képregénykritika

Girls

Az Image Comics komoly kockázatot vállalt, amikor kiadta az elég rázós témát választott Girls című képregénysorozatot: óriási spermaszörny a kukoricaföldön, meztelen (teljesen ám!), csapatokban vadászó vérszomjas nők, kasztrálás, félbetépés, medve általi élvemarcangolás, a külvilágtól áthatolhatatlan burokkal elzárt kisváros. Nem, ez kérem nem egy egy japán piacra gyártott hentai összefoglalója, hanem egy az Egyesült Államokban debütált, igazán eredeti ötletekkel bíró horrorsztori, ami egyértelműen a Geekz hasábjaira való. Lássuk hát miről is van szó:

Ethan Daniels nyomorúságos és jelentéktelen életén minden bizonnyal átok ül: egy isten háta mögötti, 65 fős lakosú amerikai városka vegyesboltjában dolgozik, egyetlen barátja a szellemileg kissé visszamaradott Merv (akinek a szórakozásról alkotott fogalmai kimerülnek a szántóföldön heverő tökök dinamittal való felrobbantásában), ex-barátnője, Taylor, pedig a helyi seriffel kezd összemelegedni a szeme láttára. A frusztráltságán rendszeres maszturbálással segíteni próbáló Ethan (ezek az első szám nyitó képsorai) végül Pennystown egyetlen kocsmájában borul ki mindenki szeme láttára, a nőket okolva az őt ért összes sérelemért. A teljesen összezavarodott srácot rövid úton kidobják és már ő sem biztos benne, hogy az egész városban hallható, fülsüketítő robaj és a sötétben hazafelé vezető út melletti erdőből előtámolygó, vérző és teljesen meztelen lány nem a saját elmeszüleménye-e.

A másnapi ébredés külön bejáratú személyes rémálmának kezdete: a város áramellátása már a múlté, a telefonok némák, a furcsa, némának tűnő lány, akivel a tegnap éjszakát töltötte pedig reggelre áttetsző gömböket rak a fürdőszobában, amikből teljesen kifejlett, rá megszólalásig hasonlító és ugyancsak meztelen lányok kelnek ki. Miután nekitámadnak az odasereglő szomszédoknak, és Ethant-t magukkal ragadják az őrjítő események, lassan világossá válik: a gyönyörűséges jövevények célja megölni az összes nőt, a férfiak segítségével még tovább szaporodni, a hullákat pedig beleolvasztani a kukoricaföldön lévő kráterben trónoló, hatalmas, spermakinézetű entitásba. Innentől már hétköznapi hőseink túlélése a tét, a várost láthatatlan és áthatolhatatlan burok veszi körül, a hadsereg képtelen kívülről segítséget hozni, a félelem, a bizonytalanság és az összezártság pedig lassan, de biztosan kezd eluralkodni a kis közösségen.

A rövid felvezetésbe kellemetlenül sok spoiler szorult (bár még bőven marad meglepetés), ám az elsőre szerencsétlenül semmitmondó, a későbbiek fényében azonban találó cím önmagában egyáltalán nem kelti fel az egyszeri képregényolvasó figyelmét (a címet nekem is egy barátom ajánlotta), és még kevesebbet árul el a sorozat stílusáról, így hát tisztemnek éreztem felvázolni a Luna testvérek koncepcióját. Itt kérem egy david lynch-i környezetből kiinduló horrorsztoriról beszélünk (ugyan nem a karakterek, hanem az események viselik magukon a mester munkásságának utóhatását), Stephen King jobb napjainak gördülékeny dialógusaival (gondoljunk itt például a Végítéletre). Akik a bevezető alapján a kultikus Urotsukidoji-ra (aka Legend of the Overfiend) asszociálnak, azoknak némelyest csalódniuk kell: habár az alkotók tobzódhatnának a klasszikus hentai történetek védjegyeinek számító jelenetekben, esetünkben erről szó sincs, a nemiség-testiség témáját merőben más oldalról közelítik meg.

A meztelen és csábító szirénlények egyik pillanatban ellenállhatatlan hetérák, a másikban a Dawn of the Dead remake fürge mozgású, emberkinézetű szörnyetegei: puszta kézzel, fegyvertelenül, csapatban támadnak (egy jelenetben egy megtermett és megvadult medvét ütlegelnek halálra pirruszi veszteségeket szenvedve), éhségüket nyers mókusokkal, emberi holttestekkel, illetve az imént említett medvével csillapítják, rettegnek a tűztől, ámde teljességgel sebezhetőek tűzoltó fejszével, fáklyával és shotgun-nal, hiszen alapvetően emberi(?) lények. Az alkotók saját bevallásuk szerint olyan szörnyeket akartak megteremteni, melyek "nem csupán megölnek, de szétrombolják a kapcsolatodat a feleségeddel, földbe tiporják a házasságodat, elpusztítják a családodat". Szó szerint és képletesen is.

Na de ha már itt tartunk, kik is az alkotók? Jonathan és Joshua Luna egy amerikai-filippínó testvérpáros, míg előbbi a rajzoló, színező és beíró, az utóbbi felelős a forgatókönyvekért, először pedig 2004-ben tűntek fel az Image kiadónál (aminek olyan címeket köszönhetünk, mint a Spawn, Witchblade, Darkness, Invincible és a The Walking Dead) első képregényükkel, az Ultra-val. A szuperhőstéma újabb feldolgozása megmérettetésekor nem találtatott könnyűnek: a "Sex and the City szpandexben" komoly sikereket könyvelt el a mai populáris kultúra visszásságait finom humorral való tálalásának és a szereplők gazdagon ábrázolt jellemeinek köszönhetően.

A három főszereplőnő, Ultra, Aphrodité és Cowgirl a médiának köszönhetően olyan mindenki által ismert celebritás, akiknek minden lépését kamerák követik, ismert magazinok címlapján szerepelnek és még a csapból is ők folynak, ám ez cseppet sem könnyíti meg a magánéletüket, ami gyakorlatilag virtuális. Ultra, civil nevén Pearl Penalosa, nem radioaktív, nem groteszk hegyomlás, mégsem talál magának normális pasit (rögtön felvetődik a kérdés: átlaghalandó vagy szuperhős lenne a szerencsésebb választás?), mivel egyszerűen végletekig munkamániás és nem meri megkockáztatni, hogy még egyszer megégesse magát érzelmileg. Amikor azonban a lapok már hetek óta azon csámcsognak, hogy vajon miért szingli még mindig, a barátnői rábeszélik, hogy menjenek el egy jövendőmondóhoz, ahol azt a jóslatot kapja, hogy hét napon belül megtalálja az igazit.

A sorozat ennek a hét napnak az eseményeit meséli el invenciózusan, humorosan, érzelem- és ötletgazdagon. Következő dobásuk a Girls, ennek sikere nyomán a mainstream alkotók is felfigyelnek rájuk: Brian Michael Bendis (Powers, Alias, House of M) őket kéri fel közreműködésre a Marvel kiadó Spider-Woman: Origin kötetéhez. 2007-ben visszatérnek saját történeteik meséléséhez, most is futó, napjainkban játszódó sorozatuk, a The Sword, egy hordozóját misztikus képességekkel felruházó kardot és a vele kapcsolatos rejtélyeket állítja a középpontba egy leginkább a Buffy és a Witchblade keverékére hajazó történetben.

A Girls témaválasztása kétségtelenül eredeti, a levezénylése pedig ott nyaklik meg, ahol eredetileg befejezni szándékozták: a tervek 12 számra szóltak, a siker hatására a kiadó újabb 12 résznyire nyújtotta a sorozatot, ami némi kellemetlen, Lost első évados szájízt hagy az olvasóban. Egyértelmű, hogy ebben az esetben a kevesebb több lett volna, de a szórakoztató jelleg végig megmarad, a párbeszédek életszerűek, a drámai és humoros pillanatok helye jól eltalált, a megfelelő helyeken fröcsög a vér és a kérdések sem maradnak megválaszolatlanul. Ha már pálcát kell törnöm felette (márpedig kell, különben minek írnék róla), akkor egy brilliánsan induló, ámde középszerűségbe fulladó sorozatot méltatnék, ami még így is messze kiemelkedik a 2004/2005-ös év mezőnyéből. Ha úgy tetszik, ez egy olyan B-movie, amit legalább egyszer érdemes megnézni.

 
Eredeti cím: Girls. Írta: Jonathan és Joshua Luna. Rajzolta: Jonathan Luna. Kiadó: Image Comics. Kiadás éve: 2004.

Largo Winch: 1. kötet - Az örökös, 2. kötet - A W konszern

Jean Van Hamme kétségtelenül az európai képregényipar Midász királya, aki amihez csak hozzáér, arannyá változtatja: három legismertebb hősének kalandjai (XIII, Largo Winch, Thorgal) stabil és egyúttal elképesztő 200.000-400.000 példányszámos eladási mutatókat produkálnak (egyenként!), A Sör mestereiből és a Largo Winch-ből tévésorozat készült (utóbbiból jelenleg éppen mozifilmet forgatnak), a XIII pécés játékadaptációjával pedig bizonyára minden valamit magára adó FPS rajongó játszott annak idején. Van Hamme saját bevallása szerint évente cirka egymillió eurót keres pusztán a szerzői jogokból, így tényleg csak olyan projektekbe kezd bele, amihez kedve van, a XIII és a Thorgal gyeplőjét ekképpen átadja ifjú, feltörekvő tehetségeknek és inkább új sorozatára, a Lady S-re (a Dupuis kiadó már eleve úgy kérte fel, hogy tévésorozat fog készülni belőle), valamint jelen örömódánk tárgyára, a Largo Winch-re összpontosítja kreatív energiáit.

<

No de ki ez a Largo Winch, akihez olyannyira hozzánőtt ennek a hatvanas éveiben járó zseninek a szíve, aki munkásságának eddigi harminc éve alatt 22 millió albumot volt képes eladni szerte a világon? Largo a multinacionális W vállalatbirodalom zabigyerek örököse, a kazilliárdos Bruce Wayne Batman hacuka és Joker nélkül, aki egyszerre bír Fülig Jimmy hatalmas pofonjaival és örökös optimizmusával, James Bond hanyag eleganciájával és sármjával, valamint Lex Luthor intellektusával és határozottságával, mindeközben ezzel olyannyira tisztában van, hogy olyan tenyérbemászó vigyorral néz szembe az olvasóval körülbelül minden harmadik képkockáról, hogy kinyílik az ember kezében a bicska. Ennek ellenére valami megmagyarázhatatlan módon mégis inkább a pénztárcája nyílik ki és megveszi a következő kötetet. Legalábbis Franciaországban mindenképp, kis hazánkban eddig összesen három kötet jelent meg a Képes Kiadó jóvoltából.

Largo alakja mindenféleképpen Van Hamme múltjában keresendő, aki életének első szakaszát ugyanolyan földi halandóként tengette, mint bárki más, kezdetben rozsdaálló festékkel házalt a multi US Steel Corporation színeiben Libanonban, Grönlandon, Norvégiában, majd átnyergelt a Philips-hez, ahol a feladata belga vállalkozók meggyőzése volt, hogy az ő termékeiket részesítsék előnyben a japánoké helyett. Karrierje felfelé ívelt, hamarosan regionális főosztályvezetővé promotálták, majd felajánlották neki a mexikói leányvállalat vezetését: úgy tűnt, élete sínen van. Egyetlen dolog nem stimmelt csupán: rádöbbent, hogy valami egészen elcseszett módon unja már ezt az egész mókuskereket. Beint hát az egész vezetőségnek és 37 évesen, két gyerekkel új életet kezd regényíróként, első regényét, a Largo Winch és a W konszern-t Simone Gallimard kiadója jelenteti meg 1977-ben. A felesége révén ismerkedik meg Paul Cuvelier-vel, aki a Barbarella sikerét szeretné meglovagolni egy erotikus képregénnyel és éppen szüksége van egy forgatókönyvíróra. Van Hamme elvállalja a feladatot és megszületik első BD-je, az Epoxy (ami teljesen véletlenül egyúttal egy bizonyos rozsdaálló szer alkotóelemének neve is). Cuvelier bemutatja a Tintin újság főszerkesztőjének, ahol olyan nevekkel dolgozik együtt, mint Dany és Franquin, valamint találkozik egy viszonylag ismeretlen lengyel rajzolóval, Grzegorz Rosinski-vel, akivel közös sorozatot indítanak a Tintin oldalain. Mivel újságíró, vadászpilóta és magánnyomozó már van, és Rosinski sem szeretne modern sorozatot, ráadásul utál autókat rajzolni, egy ifjú vikingre esik a választás, akinek történeteiben mitológiai szálak szövik át a heroikus fantasy zsánerelemeit. A siker kirobbanó: Van Hamme-tól ifjú szülők kérnek engedélyt, hogy gyermeküket a sorozat szereplői után nevezhessék el, a Thorgal 2007-ben pedig már a harmincadik részénél tart.

Legnagyobb dobása csak ezután következik, 1984-ben, amikor is a kémfilmek sikereit elirigyelve megszületik a XIII, egy emlékeit vesztett titkosügynök kalandjait követő történetfolyam, egyfajta játék az olvasókkal, akik próbálják kitalálni a főszereplő valódi személyazonosságát, és ami jobbára az Egyesült Államokban és Latin-Amerikában játszódik, az amerikai kultúra és történelem összes toposzán végigzongorázva a Kennedy-gyilkosságokkal kezdve a Klu-Klux-Klánon keresztül a vietnami háborúig. Következő munkája egy one shot, egyfajta tolkieni környezetbe helyezett Új Testamentum, a Chninkel, majd 1990-ben úgy dönt, hogy új szériájának hősévé első sikerét, Largo Winch-et teszi meg.

Visszatértünk hát recenziónk tárgyához, mely először a kérészéletű, fekete-fehér X-07 magazinban tette először tiszteletét minálunk, majd a Képes Kiadó vette gondozásába, én pedig személy szerint rendkívül becsülöm a kitartásukat, mert a mérsékelt siker ellenére nemrégen jelent meg a harmadik kötet is magyarul (bár én a Geekz virtuális hasábjain csak az első kettővel foglalkozom).

A képlet viszonylag egyszerű, az első album, az Örökös története a 90-es években, egyszerre két szálon fut, egyrészt a W konszern irodakomplexumának tárgyalóiban és irodáiban, ahol a vállalatóriás jövőjét illető döntések születnek, másrészt Törökországban, ahol a jugoszláv származású, ám egyúttal világpolgár Largo élvezi az életet turistaként. A W konszern tulajdonosát, a mindenki által gyűlölt, ám elképzelhetetlenül gazdag üzleti zsenit lehajítják a csilliomodik emeletről, ugyanakkor hősünkre gyilkosság vádjával próbálják meg ráhúzni a vizes lepedőt és rövid úton a selimiyei börtönben köt ki. Az olvasó itt már sejtheti, hogy a két eset összefügg, és valóban: Nerio Winch őt tette meg egyetlen örökösének, hogy a főrészvényesi rendszerrel működő vállalatbirodalom ne hulljon szét, az egyetlen probléma azonban, hogy erről az egyik részvényes is tud, ez pedig semmiféleképp nem nevezhető életbiztosításnak Largo számára. Az események innen kezdve felgyorsulnak, szökés a börtönből, autós üldözés a Boszporusz mentén, menedék a brit konzul lányának rezidenciáján (a műfaji követelményeknek megfelelően a nő megszerzése kipipálva), majd a történteket eltussolni vágyó török miniszter és tábornok szövetségének köszönhetően kissé eldurvulnak a dolgok és az egyik újonnan megismert szereplőtől fájdalmas búcsút veszünk. A második kötet, A W konszern, Largo múltjába enged bepillantást (kiderül, hogy kivételesen jó képzést kapott a pénzügyeket illetően, illetve rövid cirkuszi múltjának köszönhetően a késhajítás mestere) és egy biankó átruházási meghagyás körül forog a cselekmény, ami az örökösödési illeték kikerülésének és a hősünk helye megalapozásának kulcsa a vállalat élén. A biankó egy adriai szigeten van elrejtve, ám a titokzatos részvényes újra Largo életére tör...

Philippe Francq realisztikus rajzstílusa kifejezetten jól illeszkedik a témához és Van Hamme mesélési technikájához, a vállalati intrikák és az akciójelenetek váltakozása és ritmusa jól eltalált, a fordulatok tartózkodnak az elcsépelt kliséktől, mégis jólesően ismerős kalandokat élünk át, Largo személyiségéből fakadóan a gyönyörű nőkből sincs hiány, egyszóval minden adott egy igazán kellemes szórakozáshoz, kissé kiszakadva a szuperhősös vagy manga kiadványok áradatából (szó se róla, én a másik két műfajt is szeretem és az egyre nagyobb választék sincs ellenemre, de az ilyen kiadványokat illetően, pár kivételtől eltekintve, egyelőre még mindig fájó űr tátong a piacon).

Ha ez eddig még nem derült volna ki, a Largo Winch az én skálámon csillagos ötös, és legnagyobb örömömre Frankhonban éppen most kezdték újra kiadni gyűjtői kiadásban, ami már fel is került a bevásárlólistámra a sör és a mogyoróvaj mellé (mivel gondolom mindenki tudja, hogy ez a kettő az emberi szervezet alapvető építőeleme, s mint ilyen, mindennapos bevitelt igényel). Ja, és természetesen kötelező olvasmány.

Largo Winch - Az örökös. Eredeti cím: Largo Winch 1: L'héritier. Írta: Jean Van Hamme. Rajzolta: Philippe Francq. Fordította: Göntér Krisztina. Kiadó: Képes Kiadó. Kiadás éve: 2007. Ár: 1590 Ft.

Largo Winch - A W konszern. Eredei cím: Largo Winch 2: Le groupe W. Írta: Jean Van Hamme. Rajzolta: Philippe Francq. Fordította: Göntér Krisztina. Kiadó: Képes Kiadó. Kiadás éve: 2007. Ár: 1790 Ft.
 

WANTED (2003-2004)

„Only difference between a dream and a nightmare is how big your balls are, bitch!” (A Róka)

Wesley Gibson egy átlagos senki egy átlagosan szar munkahelyen. A főnöke egy kibírhatatlan ribanc, a barátnője megcsalja a legjobb barátjával, és még egy utcai banda is őt szívatja nap mint nap. Gibson pedig csak nyel és nyel, mint egy igazi droid. Egy szép napon aztán megtudja, hogy apja, aki gyerekkorában elhagyta őt, a világ legjobb bérgyilkosa volt, és mellesleg tagja egy Testvériség nevű szervezetnek. Végrendeletében az öreg mindent a fiára hagyott, egyetlen feltétellel: Gibsonnak hat hónapra a Testvériség szolgálatába kell állnia, hogy beszari gyerekből igazi férfivé váljon. A szervezet oltalma alatt szabadon gyilkolhat, rabolhat és erőszakolhat. Ugyan ki ne vágyna rá, hogy golyót röpítsen egykori, gyűlölt földrajztanára fejébe, vagy a lányéba, akit pattanásos kamaszként hiába hívott el randira? És ki ne szeretne megerőszakolni egy A-kategóriás hírességet vagy lemészárolni egy egész rendőrőrsöt, csak úgy, unaloműzésképpen?

Nos, a többségünk – néhány bekattant iskolai ámokfutót leszámítva – szerencsére nem épp így képzeli el az „önmegvalósítást”, Gibson viszont boldogan és önfeledten veti bele magát a gyilkolászásba. Megteheti: a következmények, mint olyanok számára megszűntek. A Testvériség ugyanis kontroll alatt tartja az egész bolygót, tagjai bármit megtehetnek. Ők a szupergonoszok, akik az 1986-os nagy háborúban nem csak, hogy kiirtották az összes szuperhőst, de még az emléküket is kitörölték az emberek fejéből. Az öt kontinenst az Ötök Tanácsa irányítja: Professzor Solomon Seltzer Amerikát tartja kézben, Adam-1-é Afrika, „A Császár”-é Ázsia, a hírhedt nácinak, „A Jövő”-nek Európa, Mister Rictusnak pedig Ausztrália jutott. Utóbbi, lévén a leggátlástalanabb mind közül (már ha ez egyáltalán lehetséges), nem nyugszik bele, hogy a legértéktelenebb kontinenst kapta, ezért feszegetni kezdi a status quót. A mindössze hat részes minisorozat egyrészt Rictus véres hatalmi „puccsáról” szól, másrészt Gibson öntudatra ébredéséről és az apja gyilkosa utáni kutatásról.

A skót Mark Millar munkásságáról már volt szó nálunk, és még lesz is, röviden elég róla annyi, hogy sok más képregényszerző kollégájához hasonlóan a régi (comics-) mítoszok feldolgozásában és a megfáradó szériák újragenerálozásában utazik, de tabudöntögető stílusa és cinikus humora kiemeli az átlagból. A WANTED alapötlete még gyerekkorából származik, mikor is bátyja elhitette vele, hogy szuperhősök ma már azért nincsenek, mert a szupergonoszok legyőzték őket egy nagy végső háborúban. Hasonló ihlető forrás lehetett a Watchmen is, amely 1986-ban jelent meg: nyilván nem véletlen, hogy épp ekkor kezdődik a WANTED univerzumában az új időszámítás. Utalásokban amúgy sem szűkölködik Millar munkája, sőt vehetjük akár az egész miniszériát egy képregény-történeti hommage-nak és idézetgyűjteménynek. Minden szereplő megfeleltethető valamelyik híres anti-hős karakternek, a Professzor bandájának tagjait például Superman, Rictus-ét pedig Batman ellenségeiről mintázták. J.G. Jones rajzoló ráadásképpen valós személyektől kölcsönözte a három főszereplő arcberendezését: Gibson Eminem morcosságát örökölte, „A Róka” Halle Berry dögösségét, „A Gyilkos”-ban pedig nem nehéz felismerni Tommy Lee Jones vonásait.

Ha mindezzel az volt a Millar-Jones páros szándéka, hogy tippeket adjon egy esetleges filmadaptáció szereposztásához, akkor nem jött be a tervük. A film ugyan valóban elkészült, de nem csak a szereplők személyét, hanem a sztorit illetően sincs sok köze egymáshoz a két verziónak. Csodálkozni persze kár lenne, a WANTED nihilista és beteges világa nem igazán blockbuster-matéria.

Két filmet viszont szokás megemlíteni a képregény kapcsán: a Mátrixot és a Harcosok klubját. Előbbit nyilván a hasonló beavatástörténet és a „valós” mögött létező „igazi” világ tematikája miatt, utóbbit pedig a polgárpukkasztó szándékok révén. Tartalmilag megállják a helyüket ezek az összevetések, de ahogy a képregénykaraktereket is másolta Millar, úgy a WANTED ideológiája és üzenete sem több replikánál. Szó se róla, ahogy Gibson kiszól a droidlétben tengődő olvasóknak, az kúl, de ennél többet kár lenne belelátni a szériába. A punkos lendület, az anarchista-nihilista hangulat csak divatos máz, sokkolni Millar az amorális megközelítéssel sem tud, ahhoz túl felszínes és túl ponyvaízű amit csinál.

Utóbbi persze inkább dicséret, merthogy épp a karikatúraszerűsége miatt élvezetes olvasmány a WANTED. Tény, hogy nincs egyetlen olyan szereplő se, aki méltó az azonosulásra – egy gyakorló szociopatának persze Gibson vagy „A Róka” könnyen szimpatikus lehet –, de egy félóra alatt kiolvasható miniszéria esetében ez nem lehet akadálya annak, hogy élvezzük a gore-ban gazdag, akciódús paneleket és az (ön)ironikusan macsó szövegeket. A WANTED igazi kultusz-kompatiblis anyag, csak tartsuk fejben, hogy Millar, bármennyire is szeretné, nem egy Alan Moore, így aztán csalódni sem fogunk.

Metabárók kasztja

A képregények világa rendkívül szerteágazó, csak a fantázia szab határt a különféle műfajok, stílusok, gondolatok féktelen táncának. Igaz, erről néha hajlamos megfeledkezni az ember, túl sok mangát és manga-származékot vagy éppen szuperhősös sorozatot olvasván egyhuzamban. Ezért is igazán kellemes felüdülés végre kézbe venni a Képregényfesztiválra beharangozott Metabárók kasztja első kötetét, mely egy sziporkázó, ötletekkel teli, gyönyörű sci-fi történet a legszebb hagyományok szellemében.

A nagyszabású űropera egy családfa sorsát követi végig. Az első kötet három fejezetből áll: Othon, az ükapa, Honorata, az ükanya és Aghnar, a dédapa történetét ismerhetjük meg. A Metabárók kasztjának létrejötte és vagyonuk, hatalmuk változásai, a családi románcok, a gyermekek gyermekkora és felnevelése rövid, epizódszerű jelenetekből áll össze egyetlen gigantikus képpé. Jodorowsky narrálási stílusa lenyűgözően folyékony és könnyed: emitt egy-két nagyobb képpel és néhány rövid mondattal letud egy évtizedet, pár oldallal odébb pedig hat képkockát szentel egy repülő lándzsának, az egész oldalas, tudományos-fantasztikus regénybe illő, az idő és az űr végtelenjébe fagyott festmény-illusztrációk hangulatát egy filmszerűen dinamikus hatást keltő megoldással váltva fel. Mindezt pedig teszi úgy, hogy az olvasó egy pillanatra sem érzi a döccenéseket. Ez igen!

A kis, rövid epizódok a ’70-es években indult Heavy Metal magazin történeteihez hasonlíthatóak leginkább, filmek közül pedig a kora ’80-as évek fantasy eposzai említhetőek: félmeztelen hősök, hatalmas keblű szépségeket hódítanak meg, vagy otthon két macskaképű udvarhölgy-szeretőjükkel játszanak, amikor épp nem egymaguk gyilkolnak le egy ellenséges csapatot, könyékig véresen, esetleg egy fürge és kecses űrhajóba tuszkolva izmos testüket, az űr hideg semmijén keresztül indulnak neki egy kalózflottának, hogy csellel legyőzzék. Ha pedig rossz kedvük van, akkor az igazán pokoli rossz egy kedv, olyan, amilyet sose kívánnál magadnak, tízszer gonoszabb, mint mikor egy rosszul sikerült buli után az alkoholfogyasztásról is kész volnál lemondani a másnaposság őrült, lila fájdalommal hasogató révületében – és hogy a környezet idomuljon hősünk háborgó lelkéhez, egy bolygó élővilágának kell elpusztulnia. (Minimum.)

Jodorowsky eme gátlástalan mesét komikus kvázi-idézőjelek közé tette, igen ügyesen: az űropera keretszíne és jelenje ugyanis az ötödik Metabáró gigászi, fényűző fémbunkere, ahol is két, gazdájuk távollétét fecsegéssel elütő házi robot beszélgetéséből bontakozik ki a múlt, az Ükapa története, majd később a többieké. Ez a történetet a legizgalmasabb pontokon megakasztó mesélői fogás nem csak a feszültséget emeli, de áthidalni is segít az időbeli ugrásokat, az egész történetnek némi mitizált, túlzásokkal és szépítve felidézett hangulatot ad, azonkívül humort is csempész a meglehetősen komor és szigorú cselekménybe. A sci-fi rajongóknak pedig biztosan eszébe fog jutni Stanislaw Lem 1967-es örökbecsű Kiberiádája, a sok antropomorfizált robot-vicc és ember-mímelő apró dialógus („Várj! Az izgalomtól kiégett egy diódám! Innom kell egy kicsi szuperfinom gépolajat…”) mintha csak szándékos tisztelgés lenne eme legendás író előtt (és ha már itt tartunk: honnan származik a jól ismert „Ó, tervezőm!”, ha nem ugyanonnan?).

A rajzstílus (és ez esetben a festésé is) tökéletesen illeszkedik a high fantasy és sci-fi elemekkel operáló, akciódús cselekményhez: finoman expresszionista az érzelmes jeleneteknél, aprólékosan részletgazdag az alakok, fegyverek, ruhák és robotok terén, ahol pedig az kell, látványosan monumentális (az űrt egész egyszerűen nem lehet kicsiben megragadni, de egy űrhajó vagy egy bolygó is egész egyszerűen helyet követel magának). Nem olyan széles az ösvény az olvasóbarát, huncut, helyenként már-már csipetnyi stilizációt sejtető motívumok (az a hercegnő! az a dekoltázs!) és az élethű, szigorú, urambocsá' ridegen szerkesztett képek kötött, de Gimenez biztos lábbal tapod rajta - áldassék a neve!

A könyv végigolvasásának élményét, nem tagadom, egy csöppnyi retró hangulat is fűszerezte, hiszen manapság az ehhez hasonló, a második, fantasztikumra utaló tagot csöppet sem háttérbe szorító sci-fi alkotások ritkábbak, mint ama bizonyos pigmenthiányos holló, de ettől még tény: egy igazi telitalálatról van szó, a forgatókönyvet (van már erre pontos szakkifejezés a magyar képregényes zsargonban?) és a rajzot tekintve egyaránt, melyet messze nem csak az elmúlt idők hangulata és a nosztalgia varázsolt olyan élvezetessé.

Jodorowsky-nak nem ez volt az első találkozása a kilencedik művészettel: Mexikóban a ’60-as években már írt képregény, sőt rajzolt stripet is egy újságba. A ’80-as évek elején aztán összeállt egy másik hozzá hasonló kaliberű zsenivel, Moebius-szal (polgári nevén: Jean Giraud), és elkészítették a The Incal című sorozatot, mely a Metabárók közvetlen előképe. (Érdekesség: Luc Bessont annyira megragadta a képregény, hogy Az ötödik elem című filmjében jónéhány dolgot lenyúlt belőle. Jodorowsky feldühödött – habár többször nyilatkozta, szerinte egy mű valójában nem az alkotójáé, hanem inkább az alkotó a művé, aki arra használja őt, hogy megszülethessen, létrejöhessen a kollektív tudatalattiból –, és rávette Moebius-t, hogy pereljék be a rendezőt. A dolog már csak azért is visszás volt, mert az említett rajzoló szerződésesként dolgozott a filmen. A pert elvesztették.)

A történet jellege – hatalmas, bátor ívei, amik időn és galaktikus hatalmi harcokon keresztül, sőt felett lépkednek a következő meglepő, kiszámíthatatlan fordulatig, eszement kalandig, groteszk ötletig – sok helyütt Jodorowsky Dűne-tervezetét idézi (mint például a vérrel való megtermékenyítés vagy a Bene Gesserit-szerű boszorkányrend). Nem meglepő: a rendező hónapokat töltött az említett film előkészületeivel, valósággal megszállottjává vált a könyv filmre adaptálása ötletének (az ő bevallása szerint maga a Teremtő mondta neki egy tiszta, világos álma alkalmával: „a Dűne kell legyen a következő filmed”). Hihetetlen stábot szedett össze: a forgatókönyvet Douglas Trumbull-ra bízta (2001: Űrodüsszeia), a zenét a Pink Floyd készítette volna (a Falhoz hasonlóan önmagában is működő duplalemezes koncepcióalbumot terveztek), a speciális effekteket pedig Dan O'Bannon (akit a projekt kútba esése után lelki válságon ment át, egy pszichiátriai intézetben kezelték, de aztán kijött és írt egy halom sikertelen forgatókönyvet, aztán az Alient…). Leto herceg szerepe iránt David Carradine érdeklődött. Moebius háromezer skiccet, vázlatrajzot elkészített a filmhez…        

Az igazi nagyágyú azonban mégis az őrült Uralkodót játszó Salvador Dalí lett volna, aki óránként 100.000 dollárért vállalta a munkát (ami több volt, mint amennyit Greta Garbo ért akkor egy filmben), és egy hetet szánt volna rá az egészre, napi egy órás forgatással. Ez az esztelen magas bér már csak Jodorowsky nagyratörő tervei miatt (csak egy példa: az algériai sivatagban forgatta volna a filmet…) sem fért bele a büdzsébe, így végül hosszú és körülményes tárgyalások után egyetlen órás forgatási időben egyeztek meg az említett bérezés mellett, valamint egy élethű Dalí-viaszbábu elkészítésében, ami a további jelenetekben játszotta volna az Uralkodót. Dalí még ezek a feltételek mellett is csak úgy fogadta el a "szerződést" (egy Akasztott Ember tarot kártyalapot), hogy beleszólhat a saját szerepébe, a szövegeibe, viselkedésébe, mindenbe. Ez a következőket jelentette volna: az Uralkodó egy félbevágott delfint formázó toalett-trónuson ül palotájában, amibe Dalí másfél perces jelenete alatt bele is vizel és ürít, egyiket ebbe, másikat abba a fél-delfinbe (mert ugyanoda végezni a kettőt Dalí szerint gusztustalan - világos!). És így tovább, ezer őrültség, még csak a tervezés időszakában! Hihetetlen elborult film lett volna, bár az is valószínű, hogy Lynch-énél még sokkal jobban eltért volna az eredeti szövegtől. (A témában bővebben lásd Jodorowsky "The movie you will never see" című írását, mi kezdünk kifutni a helyből, és egyébként is: a pre-Lynch Dűne-film projektek megérnének egy külön gigacikket…)

A kiadás gyönyörű: 3500 forint nem kevés, de a színek, a kötés, a borító, minden nagyon csinos, bőven megér ennyit. Az egyetlen bánatom a beírás, illetve a kézi beírás hiánya: ez a könyv megérdemelte volna! (Sajnálom, hogy a tényleg csodálatos látványon, kötésen nem időztem sokat, bezzeg a hibán elcsámcsogom, de hát keserű a kritikus kenyere, no és hát mindenkit a negatívumok érdekelnek jobban...) A gyönyörű ábrákkal kontrasztban álló lezser képregényes betűtípus még hagyján, de a tördelés tényleg igazán ronda lett, arról nem is beszélve, hogy helyenként éppen hogy befér egy kisebb buborékba a centire a szélén megtört-elválasztott szöveg. Ezt így nagyon nem lett volna szabad! Azonkívül a középre és balra rendezgetés, vagyis a margók használata sem sikerült éppen esztétikusra. Hát igen, legalább gyorsan elkészültek vele, gondolom.

No de minden szőrözés ide vagy oda, a Metabárók még így is a (szuperlatívuszokra felkészülni!) leggyönyörűbb és legizgalmasabb (szóltam?) magyar kiadványok között van, ragyogó fényét pedig a beírás apró tökéletlensége is csak alig tudja tompítani. Az ilyenkor szokásos búcsúzó mondatban - minden képregény-kedvelő polcán ott a helye! - bátran kiegészíthetjük a listát a mozgókép szerelmeseivel és a sci-fi regények rajongóival.

Reméljük, a képregény magyarországi sorsa szerencsésebben alakul majd, mint Amerikában (a Humanoidstól 17 füzet, avagy 4 keménykötésű kötet után a Dark Horse megvette a címet, majd egy igen szerencsétlen üzletpolitikai döntéssel újra kiadták az addig megjelent részeket is, amit persze a kutya sem vett meg, így a sorozatot lelőtték). És legfőképp fohászkodjunk: még ilyen minőségi megjelenéseket! Ami persze leginkább a kereslettől fog függeni…

Metabárók. Vedd meg anyádnak is!

Metabárók kasztja (első rész). Eredeti cím: La caste des méta-barons. Írta: Alexandro Jodorowsky. Rajzolta: Juan Gimenez. Fordította: Hegedűs Lívia. Kiadó: Delta Vision. Kiadás éve: 2008. Ár: 3490 Ft.

Usagi Yojimbo

Kritika emitt.

Fabulák: Legendák száműzetésben

Berserk, 1. kötet

Az idei év első felében robbant a hazai manga/manhwa piac. Gyakorlatilag az összes keleti képregénnyel foglakozó kiadó bejelentett valami újdonságot, illetve folytatta a már megkezdett sorozatok közlését is. Így a 2008 első félévében megjelenő keleti típusú képregények száma már eléri a tavalyi összkínálat közel felét. Ki merte volna ezt megjósolni úgy 3 évvel ezelőtt? Ennek a manga-kaboomnak a legkellemesebb meglepetése számomra egyértelműen a kultikus Berserk hazai megjelentetése volt. Mert hát hiába a combos kínálat, ha a felnőttebb korosztálynak szánt képregények valahogy még mindig nem képesek erős gyökeret verni a hazai ízlés szikes talajába. A nagyméretű fába való fejszevágást a Delta Vision kiadó követte el, aki már a hagyományos képregények világában is próbálkozott, szintén nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot (lásd a 2007-es Geekz toplista képregényes szekciójának élvonalát, illetve a soron következő Metabárokat), sőt, a távol-keleti képregények világába sem most kirándultak először.

Ha Delta Vision, akkor bizony fantasy, így nem meglepő, hogy műfaját tekintve a Berserk is ide sorolható. Miura Kentaró fő műve tulajdonképpen biztos befutó lehetne, hiszen a világszerte több mint 30 millió eladott példányával, a Berserk a világ egyik legnépszerűbb seinen (felnőtt) manga sorozatának számít. De amíg nálunk a mangák még mindig elsősorban a fiatalabb fiúk és lányok szórakozása, addig egy olyan széria bevezetése, ami explicitása miatt bőven kívül esik ezeken a körökön, és amelynek finise még a 32. kötet tájékán sem látszik, egyenlő az üzleti halántékon lövéssel.

A Berserk 1988-ban debütált egy 48 oldalas önálló történet formájában (Prototípus), ami még egy díjat is termett az alkotónak. Majd 1990 végén megjelent az első pár kötet, ezekután pedig egy manga-antológiában fejezetenként adagolva folytatódott, és folytatódik a mai napig is. (Persze ezek a fejezetek összegyűjtve, kötetekbe foglalva is napvilágot látnak.) A Berserk hamar népszerű lett az olvasók körében, ezt bizonyítja, hogy a manga egyik fejezetéből egy 25 részes anime sorozat is készült, kiemelkedő minőségben, a mangához képest kicsit visszafogottabb stílusban.

Miura-szan saját bevallása szerint rengeteg dolog hatott rá, és végül ezek vegyítéséből hozta végül létre a Berserk univerzumát. A mangaka fő inspirációjának a Guin Saga című folytatásos japán fantasy novellát tartja, de ugyanakkor számos elemet emelt át filmekből, más mangákból és animekből, sőt, állítása szerint olykor még a környezetében lévő emberek, de még a hírekben látott dolgok is megihletik.

A Berserk világa az alapvetően az európai sötét középkoron alapuló, látszólag hagyományos sötét fantasy környezet, telis-tele varázslókkal, királyokkal, páncélos lovagokkal, elvetemült haramiákkal, emberi és embertelen lények által benépesített várakkal, kastélyokkal, erdőkkel, dungeon-ökkel (erre mi a megfelelő magyar szó?). Főhőse Guts, a félszemű Fekete Bajnok, aki amolyan magányos farkas típusú, halk szavú antihős. Bal alkarja mesterséges, múltja sötét, akárcsak a lelke, nyakán rejtélyes billog, hátán pedig gigantikus méretű bárdkard, melynek egyetlen csapásával akár féltucatnyi ellenfelet is képes megfelezni, szó szerint. A férfi múltja sötét titkokat rejt, melyek később fokozatosan feltárulnak majd. A mangafolyam az ő, és alkalmi társai vérben és bélben gázoló kalandjait követi nyomon. A Berserk alapja nem a jók és rosszak harca, sokkal inkább a rosszak és a még rosszabbak közti állandó és véget nem érő kegyetlen harc. Ennek megfelelően a manga kimondottan véres és erőszakos, ezek meg ugye még rajzolt formában sem ajánlottak az ártatlan gyermeki léleknek, így tehát nem árt komolyan venni a 18+ figyelmeztetést!

A Fekete Bajnok című felütésben Guts egy olyan városba érkezik, amit egy rakás haramia, és azok félelmetes, nem evilágról származó vezére tart rettegésben. Guts először rendet tesz az egyik helyi fogadóban, ahol akaratán kívül megment egy kis szárnyas tündért, Puck-ot, aki ettől fogva mindenhová követi titokzatos megmentőjét. A pokroc modorú Guts persze a háta közepébe se kívánja az idegesítő társaságot, még hogyha annak segítsége olykor nem is jön rosszul. Hősünk később aztán megküzd ezzel az elpusztíthatatlannak hitt rablóvezérrel, de mindezt nem a város érdekében teszi, sokkal inkább úgy tűnik, hogy Guts számára nem teljesen ismeretlen a félelmetes kígyószerű lény.

A Billog című fejezet inkább csak egy átvezetés, és főleg a hentelésről szól. Guts útja során felszáll egy szekérre, amin egy pap és annak lánya utazik. Egy erdőbe érve a férfi nyakán lévő billog vérezni kezd, ami után az erdőben egykoron elesett harcosok csontvázai életre kelnek, és támadásba lendülnek.

A Vágy Őrangyala egy hat részen át tartó történet első epizódja. Ebben Guts ismét egy olyan városba érkezik, amit egy zsarnokoskodó vezető tart uralma alatt. A várost irányító gróf kénye-kedve szerint végezteti ki az általa eretneknek kikiáltott civileket. Amikor a Fekete Bajnok összetűzésbe keveredik a gróf katonáival, egy a külseje alapján valaha iszonyú kínokat átélt ember segít neki a menekülésben, majd elmondja Guts-nak, hogy azt akarja, hogy ölje meg számára a grófot.

Mint mondtam, ez az első kötet csak amolyan bevezető Guts és a Berserk univerzumába. Ebben ismerhetjük meg a férfi hatalmas erejét és méretes szerszámát (természetesen a bárdkardról beszélek), valamint a sorozatban végig jelenlévő Puck-ot is. Puck sokkal inkább mesei figura, mintsem egy hentelős fantasy-be való sidekick, de komikus alakja ennek ellenére mégis kellemes színfoltja a néhol már csömört okozni képes túlzott macsóságnak és a folyamatos miszlikbe aprításnak. A többi szereplő egyelőre még csak másodszereplő, illetve a kard élére hányandó nyersanyag. Miura rajzai nagy szépek és végtelenül részletesek, bár érdemes megjegyezni, hogy a mangaka az idők során folyamatosan fejlődni fog, így a rajzok jól nyomonkövethetően egyre kidolgozottabbak, egyre kifinomultabbak lesznek majd. A rajzokon itt-ott érződnek a Miurát ért hatások, különösen szembetűnő H.R. Giger ihletése, ami főleg a szörnyeknél vehető észre.

Nagyszerű, hogy egy ilyen kiváló sorozat, mint a Berserk is megjelenhet nálunk, ugyanakkor a korábban már említett dolgok miatt, kicsit aggódom is a jövőjét illetően. A Delta Vision ráadásul szeretné kéthavonta kihozni az újabb köteteket, így a pénztárca sem nagyon jut majd levegővételhez, mindenesetre még mindig jobb, mintha féléveket kellene várni az újabb adagra. A magyar kiadás amúgy hibátlan, gépelési hibát ha jól emlékszem mindössze egyet találtam, a 2000 forintos ár pedig nagyon kedvező egy ilyen vastag kötetért. Az első könyv ugyan még kicsit kevés lehet a meggyőzéshez, de érdemes neki a továbbiakban is esélyt adni, hiszen a Berserk nem véletlenül lett a világ egyik legnépszerűbb mangasorozata. Tessék felfedezni a felnőtt mangákat és képregényeket!

Berserk #1. Írta: Miura Kentaró. Rajzolta: Miura Kentaró. Fordította: Oroszlány Balázs. Kiadó: Delta Vision. Kiadás éve: 2008. április. Ár: 1990 Ft.

4MKF: Második nap (május 18., vasárnap)

A fesztivál második napján talán kissé kevesebb látogató volt, de azért szép számmal akadtak vásárlók ma is. A programok látogatására kevesebb energiánk maradt, mint tegnap, pedig a cosplayesekre kíváncsi voltam (a vasárnapi ebéd szent!). Bakács Tibor Settenkedőt kifejezetten örülök, hogy megúsztam (az Aki Kaurismäkival való beszélgetést bámulatosan rosszul vezette le pár hete a Művészetek Palotájában), Para-Kovács Imrét viszont szívesen meghallgattam volna. No mindegy, a késői érkezésért cserébe csináltunk pár fotót - íme a Geekz első képriportja!

Merényi Dániel, a Napirajz írója és rajzolója dedikál. Egy rövid, egyszerű stílusban megrajzolt poénokkal dolgozó netes képregénnyel ismertté válni (mely ráadásul rengeteg abszurd humort tartalmaz), és annyi rajongót gyűjteni, hogy végül zárásig dedikálta a vaskos köteteket, nos ez szép siker - ezúton is gratula néki! Jóféle!

Kartondoboznyi Csodálatos Pókember-füzetek - igazi nosztalgikus látvány. És nem is mérték őket drágán.

Látogatók a kiállított Marcel Ruijters-rajzok előtt. A női érdeklődés jelentősen megnőtt a hazai képregényes rendezvények iránt, amióta egyre több manga jelenik meg (most már több fiatal lányoknak szánt manga sorozat is fut Magyarországon, és szép eladásnak is örvendenek).

Gutts a legtökösösebb badass motherfucker képregény-(anti)hősök egyike, akit valaha hátán hordott papír. A Frank Castle-Gutts párharc valószínűleg minden idők legbrutálisabb küzdelme lenne... A manga címe amúgy Berserk, és van benne egy csomó amorf, torz, csápos mutáns lény meg pallossal kettéhasított koponya. Jóféle ez is!

Két visszafogott geek arc hirdeti az igét a másik fesztiválon, a képregényesről jövet.

Körülnéztünk a Magyar Képregénykiadók Szövetsége (MKSZ) támogatásával megjelent szerzői kiadások háza táján is. Három ilyen képregény jelent meg (Stroboscopa, Karantén, Erő: Tűnj el!), a pályázat nyertesei. A formai követelmények: 24 oldalas fekete-fehér művek. A Karantén címlapján rögtön megfogott a falloszfejű kutya (lásd: balra) érdekes figurája, de aztán jószándékúan a kezünkbe nyomtak egyet a Stroboscopa-ból, úgyhogy azt szemrevételeztük inkább azon frissiben. Története az 1930-as évek Budapestjén játszódik: a rendőrség egy sorozatgyilkos után nyomoz, perdöntő bizonyíték viszont nincsen, tanúk se nagyon, az elsőszámú gyanúsított pedig összefüggéstelenül hebeg. A két szálon futó cselekmény során egyszerre merülünk alá a bomlott elme emlékképei közé, valamint követjük nyomon a nehézkesen haladó nyomozást.   
   
A 24 oldalas hossz pontos, precíz történetvezetést kíván, és az időben ugráló, látomásos, elborult emlékképek közt botorkáló mesélői stílus ellenére ez sikerül is. A központi téma, a furcsa románc talán nem kap túl nagy mélységet, inkább a hangulati festésre törekszik a Stroboscopa, de talán még így is lehetett volna kevesebbet markolni. A karakterek - például a nyomozó - plasztikusak lettek, még ha kissé modorosak is (ez mondjuk passzol a régies környezethez, kicsit a remekbe sikerült Vidocq-ra emlékeztetett). A rajzzal már több a problémám: hátterek alig vannak, rengeteg a fekete, a markáns vonásokkal dolgozó stílus pedig nem fedi el mindig a torz emberalakokat. Persze embert rajzolni nehéz, meg minden, de ez nem számít, mert sem a lelkesedés, sem a kritikusi/olvasói elnézés nem pótolja a rengeteg gyakorlást.  

Első munkának mindenesetre vállalható a füzetke, ha ez alapján nem is fog zsenit kiáltani, és drukkolunk a szerzőknek, mert a saját munkájuk kihozatala még az MKSZ támogatásával is kétesélyes húzás volt, reméljük sikerült eladniuk a szükséges példányszámot.  

Jó összbenyomással hagytuk el a Gödör Klubot, no és persze hosszú, képzeletben feljegyzett, megvételre váró képregény-listával. (Talán még Karácsonyig is kitart...) Jövőre pedig reméljük ugyanilyen sok megjelenést és még több érdeklődőt üdvözölhetünk majd a Fesztiválon!  

4MKF: Első nap (május 17., szombat)

SANTITO: Úgy volt, hogy a 4. Magyar Képregény Fesztivál kimarad az életemből, ám a Párkák akkorát csavarintottak életem szuszpenzorszíjazatán, hogy csak egy halk nyüsszentésre futotta: Frankföldön ellopták az összes iratomat (értsd: útlevelet, személyigazolványt, jogosítványt, tb kártyát, adókártyát, bankkártyát, egyszóval tényleg mindent) és haza kellett térnem (miután beugrottam a lyoni főkonzulhoz ideiglenes útlevélért), hogy belevethessem magam a magyar bürokrácia útvesztőjébe az új papírokért. Ez a fordulat azonban lehetővé tette, hogy tiszteletemet tegyem a Gödörben május 17-én.   

RAMIZ: Groovy tetőtér-hullámzás, rengeteg érdeklődő, csillogó szemek, hónok alá csapott kupac képregények, dedikálás, 18 éves csalódott Chavez-rajongó lányok és persze csapolt Krusovice! (Ja, bocsánat, az már a szomszédban volt...)   

EGYÜTT: Megkezdődött a 4. Magyar Képregény Fesztivál, hej!  

---

SANTITO:

Viszonylag korán (mármint magamhoz képest), 10 körül érkeztem a helyszínre, de a standok már teljes fegyverzetben sorakoztak és a Gödör hátsó részét is megnyitották, olyan sok résztvevője gyűlt össze a hazai képregényes életnek. Minden kiadó és szervezet képviseltette magát, aki csak egy kicsit is számít és legnagyobb megelégedésemre a szerzői, önfinanszírozású képregényeket (mint például a Mentalent - A sötétségen túl) is hadba állították a fiatal, épp csak debütáló alkotók. Pont lecsúsztam a Képes Kiadó új kötetének, az általam is nagyra értékelt Fabuláknak (Fables - Vertigo) a bemutatójáról a színpadon, ami napjaink Manhattenjében meghúzódó, magukat a hétköznapi emberek szeme elől varázslattal elrejtő mesehősök kis kommunájáról szól. Első hallásra elég gyermetegnek tűnhet az ötlet, ám ha azt mondom, hogy leginkább Neil Gaiman Amerikai istenek című regényére hajazó, felnőtteknek szóló urban fantasy témájú képregényről van szó, akkor már megemelkedhet pár szemöldök. Kifejezetten ajánlom a megtekintését közelebbről, rendkívül csinos kivitelű paperback, amely a sorozat első öt számát gyűjti egybe (természetesen lesz róla kritika a Geekz-en a közeljövőben, lehet rettegni).   
 
Kisvártatva sikerült összefutnom Ramiz kollégával és unokatestvérével, Mazzsal, így törvényszerű kanyart vett az utunk a legközelebbi és egyetlen bárpult felé, ahol sürgősen sörrel öntöztük meg kiszáradt torkunk, ugyanis a Gödör nagyjából-egészében Dante poklának forró katlanát kezdte idézni, mivel továbbra sem sikerült megoldani a klimatizálást (ez feltételezhetően a leggyilkosabb szórakozóhellyé predesztinálja a helyet az elkövetkezendő nyári hőségben). Miközben a védőitalunkat fogyasztottuk, szomorúan kellett megállapítsuk, hogy Magyarországon még mindig nem tudott kialakulni a képregénykultúra, mert annyi szívdöglesztően csinos lányt láttunk a Fesztivál látogatói között, hogy az azonnal tökönlőtte az igazi Comic Con-ok alapkoncepcióját és védjegyét, miszerint csupa kövér, szemüveges és pattanásos geek rohangál fel-alá, izzadt hónaljuk alá csapott képregényekkel.  

Kis pihenőnk után szemrevételeztem a Fesztivál újdonságait, például a zseniális Bilal Szörny tetralógiájának második kötetét, a December 32-t a Titkos Fiók standjánál, ám mivel egyben tervezem meg beszerezni Intégral formájában ékes frank nyelven (nemrégen jelent meg a befejező album Franciaországban), ezúttal kihagytam az ismét kiváló minőségű produktumot. A Fumax újabb dobásával, A különítménnyel (The Ultimates - Marvel) is hasonlóképp jártam: az utóbbi idők legjobb szuperhősképregénye (igen, erről is lesz ismertető) hardcoverben kívánkozik a polcomra, ezért inkább átsasszéztam az Art Comix pultjához, ahol viszont nem tudtam ellenállni a kettőt fizet, hármat kap akciónak, és bezsákoltam az új McCloud könyvet, A képregény mesterségét (Making Comics - Harper), Satrapi méltán ünnepelt Persepolis-át és Ruijters leginkább fametszetekre hasonlító stílusában készült Inferno-ját, amit az egyébként csendes és szerény alkotó azon nyomban dedikált is, mindenkinek külön képecskét rajzolva, nekem például egy klassz manticore-t. A Képes Kiadót a már említett Fabulák és egy limitált, 500 példányban nyomott Korcsmáros kiadvány, az Egy jenki Artúr király udvarában című füzet társaságában hagytam el. Megálltam a Vad Virágok Műhely reprezentánsainál is, az ő újdonságuk a SakuraCon-on már debütált Lidércfölde (Hollow Fields - Seven Seas) volt.  

Két komoly meglepetés is ért, az első az Egmont Tintin köteteinek megpillantásakor lett úrrá rajtam (hogyhogy eddig nem is hallottam erről?), a második a tombolahúzáskor, ahol Földfény mangát és (rögtön a következő húzásnál, többek nagy derültségére) egy összerakható mini Plastic Man-t nyertem. Sajnos a Ruijters-el megejtett beszélgetésen nem tudtam jelen lenni (a Deák tér túlfelén cseh sörfesztivál keretében kellett Krusovice minőségellenőrzést tartanom), de nagyon remélem Bayer Antal kanyarít majd erről valamit a blogjára vagy a knet fórumára. Sajnos a Fesztivál második napján sem tudok majd részt venni, de ezennel kapacitálnék mindenkit, aki ma (vagy még egyáltalán) nem volt ezen a rendezvényen, hogy látogasson el erre a hazai képregényes élet felemelkedésére egyre több reményt adó eseményre. (Ezzel pedig át is adnám a szót Ramiznak.)

---

RAMIZ:

Unalmas felvezetés

Dél körül érkezek, és már egész szép számú látogató nézelődik a kiadók pultjainál. Sok az ismerős arc, úgy tűnik, mindenki ismer mindenkit. A kiadók vadul prezentálnak, rengeteg az új kiadvány (még meglepetés-megjelenés is volt), de a régiekből is lehetett kapni bőven, hogy mindenki behozhassa a lemaradását. A 4. Magyar Képregényfesztivál bonyodalmaktól nem mentes, de bensőséges hangulatú, bőséges képregény-választékot és temérdek geek cuccot (műfülek, pólók, poszterek, figurák stb) kínáló első nappal indított: úgy tűnik, kezd ébredezni a magyar képregény-kultúra.  

Környezet, szervezés

A Gödör ideális helynek tűnik a rendezvényre: földrajzi elhelyezkedése remek és a belső terek kiképzése is megfelel a kívánalmaknak, jut hely a vásárlásra, a nézelődésre és a beszélgetések követésére is. Ez utóbbikat kicsit hangosíthatták volna jobban odabent – sebaj, legalább akkor tökéletesen hallunk mindent, mikor kiülünk cigarettázni a külső asztalokhoz. Ennek a megoldásnak az az előnye is megvolt, hogy felfrissültünk egy kicsit az árnyékban, odabent ugyanis fülledt meleg van. Hát igen, ez az ára az amúgy hangulatos groovy fényhatásokat biztosító medencés-vizes üvegmennyezetnek…   

A műsor csúszott egy kicsit, Réz András viszont egyáltalán nem jött el, konstatáltuk csalódottan, pedig miatta jöttünk ilyen korán hajnalban, sőt még ülőhelyet is kerestünk magunknak a színpad előtt (nem volt túl sok, pláne hogy jópáran olvasgatni is oda ültek le). Palcsó Tomi eljött, de ő meg kit érdekel? A rajzverseny jópofa volt, bár nem sikerült teljesen egyértelműen kitűzni a feltételeket és a szabályokat. Egy biztos: minden képregény-fesztivál hangulatához jelentős többletet ad az összetolt asztalok körül ülő, veszettül rajzoló emberek látványa. Mi viszont kreatív zsenink ilyentén kibontakoztatása helyett inkább körbenéztünk a pultok között, felmarkoltunk néhány Rohamot és Pinkhellt, megcsodáltuk az új megjelenéseket és a kiállított oldalakat. A vetítésre már nem volt energiánk maradni, egyrészt a meleg miatt, másrészt mert kiszagoltuk, hogy a szomszédban, az Astoria felé cseh sörfesztivál van. Mi pedig mindenre nyitottak vagyunk, ami kultúra, ráadásul egy új szerzemény lapozgatásánál már csak az a jobb, ha az ember közben frissen csapot Krusovicét iszik. Komolyan mondom: aki ma nem volt, holnap viszont ráér, de mégsem megy el, annak nincs mentsége. (Cseh sörök, ember! Korsója 400 Ft-ért!)   

Új megjelenések

Figyelemreméltó megjelenések jöttek ki a fesztiválra. Az Inferno látványvilága nagyon bejött, a rajzolója, Marcel Ruijters ráadásul igen korrekt és csinos ábrákat dedikált bele a megvásárolt példányokba, öt-tíz percet is rászánva egyre. A kiváló Fables-en (Fabulák, Képes Kiadó) nagyot vigyorogtunk (egy éve, mikor angolul olvastam, nem hittem volna, hogy egyhamar megjelenik magyarul), az „Ellenlábas” fordításon persze igazi geek módjára elcsámcsogtunk egy darabig. A Dilbertnek is örültem, keményvonalas nerd cucc az irodakukacok életéről (filmen a témában ott az Office Space, míg webcomicsok közül az xkcd nyújtja a minőségi, elborult kocka humort), szeretem. No és persze van új Kázmér és Huba is a Vad Virágoktól, elkészült időre, nem úgy, mint a két Tintin, ami meg egyenesen idő előttre készült el. (Szidta is mindenki szegény Egmonték marketingérzékét, pedig hát ez valószínűleg nekik is kiszámíthatatlan meglepetés volt.) Van új Bilal is, hasonlóan barátságos áron, mint a múltkori. A ZAP pofás antológiának tűnt a Rohamosoktól, de ilyen áron (2500 Ft) nem hiszem, hogy nagy sikere lesz – aztán ne legyen igazam! A második Scott McCloud képregény-esztétikai mű pedig ugyanúgy "biblia", mint az első - igyekszünk ezekről is mihamarább kritikát írni.     

Az import kötetekről nem is merek sokat szólni, erősen megrogytak ugyanis a térdeim, mikor azt a gyönyörű vaskos, vászonkötéses Hellboy gyűjteményes kötetet a kezembe vettem a Trilliannál (még ha ez kevésbé hírértékű is, mint az új magyar fordítások), és ott volt az a Spawn is… (Aztán egy srác a Blame! kapcsán magyarázni kezdte, mi is az a manga, mikor meggusztáltam régi kedvencem angol kiadását és botor módon „képregénynek” mertem titulálni azt, úgyhogy el is húztam onnét, mielőtt teljesen lefárasztott volna a pubi.) Nem voltak rossz áron ezek a könyvek amúgy. Tény, rengeteg pénzt el tudtam volna költeni ott a Gödörben ma jó szívvel (ha lett volna...), és körbenézve a tömegben ugyanezt láttam az arcokon.  

Fesztiválozz, magyar!

Mert az jó neked! Pénzed ugyan számolatlanul fogod elbaszni, de lelked melengeti majd a tudat: nem hiába. Sorra jönnek ki az érdekes, nívós megjelenések, mi pedig drukkolunk, hogy az emberek észre- és megvegyék őket, mielőtt befuccsolnának a bátor vállalások! Innen folytatjuk holnap (még profibb) képekkel, interjúval és a szexéhes budapesti Chavez-fan lányokkal!

Képregénykritika: KÁZMÉR ÉS HUBA GYŰJTEMÉNY (Vad Virágok Könyvműhely, 2007) *****

Könyv- és forgatókönyv-írók nagy bánata: nehéz olyan történetet írni, ami egyszerre több generációt is képes lekötni. Van, amikor ez kevésbé zavaró, máshol jobban – az animációs filmek iparában például változatos technikák fejlődtek ki arra, hogy a felnőtteket is szórakoztassák az alapvetően azért ifjabb korosztályt célzó mesékkel: kikacsintások, önironikus gesztusok, félreérthető helyzetek és popkulturális utalások tárháza áll ehhez az alkotók rendelkezésére. Azt azonban nehéz elérni, hogy ezek az eredeti történet és hangulat szerves részeként tűnjenek fel (talán a Shreknek sikerült a legjobban, és ott is az ilyen jellegű viccek töménysége miatt), a háromkockás, vicces képregény-sorozatok világában pedig még nehezebb elképzelni, hogy egyáltalán létezhet ilyen.

A Kázmér és Huba azonban a maga alap-vicctípusaira (az angolszász terminológiában „running gag”) – ami minden comic strip alapvető kelléke, legyen szó a Garfieldról vagy akármelyik wannabe-kultsorozat webcomicról – egy komplex, finom humorral és bölcs iróniával átitatott univerzumot épített fel. Nincsenek fölös szereplők, a szülők nevét nem tudjuk, két főszereplőnkön kívül egyedül Rozi, „a Nő” nevesített. Barátok nincsenek (ennyi idősen maga a barátság fogalma úgyis fontosabb, mint a személy, és azt Huba testesíti meg), az iskola pedig, ahol a leginkább előtérbe kerülhetne a haverok és a bandázás témája, pusztán a végtelen unalom és az érthetetlen, megtanulandó zagyvaságok tárháza.

A világ egy élénk fantáziájú kisgyerek szemével, bólintanánk értőn az első pár képsor után. Pedig: nem. Sokkal többről van itt szó, nincs ugyanis olyan nézőpont, amibe Kázmér, a szőke, kócos hajú kisördög összes észrevétele, kötözködése és cinikus kommentárja belefér. A gyerekdolgokat gyerekként, ártatlanul romlott naivsággal reagálja le, a kamaszodás problémáit hevesen és érzelmesen (elvileg öt éves, és erre a korra nem épp a nőügyek jellemzőek), a felnőtt dolgokba pedig egy rutinos politikus gátlástalanságával és egy feltörekvő gengszer ravaszságával veti bele magát. Természetesen az olvasójától is elvárja ugyanezeket a nézőpontváltásokat, de ez fel sem tűnik, mert az ember ösztönösen alkalmazkodik: a gyerekkorra úgyis mindenki kedves-butus nosztalgiával, a kamaszkorra szorongásokkal, mégis felvillanyozva gondol vissza – egyszóval pont úgy, ahogy a képregény világa megkívánja. Ami azonban ezt a gyerekektől családapákig bárkinek ajánlható képregényt olyan zseniálissá teszi, nem az ebben rejtőző kettősség, hanem éppen annak furcsa hiánya. Nem húzhatunk egyértelmű vonalat az egyszerű hatásmechanizmusú (vizes lufi, puff!) és a felnőttes vagy filozófikus („Szerinted van Isten?”) képsorok közé – vagy legalábbis nem mindig és nem magabiztosan. A Kázmér és Huba finom, csendes zen bölcsessége ott rejtőzik a legártatlanabb egysorosokban is, ráadásul ezeket pont egy olyan játéktigris meg egy gusztustalan kajánságokat és gülüszemű ufókkal teli sci-fi történeteket kiötlő kisgyerek szájából halljuk, akiknek az olvasó felé fordulva előadott kiszólásaik nem a képregény-rajzoló szájából jönnek, hanem a saját hangjukon szólnak hozzánk.

Huba, az életre kelt játéktigris érdekes figura: csöppet sem másodhegedűs, Kázmér poénjainak kiszolgálója, karaktere követeli saját vicceit. Jelleme, még ha tudjuk is, hogy Kázmér fantáziájából származik, nagyon is magabiztos és sosem fél ellentmondani vagy akár elverni a fiút. Ugyanúgy a külvilág egy arca ő  (persze legfőképp a barátságé), mint ahogy Rozi hozza a Nőt és – a szülőkkel együtt – mindenféle szociális elvárást, vagy a bunyós kedvű osztálytárs az erőszakot és a hatalmat (de ez is megjelenik Hubában is). Semmi nincs itt, ami igazán veszélytelen és biztonságos, a tanárnő bármikor űrlénnyé alakulhat, apuci néha hirtelen üvölteni kezd, a bébiszitter is kicsesz az emberrel: egyfajta korai coming-of-age ez, ahol Kázmér rendezni, kezelni és uralni próbálja a saját világával bármiféle kölcsönhatásba kerülő elemeket. A Kázmér és Huba a fékezhetetlen álmodozás – vagy inkább: álmodás – dicshimnusza, és talán nem véletlen, hogy az ezeket a korlátokat savazó finom, de állhatatos sorozat éppen az Egyesült Államokban született meg.

Mostanra, úgy érzem, kellőképp belegabalyodtam már a Kázmér-mániámba, ideje hát egy elegáns témaváltással néhány szót a kiadásról is szólni. Amiről - akármilyen kínos is - szintén nem tudok panaszt mondani: a kötés erős, a borító kifejezetten ízléses, a papír szép és a fekete az tényleg fekete. Az ára 1950 Ft, és ennyit bőven meg is ér a képregény-olvasók és a keményvonalas fanok polcára. Aki pedig néha olvasgatná a képregényt, de ennyit nem ér meg neki a gyűjteményes... nos, annak még mindig ott a Metro újság (és az ráadásul ingyen is van).

Kázmér és Huba gyűjtemény 1-2. (Kázmér és Huba, Mi folyik az ágy alatt?)
Vad Virágok Könyvműhely
128 oldal
Papír / puha kötés

Képregénykritika: DAMPYR - A Sötétség Gyermeke (Fumax, 2007) ***

"Van énnekem egy nézetem..." (Taxidermiás felütés - elegáns, mi?) Egy könyvről, különösen egy képregényről nagyon sok mindent meg lehet tudni anélkül, hogy kinyitná az ember: a kötés, a borító, a betűtípus, a hátoldalon az ajánló mind tele van árulkodó jelekkel. A tétel a Dampyrra is áll: az átlagosnál puhább fedeles kiadás, retró betűszínek, a címlapon bőrdzsekis, hosszú hajú, borostás, maszkulin fazon (ez tuti olasz, jut eszébe a szemlélőnek akaratlanul is, mielőtt még megnézné a szerzőket). A sarokban sárga bulvárújságos, csillagos szélű árbuborék: csak 990 Ft! Minden világos. És mielőtt valaki elfogultsággal vagy sznobizmussal vádolna: félre ne értsetek, nekem ez bejön. A színvonalas ponyvákat mindig is szerettem.

A kiadó maga is kerülni szeretné a félreértéseket: a borító belső oldalán egy bevezetőt olvashatunk Sergio Bonelli, a kötet olaszországi kiadójának tulajdonoságtól és elnökétől, amely rögtön így kezdődik: "A Dampyr első számát tartjátok a kezetekben - sorozatunk a filmekből és az irodalomból ismert klasszikus mítoszhoz nyúl, de újszerűen, a hagyomány 'tisztelete' nélkül." Egyenes beszéd ez (a filmes és irodalmi párhuzamokra még visszatérünk): ez egy tökös fumetti, hát azt is tessék várni! Az ezt követő rövid, felsorolásszerű áttekintés sok információt ugyan nem tud átadni a vámpírtörténetekről, mégis valamiféle mélységet ad az egésznek: az olvasó nézőpontját mozdítja arrébb kissé a megfelelő irányba. Gondolatban végigzongorázhatunk Bram Stokeren és a Christopher Lee-filmeken, de itt azért mégis valami másra számítsunk.

A Dampyr már az első néhány képkockával megteremti azt a hamisíthatatlanul európai hangulatot, ami aztán végig nagyon erős jellemzője marad a történetnek. Egy kisebb hadegység érkezik a kihalt városba, Yorvolakba a fenyvesekkel borított hegyek között. Zsoldosok vagy talán egy szedett-vedett hadsereg képviselői ők, parancsuk pedig megvédeni állásukat a városban. Lebombázott templom, beomlott tetejű házakkal, a falakon véres maszatok, megkínzott és megcsonkított holttestek: nem éppen szívderítő látvány még edzett katonáknak is. És miért gyűlt össze annyi hulla a templomban? Egy öreg túlélő nénike az ördögről magyaráz, míg egy dagadt, bajszos fickó (István...) le nem puffantja. Úgy kényelmesek a dolgok, ha ilyen egyszerűen lehet őket irányítani - pisztolylövésekkel.

A karakterek ábrázolása egyszerű, nagy vonalakkal festett, és talán pont ezért életszerű: harcedzett, cinikus, vérhez szokott férfiakról van szó, akik nem futják le a tinihorrorokban szokásos pánikrohamokat, és igyekeznek racionálisan hozzáállni az eseményekhez. A hitviláguk azonban mégis magában hordozza a vámpírok, a szellemek és más túlvilági lények mítoszát, és a szélsőséges körülményekhez való azonnali alkalmazkodáshoz is hozzászoktak már, így mikor különös, őrült fenevadak támadnak nekik a megszállt város különböző pontjain, hogy vérüket igyák, nem kezdik el ismételgetni, hogy "ez lehetetlen!", és nem kell senkit sem felpofozni, hogy józan maradjon. (Ez a két lábbal a földön álló, életszagú közvetlenség nagyon jót tesz a könyvnek, határozottan frissítő, üdítő érzés ilyen nyugodt, visszafogott, európai ízű történetet olvasni.) A nehéz helyzetből az öregasszony szelleme segíti ki őket: hívni kell a dampyrt, csak ő segíthet rajtuk!

Harlan Draka, akit a környéken mindenki csak dampyrként ismer, Yuri nevű segédjével a környékbeliek babonáiból él, ördögöt űz a frissen elhunytakból és más szemfényvesztésekhez folyamodik. Bár rémálmok gyötrik születésével kapcsolatban, koránál pedig jóval fiatalabbnak néz ki, mégsem hiszi, hogy tényleg vámpír és ember közös gyermeke lenne. A szerzők második legnagyobb fogása ez: szuperképességeiről nem tudó hőst láttunk már, de hogy eközben pont nem létező tulajdonságaiból éljen ő, a túlvilági jelenségeket cinizmussal, saját életmódját pedig némi lenézéssel kezelve, ez izgalmas egyéni ízt ad Harlan karakterének. Miután összetűzésbe kerül Kurjakkal, a katonák vezérével, amiért kénytelen beismerni, hogy valójában csaló, hamar magára marad éjszakára az üres városban. Képességei próbára tétetnek, és a későbbiekben az egyre véresebb összecsapások során, miközben mindkét oldal - a vámpírok hordája és a katonák - nagy veszteségeket szenved el, Harlan lassan hinni kezd magában, de így is mindent meg kell tennie Kurjakkal együtt, hogy életben maradjanak...

Az első kötet tehát pörgős, gyors tempóban halad a történet - kérdés, a továbbiakban milyen irányt vesznek majd az események. Az eddigiek alapján mindenesetre bízok az alkotók fantáziájában és humorában. A bevezetőben említett irodalmi és filmes elődöktől sikeresen elszakad, nem árnyékukban tévelyeg, másrészt viszont előbbiek a jól megírt párbeszédekben és a rémregénybe illő öregasszony-kísértet karakterében tükröződnek, utóbbiak pedig néhány klasszikus vámpíros jelentben tűnnek fel. A látványos, mozivászonra illő beállítások egyébként is jellemzőek az egész kötetre: a Dampyr egyaránt használ magasról felvett, fentről látott képeket és az érzelmileg izgatott, felfokozott pillanatokra bevágott nagyközeliket, valamint dinamikusan megrajzolt harcjeleneteket és tűzpárbajokat. A hátterek sokszor elnagyoltak, ez néha zavaró, másrészt viszont elősegíti a gyorsabb olvashatóságot és a karakterek központiságát (negatív tér technika). A keret nélküli, a lap szélének fehér hátterét használó képkockák eléggé szembeötlőek, kilógnak a többi közül.

A rajzstílusról kevés szó esett, méghozzá azért, mert - ez esetben nagyon helyeslendő módon - tökéletesen a cselekmény kiszolgálója. Az arcok, emberalakok realisztikusak, az indulatos arckifejezések sem torzítanak sokat rajtuk, az árnyékolás pedig vonalas technikával készült, mivel az egész képregény csak két színt használ, azaz monokróm. A kontrasztosság azonban csak a rajzok látványos, élet, magabiztosan kifejező hangulatát erősíti: ez a fekete nem a Sin City stilizált, szimbolikus feketéje.

Képregénykritika: SERIAL #1 (Abnormal Entertainment, 2007) **

Amerikában a leghírhedtebb sorozatgyilkosok mára gyakorlatilag az amerikai popkultúra részeivé váltak. Minél termékenyebb, és minél kegyetlenebb sorozatgyilkosról van szó, a neve annál jobban eladható márkanévnek számít. A filmipar szívesen építgeti tovább kultuszukat, de érdekes módon képregényben eddig valahogy ritkán kerültek terítékre. Egy kis amerikai független kiadó, az Abnormal Entertainment nekifutott a témának, és egy antológiasorozat formájában próbálja meg bemutatni a világ legrettegettebb, és legismertebb sorozatgyilkosait. A (Tales Of Killers Who Are…) SERIAL című széria még csak az első számnál tart, és a képregény szó ebben az esetben inkább csak a formátum meghatározása, mivel nem konkrét történetekről van szó, ezek a szösszenetek sokkal inkább csak a gyilkosokhoz kapcsolódó rövid áttekintések, összefoglalók, gondolatok.

Az első, a füzet felét elfoglaló epizód az Egyesült Államok egyik legnotóriusabb és egyben legismertebb sorozatgyilkosának, John Wayne Gacy-nek hat éven át tartó „pályafutását” hivatott nagyvonalakban összefoglalni. A gyilkos bohóc néven is ismert férfi 1972 és 1978 között 33 fiatal fiút erőszakolt és gyilkolt meg, miközben a közösség megbecsült tagjaként, a hétköznapi kispolgárok egyszerű életét élte. Becenevét annak köszönhette, hogy egy időben rendszeresen fellépett a környékbeli gyermekzsúrokon, mint Pogo, a bohóc. A Crawlspace (a ház alatti árokszerű hely, ahová Gacy is rejtette legtöbb áldozatának holttestét) alcímmel ellátott fejezet a Gacy elfogásához vezető utat, és az azt követő eseményeket foglalja össze nagy lépésekben, valamint egy oldal erejéig ismertetőt kaphatunk Gacy becserkészési és fojtogatási módszereiről is. A vastag, girbe-gurba és elnagyolt vonalakkal megrajzolt képregény olyan, mintha egy lelkes amatör munkája lenne (valószínűleg tudatosan), de így is van benne valami nyomasztó, amitől az egész mégis komolyan vehetőnek tűnik. A vonalak kereteiből itt-ott kilépő piszkos színezés, és a gyakran alkalmazott raszteres textúrák is tovább erősítik ezt az érzést. Összességében David C. Hayes (író) és Kurt Belcher (rajz) munkája nem túl érdekes, és igazából a hangulatában erősebb, mint tartalmában. (Azt azért megjegyezném, hogy a legutolsó képen ábrázoltakkal szemben, Gacy nem villamosszékben végezte, hanem méreginjekció által. Utolsó mondata csak ennyi volt: "Csókoljátok meg a seggem!".)

A folytatás már sokkal ígéretesebb. A két évvel ezelőtt kivégzett Angel Resendiz-t leginkább vasúti gyilkosként szokták emlegetni, mivel 2 évig tartó ámokfutása alatt főleg vonaton utazgatott és áldozatai is elsősorban a vasút közelében élők közül kerültek ki. A mexikói illegális menekültként az USA-ban élő Resendiz-re 15 gyilkosságot tudtak rábizonyítani, bár állítása szerint több áldozata is volt. Az író Kurt Belcher egyébként nem véletlenül ezt választotta témájának, annakidején ő maga is sokat utazott azokon a vonalokon, ahol Resendiz folytatta áldatlan tevékenységét. A stílusában leginkább Ben Templesmith-t (30 Days Of Night) idéző Daniele Serra rajzai, annak rozsdás, piszkos színvilágával együtt, baljós hangulatot árasztanak. Maga a képregény a Gacy-éhez hasonló, az elfogással (ez esetben inkább feladással) bezáródó rövid áttekintés, melyet ötletesen az érkező, majd az elhaladó vonat képei foglalnak keretbe. A vérfoltos, karcos képek nagyszerűen kitalált kompozíciókat rejtenek magukban. Resendiz alakját eleinte még csak árnyékként láthatjuk, majd a rendőri kézre kerülés után megláthatjuk sátáni ábrázatát is, mely nyilván csak afféle művészi túlzás, én legalábbis az igazi Resendiz-ről készült képek egyikén sem véltem felfedezni semmiféle hasonlóságot a rajzolt változattal, de hát ez egyátalán nem baj. Daniele Serra tehetséges rajzoló, sok sikert kívánok neki innen is, remélem viszontlátjuk még ezt a „vérmocskos” rajzstílust. A Resendiz epizód a SERIAL legjobbja, minden tekintetben.

Az utolsó felvonás kicsit eltér a többitől, hiszen ezen fejezet írója valójában nem más, mint maga a gyilkos. Ezeken az oldalakon ugyanis Albert Fish levelének sorait olvashatjuk, amit ő maga írt az általa meggyilkolt, majd elfogyasztott 10 éves Grace Budd szüleinek. A megrázó tartalmú levél, amiben Fish leírja a kislány elcsábítását, meggyilkolását, és annak elfogyasztási módját, már önmagában is kellően sokkoló. Ehhez Ryan Yager rajzoló már nem is kívánt sokat hozzátenni, így a többnyire semmitmondó, elmosódott rajzait kollázs-szerű képekkel keverte össze, és ezeket tette a hátborzongató sorok alá. Mindezek kellemesen bizarrá varázsolják ugyan a képregény oldalait, de mégis erősen öncélúan művészieskedőnek tűnik tőlük az egész.

A régi ponyva képregények mintájára készült borítót szintén Kurt Belcher készítette, és sokban eltér a Gacy történet lapjain látható rajzaitól. A borító színezését Horváth Henrik, a Geekz-crew jóbarátja követte el, akinek ezúton is gratulálunk, és természetesen köszönöm a fentiekben boncolt füzetecske egyik példányát is.

A SERIAL sajnos még nem elég meggyőző egy próbálkozás. A téma sokkal többet kíván, mint néhány összecsapott megemlékezést. A Resendiz epizódot leszámítva pedig még a rajzok sem igazán valami lehengerlőek. A csekély oldalszám nyilvánvalóan szűk keretet szab, de talán érdemesebb lenne, ha füzetenként csak egy-egy emberi ragadozó kerülne kivesézésre. Kezdő alkotók bemutatkozására tökéletes, képregényként viszont még kevés, de a dolog egyátalán nem reménytelen. (Közben megtudtam, hogy az alkotók azóta már megegyeztek egy kiadóval, akik a folytatást már egy nagyobb terjedelmű kötetben képzelnék el. Hajrá!)

Képregénykritika: LA TRILOGIE NIKOPOL (Les Humanoides Associés, 2002) *****

15. Képregénybörze retrospektív, 2. rész

Az erősen megcsúszott "Visszaszámolás a Képregénybörzéig" immáron negatívba fordult folytatása, ráadásul egy olyan kötet kapcsán, ami végül nem is jelent meg a Börzén (a Titkos Fiók December 32 című albumáról van szó). Egyszóval semmi sem stimmel, ám ez nem tart vissza attól, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül a Kedves Olvasókra zúdítsam az egyik kedvenc albumom ismertetőjét. Ha épp csupán Hanuka lenne, akkor is megkaptátok volna. Na. (Dr. Sör Kálmán után szabadon.)

Bénultan állsz, ahogy a szürke arcú tömeg folyóként zubog körül az ugyanolyan színtelen, omladozó épületek szegélyezte utcamederben, és az ég felé fordított arcodra fagynak a márciusi zöldes hóesés apró, koszos pelyhei. A város külső övezetében, a nyomornegyedet és az uralkodó elit belső magját elválasztó kordont biztosító fegyveres milicisták is ugyanarra mutogatnak: a zubenúbiai élősködők rondította Eiffel-torony mellett egy gigászi piramis lebeg a város felett. Lakói halhatatlan egyiptomi istenek, akik csillagászati mennyiségű üzemanyagot követelnek a fasiszta városállam kormányzójától, Jean-Ferdinand Choublanc pedig cserébe a halhatatlanság titkát próbálja kicsalni tőlük. Mindezt pedig a testedbe költözött hierakonopoliszi Hórusztól tudod, aki elveszített lábad helyére szerves fémprotézist teremtett a metró síneiből és úgy irányít kénye-kedve szerint, akár egy marionettbábut, belehajszolva a kormányzóválasztás véres politikai játszmájába. Most indulnod kell, Hórusz türelmetlen, és szerezned kell egy milicista egyenruhát, hogy bejuss a festett arcú gazdag polgárok világába. Alcide Nikopol, Isten hozott Párizsban, két atomháború és hibernációban töltött 30 év után, az Úr 2023-ik évében!

Enki Bilal formabontó, szürreális sci-fi trilógiájának harmadik kiadására jó pár éve, Brüsszelben leltem rá a körülöttem tornyosuló és jobbára számomra ismeretlen képregények zigguratjai között, ám a borító megpillantása, majd a kötetbe lapozás után a karakteres, izgalmas és lendületes, gyakorlatilag olajfestményekből álló történet azonnal letaglózott. A kitűnés a többi BD tengeréből leginkább Bilal származásának és tapasztalatainak köszönhető, hiszen Belgrádban született, a volt Jugoszláviában, cseh katolikus anyától, bosnyák muzulmán apától, és csupán 9 éves korában költöztek Párizsba. Ez rányomta a bélyegét a gyermekkorára is, hiszen meglepve látta új honfitársai mennyire nincsenek tisztában a keleti blokkban zajló eseményekkel (ami egyébként ma is jellemző az átlag francia polgárra). Bilal első művei René Goscinny (Astérix, Lucky Luke, Iznogoud, A kis Nicolas) képregénymagazinjában, a Pilote-ban jelentek meg, majd az ott megismert Pierre Christin-ben lelt mentorra és komoly szerzőtársra, ennek eredményeképp született meg a Napjaink legendái sorozat (Légendes d'Aujourd'hui).

Sokoldalúságát jelzi közreműködése Michael Mann 1983-as The Keep című filmjében, ahol a kastélyt őrző náci katonákat öldöklő titokzatos szörny kidolgozásával bízták meg (Mann az amerikai Heavy Metal oldalain tett gyakori vendégszereplése révén figyelt fel rá) és közös munkája látványtervezőként az albán származású Angelin Preljocaj-al a Rómeó és Júlia balettfeldolgozásában. Bilal három filmet is jegyez, mindhárom saját forgatókönyvből készült, az első kettő élőszereplős (Bunker Palace Hotel, 1989, Tykho Moon, 1996), míg a harmadik, 2004-ben nálunk is bemutatott és jelen recenziónk tárgyán alapuló Immortel (Ad Vitam) erősen épít a CGI hátterek és szereplők használatára, ezzel elég egyedi hangulatot teremtve.

Munkásságának eddigi csúcspontja mégis a Nikopol trilógia, melyen közel 12 éven át dolgozott és amely Verne, Wells, Orwell és Philip K. Dick legjobb pillanatait idézi. Disztópikus jövőbe repít minket, szándékoltan nem is olyan távoliba, ahol egymással háborúzó városállamok bástyázzák körül magukat szélsőséges ideológiákkal, minden szülőképes nő születésszabályzó központban fekszik, hogy felgyorsított ütemben adjanak életet a milicisták sorait feltöltő fiúgyermekeknek, az asztrokikötőkön át érkező idegen lények és az atomháborúk utóhatásai pedig szabad utat engednek a különféle pusztító betegségeknek és mutációknak. Telepata macskák, rovarszerű politikai orgyilkosok, menkari óriástojások és diphdai angyalkák nyüzsögnek 2023 fasiszta Párizsában. Ebbe a világba érkezik Alcide Nikopol a trilógia első kötetében, a Halhatatlanok karneváljában (La Foire aux immortels, 1980), amikor meghibásodik a börtönéül szolgáló űrkapszula és a város szegénynegyedében ér földet. Az idegen lények közt a legidegenebbként kénytelen szembesülni azzal, hogy kedvese halott, a szupermarketből ahol hajdanán vásárolt temető lett, szeretett Párizsából pedig egy Mussolini jelszavait harsogó totalitárius városállam. Még a saját testén is egy halhatatlan egyiptomi istenséggel kénytelen osztozni, aki a város feletti uralomról és istentársai iránti bosszúról sző terveket. Nikopol az elméjére zúduló traumák hatására a kötet végére teljesen megtébolyodik, és bár Bilal eredetileg nem trilógiát tervezett, mégsem hagyhatta, hogy kedvenc hőse az elmegyógyintézet folyosóit rója élete végéig.

Miután előkészítették és felvázolták nekünk az egyszerre félelmetes és lenyűgöző jövőképet, az 1986-ban megjelent Vénuszcsapdában (La Femme piege), a narratíva átvált első szám első személybe és megnyílik előttünk a világ: Párizs fojtogató falai közül a vérvörös Temzéjű Londonba kerülünk, idegenvezetőnk pedig Jill Bioskop, egy szabadúszó újságírónő, aki sriptwalker-ével egyenesen a múltba küldi cikkeit és akinek sorsa elkerülhetetlenül összefonódik a börtönéből kiszabadult Hóruszéval és az ép elméjét visszanyerő Nikopoléval. Jill utazását a vonzerejének hatása alá került férfiak hullái szegélyezik, ő pedig HLV kapszulák szedésével próbál feledést nyerni, imígyen lassan, de biztosan összemosva a valóságot és saját hallucinációit az olvasó számára. A szálak végül Berlinben futnak össze, ami az egyetlen autonóm enklávé a cseh-szovjet birodalom szívében, ahol a Mauer Palast biztonságából az iszlámkeresztények idegen menkari tojások elleni dzsihádjába kerülünk (Eierkrieg), majd főszereplőink Egyiptom felé veszik az irányt, hogy az újfent visszatérő repülő piramis istenei elől menedéket találjanak.

A Hideg egyenlítőben (Froid-Équateur, 1992), amelyet egyébként a rangos francia Lire magazin az Év Könyve díjjal jutalmazott (könyv kategóriában!), már külső narrátor kommentálja az apjára megszólalásig hasonlító fiú kutatását az eltűnt Nikopol után Afrikában, ahol találkozik Yelena Prokosh-Tootobi genetikussal, aki egy különös szülés körülményeit érkezik kivizsgálni Equator City-ben. Az Egyenlítő mentén fekvő városban egy környezeti anomália hatására szakadatlanul esik a hó a -26 C°-os fagyban és a KKDZO nevű alvilági szervezet felügyelete alatt emberek és genetikailag felemelt állatok élnik együtt mindennapjaikat. Mint kiderül, az idősebb Nikopol körözött szökevény, akit az első kötetből ismert Choublanc meggyilkolásával vádolnak és álnéven éppen egy sakk-boksz* mérkőzés egyik résztvevője, Yelena nyomozása pedig egyenesen Jill Bioskophoz és emberfeletti gyermekéhez vezet. A végkifejlet semmiképp nem megnyugtató happy end-ben kulminálódik (nem mintha Bilaltól ezt elvártam volna), visszakanyarodik a kezdethez és önmaga farkába harapó kígyóként zárja le a trilógiát.

Mindenképp elmondható, hogy Bilal szürrealista, elmosott kontúrokkal rendelkező, onirikus történetvezetése és rajzstílusa arculcsapóan friss és egyedi, a narratíva ugyan néhol darabokra hullik és bizonyos dolgokra sosem derül fény (vélhetően szándékoltan), ám az Alan Moore Watchmen-jéből már ismert dokumentumokkal (a gyűjteményes kötetben a Libération egy kivehető, Nikopol-univerzumbeli példánya) támogatja a világ részletességét és hihetőségét. A trilógia nem ad térképet a világ földrajzához és nem vezeti kézenfogva az olvasót és pontosan ebben rejlik az egyik nagy erőssége: a kötetek újra és újraolvashatók, minden egyes alkalommal valami újat felfedve magukból, újabb réteget feltárva az olvasó előtt.

Bilal következő nagy dobása, amit ugyan már eleve három kötetesre tervezett, mára már tetralógiává bővült, és első része legnagyobb örömömre már megjelent magyarul a Titkos Fiók gondozásában A szörny ébredése (Le sommeil du monstre, 1998) címmel. Ha lehet még szebb, mint Nikopol kalandjai és bevallottan önéletrajzi ihletésű, rengeteg referenciával a közelmúlt politikai történéseire és már a 9/11 előtt előrevetítve a szélsőséges iszlám előretörését.

*A képregényalbum inspiráló hatására a holland Iepe Rubingh a valóságban is megalapította ezt a furcsa sportot és az első sakk-boksz világbajnokságot 2003-ban rendezték meg Amszterdamban.

Képregénykritika: PAPÍRMOZI 3 (Képes Kiadó, 2007) ****

Antológia kiadásába belevágni több szempontból is kockázatos dolog, kiváltképp ha képregényantológiáról beszélünk. Először is nem árt komoly sztárszerzőket és sztárrajzolókat felvonultatni, hogy vásárlásra ösztönözzük a leendő olvasót. Kis hazánkban azonban ennek a módszernek már az alapvetése is erősen hibádzik: az épp csak újra csírájába szökkent képregénykiadás eredményeképp formálódó célközönség javarészt azt sem tudja mi fán terem Zograf, Moebius vagy teszem azt Guy Davis, így a nagy nevek felsorakoztatása közel sem nyom akkorát a latba, mint amennyi ettől elvárható volna. Aztán ott van az antológia-jelleg legnagyobb előnye és egyben legsúlyosabb hátránya: a diverzitás. Nagyon nehéz eltalálni mindenki ízlését, ha nem lehetetlen, könnyedén a nagyot markol, keveset fog hibájába eshetünk. Fontos még az antológia fókusza, egy egyszerűen megfogalmazható ötlet, melynek fonalára felfűzhetőek a történetek, mint például a Vertigo Heart Throbs válogatása (tragikomikus végkifejletbe torkolló love story-k), a Dark Horse Book of Witchcraft-ja (természetfeletti mesék) vagy hogy rendhagyó hazai példával éljek, a Torony és más történetek kiállítás a Magyar Képregény Akadémia szervezésében (meglepetés: itt a torony motívum volt a történetek közti összekötő kapocs).

Az eddigi próbálkozások rendre megbuktak, ám komoly tanulságokkal és tapasztalattal is szolgálhattak a kiadók számára: a Vertigo - Felnőtt képregények legnagyobb sajnálatomra úgy tűnik a diverzitás próbáján vérzett el, megosztva olvasóközönségét, míg a Fekete Fehér képregényantológia vélhetően az érthetetlen érdektelenség (és tájékozatlanság) miatt távozott hat kötet múltával, ámbátor dicsőségesen, hiszen erős koncepciójával olyan komoly alapot rakott, melyről több, más kiadvány is elrugaszkodhatott, mint például a FuMax Sin City sorozata (ezen természetesen a mozibemutatóhoz időzített megjelenés is sokat lendített), valamint jelen recenziónk tárgya, a fekete-fehér Papírmozi 3, mely ugyancsak a Képes Kiadó immáron Eduárd sorozatában jelent meg.

De lássuk csak, önkényesen kiválasztott kritériumainknak megfelel-e az újabb próbálkozás (habár kicsit visszás így nevezni egy sorozat harmadik kötetét). Neves alkotók, klasszikus történetek: ezt a lecet könnyedén átvitte. Nem kevesebb, mint 15 történet, európai, amerikai és japán szerzőktől: a diverzitást ugyancsak elkerülhetetlenül abszolválta. Fokális pont, a sztorikat vezető fonál a hagyományosan vett értelemben ugyan nincsen, mégis azonnal szembeötlő a képregényeket elválasztó biográfiák, képregénytörténeti cikkek és beszámolók jelenléte: itt bizony valódi kultúrmisszióról van szó, ez vezeti és tartja össze az antológiát (mivel mindhárom feltételnek megfelelt, most már nyugodtan nevezhetjük így), ebben fejeződik ki az esszenciája, ez legfőbb motívuma.

Ízlelgessük hát ezt a ritka párlatot a teljesség igénye nélkül: az első bódító szippantás a nálunk sajnálatos módon kevéssé ismert Mark Schultz, aki a mára már kultikussá vált Xenozoic Tales című sorozatot hívta életre a nyolcvanas évek végén (ha megemlítem, hogy ebből készült a Cadillacs and Dinosaurs nevezetű játéktermi csoda, valószínűleg máris többen felkapják a fejüket a korosztályomból), ami egy posztapokaliptikus, vad őskorba visszasüllyedt Földet varázsol elénk, ahol az emberek benzinmotoros szörnyetegekben ülve shotgun-nal küzdenek a civilizáció túléléséért a dinoszauruszok és őrült tudósok ellenében.

A spanyol alkotópáros, Das Pastoras és Carlos Portela leghíresebb sorozata, a Les Hérésiarques 2002-ben debütált a főnixként újjáéledő francia-amerikai Métal Hurlant/Heavy Metal magazinban, ahol egy fiatal harcos és ember-oroszlán harcostársa szállnak szembe az istenek akaratával egy afrikai legendákat felidéző fantasztikus világban. Ennek a sorozatnak a kvázi előzményét ismerhetjük meg az antológiában, és így esetleg (ha felkeltette figyelmünket, akár az enyémet) követhetjük Das Pastoras munkásságát a Metabárók (Le Caste des Métabarons) világába is, hiszen az Humanoides Associés legfontosabb címének előzményét, maga Alexandro Jodorowsky vezényletével, ugyancsak ő illusztrálta.

A magyar származású Miriam Katin rövid története önéletrajzi ihletésű, akárcsak a kanadai D&C által kiadott We Are On our Own című kötete, amely egész nyugodtan egy lapon említhető a Spiegelman Maus-ával vagy Marjane Satrapi Persepolis-ával. A Parfait bájos és gördülékeny módon nyúl komoly témához, remek választás volt az antológia számára.

A két számomra (abszolút szubjektíve) legkedvesebb történet egyike Yoshihiro Tatsumi, japán mangaka, az általa létrehozott gekiga* stílusú alternatív képregények zászlóhordozójának Inferno című alkotása, mely egyben a Papírmozi leghosszabb filmtekercse, ami egy volt katonai újságíró és Hirosima tragédiáját dolgozza fel megrázó módon, valamint a Sin City révén már nálunk is ismert Frank Miller maró sci-fi szatírája, a főszerepben: Amerika kedvenc hőse, Lance Blastoff, a Phallica belső égésű űrhajó és annak teljes ringyó-droid személyzetének tulajdonosa... Kevésbé örültem a nálunk a Kretén magazinból ismert Gotlib-nak, az általam ugyan értékelt, de nem túlságosan kedvelt Zograf-nak és a kissé propaganda és látlelet-ízű Batman történetnek (Áramszünet), de egy antológiáról beszélünk, és ha csak ilyen kis része nem sikeredett a szájam íze szerint, akkor a recept kiválónak bizonyult.

Utoljára ifjú csikókoromban lelkesített fel a hirtelen felfedezett kincsek tárháza a megboldogult és azóta gyűjtők tulajdonát képező Krampusz magazinban, és most is hasonló érzet kerített hatalmába. Egyáltalán nem bánom, hogy magyar szerzők nem kerültek a kötetbe, a Fekete Fehér ha nem is elhibázott, de nem túl szerencsés lépése volt összeereszteni a még nyersebb, csiszolni való magyar képregényeket a patinás, viharos időket is kiállt, vérprofik által írt klasszikusokkal. Az európai, amerikai, japán szerzők itt tökéletesen megférnek egymással, a szerzők életrajza és a cikkek a pozitív értelemben vett ismeretterjesztő jelleget árasztanak, a vaskosan megpakolt 144 oldal pedig hozza az amerikai trade paperback-ek magabiztosságát. Abszolút megvásárlandó darab!**

*A gekiga olyan a mangának, mint a graphic novel a comic book-nak, komoly, irodalmi értékű alkotásokat jelöl.
**Felmerülhet a kérdés (jogosan), hogy ennyi pozitívum után miért csak 4 csillag a kötet. Valójában négy és fél, de a Geekz értékelésében ilyen nem létezik, az ötöt pedig fenntartom a Watchmen szintű klasszikusoknak és a saját teljesen szubjektív értékrendem szerint maradéktalanul hibátlan hangulatú és/vagy megvalósítású kedvenceimnek. Ez van.

Képregénykritika: ROZSOMÁK - SNIKT! (Fumax, 2007) ***

Nihei Tsutomu páratlan tehetséggel és képzelőerővel megáldott mangaka (japán képregény-rajzoló). Ha őrült, megkapóan idegen, groteszk vízióit szemlélem, ahhoz hasonló nemes, elvarázsolt borzongás fog el, amit a mozgóképek világától eltekintve talán csak Lovecraft művei képesek elérni. Élete eddigi (és vélhetően örök) főműve a Blame! című legendás kultsorozat keletről. A Mester (tudom, elcsépelt kifejezés, szűkmarkúan is bánok vele, de ha őrá sem használhatom, akkor senkire…) legfőbb ereje a szeme, mely egyszerre bír egy acidfüggő, kozmopolita festőművész kreatív, az emberi léptékre nyomasztó eleganciával fittyet hányó elborult nézőpontjával és egy precíz építészmérnök a kisebb részleteket is mániákus figyelemmel illető látásmódjával.

Ha mindez egy kicsit ijesztően hangzik, semmi baj, ez tényleg az: kurva ijesztő – és egyben mágikusan lélekemelő. Persze az is igaz, hogy jelen írás tárgya, ez a rövid, egy kötetes fura hibrid jóval könnyebben fogyasztható a Blame!-univerzum bármely egyéb epizódjánál, és ez az egyik ok, amiért alkalmas lehet a képregények (továbbmegyek: a kortárs képzőművészet) egyik legnagyobb géniuszával való megismerkedésre. A másik az, hogy a Snikt! főszereplője nem más, mint az X–Menből jól ismert, a farkasember mítoszából származtatható mutáns, Logan, aki egyébként az itthon is kiadott, Frank Miller és Chris Claremont nevéhez fűződő Rozsomák: Adósság és becsület című történetben már kapott egy kóstolót a japán kultúrából (hamarosan arról is olvashattok majd egy alapos kritikát).

Tsutomu nem helyezi konkrét országba a cselekményt, az ő szürreális látmányai nem férnek meg a jelenlegi valósággal akár csak köszönőviszonyban is álló közeljövőben. Messze ugrunk tehát előre, bizonytalanok a technológiai és biológiai lehetőségek határai. Az ember által felépített, de már önállóvá vált brutális metropolisz-gépezet, amely a Föld felszínét borítja, messze túllép a cyberpunkon, és – csakúgy, mint a szereplők kinézete, az embereket fenyegető szörnyetegek testfelépítése vagy akár a rövid, furcsa hangzású, felkiáltójelre végződő cím – egy az egyben a Blame!-et idézi. Jellegzetességeiben, hangulatában, vizuális megjelenésében gyakorlatilag ugyanabban a világban járunk tehát, ez egyszerre a legnagyobb erőssége és gyengesége a képregénynek. Az előbbit a bevezető szuperlatívuszai után gondolom nem kell tovább magyarázni, az utóbbinak oka pedig az, hogy az említett nagysikerű sorozat, hiába zseniális, isteni, etc alapanyag, tökéletesen alkalmatlan arra a célra, hogy egy koherens, rövid, pergős, világos történetet öntsenek belőle formába.

De hát kísérlet a színek használata (ami a Blame!-ben csak egy-egy kötetkezdő artwork erejéig bukkan fel), a sok párbeszéd és a rövid, követhető, koherens történet is. Tsutomu nem szokott hozzájuk, ő inkább a töredezett, epizódokból összeálló mesélői stílust favorizálja, ami az olvasó képzeletére legalább annyit bíz, mint az utalások vagy az újra és újra felbukkanó motívumok finom szövedékére. Ami azt illeti, nem is működik olyan jól a dolog: a színezés, bár kétségkívül ad némi vizuális többletet, megöli a fekete-fehér vonalak szikársága és az ábrázolt mechanikus technodzsungel merész, különös tájai közti feszültséget. A folyosók és zárt terek sínylik meg a leginkább a váltást: valahogy kevésnek hatnak így, ráadásul a szövegbuborékok sok mindent ki is takarnak. (Persze ez csak annak fog feltűnni, aki Tsutomu korábbi munkáin edződött.)

A történet tempója amúgy nem rossz, még ha kicsit sokat bíz is a szereplők szájába adott magyarázatokra és ezzel néha gyorsítottnak, ösztökéltnek hat – de hát kell a hely a festményszerű tájképeknek. Dióhéjban a lényeg: Logan (aka Wolverine) a jelenből hirtelen a jövőbe teleportálódik: oda rántották őt, hogy segítségére legyen egy mesterségesen (a szennyeződések felzabálására) kitenyésztett baktériumtörzs elleni harcban, ami azután annak rendje s módja szerint rossz útra tért: mutálódott, embereket fertőzött meg és konkurens, agresszív létformává vált. Az ötletes környezetvédelmi felhangoknak nincs sok idejük kicsengeni a pergő cselekmény során, Logan ugyanis hamar nekiáll annak, amire adamantium karmaival (vagy inkább karpengéivel) ő a legmegfelelőbb ember: a szó szerint kemény fából faragott lények feldarabolásához.

Tsutomu maga sem veszi komolyan az (akkor már) múltból előrángatott, a jövőt megmentő hős helyzetét: Rozsomák maga is cinikus kommentárok sorát fűzi a történésekhez, melyek közül az utolsók („… de jól esne egy sör…”, majd: „Igaza lehetett Jim Morrisonnak…”) talán tréfás mentegetőzésként is felfoghatóak: X-Men rajongók, ne vegyétek túl komolyan a dolgot, ez csak az én őrültködésem Rozsomák karakterével!

A Snikt! itthon 2500 Ft-os áron jelent meg, és ennyiért nem is rossz vétel: a képek szépek, a megjelenés elsőrangú. Egyetlen problémám az volt, hogy harmadszori olvasásra a gerinc gyengélkedni kezdett, azaz egyes lapok kilazultak, kiestek. Lehet, hogy ez nem fog mindenkinél ugyanígy jelentkezni, de azért megemlítettem (én nagyon vigyázok a könyveimre, de ettől függetlenül nem szeretem, ha egy kötetet nem szabad teljesen kinyitni, mert meghal tőle). A három csillagot tehát nem tartom rossz értékelésnek, de a Blame!-mel való összehasonlításból eredő óvatos panaszaim mellett a kiadásnak is szól: szigorúak vagyunk, nem adhatunk többet.

Képregénykritika: MARVEL KNIGHTS SPIDER-MAN HC (Marvel, 2005) ****

Visszaszámlálás a 15. Képregény Börzéig - 4. hét

Ennek a négyrészes minisorozatnak minden cikke egy-egy, a március 30-án megrendezésre kerülő 15. Képregény Börzén magyar nyelven debütáló új képregényhez kapcsolható, nem titkoltan azt a célt tűzve ki maga elé, hogy felhívja a figyelmet egyrészt a Börzére, másrészt az ott megjelenő kiadványokra. Figyelem, addig már csak négy hét van hátra, mélyen tisztelt geektársaim!

Egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy máig a Marvel egyik legnagyobb húzóneve a Pókember (természetesen fej fej mellett haladva az X-Men-nel), a szuperhős, mely szakítva a hatvanas évek addigi amerikai képregénytrendjével, egy valóban kézzel fogható, hús-vér figuraként mutatkozott be, hétköznapi gondokkal, zűrös nőügyekkel, hirtelen haragú munkaadóval, valamint az Amazing Spider-Man negyedik számától, Oki doki első színrelépésétől kezdve rendszeres és kiadós verésekkel, amelyekben általában a rövidebbet húzta. Az olvasó könnyebben azonosulhatott egy félszeg, visszafogott, ám hirtelen szuperképességeket kapott és ennek feldolgozásával küszködő tinédzserrel (akit általában a földbe döngöltek, ahonnan azonban valahogy mindig feltápászkodott, elkente a gonosz száját és megmentette az ártatlanokat), mint a DC mindenható Superman-jével vagy (ha a Marvel házatáján nézünk szét) egy narancsszínű kőbőrt viselő, emberre csak távolról emlékeztető monstrummal. A népszerűség és a kassza csilingelése persze újabb és újabb Póksorozatot szült, így az elmúlt évtizedek során csak kapkodhattuk a fejünk a sok párhuzamosan futó cím (The Amazing Spider-Man, The Spectacular Spider-Man, Web of Spider-Man, Spider-Man, The Sensational Spider-Man, Spider-Man's Tangled Web, Ultimate Spider-Man, The Friendly Neighborhood Spider-Man, hogy csak az ismertebbeket említsem) láttán és ahogy ez várható is volt a történetek áradatában a minőséget illetően, járhattunk mélységes hullámvölgyekben és fantasztikus magasságokban egyaránt. Tehát egészen pontosan mi is különbözteti meg a Marvel Lovagok előtaggal ellátott sorozatot a többitől?

A kérdés jogos, ehhez egyrészt tudni kell, hogy az 1998-ban létrehozott Marvel Knights a rövidéletű (1995-1996) Marvel Edge címek utódja, mely a már céltudatosan nem gyerekeknek, hanem tinédzsereknek (az idő teltével pedig a tinédzserekből vált felnőtteknek) írt sorozatokat jelöli, olyan komolyabb, érettebb, erőszakosabb témákat is érintve, amilyeneket eladdig gondosan kerültek, köszönhetően a Comics Code Authority (a képregények tartalmát vizsgáló, cenzúrázó és jóváhagyó bizottság) áldásos tevékenységének. Mert mégis mit lehetett várni az olyan szuperhősképregényektől, ahol egészen a nyolcvanas évek végéig előírás volt, hogy "a rendőrök, bírák, kormányhivatalnokok ábrázolásának módja nem vethet rossz fényt a törvényes rendet fenntartó hivatalokra", "rendfenntartó erők nem eshetnek áldozatul bűnözők tevékenységének", a "jónak minden esetben győzedelmeskednie kell a gonosz felett" (vélhetően ezt volt a legkönnyebb betartani), valamint elfogadhatatlan többek között a meztelenség, a túlzott erőszak, a káromkodás, szadizmus, homoszexualitás, kábítószerek, zombik, vámpírok és farkasemberek megjelenítése? Fun fact: amikor a kilencvenes évek She-Hulk sorozatának főszereplőnőjét megkérdezik, hogyan képes mindig illendően kinézni annak ellenére, hogy minden átváltozásakor szétszakad a ruházata, ő csak megmutatja a ruhájára varrt Comics Code logót...

Másrészt szerencsére a Marvel 2001-ben kivonul a CCA égisze alól, és áttér saját besorolási rendszerére, így lehetővé téve, hogy Mark Millar (Wanted, The Ultimates, Ultimate X-Men, Civil War), egy újabb tehetséges skót író bonthasson zászlót a Marvel Knights sorozat élén. Millar első amerikai sikerét a rendhagyó The Authority-vel aratta a DC-nél (olyan nagy névtől átvéve a stafétabotot, mint Warren Ellis), ám a 9/11 után a kiadó elég érzékennyé vált a fel nem hígított erőszakot és teljes városok lerombolását tartalmazó szkriptekkel kapcsolatban, és a komoly öncenzúra, valamint az ebből adódó kiadói csúszások miatt éppen elég vér tolult a glasgowi képregényguru agyába, hogy igent mondjon a Marvel felkérésére, ami pont akkor keresett valakit az Ultimate X-Men útnak indításához. A Marvel Univerzum reboot-jával újabb szakmai sikert zsebelhetett be, de végül a rajongók szemében a 2002-es The Ultimates első felvonása révén került be a képregényszerzők panteonjába. A 2004-ben indult Marvel Knights Spider-Man erősen összefüggő történetét 12 szám erejéig, azaz egy teljes éven át írta, három négy részes sztori formájában (Down Among the Dead Men, Venomous, The Last Stand), melyek aztán az e recenzió tárgyát képező keményfedelű gyűjteményes kötetben láttak egyben napvilágot 2005-ben.

Millar Pókembere (újabb fun fact: a Marvel eredetileg J. Michael Straczynski-t, majd Kevin Smith-t szerette volna az írói székben tudni, ám végül mindkettőt elvetette) realisztikusabb, sötétebb tónusokat vesz fel a megszokottnál és nem fog vissza az erőszakból sem: Peter Parkert már az első pár számban félholtra verik, minifurgont és autót ejtenek a fejére, lezuhan egy felhőkarcoló tetejéről (eszméletlenül meglehetősen nehéz hálóhintázni), elektromos kisülésekkel égetik szénné, és legalább kétszer keresztüllövik. Ennek következményeképp úgy tömi magába a fájdalomcsillapítókat, mint Dr. House a Vicodint, Mary Jane és May néni felváltva ápolják, lassan több fáslit visel, mint Pókruhát, és az Elektróval vívott ütközet után pedig egyenesen a rátaláló járókelők telefonhívására viszik be az intenzívre. Már az Ultimates-ben is láttuk, hogy Millar-nál következményei és áldozatai vannak a köpenyesek összecsapásainak (Hulk manhattani őrjöngése 800 áldozatot szed, és miután nyilvánosan közvetített bírósági tárgyaláson ítélik halálra, az ítéletet végre is hajtják rajta), itt bizony Elektró gondolkodás nélkül robbantja fel az autót a benne ülő családdal együtt, Keselyű egy mozdulattal töri ki Pókember betegágyánál az ügyeletes nővér nyakát, Venom pedig szenvtelenül roppantja össze Parker osztálytalálkozóján az egyik volt iskolatárs koponyáját. Senki és semmi nincs biztonságban, ez pedig elégedett izgalommal tölti el az olvasót, aki eddig teljes bizonyossággal gondolhatta, hogy a főbb szereplők és az őket körülvevő statiszták szentek és sérthetetlenek a Stan Lee által megteremtett hagyomány íratlan szabályainak megfelelően.

A történet maga egy unalomig koptatott kliséből indít: May nénit elrabolják és hálófejünk kénytelen nyomozásra adni a fejét, hogy kiderítse ki a háttérben bújkáló titokzatos emberrabló, aki ráadásul ismeri Pókember személyazonosságát. Szerencsére azonban Millar érti a dolgát és a meseszövés lendülete, az életszerű dialógusok, hirtelen fordulatok elnyomják a kellemetlen deja vu érzést. A kezdeti felütés ellenére hamar kiderül, hogy mindenki kedvenc Pókembere nem egy Batman, csak sodródik az eseményekkel, ám mégis a Hush juthat az olvasó eszébe, hiszen a Marvel Univerzum színe-java feltűnik legalább egy cameo erejéig (például a rég nem látott Pléhsuszter vezeti a szupergonoszok aukcióját), kezdve a Bosszú Angyalaival az X-men-en át Pókember saját, külön bejáratú piszkos tizenkettőjéig (fícsöring Homokember, Keselyű, Elektró, Sokkoló, Skorpió, Sírkő, Kaméleon és még sokan mások).

A két felsőligás játékos, aki pokollá teszi Peter Parker életét a klasszikus hagyományok értelmében itt is az őrült Zöld Manó és a földönkívüli szimbióta Venom. Az előbbi rendszeres időközönkénti felmelegítésétől általában kinyílik a bicska a zsebemben, de itt olyan pszichopata, kegyetlen és hidegvérű manipulátorként mutatkozik be, hogy Hannibal Lectertől épp csak egy szeletnyi vajon pirított agyvelő választja el. Telitalálat a rohadék, szinte feledteti a történet gyenge pillanatait, mint mikor például kiderül, hogy Keselyű csak a rákos unokájának költséges kezelése miatt vállalta be legutóbbi melóját. Az új Venom már nem ennyire meggyőző, mert bár a szupergonoszok aukciója és a licitálók sorsa egészen eredeti ötlet, a szimbióta átfazonírozott külseje és Eddie Brock történetszálának érthetetlenül hirtelen rövidre vágása eléggé fájó pont számomra.

Ami a látványvilágot illeti (ha már egyszer párhuzamot vontunk), nem éri el ugyan a Jim Lee által a Hush-ban produkált bravúrt (sajnos pont ez volt, ami a gyenge közepes történetet átlag felettivé varázsolta), de még így is szemet gyönyörködtető, mert hiába emlegetik Terry Dodson-t (Generation-X, Spider-Man and the Black Cat, Harley Quinn, Wonder Woman) a szegény ember Adam Hughes-aként, én ezzel mélységesen nem értek egyet és szerintem ezzel így vannak azok is, akik olvasták a Pókember és Fekete Macska magyar kiadását. A legkomolyabb ütőkártyájuk azonban, amivel engem azonnal levettek a lábamról, hogy Dodson és a pár szám erejéig beugró, nálunk a Papírmozi Pszichoparkjából ismert Frank Cho (Liberty Meadows, Shanna the She-Devil, The Mighty Avengers) rajzolják hosszú idő óta a legszívdöglesztőbb Mary Jane-t és Fekete Macskát. Period.

A tizenkét részen átívelő összeesküvéselmélet fonalára bőven aggattak humort, eredeti ötleteket (Elektró elviszi Keselyűt kedvenc bordélyába, ahol egy csernobili mutáns örömlányt mutat be neki, aki bármelyik szuperhősnő alakját magára tudja ölteni), akciót és érzelmesebb húrokat megpendítő jeleneteket, ráadásul nem szükséges hozzá semmilyen előzmény ismerete, ezen a ponton bárki fejest ugorhat Pókember kalandjaiba, semmi sem fogja elrontani a szórakozását.

Magyarul eddig a Kingpin kiadó gondozásában az első négy rész jelent meg Marvel könyvek: Pókember - Holtak között címmel, a második, ugyancsak négy részt tartalmazó kötetet pedig Venom alcímmel a 15. Képregény Börzére időzítik.

Képregénykritika: SCOTT PILGRIM'S PRECIOUS LITTLE LIFE (2004) *****

Az az igazság, hogy óvatosan adom meg Bryan Lee O’Malley ezen remekművének az öt csillagot, ugyanis folytatása, a Scott Pilgrim VS The World (2005) még jobban sikerült. Na de hát mit tehetnék, ha az eposz e legelső kötete, a 160 oldalas Scott Pilgrim’s Precious Little Life a maga nemében tökéletes?

Scott Pilgrim egy szimpatikusan átlagos huszonhárom éves srác: életének medrében az apró zátonyokat megkerülve folyik előbbre a sztori. Lassan egy éve szakított a barátnőjével, de az utóbbi pár hétben már egy tizenhét éves gimnazista kiscsajjal találkozgat - környezete meglehetősen rossz szemmel nézi a bimbózó kapcsolatot. A „környezete” a következő jó- és rosszakarókat rejti: szobatársát, a nyíltan meleg Wallace-t, a Szexbombák elnevezésű kutyaütő rockbanda tagjait (Scott a basszusgitárosuk), valamint Scott húgát, aki szereti mindenbe beleütni az orrát.

Scottot különösebben nem zavarja a többiek rosszallása, mert ő maga is tudja, hogy a gimnazista csajjal való kapcsolatának nincs különösebb jövője. Betonbiztos ebben csak akkor lesz azonban, amikor egy vad, görkoris lányról kezd álmodni, sorozatban. Megszállottja lesz az éjszakai nyugalmát agyonvágó amazonnak, és amikor egy bulin szemközt találja magát vele, Ramónával, idegességében sikerül is hülyét csinálnia magából.
Ám Scott csökönyös fajta, nem adja fel, és végül csak kikönyörög egy randit – amelyben nem kis szerepet játszik esetlen bája. Örömében teljesen megfeledkezik azokról az üzenetekről, amelyekben egy ismeretlen mindenféle bunyókkal fenyegetőzik, valamint az is kimegy a fejéből, hogy együttesének csodamód összekujtolt amatőrkoncertjére álmai nőjét és a gimnazista kiscsajt is meghívta. A kötet sztorija ezen a bizonyos koncerten kulminál, ahol Scottnak nemcsak a két lány között kell választania, de meg kell küzdenie Ramóna Hét Gonosz Ex-barátja közül az elsővel is… A szaga folyamán (hét kötetet tervez a szerző, gondolom ez világos) mindegyiküket le kell győznie, csak akkor járhat majd együtt nyugodtan a lánnyal. Az ilyen nőre mondják, hogy high maintenance…

O’Malley egészen elképesztően ügyes mesélő: a helyenként lehengerlően vicces sztori, a szappanopera és a misztikus szuperhős-történet motívumait lazán göngyöli egybe, úgy, hogy a karakterfejlődés és az akció kárára semmi ne menjen. Figurái mind életszerűek, kiválóan kibontottak – szimpátiánkat gyorsan elnyerik, és ebben a rajzok egyszerű, ám tetszetős, könnyed stílusa is közrejátszik.

Az un. slice-of-life történeteknek ez a fajta fantasztikus elemekkel való megbolondítása népszerű téma, de csak nagyon keveseknek megy hibátlanul. O’Malley „graphic novel”-jéről azonban nem tudok rosszat mondani.

Képregénykritika: HÓDÍTÓK VÉGZETE (Delta Vision, 2007) *****

És akkor a Hódító seregei nekiindultak, hogy leigázzák a világot...

Kis hazánkban viszonylag szűk körben ismertek a francia nyelvterület legendás szerzői és alkotásaik (itt most ne vegyük figyelembe a kommunista érában a Pif Gadget farvizein érkező, a Kockásban és a Hahotában megjelenő, jobbára gyerekeknek szánt történeteket, valamint a találékony gall és az árnyékánál is sebesebb cowboy kalandjait), ez a helyzet azonban köszönhetően néhány magyar kiadó bátorságának, rajongásának és elkötelezettségének az utóbbi pár évben változni látszik. Eddig megismerhettük Joanne Sfar (A Torony, A rabbi macskája), Enki Bilal (A szörny ébredése) és Moebius (Fekete-fehér, Papírmozi) nevét, most pedig (hihetetlennek tűnik számomra, ahogy most leírom) Jean-Claude Gal és Jean-Pierre Dionnet van soron. Utóbbi egyike a mára legendássá vált Métal Hurlant (szó szerint Üvöltő Acél, melynek amerikai inkarnációja jelenleg is Heavy Metal néven fut), a jobbára sci-fi és fantasy képregényeket publikáló magazin és egyben a Les Humanoides Associés francia kiadó alapítótagjainak, olyan illusztris nevekkel együtt, mint Jean Giraud (Moebius) és Philippe Druillet.

A kezdetben hatvannyolc oldalas és három havonta megjelenő magazin adott helyet eredetileg azonak a történeteknek, melyek gyűjteményes kötetének magyar kiadását a Delta Vision kiadónak köszönhetjük, betekintést nyerve a francia képregény igazi hőskorszakába egy monumentális és heroikus fantasy történetfüzéren keresztül. Monumentális, mondom, és valóban, már a Hódítók végzetének prezentálása is letaglózó: egy A4-esnél nagyobb méretű, vastag és fényes papírra nyomott, fekete-fehér, majd' kétszáz oldalnyi eposz, melyet már-már vallásos áhítattal üt fel a vékonyka, kérészéletű szórakozást jelentő szuperhősképregényekhez szokott egyszerű halandó. Arn bosszújának epikus történetszövéséhez alkalmasabb rajzolót nem is választhatott volna a forgatókönyvet jegyző Dionnet, mint Jean-Claude Gal-t, akinek hiperrealista, aprólékosan részletes, majdnem fényképszerű stílusa lenyűgöző, nem véletlenül telik el hét(!) teljes év az Arn bosszújának (La Vengeance d'Arn) és az Arn diadalának (Le Triomphe d'Arn) publikálása között.

A kötetet három francia album (úgynevezett tome), a Hódító serege (Les Armées du Conquérant), a fentebb említett kétrészes hőseposz, valamint egy bónusz történet, A katedrális alkotja. Utóbbi érdekessége, hogy egy amerikai vendégszerző, Bill Mantlo jegyzi, aki a 70-es évek szinte minden futó Marvel sorozatának munkálataiban részt vett, majd kirendelt védőügyvédként dolgozott egészen 1992-ig, amikor is egy szerencsétlen autóbaleset meg nem nyomorította.

Az első album öt, rövid, csattanóval végződő történetet gyűjt össze, melyek közös nevezője a szinte szóról szóra megegyező előkészítés ("És akkor a Hódító seregei nekiindultak, hogy leigázzák a világot..."), és a low fantasy jellemzők, melyek számomra Howard Conan novelláit olyannyira élvezhetővé tették: a mágiaszegény világ, az ősi, komor, ciklopi falakból emelt város, amely életre kelve elpusztítja a megszálló katonákat, a szörnyszülötteknek parancsoló, alattomos boszorkánymester, a hátrahagyott, pusztulásra ítélt katona, aki bosszúból elveszejti az egész sereget, a gőgös hadvezér, akire saját harcosai gyújtják rá a tiszti sátrat és az egymást újra és újra eláruló két barát, ezek mind-mind nagyszerű, groteszk és véres fabulának is beillő sztorik, fantasztikus látványvilággal elénk tárva.

A kötet második és egyben oroszlánrészét Arn kálváriájának, rabszolgasorba vetésének, szökésének, önmagára találásának, hadvezérré és hódítóvá válásának krónikája alkotja, gazdagon kidolgozott, különféle nemzetekkel, törzsekkel benépesített, élő és lélegző, ám egyben komor, véres és kegyetlen univerzumot festve az olvasó elé. Itt mit sem ér az emberélet, senki nem kér, de nem is kap könyörületet, halott istenek, föld alá temetett, elfeledett seregek és lángoló, fekete tavak fenyegetik az óvatlanokat. A nagyívű, gilgamesi és trójai eposzt idéző, sodró és rendkívül erős történetvezetésű mű a hetvenes-nyolcvanas évek francia képregénytermésének legjavát adja, és valóban olyan klasszikus alapmű, amivel már meg kellett ismertetni a magyar olvasókat. Kötelező olvasmány!

Képregénykritika: A GEMINI JELENTÉS (Képes Kiadó, 2007) ***

„100% magyar képregény!”, hirdeti büszkén a borító, rajta szőke cica bikiniben és persze egy lóhátról hátrafelé nyilazó ősmagyar, ahogy kell. Még egy rúd Pick szalámit meg egy üveg Unicumot odarajzolhattak volna ugyan, de ne legyünk telhetetlenek: ez így is épp eléggé hungarikum (az említett remek gyomorkeserű ráadásul eszébe is juthat a derék képregényrajongó alkoholistáknak, akik még a kocsmában is asztalterítőnyi, alátét-papírra nyomott reklámképregényt olvasgatnak). Meg A4-es formátumú is, mint a Rejtő-képregények, sőt még kötelező utalás is van benne (Dirty Fred kocsma, jujj).

És ha már az elvárásokról, illetve a termék pozicionálásáról van szó, érdemes elolvasni a hátoldalon található ajánlót is, melynek stílusa már-már Russ Meyeres magasságokba emelkedik. „Van, amiből sosem elég, amit sosem lehet megunni, ami mindig előre hajtja az embert. Igen, a szex. Igen, a hódítás, a hatalom, az egyre több és több megszerzése, az összes szál kézben tartása”, olvashatjuk, és legszívesebben máris asztallapnyi kokainba temetnénk arcunkat, hogy azután Montana-módra, kis magyar lelkünk minden erejével felkiáltsunk: „Enyém a világ!” (és persze nem holmi pitiáner határ-kiigazításokra gondolnánk közben, hanem minimum Európa végigdúlására, nyilainkat szórva minden irányba), majd mohón belelapozzunk A Gemini jelentésbe. Az ajánló végéig így akár el sem jutunk, pedig az is nagyon tanulságos (már-már előre a csapongó történetért mentegetőző): "Kirakós játék készül, alakulgat egy mozaik, amelyben a szereplők egyelőre nem is gyanítják, hogy már az ő helyüket is keresi valaki..."

De vajon honnan származik ez az egész? Az alapötlet Korcsmáros Péteré, és eredetileg képes regénynek indult: egész oldalas, színes illusztrációkkal gazdagított prózai alkotásnak. Később aztán a készítők gondoltak egy nagyot: legyen belőle folytatásokban kiadott, teljes értékű képregény! A probléma csak az, hogy az eredet erősen meglátszik a kész művön. Az még rendben is van, hogy a sok szöveg nem nyomja agyon a képeket, ennek a kísértésnek ellen tudtak állni, azonban a történet koherenciája súlyos csapást szenvedett (vélhetőleg) az utólagos képregénnyé kerekítés során. A cselekmény ide-oda csapong, néha leáll egy-egy ismerős (bár gyakran elég sablonos) jelenetnél, máskor pedig néhány ugrással valami egészen más eseményszálnak. Ráadásul rengeteg szereplővel operál a sztori, így nehéz azonosulni velük – vagy egyáltalán, bármi biztosat tudni róluk. Persze az is igaz, hogy ez még csak az első kötet – kibontakozhat ebből még egy nagy ívű, értelmes történet is.

A látvánnyal kevesebb a probléma, kifejezetten szépek lettek a figurák, beszédesek az arcok, a környezet és a színezés pedig pont annyira részletes, amennyire kell. Az egész oldalas rajzokkal azonban sajnos nem tudott mit kezdeni a rajzoló: a különálló részletek összemosása meglehetősen esetlenre sikerült. Igaz, ez még mindig sokkal jobb, mint a másik – szerencsére ritkán előforduló, arcpirítóan puritán – megoldás, ahol a bekeretezett jelenetek és az abból kilépő figurák a lapok fehér alapszínére lettek dobálva. Tessék igényes háttereket használni az egész oldalas képeknél, ha már muszáj ilyeneket alkalmazni!

A Gemini jelentés amúgy pont olyan, amilyenre egy biztosra menni szándékozó kiadványtól számít az ember, és ezzel elmondtam mindent. A kínos párbeszédektől (miért van az, hogy ma Magyarországon senki nem tudja, hogy beszélnek a fiatalok?) és a meglehetősen kaotikusan csapongó, már az első kötetben túlsűrített cselekménytől eltekintve vállalható a dolog, vagy legalábbis olvasható (ez sajnos főként a gyakorta felbukkanó meztelen nőknek köszönhető). Nagy fájdalom azonban a dialógusoknak és a sablon-helyzeteknek köszönhető enyhe, de állandó Barátok közt (sőt néhol még sokkal dél-amerikaibb szappanopera) hangulat, és kár a semmitmondó címért és a hatásvadász alcímért is („Ikervadászat” – nagyot fogtok röhögni, amikor rájöttök, miért pont ez az egyes számú kötet címe…).

Erős közepesnél így a kiadvány nem jobb (bár hozzá kell tennünk, hogy az 1590 forintos ár meglehetősen barátinak számít), mert a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” érzés, amit e képregény a kritikus szemléletű olvasóban kelt, számunkra legalább annyira negatív, mint pozitív dolog. Nem vagyunk elnézőek, mert nem lehetünk elnézőek: se a magyar filmnek, se a magyar focinak, se a magyar akárminek nem lehet vigasza, hogy „legalább készítettünk valamit, legalább próbálkozunk…” Ez mind szép és jó, drukkolunk mindenkinek, de korai még a büszke mosoly. Fiúk, ennél sokkal jobban is lehet (és tudtok)!

ÚJ X-MEN: E, MINT ELTÖRÖLNI (Fumax, 2007) ****

Donald Trask: - Amikor ma reggel felkeltem, nem az járt az eszemben, hogy megsemmisítek tizenötmillió embert.
Cassandra Nova: - Azok nem emberek, Mr. Trask. Hanem koszos, büdös mutánsok.

Úgy tűnik a magyarországi képregénykiadás egy sajátos fordulata révén (tudniillik a Panini megszüntette a Hihetetlen Pókember és az Újvilág X-Men sorozatait) mi is csatlakozunk az egyébként mindenképp dicséretes trendhez, miszerint betevő képregényeinket számunkra is javarészt a trade paperback-ek, vagyis gyűjteményes kötetek formájában tálalják majd. Az amerikai képregényipar ugyanis rádöbbenve a dupla bőr lehúzásának lehetőségére, már egyenesen 3x2, 2x3 avagy 1x6 részes történetek írását irányozza elő szerzőinek, hogy azután hatos pakkban, a legtöbb esetben extrákkal megpakolva dobják piacra az összegyűjtött sztorikat (amiket ugye már egyszer eladtak egyenként, különféle variáns borítókkal és reklámoldalakkal bőségesen meglocsolva), ezzel követve a dvd ipar evolúcióját. Jelen esetben ez nekünk viszont nagyon is kapóra jön, hiszen így a Fumax kiadó jó érzékkel választhatta ki azt a pontot, amin keresztül, a hirtelen támadt űrt kihasználva, a régi és az új olvasókat bedobhatja az X-Men képregények végeláthatatlan folyamába anélkül, hogy bele ne fulladnának a negyven évnyi kontinuitás rájuk nehezedő nyomása miatt. A választás kiválóságának oka mindössze két szóban összegezhető: Grant. Morrison.

A skót fenegyerek ugyan az Animal Man kultsorozattá nemesítésével robbant be az amerikai képregényes köztudatba a nyolcvanas évek végén a Brit Hullám egyik képviselőjeként (olyan alkotókollégákkal, mint Neil Gaiman, Jamie Delano és Alan Moore), ám mégis saját elmeszüleménye, a The Invisibles révén billogozta bele magát végérvényesen az olvasók homloklebenyébe (amelynek ötlete, saját bevallása szerint, a Himalája megmászása közben egy kábítószer indukálta lázálom során az ötödik dimenzióból idelátogató idegenektől származik). Kísérletező és úttörő kedvét (valamint valószínűleg a fent említett idegenek lobotómiai beavatkozásának eredményét) egyébként mi sem mutatja jobban, mint a Bible John, melynek szkriptjét Ouija-táblával írta, míg a rajzoló Daniel Vallely hallucinogén drogok hatása alatt készített kollázsokkal alkotta meg szövegéhez a képi világot.

Miután a kilencvenes évek végén sikeresen új életet lehelt a DC kiadó JLA (Justice League of America) szuperhőscsapatába, ezen felbuzdulva a 2000-ben a Marvel szerkesztői székébe került Joe Quesada kereste fel, hogy pumpáljon némi friss vért az akkoriban egyre inkább fáradó és összekuszálódott X-címekbe, és egészen pontosan a két fősodorba tartozó sorozatuk közül az X-Men újragondolásával bízták meg. Az új érához új név is dukált: a nem túl eredeti, de legalábbis a szándékot tükröző New X-Men címet nyerte el a tűzkeresztségben (aminek logója egyébként egyúttal ambigramma is, ám ez sajnos magyarul nem visszaadható sajátosság). Morrison hírnevéhez hűen drasztikus lépésekhez folyamodott: 15 millió mutáns pusztul el Genosha salaküveggé változtatott szigetén, Bestia másodlagos mutációja folytán most már leginkább egy kékes szőrű macskafélére hasonlít, a klasszikus (ám mindazonáltal rendkívül röhejes) szuperhősjelmezeket hétköznapibb bőr és latex ruha váltja fel, a csapat tagja lesz az X-ek ikonikus ellenfelét, a Pokoltűz Klubot eleddig vezető, lehengerlő stílusú brit szépség, Emma Frost (aki nem mellesleg a sorozat eddigi legjobb dekoltázsát villantja) és végre bepillantást nyerhetünk az eddig érthetetlen módon ki nem aknázott lehetőségeket rejtő mutánsiskola tanulóinak életébe.

Az imidzsváltás új rajzolóért kiáltott, erre a szerepre pedig Frank Quitely-t (valódi nevén Vincent Deighan, álneve szpúnerizmus és a quite frankly angol kifejezést rejti) szemelték ki. Egyedi, és elsőre, főleg a Byrne, Romita Jr. és Silvestri hagyaték fényében, meghökkentő stílusa sok X-rajongóban zsigeri ellenszenvet váltott ki, de mivel az eladások meggyőzőek és stabilak voltak, a Morrison futam mindhárom éve alatt együtt dolgozhatott a skót íróval. Ennek még kifejezetten lassú munkatempója sem állta útját, a Marvel inkább fill-in rajzolókat alkalmazott, hogy minden hónapban időben landoljon az új szám az újságosstandokon. Későbbi, szintén Morrison-nal közös munkái, mint a We3 és az All-Star Superman, már osztatlan sikert arattak mind az olvasók, mind a kritikusok körében.

Az évek során több párhuzamosan futó cím indukálta kényszeres, újabb és újabb mutáns szereplőt a közös katyvaszba dobó módszert Morrison a katlan felrúgásával oldotta meg: a megmaradt, teljesen lecsupaszított, de időtálló alapokból hozta létre a hatfős szereplőgárdát, így most X Professzor, Küklopsz, Jean Grey, Rozsomák, Bestia és Emma Frost alkotja az X-Men sorait. Az elfáradt, kiszámítható konfliktusok száműzetnek, az eddig újra és újra felmelegített eszmék összecsapása, a két fekete-fehér, szöges ellentétben álló vélemény, azaz X Professzor Martin Luther King és Magneto pre-Mekka Malcolm X álláspontja tabula rasa-t kap: Magneto odaveszik több millió társával Genosha pusztulásakor. A professzor felfedi magát és iskoláját az emberiség előtt, ezzel teljesen felborítva az eddigi status quo-t. Morrison megkérdőjelezi az X-ek szuperhős voltát is:

X Professzor: - Vélemények az új iskolai uniformisról?
Rozsomák: - Végre nem kell fényes nappal idiótának látszani.
Bestia: - Nem is értettem soha, minek öltöztetett minket szuperhősgöncbe, professzor úr.

A csapat eddigi legsótlanabb, legérdektelenebb szereplője, Küklopsz, hirtelen eutanáziánál segédkezik mindenféle idegesítő és kioktató moralizálás nélkül (tekintetének egy villanásával elhamvasztja a szenvedőt) és megváltoztathatatlan X-alapvetéssé kövült kapcsolatán Jean Grey-el megjelennek az első repedések. Emma Frost bevezetése a csapatba egy örök kérdést vet fel: képes-e vajon belsőleg megváltozni az ember, és ha igen, ezt mások el tudják-e fogadni? Bestia pedig a Szépség és a Szörnyetegből kölcsönzött új külsejének változását próbálja feldolgozni (ezt eddig a The Thing-től láthattuk a Fantastic Four-ban), jobbára a humor segítségével:

Jean Grey: - Üdítőt?
Bestia: - Csak diétásat.
Jean Grey: - Minek? Úgyis 300 kilót nyomsz.
Bestia: - Na és? Nem akarok elhízni. Ugrándozom is eleget. [...] Napfoltaktivitás, mániákus-depressziós kilengések; úgy érzem magam, mint egy hindu szexisten, Jean. Írok erről egy tanulmányt, ha majd ismét meg tudom fogni a tollat.

Egyedül néhány jól bevált dolog marad többé-kevésbé érintetlenül, Rozsomák ugyanolyan badass crazy motherfucker, amilyennek mindig is szerettük, Jean Grey elméjébe pedig még mindig olyan elképzelhetetlenül pusztító képességek vannak bezárva, amitől még maga Magneto is összevizelné magát, ha még élne. Ellenben a kisebbségek helyzetén moralizáló alapvetést felváltja az evolúció és a poszthumanizmus témája, és az X-eknek egy minden eddiginél veszélyesebb, valószerűtlenül hatalmas veszéllyel kell szembenézniük, mely belülről próbálja meg szétbomlasztani a csapatot és földönkívüli segítséggel világok közti háborút kirobbantani. Habár az új főgonosz eredete még a legelnézőbb szóhasználattal élve is borzasztóan klisés, ezt jótékonyan ellensúlyozza az a gördülékeny és logikusan felépített csuklógyakorlat, amellyel Morrison felhasználja a szereplőt.

Na de lássuk a magyar kiadást, mit is kapunk a pénzünkért? A kötet elég vékonyka, lévén mindössze négy számot foglal magában, viszont a papír és a nyomdai minőség kiváló és a kötés is elég strapabírónak néz ki. Számomra nagyon fájó pont, hogy az eredeti trade paperback-hez (New X-Men Vol. 1: E is for Extinction) képest kihagyták belőle a 2001-es Annual-t, amiben pont Morrison egyik saját maga kreálta és a későbbiekben fontos szerepet játszó mutánsát mutatják be, ráadásul egyik kedvenc rajzolóm, Leinil Francis Yu (Silent Dragon, High Roads, Ultimate Wolverine vs. Hulk) illusztrálta rendhagyó, egész oldalas fektetett képekkel, ami egészen különleges narrációt biztosít a történethez. Hiányzik továbbá a 11 oldalas, úgynevezett Morrison-manifesztum, ami a szerző a New X-Men eljövendő sztorivonalára vonatkozó elképzeléseit vázolja, de ez tulajdonképp egyfajta making of dvd extra, különlegesség, ami csak a hardcore rajongóknak szánt csemege, akik már egyébként is végigolvasták a teljes, nagyjából negyven részes történetfolyamot.

Egyedül az Annual hiánya és a néhol döcögős fordítás miatt kap az egyébként öt csillagos kiadvány négyet, de ezek az apróbb bosszúságok eltörpülnek a tény mellett, hogy mostantól már magyarul is hozzáférhető az X-Men történetének egyik legformabontóbb és hírhedtebb szelete egy meglehetőst egyedi elképzelésekkel rendelkező szerző tollából. Örüljünk hát neki együtt.

És végül egy rejtett bónusz azoknak, akik végigolvasták a cikket :)

Emma Frost comiquette

Képregénykritika: GRIMM-MESÉK MANGA (Delta Vision, 2007) ****

Valószínűleg maguk a Grimm-fivérek sem sejthették, amikor nekiláttak összegyűjteni a germán mesefolklór történeteit, hogy munkásságuk ilyen maradandó nyomot hagy a gyerekkori emlékekből táplálkozva az elkövetkezendő generációk kollektív tudatalattijában. Mert hiszen az eredetileg az 1812-ben kiadott első nyomtatott kiadást gyermekeknek szánták (már a címe is erre utal: Children's and Household Tales), akik aztán felnőtté válva számtalanszor merítettek ugyanabból a közös forrásból ezzel újabb és újabb felnőttgyermekeket inspirálva.
 
Az eredeti mesék persze rengeteg változáson estek át a kezdetekhez képest, horrorisztikus elemei felhígultak, igazodva a felnőttek által gyermekek számára helyesnek vélt tartalomhoz: eredetileg a Nagy Csúnya Farkas Tarantino-s vérszökőkút kíséretében filézi ki Piroskát, akinek senki nem érkezik a megmentésére, Csipkerózsika esküvőjén hollók tépik ki a mostohanővérek szemgolyóit, a Hófehérkének tulajdonított véres szív a királyné tányérjára kerül, és a Tizenkét fivér gonosz antagonistáját forró olajban főzik meg büntetésképp. Szerencsére az utóbbi évtizedekben a különböző médiumok egyre-másra kezdtek túllépni a nagyközönség számára elsősorban a Walt Disney lebutította és cementbe ágyazta örökségen. Az olyan filmek, mint a Hófehérke (Snow White: A Tale of Terror, 1997, a mostohaszerepben Sigourney Weaver) és az ismertebb Grimm (The Brothers Grimm, 2005) már ezzel a szándékkal készültek, a kortárs urban fantasy zseniális képviselője, Neil Gaiman novellájában (Hó, tükör, almák) egyenesen a kemencében sülő, utolsó perceit élő gonosz királyné szemszögéből ismerjük meg a Hófehérke valódi történetét, a Vertigo képregénykiadó Fables című, jelenleg is futó, igen sikeres sorozata pedig ismert mesehősöket ültet át meglepő, friss ötletekkel napjaink Manhattan-jébe.

Ezen (és sok más hasonló) mű ismeretével felfegyverkezve vettem hát kezembe a Delta Vision Kft. által magyarul kiadott manga adaptációt, ami a japán alkotók európai folklórt és kultúrát illető sajátos szemléletét figyelembe véve érdekes vállalkozásnak tűnt. A Németországban élő japán Ishiyama Kei (teljes nevén Keiko) által jegyzett manga öt története nem a mesék vériszamos gyökereihez tér vissza, hanem kisebb-nagyobb csavarokkal az ismerős alaphelyzetet lódítja teljesen váratlan irányokba, hogy aztán (úgy hiszem ez jelen esetben nem igazán spoiler) a tündérmesék elkerülhetetlen happy end-jében részesítsen minket.

A Piroska és a farkas ifjú szürkebundásának felnőtté válási próbájaként egy szűzlány felfalását irányozza elő rutinos apja, de szegény pára szexuális felvilágosítás híján ironikus módon éppen a nyúlszaporaságú kecskecsaládtól kénytelen tanácsot kérni... a Piroska széttépésére kitervelt találkozás azonban eleddig számára ismeretlen érzéseket szabadít fel benne, ami kissé felborítja az eddig eléggé letisztult világlátását (mely két fő komponensből, az evésből és alvásból áll), így aztán a történet végére (letudva a nagymama és a vadász kötelező kűrjeit) protagonistánk a felnőtté válás egészen más módjára lel rá. A kötet nyitó története egyben a legötletesebb és leghumorosabb is, felsorakoztatva a manga eszköztárának szinte összes vizuális eszközét.

A Raponc, mely az aranyhajú lány, Rapunzel történetének feldolgozása (az ő tornyát fedezik fel a Grimm-fivérek a Grimmben) in medias res hasít a közepébe, az első oldalon a boszorkány már zsákban cipeli haza az erdei raponcáért (más néven erdei varjúköröm) csencselt embergyereket, akiről az olvasó nagy meglepetésére (vagy épp ellenkezőleg, ismerve a japánok vonzódását az androgün karakterekhez) kiderül, hogy valójában fiú. Elkerülhetetlen a konfliktushoz szükséges falusi lányka érkezése a toronyba zárt Raponc magányának megtöréséhez, majd némi aranyhajon folytatott kötélmászás és lelepleződés után a boszorkány haragja indukálta végkifejlet.

A másik mese a Hófehérke mellett, aminek szerepeltetésére már a képregény felütése előtt szemrebbenés nélkül fogadtam volna egy hatos pakk sörben, a megunhatatlan Jancsi és Juliska. Jancsi, akit eddig egy habzsolháp kövér disznónak képzeltem el, most egy vonzó, ámde tenyérbemászóan narcisztikus ifjú, akit húgával együtt szülei annak rendje és módja szerint elvesztenek az erdőben, miután már képtelenek négy száj etetésére. Az általam ismert verziótól eltérően szokatlanul elmésen nem kenyérmorzsával, hanem fehér kavicsokkal (ami aztán úgy a kurva madarak torkán akad, hogy gyorsan le is szoknak a felcsipegetésének bohó gondolatáról) jelzik a hazafelé vezető utat, amely tényt aztán ügyeletes playboyunk hamarosan agya leghátsó traktusába helyez a mézeskalácsház dögös boszorkányának láttán. Jancsi azonnal átavanzsál kitartott selyemfiú státuszba Hildegard (oly sok hasztalan elpocsékolt gyermekév után végre megtudjuk boszorkányunk böcsületes nevét) vidéki kúriájában, de nyomban felvetődik a kérdés: vajon meg vannak-e számlálva az ennivalóan szép ifjonc napjai? Erről ugyan nem lebbentem fel a fátylat, de az ígéretesnek induló történet sajnos eléggé összecsapott lezárásban részesül. No de félre bú, ne legyünk telhetetlenek, elvégre ez mégiscsak egy tündérmese, ugyebár.

A Tizenkét vadász egy kevésbé ismert Grimm-mese adaptációja, melyben apja utolsó kívánságát teljesítve az újonnan megkoronázott király az előre kijelölt arát választja szerelme helyett, aki aztán vadásznak öltözve próbálja visszanyerni a kedvese szívét. A kötet legromantikusabb darabja feltehetőleg a bishounen-eket olvasó lányok fiatalabb korosztályának szívét is be fogja venni.

Az utolsó történet a két felvonásban előadott Két fivér, mely a leghűebben követi a klasszikus meseelemekben bővelkedő eredetit, megmentendő királylánnyal, tűzokádó, háromfejű sárkánnyal, állatkísérőkkel, álnok miniszterrel és a haragosait kővé változtató boszorkánnyal. Ishiyama, aki düsseldorfi otthonában legszívesebben állatportrékat rajzol, valósággal tobzódik az egy oldalra jutó minél több kisnyúl, kisróka, kisoroszlán és kismedve által nyújtott kihívásában, amit tökéletesen sikerült is abszolválnia, ennek láttán a legkérgesebb szívű állatgyűlölő is rohanna a kisállatkereskedésbe valami büdös angóranyúlért.

Nem ejtettem még szót a magyar kiadás külcsínyéről: egyáltalán nem érheti panasz a ház elejét, a Delta Vision igen tisztességes munkát végzett, a kötet a japán olvasási rend szerint jobbról balra nyílik, a fekete-fehér oldalak tiszták, nem sötétek, mint a rosszemlékű Dragonball manga nevetségesen vékony füzeteiben, dícséretes módon megtartották az eredeti színes oldalakat és a borító aranyozott felirata, valamint a strapabíró kötés kiemeli társai közül a könyvesstandon.

Egy szó, mint száz, még annak is bátran ajánlom ezt a bájosan humoros kötetet, aki hupililát hány a mangától, a témája és antológia jellege miatt, de leginkább a gyerekkori emlékekre apellálva ez a mesegyűjtemény most könnyen leveheti a lábáról.

Képregénykritika: BATMAN - PRÉDA ****

A Képes Kiadó 2007 év végén egy önálló egykötetes Batman sztorival folytatta az általuk megkezdett nagyszerű hagyományt. A Hush-al ellentétben a Préda egy kicsit földhözragadtabb történet, mely hangulatában leginkább a klasszikus film noirokhoz hasonlítható. Igaz, hogy a kötet a 2007-es Geeklistán csak a (ugyanúgy előkelőnek számító) 8. helyen szerepelt, ami ugyan nem az élvonal, de ez mindössze csak annyit jelent, hogy ritka erős év volt a tavalyi a képregény megjelenéseket illetően.

A szuperhősök között is akad néhány olyan karakter, akik természetükből kifolyólag képesek érettebb, sötétebb hangulatú történetekben is tisztességgel helytállni, bizonyítva, hogy még a ciki testhez simuló ruci ellenére is, szólhat szuperhőstörténet a felnőtt olvasóközönségnek is. Ezen hősök közül pedig egyértelműen Batman a legfigyelemreméltóbb. Az éjszaka sötét lovagja nemcsak egy a sok bűngyűlölő, igazságosztó hős közül, akik szeretteik meggyilkolása óta olthatatlan bosszúvágyat éreznek a bűnözés összes fajtájának gyökerestül való kiirtására. Bár létrejöttét nyilvánvalóan egy hasonló traumának köszönheti, ő maga valójában egy sokkal összetettebb személyiség, mint sorstársai. Szuperképességek híján jelentősen emberibb hős, önmarcangoló, tragédiákkal kísért kettős élete pedig alapjában meghatározza a karakter erősen darkos mivoltát is. Állomáshelye egy mocsokkal alaposan átitatott gótikus nagyváros, egy igazi Sin City. Ellenfelei többnyire elmebeteg, szadista hajlamú alakok, az Arkham Elmegyógyintézet állandó lakói, akik már közel 70 éve rendszeresen ki-be járnak az intézmény kapuin, mivel Batman a saját maga által felállított, és erősen megkérdőjelezhető erkölcsi kódexe alapján nem hajlandó végezni ellenfeleivel, hiszen akkor hozzájuk hasonlóvá válna. Még az sem zavarja, hogy ezáltal gyakorlatilag ő maga küld a sírba többtucatnyi ártatlan embert. (Hiába, a jó ellenféllel ugye spórolni kell... de ez most nem tartozik ide.)

A Legends of the Dark Knight sorozat 1989-ben, a Tim Burton film sikerét meglovagolva indult útjára. A széria (egymással nem kimondottan összefüggő) történetei Batman bűnüldözői pályafutásának korai szakaszát hivatottak bemutatni, a sorozat tehát a nálunk is megjelent Az Első Év folytatásának is tekinthető. A Préda a LOTDK harmadik története volt (#11-15). Batman még csak éppen hogy túl van az első szárnypróbálgatásain. Hiába szállítja le a bűnözőket egymás után, a rendőrség úgy érzi, hogy rossz fényt vet rájuk ez az önjelölt igazságosztó, aki mellett a zsaruk impotenseknek tűnnek, ez pedig nem tesz jót a morálnak. Egyedül Gordon felügyelő látja az események pozitív hozadékát, hiszen Gotham lakosságára jótékony hatással lehet egy újabb bűnvadász megjelenése. A polgármester viszont nem osztja ezt a nézetet, így bejelenti, hogy Gordon vezetésével létrehoz egy akciócsoportot, aminek Batman megállítása lesz a feladata. A csoport tanácsadójának pedig egy Dr. Hugo Strange nevű pszichiátert nevez ki.

Strange-re a pszichopata jelző is tökéletesen ráillik, Batman teljesen a rögeszméjévé vált, egyszerre gyűlöli és csodálja őt. Gordon az akciócsoport helyettes vezetőjének egy forrófejű kemény zsarut nevez ki, Max Cort-ot, aki viszont csak és kizárólag gyűlöletet érez a rendőrséget rendre megalázó Denevérember iránt. Gordon tudja, hogy a városnak szüksége van az álarcos hősre, így titokban továbbra is segít neki. Cort azonban rájön erre, és felkeresi Dr. Strange-et. A két elvakult elme oly módon akar megszabadulni Batman-től, hogy először konkurenciát állítanak neki az Éjszaka Ostora nevű újabb igazságtevő személyében, majd elrabolják a polgármester lányát, a gyanút pedig Batman-re terelik. A közhangulat természetesen hősünk ellen fordul, így a Denevérembernek már nem csak a bűnözők, de a rendőrség ellen is harcolnia kell, a neve tisztázásában pedig egyedül csak Gordon-ra számíthat.

Nem véletlenül emlegettem a noir hangulatot. A Préda egy felnőttesebb hangvételű, nagyszerűen megírt, fordulatos, sötét bűnügyi thriller. Nélkülözi a misztikus elemeket, így tehát Batman ellenfelei sem a klasszikus szuperbűnözők közül kerülnek ki (bár Dr. Strange alakja már a 40-es évek óta létezik). Ezúttal rendőrök, gengszterek és egy elmeroggyant agyturkász ellen kell felvennie a kesztyűt. A karakterek legtöbbje egészen hihető, és valóságos, nem találni képregényesen eltúlzott szereplőket, még maga Batman sem lett túldémonizálva. Viszont Macskanő szerepeltetését teljesen feleslegesnek éreztem. Egyszerűen sehogy sem illeszkedik a történetbe, felbukkanásai nem adnak hozzá sokat a képregényben történtekhez. Olybá tűnik, mintha a sok hétköznapi civil szereplő ellensúlyozásaként akarták volna a jelenlétét a sztoriba belecsempészni. Rajta kívül az Éjszaka Ostorát is egy túl egyszerű és teljesen kidolgozatlan figurának találtam, leginkább egy b-kategóriás nindzsafilm főgonoszára emlékeztet, de az ő szerepe legalább már jelentősebb.

A történeten jól érződik Doug Moench írói és főleg Batman-írói rutinja. Sehol egy üresjárat, a sztori könnyen követhető, nem csapong, bár néhol azért akadnak kisebb-nagyobb lukak is a történetben. A Préda cselekménye fokozatosan válik egyre feszültebbé, és bár nem igazán a harcra van kiélezve, akcióban így sincs hiány. A kötet elolvasása lehetőleg egyben ajánlott, a történet varázsa így tud leginkább érvényesülni. Ami a rajzokat illeti: Paul Gulacy (alias Gulyási Pali) magyar származású rajzoló már rendesen összeszokott párost alkot Doug Moench-al. Gulacy részletgazdag, aprólékos rajzai nagyon tetszetősek, szerencsére nem spórol a hátterekkel sem, bár a szájakat és a szemeket néhol túl nagyra rajzolja, ezáltal az arcok is kissé torzulnak. De a problémám itt is leginkább Macskacsajszi meg a Nindzsafiú. A Macskanő minden lett, csak nem csábos vagy szép. Idétlen füleivel leginkább egy egérre hasonlít, a teltkarcsú idomait remekül kiemelő lila ruhája pedig enyhén szólva is erősen ízlésficamra utal. Az Éjszaka Ostoráról már nagyrészt kifejtettem a véleményem, a rajzok is idomulnak ehhez a meglehetősen "olcsó" karakterhez. Jelmeze ugyanolyan szánalmas, és összecsapott, talán a Tini Nindzsa Teknőcökbe még elmenne.

Viszonylag sok panelt találunk oldalanként, így a képregény mondhatni elég sűrű. Teljes oldalas rajzok pedig csak a fejezetek kezdő oldalain találhatóak. A Préda színezése nagyon harsány, a lapok a szivárvány összes színében pompáznak, de érdekes módon ettől csak még élőbb lett az egész, a darkos hangulat ugyanakkor egyátalán nem sérült. Sőt, a színek néhol egészen hatásosan segítik a helyszínek légkörének visszaadását, gondolok itt főleg Gordon gyengén bevilágított irodájára. (Újabb film noiros párhuzam.)

A Képes Kiadó minőség tekintetében folyamatosan az élen jár, így erre most nem is térnék ki részletesen. Röviden: fényes lapok, erőteljes színek, tartós ragasztás. Sajnos borítógaléria nem került a kötetbe, de ez legyen a legnagyobb baj. Bár ez nem a Képes Kiadó sara, de a kötet borítója kimondottan egyszerű és összecsapott lett, úgy látszik, Gulacy-nak nem erőssége a sokszereplős kompozíció. Hibákat elenyésző számban, fordítási bakit pedig konkrétan egyet találtam, amikor is a drum&bass zenei stílus tükörfordítása került a buborékba („keress inkább rajta valami dob meg basszust”), de ez sem tragédia, valamint a Batman gondolatait tartalmazó szövegdobozok betűtípusa sem túl olvasóbarát.

Összegezve: a Képes Kiadó megint megcsinálta! Újabb minőségi történetet, és újabb minőségi kivitelű képregényt dobott piacra. A Préda egy fordulatokban gazdag, sötét krimi, amely a kicsit túlságosan is hosszúra írt, és főleg látványban erős Hush után számomra sokkal maradandóbb élmény volt. Főleg azoknak ajánlom, akik Batman alakjában a "Hőst" jobban szeretik, mint a "Szupert".

Batman - Préda (Batman - Prey)
Képes Kiadó
128 oldal
Ára: 2990 Ft

Képregénykritika: NEXTWAVE - AGENTS OF H.A.T.E. Vol. 1: THIS IS WHAT THEY WANT (Marvel Comics, 2006) ***

Healing America by beating people up.

Bármennyire is szeretnénk magunkat filmconnoisseur-öknek képzelni, a nyári, könnyed, szórakoztató, agyunkat kikapcsoló és sekélyes popcorn-movie-kra mindannyiunknak szüksége van, legfeljebb csak személyes ízlésünktől függően a mennyiség tekintetében húzunk határt. Pontosan tudjuk mit várunk ezektől a filmektől és pontosan azt is kapjuk, sőt, időnként kellemes csalódással hagyjuk el a mozitermet.

Nincs ez másképp a Kilencedik Művészet esetében sem, a képregény médiumában is működik ez a képlet, ennek pedig ékes példája a brit-kanadai összefogás jegyében Warren Ellis (Transmetropolitan, Planetary, Global Frequency) és Stuart Immonen (Ultimate X-Men, Legion of Superheroes, Ultimate Spider-Man) szuperhős paródiája, melynek lényegét a szerző az első szám rendezői változatában kiválóan összefoglalja. Adjuk hát át a szót Mr. Ellisnek:

"A NEXTWAVE nem Karakterfejlődésről és Tanulásról és Erkölcsökről és Ölelkezésekről szól. Hanem egy olyan mozi belegyömöszöléséről 44 oldalba*, amitől edobod az agyadat. A Marvel képregények alapjait alkotó őrült dolgokról és az ázsiai filmek speciális effektusairól, abszurd mennyiségű pusztításról, kifacsart humorérzékről és Látványról és felrobbanó dolgokról és szétpofozott szereplőkről.
De leginkább FELROBBANÓ DOLGOKRÓL és SZÉTPOFOZOTT  SZEREPLŐKRŐL.
Arról, ahogy egy nő motorolajból és brokkoliból álló emberszerű Klónozott Izéket csap szét egy gitárral.
NEXTWAVE. Akik úgy gyógyítják be Amerika sebeit, hogy bucira verik az arcod."

A címszereplő csapat a Marvel limbóból előrángatott B-listás karakterekből áll, vezetőjük Monica Rambeau, egykori nevén Captain Marvel (magyarul Csodakapitány néven szerepelt a Semic Csodálatos Pókember sorozatában), aki annak idején a Bosszú Angyalai kötelékében is küzdött. A szedett-vedett társaság tagjai még Tabitha Smith (Meltdown az X-Force-ból), a dolgokat felrobbantani képes mutáns, The Captain, aki idegen lényektől tévedésből kapott szuperképességekkel rendelkezik, Aaron Stack (aka Machine Man) egy alkoholfogyasztásra is beprogramozott android és végül, de nem utolsósorban Elsa Bloodstone, egy mágikus drágakövet viselő brit vámpírvadász (és aki egy elfeledett négyrészes Marvel minisorozatból került elő).

A Kapitány olyan abszurd mód erős, hogy egyszer átküldte valaki gerincét a tüdején, amikor hátba akarta veregetni. Mentségére szóljon, hogy épp sakálmaláj részeg volt.

A Nextwave eredetileg a H.A.T.E. (ami tulajdonképpen a S.H.I.E.L.D. paródiája) alkalmazásában állt, amikor azonban rájöttek, hogy alkalmazójukat egy terroristaszervezet pénzeli, ami tömegpusztító fegyvereket akar tesztelni békés amerikai polgárokon, úgy döntöttek meglépnek egy kísérleti repülővel, hogy aztán ott tegyenek keresztbe korábbi megbízójuknak, ahol csak lehet. Itt tulajdonképpen nem is a sztori a lényeg, hiszen mindez csak ürügyként szolgál arra, hogy Ellis szabadon engedhesse a fantáziáját és humorát, klasszikus képregényes és filmes toposzokat állítson fejtetőre, valamint szuperhős kliséket figurázzon ki.

- Nem kellene kódneveket használnunk? Talán úgy kéne hívjalak..
- Gépember? Az én nevem Aaron Stack. Szólíts Aaron-nak
- A Bosszú Angyalainál mindenkinek volt kódneve. Talán nekünk is használnunk kellene.
- Mi értelme? Ráadásul biztos vagy benne, hogy meg akarod tartani a szuperhős nevedet? A "Foton" hallatára biztos nem markol jeges rémület az emberek szívébe. "Helló, én egy piciny, jelentéktelen részecske vagyok. Dobjátok el a fegyvereiteket, különben észrevétlenül lepattanok rólatok."

Láthatunk itt felhőkarcolók közt tomboló Godzilla-szerű óriásgyíkot lila alsónadrágban (és megtudjuk végre miért zabálják két pofára az óriásszörnyek az embereket), ugyanezt autóroncsokból összeállt óriásrobottal, végeláthatatlan mezőkön növesztett brokkoli-fém töltelékkatonákat, Armageddon Kürtöt, emberevő koalákat, pterodactylus kezeslábasban feszítő kommandósokat, szamurájrobotokat és mechanikus gyilkos rákokat. Akciófilmbe illő robbanások, a Legend of Zu-ból ismerős repülős harci jelenetek, anime-sen előre bejelentett bejelentett támadások (Infravörös Döfés!, Ultraibolya Nóva! Mikrohullámú Vihar! és a legfélelmetesebb: a Kenyai Mellbimbóletépés), ez mind a nyakunkba zúdul a szinte pillanatra sem lankadó akcióorgiában, melyet Ellis mesterien vezényel, Immonen pedig mindezt hatásosan önti vizuális formába. Bénának hangzik? Egyáltalán nem az, leginkább szórakoztató és ezzel pontosan el is éri a kívánt célját.

Apró bónuszként Ellis írt egy elborult theme song-ot** is a képregényhez (akárha tévés sorozat lenne), melyet itt lehet meghallgatni. Jó szórakozást!

*Szakítva a Marvel hagyományokkal itt most a két szám - egy sztori (azaz 2 x 22 oldal) koncepciót alkalmazza Ellis.

** Lyrics:

It's like Shakespeare / But with lots more punching.
It's like Goethe / But with much more crunching.
Like Titanic / But the boat's still floating.
No it's not... / The motherf**** boat is exploding!

Chorus:
NEXTWAVE!!!

Dirk Anger / is one crazy mamajama
He leads H.A.T.E. / sitting around in his pretty pink pajamas
H.A.T.E. was formed / by the Beyond Corporation,
Purposely to bring about / catastrophic DEVASTATION!!!

Chorus:
Do you need a haircut? / The Beyond Corporation gonna help you out!
So you need a toothbrush? / The Beyond Corporation has an extra one!
Do you have a stepson? / The Beyond Corporation gonna run him off!
Do you see a monster? Or a pirate? Electric Emu?
A giant sky rat? A midget Hitler? Or Pontius Pilate?
That is why Beyond Corp started!

Monica! Is gonna microwave your ****!
Tabby! Is gonna steal your stuff!
Aaron! Is gonna organize your sock drawer!
Elsa! Is gonna speak with an accent!
The Captain! HIS NAME IS THE CAPTAIN!

Képregénykritika: 52 (DC Comics, 2007) ***

Képregénykritika: Marvel Zombies (Marvel Comics, 2005) ****

Képregénykritika: The Perry Bible Fellowship - The Trial of Colonel Sweeto and Other Stories (Dark Horse, 2007) *****

Egészen pontosan Nicholas Gurewitch webcomic-járól van szó, mely különálló, mégis lazán egymáshoz kapcsolódó strip-ekből áll, számomra elképesztő módon ötvözve Bill Watterson Calvin and Hobbes-ának (magyarul Kázmér és Huba) intelligens humorát és Gary Larson Tales from the Far Side-jának morbid ötletparádéját (nem véletlen, hiszen ők Gurewitch két legkedveltebb szerzője saját bevallása szerint) és könnyedén ugrálva több különböző rajzstílus között, ezzel mintegy mellékesen hommage-t állítva ismert rajzolóknak és íróknak (mint például Bil Keane vagy Edward Gorey).

A Dark Horse által 2007 novemberében kiadott The Trial of Colonel Sweeto and Other Stories alcímet viselő kötete már megjelenésében is rendhagyó, kisméretű, rikítóan színes, 96 oldalas, távolról gyerekkönyvnek tűnő coffee table book*. Mi sem állhatna távolabb a valóságtól: amennyiben tüzetesebben szemügyre vesszük a borítón hemzsegő Cukorkafölde (CandyLand) lakóit, azonnal kiderül, hogy tulajdonképpen egy lincselni készülő tömeg vesz körül egy máglyához kötözött M&M cukorkát (meglepetés: ő Édeske tábornok), egyikük pedig egy "Burn him" ("Égessük meg!") feliratú rózsaszín szívecskét tart a magasba.

A könyvet felütve pedig már az első oldalon szembetaláljuk magunkat a "For Mature Readers" felirattal, nem véletlenül, hiszen a rövid történetek visszatérő témái közé tartozik a halál, a szexualitás, a vallás és a háború, Gurewitch pedig éppenséggel egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel velük, sőt, a kötetbe az online publikált összes strip-je mellett jónéhány olyan is belekerült, melyet még saját maga is túl erősnek vagy offenzívnak talált ahhoz, hogy a világhálón ossza meg a közönségével.

A fekete humorával és iróniájával úgy tűnik nem csak engem győzött meg, hanem azt a 27.000 másik embert is, akik még azelőtt elkapkodták a könyvet, hogy hivatalosan megjelent volna, ezzel az Amazon.com eladási toplistájának első 250 helyezettje közé katapultálták az amerikai fiatalember közel hat éve készülő munkáját. Így hát bátran ajánlhatom az immáron harmadik kiadásánál járó képregénybe öntött ötletpetárdát, és a legnagyobb örömmel nyújtom át a piros cukorkaszínű szalaggal átkötött kulcsot ehhez a fantasztikus és szórakoztató világhoz. (Vagyis klikkeljetek a kulcs szóra, és máris könyékig turkálhattok a jóságban a Perry Bible Fellowship hivatalos weboldalán.)

 *Keményfedeles, többnyire színes, nehézkes és vizuális irányultságú, képekkel teli könyv, melyet általában várótermekben, előszobákban tartanak dohányzó- vagy kávézóasztalon, hogy a várakozó vendég vagy páciens a lapozgatásával elüthesse az időt.

Képregénykritika: Wormwood - Gentleman Corpse (IDW Publishing, 2007) ****

Úgy hiszem bátran állíthatom, a Wormwood: Gentleman Corpse* Ben Templesmith alkotói zsenijének kvázi kvintesszenciája: egyrészt szerintem kábé a fehér üröm (wormwood, Artemisia Absinthium) hallucinogén hatása okozhat ilyen baljósan elmosódó háttereket, hagymázas, rémálomszerű lényekkel teli látványvilágot és elborult ötleteket, másrészt ez az első képregénye, melynek írója és rajzolója is egyben, vagyis a két alkotói folyamat elképzelései tökéletesen kiegészítik egymást, ami viszonylag ritka jelenség a képregényiparban.

Aki esetleg még nem hallott Templesmith-ről, annak első körben érdemes megjegyezni, hogy a 30 Days of Night képi világa nagyban neki köszönhető - főleg a vámpírok cápaszerű kinézetének újragondolása - tekintve, hogy a film alapjául az általa rajzolt azonos című trade paperback szolgált. A 2002-ben feltűnt ausztrál illusztrátort többször is jelölték a neves Eisner-díjra és kollaborált a brit fenegyerek, Warren Ellis (Transmetropolitan, Planetary) Fell kísérletében**, mely szakítva az amerikai képregénykiadás konvencióival, kevesebb oldalon, ámde jóval olcsóbban tolmácsolja egy kiégett zsaru küzdelmét egy rémálomszerű város elmebeteg bűnözőivel szemben. Dolgozott a Dark Horse, az Image Comics és az IDW Publishing kiadóknak, melyek közül az utóbbinak köszönheti összeismerkedését jelenlegi feleségével, valamint a Wormwood képregények útnak indítását.

Na de lássuk mi is a teljesen egyedi Wormwood-univerzum receptje:

Vegyünk egy nagy sebességgel egy lovecrafti világvége felé robogó Földet, amely többszöri megmentésre szorul, lehetőleg úgy, hogy az átlagember ebből mit se vegyen észre, szórjuk meg a modern időkhöz alkalmazkodott démonokkal, ősi sumér istenekkel, az Apokalipszis Négy Lovasával (akik, miután felfedezték a videójátékokat és a gyorskajáldákat, próbálják addig húzni a világvégét, ameddig csak lehet), háziállatként tartott gusztustalan leprechaunokkal és örökké éhes cthulhoid csápos rettenetekkel.

Nem kevésbé elvetemült ötletekből keverjünk ki egy illusztris szereplőgárdát: fogjunk egy intelligens és cinikus parazitaférget (Wormwood) egy szomszédos univerzumból, aki ráunva, hogy halott istenek testében lakozik, a bolyongásai során felfedezett Földön vetett horgonyt, miután erős függőséget alakított ki a Guinness sör, a dohányzás és az örömlányok iránt. Jelenleg egy kifogástalan öltözetű és erős brit akcentussal rendelkező holttest boldog birtokosa, akinek jobb szeméből kommentálja a körülötte zajló eseményeket. Hozzuk össze újra egy ex-szeretővel (Medusa), aki egy sztriptízbár tulajdonosa, és a halhatatlanságért cserébe elvállalta egy dimenziók közötti átjáró őrzését, mely köré a bárja épült. Csapjunk hozzá egy sidekicket (Mr. Pendulum), a főszereplő ivócimboráját és egyben személyes testőrét, akit unalmában épített sajátkezűleg egy ingaórából és pár üres sörösdobozból (ha keresztezzük a T2-est a szériatartozék shotgunnal és a ZZ-Top egyik véletlenszerűen választott tagjával, aki aznap épp bal lábbal kelt fel, nagyjából közel járunk a koncepcióhoz). Bolondítsuk meg egy tökös zsoldosnővel (Phoebe Phoenix), aki a rajta lévő tetoválások életrekeltésével és a John Woo filmeket megszégyenítő duplapisztolyos fellobbanásaival vigyáz Wormwood jelenlegi „öltönyére”, és végül, de nem utolsósorban, díszítsük egy zsaru kísértetével (Trotsky), aki karmikus adóssága lerovása fejében kénytelen bűntényeket megoldani mielőtt itt hagyhatná ezt az árnyékvilágot.

Adjunk a szereplők szájába friss, vitriolosan ironikus, nemritkán trágár dialógusokat, melyek egy, az eddigi koncepcióhoz igazodóan, őrült történetet szőnek át, és voilá, egy valóban egyedi, színes és szórakoztató koktélt kapunk. Fogyasszuk egészséggel!

Az első gyűjteményes kötetet Wormwood: Gentleman Corpse – Birds, Bees, Blood & Beer címmel adta ki 2007-ben az IDW Publishing, mely összesen 152 oldalon terpeszkedik két történettel. A Taster című egyrészes (tulajdonképp nulladik szám) teljes egészében Medusa éjszakai bárjában játszódik, ahol is Wormwood kellemes sörözgetését a vendégekből kinövő ördögkender szakítja félbe, ami aztán egy rövid nyomozás és 52 öltés (hja, kérem, ha valaki ráharap a shotgun csövére, ritkán marad egyben) után kötelező jellegű showdownban végződik a húsevő dudvák Spóra Atyjával. Ezt követi a kötet címadó négyrészes sztorija, ami egy újabb variáció a világvégére, csak éppen itt potencianövelő szerbe kevert szlötyivel megfertőzött áldozatokból kikelt csápos szörnyekkel kísérlik meg megidézni a soron következő démonurat, hogy délutáni snack gyanánt elfogyaszthassa a mi lakájos kis dimenziónkat. A gyilkosságsorozat után nyomozó Trotsky természetesen ebbe is belerángatja kedvenc férgünket, aki társait erősítésként hozva újabb pokoli hatalmasságnak mutat be és ússza meg a következményeket. Ja, természetesen itt is kapunk csápokat, vért, beleket és kettétépést. Úgy tűnik ez Templesmith-nek lassan kezd a védjegyévé válni.

Mint látszik, a Wormwood bőven kölcsönöz Lovecraft, Gaiman és Pratchett munkásságából (Good Omens, valaki?), ám azt olyan képi világgal, humorral, de legfőképpen nagybetűs HANGULATTAL teszi, hogy nem tudja az ember nem a szívébe zárni azt a rothadó hulla szemüregéből kikandikáló kis láncdohányos férget.

*Nem összekeverendő a Garth Ennis (Preacher, Hellblazer, The Authority, The Boys) által jegyzett The Chronicles of Wormwood című sorozattal, amelynek főszereplője a Pokol Hercegének fia, aki együtt kocsmázik Isten Fiával, és Joan of Arc (másoknak Jeanne D'Arc) a szeretője...

**A standard 22 oldal képregény plusz 10 oldal reklám 2.99 $-ért hullámzó színvonalú taralommal vs. 16 oldal képregény plusz 8 oldal artwork 1.99 $-ért, ütős történettel. Na, te melyiket választanád?

ComiXtúra: SIN CITY - A NAGY MÉSZÁRLÁS ***

A Sin City 3. kötete elsősorban azok számára nyújthat teljes értékű élvezetet, akiknek még nem volt szerencséjük Robert Rodriguez hajszálpontos adaptációjához. A Nagy Mészárlás sztorija ugyanis a 2005-ös filmben feldolgozott három történet egyike. Ráadásul Rodriguez gyakorlatilag panelról-képkockára másolta le a képregényeket, így aztán nem hagyott sokat a képzelőerőnk számára. De ettől függetlenül erősen ajánlott a papírformátum beszerzése is, mivel még a mozgókép sem képes visszaadni Frank Miller utánozhatatlan, és egyedi stílusát.

A Nagy Mészárlás egy feszültséggel teli, akcióban és meglepő fordulatokban gazdag történet, mindenféle fölösleges sallang nélkül. A cselekmény jól átgondolt, a karakterek szinte mindegyike a város véráztatta, mocskos sikátorainak világába tökéletesen illeszkedő sötét, alvilági figura, a hangulat pedig ehhez illően borús és vészjósló. Az olvasás előrehaladtával a tempó fokozatosan pörög fel, a történet egyre mozgalmasabbá válik, az utolsó oldalakat pedig lényegében már sűrű golyózáporban abszolválhatjuk. A rajzokról nem sok mindent lehet már elmondani, aki ismeri Miller comic-noir stílusát, az tudja jól, hogy mire számíthat. Aki pedig nem, annak meg csak annyit mondok, minél előbb tegyen vele próbát. Miller a képregénytörténelem talán legegyedibb hangulatú univerzumát volt képes megteremteni, mindössze a fekete és a fehér színek ügyes játékával. Ez egy olyan világ, ahol soha sem süt a nap, gyakran vastagon ömlik az eső, a város fényei pedig félelmetes árnyakat vetítenek a tűzfalakra, vagy éppen az ablakok rácsain beszűrődve festenek furcsa textúrát a fülledt motelszobák kopott falaira. A Sin City képregények mozgalmasságát érdekes módon nem az egymást sűrűn követő panelek láncolata adja, hanem pont ellenkezőleg, a gyakran egész oldalakat elfoglaló kompozíciók önmagukban több dinamizmust rejtenek, mint akár több oldalnyi panelerdő. Miller nem véletlenül papíron a leghatásosabb.

A kötet kivitele némi átalakuláson esett át, ami nem feltétlenül vált az előnyére. A legszembetűnőbb változás, az előző két kiadástól eltérő gerinc, amely ezúttal az eredeti amerikai kiadást vette alapul. A mind a hét kötetre elosztott Nancy rajzolat nálunk így már sosem lesz teljes (pláne, hogy a rövidebb történeteket tartalmazó Booze, Broads, & Bullets sem valószínű, hogy idehaza megjelenik), és bár mindez a képregényes polc egységességét tekintve rossz hír, a lényeg úgyis a belbecs. Arról nem is beszélve, hogy némi kárpótlást is kapunk, öt színes (!) oldalnyi borítógaléria, és tíz különböző képregényrajzoló saját, egyoldalas Sin City interpretációjának formájában. Ez utóbbiak közül külön kiemelném személyes kedvencem Sergio Aragonés alkotását, ami egyszerűen zseniális, jómagam percekig vihogtam rajta. A 3. kötet ezenkívül némileg durvább, vastagabb papírt is kapott, amely a színes képek esetében nem túl előnyös, de egyátalán nem zavaró.

Képregénykritika: Bürokraták ****

„Agresszív fantasztikus magazin”. Így definiálja magát a Korchma Zsombor főszerkesztette, pajzán pirosba provokatívan tunkolt Roham, mely szabadversei, tudományos-fantasztikus tematikájú novellái (László Zoltán Az E, valamint Kleinheincz Csilla Fehér sivatag néven futó szösszeneti mindenképpen megérdemlik a hivatkozásukkal járó gépírói többletmunkát) mellett egy eleddig trilógia stádiumban feszengő képregénynek is jelenési felületet biztosított. Ez volna a Bürokraták.

A komix ötletét az rpg.hu (Magyar Szerepjátékosok oldala) közösségét, valamint a Scriptorium írókör szerzőit, illetve olvasóit vitriolos kritikáival molesztáló Oroszlány Balázs (Rorimack) a Transmetropolitant jegyző Warren Ellis eszmei csöcsein csüngve szopta ki. Ahogy a tengerentúli „poszt-cyberpunk” (okosék legalábbis így mondanák) sorozatban, a Bürokraták esetében is a legínycsiklandóbb szegmens maga a karakterkészlet. Odaát egy amorális-antiszociális zsurnaliszta satvadék mindennapjainak polgárpukkasztó részleteit somolyoghatja végig az olvasó, míg idehaza Rorimack a pókhálós protagonista-képekbe bóduló, vállalandó közízlésnek úgy mutatja flegmán meredő középső ujját, hogy a mindenki által alaposan utált, arctalan hivatalnoki gépezetből találomra szelektálja élre vasalt főhősét. Ő – hogy-hogy nem – „Kovács”. Csak így simán: „Kovács”.    

Még mielőtt az Amerikai szépség, vagy a Kafkai bizarr unos-unalomig plagizált toposzainak felrémlése a kedveteket szegné: a Bürokraták az anyalap büszke célkitűzéseihez mérten szándékozik, és – bizonyos mértékig – tud merész lenni, méghozzá a fantasy, valamint a horror között egy hanyag Lovecraft ügyességével kötéltáncot lejtvén. Kovács 007-es karizmait és lőfegyvereit (…) ugyanis a Menny és a Pokol (…) érvényes engedéllyel alig-alig, késedelmi terhelésekkel és egyéb bírságokkal annál inkább megruházott átutazói ellen kénytelen használni. Teszi mindezt elegánsan, a monomániás (kettős)könyvelő perverz higgadtságával.

Kovács a bájosan száraz, protokolláris tárgyilagosság jegyében is oda-odamondogat az alvilág rút emigránsainak, ugyanakkor – a kezdeti döcögések ellenére – egy buborék sem feszül fárasztó körmondatoktól. (Az olyat amúgy sem szeressük.) A szövegekért felelős, panelsorokat tervezgető Németh Áronnal (Brutalis) és a szombathelyi illetőségű Tebeli Szabolccsal (Brazil) felálló triumvirátus részről részre egyre csiszoltabb koprodukcióval hozakodott elő. Nem pusztán a párbeszédek gördülékenysége fokozódik. Brazil rajzai is valahogy részletgazdagabbnak, érettebbnek hatnak a történet előrehaladtával (a – hol eredeti, hol alternatív – Budapest épületeit a valós helyszínek hosszasan mustrált fényképfelvételei ihlették). Az oldalak kiosztása pediglen egyre több leleményről ad tanúbizonyságot, a hangutánzó szavak (ilyenből is akad invenciózus-viccesféle: a „büribüri” pl. egy mobil csengőhangját hivatott betűbe ölteni) panelként történő igénybe vételétől az escher-i térnonszensz szabályozta, képkockákat átölelő Pokol-architektúráig. Ami egyenesen csodaszép.

Humorból nincs hiány. A finom képi tréfákon (mint amilyen a postában unottan kígyózó sor elején símaszkban, pisztollyal érvelő kliens), a kevésbé, illetve jobban mesterkélt helyzetkomikumokon (oltási könyvet követelni bárddal hadonászó, diabolikus förmedvénytől? Na jó, legyen vicces.) túl – vagy innen – maga a koncepció is ismeri a tréfát. Kovács a bürokrácia félreértett-lenézett napszámosainak morbid piedesztálra történő, önironikus fellóbálása. Neki persze nincs erről tudomása. Ha cinikusan is, de őszinte elhivatottsággal lő likat a szóbeli és írásos felszólításokra immúnis ördögfattyak fejébe három epizódon át, melyek ordenáré csámpasággal követik egymást. (Mármint: az epizódok.) Vizsgálódó kisgyermekkoromban a metélt kaszáspókokban láttam darabra ennyi kontinuitást: mi a gány történhet két fejezet között, ami - összetart??? Mire nemhogy elfogadnánk, egyenesen megszeretnénk a képregény zaklatott balladaiságát, lezárás gyanánt felesleges, már-már dagályos magyarázattal hozakodnak elő Rorimackék. Nem vagyok benne százezer százalékig biztos, hogy ezeket a diszkurzív lapokat feltétlenül ki kellett játszani.

Az anno ingyen osztogatott, mára letölthető kiadvány egyébiránt (ha nagy ritkán el is csúszik az élesség) igényes nyomdai munka szülötteként kellette magát a Hungarocomix standjain és az illetékes üzletekben, míg a mindig „mindíg” mindigeket leszámítva a megrögzött ortográfiai fanyalgók is csüggedten konstatálhatják a szöveg derék voltát. Akinek pedig a mellékelt képek láttán sem landolt ez idáig a tantusza, felfedném a főtutit: a Bürokraták monokróm. Bezony!

ComiXtúra: ÉLNI

A hazai képregénykultúra fejlődését tekintve mindenképpen örvendetes, hogy rövid időn belül már egy újabb idehaza megjelenő seinen mangáról írhatok. (És ezzel még nincs is vége!) A Mangafan, hazánk elsőszámú mangakiadója három sikeres shounen sorozat beindítása után, most az idősebb korosztály felé is szeretne nyitni, nyilván azzal a nem titkolt szándékkal, hogy idővel belőlük is igazi manga-fanokat faragjon. Az olvasói igények óvatos felméréséhez pedig egy már sokat bizonyított klasszikust választottak, az egyik legismertebb japán mangaka Takahashi Tsutomu egykötetesét, az Alive-ot, azaz magyarul az Élni-t.

Mielőtt azonban a bonckéshez nyúlnék, ismerjük meg egy kicsit az embert a manga mögött. A 65-ös születésű Takahashi karrierje 1987-ben indult, az első nagyobb sikert pedig a 92 és 99 között futó Jiraishin (Ice Blade) című sorozatával érte el, ami a tokiói Shinjuku negyed egyik keménykezű nyomozójának mindennapjairól szólt. Ezután készítette el a most tárgyalt Alive-ot, ami először a Young Jump magazinban jelent meg folytatásokban, majd nem sokkal később önálló kötet formájában is napvilágot látott. Az Alive sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2002-ben a japán kultrendező Kitamura Ryuhei, egy szinte mértani pontosságú, szintén nagyon sikeres adaptációt készített a műből. (Kitamura azóta még két másik Takahashi mangát is filmre vitt, ezek a Sky High, illetve a „69” alapján készült LoveDeath.) A szabadidejében a motorozásért és a The Rolling Stones-ért rajongó mangaka természetesen ezután sem ült a babérjain, a 2000-es években egymás után jelentek meg a sikeresebbnél sikeresebb sorozatai (Tetsuwan Girl, Blue Heaven), és jelenleg is több címen dolgozik egyszerre. Takahashi műveire általában jellemzőek a sötét, misztikus, esetleg természetfeletti témák bevonása, a realisztikus rajzok, valamint a dinamikus történetvezetés. Mindez egyszerre megtalálható az Élni-ben. (A képen balról Takahashi, jobbról Kitamura.)

A hazai kiadás külsőre nagyon kellemes látvány. Az azonnali olvasásra csábító vaskos kötetet komor hangulatú, kissé bőre szabott védőborító óvja a külvilág veszélyeitől. Az olvasási irány természetesen maradt az eredeti (j-b), és szokás szerint az első néhány oldal ezúttal is színes. 

Yashiro Tenshu-t az ügyészség halálra ítélte, 5 ember meggyilkolása miatt. A kivégzés azonban elmaradt, Yashiro ugyanis választási lehetőséget kapott: élni, vagy meghalni. De az életben maradás nincs ingyen, cserébe egy szigorúan titkos kísérletben kell részt vennie. Egy kísérleti telepre szállítják, ahol összezárják egy másik elítélttel, majd napokig nem történik velük semmi. Egyszer aztán kinyílik egy zsilipajtó, és az üvegfal mögött megpillantanak egy gyönyörű, fiatal lányt. A lányban egy gyilkos parazita lakozik, ami új testbe akar költözni, mégpedig annak az alanynak a testébe, akiben erősebb a gyilkolási vágy. Ha a transzfer megtörténik, a világ legveszélyesebb fegyvere születik meg.

Az Élni műfaját tekintve talán a horror, a sci-fi és az akció keverékeként írható le, csipetnyi pszichológiai drámával megfűszerezve. Éppen ezért a kötet elolvasása elsősorban a 16 éven felüliek számára javasolt, bár inkább a történet összetettsége az, ami igényel egy bizonyos szintű érettséget. Vér és öncélú erőszak terén azért mindenképpen a szolidabb seinen mangák közé tartozik. A sztori lendületes tempóban robog, éppen ezért a manga „kivégzése”, a terjedelem ígéretével szemben, viszonylag rövid időt vesz igénybe. A 10 fejezetre osztott mű az elején nagy lépésekben halad előre, a második fejezettől (a kísérlet helyszínére való megérkezés után) már némileg belassul, és ekkor hagy egy kis időt a főbb karakterek, valamint az alapszituáció alaposabb megismerésére. Az ötödik fejezet teljes egészében Yashiro múltját, illetve kínzó bűntudatának gyökereit tárja fel, mindezt álomképek formájában prezentálva, és ennek a fejezetnek a címe nem véletlenül lett Kritikus Pont. Ez tulajdonképpen a történet fordulópontja. A cselekmény ezután sokkal dinamikusabbá válik, a feszültség ettől fogva már egy cseppet sem hagy alább, kitart egészen a legvégéig, ahol a csattanó sajnos kisebbet pukkan, mint azt várnánk. Igazából nincs is vele semmi baj, hiszen tökéletesen lezárja a sztorit, és még hiányérzetünk sem nagyon lehet, de talán egy kevésbé kiszámítható, meglepetésszerű végső csavar nagyobb katarzist okozhatott volna. De ez már csak kákán való csomókeresés tipikus esete, a manga élvezeti értékéből mindez vajmi keveset von le.

Az Élni rajzai a történet előrehaladtával egyre zaklatottabbá, mozgalmasabbá válnak, a képek próbálnak a történet ritmusához idomulni. Takahashi gyakran mutatja közelről az arcokat, emellett pedig nagyon hangsúlyos szemeket rajzol, ezek pedig nagyon meggyőzően képesek visszaadni a szereplők pillanatnyi érzéseit, indulatait. Az arcok amúgy többnyire a karakterek jelleméhez igazodnak, és csak annyira vannak kidolgozva, amennyire feltétlenül szükséges. Azt ugye már mondanom sem kell, hogy a nők (összesen 2) természetesen itt is hibátlan alkatú, igéző tekintetű erotikus vágyálmokként lettek papírra álmodva. A hatalmas termek, illetve a szűk folyosók méreteinek érzékeltetése megintcsak Takahashi tehetségét dicsérik. Ilyenkor néhol béka-perspektívából, jóval gyakrabban pedig az adott helyiség távoli sarkából (Ezt nem tudom, hogy hívják. Talán pók a falon perspektíva?) láttatva rajzolja meg az adott helyiséget. Ráadásul a képet gyakran néhány fokkal el is forgatja, így az eltörpülő szereplők úgy tűnnek, mintha csak egy ipari kamera szemével látnánk őket. A falak és a padló mintázatát adó párhuzamos vonalak is segítenek az arányok alapos felmérésében, ráadásul tovább fokozzák a rideg, futurisztikus ipari környezet hatását is.

Azt kell hogy mondjam, a Mangafan nagyon jól választott. Az Élni a Tűzharcos és a Sötétség mélyén-hez hasonlóan, kiválóan alkalmas az ún. érettebb mangák hazai bevezetéséhez. Izgalmas, kellően mélyenszántó, ugyanakkor nem túl megterhelő olvasmány. Külalakra talán a legszebb az itthon megjelent mangák/manhwák közül, és hiba gyanánt is mindössze néhány apró betűhiba róható fel, de ezek is csak nagyítóval észrevehetőek. Az ár/érték arányt figyelembe véve pedig igazán vásárlóbarát kiadványról van szó. Ezekután kíváncsian várom egy esetleges seinen sorozat beindítását is, talán most már elég érettek vagyunk arra is.
 
ÉLNI (Alive)
Mangafan kiadó
262 oldal
Ára: 2000 Ft

ComiXtúra: VERTIGO #4, TŰZHARCOS - A SÖTÉTSÉG MÉLYÉN

A Vertigo Válogatás annak a hazánkban még sajnos létező tévhitnek az eloszlatásában szeretne úttörő szerepet vállalni, miszerint a képregény csak egy bizonyos életkor alatt képes szórakozást nyújtani, és hogy úgymond az ember előbb-utóbb ezt is kinövi, mint a többi gyerekes hobbit. Persze a hazai képregényolvasó tábor tudja jól, hogy ez egy ordenáré nagy baromság, de ha ilyen téren is szeretnénk felzárkózni a világ jobbik feléhez, akkor erről meg kell győzni a még sötétben élőket is. A Kingpin kiadó negyedévente megjelenő kiadványa a lehető legalkalmasabb erre a feladatra. Kell hozzá egy közeli könyvesbolt, megfelelő mértékű nyitottság, és némely esetekben erős gyomor is. Ha ez megvan, máris hozzákezdhetünk a képregényekkel szemben érzett előítéleteink levetkőzésének. (Persze csak ha volt ilyen korábban.)

Az antológiában a felnőtteknek szóló képregényekre szakosodott Vertigo Comics három legsikeresebb címének egy-egy fejezetét olvashatjuk, összesen mintegy 100 oldalon. Az Y az utolsó férfi, a Hellblazer, és a Prédikátor mindegyike tabukat döntögető, komolyabb hangvételű, néhol morbid, de ugyanakkor kellően humoros sorozat, így akár a Garfield-től, és a szuperhősök világától berzenkedő laikusok is nyugodtan próbát tehetnek velük. Az egy éve útjára indított válogatás idén októberben már a negyedik számmal jelentkezett.

A kivitel most is nagyon igényes, a fényes borító kellően vastag és figyelemfelkeltő, ám a kissé szoros ragasztás óvatosságra int; a lapok belső szélén lévő szövegek elolvasásához némi ügyesség szükségeltetik, megelőzendő a korai laphullást. A papír minősége kifogástalan, nem fénylik, a színek erőteljesek rajta, különösen a fekete, ami végre tényleg koromfeketének is látszik. Színes képregényekhez ideálisabb papír nem hinném, hogy létezik.
 
Y, AZ UTOLSÓ FÉRFI
Valószínűleg már sok férfitársam eljátszadozott a gondolattal, hogy vajon milyen lenne, ha egyik pillanatról a másikra, egyedüli hímneműként maradnánk a planétán, szemben a többmilliárdnyi nővel. Ez a gondolat Brian K. Vaughan amerikai képregényíró fejében is megfordult, amit aztán Pia Guerra rajzolónővel összefogva, gyorsan képregény formájába öntött. Vaughan azonban egy globális méretű gangbang party helyett, inkább a legvalószínűbbnek tűnő eshetőségeket vette alapul, és a lehető legreálisabb megközelítést választotta. Az eddigi számokból megtudhattuk, hogy a titokzatos kórság, mely szinte egyidőben pusztította el a bolygó Y kromoszómával rendelkező (tehát hímnemű) egyedeit, egyedül egy Yorick Brown nevű fiatal szabadulóművészt, és Ampersand nevű kismajmát kímélte meg. A férfiak nélküli világ összeomlott, a kaotikus állapotokon a nők próbálnak úrrá lenni. Yorick felismerve a számára nem feltétlenül kedvező helyzetet, mindenáron Ausztráliában lévő barátnőjéhez szeretne eljutni, de először Washington felé veszi az irányt, képviselőként dolgozó édesanyjához. Az aggódó anya legszívesebben a Fehér Házban tartaná elzárva egy szem fiát, de az USA újonnan kinevezett női elnöke úgy dönt, veszélyes lenne ha a bolygó utolsó férfija egyhelyben maradna, ezért Yorick mellé osztja a 355 nevű testőrt, aki mellesleg a Büntető Kör nevű titkos szervezet ügynöke. Yorick és 355 feladata, hogy megkeressék Bostonban Dr. Mann-t, azt a biológust, aki talán tudja az okát a hirtelen jött „férfiatlanodásnak”, és esetleg még a Föld újranépesítésében is segíthet. Az út azonban tele van veszélyekkel, mert vannak olyan csoportok, akiknek még az az egyetlen férfi is túl sok.

A Vertigo 4-ben egy új, 5 részes ciklus veszi kezdetét, Körök címmel. Ebben Yorick, 355 és a közben hozzájuk csatlakozott Dr. Mann vonattal próbál eljutni Kaliforniába, a doktornő másik laborjába, ahol a kísérletéhez szükséges embrióminták másolatait tartja. Ezen kívül újra találkozhatunk Yorick nővérével, Hőssel is, aki az utolsó férfira vadászó Amazonok sorait erősíti, és most úgy tűnik szörnyű felismerésre tett szert.

Mivel egy újabb történetszál indításáról van szó, ezért a bevezetés kissé visszafogottabb. Yorick piszkálódásai és fárasztó poénjai („ne vedd sertésnek”- grat a fordítói leleménynek) most is megadják a könnyed alaphangulatot, ezenkívül egy újabb érdekes adalékot kaphatunk a férfiak nélküli világ kihívásairól is, miszerint női pilóták és sofőrök nélkül a tömegközlekedés gyakorlatilag megbénult. Az ilyen részletek apránkénti feltárása teszi ezt a kifordított világot hihetően valóssá. Na meg a kiváló Pia Guerra letisztult és egyszerű, de mégis realisztikus rajzai. Nincsenek feleslegesen kidolgozott részletek, a történet gördülékenysége ezt nem is kívánja meg, bár ennek az az ára, hogy az arcok gyakran nagyon hasonlítanak egymásra, és néha szinte csak a hajuk színe és viselete alapján különböztethetők meg. (Arra pedig, hogy miért van minden nő vérvörösre kirúzsozva, nem sikerült rájönnöm.) Az Y nagyon addiktív, filmszerű élményt ad az olvasóknak (2008-ban talán tényleg filmmé válik), és első olvasatra bele lehet szeretni. Ezért, és már csak a témája miatt is ajánlott olvasmány lehet akár a női olvasók számára is, a Feminista Nőegylet, és a Nők az Egyenjogúságért mozgalmak híveiről nem is beszélve. De úgy igazából mindenkinek erősen ajánlott.
 
PRÉDIKÁTOR
A Prédikátort már sokkal óvatosabban tudom csak ajánlani. Garth Ennis, aki a világ egyik legjobb, ha nem a legjobb (de, a legjobb) képregényírója ugyanis szereti tesztelni az olvasók tűrőképességét. Ez az Észak-Írországból származó fiatalember kendőzetlenül bánik a szex, a vallás és az erőszak témakörével, és gyakran olyan határokat feszeget, amik sokaknál képesek kicsapni azt a bizonyos biztosítékot. A Prédikátor Ennis fő művének tekinthető. A 66 részes (plusz Special-ök) sorozat írásakor a végsőkig elment, gyakorlatilag az összes tabunak számító témát alaposan seggberúgta, és mint ahogyan az a cím alapján sejthető is, Ennis a katolikus vallás iránt érzett averziója itt éri el a tetőpontját. Ezért aztán a vallásra érzékenyek lehetőleg szenteltvíz, rózsafüzér és gyóntatópap kíséretében próbálkozzanak csak az olvasással.

Jesse Custer egy texasi kisváros kiégett, hitevesztett, alkoholista prédikátora volt, aki szívből gyűlölte gyülekezete tagjait. Egy mise alkalmával egy a Mennyből megszökött lény Genezis, megszállta Jessie-t, aki innentől fogva Isten Szavának birtokosa lett, és amely hatalom segítségével képes volt az emberekre kényszeríteni saját akaratát. A megszáll(ot)t pap ezután összefutott régi szerelmével, az egykor szebb napokat látott Tulippal, és Cassidyvel az ír vámpírral, aki nem éppen az a klasszikus értelembe vett vérszopó. Az angyalok észlelve a szökést felélesztik a Gyilkosok Szentjét, és megbízzák, hogy végezzen Genezissel. A furcsa társaság sikerrel veszi az első akadályt, de ezután Tulip-ra és Jesse-re eddigi életük talán legnehezebb napjai várnak, miután feltűnnek a színen a férfi múltjának sötét alakjai. Jesse ördögi nagymamája elraboltatta őket, és még mielőtt emberei fejbe lőtték volna a lányt, Jesse feltárta előtte gyermekkorát (melyre a zaklatott jelző használata édeskevés lenne). A történetet lezáró két epizód (Társak, A világ végezetéig) során Jesse visszakapja a Szót, Tulip pedig az életét, és ekkor végre elérkezik a leszámolás ideje. Többet nem is mondanék, zseniális végkifejletnek lehetünk tanúi. Az Ennis által létrehozott bizarr univerzum, a remekül megírt karakterek és a meglepő fordulatokkal teli sztori csak Steve Dillon kiváló rajzaival válnak teljessé. A markáns, kissé karikatúraszerű arcok legtöbbje már önmagában is elég groteszk, az erőszak grafikus ábrázolása pedig néhol már komikusan eltúlzott. A filmes beállítások és cselekményszövés itt is észrevehető, elég csak a klasszikus csókjeleneteket utánzó legutolsó képre pillantanunk.

Ahhoz, hogy megértsük, és élvezzük a Prédikátor szentségtörő és tiszteletlen fekete humorát, mindössze az kell, hogy képesek legyünk elvonatkoztatni a látottaktól, olvasottaktól, és a legkevésbé se próbáljuk meg (túl) komolyan venni. Persze lehet, hogy vannak olyanok, akiknek még ez is sok(k), de aki nem adja meg neki az esélyt, az minden idők egyik legzseniálisabb és legeredetibb képregénysorozatának megismeréséből zárja ki magát.
 
HELLBLAZER
Az okkult ügyek, természetfeletti dolgok, pokolbéli entitások és egyéb e-világon túli szörnyűségek iránt érdeklődők, a Hellblazer-ben találhatják meg a számításaikat. Fő(anti)hőse John Constantine a „nevető mágus”, egy lepusztult, cinikus, láncdohányos, a ballonkabátjától szabadulni nem akaró angol, aki munkája során démonokkal hadakozik, szellemeket és szörnyeket idéz meg, illetve űz vissza a pokolba, és teszi mindezt erkölcsileg néha igencsak kifogásolható módszerekkel. Az eredetileg Alan Moore által megalkotott karakter, 1988 óta jelenik meg önálló sorozatában, és ezzel a Hellblazer a Vertigo leghosszabb ideje futó címe.

A jelenlegi számban egy önálló történetet olvashatunk, Halálos Szertartás címmel. A szerző a brit Jamie Delano, aki (néhány kivétellel) az első 40 számot jegyzi, és a karakter egyedi jellemrajzáért is ő a felelős. A sztori kellően izgalmas, és szórakoztató, de ugyanakkor kissé töltelékszagú is. Constantine unokahúga eltűnik, és hősünk újdonsült barátnője, Zed segítségével próbál a kislány nyomára bukkanni. A nyomozás során eljutnak egy elhagyatott házhoz, ahol éppen egy bizarr esküvői szertartás közepébe csöppennek. A történet leginkább a karakterekre koncentrál, főleg Constantine jelleméről és Zed-el kialakulóban lévő furcsa szerelmi kapcsolatukról tudunk meg többet, de most először szerzünk tudomást Constantine családjáról is. A sztori is sokkal földhözragadtabb az eddigieknél, hősünknek ezúttal nem holmi túlvilági förmedvénnyel kell szembeszállnia, ellenfele hús-vér ember, és ez alkalommal még a mágia igénybevételére sem nagyon szorul rá. A szinte már költői magasságokba emelkedett narratíva, a brit humor és a kor (a Thatcher-éra) kaotikus politikai és társadalmi állapotára való utalások, párosulva John Ridgway rengeteg apró vonalból felépülő rajzaival, egy erősen dark és gótikus hangulatot árasztó, de mégis nagyon valós világot fest elénk. A néhol szabályos rendben elhelyezkedő, néhol pedig hanyagul egymásra dobált panelek émelyítő színkavalkádja éles kontrasztot alkot ezzel a sötét környezettel.

A Hellblazer látszólag a klasszikus horror képregények kitaposott útján jár, de ez csak a felszín, Delano történetei mögött ugyanis alig elrejtett társadalomkritika húzódik meg. Éppen ezért a Hellblazer olyan képregény, ami nem csak azért szól a felnőtteknek mert horror, és mert néha káromkodnak benne. A kötet talán legérettebb darabja.

A Vertigo Válogatás megjelentetése, az éppen újra járni és beszélni tanuló hazai képregénypiac talán legbátrabb vállalkozásának volt tekinthető. Azért csak „volt”, mivel a kiadvány ezen formájában befejezte földi pályafutását. Aggodalomra semmi ok, mindössze annyi történik, hogy az étvágycsináló után, most már maguk a főfogások következnek, és a válogatásban szereplő címek jövőre már önálló kötetek formájában lesznek elérhetőek, több oldalon, és ezáltal kerekebb történetekkel. Elsőként a Prédikátor és az Y, az utolsó férfi önállósul, és talán valamikor majd a démonok és az anti-dohányosok szőkehajú rémálma is visszatér még. Mi pedig pokolian várjuk mindegyiket!
 
TŰZHARCOS - A SÖTÉTSÉG MÉLYÉN
Az első itthon megjelent seinen (felnőtt olvasóknak szánt) manga hasonló feladatra hivatott, mint a Vertigo antológia. A Képes Kiadó úgy gondolta, hogy ideje az érettebb olvasókat is bevonni a manga bűvkörébe, és ehhez kiváló érzékkel választott szerzőt.

Takizawa Seiho egykötetes mangája Japán, Amerika, és Olaszország után negyedikként hazánkban jelent meg. Takizawa, aki annakidején egy makettezéssel foglalkozó folyóiratnál kezdte pályafutását, előszeretettel választja a háborút művei témájául. Nincs ez máshogy a Tűzharcos és a sötétség mélyén esetében sem, amely két hosszabb, és egy rövidebb történetet tartalmaz, és amelyek mindegyike egyaránt háborús környezetben játszódik.

A Tűzharcos cím azokra a különös égi jelenségekre utal, amelyeket számos második világháborús pilóta látni vélt a bevetések során. A történet főszereplője egy fiatal japán pilóta Kitayama hadnagy, aki egyik bevetése során kilő egy ilyen fényes repülő objektumot. A japán hadvezetés úgy gondolja, hogy ez minden bizonnyal valamiféle amerikai titkos fegyver lehet, ezért mindenáron meg akarják szerezni maguknak. Az ügyet vizsgáló kilences csoport vezetője Ozaki, bevonja a nyomozásba a hadnagyot, majd a vizsgálódások előrehaladtával egyre több furcsa, és megmagyarázhatatlan esemény történik. Kitayama rájön, hogy a kilences csoport fogva tartja az általa lelőtt repülő tárgy pilótáját, akit, vagy amit csaliként akarnak felhasználni arra, hogy elfogjanak egy Tűzharcost.

Az X-Akták legjobb epizódjait idéző történet kifejezetten izgalmas, feszültséggel teli, ezért szinte lehetetlen nem egyszerre elolvasni. A kissé filozófikus lezárás pedig egészen zseniális.

A Sötétség Mélyén, mint arra már a címből is lehet következtetni, Joseph Conrad világhírű regényének újragondolása, pontosabban 2. világháborús szintérbe helyezése. A történet csak nagy vonalakban követi a regényt, sokkal inkább a szintén a Conrad regény alapján készült Apokalipszis Most-hoz hasonul. A sokszorosan kitüntetett veterán Kurucu ezredes dezertált a seregből, és ezrede tagjaiból egy „utópikus társadalmat” hozott létre a burmai dzsungel mélyén. A felső vezetés Maruo főhadnagyot bízza meg a feladattal, hogy keresse meg az őrült ezredest, és „mentse fel a szolgálat alól.”

Takizawa egyaránt emelt át részeket a regényből és a filmből is.(Pl. az eredeti mű két főszereplőjének neve „japánosítva” lett, de a befejezés például már a filmhez hasonló.) A klasszikus történet mangaváltozata nyilvánvalóan kissé felszínesebb, de még így is tisztán átjön a mondanivaló. A történet ezen kívül arra is rámutat, hogy a háttérben lévő önös üzleti érdekek, és a katonákat pusztán csak fogyóeszközként kezelő piszkos politika témaköre örökérvényű, ezért szinte bármelyik fegyveres konfliktus idejébe és környezetébe tökéletesen beilleszthető. A mangaváltozat egyaránt ajánlható a film és a könyv rajongói számára is.

A Tankok című minitörténet leginkább csak egy rövid haditechnikai áttekintés és egyben időutazás, melyből a szerző egyfajta háborúellenes hitvallása ugyanúgy kisejlik, mint a harcigépek iránti rajongása. Takizawa rajzai ugyan nem kiemelkedőek, de kellően reálisak, a hátterek pedig gyönyörűen és aprólékosan kidolgozottak. A 206 oldalas kötet az eredeti japán olvasási irányt követi, tehát jobbról-balra olvasandó, de a könyv utolsó oldalán ehhez találunk egy útmutatót is. A borító belső oldalán pedig magáról a szerzőről tudhatunk meg némi információt. A magyar fordítás remekül sikerült, helyesírási hibának nyoma sincs, egyedül a 66. oldalon található „minden bizonnyal ki fogják akarni használni az alkalmat” magyartalanság miatt foroghat szegény Kazinczy a sírjában.

A Tűzharcos és A Sötétség Mélyén olyan kiadvány, amelynél nemcsak a belbecs, de a kivitel is elismerésre méltó (ezen a téren a Képes Kiadóban még sosem csalatkoztunk). A mangák iránt ha lehet, még erősebb előítélet él az emberekben, nem ritkán még az európai és az amerikai képregényrajongók köreiben is. Takizawa Seiho alkotása azonban képes lehet arra, hogy bárkit meggyőzzön. Remélhetőleg a közeljövőben egyre több ehhez hasonlóan tartalmas, és komoly hangvételű manga kerülhet kiadásra hazánkban. Gratulálok Képes Kiadó, ez az év egyik legjobb hazai megjelenése!

ComiXtúra: Treehouse of Horror #13, Judge Dredd - Judgement Day, Authority Prime #1, Ex Machina #30-31

BART SIMPSON’S TREEHOUSE OF HORROR #13

ComiXtúra: Amazing Spider-Man #544, Astonishing X-Men #22, The Boys #10-11, Ultimate Spider-Man #113-114

Hello! A Geekblog legújabb tagjaként hadd kezdjem egy rövidebb bemutatkozással: a nevem Bueno Excelente, és a perverzió hatalmával küzdök a gonoszság erőivel szemben. Mellékesen a Geekblog képregényrovatának szerkesztője leszek mostantól, hetente zúdítva rátok a képregénykritikákat. Nem is húzom tovább az időt - íme az első adag!

The Amazing Spider-Man #544

Képregénykritika: PSZICHONAUTA - LÁTOMÁSOK A BALKÁNRÓL ****

A Tini Nindzsa Teknőcök és Batman szövegbuborékokkal könnyített kalandjainak játszi elsajátíthatósága és a kilencedik művészetként aposztrofált izé (ez lenne a képregény) relatív – gazdasági értelembe vett – olcsósága fellelkesített számos, történelmi tragédiáktól elszontyolodott gondolkodót, hogy fájdalmukat a gyermekek dorgálhatatlan lelkesedésével rajzolják ki magukból. Az ilyen kezdeményezéseket tán még azok a tespedten bornírt, megélhetési bölcsek is felnőttnek, igényesnek, érdemesnek, urambocsá: intellektuálisnak tévedhetnék – nyomatékosan Zupáhiróék rovására –, kiknek vonatkozó véleménye amúgy az épp üríteni igyekvő macskához hasonlatosan baszandó az ablakon kifele. Pedig a fecsegő álnévű, szerbiai Alexander Zograf (hozzávetőlegesen Képíró Sándor) ha nem is kutyagumival, de vígan gurigázik: képkockában, szövegmezőben, sőt, nyilatkozataiban egyaránt arról vall, hogy akár a militarizált övezetek repeszt rettegő közössége is bátran hasznosíthatja a zsibbasztó naivitást és a „szélsőséges komolytalanságot” hiteles hangnemként.

A politikai önkény háborús és békebeli bűneit korábban is pingálták már panelekbe. A Harvey Kurtzman által – egy hülye százat csinál alapon – összekurjantott The Usual Gangs of Idiots (a Mad szerkesztői gárdistái) a McCarthy korszak szatirikus abszurddal történő, konok fricskázásával folytatta nyomtatott gerillaharcát, míg az Államokba menekült, lengyel Art Spiegelman groteszk állatmesében számolt be szüleinek Auschwitzi vendégeskedéséről, a nácikat macskaként, a zsidókat egérként (a lengyeleket disznóként, a franciákat békaként, etc…) megjelenítve (MAUS). Földrajzilag tovább tendálva tesztelendő alanyunkhoz a szarajevói születésű, amúgy körülbelül világhíres Enki Bilal Szörny tetralógiája elevenítendő fel (a nyitórész, A szörny ébredése honi kiadásnak örvend). A túlfutó, zilált vonalakból hitevesztetten hímződő disztópia a titói paternalizmus ölén cseperedett szerző komor világlátását tette közkinccsé.

Igen ám, de míg Spiegelman, vagy Bilal hangos szürcsölések közepette kanalaz oly instant traumákból, melyeket az intim oral history, vagy a média tartósított, Zograf egyszerűen fogja a tegnapelőttről megmaradt kőlevest, és a képünkbe löttyinti, hol sztoikusan, hol idétlenül somolyogva mondván: Sándor vagyok, pancsevói lakos…

A Pszichonauta talán legfőbb ciklusa, az Üdvözletek Szerbiából szikár képes napló, mely eredetileg és apránként a belgrádi, – a rezsim alatt ellenzéki sajtóorgánumként jogosan hőbörgő – Vreme hetilap hasábjait maszatolta be brutális profanitású helyzetjelentésekkel. A kötetbe válogatott emlékezések keserű trubadúréneke a NATO bombák első esőjétől Slobodan Milosevic rusnya hasalásáig ível. Egy helybeli szemével láthatjuk a helybelieket, akiket a valahára fellangyosodott radiátorok perdítenek ősi táncra, és akik Szegedről a hátukon viszik a lokálisan hiánycikk WC-papírt zsákszám. A kezdeti sokkon magát túltéve a népesség – mi mást tehetne? – egyszerűen belakja a kölcsönösen nagyvonalú, albán-szerb népirtásoktól táguló (ill. szűkülő), légiriadóktól vészterhes életterét. Itt (ott) senki nem igyekszik vaskos falú atombunkert telepíteni a kertbe, a lakosság energiáit munkanapokon a kimaradó buszok útvonalának sietős felszántása, ünnepi tüntetéseken a pragmatikus utcai harcművészetek gyakorlása köti le.

Zograf hangsúlyosan vonzódik az álmokhoz. Van, hogy éjjeli metaélményeit egy az egybe festegeti meg (a kötet ilyesféle, bizarr-játékos asszociációs szemelvények sorával kezdődik), alkalomadtán képei, metaforái is váratlanok, ám nyelvezete egységesen direkt, közérthető. A perspektivikus és anatómiai szabályszerűségeket hírből sem ismerő tusrajzok (amik lehet, hogy szénképek, de akármennyit dörzsöltem, nem kenődtek el) cselekménye gyakorta enged a csapodár szürrealizmus hívó szavának, inkább azonban a megjelenítés – az expresszionistákat idéző, neurotikus ecsetvonások és a sokkal inkább fekete, mint fehér felületek lidérces hangulata – az, ami a lapozható médium szuggesztivitását adja.

A Nyitott Könyvműhely gondozásában kiadott, infantilis dactól fűtött, bájos közvetlenségű képregény talán a leghitelesebb lenyomata a terror és a fásultság ama egyvelegének, aminek álrealista képeivel anno annyi éven keresztül tapétáztuk ki a belpolitikai hírek és az időjárás jelentés közti, csámcsogástól és vacsorai civódástól hangos műsoridőket.

Képregénykritika: HŐSÖK ***

Elstartolt a minap a Hősök második évada, de egy részből még nehéz lenne túlzott következtetéseket levonni, ezért tekintsük át inkább a sorozat köré felhúzott marketingépítmény egyik legérdekesebb tartóoszlopát, a sorozatból készült képregényt.

Azt ugye felesleges lenne bizonygatni, hogy az NBC-t nem a múzsák csodaszép szopránéneke csábította arra, hogy ebben a formában is kibontakoztassa a Heroes-mitológiát, viszont talán nem is egyedül a kasszák bíztató csilingelése járta át lelki füleiket, amikor kiadták az ukázt a rajzolóknak és íróknak. A nézettséget ugyanis sokkal ezzel nem fogják megdobni, ahogy a bevételeket sem, mivel a képregény epizódjai ingyenesen elérhetők a neten. A hardcore rajongók felé viszont kifejezetten kedves gesztus ez, főleg, ha azt nézzük, hogy nem csak látványos parasztvakításról van szó, hanem komolyan veszik a médiumot és igazi exkluzivitásokat is elhelyeznek a kockák (illetve a sorok) között.

Különleges a vállalkozás abból a szempontból is, hogy az adaptáció iránya jelen esetben fordított: általában előbb van a képregény, aztán lesz a film. (Kivételeket a kommenteknél lehet sorolni.) A Hősök esetében ez persze viszonylagos, mivel eleve a képregények világából gründolták össze a sztorit és a karaktereket, úgy hogy közben – mivel nem egyetlen konkrét képregényt dolgoztak fel – a jogdíjat ügyesen megspórolták. A Hősök imázsa tehát a képregényszerűség.

Az NBC honlapján heti rendszerességgel publikált "webképregények" ennek megfelelően nem kívánnak egyediségükkel tüntetni, hanem az esszenciális képregényszerűséget akarják elérni, magyarul átlagosak és hagyományosak. Olyanok, amilyennek egy átlagjúzer a képregényt elképzeli, sőt még olyanabbak. A megszokottnál is több a teátrális kompozíció, a színekkel és árnyékokkal való enyhén hatásvadász játszadozás, illetve a belső narráció. Az írók nagyjából ugyanazok akik, a sorozatot is készítik, míg a rajzolók a Fathom című munkájukról ismert Aspen Comics megbízható iparosai. A fejezeteket felváltva rajzolják, így a stílus nem mindig egységes, de jelentősen csak Jason Badower lóg ki a sorból, az ő rajzai, mintha fotórealista festmények lennének. Nála a legfelismerhetőbbek a sorozat karakterei, a többiek esetében néha csak komoly absztrakciós munkával lehet a jellemző vonásokat beazonosítani.

Amíg a sorozattal párhuzamosan futott a képregény, addig a tartalom az aktuális epizódhoz igazodott. Nem pusztán PR-szöveg, hanem tény, hogy számos lényegi információt a karakterekről csak innen lehet megtudni, és jópár, a sorozat testén éktelenkedő logikai lyukat is itt tömnek be az írók. Hana Gitelman például, aki a sorozatban csak pár másodperces cameot kapott, itt vagy 10 részben játszik főszerepet és kiderül, hogy mi is volt az ő igazi dramaturgiai funkciója a szériában. Ahogy sorozatban, úgy itt is akadnak viszont teljesen érdektelen filler epizódok, a láthatatlan ember korábbi partnerének történetére például egy átlagosnál igénytelenebb kutya se nagyon lehet kíváncsi. Az egyes fejezetek csak 7 oldalasak, így ebbe a terjedelembe nem férnek bele nagy ívű epikus sztorik, inkább a szereplők múltjából villantanak fel egy-egy mozzanatot, így próbálva meg a másfél-dimenziós karaktereket némileg elmélyíteni. 

A Heroes képregény összességében nem kevésbé középszerű, mint maga a sorozat, de rajongói fogyasztásra fokozottan alkalmas. Más kérdés, hogy "webképregény"-nek csak annyiban nevezhető, amennyiben a neten lehet hozzáférni, mert különben semmilyen formában nem veszik figyelembe a készítők a médium sajátosságait. Mint a normál papírképregények estében, itt is rengeteg az egész oldalas kép, vagy a vertikálisan megnyújtott képkocka, amit maximum egy 30 colos monitoron lehetne úgy megcsodálni, hogy a szövegek még olvashatóak legyenek. Különben marad az esztétika élményt amortizáló görgetés. Az igazi fanokat persze ez sem zavarja, mert gyűjteménykötet formájában is megjelenik majd a képregény, amihez Alex Ross és Jim Lee készíti a borítókat. És nyilván az is ingyen lesz kábé 30 dollár lesz az ára.

(A képregény magyarul is olvasható a kepregeny.net jóvoltából.)

CoMixTúra: KULT-COMICS, ALL-STAR BATMAN AND ROBIN, WORLD WAR HULK, FANTASTIC FOUR #1

Mostantól hetente jelentkező képregényes rovatunk első számában Varró Attila Kult-Comics című könyvét, a harmadik részénél tartó, nyári blockbuster World War Hulk-ot és Frank Miller hat felvonásos taknyolását, az All-Star Batman and Robin the Boy Wonder-t szemrevételeztük. Ráadásként pedig vetettünk néhány tiszteletteljes, ám riadt pillantást a legendás(an tündibündi) Fantasztikus Négyes legelső számának kíméletlenül sárguló lapjaira is (klikk a képre).


Varró Attila: Kult-Comics

Mozinet-könyvek, 2007

Egy olyan országban, ahol már egy pepita csempeburkolat is hiánypótló képregényes műnek számít, Varró Attilának, ha tetszik neki, ha nem, prófétai szereppel kell szembenéznie.
Jelen könyv a Mozinet magazin "Kult-Comics" nevű rovatának szövegeiből szemezget, respektálandóan nagy elánnal ráadásul - rögtön 29 esszét is elénk borítva.

A legtermészetesebb, de a biztonság kedvéért megjegyzendő, hogy Varróban az írmagja sincsen annak a hazánkban oly népszerű sznob megvetésnek, amely a képregényt, mint formát, szíve szerint kizárólag a Dörmögő Dömötör szintjén értelmezné (elfeledkezve Pulitzer-díjas Maus-ról, csodás hangulatú Rabbi Macskájáról, szabálytalan álomképeket görgető Enki Bilal-ról, Alejandro Jodorowsy-ról, Milo Manara-val comic-kooperáló Federico Fellini-ről), írói művelőit félresikerült irodalmároknak, rajzolóit pedig elbukott képzőművészeknek titulálva - helyette a kilencedik művészetnek, vagy "legrosszabb" esetben a világ eseményeit, tendenciáit roppant nagy hatékonysággal kikristályosító, totálisan legitim popkulturális közlési formának tartja azt.

A gusztusosan aprócska könyvet olvasgatva kellemes érzésünk támad: Varró természetes stílusa és ízléses, elegáns tartózkodása a siralmas hazai viszonyok felemlegetésétől természetesen javára válnak a műnek. Emellett a szerző egy lehengerlően művelt (ám mégis szerény) író benyomását is kelti, aki így a megszokottnál (...) jóval nagyobb - tehát igazabb - térben: irodalmi, zenei, képzőművészeti és természetesen filmes kontextusban is képes (újra)értelmezni az éppen vizsgált képregényes alkotásokat. Így kerülhet nála mindenféle görcsöktől mentes módon egy mondatba a végtelenül bonyolult jelentéstartalmú görög "arkhé" szó - és a Fantasztikus Négyes.

Mégis, talán helyesebb és bölcsebb, ha ebben az amerikai, európai és ázsiai területeket vizsgáló könyves megjelenésben nem a "képregényhit" rapid terjeszkedését (állítólag a kiadványt, legnagyobb sajnálatunkra, nehezebb beszerezni, mint egy teljesen fitt brontoszauruszt), hanem ünnepet, egy szerző megünneplését látjuk, aki, bármily hihetetlen is, a Filmvilágban megjelent számtalan nívós cikke és tanulmánya után csupán most, a Kult-Comics-szal vált a könyvesboltokon keresztül is elérhetővé. Mindemellett, talán nem is kell mondani, jelen munka felkutatása: kötelező cselekedet.

(p1inkh3ll)

All-Star Batman and Robin the Boy Wonder #1-6

Dc Comics, 2007

Nagyon durván számolva két évvel ezelőtt indult útjára a DC Comics All-Star nevű sorozata, melyben ismert írókat és rajzolókat verbuváltak össze, nem titkoltan azzal a célzattal, hogy végre lenyomják a Marvel tomboló eladásait. Az ötlet jónak is tűnt, és bizonyos sorozatok kapcsán, például az All Star Superman-nél, be is vált a dolog, azonban a DC univerzum másik fontos karaktere esetében a végeredmény, fogalmazzunk úgy, siralmasra sikeredett.

Frank Miller nevét manapság senkinek sem kell bemutatni, hiszen a képregényeiből készült filmadaptációk még a legigénytelenebb popkorn mozira vágyó célközönséghez is eljutottak, hála az álomgyárnak. Miller képregények világában befutott karrierje azonban már kevésbé ismeretes, és, bár nem is kívánok rá most hosszasan kitérni, lényegében a mai napig a modern képregényírás egyik legnagyobb alakjaként tarthatjuk őt számon (legfőképpen a 80-as évektől a 90-es évek második feléig elkövetett munkái miatt).
Miller múltja tehát szinte predesztinálta őt arra, hogy az All-Star Batman and Robin the Boy Wonder írói posztját betöltse, és hát, lássuk be, manapság még mindig ott tartunk, hogy Frank Miller nevével akármit el lehet adni.

A történet, ha finoman akarok fogalmazni, eléggé sovány és egyszerű. Az első számban az olvasó valahol ott kapcsolódik bele a történet szálaiba, ahol a Tim Burton által rendezett Batman film kezdődik. Kedvenc bőregerünk a szülei halála okozta több éves sokkból felébredve már magára öltötte a denevér jelmezt, létezése azonban még sok gotham-i polgár fejében csupán egy városi legendával egyenlő. Egyik este a milliárdos Bruce Wayne legújabb nőstény áldozatával, az elképesztő módon irritáló Vicki Vale-el készül eltölteni pár romantikus órát a cirkuszban, amikor szörnyű katasztrófa történik. Egy örült bérgyilkos ront be az épületbe, és az éppen bemutatót tartó artista csapatot, a Repülő Grayson-okat, a legifjabb Dick kivételével mind lemészárolja. Bruce Wayne gyorsan át is vedlik Batmanné, hogy rendet tegyen a helyszínen, az életben maradt Dick Grayson-t pedig közben a rendőrök menekítik ki a helyszínről, nyomukban Vicki Vale-el és Alfred Pennyworth-szel. Mivel maga a bőregér se akar lemaradni az izgalmas kalandról, bepattan a Batmobilba és gyorsan a banda után ered. Ennek az eredménye az lesz, hogy, miután elintézte a rendőröket, bevágja Dick-et a Batmobilba és elviharzik vele.

Ezek után a harmadik számban úgy hat hónapot visszaugrunk az időben, hogy tanúi lehessünk annak, hogy a totálisan megkattant Black Canary tönkrever egy csapat alkoholista nehézfiút a helyi bárban, majd vérben forgó szemekkel elindul Batman után. Azonban, hogy ennek mi a franc köze az eddig elmesélt, meglehetősen vézna történethez, azt nem tudom, mindenesetre a rövid kitérő után ismét visszaugrunk a jelenbe. Batman éppen a Batbarlang szépségeit mutogatja az ifjú Dick Grayson-nak, amikor Alfred értesíti, hogy súlyos balesetet szenvedtek az üldözés során és Vicki Vale a halálán van. A bőregér, mivel baromira furfangos, ráveszi Superman-t, hogy az szállítsa Gotham-be Párizsból az egyetlen orvost, aki megmentheti Vicki Vale életét. Dick eltűnése miatt azonban az egész város, beleértve az Justice Leage-et is, Batmant keresi. Superman le akarja tartóztatni, Plastic Man társulni akar vele, Wonder Woman pedig le akarja tépni a fejét. Mindeközben ismét megjelenik Black Canary és a Batgirl is a történtben, de hogy miért, az szerintem Frank Miller előtt is rejtély.

Az eddig megjelent hat rész elolvasása után több dolog is nyilvánvalóvá vált előttem. Az egyik, hogy a meglehetősen komplex és érdekfeszítő történetet Frank Miller vélhetően egy székelykáposzta, rum, kecsketej kombinációt követő fosás-sokk közepette találhatta ki. A másik dolog, ami ebből következik, hogy a DC Comics valószínűleg úgy könyöröghette ki, hogy vállalja el a sorozatot, ugyanis a végeredményből süt az érdektelenség. Az egész sorozat olyan, mintha egy infantilis idióta írta volna, aki életében nem olvasott nemhogy képregényt, de Batmant se. A karakterek a jellemeiket tekintve totálisan ki vannak forgatva önmagukból, és olyan dolgokat tesznek, amik eddig ismert elveikkel totálisan ellentétesek. Batman embereket gyilkol, rákeni a falra Alfred-et, Black Canary egy dühöngő elmebeteg, Wonder Women nemkülönben. Ezekhez pedig pluszban hozzájönnek az olyan debil párbeszédek és mondatok, mint például a "get out of the way you walking sperm bank!", ami hát finoman szólva elég érdekesen hangzik Wonder Woman szájából. Ezekhez képest az a tény, hogy minden egyes számban van egy mondat, ami legalább 15ször hangzik el - már csak hab a tortán. Egyszerűen nem látni a dologban a koncepciót, amit Frank Miller egy egyszerű "Its fun!" mondattal le is rendezett. Hiába nehéz dolog egy felnőtt embernek egy 4 éves matchboxaival carmageddont játszó gyerek szintjére lesüllyedni, de neki nagyon úgy látszik, hogy sikerült.

A dolog azonban cseppet sem vicces, sokkal inkább: elszomorító. Az egyetlen dolog, amire nem lehet panasza a gyanútlan olvasónak, az a rajz. Ez persze nem véletlen, hiszen a füzet látványvilágáért Jim Lee volt a felelős, akiről elmondhatjuk, hogy szinte sosem hibázott eddigi munkássága során (aki ezzel nem ért egyet, az nálam jelentkezhet). Ez azonban édeskevés. Egy képregény nem csak attól képregény, hogy szépen kivitelezett, és hogy fényes papírra lett nyomtatva, és kinyitva hatványozott vizuális orgazmus tör ránk, hanem attól, hogy nem egy olyan ember írja hozzá a történeteket, aki igyekszik Rob LieFeld nem létező színvonalát is alulmúlni. Szomorúan kell kijelentenem, de az All-Star Batman and Robin eddig megjelent 6 száma kőkemény fércmunka, ami, érdekes módon, ennek ellenére is elképesztően sikeres. Azonban arra a kérdésre, hogy mi lehet a sikerének kulcsa, nem tudom a pontos választ, de ha engem kérdeztek, egyértelmű: Frank eladta a lelkét az ördögnek.
Egyetlen dolgot nem tudok csupán eldönteni: ajánljam, vagy mindenkit óva intsek ettől a sorozattól? Ugyanis ekkora fekáliához ritkán van szerencséje az embernek egy olyan legendától, mint Miller, az tuti.

(Berzerker)

World War Hulk #3

Marvel Comics, 2007

Marvelék az elmúlt egy évben is keményen belehúztak, ahogyan azt tőlük megszokhattuk. A 2006-ban startolt, Civil War nevezetű eseménysorozat idusán, 2007 májusában indult el a jelenleg éppen a lecsó közepén tartó World War Hulk címet viselő crossover, mely a történet fő szálát hivatott rokka módjára perdíteni. Bár az ismertebb szuperhősöket is érintő esemény lényegi története az öt részes mini keretein belül lesz kifejtve, számos más sorozatra is hatással lesz a cselekmény. Még a szuperhős problémáktól messze távolmaradó Frank Castle (akit a lassan egy éve futó War Journal V2-vel rendesen belerángatnak a Marvel univerzum ügyeibe) is kapcsolatba kerül az eseményekkel.

Miután az Illuminati úgy kilőtte kedvenc zöld bajkeverőnket az űrbe, mint Khrushchev Laika-t egy verőfényes novemberi délelőttön, az öreg Banner kissé felkapta a vizet. A száműzetésének hála azonban Hulk a Sakaar nevezetű bolygón új életre és új családra lelt - azonban egy végzetes csapás szinte teljes mértékben kiirtotta a bolygó népességét, köztük Hulk terhes feleségét is. A dühtől és haragtól vezérelve a nagy zöld óriás maroknyi csapatával a föld felé vette az irányt, hogy végleg leszámoljon a tragédia általa vélt okozóival, Ironman-nel, Mr Fantstic-kel, Black Bolt-tal és Doctor Strange-dzsel.

A sorozat friss, ropogós harmadik száma csupán nemrégiben látott napvilágot. Itt szinte már minden nagyobb, ismertebb hőst felemésztett Bruce Banner dühöngő, minden képzeletet felülmúló, bosszúszomjas haragja. Az elszabadult fenevad és bérencei megfékezésére a kormány utolsó előtti lehetőségként beveti adamatium töltetű nehézgyalogságát, ami persze nagyjából annyira bizonyul hatásosnak, mint Kiszel Tündének az énekóra. Az események közepette Doctor Strange is támadásba lendül és sikeresen behatol Hulk elméjébe, így próbálván jobb belátásra bírni, dühét csillapítani. Hulk azonban egy csellel előcsalja a tudatába férkőzött mágust, és a kezeit eltörve leállítja. Miközben a kormány utolsó utáni lehetőségként a Sentry segítségét kéri az őrjöngő Hulk megállítására, Doctor Strange kiszabadítja fogságából a hatalmas pusztító démont, Zom-ot, hogy saját testébe fogadva szembeszálljon a hatalmas zöld szörnyeteggel.

Azt kell hogy mondjam, az első két szám után nem okozott nagy meglepetéseket a harmadik, ami, gyorsan hozzáteszem, távolról sem jelent negatív kritikát. Sőt! Az idei év nagy dobásának ígért sorozat, bár eddig nem tartogatott hatalmas meglepetéseket, és talán pár helyen elég kiszámíthatóra sikeredett, a cselekmény összességében szórakoztató, és korrekt nyári comic blockbusternek bizonyul. A meglehetősen egyszerű és írói szempontból ujjgyakorlatnak nevezhető történethez frankón illeszkednek John Romita Jr elképesztően gyönyörű és tökéletesen képregényhez illő illusztrációi, melyek kétségtelenül magasabb szintre helyezik a füzetet. Az igényes comichoz egy tökös borító is dukál, mondá az Úr, ami csakúgy, mint az előző szám esetében, most is David Finch nevéhez fűződik. Akinek azonban még ez sem lenne elég, az egy pazar Romita által rajzolt variant cover-rel is beszerezheti a kiadványt.

(Berzerker)

Fantastic Four #1

Marvel Comics, 1961

A képregények világa csakúgy, mint minden más terület, rendelkezik a maga ikonikus, meghatározó alakjaival, akik több évtizedes múltjukból kifolyólag folyamatosan meghatározták, és meghatározzák jelenleg is a műfaj fejlődését. A fontos képregények mögött persze talán még ennél is fontosabb alkotók álltak, olyan emberek, mint Stan Lee, Jack Kirby, Steve Ditko, akik tevékenységükkel a 60-as évek elején olyan forradalmat indítottak el a műfajon belül, mely máig meghatározó.

Az egyik és talán a legfontosabb ilyen sorozat a Fantastic Four volt, mellyel Stan Lee 1961 novemberében jelent meg először a nagyközönség előtt. A kreatív körülményeket azonban több érdekes, ma már történelminek számító dolog is megelőzte. Az egész egy golfmérkőzéssel kezdődött, melynek két résztvevője, Martin Goodman és a National Comics (későbbi DC Comics) főnöke volt. Ekkor tudta meg ugyanis Goodman, hogy a már akkoriban is nagy vetélytársnak számító cég egy új sorozatot kíván a piacra dobni, Justice League of America címmel, melyben ismert szuperhősöket tömörítenek egyetlen csapatba. Nem kell nagy ész ahhoz, hogy kitaláljuk, Mr Goodman úgy érezte, hogy a tettek mezejére kell lépnie, így fel is adta a kötelező házi feladatot Stan Lee-nek. Lee akkoriban éppen élete egyik legnagyobb írói krízisét élte át. Egyszerűen úgy érezte, hogy szemét, amit csinál. Az akkori képregényeket még nem jellemezte az a fajta összetettség, mint manapság. A füzetek főleg gyerekeknek íródtak, így nem lehetett hosszabb történeteket kitalálni, vagy bonyolult mondatszerkezeteket használni. Stan Lee azonban felesége unszolására, meg mivel vesztenivalója sem volt, valami teljesen egyedibe vágott bele, és már meg is született a Fantastic Four első legendás száma.

A füzet első számában megismerhetjük a sorozat négy fő karakterét, és némi visszatekintés során ezen karakterek háttértörténetét is. A mai szemmel, fogalmazzunk úgy, aranyos cselekmény úgy bontakozik ki, hogy Reed Richards (alias Mr Fantastic) egy az égboltra felbocsátott jel segítségével összehívja a Fantastic Four-t. A dolog apropója az, hogy titokzatos módon, szerte a világon, szőrén-szálán eltűnnek a működő atomreaktorok. Az F4 feladata tehát, hogy megoldja a rejtélyt. Mielőtt elindulnának hőseink, Stan Lee gondosan bemutatja, hogy a csapat tagjai miként szerezték képességeiket. A négyfős tudós brigád a Reed Richards által tervezett repülővel éppen az űrben tevékenykedett, amikor az őket érő kozmikus sugárzás hatására különös képességek kerítették hatalmukba őket. A földre való visszatérésük után, képességeik birtokában úgy döntöttek, ezt a fajta adományt az emberiség szolgálatába állítva fognak őrködni a rend felett. Első küldetésük egy Monster Island nevű helyre kalauzolja el hőseinket, ahol, mint később kiderül, egy Moleman nevű, koboldszerű figura a hatalma alá hajtott szörnyek segítségével próbálja átvenni a hatalmat a világ felett. Az F4 minden tudását bevetve együttes erővel legyőzi a gonosz kis lényt és szörnyetegeit, megmentive a világot a végső pusztulástól.

Miben rejlett a Fantastic Four sikere? A válasz a füzet újszerű, mára már klasszikusnak nevezhető emberközeli stílusában rejlett. Stan Lee eltörölte, vagy ha úgy tetszik új értelmezést adott a kor képregényiparára nehezedő kliséinek. Hősei személyazonossága a világ, és a füzet olvasói előtt köztudott volt, sőt az első két számban még a szuperhősökre jellemző jelmezzel, vagy egyenruhával sem rendelkeztek. Ezen megszokott, a korra jellemző sajátosságoktól megszabadítva karaktereit és magát a műfajt, sikerült mind a képregények világát, mind a benne élő szereplőket közelebb vinni az olvasókhoz. Ledőltek tehát azok a hatalmas falak, amik az olvasók és az általuk csodált hősök között húzódtak. A meglehetősen újszerű értelmezéshez tökéletesen megkoreografált és gyönyörűen kidolgozott illusztrációk társultak, melyeket Stan Lee egyik állandó alkotótársa, Jack Kirby követett el. A kettejük közötti összhang, melynek a végeredménye a ma már történelemnek számító Fantastic Four első száma, elképesztően sikeres lett, és a képregények reneszánszát indította útjára.

(Berzerker)