpróbálkozni vele.
Megjelenés: 2003-2004 (24+1 rész, Wildstorm) Történet: Ed Brubaker Rajz: Sean Phillips (one shot: Jim Lee)
Az egyre bővülő kínálattal, ám egyelőre még szűkös és igencsak szelektív fogyasztói réteggel (a mangák, ugye...) rendelkező hazai képregénypiacon minden kiadó igyekszik megtalálni a maga szakterületét, a még nem lefedett zsánereket, vagy egy-egy képregény-nagyhatalomra (USA, Japán, Franciaország...) koncentrálni. ASombrero Comix egy holland tulajdonban lévő kiadó, akik hazai megjelenéseikkel nem titkoltan az erotikus és pornográf könyvekre koncentrálnak. Hogy a kötetek vásárlói között több-e a kamionsofőr és a hormonok által vezérelt bevadult középiskolás, mint a szabad szellemű nagymama és a széles látókörű értelmiségi, azt nem tudom, de az biztos, hogy az ilyen tematikájú képregények üde színfoltját jelentik a hazai kínálatnak, és remélhetőleg a jövőben még sokféle országból és korszakból származó erotikus képregényt olvashatunk magyarul.
A Sombrero Comix első megjelenései közé rögtön két Milo Manara történetet is kiválasztott, és jobban nem is dönthetett volna: Manara, Guido Crepax-szal együtt az európai erotikus képregény-alkotók nagyjai közé tartozik. Egyébként - kis kitérő - nem tudom, ki hogy van vele, de számomra az erotika mozgóképes megjelenítésének legragyogóbb gyöngyszemei a '70-es években születtek meg, és azon belül is Európában: elegáns, egyszersmint érzéki, kéjjel teli alkotások ezek, szívszorongatóan tökéletes szépséggel megáldott színésznőkkel és buja zenékkel. Hasonló a helyzet papíron is: ugyanazok a nőideálok és féktelen ötletek bukkannak fel, és ugyanaz az érzéki vadság lüktet Manara képregényeinek lapjain is, mint Lucio Fulci egy szexuálisan túlfűtött giallo-jában vagy horrorjában, a kedves, izgatóan ártalmatlan Edwige Fenech erotikus komédiáiban, és persze ezernyi más példa sorolható.
A játékszer és a Karamell egyaránt hanyag mozdulattal ejti a legegyszerűbb megoldást, a pornográf(abb) képregények esetén gyakori lényegre törő, különféle jellegű közösülések köré szerveződő, kis túlzással akár történetnek is nevezhető dugásfüzér-felépítés használatát. Ehelyett egyszerű, de frappáns és sok meglepő szituációt magában rejtő helyzeteket vesz alapul, majd a téma variációival és könnyed rögtönzésekkel görgeti előre a cselekményt, nem szégyellve szex- vagy akár meztelenség-mentes, ám igen szórakoztató viccekkel, közjátékokkal megszakítani a fő szálat. Igen jellemző Manara stílusára az is, hogy az unalmas, de általában kötelezően kifejtett részeknél - főleg a könyvek elején - hirtelen begyorsít, ötösbe kapcsol a mesélő, pár oldalon letudva a karakterek és viszonyaik bemutatását, hogy aztán háromszor annyit időzzön egyetlen, a sztori szempontjából nem is feltétlenül fontos erotikus vagy vicces szituációnál.
A játékszer főhőse egy idős és gazdag férjjel rendelkező, prűd fiatalasszony, kit a szex és a testiség oly hidegen hagy, mihez képest még a világűr abszolút nulla fokos hőmérséklete is kellemesen langyosnak számít. Egyik orvos ismerőse (ő az olvasó barátja és cinkostársa, aki az izgalmakat behozza a sztoriba) azonban nemi vágyat fokozó, jeladóval működtethető apró készüléket ültet be az agyába, amivel később a legváratlanabb, lehetőleg minél kompromittálóbb helyzetekben kényszeríti imádottját a robbanásszerűen égbe szökő libidó bábjának szerepére. Nyilvánosság előtti szex, kiszolgáltatottság és voyeurizmus: ezekre a fétisekre koncentrál A játékszer.
A Karamell, ha lehet, még különösebb alapötlettel operál: hőse egy férfi, aki véletlenül feltalál egy láthatatlanná tevő szert (kész, ennyi, ez nem sci-fi, a részletek nem számítanak), amit azután arra használ, hogy gyermekkori szívszerelme közelében lehessen. A helyzet pikantériája az, hogy a férfi szűz, gátlásos és félénk, a nő viszont egy ordas nagy kábetűs, mint ahogy barátnője is, akivel láthatatlan, karamell illatú hősünk (ezzel az anyaggal tapasztotta magára a feltalált szert) furcsa szituációk sokaságába keveredik bele. Ebből a képregényből már nem csak az ordenáré, tátongó vaginákat és fröcskölő ondót szerepeltető dugások hiányoznak, hanem maga a Fallosz is, lévén hősünk testrészein nem törik meg a fény.
Manara mellőzi azokat az alfa hím karaktereket, akik a huszonegyedik századra a pornó alapvető, arctalan humán építőkockáivá váltak, és cselekvőnek a legtöbb helyzetben szabados gondolkozású (vagy annak megfelelő viselkedésre kényszerített) nőket tesz meg. Világában a nők mind gyönyörűek, hosszú combjuk van, telt ajkaik, formás kebleik és őrjítő fenekük, a férfiakat azonban annál inkább szereti rondára, sőt kifejezetten visszataszítóra rajzolni: a Karamell (többnyire ugyan láthatatlan) hősének dupla állánál, ragyás arcánál és tökorránál kevés csúfabb képregényfigurát láttam - A játékszer ördögi orvosa biztosan köztük van.
Megjelenésében igényesek a kiadványok, kötésük masszív (ez nálam fontos szempont, és sajnos nem minden könyvkiadó figyel rá oda), nagy méretük pedig a rajzok alapos tanulmányozását teszi lehetővé. Ráadásul az áruk is pofátlanul alacsony: 1600 forint.ért vesztegetik őket. Buszon, metrón hatalmas sikereket lehet aratni ezekkel a könyvekkel, kipróbáltam: senki nem képes nem odanézni. Fiúk-lányok, ezeket a könyveket érdemes a polcon tudni: tessék a barátnőt/barátot szex után megrontani egy kis képregényolvasgatással!
Hollywood egyik féltve őrzött titka a Wilhelm Scream, egy ún. stock hangeffekt, közelebbről férfisikítás. Egy Sheb Wooley nevű harmadosztályú színész sikoltotta-üvöltötte fel a Distant Drums című 1951-es westernhez (a karaktert hívták Wilhelmnek), és azóta minden hangmérnök segítségül hívja, ha a színész / kaszkadőr csúnya véget ér a vásznon, de hiányzik hozzá az on-set (forgatási) hangsáv. A Wilhelm Scream legnagyobb rajongója Ben Burtt, a Star Wars és az Indiana Jones kétszeres Oscar-díjas hangmérnöke, aki minden filmjében legalább egyszer elsüti a poént, amely egészen mostanáig ugyanolyan bennfentes poén volt, mint a rendezők Alan Smithee-álneve. A titok azonban nem titok többé: a következő videó megtekintése után garantáltan ezer közül is felismered majd az elnyújtott, dallamos wilhelmi sikolyt.
2009 február elsején bezárul a kör: a számkivetett, az európai low budget kultfilm abszolút emblematikus figurája, Jesus "Jess" Franco kapja a Spanyol Filmakadémia életműdíját.
Majdnem kétszáz(!) megrendezett film, az undergroundban eltöltött ötven év, művészi soha-meg-nem-alkuvás... ha van ember, aki megérdemli, akkor az te vagy, Uncle Jess.
Képzeljük el – mondjuk – Liptai Klaudiát, amint a TV2 valóságshowjának felvételén egyszer csak vérben forgó szemekkel ráront Till Attilára, átharapja a torkát, majd jóízűen lakmározni kezd a tetemből. Ezt persze a nézők már nem láthatják, hiszen addigra a vezérlőt ellepik a zombik, a közvetítés megszakad, a stáb egyik fele halott, a másik fele pedig hörögve veti rá magát a friss húsra, puszta kézzel tépve cafatokra az egykori kollégákat. Túlélők már csak a gondosan elzárt Big Brother házban vannak, a 15 másodperces hírnévre áhítozó fiúk és lányok viszont mit sem sejtenek arról, hogy a tükrök túloldaláról már nem a fásult kameramanok, hanem éhes tekintetű élőhalottak figyelik őket, mint macskák az akváriumban úszkáló halat.
Az E4 brit csatorna minisorozatában, ha nem is épp Liptai Klaudia, de ottani megfelelője, a reality show-k állandó műsorvezetője, Davina valóban eljátssza saját maga megzombult verzióját, de több egykori "villalakó" percemberkét is felismerhet a(z angol) néző a statiszták között. Mindezt csak azért érdemes megemlíteni, hogy lássuk, létezik olyan (mainstream) csatorna, amely nem sajnál egy meglehetősen rétegműfajban induló miniszériát finanszírozni, és a saját sztárjaival is legitimálni. Ez a bátorság pedig mindenképpen dicséretes – meg merne-e vajon a TV2 kockáztatni egy ilyen, nézettséget valószínűleg nem, de presztízst növelő húzást; a kérdés költői – még akkor is, ha a végeredmény koránt sem lett tökéletes.
Most, amikor kábé minden hónapra jut egy új zombi-tematikájú film, természetesen már nehéz friss sztorival előállni; Charlie Brooker, a széria kiagyalója és írója, nem is igen erőltette meg magát. Adott a fő helyszín, egy egykori katonai bázis helyén felépített Big Brother ház – ez lenne az új elem a sztoriban –, és adott a vírus, amelyről nem tudni honnan ered, csak azt, hogy rohamosan terjed. A műsorban éppen a kiszavazó-show-ra készülnek, amikor elszabadul a pokol, a stábtagok közül csak a producer és a kávéfőzésre rendszeresített asszisztens lány tudja elbarikádozni magát ideig-óráig. A második részben, más alternatíva híján, kénytelenek a Big Brother házba visszavonulni, ahol a némiképp meglepett villalakókkal együtt kezdik tervezni a menekülési útvonalat. Ami nem egyszerű feladat, a zombikat ugyanis valamilyen okból kifolyólag vonzza a Ház, és egyre többen és többen lesznek. Közben a főhőssé előlépő kifutólány barátja megpróbál kívülről bejutni, és ebben egy kellően felfegyverzett tökös dögös amazon segít neki.
Kezdjük a legfontosabb zombi-ontológiai kérdéssel: igen, ezek az élőhalottak (is) a gyorsan mozgó sprinter-zombik újféle nemzettségéhez tartoznak. Mindez az ortodox Romero-fanokat zavarhatja, de a vásznon képernyőn nagyon is jól mutatnak ezek a dögök. Az első részben még csak villanásra látni őket - a shaky cam technikát enyhén szólva túlzásba viszi a rendező -, a későbbiekben aztán megcsodálhatjuk rusnya pofázmányukat – egy tévés produkcióhoz képest nagyon profi munkát végzett a stáb. Ugyanez áll a gore-ra is: Eli Roth-ot megszégyenítő szemérmetlenséggel zoomol rá a kamera a belsőségeket majszoló zombikra és a szétszakadó testrészekre – csak egy ponton fordul át komédiába a dolog, ott viszont egy olyan fünf komma neun gerinckitépést láthatunk, ami csak a Mortal Kombat kivégzéseihez hasonlítható. Ezzel együtt túl sok innováció nincs a látványvilágban, egyértelmű, hogy a Danny Boyle-féle 28 nappal később és folytatása szolgált ihlető forrásként – és persze a Holtak hajnala.
A karakterek nem túlzottan izgalmasak, ugyanakkor kellően idegesítőek és unszimpatikusak, ezzel pedig nagyjából megfelelnek a tipikus "villalakó" vagy a seggfej producer sztereotípiájának. Ekkora terjedelemben – 5 rész, 180 perc – még így sem lehet őket megunni, összességében tehát kellemesen szórakoztató a produkció.
Csakhogy. Eléggé el nem ítélhető módon, pont az alapszituációból fakadó ziccereket hagyják ki az alkotók. A zombiműfajra jellemző szatirikus szubtextus szinte teljesen hiányzik a sztoriból, noha a valóságshow-s környezet (verbális és vizuális) poénok tucatjaira adna lehetőséget. Igaz, a zombik néha belebámulnak a kamerába és a tükörablak túloldalán csorgatják a nyálukat, de metaforának ez még kevés. Ha erre a kedves olvasó azt mondaná, hogy bájos naivitás volt részemről azt feltételezni, hogy pont azon a csatornán gúnyolják majd ki a Big Brother jelenséget, ahol ez a műsor fut, akkor igaza lenne a kedves olvasónak.
Donnie Yen a főszereplő, Wilson Yip rendezi, Bruce Lee mesterének életéről szól. Eddig is ígéretesen hangzott, de most megjött a trailer, és a projectben rejlő potenciál beteljesedni látszik.
ADerrick Comedyaz egyik legjobb félprofi, vicces szkeccseket gyártó csapat a YouTube-on. Egyes számú bizonyíték:Blowjob girl. Kettes számú bizonyíték:Daughters (24 paródia). Az öt fiatal anno dráma és filmszakon végzett, most egyikük íróként dolgozik (30 Rock), másikuk producerkedik, és van aki stand up-ol szorgalmasan. A Derrick Comedy csak kvázi hobbi, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy elkészítsék első egész estés filmjüket. A történetben, ami a tréler alapján a Disney-féle matinék és a tinifilmek paródiájának tűnik, három "gyerekdetektív" megpróbál felderíteni egy gyilkossági ügyet.
Nem vall túlzott szerénységre, ha egy alkotó egyből a választott stílust teszi meg filmje címéül. Másfél órában összegezni vagy kifordítani egy egész filmtörténeti korszakot – a cím legalábbis ilyen szándékokat sejtet – merész vállalkozás. Olyannyira az, hogy az elsőfilmes író-rendező, D. Jud Jones (álnév?) végül meg sem próbálja. Azon túl, hogy animációs környezetbe helyezi a noirok szokásos stíluselemeit, gyakorlatilag semmit nem ad hozzá a „műfajhoz”.
Megvan minden kellék, amnéziás főhős, rosszarcú ellenfelek, nem is egy, hanem két femme fatale, és ami a legfontosabb: lineárisan haladó, csavaros sztori; de hibátlan a szaxofonos háttérzene és a főszereplő belső narrációja is.
Csak nézni ne kéne ezt az izét.
Semmi bajom a GTA-féle játékok látványvilágával. Kissé darabosan és esetlenül mozognak a szereplőik, és néha a háttérben felfeslik a mátrix szövedéke, de kit érdekel, ha én irányítom a történetet? A Film noirhoz viszont nem mellékelnek joystickot, mégis olyan az élmény, mintha 90 percen át egy noir hangulatú akciójáték átvezető animációit kellene mozifilm gyanánt néznem. A figurák vonásai elnagyoltak, gépiesen közlekednek és a kameramozgások, illetve a beállítások is fantáziátlanul ismétlődnek. A szexjelenetek esetében ez inkább vicces – az Amerika Kommandó bábúiban is több volt az élet – az akciószekvenciáknál viszont kifejezetten idegesítő a TG (Tesco Gazdaságos) kivitelezés. Csak egyetlen példa: amikor autóval menekülő hősünkre egy helikopterből gépfegyverrel tüzelnek hosszú percekig, egyetlen lövést sem látunk becsapódni.
Kezeljük helyén azért a filmet. A fiatal animátor-csapat nyilván nem azzal az ambícióval vágott bele a projektbe, hogy egyből letaszítja a Pixart a trónjáról – már csak azért sem, mert más a célközönség –, gyaníthatóan inkább csak kísérletezni akartak és megtanulni a szakmát, pont ahogy a magyar Egon és Dönci alkotói. És mindezt valószínűleg fillérekből és lelkesedésből csinálták. Ha innen nézzük, rajongói hommage-nak megteszi a film.
Az igazi rejtély tehát inkább az, hogy miért érezte úgy a forgalmazó, hogy feltétlenül elénk kell tárnia ezt az 1.0-ás demo verziót? Ha felnőtt(ebb) közönségnek szóló animációs filmeket keres, miért egy kezdő animátor-team első szárnypróbálgatását hozza be, miközben látványos, minőségi rajzfilmekkel csak fesztiválokon találkozhatunk?
Film Noir, 2007 - amerikai-szerb. Rendezte: D. Jud Jones és Risto Topaloski. Írta: D. Jud Jones. Kép: Radan Popovic. Zene: Mark Keller. 97 perc. Bemutató: november 13.
Mivel a régi fórumunkra hónapok óta senki nem tudott feliratkozni, abból kifolyólag, hogy az adatbázis totál elcsesződött, a geekz.forumx.hu címen vadiúj fórumot kreáltam, ugyanazokkal a főtémákkal. Senkit ne riasszon el a posztok jelenlegi alacsony száma: regisztráljatok, teremtsetek témákat, szóljatok hozzá!
Fiatalok a nagy, amerikai pusztaság kellős közepén betévednek egy poros, elhagyatott, de főleg, kísérteties kisvárosba, ami tele van bizarr alakokkal, ijesztő épületekkel, és egy afféle „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” hangulattal. Aztán akaratukon kívül elkezdenek tíz kicsi indiánt játszani velük. Ismerős a szituáció? Nyilván mindenkinek az, aki legalább három-négy amerikai horrort látott már életében, mert nagy az esély, hogy abból a három-négyből legalább egynek pont ez a kiindulási pontja. Szóval Rick Remender (a frenetikus retro sci-fi, a Fear Agent írója) és társa, Seth Peck nem éppen a spanyolviaszt találták fel a Sorrow című négyrészes minisorozatukkal, de legalább nem is próbálják úgy eladni, mintha pedig pont azt tették volna. Ehelyett meginvitálnak minket egy korrekt módon összerakott, kicsit ügyes, nagyon sablonos és néha-néha ijesztő utazásra a vad, kies amerikai nyugatra, ahol úgy folyik a vér az átutazókból, mint a víz a csapból.
Ah, igen, a nagy, legendás, tikkasztó amerikai pusztaság. Minden értelmes, tapasztalt horrorrajongó tudja, hogy nem tehet meg benne 20 kilométert anélkül, hogy ne darabolná fel egy vérszomjas őrült, egy sorozatgyilkos stoppos, egy mutáns közösség vagy éppen egy félelmetesen beteg és bizarr család. A Sorrow hősei (három útitárs és egy stoppos) nyilván nem tapasztalt horrorrajongók, különben elkerülnék azt a kísértetvárost, ahol eztán sikerül is kocsijukat feltekerni az első villanyoszlopra. A két fiatal lánynak és fiúnak a csúnya baleset ellenére nem esik komoly baja (legalábbis látszólag), de ez még csak a megpróbáltatások kezdete. Mert a városkán bizony egy régi átok ül, aminek folyamatos kínjait a kevés lakos az arra járók húsával igyekszik enyhíteni.
A Sorrow alapvetően egy tipikus amerikai „vidéki horror” dramaturgiáját és eszköztárát használja, hol okosan, hol kissé fantáziátlanul, de annyi biztos, hogy az eredetiség fejének felütésétől senkinek nem kell tartania. Remender és Peck elvégezték házi feladatukat, láthatóan értik, hogyan és mitől működik egy ilyen történet, az meg már más kérdés, hogy maguktól nem tudnak hozzátenni semmit. A legtöbb, ami tőlük kitelik, hogy különböző típushorrorokat és mítoszokat katyvasztanak össze, így aztán a Sorrow-ban nem csak szellemek, csak mutánsok, csak őrültek, csak gyilkosok, csak indián átkok, csak szörnyek vagy csak mutánsok keserítik és végzik be a főszereplők életét, hanem ezek mindegyike – és mindennek a hátterébe megkapjuk még az egész rémálmot elindított kegyetlen kormánykísérleteket is. Innen bizony már csak a zombik és a vámpírok hiányoznak, és valószínűleg csak azért, mert azokat már nehéz lett volna kimagyarázni még egy alig logikus háttérsztorival is. Mindenesetre tény, hogy ez az „összetettség” előnyére válik a Sorrow-nak, mivel ez az egyetlen olyan aspektusa, amivel képes időről-időre meglepetést okozni.
Ezenkívül viszont a cselekmény rendületlenül halad előre a sablonok által kikövezett, agyonkoptatott úton. A négyfős társaság lassan fogyatkozni kezd, kettejüket megszállják, a főhősnő segítőre lel egy helyi lakosban, aki szeretne már véget vetni a borzalmaknak, de aki persze annak rendje és módja szerint elhalálozik még a finálé előtt. Karakterekről beszélni sem igazán érdemes, és sajnos pont azt pipálhatjuk ki először, akiben van valami spiritusz is (a seggfejként viselkedő Matt), és nem csak egy tetszetős, de üres porhüvely, mint mindenki más, akiért elvileg izgulni kellene. A hangulatteremtés és a feszültségkeltés sajnos nem éppen elsőosztályú, bár az íróknak e téren már akadnak jobb pillanataik, főleg, amikor a kísértetváros bizarr lakosai, gnómjai és borzalmas szörnyei kerülnek előtérbe (a templom pincéjébe suvasztott rémek jelenete hátborzongató). A dialógusok ellenben teljesen rendben vannak, és egy-két nem hivalkodó, jól eltalált, trágárságokkal bőven teletűzdelt, tahós beszólás is akad.
Francesco Francavilla fekete-fehér rajzai pedig igen sokat tesznek hozzá a mini élvezhetőségéhez. Nincs itt semmi nagyzolás, túlzás, trendi megoldás (pusztán az egyébként ügyes panelelrendezés bizonyul itt-ott kissé hatásvadásznak), a képek egyszerűek, lényegretörőek, hangulatosak, és ha a két női főszereplőt az arcok alapján nem is nagyon lehet megkülönböztetni egymástól, a mutánsok és egyéb szörnyek ábrázolásában a rajzoló fantasztikus kreativitásról tesz tanúbizonyságot. Remender és Peck pokolbéli teremtményeinek, és a hol visszafogott, hol a képünk közepébe tolt gore-nak a vizualizálása az, ami majdnem (de szigorúan csak majdnem) az átlag fölé emeli a képregényt. A Sorrow korrekt kis minisorozat, nem kell csodát várni tőle, és akkor kellemes egyszeri élménynek bizonyul – talán még annak is, aki pedig látott már pár olyan horrort, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás vagy, A sziklák szeme, amikre az írópáros munkája erősen támaszkodik.
Történet: Rick Remender, Seth Peck Rajz: Francesco Francavilla
Megjelenés: 2008, Image Comics
November 27-én kezdődik a 6. Anilogue Nemzetközi Animációs Fesztivál, amelyen természetesen a Geekz is ott lesz. A következő filmek miatt érdemes idén (is) odafigyelni a fesztiválra:
PONYO A TENGERPARTI SZIKLÁN -- Miyazaki filmjével indul a fesztivál. Az elsődleges célközönség ezúttal az 5 éves korosztály, de aki ismeri a Mester munkásságát, az tudja, hogy az ő filmjei a felnőttből is gyereket tudnak csinálni egy másfél órára.
EVANGELION 1.0: NEM VAGY EGYEDÜL --- A kultikus Neon Genesis Evangelion sorozatból készülő trilógia első darabja. Rendező: Masayuki és Kazuya Tsurumaki.
PIANO FOREST --- A sztori alapján egy erősen giccsgyanús melodráma barátságról és zenéről, de egy próbát megér. Rendező: Masayuki Kojima.
HOLTTÉR --- animációs zombihorror is, amelynek videójáték-változatát ki is lehet próbálni a moziban.
IDIÓTÁK ÉS ANGYALOK --- a zseniális Bill Plympton már a tavalyi fesztiválon beharangozta új, dialógok nélküli szürreális filmjét, ami mostanra készült el. A tovább után tréler.
(Használati utasítás: a szerző tisztában van a ténnyel, hogy a film elkészültéhez segédkezet nyújtott a blog egyik szerzője, Köbli Norbert. Aki úgy gondolja, hogy ez a tény befolyásolta az értékelést, azzal beszélgessen Pierre Woodman!)
A zenés dokumentumfilm műfaja elég speciális. Vagy a játékfilmmel vegyítve tálalják, egy kitalált történet alapján (This is Spinal Tap, Almost Famous) – mockumentary, vagy valódi dokumentumokból áll össze (DiG!, Some Kind of Monster) – rockumentary. Az életrajzi filmek egy változatának is tekinthetők: a lényeg minden esetben egy történet elmesélése, a sikerhez, bukáshoz vezető út bemutatása.
Esetünkben adott négy zenekar frontembere – ugyan nem a legnépszerűbbek, de hát ki lenne kíváncsi Matyira meg a hegedűsére –, kiknek átlagéletkora 38 év. Kaptak három hónapot és irdatlan mennyiségű bourbont whiskey-t, hogy a végén összehozzanak egy nagylemezt és még filmre is vették a munkálatokat.
A reality műfajra a halas főzőműsor újra igényt teremtett – és a TV2 kivénhedt csataménként emeli fel busa fejét, ha meghallja ezt a vezényszót, és máris úgy száll be támogatóként, mint F- 18 az afgán légtérbe.
Egyébiránt érdekes kísérlet egy zenekarról szóló dokut a reality irányába tolni, pláne, hogy nem volt előre megírva semmi.
És ez a gond. Az egyetlen narratív szál a pszichológusnő interjúi. A „Nők a pult mögött ” című csehszlovák sorozat főszereplőire hajazó szakember kifejezetten félénknek tűnik, mintha nem akarná elhinni, hogy magyar sztárokkal találkozik (az egyik epizódban ugyanez történt, csak az ingyen hazavihető húsz deka gépsonka képezte a hitetlenkedés tárgyát.) Ezek a beszélgetések adnak ugyan témákat (apával való kapcsolat, életmód, párkapcsolatok), de egyéb, fontosabb dolgok talonban maradnak.
Ugyanaz a probléma, mint a Bud Spencer- filmekkel – Carlo Pedersoli élete ezerszer izgalmasabb, mint bármelyik mozija.
Miért találta ki Zana Zoltán a rózsadombi rappet? Hogyan győzte le dadogását Papp Szabolcs? Milyen körülmények közt vészelte át Tóth Tibor a eurodance korszakot? Miből élt az USA-ban Mester Tamás? És hogyhogy nem jut eszébe a „Kincs, ami nincs” címe?
Nem lehet érezni a téteket, elszáll a szélben, mikor a producer (csak következtetek a kilétére, ugyanis nem volt feliratozva, hogy ki is ő valójában) kimegy hozzájuk félidőben, hogy legalább egy dalt csináljanak már meg, léci. Mikor a valódi probléma megtörténik (egy basszgitáros lesérül), egyértelmű, hogy hőseinkhez fordul a menedzser segítségért. És ők meg is teszik, ami a kötelességük.
A kronologikus elrendezésbe is kapaszkodhatnánk – de miért csak a film felénél látjuk a stúdió felépítését, mikor a próbák és a zenélés a tizedik perctől folyt?
Amúgy egy vicces hülyöngés a film, jó beszólásokkal. Bár olyan mondatokat is kapunk az arcunkba, mint „a világból hiányzik a romantika”, de amikor a család meglátogatja Ganxsta Zolit, egy pillanatra láthatunk egy odaadó embert, aki csak a kislányával foglalkozik. Elhangzik a kérdés, hogy „értik-e az emberek az életfelfogásunkat?” A film alapján állítom, hogy nem, de nem is biztos, hogy érteniük kell.
A kiemelkedő kliprendezők általában kipróbálják magukat nagyjátékfilmben. Ez van, akinek bejön (Michel Gondry, Anton Corbijn), van, akinek nem (Jonas Åkerlund, Jonathan Grazer). (Európai példákat hoztam, mert az USA-ban nem bíznak senkire 80 milliósnál nagyobb költségvetést klip- vagy reklámrendezés nélkül).
Galler sem vall szégyent: érdekes kameraszögekből, szép kompozíciókkal mesél. DE MIT? Miről szól ez az egész? „Ne piáljatok – legyetek rocksztárok és megkapjátok ingyen”?
Nem elég csak bemenni négy ittas rockzenész közé, akik majd úgyis jókat mondanak. Ez elég lehet egy performance-nál, vagy egy rövidfilmnél, de egy másfél órába többnek kéne beleférnie.
Ugyan nem vagyok zenekritikus, de egy ilyen témájú film szinte igényli, hogy a zenével is foglalkozzunk. A dallamos rock’n roll miért ennyire népszerű itthon? Bon Jovi, Mötley Crue és a nyolcvanas évek hair-metáljában maradunk örökre (többek közt) a Sláger Rádió jóvoltából? A filmben elhangzó számok szerint lehet. Mester Tamás nagy Nickelback- rajongó lehet – bizonyítékként hasonlítsd össze eztezzel. Most lehetőséget kapott arra, hogy megírja és társaival eljátssza a saját Nickelback- lemezét és élt is az alkalommal. A filmben elhangzó dalok kísértetiesen emlékeztetnek a kanadaiak 2001-es és 2003-as albumaira.
Viszont ha végigtekintünk a magyar rock- és popzene hínárosan altató és befedő mocsarán, mint egy lehányt érettségi öltönyön, felbukkan-e bármilyen hasonló energia? Tágítsuk a kört: ebben az igazi rock’n roll ellen beoltott országban milyen zenében volt valaha annyi energia, hogy a puszta energiájával szedje le a hajunkat? Miért nem működik úgy az ország, ahogy szól az AC/DC?
Jack Jack. 2008, Magyarország. Rendezte: Galler András „Indián”. Írta: Köbli Norbert. Producer: Neményi Ádám. Fényképezte: Szőke János. Zene: Jack Jack zenekar. Szereplők: Zana Zoltán, Mester Tamás, Papp Szabolcs, Tóth Tibor, Vízy Beáta és még sokan mások.
James Bond kritikából elmaradhatatlan a rácsodálkozásra ösztönző emlékeztetés: az 1962-es Dr. No óta közel fél évszázad telt el. Kedvenc titkosügynökünkön azonban az idő sem fog ki; lépést tart a korral, állandóan megújul, és, hogy a külsőségek ellenére biztosan ő az, arra minden részben emlékeztetnek a szeretnivaló klisék és aranyköpések. A kérdés most is ugyanaz, mint az elsőt követő összes filmnél: vajon eltalálták-e épp az aktuális James Bondunkat vagy itt az ideje a következő váltásnak?
A sorozat történetében akadtak olyan darabok is, amelyek után azt gondolhattuk volna: befellegzett a Bond szériának. Ilyenkor azonban pár év szünet és pihenés után az alkotók mindig újítással rukkoltak elő, és ez általában a karaktert játszó főszereplő cseréjével is járt. A magányos ügynök után például hat év csend következett az Aranyszemig, amelyben Brosnan mellett Judi Dench színesítette a történetet. Ez a film újra tömegeket hódított vissza, izgalmas volt, aktuális és mindenekelőtt Brosnanban Connery bájos kimértsége köszönt vissza. A szupermodern játékszerekkel győzedelmeskedő Bond figura története 2002-ben a Halj meg máskor című részben fulladt akciójelenetek, sznobizmus és luxusmárkák tobzódásába. Ez a film a ráköltött rengeteg pénz és a gyönyörű Halle Berry ellenére sem volt jól sikerült darab. Sőt, szinte kiábrándítóan hat, ha mondjuk egy hatvanas évekbeli történettel hasonlítjuk össze, amikor még a bonyolult kütyük nélkül is lehengerlő volt a sármos, angol ügynök. A visszajelzések és Brosnan kihátrálásának hatására megint váltás következett. Sok lehetséges jelölt közül Daniel Craigre esett a választás, ő lett az új évezred James Bondja, a rendezést pedig nem más, mint az Aranyszemmel már bizonyított Martin Campbell vállalta. Az új koncepció és a Craig-féle Bond karakter soha nem tapasztalt sikert hozott. Nem kell viszonyítási alapnak az elmúlt negyvenévnyi Bond-termés, a Casino Royale önmagában is élvezetes, jól felépített, folytatásért kiáltó kerek sztori. Sokan alig várták és nem is hiába a következő részt. A hosszú, de a téma gazdagságához képest nagyon felületes bevezető után, lássuk mit várhatunk A Quantum csendjétől.
A film ott veszi fel a történet fonalát, ahol az a Casino Royale végén abbamaradt: Bond elvesztette szerelmét, a lány haláláért fogadott bosszú beárnyékolja újabb küldetését, pedig igazán nehéz a dolga, az angol titkos szolgálatnak egy eddig ismeretlen ellenséggel kell szembenéznie. Eleinte az olaj tűnik a háttérben álló piszkos üzletek tárgyának, de a nyomok máshová vezetnek. Az ismét francia főgonosz babája, Camille, szintén kettős ügynök, Bondhoz hasonlóan őt is a bosszú hajtja a végső összecsapásig. A történetről nagyvonalakban ennyi elég, több nem is nagyon fog kiderülni az akciójelenetek és a tényleg tízpercenként változó helyszínek kavalkádjában. A Casino Royale-ból ismert szálak is felbukkannak, de ezek előtt nagy eséllyel értetlenül fog állni az, aki nem látta az előzményeket. Ugyanígy a bosszú sincs kellőképp körvonalazva. Ha nem előző héten nézzük meg a Casino Royale-t, ez is teljesen súlytalannak és idegennek hat. A Quantum csendjének meglepetése továbbá, hogy az eddigi Bond karakterekhez képest nyers és durva Craig itt abszolút brutális állattá alakul. Ez persze nem lenne baj, ha egy számítógépes játék adaptációjáról lenne szó, zavaró azonban, ha James Bond jól csengő angol neve mögül teljességgel hiányzik az úriember.
Nem Craiggel van a probléma, a helyzet az, hogy míg a Casino Royale izgalmas és előkelő pókerpartija akaratlanul is megteremtette a film emelkedett hangulatát, ez most A Quantum csendjének főképp Dél-Amerikai, bérgyilkosoktól hemzsegő közegében teljesen elvész. Végül essen szó a Bond-lányokról, akiknek akármennyire is redukált a jelenlétük, mindig fontos szerepet töltenek be a főhős történetének alakulásában. Ők hozzák be az erotikát, a játékosságot, érzelmeket a filmekbe, még ha jelenlétük archetipusokra korlátozódik, ezek mégis sokszínűek. A Bond-széria lányai naivak, ravaszak, elszántak, csábítók vagy egyszerűen csak érdekesek, a mostani Olga Kurylenko alakította karakter, annak ellenére, hogy gyönyörű, maximum jellegtelenségével tűnik ki a többiek közül, bár, ha nem vesszük viszonyítási alapnak Eva Greent, Ursula Andress-t vagy Famke Janssent, biztos kellemes látvány. Mellette érdekesebbnek hat a Gemma Arterton játszotta bájos Fields, akinek utolsó feltűnése a filmben idézet egy korábbi Bondból, legyen meglepetés, hogy melyikből.
Szép nőkből, egzotikus tájakból, luxusból és durva akciójelenetekből tehát nincs hiány a filmben. Örülhetnek azok is, akik fanyalogtak a Casino Royale érzelmességén, itt most nyomokban kapunk csak jelzésszerűen fel-feltünedező visszaemlékezéseket, de semmi többet. Craig aféle szuperhős, kegyetlen, elit-Rambót hoz a régi James Bondhoz képest, aki alatt a Sean Connery játszotta karaktert értem. Persze nem lenne muszáj az állandó összehasonlítás, hiszen tényleg eltelt az a 46 év, változik a kor és az igények. A Quantum csendjéből azonban hiányzik az, ami miatt önállóan lehetne kezelni – elsődlegesen folytatás és csak másodsorban Bond-film.
Eleged van abból, hogy a spanod negyedáron vett Adios cipője tovább húzza? Hogy "Omlós csirke" helyett minduntalan "Ólmossal" kínálnak Wangéknál? Hogy rizsbérér vállalnak nem-iwiwkompatibilis munkákat? Hogy egyszerűen nem lehet őket megkülönböztetni? Hogy beszéd helyett csak krákognak, meg nyávognak? És még a kormány is rossz helyen van az autóikban?! ELÉG!!! Talán még nem tudsz róla, de Doug Davison, Roy Lee és producer barátai egy ideje kifinomult diplomáciával, s rendíthetetlenül vették fel a harcot a Sárga Veszedelem ellen, ezzel is enyhítve a kellemetlen élményeken, amiknek nap mint nap vagy kitéve. The Ring. The Grudge. Dark Water. The Lake House. The Departed. The Eye. Shutter. My Sassy Girl. Megannyi, élvezhetetlen távol-keleti film nem csupán fehér-európaira való, áhított lefordítása, egyúttal briliáns újraértelmezése.
És ha rémlik valami abból az érthetetlen kínai filmből, amiben a mosogató alatt nyúlkál egy néger kislány, akkor várd eléggé a The Uninvited-et, mert biztos nagyon jó lesz.
Mesterséges Föld, alternatív világ, időutazás, óriásrobot, világvége. Mark Millar négyrészes sztorijában minden megvan, ami szükséges ahhoz, hogy egy igazán cool, nagyszabású és dögös képregény kerekedjen belőle. Amiből persze tökéletesen hiányzik a logika, a szív és a lélek, de még a józan ész is, viszont ezt már megszokhattuk az írótól. Ami persze nem jelenti azt, hogy meg is bocsátjuk neki.
Mark Millar idén februárban vette át az írói teendőket a Fantasztikus Négyesnél, és hosszú, egybefüggő sztorijának első felvonása a négy részes World’s Greatest, amit a jelenleg is futó The Death of the Invisible Girl követ. A történet szerint a család éppen visszatér egy múltba, egészen pontosan a vadnyugatra tett kirándulásból (ami mellesleg egy feltűnően pofátlan Vissza a jövőbe 3 koppintás – bár biztos van, aki ezt homage-nak tartja, de az nem ismeri Millart), amikor a családfőt, Reedet, vagyis Mr. Fantasticot felkeresi egy régi barátnője, Alyssa. A nő egy kényelmetlen tudományos problémára hívja fel expasija figyelmét: a Föld kevesebb, mint tíz éven belül lakhatatlanná válik, de hé, semmi probléma! Már megvan a megoldás, mielőtt beüt a krach, a teljes népességet átszállítják egy párhuzamos dimenzióba, ahol majd egy mesterségesen felépített Földön fognak lakni (Galaxis útikalauz stopposoknak, valaki?). A gond ott kezdődik, hogy egy Kapitány névre keresztelt, elpusztíthatatlan óriásrobot, amit ennek a világnak a védelmére kreáltak, megbolondul, és ámokfutásba kezd az igazi Földön – és természetesen kizárólag mindenki kedvenc szuperhős-családja állhatja útját.
Lépjünk túl az olyan megválaszolatlan kérdéseken, hogy például mégis mitől gajdul meg a Kapitány, hogy a fenébe képes valaki akár pénzügyileg, akár technológiailag felépíteni egy egész Föld bolygót, hiszen ezekre Millar későbbi történeteiben akár még választ is kaphatunk (bár nem esnék hanyatt a meglepetéstől, ha végül mégsem kapnánk). Foglalkozzunk inkább a sztorival. Az író kitalál egy viszonylag érdekes szituációt, ami ráadásul úgy passzol a Fantasztikus Négyes világába, mint kesztyű a kézre – és mihez kezd vele? Egy óriásrobot elleni, borzasztóan klisés harccá degradálja, ami ráadásul akkora logikai hézagokon szellőzik, amekkorákban az igazi és a mesterséges Föld is elférne egymás mellett.
A Kapitány természetesen a végső, legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan, sebezhetetlen, tökéletes überrobot, Reed mégis padlóra küldi egyetlen szál ütéssel (nesze neked, „nagyszabású” finálé), méghozzá egy zsebéből hipp-hopp előhúzott, roppant röhejes és bosszantó deus ex machina, egy Galactus-verő gépezet segítségével. Továbbá a gyilkolásra beállított Kapitány padlóra küldi a Marvel-univerzum teljes hősállományát X-Menestül, Pókemberestül, Angyalostul, és egyrészt egyikük sem hal bele, másrészt ennek ellenére valahogy a Fantasztikus Négyes mindössze három tagja elég hozzá, hogy állja a sarat az ellenséggel szemben, harmadrészt a hősök a következő képkockán már újra teljes csatarendben támadják a robotot, nekünk meg fittyet kéne hánynunk arra, hogy két másodperccel korábban még félholtan hevertek szerteszét. Borzasztó ötlettelen és unalmas az egész, és hiába erőlködik Millar a coolabbnál coolabb beállításokkal, a dögös füzetvégi cliffhangerekkel, és a Marvel teljes hőspanteonjának – megjegyzem, a kiadó egyéb aktuális történeteit teljesen semmibe vevő – felvonultatásával, a világmegváltás elmarad. De nagyon.
Most kellene valami olyasmit mondanom, hogy „szerencsére Bryan Hitch szokásosan gyönyörű, lenyűgöző látványvilága megmenti a látványosan félreírt képregényt”, de sajnos nem tehetem. Nem mintha a World’s Greatest képei rosszak lennének, nem, inkább csak közepesek, de egy olyan rajzolótól, aki Warren Ellisszel karöltve megteremtette a „szélesvásznú képregény” fogalmát (az Authority felejthetetlen első tizenkét része), ez bizony édeskevés. Hiába dinamikusak az akciók, részletgazdagok a hátterek, hatásos a panelelrendezés, az arcokra rossz ránézni: az hagyján, hogy ha Reed mosolyog, akkor intelligenciája egy értelmi fogyatékos szintjére látszik visszaesni, de nem hittem, hogy valaha megérem a napot, amikor a mainstream amerikai képregény-ipar egyik legnagyobb becsben tartott művésze ténylegesen csúnyának rajzolja meg a Marvel egyik szuperdögös hősnőjét, Sue-t – márpedig így tett. Arról nem is beszélve, hogy a Kapitány egy ízben még csak kétszer nagyobb, mint egy normál ember, két oldallal később meg már minimum tízszer (és ebben semmi költői túlzás nincs) – és egy ilyen mértékű aránytévesztés még egy amatőrtől is csak nehezen volna megbocsátható. Legalább annyit elmondhatunk, hogy Hitch nagyon-nagyon szép hóesést rajzol, gyönyörű pelyhekkel. Igaz, annyira elborítanak mindent, hogy konkrétan nem látni tőlük semmit, de hát minden nem sikerülhet…
Némi vigaszt pusztán néhány mellékszálból nyerhetünk: a rockbandába belépő Fáklya és egy bankrabló szupergonosz-lány románca egészen érdekes, Sue hősnőkből álló jótékonysági csapata aranyos ötlet, a házassági évforduló időutazással egybekötött megünneplése (avagy lássuk, hogy botlottunk egymásba először az utcán tizenhárom évvel ezelőtt) pedig egy igazán frenetikus, észveszejtően romantikus és hihetetlenül bájos jelenet, amit egyetlen más szuperhős-képregényben sem lehetne ilyen szépen eljátszani. De mindez csak aprócska öröm a nagy ürömben, és épphogy elég ahhoz, hogy Millar szörnyetegét ne egy csillaggal rúgjam valagba.
Fantastic Four 554-561 (Marvel, 2008) Történet: Mark Millar, Rajz: Bryan Hitch
Láttunk már ilyet: friss agyvelőre és húsra áhítozó zombik, káosz, pánik, vér + bél. Az alábbi hétperces kisfilmben viszont mindezt gyurma-figurákkal, stop-motion animációval készítették el. És így is működik a gore! (Szöveg nincs a filmben, úgyhogy angoltudás nélkül is élvezhető a videó; a tipp a slashfilmtől jött.)
Wong Kar-Wai, bár a '90-es években, Hong Kong popkultúrájának legszebb filmes hagyományaival felvértezve kezdett el filmezni (forgatott rabló-pandúr krimit és művészi igényű wuxiát is), mégis művészete határozott rokonságot mutat a francia új hullám jeles képviselőivel is. Nemzetközi elismertségét megteremtő, mára legendássá vált, kanonizált alkotásai nagyobb részt a tematikájuk alapján romantikus műfajú, stílusukban azonban abszolút szerzői filmjei közül kerültek ki (persze ne felejtkezzünk el az Ashes Of Time című nagy sikerű wuxiájáról sem).
A film
Wong Kar-Wai szentimentális, mégsem szirupos történetei, a szerelem legfőbb jellemzőjeként az örök kielégületlenséget, az idealizált beteljesedés, a megmaradás lehetetlenségét látó-láttató nézőpontja, karaktereinek egymást kerülgető finom tánca és gesztusai, valamint remek színészei nem csak a romantikus lelkűeknek teszik maradandó élménnyé filmjeit. A Vadító szép napok azonban, meg kell hagyni, nem a könnyebben emészthetőek közül való.
Yuddy (az isteni Leslie Cheung!) egy igazi elvadult, fiatal szívtipró: bárkit megkaphat és senki sem kell neki igazán. Éppen hűvös pillantása, még szexuális vágyai peremén is ott csillogó érdektelensége az, amivel egy tét nélküli játék során egy őszinte, tiszta lelkű, naiv lányt ugyanolyan könnyen megkap (a Wong Kar-Wai későbbi filmjeiben is gyakran felbukkanó Maggie Cheung játssza), mint később egy forró vérű, a szerelmi színészetben előrébb járó nőt. Ő és az ő egyik sikeresen leterített prédájába beleszerető, egyszerű lelkű rendőr ellentétei egymásnak, talán ezért is értik meg egymást olyan jól. De ez már a film legvége, és közben átsiklottunk mindenen, ami miatt érdemes másfél óráig Wong Kar-Wai precízen szédelgő vezetése mellett elveszni egy fiatalember magánéletének labirintusában.
Érdekes lenne egyszer, csupán kísérletképpen, műfaji szemszögből is rápillantani a Vadító szép napokra, hiszen a történet elsőre, nagy vonalakban (félhomályban, fél szemmel hunyorogva, néhány lépés távolságból, ahogy Karinthy mondaná) elmehetne akár egy könnyed zsánerdarabnak, egy magányos fiatalokat és andalgó párokat vonzó mozinak is. De hát miféle romantikus film az, amiben se hatalmas plátói szerelem, se lassanként beteljesülő boldog párkapcsolat, de még egy könnyű nézői azonosulást kínáló főhős sincsen?
Az új hullámos hatás igen erős Wong Kar-Wainál, ez talán ennél a korai, csiszolatlanabb művén (és még a Bukott angyalkákon) látszik a leginkább. A sok érzelmi tipródás és a hősök olykor megjósolhatatlan viselkedése a Jules és Jim repetitív szerelmi csapongására emlékeztet, csak ezúttal a nők érkeznek vissza újra és újra a férfihoz, nem fordítva. Mesélői stílusa a Kifulladásig hányaveti, időben töredezett és gyakran tempót váltó jellegzetességeivel bír: a rendőr például pillanatok alatt tűnik el a történetből, csak hogy később mindenféle nagyobb csinnadratta nélkül, mintegy észrevétlenül érkezzen vissza (jellemző: a várható, találkozásukat követő, a főhőssel folytatott nagy beszélgetés teljesen ki is marad).
Mindezt azonban lassú, nyugodt zenei motívumok, precízen beállított és hosszan kitartott közelik ellenpontozzák: Christopher Doyle, WKW kedvenc operatőrjének zsenije már itt is megmutatkozik. A film nagy súlyt helyez Leslie Cheung vállaira, aki szerencsére a szerepre termett. Szó szerint: meleg volt, tehát a nők iránti érdektelensége, ha úgy vesszük, akár teljesen autentikus is lehetett.... Mégis a forgatókönyv diktálta lassú, szomorkás ritmus (érdemes megfigyelni, mennyire rímel rá a zene!) a meghatározó, a mű gerince.
A Wong Kar-Wai-féle héjanászban csak egy főszerep van: a magányos, lábaszegett madáré, aki addig repül, amíg meg nem hal. Fészektől fészekig, szeretőtől szeretőig, anyától anyáig. És mi is kénytelenek vagyunk így összerakni az egyes jeleneteket, szituációkat az életéből: látszólag egyértelmű és kézzelfogható, de teljesen soha össze nem állítható darabkákban, kifürkészhetetlen pillantásokban, a teljes felkínálkozás, odaadás rövid periódusai során, amit az elfordulás, az érdektelenség és unalom hirtelen beköszöntő jégkorszakai zárnak le. Nincs értelme a váratlanul bekövetkező lövöldözésnek sem, amit a rendező mégsem hagy sorsszerűvé magasztosulni: ez csak egy értelmetlen sérülés, a magányos halálhoz vezető út, aminek csak a legvége, akaratlan végcélja volt előre megsejthető.
És éppen ez a darabosság, ez a kamaszos éretlenség teszi olyan szerethetővé a Vadító szép napokat, szemben a számomra túlságosan is aprólékos, már-már követhetetlenül rétegzett, mozaikszerű 2046-tal vagy a bájosan optimista, ám éppen ezzel hitelét vesztő Chungking Express-szel - hiába, Wong Kar-Wai is érzi, hogy a szerelem végső soron mindig fájdalmat és csalódást jelent.
Mégis, a záró jelenet (egy későbbi, esetleges folytatás előlegeként felvett hosszú snitt Tony Leunggal – jóval később, a 2046-ban köszön vissza) már újra a készülődést mutatja a harcra, egy másik férfit, amint fegyverkezik, cigarettát és köteg bankjegyeket tesz a zsebeibe és a haját fésüli egy szűkös tetőszobában, ahol még kiegyenesedni sem tud teljesen. Jelképes, hogy ezzel a képsorral és nem a halál, a keserűség ízével búcsúzik a film: tovább kell menni. Wong Kar-Wai-nak pedig még volt bőven mondanivalója az elkövetkező évekre is...
A kiadvány
A kép a film korához képest jó minőségű, 16:9-ben indul, azután 4:3-ra vált. Ennek nem tudom, mi lehet az oka, de kellemes VHS-hangulata volt, régen minden kazetta így indult.
A magyar szinkron igényes és tipikusan hazai hangulatú, azaz alaposan artikulált és hangsúlyozott (úgy vettem észre, nálunk rengeteg szinkron sikerült kicsit vagy jóval humorosabbra, mint az eredeti, például a 101 Reykjavík vagy az Őrült Stone – de ez a téma messzire visz). Mégis, aki egyszer is hallotta az eredeti kantoni dallamos, éneklős csicsergését, kétlem, hogy a szinkront választaná. (Különben is, nem olyan nehéz dolog a feliratot olvasni...)
Máskülönben a kiadás nincs eleresztve extrák terén. A menü csinos, de puritán (ez még mindig jobb, mint a túlcsicsázottak és unalmasan, hosszan elanimálgatóak), néhány előzetest pedig még mindig nehezemre esik extraként feltüntetni. De hát ne feledjük, ez a kiadás az alsó árkategóriában található, egy ezresért pedig így is bőven megéri.
A megértés és a kontroll nyugtalanító hiányában a közösség ugyanazon elhárító mechanizmusokhoz folyamodik, mint amilyeneket Anna Freud definiált az egyénre nézvést. Az frusztráló élményt múlttal, motivációval, formával ruházva fel vetíti ki, hogy vallási és egyéb kulturális szövegek milliárdjaiban büntesse az Ördögöt, vagy büntessen annak képével. Szép is, jó is, hasznos is a pokol tüzén pirult bőrárnyalat, a szarv és a kecskeszakáll, mert ugyan mendemondával racionalizál, mégis megfoghatóvá és elutasíthatóvá teszi a rosszat. A gond csupán az – mint a psziché összes, kényszeresen énvédő stratégiája esetében –, hogy ettől még a probléma marad a régi: az Ördög bennünk lakozik. És akkor a legfélelmetesebb, ha Istent játszik – csak, mert olyanja van.
Na, ilyenkor igaz kiváltképp azoknak a bizonyos utaknak a kifürkészhetetlensége.
George Sluizer rendező Tim Krabbé 1984-es The Golden Egg regényét először, alázatosan képesítő munkája, a Nyomtalanul (a kicsit későbbi, amerikanizált verziótól nagylelkűen tekintsünk el) a groteszk Goethei létösszegzést alig tolerálható cinizmussal döngöli a pofánkba. Raymond Lemorne, a szabatos kémiatanár, a hűséges férj, a gondoskodó apa mintha akkor is jót mívelne, ha netán rosszra törekszik. A legrosszabbra, a „legszörnyűbbre”, méghozzá. Amire nincs szó, amit csak megmutatni lehet.
Pedig látszólag minden világos és egyértelmű, mint a fénytelen alagútban közeledő reflektorcsóva-pár. Raymond szorgos szenvtelenséggel teregeti kifele a lapjait nekünk és Rexnek, akinek három éve elrabolta a kedvesét annál a bizonyos benzinkútnál. Poroszos pedantériával elkészített szendvicsei és hasonlóképp visszautasíthatatlan kávéja között szervírozza a választ takarosfehér Citroen BX-ének volánja mögül. „Szociopata vagyok” – mondja aggasztó simasággal.
Az anyagi indítékokat, az ideológiai meggyőződést elvetni kénytelen néző mélylélektani rekonstrukcióra próbál vetemedni; Sluizer azt látszólag készséggel segítő tényfeltárogatása – és ezáltal maga Raymond – azonban fogás híján pereg ki az ujjaink közül. Raymondnak patológiai értelemben nincs múltja, nincs motivációja, tapasztalása nem traumatikus, késztetése nem aberrált. Unaloműző istenkísértései, gonoszsága mindössze esetleges. Hogy a kisrealista fikció brutálisan diszkrét antagonistája az elme mely bugyrából szívja azt az erőt, ami az emberélet feletti uralom kedvtelésszerű gyakorlását az emberélet iránti totális közönnyel nyitja egybe? Ez az a kérdés, amit Sluizer kifejtettségében is megválaszolatlanul hagy, vászonszakajtó feszültséggel megtöltve majdnem eszköztelen filmjét.
Találó időrend, szolid szimbolika, kevésszámú stilizáció és szívtelen következetességű történetvezetés helyezi árnyékszegény megvilágításba a krimi tárgykört (emberrablás, az esetet kiderítő személy és az elkövető macska-egér viszonya), sok helyütt konyhabölcselkedő, de sosem színpadias hangvétellel. A Nyomtalanul gyógyíthatatlanul relativizáló vizsgálódás jóról, rosszról, sorsról és döntéshozatali szabadságról, jelentéktelenségről és hatalomról, társadalmon kívüliségről és asszimilációról, soha el nem kezdődött és soha be nem fejeződött szerelmekről – egy ördögien felesleges tervről, ami kinek érzelemsivár tompaságot, gondtalan felszínességet, kinek a spirituális összefonódás legkegyetlenebb sértetlenségét biztosítja. Romantikus? Sápasztóan.
A hogyanok és miértek keresőit maga alá temeti a kíváncsiság, a bizonyosság fausti akarása. Csak a műve felett a szociopaták deisztikus elégedettségével merengő Raymond tekintete körvonalazódik. „Ez jó mulatság, férfimunka volt.”
Spoorloos, 1988, holland-francia, rendezte: George Sluizer, írta: Tim Krabbé és George Sluizer, zene: Henni Vrienten .
The Hoff-nak már mindegy, ott égeti magát, ahol tudja. Mindenesetre mókás perceket szerezhet a Red Alert rajongóknak ezzel a rövid, humoros RA3 advert-el. (Kritika hamarosan a Geekz-en!)
Vajon mi történne, ha Halloween éjszakáján összezárnánk H.P. Lovecraftot, Raymond Chandlert és Ray Bradburyt egy amerikai kiskölök fa tetejére épített titkos házikójába egy közös történet megírására? Universal Monsters meets X-Men, avagy egy diszfunkcionális Addams család összefog Pacific City helyi alvilágával, hogy megakadályozza egy másik dimenzióból érkező lovecraftian bájos-csápos parazita faj hódítási kísérletét, miközben heves pisztolypárbajokat vívnak vérfarkasokkal, robotokkal és élőhalottakkal. Egy szörnyfilmzabáló horrorgíknek kellhet-e ennél több? Légy üdvözölve Dan Brereton monster noir-jának, a Nocturnals-nak a világában!
Doc Horror és csapata akárha egy cirkuszi trupp freak show-jából szökött volna, és valóban: Nicodemus doki és lánya, Eve (az Evening rövidítése) azaz Halloween Girl egy másik dimenzió szökevényei és egyben utolsó képviselői, társaik egy néma (ami az összevarrt száj kellemetlen folyománya) és már több, mint egy évszázada halott pisztolypárbajhős, a Gunwitch, a lombikban nevelkedett, de emberformát öltött kétéltű, Jenna Jameson-testű Starfish, az igéző tekintetű és idomú, ezüsthajú kísértet, Polychrome, a spontán öngyulladásban életét vesztett, majd tűzgyújtóként visszatért, szamurájkódexet követő Firelion, a Narn K vállalat ember-állat hibrid kísérleteket folytató laboratóriumából szökött aranyszívű, de hirtelenkezű gengsztervezér, a Raccoon, valamint az ifjú és egyúttal tapasztalatlan gyíkember, Komodo.
A Dan Brereton írta-festette, gótikus horror, sci-fi, film noir és pulp elemekkel bőségesen meglocsolt crime fiction először az azóta feledésbe merült Malibu Comics Bravura imprintjének égisze alatt jelent meg 1994-ben, egy hat füzetből álló minisorozat formájában, majd gyűjteményes formátumban az Oni Press-nél talált végleges otthonra négy évvel később. A képregényszakmában fehér hollónak számító, a fényképen rögzített modellek alapján vízfestékkel-ecsettel alkotó (és Alex Ross-al nem véletlen jó barátságot ápoló) Brereton a Mike Mignoláéhoz hasonlatosan elborult szörnyfétisével kicsi, ámde annál kitartóbb rajongótáborral indított, majd kollégájához hasonlóan megnyílt előtte a szórakoztatóipar összes játszótere. Habár körülményes és lassú munkastílusa (számítógép nélkül, akrilfestékkel és esetenként színes ceruzával dolgozik) egyáltalán nem kedvez a havi megjelenést favorizáló nagy képregénykiadóknak, mégis, egyedi, gótikusan baljós stílusa lehetővé tette, hogy bebocsátást nyerhessen, és olyan képregényeket adjon ki a kezéből, mint a Batman: Thrillkiller, a JLA: Seven Caskets (DC Comics), Buffy the Vampire Slayer: The Dust Waltz (Dark Horse) és a Giantkiller (Image). A Disney Global felkérésére a Tito Faraci által írt The Last Battle vizuális paneleit is ő jegyzi, mely a Julius Caesar gallok elleni harcának Conanba oltott verziója, és amellyel elsőként evezett nemzetközi vizekre. Az egyre növekvő népszerűség folyományaként megjelentek a siker félreérthetetlen jelei: az első Nocturnals akciófigurák az N2 Toys jóvoltából, valamint a Universal Studios képében már Hollywood is lecsapott a szedett-vedett szörnycsalád megfilmesítési jogaira.
A Nocturnals első trade paperback-je, a Black Planet nem akármilyen alternatív Földre kalauzol minket: Pacific City alvilágának urai élőhalottként visszatért és a Narn K társaság növesztőkádjaiban szintetizált verőlegényekkel és bérgyilkosokkal dolgoztatnak, az utcákon pedig éjszakánként vérfarkasok és szökött ember-állat hibridek csatangolnak áldozatra várva. Doc Horror, mint a természetfeletti és a weird science szenvedélyes kutatója, segít a Zampa családnak magához ragadni az uralmat, így véget vetve a bandaháborúnak, azonban a visszavonult Don fia, Tony egyezséget köt a Narn K vállalat titokzatos vezetőjével és csapdába csalja a mit sem sejtő doktort. Harcostársak és családtagok verődnek össze egy mentőakcióra: a jó doktor kislánya, az édes Eve a játékbabáiba költözött szellemek segítségével, Firelion lángokkal övezett katanájával, Starfish pedig két automata .45-ösével vág véres rendet a maffiózók között, míg a Raccoon, aki egyszerre bír Humphrey Bogart karizmájával, Rozsomák elvadult ábrázatával és Snake Plissken attitűdjével* (és mindamellett menthetetlenül és reménytelenül szerelmes Starfish-be), gyakorlatilag egymaga veszi át a Zampa család feletti irányítást. Hamarosan kiderül, hogy egy szürke eminenciás került a játékba, mikor Tony holttestében egy polipszerű parazitát találnak; Doc Horror-ban szörnyű gyanú ébred: mi van, ha a Crim vele együtt jött át erre a világra a dimenzióportálon keresztül?
A Black Planetet további gyűjteményes kötetek követték, a Witching Hour, a Troll Bridge, az Unhallowed Eve és a The Dark Forever, megfejelve egy fekete-fehér, Ted Naifeh illusztrálta Gunwitchspin-off-al, ahol az Óz Madárijesztőjébe oltott élőhalott Clint Eastwood egy vámpírbanda által terrorizált kisvárosban rak rendet. Mivel a saját kiadójánál erre nem látott reményt, Brereton elfogadta a szerepjátékokkal foglalkozó Green Ronin ajánlatát és a Nocturnals szereplőit és hátterét bemutató artbook, a Nocturnals: The Midnight Companion a Mutants and Masterminds szuperhős szerepjáték kiegészítőjeként látott napvilágot. Az őrült piktor több más projektben is könyékig benne van, a Rob Zombie-val (akinek Hellbilly Deluxe albumát ő illusztrálta) egy közös képregényen dolgoznak, miközben két film forgatókönyvén végez utolsó simításokat, az első, az Autumn, egy modern Piroska és a farkas történet, melyben egy gengszter lánya száll szembe egy vérfarkas klánnal, a másik, az Undeadly, San Francisco-ban játszódik, ahol két zsaru élete áll feje tetejére egy vámpírtámadás túlélése után.
A legfontosabb és legörvendetesebb hír azonban a legújabb Nocturnals kötet, a Carnival of Beasts megjelenése, valamint a Century Guild's Olympian Publishing bejelentése, miszerint három vaskos hardcoverben kívánják piacra dobni az eddig megjelent összes Nocturnals történetet, hozzácsapva néhány Brereton által kifejezetten az ehhez a gyűjteményhez készített, teljesen új sztorit. Aki tehát kíváncsi mi sülhet ki abból, ha Tim Burton és Clive Barker fejéhez egy-egy .45-öst szorítanak, hogy írjanak egy Scooby Doo epizódot, akkor semmiféleképp ne szalassza el a lehetőséget: csapja fel az első keze ügyébe eső Nocturnals kötetet!
*Igen, helyes a megérzésetek, miszerint a Raccoon a kedvenc Nocturnals szereplőm...
Nocturnals: Black Planet. Kiadás éve: 1998. Írta és rajzolta festette: Dan Brereton. Kiadó: Oni Press
Az úton sokan elhullottak. Volt, aki tífuszban, volt, aki skorbutban, és volt, aki edzőcipőben. Csak ketten maradtak legények(?) a gáton, kemények, mint húsklopfolóval edzett békabőr: THE INCREDIBLE VICGILSON és konkurenciája, THE AMAZING KOFFERBÁCSI. Százvalahány horrorfilm kevesebb mint két hónap alatt - na ez nem semmi (vagy mondtam már?)
A horror-übergeek most egy évig Kofferbácsi lesz, mivel 167-es eredményének még a Dario Argento sem tudna közelébe menni. Le a virtuális kalappal (VicGilson mindössze tizenvalahány filmmel maradt le, vastag seggbőre őnekije is elismerést érdemel.)
Szemembe könnyek gyűlnek: az elhivatottság, a megszállottság eme példája láttán elérzékenyülök... Hol a Nekromantik dvd-m???
Garth Ennisnek nagyon bögyében lehet a vallás. Maga a keresztény egyház nemkülönben. Bár ha belegondolunk, alighanem arra jutunk, hogy úgy általában véve az emberiség nagy egésze a bögyében van. Nagyon persze nem lehet érte hibáztatni, sőt, inkább csak dicsérni, amíg a földkerekség szennyesét és perverzióit olyan formában okádja vissza a világ képébe, mint a méltán klasszikus Prédikátor, vagy mint az Avatar kiadónál megjelent, hatrészes minisorozata, a Chronicles of Wormwood. Nem csoda, hogy ilyen kis céghez került, mert bizony megnéztem volna azt a nagy kiadót, amelyiknek erre a képregényre van mersze rányomni a logóját. Bizonyos szempontból ugyanis ez még a Prédikátornál is provokatívabb, így már rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy akit a vallás "arcbarúgása" zavar, ne adj isten sért, az rossz helyen keresi a napi olvasnivalóját. Persze aki így áll a dolgokkal, az mostanra valószínűleg már tudja, hogy Ennisnél eleve rossz helyen keresgél…
Danny Wormwood sikeres, gazdag kábelmogul, van egy dögös csaja, és élvezi az életet. Mellesleg ő az Antikrisztus. De tessék csak nyugodtan elfelejteni az Armageddont, minthogy Danny is megmondta a kénszagú faternak, hogy hova dugja fel magának. Esze ágában sincs ugyanis holmi jóslatoknak engedelmeskedve világvégét hozni az emberiségre, inkább jókat iszogat egy csendes bárban legjobb barátjával, Jézussal (akit Jaynek nevez, és aki szegény kicsit megzápult, mióta egy háborúellenes tüntetésen egy rendőr úgy izomból fejbe csapta) és intelligens, beszélő nyulával, Jimmyvel. Szóval jó fej ő, igaz, barátnője háta mögött nagyban tömi Jeanne d’Arcot, de hát ilyesmi normál emberekkel is előfordul, szóval az Antikrisztusnak ennyit talán megbocsáthatunk. Természetesen apuci nem örül a családi fekete báránynak, és mindent elkövet azért, hogy valami furmányos módon rábírja az Armageddonra.
Lássuk csak, a már említetteken kívül mi van még Ennis „polgárpukkasztó” felirattal ellátott tarsolyában. Egy rosszmodorú bárpultos orrának felcserélése egy másik, még nemesebb szervével, egy perverz pápa, aki a torinói lepelbe fújja az orrát, mennyországba jutó ateisták, muszlimok, zsidók és sátánisták, a teremtésbe beleőrült, megállás nélkül recskázó Isten – ja, és a keresztény egyház alapítását a Sátán ihlette, és azóta is markában szorongatja a Vatikánt. Az egész sorozatról üvölt Ennis cinikus, gonosz humora, olyan, mint egy kisgyerek, aki örömét leli benne, hogy bosszanthatja szüleit, és cinkosan kacsintgat közben társai felé. Úgyhogy akinek tűrőképessége és érzékenysége még elviseli a mindenféle politikai korrektséget pofátlanul magasról leszaró történetet, az minden valószínűség szerint nagyszerűen fog szórakozni Ennis újabb őrült hullámvasútján.
Azt azonban kár lenne tagadni, hogy a nagy show mögött most kevesebb érték és gondolat van, mint a Prédikátor esetében, amit minden perverzitása ellenére sem nevezhettünk öncélúnak. A Chronicles of Wormwood is oda-odacsap persze a kultúrának, a társadalomnak (hogy a vallásnak is, azt már mondani sem kell), szintén kiáll a barátság és a szerelem értékei mellett, és van egy-két ténylegesen szép momentuma és elmélete (például a mennyországba való bekerülés feltételeiről), de ezúttal Ennis célja általában kizárólag a polgárpukkasztás. Bizony, itt-ott érezni is a sorozaton, hogy valami őrült jelenet csak azért került bele, hogy még inkább botrányos legyen, és a mennyországba illetve a pokolba tett (egyébként frenetikus) kiruccanás talán a legjobb példa erre. Vagyis picit elcsúszott az arány, a megbotránkoztatásból most több van, a mögötte lévő tartalomból pedig kevesebb, de hát nem is lehet mindenből Prédikátor, és különben is, kit érdekel, ha egyszerűen így is szétröhögjük magunkat minden második oldalon?
Merthogy a karakterek, a dialógusok, és a köztük felvázolt dinamikus kapcsolatok mind kiválóan működnek, és ezeket a bámulatos pontossággal felépített történetelemeket Ennis mind arra használja, hogy az ember gyarlóságán, ostobaságán, szerencsétlenségén és képmutatásán élcelődjön. A hangsúly ugyan a valláson van, de ugyanúgy megkapja a magáét az egyszerű átlagember is, nem beszélve a popkultúrának kiosztott vidám kis pofonokról (lásd: Jimmy gonosz viccelődése a Star Wars-rajongókkal). Ami a rajzolót illeti, Jacen Burrows, az Avatar „házi művésze” kicsit furcsa választás volt erre a feladatra, ugyanis képeiből nagyrészt hiányzik az a sajátos, abszurd felhang, ami pl. Steve Dillon Prédikátoros munkáját jellemezte, márpedig ehhez a stílushoz az kétségkívül sokkal jobban illik, mint egy hagyományos megközelítés. De ha ettől eltekintünk, akkor ezen a téren sincsenek problémák: a háttereket vegyesen kezeli, néhol elnagyolja, de ahol szerepük van a cselekményben (pl. a mennyország- és a pokolbéli jeleneteknél), ott roppant részletgazdaggá varázsolja őket, az arcokra kiülő érzelmeket pedig nagyon szépen és hatásosan ábrázolja – még Jimmy, a nyúl esetében is, ami pedig nem kis teljesítmény.
Összességében pokoli jó szórakozás a Chronicles of Wormwood, Ennis legjobb szokásának megfelelően röhögve kiforgatja magából a mennyet, a poklot és az emberiséget, mintha csak direkt tesztelné, hogy mennyit vesz be az olvasók gyomra. Nyilván vannak, akik ezt felháborítónak találják, de nyugodtan ismerjék csak be ők is: igenis kellenek olyan alkotók, mint Ennis, akik csakazért sem csinálnak mindent szépen, csendben, rendben és flottul. Néha bele kell rúgni a bilibe, és vigyorogva nézni, ahogy a vizelet szétfolyik a padlón.
Masszív médiatámogatással érkezik Csupó Gábor új animációs filmje a mozikba, de – ahogy ez általában lenni szokott – akkor járunk jól, ha nem hisszük el a hivatalos marketingszöveget. Szó sincs South Park-beütésű / merészségű szatíráról, a témáról (bevándorló-lét) ugyanis csak néhány vaskos közhely jutott a forgatókönyvírók eszébe.
Nem illik persze elhallgatni, hogy a produkció meglehetősen viszontagságos körülmények között jött világra. Csupó és animátorai már vagy egy éve melóztak a filmen, amikor a megrendelő cég csődbe ment, és az is hosszas ügyvédi fogcsikorgatásba került, hogy a jogokat vissza tudják szerezni, így végül négy évvel később, Magyarországon, egy magyar gyártó segítségével tudták csak befejezni a filmet. A halivudi sztárokon élcelődő poénok szavatossága így aztán mára már sajnos le is járt, cserébe viszont elmondhatjuk, hogy nálunk lesz a világpremier. Juhé.
Az Immigrants ennek ellenére is egy korrekt, helyenként szórakoztató rajzfilm. Az animációra nemigen lehet panaszunk, a figurák a Csupó-védjegynek számító picit groteszk, picit simpsonos stílusban rajzolódtak meg, és a hátterek is kellően kidolgozottak. A magyar szinkronba igyekeztek minél több nagy nevet belezsúfolni, ennek ellenére élvezhető lett az is. Szabó Győző adja az orosz karakter, Vlad hangját, míg a magyar Jóskát Hujber Ferenc szinkronizálja – a kettejük közül érthető módon az előbbinek van több lehetősége játszani az akcentussal.
A verbális poénok minőségére nem lehet különösebben panaszunk, igaz, azt nem ártott volna eldönteni, hogy melyik is a megcélzott korosztály. A gegek többsége ugyanis inkább „simpsonos”, azaz családbarát, viszont becsúszik egy-két merészebb, szókimondóbb poén is. A legnagyobb gond azonban nem ez, hanem a sztori kidolgozatlansága. Pontosabban az, hogy nincs is igazán koherens történet, hanem csak random szekvenciák egymás után.
A kiindulópont szerint a töményen multikulti környezetben és relatív szegénységben élő két bevándorló, Vlad és Jóska, munkát akar keresni. Az első felvonásban ezt láthatjuk – állásinterjúkra járnak, közös orosz-magyar éttermet próbálnak indítani – utána viszont mintha Csupóék elfelejtették volna, hogy mi is volt az alapkonfliktus, és hőseinknek új motivációt adnak: végül már nem a létfenntartás a cél, hanem a becsajozás. Valószínűleg a kollégának lehet igaza, és valójában itt 3 különálló tv-epizód lett egymás mögé pakolva, és ezért a koherencia fájó hiánya. Hogy ez azért alakult így, mert tévés környezetből érkező írók jegyzik a filmet, akik nem tudtak mozifilmes dramaturgiában gondolkodni, vagy eleve ilyen epizodikus sztorit akartak összedobni, az mindegy is. A lényeg, hogy emiatt nem képes igazi moziélményt nyújtani az Immigrants.
Gyanítható, hogy nem fog senki anyázva kijönni a vetítésről, a filmen ugyanis alapvetően érződik, hogy Csupóék lelkesedésből készítették, a karakterek pedig nagyon is szerethetőek, de merészebb poénok, értékelhető történet és igazi szatíra hiányában erősen középszerű lett a végeredmény. Nem kerül viszont mindennap hasonló – magyar vonatkozásokkal dúsított – animációs film a mozikba (a legutóbbi talán a Simpsons volt), így aki a műfajt kedveli, az egy próbát nyugodtan tehet, hátha nincs igazam. (De igen.)
Immigrants - Jóska menni Amerika (Immigrants L.A. Dolce Vita), 2008, amerikai-magyar. Rendezte: Csupó Gábor. Írta: Billiam Coronel és Josh Lieb. Zene: Gregory Hinde és Drew Neumann. Gyártó: Megafilm.
Most eltekintek attól, hogy idesírjam azt, hogy az elmúlt évtizedek során mennyire félreértelmezték az igazi skinhead szubkultúrát, és hogy micsoda szégyen, hogy néhány idiótának sikerült azt a saját fajgyűlölő ideológiájával alaposan megmérgeznie, ezzel igencsak hamis képet alkotva a közvélemény előtt az igazi skinheadekről. Akkor most egy kis hevenyészett történelemóra: a 80-as évek eleje zűrös időszak volt Nagy-Britanniában. A Thatcher-éra idején a gazdaság megroppanása, a növekvő munkanélküliség, az ingatlanválság, az értelmetlen áldozatokkal járó falklandi háború és az ezekből fakadó általános társadalmi elégedetlenség hatására felerősödött az országban az idegengyűlölet, mivel a kallódó munkásosztálybeli fiatalság egy része a bevándorlókat okolta életük kilátástalanságáért. Ezért a szabadidejükben főleg kocsmákban, focimeccseken és koncerteken lébecoló, egyszerű melós fiatalokból álló fehér skinheadek körében egyre népszerűbbek lettek a nacionalista eszmék. Nekik még a szintén az eredeti (úgynevezett '69-es) skinheadek közé tartozó, fekete bőrű jamaikai „rudeboy”-okkal is megromlott a viszonyuk, az igazi ellenség azonban a legnagyobb számú bevándorló közösség, vagyis a pakisztániak lettek. Ezidőtájt rendszeressé váltak az úgynevezett „paki bashing”-ek, vagyis a jobb módban élő pakisztáni bevándorlókat ért erőszakos inzultusok, de bármily furán hangzik is, itt még mindig nem igazán beszélhetünk rasszizmusról, hiszen ez a gyűlölet nem is igazán faji alapú volt, azt sokkal inkább csak a társadalmi egyenlőtlenségek felett érzett irigység váltotta ki.
Shane Meadows (Dead Man’s Shoes) saját gyermekkorának egyik fejezetét idézte meg a 2006-os Ez itt Angliában, ami megrázóan őszinte képet fest a fent vázolt korszakról és a munkásnegyedekben élő fiatalok mindennapjairól, de a film elsődleges célja mégsem ezek bemutatása akart lenni.
Már a film legelső képsorai tömény és kontrasztos összefoglalást adnak erről az időszakról: A Toots and the Maytals zenéjére vonuló, tüntető és verekedő fiatalokat, Diana és Károly esküvőjének képeit, pakisztániak lakta házak betört ablakait, újhullámos zenekar koncertjét, lepukkant proli lakásokat, az újonnan megjelenő CD lemezeket és otthoni számítógépeket láthatunk, valamint a Vaslady-t amint elsüt egy ágyút, majd láthatjuk, amint egy leszakadt lábú angol katonát visznek a társai hordágyon, valahol a Falkland-szigetek kies pusztaságában. Igen, ez itt Anglia.
1983 nyara, egy angol iparvárosban. A 12 éves Shaun anyjával él, szeretett apját elveszítette a háborúban, nincsenek barátai, az iskolában állandó zaklatásoknak van kitéve, ő maga pedig egész egyszerűen gyűlöli saját jelentéktelenségét, kiszolgáltatottságát. Élete azonban egyik napról a másikra megváltozik, amikor néhány, nála pár évvel idősebb fiatal skinhead befogadja maga közé, és Shaun végre barátokat és egyben családot is talált magának. A hovatartozás jegyében a banda hamarosan a külsején és öltözködésén is változtat, az így már teljes mértékben beintegrálódott Shaun pedig még egy barátnőt is talál magának. Az idillnek azonban vége szakad, amikor megérkezik a börtönből frissen szabadult Combo, a banda régi vezére. Combo jelenléte erősen feszélyezi a társaságot, már a felbukkanásának estéjén kínos csönd követi, amint a jamaikai származású Milky előtt némi rasszista felhanggal beszél egy színes bőrű börtöntársáról. A fiatalok érzik, hogy valami olyan furakodott be az addig felhőtlen és békés társaságukba, ami csak idő kérdése, hogy mikor zúzza azt szét. Hamarosan be is következik, amitől féltek. Combo egyik alkalommal indulatosan kikel a bevándorlók ellen, és választás elé állítja a még a húszas éveiben sem járó fiatal skinheadeket. Álljanak mellé, vagy távozzanak. Amikor a háború értelmetlen áldozatairól beszélt, Shaun legérzékenyebb pontjára tapintott, ezért a 12 éves fiú és még néhány zavarodott, kevésbé érett társa ott marad, a csapat addigi vezetője, a megfontoltabb Woody nagy csalódására. A társaság két részre szakad. Combo ezután fokozatosan kezdi beletáplálni a nacionalista, idegengyűlölő dogmákat a fiúba, aki készségesen el is hisz mindent, de valójában mindezt csak azért, mert a férfi személyében egy igazi apafigurát talált magának. Shaun is részt vesz a balhékban, büszkén teszi ki az angol zászlót az ablakba, de ugyanakkor hiányoznak neki régi barátai is. Shaun megtévesztett lelkét végül egy tragédia bekövetkezte tudja csak helyrebillenteni.
A film első felében még a magányos, kirekesztett kisfiú sorsát követjük, akinek keserű helyzetét pont olyan könnyen át tudjuk érezni, mint később a barátok és a hovatartozás megtalálása felett érzett örömét is. A Shaun-on végbement lelki és külső változásnak még édesanyja is kimondottan örül, bár a rövid hajat már kevésbé tolerálja. (Érdekes jelenet, amikor a látszólag nagyon dühös anya a fiával együtt a csapat törzshelyére csörtet, hogy a hajvágást számon kérje, majd ezután meglepő módon megköszöni a srácoknak, amiért vigyáznak a fiára, és elmondja nekik, hogy mennyire örül, hogy rájuk bízhatja.) Azonban a kiszámíthatatlan Combo hirtelen felbukkanása mintha bombát dobott volna erre az idillre. Combo viselkedése még a nézőt is zavarba hozza, amikor például először megjelenik, közvetve megsérti Milky-t, majd másnap letolja a többieket, amiért nem védték meg barátjukat. Bár büszkén állítja magáról, hogy ő is egy '69-es skinhead, de később pont a kiszámíthatatlansága okozza azt a tragédiát is, ami végül képes volt felnyitni Shaun szemét, és ami miatt egyik napról a másikra vált felnőtté.
Coming-of-age film, társadalmi korkép, egy kevés, a szubkultúrrával kapcsolatos ismeretterjesztés, szájbarágás- és politikai véleménynyilvánítás-mentes társadalomkritika. Shane Meadows szinte tökéletes filmet csinált. Először is elképesztően tehetséges színészeket sikerült találnia. A Shaun-t alakító, 13 éves Thomas Turgoose előtte még nem hogy filmben nem játszott sohasem, de még anno az iskolai darabba sem kerülhetett be a rossz magaviselete miatt. Ez volt az első szerepe, amit legendákat megszégyenítő, őszinte játékkal alakított. Érdemes lesz odafigyelni rá, mert ahogy Combo is mondja a filmben Shaun-nak, egy igazi gyémántot találtunk. Combo-t nagy kedvencem, Stephen Graham (Blöff) formálja meg elképesztően hihetően. Indulatos szónoklata a 3 és fél millió munkanélküliről szinte még engem is meggyőzött, hogy csatlakozzam hozzá. Más ismertebb név ugyan nem található a stáblistán, de kimerem jelenteni, hogy gyakorlatilag hibátlan alakításokkal teli a film. A zene megint csak telitalálat. Az ős skinhead zenéket a jamaikai gyökerű ska és reggae (Toots and the Maytals, The Specials), valamint egy kis klasszikus politikai indulatpunk (UK Subs) képviseli, de emellett megtalálható természetesen a korszakra jellemző újhullámos aktuális slágerzene (Soft Cell) és a film egyes jeleneteinek hangulatát meghatározó instrumentális, szomorkás dallamvilág is. Minden dal, minden hang a legtökéletesebben lett elhelyezve. A történet rendkívül őszinte, túlzásoknak, csapongásnak, erőltetettségnek nyoma sincs, a mondanivaló pedig nem mászik egyből a képünkbe, azt nekünk magunknak kell kiszedegetni belőle. Talán a film befejezése lehet néhányak számára elégedetlenségre okot adó, én viszont úgy érzem, hogy a rendező remekül döntött, amikor felesleges hatásvadászattól és csöpögésveszélyes szentimentalizmustól kímélt meg mindenkit. A lényeg ezúttal nem az, ami történt és ahogy történt, hanem inkább az, ami miatt történt, és hogy mindez milyen hatással volt Shaun-ra. A film záró képsoraiban úgyis ott van minden a kisfiú szemeiben. Ez itt Anglia, Shaun pedig csalódott benne.
A film nem ítélkezik, nem mondja ki hangosan, hogy a nacionalizmus és az idegengyűlölet a társadalom rákfenéje, azt sem hangoztatja folyamatosan, hogy az igazi skinheadek nem rasszisták. De még a könnyen formálható, torzítható fiatal lélek számára veszélyes bandaszellemet sem kritizálja, se nem méltatja. A film mindössze egy megrázó történetet mesél el a magányról, a barátságról, az ártatlanság elvesztéséről, és még csak véletlenül sem az erőszakról vagy a gyűlöletről. A kora 80-as évek Angliája egy másik világ volt, és egy másik társadalom zűrös időszaka. Az ami akkor ott volt, ha más formában is, de most talán leginkább Kelet-Európára, és nem utolsó sorban hazánkra jellemző. Csak szokás szerint itt már mindennek olyan sajátos, keserű hazai íze van. Ez itt Kelet-Európa, ez itt Magyarország.
This is England. UK, 2006. Rendezte és írta: Shane Meadows. Fényképezte: Danny Cohen. Eredeti zene: Ludovico Einaudi. Vágó: Chris Wyatt. Szereplők: Thomas Turgoose, Stephen Graham, Joseph Gilgun, Andrew Shim, Vicky McClure és mások.
