1348-ban, a szegénységtől és háborútól már amúgyis megtépázott Angliában tombol a pestis, ami lassan kiirtja csaknem fél Európát. De a fekete halálnak komoly vetélytársa akad az emberben lakó szörnyeteg személyében. Christopher Smith minden szempontból brutális filmje kényelmetlen látlelet egy sötét és kegyetlen korról, és főleg, az emberről, aki a nyomás alatt magasztos ideák zászlaját lobogtatva ereszti ki a gőzt, és pusztít, rombol, és öl közben, amerre jár. A járványt az emberek fele Isten büntetésének, a másik féle a Sátán machinációjának tudja be, a vallási fanatizmus minden formája gátak nélkül burjánzik.
Christopher Smith-t ugyan túlzás volna a XXI. századi brit horror géniuszának nevezni, de tény, hogy filmről filmre jobb, és minden alkalommal a zsáner egy újabb altípusát próbálja fel – ráadásul mindegyik jól áll neki. A gonosz humorral felpumpált Csapatleépítés, és a nyomasztó atmoszférájú, de saját ambíciójának súlya alatt összeomló Triangle után a Black Death pályafutása eddigi csúcsát jelenti. Több ugyanis, mint aminek látszik, és nem hagyja magát beskatulyázni egyetlen műfajba. A dráma, a kaland és a horror közt evickél, és ami kikeveredik belőle, az olyan, mintha kereszteznék a The Wicker Mant az Aguirre-vel. Persze annyira nem jó, mint azok, de ilyen társaságban már az is nagy szó, hogy nem kell szégyellnie magát.
A fundamentalista lovag, Ulric (Sean Bean) feladata, hogy egy kis csapatot vezessen egy mocsáron túl fekvő faluba, és kiderítse az igazságot a pletykákról, amelyek szerint egy boszorkány él ott, aki feltámasztja a halottakat, és távol tartja a mindenhol máshol pusztító pestist. A katonák útbaigazítását a helyi kolostorban élő, fiatal szerzetes, Desmond (Eddie Redmayne) vállalja el, aki egy lány iránt érzett titkos szerelme, és hitbéli kötelességei közt őrlődik. A faluba érve látszólag barátságos fogadtatásban részesülnek, de a vendégszeretet és a mosolyok álcája hamar lehullik.
A Black Death azon filmek hosszú sorát gyarapítja, amik kimondják, hogy legyen szó akár pusztító járványról, akár tomboló szörnyetegről, magáról a Sátánról vagy földönkívüli agresszorokról, az igazi gonosz mindig maga az ember. Dario Poloni forgatókönyve (ez a második munkája, az első a Wilderness volt – az kettőből kettő) lassan, gondosan építi fel az ezeréves, de mindig aktuális tanulságot, miközben jó darabig úgy tűnik, a sztori pusztán egy középkori road movie, egy lehetséges természetfeletti szállal megfűszerezve. De a falubéli események zenitjét képező vérfürdő után a film váratlanul egy olyan befejezésre fut ki, ami az említett tanulságot duplán húzza alá, és kényelmetlen gondolatok közepette hagyja magára a nézőt.
Smith magabiztos kézzel teremt atmoszférát, rendezői eszköztárát a letisztult, nyílegyenes cselekmény szolgálatába állítja: nem trükközik, nem fitogtatja tehetségét, nem él semmilyen posztmodern, trendi megoldással. A komor, füstös képek, a sziklás, köves, mocsaras tájak, a rövid, de brutális, véres-mocskos akciók, a mély baljóslattal morajló zene fokozatosan szippantják be a nézőt, Sean Bean, Eddie Redmayne és John Lynch triója pedig képes élettel megtölteni a pusztán néhány jellemvonással meghatározott karaktereket. A sötétség ott van mindannyukban, még a legártatlanabbnak tűnőben is. A film keserű iróniája éppen az, hogy egyenlőségjelet tesz a „jók” és a „rosszak” közé: mindenki csak teszi, amit a saját, biztosnak és megingathatatlannak tartott világnézete szerint helyesnek tart. De a gonoszság mindig gonoszság, akár Isten, akár Sátán, akár a saját nevünkben követjük el.
„Elsétálsz, ha meglátsz olyasvalakit közeledni, mint én.” Mondja a becsületes hajóskapitánynak egy illegális üzleteket bonyolító sötét alak Mexikóban. „De ha bajba kerülsz… te sem különbözöl mástól.” Tudja, miről beszél: ekkorra a családjáról gondoskodni kénytelen, komoly pénzszűkében lévő kapitány elvei már elhajlottak. És ennyi elég, hogy elinduljon egy veszélyes úton, amin csupa hazugság, sötétség, vér és gyilkosság várja – és talán halál. A „csak most az egyszer”, a „nincs más választásom”, és az „utána megváltoztatom az életem” mind olyan önigazolások, amik a jó szándékú, ártatlan embert előzékenyen vezetik oda, ahová soha nem kellene eljutnia: a film noir birodalmába.
Hemingway Gazdagok és szegények című könyvét először Howard Hawks adaptálta filmre 1944-ben – legalábbis papír szerint. A Humphrey Bogart és Lauren Bacall főszereplésével készült Egyszer fenn, egyszer lenn ugyanis olyannyira eltért az alapanyagától, hogy inkább hasonlított egy könnyed hangulatú Casablanca-utánérzésre. Hat évvel később viszont éppen annak rendezője, Kertész Mihály vette újra elő a könyvet, és forgatott belőle egy sokkal hűbb adaptációt, ami a sztori mellett megtartotta a könyv komoly hangvételét, realizmusát és társadalmi üzenetét is.
Harry Morgan (John Garfield egyik legjobb alakítása) abból él, hogy kis hajójával horgászokat utaztat a tengeren. Keresete éppen csak elég arra, hogy felesége és két kislánya feje fölött legyen tető, a tányérjukon pedig étel. De amikor egy utasa Mexikóban fizetés nélkül felszívódik, és a pénz nélkül még a kikötőt sem tudná elhagyni, kénytelen-kelletlen elvállalja egy csapat kínai Amerikába csempészését. A dolog azonban rosszul sül el, és Morgan önvédelemből agyonlövi megbízóját. A rendőrség a nyakára akaszkodik, az adósságok pedig lassan teljesen ellepik – felesége határozott kérése ellenére végül elvállal egy újabb, még veszélyesebb illegális munkát.
A körülmények hatására bűnre kényszerülő ember története jól és régóta ismert (már a ’30-as évek gengszterfilmjei is erre alapoztak, ennek legmarkánsabb példája A viharos húszas évek), amiben a The Breaking Point kiemelkedik hasonszőrű társai közül, az a szereplők motivációinak és reakcióinak szokatlanul alapos ábrázolása. Morgan elsősorban ugyan a pénz miatt teszi, amit tenni kénytelen, de döntésébe más faktorok is belejátszanak. Balul elsült embercsempésző akcióján nem képes túltenni magát, kínozza a kudarc és az emberölés utóíze. Hiába biztosítja róla szerető felesége, hogy nála férfibb férfit nem hord hátán a Föld, neki bizonyítania kell. A tét nem „csupán” az, hogy családjának lesz-e mit ennie, hanem az is, hogy ő, mint férfi, mint férj és apa, képes-e megtenni azt, ami szükséges. Erejének, férfiasságának elillanását érzi, így utolsó hajóútjára, aminek során egy lóversenypálya bevételét elrabló csapatot kell kimenekítenie a bűntény helyszínéről, úgy készül, mint egy háborúra.
De nem ő az egyetlen, akit bizonyítási vágy gyötör. Felesége, a csinos, de öregedő és szürkülő Lucy keserűen veszi tudomásul, hogy Morgan, ha csak mellékesen és futólag is, de szemet vetett egy fiatal, szőke lányra. Számára ez jelenti a címbeli „töréspontot” – új frizurával próbál éveket lefaragni a korából, olyan kétségbeesetten igyekszik felhívni magára gondokba merült férje figyelmét, mintha a világ sorsa múlna rajta. Közben a háttérben ott húzódik a több dialógusban is említett recesszió, és a sötét alakokkal és hullákkal szegélyezett film noirt keserű realizmust eregetve járja át a súlyos egzisztencialista dráma.
Talán még jobban, mint elsőre hinnénk. A zárókép a zsáner történetének egyik legmegrázóbbika, miközben pedig semmi köze nincs a főszereplőhöz. Morgan hajóstársát és barátját, a fekete bőrű Wesley Parkot, a gengszterek úgy lövik le menekülés közben, mint egy kutyát – sőt, még úgy se. Egyszerűen bosszantja egyiküket, amikor megszólal, ezért beleereszt két golyót. Később a hulláját, mint valami feleslegessé vált nehezéket dobják ki a hajóból. A film végén Park kisfia értetlenül áll a mólón, senki nem szól hozzá, senkit nem érdekel, még az odagyűlt tömeget eloszlató rendőr sem törődik vele. A fehér emberek története véget ért, egy tisztességes néger halálának pedig nincs semmiféle következménye. Isten hozott Amerikában, az álmok és lehetőségek hazájában!
A címet látva akár legyinthetnénk is, mondván, már megint egy újabb harcművész életművéből hoztak össze Hongkongban valami kungfu piff-puffot, aminek a végén egy nagy tournament keretein belül mutathatja meg az illető, hogy milyen titkos trükkökkel képes legyőzni az általában gonosz fehér ellenfelet. Viszont a címet látva akár érdeklődve is fordulhatunk Yip Wai Man és Manfred Wong új mozija felé, hiszen nem akármilyen nézőpontból mutatja be a hongkongi film talán legnagyobb legendáját, a forgatókönyv ugyanis Bruce testvérei, elsősorban öccse, Robert Lee visszaemlékezései alapján készült. Ha úgy jobban tetszik, ezúttal nem a harcművészt, hanem az embert ismerhetjük meg a filmből.
Ez önmagában már különlegessé, illetve a mostanában forgatott kungfu hősök eposzaitól gyökeresen eltérővé teszi a produkciót, de ez még messze nem minden. 2010 elején került a mozikba Alex Law nosztalgikus hangvételű mozija, a remekül eltalált Echoes of the Rainbow, ami amellett, hogy a tavalyi HKFA-n 4 díjat is besöpört, ügyesen repítette vissza a nézőt a ’60-as évekbe és a kommersz, pusztán a szórakozást szem előtt tartó helyi filmecskékkel szemben még némi művészi értéket is próbált nyújtani (mondani sem kell, Alex Law valószínűleg látta a japán Always – Sunset on 3rd Street-et), illetőleg elindította a stardom felé a legújabb sármos felfedezettet, az arab felmenőkkel is rendelkező Aarif Lee-t.
Az inkább producerként és forgatókönyvíróként (meg persze Shu Qi egykori managereként) ismert Manfred Wong ezt a filmet nézte ki magának, mint kiindulási alapot a Bruce Lee 70. születésnapjára elkészítendő mozijához. Felkereste Robert Lee-t, a nagy Bruce öccsét, aki egyébként a 8 évig aktív The Thunderbirds zenekar alapító tagjaként a 60-as években saját jogán is sztár volt. Az ő és nővére, Phoebe Lee sztorijaiból készítette el a(z egyébként jócskán dramatizált) forgatókönyvet, ami érdekes módon nem a már sztár Bruce-ra koncentrál, hanem a fiatal éveibe vezeti be a nézőt, a születésétől kezdve egészen 19 éves koráig, az USA-ba költözéséig.
Wong mester a rendezésben maga mellé vette Yip Wai Man-t, aki annak idején jó sok kétes minőségű produkcióval állt elő (pl. Beauty and the Breast, Women from Mars, Anna in Kungfu Land), amióta azonban közreműködött a The Warlords-ban, kezd megkomolyodni (mondom ezt úgy, hogy 2 filmje van azóta). A rendezés tulajdonképpen hibátlan, a sztori vezetése szintén, de talán a legerősebb eleme technikai oldalról a produkciónak a látvány, a stáb nagyon igyekezett visszaadni az 50-es évek hangulatát.
A sztori egyes részeit minden bizonnyal ismerik a Bruce fanatikusok. Az első pár percben kiderül, miért született San Francisco-ban, miért kapta a nevét, majd a későbbiek során természetesen kibontják azt is, hogyan lett már gyerekkorában filmsztár. Ez utóbbi persze nem lehetett túl bonyolult, elvégre apja, Lee Hoi-Chuen a kantoni opera egyik nagy alakja volt, valamint jópár filmben is játszott. Megtudhatjuk továbbá azt is, mit vallott a barátságról, milyen a családi háttere (egyúttal bepillantást nyerhetünk egy tradícionális kínai család hétköznapjaiba), valamint vérbeli drámához méltóan a szerelmeibe és csalódásaiba is belepillanthatunk. Ezzel kapcsolatban némi csalódásra adhat okot, hogy ahhoz, hogy a drámát előtérbe tudják helyezni, meglehetősen idealizált, kisarkított jellemű baráti kört kapott. Tovább növelheti a keserű szájízt az is, hogy ezúttal sem tudtak elvonatkoztatni a külföldiek ellenséges ábrázolásától, a japánok természetesen ördögiek, a britek meg korruptak és lenézik a helyieket.
Hogy mit nem tudunk meg Bruce-ról? Azt, hogy hogyan lett profi a wing chun-ban, milyen filozófiát vallott a harcművészetekről és milyen volt a kapcsolata Yip Man-nal. Az öreg tarkóját egy jelenet erejéig megmutatják azért, de akinek már a fülén jönnek ki a mester filmjei, ettől még nem fog túladagolást kapni. Az edzések relatíve röviden lettek bevonva a történetbe, inkább a kisöccs, Robert által átélt képet mutatják be.
Érdekes módon nekem végig olyan érzésem volt a film közben, hogy tökéletesen működne az egész Bruce Lee nélkül is, a konkrét életrajzi elemeket leszámítva bármelyik akkori fiatal története lehetne. Egyrészt hiába játszik jól Aarif Lee (aki úgy látszik, ideális alany a régi korok megidézésére, eddig csak ilyen filmekben szerepelt), valahogy nem meggyőző, mint Bruce, viszont mint 50-es évekbeli, rock’n roll rajongó fiatal nagymenő, annál inkább (két nagy táncjelenet is színesíti a látottakat). Másrészt elég nagy hangsúlyt fektettek a korabeli híres hongkongi filmek megidézésére, jópár akkori sztár „megjelenik”, valamint néhány legendás jelenet újraforgatására is sor került. Ez a szál szintén a sztori legerősebb elemeinek egyike, még a forgatások kulisszái mögé is bepillantást nyerhetünk.
Természetesen azért a bunyó sem maradhatott ki teljesen, amit a fentebb már említett kevéske wing chun mellett egy brit rivális (Alex Yen) elleni többmenetes csata fémjelez. Az akciókoreográfus, Chin Kar Lok viszonylag nehéz feladatot kapott, hiszen a mai fiatal HK sztárokhoz hasonlóan Aarif is elsősorban énekes és színész, így egy képzetlen emberből kellett kihoznia mindazt, amit lehetett. Ennek megfelelően összefüggő koreográfia kevés van, inkább a gyakori vágásokkal és a szuperközelikkel igyekeznek a hatást fokozni, viszont cserébe nincs se huzaltechnika, se számítógépes grafikával tuningolt pillanat. A legjobb egyértelműen az utolsó csata a brit riválissal, ahol már nem a box kötött szabályai szerint mérkőznek, hanem ki-ki ahogy tud alapon. Ott még a Way of the Dragon Chuck Norris elleni csatája is megidéződik egy kicsit (egyébként a film során itt-ott van néhány elejtett mondat, ami jópofa áthallás Bruce későbbi pályájára vonatkozóan). Ügyes!
Manfred Wong és Yip Wai Man tehát feladta a leckét a pusztán a bunyót szem előtt tartó konkurrenciának, filmjükkel megmutatták, hogy a harcos mellett az embert is lazán bele lehet csempészni egy grandiózusabb produkcióba. Kíváncsi leszek, lesz-e mindennek hatása Donnie Yen és társai filmjeire (egyébként gyaníthatóan nem), valamint merem remélni, hogy a páros folytatja a történetet, hiszen még legalább két részre való sztori biztos, hogy hátra van (Bruce amerikai évei és Bruce a sztár, bár a jogokat nehéz lesz megszerezniük). A 2010-es HK felhozatal egyik legjobbját már így is összehozták, de borítékolható, hogy egy kungfu mester életét bemutató, gyakorlatilag kungfumentes film nem mindenki tetszését fogja elnyerni.
Amerikai sportdráma az amerikai álom megvalósításáról – nincs még egy téma, ami olyan unalmas lenne, mint ez. Tele a padlás az olyan giccses önmegvalósító mozikkal, mint A remény bajnoka (émelygés) és A szív bajnokai (okádás), és nehéz elképzelni, hogy lehet még bármi újat mutatni e téren. Ráadásul a The Fighternek (akárcsak legtöbb hasonszőrű társának) kényelmes ürügye van arra, hogy egyáltalán ne kelljen eredetinek lennie: igaz történet alapján készült. Csakhogy a rendezői székben ezúttal nem Ron Howard ült, hanem David O. Russell, róla meg tudjuk, hogy nem szereti kivenni a részét a konvencionális filmkészítésből. Így az ír bokszoló, Micky Ward történetében egészen máshová kerülnek a hangsúlyok, mint arra számítanánk – szerencsére.
Dicky Eklund helyi legenda, a város büszkesége, aki hajdanán ígéretes bokszoló volt, de azóta lecsúszott, és most rendőrverő crackfüggőként tengeti napjait, miközben régi álmait féltestvérén, Mickyn keresztül igyekszik megvalósítani. Dicky edzi, anyjuk pedig menedzseli őt, de pályája messze áll a diadalmenettől, egyik meccsét veszti a másik után. Miután családja belehajszolja egy csúnya vereséggel végződő mérkőzésbe egy nála húsz fonttal nehezebb exfegyenccel, Micky új barátnője, a helyi kocsma pultosa, Charlene unszolására átértékeli bokszkarrierjét, és ráébred, hogy ha előre akar jutni, akkor meg kell szabadulnia a karrierjét megmérgező anyja és bátyja befolyásától.
A népes és szegény ír családból származó Mickynek egészen más akadályokat kell leküzdenie, mint filmes sorstársainak általában. Nem családja, szerettei támogatásával kell megbirkóznia az előmenetelét gátló külső körülményekkel, hanem magával a családjával kell megküzdenie, hogy az általuk képzett burkon kívül egyáltalán esélye legyen az érvényesülésre. A The Fighter nyers őszintesége éles kontrasztban áll az amerikai filmek egyik legtipikusabb mondanivalójával, és nem fél megállapítani, hogy a család nem csak segíteni és inspirálni tud, hanem visszafogni is. Méghozzá minden erejével.
Micky anyja, Alice, zsarnokként érvényesíti vasakaratát a gyerekein, lányai már-már vallási fanatikusokra emlékeztető túlbuzgással járnak a nyomában, és hurrogják le, akire csak egy ferde pillantást vet. Amikor együtt, mint egy családi kommandó, szállnak ki Charlene házához, úgy festenek, mint egy leszámolásra érkező gengszterbanda. Az anya szerepében Melissa Leo rendkívül erőteljes alakítást nyújt, vásznon töltött idejének minden pillanatát uralja.
Mickynek a féltestvérével való kapcsolata már ellentmondásosabb, nem véletlen, hogy ez a szeretet-gyűlölet viszony a film gerince. Micky Dickytől tanult mindent, és még akkor is neki kell hálát mondania egy ringbeli győzelméért, amikor elvileg már megszakította vele a szakmai kapcsolatot. A karakter karizmájára jellemző, hogy az ő története végül sokkal hatásosabb lesz, mint Mickyé – a klasszikus felemelkedés-sztori nem tud versenyezni az egykori csillag lúzerré süllyedésének tragédiájával, sem a gödörből való, szerencsére visszafogottan ábrázolt kikászálódás csendes diadalával. Ahogy a börtönben jön rá (vagy legalábbis: ott ismeri be magának), hogy az HBO róla készített dokumentumfilmje nem a bokszba való visszatérésével, hanem crack függőségével foglalkozik, az brutális és nagyszerű pillanat – és egyben fordulópont is.
Dicky szerepében Christian Bale Leóhoz hasonlóan emlékezetes. Az, hogy drasztikusan hozzáfogyott a szerephez, nála már rutin, de az az energia, amivel karakterét a paródia határát súroló, hiperaktív pojácától az önmagát is ámító hazugságaival és élete kudarcba fulladásával tökéletesen tisztában lévő, sztoikus vesztesig rángatja, a legnagyobbak közt is ritka – Bale soha nem volt még ennyire jó. Amy Adams is kellemes meglepetést okoz Micky légies kellemnek teljesen híján lévő, akár orrokat is beverő, karakán barátnőjeként. Mellettük Mark Wahlberg alakítása kissé üresnek tűnik. Igaz, szerepe sem olyan látványos, mint a többieké, de a családi elnyomást eleinte halkan tűrő, majd az ellen bátortalanul, de kitartóan fellázadó figurából színészileg ennél jóval többet ki lehetett volna hozni.
A The Fighterben a boksz másodlagos – szólhatna bármilyen egyéb sportról, a lényeg az, hogy mi játszódik le a karakterekben, és mi játszódik le közöttük. A realisztikusan megrendezett mérkőzések szinte elenyésző részét teszik ki a filmnek, a finálét leszámítva a bokszmeccsek alig néhány percet vesznek el a játékidőből. David O. Russell fő érdeme az, hogy a filmet megtartotta nyersnek és naturálisnak, dacára annak, hogy a történetre mindenféle giccsel és szentimentalizmussal fenyegető címkét lehet ragasztani, úgymint „amerikai álom”, „önmegvalósítás” és „megváltás”. De a film sosem célozza meg direkt a néző könnycsatornáit. Emellett a Russellre jellemző vizuális virtuozitást is hiába keressük a filmben, a rendező letisztult, sallangmentes stílussal igazodik a sztori kisrealizmusához (ld. még: Darren Aronofsky – A pankrátor). Mert ha van egy jól működő, emberi történted, és tudsz mesélni, akkor nincs szükséged trükkökre. Ezt a rendezői alázatot páran eltanulhatnák tőle odaát.
A 70-es évek sok-sok filmtörténeti érdekességet és jópár új, ám mára szinte elfeledett műfajt is kitermeltek magukból a Távol-keleten. Az egyik leginkább legendássá vált zsáner ezek közül a Nikkatsu filmstúdió próbálkozása volt az amerikai filmek és a tévé egyidejű elterjedésének hatásait ellen tett lépésként. A hamarosan csak Nikkatsu Roman Porn névvel emlegetett filmek kezdetben „csak” negyedóránként legalább 1 szexjelenetet, a későbbiek során egyre elvetemültebb perverziókat is tartalmaztak. A több stúdió által is átvett, ma már csak pinku néven emlegetett stílus mára nagyon sokat vesztett a színvonalából és talán senki se gondolta volna, hogy pont 2010-ben és pont Koreában készül el egy olyan produkció, ami néhány elemében felér a legendás japán elődökhöz.
Persze a koreaiakat sem kell félteni a szexualitás terén, az elmúlt pár évben elég sok erotikus filmet forgattak, amik évről évre merészebbek lettek. Ki ne emlékezne például a jól eltalált The Untold Scandal-ra, amiben Choderlos de Laclos XVIII. századi pikáns regényét, a Veszedelmes viszonyokat ültették át a tradícionális koreai díszletek közé? Forgattak még hasonlót, a Forbidden Quest-et, de természetesen az USA-ból kiindult szexista tinivígjátékok mezején sem tétlenkedtek, a Dasepo Naughty Girls, vagy éppen a Sex is Zero kinek-kinek lehet kedves, vagy épp rettenetes emlék.
A Natali szerencsére egyik fentebb felsorolt produkcióval sem rokonítható, nyoma sincs benne se könnyedségnek, se pajzánságnak, valójában egy sima, közepes melodráma, amit jócskán megvadítottak a művészien fényképezett szexjelenetekkel. Igazi populista húzásként még 3D-s változat is készült belőle, amit úgy reklámoztak be, hogy az első koreai 3D produkció, nem is beszélve arról, hogy az első 3D-s erotikus mozi. Érdekes és jó üzleti érzékre valló ötlet térhatásban melleket mutogatni, főleg egy olyan országban, ahol amúgy a pornó(gyártás) be van tiltva. A box office statisztikák szerint be is jött az ötlet, mintegy 94 000 néző váltott rá jegyet 3 hét alatt.
A történet egyszerű, igazi kis kamaradarabra vall. Egy szobrász megalkotja élete fő művét, Natali-t. A kiállítás után bejelentkezik nála egy férfi, aki a szobrász egykori tanítványának mondja magát. Kettejük szópárbajából pedig a sok-sok párkapcsolattal kapcsolatos dilemmán kívül kiderül, ki is a rejtélyes Natali valójában, mi történt vele és mi köze van a két férfihoz. Mindezt pedig (ha jól számoltam) öt szexjelenet tarkítja, amik a 88 perces játékidőnek egy jelentős részét veszik el, viszont igazi művészi ambíciókat bizonyít, hogy az egyik még keretbe is foglalja az egész filmet.
A mostanában igen elterjedt trendektől eltérően, meglepő módon nem egy elsőfilmes rendező próbálkozásáról van szó, hiszen a Natali a jó nevű Joo Kyeong-joong már (kapaszkodjon meg mindenki!) második rendezése (az első az A Little Monk volt még 2002-ben). Egyébként a direktori székben nem nagyon lehet kritizálni a munkáját, a forgatókönyv elkészítésében viszont hiába segédkezett neki még Kim Wook is, ketten együtt sem tudtak kihozni egy olyan történetet, aminek a fordulatait ne lehetne előre könnyedén kitalálni, ráadásul Natali sorsa ugyanúgy alakul, mint az átlagos hősnőké a többi tökegyforma koreai melodrámában. Pedig igyekeztek amennyire tőlük tellett, még a Rashomon-hatást is bevetették, de ez is kevés volt ahhoz, hogy bármiféle meglepetést tudjanak okozni.
Azonban ne feledjük, hogy „csak” egy szoftpornóról beszélünk, így ezek feltételezhetően nem sok nézőt fognak érdekelni. Tudta ezt jól az operatőr is, aki koreai kameramanhoz méltóan gyönyörű munkát végzett és igyekezett az összes erotikus jelenetet minél látványosabban és a lehetőségekhez képest minél többet mutatva leforgatni. Mellesleg nem kis részben az ő érdeme, hogy az alacsony költségvetés nem igazán látszik meg a produkción.
Még mielőtt azonban mindenki rohanna „megrendelni” a filmet, nem árt megjegyezni, hogy akárcsak a túlhype-olt, véres thrillerek esetében, úgy a Natali-ban is jópár érthetetlen baki található meg. A forgatókönyv gyenge fordulatairól már volt szó, azonban maga az alap szituáció is eléggé hiteltelen. Hogyan fordulhat elő, hogy egy, a tökéletes női szépséget kereső szobrász egy olyan modellt istenít, akinek legalább annyira műviek a mellei, mint a filmbeli szexjelenetek? Teljesen kiábrándító, az ötletadó Nikkatsu filmekben ilyen nem fordulhatott elő... A korábban már jópár ismertebb filmben látható Yeon-woo Hyeon-jin (pl. Marathon, Love Me Not, Miss Gold Digger) nagyon rossz választás volt Natali szerepére, legközelebb kérnénk Bae Doo-na kisasszonyt, ő az Air Doll-ban minden téren eredetinek látszott. A másik női szereplő, a 30-as évei közepén járó Kim Gi-yeon nem rossz, de mivel csak töltelék karakter, így keveset látható.
A Natali egy érdekes, némileg rendhagyó koreai alkotás tehát, ami jó bizonyíték arra, hogy vér, belek és perverz kéjgyilkosok nélkül is lehet nézhető produkciót letenni az asztalra. A zsáner nagy klasszikusait azonban leginkább csak a képi világ terén voltak képesek megközelíteni, minden másban sajnos bántóan közepes lett. Végig az motoszkált a fejemben, hogy egy normális forgatókönyvvel sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle. Meg persze az is, hogy ilyen drámát akár Magyarországon is lazán lehetne forgatni...
Egy olyan széria harmadik évada zárult nemrég, amelyet furcsa kettősség jellemez. A motoros vagányok krónikája hálistennek egyre nagyobb népszerűségnek örvend, ugyanakkor a kritikusok elismerését is képes volt kivívni. Míg a hajdani érában talált volna magának méltó ellenfelet (The Wire, The Shield), addig a mostani felhozatalról már nem mondható el ugyanez. Félelmetes, hogy Kurt Sutter milyen sebészi pontossággal végzi a dolgát, ami olyan sokrétű és mindent magában foglaló, hogy látatlanban is folyamatosan a kalapomat emelgetem. Már-már mániákus megszállottsággal, istentelen odaadással és rengeteg szenvedéllyel készíti alkotását – nekünk pedig nincs más dolgunk, mint leülni és élvezni. A formabontó koncepció akár a rovására is válhatott volna a sorozatnak, de az írországi kiruccanás végül kerek egésszé vált, megannyi szereplőt mozgatott és nem utolsó sorban rengeteg, eddig lappangó titokra derített fényt. Az ugrás után folytatom az évad részletekbe menő kitárgyalását, így spoilerek itt-ott előfordulhatnak.
Charming biztonságot nyújtó városából ismeretlen helyre evezett a klub, ami az eddig tapasztaltak után a legkeményebb próbatétel elé állította a srácokat. A múlt kényes részleteiben való vájkálástól kezdve, félelmetes pálfordulásokon át, olyan cselekménynek lehettünk szemtanúi, ami rengeteg újdonságot, izgalmat és színt hozott a SoA világába. A főszál, - ahogy azt a második évad mesteri cliffhangeréből már sejteni lehetett – az Abel utáni hajszáról szólt. A bosszú és megtorlás gondolatai súlyosan megülték a levegőt, mindemellett korántsem lehettünk biztosak a szereplők hűségében. Az egyik legellentmondásosabb és legkiismerhetetlenebb karakter, Kellan Ashbey atya, akit James Cosmo alakít nagyszerűen az egész évad során. A legutolsó pillanatig nem lehetünk meggyőződve arról, hogy kifelé viseltetik hűséggel.
A kezdetektől fogva egy végletekig unszimpatikus emberként ismerjük meg, aki körmönfont hazugságai árán irányít a háttérből. Sem ember, sem isten előtt nem hunyászkodik meg, kizárólag önös érdekeit szem előtt tartva szövögeti saját hálóját. Mindazonáltal ha összes cinizmusunkat félretesszük és leküzdjük magunkban azt az érzést, ami azt diktálja, hogy ott helyben a képernyőn keresztül megfojtsuk, akkor észrevehetjük azt a morálisan helyénvaló elvet, ami cselekedeteit irányítja. Utolsó jelenetével végül mindenki számára bizonyítja, hogy számára John Tellernek tett ígérete a legfontosabb, és ennek érdekében akár saját magát is képes feláldozni.
Míg Belfast városában dúl az IRA-n és a klubon belüli csendes háború, addig Charmingban, az óceán túloldaláról próbálja Agent Fucking Stahl irányítani a történéseket. A naiv kurva talán a legellenszenvesebb karakter, akivel volt szerencsém találkozni az általam nézett sorozatok kapcsán. Kezdetben arra gondolhatnánk, hogy saját hazugságaiba fog belefulladni, de ahogy haladunk a történettel, egyre inkább az kezd tudatosulni bennünk, hogy ez a nő kikezdhetetlen, számára minden összejön és nincs remény arra, hogy kicsinálják. A végén persze erre is megkapjuk a cáfolatot és az utolsó rész egyik legjobb – ha nem a legeslegjobb – jelenetete, amikor Opie Stahl arcába vágja, ami az első évadtól fogva a nyelve hegyén volt – „Ő is ezt érezte”.
Jax hovatartozása felől is lehetnek kétségeink. Miért? Mert mi más késztetne egy apát, hitével és meggyőződésével ellentétes dolgokra, mint gyermeke elvesztésének tudata. A harmadik évad legnagyobb erénye ennek a szálnak a végig vitele volt. Muszáj volt pontot tenni a végére, és ezt az akadályt is sikeresen vették, mindenféle logikai bukfenc nélkül.
Az elkeseredett hajsza Jimmy O'Phelan után átgondolatlannak tűnő elhatározásokra sarkallotta a klubot, amit Gemma velük szökése, a Damoklész kardjaként felettük lebegő börtönbüntetés és nem mellesleg tengernyi összeesküvés tetéz. Sutter képes a nézőt álomba ringatni, miközben nyílegyenesen tart az általa kijelölt cél felé. A kevés mellékvágányt nem számítva minden apró mozzanatnak megvan a jelentősége. A Sons of Anarchy ezen évadával végleg kinőtte magát, és bizonyította, hogy képes a folyamatosan magas színvonal és eszméletlen minőség szállítására. Mindenféle giccs nélkül megragadja az embereket érzelmeik révén. Külön erőssége még Kurt Sutter víziójának, azok a mesterien megkomponált képsorok és az aláfestésül szolgáló, remekül eltalált zenék.
A kérdés: hogyan tovább. A börtön egy újabb egzotikus helyszínt jelentene, újabb konfliktusokat és eddig nem látott problémákat. A Jax apja által írt levelek ismét megingathatják, az amúgy sem sziklaszilárd Jax-et, ami ismét az elkerülhetetlen káosz szélére sodorja SAMCRO-t. Clay és Gemma keménykezű irányítása és folytonos manipulációja nem tarthat majd soká, és mikor Jax kezébe kerül a döntés joga, megvan rá az esély, hogy teljesen más irányt vegyen a Sons of Anarchy élete. Véleményem szerint kettő, maximum három évad van még a szériában, ami bőven elegendő az összes szál elvarrására és egy kerek, lezárt történet manifesztálódására.
Ha eddig bárkinek is kétsége lett volna afelől, hogy talál-e valamit, ami megfelelő pótlékul szolgálhat a The Wire és a The Shield helyett, azt biztosíthatom róla, megtalálta. Továbbmegyek. A pótlék vagy helyettesítő nem megfelelő kifejezés a szériára. Sokkal helyénvalóbbnak találom, ha innentől kezdve egyenrangú félként kezeljük a legnagyobbakkal a motoros vagányok történetét. A SoA kikapcsol, elgondolkodtat, morálisan és emocionálisan kibillent. Mindenkit kinyír maga körül. Apelláta? Nincs.
A film noir és a pályafutása nagy részében a bűn témáját boncolgató Alfred Hitchcock összepárosítása teljesen evidensnek tűnik, ám nyilván oka van annak, hogy ebben a műfajban, viszonylag sok próbálkozása ellenére, csupán egyszer sikerült maradandót alkotnia (Idegnek a vonaton). És az ok egyszerű: Hitchcock a suspense mestere volt, de a film noir jóval több, mint „csak” suspense. A film noir az erkölcsi vákuumról szól, az ellenállhatatlan, romba döntő vágyról, az emberben lakó gonoszról, a világ mocskosságáról, a hatalmas szürkeségről, ami a leginkább csak elméletben létező fehér és fekete közt húzódik. Márpedig Hitchcock legtöbb filmje (ideértve a nagy klasszikusokat is) inkább egy adott, briliáns módon kidolgozott szituációra épül, és nem annyira az emberekre, akik belekeverednek. Így a lélek mélyén kutakodni igyekvő Meggyónomnak pont a legizgalmasabb, legérdekesebb aspektusa marad kiaknázatlan: az emberi tényező.
Logan atyának egy nap szörnyű bűnt gyón meg gondnoka, Otto Keller: meggyilkolta az ügyvédet, akinél kertészként dolgozott. Logan természetesen az ügyben nyomozó rendőrség kedvéért sem törheti meg a gyónási titoktartást, viszont ebből adódó zavart viselkedésével felhívja magára a figyelmet. Amikor kiderül, hogy az áldozat zsarolta feleségét, Ruth-ot és Logant, amiért azok régen viszonyt folytattak egymással, a pap válik az első számú gyanúsítottá.
Paul Anthelme 1902-es színdarabja tökéletes noir-alapanyag. Tele van morális dilemmákkal, bűnnel (erkölcsivel és kriminológiaival), vággyal, tragédiával és eleve, az elképzelhető legtisztább típuskarakterek egyikét (pap) keveri egy mélyen felkavaró, mocskos szituációba. Ebben a műben Logannek és Ruth-nak van egy törvénytelen gyereke, és előbbi az akasztófán végzi Keller tette és önnön hite, meggyőződése miatt. Hitchockot és íróit nem lehet hibáztatni, amiért ez utóbbiakat megváltoztatták az adaptációban – a cenzorok haragja azonnal lesújtott volna. Viszont messze nem ezek a film egyetlen elmulasztott lehetőségei, és a többire már nehezebb bármiféle mentséget találni.
Szerepéből adódóan a főhős passzivitásra van kárhoztatva: nem tehet mást, mint kivárja, hogyan alakulnak a dolgok körülötte, hiszen a rendőrséggel nem szabad beszélnie, Kellerrel pedig – érthető okokból – nem akar. A tétlenség nehéz kiindulási pont egy krimiben, de Hitchocknak elvileg van miből dolgoznia. Logan és a gyilkos kapcsolata gazdag táptalaja lehetne egy feszültségteljes, ellentmondásos érzelmektől izzó drámának, ám a kettejük közti kommunikáció félúton teljesen elsikkad, és a film inkább Logan és Ruth sokkal kevésbé érdekes és jelentős szerelmi szálát domborítja ki, nem utolsósorban egy szükségtelenül hosszú flashback formájában.
A főszereplő végig egydimenziós marad, szilárd (avagy: unalmas) szobra egy olyan meggyőződésének, aminek alapjait az írók látványosan elmulasztottak lefektetni. Krisztusi áldozathozatalát ráadásul kicsit sem kifinomult eszközökkel rágják szájba, gondolataiba merülésekor minimum a kép felét be kell töltenie egy ágaskodó Jézus-szobornak. Hitchcocktól ennél elegánsabb megoldásokhoz szoktunk. És Keller még ennél is rosszabb, ő maga a megtestesült sztereotípia: hazug, aljas, manipulatív, kicsinyes, arcátlan és alakoskodó, de csak hogy teljesen biztosak legyünk benne, hogy tényleg az ördöggel cimborál, ráadásul még német is. A film akkor fut végleg vakvágányra, amikor a finálét a nem különösebben tapasztalt írók (egyikük a magyar származású Tábori György) egy unalmas és sablonos bírósági tárgyalásra hegyezik ki, majd egy kínosan kiszámítható és következetlen deus ex machinával oldják fel a konfliktust. Pedig Hitchcock itt végre teljes joggal hozhatná előtérbe a suspense-t, amihez kevesek értettek nála jobban, de a Meggyónom még ezen a téren is középszerű marad.
Ellenben a képi és zenei kivitelezés első osztályú: Robert Burks, aki a rendező állandó operatőre volt az ’50-es évektől, pályafutásának egyik legelegánsabb, legkifejezőbb, igazi noir-esszenciaként értékelhető munkáját tette le az asztalra. A néző arcába tolt Krisztus szobrok hatását persze ő sem tudta visszafogottabbá tenni, de a látszólag nyugodt és letisztult képeken el-eluralkodó súlyos sötétség, a hosszú árnyékok és az éppen elkapott mimikák (mint a gyónás utáni reggeli jelenetében) tökéletes leképezései a felszín alatt háborgó érzelmeknek, az első két jelenet (Keller hazatérése és gyónása) vizualitása pedig egyenesen lehengerlő. Ugyanez a kifejezőerő a fő erénye Dimitri Tiomkin zenéjének is – a komponista, némileg félretéve saját, főleg westernekben kamatoztatott masszív motívumait, lágy hegedűvel zengett gyönyörűen, ugyanakkor (bal)sejtelmesen romantikus dallamokat. Zenéje sokkal többet elmond a Loganban dúló érzelmi viharokról, mint Montgomery Clift alakítása vagy a forgatókönyv.
Színészi oldalról a filmet a karizmatikus Karl Malden cipeli a vállán, a tántoríthatatlan, következetes nyomozó szerepében. A főhőst alakító Cliften ellenben látszik, hogy nem szokott ilyen passzív, visszafogott karakterekhez, és a magába forduló ember arckifejezését gyakran összetéveszti a teljes kifejezéstelenséggel, míg a szerelmeként tündöklő Anne Baxter egyszerűen csak halovány – O. E. Hasse pedig nem tehet mást, minthogy átadja magát a figuráját elmosó sztereotípiáknak. Nagy kihagyott lehetőség a Meggyónom. Izgalmas, fordulatos krimiként éppúgy működhetett volna, mint lelkek mélyére hatoló, morális témákat boncolgató drámaként, de végül csak egy gazdag és értékes életmű lábjegyzete lett belőle. Ki emlékezne rá ma, ha nem Hitchcock neve állna rajta?
2092-t írunk. Nemo Nobody (Jared Leto) 118 éves. Ő áll a figyelem középpontjában világszerte, bármilyen jelentéktelennek is tűnik kezdetben. Mégis, minden figyelem ellenére végtelenül magányos. Egyedül van, mivel ő az egyetlen ember, akit nem telomerizáltak. Halandó a halhatatlanok között.
Jaco Van Dormael 13 év hosszú szünet után tért vissza a Mr. Nobody című filmmel, amiben olyan témákat pedzeget, mint az egyéni döntésszabadság, a kvantumfizika, vagy éppen a velünk született gyermeki kíváncsiság. Dormael létfilozófiai alkotása sokszor nyúl jól bevált eszközökhöz, mégis tud újat mutatni ennek a mostohán kezelt műfajnak a keretein belül. A Mr. Nobody nem más, mint egy tudományos fantasztikumba ágyazott karakterdráma, de a fantasztikum itt sokkal inkább valóság, ahogy főhősünk is a teljes emberiség megtestesítője.
Tegyük fel, hogy az idő nem lineáris. Múlt, jelen, jövő. Mi, a véletlennek köszönhetően csak a múltra emlékszünk. Nemo születésétől fogva a jövőre is emlékszik.
A film a jövőben indít. Egy pszichiáter faggatja az öregre maszkírozott Jared Letó-t életéről. Később egy riporter látogatja meg, aki ugyancsak tapasztalatairól kérdezi az urat. Nemo Nobody rekedtes hangon elmesélt történetei kezdetben zavarosak, később teljes ellentmondásba fulladnak. Mintha több ember életét követnénk nyomon. A kilencéves Nemo válaszút elé érkezik, amikor apja és anyja úgy döntenek hogy külön folytatják életüket. A szülők azok, akik ez elé az embertelen, egy gyermeki elme számára már-már felfoghatatlan döntés elé állítják hősünket Az anyjával vagy az apjával maradjon, viselve a választás minden következményét. Alternatívák tömkelege tárul az ifjú Nemo elé, akinek döntenie kell, miközben mérlegel.
A film felvázolja számunkra a lehetséges történéseket többféle szemszögből. Az erősen fiktív időkezelés sokak számára zavaró lehet, de a sokszor tragikus, még többször szentimentális ábrázolásai egy átlagember életének nem is lehetnének találóbbak. A sci-fi talán legnagyobb erénye, hogy miközben többé-kevésbé el is rugaszkodik a valóságtól, sokszor találóbban képes ábrázolni a realitást, mint bármilyen másik zsáner. Itt sem kell megdöbbennünk azon, hogy nem nyerünk közelebbi betekintést a feltételezett utópia mindennapjaiba, hogy a marsi utazás egyetlen célja egy ígéret betartása és semmi más. A hangsúly az egyénen van, és ezzel együtt az egész emberiségen, létének mozgatórugóin, döntéseinek kíméletlen következményein.
Dormael folyamatosan kérdez filmjével. Hol a 9 éves Nemo szájába ad filozófiai kérdéseket, hol egy televíziós műsor keretében boncolgatja a húrelméletet és annak huszonhat dimenzióját. A szemléltetés mindig látványos és elgondolkodtató, de mindig nyitva is marad. A rendező – nagyon okosan - nem is akar válaszokat adni. Megelégszik a kérdések feltételével, az alternatívák felvázolásával, majd az egészet a nézőre hagyja, döntse el ő mi ebben a tanulság, képzelje tovább, adjon hozzá a történethez. Bevon minket alkotásába, ahol még azt a kérdésünket is válasz nélkül hagyja, hogy a több mint nyolcvan évvel később kialakult társadalom utópia-e vagy netán disztópia.
A film egészen a végéig zavaros, miközben nem hagyja nyugton a nézőt, bekúszik a bőre alá, így késztetve őt gondolkodásra. Apró döntéseink meghatározó voltának kiemelése egyáltalán nem egyedi ötlet. A Pillangó effektus juthat azonnal eszünkbe, amivel a Mr. Nobody is foglalkozik, bár az általa felvázolt magyarázat sokkal árnyaltabb, kevésbé didaktikus. A kvantumfizikai felvetések, a negyedik dimenzióként bemutatott idő illetve ezen dimenziók kibővítése miatt talán a Donnie Darko-val állítható párhuzamba leginkább. Ezenkívül, ha narratíva szempontjából vizsgáljuk meg, inkább a Nagy Hal ugorhat be.
Dormael európai szinten kiugró költségvetésből dolgozott (több mint 50 millió dollár), ami észre is vehető a lenyűgöző látványban és a remek zenében. A műfajok kitűnő elegyítése jellemzi az 53 éves rendező munkáját, aki egy tágabb értelmezését nyújtja az univerzumban betöltött szerepünknek, kapcsolataink mivoltának és döntéseink mibenlétének. A viszonylag hosszú, 138 perces játékidő súlyos mondanivalóval zárul, ami személyre szabottan rengeteg értelmezést nyerhet. A lényeg mégsem a filmben van, hanem benned, a nézőben, aki a film hatására, önnön elnevezésére reflektálva, gondolkodni kezd.
Damian Nenow és a lengyel Platige Image animációs stúdió közös filmje a négy éve készülő Paths of Hate. Úgy néz ki, a héten végre valóban bemutatják, és az alább megtekinthető rövid, repülőgépes párbajt megidéző részlet rendkívül ígéretes.
Az alábbi három villámkritika a Pest Estnek készült, de most már utánközölhetőek.Nem lesz nálunk az efféle kurtafurcsaság divat, de minek menjenek veszendőbe...
Egy komoly ember
A Coen testvérek legújabb, a mizantrópia általuk korábban már oly sokszor végigtúrázott mezsgyéjén vágtató szatírája a létezés legkellemetlenebb kérdésire igyekszik választ adni. Vagyis hogy éppenséggel nem: Coenék szerint az élet céljának, és egy esetlegesen létező isten kegyetlenségének okait kutatni teljességgel felesleges, hiszen az univerzum irányító ereje a káosz, és ha van valami, amiben bízhatunk, az a bizonytalanság. Jób könyvének parafrázisa és a kvantumfizika meglepően plasztikus kitárgyalása egyetlen filmben.
A lány, aki a tűzzel játszott
Lisbeth Salander figurája egy modernizált Paul Kersey, így a Stieg Larsson bestseller-szériájának alapján készült filmek sem többek, mint a Bosszúvágy női főszereplős mutációi. Szadizmusban és mazochizmusban fetrengő feminista fantáziák, amelyben a hősnő mártírrá lesz, kígyóként vedli le nemi jellegét, és lelkileg férfivá változik, a mostanában sikeres, magát túlságosan is komolyan vevő, depresszióbarát skandináv krimikörnyezetben. A trilógiának ez a második része még az első epizód nagyfilmes ambícióit is eldobja: eredetileg a svéd tévének készült.
Social Network
Rögtön feltárom a prekoncepciómat: Fincher egyik filmjét sem szeretem (nem, még AZT sem.) A vizualitása untat – olyan nála minden, mintha kávéval öntötték volna le -, a figurái műviek. A Social Network sem dobatta el velem az agyam: bár Aaron Sorkin forgatókönyve fordulatos és a párbeszédei egyszerre idézik meg a harmincas évek un. screwball komédiáit és az élet valós, kommunikációs abszurditását, Fincher rendezése nem engedi, hogy a néző a figurák közelébe merészkedhessen. Csilivili vádirat marad így a film, valamiféle modern szociális lélektelenségről a leplet lerántani igyekvő produktum, csakhogy gyenge a keze: rángatja ugyan azt a leplet, de nincs ereje ahhoz, hogy valóban leleplezze, amit alatta vélni lát.
Mi történik, ha a Szamuráj (Alain Delon), a Mestergyilkos (Charles Bronson), a Profi (Jean-Paul Belmondo), Dumbo (Chow Yun-Fat), Jason Bourne (Matt Damon), a Szellemkutya (Forest Whitaker) és a Magányos Férfi (Isaach De Bankolé) két akció között összefutnak egy Depeche Mode-klip forgatásán? Hát csendben megisznak egy pohár cappuccinót (illetve a Magányos Férfi szigorúan két espresso-t), Anton Corbijn pedig a háttérből filmezi őket. A tavaly a budapesti Ludwig múzeumban is kiállító, a Depeche Mode videók egyedi képi világát megteremtő élő klasszikus fotós-kliprendező három évvel az Ian Curtis biopic (Control) után újra mozifilmet forgatott.
Az amerikai ’70-es évek krimijeit idéző filmplakátja, vagy a Herbert Grönemeyer melankolikus zenéjével kísért filmelőzetese sokat ígért: egy Corbijn-kaliberű vizuális művész szándékai komolyak, ha helyet kér az „ez az utolsó meló, utána kiszállok” címkéjű zsánerben. És a mai hollywoodi férfiszínészek közül erre George Clooney a legjobb partner: ő az, aki már évek óta megengedheti magának, sőt, láthatólag élvezi, hogy a nevével az átlagosnál furcsább, a fősodorba semmiképp sem sorolható filmekre csábítson be embereket. Olyan nézőket, akiket amúgy nem feltétlenül érdekelne a meghökkentő mesében bolondozó róka úr, az elidegenedett egek ura, vagy Jack, a következetesen oldschool amerikai bérgyilkos. Aki Clooney lenyűgözően visszafogott alakításában Neil McCauley középkorban ragadt rokona: a los angelesi high-tech apartman helyett szerzetesi cellához hasonló szobájában él, fekvőtámasz-felülés-fegyverszerelés napirenddel, mentorának (Johan Leysen) a Heat emlékezetes „30 másodperces szabályához” hasonló tanácsa („Don't make any friends...”) szerint, mobiltelefon nélkül („I'm not good with machines...” – mostanában lásd még: „Machete don't text.”). Nem csak pap barátjának (Paolo Bonacelli - a Herceg a Salo-ból) nyilvánvaló, hogy a múltja erőszakos: de azt csak nekünk engedi látni, hogy a fajtája is veszélyeztetett, mint a filmbeli Gran Sasso e Monti della Laga nemzeti park pillangója.
Balul sikerült akciója után a csendes dél-olasz kisvárosban, Castelvecchio-ban meghúzódó Mr. Butterfly látszólag csak kávézóról kávézóra sétálgat, valójában Jason Bourne módjára rögzíti az agyában a sikátorok labirintusát, és még az italt is behűti a pikniknek álcázott lőgyakorlathoz, ha az igazoltató rendőrök bort kóstolnának. És utoljára a T-101-est láttuk olyan gépiesen fegyverneveket felmondani, mint amikor Jack elsorolja egy puska elkészítésének szempontjait. Az amerikai azonban korántsem terminátor: a svédországi nyitójelenetben annyira coolan kortyolgatja a whisky-t és öleli a nőjét, mintha Roger Moore-t helyettesítené valamelyik James Bond film felütésében, és ahogyan Clara-t (Violante Placido – Cattani felügyelő lánya) nézi… Clooney legalább akkorát játszik a szemével, mint utoljára Johnny Depp a Közellenségek mozis fináléjában. A már említett „utolsó melót” vérprofim végrehajtó, de közben el-elálmodozó Jack mintha fél lábbal már nem is ebben a világban élne: a méregdrága italt kiönti, de a hófehér lepkét észreveszi – Anton Corbijn képein Castelvecchio purgatórium.
Hihetetlenül szimpatikus és ritka alkotói koncepció Corbijntől, hogy filmbeli alteregójához, a magát fotósnak álcázó Jackhez hasonlóan szerény, vállalja a korlátait („I don’t think God is too interested in me...”): nem akarja lemásolni, megújítani vagy felülmúlni a zsáner klasszikusait. Pontosan tisztában van azzal, hogy a zseniális Leone-hommage alatt a nézők figyelmét nem a bárból kisétáló George Clooney, hanem a háttérben bekapcsolt tévén futó Volt egyszer egy vadnyugat egyik kulcsjelenete fogja lekötni. A mozis elődök előtti hommage-ok sokaságában a legnagyobb főhajtás egyébként egyértelműen Sergio Leone előtt történik: a városba érkező Jack-et gyanúsan méregető helyiek, a kisváros vasútállomásán való idegtépő várakozás, vagy a „majdnem standoff” a lepattant benzinkút parkolójában mind-mind az olasz mestert idézik. Ahogy a történet kibontakozik, Jack egyszerre lesz Frank, a hidegvérű gyilkos, a villámgyors Harmonica, a sebesülten is továbblovagló Cheyenne, de még a rosszlánnyal szerelembe eső Brett McBain is. De az amerikai bátran merít, ahonnan érdemes: a mesterlövészek golyói Michael Mann-i pontossággal és hangokkal csapódnak be, egy párbeszéd a pappal („Ever wanted to be anything other than…”) szintén a nagy klasszikus Heat-et idézi, a bordélyház fényei Lynch világából ismerősek, a fináléban feltűnő Mária-szobor meg valamelyik John Woo leszámolásból érkezett.
Anton Corbijn tehát tudja, milyen elődök előtt kell meghajolnia, ha ebben a műfajban kirándul, ugyanakkor azt is, hogy mi az, amit ő hozzá tud adni a zsánerhez. („You understand the mechanisms.” – jegyzi meg Jacknek a pap.) Fotós háttere miatt magától értetődően még a leghétköznapibb beállítás - egy nyilvános telefon, egy ablaktábla, egy pályaudvari menetrend - is lenyűgöző, simán megállná a helyét külön fényképként bármelyik kortárs művészeti múzeumban. Az amerikai a várakozás filmje, ahol a kamera néha még olyan részleteken is türelmesen elidőzik, mint egy tolakodó pincér vagy egy harsányan kockás abrosz. Corbijn olyan döbbenetes műgonddal tervezi meg az egymást követő képeket, mint a cukrászok a filmbeli pasticceria kirakatába való, autentikus olasz süteményeket. És azt sem engedi, hogy George Clooney manírjai, Herbert Grönemeyer kísérőzenéje, vagy a National Geographicba való olaszországi tájak a történet fölé nőjenek. Corbijn stílusa leginkább Anthony Minghella eleganciáját idézi – talán nem véletlen, hogy valamelyik bárban felcsendül a Tehetséges Mr. Ripley betétdala, „Tu vuò fà l'americano”… És miközben Jack várakozik, a történet lassan, kiszámíthatóan, de hipnotikus erővel halad előre. A filmtörténetben számtalanszor elmesélt bérgyilkos-balladához Corbijn mindössze a saját különleges kompozícióit és gyönyörű képeit adja hozzá - és pont ezzel alkot nagyon emlékezeteset.
Történet: Robert Kirkman Rajz: Ryan Ottley Kiadó: Image Comics
Vannak jelenetek, amik még az abszolút képregényszűzek és laikusok számára is mindennél meggyőzőbben demonstrálhatják annak a tételnek az igazságát, hogy a comic nem az irodalom holmi lebutítása, hanem egy saját, markáns narratív jellegzetességekkel rendelkező művészeti ág, ami képes olyan hatások elérése, amikre a könyv, vagy ha már itt tartunk, a film nem. Ilyen az Invincible 75. számában Viltrum elpusztítása, ami sem prózában, sem mozgóképen nem működne ilyen jól. 14, szinte dialógus nélküli oldal: miután egy fegyverrel, ami úgy képes áthatolni minden létező anyagon, mint kés a vajon, keresztüllövik a bolygó magját, a három renegát viltrumite (köztük a címszereplő főhős) a sugár nyomában átrepül a planétán, törmelékhalommá robbantva az egészet – de a csata az éppen felrobbanó bolygó körül is folyik tovább. Érzékeket ostromló, őrült intenzitás – mi lehet ennél epikusabb? Ez a jelenet pont annyira monumentális és emberfeletti, hogy még épp felfogható és átélhető legyen. Ennél nincs tovább. Ez az „ultimate destruction” jelenetsor. Michael Bay bekaphatja. Ryan Ottleynak meg szobrot kell emelni.
Csak pislogok, ahogy az amerikai kritikusok egymás sarkára taposva hajtogatják, hogy milyen felesleges a hat (!) egymás utáni kétoldalas kép ebben a jelenetben, és hogy hiába hosszabb a füzet a szokásosnál, ez nem igazolja a magasabb árat, mert a sok szöveg nélküli duplaoldal miatt ugyanolyan gyorsan átolvasható, mint egy átlag comic. Sajnálom őket, ha számukra egy képregény értéke attól függ, hogy mennyi időbe telik elolvasni, még inkább sajnálom őket, ha ilyen rajzokat egy-két másodperces pillantás után ellapoznak, és mennek is tovább (ezen a jelenetsoron hosszú percekig legeltetheti a szemét az ember), és sajnálom őket, ha nem érzik a pusztán képekkel való mesélés elemi erejét. Ráadásul Kirkman olyan grandiózus eseményeket ábrázol (nem véletlenül The Viltrumite War a jelenleg futó sztori címe, hadd ne mondjam, hogy az utóbbi hat év sztorifolyam kb. egy az egyben ebben kulminálódik), amik nem csak megengedik, de egyenesen megkövetelik ezt a fajta, epikus, „szélesvásznú”, nagytotálokkal teli történetmesélést. Persze, Viltrum felrobbanását akár 4 oldalban is meg lehetett volna oldani 14 helyett. Csak tizedakkora hatása sem lenne. Ennek pont így kellett történnie. De hogy essen szó végül arról is, hogy mire ez a hajcihő… A Bolygók Koalíciója ugye háborúban áll a Supermant is megszégyenítő erővel bíró, hódító viltrumite-okkal, akiknek egyik renegátja, árulója vezeti magát a Koalíciót. A főhőssel, az ő apjával, és még néhány sétáló/repülő nehéztüzérséggel úgy döntenek, hogy egyenesen az ellenség küszöbére viszik a harcot. Vagyis szinte a képregény egésze egy nagy csata, ahogy az előző számok is azok voltak. De ezen a ponton éppen erre van szükség – bőven volt idő karaktereket analizálni, történetet bonyolítani, emocionális kötelékeket kialakítani (és Kirkman mesterien műveli mindezeket, gondoljunk csak a The Walking Deadre), és nagyon helyesen, azok jelentik azt az alapot, amin ez a monstre összecsapás nyugszik – illetve nyugszik a szart, háborog, robban és dörög. Az Invincible (még mindig) a legjobb jelenleg futó szuperhősképregény a piacon. Pont.
Avengers #6 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
Brian Michael Bendist gyakran érte az a kritika, hogy nem tud igazi Bosszú Angyalai történeteket írni, hogy az ő képregényei (a minőségtől függetlenül) egészen más stílusúak és hangulatúak, mint az itthon is megjelent Káosz című crossover előttiek. Hogy ez mennyire igaz, és hogy ha igaz, akkor mennyire probléma, most nem tartozik ide – most az tartozik ide, hogy a Siege után újraindult Bosszú Angyalai első történetének végeztével Bendis bizonyítja, hogy de, nagyon is tud abszolút klasszikus stílusú szuperhős csihipuhit írni – és nagyon is jól. Ez a sztori magában foglal mindent, amiért az ilyen jellegű képregényeket szeretik az olvasók. Nemes, elszánt hősök és hatalmas gonoszok, grandiózus, térben és időben ugráló cselekmény, és persze a világvége, a totális pusztulás veszélye. A történet lényege, hogy Kang és Ultron jövőbeli háborújába az egész tér-idő kontinuum beleremeg, és totális katasztrófával fenyegeti az egész univerzumot. A Bosszú Angyalainak egyrészt a jövőbe kell utazniuk, hogy meggyőzzék a megalomániás Ultront, hogy hagyja legyőzni magát, mielőtt a harcokba az egész mindenség belenyikkan, másrészt a jelenben kell gátat vetniük a felhasadt tér-idő szövetből érkező mindenféle fenyegetéseknek. Először is, fontos megjegyezni, hogy füzetformátumban a sztori közel sem működik olyan jól, mint kellene neki – Bendis ritkán tud sok szereplőt úgy mozgatni, hogy a cselekmény menete megfeleljen a hónapról-hónapra megjelenő 24 oldalas comic követelményeinek. Havi bontásban olvasva az Avengers így szétesőnek, elaprózottnak tűnhet. De ha leülsz, és egyben végigolvasod a hat füzetet (avagy a majdan megjelenő kötetet), akkor kapsz egy olyan pofátlanul epikus, szédületesen sodró lendületű, monstre szuperhőscomicot, hogy szemed-szád eláll tőle. Már az is egy remek megoldás, ahogy a végén visszakanyarodik az első rész elejéhez, és ezzel nem csak keretbe zárja a hat részt, hanem teljesen megváltoztatja néhány karakterrel kapcsolatos álláspontunkat, az pedig egyenesen mesteri, ahogy összeköti a különböző karaktereket, csoportokat és érdekeket, és nem erőltet bele a végére egy marhanagy szuperhősbunyót, hanem hagyja, hogy a történet a maga módján, szépen kifusson. Sőt, még azt is megteheti, hogy puszta közjátékként (!) ideiglenesen behoz a képbe egy olyan gonoszt, mint Apokalypse. A karaktereket mindeközben nagyszerűen írja. Természetesen nem jut elegendő idő mindenkire, de ez egy lendületes akcióképregénynél már csak így van. Viszont olykor elég egyetlen panel, és néhány sor, hogy a lényegénél ragadjon meg egy-egy figurát. Pl. amikor Ultron felszólítja Rozsomákot, hogy húzza vissza a karmait, majd részletesen, hosszan ecseteli neki, hogy miért nem tudna amúgysem kárt tenni benne velük. Mire a kanadai mutáns csak rámordul, hogy akkor ne aggódjon miattuk. Iszonyú jól megírt comic. És iszonyú jól megrajzolt. John Romita Jr. alighanem elérte karrierje mélypontját a World War Hulkkal, de alaposan elszállt stílusát azóta sikerült visszaterelnie élvezhető keretek közé – sőt. Vonásai nyersek, mégis elegánsak, és határozottan tudja, hogyan kell életre hívni egy jelenetet, hogyan kell változtatni a panelek méretét, elhelyezkedését és látószögét a maximális hatás érdekében. Nem hittem volna – de szinte tökéletes párost alkotnak Bendisszel.
Detective Comics #870 Történet: David Hine Rajz: Scott McDaniel Kiadó: DC Comics
A tököm tele van Bruce Wayne halálával és visszatérésével. Az egész koncepció eleve elhibázott, és ami még rosszabb, hogy csupa unalmas halandzsát sikerült csak kihozni belőle – bár az egész Batman franchise amúgyis padlón van, mióta Grant Morrison ráerőltette az agymenéseit (na jó, a Batman and Robin kivétel, az többnyire még mindig élvezetes, bár már rég nem mozog az sem azon a magas színvonalon, mint tavalyi indulásakor). Úgyhogy már nagyon hiányzott egy igazi, ötletes, intenzív, időutazásos-feltámadásos-szappanoperás-világvégés bullshit nélküli, klasszikus Batman történet. David Hine pedig pontosan ilyet szállított a most véget ért, négyrészes Impostorsszal. A sztori onnan indult, hogy a városban feltűntek, és egyre gyarapodtak, majd erőszakosabbá váltak a bohócruhákba öltözött Joker-imposztorok – Gotham többi polgárának reakciója azonban nem marad el, és tömegével kezdtek megjelenni az ellenük harcoló Batman-imposztorok. A két frakció pár hét leforgása alatt valóságos hadszíntérré változtatta a várost – és mindennek középpontjában egy meghasadt elméjű ember állt, aki évekkel korábban ártatlanul szenvedő kívülállóként bonyolódott bele Batman és Joker egyik összecsapásába. Winslow Heath karaktere alighanem a legjobb és legeredetibb gonosz, akit az utóbbi jónéhány évben akár a Marvel akár a DC kiizzadt magából. Rég találkoztam ilyen tragikus, de egyáltalán nem erőltetett, jól átgondolt, kreatív háttértörténettel, és Hine mindennek a következményeit is fantasztikusan jól írja meg. A négy rész alatt lassan, fokozatosan szabadul el a pokol Gothamben, jól látható az a folyamat, ami során a kezdeti kis konfliktusok lassan mindent felemésztő háborúvá fajulnak, a kontraszt a szinte ártatlan bohócruhás pajkosságok és az egész várost pokoljárásra kényszerítő káosz közt lehengerlő. A finálé kétoldalas csúcspontja, amiben Batman és Heath állnak az egymással harcoló sok száz bőregér és Joker imposztor gyűrűjében, felejthetetlen. Így kell felépíteni egy történetet, így kell kiaknázni egy jó ötlet lehetőségeit – az Impostors azon ritka szuperhősképregények egyike, amikben az író az összes feldobott labdát hibátlanul lecsapja. Na jó, talán egyet kivéve: az egész imposztor-témára rá lehetett volna húzni még egy réteget azzal, hogy kidomborítják, Dick viseli a denevérgúnyát, nem pedig a még mindig visszatérőben lévő Bruce – azaz maga Batman is egyfajta imposztor. Vagy mégsem? A karakter végig úgy viselkedik, mintha Bruce lenne, és úgy tűnik, Hine elhatározta, hogy leszarja a problémát: egyetlen alkalommal sem mondják ki a sztoriban a főhős polgári nevét. És mivel az Impostor szinte bárhová beilleszthető lenne a kontinuitásba (semmi nem köti az egyéb jelenlegi eseményekhez), Batman itt lehet Bruce is és Dick is. Ez egy kicsit zavaros így, de a lényeg akkor is az, hogy kapunk egy iszonyúan jól megírt sztorit, a kelleténél talán kicsit komolytalanabb, de összességében hatásos képi világgal (az említett duplaoldalas panel pl. nagyszerű). Nem ez a lényeg?
Superman: Earth One Történet: J. M. Straczynski Rajz: Shane Davis Kiadó: DC Comics
Superman eredetét annyiszor mesélték már el (vagyis: mesélték újra), hogy számon tartani is nehéz. A képregényeknél maradva: itthon a legtöbben John Byrne magyarul is megjelent The Man of Steel című minisorozatából ismerik az Acélember történetét, de aztán ezt felülírta Mark Waid 2003-as Birthrightja (amiből a jelek szerint a Warner kölcsönözni fog néhány sztorielemet az előkészületi fázisban lévő új mozifilmhez), amit viszont a Geoff Johns-féle idei Secret Origin vágott ki a kontinuitás ablakán. És most itt az Earth One, ami a szokásos füzetformátum helyett eredeti graphic novelként jelenik meg – ez viszont elvileg egy minden eddigitől teljesen különálló történet (a DC az Earth One sorozattal valami olyan kunsztra törekszik, mint anno a Marvel az Ultimate világgal), ami tiszta lappal akar indítani a karakterrel kapcsolatban, és akár új olvasók számára is azonnal befogadhatóvá kívánja tenni – vagyis semmilyen előismeret nem szükséges hozzá. A korábbi eredettörténeteket azért kellett mégis megemlíteni, mert pár változtatást leszámítva J. M. Straczynski semmit nem tesz hozzá a mítoszhoz. Új lap vagy sem, modernizálás vagy sem, az írónak nincsenek érdekes ötletei. Persze a lehetőségek még egy ilyen „reboot” esetében is alaposan behatároltak, de ahhoz képest, hogy Straczynskinek, aki alapból egy piszokjó író, szinte élete vágya volt, hogy Supermant írjon, meglepően unalmas lett a végeredmény. A nagy gondolat az, hogy a főhős nem akar az emberiség nagy segítője lenni – csak arra vágyik, hogy normális életet éljen, és mindent megadjon özveggyé vált anyjának. Straczynski ezért személyes okokkal sarkallja a Supermanné válásra: a Krypton nem természetes okokból pusztult el, hanem egy ellenséges támadásnak köszönhetően, és a fajirtásért felelős gonosztevő most a Földet fogja szétrobbantani, hacsak hősünk nem lép színre. Clark Kent Supermanné lényegülésének folyamata olyannyira direkt, már-már kínosan kiszámított, hogy nincs benne semmi izgalmas, semmi spontán, és komolynak szánt vívódása (mely leginkább abban merül ki, hogy sokat sejtetően bámul maga elé) is lepereg az olvasóról. A pusztító, idegen haderővel való szembeszállást megszakító családi flashbackek rettenetes didaktikussággal sulykolják a karakter lényegét, pedig vélhetően katarzist szeretnének kiváltani. Mindennek köszönhetően a főhős csak egy árral sodródó szerencsétlen, akiből hiányzik mindaz az egyszerű, de markáns jellem, ami miatt Superman az, aki, ráadásul Shane Davis, bármily tetszetősek legyenek részletekben gazdag, realisztikus rajzai, már-már kínosan igyekszik, hogy folyamatosan arcán tartsa azt a csendes szenvedést és őrlődést, amit Stracyzsnki forgatókönyve képtelen kellően megalapozni. Rendszerint, amikor egy csata kezdetén, vagy annak hevében az arcunkba tolnak egy tipikusan pózolós, egészoldalas, afféle „a hős belép” Superman-képet, az működik, bármilyen elcsépelt is, mert hozzátartozik a karakterhez – itt viszont mesterkéltnek hat, mert acélember helyett egy suhancot kaptunk. A mellékszereplők pedig vagy el lettek rontva (Jimmy – azaz most már csak Jim – figuráját annyira próbálja komollyá és XXI. századivá tenni az író, hogy csúnyán átesik a ló túloldalára), vagy teljesen sótlanok, mint a se íze-se bűze Lois. Byrne idejében egy nő erősnek, határozottnak és karakánnak való ábrázolása még lehetett újdonság, de ma önmagában már épp olyan unalmas, mint akkoriban a sikongató, megmentésre váró nőcske. Kicsit nehéz szívvel adok rá mindössze két csillagot, mert annyira nem rossz, de a fenébe is, egyáltalán nem érzem, hogy Straczysnki megdolgozott volna a közepesért. Rohadt unalmas az egész, és ráadásul nem hiszem, hogy csak a már tapasztalt, sok Supermant olvasott közönségnek az.
The Unknown Soldier #25
Történet: Joshua Dysart Rajz: Alberto Ponticelli Kiadó: Vertigo Comics
Dysart sorozatán a kezdettől fogva érezhető volt, hogy az író bőven nem csak szórakoztatni akar – sőt, nem is csak szórakoztatni és elgondolkodtatni. Hanem üzenni is. Mondanivalója volt Afrikáról, gyerekhadseregekről, népirtásról, moralitásról, és ez nem egyszer provokatívnak, zavarba ejtőnek és merésznek számított. És úgy látszik, ez még a Vertigónál sem járja. Az Unknown Soldier, minden kritikai magasztalás ellenére sosem találta meg igazán a közönségét, ezzel a 25. számmal véget ér. Fájdalmasan nyilvánvaló módon, bőven idő előtt. Függetlenül az utolsó sztori színvonalától, amiben Dysart mindent megtesz, hogy úgy varrja el a szálakat, mintha eleve ennyi füzetre tervezett volna előre, érezhető, hogy még az elején jártunk Moses történetének, amikor hirtelen kénytelenek voltunk rögtön a legvégére ugrani – érezhető, hogy Dysart ennél jóval nagyobb és komplexebb utat akart bejáratni karakterével. Így aztán akármi is csinált ebben az utolsó 4 részben, az eleve elsietettnek tűnik. Ettől eltekintve azonban, a Beautiful World című sztori erőteljesre sikeredett. Dysart megmutatja nekünk a kezdetet és a véget. Hogy hogyan vált Moses azzá, aki, milyen titkos kiképzéseken esett át, és mi sült el rosszul (az író itt beleszövi az eredeti Unkown Soldier történet is, és hivatalosan is utódjává teszi a főszereplőt), és hogy mi várja az útja végén, hogy hogyan zárja le kapcsolatát feleségével, és hogy hogyan próbálja véghezvinni eredeti célját, azaz megölni Joseph Konyt, az LRA vezetőjét. A finálé egy mostanra klisévé vált dramaturgiai fogásra épül, amiben úgy tűnik, Moses elérte minden célját, sőt, még többet is, mint remélt, de aztán kiderül, hogy mindez csak egy haldokló képzelgése. De Dysart szerencsére nem a „jé, ezt csak álmodta” fordulatra hegyezi ki a dolgot – már az első néhány oldal után nyilvánvaló, hogy nem a valóságot látjuk, sokkal korábban, mint hogy az író ténylegesen megmutatja nekünk Moses holttestét. Dysartot inkább az emocionális hatás érdekli, az pedig lehengerlő. Keserű és gonosz gúnyt űz a potenciális happy endből, ahogy a katonák eldobják fegyvereiket, és énekelnek, és nevetgélnek, ahogy Moses felesége felbukkan a semmiből, és szerelmes ölelésben forr össze vele, háttérben a szó szerint rózsaszínű naplementével, körülöttük virágokkal és táncoló gyerekekkel és a világbéke ígéretével, ahogy a főhős tettei minden élő ember szívében felébresztik a szeretetet (a megagiccs ábrázolásában Ponticelli nagyon elemében van). Dysartnak nincsenek illúziói – olyannyira nincsenek, hogy teljesen merészen felrúgja a mainstream történetmesélés egyik legalapvetőbb szabályát, azaz, hogy a főhős soha, semmilyen körülmények közt nem bukhat el. Mindig el kell, hogy érje a célját, és még ha az életébe kerül is, akkor is egyértelműnek kell lennie, hogy megérte az áldozat, hogy volt értelme a halálának, hogy ez egy jó halál volt. Nem állhat fel úgy az olvasó (avagy néző), hogy a főhős a semmiért hagyta ott a fogát. Márpedig itt pedig pontosan ez történik. Amikor a végén számot vetünk mindazzal, amit Moses tett, kénytelenek vagyunk belátni, hogy csak annyit ért el, hogy lyukat lövetett az agyába egy gyerekkatonával. Ennek drámai súlyát és a reménytelenség érzetét csak kevéssé tompítja az egyébként teljesen felesleges és erőltetett utolsó oldal, amiben Dysart azért mégiscsak odadob egy csontot az olvasónak: a főhős szellemisége tovább él. Ezért kár volt – és azért is, hogy a történet nem futhatta ki azt az ívet, amit az író szánt neki. De összességében: az Unkown Soldier katartikus őszintesége, és polírozatlan nyersessége nagyon fog hiányozni az amerikai képregénypiacról.
Tegye fel a kezét az, akit érdekel, hogy hogyan született az integrált áramkör. Senki? És hogy ki volt az első barátnője Henry Fordnak? Éppen mit vacsorázott Albert Einstein, amikor megalkotta a speciális relativitáselméletet? Pedig az imént felsorolt három dologból kettő nélkül manapság nem tudjuk elképzelni az életet - a harmadik pedig közrejátszott abban, hogy nem lettem mérnök. A közösségi háló arról szól, hogy hét éve Mark Zuckerberggel szakított a barátnője, amelynek következtében… nos, azt hiszem majdnem mindegyik olvasó fel tudja mérni, mekkora hatással van rá a Facebook néven ismert jelenség.
Igen, ilyen kis dolgokon múlnak a nagy dolgok - csak nem feltétlenül érdemelne többet a dolog, mint hogy megmaradjon jól hangzó anekdotának, amely már hatszor körbejárta a várost, mire először találkozunk vele. Persze fontos és roppant érdekes dolgokról szól a film - de nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy túl korán készült el. Nem akarok okosabbnak tűnni, mint egy ötödikes, de manapság milliárdosok bukkannak és buknak naponta el, miért pont Zuckerberg története lenne érdekes?
A kerettörténet szerint meghallgatáson vagyunk - az egykori legjobb barát, majd pénzügyi igazgató, majd mindkettőtt elbukó Eduardo Saverin (Andrew Garfield, a következő Pókember) perre vitte a szakítást Mark Zukerberggel. Közben szépen lassan megtudjuk, hogy jutott el a harwardi koleszszobából - Sean Parker Napster alapító segítségével (Justin Timberlake tökéletes alakításában) - az első milliárdjáig. Közben zajlik egy másik eljárás is - a legelitebb klub legelitebb triója, az evezősbajnok Winklevoss ikrek (Armie Hammer mindkét szerepben) és Divya Narendra (Max Minghella. Igen ANNAK a Minghellának a fia) azzal vádolják, hogy ellopta az ötletüket, amiből milliárdokat csinált.
Sokan nem fogják szeretni ezt a filmet. Számtalan olyan ember lesz, aki majd azt mondja: hosszú és unalmas. Mit érdekel engem, hogy hogyan bulizik a kollégiumok felső tízezre? Vagy hogy mi a hasfájása a harwardi közgazdászhallgatónak? Hol van itt bármi, amit itt, az én nyomorult kis közép-európai életemben hasznosítani tudok?
Nem biztos, hogy a főszereplő lesz az: a filmben látott figura - Jesse Eisenberget az Adventureland óta bírom, de most még egyet rátett ezzel az alakítással - ugyanis nem a mostanában kedvelt "kiállhatatlan, antiszociális zseni, de attól még szeretnivaló" kategóriában indul: igazi, tőről metszett seggfej szegény. És még csak nem is tudja, nem számít hányszor vágják a fejéhez. Duzzogó, sértett nyolcéves a játszótéren, és ezt még akkor is nehezen lehet neki megbocsátani, hogy ha a Facebookot tekintjük a legnagyobb találmánynak a kétélű balta óta. Ha valaki, akkor ő lenne a legalkalmasabb kortárs Bond főgonosznak - pont ez a gyermeteg mivolta teszi félelmetessé. Útban a siker és a milliárdok felé pedig nem olyan egyszerű eldönteni, kit tartunk meg magunk mellett. Karakterfejlődést ne is várjunk - erre nincs mód - inkább csak kapunk egy elég átfogó és alapos jellemleírást, amely csak azért nem fordul át Zukerberg-gyalázásba, mert Aaron Sorkin - a film írója - iskolát nyithatna pengeélen táncolásból.
Mert ha van a színészeken túl valaki, aki megérdemli a méltatást, akkor az ő: filmekben jártasabb emberek ismerik a nevét - Egy becsületbeli ügy, Charlie Wilson háborúja, na és a nálunk Az elnök emberei néven futott sorozat köthető a nevéhez sok minden más mellett. Még a vízállásjelentést is úgy tudja megírni, hogy az ember végig a karfát markolja izgalmában. David Fincher elég intelligensen állt a könyvhöz, hagyja azt haladni a maga útján - az evezősverseny Muszorgszkijra hangszerelve csodás megoldás.
Nagyszerű film nagyszerű alkotóktól - egyetlen kérdésem maradt csupán: mindez kit fog érdekelni?
Na, most biztos sokan felszisszentek: „Nebassz, mit keres a Geekzen a mozi premierhez időzítve a tavalyi Oscar-díjas argentin film kritikája? Már ezek is a szavazat maximalizálásra játszanak?" Higgadjatok le, erről szó sincs, Wostry Generális a tanúm rá, hogy hónapokkal ezelőtt jeleztem, ezzel a filmmel fogom megtörni önként vállalt geek-száműzetésem. Mert gyerekek, ez a film...! Nem tudom, hányszor voltatok idén moziban, meg azt se, hányszor készültök még, de hogy ennél jobbat nem nagyon fogtok idén vásznon látni, abban biztos vagyok.
Nem akarok spoilerkedni, úgyhogy szűk szavú leszek a törénet ismeretésével: Benjamin Esposito az ügyészség nyugalmazott nyomozója, magányos, megkeseredett emberként éli napjait. Egy nap úgy dönt, könyvet ír egy évtizedekkel ezelőtti, máig megnyugtatóan le nem zárt erőszak, és gyilkossági ügyről. A könyv írása közben bontakozik ki szemünk láttára az ügy megszállottjává vált Esposito, valamint az ügy többi érintettjének kisodródott élete.
Éles szemű filmszakos olvasóink most felkiálthatnak, hogy a premissza kísértetiesen hasonlít David Fincher Zodiákus-ára, és tulajdonképpen igazuk is van: a The Secret in Their Eyes első látásra valóban olyan mintha a Zodiac-ot olyan, ember rendezte volna, akinek nem csak szeme, de történetesen szíve is van a rendezéshez. Az urat Juan Jose Campanellá-nak hívják, és hogy hogyan tudott egy gyakorlatilag tök ismeretlen rendező ilyen természetes magabiztossággal levezényelni egy ehhez fogható, egyszerre epikus és gazdagon részletezett mozit, az több mint rejtélyes.
A mozi összetett szerkezete tökéletesen működik, Campanella hibátlanul váltogatja az idősíkokat, és nagyvonalúan tartja egyben a huszonöt évet átszelő cselekmény szálait. A több mint két órás játékidő egyetlen megbicsaklás nélkül telik, áthatja valami a szó legnemesebb értelmében vett klasszikus történetmondó attitűdből. Campanella képes arra, hogy szavak nélkül elsöprő erővel mutassa be a legkülönbözőbb érzelmeket, a vágytól a kiszolgáltatottságig, a gyűlölettől a lemondásig. Ilyen filmeket manapság már nem nagyon szoktak készíteni. És akkor nem beszéltünk még a káprázatos set piece-ekről, mint az a közel öt perces, vágás nélküli jelenet egy foci stadionban, amelynek megalkotása az utómunkákkal együtt állítólag közel egy évet vett igénybe, vagy arról a néma, liftbeli két percről, amit nem egykönnyen felejt el senki, aki látta.
Ami miatt igazán emlékezetes ez a film, az a rengeteg apró meglepetés, amit gondosan elrejtettek nekünk benne a készítők; sosem tudhatjuk hogy mely apró elem fog a későbbiekben egy vérfagyasztó vagy éppen egy varázslatos fordulatot hozni: lehet, hogy egy öreg, hibás írógép, talán néhány felborított családi fénykép, esetleg egy hol nyitva hagyott, hol bezárt irodaajtó.
A színészek egytől egyig remekek, élükön Ricardo Darín-nal. Ő a két lábon járó argentin filmgyártás, és akkora király, hogy már csak az Aura miatt megszavaznánk neki egy oltárt a Geekz képzeletbeli szerkesztőségében . Ellenállhatatlan a főnökasszony szerepében tündöklő Soledad Villamil, a tejfölt azonban Benjamin piás, de éles eszű segédjének szerepében az alapvetően komikusként ismert Guillermo Francella viszi el. Kétségtelen, hogy ő az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb és legemlékezetesebb comic relief-je.
A Szemekbe zárt titok amellett, hogy egy nyomozás izgalmas krónikája, kiméletlenül vázolja fel az elnyomó hatalom jellemrajzát, keresetlenül pontosan mesél a szeretett személy elvesztése utáni kilátástalanságról és lenyűgöző mint az elhallgatott szerelem fájdalmasan szép meséje is.
Kevés ennél találóbb cím létezik a filmtörténetben. Jules Dassin éjfekete film noirjának fináléja olyan sokkoló, nyers erőszakorgiát kínál, amihez hasonlót a mozibajáró közönség soha korábban nem láthatott (1947-et írtunk), és nem látott később sem, amíg be nem mutatták Sam PeckinpahVad bandáját bő 20 évvel később. A korszak börtöndrámáinak legjobbikában Burt Lancaster (mindössze második filmszerepében) próbál kitörni a rácsok mögül, ahol a rabok életét egy szadista, kegyetlen börtönőr keseríti, és a film kezdeti szentimentalizmusát és látszólagos politikai állásfoglalását úgy pusztítják el az elemi és sötét emberi érzelmektől fűtött börtönlázadás brutális képei, mint a foglyok testét a Gatling-ágyúk forró ólomköpetei.
A Brute Force volt a háború utáni amerikai filmkészítés egyik legnagyobb alakjává vált Jules Dassin első kitérője abba a bűnnel, erőszakkal és pszichózisokkal teli sötétségbe, amit film noirnak hívunk (neki köszönhettük később A meztelen várost, a Rififit és Az éjszak és a várost is). Ennek ellenére a kész művön egyáltalán nem érezni semmiféle bizonytalanságot és útkeresést. Igaz, a játékidő első felében majdnem egy nácizmusellenes propaganda benyomását kelti (a kommunizmus 1947-ben még nem váltotta fel teljesen az előző mumust, de pár évvel később már magát Dassint is feketelistára tette a hírhedt McCarthy-bizottság), és félúton kevés híján elveszik a szükségtelen múltidéző érzelgősségben, brutális erejű fináléja azonban elsöpör minden mást – köszönhetően William H. Daniels fenyegető árnyakkal teli, nyers operatőri munkájának, és Rózsa Miklós feszültségtől remegő, a maga módján mégis gyönyörű zenéjének is.
A börtönben Munsey kapitány (Hume Cronyn félelmetesen aljas kis féreg) az élet és a halál ura: az igazgató székére pályázik, de ambíciója nem professzionális. Nagyobb hatalommal nagyobb visszaélési lehetőség jár, ő pedig élvezi, hogy a rabok ki vannak neki szolgáltatva, kedve szerint alázza, töri és gyilkolja meg őket, legfőbb hajtóereje a szadizmusa. Fasisztoid természetére (pusztuljon a gyenge, hogy élhessen az erős) már korán fény derül, és amikor a finálé előtt Wagner zenéjére kínozza az egyik foglyot, hogy információt csikarjon ki belőle, csak a náci egyenruha hiányzik róla. Rejtély, hogy a törvény embereinek negatív fényben való ábrázolását tiltó Hayes-kódex árnyékában ez a karakter hogyan élhette túl a cenzúrát.
A börtön vezetéséért felelős többi tisztviselő sem a szakmája büszkesége. Az igazgató inkompetens, évtizedek óta megszokásból a székében rohadó bürokrata, akinek a hatalma csak névleges, még ha ezt ő maga sem ismeri el, az orvos keze pedig gyakrabban van tele pohárral, mint sztetoszkóppal. Más-más okokból, de mindketten képtelenek rá, hogy bármit is tegyenek Munsey uralma ellen, az egész hely egy morális vákuum. Közben Richard Brooks (Key Largo) forgatókönyve mindent megtesz, hogy magukat az embertelen körülmények közt élő rabokat (a túlzsúfolt börtönben hatan szűkölködnek egy cellában) szimpatikusnak és a körülmények áldozatainak mutassa be.
Ez az a pont, ahol az egyébként nyers, realista, kompromisszumokat nem ismerő film enged a hollywoodi szentimentalizmusnak. A sorban felvillanó flashbackek a noir legnagyobb kliséit és néhány kevésbé meggyőző femme fatale-ját vonultatják fel, hogy az elítéltek éles kontrasztként álljanak az inkompetens és szadista börtönadminisztrációval szemben. Joe Collins (Lancaster tele erővel és energiával) egy kerekesszékbe szorult rákos nőbe szerelmes (csak a villogó neonfelirat hiányzik a feje fölül: „szimpatikus, érző ember vagyok”), egyik társa a felesége által elkövetett gyilkosságot vállalta magára, hogy megóvja őt a börtöntől, egy másik pedig nagyigényű szerelmének lopott méregdrága szőrmekabátot. Dramaturgiailag ezek a jelenetek majdnem feleslegesek, a karakterek megálltak volna a maguk lábán sietősen és némileg hanyagul felvázolt háttértörténetek nélkül is. Épp csak ez esetben a film korabeli posztereit nem lehetett volna kidekorálni a női mellékszereplők csábító pózolásival.
De mindez az érzelgősség a fasizmus elleni politikai ágálással együtt amúgy is semmivé foszlik a finálé közeledtével. A film már akkor kimutatja a méregfogát, amikor a rabok lángszórókkal kényszerítenek egy besúgót egy ipari prés alá (a társadalmon belüli társadalom, vagy ha úgy tetszik, az ellentársadalom bosszúja egy közösséget bomlasztó kívülállón), de akkor szabadul csak el igazán a mozgóképes pokol, amikor megkezdődik a börtönlázadás. Az otthonról, az olyannyira kívánt szabadságból hozott motivációk semmissé válnak, a mészárszék pokoli forgatagában nem számít többé, hogy Collins szerelme meghal, ha nem jut ki hozzá időben, vagy, hogy Soldiert (Howard Duff) áhítattal várják felesége szerető karjai. Az elkeseredett csata egyik oldalán sincs semmiféle hősiesség, csupa negatív, sötét érzelem robban a vásznon, a rabokat féktelen gyűlölet, harag és bosszúvágy hajtja, az utolsó percek lüktetnek a nyers, brutális erőtől, a vad, kegyetlen összecsapás félelmetes intenzitásától.
Ahogy a lángoló őrtorony tetején haldoklik, miután ellenségét állati bestialitással, győzedelmesen a feje fölé emelte, és lehajította az udvaron lázongó társai közé, Collins elégedetten dől el. Nem a szerelme jár a fejében, hanem dühének kielégítése, bosszújának beteljesedése, ahogy a szökési kísérlet másik fejese, Gallagher (Charles Bickford) is mosolyogva hal meg, látva társa diadalát. Hiába prédikál az orvos a zárójelenetben a meghiúsult lázadásról, az elveszett életekről, az nem változtat a lényegen: férfiak megtették, amit meg kellett tenniük, került, amibe került. És ennél nagyobb happy endet úgysem kapsz egy ilyen könyörtelen film noirtól.
Bár az alapvetés ismerős (egy haldokló férfi utolsó napjainak krónikája), az előzetes olyannyira varázslatos, hogy Innaritú szinte bizonyosan valami különlegeset hozott ki a sokat látott témából. Bardem pedig - megint csak: kizárólag a trailer alapján mondom - valószinűleg szenzációsat alakít.
„Ha könnyű meló lenne, mindenki ezt csinálná.” Ebben a filmben elhangzó mondatban ott rejlik a válasz, hogy miért is olyan vonzóak a heistfilmek. A legtöbb ember belátja, hogy rabolni nem helyes. És még abban az esetben is, ha az erkölcsi érzékünk vagy a törvény szigora nem rettent el, gyávaságunk megakadályoz abban, hogy percek leforgása alatt, törvénytelen módon próbáljunk nagy vagyonra szert tenni. Így nem marad más, mint csodálattal figyelni a vásznon azokat, akik mernek kockáztatni.
Nagymamám jó példa erre. Mindig azt mondogatta rosszallóan, hogy én csak olyan filmeket szeretek, amelyben gyilkolnak és rabolnak. És ennek ellenére végignézte velem – sok más film mellett – a Vörös kört és az Aurát is. És korántsem a gyors meggazdagodás csábító illúziója lehetett a fő ok. Egyrészt az ilyen kockázatos akciókra vállalkozó emberek magukban is érdekesek, másrészt a heistfilmekben megjelenített rablásokat élvezet nézni. A végrehajtásuk közben tanúsított, és a sikerhez elengedhetetlen precizitás, professzionalitás és lélekjelenlét, mind ritka és irigyelt emberi tulajdonságok, amelyek lenyűgöző művészi és mérnöki teljesítményt eredményeznek. Gondoljunk csak a Topkapi legendás heist jelenetére. Ben Affleck második rendezésének középpontjában egy bostoni rablóbanda a törvényesség határait messze túllépő tevékenykedése áll. Profik, mindent előre, a legutolsó részletig megterveznek. Az ő rablásaik kapcsán művészi kvalitásokról ugyan nem lehet beszélni, a film realisztikus ábrázolásmódjába az nem fért volna bele, de a mérnöki pontosság rájuk is vonatkozik.
Affleck maradt a kaptafánál és ismét abban a városban forgatott, ahol felnőtt. Nem meglepő tehát, hogy ami a Hideg nyomon egyik fő erőssége volt, a helyi miliő érzékletes megjelenítése, az a Tolvajok városára is áll. Bámulatos, hogy mennyire érzi Jennifer Lopez exjegyese a város lepukkant negyedeinek a hangulatát. A Hideg nyomon helyszíneként funkcionáló Dorchestert Boston egy másik, tradicionálisan ír munkásnegyede, Charlestown váltotta fel, ahol a film szöveges bevezetője alapján a bankrablás hagyománya apáról fiúra száll. Ben Affleck lényegesen kevesebb utcaképet alkalmaz, mint előző filmjében, inkább egy zárt és összetartó közösség bemutatására koncentrál, akik rablásból élnek. A Tolvajok városa ügyesen vezeti be ebbe a közegbe a nézőt: susogós melegítőben járkáló, kocsmázó white trash mindegyikük, de olyan éles határvonal húzódik köztük és a kívülállók (értsd: nem helyiek) között, hogy nem lehet nem a charlestowniaknak szurkolni. A kívülállók vagy arctalanok maradnak, vagy kifejezetten ellenszenvesek. A nyomozást vezető FBI-ügynök arroganciája, dölyfös modora lehetetlenné teszi, hogy a bűnüldözőkkel egyáltalán szimpatizálni lehessen. Az egyetlen frissen odaköltözött, aki pozitív színezetet kap az a Rebecca Hall által alakított banki alkalmazott. Ő azonban aktívan munkálkodik a helyi közösségért, kertészkedik, önkénteskedik. Ben Affleck második rendezésében már a nehezebbik utat választotta, és csupán egy kisebb társaság és néhány egyéni sors bemutatásával próbálta felhelyezni Boston egyik problémás negyedét Amerika filmes térképére, valahova Scorsese Little Italy-ja mellé. Úgy érzem, ez másodjára is sikerült neki. Ebben persze jelentős részük volt a színészeknek.
Az alakítások közül Jeremy Renneré a legemlékezetesebb. A Bombák földjében megformált tűzszerészhez hasonlóan, itt is egy olyan fickót játszik, akibe nem érdemes belekötni. Azt az elvet vallja, amit az Erőszak utcái mestertolvaja is elsajátított a börtönévek alatt: neki már minden mindegy. Ha a biztonsági őr 10 dolláros órabérért képes a golyó útjába állni, hát álljon. A helyi gengszterfőnök szerepére is egy felejthetetlen arcot talált Affleck. Pete Postlethwaite hiába néz ki úgy, mint egy utolsó stádiumban lévő heroinista a beesett képével és a kórosan vékony karjával, elég ha egyszer villan a szeme és mindenki elhiszi róla, hogy tényleg ő uralja a drogpiacot ebben a városrészben. Rebecca Hallnak nehéz szerep jutott. Arról kell meggyőznie a nézőket, hogy ő az a nő, akiért egy bankrabló képes hátrahagyni társait és egy teljesen új életet kezdeni. Ragyogóan megoldja a feladatát. Bájos és természetes, de nem egy feltűnő jelenség, inkább olyan típus, akiről elsőre fel sem tűnik, hogy milyen szép, aztán a második, vagy a harmadik találkozás után már megragad az ember emlékezetében és onnan többet már nem tágít.
Nem túl meglepő módon, Ben Affleck alakítása a leggyengébb. Pontosabban annyira jó színészgárdával vette körül magát hogy nyilvánvalóvá válnak a mesterségbeli korlátai. Végig erőlködik hogy elhitesse, ő a rablóbanda agya és vezére, de nem igazán megy neki. Így mindezt bemondásra kell neki elhinnünk. Hamisan cseng az olyan kijelentés a szájából, hogy lelőhetsz, de akkor hátba kell lőnöd. Akkor a legmeggyőzőbb gengszter, amikor maszk van rajta. Sokkal testhez állóbbak számára azok a jelenetek, amelyekben Rebecca Hallal szerepel együtt és karaktere vívódó, érzékeny oldalát domboríthatja ki. A hibákat azonban, amiket Affleck, mint színész elkövet, Affleck, rendezői minőségében többszörösen helyrehozza. Ott van például a film három akciójelenete, amelyek mindegyike lélegzetelállító és egyenként is az utóbbi évek legjobbjai. Feszesek, látványosak, könyörtelenek és mindannyiszor bizonyságát adják a rablók hidegvérű profizmusának.
Zsiványbecsület, ez az utolsó meló és vége, a nő, aki miatt képes a bűnöző új életet kezdeni. Ezerszer felhasznált panelekből épül fel a történet és meg sem próbálják úgy facsarni és tálalni őket, hogy azok újszerűnek hassanak. A film közben többször is beugorhatnak a Szemtől szemben hasonló megoldásai. A történet egyes állomásai azonban olyan műgonddal és stílusosan vannak megvalósítva, hogy akkora erővel hatottak rám, mintha most láttam volna életemben először mozivásznon autósüldözést, bankrablást vagy börtönlátogatást. Ennél nagyobb dicséret nem is illetheti a filmet. Egy sematikus történetet képes úgy elmesélni, hogy az végig érdekfeszítő és izgalmas legyen, és a szereplők sorsának alakulása az utolsó pillanatokig kétséges legyen. Ez tökéletesen elégnek kell hogy legyen az olyan filmkedvelőknek, akik sosem tudnak betelni ezekkel a közhelyes és fegyverropogással álcázott, de eredendően romantikus természetű sztorikkal az utolsó nagy rablásról, az életvitelét feladni akaró gengszterről.
A Tolvajok városa könnyedebb darab, mint a Hideg nyomon, nem szembesíti megoldhatatlannak tűnő erkölcsi dilemmával a főhősét és nézőit, jóval megengedőbb velük szemben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy rosszabb film lenne. Zsánerének kiemelkedő alkotása és megállja a helyét akkor is, ha a Bostonban játszódó bűnügyi filmek királyához, a Friends of Eddie Coylehoz hasonlítjuk. Ben Affleckről most már végképp nyilvánvalóvá vált, hogy klasszisokkal jobb rendező, mint színész. Ért a történetmeséléshez, jól válogatja a színészeit, valamint kiválóan képes érzékeltetni a hely szellemét. Remélem van még benne egy film Bostonról.
Válság. Shortolás. Hedgefundok. Állami mentőcsomag. Ingatlanpiaci összeomlás. Tőzsdepánik. Spekulánsok. Árfolyamingadozás. Devizahitel. Megszorítások. Azt hiszem, a további tízezer karakter sem fog másból állni, csak ezekből a hívószavakból. Folytassam? Bankszektor. Hitelminősítő intézetek. Ízlelgessék csak. Tőzsdefelügyelet. Árindex. Olajár. Madoff. Jegybank. Jól van, azt hiszem, most már mindenkinek leesett: Oliver Stone-nak is van véleménye napjaink pénzügyi szférájáról, és ha ez nem lenne elég, közli is velünk. Nem csak, hogy közli velünk; ha úgy látja, hogy elkalandoznánk, miközben a lassan elvonuló embertömeget figyeljük a Wall Street-en, vagy a manhattani üvegpalotákban gyönyörködünk percekig, még jól a szánkba is rágja. Pénz=rossz. Kapzsiság=még rosszabb. Család=jó. Ebben a szentháromságban zajlik a Tőzsdecápák (hukk) második része.
Vannak olyan alkotók, legyenek akár festők, szobrászok vagy történetesen filmesek, akik éveken keresztül jobbnál jobb alkotásokat tesznek le a képzeletbeli asztalra. Ennek nyomán rengetegen megkedvelik őket, a tisztelet - ahogyan egyre magasabb és magasabb színvonalon készítik el alkotásaikat - egyre nagyobb lesz körülöttük, majd egy szép napon (persze, ha nem figyelnek oda) legendává válnak. Sokan meg is állnak ezen a ponton - talán azért, mert érzik, hogy ennél magasabbra már nem tudnak kerülni, talán azért, mert amit lehetett, már elmondtak. És persze vannak azok, akik túlélik a saját legendájukat.
Oliver Stone-nal is ez történhetett. Vagy csak elolvasta a Commandante készítése előtt a könnyelműen elé tett Marx összest. Meg Lenint. Stone "baloldali" fordulata óta nem mulasztja el velünk közölni: "A kapitalizmus rossz, értem?" Szögezzük le mindjárt a harmadik bekezdésben: ezzel még nincs semmi probléma. Mindenkinek megvan a maga ideológiai fejlövése - csak van, aki tényleg érvelően tudja előadni a dolgot. Szinte alig hiszem el, hogy ugyanez az ember rendezte a Született gyilkosokat - az egyik legélesebb médiakritika, ami valaha készült, nem beszélve arról, hogy a cselekmény és a karakterek is rendkívül érdekesek és izgalmasak.
Ha már itt tartunk, kénytelen vagyok felidézni a Tőzsdecápákat: volt benne egy rendkívül érdekes, velejéig romlott de megmagyarázhatatlan módon vonzó férfi, akit valaha Gordon Gekkónak hívtak. A szerepet pedig egy nagyszerű színész - és ha lehet azt mondani, talán még nagyszerűbb producer - Michael Douglas játszotta. Volt a filmben egy másik főszereplő, a fiatal, agilis tőzsdeügynök, az egykori Charlie Sheen még váláson, drogelvonón és börtönön innen. És volt a Nagy Manőver a nyolcvanas évek pénzügyi konjuktúrájának csúcsán. Ugye még emlékeznek? A film vibrált az izgalomtól - és idővel mindenki rajtakapta magát, hogy olyasmiért szorít, amely valójában perverz, kicsavart, nem létező - ugyanakkor többezer ember életét teszi kockára. Tisztára mint az intézményesített vallások. Ezek a tulajdonságok emelték ezt az uszkve-tandem huszonhárom éves filmet a klasszikusok közé - noha ha nagyon belegondolunk, csak egy egyszerű Faust sztori azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy itt az ördög nem kartonból kivágott figura.
És eltelik kábé húsz év: a pénzvilág teljesen ugyanolyan és gyökeresen más, mint 1987-ben. Voltak, vannak és lesznek lufijaink amelynek nyomán rengeteg ember fog elszegényedni - ki a saját ki más hibájából. A pénzpiacok olyan szövevényes összefüggések mentén működnek, amelyhez fogható csak az agyunban lévő neuronhálózat lehet. Plusz ott van az újra és újra felbukkanó "értékválság", hogy hát ugye család vagy karrier, legyünk-e környezettudatos bloggerek vagy inkább keressünk elképzelhetetlenül sok pénzt. Minden adott ahhoz, hogy igazán markáns és jelentős filmalkotás jöjjön létre. Adott minden idők legjobb tőzsdei filmje mint alap. És mi történik?
Semmi különös. Gordon Gekkó mint Pál apostol megjövendöli az ingatlanpiaci összeomlást. A nézőtéren mindenki tapsol, meg megveszi a könyvét. Van itt valami tizenhat éves kölyök is (Shia Labeouf) aki helyettesítheti Charlie Sheent (apropó, az ő cameója indokolatlanabb, mint Schwarzenegger felbukkanása a The Expendables-ben), Gekkónak lánya van, de minek (Carey Mulligan), van régi ellenfele is, Josh Brolin persze, Eli Wallachnak is kell a pénz a lakáshitelre, Frank Langellát pedig csak a tisztesség kedvéért említem. "Mégis, mi a frász bajod van?" kérdezi tőlem a bennem élő egyszeri mozinéző. "Tényleg nem kellett volna az utolsó tíz-tizenöt perc, na az tényleg nyál, de gondolj bele: ezek az öltönyös majmok vesztették el a pénzünket! Rohadékok!" Ismét egyetértek. Nyomorult bankárok.
De nem az lett volna a cél, hogy legalább valakivel azonosuljunk? Ez egy holywoodi sztori, legalább a főhőssel kéne. Egyáltalán, ki a főhős? Gordon Gekko, aki feltámad, és erősebb lesz, mint valaha? Kötve hiszem, őt alig látjuk. Akkor az ezredfordulós álompár, a balos bloggerina és a vérében is árfolyamot csörgető üzletkötő? Vagy az anyja (Susan Sarandon), aki abból "élt", hogy hitelből vett házakat adott és vett? Úgy érzem ebben a filmben mindenki hülye, csak én vagyok helikopter. Jönnek és mennek a dinamikus jelenetek, amikben látjuk, hogy Shia Labeouf mennyire tökös - de miért? Miért szerelmes a fúziós energiába? Kis testén feszül a Boss zakó, de vajon miért motorozik be minden áldott reggel a parkettre? Vajon Gekko lánya ha tényleg annyira megvet mindent, amit az apja képvisel, mit keres egy bróker mellett? Tényleg én vagyok az egyetlen, aki a kínosan magvas igazságok kimondásakor azon morfondírozok, hogy vajon miért is kéne bárkinek is elhinnem, amikor a "morális kockázatról" osztja az észt?
Nyilván ostoba vagyok, mint a föld. Nyilván nincs igazam, amikor most egy csillagot adok egy Oliver Stone filmre. Értik, a Tőzsdecápákra. A másodikra. Nyilván érzéketlen tuskó vagyok, amikor azt írom, hogy az utolsó harmadot szeneslapáttal hányták a vászonra. Nyilván fogalmam sincs semmiről, amikor szóvá teszem a nagy rendszerkritika közben felhalmozott termékelhelyezéseket. Nyilván. Nem arról van szó, hogy Oliver Stone - igen, ő, mert íróként is jegyzi a filmet - egészen egyszerűen elhagyta az arányérzékét és fogalma sincs a hangsúlyokról. Hogy a legtragikusabb fordulatok is egyszerű, olcsó, franciafilmes melodrámával vannak megoldva. Á, hogyan is lehetne. Hiszen ő legenda.
Az öszi sorozatos szezon kezdetét vette, ami annyit jelent, hogy a számtalan visszatérő széria mellett akad jópár újonnan kezdődő, többek között olyanok is, amikkel nekünk is foglalkoznunk kell. A kedves olvasók készüljenek hát fel, mivel ezen okból meg fognak szaporodni a sorozatokkal kapcsolatos írások a következő hetekben.
A múlt héten kezdetét vette a sokak által legjobban várt high-concept jellegű sorozat az NBC műsorán. A Hősök mélyrepülését követően, saját agóniájából képes volt magát feltornászni a csatorna és mostanra egész pofás felhozatallal büszkélkedhetnek. Egy teljesen elfogadhatónak mondható szitkom blokk mellett, jut idő a vicces-kémes (Chuck, Undercovers) sorozatok szerelmeseire is, illetve berobbantak egy olyan szériával, melyet tévés körökben a LOST utódjaként kezdtek emlegetni. A FlashForward iszonyatos buktájából nem tanulva, országok tucatjai csaptak le a The Event-re, hogy azonnal profitálhassanak majd a sikerből. A pilot nem ad sem fanyalgásra sem örömünnepre okot, de nem is ragad meg a középszerűségnél, ahogy a No Ordinary Family tette. Az első rész sokat sejtet, sok kérdést feszeget, még több szereplőt mozgat, de még csak meg sem próbál válaszokat adni.
Hogy ne érje szó a ház elejét, a készítők megígérték, hogy a következő rész választ ad legfontosabb kérdésünkre, mi is ez az ominózus Esemény. A kérdés már csak az, mennyire fogja ez meghatni az egyszeri amerikai tévénézőt, aki a pilot láttán heves rángógörcsök közepette kapcsolt át Jerry Springer-re. A flashback-ek és nyitva hagyott kérdések tömkelege, nem éppen egy jó húzás arra, hogy megnyerjék maguknak az egyszeri tévénézőt. A LOST is hasonló koncepcióval dolgozott, itt mégis hiányozni érzem azt a bizonyos faktort, ami a LOST-ban megvolt, itt pedig nincs. Nem mintha véleményt lehetne alkozni mindössze az első részt látván, de megvan az okunk a félelemre a The Event-tel kapcsolatban.
A hasonló elgondolásból született szériák, mindig egy ponton váltak sikeressé vagy éppen buktak meg a nagyközönség előtt. A misztikum óvatos elegyítése és egyensúlyban tartása a nézőket kielégítő válaszokkal, lételeme az ilyen sorozatoknak. Ha nem tudják kellő mértékben adagolni a WTF momentumokat, a nézők szemében okafogyottá válik a show és erőltetettnek mitöbb idegesítőnek fogják tartani. A szkepticizmus szemüvegét leemelve, azért megengedhetünk magunknak némi optimista felhangot is. A The Event elsőre nagyon jól összerakottnak tűnik, profi színészgárdával, rengeteg más sorozatban már bizonyított öreg rókával, illetve remek beállításokkal.
A történetről nem hogy egy hasábot két mondatot is keserves kínok közepette tudnék csak összehozni. A fele még úgy is csak találgatásokból állna, mivel nem látszik még körvonalazódni semmi sem néhány evidencia mellett. Az egyik szál, ami talán a legérdekesebbnek tűnik, az egyik főszereplő srác menyasszonyának eltűnésével foglalkozik. Külön szálat kapott az elnök is, illetve itt jön be a nagyobb összeesküvés elmélet is, ami a rész végi felesleges cliffhangert szolgáltatta nekünk. A feleslegest itt úgy értem, hogy akinek eddig bejött, annak nem volt szüksége hasonlóra, hogy rávegye magát a következőre részre, egyszerűen elbaltázták rányomva ezzel a hatásvadász bélyeget az egész befejezésre. Még ha az időben való folytonos ugrálás ellent is mond neki, a sorozat a LOST után támadt űrön kívül, a 24 befejezése miatti hiányt is szeretné valamennyire pótolni. Akciójeleneteivel és sokszor pörgős történetvezetésével, nem kérdés melyik vonalat szeretnék meglovagolni
A folytatás sikere itt már tényleg csak azon múlik, hogy mennyire képesek a készítők kezelni a szálakat, hány logikai bukfencet engednek meg maguknak, illetve mennyire viszik el ilyen-olyan irányba a fejleményeket. Biztosan lesznek, és már vannak is olyanok, akik azonnal szanaszét fogják szedni a koncepciót és csak fanyalognak, hogy mennyire infantilis az egész, de én inkább a másik táborhoz tartozom. Szeretném azt hinni, hogy van normálisan megírt történet, a misztikum túladagolása nem fullad unalomba és tartják magukat egy bizonyos színvonalhoz. A pilot nézettsége alapján megvan minden esélye a túlélésre, az már egy másik kérdés mennyi nézőt fog elveszteni a következőekben. A második rész után már sokkal okosabbak leszünk, mind a nézettséget, mind a minőséget illetően, így addig mindenkinek marad a bizakodás annak az irányában, hogy újabb nagyszerű high-concept sorozattal gyarapodtunk.
Történet: Darwyn Cooke, Ivan Brandon, Jan Strnad Rajz: Darwyn Cooke, Nic Klein, Gabriel Hardman Kiadó: DC Comics
A DC újabb régi sorozatát porolta le, és öltöztette új köntösbe. A Weird War Tales 12 évig futott 1971-től, és antológiaformátumban mesélt olyan háborús történeteket, amik tartalmaztak valamilyen horror, sci-fi vagy természetfeletti elemet. A Vertigo 1997-ben egyszer már felélesztette a sorozatot egy négyrészes mini erejéig (olyan alkotók közreműködésével, mint Brian Azzarello, Paul Jenkins, Peter Milligan, Grant Morrison, Frank Quitely, Richard Corban és Duncan Fegredo), most pedig one-shotok formájában tér vissza a koncepció – némileg meglepő módon nem a felnőtteknek szóló Vertigo, hanem egyenesen a DC gondozásában. Az első, 32 oldalas füzetben három történetet kapunk. A legszórakoztatóbb Darwyn Cooke Armistice Nightja, amiben a történelem immár halott, nagy hadvezérei évente egyszer összejönnek, és háborús játékokat játszanak, csak hogy életben tartsák a tradíciókat.
Az ötlet pofás, a kivitelezés frenetikus. Churchill, Rommel, Patton, Szent Johanna, Dzsingisz kán és a többiek egyenruhás csontvázai dekadens háborús tivornyázással töltik az éjszakát (legkésőbb ott megvett magának Cooke, ahol Rommell és Churchill csontváztestei egymás fejeire tartanak céllövészetet), amit egy nagy fináléval koronáznak meg: mindenki mindenki ellen, hogy az utolsó álló ember (vagyis hulla) legyen a következő év összejövetelének nagygenerálisa. De felbukkan Hitler, és elrontja a bulit. Cooke hasfalszaggató kis szösszenete nem ismer sem politikai, sem másmilyen korrektséget, sem visszafogottságot – a lényeg a móka, és mivel természetesen ő maga rajzolja is a képregényt, egyszerűn nincs mibe belekötni. Innentől viszont esik a színvonal: a The Hell Above Us egy viszonylag korrekt kis sztori, amiben egy tengerésznek a második világháborúban elsüllyedt tengeralattjárója lesz a koporsója. Vagy legalábbis azt hiszi. De sok-sok évtizeddel azután, hogy mindenki más meghalt, és hogy elfogyott minden levegő és élelem, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva még mindig él. Ivan Brandon hátborzongatónak szánt története egy jópofa, de kissé elcsépelt slusszpoénra fut ki, abba viszont jobb nem belegondolni, hogy az évtizedekig (évszázadokig?) a tenger fenekén rohadó főhősnek hogy a búsba nem jutott már korábban eszébe, hogy ha levegő nélkül képes élni, akkor talán a víztől sem fullad meg – ergo, bazzeg, ússzál már a felszínre! Hangulatos, csak értelmetlen és szájbarágós. Az utolsó sztoriról még kevesebb pozitívumot tudok elmondani: Gabriel Hardman képei atmoszférikusak, realisztikusak, és amolyan háborúsan nyersek, jól áll neki a műfaj. Jan Strnad viszont elég gyenge sztorit rittyentett, ami egy heves csata közepén haldokló, és dinoszauruszokról képzelgő katonáról szól. Unalmas, giccses és erőltetett. És sajnos Cooke 7 oldala, akármilyen remek is, aligha éri meg a teljes füzet árát…
Aliens Vs. Predator: Three World War #6 Történet: Randy Stradley Rajz: Rick Leonardi Kiadó: Dark Horse Comics
Hogy mennyire nem könnyű jó történettel előállni egy AvP címhez, azt jól mutatják a gyökeresen elbarmolt mozifilmek is (persze ha azoknál csak a történettel lenne baj…). Mert miről is van szó? Egy idegen faj hobbiból vadászik egy másikra, a főszereplő emberek meg két tűz közé kerülnek, és vagy fejvesztve menekülnek, vagy tökösen elmorognak egy „kill ’em all”-t, és felveszik a kesztyűt. A téma által kínált lehetőségek száma aligha végtelen. Ezt érezhették az írók is, mert már a kezdetektől törekedtek arra, hogy új dinamikát vigyenek a három faj kapcsolatába, és a végsőkig feszítsék azt. Ebben az X-Men veterán, Chris Claremont ment a legmesszebbre a The Deadliest of the Species című tizenkét részes sorozatában – azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy egy kis csapat ember, egy női ragadozó és egy alien királynő egymás oldalán harcoltak benne. Randy Stradley is igyekezett érdekesen játszani a koncepcióval. Nála az AvP Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi pár évig a ragadozók közé állt, és velük együtt vadászott a xenomorph-okra. A Three World War pedig éppen ennek a történetnek a folytatása, ezúttal azzal a sajátos csavarral, hogy a predatorok és a kommandósok (Noguchi vezetésével) olyan renegát ragadozókkal szállnak szembe együtt, akik nem egyszerűen vadásznak – hanem válogatás nélkül ölnek, és ezt ráadásul befogott, kutyákként használt alienekkel teszik. A hatodik rész a történet lezárása, és az egyetlen baj vele Rick Leonardi képi világa. Leonardi alapesetben tehetséges rajzoló, de szuperhősök közt láthatóan jobban érzi magát, mint itt. Munkájából hiányzik az a nyersesség és fenyegetettség, ami elengedhetetlen egy ilyen sztorihoz, de még ha a hangulattól el is tekintünk, akkor sem állt a helyzet magaslatán. Mert pl. abból a jelenetből, amiben a ragadozók és Noguchi nekirohannak az alienek seregének, képileg sokkal többet ki lehetett volna hozni. Leonardi nem tudja megragadni a Stradley által oly ügyesen felépített események jelentőségét, epikusságát és erejét. Ritkán érzem azt egy akciójelenetnél, hogy hiányzik belőle a szöveg, a narráció – és nem is lenne szabad ezt éreznem, hisz a képeknek mesélniük kell, és többet kell mesélniük a puszta történéseknél. De sajnos pont ez az, amit Leonardinak itt nem tud elérni, pedig Stradley hagyná, hogy a vizualitás nyűgözze le az olvasót. Cselekményét tekintve viszont a Three World War abszolút hatásos: az író jól játszik a gyilkos ragadozók és „háziállataik” koncepciójával, az események gyorsan pörögnek, a finálé lendületes és nagyszabású – minden a helyén van egy pokolian szórakoztató képregényhez. Sajnos azonban Leonardi majdnem elrontja a mókát. Miatta az AvP történetfolyam legújabb felvonása lecsúszik egy stabil négyesről.
Astonishing Spider-Man and Wolverine #3 Történet: Jason Aaron Rajz: Adam Kubert Kiadó: Marvel Comics
Ez itt kérem, pályázhat az év legjobb nyitójelenete címre. És már most megmondom, hogy meg is fogja nyerni. Jason Aaron időutazásos Pókember-Rozsomák minijében a kanadai mutáns a halálába sétál a romokban heverő New York utcáin és hídjain. Fejében az jár, hogy mi mindent ért el életében: a temérdek nő, akivel lefeküdt, a még több ember, akit megölt, a történelem összes háborúja, amiben harcolt, a jövők, amiket látott, az alkalmak, amelyek során megmentette a világot. Nem beszélve az ősemberekről, akiket annak idején megtanított a szent folyadék (sör, mi más) elkészítésére, hogy most átnyújtsanak neki egy pohárral, mielőtt egy, a főnix erőt tartalmazó pisztollyal darabokra robbantja a Földet elpusztítani jött Doom-bolygót – és, a hatalmas erejű fegyver visszarúgó erejének köszönhetően saját magát is. A finisben Pókember térdel Rozsomák szénné égett hullája felett, az eldőlt Szabadság-szobor fáklyájának tetején, mögötte a szétrobbant bolygó darabjai hullócsillagként világítják az eget – Adam Kubert érti a dolgát, ezt a kétoldalas képet minden szuperhősgeeknek ki kellene akasztania a szobája falára. Ne aggódj egyébként, ha ez így olvasva egy nagy, összefüggéstelen zagyvaságnak tűnik – biztosíthatlak, nem az. Aaron olyan frenetikus ötletekkel dobálózik ebben a miniben, amilyenekkel Mark Miller szokott, csak vele ellentétben, ő nem kúrja el ezeknek az ötleteknek a megvalósítását sem. Ahogy Rozsomák öngyilkos küldetését felvezeti, az zseniális. Semmi hősi sallang, semmi siránkozás, vagy ömlengés, csak egy férfi, aki teszi, amit tennie kell, és közben nyugodtan, már-már sztoikusan számot vet életével. Aztán megvonja a vállát, és bumm. Persze, ami magát a történetet illeti, arról még mindig nem sokat tudunk. Az első rész rögtön azzal indított, hogy hőseink az őskorban voltak, és várták, hogy a fejükre hulljon az aszteroida, ami kipusztította a dinókat. Aztán a jövőben találták magukat, ami múltbéli tevékenységüknek hála drasztikusan megváltozott. Ebben a számban végre kiderül, hogy valakik, valamiért manipulálják őket és időugrásaikat – de hogy kik és miért, az továbbra is rejtély. Egyelőre nincs is ezzel semmi baj. A mini olyan, mint egy őrült, fékevesztett hullámvasút, ami szenzációs érzékkel vegyíti az epikus akciót, a hangulatos kalandot, az izgalmas rejtélyt, a kiszámíthatatlan science fictiont, és egyáltalán nem utolsósorban, a humort. Az egész középpontjában pedig Pókember és Rozsomák alapvetően baráti, mégis, ellenségeskedéssel teli kapcsolata áll. Aaron jól ismeri ezeket a karaktereket, és bár Logan esetében néha majdnem túlzásba viszi a dühöt, mint vezérlő erőt, kétségkívül jól kufárkodik velük. Kubert pedig elemében van, a Superman: Last Son óta nem láttunk tőle ilyen lenyűgözően stílusos, aprólékosan kidolgozott, eszméletlenül dinamikus munkát. Megint a nyitójelenetet kell példának hoznom, mert minden egyes panelje aranyat ér. És ha Aaron ténylegesen képes egy értelmes, érdekes és épkézláb történetvázat építeni a hatrésznyi őrület alá, akkor ez kinéz az év legfaszább minisorozatának. Mindenki, aki unja már a tipikus szuperhőssztorikat, tegyen egy próbát ezzel. Mert ez minden, csak nem tipikus.
Daytripper #10 Történet: Fábio Moon Rajz: Gabriel Bá Kiadó: Vertigo Comics
Legszívesebben ebbe az egész „kritikába”, afféle nyomatékosításul, egyetlen szál sort írnék csak. Valami olyat, hogy „olvasd el, ha jót akarsz magadnak”. De ezt egyrészt mégsem tehetem, másrészt meg egyébként is túlságosan sok minden kavarog a fejemben a Daytripper 10 elolvasása után ahhoz, hogy ennyivel el tudjam intézni. Ilyen képregényt nem olvasol minden hónapban. Minden évben sem. Sőt… Eleve, maga a téma szokatlan az amerikai mainstreamben, főleg egy Vertigótól. A Daytripper ugyanis (minden túlzás és fellengzősség nélkül) az életről szól. Egyszerű, hétköznapi emberekről, akik egyszerű, hétköznapi körülmények közt tengetik napjaikat. Rólad szól. Az édesapádról szól. A testvéredről. A szerelmedről. És még csak véletlenül sem a halálról. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert eddig minden rész a főszereplő halálával ért véget – és aki még mindig azt várta, hogy erre kapunk valami triviális, a sorozatot műfajiságba záró magyarázatot (úgymint párhuzamos dimenziók), az csalódni fog. Ez egy történetmesélési eszköz volt Moon és Bá kezében, akik többek közt így érték el, hogy minden kis történet kerek és egész legyen, dacára annak, hogy ugyanarról az emberről szól – és nem utolsósorban, hogy mindegyik katarzissal érjen véget. Viszont most, az utolsó szám születéssel kezdődik, és nem halállal ér véget – legalábbis nem egyértelműen (merthogy a befejezés szimbolikája azért nehezen félreérthető). Moonék bámulatos emberi érzékenységgel és írói érzékkel mesélnek az életről, annak bizonyos, meghatározó pillanatairól, érzéseiről, a jóval és rosszal való szembenézésről, és főleg, a családról és az apaságról – nyilvánvaló, hogy milyen értékek fontosak nekik. Brás elmélkedése az otthonról, amikor hazatér feleségéhez, miután megállapítják halálos betegségét, döbbenetesen hatásos és szívhez szóló. Klisék és giccs nélkül, egyszerűen, ugyanakkor gyönyörűen üzeni neked, az olvasónak, hogy az életed olyan lesz, amilyenné formálod – külső behatások ide vagy oda. A képi világ nem marad el a forgatókönyvtől, kifejezőereje lehengerlő: Báék élettel és érzelemmel töltenek fel minden oldalt, Dave Stewart színei pedig gyönyörűek. A Daytripper a szó legigazibb értelmében vett érett, felnőtt képregény – és nem attól az, hogy tele van felnőtteknek szóló elemekkel, mint a szex és az erőszak. Mert valljuk be: a legtöbb sorozat, amit a rajongók szeretnek példaként felhozni az elsősorban tinédzsereknek szóló szuperhőstörténetekkel szemben, főleg ilyesmikkel operál. Így a Daytripper koncepciója már önmagában is dicséretes, de ennél is fontosabb, hogy mind témáját, mind stílusát, mind színvonalát tekintve egyike azon keveseknek, amikre bárki lelkiismeretfurdalás nélkül rásütheti a „művészet” szót – annak legjobb értelmében. Manapság, amikor a mainstream amerikai képregények (és filmek) túlnyomó többségét sokkal inkább termelik, mint alkotják, ez nem kis szó. Miután végigolvastad a Daytrippert, egy minden elsöprő érzés fog hatalmába keríteni: örülni fogsz, hogy élsz. Mi mást kívánhatunk még?
Ultimate Avengers 3 #2
Történet: Mark Millar Rajz: Steve Dillon Kiadó: Marvel Comics
Hogy mi a baj Mark Millarral? A kérdés némileg értelmetlennek tűnik, mert elnézve a pozícióját, amit elfoglal a képregényiparban (és most már egyre inkább a filmiparban is), a válasz látszólag: semmi. Valójában azonban: majdnem minden. Azt senki nem tagadhatja, hogy Millarnak nagyszerű ötletei vannak, jó néhány remek koncepcióval állt elő pályafutása során. Sajnos ezeknek a többségét tönkrevágta a kivitelezésükkel (nem, nem sorolom a példákat – belefáradna az ujjam). De az ígéret egy jó történetre, egy jó képregényre, mindig ott volt bennük. Hogy ez miért érdekes? Mert az Ultimate Avengers harmadik sztorijában már ez az ígéret sincs meg. Ebből már az ötlet is hiányzik. Vámpírok? Most komolyan? Igaz, hogy Millar sosem szégyellte meglovagolni mások sikerét (az Ultimates lényegében Warren Ellis Authorityének marveles változata – még a rajzolót is ellopta belőle), de ez már a vérszívós (hozzáteszem: egyre unalmasabb) divathullám szégyentelen megszörfözése. A sztori annyi, hogy az Ultimate Univerzum vámpírjai úgy döntenek, ideje nagyban játszani, vagyis az oldalukra állítani minden szuperhőst, és átvenni a hatalmat az egész bolygón. Várj csak, hol hallottam már ezt…? Ah, igen, az X-Menben. Cirka egy hónappal ezelőtt. Láthatóan a Marvel szerkesztői közül is jó páran megértek már rá, hogy betörjék a fejüket. Az első rész végén láttuk, ahogy a vámpírrá vált Nerd Hulk (Nerd Hulk… apám… amit ezzel a szerencsétlen karakterrel művelnek itt, meg a mainstream Marvelben is…) megtámadja az új Fenegyereket – most azt láthatjuk, hogyan tették őt vámpírrá a vérszívók. Nem kell nagy dolgokra gondolni: Hulk kimegy kicsit levegőzni, meglátják, leverik, vámpirizálják. Aztán jön a felmentő sereg, ami a pofátlan hatásvadászata ellenére is érdektelen cliffhangerben természetesen csapdába sétál. Reménytelenül unalmas, kiszámítható és fárasztó képregény, száraz dialógusokkal, élettelen, dinamikátlan akciókkal, és tömény izzadságszaggal, ami minden egyes oldalon érződik. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a képregény Millar miatt kap karót – annyira azért nem elviselhetetlen, amit ír. Viszont van itt még egy Steve Dillonunk is, akit az ég áldjon a Prédikátorért meg a Megtorlóért, de aki egyszerűen tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szuperhősképregényt rajzoljon. Azt hittem, a Marvel erre már rájött anno a Wolverine: Originsből is. De nem. Dillonban épp az a jó, hogy nem egy konzumrajzoló – erőteljes, senki máséval össze nem egyeztethető, sajátos abszurditást közvetítő stílusa van, ami ebből fakadóan értelemszerűen nem illik mindenhova. A mimikaábrázolása, ami egy kis cinizmussal és fekete humorral fűszerezett történetben olyan hatásos, itt nevetségesen túlzó, sőt, katasztrofális. Néhány arckifejezés ebben a környezetben egyenesen karikatúra benyomását kelti. Dillon jobban tenné, ha távol tartaná magát ettől a világtól (persze, tudom, pénz beszél, én meg kussoljak). Millart meg rúgják ki páros lábbal a Marveltől – általában véve jobb teljesítményre képes, ha függetlenül dolgozik (bár az ennél is bőven rosszabb Nemesis ezt épp keményen cáfolja).
Christian Bale ismét lefogyott egy szerep kedvéért. Az eredetileg Brad Pitt által alakított sittest fogja játszani Bale, a The Fighter című filmben. A változtatások itt nem érnek véget, hiszen kezdetben Darren Aronofsky rendezte volna a produkciót, az ő teendőit végül David O. Russel vállalta el. A főszereplő Mark Wahlberg, aki egy bokszolót alakít, kinek visszavonulása után ismét ringbe kell szállnia. A film december 10.-én debütál Amerikában.
A zseniális kilencedik részt követően, amiről meg is emlékeztem, egy számomra ijesztő tendencia volt megfigyelhető a sorozatot illetően. A minőség fokozatos és számottevő csökkenése, a karakterek kifordulása, a történet eklektikussága egyre inkább idegesített. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy nem képesek, illetve nem is akarnak felérni a készítők az említett rész nagyszerűségéig, és az igazi katarzist a befejező résszel fogják elénk tárni. A finálé aztán nálam is kicsapta a biztosítékot, ültem, néztem magam elé, miközben azon törtem a fejem, min lehetett ennyire félremenni. A nevetséges válaszoknál már csak a különböző lények feltűnése és magyarázata volt nevetségesebb. Az ugrás után spoileresen folytatom, így csak az olvasson tovább, aki tisztában van az előzményekkel.
Az események kezdetben nem várt fordulatot vettek, mely rajtam kívül még sokaknak tetsző folytatással kecsegtetett. Russel Edgington a harmadik évad fénypontjaként szolgáltatta nekünk a jobbnál jobb jeleneteket. A cseppet sem mesterkélt karaktert végigkövethettük állomásain, melyek során egyre mélyebbre hatolt az őrület bugyraiba. Talbot halálával aztán ez az őrület kiteljesedett, a vámpírkirály pedig elvesztette józan ítélőképességét. Az őrült, megalomániás Russel minden unszimpatikussága ellenére szerethetőbb karakterré avanzsált a többiekkel szemben, mivel a karakterek zöme, vagy teljesen kifordult önmagából, vagy olyannyira idegesítővé vált, hogy azt kívánod bárcsak valóság lenne az öngyulladás.
A karakterek abszurditása mellett, a dráma is eltolódott egy már nem igazán tolerálható irányba. Elég csak megemlítenem Tara folyamatos nyavajgását, vagy Sam szenvedését múltbéli tettei miatt. Mindezek mellett Russel agóniája eltörpül, hiszen abból pont annyit kaptunk, amennyi szükséges volt. A néha már kínzásnak is beillő, Sookie által generált érzelmi tornádókat természetesen senki sem volt képes űberelni. Ha egy tündér tényleg ekkora hisztérika, nem szívesen találkoznék eggyel sem. Bill ugyan bizonyította a fináléban, miért is tekintettük mindig badass karakternek, az évad egészét tekintve azonban, inkább hajlik a mérleg nyelve a nyámnyila felé. Eric, Russel-lel egyetemben inkább standál most már a szerethető karakterek felé, kétszínű színjátékai sokkal hihetőbbek voltak bármely más szereplőnél. Jason hozta azt amit kell, az ő szála teljesen rendben volt, csak mosolyogni tudtam, amikor azt hozták ki az egészből, hogy megint feladatot kapott. A srác bugyuta karaktere ennél már nem is lehetne küldetés orientáltabb. Aki többször is nagyott alakított az Andy Bellefleur, a város seriffje. Hihetetlen, mennyire hozza a színész a tétova, tesze-tosza irányítót, aki minél jobban erőlködik annál kevésbé látszik felelősségteljes vezetőnek. Akiket külön ki lehet még emelni az Lafayette és a boszorkány barátja, illetve Jessica és Hoyt. Az ő lelki aspektusaikkal is sokat foglalkoznak a készítők, mégis jobban érdekel hova szeretnének kilyukadni velük, mint ezzel az egész tündér mizériával.
A történet igazából szót sem érdemel. Én itt vámpírháborút vártam, őrült gyilkolászást, bosszúszomjas embereket és vérfarkasokat, nem pedig macskaharcot és önsajnálatot. Ehelyett kaptunk vérpumákat, - újfent emlegetve - tündéreket, és egy rakás félbehagyott történetszálat. Az eddig veszett módon kihasznált cliffhangerek a végére már teljesen hidegen hagytak, nem mintha rosszul lettek volna szerkesztve. Egyszerűen nem jutunk egyről a kettőre, a finálé is többet sejtetett, mint mutatott. A karakterek teljesen lefoglalják a narratívát, nem jut idő akcióra, fejleményre.
Őrületes sepregetésbe kell kezdenie a készítő gárdának szereplő téren, ha nem akarják, hogy még nagyobb mélyrepülésbe kezdjen a széria. Ha nem képesek ezt meglépni, még ennél is nagyobb tömeggel kell megbirkózniuk, ugyanis a következő évaddal több karakterrel is bővül a paletta. A True Blood ezzel az évaddal pont abba a hibába esett, amit eddig olyan szépen kikerült. Önmaga paródiájába fordult, pedig, eddig tökéletesen egyensúlyozott a peremen, megadva ezzel a megszokott hangulatot. Radikális változtatások kellenek, a megszokott pörgős cselekmények és érdekes karakterek. A borzalmasan gyenge befejezés és nevetséges megoldások indukálják a három csillagot, ami csakis azért lehet ennyi, mert az évad egészét tekintem, ami a kilencedik részig kiváló volt.
Nem igazán dúskálunk előzetesekben mostanság. Egy azért mégis csak beesett a hétköznapok komor szürkeségében. Johnny Depp és Angelina Jolie főszereplésével mutatkozik majd be a The Tourist. A rendező Florian Henckel von Donnersmarck, a film pedig egy remake, ami a 1997-es eredetit dolgozza fel. A történet szerint Johhny Depp egy amerikai turistát alakít, aki Olaszországba utazik, ahol összetalálkozik Jolie-val. A kezdetben kialakuló romantikus kapcsolat később egy hajszába csap át életre halálra, ami a hölgy kétes előéletének köszönhető. A produkciót december 10.-én mutatják majd be Amerikában.
A Sundance fesztiválon egymás után távoztak a nézők a moziból abban a kétperces jelenetben, amiben Casey Affleck, a kisvárosi pszichopata seriff, egy fekete bőrkesztyűt húzva, lassan, módszeresen véres, felismerhetetlen péppé veri prostituált szeretője, Jessica Alba gyönyörű arcát. A film természetesen drasztikusan polarizálta a közönséget: míg egyesek merészségét éltették, mások öncélúságáért és nőellenességéért marasztalták el. Pedig utóbbiakról szó sincs. Michael Winterbottom egyszerűen olyannak ábrázolja az erőszakot, amilyen valójában: undorítónak, betegesnek, embertelennek és megbocsáthatatlannak. Ezt pedig csak explicit módszerekkel lehet elérni.
A The Killer Inside Me a korszak talán legjelentősebb krimiírója, Jim Thompson 1952-es regényéből készült (a könyv már megélt egy csaknem teljesen elfeledett adaptációt 1976-ban, Stacy Keech főszereplésével), és egy pszichopata elméjébe enged betekintést. Lou Ford (Affleck) egy texasi városka seriffhelyettese, akit mindenki tisztel és kedvel, aki maga az udvariasság szobra, és aki előtt szép közös jövő áll barátnőjével, Amy Stantonnal (Kate Hudson). Ahogy a narrációban mondja, egy kisvárosban mindenki azt hiszi, hogy ismer, csak mert együtt nőttek fel veled. De amikor szivarját elnyomja egy koldus kezén, rögtön nyilvánvaló, hogy a felszín alatt súlyos szadisztikus hajlamok forrongnak. És ez még csak a kezdet. Ford szexuálisan túlfűtött, szadomazochista kapcsolatba kerül a városszéli prostival, Joyce-szal (Alba), ami a korábban említett brutális gyilkossági jelenetbe torkollik.
Hogy miért? Ford azzal áltatja magát, hogy így áll bosszút a várost uraló Chester Conway-n (megölve Joyce-szal kufirculó fiát, Elmert is, és az egészet úgy állítva be, mintha egymással végeztek volna), aki szerinte annak idején felelős volt testvére haláláért. De ez csupán olcsó ürügy: visszataszító vigyora, amikor elkezdi péppé verni gyanútlan szeretőjét, elárulja igazi motivációit. Azért teszi, mert ezt kell tennie, mert sötét, kegyetlen szükségletek hajtják, amik tesznek mindenféle társadalmi normára.
Maga a jelenet kendezőtlenül brutális. Mégis, valahol meglepő, hogy manapság, amikor már minden létező tabu ledőlt, sokan még mindig képesek mélyen felháborodni egy film naturális erőszakábrázolásán. És nem árt megjegyezni, hogy minden évben találkozunk több filmmel is, ami sokkal véresebb és kegyetlenebb, mint a The Killer Inside Me. De a biztosítékot nem is maga a brutalitás mértéke, hanem jellege csapja ki. Míg más filmek általában bagatellizálják vagy romanticizálják, sőt, akár dicsőítik az erőszakot, vagy épp rajzfilmszerűen eltúlozzák, esetleg torture-pronként játszanak rá vele a néző legalantasabb igényeire, ebben Winterbottom a sokkal nehezebben feldolgozható, kíméletlen realitást vágja az arcunkba. Ezután a jelenet után nem legyintünk olyan könnyen, mint máskor, hogy ez csak film, az erőszak nem oldódik sem humorban, sem valamiféle kielégülésben vagy racionalizálásban.
És minderre szükség is van. A filmet Winterbottom teljes egészében Ford szempontjából meséli el, így Joyce, és a később hasonló elbánásban részesülő Amy csak piszkos vágyakat kielégítő, csábító hústömegként, és a normalitás látszatát fenntartani segítő falként, vagyis eszközként jelenik meg. És mivel az általános empátián túl nehéz mélyen együtt érezni egy kegyetlen gyilkosság olyan áldozatával, akit nem ismerünk, a kellő hatás elérése érdekében marad az erőszak fájdalmasan reális, részletekbe menő ábrázolása. Az ütések, amik az áldozat „miért”-et síró kérdése után is záporoznak, a felszakadt, bedagadt, szétroncsolt, véres arc, a valahol belül roppanó csontok hangja, a halál előtti utolsó, fülsértő kapkodások a levegőért.
Ford a tisztes kisváros felszíne alatt burjánzó rák, amiről Winterbottom főszereplőjének kíméletlenségével rántja le a maszkot. Casey Affleck szenzációs, ahogy a maga babaarcú ártatlanságát kontrasztba állítja egy-egy gonosz vigyorral (Hudson és Alba nemkülönben meggyőzőek). Apró nüanszai egy állandóan ketyegő bombát lepleznek le, egy totális pszichopatát, aki bármikor felrobbanhat, és aki több szempontból is egyértelműnek tűnik, de akit mégsem ismer ki a néző soha. Vajon őszinte a sajnálkozása, amikor agyonveri Joyce-ot, vagy csak önámításának része (avagy: nem rossz ember ő, csak kénytelen rossz dolgokat cselekedni), vajon tényleg szerette a nőt, vagy csak használta? Mielőtt mindenkit magával ránt a finálé tisztítótüzébe, megfáradt, lágy hangon, látható őszinteséggel közli, hogy nem akarja, hogy bárki másnak baja essen. Isten hozott egy pszichopata elméjében, a racionalitástól köszönj el egy udvarias kalapemeléssel.
Az egyetlen, ami útjában áll a The Killer Inside Me-nek abban, hogy remekműként tekinthessünk rá, az narratívájának egyenlőtlensége. Winterbottom többször is következetlenül és meggondolatlanul ugrál a cselekményben (bebörtönzés és elmegyógyintézet), Ford családi hátterét egy rövid, homályos flashbackkel villantja fel feleslegesen (vagy jobban, vagy sehogy nem kellett volna belemenni), néhány karakter szerepe érthetetlenül elnagyolt, a végén pedig úgy érezzük, hogy mélyebbre is készek lettünk volna merülni a főszereplő pszichózisában. Stanley Kubrick azt mondta a regényről (anno együtt dolgozott Jim Thompsonnal a The Killing forgatókönyvén), hogy a legizgalmasabb és leghihetőbb betekintés egy torz elmébe, amihez szerencséje volt. Kisebb-nagyobb hiányosságai miatt a filmről valószínűleg senki nem mondja majd ugyanezt, de az is biztos, hogy senki nem is felejti el egyhamar.
Az általam legjobban várt sorozat harmadik szezonját kezdte meg ezen héten. A Sons of Anarchy a jelenleg futó drámák egyik legjobbja, apelláta nincs. A Kemény Zsaruk örököseként, Kurt Sutter önmegvalósításaként lehetne emlegetni, ami magasan felette áll a mostani sekélyes trendeknek. Összegző kritikámat az előző két évadról erre keressétek.
A legújabb rész megtekintése után azonnal lepörgött előttem a két legfontosabb kérdés. Megérte várni? Azt kaptam amire számítottam? Mindkét kérdés természetesen költői és még a sorok között sem kell olvasnunk ahhoz, hogy tudjuk, a válasz mindkét kérdésre igen. A készítők a minőségből egy jottányit sem engedtek, a történetvezetés ugyanolyan feszes, amilyen eddig is volt. Üresjáratokat teljesen nélkülöző, bombasztikus katarzisban kibontakozó élményben lehetett részünk, amiből még mindig nem sikerült felocsúdnom. Az ugrás után spoileres leszek, csak az kattintson aki tisztában van az előzményekkel.
A klubot alapjaiban rengette meg az a tény, hogy Jax újszülött gyermekét elrabolták. A kétség és a fájdalom jelei mutatkoztak mindenkin, beleértve Jax-et is, aki mindenkinél mélyebbre süllyedt az önsajnálatában. Fia elvesztésében, apja jóslatát látta beigazolódni, reményt vesztetten, mindent feladva próbált a teljes érzéketlenségbe burkolózni. Először SAMCRO az, aki megpróbálja kisegíteni a teljes agóniából. Az összetartás és bajtársiasság kovácsolta kötelék ez, ami összatartja a tagokat, a hűség és a jóakarat azonban kudarcot vall minden igyekezet ellenére. Jax úgy érzi Tara-t is kénytelen eltaszítani magától. Nem látja be, hogy a fiatal doktornőnek esze ágában sincs otthagynia, ráadásul ő az aki alapjaiban változott meg mióta visszatért Charmingba. Az eszes ámde félénk és naív lány, egyre inkább megkeményedik, asszonnyá érik, miközben folyamatosan meg kell küzdeni önmagával.
Egy valamit biztosan elértek a készítők azzal, hogy ilyen irányba terelték a történet folyamát. A második évadban egyre többet a hétköznapok részesévé vált ellenségeskedésnek véget vetettek. Ha a felszín alatt még meg is marad a klub jövőjét illető viszálykodás, az események nem várt fordulata ismét egy csapattá kovácsolta a klubot. A céljuk közös, az eszközeik nem éppen héköznapiak, a vérbosszú elkerülhetetlen. Az egyetlen tényező ami miatt teljesen más megvilágításba kerülnek hőseink az a hazai pálya elvesztése. Az epizód utolsó másodperceiben, a katarzis részeként vehetjük tudomásul, hogy volt ír kapcsolatuk Belfast-ig rángatta magával Abel-t. A helyzet innentől kezdve meg fog változni. SAMCRO kilép biztonságos környezetéből, Írország nagyhalai között találja majd magát, ahol vagy képes megvetni a lábát, vagy újabb veszteségek lyuggatják majd szét a már amúgyis hézagos morált.
Gemma apjának behozatala, a rész egészét meghatározó érzelmi vihart csak még jobban elmélyítette. Egyre inkább fenyegetővé válik a tény, hogy mi történik a matriarchával ha megtudja, unokáját elrabolták. Képes-e kitartani, nem omlik-e teljesen össze eme terhek súlya alatt? Emellett Jax és Opie kapcsolata tisztázódni látszik, az autós üldözéses jelenetben öröm volt látni őket, ahogy ismét együtt működnek. Hale halálával ismét előtérbe kerül Unser sheriff és kapcsolata a klubal. Próbáltam megszeretni Hale karakterét, ami többé kevésbé sikerült is, így fájdalmasan érintett a tény, hogy a történet egy szerves részét képező karakter távozott az élők sorából.
A mostani évad főszála Abel felkutatására és megbosszulására tekeredik majd fel, amely során betekintést nyerhetünk a múlt kegyetlen pillanataiba, miközben a jelen is percről percre egyre kuszább lesz. Ezt a sorozatot darálásra találták ki, de nem hiszem, hogy a jelenlegi évadnál meg tudnám állni, hogy ne kövessem részről részre. A karakterek, a dramaturgia, a remekel elhelyezett cliffhangerek rabul ejtenek, a sorozat minden pillanata tökéletes. Apelláta nincs.
Szex. Alkohol. Jazz. Elemi tényezői Terence Winter legújabb sorozatának, amely az 1920-as években az alkohol tilalom idején játszódik. A hely Atlantic city, a történet valós szereplők életét követi nyomon, Nelson Johnson könyvei alapján. A főszerepek egyikében Steve Buscemi-t láthatjuk majd, mint Nucky Thompson, aki korrupt politikus lévén meglátja a lehetőséget az alkohol tilalomban. Végig kísérhetjük még Al Capone és Lucky Luciano fiatalkori életének meghatározó szakaszait is. Számomra talán a legjobban várt HBO sorozat az idén, a pilot-ot Martin Scorsese rendezi, illetve a folytatásban is tetemes része lesz. Az ugrás után bepillanthatunk a kulisszák mögé, elmondják nekünk mire mekkora hangsúlyt fektettek, mennyire aprólékosan vannak kidolgozva a kosztümök etc. Segít nekünk ráhangolódni mindarra, amiben szeptember 19-től részünk lehet. Mert ez nem tévé. Ez HBO.
Az ABC pár héttel ezelőtt azzal kedveskedett ötvenezer internetet is kezelni tudó nézőjének, hogy nyilvánossá tette számukra egyik újonc sorozatának pilot-ját - azaz első, bevezető részét. Korunkban ugyanakkor ez azzal jár - amivel nyilvánvalóan tisztában voltak -, hogy rögtön felkerült Sam bácsi videótárába is ez az úgynevezett preair pilot, így bárki megtekintheti azt. Mindenesetre számomra az indok kissé homályos, mivel se többet se kevesebbet nem tudtam meg a sorozatról, illetve több helyütt csak megerősítést kaptam. A családi drámának induló, szuperképességekkel megspékelt alapkoncepció nem kecsegtet minket geek-eket semmi jóval. A hátteret nem számítva néhol saját magamat megerőszakolva mégis azt kell mondanom, hogy nem volt utolsó szórakozás a No Ordinary Family első része. Van valami guilty pleasure az egészben, ami nem is tudom miből fakad, ugyanakkor megváltani a világot, azt nem fogja.
A problémákkal küzdő család feje Jim (Micheal Chiklis), a rendőrségnél dolgozik, mint fantomkép rajzoló. Felesége, Stephanie (Julie Benz), sikeres kutató egy mammutcégnél, így karrierje gátat szab bárminemű családi érintkezésnek. A két gyerek JJ és Daphne hétköznapi tinédzserek, hétköznapi problémákkal. Daphne barátja szerelméért küzd, miközben igyekszik megőrizni szüzességét, JJ pedig a tanulással, mivel nem egy kimondott zseni. Az alapfelállás tehát adott, már csak a mindent megváltoztató esemény hiányzik, ami a viszályokra megoldásnak tartott brazíliai nyaralás alkalmával történik meg. A készítők nem sokat teketóriáztak a rész ezen felével. A Brazíiába tartó repülőgépük lezuhan, beleesnek valami "ragyogó izével" teli tóba, amitől aztán szuperképességre tesznek szert.
A pilot innentől kezdődő 35 perce, viszonlag lassan kibontva arról szól, hogyan realizálódik hőseinkben, hogy ők már közel sem átlagosak. Érdemes megfigyelni, hogy mindük olyan képességre tesz szert, amire leginkább szüksége volt. Az apuka kisebbségi érzését leküzdve veszi észre magán, hogy kőkemény - szó szerint -, képes elkapni egy golyót és majdhogynem sebezhetetlen. A kutató anyuka, aki folyton időhiányban szenved, Flash-sé avanzsál, 800 mérföld per órás sebességgel. Lányuk, Daphne a barátján képtelen kiigazodni, emellett iszonyatosan naív is, így a gondolatolvasás egyszerre átok és áldás számára. Az írók húzzák egy picit az idegeinket, építenek arra a konfliktusra ami a srác kezdeti képességnélküliségéből fakad, majd hagyják hogy bekövetkezzen az elengedhetetlen és végre mi is megtudjuk, hogy az eddig igencsak szerény képességekkel rendelkező fiú fejében hirtelen összállnak az egyenletek.
A kezdeti bonyodalmak megszűnni látszanak, de csak azért mert új problémák váltják fel őket. A színészekre igazán nem lehet panaszunk. A Kemény Zsaruk-ból már jól ismert Michael Chiklis és Dexter felesége, Julie Benz hozzák, amit kell. A mellékszereplők részéről érkeznek a poénok, néhol el is vigyorodtam – „you can’t fly, but you can jump” -, és nem éreztem sehol sem, hogy bugyuta lenne a dolog. Felemelő élmény volt látni azokat a képsorokat, ahol hőseink lassan rádöbbennek, micsoda hatalom került a birtokukba, és anyuka-apuka egyaránt kisgyermekként viselkedve élvezi új erejének minden előnyét. A kamerába beszélős jelenetek kölcsönöztek egyfajta narratív formában mesélést a sorozatnak, amiért külön jár a pont. Az egyetlen szemöldökráncolást okozó momentumot egy másik képességgel rendelkező fickó megjelenésé váltja ki, ami rá kell döbbentsen minket, hogy hőseink koránt sincsenek egyedül. Erre aztán lehetne tovább építkezni, persze csak ügyesen, hiszen ha túlontúl erre összpontosítanak a készítők elveszti a sorozat hétköznapi atmoszféráját.
Amire panaszkodni lehet, az a túl sok dráma. A rengeteg giccset, amit ráaggattak az első részben a szereplőkre nehéz lesz levetkőzni a következőkben. A sorozat számos irányba mehet tovább, abban már csak reménykedni lehet, hogy a megfelelőt veszik majd fel. A No Ordinary Family nem akar a Hősök nyomdokába lépni, inkább a címével ironizálva megragad a középszerűségnél. A pilot egy remek megalapozása volt a történetnek, több karakter sorsára is kíváncsi vagyok, azonban ha nem engednek a családi részeket taglaló aspektusokból, idő előtt kaszát kap nálam. A következő pár részre még biztosan maradok, ennek ellenére három csillagnál többet képtelen vagyok rá adni.
Uwe Boll tegnap is téma volt az Eaters-szel kapcsolatos produceri teendői kapcsán, éppen az ezelőtt lévő posztban. A hullámvasút nem áll meg, minden napra egy Uwe Boll témájú posztot akarunk, őrjöng a közönség, világot látott ugyanis új filmjének teaser trailere. Kapaszkodjunk, igen, a film a már a címben is fémjelzett Auschwitz elnevezést kapta. A rendező nem nyugszik, a Rampage után újabb polgárpukkasztásra készül. A hírhedt koncentrációs tábor hétköznapjait igyekszik majd számunkra bemutatni úgy, ahogy valójában működött. No komment. A szavak további cséplése időpocsékolás, tessék a tovább-ra kattintani, aztán véleményt nyilvánítani.
Egyelőre csak orosz nyelvű előzetesünk van a 13 című amerikai remake-hez node sebaj. A film hangulata szerintem a nyelvet nem számítva is átjön. A film feldolgozását az eredeti rendezője vezényelte le, nevezetesen Géla Babluani, fekete-fehér helyett azonban színesben érkezik majd. Mickey Rourke, mexikói raboskodását követően, egy underground orosz rulett-ben találja magát több más versenyzővel együtt. A filmben szereplő lesz még Sam Riley, Jason Statham, Ray Liotta, Ray Winstone és 50 Cent. A debütálás már megtörtént, a South by Southwest filmfesztiválon mutatták be, ezen kívül Argentínában is vetítették már. A film előzetes visszhangja nem rossz, amerikai bemutatóról még csak annyi van, hogy valamikor 2010-ben mutatják majd be.
A Hitfix jóvoltából napvilágott látott a Repeaters előzetese. A filmet - amely egy független kanadai produkció lesz - a szeptemberi Torontói filmfesztiválon fogják bemutatni. Az előzetes nyilatkozatokban többször elhangzott, hogy a film egyfajta újragondolása és darkosabb megvalósítása az Idétlen időkig-nek. Vagyis a film alapkoncepciója valamilyen időhurok lesz, melybe hősünk belekerül. A készítők azt ígérték, hogy a jól ismert séma felhasználásának ellenére a sztori teljesen más irányt vesz majd fel. A film műfaja dráma sci-fi, rendezője Carl Bessai, a főbb szereplők Dustin Milligan, a képen látható Amanda Crew és Richard de Klerk lesznek. Az ugrás után olvasható a hivatalos szinopszis, illetve megtekinthető a kissé rövid, majd egy perces trailer.
REPEATERS is an aggressive, fast-paced thriller with an important moral question: what would you do if you knew that everyday you started over with a clean slate? Sonia, Kyle and Weeks are three cynical outsiders fed up with the peer groups and the perceived injustices inflicted upon their early adult lives. Forced into mandatory rehab, the trio is given a day pass to attempt to complete step nine on the path to recovery - make direct amends with those they have wronged in the past. The following morning, they begin to notice a strange, eerie repetitiveness to their day. The day’s events play out exactly like their memory of the previous day: people are carrying on the same conversations, and on the television, the morning news repeats the previous day’s broadcast. When the trio reconvene to discuss what happened to them the night before they realize that a shared experience is what is causing the day to repeat. They awake the next morning to find that their fear of reliving a same day over again is confirmed. Upon acceptance of their predicament, the three begin to behave with more confidence and bravado because surely their misdeeds will be erased if the day continues to repeat itself. Accordingly, they set out pulling pranks and committing petty revenges, but things soon escalate, culminating in the torture and kidnapping of a rival.
Milónak, a Dániában drogokkal kereskedő szerb gengszternek, az első két Pusher mellékszereplőjének már nincsenek céljai, már nem tart sehová: élete stagnál, a világ körülötte lassan meghaladja őt, a megváltozásra, a továbblépésre nem hogy esélye, szándéka sincs – még csak fel sem merül benne ilyesmi, pedig mocskos hétköznapjainak kudarcai és problémái egyre nagyobbak. De nincs, amit egy adag orrba szippantott fehér por, és egy-két ember kibelezése meg ne oldana. A Pusher 3 a nihil könyörtelen lélektani horrorja.
Frank, mielőtt a gépszíj magával ragadta, felfelé kapaszkodott, a nagy üzletet kereste, amivel kitörhet. Tonny majd’ beledöglött az igyekezetébe, hogy a körülötte csúszó-mászó lúzerek közé tartozhasson, míg végül rájött, hogy felelősséget kell vállalnia önmagáért és fiáért, és mindkettejük érdekében menekülnie kell. Ellentétben velük, Milo, a mindennapi üzelmekből lassan kiöregedő dealer, nem gondolkodik változáson és kitörésen – él, lélegzik, cselekszik, ha kell, még szeret, és öl is, de belül már réges-rég halott, és csak rohad a saját maga teremtette poklában. És az igazán tragikus az, hogy még csak nem is tudja, hogy ez a pokol.
Illúzióromboló nézni, ahogy Milo, aki az előző részekben középszintű (vagy alacsonyabb) gengszterként élet és halál abszolút, szinte mindenhatónak tetsző ura volt, nem csak hogy minden antidrog gyűlés ellenére képtelen leszokni a kábítószerről, és minden büszkeség nélkül kotorászik telefonok és aprók után halott emberek zsebében, még lánya születésnapi partijára sem tud összecsapni egy olyan kaját, amitől nem okádja ki a belét mindenki. Nicolas Winding Refnnek persze soha nem is voltak illúziói, és rendszerint azt sem hagyja, hogy filmjei nézőinek legyenek. Lehet, hogy főszereplője felette áll Tonnynak és Franknak a táplálékláncban, lehet, hogy egyetlen szóval vagy karmozdulattal elintézheti, hogy a hozzájuk hasonlók eltűnjenek a Föld színéről, mégsem különbözik tőlük semmi lényegesben.
Ugyanolyan mocsokban és szarban vegetáló szerencsétlen, csak ő egy-két emberrel többhez fordulhat, ha baj van – így pl. egykori verőlegényéhez, Radovanhoz, aki azonban az első rész óta megvalósította álmát, kiszállt a drogüzletből, és éttermet nyitott. És bár hullát belezni és darabolni ugyanolyan jól tud, mint régen, Milo láthatóan kezd kifogyni a még szívességre váltható régi ismertségekből, miközben az utcákon már a fiatalabb, agresszívabb generáció tapos felfelé a ranglétrán.
Nyilvánvalóan csak idő kérdése, hogy mikor röpít valaki golyót a fejébe, vagy mikor végzi plafonról lefelé lógva, egy vérét és belsőségeit felfogó lavór fölött. Ahogy annak idején Frankot, a nyitva hagyott befejezés nem menti meg őt sem. A zárójelenetbeli üres medence, amibe cigarettát szívva belebámul, talán túlságosan nyilvánvaló metaforája Milo üres életének és a nihilnek, mégis gyomorba vágóan találó, főleg az iszonyatos depresszív erővel bíró, negyedórányi henteléses finálé után. Zlato Buric félelmetesen jó a főszerepben. Arcán végig ott a nagy, súlyos semmi, és amikor több nap megtartóztatás után ismét droghoz nyúl, szájának egyetlen rezdülése többet mond száz szónál.
Míg a klasszikus gengszterfilm az antihős gyors felemelkedésének, rövid tündöklésének és elkerülhetetlen bukásának ívét rajzolja fel, Refn, a trilógia egészét nézve, egészen másképp, mondhatni, intelligensebben közvetíti a néző felé a téma morálját. Nem maguk a karakterek változnak, hanem a nézőpontok. A Pusher főszereplői más-más szemszögből tekintenek ugyanarra a fertőre, és a rendező ezek összekapcsolásával demonstrálja, hogy tévedsz, ha azt hiszed, hogy ha feltörsz, ha pénzed és hatalmad lesz, akkor majd jobb lesz neked. Lehet, hogy a kuka alját túró patkány szeretne feljutni a szeméthalom tetejére, de ott még mindig ugyanolyan kurva büdös van.
Assad Raja indiai rendező, úgy gondolta ideje leporolni a Pusher-t, és előállt az 1996-os film indiai újrafeldolgozásával. A film egy pitiáner drogdíler kálváriáját meséli el, a lehető legnaturalistább módon. A rendező főszereplő is egyben, a képen látható Assad Raja alakítja majd Franket, akinek a neve az adaptációban Salim lesz. Olorin kolléga már foglalkozott az eredeti filmekkel a Geekz-en, az első és második rész kritikáját a linkekre kattintva olvashatjátok. Az előzetest látva, véleménye szerint, a remake képkockáról képkockára másolja az eredetit, ugyanakkor a színészi játék és a képi világ mérföldekre lesz minőségben a dán verziótól. A filmet október 15.-én mutatják be az Egyesült Királyságban.
Törvényen kívüli motoros klubbok uralta vidéken járunk. Charming békésnek tűnő városában helyet kapnak korrupt rendőrök, mexikói fegyverkereskedők, náci drogdílerek, ír terroristák és pornós kurvák. Az egyensúly fenntartásáért egy bűnszövetkezet felel, amely megpróbál foggal körömmel ragaszkodni sajátos tradícióihoz. Egy modern western történet ez, lovak helyett Harley-n száguldoznak, Coltok helyett AK-val lyuggatják ki egymást, a többi viszont maradt a régiben. A várost sajátukénak gondolják és bármi áron megvédik azt, még ha módszereik legtöbbször törvényben is ütköznek. Az élet persze ilyenkor közel sem egyszerű, eme zilált társadalomkép közelebb áll a káoszhoz, mint a rendhez, az emberek változnak, és a legtöbb esetben az egész átfordul kőkemény drámába. Az alapkoncepció amennyire elrugaszkodik a valóságtól, annál hitelesebbek a karakterek, a szituációk emberi vonatkozásai, és a néhol felbukkanó filozofikus gondolatok.
A Kemény Zsaruk végetértét követően az F/X kábeles csatornának szüksége volt egy olyan sorozatra, ami pótolhatja az elmúlt évtized egyik meghatározóvá vált ikonját. Kurt Sutter, akinek neve a The Shield kapcsán is többször felbukkant, mint forgatókönyvíró később aztán mint producer, saját ötletével kereste meg a csatornát a sorozat befejeztével. A fejesek rábólinottak, így tévé képernyőre vihette azt, amit megálmodott. A képlet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen az első 4-5 rész alatt szorosan fogták az újdonsült showrunner-t, arra hivatkozva, hogy ott kell még állni a háta mögött, és mikor látták, hogy nem lesz itt probléma, akkor hagyták csak teljesen magára. A készítő teljes szabadságát szépen tükrözik az erre következő részek, amelyek jelentős minőségbeli javulást mutattak.
A Sons of Anarchy egy törvényen kívüliek alkotta motoros klub, ami álcaként egy autószerelő műhelyt használ. A banda valódi mibenléte azonban egyfajta nyílt titok Charming-ban, ahol az emberek réges rég megbékéltek ezzel a hatalommal. Ugyanis a motorosok azon kívül, hogy intézik piszkos üzelmeiket, többnyire fegyverekkel kereskednek, ezzel egyidőben nem engednek be a városba semmilyen más bandát, nem hagyják, hogy droggal üzleteljenek a határaikon belül, fenntartják a békét, megvédik az állampolgárokat. Az ilyesfajta intézkedéseknek köszönhetően a kapitalizált Amerika-tól elhatárolódó kommunát hoztak létre, melynek önbíráskodó szervezete kíméletlenül lecsap azokra, akik szét akarják zilálni mindezt.
Történetünk főhőse Jackson "Jax" Teller, a klub alelnöke. A szervezet létrehozói közt ott volt apja John Teller, Piermont "Piney" Winston és a jelenlegi elnök Clarance "Clay" Morrow. Jax kisfia születésétől kezdődően küzd önmaga ellen. Megtalálja apja emlékiratait és meglepődve olvassa a sorokat melyek ugyanazt a kételkedést tükrözik a törvénytelen módszerekkel kapcsolatban, amik őt is kínozzák. A fiúból apa lesz, az apából valami olyan, amitől fiúként a legjobban rettegett. Clay a klub jövöjét egyfajtaképpen látja, szerinte nincs lehetőség törvényes működésre. Alex "Tig" Tragger, Clay jobbkeze, mint a szemellenzős lovak, csak egyirányba lát, azt teszi amit az elnök mond neki, soha nem kérdőjelezi meg döntéseit. Harry "Opie" Winston, Piney fia, a börtönből visszatérve a családja és a klub között tipródik. Felesége és két gyermeke arra ösztönzi, hogy minél többet megtegyen értük, de rájön, erre képtelen rendes munkával. A motorosok nevelték fel, apja alapító tag volt, soha nem tudná ott hagyni ezt az életet. A skót fickó Filip "Chibs" Telford a kezdetekben eléggé mostohán kezelt karakter, aki a későbbiekben egyre nagyobb szerephez jut. Jax gimnáziumi szerelme Tara Knowles, mint orvos tér vissza a városkába. A régi tűz újra fellobban közöttük, ami csak további problémákat szül. A város sheriffje Wayne Unser, már rég lepaktált az ördöggel, a klub a markában tartja, a rendőrség minden lépéséről tájékoztatja a fiúkat. Helyettese David Hale, aki mindezt a korrupciót igyekszik ellensúlyozni a történet folyamán, a zsaruk mintaképe, mindent a számára jónak tartott cél érdekében tesz. Jax anyja Gemma, John Teller exfelesége, most mint Clay a klub elnökének asszonyaként, igazgatja a szálakat, igyekszik fenntartani a belső egyensúlyt, és nem riad vissza semmilyen eszköztől, ha a családjának tartott szervezetet veszély fenyegeti. Gemma egyfajta matriarcha az elsőre sovinisztának tűnő kommunán belül. Szerepe meghatározó, lépései előre kiszámoltak, és ha kívülről ez nem is látszana egy végtelenül erős asszonyt tisztelhetünk benne.
A sorozat eddig két évadot élt meg, mindkét évad 13 részt számlál. A harmadik évad is berendelésre került, a nézettség nem adhat panaszkodásra okot, mindazonáltal a kritikusok véleménye még mindig erősen megosztott. A következő évad szeptember 7.-én kezdődik az F/X műsorán.
A készítők lassan építkeznek, egyre több elem kerül a helyére a gigantikus kirakósban. A karakterek fejlődése az, ami folyamatosan szinten tartja a sorozatot. Rengeteg jellembeli változásnak lehetünk tanúi, a színészek képesek teljesen azonusulni, az általuk játszott karakterrel. A szabadság utolérhetetlen érzése, az eklektikus történetszálak gombolyaga, megspékelve az aprólékosan kidolgozott karakterekkel azonnal berántja a nézőt és nem engedi szabadulni ebből a szürreális világból.
Őrület szimfóniára: a századforduló Londonjában egy skizofrén problémákkal küszködő komponista vergődik egy sanzonénekes femme fatale hálójában, miközben az utcákon szaporodnak a hullák, az emberek Guy Fawkesra emlékezve szalmabábukat égetnek, és mindent elborít a sötétség. Semmi sincs rendben, minden kifordult magából, mintha csak a világvége közeledne. A film noir sokat táplálkozott a második világháború után az államokban burjánzó pesszimizmusból, gyanakvásból és nyugtalanságból, így nem csoda, hogy a zsáner 1945 után kapott csak igazán erőre. Ráadásul a háború kellős közepén, a nemzet frontvonalakon harcoló, bátor fiairól szóló tudósítások után aligha akartak a nézők egy olyan Amerikát (avagy Angliát) látni, amiben sötét alakok szervezkednek a hullákkal szegélyezett utcákon. Viszont a műfaj ennek ellenére volt már olyan népszerű, hogy az alkotók alternatívákat keressenek maguknak, így aztán a noir megfertőzte a kosztümös filmeket. Cukor 1944-es Gázlángja után egy évvel jött John Brahm Hangover Square-je, ami az eredeti regény második világháború idején bonyolódó cselekményét visszaröpítette a XIX. század legvégére. És bár a film nem alvilági miliőben játszódik, minden más szempontból tökéletes zsáneresszencia.
Egy fiatal komponista, George Harvey Bone, egy versenyműn dolgozik, ami felkelti a híres karmester, Sir Henry Chapman figyelmét, ráadásul az úriember elbűvölő lánya, Barbara, beleszeret George-ba. Minden nagyszerűen alakul, amíg a férfi meg nem ismerkedik a bárénekes Nettával, aki bájaival ráveszi, hogy hanyagolja a zongoraművet, és inkább neki írjon könnyű és gyors sikert ígérő darabokat. George a női manipuláció és a határidős komponálás egyre fokozódó stressze alatt nyűglődik, időről-időre pedig magánkívüli állapotba kerül, és olyan gyilkosságokat követ el, amikre utóbb maga sem emlékszik.
A Hangover Squere egyfajta variáció a klasszikus Dr. Jekyll-Mr. Hyde témára, azzal a fontos különbséggel, hogy itt nincs szó rejtélyről: az első jelenettől fogva tudjuk, hogy George a gyilkos, így a film a misztikum helyett képes a lelki folyamatok nyomasztó ábrázolására fókuszálni. A sztori pszichológiai aspektusa végig hangsúlyos, és ez egyébként sem áll távol a jellemzően neurotikus és patologikus figurákkal teli noirtól. Az erősödő nyomás alatt egyre inkább összeroppanó George kétségbeesetten igyekszik lavírozni szenvedélyes szerelme és professzionális zenészkarrierje közt, önkívületi állapotban elkövetett gyilkosságai egy zavarodott, felkavart lélek tudatalatti, pusztító gőzkieresztései. De ki más is mozdítaná igazán előre a történet szálait, ha nem a nő?
A két lábon járó érzékiség, Netta szerepében Linda Darnell, a filmtörténet egyik legelemibb femme fatale-ja, igazi manipulatív ribanc, aki pontosan tisztában van vele, hogy milyen hatással van a férfiakra, és mindenféle moralitást kivágva az ablakon, nem rest úgy játszani velük céljai elérése érdekében, mint cica a gombolyagával. De az éremnek persze két oldala van: a testes, jámbor George (Laird Cregar maga az ártatlanság szobra, szinte az arcára van írva: verj át) nem egy ostoba ember, többször is átlát a szitán, és tudja, hogy érzéketlenül, gátlástalanul manipulálják. Csakhogy szíve és lába köze újra és újra meggyőzi, hogy egy hamis mosolyért és a gyönyör érzékien, ám homályosan elrebegett ígéretéért megéri a vágóhídra menetelni. Egyik oldalról visszataszítóan hazug, másik oldalról tragikusan ostoba kapcsolatuk egy London közepén szalmabábukból állított, monumentális máglyatorony tetejének szinte apokaliptikus tisztítótüzében végzi. Zseniális jelenet.
A suspense lélegzetelállító. A nyitányban a zsúfolt, mulatozástól és zenétől hangos londoni utcákon vagyunk. Esteledik, egy lámpagyújtogató teszi a kötelességét, és ahogy fény támad, figyelmünk egy ablakra siklik, amin a kamera továbbra is vágás nélkül, de nyugtalan, zaklatott mozgással úszik keresztül, amíg végül meg nem állapodik egy épp brutális gyilkosságot elkövető férfi szemszögeként. Ezt a félelmetes intenzitást csak az említett máglyás jelenet, és a finálé tudja felülmúlni. Kézenfekvő lett volna a filmet azzal lezárni, hogy George-on egy újabb gyilkos hangulat uralkodik el, de John Brahm nem hagyta, hogy az addig elsődleges fontosságú pszichológiai szál épp a legfontosabb pillanatban szoruljon háttérbe. A tartalom (zenitjére hágó drámai konfliktus) és a forma (képek és zene) olyan mesterien feszültségteljes egységét kapjuk, amit Hitchcock is megirigyelhetett. Ahogy George zenekari kísérettel előadott zongoraműve a felvezetés után egyre monumentálisabbá és gyorsabbá válik (a dicséret a legendás Bernard Herrmannt illeti), úgy szivárognak be a koncertterembe a letartóztatásra gyűlő rendőrök és orvosok, a kamera a zenével és a gyilkos mivoltát végre elfogadó George-dzsal együtt vadul meg. Rendezés mesterfokon – fogalmam sincs, Brahm miért vonult vissza később a tévésorozatok világába.
És amikor George a lángolva omladozó épület közepén játszik a zongorán, ragaszkodva hozzá, hogy befejezze élete főművét, ez lévén az egyetlen, amit nem vehetnek el tőle, az élet tragédiája és beteljesedése kéz a kézben jár a lassan mindent elborító füstben.
Megérkezett Darren Aronofsky legújabb filmjének előzetese. A Requiem for a Dream és a The Fountain rendezője, mostani mozijával a balettet célozza meg, ami már a címből is könnyedén kikövetkezhető. Mielőtt tévesen ítélnénk meg, hadd szögezzem le, a hangsúly most is a karaktereken lesz, illetve teljesen más aspektusból igyekszik megközelíteni az elhivatott táncosok életét. A film műfaja dráma, thriller lesz, a főbb szerepekben Natalie Portman, Mila Kunis és Vincent Cassel. Először a Velencei és Torontói filmfesztiválokon fog debütálni, az amerikai mozikban pedig, december 1.-én mutatják be. Az ugrás után olvasható a hivatalos szinopszis, és megtekinthető a trailer.
BLACK SWAN follows the story of Nina (Portman), a ballerina in a New York City ballet company whose life, like all those in her profession, is completely consumed with dance. She lives with her retired ballerina mother Erica (Barbara Hershey) who zealously supports her daughter’s professional ambition. When artistic director Thomas Leroy (Vincent Cassel) decides to replace prima ballerina Beth MacIntyre (Winona Ryder) for the opening production of their new season, Swan Lake, Nina is his first choice. But Nina has competition: a new dancer, Lily (Kunis), who impresses Leroy as well. Swan Lake requires a dancer who can play both the White Swan with innocence and grace, and the Black Swan, who represents guile and sensuality. Nina fits the White Swan role perfectly but Lily is the personification of the Black Swan. As the two young dancers expand their rivalry into a twisted friendship, Nina begins to get more in touch with her dark side with a recklessness that threatens to destroy her.
Az HBO egyik üdvöskéjéről már megemlékeztem egy korábbi posztomban, amiben kiemeltem, hogy bizonyára sokan vannak úgy vele, hogy ez is hozzátartozik a new-age vámpírmizériához, és ezzel elkerülhetetlenné válik, vagy annak teljes ignorálás, vagy a szokásos szkeptikus hozzáállás. Charlaine Harris, Sookie Stackhouse regényeinek remek adaptációja, számtalanszor cáfolt már rá erre az eddigi évadokban, a mostani évad pedig rápakol még erre egy-két lapáttal. Az eddigi epizódok megtekintése után, mindig bennem volt az az érzés, hogy nem fogják tudni hova fokozni a hangulatot, a történet kiszámíthatóvá fog válni. A helyzet szerencsére közel sem ez, a cliffhangerek még mindig megvannak, de ehhez társultak olyan mindfuck momentumok, amiket még mostanra sem sikerült teljesen megszoknom. A továbbiakban röviden összefoglalom és elemzem az eddig törtenteket, aki nem naprakész a sorozattal, az ne kattintson.
A történet még mindig egy főszálra fűződik fel, ami Sookie köré összpontosul. A kapcsolatára Bill-lel, illetve titokzatos képességére, ami sokkal több már, mint mezei gondolatolvasás. A rész végi cliffhanger is erre épített, úgy tűnik Bill-nek végre tudomására jutott, milyen lény is valójában Sookie, ami eddig is fenemód érdekelte a nézőket. A legérdekesebb szál számomra még sem ez, hanem a sok további mellékszál, amiket sokkal nagyobb titokban tartanak a készítők. Ilyen az újabb természetfeletti lény mibenléte is, amiről reméljük, lassan lehull a lepel. Gondolok itt a macsó Jason Stackhouse legújabb kiszemeltjére. Az amúgy is titokzatos körülmények között történő találkozás, közte és Crystal között, az azonnal kialakuló vonzalom, ami egyáltalán nem jellemző a tesztoszteron bomba srácra, mind apró elejtett utalások lehetnek és kirakós játékként lettek az arcunkba tolva. Az erős családi kötelék, a konzervatív nevelés, a nők alárendelt szerepe, ezek alapján olybá tűnik, mintha visszamentünk volna az időben. Ennek ellenére előszeretettel fogyasztanak emberi húst és igen ellenséges természetűek, ha valaki megpróbálja letartóztatni őket. A legérdekesebb talán Sam és Tommy reakciója volt rájuk, ahogy beléptek az étterembe ők pedig azonnal megérezték a szagukat. A mostani részben, a Merlotte’s erkölcsös alakváltója nem is tudta tűrtőztetni magát, és majdnem halálra verte a Crystal apját. Ez utalhat valamilyen ösztönös, régóta fennálló ellentétre a két faj képviselői között, és ha mindez így van, akkor elkezdhetünk töprengeni azon, mégis milyen lény lehet az, ami beleillene az alakváltók ősi ellensége kontextusba.
Tara és Franklin krónikái ugyancsak érdekesnek bizonyultak. A britt vámpír elborult karaktere felüdülésnek bizonyult a már megszokott szereplők mellett. A színész tökéletesen hozta a megszállott, szerelmes, szociopatát és ugyancsak elszomorodtam, amikor két résszel ezelőtt úgy tűnt, hogy Tara véget vetett hallhatatlanságának, egy középkori buzogány segítségével. Imáim azonban meghallgattak és visszahozták a mostani részben, ha csak egy rövidebb jelenet erejéig is, ami rövidsége ellenére is hatalmasat ütött, és nem csak a Jason általi végre gondolok. Tara előtt mintha rémálmai elevenedtek volna meg, épp csak kezdte túltenni magát a történteken, terápiára járt ennek ellenére újra szembesülnie kellett démonával. Alcide minden tekintetben üde színfoltját jelentette a mostani évadnak, de tovább húzni sajnos nem lehetett, az amúgy is végletekig feszített szituációt.
A végére tartogattam a legjobbat. Az eddig is körvonalazódni látszó és mostanra teljesen realizálódó háború kérdését. A kezdetben csak Eric bosszúhadjáratának induló történések, nem mindennapi fordulat vettek. Russel Eddington a 3000 éves vámpírkirály, a vérfarkasokot vámpírvérrel hizlaló, a történelmet oly sokszor eddig is befolyásoló, mostanra teljes lelki nyomorék világuralomra tör. A háttérből már teljesen irányíthatatlan szituáció, nyilvánosságra kerülése csak egy újabb csavar volt a készítők részéről. Russel tévés felszólalása a bonyodalom eddig csúcspontja volt, és nehezen tudnék elképzelni hatásosabb polgárpukkasztást, még ha az a vámpírok és azok teljes autonómiája ellen is van. A jelenet nem csak hatásvadász volt és megdöbbentő, hanem sok szempontból elgondolkoztató is. A kérdés az, kinek fognak hinni az emberek, illetve el lehet-e tussolni ezután mindezt. Bízom benne, hogy a megoldást nem fogják elbagatellizálni, és ha feleannyira katartikus lesz, mint az eddigi részek befejezése, akkor igazán nem lesz mi miatt fanyalogni a True Blood okán.
Kijössz a börtönből, és vissza akarsz illeszkedni a normális életbe. A normális életbe, ami számodra a piti bűnözők kilátástalan, hétköznapi mocskát jelenti. Elmerülsz hát ebben a mocsokban, fetrengsz, túrsz és kínlódsz benne, és ha szerencséd van, akkor előbb-utóbb ráébredsz, hogy az emberek körülötted senkik. Férgek. A társadalom, sőt, az egész emberi faj szánalmas, értéktelen, jelentéktelen salakanyagai, akik nevetséges módon, foggal-körömmel, tűzzel-vassal ragaszkodnak látszathatalmukhoz. És te azért küzdesz, szenvedsz, vérzel és csúszol-mászol, hogy ezek közé a senkik közé tartozhass. Valamit nagyon elbasztál az életedben. Szóval, mihez kezdesz most?
Nicolas Winding RefnPusher-trilógiájának második része az első film mellékszereplőjét, Tonnyt (Mads Mikkelsen, mint mindig, most is lenyűgöző) állítja a középpontba, akit utoljára akkor láttunk, amikor Frank új rovátkákat vágott tar fejébe egy baseball-ütővel (hogy Frankkel végül mi történt, azt mellesleg továbbra sem tudjuk meg, Refn szépen nyitva hagyja az előző sztorit). Tonny most frissen szabadul a börtönből, és a környék góréjánál, lopott autókkal foglalkozó apjánál, a Duke-nál kezd dolgozni. Kétségbeesetten vágyódik az apai elismerés és szeretet után, de neki csak a lenézés és semmibe vevés jut: a Duke fiatalabb másik fiáért harcol, akit anyja el akar venni tőle. Sittes évei alatt maga Tonny is apává vált, és nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel – ráadásul belekeveredik egy semmirekellő barátja súlyos következményekkel fenyegető adósságügyébe is.
A Pusher alapvető témái (dílerkedés, tartozás egy gengszternek) ugyan megmaradtak a háttérben, de csaknem jelentéktelenekké váltak. A második részre olyannyira áll, hogy inkább dráma, mint krimi, hogy gengszterek nélkül, egy teljesen más miliőben is ugyanígy működne – szereplői lehetnének mondjuk lecsúszott külvárosi melósok is, a tipikus zsánerelemek elvétve bukkannak csak fel (a kézikamerás, dokumentarista stílus persze megmaradt). A film igazi erejét a mélypont ábrázolása adja, a mélypont, amin úgy tűnik, az egész világ vegetál, de legalábbis az a része, ami Tonnyt körülveszi. Itt nincs helye igazi emberi érzelmeknek és reménynek, ebben a fertőben az anyag és a pénz uralkodik, és mindenki, aki akarva-akaratlanul benne rohad, az emberiség erkölcstelen, gerinctelen, aljas, levegő helyett drogot lélegző söpredéke. Akit az első rész kilátástalansága és embertelensége visszataszított, azt ugyanennek a még brutálisabb prezentációja itt sokkolni fogja. A film legemlékezetesebb mondatát a Duke vágja döbbent fiához, pofonok kíséretében: „Képtelen vagy megtenni egyetlen egyszerű dolgot, amit mindenki más meg tud” – célozva a hidegvérű gyilkosságra.
Refn a Pusher II epizodikus szerkezetét annak szolgálatába állítja, hogy minden új szituáció végén megalázza Tonnyt, aki minél inkább próbálja elnyerni apja és barátai bizalmát és szeretetét, annál inkább pofára esik. A düh, a keserűség és a kétségbeesés gyűlik, és gyűlik, míg végül kirobban, és a pokol elszabadulni látszik. Ezen a ponton Refn mintha a Taxisofőr irányába terelné a filmet, és a néző, akiben éppúgy gyülemlik a frusztráció és az undor, mint Tonnyban, mindennél jobban akarja, követeli, kívánja ezt a megoldást. Hogy Tonny fogjon egy fegyvert, indítson háborút, és vágja ki ezt a mételyt a világból egyszer és mindenkorra. Hogy mészárolja le az összes gusztustalan, visszataszító kétlábú férget, és aztán saját magát is. És ekkor, a legnagyobb mocsok mélyén, amikor már mindent beborít a sötétség, és a remény hullája rég oszlásnak indult, elkárhozástörténetét Refn hirtelen megváltástörténetbe fordítja. Tonny végre rájön, hogy nem a beilleszkedés a megoldás, hanem a menekülés, a kitörés, hogy nem megfelelnie kell a körülötte vonagló korcs aljanépnek, hanem elvágnia magát tőlük. A fő konfliktust jelentő apa-fiú motívum végül pozitív előjelet kap, és noha a befejezés aligha nevezhető egyértelmű happy endnek, hihetetlen megtisztító erővel nyúl a néző szívének legmélyére. Mondjuk ki: kibaszott gyönyörű.
Szar az élet – főleg, ha kisstílű drogdílerként tengeted napjaid a lepukkant Koppenhágában, a ’90-es évek közepén, és egy felszínes nyájassága alatt kegyetlen szerb gengszternek tartozol egyre több és több pénzzel. Nicolas Winding Refn dokumentarista stílusú Pusher trilógiájának első darabja egy mocsokban, kilátástalanságban, bűnben, drogban és erőszakban dagonyázó, visszataszító miliő fájdalmasan hiteles, kisrealista látleletét nyújtja. Lényegét a szlogenje tökéletesen kifejezi: Nincs esélyed. Ragadd meg.
A sztori középpontjában Frank (Kim Bondia), a kispályás díler áll, aki otromba és lúzer barátjával, Tonnyval (Mads Mikkelsen) járja a város utcáit, bonyolítja piti üzelmeit, és próbál közben tökösnek és elegánsnak tűnni. Amikor egy nagy drogüzletnek köszönhetően lehetősége nyílik rá, hogy rendezze tartozását a táplálékláncon eggyel felette álló Milo felé (Zlatko Buric), azonnal él vele. Ám a drogot magától Milótól szerzi, és amikor a rendőrség lekapcsolja, kénytelen az egészet, mint bizonyítékot, a város tavába szórni. Így aztán adóssága a többszörösére növekszik, Milo türelme fogy, a határidő közeleg, a Frank nyakát szorító hurok pedig egyre kényelmetlenebb.
Refn egészen banális élethelyzetekből bontja ki a főszereplő későbbi pokoljárásában kicsúcsosodó cselekményt. Mintha csak Tarantino két évvel korábbi Ponyvaregényének tahóverzióját látnánk az első jelenetekben. Frank és Tonny felajzott tinikként, harsány röhögések közepette beszélnek csajokról, szexről, perverzióba hajló aktusokról („miután ráélveztem az arcára, megkért, hogy pisáljam tisztára”), vagy éppen a mozi és a videókölcsönzés közti különbségekről. De röviddel ezután Refn (szerencsére) teljesen más pályára állítja a filmet, mint az amerikai fenegyerek tenné. A kötél fokozatosan kezd szorulni Frank nyaka körül, a sajátos tahóhumorért felelős, jenki rappereket majmoló Tonny karaktere (kopasz fején hátul a „respect” szó áll tetoválva – de a műmájer jobban passzolna) félúton el is tűnik az útból (visszatér viszont a folytatásban, ami teljes egészében rá koncentrál majd), a kétségbeesés és kilátástalanság egyre inkább rátelepszik a filmre. Frank félelmetes intenzitással megjelenített filmvégi versenyfutása az idővel egy lefejezett kakas rohangálásra hasonlít, és nagyjából ugyanannyira eredményes. Mert bár végül sikerül összeszednie a pénzt, saját természetének köszönhetően azonnal el is veszti.
Frank nem egy könnyen szerethető figura, sőt, ahogy az ember elnézi életvitelét, és értéktelenségét bármilyen szituációban, hamar hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy megérett a pusztulásra. Az elsőre nyilvánvaló okokon kívül prostituált barátnőjét, Vicet, is semmibe veszi, kicsit sem hajlandó kötődni hozzá, mondván, az ő nője nem lesz egy kurva. Csak akkor fordul hozzá, csak akkor lesz képes valamiféle elkötelezettséget mutatni irányába, amikor minden lángokban áll körülötte, és az egyetlen esélye az életben maradásra, ha Vic-kel elszökik a városból. De mikor gondjai megoldódnak, egy csuklóból odakent fél mondattal hajtja el a kapcsolatuk beéréséért áhítozó nőt. Akárha egy darab rongyot dobna arrébb. Mégis, Refn képes elérni, hogy szimpatizáljunk főhősével, mert ahogy lassan, de biztosan eltemetik a hullámok, azt senki nem kívánja az ellenségének sem. És nem mintha a film tele lenne nála szerethetőbb figurákkal, sőt. A nyájasan mosolygó, magát Frank barátjának valló Milo nem rest őt megalázni és megkínozni, ha a pénzéről van szó, és verőlegénye, Radovan is hiába tűnik barátságos és érző léleknek – egyik nap még bizalmába avat, és megosztja veled élete álmát, amit korábban senki mással, a következő nap viszont már szó nélkül kivágná a térdkalácsaidat, amiért nem fizettél időben.
És ez teszi a Pusherben ábrázolt miliőt olyan mocskossá és elviselhetetlenné, hogy a néző tízpercenként felállna a film elől, és elmenne fürdeni. Még inkább ez, mint a lepusztult függők serege, a folyton levegőben lógó erőszak vagy a piti gengszterek reménytelen, aranyért való szarban gázolása. Hogy a pénzen kívül semminek nincs értéke, az emberi kapcsolatok, ha nem eleve látszólagosak, bármikor fillérekért beáldozhatók, a szerelmek és a barátságok csak addig tartanak, amíg a mélységesen önző érdekek úgy kívánják, vagy még pontosabban, megengedik. És ebben a világban az sosem tart sokáig.
Simon Rumley új filmje (az első a 2006-os, elképesztő The Living and the Dead volt) az általam legjobban várt film. A cím valószinűleg program: hogyan látja egy brit az amerikai őrületet. A trailer hangulatos, átjön, mennyire jól van megrendezve a film, a vér pedig könnyedén folyik. :)
Történet: Zeb Wells, Mike Carey, Chris Yost, Craig Kyle, Matt Fraction Rajz: Ibraim Roberson, Esad Ribic, Greg Land, Terry Dodson Kiadó: Marvel Comics
Rég élveztem úgy X-Men történetet, mint most a Second Comingot. A Messiah Complex folytatása, elődje példáját követve, egy nem túl komplikált, viszont annál pörgősebb és szórakoztatóbb akció-kaland, tele meneküléssel, küzdelemmel, halállal, veszéllyel, monumentalitással és időutazással – miközben természetesen a tét nem kisebb, mint a mutáns faj jövője. Az X-franchise jelenlegi írógárdája piszkosul jól összerakta ezt a 14 részes crossovert, aminek a gyökerei még az itthon is megjelent Mutánsvilágig nyúlnak le. A cselekmény Hope, a hosszú idő után született első mutáns körül bonyolódik, akivel Cable a Messiah Complex végén menekült el a jövőbe, hogy megóvja őt, fajának talán utolsó reménységét, a rá vadászó ellenségektől – most visszatér vele a jelenbe, de ezek az ellenségek elszántabbak, mint valaha. Az utolsó előtti rész (X-Force 28) már letudta a mutánsok és a fajirtók végső összecsapását, és nem is akárhogy: a mindent eldöntő csatában végre teljes egészében manifesztálódtak Hope képességei, és bár nem történt semmi olyan, amire nem számítottunk, a szereplők reakciói, arckifejezései és tekintetei (Mike Choi rajza és panelstruktúrája fantasztikus) érzelmileg is csúcspontjára juttatták a sztorit. Minden jog szerint ez volt a Second Coming fináléja, míg a most tárgyalt utolsó szám valójában egy antológiaszerű epilógus, amiben a crossover írói az események következményeit taglalják egy-egy karakter szemszögéből.
Zeb Wells a csata utáni rendrakásról, a sérültek ellátásáról mesél, a végén megszellőztetve egy furcsa kapcsolat lehetőségét Hope és Magneto között – remélhetőleg ebből lesz is valami, mert ez egy kifejezetten érdekes koncepció. Mike Carey-nek jutott Cable temetése (egy szuperhős végső búcsújáról írni sosem egy hálás feladat – túl sok a buktató, és Carey se nagyon tud mit kezdeni a helyzettel a szokásos kliséken túl), és egy kicsit erőltetettnek ható konfrontáció Küklopsz és Vadóc közt, ami valószínűleg megint egy új irányba löki utóbbit, a szerző kedvenc karakterét. A 28. számmal sajnos véget ért X-Force írópárosa, Chris Yost és Craig Kyle Rozsomák köré építi a rövidke sztorit: a kanadai kaszaboló vedli a sört barátja, Árnyék halálának következtében, majd elbeszélget kicsit Viharral és Küklopsszal – természetesen az X-Force-ról, amiről immár mindenki tud, és senki nem örül neki, hogy a mutánsok vezetője létrehozott az X-Menen belül egy titkos orgyilkos egységet. A dalnak ezzel vége, de Yosték jól ismerik Rozsomák karakterének mozgatórúgóit: ha úgy érzi, hogy valamit meg kell tenni, akkor meg is teszi, minden és mindenki más le van szarva. A füzet utolsó részében Matt Fraction foglalja össze gyorsan a Second Coming legfontosabb következményeit: új mutáns születések és… Főnix. Erről többet egyelőre jobb nem mondani. Vagyis ez a képregény legalább annyira az ezután induló történetek bevezetése, mint a crossover lezárása (az utóbbi években ez a divat: nem lehet elvarrni a szálakat egy esemény végén, sőt, el kell kezdeni újakat szőni), és az alapján végre reménykedhetünk, hogy talán jó irányt vesz majd a Second Coming előtti egy-két évben erősen gyengélkedő X-franchise. Elvégre feldobtak most egy rakás labdát. Ha csak a felét ügyesen leütik, már elégedettek lehetünk.
The Death of Dracula
Történet: Victor Gischler Rajz: Giuseppe Camuncoli Kiadó: Marvel Comics
A Twilightnak köszönhető vámpírhisztéria mindenhova beszivárog, és a divatnak semmi, ami mainstream, nem állhat ellen. Mikor máskor döntene úgy a Marvel, hogy itt az ideje egy nagy, vámpíros sztorinak? Annak ellenére, hogy a kiadó univerzumában a vérszívók (Penge ide, Dracula oda) soha nem játszottak fontos szerepet. De most fognak: Victor Gischler erre az alkalomra előteremtett a semmiből egy egész vámpírcivilizációt, tele különféle kasztokkal és „alfajokkal” (kisállatok vérén tengődő, éhező látnokoktól kőkemény harcos törzsik van itt minden), és hirtelen meg akar győzni minket arról, hogy ezek a misztikus, már rég klisészámba menő rémek a Marvel világának új nagy mumusai lesznek. És bármilyen furcsa, sikerrel is jár. A vámpírok új státusza annak lesz köszönhető, hogy Dracula egyik fia megunja a sötétségben bujkálást, és úgy dönt, átvezet pár karót a trónon csücsülő apja szívén, hogy átvegye tőle az irányítást, és elhozzon egy új, dicsőséges kort a vérszívók számára. Egy olyan kort, amiben nem csak, hogy nem kell többé bujkálniuk, de egyenesen képesek lesznek fényes nappal is járni a világot. Dracula halálát természetesen egy gyors és brutális hatalmi harc követi – a vámpírok háromfelé szakadnak. Egy csoport az apagyilkos fiú, Xarus mellé áll, egy másik Xarus testvére, az új rendet ellenző Janus háta mögött sorakozik fel, a harmadik pedig ül a seggén, amíg eldől, ki lesz az új vezér. Gischler a Xarus és Janus közti testvérkonfliktusra fűzi fel a cselekményt, de a karaktereket illetően nem erőlteti meg magát túlságosan – persze nincs is rá ideje. Egy one shot nem elég arra, hogy egyszerre bontson ki egy féltucatnyi érdekeltség által vívott harcot és egy rakás karaktert, így Xarust és Janust mindössze az elérni kívánt cél definiálja, az, hogy mi és hogyan motiválja őket, egyelőre homályban marad. Az eseményeket azonban Gischler kellő vérbőséggel, brutalitással és lendülettel ábrázolja, és a karakterek hiányosságaiért valamelyest kárpótol a különböző vámpírkasztok meglepően érdekes és ötletes bemutatása. És nem utolsósorban: Twilightban gyökeredző trend ide vagy oda, ezek a vámpírok nem sóhajtozó, őgyelgő szépfiúk, hanem sötét, félelmetes szörnyalakok. Ez persze köszönhető Giuseppe Camuncolinak is, akinek komor, nyers képi világa nagyban hozzájárul a hamisítatlan horrorhangulat megteremtéséhez – ehhez egyébként nem árt, hogy a Marvel Univerzum egyetlen szokásos szereplője sem bukkan fel a képregényben, azaz nincsenek szuperhősök, ez alapján a füzet alapján az egész sztori játszódhatna egy teljesen más világban is. De persze nem: mert indul a Curse of the Mutants című történetfolyam, amiben az itt bemutatott vámpíroknak az X-Menbe törik bele a foguk (ld. lejjebb: X-Men #1).
Fables #96
Történet: Bill Willingham Rajz: Mark Buckingham Kiadó: Vertigo Comics
Mivel Bill Willingham sorozatáról hihetetlen módon most először lesz szó a GeexKomix hasábjain (persze nem, csomószor volt már róla szó, nem az én hibám, hogy nem emlékeztek rá), néhány alapinformációval kezdem – de azért nem túl alappal, mert aki még most sem tudja, hogy mi is az a Fables, az hagyja el a barlangját, kösse be az internetet, és nézzen szét kicsit a világban. Az otthonaikat lerohant rejtélyes Adversary elől a mi világunkba menekült mesehősök első nagy és hosszú megpróbáltatása véget ért, amikor a War and Pieces című sztoriban végre legyőzték ellenségüket, vagyis Gepettót, Pinocchio apját, és átvették az irányítást masszív, világokat magában foglaló birodalma felett. Ezután következett a dögunalmas és zagyva The Great Fables Crossover, amit minden jóérzésű rajongó szeretne elfelejteni és meg nem történtté tenni (inkább volt egy pofátlan Jack of Fables marketingkampány, mint egy ténylegesen élvezetes Fables-sztori), azóta pedig tudjuk, ki a hősök következő nagy antagonistája: a rejtélyes, és nagyhatalmú Mr. Dark, aki a birodalom fogságában sínylődött, míg annak bukásával ki nem szabadult, ezzel egyszersmind földig rombolva Fabletownt. A mostani sztorinak azonban kevés köze van a sorozat új gonoszához. A Rose Red a Blue Boy halála után mély depresszióba és önsajnálatba süllyedt Rose és nővére, Snow White részletes háttértörténetét, felcseperedésüket, kényszerű elválásukat, felnőtté érésüket, kapcsolatuk alakulását meséli el. A Fablesnek mindig is az volt az egyik legnagyobb fegyverténye, hogy Willingham képes folyamatosan új és új oldalról megmutatni azokat a karaktereket, akiket pedig elvileg már nagyon jól ismerünk. Vagyis ha előre akarja mozdítani a cselekményt, nem hoz be varázsütésre új figurákat, hanem a már meglévőeket helyezi némileg új megvilágításba – ami ritka erény (emlékezzünk csak, milyen magasságokba röpítette az A Good Prince-ben a szimpatikus balfék, Flycatcher karakterét). A Rose Redben a két testvér meglehetősen antagonisztikus kapcsolatának okaira világít rá, miközben célja nyilvánvalóan az, hogy a múlt felbolygatásával talpra állítsa a lelkileg a béka segge alatt vegetáló címszereplőt, és új célt, értelmet adjon neki. A flashbackekben, azaz az „eredettörténetben”, Willingham természetesen a hősök klasszikus meséjét forgatja ki, a hét törpe otthonába kerülő Snow White-ot például a házigazdák rabszolgamunkára, és esti „szórakoztatásra” használják, a testvérpár hercegekkel való házassága pedig meghiúsul szülői machinációk miatt (az író itt egy figurává mossa össze Grimmék két Snow White-ját). Míg arra várunk, hogy a Mr. Dark-sztori igazán kibontakozzon, a Rose Red tökéletes szórakozás, és következetes továbbvitele a karakterek sorsának és kapcsolatuk alakulásának – mint mindig, egy élmény olvasni, Mark Buckingham szimpatikus vonásokkal és gazdag színvilággal jellemezhető képei pedig tökéletesen illenek az összképbe.
Scarlet #1
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Alex Maleev Kiadó: Icon
A Scarlet a Marvel jelenlegi „főírója”, Brian Michael Bendis első szerzői sorozata a 2000-ben indult (és máig futó) Powers óta – partnere pedig Alex Maleev, akivel sokadszor dolgozik együtt első közös munkájuk, a Daredevil óta. Egy ilyen alkotóduóra pedig, naná, hogy felfigyel az ember. Ráadásul a Scarlet koncepciója elég érdekes lenne anélkül is, hogy ilyen nagy nevek állnak mellette – bár ennek a koncepciónak az első szám után még csak az egyik aspektusa egyértelmű az olvasó számára. Bendis lebontja a képregényben azt a bizonyos negyedik falat, azaz címszereplője közvetlenül az olvasókhoz beszél, nekik meséli el a történetét, és őket próbálja meggyőzni igazáról. De az író nyilatkozatai és a karakter utolsó oldalon tett kijelentése alapján úgy tűnik, a Scarlet ezt a nem gyakran alkalmazott, de jól ismert narratív technikát egy fokkal tovább viszi majd a szokásosnál – hogy hogyan, azt majd meglátjuk. A másik, ami miatt ez a képregény érdekes lehet, az a témája. A sztori szerint a címszereplő egy egyszerű, fiatal lány, aki éli az életét, tanul, dolgozik, pasizik, míg barátját egy korrupt rendőr holmi piti bosszú okán agyon nem lövi, aminek egyetlen következménye az lesz, hogy a férfit a médiában helyi drogbárónak, a zsarut pedig hősnek könyvelik el. Scarletet természetesen padlóra küldi a tragédia, de sokakkal ellentétben ő feláll, és úgy dönt, hogy visszavág. Ez eddig egy sokadik megtorlós-szuperhősös-bosszúvágyas marhaságnak tűnik… és a baj az, hogy az első rész alapján az is. Bendis persze remekül tud történet mesélni, és karaktert írni (három, az életét ötletesen címszavakba foglaló oldallal képes közel hozni az olvasóhoz Scarletet), így a kivitelezésre nem lehet panasz, de annak a koncepciónak, ami a sorozatot majd igazán érdekessé teszi, teheti, még legfeljebb az írmagját látni csak. Scarlet ugyanis a sztori szerint nem egyszerűen önbíráskodó lesz, tetteivel, a kicsavart, igazságtalan világ elleni harcolni akarásával egy amerikai forradalmat indít majd el. Szándéka szerint Bendis ezt a forradalmat, és az országnak az erre adott reakcióját mutatja be, alapul véve mindazt a dühöt, elégedetlenséget és keserűséget, ami a legtöbb emberben megvan, köszönhetően annak a korrupt, romlott világnak, amiben élünk. A kérdés, ami az egészet izgalmassá teszi: mi történik, ha mindezt az emberek nem fojtják el többé, és nem is csak tüntetésekben eresztik ki a gőzt? Az első szám egyetlen nagy hibája, hogy ezt a koncepciót nem teszi nyilvánvalóvá – és aki nem tud róla, az könnyen elintézheti egy vállvonással a Scarletet, mint egy újabb önbíráskodós thrillert (talán nem ártott volna in medias res kezdeni a sorozatot, egy flashfordwarddal, csak hogy tudjuk, mi vár ránk). Persze még akkor is ott van Alex Maleev, akinek gyönyörűen egyedi, érzelmekkel teli rajzstílusába nehéz nem beleszeretni. Teljesen levetkőzte az egyébként szintén tetszetős Spider-Woman (legutóbbi Bendisszel közös munkája) műviségét, és most először maga vállalta el a színezést is – az eredmény lélegzetelállító, ez az egyik, ha nem a legszebb munka, amit Maleevtől valaha láttam. Már csak ezért is megéri Scarlettel maradni.
Superman #700 Történet: James Robinson, Dan Jurgens, J. M. Stracyznski Rajz: Bernard Chang, Dan Jurgens, Eddy Barrows Kiadó: DC Comics
Legfőbb ideje a váltásnak: a Superman címek színvonala meredeken zuhan egészen azóta, hogy Geoff Johns otthagyta a franchise-t, és ez meglátszik az eladásokon is. Az olvasóknak, velem az élen, láthatóan baromira elegük van már az egymást pihenő nélkül, agyatlanul követő, unalmas megaeseményekbe csomagolt univerzális haddelhaddokból, kriptoni inváziókból és kormányösszeesküvésekből. Az utóbbi két év koncepciója a franchise-nál annyi volt volt, hogy a füzetek legyenek minél nagyobbak, színesebbek, látványosabbak, és minél nagyszabásúbb események kövessék egymást bennük – ennek a pózőrködésnek pedig minden más (karakterek, történet, hangulat) súlyos kárát látta, így a végeredmény egy bombasztikus cselekményfolyam lett, egy egyértelmű kudarc. És most, a jubileumi 700. résszel a kiadó végre behúzta a kéziféket. A képregényben három rövid történet kap helyet, és mindhárom inkább csendes és emberi, mint epikus és szuperhősös. Az első a The Comeback címet viseli, és ez James Robinson búcsúja a sorozattól (nem akarnak könnyek szökni a szemembe…) – ez a kis ujjgyakorlat, amiben Superman végre visszatér a Földre hosszú új kriptoni kiruccanása után, elkeni a Parazita száját, és (a lényeg) újra találkozik Loisszal, élvezetesebb, mint bármi, amit Robinson az Acélemberhez köthető sztorikban eddig írt. Talán mert ezúttal nem akar világokat rengetni, csak szépen elmesélni egy egyszerű történetet. Az utolsó kép a város fölött ölelkező Loisszal és Supermannel kifejezetten szép – és még csak nem is giccses (köszönhetően főleg a visszafogott színezésnek). A második sztori a veterán Dan Jurgens évekkel ezelőtt játszódó Geometryja, amiben a még újonc Robin egyedül szökik ki a gothami kikötőbe, hogy leckeírás helyett rosszfiúkat verjen, és végül hősünk halássza ki a tengerből, majd ráadásként kimenti Batman előtt is – de a Sötét Lovagot persze nem lehet átverni. Kellemes, jópofa, egészen vicces kis szösszenet ez, pont elég egy egyszeri szórakozáshoz. De a lényeg természetesen az utolsó, harmadik sztori, amivel J. M. Straczynski végre hivatalosan is átveszi a sorozatot: ezzel a 10 oldallal kezdődik az egyéves Grounded, ami az író szándéka szerint pont az ellentéte az elmúlt időszak grandiózus marhaságainak. A koncepció roppant szimpatikus és ígéretes. Az Acélember az Új Kripton-Föld háború után úgy érzi, eltávolodott a hétköznapi emberektől, akiknek életét és életmódját védeni hivatott – olyan sokáig pofozta helyre egyik globális fenyegetést a másik után, hogy nem ismeri már Amerikát, és az amerikaiakat – ezért most (ahogy a cím is sugallja) szó szerinti és átvitt értelemben is leszáll a földre, és végigsétál az országon, hogy újra kapcsolatba kerüljön a mindennapi világgal. Straczynski ezzel a gyökereihez akarja visszaterelni a karaktert, azokba az időkbe, amikor Superman még egyszerű bűncselekményekkel foglalkozott, és nem feltétlenül intergalaktikus inváziókat és óriásszörnyeket vert vissza. És ráadásként az író azt ígéri, hogy nem fog rózsaszín képet festeni a mai Amerikáról – ezt neki el is hisszük. Eddy Barrows pedig alkalmas társnak tűnik ehhez a koncepcióhoz, már ezen a prológuson is látható, hogy nagyon ügyesen képes ábrázolni az érzelmeket a szereplők arcán. Kicsi az esély rá, hogy a Groudned ne legyen emlékezetes.
Unknown Soldier #21
Történet: Joshua Dysart Rajz: Rick Veitch Kiadó: Vertigo Comics
Már tudjuk, hogy az utóbbi évek egyik legjobb Vertigo sorozata – sajnos idő előtt – véget ér a 25. számmal. És ugyan a legutóbbi sztori (A Battle of Little Note) pont csalódásnak bizonyult, ezzel a mostani egyrészessel a képregény megint a régi fényében tündököl. Sőt, aki esetleg még nem ismerné Joshua Dysart sorozatát, annak ez a minden korábbi sztoritól független, (hagyományos) főszereplő nélküli, azaz teljes egészében a saját lábain álló 21. szám tökéletes alkalom rá, hogy belekóstoljon, és kicsit rádöbbenjen, miért is siratják olyan sokan a megszűnését. A füzet az A Gun in Africa címet viseli, és ennek megfelelően egy Kalasnyikov géppuskáról szól, ami ráadásul maga kommentálja az eseményeket is – ez már önmagában figyelemre érdemes koncepció, és szerencsére az olvasóhoz beszélő fegyver ráadásul bőven több furfangos narratív fogásnál. A címszereplő, sok-sok millió társával együtt azért születik, mert szovjet katona „apját” a második világháború idején frusztrálja, hogy fegyvereik nem sokat érnek az országukat lerohanó németekkel szemben. A sors fintora azonban, hogy mire az első Kalasnyikov elkészül, a nagy világégésnek már rég vége, és a fegyverek a védelmezés és a felszabadítás helyett az agresszió eszközei lesznek szerte a világban (riasztó tényadat: naponta több mint ezer embert ölnek meg Kalasnyikovval). A címbéli géppuskának mindennek megfelelő a „személyisége” és a „moralitása”. Mivel azért készült, hogy öljenek vele, jéghideg tárgyilagossággal áll hozzá az emberéletekhez, amiket a segítségével kioltanak, nem zaklatja fel sem az, hogy egyik gazdája a másik után hal meg, sem az, hogy végül kisgyerekek kezébe adják (bár ezt némileg lealacsonyítónak éli meg). Ám mivel teremtője a béke kiharcolására és megőrzésére szánta, akkor a legelégedettebb, amikor évekig, alig használva, a védekezés avatárjaként pihen egy öreg farmer vállán. A fegyver átél népirtásokat, helyi konfliktusokat, totális polgárháborúkat, elefántvadászatokat és fosztogatásokat, és tisztában van vele, hogy egyszerre elnyomó és felszabadító, pusztító és védelmező – vagy pontosabban, hogy ezek egyike sem. Dysart a „főhős” évtizedeken átívelő afrikai útján keresztül bámulatos kreativitással és erővel puffogtatja el az egyébként ősrégi közhelyet: nem a fegyver a gonosz, hanem az ember, aki forgatja. Közben a háttérben, a szerkezetből kifolyólag csak vázlatosan, de hatásosan felfestett történelmi tabló úgy mellékesen többet mond el az Afrikában hosszú generációk óta tomboló erőszak állandóságáról, körforgásáról és természetéről, mint egy tucatnyi film vagy könyv együttvéve, ráadásul mindebbe még belefér némi keserű irónia is („It’s Kalashnikov against Kalashnikov”). Az utolsó oldal pedig, amin végül, mintegy statisztaként, feltűnik a sorozat főszereplője is, különös és katartikus: csak nem egy flashforwardot látunk a 25. számhoz? Rick Veitch is remek munkát végez, bár egy kicsit könnyedebb, az arcvonásokat és a rájuk kiülő érzelmeket tekintve itt-ott csaknem karikaturisztikus vonásokkal dolgozik, mint az Unknown Soldier állandó rajzolója, Ponticelli (ez a füzet nagyon látványosan érte kiált), még ha első látásra nem is üt el túlságosan az ő stílusától. Az A Gun in Africa 24 oldala Afrikáról, a háborúról, az emberről, és a moralitásról szól, és ezzel, bár nincs köze a sorozat tényleges történetfolyamához, mégis annak esszenciáját jelenti.
Amikor legutóbb megjelent egy X-Men 1 című képregény, 1991-et írtunk. A füzetet Chris Claremont írta (az volt az utolsó sztorija, mielőtt 17 év után távozott a mutáns franchise-tól), és Jim Lee rajzolta – és több mint 8 millió példányt adtak el belőle. Ezt sem azelőtt, sem azóta nem tudta utánacsinálni egyetlen képregény sem, és persze, hol vannak ma már az ilyen számok… Gyanítom, a mostani X-Men 1 ehhez képest csak egy lesz a sok, havonta induló új cím közül (egyébként vicces, hogy az említett, 1991-ben elstartolt X-Men is fut még mind a mai napig, csak már X-Men: Legacy név alatt), amit a nem különösebben híres és kiemelkedő alkotógárda is jelez. Akárhogy is: Victor Gischler ennek a sztorinak ágyazott meg a fentebb említett The Death of Dracula one shottal, azaz a vámpírok világhódító hadjáratának a mutánsok fogják útját állni. Ööö… miért is? A baj a Marvel vérszívóival az, hogy a kutyát nem érdeklik, soha, sehol nem volt különösebb jelentőségük (talán leszámítva a tavalyi Captain Britain sorozatot), ezért nincs tradicionális ellenségük sem a hősök között (már ha eltekintünk Pengétől, aki, valljuk be, szintén nem zavar túl sok vizet). Így most valami oknál fogva az X-ek nyakába varrták őket. És ugyan alighanem mind emlékszünk még az itthon elsőként megjelent X-Menre, amiben Dracula Vihar vérét szívta – erre utalnak is a mostani sztoriban – de ennél sokkal több kapcsolat nincs a mutánsok és a vámpírok közt. Hogy ez mennyire bizonyul szerencsés párosításnak, az majd elválik, mindenesetre a Curse of the Mutants első része alapján egy egészen korrekt sztorival állunk szemben. Gischlernek szerencsére vannak pofás ötletei, ezt már a The Death of Draculában is láthattuk, és most a vámpírfertőzésnek egy olyan formájával állt elő, amire, amennyire én tudom, még nem gondolt senki: egy vérszívó öngyilkos merénylőként robbantja fel magát egy tér közepén, így juttatva el a vérét a körülötte állók szemébe, szájába, pórusaiba. Így fertőződik meg Jubilee is, aki hosszú, nagyon hosszú idő után végre ismét fontos szereplője egy X-Men képregénynek (annak ellenére, hogy a Mutánsvilág eseményei következtében ő is elveszítette a képességeit). Azt ugyan nem tudom, mióta barátok ők Pixie-vel, de annyi baj legyen… A történet eddig érdekes, lendületes, és kétségkívül van benne potenciál, az pedig, hogy láthatjuk Rozsomákot vámpírokat kaszabolni, már eleve nem egy rossz kiindulási pont. Ami viszont inkább negatívum, mint pozitívum, az Paco Medina képi világa: alapvetően tehetséges rajzoló ő, a szuperhősökhöz nagyszerűen ért (a duplaoldalas kép, amin Rozsomák egy vámpír-házban áll, háttérben Angyallal és Pixie-vel, baromi hatásos), de egy ilyen horrorisztikus téma egyáltalán nem az ő asztala. Ha egymás mellé teszem a The Death of Draculát és ezt, a vámpírok ábrázolásában és a hangulatban tapasztalható különbség óriási. Ráadásul a színező is jóval világosabb árnyalatokkal dolgozik, mint kellene – ide bizony sötétebb tónusok, nyersebb vonások illettek volna.
Történet: Timothy Truman Rajz: Tomás Giorello Kiadó: Dark Horse Comics
Azt gondolhatnánk, hogy Conant nem nehéz írni: semmiképpen nem egy bonyolult, nagy mélységekkel rendelkező karakter, hiszen csak egy harcedzett, és harcra szomjazó barbár, aki ölve és kefélve jár-kel a világban, és ha valami nem tetszik neki, akkor kardot ránt, és lenyiszál pár fejet. A történeteknek sem kell különösebben csavarosnak és furmányosnak lenniük, valami elfogadható ürügy a fenti nyiszálásokra bőven elég a figyelem fenntartása érdekében. De pont ez az, ami könnyen visszaüthet, hisz meddig lehet izgalmasan tálalni ezt a fajta egyszerűséget? A Dark Horse sorozata rá a bizonyíték, hogy hosszú évekig. Ugyan a Conan the Cimmerian még alig két éve fut, de lényegében ez a 21. rész már a 71., ugyanis a képregény közvetlen folytatása az 50 füzetet megélt Conan c. szériának. Timothy Truman még 2006-ban vette át a stafétabotot elődjétől, Kurt Busiektől, és azóta is pokolian szórakoztató sztorikkal öregbíti a kaszaboló vadember hírnevét. Truman pontosan érti a karaktert és a világot, amiben él, akár Robert E. Howard egyik történetét adaptálja, akár saját kútfőből ír, a koncepció egyszerűségét magabiztos kézzel állítja szolgálatába: a sorozat szinte szétszakad a nyers energiától, és a kompromisszummentes, férfias őserőtől.
A 21. szám a cím szerint a Kozaki háromrészes befejezése, de valójában inkább a Free Companionsszal indult hatrészes sztori lezárása. A kerettörténetben Conant látjuk, amint súlyos sebekkel, éhínséggel és hallucinációkkal küzdve próbál életben maradni egy vesztes csata után – ritkán látjuk ilyen helyzetben, a képek pedig annál meggyőzőbbek. Tomás Giorello markáns, agresszióval teli vonásai, mint általában, elemi erővel adják vissza Howard világának nyersességét, és a rajzoló itt már a legelső oldalon lenyűgözi az olvasót, ahogy egyik volt kapitányának szelleme oszladozó hullaként jelenik meg a főhősnek. Naná, hogy elégtételt követel… Conan egész, 500 főt számláló, zsoldosokból álló magánhadseregét (amit az előző vezér hagyott rá halálakor a Free Companions végén) lemészárolta a helyi király becstelen shah-ja, Amurath, miután őfelsége megunta a barbár horda fosztogatásait, és az ilyesmi soha nem rossz kiindulási alap egy kis vérontáshoz. A 21. részben egyrészt flashbackek formájában láthatjuk a csatát, amit hősünk és serege elveszít, másrészt meg, visszaugorva a jelenbe, jön Conan bosszúja, ami természetesen kellő kárörömmel és megelégedettséggel tölti el az olvasót. Kevés intellektuálisan (sic) kielégítőbb van annál, mint amikor a nyílegyenesen gondolkodó, beszélő és cselekvő barbár levág egy-két fejet és végtagot pár szeme-se-áll-jól gazemberről. Ilyesmi pedig van ebben a sorozatban bőven. De akinek ez sem elég: a 25. számmal ideiglenesen átveszi a címet Roy Thomas, aki – ha valaki nem tudná – elsőként adaptálta képregényre a karaktert még 1970-ben. Ugyan mi sülhet el rosszul?
Hawks of Outremer #1
Történet: Michael Alan Nelson, Robert E. Howard története alapján Rajz: Damian Couceiro Kiadó: Boom! Studios
Most, hogy a Solomon Kane viszonylag szép sikerrel megy a mozikban (na, nem itthon, de érted), nem csoda, hogy a figyelem Robert E. Howard egyéb műveire is ráirányul. Főleg, hogy a Conan és a puritán vándor történeteire rátette a kezét a Dark Horse, és így a „hozott” anyagokból szintén sokat dolgozó Boom! Studiosnak csak az író kevéssé ismert karakterei maradtak – ezek egyike Cormac Fitzgeoffrey, akinek kalandjai a harmadik keresztes háború idején játszódnak. Howard csak két novellát fejezett be Fitzgeoffrey-val a főszerepben (egy harmadik jegyzeteit aztán Richard L. Tierney öntötte végleges formába), és amiben ezek a leginkább különböznek a szerző híresebb műveitől, az az, hogy a történelmi eseményeket nem színesíti bennük semmilyen természetfeletti elem. Az első, még 1931-ben megjelent novella a Hawks of Outremer címet viseli, és Michael Alan Nelson (Fall of Cthulhu) most ezt adaptálta képregényre, Damian Couceiro rajzai segítségével – az eredmény magáért beszél. A sztori pofonegyszerű: a keresztes hadjáratokban vért ontó Fitzgeoffrey egy vesztes csata után tér be egy fogadóba, ahol értesül a fiatal király haláláról, akinek oldalán már régóta harcol – és mint megtudja, halálának egyik fő oka, hogy egy gőgős báró csak ült a seggén a várában, ahelyett, hogy segítséget küldött volna. Namost, Fitzgeoffrey, éljen noha egy fantasy elemek nélküli világban, nem sokban különbözik Conantól és Kane-től – amiből máris egyértelmű, hogy egymaga fogja a kardját, fejszéjét, lovát, és nekiiramodik, hogy előbbieket élesítse kicsit a báró koponyáján. A Hawks of Outremer gyors sodrású, tökös, kellemesen vérmocskos képregény, aminek főhősében ugyan nincs semmi különös, de azt a semmi különöset Alan Nelson rohadtul hatásosan mutatja be. A comic legjobb jelenete az, amiben Fitzgeoffrey a csata forgatagában megmenti Oroszlánszívű Richárd életét, anélkül, hogy tudná, ő lapul a véres sisak alatt, majd amikor a halál karmaiból így kimentett Richárd a szolgálatába hívná, közli vele, hogy bár a felség viszonylag jól harcol ahhoz képest, hogy szász vér folyik az ereiben, de ő bizony szarik az angol királyokra, és különben is, pogány fejek betörésének van itt az ideje, nem a dumának.. És a legjobb az egészben, hogy Alan Nelson nem írja túl a jelenet, azaz nem törekszik mindenek felett álló coolságra, nem erőlködik a főhős badass mivoltának kihangsúlyozásával – teljesen természetesnek és hihetőnek hat az egész, és ettől olyan hatásos. Ezzel a pár oldallal a szerző többet mond el a karakterrel, mint sokan egy egész minisorozattal. Damian Couceiro pedig tökéletes partner a csaták és „hősi” pillanatok nem hivalkodó, de abszolút erőteljes ábrázolásában: képei realisztikusak, sötétek, karakterei markánsak, és az egész képi világról ordít a kor mocska, nyersessége és brutalitása. A fickó Conan rajzolónak is tökéletes lenne.
Star Wars: Dark Times #17 Történet: Mick Harrison Rajz: Douglas Wheatley Kiadó: Dark Horse Comics
Mick Harrison a képregény levelezőrovatának első bekezdését azzal tölti, hogy a késlekedésekért szabadkozik – jól teszi. A Blue Harvest című ötrészes sztorinak bizony csak most jelent meg az utolsó része, pedig az első még tavaly áprilisban (!) jött ki (a harmadik GeexKomixban volt szó róla…). Az efféle csúszások roppant bosszantóak tudnak lenni, főleg egy olyan, viszonylag egyszerű történet esetében, mint amilyenről most is szó van. A Dark Times ugyan egy remek sorozat (az érdem Douglas Wheatley szép, dinamikus, részletekben gazdag képi világáé, és a kellemesen visszafogott, stílusos színezésé is), és a Blue Harvest is simán megéri a pénzét, de akárhogy is nézzük, nem az a székbe szögező élmény, aminek elnézzük, hogy mire megérkezik a fináléja, már a kutya se emlékszik rá, hogy kezdődött. A sorozat most egyébként 2011-ig szabadságra megy, talán ennyi idő elég lesz Harrisonnak, hogy összekapja magát – nem ártana, mert tényleg a legjobb jelenleg futó Star Warsról van szó. A Dark Times ugyebár a harmadik epizód, A sith-ek bosszúja eseményei, azaz a Birodalom megszületése utáni időkben játszódik, és egy szökevény jedi lovag, Dass Jennir hányattatásairól mesél, a Blue Harvest pedig egy afféle fordulópont a karakter számára. Az eddigi részekben azon a kérdésen volt a hangsúly, hogy mihez kezd egy jedi a rend nélküli, sötét erők által uralt új világban, és miféle, saját alapelveit kompromittáló döntéseket kénytelen hozni az életben maradás érdekében – a téma roppant érdekes, és Harrison egy ideig rá is léptette Jennirt egy olyan izgalmas és riasztó útra, ahol hidegvérű gyilkosként is helyt kellett állnia. Az üzenet egyértelmű: e körülmények közt csak súlyos kompromisszumok árán lehetséges fennmaradni. Hősünk persze őrlődött kényszerű tettei miatt, de a Blue Harvest végére békére lel: nem békefenntartó többé, hanem béketeremtő. Vagyis mostantól utazgat majd a galaxisban, és kegyetlenül aprítja azokat, akik az ártatlanokon élősködnek (a korábbi sztorik következményeként különösen csúnyán tud nézni a rabszolga kereskedőkre). Azért remélem, azzal, hogy most rálelt a céljára (ezt Harrison nagyszerűen mutatja meg: Jennir új emberként, hosszú idő után először ismét kivont fénykarddal áll szemben ellenségeivel, másodpercekkel a végső csata előtt – amit már nem látunk, hiszen végkimenetele nyilvánvaló), még nem tűnik el a súlyos dilemmákra okot adó „szükség törvényt – illetve erkölcsöt – bont” motívum, merthogy a Dark Times összes aspektusa közül messze ez a legígéretesebb. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a Blue Harvest nagyjából úgy merít Kurosawa Yojimbójából, ahogy az első Star Wars film merített a Mester Rejtett erődjéből: a magányos hős megérkezik a két rivális banda által uralt városba, kijátssza őket egymás ellen, de végül lebukik, elverik, kishíján megölik, és ezután maga veszi kézbe a dolgokat, és számol le a gazemberekkel.
Unknown Soldier #20
Történet: Joshua Dysart Rajz: Alberto Ponticelli Kiadó: Vertigo Comics
Nagyon vegyes érzések kavarognak most bennem. Először is: ez a zseniális sorozat ehhez még csak hasonlóan gyenge füzetet sem köpött ki magából eddig, és bár ha kétévente csak egyszer csúszik be egy ilyen kevésbé sikerült sztori, akkor még bőven rendben vagyunk, de ha ez egy tendencia kezdete, akkor baj van. Másodszor viszont: mindemiatt talán már kár aggódni, mert a Vertigo úgy döntött, hogy lehúzza a rolót Joshua Dysart eddig szenzációs képregénye számára. A 25. rész lesz az utolsó. Most ide lehet képzelni egy hosszú, ízes, amolyan igazán jó, magyarosan változatos káromkodássorozatot. Alighanem furcsa, hogy ezek után kevés jót tudok mondani a sorozat legutóbbi számáról, de az aktuális (és mint említettem, első) hullámvölgyet leszámítva sajnos tényleg az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb szériájának kell búcsút mondanunk. Nade, a lényeg: a kétrészes A battle of little note záró epizódjában Moses üldözői elől menekül a pusztaságban, amikor rátalál egy szintén űzött, rettegő családra: egy anyára, és két gyermekére, akiknek egyike testi fogyatékkal él. Hajjaj. Érted, mi a bajom: Afrikában vagyunk, az egész képregény a fekete kontinens keservessége, fájdalmai, éhínsége, mészárlásai körül bonyolódik, szóval csupa kín, halál és szenvedés van mindenhol, és ennek tetejébe Dysart most még az arcunkba tol egy fogyatékos kisfiút, akinek ráadásul nemrég ölték meg az apját, és aki maga narrálja az egész sztorit. Mintha amúgy nem volna elég szar a helyzet. Ha már az író úgyis így belevetette magát a primitív érzelemkeltésbe és a pofátlan hatásvadászatba (ami eddig egyáltalán nem volt jellemző rá), akkor már végezhetett volna teljes munkát: az anyát mondjuk vakká, a másik kölyköt süketté, a teheneiket meg háromlábúakká tehette volna. Ezt leszámítva egyébként nem rossz a képregény a maga szimpla módján (Moses és az említett család egy sziklamagaslatról védi magát a támadó törzzsel szemben, Alberto Ponticelli mindig fantasztikus képein), csak ugye így, hogy tudjuk, a végéhez közeledik az egész, egy ilyen, a sorozatot meghatározó sztoriszálat nem érintő közjáték meglehetős elégedetlenséget és türelmetlenséget okoz. Merthogy 20 részen túl is egyértelmű, hogy Dysart még mindig az alapok lefektetésével volt elfoglalva, mielőtt közölték vele, hogy a címét elkaszálják – most meg hat rész van hátra, és ahelyett, hogy elkezdené elvarrni a szálakat, ilyen kis nyomorék gyerekekkel teli, teljesen jelentéktelen harccal pöcsöl (persze lehetséges, hogy mikor ezt írta, még nem tudta, mi lesz a sorozat sorsa). A következő szám pedig egy önálló sztori lesz, úgyhogy Dysartnak négy füzet marad, hogy lezárja Moses történetét – nem sok, de azt ígérte, hogy ennek ellenére az olvasóknak nem lesz hiányérzetük. Úgy legyen. Reménykedjünk, hogy az utolsó történet lesz olyan színvonalú, mint az eddigiek voltak, és nem érződik majd rajta a befejezési kényszer.
A vámpírok mindig is szerves részét képezték a fantasztikus irodalomnak, rengeteg alkotót ihlettek, akik néha hasonló, néha teljesen különböző módon interpretálták mindezt műveikben. A Nosferatun és Anne Rice klasszikusain át eljuthatunk a modern vámpírtörténetekig, ahol már egy jól kitaposott út áll a szerzők rendelkezésére és rajtuk múlik, hogyan használják ezt fel. Mindig megvan a hátulütője annak, ha valaki nagyon elrugaszkodik a hagyományoktól, hiszen az ilyen szerzeményeket, nehéz leerőszakolni a műértők torkán. Az ilyesfajta témában készülő alkotások mindig meg fogják osztani a nézőket, de ha megpróbálunk egy kicsit elvonatkoztatni és kevésbé konzervatívnak lenni, máris igazi gyöngyszemekre lelhetünk a modern alkotások között.
A True Blood Charlaine Harris nagysikerű kötetein alapul, és egy remek példája annak, miképpen lehet egy nagyszerű regényt tv-képernyőre vinni. Többek között ezen sorozatnál is érzékelhető, hogy az HBO feltámadt hamvaiból, amihez csak nyúlnak, arannyá válik a kezükben. Ezt a második reneszánszot erősíti az is, hogy nem csak rajongók népes táborára lelt a True Blood a kábeladó berkeiben, hanem 2008-2009-ben több díjat is besöpört, mint az Emmy és a Golden Globe, a kritikusok pedig zabálták, mint kedélyállapotfokozót szokás pszichedelikus koncertek előtt. A második évad végére, 4 millió nézőt számláló produkció nem véletlenül lett oly sikeres. Alan Ball, akinek olyan művek fűződnek a nevéhez, mint az Amerikai szépség vagy a Sírhant művek, nagyszerű módon nyúlt hozzá a már meglévő történethez és művészi magasságokba emelte a nézők képernyőhöz ragasztását. Gondolok itt a gondos odafigyeléssel kidolgozott cliffhangerek-re, amik mellett szinte lehetetlen elmenni. Magába szippant, nem enged, és amikor már úgy gondolod, neked semmi sem okozhat meglepetést, vesz a történet egy 180 fokos fordulatot, te pedig vakargathatod az állad, amíg ismét le nem nyugszanak a kedélyek.
A sztoriról röviden: japán tudósoknak szintetikus vért sikerült előállítaniuk, ami végre meghozta a lehetőséget a vámpíroknak, hogy több évezred múltán megmutassák magukat a nyilvánosságnak. Külön szakszervezetük van, embereik a kormányban és feltett szándékuk, hogy kivívják a teljes egyenjogúságot. A történet, egyLouisiana-ikisvárosban játszódik, Bon Temps-ban, ami önmagában megalapozza a déli, forró és fülledt atmoszféráját a sorozatnak. Főhősünk, Sookie Stackhouse (Anna Paquin), különleges képesség birtokában van, azonban ő sem tudja miért, hiszen ezen kívül nincs benne semmi különönleges. Egy kocsmában pincérnő, van egy idióta öccse, egy nap viszont fenekestül felfordul az élete azzal, hogy beleszeret egy vámpírba. Bill Compton (Stephen Moyer), aki egy 140 éves individualista vámpír, hasonló vonzalmat érez a lány iránt, ám az ilyesfajta kapcsolatok mindig is problémákat szültek.
A dolog persze nem ilyen egyszerű, rengeteg fogaskerék zakatol a háttérben és a történet nem is túl lassú, de nem is túl gyors folydogálásával, egyre kidolgozottabb univerzumban találjuk magunkat. A vámpírok mellett feltűnnek alakváltók, vérfarkasok, maenadok és kezd kibontakozni a vámpír konklávé is, lassan teljes képet kaphatunk, sajátos hierarchiájukról.
Az egyedi karakterek, a feszes történetvezetés, az itt-ott elejtett információmorzsákkal való játszadozás, mind-mind a sorozat nagyszerűsége mellett szólnak. A vér és az erotika naturalista megjelenítése, nem pusztán szenzációhajhász, de abban is biztos vagyok, hogy jelentős része van, a siker övezte sorozatban. Tipikusan olyan szórakozás ez, amit az HBO pofiljára találtak ki, mesterien ötvözve a nézők idegein való táncolást az egyéni karakterek drámájával. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok róni a sorozattal szemben, a kezdetben idegesítő akcentus, amellyel gondolom próbálták autentikusabbá tenni a sorozatot, de ehhez is hamar hozzá lehet szokni, a végén már fel sem tűnt. Amit még ki szerettem volna emelni az a főcím. Ennél profibb összevágással, ami ennyire visszaadta volna az adott sorozat hangulatát, nem nagyon lehet találkozni.
Nyári sorozat lévén, az év közbeni promózás, nagyon fontos, de a True Blood készítői még ezt is a tökélyre voltak képesek fejleszteni. A 3. évad premierjét megelőzően, poszterek, kisfilmek és trailerek garmadája látott napvilágot, remekül kihasználva ezzel, a napjainkban oly megszokott, hype effektust. A mostani évad, a múlt héten startolt, szerettem volna egy összegzővel kezdeni és becserkészni eme sorozatot a geekblog sűrűjébe, hamarosan pedig jelentkezem a harmadik évad első részének kritikájával.
Predators #1-2 Történet: Marc Andreyko, David Lapham Rajz: Guilherme Balbi, Gabriel Guzman Kiadó: Dark Horse Comics
Alig több mint két hét van hátra az Antal Nimród-Robert Rodriguez duó nevével fémjelzett új Predator filmig, és a marketinggépezet már zakatol is rendesen – illetve tényleg? Mert ahhoz képest, hogy nyakunkon a rasztafejű földönkívüliek következő vadászata, meglepően kicsi a felhajtás. De ami számunkra most a lényeg, hogy képregényes prequel azért készült hozzá, és annak ezen a héten már a második száma jelent meg (a mini amúgy négy részes, tehát még két füzet várható). A sorozatban két különálló történet fut, az egyik Laurence Fishbourne karakterére, Nolandre koncentrál (Welcome to the Jungle), a másik pedig Adrien Brody figurájára, Royce-ra (A Predatory Life).
Utóbbi ugyebár a film elején fog csak a predatorok vadászatra fenntartott bolygójára érkezni, úgyhogy a sci-fi rajongók számára ez a sztori nem tartogat sok csámcsognivalót. Zsoldos (anti)hősünk az afrikai dzsungel közepén készül kiiktatni egy kormányellenes lázadók uralta falut, amikor rájön, hogy a másik oldal is bérelt magának néhány amcsit, akik szeretnek baszomnagy fegyverekkel lófrálni a kezükben. Rémegyszerű kis sztoricska ez (talán ezért is jut rá részenként mindössze hat oldal – az egész együttvéve sem lesz több egy normál hosszúságú képregénynél), aminek egyetlen funkciója az, hogy eladja Royce karakterét „bad motherfuckernek”, akinek persze azért vannak elvei is. Pl. nem hajlandó csak úgy nőket és gyerekeket mészárolni. Nem, még pénzért sem. Elég nyilvánvaló, hogy merre tart a dolog: rendez egy kis vérfürdőt az ellenség sorai közt, a végén meg jól elrabolják, hogy elvigyék őt a vadászok bolygójára. Nabumm. A Welcome to the Jungle viszont már eleve a bolygón játszódik, hiszen tudjuk, hogy mire a film cselekménye kezdetét veszi, Noland már éveket húzott le ott. A történetet azonban egy friss érkező, Drake szempontjából ismerjük meg, aki azután akad össze Nolanddel, hogy társait a ragadozók már mind lekaszálták, és aki, napnál is világosabb, nem fogja megérni a film elejét. Ennek is csak annyi a haszna, hogy belénk plántálja, ez a Noland egy nagyon kemény csávó, igazi, tökös, gránátokat szaró, napalmot pisáló szuperkatona. Szóval nincs itt semmi igazán érdekes. Ugyan a képregény egyáltalán nem rossz, de a vak is látja, hogy abszolút nincs semmi létjogosultsága azon túl, hogy kapcsolt termék legyen egy remélhetőleg sikeres Predator filmhez. A rajzok is átlagosak, sőt, majdhogynem unalmasak, ráadásul a színészek megjelenítése is csak Brody esetében sikerült: a büdös életben nem jöttem volna rá magamtól, hogy a Welcome to the Jungle rejtélyes fekete bakája Laurence Fishbourne-re akar hasonlítani.
Batman #700
Történet: Grant Morrison Rajz: Tony Daniel, Frank Quitely, Scott Kolins, Andy Kubert, David Finch Kiadó: DC Comics
Batman tavaly volt 70 éves, most pedig a nevét viselő sorozat elérte a 700. számot. Erre az alkalomra természetesen valami nagy durranás kellett, és bár pár hónapja még sokan hihettük, hogy ez a nagy durranás magának Bruce Wayne-nek a visszatérése lesz, ez az esemény (ami a The Return of Bruce Wayne lapjain egyébként folyamatban van) említés szintjén is alig jelenik meg a jubileumi számban. Viszont ha Bruce nem is, Grant Morrison visszatért a címhez, ami azóta haldoklik, hogy… nos, egészen azóta, hogy 2006-ban először elkezdte írni. A pöcegödörből az utána, 2009-ben következett Judd Winick és Tony Daniels sem tudták kirángatni a képregényt (sőt), úgyhogy hosszú idő óta ez az első Batman füzet, ami igazán élvezetes (amellett, hogy persze messze van a tökéletességtől). És az élvezhetőséghez éppen hozzájárul az is, hogy Morrision egy minden jelenlegi történetszáltól független, saját lábán álló sztorit írt a jeles alkalomra – természetesen amolyan morrisonosan, úgyhogy tele kell lennie az egésznek az ezüstkorra való utalásokkal. Sőt, nem csak utalásokkal: a három részre bontott történet három címe (Yesterday, Today, Tomorrow) is egyértelmű teszi, hogy az író az időben kalandozik, egy-egy pillantást vetve a Sötét Lovag múltjára, jelenére és jövőjére, és összekötve azokat egy bonyolult, időutazást magában foglaló gyilkossággal. A három idősík egyben három különböző Batmant is jelent. A Yesterdayben természetesen még Bruce van a maszk alatt, és sidekickjével, Robinnal, épp legnagyobb ellenségeik, Joker, Macskanő, Rébusz, a Kalapos és Madárijesztő fogságában sínylődnek. Az író lubickol az ezüstkori hangulatban (amihez sajnos Tony Daniel önmagában egyébként roppant tetszetős rajzai túlságosan modernek): Batman székhez kötözve fenyegetőzik, hogy mindjárt szétpofoz mindenkit, Joker botcsinálta komikusként parádézik, és mindenki vígan kommentálja, hogy éppen mit és miért csinál. Morrison ügyesen sáfárkodik elődei stílusjegyeivel, az meg már más lapra tartozik, hogy személy szerint kezd nagyon alaposan kilenni a tököm a DC-t mostanság elborító nosztalgiahullámmal. A Today, amiben már az egykori Robin, Dick viseli a denevérálarcot, leginkább azért emlékezetes, mert Frank Quitely rajzolja, természetesen gyönyörűen – kár, hogy az utolsó pár oldalnál a sokkal kevésbé kompetens Scott Kolins helyettesíti. A Tomorrow-ban pedig Damien, a jelenlegi Robin lesz Batman, és személyiségéből adódóan sokkal brutálisabb, mint elődei (az, hogy egy összevert bűnözőt mutáns patkányok sorsára hagy, már némileg túlzás), de a show-t az új, jövőbeli Kétarc lopja el, nameg Adam Kubert, aki, Quitely ide vagy oda, rajzolóként a füzet legjavát nyújtja. Van még egy afféle epilógus is (And Tomorrow…), amiben egy-egy David Finch-féle oldalban nyerünk bepillantást távolabbi és/vagy párhuzamos jövők és Batmanek világába. A különböző korszakokon átívelő gyilkossági szál lényegében csak egy ürügy, hogy Morrison kiélhesse magát, de (ellentétben a The Return of Bruce Wayne-nel) szerencsére ezt úgy teszi, hogy az olvasó is jól szórakozik közben, nem csak ő. Az üzenet pedig (Batman mindig lesz, bármi történjék is) illő a jubileumi számhoz, még ha a karakterhez nem is feltétlenül (a DC sok-sok „öröklődő” szuperhősének sorába pont a Sötét Lovag nem tartozott bele – legalábbis az utóbbi időkig). És akárhogy is, az utolsó oldal sorával (még 700-at!) nem tudok vitatkozni.
Daytripper #7
Történet és rajz: Fábio Moon, Gabriel Bá Kiadó: Vertigo Comics
Az utóbbi hónapokban a világ internetes közösségének képregényrajongó tagjai azon morfondíroztak, hogy egész pontosan miről is akar szólni, mit is akar mondani az ikerpár Fábio Moon és Gabriel Bá tízrészes sorozata, a Daytripper. És ezt kapd ki: ez már a hetedik rész, és senkinek nincs róla fogalma még most sem. Ennek ellenére nem valami David Lynch vagy Richard Kelly-féle mindfuckra kell gondolni, bőven nem. A Daytripper minden egyes része egy teljesen kerek, egyértelmű, a nyílnál is egyenesebb sztorit mesél el. A trükk az, ahogy ezek az egyes részek kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanis mindegyik egy Brás de Oliva Domingos nevű, nekrológokat (majd, mint ebben a részben látjuk, könyveket) író férfiről szól, életének különböző szakaszaiban (a cím mindig a főszereplő aktuális életkorát jelöli), és mindegyik a halálával ér véget – legyen szó akár ostoba balesetről, akár sorsszerű csapásról, akár értelmetlen gyilkosságról. A nagy kérdés természetesen az, hogy Moon kihoz-e ebből valamit a sorozat végére, lesz-e valami megoldás, valami, ami megmagyarázza, és egyben indokolja ezt a koncepciót. Egy részem reméli, hogy igen, egy másik részem meg reméli, hogy nem. Előbbi lehetőségben a trivialitás veszélye rejlik (a tököm sem kíváncsi egy párhuzamos világokat iderángató magyarázatra), utóbbiban pedig az „akkor ez most mi volt?”-féle értetlenkedő pislogás. De ha sikerül egy kicsit eltekintenünk attól, hogy mint emberek, általában véve mindig, mindenre, pontosan klappoló magyarázatot várunk, akkor látni fogjuk, hogy a Daytripper egy fantasztikus képregény – Báék kurvára tudnak írni, na. Olyannyira, hogy az eddigi számok alapján ez a sorozat azon comicok közé fog tartozni, amiknek komoly irodalmi értéket szokás tulajdonítani. A testvérek nagyszerűen ragadnak meg hétköznapi élethelyzeteket, csodálatos érzékkel mutatnak be egy sor átlagembert, vagy, hogy a lehető legegyszerűbben fogalmazzak, a lehető legjobban kifejezve, hogy mitől is olyan zseniális a Daytripper: gyönyörűen mesélnek magáról az Életről. És ha valaki nagyon akar magyarázatot Brás sok-sok halálára, akkor egy rövid agyalás után biztos talál magának kielégítőt (pl. az író azt akarja kifejezni, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet), de még az is lehet, hogy végül kap valamit Báéktól is: most először tűnik ugyanis úgy, mintha az egyes füzeteket a főszereplőn kívül is összekötné valami. A hatodik részben Brás meg akarta keresni eltűnt barátját – és most, a hetedikben meg is teszi (bár a körülmények mások), méghozzá tragikus következményekkel. A rajz, akárcsak a sztori, lebilincselő. Bá és Moon képei elegánsak, ugyanakkor van bennük egy nagy adag lazaság és könnyedség is, a mimikák és gesztusok roppant kifejezőek, Dave Stewart színei pedig szokásosan hangulatosak. A Daytripper valami új, valami egyedi. Valami eredeti. Valami olyasmi, amiből nem hogy húsz, de egy hasonló sincs az amerikai piacon. Csiszolatlan gyémánt.
The Terminator 2029 #3
Történet: Zack Whedon Rajz: Andy MacDonald Kiadó: Dark Horse Comics
A harmadik résszel befejeződik a Dark Horse új terminatoros minisorozata, de mint az utolsó oldalon kiderül, csak azért, hogy utat adjon a szeptemberben induló második felvonásnak, ami The Terminator 1984 címmel fog futni. Már ez is azt engedi sejtetni, hogy az alkotók végül mégiscsak belepiszkálnak a filmek sztorivonalába is. És valóban: ennek a füzetnek a nagy része azzal telik el, hogy egy alaposan megöregedett Kyle Reese arról győzködi a főszereplőt, Bent, hogy annak idején John Connor visszaküldte őt 1984-be, hogy megvédje anyját, Sarah-t, és hogy a terminátorral vívott harc után először emberek, majd a Skynet hatalomátvételét követően gépek fogságában sínylődött egészen mostanáig, azaz 2029-ig (khm, nem egészen így emlékszem rá, de mindegy…). Ben persze eleinte nem hisz neki, de aztán Kyle képes bizonyítékkal szolgálni, és arra kéri barátját, hogy menjen vissza ’84-be, és fogságba esése után szabadítsa ki – már csak azért is, mert egykori fogvatartóinak nyilván nagy szerepük volt a Skynet létrehozásában. Kissé zavaros ennek a mininek a szerkezete. Az első két rész a gépek és az emberi ellenállás háborújáról szólt, aztán a második szám végén felbukkant az öreg Kyle, minek következtében mindez hirtelen lényegtelenné vált, és most úgy tűnik, mintha ez a három füzet csak egy prológus lenne egy másik sztorihoz, ami ősszel folytatódik majd. A dramaturgiai szempontból így jelentéktelenné vált jövőbeli küzdelem bemutatásának akkor lett volna értelme, ha a sorozatot olyanoknak is szánják, akik nem sokat tudnak a Terminator filmek világáról, de mivel a folytatás egyértelműen az első rész cselekményével fog érintkezni, nyilván nincs szó ilyesmiről. Whedon ráadásul elég primitív módon motiválja a főhősét. Ben eleinte nem akar visszautazni az időben, mert itt van neki szerelme, Paige – már ezen a ponton fájdalmasan nyilvánvaló, hogy az író hogyan tervezi megváltoztatni Ben terveit, és hiába reménykedünk benne, hogy valami más süljön ki a dologból, sajnos igazunk lesz. A barátnő meghal, hősünknek pedig nincs maradása, uzsgyi a múltba, hogy megakadályozza jelen minden tragédiáját. A szeretett nő kinyírása pusztán a főszereplő motiválásának céljából egy kicsit már alapból primitív húzás, de nagyon sok múlik a kivitelezésen. És az, hogy Paige a semmi közepén belefut egy random mászkáló terminátor öklébe, finoman szólva is pocsék megoldás. Mégis: kíváncsi leszek a folytatásra, érdekes lesz látni, hogy tudja Whedon úgy alakítani Ben szerepét az első film cselekményében, hogy az lényegében ne változzon semmit. A mérleg pozitív oldalát nyomja még Andy MacDonald hatásos, szimpatikus, az érzelmeket nagyszerűen kezelő, nem túl sötét, mégis kellően szikár képi világa is. Összességében mindez egy közepesre elég.
The Thanos Imperative #1 Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: Miguel Sepulveda Kiadó: Marvel Comics
Minden úgy kezdődött, hogy 2006-ban, amikor az egész amerikai képregényipar a Civil War csinnadrattájától volt hangos, csendben belopózott annak árnyékában egy másik marveles crossover, az Annihilation, ami a színvonalat tekintve úgy elkente Mark Millar egyébként pofás kis blockbusterének a száját, hogy öröm volt nézni. A Marvel addig sok éven át hanyagolt űrrészlege azóta új aranykorát éli, köszönhetően főleg a Dan Abnett – Andy Lanning duónak, akik a Nova és a Guardians of the Galaxy című sorozatuk lapjain szárnyaló fantáziával navigálnak a klasszikus szuperhős történetek és az esztelenül epikus űroperák izgalmas határvidékén. Ennek legújabb állomása a The Thanos Imperative, ami a legutóbbi crossoverből, a War of Kingsből nőtt ki. Annak fináléjában, az egymás ellen harcoló erők utolsó, monumentális összecsapása egy törést („The Fault”) eredményezett a tér és idő szövetében, és a főszereplők most ennek a levét készülnek meginni: a Fault túloldalán ugyanis egy másik univerzum van, amiben az Élet végképp győzedelmeskedett a Halál felett. És ez ugyan nem hangzik rosszul, de ha hozzátesszük, hogy az élet, egyfajta rákként, ott addig burjánzott, amíg be nem töltötte az egész mindenséget, és most, mindenféle csápos szörnyűségek formájában készül tovább terjedni a mi univerzumunkba… nos, ez már mindjárt nem hangzik olyan jól. És hogy hogy jön a képbe a címben szereplő Thanos, az őrült titán, akit nemezise, Drax még az említett Annihilation végén megölt? Először is úgy, hogy feltámad (aminek egyáltalán nem örül), másodszor pedig úgy, hogy ő a halál avatárja, azaz célpontja a halál nélküli világ lakóinak, és ezzel együtt fegyver hőseink kezében az utóbbiak ellen. A minisorozat első része felsorakoztatja egymással szemben az ellenségeket, meghúzza a frontvonalakat, és előrevetít egy (remélhetőleg) Annihilation nagyságú és intenzitású haddelhaddot – azt pedig már rég tudjuk, hogy ezek milyen nagyszerűen szoktak sikerülni ennek a duónak az értő kezei között. A füzet látványos, lendületes, és a Marvel galaktikus játszóterének összes jelenleg fontos karakterét magába foglalja, úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük túlzsúfoltnak a sztorit. Az egyetlen, amivel nem lehetünk teljesen elégedettek, az a képi világ: Miguel Sepulveda, noha láthatóan tehetséges iparos, nem képes olyan hatásosan és erőteljesen megragadni az esemény monumentalitását, mint a kiadó űrrészlegének már sokszor bizonyított alkotói (Andrea DiVito, Paul Pelletier, Tom Raney). Emellett a színezővel sem ment túl jól az együttműködés, ugyanis a karakterek körvonalai néha túlságosan markánsak, és egyfajta furcsa kifestő-hangulatot kölcsönöznek az egésznek. De mindent összegezve: pokoli jó szórakozásnak nézünk elébe.
Véget ért a Lost. Az elmúlt évtized kétségkívül legjelentősebb műfaji sorozata befejeződött. Ezt a gondolatot sokáig kell még ízlelgetnie a rajongóknak, mire igazán megbarátkoznak vele. Előbb azonban a finálén kell túltenniük magukat, amely éppen olyan lett, amilyen a sorozat maga: helyenként hatásvadász, korántsem zökkenőmentes, mitológiailag megfoghatatlan és borzongatóan drámai. Hogy mindez kielégítő lezárás-e, az attól függ, ki milyen szemmel nézte a sorozatot.
Ahogyan közeledtünk a záró epizód felé, vált számomra egyre nyilvánvalóbbá, hogy a rejtélyek másodlagos szerepet fognak játszani. A legégetőbb kérdésekre még időben megkaptuk a válaszokat, hogy az utolsó, bő másfél óra a karakterekre lehessen kihegyezve. Ezzel a gondolattal hamar azonosulni tudtam, hiszen a mitológiában hasonlóan gazdag Battlestar Galactica ugyanezt a megoldást választotta, és a Lost esetében is tartottam, hogy elsődlegesen a szereplőiről kell, hogy szóljon. Csakhogy túl sok olyan befoltozatlan hézag maradt, amelyeket nem tudok megbocsátani a készítőknek.
A Lost készítői, mikor túlnőttek rajtuk a saját maguk által feldobott misztikumlabdák, fogták magukat, és karakterdrámának deklarálták a sorozatukat. Abban bíztak, hogy ha ezt a felfogást erőltetik, akkor büntetlenül állíthatják a fantasztikumot a fantasztikum szolgálatába. Ott hibáztak, hogy a Lostban a rejtélyek és a karakterek gyakran külön úton jártak, az előbbiek nem az utóbbiak változását és fejlődését szolgálták.
Bár efféle prekoncepciók nélkül álltam neki a finálénak, amellett mégsem tudtam szó nélkül elmenni, hogy a legújabb mitológiai elemre, a Fénylő Lyukra végül semmilyen magyarázatot nem kaptunk. Ugyanolyan borzalmasan papírmasé MacGuffin lett, mint a Gyűrűk Ura Egy gyűrűje. Beszélik róla, hogy milyen gigászi ereje van, de számunkra ennek csupán a töredéke látszik.
Ráadásul ez sem volt konzekvens módon végigvezetve: korábban láttuk, ha egy ember bekerül a lyukba, akkor egy meglehetősen irritáló hangú füstgomolyag formájában távozik, amely nem kedveli a hamuval körbeszórt földterületeket. Erre később rácáfoltak, amikor Jack teste landolt odabent, majd különösebb élettani következmények nélkül bukkant elő újból a sziget egy másik pontján.
Elfogadom én, hogy a Fénylő Lyuk komplexebb entitás annál, mint hogy egy szalagos számítógép módjára rendre szmogot gyártson az emberinputból. A lyukról azonban lényegében semmit sem tudtunk meg a létezésén kívül, és így még a leginkább keményvonalas rajongóktól is komoly fan-wankinget igényel, hogy decens magyarázatot szolgáltassanak az összefüggéstelen funkcióira.
A fantasztikumot nem lehet egy vállrándítással elintézni. Hogy a zsáner szabályai követelik-e meg, vagy az emberi beidegződések, nem tudom, de nem lehet valamire azt mondani, hogy azért viselkedik így, mert természetfeletti. Nem kell, hogy hajmeresztő kvantumfizikai elméletekbe bocsátkozzanak, csak határozzák meg előre a jelenségek szabályszerűségeit, és ne a bűvészkalapjukból rántsák elő őket, amikor a sztori épp úgy kívánja. Ezt egy olyan produkció esetében, amely a premisszáját az ember és az emberen túli közötti feszültségre építi, becsapásnak hívják.
Lépjünk túl a fantasztikumon, elvégre ez egy karaktercentrikus finálé volt. Az úgynevezett flash-sideways, vagyis a tévesen alternatív valóságra hitt kitekintésünk volt lényegében az egész évad egyetlen olyan cselekményszála, amelyben valódi események történtek. Az egész koncepcióra adott magyarázat nekem összességében tetszett, de már szörnyűnek érzem kimondani, hogy ez is hazugságra és becsapásra épült, nem is beszélve az érdektelenségéről.
A történetben sosem az a fontos, hogy hova jutunk a végén, hanem az, hogy hogyan jutunk odáig. A flash-sidewaysről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy látszik valami értelmes kimenetele. Mivel az írók az utolsó pillanatig nem voltak hajlandók elárulni, hogy miről is szól ez a kitekintés, az évad legjobb szála elkerülhetetlenül ellaposodott. Nem lehet olyan karakterekbe bizalmat fektetni, akikről azt sem tudjuk, van-e céljuk, vagy léteznek-e egyáltalán.
Miután összeállt a kép, és kiderült, hogy minden azért történik velük, hogy átléphessenek a fizikai világbeli problémáikon, letehessék a horgonyaikat, amelyek ide kötik őket, az egész szezon értelmet nyert, de a kifordított narratívát ez még nem tette működőképessé.
Mindemellett az egész alternatív cselekmény azzal a képpel indított, hogy a sziget a tenger mélyén nyugszik, megközelíthetetlenül. Érthető, hiszen azt a tévhitet kellett bennünk elültetni, hogy ezen az idősíkon felrobbant Jack bombája. Csakhogy az nem derült ki, hogy a sziget Hurley vezetése alatt megsemmisült-e, így ez a feldobott labda megmaradt annak, ami: a néző arcul csapásának.
Ebben a metavalóságban a szereplők egy idealizált élethelyzetbe kerültek, amely elősegítette a felülemelkedésüket. Ehhez képest miért kerültek egyesek sokkal nehezebb, vagy egyszerűen teljesen más szituációba, mint amilyenben eredetileg éltek? Miért nem könnyítették meg a saját dolgukat a saját maguk által kreált fiktív világban? Hát mert a nézőnek azt kellett hinnie, hogy ez a bomba okozta párhuzamos univerzum.
A teljes sorozat legszebb karaktermomentumai, legerősebb alakításai mégis ezekhez a kitekintésekhez köthetők. A szerelmesek találkozásai hamar repetitívvé váltak (nem értem, hogy Sun és Jin számára miért most és miért így következett be az emlékdömping, miért nem történhetett volna egy korábbi epizódban), ezért Kate és Jack összeborulásánál már ásítoztam, de az érzelmi csúcspont minden bizonnyal Juliet és Sawyer közös jelenete volt.
Hasonlóan nedves tekintettel kísértem figyelemmel Ben és Locke beszélgetését a ravatalozó előtt. A sorozat két doyenje, Terry O’Quinn és Michael Emerson alakítása tette igazán hitelessé a megbocsátás pillanatát, nem a gyönge forgatókönyv, amely elfelejtett lehetőséget teremteni Ben számára, hogy jót cselekedjen a szigeten, és kiérdemelje a néző és Locke bocsánatát.
Minden színész a szokásosnál kiemelkedőbb teljesítményt nyújtott, de az epizód két meglepetésembere Matthew Fox és Jorge Garcia voltak. Garcia túl tudott lépni a karaktere skatulyáján, és roppantul megindítóan alakított, amikor Jack kinevezte Hurley-t vezetővé. Fox jelenetek egész sorában képes volt arra, hogy az arcán érzelmek sokaságát vegyítse, teljességgel el tudta velem feledtetni a megszokott bárgyú nézését.
A szigeten játszódó jelenetek a háttérbe szorultak, és a többségükről jobbnak is látom megfeledkezni. Locke és Jack végső konfliktusa dilettáns párbeszédekre épült, majd a crescendóját a nyolcvanas évekbeli akciókat és a távol-keleti szamurájfilmeket idéző képsorban érte el.
A deszaturált színvilág, a meredeken zuhogó eső, a hatásvadász zene, a lassított felvételek, a csalóka vágás és a késért folytatott tusakodás alapján nem tudtam eldönteni, egy Michael Bay-reklámot vagy egy B-mozit nézek-e. Lehet, hogy nem figyeltem eléggé, de az sem volt teljesen világos számomra, hogy egy olyan szigeten, amely hemzseg a fövenyes partszakaszoktól, miért egy sziklaszirt mellett horgonyozza le valaki a csónakját, illetve miért süt hét ágra a nap harminc másodperccel az évszázad vihara után.
Az írók jól választották ki, mely karakterek maradjanak a szigeten, és melyek távozzanak. Egyedüliként Desmond pontos szerepe nem tisztázódott bennem. Richard Alpert végső feloldása, hogy öregszik, nélkülözhetetlen volt, de szívesebben megnéztem volna, mit csinálnak ők a szigeten kívül, mint hogy huszonnyolc szerelmespár egymásra találását ismételjék előttem.
Carlton Cuse és Damon Lindelof biztonsági játékra vállalkoztak, mégis ellentmondásos finálét tettek le az asztalra. A huszonegyedik századra egyáltalán nem jellemzően – megkockáztatom, fantáziátlanul – totális happy enddel zárták a történetüket. A vallási felhangokat a Battlestar Galacticához hasonlóan obskúrus utalgatások szintjén tartották azzal, hogy a ravatalban elhelyezték az összes nagyobb vallás jelképét. Nem a természetfelettiben való hit fontossága volt a Lost végső kicsengése. Azt Ben példáján láttuk, mégis univerzálisan igaz minden szereplőre. A megváltás elnyerhető, csak hinni kell hozzá valamiben, és, ha lehet, bírni kell egy közösség támogatását.
Ülök a moziban, egy órája megy a Brooklyn mélyén, és az órámra való sűrű pillantások közepette azt kérdezem magamtól, mit tudtunk meg eddig. Richard Gere szenved, mert egy kiégett, öreg kopó, ráadásul igazi balfék, és a töke tele van a világgal. Don Cheadle szenved, mert beépített zsaruként szarrá ment az élete, és a töke tele van a világgal. Ethan Hawke szenved, mert a rendőri fizetésből nem tudja eltartani a családját, és a töke tele van a világgal. Mindenkinek a töke tele van a világgal, de egyébként senkivel nem történik semmi – pedig túl vagyunk a játékidő felén. Antoine Fuqua sokadszor bizonyítja, hogy egyfilmes rendező. A bő lére eresztett Brooklyn mélyén keretei közt rengeteget beszél, de a sok rizsa közt csak egyvalamit tud mondani: hogy szar az élet. Köszönjük, Mr. Fuqua.
Ahogy a Kiképzés, úgy a Brooklyn mélyén is a rendőri munka mocskába, legaljába kalauzolja el a nőt, aki persze tudja, hogy a témában úgysem fognak soha jobbat csinálni, mint a The Shield, de azért arra a klisédzsungelre, amibe itt kergetik, mégsem számít. Az élete egyik legpocsékabb alakítását nyújtó Gere rögtön az első jelenetében szenvedő arccal a szájába veszi a pisztolyát, majd sóhajtozva ledönt egy pohár whiskey-t. Én vagyok eltévedve, vagy tényleg ordas nagy sablon volt az alkoholista, öngyilkos hajlamú, kiégett zsaru karaktere már 20 évvel ezelőtt is? (A kérdés költői.) Ugyanez a „kifinomultság” jellemzi a film egészét, beleértve a színészi játékot. Ha Ethan Hawke dühös vagy elkeseredett, akkor muszáj ezt üvöltözve, hadonászva, és hevesen gesztikulálva adnia a néző tudtára. Fuqua ugyanis nem bízik sem a színészei adottságaiban, sem a közönsége intelligenciájában, és fogalma sincs arról a visszafogottságról, azokról a nüanszokról, amik ahhoz kellenek, hogy egy ilyen súlyosan (és főleg: erőltetetten) borongós atmoszférájú film ne váljon önmaga paródiájává.
A három történetszálból egyedül Don Cheadle-é élvezetes valamennyire, az ő karaktere az egyetlen, akit meg tudunk érteni, akivel hellyel-közzel képesek vagyunk azonosulni. Tudjuk, hol siklott ki az élete, értjük, miért hozza azokat a döntéseket, amiket, és nem utolsósorban, a bajtársiasság, a becsület, a barátság értékei hajtják előre a fim utolsó etapjában. (Más kérdés, hogy szerencsétlen Wesley Snipes figurájának egyetlen értelme, hogy bosszúba hajszolja Cheadle-t.) Ezzel szemben Gere egy unalmas, bután és összevissza motivált, kiégett roncs, ráadásul fogalmunk sincs róla, hogy miért az – csak azt tudjuk, hogy sajnálnunk kellene, mert más is döngeti a kurvát, akihez rendszeresen eljár. Az élet nagy tragédiái, ugyebár… Hawke karaktere meg olyan hülye, hogy képtelenség együtt érezni vele. Aki nem tudja eltartani háromgyerekes családját, az nem csinálja fel negyedszer is a feleségét. Aki veszélyes magánakcióra készül, hogy ellopja egy rakás gengszter pénzét, az nem csatolja le magáról a golyóálló mellényt, mielőtt elindul. Aki nem akarja, hogy kollégái megtalálják, az nem hagyja ott a mobilját az asztalán, mint valami intő jelet, pont amellett a papír mellett, amin jól láthatóan bekarikázta a célállomása címét.
A fináléban Fuqua persze összefonja a szálakat, de katarzis helyett félelmetesen giccses, tipikusan amerikai záróképet kapunk (avagy: a remény és megváltás mindig ott vár rád a sarkon, mindegy mekkora szarban gázolsz), előtte meg egy sor egészen kínos jelenetsort, amikben egy mindenféle egészséges visszafogottságra képtelen rendező metaforák segítségével igyekszik tanulságokat lenyomni a néző torkán. El lehet képzelni…
Cronenberg lassan húsz éve nem rendezett horrort, rajongói mégsem pártolnak el mellőle, ami jórészt a kanadai auteur kiszámíthatatlanságának köszönhető. Nemcsak témaválasztásai bizonyulnak érdekesnek, de az is, ahogy ezeket a látszólag teljesen különböző történeteket feldolgozza. Vajon aKarambol fetisiszta szoftpornó volt vagy apokaliptikus vízió? Az eXistenZ szatíra vagy médiakritika? Számos könyv próbálja megmagyarázni a hírhedt „Cronenberg-project”-et, a rendező életművét, és egyiknek sem sikerül: a filmjei lényege kicsúszik a kritikusok ujjai közül.
A History of Violence helyszíne szintén egyedi, legalább is cronenbergi szempontból: egy álmos, unalmas amerikai kisvárosban találjuk magunkat, az Egyesült Államok „heartland”-jének közepén, ahol soha semmi nagyszabású nem történik, és a lakóinak éppen ez kell. Tom Stallnak (Viggo Mortensen) is megfelel a középosztálybeli tespedés: ő a helyi étterem tulajdonosa, mindenki kedves ismerőse, két gyerek apja, aki húsz éve él boldog, (mert?) eseménytelen házasságban.
Csakhogy egyetlen este, sőt, néhány perc alatt kifordul tengelyéből a teljes léte: két mindenre elszánt bűnöző ki akarja rabolni az éttermet, és a jelek szerint az ott tartózkodókat is rövid úton eltennék láb alól. Tom reflexszerűen cselekszik, támad, és szó szerint kivégzi a rablógyilkosokat. Az országos média hírszárnyaira veszi a kisváros hősét, pedig Tom ezt szerette volna a legkevésbé.
Néhány nappal az éttermi mészárlás után egy feketébe öltözött, hátborzongató alak, Carl Fogarty (Ed Harris) sétál be Tom életébe. A félszemű férfi azt állítja, hogy Tom a kisváros lakói előtt elhallgatta személyazonosságát, és valójában egy volt gengszter, Joey Cusack, aki nem mellékesen Fogarty szemét is kikaparta egykor. Fogarty megpróbálja rávenni Tomot valódi személyisége újbóli elfoglalására, és a visszatérésre a nagyvárosba, bátyjához, Philadelphia gengszterfőnökéhez.
Bármelyik rendező egyszerű akciófilmet fabrikált volna a történetből, de Cronenberget a problémafelvetés érdekli. Mit akarunk az élettől, kik akarunk lenni, és a kettő egyesülése: kivé kell válnunk ahhoz, hogy elérjük, amit szeretnénk? Tom fia (Ashton Holmes), bár megpróbálja, képtelen beilleszkedni a kisvárosi miliőbe, annak ellenére, hogy a társadalmi elvárásokat és apja tanácsait ezek követésére egyaránt betartja. Csakhogy amikor kénytelen konfrontálódni a ténnyel, hogy apja az erőszak által válik hőssé, ráébred, hogy egyrészt Tom középosztálybeli kivetülése csak álca, valamint hogy az általános társadalmi morál szolgai követése valószinűlg mégsem a járandó út céljaink elérése érdekében (hogy Cronenberg szintén osztja ezt a vélekedést, azt maga sem rejtette soha véka alá.)
Az identitásválság kezelésében Cronenberg szintén mester, és a témát pl. Lynchnél (Lost Highway) sokkal okosabban viszi filmre. Fogarty nem tágít, állandóan Tom nyakára jár, mint egy kígyóbűvölő, úgy próbálja (fenyegetés, zsarolás segítségével) előhívni a férfi valódi énjét, amely a hurok szorulása okán lassan valóban megmutatkozik. Vajon tényleg csak pusztán reakció ez a krízisre, vagy az emberkígyó nagyon is boldog, hogy levetheti hamis bőrét? Cronenberg a társadalom által reánk kényszerített szerepek képmutató természetét kritizálja – a különböző álcák személyiségfacsaró hatását, amely alatt az igazi, a civilizáció által megvetett brutális én csak a lehetőségre vár. És amikor Tom (pontosabban akkor már Joey) visszatér az anyaméhbe (bátyja, akit William Hurt alakít, házának belseje vérvörös és kényelmes és hívogató és puha), akkor lesz csak igazán nyilvánvaló, miért illik bele a History of Violence a Cronenberg-projectbe…
Az erőszak kérdése, pontosabban az erőszak alkalmazásának kérdése a rendező filmjeiben még sosem került ennyire előtérbe. Tom csapdába kerül: ha nem folyamodik erőszakhoz, a szerettei bánják, ha viszont bepiszkolja a kezét, felfedi saját magát (több szempontból is.) Tudatosul benne, hogy mind fenevadak vagyunk, csakhogy a végső túlélés nem ezen múlik: a legfontosabb, hogy a kevés valóban fontos civilizációs értéket, szeretteink iránti törődésünket az ID-vel valamilyen egyensúlyba hozzuk. Az erőszak néha elkerülhetetlen, de nem mindig rossz. Használhatjuk elnyomásra vagy védelemre – és ez a legelemibb, ez dönt ember-voltunkról. A lényegünk, mélyen.
A harmadik epizódjánál jár a jelenleg futó drámák egyik legjobbika, a Breaking Bad új évadja. A hiteles drámát fekete humorral egyesítő sorozat rendületlenül a Kemény zsaruk-at megközelítő emberi mélységekbe taszítja a hőseit, miközben bámulatos látványvilággal és a televízió legjobb alakításaival kényezteti a nézőit. A bejegyzés belsejében spoileresen elemzem az eddig látottakat.
Mindenfajta történet mozgatórugója a karakterfejlődés – ezt az alaptézist forgatta fel Vince Gilligan és csapata azzal, hogy a Breaking Bad-ben a szereplői jellemének folyamatos degenerációját ábrázolják. Walt White elismert kutató is lehetett volna, de középosztálybeli kémiatanárrá csúszott le, akinek a gyönge személyiségét jól példázza, hogy kocsimosással igyekezett kiegészíteni a keresetét. A tartásának hiánya és a külső nyomás, a társadalmi frusztráció tehetnek arról, hogy bűnözővé vált.
Walt White a huszonegyedik század antihőse. Tony Soprano és Vic Mackey nyomdokain járva rombol maga körül egzisztenciákat, és süllyed olyan emberalatti szintre, ahonnan már lehetetlen a megváltás. Ő azonban nélkülözi azt a tudatosságot, pragmaticizmust, amellyel a hozzá hasonló karakterek rendelkeznek. Nincs egy vezérelve, legyen az a törvény szabad értelmezése, avagy atyai intelmek egy sorozatgyilkos számára, amelyek megóvnák őt az erkölcsi fertőbe süppedéstől.
A gonosztettekkel való szembenézésre Walt válasza az ignorancia. Hosszú ideig próbálta azzal legitimálni a tetteit, hogy mindent a családjáért tesz, de a harmadik évaddal túlléptünk ezen a ponton. Rég kicsúsztak az irányításából az események, de minden szörnyűség közül a repülőgép-szerencsétlenség lett az, amelyen nem tudta túltenni magát. Tisztában van azzal, hogy ő tehet 167 ártatlan ember haláláról, de ahogyan másoknak, úgy saját magának is hazudik, amikor a kormányt vádolja a katasztrófáért, és amikor megpróbálja kisebbíteni az esemény súlyosságát. A beszéde a tornateremben egyszerre gyomorszorítóan kínos és lenyűgöző, ahogyan a gerinctelenségig fajul a viselkedése.
Ettől kezdve Walt megállíthatatlanul rossz emberré válik. A saját lakásába az alagsoron át hatol be, egy olyan csapóajtón, amelyet maga eszkábált, kifejezve, hogy az emberi mélységei előtt egyre inkább leomlanak a korlátok. Később az egykori törődő és szerető családapa végső elkeseredésében már-már zaklatásig merészkedik, hogy visszaszerezze a feleségét. Erőszakossá és számítóvá válik, tudat alatt elismerve, hogy mivé változott.
Hasonló utat jár be Jesse Pinkman, Walt bűntársa. Az ő sorsa sokkal tragikusabb, hiszen a lealacsonyodását nem magának köszönheti. Könnyebb azonosulnunk vele, az ő veszteségét, Jane halálát inkább átérezzük, mégsem válik a történet pozitív hősévé. Mivel abban a hitben él, hogy miatta halt meg a barátnője, ezáltal a repülőgépek is miatta zuhantak le, megpróbál szembenézni a sötét oldalával. A rehabról úgy távozik, hogy elfogadta önnön romlottságát, nem próbál meg jobb emberré válni. Ellenkezőleg, úgy viselkedik, ahogy az egy gonosztevőtől elvárható. Alattomosan kijátssza a szülei kezéből a nagynénje házát, nem tudva, hogy ezzel az öccse álmát is tönkreteszi, akit egyedüliként szeretett a rokonai közül.
Walt szinte mindenkit magával ránt a lejtőn maga körül, beleértve a feleségét, Skylert is. Az asszony a könyvelői állásában vetemedik bűncselekményre azért, hogy a méltóságát megőrizze. Hamarosan nála is kockára kerül a saját tisztessége, amikor bosszúból lefekszik a főnökével, és innentől kezdve ugyanazt az értékvesztési folyamatot követhetjük nyomon, amelyet a férje is bejárt.
Az antihősök feleségei mindig fejfájást okoznak a sorozatkészítőknek. Nehéz érdekfeszítően tálalni azt a párkapcsolati válságot, amelybe azt követően kerülnek, hogy fény derül az élettársuk valódi énjére. A Dexter írói a könnyebb megoldást választották, a Kemény zsaruk pedig sosem tudta igazán, mit kezdjen Corinne Mackey-vel. Skyler a Breaking Badben a tehetetlen áldozat szerepéből kitörve erős egyéniséggé vált, a kettejük drámája szervesen illeszkedik a sorozat egészébe.
Az asszonyéhoz hasonló cipőben jár Hank, aki a munkahelyi stressz áldozata lett. A DEA-ügynök az évadok során a pojácáskodó Michael Chiklis-paródiából az egyik legizgalmasabb karakterré fejlődött, ő kezeli a legemberibben a gyilkosságokat, amelyekbe sodródott tettesként vagy szemtanúként. Mondanom sem kell, az ő sorsában is jelentős szerepet játszanak Walt tettei.
Ahogyan a Breaking Badet ismerjük, itt semmi sem fog olyan egyszerűen menni. Kapunk apró utalásokat arra, hogy minden visszatérhet a rendes kerékvágásba, és elkerülhető a totális katasztrófa, de az írók briliáns módon csavarják úgy a szálakat, hogy ezt ne legyen könnyű elérni. Walt ingadozik a lelkiismeret-furdalás és a tagadás között, Jesse-t a lelketlenné válás és a megbánás tépi – megkapóan tragikus az alakítása a harmadik részben, ahogyan Jane emlékének utolsó hangfoszlányához próbál ragaszkodni az elbitorolt, ürességtől kongó házban.
Eközben a tudtukon kívül manipulálnak a hőseink körül a náluk sokkal hatalmasabb erők. Walt azt sem veszi észre, hogy épp csak elkerüli a halál Tortuga brutális gyilkosainak képében. Gus Frings, a mérhetetlenül befolyásos dealer és a pitiánerségből feltörő ügyvéd, Saul Goodman tevékenysége a bizonyíték arra, hogy Walt túlságosan mélyre ásta be magát az alvilágba. Innen már nem lehet kiszállni következmények nélkül. Az évad elejénél járunk csupán, de Gilliganék komótos építkezése eddig mindig meghozta a gyümölcsét. Az ő nagyszerűségüket mutatja, hogy az eddigi kevés esemény ellenére is olyan elviselhetetlenül feszült drámát sikerült elérniük, amely nemhogy fenntartja, de fokozza is az érdeklődésünket olyan szereplők iránt, akiket egyáltalán nincs okunk kedvelni.
Végezetül kiemelem az elmúlt epizódok néhány emlékezetes pillanatát:
Jesse Pinkman elgondolkodtató mondata: "I'm the bad guy", amellyel öntudatlanul is megszólaltatta Walt lelkiismeretét.
A Kuzinok, azaz a két mexikói orgyilkos rezzenéstelen arca, amikor a hátuk mögött felrobban a teherautó.
Tio, azaz Mark Margolis bizarr módon humoros entrée-ja az Oiuja-táblás kommunikációval.
Bármelyik jelenet Skyler és Walt között, amelyekben Bryan Cranston folyamatosan lenyűgöz az apró rezdülésekkel a hangjában és a gesztusaiban.
A cikk szerzője vendégművész mifelénk, Köllő Killa kisasszony.
1939 furcsa év volt a magyar filmművészetben. A korábbi évekhez képest hirtelen kevesebb lett a vígjáték és pálfordulatként ömött a filmekből a gyilkosság, öngyilkosság, bűnügy, abortusz, nemi erőszak. A szexualitásról nem is beszélve. Bár Karády vetkőzős jelenete a Halálos tavasz-ban sokkolta a erkölcsbizottságot, A két lány az utcán abortusza, meg egyáltalán, André de Toth mind az öt filmje megtűrt, de visszhang és elismerés nélküli maradt ugyanabban az évben. Az, hogy a második világháború előszele mit hozott ki a filmkészítőkből és ennek később milyen következményei lettek mindenképp meghatározták a magyar és a világ filmtörténetét is. Például betiltottak filmeket, amik később kutlikusak lettek, vagy elhagyták az országot zseniális tehetségek. Tóth Endre például André de Toth néven világhírű lett.
A Két lány az utcán erősen kezd: egy laza intróban látjuk, ahogyan egy megesett lányt (Gyöngyi) becsap a vőlegénye, kitagad az apja, elmegy abortuszra, és munkát vállal zenészként egy éjszakai bárban. Aztán egy építkezésen egy fiatal parasztlány (Vica) kimerülésig dolgozik, majd túl kedvesen viszonyul az építészvezetőhöz, aki félreérti (?) és letámadja. A nemi erőszak elmarad, viszont Vica az utcára kerül. Ezen a ködös, szeles éjszakai estén találkozik Budapesten a két lány. Gyöngyi már megteremtett magának egy kétes exisztenciális hátteret az éjszakai zenéléssel, így magához veszi Vicát és elvetetett gyereke helyett nevelni kezdi.
A lányok nehéz, de boldog életét az teszi még boldogabbá, hogy - mintegy mesebeli csoda folytán - Gyöngyi pénzt kap otthonról. Szép házba költöznek, ahol titkolják korábbi kétes életüket és úrilányokként viselkednek. Közben a fiatal Vica beleszeret abba az építészbe, aki korábban meg akarta kettyinteni. Hidegrázós happy end a befejezés, mindenki eléri amire vágyott: Gyöngyi a nemzetközi karriert, Vica a szerelmes erőszaktevőt.
A közvetlenül a háború előtt készült filmben mindennapos problémaként jelenik meg az egyedüllét, cserbenhagyás, abortusz. A rendetlen, zsúfolt környezetet csoda folytán felváltja a könnyednek tűnő jólét. Ötvözi az álomvilágot a kegyetlen valósággal, mindezt erős képi világgal tárja elénk: a boldogság jelképe a letisztult környezet, egyenes vonalak, tágas terek, hosszú árnyékok. Ez a boldogság viszont minden pillanatában tele van szorongással. A Két lány az utcán-ban nincs egyetlen egy nyugodt pillanat sem. Ha a film tartalma szerint megnyugvás áll be a szereplők életében, akkor olyan szédítő képeket látunk, amitől azonnal hányingerünk lesz.
Érdekes, ahogyan a film elején a teherbe esett lánynak híre kél a világban: fokozódó zene alatt látjuk a fülekbe sugdosó asszonyokat, nevető öreg férfiakat, és közben félig áttetszően egy kongó harang látszik végig a képen. A pergő montázsnak egy zakatoló vonat képe vet véget: messze utazik a lány a híre elől. Amikor a film végére befut sikeres zenészként, ugyanezt a montázstechnikát használja Tóth annak megmutatására, hogy híre megy a világban. Szédítő volt az is, ez is. Tóth minden képe, minden utalása, de a humora is elképesztőn friss és nyers. Mindenkivel empatikus, mindenkin nevet, de ami a legfontosabb, nem maszatol, nem leplez és nem húzza az időt műizgalmakkal. Nem a félreértések alakítják a feszültséggel teli eseményeket, hanem az, hogy a problémák azonnal, vagy némi késleltetéssel kimondásra kerülnek. Megtudjuk, hogy a terhes Gyöngyi pasija másik nőt vesz el, 2 percen belül megtudja az egész család, majd az egész falu. Szóval kimondják a problémákat, és a feladat, hogy azokat azonnal meg kell oldani. Sokszor pedig a megoldás gyomorforgató.
Ez Tóth igazi erénye és zsenialitása: minden jelenete, minden felvetése, szituációja valódi és nyers. Hősei vállalják döntéseiket, nem gyötrődnek, folyamatosan megoldásokat találnak és haladnak előre. A konfliktusok abból adódnak, hogy a hősök döntései keresztezik, akadályozzák egymást. Történeteiről, dramaturgiájáról süt a türelmetlenség, süt a határozottság. Szókimondó hősei gyakran elbuknak, aztán újra felállnak, hogy ismét elbukhassanak.
A Két lány az utcán-ban Gyöngyit aggasztja, hogy pártfogoltja egy olyan emberbe szeretett bele, aki korábban megalázta. Próbálja megakadályozni (nyilvánosan, nem titokban, ettől Tóthos az egész), de nem megy, ezért egy idő után magával foglalkozik, a karrierjével, és hagyja, hogy a fiatalok döntsenek, ahogy akarnak. A pár összeházasodik, Vica álma teljesül: egy építészhez ment hozzá, akinek viszi az ebédet minden nap. Az utolsó képben pedig a félig kész házra menetelnek fel boldogan: minden gyönyörű, minden rendben van, de a néző azt várja, hogy ki esik le az erkélyről, ki löki le a házastársát és egyszerűen nem érti, hogyha ennek a filmnek pozitív a vége, akkor miért szédül ennyire. Ez a két csaj túl durva dolgokon ment keresztül ahhoz, hogy beteljesüljenek a vágyaik. És mert a kis parasztlány vágyai beteljesültével aggresszorához vált hasonlóvá.
Amikor a parasztlány találkozik a hajnali utcán a műszakból hazatérő zenészlánnyal, amikor kiderül, hogy ugyanabból a városból származnak, és amikor egy pillanatra elkomorodik az otthonából elűzött, megesett csaj, olyan kiábrándult cinizmussal és megvetéssel szól férfiakról, majd önmaga helyzetéről, ahogyan csak igazán nagy tragédiát átélt emberek szoktak. A két naivából a film végére megszületnek azok a nők, akiket később végzet asszonyaként aposztrofálnak a noirok. Főleg a nagyvilági hegedűművész Gyöngyi lesz ilyen: intelligens, visszafogott, és kiismerhetetlenül titokzatos a múltja, és tele van cinizmussal. A másik lány kapcsán pedig felmerül a kérdés, vajon mikor és melyik épülő ház oldaláról fogja leszédíteni férjét? Vagy vajon miért nézi mosolyogva azt, hogy asszonyokat kemény munkára fognak férje építkezésén - pont úgy, ahogyan őt is kínozták a film elején?
A későbbi termékeny noir-mester öt(!) filmet rendezett 1939-ben Magyarországon, aztán elhúzott Londonba Alexander Kordának segédkezni. Mind az öt film (hihetetlen számnak tűnik) a korban annyira progresszív volt, hogy sem az akkori nézők, sem a későbbi filmtörténészek nem tudtak mit kezdeni vele. Hálistennek a nagyvilági siker igazolta itthon mellőzött tehetségét, ideje lenne itthon is elkezdeni foglalkozni a munkásságával.
1348-ban, a szegénységtől és háborútól már amúgyis megtépázott Angliában tombol a pestis, ami lassan kiirtja csaknem fél Európát. De a fekete halálnak komoly vetélytársa akad az emberben lakó szörnyeteg személyében. Christopher Smith minden szempontból brutális filmje kényelmetlen látlelet egy sötét és kegyetlen korról, és főleg, az emberről, aki a nyomás alatt magasztos ideák zászlaját lobogtatva ereszti ki a gőzt, és pusztít, rombol, és öl közben, amerre jár. A járványt az emberek fele Isten büntetésének, a másik féle a Sátán machinációjának tudja be, a vallási fanatizmus minden formája gátak nélkül burjánzik. 
A Black Death azon filmek hosszú sorát gyarapítja, amik kimondják, hogy legyen szó akár pusztító járványról, akár tomboló szörnyetegről, magáról a Sátánról vagy földönkívüli agresszorokról, az igazi gonosz mindig maga az ember. Dario Poloni forgatókönyve (ez a második munkája, az első a Wilderness volt – az kettőből kettő) lassan, gondosan építi fel az ezeréves, de mindig aktuális tanulságot, miközben jó darabig úgy tűnik, a sztori pusztán egy középkori road movie, egy lehetséges természetfeletti szállal megfűszerezve. De a falubéli események zenitjét képező vérfürdő után a film váratlanul egy olyan befejezésre fut ki, ami az említett tanulságot duplán húzza alá, és kényelmetlen gondolatok közepette hagyja magára a nézőt. 
„Elsétálsz, ha meglátsz olyasvalakit közeledni, mint én.” Mondja a becsületes hajóskapitánynak egy illegális üzleteket bonyolító sötét alak Mexikóban. „De ha bajba kerülsz… te sem különbözöl mástól.” Tudja, miről beszél: ekkorra a családjáról gondoskodni kénytelen, komoly pénzszűkében lévő kapitány elvei már elhajlottak. És ennyi elég, hogy elinduljon egy veszélyes úton, amin csupa hazugság, sötétség, vér és gyilkosság várja – és talán halál. A „csak most az egyszer”, a „nincs más választásom”, és az „utána megváltoztatom az életem” mind olyan önigazolások, amik a jó szándékú, ártatlan embert előzékenyen vezetik oda, ahová soha nem kellene eljutnia: a film noir birodalmába. 
Harry Morgan (John Garfield egyik legjobb alakítása) abból él, hogy kis hajójával horgászokat utaztat a tengeren. Keresete éppen csak elég arra, hogy felesége és két kislánya feje fölött legyen tető, a tányérjukon pedig étel. De amikor egy utasa Mexikóban fizetés nélkül felszívódik, és a pénz nélkül még a kikötőt sem tudná elhagyni, kénytelen-kelletlen elvállalja egy csapat kínai Amerikába csempészését. A dolog azonban rosszul sül el, és Morgan önvédelemből agyonlövi megbízóját. A rendőrség a nyakára akaszkodik, az adósságok pedig lassan teljesen ellepik – felesége határozott kérése ellenére végül elvállal egy újabb, még veszélyesebb illegális munkát. 
De nem ő az egyetlen, akit bizonyítási vágy gyötör. Felesége, a csinos, de öregedő és szürkülő Lucy keserűen veszi tudomásul, hogy Morgan, ha csak mellékesen és futólag is, de szemet vetett egy fiatal, szőke lányra. Számára ez jelenti a címbeli „töréspontot” – új frizurával próbál éveket lefaragni a korából, olyan kétségbeesetten igyekszik felhívni magára gondokba merült férje figyelmét, mintha a világ sorsa múlna rajta. Közben a háttérben ott húzódik a több dialógusban is említett recesszió, és a sötét alakokkal és hullákkal szegélyezett film noirt keserű realizmust eregetve járja át a súlyos egzisztencialista dráma. 
Az inkább producerként és forgatókönyvíróként (meg persze Shu Qi egykori managereként) ismert Manfred Wong ezt a filmet nézte ki magának, mint kiindulási alapot a Bruce Lee 70. születésnapjára elkészítendő mozijához. Felkereste Robert Lee-t, a nagy Bruce öccsét, aki egyébként a 8 évig aktív The Thunderbirds zenekar alapító tagjaként a 60-as években saját jogán is sztár volt. Az ő és nővére, Phoebe Lee sztorijaiból készítette el a(z egyébként jócskán dramatizált) forgatókönyvet, ami érdekes módon nem a már sztár Bruce-ra koncentrál, hanem a fiatal éveibe vezeti be a nézőt, a születésétől kezdve egészen 19 éves koráig, az USA-ba költözéséig.
A sztori egyes részeit minden bizonnyal ismerik a Bruce fanatikusok. Az első pár percben kiderül, miért született San Francisco-ban, miért kapta a nevét, majd a későbbiek során természetesen kibontják azt is, hogyan lett már gyerekkorában filmsztár. Ez utóbbi persze nem lehetett túl bonyolult, elvégre apja, Lee Hoi-Chuen a kantoni opera egyik nagy alakja volt, valamint jópár filmben is játszott. Megtudhatjuk továbbá azt is, mit vallott a barátságról, milyen a családi háttere (egyúttal bepillantást nyerhetünk egy tradícionális kínai család hétköznapjaiba), valamint vérbeli drámához méltóan a szerelmeibe és csalódásaiba is belepillanthatunk. Ezzel kapcsolatban némi csalódásra adhat okot, hogy ahhoz, hogy a drámát előtérbe tudják helyezni, meglehetősen idealizált, kisarkított jellemű baráti kört kapott. Tovább növelheti a keserű szájízt az is, hogy ezúttal sem tudtak elvonatkoztatni a külföldiek ellenséges ábrázolásától, a japánok természetesen ördögiek, a britek meg korruptak és lenézik a helyieket.
Érdekes módon nekem végig olyan érzésem volt a film közben, hogy tökéletesen működne az egész Bruce Lee nélkül is, a konkrét életrajzi elemeket leszámítva bármelyik akkori fiatal története lehetne. Egyrészt hiába játszik jól Aarif Lee (aki úgy látszik, ideális alany a régi korok megidézésére, eddig csak ilyen filmekben szerepelt), valahogy nem meggyőző, mint Bruce, viszont mint 50-es évekbeli, rock’n roll rajongó fiatal nagymenő, annál inkább (két nagy táncjelenet is színesíti a látottakat). Másrészt elég nagy hangsúlyt fektettek a korabeli híres hongkongi filmek megidézésére, jópár akkori sztár „megjelenik”, valamint néhány legendás jelenet újraforgatására is sor került. Ez a szál szintén a sztori legerősebb elemeinek egyike, még a forgatások kulisszái mögé is bepillantást nyerhetünk.
Természetesen azért a bunyó sem maradhatott ki teljesen, amit a fentebb már említett kevéske wing chun mellett egy brit rivális (Alex Yen) elleni többmenetes csata fémjelez. Az akciókoreográfus, Chin Kar Lok viszonylag nehéz feladatot kapott, hiszen a mai fiatal HK sztárokhoz hasonlóan Aarif is elsősorban énekes és színész, így egy képzetlen emberből kellett kihoznia mindazt, amit lehetett. Ennek megfelelően összefüggő koreográfia kevés van, inkább a gyakori vágásokkal és a szuperközelikkel igyekeznek a hatást fokozni, viszont cserébe nincs se huzaltechnika, se számítógépes grafikával tuningolt pillanat. A legjobb egyértelműen az utolsó csata a brit riválissal, ahol már nem a box kötött szabályai szerint mérkőznek, hanem ki-ki ahogy tud alapon. Ott még a Way of the Dragon Chuck Norris elleni csatája is megidéződik egy kicsit (egyébként a film során itt-ott van néhány elejtett mondat, ami jópofa áthallás Bruce későbbi pályájára vonatkozóan). Ügyes!
Manfred Wong és Yip Wai Man tehát feladta a leckét a pusztán a bunyót szem előtt tartó konkurrenciának, filmjükkel megmutatták, hogy a harcos mellett az embert is lazán bele lehet csempészni egy grandiózusabb produkcióba. Kíváncsi leszek, lesz-e mindennek hatása Donnie Yen és társai filmjeire (egyébként gyaníthatóan nem), valamint merem remélni, hogy a páros folytatja a történetet, hiszen még legalább két részre való sztori biztos, hogy hátra van (Bruce amerikai évei és Bruce a sztár, bár a jogokat nehéz lesz megszerezniük). A 2010-es HK felhozatal egyik legjobbját már így is összehozták, de borítékolható, hogy egy kungfu mester életét bemutató, gyakorlatilag kungfumentes film nem mindenki tetszését fogja elnyerni.
Amerikai sportdráma az amerikai álom megvalósításáról – nincs még egy téma, ami olyan unalmas lenne, mint ez. Tele a padlás az olyan giccses önmegvalósító mozikkal, mint A remény bajnoka (émelygés) és A szív bajnokai (okádás), és nehéz elképzelni, hogy lehet még bármi újat mutatni e téren. Ráadásul a The Fighternek (akárcsak legtöbb hasonszőrű társának) kényelmes ürügye van arra, hogy egyáltalán ne kelljen eredetinek lennie: igaz történet alapján készült. Csakhogy a rendezői székben ezúttal nem Ron Howard ült, hanem David O. Russell, róla meg tudjuk, hogy nem szereti kivenni a részét a konvencionális filmkészítésből. Így az ír bokszoló, Micky Ward történetében egészen máshová kerülnek a hangsúlyok, mint arra számítanánk – szerencsére. 
A The Fighterben a boksz másodlagos – szólhatna bármilyen egyéb sportról, a lényeg az, hogy mi játszódik le a karakterekben, és mi játszódik le közöttük. A realisztikusan megrendezett mérkőzések szinte elenyésző részét teszik ki a filmnek, a finálét leszámítva a bokszmeccsek alig néhány percet vesznek el a játékidőből. David O. Russell fő érdeme az, hogy a filmet megtartotta nyersnek és naturálisnak, dacára annak, hogy a történetre mindenféle giccsel és szentimentalizmussal fenyegető címkét lehet ragasztani, úgymint „amerikai álom”, „önmegvalósítás” és „megváltás”. De a film sosem célozza meg direkt a néző könnycsatornáit. Emellett a Russellre jellemző vizuális virtuozitást is hiába keressük a filmben, a rendező letisztult, sallangmentes stílussal igazodik a sztori kisrealizmusához (ld. még: Darren Aronofsky – A pankrátor). Mert ha van egy jól működő, emberi történted, és tudsz mesélni, akkor nincs szükséged trükkökre. Ezt a rendezői alázatot páran eltanulhatnák tőle odaát. 
A 70-es évek sok-sok filmtörténeti érdekességet és jópár új, ám mára szinte elfeledett műfajt is kitermeltek magukból a Távol-keleten. Az egyik leginkább legendássá vált zsáner ezek közül a Nikkatsu filmstúdió próbálkozása volt az amerikai filmek és a tévé egyidejű elterjedésének hatásait ellen tett lépésként. A hamarosan csak Nikkatsu Roman Porn névvel emlegetett filmek kezdetben „csak” negyedóránként legalább 1 szexjelenetet, a későbbiek során egyre elvetemültebb perverziókat is tartalmaztak. A több stúdió által is átvett, ma már csak pinku néven emlegetett stílus mára nagyon sokat vesztett a színvonalából és talán senki se gondolta volna, hogy pont 2010-ben és pont Koreában készül el egy olyan produkció, ami néhány elemében felér a legendás japán elődökhöz.
A Natali szerencsére egyik fentebb felsorolt produkcióval sem rokonítható, nyoma sincs benne se könnyedségnek, se pajzánságnak, valójában egy sima, közepes melodráma, amit jócskán megvadítottak a művészien fényképezett szexjelenetekkel. Igazi populista húzásként még 3D-s változat is készült belőle, amit úgy reklámoztak be, hogy az első koreai 3D produkció, nem is beszélve arról, hogy az első 3D-s erotikus mozi. Érdekes és jó üzleti érzékre valló ötlet térhatásban melleket mutogatni, főleg egy olyan országban, ahol amúgy a pornó(gyártás) be van tiltva. A box office statisztikák szerint be is jött az ötlet, mintegy 94 000 néző váltott rá jegyet 3 hét alatt.
A mostanában igen elterjedt trendektől eltérően, meglepő módon nem egy elsőfilmes rendező próbálkozásáról van szó, hiszen a Natali a jó nevű Joo Kyeong-joong már (kapaszkodjon meg mindenki!) második rendezése (az első az A Little Monk volt még 2002-ben). Egyébként a direktori székben nem nagyon lehet kritizálni a munkáját, a forgatókönyv elkészítésében viszont hiába segédkezett neki még Kim Wook is, ketten együtt sem tudtak kihozni egy olyan történetet, aminek a fordulatait ne lehetne előre könnyedén kitalálni, ráadásul Natali sorsa ugyanúgy alakul, mint az átlagos hősnőké a többi tökegyforma koreai melodrámában. Pedig igyekeztek amennyire tőlük tellett, még a Rashomon-hatást is bevetették, de ez is kevés volt ahhoz, hogy bármiféle meglepetést tudjanak okozni.
Még mielőtt azonban mindenki rohanna „megrendelni” a filmet, nem árt megjegyezni, hogy akárcsak a túlhype-olt, véres thrillerek esetében, úgy a Natali-ban is jópár érthetetlen baki található meg. A forgatókönyv gyenge fordulatairól már volt szó, azonban maga az alap szituáció is eléggé hiteltelen. Hogyan fordulhat elő, hogy egy, a tökéletes női szépséget kereső szobrász egy olyan modellt istenít, akinek legalább annyira műviek a mellei, mint a filmbeli szexjelenetek? Teljesen kiábrándító, az ötletadó Nikkatsu filmekben ilyen nem fordulhatott elő... A korábban már jópár ismertebb filmben látható Yeon-woo Hyeon-jin (pl. Marathon, Love Me Not, Miss Gold Digger) nagyon rossz választás volt Natali szerepére, legközelebb kérnénk Bae Doo-na kisasszonyt, ő az Air Doll-ban minden téren eredetinek látszott. A másik női szereplő, a 30-as évei közepén járó Kim Gi-yeon nem rossz, de mivel csak töltelék karakter, így keveset látható.
Egy olyan széria harmadik évada zárult nemrég, amelyet furcsa kettősség jellemez. A motoros vagányok krónikája hálistennek egyre nagyobb népszerűségnek örvend, ugyanakkor a kritikusok elismerését is képes volt kivívni. Míg a hajdani érában talált volna magának méltó ellenfelet (The Wire, The Shield), addig a mostani felhozatalról már nem mondható el ugyanez. Félelmetes, hogy Kurt Sutter milyen sebészi pontossággal végzi a dolgát, ami olyan sokrétű és mindent magában foglaló, hogy látatlanban is folyamatosan a kalapomat emelgetem. Már-már mániákus megszállottsággal, istentelen odaadással és rengeteg szenvedéllyel készíti alkotását – nekünk pedig nincs más dolgunk, mint leülni és élvezni. 
Míg Belfast városában dúl az IRA-n és a klubon belüli csendes háború, addig Charmingban, az óceán túloldaláról próbálja Agent Fucking Stahl irányítani a történéseket. A naiv kurva talán a legellenszenvesebb karakter, akivel volt szerencsém találkozni az általam nézett sorozatok kapcsán. Kezdetben arra gondolhatnánk, hogy saját hazugságaiba fog belefulladni, de ahogy haladunk a történettel, egyre inkább az kezd tudatosulni bennünk, hogy ez a nő kikezdhetetlen, számára minden összejön és nincs remény arra, hogy kicsinálják. A végén persze erre is megkapjuk a cáfolatot és az utolsó rész egyik legjobb – ha nem a legeslegjobb – jelenetete, amikor Opie Stahl arcába vágja, ami az első évadtól fogva a nyelve hegyén volt – „Ő is ezt érezte”.
A kérdés: hogyan tovább. A börtön egy újabb egzotikus helyszínt jelentene, újabb konfliktusokat és eddig nem látott problémákat. A Jax apja által írt levelek ismét megingathatják, az amúgy sem sziklaszilárd Jax-et, ami ismét az elkerülhetetlen káosz szélére sodorja SAMCRO-t. Clay és Gemma keménykezű irányítása és folytonos manipulációja nem tarthat majd soká, és mikor Jax kezébe kerül a döntés joga, megvan rá az esély, hogy teljesen más irányt vegyen a Sons of Anarchy élete. Véleményem szerint kettő, maximum három évad van még a szériában, ami bőven elegendő az összes szál elvarrására és egy kerek, lezárt történet manifesztálódására. 
A film noir és a pályafutása nagy részében a bűn témáját boncolgató Alfred Hitchcock összepárosítása teljesen evidensnek tűnik, ám nyilván oka van annak, hogy ebben a műfajban, viszonylag sok próbálkozása ellenére, csupán egyszer sikerült maradandót alkotnia (Idegnek a vonaton). És az ok egyszerű: Hitchcock a suspense mestere volt, de a film noir jóval több, mint „csak” suspense. A film noir az erkölcsi vákuumról szól, az ellenállhatatlan, romba döntő vágyról, az emberben lakó gonoszról, a világ mocskosságáról, a hatalmas szürkeségről, ami a leginkább csak elméletben létező fehér és fekete közt húzódik. Márpedig Hitchcock legtöbb filmje (ideértve a nagy klasszikusokat is) inkább egy adott, briliáns módon kidolgozott szituációra épül, és nem annyira az emberekre, akik belekeverednek. Így a lélek mélyén kutakodni igyekvő Meggyónomnak pont a legizgalmasabb, legérdekesebb aspektusa marad kiaknázatlan: az emberi tényező. 
Ellenben a képi és zenei kivitelezés első osztályú: Robert Burks, aki a rendező állandó operatőre volt az ’50-es évektől, pályafutásának egyik legelegánsabb, legkifejezőbb, igazi noir-esszenciaként értékelhető munkáját tette le az asztalra. A néző arcába tolt Krisztus szobrok hatását persze ő sem tudta visszafogottabbá tenni, de a látszólag nyugodt és letisztult képeken el-eluralkodó súlyos sötétség, a hosszú árnyékok és az éppen elkapott mimikák (mint a gyónás utáni reggeli jelenetében) tökéletes leképezései a felszín alatt háborgó érzelmeknek, az első két jelenet (Keller hazatérése és gyónása) vizualitása pedig egyenesen lehengerlő. Ugyanez a kifejezőerő a fő erénye Dimitri Tiomkin zenéjének is – a komponista, némileg félretéve saját, főleg westernekben kamatoztatott masszív motívumait, lágy hegedűvel zengett gyönyörűen, ugyanakkor (bal)sejtelmesen romantikus dallamokat. Zenéje sokkal többet elmond a Loganban dúló érzelmi viharokról, mint Montgomery Clift alakítása vagy a forgatókönyv. 
2092-t írunk. Nemo Nobody (Jared Leto) 118 éves. Ő áll a figyelem középpontjában világszerte, bármilyen jelentéktelennek is tűnik kezdetben. Mégis, minden figyelem ellenére végtelenül magányos. Egyedül van, mivel ő az egyetlen ember, akit nem telomerizáltak. Halandó a halhatatlanok között.
A film a jövőben indít. Egy pszichiáter faggatja az öregre maszkírozott Jared Letó-t életéről. Később egy riporter látogatja meg, aki ugyancsak tapasztalatairól kérdezi az urat. Nemo Nobody rekedtes hangon elmesélt történetei kezdetben zavarosak, később teljes ellentmondásba fulladnak. Mintha több ember életét követnénk nyomon. A kilencéves Nemo válaszút elé érkezik, amikor apja és anyja úgy döntenek hogy külön folytatják életüket. A szülők azok, akik ez elé az embertelen, egy gyermeki elme számára már-már felfoghatatlan döntés elé állítják hősünket Az anyjával vagy az apjával maradjon, viselve a választás minden következményét. Alternatívák tömkelege tárul az ifjú Nemo elé, akinek döntenie kell, miközben mérlegel. 
A film egészen a végéig zavaros, miközben nem hagyja nyugton a nézőt, bekúszik a bőre alá, így késztetve őt gondolkodásra. Apró döntéseink meghatározó voltának kiemelése egyáltalán nem egyedi ötlet. A Pillangó effektus juthat azonnal eszünkbe, amivel a Mr. Nobody is foglalkozik, bár az általa felvázolt magyarázat sokkal árnyaltabb, kevésbé didaktikus. A kvantumfizikai felvetések, a negyedik dimenzióként bemutatott idő illetve ezen dimenziók kibővítése miatt talán a Donnie Darko-val állítható párhuzamba leginkább. Ezenkívül, ha narratíva szempontjából vizsgáljuk meg, inkább a Nagy Hal ugorhat be. 
Egy komoly ember
A lány, aki a tűzzel játszott
Social Network
Brian Michael Bendist gyakran érte az a kritika, hogy nem tud igazi Bosszú Angyalai történeteket írni, hogy az ő képregényei (a minőségtől függetlenül) egészen más stílusúak és hangulatúak, mint az itthon is megjelent Káosz című crossover előttiek. Hogy ez mennyire igaz, és hogy ha igaz, akkor mennyire probléma, most nem tartozik ide – most az tartozik ide, hogy a Siege után újraindult Bosszú Angyalai első történetének végeztével Bendis bizonyítja, hogy de, nagyon is tud abszolút klasszikus stílusú szuperhős csihipuhit írni – és nagyon is jól. Ez a sztori magában foglal mindent, amiért az ilyen jellegű képregényeket szeretik az olvasók. Nemes, elszánt hősök és hatalmas gonoszok, grandiózus, térben és időben ugráló cselekmény, és persze a világvége, a totális pusztulás veszélye. A történet lényege, hogy Kang és Ultron jövőbeli háborújába az egész tér-idő kontinuum beleremeg, és totális katasztrófával fenyegeti az egész univerzumot. A Bosszú Angyalainak egyrészt a jövőbe kell utazniuk, hogy meggyőzzék a megalomániás Ultront, hogy hagyja legyőzni magát, mielőtt a harcokba az egész mindenség belenyikkan, másrészt a jelenben kell gátat vetniük a felhasadt tér-idő szövetből érkező mindenféle fenyegetéseknek. Először is, fontos megjegyezni, hogy füzetformátumban a sztori közel sem működik olyan jól, mint kellene neki – Bendis ritkán tud sok szereplőt úgy mozgatni, hogy a cselekmény menete megfeleljen a hónapról-hónapra megjelenő 24 oldalas comic követelményeinek. Havi bontásban olvasva az Avengers így szétesőnek, elaprózottnak tűnhet. De ha leülsz, és egyben végigolvasod a hat füzetet (avagy a majdan megjelenő kötetet), akkor kapsz egy olyan pofátlanul epikus, szédületesen sodró lendületű, monstre szuperhőscomicot, hogy szemed-szád eláll tőle. Már az is egy remek megoldás, ahogy a végén visszakanyarodik az első rész elejéhez, és ezzel nem csak keretbe zárja a hat részt, hanem teljesen megváltoztatja néhány karakterrel kapcsolatos álláspontunkat, az pedig egyenesen mesteri, ahogy összeköti a különböző karaktereket, csoportokat és érdekeket, és nem erőltet bele a végére egy marhanagy szuperhősbunyót, hanem hagyja, hogy a történet a maga módján, szépen kifusson. Sőt, még azt is megteheti, hogy puszta közjátékként (!) ideiglenesen behoz a képbe egy olyan gonoszt, mint Apokalypse. A karaktereket mindeközben nagyszerűen írja. Természetesen nem jut elegendő idő mindenkire, de ez egy lendületes akcióképregénynél már csak így van. Viszont olykor elég egyetlen panel, és néhány sor, hogy a lényegénél ragadjon meg egy-egy figurát. Pl. amikor Ultron felszólítja Rozsomákot, hogy húzza vissza a karmait, majd részletesen, hosszan ecseteli neki, hogy miért nem tudna amúgysem kárt tenni benne velük. Mire a kanadai mutáns csak rámordul, hogy akkor ne aggódjon miattuk. Iszonyú jól megírt comic. És iszonyú jól megrajzolt. John Romita Jr. alighanem elérte karrierje mélypontját a World War Hulkkal, de alaposan elszállt stílusát azóta sikerült visszaterelnie élvezhető keretek közé – sőt. Vonásai nyersek, mégis elegánsak, és határozottan tudja, hogyan kell életre hívni egy jelenetet, hogyan kell változtatni a panelek méretét, elhelyezkedését és látószögét a maximális hatás érdekében. Nem hittem volna – de szinte tökéletes párost alkotnak Bendisszel. 
A tököm tele van Bruce Wayne halálával és visszatérésével. Az egész koncepció eleve elhibázott, és ami még rosszabb, hogy csupa unalmas halandzsát sikerült csak kihozni belőle – bár az egész Batman franchise amúgyis padlón van, mióta Grant Morrison ráerőltette az agymenéseit (na jó, a Batman and Robin kivétel, az többnyire még mindig élvezetes, bár már rég nem mozog az sem azon a magas színvonalon, mint tavalyi indulásakor). Úgyhogy már nagyon hiányzott egy igazi, ötletes, intenzív, időutazásos-feltámadásos-szappanoperás-világvégés bullshit nélküli, klasszikus Batman történet. David Hine pedig pontosan ilyet szállított a most véget ért, négyrészes Impostorsszal. A sztori onnan indult, hogy a városban feltűntek, és egyre gyarapodtak, majd erőszakosabbá váltak a bohócruhákba öltözött Joker-imposztorok – Gotham többi polgárának reakciója azonban nem marad el, és tömegével kezdtek megjelenni az ellenük harcoló Batman-imposztorok. A két frakció pár hét leforgása alatt valóságos hadszíntérré változtatta a várost – és mindennek középpontjában egy meghasadt elméjű ember állt, aki évekkel korábban ártatlanul szenvedő kívülállóként bonyolódott bele Batman és Joker egyik összecsapásába. Winslow Heath karaktere alighanem a legjobb és legeredetibb gonosz, akit az utóbbi jónéhány évben akár a Marvel akár a DC kiizzadt magából. Rég találkoztam ilyen tragikus, de egyáltalán nem erőltetett, jól átgondolt, kreatív háttértörténettel, és Hine mindennek a következményeit is fantasztikusan jól írja meg. A négy rész alatt lassan, fokozatosan szabadul el a pokol Gothamben, jól látható az a folyamat, ami során a kezdeti kis konfliktusok lassan mindent felemésztő háborúvá fajulnak, a kontraszt a szinte ártatlan bohócruhás pajkosságok és az egész várost pokoljárásra kényszerítő káosz közt lehengerlő. A finálé kétoldalas csúcspontja, amiben Batman és Heath állnak az egymással harcoló sok száz bőregér és Joker imposztor gyűrűjében, felejthetetlen. Így kell felépíteni egy történetet, így kell kiaknázni egy jó ötlet lehetőségeit – az Impostors azon ritka szuperhősképregények egyike, amikben az író az összes feldobott labdát hibátlanul lecsapja. Na jó, talán egyet kivéve: az egész imposztor-témára rá lehetett volna húzni még egy réteget azzal, hogy kidomborítják, Dick viseli a denevérgúnyát, nem pedig a még mindig visszatérőben lévő Bruce – azaz maga Batman is egyfajta imposztor. Vagy mégsem? A karakter végig úgy viselkedik, mintha Bruce lenne, és úgy tűnik, Hine elhatározta, hogy leszarja a problémát: egyetlen alkalommal sem mondják ki a sztoriban a főhős polgári nevét. És mivel az Impostor szinte bárhová beilleszthető lenne a kontinuitásba (semmi nem köti az egyéb jelenlegi eseményekhez), Batman itt lehet Bruce is és Dick is. Ez egy kicsit zavaros így, de a lényeg akkor is az, hogy kapunk egy iszonyúan jól megírt sztorit, a kelleténél talán kicsit komolytalanabb, de összességében hatásos képi világgal (az említett duplaoldalas panel pl. nagyszerű). Nem ez a lényeg?
Superman eredetét annyiszor mesélték már el (vagyis: mesélték újra), hogy számon tartani is nehéz. A képregényeknél maradva: itthon a legtöbben John Byrne magyarul is megjelent The Man of Steel című minisorozatából ismerik az Acélember történetét, de aztán ezt felülírta Mark Waid 2003-as Birthrightja (amiből a jelek szerint a Warner kölcsönözni fog néhány sztorielemet az előkészületi fázisban lévő új mozifilmhez), amit viszont a Geoff Johns-féle idei Secret Origin vágott ki a kontinuitás ablakán. És most itt az Earth One, ami a szokásos füzetformátum helyett eredeti graphic novelként jelenik meg – ez viszont elvileg egy minden eddigitől teljesen különálló történet (a DC az Earth One sorozattal valami olyan kunsztra törekszik, mint anno a Marvel az Ultimate világgal), ami tiszta lappal akar indítani a karakterrel kapcsolatban, és akár új olvasók számára is azonnal befogadhatóvá kívánja tenni – vagyis semmilyen előismeret nem szükséges hozzá. A korábbi eredettörténeteket azért kellett mégis megemlíteni, mert pár változtatást leszámítva J. M. Straczynski semmit nem tesz hozzá a mítoszhoz. Új lap vagy sem, modernizálás vagy sem, az írónak nincsenek érdekes ötletei. Persze a lehetőségek még egy ilyen „reboot” esetében is alaposan behatároltak, de ahhoz képest, hogy Straczynskinek, aki alapból egy piszokjó író, szinte élete vágya volt, hogy Supermant írjon, meglepően unalmas lett a végeredmény. A nagy gondolat az, hogy a főhős nem akar az emberiség nagy segítője lenni – csak arra vágyik, hogy normális életet éljen, és mindent megadjon özveggyé vált anyjának. Straczynski ezért személyes okokkal sarkallja a Supermanné válásra: a Krypton nem természetes okokból pusztult el, hanem egy ellenséges támadásnak köszönhetően, és a fajirtásért felelős gonosztevő most a Földet fogja szétrobbantani, hacsak hősünk nem lép színre. Clark Kent Supermanné lényegülésének folyamata olyannyira direkt, már-már kínosan kiszámított, hogy nincs benne semmi izgalmas, semmi spontán, és komolynak szánt vívódása (mely leginkább abban merül ki, hogy sokat sejtetően bámul maga elé) is lepereg az olvasóról. A pusztító, idegen haderővel való szembeszállást megszakító családi flashbackek rettenetes didaktikussággal sulykolják a karakter lényegét, pedig vélhetően katarzist szeretnének kiváltani. Mindennek köszönhetően a főhős csak egy árral sodródó szerencsétlen, akiből hiányzik mindaz az egyszerű, de markáns jellem, ami miatt Superman az, aki, ráadásul Shane Davis, bármily tetszetősek legyenek részletekben gazdag, realisztikus rajzai, már-már kínosan igyekszik, hogy folyamatosan arcán tartsa azt a csendes szenvedést és őrlődést, amit Stracyzsnki forgatókönyve képtelen kellően megalapozni. Rendszerint, amikor egy csata kezdetén, vagy annak hevében az arcunkba tolnak egy tipikusan pózolós, egészoldalas, afféle „a hős belép” Superman-képet, az működik, bármilyen elcsépelt is, mert hozzátartozik a karakterhez – itt viszont mesterkéltnek hat, mert acélember helyett egy suhancot kaptunk. A mellékszereplők pedig vagy el lettek rontva (Jimmy – azaz most már csak Jim – figuráját annyira próbálja komollyá és XXI. századivá tenni az író, hogy csúnyán átesik a ló túloldalára), vagy teljesen sótlanok, mint a se íze-se bűze Lois. Byrne idejében egy nő erősnek, határozottnak és karakánnak való ábrázolása még lehetett újdonság, de ma önmagában már épp olyan unalmas, mint akkoriban a sikongató, megmentésre váró nőcske. Kicsit nehéz szívvel adok rá mindössze két csillagot, mert annyira nem rossz, de a fenébe is, egyáltalán nem érzem, hogy Straczysnki megdolgozott volna a közepesért. Rohadt unalmas az egész, és ráadásul nem hiszem, hogy csak a már tapasztalt, sok Supermant olvasott közönségnek az. 
Dysart sorozatán a kezdettől fogva érezhető volt, hogy az író bőven nem csak szórakoztatni akar – sőt, nem is csak szórakoztatni és elgondolkodtatni. Hanem üzenni is. Mondanivalója volt Afrikáról, gyerekhadseregekről, népirtásról, moralitásról, és ez nem egyszer provokatívnak, zavarba ejtőnek és merésznek számított. És úgy látszik, ez még a Vertigónál sem járja. Az Unknown Soldier, minden kritikai magasztalás ellenére sosem találta meg igazán a közönségét, ezzel a 25. számmal véget ér. Fájdalmasan nyilvánvaló módon, bőven idő előtt. Függetlenül az utolsó sztori színvonalától, amiben Dysart mindent megtesz, hogy úgy varrja el a szálakat, mintha eleve ennyi füzetre tervezett volna előre, érezhető, hogy még az elején jártunk Moses történetének, amikor hirtelen kénytelenek voltunk rögtön a legvégére ugrani – érezhető, hogy Dysart ennél jóval nagyobb és komplexebb utat akart bejáratni karakterével. Így aztán akármi is csinált ebben az utolsó 4 részben, az eleve elsietettnek tűnik. Ettől eltekintve azonban, a Beautiful World című sztori erőteljesre sikeredett. Dysart megmutatja nekünk a kezdetet és a véget. Hogy hogyan vált Moses azzá, aki, milyen titkos kiképzéseken esett át, és mi sült el rosszul (az író itt beleszövi az eredeti Unkown Soldier történet is, és hivatalosan is utódjává teszi a főszereplőt), és hogy mi várja az útja végén, hogy hogyan zárja le kapcsolatát feleségével, és hogy hogyan próbálja véghezvinni eredeti célját, azaz megölni Joseph Konyt, az LRA vezetőjét. A finálé egy mostanra klisévé vált dramaturgiai fogásra épül, amiben úgy tűnik, Moses elérte minden célját, sőt, még többet is, mint remélt, de aztán kiderül, hogy mindez csak egy haldokló képzelgése. De Dysart szerencsére nem a „jé, ezt csak álmodta” fordulatra hegyezi ki a dolgot – már az első néhány oldal után nyilvánvaló, hogy nem a valóságot látjuk, sokkal korábban, mint hogy az író ténylegesen megmutatja nekünk Moses holttestét. Dysartot inkább az emocionális hatás érdekli, az pedig lehengerlő. Keserű és gonosz gúnyt űz a potenciális happy endből, ahogy a katonák eldobják fegyvereiket, és énekelnek, és nevetgélnek, ahogy Moses felesége felbukkan a semmiből, és szerelmes ölelésben forr össze vele, háttérben a szó szerint rózsaszínű naplementével, körülöttük virágokkal és táncoló gyerekekkel és a világbéke ígéretével, ahogy a főhős tettei minden élő ember szívében felébresztik a szeretetet (a megagiccs ábrázolásában Ponticelli nagyon elemében van). Dysartnak nincsenek illúziói – olyannyira nincsenek, hogy teljesen merészen felrúgja a mainstream történetmesélés egyik legalapvetőbb szabályát, azaz, hogy a főhős soha, semmilyen körülmények közt nem bukhat el. Mindig el kell, hogy érje a célját, és még ha az életébe kerül is, akkor is egyértelműnek kell lennie, hogy megérte az áldozat, hogy volt értelme a halálának, hogy ez egy jó halál volt. Nem állhat fel úgy az olvasó (avagy néző), hogy a főhős a semmiért hagyta ott a fogát. Márpedig itt pedig pontosan ez történik. Amikor a végén számot vetünk mindazzal, amit Moses tett, kénytelenek vagyunk belátni, hogy csak annyit ért el, hogy lyukat lövetett az agyába egy gyerekkatonával. Ennek drámai súlyát és a reménytelenség érzetét csak kevéssé tompítja az egyébként teljesen felesleges és erőltetett utolsó oldal, amiben Dysart azért mégiscsak odadob egy csontot az olvasónak: a főhős szellemisége tovább él. Ezért kár volt – és azért is, hogy a történet nem futhatta ki azt az ívet, amit az író szánt neki. De összességében: az Unkown Soldier katartikus őszintesége, és polírozatlan nyersessége nagyon fog hiányozni az amerikai képregénypiacról. 
Tegye fel a kezét az, akit érdekel, hogy hogyan született az integrált áramkör. Senki? És hogy ki volt az első barátnője Henry Fordnak? Éppen mit vacsorázott Albert Einstein, amikor megalkotta a speciális relativitáselméletet? Pedig az imént felsorolt három dologból kettő nélkül manapság nem tudjuk elképzelni az életet - a harmadik pedig közrejátszott abban, hogy nem lettem mérnök. A közösségi háló arról szól, hogy hét éve Mark Zuckerberggel szakított a barátnője, amelynek következtében… nos, azt hiszem majdnem mindegyik olvasó fel tudja mérni, mekkora hatással van rá a Facebook néven ismert jelenség.
A kerettörténet szerint meghallgatáson vagyunk - az egykori legjobb barát, majd pénzügyi igazgató, majd mindkettőtt elbukó Eduardo Saverin (Andrew Garfield, a következő Pókember) perre vitte a szakítást Mark Zukerberggel. Közben szépen lassan megtudjuk, hogy jutott el a harwardi koleszszobából - Sean Parker Napster alapító segítségével (Justin Timberlake tökéletes alakításában) - az első milliárdjáig. Közben zajlik egy másik eljárás is - a legelitebb klub legelitebb triója, az evezősbajnok Winklevoss ikrek (Armie Hammer mindkét szerepben) és Divya Narendra (Max Minghella. Igen ANNAK a Minghellának a fia) azzal vádolják, hogy ellopta az ötletüket, amiből milliárdokat csinált.
Nem biztos, hogy a főszereplő lesz az: a filmben látott figura - Jesse Eisenberget az Adventureland óta bírom, de most még egyet rátett ezzel az alakítással - ugyanis nem a mostanában kedvelt "kiállhatatlan, antiszociális zseni, de attól még szeretnivaló" kategóriában indul: igazi, tőről metszett seggfej szegény. És még csak nem is tudja, nem számít hányszor vágják a fejéhez. Duzzogó, sértett nyolcéves a játszótéren, és ezt még akkor is nehezen lehet neki megbocsátani, hogy ha a Facebookot tekintjük a legnagyobb találmánynak a kétélű balta óta. Ha valaki, akkor ő lenne a legalkalmasabb kortárs Bond főgonosznak - pont ez a gyermeteg mivolta teszi félelmetessé. Útban a siker és a milliárdok felé pedig nem olyan egyszerű eldönteni, kit tartunk meg magunk mellett. Karakterfejlődést ne is várjunk - erre nincs mód - inkább csak kapunk egy elég átfogó és alapos jellemleírást, amely csak azért nem fordul át Zukerberg-gyalázásba, mert Aaron Sorkin - a film írója - iskolát nyithatna pengeélen táncolásból.
A mozi összetett szerkezete tökéletesen működik, Campanella hibátlanul váltogatja az idősíkokat, és nagyvonalúan tartja egyben a huszonöt évet átszelő cselekmény szálait. A több mint két órás játékidő egyetlen megbicsaklás nélkül telik, áthatja valami a szó legnemesebb értelmében vett klasszikus történetmondó attitűdből. Campanella képes arra, hogy szavak nélkül elsöprő erővel mutassa be a legkülönbözőbb érzelmeket, a vágytól a kiszolgáltatottságig, a gyűlölettől a lemondásig. Ilyen filmeket manapság már nem nagyon szoktak készíteni. És akkor nem beszéltünk még a káprázatos set piece-ekről, mint az a közel öt perces, vágás nélküli jelenet egy foci stadionban, amelynek megalkotása az utómunkákkal együtt állítólag közel egy évet vett igénybe, vagy arról a néma, liftbeli két percről, amit nem egykönnyen felejt el senki, aki látta.
A színészek egytől egyig remekek, élükön Ricardo Darín-nal. Ő a két lábon járó argentin filmgyártás, és akkora király, hogy már csak az Aura miatt megszavaznánk neki egy oltárt a Geekz képzeletbeli szerkesztőségében . Ellenállhatatlan a főnökasszony szerepében tündöklő Soledad Villamil, a tejfölt azonban Benjamin piás, de éles eszű segédjének szerepében az alapvetően komikusként ismert Guillermo Francella viszi el. Kétségtelen, hogy ő az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb és legemlékezetesebb comic relief-je.
Kevés ennél találóbb cím létezik a filmtörténetben. Jules Dassin éjfekete film noirjának fináléja olyan sokkoló, nyers erőszakorgiát kínál, amihez hasonlót a mozibajáró közönség soha korábban nem láthatott (1947-et írtunk), és nem látott később sem, amíg be nem mutatták Sam Peckinpah Vad bandáját bő 20 évvel később. A korszak börtöndrámáinak legjobbikában Burt Lancaster (mindössze második filmszerepében) próbál kitörni a rácsok mögül, ahol a rabok életét egy szadista, kegyetlen börtönőr keseríti, és a film kezdeti szentimentalizmusát és látszólagos politikai állásfoglalását úgy pusztítják el az elemi és sötét emberi érzelmektől fűtött börtönlázadás brutális képei, mint a foglyok testét a Gatling-ágyúk forró ólomköpetei. 
A börtönben Munsey kapitány (Hume Cronyn félelmetesen aljas kis féreg) az élet és a halál ura: az igazgató székére pályázik, de ambíciója nem professzionális. Nagyobb hatalommal nagyobb visszaélési lehetőség jár, ő pedig élvezi, hogy a rabok ki vannak neki szolgáltatva, kedve szerint alázza, töri és gyilkolja meg őket, legfőbb hajtóereje a szadizmusa. Fasisztoid természetére (pusztuljon a gyenge, hogy élhessen az erős) már korán fény derül, és amikor a finálé előtt Wagner zenéjére kínozza az egyik foglyot, hogy információt csikarjon ki belőle, csak a náci egyenruha hiányzik róla. Rejtély, hogy a törvény embereinek negatív fényben való ábrázolását tiltó Hayes-kódex árnyékában ez a karakter hogyan élhette túl a cenzúrát. 
De mindez az érzelgősség a fasizmus elleni politikai ágálással együtt amúgy is semmivé foszlik a finálé közeledtével. A film már akkor kimutatja a méregfogát, amikor a rabok lángszórókkal kényszerítenek egy besúgót egy ipari prés alá (a társadalmon belüli társadalom, vagy ha úgy tetszik, az ellentársadalom bosszúja egy közösséget bomlasztó kívülállón), de akkor szabadul csak el igazán a mozgóképes pokol, amikor megkezdődik a börtönlázadás. Az otthonról, az olyannyira kívánt szabadságból hozott motivációk semmissé válnak, a mészárszék pokoli forgatagában nem számít többé, hogy Collins szerelme meghal, ha nem jut ki hozzá időben, vagy, hogy Soldiert (Howard Duff) áhítattal várják felesége szerető karjai. Az elkeseredett csata egyik oldalán sincs semmiféle hősiesség, csupa negatív, sötét érzelem robban a vásznon, a rabokat féktelen gyűlölet, harag és bosszúvágy hajtja, az utolsó percek lüktetnek a nyers, brutális erőtől, a vad, kegyetlen összecsapás félelmetes intenzitásától. 
„Ha könnyű meló lenne, mindenki ezt csinálná.” Ebben a filmben elhangzó mondatban ott rejlik a válasz, hogy miért is olyan vonzóak a heistfilmek. A legtöbb ember belátja, hogy rabolni nem helyes. És még abban az esetben is, ha az erkölcsi érzékünk vagy a törvény szigora nem rettent el, gyávaságunk megakadályoz abban, hogy percek leforgása alatt, törvénytelen módon próbáljunk nagy vagyonra szert tenni. Így nem marad más, mint csodálattal figyelni a vásznon azokat, akik mernek kockáztatni. 
Válság. Shortolás. Hedgefundok. Állami mentőcsomag. Ingatlanpiaci összeomlás. Tőzsdepánik. Spekulánsok. Árfolyamingadozás. Devizahitel. Megszorítások. Azt hiszem, a további tízezer karakter sem fog másból állni, csak ezekből a hívószavakból. Folytassam? Bankszektor. Hitelminősítő intézetek. Ízlelgessék csak. Tőzsdefelügyelet. Árindex. Olajár. Madoff. Jegybank. Jól van, azt hiszem, most már mindenkinek leesett: Oliver Stone-nak is van véleménye napjaink pénzügyi szférájáról, és ha ez nem lenne elég, közli is velünk. Nem csak, hogy közli velünk; ha úgy látja, hogy elkalandoznánk, miközben a lassan elvonuló embertömeget figyeljük a Wall Street-en, vagy a manhattani üvegpalotákban gyönyörködünk percekig, még jól a szánkba is rágja. Pénz=rossz. Kapzsiság=még rosszabb. Család=jó. Ebben a szentháromságban zajlik a Tőzsdecápák (hukk) második része.
Oliver Stone-nal is ez történhetett. Vagy csak elolvasta a Commandante készítése előtt a könnyelműen elé tett Marx összest. Meg Lenint. Stone "baloldali" fordulata óta nem mulasztja el velünk közölni: "A kapitalizmus rossz, értem?" Szögezzük le mindjárt a harmadik bekezdésben: ezzel még nincs semmi probléma. Mindenkinek megvan a maga ideológiai fejlövése - csak van, aki tényleg érvelően tudja előadni a dolgot. Szinte alig hiszem el, hogy ugyanez az ember rendezte a Született gyilkosokat - az egyik legélesebb médiakritika, ami valaha készült, nem beszélve arról, hogy a cselekmény és a karakterek is rendkívül érdekesek és izgalmasak.
És eltelik kábé húsz év: a pénzvilág teljesen ugyanolyan és gyökeresen más, mint 1987-ben. Voltak, vannak és lesznek lufijaink amelynek nyomán rengeteg ember fog elszegényedni - ki a saját ki más hibájából. A pénzpiacok olyan szövevényes összefüggések mentén működnek, amelyhez fogható csak az agyunban lévő neuronhálózat lehet. Plusz ott van az újra és újra felbukkanó "értékválság", hogy hát ugye család vagy karrier, legyünk-e környezettudatos bloggerek vagy inkább keressünk elképzelhetetlenül sok pénzt. Minden adott ahhoz, hogy igazán markáns és jelentős filmalkotás jöjjön létre. Adott minden idők legjobb tőzsdei filmje mint alap. És mi történik?
De nem az lett volna a cél, hogy legalább valakivel azonosuljunk? Ez egy holywoodi sztori, legalább a főhőssel kéne. Egyáltalán, ki a főhős? Gordon Gekko, aki feltámad, és erősebb lesz, mint valaha? Kötve hiszem, őt alig látjuk. Akkor az ezredfordulós álompár, a balos bloggerina és a vérében is árfolyamot csörgető üzletkötő? Vagy az anyja (Susan Sarandon), aki abból "élt", hogy hitelből vett házakat adott és vett? Úgy érzem ebben a filmben mindenki hülye, csak én vagyok helikopter. Jönnek és mennek a dinamikus jelenetek, amikben látjuk, hogy Shia Labeouf mennyire tökös - de miért? Miért szerelmes a fúziós energiába? Kis testén feszül a Boss zakó, de vajon miért motorozik be minden áldott reggel a parkettre? Vajon Gekko lánya ha tényleg annyira megvet mindent, amit az apja képvisel, mit keres egy bróker mellett? 
Az öszi sorozatos szezon kezdetét vette, ami annyit jelent, hogy a számtalan visszatérő széria mellett akad jópár újonnan kezdődő, többek között olyanok is, amikkel nekünk is foglalkoznunk kell. A kedves olvasók készüljenek hát fel, mivel ezen okból meg fognak szaporodni a sorozatokkal kapcsolatos írások a következő hetekben.
Hogy ne érje szó a ház elejét, a készítők megígérték, hogy a következő rész választ ad legfontosabb kérdésünkre, mi is ez az ominózus Esemény. A kérdés már csak az, mennyire fogja ez meghatni az egyszeri amerikai tévénézőt, aki a pilot láttán heves rángógörcsök közepette kapcsolt át Jerry Springer-re. A flashback-ek és nyitva hagyott kérdések tömkelege, nem éppen egy jó húzás arra, hogy megnyerjék maguknak az egyszeri tévénézőt. A LOST is hasonló koncepcióval dolgozott, itt mégis hiányozni érzem azt a bizonyos faktort, ami a LOST-ban megvolt, itt pedig nincs. Nem mintha véleményt lehetne alkozni mindössze az első részt látván, de megvan az okunk a félelemre a The Event-tel kapcsolatban. 
A történetről nem hogy egy hasábot két mondatot is keserves kínok közepette tudnék csak összehozni. A fele még úgy is csak találgatásokból állna, mivel nem látszik még körvonalazódni semmi sem néhány evidencia mellett. Az egyik szál, ami talán a legérdekesebbnek tűnik, az egyik főszereplő srác menyasszonyának eltűnésével foglalkozik. Külön szálat kapott az elnök is, illetve itt jön be a nagyobb összeesküvés elmélet is, ami a rész végi felesleges cliffhangert szolgáltatta nekünk. 
Weird War Tales #1
Hogy mennyire nem könnyű jó történettel előállni egy AvP címhez, azt jól mutatják a gyökeresen elbarmolt mozifilmek is (persze ha azoknál csak a történettel lenne baj…). Mert miről is van szó? Egy idegen faj hobbiból vadászik egy másikra, a főszereplő emberek meg két tűz közé kerülnek, és vagy fejvesztve menekülnek, vagy tökösen elmorognak egy „kill ’em all”-t, és felveszik a kesztyűt. A téma által kínált lehetőségek száma aligha végtelen. Ezt érezhették az írók is, mert már a kezdetektől törekedtek arra, hogy új dinamikát vigyenek a három faj kapcsolatába, és a végsőkig feszítsék azt. Ebben az X-Men veterán, Chris Claremont ment a legmesszebbre a The Deadliest of the Species című tizenkét részes sorozatában – azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy egy kis csapat ember, egy női ragadozó és egy alien királynő egymás oldalán harcoltak benne. Randy Stradley is igyekezett érdekesen játszani a koncepcióval. Nála az AvP Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi pár évig a ragadozók közé állt, és velük együtt vadászott a xenomorph-okra. A Three World War pedig éppen ennek a történetnek a folytatása, ezúttal azzal a sajátos csavarral, hogy a predatorok és a kommandósok (Noguchi vezetésével) olyan renegát ragadozókkal szállnak szembe együtt, akik nem egyszerűen vadásznak – hanem válogatás nélkül ölnek, és ezt ráadásul befogott, kutyákként használt alienekkel teszik. A hatodik rész a történet lezárása, és az egyetlen baj vele Rick Leonardi képi világa. Leonardi alapesetben tehetséges rajzoló, de szuperhősök közt láthatóan jobban érzi magát, mint itt. Munkájából hiányzik az a nyersesség és fenyegetettség, ami elengedhetetlen egy ilyen sztorihoz, de még ha a hangulattól el is tekintünk, akkor sem állt a helyzet magaslatán. Mert pl. abból a jelenetből, amiben a ragadozók és Noguchi nekirohannak az alienek seregének, képileg sokkal többet ki lehetett volna hozni. Leonardi nem tudja megragadni a Stradley által oly ügyesen felépített események jelentőségét, epikusságát és erejét. Ritkán érzem azt egy akciójelenetnél, hogy hiányzik belőle a szöveg, a narráció – és nem is lenne szabad ezt éreznem, hisz a képeknek mesélniük kell, és többet kell mesélniük a puszta történéseknél. De sajnos pont ez az, amit Leonardinak itt nem tud elérni, pedig Stradley hagyná, hogy a vizualitás nyűgözze le az olvasót. Cselekményét tekintve viszont a Three World War abszolút hatásos: az író jól játszik a gyilkos ragadozók és „háziállataik” koncepciójával, az események gyorsan pörögnek, a finálé lendületes és nagyszabású – minden a helyén van egy pokolian szórakoztató képregényhez. Sajnos azonban Leonardi majdnem elrontja a mókát. Miatta az AvP történetfolyam legújabb felvonása lecsúszik egy stabil négyesről. 
Legszívesebben ebbe az egész „kritikába”, afféle nyomatékosításul, egyetlen szál sort írnék csak. Valami olyat, hogy „olvasd el, ha jót akarsz magadnak”. De ezt egyrészt mégsem tehetem, másrészt meg egyébként is túlságosan sok minden kavarog a fejemben a Daytripper 10 elolvasása után ahhoz, hogy ennyivel el tudjam intézni. Ilyen képregényt nem olvasol minden hónapban. Minden évben sem. Sőt… Eleve, maga a téma szokatlan az amerikai mainstreamben, főleg egy Vertigótól. A Daytripper ugyanis (minden túlzás és fellengzősség nélkül) az életről szól. Egyszerű, hétköznapi emberekről, akik egyszerű, hétköznapi körülmények közt tengetik napjaikat. Rólad szól. Az édesapádról szól. A testvéredről. A szerelmedről. És még csak véletlenül sem a halálról. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert eddig minden rész a főszereplő halálával ért véget – és aki még mindig azt várta, hogy erre kapunk valami triviális, a sorozatot műfajiságba záró magyarázatot (úgymint párhuzamos dimenziók), az csalódni fog. Ez egy történetmesélési eszköz volt Moon és Bá kezében, akik többek közt így érték el, hogy minden kis történet kerek és egész legyen, dacára annak, hogy ugyanarról az emberről szól – és nem utolsósorban, hogy mindegyik katarzissal érjen véget. Viszont most, az utolsó szám születéssel kezdődik, és nem halállal ér véget – legalábbis nem egyértelműen (merthogy a befejezés szimbolikája azért nehezen félreérthető). Moonék bámulatos emberi érzékenységgel és írói érzékkel mesélnek az életről, annak bizonyos, meghatározó pillanatairól, érzéseiről, a jóval és rosszal való szembenézésről, és főleg, a családról és az apaságról – nyilvánvaló, hogy milyen értékek fontosak nekik. Brás elmélkedése az otthonról, amikor hazatér feleségéhez, miután megállapítják halálos betegségét, döbbenetesen hatásos és szívhez szóló. Klisék és giccs nélkül, egyszerűen, ugyanakkor gyönyörűen üzeni neked, az olvasónak, hogy az életed olyan lesz, amilyenné formálod – külső behatások ide vagy oda. A képi világ nem marad el a forgatókönyvtől, kifejezőereje lehengerlő: Báék élettel és érzelemmel töltenek fel minden oldalt, Dave Stewart színei pedig gyönyörűek. A Daytripper a szó legigazibb értelmében vett érett, felnőtt képregény – és nem attól az, hogy tele van felnőtteknek szóló elemekkel, mint a szex és az erőszak. Mert valljuk be: a legtöbb sorozat, amit a rajongók szeretnek példaként felhozni az elsősorban tinédzsereknek szóló szuperhőstörténetekkel szemben, főleg ilyesmikkel operál. Így a Daytripper koncepciója már önmagában is dicséretes, de ennél is fontosabb, hogy mind témáját, mind stílusát, mind színvonalát tekintve egyike azon keveseknek, amikre bárki lelkiismeretfurdalás nélkül rásütheti a „művészet” szót – annak legjobb értelmében. Manapság, amikor a mainstream amerikai képregények (és filmek) túlnyomó többségét sokkal inkább termelik, mint alkotják, ez nem kis szó. Miután végigolvastad a Daytrippert, egy minden elsöprő érzés fog hatalmába keríteni: örülni fogsz, hogy élsz. Mi mást kívánhatunk még? 
Hogy mi a baj Mark Millarral? A kérdés némileg értelmetlennek tűnik, mert elnézve a pozícióját, amit elfoglal a képregényiparban (és most már egyre inkább a filmiparban is), a válasz látszólag: semmi. Valójában azonban: majdnem minden. Azt senki nem tagadhatja, hogy Millarnak nagyszerű ötletei vannak, jó néhány remek koncepcióval állt elő pályafutása során. Sajnos ezeknek a többségét tönkrevágta a kivitelezésükkel (nem, nem sorolom a példákat – belefáradna az ujjam). De az ígéret egy jó történetre, egy jó képregényre, mindig ott volt bennük. Hogy ez miért érdekes? Mert az Ultimate Avengers harmadik sztorijában már ez az ígéret sincs meg. Ebből már az ötlet is hiányzik. Vámpírok? Most komolyan? Igaz, hogy Millar sosem szégyellte meglovagolni mások sikerét (az Ultimates lényegében Warren Ellis Authorityének marveles változata – még a rajzolót is ellopta belőle), de ez már a vérszívós (hozzáteszem: egyre unalmasabb) divathullám szégyentelen megszörfözése. A sztori annyi, hogy az Ultimate Univerzum vámpírjai úgy döntenek, ideje nagyban játszani, vagyis az oldalukra állítani minden szuperhőst, és átvenni a hatalmat az egész bolygón. Várj csak, hol hallottam már ezt…? Ah, igen, az X-Menben. Cirka egy hónappal ezelőtt. Láthatóan a Marvel szerkesztői közül is jó páran megértek már rá, hogy betörjék a fejüket. Az első rész végén láttuk, ahogy a vámpírrá vált Nerd Hulk (Nerd Hulk… apám… amit ezzel a szerencsétlen karakterrel művelnek itt, meg a mainstream Marvelben is…) megtámadja az új Fenegyereket – most azt láthatjuk, hogyan tették őt vámpírrá a vérszívók. Nem kell nagy dolgokra gondolni: Hulk kimegy kicsit levegőzni, meglátják, leverik, vámpirizálják. Aztán jön a felmentő sereg, ami a pofátlan hatásvadászata ellenére is érdektelen cliffhangerben természetesen csapdába sétál. Reménytelenül unalmas, kiszámítható és fárasztó képregény, száraz dialógusokkal, élettelen, dinamikátlan akciókkal, és tömény izzadságszaggal, ami minden egyes oldalon érződik. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a képregény Millar miatt kap karót – annyira azért nem elviselhetetlen, amit ír. Viszont van itt még egy Steve Dillonunk is, akit az ég áldjon a Prédikátorért meg a Megtorlóért, de aki egyszerűen tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szuperhősképregényt rajzoljon. Azt hittem, a Marvel erre már rájött anno a Wolverine: Originsből is. De nem. Dillonban épp az a jó, hogy nem egy konzumrajzoló – erőteljes, senki máséval össze nem egyeztethető, sajátos abszurditást közvetítő stílusa van, ami ebből fakadóan értelemszerűen nem illik mindenhova. A mimikaábrázolása, ami egy kis cinizmussal és fekete humorral fűszerezett történetben olyan hatásos, itt nevetségesen túlzó, sőt, katasztrofális. Néhány arckifejezés ebben a környezetben egyenesen karikatúra benyomását kelti. Dillon jobban tenné, ha távol tartaná magát ettől a világtól (persze, tudom, pénz beszél, én meg kussoljak). Millart meg rúgják ki páros lábbal a Marveltől – általában véve jobb teljesítményre képes, ha függetlenül dolgozik (bár az ennél is bőven rosszabb Nemesis ezt épp keményen cáfolja).
A zseniális 
A karakterek abszurditása mellett, a dráma is eltolódott egy már nem igazán tolerálható irányba. Elég csak megemlítenem Tara folyamatos nyavajgását, vagy Sam szenvedését múltbéli tettei miatt. Mindezek mellett Russel agóniája eltörpül, hiszen abból pont annyit kaptunk, amennyi szükséges volt. A néha már kínzásnak is beillő, Sookie által generált érzelmi tornádókat természetesen senki sem volt képes űberelni. Ha egy tündér tényleg ekkora hisztérika, nem szívesen találkoznék eggyel sem. Bill ugyan bizonyította a fináléban, miért is tekintettük mindig badass karakternek, az évad egészét tekintve azonban, inkább hajlik a mérleg nyelve a nyámnyila felé. Eric, Russel-lel egyetemben inkább standál most már a szerethető karakterek felé, kétszínű színjátékai sokkal hihetőbbek voltak bármely más szereplőnél. Jason hozta azt amit kell, az ő szála teljesen rendben volt, csak mosolyogni tudtam, amikor azt hozták ki az egészből, hogy megint feladatot kapott. A srác bugyuta karaktere ennél már nem is lehetne küldetés orientáltabb. Aki többször is nagyott alakított az Andy Bellefleur, a város seriffje. Hihetetlen, mennyire hozza a színész a tétova, tesze-tosza irányítót, aki minél jobban erőlködik annál kevésbé látszik felelősségteljes vezetőnek. Akiket külön ki lehet még emelni az Lafayette és a boszorkány barátja, illetve Jessica és Hoyt. Az ő lelki aspektusaikkal is sokat foglalkoznak a készítők, mégis jobban érdekel hova szeretnének kilyukadni velük, mint ezzel az egész tündér mizériával. 
A történet igazából szót sem érdemel. Én itt vámpírháborút vártam, őrült gyilkolászást, bosszúszomjas embereket és vérfarkasokat, nem pedig macskaharcot és önsajnálatot. Ehelyett kaptunk vérpumákat, - újfent emlegetve - tündéreket, és egy rakás félbehagyott történetszálat. Az eddig veszett módon kihasznált cliffhangerek a végére már teljesen hidegen hagytak, nem mintha rosszul lettek volna szerkesztve. Egyszerűen nem jutunk egyről a kettőre, a finálé is többet sejtetett, mint mutatott. A karakterek teljesen lefoglalják a narratívát, nem jut idő akcióra, fejleményre. 
Nem igazán dúskálunk előzetesekben mostanság. Egy azért mégis csak beesett a hétköznapok komor szürkeségében. Johnny Depp és Angelina Jolie főszereplésével mutatkozik majd be a The Tourist. A rendező Florian Henckel von Donnersmarck, a film pedig egy remake, ami a 1997-es eredetit dolgozza fel. A történet szerint Johhny Depp egy amerikai turistát alakít, aki Olaszországba utazik, ahol összetalálkozik Jolie-val. A kezdetben kialakuló romantikus kapcsolat később egy hajszába csap át életre halálra, ami a hölgy kétes előéletének köszönhető. A produkciót december 10.-én mutatják majd be Amerikában.
A Sundance fesztiválon egymás után távoztak a nézők a moziból abban a kétperces jelenetben, amiben Casey Affleck, a kisvárosi pszichopata seriff, egy fekete bőrkesztyűt húzva, lassan, módszeresen véres, felismerhetetlen péppé veri prostituált szeretője, Jessica Alba gyönyörű arcát. A film természetesen drasztikusan polarizálta a közönséget: míg egyesek merészségét éltették, mások öncélúságáért és nőellenességéért marasztalták el. Pedig utóbbiakról szó sincs. Michael Winterbottom egyszerűen olyannak ábrázolja az erőszakot, amilyen valójában: undorítónak, betegesnek, embertelennek és megbocsáthatatlannak. Ezt pedig csak explicit módszerekkel lehet elérni. 
A klubot alapjaiban rengette meg az a tény, hogy Jax újszülött gyermekét elrabolták. A kétség és a fájdalom jelei mutatkoztak mindenkin, beleértve Jax
Gemma apjának behozatala, a rész egészét meghatározó érzelmi vihart csak még jobban elmélyítette. Egyre inkább fenyegetővé válik a tény, hogy mi történik a matriarchával ha megtudja, unokáját elrabolták. Képes-e kitartani, nem omlik-e teljesen össze eme terhek súlya alatt? Emellett Jax és Opie kapcsolata tisztázódni látszik, az autós üldözéses jelenetben öröm volt látni őket, ahogy ismét együtt működnek. Hale halálával ismét előtérbe kerül Unser sheriff és kapcsolata a klubal. Próbáltam megszeretni Hale karakterét, ami többé kevésbé sikerült is, így fájdalmasan érintett a tény, hogy a történet egy szerves részét képező karakter távozott az élők sorából.
Szex. Alkohol. Jazz. Elemi tényezői Terence Winter legújabb sorozatának, amely az 1920-as években az alkohol tilalom idején játszódik. A hely Atlantic city, a történet valós szereplők életét követi nyomon, Nelson Johnson könyvei alapján. A főszerepek egyikében Steve Buscemi-t láthatjuk majd, mint Nucky Thompson, aki korrupt politikus lévén meglátja a lehetőséget az alkohol tilalomban. Végig kísérhetjük még Al Capone és Lucky Luciano fiatalkori életének meghatározó szakaszait is. Számomra talán a legjobban várt HBO sorozat az idén, a pilot-ot Martin Scorsese rendezi, illetve a folytatásban is tetemes része lesz. Az ugrás után bepillanthatunk a kulisszák mögé, elmondják nekünk mire mekkora hangsúlyt fektettek, mennyire aprólékosan vannak kidolgozva a kosztümök etc. Segít nekünk ráhangolódni mindarra, amiben szeptember 19-től részünk lehet. Mert ez nem tévé. Ez HBO.
A problémákkal küzdő család feje Jim (Micheal Chiklis), a rendőrségnél dolgozik, mint fantomkép rajzoló. Felesége, Stephanie (Julie Benz), sikeres kutató egy mammutcégnél, így karrierje gátat szab bárminemű családi érintkezésnek. A két gyerek JJ és Daphne hétköznapi tinédzserek, hétköznapi problémákkal. Daphne barátja szerelméért küzd, miközben igyekszik megőrizni szüzességét, JJ pedig a tanulással, mivel nem egy kimondott zseni. Az alapfelállás tehát adott, már csak a mindent megváltoztató esemény hiányzik, ami a viszályokra megoldásnak tartott brazíliai nyaralás alkalmával történik meg. A készítők nem sokat teketóriáztak a rész ezen felével. A Brazíiába tartó repülőgépük lezuhan, beleesnek valami "ragyogó izével" teli tóba, amitől aztán szuperképességre tesznek szert. 
A kezdeti bonyodalmak megszűnni látszanak, de csak azért mert új problémák váltják fel őket. A színészekre igazán nem lehet panaszunk. A Kemény Zsaruk-ból már jól ismert Michael Chiklis és Dexter felesége, Julie Benz hozzák, amit kell. A mellékszereplők részéről érkeznek a poénok, néhol el is vigyorodtam – „you can’t fly, but you can jump” -, és nem éreztem sehol sem, hogy bugyuta lenne a dolog. Felemelő élmény volt látni azokat a képsorokat, ahol hőseink lassan rádöbbennek, micsoda hatalom került a birtokukba, és anyuka-apuka egyaránt kisgyermekként viselkedve élvezi új erejének minden előnyét. A kamerába beszélős jelenetek kölcsönöztek egyfajta narratív formában mesélést a sorozatnak, amiért külön jár a pont. Az egyetlen szemöldökráncolást okozó momentumot egy másik képességgel rendelkező fickó megjelenésé váltja ki, ami rá kell döbbentsen minket, hogy hőseink koránt sincsenek egyedül. Erre aztán lehetne tovább építkezni, persze csak ügyesen, hiszen ha túlontúl erre összpontosítanak a készítők elveszti a sorozat hétköznapi atmoszféráját.
Uwe Boll tegnap is téma volt az Eaters-szel kapcsolatos produceri teendői kapcsán, éppen az ezelőtt lévő posztban. A hullámvasút nem áll meg, minden napra egy Uwe Boll témájú posztot akarunk, őrjöng a közönség, világot látott ugyanis új filmjének teaser trailere. Kapaszkodjunk, igen, a film a már a címben is fémjelzett Auschwitz elnevezést kapta. A rendező nem nyugszik, a Rampage után újabb polgárpukkasztásra készül. A hírhedt koncentrációs tábor hétköznapjait igyekszik majd számunkra bemutatni úgy, ahogy valójában működött. No komment. A szavak további cséplése időpocsékolás, tessék a tovább-ra kattintani, aztán véleményt nyilvánítani.
Egyelőre csak orosz nyelvű előzetesünk van a 13 című amerikai remake-hez node sebaj. A film hangulata szerintem a nyelvet nem számítva is átjön. A film feldolgozását az eredeti rendezője vezényelte le, nevezetesen Géla Babluani, fekete-fehér helyett azonban színesben érkezik majd. Mickey Rourke, mexikói raboskodását követően, egy underground orosz rulett-ben találja magát több más versenyzővel együtt. A filmben szereplő lesz még Sam Riley, Jason Statham, Ray Liotta, Ray Winstone és 50 Cent. A debütálás már megtörtént, a South by Southwest filmfesztiválon mutatták be, ezen kívül Argentínában is vetítették már. A film előzetes visszhangja nem rossz, amerikai bemutatóról még csak annyi van, hogy valamikor 2010-ben mutatják majd be.
A Hitfix jóvoltából napvilágott látott a Repeaters előzetese. A filmet - amely egy független kanadai produkció lesz - a szeptemberi Torontói filmfesztiválon fogják bemutatni. Az előzetes nyilatkozatokban többször elhangzott, hogy a film egyfajta újragondolása és darkosabb megvalósítása az Idétlen időkig-nek. Vagyis a film alapkoncepciója valamilyen időhurok lesz, melybe hősünk belekerül. A készítők azt ígérték, hogy a jól ismert séma felhasználásának ellenére a sztori teljesen más irányt vesz majd fel. A film műfaja dráma sci-fi, rendezője Carl Bessai, a főbb szereplők Dustin Milligan, a képen látható Amanda Crew és Richard de Klerk lesznek. Az ugrás után olvasható a hivatalos szinopszis, illetve megtekinthető a kissé rövid, majd egy perces trailer.
Milónak, a Dániában drogokkal kereskedő szerb gengszternek, az első két Pusher mellékszereplőjének már nincsenek céljai, már nem tart sehová: élete stagnál, a világ körülötte lassan meghaladja őt, a megváltozásra, a továbblépésre nem hogy esélye, szándéka sincs – még csak fel sem merül benne ilyesmi, pedig mocskos hétköznapjainak kudarcai és problémái egyre nagyobbak. De nincs, amit egy adag orrba szippantott fehér por, és egy-két ember kibelezése meg ne oldana. A Pusher 3 a nihil könyörtelen lélektani horrorja. 
Nyilvánvalóan csak idő kérdése, hogy mikor röpít valaki golyót a fejébe, vagy mikor végzi plafonról lefelé lógva, egy vérét és belsőségeit felfogó lavór fölött. Ahogy annak idején Frankot, a nyitva hagyott befejezés nem menti meg őt sem. A zárójelenetbeli üres medence, amibe cigarettát szívva belebámul, talán túlságosan nyilvánvaló metaforája Milo üres életének és a nihilnek, mégis gyomorba vágóan találó, főleg az iszonyatos depresszív erővel bíró, negyedórányi henteléses finálé után. Zlato Buric félelmetesen jó a főszerepben. Arcán végig ott a nagy, súlyos semmi, és amikor több nap megtartóztatás után ismét droghoz nyúl, szájának egyetlen rezdülése többet mond száz szónál. 
Assad Raja indiai rendező, úgy gondolta ideje leporolni a Pusher-t, és előállt az 1996-os film indiai újrafeldolgozásával. A film egy pitiáner drogdíler kálváriáját meséli el, a lehető legnaturalistább módon. A rendező főszereplő is egyben, a képen látható Assad Raja alakítja majd Franket, akinek a neve az adaptációban Salim lesz. Olorin kolléga már foglalkozott az eredeti filmekkel a Geekz-en, az 
Törvényen kívüli motoros klubbok uralta vidéken járunk. Charming békésnek tűnő városában helyet kapnak korrupt rendőrök, mexikói fegyverkereskedők, náci drogdílerek, ír terroristák és pornós kurvák. Az egyensúly fenntartásáért egy bűnszövetkezet felel, amely megpróbál foggal körömmel ragaszkodni sajátos tradícióihoz. Egy modern western történet ez, lovak helyett Harley-n száguldoznak, Coltok helyett AK-val lyuggatják ki egymást, a többi viszont maradt a régiben. A várost sajátukénak gondolják és bármi áron megvédik azt, még ha módszereik legtöbbször törvényben is ütköznek. Az élet persze ilyenkor közel sem egyszerű, eme zilált társadalomkép közelebb áll a káoszhoz, mint a rendhez, az emberek változnak, és a legtöbb esetben az egész átfordul kőkemény drámába. Az alapkoncepció amennyire elrugaszkodik a valóságtól, annál hitelesebbek a karakterek, a szituációk emberi vonatkozásai, és a néhol felbukkanó filozofikus gondolatok. 
A Kemény Zsaruk végetértét követően az F/X kábeles csatornának szüksége volt egy olyan sorozatra, ami pótolhatja az elmúlt évtized egyik meghatározóvá vált ikonját. Kurt Sutter, akinek neve a The Shield kapcsán is többször felbukkant, mint forgatókönyvíró később aztán mint producer, saját ötletével kereste meg a csatornát a sorozat befejeztével. A fejesek rábólinottak, így tévé képernyőre vihette azt, amit megálmodott. A képlet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen az első 4-5 rész alatt szorosan fogták az újdonsült showrunner-t, arra hivatkozva, hogy ott kell még állni a háta mögött, és mikor látták, hogy nem lesz itt probléma, akkor hagyták csak teljesen magára. A készítő teljes szabadságát szépen tükrözik az erre következő részek, amelyek jelentős minőségbeli javulást mutattak. 
Történetünk főhőse Jackson "Jax" Teller, a klub alelnöke. A szervezet létrehozói közt ott volt apja John Teller, Piermont "Piney" Winston és a jelenlegi elnök Clarance "Clay" Morrow. Jax kisfia születésétől kezdődően küzd önmaga ellen. Megtalálja apja emlékiratait és meglepődve olvassa a sorokat melyek ugyanazt a kételkedést tükrözik a törvénytelen módszerekkel kapcsolatban, amik őt is kínozzák. A fiúból apa lesz, az apából valami olyan, amitől fiúként a legjobban rettegett. Clay a klub jövöjét egyfajtaképpen látja, szerinte nincs lehetőség törvényes működésre. Alex "Tig" Tragger, Clay jobbkeze, mint a szemellenzős lovak, csak egyirányba lát, azt teszi amit az elnök mond neki, soha nem kérdőjelezi meg döntéseit. Harry "Opie" Winston, Piney fia, a börtönből visszatérve a családja és a klub között tipródik. Felesége és két gyermeke arra ösztönzi, hogy minél többet megtegyen értük, de rájön, erre képtelen rendes munkával. A motorosok nevelték fel, apja alapító tag volt, soha nem tudná ott hagyni ezt az életet. A skót fickó Filip "Chibs" Telford a kezdetekben eléggé mostohán kezelt karakter, aki a későbbiekben egyre nagyobb szerephez jut. Jax gimnáziumi szerelme Tara Knowles, mint orvos tér vissza a városkába. A régi tűz újra fellobban közöttük, ami csak további problémákat szül. A város sheriffje Wayne Unser, már rég lepaktált az ördöggel, a klub a markában tartja, a rendőrség minden lépéséről tájékoztatja a fiúkat. Helyettese David Hale, aki mindezt a korrupciót igyekszik ellensúlyozni a történet folyamán, a zsaruk mintaképe, mindent a számára jónak tartott cél érdekében tesz. 
Megérkezett Darren Aronofsky legújabb filmjének előzetese. A Requiem for a Dream és a The Fountain rendezője, mostani mozijával a balettet célozza meg, ami már a címből is könnyedén kikövetkezhető. Mielőtt tévesen ítélnénk meg, hadd szögezzem le, a hangsúly most is a karaktereken lesz, illetve teljesen más aspektusból igyekszik megközelíteni az elhivatott táncosok életét. A film műfaja dráma, thriller lesz, a főbb szerepekben Natalie Portman, Mila Kunis és Vincent Cassel. Először a Velencei és Torontói filmfesztiválokon fog debütálni, az amerikai mozikban pedig, december 1.-én mutatják be. Az ugrás után olvasható a hivatalos szinopszis, és megtekinthető a trailer. 
A történet még mindig egy főszálra fűződik fel, ami Sookie köré összpontosul. A kapcsolatára Bill-lel, illetve titokzatos képességére, ami sokkal több már, mint mezei gondolatolvasás. A rész végi cliffhanger is erre épített, úgy tűnik Bill-nek végre tudomására jutott, milyen lény is valójában Sookie, ami eddig is fenemód érdekelte a nézőket. A legérdekesebb szál számomra még sem ez, hanem a sok további mellékszál, amiket sokkal nagyobb titokban tartanak a készítők. Ilyen az újabb természetfeletti lény mibenléte is, amiről reméljük, lassan lehull a lepel. Gondolok itt a macsó Jason Stackhouse legújabb kiszemeltjére. Az amúgy is titokzatos körülmények között történő találkozás, közte és Crystal között, az azonnal kialakuló vonzalom, ami egyáltalán nem jellemző a tesztoszteron bomba srácra, mind apró elejtett utalások lehetnek és kirakós játékként lettek az arcunkba tolva. Az erős családi kötelék, a konzervatív nevelés, a nők alárendelt szerepe, ezek alapján olybá tűnik, mintha visszamentünk volna az időben. Ennek ellenére előszeretettel fogyasztanak emberi húst és igen ellenséges természetűek, ha valaki megpróbálja letartóztatni őket. A legérdekesebb talán Sam és Tommy reakciója volt rájuk, ahogy beléptek az étterembe ők pedig azonnal megérezték a szagukat. A mostani részben, a Merlotte’s erkölcsös alakváltója nem is tudta tűrtőztetni magát, és majdnem halálra verte a Crystal apját. Ez utalhat valamilyen ösztönös, régóta fennálló ellentétre a két faj képviselői között, és ha mindez így van, akkor elkezdhetünk töprengeni azon, mégis milyen lény lehet az, ami beleillene az alakváltók ősi ellensége kontextusba.
Tara és Franklin krónikái ugyancsak érdekesnek bizonyultak. A britt vámpír elborult karaktere felüdülésnek bizonyult a már megszokott szereplők mellett. A színész tökéletesen hozta a megszállott, szerelmes, szociopatát és ugyancsak elszomorodtam, amikor két résszel ezelőtt úgy tűnt, hogy Tara véget vetett hallhatatlanságának, egy középkori buzogány segítségével. Imáim azonban meghallgattak és visszahozták a mostani részben, ha csak egy rövidebb jelenet erejéig is, ami rövidsége ellenére is hatalmasat ütött, és nem csak a Jason általi végre gondolok. Tara előtt mintha rémálmai elevenedtek volna meg, épp csak kezdte túltenni magát a történteken, terápiára járt ennek ellenére újra szembesülnie kellett démonával. Alcide minden tekintetben üde színfoltját jelentette a mostani évadnak, de tovább húzni sajnos nem lehetett, az amúgy is végletekig feszített szituációt.
A végére tartogattam a legjobbat. Az eddig is körvonalazódni látszó és mostanra teljesen realizálódó háború kérdését. A kezdetben csak Eric bosszúhadjáratának induló történések, nem mindennapi fordulat vettek. Russel Eddington a 3000 éves vámpírkirály, a vérfarkasokot vámpírvérrel hizlaló, a történelmet oly sokszor eddig is befolyásoló, mostanra teljes lelki nyomorék világuralomra tör. A háttérből már teljesen irányíthatatlan szituáció, nyilvánosságra kerülése csak egy újabb csavar volt a készítők részéről. Russel tévés felszólalása a bonyodalom eddig csúcspontja volt, és nehezen tudnék elképzelni hatásosabb polgárpukkasztást, még ha az a vámpírok és azok teljes autonómiája ellen is van. A jelenet nem csak hatásvadász volt és megdöbbentő, hanem sok szempontból elgondolkoztató is. A kérdés az, kinek fognak hinni az emberek, illetve el lehet-e tussolni ezután mindezt. Bízom benne, hogy a megoldást nem fogják elbagatellizálni, és ha feleannyira katartikus lesz, mint az eddigi részek befejezése, akkor igazán nem lesz mi miatt fanyalogni a True Blood okán.
Kijössz a börtönből, és vissza akarsz illeszkedni a normális életbe. A normális életbe, ami számodra a piti bűnözők kilátástalan, hétköznapi mocskát jelenti. Elmerülsz hát ebben a mocsokban, fetrengsz, túrsz és kínlódsz benne, és ha szerencséd van, akkor előbb-utóbb ráébredsz, hogy az emberek körülötted senkik. Férgek. A társadalom, sőt, az egész emberi faj szánalmas, értéktelen, jelentéktelen salakanyagai, akik nevetséges módon, foggal-körömmel, tűzzel-vassal ragaszkodnak látszathatalmukhoz. És te azért küzdesz, szenvedsz, vérzel és csúszol-mászol, hogy ezek közé a senkik közé tartozhass. Valamit nagyon elbasztál az életedben. Szóval, mihez kezdesz most?
Refn a Pusher II epizodikus szerkezetét annak szolgálatába állítja, hogy minden új szituáció végén megalázza Tonnyt, aki minél inkább próbálja elnyerni apja és barátai bizalmát és szeretetét, annál inkább pofára esik. A düh, a keserűség és a kétségbeesés gyűlik, és gyűlik, míg végül kirobban, és a pokol elszabadulni látszik. Ezen a ponton Refn mintha a Taxisofőr irányába terelné a filmet, és a néző, akiben éppúgy gyülemlik a frusztráció és az undor, mint Tonnyban, mindennél jobban akarja, követeli, kívánja ezt a megoldást. Hogy Tonny fogjon egy fegyvert, indítson háborút, és vágja ki ezt a mételyt a világból egyszer és mindenkorra. Hogy mészárolja le az összes gusztustalan, visszataszító kétlábú férget, és aztán saját magát is. És ekkor, a legnagyobb mocsok mélyén, amikor már mindent beborít a sötétség, és a remény hullája rég oszlásnak indult, elkárhozástörténetét Refn hirtelen megváltástörténetbe fordítja. Tonny végre rájön, hogy nem a beilleszkedés a megoldás, hanem a menekülés, a kitörés, hogy nem megfelelnie kell a körülötte vonagló korcs aljanépnek, hanem elvágnia magát tőlük. A fő konfliktust jelentő apa-fiú motívum végül pozitív előjelet kap, és noha a befejezés aligha nevezhető egyértelmű happy endnek, hihetetlen megtisztító erővel nyúl a néző szívének legmélyére. Mondjuk ki: kibaszott gyönyörű. 
Szar az élet – főleg, ha kisstílű drogdílerként tengeted napjaid a lepukkant Koppenhágában, a ’90-es évek közepén, és egy felszínes nyájassága alatt kegyetlen szerb gengszternek tartozol egyre több és több pénzzel. Nicolas Winding Refn dokumentarista stílusú Pusher trilógiájának első darabja egy mocsokban, kilátástalanságban, bűnben, drogban és erőszakban dagonyázó, visszataszító miliő fájdalmasan hiteles, kisrealista látleletét nyújtja. Lényegét a szlogenje tökéletesen kifejezi: Nincs esélyed. Ragadd meg. 
Frank nem egy könnyen szerethető figura, sőt, ahogy az ember elnézi életvitelét, és értéktelenségét bármilyen szituációban, hamar hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy megérett a pusztulásra. Az elsőre nyilvánvaló okokon kívül prostituált barátnőjét, Vicet, is semmibe veszi, kicsit sem hajlandó kötődni hozzá, mondván, az ő nője nem lesz egy kurva. Csak akkor fordul hozzá, csak akkor lesz képes valamiféle elkötelezettséget mutatni irányába, amikor minden lángokban áll körülötte, és az egyetlen esélye az életben maradásra, ha Vic-kel elszökik a városból. De mikor gondjai megoldódnak, egy csuklóból odakent fél mondattal hajtja el a kapcsolatuk beéréséért áhítozó nőt. Akárha egy darab rongyot dobna arrébb. Mégis, Refn képes elérni, hogy szimpatizáljunk főhősével, mert ahogy lassan, de biztosan eltemetik a hullámok, azt senki nem kívánja az ellenségének sem. És nem mintha a film tele lenne nála szerethetőbb figurákkal, sőt. A nyájasan mosolygó, magát Frank barátjának valló Milo nem rest őt megalázni és megkínozni, ha a pénzéről van szó, és verőlegénye, Radovan is hiába tűnik barátságos és érző léleknek – egyik nap még bizalmába avat, és megosztja veled élete álmát, amit korábban senki mással, a következő nap viszont már szó nélkül kivágná a térdkalácsaidat, amiért nem fizettél időben. 
X-Men: Second Coming #2
A Twilightnak köszönhető vámpírhisztéria mindenhova beszivárog, és a divatnak semmi, ami mainstream, nem állhat ellen. Mikor máskor döntene úgy a Marvel, hogy itt az ideje egy nagy, vámpíros sztorinak? Annak ellenére, hogy a kiadó univerzumában a vérszívók (Penge ide, Dracula oda) soha nem játszottak fontos szerepet. De most fognak: Victor Gischler erre az alkalomra előteremtett a semmiből egy egész vámpírcivilizációt, tele különféle kasztokkal és „alfajokkal” (kisállatok vérén tengődő, éhező látnokoktól kőkemény harcos törzsik van itt minden), és hirtelen meg akar győzni minket arról, hogy ezek a misztikus, már rég klisészámba menő rémek a Marvel világának új nagy mumusai lesznek. És bármilyen furcsa, sikerrel is jár. A vámpírok új státusza annak lesz köszönhető, hogy Dracula egyik fia megunja a sötétségben bujkálást, és úgy dönt, átvezet pár karót a trónon csücsülő apja szívén, hogy átvegye tőle az irányítást, és elhozzon egy új, dicsőséges kort a vérszívók számára. Egy olyan kort, amiben nem csak, hogy nem kell többé bujkálniuk, de egyenesen képesek lesznek fényes nappal is járni a világot. Dracula halálát természetesen egy gyors és brutális hatalmi harc követi – a vámpírok háromfelé szakadnak. Egy csoport az apagyilkos fiú, Xarus mellé áll, egy másik Xarus testvére, az új rendet ellenző Janus háta mögött sorakozik fel, a harmadik pedig ül a seggén, amíg eldől, ki lesz az új vezér. Gischler a Xarus és Janus közti testvérkonfliktusra fűzi fel a cselekményt, de a karaktereket illetően nem erőlteti meg magát túlságosan – persze nincs is rá ideje. Egy one shot nem elég arra, hogy egyszerre bontson ki egy féltucatnyi érdekeltség által vívott harcot és egy rakás karaktert, így Xarust és Janust mindössze az elérni kívánt cél definiálja, az, hogy mi és hogyan motiválja őket, egyelőre homályban marad. Az eseményeket azonban Gischler kellő vérbőséggel, brutalitással és lendülettel ábrázolja, és a karakterek hiányosságaiért valamelyest kárpótol a különböző vámpírkasztok meglepően érdekes és ötletes bemutatása. És nem utolsósorban: Twilightban gyökeredző trend ide vagy oda, ezek a vámpírok nem sóhajtozó, őgyelgő szépfiúk, hanem sötét, félelmetes szörnyalakok. Ez persze köszönhető Giuseppe Camuncolinak is, akinek komor, nyers képi világa nagyban hozzájárul a hamisítatlan horrorhangulat megteremtéséhez – ehhez egyébként nem árt, hogy a Marvel Univerzum egyetlen szokásos szereplője sem bukkan fel a képregényben, azaz nincsenek szuperhősök, ez alapján a füzet alapján az egész sztori játszódhatna egy teljesen más világban is. De persze nem: mert indul a Curse of the Mutants című történetfolyam, amiben az itt bemutatott vámpíroknak az X-Menbe törik bele a foguk (ld. lejjebb: X-Men #1). 
Mivel Bill Willingham sorozatáról hihetetlen módon most először lesz szó a GeexKomix hasábjain (persze nem, csomószor volt már róla szó, nem az én hibám, hogy nem emlékeztek rá), néhány alapinformációval kezdem – de azért nem túl alappal, mert aki még most sem tudja, hogy mi is az a Fables, az hagyja el a barlangját, kösse be az internetet, és nézzen szét kicsit a világban. Az otthonaikat lerohant rejtélyes Adversary elől a mi világunkba menekült mesehősök első nagy és hosszú megpróbáltatása véget ért, amikor a War and Pieces című sztoriban végre legyőzték ellenségüket, vagyis Gepettót, Pinocchio apját, és átvették az irányítást masszív, világokat magában foglaló birodalma felett. Ezután következett a dögunalmas és zagyva The Great Fables Crossover, amit minden jóérzésű rajongó szeretne elfelejteni és meg nem történtté tenni (inkább volt egy pofátlan Jack of Fables marketingkampány, mint egy ténylegesen élvezetes Fables-sztori), azóta pedig tudjuk, ki a hősök következő nagy antagonistája: a rejtélyes, és nagyhatalmú Mr. Dark, aki a birodalom fogságában sínylődött, míg annak bukásával ki nem szabadult, ezzel egyszersmind földig rombolva Fabletownt. A mostani sztorinak azonban kevés köze van a sorozat új gonoszához. A Rose Red a Blue Boy halála után mély depresszióba és önsajnálatba süllyedt Rose és nővére, Snow White részletes háttértörténetét, felcseperedésüket, kényszerű elválásukat, felnőtté érésüket, kapcsolatuk alakulását meséli el. A Fablesnek mindig is az volt az egyik legnagyobb fegyverténye, hogy Willingham képes folyamatosan új és új oldalról megmutatni azokat a karaktereket, akiket pedig elvileg már nagyon jól ismerünk. Vagyis ha előre akarja mozdítani a cselekményt, nem hoz be varázsütésre új figurákat, hanem a már meglévőeket helyezi némileg új megvilágításba – ami ritka erény (emlékezzünk csak, milyen magasságokba röpítette az A Good Prince-ben a szimpatikus balfék, Flycatcher karakterét). A Rose Redben a két testvér meglehetősen antagonisztikus kapcsolatának okaira világít rá, miközben célja nyilvánvalóan az, hogy a múlt felbolygatásával talpra állítsa a lelkileg a béka segge alatt vegetáló címszereplőt, és új célt, értelmet adjon neki. A flashbackekben, azaz az „eredettörténetben”, Willingham természetesen a hősök klasszikus meséjét forgatja ki, a hét törpe otthonába kerülő Snow White-ot például a házigazdák rabszolgamunkára, és esti „szórakoztatásra” használják, a testvérpár hercegekkel való házassága pedig meghiúsul szülői machinációk miatt (az író itt egy figurává mossa össze Grimmék két Snow White-ját). Míg arra várunk, hogy a Mr. Dark-sztori igazán kibontakozzon, a Rose Red tökéletes szórakozás, és következetes továbbvitele a karakterek sorsának és kapcsolatuk alakulásának – mint mindig, egy élmény olvasni, Mark Buckingham szimpatikus vonásokkal és gazdag színvilággal jellemezhető képei pedig tökéletesen illenek az összképbe. 
A Scarlet a Marvel jelenlegi „főírója”, Brian Michael Bendis első szerzői sorozata a 2000-ben indult (és máig futó) Powers óta – partnere pedig Alex Maleev, akivel sokadszor dolgozik együtt első közös munkájuk, a Daredevil óta. Egy ilyen alkotóduóra pedig, naná, hogy felfigyel az ember. Ráadásul a Scarlet koncepciója elég érdekes lenne anélkül is, hogy ilyen nagy nevek állnak mellette – bár ennek a koncepciónak az első szám után még csak az egyik aspektusa egyértelmű az olvasó számára. Bendis lebontja a képregényben azt a bizonyos negyedik falat, azaz címszereplője közvetlenül az olvasókhoz beszél, nekik meséli el a történetét, és őket próbálja meggyőzni igazáról. De az író nyilatkozatai és a karakter utolsó oldalon tett kijelentése alapján úgy tűnik, a Scarlet ezt a nem gyakran alkalmazott, de jól ismert narratív technikát egy fokkal tovább viszi majd a szokásosnál – hogy hogyan, azt majd meglátjuk. A másik, ami miatt ez a képregény érdekes lehet, az a témája. A sztori szerint a címszereplő egy egyszerű, fiatal lány, aki éli az életét, tanul, dolgozik, pasizik, míg barátját egy korrupt rendőr holmi piti bosszú okán agyon nem lövi, aminek egyetlen következménye az lesz, hogy a férfit a médiában helyi drogbárónak, a zsarut pedig hősnek könyvelik el. Scarletet természetesen padlóra küldi a tragédia, de sokakkal ellentétben ő feláll, és úgy dönt, hogy visszavág. Ez eddig egy sokadik megtorlós-szuperhősös-bosszúvágyas marhaságnak tűnik… és a baj az, hogy az első rész alapján az is. Bendis persze remekül tud történet mesélni, és karaktert írni (három, az életét ötletesen címszavakba foglaló oldallal képes közel hozni az olvasóhoz Scarletet), így a kivitelezésre nem lehet panasz, de annak a koncepciónak, ami a sorozatot majd igazán érdekessé teszi, teheti, még legfeljebb az írmagját látni csak. Scarlet ugyanis a sztori szerint nem egyszerűen önbíráskodó lesz, tetteivel, a kicsavart, igazságtalan világ elleni harcolni akarásával egy amerikai forradalmat indít majd el. Szándéka szerint Bendis ezt a forradalmat, és az országnak az erre adott reakcióját mutatja be, alapul véve mindazt a dühöt, elégedetlenséget és keserűséget, ami a legtöbb emberben megvan, köszönhetően annak a korrupt, romlott világnak, amiben élünk. A kérdés, ami az egészet izgalmassá teszi: mi történik, ha mindezt az emberek nem fojtják el többé, és nem is csak tüntetésekben eresztik ki a gőzt? Az első szám egyetlen nagy hibája, hogy ezt a koncepciót nem teszi nyilvánvalóvá – és aki nem tud róla, az könnyen elintézheti egy vállvonással a Scarletet, mint egy újabb önbíráskodós thrillert (talán nem ártott volna in medias res kezdeni a sorozatot, egy flashfordwarddal, csak hogy tudjuk, mi vár ránk). Persze még akkor is ott van Alex Maleev, akinek gyönyörűen egyedi, érzelmekkel teli rajzstílusába nehéz nem beleszeretni. Teljesen levetkőzte az egyébként szintén tetszetős Spider-Woman (legutóbbi Bendisszel közös munkája) műviségét, és most először maga vállalta el a színezést is – az eredmény lélegzetelállító, ez az egyik, ha nem a legszebb munka, amit Maleevtől valaha láttam. Már csak ezért is megéri Scarlettel maradni. 
Legfőbb ideje a váltásnak: a Superman címek színvonala meredeken zuhan egészen azóta, hogy Geoff Johns otthagyta a franchise-t, és ez meglátszik az eladásokon is. Az olvasóknak, velem az élen, láthatóan baromira elegük van már az egymást pihenő nélkül, agyatlanul követő, unalmas megaeseményekbe csomagolt univerzális haddelhaddokból, kriptoni inváziókból és kormányösszeesküvésekből. Az utóbbi két év koncepciója a franchise-nál annyi volt volt, hogy a füzetek legyenek minél nagyobbak, színesebbek, látványosabbak, és minél nagyszabásúbb események kövessék egymást bennük – ennek a pózőrködésnek pedig minden más (karakterek, történet, hangulat) súlyos kárát látta, így a végeredmény egy bombasztikus cselekményfolyam lett, egy egyértelmű kudarc. És most, a jubileumi 700. résszel a kiadó végre behúzta a kéziféket. A képregényben három rövid történet kap helyet, és mindhárom inkább csendes és emberi, mint epikus és szuperhősös. Az első a The Comeback címet viseli, és ez James Robinson búcsúja a sorozattól (nem akarnak könnyek szökni a szemembe…) – ez a kis ujjgyakorlat, amiben Superman végre visszatér a Földre hosszú új kriptoni kiruccanása után, elkeni a Parazita száját, és (a lényeg) újra találkozik Loisszal, élvezetesebb, mint bármi, amit Robinson az Acélemberhez köthető sztorikban eddig írt. Talán mert ezúttal nem akar világokat rengetni, csak szépen elmesélni egy egyszerű történetet. Az utolsó kép a város fölött ölelkező Loisszal és Supermannel kifejezetten szép – és még csak nem is giccses (köszönhetően főleg a visszafogott színezésnek). A második sztori a veterán Dan Jurgens évekkel ezelőtt játszódó Geometryja, amiben a még újonc Robin egyedül szökik ki a gothami kikötőbe, hogy leckeírás helyett rosszfiúkat verjen, és végül hősünk halássza ki a tengerből, majd ráadásként kimenti Batman előtt is – de a Sötét Lovagot persze nem lehet átverni. Kellemes, jópofa, egészen vicces kis szösszenet ez, pont elég egy egyszeri szórakozáshoz. De a lényeg természetesen az utolsó, harmadik sztori, amivel J. M. Straczynski végre hivatalosan is átveszi a sorozatot: ezzel a 10 oldallal kezdődik az egyéves Grounded, ami az író szándéka szerint pont az ellentéte az elmúlt időszak grandiózus marhaságainak. A koncepció roppant szimpatikus és ígéretes. Az Acélember az Új Kripton-Föld háború után úgy érzi, eltávolodott a hétköznapi emberektől, akiknek életét és életmódját védeni hivatott – olyan sokáig pofozta helyre egyik globális fenyegetést a másik után, hogy nem ismeri már Amerikát, és az amerikaiakat – ezért most (ahogy a cím is sugallja) szó szerinti és átvitt értelemben is leszáll a földre, és végigsétál az országon, hogy újra kapcsolatba kerüljön a mindennapi világgal. Straczynski ezzel a gyökereihez akarja visszaterelni a karaktert, azokba az időkbe, amikor Superman még egyszerű bűncselekményekkel foglalkozott, és nem feltétlenül intergalaktikus inváziókat és óriásszörnyeket vert vissza. És ráadásként az író azt ígéri, hogy nem fog rózsaszín képet festeni a mai Amerikáról – ezt neki el is hisszük. Eddy Barrows pedig alkalmas társnak tűnik ehhez a koncepcióhoz, már ezen a prológuson is látható, hogy nagyon ügyesen képes ábrázolni az érzelmeket a szereplők arcán. Kicsi az esély rá, hogy a Groudned ne legyen emlékezetes. 
Már tudjuk, hogy az utóbbi évek egyik legjobb Vertigo sorozata – sajnos idő előtt – véget ér a 25. számmal. És ugyan a legutóbbi sztori (A Battle of Little Note) pont csalódásnak bizonyult, ezzel a mostani egyrészessel a képregény megint a régi fényében tündököl. Sőt, aki esetleg még nem ismerné Joshua Dysart sorozatát, annak ez a minden korábbi sztoritól független, (hagyományos) főszereplő nélküli, azaz teljes egészében a saját lábain álló 21. szám tökéletes alkalom rá, hogy belekóstoljon, és kicsit rádöbbenjen, miért is siratják olyan sokan a megszűnését. A füzet az A Gun in Africa címet viseli, és ennek megfelelően egy Kalasnyikov géppuskáról szól, ami ráadásul maga kommentálja az eseményeket is – ez már önmagában figyelemre érdemes koncepció, és szerencsére az olvasóhoz beszélő fegyver ráadásul bőven több furfangos narratív fogásnál. A címszereplő, sok-sok millió társával együtt azért születik, mert szovjet katona „apját” a második világháború idején frusztrálja, hogy fegyvereik nem sokat érnek az országukat lerohanó németekkel szemben. A sors fintora azonban, hogy mire az első Kalasnyikov elkészül, a nagy világégésnek már rég vége, és a fegyverek a védelmezés és a felszabadítás helyett az agresszió eszközei lesznek szerte a világban (riasztó tényadat: naponta több mint ezer embert ölnek meg Kalasnyikovval). A címbéli géppuskának mindennek megfelelő a „személyisége” és a „moralitása”. Mivel azért készült, hogy öljenek vele, jéghideg tárgyilagossággal áll hozzá az emberéletekhez, amiket a segítségével kioltanak, nem zaklatja fel sem az, hogy egyik gazdája a másik után hal meg, sem az, hogy végül kisgyerekek kezébe adják (bár ezt némileg lealacsonyítónak éli meg). Ám mivel teremtője a béke kiharcolására és megőrzésére szánta, akkor a legelégedettebb, amikor évekig, alig használva, a védekezés avatárjaként pihen egy öreg farmer vállán. A fegyver átél népirtásokat, helyi konfliktusokat, totális polgárháborúkat, elefántvadászatokat és fosztogatásokat, és tisztában van vele, hogy egyszerre elnyomó és felszabadító, pusztító és védelmező – vagy pontosabban, hogy ezek egyike sem. Dysart a „főhős” évtizedeken átívelő afrikai útján keresztül bámulatos kreativitással és erővel puffogtatja el az egyébként ősrégi közhelyet: nem a fegyver a gonosz, hanem az ember, aki forgatja. Közben a háttérben, a szerkezetből kifolyólag csak vázlatosan, de hatásosan felfestett történelmi tabló úgy mellékesen többet mond el az Afrikában hosszú generációk óta tomboló erőszak állandóságáról, körforgásáról és természetéről, mint egy tucatnyi film vagy könyv együttvéve, ráadásul mindebbe még belefér némi keserű irónia is („It’s Kalashnikov against Kalashnikov”). Az utolsó oldal pedig, amin végül, mintegy statisztaként, feltűnik a sorozat főszereplője is, különös és katartikus: csak nem egy flashforwardot látunk a 25. számhoz? Rick Veitch is remek munkát végez, bár egy kicsit könnyedebb, az arcvonásokat és a rájuk kiülő érzelmeket tekintve itt-ott csaknem karikaturisztikus vonásokkal dolgozik, mint az Unknown Soldier állandó rajzolója, Ponticelli (ez a füzet nagyon látványosan érte kiált), még ha első látásra nem is üt el túlságosan az ő stílusától. Az A Gun in Africa 24 oldala Afrikáról, a háborúról, az emberről, és a moralitásról szól, és ezzel, bár nincs köze a sorozat tényleges történetfolyamához, mégis annak esszenciáját jelenti. 
Amikor legutóbb megjelent egy X-Men 1 című képregény, 1991-et írtunk. A füzetet Chris Claremont írta (az volt az utolsó sztorija, mielőtt 17 év után távozott a mutáns franchise-tól), és Jim Lee rajzolta – és több mint 8 millió példányt adtak el belőle. Ezt sem azelőtt, sem azóta nem tudta utánacsinálni egyetlen képregény sem, és persze, hol vannak ma már az ilyen számok… Gyanítom, a mostani X-Men 1 ehhez képest csak egy lesz a sok, havonta induló új cím közül (egyébként vicces, hogy az említett, 1991-ben elstartolt X-Men is fut még mind a mai napig, csak már X-Men: Legacy név alatt), amit a nem különösebben híres és kiemelkedő alkotógárda is jelez. Akárhogy is: Victor Gischler ennek a sztorinak ágyazott meg a fentebb említett The Death of Dracula one shottal, azaz a vámpírok világhódító hadjáratának a mutánsok fogják útját állni. Ööö… miért is? A baj a Marvel vérszívóival az, hogy a kutyát nem érdeklik, soha, sehol nem volt különösebb jelentőségük (talán leszámítva a tavalyi Captain Britain sorozatot), ezért nincs tradicionális ellenségük sem a hősök között (már ha eltekintünk Pengétől, aki, valljuk be, szintén nem zavar túl sok vizet). Így most valami oknál fogva az X-ek nyakába varrták őket. És ugyan alighanem mind emlékszünk még az itthon elsőként megjelent X-Menre, amiben Dracula Vihar vérét szívta – erre utalnak is a mostani sztoriban – de ennél sokkal több kapcsolat nincs a mutánsok és a vámpírok közt. Hogy ez mennyire bizonyul szerencsés párosításnak, az majd elválik, mindenesetre a Curse of the Mutants első része alapján egy egészen korrekt sztorival állunk szemben. Gischlernek szerencsére vannak pofás ötletei, ezt már a The Death of Draculában is láthattuk, és most a vámpírfertőzésnek egy olyan formájával állt elő, amire, amennyire én tudom, még nem gondolt senki: egy vérszívó öngyilkos merénylőként robbantja fel magát egy tér közepén, így juttatva el a vérét a körülötte állók szemébe, szájába, pórusaiba. Így fertőződik meg Jubilee is, aki hosszú, nagyon hosszú idő után végre ismét fontos szereplője egy X-Men képregénynek (annak ellenére, hogy a Mutánsvilág eseményei következtében ő is elveszítette a képességeit). Azt ugyan nem tudom, mióta barátok ők Pixie-vel, de annyi baj legyen… A történet eddig érdekes, lendületes, és kétségkívül van benne potenciál, az pedig, hogy láthatjuk Rozsomákot vámpírokat kaszabolni, már eleve nem egy rossz kiindulási pont. Ami viszont inkább negatívum, mint pozitívum, az Paco Medina képi világa: alapvetően tehetséges rajzoló ő, a szuperhősökhöz nagyszerűen ért (a duplaoldalas kép, amin Rozsomák egy vámpír-házban áll, háttérben Angyallal és Pixie-vel, baromi hatásos), de egy ilyen horrorisztikus téma egyáltalán nem az ő asztala. Ha egymás mellé teszem a The Death of Draculát és ezt, a vámpírok ábrázolásában és a hangulatban tapasztalható különbség óriási. Ráadásul a színező is jóval világosabb árnyalatokkal dolgozik, mint kellene – ide bizony sötétebb tónusok, nyersebb vonások illettek volna. 
Most, hogy a Solomon Kane viszonylag szép sikerrel megy a mozikban (na, nem itthon, de érted), nem csoda, hogy a figyelem Robert E. Howard egyéb műveire is ráirányul. Főleg, hogy a Conan és a puritán vándor történeteire rátette a kezét a Dark Horse, és így a „hozott” anyagokból szintén sokat dolgozó Boom! Studiosnak csak az író kevéssé ismert karakterei maradtak – ezek egyike Cormac Fitzgeoffrey, akinek kalandjai a harmadik keresztes háború idején játszódnak. Howard csak két novellát fejezett be Fitzgeoffrey-val a főszerepben (egy harmadik jegyzeteit aztán Richard L. Tierney öntötte végleges formába), és amiben ezek a leginkább különböznek a szerző híresebb műveitől, az az, hogy a történelmi eseményeket nem színesíti bennük semmilyen természetfeletti elem. Az első, még 1931-ben megjelent novella a Hawks of Outremer címet viseli, és Michael Alan Nelson (Fall of Cthulhu) most ezt adaptálta képregényre, Damian Couceiro rajzai segítségével – az eredmény magáért beszél. A sztori pofonegyszerű: a keresztes hadjáratokban vért ontó Fitzgeoffrey egy vesztes csata után tér be egy fogadóba, ahol értesül a fiatal király haláláról, akinek oldalán már régóta harcol – és mint megtudja, halálának egyik fő oka, hogy egy gőgős báró csak ült a seggén a várában, ahelyett, hogy segítséget küldött volna. Namost, Fitzgeoffrey, éljen noha egy fantasy elemek nélküli világban, nem sokban különbözik Conantól és Kane-től – amiből máris egyértelmű, hogy egymaga fogja a kardját, fejszéjét, lovát, és nekiiramodik, hogy előbbieket élesítse kicsit a báró koponyáján. A Hawks of Outremer gyors sodrású, tökös, kellemesen vérmocskos képregény, aminek főhősében ugyan nincs semmi különös, de azt a semmi különöset Alan Nelson rohadtul hatásosan mutatja be. A comic legjobb jelenete az, amiben Fitzgeoffrey a csata forgatagában megmenti Oroszlánszívű Richárd életét, anélkül, hogy tudná, ő lapul a véres sisak alatt, majd amikor a halál karmaiból így kimentett Richárd a szolgálatába hívná, közli vele, hogy bár a felség viszonylag jól harcol ahhoz képest, hogy szász vér folyik az ereiben, de ő bizony szarik az angol királyokra, és különben is, pogány fejek betörésének van itt az ideje, nem a dumának.. És a legjobb az egészben, hogy Alan Nelson nem írja túl a jelenet, azaz nem törekszik mindenek felett álló coolságra, nem erőlködik a főhős badass mivoltának kihangsúlyozásával – teljesen természetesnek és hihetőnek hat az egész, és ettől olyan hatásos. Ezzel a pár oldallal a szerző többet mond el a karakterrel, mint sokan egy egész minisorozattal. Damian Couceiro pedig tökéletes partner a csaták és „hősi” pillanatok nem hivalkodó, de abszolút erőteljes ábrázolásában: képei realisztikusak, sötétek, karakterei markánsak, és az egész képi világról ordít a kor mocska, nyersessége és brutalitása. A fickó Conan rajzolónak is tökéletes lenne. 
Mick Harrison a képregény levelezőrovatának első bekezdését azzal tölti, hogy a késlekedésekért szabadkozik – jól teszi. A Blue Harvest című ötrészes sztorinak bizony csak most jelent meg az utolsó része, pedig az első még tavaly áprilisban (!) jött ki (a harmadik GeexKomixban volt szó róla…). Az efféle csúszások roppant bosszantóak tudnak lenni, főleg egy olyan, viszonylag egyszerű történet esetében, mint amilyenről most is szó van. A Dark Times ugyan egy remek sorozat (az érdem Douglas Wheatley szép, dinamikus, részletekben gazdag képi világáé, és a kellemesen visszafogott, stílusos színezésé is), és a Blue Harvest is simán megéri a pénzét, de akárhogy is nézzük, nem az a székbe szögező élmény, aminek elnézzük, hogy mire megérkezik a fináléja, már a kutya se emlékszik rá, hogy kezdődött. A sorozat most egyébként 2011-ig szabadságra megy, talán ennyi idő elég lesz Harrisonnak, hogy összekapja magát – nem ártana, mert tényleg a legjobb jelenleg futó Star Warsról van szó. A Dark Times ugyebár a harmadik epizód, A sith-ek bosszúja eseményei, azaz a Birodalom megszületése utáni időkben játszódik, és egy szökevény jedi lovag, Dass Jennir hányattatásairól mesél, a Blue Harvest pedig egy afféle fordulópont a karakter számára. Az eddigi részekben azon a kérdésen volt a hangsúly, hogy mihez kezd egy jedi a rend nélküli, sötét erők által uralt új világban, és miféle, saját alapelveit kompromittáló döntéseket kénytelen hozni az életben maradás érdekében – a téma roppant érdekes, és Harrison egy ideig rá is léptette Jennirt egy olyan izgalmas és riasztó útra, ahol hidegvérű gyilkosként is helyt kellett állnia. Az üzenet egyértelmű: e körülmények közt csak súlyos kompromisszumok árán lehetséges fennmaradni. Hősünk persze őrlődött kényszerű tettei miatt, de a Blue Harvest végére békére lel: nem békefenntartó többé, hanem béketeremtő. Vagyis mostantól utazgat majd a galaxisban, és kegyetlenül aprítja azokat, akik az ártatlanokon élősködnek (a korábbi sztorik következményeként különösen csúnyán tud nézni a rabszolga kereskedőkre). Azért remélem, azzal, hogy most rálelt a céljára (ezt Harrison nagyszerűen mutatja meg: Jennir új emberként, hosszú idő után először ismét kivont fénykarddal áll szemben ellenségeivel, másodpercekkel a végső csata előtt – amit már nem látunk, hiszen végkimenetele nyilvánvaló), még nem tűnik el a súlyos dilemmákra okot adó „szükség törvényt – illetve erkölcsöt – bont” motívum, merthogy a Dark Times összes aspektusa közül messze ez a legígéretesebb. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a Blue Harvest nagyjából úgy merít Kurosawa Yojimbójából, ahogy az első Star Wars film merített a Mester Rejtett erődjéből: a magányos hős megérkezik a két rivális banda által uralt városba, kijátssza őket egymás ellen, de végül lebukik, elverik, kishíján megölik, és ezután maga veszi kézbe a dolgokat, és számol le a gazemberekkel. 
Nagyon vegyes érzések kavarognak most bennem. Először is: ez a zseniális sorozat ehhez még csak hasonlóan gyenge füzetet sem köpött ki magából eddig, és bár ha kétévente csak egyszer csúszik be egy ilyen kevésbé sikerült sztori, akkor még bőven rendben vagyunk, de ha ez egy tendencia kezdete, akkor baj van. Másodszor viszont: mindemiatt talán már kár aggódni, mert a Vertigo úgy döntött, hogy lehúzza a rolót Joshua Dysart eddig szenzációs képregénye számára. A 25. rész lesz az utolsó. Most ide lehet képzelni egy hosszú, ízes, amolyan igazán jó, magyarosan változatos káromkodássorozatot. Alighanem furcsa, hogy ezek után kevés jót tudok mondani a sorozat legutóbbi számáról, de az aktuális (és mint említettem, első) hullámvölgyet leszámítva sajnos tényleg az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb szériájának kell búcsút mondanunk. Nade, a lényeg: a kétrészes A battle of little note záró epizódjában Moses üldözői elől menekül a pusztaságban, amikor rátalál egy szintén űzött, rettegő családra: egy anyára, és két gyermekére, akiknek egyike testi fogyatékkal él. Hajjaj. Érted, mi a bajom: Afrikában vagyunk, az egész képregény a fekete kontinens keservessége, fájdalmai, éhínsége, mészárlásai körül bonyolódik, szóval csupa kín, halál és szenvedés van mindenhol, és ennek tetejébe Dysart most még az arcunkba tol egy fogyatékos kisfiút, akinek ráadásul nemrég ölték meg az apját, és aki maga narrálja az egész sztorit. Mintha amúgy nem volna elég szar a helyzet. Ha már az író úgyis így belevetette magát a primitív érzelemkeltésbe és a pofátlan hatásvadászatba (ami eddig egyáltalán nem volt jellemző rá), akkor már végezhetett volna teljes munkát: az anyát mondjuk vakká, a másik kölyköt süketté, a teheneiket meg háromlábúakká tehette volna. Ezt leszámítva egyébként nem rossz a képregény a maga szimpla módján (Moses és az említett család egy sziklamagaslatról védi magát a támadó törzzsel szemben, Alberto Ponticelli mindig fantasztikus képein), csak ugye így, hogy tudjuk, a végéhez közeledik az egész, egy ilyen, a sorozatot meghatározó sztoriszálat nem érintő közjáték meglehetős elégedetlenséget és türelmetlenséget okoz. Merthogy 20 részen túl is egyértelmű, hogy Dysart még mindig az alapok lefektetésével volt elfoglalva, mielőtt közölték vele, hogy a címét elkaszálják – most meg hat rész van hátra, és ahelyett, hogy elkezdené elvarrni a szálakat, ilyen kis nyomorék gyerekekkel teli, teljesen jelentéktelen harccal pöcsöl (persze lehetséges, hogy mikor ezt írta, még nem tudta, mi lesz a sorozat sorsa). A következő szám pedig egy önálló sztori lesz, úgyhogy Dysartnak négy füzet marad, hogy lezárja Moses történetét – nem sok, de azt ígérte, hogy ennek ellenére az olvasóknak nem lesz hiányérzetük. Úgy legyen. Reménykedjünk, hogy az utolsó történet lesz olyan színvonalú, mint az eddigiek voltak, és nem érződik majd rajta a befejezési kényszer. 
A sztoriról röviden: japán tudósoknak szintetikus vért sikerült előállítaniuk, ami végre meghozta a lehetőséget a vámpíroknak, hogy több évezred múltán megmutassák magukat a nyilvánosságnak. Külön szakszervezetük van, embereik a kormányban és feltett szándékuk, hogy kivívják a teljes egyenjogúságot. A történet, egy
Az egyedi karakterek, a feszes történetvezetés, az itt-ott elejtett információmorzsákkal való játszadozás, mind-mind a sorozat nagyszerűsége mellett szólnak. A vér és az erotika naturalista megjelenítése, nem pusztán szenzációhajhász, de abban is biztos vagyok, hogy jelentős része van, a siker övezte sorozatban. Tipikusan olyan szórakozás ez, amit az HBO pofiljára találtak ki, mesterien ötvözve a nézők idegein való táncolást az egyéni karakterek drámájával. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok róni a sorozattal szemben, a kezdetben idegesítő akcentus, amellyel gondolom próbálták autentikusabbá tenni a sorozatot, de ehhez is hamar hozzá lehet szokni, a végén már fel sem tűnt. Amit még ki szerettem volna emelni az a főcím. Ennél profibb összevágással, ami ennyire visszaadta volna az adott sorozat hangulatát, nem nagyon lehet találkozni. 
Predators #1-2
Batman tavaly volt 70 éves, most pedig a nevét viselő sorozat elérte a 700. számot. Erre az alkalomra természetesen valami nagy durranás kellett, és bár pár hónapja még sokan hihettük, hogy ez a nagy durranás magának Bruce Wayne-nek a visszatérése lesz, ez az esemény (ami a The Return of Bruce Wayne lapjain egyébként folyamatban van) említés szintjén is alig jelenik meg a jubileumi számban. Viszont ha Bruce nem is, Grant Morrison visszatért a címhez, ami azóta haldoklik, hogy… nos, egészen azóta, hogy 2006-ban először elkezdte írni. A pöcegödörből az utána, 2009-ben következett Judd Winick és Tony Daniels sem tudták kirángatni a képregényt (sőt), úgyhogy hosszú idő óta ez az első Batman füzet, ami igazán élvezetes (amellett, hogy persze messze van a tökéletességtől). És az élvezhetőséghez éppen hozzájárul az is, hogy Morrision egy minden jelenlegi történetszáltól független, saját lábán álló sztorit írt a jeles alkalomra – természetesen amolyan morrisonosan, úgyhogy tele kell lennie az egésznek az ezüstkorra való utalásokkal. Sőt, nem csak utalásokkal: a három részre bontott történet három címe (Yesterday, Today, Tomorrow) is egyértelmű teszi, hogy az író az időben kalandozik, egy-egy pillantást vetve a Sötét Lovag múltjára, jelenére és jövőjére, és összekötve azokat egy bonyolult, időutazást magában foglaló gyilkossággal. A három idősík egyben három különböző Batmant is jelent. A Yesterdayben természetesen még Bruce van a maszk alatt, és sidekickjével, Robinnal, épp legnagyobb ellenségeik, Joker, Macskanő, Rébusz, a Kalapos és Madárijesztő fogságában sínylődnek. Az író lubickol az ezüstkori hangulatban (amihez sajnos Tony Daniel önmagában egyébként roppant tetszetős rajzai túlságosan modernek): Batman székhez kötözve fenyegetőzik, hogy mindjárt szétpofoz mindenkit, Joker botcsinálta komikusként parádézik, és mindenki vígan kommentálja, hogy éppen mit és miért csinál. Morrison ügyesen sáfárkodik elődei stílusjegyeivel, az meg már más lapra tartozik, hogy személy szerint kezd nagyon alaposan kilenni a tököm a DC-t mostanság elborító nosztalgiahullámmal. A Today, amiben már az egykori Robin, Dick viseli a denevérálarcot, leginkább azért emlékezetes, mert Frank Quitely rajzolja, természetesen gyönyörűen – kár, hogy az utolsó pár oldalnál a sokkal kevésbé kompetens Scott Kolins helyettesíti. A Tomorrow-ban pedig Damien, a jelenlegi Robin lesz Batman, és személyiségéből adódóan sokkal brutálisabb, mint elődei (az, hogy egy összevert bűnözőt mutáns patkányok sorsára hagy, már némileg túlzás), de a show-t az új, jövőbeli Kétarc lopja el, nameg Adam Kubert, aki, Quitely ide vagy oda, rajzolóként a füzet legjavát nyújtja. Van még egy afféle epilógus is (And Tomorrow…), amiben egy-egy David Finch-féle oldalban nyerünk bepillantást távolabbi és/vagy párhuzamos jövők és Batmanek világába. A különböző korszakokon átívelő gyilkossági szál lényegében csak egy ürügy, hogy Morrison kiélhesse magát, de (ellentétben a The Return of Bruce Wayne-nel) szerencsére ezt úgy teszi, hogy az olvasó is jól szórakozik közben, nem csak ő. Az üzenet pedig (Batman mindig lesz, bármi történjék is) illő a jubileumi számhoz, még ha a karakterhez nem is feltétlenül (a DC sok-sok „öröklődő” szuperhősének sorába pont a Sötét Lovag nem tartozott bele – legalábbis az utóbbi időkig). És akárhogy is, az utolsó oldal sorával (még 700-at!) nem tudok vitatkozni. 
Az utóbbi hónapokban a világ internetes közösségének képregényrajongó tagjai azon morfondíroztak, hogy egész pontosan miről is akar szólni, mit is akar mondani az ikerpár Fábio Moon és Gabriel Bá tízrészes sorozata, a Daytripper. És ezt kapd ki: ez már a hetedik rész, és senkinek nincs róla fogalma még most sem. Ennek ellenére nem valami David Lynch vagy Richard Kelly-féle mindfuckra kell gondolni, bőven nem. A Daytripper minden egyes része egy teljesen kerek, egyértelmű, a nyílnál is egyenesebb sztorit mesél el. A trükk az, ahogy ezek az egyes részek kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanis mindegyik egy Brás de Oliva Domingos nevű, nekrológokat (majd, mint ebben a részben látjuk, könyveket) író férfiről szól, életének különböző szakaszaiban (a cím mindig a főszereplő aktuális életkorát jelöli), és mindegyik a halálával ér véget – legyen szó akár ostoba balesetről, akár sorsszerű csapásról, akár értelmetlen gyilkosságról. A nagy kérdés természetesen az, hogy Moon kihoz-e ebből valamit a sorozat végére, lesz-e valami megoldás, valami, ami megmagyarázza, és egyben indokolja ezt a koncepciót. Egy részem reméli, hogy igen, egy másik részem meg reméli, hogy nem. Előbbi lehetőségben a trivialitás veszélye rejlik (a tököm sem kíváncsi egy párhuzamos világokat iderángató magyarázatra), utóbbiban pedig az „akkor ez most mi volt?”-féle értetlenkedő pislogás. De ha sikerül egy kicsit eltekintenünk attól, hogy mint emberek, általában véve mindig, mindenre, pontosan klappoló magyarázatot várunk, akkor látni fogjuk, hogy a Daytripper egy fantasztikus képregény – Báék kurvára tudnak írni, na. Olyannyira, hogy az eddigi számok alapján ez a sorozat azon comicok közé fog tartozni, amiknek komoly irodalmi értéket szokás tulajdonítani. A testvérek nagyszerűen ragadnak meg hétköznapi élethelyzeteket, csodálatos érzékkel mutatnak be egy sor átlagembert, vagy, hogy a lehető legegyszerűbben fogalmazzak, a lehető legjobban kifejezve, hogy mitől is olyan zseniális a Daytripper: gyönyörűen mesélnek magáról az Életről. És ha valaki nagyon akar magyarázatot Brás sok-sok halálára, akkor egy rövid agyalás után biztos talál magának kielégítőt (pl. az író azt akarja kifejezni, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet), de még az is lehet, hogy végül kap valamit Báéktól is: most először tűnik ugyanis úgy, mintha az egyes füzeteket a főszereplőn kívül is összekötné valami. A hatodik részben Brás meg akarta keresni eltűnt barátját – és most, a hetedikben meg is teszi (bár a körülmények mások), méghozzá tragikus következményekkel. A rajz, akárcsak a sztori, lebilincselő. Bá és Moon képei elegánsak, ugyanakkor van bennük egy nagy adag lazaság és könnyedség is, a mimikák és gesztusok roppant kifejezőek, Dave Stewart színei pedig szokásosan hangulatosak. A Daytripper valami új, valami egyedi. Valami eredeti. Valami olyasmi, amiből nem hogy húsz, de egy hasonló sincs az amerikai piacon. Csiszolatlan gyémánt. 
A harmadik résszel befejeződik a Dark Horse új terminatoros minisorozata, de mint az utolsó oldalon kiderül, csak azért, hogy utat adjon a szeptemberben induló második felvonásnak, ami The Terminator 1984 címmel fog futni. Már ez is azt engedi sejtetni, hogy az alkotók végül mégiscsak belepiszkálnak a filmek sztorivonalába is. És valóban: ennek a füzetnek a nagy része azzal telik el, hogy egy alaposan megöregedett Kyle Reese arról győzködi a főszereplőt, Bent, hogy annak idején John Connor visszaküldte őt 1984-be, hogy megvédje anyját, Sarah-t, és hogy a terminátorral vívott harc után először emberek, majd a Skynet hatalomátvételét követően gépek fogságában sínylődött egészen mostanáig, azaz 2029-ig (khm, nem egészen így emlékszem rá, de mindegy…). Ben persze eleinte nem hisz neki, de aztán Kyle képes bizonyítékkal szolgálni, és arra kéri barátját, hogy menjen vissza ’84-be, és fogságba esése után szabadítsa ki – már csak azért is, mert egykori fogvatartóinak nyilván nagy szerepük volt a Skynet létrehozásában. Kissé zavaros ennek a mininek a szerkezete. Az első két rész a gépek és az emberi ellenállás háborújáról szólt, aztán a második szám végén felbukkant az öreg Kyle, minek következtében mindez hirtelen lényegtelenné vált, és most úgy tűnik, mintha ez a három füzet csak egy prológus lenne egy másik sztorihoz, ami ősszel folytatódik majd. A dramaturgiai szempontból így jelentéktelenné vált jövőbeli küzdelem bemutatásának akkor lett volna értelme, ha a sorozatot olyanoknak is szánják, akik nem sokat tudnak a Terminator filmek világáról, de mivel a folytatás egyértelműen az első rész cselekményével fog érintkezni, nyilván nincs szó ilyesmiről. Whedon ráadásul elég primitív módon motiválja a főhősét. Ben eleinte nem akar visszautazni az időben, mert itt van neki szerelme, Paige – már ezen a ponton fájdalmasan nyilvánvaló, hogy az író hogyan tervezi megváltoztatni Ben terveit, és hiába reménykedünk benne, hogy valami más süljön ki a dologból, sajnos igazunk lesz. A barátnő meghal, hősünknek pedig nincs maradása, uzsgyi a múltba, hogy megakadályozza jelen minden tragédiáját. A szeretett nő kinyírása pusztán a főszereplő motiválásának céljából egy kicsit már alapból primitív húzás, de nagyon sok múlik a kivitelezésen. És az, hogy Paige a semmi közepén belefut egy random mászkáló terminátor öklébe, finoman szólva is pocsék megoldás. Mégis: kíváncsi leszek a folytatásra, érdekes lesz látni, hogy tudja Whedon úgy alakítani Ben szerepét az első film cselekményében, hogy az lényegében ne változzon semmit. A mérleg pozitív oldalát nyomja még Andy MacDonald hatásos, szimpatikus, az érzelmeket nagyszerűen kezelő, nem túl sötét, mégis kellően szikár képi világa is. Összességében mindez egy közepesre elég.
Minden úgy kezdődött, hogy 2006-ban, amikor az egész amerikai képregényipar a Civil War csinnadrattájától volt hangos, csendben belopózott annak árnyékában egy másik marveles crossover, az Annihilation, ami a színvonalat tekintve úgy elkente Mark Millar egyébként pofás kis blockbusterének a száját, hogy öröm volt nézni. A Marvel addig sok éven át hanyagolt űrrészlege azóta új aranykorát éli, köszönhetően főleg a Dan Abnett – Andy Lanning duónak, akik a Nova és a Guardians of the Galaxy című sorozatuk lapjain szárnyaló fantáziával navigálnak a klasszikus szuperhős történetek és az esztelenül epikus űroperák izgalmas határvidékén. Ennek legújabb állomása a The Thanos Imperative, ami a legutóbbi crossoverből, a War of Kingsből nőtt ki. Annak fináléjában, az egymás ellen harcoló erők utolsó, monumentális összecsapása egy törést („The Fault”) eredményezett a tér és idő szövetében, és a főszereplők most ennek a levét készülnek meginni: a Fault túloldalán ugyanis egy másik univerzum van, amiben az Élet végképp győzedelmeskedett a Halál felett. És ez ugyan nem hangzik rosszul, de ha hozzátesszük, hogy az élet, egyfajta rákként, ott addig burjánzott, amíg be nem töltötte az egész mindenséget, és most, mindenféle csápos szörnyűségek formájában készül tovább terjedni a mi univerzumunkba… nos, ez már mindjárt nem hangzik olyan jól. És hogy hogy jön a képbe a címben szereplő Thanos, az őrült titán, akit nemezise, Drax még az említett Annihilation végén megölt? Először is úgy, hogy feltámad (aminek egyáltalán nem örül), másodszor pedig úgy, hogy ő a halál avatárja, azaz célpontja a halál nélküli világ lakóinak, és ezzel együtt fegyver hőseink kezében az utóbbiak ellen. A minisorozat első része felsorakoztatja egymással szemben az ellenségeket, meghúzza a frontvonalakat, és előrevetít egy (remélhetőleg) Annihilation nagyságú és intenzitású haddelhaddot – azt pedig már rég tudjuk, hogy ezek milyen nagyszerűen szoktak sikerülni ennek a duónak az értő kezei között. A füzet látványos, lendületes, és a Marvel galaktikus játszóterének összes jelenleg fontos karakterét magába foglalja, úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük túlzsúfoltnak a sztorit. Az egyetlen, amivel nem lehetünk teljesen elégedettek, az a képi világ: Miguel Sepulveda, noha láthatóan tehetséges iparos, nem képes olyan hatásosan és erőteljesen megragadni az esemény monumentalitását, mint a kiadó űrrészlegének már sokszor bizonyított alkotói (Andrea DiVito, Paul Pelletier, Tom Raney). Emellett a színezővel sem ment túl jól az együttműködés, ugyanis a karakterek körvonalai néha túlságosan markánsak, és egyfajta furcsa kifestő-hangulatot kölcsönöznek az egésznek. De mindent összegezve: pokoli jó szórakozásnak nézünk elébe. 
Ülök a moziban, egy órája megy a Brooklyn mélyén, és az órámra való sűrű pillantások közepette azt kérdezem magamtól, mit tudtunk meg eddig. Richard Gere szenved, mert egy kiégett, öreg kopó, ráadásul igazi balfék, és a töke tele van a világgal. Don Cheadle szenved, mert beépített zsaruként szarrá ment az élete, és a töke tele van a világgal. Ethan Hawke szenved, mert a rendőri fizetésből nem tudja eltartani a családját, és a töke tele van a világgal. Mindenkinek a töke tele van a világgal, de egyébként senkivel nem történik semmi – pedig túl vagyunk a játékidő felén. Antoine Fuqua sokadszor bizonyítja, hogy egyfilmes rendező. A bő lére eresztett Brooklyn mélyén keretei közt rengeteget beszél, de a sok rizsa közt csak egyvalamit tud mondani: hogy szar az élet. Köszönjük, Mr. Fuqua. 
A három történetszálból egyedül Don Cheadle-é élvezetes valamennyire, az ő karaktere az egyetlen, akit meg tudunk érteni, akivel hellyel-közzel képesek vagyunk azonosulni. Tudjuk, hol siklott ki az élete, értjük, miért hozza azokat a döntéseket, amiket, és nem utolsósorban, a bajtársiasság, a becsület, a barátság értékei hajtják előre a fim utolsó etapjában. (Más kérdés, hogy szerencsétlen Wesley Snipes figurájának egyetlen értelme, hogy bosszúba hajszolja Cheadle-t.) Ezzel szemben Gere egy unalmas, bután és összevissza motivált, kiégett roncs, ráadásul fogalmunk sincs róla, hogy miért az – csak azt tudjuk, hogy sajnálnunk kellene, mert más is döngeti a kurvát, akihez rendszeresen eljár. Az élet nagy tragédiái, ugyebár… Hawke karaktere meg olyan hülye, hogy képtelenség együtt érezni vele. Aki nem tudja eltartani háromgyerekes családját, az nem csinálja fel negyedszer is a feleségét. Aki veszélyes magánakcióra készül, hogy ellopja egy rakás gengszter pénzét, az nem csatolja le magáról a golyóálló mellényt, mielőtt elindul. Aki nem akarja, hogy kollégái megtalálják, az nem hagyja ott a mobilját az asztalán, mint valami intő jelet, pont amellett a papír mellett, amin jól láthatóan bekarikázta a célállomása címét. 
