Második filmjében, a Gatto a nove code-ban (hazánkban a Mokép forgalmazta) Argento megkezdi a tradicionális filmes történetmeséléstől való eltávolodását: a sztori nem lesz több, mint egyfajta keret, amellyel grand guignol csúcspontokat fog össze (ennek legextrémebb esetei a Suspiria és az Inferno). A narratíva elkorcsosulásával párhuzamosan megnő a fényképezés és a vágás jelentősége, sőt, fő kifejezőeszközzé lépnek elő, elsődleges céljuk a néző tér és időérzékelésének összezavarása. A Gatto... újrahasznosítja, bebetonozza Argento a giallókban alkalmazott stílus-ikonográfiáját: a főszereplő olyan nyomra bukkan, amely a gyilkos világába mintegy behúzza őt, a végső feloldást pedig áltudományos bűvészkedés teszi lehetővé – bár a film címének ezúttal végképp semmi köze hozzá.
A film két főhőssel rendelkezik (Argento gyakran aggatja rá több figurára erőszakos történeteinek emocionális terhét, ennek okát lásd a Profondo Rosso elemzésében): az egyik Franco Arno (Karl Malden, San Francisco utcái), a világtalan rejtvénykészítő, a másik Carlo Giordani (James Franciscus) újságíró. Ők ketten, közös erővel próbálják meg kinyomozni a genetikai kutatással foglalkozó Terzi Intézet tudósait megritkító gyilkosságsorozat tettesének kilétét. Sajnos “kalandjaik” krónikája a legkacifántosabban – értsd: feleslegesen zavarosan – megírt Argento mozi, rengeteg érdektelen mellékszállal és rendesen be nem mutatott mellékszereplővel. Egész egyszerűen száraz a film, korai munkái közül messze ez a leggyengébb, túlbonyolítottsága pedig maximum apátiát vált ki a nézőből. Az Argento, Luigi Collo és Dardano Sachetti által jegyzett forgatókönyv ráadásul több helyről is “nyúl”: a gyilkos alibi-motivációjaként előrángatott, az XYY-kromoszóma által keltett agresszivitás problematikája a Twisted Nerve című 1969-es brit filmből származik, valamint Siodmak The Spiral Staicase és Terence Young Wait Until Dark című munkáiból is átemel a testi fogyatékossággal küzdő főhőssel kapcsolatos motívumokat.
A L’ucello... egyes egyedi kameramozgásai a Gatto...-ban is visszaköszönnek, sőt, itt még extravagánsabb formát öltenek. A vad, lebegő fahrtok és a szubjektív kamera beállítások remek alkalmazása játszi könnyedséggel tölti meg a filmet potenciális veszélyérzettel. A konvencionális történetépítést olyannyira hanyagolja Argento, hogy az első negyed órában szinte egy percet sem fordít a sztori előbbre vitelére: ami ez idő alatt történik, kizárólag arra szolgál, hogy a film saját úgymond dimenzióját kiépítse, megismertesse velünk a teret, amelyben játszódni fog, az időmértéket, amely sebességgel haladni fog és a figurákat, akik szerepelnek majd benne. Rendkívül érdekes ez az első tizenöt perc, mintha a rendező kézen fogva húzna be minket a film világába, amelynek majd később ad narratív kontextust.
Az első gyilkosság, illetve a két főszereplő egymással kötött szövetségének létrejötte után a film története újra kibicsaklik – persze ez megint csak a tradicionális értelemben “félrelépés”, Argento filmjeit többek közt az ilyesmi teszi izgalmassá. Ahelyett, hogy a nyomozás metodikusan gördülne tovább, a potenciális tettesek bűnös világában merülünk el, amely a film általános üzenetét, a mindenki bűnös valamilyen szinten-t igyekszik egyértelművé tenni, arról már nem is beszélve, hogy a tettest genetikai kódja hajtja a szörnyűségek elkövetésére – DNS-e pedig mindenkinek van! Megismerjük az intézet névadójának, Terzi professzornak és fogadott lányának, Lorinak a furcsa viszonyát, amelyet beleng a szexuális ambivalencia. Egy másik gyanúsított Dr. Braun, akinek extrovertált viselkedésmódja és homoszexualitása vívja ki környezete ellenszenvét – Argento gyakran ír bele meleg figurákat forgatókönyveibe, elsődleges funkciójuk általában csupán vörös heringnek lenni, mint itt is, ám kétségtelen, hogy mindig remekül kibontott, méltósággal teli, tragikus karakterekként ábrázolja őket, sőt, szexuális orientációjukat általában a nézők (vö. olasz, macsó, mediterrán) elvárásainak kijátszására használja fel. A publikumban amúgy is létrejövő feszültséget még szexuális neurózisaik ilyen módon való birizgálásával is megpróbálja feljebb srófolni. Befér ez is a voyeurizmus, az incesztus és hasonlók mellé.
A gyilkosságok vérbősége sokkoló – a L’ucello... szexuális szadizmusa helyébe itt a művészi módon megkoreografált hipererőszak lép. Legyen szó akár fejek földhöz veréséről vagy arról, ahogyan valakit lassítva csap el a vonat, a hús stilizálva reccsen (utóbbi esetében szintén a fej lép kontaktusba a vassal: Argento, mint Lynch, általában a tudat helyét támadja).
Azt még nem tudom, hogy a címen kívül lesz-e bármi köze a könyvhöz (nem valószínű), de ez így olyan, mint egy katasztrófafilm, amiben történetesen zombik vannak tornádók/áradások/járványok/akármik helyett. A hangyaként rajzó CGI-zombiseregnek meg félelmetesnek kellene lennie? Már csak azt várom, hogy hivatalosan bejelentsék a PG-13-at.
Az első poén az, hogy valaki elfingja magát. Igaz, ezzel a Cockneys vs Zombies ki is meríti a 80 perces játékidőre jutó altesti humormennyiségének 100%-át, de attól a színvonal még nem ugrik nagyot. Bár az is lehet, hogy bennem van a hiba: kezdem már unni a zombikat. Tudom-tudom, de lépjünk most túl azon az egyébként hosszas kifejtést érdemlő dilemmán, hogy egy geekzblogon ez a kijelentés mennyire számít blaszfémiának, és vegyük észre, hogy ha már Kubából is zombikomédiával támadnak, akkor a zsáner talán egy picikét túl van telítődve (mondjuk a Juan of the Dead ettől függetlenül akár jó is lehetett volna, ha valaki megrendezi).
Amióta az elmúlt évtizedben Max Brooks, Robert Kirkman, Zack Snyder, Danny Boyle (igen, tudom, hogy kissé kilóg a sorból) és még csak véletlenül sem utolsósorban, Edgar Wright újra divatba hozták a vegetáriánus életmód ellen lázadó élőholtakat, úgy tűnik, hogy boldog-boldogtalan zombifilmeket akar csinálni. A sok pedig még a legjobbakból is megárt előbb-utóbb.
A zsáner most már ott tart, hogy nem elég derék maszkmesterek ínycsiklandozó remekei közt „Shoot ’em in the head!”-et kiabálni és „Kill me if I turn!”-t suttogni, azt túl sokszor láttuk, sőt, a zombi, mint az agyatlan fogyasztói társadalom metaforája is rég kimerített. Továbbá a kacsintások és irónia nélküli, vérkomolyan vett zombihorror trónján évek óta ül Kirkman a The Walking Deaddel (az egyre jobb tévés adaptációnak komoly esélye van rá, hogy csatlakozzon hozzá), és nehéz elképzelni, hogy akármilyen médiumban valaki egyhamar kitúrja őt onnan.
Ha pedig afféle paródián törik a fejüket a lelkes művészek, akkor kapásból mindenki a Shaun of the Deadhez fog viszonyítani (hát még ha britekről van szó, mint jelen esetben), abból meg megintcsak kurvanehéz jól kijönni. Szóval valami agyament ötlet kell, valami jól hangzó abszurditás, ami rögtön felkelti az érdeklődő figyelmét. Pl: zombi, mint házikedvenc, vagy zombik a nyugdíjasok ellen. Ezek hol jól sülnek el (Fido), hol kevésbé (helyben vagyunk).
A Cockneys vs Zombies, amiben egy csapat töketlen bankrabló és egy bezárás-lebontás előtt álló nyugdíjas otthon bentlakói kénytelenek szembenézni a londoni zombiapokalipszissel, messze nem nézhetetlenül rossz film, sőt, vannak kifejezetten vicces, ötletes, jól sikerült pillanatai (nagyjából mindet megnézheted az előzetesben). Ráadásul Alan Fordot mindig öröm nézni, ahogy lelkesen túljátssza a szerepét. Csak sajnos az egész a „csináljunk egy vicces zombifilmet, mert az tök menő, már a fejemben is van 5-6 fasza jelenet” kiindulási pontból vérzik. El.
Mert néhány frappáns gondolat és jó poén még nem tesz ki egy filmet. Kellenek hozzá karakterek, kohézió, tempó, csupa olyan dolog, aminek a Cockneys vs Zombies híján van. Marha vicces ötlet pl., hogy a futballhuligánok még zombiként is egymást csépelik az utcán, de jó lett volna legalább valami minimális kontextust adni a jelenetnek, nem csak teljesen véletlenszerűen elpottyantani valahol a cselekményben, ahonnan épp hiányzott egy vágókép. Így ez is csak majdnem jó. A színészektől a humoron át a rutinos maszkokig itt minden csak majdnem jó. Ebbe döglik bele az egész.
Ez a rendkívül hangulatos, 17 perces horrorfilm nem tartalmaz különösebben eredeti meglepetéseket, ennek ellenére a fordulatai meglehetősen húsbavágóak. A rendezés lendületes, az alakítások jók, a gore pedig éppen a megfelelő mennyiség.
Ez volt az idei őszi szezon legnagyobb kérdőjele. Mert az egy dolog, hogy az első évad szenzációs volt, de az eltöketlenkedett lezárás pont megakadályozta benne, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül süthessük rá a „mestermű” jelzőt. De tényleg, el tudjátok képzelni, mi történt volna, ha a sztori ott és akkor ér véget, az alelnökkel és a bombával a bunkerben, a főhősnővel és a terrorista lányával a telefon másik végén? Még most is beleborzongok a lehetőségbe – de úgy látszik, ekkora golyók még a kábelcsatornáknál sem nőnek. Annak viszont felettébb örülök, hogy az így kierőszakolt folytatás, a második évad, az előzetes félelmeimmel ellentétben tartja az elődje színvonalát. Ugyanúgy ordít róla az a rendkívül üdítő és kényelmetlen autentikusság (már amennyire ez laikus szemmel megállapítható), amit a hasonló terrorelhárítós filmek és sorozatok 99%-ában hiába is próbálnánk tetten érni (függetlenül attól, hogy egyébként mennyire élvezzük őket). Az Emmyn sem véletlenül kaszált múlt hónapban, az a karakterdráma, ami a lassan, de biztosan forrongó thriller sava-borsát adja, változatlanul erőteljes, mély és energikus, ahogy az azt éltető Claire Danes-Damian Lewis duó is briliáns. És végre: most már nyilvánvaló, hogy az írók nem akarják a végtelenségig húzni az első évad nagy kérdését, konfliktusát, a harmadik résszel ugyanis végleg kint van a nyúl a kalapból. Ezzel a húzással pedig a Homeland most talán izgalmasabb, mint valaha – legalábbis, ha a tavalyi finálét leszámítjuk.
Sons of Anarchy, 5. évad
Kurt Sutter az utóbbi évek amerikai televíziós sorozatainak egyik legnagyobb átbaszását követte el a legutóbb évad végén. Hosszú epizódokon át épített fel egy nagyon komplikált, nagyon veszélyes, nagyon reménytelen „innen nincs tovább” csapdahelyzetet a főszereplők számára, amit úgy tűnt, kábé akkor úszhatnak csak meg, ha mondjuk kitör a harmadik világháború, vagy becsapódik egy üstökös. Erre Sutter fogta magát, csettintett egyet, és az eggggész szituációt kihajította az ablakon, hogy belehelyezze a Sons of Anarchy tagjait egy egészen más kulimászba. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez egy pofátlanul olcsó vagy röhejesen briliáns megoldás volt – hajlok rá, hogy mindkettő, de az biztos, hogy ezt az átbaszást rohadtul élveztem. Az ötödik évadban a klub tagjai folytatják a vesszőfutásukat, ahogy – immár Jax irányítása alatt – próbálják kiásni magukat az egyre mélyebb szarból. Messzire jutottunk az első évad hűséggel, testvériséggel és bizalommal teli légkörétől – itt már mindenki hazudik mindenkinek, legyen szó barátokról, klubtagokról, szerelmesekről, mindenki titkol, rejteget valamit, mindenkinek mindig van valami hátsó szándéka, Clay lassan ki sem lóg a sorból. Egy fontos karakter már fűbe harapott az ötödik évadban, és csak idő kérdése, hogy mikor követik mások. A feszültség állandó, érezni, hogy bármikor lelepleződhet valakinek a mocskos kis játéka, a klubot kívülről és belülről is szétfeszítő erők túl hatalmasak ahhoz, hogy a szereplők még sokáig táncoljanak a kés élén. Csak remélni merem, hogy ezt Sutter is látja – ezen a ponton már nem kéne hosszú távra tervezni, hanem lassan le kéne zárni az egészet, úgy, ahogy a sorozathoz illik: brutálisan, tökösen, zseniálisan.
Star Wars: The Clone Wars, 5. évad
Miután a 2008-ban mozikba került pilot majdnem olyan rossz volt, mint a Baljós árnyák és a Klónok támadása, igen hosszú időbe telt rávenni magam, hogy adjak egy esélyt a sorozatnak – hogy a hasonló címen kívül semmi köze nincs a Genndy Tartakovsky-féle, nagyszerű 2003-as szériához, nem segített a dolgon. De végül elkezdtem nézni, és ott ragadtam előtte. Mert ugyan a tököm tele van már az egész klónháborúval (nem értem, Lucas és csatlósai miért nem képesek elszakadni tőle, ha már egyszer ott van nekik játszótérnek egy színes, gazdag univerzum, több ezer éves „történelemmel”), sok epizód egész egyszerűen sokkal jobban van megírva, mint az említett mozifilmek. A sztori egésze persze, az előzmények és következmények ismeretében nem tartogathat nagy meglepetéseket, de annál szabadabban kalandoznak az alkotók a rendelkezésükre álló szűk kerekek között. Így történhet meg, hogy pl. egy-egy rész csak egy marék klónkatonáról szóljon, adva egy kis dimenziót és személyiséget az egyenarcú seregnek – igazából pont ezek a legjobb részek, egészen frissnek hatnak a megszokott jedis vagdalkozások között. Az ötödik évad az első rész alapján hozza az eddigiek szintjét: korrekt karakterek (Ashoka, akinek felnégyeléséért már a pilot első 10 perce után rimándkodtam a sith-ek isteneihez, itt teljesen rendben van), meglepően hatásos, intenzív csaták, olykor egészen érdekes, több epizódon átívelő mellékszálak (mint most a szeparatista elnyomók elleni partizánharc). Még Darth Maul is visszatér – mit neki, hogy Obi-Wan kettészelte? Persze mondanom sem kell, ez a Star Wars sem az, amit gyerekkorunkból ismerünk – de olyan nem is lesz megint. Viszont a The Clone Wars arra bőven alkalmas, hogy hetente fél óra erejéig elszórakoztasson vacsora közben.
The Walking Dead, 3. évad
Ebből még csak az első rész ment le, de az rögtön kábelrekordot döntött – 10,9 millión nézték. És rá is szolgált a magas nézőszámra, ami persze nem meglepő, elvégre a The Walking Dead összes eddigi szezonnyitánya rendkívül magas szinten teljesített. A gondok rendszerint azután következtek. De mivel az új fejesek a legutóbbi évad második felére elismerésre méltón gatyába rázták a sorozatot, ezúttal talán tényleg bízhatunk benne, hogy a színvonal marad. Rick és társai a tavaszi évadzáróban megpillantott börtönt igyekeznek zombimentesíteni, hogy új otthonuk lehessen, míg egy másik szálon a frissen felbukkant Michonne tesz meg mindent, hogy megmentse a sebesült Andrea életét (már tudjuk, hogy egyenesen a Governor karjaiba futnak majd – a képregényt olvasók tudják, miről beszélek – és huhúú, csúnya dolgok következnek). A sztori röviden ennyi, de ennél persze jóval több van az új epizódban. Rick beszéde a második évad végéről nem maradt következmények nélkül: végre a tévésorozat is kezd ráérezni arra (vagy inkább: most már elég régóta fut ahhoz, hogy ilyen kártyákat ki tudjon játszani), ami a képregénynek a legnagyobb erénye: arra, hogyan változnak a folyamatosan nagy nyomásnak kitett karakterek hosszú távon. Rick jól láthatóan keményebb, mogorvább, kérlelhetetlenebb, mint azelőtt, joviális, „kérlek, hallgassatok rám, hogy együtt túlélhessünk” helyett megalkuvást elvető, „tegyétek, amit mondok, vagy takarodjatok innen” attitűddel terelgeti az embereit. Andrew Lincoln jól csinálja, beszédén, tekintetén, gesztusain is látszik a változás. Vegyük hozzá a kellő mennyiségű gore-t, a zombikat immár rezzenéstelen arccal lelövő Carlt (a képregény egyik legérdekesebb aspektusa az övé, a gyereké, aki már úgy nő fel, hogy neki „ez” a természetes), és egy baromi jó évadnak nézünk elébe.
...ebben a videóban. A geekségét büszkén viselő színész, Wil Wheaton (Stand by me) pár hónappal ezelőtt videosorozatot indított: a széria egyes epizódjaiban Wil és az ismerősei különböző népszerű társasjátékokkal játszanak, és most a rendkívül hangulatos Last Night On Earth-re került rá a sor. Ez egy kellemesen félelmetes játék, amelyben egy amerikai kisváros túlélőinek kell túlélniük egy élőhalottakkal fertezett éjszakát, és azokkal a háztartási eszközökkel kell megvédeniük magukat, amik a kezük ügyébe akadnak. Mi is szoktuk nyomni - Wil és a bandája szintén élvezi.
Aaaah, nyolcvanas évek... Mily kulturális csecs voltatok, még ma is tele vagytok, csöpög belőletek a ciki, a neon és a tépőzár... Hogy feledhetném annak emlékét, amint magamra kaptam jelzőlámpazöld tangámat, meg a hozzája a kor szavát követő, színben totálisan nem illő pinarózsaszín toppomat, és lelibbentem a legközelebbi művelődési házba, hogy Zoltán Erikára nyomjam az érobikot.
Ez az a pont, ahol magamhoz térek, és rádöbbenek, hogy férfi vagyok, és semmi hasonló nem történt velem. A tangát kivéve.
Igen, a nyolcvanas évek (többek között) az aerobic lázában telt, karcsú és formás, valamint tehénszerű és hatdimenziós nők egyaránt hungarockra izzadtak, terpeszbe termettek, fel-alá ugráltak, és jobb esetben tényleg az rázkódott rajtuk, aminek eleve kell. Egy efféle trendet a filmesek meg KELL, hogy lovagoljanak, valami ilyesmi volt a Flashdance is, de mi alacsonyabb költségvetésben utazunk, valamint szórakoztatóbb filmekben, úgyhogy inkább az Aerobi-cide-ot tárgyaljuk (ez egyébként a film európai forgalmazási címe, az eredeti Killer Workout.)
Félreértés ne essék, az Aerobi-cide nem jó film, sőt rossz. De kevés nevetségesebb slasher létezik, ráadásul a tempós forgatókönyvnek köszönhetően sosem unalmas. Tudtok még egy olyan filmet, amelyben a gyilkos egy túlméretezett biztosítótűvel gyakja a népet? Hát én sem. Mi lehet a (mai szemmel közepesen véres) gyilkosságsorozat mozgatórugója? Pár évvel korábban az edzőterem tulajdonosnőjének ikertestvére ropogósra sült az egyik szoláriumos napozógépben – a mostani ámokfutás bosszú talán, a balesetet megtorlandó? Ez az utolsó mondat drámaibb volt, mint az egész film együttvéve.
Egyébként ezzel többé-kevésbé össze is foglaltam a sztorit. A Z-filmekre specializálódott rendező, David Prior rettenetes alakításokkal és több száz cici- meg fenékinzerttel tömi tele ezt a másfél órát, úgyhogy a röhögés és az erekció garantált. Az öccse, Ted Prior „alakítja” azt a bodybuilder-rendőrt, aki beépül az aerobic-klubba, a gyilkost lefülelendő. Színészi és rendezői szempontból egyaránt felejthetetlen csúcspont, mikor kiviszi az épület mögé a szemetet, és összeszólalkozik egy másik body-builderrel, aki azt hiszi, Ted a csajára pályázik. Természetesen mindketten idegesítően rövid sortot és bunkótrikót viselnek. Az intellektuális nüanszok szinte átütik a képernyőt, éppen úgy, ahogy Ted tunkolja bele ellenfele fejét egy kocsi motorházába.
Az Aerobi-cide-ban szünet nélkül szól az átlagon aluli 80s pop-rock, és a szereplők MINDENHOVÁ neonszínű edzőruhában mennek. Ha már kulturális mérföldkőről van szó, ezt nem hallgathattam el.
Íme az egyik, az erdő szelleme által megszállt turistacsaj, aki harminc évvel ezelőtt (jesszus, tényleg, az Evil Dead harminc éves!) ennél a jelenleginél jóval félelmetesebb volt. De ez természetesen csak magánvélemény.
Alább végignézhetitek Boldizsár Péter és stábja animácós vizsgamunka-klippjét, amely a Manic Mosquitoz Demon Cottage Inn című dalához készült. A modern horror és anime hatása végigvonul a klippen, legalább is nem emlékszem olyan magyar animációs munkára, amiben lett volna tentacle rape... 1080-as felbontásban nyomassátok, úgy jön ki a versteckte bedeutung!
Paul Michael Stephenson a Best Worst Movie után, ami a hírhedten nevetséges Troll 2 című olasz-amerikai koprodukcióról illetve stábjáról szólt, újabb horrorközeli doksit készített, és a kritikák ezt is imádják. A The American Scream olyan kedves megszállottakról szól, akik Halloween idején fantasztikusan kigondolt kísértetkastéllyá alakítják házaikat, ahová csődülhet a rettegést áhító jónép.
Kint, az ablakon túl, a globális felmelegedésnek köszönhetően rohadtul nincs ősz, így mindenféle, az ítéletidőt megidéző szóképem felesleges lenne, szóval fuck it. Eljött ím újra az október, és vele a Geekz messzeföldön híres horror cselendzse.
A szabályok: október 31-e éjfélig annyi horrorfilmet kell megnézzetek, amennyit csak tudtok, és mindegyik filmről legalább pár mondatos összefoglalót kell ide, a kommentek közé firkantanotok. A nyertes elnyeri a geektársak és a szerkesztőség tagjainak tiszteletét, ám mivel ezzel kitörölhetitek, a legtöbb filmet végigbámuló nyertes ritka horrorfilmeket is kap majd tőlünk ajándékba (postán, mert szociálisan retardáltak vagyunk.)
Figyelem: mivel a játék abszolút becsületalapon megy, senki nem fogja ellenőrizni, hogy a filmeket valóban megnéztétek-e, illetve hogy tényleg aznap néztétek-e meg őket (mert ha korábban látott filmekről írtok, az NEM oké.) Kérünk titeket, hogy csak frissében megtekintett filmekről írjatok!
Kezdhetitek! (Ide kattintvaszemrevételezhetitek az elmúlt évek cselendzseit, döbbenjetek.)
Az elsősorban figurás játékokat, pl. a Warmachine-t futtató Privateer Press a napokban piacra dobott egy scifi-horror témájú társasjátékot, a Level 7 Escape-et, amelyről, amint a postás végre megérkezik vele, lesz kritika. Addig pedig legeltessétek szemeiteket ezen a hangulatos, vadiúj, szabálymagyarázós videón, amely bevezet titeket egy földalatti szuperlaborba, ahol mindenféle szörnyek szabadultak el.
Annak ellenére, hogy a Fűrész 4, 5, mittudoménmennyi forgatókönyvírója áll a film mögött (ő szülte papírra, és rendezte), a The Collection kitűnő kritikákat kap, ahol csak vetítik, hivatalos bemutató előtt, fesztiválokon. Egyesek máris egy új franchise indulásáról suttognak. Egyrészt isten ments, másrészt a filmnek van egy előzménye, a 2009-es The Collector, ergo nem indítófilm.
Hogy az újságkiadás bajban van, gondolom senkinek nem meglepetés. Ha manapság már egy korábban milliós olvasótáborral rendelkező napilapot nehéz elsózni, mit csináljanak a szűk vevőkörrel rendelkező niche lapok? Imádkozzanak, bár mivel a Fangoria a világ leghíresebb horrorfilmes magazinja, gondolom, ők a Sátánhoz könyörögnek.
A Fango 1979-ben indult, a fantasztikus és horrorfilmek iránti érdeklődés csúcspontján. Fennállásának első 10-12 évében kapkodták, hiszen a nyolcvanas évek volt a műfaji szórakoztató filmek virágkora, és minden második tini rendező vagy maszkmester szeretett volna lenni. Szinte fröcsög a lelkesedés, a filmek iránti imádat és a horror szeretete a nyolcvanas években megjelent Fangók lapjairól. Good times.
A kilencvenes évek azonban a műfaj hanyatlását, a filmek magukba hajlását (fantáziátlan poszt-modernista erőlködés) és a kiadói szcéna kezdődő válságát hozta magával. A Fango cikkeinek minősége egyre csak pusztult, és a rothadás az új évezred beköszöntével érte el a nadírt. Ami korábban elképzelhetetlen volt, most nagyon is valós veszéllyé burjánzott: a Fangoriát a megszűnés réme kezdte kerülgetni.
Kerülgeti még ma is, félreértés ne essék. Annyiban változott csak a helyzet a milleniumitól, hogy a hollywoodi premiereket ajnározó, kommercialista szerkesztőgárdát lecserélték, és olyan horrorrajongókat ültettek a helyükre, akik a kétezres években garázdálkodó vezetőségnél nagyobb hangsúlyt helyeztek arra, hogy valóban olyasmiről írjanak, ami érdekli a rajongókat. Ettől függetlenül a Fangoria eladási adatai messze nem szárnyalnak. Bár jobbak, mint a pár évvel ezelőttiek.
A műfaji válság igazán az, ami kicsinálhatja majd a lapot. A műfaji válság, meg az emberek a horrorfilmek iránti megváltozott hozzáállása, amely messze nem az a szívrepesztő lelkesedés, amely 1980-ban volt. A filmes rettegés és gore már nem ajtó sötét fantáziavilágokba. Mindent láttunk már. Ám ez nem jelenti, hogy a fantasztikus filmmel ne lehetne még ma is csodát csinálni, mindössze annyit tesz, hogy az amerikai/európai/ázsiai horror állandóan a saját megoldásait riszájklingolja, és ettől unalmas.
Jelen szám vezető cikke az új Resident Evil filmről szól. Na ez egyből gyönyörűen illusztrálja, amit eddig leírtam. Igazi horrorista a falra mászik ezektől a gány Resident Evil-filmektől, amelyeknek se íze, se bűze, sehol bennük egy hihető figura, izgalom, vagy bármi ilyesmi. Ráadásul a szerkesztők, mivel úgy gondolták, hogy a rajongók értékelni fogják, a bazi nagy Rezis cikket 3D-s képekkel látták el, az újsághoz még 3D-szemüveget is csomagoltak. Újabb megidézése ez egy olyan gimmicknek, amely már harminc éve is fárasztó volt, és egyébként is kurvára idegesítő.
A számos, modern-horroros, videóra forgatott, fantáziátlan egykaptafa-filmmel foglalkozó cikk mellett (jellemző, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években épp az ilyen cikkeket élvezte legjobban a közönség, mert maguk a filmek voltak izgalmasak!) van az újságban a Cápa-filmek szkript-doktorával készített érdekes interjú (bár ez már az interjú második része, az első az előző számban található.), illetve a Péntek 13 harmadik részében Jasont alakító színésszel is leülnek eldumálni. Akármennyire jók is ezek a kérdez-felelekek, vegyük észre: harminc, meg negyven éves filmekben ügyködtek ezek az úriemberek. A Péntek 13-as interjú képei szintén 3D-k, mivel a film is az volt.
Az elmaradhatatlan maszkmester cikk képei UGYANCSAK 3D-k! Kiiiiibaszott idegesítő... Ráadásul el nem tudom képzelni, mennyi létjogosultsága van még manapság az efféle ismeretterjesztésnek („Make your own Leatherface!”) Félreértés ne essék, a komputeres effekteket gyűlölöm, mint Rocky Ivan Dragót, de egy efféle írás azt feltételezi, hogy még mindig gyerekek tömegei akarnak az új Stan Winston vagy Tom Savini lenni. Valójában azt sem tudják, hogy kik azok.
A Crispin Glover- és Doug Bradley- interjú megint csak egyfajta időbeli visszatámolygás és műfaji magába-hajlás, a múltban való tocsogás. Értem a szerkesztőség dilemmáját, és éppen ezért nem ők a hibásak: a modern horror kiábrándító és nincsenek sztárjai, de hogy kismilliomodszor is egy belterjes karriert felmutatni képes színész és egy huszonvalahány éves széria egyik főszereplőjével bratyizzunk réges-régi dolgokról, az több mint lehangoló.
Még a villámkritikákat felvonultató dvd szekció is nyolcvanas meg még régebbi filmekkel van tele. Amit korábban kihoztak dvd-n, most blu-rayen jön ki, és mikor pár év múlva már mindenki elfelejtkezett a fizikális adathordozókról, majd kijön on demand is. Ne ragaszkodjatok a kézzelfogható cuccokhoz, csak ezt tudom mondani. Én sem ragaszkodom ehhez a Fangoriához.
Ezzel az írással új cikkszériába kezdek: klasszikus, szigorúan műfaji (horror és scifi) sorozatepizódok kritikáit olvashatjátok majd Tv Trauma címkével megbélyegezve. És lehet-e halhatatlanabbal indítani, mint Rod Serling Twilight Zone-jával, azzal a sorozattal, amely mintegy megágyazott az összes modern fantasztikus szériának?
Serling, aki már a Twilight Zone indulása előtt is sikeres sorozatíró volt, a kreatív szabadkéz segítségével megpróbált a társadalomkritika és a tömegszórakoztatás között ellavírozni. A Twilight Zone óriási sikere (bár nehézkesen szerettette meg magát a közönséggel) és összes problémája is ebből adódik: a leghangulatosabb, legfordulatosabb és legemlékezetesebb epizódok azok, amelyek a szociális kritikát képesek tökéletesen az allegória alá rejteni. Mikor ez nem sikerül, az epizód keserűen didaktikus. Amikor azonban összejön, olyasmi születik, amiről még több mint ötven év elteltével is beszélnek a nézők.
Az It’s a good life (Ez egy jó élet) a Twilight Zone egyik leghíresebb része – annyira az, hogy a Simpson család készítői is gúnyt űztek belőle az egyik korai Halloween-epizódban. Rod Serling eredetijének kimenetele azonban meglehetősen különbözik Simpsonék alapvetően optimista kalandjaitól.
Peaksville álmos falucska Ohio végtelen kukoricamezőinek közepén – pontosabban csak volt, mert „egy szörny eltüntette körüle a világot”. Peaksville és lakói most a semmi közepén laknak, mert a város határain kívül megszűnt minden. És egy hatéves fiúcska tette mindezt, informál minket Serling már örökre a képernyőre fagyott, szimpatikus szpíkere. Ez a hatéves fiúcska minden, de minden olyasmit képes véghezvinni, amit csak elképzel. Ő az a bizonyos szörny.
Peaksville lakosai természetesen rettegésben élnek, és mivel Anthony tud olvasni az agyukban, a falusiak kénytelenek az összes, ébren töltött percükben azon erőlködni, hogy „boldog gondolatokat” gondoljanak. Aki nem így cselekszik, azt Anthony „odakívánja a kukoricamezőre”, értsd kitörli a létezésből.
Jó féltucat olvasata is létezik az It’s a good life-nak, de kettő közülük a legéletképesebb. Egyrészt az elcseszett gyereknevelés fantáziatanulmánya, félórás tévés tárgyalása a háború utáni szülőgeneráció azon félelmeinek, amelyek arról szólnak, hogy mire képesek a rettenetes kölkeik, ha hagyják őket szabadon garázdálkodni. Az epizód fináléja, a születésnapi zsúr Anthonyék házában akár lezárója is lehetne a gyerekszörny uralmának, hiszen a szülők egyik ismerőse részegségében fellázad ellene. Ám hiába hívja segítségül a szülőket, illetve a jelenlévő falusiakat; hiába kérleli őket, hogy míg Anthony vele van elfoglalva, vágják fejbe a kölyköt, loccsantsák ki az agyvelejét, de senki még csak meg sem mozdul. Egyrészt félelemből, másrészt mivel annak ellenére, hogy a rém már így is több százak halálát okozta, a középosztálybeli neveltetés nem hagyja, hogy megszegjék a civilizációs tabut.
A másik olvasat hidegháborús, és Serlingnek a szokásosnál simábban sikerült beleegyengetnie a történet anyagába, ellentétben például a Shelter című epizóddal, vagy a harmadik szezon nyitó darabjával, a didaktikus Two-val. Anthonyt, mint a háború utáni – vagy akár mindenkori – diktatúrák egyeduralkodóit testestől-lelkestől ajánlott imádni, ő az egyszemélyes gondolatrendőrség, aki elől nincs menekvés, és akinek mindenki behódol. Pedig csak a kellő pillanatban kellene cselekedni ellene, de erre vagy túl fásultak, vagy túl gyávák vagyunk.
A cselekvés abortusza pedig természetesen csak még több szenvedést hoz magával. Anthony az epizód végén hóval borítja be a nyári kukoricamezőt. A termés ezzel tönkremegy, a foglyul ejtett város lakóinak nem lesz mit enni. A szülei pedig továbbra is csak döbbenten bámulják, ami történik. Szorítja őket mindenféle béklyó, míg Anthony szabadon cselekszik. Egyszerűen ehhez volt kedve.
Ennek a vadonat új amcsi horrornak érdekes az alapvetése, és jó a szereplőgárdája (Michael Rookert eleve mindenki csipázza), de abban a pillanatban, hogy meglátjuk a béna CGI szörnyet és az ember konstatálja, hogy az egészet videóra forgatták (elég ha megmozdul a kamera, és egyből nyilvánvaló a dolog), a remény kiszáll az ablakon...
Nem a legjobb ómen, ha egy vérfarkas-regény címszereplőjét Jacobnak (Jake-nek) hívják. Elképzelhető, hogy a névazonosság az Alkonyat-széria szereplőjével csak a véletlen műve, de nem valószínű. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy Glen Duncan nem a Meyer-könyvek népszerűségét akarta meglovagolni, hogy Az utolsó vérfarkast afféle Twilight spin of-ként adja el. A Jake név használata talán inkább egy finom utalás arra, hogy lehet a természetfeletti antihősökről másképp is írni. Mondjuk: nyúlós-nyálas giccs nélkül.
Az átlagnál tudatosabb néző / olvasó (vö.: geek) már csak olyan, hogy félti kedvenc szörnyeit, képregényhőseit és az egyéb (pop)kulturális értékeket a gonosz Hollywoodtól és/vagy a lektűr íróktól, akik ha pitbullként ráharapnak egy népszerű témára, addig nem eresztik, amíg teljesen ki nem zsigerelték. A félelem érthető, de nem jogos. Nincs az az elcsépelt, ezerszer feldolgozott mítosz, amit ne lehetne felfrissíteni, új oldalról megközelíteni. Az angol Glen Duncan regénye egy újabb, egészen kiváló illusztrációja ennek a tételnek.
Nem mintha Az utolsó vérfarkas olyan radikálisan meg kívánná reformálni a műfajt. Duncan nem tesz mást, mint hogy komolyan veszi az általa teremtett szörnyet, és megpróbálja ténylegesen elképzelni, milyen lehet évszázados élettapasztalattal létezni, hogy lehet elviselni az ölés havonta visszatérő, elviselhetetlen késztetését. Teszi mindezt elképesztően érzéki stílusban és a közhelyek, illetve az olcsó romantizálás mellőzésével.
Szegény Harls. Nem rajongott az Amerikai psychóért. Kegyetlen szatirikus vagy őrült faszkalap, kérdezte tőlem, amikor kiolvastam. Mindkettő, feleltem. Hamis dichotómia. A vagy-vagy romantikus napjai leáldoztak. Én ne tudnám?
A Guardian kritikusa Bret Easton Ellis-t emlegeti a fülszövegben, és nem minden ok nélkül. Az utolsó vérfarkas valóban olyan, mintha Ellis elhatározta volna, hogy nihilista yuppie helyett ezúttal inkább egy 200 éves (de csak 31-nek tűnő) angol vérfarkast választ főhősül, hogy egyes szám első személyben számoljon be vérben, bélben és különféle szexuális nedvekben gazdag kalandjairól. Igaz, Patrick Batemannel ellentétben, Jake Marlowe-ban nem lapulnak szadista hajlamok, sőt az év nagy részében egy kifejezetten jó modorú, barátságos fickóként viselkedik. Havonta egyszer azonban kitör belőle az állat – szó szerint. Duncan regényének legzseniálisabb pillanatai azok, amikor hőse az Éhségről mesél, arról, hogyan emészti fel és alakítja át személyiségét állati énje. A legtöbb filmben és könyvben a Szörny (legyen szó vérfarkasról, zombiról vagy akár Mr. Hyde-ról) teljesen átveszi a hatalmat az Ember felett, aki nincs is tudatában annak, miket művel az átváltozás közben. Jake nem ilyen, benne állatként is megmarad az emberi öntudat, ezért képes precízen és nagyon meggyőzően kifejteni, hogyan kapcsolódik össze az ölés, az (ember)evés és a (nincs rá szebb szó) kúrás ösztöne.
– A vérfarkasok nem számítanak tudományos körökben elfogadott témának – folytatta –, de tudod, mit mondanának a professzorok, ha mégis az lenne. „A szörnyetegek akkor halnak ki, amikor a kollektív képzeletnek nincs többé szüksége rájuk. Egy efféle faj kipusztulása nem több az aggregált tudatműködésben bekövetkező elmozdulásnál. A múltban az emberben lakozó szörny a sötétben rejtőzött, megtagadva. A modern történelem transzparenciája ezt lehetetlenné teszi: láttuk magunkat a koncentrációs táborokban, a gulágokban, a dzsungelekben, a hadszíntereken, olvastunk magunkról a bűnügyi tényregények lapjain. A technológia felgyújtotta a villanyt, s ezek után nem kerülgethetjük tovább a kását: a szörnyeteg feleslegessé vált. Mindvégig mi voltunk a szörnyetegek.” – Na igen – mondtam. – Szoktam is mondogatni magamnak, hogy csak egy idejétmúlt ötlet vagyok. De tudod, ha azon kapja magát az ember, hogy darabokra tép egy gyereket, és felfalja a szívét, akkor nehéz nem átérezni… önmaga kézzelfogható valóságosságát.
Duncan gyakorlatilag minden lényeges ponton hű marad a vérfarkas mitológiához, sőt hagyja, hogy a szereplői reflektáljanak ezekre. Mostanság persze kötelező is kikacsingatni az olvasóra / nézőre, de itt ennél többről van szó, mert 200 éves hősünk épp számot vet saját sorsával, a benne élő Szörnnyel, és úgy általában a lét alapvető kérdéseivel. Tekintve, hogy ő fajának utolsó képviselője (lásd a címet), az lenne a furcsa, ha ezt nem tenné meg. És saját élete is a vége felé közeleg, mert az OKNESZ (Okkultfelügyeleti Nemzetközi Szervezet) ügynökei (élükön ősellensége, Grainer) a következő telihold során őt is le akarja vadászni. Úgy dönt, nem fog ellenállni, megunta a létezést, nem csak mint Szörny, de mint ember is. Duncan nyilván ezen a ponton veszti el azokat az olvasókat, akik nem annyira lájkolják, ha egy vérfarkasos történet szereplői időről időre erősen intellektuális diskurzusokat és monológokat folytatnak, és olyan szavakat használnak, mint: narratíva.
– Így nem lehet befejezni egy háborút, Jake – folytatta Grainer. – Üldögélni és várni… – Hogy jöjjön, aminek jönnie kell? – Hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Az univerzum nem ezt a nótát fújja. – Pedig így ér véget a világ – mondtam. – De nem a tied. Egy nemes faj utolsó képviselője vagy. Ennél többel tartozol a narratívának. – Nem létezik semmiféle narratíva. Te is tudod.
Pedig Az utolsó vérfarkas egyáltalán nem egy műfaji könyvnek álcázott filozófiai értekezés, sőt még bölcsészdiploma sem kell az élvezetéhez. Duncan pontosan tudja, hogy kell felépíteni egy történetet, mikor kell bedobni az addigi cselekményt teljesen átértelmező szabályos plot point-okat, és ami a legfontosabb: kikerülni a közhelyes megoldásokat – mind a sztori fordulatait, mind a nyelvi eszközöket illetően. (Muszáj Huszár András fordító nevét is megemlíteni, kifogástalan munkát végzett.) Az utolsó vérfarkas nem csak okos, érzéki, de még izgalmas is – nagyon úgy néz ki, hogy egy (poszt)modern horrorklasszikus született.
Emo-rock, deszaturált színekkel lefolytott képi világ, és Dolce & Gabbana-reklámból szalajtott színészek és színészinák. Ha az ember aTexasi láncfűrészes mészárlásra gondol, éppen ezek a dolgok jutnak eszéba, hát nem? Hát nem! Ráadásul 3D-ben, mert miért ne erőltessék tovább ezt a szó szerint hányingert keltő, agyalágyult formátumot...
Mom is back. Andres Muschietti saját 2008-as rövidfilmjéből (melyben két kislányt anyjuk szelleme riogat) írt és rendezett egészestés horrort Guillermo del Toro produceri felügyelete alatt, Jessica Chastain főszereplésével. Bár a rövidfilm nem nagy szám, és del Toro keze alatt sem válik minden arannyá (ld. Don't be Afraid of the Dark), azért reménykedjünk, hogy jó kis atmoszférikus horrort kapunk. Addig is lássuk a trailert és magát a rövidfilmet.
Nagy-Britannia elsőszámú horrorfilmfesztiválja, a FrightFest sem mentes azoktól a parasztoktól, akik képesek film közben telefonálni, sms-ezni, stb. - és mivel ezek a műfaji fesztiválok igencsak odafigyelnek arra, hogy a nézők szórakozása zavartalan legyen, a FrightFest szervezői felkértek egy csapat fiatal (horror)filmest, készítsen a mozizás közbeni mobilhasználatról lebeszélő szösszeneteket.
Ezek a rövidfilmek az egész estések előtt futottak, és általános jellemzőjük volt, hogy véresek (nyilván) és viccesek. A török Can Evrenol alkotása azonban kiverte a biztosítékot egyeseknél, és újraélesztette az angoloknál amúgy is évtizedről évtizedre feléledő vitát: meddig mehet el a horror, van-e ízlésbeli határ?
Történet: Brian Wood Rajz: Becky Cloonan Dark Horse Comics
Tudjátok, mi az egy jó dolog abban, hogy idén tavasszal véget ért Brian Wood nagyszerű vikingsorozata, a Northlanders a Vertigónál? Az, hogy így több ideje van Conant írnia a Dark Horse-nál. És a francba is, de rohadt jól csinálja! A kiadó 2003-ban indult, a barbár harcos egy-egy korszakát elmesélő, lazán összefüggő sorozatain (Conan, Conan the Cimmerian, Conan: Road of Kings, és most ez) már olyan szerzők dolgoztak, mint Kurt Busiek, Roy Thomas vagy Mike Mignola, és Woodnak a legkevésbé sem kell szégyenkeznie az illusztris társaságban. 25 részt tervez írni, aminek keretéül Robert E. Howard egyik leghíresebb sztorija, A Fekete Tengerpart királynője szolgál – az első három rész (Conan megismerkedése a rettegett kalóznővel, Belittel) és az utolsó néhány (utolsó véres kalandjuk) alapul konkrétan a novellán, a köztes részeket pedig Wood saját, eredeti történetekkel tölti ki. Saját bevallása szerint hozta magával néhány ötletét, koncepcióját és tapasztalatát a Northlandersből, és ez meg is látszik: az ő Conanja, noha még mindig egy karizmatikus barbár, aki egyetlen rossz szóra miszlikbe aprít akárkit, már csak a harc öröméért is, egy árnyalatnyival emberibb, esendőbb, mint amit megszokhattunk. Még megvannak a maga morális dilemmái is, főleg Belittel, és az ő mellette (és rajta) betöltött szerepével kapcsolatban (csak emiatt néhány rajongó azonnal nyafogni kezdett, és „emósnak” titulálta a főhőst – én meg őket titulálom idiótának). A hetedik számmal kezdődő új sztoriban (Border Fury) Conan hosszú idő után hazatér, az ott kívülállónak számító Belittel az oldalán, és fel kell vennie a harcot egy rejtélyes idegennel, aki valamiért az ő nevében pusztít, és gyilkol a vidéken. Wood Conanja összességében könnyűszerrel van olyan jó, mint bármelyik korábbi a Dark Horse-nál, és az a plusz is dicséretes, amit azokhoz képest belevisz – Becky Cloonan rajzai pedig dinamikusak, brutálisak, nyersek, ahogy azt kell, és az intim pillanatokhoz ugyanúgy van érzéke, mint a grandiózusokhoz. Talán csak Conant kellene néha kicsit masszívabbnak, nagyobbnak, szikárabbnak ábrázolnia.
Godzilla #3
Történet: Duane Swierczynski Rajz: Simon Gane IDW Publishing
Ha a cím hűbb lenne a sztorihoz, valahogy így hangzana: Godzilla and Co. Vs. Tough Motherfuckers. Igen, az IDW nemrég indult óriásszörnyes-kommandós sorozata az év egyik legfaszább gulity pleasure-ének ígérkezik. A kiindulópont banálisan egyszerű: adott egy maréknyi keménycsávó (és egy keménycsaj), többnyire kinyírhatatlan, szuperprofi exkatonák, akik mind elveszítettek valaki fontosat az életükben, köszönhetően a világot járó, és azt folyamatosan felforgató, gigászi várostaposók miatt. Most azt mondják, ami elég, az elég, ideje kinyírni a nagyra nőtt rohadékokat. Miközben a fél világ attól retteg, hogy melyik monstrum melyik várost használja legközelebb átutazási pontnak, ők felfegyverkeznek, és áruba bocsátják szakértelmüket: 7 milliárdot kérnek a Föld vezetőitől óriásszörnytetemenként – hé, valamiből finanszírozni kell a vadászatot. Swierczynski felsorakoztatja a Godzilla-filmek szinte minden valamirevaló mellékszereplőjét, Anguirustól Kumongán és Rodanon át Battráig – és még csak három résznél tartunk. Természetesen faltól-falig akció az egész, szimpatikus, szórakoztató, over-the-top faszág rohamozó gigalények elől autóval meneküléssel, felrobbanó tűzhányóban csapdába ejtett szörnnyel és akkora fegyverekkel, amiket Schwarzenegger és Stallone együtt sem tudnának felemelni. Swierczynski meg sem próbál melodrámázni, de van annyira tehetséges író, hogy a frappáns dialógusok és bazinagy akicók közé csempésszen egy-két olyan pillanatot, ami a főszereplőket tényleg emberekké teszi, nem csak az óriásszörnyek árnyékában botladozó ágyútöltelékekké. Simon Gaze rajza pedig jó párja a forgatókönyvnek: nyers, tökös, grandiózus, lendületes, hatásos.
The Massive #3
Történet: Brian Wood Rajz: Kristian Donaldson Dark Horse Comics
Ej, ej, ez a Brian Wood, éppen az előbb méltattam, erre tessék… A The Massive egy nagyon furcsa képregény. Az első két rész után még nem tudtam, mit gondoljak róla, nem értettem, mi ez az egész, mit akar vele az író történetileg, műfajilag, stílusilag, nem értettem, hova, hogyan, miért… félreértés ne essék, most, a harmadik után sem értem. De annyit már tudok, hogy egyszerűen frusztráló az egész. Az emberi civilizációt kivéreztetett globális környezeti katasztrófák egész sora után vagyunk, amikor egy pacifista, zöld aktivista csoport tagjai járják a kalózokkal teli tengereket, hogy rábukkanjanak elveszett testvérhajójukra, a Massive-ra, és megtalálják a világot romba döntő kataklizmák okát – ez utóbbit egyébként inkább csak a tartalomleírásból meg a recap page-ekből tudjuk, a szereplők közt nem kerül szóba. És ez csak egyike azoknak az apró irritációknak, amikkel a képregény telis-tele van. Az, hogy mi a szerepe egy környezetvédő aktivista csoportnak a világvége után, érdekes koncepció, csak épp nem tudunk meg róla szart sem, mert a szereplők eddig nem csináltak semmit azonkívül, hogy keresték a Massive-ot. Amiről szintén nem tudunk semmit, fogalmunk sincs, kinek mit jelent a hajó, illetve annak legénysége, miért fontos, hogy megtalálják – így aztán a kutyát sem érdekli, hogy megtalálják, vagy sem. És ha a Massive csak egy McGuffin? Oké, de akkor mihez kell? Mi a sztori, mik a konfliktusok, kik a karakterek? Mert róluk megint csak nem tudunk semmit, mindenki egydimenziós, van, aki még annyi sem. Wood szerkezetileg jól összerakta a képregényt, ahogy a jelenetek követik egymást, ahogy megszakítják a folyamatosságukat a múltbeli eseményekre kitérő flashbackek, az mind kifogástalan, ahogy a rajz is tetszetős, még ha kicsit túl tiszta, túl steril is – csak ebből a szép vázból hiányzik a lényeg, az érzelem, az ember, a történet, hiányzik minden, ami rávehetne arra, hogy folytassam. Unalmas. Homályos. Érdektelen.
The New Deadwardians #5
Történet: Dan Abnett Rajz: I.N.J. Cubard Vertigo
Ez és a Revival (ld. lentebb) a példa rá, hogy a zombi/vámpírtéma kimeríthetetlen. Történjen akármi, zúgjon akármilyen divathullám, mindig akad majd egy-két író, akinek eszébe jut egy viszonylag új koncepció, amin keresztül megközelítheti a témát*. Ha az megvan, onnantól kezdve már CSAK jól kell megírni. Dan Abnettnek ez is sikerült: a The New Deadwardians 1910-ben játszódik, a zónákra felosztott Londonban és környékén, évekkel azután, hogy az emberiség győztesen került ki egy élőhalottakkal vívott háborúból – épphogy. A mérleg nyelvét úgy sikerült maguk felé billenteniük, hogy egy kísérleti szérummal szintén élőholtakká tették katonáik egy részét – pontosabban vámpírokká, akiket a zombik nem tudtak olyan könnyen megölni, és zombivá változtatni. A képregény idejére így egy olyan társadalom alakult ki, amiben emberek és vámpírok egymás mellett élnek (utóbbiak gondosan elfojtva szomjukat), elkerítve a világ többi részétől, amiben a zombik szabadon csoszognak. A főszereplő egy Suttle nevű vámpírnyomozó és háborús veterán, akinek egy egészen új és rejtélyes módszerrel meggyilkolt vérszívó ügyében kell nyomoznia. Abnett sorozata egy jó arányban kevert krimi-dráma-horror mix, aminek fókuszpontjában az ember, a kor- és a társadalmi rajz áll. Az, hogy hogyan működik egy ilyen civilizáció, hogyan élik meg a benne élők a társadalmi, illetve ember-vámpír különbségeket, és hogyan éli meg egy egykori ember azt, hogy már a szó szoros és átvitt értelmében sem „él”. Suttle, mint vámpír, nem érez, nincsenek vágyai, érzékei, nem élvezi a bor ízét, a nő érintését vagy akár a nyomozás izgalmát – és még csak szomorú vagy csalódott sem tud lenni mindezek miatt. Nem él, csak „létezik” – de azt örökké. Abnettnek nagyon jó érzéke van a világ kidolgozásához, az apró részletekhez, amikkel gazdaggá, élethűvé teszi. Mint az, ahogy a gyászoló vámpírok – lévén, sírni képtelenek – könnyeket festenek az arcukra, vagy mint az örökösödés problémája egy olyan világban, amiben az emberek többé nem halnak meg. És bár Cubard rajzai első blikkre túl merevek, hidegek és kidolgozatlanok, idővel rájössz, hogy pont így tökéletesek, pont így ragadják meg a The New Deadwardians egész társadalmi-emberi horrorjának a lényegét.
*jövőre pl. egy olyan sorozat indul, amiben az állatok fognak bezombulni (Joshua Ortega videójáték-író tollából)
Revival #2
Történet: Tim Seeley Rajz: Mike Norton Image Comics
Elsősorban a borítókon látható „rural noir” felirat vonzott az Image új sorozatához (a lelkes külföldi kritikák mellett), de azt most, a második rész után még kevésbé tudom mire vélni, mint először. „Rural”, az oké, talán még egy leheletnyi noir-vonást is bele lehet látni, de egyébként lófaszt, ez kérem kőkemény, zsigeri horror. Zombis ráadásul, de ne, még ne hagyd abba az olvasást, nem a The Walking Dead hullámain akarnak lovagolni az alkotók, ez megintcsak a téma egy újfajta megközelítése – ha mindenképpen dobozolni kell, akkor inkább tűnik úgy, mintha az Állattemető nyomdokain járna. Egy kis wisconsini városkát elbarikádoznak a külvilágtól, miután egy megmagyarázhatatlan, járvány, avagy „biológiai állapot” üti fel a fejét: a holtak nem maradnak holtak. Nem lesznek agyevő, csoszogó, fejbelövendő gusztustalanságok sem, látszólag megőrzik korábbi személyiségjegyeiket, emlékeiket, de persze mind tudjuk, hogy a képlet nem lesz ilyen egyszerű… Tudják a városka lakói is, hogy nincs ez így rendben. Pl. Dana, a helyi seriff lánya ÉS beosztottja, aki egy nyomozás során kénytelen azzal szembesülni, hogy saját nővére is élőhalottá vált. Seeley gyönyörű magabiztossággal építi a sztorit: Dana fia reggel egy szellemszerű lényt lát, aki a nevét suttogja, éjjel hátborzongató üvöltés szűrődik ki a fák közül, elhangzik egy-egy megjegyzés itt, történik valami furcsaság ott, emitt egy kis vér folyik, amott ömlik, és közben fokozatosan mélyülnek a karakterek, még olyan mellékszereplők is, akik jelentéktelennek tűntek az elején. Annyi hasonlóság mindenképp van a The Walking Deaddel, hogy gore ide, horror oda, sorsok, életek, érzelmek állnak a középpontjában – azzal az izgalmas plusszal, hogy míg Kirkman sorozatában készen kapjuk a jól ismert körítést (zombiapokalipszis), itt valami egészen újjal szembesülünk, aminek a szereplőkhöz hasonlóan nem tudjuk a játékszabályait. Mike Norton rajzai nagyszerűek, a realisztikus stílust követik, egyszerű, de hatásos panelszerkezetekkel és beállításokkal, rendkívül kifejező mimikákkal – tökéletesen passzolnak Seeley írásához. Ritka gyöngyszemnek tűnik a Revival, már most megkockáztatom, hogy az év legjobb új sorozata a Saga mellett.
The Victories #1
Történet és rajz: Michael Avon Oeming Dark Horse Comics
Szeretem Michael Avon Oeming stíluást, már azóta, hogy megismerkedtem vele Brian Michael Bendis Powersében. A szögletes, rajzfilmes vonások házassága a nyers, durva ábrázolásmóddal valami egészen egyedi atmoszférát szül, amihez ugyan találunk hasonlókat a piacon, de az övé valahogy más, mint a többi. És ha akarja, márpedig ebben az új sorozatában többször is akarja, a képei egészen rémálomszerűnek tűnnek. Főleg az itteni kékes-fekete színalapokkal, amikbe harsány kontrasztot képezve szivárog be valami vörös. Vér. Vagy a jelmezes főszereplő. A The Victories ugyanis egy felnőtteknek szóló szuperhőstörténet, ami egy rettenetesen, borzalmasan, elviselhetetlenül, hihetetlenül, hű, de még mennyire, hogy, és különben is, gonosz, mocskos, sötét, velejéig korrupt és bűnös várospöcegödörben játszódik. És itt Oeming, mint író, azonnal látványos kudarcot vall – már a legelső oldalon. Egy vértócsa közepén fekvő döglött csótány körül rajzanak legyek és férgek, a narráció pedig közli mindazt a városról, amit az előbb leírtam. Ritka, hogy egyetlen oldalt olvasok el egy képregényből, és MÁRIS kurvára unom. Később sem lesz jobb: „If these city lights were a living thing, it would be a sinful priest on the edge of killing himself, or seeking some vague redemption.” És ez még csak az ÖTÖDIK mondat. Urunk, irgalmazz. Ilyen súlyosan giccses, melodramatikus szavakkal nem lehet visszakézből pofán vágni a képregényt épphogy kinyitott olvasót. Ebbe a legrosszabb formájában lévő Frank Millernek is beletört volna a keze. Így megy ez tovább: erőltetett narráció, okoskodó sztori (ölhet a szuperhős, vagy sem), csikorgó dialógusok. A rajzok tényleg jók, de önmagukban nem érik meg a szenvedést.
Úgy éreztem magam, mint tavaly a Cowboyok és űrlények vetítésén: ott ez a cím, ami akkora vicc, akkora blama, hogy egyszerűen nem gondolhatták komolyan, biztos, tuti, muszáj, hogy az egész film csurig legyen iróniával. Nincsen. Igenis hótkomolyan kell vennünk mindent, izgulnunk kell, meghatódnunk, álmélkodnunk, egy kicsit sírnunk, és lelkileg felemelkednünk – mert van itt dráma, háború, emberi jogok, szabadság, szerelem, mintha csak Lincoln elnök életrajzát látnánk.
Jó, legyen az, és legyen komoly – de akkor mi a francot keresnek benne a vámpírok? Á, igen. A film alapjául szolgáló könyvet Seth Grahame-Smith követte el, aki a Büszkeség és balítélet és zombik című finomságért is felelős. Ezért még nem kéne falhoz állítani, de azért a forgatókönyvért, amit saját regényéből maszatolt össze, igen.
Nem ő az első, aki nem képes kellőképp disztingválni a különböző médiumok hatásmechanizmusai közt. Naplójellegű regény, az egy dolog, de a film, különösen egy nyári blockbuster, egy kicsit masszívabb szerkezeti egységet igényel. Alig daráltuk le rohamléptekben Lincoln gyermekkorát és vámpírvadásszá való kiképzését, máris szétesett az egész. Minimális karakterépítő és emocionális befektetéssel bíró jelenetek sorakoznak gyors egymásutánban, mellékkarakterek tűnnek el olyan hosszú időre, hogy mire visszajönnek elmondani két mondatot, el is felejtjük, hogy valaha láttuk őket – az alkotók csak hanyagul kenegetik a többnyire túl ritkás és nem is elég hosszú akciójeleneteket összetartani hivatott malteranyagot.
Hősünk az egyik pillanatban még bolti kisegítő, majd egy fél perces átvezető jelenet után már a politika nagyszínpadán szónokol, egy másik pillanatban még ezüstélű baltával irtja a vérszívókat, majd egy kevesebb mint fél perces átvezető után úgy dönt, hogy elteszi a fegyvert, és inkább a szavak erejével viszi előre az országot. Csak mert a forgatókönyv azt mondja. Bár tökmindegy, mert ekkorra már a kutyát sem érdekli a sztori – csak a zúzást várjuk.
És Timur Bekmambetov ahhoz ért, azt meg kell hagyni (a többi meg jól láthatóan nem is érdekli). A film mindössze abban a két-három jelenetben működik, amiben a rendező szokása szerint jó messzire elhajítja az agyát, és a valóság talajától olyan bődületlen pimaszsággal és merészséggel elrugaszkodó, olyan pofátlanul túlpörgetett, véres akcióorgiát szabadít el (mint a vágtató lócsorda kellős közepén vívott, totális campbe szédülő élethalálharc), hogy arra a kis időre elfelejtjük, hogy az egész nem ér szart sem.
Utána persze egyrészt vár minket a realizmus ehhez képest menthetetlenül röhejes kontrasztja (amikor tartalom és forma nem hogy nem passzolnak, de még csak nem is tudnak egymásról), a film végén pedig a felismerés, hogy láttunk nagyjából 15 perc ingergazdag vagányságot, amit körítettek úgy másfél óra bullshittel. Timur, legközelebb azt a 15 percet kérem rövidfilm- vagy klipformátumban, a többit meg kend, ahová akarod. Köszi.
Elmond valamit a szinte fillérekből összeharácsolt filmről, hogy azért választották Olaszországot forgatási helyszínéül, mert a trükkökért felelős Ray Harryhausen ott akart vakációzni. És persze elmond ez valamit Harryhausen státuszáról is (a játékidő vége felé még cameózhatott is). Jó néhány egyéb, az ’50-es, ’60-as években készült B-filmhez hasonlóan az Űrszörnyre (20 Million Miles to Earth, 1957) is leginkább csak az ő stop-motion teljesítménye miatt emlékszik még ma is az utókor. Azt leszámítva ugyanis „csak” a szokásosat kapjuk: olcsóságot, buta sztorit, lapos dialógusokat és noname színészeket, akiknek annyi közük van a tényleges színjátszáshoz, mint King Kongnak a gyantázáshoz.
De nem akarok igazságtalan lenni: az Űrszörny szolgál egy-két olyan sztorielemmel, ami akkoriban nem volt teljesen megszokott. Kezdve rögtön azzal, hogy hidegháborús-atombombás paranoia ide vagy oda, a címszereplő nem sugárzás hatására válik hatalmassá, és indul pusztítókörútra Rómában, hanem maga a földi légkör csinál belőle óriásszörnyet – merthogy egyébként nem is erről a bolygóról való.
1951-ben a The Thing From Another World már elültette a külső űrrel szembeni paranoiát a nézőben, amit az évtized egyéb híres sci-fijei (mint a Világok harca) csak fokoztak. És akkoriban az embereknek legfeljebb halvány fogalmaik lehettek arról, hogy mi van odakint, a Föld atmoszféráján túl – még az első Szputnyik sem indult útnak. Úgyhogy amikor a film elején visszatér egy űrhajó a Vénuszra tett útjáról, egy haldoklóval, egy túlélővel, és valami mással, akkor a nézők 1957-ben egy kicsit szorosabban markolhatták a karfát.
Pedig nem akar az az Ymir néven elhíresült „rém” semmi rosszat (ez a név egyébként a filmben magában nem hangzik fel, csak a forgatókönyvben volt benne – az utókor felkapta). Nem akar az egyáltalán semmit, csak hogy békén hagyják. Tehet ő róla, hogy ebben a légkörben egyre nagyobbá nő, és aranyos, zsebre vágható kis jószágból gigászi épületromboló lesz? Vagy arról, hogy a nyughatatlan tudósok folyton bökdösnék, az idióta katonák meg állandóan lődöznék?
Harryhausen elvitathatatlan érdeme, hogy személyiséggel ruházta fel az Ymirt (ezt a korábbi Pánik New Yorkban óriásgyíkjával nem sikerült elérnie) – érdemes megfigyelni a legendás trükkgyáros filmográfiáján, hogy milyen szépen fejlődött a technikája, hogy idővel egyre komplikáltabb, egyre több rétegből álló, egyre meggyőzőbb effektusokat tudott hitelesen létrehozni. Az Ymir, noha arckifejezése nem túl változatos, már roppant kifejező gesztusokkal, mozgáskultúrával rendelkezett.
Valójában ő – otthonától elszakítva, rabságba zárva, menekülve – az Űrszörny főszereplője, az emberek csak úgy vannak. Többnyire útban. Dumálnak, vitatkoznak, parancsokat osztogatnak, és hihetetlenül blőd módon szeretnek egymásba – mert romantikus szál, naná, hogy kell, akkor is, ha semmi értelme. Nathan Yurannak, mint rendezőnek, inkább arra kellett volna koncentrálnia, hogy ne csupán egyszer adja jelét a létezésének: az az egy a pajtabéli jelenet, az egyébként bájos, naiv, esetlen mozi kicsike méregfoga, egészen izgalmas és horrorisztikus.
A többi csak afféle kellemes ’50-es évekbeli B-filmes átlag, de hé: a fináléban egy vénuszi szörnyeteg élethalálharcot vív egy elefánttal. Mit akarsz még?
Történet: Jeff Lemire, Scott Snyder Rajz: Steve Pugh, Marco Rudy DC Comics
Azóta vártunk erre, hogy a DC lassan egy éve pályára rúgta az új 52-t. Már az első számokból látszott, hogy Jeff Lemire Animal Manje és Scott Snyder Swamp Thingje magasan ki fog emelkedni a mezőnyből, és az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a két sorozat szálai a közeljövőben összefutnak. Az a közeljövő most jött el: mindkét széria főszereplői, a „Green” és a „Red” avatárjai és segítőik kénytelen voltak harcba szállni a világot fenyegető „Rot” ellen, ami mostanra olyan erőssé nőtt, hogy csak együttes erővel reménykedhetnek a megállításában. Ezt a Rotworld című crossovert vezeti fel az Animal Man és a Swamp Thing legutóbbi, egyszerre megjelent 12. száma. És hohó, Lemire és Snyder tudják, mitől döglik a légy. Nincs sallang, szarozás, mellébeszélés: a két hős találkozik, és nem pacsiznak, nem verekednek össze, hanem rögtön munkához látnak. Az írók hatásosan átadják annak érzetét, hogy itt tényleg komoly a tét, hogy a világ lassan szétrohad a szereplők körül, és amikor leereszkednek egy mocsáron keresztül a „Rot” birodalmába, az a periférikus szuperhőstörténet, a fantasy és a horror egy ritkán tapasztalt, gyönyörű metszete, egy természetesen átkozottul szemét cliffhangerrel megspékelve. Nem mintha különösebb meglepetéssel szolgálna a sztori, tudjuk, hogy a főszereplők missziója valamiért kudarccal fog végződni (heló, ez még csak a prológus), de hát mit számít, ha egyszer kurvajól van megírva az egész? És a képek is nagyszerűek – bár mindkét sorozatnál volt rajzolóváltás, és egyiknél sem igazán pozitív irányba, de ez inkább a korábbiaknak dicséret, mint a mostaniaknak kritika – nyersek, brutálisak, stílusosak, kifejezők, a kreatív panelszerkezeteket pedig külön öröm látni. (Rusznyák Csaba)
Brody’s Ghost #3
Történet és rajz: Mark Crilley Dark Horse Comics
Mark Crilley a Dark Horse Presents MySpace verzióján debütált a Brody’s Ghost sorozatának három rövidebb sztorijával, és azután sem siette el a dolgot. Évente egy füzettel rukkolt elő, ezúttal ugyan már nyomtatott formában, ugyancsak a Dark Horse égisze alatt. Az első ránézésre átlagos amerimanga alapötlete sem túl eredeti: a nem túl távoli jövőben egy meg nem nevezett metropolisz utcáin él céltalanul a munkanélküli Brody, aki időnkénti utcazenével keresi meg a napi betevőt, amíg egy nap megpillant egy (mint később kiderül) igen kellemetlen természetű szellemet. A 16 éves korában leukémiában meghalt Talia azonnal kullancsként akaszkodik az első élőre, aki látja és hallja őt, mivel csak akkor hagyhatja el ezt a világot, ha kideríti a város utcáit járó sorozatgyilkos (Penny Murderer) kilétét. A folyamatos presszió hatására Brody végül vonakodva beadja a derekát, és a nyomozás során hamarosan belebotlik egy másik szellembe, a sintó templomhoz kötött Kagemurába, aki elkezdi a fiú pszichikai kiképzését, ami nélkülözhetetlen eszköz a gyilkos megtalálásához. Mint említettem, a protagonista-aki-látja-a-holtakat koncepció már eléggé el lett használva az utóbbi évtizedben filmben, tévében és képregényben egyaránt, de itt az apró ötletek (hogyan ugráltatja Talia Brodyt kénye-kedve szerint, a szamuráj mester nyolcvanas évek kung-fu filmjeit idéző kiképzése), a jól megírt dialógusok, a humor és a dráma megfelelő adagolása és a főszereplő egyértelmű karakterfejlődése, ahogy egyre céltudatosabban képes irányítani a saját életét, elviszik a hátukon a javarészt fekete-fehér képregényt. Kellemes olvasmány, az eddig csak független sztorikat jegyző (Akiko, Miki Falls) szerző nem véletlenül találta meg a helyét a Dark Horse istállójában. Érdemes egyébként a Midnight Train and Other Tales-el kezdeni, a négy rövid sztori elég jól megágyaz a kíváncsiságnak a folytatáshoz... (Nagy Krisztián)
Earth 2 #4
Történet: James Robinson Rajz: Nicola Scott, Eduardo Pansica DC Comics
A francba Geoff Johnssal, James Robinsonnak kellett volna adni a Justice League-et. Az Earth 2 alapján legalábbis biztosan. Ez a sorozat az új 52 második hullámába tartozik (ahová Morrison Batman Incorporatedje), ami nem tavaly szeptemberben, hanem pár hónappal később indult, és a Worlds’ Finesttel párban ennek a második hullámnak a legjobbika. Valójában ez egy alternatív világbeli JLA sztori – Superman, Batman, Wonder Woman és a többi nagy hős ebben az univerzumban mind életét adta egy gigászi földönkívüli invázió megfékezésekor, de most persze újabb, a korábbinál is nagyobb fenyegetés üti fel a fejét, és a Földnek új bajnokokra van szüksége. Robinson az aranykorbeli DC-karaktereket húzza elő, fiatalítja és porolja le: Alan Scott a Zöld Lámpás (huszonéves és meleg – ez volt a nagy beszédtéma az X-Menbeli homoszexuális házasság mellett két-három hónappal ezelőtt), Jay Garrick a Flash és Al Pratt az Atom. Ahogy Johns Justice League-je, ez is egy tipikus, csapatösszeszedős szuperhőssztori, csak Robinson sokkal jobban írja: a karakterek nem idióta, nagyzoló seggfejeknek tűnnek, hanem hús-vér embereknek, akiknek a száját fennhéjazó tahóságok helyett értelmes mondatok hagyják el. Nem mintha karakterközpontúsággal lehetne vádolni az egyébként elég gyors sodrású, és szépen megrajzolt képregényt, de annyira bőven van személyiségük, motivációjuk, problémájuk a szereplőknek, hogy együtt tudjunk érezni velük. És egyszerűen az egésznek jó a dinamikája, a szerkezete az atmoszférája – amolyan oldschool stílusú szuperhőscomic, és klasszikus ugyan soha a büdös életben nem lesz belőle, de mégis, ha minden pályatársa legalább feleennyire jó lenne… (Rusznyák Csaba)
No Place Like Home #4
Történet: Angelo Tirotto Rajz: Richard Jordan Image Comics
Talán az egyik leginkább a kollektív tudatalattiba ivódott mese a Grimm testvérek történetein túl L. Frank Baum Óz, a nagy varázslója, melynek elemei úton-útfélen visszaköszönnek filmekben (az utolsó blaxploitation filmek egyikében, a The Wiz-ben Diana Ross játszotta Dorothy-t és Michael Jackson a Madárijesztőt), képregényben (Bill Willingham Fables-ében Ozma, Óz hercegnője a Tizenharmadik Emeleti Boszorkányok vezetője), könyvben (a Pride and Prejudice and Zombies mintájára megírt The Undead World of Oz) és tévésorozatokban (a legutóbbi feldolgozás az akkor még Sci-Fi Channel Tin Man-je). Ezúttal az első képregényes Angelo Tirotto próbált szerencsét az Image-nél egy napjaink amerikai kisvárosába helyezett sztorival: Dee öt év távollét után érkezik vissza Los Angelesből a kansasi Emeraldsville-be, szülei temetésére, akik egy szinte semmiből érkezett tornádó rombolása miatt vesztették életüket. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, az unalmas kisváros lakóinak kedélyét hamarosan brutális gyilkosságok borzolják fel, Dee pedig legjobb barátnője, Lizzie és Frank seriff segítségével kénytelen szembenézni egy olyan gyilkossal, aki nem ebből a világból származik és legkevésbé sem kendőzött gyűlöletet táplál azok iránt, akik ötven évvel ezelőtt keresztülhúzták a számításait. Richard Jordan is kezdő a képregényiparban, eddig leginkább concept art-okat készített Doctor Who és Sega játékokhoz, de úgy tűnik, istenadta tehetsége van atmoszférateremtéshez, realisztikus ábrázoláshoz és a véres, naturális jelenetekhez, így tökéletes választás volt egy misztikus horrortörténethez. Ki gondolta volna például, hogy a szárnyas majmok lehetnek félelmetesek is? Ha ezt a képregényt elolvasod, bizonyosan más szemmel fogsz nézni a páviánokra a majomházban... (Nagy Krisztián)
Ragemoor #4
Történet: Jan Strnad Rajz: Richard Corben Dark Horse Comics
Vannak olyan grafikusok, akiknek egyedi stílusát a munkájukra vetett első pillantás után azonnal felismerjük, mint például Mike Mignola, Alex Maleev, Frank Quitely, Leinil Yu, John Romita Jr vagy a hozzájuk képest ősrégi motoros Richard Corben. Utóbbi underground képregényekkel kezdte (Grim Wit, Slow Death, Fever Dreams), majd nyakig merült a pulp horror és sci-fi magazinok (Creepy, Eerie, Vampirella) mocsarába a hetvenes években, onnan pedig egyenes út vezetett a legendás Heavy Metal oldalaira. Sosem igazolt le nagy kiadókhoz, mindig szabadúszóként dolgozott és még olyan nevek is méltatták munkásságát, mint Alan Moore, H. R. Giger és Guillermo del Toro. A legújabb munkájában újra a cseh származású Jan Strnad a bűntársa, és egy klasszikus Poe és Lovecraft által inspirálta toposzt járnak körül, a gonosz intelligenciával rendelkező, enyészet uralta élő kastélyt, amit pogány vérrel tápláltak, gyomra pedig szörnyű rémségeket rejt. A történet és a látványvilág klasszikus Hammer horrorra emlékeztet: az Újvilágba szakadt nagybácsi érkezik vissza Ragemoorba, hogy megszerezze unokaöccsétől a birtokot a magával hozott szélhámosnő segítségével, hiába inti az ifjú Herbert, hogy a kastély még egyszer nem fogja elengedni. A várakozásoknak megfelelően megkapunk mindent, amit egy hatvanas években gyökeredző horrorsztori csak nyújthat: eszement lord, vízköpők, megelevenedett falak, mutáns páviánok, rovarember szolgák és lovecrafti csápos rémek. Corben darabos, durva alakjai és a Mignolaéval vetekedő tehetsége, ami a szörnyetegek életrekeltését illeti, utánozhatatlanul egyedi ízt ad a képregénynek, happy endre pedig természetesen hivatalból nem számíthatunk. Nagyra becsülöm Futaki teljesítményét is a Severed-ben (még ha a történettől nem is voltam elájulva), de Corben itt sok évtized tapasztalatának előnyével indul, és látványos győzelmet arat. Ha csak egy horrorképregénynek adsz esélyt a 2012-es év terméséből, akkor az a Ragemoor legyen (a Locke & Key után, amit még sokszor fogunk reklámozni a Geekz hasábjain... igaz, Csaba?). (Nagy Krisztián)
The Uncanny X-Men #16
Történet: Kieron Gillen Rajz: Daniel Acuna Marvel Comics
Ah, végre. Ez a sorozat nem muzsikált túl jól az utóbbi években, hiába próbáltak meg mindent az írók, Ed Brubakertől Matt Fractionön át Kieron Gillenig, hiába hajigáltak be a mutánsok életébe mindenféle high concept eseményeket (Schism), általában lapos maradt, és csak takaréklángon égett – főleg az X-franchise néhány egyéb címéhez képest (Wolverine and the X-Men). Sajnos nem hiszem, hogy a tavaly újraszámozott széria 16. része egy komoly és tartós minőségi ugrás első jele, sokkal valószínűbb, hogy csak egy egyszeri csoda – de a francba is, a lényeg az, hogy régóta szórakoztam ilyen jól egy Uncanny X-Menen. A sztori úgy tie-inje a Marvel jelenleg futó nagy nyári eseményének, a többnyire dögunalmas Avengers Vs. X-Mennek, hogy alig van bármi köze hozzá. A Főnix erejével felruházott öt mutáns (Küklopsz, Emma Frost, Magik, Kolosszus, Namor) Sinisterrel száll szembe, aki – naná – veszélyesebb, mint valaha. Kreált magának egy földalatti Londont Alaszkán, benépesítette azt a saját klónjaival, és a Főnix hatalmára van szüksége ahhoz, hogy hatalmas gépezeteit működésbe lendítse. Küklopsz és társai felveszik a kesztyűt: totális háború tör ki az öt X-Men tag és Sinister Londonja között, Gillen pedig úgy hajigál bele az intenzív, lendületes, faltól falig akcióba teljesen őrült és elszállt ötleteket, mintha Jason Aaron íróasztaláról lopkodott volna jegyzeteket. Sinister kastélyát egy Krakoa viszi a hátán, az óriásméretűre nőtt Kolosszust a saját testüket feltöltő és felrobbantó Gambit-klónok bombázzák, Emma Frostot mutáns tehenek és búzaszálak (!) támadják meg. Egyszerűen túl jó ez ahhoz, hogy igaz legyen, és mégis igaz: Acuna képei nagyszerűek, elevenek, a cliffhanger pedig a maga pofátlan egyszerűségében briliáns, és egy hasonlóan remek folytatást ígér. Remélem, be is tartja az ígéretét. (Rusznyák Csaba)
Pascal Laugier szép számú tisztelőt és nem kevés hívet szerzett magának második egészestés mozijával, a mind témaválasztásában, mind kivitelezésében szarakodásmentes, brutális Mártírokkal (Martyrs, 2008). Az évtized egyik legerősebb és legemlékezetesebb (illetve legnagyobb lelkesedéssel félreértett) filmjét okkal nevezték ki a New French Extremity-mozgalom zászlóshajójának: az egyébként is virulens francia horror-újhullámban hivatkozási ponttá, referenciamunkává vált alkotás olyan torokszorító élményt jelentett, amelyhez a Cannibal Holocaust óta nem volt szerencsém. Az író-rendező a műfaj leglényegét ragadta tökön: célja nem a test dekonstrukciója, értelmezésében a legmélyebb szenvedést nem a kis- és nagykések, bárdok és láncfűrészek, egyéb válogatott gyilkok által kiváltott fájdalom gerjeszti, hanem a megválaszolhatatlan morális dilemmák feloldására tett lehetetlen kísérlet kínja, a reményvesztetten gyötrődő lélek néma izzása.
Ekkora tét mellett már piszkosul nehéz jól játszani, a legnagyobb virtuózok keze is meg-megremeg. Az amerikai-kanadai finanszírozásban készült The Tall Man úgy vált az év egyik legjobban várt bemutatójává, hogy a kezdetektől fogva ellentmondásos információk szivárogtak ki róla, valamint a nemzetközi trailer sem feltétlenül segítette a film pozicionálását. A cselekmény ez esetben nem lehet csevej tárgya (bárminemű előzetes ismeret romba döntheti az élményt), a legfontosabb prekoncepciókat azonban szükséges volna még elöljáróban tisztázni.
A The Tall Man eredeti szerzői film, nem pedig az 1979-es Phantasm újraforgatása; aki a taglinet vagy a hárommondatos sajtószöveget hiteles tájékozódási pontként kezeli, csúnyán el fog tévedni; Pascal Laugier ez alkalommal nem a Mártírokhoz hasonló, ultra-szadista horrort forgatott, hanem egy vele szervesen összefüggő, azt tökéletesen kiegészítő, koromfekete lélektani drámát.
A magas elvárások mellett kellemetlen aggályok is felmerültek. Jessica Biel főszerepre való felkérése kábé ezeregyféleképpen sülhetett volna el szarul; elsőre teljesen érthetetlennek tűnt, miért egy drámai szerepek terén tapasztalatlan, a tehetségnek különösebb jelét soha fel nem mutató (egyetlen számottevőnek mondható teljesítménye a 2006-os The Illusionist volt), star power szempontjából sem meggyőző színésznőt szerződtetett ehhez a fajsúlyos mozihoz. Felesleges volt az aggodalom: Biel, ha nem is brillírozik, de tisztességgel teljesíti a feladatot, a színészgárda pedig kellő hatékonysággal támogatja őt.
Azonban a szereposztásnál is fontosabb, hogy Pascal Laugier forgatókönyvíróként és dramaturgként újfent piszkosul nagy spílernek bizonyult. A stúdiófilmekben alkalmazott, idegesítően mesterkélt hajtűkanyarok helyett organikus átmenetet tudott teremteni az egyes felvonások között, így a karakterek integritása szemernyit sem sérül, a cselekmény szerkezete nem dől össze. Kifinomultan, de határozottan mozgatja a dramaturgiai nézőpontot; úgy manipulálja a néző perspektíváját, hogy fejezetről-fejezetre haladva teljesen más oldalról mutatja meg a kontextust és a karaktereket, így egyetlen plot point sem tűnik önkényes erőszaktételnek. Az intelligens szerkesztésnek köszönhetően rengeteget el tud mondani és meg tud mutatni úgy, hogy a játékidőt józan keretek között tartja, a főszereplők végzetét bemutató zárójelenetek pedig a maguk csendes zaklatottságában is félelmetesen nagyot ütnek - így kerekedik ki ez az iszonyúan kényelmetlen morális kérdéseket felvető, egyszerre csodaszép és rettentően felkavaró film.
Ugyanakkor néhány megfontolandó tanulság is levonható Pascal Laugier friss mozijából. Eszerint az európai rendezők hollywoodi kurválkodása talán mégsem szükségszerű iparági jelenség, markáns szerzői filmet transzatlanti produkciós keretek között is lehetséges készíteni. Másrészt a francia fenegyerek nem feltétlenül horrorfilmes, tehetsége nem korlátozódik egyetlen zsánerre; sokkalta inkább egy ördögien virtuóz alkotó, aki eltökélten hirdeti, hogy az ember nem csupán húsból s vérből való, ösztönök által uralt organizmus, hanem spirituális lény, aki hite és erkölcsi meggyőződése által képes teljesíteni a keresztút stációit, s ezáltal megváltásra találni.
Bizony kedvelem Brian Keene regényeit, munkásságát - ez azért furcsa, mert eddig négy könyvét olvastam, és ezek közül csak egy tetszett igazán. Ebben közrejátszhatott, hogy a Take the long way home alig volt több, mint száz oldal: Keene e kisregényében már terjedelmi okokból sem tudta elkövetni azokat a hibákat, amelyek hosszabb műveinek a rákfenéi.
Keene olyan zsánertoposzokat választ főtémául, amelyek leginkább a hetvenes, nyolcvanas évek horrorfilmjeit éltették. Rising, Dead Sea – zombik. Ghoul – rém a kisváros alatt. Darkness on the edge of town – a világot felzabáló sötétség. Persze időnként ezeket megcsavarja, a Dark Hollowban például egy vérszomjas, és rendkívül kanos faun kúrogatja Keene kedvenc kisvárosának nőlakosságát. Az eredetiség nem erénye Keene-nek, de ezt ő maga is elismeri.
Nem, Keene tehetségének ereje a ponyvásan gyors cselekménybonyolításban, és a fantasztikusan emberközeli figurák megteremtésében nyilvánul meg. King korai műveihez hasonlóan ő is a munkásosztály szerepeltetését részesíti előnyben, mivel – megintcsak Kinghez hasonlóan – onnan származik. Nem piárosok meg háeresek meg kékeresek a hősei, hanem Joe a vasművől meg Jane a sarki boltból. Keene történetei miattuk olyan remekül átélhetőek.
A Conqueror Worms három jól elkülöníthető felvonásra oszlik. Az elsőben hősünk, egy nyolcvan éves aggastyán visszaemlékezését olvashatjuk végig, aki egy isten háta mögötti hegyi falu utolsó lakosaként egyedül kénytelen végigszenvedi a potenciális világvégét, a negyven napja tartó esőt. A víz és a nyomában keletkezett viharok szó szerint elöntötték, elfújták, elpusztították a világot, és már csak a legmagasabb, illetve a legszerencsésebb helyeken van élet. Hogy mi váltotta ki a katasztrófát, nem tudja senki, és mi olvasók sem tudjuk meg soha: Keene, az istenadta, szereti az ambivalenciát.
Aztán a talajból előbújnak az óriásférgek, és elkezdik szépen felzabálni, ami a civilizációból megmaradt.
B-filmhorror könyformában a Conqueror Worms, de mivel Keene figurái fájdalmasan valódiak, ezt az egyszer lehangolóan kilátástalan, másszor már-már nevetségesen groteszk világvégét is benyalatja velünk. Az öregember magánya, keserűsége belénknyilall; Keene a farkánál fogva elővonszolja azt a bennünk bujkáló közös félelmünket, hogy mi is végezhetjük így. Nem feltétlenül iskolabusznyi férgek táplálékaként, hanem elhagyatva. Nem biztos, hogy az előbbi a rosszabb.
A regény második fele a túlélők megérkeztével kezdődik. Helikopter zuhan a sárlatyakos tisztásra, az árvíz által fojtogatott nagyvárosból pattantak meg emígy páran. Vidéken várták a menekvést, de sem száraz helyeket, sem könyörületet nem találtak: a helikoptert az öregember szintén aggastyánkorú, eszement szomszédja lövi le, akit hősünk addig halottnak hitt.
A jövevények meséje adja a regény harmadik traktusát: a pusztulás víziója kiterjesedik. A nagyváros halálát millió hulla, a túlélők egymás ellen fordulása, bandákba szerveződése meg persze kellemes kannibalizmus festi meg. Az egyik napról másik napra való túlélés már nemcsak az élelem be- és megszerzését jelenti, hanem azt is, hogy elmeneküljenek egy, az óceán legmélyéről jött szörnyisten elől.
Keene saját, egységes mitológiát próbál regényeivel összefűzni: a Labirintus legendáját - ez a téren és időn túli dimenzió küldi rettenetes lényeit az ember ellen, bár általában éppen az ember idézi őket meg. Ezzel kapcsolatban mindössze csak az frusztráló, hogy a mitológiája kiépítésekor nem erőlteti meg magát túlságosan: ókori bestiáriumokból vagy éppenséggel Lovecraft szörnytárából vesz kölcsön rémeket (jelen könyv esetében mindkettő igaz). Keene megelégszik azzal, hogy a fantáziája egyes sebességben zötyögjön, pedig minden jel arra mutat, hogy képes lenne ő eredetibb, mélyebb történetek elmondására is. A figurái élettől szaglanak, a cselekménybonyolításának tempója tökéletes, csak éppen az ötletei... azok másokéi.
Fight the dead, fear the living. A harmadik évad október 14-én indul, láthatóan sok vérrel, zombival, Michonne-nal, Merle-lel és... a Governorral. Négyperces ízelítő.
"Before the farm, before Atlanta they were just brothers." A Telltale Games folytatásos RPG-s kalandjának első epizódja már tavasszal kijött (a második pedig június végén), de most az Activision is úgy döntött, hogy beszáll a buliba egy FPS-sel. A 2013-ban Xbox 360-on, PlayStation 3-on és PC-n megjelenő játékban a tévésorozathoz kreált Daryl Dixont irányíthatjuk majd, ahogy bátyjával, Merle-lel vág magának zombivéres utat Georgiától a biztonságos (muahaha) Atlantáig.
Egy hajléktalanná vált fiatal lány egy elhagyott épületben lel menedéket, ahol VALAMI teherbe ejti. A szülés pedig csak a kezdet, a démoni baba emberi húsra áhítozik. Nyam-nyam. Nem hangzik rosszul, bár a teaser elég semmitmondó - legalábbis a végéig.
Félszázadik kiadásához érkezett a geekuniverzum legendás cikksorozata! Ennek ünnepi apropójából megkértem nagyra becsült kollégáimat, hogy egy csak most, csak itt, csak nektek specielben fejtsék ki, mi volt számukra az utóbbi idők legjobb képregényfüzete. Van, aki nem tudott kizárólag csak egyet kiválasztani, van, akinek még egyet sem sikerült, de a lényeg, hogy íme, itt vannak a személyes bestofok. Mindenki olvassa el őket, mert kikérdezzük!
Locke & Key: Keys to the Kingdom #1 – Sparrow
Történet: Joe Hill Rajz: Gabriel Rodriguez IDW Publishing
Amikor Rusznyák kolléga megkeresett azzal, hogy az utóbbi idők olvasmányai közül emeljem ki az általam legjobbnak talált képregényfüzetet (azaz egy számot), nem volt különösebben nehéz dolgom, hiszen két cím jutott azonnal eszembe, amelyek a legemlékezetesebb sztorikkal szolgáltak. Az elsőt fogom részletesen bemutatni, de a másodikra is kitérek majd pár mondat erejéig. A 2011-es év toplistájában már méltattam Stephen King álnéven író fiának, Joe Hillnek a sorozatát, amely egy szintre emelkedett a szememben a The Walking Dead, a Fables (bár ennek a szárnyalása kissé megbicsaklott az utóbbi időben) és az Unwritten történetvezetésével és ötletparádéjával, sőt, még talán magasabbra is tette a lécet. Ami különösen szimpatikus volt benne, hogy Hill már előre leszögezte, hogy a Locke-testvérek pokoljárása egy mindösszesen hatszor hat füzetes sztoriszálból fog állni, és az egész történet a fejében van az első paneltől az utolsóig. Meglepő módon, ez csupán a második próbálkozása ebben a médiumban (az első, tíz oldalas pókemberes felkérése nem sült el túl jól), de olyannyira egymásra talált a chilei születésű Gabriel Rodrígez Pérezzel, aki addig csupán ismert film és sorozat franchise-ok képregényváltozatain dolgozott (mint a Beowulf, a Land of the Dead vagy a CSI), hogy a Locke & Key negyedik kötetére olyan virtuóz vizuális megoldásokat alkalmaztak, ami Eisner-jelölésre érdemesítette a munkájukat (nem először és nem utoljára). A sorozat története dióhéjban, melynek nem ismerete egyébként nem befolyásolja a tárgyalt füzet élvezeti értékét: a Locke-testvérek apjuk tragikus halála után anyjukkal visszaköltöznek a családi birtokra, Lovecraft városkába. Ahogy új otthonuk neve azt előre is vetíti, sikerül kiszabadítaniuk egy évtizedek óta bebörtönzött, gonosz szándékú entitást, amivel a Keyhouse nevű kúriában csak a gyerekek előtt megmutatkozó misztikus erejű kulcsokkal tudják felvenni a harcot. A Sparrow ott veszi fel az események szálát, amikor a legfiatalabb testvér, Bode rálel a kulcsra, amellyel a használója képes felvenni egy személyiségét leginkább tükröző állat alakját, így verébbé változva ered bátyja és nővére nyomába a téli erdőben. A titokzatos Omega kulcsot kutató ellenfelük is felhasználja az ajtó hatalmát és vadkutyákat maga köré gyűjtve, farkasként próbálja kikényszeríteni testvéreiből a válaszokat, ám Bode több száz verébtársával a védelmükre kel. Ami igazán zseniálissá teszi ezt a sztorit, az az, hogy Pérez az oldalak óriáspaneljébe helyezett több függőleges négypaneles stripből fűzi össze, folyamatosan váltogatva Watterson Kázmér és Huba stílusát a sorozat saját, realisztikus látványvilágával. A stripek önmagukban is megállnak, ténylegesen humoros csattanóval bírnak és bizarr módon tökéletesen belesimulnak az egyébként igen brutális eseményekbe, amik a fő szálat képviselik: a realisztikus verzióban karmazsincsatakos péppé zúzott verebek a Watterson-univerzumban pilótasapkában, rajzfilmekből jól ismert x szemekkel hevernek a vértől iszamos hóban. Az ötlet és a kivitelezés hibátlan, a Watterson-hommage tökéletes, a végeredmény pedig (különösen ha olvastuk az előzményeket is, amire igazán csak kapacitálni tudom a Geekz olvasóit) emlékezetes: röviden, az utóbbi évek legjobb képregényfüzete. A legnagyszerűbb pedig az egészben, hogy az IDW legálisan és ingyenesen hozzáférhetővé tette ezt a számot ezen a linken, így a saját szemetekkel is meggyőződhettek arról, vajon túlzóak-e az állításaim.
+ Secret Avengers #20
Pár szót akkor a második helyezett versenyzőről, ami az egyébként teljesen középszerű 2012-es Secret Avengers sorozat egyik füzete, abból a hat önállóan is megálló sztoriból, amit beugróként Warren Ellis írt, és olyan új szintre emelte a címet, amit a Planetary óta nem láttam, és ameddig természetesen még az őt követő Rick Remender sem tudott felérni. A tizenhatos számról van szó, amelyben Natasha Romanoff egy eléggé mindfuck időutazásos történet keretében, paradoxonokat kerülgetve menti meg csapattársai életét (na és persze a világot, de ki számolja már). Mindehhez az irigylésre méltóan tehetséges Alex Maleev asszisztál, helyenként a történet logikáját követő, megsárgult Modesty Blaise stripek segítségével, amikkel aztán véglegesen megnyertek maguknak a szerzők. (Nagy Krisztián)
The Punisher #3
Történet: Greg Rucka Rajz: Marco Chechetto Marvel Comics
Azt hiszem, minden kétséget kizáróan a 2000-es évek legnagyobb dobása az volt, amikor Garth Ennis megkapta a lehetőséget arra, hogy a kissé takarékon égő Megtorlót gatyába rázza. Welcome Back Frank című 12 részes sorozatával, melyben Frank Castle szembeszáll a Gnucci klánnal, új életet lehelt a karakterbe. Castle cinikus, morbid és elképesztően humoros lett. Olyanná vált, amilyenné már régen kellett volna. Éppen ezért, amikor Ennis elhagyta a sorozatot, sokakat, köztük engem is aggodalommal töltött el a karakter további sorsa, hiszen a léc igen magasan volt. A címet megannyi egyéb próbálkozás után szárnyai alá vevő Jason Aaron pedig hozta a kötelezőt, és meg merte lépni azt, amit előtte senki. Megölte a Megtorlót. Tavaly a nagy slunggal beharagozott DC Relaunchra a Marvelnek is lépnie kellett, melynek egyik, bár talán kissé apróbb tényezője az volt, hogy Greg Rucka nevével egy új Megtorló sorozatot dobtak a piacra. Az azóta a 12. számot taposó széria így már egy viszonylag konkrét kép ad arról, hogy Rucka milyen módon kíván hozzáállni magához a karakterhez. A szárnyai alá vett Castle nemcsak a jellemét tekintve kapott némileg új arculatot, hanem a megjelenését illetően is. Az immáron szakállas, még inkább vagány és extrém bűnüldöző ezúttal egy esküvői leszámolás közepébe csöppen, amely mögött egy magát The Exchange-nek nevező szervezet áll. A mészárlásnak némi csoda folytán azonban marad egy túlélője a feleség, Rachel Cole-Alves személyében, aki elhatározza, hogy megkeresi rokonai, barátai gyilkosait és bosszút áll. Útja hamar keresztezi Castle-ét, és miután a céljaik és eszközeik is hasonlóak, egyfajta laza szövetséget kötnek egymással. A sorozat a fő vonalát tekintve, melyben eddig a The Exchange elleni harc áll a középpontban, szervesen kapcsolódik az Omega Effect című Daredevilt és az Avenging Spider-Man-t is érintő storyline. Az eddig olvasható részekről nagy általánosságban elmondható, hogy Rucka igencsak a helyén kezeli a Megtorló karakterét. Igyekszik mindent a lehető legrealisztikusabban ábrázolni, és erősen hangsúlyozza az olvasó számára azt, hogy Castle nem szuperhős. Ennek ékes bizonyítéka a sorozat elején lévő Vulture elleni harc, amely után Castle súlyosan megsérül és regenerálódása 100 napot vesz igénybe. Nem kívánja sem felsőbbrendűnek, se emberibbnek feltüntetni. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy a Megtorló egy igazi antihős, akit ha túlságosan emberinek próbálna beállítani, megölné mindazt, ami karakterének igazi sajátja. Éppen ezért a sorozat ezidáig szinte minimális tipródást és öncélú lelki moralizálgatást tartalmazott, amin Rucka saját elmondása szerint nem is kíván változtatni. Ezzel szemben azonban van egy pazarul megírt, látványos story, ami bár az elején kissé lassan halad előre, de mégis minden pillanata élvezetes. Ha engem kérdeztek, az elmúlt egy év egyik legfontosabb momentuma volt, hogy Rucka megkapta a sorozatot. Olyan jó látni (olvasni), hogy egy méltó „utód” képes kezelni Ennis és Aaron örökségét. (TheBerzerker)
Saga#4
Történet: Brian K. Vaughan Rajz: FionaStaples Image Comics
Nem gyakran esik meg, hogy valami olyasmi bontakozik ki a szemünk előtt egy képregénysorozat lapjain, hónapról hónapra, amiről tudjuk, érezzük, hogy még hosszú évek múlva is jókat is sokat fogunk beszélni. A Saga ilyen. Egy születőben lévő klasszikus, egy frenetikus, szárnyaló fantáziájú sci-fi-fantasy, ami egyszerre egy őrült ötletekkel teli bűnös élvezet, és egy művészi igényességgel megírt, és átgondolt remekmű. És még csak négy résznél tartunk benne – és ez a negyedik jobb, mint a harmadik volt, az jobb volt, mint a második, az pedig jobb volt, mint az első, amit már eleve az év addigi legnagyszerűbb képregényei közé kellett sorolni. Fantasztikus, hogy az egymással galaktikus háborúban álló fajok történetét Brian K. Vaughan szimpatikus visszafogottsággal a földön tartja: belemerülhetne hatalmas űrcsatákba és grandiózus flashbackekbe, ehelyett inkább az újszülött gyermekükkel menekülő „Rómeó és Júlia” (a két hadban álló faj egy-egy szerelmes képviselője), karaktereire koncentrál, nehézségeikre, kapcsolatukra és konfliktusaikra. Miközben az életükért futnak, még egy kis féltékenységi roham taglalása és lecsillapítása is belefér a sztoriba – mindent, ami történik, legyen az a megkapó természetességgel ábrázolt szerelmesek vitája vagy az előttük megjelenő halott tinédzserlány szelleme, Vaughan olyan magától értetődő módon húz rá a cselekményre, mint kesztyűt a kézre. A rohadt életbe, de tud írni ez az ember! A negyedik rész egyébként a fejvadász (The Will) Sextillion nevű helyen történő látogatása miatt is olyan emlékezetes (egy bolygónyi bordélyház, a galaxis minden szegletéből vett örömlányokkal és fiúkkal – és még ki tudja, mikkel). Szinte látom magam előtt, ahogy a tengerentúlon elvörösödnek az olvasók az explicit szexjeleneteket látva, és felháborodva püfölni kezdik a klaviatúrát, öncélúságot kiáltva – pedig Vaughan ezzel a jelenettel csak a „mutasd, ne mondd” szabályt követve mélyíti el a karakterét. Ahogy azt érdemes, ahogy kell. A Saga ritka gyöngyszem. (Rusznyák Csaba)
A nagy büdös semmi #X
A mai amerikai képregényscene olyan semmilyen. Se nem rettenetes, mint a kilencvenes években, se nem zagyva, mint az ezredforduló után. Mondom: olyan... semmilyen. Több egészen ügyesen megírt széria is fut jelenleg (Animal Man, Swamp Thing, az agyalágyult DC-reboot legalább ezeket felrázta), Sweet Tooth és pár hozzájuk hasonló progresszív, de még ezekről sem tudom elmondani, hogy narratív bátorságukkal a földhöz tudnának passzírozni. Az amerikai képregény jelen pillanatban stagnál, de valami kurvára, egy napon aszalódó meztelencsiga negatív energiáját nedvedzi. (Európai képregényekről nem tudok nyilatkozni: szépek, de nekem az kevés.)
Illetve…
Scalped #úgyánblok
Aztán persze, a bandától tisztes kartávolságot tartva ott a Scalped. Kerek, kibontott, morál nélküli, észvesztő, csodálatos. Nemsokára vége. Olyan hű de nagy port nem kavart, és ha majd befejeződik, a legtöbben elfelejtik. Pedig jelenleg szinte egyedüliként megérdemli, hogy emlékezzenek rá. (Wostry Ferenc)
Peter Strickland rendezte a Varga Katalint, a legjobb filmet, amelyhez a rendszerváltozás után a magyar filmgyártásnak köze volt. Második munkája a Berberian Sound Studio, ez az előreláthatólag kegyetlen modern giallo, amelyben Toby Jonesnak zenét kell szereznie egy vérmocskos, hetvenes évekbeli spagettihorrorhoz. Az év általam legjobban várt filmje. (A Berberian Sound Studio egyébként az a valóságban is létezett legendás stúdió, ahol az olasz műfaji filmek szinte teljes sorát utóhangozták.)
Hogy mi az igazi cock tease? Nem amikor egy tízes skálán tizenegyes csaj hülyíti a fejeteket egész éjjel, aztán hagyja, hogy kifizessétek a taxiszámláját (is), és végezetül faképnél hagy benneteket álló farokkal, a Körút közepén. Á, ez semmi. Az az igazi szívatás, mikor egy cég (nevezzük Celestialnak) végre-valahára elkezdi kiadni a Shaw Brothers filmjeit – döglassan csinálja, éveken keresztül húzza, 700+ film az mégiscsak 700+ film -, aztán hirtelen bejelenti, hogy kész, kint van dvd-n az összes, és a rajongók döbbenten hápognak, mivel ez messze nem igaz, néhány várva várt filmre továbbra sem tehetik rá izzadt, geek-ideges kezeiket.
A Revenge of the Corpse is ilyen. A Celestial az ötéves, a Shaw Brothers produkciókat dvd- és tv-forgalmazásba bocsátó periódus végén egyszerűen megvonta a céges vállát, és úgy döntött, ezt már nem adja ki dvd-n. A többi Shaw filmhez hasonlóan ugyan ezt is újramaszterelték, de közszemle, az már nem jutott neki, max. obskúr kínai kábeltévék tűzték műsorukra – és ezek egyikéről rögzítette valaki szemfüles, így jutott el végre az ázsiaifilm-őrültek sárgás gyűjteményeibe.
A filmet Sun Chung rendezte, aki a Shaw Brothers egyik, ha nem a legjobb rendezője volt. Chu Yuanhoz és Hua Shanhoz hasonlóan munkásságának filmtörténeti jelentőségét az újramaszterelt dvd-kiadások rángatták napvilágra. Ma már tudjuk, hogy az újító tehetségű, de a történetmeséléssel meglehetősen vaskos hadilábon álló Chang Cheh-n kívül is voltak a Shaw Brothersnek tehetséges filmrendezői. Sőt, tehetségesebbek.
Ezért fáj idebiggyesztenem, hogy a Revenge of the Corpse sajnos nem tartozik Sun Chung legsikerültebb alkotásai közé. Félreértés ne essék, faszányosan összerakott kerek-horror-egész ez a film, de sem túl sok meglepetést, sem (egyetlen jelenet kivételével, erről majd később) különösebb rendezői blikkfangokat nem tartalmaz. Akár azt is hihetné az ember, hogy Sun Chung nem szerette a horrort, ám ebben az esetben nem tudott volna egy olyan mesterművet összehozni, mint a keserű-nihilista Human Lanterns (1982).
Nem, egész egyszerűen arról van szó, hogy minden idők valószínűleg legleterheltebb forgatókönyvírójának, Ni Kuangnak a szkriptje nélkülöz minden eredetiséget. Már a címből sejthető a történet menete, és egyetlen olyan fordulat sincs a filmben, amely a hullának meg az ő bosszúállásának a történetét kiszámítható ösvényéről eltérítené.
Du csendbiztost Jason Pai Piao alakítja, akit a Shaw Brothers a korai nyolcvanas években, a cég lejtmenete során sztárként szeretett volna eladni, sikertelenül. Böcsületes, őszinte módon játszott böcsületes, őszinte pancsereket, akik szinte mindig tragikus hősként végezték. Piao tehetséges színész és remek harcművész, az arca meg a cérnabajsza azonban inkább tömeggyilkosok megformálására predesztinálja, nem csoda, hogy rövid ideig tartó tévés tündöklését a mozis karrierje képtelen volt megújrázni. Mondanom sem kell, az egyik kedvenc színészem a Shaw Brothers karámjából.
Dutól retteg a környék összes banditája, mert a kardja gyors és törvénytisztelete páratlan. A felesége viszont egy ordas kurva, aki Du háta mögött összefekszik a falu gátlástalan gazdagemberével, akit természetesen Lo Lieh játszik (tömeggyilkos fej nr. 2.) Lo meg a nej börtönbe juttatják, majd megmérgezik a dali csendőrt, aki utolsó kívánságként még azt kéri húgától, hogy vörös ruhában temessék el. Retúrjegy...
A faluban bóklászó három csavargó, bár tisztelte Dut, a hulláját mégiscsak kiássa - szokás, hogy a holttest alá a rokonok mindenféle értéket tömködnek, hadd legyen magas az életszínvonala a túlvilágon. Sun Chung ebben a temetői jelenetben képes, a film folyamán egyetlen alkalommal, félelmetes atmoszférát teremteni. Az a pár másodperc, mikor az egyik hullarabló a nyakába akasztott kötél segítségével kiemeli a kimondottan szottyos halottat a sírból, miközben társai a koporsóban kotorásznak, frenetikus. A hulla ekkor természetesen elszabadul, és elkezdi gyakni mindazokat, akik két méter mélyre juttatták. Hongkongi horror-szokáshoz híven csak a taoista papok állhatnak útjába (Lo Lieh úgy importálja őket a faluba), de ők is csak rövid ideig...
Sun Chung korábban olyan remek wuxiákat rendezett, mint a Judgement of an Assassin (1977), a fantasztikus Avenging Eagle (1978) vagy a nagyszerű Jin Yong-adaptáció, a Proud Youth (1978), így nem csoda, hogy a Revenge of the Corpse legjobb jelenetei azok, amikor Du csendbiztos a történet elején a haramiákat aprítja. Horrorisztikus hangulat a filmben, bár a forgatókönyv erőlteti rendesen, inkább esetlegesen van jelen, és mai szemmel nevetséges megoldásokkal operál. Szerencsére a film tempója feszes, és a vizuális megvalósítás sem utolsó: remek szélesvásznú, az állandó stúdióbelsőknek köszönhetően mégis klausztrofób kompozíciók sorjáznak, toldozva-foldozva az egyenetlen atmoszférát.
Az atombomba mindent megváltoztatott. A tudomány az emberiség jövőjét elhozó csodakölyökből pusztítással fenyegető mostohagyerek lett, akinek veszélyes, kiszámíthatatlan mivoltát sokszoros hatványra emelte a két nagyhatalom, Amerikai és a Szovjetunió bármikor felforrósodható hidegháborúja. A paranoia beszivárgott az átlagemberek mindennapjaiba, a filmipar pedig egész szubzsánereket húzott fel a kollektív félelem szórakoztatásra és pénzre váltható alapjaira. A sci-fi főleg a vörös invázió földönkívüli köntösbe bújtatott rémével riogatott (már az 1951-es The Thing from an Another World is egy híressé vált, baljós figyelmeztetéssel ért véget: „Watch the sky!”), a horror pedig a nukleáris fegyverek hatásaival.
A műfaj Amerikában elfordult a ’30-as, ’40-es évek inkább fantasyben gyökeredző szörnyeitől (vámpírok, múmiák, farkasemberek), és a tudományt pécézte ki magának új mumusként. Avagy hiába próbálta a kormánypropaganda harsány szólamokkal bíztató „duck and cover” filmekkel elbagatellizálni az atomkor rémét (ha kitör a harmadik világháború, és egy nukleáris detonáció történik a közeledben, csak kuporodj szépen a falhoz, vagy hasalj a földre, teríts a fejedre egy újságpapírt, és minden rendben lesz, no problemo), ha közben a tömegszórakoztatás városokat eltipró, nyilvánvalóan metaforikus óriásszörnyekkel figyelmeztetett, hogy igenis van problemo. Nem is kicsi.
A Pánik New Yorkban (The Beast from 20,000 Fathoms, 1953) egy bájosan műteremszagú sarkköri jelenettel nyit, amiben tudósok atombombarobbantással kísérleteznek, és véletlenül kiolvasztanak egy 100 millió éve befagyott, óriási, ragadozó dinoszauruszt. A lényt a hozzáértők (a fiktív) rhedosaurusként azonosítják (a „red”-re rímelő első szótag aligha a véletlen műve), de csak miután a játékidő felét eltöltötték azzal, hogy kétkedve rázták a fejüket, tagadva, hogy egyáltalán létezik. Mert míg a szörny hajókat és egy világítótornyot elpusztítva egyenesen ősi párzási területe felé tart, amire a peches jenkik gyanútlanul ráhúzták New York városát, Tom Nesbitt professzor (és szemtanú) próbálja meggyőzni kollégáit, leginkább a paleontológus Thurgood Elsont és szemrevaló asszisztenslányát, hogy egy négy lábon járó, bazinagy baj közelít a civilizáció felé.
Eugéne Lourié filmje (aminek stáblistáján feltűnik Ray Bradbury The Fog Horn című novellája, bár ez inkább legális biztonságot nyújtott – vannak ugyanis hasonlóságok a két mű közt – és az író hírnevét igyekezett kihasználni, egyébként nem adaptációról van szó) a King Kong 1952-es újrabemutatásának sikere nyomán született, és a forgatókönyvében ügyesen összefésülték az óriásszörnyes koncepciót az atomkor paranoiájával. Az eredmény az év egyik legnagyobb sikere lett, főleg szerény, 210 ezer dolláros költségvetéséhez képest, és hasonló sci-fi-horrorok egész sorát indította el (maga Lourié is kizárólag ebben az alműfajban alkotott később). Ennek köszönhetően készült el egy évvel később a legendás Godzilla is, ami egyébként sokkal jobb Lourié filmjénél – és nem csak azért, mert egy plusz, nyomasztó történelmi dimenziót adott a témához.
A Pánik New Yorkban státusza inkább köszönhető műfajteremtő, kvázi pionír mivoltának, mintsem annak, hogy ténylegesen jó film lenne. Bár mint rossz, vagy kis jóindulattal, közepes film, kétségkívül baromi szórakoztató, főleg néhány bárdolatlanul valószerűtlen, teátrális momentumában – mint amikor egy hihetetlenül bátor és hihetetlenül hülye közrendőr egy mezei hatlövetűvel áll a szörny útjában, de mozdulatlanul, mint egy cövek, és halálnyugodtan, mint egy buddhista szerzetes, amíg már legfeljebb abban reménykedhet, hogy gyomorrontást okoz a 100 millió éves dögnek. De a fejvesztve menekülő lakosság nem csak eltaposástól és megevéstől félhet: a jószág halálos prehisztorikus baktériumokat ereget magából (a japánok 1954-ben már nem vacakoltak ilyen apró metaforákkal, Godzilla náluk szemrebbenés nélkül radioaktív volt).
A szereplők a tudósoktól a katonákig sematikusak (bár legalább nem a macsó férfi/ájuldozó nő formuláit hozzák), a szerelmi mellékszál papírvékony, a cselekmény kicsit döcögős, a dialógusok, bár meggyőzők és lényegre törők, stílustalanok, a színészek az öreg paleontológust alakító Cecil Kellawayt leszámítva érdektelenek, a rendezés pedig, bár szolgál néhány emlékezetes beállítással és megvilágítással (főleg az ikonikus világítótorony-jelenetben), sokszor esetlen. De mindez keveset számít, mert a nézőt elsősorban úgyis a szörny és a pusztítás érdekli, az pedig elsőrangú.
Ez volt a legendás Ray Harryhausen első önálló munkája, és – köszönhetően nyilván annak, hogy a King Kong effektmesterétől, Willis O’Brientől tanult – mind a lény stop-motion megjelenítése, mind a valós utcahátterekkel való összemosása bármelyik jóval nagyobb költségvetésű, korabeli filmnek is becsületére válna. A vidámparkos finálé, amiben Lee Van Cleef is feltűnik (nem is elhanyagolható szerepben, sőt) még a maga statikusságával együtt is lenyűgöző. Kár, hogy híresebb várostaposó társaival ellentétben a Pánik New Yorkban szörnyének nem sikerült semmilyen személyiséget kölcsönözni – csak egy célja felé baktató ösztönlény. Ugyanakkor lehet, hogy pont ez a lényeg: annak sincs személyisége, amit szimbolizál.
Mintha tegnap lett volna, midőn pattanásos tinédzser fejemet matyóhímzéses párnámra döntve bámultam Robert Fostert, amint a nagyvárosi Ámerika betondzsungelében a kloákából szabadult óriásalligátort igyekszik becserkészni. Ám ma már Kína a vezető világhatalom, nekik tartozik mindenki, és szörnyhüllős filmeket is inkább ők gyártanak. A Million Dollar Crocodile egy fokkal látszik magasabban tanyázni az Asylum-színvonalnál: a költségvetés alacsony, a CGI elviselhető, illetve van benne Lam Suet, aki minden filmet nézhetővé tesz. Szóval csá, akarom ondani dzaj dzseng.
A Prometheus körül akkora hype alakult ki, ami talán még a stúdiók néhány idei másik nagy dobása, a Bosszúállók és a Sötét lovag: Felemelkedés körüli cirkuszt is megfejelte. És a rendező személyéhez, illetve az általa életre keltett Alien franchise új irányba vivésének, az ottani világ kibővítésének ígéretéhez még hozzátett a kiéheztetés, vagyis az elmúlt évek meglehetősen szerény (mozgóképes) felhozatala a science fiction műfajban. Az ilyen lécet pedig nehéz átugrani, pofára esni benne annál könnyebb. De mint oly sokszor, most sem következett be egyik sem. A Prometheus nem a következő Alien, nem a következő Szárnyas fejvadász. Még csak nem is a következő Mátrix. Semmiképpen nem forradalmi és újító, nem egy útmutatás a sci-fi számára, sőt, meg sem kavarja az állóvizet. A Prometheus egy korrekt, nézhető, helyenként egészen izgalmas nyári látványfilm, nem több – de nem is kevesebb. Más kérdés, hogy a körülményekből adódóan ebből a „nem több”-nek van nagyobb jelentősége, és ez sokaknak igen fájdalmas lesz.
Ami elvitathatatlan a filmtől, hogy baromi jól néz ki. A hajók, a lények, a díszletek, a trükkök mind első osztályúak, még ha ez – tekintve, hogy nagy részüket az Alienből emelték át – nem is mindig a Prometheus érdeme. Aki viszont konkrétan a prequel-koncepció miatt ül be a moziba (és nyilván sokan vannak ilyenek), azoknak megnyugtatásul mondom, hogy minden szempontból abszolút hibátlanul, sőt, gyönyörűen kapcsolódik a film a bő 30 éves franchise-hoz, úgy, hogy tematikailag is rengeteget tesz hozzá. Nem mintha az Aliennek valaha is szüksége lett volna bármi magyarázatra akár a szörnyeket akár a „space jockey-t” illetően, de ez már nem is Alien, és itt van helye, értelme a háttér kibontásának. Ami pedig mindenki nagy kérdését illeti (van-e benne AZ, vagy nincs), direkt nem leszek olyan jófej/szemét (a helyes opció egyéni szájíz szerint áláhúzandó), hogy lelövöm. De: ha tippelsz, lefogadom, hogy helyes lesz a tipped.
Sajnos az igen nagy ambícióihoz képest a film messze nem elég intelligens. A forgatókönyv igyekszik megteremteni az eposzi keretet a cselekményben fokozatosan elszaporodó borzalmakhoz, de összerogy a saját súlya alatt – rögtön a két első jelenet teljesen funkciótlan, felesleges, akárcsak néhány karakter (élükön a látványosan megöregített Guy Pearce-szel) és sztoriszál. A motivációk zavarosak, a címbeli hajón uralkodó erőviszonyok nemkülönben. Sosem világos, ki a főnök, ki kiről és miről tud, az ezekkel kapcsolatos érdektelen fordulatok (családi reveláció) pedig holtsúlyként húzzák le a sztorit, miközben még lyukakat is ütnek bele, hadd süllyedjen gyorsabban. A szereplők közül csak a látszólag érzelemmentes Davidnek vannak dimenzió, aki ironikus módon egy android – mindenesetre Michael Fassbender el is lopja az egész show-t, Noomi Rapace ide, Charlize Theron és Idris Elba oda.
Scott mozija hol teremtésmagyarázó sci-fi akar lenni, a 2001 felé kacsintgató grandiózus témákkal, hol zsigerekig hatoló horror, az elődök felkavaró, földönkívüli orális erőszak motívumaival, de sosem sikerül igazán hatásosan kibontania egyiket sem, elegyítenie a kettőt pedig még kevésbé (a pusztán mutiba bedobott, aztán elfelejtett filozófiai kérdésekről már ne is beszéljünk). Nem érezni ugyanis az események súlyát: a rendezőt vagy végleg elhagyta minden atmoszférateremtő képessége, vagy „csak” a vágóolló áldozatául esett. Sok jó ötlet, sok potenciálisan nagyszerű jelenet a sietős kivitelezésbe fullad bele, amiben nem jut hely stílusnak és eleganciának (mint pl. az egyébként hátborzongató automata műtét). Értem, hogy a mai (nyári) közönséget már nem lehet olyan lassú feszültségteremtéssel, olyan sűrű atmoszférával traktálni, mint a régit, de mindennek ára van. Vagy legendát teremtesz, illetve élesztesz újra, vagy a rég felmért tömegigényt szolgálod ki. A Fox 100 millió dollárja az utóbbira ment, ami nem meglepő. Kérdés, hogy ez kinél mire lesz elég.
Nácik a Föld középpontjában! Nácik a Föld középpontjában! Hát, ez valahogy nem hangzik olyan frappánsan, mintamaz, de attól még a zséfilmgyáros Asylum Iron Sky-hype-ot meglovagoló filléres sci-fi-horror-akció izéje van annyira szórakoztató marhaság, mint amekkorát a címe ígér. Az persze már önmagában ironikus, hogy a hollywoodi szuperprodukciók körüli felhajtásokból ún. mockbusterekkel haszonkodó stúdió (a Transformers idejében kijöttek a saját óriásrobotos Transmorphersükkel, most meg épp a Universal perelte őket a Csatahajóra rímelő American Battleship miatt) ezúttal egy eleve – viszonylag – kisköltségvetésű, és még lényegesebb, hogy egy eleve a „szórakoztató szarfilm” kategóriában induló művet „utánoz le”.
Az Asylumról nyilván mindenkinek, aki látta már egy-két filmjüket, megvan a maga sarkos véleménye, legyen az akár a „hulladékgyár” akár a „low budget joy”, de érdemes legalább két szempontból összevetni őket a hollywoodi stúdiókkal. Egyrészt az Asylum ugyanúgy és ugyanolyan pofátlanul a lóvéra utazik, mint azok, másrészt viszont alighanem tisztában vannak vele, hogy szemetet gyártanak, míg nagytestvéreik meg vannak győződve róla, hogy aranyat szarnak. Ettől függetlenül én inkább a „hulladékgyáros” véleményen lévő táborba tartozom, mert egy filléres, a legalapvetőbb igényességet is mellőző ócskaság legfeljebb akkor tud élvezetes lenni, ha jó adag humorral és iróniával viszonyul magához – ez pedig figyelemreméltóan sokszor nem sikerül az Asylumnak.
Eleinte úgy tűnik, hogy a Nazis at the Center of the Earth is hasonló problémákkal küszködik, bár ehhez a kéretlen „komolysághoz” legalább kezdetektől fogva kicsit magasabb produkciós minőséget társít, mint társai. Pl. van egy-két legalább félig-meddig tűrhető színésze (Jake Busey, Dominique Swain), a gore effektek (arcletépés) meglepően hatásosak, és még a nagyobb trükköknél (náci repülő csészealj, totálképek a Föld „középpontjáról” – ami amúgy uszkvekábé 100 méterrel a felszín alatt van; ha Verne ezt tudta volna…) sem lóg ki annyira pofátlanul a lóláb. A film a maga kis egyszerű sztorijával (egy sarkköri kutatócsapat rábukkan a jégtakaró alatt egy Dr. Mengele vezette nácibirodalomra, ami a világ leigázását tervezi), bájosan naiv fordulataival (Hogy a szőke, kékszemű Jake Busey el fogja árulni társait a náciknak? Neeeem hiszem…) elevickél így egy óráig, legfeljebb mérsékelten szórakoztatva, aggodalmas módon kacsintgatva a tortúrpornó felé, az unalomba fulladás állandó veszélyének kitéve.
Aztán megtörténik AZ, és innentől SPOILERES a cikk – mert anélkül a spoiler nélkül nem lehet érdemben beszélni a filmről, viszont ha akarsz egy frankó meglepetést magadnak, ne olvass tovább (és még az imdb-s adatlapot is kerüld el). AZ: a foglyul ejtett tudósok nem mindig készséges segítségével (egy magzat kiszivattyúzása a terhes nőből) Dr. Mengele életre kelti a nagy, bajszos Adolfot, aki a következő fél órát egy géppuskakezű, gömbsisakos robottestben szónokolja, vicsorogja, ripacskodja, ugrálja és lövöldözi végig, egy óriási, horogkeresztes repülő csészealj fedélzetén. Most őszintén: mi mást akarhatsz még?
A Nazis at the Center of the Earth, avagy "A nácik már a Föld középpontjában vannak", egy csapásra totális hangulatváltozáson megy át, a kegyetlen mengelés horrorból egy robothitleres akciócamp lesz, és most hogy belegondolok, ez messze a legcoolabb mondat, amit jó ideje leírhattam. Egyrészt kár, hogy minderre majdnem egy órát kell várni, másrészt viszont nem biztos, hogy ilyen jól működött volna a fordulat akkor is, ha korán ellövik – kicsivel a finálé előtt már nem számít rá a néző, hogy az egész film fejre áll. (Szinte látom magam előtt, ahogy az alkotók szétröhögik magukat.) Mindenesetre az emberi civilizáció ismét gazdagabb lett egy magvas szállóigével, amit csak itt, csak most és csak Önöknek lehetett elsütni: „Come on you bubble-headed zombie nazi son of a bitch!”
Hollywood lassan elhiteti velem, hogy a legfejlettebb földönkívüli civilizációk invázióitól sincs semmi félnivalónk. Ha a kardcsörtetve érkező idegenek csúcsfegyvere egy tüzelés előtt egy percig töltődő járóágyú, ami cirka 3 km/h-s sebességgel rohanja le a tehetetlen ellenséget (Csata: Los Angelesben), vagy, mint ez esetben, egy hajó, ami mozdulatlanul lebeg a víz fölött, türelmesen várva, hogy a meghódítandó, alsóbbrendű faj primitív fegyverei atomjaira lőjék, még a Magyar Honvédség is hazazavarja őket két kávé között. Különben a szenzációsan mulatságos 25 milliós nyitóhétvégét produkáló Csatahajó (büdzsé: szerény 209 millió) pont olyan, amilyenre mindenki számított, nem véletlenül ráncoltuk a homlokunkat anno a filmnek már a legelső hírére is. A vége felé, amikor a második világháborús veteránok lassított menetelésben érkeznek, hogy megmentsék a napot, egy pillanatra felcsillant a remény, hogy ez most irónia, és lesz valami értékelhető a dögunalmasan induló (nincs annál rosszabb, mint amikor egy karakterek nélküli látványfilm fél órát tölt karakterépítéssel), és később is dögunalmas maradó, csak mellette még kurva hangossá is váló csinnadrattában, de persze én voltam naiv. És mégis mennyit fizettek Rihannának azért, hogy kb. háromszor elsüssön egy fegyvert, és néha elkiáltsa magát, hogy „Mi a franc ez?” és „Vigyázz!”? És ha már itt tartunk, mit látnak a stúdiófejesek és producerek ebben a színtelen-szagtalan-sótlan Taylor Kitsch-ben?
A diktátor
Sacha Baron Cohen még mindig teljesen hülye, és szerencsére semmiféle jel nem mutat arra, hogy ez megváltozna. A Borat és a Bruno után harmadszor dobják el közösen az agyukat Larry Charles rendezővel – ezúttal látszólag a világ diktátorainak mutatnak be, valójában kapja a seggberúgásokat a szabad világ, a demokrata szemlélet meg a fene nagy politikai korrektség, de még egy sor hollywoodi sztár is. Amiben az említett korábbi filmektől eltér A diktátor, az az, hogy ezúttal nem csak lazán összefüggő szkeccsek sorozatát kapjuk, hanem egy normálisan kimunkált sztorit, amiben van mindenféle kellék, árulástól, merényleten és könnyfakasztó (haha) nagymonológon át a szerelmi szálig (nem kell persze nagy dolgokra gondolni, a cselekmény egy átlag hollywoodi komédia komplikáltságával bír). Amiben nem tér el tőlük, az az, hogy a főszereplő mindenre és mindenkire tekintet nélkül ontja magából a rasszista, soviniszta, szexista, és még mindenféle –ista (kivéve feminista és pacifista) poénjait. Aki a korábbiakon tudott röhögni, az ezen is fog. És végre Megan Fox is olyan szerepet kapott, amiben igazán önmaga lehet (höhö).
A fekete ruhás nő
Susan Hill regényének második adaptációja ugyan messze nem tökéletes, mégis jó látni, hogy az oldschool, hangulatra gyúró horrorokra is van még kereslet a tinikaszabolások és tortúrpornók korában. A bosszúszomjas kísértet által egy mocsár közepére épült, isten háta mögötti házban riogatott fiatal ügyvéd története bő egy óráig két véglet közt ingadozik: hol gyönyörűen borongós, brites képekkel teli, vágható atmoszférájú hátborzongatás, hol olcsó, gagyi ijesztgetések unalmas tárháza. Dainel Radcliff pedig nem volt jó választás: vannak meggyőző pillanatai, de vannak nagyon rosszak is, és egyszerűen nem hiteles a szerepben – bár lehet, hogy csak én nem tudok elvonatkoztatni a harry potteres imázsától. Meg még az is lehet, hogy Ciarán Hinds nem véletlenül mossa le arcizmának egyetlen rándulásával a vászonról, mint kutyaszart slag a járdáról. De a változtatások, amiket az alkotók eszközöltek a filmben a könyvhöz és a ’89-es adaptációhoz képest is, végül kifizetődnek. Az utolsó fél óra úgy intenzív és félelmetes, hogy nincs benne egy csepp vér sem, és egy pillanatra sem vetkőzi le hűvös, stílusos, brit eleganciáját – a finálé pedig csodálatos, annak ellenére, hogy kicsit sem hat meglepetésként. 2014-ben jön a folytatás. Nem bánom.
A holló
Namost, őszintén, kit érdekel a Csatahajó? Tudtuk, hogy szar lesz, és igazunk volt. De A holló… egy sötét, véres, XIX. századi thriller, amiben Edgar Allan Poe egy brutális sorozatgyilkost üldöz a rendőrség segítségével... ez egy rohadt jó koncepció, ebben volt spiritusz. És részleteiben nem is okoz csalódást a film. Vannak remek jelenetei (a klasszikus zártszobás rejtélyt prezentáló felütés remek), van hatásos atmoszférája, akad benne néhány remek alakítás (Luke Evans nagyszerű a tekintélyes, kimért és precíz detektív szerepében), és nem spórolnak a művérrel sem. De az egész olyan felháborítóan gyatrán, unalmasan és ostobán van megírva, hogy James McTeigue rendezőnek esélye sincs megbocsátást nyernie a V mint vérbosszú után elkövetett atrocitásaiért (Invázió, Ninja Assassin). A holló félúton darabjaira hullik, és sosem képes összeszedni magát – kár érte. És muszáj vesztegetnem pár szót John Cusackra is: a játékidő nagyobbik részében hozza azt a színvonalat, amit elvárunk tőle, amikor azonban nem, akkor Nicolas Cage-et megszégyenítő otromba ripacskodást művel. Poe hagyatéka többet érdemelt volna.
Kopasz osztag
Gyanítom, valami ilyesmi akart lenni két évvel ezelőtt a The Other Guys, ami végül pont annyira sikerült viccesre és frappánsra, mint a magyar címe (Pancser Police). Ahol az kudarcot vallott, a Kopasz osztag diadalmaskodik: a ’80-as évekbeli tévésorozat egészestés adaptációjában Jonah Hill és Channing Tatum valószerűtlen párosa bénázza végig a játékidőt, ahogy zöldfülű zsarukként, magukat gimiseknek álcázva épülnek be egy középiskola diákjai közé, hogy leleplezzék egy új drog terjesztőit . A rendezőpáros előző – és első – filmje a Derült égből fasírt című animációs poénzuhatag volt, és nagyjából hasonló intenzitással tesztelik a rekeszizmokat most is. Látszik, hogy ők és az írók is tisztában vannak a zsarus buddy movie-k jellegzetességeivel, kliséivel, és nem esik nehezükre kifigurázni őket, legyen szó akár egy autósüldözésről („biztos voltam benne, hogy felrobban”), akár a tökös-merev (avagy cool-nerd) párosítás derűs megcsavarásáról. Még az eredeti 21 Jump Street színészeinek (köztük Johnny Depp) cameója is jól sül el.
Avengers Assemble #3 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Mark Bagley Marvel Comics
Napnál is világosabb, hogy ezt a sorozatot azért indította a Marvel, hogy meglovagolja vele a Joss Whedon Bosszúállók filmje körüli eszméletlen hype-ot, és hogy aki esetleg a moziból kijövet kedvet kap egy kis Avengers képregényhez, az találjon valami neki valót a boltok polcain. A comicban a csapat ugyanazokból a tagokból áll, mint a filmben, plusz benne van még a helicarrier és Maria Hill is, az olvasónak pedig nem kell rendelkeznie semmilyen előismerettel a Marvel képregényes univerzumának utóbbi páréves eseményeiről ahhoz, hogy élvezze a sztorit (ami ettől függetlenül része a kontinuitásnak). Ráadásul a harmadik rész végén pont Thanos bukkan fel, aki hogy-hogy nem, a Bosszúállók stáblistája alatt is tiszteletét teszi, mielőtt – vélhetően – „extinction level” fenyegetésként szabadul rá a Földre a majdani folytatásban. Bendis sztorija egyszerű, mint egy pont: eddig ismeretlen, rendkívüli erejű, magukat Zodiákusnak nevező entitások ámokfutnak a bolygón, hogy megkaparintsák a beszédes nevű „Ultimate Nullifiert” – ergo jól össze kell verni őket, mielőtt sikerrel járnak. Nagy látványos, dinamikus akciók, szép rajzok (Mark Bagley a jobbik formáját hozza), egyszerre gyors és lassú cselekmény (mindig történik valami, ami azonban nem jelenti azt, hogy a sztori érdemben halad előre), de a dialógusokban nincs túl sok élet és szikra, sem Bendishez úgy általában, sem konkrétan Whedon forgatókönyvéhez képest. Felejthető, de szórakoztató, gyors olvasmány, ami szépen csatolható a mozifilm mellé. Többet úgyse nagyon vár el tőle senki.
Action Comics #9
Történet: Grant Morrison Rajz: Gene Ha DC Comics
Leginkább kíváncsiságból és egyfajta hivatástudatból olvasom még mindig ezt a sorozatot, egyébként finoman szólva nem nyűgöz le. Bár reménykedtem, hogy az előző számban véget ért első sztori után javul majd a helyzet, és bizonyos tekintetben javult is. Grant Morrison új agyréme egy alternatív Föld (Earth-23) feketebőrű Supermanje (láttuk már őt a rosszemlékű Final Crisisban), aki egy, a multiverzumban garázdálkodó, és Supermaneket gyilkoló… másik Supermannel kerül szembe. Az együgyűen hangzó ezüstkorszerű koncepció valójában elég szépen van felépítve, és kipárnázva a szerzőtől szokásos virtuóz ötletkavalkáddal (Superman, mint akaraterővel teremtett, apatikus, gonosz vállalati ikon), sőt, megkockáztatom, az újraindított Action Comicsnak ez eddig a legmorrisonosabb száma. Hogy ez mennyire jelent jót, azt mindenki eldönti magának, nyilván attól függően, hogy hogyan viszonyul a szerzőnek az utóbbi pár évben a DC-nél rendezett „kreatív ámokfutásaihoz”. Ami engem illet, mint oly sokszor, a kivitelezés most is messze elmarad a koncepcióban rejlő potenciálhoz képest, azaz a sztori jóval kevesebb, mint az egyébként remek részeinek az összessége. Ezen a füzeten most még csak azt sem igazán éreztem, hogy Supermant olvasok, és ez nem az alternatív univerzumbeli karakter miatt van, mert őt egyébként kizárólag a jelmeze és a bőrszíne különbözteti meg a megszokottól (amivel kapcsolatban felmerül az „akkor meg minek?” kérdés). Gene Ha képei sem mutatnak túl az átlagon – ez az egész Superman újravizionálás, vagy mi a tököm, nagyon nem úgy sült el, ahogy kellett volna.
Avengers Vs. X-Men #3 Történet: Ed Brubaker (plusz Jason Aaron, Brian Michael Bendis Matt Fraction, Jonathan Hickman – igen, ők mind, nem vicc) Rajz: John Romita Jr. Marvel Comics
Kicsit mindig reménykedek benne, hogy a Marvel és a DC képregényei majd kinövik azt az ostoba gyermekbetegségüket, aminek fő ismertetőjele, hogy szuperhőseik túl hülyék ahhoz, hogy felismerjék, ugyanazon az oldalon állnak, ezért aztán ahelyett, hogy megbeszélnék a nézeteltéréseiket, és kitalálnának egy békés, neadjisten logikus megoldást, inkább még hülyébbre verik egymást. De nem. A fél Marvel által jegyzett Avengers Vs. X-Menben a Föld felé tartó, és magának elvileg Hope-ot kiszemelt Főnix Erő miatt esik egymásnak a két címbeli csapat, és az írók minden erőlködésük ellenére nagyon nem tudják hitelesen eladni a tettlegességig fajuló konfrontációt. Az, hogy Küklopsz forrófejű, totalitárius diktátor-vadbaromként viselkedik, már nem meglepő (bár az egy külön témát megérne, hogyan kúrják el egyre jobban a karakterét, és hogy egy igazán jó író mennyi fantasztikus dolgot ki tudott volna hozni ebből az alapvetően izgalmas „elmagnetósodás” témából), de hogy Amerika Kapitány is, az már kicsit sok. Kezdve az első számtól, amiben Utópia partján várja az X-Men vezérét, épp csak azt nem kiáltva be, hogy „gyere ki a hóra”, a harmadikig, amiben fél percnyi diskurzus után kihajítja a repülőgépből Rozsomákot. Az egyetlen mentsége az íróknak, hogy az események tétje elvileg hatalmas (az univerzum sorsa, naná, más kérdés, hogy ennek mennyire kéne meghatnia, tekintve, hogy a Marvelnél minden héten egy hajszálon függ a világmindenség), attól még a karakterek viselkedése ugyanúgy túlzott, erőltetett, a dialógusok ugyanúgy csikorognak. John Romita Jr. rajzai szépek, a cliffhanger pedig mind képileg, mind történetileg cool, de ez egyelőre csalódás, és maximum egy közepesre elég.
Batman and Robin #9
Történet: Peter J. Tomasi Rajz: Lee Garbett DC Comics
A Scott Snyder Batmanében indult Talon-sztori immár az egész Sötét Lovag-franchise-ra kiterjedt, és miután Tomasi az előző számban lezárta ennek a sorozatnak az első sztoriját, ő is beleveti magát a baglyok és a denevérek Gothamet megrengető háborújába. De előbb időzzünk el egy kicsit az említett első sztorin – érdemes. A Batman and Robin az új 52 egyik unalmasabb szériájaként indult, de két-három rész alatt figyelemreméltóan kikupálódott, és az első nyolc füzet összességében felveheti a versenyt Snyder Court of Owl-jával is (ami nem kis dolog). A 8 szám annak utóhatásaival foglalkozott, hogy Robin, Batman fia hidegvérrel megölte legyőzött, tehetetlen ellenségüket, hogy megakadályozza őt későbbi visszatérésében és bosszújában. Világos, hogy Tomasi minden szempontból rohadtul vékony jégen táncol Damien gyilkossá faragásával – de kurvajól. Nagyon szépen kezelte a következményeket, Damien és Bruce nagy beszélgetését, ahogy nyolc rész alatt eleve nagyon ügyesen rendezgette a korábban mostohán (vagy sehogy sem) kezelt apa-fiú kapcsolat szálait. De ebben a mostani részben válik csak igazán világossá, hogy Tomasi még bőven nem tekinti befejezettnek a témát – Damien ismét öl, és még ha ezúttal csak egy „félig” élő orgyilkost is, nyilvánvaló, hogy túl könnyen veszi. Egy apai lelkifröccs nem fogja kimosni belőle az anyja áltál évek alatt belenevelt természetét. Félelmetesen jó lehetőségek rejlenek ebben, és most már biztos vagyok benne, hogy Tomasi a megfelelő író a kiaknázásukra. Az, hogy Damien karakterdrámája most éppen egy jól megírt, dinamikus, baglyos akció hátteréül szolgál, ami önmagában is élvezetes lenne, szinte mellékes. Nagyon oda kell figyelni erre a sorozatra.
Frankenstein, Agent of S.H.A.D.E. #9
Történet: Jeff Lemire Rajz: Alberto Ponticelli DC Comics
Mielőtt Jeff Lemire lelép a Frankenstein sorozattól (brühühü), még elvarrja benne az Animal Man egy korábbi részének varratlanul hagyott szálát. A S.H.A.D.E. hírét veszi a Rot terjeszkedésének, de persze fogalmuk sincs, hogy mivel állnak szemben valójában. Odaküldik Frankensteint, hogy ha valamin nyálkás, randa, sokfogú mászkál arrafelé, akkor négyelje fel, Ninát pedig, hogy vegyen mintát a maradékból tanulmányozásra. Szóval szálelvarrás, de nem túl szükséges – az Animal Man és a Swamp Thing egyre grandiózusabbá váló sztorifolyama gond nélkül meglenne enélkül a kis kiegészítés nélkül is, valószínűleg inkább csak arról van szó, hogy kellett egy füzetnyi filler a következő író, Matt Kindt érkezése előtt. Így ez a sorozat eddigi legkevésbé lenyűgöző része, de még így is jobb az aktuális DC-s és marveles sztorik döntő többségénél. Egy kis gusztustalan gore, egy kis vagdalkozás (Alberto Ponticelli képei fantasztikusak, de ez nem újdonság), és egy jó bazinagy robbanás, ami megoldja hőseink problémáját, és ami elgondolkodásra készteti Frankensteint az emberségével kapcsolatban – az utolsó két oldal a maga cicomázatlan, egyszerű módján gyönyörű és katartikus, úgyhogy filler ide vagy oda, Lemire azért szépen zárja le sajnos túlságosan is rövid pályafutását a címnél. Fel van adva a lecke az utódjának – de bármi történjék is, legalább az Animal Mant, a DC legjobb sorozatát még mindig Lemire viszi. Remélem, jó sokáig.
Moon Knight #12 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Alex Maleev Marvel Comics
A Moon Knight anyagi kudarca újabb bizonyíték arra, hogy hiába a jól csengő, nagy nevek, másod-, harmadélvonalbéli karakterek saját sorozatait baromi nehéz lenyomni az emberek torkán. A Bendis-Maleev páros a 2000-es évekbeli szenzációs Fenegyerekük után 2008-ban állt újra össze a Spider-Womanhez, amit a nagy kezdeti hype elülésével 7 rész után kinyírták. A tavaly indult Moon Knight 12 részt élt meg, ám míg a hanyagul összetákolt Spider-Woman rászolgált a kaszára, ez bizony hiányozni fog. Az életben nem olvastam korábban ennek a karakternek egyik sorozatát sem, így nincs összehasonlítási alapom, de Bendis, amikor romló színvonalú Avengers füzetei miatt már épp kezdtem volna leírni, nagyon eltalálta őt. A sorozatban egy rejtélyes Ultron-fej után folyt a hajtóvadászat, ami piti alvilági figuráktól veszélyes szupergonoszokig terjedt (és majd nyilván a közelgő Age of Ultron crossoverben kulminálódik), középpontban egy súlyos identitásproblémákkal, pszichózisokkal küszködő, hasadt személyiségű hőssel. Bendis nagyon szépen kiegyensúlyozta a cselekmény mögötti monumentalitást (Ultron feje, bazmeg!), a címszereplő enyhe elmebajaiból adódó, gondos karakterrajzon alapuló komikumot és drámaiságot, illetve a sztori sötétebb, durvább aspektusait (Echo halála). Maleev pedig, a Spider-Woman rosszul elsült, kísérleti módszerei után ismét elemében van, a képei baromi jól néznek ki. Kár, hogy lelőtték, de legalább ez a 12 rész egy nagy, komplett egészet alkot.
Saga #2 Történet: Brian K. Vaughan Rajz: Fiona Staples Image Comics
Ha a Saga képes lesz hosszútávon megtartani az első két rész szenzációsan magas színvonalát, akkor ezzel a sorozattal valami olyasmit kapunk, amit odatehetünk közvetlenül a(z egykori) Fables, a Scalped és a The Walking Dead mellé. És valami olyasmit, ami a maga grandiózus, űroperás-fantasys jellegével nagy űrt tölt be a jelenlegi amerikai képregények piacán. Az alapfelállás egy kozmikus Rómeó és Júlia történet: két egymással háborúzó faj egy-egy tagja egymásba szeret, és elmenekülnek mindkettejük otthonából. Nincs más vágyuk, mint, hogy békén hagyják őket, és felneveljék újszülött gyereküket, akire azonban fajtársaik természetesen egyfajta szörnyszülöttként tekintenek. Hajtóvadászat veszi kezdetét, a szerelmesek idegen bolygón, csupa szörnyűséggel és ellenséggel körülvéve kénytelenek harcolni a túlélésükért. Vaughan baromi jól ír, karakterei, a melegszívű, megfontolt és bölcs Marko, és az erős, határozott, hatalmas lelkierejű Alana már az első néhány dialógus után olyan életszerűek, valóságosak, hogy szinte lesétálnak a képregény lapjairól. Itt kell kezdődnie minden történetnek: az emberi tényezőnél. Ha ez nem működik, hiába dobál be az író bizarr, tévéfejű robotokat, meztelen, soklábú póknőszörnyeket, félbevágott, lógó belekkel a föld fölött lebegő szellemeket és vagány fejvadászokat – itt viszont működik. Ráadásul Vaughan jól tudja, hogy a sci-fiben/fantasyben nem jó megállni, és magyarázkodni, az akkor hatásos, ha a teremtett univerzum varázsa magával rántja az olvasót, akinek a fentebb említett furcsaságokat úgy prezentálják, minta a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Fiona Staples meseszerű aspektusokat nyers vonásokkal ellenpontozó rajzaitól a csínján használt, ötletes narráción át a két harcoló nép tematikai megkülönböztetéséig (Alana népe „sci-fis”, Markóé „fantasys”) minden a helyén van.
Tim Burton végül eljutott arra a szintre, ahol a filmjét elnézve már szinte csak onnan tudjuk, hogy ő ült a rendezői székben, hogy a képek alatt Danny Elfman taktusai szólnak, hogy szerepet kapott benne a csaja, és hogy Johnny Depp hülye sminkben és még hülyébb frizurával ripacskodik.
Azt nem mondom, hogy az Éjsötét árnyék, egy népszerű ’60-as évekbeli gótikus horror-szappanopera szélesvásznú adaptációja rosszabb, mint az excentrikus direktor imidzsének előző koporsószöge, az Alice Csodaországban (bár ahhoz, hogy ezt igazán pontosan meg tudjam ítélni, az emlékezetemből megnyugtatóan, fokozatosan törlődő utóbbi filmet újra kéne néznem – és ehhez túl rövid az élet), de az legalább vizualitásában jellegzetesen burtonös volt.
Ez még úgy sem (képileg alighanem ez a leglaposabb filmje), pedig ránézésre nincs vele gond: a gótikus családi kastélyba 200 év után visszatérő, és elátkozott leszármazottai hétköznapjaiba kívülállóként belecsöppenő, ráadásul a "távollétéért" felelős, őt szerető/gyűlölő boszorkánnyal szembenézni kényszerülő vámpír sötét humorú története valósággal üvölt Burton után. Azután a Burton után, aki a Beetlejuice-t, az Ollkezű Edwardot és az Álmosvölgy legendáját készítette. Csakhogy tőle nem láttunk semmit már 13 éve (na jó, ha beleszámítjuk az egészen pofásra sikerült A halott menyasszonyt, akkor csak 7).
Ez az új, unalmas, divatgót Burton rutinból dobálja rá 20 évvel ezelőtt legyártott, akkor még baromi érdekes stílusjegyeit a talán leggyatrább forgatókönyvre, amiből pályafutása alatt dolgoznia kellett. A horrornak gagyi, vígjátéknak humortalan, akárminek ötlettelen film epizodikus cselekménye lassan döcög előre, félórákra feledkezik meg fontos szereplőkről (főleg Depp szerelméről), egy-két olcsó poén kedvéért akad meg felesleges, vagy akár karakteridegen jelenetek erejéig (utóbbi jelzőben nem vagyok biztos, mert ahol nincsenek karakterek, ott nehéz megítélni, hogy mi idegen tőlük), és sem az időnkénti vérfolyam, sem a lapos poénok nem tudják ébren tartani a nézőt.
Hiába küszködnek a figyelemért nagyszerű színészek (a szokásos Burton-kompánia mellett – még Christopher Lee is beköszön – Michelle Pfeiffer, Chloë Grace Moretz, Eva Green) még nagyszerűbb dekoltázsok (khm, Eva Green), és egy-két véletlenül jó jelenet (200 éves vámpír vs. beszívott hippik), mire mindez egy ritmustalan, átgondolatlan, elnyújtott és cseppet sem grandiózus (noha annak szánt), még kevésbé vicces vagy izgalmas fináléban kulminálódik, már a kutyát sem érdekli.
Ó, és Johnny Depp. Bármennyire is élveztem anno az első Karib-tenger kalózait, mostanra kezdem úgy érezni, hogy az a film tönkretette a ’90-es évek egyik legjobb amerikai színészét. A tököm tele van a manírjaival. Igazán ideje lenne már, hogy valaki úgy istenesen kipofozza belőle Jack Sparrow gesztusait és pofavágásait, mielőtt a 2010-es évekbeli teljesítményéről maximum azt lehet majd elmondani, hogy tök jó volt Rango hangjaként.
Burton utolsó esélye pedig a Frankenweenie. Ha azt is elbassza, mehet le a wc-n Shyamalan után.
Az egész filmet le lehetne lőni egy névvel. Amint kimondanám, leírnám, máris érthető lenne ezen sorok olvasóinak jó kilencven százaléka számára, hogy miért történik meg mindaz a szörnyűség azzal az öt fiatal fiúval és lánnyal, amit Joss Whedon kioszt nekik.
Az ilyenekről mondják, hogy jó éve van: Whedon szó szerint arat az Avengersszel, és mintegy a horrorrajongók beetetéseképpen, a szuperhősfilm premierje előtt pár héttel Hollywood csatába küldte ezt a moziját is. A Cabin in the Woods úgy műfaji idézettár, hogy egyes, egy az egyben átvett motívumoktól eltekintve mégsem érződik annak.
Nagyon nehéz a film poénja mentén egyensúlyozni, nem rálépni a csápos fejére, nem basztatni. Pontosan ezért nem tud hosszabb lenni ez a kritika sem. Alapvető horrortoposzokat illeszt egymásba Whedon és írótársa, Drew Goddard. Öt főhősünk egy erdei vityillóban szándékozik tölteni a hétvégét. Még útközben belefutnak a falusi őrültbe, aki potenciális kínhalállal riogatja őket, amennyiben továbbmennek. Az erdei házacska pincéjében meg persze mi más is várhatná őket, mint egy könyv, amelynek latin szövegét nem restek hangosan felolvasni, megidézve ezzel, amit nem lenne szabad megidézni.
Ez így eddig, majd egy az egyben az Evil Dead koppintása (a helyi vészmadártól eltekintve, ő viszont számtalan slasherfilmből köszön vissza.) Whedon egy fél pillanatig sem titkolja lopási szándékát, mint ahogy azt sem, hogy nem valamiféle világmegváltó meta-baromságot akar összehozni, hanem mindössze kedvenc horrorfilmjét (és horrorirodalmi példaképeinek munkásságát) alapul véve próbálja a vérszomjas sztorit egy olyan irányba elvinni, amely a posztmodern kényelmetességhez szokott hipsztereket esetleg meglepheti itt-ott. Ez ponyva-posztmodernizmus done right.
És akkor itt vége az elemzésnek, mert veszélybe kerülne a film poénjának integritása. Legyen elég annyit mondanom, hogy a finálé apokaliptikus vérengzése, egy-egy szar komputereffektől eltekintve pazar. Whedon humora végig markánsan jelen van a filmben, legyen szó akár a horrorklisék kijátszásáról, vagy egy bizonyos irányítóközpont személyzetének a munkahelyi stresszet hárító vicceiről. Whedon amúgy is mindig csodásan értett a hétköznapi és a természetfeletti horror vegyítéséhez. Ám ettől még nem lesz a filmből horrorkomédia, szerencsére. Ahhoz túl félelmetes.
Ezennel új cikksorozatba kezdünk, amiben a vászon legendás, gigantikus szörnyeit, város- és emberpusztító hadjárataikat vesszük sorra. Lesz itt gorilláktól dinoszauruszokon át hangyákig minden, ami geekszemnek ingere.
Kong! Kong! Kong! 1933-ban egy hatalmas gorilla tombolt a mozivásznakon, először egy Isten háta mögötti szigeten, majd az Empire State Building tetején, és fejeket leharapva, embereket eltaposva, dinoszauruszokat elpusztítva, fél New York-ot romba döntve beüvöltötte magát a filmtörténelembe. És ezt az életnagyságnál nagyobb filmet életnagyságnál nagyobb emberek készítették. A rendezői székben Ernest B. Shoedsack (The Most Dangerous Game) és a kalandfilmbe illő életviteléről híres Merian C. Cooper ült, utóbbi filmgyáros, háborús hős és felfedező volt egy személyben.
Aki hallott már vakmerő vállalkozásokkal és ismeretlenbe tett expedíciókkal teli (egyébként megfilmesítésért kiáltó) életéről, annak nyilvánvaló, hogy a King Kong-béli fanatikus, céljaitól eltántoríthatatlan és rettenthetetlen Carl Denham a rendező mozgóképes alteregója. Arra, hogy miért ő maga kezeli a kamerát, az egyik jelenetben azt válaszolja, hogy mióta egy operatőre elfutott egy rohamozó orrszarvú elől, ahelyett, hogy filmezte volna (az ostoba!), inkább saját kezűleg fényképez
Az ő irányításával utazik egy forgatócsoport egy fiatal színésznő, Ann társaságában egy szigetre, ahol civilizált ember még nem járt előttük. Céljuk, hogy megérkezve elkészítsék minden idők legnagyszerűbb filmjét – ám a sziget bennszülött lakói elrabolják a lányt, hogy áldozatként adják rettegett Istenüknek, Kongnak. Ezzel olyan kalandok sora veszi kezdetét, amelyekhez foghatóról a ’30-as évek moziközönsége még csak nem is álmodhatott.
És igen: akkoriban a „sokkoló”, a „minden idők legnagyobb kalandja”, az „ilyet még nem láttál” és az ezekhez hasonló szlogeneket, reklámszövegeket nem lehetett elintézni egy ignoráns legyintéssel, mint az álomgyár szenzációhajhász marketinggépezetének koholmányait. A hangosfilmkorszak elején jártunk, műfajok, szabályok, módszerek, eszközök, motívumok, klisék voltak születőben – és legendák. A néző bármikor szembesülhetett egy vadonatúj csodával a mozivásznon.
Például egy tomboló óriásgorillával, ami az Empire State Building tetején állva kaszál le az égről rátámadó repülőgépeket. A szörnyek azelőtt jobbára emberméretűek voltak, az egyetlen szignifikáns kivételt Sir Arthur Conan Doyle Az elveszett világ című regényének első, 1925-ös adaptációjának stop-motion dinoszauruszai jelentették – az átütő erejű trükköket Willis O’Brian készítette, és ugyanő felelt az 1931-es, Merian C. Cooper dirigálása alatt forgott Creation effektusaiért. Ebben egy csapat tengeri utazó egy szigeten igyekszik lefutni az azt benépesítő prehisztorikus állatok étlapjáról – de a forgatást sosem fejezték be. Cooper maga javasolta az RKO stúdiónál a leállítását, mert úgy ítélte meg, hogy trükkök ide vagy oda, a film baziunalmasnak néz ki (Michael Bay, remélem, jegyzetelsz).
O’Brian munkája viszont lenyűgözte Coopert, és vitte őt magával új filmjébe – okosan elzárkózva annak lehetőségétől, hogy Kongot egy majomruhába bújt színésszel keltsék életre (szóval a ’76-os remake készítői a jelek szerint szerényebb intelligenciával, és ha már itt tatunk szerényebb sokmindennel bírtak). A King Kong lett a filmtörténet első óriásszörnyes filmje, ami a stop-motion technika mérföldkövévé vált, és generációk trükkfilmeseit inspirálta (köztük a legendás Ray Harryhousaent, aki az 1953-as The Beast from 20,000 Fathoms után paradox módon ismertebb név lett a szakmában, mint a példaképévé vált O’Brian).
A „tipikus” óriásszörnyes filmek elterjedéséhez még szükség volt jó 20 évre, az atomkor eljövetelére és az azzal járó hidegháborús paranoiára, úgyhogy nem csoda, hogy az ezek pionírjaként számon tartott King Kong egészen más stílusú. A horrort a kalandtörténet archetípusai és jellegzetes szituációi veszik körül: nem tudósok nézegetnek térképeket, állukat simogatva, hanem kemény, fegyveres-macsós férfiak indulnak a gyönyörű, ártatlan nő megmentésére egzotikus, járatlan tájakon, szörnyek armadáján keresztül, és minden helyzetben elszántan néznek szembe a halállal (majd sikoltva zuhannak bele). És persze jut hely a románcnak is – kell, hogy jusson, ahogy azt az expozícióban Denham önreflektív módon meg is jegyzi.
A szörnyűségek földjére érkezést sokat sejtető dialógusok és pillantások, mendemondák elhintése vezeti fel, majd amikor a hajó átúszik a Koponya-szigetet körülvevő sűrű, dramaturgiai vízválasztóul is szolgáló ködön, elkezdődik a rémisztő kalandok sora, amit Max Steiner addig csak az opening creditsben hallott zenéje kísér egészen végig. Ez a score a maga nemében épp olyan jelentős hivatkozási alap, mint O’Brian trükkjei – a King Kong volt az első nagy film, ami tematikus, drámai filmzenét használt, ráadásul úgy, hogy a hangeffektusokat is hozzáigazították, hogy elviselhetőbbé, befogadhatóbbá tegyék azt az addig példátlan audiovizuális kakofóniát, ami a cselekmény második harmadától kedve rohanja le a nézőt.
Mert Ann elrablása után nincs megállás, az addig kellemes tempó őrült vágtába kezd: akció akciót követ, hatalmas szörnyek verekednek életre-halálra, emberek lövöldöznek, menekülnek, és halnak, a KALAND egy pillanatnyi szünetet nem tart. Jellemző, hogy mikor Kong egy fél percre leteszi valahová a kezében hurcolt Annt, azonnal rátámad a nőre valami prehisztorikus fenevad, amit agyon kell verni – szerencsétlen óriásgorillának a seggét sincs ideje megvakarni.
A King Kong az a bizonyos „valóságnál nagyobb” film, amiben van valami megmagyarázhatatlan időtállóság, valami monumentalitás, amibe csaknem 8 évtized elteltével is beletörik az idő vasfoga. Felejthetetlen, ahogy a zabolátlan horrort (leharapott fej, halálba hajított nő, eltaposott bennszülött) kombinálja a tradicionális kalanddal („It’s the thrill of a lifetime!”), és ahogy agresszivitásába és intenzitásába a szépség és a szörnyeteg következetesen végigvitt analógiája csempész egy csepp líraiságot és tragikumot. Annak ellenére, hogy a remake-ekkel ellentétben Kong itt még alig több egyszerű, gyilkoló szörnyetegnél, pusztán minimális emberi vonásokkal.
De ezeknek a vonásoknak köszönhető az a sokat idézett, bizarr szexuális töltésű jelenet, amiben Kong kéjes vigyorral vakarja le a ruhákat a kezében vergődő Annről (Fay Wray gyönyörű, és végig nagyszerűen sikoltozik). Ezt és az előbb említett pillanatokat a film későbbi bemutatóiból persze kivágták, mert 1934-től a stúdiók kénytelenek voltak komolyan venni az egyébként évekkel korábban érvénybe lépett Hayes-kódexet, ami szigorúan tiltotta az efféle felháborító erkölcstelenségeket – de az ősbemutató idején Kongtól még sikerült távol tartani az ollókat.
A „legnagyobb” film szinte túlságosan is lehengerlő kalandjainak sora stílszerűen az Empire State Buldingnek, a világ legmagasabb épületének a tetején ér zenitjére, majd a mélyben, egy legendás kódával zárul, ami a Casablanca híres végszavaival vetekszik.
Az Agave kiadóval közösen meghirdetjük eztet itten: ha szeretnétek nyerni egy példányt Glen Duncan Az utolsó vérfarkas című könyvéből, csak annyit kell tennetek, hogy küldtök egy e-mailt erre a címre. A tárgyhoz írjátok oda: "Utolsó vérfarkas-nyereményjáték". Beküldési határidő április 30.
Információképp íme a regény szinopszisa:
"Jake Marlowe nem mondható fiatalnak. Márciusban lesz kétszázegy éves, de ebből százhetvenet simán letagadhatna. Jake ugyanis vérfarkas, méghozzá egyik fajtársa balszerencsés és erőszakos halálát követően a legutolsó példány. És bár ereje teljében van, lelkileg kikezdi a magány. Eluralkodik rajta a depresszió, s már azt fontolgatja, végez magával – még akkor is, ha ezzel egy több ezer éves legendát temet el örökre. Első látásra úgy tűnik, mi sem egyszerűbb, mint véget vetni mindennek. Csakhogy két kifejezetten veszélyes társaság is üldözőbe veszi, akik eltérő okokból ugyan, de semmitől sem riadnak vissza, hogy életben tartsák Jake-et. Legalábbis a következő holdtöltéig."
Nem tudom, a kedves Olvasó hogy van vele, de én évek óta háborúzok nálamnál fiatalabb testvéreimmel az olvasási szokásaikat illetően. Sajnos nem akaródzik egyiküknek sem magukévá tenni a művelődés és a szabadidős tevékenység e nagyszerű házasságát. Anélkül, hogy igazán belemásznék a témába, csak kiemelném meglehetősen ingergazdag környezetünket, amibe a fiatalabb generációk már nem adaptálódtak, hanem beleszülettek. Nehéz a könyveknek szembeszállnia a nagyfelbontású TV-k, multimédiás eszközök és az internet csábító erejével. Mégis az általam vezetett örökös ostrom néha sikerrel jár, és egy-egy megszerettetett könyv után mosollyal az arcomon indulok újabb csatába.
Egy fájó pont azért így is akad. Egy az általam nagyra tartott műfajok közül sehogy sem akar átjutni a köztem és testvéreim között feszülő féligáteresztő membránon. A zsáner nem más, mint a horror, és az ellenállás nem is lehetne nagyobb. A klasszikusokat megkedveltetni összetettebb probléma, mint a kortárs irodalom berkeiben körbevezetni az illetőt. Az viszont nem lehet vita tárgya, hogy az adott műfaj remekei mindig a gyökereknél keresendők. Amikor kézbe kaptam a Klasszikus rémtörténeteket, cinizmusom nem ismert határokat. Azon voltam, hogy mindenáron megkérdőjelezzem létjogosultságát. Az Usher-ház vége 12 oldalban? A Frankeinstein 4(!), a Drakula 8 oldalban? Kicsit hasonló szisztéma, mint a Kötelezők röviden volt, de itt a zanzásítás helyett részleteket találunk a könyvekből, ami egy fokkal enyhébb blaszfémiának tekinthető.
A könyv egyébként termetes darab, amit próbáltam pozitívumként kezelni, de az összkép sajnos itt sem stimmel. Az 512 oldalon terpeszkedő monsztre (mert kinézetre igencsak félelmetes) nem illik kézbe, durva karton borítója olcsó élményt nyújt, az oldalak viszont kellemesen nehezek, jó minőségű papírral készültek.
A Klasszikus rémtörténetek négy fejezettel kecsegteti az olvasót. Ezek sorra a Kísértetek, a Sírból kikelt holtak, az Elátkozott teremtmények és az Elkárhozottak. Minden fejezet 9 történetet tartalmaz - előnyére legyen mondva - kronológiai sorrendben, bevezetvén az arra kíváncsiakat a gótikus horror bugyraiba. Amikor idáig eljutottam, akkor hasított belém a felismerés, hogy ez a tökéletes könyv öcsinek és huginak egyaránt.
Még ha a koncepció mellé is trafált, így is tökéletesen megfelel arra a célra, amire már régóta keresem az igazit. A 36 részlet közül elég egy párnak felkeltenie a horrorirodalom műfajában járatlanok figyelmét, elég mindössze egy, amiből egy újabb kedvenc válhat, és az olvasó agya egyik pillanatról a másikra áthuzalozódik, kinyílik egy teljesen új világ. Az igazság viszont az, hogy ennél több pozitívumot nem találtam. Prezentáció terén is vannak problémák a könyvvel, mint a grafikák nem oda illő, mesekönyvvé degradáló volta, amire nincs mentség egy ilyen témájú gyűjteménynél. Emellett a borsos ár is arra inti az olvasót, hogy többször gondolkozzon el a megvásárláson.
Ezeket az érveket kell egymás mellé állítani, és miután felróttunk mindent, belegondolni abba, hogy mégiscsak ez az első ilyen tematikájú könyv a piacon, amit kicsiknek-nagyoknak szívesen a kezébe adnék - olvasson bele, élje át a különböző korszakok félelmeit és babonáit, tapasztalja meg ezt a hátborzongató zsenialitást. Mert nincs is annál jobb, amikor egy viharos estén, egyedül a lámpafénynél Poe vagy King esetleg Stoker borzongatja végig a gerincünk, mi pedig hagyjuk, mert élvezzük minden egyes percét.
Fel nem foghatom, mi vitte rá a Paramountot, hogy cirka 170 milliót tapsoljon el egy Martin Scorsese rendezte, a ’30-as évek Párizsában játszódó gyerekfilmre, ami valójában nem gyerekfilm. És hiába próbálta a reklámkampány színes-szagos-izgalmas-látványos ifjúsági kalandnak beállítani a Brian Selznick illusztrált regény – képregény hibridjéből adaptált Hugót, nem az. Az összes, a kellemesen, klasszikusan, stílusosan ráérős expozícióban belebegtetett fantasztikum valójában a múlt és a filmkészítés varázslatos világába vezet, a mozi hőskorába, pionírjainak idejébe, amiről Scorsese – hasonlóan A némafilmes alkotóihoz – kicsit szentimentálisan, kedvesen és szinte gyermeki lelkesedéssel beszél. De a kicsiknél ezt valószínűleg jobban értékelik a nagyok (én mosolyogva néztem), ami a mozipénztáraknál meg is látszott. És bár A némafilmes tartalmi-formai egységének bravúrjával a Hugo nem tud versenyezni, az mindenképp a javára írható, hogy roppant ügyesen állítja a modern technikát a múlt megidézésének szolgálatába – konkrétan a 3D-re gondolok, ugyanis Scorsese filmje az egyetlen az utóbbi időben, aminek plusz dimenziója tényleg megéri a magasabb jegyárat.
Beszélnünk kell Kevinről
Miután húga egy „balesetben” elveszti egyik szemét, velejéig gonosz bátyja, Kevin (akinek szerepe volt a dologban), a következő családi ebéd alkalmával kéjes élvezettel majszol egy licsit. Érted: szimbolikusan eszi a húga szemét. Olyan szégyentelen erőszakossággal a néző pofájába mászó szimbólumhasználatot, mint Lynne Ramsey regényadaptációjában, már nagyon rég láttam – és amit említettem, csak egy példa volt. Felhozhattam még azt is, ahogy a gyilkos fiú anyja tucatnyi jelenetben sikálja háza faláról a vérvörös festéket. A Beszélnünk kell Kevinről (amiben nem beszélnek Kevinről, legalábbis az „ezzel a gyerekkel valami gond van – dehogy, ezzel a gyerekkel nincs semmi gond” pingpongon kívül) drámának ostoba és felszínes, horrornak meg érdektelen és unalmas. Mindezek ellenére nem teljes kudarc a film, de ez csak a zseniális Tilda Swintonnak köszönhető.
A bűn hálójában
Steven Soderbergh mindig is szeretett játszadozni a műfajokkal. Csinált eszméletlenül stílusos, kedvesen ironikus krimikomédiát (Mint a kámfor), szuggesztív, melankolikus bosszúmozit (Amerikai vérbosszú – nem, nem az, hanem a másik), tavaly pedig darabjaira szedte a katasztrófathrillert, és újra összerakta (Fertőzés) – más kérdés, hogy milyen eredménnyel. A Haywire-ben (a magyar cím ostoba) úgy közelíti meg a modern akcióthriller zsánerét, hogy csípőből lehámoz róla minden sallangot, és csak az abszolút szükséges elemeket hagyja meg: az akciókat, és azok mozgatórúgóit. Tehát egy elárult ügynök (Gina Carano badass csaj, akinek tényleg elhiszem, hogy tucatjával rúgja a férfiseggeket) nekiáll levadászni ellenségeit. Ennyi. Nyers, stílusos mozi, hosszú snittekben felvett, jól látható és élvezhető fasza akciókkal, világmentős, drámázós, szerelmes, morális és mindenféle egyéb mellékvágányok nélkül, baromi illusztris szereplőgárdával (Douglas, Fassbender, McGregor, Banderas, Kassovitz, Tatum, Paxton).
A szellemlovas: A bosszú ereje
A Neveldine-Taylor duónak nemcsak a Crankjét, de a Crank 2-jét, sőt (írd és mondd), még a Gamerét is tudtam élvezni, úgyhogy reméltem, hogy a tengernyi negatív kritika és az általában gyalázatos nézői vélemények ellenére ez is jó lesz nekem, mint bűnös élvezet. De míg az említett filmek afféle szórakoztató, vicces, önreflektív szarfilmek voltak, A szellemlovas 2 már egyszerűen csak egy szar film, minden egyéb jelző nélkül – és talán még katasztrofális elődjét is alulmúlja. Az 57 milliós költségvetés ellenére borzalmas amatőrszaga van, mert bár helyenként egész meggyőzőek a trükkök, máshol a puszta beállítások, megvilágítások egy fillérekből, minden említésre méltó szakmai és technikai háttér nélkül összegányolt trashfilm benyomását keltik, ami nem lógna ki az Asylum felhozatalából sem. Az összesen kb. tízpercnyi akció közti töltelékek meg egy magához képest is rettenetesen ripacskodó Cage-dzsel és elviselhetetlen dögunalommal kalapálják a szögeket a film koporsójába.
Warrior – A végső menet
Gavin O’Connor kőkemény bunyójelenetekkel teli sportfilm-drámája sok hasonlóságot mutat David O. Russell tavalyi A harcosával – szintén régi, ezerszer használt panelekből építkezik, csupa ismerős szituációt pakol egymás után, és mégis képes tökön ragadni a nézőt, és némileg új megvilágításban felsorakoztatni az ismert sablonokat. Ráadásul ezúttal is a családi viszálykodás épül a sportfilmre, mint vázra, az emeli jóval magasabbra hasonló társainál. És még azt is megbocsátjuk neki, hogy a végére szentimentálissá válik – mert úgy izzik benne a nyers, brutális, ellenállhatatlan erő, mint főszereplőjében (Tom Hardy valami félelmetesen jó), aki minden gyűlöletét, csalódottságát és keserűségét, amit az élettől kapott, egy megállíthatatlan úthenger pusztításorgiájává formálja. Nick Nolte Oscar-jelölése az iszákos edzőapa szerepéért nem véletlen volt, csak azt sajnálom, hogy az elhidegült testvért alakító Joel Edgertonnak a megérdemeltnél kevesebb reflektorfény jutott a többiek árnyékában.
A DC-nek végül mégis jót tett a szeptemberi relaunch. Értem ezt olyan szempontból, hogy több színvonalas képregényük van most, mint tavaly ilyenkor volt – plusz elintéztek maguknak egy gigantikus financiális boomot, ami ugyan hónapról hónapra apad, de sokkal kisebb ütemben, mint arra számítani lehetett. Azért a pozitív felülütéshez gyorsan hozzáteszem: a relaunch után sem szalonnából van a kerítés DC-éknél. Amellett, hogy a jó címek közé bőven keveredtek közepesek és azoknál is rosszabbak (ez persze várható volt), aligha érte el a kiadó azon hangzatos céljait, hogy új vevőket csábítson a képregényeihez, illetve, a képregényhez, mind médiumhoz általában, és hogy egy olyan line-t indítson, amiben mindenki, azaz nő, férfi, fiatal, idős, megtalálja a maga kedvenceit.
Hogy ez mennyire így van, azt a neves amerikai marketing és reklámkutató cég, a Nielsen Company DC által rendelt felmérése is igazolta. Aszerint az olvasók mindössze 5%-a új a képregények világban (ami pozitívum, hogy a 95%-nyi régi olvasó közt vannak olyanok is, akik most tértek vissza a comicokhoz), mindössze 7%-uk nő, és mindössze 2, azaz kettő százalékuk van 18 éves kor alatt. (Az általános, szomorú tény, hogy a szuperhősök már nem nagyon hoznak be új olvasókat – diverzifikálásra van szükség, és abban a DC egyáltalán nem jeleskedik.) De ennyi elég a statisztikákból, a pro és kontra érvekből, lássuk, milyenek maguk a képregények, most, fél évvel az újraindulásuk után, amikor legtöbbjükben már befejeződött az első sztori. Rövid leszek, úgyhogy csoportokra bontom a sorozatokat.
BATMAN
11 (!) képregény indult szeptemberben, amiknek a főhőse vagy maga a Sötét Lovag, vagy valaki, aki valamilyen úton-módon hozzá köthető. A Red Hood and the Outlaws és a Batwing esetében már a második számmal sem fárasztottam magam (sem Scott Lodbell sem Judd Winick nem hazudtolta meg önmagát). A többi:
Batman: Scott Snyder baromi egyszerű, urambocsá’, bizonyos fordulatiban és megoldásaiban szinte pofátlanul sablonos sztorit ír egy nagy, rejtélyes, árnyékokban munkálkodó, és onnan mindent irányító titkos szervezetről, ami most a Sötét Lovagot igyekszik eltakarítani az útjából. Snyder finoman szólva nem találta fel a spanyolviaszt, de a rohadt életbe is, nagyon tud írni ez az ember. A képregény feszes, intenzív, brutális és sötét, a horrorisztikus-szürreális 5. szám pedig kisebb csoda volt, az egész relaunch egyik legjobbja eddig – de már főszerkesztőnk is dicsérte korábban. Plusz Greg Capullo képei szenzációsak. Még!
Batman and Robin: Amilyen erőltetetten indult, olyan szépen kikupálódott, és mostanra lassan felveheti a versenyt Snyder sorozatával, noha erényei (hozzáteszem: szerencsére) mások. Peter Tomasi nem annyira az atmoszférára megy rá, mint inkább a két címszereplő kapcsolatára, és lépten-nyomon teszteli azt, izgalmasan, kegyetlenül, véresen, fordulatosan. Szinte minden számban meg tud lepni valamivel, a cliffhangerei rendre betalálnak, és a folytatás elolvasása után sem válnak súlytalanná, amit pedig a 7. füzet végén meglép, abból nagyon jó dolgokat lehet kihozni. Patrick Gleason rajzai is szépek és dinamikusak, arcmimikái különösen hatásosak.
Batman: The Dark Knight: Jobb lenne, ha Finch csak rajzolna, és az írói teendőket teljesen Paul Jenkinsre bízná. Egyébként a sztori afféle Hush-utánzatnak tűnik, csak Loebbel ellentétben Jenkinsék meg sem próbálják kifinomultsággal eladni a minden epizódban más-más ősellenséget felvonultató támadássorozatot, ami mögött természetesen egy olyan gonosz áll, aki erősebb, intelligensebb, veszélyesebb, blablabla, mint valaha. Vannak jó pillanatai, Finch képei hozzák az elvárt szintet, szóval összességében szórakoztató, de meglehetősen jellegtelen, banális, és a kelleténél jobban sulykolja a bazisötét atmoszférát.
Detective Comics: Még mindig azt várom, hogy kiderüljön, pontosan mi, hogyan és miért történt a Jokerrel az első szám végén. A többi egyre kevésbé érdekel, mert mostanra határozottan úgy tűnik, hogy Tony S. Danielnek csak az ötletei nagyon jók, ügyesen kivitelezni, kibontani már nem tudja őket. A sorozat így hoz egy olvasható, mérsékelten szórakoztató szintet, de messze nem olyan hangulatos és feszes, mint amilyennek lennie kéne, a pingvines sztori pedig teljes érdektelenségbe fulladt.
Batgirl: Gail Simone-nak köszönhetően Barbara Gordon ismét tud járni, háztetőkön ugrálni, és gazembereket rugdalni. Hogy nekünk ebben mennyi örömünk van, az más kérdés. A Detective Comicsnál és a The Dark Knightnál szimpatikusabb, gördülékenyebb a sorozat, de valószínűleg csak azért, mert eleve nem tör olyan nagy babérokra, mint azok – nyugisan elevickél az erős középszer szintjén, felfelé jó karakterpillanatok, lefelé túlírt narráció húzza.
Batwoman: Relaunch ide vagy oda, J. H. Williams III nem vesződik azzal, hogy magyarázkodjon az új olvasóknak, folytatja ugyanott, ahol szeptember előtt abba sem hagyta. De megéri belerázódni: erős karakterek (a címszereplő a legjobban, leghitelesebben írt női hős most a DC-nél), a mágia, a horror és a krimi határmezsgyéin jó érzékkel lavírozó cselekmény, és persze csodálatos, első ránézésre lenyűgöző és egyedi képi világ (legalábbis az első öt részben, azóta túl vagyunk egy nem pozitív előjelű rajzolóváltáson).
Catwoman: A Batwoman szöges ellentéte olyan szempontból, hogy Judd Winick a lehető legotrombább sztereotípiák mentén írja a címszereplőt, pont olyannak beállítva, amilyennek egy tökéletes nőt a fél napjukat a számítógép előtt töltő tinisrácok elképzelnek: dögös, buja, vagány, melltartóban menekül felrobbanó lakásából, és bármilyen körülmények közt kapható egy jó szexre. És a képregény mégis működik: fordulatos, intenzív, Guillem March képei pedig fantasztikusak. Bűnös élvezet.
Nightwing: Kyle Higgins az exrobin és exbatman Dick Grayson múltjában vájkál – onnan minden szuperhős esetében bármikor elő lehet huzigálni bármilyen sötét árnyékokat. A Nightwing egy mérsékelten érdekes rejtélybe csomagol egy tipikus akcióthirllert, nem kiemelkedő, de hatásos rajzokkal, viszonylag jól eltalált tempóval, az elvárt bunyókkal és robbanásokkal. Legnagyobb problémája, hogy nem teszi olyan izgalmassá a főhőst, mint kellene, viszont ehhez képest sokszor feleslegesen nyújtja a belső narrációit.
Birds of Prey: Még egy „korrekt, de semmi különös” cím – pedig a csapatdinamikában (már csak a látványosan oda nem illő Poison Ivy miatt is) nagy lehetőségek vannak, és a sztori is egész ígéretes. De Duane Swierczynskiből hiányzik az a stílus, az a könnyedség, szellemesség, ami a cselekményt izgalmassá, a dialógusokat pedig igazán szórakoztatóvá tenné. Javier Pina rajzai ráadásul kifejezetten elnagyoltak és unalmasak.
SUPERMAN
Action Comics: Az Acélemberrel már évek óta senki nem tudott kezdeni semmi érdemlegeset, Stryczynskit is beleértve. És jő Grant Morrison, a kiváló All Star Superman szerzője – és nem változik semmi. Hiába dobálja be a szokásos, szimpatikusan őrült ötleteit (az internet valójában Brainiac, egy csapat miniatürizált gonosz a hős fejében – nem szófordulat – építi ki főhadiszállását stb.), a sztori kusza, flegmán strukturált, kohézió híján szétesik, és ezúttal Morrison nem képes hozzátenni a mítoszhoz semmi újat. Rags Morales képei sem a legjobbak, Luthort pl. borzalmasan ábrázolja. Olvasható, de az új 52 legnagyobb csalódása.
Superboy: Két-három szám után megváltam tőle – bár nem indult rosszul, félúton sikerült elérniük, hogy elveszítsem minden érdeklődésemet. És már arra sem emlékszem, hogy pontosan miért – ennyi nyomot hagyott bennem.
Superman: Az előzőnél sokkal nagyobb próbatétel volt. Míg azt egyszerűen eluntam, ez borzalmasan idegesített – olyan kibírhatatlan, redundáns szájtépést, amit George Pérez művelt, ritkán látni manapság. (Miért pont a rajzolókból lett írók dumálják feleslegesen túl a képregényeiket? Nem nekik kéne mindenkinél jobban tudniuk, mennyire hatásos a képekkel való mesélés?) Ettől függetlenül visszatérek még a címhez, mert a 7. résztől átveszi az írói teendőket Keith Giffen és Dan Jurgens. Rosszabb nem lehet.
Supergirl: Ki hitte volna… A Superman-címek közül jelenleg ez a legjobb, bár ez inkább a többit minősíti. Micheal Green és Mike Johnson tipikus akció-sci-fit szállít: gyors iram, látvány, sok akció, nagy bunyók, és sötét szándékú világpusztító lények (persze, milyen szándékai lehetnének egy „világpusztítónak”…). Ráadásul a földi életbe való beilleszkedés is rejt magában lehetőségeket, és Mahmud Asrar rajzai is tetszetősek.
JUSTICE LEAGUE
Amik ebből a brancsból hamar kihullottak a rostán: Justice League International, Captain Atom, The Fury of Firestorm, Green Arrow (blöeee… de a 6. résztől új írót kap, tehát van még remény), The Savage Hawkman, Mister Terrific (ezt a DC is kaszálta).
Justice League: Geoff Johns átment Mark Millarba. Sok pózolás, baromság, erőltetett coolság, mögötte meg semmi. Az új 52 zászlóshajójának valami nagy, eposzi durranásnak kellett volna lennie, ehhez képest fárasztó, szájbarágós és ostoba dialógusokkal, egymással felcserélhető, lapos karakterekkel teli, kétmondatos sztorival szolgáló, bombasztikus pofozkodás lett, ami alátámasztja a képregényekkel kapcsolatos legrosszabb sztereotípiákat. Jim Lee rajzai persze szépek, még mindig ő ábrázolja a leghitelesebb (sic!) túlzással a szuperhősöket - valószínűleg jórészt neki köszönhető, hogy a Justice Leage az új 52 legjobban fogyó szériája.
Aquaman: Túl azon, hogy Geoff Johns túlságosan izzadságszagúan győzködi az olvasót, hogy Aquaman nem ciki (erős túlkompenzálás esete forog fenn), ez egy meglepően hatásos, lendületes és cool képregény, a fenti gikszert leszámítva érdekes karakterrel, emberevő szörnyekkel (a horrorbeütés nagyon jót tesz neki, csak aztán tartson ki), és az Atlantisz-legenda kibontásának ígéretével. Sokkal meggyőzőbb, mint a Johns Justice League-e és Ivan Reisnek köszönhetően még grafikai szempontból sem marad el attól.
The Flash: Az első rész finoman szólva nem nyűgözött le, de szerencsémre úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt – más esetben ez nem jött be, itt igen. Francis Manapul képregénye ritkaság: könnyed és kellemes (határozottan távol tartja magát az uralkodó „dark and gloomy” trendtől), mégis tökéletesen átérezni benne a konfliktusok, összecsapások tétjét. Annak az erőlködésnek, ami az új 52 címeinek döntő többségén érződik, itt nyoma sincs, és Manapul rajzolóként is jó benyomást tesz. Sőt, képileg a The Flash az egyik legszimpatikusabb stílusú comic a DC-nél, hála a szép, visszafogott színvilágnak is.
Wonder Woman: Brian Azzarello sorozata az egész új 52 egyik ékköve, ha pedig a jelmezes igazságosztókról szóló képregényeket nézzük, akkor Snyder Batmanével osztozik a dobogó legfelső fokán. Bár – és részben pont ez a szép benne – a Wonder Woman csak amolyan periférikus módon titulálható szuperhőscomicnak. Valójában egy fantasy-horrorba hajló, a görög mitológiát roppant hűen és kreatívan használó (nagy szó ez a mainstreamben!), izgalmas, fordulatos széria, amiben az istenek csatározásai és intrikái közben nem sikkadnak el a címszereplő szuperhősi kvalitásai sem. Tony Atkins rajzai teszik fel a pontot az i-re.
GREEN LANTERN
A Zöld lámpás képregények a relaunch előtt az abszolút DC-s kedvenceim voltak, és bár ezt már nem tudom ilyen könnyen kijelenteni a szeptember óta támadt konkurenciáknak hála, még mindig örömmel követem őket. A kiadónak is van bizodalma a franchise-ban, hiszen az addigi két sorozat/hónap arányt a duplájára emelte. Fontos még, hogy a Green Lanternt nem érintette a relaunch, a sztorik zavartalanul folytatódnak a sok éve megkezdett úton.
Green Lantern: Na, jó, a relaunch azért annyi hatással volt a franchise zászlóshajójára, hogy némileg megtorpant a cselekménye, ami egy nagy, és jól időzített váltásnak köszönhető. A cím ugyanis mostantól elvileg nem Hal Jordanre utal, hanem Sinestróra. Egy legalább ilyen érdekes, ugyanakkor jóval grandiózusabb sztoriszál, hogy a Lámpások szervezetét anno megalapított Őrzők úgy döntenek, ideje lecserélni a galaxis szerintük inkompetenssé vált rendfenntartóit. Johns még felvezető módban van, de lesz itt irgumburgum meg haddelhadd. A színvonal kitart, a Green Lantern a DC legstabilabban jó képregénye már évek óta.
Green Lantern Corps: Itt viszont tényleg nincs semmilyen változás a korábbi állapotokhoz képest. Peter J. Tomasi sorozata ugyanolyan őrületesen grandiózus, hatalmas csatákkal, népirtásokkal, hordányi szörnyekkel és idegenekkel teli, eszméletlenül intenzív, a lehető legjobb értelemben vett megalomán űropera, mint korábban. Csak annyit mondok, hogy a hatodik szám első oldalán egy csapat lőfegyverekkel tökig felfegyverzett (oka van) Zöld lámpás megy neki üvöltve egy bolygónyi rosszarcnak. Fuck yeah!
Green Lantern: New Guardians: A franchise első új sorozatát Tony Bedard, korábbi Green Lantern Corps író viszi, és Kyle Raynerre összpontosít, akinek az első sztoriban a többi corps egy-egy tagjával szövetkezve kell felvennie a harcot egy eddig (persze) ismeretlen és (naná) hatalmas fenyegetéssel. Túl azon, hogy a cselekmény a franchise-hoz illőn eposzi, a csapatdinamikából többet is ki lehetne hozni, ha Bedard nem rohanna ennyire a sztorival, és hagyna időt az ilyen apróságokra – mert amikor véletlenül hagy, az jó. Meglátjuk, kiforrja-e magát, egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy a sorozat létjogosultsága megalapozott.
Red Lanterns: A második új széria Peter Milligané, és ez is elmarad két nagytestvér színvonalától – plusz a többihez képest igen szerények az eladási mutatói. Persze nem könnyű sorozatot írni vért okádó, őrjöngő karakterekről, akiknek mindeddig annyi mélységük volt, mint egy papírlapnak. Másrészt viszont így Milligannek rendelkezésére áll egy csomó figura, akivel azt kezd, amit akar, egy csomó új szituáció, helyszín és lehetőség, és az irány, amiben elindult, egyáltalán nem tűnik rossznak. Lassan, de ügyesen fonja a szálakat, hosszútávon szolgálhat meglepetésekkel. Már ha az eladási statisztikái időben meggyógyulnak.
A "DARK" LINE
Vagyis szuperhősös, de a műfaj hagyományos megoldásai helyett inkább a misztikum, a természetfeletti felé húzó, érettebb sorozatok, amik többnyire akár a Vertigo égisze alatt is megjelenhetnének. Ez a legjobb csoportja a DC 52-jének. Még egyiket sem lőttem le…
Justice League Dark: … mondjuk ez közel állt hozzá. Peter Milligan szériája (olyan szereplőkkel, mint Constantine és Xanadu) a világot a mágikus eredetű veszélyekkel szemben védelmező, kénytelen-kelletlen összeverbuválódott csapatról szól, és bár olvasható, az első sztori kissé kusza volt, sokkal jobb felvezetéssel, mint konklúzióval. A csapatdinamikája sem olyan erős, mint lehetne, viszont masszív potenciál lakozik benne – és a 8. számtól átveszi az írói teendőket Jeff Lemire, úgyhogy kiáltson mindenki háromszoros hip-hip-hurrát.
Animal Man: Mert Lemire baromira érti a dolgát. Az Animal Manről legszívesebben nem is mondanék többet, mint hogy mindenki fogjon hozzá, mert kétségkívül a legjobb a DC új 52-je közül, és úgy ánblok az egyik legjobb jelenleg futó amerikai képregény. Nagyszerű karakterek, fantasztikus sztori, zsigeri horror (a rajzoló érdeme is), remek ötletek, és Lemire attól sem ijed meg, ha filler epizódot kell írnia (a 6. szám jópofa metacomic). Tökéletes.
Franekenstein, Agent of S.H.A.D.E.: Említettem már, hogy Lemire baromira érti a dolgát? Annál szomorúbb, hogy a 8. számtól Matt Kindt veszi át a helyét. Erről a szörnyekből álló, és szörnyekkel harcoló alakulatról szóló sorozat a DC egyik legnagyobb bűnös élvezete, faltól falig coolság és akció bazinagy fegyverekkel, kétpercenkénti világvégével és invázióval, hadseregnyi szörnnyel… hadseregnyi? Az első sztoriban egy komplett szörnybolygót kell kinyírniuk hőseinknek. Na, ennyire cool. Remélem, Kindt már elkezdte felkötni a gatyáját.
Demon Knights: Ezért kellett az „egyik” szó a Frankensteinnel kapcsolatban írt „egyik legnagyobb bűnös élvezet” kifejezésbe. Paul Cornell képregénye mágiával gazdagon átszőtt középkori színfalak közt játszódik, ahol egy rakás, teljesen véletlenszerűen összeverődött fura szerzetű harcosnak, démonnak, lovagnak (pl. Vandal Savage, Etrigan, Madame Xanadu) kell útját állnia egy nagyhatalmú, nagymellű és nagygonoszú boszorkány elsöprő inváziójának. Az egész egy mészárlásokkal, csatákkal, szörnyekkel, sárkányokkal, varázslatokkal és mindenféle egyéb nedves geekálommal teli, véget érni nem akaró gyönyörűség Diogenes Neves impresszív képeivel. Sajnos az eladási mutatói nem túl egészségesek, de ha a DC elkaszálja, számíthatnak tőlem levélbombákra.
I, Vampire: Az 52 meglepetéscíme. Mert ugyan ki várta, hogy jól sikerül majd egy képregény, ami két, egymásba szerelmes, és egymással hadakozó vámpírról szól? Joshua Hale Fialkov képes megadni nekünk mindent, amit egy ilyen koncepciótól elvárunk: véres, kegyetlen akciót, melankolikus, giccstől fényévekre álló tragikumot, világvége hangulatot, és egy nagyon jól a sztoriba csempészett Batmant. Andrea Sorrentino képi világa is nagyszerű.
Resurrection Man: Dan Abnett és Andy Lanning egy olyan szuperhősről ír, aki nemhogy nem halhatatlan, de minden számban meghal legalább egyszer – csak aztán mindig újra feltámad (ld. cím), és mindig más szuperképességekkel teszi. Nagyon jól keverednek a kellemesen-vidáman over-the-top akciók és karakterek (ld. Carmen és Bonnie) a halálosan komolyan vett múlt- és identitáskutatással, és az annak hátterében álló katonai-vállalati-természetfeletti titkokkal. A képi világ nem a legerősebb pontja a képregények, de a forgatókönyv elbírja.
Swamp Thing: Tekintve, hogy Scott Snyder az American Vampire-rel futott be, balgaság lett volna kizárólag a Batmanre ráállítani, és nem hozzávágni egy dark címet. Ez a cím a Swamp Thing lett, aminek zsenialitása csak hajszálnyival marad el az Animal Manétől. Nem mellesleg, a két képregény cselekménye nemsokára összeér majd, úgyhogy simán lehet belőle az utóbbi év(tized)ek legfaszább crossovere. Nagyon jól megírt horror van szó, aminek atmoszférája olyan súlyos, hogy még Superman első részbeli vendégszereplése sem kezdte ki.
AZ "EDGE" LINE
Vagyis azon képregények gyűjteménye, amik a hagyományos szuperhőszsáner helyett inkább sci-fis, háborús, krimis stb. irányba mennek el, vagy éppen a relaunch idején megszűnt Wildstormból importálták őket. Ebből a brancsból már hármat elkaszált a DC (Omac, Men of War, Blackhawks). Én is kaszáltam őket az első szám után, ahogy a Deathstroke-ot, a Suicide Squadot, a Griftert és a Voodo-t is (a DC Universe Presentst pedig pár résszel később, bár a rotálódó alkotók miatt ahhoz még visszatérek majd).
All-Star Western: Avagy Jonah Hex kalandjai Nincs benne semmi igazán kiemelkedő, főleg semmi újító, de Jimmy Palmiotti tökös, gyakran elsülő hatlövetűekkel teli, olykor elegánsan krimibe hajló westernkalandot szállít. Legnagyobb erénye, hogy Hex nem túl lelkes karakterét összeereszti a pisztoly- és ökölharcban fabatkát sem érő, és a problémákat intellektuális oldalról megközelítő Amadeus Arkhammal, és kettősük igen jól működik. A rajzok kissé elnagyoltak, viszont nyersességükkel szépen illeszkednek a történet stílusához.
Stormwatch: Sokkal jobb lett, mint amilyennek indult. Paul Cornell jó érzékkel hozza azt a no-bullshit attitűdöt, azt a hardcore szuperhős beütést, amit ettől a címtől elvárunk. Vannak belső konfliktusok, vannak kívülről támadó, hatalmas ellenségek, végveszélyek és tökös, kőkemény főszereplők, akik mainstream(ebb) társaikkal ellentétben nem vacakolnak a rosszarcúak letartóztatásával. Kicsit szomorú vagyok, amiért Cornellt a 8. számtól leváltja Peter Milligan, de remélem, ő is tud majd hozni egy legalább ilyen színvonalat.
YOUNG JUSTICE
A tinihősök. Ezt hagytam a végére, mert elintézhető annyival, hogy „szar az egész”. A hat cím (Blue Beetle, Teen Titans, Legion of Superheroes, Legion Lost, Hawk and Dove, Static Shock, utóbbi kettő már törölve) mindegyikéből bőven elég volt egy rész is, sőt némelyiknél már az is károsan soknak bizonyult. (Hawk and Dove: Úristen! Rob Liefeld! Úristen!)
Ennyit az új 52-ről különkiadások formájában. Természetesen a GeexKomix hasábjain a jövőben is értekezünk majd ezekről a címekről, és addig is ne fogjátok vissza magatokat a kommentek közt: aki meggyőz, hogy a Hawk and Dove igenis jó képregény, azt beveszem a végrendeletembe!
Tavaly nyáron kisebb pletykák nagyobb botránnyá dagadása előzte meg a The Walking Dead című, máig zseniális képregényfolyam tévés feldolgozásának második évadát. Először azt csiripelték a madarak, hogy Frank Darabont showrunnernek és a gyártó AMC-nek kreatív (Darabont szerint), illetve költségvetési (az AMC szerint) nézeteltérései adódtak, majd nem sokkal ezután érkezett a hír, hogy a nagy becsben tartott író-rendező-producer otthagyta a sorozatot, végül pedig a rajongóknak azt kellett megemészteniük, hogy nem önszántából lépett le, hanem kirúgták, hogy lába se érte a földet. Ráadásul állítólag a show fél stábja megfélemlítve érezte magát utána. Ami tény, hogy Darabont szerepkörét ezután Glen Mazzara vette át, aki a Kemény zsaruk (The Shield) egyik oszlopos tagja volt (jó ajánlólevél), és most, a második évad végeztél ki kell végre mondani: Remény rabjai ide, Halálsoron és A köd oda, Darabont „elengedése”, álljon mögötte bármi, az AMC legjobb döntése volt a sorozat fennállása óta. Ugyanis amint Mazzara átvette a gyeplőt, a show megtáltosodott.
Tegye mindenki a szívére a kezét: ugyan a The Walking Dead nagyszerűen indult, az első szezon végére elfáradt, elunalmasodott, elsablonosodott, és egy nem csak érdektelen, de ráadásul felesleges fináléval ért véget. A második év megint remekül kezdődött, de aztán hasonló pályára állt be, mint elődje. A szedett-vedett túlélőkből verbuválódott csapat egy öregember családi farmján lelt átmeneti menedékre, ahol sokat dumáltak, sokat vitatkoztak arról, hogy maradhatnak vagy sem, és semmit nem csináltak azon kívül, hogy hosszú epizódokon át keresték az erdőben Sophiát, egyikük eltűnt kislányát.
Namost, félreértés ne essék: a The Walking Dead pont attól zseniális (legalábbis a képregény, az adaptáció egyelőre csak lehetne az), hogy nem az élőholtak lekaszálásáról, és az abban kudarcot valló szereplők beleinek közszemlére tételéről szól (innen csókoltatom a sorozat antirajongóit, akik hétről-hétre amiatt panaszkodnak, hogy „má’ megint alig volt zombi a tegnapi epizódban”), hanem arról a lassú, kényelmetlen folyamatról, aminek során az emberek önmagukhoz, egymáshoz és a moralitáshoz való viszonya megváltozik a posztapokaliptikus közeg hatására.
A baj az, hogy mindennek a szép koncepciónak csak a „lassú” részéből jutott a második évad első felére. A karakterek éppúgy egy helyben toporogtak, mint a cselekmény, és szerencsétlen, mindenki tudta nélkül bezombult Sophia. Aztán a sorozat elment téli álmot aludni, és mire tavasszal visszajött, híján volt egy Frank Darabontnak, viszont gazdagabb lett némi kurázsival, eltökéltséggel és aggyal. Most, az évadzáró után tudom azt mondani, hogy a The Walking Dead végre tényleg olyan, amilyennek lennie kell, végre tényleg arról szól, amiről szólnia kell. Nem mintha nem lennének suta megoldásai és logikai zökkenői (sőt, akadnak szép számmal, hadd ne soroljam), de az ilyesmiket hajlamos megengedő szemmel nézni az ember, ha a lényeg, vagyis a dráma működik. És itt aztán működik. Úgy istenesen.
Mert Mazzara az utolsó részekre tényleg alaposan összerántotta a sztorit. És nem elsősorban arról van szó, hogy megszabadult a töltelékkarakterek nagy részétől, nem is csak arról, hogy a szórásba beleesett egy-két főszereplő is (volt, akire rég számítottunk, volt, akire egyáltalán nem), vagy, hogy egy nagy zombiroham segítségével kirugdosta a cselekményt a farmról, ahol úgy 10 epizóddal ezelőtt csapdába esett, hanem arról, hogy mélységet, ívet és konkrét szerepet adott egyes figuráknak (Daryl, Dale), illetve előhozta, és kiélezte a koncepcióhoz méltó konfliktusokat egy egész sor karakter közt, egy egész sor témában. Arról, hogy végre tényleg érezzük, hogy ezek az emberek, akik együtt próbálnak túlélni, egyes esetekben gyökeresen más világképpel, prioritásokkal és gondolkodásmóddal rendelkeznek, hogy az akció reakciót szül, és soha, semmi nem következmények nélküli, hogy az „azelőtti” ideák, minőségek és viszonyítási pontok vagy megszűntek létezni, vagy teljesen átértékelődtek, megváltoztak.
És hogy az emberek is vagy „megszűnnek létezni”, vagy megváltoznak. Rick évadzáró no-more-bullshit beszéde (a képregény olvasóinak mondom: nem, nem az a bizonyos „We are the walking dead”, bár az a téma is kibukik) olyan kibaszottul gyönyörű, hátborzongató, és zsigerien, emberien horrorisztikus és realisztikus, hogy azt a két-három percet oda merném tenni a Breaking Bad legnagyszerűbb jelenetei mellé. Ha ezt a vonalat, ezt a csapatdinamikát sikerrel továbbviszik a harmadik évadra, a The Walking Deadnek komoly esélye lesz rá, hogy végleg kinője minden gyerekbetegségét, és megmeneküljön attól, hogy a jó ötleteit elfuserálja a gyatra kivitelezéssel (mint a Dead Set), vagy, hogy az izgalmas atmoszféráját megfojtsa az olcsó szappanopera hatással (mint az American Horror Story). És akkor lesz egy olyan jó horrorsorozatunk, amilyet rég látott a világ.
Második filmjében, a Gatto a nove code-ban (hazánkban a Mokép forgalmazta) Argento megkezdi a tradicionális filmes történetmeséléstől való eltávolodását: a sztori nem lesz több, mint egyfajta keret, amellyel grand guignol csúcspontokat fog össze (ennek legextrémebb esetei a Suspiria és az Inferno). A narratíva elkorcsosulásával párhuzamosan megnő a fényképezés és a vágás jelentősége, sőt, fő kifejezőeszközzé lépnek elő, elsődleges céljuk a néző tér és időérzékelésének összezavarása. A Gatto... újrahasznosítja, bebetonozza Argento a giallókban alkalmazott stílus-ikonográfiáját: a főszereplő olyan nyomra bukkan, amely a gyilkos világába mintegy behúzza őt, a végső feloldást pedig áltudományos bűvészkedés teszi lehetővé – bár a film címének ezúttal végképp semmi köze hozzá.
Az első gyilkosság, illetve a két főszereplő egymással kötött szövetségének létrejötte után a film története újra kibicsaklik – persze ez megint csak a tradicionális értelemben “félrelépés”, Argento filmjeit többek közt az ilyesmi teszi izgalmassá. Ahelyett, hogy a nyomozás metodikusan gördülne tovább, a potenciális tettesek bűnös világában merülünk el, amely a film általános üzenetét, a mindenki bűnös valamilyen szinten-t igyekszik egyértelművé tenni, arról már nem is beszélve, hogy a tettest genetikai kódja hajtja a szörnyűségek elkövetésére – DNS-e pedig mindenkinek van! Megismerjük az intézet névadójának, Terzi professzornak és fogadott lányának, Lorinak a furcsa viszonyát, amelyet beleng a szexuális ambivalencia. Egy másik gyanúsított Dr. Braun, akinek extrovertált viselkedésmódja és homoszexualitása vívja ki környezete ellenszenvét – Argento gyakran ír bele meleg figurákat forgatókönyveibe, elsődleges funkciójuk általában csupán vörös heringnek lenni, mint itt is, ám kétségtelen, hogy mindig remekül kibontott, méltósággal teli, tragikus karakterekként ábrázolja őket, sőt, szexuális orientációjukat általában a nézők (vö. olasz, macsó, mediterrán) elvárásainak kijátszására használja fel. A publikumban amúgy is létrejövő feszültséget még szexuális neurózisaik ilyen módon való birizgálásával is megpróbálja feljebb srófolni. Befér ez is a voyeurizmus, az incesztus és hasonlók mellé.
Az első poén az, hogy valaki elfingja magát. Igaz, ezzel a Cockneys vs Zombies ki is meríti a 80 perces játékidőre jutó altesti humormennyiségének 100%-át, de attól a színvonal még nem ugrik nagyot. Bár az is lehet, hogy bennem van a hiba: kezdem már unni a zombikat. Tudom-tudom, de lépjünk most túl azon az egyébként hosszas kifejtést érdemlő dilemmán, hogy egy geekzblogon ez a kijelentés mennyire számít blaszfémiának, és vegyük észre, hogy ha már Kubából is zombikomédiával támadnak, akkor a zsáner talán egy picikét túl van telítődve (mondjuk a Juan of the Dead ettől függetlenül akár jó is lehetett volna, ha valaki megrendezi). 
A Cockneys vs Zombies, amiben egy csapat töketlen bankrabló és egy bezárás-lebontás előtt álló nyugdíjas otthon bentlakói kénytelenek szembenézni a londoni zombiapokalipszissel, messze nem nézhetetlenül rossz film, sőt, vannak kifejezetten vicces, ötletes, jól sikerült pillanatai (nagyjából mindet megnézheted az előzetesben). Ráadásul Alan Fordot mindig öröm nézni, ahogy lelkesen túljátssza a szerepét. Csak sajnos az egész a „csináljunk egy vicces zombifilmet, mert az tök menő, már a fejemben is van 5-6 fasza jelenet” kiindulási pontból vérzik. El. 
Kurt Sutter az utóbbi évek amerikai televíziós sorozatainak egyik legnagyobb átbaszását követte el a legutóbb évad végén. Hosszú epizódokon át épített fel egy nagyon komplikált, nagyon veszélyes, nagyon reménytelen „innen nincs tovább” csapdahelyzetet a főszereplők számára, amit úgy tűnt, kábé akkor úszhatnak csak meg, ha mondjuk kitör a harmadik világháború, vagy becsapódik egy üstökös. Erre Sutter fogta magát, csettintett egyet, és az eggggész szituációt kihajította az ablakon, hogy belehelyezze a Sons of Anarchy tagjait egy egészen más kulimászba. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez egy pofátlanul olcsó vagy röhejesen briliáns megoldás volt – hajlok rá, hogy mindkettő, de az biztos, hogy ezt az átbaszást rohadtul élveztem. Az ötödik évadban a klub tagjai folytatják a vesszőfutásukat, ahogy – immár Jax irányítása alatt – próbálják kiásni magukat az egyre mélyebb szarból. Messzire jutottunk az első évad hűséggel, testvériséggel és bizalommal teli légkörétől – itt már mindenki hazudik mindenkinek, legyen szó barátokról, klubtagokról, szerelmesekről, mindenki titkol, rejteget valamit, mindenkinek mindig van valami hátsó szándéka, Clay lassan ki sem lóg a sorból. Egy fontos karakter már fűbe harapott az ötödik évadban, és csak idő kérdése, hogy mikor követik mások. A feszültség állandó, érezni, hogy bármikor lelepleződhet valakinek a mocskos kis játéka, a klubot kívülről és belülről is szétfeszítő erők túl hatalmasak ahhoz, hogy a szereplők még sokáig táncoljanak a kés élén. Csak remélni merem, hogy ezt Sutter is látja – ezen a ponton már nem kéne hosszú távra tervezni, hanem lassan le kéne zárni az egészet, úgy, ahogy a sorozathoz illik: brutálisan, tökösen, zseniálisan. 
Miután a 2008-ban mozikba került pilot majdnem olyan rossz volt, mint a Baljós árnyák és a Klónok támadása, igen hosszú időbe telt rávenni magam, hogy adjak egy esélyt a sorozatnak – hogy a hasonló címen kívül semmi köze nincs a Genndy Tartakovsky-féle, nagyszerű 2003-as szériához, nem segített a dolgon. De végül elkezdtem nézni, és ott ragadtam előtte. Mert ugyan a tököm tele van már az egész klónháborúval (nem értem, Lucas és csatlósai miért nem képesek elszakadni tőle, ha már egyszer ott van nekik játszótérnek egy színes, gazdag univerzum, több ezer éves „történelemmel”), sok epizód egész egyszerűen sokkal jobban van megírva, mint az említett mozifilmek. A sztori egésze persze, az előzmények és következmények ismeretében nem tartogathat nagy meglepetéseket, de annál szabadabban kalandoznak az alkotók a rendelkezésükre álló szűk kerekek között. Így történhet meg, hogy pl. egy-egy rész csak egy marék klónkatonáról szóljon, adva egy kis dimenziót és személyiséget az egyenarcú seregnek – igazából pont ezek a legjobb részek, egészen frissnek hatnak a megszokott jedis vagdalkozások között. Az ötödik évad az első rész alapján hozza az eddigiek szintjét: korrekt karakterek (Ashoka, akinek felnégyeléséért már a pilot első 10 perce után rimándkodtam a sith-ek isteneihez, itt teljesen rendben van), meglepően hatásos, intenzív csaták, olykor egészen érdekes, több epizódon átívelő mellékszálak (mint most a szeparatista elnyomók elleni partizánharc). Még Darth Maul is visszatér – mit neki, hogy Obi-Wan kettészelte? Persze mondanom sem kell, ez a Star Wars sem az, amit gyerekkorunkból ismerünk – de olyan nem is lesz megint. Viszont a The Clone Wars arra bőven alkalmas, hogy hetente fél óra erejéig elszórakoztasson vacsora közben. 
Ebből még csak az első rész ment le, de az rögtön kábelrekordot döntött – 10,9 millión nézték. És rá is szolgált a magas nézőszámra, ami persze nem meglepő, elvégre a The Walking Dead összes eddigi szezonnyitánya rendkívül magas szinten teljesített. A gondok rendszerint azután következtek. De mivel az új fejesek a legutóbbi évad második felére elismerésre méltón gatyába rázták a sorozatot, ezúttal talán tényleg bízhatunk benne, hogy a színvonal marad. Rick és társai a tavaszi évadzáróban megpillantott börtönt igyekeznek zombimentesíteni, hogy új otthonuk lehessen, míg egy másik szálon a frissen felbukkant Michonne tesz meg mindent, hogy megmentse a sebesült Andrea életét (már tudjuk, hogy egyenesen a Governor karjaiba futnak majd – a képregényt olvasók tudják, miről beszélek – és huhúú, csúnya dolgok következnek). A sztori röviden ennyi, de ennél persze jóval több van az új epizódban. Rick beszéde a második évad végéről nem maradt következmények nélkül: végre a tévésorozat is kezd ráérezni arra (vagy inkább: most már elég régóta fut ahhoz, hogy ilyen kártyákat ki tudjon játszani), ami a képregénynek a legnagyobb erénye: arra, hogyan változnak a folyamatosan nagy nyomásnak kitett karakterek hosszú távon. Rick jól láthatóan keményebb, mogorvább, kérlelhetetlenebb, mint azelőtt, joviális, „kérlek, hallgassatok rám, hogy együtt túlélhessünk” helyett megalkuvást elvető, „tegyétek, amit mondok, vagy takarodjatok innen” attitűddel terelgeti az embereit. Andrew Lincoln jól csinálja, beszédén, tekintetén, gesztusain is látszik a változás. Vegyük hozzá a kellő mennyiségű gore-t, a zombikat immár rezzenéstelen arccal lelövő Carlt (a képregény egyik legérdekesebb aspektusa az övé, a gyereké, aki már úgy nő fel, hogy neki „ez” a természetes), és egy baromi jó évadnak nézünk elébe. 
Aaaah, nyolcvanas évek... Mily kulturális csecs voltatok, még ma is tele vagytok, csöpög belőletek a ciki, a neon és a tépőzár... Hogy feledhetném annak emlékét, amint magamra kaptam jelzőlámpazöld tangámat, meg a hozzája a kor szavát követő, színben totálisan nem illő pinarózsaszín toppomat, és lelibbentem a legközelebbi művelődési házba, hogy Zoltán Erikára nyomjam az érobikot.
Egyébként ezzel többé-kevésbé össze is foglaltam a sztorit. A Z-filmekre specializálódott rendező, David Prior rettenetes alakításokkal és több száz cici- meg fenékinzerttel tömi tele ezt a másfél órát, úgyhogy a röhögés és az erekció garantált. Az öccse, Ted Prior „alakítja” azt a bodybuilder-rendőrt, aki beépül az aerobic-klubba, a gyilkost lefülelendő. Színészi és rendezői szempontból egyaránt felejthetetlen csúcspont, mikor kiviszi az épület mögé a szemetet, és összeszólalkozik egy másik body-builderrel, aki azt hiszi, Ted a csajára pályázik. Természetesen mindketten idegesítően rövid sortot és bunkótrikót viselnek. Az intellektuális nüanszok szinte átütik a képernyőt, éppen úgy, ahogy Ted tunkolja bele ellenfele fejét egy kocsi motorházába.
Kint, az ablakon túl, a globális felmelegedésnek köszönhetően rohadtul nincs ősz, így mindenféle, az ítéletidőt megidéző szóképem felesleges lenne, szóval fuck it. Eljött ím újra az október, és vele a Geekz messzeföldön híres horror cselendzse.
Az elsősorban figurás játékokat, pl. a Warmachine-t futtató Privateer Press a napokban piacra dobott egy scifi-horror témájú társasjátékot, a Level 7 Escape-et, amelyről, amint a postás végre megérkezik vele, lesz kritika. Addig pedig legeltessétek szemeiteket ezen a hangulatos, vadiúj, szabálymagyarázós videón, amely bevezet titeket egy földalatti szuperlaborba, ahol mindenféle szörnyek szabadultak el.
Hogy az újságkiadás bajban van, gondolom senkinek nem meglepetés. Ha manapság már egy korábban milliós olvasótáborral rendelkező napilapot nehéz elsózni, mit csináljanak a szűk vevőkörrel rendelkező niche lapok? Imádkozzanak, bár mivel a Fangoria a világ leghíresebb horrorfilmes magazinja, gondolom, ők a Sátánhoz könyörögnek.
Ezzel az írással új cikkszériába kezdek: klasszikus, szigorúan műfaji (horror és scifi) sorozatepizódok kritikáit olvashatjátok majd Tv Trauma címkével megbélyegezve. És lehet-e halhatatlanabbal indítani, mint Rod Serling Twilight Zone-jával, azzal a sorozattal, amely mintegy megágyazott az összes modern fantasztikus szériának?
A másik olvasat hidegháborús, és Serlingnek a szokásosnál simábban sikerült beleegyengetnie a történet anyagába, ellentétben például a Shelter című epizóddal, vagy a harmadik szezon nyitó darabjával, a didaktikus Two-val. Anthonyt, mint a háború utáni – vagy akár mindenkori – diktatúrák egyeduralkodóit testestől-lelkestől ajánlott imádni, ő az egyszemélyes gondolatrendőrség, aki elől nincs menekvés, és akinek mindenki behódol. Pedig csak a kellő pillanatban kellene cselekedni ellene, de erre vagy túl fásultak, vagy túl gyávák vagyunk.
Nem a legjobb ómen, ha egy vérfarkas-regény címszereplőjét Jacobnak (Jake-nek) hívják. Elképzelhető, hogy a névazonosság az Alkonyat-széria szereplőjével csak a véletlen műve, de nem valószínű. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy Glen Duncan nem a Meyer-könyvek népszerűségét akarta meglovagolni, hogy Az utolsó vérfarkast afféle Twilight spin of-ként adja el. A Jake név használata talán inkább egy finom utalás arra, hogy lehet a természetfeletti antihősökről másképp is írni. Mondjuk: nyúlós-nyálas giccs nélkül.
Nagy-Britannia elsőszámú horrorfilmfesztiválja, a FrightFest sem mentes azoktól a parasztoktól, akik képesek film közben telefonálni, sms-ezni, stb. - és mivel ezek a műfaji fesztiválok igencsak odafigyelnek arra, hogy a nézők szórakozása zavartalan legyen, a FrightFest szervezői felkértek egy csapat fiatal (horror)filmest, készítsen a mozizás közbeni mobilhasználatról lebeszélő szösszeneteket.
Conan the Barbarian #7
Ha a cím hűbb lenne a sztorihoz, valahogy így hangzana: Godzilla and Co. Vs. Tough Motherfuckers. Igen, az IDW nemrég indult óriásszörnyes-kommandós sorozata az év egyik legfaszább gulity pleasure-ének ígérkezik. A kiindulópont banálisan egyszerű: adott egy maréknyi keménycsávó (és egy keménycsaj), többnyire kinyírhatatlan, szuperprofi exkatonák, akik mind elveszítettek valaki fontosat az életükben, köszönhetően a világot járó, és azt folyamatosan felforgató, gigászi várostaposók miatt. Most azt mondják, ami elég, az elég, ideje kinyírni a nagyra nőtt rohadékokat. Miközben a fél világ attól retteg, hogy melyik monstrum melyik várost használja legközelebb átutazási pontnak, ők felfegyverkeznek, és áruba bocsátják szakértelmüket: 7 milliárdot kérnek a Föld vezetőitől óriásszörnytetemenként – hé, valamiből finanszírozni kell a vadászatot. Swierczynski felsorakoztatja a Godzilla-filmek szinte minden valamirevaló mellékszereplőjét, Anguirustól Kumongán és Rodanon át Battráig – és még csak három résznél tartunk. Természetesen faltól-falig akció az egész, szimpatikus, szórakoztató, over-the-top faszág rohamozó gigalények elől autóval meneküléssel, felrobbanó tűzhányóban csapdába ejtett szörnnyel és akkora fegyverekkel, amiket Schwarzenegger és Stallone együtt sem tudnának felemelni. Swierczynski meg sem próbál melodrámázni, de van annyira tehetséges író, hogy a frappáns dialógusok és bazinagy akicók közé csempésszen egy-két olyan pillanatot, ami a főszereplőket tényleg emberekké teszi, nem csak az óriásszörnyek árnyékában botladozó ágyútöltelékekké. Simon Gaze rajza pedig jó párja a forgatókönyvnek: nyers, tökös, grandiózus, lendületes, hatásos.
Ej, ej, ez a Brian Wood, éppen az előbb méltattam, erre tessék… A The Massive egy nagyon furcsa képregény. Az első két rész után még nem tudtam, mit gondoljak róla, nem értettem, mi ez az egész, mit akar vele az író történetileg, műfajilag, stílusilag, nem értettem, hova, hogyan, miért… félreértés ne essék, most, a harmadik után sem értem. De annyit már tudok, hogy egyszerűen frusztráló az egész. Az emberi civilizációt kivéreztetett globális környezeti katasztrófák egész sora után vagyunk, amikor egy pacifista, zöld aktivista csoport tagjai járják a kalózokkal teli tengereket, hogy rábukkanjanak elveszett testvérhajójukra, a Massive-ra, és megtalálják a világot romba döntő kataklizmák okát – ez utóbbit egyébként inkább csak a tartalomleírásból meg a recap page-ekből tudjuk, a szereplők közt nem kerül szóba. És ez csak egyike azoknak az apró irritációknak, amikkel a képregény telis-tele van. Az, hogy mi a szerepe egy környezetvédő aktivista csoportnak a világvége után, érdekes koncepció, csak épp nem tudunk meg róla szart sem, mert a szereplők eddig nem csináltak semmit azonkívül, hogy keresték a Massive-ot. Amiről szintén nem tudunk semmit, fogalmunk sincs, kinek mit jelent a hajó, illetve annak legénysége, miért fontos, hogy megtalálják – így aztán a kutyát sem érdekli, hogy megtalálják, vagy sem. És ha a Massive csak egy McGuffin? Oké, de akkor mihez kell? Mi a sztori, mik a konfliktusok, kik a karakterek? Mert róluk megint csak nem tudunk semmit, mindenki egydimenziós, van, aki még annyi sem. Wood szerkezetileg jól összerakta a képregényt, ahogy a jelenetek követik egymást, ahogy megszakítják a folyamatosságukat a múltbeli eseményekre kitérő flashbackek, az mind kifogástalan, ahogy a rajz is tetszetős, még ha kicsit túl tiszta, túl steril is – csak ebből a szép vázból hiányzik a lényeg, az érzelem, az ember, a történet, hiányzik minden, ami rávehetne arra, hogy folytassam. Unalmas. Homályos. Érdektelen.
Ez és a Revival (ld. lentebb) a példa rá, hogy a zombi/vámpírtéma kimeríthetetlen. Történjen akármi, zúgjon akármilyen divathullám, mindig akad majd egy-két író, akinek eszébe jut egy viszonylag új koncepció, amin keresztül megközelítheti a témát*. Ha az megvan, onnantól kezdve már CSAK jól kell megírni. Dan Abnettnek ez is sikerült: a The New Deadwardians 1910-ben játszódik, a zónákra felosztott Londonban és környékén, évekkel azután, hogy az emberiség győztesen került ki egy élőhalottakkal vívott háborúból – épphogy. A mérleg nyelvét úgy sikerült maguk felé billenteniük, hogy egy kísérleti szérummal szintén élőholtakká tették katonáik egy részét – pontosabban vámpírokká, akiket a zombik nem tudtak olyan könnyen megölni, és zombivá változtatni. A képregény idejére így egy olyan társadalom alakult ki, amiben emberek és vámpírok egymás mellett élnek (utóbbiak gondosan elfojtva szomjukat), elkerítve a világ többi részétől, amiben a zombik szabadon csoszognak. A főszereplő egy Suttle nevű vámpírnyomozó és háborús veterán, akinek egy egészen új és rejtélyes módszerrel meggyilkolt vérszívó ügyében kell nyomoznia. Abnett sorozata egy jó arányban kevert krimi-dráma-horror mix, aminek fókuszpontjában az ember, a kor- és a társadalmi rajz áll. Az, hogy hogyan működik egy ilyen civilizáció, hogyan élik meg a benne élők a társadalmi, illetve ember-vámpír különbségeket, és hogyan éli meg egy egykori ember azt, hogy már a szó szoros és átvitt értelmében sem „él”. Suttle, mint vámpír, nem érez, nincsenek vágyai, érzékei, nem élvezi a bor ízét, a nő érintését vagy akár a nyomozás izgalmát – és még csak szomorú vagy csalódott sem tud lenni mindezek miatt. Nem él, csak „létezik” – de azt örökké. Abnettnek nagyon jó érzéke van a világ kidolgozásához, az apró részletekhez, amikkel gazdaggá, élethűvé teszi. Mint az, ahogy a gyászoló vámpírok – lévén, sírni képtelenek – könnyeket festenek az arcukra, vagy mint az örökösödés problémája egy olyan világban, amiben az emberek többé nem halnak meg. És bár Cubard rajzai első blikkre túl merevek, hidegek és kidolgozatlanok, idővel rájössz, hogy pont így tökéletesek, pont így ragadják meg a The New Deadwardians egész társadalmi-emberi horrorjának a lényegét.
Elsősorban a borítókon látható „rural noir” felirat vonzott az Image új sorozatához (a lelkes külföldi kritikák mellett), de azt most, a második rész után még kevésbé tudom mire vélni, mint először. „Rural”, az oké, talán még egy leheletnyi noir-vonást is bele lehet látni, de egyébként lófaszt, ez kérem kőkemény, zsigeri horror. Zombis ráadásul, de ne, még ne hagyd abba az olvasást, nem a The Walking Dead hullámain akarnak lovagolni az alkotók, ez megintcsak a téma egy újfajta megközelítése – ha mindenképpen dobozolni kell, akkor inkább tűnik úgy, mintha az Állattemető nyomdokain járna. Egy kis wisconsini városkát elbarikádoznak a külvilágtól, miután egy megmagyarázhatatlan, járvány, avagy „biológiai állapot” üti fel a fejét: a holtak nem maradnak holtak. Nem lesznek agyevő, csoszogó, fejbelövendő gusztustalanságok sem, látszólag megőrzik korábbi személyiségjegyeiket, emlékeiket, de persze mind tudjuk, hogy a képlet nem lesz ilyen egyszerű… Tudják a városka lakói is, hogy nincs ez így rendben. Pl. Dana, a helyi seriff lánya ÉS beosztottja, aki egy nyomozás során kénytelen azzal szembesülni, hogy saját nővére is élőhalottá vált. Seeley gyönyörű magabiztossággal építi a sztorit: Dana fia reggel egy szellemszerű lényt lát, aki a nevét suttogja, éjjel hátborzongató üvöltés szűrődik ki a fák közül, elhangzik egy-egy megjegyzés itt, történik valami furcsaság ott, emitt egy kis vér folyik, amott ömlik, és közben fokozatosan mélyülnek a karakterek, még olyan mellékszereplők is, akik jelentéktelennek tűntek az elején. Annyi hasonlóság mindenképp van a The Walking Deaddel, hogy gore ide, horror oda, sorsok, életek, érzelmek állnak a középpontjában – azzal az izgalmas plusszal, hogy míg Kirkman sorozatában készen kapjuk a jól ismert körítést (zombiapokalipszis), itt valami egészen újjal szembesülünk, aminek a szereplőkhöz hasonlóan nem tudjuk a játékszabályait. Mike Norton rajzai nagyszerűek, a realisztikus stílust követik, egyszerű, de hatásos panelszerkezetekkel és beállításokkal, rendkívül kifejező mimikákkal – tökéletesen passzolnak Seeley írásához. Ritka gyöngyszemnek tűnik a Revival, már most megkockáztatom, hogy az év legjobb új sorozata a Saga mellett.
Szeretem Michael Avon Oeming stíluást, már azóta, hogy megismerkedtem vele Brian Michael Bendis Powersében. A szögletes, rajzfilmes vonások házassága a nyers, durva ábrázolásmóddal valami egészen egyedi atmoszférát szül, amihez ugyan találunk hasonlókat a piacon, de az övé valahogy más, mint a többi. És ha akarja, márpedig ebben az új sorozatában többször is akarja, a képei egészen rémálomszerűnek tűnnek. Főleg az itteni kékes-fekete színalapokkal, amikbe harsány kontrasztot képezve szivárog be valami vörös. Vér. Vagy a jelmezes főszereplő. A The Victories ugyanis egy felnőtteknek szóló szuperhőstörténet, ami egy rettenetesen, borzalmasan, elviselhetetlenül, hihetetlenül, hű, de még mennyire, hogy, és különben is, gonosz, mocskos, sötét, velejéig korrupt és bűnös várospöcegödörben játszódik. És itt Oeming, mint író, azonnal látványos kudarcot vall – már a legelső oldalon. Egy vértócsa közepén fekvő döglött csótány körül rajzanak legyek és férgek, a narráció pedig közli mindazt a városról, amit az előbb leírtam. Ritka, hogy egyetlen oldalt olvasok el egy képregényből, és MÁRIS kurvára unom. Később sem lesz jobb: „If these city lights were a living thing, it would be a sinful priest on the edge of killing himself, or seeking some vague redemption.” És ez még csak az ÖTÖDIK mondat. Urunk, irgalmazz. Ilyen súlyosan giccses, melodramatikus szavakkal nem lehet visszakézből pofán vágni a képregényt épphogy kinyitott olvasót. Ebbe a legrosszabb formájában lévő Frank Millernek is beletört volna a keze. Így megy ez tovább: erőltetett narráció, okoskodó sztori (ölhet a szuperhős, vagy sem), csikorgó dialógusok. A rajzok tényleg jók, de önmagukban nem érik meg a szenvedést.
Úgy éreztem magam, mint tavaly a 
És Timur Bekmambetov ahhoz ért, azt meg kell hagyni (a többi meg jól láthatóan nem is érdekli). A film mindössze abban a két-három jelenetben működik, amiben a rendező szokása szerint jó messzire elhajítja az agyát, és a valóság talajától olyan bődületlen pimaszsággal és merészséggel elrugaszkodó, olyan pofátlanul túlpörgetett, véres akcióorgiát szabadít el (mint a vágtató lócsorda kellős közepén vívott, totális campbe szédülő élethalálharc), hogy arra a kis időre elfelejtjük, hogy az egész nem ér szart sem. 
Elmond valamit a szinte fillérekből összeharácsolt filmről, hogy azért választották Olaszországot forgatási helyszínéül, mert a trükkökért felelős Ray Harryhausen ott akart vakációzni. És persze elmond ez valamit Harryhausen státuszáról is (a játékidő vége felé még cameózhatott is). Jó néhány egyéb, az ’50-es, ’60-as években készült B-filmhez hasonlóan az Űrszörnyre (20 Million Miles to Earth, 1957) is leginkább csak az ő stop-motion teljesítménye miatt emlékszik még ma is az utókor. Azt leszámítva ugyanis „csak” a szokásosat kapjuk: olcsóságot, buta sztorit, lapos dialógusokat és noname színészeket, akiknek annyi közük van a tényleges színjátszáshoz, mint King Kongnak a gyantázáshoz.
1951-ben a The Thing From Another World már elültette a külső űrrel szembeni paranoiát a nézőben, amit az évtized egyéb híres sci-fijei (mint a Világok harca) csak fokoztak. És akkoriban az embereknek legfeljebb halvány fogalmaik lehettek arról, hogy mi van odakint, a Föld atmoszféráján túl – még az első Szputnyik sem indult útnak. Úgyhogy amikor a film elején visszatér egy űrhajó a Vénuszra tett útjáról, egy haldoklóval, egy túlélővel, és valami mással, akkor a nézők 1957-ben egy kicsit szorosabban markolhatták a karfát. 
Valójában ő – otthonától elszakítva, rabságba zárva, menekülve – az Űrszörny főszereplője, az emberek csak úgy vannak. Többnyire útban. Dumálnak, vitatkoznak, parancsokat osztogatnak, és hihetetlenül blőd módon szeretnek egymásba – mert romantikus szál, naná, hogy kell, akkor is, ha semmi értelme. Nathan Yurannak, mint rendezőnek, inkább arra kellett volna koncentrálnia, hogy ne csupán egyszer adja jelét a létezésének: az az egy a pajtabéli jelenet, az egyébként bájos, naiv, esetlen mozi kicsike méregfoga, egészen izgalmas és horrorisztikus. 
Animal Man #12/Swamp Thing #12
Mark Crilley a Dark Horse Presents MySpace verzióján debütált a Brody’s Ghost sorozatának három rövidebb sztorijával, és azután sem siette el a dolgot. Évente egy füzettel rukkolt elő, ezúttal ugyan már nyomtatott formában, ugyancsak a Dark Horse égisze alatt. Az első ránézésre átlagos amerimanga alapötlete sem túl eredeti: a nem túl távoli jövőben egy meg nem nevezett metropolisz utcáin él céltalanul a munkanélküli Brody, aki időnkénti utcazenével keresi meg a napi betevőt, amíg egy nap megpillant egy (mint később kiderül) igen kellemetlen természetű szellemet. A 16 éves korában leukémiában meghalt Talia azonnal kullancsként akaszkodik az első élőre, aki látja és hallja őt, mivel csak akkor hagyhatja el ezt a világot, ha kideríti a város utcáit járó sorozatgyilkos (Penny Murderer) kilétét. A folyamatos presszió hatására Brody végül vonakodva beadja a derekát, és a nyomozás során hamarosan belebotlik egy másik szellembe, a sintó templomhoz kötött Kagemurába, aki elkezdi a fiú pszichikai kiképzését, ami nélkülözhetetlen eszköz a gyilkos megtalálásához. Mint említettem, a protagonista-aki-látja-a-holtakat koncepció már eléggé el lett használva az utóbbi évtizedben filmben, tévében és képregényben egyaránt, de itt az apró ötletek (hogyan ugráltatja Talia Brodyt kénye-kedve szerint, a szamuráj mester nyolcvanas évek kung-fu filmjeit idéző kiképzése), a jól megírt dialógusok, a humor és a dráma megfelelő adagolása és a főszereplő egyértelmű karakterfejlődése, ahogy egyre céltudatosabban képes irányítani a saját életét, elviszik a hátukon a javarészt fekete-fehér képregényt. Kellemes olvasmány, az eddig csak független sztorikat jegyző (Akiko, Miki Falls) szerző nem véletlenül találta meg a helyét a Dark Horse istállójában. Érdemes egyébként a Midnight Train and Other Tales-el kezdeni, a négy rövid sztori elég jól megágyaz a kíváncsiságnak a folytatáshoz...
A francba Geoff Johnssal, James Robinsonnak kellett volna adni a Justice League-et. Az Earth 2 alapján legalábbis biztosan. Ez a sorozat az új 52 második hullámába tartozik (ahová Morrison Batman Incorporatedje), ami nem tavaly szeptemberben, hanem pár hónappal később indult, és a Worlds’ Finesttel párban ennek a második hullámnak a legjobbika. Valójában ez egy alternatív világbeli JLA sztori – Superman, Batman, Wonder Woman és a többi nagy hős ebben az univerzumban mind életét adta egy gigászi földönkívüli invázió megfékezésekor, de most persze újabb, a korábbinál is nagyobb fenyegetés üti fel a fejét, és a Földnek új bajnokokra van szüksége. Robinson az aranykorbeli DC-karaktereket húzza elő, fiatalítja és porolja le: Alan Scott a Zöld Lámpás (huszonéves és meleg – ez volt a nagy beszédtéma az X-Menbeli homoszexuális házasság mellett két-három hónappal ezelőtt), Jay Garrick a Flash és Al Pratt az Atom. Ahogy Johns Justice League-je, ez is egy tipikus, csapatösszeszedős szuperhőssztori, csak Robinson sokkal jobban írja: a karakterek nem idióta, nagyzoló seggfejeknek tűnnek, hanem hús-vér embereknek, akiknek a száját fennhéjazó tahóságok helyett értelmes mondatok hagyják el. Nem mintha karakterközpontúsággal lehetne vádolni az egyébként elég gyors sodrású, és szépen megrajzolt képregényt, de annyira bőven van személyiségük, motivációjuk, problémájuk a szereplőknek, hogy együtt tudjunk érezni velük. És egyszerűen az egésznek jó a dinamikája, a szerkezete az atmoszférája – amolyan oldschool stílusú szuperhőscomic, és klasszikus ugyan soha a büdös életben nem lesz belőle, de mégis, ha minden pályatársa legalább feleennyire jó lenne…
Talán az egyik leginkább a kollektív tudatalattiba ivódott mese a Grimm testvérek történetein túl L. Frank Baum Óz, a nagy varázslója, melynek elemei úton-útfélen visszaköszönnek filmekben (az utolsó blaxploitation filmek egyikében, a The Wiz-ben Diana Ross játszotta Dorothy-t és Michael Jackson a Madárijesztőt), képregényben (Bill Willingham Fables-ében Ozma, Óz hercegnője a Tizenharmadik Emeleti Boszorkányok vezetője), könyvben (a Pride and Prejudice and Zombies mintájára megírt The Undead World of Oz) és tévésorozatokban (a legutóbbi feldolgozás az akkor még Sci-Fi Channel Tin Man-je). Ezúttal az első képregényes Angelo Tirotto próbált szerencsét az Image-nél egy napjaink amerikai kisvárosába helyezett sztorival: Dee öt év távollét után érkezik vissza Los Angelesből a kansasi Emeraldsville-be, szülei temetésére, akik egy szinte semmiből érkezett tornádó rombolása miatt vesztették életüket. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, az unalmas kisváros lakóinak kedélyét hamarosan brutális gyilkosságok borzolják fel, Dee pedig legjobb barátnője, Lizzie és Frank seriff segítségével kénytelen szembenézni egy olyan gyilkossal, aki nem ebből a világból származik és legkevésbé sem kendőzött gyűlöletet táplál azok iránt, akik ötven évvel ezelőtt keresztülhúzták a számításait. Richard Jordan is kezdő a képregényiparban, eddig leginkább concept art-okat készített Doctor Who és Sega játékokhoz, de úgy tűnik, istenadta tehetsége van atmoszférateremtéshez, realisztikus ábrázoláshoz és a véres, naturális jelenetekhez, így tökéletes választás volt egy misztikus horrortörténethez. Ki gondolta volna például, hogy a szárnyas majmok lehetnek félelmetesek is? Ha ezt a képregényt elolvasod, bizonyosan más szemmel fogsz nézni a páviánokra a majomházban...
Vannak olyan grafikusok, akiknek egyedi stílusát a munkájukra vetett első pillantás után azonnal felismerjük, mint például Mike Mignola, Alex Maleev, Frank Quitely, Leinil Yu, John Romita Jr vagy a hozzájuk képest ősrégi motoros Richard Corben. Utóbbi underground képregényekkel kezdte (Grim Wit, Slow Death, Fever Dreams), majd nyakig merült a pulp horror és sci-fi magazinok (Creepy, Eerie, Vampirella) mocsarába a hetvenes években, onnan pedig egyenes út vezetett a legendás Heavy Metal oldalaira. Sosem igazolt le nagy kiadókhoz, mindig szabadúszóként dolgozott és még olyan nevek is méltatták munkásságát, mint Alan Moore, H. R. Giger és Guillermo del Toro. A legújabb munkájában újra a cseh származású Jan Strnad a bűntársa, és egy klasszikus Poe és Lovecraft által inspirálta toposzt járnak körül, a gonosz intelligenciával rendelkező, enyészet uralta élő kastélyt, amit pogány vérrel tápláltak, gyomra pedig szörnyű rémségeket rejt. A történet és a látványvilág klasszikus Hammer horrorra emlékeztet: az Újvilágba szakadt nagybácsi érkezik vissza Ragemoorba, hogy megszerezze unokaöccsétől a birtokot a magával hozott szélhámosnő segítségével, hiába inti az ifjú Herbert, hogy a kastély még egyszer nem fogja elengedni. A várakozásoknak megfelelően megkapunk mindent, amit egy hatvanas években gyökeredző horrorsztori csak nyújthat: eszement lord, vízköpők, megelevenedett falak, mutáns páviánok, rovarember szolgák és lovecrafti csápos rémek. Corben darabos, durva alakjai és a Mignolaéval vetekedő tehetsége, ami a szörnyetegek életrekeltését illeti, utánozhatatlanul egyedi ízt ad a képregénynek, happy endre pedig természetesen hivatalból nem számíthatunk. Nagyra becsülöm Futaki teljesítményét is a Severed-ben (még ha a történettől nem is voltam elájulva), de Corben itt sok évtized tapasztalatának előnyével indul, és látványos győzelmet arat. Ha csak egy horrorképregénynek adsz esélyt a 2012-es év terméséből, akkor az a Ragemoor legyen (a Locke & Key után, amit még sokszor fogunk reklámozni a Geekz hasábjain... igaz, Csaba?).
Ah, végre. Ez a sorozat nem muzsikált túl jól az utóbbi években, hiába próbáltak meg mindent az írók, Ed Brubakertől Matt Fractionön át Kieron Gillenig, hiába hajigáltak be a mutánsok életébe mindenféle high concept eseményeket (Schism), általában lapos maradt, és csak takaréklángon égett – főleg az X-franchise néhány egyéb címéhez képest (Wolverine and the X-Men). Sajnos nem hiszem, hogy a tavaly újraszámozott széria 16. része egy komoly és tartós minőségi ugrás első jele, sokkal valószínűbb, hogy csak egy egyszeri csoda – de a francba is, a lényeg az, hogy régóta szórakoztam ilyen jól egy Uncanny X-Menen. A sztori úgy tie-inje a Marvel jelenleg futó nagy nyári eseményének, a többnyire dögunalmas Avengers Vs. X-Mennek, hogy alig van bármi köze hozzá. A Főnix erejével felruházott öt mutáns (Küklopsz, Emma Frost, Magik, Kolosszus, Namor) Sinisterrel száll szembe, aki – naná – veszélyesebb, mint valaha. Kreált magának egy földalatti Londont Alaszkán, benépesítette azt a saját klónjaival, és a Főnix hatalmára van szüksége ahhoz, hogy hatalmas gépezeteit működésbe lendítse. Küklopsz és társai felveszik a kesztyűt: totális háború tör ki az öt X-Men tag és Sinister Londonja között, Gillen pedig úgy hajigál bele az intenzív, lendületes, faltól falig akcióba teljesen őrült és elszállt ötleteket, mintha Jason Aaron íróasztaláról lopkodott volna jegyzeteket. Sinister kastélyát egy Krakoa viszi a hátán, az óriásméretűre nőtt Kolosszust a saját testüket feltöltő és felrobbantó Gambit-klónok bombázzák, Emma Frostot mutáns tehenek és búzaszálak (!) támadják meg. Egyszerűen túl jó ez ahhoz, hogy igaz legyen, és mégis igaz: Acuna képei nagyszerűek, elevenek, a cliffhanger pedig a maga pofátlan egyszerűségében briliáns, és egy hasonlóan remek folytatást ígér. Remélem, be is tartja az ígéretét. 
Pascal Laugier szép számú tisztelőt és nem kevés hívet szerzett magának második egészestés mozijával, a mind témaválasztásában, mind kivitelezésében szarakodásmentes, brutális Mártírokkal (Martyrs, 2008). Az évtized egyik legerősebb és legemlékezetesebb (illetve legnagyobb lelkesedéssel félreértett) filmjét okkal nevezték ki a New French Extremity-mozgalom zászlóshajójának: az egyébként is virulens francia horror-újhullámban hivatkozási ponttá, referenciamunkává vált alkotás olyan torokszorító élményt jelentett, amelyhez a Cannibal Holocaust óta nem volt szerencsém. Az író-rendező a műfaj leglényegét ragadta tökön: célja nem a test dekonstrukciója, értelmezésében a legmélyebb szenvedést nem a kis- és nagykések, bárdok és láncfűrészek, egyéb válogatott gyilkok által kiváltott fájdalom gerjeszti, hanem a megválaszolhatatlan morális dilemmák feloldására tett lehetetlen kísérlet kínja, a reményvesztetten gyötrődő lélek néma izzása.
A The Tall Man eredeti szerzői film, nem pedig az 1979-es Phantasm újraforgatása; aki a taglinet vagy a hárommondatos sajtószöveget hiteles tájékozódási pontként kezeli, csúnyán el fog tévedni; Pascal Laugier ez alkalommal nem a Mártírokhoz hasonló, ultra-szadista horrort forgatott, hanem egy vele szervesen összefüggő, azt tökéletesen kiegészítő, koromfekete lélektani drámát.
Ugyanakkor néhány megfontolandó tanulság is levonható Pascal Laugier friss mozijából. Eszerint az európai rendezők hollywoodi kurválkodása talán mégsem szükségszerű iparági jelenség, markáns szerzői filmet transzatlanti produkciós keretek között is lehetséges készíteni. Másrészt a francia fenegyerek nem feltétlenül horrorfilmes, tehetsége nem korlátozódik egyetlen zsánerre; sokkalta inkább egy ördögien virtuóz alkotó, aki eltökélten hirdeti, hogy az ember nem csupán húsból s vérből való, ösztönök által uralt organizmus, hanem spirituális lény, aki hite és erkölcsi meggyőződése által képes teljesíteni a keresztút stációit, s ezáltal megváltásra találni.
Bizony kedvelem Brian Keene regényeit, munkásságát - ez azért furcsa, mert eddig négy könyvét olvastam, és ezek közül csak egy tetszett igazán. Ebben közrejátszhatott, hogy a Take the long way home alig volt több, mint száz oldal: Keene e kisregényében már terjedelmi okokból sem tudta elkövetni azokat a hibákat, amelyek hosszabb műveinek a rákfenéi.
Félszázadik kiadásához érkezett a geekuniverzum legendás cikksorozata! Ennek ünnepi apropójából megkértem nagyra becsült kollégáimat, hogy egy csak most, csak itt, csak nektek specielben fejtsék ki, mi volt számukra az utóbbi idők legjobb képregényfüzete. Van, aki nem tudott kizárólag csak egyet kiválasztani, van, akinek még egyet sem sikerült, de a lényeg, hogy íme, itt vannak a személyes bestofok. Mindenki olvassa el őket, mert kikérdezzük! 
Amikor Rusznyák kolléga megkeresett azzal, hogy az utóbbi idők olvasmányai közül emeljem ki az általam legjobbnak talált képregényfüzetet (azaz egy számot), nem volt különösebben nehéz dolgom, hiszen két cím jutott azonnal eszembe, amelyek a legemlékezetesebb sztorikkal szolgáltak. Az elsőt fogom részletesen bemutatni, de a másodikra is kitérek majd pár mondat erejéig. A 2011-es év toplistájában már méltattam Stephen King álnéven író fiának, Joe Hillnek a sorozatát, amely egy szintre emelkedett a szememben a The Walking Dead, a Fables (bár ennek a szárnyalása kissé megbicsaklott az utóbbi időben) és az Unwritten történetvezetésével és ötletparádéjával, sőt, még talán magasabbra is tette a lécet. Ami különösen szimpatikus volt benne, hogy Hill már előre leszögezte, hogy a Locke-testvérek pokoljárása egy mindösszesen hatszor hat füzetes sztoriszálból fog állni, és az egész történet a fejében van az első paneltől az utolsóig. Meglepő módon, ez csupán a második próbálkozása ebben a médiumban (az első, tíz oldalas pókemberes felkérése nem sült el túl jól), de olyannyira egymásra talált a chilei születésű Gabriel Rodrígez Pérezzel, aki addig csupán ismert film és sorozat franchise-ok képregényváltozatain dolgozott (mint a Beowulf, a Land of the Dead vagy a CSI), hogy a Locke & Key negyedik kötetére olyan virtuóz vizuális megoldásokat alkalmaztak, ami Eisner-jelölésre érdemesítette a munkájukat (nem először és nem utoljára). A sorozat története dióhéjban, melynek nem ismerete egyébként nem befolyásolja a tárgyalt füzet élvezeti értékét: a Locke-testvérek apjuk tragikus halála után anyjukkal visszaköltöznek a családi birtokra, Lovecraft városkába. Ahogy új otthonuk neve azt előre is vetíti, sikerül kiszabadítaniuk egy évtizedek óta bebörtönzött, gonosz szándékú entitást, amivel a Keyhouse nevű kúriában csak a gyerekek előtt megmutatkozó misztikus erejű kulcsokkal tudják felvenni a harcot. A Sparrow ott veszi fel az események szálát, amikor a legfiatalabb testvér, Bode rálel a kulcsra, amellyel a használója képes felvenni egy személyiségét leginkább tükröző állat alakját, így verébbé változva ered bátyja és nővére nyomába a téli erdőben. A titokzatos Omega kulcsot kutató ellenfelük is felhasználja az ajtó hatalmát és vadkutyákat maga köré gyűjtve, farkasként próbálja kikényszeríteni testvéreiből a válaszokat, ám Bode több száz verébtársával a védelmükre kel. Ami igazán zseniálissá teszi ezt a sztorit, az az, hogy Pérez az oldalak óriáspaneljébe helyezett több függőleges négypaneles stripből fűzi össze, folyamatosan váltogatva Watterson Kázmér és Huba stílusát a sorozat saját, realisztikus látványvilágával. A stripek önmagukban is megállnak, ténylegesen humoros csattanóval bírnak és bizarr módon tökéletesen belesimulnak az egyébként igen brutális eseményekbe, amik a fő szálat képviselik: a realisztikus verzióban karmazsincsatakos péppé zúzott verebek a Watterson-univerzumban pilótasapkában, rajzfilmekből jól ismert x szemekkel hevernek a vértől iszamos hóban. Az ötlet és a kivitelezés hibátlan, a Watterson-hommage tökéletes, a végeredmény pedig (különösen ha olvastuk az előzményeket is, amire igazán csak kapacitálni tudom a Geekz olvasóit) emlékezetes: röviden, az utóbbi évek legjobb képregényfüzete. A legnagyszerűbb pedig az egészben, hogy az IDW legálisan és ingyenesen 
Azt hiszem, minden kétséget kizáróan a 2000-es évek legnagyobb dobása az volt, amikor Garth Ennis megkapta a lehetőséget arra, hogy a kissé takarékon égő Megtorlót gatyába rázza. Welcome Back Frank című 12 részes sorozatával, melyben Frank Castle szembeszáll a Gnucci klánnal, új életet lehelt a karakterbe. Castle cinikus, morbid és elképesztően humoros lett. Olyanná vált, amilyenné már régen kellett volna. Éppen ezért, amikor Ennis elhagyta a sorozatot, sokakat, köztük engem is aggodalommal töltött el a karakter további sorsa, hiszen a léc igen magasan volt. A címet megannyi egyéb próbálkozás után szárnyai alá vevő Jason Aaron pedig hozta a kötelezőt, és meg merte lépni azt, amit előtte senki. Megölte a Megtorlót. Tavaly a nagy slunggal beharagozott DC Relaunchra a Marvelnek is lépnie kellett, melynek egyik, bár talán kissé apróbb tényezője az volt, hogy Greg Rucka nevével egy új Megtorló sorozatot dobtak a piacra. Az azóta a 12. számot taposó széria így már egy viszonylag konkrét kép ad arról, hogy Rucka milyen módon kíván hozzáállni magához a karakterhez. A szárnyai alá vett Castle nemcsak a jellemét tekintve kapott némileg új arculatot, hanem a megjelenését illetően is. Az immáron szakállas, még inkább vagány és extrém bűnüldöző ezúttal egy esküvői leszámolás közepébe csöppen, amely mögött egy magát The Exchange-nek nevező szervezet áll. A mészárlásnak némi csoda folytán azonban marad egy túlélője a feleség, Rachel Cole-Alves személyében, aki elhatározza, hogy megkeresi rokonai, barátai gyilkosait és bosszút áll. Útja hamar keresztezi Castle-ét, és miután a céljaik és eszközeik is hasonlóak, egyfajta laza szövetséget kötnek egymással. A sorozat a fő vonalát tekintve, melyben eddig a The Exchange elleni harc áll a középpontban, szervesen kapcsolódik az Omega Effect című Daredevilt és az Avenging Spider-Man-t is érintő storyline. Az eddig olvasható részekről nagy általánosságban elmondható, hogy Rucka igencsak a helyén kezeli a Megtorló karakterét. Igyekszik mindent a lehető legrealisztikusabban ábrázolni, és erősen hangsúlyozza az olvasó számára azt, hogy Castle nem szuperhős. Ennek ékes bizonyítéka a sorozat elején lévő Vulture elleni harc, amely után Castle súlyosan megsérül és regenerálódása 100 napot vesz igénybe. Nem kívánja sem felsőbbrendűnek, se emberibbnek feltüntetni. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy a Megtorló egy igazi antihős, akit ha túlságosan emberinek próbálna beállítani, megölné mindazt, ami karakterének igazi sajátja. Éppen ezért a sorozat ezidáig szinte minimális tipródást és öncélú lelki moralizálgatást tartalmazott, amin Rucka saját elmondása szerint nem is kíván változtatni. Ezzel szemben azonban van egy pazarul megírt, látványos story, ami bár az elején kissé lassan halad előre, de mégis minden pillanata élvezetes. Ha engem kérdeztek, az elmúlt egy év egyik legfontosabb momentuma volt, hogy Rucka megkapta a sorozatot. Olyan jó látni (olvasni), hogy egy méltó „utód” képes kezelni Ennis és Aaron örökségét.
Nem gyakran esik meg, hogy valami olyasmi bontakozik ki a szemünk előtt egy képregénysorozat lapjain, hónapról hónapra, amiről tudjuk, érezzük, hogy még hosszú évek múlva is jókat is sokat fogunk beszélni. A Saga ilyen. Egy születőben lévő klasszikus, egy frenetikus, szárnyaló fantáziájú sci-fi-fantasy, ami egyszerre egy őrült ötletekkel teli bűnös élvezet, és egy művészi igényességgel megírt, és átgondolt remekmű. És még csak négy résznél tartunk benne – és ez a negyedik jobb, mint a harmadik volt, az jobb volt, mint a második, az pedig jobb volt, mint az első, amit már eleve az év addigi legnagyszerűbb képregényei közé kellett sorolni. Fantasztikus, hogy az egymással galaktikus háborúban álló fajok történetét Brian K. Vaughan szimpatikus visszafogottsággal a földön tartja: belemerülhetne hatalmas űrcsatákba és grandiózus flashbackekbe, ehelyett inkább az újszülött gyermekükkel menekülő „Rómeó és Júlia” (a két hadban álló faj egy-egy szerelmes képviselője), karaktereire koncentrál, nehézségeikre, kapcsolatukra és konfliktusaikra. Miközben az életükért futnak, még egy kis féltékenységi roham taglalása és lecsillapítása is belefér a sztoriba – mindent, ami történik, legyen az a megkapó természetességgel ábrázolt szerelmesek vitája vagy az előttük megjelenő halott tinédzserlány szelleme, Vaughan olyan magától értetődő módon húz rá a cselekményre, mint kesztyűt a kézre. A rohadt életbe, de tud írni ez az ember! A negyedik rész egyébként a fejvadász (The Will) Sextillion nevű helyen történő látogatása miatt is olyan emlékezetes (egy bolygónyi bordélyház, a galaxis minden szegletéből vett örömlányokkal és fiúkkal – és még ki tudja, mikkel). Szinte látom magam előtt, ahogy a tengerentúlon elvörösödnek az olvasók az explicit szexjeleneteket látva, és felháborodva püfölni kezdik a klaviatúrát, öncélúságot kiáltva – pedig Vaughan ezzel a jelenettel csak a „mutasd, ne mondd” szabályt követve mélyíti el a karakterét. Ahogy azt érdemes, ahogy kell. A Saga ritka gyöngyszem. 
A mai amerikai képregényscene olyan semmilyen. Se nem rettenetes, mint a kilencvenes években, se nem zagyva, mint az ezredforduló után. Mondom: olyan... semmilyen. Több egészen ügyesen megírt széria is fut jelenleg (Animal Man, Swamp Thing, az agyalágyult DC-reboot legalább ezeket felrázta), Sweet Tooth és pár hozzájuk hasonló progresszív, de még ezekről sem tudom elmondani, hogy narratív bátorságukkal a földhöz tudnának passzírozni. Az amerikai képregény jelen pillanatban stagnál, de valami kurvára, egy napon aszalódó meztelencsiga negatív energiáját nedvedzi. (Európai képregényekről nem tudok nyilatkozni: szépek, de nekem az kevés.)
Hogy mi az igazi cock tease? Nem amikor egy tízes skálán tizenegyes csaj hülyíti a fejeteket egész éjjel, aztán hagyja, hogy kifizessétek a taxiszámláját (is), és végezetül faképnél hagy benneteket álló farokkal, a Körút közepén. Á, ez semmi. Az az igazi szívatás, mikor egy cég (nevezzük Celestialnak) végre-valahára elkezdi kiadni a Shaw Brothers filmjeit – döglassan csinálja, éveken keresztül húzza, 700+ film az mégiscsak 700+ film -, aztán hirtelen bejelenti, hogy kész, kint van dvd-n az összes, és a rajongók döbbenten hápognak, mivel ez messze nem igaz, néhány várva várt filmre továbbra sem tehetik rá izzadt, geek-ideges kezeiket.
Ezért fáj idebiggyesztenem, hogy a Revenge of the Corpse sajnos nem tartozik Sun Chung legsikerültebb alkotásai közé. Félreértés ne essék, faszányosan összerakott kerek-horror-egész ez a film, de sem túl sok meglepetést, sem (egyetlen jelenet kivételével, erről majd később) különösebb rendezői blikkfangokat nem tartalmaz. Akár azt is hihetné az ember, hogy Sun Chung nem szerette a horrort, ám ebben az esetben nem tudott volna egy olyan mesterművet összehozni, mint a keserű-nihilista Human Lanterns (1982).
Dutól retteg a környék összes banditája, mert a kardja gyors és törvénytisztelete páratlan. A felesége viszont egy ordas kurva, aki Du háta mögött összefekszik a falu gátlástalan gazdagemberével, akit természetesen Lo Lieh játszik (tömeggyilkos fej nr. 2.) Lo meg a nej börtönbe juttatják, majd megmérgezik a dali csendőrt, aki utolsó kívánságként még azt kéri húgától, hogy vörös ruhában temessék el. Retúrjegy...
Sun Chung korábban olyan remek wuxiákat rendezett, mint a Judgement of an Assassin (1977), a fantasztikus Avenging Eagle (1978) vagy a nagyszerű Jin Yong-adaptáció, a Proud Youth (1978), így nem csoda, hogy a Revenge of the Corpse legjobb jelenetei azok, amikor Du csendbiztos a történet elején a haramiákat aprítja. Horrorisztikus hangulat a filmben, bár a forgatókönyv erőlteti rendesen, inkább esetlegesen van jelen, és mai szemmel nevetséges megoldásokkal operál. Szerencsére a film tempója feszes, és a vizuális megvalósítás sem utolsó: remek szélesvásznú, az állandó stúdióbelsőknek köszönhetően mégis klausztrofób kompozíciók sorjáznak, toldozva-foldozva az egyenetlen atmoszférát.
Az atombomba mindent megváltoztatott. A tudomány az emberiség jövőjét elhozó csodakölyökből pusztítással fenyegető mostohagyerek lett, akinek veszélyes, kiszámíthatatlan mivoltát sokszoros hatványra emelte a két nagyhatalom, Amerikai és a Szovjetunió bármikor felforrósodható hidegháborúja. A paranoia beszivárgott az átlagemberek mindennapjaiba, a filmipar pedig egész szubzsánereket húzott fel a kollektív félelem szórakoztatásra és pénzre váltható alapjaira. A sci-fi főleg a vörös invázió földönkívüli köntösbe bújtatott rémével riogatott (már az 1951-es The Thing from an Another World is egy híressé vált, baljós figyelmeztetéssel ért véget: „Watch the sky!”), a horror pedig a nukleáris fegyverek hatásaival. 
Eugéne Lourié filmje (aminek stáblistáján feltűnik Ray Bradbury The Fog Horn című novellája, bár ez inkább legális biztonságot nyújtott – vannak ugyanis hasonlóságok a két mű közt – és az író hírnevét igyekezett kihasználni, egyébként nem adaptációról van szó) a 
Ez volt a legendás Ray Harryhausen első önálló munkája, és – köszönhetően nyilván annak, hogy a King Kong effektmesterétől, Willis O’Brientől tanult – mind a lény stop-motion megjelenítése, mind a valós utcahátterekkel való összemosása bármelyik jóval nagyobb költségvetésű, korabeli filmnek is becsületére válna. A vidámparkos finálé, amiben Lee Van Cleef is feltűnik (nem is elhanyagolható szerepben, sőt) még a maga statikusságával együtt is lenyűgöző. Kár, hogy híresebb várostaposó társaival ellentétben a Pánik New Yorkban szörnyének nem sikerült semmilyen személyiséget kölcsönözni – csak egy célja felé baktató ösztönlény. Ugyanakkor lehet, hogy pont ez a lényeg: annak sincs személyisége, amit szimbolizál.
Mintha tegnap lett volna, midőn pattanásos tinédzser fejemet matyóhímzéses párnámra döntve bámultam Robert Fostert, amint a nagyvárosi Ámerika betondzsungelében a kloákából szabadult óriásalligátort igyekszik becserkészni. Ám ma már Kína a vezető világhatalom, nekik tartozik mindenki, és szörnyhüllős filmeket is inkább ők gyártanak. A Million Dollar Crocodile egy fokkal látszik magasabban tanyázni az Asylum-színvonalnál: a költségvetés alacsony, a CGI elviselhető, illetve van benne Lam Suet, aki minden filmet nézhetővé tesz. Szóval csá, akarom ondani dzaj dzseng.
A Prometheus körül akkora hype alakult ki, ami talán még a stúdiók néhány idei másik nagy dobása, a Bosszúállók és a Sötét lovag: Felemelkedés körüli cirkuszt is megfejelte. És a rendező személyéhez, illetve az általa életre keltett Alien franchise új irányba vivésének, az ottani világ kibővítésének ígéretéhez még hozzátett a kiéheztetés, vagyis az elmúlt évek meglehetősen szerény (mozgóképes) felhozatala a science fiction műfajban. Az ilyen lécet pedig nehéz átugrani, pofára esni benne annál könnyebb. De mint oly sokszor, most sem következett be egyik sem. A Prometheus nem a következő Alien, nem a következő Szárnyas fejvadász. Még csak nem is a következő Mátrix. Semmiképpen nem forradalmi és újító, nem egy útmutatás a sci-fi számára, sőt, meg sem kavarja az állóvizet. A Prometheus egy korrekt, nézhető, helyenként egészen izgalmas nyári látványfilm, nem több – de nem is kevesebb. Más kérdés, hogy a körülményekből adódóan ebből a „nem több”-nek van nagyobb jelentősége, és ez sokaknak igen fájdalmas lesz.
Sajnos az igen nagy ambícióihoz képest a film messze nem elég intelligens. A forgatókönyv igyekszik megteremteni az eposzi keretet a cselekményben fokozatosan elszaporodó borzalmakhoz, de összerogy a saját súlya alatt – rögtön a két első jelenet teljesen funkciótlan, felesleges, akárcsak néhány karakter (élükön a látványosan megöregített Guy Pearce-szel) és sztoriszál. A motivációk zavarosak, a címbeli hajón uralkodó erőviszonyok nemkülönben. Sosem világos, ki a főnök, ki kiről és miről tud, az ezekkel kapcsolatos érdektelen fordulatok (családi reveláció) pedig holtsúlyként húzzák le a sztorit, miközben még lyukakat is ütnek bele, hadd süllyedjen gyorsabban. A szereplők közül csak a látszólag érzelemmentes Davidnek vannak dimenzió, aki ironikus módon egy android – mindenesetre Michael Fassbender el is lopja az egész show-t, Noomi Rapace ide, Charlize Theron és Idris Elba oda. 
Aztán megtörténik AZ, és innentől SPOILERES a cikk – mert anélkül a spoiler nélkül nem lehet érdemben beszélni a filmről, viszont ha akarsz egy frankó meglepetést magadnak, ne olvass tovább (és még az imdb-s adatlapot is kerüld el). AZ: a foglyul ejtett tudósok nem mindig készséges segítségével (egy magzat kiszivattyúzása a terhes nőből) Dr. Mengele életre kelti a nagy, bajszos Adolfot, aki a következő fél órát egy géppuskakezű, gömbsisakos robottestben szónokolja, vicsorogja, ripacskodja, ugrálja és lövöldözi végig, egy óriási, horogkeresztes repülő csészealj fedélzetén. Most őszintén: mi mást akarhatsz még?
Csatahajó
Sacha Baron Cohen még mindig teljesen hülye, és szerencsére semmiféle jel nem mutat arra, hogy ez megváltozna. A Borat és a Bruno után harmadszor dobják el közösen az agyukat Larry Charles rendezővel – ezúttal látszólag a világ diktátorainak mutatnak be, valójában kapja a seggberúgásokat a szabad világ, a demokrata szemlélet meg a fene nagy politikai korrektség, de még egy sor hollywoodi sztár is. Amiben az említett korábbi filmektől eltér A diktátor, az az, hogy ezúttal nem csak lazán összefüggő szkeccsek sorozatát kapjuk, hanem egy normálisan kimunkált sztorit, amiben van mindenféle kellék, árulástól, merényleten és könnyfakasztó (haha) nagymonológon át a szerelmi szálig (nem kell persze nagy dolgokra gondolni, a cselekmény egy átlag hollywoodi komédia komplikáltságával bír). Amiben nem tér el tőlük, az az, hogy a főszereplő mindenre és mindenkire tekintet nélkül ontja magából a rasszista, soviniszta, szexista, és még mindenféle –ista (kivéve feminista és pacifista) poénjait. Aki a korábbiakon tudott röhögni, az ezen is fog. És végre Megan Fox is olyan szerepet kapott, amiben igazán önmaga lehet (höhö).
Susan Hill regényének második adaptációja ugyan messze nem tökéletes, mégis jó látni, hogy az oldschool, hangulatra gyúró horrorokra is van még kereslet a tinikaszabolások és tortúrpornók korában. A bosszúszomjas kísértet által egy mocsár közepére épült, isten háta mögötti házban riogatott fiatal ügyvéd története bő egy óráig két véglet közt ingadozik: hol gyönyörűen borongós, brites képekkel teli, vágható atmoszférájú hátborzongatás, hol olcsó, gagyi ijesztgetések unalmas tárháza. Dainel Radcliff pedig nem volt jó választás: vannak meggyőző pillanatai, de vannak nagyon rosszak is, és egyszerűen nem hiteles a szerepben – bár lehet, hogy csak én nem tudok elvonatkoztatni a harry potteres imázsától. Meg még az is lehet, hogy Ciarán Hinds nem véletlenül mossa le arcizmának egyetlen rándulásával a vászonról, mint kutyaszart slag a járdáról. De a változtatások, amiket az alkotók eszközöltek a filmben a könyvhöz és a ’89-es adaptációhoz képest is, végül kifizetődnek. Az utolsó fél óra úgy intenzív és félelmetes, hogy nincs benne egy csepp vér sem, és egy pillanatra sem vetkőzi le hűvös, stílusos, brit eleganciáját – a finálé pedig csodálatos, annak ellenére, hogy kicsit sem hat meglepetésként. 2014-ben jön a folytatás. Nem bánom. 
Namost, őszintén, kit érdekel a Csatahajó? Tudtuk, hogy szar lesz, és igazunk volt. De A holló… egy sötét, véres, XIX. századi thriller, amiben Edgar Allan Poe egy brutális sorozatgyilkost üldöz a rendőrség segítségével... ez egy rohadt jó koncepció, ebben volt spiritusz. És részleteiben nem is okoz csalódást a film. Vannak remek jelenetei (a klasszikus zártszobás rejtélyt prezentáló felütés remek), van hatásos atmoszférája, akad benne néhány remek alakítás (Luke Evans nagyszerű a tekintélyes, kimért és precíz detektív szerepében), és nem spórolnak a művérrel sem. De az egész olyan felháborítóan gyatrán, unalmasan és ostobán van megírva, hogy James McTeigue rendezőnek esélye sincs megbocsátást nyernie a V mint vérbosszú után elkövetett atrocitásaiért (Invázió, Ninja Assassin). A holló félúton darabjaira hullik, és sosem képes összeszedni magát – kár érte. És muszáj vesztegetnem pár szót John Cusackra is: a játékidő nagyobbik részében hozza azt a színvonalat, amit elvárunk tőle, amikor azonban nem, akkor Nicolas Cage-et megszégyenítő otromba ripacskodást művel. Poe hagyatéka többet érdemelt volna. 
Gyanítom, valami ilyesmi akart lenni két évvel ezelőtt a The Other Guys, ami végül pont annyira sikerült viccesre és frappánsra, mint a magyar címe (Pancser Police). Ahol az kudarcot vallott, a Kopasz osztag diadalmaskodik: a ’80-as évekbeli tévésorozat egészestés adaptációjában Jonah Hill és Channing Tatum valószerűtlen párosa bénázza végig a játékidőt, ahogy zöldfülű zsarukként, magukat gimiseknek álcázva épülnek be egy középiskola diákjai közé, hogy leleplezzék egy új drog terjesztőit . A rendezőpáros előző – és első – filmje a Derült égből fasírt című animációs poénzuhatag volt, és nagyjából hasonló intenzitással tesztelik a rekeszizmokat most is. Látszik, hogy ők és az írók is tisztában vannak a zsarus buddy movie-k jellegzetességeivel, kliséivel, és nem esik nehezükre kifigurázni őket, legyen szó akár egy autósüldözésről („biztos voltam benne, hogy felrobban”), akár a tökös-merev (avagy cool-nerd) párosítás derűs megcsavarásáról. Még az eredeti 21 Jump Street színészeinek (köztük Johnny Depp) cameója is jól sül el. 
Leginkább kíváncsiságból és egyfajta hivatástudatból olvasom még mindig ezt a sorozatot, egyébként finoman szólva nem nyűgöz le. Bár reménykedtem, hogy az előző számban véget ért első sztori után javul majd a helyzet, és bizonyos tekintetben javult is. Grant Morrison új agyréme egy alternatív Föld (Earth-23) feketebőrű Supermanje (láttuk már őt a rosszemlékű Final Crisisban), aki egy, a multiverzumban garázdálkodó, és Supermaneket gyilkoló… másik Supermannel kerül szembe. Az együgyűen hangzó ezüstkorszerű koncepció valójában elég szépen van felépítve, és kipárnázva a szerzőtől szokásos virtuóz ötletkavalkáddal (Superman, mint akaraterővel teremtett, apatikus, gonosz vállalati ikon), sőt, megkockáztatom, az újraindított Action Comicsnak ez eddig a legmorrisonosabb száma. Hogy ez mennyire jelent jót, azt mindenki eldönti magának, nyilván attól függően, hogy hogyan viszonyul a szerzőnek az utóbbi pár évben a DC-nél rendezett „kreatív ámokfutásaihoz”. Ami engem illet, mint oly sokszor, a kivitelezés most is messze elmarad a koncepcióban rejlő potenciálhoz képest, azaz a sztori jóval kevesebb, mint az egyébként remek részeinek az összessége. Ezen a füzeten most még csak azt sem igazán éreztem, hogy Supermant olvasok, és ez nem az alternatív univerzumbeli karakter miatt van, mert őt egyébként kizárólag a jelmeze és a bőrszíne különbözteti meg a megszokottól (amivel kapcsolatban felmerül az „akkor meg minek?” kérdés). Gene Ha képei sem mutatnak túl az átlagon – ez az egész Superman újravizionálás, vagy mi a tököm, nagyon nem úgy sült el, ahogy kellett volna. 
Kicsit mindig reménykedek benne, hogy a Marvel és a DC képregényei majd kinövik azt az ostoba gyermekbetegségüket, aminek fő ismertetőjele, hogy szuperhőseik túl hülyék ahhoz, hogy felismerjék, ugyanazon az oldalon állnak, ezért aztán ahelyett, hogy megbeszélnék a nézeteltéréseiket, és kitalálnának egy békés, neadjisten logikus megoldást, inkább még hülyébbre verik egymást. De nem. A fél Marvel által jegyzett Avengers Vs. X-Menben a Föld felé tartó, és magának elvileg Hope-ot kiszemelt Főnix Erő miatt esik egymásnak a két címbeli csapat, és az írók minden erőlködésük ellenére nagyon nem tudják hitelesen eladni a tettlegességig fajuló konfrontációt. Az, hogy Küklopsz forrófejű, totalitárius diktátor-vadbaromként viselkedik, már nem meglepő (bár az egy külön témát megérne, hogyan kúrják el egyre jobban a karakterét, és hogy egy igazán jó író mennyi fantasztikus dolgot ki tudott volna hozni ebből az alapvetően izgalmas „elmagnetósodás” témából), de hogy Amerika Kapitány is, az már kicsit sok. Kezdve az első számtól, amiben Utópia partján várja az X-Men vezérét, épp csak azt nem kiáltva be, hogy „gyere ki a hóra”, a harmadikig, amiben fél percnyi diskurzus után kihajítja a repülőgépből Rozsomákot. Az egyetlen mentsége az íróknak, hogy az események tétje elvileg hatalmas (az univerzum sorsa, naná, más kérdés, hogy ennek mennyire kéne meghatnia, tekintve, hogy a Marvelnél minden héten egy hajszálon függ a világmindenség), attól még a karakterek viselkedése ugyanúgy túlzott, erőltetett, a dialógusok ugyanúgy csikorognak. John Romita Jr. rajzai szépek, a cliffhanger pedig mind képileg, mind történetileg cool, de ez egyelőre csalódás, és maximum egy közepesre elég. 
A Scott Snyder Batmanében indult Talon-sztori immár az egész Sötét Lovag-franchise-ra kiterjedt, és miután Tomasi az előző számban lezárta ennek a sorozatnak az első sztoriját, ő is beleveti magát a baglyok és a denevérek Gothamet megrengető háborújába. De előbb időzzünk el egy kicsit az említett első sztorin – érdemes. A Batman and Robin az új 52 egyik unalmasabb szériájaként indult, de két-három rész alatt figyelemreméltóan kikupálódott, és az első nyolc füzet összességében felveheti a versenyt Snyder Court of Owl-jával is (ami nem kis dolog). A 8 szám annak utóhatásaival foglalkozott, hogy Robin, Batman fia hidegvérrel megölte legyőzött, tehetetlen ellenségüket, hogy megakadályozza őt későbbi visszatérésében és bosszújában. Világos, hogy Tomasi minden szempontból rohadtul vékony jégen táncol Damien gyilkossá faragásával – de kurvajól. Nagyon szépen kezelte a következményeket, Damien és Bruce nagy beszélgetését, ahogy nyolc rész alatt eleve nagyon ügyesen rendezgette a korábban mostohán (vagy sehogy sem) kezelt apa-fiú kapcsolat szálait. De ebben a mostani részben válik csak igazán világossá, hogy Tomasi még bőven nem tekinti befejezettnek a témát – Damien ismét öl, és még ha ezúttal csak egy „félig” élő orgyilkost is, nyilvánvaló, hogy túl könnyen veszi. Egy apai lelkifröccs nem fogja kimosni belőle az anyja áltál évek alatt belenevelt természetét. Félelmetesen jó lehetőségek rejlenek ebben, és most már biztos vagyok benne, hogy Tomasi a megfelelő író a kiaknázásukra. Az, hogy Damien karakterdrámája most éppen egy jól megírt, dinamikus, baglyos akció hátteréül szolgál, ami önmagában is élvezetes lenne, szinte mellékes. Nagyon oda kell figyelni erre a sorozatra. 
Mielőtt Jeff Lemire lelép a Frankenstein sorozattól (brühühü), még elvarrja benne az Animal Man egy korábbi részének varratlanul hagyott szálát. A S.H.A.D.E. hírét veszi a Rot terjeszkedésének, de persze fogalmuk sincs, hogy mivel állnak szemben valójában. Odaküldik Frankensteint, hogy ha valamin nyálkás, randa, sokfogú mászkál arrafelé, akkor négyelje fel, Ninát pedig, hogy vegyen mintát a maradékból tanulmányozásra. Szóval szálelvarrás, de nem túl szükséges – az Animal Man és a Swamp Thing egyre grandiózusabbá váló sztorifolyama gond nélkül meglenne enélkül a kis kiegészítés nélkül is, valószínűleg inkább csak arról van szó, hogy kellett egy füzetnyi filler a következő író, Matt Kindt érkezése előtt. Így ez a sorozat eddigi legkevésbé lenyűgöző része, de még így is jobb az aktuális DC-s és marveles sztorik döntő többségénél. Egy kis gusztustalan gore, egy kis vagdalkozás (Alberto Ponticelli képei fantasztikusak, de ez nem újdonság), és egy jó bazinagy robbanás, ami megoldja hőseink problémáját, és ami elgondolkodásra készteti Frankensteint az emberségével kapcsolatban – az utolsó két oldal a maga cicomázatlan, egyszerű módján gyönyörű és katartikus, úgyhogy filler ide vagy oda, Lemire azért szépen zárja le sajnos túlságosan is rövid pályafutását a címnél. Fel van adva a lecke az utódjának – de bármi történjék is, legalább az Animal Mant, a DC legjobb sorozatát még mindig Lemire viszi. Remélem, jó sokáig.
A Moon Knight anyagi kudarca újabb bizonyíték arra, hogy hiába a jól csengő, nagy nevek, másod-, harmadélvonalbéli karakterek saját sorozatait baromi nehéz lenyomni az emberek torkán. A Bendis-Maleev páros a 2000-es évekbeli szenzációs Fenegyerekük után 2008-ban állt újra össze a Spider-Womanhez, amit a nagy kezdeti hype elülésével 7 rész után kinyírták. A tavaly indult Moon Knight 12 részt élt meg, ám míg a hanyagul összetákolt Spider-Woman rászolgált a kaszára, ez bizony hiányozni fog. Az életben nem olvastam korábban ennek a karakternek egyik sorozatát sem, így nincs összehasonlítási alapom, de Bendis, amikor romló színvonalú Avengers füzetei miatt már épp kezdtem volna leírni, nagyon eltalálta őt. A sorozatban egy rejtélyes Ultron-fej után folyt a hajtóvadászat, ami piti alvilági figuráktól veszélyes szupergonoszokig terjedt (és majd nyilván a közelgő Age of Ultron crossoverben kulminálódik), középpontban egy súlyos identitásproblémákkal, pszichózisokkal küszködő, hasadt személyiségű hőssel. Bendis nagyon szépen kiegyensúlyozta a cselekmény mögötti monumentalitást (Ultron feje, bazmeg!), a címszereplő enyhe elmebajaiból adódó, gondos karakterrajzon alapuló komikumot és drámaiságot, illetve a sztori sötétebb, durvább aspektusait (Echo halála). Maleev pedig, a Spider-Woman rosszul elsült, kísérleti módszerei után ismét elemében van, a képei baromi jól néznek ki. Kár, hogy lelőtték, de legalább ez a 12 rész egy nagy, komplett egészet alkot. 
Ha a Saga képes lesz hosszútávon megtartani az első két rész szenzációsan magas színvonalát, akkor ezzel a sorozattal valami olyasmit kapunk, amit odatehetünk közvetlenül a(z egykori) Fables, a Scalped és a The Walking Dead mellé. És valami olyasmit, ami a maga grandiózus, űroperás-fantasys jellegével nagy űrt tölt be a jelenlegi amerikai képregények piacán. Az alapfelállás egy kozmikus Rómeó és Júlia történet: két egymással háborúzó faj egy-egy tagja egymásba szeret, és elmenekülnek mindkettejük otthonából. Nincs más vágyuk, mint, hogy békén hagyják őket, és felneveljék újszülött gyereküket, akire azonban fajtársaik természetesen egyfajta szörnyszülöttként tekintenek. Hajtóvadászat veszi kezdetét, a szerelmesek idegen bolygón, csupa szörnyűséggel és ellenséggel körülvéve kénytelenek harcolni a túlélésükért. Vaughan baromi jól ír, karakterei, a melegszívű, megfontolt és bölcs Marko, és az erős, határozott, hatalmas lelkierejű Alana már az első néhány dialógus után olyan életszerűek, valóságosak, hogy szinte lesétálnak a képregény lapjairól. Itt kell kezdődnie minden történetnek: az emberi tényezőnél. Ha ez nem működik, hiába dobál be az író bizarr, tévéfejű robotokat, meztelen, soklábú póknőszörnyeket, félbevágott, lógó belekkel a föld fölött lebegő szellemeket és vagány fejvadászokat – itt viszont működik. Ráadásul Vaughan jól tudja, hogy a sci-fiben/fantasyben nem jó megállni, és magyarázkodni, az akkor hatásos, ha a teremtett univerzum varázsa magával rántja az olvasót, akinek a fentebb említett furcsaságokat úgy prezentálják, minta a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Fiona Staples meseszerű aspektusokat nyers vonásokkal ellenpontozó rajzaitól a csínján használt, ötletes narráción át a két harcoló nép tematikai megkülönböztetéséig (Alana népe „sci-fis”, Markóé „fantasys”) minden a helyén van.
Hiába küszködnek a figyelemért nagyszerű színészek (a szokásos Burton-kompánia mellett – még Christopher Lee is beköszön – Michelle Pfeiffer, Chloë Grace Moretz, Eva Green) még nagyszerűbb dekoltázsok (khm, Eva Green), és egy-két véletlenül jó jelenet (200 éves vámpír vs. beszívott hippik), mire mindez egy ritmustalan, átgondolatlan, elnyújtott és cseppet sem grandiózus (noha annak szánt), még kevésbé vicces vagy izgalmas fináléban kulminálódik, már a kutyát sem érdekli. 
Az egész filmet le lehetne lőni egy névvel. Amint kimondanám, leírnám, máris érthető lenne ezen sorok olvasóinak jó kilencven százaléka számára, hogy miért történik meg mindaz a szörnyűség azzal az öt fiatal fiúval és lánnyal, amit Joss Whedon kioszt nekik.
És igen: akkoriban a „sokkoló”, a „minden idők legnagyobb kalandja”, az „ilyet még nem láttál” és az ezekhez hasonló szlogeneket, reklámszövegeket nem lehetett elintézni egy ignoráns legyintéssel, mint az álomgyár szenzációhajhász marketinggépezetének koholmányait. A hangosfilmkorszak elején jártunk, műfajok, szabályok, módszerek, eszközök, motívumok, klisék voltak születőben – és legendák. A néző bármikor szembesülhetett egy vadonatúj csodával a mozivásznon.
A „tipikus” óriásszörnyes filmek elterjedéséhez még szükség volt jó 20 évre, az atomkor eljövetelére és az azzal járó hidegháborús paranoiára, úgyhogy nem csoda, hogy az ezek pionírjaként számon tartott King Kong egészen más stílusú. A horrort a kalandtörténet archetípusai és jellegzetes szituációi veszik körül: nem tudósok nézegetnek térképeket, állukat simogatva, hanem kemény, fegyveres-macsós férfiak indulnak a gyönyörű, ártatlan nő megmentésére egzotikus, járatlan tájakon, szörnyek armadáján keresztül, és minden helyzetben elszántan néznek szembe a halállal (majd sikoltva zuhannak bele). És persze jut hely a románcnak is – kell, hogy jusson, ahogy azt az expozícióban Denham önreflektív módon meg is jegyzi.
A King Kong az a bizonyos „valóságnál nagyobb” film, amiben van valami megmagyarázhatatlan időtállóság, valami monumentalitás, amibe csaknem 8 évtized elteltével is beletörik az idő vasfoga. Felejthetetlen, ahogy a zabolátlan horrort (leharapott fej, halálba hajított nő, eltaposott bennszülött) kombinálja a tradicionális kalanddal („It’s the thrill of a lifetime!”), és ahogy agresszivitásába és intenzitásába a szépség és a szörnyeteg következetesen végigvitt analógiája csempész egy csepp líraiságot és tragikumot. Annak ellenére, hogy a remake-ekkel ellentétben Kong itt még alig több egyszerű, gyilkoló szörnyetegnél, pusztán minimális emberi vonásokkal. 
Az Agave kiadóval közösen meghirdetjük eztet itten: ha szeretnétek nyerni egy példányt Glen Duncan Az utolsó vérfarkas című könyvéből, csak annyit kell tennetek, hogy küldtök egy e-mailt 
Miután húga egy „balesetben” elveszti egyik szemét, velejéig gonosz bátyja, Kevin (akinek szerepe volt a dologban), a következő családi ebéd alkalmával kéjes élvezettel majszol egy licsit. Érted: szimbolikusan eszi a húga szemét. Olyan szégyentelen erőszakossággal a néző pofájába mászó szimbólumhasználatot, mint Lynne Ramsey regényadaptációjában, már nagyon rég láttam – és amit említettem, csak egy példa volt. Felhozhattam még azt is, ahogy a gyilkos fiú anyja tucatnyi jelenetben sikálja háza faláról a vérvörös festéket. A Beszélnünk kell Kevinről (amiben nem beszélnek Kevinről, legalábbis az „ezzel a gyerekkel valami gond van – dehogy, ezzel a gyerekkel nincs semmi gond” pingpongon kívül) drámának ostoba és felszínes, horrornak meg érdektelen és unalmas. Mindezek ellenére nem teljes kudarc a film, de ez csak a zseniális Tilda Swintonnak köszönhető.
Steven Soderbergh mindig is szeretett játszadozni a műfajokkal. Csinált eszméletlenül stílusos, kedvesen ironikus krimikomédiát (Mint a kámfor), szuggesztív, melankolikus bosszúmozit (Amerikai vérbosszú – nem, nem az, hanem a másik), tavaly pedig darabjaira szedte a katasztrófathrillert, és újra összerakta (Fertőzés) – más kérdés, hogy milyen eredménnyel. A Haywire-ben (a magyar cím ostoba) úgy közelíti meg a modern akcióthriller zsánerét, hogy csípőből lehámoz róla minden sallangot, és csak az abszolút szükséges elemeket hagyja meg: az akciókat, és azok mozgatórúgóit. Tehát egy elárult ügynök (Gina Carano badass csaj, akinek tényleg elhiszem, hogy tucatjával rúgja a férfiseggeket) nekiáll levadászni ellenségeit. Ennyi. Nyers, stílusos mozi, hosszú snittekben felvett, jól látható és élvezhető fasza akciókkal, világmentős, drámázós, szerelmes, morális és mindenféle egyéb mellékvágányok nélkül, baromi illusztris szereplőgárdával (Douglas, Fassbender, McGregor, Banderas, Kassovitz, Tatum, Paxton). 
A Neveldine-Taylor duónak nemcsak a Crankjét, de a Crank 2-jét, sőt (írd és mondd), még a Gamerét is tudtam élvezni, úgyhogy reméltem, hogy a tengernyi negatív kritika és az általában gyalázatos nézői vélemények ellenére ez is jó lesz nekem, mint bűnös élvezet. De míg az említett filmek afféle szórakoztató, vicces, önreflektív szarfilmek voltak, A szellemlovas 2 már egyszerűen csak egy szar film, minden egyéb jelző nélkül – és talán még katasztrofális elődjét is alulmúlja. Az 57 milliós költségvetés ellenére borzalmas amatőrszaga van, mert bár helyenként egész meggyőzőek a trükkök, máshol a puszta beállítások, megvilágítások egy fillérekből, minden említésre méltó szakmai és technikai háttér nélkül összegányolt trashfilm benyomását keltik, ami nem lógna ki az Asylum felhozatalából sem. Az összesen kb. tízpercnyi akció közti töltelékek meg egy magához képest is rettenetesen ripacskodó Cage-dzsel és elviselhetetlen dögunalommal kalapálják a szögeket a film koporsójába. 
Gavin O’Connor kőkemény bunyójelenetekkel teli sportfilm-drámája sok hasonlóságot mutat David O. Russell tavalyi A harcosával – szintén régi, ezerszer használt panelekből építkezik, csupa ismerős szituációt pakol egymás után, és mégis képes tökön ragadni a nézőt, és némileg új megvilágításban felsorakoztatni az ismert sablonokat. Ráadásul ezúttal is a családi viszálykodás épül a sportfilmre, mint vázra, az emeli jóval magasabbra hasonló társainál. És még azt is megbocsátjuk neki, hogy a végére szentimentálissá válik – mert úgy izzik benne a nyers, brutális, ellenállhatatlan erő, mint főszereplőjében (Tom Hardy valami félelmetesen jó), aki minden gyűlöletét, csalódottságát és keserűségét, amit az élettől kapott, egy megállíthatatlan úthenger pusztításorgiájává formálja. Nick Nolte Oscar-jelölése az iszákos edzőapa szerepéért nem véletlen volt, csak azt sajnálom, hogy az elhidegült testvért alakító Joel Edgertonnak a megérdemeltnél kevesebb reflektorfény jutott a többiek árnyékában.
11 (!) képregény indult szeptemberben, amiknek a főhőse vagy maga a Sötét Lovag, vagy valaki, aki valamilyen úton-módon hozzá köthető. A Red Hood and the Outlaws és a Batwing esetében már a második számmal sem fárasztottam magam (sem Scott Lodbell sem Judd Winick nem hazudtolta meg önmagát). A többi: 
Action Comics: Az Acélemberrel már évek óta senki nem tudott kezdeni semmi érdemlegeset, Stryczynskit is beleértve. És jő Grant Morrison, a kiváló All Star Superman szerzője – és nem változik semmi. Hiába dobálja be a szokásos, szimpatikusan őrült ötleteit (az internet valójában Brainiac, egy csapat miniatürizált gonosz a hős fejében – nem szófordulat – építi ki főhadiszállását stb.), a sztori kusza, flegmán strukturált, kohézió híján szétesik, és ezúttal Morrison nem képes hozzátenni a mítoszhoz semmi újat. Rags Morales képei sem a legjobbak, Luthort pl. borzalmasan ábrázolja. Olvasható, de az új 52 legnagyobb csalódása. 
Amik ebből a brancsból hamar kihullottak a rostán: Justice League International, Captain Atom, The Fury of Firestorm, Green Arrow (blöeee… de a 6. résztől új írót kap, tehát van még remény), The Savage Hawkman, Mister Terrific (ezt a DC is kaszálta). 
A Zöld lámpás képregények a relaunch előtt az abszolút DC-s kedvenceim voltak, és bár ezt már nem tudom ilyen könnyen kijelenteni a szeptember óta támadt konkurenciáknak hála, még mindig örömmel követem őket. A kiadónak is van bizodalma a franchise-ban, hiszen az addigi két sorozat/hónap arányt a duplájára emelte. Fontos még, hogy a Green Lanternt nem érintette a relaunch, a sztorik zavartalanul folytatódnak a sok éve megkezdett úton. 
Vagyis szuperhősös, de a műfaj hagyományos megoldásai helyett inkább a misztikum, a természetfeletti felé húzó, érettebb sorozatok, amik többnyire akár a Vertigo égisze alatt is megjelenhetnének. Ez a legjobb csoportja a DC 52-jének. Még egyiket sem lőttem le…
Vagyis azon képregények gyűjteménye, amik a hagyományos szuperhőszsáner helyett inkább sci-fis, háborús, krimis stb. irányba mennek el, vagy éppen a relaunch idején megszűnt Wildstormból importálták őket. Ebből a brancsból már hármat elkaszált a DC (Omac, Men of War, Blackhawks). Én is kaszáltam őket az első szám után, ahogy a Deathstroke-ot, a Suicide Squadot, a Griftert és a Voodo-t is (a DC Universe Presentst pedig pár résszel később, bár a rotálódó alkotók miatt ahhoz még visszatérek majd). 
A baj az, hogy mindennek a szép koncepciónak csak a „lassú” részéből jutott a második évad első felére. A karakterek éppúgy egy helyben toporogtak, mint a cselekmény, és szerencsétlen, mindenki tudta nélkül bezombult Sophia. Aztán a sorozat elment téli álmot aludni, és mire tavasszal visszajött, híján volt egy Frank Darabontnak, viszont gazdagabb lett némi kurázsival, eltökéltséggel és aggyal. Most, az évadzáró után tudom azt mondani, hogy a The Walking Dead végre tényleg olyan, amilyennek lennie kell, végre tényleg arról szól, amiről szólnia kell. Nem mintha nem lennének suta megoldásai és logikai zökkenői (sőt, akadnak szép számmal, hadd ne soroljam), de az ilyesmiket hajlamos megengedő szemmel nézni az ember, ha a lényeg, vagyis a dráma működik. És itt aztán működik. Úgy istenesen. 
És hogy az emberek is vagy „megszűnnek létezni”, vagy megváltoznak. Rick évadzáró no-more-bullshit beszéde (a képregény olvasóinak mondom: nem, nem az a bizonyos „We are the walking dead”, bár az a téma is kibukik) olyan kibaszottul gyönyörű, hátborzongató, és zsigerien, emberien horrorisztikus és realisztikus, hogy azt a két-három percet oda merném tenni a Breaking Bad legnagyszerűbb jelenetei mellé. Ha ezt a vonalat, ezt a csapatdinamikát sikerrel továbbviszik a harmadik évadra, a The Walking Deadnek komoly esélye lesz rá, hogy végleg kinője minden gyerekbetegségét, és megmeneküljön attól, hogy a jó ötleteit elfuserálja a gyatra kivitelezéssel (mint a Dead Set), vagy, hogy az izgalmas atmoszféráját megfojtsa az olcsó szappanopera hatással (mint az American Horror Story). És akkor lesz egy olyan jó horrorsorozatunk, amilyet rég látott a világ.