Holtan térnek haza. A mozdulataik, a gesztusaik, a mosolyuk mind erőltetett: érezni, micsoda erőfeszítésébe kerül az Őrnagynak fenntartania ép elméje látszatát. Erre mindössze a civilizációról megmaradt emlékei kényszerítik, a homályos memóriafoszlányok, amelyek régi életéről mesélnek. A Tizedes azonban mindent elfelejtett; kifejezéstelen, suta fabábúként forgolódik az érkezésük megünneplésére összesereglett tömegben. Mikor a két katona istenhozzádot mond egymásnak, búcsúzásuk hideg – a tapasztalat, amivel rendelkeznek, örökre összeköti őket, és elválasztja mindazoktól, akik ott sertepertélnek körülöttük.
A fiának idegen. A felesége válni akar. Hét év nagy idő, de igazán csak az Őrnagy tudja, mennyire: a vietnámi fogolytábor napról napra ismétlődő kínzásai közepette végtelenné nyúlik, és az emberből kihal minden, csak a fájdalommal marad kapcsolatban, belészeret, mint egy nőbe. „You’ll learn to love the rope”, mosolyog joviálisan az Őrnagy a férfira, aki, míg ő poklok poklát szenvedte meg, az Őrnagy feleségét baszta. Az Őrnagy vigyora vibrál, mint az áram.
Egy vörös Cadillecet és 2500 ezüstdollárt kap bánatpénzként/kitüntetésként a várostól – egy dollárt minden napért, amelyet a fogolytáborban töltött. Az átadó ünnepség egyszerre kedves és megalázó; ennyi szenvedést hogyan lehet aprópénzre váltani? Az Őrnagy azonban nem veszi naivitásukat rossz néven, de nem is örül neki. A sötét napszemüvege mögött nem kavarog semmilyen érzelem – ilyen luxus már nem telik tőle. A szőke lány, aki a férfi fogvatartásának ideje alatt hátországi szolidaritást vállalt vele, nem is érti: valahogy olyan hamis az Őrnagy minden rezdülése. Mintha szerepet játszana.
Az Őrnagy meg sem nyikkan, mikor ismeretlenek törnek az otthonába. A 2500 dollárt akarják, az Őrnagy viszont nem árulja el nekik, hol van. Hiába pofozzák, hiába gyomrozzák, hiába dugják a kezét a szemétaprítóba, az Őrnagy ezeknél sokkal ravaszabb rohadékokkal nézett szembe éveken keresztül. „You’ll learn to love the rope.”
A fia és a felesége ekkor érnek haza, a gyerek az apja állapota láttán már fut is az ezüstdollárokért. Mindhármukat agyonlövik.
Az Őrnagy túléli. Miért nem akarsz bosszút állni? Miért nem akarod ezeknek a rohadékoknak kiontani a belét? – ezt vágja hozzá felesége egykori szeretője, az Őrnagy azonban olyan hideg, olyan nyugodt, mint a búzamező szélcsendben. A szőke lány betegágyán látogatni kezdi, szerelmes belé.
Az Őrnagyot elbocsátják a kórházból. Puskát, pisztolyt, kést pakol a vörös Cadillac csomagtartójába, és elindul ölni.
Bár a film forgatókönyvírója Paul Schrader, munkáját az előkészítési folyamat során alaposan átírták, Schrader ezt a mai napig nem tudja megbocsátani. „Egy faji felhangokkal rendelkező történetből rasszista filmet csináltak” – nyavalyogja, jobbára alaptalanul (valószinűleg arra gondol, hogy a gyilkosok között van pár mexikói. Azonban nincsenek olyan sokan, hogy ez faktorrá lépne elő, ráadásul a főgonoszok fehér emberek). Azt elfelejti hozzátenni, hogy a legnagyobb differencia a saját változata és a kész film között, hogy az eredeti forgatókönyvben az Őrnagynak nem volt családja, nem volt súlypontja a történetnek. Akár Taxisofőr 2-nek is lehetett volna nevezni – így viszont elnyeri a „legjobb film, amelyhez Paul Schradernek valaha is köze volt” megtisztelő titulust (igen, a Rolling Thundert jobban kedvelem, mint a Taxisofőrt.)
Két oldalról támad: egyrészt elsőrangú bosszúfilm, igazi mocskos, hetvenesévekbeli ütvefúró, tele Peckinpah-s felhangokkal, másrészt a vietnámi veteránok a társadalomba való beilleszkedési képtelenségéről tartott érzékletes vizsgálat. A szenvedés kiölt belőlük mindent, csak érzelmeik emléke él bennük valahol nagyon mélyen, és azok közül is csak olyanok, amelyek közvetlenül kötődnek a férfilélekhez. Mikor a felesége arról beszél, hogy elhagyja, az Őrnagyot alakító William Devane arca érzéketlen marad: a nőhöz már nem köti semmi, de a fiát semmi pénzért nem akarja elengedni. Később, az egyetlen alkalommal, mikor megnyílni látszik, és a bosszúja természetéről beszél, akkor sem említi a nőt, ő mintha kitörlődött volna a tudatából. „Megyek, megölöm az embereket, akik lelőtték a gyerekemet” - mondja a film végén a Tizedesnek, aki a saját családjával szintén látszatéletet él. Csak a sráca halálának megtorlása számít az Őrnagynak: apák és fiúk – Schradernél mindig ez van. „Hozom a cuccom”, a Tizedes csak ennyit válaszol. A házból kifelé menet, bár a vacsoraasztalt körülülik a rokonok, a Tizedes csak az apjától búcsúzik el, röviden, őszintén, ahogy egy férfinek kell. Az öreg meglepetten csak annyit mond: „Szia, kisfiam.” És mennek, mintha ott sem lettek volna. Nem jönnek vissza soha.
A Tizedest alakító Tommy Lee Jones a film legvégén, a fináléban kap meghatározó szerepet, ekkor mosolyog először. A kuplerájba toppanva, ajtóról ajtóra haladva, a pumpgunnal arcokból húscafatokat, kezekből botokat, lábakból roncsokat, életből halált varázsolva zúz, arcán az élvezet széles-széles vigyorával. Mert csak akkor él, ha öl. Neki is, az Őrnagynak is csak ez maradt. És mintha nem is bánnák.
Komolyan mondom, nem tudom miért ennyire kevéssé ismert film a Rolling Thunder, ugyanis szenzációs. Az utolsó tíz perc bélfröcskölős lövöldözése a legduhajabbakat is kielégíti majd. „John Woo-nak is csak akkor sikerül ilyesmi, ha jó napja van”, ahogy mondani szokták. Úgy bosszút állnak, hogy még reggelire is marad.
A rendező, John Flynn a macsófilmek öreg harcosa, ő készítette például Steven Seagal messze legjobb „opuszát”, az abszurd brutalitásában amerikai téren felülmúlhatatlannak látszó Out for Justice-t. „Letépem a fejed és belehugyozok a gigádba!” A klasszikus neveltetés gyümölcsei.
William Devane remek játéka a Rolling Thunderben valami szökő-évszázadonként előforduló csoda lehetett, mert a főleg tv-drámákban szerepet vállaló színész még csak soha meg sem közelítette ugyanezt a színvonalat. Hátborzongató, ahogy kifejezéstelen tekintete érzelmektől teljesen mentes, jéghideg intelligenciát sugároz. Mindent kivertek, kiégettek, kifacsartak, kiöltek belőle. És fogalma sincs, az űrt mivel töltse be. Aztán rájön, és azzal vége.
Az emberi test lassú megsemmisülése: 66 napnyi haldoklás és horror a földi pokol egyik bugyrában, avagy mi mindent képes tenni az ember másokkal – és saját magával.
1981-ben, a hírhedt belfasti Maze börtönben, az IRA-tag Bobby Sands éhségsztrájkba kezdett, tiltakozásul, amiért a brit kormány köztörvényes bűnözőkként kezelte őt és társait, nem pedig politikai foglyokként. 66 nap alatt a teste lassan elsorvadt, a szervezete összeomlott, és miután már egy puha kórházi takaró érintése is elviselhetetlen fájdalmat okozott volna neki, meghalt. Történetét nem először filmesítik meg: Terry George és Jim Sheridan 1996-os, Őt is anya szülte című drámájában John Lynch alakította Sandset, ám ott inkább két anya (Helen Mirren és Fionnula Flanagan) fiaikért vívott küzdelme állt a középpontban, kiegészítve a téma politikai aspektusaival. Steve McQueent, az Éhség rendezőjét nem érdekelték semmiféle sallangok, politikai, és személyes körülmények, ő a börtönbéli életet, és a sztrájk hatásait akarta bemutatni, olyan nyomasztó, kompromisszumokat nem ismerő realizmussal, amilyennel csak lehetséges volt. Sikerrel járt. Az Éhség jó film, de átkozottul szar érzés nézni.
A fő kérdés, ami a történettel kapcsolatban felmerülhet a jámbor átlagemberben, akinek estére már háborog a gyomra, ha kihagyta az ebédet, hogy miféle emberfeletti elszántság, miféle fanatizmus és hit kell ahhoz, hogy valaki 66 napon keresztül, és még a halál küszöbén se vegyen magához élelmet. Ez az, amire nem kapunk választ: ahogy Mel Gibson Passiója, úgy McQeen Éhsége sem foglalkozik motivációkkal, miértekkel és hogyanokkal, ám míg előbbi ezek hiányában egy hússzaggató erőszakpornóvá degradálódott, utóbbi, annak ellenére, hogy így talán szintén kevesebb lesz, mint témája engedné, művészetté nemesül, mert eszközei messze nem csak a test felkavaró megsemmisülésének minél közelebbről és minél hatásosabban való bemutatását szolgálják.
McQueen lassan, óvatosan vezet be minket a börtön világába, mintha csak féltene a látványtól, ami odabent vár ránk. A nyitójelenetben egy férfi felébred, felöltözik, reggelizik (itt még nem tudjuk, miért van jelentősége az étkezés közben ölébe potyogó kenyérmorzsáknak), majd munkába indul – mielőtt beszállna az autójába, ellenőrzi, nincs-e bomba az alvázon. Ugyanis, mint kiderül, börtönőr az IRA-tagoknak „otthont” adó Maze-ben, vetkőzteti, motozza, ha kell, fürdeti és veri a rabokat – de nem gonosz, csak egy átlagember, aki végzi a mocskos, és saját egészségére is káros feladatát. Ebben a filmben különben sincsenek kategóriák, jók, rosszak, győztesek vagy vesztesek. Miután az őrrel töltünk egy kis időt, McQueen beljebb invitál, de még mindig nem Sands önkéntes tortúrája következik, hanem egy frissen bekasztnizott rab, aki részt vesz a foglyok hosszú ideje tartó tiltakozásában, azaz nem hajlandó börtönruhát venni, ürülékét cellája falán keni szét, a vizeletet pedig az ajtó alatt önti ki a folyosóra. Rémisztő, hogy méltóságon és emberségen aluli, undorító körülmények milyen egyszerűen képesek mindennapi rutinná válni. Az őrök erre adatott válaszai brutális megregulázásokban jelentkeznek, és egyértelmű, hogy ezek az állapotok kegyetlenül felőrlik a rabokat és a fogvatartóikat egyaránt.
És amikor az őrt, akivel történetünket kezdtük, agyonlövik az öregek otthonában, miközben vegetatív anyját látogatja, végleg megszakad kapcsolatunk a külvilággal. Menthetetlenül ott ragadunk a börtönben, immár Sands társaságában, aki a játékidő második harmadában egy félelmetesen jól megírt, többségében egy szál snittben felvett dialógusban értekezik tervezett éhségsztrájkjáról egy pappal (a szerep kedvéért riasztóan lesoványodott Michael Fassbender és Liam Cunningham mesteri alakítást nyújtanak) – ez a film egyetlen része, amiben a szavak beszélnek a képek helyett. A szinte andalítóan kellemes, viccelődő hangnemben induló eszmecserében felmerülnek az Ügy, a Cél, a politika, a mártíromság és persze az élet értékének, illetve a sztrájk értelmének a kérdései, elhangzanak az érvek és az ellenérvek, de nincs konszenzus, McQueen nem olyan hülye, hogy állásfoglalással és látszatmegoldásokkal traktálja a nézőt. Ez a csaknem fél órás diskurzus a film magja, sőt, szíve és lelke, köré pedig a csend néhány mondattal csak néha-néha megtört, borzasztó kínszimfóniája épül: a lassú, keserves bevezetés ebbe a pokoli világba, majd a még lassúbb, még keservesebb elsorvadás, szinte néma, szuggesztív erejű képekkel kísérve. Hatásvadászat? Lehet. De ennek tudata még nem tünteti el a görcsöt a gyomrodból.
Nagy kár, sőt, bűn, hogy a Szemle legjobb filmje nem került versenybe (a forgalmazó munkatársa szerint nem kaptak magyarázatot arra, miért csak információs vetítésen futhatott Peter Strickland alkotása), mert a Katalin Varga a legjobb magyar film a Taxidermia óta.
Bosszúfilm, és ezt vállalja, és nincs lacafaca, ez a lényege, és ezért is imádom. Csakúgy, mint ezt a nőt, aki elhatározza, megöli azt a két férfit, aki őt tizenegy évvel ezelőtt megerőszakolta, hiszen ebben a nőben hibádzik valami. Miért éppen most indul bosszúhadjáratra? Mert a férje most taszítja el magától, megtudván, hogy a gyerek, akit közös fiúkként neveltek, nem az övé? A srác a nemi erőszakkor fogant. Tizenegy évig, a családi háló biztonságában, míg a titok titok maradhatott, fel sem merült benne, hogy elégtételt vegyen? Csak most, hogy a fiával kénytelen útra kelni, otthonról eljönni, szekérre szállni és Erdély szívrepesztően csodálatos, úttalan utain végigvánszorogni, csak most ötlik fel benne, hogy a meggyalázóit megölje? Mit mond mindez őróla és a megbocsátás örök meséjéről?
Péter Hilda alakításában Katalin egy rejtély. A szemében manós gonoszság csillog, egy megzakkant ember véres élvezete, akiről elhisszük ugyan, hogy az élet kegyetlenségét készül megtorolni, amihez természetesen minden joga megvan, ugyanakkor az a kényelmetlen, ámde nagyszerű érzés sem ereszt minket, hogy ő nagyon is imád a bosszú eszközének lenni, kalapácsnak lenni, a világot helyretenni. A remény nélküli ember félelem nélküli ember.
Az első fickót elintézi, de a másodikba már beletörik a bicskája, mert valaki olyasvalakivel kerül szembe, aki, és Katalin ezt undorral állapítja meg, alapjában véve jó. Akkor hát hogyan tehette meg vele egykor mindazt, amit megtett? A morál szánalmas illúziója áll a nő útjába, Katalin hezitál, gyűlöli magát, hogy a megbocsátás szikrája mégis beférkőzik a pszichózisa alá - aztán Isten közbelép, és véres kézzel helyreteszi, amit az ember nem tud. Ő ismeri a dörgést.
A Katalin Varga narratív szempontból minimalista film, ritkás akciókra, ráncok és szájszegletek és szemek huncut rezdüléseire épít, no meg Győri Márk fantasztikus fényképezésére, aki a 16mm segítségével olyan hangulatot ad a filmnek, amely letaglózza, maga alá gyűri, elfogja a nézőt. A XXI. század elején a középkorba, vagy még régebbre húz, egy színpompás, kegyetlen, ősi vadonba, ahol az egyén maga áll szembe az ismeretlennel, pedig legjobban embertársától kellene tartania, és ahol semmi más nem számít, csak a kés.
Az utolsó beállításban az anya és a fia újra ott ülnek a szekéren, háttal a nézőnek, némán, bámulva a messzeséget, épp ahogy tették ezt egyszer már korábban. Nem kell a beszéd, nem kell a mozdulat, hiszen ami nyilvánvaló, azt felesleges magyarázni: hogy ez a világ, ez az élet gyönyörű és szörnyűséges egyszerre, és ezt semmilyen hang nem tudja leírni, csak a hallgatás.
Noha kétszáz éve ódákat zengtek az arab vendégszeretetről, most már tisztán látszik, hogy nem látnak szívesen. Vendég vagy, de te sem szeretnél itt lenni. A tested minden pontját belepi a homok, és ha bárhol utat talál, befészkeli magát mindenhova - mint a félelem. De ez nem egy horrorfilm: itt nincsenek baltás gyilkosok, szörnyek, vagy zombik. Nem tudod hol, nem tudod kik, de meg fognak ölni. Te nem akarod, de nincs más választásod: egy idő után akkor is meghúzod a ravaszt, ha csak egy kecske dugja ki a fejét a dűnék közül. Mindenki potenciális célpont vagy áldozat - az esetek döntő többségében mindkettő. De itt vagy: nem azért, mert küldtek, nem azért, mert hiszel ebben az egészben. Mert aki hisz a háborúban, az elmebeteg - a háború nem hit kérdése. A háború van. Te azért vagy itt, hogy felszedd a bombákat. Mert ha jól csinálod, legalább eggyel kevesebben halnak meg. És ha szerencséd van, te leszel az az egy.
Háborús filmet csinálni a Nagy Vietnámi Háborús Filmek Kora óta elég nagy kockázatot jelent, de szerencsére az Egyesült Államok (de írhatnám akár Oroszországot vagy Nagy Britanniát) mindig ellátja témával a porra, lőporfüstre és egyenruhára áhítozó rendezőket. Ha megnézzük a kizárólag DVD-re vagy tévére dolgozó stúdiókat, filmjeik kétharmada valamilyen reguláris alakulat kalandjait beszéli el a világ számos - nyugati szemmel egzotikus - pontján. Ezeket lehet szeretni is, de egy idő után ugyan oda jutnak, mint bármelyik másik film: csupán halvány lenyomatai a Kelly hősei - Apokalipszis most által kijelölt tengelynek. Kathryn Bigelow filmje nem is akar az említett nagyságokig felemelkedni, bár ha úgy vesszük, ambíciózusabb: megpróbálja ismét megmutatni, miként működik a háború közelről - mert úgy látszik teljen el akár négy évtized is Vietnám óta, még mindig vannak, akik Counter Strike pályának nézik az életet.
Rögtön belevágunk a hangulat és napjaink Bagdadjának közepébe: Egy tűzszerész-alakulatnak már nincs sok ideje hátra a leváltásig, az utolsó Irakban töltött hónapjuk azonban eseménydúsabb lesz, mint amilyenre Sanborn őrmester (Anthony Mackie) és Eldridge tizedes (Brian Geraghty) szeretné: szabályokat követő, biztonsági játékra játszó napjaikat megbontja, bombaosztaguk vezetését William James őrmester (Jeremy Renner) veszi át, aki szemlátomást nem félti az életét, sőt egyenesen a veszély kellős közepébe sétál - hogy elvégezze a munkát.
Hátborzongató, ahogy az összes vietnámban játszódó film motívumai visszaköszönnek: nem lehet megkülönböztetni egymástól a civileket, a terroristákat, vagy éppen a két percre feltűnő, ausztrál fejvadászt alakító Ralph Fiennest. Az ellenség ugyanolyan megfoghatatlan ebben a világban, mint az Acéllövedékben - de végül is mindegy, úgyis az utolsó másodpercben jössz rá, hogy rábasztál. Még azt is nehezen veszed észre, ha a társaid állnak a fal másik oldalán - ez talán magyarázatot adhat arra a tényre, hogy a brit csapatok veszteségeit nagyrészt az amerikai hadsereg okozta. Ez itt Saigon, csak eggyel kellemetlenebb a klíma: Nincs sehol Andy McNab, hogy irháját ostoba katonatörténetekkel mentse. Nincsenek G.I. Joe-k, akik egymaguk lekapnak egy egész zászlóajnyi terroristát - mivel nincsenek is annyian. Hiába a számbeli fölény, hiába a legmodernebb technika: ha hatástalanítani kell egy bombát, nincs más a kezedben, csak egy kés és egy csípőfogó - a többit meg vagy tudod, vagy nem.
A film nagy felfedezése Jeremy Renner, aki baltaarcúbb, mint Daniel Craig, ostobább fejet vág mint Dwayne "The Rock" Johnson, és lazább, mint Owen Wilson - mégis hús-vér férfi, a szó hetvenes évekbeli értelmében: van felesége, gyereke, igazából csinálhatna bármi mást, de mégis itt van. Afganisztán vagy Irak, neki nem számít: csak a feladat. Neki nincs más, bár választhatná az otthon melegét. Nincs megterhelve súlyos múltbéli titkokkal, nem gondolkodik sokat, ha arról van szó, hogy valaki megölt egy gyereket, aki szimpatikus volt neki. És hiába sodorja veszélybe társait bosszúhadjáratával, nem sírdogál napokig ha rossz döntést hozott: ledönt egy üveg viszkit, összetör egy-két dolgot és megy tovább.
Nem lesz népszerű a film a békeaktivisták körében: nem foglal állást a nagy dolgokban, csak megmutatja, hogy ilyen is van. Katryn Bigelow nem emeli héroszi magasságba a katonákat, de nem is mutatja őket magukból kivetkőzött állatoknak. Ezek csak srácok, a huszas éveik elején, és talán pontosan ugyanezt csinálnák a koleszben is - bombák és érthetetlenül beszélő emberek nélkül. Úgy tűnik, hiábavaló az ide összehordott hatalmas tudás, a technológiai és létszámbeli fölény. Valamiért az a bizonyos Győzelem - amit Bush elnök hét évvel ezelőtt olyan őszinte tekintettel bejelentett - talán soha nem jön el. És arról sincs senkinek elképzelése, vajon az majd hogy néz ki. Addig csak egy dolog van, amit tehetünk: hatástalanítjuk a bombákat.
Mi az a mizantróp, Arthur? Olyan pöcs, aki utál mindenkit. Nem téged kérdeztelek, nigger. Igaza van, Samuel. A mizantróp gyűlöl minden embert. Mi is mizantrópok vagyunk? Dehogyis. Mi egy család vagyunk.
John Hillcoat ott folytatja, ahol abbahagyta, és ez minimum üdvözlendő hozzáállás. Harmadik, szélesebb körben is komoly elismeréseknek örvendő nagyjátékfilmjében, Az ajánlatban a teljes asszimiláció tarthatatlanságát járta körül. Azt a közösségformáló, ugyanakkor paradox erőt, ami a rokoni vér szava és a törvény betűje között feszül. A bozót-western semmibe merengő zárlata a szükségszerű áldozathozatal ellenére nem áltatott holmi személyes kiengeszteléssel vagy a kollektív érdekek érvényesülésével; a napnyugta tünékeny giccsével Hillcoat eme ellentmondás elégikus szépségét konzerválta.
A műfajkritikai árnyalatokkal is színezett filmben, persze, az idomíthatatlan badass a civilizációs törekvések triviális gátja. Nyilvánvaló, hogy a pszichopata Arthur Burns nyomában legfeljebb meggyalázott asszonyok és eltaposott állkapcsok sorjázhatnak, mint élesebbik élére állított western antagonista, lehet költői és látványos – össztársadalmi haszna azonban eléggé csekély, inkább negatív.
Aha. De mivan a The Roaddal?
Hát hogy itt folytatja Hillcoat: negyedik rendezésében hasonló problematikát feszeget, csak talán messzebb megy. A kataklizma az elvonatkoztatás frappáns eszköze, mely az emberi értékek és viszonyok dekonstrukcióját, vélelmek és tradíciók újragondolását teszi lehetővé. Mindezek alatt ezúttal olyan körülmények következetes megteremtése értendő, ahol már tényleg zavarba ejt és kétséges a szocializáció jelentése és esélye. Olyan szituációt, ahol lehet, hogy a fiú és az apa a minden, a társadalmi szervezettség legmagasabb foka, mert mindenki csak ebben a léptékben tud és mer gondolkodni. Ahol a kannibalizmus erkölcsi dimenzióit csontig szopogatják annak konyhaművészeti vagy csupán élelmezési aspektusai. Ahol mizantrópnak és családnak lenni egy és ugyanaz – az egyetlen és legjobb dolog. Az élet biztosítéka.
A nap fényét áthatolhatatlan felhő takarja, a növényzet haldoklik, a Vég utáni egyetlen állatfaj sotival vagy távcsövessel, két lábon vagy körbelemezelt pickupokkal rója a száraz bozótosokat és kihalt utakat, további túlélők után kutatva. Természetesen. Ebédre. Mindeközben Férfi (Viggo Mosrtensen) és Fiú (Kodi Smit-McPhee) szigorúan diétás étrenden tengődve, feltartóztathatatlanul somfordál délnek, az Óceán felé.
A The Road nyomasztó, paranoid atmoszférája nagyban merít a nyitva hagyott felütésből. Hillcoat a végzetesen sűrített entrópiával való sokkolás János apostoltól Roland Emmerichig ívelő hagyományaival úgy megy szembe, ami túlmutat a legtöbb poszt-apokaliptikus film spórolásán. A nézőnek bombasztikus látvány és magyarázat helyett mindössze a csupasz, monokróm végeredmény értetlen szemlélése marad osztályrészéül. Korhadó erdők ropognak heveny földrengések közepette, kihalt autópályán hajóroncs mállik, az ősz és tél határán rekedt világban ráérősen, ötletszerűen szöszmötöl az enyészet.
A vontatott vándorlás monotóniáját unott ritmikával töredezik a Charlize Theron jelenlétével fémjelzett flashbackek; az anya, az Asszony az akkori Férfi reményvesztett ellenpontja. A balladisztikus szövegkönyvnek hála, az időbeni visszaugrások valamicskével jobban mélyítik a nő hiányát, mint amennyire meleg tónusaival oldják a lépésenként kihűlő jelen eszkatologikus szürkeségét.
Javier Aguirresarobe színszegény képeire mellesleg megkapóan rezonál az inas Viggo Mortensen barázdált arca és fakó tekintete. Talán ő – mármint a Férfi, természetesen – sem tudja, fiával, a Fiúval miért mennek az Óceán felé. De két dologban bízik: lesz a héten mit enni, valamint hogy ha eljön az idő, az utolsó tölténnyel gyorsan és fájdalommentesen elveheti fiának életét – megelőzve a kevésbé figyelmes embervadászokat. Addig gondoskodik és nevel, az emberség (a "Tűz") megőrzésére ugyanúgy, mint kockázatkerülésre, totális bizalmatlanságra vagy épp az éhhalál elfogadására. Az ő karakterében a Halott ember kitartó, de egyre rezignáltabb William Blake-je rémlik fel. Költészete dörrenésnyi, útja visszafordíthatatlan.
A The Road viszont érdekesebb, amennyiben a – szakrális áthallásokkal kissé túlhangsúlyozott – Fiú felől nézzük. A road-movie ebből a perspektívából felmenői, a pikareszk és a nevelődésregény vonásait domborítja meg. Az epizodikus mellékszereplők és felcserélhető kalandok groteszk coming-of-age történetet formálnak, melyben a Fiú naiv, veszélyesen optimisztikus vágyai (a Tűz hordozása) egy embertelen kor valamint a negatív szülői kondicionálás ellenében próbálnak felszínre törni, hogy végül a Candide gunyoros világlátása és a Chihiro-i eltökéltség és helytállás együttesen nyerjen érvényt.
Hogy milyen körülmények között, az más kérdés. Nem volt szerencsém a film alapjául szolgáló könyvhöz, de eddigi olvasmányélményeim alapján komolyan kétlem, hogy McCarthy pont így fejezte be művét. Ugyanakkor megszívlelhetjük Hillcoat - talán szuverén - állásfoglalását is. „Szép dolog az elmúlás. Az a jó benne, hogy elmúlik az is.”
Mindenki ismeri azokat az autóreklámokat, amelyeken nagymellű luvnyák síkos motorháztetőkön terpeszkednek. Mindenki ismeri az autóbuzik űberfasz-nagy kipufogóit. Cronenberg a szex és a technika e furcsa szimbiózisát ábrázolja J. G. Ballard kultuszkönyvére alapuló filmjében; a játékot végletekig fokozva festi meg e tökéletes testekből és csillogó karosszériákból álló álomvilág sötét oldalát.
James Ballard (James Spader) és felesége, Catherine (Deborah Kara-Unger) élete ürességtől kong, ezt szexszel igyekeznek kitölteni, és mindegy, hogy a másik, vagy egy vadidegen a partnerük. Éjszakai kocsicsonkázásuk során azonban James balesetet szenved. Az ütközés a szemből érkező kocsi sofőrjének halálával, James és Helen Remington (Holly Hunter) - aki a másik autó utasa volt - számára horzsolásokkal és törésekkel végződik. A pusztulásnak ez a pillanata az autóbalesetek iránti megszállottságuk megszületésének momentuma is egyben.
A korházból való elbocsájtásuk után James és Helen a roncstelepen találnak ismét egymásra, ahol a férfi totálkáros autójának maradványában üldögél. Találkozásuk autó-erotikus szexben eszkalál, a repülőtér parkolóházában. Később, mint új szenvedélyük gurujára csappannak rá a sebhelyes Vaughanra (Elias Koteas), aki már a kórházban is élénk érdeklődést mutatott sebesüléseik iránt. Ő egy volt kaszkadőrrel társulva hírességek halálos baleseteit rendezi újra ("Mansfield csak kutyával és csöcsökkel az igazi!"), persze a biztonsági előkészületek mellőzésével.
Catherine is vonzódni kezd férje furcsa szenvedélyéhez. Mikor egy este hármasban Vaughannal egy baleset mellett hajtanak el, a nő a guru kiváncsi kamerája előtt a véres áldozatok és roncsolt kocsidarabok közt szexisen pózoló modellé mutál.
Cronenberg a házaspár lassan, de biztosan változó értékrendjét állítja filmje középpontjába. Vaughannak mintegy áldozatul esve olyan világban találják magukat, ahol az autó modern fétis, az újra- és újranézett ütközési teszt felvételek pedig a hetero- ill. homoszexuális vágy stimulálására szolgálnak. Persze az aktusoknál a balesetes sebhelyek tapogatása-nyalogatása az élvezetet csak fokozza. A Karambol szereplőinél a nemi aktus önkifejezési forma is egyben: a figurák fejlődésének kulcsa egyedül a meztelen testbeszédben rejlik.
A fétisuniverzumon kívüli világ ábrázolásáról való lemondás a filmenk rendkívül intim légkört kölcsönöz. Felületesen nézve az egész csak szexjelenetek egymásutánja, de a lényeg a bőr alatt van. Feltűnő a szereplők kommunikációképtelensége, a majd alvajárás-szerű, érzelemmentes viselkedésük, amely a világ iránti közönyükről tanúskodik, ugyanakkor mély kétségbeesésben gyökeredzik, mintha régen elfeledett érzelmeik emléke és az utánuk való vágy kísértené őket.
Egy amerikai kritikus szerint az ütközések "az áldozatokból kerekeken guruló zombikat" csinálnak. A balesetek előtti szituációjuktól különbözés valójában csak furcsa szenvedélyükre irányuló fixációjukból áll, mely új értelmet ad életüknek. Cronenberg figurái érzelmi nyomorékok voltak és lesznek egy technokrata világban, mindig újabb impulzusok után kutatva, melyek biztosítják őket arról, hogy még élnek. Érzelmi repertoárjuk szexuális vágyra redukálódott, mely mégsem ad nekik kielégülést: arcukon nem látszik öröm, ad tergo bizonyítva kommunikációképtelenségüket. Mikor James hátulról keféli Catherine-t, érzelmeik egymás elől rejtettek. Suschitzky, Cronenberg állandó operatőrének képei jéghideg, kék-szürke sterilitást árasztanak, erotikának nyoma sincs. Howard Shore gyönyörű, minimalista e-gitártémája csak fokozza a fémes hangulatot.
A Karambol Cronenberg eddigi legkompromisszummentesebb variációja örök témájának, annak, hogy hogyan változtatja meg az embert a modern technika. Az irodalmi alapanyaghoz hű filmet maga a rendező is úgy jellemzi, mint tanulmányt két emberről, akik egy technokrata világban kutatnak érzelmeik után, és ehhez az autó mint katalizátor van segítségükre. Erről az egyszerűen összefoglalható témáról sikerült egy izgalmas szimbólumokkal teli kinyilatkoztatást készítenie. A Karambol az új század emberének emocionális elszegényedését pontosan ábrázolja. A film egyben grandiózus kísérlet is, melynek tartalmi és formai határozottságát csak csodálni lehet. Az átlag mozinéző szokatlan struktúrája miatt szinte biztosan nem lát benne mást, mint ágyjelenetek sorozatát, pedig a Karambol egy igazán eredeti film, amely mindenkinek ajánlható, ha másként nem, hát provokációképpen.
Az első előzetes alapján úgy tűnik, hogy a klasszikus Robin Hood-történetet Ridley Scott nem a szokásos kalandos-komikus formában, hanem kicsit macsósabb-drámaibb stílben dolgozta fel. A címszerepben Russell Crowe, a deja vu tehát garantált. Gladiátor 2?
Dredd bíró, a brit képregények elsőszámú antihőse már 32 éve üvöltözi, hogy „Én vagyok a törvény!”. A gigantikus méretű állal megáldott sisakos törvényosztó népszerűsége mit sem csökkent azóta, hogy 1977-ben, a frissen induló 2000 AD képregény-antológia második számában bemutatkozott, akkor még fekete-fehérben. Dredd bíró történetei az évek során megszámlálhatatlan kiadást értek már meg, ember volt a talpán, aki bírta követni a kiadóváltásokat, az újraközléseket, az újságokban megjelent comic-stripeket, vendégszerepléseket, gyűjteményes köteteket, novellákat. Dredd egyébként a mai napig szerepel a 2000 AD lapjain, de 1990 óta saját Megazin-ja is van, és persze kötetekben is publikálják a jól sikerült történeteket. De mielőtt továbbmennénk, azok számára, akik eddig a sötétben éltek a karaktert illetően, vagy csak a (Stallone miatt) félresikerült 95-ös filmből ismerik, jöjjön egy kis gyorstalpaló Dreddológia.
A törvény és rend futurisztikus őre eredetileg három ember, név szerint John Wagner író, Carlos Ezquerra rajzoló és Pat Mills szerkesztő közös gyermeke, akit Piszkos Harry, a Death Race 2000 című film plakátján látható egyik karakter (David Carradine Frankensteinje) és Sylvester Stallone alapján alkottak meg, a nevét pedig egy 60-as évekbeli reggae dal címétől kölcsönözték.
Bár hagyományos megfogalmazás szerint a sci-fi zsánerbe sorolhatjuk, Dredd bíró világa tulajdonképpen (sok más brit képregényhez hasonlóan) a Thatcher korszak szüleménye és ezáltal annak kritikája is, de ha továbbmegyünk, akkor a fasizmus és a mindenkori elnyomó, totalitárius diktatúrák szatírájának is felfoghatjuk. A bizarr humor, a nyers brutalitás, az aktuálpolitikai áthallások, valamint a meglehetősen bizarr szereplők és helyzetek egyaránt jellemzőek rá, mint ahogyan a hagyományos, és az abszurd humorral tálalt, olykor kimondottan groteszkbe hajló történetek is.
Népszerűsége is valószínűleg ebben a sokszínűségében rejlik, és persze azokban a tehetséges brit alkotókban, akik az elmúlt több, mint három évtized során tehetségük legjavát adták hozzá a Dredd mitológiához. (Csak pár név a tablóra: Garth Ennis, Alan Grant, Grant Morrison, a rajzolók közül pedig a zseniális Simon Bisley, Brian Bolland vagy Steve Dillon.)
Joseph Dredd a távoli jövő egyik megapoliszának, az USA egész nyugati partját felölelő Mega-City One-nak a rettegett bírája, aki egy személyben a hatóság, a törvényhozás és az ítéletvégrehajtó is. Dredd egy erősen sarkított igazságosztó hős, ha úgy tetszik egyfajta szuperhős paródia, akinek a legnagyobb erőssége talán pont az, hogy alig van benne valami emberi. A szenvelgős amerikai jelmezesekkel szemben Dredd ugyanis sohasem moralizál, és nem támadnak erkölcsi aggályai sem, de még a lelkiismerete is csak meglehetősen ritkán szokta furdalni. Aki bűnt követett el, az ott helyben meg is kapja tőle méltó büntetését, és ha a delikvens van olyan balga, hogy esetleg megkérdőjelezi a kiszabott ítéletet, akkor ezek után jó eséllyel számíthat még jelentős halmazati büntetésre is. A bírák ennek a rendőrállamnak az oszlopai, akik a legkisebb vétséget sem hagyják megtorlatlanul, és Dredd mindközül a legrosszabb, a leghírhedtebb. Olyannyira megszállottja a bűnüldözésnek és a rend betartatásának, hogy a képregény történelme során még egyszer sem láthattuk nem hogy civilben, de még a sisakja nélkül sem (a szemeket eltakaró sisak egyébként egyértelműen Jusztícia metafora hivatott lenni). De Dredd disztópikus világában nem csak emberek, hanem mindenféle poszt-apokaliptikus mutánsok, genetikai selejtek és egyéb ismeretlen eredetű bizarr kreatúrák is sértik a rendet és törvényt, elegendő munkát adva ezzel hősünknek.
A Judge Dredd képregényekről szerencsére elmondhatjuk, hogy általában véve egy erősen magas átlagszínvonalat képviselnek, és bár a történetek sokfélesége miatt bátorság és felelőtlenség is ilyet kijelenteni, de általában úgy tartják, hogy a John Wagner tollából származó America a valaha írt legjobb Dredd sztori. (Az olvasók szavazták meg, de az írók, szerkesztők és a kritikusok is egyöntetűen ez mellett tették le a voksukat. És nem utolsó sorban maga a szerző is ezt tartja a kedvencének.) Közel sem olvastam mindet, hogy ezt megerősítsem vagy cáfoljam, de az biztos, hogy ez az egyik legjobb, legizgalmasabb és legmegindítóbb képregény történet, amivel eddig Judge Dredd cím alatt találkoztam. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az évekkel később készült, és a fő sztorit kiegészítő két folytatás is hasonlóképpen színvonalas lett, akkor elmondhatjuk, hogy a komplett America-saga legalábbis egy erősen ajánlott olvasmány.
Az America történetek a több éven, sőt évtizeden áthaladó eposzi méretű Democracy sztori vonal részei, bár a történetek között inkább csak tematikai összefüggés van, így az America tökéletesen érthető és élvezhető önmagában, az előzmények és utózöngék ismerete nélkül is.
America Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine 1 - 7 (1990)
A Judge Dredd Megazin első számával debütáló America egy visszaemlékezés formájában elmesélt tragikus szerelmi történet, két ember közösen induló, majd szétváló, és végül szokatlan módon újra összefonódó sorsáról.
America Jara és Bennett Beeny együtt nőttek fel Mega-City One blokkjai között. A bevándorlók gyermekeként megszületett kislány az akkor még a lehetőségek és a szabadság hazájának tartott ország után kapta az America nevet. A két fiatal kezdettől fogva két nagyon különböző jellem. A lány cserfes, harcias, öntudatos, míg a fiú a félénk, szürke egér típus, aki mellesleg plátói szerelmet táplál a lány iránt. Középiskolás korukra a rendszerből kiábrándult America a demokrácia kiharcolásáért küzdő harcos aktivistává érik, Beeny pedig az énekes-komikus karrierjét építgeti. Az iskola elvégzése után az útjaik különválnak, majd a fiúból sikeres és gazdag előadóművész válik, és idővel a kapcsolatuk megszakad. Évekkel később Beeny az utcán szembetalálja magát America-val, de idejük nem marad a nosztalgiázásra, mert a következő pillanatokban lövöldözés tör ki az utcán, ami után a helyszínre érkező bírók holtan, Beeny pedig szétlőtt torokkal marad ott az utca kövén. A férfit túléli, az orvosok pedig összerakják (mesterséges hangszálakat kap, de az énekesi karrierjének így is vége), és a kihallgatás során Dredd bírótól megtudja, hogy a Total War nevű terroristasejt egyik akciójának a tűzvonalába került. Az összezavarodott Beeny nem árulja el, hogy gyermekkori barátja is a terroristák között volt. Később America meglátogatja Beeny-t az otthonában, és az együtt eltöltött kellemes éjszaka után a lány pénzt kér tőle. Méghozzá robbanóanyagra, amivel egy jelentős szimbólumot, konkrétan az amerikai Szabadságszobrot akarják felrobbantani. Beeny nem csak óriásit csalódik, de ezután egy súlyos döntést kénytelen meghozni: teljesítse élete szerelmének kérését, vagy árulja el a lányt, és jelentse fel a bíráknak? Természetesen az ilyen választás sosem jelenthet boldog befejezést, de az események konklúziója után még vár ránk egy igazán meglepő fordulat, amit a folytatások további taglalása miatt kénytelen vagyok leírni, de csak azután, hogy elé írtam azt, hogy
SPOILER
Bár America Jara végül meghal, Beeny átülteti az agyát a lány testébe, hogy megőrizzen valamit szerelméből. A női testbe költözött Beeny így továbbra is énekelhet, de ettől fogva már csak szomorú dalokat.
SPOILER VÉGE
Wagner (aki nem csak, hogy Dredd egyik atyja, de egyben a legtöbb és legjobb Judge Dredd történeteket is jegyző író) ebben az igazán intelligens és átgondolt politikai love-storyban megtalálta a tökéletes egyensúlyt az érzelmes, az izgalmas és a fordulatos között, és közben arra is odafigyelt, hogy a politikai üzenete is átjöjjön, anélkül, hogy azt erőszakosan a szánkba rágná. Az alapgondolat az, hogy nincs tökéletes társadalom. Az elnyomó rendszer ugyanannyira rossz, mint a szigorú vezérelvek nélküli demokrácia, ami csak illúzió egy olyan világban, ahol 400 millió ember zsúfolódott össze egy elszigetelt nagyvárosban, és ahol a bűnözési ráta emiatt sohasem látott magasságokba szökött. A demokráciát pedig nem lehet félelemkeltéssel és erőszakkal kivívni, hiszen bár a cél valahol nemes, de az alkalmazott eszközöknek köszönhetően ezek a forradalmárok semmivel sem jobbak, mint az elnyomó hatalom, ami ellen elvileg harcolnak. Dredd és a bírák pedig bár ezt a fasiszta rendőrállamot képviselik, de a radikális módszereikre valahol mégis csak szükség van a teljes káosz és összeomlás elkerülésére, az ártatlan állampolgárok védelmére. Nem elég, hogy Beeny-nek csalódnia kellett az életében újra felbukkanó barátjában és persze egyben szerelmében, de még ennek a két erőszakszervezetnek a kereszttűzébe is kerül, hiszen választania kell. De nincs jó választás, ő ennek a felállásnak mindenképpen a vesztese lesz. Hiszen ha az érzelmeire hallgat, akkor ő maga is terroristává válik, ha a józan eszére, akkor viszont áruló lesz, és ráadásul azt az embert árulja el, aki a számára a legfontosabb.
Meglepő módon az állítólagos legjobb Judge Dredd történetben maga Dredd alig szerepel, alkalmi jelenléte is inkább emblematikus, nem meglepő módon a regnáló hatalmat képviseli, ezzel bizonyos szempontból ő a legfőbb ellenség, a történet negatív szereplője. Pedig Dredd csak úgy viselkedik, ahogy azt megszokhattuk, sőt, el is várnánk tőle. Őt az okok, Beeny személyes dilemmája nem érdekli, ő csak a kötelességét végzi, és példát akar statuálni a terroristák megölésével. Alakja mégis attól válik démonivá, hogy ezúttal egy külső szemlélő, egy emberi érzelmekkel rendező civil szemén keresztül látjuk őt, és mivel Beeny narrációja által sokkal személyesebben éljük át a történteket, így Dredd érzelemmentes hűvössége ezúttal kicsit sem imponál nekünk, lévén nem neki szurkolunk.
Wagner kiváló ütemérzékkel megírt, szomorkás történetét Colin MacNeil gyönyörűen festett képei töltik meg élettel. A sokszor karikatúraszerű alakok, az érdekes festésnek köszönhetően néhol egyenesen 3 dimenziós hatásúakká válnak, a csodálatos neonszínek pedig tetszetős futurisztikus, kissé cyberpunk-ízű megapoliszi hangulatot teremtenek.
America II: Fading of the light Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine Vol.3 # 20 - 25 (1996)
Mivel egymáshoz történetileg kapcsolódó folytatásokról van szó, ezért a továbbiakban már elkerülhetetlen a SPOILERezés, így azt nem is jelzem már külön, tessenek óvatosan tovább olvasni.
A hat évvel későbbi folytatásban az első rész végén kialakult bizarr helyzet tovább bonyolódik. A néhai America testébe költözött Beeny haldoklik, nem képes életben maradni a felvett testben, egy újabb agyátültetést pedig nem élne túl. Időközben terhes lett (tulajdonképpen saját magától), a kislányának pedig az anyja után az America nevet adta. A végnapjait élő énekest otthonában meglátogatja egy bizonyos Victor Portnoy nevű kritikus, aki szintén annak a Total War nevű terrorista szervezetnek a tagja, melynek soraiba egykoron America is tartozott. Portnoy azt akarja, hogy Beeny egy díjátadó ünnepségen robbantsa fel magát, mondván hogy ő már úgyis félig halott és hogy ezzel legalább jóváteheti egykori árulását, amely America és több terrorista életébe került. Beeny ezt természetesen visszautasítja, de ekkor a terroristák elrabolják a kislányát, hogy rákényszerítsék az akcióra.
A folytatásban visszaköszön az előző rész alapdilemmája, vagyis Beeny-nek ismét a terroristák és a bírók között kellene választania. A női testben élő férfi idő közben nem csak testileg, de lélekben is tönkrement. A lelkiismerete azóta sem hagyja nyugodni, ráadásul amíg a terroristák árulónak tartják, addig a bírák pedig terroristának (az egyik bíró még a segítségnyújtást is megtagadja tőle, amikor egy sikátorban megtámadják). Mivel a fokozatosan romló egészségi állapota miatt jószerivel magatehetetlen, és mivel a terroristák sem hagytak neki túl sok választást, ezért végül kénytelen azokhoz fordulni, akik egyszer már őt is elárulták.
Az első részben egyfajta egyensúly állt fent a Beeny-t kísértő két oldal között (az ő szemszögéből a terroristák és a bírák egyaránt a rosszat képviselték), addig mostanra a mérleg nyelve már egyértelműen a bírák felé mozdult el. Ők most nem a diktatúra képviselői, hanem csak egyszerű anti-terrorista csoportként vannak jelen a történetben, így azt is mondhatni, hogy előléptek jó fiúkká.
Az America II: Fading of the light rövidebb, és ezzel együtt dinamikusabb egy történet, a befejezése pedig a korábbinál is harsányabb. Megőrizte az előzmény keserű alaphangulatát, bár Wagner némi fekete humort azért most már csempészett bele. Beeny narrációja is kissé megritkult, így a hangvétele már kevésbé személyes, de ettől függetlenül a dramaturgia szempontjából továbbra is egy rendkívül izgalmas és feszült történettel van dolgunk.
Bár ezek a rajzok is Colin MacNeil keze munkáját dicsérik, azok csak nyomokban emlékeztetnek az első történetben látottakra. Nem csak azért, mert a képek ezúttal nem festettek, hanem mert a stílus is megváltozott, sajnos hátrányára. Kevéssé kidolgozott, elnagyolt vonások és tompa színek jellemzik MacNeil hat évvel későbbi munkáját. A karakterek arca egy kezdő Steve Dillon-ra emlékeztetnek, de annak minden egyedisége nélkül. Szerencsére a történet sodrása segít átsiklani ezen az esztétikai hibán.
America III: Cadet Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine #250-#252 (2006)
Ha az első rész egy szerelmi történet volt, a második pedig egy politikai túszdráma, akkor a Cadet leginkább egy hagyományos rendőr krimi mintáját követi, ugyanis az egész cselekményt egy jól felépített nyomozás köré épül.
Az előző rész végén láthattuk, hogy a kis America a bírókat képző akadémiára került, hogy biztonságban legyen a Total War-tól. A lány közben felnőtt, és kadétként azt a vizsgafeladatot kapja, hogy hajtson végre egy nyomozást. America megvizsgálva a szülei aktáit arra gyanakszik, hogy a díjátadón történt terroristatámadásnak nem Portnoy volt az értelmi szerzője, hanem valaki más akarta, hogy Beeny felrobbantsa magát. A lány ezért azt az embert kéri fel mentorának, aki jól ismeri a szüleivel kapcsolatos ügyeket, vagyis Dredd bírót.
America anyjától örökölte magabiztosságát és harciasságát, de ugyanakkor most már anyja tökéletes ellentétjévé is vált, hiszen nemcsak az oly gyűlölt rendszer kiszolgálója és eszköze lett, hanem történetesen azoknak a soraiba tartozik, akik ellen anyja egykoron ádáz harcot vívott, és akik végül a haláláért közvetlenül felelősek. A bírókhoz hasonlóan rideg és kemény növendék lett belőle, így aztán ő az akadémia egyik legkiválóbb tehetsége is, még Dredd is meghajol a lány állhatatossága előtt. America a nyomozás során fokozatosan fedi fel a támadás mögött húzódó titkokat, Dredd, a rettegett bíró pedig többnyire csak America után sepreget, míg a munka dandárját a lány egymaga végzi.
A legrövidebb, és ezért a legsűrűbb szövésű történet már hangulatában és tartalmában sem hasonlít az előző kettőre. Ez alkalommal már nem csak az időpont, de a főszereplő személye is megváltozott. Ebben a történetben a politika már nem sok szerepet kap, és az érzelmeknek sincs sok helye. Az a bizonyos mérleg pedig végleg a bírák oldalára dőlt el, hiszen a történet nagyrészt az ő nézőpontjukból zajlik. A Cadet már inkább csak egy extra ráadás, egy plusz érdekesség, az előző két történethez csak keveset ad hozzá, de ettől függetlenül is rendkívül izgalmas olvasmány.
Colin MacNeil ezúttal nem kísérletezett, a második America történetben látható szürke, unalmas, de a célnak attól még tökéletesen megfelelő rajzokat használta itt is, bár a részletek kidolgozásából most jelentősen visszavett.
Kétség kívül egy remekül megírt történet az America, különösen az első része, de az csak a folytatásokkal együttesen válik igazán egésszé. Hogy a legjobb-e? Ezt nehéz megmondani, mert egy egészen szokatlan hangvételű történet született Wagner tollából, ezért nehéz is a többihez mérni. Valószínűleg eddig egyetlen Judge Dredd képregényben sem lett még a politika ennyire mélyen érintve, és egyetlen Judge Dredd történetben sem tapasztalhattunk ennyi emberi érzelmet, és talán még az sem fordult elő, hogy Dredd bíró neve ennyire csak a stáblista végére fért volna fel. Éppen ezért lehet, hogy az acélkemény és kíméletlen Dredd-et kedvelőknek kevésbé, a kicsit emberibb, több réteggel rendelkező történeket kedvelőknek viszont annál jobban fog tetszeni. Elolvasni viszont mindenkinek érdemes.
Jim Thompson remekművét, úgy néz ki, végre sikerült épkézláb mód filmre vinni. Vigyázat, ez egy hosszú, un. promo trailer, ami a potenciális forgalmazóknak készült - szinte az egész filmet elmeséli.
Mi állhat 48 díj, a reprezentatív szakmabeliek és a közönség ösztönösen szinkronizált bólogatása, elismerő csettintései mögött? Hogy adhat a tematikai hiánygazdaság közepette egy túltermelt toposz, egy mozgóképes megkerülhetetlenség – valami újat? Talán a komponenseknek köszönhetően? Mert van itt vámpirizmus és tini-szerelem, óraközi stikliterrorizmus és idétlen akcentusú külföldi tanár, generation gap és coming out, továbbá kutyák és macskák. Egy gyorskezű kliprendező játékfilmes debütálásakor ez a recept mihez vezetne egy óceánnal balrább… hát, ebbe az is csak bemelegítés után gondoljon bele, akinek acélsodronyból vannak az idegei. Az eleddig televízióban ténykedő Thomas Alfredson (egy pindurit nyugtalan Tarkovszkij vehemenciájával vágott) filmje hólepte brutalitással és szemérmes perverziókkal invitál valahova a misztikus horror és a melodráma közötti farkasordító senkiföldjére – úgy, hogy a rendezőnek a műfajiság legfeljebb annyira áll kézre, mint Bollywoodnak a gorno. Legfeljebb.
Sokan még több módon kategorizálták és kategorizálják, értelmezték és értelmezik a horrort, de ami soha egy, akárcsak éppen hogy makroléptékű áttekintés során sem hiányozhat, az a vámpír. Vissza lehet ásni a hellén mítoszgyökerekig, ijesztően pontos álló-és mozgókép-történeti, médium-elméleti megfeleltetésekre rámutatni (nem reklámozzuk a kvázi-konkurenciát se, de a Nosferatu árnyéka című ujjgyakorlatban pont így tett Kötő Katinka), illetve, á’lá Ernest Jones, a projekció és az elnyomás dinamikáját pszichoanalitikus lelkesedéssel kutatva még ijesztőbb következtetésekig vonszolni az érdeklődőket – miszerint a vámpír a hullabaszás és az inceszt hajlamok legitim (értsd: popkulturális) kielégülésének ágyaz meg... (No-no. This is my serious face.)
És mivel a mozi bő százada alatt mintegy félezer darab foglalkoztatott vérszívókat, az értés illúziója helyett pusztán zsigeribb élményekre szomjas fogyasztó is a bőség zavarával küzd. Bizony, hogy: alkonyattól pirkadatig lehetne sorolni. A Universal magyar koprodukcióban előadott kezdő angol kiejtési kurzusaitól (Dracula, 1931) Willem Dafoe önreflektív ezredvégi playbackjéig (A vámpír árnyéka, 2000), Larraz leszbiánus szoftpornójától (Vámpírok, 1974) a szingli Wesley Snipes mortal-kombat emlékfitneszéig (Pengék), Anne Rice rizsporos parókás interjújának adaptációjától (Interjú a vámpírral, 1994) Stephanie Meyer posztfeminista naplójának tinitrendi fröccsöntéséig (Alkonyat, 2009).
Hogy a tematikailag leginkább az utóbbi kettővel rokonítható Engedj be! hogy kerüli el a mélabús filozofálgatást, a tocsogós szenvelgést, netán a mitikus kellékek unalmas esztétizálását? Hát például úgy, hogy az egy évnyi castolást követően tényleg tizenkét évesek játsszák a (pillanatnyilag és évszázadokig) tizenkét éveseket. Félénken harapdált svéd tőmondatokban kommunikálnak Stockholm külvárosának fagyos panelnihiljében, széthulló családok árnyékában, a pubertáskori marginalitás egyre szorosabb élményei és az aluljáróban vagy épp a közeli nyíresben történt, fatális vérveszteségek másnapi médiadiétája közepette. Minden csak látszólag él, mintha unottan várna, örökké. Az iskolaudvaron száraz szélben perceg a porhó, arrább flakon friss vértől nehézkes, settenkedő léptek morzsolják; a skandináv tél zordan ásítja a szocreál magányt. Itt Isten, a boldogság keresése nemcsak azért dőreség, mert minden teremtmény egyedül hal meg.
Távol az amerikai szuburbán pezsgéstől, távol a dandy dekadenciától; ha valahol szar vámpírnak, halhatatlannak lenni, akkor az ez az a hely.
Alfredson bámulatosan sivár kulisszái között mintha az orosz realizmus elevenedne meg, mintha Gogol köpenyegéből jönnének elő ezek a szánalmasan magukra maradt alakok, s elveszettségüket a tőszomszédságukban megidézett fantasztikum abszurd reflexióként nagyítja fel. A szerényen egzisztencialista Engedj be! gyönyörűen átkötött fahrtjai részleteznek is egyben, elsődleges funkciójuk mégis folytonossá, véglegessé tenni az undor és közöny nyomában vonuló magány, a néhol langyosra hevített, de egyetemleges idegenség alaphangulatát. (Sartre, Camus, valaki?)
A "fiatalkorú" vámpír, Eli helyzetét nem a blackebergi gyilkossági csoport naprakészsége vagy rafináltsága rontja, olyan – intézményes formában – nincs is. A dramaturgiát ugyan ebbéli konfliktusok igazgatják, a feszültség azonban - a vámpír alakját sokszor ölében ringató - queer-fogalomkör moderált háborgatásának köszönhető. Elit a mássága, eltérő szükségletei, kiszolgáltatottsága üldözi. Élete kínzóan mindennapi menekülés, amit csak kizárólagos kapcsolatok maszkja mögül képes túlélni. (A halandók közül van, aki ezt egy macskamenhely permanens dorombolása között próbálja meg, miközben a szociálisan fejlettebbek úgy fogadják a láthatáson egyetlen gyermeküket, hogy „Korán jöttél.”)
A goregazdag forrásművet jegyző John Ajvide Lindquist és Alfredson közösen írták a forgatókönyvet. Nem csak a zaftos megjelenítési lehetőségektől határolták el a filmet (a regény zombijaiból nincs, még egy fél darab se), de a szereplők viszonyát differenciáló, múltba révedő, nem kevésbé explicit vadhajtásokat is elhagyták. A Blackebergbe az idős Hakannal érkező Eli és a szomszéd kiskorú, a kollegiális csínyeket rutinosan szenvedő Oskar románcát látszólag tiszta értékellentétek mentén módosítja a szerzőpáros, ám a sötéthajú, androgün vonású vámpír és az aranyszőke, lányos arcú fiú triviális oppozíciójáról hamar bebizonyosodik: hanyagul kitáblázott, gyenge megvilágítású zsákutca – amiben az alkotók az elegáns sejtetés mellett csak nagy ritkán élnek az éppen-megmutatás gesztusával. Lehet ezt fájlalni, de mivel az egész film a beteljesülhetetlenségről, illetve annak hol melankolikus, hol önmardosó tudomásul vételéről is szól, legalább találva érezhetik magukat a szadisztikus rituálék, a pedofília vagy a homoszexualitás - egyúttal a queer installációk - kontrasztos részletezését áhító nézők.
Teljesen nem kell megrémülni, a maguk természetességével feltűnnek a klasszikus kellékek is: pátosz és színpadiasság nélkül reprezentáltatik a nyolcvanas évek svéd minimalizmusában vegetáló vámpírság. Noha a portyák gyorsak, szangvinikusak és kellőképpen állatiasak (erotikának, kellemnek nyoma sincs), az unalomig ismert élettani és gasztroenterológai sajátságok mindössze mélyítik a film hangulati tónusát. Eli koporsója átázott, sárgult rongyokkal fedett, vízköves kád. Esténként csendesen, szégyenkezve közeledik Oskarhoz, errefelé senki nem hallja meg azt az affektáns hisztit, amivel Neil Jordan Claudiája duzzogta világgá tragédiáját. Vagy csak már évszázadokkal van túl a hisztin.
Ha minden veszni látszik (a mitológia részét képező, címadó motívum szimptomatikus kifejtésekor), tehetetlen dühét vért könnyezve adja nyomasztóan intim világának tudtára. A film legszebb jelenete.
Lina Leandersson (Eli) és Kare Hedebrant (Oskar) alakítása megindító és manírtalan, a CGI decens, míg a hangnemet Alfredson tévés pályafutása alatt megszerzett érzékkel színezi derűsre imitt, meg amott, az Engedj be! legfőbb erénye azonban a magába csavarodó, kerek, látszólagos elhajlásai, felvezetett perspektívái ellenére szimmetrikus narratíva, ami tökéletesen zárt és hervasztóan kilátástalan. Mintha minden szerelem két idegen faj szerelme lenne egymás iránt. Az elvált szülőké, az együtt élőké, a magányos állatbarátoké, valamint – de nem utolsósorban – az egymáshoz őszintén közeledő Elié és Oskaré. És ha nem figyelsz eléggé a részletekre, a katartikus finálé után még azt is találhatod hinni, hogy nem az utóbbi a legelcseszettebb szerelem, amit valaha filmen láttál.
A KIADVÁNY
A DVD dupla (azaz megfordítható) borítóval, és gyönyörű, a film hangulatát tökéletesen megidéző menüvel jelent meg. Technikailag nem találunk benne kivetnivalót: a kép éles és tiszta, az eredeti svéd DTS vagy 5.1 mellett pedig választhatunk 5.1-es magyar szinkront is – mindegyik szépen szól, bár ez nyilván nem az a film, amivel demonstráljuk hangrendszerünk ütőképességét a vendégeink előtt.
AZ EXTRÁK
A bónusz anyagok a mennyiséget tekintve talán szegényesek, de legalább minőségükben nem lehet rájuk panaszunk. Az audiókommentárban a rendező, Tomas Alfredson, illetve a könyv és a film írója, John Ajvide Lindqvist osztják meg velünk gondolataikat. Természetesen szó esik az eredeti regényről is, de többnyire a forgatás részleteibe nyerünk betekintést, történet- és karakteranalízissel kiegészítve – mindenképpen érdekes és informatív. A werkfilm csak 8 perces, de szerencsére bőven több az ilyen hosszúságú átlagos, promóciós bolhafingoknál, amikben a stábtagok körbenyalják egymás seggét. Lényegében ez egy filmjelenetekkel fűszerezett interjú a rendezővel, aki többek közt beszél a ’80-as évekbeli és a mostani Svédország közti különbségekről, a gyerekszínészekkel való munkáról, és arról, hogy a befejezés vajon boldog vagy tragikus (ezen bizony el lehet mélázni) – de beleshetünk az uszodai finálé forgatására is. Van még négy kivágott jelenet (az utolsót leszámítva egyik sem igazán érdekes), meg egy rakás kép, poszter és előzetes.
Kiadó: Corner Film Kép: 2,35:1 (16:9) Hang: svéd (DTS), svéd (5.1), magyar (5.1) Felirat: magyar, angol
Lat den rätte komma in. Svéd. 2008. Rendezte: Tomas Alfredson. Írta: John Ajvide Lindqvist. Fényképezte: Hoyte Van Hoytema. Zene: Johan Söderqvist. Szereplők: Kare Hedebrant, Lina Leandersson, Per Ragnar, Henrik Dahl, Karin Bergquist
Vér, mocsok, kilátástalanság és egy halott ember feje Mexikóban – Sam Peckinpah westernben gyökeredző, nihilista akcióballadája minden idők egyik legvisszataszítóbb mesterműve.
Legendás filmjeiben Sam Peckinpah vérrel írta meg a vadnyugat hattyúdalát, Warren Oates pedig a rendező egyik utolsó mesterművében a róla mintázott karakterrel írta meg Peckinpah-ét. A sajátos, markáns arcvonásokkal felruházott Oates, akinek a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét a negyedik közös mozifilmje volt a Véres Samnek is becézett direktorral, épp olyan lecsúszott, iszákos, szikár és darabos modorú a filmben, mint amilyen a lejtőn akkoriban már lefelé csúszó Peckinpah volt a valóságban (következő művét, a Gyilkosok krémjét félig drogmámorban csinálta végig, túladagolás következtében még kórházba is került). Sőt, az Alfredo Garcia örök vesztes, egy jobb élet után hasztalan ábrándozó, kiégett antihőse által bejárt útra akár a rendező művészi vesszőfutásának parabolájaként is tekinthetünk: Oates a végére ugyanúgy undorodik mindattól, amin keresztülment, ahogy Peckinpah is rendre undorodott a hollywoodi filmkészítéstől, minthogy a producerek folyton kivették a kezei közül nehéz munkájának gyümölcseit, és tetszésük szerint szabták át azokat. Egy kivétel van, az pedig a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét: ez a rendező egyetlen filmje, amit nem vágott meg a stúdió, vagyis az egyetlen, ami 100%-ig az övé. Ezt tartotta legjobb művének, még akkor is, amikor a kritikusok többsége egymást felülmúlva pocskondiázta a vérmocskos bosszúdrámát.
Egy nagyhatalmú mexikói gengszter, El Jefe („a főnök” spanyolul) egymillió dollárt tűz ki Alfredo Garcia fejére, amiért az teherbe ejtette lányát. Benny, a zongorista bártulajdonos már másodkézből értesül az embervadászatról, és csak 10 000 dollárt kínálnak neki a munkáért – de ez is bőven elég egy szebb holnaphoz. Hol komoly, hol alkalmi barátnőjétől, Elitától megtudja, hogy Alfredo Garcia egy hete meghalt autóbalesetben – és hogy közvetlenül azelőtt kettejüknek viszonyuk volt. A pár elindul a temető keresésére, amiben a férfi holtteste nyugszik, hogy új életet kezdjenek a fejére kitűzött pénzből, de az út erkölcsi romlásba és halálba vezet.
A vadregényes tájon elterülő családi farmon felnőtt Peckinpah gyerekkorától kezdve nagy rajongója volt a vadnyugati kultúrának, és ehhez később csatlakozott Mexikó iránti szerelme is. Legtöbb filmjében tetten érhető mindkettő. Az államok déli szomszédja sokszor kapott fontos szerepet a rendezőnél (A szökésben magát a megváltást, a szabadságot jelképezte), aki pedig a western hagyományos eszmeiségének gyilkosaként, és a műfaj újjáélesztőjeként vonult be a filmtörténetbe. Lélekben még azok a művei is westernek, amiknek cselekményét a modern időkbe helyezte: A szökés és a Szalmakutyák minden további nélkül játszódhatna a vadnyugaton, a Vaskereszt is illene polgárháborús kulisszák közé, és a sorból nem lóg ki a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét sem. Már percek teltek el El Jefe mexikói magánbirodalmában, amikor az embervadászatra induló pribékek nem lovakra, hanem autókba szállnak, és ekkor válik csak nyilvánvalóvá, hogy a XX. század második felében vagyunk.
Az úton, amit Benny bejár, megjelennek Peckinpah filmjeinek jellemző westernmotívumai, úgymint a régi emberi értékek elkopása, a modern világ dicstelensége és becstelensége, a melankolikus hangulat, és a totálisan deheroizált vadnyugati környezet, ami menthetetlenül rohad a vérben, bűzben és mocsokban. De míg az életmű derekán készült alkotások antihősei minden romlottságuk ellenére értékes eszmék szerint (barátság, bajtársiasság) éltek, és (törvényszerűen) haltak, itt a vesztes mivoltát indulatosan tagadó Bennyt már leginkább egyszerű, önös érdekek vezérlik. A Sierra Madre kincsét szándékosan idéző megszállott, önpusztító misszióra a pénz és a szebb élet utáni vágy hajtja (annak ellenére, hogy Elita újra és újra lebeszélné, tartva az azzal együtt járó erkölcsi zülléstől, és mondván, hogy elég a boldogsághoz, ha együtt vannak), a nő halála után pedig főleg a személyes bosszú motiválja a vérgőzös finálé irányába. Így a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét az egy évvel korábban készült Pat Garret és Billy a kölyök teljes lelki és eszmei sivárságát idézi. Ezt csak fokozzák a kies, poros, koszos mexikói táj képei, amelyek éles kontrasztban állnak Benny és Elita zöldellő réten, egy fa tövében csapott piknikével – előbbi jelképezi a valóságot, utóbbi pedig a vágyott, de soha be nem következő jövőt.
Hasonlóképp, ezúttal a főhős halálában sincs semmi felemelő, pedig még a Vad banda elvetemült gyilkosai is megdicsőülve, egy hadsereggel szembeszállva, hősiesen elbukva távoztak a másvilágra. Benny itt ugyanazzal a „minden mindegy”-féle vállrendítéssel megy a vágóhídra, amivel ott éppen Oates karaktere reagál William Holdenére („Let’s go!” „Why not?”): mindegy már, mi történik velük. Csakhogy Bennyt menekülés közben, akár egy veszett kutyát, lövik szitává hátulról, méghozzá nem a bajtársiasság, hanem az erkölcsi romlás következményeként, és a géppuska torkolattüzének záróképként kimerevített szuperközelije egyértelműen deklarálja: ez a jussa. És bár Bennynek az Alfredo Garcia jégben, vérben, legyek közt rothadó fejével kötött bizarr „barátsága”, és feltámadó tisztességérzete („nem érte meg”, illetve a metafora, hogy a főhős Alfredo Garcia sírjában találja meg Elita holttestét, a fejet pedig később ugyanott mossa le, ahol a nő is zuhanyozott) a közönséges bosszúénál egy szinttel feljebb emeli filmvégi ámokfutását, ez nem változtat semmin. Itt senki számára nincs megváltás.
Míg a Vad banda gyerekeken keresztül ábrázolta, hogy a legártatlanabbakat is magával ragadta a fertő (a kölykök, akik skorpiókat és hangyákat kínoznak a film elején, és a fiú, aki agyonlövi Pike-ot a végén), az Alfredo Garciában a nőknek jutott ez a megtiszteltetés. El Jefe lánya maga szólítja fel Bennyt, hogy ölje meg az apját, de még ennél is beszédesebb az anya szerepe, aki csendes elégedettséggel nyugtázza férje halálát. És persze ott van Elita. Abban, hogy Peckinpah művét a kritika csúnyán elmarasztalta bemutatásakor (mellesleg anyagilag is megbukott), nagy szerepe lehetett a Szalmakutyák hírhedt jelenetét idéző majdnem-megerőszakolásnak is. Az utazásuk alatt egy réten megpihenő Bennyt és Elitát két motoros támadja meg, és egyikük (Kris Kristofferson alakításában) azonnal szemet vet a nőre. Konkrét erőszakra ugyan nem kerül sor, ám a jelenet csak annál zavarbaejtőbb: Elita, hogy megvédje szerelmét, önként vállalja a szexuális aktust, de hogy korábban is említett könnyűvérűsége (filmbéli első találkozásukkor Benny gyengéd szavak helyett lekurvázza), vagy prositként szerzett gyakorlata miatt tűnik úgy, mintha élvezné a dolgot, az a közbelépése előtt láthatóan döbbenten álló főhős számára sem világos. Ráadásul Elita gyorsan átveszi a domináns szerepet: alighogy eltűnnek szem elől, a motoros gyámoltalan fiúvá, a nő pedig határozott anyafigurává válik. Termékeny táptalaj azok számára, akik szerették Peckinpah-t sovinizmussal és nőgyűlölettel vádolni.
A filmet a sötét humor, a rendezőre jellemző sajátos vizualitás (virtuóz vágástechnika és lassítások), és Warren Oates briliáns játéka tökéletesíti (már félig rogyott testtartása is lenyűgözően kifejezi a karakter lényegét). Vigasztalan, nihilista, hullákban gázoló bosszúballada ez, aminek már az elején is esélytelen hősét nem várja útja végén senki és semmi – csak egy géppuska csövének feketesége.
A KIADVÁNY
Sam Peckipnah western-díszdoboza már 2006-ban megjelent, de erre a filmre egészen mostanáig kellett várnunk (persze lehetne rosszabb is: Szalmakutyák még mindig nincs). Ehhez képest nem vagyunk elkényeztetve: a kép szemcsés, életlen, akadnak benne kisebb hibák, összességében csupán egy jó minőségű VHS-re emlékeztet. A magyar és angol hang csak sztereó, ráadásul utóbbi baromi halkan szól, a felirat sem mindig áll a helyzet magaslatán, az egyetlen extra pedig egy Peckinpah-filmográfia, ami csak a mozifilmeket tartalmazza, és elfelejt különbséget tenni forgatókönyvírás és rendezés közt. De egyrészt mert a külföldi kiadás sem jobb, másrészt pedig mert ezt a filmet itthon szinte a kutya sem ismeri, még ennek is örülni kell.
Kiadó: Fantasy Film Kép: 1,85:1 (16:9) Hang: angol, magyar (sztereó) Felirat: magyar
Bring me the head of Alfredo Garcia. Amerikai. 1974. Rendezte: Sam Peckinpah. Írta: Sam Peckinpah, Gordon T. Dawson. Fényképezte: Álex Philips Jr. Zene: Jerry Fielding. Szereplők: Warren Oates, Isela Vega, Emilio Fernández, Kris Kristofferson
Az Up in the Air több bennfentes kollégám szerint az év legkitűnőbb filmje, és Clooney, ha jó, akkor nagyon jó. Az előzetes alapján nagyon kíváncsi lettem erre a mozira, annak ellenére, hogy a leírhatatlanul szörnyűséges Juno rendezője csinálta. A Clash of the Titans meg olyannak tűnik, amilyen film egy szandáleposz modern remake-je lehet. Agyalágyult, CGI-teli, látványos. Az előzetes dallamosmetál aláfestése ráadás plusz.
A jobban értesültek tudják, hogy a továbbiakban szó sem lesz Luke Greenfield 2004-es vígjátékáról – noha Ketchum műve (ti. a film alapjául szolgáló, azonos című könyv) a szó legszorosabb, legfájdalmasabb értelmeiben szüntet szüzet. A megtörtént eseményeket átdolgozó nyomtatott anyadarab egy hamvas, reményekkel, egészséges vágyakkal teli leányzót taszít bele a pszichés és fizikai megaláztatások fokozatosan hevített, feneketlen katlanjába. Sokakat megtévesztő álnéven egy kolleginánk a korábbiakban már próbálkozott egy kellően hatásvadász ajánlóval. Nem sikerült neki.
Szögezzük le a legelején: a filmet dirigáló Gregory Wilson jóval szerényebb mértékben tudta Ketchum – amúgy pofátlanul egyszerű receptek alapján érlelt – energiáit visszaadni.
Mindenesetre 2007-ben, nagymértékű forráshűséget fogadva, szerény módosításokkal nekiveselkedett, hogy Sylvia Likens életének utolsó nyarát Ketchum – torzító, ám roppant érzékeny és „találó” – szűrőjén keresztül láttassa. Mily véletlen, ugyanebben az évben jött ki Tommy O’Haver An American Crime-ja, mely hasonló lojalitással fordult – magához a valósághoz, mivel a script az 1966-os bírósági tárgyalás jegyzőkönyvére épül, konkrét sorokat hasznosítva abból. O’Haver filmje lényegében az Államokban oly népszerű tárgyalótermi drámák sorát bővíti, a megszokottnál kisebb teret engedve a tanúk padján elhangzó rekonstrukciónak és az ehelyütt vaskosan aláhúzandó tanulságoknak.
A kényszerűségből új ismerősök gondoskodására bízott nővérek története brutálisan puritán, letaglózóan hétköznapi. Féltékenység és hazugság, szépség és ártatlanság, kicsinyesség és hatalom kölcsönös tengelyei mentén indul be a downward spiral. A Golden Globe-ra jelölt An American Crime tényszáraz, rideg, menthetetlenül szalonképes darab, ami egy narratív geggel pont ott enged levegőhöz, ahol Ketchum még újabb gombócokkal terheli a torkot. Mert lendületben van.
Az már más kérdés, hogy pont ez a lendület lett a veszte is. Ketchum ugyanis dühből írta könyvét, és ez a düh közegidegen, esetlenül feloldozó zárlatig hajszolta… Könyvében a Likens eset gerjesztette érzelmi-erkölcsi megrázkódtatását szándékozta átadni, szelektált, sarkított, átírt, míg végül a gender-tematika Russ-Meyer-i csavartságú, émelyítően okos torzóját kapta. Hogy hol sajátította ki majdnem teljesen Sylvia kálváriáját, azt a személyes és kollektív bűnökért lélekben és testben megtöretett Meg Loughlin (Blythe Auffarth) parabolisztikus szenvedéstörténetével hol haladta végleg túl? Erre a pontra talán ő sem tudna rámutatni.
Kellett a tökéletes elbeszélői szemszög. A tiltott gyümölcsök iránt fogékony és eleinte gyermekien amorális, ugyanakkor Meggel szimpatizáló David (Daniel Manche) fiktív alakja töretlen ívet biztosít a kíváncsiság, a meghasonlás és a tehetetlen zsigeri ellenkezés befogadói attitűdjei, a passzív érdeklődés és hősies kudarc között; mindemellett Davidben már a regény címétől kezdve ott feszül az eseményektől való minimális, legalább kerítésnyi távolság, ami a vele való azonosulás további biztosítéka. Kellettek az olyan, már-már népmesébe illő fogások, mint a lányok (autóbaleset általi) árvává tétele, vagy a mostoha (hűvösen patológiás) démonizálása. A Ketchumi esszencia azonban az ivararány változásában rejlik: nála Gertrude Baniszewski (a valóságban az ő felügyelete alatt amortizálódott reszketeg húscsonkká Sylvia) féltékenykedő, intrikus lányainak helyét pubertás küszöbén botladozó, a nemiség fogalmával kulcslyukon keresztül ismerkedő ördögfiókák veszik át. A srácok a hátsó udvarból, akik békésebb pillanataikban gilisztát dobnak a vöröshangyák közé.
A Baniszewski ihlette Ruth Chandler (Blanche Baker) karaktere pedig e fiúgyermekeivel játssza A játékot. Lenn, a dohos, eredendően atombunkernek szánt pincehelyiségben (Sylvia koholt vádú, végzetesen elnyúló szobafogságának, élve eltemetésének színhelye), ahonnan a hidegháborús fenyegetettség áporodott levegőjét teljesen kiszorítja a morbid, otromba szexuális túlfűtöttség.
Egy utólag észrevett válást követően adóságokkal és éhenkórász lurkókkal magára maradt Ruth a férfitársadalom kizsigerelt, szánalmas áldozata, akiben (munka, azaz szociális elfogadás, hasznosság híján) terméketlenül tátongó órái, napjai, évei alatt csontosodott logikává a gyűlölet - „a gonoszság… (mely önmagát radikálisan ésszerű önérvényesítési stratégiának tekinti, szerényebb perceiben. Mámorosabb óráiban viszont a realitásérzék zsenialitásának.”) A nőiség nem természetes sajátság, hanem sebezhetőség, az elbukás garanciája: eredendő hiba, megtorlandó bűn. Lehet-e egy ilyen megtorlásnak gyönyörűbb tárgya, mint egy reá bízott, szűzi teremtés? Lehet-e egy ilyen megtorlást a példamutatás, az okítás hosszasan kitartott, legitim mozdulataként celebrálni? És végül: demonstrálhat-e ő tökéletesebb revansot, lehet-e ő nagyobb annál, ha mindezt saját fiainak kezei és egyéb testrészei felett gyakorolt hatalommal viszi véghez? Hisz ezek a fiúk Ruth cinikusan macsó nevelése alatt olyan korcsokká váltak, akikben csak a megfelelő impulzusra vár az a flegma szadizmus, amivel anyjuk azonosítja a férfit…
A projekció megkerülhetetlenül precíz, a kör bezárult, A játék elkezdődött. A pincéből nincs menekvés.
Ne próbáld elképzelni, mire képes pár tizenéveske fiú egy tizenéveske lánnyal, ha – anyai noszogatásra – bármit megtehet. Ketchum pőre, sallangmentesen ponyva leírásában úgyis messzebb megy (Orwell 101-es szobájában retteghetett így az olvasó), még amikor nem ír semmit, akkor is. Azok az elhallgatások mellesleg a maguk traumatikus black-out jellegükkel az emlékezés keretébe ágyazott regény pszichológiai hitelességét is erősítik.
Gregory Wilson üzembiztosan kifeszített vásznán azonban ezekből nem sok marad meg. A szűkös játékidő, az erkölcsi lekerekítések és a szemérmesebb láttatás során elvesznek Ruth hol vérfagyasztóan nyájas, hol liturgikusan eltökélt külső, David egyre zavarodottabb belső monológjai valamint a könyv hanyag időbelisége – amiktől olyan ijesztően hihető volt a perspektíva. A lírai betétek, a matiné-lassítások, az irodalmi forrás kétszeresen elírt végkifejletének sietős egybeklopfolása és például a rendőr pufók karaktere teszik a filmet majdnem makulátlanul instanttá és gyomorkímélővé – és ezt igazából meg is köszönhetnénk a kedves rendezőnek.
Dél-afrikai Köztársaság, ötvenes évek, apartheid. Egy fehér családnak takaros fekete kislánya születik: nem ébenfekete, mint az őslakosok, de azért mégsem fehér. Szülei – főképp az apartheidet, ha nem is túl lelkesen, de támogató apuka – foggal-körömmel próbálják fehérnek nyilvánítani, aztán mire sikerül, a kiscsaj összejön egy feketével. Családból kitagadás, sírás-rívás, úgyse jó, ha fehér, úgyse, ha fekete, és mire a kilencvenes évek első felében végre – papíron – eltörlik az egész beteg rendszert, Sandra Laing élete romokban, szüleitől, testvéreitől, volt férjétől elszakadva, egyedül neveli (fekete) gyermekeit, miközben egy gyárban húzza az igát.
Az, hogy Sandra Laing története igaz történet, az ilyenkor szokásos „hümm”-nél többet nem igazán képes kiváltani a nézőből. Elbaszott egy életút, annyi biztos, szépen rávilágít az apartheid abszurditására, de ebben a sótlan midcult-tálalásban, amit a Skin képvisel, minden élét és erejét elveszíti. Valós alap ide vagy oda, a Skin maga a megtestesült didaxis, melynek minden sematikus szereplője, a jól ismert sablonok mentén viszonyul a szerencsétlen kislányhoz és bőrszínéhez: édesanyja szereti, bármi is legyen, a Sam Neill által – amúgy kiválóan – alakított apuka bosszúsabb pillanataiban egy headshottal tenne pontot az ügy végére, fekete férjéről meg nyilván kiderül, hogy ugyanolyan rasszista, mint a fehérek. A rendszer képviselői – tanárok, irodisták, biológusok, ügyészek – pedig beszűkült barmok, elég is róluk ennyi.
Ezt a történetet hagyományos életrajzi formában feldolgozni a lehető legszerényebb vállalás, amit Anthony Fabian rendező-forgatókönyvíró (és másik három forgatókönyvíró-társa) maradéktalanul teljesít. Ez elegendő is volt ahhoz, hogy bezsebeljenek pár díjat néhány kisebb fesztiválon, de ahhoz kevés, hogy filmjük maradandó tiszteletadás legyen Sandra Laing élete és szenvedései előtt, vagy éppen mementóként szolgáljon a rasszista rendszerek ellen. Középszerűségéből fakadóan a legizgalmasabb kérdéseket a Skin óvatosan ki is kerüli: például arra, hogy valójában maga a film is ugyanúgy különlegességként mutogatja hősét, mint Sandra apja tette, nem kapunk semmilyen reflexiót – pedig valljuk be, a puszta tény csavarint egyet a rendezői koncepción. A történetben rejlő szatíra-potenciál szintén kiaknázatlan marad: szereplői nem elég elrajzoltak ahhoz, hogy a film ebbe az irányba mozduljon, ahhoz viszont túlzottan egyszerűek és sematikusak, hogy többek legyenek egy tanmese illusztrációinál. (Jellemző, hogy a Skin egyik legmegrázóbbnak szánt jelenete is csak halkan pukkan: a kicsi Sandra a mosdóban összekutyult tisztítószerekkel próbálja magáról lemosni a bőrszínét – lehetne gyomorrúgás-szinten kegyetlen pillanat, de ehelyett simán szájbarágós és határozottan kínos.)
Mindennek köszönhetően az az izgalmas helyzet állt elő, hogy a szintén a Dél-afrikai Köztársaságba helyezett District 9 ufótücskeivel és videójáték-esztétikájával sokkal hatásosabban és emlékezetesebben beszélt akár a másságról, akár az apartheidről – miközben a cselekmény egy pontján, mintegy erősítve a párhuzamot, Sandra is elkeveredik Johannesburgba. Blomkamp filmjében elérte, hogy a néző, ha nem is undorodjon, de minimum némi távolságot tartson a ciripelő alienektől – eltekintve a megszállott ízeltlábú-rajongóktól –, hogy aztán a főhőssel együtt kezdje elfogadni a másik kultúrát. Fabian filmje ezzel szemben nem több történelemórára való szemléltetőeszköznél, ami után a hatvanéves tanárnő álmatagon megkérdezheti, hogy miért is volt ez szomorú, gyerekek?
Michele Soavi az egyik legnagyobb rendező a világon. Pont. Csak Nektek sikerült megszereznünk legújabb, a II. Világháború idején játszódó filmjének előzetesét. Az Il Sangue dei Vint (azaz Az áldozatok vére) Giampaolo Pansa 2003-ban megjelent regényéből készült. A moziforgalmazása májusban kezdődött Olaszországban, a DVD pedig a napokban várható, úgyhogy: Szemeket az égre!
A nő (Kim Hye-ja), aki a rét közepén táncol egymagában, meghatározhatatlan korú: valahol a középkor és az öregkor határán lehet, a mozdulataiban még ott a ruganyosság, de a testét már elkezdte lerombolni az idő. A magánya szabadság is egyben, senki sem látja, senki sem ítéli el, senki sem neveti ki; a tánca ezt ünnepli és azt a fiatal nőt gyászolja, aki ő valaha volt.
Mert amikor visszatér az emberek közé, túl sok oka nincs az örvendezésre. Szűkös körülmények között egyedül neveli szellemi fogyatékos felnőtt fiát, Do-joont (Won Bin), aki azért van annyira önálló és önfejű, hogy állandóan bajba keveredjen. Őt is, meg a semmirekellő haverját, Jin-taét is jól ismeri a helyi rendőrség, nem veszik őket komolyan. Mikor a két semmirekellő egy privát golfpályán botrányt csinál, figyelmeztetésnél többet nem kapnak büntetésül.
Egy reggel azonban a rendőrség mégis letartóztatja Do-joont. Egy elhagyott ház emeleti korlátjának döntve járókelők egy iskoláslány hullájára találtak, a halott közelében pedig az egyik, a klubból megcsappantott golflabdát. Minden jel arra mutat, hogy Do-joon verte be valamilyen nehéz tárggyal a lány fejét, és hagyta közszemlén, valamilyen megmagyarázhatatlan okból, mert hiszen ki tudná miféle gondolatok vezérelnek egy ilyen elmeháborodottat? Az anyja természetesen nem hisz a fiú bűnösségében, és magánnyomozásba kezd, és mindenkit meglepő módon több olyan ténynek is nyomára jut a végzetes éjszakával kapcsolatban, amelyek a srác ártatlanságát látszanak bizonyítani...
Bong Joon-ho (Memories of Murder, Host) valószinűleg a koreai újhullám legtehetségesebb rendezője, egy egészen egyszerű okból: mert a puszta, elemi történetmeséléshez neki van a legtöbb érzéke. A filmjei rendkívüli ügyességgel képesek a koreai mozi hátulütőjét, az egy filmen belül a több műfaji elemmel való zsonglőrködést narratív szempontból homogén, mégis sokoldalú filmmé kovácsolni, olyan filmmé, amely a hirtelen zsánerváltások révén nem tűnik valamiféle skizofrén futószalag-terméknek. Természetesen megy ez másoknak is több-kevesebb sikerrel, de annyira biztos kézzel, mint Bong Joon-ho, nem csinálja senki. Ráadásul, bár a koreai filmrendezők élvonalába tartozik, így általában nagyobb költségvetésekkel dolgozik, súlycsoportbéli kollégáitól eltérően a filmjei nincsenek túldíszletezve, túlkosztümözve, "túlproducerálva". A sztori számára a legfontosabb.
És erre a képességére szüksége is van, hiszen a Mother sem az, aminek látszik. Társadalmi szatírának indul, aztán átmegy tiszta Hitchcockba, és végül olyasmivé válik, amelyre senki sem számít, mert műfajidegen módon, zsáneren általlépve állásfoglalást kényszerít ki a nézőből, a legalapvetőbb emberi ösztön, az anyaság végzetességével, végletességével kapcsolatos állásfoglalást. Meddig lehet elmennie egy anyának, és ha elmegy a végletekig, utána hogyan számol el önmagával, a világgal, a lelkével.
Bong Joon-ho a zsánermotívumokat egybefolyatja, de trükkjére nem tereli rá a figyelmet, mert elsődleges a történet, rendezése sosem válik öncélúvá, elegáns és visszafogott. A forgatókönyv fantasztikusan ügyes, lassú de töretlenül megy előre, minden egyes jelenet az előzőre épít, így a film egy pillanatra sem lesz unalmas.
És mindezen jóság ellenére ez mégiscsak Kim Hye-ja filmje. Most, szeptember utolsó napján ki merem jelenteni, hogy nem fogok látni idén az övénél lehengerlőbb alakítást. Ennek az idős nőnek a fantasztikusan kifejező, alapvetően kedves arca maga a film, az összes rebbenésével, szenvedésével, örömével. A film közepe táján, ez az egészen addig vagy lábtörlőként, vagy odaadó, szelíd anyaként viselkedő ember, összeszedve minden lelkierejét, beállít a meggyilkolt lány temetésére, és közvetlenül belenéz az áldozat rokonainak arcába, úgy jelenti ki, a fia ártatlan. A szó, az egy dolog, de ami a tekintetében robban, a változás, ami a szemei mögött egy pillanat alatt végbemegy, az leírhatatlan.
A jócskán kizsigerelt csajos-misztikus horror témában nehéz újat mutatni. Felcsillan a remény, hogy ha a dogma-teremtő, független és örök lázadó Lars Von Trier nyúl a témához, nem lesz szokványos az eredmény. A feltételezés igaznak is bizonyul, de azért az eredmény hagy maga után némi hiányérzetet.
Az Antichrist címe utalás a középkor rémképére, az emberi lélek tisztátalan, sötét oldalára, amit akkor, és azóta is, a nőiséggel azonosítottak kedves férfinemű felebarátaink. Hold, természet, éjszaka, halál, szemben a Nap, kontroll, fény és vitalitás fogalmaival. Utóbbi az érthető, másik az ismeretlen, az ember pedig attól fél leginkább, amit nem ismer. Az igazán jó darabok ezzel a mélyen rejlő nemtudással játszanak. Jelen film szintén általszteppel a tűréshatáron, ilyen esetben legjobb feljebb tolni az ingerküszöböt és átengedni magunkat kibontakozó neurózisunknak.
Ha helyén van a trancsír, nincs vele baj (lásd: Inside.) Az Idióták, Dogville után különben is felháborító lenne Von Trier részéről a szemforgató prűdség. Eszembe se jutott volna, hogy ami a durva jelenetek mögött lehet, talán nem más olcsó artisztikusságnál vagy a cannes-i zsűri felé tett gesztusnál a dekadencia védelmében. Imádom Trier filmjeit, mert olyan irányt mutatnak, amire szüksége van a korral haladó filmnek. Kemény, érzékeny és mélyen humánus. Aki az előzmények helyett inkább a filmről olvasna, ugorjon a következő bekezdésre, ami vegytisztán az Antichristról szól.
Trier nevét az általa szervezett mozgalom, a Dogma95 tette világszerte híressé. Nem ő az egyetlen, de ő a legnevesebb alkotója a csoportnak, habár egyetlen, a mozgalom szabályainak megfelelő filmje az Idióták című munkája. A rendező maga is elismeri, hogy az általuk felállított rendszer „tartalmaz pár lehetetlen, paradox szabályt, de ugyanez a helyzet a vallási dogmákkal is...” A Dogma szándéka egy új filmes hozzáállás legitimizálása, nem önmaga korlátainak betartása. Sem a szélsőségesség, sem a sajtó-megnyilvánulások és a merész műfajok közti váltások nem állnak távol a rendezőtől. Thriller, musical, szerelmesfilm, mind új értelmezést kap, ha belekezd. Az életmű és az interjúk alapján világos, hogy Trierben saját PR-főnöke veszett el. Új filmjét is hatalmas érdeklődés közepette mutatták be Cannes-ban, hogy legyen miről kivonulnia a közönség kvázi-erkölcsösebb részének. Mivel én nem rohantam ki a gangra a film nézése közben, kíváncsi vagyok, ki mit tart a legbotrányosabb képnek, értelmezzük akárhogy ezt a szót. Bár teljesen értelmetlen egy alkotó egymást követő mozijait összehasonlítgatni, érezhető, hogy a rendező átmenetileg ismét búcsút intett a dogmának.
A film alapjául szolgáló könyv állítólag két év depresszió és komoly alkotó munka eredménye. Adva van egy dánosan tökéletes házaspár (bár amerikaiak), kellően rideg környezetben. Őket ugyan nem morózus, északi színészek formálják, de ettől még arcukra van írva a beteg, pszichotikus magány, Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourgh kiváló választás. Egy szem gyermekük egészséges fiúcska. Az ő halálának érzékeny bemutatásával kezdődik a film, egyben a pár tudatalatti mélyfúrásának kálváriája is. Elfojtás, bűntudat pedig van bőven, a gyerek balesete közben a szülők ugyanis dugták egymást vadul. A helyzetet súlyosbítja, hogy amint az anya az első sokkból felépülni látszik, a pszichoterapeuta férj rögtön magához veszi a trauma feltárásának ásónyelét (elég sok a szövegben a bányász-metafora... -- W. F.). A kezelés sikerét a félelmek megfogalmazása, majd legyőzése hozná el, a férfi azonban túl mélyre ássa magát a titkok szövevényében, ráadásul mindehhez helyszínnek a világtól elzárt Édent választják. A sűrű, figyelmes élettől és haláltól hemzsegő természetet. A sötét-sötét erdőt.
Az Antichrist akár tökéletes is lehetne. Minden megvan benne, ami maradandóságot ígér, a film mégsem lesz időtálló. Tekintettel arra, hogy a blogírás személyes és szubjektív műfaj, - ahogy minden vita ellenére a kritikaírás is - saját interpretációm következik hiányérzetem kimagyarázására. A film másfél órája alatt a legkiábrándítóbb lélektani folyamat következményeként nem sikerül megszeretnem a főszereplőket. Sőt, az a gyanúm, Trier sem szerette őket, ami pedig nem éppen szokványos részéről.
A film témája a halandóság után a legnagyobb emberi kérdés: a nemiség, a nemi szerepek betöltésének, követelményeinek határainak feszegetése. Mit jelent nőnek lenni? Mit jelent férfinak maradni? Miért harcol a nő és a férfi? Mi a szeretkezés szerepe a kapcsolatban? Néhány kérdés abból a csokorból, amibe az Antichrist belekap. A film ott válik hiteltelenné, amikor kiderül, a látszat ellenére nem a nő történetét figyelem, hanem végig a férfi szemszögét látom, aki, mintegy flegmán, kis erdei séta alkalmával próbálja felfedezni a női természet rejtekét. Ez idáig stimmel, ez világos alkotói szándék. A férfi terapeutát játszik, érzi, hogy valami nincs rendben, a nő féktelen vággyal palástolja szörnyű titkát. A legmélyebb traumát: a gyerek elvesztését azonban nem lehet rábeszéléssel, erőszakos kérdésekkel megoldani.
Kiderül, a féltést csak félig a jó szándék, nagyrészt a szakmai önigazolás kényszere hajtja. Nem csoda, hogy ő, a valószerűtlenül naiv férj válik áldozattá. Egy percig sem sikerül sajnálni vagy együttérezni vele, bár annyira azért sikerül maga mellé állítania, amikor a „Káosz uralkodik” fejezetben tényleg a káosz lesz úrrá világukon és a férfi kibírhatatlannak tűnő testi megpróbáltatásokkal fizet a mélylélektani baklövésekért. Itt jön a képbe az előző bekezdés utolsó mondata. Trier nem szereti ezeket az embereket, és én sem szeretem őket.
Mindenkinek lehet kedvenc sorozatgyilkosa. Attól, hogy valaki gyilkol, öl, kínoz, még együtt érezhetek vele, ha akarok. Ahogy az Inside keserű gyerekakarása sem volt taszító és az elszántság, ami az őrültet hajtja valahol mélyen megbecsülésre késztet. Legtöbbször a bűn önvédelem, valamilyen kisszerű, de szerethető emberi komplexust takar. Elvileg itt is szó van ilyesmiről, mégsem hat meg. A férfi túl mélyre ásta magát, nincs menekvés, hiszen egy erdőben vannak, amiről már első pillanatra látszik, hogy önálló tudattal rendelkezik.
Nem szabad ugyan lelőnöm a film végét, de a férfi-nő küzdelem valós harccá válik, ez nem nagy meglepetés. A női erő elhatalmasodik, a férfierőnek azonban nyoma sincs. Kicsit ironikus is a vége kép. Hogyan képes mégis túlélni a természet által gerjesztett őrült és érthetetlen támadást a hős, aki csupán egy a millióból, mindenféle extra érzékenység nélkül. Triertől idegen ez a hozzáállás. Miért a happy end és miért kell nekem ezt végignéznem? Igen, igen, sok nő meghalt. A szellemük bosszúért kiált, a patriarchális világ nyugaton már felbomlóban van. A nőkben is van huncutság, egyre homogénebb társadalmunkban mindenki választhat magának egy nemi attitűdöt. A természet pedig nem gonosz, hanem igazságos. Kérdés, mi az igazság és, hogy az itt boncolgatott kérdésekhez mennyire járul hozzá az én fantáziám és mit ad hozzá a szép képek sora.
Olvastam egy kritikát, amiben az operatőri munkát dicsérték az Antichristtal kapcsolatban. A film tényleg ötletes képi megoldásokkal dolgozik, érett és átgondolt, ez nem kérdés és minimum, ha már. Amit hiányolok, az csupán a felelősség vagy az érzékenység vagy nevezzük ahogy akarjuk. Folyhat a vér és fröcskölhet a véres sperma, ha mögötte az értelem vagy az érzelem bújik meg, sőt még a rókák is pofázni kezdhetnek, ha erre szottyan kedvük. Trier Tarkovszkijnak ajánlotta a filmet, őt szeretjük. Meg is nézem a Stalkert, hogy eloszlassa a csalódás halvány árnyékát.
A legjobb fényképezés díját hozta el az idei Szemlén, a Quiet Earth amerikai filmes blog az utóbbi évek egyik legjobb filmjének nevezte - Pater Sparrow 1 című munkáját hamarosan a hazai mozik is bemutatják. Íme az új előzetes.
Lars Von Trier filmje óriási botrányt aratott magának Cannes-ban, bár őszintén szólva, az Antichrist extremitásai túlságosan sokkolóak nem lesznek az olyanok számára, akik Audition-on és hasonlókon edzőttek (ami persze nem jelenti azt, hogy a film csupán az ember-ember-ellenes jelenetei okán ne hagyná ott a pszichéden a nyomát.) Ám ami igazán meglepő és éppen amiatt, mivel a film rettenetesen intenzív, nem esik túl sok szó róla, az az, hogy az Antichrist mennyi kérdést vet fel, mennyire magába fordulásra kényszeríti a nézőt, milyen sunyi módon, gyönyörűen okos. Részben hardcore horror, részben tragédia, részben vicc - az év eddigi legjobb filmje. Íme az új amerikai trailer.
Csak hiánypótlásképpen, íme a Filmvilágban hónapokkal ezelőtt megjelent kritikám a filmről.
Bollywood, mint általában a betokosodott nyomorral nap mint nap megküzdeni kénytelen társadalmak filmgyárai, szereti kihasználni a szegényeit. Van bennük téma. Persze a kizsákmányolás során a mozi álmokat ajándékoz a szerencsétleneknek, vagy legalább is megpróbálja elfeledtetni velük mindennapjaik borzalmát. Danny Boyle melodráma-remekműve, a Slumdog Millionaire a rendezőmester keze által a bollywoodi habos meséknél multiplex-kompatibilisebben adagolja a dickensi megváltás-történeteknek ezt a legújabb változatát.
Ahol a legnagyobb a mocsok, ott a legelnyűhetetlenebb a kitartás is, az ember már csak ilyen. Jamal a legmélyebb mumbai szegénységben nőtt fel, most mégis a Legyen Ön is milliomos! főnyereményére pályázik. Villámgyorsan halad előre, az összes válasza helyes – magabiztossága felkelti a műsorvezető Prem Kumar gyanúját (az indiai filmsztár, Anil Kapoor játssza, kár, hogy nem jelölték a legjobb mellékszereplő Oscarjára, ilyen bajuszpörgető villain-t utoljára a harmincas években látott a mozi.) Az első adásnap végén rendőrkézre adja a fiút: kínozzák csak meg, szedjék ki belőle, hogyan jutott a helyes válaszokhoz.
A vallatás során Jamal ártatlannak mondja magát, a rendőrök elé tárja fordulatos élete megpróbáltatásait, a rengeteg szörnyűséget és a sok gyönyörűséget, és lassan kihallgatói is hinni kezdenek abban, hogy a fiú az igazat mondja…
Boyle a világ egyik legtehetségesebb jelenlegi rendezője, és a történetből olyan optimizmussal, életkedvvel és kikacsintásokkal teli, mégis oldschool nagyfilmet csinál, hogy az ember vadalmaként vigyorogva jön ki a moziból. Ha képes vagy megbocsátani a Gettómilliomos melodráma voltát, méghozzá gátlástalan melodráma voltát – és tapasztalataim szerint a nézőkbe és ítészekbe mára mélyen beépült cinizmus áll csak ennek útjába –, nos akkor az utóbbi évek legzsigeribb filmélményéhez lehet szerencséd.
Balls to the wall: minden extrém. Az erőszak, a gyász, az öröm, a remény, a barátság, a szerelem. Évtizedeken átívelő, halhatatlan, kikezdhetetlen. A kisember győz, és mindent visz. Mint az életben soha. De kit érdekel itt a valóság? Ez Bollywood, amelyet ezúttal egy ánglius filmzseni igyekszik betörni, vagy legalábbis, amennyire lehet, a maga modern ízlésére formálni. Csak a legvégén van tradicionális össztánc, de akkor robban.
A film tempója elképesztő. Két óra soha nem tűnt ennyire rövidnek. Boyle és operatőre, a fantasztikus Anthony Dod Mantle az egyetlen csapat a mainstreamben, akik képesek olyan egységes, a videoklip-kulturából eredeztethető, de azt réges-rég maga mögött hagyó képzuhatagra, amely valóban modernnek nevezhető. A történet gerince a vetélkedő, és Boyle, valamint Simon Beaufoy, a forgatókönyvíró alig leplezett utálattal vannak iránta. A hős viszont másképp éli meg a játékot, azért lehet belőle gettómilliomos, mert minden kvízkérdésre élete egy-egy epizódjából ismeri a választ. A kihallgatáson, illetve a vetélkedőműsorban elhangzó kérdések adnak keretet Jamal visszaemlékezéseinek, egy élet fájdalommal és örömmel megszerzett tudása összegzésének, egy olyan fiatal férfi számvetésének, akinek nincs is mása, csak ez a vérrel-verejtékkel összekuporgatott emlékkupac.
A színészek számunkra ugyan még ismeretlenek, de mind nagyon jók. A főszerepet Dev Patel játssza, aki a brit Skins című tévésorozatból lehet ismerős. Természetesen, szimpatikusan adja a jólelkű, az élet által realistára edzett Jamalt. Partnernője a gyönyörű modell, Freida Pinto, aki ebben a filmben debütál. Anil Kapoort fentebb már emlegettem, 2008-ban az ő alakítása volt a kedvencem. Egy brutális gengszterszerepben feltűnik az író-rendező Mahesh Manjrekar is, és ijesztő-meggyőzően alakít.
A Gettómilliomos talán túlságosan is tradicionális, túlzottan „vissza a gyökerekhez” típusú film egyeseknek. Egy olyan filmes univerzumban, amelyet a posztmodern szarkazmus mozgat, egy ennyire leplezetlenül régi vágású, bár formailag szupermodern munka, zavarba ejtően ciki lehet olyanok számára, akik túl komolyan veszik a mesét. Pedig ennél nagyobb hibát elkövetni nem is lehet. Danny Boyle filmje giccs, de annak egész egyszerűen zseniális.
Kedvenc japán rendezőm, Nomura Yoshitaro (Castle of Sand) 1961-es krimijének, a Zero Focusnak a japánok, íme, előálltak a remake-jével (ha évforduló, hát legyen évforduló: idén lenne száz éves az Edogava Rampo mellett leghíresebb japán krimiíró, Matsumoto Seicho - a film, a filmek az ő 1958-ban, a Hoseki Magazinban sorozatformában megjelent regényén alapulnak.)
A remake, attól a dícséretes tulajdonságától eltekintve, hogy Hirosue Ryoko a főszereplője, a japán blockbusterek rettenetes jellemzőjével, szürke-szürke tévésorozat-esztétikával rendelkezik. Komolyan, hogy az istenbe lehet minden egyes sikerfilmüknek efféle élettelen, színtelen képi világot adniuk? Még a végén igaza lesz Seijun Suzukinak, aki egy 1994-es, a német Splatting Image magazinnak adott interjújában a japán filmgyártás rákfenéjeként a vizuális fantáziátlanságot nevezte meg.
Érdekes, hogy a 2006-os téli japán tv-szezonban két klasszikus film sorozatváltozatát is bemutatták. Bár ez így némileg talán túlzás – sőt, biztosan az, mivel - a Sailor fuku to kikanju (Matrózblúz és géppisztoly) eredetileg manga formában létezett, és a széria nem az 1981-es film újrafeldolgozása, hanem a képregény-eredeti adaptációja. A Suna no utsuwa (Homokvár) tévéváltozata sem az alább tárgyalandó, Tamba Tetsuro főszereplésével készült klasszikust majmolja, hanem visszanyúl a forrásig, Matsumoto Seicho bestselleréig, és az irodalmi eredeti perspektívájának felcserélésével (a könyvben (és a filmben is) a történetet Imanishi detektív szemszögéből követhetjük nyomon, a sorozatban azonban már Waga Eiryo a kulcsszemély) adja a tragédia kissé túlságosan is szappanopera-szerű interpretációját.
Az 1974-ben készült film kőkemény police procedural-ként indul, és meg is marad annak jó másfél órán keresztül. Csak az utolsó harmadában vált műfajt, de akkor valami eszméletlenül durván. És mégis… a zsánerkéziféknek ez a fájdalmas erejű berántása nemhogy rontaná az összhatást, hanem egyértelművé teszi, hogy a rendező, Nomura Yoshitaro micsoda lenyűgöző tehetséggel készítette elő a katartikus erejű, több mint harminc percig tartó finálét.
Amikor „kőkemény”-ként jellemzem a film első részét, akkor ne valami Fukasaku Kinji-féle erőszakorgiára gondoljatok, hanem a nyomozati procedúra olyan részletes kitárgyalására, amilyennel filmen még talán nem is találkoztam. Az irodalomban is csak egyszer, James Ellroy My Dark Places című obszcesszív true crime könyve volt ilyen (nem, a Hidegvérrel a közelébe sem jön). A megszállottság itt is bejátszik: az ügy felderítésével megbízott két nyomozó, a veterán Imanishi és a zöldfülű Yoshimura valami saját maguk számára is megmagyarázhatatlan okból rettenetes túlórákat, távoli nyomozótúrákat és elsőre értelmetlennek tűnő, sziszifuszi feladatokat vállalnak magukra az ügy megoldásának érdekében. Hajtja őket a homályos érzet, hogy ebben az ügyben több rejtőzik a mindennapok banális borzalmánál.
A gyilkos kiléte már a film első harmadában nyilvánvalóvá válik, legalább is a nézők számára: Waga Eiryo, a fiatal, ünnepelt zeneszerző tette el láb alól az isten háta mögötti településről származó nyugdíjas rendőrt, aki nemhogy életében nem ártott senkinek, de szó szerint imádta a környezete. Mi vezethette Wagát a barbár tettre – Imanishi és Yoshimura nyomozása erre derít fényt. Mikor a nyomozók feletteseik elé tárják az okokat, vizsgálódásuk eredményét, a film megrázza magát, és mind narratív, mind formai szempontból szakít addigi önmagával: a Waga karrierjének csúcspontját jelentő hangverseny zenéjével aláfestve egy olyan epikus, minden felesleges szöveget mellőző montázs veszi kezdetét, amely megrázó erővel mesél gyermekkori szenvedésről, határtalan szülői szeretetről és a legmélyebb emberi árulásról.
A metodikus krimit bátor szívvel váltja a melodráma, az a műfaj, amelyet nehéz biztos kézzel művelni. A Suna no utsuwa a legnagyobb bűn mozgatórugóinak felfedésére használja, létjogosultságot teremt neki, a történet pedig, amelyről ez a lezáró rész szól, mélyen megrázó, és egyértelművé teszi, hogy meneküljünk bármilyen messzíre vagy tegyünk ellenében akármit is, a múltunk ránk talál. Apákra, fiúkra, bűnösökre.
Suna no utsuwa. Japán, 1974. Rendezte: Yoshitaro Nomura. Producer: Shinobu Hashimoto, Yoshihara Mishima, Masayuki Sato. Seicho Matsumoto regénye alapján a forgatókönyvet Shinobu Hashimoto, Yoshitaro Nomura és Yoji Yamada írta. Zene: Mitsuaki Kanno és Kosuge Sugano. Fényképezte: Takashi Kawamata. Szereplők: Tetsuro Tamba, Go Katu, Kensaku Morita, Ken Ogata és mások.
A politikai erkölcs hazájaként Olaszországot felhozni annyira helyénvaló, mint randihelyszínként a disznópestises vágóhidat. De mi vezetett idáig? Milyen politikai machinációk? Lehet ennek a vizsgálatnak tökéletesebb alanya, mint a kilencven éves Giulio Andreotti, aki hatvan éve jelen van az olasz politikában, hétszeres miniszterelnök és 32 kormányt látott megbukni? A kereszténydemokrata politikus kötéltáncot járt ott, két irányból rángatta a maffia és a Vörös Brigádok, néha pedig kötél sem volt. Ehhez képest Berlusconi „harca” az EU-val egy pozőr reklámblöffje.
Ha maffiairányból közelítünk a klasszikus Damiani–művek ugranak be: Mint a bagoly nappal (’68), Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek (’71), vagy a Polip-sorozat. Az életrajzi irányból felsejlik Oliver Stone W-je a maga koncepciótlanságával és kritikátlanságával, Nanni Moretti A kajmán-ja a vércinikus Berlusconival és neurotikus értelmiségi vitáival. Ezekkel a filmekkel az a baj, hogy a különböző okokból sértett rendezőik adott nézőpontra helyezkednek, általában a tárgyiasított alannyal szemben. Itt viszont maguk az események érdekesek, nem a személyről kialakított vélemény. A film nem foglal állást se pro, se kontra, nem ítélkezik, csak bemutat (a véleménynyilvánítás szofisztikáltságára a filmzenénél még visszatérek). Nem történelemóra, nem egy vélemény sulykolása, csak egy film.
Ezért már az elején belecsap a lecsóba a gyilkosságokkal, amik később nyerik el helyüket az események sodrásában. A történetben egy esemény kap központi helyet: Andreotti gyűlölt párttársának, Aldo Morónak a kivégzése és a lelkiismeretfurdalás, hogy talán megmenthette volna (ez a felállás ismerős lehet pl. a Kádár-Nagy Imre viszonyból.) Nem a hagyományos életrajzi filmek kronologikus sorrendje szerint mesél, hanem egy királydrámából villant fel részleteket, ami összességében tragikus lenne, ha nem lenne sajátja az ironikus, sötét humor és a szinte musical-szerű megvalósítás.
Ilyennek kellett volna lennie a Keresztapa 3-nak. Mindent elkövet a rendező, hogy ne unatkozzunk: a stílusos feliratozástól a Tarantino/ Ritchie-féle gyors kocsizásokon át, a szokatlan kameraszögekig rengeteg vizuális trükköt bevet. A magánéleti részeknél befékez és ráérősen, érzelmesen mesél.
A színészi játék kivételes. Andreottinál, mint karakternél kevés passzívabb, kifejezéstelenebb, színtelenebb van a mozitörténetben. Toni Servillo játéka láttán mégis érezni lehet, hogy ez a cinikus, pókerarcú alak a központi figura. Kifejezéstelen arcában benne van Kinski Nosferatuja, Lugosi Drakulája - persze a sármot nélkülözi.
A soundtrack bravúros. Hibátlanul húz alá jeleneteket vagy ellenpontoz. Faurétól a Gossipon át a Cassiusig minden a helyén van. Érdekes, hogy ha rendelkezik is a rendező véleménnyel hőséről, azt maximum a dalok szövegein keresztül közli („Your Mangled Heart”, „Am I on the right train headed in the wrong direction?”). Meglehetősen szofisztikált módja ez a filmzene használatának, túlmutat Scorsese epikusságán és Tarantino stílusdömpingjén. És külön köszönet, hogy ki meri játszani az adut a végefőcímnél.
Az idei év egyik legjobb filmje. A Gomorra is biztató volt - talán az olasz filmmel is megtörténik a német csoda: a ’80-as évek gagyitévéitől két évtizedes kihagyás után visszajutnak a jó mozihoz. (Hogy hogy tette tönkre a jelenlegi miniszterelnök alá tartozó Mediaset az olasz filmgyártást a nyolcvanas évek végétől, külön monográfia tárgyát képezhetné.)
A cannes-i zsűri díja is jelzi, hogy egy aktuális tartalmú, jól kivitelezett politikai filmre igény van, amit a bevételek is bizonyítanak. (A költségvetés négy millió euró volt. A Dolinának is kábé ennyi (az egy magyar film - W. F.) - a két alkotás közti minőségi különbséget zongorázhatnám, ha Rahmanyinov lennék.)
Magánjellegű közlemény: négy csillagot akartam rá adni, de egyrészt az idei mezőny rém harmatos, másrészt azon kaptam magam, hogy még másnap is agyaltam, hogy hogyan tud ez a púpos, elálló fülű, alacsony ember egy egész országot manipulálni évtizedeken keresztül és hogyan lehet ennyire eszköztelenül eljátszani. Szóval a film az ember bőre alá fúrja magát, megérdemli a maximumot.
Il Divo. Olaszország. 2008. Írta és rendezte: Paolo Sorrentino. Producer: Nicola Giuliano, Francesca Cima, Andrea Occhipinti. Fényképezte: Luca Bigazzi. Zene: Teho Teardo Szereplők: Toni Servillo, Anna Bonaiuto, Piera Degli Esposti, Giulio Bosetti, Flavio Bucci, és még sokan mások.
A Hitler elleni merénylet témakörét mostanában a Valkűr tette kevésbé vonzóvá, de szerencsére Quentin Tarantino volt annyira okos rendező, hogy ne erre az egyetlen mozzanatra hegyezze ki filmjét. A Becstelen brigantyk az átverések mozija. Semmi sem az, aminek látszik, még maga a film sem.
Az első, ami eszünkbe jut a két és fél órás játékidő elteltével, hogy direktorunk végre egy saját lábán is megálló opuszt rendezett, ahol nem kell percenként találgatnunk, vajon éppen melyik kedvencétől idéz éppen (bár sok rajongója épp ezért szereti). A mozi szeretete ezúttal is átitatja a vásznat, de most nem idézetek formájában, hanem úgy, hogy a fő helyszín is egy mozi és az oda szervezett díszbemutató, ráadásul a szereplők gyakran vitatkoznak korabeli német és hollywoodi filmekről.
Eddigi gyakorlatával ellentétben a Becstelen brigantyk forgatókönyvén közel tíz éven keresztül dolgozott, és az átgondoltság tükröződik is a vásznon. Tarantino híres a zseniális dialógusairól, de a Kill Billben és a Halálbiztosban ezek gyakran már öncélúvá váltak. Az volt az érzésünk, mintha minden figura szájából maga a rendező beszélne, és nem a karaktereihez formálta volna a párbeszédeket. Ennek a hibának most nyoma veszett, és a kiváló dialógusok már teljes mértékben a figurákat szolgálják. A franciaországi tejfarmon játszódó nyitójelenetben a Christoph Waltz alakította náci tiszt nemcsak a fantasztikus színészi alakításnak, hanem a papírra vetett mondatoknak is köszönheti egyediségét és félelmetes kisugárzását, és a többi figura is messzi van az egydimenziósságtól.
A Becstelen brigantyk nem az, aminek látszik. A trailer alapján még simán gondolhattuk, hogy egy II. Világháborús környezetbe helyezett, akciódús Kill Billel lesz dolgunk, ahol majd megkapjuk A piszkos tizenkettő és a Vaskereszt idézeteket, ám a filmben a legtöbb konfliktust egy asztal körül ülve, párbeszéd formájában oldják meg, és alig-alig látunk akciót. Továbbá ha valaki főszereplőként könyveli el Brad Pittet, jókorát téved, ugyanis a sztár szerepe inkább csak fontosabb mellékszerep, ráadásul Aldo Raineként leginkább csak passzívan szemléli az eseményeket, és nincs alkalma átvenni felettük az irányítást, a francia és német ajkú szereplőgárdával ellentétben.
A film tempójában a Jackie Brownt idézi, ahol szintén ráérősen hosszú jelenetekben, a párbeszédek közben bontották ki a figurákat és konfliktusaikat. Az események ezúttal kronológiai sorrendben bontakoznak ki előttünk, maximum egy-egy rövidebb visszaemlékezés szakítja meg a cselekménysort, és a rendező abban is hű maradt önmagához, hogy figurái a lehető legváratlanabbul pusztulnak el, tehát egy Tarantino moziban senki sincs biztonságban. Az elhíresült mexican standoffra (szereplők valamilyen fegyverrel/fegyverekkel kölcsönösen sakkban tartják egymást) is mutat be új és fantáziadús példát, tehát rendezőnk úgy tudott önmagához képest újítani, hogy közben számos stílusjegyét megőrizte.
A film befejezése különösen merész és izgalmas, ráadásul a visszafogott stílus miatt Tarantino ezúttal talán azokat is meggyőzheti, akiknek máskor egyszerűen túl sok szokott lenni. Az egyetlen, amit sajnálhatunk, hogy nem az eredetileg főszereplőknek szánt Michael Madsent és Tim Rothot láthatjuk a vásznon, mivel velük a brigantyk csapata valószínűleg sokkal harapósabbra sikerülhetett volna.
Fliegauf Benedek első angol nyelvű, természetesen nemzetközi koprodukcióban készült filmjének főszereplője Eva Green, aki balesetben elhunyt szerelmének klónját hordja ki saját méhében... Az előzetes alapján a film meditatív és gyönyörű, gondolom ez senkit nem lep meg (az operatőr Szatmári Péter.)
Ki gondolta volna, hogy majd látunk valaha olyan filmet, amiben Jackie Chan nem képes elbánni néhány kötekedő suhanccal, viszont parancsra embert öl? Ki hitte volna, hogy láthatjuk majd egyszer, amint a burleszk-kungfu császára éppen egy prostival kefél? Ki gondolta, hogy Jackie egyszer majd egy keserű emberi drámával elkevert véres gengszterfilmben fog grimaszok és akrobatikus mutatványok nélkül, komolyan színészkedni? Szerintem senki, maximum csak reméltük. Hát íme!
Jackie Chan sem lesz már fiatalabb és ezt ő is tudja. Az utóbbi időben többször is hangot adott azon vágyainak, miszerint a visszavonulása előtt még szeretne komolyabb, tartalmasabb filmeket is forgatni, lehetőleg nagyobb hollywoodi nevekkel, vagyis kicsit kilépni a könnyed harcművészeti akciófilmek humoros főhősének már alaposan bepállott karakteréből. A Derek Yee rendezővel forgatott Shinjuku Incident talán az első komoly lépés lehet a cél felé vezető úton. A film kicsit lassan született meg, a rendező ugyanis annyira ragaszkodott Jackie-hez (akivel egyébként régi barátok), hogy hajlandó volt éveket várni az elfoglalt sztárra.
A 90-es évek elején Steelhead a kínai traktorszerelő szerelme, Xiu Xiu (Xu Jinglei) után indul Japánba. Papírok nélkül, illegális bevándorlóként érkezik meg Tokióba, ahol Jie (Daniel Wu) nevű cimborája és a többi kínai bevándorló segítségével próbál megélni úgy-ahogy tud, lehetőleg minél becsületesebben, de előbb-utóbb rákényszerül, hogy piti balhékban is részt vegyen. Teljesen lesújtja, miután megtudja, hogy Xiu Xiu azóta az egyik jakuza csoport főnökének, Eguchi-nak (Masaya Kato, korábban egyébként Ken Watanabe volt a szerepre szánva) a felesége lett. Amikor Steelhead megmenti Eguchi életét, a hálás oyabun felfogadja őt testőrének, és a szolgáltatásokért cserébe pénzt és saját területet ad neki. Steelhead azonban nem igazán tud mit kezdeni a hatalommal, ő nem akar többet, mint legálisan élni és dolgozni Japánban, de a barátai viszont másképpen gondolkodnak. A kábítószer megjelenésével együtt megindul a belső bomlás, ráadásul az Eguchi-val kötött szövetség is igencsak csípi a többi jakuzaklán szemét.
A film valóban inkább a dráma felé húz, ezért szélsebes tempóra ne is számítsunk, ugyanakkor mint gengszterfilm sem vall kudarcot. A Shinjuku Incident a sztorit tekintve akár a kínai Sebhelyesarcú is lehetne, és eleinte látszólag ugyanazt a klasszikus felemelkedés sablont is követi, de Tony Montana-val szemben Steelhead egy erkölcsös, állandóan a morális kételyeivel küzdő figura, aki igazából a légynek sem tud, illetve nem is akar ártani. Nem a hatalomvágy és nem is a pénz hajtja, mindössze biztonságos életre vágyik saját maga és a barátai számára. A bűnözésre is csak a csalódottság, a kilátástalanság és a többi ázsiai banda zaklatásai miatt adta a fejét. Társai eleinte tisztelik, és kiállnak mellette, de a pénz és a hatalom nagy úr, és ezzel a szelíd magatartással nem lehet túlélni Shinjuku-ban. A második félidőben már természetesen jobban felpörögnek az események, több lesz az akció is, és ezzel együtt már gyakrabban folyik a vér is, a jakuzák ugyanis nem igazán válogatnak se időben, se helyszínben, sem pedig fegyverben, ha leszámolásról van szó. Persze a legnagyobb és abszolúte nem hősies „bloodshed” a végére jut, ahol sajnos a jakuzák félelmetes ostroma kicsit kaotikusra sikerült, és a sötét helyszín is sokszor inkább csak sejttet, mint mutat. Mindenesetre valószínűleg ez Jackie legvéresebb mozija, bár szerintem egy kicsit még több is belefért volna, de hát ugye ez mégiscsak elsősorban egy dráma!
És ha már dráma! Jackie alakításáról nehéz nyilatkozni, mivel az általa megformált karakter eleve egy szolid, mérsékelt temperamentumú egyszerű kis figura, amihez azért különösebb erőfeszítéssel járó színészi játék nem igényeltetett. Valljuk be Jackie-t gyakorlatilag sokszor még a sokadrangú mellékszereplők is lejátsszák a vászonról, illetve a képernyőről, de azért a képességeihez mérten, nagyon is tisztességesen oldotta meg a feladatot. (Bevallom nekem azért eleinte nehéz volt megemészteni ezt az olykor teljesen kiszolgáltatott, elveszettnek tűnő karaktert, mert hát a berögződés ugye bennünk van, és ugye az ember automatikusan várja azt a falra felfutós, hátraszaltós rúgást, azt a kabátot a fejre húzós trükköt, meg hogy egy fejtetőre mért ütés után bizarr grimasszal a képén megrázza az öklét fájdalmában.) A Jie-t alakító Daniel Wu játéka viszont mindenképpen említésre méltó, és neki is volt a legnehezebb dolga, mivel az ő karaktere az, aki a film során a legnagyobb átalakuláson megy keresztül, a barátságos, megnyerő fiatalemberből előbb egy megtört és csalódott férfi, majd egy pszichopata junkie válik. (A másik legenda Yasuaki Kurata sajnos ezúttal is csak epizodikus szerepet kapott, mint kíméletlen jakuzafőnök.)
A film technikailag nem különösebben figyelemreméltó, a sztori viszont valójában csak a szokásos gyermekbetegségekkel küzd, vagyis itt-ott ráfért volna még némi utómunka, kicsit több fordulat bele, talán némi támpont sem ártott volna, hogy mennyi idő is telt el közben, valamint néhány karakter kaphatott volna valamivel több funkciót is (a várt romantika pl. nem bontakozott ki, így Jackie újdonsült barátnője ha nem is felesleges, de mindenesetre üresen hagyott karakter lett), de összességében azért kerek minden.
A film valójában attól jó, hogy nem kapatja el magát egyik irányba se. A drámai rész sosem megy át túl szentimentálisba, a tempó sem lesz túl cammogós, de eszetlen akciófilmmé sem aljasodik le. A határon mozog valahol, és sajnos pont azt érzem, hogy emiatt fog sokaknál bukni a film. Személy szerint én magam is többet áldoztam volna az akció oltárán, de Jackie Chan saját elmondása szerint nem csak a komikust akarta szögre akasztani egy időre, hanem az akcióhőst is. A Shinjuku Incident viszont így is pont olyan amilyennek vártam: egy kemény gengszterdráma jakuzákkal, ázsiai bandákkal, véres leszámolásokkal és egy a sötétebb oldalát is megmutató Jackie Chan-nel. Nem hibátlan, de igencsak meggyőző bemutatkozás a részéről.
(Az Ázsia szerte áprilisban debütált film végül Kínában mégiscsak tiltólistára került.)
What the flying fuck... Tehát ha jól értem, az alapszitu a következő: a kilencvenes évek legjobb amerikai filmjét (Bad Liutenant), amelyet nem mellékesen a legnagyobb élő amerikai rendező jegyzett (Abel Ferrara), egy másik zseni, a Werner Herzog megrimékeli, illetve egy új helyszínen, ezúttal New Orleansban forgat hozzá egyfajta komplementer-darabot. Mindez még úgy-ahogy megemészthető lenne, de a Nic Cage játssza a főszerepet, akit én kb. 10 másodpercig tudok csak elviselni. És most megjött a film előzetese, amely még annál is nagyobb mozibalesetet sejtet, mint azt várni lehetett... Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Jaco van Dormael belga filmes eddig főleg Cannes-ban és más európai fesztiválokon aratott kisebb-nagyobb sikereket. Sci-fi-vel most először próbálkozik. A Mr. Nobody 2007-ben forgott Németországban és Kanadában, főszereplője Jared Leto. A szinopszis: Nemo Nobody egy átlagos senki, feleséggel és három gyerekkel, egy nap aztán arra ébred, hogy hirtelen 120 éves lett. 2092 az évszám, Nobody pedig a legöregebb ember a földön, ahol egyébként többé már senki nem hal meg.
Nem szokásom a kritikára kiadott helyet fogyasztóvédelmi panaszkodásra használni (erre a célra más, egyébként kiváló blogok szolgálnak), de A dolgok állásának sajtóvetítése - ki tudja miért - borzalmas volt: minden tekercsváltásnál eltűnt a kép, vagy ha megjelent, nézhetetlenül homályos volt percekig. Majd úgy az ötödik tekercsnél be is fejeződött, úgyhogy át kellett menni egy másik terembe. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy jelezzem: a vetítésen történtek egyáltalán nem befolyásolnak akkor, amikor kijelentem, hogy az idei év legnagyobb csalódása számomra ez a film.
Cal McCaffrey (Russell Crowe) az ügyeletes hosszúhajú, borostás hős, aki éppen egy egyszerű bandaleszámolásnak tűnő gyilkosságról próbál tudósítást összehozni. Régi barátja, Steven Collins (Ben Affleck) a védelmi kiadásokat felügyeli bizottság elnöke, és úgy tűnik be tud fűteni a terrorizmus-elleni háborún meggazdagodott gonosz biztonsági cégen, amikor megtudja, hogy az ügyön dolgozó asszisztensét elütötte a metró. Hamarosan az is kiderül, miért is érintette olyan mélyen a baleset: a lány a szeretője volt. Azonban kiderül, hogy a két haláleset összefügg és megkezdődik a többfrontos háború - kérdés, hogy megéri-e mindez, hogy kiderüljön az igazság.
Russell Crowe szokásos rutinnal hozza a munkájának hőst, időnként talán néhol túlságosan is férfiasra véve. (Magánvélemény on: nem tudom, mikor szoknak végre le Hollywoodban arról, hogy azzal hangsúlyozzák egy karakter tökösségét, hogy borostás és elképesztően rendetlen: én is így nézek ki, aztán mégis geek vagyok. Magánvélemény off.) Morog, eltökélt, amilyen általában szokott lenni, függetlenül attól, kit kell játszania. Ben Affleck vele ellentétben élete talán legrosszabbját nyújtja - zárójelbe téve a kérdést, hogy jó színész-e vagy sem - mindenesetre tény, hogy A dolgok állásában van egy sírós meg egy nem sírós arca. Ennél csak akkor válik hiteltelenebbé, amikor dühösen próbál nézni, mert nem jön össze neki. A többi szereplő közül a jelenlegi legtehetségesebb Bill Nighy pótlék díjra esélyes Helen Mirren emelhető ki - jól csinálja, amit csinál, de mégis csak hakni, ezen ő sem tud segíteni.
Az első egy óra nem is rossz. A beállítások szépek, a díszletek jók - talán csak a "város felett repkedő helikopterek" snittekből lehetett volna kevesebb. A történet szépen halad, egyre beljebb kerülünk a szépen felépített összeesküvés-elméletbe, hogy aztán a film közepére egy nagyon gonosz és baljós jövőkép álljon előttünk, ahol egy cég ural mindent - itt azonban Tony Gilroy elment szabadságra, ráhagyva Matthew Michael Carnahan-re és Billy Ray-re a végét. A két kópé azon nyomban bezárta Paul Abbottot, a film alapjául szolgáló sorozat atyját a szekrénybe, és írtak egy olyan befejezést, amely értelmezhetetlenebb, mint a fővárosi parkolás rendje. És hogy ebbe belement Az utolsó skót király rendezője Kevin Macdonald, az külön szomorú; a film végére kapunk egy poszt-9/11-es kioktatást hazafiasságról és demokráciáról, amire senkinek sincs szüksége. Az eredeti történet emberi konfliktusai gyakorlatilag egytől-egyik kimaradtak, vagy halvány árnyékuk látszik csak: ami marad, az nem más, mint üres és álszent moralizálás.
Hogy mégsem kap egy csillagot, annak az az oka, hogy néha-néha felcsillant a remény, hogy több lesz ez a film, mint a legújabb bizonyítéka annak, hogy az amerikaiak nem tudnak rendesen másolni. A hangulat csak a felétől válik kínosan egyenetlenné, a ritkán, de előforduló poénok pedig nagyon jók. Csak ne lenne ilyen hosszú - a 132 perc sajnos nincs rendesen kihasználva. Sajnálom, pedig a filmet nagyon vártam - legközelebb maximum éjjel fél egykor láthatjuk viszont az HBO-n. Ott a helye.
Semmi baj a közelmúlt filmes termését uraló nosztalgiával, rendszerint beválik, ha kellő mennyiségű iróniával párosul. Mickey Rourke megjelentével az iróniafaktor azonban alaposan minimalizálódik, miután tökéletes főszereplőként a meghasonlott pankrátor szerepében, bármiféle ellenpont vele szemben, nevetségessé tenné a tragikus sorsú, bukott harcost. Marad az együttérzés és a hőssel való azonosulás esetén a pátosz. Kérdés, ez mennyire jön be és most, már az elején le kell szögeznem (haha, spoiler-poén), hogy Mickey Rourke visszatérése zseniális, kérdéseim csak a film, pontosabban Aronofsky szándékaival szemben merülnek fel.
A pankrátor, Randy, a nyolcvanas évek tökéletes sztárja. Bár fénykora leáldozott, neve még mindig vonzó. A közönség jól szórakozik brutális izomzatán, kövületszerű állóképességén, így a siker utolsó morzsáit élvező Randy számára a nyugdíjba vonulás fel sem merül, míg egy fellépés után szíve utolsóelőtti figyelmeztetésként fel nem mondja a szolgálatot. Ekkor jön el az idő, amikor megkésve a konvencionális értékek keresésére kell indulnia, a szorító kemény világához edzett harcosnak rendes kispolgári életet kell kezdenie. A boldogulás azonban nem boldogság. Felépíteni a bizalmat újra felfedezett lányával és háziasszonnyá szelídíteni prostituált barátnőjét nem akcióhősnek való feladat. Összecsap hát a két értékrend a morózus Mickey Rourke koponyában, hogy megbirkózzon leküzdhetetlen ellenfelével, az elmúlással.
A Pankrátor története, egyszerű antik drámákból ismert problémájával, egyáltalán nem újszerű, a film kétségtelenül mégis erős. Darren Aronofsky komolyan vette Mickey Rourke-ot, hiszen Aronofsky mindent, mindig komolyan vesz, ha filmkészítésről van szó. Ez a titka a Rekviem szívbe markoló sorsainak, A forrás giccsének és a Pi ínyenceknek való melankóliájának. Ez a másfél órányi átható, zöldessárga halálszag eposza. A vásznat uralja az első perctől győzedelmeskedő végzet. A romlás ott van a hidrogénezett tincsek, a felpumpált izmok és az álarcszerű, finom mosoly mögött és bár egy letűnt kor mohikánja él utolsó másfél órát a vásznon, mégis van remény - még ha nem is sokáig -, hogy szintén jobb kort megélt barátnőjével Randy még új életet kezdhet.
Egyértelmű, hogy amiért ez a film megéri a betűt, az Mickey Rourke maga. Stallone nem lett volna elég tragikus, igazi felemelkedés-bukás történet kellett, a tekintet nem hazudik. Rourke a mi pankrátorunk, aki nem kapta meg az Oscart, elveszett a szebb élet reménye. Tényleg jó, mint ahogy az elsőre lejátszottnak tűnő, amúgy kiváló Marisa Tomei is. Akkor mégis miért ennyire direkt ez a film? Mert, ha már elmúlásfilmek időszakát éljük, ott a Gran Torino. Nehéz lehet mozijegyár szempontból két búcsúfilm között választani, de itt az útbeigazítás: Eastwood hőse élete alkonyán nem csak az új világ csúnya, új szabályaival, de a rejtett értékeivel is szembesül. A Pankrátor csupán konstatálja, hogy a régi világ elmúlt, felteszi a kérdést van-e létjogosultsága a hősöknek, de nem talál megoldást a problémára.
Az alapszituáció, hogy Randynek választania kell a ring és az élet között, újdonságként van felvezetve, ha belegondolunk azonban nyilván nem az, mint ahogy a Marisa Tomei alakította Cassidy sem harminc év után szembesül először a hős harcban szerzett testi sebeivel. A „mi legyen utána” kérdés, már a pankrátor karrierjének kezdetén felmerült, vagy nem? A nyolcvanas évek és a ma közé talán ez a hozzáállás, a felelőtlen keményfejűség húzott átléphetetlen válaszvonalat? Habzsolás, pop és testkultúra, múló értékek hajszolása, ejnye. Így az útkeresés nem csoda, ha elve elhibázott.
Legyen szó nosztalgiáról, útkeresésről és egyéb komoly dolgokról a filmvégi patetikus monológ így is úgy is fájdalmas, fájdalmasabb, mint a film indokoltan brutális bunyójelenete, mert itt kiderül, hogy Aronofsky, továbbra sem képes kesztyűs kézzel bánni a tragikus emberi sorsokkal. Ugyanúgy, mint Randy, a hozzáállás annak idején bejött, de nem árt alkalmazkodni, legalább a történethez. A Rekviem-nél még friss volt, egyben őszintének tűnt a torokszorító részletekig bemutatott, didaktikus tragédia, ahhoz képest a Pankrátor fáradt és kiszámítható. Ha nem ez lenne Rourke jutalomjátéka, letudnám annyival, hogy inkább megveszem a Rekviem-et DVD-n.
A rendszerváltás óta minden tévéelnök úgy hivatkozott a BBC-re mint a magyar közszolgálati média alfájára és omegájára. Hogy ennek ellenére mégsem történt nagyjából semmi említésre méltó - leszámítva talán a Mosoly utcai rendőrőrs kalandjait, és mélyen hallgatva Horváth Ádám életművéről - arról most nem érdemes beszélgetni. Mielőtt bárki elitizmussal vádolna, hozzáteszem, hogy Angliában sincs kolbászból a kerítés - ebben bárki megerősíthet, aki két napnál többet töltött el a szigetországban.
Közszolgálatiság ide vagy oda (hogy VilosCohaagen kollégát idézzem: tanítva szórakoztatás és játszva nevelés), a BBC időnként letesz az asztalra olyan dolgokat, amelyek érdemesek mindenki figyelmére, elég a Doctor Whora (nálunk Ki vagy, doki? címmel futott) vagy a Jane Austin, Charles Dickens vagy egyéb angol klasszikusok adaptációira gondolni.
Ebbe (az egyébként elég erős) mezőnybe tartozik a State of Play is; Paul Abbott veterán forgatókönyvíró sorozata, amelynek középpontjában - olyan magasztos dolgok mellett, mint az előítéletek, sajtószabadság, korrupció - a barátság, a lojalitás áll, szóval csupa olyasmi, amelyeket manapság nagyon könnyedén veszünk adottnak.
A történet szerint - amelyet hat, egyenként egyórás részre bontva kapunk - napjaink Londonjának szokásos eseményei zajlanak: a fényes jövő előtt álló, ambíciózus munkáspárti képviselő, Stephen Collins (David Morrissey) éppen munkába igyekszik, amikor a szerelvény megáll: valaki a metó elé vetette magát. Nem sokkal később kiderül, hogy saját asszisztense, Sonia Baker volt az, aki Collins szeretője volt. Mindeközben meggyilkolnak egy fekete srácot, akinek halálát a rendőrség - valamint a történetbe nem sokkal később belépő Cal McCaffrey (John Simm) - elsőre szimpla leszámolásnak tart: nem sokkal később kiderül azonban, hogy a két áldozatnak sokkal több köze van egymáshoz, és lehet, hogy Soniát valaki meggyilkolta...
A sorozat két központi figurája Collins, aki mintapéldája az ezredforduló fiatal, munkáspárti karrierpolitikusainak: egy-két év alatt vált mezei képviselőből (backbencher) az energiaügyi bizottság elnökévé és miniszteraspiránssá - de pályája tönkretette családját. Barátja, McCaffrey oknyomozó újságíró (ne hazai példákból induljatok ki), aki annak idején Collins képviselői kampányát is vezette, minden igyekezetével azon van, hogy kiderüljön az igazság - szó szerint mindenáron. Kis csapat verbuválódik McCaffrey köré, akik szépen lassan felderítik a zavaros és sötét összeesküvést - amelynek célja csak elsőre tűnik egyértelműnek.
Tagadhatatlanul a sorozat legjobb pillanatait a két főszereplő szállítja: John Simmről eddig is tudható volt, hogy remek színész, ez a hat óra pedig minden kétkedőt meggyőzhet: David Morrissey pedig remekül alakítja a lassan összeomló életű politikust. A sorozat mellékszereplőkben is erős: Bill Nighy, James McAvoy, Polly Walker, Philip Glenister Kelly Macdonald, Amelia Bullmore vagy Marc Warren - valljuk be, nem akármilyen névsor.
Ha valaki szereti mondjuk Aaron Sorkin munkásságát (pl. a nálunk Az elnök emberei címen futott The West Wing), vagy az olyan drámákat, ahol öltönyös emberek üvöltöznek egymással, konspirálnak, mindeközben nagyon súlyos, rengeteg ember életére ható dolgokat tesznek - vagy szeretnénk egy kicsit belelátni abba, hogyan működik a szó nyugati értelmében oknyomozó újságírás, akkor feltétlenül kötelező. Ha csak egy jófajta drámát akarunk látni, emberi sorsokkal és valódi érzelmekkel, akkor szintén.
...mivel a film 2003-ban készült, de nem vetítették sehol. A rendezője a nagy Matthew Bright, aki az összes filmjével az amerikai középosztályt akarja provokálni. Bár a Tiptoes előzetese szenzációs, ellenjátszik mindenféle műfaji elvárásainknak, maga a film sajnos messze nem sikerült ennyire jól (ráadásul a forgatás felénél kivették Bright kezéből az irányítást). Mindegy, a remek trailer néhány perce keltette ígéret is elég néha. :) Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Íme az első (egyelőre sajnos felirat nélküli) teaser kedvenc koreai rendezőm, Park Chan-wook (Oldboy) legújabb filmjéhez. A Thrist egy vámpírrá változó pap története, de ne számítson senki hagyományos vámpírmozira. Egy biztosnak látszik: a zenével nem lesz gond. Koreai bemutató: április. Update: a koreai nyelven elhangzó narráció magyarul így szól: Ne ölj / Ne paráználkodj / Felebarátod házastársát ne kívánd! / A vérszomj felkavarja a lelkét / A vámpírok nem halhatatlanok. Így is akarod a véremet? (forrás: origo)
A nyolcvanas évek elején jelentkezett egy olyan európai rendezőgeneráció, akiknek jóval kevesebbet mondtak a korábbi országhatárokon belüli hagyományok, mint elődeiknek. A franciáknak már nem Truffaut lett a követendő példa, a németeknek se a Neue Deutsche Welle - az új generáció arccal Spielberg és Lucas felé fordult. Mondhatni az első világháború óta minden európai filmesben benne van az Európa-Hollywood távolság csökkentésének vágya, születtek is különböző, felemás megoldások. Pl. Fassbinderé - ő a gyártási folyamatokban látta a megoldást, Herzog a kulturális összeütközések bemutatásában, de ők nem tudtak széles közönségréteget megszólítani. Az utánuk jövők találtak rá a valódi zsánertörténetekre a hetvenes évek végétől, megspékelve olyan látásmóddal, humorral, amitől európaivá lettek az unalomig ismert klisésztorik (csak mutatóba: Chantal Akerman, Dick Maas, Wolfgang Petersen, Luc Besson, stb.). Ebbe a sokadik újhullám holland vonalába passzol bele többek közt kitűnő kollégám dolgozatában tüzetesen kielemzett filmmel együtt a De Vierde Man is - az ún. „holland thriller”-ek sorát gyarapítja. Az idézőjelre szükség van, mert Omar Suarezzel szólva "nem tiszta anyag ez", hanem szubzsánerek összessége. Az európai filmművészet kertészleveséről van itt szó, amibe sok minden belefér a művészfilmtől a szörnyfilmeken és üldözéses filmeken át a pornóig. (Ide szúrom be, hogy a pornó a hetvenes években a bevett műfajjá válás határán mozgott. A szexuális forradalom eredményeiben fürdő Európában remekül megtalálta a helyét a filmművészetben, lásd az Utolsó tangó Párizsbant, sőt említhető még a mainstream soft Emanuelle-sorozat is. Aztán a hetvenes évek vége felé a feltámadt újkonzervativizmus visszaűzte a pornómozikba, majd a VHS-szalagokra).
Azért sem lebecsülendő, mert a ’95-ös dán Dogmáig ez az utolsó európai fejlesztésű műfaj. A nyolcvanas évek eleji „holland thriller” mégis miben különbözik a tiszta zsánerű hetvenes- nyolcvanas évekbeli franciától, olasztól? Elsősorban karaktereiben. Minden férfi megrekedt egy adott fejlődési szinten, fel nem nőtt felnőttek, akik harminc-negyven évesen is a saját játékaikat akarják játszani. És életükben bekövetkezik az elkötelezettség veszélye, általában egy öntudatos nővel kötött házasság formájában. És a férfi bepánikol, szorong hogy elveszti szabadságát és a heteroszexualitás, a monogámia, az állandóság és a felelősség rabigájába hajtja a fejét. A nők erős jelleműek, akik képesek irányítani a gyenge férfiakat, de maguk is bizonytalanok, ez-e a leghelyesebb. Történeteikben elsősorban a magánélet válságait boncolgatják, a szülő-gyerek kapcsolattól a szexuális frusztráción át a válási trauma feldolgozásáig.
A Spetters felemás sikere (értsd bukása) után Hollandia első számú rendezője, Paul Verhoeven egy művészi zsánerfilmet akart rendezni. A kiszemelt irodalmi alapanyag a 2006-ban elhunyt Gerard Reve ’81-es azonos című regénye lett (szabad fordításban: A negyedik férj).
A könyvet a rendező állandó szerzőtársa, Gerard Soeteman írta, akinek munkáját túl rövidnek és sablonosnak találta, így az író életéből vett motívumokkal dúsította fel. (Reve a második világháború utáni holland írógeneráció emblematikus alakja volt. A másságából fakadó mindennapi kiszolgáltatottság, magány találkozott a vallásos etikai problémákkal, nem nélkülözve a homoszexuális felhangokat. Botrányhősnek se volt utolsó - elsők között coming outolt nyilvánosan, majd felvette a római katolikus vallást.)
Jelen recenziónk tárgyában tökéletesen felismerhetjük ezeket a jegyeket. A regényben az alkoholista, biszexuális író alteregóját látjuk, akit Gerard Reve-nek hívnak. Egy felolvasóestre érkezik Amszterdamba, ahol megismerkedik egy titokzatos szőke nővel, Christine-nel és a csábításnak nem tud ellenállni. Megtudja, hogy a nő jóképű férje hamarosan megérkezik, és úgy dönt, megvárja a nő házában. Ahogy telnek a napok, a férfinek egyre inkább balsejtelmei támadnak - félelme a nőtől, a várakozás izgalmában keveredik a fantázia a valósággal. Sebezhetőnek érzi magát, már az is kérdés, hogy valaki az életére tör-e vagy csak képzeli.
A könyv és a rendező katolicizmusa szinte minden képen átsüt. Olyan mágia és okkultizmus érződik a hétköznapi tárgyakon, hogy az már fetisizmus. Mintha egy titokzatos vudu-szerű vallásról lenne szó, nem pedig az egymilliárdos vallásról (a templombelsők világítása, a hit rekvizítumainak mérete és szinte blaszfemikus ábrázolása). Ennek ellenpontjaként a rendező stílusjegyei, a gore-jelenetek sem maradnak ki, a vízből kijövő Herman, vagy az autóbaleset emlékezetes. Gerardon a Kropp-Berghammer-féle „Pszichológia” minden egyes fejezetcímét felfedezhetjük. Mániás depresszió, paranoia, borderline skizofrénia - csak győzzünk mazsolázni. Mindennek forrása, hogy homofóbként utasítja el saját homoszexualitását. Le akarja dobni magáról, mint egy rossz gúnyát, de nem tud kibújni a bőréből.
Christine pedig minden, ami nő csak lehet - félelmetes, kívánatos, boszorkányos, ördögi. Igazi femme fatale, aki mindig kézben tartja a szituációt és irányítja a férfiakat. Kettejük játszmája a legutolsó pillanatig feszültségben tart, különösen attól fogva, mikor Herman is belép a játékba.
Jeroen Krabbé egyszerűen hatalmas színész, a legkisebb arcizomrándulása is élményszámba megy. Minden további jelző felesleges. René Soutendijk sem marad le tőle. Pre-Sharon Stone-ként minden jelenetben érzéki és félelmetes.
Filmművészeti utalásokat bőven találhatunk a filmben: már a nyitójelenet egy erős Bergman-hommage, mikor a feszületen a hálót szövő pókot látjuk. (A Tükör által homályosanban hangzik el: „Láttam Istent. Egy pók volt.”). A Verhoevennél rendszeres Hitchcock reminiszcenciákat bőven találhatunk - a Bűvölet hallucinációi és szimbólumkezelése itt is megtalálhatók (sőt túl is mutatnak a mesteren: maga az egész vonatút egy megtestesült szimbólumhalmaz). A történet vezetése A Paradine-ügyre emlékeztet, mikor a szinte véletlen találkozásból veszélyes kapcsolat bontakozik ki. És hát persze a Gyanakvó szerelem bizonytalansága is belopakodik a másik félbe vetett bizalom megkérdőjelezésével.
Jan de Bont képein komplex információhalmazt rejt el (különösen a látomásoknál). A képek nem szűrőzöttek, de a színek és a kompozíciók magával ragadóak (a temetőbeli jelenet kiemelkedik). Még egy Jancsó-tejen nevelkedett szőröző kritikus is megnyalja az ujját ilyen szimbólumtúladagolás láttán, és ráadásul minden egyfelé mutat: a halál, az elmúlás irányába.
Ha tüzetesebben megnézzük a forgatókönyvet, kísérteties hasonlóság van az Elemi ösztönnel. Hideg, manipulatív, szexis szőke nő? Magában egyre kevésbé bízó férfi főhős? Biszexualitás? Bonyolult szimbólumrendszer, ami „vörös hering”-ként viszi tévútra a nézőt? Túl sok minden stimmel.
És azért Joe Eszterhas felvett 3 millió dollárt? Muhaha!
A De Vierde Man egyvalamiben magasan az amerikai vetélytárs fölé emelkedik- ez pedig a humor. Eszterhas könyveinek vidámsága általában egy nyombéltükrözésével vetekszik. A holland verzió humora viszont annyira fekete, mint egy éjszakai alagútban haladó furgonbelsőben megbúvó néger vendégmunkások szopogatta Negró (példákat sorolhatnék , lásd: fürdőszobai jelenet, koszorú szalagján a felirat, Gerard infantilitása, stb.) Külön delikát, hogy az Elemi ösztön miatt perelni is akarták a rendezőt a feministák és melegszervezetek a szerintük diszkriminatív leszbikusábrázolás miatt. Verhoeven ezzel a filmmel védekezett (ti. itt a biszexuális szereplő ) - sikerrel.
Ui: A dícséretoázisban azért van pár talpalatnyi homok: a sztori lassan bontakozik ki, különösen a film elején a karakterek távolságot tartanak a nézőtől, néha sok vallási szimbólum kerül elő - de mint az Elemi ösztön előzménye, megérdemli, hogy klasszikusnak nevezzem. És az érzelmi töltetet nem is számoltam bele.
De Vierde Man. 1983. Hollandia. Rendezte: Paul Verhoeven. Írta: Gerard Reve regényéből Gerard Soeteman. Producer: Rob Houwer. Fényképezte: Jan de Bont. Zene: Loek Dikker. Szereplők: Jeroen Krabbé, Renée Soutendijk, Thom Hoffman, Dolf de Vries és még sokan mások.
Sanyarú gyermekkoromat - többek között - háborús filmek is szegélyezték: amikor más értelmes ember rajzfilmeket és meséket nézett, én A halál ötven óráját meg A leghosszabb napot bámultam szájtátva; ebből is látszik, hogy nem lehetek normális. Szerettem ezeket a filmeket: komoly férfiak, egyenruhában indulatosan parancsokat osztogattak, ráadásul minden szerepet a kor legnagyobb színészei játszották; a teljesség igénye nélkül: Robert Mitchum, Gert Fröbe, John Wayne, Richard Burton vagy Donald Pleasence. Látványos filmek voltak, több száz statisztával szálltak partra, fagyoskodtak az Ardennekben vagy éppen az ellenség vonalai mögött öldösték a németeket. Aztán ezek mellé néhány furcsa darab is jutott, mint mondjuk a Vaskereszt vagy a 22-es csapdája; ezek egészen máshonnan fogták meg a háborút: nem voltak nagy csaták, mégis nagyon izgalmasnak találtam őket - mondjuk arról lehetne beszélgetni, mennyire érti egy hétéves a háborús szatírát, de ez legyen inkább a pszichológusok dolga.
Első ránézésre a Cruise's ElevenValkűr is klasszikus háborús film: gyakorlatilag a Royal Shakespeare Company teljes legénysége teljesít szolgálatot a Harmadik Birodalomban, olyan nagyságok, mint Bill Nighy, Kenneth Branagh, Tom Wilkinson (őt legutóbb a Spílerben láttuk Lenny szerepében). Persze a hitelesség kedvéért számos német színész is helyett kapott, de annyira elfogytak végül, hogy Eddie Izzardot is láthatjuk - és aki csak a monológjait ismeri vagy az Ocean's sorozatban látta, annak hatalmas meglepetéssel fog szolgálni: tud játszani. (Mellesleg mindegyik brit komikus képes erre: arrafelé komolyan veszik a humort.) A végére tartogattam a legnagyobbat: itt van Tom Cruise. Lehet élcelődni azon, hogy szcientológus, felemlegethetjük az Oprahnál előadott kanapés alakítását, mondhatjuk hogy igazán maradandót a Top Gun óta nem alkotott, de valamit szemlátomást nagyon tud: filmet csinálni. És persze drámaian nézni. Ha jósolnom kellene, azt mondanám, ő lesz a következő évtizedek Michael Douglas-e - produceri poszton.
Nem olvastam kritikákat, de biztos vagyok benne, hogy a legtöbben nem látnak mást a Valkűrben, mint egy Tom Cruise filmet á la 95 millió dollár. Nehezen vetkőztem le én is ezt a hozzáállást; gyakorlatilag háromszor kellett megnéznem a filmet ahhoz, hogy ne jusson eszembe. A legnagyobb ellensége tehát a filmnek maga a főszereplő. És ezen a ponton mondok valamit, amitől majd görcsbe rándul Fáy Miklós tolla: nem is játszik rosszul. Még magához képest is visszafogott és határozott: pont annyit ad, amennyit a figura megkíván. A forgatókönyv semmit sem tart titokban: mindent bevet, hogy a néző közel kerülhessen hozzá - szerintem már-már szükségtelenül: aki ki akarja nyírni Hitlert az - kevés kivételtől eltekintve - mindenkinek alapból szimpatikus. Pusztán a rosszmájúság mondatja velem, hogy itt inkább Tom Cruise-t akarták megszerettetni, nem Stauffenberget.
A film régóta látja el rém- és egyéb történetekkel a világsajtót - kezdve a megadott majd visszavont, majd ismét megadott forgatási engedélyekkel, néhány statiszta sajnálatos balesetével, a premier folyamatos csúsztatásával egészen decemberig. A nagy kérdés persze, hogy az összehordott hatalmas tehetség, pénz és nyersanyag mellett vajon sikerült-e maradandót alkotni. A Valkűr nagyon erősen nyit: légitámadással kezdünk Afrikában, majd a Kenneth Branagh által játszott Tresckow tábornok kísérli meg Hitlert felrobbantani a levegőben. Az erős tempó kitart két órát, és aki olvasott már a témában, az valószínűleg sejtheti, hogy nem ér jó véget - a Valkűr esetében sajnos szó szerint: már-már közhelyes a befejezés és nem csak képileg. Ha rossz passzban volnék azt írnám érzelgős - és hát ha jó passzban lennék is ezt gondolnám. Bár Bryan Singer nem ma kezdte a szakmát, valahogy mégis az egész tipikusan elsőfilmes: minden díszletben vagy képben minimum egy nagy vagy két kicsi szvasztika, SS jelkép vagy birodalmi sas akar komor és fenyegető hatást elérni. Az operatőr, Newton Thomas Sigel (Singer régi harcostársa) is nagyon igyekszik tudtunkra adni, hogy ő bizony mindent megtanult Eizensteintől Kaminskiig bezárólag. A színészek komoran néznek, visszafogottan rettegnek és jól áll rajtuk az egyenruha. Némelyikük (és most nem akarok ujjal mutogatni Kenneth Branaghra vagy Bill Nighyra) takaréklángon tolja végig a filmet, de igazság szerint ezt úgy sem fogja senki észrevenni, aki mondjuk Billy Macre emlékszik csak az Igazából szerelemből.
A forgatókönyv óramű pontossággal működik. Nagyon gondosan formált mondatok, már-már ésszerűtlenül aprólékos és részletes történetmesélés - mintha egy különösen unalmas Forsythe könyvet olvasnánk. Ezzel nem lenne semmi baj, de egy idő után idegesítő. Minden nagyon pontosan és a lehető legélethűbben van megjelenítve, itt-ott néhány amerikai filmhez mérten is hatásvadász jelenet (mint például amikor mindegyik gépírónő egyenként felteszi a kezét, amikor megérkezik a Valkűr parancs). Mindennél többet elárul a film precízségére, hogy az IMDb-n felsorolt hibák között talán egy vagy két nagyobb baki akad, minden más csak szőrszálhasogatás. A film - történelmi hűség szempontjából - legnagyobb csúsztatása csupán annyi, hogy mindenáron szimpatikussá akarja tenni az összeesküvőket: szerintem erre nincs ekkora szükség. A néző - vagy legalábbis én - úgyis azért fog drukkolni, hogy sikerüljön a merénylet. Próbálok minél objektívebb lenni a filmmel, de sajnos nem látok mást, mint egy "Hogyan írjunk háborús drámát" tankönyvet megfilmesítve: minden pontosan és elvágólag a helyén van, annyi amennyi kell, időnként az indokoltnál több. Elismerem, nem egy könnyed nyáresti téma, de ehhez mérten is túlságosan komolykodó.
Mindezektől a sirámoktól eltekintve nem rossz film a Valkűr és mindenki találhat benne számára kedves dolgokat: a történelem szerelmesei örülhetnek a felvonultatott harceszközök hitelességének (Jó, tudom, a hangárjelenetben a Messerschmit 109-es csak egy spanyol utángyártott darab, és a Führer nem JU-52-essel utazott. Apróság. Folytathatnánk végre?), aki szereti a brit színészetet az láthat egy-két jó megmozdulást (főleg Tom Wilkinsont érdemes figyelni), aki meg szereti Tom Cruise-t az meg úgy sem olvassa ezt, és meg fogja nézni.
Kellemetlen magyarázkodással kezdeni, de muszáj: szeretem a politikai drámákat. Tudom, perverz dolog, de nem tehetek róla; annak idején a State of Play c. angol sorozat is kilóra megvett az első két percben (Jut eszembe, jön az amerikai filmváltozat, Russell Crow-val és Ben Affleckkel). Az egész Az elnök embereivel kezdődött számomra; két ember a hatalommal szemben, minden hazugság és akadály ellenére kiderítik, mi történt 1972-ben a Watergate irodaházban – nem mellesleg megbuktatják az Egyesült Államok elnökét, kockára téve mindent csak azért, hogy kiderülhessen az igazság – ez egy ilyen műfaj: kalandfilm, Indiana Jones karikás ostora és a Frigyláda nélkül.
És most körbeérünk: A Frost/Nixon valahol ott veszi fel a vonalat, ahol Alan Pakula abbahagyta: Richard Nixon az Egyesült Államok elnöke bejelenti lemondását, és visszavonul Kaliforniába. Nem elég, hogy lemondott és simán kisétált a Fehér Házból egy „bocsi” nélkül, utóda, Gerard Ford elnöki kegyelemben részesítette: az amerikai nép „zsákos embere” megúszta a felelősségre-vonást. És most, öt évvel később egy brit tévésnek talán sikerül igazságot szolgáltatnia. David Frostnak igazán nehéz dolga volt, nem véletlenül hívták Nixont Trükkös Dicknek.
A filmnek tagadhatatlan ütőkártyái vannak: Peter Morgan írta, akit A királynő c. filmjéért Oscarra is jelöltek (Helen Mirren meg is kapta), vagy Az utolsó skót királyt, nem beszélve fél tucat tévéjátékról, amelyek hitelességben egyenként verik el az elmúlt tizenöt év magyar televíziózását. Ron Howard sem messziről szagolja az Amerikai Filmakadémia díjait; az Egy csodálatos elme négy Oscarjából neki is jutott egy – nem rossz egy egykori gyerekszínésztől.
A Frost/Nixon színpadi eredetije (szintén Peter Morgan) igazi kamaradarab a javából: két ember küzdelme a kamerák kereszttüzében, lélektani dráma asztalra és két fotelre írva. Lágyan kezdünk, kis történelemóra a kezdetekről meg a figurákról, és a kellemesen lassú, de nem vontatott tempó elvisz egészen a második felvonás közepére, hogy a történet egy nagyot nyújtózkodjon, megvakarja a… khm… hátát és egy szimpla mozdulattal befejezze az egészet. Nincs min összezavarodni, az egész olyan egyszerű sémát követ, mint egy faék.
Nos, van egy rossz hírem: a dráma szétesik. A jelenetek közé ötletszerűen beszúrt álinterjúk az HBO „igaz történet alapján” dokudrámáinak legrosszabb pillanatait idézik: nemcsak mesterkélt az egész, de látszik, hogy produceri nyomásra kerültek bele, nyilván a néző majd nem fogja érteni, mi történik – ezzel mintegy beismerve, hogy nincs jól megírva. Ezt nem tudom, de egy biztos: ha a forgatókönyv jó is, nincs, aki eljátssza. Merthogy a film legnagyobb gyengéje maga Frank Langella, aki egy Rodin szobor könnyedségével és átélésével morogja végig Richard Nixon szerepét. Arról már nem is beszélve, hogy inkább Brezsnyevre hasonlít. Sajnálom fiúk-lányok, nem megy neki. Pedig próbálkozik. Szegény. Mondjuk Ron Howardnak sosem volt a színészvezetés az erőssége, de eddig volt alkalma olyanokkal dolgozni, akik „meg tudták oldani.” Mint most Michael Sheen, aki viszont jó. Nagyon. Már ránézésre is elhinni, hogy ő a hetvenes évek császára, bebújós olasz cipő, kétsoros öltöny, meg ami még kell. Matthew Macfayden olyan, mint egyébként (őt a Spooks – Titkos szolgálat c. angol sorozatból ismerhetjük, máshonnan nem nagyon) vagyis semmilyen. Ami nem baj, sőt, legalább fél óráig fel sem tűnik, mert nem írtak neki szerepet azon kívül, hogy nézzen komolyan percekig, illetve vetődjön a tengerbe meztelenül a film végén. Hogy mégis mi maradt? Hát kérem: Kevin Bacon igazán testhezálló szerepben Nixon kabinetfőnökeként és védelmezőjeként igazi, hús-vér karaktert játszik a háttérben, ami egy külön filmre elég lenne, kár hogy nincs eleget kamera előtt. Vagy ahogy Sam Rockwell az elszánt Nixon-vadászt alakítja, aki mindenáron ki akarja csikarni a bocsánatkérést; vagy Oliver Platt aki viccesebb mint Jim Carrey elmúlt öt éves munkássága (állítom, hogy a poénok 90%-át ő adta és nem a forgatókönyv); vagy Rebecca Hall aki szép – mondjuk neki is csak ennyi jutott.
Itt állok, és nem tudom. Nagyon szeretném szeretni ezt a filmet, mert úgy egyébként érdekes és jó a történet; persze nem kétséges, hogy rétegfilm, és az Oscar jelöléseket látva fesztiválfilm, de valahogy keserű a szám. Sok mindent lehet szeretni benne: itt van például a kor, amiben játszódik, a hetvenes évek. Aranybánya. A zenék, a hajak a ruhák, minden passzol és jó. Adott az Egyesült Államok egyik legvitatottabb elnöke, (Mindkét Busht már a kortársai is utálták) minden idők legnagyobb politikai botránya, amely valódi ítélethirdetés nélkül zajlott le (hacsak a lemondást nem tekintjük annak), és persze David Frost, korának ikonja. Igazi Titánok harca a végső győzelemig. Valaki nagyon nem szerethette ezt a filmet, ezért az elkészülte során mindenhol ahol tudott, rontott mindent, mint az egyszeri kivitelező, aki abban reménykedik, hogy meg tudja zsarolni majd a fővállalkozót. Az esztéták által annyira kedvelt „katarzis” (ebben az esetben a beismerés) halkan bekopog, leteszi a kulcsot az asztalra, majd bemegy a szobájába Counter Strike-ozni. Annyi elpuskázott lehetőség, annyi apró buktató van benne, hogy nem marad más, mint egy kellemes vasárnap délutáni film a mosogatáshoz. Az ilyen filmekben mindig van egy-két jelenet, amiért érdemes egy pár percre letenni a Jénai tálat majd folytatni tovább. Kár érte.
Del Toro sajátos szendvics-technikával építi az életművét: két nagyköltségvetésű hollywoodi látványmozi közé egy-egy személyesebb hangú, spanyol nyelvű filmet szokott bepasszírozni. (Eddig legalábbis ez volt a szokásos rutinja, a Hellboy 2 sikere után viszont úgy néz ki, egy időre marad a tiszta fantasynél.) Igaz, amikor a 1997-es Mimic készítése során csúnyán összerúgta a port a Weinstein tesókkal, végleg hátat akart fordítani az amerikai filmiparnak. Csak hálásak lehetünk neki, hogy végül nem tette, és 2004-ben visszatért a Hellboy-jal, a szünet azonban, szerencsére, kapóra jött neki és elkészítette pályája egyik legszebb filmjét, amit később a személyes kedvencének nevezett.
A kis Guillermo négy éves korában látta élete első hulláját. A család épp hazafelé tartott az autópályán, amikor elzúgott mellettük egy kocsi; pár kilométerrel később aztán ismét találkoztak vele: az autó az árokban, a sofőr mellette, véresen és sebesülten, kezében tequilás üveggel, az utasának viszont hiányzott a feje. Pontosabban megvolt: két méterre a testétől, egy szögesdrót-kerítés tetején. A későbbiekben az ifjú Del Toro látott még egyet s mást – leszúrt, lelőtt, élve elégetett embereket, sőt egyszer még neki is pisztolyt fogtak a fejéhez –, a mexikói rögvalóban átéltek sokkjához pedig még a gyerekkorban (szülői engedély nélkül) fogyasztott horrorfilmek is hozzájárultak. Csoda, hogy éjszakánként alvás helyett minden sötét sarokban szörnyeket vizionált?
A vonatkozó anekdota szerint halott nagybátyja is meglátogatta őt szellem alakjában, és ez az élmény szolgált végül az Ördöggerinc kiinduló pontjául. A forgatókönyv már a 80-as évek végén kész állt – ez volt tehát Del Toro legelső szkriptje –, de a reménybeli producer olvasatlanul dobta a kukába. Az ok egyszerű, és egyszersmind intő példa minden kezdő forgatókönyvíró számára: az IBM márkájú írógépen lepötyögött szöveg nem felelt meg a bevett szkript-sablonnak, ezért a producer nem is volt hajlandó elolvasni. Del Torónak meg kedve nem volt újraírni, ezért inkább előállt a Cronos ötletével, ami végül a debütáló filmje lett. Az Ördöggerincnek végül jót tett a majd 15 éves szünet, letisztult a sztori, a mexikói forradalom helyett a spanyol polgárháború lett a kulissza, az alapkoncepció viszont nem változott.
1939-ben járunk, a polgárháborúnak vége, a fasiszták győztek, de néhány köztársasági csapat még harcol. Az árvaházban, ahol a történet játszódik, látszólag csak egy, az udvar közepébe fúródott, fel nem robbant óriási bomba emlékeztet a háború jelenlétére. Valójában csak annyira érezhetik magukat biztonságban a langymeleg izoláció közepette a lakók, amennyire mondjuk a Valahol Európában hasonló cipőben járó gyerekszereplői. Az árvaház igazgatónője és az idős tanár (a Cronos vámpírrá változó régiségkereskedője, Federico Luppi) köztársaságpártiak, a fiatal gondnok viszont a fasisztákkal szimpatizál, de elsősorban a széfben elrejtett aranyrudakra fáj a foga. A gyerekek idegeit közben egy szellem alakjában kísértő egykori társuk állandó jelenléte kezdi felőrölni – a felnőttek persze nem hisznek nekik.
Az Ördöggerinc nagyon sok vonatkozásban A faun labirintusa kistesójának tekinthető – Del Toro szerint utóbbi a feminin, előbbi a maszkulin verziója ugyannak a témának. A recept hasonló: mágikus realista miliő, a polgárháború mint kulissza, és mindez gyerekszemszögből bemutatva. Santitól, a szomorú gyerekkísértettől ugyanúgy nem lehet félni, mint a Fauntól, és az igazi, rettegni való szörnyeteg itt is egy ember. Del Toro emellett olyan ügyesen ábrázolja a négy felnőtt közti viszonyrendszert, mintha nem is a horrornak vagy a fantasy-nek lenne a nagymestere, hanem a kisrealista kapcsolati drámáknak. Egy-két jellemző pillanattal – lásd, amikor magát a tudomány emberének valló Casares professzor legurít egy ördöggerinc-koktélt – a karakterek motivációit, érzelmeit is pszichológiailag hitelesen mutatja be, de ugyanilyen jól ábrázolja a gyerekszereplők jellemfejlődését is. Állandó operatőre, Guillermo Navarro ezúttal is hibátlan munkát végez, elképesztően gyönyörű a színvilág, míg Del Toro azt is bebizonyítja (ismét), hogy nála kevesebben bánnak művészibben a CGI-vel (lásd: a szellemfiú arca körül lebegő vércseppeket.)
Egyetlen komolyabb kifogás merülhet csak fel: túlságosan hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a kísértet nem jelent igazi fenyegetést, ettől kezdve pedig az újra és újra ismétlődő (meg)jelenéseiből épp úgy szivárog el a feszültség, mint nevezett szellem fejéből a vér.
A KIADVÁNY
Tetszetős rozsdaszínben úszó borító, remek betűstílus, ijesztő muzsikával aláfestett animált menü – aki nem ismeri a filmet, az ezek alapján valószínűleg egy kemény horrorra számít (aztán csalódik), de ennél nagyobb problémánk ne legyen, mert a hang és a kép is majdnem perfekt; egyedül a szinkron kong egy kissé tompábban.
AZ EXTRÁK
27 percnyi „Így készült”, benne interjú a rendezővel, a színészekkel, és ami izgalmasabb: a trükkökért felelős szakikkal. Érdekesek a kimaradt jelenetek is, bár nincs köztük olyan, amely hiányozna a filmből. Láthatjuk még Del Toro storyboardjait is, összevetve a vonatkozó jelenetekkel, amiből az is kiderül, hogy a mexikói direktor akár képregényrajzolónak is elmehetne.
ÖSSZEGZÉS
Színvonalas kiadvány, amely A faun labirintusa és Del Toro rajongóinak kötelező vétel. Maga a film komplex, de mégis végtelenül letisztult, és bár talán nem tud akkora katarzist okozni a nézőnek, mint A faun labirintusa, de minden tekintetben méltó rá, hogy a párdarabjaként tekintsünk rá, és egyben bizonyítékként, hogy Del Toro fantáziájánál csak a szíve nagyobb.
Kiadó: CINETEL Kép: 16:9 (1:85:1) Hang: magyar, spanyol 5.1 Felirat: magyar Megjelenés: 2008. május Bolti ár: 1990 Ft
Bár a Most Waited listáról ugyan csúnyán lehagytuk ezt a filmet, de a lényeg, hogy végre itt a Derek Yee által rendezett The Shinjuku Incident előzetese, angol felirattal! Jackie nagy testvér ezúttal komolyabb szerepben lesz látható, konkrétan a Jakuza egyik bérgyilkosát alakítja majd.
Az év általam - Stallone Expendables-a mellett - legjobban várt filmje ez az alábbi, Michael Peterson élettörténetét taglaló munka. Peterson (művésznevén Charles Bronson) harmincnégy éve van börtönben (ebből huszonhatot töltött magánzárkában!), ma is ott rohad. And this is his life.
A legelső trailer egy az egyben Gépnarancs-feelinget árasztott, ez a második, a Pet Shop Boys It's a sin-jével már valamennyivel dinamikusabb.
Valamikor februárban érkezik hozzánk is a Valkűr, amelyben Tom Cruise a Hitler ellen (sikertelen) merényletet elkövető Stauffenberg ezredest alakítja. Az előzetes károgások ellenére a film nézhető (tudom, mert már láttam), ami nem akkora meglepetés, lévén a forgatókönyvíró a Közönséges bűnözők szerzője, a rendező pedig Bryan Singer. Ennek ellenére nem több a produkció egyszerű politikai thrillernél, és nem világos, miért is kellett elkészülnie, leszámítva azt, hogy Tom Cruise anno felfedezte, hogy mennyire hasonlít az arca Stauffenbergéhez. A színészek - a szcientológiai egyház legfőbb reklámfiguráját kivéve - jók, csak azt baromi nehéz megszokni, hogy mindannyian brit akcentussal alakítják a nácikat. A film első hat perce, amelyben TC a némettel is megpróbálkozik, most megnézhető ingyen és legálisan.
Lehet-e az elidegenedett, eszképista, a hírekből megállítathatatlanul ömlő mindennapi elnyomás, háborúk, gyilkosságok látványától elérzéketlenedett XXI. században olyan filmet forgatni az emberkereskedelemről és a nők szexipari árucikként való használatáról, ami az unásig ismert trivialitásokon túl képes valami újat mondani a témával kapcsolatban, illetve nem csak átlátszó ürügyül használja azt az öncélú erőszak bemutatásának morális megtámogatására, emellett mégis képes átvonszolni magát a borzalmakba belefásult néző ingerküszöbén?
A La Sconosciuta nem kíván kriminalisztikai látleletet adni vagy erkölcsi tanulsággal szolgálni a teljes testi-lelki kizsákmányolás világáról, csupán a rendszer egyik áldozatának életéből kiragadott epizódon keresztül enged elfogulatlanul betekintést a pokolba. Főhőse Irena, egy jelentéktelen külsejű ukrán nő, akinek puszta létezése maradéktalanul bizonyítja azon közhely igazságtartalmát, miszerint mindent túl lehet élni, de még inkább azt a részét, amit már ritkábban szokás hozzátenni, hogy: viszont mindennek ára van. Még csak harmincas éveinek elején jár, mire kilúgozott emberi roncsként kiokádja magából a funkcionálisan szűkös szoba, ahol az esetében különösen ironikusan ható legszebb éveknek csúfolt fiatalkorát töltötte, nem is prostituáltként, mert ott még, ha csak apró nyomokban is, de felmerülhet az önkéntesség és a reverzibilitás illúziója, hanem akarat nélküli, bármikor és bármire rendelkezésre álló hús-vér guminőként. Persze akkor már régen késő.
Addigra ugyanis már visszafordíthatatlanul elvették tőle egy olyan múlt lehetőségét, amire jövőt lehetne építeni: a közeg, melyben szocializálódott kizárólag a monoton egymásutánban rámászó kliensekből és egy olyan striciből állt, akinek feltétlen engedelemességre és alázatra kondicionáló módszereit érző szívű ember még egy kutya idomítása során sem volna képes alkalmazni. Ebben a sivár környezetben a szeretet és a kölcsönösség csúcsát az egyik kedvesebb ügyfele jelképezte számára, aki felvillantotta előtte egy más élet lehetőségét és ezáltal a reményt; ám később pokoljárásának eme csöppnyi napsugaras epizódja is csak az addigi és az elkövetkező borzalmakat felerősítő kontraszttá silányul. Ez az a pont, ahol a nő önmaga birtoklásának utolsó morzsáiért folytatott eredménytelen, de korántsem értelmetlen lázadása végleg megtörik: a továbbiakban szinte katatón állapotban tűri, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak. A szexipar darálójából történő szabadulása sem elhatározásnak, hanem egy szerencsésnek legfeljebb cinikus vigyor kíséretében nevezhető véletlennek köszönhető.
Egy ilyen csírájában elfojtott élet után mégis maradt valami mozgatóerő, ami egy névtelen olasz kisvárosba hajszolja az áratlan tinilányból tizenöt év alatt kiégett öregasszonnyá érett Irenát. Látszólag mérnöki precizitással megszerkesztett, fegyelmezetten végrehajtott bosszúhadjáratra készül komótosan, pszichopatikus nyugalommal és indulattalansággal: bizonytalan eredetű jelentős vagyona ellenére egy lépcsőházban vállal éhbérért takarítónői munkát, majd puhatolózni kezd az épületben lakó egyik ékszerész család után, és megkísérel egyre közelebb férkőzni hozzájuk. A nőnek már nincsen több vesztenivalója, ergo bármire képes, így rövidesen el is éri célját és az Adacher família bizalmas bejárónőjévé és bébiszitterévé avanzsál, ám a néző kezdeti megrökönyödése, majd növekvő zavara közepette a bosszú egyre csak elnapolódik.
Miközben tanúi vagyunk Irena vergődésének egy látszólag szabad, de valójában messzemenőkig predesztinált jelenben, a múltja is feltárul fájdalmas emlékek formájában, melyeket bármilyen testi kontaktus képes előidézni. Ezen szekvenciák elsőre még könyörületesen rövidnek tűnnek, és többet hagynak elfedve, mint amit megmutatnak, valójában éppen ezért igazán hatásosak. A flasbackek színpompásabb, helyenként már-már szürreálisba hajló beállításai nem csupán élesen elkülönítik azokat a mindennél sötétebb jelentől, szimbolikus értelmezésük tovább rétegzi a film jelentéstartalmát. A két idősík egyre gyorsuló ütemben látszik összefutni, majd egy újabb esemény pillanatok alatt árételmezi az addig látottakat, ezért a néző jó néhányszor fogja rossz helyre tenni a kirakós darabkáit, mire végül teljesen összeáll a kép.
A sorstragédiát keretbe foglaló rejtélyes bűnügyi történetnek köszönhetően a film thrillerként is remekül funkcionál, Giuseppe Tornatore, a női lélek avatott ismerője mégis a dráma műfajában remekel igazán továbbra is. Már-már védjegyévé vált, hogy erőlködés nélkül lavírozik a hiteles érzelmesség és a túláradó szentimentalizmus határmezsgyéjén és hogy asszonyainak nem jövője, hanem sorsa van, viszont a korábbi filmjeire jellemző idealizmust és naiv derűt itt már kőkemény pesszimizmus váltja fel. A szado-mazo prostituáltak szexuális devianciákkal és erőszakkal terhes, beteges érzékiségtől csöpögő világánál csak az a téma durvább, amit ebben a környezetben élveboncolásnak vet alá: a traumák anatómiája és evolúciója, ahogyan a végletekig eldeformálják a testet és az elmét, majd a pusztítás végeztével, ha nem adatott meg az egyénnek a téboly jótékony homálya vagy teljes sötétsége, szép lassan megszokássá, rezignált napi rutinná aljasulnak. Ami talán még kiábrándítóbb, mintha őrületben manifesztálódnának: a traumák által megnyomorított, és azokat már mindörökké cipelni kénytelen individuum túlélésében nincsen semmi magasztos vagy heroikus, még csak nem is döntés kérdése.
Az Irenát alakító Kseniya Rappoport nem pusztán hibátlanul formálja meg ezt a karaktert, hanem minden egyes idegszálával azzá lényegül át. Játéka végtelenül visszafogott, eszköztelen, ólomnehéz sorsa nem ül ki az arcára, vagy hagy nyomot a mozdulatain, mégis egész lényéből valami megfoghatatlan fájdalom és elgyötörtség sugárzik. A mellékszereplők alakítását is hasonló mesterkéletlenség és perfekcionizmus határozza meg, ami jelentősen hozzájárul, hogy egy ilyen szélsőséges, perifériára szorult életeket feldolgozó törénet képes maximálisan hiteles maradni.
Hibát egyedül a bűnügyi szál felgöngyölítésében és elvarrásában lehetne találni, ami idővel jócskán veszít lendületéből, és néhány átlátszóbb fogást is megenged magának, ám végül még ez is előnyére válik, amennyiben tökéletesen elaltatja a néző gyanakvását, aki ezért túl későn fog rájönni, hogy ami megnyugtató végkifejletnek tűnt, az még csak a vihar előtti csönd.
Valójában a java még hátra van.
La Sconosciuta 2006, Olaszország. Rendezte: Giuseppe Tornatore. Forgatókönyv: Giuseppe Tornatore. Operatőr: Fabio Zamarion. Producer: Laura Fattori. Szereplők: Kseniya Rappoport, Michele Placido, Claudia Gerini, Pierfrancesco Favino és sokan mások.
Masuka: I got a reputation to live up to. I mean, if my show does not make people vomit and have an erection at the same time, then I've let my audience down.
A tévé legszimpatikusabb sorozatgyilkosa 2009 őszéig leteszi a lantot szikét, ideje tehát összegezni az eddigi fejleményeket. Az első évadban Dexter saját eltorzult tükörképével került szembe, a másodikban pedig jól felépített identitása rendült – majdnem – meg. A két évad tökéletesen kiegészítette egymást, így joggal merült fel bennem a kérdés: lehet-e még úgy továbbfejleszteni a sztorit, úgy közben ne csökkenjen az izgalom? A félelmeim sajnos beigazolódtak. (Lesz SPOILER is.)
A harmadik évad színvonala sajnos messze elmarad az első kettőétől. A sajátos Dexter-hangulat megkopott, a korábbi feszes szerkezet fellazult, az írók (és a rendezők) láthatólag elkezdtek rutinból dolgozni. A második évad utolsó 5 részét nézve anno levegőt is alig mertem venni, akkora feszültség áradt a sztoriból, ezúttal viszont csak a nyolcadik résztől kezdett igazán érdekessé válni a történet, hogy a fináléra aztán ismét leüljön a tempó.
Ha egyetlen mondattal kéne meghatározni mi történt, azt mondanám, hogy a drámai köntösbe csomagolt thrillerből szappanoperába oltott rendőrszéria lett. Tény, hogy már az első két évadban is sokszor többet tudtunk meg a Miami-béli rendőrök magánéletéről, mint amennyire kíváncsiak lettünk volna, ezúttal viszont valóban sikerült túladagolni az érzelgős mellékszálakat. Nem mintha Batista, Laguerta vagy Debra érzelmi élete annyira kibírhatatlanul unalmas lenne, de a főcímben mégsem az ő nevük áll. Szimpatikus karakter mind, akiket jó színészek játszanak – rendben van a két új figura, Anton és Quinn is – de mintha Dexter aránytalanul háttérbe szorult volna a saját sorozatában.
A helyzet már csak azért is meglepő, mert magával a történettel – papíron – nem is lenne akkora baj. Igaz, elsőre nem hangzik túl izgalmasan, hogy antiszociális főhősünk családot akar alapítani és házasságra – illetve az apai szerepre készülődik –, de mindez logikus következménye is lehetne az eddig történteknek. Dexter karaktere nem statikus, az első évad óta fejlődik a személyisége, miután rájött, hogy apja kódja nem megingathatatlan dogma – merthogy kiderült, az öreg se volt éppen hibátlan jellem – már elérhetőnek tart korábban lehetetlennek tűnő célokat. Úgymint: család, három gyerek, kertesház. Ha már színlelnie kell, miért ne színleljen mesterfokon? Másrészről szeretné bizonyítani halott apjának, hogy nem volt igaza, lehet neki is – látszólag – normális élete. (A fater sajnos jóval többször tesz látogatást Dexter vízióiban, mint szükséges lenne, ahogy a belső narrációt, úgy ezt a megoldást is túlzásba viszik néha az alkotók.)
Kiváló Miguel Prado karaktere is – Jimmy Smits sokszor lejátssza Michael C. Hallt a vászonról képernyőről –, jó ötlet volt beemelni egy rokonlelkű (vagy legalábbis annak látszó) barát figurát (igaz, már Lila is hasonló szerepet töltött be.) Nagy ötlet, hogy pont a törvény embere az, akiről kiderül, betegebb mint maga Dexter, és hogy a normalitás álcája mögött egy hatalommániás egoista lapul. Épp ezért kár, hogy a fináléban végül nem használták ki a figurában rejlő potenciált.
Nincs tehát gond az alapkoncepcióval, felteszem, ha valaki egyből a harmadik évadot kezdené el nézni, nem is lenne különösebb hiányérzete. Csakhogy, az első két évad olyan magasra tette a lécet, hogy már nem lehet megelégedni azzal, hogy „nézhető” ez is. Igen, az, sőt akadnak zseniális pillanatok is (Dex és Miguel a tetőn, Masuka "lelki válsága".) Összességében viszont hiányzik a sötét hangulat, a cinikus humor és az igazi feszültség. Túl hosszú az expozíció, érdektelen kevésbé izgalmas, sehová nem tartó történetszálakra pazarlódik a játékidő egy része – a Yuki-Quinn sztori vajon miről szólt? Lehetséges persze, hogy az alkotók eleve két vagy három évadra terveztek – az első évad készítésekor még nem lehettek benne biztosak, hogy lesz folytatás – és azért csordogál lassabban a történet, hogy legyen idő még jobban elmélyíteni a karaktereket. A rajongók egy része nyilván elfogadja ezt a magyarázatot, másoknak már az is elég, hogy ugyanaz a helyszín és ugyanazok a szereplők, de az igazi fanok tisztában vannak vele, hogy ez a Dexter már nem az a Dexter.
Hogy is mondta Masuka?
Meg kell felelnem a hírnevemnek. Úgy értem, ha a showműsoromtól nem lesz az embereknek egyszerre hányingerük és erekciójuk, akkor cserbenhagytam a közönségem.
A kedves és mélyen tisztelt Olvasó figyelmét felhívnánk arra, hogy a film hatásmechanizmusaira való tekintettel a soron következő írást lehetőleg csak akkor olvassa el, ha annak tárgyát már látta, avagy fikatív törekvések vezérlik!
Politikai inkorrektség. Műfaji dekonstrukció. Extrém erőszak-ábrázolás. Az idejét jobbára veszélytelen dolgozatok rutinszerű méricskélésével múlató kritika nem sáfárkodott kellőképpen a hangzatos szavakkal, Takashi Miike zabolázhatatlan munkáihoz érve elfogy a recenzió flegmán dörgedelmes terminológiája. Az angolszász koordináták közé történő elhelyezés hasonlóképpen félmegoldás; Lynchtől Coenékig, Larry Clarktól James Wanig és Eli Rothig viszonyítgatni is csak ingatag támponttal szolgálna – ahonnan még el kell rugaszkodni, ha valóban hiteles, érzékletes képet akarunk kapni Miike ámokfutásairól. Mert például, hogy illethetnénk azt a romantikus drámát, mely nemhogy a kilencvenes évek leghatásosabb, legintelligensebb horrorjába torkollik, de teszi mindezt egy olyan – filmtörténeti jelentőségű – kínzó-csonkoló szekvenciával, melyért minimum fél lábukat adnák a torture porn apostolai?
A vicc pedig az, hogy a bő évtized alatt irdatlan életművet kitermelő úriember egyik legvisszafogottabb, legkimértebb filmjéről van szó.
Az urbánus punkok motoros szubkultúrájában (bosozoku) nevelkedett direktor minden bizonnyal napi rendszerességgel tapasztalhatta az erőszak közösségformáló rítusait. Ez adja világszemléletének vétózhatatlan alapját (miszerintis az ember az állatok legaljasabbika, legvérszomjasabbika), melyre tekinthetünk kivételes perverzióként, hitelét azonban felesleges firtatni. Lett légyen szó fesztiválkedvenc jakuza-moziról (Fudoh), a musical és a zombi szubzsánerének másfélórás egybekeléséről (Happiness of the Katakuris), még odahaza is sok helyütt betiltott manga adaptálásáról (Ichi the Killer), történelmi személyiség eklektikus mozgóképi megénekléséről (Izo) vagy akár gusztusos Pasolini-parafrázisról (Visitor Q), az erőszak abszurd ábrázolása kérlelhetetlenül, vagy még inkább: a fogyasztó védelmében, egyfajta mérhetetlenül morbid humort konstituál. A Meghallgatás kézzelfoghatóan kulturális kontextusa mérsékelt hangnemével, e harsány humor hiányában alkot igazán kegyetlen elegyet. A film – többek között – ezért fáj, méghozzá annyira.
A hét éve özvegy Aoyama producer barátjának ötletét elfogadva – és minden bizonnyal egyúttal fiának unszolására – kezd társkeresésbe: egy sajátkezűleg megformált női karakter castingján válogat. A soviniszta, mi több, szexista alaphangoltságot Miike tőle szokatlan derűvel palástolja, ráadásul nem kis figyelmet szentel Aoyama szimpatikussá tételének. A férfi kocsmában megfogalmazott állásfoglalása mentén egy érett, tehetséges, segítőkész asszony képe körvonalazódik, akiben érzelmi-szellemi társra lelhet. Kiválasztottja kartonján e paramétereknek messzemenőkig megfelel.
A törékeny teremtés szemre az unokája is lehetne. Miike azonban nem (csupán) a bugyiautomatákon és csápospornón kondicionált, vegetatív japán férfiúi szükségletekkel szembesít; az aktuális tünetek kezelése helyett sokkal mélyebbre vág a szigetország nemiségről alkotott hierarchiatudatában, mintegy: csontig hatol.
Az egykoron balerina Asamihoz Aoyama valóban őszinte érzelmekkel fordul. A szerep és maga a film ugyan zátonyra fut, az özvegy és a leány azonban szolid, udvarias éttermi randevúk sorozatával közeledik a révhez. És az önéletrajzi adatok leellenőrizhetősége hiába figyelmezteti Aoyamat a lány körül ólálkodó, megfoghatatlan fenyegetettségre, a teremtés sugárzó ártatlansága, fiatalsága önnön ráncait feledteti.
Az eddig kellemesen giccsközeli dúrban játszó Miike ekkor tenyerel rá a zongorára; a felejthetetlen zsákos jelenet a film fordulópontja. Aoyama telefonhívására az odahaza, görnyedt pózban ülő Asami (van abban a görnyedésben valami hátborzongatóan anakronisztikus) elégedetten húzza meg szája szélét – a néző homlokán hidegverejték, a narratíván apró hajszálrepedések futnak végig –: a férfi méltó a párkapcsolatra. Ám Asaminál ezt a fajta intimitást korántsem a mentálhigiénia keretezi...
A horror entrée-ja alattomosan kimért késedelemmel, lassan zilálja szét a romantikus idillt. A cselekmény időrendjében nyomasztó szeszélyességgel ugrálva, rashomoni tisztázatlanságú jelenetsorok szolgálnak egymás alternatívájaként, miközben egyre szélesebb belátás nyílik Asami múltjára.
S mivel ez a múlt pederaszta-szadista késztetések égésnyomait viseli magán, könnyen kézre áll a Meghallgatás szüfrazsett olvasata, de a rendező egy sokkal kényelmetlenebb konklúziónak ágyaz meg. A konfuciánus értékrend asszonya nem családi, társadalmi alárendeltsége ellen lázad, ahogy a nem csak alkalomadtán lolita-komplexusos japán patriarchátus igényeit kiszolgáló nőként is hű kiosztott szerepéhez. Sőt! Asami, az oltalmazandó kislány végletes, lélekcsökevényes megtestesüléseként mindössze kizárólagos szeretetet akar - amiatt pedig fájhat Aoyama feje (és mindene), hogy ezt milyen úton is hozza tudtára, juttatja érvényre kedvese. A patológiás vonzalmában a Tortúra Annie Wilkes-éhez vagy a Pokoljárás Barteléhez kecses könnyedséggel felérő Asami számára ugyanis a szavak pusztán az udvarias-hazug formalitás kellékei, az őszinte önkifejezés nála ott kezdődik, ahol a felkészületlenebb néző elfordul - kezében a kitépett karfával. Ahogy a film tagline-ja is vallja: a fájdalom a kommunikáció eszköze, az egyetlen kommunikációé, ami hiteles.
Szürreális montázs formájában kerül katalogizálásra Aoyama addigi viszonyulása a nőkhöz, és Miike itt sem spórol az illemtudatlan képzetekkel (mint amilyen a népfétis iskolás uniformis, a sailor fuku, vagy a vélelmezhető munkahelyi visszaélések), mégsem ítélkezik, ahogy Asami híres-hírhedt tortúráját is beteges szenvtelenséggel szemlézi. Az S/M és bondage (kötöző erotikus játék) hagyományait újrahasznosító rituálé a két karakter - mind sztereotip, mind aktuális - kapcsolatában rejlő, gondosan elővezetett érzelmi-érzéki feszültséget sosem tapasztalt szintre emeli. És amikor torkaszakadtából ordítana a néző is, a kín egy szusszanásnyi hangfoszlányban történő enyhítésére sincs lehetőség...
"Kiri kiri kiri kiri kiri kiri!"
...a maga artikulálatlanságában az is csak szó volna.
KIADVÁNY
Nem mondhatnók, hogy a Cinetel minden erőforrásával e kiadvány csinosításán, feltupírozásán ügyködött volna: a gazdaságos bevásárló-katedrálisok légzőpipát és búvárszemüveget igénylő, köbméternyi fémketreceiből halászható dvd-k örvendenek hasonló felszereltségnek és kivitelnek.
A hangi és képi paraméterekre éhezők kedvéért azonnal ideírom a hátlapról, hogy „5.1 magyar”, „5.1 japán”, meg hogy „16:9”. Az okosabbja bizton ismeri ezeket az érthetetlen kódokat! A sajnálatosan hiányzó angol felirat mellett a lényeg inkább az, hogy a kellemesen zajos, immel-ámmal vonaléles „transzfer” színtelítettsége a Miike-re jellemző szűrős túlkapások ellenére minimum megfelelő, a realizált feketék pedig örömteli hatékonysággal hasonulnak elméleti referenciájukhoz. Komolyan!
Az animált menü illetékeseivel a Spoilerezésre vonatkozó, ez évi törvényrendelet alapján tudatom, hogy Darth Vader Luke apja, Kevin Spacey a Keyser Söze, és Bruce Willis halott. Tréfa nélkül mondom: az animált háttér hozzávetőlegesen úgy funkcionál, mint egy rapid diavetítés a filmről, ától cettig.
EXTRÁK
Ugyanez vonatkozik a jóindulattal EXTRÁK névre keresztelt szekcióban ténfergő dvd-előzetesre, korlátozottabb mértékben magára a hivatalos trailerre. További szolgáltatások emitt: képgaléria, a Cinetel 2 filmjének (Szerelem és becsület, Az erdő foglyai) ajánlói, valamint visszatérési lehetőség a főmenübe.
ÖSSZEGZÉS
Akit az imént elpanaszolt, sajnálatos, de korántsem releváns hiányosságok, gyengeségek elriasztanak, az egy felejthetetlen filmélménytől fosztja meg magát. A Cinetel dvd-je ugyan nem illik a Kék bársonyhoz mérhető mesterműhöz, bátorságuk, a kiadás puszta ténye azonban biccentést érdemel. Méghozzá akkorát, ami előtt ajánlatos bemelegíteni.
Wong Kar-Wai, bár a '90-es években, Hong Kong popkultúrájának legszebb filmes hagyományaival felvértezve kezdett el filmezni (forgatott rabló-pandúr krimit és művészi igényű wuxiát is), mégis művészete határozott rokonságot mutat a francia új hullám jeles képviselőivel is. Nemzetközi elismertségét megteremtő, mára legendássá vált, kanonizált alkotásai nagyobb részt a tematikájuk alapján romantikus műfajú, stílusukban azonban abszolút szerzői filmjei közül kerültek ki (persze ne felejtkezzünk el az Ashes Of Time című nagy sikerű wuxiájáról sem).
A film
Wong Kar-Wai szentimentális, mégsem szirupos történetei, a szerelem legfőbb jellemzőjeként az örök kielégületlenséget, az idealizált beteljesedés, a megmaradás lehetetlenségét látó-láttató nézőpontja, karaktereinek egymást kerülgető finom tánca és gesztusai, valamint remek színészei nem csak a romantikus lelkűeknek teszik maradandó élménnyé filmjeit. A Vadító szép napok azonban, meg kell hagyni, nem a könnyebben emészthetőek közül való.
Yuddy (az isteni Leslie Cheung!) egy igazi elvadult, fiatal szívtipró: bárkit megkaphat és senki sem kell neki igazán. Éppen hűvös pillantása, még szexuális vágyai peremén is ott csillogó érdektelensége az, amivel egy tét nélküli játék során egy őszinte, tiszta lelkű, naiv lányt ugyanolyan könnyen megkap (a Wong Kar-Wai későbbi filmjeiben is gyakran felbukkanó Maggie Cheung játssza), mint később egy forró vérű, a szerelmi színészetben előrébb járó nőt. Ő és az ő egyik sikeresen leterített prédájába beleszerető, egyszerű lelkű rendőr ellentétei egymásnak, talán ezért is értik meg egymást olyan jól. De ez már a film legvége, és közben átsiklottunk mindenen, ami miatt érdemes másfél óráig Wong Kar-Wai precízen szédelgő vezetése mellett elveszni egy fiatalember magánéletének labirintusában.
Érdekes lenne egyszer, csupán kísérletképpen, műfaji szemszögből is rápillantani a Vadító szép napokra, hiszen a történet elsőre, nagy vonalakban (félhomályban, fél szemmel hunyorogva, néhány lépés távolságból, ahogy Karinthy mondaná) elmehetne akár egy könnyed zsánerdarabnak, egy magányos fiatalokat és andalgó párokat vonzó mozinak is. De hát miféle romantikus film az, amiben se hatalmas plátói szerelem, se lassanként beteljesülő boldog párkapcsolat, de még egy könnyű nézői azonosulást kínáló főhős sincsen?
Az új hullámos hatás igen erős Wong Kar-Wainál, ez talán ennél a korai, csiszolatlanabb művén (és még a Bukott angyalkákon) látszik a leginkább. A sok érzelmi tipródás és a hősök olykor megjósolhatatlan viselkedése a Jules és Jim repetitív szerelmi csapongására emlékeztet, csak ezúttal a nők érkeznek vissza újra és újra a férfihoz, nem fordítva. Mesélői stílusa a Kifulladásig hányaveti, időben töredezett és gyakran tempót váltó jellegzetességeivel bír: a rendőr például pillanatok alatt tűnik el a történetből, csak hogy később mindenféle nagyobb csinnadratta nélkül, mintegy észrevétlenül érkezzen vissza (jellemző: a várható, találkozásukat követő, a főhőssel folytatott nagy beszélgetés teljesen ki is marad).
Mindezt azonban lassú, nyugodt zenei motívumok, precízen beállított és hosszan kitartott közelik ellenpontozzák: Christopher Doyle, WKW kedvenc operatőrjének zsenije már itt is megmutatkozik. A film nagy súlyt helyez Leslie Cheung vállaira, aki szerencsére a szerepre termett. Szó szerint: meleg volt, tehát a nők iránti érdektelensége, ha úgy vesszük, akár teljesen autentikus is lehetett.... Mégis a forgatókönyv diktálta lassú, szomorkás ritmus (érdemes megfigyelni, mennyire rímel rá a zene!) a meghatározó, a mű gerince.
A Wong Kar-Wai-féle héjanászban csak egy főszerep van: a magányos, lábaszegett madáré, aki addig repül, amíg meg nem hal. Fészektől fészekig, szeretőtől szeretőig, anyától anyáig. És mi is kénytelenek vagyunk így összerakni az egyes jeleneteket, szituációkat az életéből: látszólag egyértelmű és kézzelfogható, de teljesen soha össze nem állítható darabkákban, kifürkészhetetlen pillantásokban, a teljes felkínálkozás, odaadás rövid periódusai során, amit az elfordulás, az érdektelenség és unalom hirtelen beköszöntő jégkorszakai zárnak le. Nincs értelme a váratlanul bekövetkező lövöldözésnek sem, amit a rendező mégsem hagy sorsszerűvé magasztosulni: ez csak egy értelmetlen sérülés, a magányos halálhoz vezető út, aminek csak a legvége, akaratlan végcélja volt előre megsejthető.
És éppen ez a darabosság, ez a kamaszos éretlenség teszi olyan szerethetővé a Vadító szép napokat, szemben a számomra túlságosan is aprólékos, már-már követhetetlenül rétegzett, mozaikszerű 2046-tal vagy a bájosan optimista, ám éppen ezzel hitelét vesztő Chungking Express-szel - hiába, Wong Kar-Wai is érzi, hogy a szerelem végső soron mindig fájdalmat és csalódást jelent.
Mégis, a záró jelenet (egy későbbi, esetleges folytatás előlegeként felvett hosszú snitt Tony Leunggal – jóval később, a 2046-ban köszön vissza) már újra a készülődést mutatja a harcra, egy másik férfit, amint fegyverkezik, cigarettát és köteg bankjegyeket tesz a zsebeibe és a haját fésüli egy szűkös tetőszobában, ahol még kiegyenesedni sem tud teljesen. Jelképes, hogy ezzel a képsorral és nem a halál, a keserűség ízével búcsúzik a film: tovább kell menni. Wong Kar-Wai-nak pedig még volt bőven mondanivalója az elkövetkező évekre is...
A kiadvány
A kép a film korához képest jó minőségű, 16:9-ben indul, azután 4:3-ra vált. Ennek nem tudom, mi lehet az oka, de kellemes VHS-hangulata volt, régen minden kazetta így indult.
A magyar szinkron igényes és tipikusan hazai hangulatú, azaz alaposan artikulált és hangsúlyozott (úgy vettem észre, nálunk rengeteg szinkron sikerült kicsit vagy jóval humorosabbra, mint az eredeti, például a 101 Reykjavík vagy az Őrült Stone – de ez a téma messzire visz). Mégis, aki egyszer is hallotta az eredeti kantoni dallamos, éneklős csicsergését, kétlem, hogy a szinkront választaná. (Különben is, nem olyan nehéz dolog a feliratot olvasni...)
Máskülönben a kiadás nincs eleresztve extrák terén. A menü csinos, de puritán (ez még mindig jobb, mint a túlcsicsázottak és unalmasan, hosszan elanimálgatóak), néhány előzetest pedig még mindig nehezemre esik extraként feltüntetni. De hát ne feledjük, ez a kiadás az alsó árkategóriában található, egy ezresért pedig így is bőven megéri.
A megértés és a kontroll nyugtalanító hiányában a közösség ugyanazon elhárító mechanizmusokhoz folyamodik, mint amilyeneket Anna Freud definiált az egyénre nézvést. Az frusztráló élményt múlttal, motivációval, formával ruházva fel vetíti ki, hogy vallási és egyéb kulturális szövegek milliárdjaiban büntesse az Ördögöt, vagy büntessen annak képével. Szép is, jó is, hasznos is a pokol tüzén pirult bőrárnyalat, a szarv és a kecskeszakáll, mert ugyan mendemondával racionalizál, mégis megfoghatóvá és elutasíthatóvá teszi a rosszat. A gond csupán az – mint a psziché összes, kényszeresen énvédő stratégiája esetében –, hogy ettől még a probléma marad a régi: az Ördög bennünk lakozik. És akkor a legfélelmetesebb, ha Istent játszik – csak, mert olyanja van.
Na, ilyenkor igaz kiváltképp azoknak a bizonyos utaknak a kifürkészhetetlensége.
George Sluizer rendező Tim Krabbé 1984-es The Golden Egg regényét először, alázatosan képesítő munkája, a Nyomtalanul (a kicsit későbbi, amerikanizált verziótól nagylelkűen tekintsünk el) a groteszk Goethei létösszegzést alig tolerálható cinizmussal döngöli a pofánkba. Raymond Lemorne, a szabatos kémiatanár, a hűséges férj, a gondoskodó apa mintha akkor is jót mívelne, ha netán rosszra törekszik. A legrosszabbra, a „legszörnyűbbre”, méghozzá. Amire nincs szó, amit csak megmutatni lehet.
Pedig látszólag minden világos és egyértelmű, mint a fénytelen alagútban közeledő reflektorcsóva-pár. Raymond szorgos szenvtelenséggel teregeti kifele a lapjait nekünk és Rexnek, akinek három éve elrabolta a kedvesét annál a bizonyos benzinkútnál. Poroszos pedantériával elkészített szendvicsei és hasonlóképp visszautasíthatatlan kávéja között szervírozza a választ takarosfehér Citroen BX-ének volánja mögül. „Szociopata vagyok” – mondja aggasztó simasággal.
Az anyagi indítékokat, az ideológiai meggyőződést elvetni kénytelen néző mélylélektani rekonstrukcióra próbál vetemedni; Sluizer azt látszólag készséggel segítő tényfeltárogatása – és ezáltal maga Raymond – azonban fogás híján pereg ki az ujjaink közül. Raymondnak patológiai értelemben nincs múltja, nincs motivációja, tapasztalása nem traumatikus, késztetése nem aberrált. Unaloműző istenkísértései, gonoszsága mindössze esetleges. Hogy a kisrealista fikció brutálisan diszkrét antagonistája az elme mely bugyrából szívja azt az erőt, ami az emberélet feletti uralom kedvtelésszerű gyakorlását az emberélet iránti totális közönnyel nyitja egybe? Ez az a kérdés, amit Sluizer kifejtettségében is megválaszolatlanul hagy, vászonszakajtó feszültséggel megtöltve majdnem eszköztelen filmjét.
Találó időrend, szolid szimbolika, kevésszámú stilizáció és szívtelen következetességű történetvezetés helyezi árnyékszegény megvilágításba a krimi tárgykört (emberrablás, az esetet kiderítő személy és az elkövető macska-egér viszonya), sok helyütt konyhabölcselkedő, de sosem színpadias hangvétellel. A Nyomtalanul gyógyíthatatlanul relativizáló vizsgálódás jóról, rosszról, sorsról és döntéshozatali szabadságról, jelentéktelenségről és hatalomról, társadalmon kívüliségről és asszimilációról, soha el nem kezdődött és soha be nem fejeződött szerelmekről – egy ördögien felesleges tervről, ami kinek érzelemsivár tompaságot, gondtalan felszínességet, kinek a spirituális összefonódás legkegyetlenebb sértetlenségét biztosítja. Romantikus? Sápasztóan.
A hogyanok és miértek keresőit maga alá temeti a kíváncsiság, a bizonyosság fausti akarása. Csak a műve felett a szociopaták deisztikus elégedettségével merengő Raymond tekintete körvonalazódik. „Ez jó mulatság, férfimunka volt.”
Spoorloos, 1988, holland-francia, rendezte: George Sluizer, írta: Tim Krabbé és George Sluizer, zene: Henni Vrienten .
Most eltekintek attól, hogy idesírjam azt, hogy az elmúlt évtizedek során mennyire félreértelmezték az igazi skinhead szubkultúrát, és hogy micsoda szégyen, hogy néhány idiótának sikerült azt a saját fajgyűlölő ideológiájával alaposan megmérgeznie, ezzel igencsak hamis képet alkotva a közvélemény előtt az igazi skinheadekről. Akkor most egy kis hevenyészett történelemóra: a 80-as évek eleje zűrös időszak volt Nagy-Britanniában. A Thatcher-éra idején a gazdaság megroppanása, a növekvő munkanélküliség, az ingatlanválság, az értelmetlen áldozatokkal járó falklandi háború és az ezekből fakadó általános társadalmi elégedetlenség hatására felerősödött az országban az idegengyűlölet, mivel a kallódó munkásosztálybeli fiatalság egy része a bevándorlókat okolta életük kilátástalanságáért. Ezért a szabadidejükben főleg kocsmákban, focimeccseken és koncerteken lébecoló, egyszerű melós fiatalokból álló fehér skinheadek körében egyre népszerűbbek lettek a nacionalista eszmék. Nekik még a szintén az eredeti (úgynevezett '69-es) skinheadek közé tartozó, fekete bőrű jamaikai „rudeboy”-okkal is megromlott a viszonyuk, az igazi ellenség azonban a legnagyobb számú bevándorló közösség, vagyis a pakisztániak lettek. Ezidőtájt rendszeressé váltak az úgynevezett „paki bashing”-ek, vagyis a jobb módban élő pakisztáni bevándorlókat ért erőszakos inzultusok, de bármily furán hangzik is, itt még mindig nem igazán beszélhetünk rasszizmusról, hiszen ez a gyűlölet nem is igazán faji alapú volt, azt sokkal inkább csak a társadalmi egyenlőtlenségek felett érzett irigység váltotta ki.
Shane Meadows (Dead Man’s Shoes) saját gyermekkorának egyik fejezetét idézte meg a 2006-os Ez itt Angliában, ami megrázóan őszinte képet fest a fent vázolt korszakról és a munkásnegyedekben élő fiatalok mindennapjairól, de a film elsődleges célja mégsem ezek bemutatása akart lenni.
Már a film legelső képsorai tömény és kontrasztos összefoglalást adnak erről az időszakról: A Toots and the Maytals zenéjére vonuló, tüntető és verekedő fiatalokat, Diana és Károly esküvőjének képeit, pakisztániak lakta házak betört ablakait, újhullámos zenekar koncertjét, lepukkant proli lakásokat, az újonnan megjelenő CD lemezeket és otthoni számítógépeket láthatunk, valamint a Vaslady-t amint elsüt egy ágyút, majd láthatjuk, amint egy leszakadt lábú angol katonát visznek a társai hordágyon, valahol a Falkland-szigetek kies pusztaságában. Igen, ez itt Anglia.
1983 nyara, egy angol iparvárosban. A 12 éves Shaun anyjával él, szeretett apját elveszítette a háborúban, nincsenek barátai, az iskolában állandó zaklatásoknak van kitéve, ő maga pedig egész egyszerűen gyűlöli saját jelentéktelenségét, kiszolgáltatottságát. Élete azonban egyik napról a másikra megváltozik, amikor néhány, nála pár évvel idősebb fiatal skinhead befogadja maga közé, és Shaun végre barátokat és egyben családot is talált magának. A hovatartozás jegyében a banda hamarosan a külsején és öltözködésén is változtat, az így már teljes mértékben beintegrálódott Shaun pedig még egy barátnőt is talál magának. Az idillnek azonban vége szakad, amikor megérkezik a börtönből frissen szabadult Combo, a banda régi vezére. Combo jelenléte erősen feszélyezi a társaságot, már a felbukkanásának estéjén kínos csönd követi, amint a jamaikai származású Milky előtt némi rasszista felhanggal beszél egy színes bőrű börtöntársáról. A fiatalok érzik, hogy valami olyan furakodott be az addig felhőtlen és békés társaságukba, ami csak idő kérdése, hogy mikor zúzza azt szét. Hamarosan be is következik, amitől féltek. Combo egyik alkalommal indulatosan kikel a bevándorlók ellen, és választás elé állítja a még a húszas éveiben sem járó fiatal skinheadeket. Álljanak mellé, vagy távozzanak. Amikor a háború értelmetlen áldozatairól beszélt, Shaun legérzékenyebb pontjára tapintott, ezért a 12 éves fiú és még néhány zavarodott, kevésbé érett társa ott marad, a csapat addigi vezetője, a megfontoltabb Woody nagy csalódására. A társaság két részre szakad. Combo ezután fokozatosan kezdi beletáplálni a nacionalista, idegengyűlölő dogmákat a fiúba, aki készségesen el is hisz mindent, de valójában mindezt csak azért, mert a férfi személyében egy igazi apafigurát talált magának. Shaun is részt vesz a balhékban, büszkén teszi ki az angol zászlót az ablakba, de ugyanakkor hiányoznak neki régi barátai is. Shaun megtévesztett lelkét végül egy tragédia bekövetkezte tudja csak helyrebillenteni.
A film első felében még a magányos, kirekesztett kisfiú sorsát követjük, akinek keserű helyzetét pont olyan könnyen át tudjuk érezni, mint később a barátok és a hovatartozás megtalálása felett érzett örömét is. A Shaun-on végbement lelki és külső változásnak még édesanyja is kimondottan örül, bár a rövid hajat már kevésbé tolerálja. (Érdekes jelenet, amikor a látszólag nagyon dühös anya a fiával együtt a csapat törzshelyére csörtet, hogy a hajvágást számon kérje, majd ezután meglepő módon megköszöni a srácoknak, amiért vigyáznak a fiára, és elmondja nekik, hogy mennyire örül, hogy rájuk bízhatja.) Azonban a kiszámíthatatlan Combo hirtelen felbukkanása mintha bombát dobott volna erre az idillre. Combo viselkedése még a nézőt is zavarba hozza, amikor például először megjelenik, közvetve megsérti Milky-t, majd másnap letolja a többieket, amiért nem védték meg barátjukat. Bár büszkén állítja magáról, hogy ő is egy '69-es skinhead, de később pont a kiszámíthatatlansága okozza azt a tragédiát is, ami végül képes volt felnyitni Shaun szemét, és ami miatt egyik napról a másikra vált felnőtté.
Coming-of-age film, társadalmi korkép, egy kevés, a szubkultúrrával kapcsolatos ismeretterjesztés, szájbarágás- és politikai véleménynyilvánítás-mentes társadalomkritika. Shane Meadows szinte tökéletes filmet csinált. Először is elképesztően tehetséges színészeket sikerült találnia. A Shaun-t alakító, 13 éves Thomas Turgoose előtte még nem hogy filmben nem játszott sohasem, de még anno az iskolai darabba sem kerülhetett be a rossz magaviselete miatt. Ez volt az első szerepe, amit legendákat megszégyenítő, őszinte játékkal alakított. Érdemes lesz odafigyelni rá, mert ahogy Combo is mondja a filmben Shaun-nak, egy igazi gyémántot találtunk. Combo-t nagy kedvencem, Stephen Graham (Blöff) formálja meg elképesztően hihetően. Indulatos szónoklata a 3 és fél millió munkanélküliről szinte még engem is meggyőzött, hogy csatlakozzam hozzá. Más ismertebb név ugyan nem található a stáblistán, de kimerem jelenteni, hogy gyakorlatilag hibátlan alakításokkal teli a film. A zene megint csak telitalálat. Az ős skinhead zenéket a jamaikai gyökerű ska és reggae (Toots and the Maytals, The Specials), valamint egy kis klasszikus politikai indulatpunk (UK Subs) képviseli, de emellett megtalálható természetesen a korszakra jellemző újhullámos aktuális slágerzene (Soft Cell) és a film egyes jeleneteinek hangulatát meghatározó instrumentális, szomorkás dallamvilág is. Minden dal, minden hang a legtökéletesebben lett elhelyezve. A történet rendkívül őszinte, túlzásoknak, csapongásnak, erőltetettségnek nyoma sincs, a mondanivaló pedig nem mászik egyből a képünkbe, azt nekünk magunknak kell kiszedegetni belőle. Talán a film befejezése lehet néhányak számára elégedetlenségre okot adó, én viszont úgy érzem, hogy a rendező remekül döntött, amikor felesleges hatásvadászattól és csöpögésveszélyes szentimentalizmustól kímélt meg mindenkit. A lényeg ezúttal nem az, ami történt és ahogy történt, hanem inkább az, ami miatt történt, és hogy mindez milyen hatással volt Shaun-ra. A film záró képsoraiban úgyis ott van minden a kisfiú szemeiben. Ez itt Anglia, Shaun pedig csalódott benne.
A film nem ítélkezik, nem mondja ki hangosan, hogy a nacionalizmus és az idegengyűlölet a társadalom rákfenéje, azt sem hangoztatja folyamatosan, hogy az igazi skinheadek nem rasszisták. De még a könnyen formálható, torzítható fiatal lélek számára veszélyes bandaszellemet sem kritizálja, se nem méltatja. A film mindössze egy megrázó történetet mesél el a magányról, a barátságról, az ártatlanság elvesztéséről, és még csak véletlenül sem az erőszakról vagy a gyűlöletről. A kora 80-as évek Angliája egy másik világ volt, és egy másik társadalom zűrös időszaka. Az ami akkor ott volt, ha más formában is, de most talán leginkább Kelet-Európára, és nem utolsó sorban hazánkra jellemző. Csak szokás szerint itt már mindennek olyan sajátos, keserű hazai íze van. Ez itt Kelet-Európa, ez itt Magyarország.
This is England. UK, 2006. Rendezte és írta: Shane Meadows. Fényképezte: Danny Cohen. Eredeti zene: Ludovico Einaudi. Vágó: Chris Wyatt. Szereplők: Thomas Turgoose, Stephen Graham, Joseph Gilgun, Andrew Shim, Vicky McClure és mások.
Tarsem Singh az a filmrendező, aki annak idején elhitte, hogy Jennifer Lopez tehetséges. Ahogy az egyik barátom kérdezte egyszer: „Ha nagyon tetszik a feneke, azt jelenti, hogy szerelmes vagyok?”. Hát, sajnos nem. Talán pont Lopez dilettantizmusa rontotta el annyira a filmélményt, hogy hiába a jó ötlet, a lenyűgöző képek, a többi színész élvezhető játéka, A sejt nem vált igazán emlékezetessé. Pedig.
Azt viszont, hogy a kliprendezőből játékfilmessé avanzsált rendezőnek ott van a boogie a lábában, mi sem bizonyítja jobban, mint a 2006-os Zuhanás című alkotás. Itt nem rondított bele a casting: az egyik főszereplő, Lee Pace nem csak érzékeny arcú, szép fiú, hanem tehetséges színész is, aki magabiztosan mozog a vásznon. Dupla szerepét erőlködés, és különösebb felhajtás nélkül végigjátssza, pontosan, precízen, ahogy kell. Szintén kitűnő választás a román Catinca Untaru a kislány szerepére. Üde és természetes, megjelenésében és játékában nyoma sincs annak az Anne Geddes-féle giccsnek, amitől mindig úgy érzem, ütnöm kell, ha mondjuk Haley-Joel Osmentet látom.
Egy kerek arcú, csintalan, értelmes gyerek, akinek szürreális kis világát még különösebbé teszi nyelvi idegensége. Nem csak törött karja miatt mozog olyan sután a század eleji kaliforniai kórház ijesztő, szokatlan törvényekkel és szabályokkal telizsúfolt közegében: számára az ügyeletes nővér hercegkisasszony, az átkozódó anya boszorkány, és ki tudja, milyen rémségeket rejt a következő lépcsőforduló. Bárhová megy, magával viszi a történeteit.
Erre a különös atmoszférára figyel fel Roy, a sebesült kaszkadőr. Nekiáll, hogy szavakba öntse a kis Alexandria meséit. A kislányt elbűvöli a férfi kedvessége, a kettejük beszélgetéséből, fantáziájából formálódó történet, ami egyre valóságosabbá válik számára. Összemosódnak, eggyé válnak számára a valódi és az együtt teremtett terek, lassacskán teljesen átadja magát a másiknak, akit elvesztett édesapja képével mos össze. Nem gondol, és nem is gondolhat arra, hogy Roy saját céljaira szeretné őt felhasználni. Itt már teljes odaadásról van szó.
Hamar kiderül azonban, hogy a férfinak, aki megszállottan öngyilkos akar lenni, morfiumra van szüksége: azt reméli, a kislány, aki bárhova besurranhat, megszerzi neki a gyógyszert. Az ő befejezése tehát mindenképpen szomorú lenne, az viszont csak lassacskán derül ki, vajon mennyire lehet így őszinte, mennyire engedi közel magához a gyereket: vajon a közös mese tényleg közös-e. A forgatókönyv ügyes és rendkívül kifinomult: annyira romantikus, olyan élénk színekkel, nagyszabású képekkel, hatalmas érzelmekkel játszik, hogy szüntelen giccsbe szalad, aztán finom iróniával, ügyesen visszatáncol. Roy és Alexandria meséje a gonosz kormányzó ellen küzdő banditákról egy kerek, érdekes sztori, miközben roppant érzékenyen, hajszálpontosan reagál mindkettőjük hangulatváltozásaira.
Stílusjegyeiben megfeleltethető a klasszikus tündérmesének, azonban nem kötött, hiszen nem az írott, hanem a mese szájról szájra adott, démonűző varázslatként mormolt formájáról van szó. Alexandria ötletei, félrehallásai, Roy morfiumos lázálmai, egyre súlyosbodó depressziója, a kórház és eddig életük fel-felbukkanó lakói olyan plusz értelmezési síkokat, feltárni való dimenziókat adnak a ránézésre egyszerű klisékből ötletszerűen összefércelt cselekménynek, amit első alkalommal nem is lehet teljesen befogadni, értelmezni. A befejezéshez közeledve az izgalmas, romantikus történetből őrjöngő, véres bosszúdráma lesz: a rombolás elől, viszonylagos ártatlansága ellenére, a kislány sem tud menekülni. Őt is magukkal sodorják az események, hiszen ha közvetve is, de alakítójuk volt. Jelenléte azonban lehetővé teszi a férfi számára a szabadulást, ha nem is pont úgy, ahogy tervezte. Alexandriát nem kihasználják, balesete végül hiábavaló áldozat helyett felajánlássá, afféle fogadalmi ajándékká válik.
Feltűnő az a rokonság, ami Singh filmjét az oly sikeres A faun labirintusával összefűzi. Itt illik megjegyeznem, hogy A zuhanás hamarabb született, már 2006-ban befejezték a négy évig tartó forgatást, de valójában nem is ez a lényeg. Számomra inkább a filmek átélhetősége volt a kérdéses. Bár imádom A faun labirintusa dark-fantasy világát, az ott bemutatott élethelyzet annyira szélsőséges volt, hogy a nyilvánvalóan drámai hatás ellenére nemigen tudtam azonosulni vele. Singh története azonban könnyen a sajátunkká válhat. Kórházát a századelőre helyezte, azonban Roy és Alexandria fekhetnének akár a Péterfy Sándor utcában is. Közösen szőtt meséjük, és maga a film is egészen furcsa, nem a hagyományos értelemben vett „boldog véggel” zárul. Ez teszi azonban kerekké, szépen megformálttá a cselekményt, hiszen erről szól az egész film: hogy mennyi gyávaság van a bátorságunkban, mennyi bátorság a gyávaságunkban, és mindez mennyire egyszerűen, gyönyörűen emberi.
The Fall - amerikai-india-brit, 2006. Rendező: Tarsem Singh. Szereplők: Lee Pace, Catinca Untaru, Justine Waddell, Robin Smith. Kép: Colin Watkinson. Zene: Krishna Levy. 117 perc. Bemutató: október 9.
A snuff-al tematikailag erősen rokon Kamerales jelentőségét egész egyszerűen nem lehet túldimenzionálni, és a hallgatólagos cenzori erők ténykedésének köszönhetően a hatását sem. Csak viszonyításképpen: Ken Russell explicit kínokban és élvezetekben liturgikus gyakorlatiassággal megmerítkező filmje, az Ördögök nyolc, valóban fontos minutummal kurtíttatott meg (ahol épp nem tiltották be), míg a száz percnyi Kameralest a példátlan egyezménnyel fröcsögő kritikának hála (a tekintélyes The Tribune betűvetője, Derek Hill írásában egyenesen a kanálisba lapátolta a filmet) egy hét elteltével száz percnyi játékidőtől fosztották meg. Egy héttel az 1960 május 16–i sajtóvetítést követően nem volt mozi, ahol játszották volna – és rossz úton jár az a Szíves Olvasó, aki látványos tortúrákban és szadisztikus manírokban sejti, mit sejti, reméli eme horror anno tolerálhatatlan perverzióját. Fedetlen kebel egy röpke másodpercre kerül képkivágatba, vér pedig egy csepp, annyi sincs a filmben. De akkor mi?
Írd és mondd: 1 7. Ennyi adatott a Kameralesnek, ami így az óceán másik oldalán következő hónapban tartott Psycho-premier idején, sokkal többre érdemes rendezőjével, Michael Powellel együtt, már egész otthonosan mozgott a kultúremlékezet szennyvízcsatornáiban. Martin Scorsese szemét és szakmai hozzáértését dicséri, hogy az 1979-es New Yorki filmfesztiválon egy féltve dédelgetett kópia közszemlére bocsátására vetemedve újra hozzáférhetővé tette ezt a viktoriánus erkölcstelenséget. Scorsese nem kisebb kinyilatkoztatással illette a Kameralest, minthogy az – Federico Fellini 8 és féljével vállvetve – „A film” leglényege. Ő kézenfekvő olvasat: a rendezés és a színészvezetés hátborzoló metaforájának hangoztatásával kezdeményezte Powell (és) művének rehabilitációját, köz- és szakmai beszédbe való emelését, és ez a nemes cselekedet önmagában megér egy bekezdést.
Mark Lewis (Karl Boehm) testi-lelki szükségleteinek maradéktalan kielégítése végett egyszerre több munkát is vállal. Azon túl, hogy örökölt bérházat üzemeltet (amiben úgy somfordál, mint aki nem fizeti a lakbért), a helyi, bájosan buta filmeket termelő stúdióban segédoperatőrként méregeti a fényt és a fókusztávolságot, egy trafik emeleti műtermében pedig hiányos öltözetű modelleket fotóz, mindenféle, nasty piaci réseket betömendő. Ám legalább ilyen fontosságú számára a bizonyára feketében vállalt éjjeli műszak, ahol is ártatlan nőket nyársal halálra. Mégis, hol ebben a tabudöngető perverzió?
A választ Mark lakásán kell keresni, ami többé-kevésbé laborként, illetve vetítőként került berendezésre, és ahol izgatóan rövid időközönként tartják a friss snuff-ok premierjeit. A főcím alatt végignézhetjük a bevezető képsorokban megörökített kurva utolsó perceit, a főszereplő tudniillik nem rest celluloidra rögzíteni mindent, így késői portyáit is. Mire a készítők neveinek felsorolása eljut Powellig, Mark a maszkulin kielégülés félreérthetetlen elernyedésével zuhan titkos mozijának egyetlen – rendezői – székébe. (Powell gyilkos humorára jellemző: még a név is szerepel az ülőalkalmatosságon.) Naná, Scorsese-nek igaza van.
Mark esszenciális reprezentánsa a kor képkultúrájának. Főállásában az éppen regnáló, prűd brit filmnyelvet idézi, míg softpornográf fényképészként a glamour műfajának megtestesítője. Amikor az újságoshoz belép (a korábbiakban például papot alakító) Miles Malleson középosztálybeli karaktere, és lopva vásárol pár olyan fotót, a jelenet szinte fortyog az angol társadalom élre vasalt, hipokrita kérge alatt felgyülemlett vágyaitól – valami után, amit érdemes, amit mocskosul jó látni, érezni. És ezt az érzékelési-érzelmi intenzitást Mark snuff-ja közelíti meg legjobban; ott munkál benne a Cinema Verité nyers kíváncsisága: a naturalizmus és olthatatlan szomja az élet, talán a halál ellesésének.
Csakhogy. Csakhogy az analitikus aprólékosság, az eltökélt őszinteség valamint a kérlelhetetlenül magába csavarodó, alig-metaforikus történet, amiknek révén Powell a mindig éhes tekintet anatómiájával szembesíti a – vászon, képernyő másik oldalán várakozó – mindig éhes tekintetet, olyan feszültséget, olyan konfliktushelyzetet generál, amit csak polarizált jellemábrázolás, kinyilvánított morális állásfoglalás oldhat fel. Ez az angol úriember azonban nem tette meg ezt a szívességet. A FILM – így, csupa nagybetűvel – iránti szerelme erősebb volt minden erkölcsnél, (mondotta volt Hitchcock, saját magáról, persze, a Hátsó ablak utáni sajtómizériát követően) és a karrierjével fizetett.
Mark félelmetesen árnyalt karakterén nincs fogódzó, sem elvetni, sem megvetni nem lehet. Szemében engesztelhetetlen elfojtásokkal, szívélyes szigorral instruálja áldozatait, miközben női albérlője, Helen (Anna Massey) felé az egészséges szocializálódás hiú reményében, komikus esetlenséggel és frusztráltan közeledik. A fallikus tőr nyomatékosította aszexualitás szolid demonstrációja is inkább valamiféle szánalmat gerjeszt. (Mark nem kizárólag érzelmileg, de funkcionálisan is azonosul kamerájával s annak tartozékaival: a mustrálás, mint egyidejű birtokba vétel és penetráció talán azóta sem volt ilyen torokszorongatóan érzékletes.) Apja rajta végzett kísérletei következtében (lényegében 24 órás kamerás megfigyelés alatt nőtt fel) pedig süppedékeny, ingoványos közeggé mállik a tettes-áldozat szilárdnak vélt hierarchiája. Nem a voyeurizmus ábrázolásának ténye vagy a korabeli aktsztár, Pamela Green cicifixet nélkülöző félközelijei okozták a Kamerales végzetét, hanem az elidegenítés decens gesztusának tudatos mellőzése.
Mark primitív ösztöne akármelyikünkben ott szunnyadhat. Merthogy domesztikált formában mindünkké. A helyzetet, helyzetünket tovább súlyosbítja, hogy Powell nem szolgált a szüzsétől eltávolító, feloldozó magyarázattal, ahogy tette Hitchcock Dr. Fred Richmond ólomlábú pszichopatológiai gyorstalpalójával. Bates-ék – a nézőtől interpretációval elkülönített csonkacsaládjának – történetével szemben Powell vetítése nem ér véget a főcímnél. A filmbeli exponálások, vakuk kattanásai, a szalag gépies sustorgása és a scoret alkotó, kellemetlenül érdes zongoraakkordok vádlón visszhangoznak: beteges, vagy sem, te is így nézel. És nem csak most.
Ráadásul Powell szerzői hitvallása (mert erről beszélünk, többek között, egy filmrendező mozgóképi ars poeticajáról) játékos rafinériával valósítja meg a manapság hol vállvonogató, hol bumfordin pöffeszkedő, de leginkább védekezési módként hasznosításra kerülő önreflexiót. (Hangsúlyos egyenlőségjelekkel mintegy összeláncolva az alkotó direktor, a passzív néző – és a kóros szkoptofília attitűdjeit.) Ennek sorolását kezdhetnénk a Mark kiskorába kalauzoló, kopottas, home-made képeken felbukkanó apa figurával: az állandóan, irgalmatlanul fürkésző, rendezkedő apát, s annak, a későbbiekben főszereplővé avanzsáló gyermekét ugyanis nem más, mint Michael Powell, illetve egyik fia, Columbia Powell játssza. (Hitchcock-i a dilemma: lehet ennél indokoltabb egy rendezői cameo?) Taglalhatnánk a szövegkönyvi ki-bekacsintásokat, kép a képben, film a filmben szituációkat, vagy elemezhetnénk azokat a sunyi intermediális határsértéseket, amelyekkel a biztonságos, etikailag vállalható pozíciók kontúrjai kenődnek el (mint amilyen például a ruhába rejtett felvevő köldöktől szemmagasságig, point of view gyanánt történő, „indokolatlan”, de precíz fokozatosságú felemelése). Felesleges, ezt látni kell.
Még akkor is, ha a film napjainkban már nem kompromittál; az egykoron nem elég görbe tükör képe mai szemmel nézve olyan, akár egy opálos ablaküveg. (Jut eszembe, aki látta a filmet, és tudomása van a tükör motívumának ennél nyugtalanítóbb filmes megjelenítéséről, az ne habozzon közkinccsé tenni tapasztalatait.) Mark apja vizsgálódására adott köz- és önveszélyes válaszát, s az arra rekontrázó kritikát megérteni most, a térmegfigyelő rendszerek, a kártyás beléptető és ellenőrző mechanizmusok, a valóság- és mónikasók, a kamcsis mobilok, a youtube és az iwiw korában, amikor az orwelli paranoia mélyen beföldelve, a nyilvánvalóan roppantmód, de valahogy sosem bevállalhatatlanul ciki exhibicionizmus és az intézményesített kukkolás alapzataként épül a kollektív tudattalanba, amikor a fóbia egykoron ormótlan tárgya pitiáner, pár megapixeles fétisként lapul a mellényzsebben, a retikülben, ugye, hogy nem is olyan játszi-könnyű? A korabelieknek azonban szinte az első kockáktól világos volt: a film forr-bugyog a tisztátalan, patológiás(nak ítélt) hevülettől; nekik még tonnás tehernek bizonyult az a szemérem és az a méltóság, amit mi olyan kafán töröltünk a harmadik évezred küszöbébe.
Ugyanakkor a Kameralesben szinte tapinthatóan több van a manírtalan, igaz, ijesztő hitelességű viselkedésformák után sóvárgó szemlélőnél, (és) a direktori habitus éppen hogy groteszk ábrázolásánál.
A gyilok felvételekkel önmagát szedálni próbáló Mark otthoni vásznán némán sikoltó áldozatok igazi tragédiája, hogy képtelenek átadni gyilkosuknak, amiért meghalnak. A zsigeri halálfélelem (amiről a Psycho első vetítésein beszámoltak az akkori nézők) ilyesforma virtualitásban elsajátíthatatlan, „a fények túl hamar kialszanak”, ahogy maga Mark fogalmaz. Hiába keresi a lélek ama szépen kifestett tükreiben a gyógyírt, ide Bunuel borotvája sem lenne elég. Powell ily módon a legkisebb hatásvadász allűr vagy dülledtmellű rámutatás nélkül, mondhatni: két egymást követő snitt között sétál el a vizuális reprezentáció – és észlelés… – elérhetetlennek hitt horizontjáig. És ha már ott van, hát hidegvérrel belekapar az égszínkék tapétába.
Mi több, milyen sikerült paradoxon képében teszi mindezt: Helen mindig gyanakvó, vak anyja (Maxine Audley) lesz az, aki rávilágít Mark vizuális sokkterápiájának kilátástalanságára…
Powell érdemei elvitathatatlanok, mégsem lenne ildomos a Második Világháború alatt főbeosztású kódfejtőként szolgáló forgatókönyvíró, Leo Marks szerepének recenzionista hanyagolása. A direktort (a magyar származású Emeric Pressburgerrel való, roppant gyümölcsöző együttműködését követő) alkotói kríziséből ennek, a filmes berkekben eladdig ismeretlen figurának a merész ötlete húzta ki... hogy aztán hosszú évtizedekre rántsa közös szakmai száműzetésbe. A bigottságában és bornírtságában fuldokló kritikákat haláláig egytől egyig féltve, büszkeséggel őrző Powell most sem tenne másként. Tudta, kálváriájuk volt a biztosíték arra, hogy amit ketten alkottak, az egész egyszerűen túl progresszív. Túl forradalmi.
Légyen bármekkora meglepetés: Mark Lewis Leo Marks teremtménye, aki ha nem is a saját képére, de – csak a neveket tekintve is – saját hasonlatosságára teremtett, és életrajzi irányultságú tanulmányért kiált annak megválaszolása, hogy saját, SOE-nél (Secret Operations Executive, angol titkosszolgálat) megélt, tragikus élményei (elkerülhetetlenül halálba küldött ügynöknők, példának okáért) milyen mértékben szolgáltak ihletként Mark Lewis figurájának megformálásakor. Így ugyanis csak halkan kísért annak a lehetősége, miszerint a Kamerales lélektani vázszerkezete Leo Marks hivatali vállalások miatt artikulálhatatlan, megrendítően morbid módon kódolt elégiájaként sem ingatag. (Az 1980-ban megírt Between Silk and Cyanid című, SOE-nél eltöltött idejéről emlékező könyvét, a titkosszolgálat nyomására, csak 1998-ban adták ki.)
A datálási és műfaji hasonlóságok szinte kötelező érvényűvé tették a film Psychoval történő összevetését. 1960-ig a mainstream horror főként megnyugtatóan irrealisztikus szörnyekkel borzolta a nézőt. A valószerűtlen biztonságos fala a két rendező egyikének sem jelentett komolyabb akadályt, mint egy zuhanyfüggöny, az elítélhetetlenül ambivalens antagonista-kép szintén közös kivonat, megvalósítás tekintetében mégis homlokegyenest más utat választottak. Amíg Hitchcock a vérbő dramaturgiai tetőpontokat artisztikus virtuozitással ugrálta át-túl, addig Powellt az ilyen akrobatika teljességgel hidegen hagyta; az operatőri-vágói-hangmérnöki munka jóval visszafogottabb a néha már csüggesztően vértelen Kameralesben, ami azért a telített Technicolor nyersanyagban rejlő lehetőségeket festői érzékkel aknázta ki. Mindemellett forgalmazói megfontolások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a Psychonak megszégyenítő száműzetés helyett a klasszikus kánon lassú, de biztos felülírása legyen a sorsa: Sir Alfred például – bizonyos vélekedések szerint Powell esetén okulva – törölte a sajtóvetítéseket…
Az okokon és az okozatokon szükségtelen rágódni. A Kamerales nem pusztán a meghurcoltatása miatt lett kultuszfilm, hisz magáról, a film kultuszáról szól. A tekintet, a nézés kultuszáról: a perverzió viszonylagosságáról, az addikció hatalmáról, a megfigyeltség belakható traumájáról és a (mozgó)képi érzékelés határairól.
Hogy banális-e? Csak amennyire egy meg nem értett prófécia.
A KIADVÁNY
Eltalált borító és hasonlóan ízléses konzervativizmusról árulkodó menüfelületek fogadják a boldog tulajdonost. Fél évszázados matériáról lévén szó a színek tisztaságába, a vonalélességbe, az elemi képalkotó egységek kiterjedésébe kötni indokolatlan szószaporítás, azon azonban érdemes egy pár sort keseregni, hogy miért csak a magyar hang 5.1-es, és miért csak magyar feliratot sikerült a diszkre égetni. Cserébe mondjuk Laura Mulvey audiokommentárjával is megtekinthető a Kamerales. (Amennyiben az én dilettantizmusomból fakad, vissza a lamenta, de nekem sehogy sem sikerült a kommentárhoz feliratot varázsolni.)
A magyar hangról egyébként annyit érdemes tudni, hogy a germánként becastolt Bohm karaktere a lágyan, de poroszos határozottsággal morzsolt angolság nélkül sokat veszt esetlen, idegen bájából. A szinkron tisztességes, ám mindenképpen eredeti nyelven ajánlott a film elsajátítása. Csankó Zoltán Markja korrekt, hihető akusztikus aspektus, de sehol nincs Bohm minden aberráltság ellenére szimpátiára hívogató, szánalmas leskelődőjéhez képest. A visszafogottságában félelmetes eltökéltség, amit gyengédség és sebezhetőség tesz szerfelett zavaróvá – csak Carl Bohm, eredeti nevén Karlheinz Böhm egyszeri és megismételhetetlen intonációjában él.
EXTRÁK
Az Extrák között található a Fotógaléria, a Mozielőzetes, a honlap ajánló, továbbá egy csokor a legutóbbi Ceasar DVD-kből, valamint két önálló interjú: Martin Scorsese-vel, valamint Thelma Shoonmakerrel. Az érdeket legfeljebb közepes vehemenciával, munkaköri megszokásból feszítgető adalékok kapcsán egy roppant fontos dologra hívnám fel a figyelmet. A film megtekintése előtt semmit, ismétlem: SEMMIT nem kukkolgatni ezen finomságokból. Sőt, nem csak ezek a szolgáltatások maradjanak meg desszertnek, a borító hátoldalának olvasgatása is csak és kizárólag a Kamerales ismeretében ajánlott. (Érthetetlen, hogy egy ilyen kiváló kiadvány hátoldalára hogy kerülhet annyi narratív spoiler, ami mögött a fenti kritika egy merő, szűkszavú kifejtetlenség.)
És akkor eljutottunk a szegmens igazi ütőkártyáihoz: három rövidfilmhez.
„A tanú szeme” megszólaltatja többek között a két, korábban említett interjú alanyát, valamint Ian Christie és maga Bohm is illedelmesen emlékezik az előzményekre, a fogadtatásra, Powell pokoljárására, Scorsese elragadtatásból elkövetett önzetlenségére. Fény derül Powell pályafutásának teljes ívére, Ingramtól, Pressburgeren, Markson keresztül a post-peeping-tomos, kényszerű, olcsó televíziós munkákig. Hogy eredetileg Freud életéről szeretett volna filmet a páros, de John Huston hasonszőrű projektje beelőzte őket, hogy a casting folyamán hogy jutottak el az akkoriban már igencsak felkapott Laurence Harveytől az addig főleg Romy Schneider balján trónoló Bohmig. Okos értő megközelítések is szép számmal elhangoznak, ez a rész azonban inkább a munkásság prezentálásával visz közelebb a megértéshez.
A fabula rétegeltségének, elképesztő szerkezeti-lélektani komplexitásának ismeretéről a „Mark furcsa tekintete” című tizenpercesben adnak számot a felkértek. Mond okosat szép számmal Charles Drazin, a Midi Minuit képviseletében Bertrand Travernier rendező úr, ami viszont az ülepet a székhez, a mutató ujjat pedig a Pause, Rew és Play gombokhoz tapasztja, az Dr. Olivier Bouvet pszichoanalitikus előadása. Amióta korongról mozizok, még nem találkoztam érdekesebb extra tartozékkal.
Ráadásul a közel egy órás „Egy igazi brit pszicho”, mely főleg Leo Marks szemszögéből esik a Kamerales eredetének, sem bírja lankasztani a figyelmet. Néhol kicsit meghígul ugyan a meszidzs (férfisovinizmusomat palástolva nem árulom el, hol), és hajlamos romantikus szólamokkal elnyújtani saját, dokumentarista játékidejét, mégis majdnem lebilincselő. És kiváltképp szükséges ahhoz, hogy elhiggyük a kódszerkesztő Leo Marks könnyeit egy olyan mondatánál, mint például: "az egyetlen megfejthetetlen dolog a világon a nő".
Ugyanitt értekeznek a Kamerales gyáván moralista kritikusai, külön móka tárgya: van, aki még most is makacsul ragaszkodik akkori értékítéletéhez, míg egyesek egyenesen bocsánatkérő levél küldésére (a megboldogult Powellhez, ha nem is oda, fentre, de Odaátra) vetemednek. Ami azonban könnyen elbizonytalaníthatja az évek távlatából behozhatatlan előnyben lévő, jelenkori ítészt, ami tényleg súlyt ad Michael Powell kompromisszumot nem tűrő lelkesedésének, messze erkölcsök felett lévő elhivatottságának, az a már felnőtt fiának, Columbia Powellnek a szeme. Ő nem csak a retrospektív felvételeken szerepelt, de (apja unszolására) nézőként a forgatás nagy részén is jelen volt. Azt ugyan nehéz lenne megmondani, hogy hét-nyolc éves korában vajon hogyan dolgozott fel bizonyos szituációkat, (például a csupasz Pamela Green életére szúrófegyverrel törő Carl Bohm karnyújtásból való szemlélésekor) az interjúkban forgatást követő rémálmokról és alvajárásról beszámoló Columbia zavart tekintete mindenesetre arról árulkodik, hogy neki dereng valami kellemetlen.
„Meg kellett volna viselnie, de ez csak egy film” – habogja félszegen. A vak is látja: hazudik.
ÖSSZEGZÉS
Na, eleget beszéltem az egyik legigazabb és legfontosabb film ha nem is hibátlan, de mindenképpen pazar, szórakoztató, lebilincselő és értékes, Caesar Film Internationalnak köszönhető kiadásáról, háromra mindenki indul a boltba: 3!
Kamerales / Peeping Tom (Egyesült Királyság, 1960)
Rendezte: Michael Powell. Írta: Leo Marks. Kép: Otto Heller. Zene: Brian Easdale Szereplők: Karlheinz Böhm, Moira Shearer, Anna Massey, Maxine Audley.
DVD kiadás
Kiadó: Caesar Film International
Megjelenés: 2008. szeptember 12.
Bolti ár: 1990 Ft.
Olcsóbb fogás aligha létezik annál, mint amikor a recenzens a recenzálás nehézségeiről panaszkodik rögtön a recenzió legelején, ahelyett, hogy egyből belevágna a közepébe, és jól megmondaná (keményen, férfiasan), hogy hánycsillag. Mégis muszáj erre pazarolnom a karaktert, mert lehetetlen nem elmélázni azon, hogy egy efféle filmmonstrumot hogyan kéne / szabadna megközelíteni. Kezdhetnénk az IMDB-s őrülettel, Ledger halálával, vagy azzal, hogy az amerikai kritikusok mely nagy klasszikusokkal vetették össze a filmet. Ebbe a zsákutcába most, a kedves olvasók engedelmével, nem mennék bele. Nem csak azért nem, mert lesznek bőven, akik ezt (jobb ötlet híján) helyettem is megteszik, hanem mert A sötét lovag megérdemli, hogy a bulvár és hype helyett csak a filmre koncentráljunk. A továbbiakban tehát lelkendező laudáció vagy csakazértis fikázás helyett, higgadtnak tervezett, de szubjektív értékelés következik. (Utamat böhömnagy SPOILEREK szegélyezik majd.)
Nolan három évvel ezelőtti, újratöltött Batmanjében látszólag helyén volt minden. Mesteremberesen kidolgozott, de némileg steril és hideg munkának tűnt, ahol a rendező, mint egy stréber diák, felmondta a kötelező tananyagot. Nem lehetett belekötni, de valami hiányzott. Utólag már könnyű megmondani: a Joker.
Batman / Wayne önmagában unalmas figura, maszkban munkaköri kötelessége az érzelemmentes keménykedés, civilben pedig kénytelen az üresfejű átlagmilliomost alakítani. Christian Bale ráadásul, a maga introvertált alkatával, bármilyen zseniális színész, még inkább elidegeníti tőlünk ezt a karaktert (kontrasztként gondoljunk Clooney Batmanjére – vagy inkább ne). A nemezisnek ennél fogva harsánynak, izgalmas, extrovertáltnak kell lennie. A Batman: kezdődik!-ben hiányzott ez a figura, itt adott. Ez a Joker azonban nem az a Joker. Nicholson verziója gyámoltalan cserkészfiú a Ledger által alakított karakterhez képest. Előbbi egy kisstílű, nagyon is emberi bohóc, akit izgatnak a földi örömök – Vicki Vale, példának okáért –, utóbbi viszont ezeken már rég túl van. Se múltja, se identitása, se anyagi motivációi nincsenek. Nevezhetjük egyszerű pszichopatának, de több annál: szimbólum. Ő az a kisördög, aki a rajzfilmekben, vígjátékokban a főhős vállán ücsörög, és állandóan a rosszra próbálja csábítani gazdáját. Itt nem egy embert, hanem egy egész várost és egy egész eszmét próbál korrumpálni. Nem azért, mert a bűn kifizetődőbb, hanem mert jó látni, hogy a jó pofára esik. Ledger Jokerét irritálja a rend, és a káosz nagyköveteként le akar mindent amortizálni.
Vele szemben áll a rend képviselője, Harvey Dent, a Fehér Lovag, aki arra hívatott, hogy kisöpörje a fertőt Gothamből. Fiatal, bátor és idealista: tökéletes alany Joker játszmájában. A tét: bebizonyítani, hogy egy ilyen embert is meg lehet fosztani a hitétől, és szét lehet zúzni a reményeit. A játékostárs a harmadik pólus, a Sötét Lovag, igaz – és ez a legördögibb Joker tervében – ő nem is tudja, hogy egy játékban vesz részt. Joker arra alapoz, hogy ő és Batman épp ugyanolyanok, társadalomkívüliek, pszichopaták mindketten. Vagy ők azok, akik egyedül normálisak – csak nézőpont kérdése. Épp ezért, Joker nem is akarja elpusztítani Batmant, mert szüksége van a játszótársra.
Nagy kár, hogy ezt Nolanék mind jól a szánkba is rágják.
Először Alfred mondja ki a tutit Joker igazi természetéről („Some men just want to watch the world burn.”), majd Dent vetíti előre saját végzetét („You either die a hero or you live long enough to see yourself become the villain.”), végül maga Joker is összefoglalja röviden a fenti bekezdést („ I don't want to kill you! What would I do without you? Go back to ripping off mob dealers? No, no, you... you complete me.”)
Már a Batman: kezdődik!-re is jellemző volt, hogy a szereplők szinte mindent kimondtak. A főgonosz Ra's Al Ghul-tól Wayne barátnőjéig mindenki szorgalmasan elszavalta, hogy mit jelképez a saját karaktere. Jellemező jelenet, amikor Bruce apját lelövik, és az nem azt mondja, ami ilyenkor elvárható lenne („aaaaaaaaarrrghhhh”), hanem (visszautalva korábbi tanításaira) belenéz a kis Bruce szemébe, és elsuttogja, hogy „Ne félj”.
Abban a filmben minden egyes jelenet, szereplő, fű, fa, bokor valamiféleképpen a fő témára (bosszú jogossága, felelősségvállalás kérdése) rezonált, és ez a monománia ugyanúgy jellemző A sötét lovagra is. Az, ahogy Nolan megrajzolja a három karakter viszonyrendszerét, hibátlan. Joker és Batman komplementer-jellegének felvetése nem csak, hogy logikusan következik a cselekményből, de a gondolat hű a képregényhez is, azaz Alan Moore legendás Gyilkos tréfájához, de ugyanígy megemlíthető még a Morrison-McKean féle Arkham elmegyógyintézet is, mint inspiráció. Világos tehát a képlet, hogy ki kinek az oldalán áll, ki mit képvisel és mit szimbolizál.
Megismételném: a film koncepciója tökéletes, Nolan tudja, mit akar mondani, és azt is mondja. Lehet viszont, hogy néhol inkább mutatnia kéne. Kicsit bátrabban, kicsit expresszívebben. Ha nem kapnánk meg minden tanulságot előemésztve, több misztikum maradna a filmben, ráadásul a célul kitűzött realizmust és pszichológia hitelességet is jobban szolgálná, ha nem lennének annyira stilizáltak a dialógok. (Külön bekezdést érne, hogy mennyire számít realista megközelítésnek az, amikor Batman 20 métereket zuhan, mégsem lesz kutya baja sem, holott tudjuk, hogy szuperereje speciel nincsen.)
És, ha már a hitelességnél tartunk, úgy érezem, a film kulcspillanata, Harvey Dent (fizikai deformációját követő) lelki átváltozásának - vagy kevésbé költőien: bekattanásának - megindoklása gyenge lábakon áll. Odáig érthető, hogy Dent dühében bosszút áll a patkánnyá vált rendőrök családján, de hogy utána Gordon ellen fordul, az érthetetlen. Neki tudnia kellene (és tudja is), hogy ha csak egyetlen tisztességes rendőr van Gothamban, akkor az épp Gordon. A másik problémás jelenet Joker hajó-robbantós pszichológiai kísérlete, melynek végén, egy kétségkívül hatásos jelenetben, mind a jómunkásemberek, mind a fegyencek visszautasítják, hogy gyilkossá (és a gyilkolásban cinkossá) váljanak a túlélés érdekében. Ezzel megdől Joker tétele („You'll see, I'll show you, that when the chips are down, these uh... civilized people, they'll eat each other.”), győz az emberben lakozó emberség az állatias ösztönök felett. Mindez szép, de hol marad a realizmus? Ki hiszi el, hogy hasonló helyzetben az emberek „nem zabálják fel egymást”?
Akkor lenne valóban sötét A sötét lovag világa, ha Nolan elég bátor lenne ahhoz, hogy igazat adjon Jokernek.
Ez így inkább tűnik halivudi megoldásnak, kompromisszumnak a gyengébb gyomrú nézők felé, mint a film világából következő logikus fejleménynek. Tegyük gyorsan hozzá: egy PG13-as filmhez képest így is rendkívüli mélységekig merészkednek el az alkotók. Nincs igazi happy end, és ha az imént kifogásolt morális felmentést nem számítjuk, a film végig tartja magát a borongós, reménytelenséget sugalló hangulathoz. A sötét lovagot nézve tényleg átérezhető, milyen az, amikor a korrupció, az erkölcsi rothadás felemészt egy egész várost. Káosz, entrópia, apokalipszis előtti hangulat: nyilván nem véletlen, hogy sokaknak egyből a 9/11 utáni megtébolyodott Amerika jutott eszébe. Később ráadásul, a Batman által alkalmazott „kínzás” és törvénytelen lehallgatás apropóján még arról is elmélázhat a néző, hogy a terroristák (itt: a Joker) elleni harcban meddig lehet elmenni. Ez az olvasat azonban, szerencsére, már nincs belénk sulykolva.
És most jönne a lelkendezős rész, arról, hogy miért zseniális, a felsorolt hibák ellenére is, A sötét lovag. Hogy nem csak Ledger, de Aaron Eckhart is tökéletes a szerepében (Bale-t felesleges említeni, ő mindig az), hogy a szövevényesnek tűnő cselekményszálak egy pillanatra sem válnak követhetetlenné, hogy a fordulatok tökéletes ritmusban vannak adagolva, hogy az akcióbetétek brutálisan jók és – igen – sokszor még viccesek is, hogy a látszólag funkciótlan hongkongi kiruccanás se lóg ki a filmből, vagy hogy még a jamesbondos Q-koppintás is jól áll neki.
Ehelyett inkább arról, hogy mi is a legnagyobb erénye A sötét lovagnak. Ahogy egy kolléga is megállapította az aintitcoolon, Nolan felnőttszámba veszi a szereplőit és a nézőit is, úgy, ahogy azt képregényfilmben előtte még soha nem tette senki. Banálisan fog hangzani, de ez a film nem képregényfilm, hanem csak FILM, így, nagybetűvel. Vegytiszta szórakozást nyújt, de közben rendkívül okosan – mégha néha túl bőbeszédűen is – aktuális problémákat vet fel, és komplex morális dilemmákat prezentál. Kábé itt kezdődik a művészet.
A sötét lovag / The Dark Knight (amerikai, 2008)
Rendezte: Christopher Nolan. Írta: Christopher Nolan, Jonathan Nolan és David S. Goyer. Kép: Wally Pfister. Zene: James Newton Howard és Hans Zimmer. Szereplők: Christian Bale (Bruce Wayne / Batman), Heath Ledger (Joker), Aaron Eckhart (Harvey Dent), Michael Caine (Alfred), Maggie Gyllenhaal (Rachel), Gary Oldman (Gordon), Morgan Freeman (Fox). Feliratos. 152 perc
Mindenkinek lehet kedvenc sorozatgyilkosa. Attól, hogy valaki gyilkol, öl, kínoz, még együtt érezhetek vele, ha akarok. Ahogy az Inside keserű gyerekakarása sem volt taszító és az elszántság, ami az őrültet hajtja valahol mélyen megbecsülésre késztet. Legtöbbször a bűn önvédelem, valamilyen kisszerű, de szerethető emberi komplexust takar. Elvileg itt is szó van ilyesmiről, mégsem hat meg. A férfi túl mélyre ásta magát, nincs menekvés, hiszen egy erdőben vannak, amiről már első pillanatra látszik, hogy önálló tudattal rendelkezik.
Ki gondolta volna, hogy majd látunk valaha olyan filmet, amiben Jackie Chan nem képes elbánni néhány kötekedő suhanccal, viszont parancsra embert öl? Ki hitte volna, hogy láthatjuk majd egyszer, amint a burleszk-kungfu császára éppen egy prostival kefél? Ki gondolta, hogy Jackie egyszer majd egy keserű emberi drámával elkevert véres gengszterfilmben fog grimaszok és akrobatikus mutatványok nélkül, komolyan színészkedni? Szerintem senki, maximum csak reméltük. Hát íme!
A 90-es évek elején Steelhead a kínai traktorszerelő szerelme, Xiu Xiu (Xu Jinglei) után indul Japánba. Papírok nélkül, illegális bevándorlóként érkezik meg Tokióba, ahol Jie (Daniel Wu) nevű cimborája és a többi kínai bevándorló segítségével próbál megélni úgy-ahogy tud, lehetőleg minél becsületesebben, de előbb-utóbb rákényszerül, hogy piti balhékban is részt vegyen. Teljesen lesújtja, miután megtudja, hogy Xiu Xiu azóta az egyik jakuza csoport főnökének, Eguchi-nak (Masaya Kato, korábban egyébként Ken Watanabe volt a szerepre szánva) a felesége lett. Amikor Steelhead megmenti Eguchi életét, a hálás oyabun felfogadja őt testőrének, és a szolgáltatásokért cserébe pénzt és saját területet ad neki. Steelhead azonban nem igazán tud mit kezdeni a hatalommal, ő nem akar többet, mint legálisan élni és dolgozni Japánban, de a barátai viszont másképpen gondolkodnak. A kábítószer megjelenésével együtt megindul a belső bomlás, ráadásul az Eguchi-val kötött szövetség is igencsak csípi a többi jakuzaklán szemét.
A film valóban inkább a dráma felé húz, ezért szélsebes tempóra ne is számítsunk, ugyanakkor mint gengszterfilm sem vall kudarcot. A Shinjuku Incident a sztorit tekintve akár a kínai Sebhelyesarcú is lehetne, és eleinte látszólag ugyanazt a klasszikus felemelkedés sablont is követi, de Tony Montana-val szemben Steelhead egy erkölcsös, állandóan a morális kételyeivel küzdő figura, aki igazából a légynek sem tud, illetve nem is akar ártani. Nem a hatalomvágy és nem is a pénz hajtja, mindössze biztonságos életre vágyik saját maga és a barátai számára. A bűnözésre is csak a csalódottság, a kilátástalanság és a többi ázsiai banda zaklatásai miatt adta a fejét. Társai eleinte tisztelik, és kiállnak mellette, de a pénz és a hatalom nagy úr, és ezzel a szelíd magatartással nem lehet túlélni Shinjuku-ban. A második félidőben már természetesen jobban felpörögnek az események, több lesz az akció is, és ezzel együtt már gyakrabban folyik a vér is, a jakuzák ugyanis nem igazán válogatnak se időben, se helyszínben, sem pedig fegyverben, ha leszámolásról van szó. Persze a legnagyobb és abszolúte nem hősies „bloodshed” a végére jut, ahol sajnos a jakuzák félelmetes ostroma kicsit kaotikusra sikerült, és a sötét helyszín is sokszor inkább csak sejttet, mint mutat. Mindenesetre valószínűleg ez Jackie legvéresebb mozija, bár szerintem egy kicsit még több is belefért volna, de hát ugye ez mégiscsak elsősorban egy dráma!
És ha már dráma! Jackie alakításáról nehéz nyilatkozni, mivel az általa megformált karakter eleve egy szolid, mérsékelt temperamentumú egyszerű kis figura, amihez azért különösebb erőfeszítéssel járó színészi játék nem igényeltetett. Valljuk be Jackie-t gyakorlatilag sokszor még a sokadrangú mellékszereplők is lejátsszák a vászonról, illetve a képernyőről, de azért a képességeihez mérten, nagyon is tisztességesen oldotta meg a feladatot. (Bevallom nekem azért eleinte nehéz volt megemészteni ezt az olykor teljesen kiszolgáltatott, elveszettnek tűnő karaktert, mert hát a berögződés ugye bennünk van, és ugye az ember automatikusan várja azt a falra felfutós, hátraszaltós rúgást, azt a kabátot a fejre húzós trükköt, meg hogy egy fejtetőre mért ütés után bizarr grimasszal a képén megrázza az öklét fájdalmában.) A Jie-t alakító Daniel Wu játéka viszont mindenképpen említésre méltó, és neki is volt a legnehezebb dolga, mivel az ő karaktere az, aki a film során a legnagyobb átalakuláson megy keresztül, a barátságos, megnyerő fiatalemberből előbb egy megtört és csalódott férfi, majd egy pszichopata junkie válik. (A másik legenda Yasuaki Kurata sajnos ezúttal is csak epizodikus szerepet kapott, mint kíméletlen jakuzafőnök.)
A film technikailag nem különösebben figyelemreméltó, a sztori viszont valójában csak a szokásos gyermekbetegségekkel küzd, vagyis itt-ott ráfért volna még némi utómunka, kicsit több fordulat bele, talán némi támpont sem ártott volna, hogy mennyi idő is telt el közben, valamint néhány karakter kaphatott volna valamivel több funkciót is (a várt romantika pl. nem bontakozott ki, így Jackie újdonsült barátnője ha nem is felesleges, de mindenesetre üresen hagyott karakter lett), de összességében azért kerek minden.
Nem szokásom a kritikára kiadott helyet fogyasztóvédelmi panaszkodásra használni (erre a célra más, egyébként kiváló blogok szolgálnak), de A dolgok állásának sajtóvetítése - ki tudja miért - borzalmas volt: minden tekercsváltásnál eltűnt a kép, vagy ha megjelent, nézhetetlenül homályos volt percekig. Majd úgy az ötödik tekercsnél be is fejeződött, úgyhogy át kellett menni egy másik terembe. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy jelezzem: a vetítésen történtek egyáltalán nem befolyásolnak akkor, amikor kijelentem, hogy az idei év legnagyobb csalódása számomra ez a film.
.jpg)
A rendszerváltás óta minden tévéelnök úgy hivatkozott a BBC-re mint a magyar közszolgálati média alfájára és omegájára. Hogy ennek ellenére mégsem történt nagyjából semmi említésre méltó - leszámítva talán a Mosoly utcai rendőrőrs kalandjait, és mélyen hallgatva Horváth Ádám életművéről - arról most nem érdemes beszélgetni. Mielőtt bárki elitizmussal vádolna, hozzáteszem, hogy Angliában sincs kolbászból a kerítés - ebben bárki megerősíthet, aki két napnál többet töltött el a szigetországban.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
