Kezdem a rossz hírrel: ugyanaz az ember rendezte (Darren Lynn Bousman), aki a Fűrész 2., 3. és 4. részét. A jó hír viszont az, hogy a trailer egy hangulatos, és néhol egész rémisztő természetfeletti horrort ígér. Nem várhatunk el egy Ördögűzőt Bousmantól, egy Drag Me to Hell szintű félelemkeltéssel viszont már simán kiegyeznék. Családi tragédia emlékétől szabadulni képtelen főszereplő, számmisztika, a mi világunkba látogató démonok, és kékbe öltöztetett Barcelona. A filmmel ellentétben, bizony ott néha azért kisüt a Nap. Nem fogjátok kitalálni, mikorra időzítették a 11-11-11 amerikai premierjét.
Alattomos egy film ez. Úgy állsz fel utána, hogy dühös vagy. Ebben még nincs semmi különös, egy rossz film hajlamos dühíteni az embert. De csak pár percig – utána vállat vonsz, elfelejted, és már egy másik film jár a fejedben, esetleg egy kellemes, borozgatós este, az esedékes bevásárlás, egy szép lány, vagy az idegesítő szomszédod és a seggfej főnököd. De az Insidious alattomos egy film. Van pofája jól indulni, sőt, idővel egészen szenzációssá válni. Te meg csak követed az eléd tett mézesmadzagot, mohón, kiéhezve és hálásan, és mire rájössz, hogy a madzag vége nem egy mézes bödönhöz, hanem egy kis kupac kutyaürülékhez van kötve, már késő. Ott állsz dühösen. Alattomos egy film ez.
Pedig azért voltak intő jelek. Pl. James Wan. Mert oké, hogy – bárki bármit is mond – a Fűrész a maga idejében viszonylag friss és pofás kis próbálkozás volt, de azóta csak túlrendezett hulladékokkal szemetelt bele a filmvilágba. És ugye, az ember már csak fintorogva mondja ki azt is, hogy házas horror. De tényleg: már megint? Minek? Nyilván a sznob/elvakult horrorrajongó (a tetszőleges aláhúzandó) beszél belőlem, de úgysem lesz soha semmi, ami felülmúlja, mondjuk A ház hideg szívét vagy akár a Poltergeistet. És mégis, a film első fele piszkosul jól működik, méghozzá pont azért, mert tud olyat, amit azok is tudtak, és amit a zsánerben sajnos kevesek tudnak mostanság. Atmoszférát teremt. A visszafogott, elegáns tempóban, ma már ritkán látott méltósággal csordogáló cselekmény lassan növekvő feszültsége hihetetlenül jól felépített és kivitelezett ijesztgetésekben kulminálódik újra és újra, amíg már szabályosan feszengsz a székedben, és tartani kezdesz a soron következő jelenettől.
Nem mintha a sztori bármi újdonsággal szolgálna: jól szituált házaspár három gyerekkel beköltözik egy új házba – naná, hogy kísértetjárta (illetve nem egészen, ezzel kapcsolatban van egy szintén nem túl eredeti, de azért ügyes csavar). A nő (Rose Byrne) egyre több furcsaságra lesz figyelmes, és bár férje (Patrick Wilson) eleinte nem hisz neki, miután egyik fiuk minden orvosi magyarázatot kikerülő módon kómába esik, nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem stimmel. A Kis Kísértetházas Horror Határozó ezen a ponton követeli meg a „szakemberek”, azaz a szelleműzők történetbe hozását. Jönnek is, menetrend szerint, és itt kezd szétesni a film. Utolsó kellemes meglepetése, hogy a kis csapat vezetője se nem egy excentrikus, bogaras zseniőrült, se nem egy riasztó hangú és külsejű emberfajzat, akire 10 lakástulajdonosból 9 azzal csapná rá az ajtót, hogy „inkább a szellemek, bazmeg” – hanem csak egy átlagos, idős hölgy.
Onnantól, hogy a családnak van profi segítsége, a bezártság, egyedüllét és tehetetlenség érzései által gerjesztett feszültség percek alatt elpárolog, és az ijesztgetések, amik a film első felében még a tapasztaltabb horrorrajongókat is megugraszthatják a székükön, elkezdenek kiszámíthatóakká válni, túl hosszan és túl átlátszóan vezetik fel őket. És ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy az összes visszafogottság és elegancia megy a kukába, hogy átadja a helyét a James Wanra jellemző olcsó és primitív hatásvadászatnak, a túlzóan harsány, hivalkodó, klipes képi és zenei megoldásoknak - és ezzel nagyjából egy időben, a megfoghatatlantól való rettegés a katasztrofálisan rendezett kapcsolatfelvételi kísérletben kiábrándító fizikai adok-kapokká aljasodik. Ráadásul ötlettelen és következetlen az egész. A rém, aki a kisfiúra pályázik, hol emberi léptékben mozog, hol meg egyik pillanatról a másikra „teleportál” innen oda (ha a cselekmény nem a filmben teremtett világ szabályai, hanem a forgatókönyvíró görcsös, önkényes erőlködései szerint halad, az régen rossz), és egyébként is, csak addig félelmetes, amíg lerajzolva, vagy egy-egy pillanat erejéig látjuk. Mikor az apa belép az „asztrálvilágba”, hogy megmentse az abban elveszett, halottak és démonok által fenyegetett fiát, az immár falon mászó, ripacskodó mumus félelemfaktora egy rosszkedvű, túlsminkelt cirkuszi bohóc szintjére redukálódik.
Apropó, „asztrálvilág”: ennek ábrázolása kimerül annyiban, hogy a normál díszletek közé beokádnak egy kis füstöt, hadd gomolyogjon, amíg a főhős egy se vége, se hossza jelenetben ide-oda botorkál, esik, csodálkozik, és kergetőzik, és dulakodik mindenféle ijesztőnek szánt karikatúrákkal, akik remélhetőleg véletlenül tévedtek oda a szomszédos Haunted House Movie forgatásról. Ja, nem igaz: kicsit a fényerőt is leveszik. (Ez majdnem olyan ötletes, mint hogy az ős Star Trek sorozatban arról lehetett megkülönböztetni az amúgy tökugyanolyan idegen bolygókat, hogy éppen lila vagy sárga színű az égboltjuk.) A fináléra az Insidiousból egy primitív, dögunalmas vásári horror-light lesz (ekkorra a PG-13-at is megsínyli), ami a kötelezően szar végső csavart sem felejti el lenyomni a torkunkon. Mintha az első és a második felét nem is ugyanaz rendezte volna. A baj csak az, hogy bár a második felét szívesen elfelejtenéd, az első nem hagy nyugodni. Nincs annál rosszabb, mint amikor valami menthetetlenül rosszban látod a potenciált a nagyszerűségre. Alattomos egy film ez. Alattomosan pocsék.
Clive Barker 1990-ben megrendezte Cabal című regényének filmváltozatát, amely a Nightbreed nevet kapta a keresztségben (nálunk az Éjszaka szülöttei-ként futott). A stúdió producerei packázásának köszönhetően a nagyközönségnek a rendezői elképzelésnél egy már majdnem fél órával rövidebb változatot mutattak be - ám most, 21 évvel a film elkészülte után lehetőségünk van arra, hogy hallassuk rajongói nyöszörgésünket, és a film vágatlan változata napvilágot lásson. Ehhez mindösszeannyi kell, hogy aláírjátok a petíciót.
Bár a varrásánál foszlik, Simon Rumley első amerikai filmje mégiscsak az utóbbi idők legerősebb horrorja – horror, amiben nincs semmi természetfeletti, az őrülete pedig csak a mindennapok kilátástalanságából, szexuális patológiájából, a figurák borzalmas családi hátteréből és felejteni vágyott emlékeink keserűségéből buzog elő.
Erica egy ordas kurva. Minden este másik férfinak kínálja fel magát. Akivel egyszer lefeszik, azt többet látni sem akarja. Nem csak hosszútávú szexuális, de semmilyen emberi kapcsolata nincsen. „Trófeáinak” fényképeit egy fotóalbumba gyűjti, ez egyetlen olyan tulajdona, ami számára értékkel bír.
Frankie kezdő rockzenész, olyan, amelyikből tizenkettő egy tucat. Cseppnyi tehetség azért motoszkálhat benne meg a bandájában, mert Európából már érdeklődnek utánuk. Frankie egyedül gondoskodik rákbeteg anyjáról, szerencsére a mama állapotában mostanában javulás állt be. Frankie még a barátnőjével is kibékül, pedig a lány megcsalta.
Nate egy magának való háborús veterán, kitüntetéssel szerelték le. Született szadista, aki Irakban képes volt nagyszerűen kamatoztatni vallatótehetségét. Ericával szemben azonban Nate-nek szüksége van az emberi kedvességre, és ezt nem is titkolja.
Ez hát Simon Rumley alapvetése – három párhuzamosan futó élet, kettő közülük szomorú, de van köztük reményteljes is. És amikor a három összetalálkozik, borzalom születik. Rumley egyetérteni látszik Sartréval: „a pokol a másik ember”. Mivégre az apró kedvességek, az intimitás, a szex, ha mindent elrontunk, ha minden rosszra fordul, és ennek okát csak magunkban kereshetjük?
Nehéz a dolgom, mert még azt a film felénél bekövetkező fordulatot sem szeretném lelőni, amelyik a három élettörténetet összekapcsolja, új, rettenetes lendületet ad nekik és kilöki őket a kiszolgáltatottság, a kínzás és az ölés univerzumába. Rumley független filmes, mer sokkolni, ugyanakkor mer non-kommersz is lenni. A film tempójával illetve azzal, ameddig hajlandó elmenni a kegyetlenség megmutatásában, egyaránt beint az elvárásoknak. Noah Taylor és Amanda Fuller alakítása hibátlan, Marc Senter a rockzenész szerepében viszont ugyanolyan kiegyensúlyozatlanul játszik, mint korábbi szerepeiben, lásd pl. a 2006-os The Lost-ot.
Rumley brit, és a film címével, illetve a filmben állandóan jelen lévő amerikaizászló-motívumokkal egyfajta manifesztóját akarja adni az Amerikáról alkotott véleményének (nem véletlen, hogy Nate profi vallatótiszt – az USA-ban a mai napig nem tudnak napirendre térni a 9/11 után terroristának vélt személyek megkínzása felett): egy olyan társadalom leírását kíséreli meg a rendelkezésére álló / kézreálló eszközökkel, a filmes erőszak eszközeivel, amely társadalom végleg megvált az interperszonális kapcsolatok szépségébe vetett hit illúziójától, és meg sem próbálja azt visszaszerezni. Ahol az egymás közti kommunikáció helyébe a szex, a kegyetlenség és a pénz tranzakciói lépnek, és aki tisztaságra vágyik, az elveszett.
Történet: Jason Aaron Rajz: Adam Kubert Kiadó: Marvel Comics
Azon gondolkodom, korai-e június elején kikiáltani valamit az év (amerikai) képregényének. Lehet, de hogy hogy Jason Aaron hatrészes minisorozata benne lesz 2011 három legjobbjában, az hótziher. Ahhoz képest, ahogy az Astonishing Spider-Man & Wolverine indult, és ahhoz képest is, ahová útközben jutott el, a finálé egyenesen földhöz vágja az olvasóját. És nem, nem akciókkal, nem monumentalitással, nem zabolázatlan őrülettel. Hanem szívvel, lélekkel és humánummal. Ezer év alatt sem tippeltem volna meg, hogy erre fog kifutni a sztori. Jelek persze voltak: Aaron végig előtérben tartotta a Marvel két legnépszerűbb hősének sajátosan ellenséges-baráti viszonyát, és össze-vissza dobálta őket olyan szituációkba, ahol még többet megtudhatnak, sőt, megtapasztalhatnak egymásról. De mindezt egy „sztori csak ürügynek van”-féle dramaturgia keretei közt tette: Mojo elrabolta, és önmaga, illetve milliárdnyi nézőjének szórakoztatására ide-oda hajigálta őket az időben. A sorozat első öt része egy tébolyult, vad hullámvasút egy szellemkastélyban hányózacskó nélkül, egy frenetikus ötletorgia, és poénzuhatag, aminek összetartó ereje az inkonzisztencia. Az ötödik füzet végén Rozsomákot megszállja a világmindenséget elpusztítani képes és vágyó Sötét Főnix erő, és minthogy a hatodik borítóján a totál dührohamos Főnix-Rozsomák készül üvöltve támadni, nyilván mindenki valami galaxisrengetően grandiózus tüzijáték-finálét várt. Aaron ehhez képest tesz vagy száz lépést visszafelé – legalábbis a monumentalitást tekintve. Közben, karakter- és dramaturgiai szempontból megtesz vagy ezer lépést előre.
A főnixes csinnbumm beszüntetése mintegy mellékesen, flashbackben kerül elmesélésre (a megoldás briliánsan vicces, karakteres és ötletes: a hálószövő szájmenésbe kezd, és ledumálja Rozsomákot), és Aaron a meglepően nyugodt befejezésben arra helyezi a hangsúlyt, hogyan élik meg a hősök mindazt, ami velük történt, és hogyan változik kettejük kapcsolata. Előbbi a szuperhőslétet veti szokatlanul giccsmentes és őszinte górcső alá exisztenciális szempontból, utóbbi pedig végre pontot tesz arra a „kényszerű csapattárs-jóbarát” ingázásra, ami a két karakter viszonyát hosszú éveken át jellemezte (hogy ebből mennyit fognak más írók átvenni, az más kérdés – félek, hogy semennyit, és marad minden ugyanúgy). Ahogyan Peter és Logan a vadnyugati kulisszák közt vértestvérekké válnak, az gyönyörű, és Aaron a nyilvánvaló giccsveszély ideje alatt sem jön ki a formájából: Peter pofázik zavarában, amíg Logan rá nem szól, hogy kussoljon végre, és akkor ott áll ez a két ember, férfias kézfogásban, egymás szemébe nézve, ahogy vérük összekeveredik. A tökéletes hatáshoz persze Adam Kubert képei is hozzájárulnak, nem csak a hajmeresztő akcióhoz ért, hanem a csendes karakterpillanatokhoz is. Van egy négypaneles, teljesen szövegmentes oldal, miután a hősök visszatérnek a saját idejükbe, mintha mi sem történt volna. Az ez emocionális erő, amit Kubert azon a négy képen hozzátesz a képregényhez, pusztán a pillantásokkal érzékeltetve, hogy mi jár a (maszkot viselő!) szereplők fejében, leírhatatlan. Ami öt részen át egy pokolian szórakoztató, gulity pleasure tébolyda volt, abból a végére Kubert képes volt kihozni egy mélyen emberi drámát, ráadásul valahogy úgy, hogy az olvasónak a szeme sem rebben. Nagyon régen kaptam ilyet mainstream szuperhősképregénytől. Mi a francot mondjak még? Addig nem ehetsz, nem ihatsz, nem dughatsz, amíg el nem olvasod!
Batman: Gates of Gotham #1
Történet: Scott Snyder, Kyle Higgins Rajz: Trevor McCarthy Kiadó: DC Comics
A Bruce Wayne visszatérése óta megszaporodott Batman-képregények írói közt egyre divatosabb téma a Gotham City múltjában, a város történelmében való vájkálás. Ezt a hullámot Grant Morrison indította el, mostanában pedig főleg Paul Dini aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket, leginkább a Wayne, az Elliot és néhány egyéb patinás család (nameg az alvilág) generációkra visszanyúló kapcsolatával. Az American Vampire-rel a nagyok közé dobbantott Scott Snyder és társa, Kyle Higgins ezt a kapcsolatot mélyítik tovább a Gates of Gotham című ötrészes minisorozattal. Persze nem csak Wayne-ről és Elliotról (Hush) van szó – az már unalmas volna. Két másik család is képbe kerül, az egyik a Coblepott família (a Pingvin a leszármazottjuk, ha valaki nem tudná), a másikat egyelőre homály fedi. Maga a kapcsolat pedig felrobbanó hidak formájában válik világossá: egy merész és agresszív terrorcselekmény következtében Gotham három régi hídja repül szimultán a levegőbe, a tettes rendőrségnek küldött levele szerint pedig ezzel négy nagy, régi Gotham-családot vesz a célkeresztjébe. A hidak közül kettőt a Wayne-ek építettek (ahogy azt a XIX. század végét megidéző nyitójelenetből megtudjuk), egyet pedig az Ellioték. De hogy miért a robbantások, az egyelőre rejtély. Míg a Detective Comicsban Snyder egy horrorisztikusabb irányba viszi a denevérjelmezes igazságosztók történetét, itt, Higginsszel karöltve, egy sötét, gótikus dekektívsztorit kanyarint (a kettő egyébként igencsak hasonló hangulatú). Az első szám még csak egy afféle bevezető, ami felvázolja a szituációt, és többek közt a robbantgató gonosztevőről sem árul el semmit (márpedig az ő motivációin, karakterén nyilvánvalóan sok múlik). Így egyelőre ott tartunk, hogy a rejtély érdekes, a tempó abszolút kielégítő, a karakterek nagyszerűek (Snyderék nagyon ügyesen kapnak el egy-egy momentumot, pl. Gordon tanácsát az „új” Batmannek, Dicknek, vagy Cassandra Cain és Damien sokatmondó pillantását), az atmoszféra pedig erőteljes. (Lehet, hogy a főhős tengeralattjárójának semmi dramaturgiai szerepe nincs, pusztán arra a sokkoló képre van kitalálva, amiben Batman alulról nézi a vízfelszínen lebegő tucatnyi hullát, de arra rohadtul hatásos.) A lényeg, vagyis, hogy az egész mire fut ki, még nem világos, de azt hiszem, Snyderben bízhatunk. Trevor McCarthy képi világa is kellően nyers, szálkás és dinamikus (remek Gordont, és még remekebb, egyenesen ijesztő Pintvint rajzol, ami hosszú köröket ver Tony Daniel erőltetett próbálkozásaira a fősorozatban), ha idővel sikerül teljesen kinőnie az egyelőre némileg zavaró „Dustin Nguyen-klón” kategóriából, még sokra viheti. Ahogy ez a mini maga is.
Conan: Road of Kings #5 Történet: Roy Thomas Rajz: Mike Hawthorne Kiadó: Dark Horse Comics
A Dark Horse fél évvel ezelőtt ismét egy első számmal kezdte újra a Conan sorozatot, de a Marvelnél uralkodó újraszámozási mániával ellentétben, ennek van értelme: mióta a kiadó 2004-ben felélesztette a kimmériai barbár történetét, a Road of Kings a harmadik cím a Conan the Cimmerian és a szimpla Conan után. És mindegyik a főhős életének egy adott, nagyjából jól behatárolható szakaszára koncentrált (tolvaj, zsoldos). A Road of Kings újabb alkotóváltást is hozott magával: Tim Trumant, aki még az első években érkezett az akkori rendszeres író, Kurt Busiek helyére, és később egymaga vitte a 25 részt megélt Conan the Cimmeriant, a veterán Roy Thomas váltotta, aki 1970 óta már több száz Conan képregényt írt (teljesen eredeti történetet éppúgy, mint Howard-adaptációt). Azaz minden előjel arra mutatott, hogy jó kezekben van a széria. De előjelek ide vagy oda, öt rész után én bizony ott tartok, hogy visszasírom Tim Trumant. Busiek távozása után hozta legalább ugyanazt a színvonalat, mint elődje, és képes volt azt megtartani egészen a sorozat végéig – sőt, néhány legjobbját – egyszerű, de nyers, véres, hangulatos sztorikat, mint a Free Companions és a Kozaki – az utolsók közt írta meg. Thomas igyekszik ott folytatni, ahol Truman abbahagyta, és a történet folyása szempontjából ezzel nincs is gond (újraszámozás ide vagy oda, aki nem olvasta az előzményeket, nem fogja érteni, hogy lett Conanból egy kalózhajó kapitánya, és kik a társai), a stílus szempontjából viszont annál inkább. Nem csak arról van szó, hogy Thomas kedélyesebb hangulatot teremt, ami ide bajosan illik, hanem arról is, hogy úgy ír, mintha még mindig a ’70-es, ’80-as években lennénk. A szereplők folyton kommentálják saját cselekedeteiket, a gazemberek hosszasan, részletesen magyarázzák amúgy pofonegyszerű motivációikat, minden túl direkt, minden szájba van rágva – annak ellenére, hogy egyébként nincs benne semmi bonyolult, mint ahogy nem is várjuk el, hogy legyen, mert a Conannak nem az a lényege. És miután mind Busiek, mind Truman nagyszerűen értett hozzá, hogy a karakterhez kötődő ponyvás-archaikus stílust meghonosítsa a modern történetmesélés keretei közt, ez egyértelmű és csúnya visszalépés. Ráadásul Thomast nem különösebben izgatja, hogy hát, istenkém, egyik számról a másikra csak úgy eltűnik egy-egy mellékszereplő, arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen olcsó, buta és fantáziátlan cliffhangerekkel veszi el az ember kedvét a folytatástól. Mike Hawthorne-nal sem vagyok kibékülve. Vonásai túl egyszerűek, elnagyoltak, néha már-már komikusak, nyoma sincs bennük annak az erőnek, sötétségnek és nyersességnek, ami pl. Tomás Giorello képeit jellemezte. 7 remek év után Conan végül lejtőre került. Reméljük, hogy nem hosszú, és közel van az emelkedő. Addig is inkább olvassátok a Truman-Giorello páros ezzel egyidőben futott minijét, a King Conan: The Scarlet Citadelt.
Strange Adventures #1
Történet: Selwyn Hinds, Talia Hershewe, Peter Milligan, Lauren Beukes, Jeff Lemire, Ross Campbell, Kevin Colden, Paul Cornell, Brian Azzarello Rajz: Denys Cowan, Juan Bobillo, Sylvain Savoia, Inaki Miranda, Jeff Lemire, Ross Campbell, Kevin Colden, Goran Sudzuka, Eduardo Risso, John Floyd Kiadó: Vertigo Comics
Még egy antológia. Fogalmam sincs, miért erőltetik a kiadók ezeket a manapság hagyományosan gyengén fogyó vegyesfelvágottakat. Nem ment a Marvelnek sem, nem megy a Dark Horse-nak sem, és a Strange Adventures első száma alapján nem fog menni a Vertigónak sem. Az ő próbálkozásuk a sci-fi műfaján belül mozog, itt-ott kiegészülve némi horrorral. 70 oldalon 10 rövid történetet kapunk, és egy sincs köztük, ami földhöz vágott volna, akár a történetmesélés fortélyaival, akár az érzelmek erejével, akár az ötletek frissességével. A legközelebb Peter Milligan Partners című műve állt mindehhez, ami két, a világtól teljesen elszeparálva élő fiatal srác sajátos, misztikus kapcsolatát mutatja be – okos, jól megírt, szépen megrajzolt képregény (Sylvain Savoia munkája az egyik legjobb az antológiában), remek dialógusokkal. Az összes többi az „elmegy” és a „miafrancez” kategória közt szóródik. Legtöbbjüknek két nagy problémája van (mint sok ilyen rövid sztorinak): felvetnek egy ötletet (mondjuk drogszerű virtuális valóság), amivel alig kezdenek valamit azon kívül, hogy láthatóan büszkék rá, és az egészet ráhúzzák valamilyen záró fordulatra, ami vagy erőltetett, vagy túlságosan kiszámítható, vagy mindkettő. Még az All the Pretty Ponies a legjobb ezek közül, amiben Lauren Beukes az „élménymegosztás” ötletét (mint a Strange Daysben, csak itt élőben megy, nem pedig utólag éli át az illető a korábban felvett anyagot) egy elegánsan szemét csavarra futtatja ki, Inaki Miranda tetszetős képi világa segítségével. Hogy az Ultra the Multi-Alient jegyző Jeff Lemire-t (akár mint írót, akár mint rajzolót) miért sztárolják a tengerentúlon, még mindig nem értem, Brian Azzarello és Eduardo Risso új, Spaceman című sorozatának felvezetője jól néz ki (naná, hisz Risso), de érdektelen és fárasztó, Paul Cornell Saucer Countryja egy hangulatos, de inkonzisztens ötlethalmaz, aminek, hacsak nem egy ongoing bevezetője, semmi értelme, Ross Campbell amúgy ínycsiklandozóan gusztustalan Refuse-ának meg sehogyan sincs semmi értelme. De már az első teljesen sablonos, nyögvenyelős fordulatba torkolló, hanyagul rajzolt történetnél, a Case 21-nél elszállnak a kezdeti remények, hogy talán most sikerült összehozni egy érdekes, szórakoztató antológiát. Ami nem megy, azt nem kell(ene) erőltetni.
Fear Itself #3
Mostanra kétségkívül bebizonyosodott, hogy a világ jelenlegi problémáinak, félelmeinek felhasználása csak egy ürügy a Marvel számára a legújabb nagy szuperhősös csihipuhira. Hiába a cím, hiába a reklámkampány, hiába a készítők túláradóan lelkes nyilatkozata az aktuálpolitikai és –társadalmi áthallásokról, a Fear Itselfet semmi nem különbözteti meg egy átlag „jön a nagy-csúnya-minden-eddiginél-hatalmasab-gonosz, és le kell verni” crossovertől. Persze eleve hiba volt mással áltatni magunkat… A rettenetes főgonosz, a Serpent (aki elől még Odin is farkát behúzva menekült vissza Asgardba – az írók tényleg kezdenek kifutni az ötletekből, hogy hogyan érzékeltessék az általuk teremtett világhoz és karakterekhez hűen egy-egy ellenség jelentőségét) követe, Sin, gigászi pusztításba kezd Washingtonban, és Amerika Kapitány is hiába próbálja megállítani, csak annyit ér el, hogy jól keresztüldöfi a mellkasát egy bazinagy pöröllyel – szuperhőshalál, hüpp-hüpp. A kifejezetten jól írt és hangulatos asgardi szálat, valamint Immonen gyönyörű rajzait leszámítva, valahogy semmi nem működik rendesen ebben a képregényben: az akció, az egész esemény állítólagos jelentősége ellenére semmivel nem epikusabb, mint egy átlag Marvel képregényben, a karakterek nincsenek kihasználva, csak úgy felbukkannak a paneleken, és csinálnak ezt-azt, és úgy összességében, alig történik valami az egész füzetben. Ez persze nem csoda: a sztori cérnavékony.
Gotham City Sirens #23
Magam is meg vagyok lepve, hogy milyen megbízható, élvezetes sorozattá nőtte ki magát a Gotham City Sirens, annak ellenére, hogy lassan a folyamatos társírók már teljesen átvették az eredetileg beharangozott szerző, Paul Dini helyét. Az utóbbi sztorikért Peter Calloway felelt, és legújabb húzásaként szétrobbantotta a címbeli csajtriót. Harley betör az Arkhamba, hogy megölje Jokert, végleg elszakítva minden láncot, ami hozzáköti, de persze ahelyett, hogy kinyírná, a karjaiban köt ki, egy kaotikus és véres beteglázadás kellős közepén. Macskanő közben a saját dolgait intézi, miután Méregcsókkal összekaptak Harley megmentésével kapcsolatban, de Batman közbenjárásara mégiscsak Arkham felé veszi az útját. Calloway nagyszerűen írja a szereplőket, és a köztük lévő kapcsolatokat, az elmegyógyintézeti jelenetek pedig telitalálatok: képes megőrizni a sorozat könnyedségét, humorát és báját, miközben pedig nagyon is durva dolgok zajlanak. Az őrök hullanak, mint a legyek, Joker gátlástalanul, vidáman gyilkol, folyik a vérengzés, teljes a káosz. A képi világ szintén nagyszerű, hangulatos és jól strukturált, a színek pompásak és nem túl rikítóak – még egy Batman spin-off, ami sokkal-sokkal jobb, mint a jelenleg futó fősorozat.
The Walking Dead #85
Pillanatnyi pihenő: a legutóbbi zombiroham után a túlélők azon tanakodnak, hogy mit tegyenek – és Rick, akinek fia súlyos sebbel, öntudatlanul fekszik a „kórházban” (ugye senki nem felejtette még el a 83. szám bazikemény cliffhangerét?), előáll a megoldással. A The Walking Deadet többek közt azért is imádjuk annyira itt a geekzen, mert Kirkman mindig képes valami új, előre nem látott irányba vinni a történetet. A jelek szerint most jött el az ideje annak, hogy a főszereplő túljusson a napról napra való túlélés egyszerű igényén, és felmerüljön benne, hogy ideje felépíteni egy új civilizációt. Ha ezt az ötletet Kirkman végigviszi (amiben nem lehetünk biztosak, hisz az egyik másik tulajdonsága a sorozatnak, ami miatt imádjuk, hogy bármikor összeomolhat benne minden), az megint új ajtók egész sorát nyitja meg előtte. A karaktereket szokás szerint fantasztikusan írja (döbbenet, hogy mennyire más szemmel nézünk Rickre most, mint néhány évvel ezelőtt), a főhős és Denise jelenete, amiben előbbi elmondja neki, hogyan vágta le Jesse kezét, hogy kiszabadítsa a szorításából a fiát, mielőtt a zombik hozzá is eljutnak, mesteri, és nem csak emocionális hatása, kidolgozottsága, és Adlard szenzációs történetmesélő ereje miatt. Rick végig változatlan, szinte kifejezéstelen arca vérfagyasztó.
A Tarantino-Rodriguez duo Grindhouse munkacímű double feature filmje állítólag visszahozta az exploitation-t a köztudatba. Szerintem meg ott volt az előtte is, csak az embernek néha nem ártana tovább látnia az orránál. Tény és való, hogy a két hírhedt úriember „mérsékelt” sikerű filmje (és akkor még finoman fogalmaztam), ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy egy picit szélesebb kör számára is érdekessé tegye a filmvilág feketebárányát. Azonban ennél több jelentőséget nem kívánok tulajdonítani a két egyébként meglehetősen felemás filmnek, amelyek közül egyedül Rodriguez munkáját tudtam értékelni.
A folyamatnak hála a szélesebb körben prezentált ultraerőszakos low budget filmek közül néhány az elmúlt 5 évben eljutott arra a szintre, hogy ha nem is blockbuster-hez mérten, de pár tízezer dollárnál jelentősebb költségvetéssel bírt. A grindhouse filmekhez készített fake trailerek közül pedig a különösen nagy érdeklődésnek örvendő darabok (mint pl. a Machete) önálló egészestés mozit kaptak. Valami ilyesmiről van szó Jason Eisener Hobo with a Shotgun című filmjének esetében is.
Anno ugyanis a film trailere a nemzetközi SXSW versenyen debütált, amelyet Jason Eisner meg is nyert vele, és a szakmai elismerésen túl kamu trailerként hozzácsapták a Tarantino-Rodriguez páros grindhouse filmjének kanadai bemutatóin. Nem sokkal ezek után Eisner megkapta a támogatást és a lehetőséget az Alliance Films-től és a Telefilm Canada-tól, hogy látomásából egy egész estét betöltő önálló celluliod szörnyet készítsen. A felhasználható keret dollárban kifejezve nagyjából 3 millát tett ki, melyet jórészt a speciális effektusokra, és Rutger Hauer-re fordítottak. A többi szereplő maximum a kanadai tv filmes világban jártasabb nézők számára lehetnek ismerősek.
A film egy fülnek kellemes kis kedvcsináló muzsika támogatásával indul, mely képsorokon keresztül tanúi lehetünk, ahogy egy szakadt csöves egy tehervonat egyik „kupéjában” megérkezik Hope Town-ba. A kisváros azonban a nevével ellentétben meglehetősen távol áll a remény és a lehetőségek Mekkájától. A helyi lakosokat ugyanis egy családi vállalkozásba bujtatott szervezett bűnözői csoport tartja rettegésben. Az öreg csöves eleinte tétlenül nézi, ahogy mészárolják a kisváros ártatlan lakóit, aztán egy ponton túl úgy érzi, hogy ideje a tettek mezejére lépnie, és amolyan egyszemélyes hadseregként száll szembe a városka elnyomóival. Ehhez természetesen egy jófajta csöcsös farmos menyecske is dukál a főhős oldalán.
Az elhangzottak alapján még akár azt is mondhatnánk, hogy a film komolyan vehető, vagy annak próbálja venni magát, de szerencsére rohadtúl nem így van. Bár talán már önmagában is meglehetősen groteszk elképzelés egy olyan trash, exploitation kategóriájú mozi, amely bármilyen szintén is okítani próbálja a nézőt. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem egy, nem két példa van rá a 60-as 70-es évekből, azonban 2011-ben már maga az elgondolás is finoman szólva röhejes. Tökéletesen tisztában volt ezzel a rendező Jason Eisener is, így hát azt a megoldást választotta, amellyel a leginkább képes megfogni a nézőt. Ez pedig a pofátlanul morbid humor, a töménytelen mennyiségű gore, és az önirónia, amelyre a ”The Plague” elnevezésű vasálarcos démon duo legszebb metafora, amit valaha újkori moziban eddig láthattunk.
A film komolytalan stílusához totálisan komolytalan szereplők, és az a színészi bravúr társul, mellyel még az ízlésesség határain belül sikerült tartani a karakterek túljátszását. Az egyensúly fenntartása a film teljes hosszában gyakorlatilag kizárólag Rutger Hauer kezében van, hiszen egyedül az ő színészi zsenialitása által megformált kimért szűkszavú csöves karakter viseli el a komolyságot. A többi szereplő bár néhol meglehetősen pökhendi és már-már gusztustalanul túljátszott, mégis kvázi kioltja ezt a főszereplő köré font csipetnyi szánalom, és sajnálatot keltő jellemábrázolás.
A korszak (mármint a 60-as 70-es évek) filmjeinek képi világát a technicolor hatás hivatott megteremteni, amely Eisener talán legjobb húzása volt. A gusztustalanul giccses rikító színekben pompázó képi világ, és a hozzá integrált föcim, már a film első pár percében képes elérni a kellő hatást, és nyilvánvalóvá tenni az amúgy is egyértelmű ars poeticát. Ami utána jön az már csak hab a tortán. Igaz, hogy a film viszonylag lassan és talán egy picit nehézkesen indul, de amikor felpörög, akkor aztán csak úgy ömlik a néző nyakába értelmetlen erőszak. Amit ugyanis az utolsó fél órában látunk az szinte leírhatatlan. Akinek már a Machete erőszakszintje felborzolta a kedélyeit, az a Hobo with a Shotgun-ba bele se kezdjen! Kiömlő belek, szétlőtt fejek, és ledarált végtagok tarkítják a film utolsó képsorait, amelyhez olyan tökéletesen passzol a technicolor színorgiája, hogy már szinte költészet.
Mindent egybevetve a Hobo with a Shotgun tökéletesen képes reprezentálni mindazt, amit a 40-50 éve exploitation-nek nevezünk. Megvan benne a kellő alázat, a humor, az elmaradhatatlan brutalitás és az összes olyan tényező, amely képes lehet egy ilyen filmet szórakoztatóvá tenni. A megtekintése közben nem egyszer hagyta el hangosan a számat az „aztakurva”, és a „hubazmeg” kettős verbális kombinációja, ami tegyük hozzá nem kis dicséret. Megmondom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna, hogy képes lesz egy film 2011-ben így meglepi. De sikerült!
Alex Chandon már jó ideje igyekszik némi helyet kirugdosni magának az európai horror-hadszintéren, emlékszem még szinte gyerekként, a kilencvenes évek elején volt a munkáihoz először szerencsém a szuperalacsony-költségvetésű Drillbit (1992) formájában. Az Inbred esetében azonban, úgy néz ki, már normális büdzsé állt rendelkezésére - az eredmény ez eddig látottak alapján több mint ígéretes.
Mostantól minden hétfőn feldobom a Geekzre egy film címét (olyan filmét, ami így vagy úgy, de beszerezhető), és ugyanannak a hétnek a szombatján leközlök róla egy kritikát. Hat napotok van arra, hogy megnézzétek a filmet, és felkészüljetek - ha van kedvetek - megvitatni.
Kezdésként kivételesen nem hétfőn teszem közzé a címet, hanem hamarabb: a Filmes Késdobáló első áldozata a The Return of the Living Dead (1985) - a kritika jövő szombaton, 14-én kerül majd ki, addig van időtök megnézni (meg persze utána is megnézhetitek, csak így jobb a móka :)
Az Egy szerb film korántsem azért tekinthető a kínpornóként megbillogozott alműfaj díszpéldányának, mert megélhetési kéjelgés és valószerűtlen mérvű bántalmazások egyidejű megjelenítésével múlat mintegy száz percet, sokkal inkább farizeusi igyekvése okán, mellyel az alantas vágyak kielégítésének alantasságát vagy épp egyszerűségét cáfolja. Tekintete kancsal: bőszen kacsint csekélyszámú cinkosa felé, a művészi koncepcióját érő támadásokra készülve pedig hóna alatt zsírosít egy görbe tükröt. Rajta felirat: „GÖRBE TÜKÖR!!!44!!!!!” A rendező eme lelemény korlátai között próbál minden leírt és kimondhatatlan határt átlépni, amiben mondjuk Bret Easton Ellis olvasóinak szemében érdektelen kudarcot vall, de filmjében legalább basznak újszülöttet. Mert van, akinek minden vicc új.
Higgadjatok le, nem kell megbotránkozni. Most nem – csak – a társadalom hármas felosztásáról fogok értekezni, miszerint van a hülye tömeg, van a hülye szubkultúra, és vagyunk én és aki lájkol. Ki tudja, talán még a filmről is esik szó. Impossible is nothing.
Kezdeném a tényekkel, az alkotók neveivel, de a mentálmedián kedvesen megsimogatja a tarkóm, és elfele tekeri a fejem: az ízlésficamok normatív középértékeként hitelesített imdb keresője hallgatólagosan szabotálja adatgyűjtő próbálkozásaim, hogy ha netán sátáni véletlenek összejátszása következtében az „a serbian film” karakterszekvencia beütődne a rubrikába, például a macsek egy fordítva feltett Mester és Margaritáról ugrik a klaviatúrára péntek tizenharmadikán, szegény pszichém ne legyen kitéve semminek, aminek nem kéne. Cím szerint keresve nincs találat. A konszenzus szerint ha a vásznon látok egy újszülöttet, akivel igényeinek előzetes felmérése nélkül létesít szexuális kapcsolatot egy százkilencvenes, tagbaszakadt kopasz, akkor az nekem rossz, míg nem vagy nem annyira rossz, ha – a lényeglátó cenzurális teljesítményeknek köszönhetően – öt helyett mindössze három snitt erejére vagyok kitéve eme fertelmetes borzasztóságnak.
A cenzúra és a tekintélyes vállait aggodalmaskodva pöckölgető érdekek leginkább azt hagyják figyelmen kívül, hogy miközben még az Egri csillagok filmváltozatára is tizenkettes karikát követelnek, mesterségesen gerjesztik a – mellesleg évezredes hagyományú – erőszak-ábrázolás igényét. Amekkora árkot ásnak a néplélek és a média tematikailag érintett zsánerei közé szemből, akkora földhidat hánynak össze a másik oldalon. A futószalag és a másodpercenkénti elévülés termelői közegében a creative killing látszólag a leghatékonyabb eszköze lehet a horrornak, ami komolyabb népszerűségnek azonban csak akkor örvendhet, ha elébe megy a morális pánikoknak. Erőszaktétel közben lefejezni, vagy a tagbaszakadt kopaszt szemüregen keresztül jól megszeretkezni – csak majdnem elég.
Ú, de gáz vagy, hallod, ez nem öncélú, és ennek mondanivalója van, hallod, ez egy ilyen álleglória! Ezt se tudod?
És valóban, hogy-hogy nem, egy-két jól időzített szövegkönyvi célzással csak fény vetül Srdjan Spasojevic alkotásának elvetemülten humanista indíttatására. A pervi producer (Vukmir) snuffjának főszerepét elvállaló, nyugdíjazott pornósztár (Milos) története Salo, avagy Sodoma 120 napjának egyenesági leszármazottjaként leplezi le magát; itt és most márpedig megértődik (újra…), hogy bánik a Hatalom az emberrel.
Spasojevic egyetlen képet használ: a penetráló lompos képét, poetikája imigyen majdnem olybá cizellált, mint amaz utcagyereké, aki egy valag igekötő és a baszni ige biztos birtokában fejez ki – nem elképzelhetetlenül gazdag gondolatiságából – mindent. Ahogy Pasolini, a töprengető utalásoktól, iróniától mentes, otromba szimbolikán kívül semmit nem tud felhozni a mentségére, de míg az olasz kultusztrutyi és több kortárs horror naturalizmusa hatékonyan fokozza az obszcén és a morbid mint esztétikai minőségek zsigeri hatását, az Egy szerb film magas színvonalú kivitelének köszönhetőn (a plánozás és a világítás ákategóriás mozikat idéz) egyszerűen elidegenít. Még a magyarázó flashbackek kézikamerás felvételei is játszi könnyen unhatók. (Naná, hogy okosabb a film annál, mintsem lineáris legyen.)
Különösen esetlenre, kifutás nélkülire sikerednek a film azon visszatérő képsorai, melyben a destruktív parázna vágy az ártatlan gyermeki tekintettel szembesül, de a Srjdan Todorovic által amúgy hitelesen megformált Milost legalább zavarja az, amit Spasojevic és írótársa, Aleksandar Radivojevic egy flegma lapozással letudnak.
A fő bibi nem abban van, hogy a direktor úr gyöngéden árnyalt meszidzse („A Hatalom szétkúrja a Családot, szétkúrja a Népet”) nettó semmit mond Szerbia és-vagy Montenegró (vagy bármely ország…) amaz társadalmi problémáiról, melyeket állítólagosan leképezni igyekszik, hanem hogy a direktor úr taknyot árul spanyolviaszként. Az erőszak, mint durvafizikai érdekérvényesítés, kb. mindig a hatalom megnyilvánulása, a valaki, valakik feletti önkényes hatalom birtoklására irányuló aktus. Michael Myerstől (például a WASP értékrend szorítása) Jigsawig (teszem azt a demokrácia függönye mögül szadisztikus kéjsóvárgással leskelődő Nagy Testvér, lásd klágiánus olvasat) a legtöbb antagonista az elnyomó hatalom valamilyen mérvű absztrakciójaként iparkodik mérsékelni a túlnépesedést. A hatékony műfaji horror, vállalva az irracionalitás, az „öncélúság” felelősségét, kérdéses tudatossággal, ezeket a fenyegetéseket teszi közszemlére, ezeket szelepesíti, és vonatkozó, egyéb közhelyek.
Spasojevic melák allegóriája pusztán ürügye az izzadtságszagú extremitásoknak, legitimációs habiszti. És ahogy diktafonjaiból a Fűrész halálra vált léleksebésze sem a filmbeli áldozatoknak vagy a kínpornó hallatán is fanyalgó közönségnek recsegi az erkölcsi, spirituális megújhodás ígéretét, pontosan úgy az Egy szerb film sem más, hanem önkéntes hívei számára teszi önmagát morálisan elfogadhatóbbá. Azoknak, akik lélekben sokkalta érettebbnek és erősebbnek és mokányabbnak vélik magukat, mint, mint mondjuk egy ma született bárány.
Nyolc évvel az elstartolása után végre Magyarországon is kapható az elmúlt évtized egyik legjobb amerikai képregénysorozata. Robert Kirkman stabil rajongótáborral rendelkező, kritikusi dicsfényben fürdőző, jelenleg a 84. részénél járó The Walking Deadje azon kevés comicok közé tartozik, amelyeknek eladásai lassan, de folyamatosan nőnek egészen indulásuk óta. Idén februárban, köszönhetően nyilván a tavaly indult tévés adaptáció népszerűségének is, végre elfoglalta az első helyet a független képregények sikerlistáján. Felmerülhet a kérdés: mit lehet 8 éven keresztül mesélni lassan csoszogó hullákról? Hogy nem válik egy zombihorror unalmassá és önismétlővé ennyi idő alatt? A válasz egyszerű: a The Walking Dead nem pusztán zombihorror, hanem egy kényelmetlenül realisztikus, fizikailag és pszichológiailag egyaránt brutális karakterdráma. Az ilyesmi természetesen csak hosszútávon tud érdemben kibontakozni (hogy mennyire, az sep remek cikkében olvasható), így az itthon most megjelent, a sorozat első hat részét magába foglaló, Holtidő című kötet (a Days Gone Bye nagyszerű magyarítása) még csak nyomokban tartalmazza azokat az elemeket, amik Kirkman munkáját az amerikai képregény modern klasszikusává tették. Merthogy az írónak nincs más választása, mint hogy az alapoknál kezdje a történetet. Ha a comic lényege a főhős, Rick Grimes, és társainak változása, pszichológiai összeomlása és hanyatló moralitása az állandósult (vagyis idővel az új standarddé vált) extrém körülmények közepette, akkor először is meg kell mutatni a normál kiindulási pontot.
A Holtidő így még azt a hagyományos zomibfilm-dramaturgiát követi, amit a későbbiekben messze maga mögött hagy, sőt, konkrétan Danny Boyle 28 nappal később című filmjének felütését veszi kölcsön. Rick egy rendőr, aki megsérül egy tűzharcban, és egy hónap után arra ébred a kómából, hogy a civilizáció összeomlott, az emberek eltűntek, és mindenfelé oszladozó, húsevő holtak csoszognak. Feleségét és fiát nem találja otthon, így elindul a legközelebbi városba, ahová a krízis elején a katonaság terelte a túlélőket.
A 134 oldalon Kirkman lefutja a kötelező, megkerülhetetlen köröket: az élőholtak felfedezése, a túlélés szabályai a „szép új világban”, a család keresése, eljutás A pontból B pontba, parázs vita a következő logikus lépésről az életben maradás érdekében. De már ez a kötet is több a toposzok felmondásánál. Az olyan pillanatok, mint Rick fia és egy kislány rövid, szívszorító szóváltása a halálról és az elvesztett apákról, vagy főleg, a nők beszélgetése arról, hogy az újonnan szerzett mosópor mennyivel jobb az eddiginél, már abba az irányba viszi a képregényt, ahol nem a pillanatnyi túlélésen van a hangsúly, hanem magán az életen. Azon az életen, ami, bár tele van halállal és sétáló holtakkal, bizarr módon hétköznapivá vált.
És a fő kérdés, ami Kirkmant – és az olvasót – foglalkoztatja, ami fontosabb, mint a fröcsögő vér, az omló belek, a holtak lefejezése, főbelövése, és az élők szétmarcangolása (amikből – félreértés ne essék – azért van bőven), hogy az emberek hogyan reagálnak az új „normálisra”. A morális értékrendek meginognak, a prioritások elcsúsznak, a civilizáció rétegei lassan kezdenek lemállani. A Holtidő ennek megfelelően Rick és társa, Shane konfrontációjára hegyeződik ki, és a főhős záró szavai (az élők megölése nem lehet ugyanolyan könnyű, mint a holtaké) már most keserű, rossz ómenként hatnak – a későbbi események ismeretében pedig még inkább.
A képregényt itt még Tony Moore rajzolta, de a következő kötetben már Charlie Adlard veszi át a feladatát, aki azt mind a mai napig végzi. Moore gyönyörű fekete-fehér látványvilágának van egy enyhén rajzfilmes beütése, különösen az arcmimikák terén (ez Adlard érkezésével kikopik majd), de képei egyébként nyersek és realisztikusak, és amikor szükséges, brutálisak és horrorisztikusak. Jellemzően, a zombik arca sokkal részletgazdagabb, mint a szereplőké, ami a félelemfaktoron túl a valószerűséget is segíti. Hogy az alkotók mennyire értenek a történetmeséléshez és annak emocionális hatásához, arra jó példa a kötet talán legerőteljesebb két oldala, amin Rick rátalál egy szinte teljesen a csontvázáig oszlott, de még mindig élő, magatehetetlen zombira.
A magyar kiadás példaértékű (leszámítva esetleg az eredetinél némileg kisebb méretet). A papírminőségre a legkevésbé sem lehet panaszunk (ahogy a Hellboy esetében, a vastagabb papír itt is jóval kövérebb kötetet eredményez az eredeti amerikainál), a kötés is stabilnak tűnik, a fordítás pedig tökéletes, Kirkman szövegének apróbb nüanszait is visszaadja. Ráadásul mindez mindössze 2290 Ft-ot kóstál. Teszek egy vad (?) kijelentést, és azt mondom, hogy aligha lesz képregény idén Magyarországon, amire ennél jobban megéri majd beruházni. És mindenki, aki még nem ismerné a sorozatot, tartsa észben: a Holtidővel még nem láttál semmit. Ez még csak a bemelegítés. A java ezután jön.
A Képregény.hu jóvoltából rátehettük a kezünket a The Walking Dead képregénysorozat (micsoda? nem tudod mi ez? itt a gyorstalpaló a műveltségeden tátongó hatalmas lyuk betömésére) első kötetének magyar kiadására, sőt, valójában nem is egyre, hanem rögtön háromra. Mi pedig nem vagyunk sem zsugoriak, sem szőrösszívűek, úgy döntöttünk hát, hogy egy nyereményjáték keretében kisorsoljuk őket azon olvasóink között, akik megválaszolják a zombitémához és a képregénysorozathoz kapcsolódó 10 kérdésünket.
A szabályok a következőek: a lenti kérdésekre adott helyes válaszokat a geekblog@index.hu emailcímre kell elküldeni The Walking Dead nyereményjáték címmel a tárgyban. Az első olyan versenyző, aki minden kérdésre helyesen válaszolt, automatikusan, sorsolás nélkül megnyeri az egyik kötetet, a másik kettőt azok között sorsoljuk ki, akik legalább hat kérdésre helyes megoldást adtak a tízből (a blogunkat rendszeresen olvasók most előnyben vannak, mivel nagy részükre megtalálható a válasz a Geekz-en, de sosem késő átböngészni régebbi cikkeinket). A beküldés határideje április 29-e déli 12.00 óra, eredményhirdetés ugyanaznap 19.00 órakor, a nyeremények átvétele másnap a 7. Magyar Képregényfesztiválon vagy pedig postai úton. Most pedig lássuk a zombitriviát!
1. Mi volt Lucio Fulci a hetvenes évek végén illetve a nyolcvanas évek elején készült három híres olasz zombifilmjének a címe (később rendezett még ilyet, de most csak az ebből az időből származóakra vagyunk kiváncsiak)?
2. Ki készítette az 1978-as HOLTAK HAJNALA effektjeit?
3. Hol játszódik Jacques Tourneur I WALKED WITH A ZOMBIE című filmje?
4. Melyik híres magyar származású színész játszik a WHITE ZOMBIE-ban?
5. Mi indítja be a BIO ZOMBIE-ban a zombikór terjedését?
6. Mi Robert Kirkman aktuálisan is futó szuperhősképregénysorozatának a címe (aminek NEM farkasember a főszereplője)?
7. Melyik híres filmrendező neve fémjelzi a THE WALKING DEAD-ből készült azonos című tévésorozat első évadát?
8. Mi a neve Lucifer főhadiszállásának a Kirkman által írt BATTLE POPE című képregényben?
9. Melyik ismert, zombizsánerbe illeszthető film kezdődik ugyanazzal az alaphelyzettel (a főhős kómából ébred egy kórházi szobában), mint a THE WALKING DEAD?
10. Mi lesz a 2011. április 30-án, szombaton megrendezésre kerülő 7. Magyar Képregényfesztivál helyszíne?
Dark Horse Presents #1 Történet: sokan Rajz: sokan Kiadó: Dark Horse Comics
Aki kicsit is konyít az amerikai képregényekhez, az elkerülhetetlenül hallott már egy s mást a Dark Horse kiadó Dark Horse Presents című antológiasorozatáról, ami 1986-ban vette kezdetét, és egészen 2000-ig futott (ezzel máig a leghosszabb széria, ami a fekete ló logóját viselte magán). A mára legendás sorozatban jelentek meg először olyan, később saját képregényt kapott történetek, mint a Concrete, az Aliens vs. Predator vagy a Sin City. És dacára annak, hogy az antológiák látványosan nem teljesítenek jól manapság (a kiadó horrortémájú gyűjteménye, a Creepy sem muzsikál túl fényesen), a Dark Horse úgy döntött, hogy a 25. évforduló alkalmából újraéleszti nagy múltú sorozatát (2007-ben már próbálkozott ezzel, akkor az online, MySpace-en terjesztett második széria három évet élt meg). A formátumon változtattak (a füzet 80 oldalas lett, és immár nem fekete-fehér, hanem teljesen színes), de a lényeg ugyanaz: egy rakás jól és kevésbé ismert író és rajzoló dobja össze, amije van, mindenféle formai és tartalmi megkötések nélkül. Az eredmény, ahogy az sejthető, egy vegyesfelvágott.
A füzetet stílszerűen Paul Chadwick nyitja a Conrete-tal, ami anno az eredeti DHP első részének szenzációja is volt. Ez itt egy egyszerű, ötlettelen kis történet, a karaktert már ismerőknek nem szolgál semmi érdemlegessel és újjal, a szűz olvasóknak pedig nem szolgál semmiféle fogódzkodóval arra nézve, hogy miről és kiről is van szó. A helyzet a későbbiekben sem javul, sőt. Howard Chaykin Marked Man című krimije egy profi rablóról szól, aki hivatását titokban tartja felesége elől: a rajzok rondák, a nyitójelenet struktúrája, dinamikája katasztrofális (amit Chaykin manapság művel, azért civilizáltabb bolygókon börtön jár), a történet unalmas, a karakterek érdektelenek, cliffhanger meg nincs is, a nyolcadik oldalon csak úgy hirtelen kiírják a tubikántinyúdot. Sajnos a legendás rajzoló, Neal Adams ezt követő Bloodja még rosszabb. Nehéz lehet megoldani, hogy egy nyolc oldalas képregény szinte végtelenül repetitívnek tűnjön, de neki sikerül. Lényegében egyetlen karakter pofázik benne nagyon hosszan tökugyanarról, egy olyan leszámolást vezetve fel a címszereplő és egy rakás gengszter közt, ami ezek után senkit nem fog érdekelni. Richard Corben posztapokaliptikus szösszenete, a Murky World is csak az alkotó hőn szeretett, sajátos rajzstílusa miatt érdekes, egyébként döbbenetesen összecsapott és unalmas. Inkább érdekességnek, mint önálló képregénynek megy el az októberre tervezett Star Wars: Crimson Empire III prológusa, és Frank Miller 300 prequeljének, a Xerxesnek egy mindössze négyoldalas előzetese. A mérleg pozitív oldalát két jópofa, egyoldalas strip, egy rövid Harlan Ellison-novella és három nyolcoldalas történet igyekszik lejjebb nyomni. David Chelsea Snow Angele egy bájos, kellemes történet egy kislányról, aki hóangyallá válik, és szülei dörgedelmei ellenére igazságot oszt a környéken (persze csak kicsiben), míg Carle Speed McNeil Findere egy szimpatikusan morbid sztorival szolgál egy hétköznapi állást kereső gengszterről. A nem túl erős mezőnyből a fődíjat Michael T. Gilbert kapja szenzációs ’50-es évekbeli sci-fi/horror paródiájáért, a Mr. Monster vs. Oooak!-ért. Több ötlet van abban a nyolc oldalban, mint az egész képregény maradék 72-jében, de azt túlzás volna állítani, hogy önmagában megéri a füzet 8 dolláros árát. Az új DHP egyelőre nem hogy nem ugrotta át a lécet, de hason is alig tud átkúszni alatta.
Astonishing Spider-Man & Wolverine #5 Történet: Jason Aaron Rajz: Adam Kubert Kiadó: Marvel Comics
Évente jó, ha két-három olyan Marvel/DC képregény van, ami képes elemi erővel rácáfolni arra a sokat hangoztatott tézisre, hogy ezekben a szuperhősös bohóckodásokban már nem lehet semmi újat mutatni, hogy minden kiszámítható, sablonos és ugyanolyan. Az utóbbi egy évben az egyik ilyen képregény a S.H.I.E.L.D. volt, ami viszont a sajátos koncepciója és alapvetően nem szuperhősös témája okán külön kezelendő – ez pedig azt jelenti, hogy egyedül marad a másik jelölt, a Jason Aaron-Adam Kubert duó Astonishing Spider-Man & Wolverine című minisorozata. Aaron rögtön az első résszel mélyvízbe vágta az olvasót: fogalmunk sem volt, hogy mi történik, és miért, hőseink először egy bankrablásba keveredtek, majd az ősi múltba, végül egy megváltozott jelenbe – ahol a „végül” pusztán az első rész végét jelenti, mert ezzel még csak ott tartunk. Azóta kiderült, hogy a téren és időn áthágó, mindenféle értelem és kohézió nélküli kalandokért Mojo a felelős, aki gyanútlan hőseinket tette meg intergalaktikus valóságshow-jának rongybabaként rángatott főszereplőivé. Aaron lényegében annyit csinált, hogy talált magának egy ürügyet (Mojo), amit meglobogtatva semmilyen elszállt, agyament ötletre nem lehet teljesen hihetetlen túlzásként tekinteni – és kihozta belőle az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb képregényét. Az Astonishing SM&W egy pofátlanul zabolátlan szellemhullámvasút, ami ráadásul hihetetlenül tömény. Minden oldalra jut legalább egy frenetikus ötlet, minden második panelen ott virít egy geg a háttérben (a hiperaktív médiabuzi-guru Mojo verbális ámokfutása az ötödik rész elején magáért beszél), egymást követik az akciók, záporoznak a poénok, és közben a minden ziccert hibátlanul bevágó Aaron képes épp akkora rendet tartani a káoszban, hogy a szereplők viselkedése és interakciói az őrült körülmények ellenére is maximálisan karakterhűek maradnak. Sőt, a mini egyik fő erénye épp a Rozsomák és Pókember közti dinamika ábrázolása. Azon pedig, hogy Kubert gyönyörű, kifejező rajzokat szállít, senki nem lepődik meg – megkockáztatom, nem sok Amerikában dolgozó képregényes van, aki képes olyan stílusérzékkel lavírozni a komikus és grandiózus szituációk között, mint ő. Lenyúlva a Marvel tipikus reklámszövegét, én mondom nektek: ha csak egy képregényt akartok idén elolvasni a kiadótól, akkor ez legyen az.
Fear Itself #1
Történet: Matt Fraction Rajz: Stuart Immonen Kiadó: Marvel Comics
Csinn-bumm, égzengés-földindulás. Itt a Marvel legújabb nagyszabású, a teljes univerzumra kiterjedő crossovere. Már megint? – mondhatnánk, de ha egy pillanatra belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy a 2008-as Secret Invasion óta nem csinált a cég ekkora hóbelevancot (a Siege ugyebár csak az Avengers-füzeteket érintette). Az efféle cirkuszokkal szemben sokan – okkal – szkeptikusak, lássunk hát néhány aprócska tényt, ami talán segít elhelyezni a Fear Itselfet a koordinátarendszerben. 1. Nem Brian Michael Bendis írja, hanem Matt Fraction. 2. Reagálni kíván az aktuális gazdasági válság okozta félelmekre és bizonytalanságra. 3. Pusztán egy történetet akar elmesélni, nem pedig eljuttatni valahogy a Marvel világát A pontból B-be (mint minden crossover az elmút bő 10 évből). Ezekből mindenki levonhatja a neki logikusnak tetsző következtetéseket, én a magam részéről egyelőre kivárok. Mert ez az első rész még csak egy olyan Nagy Semmi. Kezdve azzal, hogy olyan érzést kelt, mintha pusztán egy prológus lenne, ami viccesen veszi ki magát, tekintve, hogy a mininek amúgy van már egy tényleges prológusa (Fear Itself: Book of the Skull), és tekintve, hogy a képregény kétszer hosszabb a normálisnál. A sztori elvileg (fontos szó) azért lesz több az összes egyéb „felbukkan egy baromi erős gaztevő, akinek foltosra veréséhez minden hősre szükség van” crossovernél, mert ez a gonosz az asgardi félelemisten (akiről persze a Marvel elmúlt 50 éve alatt egyetlen szó sem esett), és ellenségeit saját félelmeivel szembesíti majd (legalábbis erre épült a reklámkampány). Oké. Mondjuk, hogy van benne potenciál, viszont a való világ eseményeivel vont párhuzam csúnyán erőltetettnek tűnik. A képregény elején Steve Rogers és Sharon Carter egy utcai tüntetést próbálnak kordában tartani – ami persze azért tör ki, mert az emberek egyre elégedetlenebbek és elkeseredettebbek a gazdasági helyzet miatt. Mindez azonban az első rész alapján egy közjáték, aminek semmi köze a sztori gerincéhez. Mintha csak a Marvelnél ukázba adták volna Fractionnek, hogy valahogy kösse a cselekményt a válsághoz, hogy az egész csinnadrattára rá lehessen húzni az aktualitás gúnyáját, ő meg írt egy jelenetet erre a célra, amiből láthatóan alig várta, hogy továbbléphessen. A képregény további részeiben: Odin kiabál a Figyelővel, összeveri a fiát, Thort, majd elvezeti az isteneket a Földről, hogy felkészüljenek a közelgő csatára. Van az egésznek egy „valami nagy baj közeleg” érzete, azt el kell ismerni, de közben hiányzik a dinamizmus és a monumentalitás, és egyetlen szereplőhöz sem kerülünk közel egyetlen pillanatra sem. Korrektül megírt, de lélektelen. Stuart Immonen rajzai persze nagyszerűek (ő az egyik legjobb szuperhősrajzoló ma Amerikában), de ennél egy kicsit többet kell nyújtania a Fear Itselfnek, ha még bő fél éven át le akar kötni minket.
Kick-Ass 2 #2 Történet: Mark Millar Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Icon Comics
„Warning! This book contains greatness”. Áll a borítón. Ehh… mit lehet erre mondani? „No, it doesn’t.” Pedig az előző részekre ez a felirat még igaz lett volna. De úgy látszik, egy frenetikus első mini, és a második sorozat egy méltó folytatásként értékelhető első része után a Kick-Ass kezd kifulladni. Kár lenne érte, mert tényleg fasza kis képregény, gonosz, vicces, cinikus és persze nem tisztel sem Istent sem embert – szóval abszolút a legjobb fekete komédiák közt a helye. Ráadásul az egyetlen olyan comic, amit Millar jelenleg, mint pozitívumot tud felmutatni az olyan emberiségellenes bűneivel szemben, mint a Nemesis. Szóval mi a gond? Hogy ez a második rész nem lett sem gonosz, sem vicces, sem cinikus. Nem lett fasza sem. A felütés gyilkos iróniája még hatásos (ráadásul szokatlanul kifinomult a szerzőhöz képest), de utána a szereplők mind csak ülnek, és beszélgetnek arról, hogy kicsodák ők, és mit kellene tenniük. Ráadásul Millar újrahasznosítja az első sorozatban Big Daddyvel kapcsolatban már elsütött poénját (avagy a tragikus múltú szuperhős). Nagyobb baj, hogy úgy tűnik, mintha az író lassan elmozdulna a szuperhőslét coolságának ábrázolása felé, holott eddig az egész sorozatnak az volt a lényege, hogy a lehető legszemetebb módon gúnyt űzzön a köpenyesekből. Most, ahogy Kick-Ass és újdonsült társai (immár egy egész szuperhőscsapat állt össze) rajtaütnek egy bűnbarlangon, csak a tökösség és keménység érződik, a „nézd, milyen gáz, ahogy az a félholtra vert kispöcs hőst játszik a pizsamájában”-tól eljutottunk a „nézd, milyen cool, ahogy ezek a tökös srácok kékre-zöldre verik a gazembereket”-ig. Persze majdnem biztos vagyok benne, hogy Millarnak van még valaki trükk, valami pofátlan fordulat a tarsolyában, és azután visszatekintve, lehet, hogy ez a rész is másképp fest majd, de egyelőre ez önmaga megerőszakolásának tűnik. És ami megbocsáthatatlan az eddigi számok után, hogy nincs benne egyetlen valamirevaló poén sem. Romita természetesen hozza a formáját, ezt a képregényt pont az ő stílusára szabták, kár, hogy a forgatókönyv ezúttal nem ér fel hozzá. Reméljük, hogy ez csak egy egyszeri bökkenő az eddig egyébként makulátlan úton.
Northlanders #39
Történet: Brian Wood Rajz: Simon Gane Kiadó: Vertigo Comics
Hónapokkal a rosszemlékű Metal után Brian Wood visszatalálni látszik sorozatának gyökereihez. A kétrészes The Girl in the Ice egy remekbeszabott dráma volt, rideg, nyers és kegyetlen, amilyennek ezt a sorozatot szeretjük – a most véget ért, három felvonásos The Siege of Paris pedig, ahogy a címe is sugallja, a Northlanders konkrét történelmi eseményeket felhasználó, grandiózus sztorijai közé tartozik. A címbeli ostrom 885 őszén kezdődött, és bő 10 hónapig tartott – a Sigfred vezette dánok és vikingek serege, ha lehet hinni a(z egyébként vitatott) történelmi feljegyzéseknek, jó 30 000 embert számlált, ami ellen egy nagyjából 200 fős francia csapat védte az akkor még egyetlen szigetet elfoglalt Párizst, annak masszív, bevehetetlen tornyaiból. Kövér Károly, a franciák királya végül megvásárolta a békét Sigfredtől. A falak állva maradtak, a dánok kincstára meghízott, mindenki jól járt – kivéve az a néhány ezer katona, aki a semmiért halt meg Párizs tornyai alatt. Woodot természetesen ez utóbbi szempont érdekelte. A történet főhőse a dán kapitány, Mads, aki 14 éves kora óta harcol, vérben, sárban és dicsőségben. Ez az élete, egy született harcos ő, akinek esze ágában sincs majd vénül, meleg ágyban meghalni, és aki magasról szarik mindenféle politikára. Wood főhősének egyszerű, lényegre törő narrációjával túlzás, ítélkezés, giccs és manír nélkül enged betekintést egy katona életébe, aki nem egy szép házra, szerető feleségre, és aranyos kis lurkókra vágyik, hanem törő csontok hangjára, fröcsögő vér látványára, és a győztes csata utáni jól megérdemelt fosztogatásra – mert ez is csak egy épp oly legitim életforma, mint az az előbb említett másik. Az első két rész alig valamiben különbözik egy átlagos Northlanders tipikus csataábrázolásától: kőkemény, a virtusnak élő férfiak harcolnak a nyílzápor közepette, vér és hullák mindenütt. Csak az utolsó számra válik világossá, hogy hová is akar Wood kilyukadni. A harcosra, akinek a lába alól kihúzzák a szőnyeget, vagyis a harcot magát. Mads, aki fél karját odaadta a csata megnyeréséért, nem örül a békének, elherdáltnak érzi a sok ezer katona életét, és bár látszólag hagyja magát lekenyerezni egy mutatós ingatlannal, tudjuk, hogy nem erre vágyik. Az egyetlen komoly probléma a The Siege of Parisszal, hogy Wood kicsit későn kezdi kibontani benne a lényeget. Ugyan bármikor elvagyunk véres, kaotikus csaták hosszú oldalaival, de amiről a sztori igazán szólni akar, ami megkülönbözteti a hasonszőrű történetektől, így szinte csak egy érdekes utógondolat marad, ami nem kerül kellő kibontásra. Hogy Wood ennek ellenére is sikerrel jár, az annak köszönhető, hogy szép rutinja van már a korszak háborúskodásainak nyers ábrázolásában – és annak, hogy Simon Gane brutális, dinamikus képei olyan arcokkal vannak tele, amiket mintha vikingek faragtak volna kőből, baltával. De ha már képi világ, a kalapemelés Dave McCaig színezőt illeti meg leginkább: pusztán azzal, hogy a normális esetben kékes látképet (ég, folyó) rendre vérvörösre festi, félelmetesen pokoli hangulatot teremt, ami csak erőteljesebbé teszi Wood azon mondandóját, hogy sokak számára ez egyáltalán nem pokol, hanem a maguk választotta élet.
Már megint egy vámpíros mozi? Igen, de ezúttal nem hófehérre sminkelt depressziós tinik enyelegnek egymással, hanem élet-halál harc folyik, ahogy ezt el is várnánk egy hasonló mozitól. Jim Mickle az előzetes alapjánAz út-féle poszt-apokaliptikus filmek világát próbálta ötvözni az akcióhorrorokéval, a kritikák szerint sikeresen. (A filmet már a tavalyi torontói filmfesztiválon bemutatták.) AStake Landtörténete némileg aZombielandre hajaz, csak humor nélkül: egy fiatal srác (Connor Paolo) betársul a Mister művésznéven gyilkoló vámpírvadászhoz (Nick Damici), és közösen próbálnak eljutni északra, az Új Édenbe.
A kritika beérkezésekor a szerkesztőségben pezsgőt bontottunk - Yvonne épp két éve ígérte meg, hogy ír erről a filmről. - W. F.
A Bad Biologyban megvan mindaz, amit a romantikus filmekben ruha takar: cicik, puncik, péniszek, de az is, amit a pornófilmekből hiányolunk: dráma és érzelem. Frank Henenlotter comeback (cumback?) mozija a történetmesélés öntörvényű útját járja, erre már a főhős első mondatánál ráeszmélünk: „I was born with seven clits” ("Hét csiklóval születtem").
Jennifer egy nagyon b.v. csaj, szerethető, kedves, magányos lány. A szeme szomorúságot és gyengédséget sugároz. Nem vágyik másra, csupán békét hozó kielégülésre, azaz egy férfira, aki nem ijed meg a mutáns vaginájától, illetve túléli gyakori és heves orgazmusait. Hiába, ha egy hatvan év fölötti fickó (Henenlotter) akar mondani valami újat a szerelemről, érdemes odafigyelni a mondandójára. A lány potenciális párja egy helyes, visszahúzódó fiú hatalmasra nőtt farkával küszködik hasonlóképp reménytelenül. Tanulság a srácoknak: ha tizenéves korodban szteroidokkal kezded lőni a mütyükédet, bizony előfordulhat, hogy később ebből gondok fakadnak. ("Mütyükéd", úristen... - W. F.)
A Bad Biology egyértelműen kicsavarja a megszokott, nyálas romantikus filmek dramaturgiáját azzal, hogy szexuális freakeket választ meg főszereplőinek, akik felett nemi szerveik veszik át az irányítást. A kivitelezés pornófilmesen trash, néha thrillerbe vált, emiatt teljesen szubjektív, mikor és kinél üti meg a fogyaszthatóság kritikus küszöbét. A film furcsa bája két tényezőnek köszönhető igazán: a szelíd, már-már őszintének ható romantika a szokatlan alapötlettel való elkeverésének és a rendkívül bénán animált szörnybébik cameójának. Ők szupertrash hangulatot hoznak magukkal az amúgy is powerty row filmbe, így például a film vége felé egyre fontosabb szerephez jutó szörnypénisz még a normálisabb motívumok közé sorolható.
Hogy jönnek a képbe a szörnybébik? A hétcsiklós lány, Jennifer nem csak az orgazmusát éli meg extrém-intenzíven, hanem élete más eseményeit is, nála például nem kilenc hónap a terhesség, hanem mindössze két perc: hopp, és máris kiszlottyan belőle egy apró torzszülött!
Az efféle fantáziadús ízléstelenségek remek ellenpontjai a film öntörvényű kedvességének. Jennifer az általa szex közben kipurcantott férfiakról készített fényképek szőnyegén maszturbál. Például. Szexhorroros viszonyítási alapként: egy Jean Rollin vagy Jess Franco filmnél nehéz eldönteni, hogy azt a történelmi távlat láttatja-e elképesztően érzékeny mozinak vagy valóban az, a Bad Biology szeretete figurái iránt azonban már jóval egyértelműbb.
A horror azon műfajok közé tartozik, amik a legnehezebben újulnak meg, amik egy-egy jellemző irányzatukat teljesen kivéreztetik, mielőtt továbblépnek. Jó, ha évtizedenként egy olyan alkotás készül, ami képes új mederbe terelni a zsáner életét, és azzal sem mindig járunk jól (ld.: Fűrész). Wes Craven 1996-os posztmodern, önreflektív Sikolya sajátosan ironikus hatással volt kortársaira: olyan slasherek hullámát indította el, amiknek pont a frappáns kifigurázása emelte be a popkultúra halhatatlanjai közé. Még ironikusabb, hogy a harmadik résszel (ahol Kevin Williamson forgatókönyvírót felváltotta Ehren Kruger) már maga a Sikoly is azoknak az unalmas horrortoposzoknak a csapdájába esett, amikből egykor gúnyt űzött. Bő 10 éves ugrás az időben: Craven azóta sem csinált sikeres filmet, Williamson elfeledett tévéíróvá alacsonyodott, a sorozat triumvirátusa, Neve Campbell, Courtney Cox és David Arquette eltűnt a süllyesztőben, ráadásul az az önreflektív, posztmodern felfogás, ami az eredetit kiemelte a tömegből, lassan minden második filmnek sajátja. Szóval mi keresnivalója van ma a mozikban egy Sikoly 4-nek?
Williamson és Craven, a jelenlegi trendeknek megfelelően, a remake-ekre fenik a késüket. A Sikoly 4 alaphelyzete, hogy a Woodsboróba egy évtized után visszatérő Sidney körül az első gyilkosságsorozathoz hasonlóan kezdenek hullani az emberek, de főleg a tinilányok. A probléma ezzel a koncepcióval az, hogy a remake-eknek nincsenek olyan egyértelműen és frappánsan kifigurázható közös jegyeik, mint a slashereknek, vagy akár a folytatásoknak úgy általában – annyi biztosan nem, hogy egy erre épülő filmet elvigyenek a hátukon.
A remake-ek – túl azon, hogy rendre rosszabbak – hagyományosan véresebbek, zajosabbak és szájbarágósabbak, mint az eredeti, de egyébként ugyanazokhoz a műfaji szabályokhoz tartják magukat, mint amazok. Így a Sikoly 4 folyamatosan hangoztatott alaptézise, hogy a „szabályok teljesen megváltoztak”, csupán mesterkélt, alap nélküli jelmondat marad, amit ráadásul sehogysem sikerül ténylegesen érvényesíteni a cselekményben (mellesleg „az eddigi szabályokat felejtsd el” kártyát már kijátszották a harmadik részben is – hasonlóan hatástalanul).
Kár mindezért, mert az aktuális metafilmes posztmoderncirkuszt briliánsan birizgáló nyitójelenet még egy roppant okos és vicces mozit vetít előre. De az ötletek hamar elfogynak, a műfaji fricskák laposak és/vagy az előző részekből újrahasznosítottak, és hiába adják hozzá a mixhez a modern idők közösségi oldalait, a Facebook és a Twitter időnkénti, sajnos különösebb koncepció nélküli felemlegetése nem pumpál annyi friss vért a gyilkosságok előtti telefonos rémisztgetésekbe, hogy megmentse azokat az unalomtól – maguk a gyilkosságok pedig, bár minden eddiginél brutálisabbak, kínosan ötlettelenek (áldozatot kergetni, párszor falhoz vágni, majd leszúrni). Túl jól ismerjük már ennek a franchise-nak a trükkjeit, és a Williamson-Craven duó (ami félúton, ki tudja, miért, kiegészült Krugerrel is) semmi újat nem tud mutatni, így a negyedik rész ugyanúgy jár, mint a harmadik – azokat a hibákat követi el sorra, amiken gúnyolódnia kéne.
Az eredeti színésztrió visszatérése természetesen örvendetes, de lássuk be: Courtney Cox bazi öreg már, szegény Neve Campbell meg annak látszik. Karaktereiket haloványra, érdektelenre írták, a többi csajnak meg még a nevét sem tudjuk megjegyezni, annyira jellegtelenek, és annyira nem érdekel minket, hogy mi történik velük – ágyútöltelékek mind, egyedül Hayden Panettiere karakterébe sikerült némi életet lehelni. A filmelemző horrorfan, Rory Culkin is csak sótlan utánérzete az első két rész Jamie Kennedyének. Elmond valamit a szereplőkkel való mostoha bánásmódról, hogy a tucatnyi jónő ellenére valószínűleg a férfiakban is a még mindig szimpatikus David Arquette figurája fog a legjobbam megmaradni.
Természetesen az alkotók már most egy új trilógiában gondolkodnak, így egyértelmű, hogy egy kellően tökös befejezéstől is elgyávultak – pedig több ponton is igen szemét és meglepő módon lehetett volna lezárni a filmet, ami valamit javíthatott volna az összbenyomáson. Így pozitívumként marad néhány jó poén, egy-két pofás beszólás… és más semmi. Egy cseppnyi vér nem maradt ebben a franchise-ban.
A Kalapács újra lesújt! Úgy látszik az újjászületett Hammer Films-et nem lehet megállítani, a Let Me In, a Resident és a Wake Wood után újabb horrorral állnak elő, ezúttal a legendás színdarab adaptációjával. Persze a Woman in Black-nek 1989-ben már készült egy feldolgozása, amely benne van minden idők öt legfélelmetesebb filmje közt, és amelynek Nigel Kneale (=isten) írta a forgatókönyvét. Vajon a Daniel Radcliff főszereplésével készült új adaptációnak sikerül túltennie rajta?
Jövő héten csütörtökön világpremier, de mi már kedden szállítjuk a kritikát! Wes Craven kiirthatatlan slashersorozatának ehhez a legújabb részéhez íme a valószinűleg legutolsó kedvcsináló.
Ne vágj már pofákat előre! Nézd végig ezt a műelőzetest, ugyanis Billy Crystal és a funnyordie.com stábja egy olyan, rendkívül ügyes trailerparódiát hozott össze, amely egyszerre űz gúnyt a hollywoodi stúdiórendszerből, a filmes folytatások bénaságából és egy jelenleg negyon felkapott filmes műfajból, amely a Geekz profiljába is beleillik (többet nem mondhatok, lelőném a poént!) Meg Ryant Helen Mirren helyettesíti - e cserével csak nyerünk.
Mostanában járja a fantasztikus filmfesztiválokat ez a kisjátékfilm, és az egyik legjobb, amit az utóbi időben láttam. Félelmetes, szürreális, a végén nagyszerű un. praktikus (tehát nem kibaszott számítógépes) effektekkel megtoldva.
A Csillagember (Starman) bemutatójának kapcsán készítette a kanadai állami tv ezt a két részes interjút az akkor karrierje csúcsán álló John Carpenterrel. Összes addigi filmje szóba kerül, valamint azokról az alkotókról és műfajokról is beszélnek, akik és amelyek Carpenterre hatást tettek. A riporter felkészült a témából, ritkaság az ilyesmi manapság.
2012 elkerülhetetlenül közeledik - bár ahogy a dolgok állnak, lehet hogy elkerüljük hogy ideérjen - és Hollywood a világ rettegését kíméletlenül kihasználja (sőt elébe vág, az armageddont már idén novemberre idevizionálva!), ezúttal egy olyan filmmel, amely mintha lovecrafti szörnyeket vizionálna az apokalipszis mögé (nem tudom biztosra, direkt nem olvastam el a szinopszist.) A trailer hangulatos, még ha egyes vizuális megoldásai a Fűrész-filmeket idézik is (a rendezőnek köze volt hozzájuk.)
Néhány héttel ezelőtt még A Chinese Fairy Tale volt a címe, de úgy látszik a készítők mostantól már ezzel sem áltatják magukat: Wilson Yip 2011-es filmje szinte egy az egyben remake-je lesz Ching Siu Tung és Tsui Hark 1987-es remekművének, csak éppen Leslie Cheung szerepét Louis Koo, Wu Ma szerepét pedig Fan Siu Wong játssza majd. Már eleve ez sokat elmond a 24 évvel ezelőtti hongkongi filmek és a maiak közötti különbségről. Ettől függetlenül a film hangulatosnak tűnik, bár még a trailer legjobb részei is a 87-es változatból vannak átemelve.
Ez a film koppintás koppintás hátán, olyan mértékben, hogy ez már nem is posztmodern, hanem egyenesen meta (ugye a Karantén a Rec remake-je volt, ami eleve a Démonoknak volt egyfajta parafrázisa, na most ez a Karantén 2 a koppintás koppintásának folytatása, de az előzetesből ítélve nem másolja a Rec2-t, hanem hagyja a fenébe a videokamerázós esztétikát, és átmegy sima zombifilmbe, ráadásul az olasz zombifilmek helyszíneit veszi kölcsön (repülőgép: Incubo sulla cittá contaminata, az erőműves rész meg Bruno Mattei Hell of the Living Dead-jéből figyel be.) Ilyen többszintes antikreativitásra már dühösnek lenni sem lehet - az ilyen az abszolút fotelben hátradőlős, dobozos sörös film.
Mit ér az igazság? Az ártatlan Grandier atyát boszorkányság vádjával készülnek máglyán elégetni. Mert felcsinálta egyik paptársa unokahúgát, és ez nem maradhat megtorlás nélkül. Mert nem viszonozza az őrjítő szexuális frusztrációját bizarr megszállottságig hajszoló, torz Johanna nővér érzéseit, és ezért bűnhődnie kell. Mert az irányítása alatt álló város, Loudon, a hataloméhes Richelieu bíboros erőfeszítései ellenére még mindig őrzi függetlenségét, sőt, megfutamítja az ezt jelképező fal lerombolására kirendelt csapatatot. És ezért el kell őt tiporni. Egy bigott pap bosszúja, egy törtető politikus intrikája, és egy nő gyűlölete, azaz erkölcs, hatalom és szenvedély – mit ér az igazság ezek ellenében? Grandier-nak esélye sincs.
A hírhedt 1634-es, tömeghisztériával, elfojtott szexuális vágyak kirobbanásával és politikai bosszúhadjárattal fűszerezett loudoni ördögűzések a legnagyobb port kavart esetek közé tartoznak a történelemben. Már a maguk korában is vitákat eredményeztek, és különböző elméleteket szültek, történészek és művészek pedig azóta is rendszeresen foglalkoznak velük, könyvek, operák, színdarabok és filmek alapjául szolgáltak. Ken Russell 1971-es, Aldous Huxley regényét alapul vevő feldolgozása mind közül a leghíresebb és egyben (mivel Russellről van szó) a legbotrányosabb. A film már Angliában is elszenvedett némi cenzori beavatkozást (de főként a szexualitás nyílt ábrázolása okán, jókora sikert aratott), mire pedig Amerikába került, tovább csonkították – ott a mai napig nem mutatták be vágatlanul.
Az Ördögök nem egyszerűen azért vívta ki az erkölcscsőszök haragját, mert tele van szexszel és brutalitással – hanem azért is, mert mindez vallási környezetben szabadul el, egyfajta liturgikus perverzióként. Az egyik jelenetben magukból kikelt, ördögi megszállottságot mímelő meztelen apácák egy csoportja kiéhezett tinédzserek gyülekezeteként veti rá magát egy krisztusszoborra. És ez két évvel azelőtt történt, hogy Linda Blair magáévá tett egy feszületet (ha már itt tartunk, az Ördögökben megtalálhatjuk a Friedkin-klasszikus rendezői változatában látható, sátáni „pókasszony” előképét is). A kamera maga is megvadul az orgia forgatagában Derek Jarman lélegzetelállító díszletei között: az egyik alkalommal őrülten zoomol ki-be, ki-be a meztelen apácák tömegéről, a felettük maszturbáló pap szemszögéből, mintha közösülni próbálna a tömeggel.
Az explicit szexben és erőszakban megmártózó film több egy történelmi esemény sokkoló dramatizálásánál. Nyomasztóan apokaliptikus atmoszférájával az Ördögök a hatalom örök korrupciójára mutat rá, közvetetten pedig az egész emberi faj felett mond ítéletet: itt mindenki aljas, ármánykodó, perverz és gonosz, aki pedig nem, azt eltapossák. Bomló hullákkal és erkölccsel nyitunk: egy dekadens színházi előadást protestánsok kerékbetört, rothadó testének panorámája követi, Loudonban közben pestis szedi az áldozatait. Halál, romlás, paráználkodás és hazugság, ameddig a szem ellát. Grandier (Oliver Reed életének egyik legjobb alakítása) sem teljesen makulátlan jellem, a fentiekből ő is kiveszi a részét. Amikor egy szeretője terhes lesz tőle, a nőt és hasában növekvő fattyát vallásos filozófiába csomagolt álszentséggel, önzéssel és cinizmussal kegyetlenül nyugodt hangon zavarja haza.
Mégis, ez a cölibátust megszegő szoknyavadász az egyetlen, aki a pusztulás felé tartó, rothadó világban erkölcsi értékeket képvisel, sőt, minden kínzás és halál ellenében is, a végsőkig kiáll mellettük. És részben talán éppen a cölibátus megszegése miatt. Mert az ördögűzés rituáléi során mindenki másból úgy törnek ki az esetükben mindaddig elfojtott szexuális vágyak, mint egy hatalmas gejzír, ami évek óta fortyogott a felszín alatt. A Grandier-t megszállottan imádó, és az egész tortúrát elindító apácafőnöknőnek, Johannának, groteszk erotikus látomásai vannak, amikben a keresztről leszállt Krisztus-Grandier véres testét csókolgatja, később pedig az egyetlen lehetséges módon teszi magáévá imádottját: üszkös csontmaradványával elégíti ki rég tomboló vágyait, amikor azok már elpusztították értékítéletét és elméjét. Vanessa Redgrave hátborzongató a szerepben, a filmtörténet legvisszataszítóbb, leggyűlöletesebb nőstény ördögei közt a helye.
A többi apáca is beszáll az őrjöngő játékba: a hisztéria és az ördöggel cimborálás vádjától való félelem hatására démonoktól (Grandier-től) megszálltnak vallják magukat, és egyáltalán nem mellesleg, ezen álca alatt kiélhetik leszbikus és egyéb szexuális hajlamaikat. Önkívületi állapotban, blaszfémikus és perverz orgiában hullámzanak, de ez távol áll a hedonizmustól: véres-fájdalmas, és Grendier-re nézve gyilkos lecsapódása, hirtelen és erőteljes túlkompenzálása addigi életmódjuknak. Itt válnak igazán jelentőssé Johanna korábbi szavai, melyek szerint az apácazárdába nem az isteni szolgálat vágya hajtja a nőket, hanem az, hogy akár társadalmi helyzetük, akár rútságuk miatt, nem kellenek sehova máshova. A hely a nyomorúságos életek, a kényszerű döntések és a totális képmutatások panoptikuma, amin Johanna, frusztrációja – hasztalan – kordában tartása érdekében, zsarnokként uralkodik.
A Grandier elleni rágalomhadjáratot egy „professzionális boszorkányvadász”, a tébolyult vallási zelóta, Pierre Barre atya dagasztja förtelmes tömeghisztériává (persze ő sem tudja nem élvezni a köré gyűlt, feltüzelt apácák érintéseit). Hiába szégyeníti meg őt egy odalátogató herceg, és bizonyítja az egész ördögűzési procedúra vásári mivoltát és hamisságát, ezen a ponton az igazságnak már nincs jelentősége. Grandier tárgyalásával, kínzásával, és halálával párhuzamosan semmisül meg mindaz, amiért harcolt. Még az utolsókat rúgja a máglyán, amikor a protestánsok és katolikusok békés együttélésnek utolsó szigete, Loudon falai Richelieu bábja, Laubardemont báró parancsára máris porfelhővé robbannak. Mindez hivatalosan a király nevében történik, de XIII. Lajosnak, aki annak idején ígéretet tett, hogy a város megtarthatja függetlenségét, nincs sok szerepe benne. Pusztán annyi, hogy hagyja, hadd csöpögtessen a bíboros mérget a fülébe, csak hogy zavartalanul folytathassa kedvenc sportját, a madárjelmezbe bújtatott protestáns foglyok céllövészetét. És ha ilyen emberek képviselik a hatalmat, mit várhatunk a pórnéptől?
Grandier a kínzások ellenére is kitart, hiába rugdossák véres csonkká vert lábát, hogy maga kússzon el a tűzhalált jelentő máglyáig, nem tesz vallomást. Utolsó szóváltásukkor Grandier és Laubardemont is azt állítják, ők győztek. Előbbinél ez „csak” erkölcsi győzelmi, utóbbinál politikai, ami viszont azt is jelenti, hogy az erkölcs a bajnokával együtt hal meg. A Jó saját maga részére megnyerte a Rossz elleni küzdelmet (mert igen, a vallási és szexuális rétegek alatt ez az örök harc a szíve a filmnek), de a világ részére már nem tudta. A vádló-intrikáló ördögök elérték a céljukat. A szerencsésebbeknek legalább odadobnak egy csontot, adott esetben szó szerint. Az utolsó jelenetben Johanna Grandier maradványaival maszturbál, nyomorultul, szánalmasan, összetörten. A szerencsétlenebbeknek, mint a férfi meggyötört özvegye, csak annyi marad, hogy üres tekintettel elsétáljanak a semmibe, maguk mögött hagyva Loudon pokollá változtatott városát.
Folytatjuk vakhalottas sorozatunkat: ez a film a harmadik a sorban. A negyedik kritikája is újraközlés lesz, de utána érkezik a még soha nem publikált, ötödik epizódról szóló cikk!
De Ossorio és munkatársai számára kreatív problémát jelenthetett a vakhalottak mitológiáját tovább fejleszteni, a történet frissességét fenntartani. Végső döntésként arra jutottak, hogy a sztorit tengerre bocsátják: templomos barátaink nem maradhatnak szárazföldi patkányok, irány a sós víz, a jó levegő!
A Tucker Sportswear igazgatója forradalmi reklámötletet dolgoz ki (amelyet én inkább totális baromságnak neveznék, ami csak arra jó hogy a film hajánál fogva előrángatott történetét beindítsa): a cég legújabb motorcsónakját reklámozandó, kiraknak két, a Barbie Studios(!) alkalmazásában álló szexi fürdőruhamodellt (Kati, Noémi, stb. – az egy dolog hogy a magyar lányok mostanában világszerte népszerűek, de hogy már a hetvenes években is azok voltak, ki hitte volna!) az óceán közepére, akik a megfelelő csinnadratta kíséretében hajóznának be Madrid kikötőjébe, fennen hirdetve a motorcsónak az időjárás mostohaságát álló mindenre-képességét. Csakhogy szar evez a palacsintába: a szárazfölddel mindössze egy nyamvadt rádión kapcsolatot tartó csajok belefutnak egy kísértetgályába, amelynek rakodóterében mindenféle ládák sorakoznak, a ládákban pedig vaklovag barátaink várják a megfelelő pillanatot arra, hogy a friss húsra vessék magukat (a helyükben én is ezt tenném.)
A Blind Dead széria úgy általában nem rogyadozik a magas költségvetés kellemes súlya alatt, ám a jelek szerint De Ossoriónak ezúttal még a szokásosnál is kevesebb pénz állt a rendelkezésére: a gályát össz kétszer mutatja totálból – talán jobb is, ugyanis nagyon valószínű, hogy a filmtörténet legszánalmasabb modellhajójával van dolgunk. Még egy normális jelzőpisztolyt sem engedhetett meg magának a produkció: mikor a bajba jutott modellek segélykérőleg a levegőbe lőnek, egy csillagszóró szikrái “világítják be” a látóhatárt. Seeing is believing .
A lányok felkutatására induló mentőexpedíció, ahhoz képest, hogy egy milliárdos szervezte össze, kétségbeejtően vérszegény: Tucker-t a Barbie Stúdió főnökasszonya, egy, a tengerészlegendák iránt érdeklődő meteorológusprofesszor illetve egy szőke (ajjaj…) fotós csaj kíséri el. A kormánynál Tucker testőre feszít, aki az indulásuk előtti jelenetben erőszakolta meg a fotós lányt, ám a dolog egyiküket sem zavarja különösebben. De Ossorio a nemi viszonyokról kialakított nézetei hagynak némi kívánnivalót maguk után…
A gályára viszonylag könnyen ráakadnak, ám a lányoknak nyoma sincs – és amint felkapaszkodnak a fedélzetre, a kis vitorláshajó, amellyel idáig jöttek, a szemük láttára foszlik semmivé. “Ez a gálya egy másik dimenzió kivetülése! Egy másik világba kerültünk általa!” Hogy mi mindenhez értenek a meteorológusok…
Arról persze fogalmuk sincs, mi a kísértethajó rakománya (nem mintha a másnapi időjárást képesek lennének megjósolni.) Az éj leszálltával templomos barátaink előmásznak szarkofágjaikból, sercegő húsra és az Onedin család legfrissebb epizódjára éhesen…
Bár az El buque maldito (1974) messze nem annyira akció- vagy vérdús, mint a sorozat korábbi epizódjai, ebben is találni hangulatos jeleneteket, még ha nagyítóval is kell keresnünk őket. A film ugyanis zsibbasztóan unalmas – és ha egy történetet még egy leszbikus flesbekk sem képes feldobni, ott aztán tényleg baj van. Onnantól kezdve, hogy a mentőcsapat megtalálja a gályát, szinte semmi nem történik. Hőseink fel-alá kószálnak a fedélzeten, és egyenként a templomosok karmai közé keverednek. Ám ekkor sincs money shot; nem adatik meg nekünk annak kétes, beteg horrorrajongóhoz illő öröme, hogy legalább az effektmesterek munkáján élvezkedhessünk: a fotós lány percekig tartó lemészárlásán (amelynek végkimenetele, elismerem, kellemesen gory) kívül a film szinte teljesen mentes a vértől. Sterilitás és unalom: egy horrorfilm esetében ez végzetes kombináció, gyilkos hatásának elhárítására még az olyan remek színészek, mint a Jack Taylor, Jess Franco egyik kedvence által tett erőfeszítések is hiábavalóak maradnak.
Valami pozítívumot azért csak kellene a filmről mondanom… Várjunk csak, várjunk… Ja igen: a modell lányokkal szívesen áthajóznék én is egy másik dimenzióba! Ááá, túl késő, túl kevés.
Hogy mennyire beleégett a hosszú, fekete hajú lány (lásd a számtalan ázsiai horrorfilmet) rémtoposza a kollektív tudatalattiba, arra kiváló példa ez a rövid videó, amelyet egy spanyol tv vett fel egy hotel folyosóján. Természetesen aRagyogás istenverte ikreinek emléke is hozzájárul ahhoz, hogy felnőtt emberek sikítva rettenjenek meg egy kiskölöktől.
A korábbi, borzalmas olasz előzetesnél azért ez már sokkal de sokkal jobban fest, sőt, egyenesen kedvet csinál a filmhez (ez a dolga, nem?) Bár az eredeti talján képregénnyel csak köszönőviszonyban lesz, a film engem leginkább olyan, szörnyek tucatjait vászonra szóró nyolcvanas-kilencvenes évekbeli cuccokra emlékeztet, mint a Nightbreed. És az olyanokból sosem elég.
Amazing SpiderMan #655 Történet: Dan Slott Rajz: Marcos Martin Kiadó: Marvel Comics
Dan Slott a Pókember megváltója. Már unalmas közhely, hogy a világ egyik legnépszerűbb képregénysorozata egészen a One More Day című sztori, azaz 2007 vége óta döglődött. Amikor a Marvel bejelentette, hogy a comicot Slott veszi át, és a rotálódó írógárda helyett ő, és egyedül és csakis ő fogja írni, sokan úgy tekintettünk erre, mint az utolsó esélyre, hogy rövidtávon belül javuljon a helyzet a hálószövő és rajongói életében. És lám, vannak még csodák: Slott tényleg megcsinálta. Bő három év óta a Pókember végre ismét ötletes, lendületes, frappáns, jópofa, izgalmas és szerethető – az író most kezdte harmadik sztoriját, és a színvonal stabil, úgyhogy minden okunk megvan a reménykedésre, hogy ez így is marad. De mit is csinált Slott? Azon túl, hogy cselekményvezetésével és dialógusaival hozza a szokásos formáját, képes volt előállni valami épkézláb koncepcióval is, amire a történeteit alapozza – és ez volt a legfontosabb, hisz mind tudjuk, hogy a One More Day óta a főhős egyfajta ötletpurgatóriumban sanyargott, ahol az írók egymást licitálták felül a szerencsétlen, töketlen lúzerként való ábrázolásában. Slott visszájára fordította az egészet, és végre, több mint három év után megvalósította azt, amiért a One More Daynek elvileg meg kellett történnie annak idején: a karakterhez, a sorozathoz, a mítoszhoz méltó változást hozott.
Pókember rendbe rakta életét, saját lakásba költözött, stabil barátnőt, és nem utolsósorban, munkát szerzett – nem holmi alulfizetett fotósként vagy tanárként, hanem pionír tudósként. Ég veled, ki nem használt potenciál, ég veled csekkbefizetési gondok. Erről van szó, erre volt szüksége a képregénynek, nem nyögvenyelős, szenzációhajhász, hanem logikus, a karakter fejlődését elősegítő változásra. A 655. szám az előző sztori epilógusa, egy „gyászfüzet” – Marla, J. Jonah Jameson felesége halott, ez a képregény pedig a búcsúztatásáról szól. Az első 10 oldal egyáltalán nem tartalmaz dialógust. Marcos Martin gyönyörűen visszafogott, ízléses képei beszélnek a temetés és az akörüli jelenetek során, és ez így van jól: az arcai egyébként is többet mondanak, mint egy egész kisregény. Többek közt neki is köszönhető, hogy a szuperhősképregényeknek ez a tipikusan giccsbe hajló témája itt valódi, őszinte érzelmeket képes kicsikarni az olvasóból. Az a négypaneles duplaoldal, amin Jameson felesége sírja fölött áll, a maga megkapó egyszerűségében fantasztikus. Ezután a főhős szürreális rémálmába merülünk el: megjelennek neki azok az emberek, akiket „hagyott” meghalni, barátok, szövetségesek és ellenségek egyaránt – és az a nő is, akit véletlenül ő maga ölt meg (Charlie, Rozsomák barátja, aki lényegében „Pókember általi öngyilkosságot” követett el), és akiről az elmúlt évtizedekben egyébként mélyen kussoltak az írók. A képregény csak azért nem kapja meg a maximális pontszámot, mert az álom vad, kínzó, abszurd és őrült forgataga után Slott buta, sőt, a nevetségesség határán táncoló konklúzióra jut. Peter megfogadja, hogy soha többé nem hagyja, hogy bárki meghaljon a közelében. Ez több síkon is hülyeség (Egyrészt, eddig nem tett meg mindent? Másrészt: hogyan tudná ezt betartani?), és a kivitelezésből nem úgy tűnik, hogy ezt az író csak egy hirtelen, meggondolatlan reakciónak szánja. De azért bízzunk Slottban, hogy ezzel a patetikus kirakathősiességgel is kezdeni fog valamit.
Fantastic Four #587-588
Történet: Jonathan Hickman Rajz: Steve Epting, Nick Dragotta Kiadó: Marvel Comics
Úgy látszik, gyászidőszak van a Marvelnél. Nemcsak a kefebajszú Jameson felesége távozott el a közelmúltban, de egy sokkal-sokkal jelentősebb karakter is (bocs, Marla): Johnny Storm, a Fáklya, a Fantasztikus Négyes egyik tagja. A sorozat 587. része az ötfelvonásos Three című sztori záróakkordja – a sztoriról a kiadó olajozott marketinggépezetének hála persze már hónapokkal ezelőtt elkezdtek lógni a mézesmadzagok: tudtuk, hogy a négy főhős közül valamelyik elpatkol a „the end” felirat előtt. Naná, hogy az ominizus „mostantól csak hárman lesznek” szám eladásai egy normál F4 füzet többszörösére rúgtak. Amíg a folytatásból ki nem derül, hogy a szerzői comicok világából a Marvelbe darált Hickman mit kezd a csapat új felállásával, addig nem lehetünk biztosak benne, hogy Fáklya halálának van-e több értelme a puszta szenzációhajhászásnál (most abba ne is menjünk bele, hogy ez a halál mennyire lesz tartós, főleg, hogy holttestet sosem látunk…), de az eddigi teljesítménye alapján simán leosztok neki egy bizalomkártyát. Tény ugyanis, hogy az elmúlt bő másfél évben nagyon szépen építette fel ezt a hosszú kifutású, sok-sok szálon bonyolódó sztorit, ami most ehhez a végponthoz (?) érkezett – és tette ezt úgy, hogy olyan grandiózus, időutazásos, párhuzamos dimenziós, világvégével fenyegetős történeteket írt, amik az F4 lényege, és közben tudott szívet is lopni az egészbe. A Three fináléja egy hárompaneles képpel kezdődik: Susan a víz alatti királyságok közti háború kirobbanását próbálja megakadályozni, Reed Nu-World (egy mesterséges Föld) lakóit igyekszik megmenteni, mielőtt Galactus felzabálja az egész bolygót, Johnny és Ben pedig a Baxter házban kísérli meg feltartóztatni Annihilus újabb hatalmas invázióját a Negatív Zónából. Nesze nektek, F4-epika (Steve Epting képei pedig gyönyörűen kiszolgálják ezt a hangulatot). A lényeg persze, hogy mindez Johnny halálához vezet. Természetesen a szuperhős az szuperhős, tehát Fáklya önmagát feláldozva távozik, de Hickman olyan szépen, ízlésesen és a körülményekhez képest visszafogottan mesél, hogy még a hullaunalmas „a hős a biztos halál ellenére hátramarad, hogy időt adjon társainak a menekülésre” koncepciót is zökkenő nélkül el tudja adni. De az igazi katarzisért a képregény utolsó szavai felelősek, melyek Ben szájából hangzanak el. Csak egy egyszerű sirámról van szó, de az, hogy Ben nem a szokásos Johnnyként utal a barátjára, hanem Johnként, megteszi a hatását. Az 588. szám a Three epilógusa, ami Fáklya temetésével, az utána hagyott űrrel, és a többiek gyászával foglalkozik. Hickman tudja, hogy egy ilyen elcsépelt témánál a szavak inkább ártanak, mint segítenek, ezért teljes egészében Nick Dragotta fantasztikusan kifejező képeire bízza magát. A tekintetek döbbenetes erejűek. Bené, ahogy az épp későn érkező felmentőseregnek (a Bosszú Angyalai) elmondja, mi történt. Susané, ahogy összekucorogva mered a semmibe. Reedé, ahogy őrjöngve számonkéri Annihiluson a történeteket. És főleg a kis Valé, ahogy prezentálja a következő tennivalót az ifjú zsenikből álló agytröszt számára („Megölni Annihilust”). A képregény emocionális ereje átütő, kétségkívül ez a csúcspontja Hickman F4-es pályafutásának. A füzet tartalmaz még plusz nyolc oldalt, ami már dialógusközpontú: ebben Pókember beszélget a nagybátyját gyászoló Franklinnel – ügyesen, jó érzékkel megírt jelenet. A Fantastic Four ezzel hivatalosan véget ért. A kvartettből (egyelőre) trió lett, Hickman az FF #1-ben folytatja majd az immár csonka (de azért Pókemberrel kiegészülő) család történetét.
Invincible #77 Történet: Robert Kirkman Rajz: Ryan Ottley Kiadó: Image Comics
Robert Kirkman egy zseni. 6-7 éve futó sorozatai, az Invincible és a The Walking Dead esetében is többször elgondolkodtam már rajta, hogy meddig tudja ezt ilyen színvonalon csinálni? Meddig lehet egyetlen koncepciót úgy csavarni, alakítani, díszíteni, változtatni, hogy hosszú idő után is újat és érdekeset képes mutatni vele? Időnként felébredő kételyeimet aztán mindig derékba töri. Itt van pl. az Invincible. Az utóbbi egy évben csúcspontjáig fokozta a viltrumitok elleni háborút, kegyetlenül véres, masszív, grandiózus összecsapások követték egymást, hőseink elpusztították az ellenség bolygóját, és közben maguk is majdnem otthagyták a fogukat. Egyértelműnek tűnt, hogy a harc olyan szintre jutott, ahonnan nincs visszaút, nincs béke, nincs visszavonulás, nincs félmegoldás, valamelyik oldalnak fűbe kell harapnia – és ha ez megtörténik, a sorozat elveszíti egyik fő ütőkártyáját. És többek közt ebben zseniális Kirkman: hogy mikor azt hiszed, egy adott szituációt már elvitt a végletekig, és itt már csak a lezárás, és majd egy új fejezet elindítása van hátra, akkor előhúz egy újabb dramaturgiai mutánsnyulat a kalapból. Az Invincible 77-ben, a legutóbbi vérgőzős csata után, hőseink fejvesztve száguldanak vissza a Földre, mert úgy sejtik, hogy a túlélő viltrumitok ott akarnak lecsapni – bolygót a bolygóért. De mikor megérkeznek, nem harc várja őket, hanem egy békejobb. Zsarnok és gonosz, de békejobb. Ellenségüktől két lehetőséget kapnak: vagy megküzdenek, és még ha le is tudják győzni őket (ami nem valószínű), a csata színhelyéül választott Föld jó eséllyel elkönyvelhet néhány milliárd főnyi járulékos kárt – vagy hagyják, hogy a kihalás szélén álló viltrumitok beolvadjanak, az emberek közt éljenek, és szaporodjanak köztük, hogy pár ezer év alatt visszanyerjék egykori létszámukat. Mark és apja persze tudják, hogy ezzel csak elodázzák az elkerülhetetlen összecsapást – egy olyan időre, amikor ellenségeik sokkal erősebbek lesznek. De nincs más választásuk. Kirkman szépen érzékelteti a dilemmát, a két rossz közti választás kényszerét, és bár az utolsó oldalon, a saját, szokásosan kifinomult megoldásaihoz képest kicsit túlságosan is elragadja a hév és az egyszerűség, de addig mind felépítésében (Mark feszültséget építő víziói a földi pusztításról félelmetesek), mind dialógusaiban kikezdhetetlen a képregény. Ryan Ottley képeire pedig sosem lehetett panaszunk – és nem lehet most sem. Lassan unalmas lesz leírni, de ez még mindig az egyik legjobb a jelenleg futó amerikai sorozatok közül.
Infestation #1
Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: David Messina Kiadó: IDW Publishing
Az IDW-nek nem elég, hogy rajta ül egy rakás nagy filmes franchise comicjogain – miért is lenne, hisz ehhez képest meglehetősen kis szelet jut nekik a nagy képregényes tortából. Úgyhogy arra gondoltak, hogy csinálnak egy nagy crossovert, amiben összekötik a Szellemirtókat, a Star Treket, a Transformerst és a G.I. Joe-t. Na, persze csak közvetetten, pusztán a koncepció mentén. (Hogyan? Hogy te szívesen látnál egy Szellemirtók vs. Star Trek vs. Transformers vs. G.I. Joe történetet? Ok. Most akkor kurvagyorsan kapcsold ki a számítógépet, fürödj meg, vegyél fel utcai ruhát – csórj a szüleidtől, ha neked nincs – és menj emberek közé. Tudom, a fény vakít, és egyébként is félsz odakint, de nem olyan rossz az, haladjunk kis lépésekben, egyelőre elég, ha a járda közepéig eljutsz.) A crossover lényege, hogy egy dimenzióportálon keresztül zombik jutnak el a fent említett karakterek négy párhuzamos világába. Szóval Venkman, Optimus, Kirk és izéhogyhívják a G.I. Joe-ból külön-külön, a maguk univerzumában küzdenek meg a zombikkal. Mindennek a kiindulási pontját az Infestation című képregény adja meg, amit a Marvel piszokjó űrrészlegének két guruja, Dan Abnett és Andy Lanning jegyez. Nem ehhez a színvonalhoz szoktunk tőlük. A CVO (Covert Vampiric Operations) tagjait egy új-mexikói katonai bázisra rendelik, merthogy a helyszínen élőhalottak tartanak lakomát az ott élők kárára. Az akció persze nem sül el túl jól, és a rejtélyes, idegen intelligencia által vezérelt zombisereg a már említett módon terjeszkedni kezd a multiverzumban. Hanyagul, félvállról, zagyván megírt, pocsékul strukturált, fárasztó sztori klisékkel, és recsegő dialógusokkal megvert képregény ez, bár hozzá kell tenni, hogy Abnettéknek eleve hálátlan feladat jutott: meg kellett ágyazniuk a többi írónak, hogy azok jót hancúrozhassanak a G.I. Joe vs. zombik és hasonló nedves geekálom koncepciók mentén. Felejtsük el, és lépjünk tovább. A hancúrozásra.
Star Trek: Infestation #1-2
Történet: Scott Titpon, David Tipton Rajz: Casey Maloney, Gary Erskine Kiadó: IDW Publishing
Hajjaj. Ez a két szék közt a pad alá zuhanás tipikus esete. Ez a képregény nem működik sem Star Trek-, sem zombi történetként. Star Trek oldalról már csak azért sem, mert a jellemző felütés (hőseink megérkeznek egy bolygóra, ahol különös dolgok zajlanak) ellenére nincs benne semmi star trekes. Hiába van itt nekünk főszereplőnek Kirk, Spock és McCoy, az íróknak fingjuk sincs a sorozat legendás triumvirátusát egyben tartó, az őket érdekessé és izgalmassá tevő dinamikáról. Nincs egyetlen épkézláb jelenet sem, ami kihasználná a hármasukat. A két világ vegyítésének egyetlen jópofa pillanata, amikor McCoy Kirkre néz, és a tőle megszokott módon tájékoztatja egy tipikus diagnózisról: „He’s dead, Jim”, majd a hulla, akit megvizsgált, felhörög, és reggelizni akar. Ezt leszámítva… ugyebár a jövőben vagyunk, és Csillagflotta tisztek nem öldösnek csak úgy embereket. Még zombikat sem, merthogy gondolják, csak megmenthetik őket a modern tudomány segítségével. A technológiai fejlettség részleteire nagy gondot fordító Star Trek esetében ez persze logikus lépés az írók részéről, a baj csak az, hogy végig is viszik: McCoy meggyógyítja az élőhalottakat. Ugyan annak, hogy orvosi eszközökkel elnyomják a zombivírust, nem élő, egészséges embereket, hanem hullákat (halott hullákat) kellene eredményeznie, hiszen zombivá válásuk előtt elpatkolnak a szerencsétlenek, de miért is akarnánk elvárni a szerzőktől, hogy ismerjék a mitológiát, amibe belebarmolnak? De eleve, az egész probléma már ott kezdődik, hogy… Star Trek és zombik. Nem, ez sehogysem áll össze. A két téma minden szempontból annyira különböző, hogy amikor összeeresztik őket, menthetetlenül, kölcsönösen kioltják egymás pozitívumait, eltüntetve mindent, amiért külön-külön szeretjük őket. Ha zombik, akkor nem pofázást, orvosi megoldást és kábítófegyvert akarunk látni, hanem „shoot them in the head”-et, és (jobb napokon) mondjuk a fogyasztói társadalom cinikus kritikáját. Ha Star Trek, akkor nem csoszogó élőhalottakra vagyunk kíváncsiak, hanem tudományos, erkölcsi dilemmákra, az emberi természet analitikájára és/vagy űrcsatákra. Ez a hibrid halva született.
Transformers: Infestation #1-2 Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: Nick Roche Kiadó: IDW Publishing
Tehát óriásrobotok a zombik ellen… hogy micsoda? Á, szóval felmerült bennetek a kérdés, hogy miféle fenyegetést jelent háznagyságú intelligens, alakváltó, állig felfegyverzett gépekre néhány átlagban egyhetven magas, lassan csoszogó, hús(!)evő ösztönlény. Ja, hogy nem mondtam? A Transformers az a cím, aminek kedvéért az Infestationben Abnettéknek futólag meg kellett említeniük, hogy a vírus nem csak élőlényeket támad meg, hanem gépeket is. Ez a magyarázat… ööö… húbazzeg, na jó, inkább ne firtassuk. A remény azért élt bennem, mert ezt a kétrészes sztorit maguk Abnették szülték, és Infestation 1 ide vagy oda, ők azért fasza írók. De hiába. A crossovernek ez a szelete is zagyva, jellegtelen és unalmas. A szereplők ötlettelen, nagyzolós és tökös dumákat nyomnak, megállás nélkül lövik, és ütik egymást, és sem a zombigép, sem az Autobot-Álca együttműködés koncepciójából nem sül ki semmi érdekes. Azért a két számba belefért egy jó jelenet: a nyitány. Az Álcák fertőzött űrhajója lezuhan a Földre, de mielőtt ténylegesen landolna Las Vegasban, az írók (remélhetem, hogy a Bay-filmek megalomán pusztításain ironizálva?) egy-egy panelen sorra veszik az egyéb lehetőségeket: hogy mi lenne, ha Párizsban csapódna be, mi lenne, ha a Szabadság-szobrot tarolná le, és így tovább. Kár, hogy ebben kimerül az összes kreativitás. És a rajzok is borzalmasak. Mintha kis játékkatonák verekednének egy gyerekszobában – Nick Roche képtelen érzékeltetni a méreteket, az egész küzdelem grandiózus voltát, képtelen ritmust, dinamikát adni a képregénynek, és ráadásul nem egyszer szinte kivehetetlen, hogy mi történik az óriáskaroktól és lábaktól zsúfolt paneleken. Ahogy ez a crossover most áll, az egészet le kellene húzni a vécén.
Bár szimpla Sikoly-koppintásként indul, a végére mintha a Scott Pilgrim és az ET keverékévé válna a film, legalábbis ezt sugallja a Detention vadiúj előzetese.
Folytatjuk a vakhalottas sorozatot, felkészülésként az ötödik film eddig nem publikált kritikájára. De egyelőre lássuk a második epizódban miféle huncutságokba keverednek látása-hagyott hőseink!Az első filmről itt olvashattok.
Persze volt idő, mikor de Ossorio még élt. Ez az állapot is közrejátszhatott abban, hogy el akarta készíteni nagy sikert aratott 1971-es filmjének folytatását (a franchise, ha nevezhetjük így, közben gazdát váltott: az első rész felett még José Antonio Pérez Giner atyáskodott – ő volt spanyolhon egyik legaktívabb exploitation-producere, többek között számos Paul Naschy horrort is neki köszönhetünk. Az ehelyütt tárgyalt film, az El ataque de los muertos sin ojos (1973) producere azonban már egy bizonyos Ramón Plana, aki ebbéli minőségében soha többé nem tevékenykedett.
De Ossorio a folytatásokban a templomos zombilovagok mitológiáját folyamatosan bővíti, ide-oda csavargatja, néha a logikának idegesítően ellentmondva (lásd majd a harmadik részt), néha pedig meglepő képzelőerővel (a negyedik epizód lesz erre példa.) A második rész a templomosok kivégzését szemléltető prológgal kezdődik, Bouzano kisváros tizennegyedik századbéli lakói fellázadnak az ördögimádó lovagok ellen. Mielőtt máglyára vetnék őket, még kiégetik a szemüket: ha vissza találnának mászni a síron túlról, nehezebben találjanak rá a falura.
Elővigyázatosságuk később bizonyul csak megalapozottnak, már a huszadik században, ráadásul épp azon a napon, mikor Bouzano a templomosok felett aratott ötszáz éves győzelmét ünnepli. A “Tűz fesztiválja” minden korosztálynak kínál valamilyen szórakozást, gyermek és felnőtt kézenfogva bámulhatja, amint a lovagokat megszemélyesítő fabábok szénné égnek a város főterén. Ilyen volt Franco Spanyolországában az entertainment: a legvidámabb poszt-fasiszto-barakk.
Egyvalaki nem tud csak örülni a kollektív bulinak: Murdo, a falu bolondja (akinek ekkora uni-szemöldöke van, az retardált kell hogy legyen), aki az egyik helybéli széplyány beáldozásával csalogatja vissza a zombikat féléletükbe. A vakhalottas széria egyik csúcspontja az a jelenet, mikor a szellemlovaikon galoppírozó hullák pallosaikkal rendet vágnak a huszadik század elpuhult csürhéje közt – és mikor végeznek, házról házra járva ritkítják tovább a lakosságot. Hiába na, az egyházi iskolában beléjük verték az alapos munka szükségességét.
Bouzano maroknyi túlélője (köztük a Nigel Hawthorne-ra megszólalásig hasonlító Tony Kendall) a templomban barikádozza el magát, innentől tiszta Night of the Living Dead az egész. De Ossorio ügyes az atmoszférateremtés területén, de feszültséget csak akkor sikerül a vászonra csalogatnia, ha szerencséje van. Az El ataque de los muertos sin ojos második felében érdekes módon ez többször is sikerül, főleg az a jelenet emlékezetes, mikor a polgármestert alakító Fernando Sancho, többszáz spagetti western veteránja egy kisgyereket lök a vakhalottak közé, hogy elterelje magáról a figyelmet, ugyanis szeretne a valamivel messzebb parkoló menekülőautóig eljutni. Suspence par excellence – egészen elképesztő, milyen ügyesen használja fel De Ossorio a csendet a feszültség végletekig való kiélezésére. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, hogy a patkány-polgármester e húzásáért elnyeri méltó büntetését. A kiscsaj pedig megmenekül, nyugi. Ja, spoiler!
A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.
Két dologban különbözik markánsan a folytatás a mítoszteremtő első filmtől: egyrészt jóval véresebb (áldozathozatalkor pl. a templomosok könyékig turkálnak a csöcsös csajok mellkasában – én már a felszín tüzetesebb szemrevételezésével is megelégedtem volna), másrészt De Ossorio érezhetően az akciókra helyezi a hangsúlyt: sokkal több minden történik a filmben, és sokkal gyorsabban. Gyakorlat teszi a mestert – még akkor is, ha az El ataque de los muertos sin ojos nem feltétlenül jobb a Vakrémület-nél: az újdonság varázsának előnyét az első rész birtokolja, és nála is marad.
De Ossorio zombilovagos sorozatáról már közöltünk cikket, csakhogy az évtizedek homályából előkeveredett egy ötödik epizód, és az erről a bizonyos ötödik filmről készült cikkünknek a négy előzmény kritikájával szép sorban megágyazunk.
A La Corunából származó De Ossoriót főleg atmoszférikus “zombilovagos” filmjei végett ismerik, melyeknek állandó főszereplői a vérre szomjas, élőhalott templomosok. Ám mielőtt e sorozattal mintegy halhatatlanná filmezte volna magát, egyéb műfajokban is letette névjegyét, pl. több, olasz koprodukcióban készült westernt rendezett.
Első horrorját, az 1968-as Malenka, la napote del vampiro-t szintén olasz pénzből realizálta, amely még arra is elegendőnek bizonyult, hogy Anita Ekberget szerződtesse főszereplőnek. Ő Malenka, a reámaradt kastély örökösnője, akinek egyrészt vámpirizált bácsikájával (Julian Ugarte, La Marca del hombre lobo), másrészt egyéb ijesztő nehézségekkel kell szembenéznie. Anita már épp készülne megadni magát, ám az utolsó pillanatban megérkezik jegyese, aki fellebbenti a fátylat a rokonok sötét, ugyanakkor egyáltalán nem természetfeletti machinációiról. A film poénja olyannyira értelmetlen, hogy akár Wes Craventől vagy valamelyik hasonló mainstreamestől is származhatna, Anita pedig végig olyan benyomást kelt, mintha anno, még Fellininél belefulladt volna a Trevi-kútba.
A Malenka De Ossorio a műfajba való beugrásaként, illetve mint az európai horrorfilm egy kellemes, bár bárgyú gyöngyszemeként marad emlékezetes. A rendező főműve azonban az 1971-es Vakrémület (La noche del terror ciego, amerikai forgalmazási címe The Tombs of the Blind Dead), melynek sikere további három, eltérő színvonalú folytatást eredményezett.
A La Noche del Terror Ciego-nak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.
Szadista a kezdet, ami persze jó dolog. A templomosoknak ilyen a természetük, brutális csávók, akiknek középkori kegyetlenkedése még semmi ahhoz képest, amit szellemként-zombiként fognak a jelenben művelni (a fentebb emlegetett jelenet egyébként csak az általam birtokolt skandináv verzióban az első, az ősrégi Hungarovideós magyar kazettán, illetve egyéb vágatlan változatokban valahol középtájt helyezkedik el).
A történet első nem-zombi figurája két darab édes kis leszbikus, akik valami mediterrán fürdőhelyen, magukat a kor divatja diktálta groteszk bikinikbe paszérozva találkoznak újra - egykor kollégiumi szoba- és ágytársak voltak: Bella a közelben kirakatibaba-összeszerelő üzemet(!) vezet, Virginia meg heterónak állt, amely állapotot Roger nevű fiúja illusztrálja. “Hát már elfelejtetted, mi volt közöttünk?”, kérdi Bella megtörten, előhívva ezáltal egy olyan flashbacket, hogy a fal adja a másikat: van benne szupersoftcore leszbikusozás, illetve egy kellékes, aki csak nagy nehézségek árán tudja a képbe áramló füstöt szabályozni.
Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)
S bizony, ezzel az állandó zombi-slow-motionnel baj van, mert hát hogyan féljünk olyan élohalottaktól, akik egy defektes tolókocsi sebességének felével “repesztenek” embert enni? Még jó, hogy külterületen laknak, mert a városban, ha az úton át akarnának menni, elcsapnák őket az autók! De szerencséjük van, mert áldozataik rendre megtorpannak, földbe gyökerezik a lábuk, a rettegéstől bénultan vackolják be magukat valamelyik sarokba, stb., miközben meg a soundtrack könyörtelenül nyomja az “Oleolooooo…”-t.
Roger és Bella kénytelen azonosítani menni azt az izét, ami Virginiából megmaradt. Ez a jelenet szintén rendelkezik némi sajátos bájjal: először is ott az a magától ide-oda lengő deklis lámpa, amelynek nyilvánvaló feladata némi atmoszférát teremteni - a Focault ingája semmi hozzá képest! A comic relief sem könnyen emészthető: Paco Sanz, aki vagy száz európai westernben tette tiszteletét, itt a perverz hullapakolót alakítja. Először egy öregasszony tetemét teszi Belláéknak közszemlére, majd utójáték gyanánt még megkínoz egy békát. Szerencsére a békáért bosszút áll a zombiként előtámolygó Virginia – sajnos ez a motívum, mármint hogy a templomosok áldozatai visszavánszorgnak az életbe, a folytatásokban nem bukkan fel.
A (most már) szerelmespár (de Ossorio úgy látszik osztotta azt a politikai korrektség által mára meghaladott véleményt, miszerint a leszbikusoknak csak egy férfinyi dugás hiányzik) először helyi csempészeket vádol meg barátnőjük meggyilkolásával. Álláspontjuk egy, a templomromban eltöltött éjszaka alatt radikálisan megváltozik…
Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.
A horrorfilmek az együttes rémfantáziák kivetülései; az egyén félelemháztartását katalizálják. Az, hogy a mai nézők kapucnis hullalovagok éjjeli portyázásától rettegjenek, nem valószinű. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk a realitáshoz? Hát nem jobb, ha az embernek valami ilyesmi csúszik-mászik a nyomában, a mindennapok banális szörnyűsége helyett? A film ráadásul, minden hibája és mediterrános direktsége ellenére, aranyos, sármos. Ezer ilyen filmet kívánok nektek, kedves olvasók, meg örök bátorságot a potenciálisan nevetséges dolgok halálosan komolyan vételére (vonatkozzon ez erre a filmre, vagy akár az életre), mert csak így nevethetünk a valóban komoly dolgokon.
Amando de Ossorio 2000-ben elhunyt. Ha lovagló halottként visszatérne, én örülnék neki. Ő meg főleg, gondolom.
Sosem értettem Marty McFly és a doki miért akartak megszökni a nyolcvanas évekből, másnéven minden idők leg-szuper-állat-baróbb évtizedéből. Neonszínű divat, Duran Duran és Bravo... Most hogy így átgondoltam, talán mégis Mártiéknak volt igaza.
Felesleges megpróbálni letagadni, hogy a nyolcvanas évek legjellemzőbb mozis vadhajtása nem az afgán neorealizmus, hanem a slasherfilmek voltak. Sean Cunningham 1980-ban toccsant bele a véres tócsába a Péntek 13-mal, és sikerének hatására a slasherhullám, a kedvenc hullám vasúton, megállíthatatlanul végiggördült az évtizeden. A legdurvábban persze a nyolcvanas évek legelejét termékenyítette meg (azt hiszem ebben a kritikában előfordul majd még pár nemierőszak-metafora), ám 83-ra, a Sleepaway Camp elkészültének évére, a slasherláz kifulladni látszott. 85-ben majd a Rémálom az Elm utcában ad neki újabb löketet, és valami olyasmi írható a Sleepaway Camp számlájára, amivel Wes Craven klasszikusa szintén megpróbálkozik majd (utóbbi köztudottan jóval nagyobb sikerrel): a slasher-formula megcsavarásával, vadabbá, egzotikusabbá tételével.
Intermezzóként néhány szó a magyar kiadásról: a Sleepaway Camp két folytatása, a Sleepaway Camp 2 és 3 még a hősvideós időkben jött ki nálunk A halál angyala és A halál angyala visszatér címmel. A nemrégiben megjelent dvd magyarországi forgalmazója, a Navigátor film nem akarta megbolygatni a tradíciót, és ugyanebben a felállásban hozta ki a két filmet két külön dvd-n - a legelső, nálunk eddig forgalmazásba nem került, jelen kritika tárgyát képező Sleepaway Camp filmet pedig feltette a második rész mellé, mintegy extraként a lemezre. Érthető? Ha nem, rábasztál, én el nem ismétlem.
Angela (uszkve 5 éves), a bátyja (dettó) és az apukájuk (nem) önfeledten lubickolnak, amikor két felelőtlen tinédddzser általhajt rajtuk egy motorcsónakkal. Egyedül Angela marad életben. A kislányt a kissé excentrikus nagynénje fogadja be, aki egyedül neveli a fiát. Telnek az évek, szám szerint nyolc, és a nagynéni úgy dönt, hogy a nyári szünidő idejére fiacskáját és Angelát táborba küldi: tapasztalják meg ott, amit a k. olvasó az emberiségről már bizonyosan sejt, értsd: az ember, az bizony embernek farkasa...
A Sleepaway Camp-et bizarrként jellemezni enyhe volna. Robert Hiltzik rendezőnek ez az egyetlen filmje, ami nem meglepő, a rendezés szó szerint katasztrofális, az amatőr szintnél csak egy fokkal jobb. Sem a szinészvezetéshez, sem a blokkoláshoz, sem a plánozáshoz, sem a feszültségkeltéshez nincs érzéke, csakhogy mindezen tehetségbeli hiányosságai nem feltétlenül válnak a filmnek hátrányára. A forgatókönyvet is Hiltzik írta, és tele van tabukaristoló ötletekkel, amelyek a film végén bizony átmásznak a barikádon és megrohamozzák a néző ízlésbeli elvárásait.
A szexuális aberráció vezérfonala és a nemi identitás porózus természete mentén tapogatózik a sztori, és a borzalmas alakításokkal, gyér speciális effektekkel és elcseszetten megrendezett csúcspontokkal kiegészülve alkot torz egészet, amely a maga félresikerült módján mégis valahogy jóllakatja az embert. A tábor szakácsa egy kétméteres, kétszáz kilós pedofil; az egyik áldozatnak forró hajsütővasat nyomnak a csacsájába; és természetesen még ha akarnék sem feledkezhetnék meg a film utolsó beállításáról, arról a kb. harminc másodpercről, amely szó szerint magasabb szintre emeli ezt a kvázi-amatőr Péntek 13-koppintást, sőt, a maga beteg, váratlan direktségében lehengerlő.
Frusztrálja az embert, hogy rengeteg hibája ellenére a Sleepaway Campnek vannak kiváló jellemzői is, ebből következik hogy értő kezek ebből a filmből sokkal többet ki tudtak volna hozni: nagyszerűen kellemetlen például ahogy a gyerekek bánnak egymással, ahogy mocskosul káromkodva, szinte állandóan agresszíven kommunikálnak. A hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének amerikai, táboros (nem feltétlenül horror) filmjeiben ennyi kurvaanyázást, kapdbeafaszomozást és úgy általában, interperszonális konfliktust összesen nem lehet látni-hallani, mint a Sleepaway Campben – nyoma sincs hamis romantikának, önmagunknak hazudni próbáló nosztalgiának.
A gyilkosságok se nem túl véresek, se nem túlságosan fantáziadúsak: „creative killing”-ről beszélni a filmmel kapcsolatban felesleges, Hiltziknek semmi érzéke nem volt az erőszak hatásos filmreviteléhez. A két folytatás ezen a téren könnyedén túltesz hírhedt elődjén, ám ettől függetlenül az első rész lezárását, azt a legendás fél percet nem tudják túlragyogni.
Ez a mexikói kannibálfilm állítólag a tavalyi év egyik legjobbja, és most hogy az amerikai forgalmazása beindul, valószínűleg hamarosan világszerte is beszerezhető lesz.
Íme Boyle színdarab-adaptációjának előzetese - a Frankensteint a napokban kezdi játszani a National Theater, a főszerepben a Sherlock-szériából ismert Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller. A bárót és a szörnyeteget estéről estére felváltva alakítják majd.
A filmiparban semmi sem szent, úgyhogy nem kell különösebben csodálkozni azon sem, hogy Ching Siu Tung hongkongi szuperklasszikusának, a Kínai kísértethistóriának (A Chinese Ghost Story, 1987) most elkészült a re-make-je. Szerencsére Wilson Yip a rendező, generációjának egyik legtehetségesebbje - aki teheti nézze meg máig legjobb filmjét, a Bullets Over Summer-t.
Argentóról negatívat írnom nekem felér egy érzéstelenítés nélkül elszenvedett vakbélműtéttel, ugyanis filmjei összes hibája ellenére az európai horror legfontosabb alakja a mai napig (hogy mennyire nagyra tartom, arról elég talán annyi, hogy a szakdolgozatom témája is Argento munkássága volt.)
Amit az utóbbi években művel, azt viszont már szinte elviselhetetlen nézni, cikibbnél cikibb, nézhetetlenebbnél nézhetetlenebb filmeket halmoz egymásra (Cartaio, Giallo, stb. - bár aTerza madrea maga trash-happening őrületével meglepően szórakoztató volt!) Az egykori mester most a 3D hullámot ("a kedvenc hullám vasúton") fogja meglovagolni, Drakula az évtizedek során több tucatszor megerőszakolt fikciós holttestét becsteleníti meg újra, ezúttal térhatással. A produkciót nálunk forgatják májustól (első jó hír) és tegnap kiderült az is, hogy Van Helsing professzor szerepét Rutger Hauer játssza majd. (második jó hír.) Kezdődhet egy potenciálisan elviselhető filmben való bizakodás, amelyet a kegyetlen valóság vasalt bakanccsal tapos majd a magyar ugarba.
Chavez kolléga épp a napokban öntötte ki szívét arra vonatkozólag, hogyaszongya Noburo Iguchi csak komolytalan marhaságokat képes rendezni (ennek ellenére a Karate Robo Zaborgar-t csillapíthatatlan lelkesedéssel várom) - erre megérkezik Junji Ito klasszikus horrormangájának, a Tomie legújabb adaptációjának ez az előzetese, és lássatok csodát, nem is néz ki rosszul!
Mikor a sárga Zil átfordul Zevulon feje felett (Viktor Verzsbickij) az Éjszakai őrség (Nocsnoj dozor, 2004) elején, aztán bődületes dördüléssel földet ér, csak hogy továbbrobogjon, azzal az európai zsánerfilm újkori megérkezését jelzi. Egy olyan érába, amely bizonytalan, és éppen ezért rendkívül izgalmas.
Roger Corman fedezte fel Coppolát, Jack Nicholsont, Jonathan Demme-t. És Corman fedezte fel Timur Bekmambetovot. Bár hogy „felfedezte”, ez a kifejezés jelen esetben némi pontosítást igényel: 2001-ben a létező legolcsóbbnál is rentábilisebb helyszínt és stábot keresett Arena című eposzának, amely az 1974-es Naked Warriors remake-je lett (az eredeti is Corman-produkció). Mindezt Kazahsztánban vélte megtalálni, a film levezénylésére pedig a kazah származású reklámfilmes csodagyereket, Bekmambetovot fogadta fel, akinek játékfilmes tapasztalata addig a Pesavári keringő (Persavarszkij valsz,1994) című, az orosz-afgán háborút témájául választó drámában merült ki. Utóbbi több nemzetközi fesztiválról is hozott el díjakat, de a közönség körében nem keltett különösebb feltűnést.
Az Arena olyan film, amelyre egy meglett, bebetonozott karrierrel rendelkező alkotó huncut szégyenlősséggel tekint vissza, hiszen minden pályát el kell valahol kezdeni. Egyértelmű exploitation: a Gladiátor (2000) hátszelét meglovagolni próbáló, az eredetiségnek még morzsáját sem tartalmazó alacsony költségvetésű szemét. Ridley Scott eposzától mindössze abban különbözik – bár ez azért elég nagy differencia –, hogy a rendező a gladiátorszerepeket ujjnyi tangába öltöztetett egykori Playboy-modellekkel „játszatta” el. Tekinthetjük ezt a nőiség szégyentelen kizsákmányolásának, és tekinthetjük (mint ahogy tekintem is) zseniális húzásnak. Egy ilyen alkotástól szó szerint nem várunk semmit, és éppen ezért hathat meglepetésként, hogy Bekmambetov nem hajlandó megalkudni, a légből összegründolt filmnek igyekszik az efféle videóforgalmazásra szánt trashprodukcióktól teljesen szokatlan vizuális intenzitást adni. Persze ha nincs forgatókönyv az ember kezében és nem állnak a rendelkezésére valódi színészek, hiába hajtja magát: az Arena felépítménye összedől, ám rendezője tehetségének ígérete kicsorog a romjai alól.
A Corman-produkció annyiban használt Bekmambetov karrierjének, hogy bebizonyította, képes kommerszfilmet rendezni. 2004-ben két, főleg televíziós területen aktív producer megbízásából már Szergej Lukjanyenko bestsellere, az Éjszakai őrség adaptációjának forgatókönyvén dolgozik, az íróval együttműködésben. Természetesen számítanak a sikerre, de hogy az milyen hatalmas lesz, nem is sejtik.
A Lukjanyenko által teremtett mitológia sikerének kulcsa abban rejlik, hogy a természetfeletti világot őrületes ügyességgel fűzi össze az emberi, banális univerzummal. Lehengerlő az egyszerűség, amellyel a témát megközelíti, földfelszín-közelbe rángatja le, ahogyan figuráit megfosztja mindenfajta potenciális mitikus elemtől. Lukjanyenkónak (és később a regényeket filmre vivő Bekmambetovnak) sikerül az, amire az ítészek és közönség évtizedek óta áhítoznak: kelet-európaiságunk (esetükben, ha szigorúan vesszük, az oroszság) és a kasszasikert hozó történet ötvözése.
Egy efféle történetben a szláv arcok szokatlan őszintesége varázsolja el azokat, akik mainstream-amerikai fantasy-kényelemre áhítoznak, és ezzel máris megvették a nézőt kilóra, mert ezek az emberek ott fenn a vásznon így majdnem mi vagyunk. Azonosulás gyorsabb és gyönyörűbb nem lehet.
Két láthatatlan világ áll egymással harcban évezredek óta, a Sötétség és a Fény katonái feszülnek egymásnak: vámpírok meg mindenféle szörnyek olyan természetfeletti képességekkel rendelkező emberekkel csapnak össze, akik életüket a humánum megőrzésére tették fel. Pár száz éve él csak a törékeny fegyverszünet, amelynek betartásáról az Őrség gondoskodik, és egyre több a dolguk, ráadásul Moszkvában, egy gyermek képében, megjelenni látszik az a kiválasztott, aki eldönti majd a csatát.
Lukjanyenko univerzuma első pillantásra egyszerűnek tűnik, ám részleteiben, bürokráciájában ijesztő és szinte átláthatatlan, amiben közrejátszik, hogy az Éjszakai őrség forgatókönyve szinte teljes egészében megfeledkezik az expozícióról. Belehajít minket egy olyan mese közepébe, amelyben a játékot egy sajátos, kigondolt, ám el nem magyarázott szabályrendszer szerint játsszák. Nem a fordítás a ludas, és a problémát nem is a kulturális különbségek okozzák: egy orosz ismerősöm szerint a film eredetiben is épp ennyire zavaros. Sem Lukjanyenkónak, sem Bekmambetovnak nem volt forgatókönyvírói tapasztalata: szinte egy az egyben vitték filmre a könyvet, elhagyva annak magyarázatait. A felszín maradéktalanul adaptálásra került, de a mély rejtve maradt, ennek pedig az lett az eredménye, hogy igenis szükséges elolvasni a könyvet a film megtekintése előtt.
Ám ami a legérdekesebb, hogy éppen ez adja az Éjszakai őrség egzotikumát, ez az egyik legbájosabb jellemzője. Szakít az elvárásokkal, már-már szabászollóval vágja ki az emberből a Hollywood által belénk ültetett megszokást: recseg-ropog mindenünk, mégsem bánjuk, hogy fáj, mert az utazás öröme, amelyre ezek az oroszok, kazahok minket elragadnak, kárpótol mindenért.
Bekmambetov az Éjszakai őrségben páratlan, már-már művészi szintre emeli a vizuális öncélúságot. Mintha rettegne attól, hogy akár egy tizedmásodpercre is unalmassá váljanak képei – talán a szovjet éra filmes nyugodtsága ellen veszi fel így a harcot, az ellentéte akar lenni mindannak, ami régi. Sőt, Lukjanyenkóhoz hasonlóan ő maga is világot teremt: Moszkvája a színpompás patina, a technicolor-kedvű rothadás metropolisza, egy birodalom túlélőinek tobzódó élet- és halálvágyából építkező, gyönyörű pokla. Jeunet tudna ilyen világot alkotni, ha lenne mersze hozzá és persze, ha szláv lenne. Bekmambetov a túlzásaival, a felesleges tobzódásával meghaladja mesterét, ráadásul elhagyja a francia alkotásainak émelygős kedélyességét. Őrületes vizuális ambíciója zavarba ejtő, lehengerlő: túlságosan is sok a befogadni való, mégis, a film meséjének rokkant szürrealitásához éppen ez illik.
A történet allegorikus volta nyilvánvaló: Lukjanyenko és Bekmambetov szerint a posztkommunista Oroszország gonosz és jó szándékú freakek gyűjtőhelye, akik nem találják a helyüket, céljaikat, és éppen önmaguk létezésének fókuszálása végett van szükségük egy kiválasztottra, egy vezérre – természetesen az oroszoknak mindig is megvolt ez az igénye. Nesze neked nemzeti karakter. Csakhogy ezek a freakek, ellentétben a kommunista idők filmbéli bálványaival, képesek politikai befolyásoktól mentesen önálló döntéseket hozni – ugyanúgy véreznek, mint bármelyikünk. Morális ambivalenciájuk miazmaszerűen terjed szét: annyira emberiek, hogy szinte fáj, és még ha jót tesznek, azt is legtöbbször megjárják.
A folytatásból, a Nappali őrségből (Gyevnoj dozor, 2006) már hiányzik a macskaköves út-szerű dramaturgia. Viszonylag könnyen követhető, köszönhetően az első film sikere folytán beáramló nyugati pénznek: a Fox ragaszkodott az épkézláb forgatókönyvhöz. Igaz ugyan, hogy ezzel elillan az előd sajátos egzotikuma, de amit elveszítünk a réven, megnyerjük a vámon. A Nappali őrség az európai fantasy egyik mesterműve.
Bekmambetov és Lukjanyenko bővíti a mitológiát: a történet egyrészt a világot bármikor, bármilyen mértékben megváltoztatni képes Sors Krétája körül bonyolódik – a varázslatnak mindössze annyi a feltétele, hogy aki a krétát használja, kívánságát ott karistolja a falra, ahol élete egyszer régen zátonyra futott. A sztori másik fővonala hősünk, Anton, az Őrség oszlopos tagja és Szvetlana, az előző filmben felbukkant egyik kiválasztott szerelme körül bonyolódik, amelyet szabotál, hogy Anton fia, a másik kiválasztott, a sötét erők oldalára állt, és keresztbe tesz apjának és jövendő mostohaanyjának, amikor csak tud.
Maga a szinopszis egy, az Éjjeli őrségnél jóval konzervatívabb sztorit sejtet, és a felszínen valóban egy ilyennel van dolgunk. A többé-kevésbé konzervatív szerkezet azonban csak az alap, és az ereje érezhető: képes megtartani a szórakoztató szürrealizmusnak egy olyanfajta tombolását, amely láttán a nézőnek szó szerint leesik az álla. Sőt, a valóságnak ez a meseszerű, elképesztő széjjelbomlasztása már-már természetes állapotként hat, mi több végpontként: Bekmambetov a Nappali őrséggel megérkezik a fantasy világában arra a helyre, ahová eredetileg elindult.
A képi világ az elődénél letisztultabb, elegánsabb, élvezhetőbb. Túlzások ezúttal is előfordulnak, de nem akasztják meg a történetet, sőt, mivel már eszünkbe sem jut megkérdőjelezni, hogy a varázslat belegyökeredzett a világ alapszövetébe, a túlpörgést csak mint mellékzörejt érzékeljük. Ellazulva lebegünk az entrópia felé.
Újra csak a figurák motiváltságának egyszerűsége és a tomboló fantázia fékezhetetlensége az a kombináció, amellyel Bekmambetov megnyer minket magának, és ezt teljes sikerre a követhető sztori segíti. Rajta kívül kevés filmes van a földkerekén, aki megkockáztatna egy afféle teljesen motiválatlan, csak és kizárólag a coolság gerjesztette jelenetet, mint mikor a főgonosz Zevulon első embere, a gyönyörű Alisa (Zhanna Friske) fel-alá száguldozik vérvörös sportkocsijával egy felhőkarcoló oldalán (!) Nincs rá ok, nincs rá motiváció, egyszerűen szenzációs, ahogy az egész kinéz, Bekmambetov ezért teszi bele a filmbe, mi pedig ahelyett, hogy szemforgatva tennénk a cinikus megjegyzéseket, ámulva bámuljuk a látványos nonszenszt. A kezéből eszünk.
Szupergiccs, szűretlen fantázia, és a megemelt költségvetésnek köszönhetően epikus pusztítás jellemzi a Nappali őrséget, amely Bekmambetov eddigi egyértelműen legjobb filmje: maga a tömegfogyasztásra szánt, légcsatornába terelt (irányított? az már oxymoron) szürrealizmus. Fináléja egyszerre idézi meg a legpusztítóbb blockbustereket, a hidegháború fenyegetését és a legtisztább emberi vágyódást. Varázslat.
Az ilyen ember nem maradhat egy helyen, a világ kinyújtja érte a kezét, Hollywood ráteszi a pracliját. Ő pedig boldogan válaszol a hívó szóra, hagyja hadd vigyék, hiszen önmaga és mások előtt sem szégyelli, meg hát miért is szégyellené, hogy mindig is amerikai karrierre vágyott. A Wanted (2008) szintén adaptáció, Mark Millar hírhedt képregényének feldolgozása, csak éppen az összes felforgató motívum ki lett purgálva belőle. Bekmambetov addigi munkáinak és a képregény-eredetinek az ismeretében óriási csalódás, elhasznált klisék felmelegített bográcsa, amelybe minimális ízt újra csak Bekmambetov őrült vizualitása visz. Ám mivel a Wanted alapvetően a valóságban gyökeredzik, a rendező fantáziájának csapongása gyakran idegen testként hat a hidegen kiszámított filmben.
Bekmambetov csak mint producer működött közre a kritika által darabokra szedettFekete villámban(Csornaja molnija), a filmet Dimitrij Kiszelev, Bekmambetov állandó vágója rendezte. Nem tudok a kritikuscsordával egyetérteni: a Fekete villám olyannyira szórakoztató, hogy hozzátenni lehetetlenség. Kétségtelen, hogy szégyentelen koppintása a Pókember-mítosznak, csakhogy Bekmambetovék oroszosan kicsavarják az egészet, és teszik mindezt olyan kedvvel és lelkesedéssel, hogy a filmre egy rossz szavam sem lehet.
Az átlagegyetemista főszereplő nem szuperképességekre, hanem egy repülő, ősöreg Volgára tesz szert, és ezzel száll szembe a világhatalomra törő archetipikus orosz nagyvállalkozó-milliárdossal (akit az Őrség-filmek gonosza, Verzsbickij alakít). Őrületesen profi produkció, egyetlen másodperc üresjárat nélkül; látványos, vicces, talán a legszórakoztatóbb film, amelyet idén láttam. A Nappali őrség ötletességét meg sem közelíti, szent igaz, ugyanakkor Bekmambetov elmondhatja, hogy a Fekete villámmal sikerült igazi (sőt, a mostaniaknál jobb) hollywoodi filmet készítenie – Oroszországban. Hogy ez áldás-e vagy átok, azt mindenki döntse el maga.
Másodközlés - először a Filmvilág 2010 júliusi számában jelent meg.
"A Paranormal Activity és a Fűrész alkotóitól"... Ha el akarnak ijeszteni egy filmtől, akkor azt így kell beajánlani. Ennek ellenére az Insidious állítólag egészen jó, bár nekem a Patrick (1978) koppintásának tűnik. Íme a faszán túlrendezett trailer.
„Good Poets Borrow, Great Poets Steal.” (A jó költő kölcsönvesz, a nagyszerű lop.)
A jeligeként önállósodó idézetet Nancy Pragertől kölcsönöztem, aki azt a hakniszaki Bill Hammack kommentárjai között találta. Ő sokadmagával T. S. Eliotnak tulajdonítja a frázist (mások meg Pablo Picassonak), ami nem mellesleg teljesen más formában, más üzenetként látta meg a napvilágot… Legkedvencebb Olvasóim se mulasszák el észrevenni: Eliot gondolatának hányattatott sorsa azért oly beszédes a szellemi javak kisajátításának, birtokba vételének közösségi gyakorlatára nézve, mert az magáról a kisajátításról, az eredetiség és a szuverenitás problematikájáról szól. Ki a tulajdonos, mi a tulajdon abban a kultúrában, ahol az eltulajdonlás meghatározása is folyamatos sikkasztás tárgya? Amikor parafrázisokat idézünk és idézeteket parafrazeálunk, mikor a zenei invenció letéteményese a sampling, amikor Quentin Tarantino a Kutyaszorító kapcsán Jean-Luc Godardtól Roger Cormanig mindenkinek tövig beköszön, csak épp a Lángoló város rendezője, Ringo Lam marad ki a szórásból?
Eliot William Shakespeare és Philip Massinger munkásságának hasonlóságaival szöszmötölt az inkriminált mondat fogantatásakor, de következtetései egyre kényelmesebben simulnak a köztudatba: a másfél évtizede Lam és Tarantino kapcsán éledő, szórványos megbotránkozás bizonnyal messze túlmúlja a nagyérdemű szépérzékében ébredő zavart, amit hamarosan Satoshi Kon és Darren Aronofsky együttes emlegetésekor érez, érezhet.
A popidol Mima lelki passiója, a Perfect Blue (rendezte Satoshi Kon, 1998), és a Black Swan, az első nagy szerepének kapujában fizikálisan és pszichésen megtöretett balerina, Nina érvényesülésének kompakt és analitikus krónikája számos helyen, magától értetődően rímel. Ráadásul, hogy ne ütközzön jogi akadályba az anime egy bizonyos jelenetének újraforgatása (még a Rekviemhez), Aronofsky megvásárolta a jogdíjakat; a kérdés messze nem az, hogy a japán opus inspirálta-e a 2011-es Oscar-várományost…
[A továbbiakban beható okoskodás, minden felelősség a saját belátásából olvasó Olvasót terheli.]
Nem lenne tisztességes azonban megfeledkezni arról, hogy a Perfect Blue egy zseniálisan meg, vagy inkább agyonírt posztmodern formatanulmány, idézetek és gegek ihletett kumulációja – Kon rajzolt tükörszobájában végtelenített reflexiói közé szorult történet, ami gyönyörű halált hal álomban álmodott álmok, filmben forgatott filmek, egymáson élősködő illúziók monomániásan halmozott rétegei alatt. Ám kulcsfilmmé a pszichothrillerek unottas toposzának felhasználási módja teszi, ahogy a kórt kiterjeszti a kifestett, megcsinált imágókba bóduló társadalom, a popkultúra majd’ egészére. A személyiség töredezése nem a főállású pszichopaták privilégiuma, hanem kollektív jelenség, kortünet.
Nina (Natalie Portman) története szívszaggatóan individuális. A frigid, a Fehér hattyú szerepét 0-24, eo ipso hozó Nina próbatétele, hogy a szeduktív, erkölcstelen Fekete hattyút is hitelesen személyesítse meg. A nővé válás, nemi kiteljesedés árnyaival kell megbirkóznia, foggal-körömmel, leginkább önmagát marcangolva. A karakter előképe az ehelyütt már magasztalt Michael Powell és Emeric Pressburger Piros cipellőkjének (1948) balettsztárja, Victoria Page, akit a szigorú és becsvágyó igazgató kizárólagos szakmai elhivatottságra és interperszonális kielégületlenségre kárhoztat, miközben a nő halálosan beleszeret a társulat zeneszerzőjébe. Az érzelmi konfrontáció, a meghasonulás, ami a modernizmus hajnalán elkerülhetetlen tragédiába torkollott, a posztmodern érában a siker előfeltétele.
Nina oktatójában, Thomas Leroyban (Vincent Cassel) egyszerre van jelen e két férfikarakter: nemcsak mozdulatait instruálja, egyúttal szexuális impulzusokkal próbálja érlelni a kecses teremtést, akár az arcpirítóan kifinomult zaklatás határait feszegetve. A Perfect Blue amennyire a hazug ártatlanságtól való elszakadás képtelenségének, Aronofsky filmje annyira a letagadott, de részünket képező tisztátalanság elfogadásának újrakomponálása; mélyén a csontig rágott freudizmus húzódik, az „úrrá lenni saját házunkban” eszméje, szenvedélyeink és irracionális tartományaink tudatosításával.
A nem is annyira kicsi, viszont roppant terjedelmes ábrázolási múlttal rendelkező pszichodinamikai jelenség kellő érzékeltetéséhez a Perfect Blue kb. teljes eszköztára igénybe vétetik, a félelmetesen pimasz tükröződésektől a megelevenedő festményekig és tovább. Aronofsky az alapozó szakaszban felmutatja ezt a motívumkészletet, majd szokatlan türelemmel kivár – egészen az utolsó harmadig, hogy a szárnyait a középső régiókban bontogató, realista drámát (melyben a felszabadult, intim otthonosságérzet gyengéden megteremtett jeleneteit perverz precízióval fojtja meg) színpompás lélektani horrorba fordítsa.
Eme ütemezés Pjotr Iljics Csajkovszkij három felvonásos forrásmunkájához, a Hattyúk tavához igazodik, melyben Aronofsky sok helyütt félreértett vagy mindössze ignorált formatudatossága érhető tetten. Ő pont hogy nem formalista, az esztétikán túl a narratív építményt is messzemenőkig adaptálja a témához, filmről filmre. Ennek köszönhető a számmisztikába révedő Pi spirális vonalvezetése, a Rekviem egyre gyorsuló lejtmenete, A forrásban a transzcendencia egyetemességének hangsúlyozása, mitológiák, tér- és idősíkok szentháromságával, vagy épp a Black Swan triviális testvérfilmjévé avanzsáló hattyúdal, A pankrátor elégikus egyszerűsége.
A színész kultuszára, aurájára újfent zseniálisan játszik rá a rendező, a szerepre termett Portman (aki kiskorában megszerzett tánctudását egy évnyi balett-gyakorlással fényesítette tovább, és a forgatás késedelmei következtében szó nélkül hosszabbította meg répadiétáját) pedig legalább annyira átütő jelenléttel ajándékozza meg a nagyérdeműt, mint Mickey Rourke, ráadásul szebb is.
Ahogy Aronofsky többi hőse, Nina, és a Rourke által megformált Randy is a rögeszme magányos magasztosságát nyeri el, ugyanakkor mindketten fizikai munkások, a test-művészet két szemközti sarkából. Amíg a hústorony Randy az explicit erő emberszobraként döngöli munkatársait a ring linóleumába, a tehetetlenség verejtékes demonstrációjaként, addig a törékeny Nina eleganciájával azt hiteti el velünk, hogy a test könnyű, mint a pihe, a gravitáció szabotálható. Matthew Libatique perfekcionista kameramunkája (lásd még Nina lakásának szuggesztív plánozása) azonban tolakodó bepillantást enged a tánc világába, a pattogva húzódó inak és musculus filigranicusok közé, nyomatékosítva, hogy azt a Newtont azért mégsem ejtették a fejére.
Ragyogó technikai megvalósítás jellemzi a Black Swant, mely utolsó felvonásában a hatáskeltés megannyi trükkjét latba veti. Itt már mindenre és mindenkire rávetül Nina paranoiájának tárgya, önnön libidója, ösztön-énje - melyben Jung követői természetesen a lány Árnyékát is látni vélhetik. Azonban Aronofsky – Konhoz hasonlatosan – továbbmegy, a klinikai kórkép szimbolikus erejére bazírozva felvállalja a giccspatológiát. Teszi mindezt szerény számításaim szerint megkérdőjelezhetetlen strukturális indokoltsággal. A fináléban megelevenedő Hattyúk tava szinte esdekel három felvonásának amaz tagolásáért, amit a thriller alműfajának szabályai szerint elváló tett és annak felismerése biztosít.
A Black Swan így lesz mérnökin mértéktelen mestermű, egyben egy telhetetlenül önigazoló kor fölényes ars poeticája. A szereppel való makulátlan azonosulás, az egymást látszólag kizáró ellentétekben meglelt pszichés egység sokadik sikertörténetén túlmenően önkéntelenül is kínálja a lehetőséget, hogy művészettörténeti allegóriaként olvassuk, mely a jövevény cselekmény-elemek sajátként történő érzékelésére csábít. Noha nem állítható fehéren, feketén, mi a befogadott és mi a befogadó toposz, séma, ötlet, mém, az Idegen makulátlan elfogadásáig, elsajátításáig kaparások, hegek és kitört körmök jelzik az Új integritás megkaparintásáért folytatott harcot.
Az Akadémia – többek között – a Szigorúan piszkos ügyek trilógia újvilági összeollózásának elismerésével tanújelét adta, hogy élenjár a kiüresedő mainstream hiúságának legyezésében, és most valószínűleg mindennél közelebb van ahhoz, hogy a „jó” Aronofskyt „nagyszerű” művésznek kiáltsa ki. Ami – természetesen – nem áll távol a valóságtól, viszont ha Csajkovszkijnak jutott hely a stáblistán, az operájára építkezve – természetesen – mesteri zenével előrukkoló Clint Mansell neve mellett, akkor igazán pazarolhattak volna pár betűt Mr. Konra is.
A ’60-as, ’70-es évek exploitationjei az utóbbi években reneszánszukat élik (ezt Tarantionónak és Rodrigueznek tessék köszönni), persze a korszellemhez méltón, igazi posztmodern formában. A legtöbb ilyen, retróhullámot meglovagló alkotás sűrű kacsintások és önironikus gesztusok közepette állít emléket a grindhouse-korszaknak (mint az említett rendezőpáros duplafilmje vagy a Black Dynamite), néhány pedig no-bullshit módon úgy adja el magát, mintha tényleg 30-40 évvel ezelőtt készült volna (mint a Run Bitch Run! vagy részben a Machete). A sor végén kullognak a világ legfeleslegesebb remake-ei, mint amilyen az 1978-as I Spit on your Grave tavalyi felmelegítése is.
Az utolsó ház balra kapcsán már megpróbálták ezt eljátszani velünk: klasszikus grindhouse film újraforgatása mai eszközökkel, mai közönségnek, mai terjesztésben. Nem működött. Túl a végtelenül szimpla magyarázaton, hogy a film egyszerűen pocsék volt, azért sem működött, mert ezek a régi exploitationök csak a saját koruk és körülményeik kontextusában életképesek. Ma eljátszani lehet velük, kiforgatni jellegzetességeiket, vagy ravaszul korabelinek álcázni őket – azaz lehet őket modernizálni vagy komolyan venni. De nem modernizálni ÉS komolyan venni, mint ahogy azt Steven R. Monroe kísérelte meg.
Az I Spit on your Grave egy fiatal írónő, Jennifer története, aki pár hónapra kiköltözik vidékre, egy teljesen elhagyatott vityillóba, hogy senki és semmi ne zavarhassa munkájában. A környéken egy csendes tó terül el, szép, zöld fák ágaskodnak, madarak csiripelnek, és benzinkútnál (hol máshol?) dolgozó redneckek figyelik a megerőszakolható puncik érkezését. Négy fiatal tahó egy este ráront Jenniferre, és a seriff közreműködésével jól megadják „a városi picsának”, ami szerintük jár neki. A lány pechjükre túléli gyengédségüket, és egy hónappal később egyenként kezdi levadászni őket.
A sztori (a seriff szerepeltetését leszámítva) semmit nem változott az eredetihez képest, az arányok viszont igencsak eltolódtak. Anno Jennifer megerőszakolásán volt a hangsúly (csaknem félórás jelenetről beszélünk), szenvedése, reménytelensége, testi-lelki megalázottsága fájdalmasan átérezhető volt (hasonlóan, mint Monica Bellucci alakította sorstársának a 2002-es Visszafordíthatatlanban), így bosszúja jogosnak, igazoltnak tűnt, ráadásul egyfajta perverz kielégülést jelentett a lány meggyalázásán felháborodott néző számára is.
Az új verzióban a megerőszakolásjelenet hasonlóan hosszú, de közel sem olyan nyers és felkavaró, mint a régi volt (inkább csak álmosító) – a technikailag professzionális, egyben túlságosan kiszámított, mechanikus filmkészítés nem versenyezhet az eredeti valóságszagot árasztó, bárdolatlan amatőrjellegével, legalábbis nem ötletek, a szituáció brutalitását kihangsúlyozó rendezői megoldások híján.
Ami még rosszabb, hogy Jennifer megtámadásával kezdve a rendező a férfiak szemszögét erőlteti ránk, és ezen később sem változtat. Az ő bőrükbe bújhatunk az erőszaktételnél, és az ő bőrükbe bújhatunk a meggyilkolásuknál is. Így előbbinél esélyünk sincs, hogy kellőképpen átérezzük Jennifer helyzetét, utóbbiaknál viszont túlságosan is átérezzük a tettesek kínjait. Ennek eredménye, hogy bűn és bűnhődés a vásznon messze nem tűnik arányosnak (már csak azért sem, mert az eredeti film legszemetebb része teljes egészében hiányzik a remake-ből: a nő a megerőszakolás után véresen, megtörten, félholtan, anyaszült meztelenül hazatántorog, ahol már várják őt kínzói, és még egyszer végigmennek rajta).
Monroe extrém végletekig megy el a bosszú beteljesítésekor: míg a ’78-as filmben Jennifer egyszerűen, praktikusan, gyorsan intézte el a bűnös redneckeket, itt hosszú, kegyetlen kínzásoknak veti alá őket. A film a játékidő második felében egy fárasztó torture pornba torkollik, ami a Fűrész-sorozatra jellemző groteszk halálcsapdákkal operál, és a nyers, zsigeri bosszúhadjáratot olcsó vásári horrorrá degradálja (hiába is várnánk olyan jelenetet, mint az eredeti vérfagyasztó, fürdőkádas péniszlevágása). Mivel a realisztikus megerőszakolásra rajzfilmszerűen eltúlzott, teljesen életszerűtlen gorefest érkezik válaszként, a film egész koncepciója a vécé lefolyójában végzi. Az őt ért atrocitásokat megbosszuló nőből itt egy perverz, szadista sorozatgyilkos lesz, aki láthatóan élvezi, amit csinál.
Az már majdnem mellékes, hogy a Jennifert alakító Sarah Butler, aki láncfűrésszel sem nyomhat többet 40 kg-nál, sokkal hitelesebb szenvedő alanyként, mint könyörtelen gyilkosként – és ahogy áldozatainak azok saját korábbi, gonosz heccelődésnek és lelki kínzásnak szánt sorait mondja vissza kínosan erőltetett iróniával, miközben leöli őket, azzal végképp nevetségessé teszi mind a karaktert, mind az egész művet. Minden idők egyik legfeleslegesebb filmje ez.
A Fűrész 2, 3 és 4 illetve a Repo! - A genetikus opera rendezőjét, Darren Lynn Bousmant eddig sem a horror műfajának megújítójaként ünnepeltük, és valószínűlegúj filmjévelsem fog ebbe a státuszba lépni. A koncepció viszont ravasz. A 2012-es világvégét már láttuk a vásznon, így kerestek egy másik dátumot. 2011. 11. hó 11. napján 11:11-kor megnyílik a menny 11. ajtaja és túlvilági lények lepik el a Földet. (Van kapcsolódó, "komolynak" tűnő honlapis.) A tovább után látható a teaser.
Norvégia válaszolt Hollywoodnak: André Ovredal áldokumentumfilmje keresztbe nyeli le nagyköltségvetésű álomgyári testvérét, a 2008-ban bemutatott Cloverfieldet, és mint több társa az utóbbi években, onnan pumpál friss vért a gyengélkedő, holtsápadt horrorba, ahonnan a legkevésbé várnánk. És most nem csak a származási országra gondolok: mert ki hitte volna, hogy látni fogunk még olyan áldokut a műfajban, ami azzal a kiábrándítóan unalmas, fontoskodó sorral kezdődik, hogy „ezt a bizonyíthatóan hiteles felvételt itt és ilyen körülmények közt találták”, és mégis képes székbe szögezni minket? Ráadásul egy olyan koncepcióval, amit hallva először egy komikus filmet várnánk.
Egy csapat norvég egyetemista egy illegális medvevadászt követ egy leleplező dokumentumfilm reményében. Kiderül azonban, hogy a vadász nem medvére, hanem trollra utazik. A fiatal filmesek szkepticizmusát az óriás fenevadak első felbukkanásakor artikulálatlan üvöltésekkel színezett, fejvesztett menekülés váltja fel, és innentől kezdve egy céljuk van. Leforgatni életük dokumentumfilmjét, és a világ elé tárni a trolloknak a kormány által titokban tartott létezését.
A The Troll Hunter a meglepő csúcspontja egy olyan posztmodern jelenségnek, ami az 1999-es The Blair Witch Projecttel vált népszerűvé, és ami trükkjei felfedésével, mindössze pár év alatt menthetetlenül kifáradt. Ovredal sikerének kulcsa a témaválasztás, és a témához való halálosan komoly hozzáállás. A modern irodalomban és filmművészetben a trollok leginkább középkori fantasykben jelennek meg, és jobbára ott is mellékes, gyorsan leölendő szörnyalakokként – korántsem olyan coolak és népszerűek, mint a kísértetek, a földönkívüliek vagy a vámpírok.
Az író-rendező azonban nem csak, hogy ennek ellenére őket állította filmjének középpontjába, hanem jó norvéghoz illően, hűen és méltósággal nyúlt hazája mitológiájához – márpedig nehéz elképzelni, hogy más nemzetiségű filmes kezében a nagy, melák, ostoba szörnyekről szóló film ne vált volna legalább részben komikussá, rosszabb esetben egyenesen önmaga paródiájává.
Ovredal csaknem teljesen hihető világot teremt a vásznon, és a trollok mítoszát némi könnyen befogadható tudományos magyarázattal igazítja hozzá a XXI. századhoz (avagy miért robbannak fel vagy válnak kővé a napfénytől, miért van néha több fejük), miközben itt-ott tudatosan benne hagy a filmjében természetfeletti elemeket is (a lények kiszagolják a keresztényeket). A trollok efféle ábrázolása már önmagában üdítő, az pedig, ahogy Ovredal a dokumentumjelleg kedvéért felrúgja a horror szabályait, főleg.
Nem szarakodik a vászon sarkában másfél másodpercre felvillanó könyökkel, sötétben és árnyékokban bujkáló szörnyekkel, meg a háttérben gyorsan elsuhanó farokkal: már az első troll felbukkanásakor megmutatja a több száz éves rajzok és festmények koncepciójához is hű lényt, teljes pompájában, fejtetőtől lábujjig, szépen megvilágítva. Megközelítésének van értelme: ha egyszer áldokumentumfilmről van szó, evidens, hogy amit a szereplő lát, azt a néző is látja. Részben ennek, részben pedig a meggyőző természetességgel alakító színészeknek köszönhető, hogy a képekben nincs semmi modorosság, nincs meg bennük a megtervezettség, a kiszámítottság érzése, így hajlamosak vagyunk elhinni, amit látunk.
Ami a leginkább meglepő, hogy a CGI trollok baromi jól néznek ki. Keveset lehet tudni a film készítésének körülményeiről, a költségvetésről meg csak annyit, hogy alacsony volt. Ehhez képest a szörnyek élnek, lélegeznek, rondák és veszélyesek, ráadásul mindig a kamera fókuszpontjában vannak. Egyetlen támadás során többet látunk a trollokból, mint a Cloverfield óriásizéjéből a teljes játékidő alatt – és jobban is néznek ki. Ovredal szerencsére tudja, hogy az óriásszörnyes filmek rémeit nem szokás sokáig rejtegetni a kamera elől (innen csókoltatom a britek Monsters című altatóját), már csak azért sem, mert az ilyen műveknek nem a lassan fokozódó suspense a fő eszközük. A finálé ennek megfelelően szép és grandiózus, és egy újabb erényként, amerikai társaival ellentétben nem szorult belé egy csipetnyi megalománia sem – a sztori maga végig megmarad szimpatikusan kicsinek (értsd: nemhogy a világ, de Norvégia, sőt, még annak egy kis falucskája sem kerül végveszélybe).
Azért a The Troll Hunter nem tökéletes film. A lények titokban tartásáért dolgozó kormányzati összeesküvés felesleges és elnagyolt történeti elem, a karakterek pedig, a magányos, mogorva, és mocskos munkájába belefáradt, de minden tipikus coolságtól józanul távoltartott trollvadászt, Hanst leszámítva, egymással felcserélhetők (ez utóbbit a film mintha némi iróniával el is ismerné: az egyik stábtag halála után vonattal érkezik az utánpótlás, és egy perccel később minden visszatér a régi kerékvágásba). És persze nem sikerül elkerülni a műfaj fárasztó kliséjét sem, vagyis a kameraman ezúttal is csak forgat, és forgat, még akkor is, amikor már minden ép- és bomlott elméjű ember mindenét elhajítva menekülne.
Megkockáztatom, hogy így is ez az egyik (?) legamatőrebbnek látszó, és leginkább profi áldokumentumfilm (érted…), amit valaha láttam. Ráadásul, amikor már azt hinnéd, hogy nincs humora, a kötelező „ez történt a felvétel megtalálása óta” okosságok után Ovredal beszúr egy jelenetet a trollokról nyilatkozó Jens Stoltenberg miniszterelnökről – és szakadni fogsz a röhögéstől.
PS: tégy magadnak egy szívességet, és tartsd magad távol a képgalériáktól és az előzetestől, mert a móka jó nagy részét tönkreteszik.
Hoppá, hoppá. A felesleges folytatások dömpingjében azért mindig felbukkan egy-két izgalmas projekt. Robin Hardy, 38 évvel a Wicker Man után, elkészítette kultikus horrorjának folytatását. A trailerből egy dolog biztosan kiderül, a Wicker Tree elüt a mostanság népszerű horrortrendektől, és ismét hangsúlyt kap a misztikum. Kíváncsian várom, hogy a kereszténység kontra természetvallás csatából melyik fog győztesen kijönni a játékidő végére. Egy cameo erejéig tiszteletét fogja tenni a filmben, a Wicker Man Lord Summerisle-jét alakító Christopher Lee is.
1348-ban, a szegénységtől és háborútól már amúgyis megtépázott Angliában tombol a pestis, ami lassan kiirtja csaknem fél Európát. De a fekete halálnak komoly vetélytársa akad az emberben lakó szörnyeteg személyében. Christopher Smith minden szempontból brutális filmje kényelmetlen látlelet egy sötét és kegyetlen korról, és főleg, az emberről, aki a nyomás alatt magasztos ideák zászlaját lobogtatva ereszti ki a gőzt, és pusztít, rombol, és öl közben, amerre jár. A járványt az emberek fele Isten büntetésének, a másik féle a Sátán machinációjának tudja be, a vallási fanatizmus minden formája gátak nélkül burjánzik.
Christopher Smith-t ugyan túlzás volna a XXI. századi brit horror géniuszának nevezni, de tény, hogy filmről filmre jobb, és minden alkalommal a zsáner egy újabb altípusát próbálja fel – ráadásul mindegyik jól áll neki. A gonosz humorral felpumpált Csapatleépítés, és a nyomasztó atmoszférájú, de saját ambíciójának súlya alatt összeomló Triangle után a Black Death pályafutása eddigi csúcsát jelenti. Több ugyanis, mint aminek látszik, és nem hagyja magát beskatulyázni egyetlen műfajba. A dráma, a kaland és a horror közt evickél, és ami kikeveredik belőle, az olyan, mintha kereszteznék a The Wicker Mant az Aguirre-vel. Persze annyira nem jó, mint azok, de ilyen társaságban már az is nagy szó, hogy nem kell szégyellnie magát.
A fundamentalista lovag, Ulric (Sean Bean) feladata, hogy egy kis csapatot vezessen egy mocsáron túl fekvő faluba, és kiderítse az igazságot a pletykákról, amelyek szerint egy boszorkány él ott, aki feltámasztja a halottakat, és távol tartja a mindenhol máshol pusztító pestist. A katonák útbaigazítását a helyi kolostorban élő, fiatal szerzetes, Desmond (Eddie Redmayne) vállalja el, aki egy lány iránt érzett titkos szerelme, és hitbéli kötelességei közt őrlődik. A faluba érve látszólag barátságos fogadtatásban részesülnek, de a vendégszeretet és a mosolyok álcája hamar lehullik.
A Black Death azon filmek hosszú sorát gyarapítja, amik kimondják, hogy legyen szó akár pusztító járványról, akár tomboló szörnyetegről, magáról a Sátánról vagy földönkívüli agresszorokról, az igazi gonosz mindig maga az ember. Dario Poloni forgatókönyve (ez a második munkája, az első a Wilderness volt – az kettőből kettő) lassan, gondosan építi fel az ezeréves, de mindig aktuális tanulságot, miközben jó darabig úgy tűnik, a sztori pusztán egy középkori road movie, egy lehetséges természetfeletti szállal megfűszerezve. De a falubéli események zenitjét képező vérfürdő után a film váratlanul egy olyan befejezésre fut ki, ami az említett tanulságot duplán húzza alá, és kényelmetlen gondolatok közepette hagyja magára a nézőt.
Smith magabiztos kézzel teremt atmoszférát, rendezői eszköztárát a letisztult, nyílegyenes cselekmény szolgálatába állítja: nem trükközik, nem fitogtatja tehetségét, nem él semmilyen posztmodern, trendi megoldással. A komor, füstös képek, a sziklás, köves, mocsaras tájak, a rövid, de brutális, véres-mocskos akciók, a mély baljóslattal morajló zene fokozatosan szippantják be a nézőt, Sean Bean, Eddie Redmayne és John Lynch triója pedig képes élettel megtölteni a pusztán néhány jellemvonással meghatározott karaktereket. A sötétség ott van mindannyukban, még a legártatlanabbnak tűnőben is. A film keserű iróniája éppen az, hogy egyenlőségjelet tesz a „jók” és a „rosszak” közé: mindenki csak teszi, amit a saját, biztosnak és megingathatatlannak tartott világnézete szerint helyesnek tart. De a gonoszság mindig gonoszság, akár Isten, akár Sátán, akár a saját nevünkben követjük el.
Vajon valóban túllihegett film volt-e a Hibrid? Ki a frász rendezte a Frequency-t? Lehet-e olyan névvel, hogy Isaac Florentine, élvezhető b-akciófilmet csinálni? Melyik Shane Black legjobb filmje? Melyik a legélvezhetőbb Legenda vagyok-adaptáció? Rá tudom-e bírni beszélgetőtársaimat a Stieg Larsson-féle könyvek aggresszív-feminista olvasatának elfogadására? (Nem.)
Ilyen és ehhez hasonló horzsolós témákat vitatunk meg a Geekblog podcast-sorozatának új részének első felében, a második felét pedig John Carpenter munkásságának kivesézésével töltjük - pontosabban csak belekezdünk (és eljutunk a Ködig), hiszen a téma olyannyira sűrű, hogy kénytelenek leszünk majd a következő alkalommal folytatni.
Beszélgetőtársaim ezúttal Lehota Árpád és Rusznyák Csaba.Az új epizódot innen lehet letölteni, a korábbit pedigeminnen. Az új epizód minősége mérföldekkel jobb, ugyanis hozzánk vágtak egy diktafont.
Az egyik legkreatívabb hollywoodi rendező mostanság Guillermo Del Toro, aki ugyan műfaji filmeket készít, de a szó valódi értelmében vett auteur. Filmjeihez az ötleteket egy bőrkötésű jegyzettömben gyűjti, amelybe bele is lapozhatunkitt, a rendező audikommentárja kiséretében. A tovább után látható videóban pedig egy kritikus elemzi A faun labirintusához és a Hellboy 2 szörnyeihez készített szkeccseit.
...talán ideje rákérdeznünk: melyek a kedvenc Stephen King-filmfeldolgozásaitok? Eddig elkerültük a témát, mert egyrészt annyira lejáratott, másrészt King az utóbbi húsz évben rosszabbnál rosszabb könyveket szart - nem is nagyon érdemli meg a kritikai cincát. Csakhogy a dolog megkerülhetetlen, és igazság szerint az ember hálás neki: én például egyértelműen elmondhatom, hogy gyerekkoromban King regényeinek hatása terelt legerősebben abba az ízlésvilágba, amelyet manapság magaménak mondhatok.
Szóval? Melyik szerintetek az a King-adaptáció, amelyik sikeresnek mondható? Kedvcsinálónak íme a Könyvesblogról átmentett Állattemető-kritikám.
Állattemető (1983)
Van egy hely, oda ne menj. Ha odamész, ne csináld, amit nem kellene. Ha mégis megcsináltad, menekülj. Ha még erre sem vagy képes, viseld tetted következményeit. Az Állattemető Kingnek "A" legfélelmetesebb könyve, bizonyos szempontból éppen az egyszerűsége miatt (hadd tisztázzam: ez a legfélelmetesebb regénye, de hogy a legjobb lenne, azt nem állítom.)
A majomkéz-sztori parafrázisa, már-már népmesei, intő példabeszéd: ha olyasminek a birtokába jutsz, aminek nem bírsz a hatalmával, ne szórakozz vele. Persze mivel emberek vagyunk, hibákkal, vágyakkal tele, felelőtlenségünk következményei borzalmasak lesznek. A fiatal doktor és a családja megfizet azért, mert a férfi, modern emberként megszegi az ősök szabályait, pedig ezek a szabályok éppen valami még náluk is öregebb kordában tartása végett lettek felállítva. Így az orvos, a tudomány embere, elássa kislánya döglött macskáját abban a kies indián temetőben, ahol keserű a föld, és amikor a macska visszatér, ki tudja honnan, ő elégedett. És amikor a férfi csecsemő fiát belezi ki egy kamion, pont úgy, ahogyan korábban az állatot, ő, mivel ez a kötelessége, ugyanúgy a keserű földbe temeti, és várja, hogy a gyereke, vére a véréből, előkaparja magát a sírból...
Van valami egészen barbár ebben a könyvben, ami fájdalmasan zsigeri, fekete és metsző és egyenesen az idegvégződéseket rángatja. Valami nagyon emberiről mesél ez a regény, jobban, mint a témában bármi, amit valaha olvastam, a kevés közös dolgunk egyikéről, a halálról, és a naiv vágyról, hogy elkerülhetjük, legyen az ára bármi is.
Ha ez a Cahiers du Cinema blogja lenne, valószinűleg Bergman legemlékezetesebb jeleneteiről vagy Truffaut legérzékenyebb pillanatairól tennénk közzé bejegyzéseket, de mivel ez a Geekz, a populáris-filmes alkultúra szottyos-lucskos védőbástyája, ezért úgy gondoltuk, talán a legjobb fej-széjjelrobbanásokról illene inkább megemlékeznünk, a Cinemassacre-s srácok tálalásában. Fincsi!
Alattomos egy film ez. Úgy állsz fel utána, hogy dühös vagy. Ebben még nincs semmi különös, egy rossz film hajlamos dühíteni az embert. De csak pár percig – utána vállat vonsz, elfelejted, és már egy másik film jár a fejedben, esetleg egy kellemes, borozgatós este, az esedékes bevásárlás, egy szép lány, vagy az idegesítő szomszédod és a seggfej főnököd. De az Insidious alattomos egy film. Van pofája jól indulni, sőt, idővel egészen szenzációssá válni. Te meg csak követed az eléd tett mézesmadzagot, mohón, kiéhezve és hálásan, és mire rájössz, hogy a madzag vége nem egy mézes bödönhöz, hanem egy kis kupac kutyaürülékhez van kötve, már késő. Ott állsz dühösen. Alattomos egy film ez. 
Nem mintha a sztori bármi újdonsággal szolgálna: jól szituált házaspár három gyerekkel beköltözik egy új házba – naná, hogy kísértetjárta (illetve nem egészen, ezzel kapcsolatban van egy szintén nem túl eredeti, de azért ügyes csavar). A nő (Rose Byrne) egyre több furcsaságra lesz figyelmes, és bár férje (Patrick Wilson) eleinte nem hisz neki, miután egyik fiuk minden orvosi magyarázatot kikerülő módon kómába esik, nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem stimmel. A Kis Kísértetházas Horror Határozó ezen a ponton követeli meg a „szakemberek”, azaz a szelleműzők történetbe hozását. Jönnek is, menetrend szerint, és itt kezd szétesni a film. Utolsó kellemes meglepetése, hogy a kis csapat vezetője se nem egy excentrikus, bogaras zseniőrült, se nem egy riasztó hangú és külsejű emberfajzat, akire 10 lakástulajdonosból 9 azzal csapná rá az ajtót, hogy „inkább a szellemek, bazmeg” – hanem csak egy átlagos, idős hölgy. 
Apropó, „asztrálvilág”: ennek ábrázolása kimerül annyiban, hogy a normál díszletek közé beokádnak egy kis füstöt, hadd gomolyogjon, amíg a főhős egy se vége, se hossza jelenetben ide-oda botorkál, esik, csodálkozik, és kergetőzik, és dulakodik mindenféle ijesztőnek szánt karikatúrákkal, akik remélhetőleg véletlenül tévedtek oda a szomszédos Haunted House Movie forgatásról. Ja, nem igaz: kicsit a fényerőt is leveszik. (Ez majdnem olyan ötletes, mint hogy az ős Star Trek sorozatban arról lehetett megkülönböztetni az amúgy tökugyanolyan idegen bolygókat, hogy éppen lila vagy sárga színű az égboltjuk.) A fináléra az Insidiousból egy primitív, dögunalmas vásári horror-light lesz (ekkorra a PG-13-at is megsínyli), ami a kötelezően szar végső csavart sem felejti el lenyomni a torkunkon. Mintha az első és a második felét nem is ugyanaz rendezte volna. A baj csak az, hogy bár a második felét szívesen elfelejtenéd, az első nem hagy nyugodni. Nincs annál rosszabb, mint amikor valami menthetetlenül rosszban látod a potenciált a nagyszerűségre. Alattomos egy film ez. Alattomosan pocsék. 
Nehéz a dolgom, mert még azt a film felénél bekövetkező fordulatot sem szeretném lelőni, amelyik a három élettörténetet összekapcsolja, új, rettenetes lendületet ad nekik és kilöki őket a kiszolgáltatottság, a kínzás és az ölés univerzumába. Rumley független filmes, mer sokkolni, ugyanakkor mer non-kommersz is lenni. A film tempójával illetve azzal, ameddig hajlandó elmenni a kegyetlenség megmutatásában, egyaránt beint az elvárásoknak. Noah Taylor és Amanda Fuller alakítása hibátlan, Marc Senter a rockzenész szerepében viszont ugyanolyan kiegyensúlyozatlanul játszik, mint korábbi szerepeiben, lásd pl. a 2006-os The Lost-ot.
Astonishing Spider-Man & Wolverine #6
A Bruce Wayne visszatérése óta megszaporodott Batman-képregények írói közt egyre divatosabb téma a Gotham City múltjában, a város történelmében való vájkálás. Ezt a hullámot Grant Morrison indította el, mostanában pedig főleg Paul Dini aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket, leginkább a Wayne, az Elliot és néhány egyéb patinás család (nameg az alvilág) generációkra visszanyúló kapcsolatával. Az American Vampire-rel a nagyok közé dobbantott Scott Snyder és társa, Kyle Higgins ezt a kapcsolatot mélyítik tovább a Gates of Gotham című ötrészes minisorozattal. Persze nem csak Wayne-ről és Elliotról (Hush) van szó – az már unalmas volna. Két másik család is képbe kerül, az egyik a Coblepott família (a Pingvin a leszármazottjuk, ha valaki nem tudná), a másikat egyelőre homály fedi. Maga a kapcsolat pedig felrobbanó hidak formájában válik világossá: egy merész és agresszív terrorcselekmény következtében Gotham három régi hídja repül szimultán a levegőbe, a tettes rendőrségnek küldött levele szerint pedig ezzel négy nagy, régi Gotham-családot vesz a célkeresztjébe. A hidak közül kettőt a Wayne-ek építettek (ahogy azt a XIX. század végét megidéző nyitójelenetből megtudjuk), egyet pedig az Ellioték. De hogy miért a robbantások, az egyelőre rejtély. Míg a Detective Comicsban Snyder egy horrorisztikusabb irányba viszi a denevérjelmezes igazságosztók történetét, itt, Higginsszel karöltve, egy sötét, gótikus dekektívsztorit kanyarint (a kettő egyébként igencsak hasonló hangulatú). Az első szám még csak egy afféle bevezető, ami felvázolja a szituációt, és többek közt a robbantgató gonosztevőről sem árul el semmit (márpedig az ő motivációin, karakterén nyilvánvalóan sok múlik). Így egyelőre ott tartunk, hogy a rejtély érdekes, a tempó abszolút kielégítő, a karakterek nagyszerűek (Snyderék nagyon ügyesen kapnak el egy-egy momentumot, pl. Gordon tanácsát az „új” Batmannek, Dicknek, vagy Cassandra Cain és Damien sokatmondó pillantását), az atmoszféra pedig erőteljes. (Lehet, hogy a főhős tengeralattjárójának semmi dramaturgiai szerepe nincs, pusztán arra a sokkoló képre van kitalálva, amiben Batman alulról nézi a vízfelszínen lebegő tucatnyi hullát, de arra rohadtul hatásos.) A lényeg, vagyis, hogy az egész mire fut ki, még nem világos, de azt hiszem, Snyderben bízhatunk. Trevor McCarthy képi világa is kellően nyers, szálkás és dinamikus (remek Gordont, és még remekebb, egyenesen ijesztő Pintvint rajzol, ami hosszú köröket ver Tony Daniel erőltetett próbálkozásaira a fősorozatban), ha idővel sikerül teljesen kinőnie az egyelőre némileg zavaró „Dustin Nguyen-klón” kategóriából, még sokra viheti. Ahogy ez a mini maga is. 
A Dark Horse fél évvel ezelőtt ismét egy első számmal kezdte újra a Conan sorozatot, de a Marvelnél uralkodó újraszámozási mániával ellentétben, ennek van értelme: mióta a kiadó 2004-ben felélesztette a kimmériai barbár történetét, a Road of Kings a harmadik cím a Conan the Cimmerian és a szimpla Conan után. És mindegyik a főhős életének egy adott, nagyjából jól behatárolható szakaszára koncentrált (tolvaj, zsoldos). A Road of Kings újabb alkotóváltást is hozott magával: Tim Trumant, aki még az első években érkezett az akkori rendszeres író, Kurt Busiek helyére, és később egymaga vitte a 25 részt megélt Conan the Cimmeriant, a veterán Roy Thomas váltotta, aki 1970 óta már több száz Conan képregényt írt (teljesen eredeti történetet éppúgy, mint Howard-adaptációt). Azaz minden előjel arra mutatott, hogy jó kezekben van a széria. De előjelek ide vagy oda, öt rész után én bizony ott tartok, hogy visszasírom Tim Trumant. Busiek távozása után hozta legalább ugyanazt a színvonalat, mint elődje, és képes volt azt megtartani egészen a sorozat végéig – sőt, néhány legjobbját – egyszerű, de nyers, véres, hangulatos sztorikat, mint a Free Companions és a Kozaki – az utolsók közt írta meg. Thomas igyekszik ott folytatni, ahol Truman abbahagyta, és a történet folyása szempontjából ezzel nincs is gond (újraszámozás ide vagy oda, aki nem olvasta az előzményeket, nem fogja érteni, hogy lett Conanból egy kalózhajó kapitánya, és kik a társai), a stílus szempontjából viszont annál inkább. Nem csak arról van szó, hogy Thomas kedélyesebb hangulatot teremt, ami ide bajosan illik, hanem arról is, hogy úgy ír, mintha még mindig a ’70-es, ’80-as években lennénk. A szereplők folyton kommentálják saját cselekedeteiket, a gazemberek hosszasan, részletesen magyarázzák amúgy pofonegyszerű motivációikat, minden túl direkt, minden szájba van rágva – annak ellenére, hogy egyébként nincs benne semmi bonyolult, mint ahogy nem is várjuk el, hogy legyen, mert a Conannak nem az a lényege. És miután mind Busiek, mind Truman nagyszerűen értett hozzá, hogy a karakterhez kötődő ponyvás-archaikus stílust meghonosítsa a modern történetmesélés keretei közt, ez egyértelmű és csúnya visszalépés. Ráadásul Thomast nem különösebben izgatja, hogy hát, istenkém, egyik számról a másikra csak úgy eltűnik egy-egy mellékszereplő, arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen olcsó, buta és fantáziátlan cliffhangerekkel veszi el az ember kedvét a folytatástól. Mike Hawthorne-nal sem vagyok kibékülve. Vonásai túl egyszerűek, elnagyoltak, néha már-már komikusak, nyoma sincs bennük annak az erőnek, sötétségnek és nyersességnek, ami pl. Tomás Giorello képeit jellemezte. 7 remek év után Conan végül lejtőre került. Reméljük, hogy nem hosszú, és közel van az emelkedő. Addig is inkább olvassátok a Truman-Giorello páros ezzel egyidőben futott minijét, a King Conan: The Scarlet Citadelt. 
Mostanra kétségkívül bebizonyosodott, hogy a világ jelenlegi problémáinak, félelmeinek felhasználása csak egy ürügy a Marvel számára a legújabb nagy szuperhősös csihipuhira. Hiába a cím, hiába a reklámkampány, hiába a készítők túláradóan lelkes nyilatkozata az aktuálpolitikai és –társadalmi áthallásokról, a Fear Itselfet semmi nem különbözteti meg egy átlag „jön a nagy-csúnya-minden-eddiginél-hatalmasab-gonosz, és le kell verni” crossovertől. Persze eleve hiba volt mással áltatni magunkat… A rettenetes főgonosz, a Serpent (aki elől még Odin is farkát behúzva menekült vissza Asgardba – az írók tényleg kezdenek kifutni az ötletekből, hogy hogyan érzékeltessék az általuk teremtett világhoz és karakterekhez hűen egy-egy ellenség jelentőségét) követe, Sin, gigászi pusztításba kezd Washingtonban, és Amerika Kapitány is hiába próbálja megállítani, csak annyit ér el, hogy jól keresztüldöfi a mellkasát egy bazinagy pöröllyel – szuperhőshalál, hüpp-hüpp. A kifejezetten jól írt és hangulatos asgardi szálat, valamint Immonen gyönyörű rajzait leszámítva, valahogy semmi nem működik rendesen ebben a képregényben: az akció, az egész esemény állítólagos jelentősége ellenére semmivel nem epikusabb, mint egy átlag Marvel képregényben, a karakterek nincsenek kihasználva, csak úgy felbukkannak a paneleken, és csinálnak ezt-azt, és úgy összességében, alig történik valami az egész füzetben. Ez persze nem csoda: a sztori cérnavékony. 
Magam is meg vagyok lepve, hogy milyen megbízható, élvezetes sorozattá nőtte ki magát a Gotham City Sirens, annak ellenére, hogy lassan a folyamatos társírók már teljesen átvették az eredetileg beharangozott szerző, Paul Dini helyét. Az utóbbi sztorikért Peter Calloway felelt, és legújabb húzásaként szétrobbantotta a címbeli csajtriót. Harley betör az Arkhamba, hogy megölje Jokert, végleg elszakítva minden láncot, ami hozzáköti, de persze ahelyett, hogy kinyírná, a karjaiban köt ki, egy kaotikus és véres beteglázadás kellős közepén. Macskanő közben a saját dolgait intézi, miután Méregcsókkal összekaptak Harley megmentésével kapcsolatban, de Batman közbenjárásara mégiscsak Arkham felé veszi az útját. Calloway nagyszerűen írja a szereplőket, és a köztük lévő kapcsolatokat, az elmegyógyintézeti jelenetek pedig telitalálatok: képes megőrizni a sorozat könnyedségét, humorát és báját, miközben pedig nagyon is durva dolgok zajlanak. Az őrök hullanak, mint a legyek, Joker gátlástalanul, vidáman gyilkol, folyik a vérengzés, teljes a káosz. A képi világ szintén nagyszerű, hangulatos és jól strukturált, a színek pompásak és nem túl rikítóak – még egy Batman spin-off, ami sokkal-sokkal jobb, mint a jelenleg futó fősorozat. 
Pillanatnyi pihenő: a legutóbbi zombiroham után a túlélők azon tanakodnak, hogy mit tegyenek – és Rick, akinek fia súlyos sebbel, öntudatlanul fekszik a „kórházban” (ugye senki nem felejtette még el a 83. szám bazikemény cliffhangerét?), előáll a megoldással. A The Walking Deadet többek közt azért is imádjuk annyira itt a geekzen, mert Kirkman mindig képes valami új, előre nem látott irányba vinni a történetet. A jelek szerint most jött el az ideje annak, hogy a főszereplő túljusson a napról napra való túlélés egyszerű igényén, és felmerüljön benne, hogy ideje felépíteni egy új civilizációt. Ha ezt az ötletet Kirkman végigviszi (amiben nem lehetünk biztosak, hisz az egyik másik tulajdonsága a sorozatnak, ami miatt imádjuk, hogy bármikor összeomolhat benne minden), az megint új ajtók egész sorát nyitja meg előtte. A karaktereket szokás szerint fantasztikusan írja (döbbenet, hogy mennyire más szemmel nézünk Rickre most, mint néhány évvel ezelőtt), a főhős és Denise jelenete, amiben előbbi elmondja neki, hogyan vágta le Jesse kezét, hogy kiszabadítsa a szorításából a fiát, mielőtt a zombik hozzá is eljutnak, mesteri, és nem csak emocionális hatása, kidolgozottsága, és Adlard szenzációs történetmesélő ereje miatt. Rick végig változatlan, szinte kifejezéstelen arca vérfagyasztó. 
A Tarantino-Rodriguez duo Grindhouse munkacímű double feature filmje állítólag visszahozta az exploitation-t a köztudatba. Szerintem meg ott volt az előtte is, csak az embernek néha nem ártana tovább látnia az orránál. Tény és való, hogy a két hírhedt úriember „mérsékelt” sikerű filmje (és akkor még finoman fogalmaztam), ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy egy picit szélesebb kör számára is érdekessé tegye a filmvilág feketebárányát. Azonban ennél több jelentőséget nem kívánok tulajdonítani a két egyébként meglehetősen felemás filmnek, amelyek közül egyedül Rodriguez munkáját tudtam értékelni.
Az elhangzottak alapján még akár azt is mondhatnánk, hogy a film komolyan vehető, vagy annak próbálja venni magát, de szerencsére rohadtúl nem így van. Bár talán már önmagában is meglehetősen groteszk elképzelés egy olyan trash, exploitation kategóriájú mozi, amely bármilyen szintén is okítani próbálja a nézőt. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem egy, nem két példa van rá a 60-as 70-es évekből, azonban 2011-ben már maga az elgondolás is finoman szólva röhejes. Tökéletesen tisztában volt ezzel a rendező Jason Eisener is, így hát azt a megoldást választotta, amellyel a leginkább képes megfogni a nézőt. Ez pedig a pofátlanul morbid humor, a töménytelen mennyiségű gore, és az önirónia, amelyre a ”The Plague” elnevezésű vasálarcos démon duo legszebb metafora, amit valaha újkori moziban eddig láthattunk.
A korszak (mármint a 60-as 70-es évek) filmjeinek képi világát a technicolor hatás hivatott megteremteni, amely Eisener talán legjobb húzása volt. A gusztustalanul giccses rikító színekben pompázó képi világ, és a hozzá integrált föcim, már a film első pár percében képes elérni a kellő hatást, és nyilvánvalóvá tenni az amúgy is egyértelmű ars poeticát. Ami utána jön az már csak hab a tortán. Igaz, hogy a film viszonylag lassan és talán egy picit nehézkesen indul, de amikor felpörög, akkor aztán csak úgy ömlik a néző nyakába értelmetlen erőszak. Amit ugyanis az utolsó fél órában látunk az szinte leírhatatlan. Akinek már a Machete erőszakszintje felborzolta a kedélyeit, az a Hobo with a Shotgun-ba bele se kezdjen! Kiömlő belek, szétlőtt fejek, és ledarált végtagok tarkítják a film utolsó képsorait, amelyhez olyan tökéletesen passzol a technicolor színorgiája, hogy már szinte költészet.
.jpg)
Az Egy szerb film korántsem azért tekinthető a kínpornóként megbillogozott alműfaj díszpéldányának, mert megélhetési kéjelgés és valószerűtlen mérvű bántalmazások egyidejű megjelenítésével múlat mintegy száz percet, sokkal inkább farizeusi igyekvése okán, mellyel az alantas vágyak kielégítésének alantasságát vagy épp egyszerűségét cáfolja. Tekintete kancsal: bőszen kacsint csekélyszámú cinkosa felé, a művészi koncepcióját érő támadásokra készülve pedig hóna alatt zsírosít egy görbe tükröt. Rajta felirat: „GÖRBE TÜKÖR!!!44!!!!!” A rendező eme lelemény korlátai között próbál minden leírt és kimondhatatlan határt átlépni, amiben mondjuk Bret Easton Ellis olvasóinak szemében érdektelen kudarcot vall, de filmjében legalább basznak újszülöttet. Mert van, akinek minden vicc új..jpg)
A cenzúra és a tekintélyes vállait aggodalmaskodva pöckölgető érdekek leginkább azt hagyják figyelmen kívül, hogy miközben még az Egri csillagok filmváltozatára is tizenkettes karikát követelnek, mesterségesen gerjesztik a – mellesleg évezredes hagyományú – erőszak-ábrázolás igényét. Amekkora árkot ásnak a néplélek és a média tematikailag érintett zsánerei közé szemből, akkora földhidat hánynak össze a másik oldalon. A futószalag és a másodpercenkénti elévülés termelői közegében a creative killing látszólag a leghatékonyabb eszköze lehet a horrornak, ami komolyabb népszerűségnek azonban csak akkor örvendhet, ha elébe megy a morális pánikoknak. Erőszaktétel közben lefejezni, vagy a tagbaszakadt kopaszt szemüregen keresztül jól megszeretkezni – csak majdnem elég. .jpg)
Spasojevic melák allegóriája pusztán ürügye az izzadtságszagú extremitásoknak, legitimációs habiszti. És ahogy diktafonjaiból a Fűrész halálra vált léleksebésze sem a filmbeli áldozatoknak vagy a kínpornó hallatán is fanyalgó közönségnek recsegi az erkölcsi, spirituális megújhodás ígéretét, pontosan úgy az Egy szerb film sem más, hanem önkéntes hívei számára teszi önmagát morálisan elfogadhatóbbá. Azoknak, akik lélekben sokkalta érettebbnek és erősebbnek és mokányabbnak vélik magukat, mint, mint mondjuk egy ma született bárány.
Nyolc évvel az elstartolása után végre Magyarországon is kapható az elmúlt évtized egyik legjobb amerikai képregénysorozata. Robert Kirkman stabil rajongótáborral rendelkező, kritikusi dicsfényben fürdőző, jelenleg a 84. részénél járó The Walking Deadje azon kevés comicok közé tartozik, amelyeknek eladásai lassan, de folyamatosan nőnek egészen indulásuk óta. Idén februárban, köszönhetően nyilván a tavaly indult tévés adaptáció népszerűségének is, végre elfoglalta az első helyet a független képregények sikerlistáján. Felmerülhet a kérdés: mit lehet 8 éven keresztül mesélni lassan csoszogó hullákról? Hogy nem válik egy zombihorror unalmassá és önismétlővé ennyi idő alatt? A válasz egyszerű: a The Walking Dead nem pusztán zombihorror, hanem egy kényelmetlenül realisztikus, fizikailag és pszichológiailag egyaránt brutális karakterdráma. 
És a fő kérdés, ami Kirkmant – és az olvasót – foglalkoztatja, ami fontosabb, mint a fröcsögő vér, az omló belek, a holtak lefejezése, főbelövése, és az élők szétmarcangolása (amikből – félreértés ne essék – azért van bőven), hogy az emberek hogyan reagálnak az új „normálisra”. A morális értékrendek meginognak, a prioritások elcsúsznak, a civilizáció rétegei lassan kezdenek lemállani. A Holtidő ennek megfelelően Rick és társa, Shane konfrontációjára hegyeződik ki, és a főhős záró szavai (az élők megölése nem lehet ugyanolyan könnyű, mint a holtaké) már most keserű, rossz ómenként hatnak – a későbbi események ismeretében pedig még inkább. 
A 
Dark Horse Presents #1
Évente jó, ha két-három olyan Marvel/DC képregény van, ami képes elemi erővel rácáfolni arra a sokat hangoztatott tézisre, hogy ezekben a szuperhősös bohóckodásokban már nem lehet semmi újat mutatni, hogy minden kiszámítható, sablonos és ugyanolyan. Az utóbbi egy évben az egyik ilyen képregény a S.H.I.E.L.D. volt, ami viszont a sajátos koncepciója és alapvetően nem szuperhősös témája okán külön kezelendő – ez pedig azt jelenti, hogy egyedül marad a másik jelölt, a Jason Aaron-Adam Kubert duó Astonishing Spider-Man & Wolverine című minisorozata. Aaron rögtön az első résszel mélyvízbe vágta az olvasót: fogalmunk sem volt, hogy mi történik, és miért, hőseink először egy bankrablásba keveredtek, majd az ősi múltba, végül egy megváltozott jelenbe – ahol a „végül” pusztán az első rész végét jelenti, mert ezzel még csak ott tartunk. Azóta kiderült, hogy a téren és időn áthágó, mindenféle értelem és kohézió nélküli kalandokért Mojo a felelős, aki gyanútlan hőseinket tette meg intergalaktikus valóságshow-jának rongybabaként rángatott főszereplőivé. Aaron lényegében annyit csinált, hogy talált magának egy ürügyet (Mojo), amit meglobogtatva semmilyen elszállt, agyament ötletre nem lehet teljesen hihetetlen túlzásként tekinteni – és kihozta belőle az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb képregényét. Az Astonishing SM&W egy pofátlanul zabolátlan szellemhullámvasút, ami ráadásul hihetetlenül tömény. Minden oldalra jut legalább egy frenetikus ötlet, minden második panelen ott virít egy geg a háttérben (a hiperaktív médiabuzi-guru Mojo verbális ámokfutása az ötödik rész elején magáért beszél), egymást követik az akciók, záporoznak a poénok, és közben a minden ziccert hibátlanul bevágó Aaron képes épp akkora rendet tartani a káoszban, hogy a szereplők viselkedése és interakciói az őrült körülmények ellenére is maximálisan karakterhűek maradnak. Sőt, a mini egyik fő erénye épp a Rozsomák és Pókember közti dinamika ábrázolása. Azon pedig, hogy Kubert gyönyörű, kifejező rajzokat szállít, senki nem lepődik meg – megkockáztatom, nem sok Amerikában dolgozó képregényes van, aki képes olyan stílusérzékkel lavírozni a komikus és grandiózus szituációk között, mint ő. Lenyúlva a Marvel tipikus reklámszövegét, én mondom nektek: ha csak egy képregényt akartok idén elolvasni a kiadótól, akkor ez legyen az. 
Csinn-bumm, égzengés-földindulás. Itt a Marvel legújabb nagyszabású, a teljes univerzumra kiterjedő crossovere. Már megint? – mondhatnánk, de ha egy pillanatra belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy a 2008-as Secret Invasion óta nem csinált a cég ekkora hóbelevancot (a Siege ugyebár csak az Avengers-füzeteket érintette). Az efféle cirkuszokkal szemben sokan – okkal – szkeptikusak, lássunk hát néhány aprócska tényt, ami talán segít elhelyezni a Fear Itselfet a koordinátarendszerben. 1. Nem Brian Michael Bendis írja, hanem Matt Fraction. 2. Reagálni kíván az aktuális gazdasági válság okozta félelmekre és bizonytalanságra. 3. Pusztán egy történetet akar elmesélni, nem pedig eljuttatni valahogy a Marvel világát A pontból B-be (mint minden crossover az elmút bő 10 évből). Ezekből mindenki levonhatja a neki logikusnak tetsző következtetéseket, én a magam részéről egyelőre kivárok. Mert ez az első rész még csak egy olyan Nagy Semmi. Kezdve azzal, hogy olyan érzést kelt, mintha pusztán egy prológus lenne, ami viccesen veszi ki magát, tekintve, hogy a mininek amúgy van már egy tényleges prológusa (Fear Itself: Book of the Skull), és tekintve, hogy a képregény kétszer hosszabb a normálisnál. A sztori elvileg (fontos szó) azért lesz több az összes egyéb „felbukkan egy baromi erős gaztevő, akinek foltosra veréséhez minden hősre szükség van” crossovernél, mert ez a gonosz az asgardi félelemisten (akiről persze a Marvel elmúlt 50 éve alatt egyetlen szó sem esett), és ellenségeit saját félelmeivel szembesíti majd (legalábbis erre épült a reklámkampány). Oké. Mondjuk, hogy van benne potenciál, viszont a való világ eseményeivel vont párhuzam csúnyán erőltetettnek tűnik. A képregény elején Steve Rogers és Sharon Carter egy utcai tüntetést próbálnak kordában tartani – ami persze azért tör ki, mert az emberek egyre elégedetlenebbek és elkeseredettebbek a gazdasági helyzet miatt. Mindez azonban az első rész alapján egy közjáték, aminek semmi köze a sztori gerincéhez. Mintha csak a Marvelnél ukázba adták volna Fractionnek, hogy valahogy kösse a cselekményt a válsághoz, hogy az egész csinnadrattára rá lehessen húzni az aktualitás gúnyáját, ő meg írt egy jelenetet erre a célra, amiből láthatóan alig várta, hogy továbbléphessen. A képregény további részeiben: Odin kiabál a Figyelővel, összeveri a fiát, Thort, majd elvezeti az isteneket a Földről, hogy felkészüljenek a közelgő csatára. Van az egésznek egy „valami nagy baj közeleg” érzete, azt el kell ismerni, de közben hiányzik a dinamizmus és a monumentalitás, és egyetlen szereplőhöz sem kerülünk közel egyetlen pillanatra sem. Korrektül megírt, de lélektelen. Stuart Immonen rajzai persze nagyszerűek (ő az egyik legjobb szuperhősrajzoló ma Amerikában), de ennél egy kicsit többet kell nyújtania a Fear Itselfnek, ha még bő fél éven át le akar kötni minket.
„Warning! This book contains greatness”. Áll a borítón. Ehh… mit lehet erre mondani? „No, it doesn’t.” Pedig az előző részekre ez a felirat még igaz lett volna. De úgy látszik, egy frenetikus első mini, és a második sorozat egy méltó folytatásként értékelhető első része után a Kick-Ass kezd kifulladni. Kár lenne érte, mert tényleg fasza kis képregény, gonosz, vicces, cinikus és persze nem tisztel sem Istent sem embert – szóval abszolút a legjobb fekete komédiák közt a helye. Ráadásul az egyetlen olyan comic, amit Millar jelenleg, mint pozitívumot tud felmutatni az olyan emberiségellenes bűneivel szemben, mint a Nemesis. Szóval mi a gond? Hogy ez a második rész nem lett sem gonosz, sem vicces, sem cinikus. Nem lett fasza sem. A felütés gyilkos iróniája még hatásos (ráadásul szokatlanul kifinomult a szerzőhöz képest), de utána a szereplők mind csak ülnek, és beszélgetnek arról, hogy kicsodák ők, és mit kellene tenniük. Ráadásul Millar újrahasznosítja az első sorozatban Big Daddyvel kapcsolatban már elsütött poénját (avagy a tragikus múltú szuperhős). Nagyobb baj, hogy úgy tűnik, mintha az író lassan elmozdulna a szuperhőslét coolságának ábrázolása felé, holott eddig az egész sorozatnak az volt a lényege, hogy a lehető legszemetebb módon gúnyt űzzön a köpenyesekből. Most, ahogy Kick-Ass és újdonsült társai (immár egy egész szuperhőscsapat állt össze) rajtaütnek egy bűnbarlangon, csak a tökösség és keménység érződik, a „nézd, milyen gáz, ahogy az a félholtra vert kispöcs hőst játszik a pizsamájában”-tól eljutottunk a „nézd, milyen cool, ahogy ezek a tökös srácok kékre-zöldre verik a gazembereket”-ig. Persze majdnem biztos vagyok benne, hogy Millarnak van még valaki trükk, valami pofátlan fordulat a tarsolyában, és azután visszatekintve, lehet, hogy ez a rész is másképp fest majd, de egyelőre ez önmaga megerőszakolásának tűnik. És ami megbocsáthatatlan az eddigi számok után, hogy nincs benne egyetlen valamirevaló poén sem. Romita természetesen hozza a formáját, ezt a képregényt pont az ő stílusára szabták, kár, hogy a forgatókönyv ezúttal nem ér fel hozzá. Reméljük, hogy ez csak egy egyszeri bökkenő az eddig egyébként makulátlan úton. 
Hónapokkal a rosszemlékű Metal után Brian Wood visszatalálni látszik sorozatának gyökereihez. A kétrészes The Girl in the Ice egy remekbeszabott dráma volt, rideg, nyers és kegyetlen, amilyennek ezt a sorozatot szeretjük – a most véget ért, három felvonásos The Siege of Paris pedig, ahogy a címe is sugallja, a Northlanders konkrét történelmi eseményeket felhasználó, grandiózus sztorijai közé tartozik. A címbeli ostrom 885 őszén kezdődött, és bő 10 hónapig tartott – a Sigfred vezette dánok és vikingek serege, ha lehet hinni a(z egyébként vitatott) történelmi feljegyzéseknek, jó 30 000 embert számlált, ami ellen egy nagyjából 200 fős francia csapat védte az akkor még egyetlen szigetet elfoglalt Párizst, annak masszív, bevehetetlen tornyaiból. Kövér Károly, a franciák királya végül megvásárolta a békét Sigfredtől. A falak állva maradtak, a dánok kincstára meghízott, mindenki jól járt – kivéve az a néhány ezer katona, aki a semmiért halt meg Párizs tornyai alatt. Woodot természetesen ez utóbbi szempont érdekelte. A történet főhőse a dán kapitány, Mads, aki 14 éves kora óta harcol, vérben, sárban és dicsőségben. Ez az élete, egy született harcos ő, akinek esze ágában sincs majd vénül, meleg ágyban meghalni, és aki magasról szarik mindenféle politikára. Wood főhősének egyszerű, lényegre törő narrációjával túlzás, ítélkezés, giccs és manír nélkül enged betekintést egy katona életébe, aki nem egy szép házra, szerető feleségre, és aranyos kis lurkókra vágyik, hanem törő csontok hangjára, fröcsögő vér látványára, és a győztes csata utáni jól megérdemelt fosztogatásra – mert ez is csak egy épp oly legitim életforma, mint az az előbb említett másik. Az első két rész alig valamiben különbözik egy átlagos Northlanders tipikus csataábrázolásától: kőkemény, a virtusnak élő férfiak harcolnak a nyílzápor közepette, vér és hullák mindenütt. Csak az utolsó számra válik világossá, hogy hová is akar Wood kilyukadni. A harcosra, akinek a lába alól kihúzzák a szőnyeget, vagyis a harcot magát. Mads, aki fél karját odaadta a csata megnyeréséért, nem örül a békének, elherdáltnak érzi a sok ezer katona életét, és bár látszólag hagyja magát lekenyerezni egy mutatós ingatlannal, tudjuk, hogy nem erre vágyik. Az egyetlen komoly probléma a The Siege of Parisszal, hogy Wood kicsit későn kezdi kibontani benne a lényeget. Ugyan bármikor elvagyunk véres, kaotikus csaták hosszú oldalaival, de amiről a sztori igazán szólni akar, ami megkülönbözteti a hasonszőrű történetektől, így szinte csak egy érdekes utógondolat marad, ami nem kerül kellő kibontásra. Hogy Wood ennek ellenére is sikerrel jár, az annak köszönhető, hogy szép rutinja van már a korszak háborúskodásainak nyers ábrázolásában – és annak, hogy Simon Gane brutális, dinamikus képei olyan arcokkal vannak tele, amiket mintha vikingek faragtak volna kőből, baltával. De ha már képi világ, a kalapemelés Dave McCaig színezőt illeti meg leginkább: pusztán azzal, hogy a normális esetben kékes látképet (ég, folyó) rendre vérvörösre festi, félelmetesen pokoli hangulatot teremt, ami csak erőteljesebbé teszi Wood azon mondandóját, hogy sokak számára ez egyáltalán nem pokol, hanem a maguk választotta élet. 
A remake-ek – túl azon, hogy rendre rosszabbak – hagyományosan véresebbek, zajosabbak és szájbarágósabbak, mint az eredeti, de egyébként ugyanazokhoz a műfaji szabályokhoz tartják magukat, mint amazok. Így a Sikoly 4 folyamatosan hangoztatott alaptézise, hogy a „szabályok teljesen megváltoztak”, csupán mesterkélt, alap nélküli jelmondat marad, amit ráadásul sehogysem sikerül ténylegesen érvényesíteni a cselekményben (mellesleg „az eddigi szabályokat felejtsd el” kártyát már kijátszották a harmadik részben is – hasonlóan hatástalanul).
Az eredeti színésztrió visszatérése természetesen örvendetes, de lássuk be: Courtney Cox bazi öreg már, szegény Neve Campbell meg annak látszik. Karaktereiket haloványra, érdektelenre írták, a többi csajnak meg még a nevét sem tudjuk megjegyezni, annyira jellegtelenek, és annyira nem érdekel minket, hogy mi történik velük – ágyútöltelékek mind, egyedül Hayden Panettiere karakterébe sikerült némi életet lehelni. A filmelemző horrorfan, Rory Culkin is csak sótlan utánérzete az első két rész Jamie Kennedyének. Elmond valamit a szereplőkkel való mostoha bánásmódról, hogy a tucatnyi jónő ellenére valószínűleg a férfiakban is a még mindig szimpatikus David Arquette figurája fog a legjobbam megmaradni. 
Néhány héttel ezelőtt még A Chinese Fairy Tale volt a címe, de úgy látszik a készítők mostantól már ezzel sem áltatják magukat: Wilson Yip 2011-es filmje szinte egy az egyben remake-je lesz Ching Siu Tung és Tsui Hark 1987-es remekművének, csak éppen Leslie Cheung szerepét Louis Koo, Wu Ma szerepét pedig Fan Siu Wong játssza majd. Már eleve ez sokat elmond a 24 évvel ezelőtti hongkongi filmek és a maiak közötti különbségről. Ettől függetlenül a film hangulatosnak tűnik, bár még a trailer legjobb részei is a 87-es változatból vannak átemelve.
Mit ér az igazság? Az ártatlan Grandier atyát boszorkányság vádjával készülnek máglyán elégetni. Mert felcsinálta egyik paptársa unokahúgát, és ez nem maradhat megtorlás nélkül. Mert nem viszonozza az őrjítő szexuális frusztrációját bizarr megszállottságig hajszoló, torz Johanna nővér érzéseit, és ezért bűnhődnie kell. Mert az irányítása alatt álló város, Loudon, a hataloméhes Richelieu bíboros erőfeszítései ellenére még mindig őrzi függetlenségét, sőt, megfutamítja az ezt jelképező fal lerombolására kirendelt csapatatot. És ezért el kell őt tiporni. Egy bigott pap bosszúja, egy törtető politikus intrikája, és egy nő gyűlölete, azaz erkölcs, hatalom és szenvedély – mit ér az igazság ezek ellenében? Grandier-nak esélye sincs. 
Az Ördögök nem egyszerűen azért vívta ki az erkölcscsőszök haragját, mert tele van szexszel és brutalitással – hanem azért is, mert mindez vallási környezetben szabadul el, egyfajta liturgikus perverzióként. Az egyik jelenetben magukból kikelt, ördögi megszállottságot mímelő meztelen apácák egy csoportja kiéhezett tinédzserek gyülekezeteként veti rá magát egy krisztusszoborra. És ez két évvel azelőtt történt, hogy Linda Blair magáévá tett egy feszületet (ha már itt tartunk, az Ördögökben megtalálhatjuk a Friedkin-klasszikus rendezői változatában látható, sátáni „pókasszony” előképét is). A kamera maga is megvadul az orgia forgatagában Derek Jarman lélegzetelállító díszletei között: az egyik alkalommal őrülten zoomol ki-be, ki-be a meztelen apácák tömegéről, a felettük maszturbáló pap szemszögéből, mintha közösülni próbálna a tömeggel.
Mégis, ez a cölibátust megszegő szoknyavadász az egyetlen, aki a pusztulás felé tartó, rothadó világban erkölcsi értékeket képvisel, sőt, minden kínzás és halál ellenében is, a végsőkig kiáll mellettük. És részben talán éppen a cölibátus megszegése miatt. Mert az ördögűzés rituáléi során mindenki másból úgy törnek ki az esetükben mindaddig elfojtott szexuális vágyak, mint egy hatalmas gejzír, ami évek óta fortyogott a felszín alatt. A Grandier-t megszállottan imádó, és az egész tortúrát elindító apácafőnöknőnek, Johannának, groteszk erotikus látomásai vannak, amikben a keresztről leszállt Krisztus-Grandier véres testét csókolgatja, később pedig az egyetlen lehetséges módon teszi magáévá imádottját: üszkös csontmaradványával elégíti ki rég tomboló vágyait, amikor azok már elpusztították értékítéletét és elméjét. Vanessa Redgrave hátborzongató a szerepben, a filmtörténet legvisszataszítóbb, leggyűlöletesebb nőstény ördögei közt a helye. 
A Grandier elleni rágalomhadjáratot egy „professzionális boszorkányvadász”, a tébolyult vallási zelóta, Pierre Barre atya dagasztja förtelmes tömeghisztériává (persze ő sem tudja nem élvezni a köré gyűlt, feltüzelt apácák érintéseit). Hiába szégyeníti meg őt egy odalátogató herceg, és bizonyítja az egész ördögűzési procedúra vásári mivoltát és hamisságát, ezen a ponton az igazságnak már nincs jelentősége. Grandier tárgyalásával, kínzásával, és halálával párhuzamosan semmisül meg mindaz, amiért harcolt. Még az utolsókat rúgja a máglyán, amikor a protestánsok és katolikusok békés együttélésnek utolsó szigete, Loudon falai Richelieu bábja, Laubardemont báró parancsára máris porfelhővé robbannak. Mindez hivatalosan a király nevében történik, de XIII. Lajosnak, aki annak idején ígéretet tett, hogy a város megtarthatja függetlenségét, nincs sok szerepe benne. Pusztán annyi, hogy hagyja, hadd csöpögtessen a bíboros mérget a fülébe, csak hogy zavartalanul folytathassa kedvenc sportját, a madárjelmezbe bújtatott protestáns foglyok céllövészetét. És ha ilyen emberek képviselik a hatalmat, mit várhatunk a pórnéptől?
Amazing SpiderMan #655
Úgy látszik, gyászidőszak van a Marvelnél. Nemcsak a kefebajszú Jameson felesége távozott el a közelmúltban, de egy sokkal-sokkal jelentősebb karakter is (bocs, Marla): Johnny Storm, a Fáklya, a Fantasztikus Négyes egyik tagja. A sorozat 587. része az ötfelvonásos Three című sztori záróakkordja – a sztoriról a kiadó olajozott marketinggépezetének hála persze már hónapokkal ezelőtt elkezdtek lógni a mézesmadzagok: tudtuk, hogy a négy főhős közül valamelyik elpatkol a „the end” felirat előtt. Naná, hogy az ominizus „mostantól csak hárman lesznek” szám eladásai egy normál F4 füzet többszörösére rúgtak. Amíg a folytatásból ki nem derül, hogy a szerzői comicok világából a Marvelbe darált Hickman mit kezd a csapat új felállásával, addig nem lehetünk biztosak benne, hogy Fáklya halálának van-e több értelme a puszta szenzációhajhászásnál (most abba ne is menjünk bele, hogy ez a halál mennyire lesz tartós, főleg, hogy holttestet sosem látunk…), de az eddigi teljesítménye alapján simán leosztok neki egy bizalomkártyát. Tény ugyanis, hogy az elmúlt bő másfél évben nagyon szépen építette fel ezt a hosszú kifutású, sok-sok szálon bonyolódó sztorit, ami most ehhez a végponthoz (?) érkezett – és tette ezt úgy, hogy olyan grandiózus, időutazásos, párhuzamos dimenziós, világvégével fenyegetős történeteket írt, amik az F4 lényege, és közben tudott szívet is lopni az egészbe. A Three fináléja egy hárompaneles képpel kezdődik: Susan a víz alatti királyságok közti háború kirobbanását próbálja megakadályozni, Reed Nu-World (egy mesterséges Föld) lakóit igyekszik megmenteni, mielőtt Galactus felzabálja az egész bolygót, Johnny és Ben pedig a Baxter házban kísérli meg feltartóztatni Annihilus újabb hatalmas invázióját a Negatív Zónából. Nesze nektek, F4-epika (Steve Epting képei pedig gyönyörűen kiszolgálják ezt a hangulatot). A lényeg persze, hogy mindez Johnny halálához vezet. Természetesen a szuperhős az szuperhős, tehát Fáklya önmagát feláldozva távozik, de Hickman olyan szépen, ízlésesen és a körülményekhez képest visszafogottan mesél, hogy még a hullaunalmas „a hős a biztos halál ellenére hátramarad, hogy időt adjon társainak a menekülésre” koncepciót is zökkenő nélkül el tudja adni. De az igazi katarzisért a képregény utolsó szavai felelősek, melyek Ben szájából hangzanak el. Csak egy egyszerű sirámról van szó, de az, hogy Ben nem a szokásos Johnnyként utal a barátjára, hanem Johnként, megteszi a hatását. Az 588. szám a Three epilógusa, ami Fáklya temetésével, az utána hagyott űrrel, és a többiek gyászával foglalkozik. Hickman tudja, hogy egy ilyen elcsépelt témánál a szavak inkább ártanak, mint segítenek, ezért teljes egészében Nick Dragotta fantasztikusan kifejező képeire bízza magát. A tekintetek döbbenetes erejűek. Bené, ahogy az épp későn érkező felmentőseregnek (a Bosszú Angyalai) elmondja, mi történt. Susané, ahogy összekucorogva mered a semmibe. Reedé, ahogy őrjöngve számonkéri Annihiluson a történeteket. És főleg a kis Valé, ahogy prezentálja a következő tennivalót az ifjú zsenikből álló agytröszt számára („Megölni Annihilust”). A képregény emocionális ereje átütő, kétségkívül ez a csúcspontja Hickman F4-es pályafutásának. A füzet tartalmaz még plusz nyolc oldalt, ami már dialógusközpontú: ebben Pókember beszélget a nagybátyját gyászoló Franklinnel – ügyesen, jó érzékkel megírt jelenet. A Fantastic Four ezzel hivatalosan véget ért. A kvartettből (egyelőre) trió lett, Hickman az FF #1-ben folytatja majd az immár csonka (de azért Pókemberrel kiegészülő) család történetét. 
Robert Kirkman egy zseni. 6-7 éve futó sorozatai, az Invincible és a The Walking Dead esetében is többször elgondolkodtam már rajta, hogy meddig tudja ezt ilyen színvonalon csinálni? Meddig lehet egyetlen koncepciót úgy csavarni, alakítani, díszíteni, változtatni, hogy hosszú idő után is újat és érdekeset képes mutatni vele? Időnként felébredő kételyeimet aztán mindig derékba töri. Itt van pl. az Invincible. Az utóbbi egy évben csúcspontjáig fokozta a viltrumitok elleni háborút, kegyetlenül véres, masszív, grandiózus összecsapások követték egymást, hőseink elpusztították az ellenség bolygóját, és közben maguk is majdnem otthagyták a fogukat. Egyértelműnek tűnt, hogy a harc olyan szintre jutott, ahonnan nincs visszaút, nincs béke, nincs visszavonulás, nincs félmegoldás, valamelyik oldalnak fűbe kell harapnia – és ha ez megtörténik, a sorozat elveszíti egyik fő ütőkártyáját. És többek közt ebben zseniális Kirkman: hogy mikor azt hiszed, egy adott szituációt már elvitt a végletekig, és itt már csak a lezárás, és majd egy új fejezet elindítása van hátra, akkor előhúz egy újabb dramaturgiai mutánsnyulat a kalapból. Az Invincible 77-ben, a legutóbbi vérgőzős csata után, hőseink fejvesztve száguldanak vissza a Földre, mert úgy sejtik, hogy a túlélő viltrumitok ott akarnak lecsapni – bolygót a bolygóért. De mikor megérkeznek, nem harc várja őket, hanem egy békejobb. Zsarnok és gonosz, de békejobb. Ellenségüktől két lehetőséget kapnak: vagy megküzdenek, és még ha le is tudják győzni őket (ami nem valószínű), a csata színhelyéül választott Föld jó eséllyel elkönyvelhet néhány milliárd főnyi járulékos kárt – vagy hagyják, hogy a kihalás szélén álló viltrumitok beolvadjanak, az emberek közt éljenek, és szaporodjanak köztük, hogy pár ezer év alatt visszanyerjék egykori létszámukat. Mark és apja persze tudják, hogy ezzel csak elodázzák az elkerülhetetlen összecsapást – egy olyan időre, amikor ellenségeik sokkal erősebbek lesznek. De nincs más választásuk. Kirkman szépen érzékelteti a dilemmát, a két rossz közti választás kényszerét, és bár az utolsó oldalon, a saját, szokásosan kifinomult megoldásaihoz képest kicsit túlságosan is elragadja a hév és az egyszerűség, de addig mind felépítésében (Mark feszültséget építő víziói a földi pusztításról félelmetesek), mind dialógusaiban kikezdhetetlen a képregény. Ryan Ottley képeire pedig sosem lehetett panaszunk – és nem lehet most sem. Lassan unalmas lesz leírni, de ez még mindig az egyik legjobb a jelenleg futó amerikai sorozatok közül. 
Az IDW-nek nem elég, hogy rajta ül egy rakás nagy filmes franchise comicjogain – miért is lenne, hisz ehhez képest meglehetősen kis szelet jut nekik a nagy képregényes tortából. Úgyhogy arra gondoltak, hogy csinálnak egy nagy crossovert, amiben összekötik a Szellemirtókat, a Star Treket, a Transformerst és a G.I. Joe-t. Na, persze csak közvetetten, pusztán a koncepció mentén. (Hogyan? Hogy te szívesen látnál egy Szellemirtók vs. Star Trek vs. Transformers vs. G.I. Joe történetet? Ok. Most akkor kurvagyorsan kapcsold ki a számítógépet, fürödj meg, vegyél fel utcai ruhát – csórj a szüleidtől, ha neked nincs – és menj emberek közé. Tudom, a fény vakít, és egyébként is félsz odakint, de nem olyan rossz az, haladjunk kis lépésekben, egyelőre elég, ha a járda közepéig eljutsz.) A crossover lényege, hogy egy dimenzióportálon keresztül zombik jutnak el a fent említett karakterek négy párhuzamos világába. Szóval Venkman, Optimus, Kirk és izéhogyhívják a G.I. Joe-ból külön-külön, a maguk univerzumában küzdenek meg a zombikkal. Mindennek a kiindulási pontját az Infestation című képregény adja meg, amit a Marvel piszokjó űrrészlegének két guruja, Dan Abnett és Andy Lanning jegyez. Nem ehhez a színvonalhoz szoktunk tőlük. A CVO (Covert Vampiric Operations) tagjait egy új-mexikói katonai bázisra rendelik, merthogy a helyszínen élőhalottak tartanak lakomát az ott élők kárára. Az akció persze nem sül el túl jól, és a rejtélyes, idegen intelligencia által vezérelt zombisereg a már említett módon terjeszkedni kezd a multiverzumban. Hanyagul, félvállról, zagyván megírt, pocsékul strukturált, fárasztó sztori klisékkel, és recsegő dialógusokkal megvert képregény ez, bár hozzá kell tenni, hogy Abnettéknek eleve hálátlan feladat jutott: meg kellett ágyazniuk a többi írónak, hogy azok jót hancúrozhassanak a G.I. Joe vs. zombik és hasonló nedves geekálom koncepciók mentén. Felejtsük el, és lépjünk tovább. A hancúrozásra. 
Hajjaj. Ez a két szék közt a pad alá zuhanás tipikus esete. Ez a képregény nem működik sem Star Trek-, sem zombi történetként. Star Trek oldalról már csak azért sem, mert a jellemző felütés (hőseink megérkeznek egy bolygóra, ahol különös dolgok zajlanak) ellenére nincs benne semmi star trekes. Hiába van itt nekünk főszereplőnek Kirk, Spock és McCoy, az íróknak fingjuk sincs a sorozat legendás triumvirátusát egyben tartó, az őket érdekessé és izgalmassá tevő dinamikáról. Nincs egyetlen épkézláb jelenet sem, ami kihasználná a hármasukat. A két világ vegyítésének egyetlen jópofa pillanata, amikor McCoy Kirkre néz, és a tőle megszokott módon tájékoztatja egy tipikus diagnózisról: „He’s dead, Jim”, majd a hulla, akit megvizsgált, felhörög, és reggelizni akar. Ezt leszámítva… ugyebár a jövőben vagyunk, és Csillagflotta tisztek nem öldösnek csak úgy embereket. Még zombikat sem, merthogy gondolják, csak megmenthetik őket a modern tudomány segítségével. A technológiai fejlettség részleteire nagy gondot fordító Star Trek esetében ez persze logikus lépés az írók részéről, a baj csak az, hogy végig is viszik: McCoy meggyógyítja az élőhalottakat. Ugyan annak, hogy orvosi eszközökkel elnyomják a zombivírust, nem élő, egészséges embereket, hanem hullákat (halott hullákat) kellene eredményeznie, hiszen zombivá válásuk előtt elpatkolnak a szerencsétlenek, de miért is akarnánk elvárni a szerzőktől, hogy ismerjék a mitológiát, amibe belebarmolnak? De eleve, az egész probléma már ott kezdődik, hogy… Star Trek és zombik. Nem, ez sehogysem áll össze. A két téma minden szempontból annyira különböző, hogy amikor összeeresztik őket, menthetetlenül, kölcsönösen kioltják egymás pozitívumait, eltüntetve mindent, amiért külön-külön szeretjük őket. Ha zombik, akkor nem pofázást, orvosi megoldást és kábítófegyvert akarunk látni, hanem „shoot them in the head”-et, és (jobb napokon) mondjuk a fogyasztói társadalom cinikus kritikáját. Ha Star Trek, akkor nem csoszogó élőhalottakra vagyunk kíváncsiak, hanem tudományos, erkölcsi dilemmákra, az emberi természet analitikájára és/vagy űrcsatákra. Ez a hibrid halva született. 
Tehát óriásrobotok a zombik ellen… hogy micsoda? Á, szóval felmerült bennetek a kérdés, hogy miféle fenyegetést jelent háznagyságú intelligens, alakváltó, állig felfegyverzett gépekre néhány átlagban egyhetven magas, lassan csoszogó, hús(!)evő ösztönlény. Ja, hogy nem mondtam? A Transformers az a cím, aminek kedvéért az Infestationben Abnettéknek futólag meg kellett említeniük, hogy a vírus nem csak élőlényeket támad meg, hanem gépeket is. Ez a magyarázat… ööö… húbazzeg, na jó, inkább ne firtassuk. A remény azért élt bennem, mert ezt a kétrészes sztorit maguk Abnették szülték, és Infestation 1 ide vagy oda, ők azért fasza írók. De hiába. A crossovernek ez a szelete is zagyva, jellegtelen és unalmas. A szereplők ötlettelen, nagyzolós és tökös dumákat nyomnak, megállás nélkül lövik, és ütik egymást, és sem a zombigép, sem az Autobot-Álca együttműködés koncepciójából nem sül ki semmi érdekes. Azért a két számba belefért egy jó jelenet: a nyitány. Az Álcák fertőzött űrhajója lezuhan a Földre, de mielőtt ténylegesen landolna Las Vegasban, az írók (remélhetem, hogy a Bay-filmek megalomán pusztításain ironizálva?) egy-egy panelen sorra veszik az egyéb lehetőségeket: hogy mi lenne, ha Párizsban csapódna be, mi lenne, ha a Szabadság-szobrot tarolná le, és így tovább. Kár, hogy ebben kimerül az összes kreativitás. És a rajzok is borzalmasak. Mintha kis játékkatonák verekednének egy gyerekszobában – Nick Roche képtelen érzékeltetni a méreteket, az egész küzdelem grandiózus voltát, képtelen ritmust, dinamikát adni a képregénynek, és ráadásul nem egyszer szinte kivehetetlen, hogy mi történik az óriáskaroktól és lábaktól zsúfolt paneleken. Ahogy ez a crossover most áll, az egészet le kellene húzni a vécén. 
A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.
A La Noche del Terror Ciego-nak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.
Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)
Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.
Sosem értettem Marty McFly és a doki miért akartak megszökni a nyolcvanas évekből, másnéven minden idők leg-szuper-állat-baróbb évtizedéből. Neonszínű divat, Duran Duran és Bravo... Most hogy így átgondoltam, talán mégis Mártiéknak volt igaza.
A Sleepaway Camp-et bizarrként jellemezni enyhe volna. Robert Hiltzik rendezőnek ez az egyetlen filmje, ami nem meglepő, a rendezés szó szerint katasztrofális, az amatőr szintnél csak egy fokkal jobb. Sem a szinészvezetéshez, sem a blokkoláshoz, sem a plánozáshoz, sem a feszültségkeltéshez nincs érzéke, csakhogy mindezen tehetségbeli hiányosságai nem feltétlenül válnak a filmnek hátrányára. A forgatókönyvet is Hiltzik írta, és tele van tabukaristoló ötletekkel, amelyek a film végén bizony átmásznak a barikádon és megrohamozzák a néző ízlésbeli elvárásait.
Frusztrálja az embert, hogy rengeteg hibája ellenére a Sleepaway Campnek vannak kiváló jellemzői is, ebből következik hogy értő kezek ebből a filmből sokkal többet ki tudtak volna hozni: nagyszerűen kellemetlen például ahogy a gyerekek bánnak egymással, ahogy mocskosul káromkodva, szinte állandóan agresszíven kommunikálnak. A hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének amerikai, táboros (nem feltétlenül horror) filmjeiben ennyi kurvaanyázást, kapdbeafaszomozást és úgy általában, interperszonális konfliktust összesen nem lehet látni-hallani, mint a Sleepaway Campben – nyoma sincs hamis romantikának, önmagunknak hazudni próbáló nosztalgiának.
Chavez kolléga épp a napokban öntötte ki szívét arra vonatkozólag, hogyaszongya Noburo Iguchi csak komolytalan marhaságokat képes rendezni (ennek ellenére a Karate Robo Zaborgar-t csillapíthatatlan lelkesedéssel várom) - erre megérkezik Junji Ito klasszikus horrormangájának, a Tomie legújabb adaptációjának ez az előzetese, és lássatok csodát, nem is néz ki rosszul!
A Corman-produkció annyiban használt Bekmambetov karrierjének, hogy bebizonyította, képes kommerszfilmet rendezni. 2004-ben két, főleg televíziós területen aktív producer megbízásából már Szergej Lukjanyenko bestsellere, az Éjszakai őrség adaptációjának forgatókönyvén dolgozik, az íróval együttműködésben. Természetesen számítanak a sikerre, de hogy az milyen hatalmas lesz, nem is sejtik.
Lukjanyenko univerzuma első pillantásra egyszerűnek tűnik, ám részleteiben, bürokráciájában ijesztő és szinte átláthatatlan, amiben közrejátszik, hogy az Éjszakai őrség forgatókönyve szinte teljes egészében megfeledkezik az expozícióról. Belehajít minket egy olyan mese közepébe, amelyben a játékot egy sajátos, kigondolt, ám el nem magyarázott szabályrendszer szerint játsszák. Nem a fordítás a ludas, és a problémát nem is a kulturális különbségek okozzák: egy orosz ismerősöm szerint a film eredetiben is épp ennyire zavaros. Sem Lukjanyenkónak, sem Bekmambetovnak nem volt forgatókönyvírói tapasztalata: szinte egy az egyben vitték filmre a könyvet, elhagyva annak magyarázatait. A felszín maradéktalanul adaptálásra került, de a mély rejtve maradt, ennek pedig az lett az eredménye, hogy igenis szükséges elolvasni a könyvet a film megtekintése előtt.
A folytatásból, a Nappali őrségből (Gyevnoj dozor, 2006) már hiányzik a macskaköves út-szerű dramaturgia. Viszonylag könnyen követhető, köszönhetően az első film sikere folytán beáramló nyugati pénznek: a Fox ragaszkodott az épkézláb forgatókönyvhöz. Igaz ugyan, hogy ezzel elillan az előd sajátos egzotikuma, de amit elveszítünk a réven, megnyerjük a vámon. A Nappali őrség az európai fantasy egyik mesterműve.
Az ilyen ember nem maradhat egy helyen, a világ kinyújtja érte a kezét, Hollywood ráteszi a pracliját. Ő pedig boldogan válaszol a hívó szóra, hagyja hadd vigyék, hiszen önmaga és mások előtt sem szégyelli, meg hát miért is szégyellené, hogy mindig is amerikai karrierre vágyott. A 
A popidol Mima lelki passiója, a Perfect Blue (rendezte Satoshi Kon, 1998), és a Black Swan, az első nagy szerepének kapujában fizikálisan és pszichésen megtöretett balerina, Nina érvényesülésének kompakt és analitikus krónikája számos helyen, magától értetődően rímel. Ráadásul, hogy ne ütközzön jogi akadályba az anime egy bizonyos jelenetének újraforgatása (még a Rekviemhez), Aronofsky 
Nina oktatójában, Thomas Leroyban (Vincent Cassel) egyszerre van jelen e két férfikarakter: nemcsak mozdulatait instruálja, egyúttal szexuális impulzusokkal próbálja érlelni a kecses teremtést, akár az arcpirítóan kifinomult zaklatás határait feszegetve. A Perfect Blue amennyire a hazug ártatlanságtól való elszakadás képtelenségének, Aronofsky filmje annyira a letagadott, de részünket képező tisztátalanság elfogadásának újrakomponálása; mélyén a csontig rágott freudizmus húzódik, az „úrrá lenni saját házunkban” eszméje, szenvedélyeink és irracionális tartományaink tudatosításával.
Ragyogó technikai megvalósítás jellemzi a Black Swant, mely utolsó felvonásában a hatáskeltés megannyi trükkjét latba veti. Itt már mindenre és mindenkire rávetül Nina paranoiájának tárgya, önnön libidója, ösztön-énje - melyben Jung követői természetesen a lány Árnyékát is látni vélhetik. Azonban Aronofsky – Konhoz hasonlatosan – továbbmegy, a klinikai kórkép szimbolikus erejére bazírozva felvállalja a giccspatológiát. Teszi mindezt szerény számításaim szerint megkérdőjelezhetetlen strukturális indokoltsággal. A fináléban megelevenedő Hattyúk tava szinte esdekel három felvonásának amaz tagolásáért, amit a thriller alműfajának szabályai szerint elváló tett és annak felismerése biztosít. 
A ’60-as, ’70-es évek exploitationjei az utóbbi években reneszánszukat élik (ezt Tarantionónak és Rodrigueznek tessék köszönni), persze a korszellemhez méltón, igazi posztmodern formában. A legtöbb ilyen, retróhullámot meglovagló alkotás sűrű kacsintások és önironikus gesztusok közepette állít emléket a grindhouse-korszaknak (mint az említett rendezőpáros duplafilmje vagy a Black Dynamite), néhány pedig no-bullshit módon úgy adja el magát, mintha tényleg 30-40 évvel ezelőtt készült volna (mint a Run Bitch Run! vagy részben a Machete). A sor végén kullognak a világ legfeleslegesebb remake-ei, mint amilyen az 1978-as I Spit on your Grave tavalyi felmelegítése is. 
Ami még rosszabb, hogy Jennifer megtámadásával kezdve a rendező a férfiak szemszögét erőlteti ránk, és ezen később sem változtat. Az ő bőrükbe bújhatunk az erőszaktételnél, és az ő bőrükbe bújhatunk a meggyilkolásuknál is. Így előbbinél esélyünk sincs, hogy kellőképpen átérezzük Jennifer helyzetét, utóbbiaknál viszont túlságosan is átérezzük a tettesek kínjait. Ennek eredménye, hogy bűn és bűnhődés a vásznon messze nem tűnik arányosnak (már csak azért sem, mert az eredeti film legszemetebb része teljes egészében hiányzik a remake-ből: a nő a megerőszakolás után véresen, megtörten, félholtan, anyaszült meztelenül hazatántorog, ahol már várják őt kínzói, és még egyszer végigmennek rajta). 
A Fűrész 2, 3 és 4 illetve a Repo! - A genetikus opera rendezőjét, Darren Lynn Bousmant eddig sem a horror műfajának megújítójaként ünnepeltük, és valószínűleg
Norvégia válaszolt Hollywoodnak: André Ovredal áldokumentumfilmje keresztbe nyeli le nagyköltségvetésű álomgyári testvérét, a 2008-ban bemutatott Cloverfieldet, és mint több társa az utóbbi években, onnan pumpál friss vért a gyengélkedő, holtsápadt horrorba, ahonnan a legkevésbé várnánk. És most nem csak a származási országra gondolok: mert ki hitte volna, hogy látni fogunk még olyan áldokut a műfajban, ami azzal a kiábrándítóan unalmas, fontoskodó sorral kezdődik, hogy „ezt a bizonyíthatóan hiteles felvételt itt és ilyen körülmények közt találták”, és mégis képes székbe szögezni minket? Ráadásul egy olyan koncepcióval, amit hallva először egy komikus filmet várnánk. 
Azért a The Troll Hunter nem tökéletes film. A lények titokban tartásáért dolgozó kormányzati összeesküvés felesleges és elnagyolt történeti elem, a karakterek pedig, a magányos, mogorva, és mocskos munkájába belefáradt, de minden tipikus coolságtól józanul távoltartott trollvadászt, Hanst leszámítva, egymással felcserélhetők (ez utóbbit a film mintha némi iróniával el is ismerné: az egyik stábtag halála után vonattal érkezik az utánpótlás, és egy perccel később minden visszatér a régi kerékvágásba). És persze nem sikerül elkerülni a műfaj fárasztó kliséjét sem, vagyis a kameraman ezúttal is csak forgat, és forgat, még akkor is, amikor már minden ép- és bomlott elméjű ember mindenét elhajítva menekülne.
1348-ban, a szegénységtől és háborútól már amúgyis megtépázott Angliában tombol a pestis, ami lassan kiirtja csaknem fél Európát. De a fekete halálnak komoly vetélytársa akad az emberben lakó szörnyeteg személyében. Christopher Smith minden szempontból brutális filmje kényelmetlen látlelet egy sötét és kegyetlen korról, és főleg, az emberről, aki a nyomás alatt magasztos ideák zászlaját lobogtatva ereszti ki a gőzt, és pusztít, rombol, és öl közben, amerre jár. A járványt az emberek fele Isten büntetésének, a másik féle a Sátán machinációjának tudja be, a vallási fanatizmus minden formája gátak nélkül burjánzik. 
A Black Death azon filmek hosszú sorát gyarapítja, amik kimondják, hogy legyen szó akár pusztító járványról, akár tomboló szörnyetegről, magáról a Sátánról vagy földönkívüli agresszorokról, az igazi gonosz mindig maga az ember. Dario Poloni forgatókönyve (ez a második munkája, az első a Wilderness volt – az kettőből kettő) lassan, gondosan építi fel az ezeréves, de mindig aktuális tanulságot, miközben jó darabig úgy tűnik, a sztori pusztán egy középkori road movie, egy lehetséges természetfeletti szállal megfűszerezve. De a falubéli események zenitjét képező vérfürdő után a film váratlanul egy olyan befejezésre fut ki, ami az említett tanulságot duplán húzza alá, és kényelmetlen gondolatok közepette hagyja magára a nézőt. 
