Stephen King: Csontkollekció
Európa Könyvkiadó, 2006.
A Csontkollekció se nem annyira jó, se nem annyira híres novelláskötet, mint King első hasonló gyűjteményes kocsikitámasztója, az Éjszakai műszak, de a nagy számok törvénye folytán - és ha valaki, Kinghez hasonlóan, szinte havonta tesz le egy eposzt az asztalra, az olyannal kapcsolatban csak a nagy számok kontextusában beszélhetünk - ebben a kötetben is akad emlékezetes írása.
Hogy mélyen bele se kelljen lapozni, a kötetet nyitó kisregény, a Köd például műfaji klasszikus. Nálunk a Galaktika hozta le először, folytatásokban. Hungáriában ismeretlen fogalom a szeriális formában leközölt regény, hacsak a megboldogult Rakéta magazin formátumát fel nem idézzük, és ez a formátum, ha izgalmas ponyváról van szó, szörnyen hatásos tud lenni - nem csoda, hogy a harmincas, negyvenes, ötvenes évek amerikai ponyvairodalma, ponyvamagazinjai mind ebből a publikációs mintából éltek. Emlékszem, milyen izgatottan vártam az újabb és újabb epizódokat a havonta megjelenő Galaktikában. Modernék, te meg te, nem kell hogy lerágják a körmüket, íme a Köd, a maga teljességében, a Csontkollekcióban.
Egyszerű történet, a fiatal King bámulatos ügyességével megírva. Titokzatos, gusztustalan-tejszerű köd sompolyog elő egy isten háta megetti katonai bázis kutatólaborjából, ahol csak sátán tudja milyen kísérleteket végeztek, és szép lassan beborítja a világot. Ez így epikusabban hangzik, mint ahogy King előadja, ugyanis van arra esze, hogy a sztori fókuszát embermagasságban tartsa. Az egészet egy családapa szemszögéből éljük végig, akinek a borzalom ellen meg kell védenie kisfiát, meg kell gyászolnia valószinűleg halott feleségét és nem utolsó sorban a saját bőrére is vigyáznia kell - több tucat szomszédjával egyetemben, akik szintén a kisvárosi bevásárlóközpontban barikádozzák el magukat a köd elől, abban ugyanis határozottan motoz valami...
King Lovecraftet modernizálja, levakarja róla az ósdi patinát, anélkül, hogy túlságosan sok mindent megmutatna (és ennek a lovecrafti-kinges fúziónak a leggyönyörűbb példája a regény számomra legfelejthetetlenebb jelenete, mikor a kocsiban ülve megpillantanak valamit, aminek méretét csak sejteni lehet...). Véres, kegyetlen és rendkívül izgalmas regény, a gazdaságos írástechnika iskolapéldája, benne néhány enyhén szólva sematikus karakterrel, de annyi baj legyen. Ponyvahorror ennél hatásosabb nem nagyon lehet.
További emlékezetes novellák a Csontkollekcióban: Az istenek szövegszerkesztője, amely először a Galaktika Fantasztikus Könyvek Világnagy strand című gyűjteményes King-kötetében jelent meg. Már-már kellemetlenül keserű írás, hiszen arról a félelmünkről szól, amely megvan minden szülőben: mi van akkor, ha a gyerekem (esetemben majdani gyerekem) egy totális rohadékká cseperedik, és mit tehetek ellene? Tehetek-e valamit egyáltalán? King természetesen természetfeletti kibúvót ad hősének, de a tüske bennmarad. Az átkozott lehetőség.
Az említett Világnagy strand az azonos című novellától kölcsönözte címét. Kellemetes scifi-horror ez, amelyben űrhajósok egy olyan bolygón landolnak, amelyik esetleg nem akarja később őket hazaeszteni... Ugyanebben a műfajban utazik a Jaunt is, az írás tulajdonképpen egy forradalmi teleportálási technológia feltalálásának története, nagyszerű, horrorista lezárással (sőt, ez King egyik legjobb befejezése.)
A majom már tiszta, klasszikus horror, back to the roots par excellence. Csont egyszerű, de nagyon hatásos rémtörténet egy elátkozott játékról és azokról a szerencsétlenekről, akik nem tudnak tőle megszabadulni. A Túlélő típus King egyik legextrémebb, legundorítóbb története (ergo imádom) amely arról szól, micsoda végletekig vagyunk képesek elmenni saját kis nyomorult életünk megóvása érdekében.
A kötetben majd kétszer ennyi novella található, de a fentebb felsoroltak a legsikerültebbek. Ahogy már említettem: a Csontkollekció nem kísért majd úgy álmainkban, mint az Éjszakai műszak a maga korai nyersességével, de ebben is vannak vérpettyezte, nyálkafonta drágakövek.
Maga a sztori még egy kiadós Bud Spencer-pofonnál is egyszerűbb. A főszereplője egy Fuad Ramses nevű fickó, aki egyfajta rendezvényszervezői szerepkörben, családi, és esküvői vacsorák megszervezésében tevékenykedik. Mindemellett amolyan hobbiként fiatal leányzókat áldoz fel egy Isthar nevezetű ősi babilóniai istennő számára. A film az ostoba cselekményének és Lewis rendezői munkásságának hála rendkívül lassú folyású, melyet a szűkös költségvetés finoman szólva korlátozott képességű színészgárdával volt képes felvértezni. A filmnek azonban nem is ebben rejlik az igazi ereje, sőt fontosságának mivolta sem. Lewis és Friedman fő életművé ugyanis nem szól másról, mint az igazi, explicit, zsigeri erőszakról. A forgatás alatt a stáb tagjai rendszeres látogatói voltak a helyi vegyesboltnak, ahol bárány agyvelőt, csontokat, szemgolyókat, nyelvet és egyéb dolgokat vásároltak. Gallon számra hordták a színpadi művért, melynek a vásznon való látványa képes volt kiváltani a megfelelő hatást a nézőből. Mindezek végeredményeképpen pedig olyan brutális vérengzések kerültek a film középpontjába, amelyeket a 60-as évek felcseperedő, függetlenfilmeken edződő korosztálya is csak tátott szájjal bámult, és amit maga Friedman neje csak egy szóval tudott jellemezni: „Hányadék!”.
Így hát fogták magukat és elutaztak a Floridai St. Cloudba, és nekiláttak a film munkálatainak. Megjelenésükkel nem kis izgalmat keltettek az apró városka közösségében, ugyanis mindenki részesévé akart válni a készülő produkciónak. Az alkotópáros pedig ki is használta a lakosság hozzáállását, és megannyi helyi illetőségű emberkét felhasználtak a film „tömegjeleneteihez”. A film középpontjában egy kisvároska áll, amely a Polgárháború alatt elpusztult, és melynek lakói 100 évvel később halottaikból visszatérvén szisztematikusan terrorizálják a jenki turistákat. Az egyik címszerepre ezúttal is Bill Kerwin-t választották, a Blood Feastben is szereplő Connie Masonnel megerősítve. Az ügyeletes playmate szerepét betöltő Mason színészi kvalitásai akkoriban már meglehetősen fejlődőképesnek bizonyultak. Legalábbis a Blood Feasthez képest, amikor még a szöveget sem volt képes megtanulni, és kis kártyákról olvasta fel.
A szűkösebb keret és az alacsonyabb vetítésszám arra késztette a párost, hogy kissé visszafogja magát és amennyire csak lehet, minimalizálja a költségvetést. Ez természetesen erősen nyomott hagyott a film erőszakszintjén is, amely már szinte szofisztikáltabb és visszafogottabb lett elődeinél. A filmet Florida állambeli Saratosa városában forgatták. A címszerep ezúttal nem a jól bevált Bill Kerwinnek jutott, hanem egy bizonyos Don Joseph nevezetű emberkének, akivel később komolyan meg is gyűlt a bajuk mindhármuknak. A színész ugyanis túlságosan bele kívánta magát vonni a filmek utómunkálataiba, és azok forgalmazási kérdéseibe, amit Lewis és Friedman az úriember stílusa miatt meglehetősen nehezményezett. A dolog aztán odáig fajult, hogy Joseph-et le is ültették egy időre, miután a Moonshine Mountains forgatása alatt szétverte Lewis szállodai szobáját. A film főszereplője egy Adam Sorg nevezetű, fogalmazzunk úgy, mérsékelten tehetséges festő, aki művészi karrierje kibontakoztatását egy Tidewater nevezetű kisvárosban folytatja. Miután a művészt egy helyi kritikus porig alázza, Adam teljesen új festészeti módszerben látja meg karrierjének jövőjét. Ugyanis úgy véli, igazi művészi festményt egyedül emberi vérrel lehet festeni. Az alapanyag megkaparintása érdekében Adam folyamatosan beszerző körútját járja, és mészárolja az útjába kerülő embereket. 
Severed #7
Ha már szóba került Scott Snyder: sokat (és nem alaptalanul) dicsért sorozatának, amivel két éve, szinte a semmiből tört be a nagyok közé, egyre inkább az a legnagyobb érdeme, ahogy a manapság túlprezentálttá vált vámpírhorrort (hogy hogyan és miért vált túlprezentálttá… inkább bele se megyek) beleszövi az utóbbi évszázad amerikai történelmébe, annak is ikonikus popkulturális elemeibe. Úgymint: vonatrablás a vadnyugaton, színésznőcskék feltörekvő kísérletei a némafilmkorszak Hollywoodjában, titkos második világháborús küldetés a frontvonalakon túl, és most, az ’50-es évek bőrdzsekis-napszemüveges lázadó ifjúságának halálos, éjszaki autóversenyei Haragban a világgal-módra. A főhős ezúttal egy vagány srác (új karakter), egy James Dean-utánzat, aki lelkesen vadássza az amerikai kisváros szőke lánykáit – főleg akkor, ha azok nevelőszülei vámpírok, akiknek a mellkasában megmárthat egy karót. De most persze Skinner Sweettel hozza össze a sors, és ő az átlagnál jóval keményebb dió. A képregény szokás szerint brutális és intenzív, Rafael Albuquerque képei szokás szerint dinamikusak, horrorisztikusak, és az egészről, úgy ahogy van, üvölt a nagy, amerikai életérzés. Snyder baromi jól mond vérbe mártott meséket arról az országról – nem véletlenül az a címe a sorozatnak, ami. 
Szóval, Bendis végül elfáradt. Nem mondom, én egészen a Káosz (Avengers Disassembled) óta, vagyis nagyon hosszú ideig élveztem szinte mindent, amit a Bosszú Angyalai címen csinált (na jó, a Mighty Avengers a Secret Invasion tie-ineket leszámítva elég harmatos volt), de most már jó egy éve tartósan az elfogadható szint alatt van mind az Avengers, mind a New Avengers. Konkrétan Matt Fraction tavalyi event-köpedelme, a Fear Itself óta vannak komoly bajok a sorozatokkal. A sztori jelenleg (mindkettőben) a szabadlábon csámpázó, és egy újabb saját Bosszú Angyalai csapatot összetrombitáló Norman Osborn ármánykodásai körül forog. Unom. Osbornnal elég sok kört lefutottak már, volt Thunderbolts vezér, volt ő az új Nick Fury, lényegében uralta a Marvel szuperhőstársadalmát jó egy évig, aztán elkenték a száját, és börtönbe zsuppolták. Eleve hagyni kellett volna, hogy ott rohadjon pár évig, mielőtt újra előveszik, de ha jó lenne a sztori, ez a kapkodás még nem zavarna. Az inkább zavar, hogy Bendis ugyanazokat az ötleteket veszi elő, amiket korábban: Osborn megint ügyes PR-húzásokkal akar „hatalomra” jutni, megint az igazi Bosszú Angyalai tagokat akarja ellehetetleníteni, megint maga elé vesz egy rakás bűnözőt, hogy „hősöket” faragjon belőlük a világ szemében etc. etc. És a kormány megint neki ad igazat. Annak ellenére, hogy még nincs öt perce, hogy hűvösre vágták a seggét, annak ellenére, hogy kamerák előtt, egyenes adásban lepleződött le, mint közveszélyes elmeháborodott. Pongyolán megírt, mesterkélt, mindenféle hitelességet nélkülöző konfliktusokra felfűzött, baromi fáradt dramaturgiájú unalmas fontoskodás az egész, ráadásul mind Deodato (New Avengers), mind Guedes (Avengers) rajzai rondák és félelmetesen dinamikátlanok. Bendis idén távozik az Avengerstől (ezek után azt mondom: ideje), és saját szavai szerint valami nagy bummal lép le, amit elvileg jelenleg vezet fel – na, ez a mostani sztorikon egyelőre nem látszik. 
A B.P.R.D.-t hosszú évekig Guy Davis rajzolta, és hogy is fogalmazzak csak finoman, kurvanehéz dolga van annak, aki az ő nyomdokaiba akar lépni. Az előző sztoriban (Moscow) Tyler Cooke-nak ez csak félig-meddig sikerült, most viszont itt van James Harren, aki a legutóbbi Abe Sapien minivel (The Devil Does Not Jest) már bizonyította rátermettségét. Remélem, őt tartósan a címnél fogják mert a rajzai egyszerűen szenzációsak. Megvan bennük ugyanaz a nyersesség és dinamizmus, ami elődei munkájában (ez már a fantasztikusan sikerült, nyitó rémálom jelenetben is nyilvánvaló), de olykor még náluk is hatásosabban festi az érzelmeket a szereplői arcára. És persze ott van Dave Stewart, aki végig visszafogott, hideg színekkel dolgozik, hogy az utolsó oldalakra egy kényelmetlenül vérvörös, embereket széttépő szörnyeteggel pumpálja fel az olvasó adrenalinszintjét. A sztori ezúttal Johann Krausra összpontosít, aki a Moscow-ban új tárolóruhát kapott, és most korábbi mesterséges testének elpusztítója, Daimio kapitány után indul. Egy (majdnem) másik szálon egy B.P.R.D. különítmény fut össze a fent említett rémmel, vidám bélzuhatagot eredményezve. Mignola és Arcudi írói kvalitása itt főleg abban mutatkozik meg, hogy érdekeltté tesz minket egy csapatnyi ágyútöltelék vezetőjének sorsában. Giarocco ügynöknőnek alig pár oldal jut, mielőtt egy szál gránáttal, félholtan kell szembeszállnia a szörnnyel, mi mégis szorítjuk a karfát miatta. Persze a szerzők ehhez előhúzták a kalapból a „kismama-kártyát”, de még egy ilyen klisés eszközt is olyan szépen, finoman használnak, hogy öröm nézni. Mit mondhatnék még? A szokásosan magas Hellboy/B.P.R.D. színvonal. 
Megint véget ért egy nagyszerű sorozat (és ha arra gondolok, hogy Aaron másik remekműve, a Scalped is hamarosan befejeződik, sírni tudnék) – és nem is akárhogy. Frank Castle, a Megtorló, halott. És ez itt, kérem, a MAX univerzum, itt nincsenek feltámadások, szerkesztők seggéből előhúzott klónok, ikertestvérek, skrull imposztorok és hasonló agyrémek, nem: szóval, amikor azt mondom, hogy Frank Castle halott, akkor az tényleg azt jelenti, hogy halott. Kinyírta a Vezért, Elektrát, Célpontot, a fél New York-i alvilágot, aztán véresen, szitává lyuggatva összeesett rég elhunyt családja egykori házának portáján. A sorozat utolsó számában Nick Fury takarít utána. Mindez olyasvalami, amit már Garth Ennisnek meg kellett volna lépnie zseniális szériájának végén – de nem tette (eddig úgy voltam vele: sajnos; mostantól úgy vagyok vele: szerencsére). Várni kellett pár évet, hogy Ennis után méltó utódot kapjon a karakter, és ha Aaron nem az, hát akkor maga az Úristen sem lenne. Az ő kezei alatt a Punisher ugyanolyan kegyetlen, véres, kompromisszummentes, groteszk, ugyanolyan gyilkos, fekete humorú volt, mint Ennisnél, és abszurd, rajzfilmszerű erőszakból épp olyan meggyőzően tudott elegáns tragédiába fordulni – viszont Aaron még nála is jobban integrálta a cselekménybe Frank múltját, személyes démonait és örök gyötrődését, amiből sosem tudott, de soha nem is akart továbblépni. A 22. rész már „csak” egy minden rezdülésében stílusos, a Punisherhez méltón száraz, szenvtelen epilógus, gyászirat – na, jó, az utolsó oldalakon kicsit meghatódik Aaron, de elnézzük neki. Steve Dillon pedig… talán mondtam már, ha nem akkor hülye voltam: arra született, hogy Megtorlót rajzoljon. 
És ha már a PunisherMAXot elsirattuk, kezdjünk bele Aaron másik zseniális szériájának hattyúdalába is. Ugyan ennek a sorozatnak már kijött az 56. száma (ami az utolsó sztori első része), de az 55.-ről érdemes külön megemlékezni. Ez a Knockle Up című történet befejezése, és a végére olyan helyzet áll benne elő, amiből nyilvánvaló, hogy más már nem is lehet hátra, csak a nagy finálé. Aaron nem szarakodik, rögtön az első oldalon a lovak közé csap, Shunka és Bad Horse régóta halogatott összecsapása stílszerűen kezdőik: előbbi szabályosan kihívja utóbbit, az utcán üvöltözve, mint egy westernben. Pisztollyal, késsel, ököllel esnek egymásnak, és a kegyetlen harcot, amiről már a kezdete előtt nyilvánvaló, hogy egy hulla és egy félholt marad majd utána, maga Red Crow szakítja félbe. A munka java itt már R.M. Gueráé, aki a várakozásoknak megfelelően véres, brutális és intenzív élethalálharcot prezentál, a szokásos durva vonásokkal, és pokoli vöröses-feketés színvilággal (by Giulia Brusco). Mire eljön a cliffhanger ideje, már nagyjából számítunk rá, de a gyönyörű kivitelezésnek köszönhetően (istenem, az a kétoldalas spread, és Bad Horse rég várt nagy pillanata, azzal a néhány szóval, aminek kiejtése a korábbi szájsérülése miatt már szinte eposzi) így is lélegzetelállító. Jöhet a finis, az utolsó Scalped sztori. Egyik szemem sír (mindjárt vége), a másik nevet (nemsokára a polcomon lesz az EGÉSZ). 
Olórin és San... akarjuk mondani Rusznyák Csaba és Nagy Krisztián ajánlásával.
Animal Man
Baltimore: The Curse Bells
Habibi
Uncanny X-Force
Frankeinstein Agent of S.H.A.D.E.
Locke and Key 
Witch Doctor
Wonder Woman
Ultimate Comics: Spider-Man
A legsötétebb óra
Egyvalami elvitathatatlan a Mission Impossible franchise-tól. Összes hollywoodi társával ellentétben minden egyes része egészen más stílusú, mint a többi, és ez már önmagában dicséretes. Más kérdés, hogy ettől még a filmek olyanok, amilyenek, és De Palma első felvonásának nívóját sem John Woo, sem J.J. Abrahms, sem pedig az animációs filmek királya, Brad Bird nem tudta még megközelíteni sem. Bird javára legyen írva: nem rajta múlt. Rendezése lendületes és ötletes, kihozta a reménytelenül érdektelen forgatókönyvből, amit lehetett. Hogy a sztori együgyű, az egy dolog, a baj az, hogy a tétet az ügyesen megkomponált akciós-kémes jelenetek (rosszfiúk átverése párhuzamosan bonyolított általálkával, üldözés homokviharban) ellenére sem érezni soha, egyetlen pillanatig sem. Thriller feszültség nélkül. Szerencsére Cruise magához képest érett, ripacskodástól mentes alakítást hoz, Renner és Pegg is jól elvannak a mellékszerepekben, a korábbi etapoknál sokkal könnyedebb hangvétel pedig mindezzel együtt egész szépen elviszi a hátán a bukdácsoló produkciót. 
Guy Ritchie 2009-es Sherlock Holmes adaptációja, ha nem is rossz, de teljességgel érdektelen volt, viszont sikeres is, úgyhogy menetrendszerűen érkezett idén év elején az Árnyjáték, amiben a címszereplő már nemezisével, Moriarty professzorral mérkőzhetett meg. Az egyetlen, ami az első részben igazán jól működött (Holmes-Watson dinamika), itt csak mérsékelten frappáns, sőt, néha egészen kínos jelenetsorokká devalválódik, viszont cserébe a film akciói és poénjai sokkal hatásosabbak, mint az előd esetében. A lendület viszi a pofonegyszerű sztorit, mindig történik valami, üresjárat nincs, bár Ritchie fárasztó rendezői megoldásai többször is altatnák a nézőt, szegény Jared Harrisnek pedig nincs alkalma, hogy igazán kibontakozzon, mint Moriarty. Ja, és a címből nyugodtan elhagyhatjuk az első két szót. Ez már csak nevében Holmes, valójában egy viktoriánus James Bond, ami detektívmunkát nyomokban sem nagyon tartalmaz. Aki ezt képes lenyelni, annak az Árnyjáték egyszer működhet, mint szórakoztató kis hülyeség. 
Műfaj: krimi. Rendező: Michael Mann lánya. Kinek ne lennének prekoncepciói? De sajnos mindegy, hogy állunk hozzá, pozitívan, negatívan vagy semlegesen, a Texas gyilkos földjén mindenhonnan nézve egy jókora kudarc, egy teljesítetlen ígéret. A sorozatgyilkost kergető texasi és New York-i kopó története sötét és borongós ugyan, de az atmoszférát megölik a lapos rendezői megoldások, az érdektelenségbe fulladó nyomozás és az érzelmi tölteléket szolgáltatni hívatott, döcögős mellékszálak. Jeffrey Dean Morgan és Sam Worthington hellyel-közzel hitelesek, annak ellenére is, hogy karaktereik reménytelenül egydimenziósak maradnak; színészileg a pálmát Jessica Chastain viszi, aki valahogy képes kihozni a szerepéből sokkal többet, mint ami benne van, de csodát ő sem tud tenni. A filmnek ráadásul nincs semmi tempója, ami markáns vonása lehetne, az pedig eltűnik a nagy rendezői igyekezetben, amihez nem társul említésre méltó tehetség. Pedig volt benne potenciál – jobban jártunk volna, ha a projekt marad Danny Boyle-nál az eredeti terveknek megfelelően. 
Ha azt mondod, badass filmzene, azt mondom, A 13-as rendőrőrs ostroma Carpentertől. Pedig kicsit sem vagyok oda a minimalista score-ok (egykori) királyáért – mivel ezt az oldalt jóravaló és lelkes geekek olvassák, nem ragadtatom magam olyasféle kijelentésekre, hogy pl. a Halloween unalmas, a Menekülés New York-ból meg érdektelen (hoppá), maradjunk annyiban, hogy az ő esetében a kevesebb néha tényleg… kevesebb. De pont nem itt. Carpenter egész zenei munkássága az egyszerűség és a hatásosság köré épül, elektronikus művei finoman szólva nem komplikáltak, témái mindössze néhány hangjegyen és egy szimpla ütemen alapulnak. Ezt sokszor kényszer szülte: élőhalottak és cowboyok nélküli zombiwesternjét, A 13-as rendőrőrs ostromát rongyos 100 000 dollárból forgatták, a zenére három napja, és néhány lyukas centje volt a rendezőnek. 
The Walking Dead #91
Brubaker és Phillips rendületlenül írják-rajzolják a kortárs bűnügyi comic egyik legizgalmasabb sorozatát – a Criminal legújabb sztorijának negyedik, befejező része nemrég látott napvilágot, és nagy örömmel konstatáltam, hogy kissé más, mint az eddigiek. Nem mintha az eddigiekkel bármi baj lett volna, sőt. De megnyugtató, hogy az író ki tud szakadni történeteivel az alvilág sötét bugyraiból, anélkül, hogy a lényeget szem elől tévesztené – eddig mindig gyilkosok, bűnözők, rablók voltak a Criminal főszereplői, de a The Last of the Innocentben egy egyszerű, vidéki kisvárosból származó, gazdag családba beházasodott, fiatal férfi áll az események középpontjában. Riley élete nem fenékig tejfel: felesége iránti nagy szerelme rég elpárolgott (és vice versa), apósa egy seggfej, aki megveti, úszik az adósságokban, és amikor egy családi ügy miatt visszatér szülővárosába, rájön, hogy ott mennyivel boldogabb lehetett volna. De úgy érzi, még nem késő. Csak meg kell ölnie a feleségét. Brubaker ugyanolyan érzékletesen, hitelesen és atmoszférikusan festi meg a házasságon belüli bűnöket, mint azokat, amiket koszos sikátorokban követnek el. Az elmaradhatatlan narráció elviszi az olvasót Riley egyszerű, természetes világába, amit hirtelen gyilkos gondolatok fertőznek meg – a feleség a tervek szerint elpatkol, és úgy tűnik, Riley megússza, de aztán az após szagot fog, és felbérel egy állhatatos magándetektívet. A The Last of the Innocent innentől fogva meglepő módon (a zsánerhez és a Criminal sorozathoz képest is) eltér a hasonló témájú noirok hagyományos forgatókönyvétől, és egészen máshogy, egészen másra fut ki, mint várnád, ebből következően pedig más lesz a történet veleje, üzenete is: a maga noiros romlottságában kifejezetten pozitív (gondolj mondjuk a Match Pointra). És úgy tűnik, Brubaker és Phillips nem utoljára okoztak meglepetést: következő projektjük a Fatale címet viseli, és (idézem) egy „eposzi noir/horror sztori lesz, ami az 1930-as évektől napjainkig fut” legalább 12 részen át. Januárig kell kibírni nélküle. 
Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy Bill Willingham nagyjából addig tervezte írni a sorozatot, amíg mesehősei le nem győzték a gonosz Ellenséget és Birodalmát. Addig a pontig (kb. a 80. részig) minden gyönyörűen kimunkált, következetes, kompakt és tökéletes. Egy csodálatosan elmesélt modern eposz, ami kreatívan keveri a klasszikus mesék és a mai fantsyk elemeit, némi kellemesen önreflektív, posztmodern beütéssel. Aztán jött a Mr. Dark sztori, a nagy háború egyfajta utóhatásaként, és még az is maradéktalanul méltó volt a Fables híréhez. Azóta viszont Willingham mintha a régen felmerült és elvetett tartalék ötleteit használná fel, és nem igazán tudná, hogy merre, hogyan, és meddig menjen. A sztori több, talán túlságosan is sok szálon fut, meglehetős lassúsággal: hőseink keresik az Északi Szél utódját, Bigby és Hófehérke gyerekei a kegyért versengenek, Bufkin és társai a saját kis forradalmukat készítik elő, a másik három nagy Szél entitás terveket sző, és intrikál, Spratt nővér pedig változatlanul készül valamire, de még mindig nem tudjuk, miért kellene őt komoly fenyegetésként látnunk. Sok a duma, kevés a cselekmény, és több szál is kezdi elveszíteni a vonzerejét (így a bufkinos és a sprattos is). A több párhuzamosan futó sztori hátránya, hogy egy rész alatt egyik sem halad előre érdemben, és hogy nincs olyan karakter, akire több figyelem irányulna, mint társaira, azaz nincs érzelmi fogódzkodó az olvasó számára. Persze Willingham az Willingham, úgyhogy nem tudok nem mosolyogni, ahogy az eredetileg ártalmatlan gyerekrivalizálásos utódkeresés lassan halálos veszélybe fordul – de remélem, hogy lassan kifut a sztori valami komolyabb, súlyosabb, szórakoztatóbb eseményre, mert az nem volna jó, ha sokéves kiválóság után a Fables lassan belesüppedne a nagy átlagba. Most ugyanis oda tart. 
Fucking hell, hogy ez mekkora szar volt! Ezek az éves, nyári mainstream képregényes eventek amúgyis hajlamosak rá, hogy felfújt lufikként kipukkadjanak, de ennyire üressel, érdektelennel és unalmassal még nem találkoztam, és a fináléval Matt Fraction ráadásul annyira alámegy minden addigi mélypontnak, hogy az csak akkor bocsátható meg, ha azóta is szöges korbáccsal csapkodja a lába közét. Vagy még akkor sem. Tehát finálé: a Bosszú Angyalai kétségbeesetten harcolnak Sin és istene, a Serpent megállíthatatlan, világpusztító seregével, miközben Odin az egész Földet hamuvá akarja perzselni, hogy így előzze meg a Serpent hadjáratának kiterjedését Asgardra. Csak néhány apróság: Amerika Kapitány két géppityuval állja a sarat egy egész hadsereg ellen, aminek néhány tagjára még Thor pörölye is csak akkora hatással van, mint egy műanyag hátvakaró, majd pedig harcba szólítja Broxton normál, civil polgárait, akik… mit is csináljanak rakétákkal felszerelt mechák és félistenek ellen? Nézzenek rájuk ferdén? A sztorinak ez az „emberi” aspektusa (a broxtoniak szála) üres szólamokkal, semmiből jövő „karakterfejlődésekkel” és „mi amerikaiak vagyunk, és nem félünk, és összetartunk” giccsömlennyel egészíti ki a sok-sok üvöltő fejjel teli csatákat, amiknek még itt, a végkifejletben sem érezni a tétjét. Nem elég ugyanis kétoldalanként beleadni egy random szuperhős szájába, hogy kurvanagy szarban van a világ, hogy semmi esélyük a túlélésre, hogy most aztán tényleg befellegzett a Földnek és az emberiségnek, ezt alá kéne támasztani: tempóval, érzelmekkel, feszültséggel, monumentalitással, karakterekkel. ÍRÁSSAL, bazdmeg. Ez a képregény nincs megírva. Ez Immonen látványos képeinek egy adott „vezérelv” szerint (Csimm! Bumm! Áááá! Meghaltok! Bumm!) elrendezett panoptikuma. Szégyellje magát Fraction. Szégyellje magát a Marvel. Szégyellje magát, aki végigolvasta, és nem szégyelli magát. Én szégyellem magam mindenki helyett.
Ha Azzarello és Risso neve feltűnik egy képregényen, egyből felfigyel az ember, és amint lehet, már olvas is. Naná, ők álltak a 100 Bullets mögött, és mellesleg a DC idei eventje, a Flashpoint is nekik köszönheti az egyetlen érdekes, épkézláb sztoriját (Batman: Knight of Vengeance). Új, kilenc részes minisorozatuk egészen más jellegű, mint ezek: a Spaceman a jövőben játszódik, és egy genetikailag módosított, Orson nevű, jó nagy darab, viszont nem túl eszes egykori űrhajósról szól, aki belekeveredik egy híres nő elrablásába. Ennél sokkal többet akkor sem fogsz tudni a sztoriról, ha elolvasod a képregényt. Az első szám csupa felvezetés, alapozás, és még csak nem is annyira a történet, mint inkább a hangulat, a disztopikus társadalom, a jövőkép szempontjából. Annak viszont szinte tökéletes: akárcsak a 100 Bullets estében, az atmoszféra késsel vágható, a miliő bemutatása szenzációsan életszerű, az aprólékosan kidolgozott, rengeteg információt tartalmazó képektől a direkt erre a célja kitalált, sajátos szlengig (ami kezdetben ugyan irritáló, de hamar hozzászoksz). És persze jó bevezető részként, a Spaceman kínál egy nagy csomó kérdést és lehetőséget a jövőre nézve. Ki valójában a címszereplő? Hogyan és miért módosították a génállományát? Mi ez az emberrablási mizéria? Mi a kapcsolat a múltbeli Mars misszió és a jelenlegi események között (egyébként nagyszerű, ahogy Azzarello a két idősík között ugrál)? Megtörtént egyáltalán az az utazás a Marsra? (Vagy a mostani események nem történnek meg?) Öööö… miről is szól ez az egész? Rég olvastam valamit, aminek lényegéről ennyire kevés derül ki az első szám alapján, de Azzarello és Risso értenek ahhoz, hogy berántsanak egy általuk teremtett világba, és felcsigázzanak. A második szám jövő héten érkezik, talán abból többet tudunk meg. 
A 2009-es Star Trek áttörő kritikai és közönségsikere után csak idő kérdése volt, hogy a franchise újult erővel térjen vissza a köztudatba a szórakoztató média más területein is. Sokan egy új tévésorozatban reménykedtek, de egyelőre be kell érniük az IDW új ongoing képregényével (nameg a jövőre érkező számítógépes játékkal), ami természetesen a mozifilm eseményei után játszódik. Viszont azzal is be kellene érniük, hogy az első két szám egy az egyben egy klasszikus Star Trek sztori feldolgozása. A Where No Man Has Gone Before-ról van szó, ami a sorozat harmadikként vetített epizódja, egyébként pedig a második pilotja volt (bonyolult), még anno 1966-ban. Mike Johnson egyszerűen annyit csinált, hogy fogta a régi forgatókönyvet, átültette képregényre, és megkérte a rajzolót, hogy Shatner és társai helyett Pine és társai arcát használja a karakterekhez. Oké, egy-két ponton igazított az új mozifilm status quo-jához, de egyébként minden maradt olyan, amilyen volt. Ezt két oldalról lehet nézni: egyrészt jó dolog, hogy ezzel a klasszikus sztorival megismerkedhetnek olyanok is, akik a tavalyelőtti film miatt kapnak rá erre a képregényre, de az eredeti epizódokat nem nézik meg, másrészt határozottan rossz, hogy itt van egy új univerzumunk, kötöttségek nélkül, korlátlan lehetőségekkel, és minden, amit az alkotók kezdeni tudnak ezzel, az a régi történetek felmelegítése. Ráadásul a No Man Has Gone Before ugyan érdekes és izgalmas volt akkor, de azóta eltelt 45 év, és már ezer másik ilyen sztorit láthattunk. Egyébként az átültetés jól sikerült, az írói és a rajzolói munkára sem lehet panasz (sőt, Stephen Molnar néha egészen hatásos képekkel áll elő), csak maga a koncepció hibádzik. 
A mainstream szuperhősképregények közül kétségkívül ezt vártam a legjobban idén: Jason Aaron a kortárs amerikai comic egyik legügyesebb és legtökösebb írója, az X-Men pedig mindig is a kedvencem volt a pizsamás világmentők közül. A kettő párosítása mégsem sült el olyan jól, mint reméltem volna, pedig ez ráadásul egy komoly mérföldkő a mutánsok történetében. A sztori lényege, hogy egy új fenyegetés hatására kiéleződnek az ellentétek Küklopsz és Rozsomák közt, és ez a kettejük közti szakításhoz vezet – viszályuk pedig szétszakítja az X-eket is. A két emblematikus figurát nem olyan nehéz egymásnak ereszteni, mert dacára annak, hogy az utóbbi években harcostársként és barátként is közelebb kerültek egymáshoz, nyilván egészen másképp látják a világot. Konfliktusukat azonban Aaron leegyszerűsíti, összetett kapcsolatrendszerük egyetlen, egy adott válsághelyzet alatt felforró aspektusát használva csupán – és innen kiindulva máris egymás életére törnek. Ezt az elvi és fizikai síkon is megvalósuló összecsapást ennél jóval aprólékosabban és drámaibban kellett volna felvezetni, különösen, hogy Rozsomák ezt megelőzően nem igazán lépett fel Küklopsz egyre „diktatórikusabb” és egyre piszkosabb, kétségbeesettebb, egyre megkérdőjelezhető eszközökhöz nyúló vezetési attitűdje ellen. Viselkedésük gyerekes: mint tesztoszteronnal túlfűtött kocsmában hőzöngő tinik, úgy esnek egymásnak, természetesen felemlegetve régi, közös szerelmüket is, mint újabb sérelmet, és még akkor sem hagyva abba a küzdelmet, amikor már készül őket darabokra robbantani az a fenyegetés, ami miatt az egész szituáció kialakult. Pedig jó a képregény ritmusa, jó a harc koreográfiája, és jó maga a koncepció is – csak a kivitelezése hibádzik, a drámai, emocionális oldal kellő aláhúzása. Mellesleg: az, hogy az új végveszély mögött 12 éves (!) gazdag, arrogáns, öltönyökben feszítő kölykök állnak, nem segít…
Egy gyilkossági nyomozó rájön, hogy ő egy „Grimm”, egy régi vadászklán leszármazottja, aminek az a dolga, hogy megóvja az emberiséget a természetfeletti erőktől – ahol a természetfeletti erőket a Grimm mesék valóban létező, és köztünk élő karakterei jelentik. Úgy hangzik, valaki az NBC-nél megirigyelte a Fables sikerét (közben az ABC, ami pár éve ténylegesen tévébe akarta vinni Bill Wilingham képregényét, elindította a maga „tündérmesekarakterek a való világban” sorozatát, Once Upon a Time címen, ezzel egyidőben), de a comic írójának szárnyaló fantáziájához méltó stábot már nem sikerült összekaparnia. Az első három rész után úgy tűnik, a mesekoncepció csak egy mézesmadzag, amivel lépre akarják csalni a nézőket, hogy az idejüket egy olyan sorozatra pazarolják, ami a legfelső, vékony fantasyréteg alatt csak egy újabb konvencionális nyomozós krimi a sok közül. Fogalmazzunk így: ha a Fablesből kivesszük a fantasyt, nem marad semmi, mert az a lényege. Ha a Grimmből kivesszük, van egy nyomozó főhősünk, aki gyilkosságokra derít fényt. A sztorik laposak, a rendezés (itt-ott egy-két ügyes, mesés hangulatú megvilágítástól eltekintve) átlagos, a főszerelő színtelen, a hol komikus, hol meg horrorisztikus felhangnak (Ordas Farkasként) behozott Silas Weir Mitchell pedig láthatóan nem találja a helyét. 
Suspension of disbelief, azaz a kukacoskodás mellőzése a legfontosabb "tulajdonság", ami a mai high concept amerikai sorozatok nézése közben leginkább elvárt. A legjobbak esetében azonban ez nem is megy olyan nehezen. Itt van mindenekelőtt a Homeland, amely a kritikusok és a közönség kedvence az újoncok közül - tegyük gyorsan hozzá, egész véletlenül tökéletesen megérdemelten. Az alaphelyzetet a Hatufim című izraeli sorozatból vették kölcsön a készítők, hogy aztán a saját szájízük szerint alakítva megcsinálják ezt a kémeskatonásakciópszichothriller jóságot. Nicholas Brody amerikai tengerészgyalogost már mindenki halottnak hiszi, amikor 8 év hadifogság után előkerül. Egy egész nemzet ünnepli a hőst, kivéve Carrie Mathisont, a CIA ügynökét, aki azt az infót kapta, hogy egy amerikai hadifogoly átállt a rettegett terroristavezér, Abu Nazir oldalára. Ennyit lehet elárulni a Homeland-ről, anélkül hogy sérülne a sorozat ereje. A készítők remek arányérzékkel szövik a cselekményt, a történet - szembeköpve a korkövetelményeket - aprólékosan és türelmesen építkezik, ugyanakkor okosan és jól időzítve húznak elő egy-egy újabb csavart a zsákjukból, hogy végig magas szinten tartsák a feszültséget és a néző figyelmét. Nagy segítségükre van ebben a kitűnő színészi gárda: Damien Lewis Brody-ja karizmatikus és ellentmondásos, Mandy Patinkin elegánsan és árnyaltan hozza a bölcs mentor sokszor látott figuráját, de a sztár egyértelműen Claire Danes, aki élete legnagyobb alakítását nyújtja a végletes, érzékeny és ösztönös Carrie szerepében. Kétségtelenül az évad legjobb "gólyája". 
A Jonathan Nolan és J.J. Abrams bábáskodása alatt született krimibe a CBS akkora bizalmat plántált, hogy a kedvéért elmozdították a CSI-t a csütörtök esti pozíciójából, amit az jó tíz éven át elfoglalt. A pilot nézettsége (13,2 millió) őket igazolja, de hogy hosszútávon mit tud nyújtani a langyos kritikai fogadtatásban részesült sorozat, az még kétséges, mindesetre az első évadot a csatorna már berendelte. A sztori egy hatalmas, komplex megfigyelőrendszer körül bonyolódik, amit a kormány terrorcselekmények megelőzésére használ – de az begyűjt „normál” bűnözéssel kapcsolatos adatokat is, amiket aztán irrelevánsnak bélyegez, és töröl. Tervezője, Mr. Finch azonban minden nap lementi magának ezeket az adatokat, és egy volt zöldsapkás segítségével megpróbálja megakadályozni az előre jelzett gyilkosságokat. A koncepció tökéletes táptalaja egy paranoiathrillernek, ahogy a nyomozás jellege (utólagos büntetés helyett megelőzés) is ígéretes. Az első részek alapján mégis egy 12 egy tucat krimisorozat lett belőle, ami képtelen kihasználni azokat a jellegzetességeit, amik a szürke átlagtól megkülönböztethetnék. Mintha a koncepciót csak ráhúzták volna néhány, a csatornánál porosodó sablonforgatókönyvre, ami az egészet egy gimmické redukálja (ld. még: Grimm). Stílus nincs, a rendezés unalmas, az egyes részeken átívelő szálak nagyon lassan bomlanak ki, Jim Caviezel kissé álmatagon ténfereg, Michael Emerson meg már a Lostban is kurva unalmas volt, mint a háttérből manipuláló, titkokkal teli emberke. Az egészről üvölt a középszerűség. 
Steven Spielberg idén már befürdött egy sci-fi sorozattal (Falling Skies), és úgy tűnik, ezzel a másikkal sem jár jobban. A sztori szerint a Föld a jövőben lakhatatlanná válik, az egyetlen lehetőség a túlélésre az, hogy néhány ezer embert átküldenek egy portálon a múltba, 85 millió évvel ezelőttre (pontosabban egy párhuzamos világba), hogy ott kezdjenek új életet, és új civilizációt. Éhes őslényekkel körülvéve. A középpontban a Shannon család áll, aminek feje az egyik gyerekkel együtt potyautasként érkezik, és a telep (Terra Nova) rendőre lesz. Ami első pillantásra kiveri a biztosítékot, az a katasztrofális CGI (az animált dinók mintha csak kezdetleges, primitív tesztek lettek volna az 1993-as (!) Jurassic Parkhoz), de nagyobb baj, hogy az íróknak fingjuk sincs, mit akarnak valójában. High concept sci-fit? Prehisztorikus szappanoperát? Régivágású kalandfilmet? Minden részben elcsöppen egy-két infó valami lappangó titokról (a Terra Nova parancsnokával, vagy a telepen kívül élő, fegyveres renegátokkal kapcsolatban), mindig egy kicsit mélyebbre merülünk Shannonék tinilányának bimbódzó szerelmi életében, míg maguk az egyes epizódok erősen váltakozó színvonalúak és stílusúak. Itt egy szörnyfilm (egy eddig ismeretlen faj fenyegeti az egész telepet), ott egy echte Star Trek feeling (egy vírus miatt megszakad a kapcsolat egy kis csapat tudóssal), amott egy tipikus krimi (meggyilkolják Terra Nova egyik lakosát), de soha semmi igazán izgalmas és érdekes. 20 évvel ezelőtt jó lett volna a Családi mozidélután a Disney-vel egyik sorozatának, de most, főműsoridőben? Ugyan már...
Amikor először hallottam ennek a filmnek a készítéséről, úgy voltam vele, hogy valószínűleg vagy nagyon jó lesz, vagy nagyon rossz (az esélyek úgy kb. 10-90 arányban oszlottak meg). Nem lett igazam: a ’82-es Carpenter-klasszikus prequelnek álcázott remake-e tömény középszer, az a fajta, ami után egy „na és aztán” vállrándítással jövök ki a moziból. Most mondjam, hogy jobb lett volna, ha inkább nagyon szar? Akkor legalább emlékeznék rá még jövő ilyenkor is. 
Nem meglepő módon, A dolog teljes egészében Carpenter klasszikusának megoldásait hasznosítja újra. Hivatalosan ugyan prequel, és kezdve a főszereplőjével, aki kizárólag azért nő, hogy senki ne akarja Kurt Russellhez hasonlítani (szegény Mary Elisabeth Winsteadnek annyi szerepet sem írtak, amennyit a ’82-es legutolsó mellékszereplőjének, pedig már Carpenter művét sem a hejdenagyon rétegzett karakterei miatt szerettük), a helikopteres-kutyaüldözős epilógusáig, amit a kapcsolódási pont kedvéért ad hoc módon ragasztanak a finálé után, mindent meg is tesz, hogy annak tűnjön. De valójában a legegyszerűbb, legszégyentelenebb remake, ami konkrét jeleneteket és cselekményelemeket nyúl le az „eredetiből” (még egy nem túl meggyőző Russell-utánzatot is kapunk Joel Edgerton személyében) – persze anélkül, hogy bármit hozzátenne.
Maga a címszereplő vagy nagyon jól néz ki, vagy (köszönhetően a helyenként igen gyenge CGI-nak) nagyon rosszul, viszont még előbbi esetben sem képes az alaktalan-formátlan, gusztustalan iszonyatmasszát arra a gyomorgörcsszintre emelni, amin a ’82-es film horrorjelenetei a mai napig vannak (az abban látott, kétarcú rém jár ehhez a legközelebb, amit viszont túl sokáig mutogatnak, és túl triviális körülmények közt). És persze a 
A The Womant rettenetes élmény végignézni. Bőven túlvan az emberek úgy 99%-ának a komfortzónáján, a maradék 1%-ot meg mielőbb el kell zárni. De nem azért nyomasztó és brutális, mert van benne ujjleharapástól kettévágáson és mellbimbólenyesésen át szívkitépésig minden, ezek a hatáskeltő eszközök csak illusztrálják mindazt a lelki poklot, amiben a film a nézőt kínozza. Mert nehogy bárki azt higgye, hogy ez valami olcsó torture porn a Fűrész-féle konzumbaromságok sorában – a The Woman (noha van egy rape & revenge vetülete is, de ez teljesen mellékes) nagyjából azon a csapáson halad, amin Simon Rumley Red, White & Blue-ja, csak még tovább megy rajta. Nem pusztán az emberek közti normál kommunikáció, hanem az egész istenverte civilizáció szenved ki benne. Vérmocskosan. 
Ordas sablon, de elnézve az utóbbi évek felhozatalát a műfajban, sajnos mégis egyre többet kell ismételgetni: az igazi horror az, ami belülről jön. Az emberből. Azt pedig nehéz a szó hagyományos értelmében véve élvezni – de ki mondta, hogy baj, ha a művészet ennél messzebbre mutat? A The Womanben a családfő elvileg azért viszi haza az erdőben talált kannibál vadnőt, hogy felesége és gyerekei segítségével civilizálja, de persze, hogy a kísérlet visszafelé sül el. A pincében láncra vert fogoly olyan lesz, mint egy élő igazság-, pontosabban, személyiségszérum: eltünteti a fogvatartói által viselt maszkokat, egyesével hámozza le róluk a civilizáció rétegeit, mi meg már meg sem lepődünk rajta, hogy az első pillantásra normál, boldog család mosolygós arcai mögött miféle szörnyetegek rejlenek. És ez a horror, nem a patakzó vér. 
Civilizáció? Az úgy illan el a semmibe, mint egy hosszú és unalmas vicc gyatra csattanója. De McKee és Ketchum ennél egy szűkebb területen is markáns véleményt fogalmaz meg – a nők és a férfiak viszonyáról. Itt minden nő áldozat, kezdve a fiúk által a kerti partin gyötört kislánytól az otthoni „idillbe” katasztrofálisan rosszkor besétáló tanáron át a lelkileg rég lemészárolt feleségig. És persze a férfiak a tettesek. Ezt az igazságtalanságot korrigálja a vadnő, totálisan és megállíthatatlanul, mint valami természeti erő, amikor az utolsó harmadban teljesen elszabadul a pokol, és vele együtt ő is. És ráadásul nem a férfiakat öli meg először, hanem a feleséget. Aki csak tűrt, és engedett, és szemlélt – és ez elég. A The Woman moralitása brutális, de igazságos. Akkor is hibás vagy, ha csak hagyod, hogy valakivel szörnyűség történjen. És akkor is, ha hagyod, hogy magaddal. Lehet, hogy sok, csak az orráig látó feminista akad majd fenn ezen a megjegyzésen, de ez egy minden rezdülésében feminista film. 
A rendezés hibátlan, a vágás csodálatos, néhány jelenet rémálomszerű megkomponálását, érzelmi- és sokkhatását tanítani lehetne, ráadásul rég láttam horrort, amiben zenét és csendet ilyen jól használtak. McKee bő egy órán át készíti a terepet, fokozatosan mutat meg egyre többet a maszkok mögötti valóságból, a „normálist” egyre súlyosabb atrocitásokkal hagyjuk magunk mögött. De megkockáztatom, hogy a legsokkolóbb mégis az az első, apró pofon, amit a férj szinte lazán és mellékesen oszt ki a feleségének. Mert figyelmeztetés nélkül jön, azonnal szétbassza az addig felvázolt családi viszonyokat, és már akkor előrevetíti mindazt a poklot, ami ránk vár. Ott van benne a Gonosz, abban az egy, minden későbbi eseményhez képest még gyermekien ártatlan pofonban, a legrettenetesebb Gonosz, az a fajta, ami lassan, de megállíthatatlanul szivárog át a triviális fogmosós, estipuszis, munkábaindulós mindennapok szövetén. 
Carter, Boormannal ellentétben a hangsúlyt nem a természet és a városi ember ellentétére helyezi, ő nem egy allegóriát igyekszik vászonra vinni. Hősei egy csapatnyi orvosprofesszor, akik műhibáik emlékét, illetve az ezzel járó lelkiismeret-furdalást igyekeznek elűzni évről évre megrendezett macsótúrájukkal. Az istenkomplexusos kanfalkát a mindig remek Hal Holbrook vezeti, de megtaláljuk köztük a kanadai Lawrence Dane-t is, aki pl. a Scanners-ben domborított emlékezeteset. Embertársaikhoz való hozzáállásuk, mint az orvosoké általában, hideg és vércinikus, ám kegyetlen vicceik a torkukra forranak, mikor egy ismeretlen elkezdi őket levadászni. Vitáik fedik fel a témát, amibe a film szike-mód, természetesen a maga exploitationista eszközeivel, belevágni vágy: a morális abszolútumok és az etika összecsapásáról mesél.
Carter rendezése szintén dicsérni való: sikerül a környezetet pont annyira fenyegetővé tennie, mint az orvosok életére törő őrültet. A sötét, ősidőkből hátramaradt erdő, a robogó vizű folyók, a kopár hegyek, amelyeken át kell vágniuk, épp azt a fajta személytelenségre törekvő rosszindulatot sugározzák, amely az orvosok lényének is sajátja. A reménytelenség vidékén túráznak ezek az elveszett emberek. Megváltoztathatja-e bármelyiküket is ez a tortúra, ez a rituálé? Már ha közülük egy is életben marad.
Szóval van az a vicc, hogy egy kurvát megfojt egy gyilkos egy lepukkant sikátorban. A halálsikolyokra odacsődülnek a járókelők, megállnak a halottnál, mire a sikátorból kiugrik, mit ugrik, fejjel előre kivetődik a tettes, rajta egy hatalmas, masszív bagolymaszk. Megáll a hullához gyűltekkel szemben, és agresszív, kihívó táncba kezd az összetéveszthetetlenül ’80-as évekbeli jazzes poprockzenére, mire az emberek hasonlóan agresszív ellentánccal reagálnak. Ahogy a jelenettől távolodik a kamera, megpillantjuk a díszlet szélét, és a színpadot, amin mindez lejátszódik. Egy színházban vagyunk, egy társulat egy gyilkosról szóló musicalt próbál. De ez még messze nem a vicc poénja. 
És ez a slasher, a dramaturgiáját tekintve, nyílegyenes és pofonegyszerű. Az említett társulat fogyatkozni kezd, amikor egy elmegyógyintézetből megszökött, nem kicsit zakkant gyilkos keveredik a teljesen lezárt színházba, ahonnan így reggelig nincs kiút. A „whodunit” fel sem merül, kezdettől fogva tudjuk, hogy ki a tettes, és ebből a tudatunkból semmiféle filmvégi fordulat nem kísérel meg kiforgatni minket, sőt, még csak a kaszaboló motivációiban sem merül el a forgatókönyv. Öl, és kész. Minek komplikálni? A cselekmény négy fal közé szorítása ugyan messze nem jellemzője a zsánernek, de több-kevesebb sikerű próbálkozások akadtak rá (az 1980-as Terror Trainben egy vonatban folyik a vér, két évvel a Deliria után pedig egy szupermarket éjszakai műszakja zsugorodik az Intruderben). Itt viszont a színházas helyszín plusz pikantériát kölcsönöz a műnek, a tény, hogy a gyilkos maga is színész volt, aki saját kollégáit már lemészárolta, nemkülönben – bár ez majd csak a csattanóval válik igazán hangsúlyossá. 
Ami a leginkább megkülönbözteti a Deliriát a szokásos slasherektől (főleg az amerikaiaktól), az a sajátosan álomszerű, szürreális hangulata, ami miatt előszeretettel sorolják a giallók közé. Persze: egy színházban öldököl benne egy elmebeteg, aki egy hatalmas bagolymaszkot visel. Ez valami olyasmi, ami sosem válik konvencionálissá, valami, amihez sosem szoksz hozzá. Innen nem nehéz szürreálisnak lenni. De amikor ez a gyilkos a próbababákkal teli színpadon egyfajta bizarr tablóvá rendezi lefejezett, kettévágott, megcsonkított áldozatainak holttesteit, és leül közéjük, mint egy fáradt munkásember, aki a hosszú nap után hazatér a családjához, és végre békére lel, na, az közel van ahhoz a hatáshoz, amit a Texasi láncfűrészes mészárlás vacsorajelenete keltett (közel – mert ahhoz a jelenethez bármi más legfeljebb közel lehet). És Soavi még ezt is tudja fokozni: a véres horrorszínház rejti az utolsó életben maradt szereplő menekülésének (szó szerinti) kulcsát, amit a hátborzongatóan némán és mozdulatlanul pihenő gyilkos orra elől kell elemelnie (van itt egy olyan beállítás, amitől beszarsz), miközben egy ventillátor fehér tollfelhővel szórja be az egész helyszínt, és szól a zene. Csodálatos. 
(A cikksorozat előző részei 
Duane Swierczynski krimiregényekkel kezdte, majd a Marvelnél a comicok világába került, és (többek közt) két évig vitte a Cable sorozatot, meglehetősen hullámzó színvonalon. Most átigazolt a DC-hez, és nincs könnyű dolga: a Birds of Prey mindig is afféle rajongói kedvenc volt, különösen Gail Simone – hosszú – ideje alatt. A várakozások így természetesen magasak voltak, de az első szám alapján úgy tűnik, Swierczynski meg tudott felelni a legtöbbnek. A sztori középpontjában Black Canary és Starling áll (a borítón látható többi jócsajt egyelőre felejtsük el, Poison Ivyval együtt, ők ugyanis még nincsenek jelen – a csapat majd csak később áll össze), akik egy utánuk szaglászó riportert próbálnak megmenteni egy rakás rejtélyes bérgyilkostól (egyébként bőven akadnak utalások régiebbi eseményekre, de összességében egy új olvasó sem fogja elveszettnek érezni magát). Az író a szuperhősakció és a noir metszéspontjába helyezi a képregényt (egyik se túl meglepő), és ügyesen csinálja: az akciók gyorsak, lendületesek és jól koreografáltak, az esős-templomos helyszín pedig plusz ízt az összecsapásnak (egyébként egy-két jól elhelyezett flashbacktől eltekintve az egész füzet egy hosszú akciójelenet). A rejtély, amit a karaktereknek majd ki kell bogozniuk, az első pillanattól kezdve jelen van, a cliffhanger pedig hatásosan, sőt, majdhogynem sokkolóan emeli a tétet. A legüdítőbb az egészben mégis a szöveg: Swierczynski remek dialógusokat ír, amik úgy közvetítik a „tökös” csajokos/femme fatele-os érzést, hogy közben híján vannak minden modorosságnak és erőlködésnek. Szórakoztatóak, frappánsak, életszerűek és még viccesek is, ha kell. Jesus Sais képei sem okoznak csalódást: lendületesek és hangulatosak (különösen a külsős, esős jeleneteknél – nem bánnám, ha egy színtiszta krimiben/noirban is kipróbálná magát), a csajokat pedig sikerül dögösre, de nem hivalkodóan dögösre rajzolnia. Innen már az is elég, ha tartják a színvonalat, de ha esetleg még emelnék is…
Enyhén szólva nem vagyok nagy rajongója Judd Winicknek. Sosem olvastam tőle egyetlen igazán jó képregényt sem, a Batmanei néha egészen katasztrofálisak voltak – és az új 52-ben indított sorozata, a Batwing sem győzött meg róla, hogy érdemes odafigyelni rá. Viszont ebben a Catwomanben kivételesen van fantázia. Az első szó, ami az eszembe jut a képregényről, az a „szexi”. Persze a szuperhőscomicok általában igyekeznek szexik lenni, különösen azok, amiknek vannak dögös női karaktereik (márpedig a szuperhőscomicoknak csak dögös női karaktereik vannak). Nagy mellek, még nagyobb dekoltázsok, feszülő jelmezek – de a Catwoman nem ilyen hivalkodó, ilyen tipikusan profán módon szexi. Stílusosan, afféle könnyed eleganciával az: az első oldalak, amiken Selina félig felöltözve menekül az éppen tűz alá vett lakásából, fantasztikus, és ebben nagy szerepe van Guillem March gyönyörűen túlzó rajzainak, finoman a komikum felé hajló arcmimikáinak, eszméletlenül dinamikus, vad szögeinek, és annak, hogy még a szövegdobozokat is kreatívan, a tökéletes oldalkompozíciót szem előtt tartva helyezi el. Ebből az első öt oldalból sok rajzoló tanulhatna. A sztori maga egyébként nem nagy szám, úgyhogy akár át is ugorhatjuk, és rátérhetünk a következő „szexiségre” – Batman és Macskanő egy jó nagyot kefél a képregény végén, félig jelmezben (ebből amúgy megtudjuk, hogy az új „világban” nem ismerik egymás titkos identitását). Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ennek a jelenetnek a felépítése és karakterdinamikája megfelel a Sötét Lovagról általában kialakult képnek, de itt, ebben a címben megengedhetünk magunknak egy megbocsátó „ki nem szarja le” vállvonást, aztán pedig már nincs más dolgunk, mint hogy élvezzük a szokásos szuperhősképregényekhez képest (de persze csakis azokhoz képest) némileg hosszú és explicit pásztorórát. Nem tudom egyébként, hogy ez volt-e Winick szándéka, de engem ezen a ponton sokkal jobban érdekel Batman és a főhősnő kapcsolata, mint utóbbi felrobbantott lakása és rablási tervei. Akárhogy is: abszolút vevő vagyok a folytatásra. 
Green Lantern Corps by Peter J. Tomasi. Mi sülhet el rosszul? Naná, hogy semmi. Elvégre a fickó lassan három éve fantasztikusan írja a sorozatot, amit – mint tudjuk – a reboot/relaunch a legapróbb mértékben sem érintett. Szóval a jól ismert márkát kapjuk, amiben nem lehet csalódni. Na, jó, egy negatívum azért van, hát kezdjük ezzel. John Stewart és Guy Gardner a War of the Green Lanterns eseményei után a Földön igyekeznek polgári munkát találni, amivel elfoglalhatják magukat két univerzummentő akció között. De persze, mivel – Hal Jordannel ellentétben – soha nem titkolták az identitásukat a világ előtt, és sosem viseltek maszkot, senki nem hajlandó alkalmazni őket, vagy a túlságosan idealisztikus elképzeléseik, vagy a velük járó, túlságosan magas kockázat miatt. Úgyhogy úgy döntenek, picsába az álláskereséssel, inkább visszamennek Oára, és konkrét férfimunka (értsd: szétrúgandó seggek) után néznek. Ezzel még nincs semmi baj – csak nem kéne rá nyolc oldalt elpazarolni. Harmad-, sőt, negyedennyiből is megértettük volna a problémát és a döntésüket, és különben is, az átlagemberes picsogást tessék szépen Jordannek hagyni, ez a két karakter, és a Green Lantern Corps ne erről szóljon! Így sajnos a szokásosan ütős és brutális nyitány után kicsit leül a képregény, de amikor Tomasi végre visszarugdossa a srácokat a galaktikus frontra, akkor varázsütésre megjavul minden, és visszakapjuk azt a monumentális, színes, izgalmas, fantáziadús űreposzt, amiért mindig is szerettük ezt a sorozatot – mellesleg Guy és John érkezése Oára és a rövid diskurzus a mindig karót nyelt Salaakkal szenzációsan lendületes, kedves, szórakoztató jelenet. Aztán jön egy kis fajirtásos cliffhanger, és Tomasi szemrebbenés nélkül, zökkenőmentesen adja el a tónusváltást. Mi kell még? Ja, igen: a frankofón területről importált Fernando Pasarin, aki minden tekintetben méltó utódja a széria eddigi rajzolójának, a remek Patrick Gleasonnak. Jó, hogy vannak dolgok, amik nem változnak…
Ez a múlt heti, katasztrofális Legion Lost ikercíme, így aztán túlzás volna azt állítani, hogy izgatottan vártam. Inkább afféle „ó bassza meg, essünk túl rajta” hozzáállással fogtam bele. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy soha nem érdekeltek a XXXI. századi tini szuperhősök kalandjai, és néhány Supermannel közös történetükön kívül nem is olvastam velük semmit. De hát ez volna a lényege az egész „új 52”-nek, nem? Hogy új olvasóknak is megmutassák, milyen faszák a DC karakterei. Elvileg igen, de Paul Levitznek erről a jelek szerint elfelejtettek szólni. Merthogy ennyit látok ebből én, az új olvasó: rengeteg soha be nem mutatott karakter járkál, repked és harcol, mindenféle tarka ruhákban, egy jövőben, amiről semmit nem tudok, egy bolygón, amiről fogalmam sincs, egy olyan (hideg)háborúban (?), aminek a szembenálló feleit egyáltalán nem ismerem, és senki nem próbálja tudatni velem, hogy miért kellene mindennek érdekelnie engem. Kösz, Paul. Na, most, tudom, hogy ez kettős mércének tűnik: örülök annak, hogy a Green Lantern képregényeket nem érinti a relaunch, és az írók lényegében leszarják az új olvasókat, annak meg nem, hogy a Legion of Superheroes szerzői ugyanezt teszik. De azért több van emögött, mint egyszerűen az a tény, hogy a Green Lanternt olvastam korábban, ezt meg nem. Előbbinek az általános vélekedés szerint (beleértve kritikusokat és közönséget) a DC egyik, ha nem a legjobb sorozatát (sorozatait) köszönhettük az utóbbi években, elég nagy és jelentős cím ahhoz, hogy egy relaunch-nak ne kelljen feltétlenül érintenie. Ahogy pl. Batman eredettörténetét sem kell elmesélnie Snydernek az új első számban, elvégre az is ismeri, aki soha életében nem olvasott semmilyen képregényt. De a Legion of Superheroes nem ez a kategória, és ha ráadásul hozzávesszük, hogy a múltban már amúgyis keresztbe-kasul-szarrá retconálták az egészet, és több karakter van benne, mint ahány éhező ember Afrikában, ez PONT a tökéletes alkalom lett volna, hogy tiszta lappal indítsanak. De nem, és így maga a koncepció az, ami megbukik. Aki eddig olvasta, és szerette, annak hajrá, jó eséllyel ezután is tetszeni fog neki. De új olvasókat nem akarnék rábeszélni. 
Valami ilyesmire szoktam azt mondani, hogy „megvettek kilóra”, pedig a zseniális 100 Bullets írója, Brian Azzarello (leszámítva a flashpointos Batmant) eddig nem sok affinitást mutatott a hagyományos szuperhősképregényekhez. Persze elnézve a lefejezett lovakból életre kelő kentaurszörnyeket, és a fiatal nőkből orákulumokat kreáló, majd azokat hamuvá égető istenivadékot, jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a Wonder Woman első része mennyiben minősül hagyományos szuperhősképregénynek. De végülis nem számít. Rohadtjó képregénynek minősül, és ez az, ami számít (ami azt illeti, ennek közvetlenül ott a helye a cikk elején dicsért Batman mellett). Azért annyit mégis hozzátennék: Azzarello munkája elég erősen hajlik a horror felé, főleg a címszereplőhöz képest, és nem csak a véres/gore-os/szörnyes értelemben. Van valami rémisztő abban, ahogy az író az istenek és az emberek (illetve állatok) kapcsolatát ábrázolja. Egyrészt magában a tényben, hogy előbbiek számára az utóbbiak csak játékszerek, bármikor felhasználható bábuk, amikkel kapcsolatban még a „feláldozható” szó is bőven túlzó és hízelgő jelentésű, másrészt abban, hogy Azzarello ezt nem emeli ki sem képekkel, sem dialógusokkal, csak tárgyilagosan integrálja a történet sodrásába. És ez azért is olyan szép, mert amikor mindezek után Wonder Woman megjelenik, akkor már eleve felesleges részletezni, hogy ő egy hős – elég látni, hogy mindezektől az indifferens istenektől azonnal, szó és gondolkodás nélkül védelmezi az embereket. Azon ritka alkalmakról van szó, amikor egyszerűen MINDEN működik a képregényben. Még a megmentendő áldozatnak behozott, Zeus gyermekét hordó fiatal nő, Zola is egy erős, jól megírt karakter, és a lehetséges világvégével való dobálózás sem tűnik olyan súlytalannak, mint a hasonló sztorikban általában. Cliff Chiang rajzai ugyan nem a legszebbek, amikkel az új 52-ben találkoztunk, de nem is akarnak azok lenni – viszont kétségkívül markánsak és hatásosak, jól passzolnak Azzarello szuperhőshorror koncepciójához (na tessék, csak sikerült bedobozolni…). Ja, és nem kell előismeret, nem kell tudnod semmit Wonder Womanről ahhoz, hogy élvezd a történetet. 
Blue Beetle: A karakterrel kapcsolatos ismereteim meglehetősen hiányosak, Tony Bedard miatt (aki remek Green Lantern Corps sztorikat írt) mégis reménykedve néztem az új Blue Beetle elé. És örömmel konstatáltam, hogy nincs is vele semmi baj – más kérdés, hogy nincs is benne semmi kiemelkedő. Ez egyszerűen csak „korrekt”. A múltban nyitunk, ahol egy idegen bolygót ostromló intergalaktikus fenyegetést ismerhetünk meg, ami végül – egy Zöld Lámpás csak félig sikeres akcióját követően – a Földön köt ki, a maja civilizáció csúcsának idején. Aztán ugrás a jelenbe, ahol eltöltünk néhány feleslegesen hosszú, és sajnálatosan érdektelen oldalt a tinédzser főszereplővel, meg az ő barátaival és családjával. Csupa középszer (ellenben ez a karakter teljes rebootja, a szóval az új olvasók nem maradtak le semmiről). Aztán rosszarcok lépnek akcióba, minek következtében az a bizonyos intergalaktikus fenyegetés (egy veszélyes idegen technológia) összeolvad a hősünkkel, és… és tubikántinyúd. A Blue Beetle különösebb ötletek, fordulatok és az átlagból kiemelkedő megoldások nélkül (noha az átlagnál valamivel jobb rajzokkal), nyílegyenesen mesél el egy holtegyszerű történetet. Egyáltalán nem rossz, de nem hiszem, hogy szükségem van a folytatásra. 
Captain Atom: Ehhez hasonlóképp viszonyultam, mint a Blue Beetle-höz – kivéve, hogy az író személye (J.T. Krul, akinek sikerült csapnivaló nyitányt kanyarintania a Green Arrow-hoz) eleve inkább taszított, mint vonzott. De azért a Captain Atom sem egy szörnyen rossz képregény. A rajzok, beleértve a panelelrendezést, helyenként egészen hatásosak, az akciók gyorsak, a patkányszörny, vagy mi, meg egyenesen szenzációsan fest. Más kérdés, hogy utóbbiról egyelőre fogalmam sincs, hogy kapcsolódik az egyébként is papírvékony sztoriba, aminek gerincét az alkotja, hogy hősünk szuperképességei éppen egy nagy válsághelyzet kellős közepén kezdenek furcsán viselkedni. A legnagyobb baj, hogy Krul abszolút semmit nem tesz, hogy közel hozza az olvasóhoz a karaktert – vagyis a képregény ugyanattól a csúnya gyermekbetegségtől szenved, mint amitől a szerző két hete debütált Green Arrow-ja. Hősünk elejétől a végéig bőszen és lelkesen narrálja az eseményeket, de magáról semmit nem árul el, csak folyamatosan közli, hogy éppen mit kell tennie, és hogyan. Így aztán az egyébként egészen ügyesen felvezetett cliffhanger sem vált ki az olvasóból semmit. Kuka. 
DC Universe Presents: Egy újabb antológia akkor, amikor minden antológia menthetetlenül megbukik. De ez azért más, mint a többi: a DC Universe Presentsben egyszerre mindig egy sztori fog futni, és amikor az véget ér, akkor veszi kezdetét egy másik – vagyis ez lényegében egy minisorozatokat egy cím alá gyűjtő széria. Az első történet Deadmanről szól, akinek megismerjük az eredetét (vagyis új olvasók is nyugodtan bekapcsolódhatnak) és küldetésének jellegét is, ami kicsit más, mint a korábbi verziókban. Az egykori cirkuszi akrobata, aki halála óta szellemként igyekszik vezekelni egész életének segfejességéért egy Rama nevű istennő utasítására, testről testre száll, hogy mások életét segítse, és terelje a helyes útra. Missziója könyörtelenül szomorú és kétségbeejtő: megnyomorított, túlélői bűntudattól szenvedő veterán katona, hitét megkérdőjelező pap, ártatlanul halálra ítélt fegyenc – azaz egy csomó elveszett ember lelkében barangol. Gyorsan átérezzük a helyzetét, és szimpatizálunk vele – Paul Jenkins remek író (amikor éppen eszénél van), szépen átadja az emberi drámát, rendben vannak Bernard Chang rajzai is (bár nem kiemelkedők), a cliffhanger pedig igen hatásos. 
Nightwing: Egy profi (jelmezes) bérgyilkos érkezik Gothambe, a célpontja pedig – nem, nem Nightwing, hanem Dick Greyson. Szerencsétlen nem tudja, hogy a kettő ugyanaz, bár a bunyójuk végeredményét elnézve (az unalmas cliffhangerben Dick félholtan fekszik egy sikátorban, miközben ellensége a végső csapásra készül) ez tökmindegy. Szóval van egy jó nagy harc, ami előtt Dick még felkeresi azt a cirkuszt, amiben annak idején megölték a szüleit, és ami azóta először ismét a városban van. Kyle Higginsnek ezzel a szállal szerencsére bemutatja a karaktert valamennyire (sőt, igazából egészen jól), így ténylegesen sikerül átéreznünk a helyzetét. Nem mellesleg az akcióval egybekötött nyitó monológ is ügyes, amiben Dick a Batmanként töltött idejéről beszél. Szépek a képek is, jók a beállítások, hatásosak az oldalkompozíciók, vizuális szempontból csak a színező ront az összképen a cirkuszos és otthoni részekkel, amik hangulatukban nagyon elütnek a sötét akcióktól – és nem afféle jó, kontrasztos értelemben. Összességében a siker azon fog múlni, hogy a titokzatos támadó mögé Higgins mennyire épkézláb sztorit épít majd. Én biztosan visszatérek, hogy kiderítsem, mert az, hogy az író veszi a fáradságot, és törődik a karakterrel, sosem rossz jel. 
Red Hood and the Outlaws: Ennek a képregénynek a legnagyobb pozitívuma az, hogy eltakarította Batman közeléből Jason Toddot (remélhetőleg hosszú időre). Arra szavak nincsenek, hogy mennyire untam már az ottani szarakodását és a Bruce-szal való huzavonáit. Eleve, a mai napig nem értem, miért kellett őt feltámasztani (Judd Winick ugyebár…). Most, Scott Lodbellnek hála, Jason nem Gothamben akciózik, hanem sivatagos, majd trópusi helyszíneken keveredik mindenféle lövöldözésekbe (a comicnak ez a része még kb. rendben van) és furcsa dialógusokba. Hogy mennyire furcsákba? A füzet nem úgy ér véget, hogy „to be continued”, hanem úgy, hogy „to be explained”. Lesz is mit magyarázni, mert fingom sincs, hogy az antihősös-buddy movies felütés hogyan és miért olvadt bele abba a misztikus-fantasys zagyvaságba, aminek már az elején elvesztettem a fonalat. Az egy dolog, hogy prezentálnak egy rejtélyt (mondjuk: ki lőtte le Jockeyt?), de ha már azt sem tudjuk, hogy mi a rejtély (ki csinált mit kivel, egyáltalán csinált valaki valamit valakivel?), akkor baj van. Én ezt annak ellenére sem olvasom tovább, hogy van benne egy fél falatnyi bikiniben akciózó, mindenkivel lelkesen ágyba bújú, aranyos, nagymellű földönkívüli csaj. 
Supergirl
Lassan ott tartunk, hogy nincs olyan karakter, akivel azonosulni tudnánk, holott tömve van a sorozat szereplőkkel és bőven rejlik bennük potenciál. Sookie és Eric románca arra lett volna hivatott, hogy közelebb hozza őket hozzánk, de eszméletlen gyorsasággal fordult giccsbe az egész, és mutatott rá a negyedik évad egyik legnagyobb hibájára: Ericből egyik pillanatról a másikra egy jókora pojáca lett. Kevés igazán badass karakter maradt a szériában, és Eric volt a legtökösebb mind közül. Pont őt megnyomorítani, és egy szerelmi háromszög kedvéért vinnyogós tinilánnyá változtatni olyan dolog, ami mellett egy megveszekedett agyarfüggő sem mehet el szó nélkül.
Ahogy már fentebb említettem, az évadközi történésekkel minden rendben volt. Részről részre képesek voltak borzolni az idegeket, remekül keltettek feszültséget, és rángattak bele karaktereket a legnagyobb bonyodalmakba. Aztán egy idő múlva megmutatkoztak a hibák. Túl sok szereplőt mozgattak, ami egy idő múlva lehetetlenné vált és ennek következtében három dolgot tehettek az adott cselekményszállal: 1. a legkevésbé sem frappáns módon, hirtelen véget vetettek neki (Sam és az öccse, a vérpumák klánja, Alcide és a nője) vagy 2. volt egy nagyszabású tervük, amit több-kevesebb sikerrel végigvittek (Lafayette és Jesus, Jessica-Hoyt-Jason háromszög, Andy és a “V”) illetve 3. egy nagyszerű cliffhanger keretében adták tudtunkra, hogy még fogalmuk sincs (TARA, Andy és a tündérke). Tarához csak annyit, hogy már megindultak a híresztelések, miszerint ilyen vagy olyan formában vissza fog térni a következő évadban, ami ugyebár mindannyiunk nagy örömére szolgál... 
Az új Batwoman sorozat legnagyobb hibája, hogy – akárcsak a Batman & Robin – nem sokat törődik az új olvasókkal. Vagyis ha semmit nem tudsz arról, hogy mi történt a karakterrel az utóbbi két évben, kicsit bajban leszel, annak ellenére is, hogy a Williams-Blackman írópáros azért egy-két flashbackkel és dialógussal igyekszik érinteni a legfontosabb múltbeli eseményeket. Az ellentmondás aközött, hogy a kiadó új olvasókat szeretne megnyerni az újraindítással, és aközött, hogy az alkotók szeretnék továbbvinni azokat a szálakat, amiket korábban, a Detective Comicsban kezdtek meg, nyilvánvaló (akkor még Greg Rucka volt az író, de ő mostanra eltűnt a képből – nem kis dicséret az utódoknak, hogy a képregény nem sínyli meg a távozását). A Batwoman-történetekről – Rucka ide vagy oda – elsősorban a rajz miatt zengtek ódákat a kritikusok és a rajongók – jó okkal. J.H. Williams III képei szépek és természetesek, panelszerkezetei pedig bámulatosak – csak rá kell nézni a kétoldalas kompozícióira, kreatívak, gyönyörűek és tökéletesen vezetik az olvasó szemét. Nem lehet eléggé dicsérni. A sztori ehhez képest „csak” jó: a főhős sidekicket képez ki, romantikus kapcsolatot kezd egy rendőrnővel (Kate a DC „high-profile” homoszexuális karaktere), és – a lényeg – egy egész sor gyerek elrablásának és meggyilkolásának hátborzongató ügyében nyomoz. (És most megint dicsérni támad kedvem a rajzokat, mert van egy-két fantasztikus kép ezzel a szállal kapcsolatban.) Összességében hatásosan elmesélt, érdekes történet, aminek a végén persze fel kell bukkannia Batmannek, mert így az olvasó biztos nagyobb eséllyel ruház be a folytatásra is. Mindegy, a rajzok csodálatosak, és a sztori is ígéretes. Engem egyelőre meggyőztek. 
Paul Cornell alaposan mellényúlt a Stormwatch-csal, viszont legalább annyira beletenyerelt a tutiba a Demon Knightsszal. A képregény Etrigant állítja a középpontba, jó féltucatnyi mellékszereplő (így pl. Madame Xanadu és egy amazon) bedobásával, és a mágiával, sárkányokkal és válogatott gonoszságokkal teli középkorba röpít minket. Kalapemelés jár Cornellnek, amiért a kötelező eredettörténetet lezavarja hat oldalban, és aztán rögtön a lovak közé csap – de már ez a Camelotban játszódó bevezető is dinamikus és hatásos. A karaktert már ismerőknek nem vesztegeti az idejét, az új olvasók meg azonnal képbe kerülnek. A cselekmény velejét egy gonosz királynő és hordájának ismeretlen, misztikus cél felé való masírozása adja. Útközben ölnek, pusztítanak, csecsemőket áldoznak fel (ez egy különösen jól sikerült jelenet, ami úgy tud hátborzongató és kegyetlen lenni, hogy – némileg meglepő módon – nem válik öncélúvá), de aztán belebotlanak hőseinkbe, és kezdődik a haddelhadd. Cornell töméntelen mennyiségű információt zúdít ránk: a füzet közepe felé négy oldalon öt karaktert vezet fel (!), de bemutatásukat, viszonyukat szépen integrálja a cselekmény természetes folyásába, így egyáltalán nem tűnik kapkodónak. Persze Jason/Etrigan és Madame Xanadu kapcsolata a legérdekesebb. A nő elvileg Jason szerelme, de a jelek szerint inkább a benne lakó démon, Etrigan nedvesíti a bugyiját – és ebből a felállásból még sok érdekes és izgalmas dolgot lehet kihozni. A rajzok is nagyon szépen kidolgozottak, tartalmasak és dinamikusak, Diogenes Neves (New Mutants) eddigi legjobb munkái. Ilyennek kell lennie egy első számnak: rögtön beránt a cselekménybe, rögtön érdekessé teszi a karaktereket, rögtön érzékelteti, hogy miféle gonosszal állnak szemben. Megvettek kilóra.
Hát nem gyönyörű az a borító? Már a szörnykézben fogott gatling ágyúnál megvoltam, és akkor még ott az a pisztollyal hadonászó diáklány is a háttérben. Nyamm. Jeff Lemire: kettőből kettő. A Frankenstein egészen más jellegű képregény, mint a múlt héten tárgyalt Animal Man, olyannyira, hogy nem is hinnéd, hogy ugyanaz az ember írta. Lemire tehetségét mutatja (kezdek behódolni a fickónak), hogy stílusát ilyen szépen képes igazítani a képregényhez – legyen az drámai hangvételű, a főhős lelkében is megmártózó, komoly hangvételű horror, vagy szörnyektől hemzsegő, könnyed, szaftos guilty pleasure. A DC még a ’40-es évek végén kezdte használni Frankenstein szörnyét a Detective Comics lapjain (az egyszerűség kedvéért a teremtményt is Frankensteinre keresztelték), de csak 2005-ben vált jelentősebb karakterré Grant Morrison Seven Soldiers című sorozatában. Lemire-nél most a természetfeletti eseményeket vizsgáló kormányszerv, a S.H.A.D.E. szolgálatában állva kap új társakat maga mellé, hogy egy amerikai kisvárost lerohanó szörnyinvázióval szálljon szembe. Igen, a sztori elég egyszerű, akár még azt is mondhatnám, hogy primitív. De a kivitelezés pompás. Már a felvezetés is hatásos a fák közül kicsattogó szörnyekkel, a karakterek bemutatására sem lehet panasz (ez a comic is jóbarátja a DC világba most belecsöppenő új olvasóknak), van néhány igazán remek ötlet is (mint a S.H.A.D.E. miniatűr főhadiszállása – bár „kissé” emlékeztet a Marvel-féle Avengers Academy bázisra), és ami a legjobb, hogy bár a csapat még épphogy csak összeállt, máris működik a dinamika a tagjai között. És lehet, hogy csak én vagyok túlságosan geek, de ha szörnyekkel szörnyek csatáznak, az valahol már önmagában pozitívum (még akkor is, ha ez az első szám a hangvételét tekintve nem sokban különbözik egy korai Hellboy történettől), főleg, ha ilyen ügyesen, hatásosan, részletekben gazdagon van megrajzolva – de hát Alberto Ponticellitől (Unknown Soldier) nem is várok mást. 
Mint tudjuk, ezt a címet nem érintette a reboot, legalábbis az újraszámozáson túl nem. Lélekben ez a Green Lantern 68. Az előző sztori, a War of the Green Lanterns után így áll a helyzet: Ganthet visszatért a társai közé, Hal Jordant megfosztották gyűrűjétől és feladatától, Sinestro pedig hosszú-hosszú évek után ismét Zöld Lámpás lett. Ezek nem kis változások, kérdés, hogy mennyire lesznek tartósak, mennyi időbe fog telni, míg Geoff Jonhns visszatér a status quo-hoz, és főleg, hogy fogja azt az időt kitölteni? Egyelőre hozza az „elvárhatóan jó” szintet, de többet nem. A képregény egyes elemei csúnyán eltúlzottak és feleslegesen hosszúak (Jordan elbaszott nőmentő akciója), és általában véve Johns túl sokat koncentrál az „előző” főhősre. Igaz, az ő szituációja is érdekes, de a borítón feszítő Sinestro helyzete sokkal izgalmasabb és sokkal több lehetőséget rejt magában. Eleve, már a karakter is jobb – van gyűrű vagy nincs gyűrű, Jordanből még Johns sem tudott soha érdekes figurát faragni, és itt sem megy neki. Túl kiszámítható a cliffhanger is – hát persze, hogy ezek ketten találkoznak, és egyikük akar valamit a másiktól. De a sztori mindezek ellenére is működik. Jót tesz neki az utóbbi egy-két éves rohanás utáni lassúbb tempó, és maguk a változtatások annyira jelentősek, hogy pusztán önmagukban fenntartják az érdeklődést – legalábbis egyelőre. De nem kell izgulni, Jordan és Sinestro kettőse jó dolgokat vetít előre, és ha Johns bizonyított valamit ezzel a sorozattal, akkor az az, hogy az ötletei a témában kimeríthetetlenek. Doug Mahnke rajzai pedig a szokásosan magas színvonalúak. Az új olvasók persze szinte reménytelenül el lesznek veszve, minthogy Johns egy szúnyogfingnyi erőfeszítést nem tesz rá, hogy magyarázzon, bemutasson, szemléltessen, de nem baj, sőt: örülök, hogy ez a sztorifolyam, ami messze a legjobb a DC-nél, amióta elindult, zavartalanul megy tovább a maga útján. 
Újabb címmel bővül a Green Lantern franchise. Peter Milligan a Vörös Lámpásokról, pontosabban a vezetőjükről, Atrocitusról indít sorozatot. Dacára annak, hogy a Green Lantern világát nem érinti a reboot, itt is komoly változások mennek végbe, Hal Jordan és Sinestro után Atrocitus is egy teljesen új szituációban találja magát. Az ő célja az volt, hogy levadássza és megölje azokat, akik sok évvel ezelőtt felelősek voltak a népe kiirtásáért. A War of the Green Lanternsben azonban Hal kicsinálta az illetőt (Kronát), megfosztva ezzel Atrocitust a bosszújától. A kérdés tehát, hogy mihez kezd most, milyen célt talál dühtől forró életének – és hogy a többi Vörös Lámpás követi-e őt ezen az úton. Az utóbbi kérdés az izgalmasabb, főleg, ha hozzávesszük, hogy Sinestro hasonló problémával szembesül a saját Lámpásaival kapcsolatban – szépen rezonál a két, egymást egyébként gyűlölő karakter sorsa. Ami Atrocitus új célját illeti, azt két oldalról lehet nézni: egyrészt ordas nagy sablon, másrészt totális vaslogikával következik a karakterből és előéletéből. Milligan talán kitalálhatott volna mást, de minek? Működik, és az a lényeg. Ha problémák lesznek az egyébként eddig jól írt (és Ed Benesnek hála igen szépen rajzolt) sorozattal, akkor az a szereplők egydimenziós mivolta miatt lesz. Amíg a Vörös Lámpások csak mellékszereplők, gonosztevők voltak Geoff Johns sztorijaiban, addig egyszerűségük, nyílegyenességük még előnyére is vált a képregénynek, de főszereplőként egy kicsit több oldalról kellene bemutatni őket, hogy hosszútávon is érdekesek legyenek. A gond csak az, hogy nekik nincs több oldaluk – ha meg teremt nekik Milligan, akkor már nem lesznek ugyanazok. Kíváncsian várom, mi lesz erre az író megoldása. A füzetnek egyébként a nyitánya a legjobb – véres, lendületes, cool, látványos, és azt a dühös kismacskát nem tudom elégszer látni akció közben. A képregény többi részével sincs baj, éppcsak amolyan „elmondjuk, amit el kell mondani, felvezetjük, amit fel kell vezetni jellege van”. Akad még benne egy földi mellékszál, amiről nem túl nehéz kitalálni, hogy hová tart – a kérdés itt is az, hogy mit hoz ki belőle Milligan. Kilóra még nem vett meg, de biztosan követni fogom. 
Ez az új 52 eddigi legkellemesebb meglepetése – egyébként meglehetősen furcsa és merész döntés, hogy a kiadó pont ezt a szinte teljesen ismeretlen címet indította újra. A karakter 1997-ben debütált Andy Lanning és Dan Abnett sorozatában, ami két évig futott. Ezután a címszereplő csak nagyritkán bukkant fel rövid ideig egy-egy DC címben. Lanning és Abnett (akik az utóbbi években újra és újra bizonyították, milyen remek írók – tessék csak ránézni a Marvel űrrészlegére) most visszatértek karakterükhöz – és a nyitányból ítélve egy baromi szórakoztató sorozatnak nézünk elébe. Már a főhős – Mitch Shelley – képessége is szokatlan és kreatív: az egy dolog, hogy mindig feltámad (elvégre ez evidens a nevéből), de ráadásul ezt mindig új szuperképességekkel teszi, amik rezonálnak a halálának a körülményeire. Ebben a sztoriban például bedarálja egy repülőgép turbinája – feltámadása után képes cseppfolyóssá válni. Érted a lényeget… Túl ezen a baromi cool koncepción, maga a sztori is ígéretes: bizonyos rejtélyes emberfeletti hatalmaknak egyrészt a tökük kivan azzal, hogy Shelley állandóan visszatér a halálból, megtagadva ezzel a lelkét azoktól, akiknek járna, másrészt annál jobban éheznek arra a lélekre, ami a folyamatos visszatérések miatt példátlanul „tiszta” és „ragyogó”. Egy apró észrevétel: remélem, hogy ezek a hatalmak nem a mennyet és a poklot jelentik (de egyébként valószínűleg igen), mert akkor elég gyatra fogás, hogy előbbire felső szintként (pontosabban: „upstairs”), utóbbira meg pinceirodaként (apám…) utalnak… De ez nagyjából minden, amibe bele tudok kötni. Na jó, a főhős karaktere egyelőre inkább csak a fasza képessége miatt érdekes – de ez egy első számtól még nem tragédia. A cselekmény pörög, az akciók nagyszerűek és horrorisztikusak (az egész repülőgépes jelenet szenzációs), a rajzok kellően dinamikusak, szépek és hatásosak, a színezés és a panelelrendezés (ha kell kifejezetten kreatív, de sosem hivalkodó) pedig telitalálat. Ja, és a végén még Madame Xanadu is feltűnik. Izgalmas, ötletes, lendületes, és jól néz ki. Jöhet, és új olvasók is bátran belevághatnak. 
Grifter: Teljesen zavaros. Nem vagyok túlságosan otthon a karakterrel kapcsolatban, egy-két sztorit olvastam vele, de kezdjük azzal, hogy Cole Cash itt egy átlagjoe benyomását kelti. Hívhatnák akárhogy máshogy, a cselekmény szempontjából nem lenne jelentősége. Már-már eredettörténet-szaga van a dolognak, de Nathan Edmondson sosem teszi egyértelművé, hogy mikor/hogyan játszódik a történet, úgyhogy az olvasó csak pislog jobbra-balra, keresi a fogódzókat, és fogalma sincs, mi kellene, hogy megfogja ebben a karakterben, aki az egyik jelenetben egy tökös, kemény, talpraesett fickó, a másikban meg egy bizonytalan, kétségbeesett senki. Már csak a poén kedvéért is elolvasom a folytatást, mert kíváncsi vagyok, maga az író tudja-e egyáltalán, hogy mi folyik itt, ha már a főhős és az olvasó nem – de meg kell még említeni, hogy a képi világ is elég csapnivaló. Nem a rajz, az egyszerűen csak átlagos és szürke, hanem a panelelrendezés, a jelenetek képi bevezetése, a múlt és a jelen közti ugrások vizuális kivitelezése. Fura, kusza, kukaszagú. 
Suicide Squad: Egy klasszikus ’80-as évekbeli sorozat újraindítsa (bár a Suicide Squad egy korábbi verziója már az ’50-es években is létezett), amiben a DC néhány börtönbe küldött gonosztevőjét fogja össze egy Amanda Waller nevű ügynök, hogy piszkos küldetéseket végezzenek a kormány (?) számára. A csapatnak tagja többek között Deathstroke és Harley Quinn is, és rögtön azzal kezdődik, hogy valamiféle sötét alakok kínozzák őket, hogy információkat csikarjanak ki belőlük. Közben kapunk néhány flashbacket arról, hogyan is kerültek ebbe a szituációba, a végén pedig kiderül, hogy az egész kínzósdi egy átverés volt, majd „hőseink” kapnak egy „what the fuck” küldetést. Néhány szereplő óhatatlanul elsikkad, néhányat viszont remekül használ Adam Glass – főleg Harley-t írja nagyszerűen. Totál őrült csaj, ahogy azt az egyik kínzója is megjegyzi, amikor csak nem sikerül hatást elérni nála, hiába vagdossa, és rázza árammal. Kezdetnek jó (ha nem is kiemelkedő, és ha az új olvasóknak kicsit túl sok kérdést hagy is a karakterekről), a rajzok is rendben vannak, és megvan benne egy tökös, hardcore antihősképregény lehetősége – amolyan Thunderbolts-módra, hogy marveles párhuzammal éljek. 
Szeptemberben szüneteltetjük a szokásos GeexKomix cikkeket, és csakis a DC-vel foglalkozunk – elvégre nem minden hónapban fordul elő, hogy az egyik nagy kiadó teljes egészében rebootolja az egész univerzumát, és vele minden sorozatát (egész pontosan 26 éve történt ilyen utoljára). Ugyan innen nézve ez inkább tűnik egy bombasztikus reklámfogásnak, mint ténylegesen újító, kreatív változtatásnak, mégsem mehetünk el mellette szó nélkül. Úgyhogy: a DC e hónapban 52 új sorozatot indít (az időtlen idők óta újraszámozás nélkül, folyamatosan futó Detective Comics és Action Comics is új első számot kap), és hétről hétre, hosszabban-rövidebben, mind az 52-ről írni fogunk. 
Az író Grant Morrison, ez pedig általában az jelenti, hogy vagy valami nagyon jó fog kisülni belőle, vagy valami nagyon rossz – a brit fenegyerek ritkán ragad bele a középútba. Debütáló száma után az Action Comics bőven inkább a „nagyon jó” felé hajlik: Morrison visszaviszi a karaktert a gyökereihez (a sztori ugye a múltban, Superman pályafutásának elején játszódik), azaz nem galaktikus fenyegetések, hanem az egyszerű emberek mindennapi életét megkeserítő dolgok – pl. az alsó- és középosztályt illegális eszközökkel szipolyozó milliomosok – ellen harcol. A farmernadrágos Acélember inkább kelti egy dühös aktivista, mint egy nemes szuperhős benyomását. A nép bajnoka ő, aki mer, és képes szembeszállni a Hatalommal – az meg persze nem rest visszaütni, a megfelelő helyen és időben lévő Luthor segítségével (itt van már egyébként a még laza, melegítős Lois is). Ezen a ponton Morrison még nem tököl a sztori grandiózusabb aspektusaival (mint a „Krypton utolsó túlélője”), bár egy-két elejtett megjegyzésből már sejthető, hogy a cselekmény nem marad meg sokáig ezen a „hétköznapi” szinten. Rags Morales rajzai lendületesek és látványosak (szükség is van rá: a földhözragadtság nem jelenti azt, hogy nincs tele a képregény gyors akciókkal), de az arcokkal már gondjai vannak (Luthor többször is igen hülyén fest), és a gesztusokat is sokszor eltúlozza (az utolsó oldalon Lane tábornok póza egy merő karikatúra). Hatásos start, érdemes lesz követni. És ami nem utolsó szempont (ha már rebootról van szó), új olvasóknak is bátran ajánlható.
A meglepetéssiker egyik bevált receptje: odaadni egy periférikus karaktert egy kritikusok által körülrajongott írónak, aki így járhatja a maga útját, és megléphet olyan dolgokat, akár stílus, akár cselekmény szempontjából, amiket egy Batmannel vagy egy Supermannel biztosan nem léphetne meg. Azt ugyan sosem értettem, hogy Jeff Lemire-t miért rajongják körbe a kritikusok (a Sweet Tooth az utóbbi évek egyik legunalmasabb Vertigo sorozata), de most, az Animal Man elolvasása után kezdem kapizsgálni. Lemire a mainstream szuperhősképregényekben ritkán látott természetességgel vezet be minket a főhős életébe, aki hol színész, hol szuperhős, hol aktivista, hol kaszkadőr, de mindig egy kétgyermekes apa, egy szeretnivalóan hétköznapi családdal. Teljesen mindennapi társalgásokba csöppenünk bele, munkáról, pénzről, háziállatokról, és közben megismerjük a karaktert, anélkül, hogy azt érzenénk, az író információkat nyomkod le a torkunkon. Aztán jön a szuperhőskaland: Animal Man jelmezbe bújik, és megállít egy fegyveres őrültet, mielőtt tragédiát okozna egy kórház gyermekosztályán. Aztán jön a horror: a főszereplő rettenetes álmot lát, ami véres eseményeket és családi tragédiákat vetít előre, majd amint felébred, ez a rémálom máris kezd beszivárogni a valóságba. Bámulatos, ahogy Lemire, a családi idillből nyitva, fokról-fokra terel minket a sötétség felé, és a képregény hirtelen felkavaróvá, már-már sokkolóvá válik. Ebben bőven van potenciál – még úgy is, hogy Travel Foreman rajzai egyszerűen rondák. Pár éve a Marvel olvasóit szomorította (Immortal Iron Fist), most a DC-t fertőzi. Mi a fenét látnak odaát ebben a trutyiban, amit a papírra maszatol? 
Hogy kétség se maradjon afelől, hogy a Gyilkos tréfa a rebootot követően is része a kontinuitásnak, Gail Simone itt konkrét flashbackben is feleleveníti az abban történteket. Viszont az új verzió szerint Barbara Gordon néhány év után képes volt felállni a kerekesszékből, és újra járni – úgyhogy most ismét Batgirlként rója az utcákat és a háztetőket. Tekintve, hogy 1. a Gyilkos tréfa egy roppant nagyhatású képregény (történetileg és esztétikailag egyaránt), és hogy 2. a járni képes Barbara igen jelentős változás az utóbbi bő 20 év status quo-jához képest, Simone aligha tehet mást, minthogy ezeken keresztül definiálja a karaktert. De kicsit talán átesik a ló túloldalára. A comic első fele még nagyszerű: Barbara brutális erővel és elszántsággal harcol a mások otthonába betörő rablógyilkosok ellen – ha magunktól nem jönnénk rá, hogy miért pont az ilyenek csípik a szemét, Simone jól szájba rágja, de ez még nem baj, mert a narráció hatásos, a cselekmény lendületes, a rajzok szépek, az akciók dinamikusak – minden a helyén van egy szórakoztató képregényhez. De amikor a füzet második felében az író maga mögött hagyja a bevezetést, és belevág a tényleges történetbe, majdnem minden elromlik: a didaktikusság itt már megbocsáthatatlan, az esetleg drámai felhangok elfüstölnek, a cliffhangerben felvázolt konfliktus pedig érdektelen és komolytalan. Összességében a pozitívumok még mindig túlsúlyban vannak, és talán kisül belőle valami jó hosszabb távon – egyelőre vele maradok. 
Némileg ironikus, hogy az egész Batman Incorporated elúszott a semmibe – bár Morrison azt ígérte, hogy jövőre visszatér – annak egyik mellékkaraktere mégis kapott egy önálló sorozatot. A Batwing egyelőre az egyetlen jele annak, hogy a reboot előtti „globális Batman” koncepció nem lett teljesen kinullázva. Más kérdés, hogy az új sorozatok közül kapásból ennek jósolom a legrövidebb jövőt: mégis mit akar kezdeni a DC egy teljesen ismeretlen karakterrel, aki jelenlegi attribútumai alapján bármikor helyettesíthető lenne bármelyik Robinnal? Az egzotikus helyszín – és a néger hős – önmagában ahhoz is kevés, hogy olvasókat szerezzen, nemhogy hosszútávon megtartsa őket. Judd Winick pedig (ő sem a mérleg pozitív serpenyőjében van), nem meglepő módon, a töketlen írók összes sablonfogását felvonultatja kompenzációként: in medias res kezdés, sűrű akciók, nagyon-keményen-őrülten-hűha-ajjaj gonosz ellenség, átlagot bőven meghaladó brutalitás, vendégszereplő A-listás figura (Batman), dögunalmas „nézzétek, megölöm a főhőst az első szám végén” blöff. Ben Oliver rajzai ugyan tetszetősék (ellentétben a steril színezéssel), de összességében ez még a tizenkettő egy tucat szintjét is csak bajosan üti meg. A második számot még bevárom, mert egyetlen rész után csúnya dolog ítélni (hacsak nem első látásra vészesen szar valami, de azért ettől a szinttől még a Batwing is messze van), de nem sok jót nézek ki belőle. 
Ez kétségkívül a legjobb Batman-képregény, amit Tony Daniel valaha írt. De ez még nem sokat jelent, mert a legtöbb munkája elég harmatos. És persze az igazi kérdés nem az, hogyan képes Daniel megfelelni a saját maga által támasztott követelményeknek – hiszen ez nem a Detective Comics 882., hanem a Detective Comics 1. Az elvárások finoman szólva is nagyok. Hogy a sikert a lehető legjobban bebiztosítsa, Daniel bedob mindent, ami tipikusan Batman. Az ellensége motivációit és lépéseit kommentáló belső monológ, Gordon és a denevérjel, összecsapás türelmetlen és agresszív rendőrökkel (csókoltat az Első év), és persze az aduász: Joker. Ki más? Daniel, minden korábbi erőfeszítésével ellentétben itt tényleg jól ír. A képregény olvastatja magát, lendületes és izgalmas, és úgy mutatja be az esetleges új olvasóknak Batman világának egyes elemeit, hogy az a régi olvasóknak sem tűnik feleslegesnek és önismétlőnek – az író szépen, patentosan beleintegrál a cselekménybe minden információt (ez olyasvalami, ami a Justice League-ben Johnsnak nagyon látványosan nem sikerült). És persze az egész egy roppant erős, sőt, merész cliffhangerhez vezet, ami, bár késélen táncol a pofátlan öncélúság és hatásvadászat határán, egész biztosan ráveszi az olvasókat, hogy szerezzék be a második részt is. És azt hiszem, ott fog igazán eldőlni, hogy mennyire lesz jó Daniel kezei alatt ez a sorozat: ott fog eldőlni, hogy tényleg van a tarsolyában valami ütős koncepció, mint ahogy azt itt szeretné elhitetni velünk, vagy csak nagyzoló ötleteket puffogtat a levegőbe. De addig is: ez egy fasza nyitány. 
Ehhez képest még a Batwing is kiváló, ami annál inkább szégyen-gyalázat, hogy az egy zéró karaktert mozgat, ez viszont a DC egyik régi, jól bejáratott nagyágyúját. És J. T. Krul (Teen Titans) még csak nem is próbálkozik: a főhős Párizsban lever három hőzöngő szupergonoszt, akiket a végén más szupergonoszok kiszabadítanak, hogy aztán majd együtt nyírják ki a főhőst, aki nyilván megint jól leveri majd mindnyájukat. A lapos sztori egy dolog – nagyobb baj, hogy az egész képregény dialógusostul csapnivalóan van írva. A karakterek megállás nélkül pofáznak, de nem mondanak semmi érdekeset, tartalmasat vagy vicceset (a főhős bunyók alatti, laza szövegelései kínosak), egyszerűen csak kommentálják az eseményeket, és magyarázzák saját képességeiket, meg a harcot, amiben éppen részt vesznek. Ehhez képest ráadásul senkiről nem tudunk meg semmi érdemlegeset, legkevésbé magáról a főszereplőről, aki bármilyen tucathőssel felcserélhető lenne – nincs semmi személyisége. Krul emellett úgy használja a sztoriban a modern technológiát, mintha az elmúlt 20 évben kómában feküdt volna, és most azt hinné, hogy az információs társdalom mivoltára éppúgy rácsodálkozik majd mindenki más, ahogyan ő. Hogy a kép teljes legyen: az egyébként veterán Dan Jurgens képeinek semmi dinamikája – mintha csak merev, beállított bábukat rajzolt volna le. Kínosan ötlettelen és unalmas vacak. A régi olvasók csak ásítozni fognak tőle, az újak meg nem fogják érteni, miért olyan nagy szám ez a karakter. Kuka. 
Úgy látszik, Dan Jurgens mostanában íróként sincs jobb formában, mint rajzolóként. A JLI-ben az ENSZ igyekszik összeállítani a saját, nemzetközi szuperhőscsapatát, ami az ő felkérésükre reagálhat a világ bármely pontján felmerülő fenyegetésekre – minthogy politikusokról van szó, a képlet egyszerű, ha a dolog sikeres, akkor learatják a babérokat, ha nem, akkor magát a csapatot hibáztatják. A világ minden tájáról szalajtott hősök vezetőjének Booster Goldot teszik meg, de beszivárog közéjük – az ENSZ tudta nélkül – Batman is, hogy rajta tartsa a szemét a dolgokon, mert… mert csak. Itt semmi sem működik: a világ vezetői kisgyerekeknek tűnnek, akik nem egy globális rendfenntartó alakulat létrehozásáról tárgyalnak, hanem a közös homokozó használatáról vitatkoznak, Batman valami elképesztően otrombán kilóg a csapatból minden létező értelemben (Jurgensnek fogalma sincs, mit kezdjen vele, nyilván csak azért került a képregénybe, hogy legyen benne egy nagy név), az aktivisták mellékszála teljesen érdektelen és lapos, ráadásul az sem világos, mi köze van bármi máshoz, csapatdinamika pedig, mint olyan, nem létezik. A rajzok sem tudnak javítani az összképen: jobb esetben teljesen átlagosak, rosszabb esetben irritálóan rajzfilmszerűek. Kisebb csodának kell történnie ahhoz, hogy ebből egy élvezetes sorozat legyen, pedig egyébként volna fantázia egy B-, és C-listás hősöket csatasorba állító képregényben. Kukagyanús.
Az 52 új sorozatot alapvetően 7 nagy csoportba lehet sorolni: a Batman, Superman, Justice League, Zöld Lámpás és Young Justice családok mellett van két kevésbé mainstream csoport. Az egyikben sötétebb, horrorba hajló comicok kapnak helyet (mint a cikk elején már tárgyalt Animal Man, illetve a Swamp Thing), a másikban pedig egyéb háborús, sci-fis, westernes történetek, nameg a Wildstormból átvett címek, mint a Stormwatch. Ebbe a brancsba tartozik a Men of War, aminek főszereplője a DC klasszikus második világháborús hősének, Rock őrmesternek a leszármazottja. Ez a Rock egy közlegény, aki egy ideje már a Közel-Keleten szolgál, de alkalmankénti parancsmegtagadásai (amikkel persze életeket ment) mindig megakadályozzák a ranglétramászásban. Egy tiszt azonban meglátja benne a potenciált, és egy új fronton veti be, ahol történetesen szuperképességűek is harcolnak. Az alapkoncepció a szenzációs Gotham Central egyfajta háborús környezetbe helyezése akar lenni, és ez kiváló ötlet: a kérdésben, hogy mire jó egy átlag katona egy olyan csatamezőn, ahol emberfeletti erejű, repülni képes vagy éppen sebezhetetlen harcosokat vetnek be, igen sok a potenciál. Az első rész persze még csak az alaphelyzetet vázolja fel, így a kérdés, hogy Ivan Brandon tud-e valami érdemlegeset kezdeni az ígéretes koncepcióval, egyelőre válasz nélkül marad, és meg kell hagyni, ezen a kérdésfelvetésen túl a Men of War első száma nem sokat kínál az olvasónak – csak egy korrektül megrajzolt, átlagosan szórakoztató képregény. De mindenképpen kivárom, hogy mi lesz belőle. 
A DC 2010 végén véglegesen lelőtte az egész Wildstormot, és bejelentette, hogy annak sorozatai, hősei beintegrálódnak majd a mainstream DC világba. Ennek véghezvitelére persze a reboot volt a legkézenfekvőbb időpont, úgyhogy a Stormwatch-csal most itt az első DC-be olvasztott Wildstorm címünk. Ez a sorozat akkor vált igazán érdekessé, amikor 1996-ban átvette Warren Ellis, és akkor vált az amerikai képregény mérföldkövévé, amikor szintén Ellis irányítása alatt átkeresztelődött Authorityvá, és így megszületett az első hardcore, „széleszvásznű” szuperhőscomic. Paul Cornellnek tehát nagy előd nyomában kell megmutatnia, hogy mit tud – minthogy korábbi sorozatai (Captain Britain a Marvelnél, Action Comics a DC-nél) igen jók voltak, úgy tűnt, nincs ok az aggodalomra. Annál nagyobb csalódás, hogy a végeredmény nyögvenyelős, ötlettelen és unalmas. A történet szerint a Stormwatch tagjai (köztük a Martian Manhunter) a Superman-kaliberű Apollót igyekeznek meggyőzni az ügyüknek, de ő inkább le se szarná őket – pedig közben már éppen felüti a fejét egy globális fenyegetés, ami alig várja, hogy pofánverjék. A koncepció alapján a Stormwatch még működhetne is, de Cornell baromi trehányan ír. Nem képes megfelelően felvezetni, bemutatni a karaktereket, nem tudja felruházni a történetet sem az ahhoz szükséges „hardcore” sem a „grandiózus” jelleggel, és már az első felében szétesik az egész. Mindemellett a rajzok sem túl meggyőzők, az meg egyáltalán nem világos, hogy fog illeszkedni ez a csapat a DC univerzumba a maga „no bullshit” attitűdjével – meg úgy egyáltalán. Sajnos kukagyanús, de azért még reménykedem. 
Swamp Thing a DC egyik kevésbé sikeres karaktere, akit többször próbáltak feljebb rugdosni a ranglétrán, de hiába, egyik sorozata a másik után bukott be – a mai napig csak azért emlékeznek rá, mert a ’80-as években néhány évig Alan Moore írta, és amit Alan Moore ír, az hajlamos beragadni az olvasók kollektív emlékezetébe (nem mellesleg, Swamp Thing mellett bukkant fel először Constantine figurája is). A DC most Scott Snydert állította rá a címre, és mivel ő minősül a legújabb sztárírójuknak, úgy látszik, megint komolyan gondolják, hogy kezdenek valamit a figurával. A főszereplő nála újra ember (Alec Holland), aki szörnyéveinek emlékeitől gyötörve bujkál a világ elől – ez már önmagában egy hatásos felütés. Apropó, felütés: a képregény Holland monológjával kezdődik, miközben zavarbaejtő képeket látunk a nagyvilágból, szuperhősök szemein keresztül. Madarak, denevérek, halak pusztulnak tömegével mindenfelé. Miközben Superman felkeresi Hollandot, hogy választ kapjon, hátborzongató, zombiszerű rémségek bukkannak fel – később pedig Hollandot rémálmok gyötrik. Lehet, hogy már nem Swamp Thing többé (?), de ez még nem jelenti azt, hogy a múltja elengedte. Snyder hangulatteremtési érzéke fantasztikus (tessék csak elolvasni, hogyan beszél Holland a növényekről – hátborzongató), de ez nem újdonság. Minden szó, minden panel a helyén van, a rettegés, a misztikum, az eposzi lépték egy tökéletes elegyét kapjuk, Yanick Paquette nagyszerű rajzaival. Eddig remek – ráadásul úgy mutat újdonságot a régi olvasók számára, hogy az újak is bátran nekiállhatnak. Ritka dolog. 
Állításom bizonyítására egy olyan játékot szeretnék bemutatni nektek, amely az úgynevezett ameritrash vonalat képviseli (nem pejoratív a megnevezés). Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ilyesfajta játékokban a karaktereken meg a hangulaton van a hangsúly, és bizony a szerencse is komoly tényező. Leginkább a Kaland-játék-kockázat könyvekhez tudnám hasonlítani az ameritrash játékokat: a történés kiszámíthatatlan, de tudod a célt, és természetesen megpróbálod elérni, fejlesztve közben a karaktered, valamint a többi játékos ellen/mellett harcolva. (A társasjátékok másik vonala az un. eurogame, amelyek főleg történelmi és gazdasági vonatkozásúak, erősen taktikusak, és minimális bennük a szerencsefaktor.) De hagyjuk a műfaji áttekintést, lássuk első cikkem áldozatát!
Az ameritrash játékok további jellemzője a rengeteg, kidolgozott részlet, hozzávaló. Ebben a játékban is tömérdek ilyen található, a doboz nem egy könnyű darab – a játéktábla is óriási. A játék elején mindenki választ/húz egy karaktert, akiknek 6 alaptulajdonsága van (gyorsaság, lopózás, ösztön, akaraterő, mítoszismeret, szerencse), ezeket kell felhasználni a különböző próbák során. Ezeket a próbákat (a játék egyik hátránya) kockadobások döntik el. Ha nem ér minket váratlanul az esemény, amelynek következtében tulajdonságpróbát kell tennünk, fel tudunk rá készülni, így nagyobb eséllyel vehetjük sikerrel a próbát. A hat tulajdonságon kívül minden játékos adott életerővel és un. épelméjűséggel rendelkezik. Előbbi a harci sebzésnél fontos, utóbbira a különböző félelmetes helyzetekben van szükség. Ezen kívül minden karakter más-más képességekkel és alapkészlettel rendelkezik: pénzzel, erős fegyverrel, különleges hatalommal, varázslatokkal, bajtársakkal, stb.
Új fejezetet lehet írni a „hogyan verjünk vissza egy idegen inváziót” című kézikönyvbe (mert a „pusztítsuk el a központi hajójukat, és akkor mind megdöglenek” verziót már a szomszéd Pistike sem veszi be). Végy egy maréknyi, bandába szerveződött, pusztán tinédzserkorú, de morcos és rettenthetetlen nigga’ motherfuckert, adj nekik kardot, baseballütőt, robogót, biciklit, tűzijátékot, meg egy „ez a mi grundunk, velünk itt senki nem baszakodhat” attitűdöt, és a rusnya földönkívüliek nem felejtik el a leckét, amíg élnek – na, nem mintha az olyan sokáig tartana. Az Attack the Block nevenincs színészeivel és szerény effektusaival is élvezetesebb, mint a hasonló témájú hollywoodi nagytestvéreinek többsége. 
Mint később kiderül, valójában persze nem invázióról van szó. Az elsőfilmes komikus, Joe Cornish, tudja, hogy meddig mehet el, így a sci-fi, a horror és a vígjáték kevés jó filmet tartalmazó metszéspontjába pozícionált Attack the Blockban bámulatos arányérzékkel keverednek a zsánerek. A film sosem válik túl grandiózussá, túl hiteltelenné, túl harsánnyá, egyáltalán, semmiféle túlzásba nem esik. A földönkívüli inváziós felütés szépen szörnyfilmes horrorba simul, ami pont annyi gore-t tartalmaz, amennyit a stílus elbír, és megkíván (némi toroktépés kell, de torture porn felé pislogó öncélúskodás nem), a komédia pedig a nem hivalkodóan, hanem természetesen vagány szereplők beszólásaira, illetve a szituáció eleve megmosolyogtató abszurditására épül (rablók és drogdílerek az alienek ellen), és még a gettófilmek irritálóan harsány karaktereit is mellőzi. 
A film legkellemesebb meglepetése mégis az, hogy látszik, a koncepciót nem csak úgy, ad-hoc kenték a vászonra: Cornish-nak az egyszer elsüthető poénokon túl is határozott elképzelése van arról, hogy miért érdemes egymásnak ereszteni a bandatagokat és az idegeneket (hadd ne említsem ellenpéldának a Cowboyok és űrlényeket – hopp, késő). Fogja a társadalom peremén álló karaktereket, és főhősökké teszi őket egy olyan jellegű filmben, amiben normál körülmények közt csak jelentéktelen mellékszerepeket kapnának, már ha egyáltalán bármilyeneket. 
Fear Itself #5
„You’re one hell of a messenger.” Mondja Batman Flashnek, miután az átadja neki apja üzenetét egy másik, immár nem is létező valóságból. Csak ezért az egy, gyönyörűen kivitelezett, katartikus jelenetért megérte az egész Flashpoint. Ahogy a Sötét Lovag megtántorodik, amikor meglátja, hogy ki írta a levelet. Ahogy leveszi a maszkját, hogy mint Bruce Wayne, és ne mint Batman olvassa el. Ahogy könnyes szemekkel, mosolyogva megköszöni. És Andy Kubert nem mulasztja el vizuálisan is visszaadni a jelenet érzelmi erejét. Egyébként amúgyis a batmanes szál volt a legjobb az egész Flashpointban. Ebben a valóságban, amit – most már tudjuk – Flash hozott létre akaratlanul, amikor visszament az időben, hogy megmentse az anyját, nem Bruce szülei haltak meg abban a bizonyos sikátorban, hanem maga Bruce. A szülők a maguk módján kattantak meg: az apából Batman, az anyából Joker lett (ez most talán erőltetetten hangzik, de tessék elolvasni a Brian Azzarello-Eduardo Risso duó szenzációs minijét, a Batman: Knight of Vengeance-t). Mindehhez a Flashpoint utolsó oldalai tökéletes lezárásul szolgálnak. De ami az összes többit illeti: Johnstól nem ilyen pofátlanul trehány munkához vagyok szokva. Oké, mind tudjuk, hogy az egész Flashpoint valójában nem más, mint egy plot device (vagy ha úgy tetszik: universe device), egy ürügy, hogy a DC átírhassa a szuperhősvilág történetét – megint. Ez eleve egy szerencsétlen kiindulási pont egy történet elmeséléséhez, mégis volt már rá példa, hogy nagyon jól sült el, ráadásul pont Johns tollából (Infinite Crisis). Itt viszont minden kidolgozatlan, összecsapott és esetleges. Az öt rész sztorija olyan sovány, hogy kettőbe is beleférne – ami azt illeti, ha esetleg kihagyod a második, harmadik és negyedik részt, vagyis csak az elsőt és utolsót olvasod el, akkor sem maradsz le semmiről. Komplett, korábban fontosnak beállított mellékszálak tűnnek el a semmibe (Superman), a Wonder Woman és az Aquaman közti, az egész világot veszélyeztető háború kínosan légből kapott, motivációk, logika és súly nélküli, a főhőst meg sikerül egy idiótának beállítani, minthogy mindenre, ami körülötte történik, mások jönnek rá helyette. Tegyük félre ezt az összecsapott katyvaszt, és lássuk, miért volt szükség rá, azaz, hogy mi jön ezután. 
Kétlem, hogy lesz idén ennél jobb képregény az amerikai piacon – hogy eddig nincs, az biztos. És legszívesebben ezzel most le is zárnám a kritikát. Ha valamit, hát a The Furyt olvasni kell, és nem olvasni róla. Persze csak annak, aki tisztában van az előzményekkel, mert azok az idők, amikor a Hellboy képregények nagyjából önálló, frankó kis sztorikból álltak, rég elmúltak. Mignola az utóbbi években hatalmas eposszá nemesítette a pokolból megidézett, kőkezű harcos történetét, és ez az eposz záruld most le ezzel a képregénnyel. A cselekményről felesleges beszélni, aki eddig nincs tisztában vele, annak azért, aki tisztában vele, annak meg azért. Ez egy mindent elsöprő finálé, aminek tétje nagyobb, mint eddig bármikor, döbbenetesen grandiózus ereje felülmúl mindent, amivel eddig a Hellboy vagy akár a B.P.R.D. lapjain találkozhattunk (pedig ugye utóbbi mindig nagyszabásúbb volt, mint anyacíme). A főhős és ellenségének test test elleni csatáját a hatalmas villámokkal sújtott, pusztuló világ képei kísérik, miközben holtak beszélnek a világvégéről és az örökkévalóságról. És amit Mignola a képregény második felében meglép, amit meg mer lépni, az döbbenetes – nyilván nem ez jelenti Hellboy pályafutásának végét, de hogy soha nem lehettünk ennyire bizonytalanok, tanácstalanok azzal kapcsolatban, hogy merre tart majd a sorozat ezután, az biztos. Végzel az olvasással, de a katarzis még hosszú ideig kitart, az utolsó, néma oldalak emocionális ereje sokáig elkísér. Duncan Fegredo pedig fantasztikus munkát végez. Képei brutálisan erőteljesek, egyik gyönyörű, monumentális oldal éri a másikat. A lángolva zuhanó szív felé nyúló szó szerinti hullahegy a pokolban... Na, jó. Elkussolok. Ti meg olvassátok el. 
Csak rá kell nézni az alkotók nevére – a DC semmit nem bízott a véletlenre. A Flashpoint végeztével indul az új 52, vagyis a következő hetekben 52 új sorozat első számából ismerhetjük meg a megújított DC Univerzumot. Elsőként a Justice League jelenik meg, két nagyágyú, Johns és Lee tollából. Mint azt tudjuk, a Flashpoint következtében a DC világa némileg megváltozott még a múltban, minek következtében persze a jelen is meglehetősen másképp fest. Hogy mennyire, azt még nem tudjuk, mert az 52 sorozatból 50 fog a jelenben játszódni – de az Action Comics és a Justice League 5 évvel korábbra repít vissza minket, a szuperhőskor hajnalába, amikor a jelmezes igazságosztókat még nem ismerték el, sőt, féltek tőlük. A most szóban forgó comic azzal kezdődik, hogy Batman egy rejtélyes alakot üldöz a háztetőkön, őt magát pedig nehézfegyverzettel felszerelt rendőrségi helikopterek üldözik. Aztán megjelenik a Zöld Lámpás, és a tét emelkedik kicsit. Eddig jó: a felütés látványos, lendületes, hangulatos, elhelyezi a sztorit korban és korhangulatban, megágyaz a cselekménynek és a karaktereknek. Éppcsak egyik sem fekszik be az ágyba. Batman és a Zöld Lámpás azzal töltik a képregényt, hogy arrogáns, fennhéjazó tahók módjára verik a mellkasukat, és lóbálják a farkukat („az enyém nagyobb!”), majd a cliffhangerben felbukkan Superman, aki még hangosabban veri a mellkasát, és még szélesebben lóbálja a farkát („az enyém a legnagyobb!”). Ezen kívül a karakterek csak akkor szólalnak meg, ha kommentálniuk kell a cselekményt a hülye olvasó számára, aki szájbarágás nélkül nyilván nem fogná fel, hogy mi történik. Közben azért megy az akció, de ha a szép harcokat, a nagy robbanásokat és a ’90-es éveket megszégyenítő tesztoszteronhullámokat eltávolítjuk, maga a sztori cirka három oldalba belefér. Szépen megrajzolt szemfényvesztés az egész, ami kicsit úgy fest, mintha Mark Millar írta volna, és nem a nála többnyire intelligensebb és kifinomultabb Geoff Johns. De tudom, hogy mivel lehet(ne) mentegetni a képregényt: ez egy reboothoz (vagy afféléhez) kapcsolódó első szám, és ennek az egésznek az a célja, hogy új olvasókat nyerjen meg, ezért kell szépen elmagyarázni, hogy kik ezek a karakterek, és mik a képességeik (nem mintha amúgy nem tudná az az amerikai is, aki még sosem olvasott képregényt). De hogy buta és eseménytelen legyen, és hogy a karakterek homogén seggfejek legyenek, akiket kizárólag a jelmezük különböztet meg egymástól, azt ez sem indokolja. (Az említetteken kívül egyébként csak Cyborg tűnik fel – még civilben – a Justice League többi tagjának felbukkanása még várat magára.) Lehet, hogy majd egyben olvasva a teljes sztorit, jobb benyomást tesz, de kezdetnek ez így nagyon kevés. Ettől függetlenül a siker persze garantált, a kérdés az, hogy mennyien fognak csalódni, és kihagyni a folytatást…
A Terminátor és a Robotzsaru franchise összeházasítása nem új ötlet, a Frank Miller/Walter Simonson duó már 1992-ben egymásnak eresztette a Skynetet és Murphyt egy négyrészes – és egészen korrekt – minisorozatban, egy évvel később pedig videójáték is készült belőle. Azóta valamiért senki nem forszírozta a témát, bár a Dark Horse egy időben fontolgatott egy második sorozatot. Most viszont a Dynamite úgy döntött, kihasználja, hogy jelenleg nála vannak a Robotzsaru képregényes jogai, és annak íróját, Rob Williamst állította rá a projektre (ő egyébként exkluzív szerződést írt alá a Marvellel, úgyhogy valószínűleg egy darabig ez az utolsó képregénye a Dynamite-nál). A sztori a jövőben játszódik, amikor a Skynet összesen kettőre redukálta az emberiség létszámát. Az a kettő éppen kétségbeesetten menekül az üldöző Terminátorok elől. Egy nagy raktárépületben próbálják meghúzni magukat, de csak egyiküknek sikerül élve bejutni – ő viszont rátalál egy múzeumra, abban pedig egy kiállítói üvegkalitkában, kikapcsolva álló Robotzsarura. A törvény őre öntudatára ébred, amikor a Terminátorok megölnék az utolsó élő embert, és megvédi – csak hogy a Skynet aztán felülírja a programozását, és vele nyírassa ki a nőt. Tubikántinyúd. Azt hiszem, ebből is látszik, hogy történetileg mennyire sovány az egész – karakterileg még inkább az – ráadásul, tekintve, hogy a Terminátorban kedvükre utazgathatnak a gépek az időben, ahhoz sem kell zseninek lenni, hogy valaki megtippelje, mihez kezd ezután Murphy. Szerencsére Williams ügyes mesélő, úgyhogy a sztori gördülékenyen halad előre, a világvégehangulat pedig szépen átjön – nyers és brutális comiccal van dolgunk. P.J. Holden viszont fájdalmasan sótlan és elnagyolt képi világgal rontja a színvonalat, ráadásul finoman szólva nem állt a helyzet magaslatán a színező sem – egy óvodás árnyaltságával és kifinomultságával végezte a munkáját. De ha a sztori jó irányba halad tovább, az összkép még lehet kedvező. 
Nem az első ígéretet kapjuk a Marveltől a többségében csapnivaló Ultimate Univerzum megújítására. A szerkesztők, írók, rajzolók évek óta arról beszélnek, hogy vissza akarják vinni ennek az alternatív világnak a történeteit arra a szintre (mind a pénzügyi, mind a kritikai siker szempontjából), ahol úgy 10 évvel ezelőtt volt. A legutóbbi ilyen próbálkozás – az Ultimatum után – meglehetősen félrement, a mostani meg még csak most kezdődik az új Ultimates sorozattal. Az író ezúttal Jonathan Hickman, és az talán már önmagában jó jel, hogy a Marvel általa friss vért csöpögtet ebbe a haldokló világba, és nem megint a többször is elcsúszott Mark Millartól várja a megváltást. És egyelőre ez tényleg egy friss, energikus nyitánynak tűnik. Az új status quo-ban (Pókember halott, Amerika Kapitány felmondott, Reed Richards gonosztevő lett stb.) a mindig übertökös Nick Fury egyik nemzetközi válsággal szembesül a másik után, miközben hasztalan próbálja visszatartani a földgolyó társadalmi-politikai rendszerét attól, hogy darabjaira hulljon. Egy kis háború itt, egy kis szuperhős-isten konfliktus ott, némi nukleáris detonáció amott… Hickman képes egy hatásos, grandiózus rakétastarttal indítani a sorozatot, annak ellenére, hogy nincs benne hivalkodás, túlzás és öncélúság. A dialógus nélküli akciók látványosak, lendületesek (a Thor – Captain Britain szál különösen erős), az egész vibrál egyfajta „nagy szar készül a nyakunkba omlani” érzéstől. Ami azt illeti, vibrálna anélkül is, hogy az említett módon übertökös Nick Fury, durván karakteridegen és hiteltelen módon kevés híján elpityergi magát az utolsó oldalon, mondván, hogy fogalma sincs, mit tegyen. Csapnivaló cliffhanger, viszont másba nem lehet belekötni – főleg nem Esad Ribic gyönyörűen nagyszabású rajzaiba. Hosszú idő után az Ultimates megint hasonlít egy „szélesvásznú képregényhez”, egy eposzi, hardcore szuperhőskalandhoz. Reméljük, marad ez a színvonal – vagy ha még emelkedik is… de az már túl szép lenne. (Ja, és Thor „kiöntötted a sörömet” tekintete a hónap legfaszább képregényes momentuma.)
Az 1985-ös Frászkarika a korszak egyik kultikus horrorkomédiája, ami sajátos irányba vitte tovább Hitchcock Hátsó ablakának koncepcióját, és a belőle készült remake kapcsán – ahogy az már csak a jó filmek remake-einél lenni szokott – mindenkiben felmerült az „erre meg mégis mi szükség van?” kérdés. Szerencsénkre szökőévenként egyszer azért érkezik egy újragondolás, ami tényleg újragondolás, és nem csak rutinból másolás, és ami odáig merészkedik, hogy könnyedén felveszi a versenyt az eredetivel. Ebben a szökőévperiódusban a Frászkarika ez a film, ami – urambocsá’ – bizonyos pontokon még javít is az eredetin. 
A színészek kiválóak, és a legtöbb esetben jobbak, mint az eredetiben. Yelchin nagyszerűen hozza az ügyesen eltalált átlagtinédzsert, aki szerencsére se nem egy napszemüveges keménycsávó, se nem egy szerencsétlen lúzer. Farrell macskaszerű mozgásával és rémisztő, „nyugi, csak megöllek” mosolyával valóban olyan, mint egy ragadozó, ahogy azt az egyik szereplő megjegyzi. Rá, Mintz-Plasse-ra és Tennantra is igaz, hogy olyan túlzó jellemvonásokkal felruházott karaktereket személyesítenek meg, amiknél komolyan fennállt a túljátszás, és így a röhejessé válás veszélye, de mindannyian tudták, hol a határ. (Ed ugyan az eredetiben sokkal jobb, de Mintz-Plasse szerencséjére máshogy áll hozzá a szerephez, meg sem próbálja frenetikus elődjét majmolni). 
Ultimate Spider-Man #160
Tökéletesen jellemző Willinghamre, hogy az olvasói várakozásokkal, elképzelésekkel teljesen szembegy, és egy váratlan húzással, meglepően gyorsan vet véget a Mister Dark sztorinak. Ilyen dramaturgiai merészségekre a mai amerikai mainstreamben talán csak Robert Kikrman képes még a The Walking Deadben. A történet bő két éve, a Birodalom és Gepetto legyőzése után indult, és ez idő alatt Willingham – a sok-sok egyéb szál mellett – leginkább azzal foglalatoskodott, hogy új gonosztevőjét még a korábbinál is félelmetesebbé és legyőzhetetlenebbé gyúrja. Mister Dark egy rendkívül ügyesen és stílusosan megírt ellenséggé vált, akivel szemben hőseink képtelenek voltak hatásosan fellépni. Csak menekülni tudtak előle, és amint azt hitték, hogy mégis sikerült legyőzniük, újra elszabadult. Az újabb és újabb próbálkozások, a végső összecsapásra való felkészülések (különös tekintettel a „szuperhőscsapatra”) egyike sem hozott új reményt, és én, az olvasó, már majdnem azon kezdtem aggódni, hogy Willingham túlságosan is erősnek, és tényleg legyőzhetetlennek ábrázolja Mister Darkot – minek következtében hiteltelen lesz, amikor végül mégis legyőzik. Jobban is tudhattam volna. Az író Bigby apját küldi a gonosz ellen, a nagy harc már a képregény elején véget ér, és ezzel együtt egy másik cselekményszál is elegáns elvarrásra kerül. A füzet többi része a következményekkel, ünnepléssel, némi finom humorral és a jövőbeli sztorik felvillantásával telik. Az ilyen, tipikus dramaturgiát megkerülő történetmesélés az, ami az életszerűen megért karakterek mellett olyan élvezetessé, és – minden mesebeli elem dacára – valószerűvé teszi a Fablest. A dolgok nem mindig úgy történnek ebben a világban, ahogy azt egy tökéletes, művészi következetességgel felépített forgatókönyvtől elvárnak, hanem néha csak úgy, ahogy az életben. Az egyetlen probléma ezzel a füzettel Mark Buckingham. Ugyan kétségkívül ügyes rajzoló, az korábban is bebizonyosodott már, hogy a relatíve sokpaneles, dialógusokkal teli oldalak sokkal jobban fekszenek neki, mint a grandiózus akciók – és ez itt minden korábbinál világosabb. Mister Dark és Mister North gyors és brutális összecsapásának az egy panel/egy oldal elrendezés kölcsönöz grandiózus hatást, de ilyen méretben kijönnek Buckingham stílusának hiányosságai: a részletek elnagyoltak, a beállítások fantáziátlanok, az emocionális erő hiányzik, a jelenet nem kapja meg azt a képi monumentalitást, amit érdemelne. Nem rossz, persze, egyszerűen csak nem elég jó. Szerencsére a képregény maga továbbra is az, sőt, továbbra is egyike a legjobbaknak. 
Már megint kénytelen vagyok szuperlatívuszokban beszélni a Hellboyról. Úgy látszik, ez már sosem fog változni – és ez így van jól. Most hagyom a fenébe az előzményeket, meg a felvezetést, és bumm, rögtön lássuk, hogy kezd neki Mignola és Fegredo az utóbbi pár évben épített, grandiózus történetfolyam fináléjának (de előbb még gyönyörködjetek egy kicsit a csodálatos borítóban, az se baj, ha a nadrágotokba csúszik a kezetek). A nyitókép olyan pofátlanul klisés, hogy azt halálos komolysággal csak Mignola képes eladni: rideg, magányos torony magasodik kopár, komor sziklákon, mögötte hatalmas villám hasítja darabokra az eget. Aztán: a torony kapujában görnyedt, széltől tépázott vén boszorkányok szűkölnek. „Is this our doing?” Három panel, egy oldal, tökéletes felütés. Az atmoszférát azonnal vágni lehet, tudjuk, hogy valami súlyos, hatalmas és gonosz dolog van készülőben – még azok is félnek, akiknek a kezük benne volt az események formálásában. A következő oldalon pedig mintha egy Gyűrűk Ura jelenetbe csöppennénk: a torony előtt hatalmas, kántáló hadsereg terpeszkedik, köztük zászlókkal és óriásokkal. És ez valami más, mint amit a Hellboytól eddig megszokhattunk. Mignola ugyan már réges-rég túlhaladott azon a ponton, ahol a sorozat legjavát a főszereplő életének tetszőleges pontjaiból kiragadott rövid történetek jelentették, és a grandiózus szcenáriók sem álltak távol a sorozattól (főleg nem a testvérétől, a BPRD-tól). De a kardokkal, lándzsákkal felszerelt, páncélos szörnyek és (halott) lovagok középkori jellegű csatája már egy izgalmasan új aspektusa Mignola komplex világának. És bár az igazi haddelhadd még mindig várat magára (a cselekmény ütemét elnézve, a hamarosan érkező második résznél egy pillanattal sem tovább), ez a monumentális felvezetés önmagában erőteljesebb, mint szinte bármi, amivel idén az amerikai képregényekben találkozhattunk. A The Fury több nem egyszerűen remek, hanem ráadásul ikonikus képet is tartalmaz. Hellboy, első felbukkanásakor, egy köpenybe burkolva lépdel az említett torony lépcsőin, csuklyája alatt egyetlen megmaradt szeme világít. Egy halhatatlan lovagnak Alice átnyújtja az Excaliburt, fejére egy mögötte álló szellem helyez koronát. És persze a szokásos képsorok, a szokásosnál jóval grandiózusabb keretek között: Hellboy harcol, nem egy vagy egy kis csapat rémen, hanem egy kisebb hadseregen keresztül verekszi föl magát a végtelennek tűnő lépcsőkön. A történetről direkt nem fecsegek, a lapok már le vannak osztva, most már „csak” a földrengető, hegyomlasztó, égszakasztó szálelvarrás van hátra. Csak olvasd, és feledkezz bele a képekbe, a monumentalitásba, a fantasztikusságba. 
Először is, ha valaki elsiklott volna a cím felett: Scalped #50. Ez így, önmagában ok az ünneplésre, pezsgőbontásra, konfettiszórásra, szűzlányavatásra. Nem kis öröm látni, hogy az utóbbi évek egyik legjobb amerikai sorozata elért a félszázadik számhoz, főleg, hogy a Vertigo mostanság egymás után lövi le a képregényeit. (Szerencsére a Scalped eladásai meglehetősen stabilak, ha messze nem is tartozik velük a kiadó élbolyába.) Jason Aaron és R. M. Guéra nyers, mocskos, lelkileg-fizikailag brutális, rothadó pusztaság közepébe húzott rezervátum-bűnbarlangban játszódó indián noirja indulása óta üde fénypont a szuperhősök által uralt mainstream comicok tengerentúli világában. Ez a jubileumi szám mégis kicsit felemás érzést kelt az olvasóban. Aaron a XIX. századba visz vissza minket, amikor is katonák és fejvadászok járják a vidéket, rézbőrűekre vadászva – egy-egy skalpért jó pénzt fizet az állam, csak ugye ez a fagyi hajlamos visszanyalni. A cselekmény egy fehér apával nyit, aki skalpolásra tanítja fiát egy indián falu felégetése során, majd idővel eljutunk a másik oldalra, ahol a megtorlók közt ott van egy Bad Horse nevű kisgyerek, a sorozat főszereplőjének egyik őse. (Elvileg – Aaron egyértelműen ezt akarja sugallni, bár nem tudok róla, hogy a hagyományos indiánnevek vezetéknévként élnének tovább az utódokkal…) Egyrészt ugyan a sztori hátterének ez a történelmi aspektusa (az indiánok leigázása) kicsit sem elhanyagolható, és a hét rajzoló egy-egy, történetbe ágyazott pin-up oldala gondoskodik az ünnepi hangulat megteremtéséről, másrészt viszont az a történelmi aspektus igencsak lerágott csont, és ráadásul a Scalped éppen most érkezett el egy komoly fordulóponthoz, ami igazán emlékezetessé tehette volna az 50. részt. Ehelyett egy „fillert” kapunk, egy töltelékszámot. Nem tesz hozzá semmit a sorozat cselekményéhez, sem a karaktereihez, hanem csak úgy van. Bár semmiképpen nem rossz (a hangulata erős, Guéra szokás szerint kitesz magáért – a panel a Liggle Big Hornnál vívott csatáról szenzációs – és a hozzá négy oldallal csatlakozó Igor Kordey is gyönyörű munkát végez), az erőszak körforgásának, a keserű iróniának, a költői igazságszolgáltatásnak és a soha nem múló harci szellemnek az efféle bemutatása egy kevésbé tehetséges író számára is csak tetszetős ujjgyakorlat lenne. Egy kis pluszt az utolsó (a pin-upokat is magába foglaló) oldalak jelentenek, amik a Scalpedhoz méltó nyersességgel képeznek kontrasztot a haldokló indián reményteli „víziói” és a jelen mocskos vigasztalansága között. Korrekt. De többet vártunk volna. 
Rick Remender már csak ilyen, nem végez félmunkát. Ha valamit csinál, akkor totálisan, abszolúte csinálja – nincs jó képregénye, csak zseniális (Fear Agent), és nincs rossz képregénye, csak katasztrofális (Punisher). Az Uncanny X-Force sem esik bele a jókora köztes területbe, és szerencsére az előbbi kategóriát gazdagítja. Remender elődje Craig Kyle és Chris Yost volt, az ő irányításukkal 2008-tól 2010-ig szimplán X-Force cím alatt futott a sorozat a Messiah Complex egyik utóhatásaként (persze az első X-Force sorozat még 1991-ben jelent meg a „dicső” Rob Liefeld korszakban, és a csapatot Cable vezette). A koncepció azóta némileg változott: Yosték X-Force-át Küklopsz hozta létre, hogy Rozsomák vezetésével az X-Men afféle „black ops” egységeként kivagdossák a világból a mutánsokat fenyegető, két lábon járó rákos daganatokat. Aztán az X-ek nagyvezíre úgy döntött, ez a véres-brutális attitűd, amit szépen titokban tartottak a többiek előtt, mégsem áll jól az X-Mennek, és feloszlatta a csapatot. Itt lépett be az Uncanny X-Force első részével Remender – mert nem meglepő módon, Rozsomák úgy gondolta, hogy jól áll az X-Mennek, vagy sem, szüksége van egy ilyen csapatra. Úgyhogy ő és társai most még Küklopsz előtt is titkolózva kaszálják a rosszfiúkat, ahol érik őket. Az első sztoriban Apokalipszis visszatérését akadályozták meg, Remender pedig rágyúrt az egyik tag, Angyal évek óta húzódó belső konfliktusára: az Angyal és az Arkangyal személyiség (ami a ’80-as évek vége óta megvan benne, amikor Apokalipszis az egyik lovasává formálta őt) harcban áll egymással, és az X-Force-nak most tennie kell valamit, mielőtt utóbbi győzedelmeskedik, és végleg elveszítik a barátjukat. Az a valami pedig: elutazni az Apokalipszis kora nevű párhuzamos világba az onnan származó Sötét Bestia segítségével, és elhozni valamit, amit Life Seednek hívnak. Az az egyetlen, ami megmentheti Angyalt. Találjátok ki, úgy alakulnak-e a dolgok, ahogy hőseink eltervezik… Remender átkozottul jól elkapta a képregény hangulatát. Az X-Force Yosték alatt is élvezetes volt, de ők hajlamosak voltak túlerőltetni a brutalitást és a komorságot. Itt nyoma sincs efféle izzadságszagnak, Remender kezei alatt a történet gördülékenyebb, a karakterek soha nem mesterkéltek, az atmoszféra pedig továbbra is sötét és kegyetlen, de a maga spontán módján az, és közben nem hiányzik belőle a humánum és még a humor sem (elvégre mégiscsak ott van a csapat tagjai közt Deadpool is…). Emellett az író ügyesen hozza vissza az Apokalipszis kora karaktereit (a legjobb X-sztori a ’90-es évekből), mértékkel, jól használja Rozsomák narrációját, és rövid, de gyors és szaftos akciókkal szolgál. Külön öröm a képi világ: Mark Brooks mindig is a tehetségesebb iparosok közé tartozott, dinamikusan, egy-két aránytalanságtól eltekintve túlzások nélkül rajzol, de a színező, Dean White lehel igazán életet a panelekbe. Gyönyörűen kékes-sötétvöröses árnyalatú az egész képregény, a kétoldalas panel Apokalipszis világáról nem kisrészt neki köszönhetően olyan fantasztikus. Jelenleg ez a Marvel egyik legjobb képregénye, az X-franchise-on belül pedig kétségkívül első a sorban.
Ritkán találkozik az ember ennyire váltakozó színvonalú sorozattal, mint amilyen a True Blood is. Egy megfoghatatlan hullámvasút ez, ami tele van csúcsponttal, őrült, sikoltozós, leteszem a hajam momentummal, míg nincs hiány az ásítozós, teljesen felesleges, érthetetlen szálakból sem. A harmadik évad is hasonlóan szerepelt egészen a 
Végigolvasva a fenti pár sort, magam sem vagyok képes feldolgozni ezt a töménytelen őrületet, megannyi blődséget, de mit csináljunk, ha ez a szíve a True Bloodnak. Évadról évadra árasztanak el minket képtelen lényeikkel, már-már nevetséges szereplőikkel, sokszor komolyabban véve önmagukat, mint kellene. Az előző szezon során lett volna arra alkalom, hogy kiterjesszék az univerzumot, bevonva az egész világot, és őrült vámpír-vérfarkas-ember háborúba kezdjenek a mögötte megbúvó intrikákkal, de maga a kezdeményezés szinte azonnal hamvába is halt a zseniális Russel Edgingtonnal együtt. 
Sajnos nem olvastam a regényeket, így nem tudok véleményt alkotni azzal kapcsolatban, hogy mennyire távolodtak el az HBO-nál az írott szövegtől, de a különböző visszajelzések alapján úgy tűnik nem igazán van már köze egymáshoz a kettőnek. Ez is inkább jó, hiszen így is tele vagyunk adaptációkkal, tökéletesen rendben van az, hogy a könyv és a tévésorozat mást és mást ad.