képregénykritika

GeexKomix 4.

Egy viking véres bosszúhadjáratának vége, valaha rég, egy messzi-messzi galaxisban egy új történet kezdete, Sherlock Holmes rács mögé kerülése, királyok epikus háborúja Warren Ellis új sorozata… és még sok minden más. Bizony, páros hét van, ráadásul péntek, ami azt jelenti, hogy itt a GeexKomix aktuális kiadása, minden képregénybúvár nélkülözhetetlen elesége.

Battle for the Cowl: The Underground

Történet: Chris Yost
Rajz: Pablo Raimondi
Kiadó: DC Comics

Aki nem unja még az elvileg (persze gyakorlatilag nem) halott Batman utódlásáért folyó, minisorozatok és one-shotok armadájával körülvett küzdelmet, annak itt egy újabb adalék – sőt, aki unja, annak is. Merthogy a The Underground a múlt havi Arkahm Asylum után megint egy olyan, meglepően kiváló képregény, amit mindenkinek érdemes elolvasnia. Már tudjuk, hogy a Battle for the Cowl következményeként jó pár új sorozat indul majd: így például a Batman and Robin Grant Morrisontól és Frank Quitleytől, a Gotham Central nyomdokain a rendőrségre és az alvilágra koncentráló Batman: The Streets of Gotham Paul Dinitől és Dustin Nyguyentől – és ami számunkra most a legfontosabb, a Macskanő, Méregcsók és Harley Quinn hármasát szerepeltető Gotham City Sirens szintén Dinitől és Gulliem March rajzolótól. Chris Yost új képregénye ez utóbbi sorozatnak a felvezetése, noha középpontjában még nem annyira a három szirén, hanem csak egyikük, Macskanő, és a szupergonoszból az utóbbi időkben magánnyomozóvá avanzsált Rébusz áll.
Szóval, mint tudjuk, Batman távollétében Gothamen eluralkodott a káosz, a város fele lángokban áll, a másik felében Pingvin és Kétarc harcol a kakasdomb ura címéért – mindkettejük ellen pedig az új, titokzatos Fekete Maszk folytat háborút szupergonoszokból álló hadseregével, miközben a „denevércsalád” tagjai próbálják menteni a menthetőt. Rébuszt megbízza a Pingvin, hogy találja meg neki Fekete Maszkot, s mivel a név korábbi viselőjét Macskanő ölte meg (még anno, saját sorozatában), a szálak az épp Kétarc és Pingvin nyomában járó (anti)hősnőhöz vezetnek. Éveket kellett várni, hogy kiderüljön, a magát és történeteit sokszor túlságosan is komolyan vevő (bár szinte minden más szempontból abszolút megbízható) Chris Yostnak van humorérzéke – ez ugyanis a Marvelnek írt számos, halállal, tömeggyilkosságokkal, sötét hangulattal és hipertökös pózolásokkal teli képregényeiből nem derült ki. És most itt van nekünk a The Underground, ami alapján elmondható, hogy akkor van igazán elemében, ha felenged kicsit, és könnyedebbre veszi a figurát (pedig a káoszba zuhanó város koncepciója szinte kiált egy komor, tőle megszokott, durva atmoszféráért). Yost itt kitűnő érzékkel egyensúlyoz a történethez szükséges hangulati és műfaji elemek között: van itt finom humor, dinamikus akció, szépen ábrázolt érzelmi vihar, remek karakterrajzokra, és nagyszerű narrációra alapozva, egy epikusabb, sötétebb hangulattal a háttérben. És ami a lényeg, hogy fantasztikusan jól írja Rébuszt, de főleg a küldetését, harca értelmét megkérdőjelező, Bruce után rezignált melankóliával sóvárgó Macskanőt. Szépek Pablo Raimondi rajzai is: az arcok kifejezők, az akciók lendületesek, a városképek hatásosak (lásd a nyitóoldalt), a színezés pedig végképp felteszi a pontot az i-re. Magára vessen, aki kihagyja.

Ignition City 2

Történet: Warren Ellis
Rajz: Gianluca Pagliarani
Kiadó: Avatar Press

Ha már múltkor kaptunk egy ízelítőt az új, június elején induló Buck Rogers képregényből a nulladik résznek hála, akkor ideje, hogy szemügyre vegyük Warren Ellis új, nem meglepő módon az Avatar Pressnél indult sorozatát is. Az Ignition City ugyanis a ’20-as, ’30-as évek örökzöld ponyvahőseinek világát idézi meg (és helyezi egyben 1956-ba, egy olyan alternatív világot teremtve, amiben a második világháborúnak marslakók inváziója vetett véget), természetesen azzal a sajátos plusszal, amit Ellistől elvárunk. Lássuk kicsit részletesebben, mivel is van dolgunk: a címbeli város egy sziget, ami jó úton jár afelé, hogy az egyetlen olyan hely legyen a világon, ahonnan lehetséges az űrutazás – az egyes országok kormányai ugyanis egymás után hoznak törvényt a Föld elhagyása ellen. Iginiton City így tele van egykor dicsőséges tetteket végrehajtott, szép múltú űrpilótákkal, akik most félőrülten, csontrészegen, szarban, mocsokban és kilátástalanságban gázolva, cinikusan sóvárognak a csillagok után. Ide érkezik Mary Raven, egy legendás, frissen elhunyt pilóta lánya, hogy apja erőszakos halálának körülményeire fényt derítsen – kerül, amibe kerül.
A képregény legfőbb vonzereje kétségkívül az atmoszférája. Ellis ügyesen ragadja meg a sziget hangulatát, és szép sorban bemutat egy rakás karaktert, akiknek mind megvan a maguk defektje, de akik szerencsétlenségükben legalább annyira komikusak, mint tragikusak. Ez a fanyar humor menti meg az Ignition City-t attól, hogy időnként unalomba süppedjen, mert a cselekmény maga egyébként szinte kínos lassúsággal csordogál csak. Két szám után tartunk ott, ahol átlagos esetben egy bevezető rész után tartanánk – azt viszont máris tudjuk, hogy ki Mary apjának gyilkosa, és részben azt is, hogy miért kellett a férfinak meghalnia. Vagyis a lehetőség, hogy a képregény lényegében egy retro sci-if környezetbe helyezett „ki a tettes” krimi lesz, most kiszállt az ablakon. És egyelőre nehéz elképzelnem, hogy mi lép a helyére. Az apagyilkosság, legyen bármilyen erős karaktermotiváció (és persze sablon is egyben, bár ez ebben a stílusban nem jelent problémát), szerény, alulméretezett mozgatórúgónak tűnik egy egész alternatív világ bemutatásához (bár vannak jelek arra nézve, hogy a történet egy kis idő múlva epikussá szélesedhet, csak a tempót kéne gyorsítani kicsit). Szerencsére Ellis tényleg remek, sokoldalú karaktereket ír (nála még egy gyilkos is lehet emberi és szánalomra méltó), így azok, és jellegzetesen brites, humorral, cinizmussal, ízes káromkodásokkal és virtussal teli dialógusai elviszik hátán az egész sztorit, még a kevésbé érdekes pillanatokban is. Sajnos Gianluca Pagliarani rajzairól korántsem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni. Az arcok csúnyák, kidolgozatlanok, vagy épp karikatúraszerűek, a hátterek egyszerűek, a részletek elvesznek (ami egy alternatív univerzum esetében sosem szerencsés), és a panelkezelés is csak a szürke átlagot hozza. Érdemes követni a karakterek és a remélhetőleg jó irányba tartó sztori miatt, de a képi világ bizony húz az értékéből rendesen.

Northlanders 16

Történet: Brian Wood
Rajz: Ryan Kelly
Kiadó: Vertigo

Lassan nem lesz GeexKomix vikingek nélkül – ami persze egyáltalán nem baj! Brian Wood Northlanders című sorozata még 2008 elején indult, és egymástól független történetek laza füzérét kínálja az olvasóknak – ezekben az a közös, hogy a középkorban játszódnak, és vagy vikingekről szólnak, vagy olyanokról, akik valamilyen módon kapcsolatba kerülnek velük. Az első sztori 8, a második 2, ez a harmadik pedig, ami a The Cross and the Hammer címet viseli, 6 részes volt – és ez a 16. szám a befejezése. Wood ezúttal egy ír exkatonáról, Magnusról mesél nekünk, aki lányával, Brigiddel járja vikingek által megszállt hazáját, és kíméletlenül, egyszemélyes partizáncsapatként öldösi az ellenség katonáit, ahol csak éri, miközben a király megbízásából egy Ragnar nevű nyomozó, kisebb sereggel jár a nyomában, hogy elkapja és megölje. Mindezt 1014-ben, a clontarfi csata idején, amiben az ír csapatok végre kiűzték a vikingeket a földjeikről. Az író az egész történet során szépen tartotta fenn az egyensúlyt a két karakter között. Első ránézésre ugyebár Ragnar a „rosszfiú”, ő pózol a megszállók színeiben, akik sanyargatják az ír népet, Magnus pedig jogos magánháborút folytat ellenük, s öldöklő karakterét ráadásul ügyesen árnyalja a lányához fűződő, gyengédséggel és szeretettel teli viszonya. Csakhogy semmi sem igazán az, aminek látszik. Ragnar képviseli ugyanis a haladást, a civilizációt, a racionalitást, Magnus pedig a vad, esztelen és megszállott gyűlöletet: nem több egy maga után vércsíkot húzó vadembernél, akinek mészárlásai ráadásul értelmetlenek, hiszen túlságosan jelentéktelenek ahhoz a történelem nagy színpadán, hogy bármit is változtassanak. Irracionális, szigorúan érzelmi alapú, bosszúszomjas szélmalomharca így avatja őt tragikus karakterré, és e tragikusságát csak fokozza az utolsó két rész, ami bár kissé sablonos és talán erőltetett, mégis hatásos, és az egész karaktert átértékelő fordulattal változtatja meg a közte és Brigid közti kapcsolatot.
És ha már tragikum: a végkövetkeztetés (amiért Wood a személyes események mögé odaszőtte epikus háttérnek a clontarfi csatát, aminek egyes eseményei reflektálnak Magnus történetére, illetve előre jelzik annak fordulatait) az, hogy mindennek semmi értelme nem volt. Magnus hadjárata ugye eleve hiábavaló, a viking vereség fényében pedig Ragnar erőfeszítései is elenyésznek. Csak halál és vér marad, minden valamirevaló eredmény nélkül. Ezt pedig nagyszerűen érzékeltetik Ryan Kelly rajzai. Igaz ugyan, hogy emberalakjai szinte szuperhős-képregénybe illően robosztusak, mimikái pedig sokszor meglehetősen egyhangúak – de tájképei, totáljai lenyűgözőek, történetvezetése mesteri, sőt akkor van igazán elemében, ha Wood mellőzi a szöveget, és hagyja rajzolóját érvényesülni. Az első öt oldal hatásmechanizmusát, azt, ahogy a clontarfi csata utóképeitől (érintetlen természet kontra folyóban gyűlő hullák) eljut az ellenség elől egy híd alatt megbújt Magnushoz, tanítani lehetne.

Sherlock Holmes 1

Történet: Leah Moore, John Reppion
Rajz: Aaron Campbell
Kiadó: Dynamite Entertainment

Nagy divatja van manapság a rebootoknak és a klasszikus történetek új, a kor igényeinek megfelelőbb köntösbe öltöztetésének – elég, ha csak a Batman, a James Bond, vagy legújabban a Star Trek franchise újraindítására gondolunk. Vagy akár Guy Ritchie év végén érkező új Sherlcok Holmes adaptációjára, ami a pipázó mesterdetektívet minden eddiginél divatosabb, fiatalosabb, akciódúsabb keretek közt szabadítja rá ismét a világra (végülis Holmesról hosszú évek óta nem készült valamirevaló mozifilm). Azt hihetnénk hát, hogy a Leah Moore-John Reppion házaspár (Moore? Bizony, Moore, és bizony, annak a Moore-nak a lánya…) valami hasonló irányba tereli a Dynamite Entertainmentnél most indult sorozatát, de nem: az alkotók a gyökerekhez hű, régimódi, klasszikus stílusú, jellegzetesen brites krimit írtak, dacára annak, hogy a borítón mindjárt egy böszmenagy robbanással, és egy Clint Eastwoodnál is szúrósabban néző Holmesszal találja szembe magát az olvasó. A történet szerint Londont robbantásos merényletek tartják rettegésben (na igen, manapság mindenhol ott van a terrortól való félelem), a titokzatos elkövető pedig megfenyeget egy visszavonult rendőrtisztet is: közli, hogy pontosan milyen időpontban fogja megölni a saját házában (igen, ez bizony kísértetiesen úgy hangzik, mint a Batman bő 60 éves első része, amiben Joker tett és váltott be efféle fenyegetéseket). Holmes, Watson, és a fél londoni rendőri erő is kivonul a jóember védelmére, de hiába: mire az óra elüti a beígért időpontot, az egykori rendőr halott, és csak egyetlen ember áll a holttest mellett, füstölgő pisztollyal a kezében. Maga Holmes.
Moore és Reppion ebben az első részben tisztességgel elvégzik feladatukat: felépítik a sztori alapjait, megteremtik annak remek, jellegzetes hangulatát, és a végén hozzánk vágnak egy olyan rejtélyt, amitől egy krimiszakértő is megnyalja mind a tíz ujját. Nem csak azért, mert érdekes és izgalmas, hanem azért is, mert egészen nagy lehetőségekkel kecsegtet, többek közt egy nem éppen konvencionális holmesos történetvezetéssel: hősünk a rács mögül nyomoz majd, míg Watson kívülről segíti? Ezt a szituációt persze könnyű elrontani (leginkább elbagatellizálni) de amíg ez nem következik be, addig az írók engem megvettek kilóra. És miért is ne, hiszen minden más téren is remekelnek: a dialógusok elevenek, pörgősek, egyszerre modernek és kellemesen archaikusak, a karakterek jól eltaláltak, az elegancia csak úgy sugárzik minden képkockából. Az i-re persze az tenné fel a pontot, ha a képi világra sem lehetne semmi panaszunk. De Aaron Campbell rajzai sajnos képtelenek vizualizálni azt a hangulatot, ami az írók szövegéből árad, és ennek leginkább a kidolgozatlan, sőt sokszor teljesen üresen hagyott háttér és úgy általában, a részletek hiánya az oka (ami előtt egyébként értetlenül állok: ha a nyitányban Campbell képes több száz törmelékdarabot reptetni a levegőben, amikor a ház felrobban, később miért nem dolgozik hasonló alapossággal?) – ami egy ilyen jellegű képregényben meglehetősen kiábrándító tud lenni. Mégis, ez a sorozat mindenképpen megér egy próbát a műfaj, és főleg a karakter szerelmesei számára.

Star Wars: Legacy 35

Történet: John Ostrander, Jan Duursema
Rajz: Jan Duursema
Kiadó: Dark Horse Comics

A 130 évvel a Jedi visszatér után játszódó, és Luke Skywalker egyik leszármazottjáról szóló Legacy már indulása óta magasan kiemelkedik a Star Wars franchise képregényei közül, és úgy általában, a Dark Horse kiadványai közt sincs semmi oka a szégyenkezésre. John Ostrander, immár veterán star warsos, egy remek alapszituációt teremtett, amire több mint harminc, igazán nagyszerű képregényt fűzött fel. A szokásos jó-gonosz felállást megbolondította kicsit azzal, hogy belekevert a konfliktusba egy harmadik „félt”, így a Köztársaságból lett Szövetség és a galaxist uraló sith lovag, Darth Krayt közt ott van még a Birodalom, a magát jogos császárnak valló Roan Fellel és birodalmi jedi lovagjaival, akik ugyan nem feltétlenül a jó oldalon állnak, de az biztos, hogy semmiképpen nem a rosszon. Ez a fekete-fehér világba vitt szürkeség jellemzi a sorozat főszereplőjét, a már említett Cade Skywalkert is, aki jedinek tanult, de Krayt felemelkedése és a lovagok nagy részének lemészárlása után elhagyta ezt az utat, és most csempészként és zsoldosként tengeti életét – a kibontakozó konfliktus persze értelemszerűen magával ránt olyasvalakit, aki a Skywalker nevet viseli. Cade karakterében az a nagyszerű, hogy állandóan a Sötét Oldalhoz közel táncol, elsősorban a saját érdekeit nézi, és saját, akár önző céljaira használja az Erőt, vagyis semmiképpen nem igazi jófiú – de így vagy úgy, végül valahogy mindig oda lyukad ki, hogy helyesen cselekszik. Viszont Ostrander szerencsére sosem követi el azt a hibát, hogy igazi, egysíkú hőst csináljon belőle (persze ebben van gyakorlata, lásd még Quinlan Vos remek karakterét a Star Wars: Republicból).
Pár hónapja, a Star Wars képregények közti crossover, a Vector fináléjában Cade barátja, Azlyn Rae birodalmi lovag súlyosan megsérült, a sorozat eddigi főmumusa, Darth Krayt pedig meghalt – méghozzá saját, mindaddig hű jobbkeze, Wyyrlok által. Aztán jött egy nem túl érdekes tölteléksztori a Mon Calamaron elrendelt népirtással kapcsolatban, most pedig a kétrészes, Storms című történet befejezését olvashatjuk, ami a nagy változások utáni új status quot fekteti le. Azlyn egy Darth Vader-szerű életfenntartó ruhában, a jövőben és önmagában szokás szerint bizonytalan Cade útkeresésben, Wyyrlok Krayt trónján, Fel pedig a vele való háború küszöbén. A cselekmény kicsit lassan halad előre, de ez három okból sem jelent problémát. Egyrészt, mert a Legacy bő harminc részen át igencsak dinamikusan és határozottan haladt előre, így ráfér egy kis „lazítás”, másrészt mert ez végülis egy átkötő sztori a többé-kevésbé lezárt, és a remélhetőleg jövendő nagy történetszálak között, aminek tökéletesen meg is felel, harmadrészt pedig azért, mert Ostrander továbbra is roppant ügyesen írja Cade karakterét, és a többiekkel való kapcsolatát, nem is beszélve a sith-ek közti, intrikák és árulások ábrázolásáról. És persze Jan Duursema sötét, realisztikus, részletgazdag, rendkívül hangulatos képeit is öröm nézni – ahogy mindig.

X-Men Origins: Wolverine

Történet: Chirs Yost
Rajz: Mark Texeira
Kiadó: Marvel Comics

Eeeeeejnye már! Nem sokkal feljebb méltattam Chis Yostot a The Underground kapcsán, és ezt kapom cserébe? Egy 32 oldalas eredettörténet Rozsomákról, ami sokkal inkább tűnik egy gyorstalpaló karakterbiográfiának, amit egyes történetek végére vagy az univerzumot leíró különkiadásba szoktak rakni, mint egy tényleges, történetet mesélő képregénynek? De kezdjük a kételyek eloszlatásával: ennek a comicnak a cím ellenére semmi, de tényleg semmi köze nincs a mozikban mostanság azonos címmel futó Rozsomák (izé, Farkas) filmhez. Az X-Men Origins egy egyrészes képregényeket jelölő „sorozat”, ami még jó egy éve indult, és eddig Kolosszust, Jean Greyt és Bestiát vette górcső alá – hol több, hol kevesebb, de sosem ilyen kevés sikerrel, mint most. Mi is a gond? Először is, Rozsomáknak nem könnyű az életét belesűríteni 32 oldalba, tekintve, hogy egész sorozatok és minik foglalkoztak már (illetve foglalkoznak most is) a múltjával. Így Yostnak annyi maradt, hogy sokadszorra elhadarja a legalapvetőbb információkat, aminek csak egyetlen célja lehet: hogy az X-képregényekben nem jártas olvasót, aki esetleg a filmnek köszönhetően érdeklődik e világ iránt, nagyjából képbe hozza a karakter itteni verziójával kapcsolatban. A baj csak az, hogy egy új olvasónak a sztori túlságosan elnagyolt és összecsapott, a régi olvasóknak meg nem mond semmi újat – és még a régit is csak rosszul. Rozsomák szülei meghalnak, Rozsomákot elrabolják, és beleültetik az adamantiumot, Rozsomák megszökik, és befogadják Hudsonék, Rozsomák csatlakozik a kanadai titkosszolgálathoz, Rozsomákért eljön Xavier, és besorozza az X-Menbe – miután szeme láttára karomra hány egy kisebb hadsereget. Szóval magával a koncepcióval van itt a baj.
Egyes oldalakkal éveket ugrunk előre (vagy éppen vissza), X professzor narrációja erőltetett és hihetetlenül sablonos, a dialógusok laposak és élettelenek, a karakter hosszú lelki szenvedéseiből pedig minden erőlködés ellenére sem jön át semmi. És a rajzok? Durvák, elnagyoltak, kidolgozatlanok, tele robosztus, túlzó emberalakokkal és dinamikátlan akciókkal. Nincs itt semmi, ami alapján ezt az egészet akár csak egy kicsit is szeretni kellene. Na jó, talán egyvalami. Logan múltjának újraregélésekor Yost bölcsen és kényelmesen megfeledkezik arról a nyögvenyelős, haszontalan és ostoba retconokkalt teli baromságról, ami Wolverine: Origins címen forralja a rajongók agyvizét Daniel Way „írónak” köszönhetően. Bár a Marvel egész szerkesztősége így elfeledkezne arról a képregényről… és ha már úgyis benne vannak, akkor erről is.

The Astounding Wolf-Man 15

Robert Kirkman iszonyúan jól felépített, szuperdinamikus, állandó fordulatokkal teli műfaji mixében (horror, dráma, szuperhős) farkasemberré váló hősünket nemrég feleséggyilkosság vádjával bekasznizták. Miután megtudja, hogy lánya eltűnt (valójában az ellene való bosszúra készül a vámpír Zechariah, az igazi gyilkos segítségével), szövetséget köt a szökést tervező, The Face nevű szupergonosszal. A pörgős sztori ebben a részben egy picit leül (mármint az eddigi eseményekhez képest – amúgy még mindig elég lendületes), köszönhetően főleg egy nem különösebben indokolt kitekintésnek a szerző Invincible című sorozatában folyó történésekre, amiknek nagyjából semmi jelentőségük az itteni cselekmény szempontjából. De a várakozás kifizetődik: a cliffhangerben végre szemtől szemben áll egymással a főhős és Zechariah, úgyhogy biztos lehetünk benne, hogy a következő rész egy pokoli szórakoztató, véres, brutális, kőkemény küzdelemmel telik majd – és alighanem apa és lánya nem éppen szeretetteljes találkozásával. Szóval Kirkman továbbra is ügyesen, izgalmasan ír, Jason Howard rajzai pedig továbbra is szépen szolgálják ezt a sajátos műfajkeveréket. A The Astounding Wolf-Man még mindig az Image egyik legmegbízhatóbb címe.

War of Kings 3

Mióta 2006-ban az Annihilation című, kirobbanó erejű Marvel crossover a színvonalát tekintve szabályosan földbe döngölte az azzal párhuzamosan futott Civil Wart, a kiadó űrrészlege reneszánszát éli. Két szenzációsan jó sorozat (Nova és Guardians of the Galaxy), és egy újabb nagy „space-event”, az Annihilaton Conquest után most itt van az újabb crossover, a War of Kings, ami részben a Secret Invasion eseményeiből nőtt ki, és a Kree uralkodó népévé vált Inhumanok és a Shi’arok mindent elsöprő háborújával foglalkozik. Dan Abnett és Andy Lanning (az említett szenzációsan jó sorozatok írói…) minije immár félúton jár, és továbbra is erőteljes, lendületes, fordulatos, és szerencsére nem csak a nagy csatákkal, hanem az azok mögötti stratégiával, illetve a karakterekkel is bőven foglalkozik. A fókuszpontban ezúttal a régi X-Men figura, a Shi’ar birodalmi gárda vezetője, Gladiator áll (a Marvel egyik Superman-szerű képességekkel felruházott nagyágyúja), aki a roppant hatásos cliffhangerben átértékeli lojalitását, és szénné égeti egyik embere fejét (az aktuális Smasher kinyírása lassan kezd Kenny-szintű poénná válni). Paul Pelettier rajzai rendben vannak, bár nem nagyon emelkednek az átlag felé, a színezés pedig kicsit túl élénk, de még bőven tűréshatáron belül van. Akárhogy is: ez egy baromi jól megírt, epikus képregény, amit mindenek érdemes elolvasnia.

Superman: World of New Krypton 3

A Földdel azonos pályán, de mindig a Nap másik oldalán keringő Új Krypton 12 részes története elérkezett első csúcspontjához. James Robinson és Greg Rucka képregénye az előző részben kialakult túszhelyzet feloldásával és következményeivel foglalkozik. Supermannek, aki ideiglenesen elhagyta a Földet (a helyére lépő metropolisi rendfenntartók kalandjairól a Supermanben és az Action Comicsban olvashatunk), és kryptoni katonának állt, hogy apja ősellenségén, Zodon tarthassa a szemét, sikerül egy csepp vér nélkül véget vetnie a válságnak, de az egyes kasztok köztik feszültség ezzel nem múlt el, és persze az is csak idő kérdése, hogy Zod kimutassa foga fehérjét. Eltekintve egy meglehetősen következetlen és összecsapott merénylettől, ez egy újabb szórakoztató, jól megírt comic, amiben az a legjobb, hogy a szokásosnál sokkal nehezebb kikövetkeztetni, milyen irányba is tart, és mikor pattan majd ki a fő konfliktus. Ezúttal például megjelennek a füzet végén a földi Zöld Lámpások, akik egy újabb érdeket, egy újabb oldalt képviselnek a szépen kitalált szituációban. Az írók tehát jól építik a sztorit, kíváncsian várom, hogy mi sül ki belőle, és még ha Pete Woods rajzai hagynak is kívánnivalót maguk után (Gary Frank, hová tűntél?), ezt a sorozatot akkor is határozottan megéri követni.

Rémmetró #1-2

A metró rémes hely. Koszos, büdös, huzatos, és mindenféle kellemetlen alakok zaklatják az embert utazás előtt és néha közben is. De mi ez ahhoz képest, hogy Japánban ráadásul még gonosz szellemek is kísértenek a vonalain, akik mindenáron el akarják venni az emberek életét, valamint kedvét a tömegközlekedéstől. Legalábbis a Mangattack (az Athenaeum kiadó nevét nehéz leírni) Rémmetró című mangájában, ami a már egyre unalmasabb j-horrorfilmek hagyományát igyekszik követni, vagyis a mítikus japán szellemvilágot keveri a modern urbánus horrorral.

A Mangattack a korábbi kiadványaival főleg a fiatalabb közönséget célozta meg, az idehaza tavaly tavasszal debütált Rémmetróval próbálták meg a kört egy kicsit kijjeb tolni, és egy, ha nem is komolyabb, de egy némileg magasabb korhatárbesorolással rendelkező mangával is megjelenni a piacon. A kiadó többi mangájához hasonlóan, a Rémmetró is a Tokyopop égisze alatt jelent meg eredetileg Amerikában (azóta tudomásom szerint már Japánban is), alkotói japánok, terjedelme pedig 3 kötet, amiből kettő már kapható idehaza is, sőt, ha jól tudom már a harmadik is érkezik.

A tokiói metró, amely egyébként a világ legforgalmasabb közlekedési hálózata, a mi világunk és a holtak birodalma közötti határmezsgye is egyben. Az erőszakos halált halt emberek nyughatatlan szellemei járják be ezt a földalatti világot, további emberi lelkekre vadászva.

Írta: Tokió Kalen
Rajzolta: Josiken

Típus: shounen/seinen
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: ~150 oldal/kötet
Fordító: Sárközi Bence, Pap Zoltán
Ár: 1990 Ft/kötet

Egyenesen a Fesztiválról 4. rész: Pinkhell #6

Az Alfabéta-díjazottak bemutatásának kapcsán kialakult abszolút higgadt, ám mindenképpen nagyon tanulságos véleményütköztetés során többször is szóbakerült a Magyar Képregény Akadémia saját lapja, a Pinkhell, illetve a benne szereplő képregények színvonala. A félévente megjelenő színes, szagos, szélesvásznú magyar képregény antológia a készítők szerint a legutóbbi számmal már sokkal közelebb került a befogadhatóbb, populárisabb (ám alkotói szempontból továbbra is kompromisszummentes) irányhoz. Most ezt fogjuk jól leellenőrizni, a legutóbbi, a képregényfesztiválra megjelent 6. szám boncolgatása során.

A Pinkhell korábban nem igazán igyekezett a trendeknek megfelelni, és elsősorban kissé öncélú, olykor igencsak elvont „művészi” képregényszösszeneteknek adott helyt, amivel nem feltétlenül sikerült magának megnyernie a hagyományos narratívára épülő képregények rajongóit. Idővel az MKA tagsága további tehetséges rajzolókkal bővült, és mivel a hazai kínálat is jelentősen gazdagodott magyar és külföldi képregényekkel egyaránt, érthető lépés volt tehát részükről, hogy a művészi önkifejezésből előremozduljanak a hagyományos történetmesélés felé. Úgy tűnik, hogy ez a dolog mindenféleképpen jó irányba halad, de még messze nem az a kategória, amivel pl. a laikusokat könnyedén meg lehetne győzni.

A formátum kellemes, a kivitel igényes, a lapok színesek, fényesek, valahogy így kell kinéznie egy valamirevaló képregényantológiának. A borítón Tikos Péter minőségi munkája látható, bár ha maga a rajz nem is éppen ízléses, de mindenképpen figyelemfelkeltő.

A kötelező, ám teljességgel semmitmondó elnökségi bevezetőt átugorva, egy 10 oldalas Pernye történettel találjuk szembe magunkat Felvidéki Miklós rajzai által prezentálva. Pernye karaktere engem valahogy korábban nem igazán csigázott fel, ezzel szemben a Koronasirató című epizódban már kezdek benne látni némi fantáziát. Szabó Jenő története remek ötleteket tartalmaz, szatirikus, magyaros ízű humora mindenképpen dicséretes, teljesen érthető az üzenete is, plusz rajz szempontjából is kikezdhetetlen, ettől függetlenül még egy kicsit erőtlennek érzem ezt a sztorit, így amolyan egynek elmegy kategória.

A Mélypont comicstrip-ek talán az általam eddig látott legszebb magyar képregénycsíkok, talán feleslegesen is szépek ennyire, mert ugye csak két hal-szerű izé mély(tengeri) gondolatait hivatott közvetíteni. Köztudottan nem rajongok a párkockásokért, itt azonban háromból kettő poén még tetszett is, ami ugye nem rossz arány. (Szabó Jenő írta, Zorro De Bianco rajzolta, Haránt Artúr színezte)

A korábban már méltatott Lakatos István (lásd az Alfabéta-díjazott Miserere Homine-t) Vasárnap című munkája számomra egyértelműen az aktuális Pinkhell egyik legjobbja, bár a művet korábban is ismertem már, de érthető módon kézzelfogható valójában még inkább tudom értékelni. István egyébként jól felismerhető stílusa itt már sokkal kiforrottabb, a rajz kevésbé „sűrű”, a színezés pedig elsőosztályú. (A rajzokban fellelhető utalások és humor miatt külön hozsanna néki!) Mint ahogyan a rövid, könnyed és abszolút bűbájos kis történet is, amely ismét valahol a keresztény tematika köré, illetve magasan fölé épít. István egyértelműen a hasonló történetek írására és illusztrálására született, nem pedig lovak kiganézására, alig várom, hogy láthassam további munkáit, például a Lencsilányt, és ismételten kimondom, hátha egyszer a megfelelő helyen is meghallatszik: minél inkább kötetben!

Mint említettem, a comic-strip nem az én műfajom, de Haragos Péter csak egyszerűen Strip-nek hívott munkái is viszonylag tetszettek, még az utolsóban található szóvicc is. Azt hiszem ilyen adagokban ezt még el tudom viselni.

Pinkhell #6
Írta/Rajzolta: sokan
Kiadó: MKA
Oldalszám: 50
Ár: 1300 Ft

Star Trek, a manga: Shinsei Shinsei és Kakan ni Shinkou

Az új Trek film hazai bemutatójának rohamos közeledtével úgy éreztük, nem tehetjük meg, hogy elsiklunk a tény felett, bizony kis hazánkban a Star Trek már két manga kötet formájában is betámadta a sci-fi geekek vizuális receptorait. Manga és Űrszekerek? Kissé szilvapudingos pörkölt szaga van, úgyhogy lássuk is mit sütöttek ki belőle.

Először is le kell szögeznünk, hogy ezek az egyébként standard formátumban kiadott kötetek nem a szó szoros értelmében vett, hanem az úgynevezett OEL (original English-language, azaz eredetileg is angol nyelven íródott) manga kategóriába tartoznak, másodszor pedig azt, hogy bármennyire is szeretem a sci-fi sorozatokat, mivel csak a Star Trek Voyager és Deep Space Nine szériákat láttam teljes egészében, a többiből csak pár részt elszórtan, nem tarthatom magam igazán vájtfülű rajongónak. A manga azonban pont az általam kevésbé ismert TOS-ra (The Original Series) épít, így megkértem egy hardcore ST geek, ugyanakkor teljesen manga szűz cimborámat, hogy segítsen be a véleményezésben (az ő megjegyzései STÜG, azaz Star Trek Über Geek címkével futnak majd).

Az első kötet (aminek a címét számomra meglepő módon nem fordították le) a klasszikus Trek témákat zongorázza le újra, van itt „Csak Azért Is Meg Kell Néznünk Mi Van Azon a Magányosan Sodródó Űrhajón, Pedig Tuti, Hogy Rákacsálunk” sci-fi alapvetés, a megunhatatlan(?) „Ember, Aki Istenné Akart Válni”, a „Diplomáciai Küldetés, Amin Két Faj Fennmaradása Múlhat” vagy az örökzöld „Nemek Harca”. Vizuálisan nem mondhatni, hogy mély benyomást fog tenni ránk az öt történet, de hát az Enterprise első kalandjait sem a remekbeszabott speciális effektek miatt szerettük. Néhol a főbb szereplőket csak a szövegük miatt tudjuk megkülönböztetni (Uhura csak kivételként erősíti a szabályt), de mivel Kirk ugyanolyan amorózó, ahogy megszoktuk, McCoy és Spock pedig továbbra is úgy perlekednek egymással, mint egy idős házaspár, ez nem okoz különösebb gondot.

STÜG: Az első, Mellékhatások című alap, de teljesen élvezhető Trek történet, csak az a gond vele, hogy az ST-ben az írók (igaz, több-kevesebb sikerrel, de) igyekeznek a már meglévő dolgokat nem szétszedni. Értem ezalatt, hogy a borggal (még ha nem is hangzik el a nevük ebben a részben, de egyértelműen róluk van szó) a Csillagflotta először a TNG érában találkozik (a Q Who? epizódban), szóval itt elvártam volna némi magyarázatot, hogy Kirk jelentései miért is nincsenek vagy miért nem hozzáférhetőek a TNG-s időszakban. A Bármi, csak egyedül és az Oban tökéletesen hozza a régi sorozat jellegzetességeit, a párbeszédek is nagyszerűen el lettek találva, a sztori egyszerű, de hozza a TOS hangulatát, a két egymással háborúzó világ közé került Enterprise számtalanszor visszatérő elem, amikor először kezembe vettem a könyvet, pont ilyenekre számítottam.

Az első igazán a címet visszaigazoló történet talán az Árvák, amelyben Kirk és legénysége a japánok visszatérő agymenésével, energiakardokat lóbáló mechákkal kerül szembe, amelyek pilótái katonáknak kiképzett gyerekek (Gundam Wing és Végjáték, valaki?). Egy komoly szociális problémát könnyed és helyenként humoros módon feldolgozó epizód, nekem ez volt a kötet legjobbja. A kötetzáró (és mi tagadás elég középszerű) novella viszont teljesen szükségtelen volt, elvégre egy mangáról beszélünk, nem pedig fan-fiction-ről.

STÜG: A kötet feketelevese az Árvák, inkább tűnik egy komolytalan Transformers, mint Trek epizódnak, ellenben A lényeg: ne árts! című novella kifejezetten fogyasztható, Elsődleges Irányelv megszegős sztori, úgy hívom ezeket, hogy „cselekmény-novella”, 95% cselekmény + párbeszéd, 5% leírás, de egy ST rajongó valószínűleg egyébként sem hosszú tájleírásokra vágyik…

A második kötet (Kakan ni Shinkou, itt is meg kell elégednünk a japán címmel) ugyancsak öt epizódot foglal magában, amelyeknek azonban már sokkal egyenletesebb a színvonala, kapunk információkat az írókról/rajzolókról, egy meglepetés sztárvendéget Wil Wheaton személyében (na ki vágja melyik széria melyik szereplője?), a lassan hagyományteremtően semmitmondó novellát és (amiből még elbírtam volna pár oldalnyit) humoros ST stripeket könnyed levezetésnek. A vizuális prezentáció sokkal meggyőzőbb, mint az első kötetnél, sőt, néhol egészen kellemes poénokat is belecsempésztek az írók (Kirk: Jut eszembe: „Az ellenségem ellensége a barátom”. McCoy: Nem hiszem, hogy Szun Ce a klingonokra gondolt…).

STÜG: Az öt történet az előző adaghoz képest kicsit átlagos, de nem is várható el, hogy a majd 700 tévés epizód, 10 nagyfilm és többszáz könyv után itt még bármiféle forradalmi felbukkanjon. A kötet végi hangulatos átkötő novella azonban már a TNG érába tartozik (hurrá!). Összességében azoknak a trekkereknek, akik nem irtóznak a képregényfeldolgozástól erősen ajánlott matéria, visszafelé azonban (mangarajongó, de Trek-univerzumban nem járatos egyedeknél) szerintem már nem működik a dolog.

Kellemes, de egyáltalán nem letehetetlen olvasmány a két Star Trek manga, a novellákon pedig különösen nehéz volt átküzdenem magam, így három csillagnál többet semmiképpen nem adnék neki. Na jó, a trekkiek hozzácsaphatnak még egyet a geek faktor miatt (akik, mielőtt bezsákolnák a gyűjtemény következő darabját, ellenőrizzék le a második kötetet, mert az én példányomból gyanúsan hiányzott pár oldal a negyedik sztori elejéről)…

Star Trek, a manga: 1. kötet - Shinsei Shinsei, 2. kötet - Kakan ni Shinkou
Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence
Kiadó: Mangattack
Kiadás éve: 2007, 2008
Ára: 1490 Ft / kötet

GeexKomix 3.

Mit csinál egy zombi(szerűség) a világvége után, kezében egy lópénisszel? Hányféleképpen halhat meg Batman? Mi lesz egy jedi lovagból, ha „fajtája” veszélyeztetetté válik? És ezek még csak a bemelegítő kérdések az eheti összefoglalóhoz, kedves barátaim – ugyanis kalandozunk még az űrben Buck Rogersszel, a középkorban a vikingekkel, New Yorkban Pókemberrel, és Arkhamban elmebetegekkel. Minden magára valamit is adó képregény geek kötelező kétheti cikkbetevője menetrendszerűen megérkezett!

Amazing Spider-Man 592

Történet: Mark Waid
Rajz: Mike McKone
Kiadó: Marvel Comics

Mark Waidtől eddig csakis remek Pókember képregényeket olvashattunk, és nagyon jól sikerült Dan Slott legutóbbi kétrészes sztorija is, ami a Fantasztikus Négyes és hősünk kapcsolatát állította a középpontba, és ami egészen új, váratlan szituációk elé állította a hálószövőt. Minden okunk megvolt hát azt hinni, hogy a szépen feldobott labdát egy ilyen ügyes író igazán gyönyörűen fogja majd lecsapni. Waid keze azonban levegőt kaszálva húzott el a holtpontjára érő labda mellett, és még bokája is kibicsaklott, ahogy egyensúlyát vesztette meglepetésében. Mit szépítsük a dolgot? Az Amazing Spider-Man 592-ik része, ha nem is borzalmasan rossz, teljesen humortalan, unalmas, és még csak nem is történik benne semmi említésre méltó – na jó, leszámítva az utolsó oldalt, aminek megítéléséről még ülésezik az esküdtszék (itt May néniről, a szexuális aktivitásról, és a kettő közti összefüggésről van szó). Pókember ugyebár arra tért vissza a Makroverzumból, hogy míg számára csak pár óra, a való világban két teljes hónap telt el. Ez idő alatt J. Jonah Jameson lett New York polgármestere, May néni pedig összemelegedett a város új urának apjával.

Az első oldalak azzal telnek, hogy mindezt elmagyarázzák, függetlenül attól, hogy az előző rész is elmagyarázta már, és hogy egy oldallal korábban a recap page szintén elmagyarázta. Sebaj, mondhatnánk, mert aztán jön a lényeg: Jameson végleg ki akarja űzni Pókembert a városból, és erre a célra egy egész kommandós különítményt alakít, ami a nap 24 órájában, a hét 7 napján keseríti hősünk életét – aki azzal vág vissza, hogy csakazértis nonstop szuperhősködik, jobban, mint eddig bármikor. Ez még lehetne érdekes is, de Waid most valahogy képtelen bárminemű visszafogottságra. Jameson viselkedése, reakciói csúnyán eltúlzottak (az egész karakter egy otromba karikatúra), a történet totálisan kiszámítható, és nincs egyetlen valamirevaló poén sem az egész átkozott füzetben. És ha ez még nem volna elég, itt van nekünk Mike McKone, aki még Waidnél is jobban elveti a sulykot: Jameson hol úgy néz ki, mint egy szánalmas kis gnóm, hol meg úgy, mint egy szupergonosz (őrületesen ronda és nagy fejeket képes rajzolni), de legalább mindkét esetben pocsékul, és nem is ő az egyetlen. És ebből lesz még két rész, mielőtt elindul Joe Kelly American Sonja? Uram, irgalmazz… 

Batman: Battle for the Cowl – Arkham Asylum

Történet: David Hine
Rajz: Jeremy Haun
Kiadó: DC Comics

Ez a képregény egy újabb felesleges, unalmas tie-innek tűnt az aktuális nagy denevérsztorihoz, ehhez képest az utóbbi egy év legjobb Batman története lett Kevin Smith Cacophonyja mellett – úgy, hogy Batman ráadásul még csak egy árva panelen sem bukkan fel rajta. Nem, a történet középpontjában Jeremy Arkham, Amadeus Arkham (ld. Batman: Arkham Elmegyógyintézet) leszármazottja áll, akiről korábbi sztoriknak hála tudjuk, hogy akárcsak felmenői, ő is megszállottja a gondjára bízott elmebetegeknek, és hogy nyaktól felfelé nincs minden teljesen rendben nála. A kérdés adott: mihez kezd Arkham most, hogy az új Fekete Maszk kiszabadította az összes bentlakót, és aztán még szépen fel is robbantotta az egész épületet (ami mellesleg szénfeketén is peckesen áll a helyén, de ez legyen a legnagyobb bajunk)? Visszatér az elmegyógyintézetbe, hogy megkeresse kedvenc, alagsorban tartott betegeit, miközben gondolatai, természetesen flashbackek formájában, a robbanás előtti napok eseményei körül forognak. Szépen kiegészíti tehát egymást a múlt és a jelen, a (legalább látszólag) kontrollált, és a korlátok közül kiszabadult őrület, az egész közepén pedig ott van Arkham, akit David Hine fantasztikus érzékkel ír: látszólag értelmes, épelméjű ember, de ha kicsi belegondolsz narrációs szövegébe, hamar rájössz, hogy itt bizony kilóg a lóláb.

És Arkham még csak a kezdet, Hine bemutat három teljesen új karaktert is. Az önmagába szerelmes Tükörembert, Narcissust, az elképzelhetetlenül, sőt, legendásan ronda Hamburger Hölgyet, Myrna Freudot (na igen, ő egy picit túlzás), és Alessiót, aki működésképtelen arcizmok, szemöldök és ajkak híján csak úgy tudja kifejezni érzelmeit, ha azokat szó szerint ráfesti az arcára. Benne van a legtöbb lehetőség, amit alighanem Hine is érez, mert egyedül ő kap igazi „eredettörténetet”, és az utolsó oldal döbbenetes erejű, kreatív és félelmetes zárópanelje is rá alapoz. Jeles jár a képi világért is: ugyan Jeremy Haun rajzai nem kimagaslóak, inkább csak egy korrekt szintet ütnek meg, de a színezők olyan életet lehelnek bele, amire valószínűleg ő sem számított (főleg az utolsó oldalak történet-kép egysége lehengerlő) – nem kis szerepük van a képregény kísérteties hangulatának megteremtésében, aminek köszönhetően simán elhisszük, hogy itt mindenki az őrület szélén táncol, annak reménye nélkül, hogy ne zuhanjon bele. Egy baj van csak: ez egy one-shot, pedig baromira úgy néz ki, mintha egy sorozat, vagy minisorozat első része lenne (egyébként simán tudom ajánlani annak is, aki amúgy nem követi a Batmant, vagy úgy általában a szuperhős-képregényeket – kontinuitástól, mindentől függetlenül remek füzet ez). Az új karakterek bemutatása és a befejezés is erről tanúskodik, úgyhogy nagyon remélem, hogy Arkham és három kedvenc betegének története még folytatódik valamilyen formában (ha már a Battle for the Cowl után úgyis indul egy rakás új sorozat) – lehetőleg Hine tollából.

Buck Rogers 0

Történet: Scott Beatty
Rajz: Carlos Rafael
Kiadó: Dynamite Entertainment

Igeeeeen, ponyva sci-fit a népnek! Buck Rogers jó 70 éve része már a popkultúrának, de bizony rég volt, hogy bármi igazán jelentős alkotás fűződött volna a nevéhez, szóra érdemes képregény-sorozata (nem számítva persze a megszámlálhatatlan stripeket) meg talán nem is létezett. A Dynamite Entertainment fejesei, hogy foglaljuk aranyba a nevüket most rögtön, úgy döntöttek, ideje leporolni a legendát, és megismertetni vele a mai fiatalokat – persze a kor igényeihez hozzáigazítva. Első blikkre nagyon úgy tűnik, hogy a kiadó megfogta az Isten lábát: a potom 25 centért árult nulladik részből több mint 75 ezer darab fogyott csak előrendelésben, és az Alex Ross és John Cassaday borítójával júniusban megjelenő első szám is biztos nyerőnek tűnik az előrejelzések alapján. Ha valaki nem tudná, Buck Rogers egy 1928-ban teremtett, rengeteg tévéfilmben, sorozatban és rádiójátékban felbukkant karakter, aki ilyen-olyan okok miatt (ez idővel/médiummal/íróval változott) 500 évvel a jövőben találja magát, és a Föld első számú védelmezőjévé válik a nem különösebben kedves szándékkal érkező idegen életformákkal szemben. A nulladik rész azonban nem vacakol efféle magyarázatokkal, azon nyomban a lovak közé csap. Egy kollektív tudattal rendelkező értelmes, egysejtű életforma magába akar szívni minden életet a Földön, hősünkre vár hát a feladat, hogy a nagy, zöld, nyálkás, gusztustalan izét kivonja a forgalomból.

A tizenkét oldalnyi sztori leginkább Rick Remender kiváló Fear Agentjének iszonyú dögös első részére emlékeztet. Ponyvahős intelligens sejtszörnyizé ellen, gyors, ötletes akcióval, némi kellemes, cinikus humorral, és persze tökösfiús, „ki ha én nem” narrációval. Normál esetben ez a szinte kínos hasonlóság zavarna, de végtére is egy ponyva sci-firől van szó, nem a Zabhegyezőről, és különben is, a piac simán elbír még egy olyan vagány űrakciót, mint a Fear Agent. Sőt, ha engem kérdeztek, szüksége is van rá. És a Buck Rogers igazán remek mókának ígérkezik (nem lehet panaszunk Carlos Rafael dinamikus, szép rajzaira és élénk színeire sem - bár Rogers ebben a ruhában úgy néz ki, mint Havoc az X-Menből), már amennyire ezt meg lehet állapítani egy nulladik rész után – arra mindenképpen jó, hogy izgatottan várjam az első számot, ami a jelek szerint új környezetbe (időbe?) helyezi majd az itteni események végén a XXV. századi Föld mellől semmibe eltűnő Rogerst.

Crossed 4

Történet: Garth Ennis
Rajz: Jacen Burrows
Kiadó: Avatar Press

Garth Ennis annak idején azzal spannolta a képregény-olvasókat, hogy Crossed című, kilenc részesre tervezett sorozata durvább, felkavaróbb és kegyetlenebb lesz, mint bármi, amit eddig írt. Mármint ő, Garth Ennis. Érted: a fickó, akinek többek közt a Prédikátort, a MAX-os Megtorlót és a Chronicles of Wormwoodot köszönhetjük, azt mondja, hogy most jön csak a java. Mert amiket eddig írt, azok katolikus nővériskolába való történetek. Nade most, hogy lassan félúton járunk a sztoriban, alighanem kijelenthetjük, hogy a mester bizony túlzott egy picit. A Crossed tényleg felkavaró, durva és kegyetlen, de azért erős túlzás volna kikiáltani az író legjének – bármilyen szempontból. Eleve, ez a sorozat kevesebb rétegből épül fel, mint Ennis alkotásai általában – lehet, hogy csak én hiányolom a gonoszságot, a cinizmust és a totális vallási és politikai inkorrektséget, de akárhogy nézzük is, ezek már összefonódtak a szerző nevével. De persze nem baj, hogy új területeken is próbálkozik, sőt! Csakhát a Crossed „pusztán” egy vegytiszta horror, mindenféle műfaji kavarás nélkül, és annak, bár nagyon is élvezetes, és időnként képes gyomorszájon vágni az olvasót, mégsem olyan kiemelkedő, mint amilyennek elvártuk volna. Az alapfelállás egyszerű: kitör valamiféle járvány, aminek hatására az érintett emberekből előbújik a legbelül rejtőző, elemi gonosz, és kíméletlenül mészárolni (kínozni, seggbedugni stb.) kezdenek mindenkit maguk körül. A trükk az, hogy a képregény nem a járvány elszabadulásának idején, hanem hónapokkal utána, a civilizáció romba döntését követően játszódik – vagyis egy zombihorror és egy világvége utáni történet keresztezését kapjuk.

Ami a hasonszőrű művekhez képest valamelyest újdonság, hogy a túlélők rég lemondtak arról, hogy terveket szőjenek, esetleg visszavágjanak. Egyetlen céljuk van, hogy valahogy életben maradjanak, az is csak úgy, mint az alkoholistáknak az italtól való tartózkodás: egyszerre egy nap. Ez a totális kilátástalanság alapozza meg a sorozat sajátos hangulatát, amit tetszetősen kiegészít a csöppet sem visszafogott (de szerencsére nem túlhasznált, így mindig hatásos) gore – igaz, ilyesmiben a második rész óta nem nagyon volt részünk. A harmadik szám egy sokkoló gyerekgyilkossággal telt (a főszereplők kénytelenek voltak kivégezni egy rakás kölyköt, akiket tanárnőjük a túlélés érdekében kannibalizmushoz szoktatott), ez pedig leginkább egy rendőr körül forog, aki foglyul ejtett egy fertőzöttet. Ha nem tudnám, hogy ez a sorozat kilenc részesnek készült, megesküdnék rá, hogy ongoing. Meglehetősen lassú ugyanis, mind a karakterek kibontását, mind a cselekményt illetően – ami szinte nincs is, hiszen az eddigi füzetek inkább csak afféle tablót festettek arról, hogy milyen az élet a járvány kitörése után. Vagyis a szereplők minden számban szembetalálják magukat egy konfliktussal, amit így vagy úgy, kisebb-nagyobb áldozatok árán legyűrnek (egyikük ezúttal is otthagyja a fogát, méghozzá egy sokatmondó, gyönyörűen szomorú jelenetben, három tökéletesen kitalált és megrajzolt panelen), aztán mennek tovább, de hiányzik a keret a közjátékok körül. Sebaj, remek sorozat ez így is, Jacen Burrows rajzai is ügyesek és kifejezőek (főleg az arcokra kiülő érzelmek terén), és különben is, lehet haragudni egy olyan képregényre, amiben egy fertőzött, kövér, kopasz állat egy letépett lópénisszel a kezében szaladgál? Na ugye.

Detective Comics 853

Történet: Neil Gaiman
Rajz: Andy Kubert
Kiadó: DC Comics

Természetesen mind tudjuk, hogy Batman valójában nem halt meg, de azzal nincs semmi baj, ha kicsit eljátszadozunk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha mégis… Tudja ezt jól Neil Gaiman, korunk egyik legügyesebb mesélője is, aki a Batman 686. részével indította útjára most véget ért, kétrészes történetét, melynek címe Whatever Happened to the Caped Crusader? (Ez persze Alan Moore klasszikusára, a Whatever Happened to the Man of Tomorrow című Superman sztorira utal.) Az első szám egy ravatalozóban játszódott, amiben megjelentek a Sötét Lovag barátai, szövetségesei és ellenségei, hogy elbúcsúzzanak a koporsóba helyezett hőstől (és persze már itt nyilvánvaló volt, hogy amit látunk, az nem a valóság). Először Macskanő mesélte el Batman halálát, majd pedig – egészen másképpen – Alfred. Utóbbi különösen érdekes volt: ebben a verzióban a Sötét Lovag egy szánalmas, őrület felé sodródó megszállott, akinek inasa szupergonoszokat talál ki (színészi és sminkes tehetségét latba vetve maga lesz a nagy nemezis, a Joker), csupán hogy célt adjon munkaadója és barátja életének. Mivel tudjuk, hogy Batman, lévén az, aki, amúgyis folyton pengeélen táncol, ez egy roppant fájdalmas, keserű és szívszorító (valahol pedig mélyen gonosz és cinikus) változata a karakternek – ugyanakkor félelmetesen hiteles is, mert könnyű elfogadni, hogy Bruce Wayne ilyenné is válhatott volna, ha a körülmények hasonlóképpen alakulnak.

A második részben ugyanilyen lehetséges halálokat látunk (vagyis a képregény lényegében egy „Milyen lehetséges módokon halhat meg Batman?” gyűjtemény, telis-tele utalásokkal korábbi sztorikra), csak már jóval rövidebben, mindössze pár képkockában elmesélve. A Sötét Lovag hősiesen feláldozza életét a városért, Joker megöli saját méreganyagával a Gyilkos tréfára utaló kulisszák közt (aztán a Bohóc Herceg szomorúan közli, hogy halála nem volt vicces), vagy épp az összes létező ellensége összefog, és együtt vetnek véget életének. Ezen a ponton az olvasó mocorogni kezd a székében, és azt mondja, ez mind nagyon szép és jó (és ez nem irónia, tényleg az), de mi volna a lényeg, a tanulság, mit akar ezzel mondani az író? Nos, ez sajnos nem egészen világos. A végkövetkeztetés annyi, hogy Batman soha, semmilyen körülmények közt, de tényleg, még ha beledöglik, sem adhatja fel a harcot. Ami persze helyes meglátás, ennek így kell lennie, csak ez az egész olyan, mintha kimennék egy rétre, pár óráig elmélyülten bámulnám az eget, majd pedig megjegyezném, hogy az bizony kék. Szóval marad egy kis hiányérzet az olvasás után, annak ellenére, hogy az alkotók mindent megtesznek annak eloszlatására. Gaiman ír egy igazán gyönyörű, szabadon értelmezhető befejezést, nameg egy nagyon szép dialógust Bruce és elhunyt anyja között, és Andy Kubert is megint kitesz magáért: képei elevenek, hatásosak, érzelemgazdagok, pár oldal és panel pedig egészen fantasztikusra sikeredett (ld. az utolsó oldalakat, és a képet, amin Batman megpillantja anyját). Az az apró hiányérzet sajnos arra elég, hogy megakadályozza a sztorit abban, hogy klasszikussá, hivatkozási alappá váljon, de arra bőven nem, hogy elrontsa szórakozásunkat. Remek képregény.

Star Wars: Dark Times 13

Történet: Mick Harrison
Rajz: Douglas Wheatley
Kiadó: Dark Horse Comics

Na végre! Csaknem egy évet kellett várnunk rá, hogy a Vector című Star Wars crossover sztoriszálának befejezése után tavaly júniusban szünetre távozott Dark Times szekere újra beinduljon. Azóta a finoman szólva is megkérdőjelezhető színvonalú (nem finoman szólva borzasztó szar) Clone Wars és a közepes Knights of the Old Republic mellett csak a kezdettől fogva megbízható, ötletes és fordulatos Legacy tartotta bennünk a lelket. De ezekről a címekről majd máskor, most lássuk, mit kínál nekünk a Dark Times. Ha valaki a címből még nem jött volna rá, bizony sötét idők járnak a galaxisban (mikor nem jártak?). A Birodalom átvette a hatalmat, Palpatine császár lett, Darth Vader segítségével pedig sikerült lemészárolnia majdnem az összes jedi lovagot. Majdnem. Az egyik túlélő Dass Jennir (még a Republic című sorozatban találkozhattunk vele), aki az univerzum fejre állása után szövetkezett egy egykori szeparatista katonával, Bomo Greenbarkkal, és segített neki megkeresni rabszolgaként eladott családját. Ám túl későn érkeztek, Bomo hozzátartozói mind meghaltak, annak ellenére, hogy Jennir jedihez nem méltó, kegyetlen és hidegvérű módszereket is bevetett a cél érdekében. Közben Darth Vadert is kételyek gyötrik: a Vectorban maga mellé akarta állítani a sith szelleme által megszállt jedi lovagot, Celeste Mourne-t, hogy együtt forduljanak Palapatine ellen – és most attól tart, mestere titokban tud kudarcba fulladt árulási kísérletéről…

Ebből is látszik, hogy Mick Harrisont szerencsére jóval több érdekli egy szimpla kalandtörténetnél, amiben a jedik kétségbeesetten menekülnek a Birodalom elől, és az üldöztetés helyett inkább a megváltozott körülmények közti lehetséges életmódok bemutatására koncentrál. Avagy mihez kezd a bukott Köztársaság egy jedije, ha a jelenlegi hatalom halálra ítélte, és esélye sincs rá, hogy eredményesen szembeszálljon vele? Élnie csak kell valahogy (már ha nem akar Isten háta mögötti mocsár- vagy sivatagbolygókon bujdosni), ezért afféle fejvadászszintre süllyed, és megbízásokat vállal el (konkrétan egy rabszolgakereskedő hálózat ellen), miközben tudja, hogy egyre távolabb kerül azoktól az eszméktől, amik egy jedit jedivé tesznek. Harrison egy roppant izgalmas irányba tart, aminek lényege a jelek szerint az lesz, hogy ezekben az időkben még a legszilárdabb erkölcsűek is csak súlyos kompromisszumok árán tudnak életben maradni – és hogy mit jelent ez egy lovag számára, azt egyelőre csak találgatni lehet. A történetnek ezt a főszálát nem mellesleg kiválóan egészítik ki Vader kétségei, és az uralkodóval való kétszínű, ármánnyal és félelemmel teli sakkjátszmája. Remekül megírt, roppant nagy lehetőségekkel kecsegtető sorozat ez, aminek fényét emelik Douglas Wheatley egyszerű, de szép és hatásos rajzai (ahogy a kellemesen visszafogott színezés is). Aki szereti a Star Wars univerzumot, annak ez a sorozat kihagyhatatlan – de aki szereti, ezt már úgyis tudja…

Viking 1

Történet: Ivan Brandon
Rajz: Nic Klein
Kiadó: Image Comics

Ó, te jó ég, ez már szinte túl sok. Szóval van egy új, dögös ponyva sci-fink, és most még kapunk egy vikingekről szóló sorozatot is (igaz, már van nekünk egy remek Northlanders a Vertigónak és Brian Woodnak hála, de az csak félig-meddig szól vikingekről). Az égiek valóban túl kegyesek hozzánk mostanában – mi mást kívánhatna még egy született geek? (Esetleg egy képregényt dögös tini vámpírlányokról, akik nem viselhetnek ruhát, mert… kit érdekel, nem viselhetnek, és kész. Na?) Az Image új képregényét már megjelenése előtt nagyobb felhajtás övezte, mint a kiadó sorozatait általában, azóta meg mindenfelé kultstátuszról és az év az egyik legjobb friss címéről pusmognak – azt kell mondjam, hogy nem minden ok nélkül. A történet középpontjában két testvér, Egil és Finn állnak, akik jó vikingekhez méltón öldökölnek és fosztogatnak, és közben elkövetnek egy hibát, ami a füzet végén kegyetlenül megbosszulja magát. Aztán bepillantunk még egy szigorú király életébe is, aki pimasz hercegnőjét nevelgeti – alighanem belőle lesz majd a későbbi szerelmi szál. Ez a képregény legjobb része: az apa és lánya dialógusa érdekes, eleven, és többet elárul a viking gondolkodásról és életmódról, mint egy rakás véres mészárlás. És ha már dialógusok: Ivan Brandon kicsit gyorsan ugrál az egyes jelenetek közt (noha röviden és hatásosan vezeti fel mindegyiket, és tetteiken keresztül ügyesen definiálja a szereplőket), de párbeszédei egyenesen sziporkázóak. Okosak, jól átgondoltak, virtussal, és ha kell, nagyszerű humorral telik, és van bennük egy olyan ambivalencia, ami igazán élvezetessé és gördülékennyé teszi őket: egyszerre modernek és archaikusak, márpedig ezt nem lehetett könnyű elérni. És hogy milyen jól fonja Brandon a történet kezdetének fonalait, arra jó példa az utolsó panel – nincs sok időnk megismerni a karaktereket, sőt, a két testvér az első füzet után még kicsit haloványnak is tűnik (a király-hercegnő pároshoz képest mindenképp), mégis elemi erővel csap le ránk az, ami ott velük történik.

És ez még mindig nem minden, a Viking korántsem elhanyagolható történetmesélési erényeit ugyanis még határozottan fel is múlja a nem mindennapi (és akkor még visszafogott voltam) képi világ. Nic Klein rajzai első pillantásra furcsák, és inkább passzolnának egy modern, hardcore bűnügyi képregényhez, mint egy középkori vikingsztorihoz, de ha legyűröd ezt a prekoncepciót, utána már csak annyi lesz a dolgot, hogy feltakarítsd az állad a földről. Klein kedvére csapong a különböző stílusok közt, egy-egy festményszerű panel után hagyományosabb ceruzarajz, majd pedig raszterezés következik, és kész csoda, hogy ez az eklektikus látványvilág végül összeáll egyetlen, egységes egésszé – de összeáll. Külön bravúr, hogy míg a főszereplőket igyekszik realisztikusan ábrázolni, addig áldozataik, főleg haláltusájukban vagy rettegésükben, szánalmas rajzfilmszerű vonásokat kapnak, ezzel is érzékeltetve teljes alárendeltségüket. Ez bizony kihagyhatatlan sorozatnak tűnik minden valamirevaló geek számára.

Astonishing X-Men 29: Miután Warren Ellis átvette a stafétabotot Joss Whedontól, az X-Ment egy alternatív univerzumból származó, és egy mesterségesen kreált mutáns frakció közti konfliktus gyújtópontjában találtuk. Ez az első sztori utolsóelőtti része, és hogy őszinte legyek, nem sok olyat tudunk meg belőle, amit az előző számból még nem tudtunk. Inkább csak afféle átvezetés ez a háttérből mozgató mumus (Forge) lelepleződése és a végső konfrontáció között – annak viszont tökéletes. Szokásosan dinamikus, ötletes, kellő mennyiségű humorral és tudományos hablattyal fűszerezve, és ami a legjobb, hogy Ellis kiválóan használja a karaktereket. Egyelőre ez egy jó képregény, de nem nagyszerű – ahhoz egy kirobbanó erejű finálé kell majd. És nem ártana az sem, ha Simon Bianchi panelkezelése kevésbé volna ilyen hektikus és ordítóan öncélú, de tudom, ez hiú remény. (Marvel)

Fantastic Force 1: Erre aztán nagy szükség volt. Már Mark Millar jelenlegi Fantasztikus Négyes történetfolyamának sem vagyok rajongója (és akkor még finom voltam), de annak legalább elvétve akadnak remek pillanatai – Joe Ahearne spin-offjának nem, az úgy rossz, ahogy van. A jövőből érkezett nyolc milliárd menekült (az élen a címbeli csapattal, ami többek közt a Hulk leszármazottját és Rozsomákot is tartalmazza) ugyebár átkerült a mesterséges Földre (Nu-World), ahol most ostoba és unalmas csatát vívnak holmi röhejes bürokráciai okokból. Eleve nem a legjobb húzás egy teljesen új minisorozatot egyrésznyi bunyóval kezdeni, de ha az még ötlettelen és unalmas is… A karakterekről meg jobb nem is beszélni, annyira jellegtelenek, hogy még a nevüket sem sikerült megjegyeznem. És a rajz? Erőltetett, ronda, dinamikátlan Bryan Hitch imitáció. Felejtsük el gyorsan. (Marvel)

House of Mystery 12: Ez egy remek kis sorozat amióta csak indult, de most, hogy már egy éve szépen, színvonalasan, kellemesen ellötyög, megállapíthatjuk, hogy kétségbeesetten szükség van valami igazán erőteljes pillanatra, eseményre, valami olyasmire, amitől az embernek leesik az álla. És ha csak nem káprázik a szemem, nagyon úgy néz ki, hogy ez a sztori (The Space Between), aminek most a második részét olvashatjuk, szolgálni fog valami ilyesmivel, mielőtt véget ér. A karaktereket már mind ismerjük (Fig, az apa, Peter, és még féltucatnyi érdekes figura), szóval minden készen áll; és most már tényleg bonyolódni kezdenek a szálak, akár a házból nemrég kikerült Rinát vesszük, akár Petert, akivel kapcsolatban az író ügyesen hint el egyre több és több rejtélyt. Alakul a sztori, és persze most is kapunk egy pároldalnyi „történet a történetben”-t, ezúttal egy korokon és világokon átívelő szerelemről. Ha Matthew Sturges így folytatja, a House of Myster lassan tényleg kinövi magát az egyik legjobb sorozattá. (Vertigo)

Kick-Ass 6: Nem mondhatnám, hogy különösebben odáig vagyok a logikát és karakterrajzot folyton karóba húzó Mark Millarért, de el kell ismernem, hogy Kick-Ass című új sorozata (amiből három rész megjelenése után máris filmet kezdtek forgatni) tényleg olyan, amilyennek a reklámkampánya ígérte: dögös, cool, gonosz és pokolian vicces. Ha valakinek eddig kimaradt volna, a sztori a való világban játszódik, és egy lúzer tinédzserről szól, aki elhatározza, hogy ő márpedig szuperhős lesz (szóval igen, a Kick-Ass az a képregény, amiben Millar harsányan szétröhögi magát a szuperhíróságon). Jól szarrá is verik már első alkalommal, amikor kimegy parádézni az utcára egy röhejes zöld-sárga jelmezben. De aztán felnő feladatához, szuperhős-partnert is talál, meg igazi gengsztereket ellenségnek. A hatodik rész jobbára két másik szuperhős, Big Daddy, és a folyamatos mosollyal vérben úszó kislánya, Hit-Girl eredettörténetét meséli el, természetesen jókora túlzásokkal és hiteltelenségekkel, de ebbe a sorozatba ez tökéletesen passzol. Akárcsak John Romita Jr. sajátos, nyers, szálkás, szép képi világa. Ha minden igaz, még két rész van hátra – nem látom, hogy lehetne ezt elrontani. (Icon)

Scalped 28: Folytatódik a High Lonesome című sztori, ami nem is annyira egy összefüggő sztori, hanem egy-egy karakter részenkénti, részletesebb bemutatása. Ezúttal az öreg Catcher van soron, némi mellékszállal Falls Down rendőrtiszttel, aki egy zöldfülű FBI-os „segítségével” igyekszik fényt deríteni egy korábbi történetben látott gyilkosságra. De ez a rész azért olyan igazán fontos, mert végre minden kétséget kizáróan fény derül rá, hogy melyik szereplő ölte meg az FBI-ügynököket 1975 nyarán, egy máig tartó megszállott nyomozást szabadítva rá ezzel a rezervátumra. A gyilkos személye nem különösebben nagy meglepetés, de Jason Aaron nem is próbál úgy tenni, mintha az lenne – és azzal együtt, hogy korábban mind Gina Bad Horse-ra, mind Red Crow-ra ráterelte már a gyanút, ez itt a sorozat egyik kulcskérdésének igen szép megválaszolása. R. M. Guéra rajzai pedig továbbra is fantasztikusan nyersek, durvák és hangulatosak, úgyhogy a Scalped még mindig a jelenleg futó egyik legjobb amerikai képregény. (Vertigo)

Supergirl 40: Tavaly, Geoff Johns és James Robinson New Krypton című sztorijában feltűnt egy új szuperhős, Superwoman, akiről hamar kiderült, hogy nem annyira hős, mint inkább hidegvérű gyilkos. A kérdés csak az volt, hogy ki bújik meg a maszk alatt, és ez a kérdés olyannyira fontos, hogy Sterling Gates egy egész sztorit szánt neki a sorozatban (Who Is Superwoman?). Ez a negyedik rész, és ebben végre lelepleződik a gaz nőszemély – bár azt megnézem, Gates ezt hogy magyarázza ki, mert egy korábbi részben Superwoman alteregója hősnőnkkel beszélgetett, miközben maga Superwoman a város közepén tombolt. És egyáltalán, az író súlyos miértekkel és hogyanokkal is adós – de hogy ezekkel mihez kezd, az a következő rész titka, és addig is ez a füzet (ahogy a korábbiak is) egy színvonalas, szórakoztató, kellemes kis szuperhőskaland, dinamikus és ötletes akciókkal (remek az a jelenet, amiben Supergirl ereje nélkül, pusztán Batmantől tanult kézitusával kénytelen szembeszállni egy ellenségével), és korrekt rajzokkal. Nem váltja meg a világot, de nem is az a célja. (DC)

Egyenesen a Fesztiválról 3. rész: Kalyber Joe 4 – Angyalok a Pokolban, első rész

Nálunk még mindig Fesztivál van: ezúttal Pilcz Roland remek sorozatának negyedik felvonását vesszük górcső alá, mert ha már Indy tavaly cserbenhagyott minket, jó látni, hogy legalább saját kalandorunk még mindig a régi…

Pilcz Roland még jó másfél évtizede kezdte dédelgetni saját nagy képregényálmát, amelynek középpontjában akkor még egy westernkörnyezetben, állatok közt tébláboló seriff állt. A rend őréből aztán az évek múlásával tanárszakos egyetemi hallgató lett, aki a 2005-ben megjelent A kezdet című képregényben egy titokzatos könyv és egy még titokzatosabb nő nyomában, barátjával, Palmmal vágott neki a nagyvilágnak. Történetük azóta kiegészült még három résszel (na jó, kettő és féllel, hiszen az eddigi vékony kötetformátum az Angyalok a Pokolban Képregényfesztiválos megjelenésére füzetre váltott, azaz feleolyan vastag lett), csapatuk pedig a gyümölcsmániás hipochonderrel, Hugóval, és a félszemű, és most már félkarú kalandorral, Kayjel.

Pilcz Roland szándéka saját bevallása szerint az volt, hogy egy nagyközönségnek szóló, de a megszokottól mégis eltérő képregény-sorozatot alkosson, és három és fél rész után elmondhatjuk, hogy ez sikerült is neki. A Kalyber Joe alapvetően egy kedélyes, poénokkal és filmes utalásokkal jó alaposan megpakolt kalandtörténet, aminek vidám hangulatát pompásan ellensúlyozza illetve kiegészíti a fejét újra és újra felütő, kellemes melankólia, és a karakterek közt nagyon szépen felvázolt, kedvességgel teli, meglepően érzelemgazdag, ám soha nem giccses baráti kapcsolat. Az első három rész igazi írói bravúr volt, minthogy mindegyik más-más témát, életérzést prezentált: A kezdet felhőtlen bájjal és humorral mutatta be, hogy indul el a későbbi kalandok felé egy teljesen átlagos srác, Az eső komorabb, melankolikusabb hangvétellel lepte meg az olvasót, és az események sűrűjébe dobta hőseinket, Az álmodozók pedig levonta a tanulságot a korábban történekből, és átmenetként szolgált az Angyalok a Pokolban-hoz.

Itt ugyanis már végleg egy igazi kalandhős válik Kalyberből: kincset keres, dzsungelen és sivatagon vág keresztül, vadállatok elől menekül, szakadékokba zuhan, és késsel hadonászó beduinok fogát veri ki. Vagyis az új rész stílusát tekintve ugyan korántsem szolgál annyi újdonsággal, mint az előzőek, és a cselekmény is csak viszonylag keveset halad előre, viszont szépen eljuttatja a címszereplő karakterét oda, ahol lennie kell. És visszatekintve egyértelmű, hogy mindaz, amit Pilcz Roland korábban csinált, ehhez készítette elő a terepet – ez a határozott, logikus, szépen végigkövethető történetvezetés pedig egy olyan író tudatosságról árulkodik, aminek ritkán lehetünk tanúi a kilencedik művészet hazai köreiben. És akkor a szerző humorérzékéről még nem is beszéltünk, pedig az is megérdemel pár sort. Igaz, a szituációk felépítésén, és a mérnöki pontossággal lecsapott labdákon sokszor még mindig érezhető a stripjelleg (ez A kezdetben még kicsit zavaró is volt), de ez az egy oldal-egy poén elvén alapuló szerkezet minden számmal egyre kevésbé észrevehető. Köszönhető ez annak, hogy Pilcz Roland nem elégszik meg egy-egy gyors csattanóval, nem tér rá egyik letudott poénról gyorsan a következőre, hanem addig fokozza az egyes helyzetekben rejlő komikumot, amíg a maximumot ki nem hozza belőlük. Ezt nem ritkán Hugó karakterén keresztül teszi, aki pont az a kellő mértékben eltúlzott, szerethető idióta, akire a képregénynek szüksége van a két, egymáshoz egyre hasonlóbb kalandor mellett.

A rajzok, ahogy azt már megszokhattuk, egyszerűségükben nagyszerűek. Az arcok mindössze pár vonásból állnak, és többnyire egy-egy jellemző részlet különbözteti meg őket (így pl. Kalyber védjegyszerű egybenőtt szemei), az érzelmeket pedig a gyakran bájosan elkerekedő szemek, és az oldalra csúszó, sokszor apróra zsugorodó szájak hivatottak kifejezni (és persze ugyanezek húzzák alá a poénokat is). Ez a letisztultság néha meglepően kidolgozott hátterekkel, és részről részre láthatóan fejlődő, egyre nagyszerűbb színezéssel párosul. Ha körülnézünk a Magyarországon megjelenő sok elvont, vagy éppen magas művészi babérokra törő képregények közt (amik közt egyébként egyre több remek alkotás akad), akkor megállapíthatjuk, hogy jelenleg talán egyedül a Kalyber Joe tölti be a színvonalas, nagyközönségnek szóló, szórakoztató comicok helyén tátongó űrt – illetve a nulladik részével még kissé kiforratlan, de nagy reményekkel kecsegtető Johnny Fellow-ban van meg erre a potenciál. Kaland, humor, szív és lélek, ez a Kalyber Joe. Mire vártok még? Vegyétek már!

Megjelenés: 2009
Történet és rajz: Pilcz Roland

Egyenesen a Fesztiválról 2. rész: Guszti és Paprikás rapszódia

Folytatjuk az 5. Magyar Képregény Fesztiválon bezsákolt újdonságok ajánlóját, természetesen szem előtt tartva, hogy csakis a legérdekesebb és/vagy legmeghökkentőbb alkotásokról írjunk.

Guszti, a tehenek barátja / Guszti történelmet ír
Írta és rajzolta: Pieter de Poortere
Kiadta: Nyitott Könyvműhely, 2009

A Guszti egy éjfekete humorú, lenyűgözően lehangoló comic strip, ami még csak nem is igyekszik mindenáron komikumot keverni a keserű, cinikus, pesszimista történetekbe. Ha úgy vesszük, nem csak a nevetés, de a nevettetés is az olvasóra hárul, amennyiben miénk a feladat, hogy ráébredjünk, más lehetőségünk nincs, csak kacagni, még ha az Élet nem is mulat velünk és végül egy kötélen lógva zárul majd kudarcokkal kísért, magányos életünk stripje.

A rajzstílus remekül aláhúzza mindezt: egyszerű, bumfordi, nincs egy felesleges képkocka sem (gyakorlatilag lehetetlen végigszaladni egy képsoron, mert azonnal elveszti a fonalat az ember), sőt még az egyes panelok hátterében is jobbára csak valamilyen fontos információt átadó, azaz funkciót ellátó dolgok láthatóak. Még Guszti karaktere is sematikus, úgy fest, mint egy játékbaba. Bajsza néhol száj módjára mosolyog, de általában csak kókad, ha viszont szájnak vesszük, állandó sikolyba dermedve tanúskodik az élet rémisztő bizarrságáról. Piros kalapja kedves ruhadarabnak látszik, előbb-utóbb mégis egyfajta szerénysége által zavarba hozó, kétségbeesett önazonosítási gesztust kezdünk majd belelátni, Pieter de Poortere pedig rögtön rájátszik erre egy történettel, ahol Guszti öngyilkosságára az adja meg a végszót, amikor a postán rendelt, csapodár „Az Ön Keleti Nője“ kukába dobja a Gusztitól kapott piros kalapját...

Kulcsfontosságú a párbeszédek hiánya: a Külvilág a hátát fordítja a szerencsétlen, egyedül küszködő férfinak, történései pedig ésszerűtlenek, igazságtalanok és kiszámíthatatlanok: próbálj csak sakkozni vele, előbb-utóbb úgyis felboritja a táblát. Guszti egy Kitano-film főhőse is lehetne, ha kicsit kevésbé idióta volna a megjelenése (és persze amennyiben egy örökös egzisztencialista félelembe öltözött kiégett, erőszakos jakuza volna, nem egy csendes nyugat-európai paraszt...): néz, hallgat, befogad, megfontol, aztán néha dönt, de minek, úgyis félrecsúsznak a tervek, azután már csak két képkocka van hátra, egy alkeszmód piálós a kocsmában és persze egy a felborult kisszékről az akasztott ember lába alatt, ez zár mindent, mint valami faarcú, elkerülhetetlen „mindörökké, ámen“.

De Guszti persze nem Kitano, és semmi köze az egzisztencializmushoz. Ő csak élni szeretne, ő csak egy nőt szeretne, vagy egy fiút, akire büszke lehet, vagy egy szép termést, amit nem csesznek tönkre az ufók meg az ufó-szakértők, szóval csupa racionális, egyszerű örömöt. Csak éppen nem kapja meg egyiket sem. De még a nemes, látványos, dicső halál (vagy legalábbis elbukás) sem jár ki neki – azt megint csak egy színpadias, azaz hazug fordulat lenne, szépítés, vaskos smink a csúf kiskacsán. És ez a képregény, minden erejével, minden szomorúságával és vidámságával, a groteszk túlzások árán is, de éppen az ilyesfajta ferdítések megcsúfolására építi fel fekete templomát. Téglánként, halott Gusztikból.

(Ramiz)

Paprikás rapszódia
Írta és rajzolta: Kati Kovács
Kiadta: Nyitott Könyvműhely, 2009

A Paprikás rapszódia külseje csak egy egészen rövid ideig megtévesztő, ravasz módon gyermekkönyvnek álcázza magát pontosan a tizenharmadik oldalig, ahol a mágikus téliszalámi és kecsketej elfogyasztásával kezdetét veszi egy olyan pszichedelikus és helyenként rémálomszerű utazás, hogy még Lewis Carrol is mind a tíz ujját megnyalná utána. Azért aki már ismeri a Nyitott Könyvműhely Art Comix sorozatát, azt nem tudja  ilyen könnyen nyakszirten ragadni a vurdalak, hiszen olyan ügyesen mernek ki a nemzetközi (sőt hazai) képregényválaszték színe-javából jobbára ismeretlen, ám kétségbevonhatatlan értékeket képviselő műveket, hogy öröm nézni, elég csak pár olyan címet megemlíteni, mint Satrapi Persepolisa, Ruijters Pokoli színjátéka, Csordás Dániel Nocturne-ja vagy akár Scott McCloudtól A képregény felfedezése.

Jelen esetünkben a finn Kati Kovács rendez ördögi (vagy isteni) színjátékot magyarországi látogatásából, ahol tízéves kislányénje emlékdarabkáiból kövezi ki az utat, melyet felnőtt, karakán, nyíltan őszinte és gunyoros képzeletének erejével  állít össze és ahol most nem egy Vergilius, hanem egy Kalandor nevű, kutyaalakot öltő szellemi vezető áll a szolgálatába. A valóság és a bizarr fantázia összemosódik, akár a Nagy hal (Big Fish) vagy a Zuhanás (The Fall) mesélőjének történetében: miután elszökik az őt vendégül látó  magyar családtól, egy vonatutazás során csupasz ágyékú mongol katonák rabolják el Ullrikát, Kati Csodaországbeli alteregóját, hogy afrodiziákumot kotyvasszon nekik grízgombócokból, bordélyházba kerül, hogy a szüzességére vágyó vendégeket szórakoztassa, majd egy cirkuszi freakshow török mágusának kell segédkeznie, hogy a saját emlékeit leves formájában ízlelhesse meg.

A rajzolónő koponyája körül folytatott abszurd és morbid utazás során egyedül egy Pirjána nevű, még Chuckynál is riasztóbb lelkivilágú játékbaba szolgál társául, míg a leginkább macska, mint kutyatulajdonságokkal felruházott Kalandor Török Szultán módjára tűnik el, majd kerül elő újra, ahogy csak a kedve tartja. A szökőkútban lakó piranhaszerű takarítónő, a száját a szeméremdombján hordó örömlány, az aquincumi termálfürdő gumitestű úszómestere, a lelkekkel táplálkozó, ketrecbe zárt Csupanyak, mind-mind a képzelet legalsó bugyrába ereszkedés egy újabb lépcsőfoka, ami Örökhöz vezet, a rapszódia Ózához, aki akárcsak L. Fank Baum klasszikus meseregényében, rámutat arra, hogy amit Kati keresett, annak mindvégig birtokában volt.

A saját magát képzett Kati Kovács karikaturisztikus rajzstílusa tökéletesen megfelel az őrült ötletek tárházához, melyet bár valóban magyar helyszínek (álom-Hortobágy, Magyar Cirkusz) és hungarikumok (pacalpörkölt és véres hurka) szegélyeznek, de valójában egy belső utazás története, mely félig eltemetett emlékekből szökkent szárba. A részletgazdag rajzok és a lynch-i álomjelenetek többszöri olvasásra is élményt jelentenek, és habár helyenként talán öncélúnak is lehet nevezni őket, ezért bőven kárpótol a seregnyi fantasztikusan megkomponált jelenet. Csak ajánlani tudom.

(Santito)

Egyenesen a Fesztiválról 1. rész: Johnny Fellow - Navigátor és Lucky Luke - A washingtoni férfi

Nem csak a hideg sör és a dögös geek lányok miatt ereszkedtünk le a Gödörbe Orfeusz módjára, hanem az 5. Magyar Képregény Fesztiválon alaposan megrakodtuk magunkat képregényekkel is, most ezekből mutatjuk be a számunkra legizgalmasabbakat.

Johnny Fellow – Navigátor
Írta és rajzolta: Brazil (Tebeli Szabolcs)
Kiadta: Roham, 2008

Micsoda ígéretes borító! A címlapon tökös hősünk, hatalmas stukker és még nagyobb űrhajók, a hátsó oldalon pedig grindhouse hangulatú szövegek, macsó beállás és komolyan egy pillanatig sem vehető szörnyek. Az ilyesmire minden geek vevő, bűnös B-filmes örömök rémlenek fel és a ’60-as évek cheesy sci-fi-jeinek hangulata, Galaktika-olvasással töltött nyári délutánok, a sör meg a limonádé íze a lángoséval keveredve…

No de hagyjuk a nosztalgiát, csapjuk fel a füzetet! A bevezető kicsit meglep, tele van helyesírási hibával és az „egész zsákra való képi és nyelvi utalásokat” sem kellett volna feltétlenül megmagyarázni az olvasónak - aki lopásnak veszi ezt, azt csak zavarja a felsorolás, aki tisztelgésnek vagy posztmodern gesztusnak (ebből azért nyilván több van), az meg szívesen rájönne maga is. Persze érezni a jó szándékot, mellyel a szerző kihasználja a Kedvencek átadásának esélyét, ismerős érzés, nem is kukacoskodom tovább – talán csak az zavar, hogy Brazil lelőtte előlem a lehetőséget, hogy rámutassak a nyilvánvalóbb (főként Galaxis Útikalauz) utalásokra…

A Johnny Fellow nulladik kötete nem próbál meg megindítani egy nagy ívű történet vagy megismertetni velünk hősének életét, hátterét, ehelyett arra helyezi a hangsúlyt, ami vélhetően a későbbiekben is a legfontosabb lesz: az akciódús cselekményre. A sztori hirtelen (és rohamtempóban) kezdődik el, hogy aztán poénra poénra ugrálva mesélje el a főszereplő kalandját egy böszme nagy űrlénnyel, aki zűrzavart okoz egy százféle fajú egyednek otthont adó űrállomáson. Nincsenek miértek és hogyanok, sokkal inkább csak „SKRRAAAAK!!!” és „RWWAAAAH!!!”, meg azok a fajta szituációk, ahol mindenki vicces arcot vág és az olvasó nevet.

Túl messzire talán nem vezet a párhuzam, de az Argó jutott eszembe, miközben a Navigátort olvastam – egész pontosan az a bájos böszmeség, ahogy az Argó az öncélú művészfilmeket és az unalmas, valahogyan mindig keserűen viccesre sikerülő műfaji alkotásokat ellenpontozni próbálja: nem tűz ki magas célokat, csak szórakoztatni akar, de azt aztán nagyon. A nézőnek nevetnie kell minden percben, sőt minden tíz másodpercben, különben unalmas lesz! Valahogy ezt érezni ott a háttérben, és nem csoda, hogy kicsit görcsös, kicsit súlytalan lesz az eredmény…

Nos, hasonló a helyzet a Johnny Fellow-val is, a két képkockával elintézett éles kanyarokkal és fontos csavarokkal is, meg a fáradhatatlanul bohóckodó főhős mellett egysoros történetlökésekkel asszisztáló mellékszereplőkkel (hogy a rendre a semmiből előbukkanó női sidekick-ről már ne is beszéljek). Nulladik rész meg régebbi ötlet ide vagy oda, ezen azért lehetett volna még csiszolni.

De a pozitívumai azért így is számosabbak a képregénynek, és ezért a másik szemem nagyon nevet ám! A tömény geek hangulatról és az amúgy jól működő humorról már esett szó, de külön kitérnék a látványvilágra is, ami színes, laza, csak annyira részletgazdag (de annyira igen!), amennyire szükséges. Ha kicsit jobban összeérik, jobban kiforr a recept, nagyon értékes magyar sorozatot követhetünk majd nyomon. Ha mindenképp más képregényekhez kellene hasonlítanom a Johnny Fellow-t, a Heavy Metal vagy a Fear Agent sorozatot említeném meg, esetleg a magyarok közül a Bürokratákat – és ez azért elég jó társaság. Kíváncsian várjuk tehát, milyen irányba fog elindulni Brazil a Johnny Fellow hivatalosan is egyessel számozott első részével, és kívánunk neki sok sikert az olvasótábor megtalálásához!

(Ramiz)

Lucky Luke - A washingtoni férfi
Írta: Laurent Gerra és Achdé
Rajzolta: Achdé
Fordította: Banitz Ildikó
Kiadta: Pesti Könyv, 2009

Lucky Luke azon ritka képregénykarakterek közé tartozik, akik túlélték alkotójukat, sem Goscinny, sem Morris halála nem akadályozta meg abban, hogy folytassa diadalmenetét: jelenleg a hetvenötödik (!) köteténél tart és az a szerencse ért minket, hogy a Pesti Könyv jó érzékkel ezt a legújabb albumot szemelte ki következő kiadványának, így a magyar olvasók mindjárt a magányos cowboy (meg ne sértődj, Jolly Jumper!) legfrissebb történetét vehették kézbe az 5. Magyar Képregény Fesztiválon.

Az új alkotópáros, a Morris rajzstílusát megtartó, de egyben azt modernizáló Achdé (franciául fonetikusan kiejtett HD, Hervé Darmenton nevének kezdőbetűiből, à la Hergé) és talán Franciaország napjainkban legnépszerűbb humoristája, Laurent Gerra harmadik közös Lucky Luke albumukban is alaposan kitett magáért. Az alaptémát Morris módszeréhez hűen a valóságból merítik: Ruthford Hayes valóban az USA 19. elnöke lett, elődeitől eltérően korteskörutat tett a Vadnyugaton, és felesége, Limonádé Lucy tényleg kitiltott minden alkoholos italt a Fehér Házból. Luke-ot ezúttal Washingtonban azzal bízzák meg, hogy lehetőleg tartsa életben az elnökjelöltet utazása alatt, hiszen legfőbb politikai ellenfele, Perry Camby, semmilyen eszköztől sem retten vissza, hogy megakadályozza Hayes-t abban, hogy eljusson Texasba.

Az Astérixben is rengetegszer alkalmazott Goscinny-hagyománynak megfelelően híres színészek és közszereplők tűnnek fel a kötet oldalain, Camby fizimiskája és jelleme George W. Bush karikatúrája, tiszteletét teszi Lee van Cleef és Elvis Presley, betartják a klasszikus háromoldalanként egy csattanó-elvet, anakronisztikus poénokat rejtenek el (a szalon énekesnőjét Britney Schpiresnek hívják, a legnémetebb vadnyugati város egyik lakójának, Berlinnek egy merényletkísérlet során felrobbantják a kőfalát), a running gag Hayest arra kárhoztatja, hogy lehetőleg egy korty whiskey se csúszhaszhasson le a torkán, valamint a tizenkettes karika itt is sértetlen marad, hiszen ezúttal sem hal meg senki és a fehér csuklyás ku-klux-klánosok is csupán megtáncoltatják a rémült feketét.

A forgatókönyv A karaván, A postakocsi és A nagyherceg road-movie receptjét követi, az állomásokat jól megválasztva kezdi Hermann németek lakta városával, ahol mindent áthat a káposzta szaga, folytatva Memphisen, a blues és a ragtime bölcsőjén keresztül egészen a texasi Austinig, ahol az üdvözlőtábla szerint olajuk és marhájuk is van, csak humorérzékük nincsen. A minimalista krimiszál (a bérgyilkos kezdettől fogva az elnökjelölt kíséretében van és a végén annak rendje és módja szerint le is leplezik) és az olyan klasszikus szereplők feltűnése, mint Billy, a Kölyök vagy Pat Poker Scat Thumbs már csak hab a tortán. Érdemes még megjegyezni, hogy Franciaországban ez az első Lucky Luke album, ami könyvárusi forgalomba kerülésével egyidőben már elérhető volt iPhone-on és iPod Touch-on, előrevetítve az elektronikus formátumú képregényipar kezdetét. Mindent egybevetve a villámkezű igazságosztó új kalandja kellemes csalódás volt számomra és remélem a többi olvasó is egyetért majd velem, ezzel további esélyt adva ennek a címnek a fennmaradásáért ebben a sanyarú gazdasági helyzetben is.

(Santito)

Alfabéta-díj 2008

Stroboscopa
Írta: Varga Péter
Írta és rajzolta: Kemenes Iván

Az idei Alfabéta-díjak legvitatottabb, legnagyobb meglepetést, és számomra a legnagyobb örömet okozó sleeper hit-je egyértelműen a Stroboscopa volt. Hasonlították már a From Hell-hez és a Hellblazer-hez, de nekem egyértelműen a League of Extraordinary Gentlemen-t idézte fel: bár alternatív történelemről itt nem beszélhetünk (még), a századeleji steampunk kicsit szálkás stílusa, az irodalmi alak beemelése (Vizy Kornél), a valóban létezett gyilkos történetének továbbgondolása, valamint talán a legnagyobb hangulatfokozó ötlet, a hátsó borítón megjelenített stroboszkóp "műszaki" rajza, mind-mind hozzájárult az elegáns és gördülékeny forgatókönyv sikeréhez. Azt már tulajdonképpen meg sem kell említenem, hogy a 20-as évek Budapestje messze izgalmasabb, mint a 20-as évek Amerikája és számolhatatlan lehetőséget rejt magában.

A rendkívül erős mezőny komoly fejfájást okozott a zsűrinek ebben a kategóriában és ezúton üzenném Felvidéki Miklósnak (A fiú, akit Zsuzsinak hívtak) és Tebeli Szabolcsnak (Johnny Fellow - Navigátor), hogy ne csüggedjenek, rendkívül sok tehetség szorult beléjük és szívesen látnánk minél hamarabb minél több képregényt tőlük. Az első helyért küzdő Spirál és a Stroboscopa olyannyira megosztotta a zsűritagokat, hogy Varró Attila még a díjátadás előtt negyedórával is azt fejtegette Dunai Tamásnak, hogy miért volt rossz döntés az utóbbit kihozni győztesnek. Abban azonban mindkét tábor egyetértett, hogy a Spirál vizuálisan lenyűgöző, de a forgatókönyv gyenge lábakon áll, a Stroboscopának pedig épp ez utóbbi a fő erőssége, ellenben itt többen a rajzokat találták fejlődésre érdemesnek. Én azt vallom, hogy a képregény elsősorban történetmesélésről szól és ebben egyértelműen a Varga Péter-Kemenes Iván páros (ugyanis mint azt a Képregényfesztiválon többször is kihangsúlyozták, együtt írták a forgatót) alkotása volt az erősebb.

Stromfeld nyomozó egy elmegyógyintézetbe zárt sorozatgyilkos ügyében folytat vizsgálatot, a szálak pedig egy ismert spiritisztához vezetnek: Bajkó, az elmebomlott újságíró egy lélek-stroboszkóp nevű szerkezetbe pillantott bele, mielőtt véres ámokfutásba kezdett volna Budapest utcáin. Vajon miért hasonlított olyannyira egymásra minden áldozat és mi köze ehhez az ember számára puszta szemmel láthatatlan dolgokat felfedő stroboszkópnak? A válaszhoz a nyájas olvasónak mindössze vagy be kell szereznie a mindössze 200 példányszámban nyomott szerzői kiadást az ezen a hétvégén, azaz április 24-26-án tartott Könyvfesztiválon vagy el kell látogatnia erre a címre, ahol teljes terjedelmében elolvashatja 2008 legnagyobb meglepetését.

(Santito)

Az 5. Magyar Képregény Fesztivál (április 18., szombat)

Új év, új Képregényfesztivál, ezúttal a sorban az ötödik, és amelynek a Geekz szempontjából különös jelentősége van, hiszen a Magyar Képregénykiadók Szövetsége felkérésére képviseltette magát az Alfabéta-díj idei szakmai zsűrijében, ami a fesztivált megelőző napon hozott döntést a Roham főhadiszállásán, a Révay sörözőben.

Reggelizz úgy, mint egy király, mondják, esetünkben azonban Ramizzal úgy burkoltunk a Gödörbe indultunkban, mint Budapest önjelölt fast food addikt Harvey and Laurel párosa: mivel sikerült elaludnom, olyan gyorsan nyomtuk be a tojásos szendvicset és a hosszú kávét a Mekiben, hogy Dante Hicks is csak döbbenten pislogott volna a pult mögül. Tíz körülre érkeztünk meg az úticélunkhoz, ami időközben átalakult egy Aqualand-el kombinált zarándokhellyé, ahol azonban nem bebalzsamozott ideológiák és aranyba foglalt lábiujjcsontok várták a szent áhítattal eltelt látogatókat, hanem képregényhalmok alatt roskadozó standok.

Miután kivártuk a sort (amire szerencsére a szervezők hamar reagáltak és megkettőzték a jegyszedők létszámát), belépéskor bal kéz felől a kivetítőn éppen Captain Marvel döngölte a földbe Sub-zero-t a PC Guru bemutatója közben, jobb kéz felől pedig Xbox360-as standokon gyakorlatoztak a népek, de hogy min, azt már nem láttam, mert a tekintetem elakadt a mindezt felügyelő lány fenekénél. Némileg felhős homlokkal és nehéz szívvel távolodtunk a sörcsapoktól (mert tudtam, hogy az Alfabéta-díj kihirdetésre nem lenne igazán illendő sakálrészegen betámolyogni) a Pinkhellesek felé, ahol profi arab teveárus módjára befűztek, hogy csak a legújabb, hatodik szám helyett vegyem meg a teljes sor antológiát egyszerre (amit egyébként egyáltalán nem bántam meg, sőt, ezúton üzenem Felvidéki Miklósnak, még véletlenül se keseregjen, hogy ezúttal nem nyert az Alfabétán, hanem sürgősen adjon ki egy Noname gyűjteményes füzetet).



A Nyitott Könyvműhely standjához két dolog vonzott minket: Eszter, a rendkívül csinos sajtófelelős, aki a kezünkbe nyomta a legújabb kiadványaikat (Paprikás rapszódia, Guszti, két új Dilbert kötet és a Képregényes világtörténet második része), majd pedig Kati Kovács, az ugyancsak meglehetősen dekoratív és magyar felmenőkkel rendelkező finn rajzolónő, aki dedikálta a kötetét, míg az Indexes stáb kamerástul-mikrofonostul arra várt, hogy végre elhúzzunk onnan a fenébe. A Vad Virágok pultjánál az új Kázmér és Huba  (Bosszú, édes bosszú) egyértelmű vétel volt, ráadásul Tóth József azt is megsúgta, hogy most már szinte biztosra vehető a Franciaországban nem olyan rég zajos sikert arató titkos projekt kiadása.

A Kingpin az új Kravenes történettel (Pókember - A Vadász lelke) és a Hihetetlen Pókember második kötetével (Az Új Bosszú Angyalai) rukkolt elő, megtettük a kötelező kűröket a frankofón kiadványoknál (Lucky Luke 11 - A washingtoni férfi, Tintin 7-8 - A hét kristálygömb/A nap temploma és az új Bilal kötet, a Párizsi randevú), majd manga fronton is (Berserk 4, Death Note 4, Démonnapló 4, Naruto 7). Trilliannál láttam egy zseniális The Walking Dead pólót, de nem volt a méretemben (most már tényleg le kellene adni a gall vezéres pókhasamból), hiába bizonygatták, hogy ámerikánus számozással az L-es megfelelne, próbafülke nem lévén nem akartam elrettenteni a mit sem sejtő közönséget egy spontán vetkőzőszámmal.

A színpadon zajló programok közül sajnos elszalasztottam a Csipike szülőanyjával, Rusz Líviával és a Román Képregényszövetség elnökével, Dodo Nitával folytatott beszélgetést, (esküszöm nem inni voltam!), de az első tombolára már odaértem, ahol Halmos Ádám fergeteges one-man show-t adott elő tombolahúzás ürügyén, meg egyébként is jelenésem volt az Alfabéta-díjak átadása miatt. Mivel a szpotlámpák szenvtelen, ám kitartó munkája révén egyes előadókból több liter folyadék távozott látványosan, én elővigyázatosan magamhoz vettem a védőitalomat és a színpad szélére ültem, miközben elmondtam egy miatyánkot Bayer Antalért, aki egész pontosan a két lámpa kereszttüzében konferálta fel az eseményt.

A szakmai sajtó képviselőiből összeállított zsűri előző nap gyűlt össze egy arra megfelelő műintézményben, hogy eldöntse melyik alkotás kapja a díjat a különböző kategóriákban. A kép-sor kategória győztese gyakorlatilag elsöprő többséggel a Szentgyörgyi Ottó által jegyzett Papír(on) lett, a kép-novellák között pedig Lakatos István Miserere homine-je. A kép-regény kategória erősen megosztotta a zsűrit, a Varró Attila vezette Spirál Egylettel feszült szembe az ugyancsak háromfős  Ideiglenes Stroboscopa Forradalmi Tanács, így az éppen akkor érkező Kati Kovácsnak kellett elválasztani az ocsút a búzától. A döntéssel rendkívül elégedett vagyok, hiszen a vitán felül erős mezőnyben egy mindössze 200 példányszámban nyomott szerzői kiadás, a Varga Péter - Kemenes Iván duó által készített Stroboscopa  győzedelmeskedett. Ha a vizuálisan lehengerlő Spirál fele olyan hosszú vagy eleve narráció nélkül, csak művészi eszközökre építve meséli el a történetét, egyértelműen rá szavazok, így azonban csupán egy a Futaki Attila képzettségét és tehetségét demonstráló technikai demót láttam benne. (A három nyertes mű bemutatása szerdán kedden a Geekz-en!)

Az Alfabéta-díjak átadása. A zsűri balról jobbra: Nagy Krisztián alias Santito (Geekz), Greff András (Magyar Narancs), Birkás Péter (PC Guru), Varró Attila (Filmvilág és Mozinet), Kati Kovács (a nap díszvendége, finn képregény-író és rajzoló), Bayer Antal (a Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke, ezúttal nem zsűritag), Dunai Tamás (Panel, Műút), és Galgóczi Tamás (ekultura.hu).

Az eredményhirdetés után még tettem egy kört a kisebb, de annál izgalmasabb kiadványokat kínáló kisebb standoknál és begyűjtöttem az új Panel különszámot (Szabó Zoli űzött tekintetében láttam a segélykérést, amikor a tőszomszédságukban felállított Yu-Gi-Oh-ba oltott Dance Dance Revolution gépből újabb idegtépő akkordok csendültek fel, amint egy fiatal lányka belekezdett egy újabb többórás intuitívan sámánisztikus szteplépésekkel modernizált termékenységtáncba), a Rohamosoknál magamat egy PestBlog.hu-val, Ramizt pedig egy Johnny Fellow-al leptük meg, beköszöntünk Pilcz Rolinak, aki a legfrissebb Kalyber Joe kötegek felett őrködött, valamint a hátizsákomba tömtem a friss Alfabéta-díjas Ottó négyzet alakú képregényújságának (Négyzet - az első abszurd kör) két füzetét és a Buborékhámozó ötödik számát (ne hülyéskedjetek: Mátyás király adamantiumkarmokkal?). A pódiumon közben Horváth Henrik számítógépes színezést oktatott, majd egy újabb stand-up comedy-t láthattunk három fiatal webes stripeket készítő alkotótól (az ökölszexes vicc tényleg nagyon ütött!). A hozzájuk vezető linkeket megtaláljátok lentebb, a cikk második részében, Ramiz prezentálásában, én pedig az általam ismert egyetlen kaiju-stripet (aminek egy kinyomtatott példányát most a feszten találtam a pódium tövében, a földön, elég sajátos gerilla terjesztésben) tudom ajánlani.

Délutánra kezdett csendesülni a tömeg, de még így is rendkívül megnyugtató volt a nemek aránya, rengeteg csinos lányt láttunk a képregényes pultok felé konvergálni. Ramiz idejekorán elmenekült, én azonban még megvártam az adott forgatókönyv alapján rendezett élő képregényrajzolás eredményhirdetését, amit Kemenes Iván nyert meg, a Stroboscopa író-rajzolója, ezáltal is megerősítve magam abban, hogy helyesen döntöttem az Alfabéta szavazás során (a nyertes művet volt alkalmam elolvasni és nagyon remélem első körben kikerül a kepregeny.net-re, majd pedig nyomtatott formában is viszontláthatjuk, esetleg  egy újabb Panel különszámban? hint-hint).

A rajtaütésszerűen rámtelepedett fáradtság (esküszöm nem a sör és a meleg volt az oka!) hatására úgy döntöttem, én is hazafelé veszem az irányt, amikor rádöbbentem, hogy eltűnt a telefonom. Az ilyenkor menetrendszerűen érkező szívszélhűdéstől az ereimben keringő alkohol ezúttal megvédett (most már lassan be kell szereznem egy Szent Arnold amulettet) és Hamlettel karöltve a biztonságiaktól szereztük vissza az egyik asztalon felejtett mobilomat. A sikeres akciót egy sörrel ünnepeltük meg, majd a mostanra már akár a légiós terepgyakorlatokhoz is használható súllyal megterhelt hátizsákom alatt meggörnyedve elégedett mosollyal indultam a Blaha felé. Így utólag egy tökéletes nap volt, de persze ehhez jelentősen hozzájárult az este a timbuktui nagykövetségen elfogyasztott jelentős mennyiségű behűtött csipkebogyópálinka (a lakótársam azt mondja nem ott voltunk, de szerintem hazudik).

Második fejezet, amelyben Ramiz bevallja, hogy eredendő lustasága és arcpirító gátlástalansága miatt Santitora, a Geekz magazin képregényrovatának vezetőjére hárítja a szakértelmet kívánó újságíró munkát, míg ő a fapados fényképezőgépével készített fotóit kommentálja, ily módon próbálva színesíteni a közös beszámolót.

DC Versus Mortal Kombat és más királyságok az XBOX 360-as gépeknél! (Én az új Street Fighteren játszottam egyet, és egy kilenc éves srác lazán elgyalázott - igaz ugyan, hogy én a kínai lánykával játszottam, és végig csak a saját karakterem gyakran elővillanó piros bugyiját figyeltem az ellenfelem helyett... De nem voltam mérges,végül is annyi idősen mit tudja ő, mi a jó?... :D)

Ezeket úgy hívják, hogy "apparels", és bár a keményvonalas geek-ek tagadják, de valójában mindenkinek van otthon legalább egy Yodás PEZ-adagolója vagy egy Son Goku-s ceruzahegyező-élezője.

Dr Manhattan, ezúttal méteres pénisz nélkül.

Kati Kováccsal (középen) Halmos Ádám és Angyalosy Eszter (Nyitott Könyvműhely) beszélget (mindketten oltári jó fejek, lásd alant).

Elméletileg nincs unalmasabb dolog, mint egy tombola... Ehhez képest Halmos Ádám (a Nyitott Könyvműhely kiadó vezetője) akkora stand-up comedy-t csinált a kétóránként megtartott tombola-húzásokból, hogy Santitoval dőltünk a röhögéstől...

A fesztivál elmaradhatatlan vendégei, a tizenéves mangafan lányok, ezúttal táncolhattak is egyet. (Igen, ez a közelező "geek lányok"-képünk.)

Képregény. Just Do It! (R)

Véletlenül elkapott vicces pillanat: "ROHAM jobbra!!!"

Posztmodern pillanat: megtudjuk, hogy lopni szabad, és egyébként a webcomicban a lopás nem is lopás :)

GeexKomix 2.

Második alkalommal jelentkezik a GeexKomix, vagyis ezen a héten hagyományt teremtünk! Ismét fejest ugrunk a friss, mainstream amerikai képregények tengerében, és megmártózunk kalózok, szuperhősök, űrhajósok, gengszterek és katonák izgalmasabbnál izgalmasabb történeteiben. Pókember újra leveszi a maszkját, Batman még mindig halott, Rozsomáknak új sorozata indul, és ez még mind csak a jéghegy csúcsa: hisz belepillantunk többek közt Garth Ennis legutóbbi minijébe, és abba a képregénybe is, amit a tengerentúli kritikusok a tavalyi év egyik legjobbjának tartanak!

Amazing Spider-Man 590-591

Történet: Dan Slott
Rajz: Barry Kitson
Kiadó: Marvel Comics

Eltelt már egy kis idő az első cikkünkben említett Character Assassination óta, úgyhogy bízom benne, hogy mindenkinek sikerült nagyjából túltennie magát rajta. Persze tudom, ez nem olyan könnyű, hiszen Marc Guggenheim művei általában képesek rá, hogy maradandó károsodást okozzanak a képregény geekek agysejtjeiben – de szerencsére mindig lehet rá számítani, hogy Dan Slott rehabilitálja a pórul járt rajongókat. Amióta tavaly nyárom megírta a remekül sikerült New Ways to Die-t, ő a One More Day óta döglődő Pókember elsőszámú reménysége. Ez a kétrészes sztori most a hálószövő kapcsolatát vizsgálja a Fantasztikus Négyes tagjaival – és hogy erre miért van szükség? Természetesen azért, mert a One More Day után senki, de tényleg senki nem tudja Pókember valódi kilétét (na jó: azóta a bosszú angyalais csapattársai előtt már levette a maszkját), ami kicsit furcsán veszi ki magát egy olyan baráti kapcsolatban, amit Peter a Fáklyával ápol. Utóbbi nem tudja hová tenni, hogy nem emlékszik Póki valódi nevére és arcára, noha egészen biztos benne, hogy nem olyan régen még birtokában volt ennek a tudásnak. Ez persze poénokat, élcelődéseket és konfliktusokat szül, méghozzá az ún. Makroverzumban. Azt ugyanis a fantasztikus család és a hálószövő egyszer együtt látogatták meg, és most együtt is térnek vissza, miután vészjelzést fognak az ottaniaktól. Nem megyek ebbe mélyebben bele, mert nincs semmi jelentősége: az ott kialakuló csetepaté csak egy ürügy a bizalmi kérdéshez, ami Pókember kiléte körül forog. Ez természetét és hangulatát tekintve egyébként sokkal inkább egy Fantasztikus Négyes, mint egy Pókember sztori, de végülis utóbbi identitása áll a középpontban, és ez egyébként sem számít. Ami fontos, az az, hogy egy igazán szórakoztató, ötletes és jól megírt képregényt kapunk.

Slott remekül bánik a fantasztikusokkal – persze legalapvetőbb tulajdonságaik mentén írja őket, de ezt egy ilyen vendégszereplés esetében nem is lehet másképp. A Johnny és a Peter közti civódás végig egy sajátos bájt kölcsönöz a történetnek, még akkor is, ha egyébként egy viszonylag komoly konfliktuson alapul, aminek feloldása… nos, erre hirtelen szavaim sincsenek. A Fáklya a család szentségéről beszél, a jelenet pedig ölelésekkel végződik – vagyis minden jog szerint az egésznek émelyítően giccsesnek kellene lennie, de ehelyett gyönyörűen bájos és érzelemgazdag, ugyanakkor mégis ízlésesen visszafogott lesz. Ahogy a fantasztikusok mint valami rég látott kisöcsit ölelik keblükre Petert, az olvasó nem tud nem bárgyún vigyorogni, és konstatálni magában, hogy ez az elmúlt kb. két év Pókember-termésének legszebb pillanata – az elismerés egyébként Barry Kitson rajzolót is megilleti, aki rendkívül kifejező mimikát kölcsönzött a szereplőknek. Ki kell azonban még térnem két dologra: egyrészt arra, hogy a Makroverzumban másképp telik az idő, mint hőseink világában, így miután pár óra elteltével visszatérnek az utóbbiba, rá kell ébredniük, hogy ott két hónap telt el. Ügyes fogás ez arra, hogy a sorozat egyes, bő egy éve stagnáló szálait végre valaki érdemben előrelendítse, mindössze pár oldal leforgása alatt. Peter így egy új status quo-ba csöppen, amiben vannak lehetőségek – végre (végre!!!) hosszú idő után talán ismét tartani fog valahová ez a képregény. A másik dolog, hogy hősünk a sztori tanulsága szerint tökéletesen tisztában van vele, hogy a világból kitörölték a titkos identitására vonatkozó bizonyítékot. Ez bizony furcsa, és abba az irányba mutat, hogy az írók talán bele akarnak piszkálni a hálószövőnek a One More Dayben Mephistóval kötött alkujába (még Mary Jane is felbukkan pár szó erejéig…). És ha esetleg tényleg retconálni akarják a retcont, akkor én leszek az első, aki tapsolni fog hozzá.

Batman: Battle for the Cowl 2

Történet és rajz: Tony Daniel
Kiadó: DC Comics

Nocsak-nocsak, úgy látszik, a háromrészes minisorozat előrehaladtával Tony Daniel lassan felnő a feladathoz, és bebizonyítja, hogy a DC nem döntött rosszul, amikor rábízta az idei év talán legfontosabb Batman sztorijának megírását (és megrajzolását). Az első szám, ahogy azt legutóbbi összefoglalónkban említettem, kissé kapkodó, összeszedetlen és kidolgozatlan volt, de Daniel mostanra láthatóan eldöntötte, hogy mely karakterek igazán fontosak neki, kikkel és mivel akar pontosan és részletesen foglalkozni. Úgyhogy, bár az első rész sem volt rossz, ez mindenképpen egy nagy előrelépés. A sztori jobbár leszűkült Kétarcúra, Pingvinre, a Fekete Maszkra, és az egykori-jelenlegi Robinokra. Előbbiek a Gotham feletti uralomért harcolnak, utóbbiak pedig – mind a maguk módján – Batman köpenyéért, és a jogért, hogy magukra ölthessék, és folytathassák a halottnak hitt Bruce Wayne soha véget nem érő, bűn elleni hadjáratát. Az előző számban felbukkant két lehetséges utódjelölt, akik most annak rendje és módja szerint le is lepleződnek. Egyikük (természetesen az, aki lőfegyverekkel járőrözik, és gyilkosságtól sem riad vissza) Jason Todd, az egykori, a másik pedig Tim Drake, a jelenlegi Robin (egyik sem nevezhető nagy meglepetésnek, de Daniel szerencsére nem is próbálja annak eladni) – mindeközben a denevér Jason előtti társa, Dick Grayson, azaz Éjszárny, továbbra sem kívánja átvenni Bruce helyét. A Pingvin és Kétarc pedig közben totális háborúba keverednek egymással, nem is sejtve, hogy az indulatokat a Fekete Maszk szítja köztük, természetesen saját javára.

A Battle for the Cowl 2 rövid akciójelenetek füzére, de szerencsére ezek az akciók egyáltalán nem öncélúak, hanem nagyon is határozottan mozdítják előre a cselekményt – és pontosan ez az a tudatosság, aminek hiánya alatt oly érezhetően nyögött az első szám. Jason és Dick összecsapása kulcsfontosságú előbbi súlyos, korábbi nézőpontjával szembemenő döntésének meghozatalában, Tim és Jason harca elmérgesíti a helyzetet, és nagyon csúnya következményekkel járhat (és nem csak az egyik Robint látszólag halálos sebe miatt), a gengszterek háborúja pedig nyilvánvalóan kijelöli majd az első fő ellenséget annak, aki végül átveszi Bruce helyét (nem kell nagy látnoknak lenni, hogy kitaláljuk, ez szinte bizonyosan Dick lesz). A sztori tehát pörög, nincsenek üresjáratok, felesleges drámázások és elnyújtott dilemmák, és végre minden karakter pontosan úgy viselkedik, ahogy azt egy ilyen szituációban logikusan elvárhatjuk tőlük. És még a rajzok terén is fejlődés tapasztalható: Daniel a testfelépítés és a méretek hangsúlyozásával szépen érzékelteti például, hogy Tim bújik meg a Batman gúnya alatt, nem Bruce, és bár az akciók nem különösebben látványosak, a hangulatfokozó képek fantasztikusan sikerültek. A Fekete Maszk istenként való pózolása a lángoló Gothammel a háttérben (itt a színező is nagyon kitett magáért), illetve az elszánt Dick visszatérése a denevérbarlangba, noha tipikus, sablonos szuperhős-pillanatok, mégis (vagy talán éppen azért, hisz hol máshol legyenek ilyenek) elemi erejűek. Reméljük, az utolsó rész legalább ilyen jó lesz.

Battlefields: Dear Billy 1-3

Történet: Garth Ennis
Rajz: Peter Snejbjerg
Kiadó: Dinamyte Entertainment

Két dolog van, aminek Garth Ennis valósággal a megszállottja: a vallás és a háború, és mindkettőről annyi képregényt írt már, hogy szinte lehetetlennek tűnik, hogy bármelyik témában újat tudjon mondani – és mégis, újra és újra képes új szemszögeket találni hozzájuk. A vallást most hagyjuk, minket itt és most a háború érdekel. A Battlefields három, egyenként három részből álló, és önálló történettel rendelkező minisorozatot takar, melyek közt a kapcsolódási pont a második világháború, és persze azon belül a szokásosnál kissé eltérőbb témaválasztás. Az első mini, a The Night Witches, egy kizárólag nőkből álló szovjet bombázóraj egyik tagjáról, és egy Oroszországban előrenyomuló német egység egyik katonájáról szólt, akiknek története persze az utolsó füzetben kényelmetlenül összefonódott. A végeredmény egy nagyszerűen megírt, szépen rajzolt, helyenként sokkoló, de túlzásokba soha nem eső háborús dráma lett, és ezt a színvonalat Ennisnek sikerült megtartania a második, Dear Billy című minihez is. Ennek középpontjában egy Carrie Sutton nevű nővér áll, akit sok társával együtt a japánok megerőszakolnak, majd pedig lelőnek. Ő az egyetlen túlélő, és miután felépül, folytatja nővéri munkáját, sőt, még találkozik a címbeli Billyvel, egy jóképű, kedves katonával is – ám az érzelmi sebek, amelyeket a japánok ejtettek rajta, mélyek és gyógyíthatatlanok, és nyilvánvalóan tragédiához vezetnek majd. Amikor pedig egy japán katona kerül a kórházba, ahol dolgozik, lehetősége nyílik a bosszúállásra is.

Ennis tehát a cím ellenére ezúttal nem a csataterekre vezeti az olvasót, hanem a háború egy ritkábban tárgyalt területére, a háborús bűnök okozta sokkra és a soha el nem múló utóhatásokra. Ez Billy esetében is igaz, aki szintén egy traumatikus élmény után kerül Carrie ápoló kezei alá, és kettejük kapcsolatát is ezek a múltbeli sorscsapások határozzák meg. Szerelmük nem szép, tiszta és bizalmas, mint valami rózsaszín lányregényben, hanem fájdalmakkal, szenvedéssel teli, és természetesen képtelenek megosztani egymással az átélt traumákat. A három rész alatt folyamatosan látjuk, ahogy Carrie egyre mélyebbre süllyed kínzó emocionális viharába és bosszúhadjáratába, és Ennis nagyon ügyesen ábrázolja ezeket a lelki folyamatokat. Nem direktben, szájbarágósan közli, hogy épp milyen állapotban van főszereplője, hanem okosan megírt dialógusokon, elejtett megjegyzéseken és beszédes arckifejezéseken keresztül (jó példa erre, amikor a harmadik részben a katonák a háborúról beszélnek a nő társaságában). Utóbbi persze már főleg a dán Peter Snejbjerg érdeme. Rajzai egyszerűek, sehol egy felesleges részlet vagy sallang, és ez lehet, hogy egyeseket eltántorít, de ami igazán fontos, hogy minden vonása (különösen a mimikák terén) roppant kifejező, és Rob Steen színezővel együtt mesterien önti képekbe a főhős egyre üresedő érzelmi világát (mellesleg John Cassaday borítói is gyönyörűek). A cím egyébként nem véletlen, a képregény valójában egy „illusztrált levél”, amit Carrie ír Billynek, és az olvasó már az első oldalak után sejti, hogy ez egy szakítólevél lesz – de téved, mert Ennis ennél sokkal sokkolóbb, noha a témát tekintve kézenfekvő befejezéssel sújtja a karaktereket és az olvasót.

Daredevil Noir 1

Történet: Alexander Irvine
Rajz: Tomm Coker
Kiadó: Marvel Comics

Ejha, ez aztán egy olyan cím, egy olyan párosítás, amire senki nem számított volna. Fenegyerek és a noir! Marvel, könyörgöm, gondolkozz (tudom, sokat kérek…)! Amikor Brian Michael Bendis évekkel ezelőtt átvette a Fenegyerek sorozatot, az egyébként is gyönyörűen merült bele a noir zsánerébe, és ott van azóta is, immár Ed Brubaker irányítása alatt. Szóval a Marvel ötlete, hogy egy-egy mini erejéig noir környezetbe helyezze híres szuperhőseit, nagyon is jó, érdekes és életképes olyan címeknél, mint a Spider-Man Noir és az X-Men Noir, de a Fenegyerek esetében, ami egyébként is noir… mi értelme van? És mi jöhet még ezután? „Daredevil Superhero”? Az lenne csak igazán kreatív… Mégse ítéljünk elsőre, hiszen akár unalmas ötletből is születhetnek remek történetek. De hopp, sajnos itt nem ez a helyzet. Alexander Irvine képregényével nem az a legnagyobb baj, hogy hangulatát tekintve simán játszódhatna a jelenben, és része lehetne a mostani Fenegyerek sorozatnak (két különbség van csak ahhoz képest: 1930-at írunk, Matt Murdock pedig nem ügyvéd, hanem magánnyomozó – ami kézenfekvő egy noir esetében, és persze meglehetősen ötlettelen is). Hanem az, hogy színvonalát tekintve a lába nyomába sem ér.

A sztori szerint a főhős és társa irodájában feltűnik egy femme fatale (naná), aki egy Orville Halloran nevű gengszterfőnök barátnője – csakhogy immár nem akar az lenni, és ehhez kéri Matték segítségét. A helyzetet bonyolítja, hogy a bűnöző szolgálatában megjelenik a városban egy kegyetlen bérgyilkos, aki sosem hibáz (Célpont, természetesen), és hogy Orville épp háborúra készül Wilson Fisk ellen. Irvine tehát a plafonig halmozza az unalomig ismert noir kliséket, és elvárja, hogy hálásak legyünk érte (és közben ráadásul az egész képregényben alig történik valami, a cselekmény épp csak jottányit mozdul el a kiindulási ponttól). Ezt pedig nehéz tolerálnia olyasvalakinek, mint jómagam, aki oda meg vissza van ezért a műfajért. A Daredevil Noir unalmas, kiszámítható, és az eredetiségnek még csak a szikrája sem található benne – és az eredetiséget itt még csak nem is általánosságban értem (ennyire naiv nem vagyok), hanem csak a normál Fenegyerek sorozathoz képest. Ezzel pedig vissza is jutottunk kezdő felvetésemhez, hiszen az egész képregény létjogosultsága alapjaiban kérőjeleződik meg. Az egyetlen pozitívumot Tomm Coker képei jelentik, amik leginkább a megbecsült Fenegyerek-rajzoló, Alex Maleev munkáira rímelnek, azaz realisztikusak, visszafogottak, cseppet sem trendi szuperhősösek, roppant stílusosak, és nagyszerűen használják az árnyékokat – ráadásul gyönyörűen hangulatos, noir- és retro jellegű színezés jár hozzájuk. De a tetszetős külső, mint mindig, kevés, ha üres belső jár hozzá…

Irredeemable 1

Történet: Mark Waid
Rajz: Peter Krause
Kiadó: Boom! Studios

A szuperhős-képregények piacának abszolút uralkodója a két legnagyobb amerikai képregény-kiadó, a Marvel és a DC, ennek ellenére azok a történetek, amik a téma frissebb, a szokásosnál eltérő megközelítését választják, szinte rendre a kisebb cégeknél látnak napvilágot. Most a Boom! Studios van soron, aminek új sorozatát a jelenleg a Pókemberben is tevékenykedő Mark Waid írja. Az Irredeemable egy olyan kérdést feszeget, amit az író már felvetett a kultikus Kingdom Come című minisorozatában, 1996-ban: mi történik, ha egy nagyerejű szuperhős letér a törvény, az igazság, vagyis a „jó” ösvényéről, és pusztításba kezd? (Ez a téma egyébként Brian Michael Bendis Powers című zseniális noir-sorozatának egyik sztorijában is előjött.) Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy ilyesmi bekövetkezzen? És persze: ki és hogyan fogja megállítani? Úgy hangzik ez, mint egy minisorozat: egy nagy hősből nagy gonosz lesz, akit egykori társainak le kell kapcsolniuk. Csakhogy ez egy ongoing sorozat, vagyis számíthatunk rá, hogy a sztori ennél sokkal bonyolultabb, fordulatosabb, és mindenekelőtt, kidolgozottabb lesz. Waid azt ígéri, hogy pontos jellemrajzokkal, pszichológiai folyamatokkal támasztja majd alá a világ szeretett szuperhősének gonosszá válását, ami egy rendkívül ígéretes koncepciónak tűnik.

Egyelőre csak annyit tudunk, hogy a megtévelyedett Plutoniannal (akit egyébként Waid egyértelműen Supermanről mintázott) történt valami a múltban, aminek hatására most egykori társaira vadászik, és sorra, kegyetlenül öldösi őket, nem kímélve családjukat sem – s minthogy az egykori hős ereje nem ismer határokat, senkinek fogalma sincs róla, hogyan állíthatnák meg. Waid in medias res kezd a történetbe, és a döbbenetes erejű nyitójelenettel azonnal elkapja az olvasó üstökét. A kegyetlen, szuperdinamikus akció után Waid lassan csöpögtetni kezdi az információmorzsákat egy bámulatos ügyességgel felépített jelenetben, amiben egy rakás szuperhős sietősen vallatja egy társukat Plutonian esetleges sebezhetőségével kapcsolatban. Lehet, hogy ez így nem hangzik túl izgalmasnak, de a flashbackekkel tűzdelt oldalak, amelyeken éles kontrasztban áll egymással a képregények aranykorára emlékeztető, mosolygós, imádott hősökkel teli múlt, és a sötét, vérrel és kétellyel teli jelen (a különbséget persze a színező is hathatósan érzékelteti), egyetlen pillanatig sem engedik lankadni a figyelmet, és még egy olyan szomorú, megkapó fordulattal is szolgálnak, ami valósággal letaglózza az olvasót. Azt azért el kell ismerni, hogy nem sokminden történik ebben az első részben, hiszen annyit tudunk csak meg, hogy egy egykor feddhetetlen szuperhős valami miatt bekattant, és most veszélyt jelent mindenkire. De a képregény hangulata és kivitelezése annyira eltalált, hogy ez csak az első végigolvasás után tűnik fel, addig csak faljuk az oldalakat. Egyelőre a sorozat egyetlen kisebb hátulütőjének a rajz tűnik: Peter Krause képei meglehetősen konvencionálisak, egyszerűek, és nem is mindig olyan dinamikusak, mint amilyennek lenniük kellene (ld. az utolsó pár oldalt) – de legalább a panelkezelés terén egészen kimagasló munkát végzett.

Rawbone 1

Történet: Jamie Delano
Rajz: Max Fiumara
Kiadó: Avatar Press

Jamie Delano, a Hellblazer veterán írója ebben a hónapban egy vadonatúj sorozattal jelentkezik az Avatarnál. Rawbone című képregénye kalózokról szól, és tekintve, hogy Delano nem az a nagyon finomlelkű író, az Avatar meg nem az a kiadó, ami fél a brutális, erotikus és szélsőséges tartalmaktól, könnyen kitalálhatjuk, hogy ez bizony egy igazán vérgőzös, kőkemény comicnak ígérkezik. A történet egyrészt egy La Sirena nevű nőről szól, aki egy kegyetlen kalózkapitány, és aki egy rabszolgahajó elfoglalása után rabul ejti egy nagyhatalmú pap gyönyörű lányát, a házasság előtt álló Ophelia Strongot. A vonzalom köztük kölcsönössé válik, de a leszbikus erotika nem bimbózhat sokáig, mert a történet másrészt Billy Blue-ról, egy angol katonáról szól, aki egy kisebb hadsereg részeként lerohanja a gaz kalózokat. La Sirena fogságba esik, Ophelia pedig visszakerül jövendőbelije karjaiba – ez lehetne akár happy end is, de ez nem az a fajta sztori. A férfiak, többek közt apja és „szerelme” szemében is megszentségtelenített Ophelia számukra egy megvetnivaló ribanc szintjére süllyed, és a hajó legénysége az ő kínzásával igyekszik rávenni a kalózkapitányt, hogy vezesse el őket rejtett kincseihez.

Vagyis a nagy dirrel-durral, és rengeteg puskaporral érkező felmentő sereg korántsem valami idealizált, romantikus katonákból áll, hanem fosztogató állatokból, akik mellesleg egy betanított majommal próbálják megerőszakoltatni a kalózok karjaiból kimenekített menyecskét. Így aztán Delano arra készteti az olvasót, hogy az egyenruhás „jófiúk” helyett a két nővel, a kalózkapitánnyal és Opheliával azonosuljon. Utóbbival könnyű, hiszen pusztán egy szerencsétlen áldozat, akit lassan szétmarcangol a kalózok és a korona közti ellenségeskedés, előbbit pedig, noha a narráció hamar közli velünk, hogy egy kegyetlen kívülálló, és biztosak lehetünk benne, hogy rengeteg ártatlan vér tapad a kezeihez, Ophelia babusgatása közben, azaz gyengéd oldaláról ismerjük meg. A szerepek tehát felcserélődnek, a kontraszt jól érezhető, és egy remek kiindulási pont a sorozathoz. La Sirena karakterében pedig rengeteg lehetőség rejlik. Egy gyönyörű, kegyetlen, választékosan káromkodó, kőkemény kalóznőről van szó, aki még részletes háttér felrajzolása nélkül is izgalmas (köszönhetően a remek dialógusoknak, amiket az író az ő és minden más szereplő szájába ad), és csak Delano kreativitásán múlik, hogy milyen messzire megy vele. Igaz, a többiek első blikkre nem túl izgalmasak: Billy Bue egy átlagos katona, a társai gonoszságait rosszalló jófiú, Ophelia pedig csak egy szegény, sóhajtozó áldozat, akiről semmit nem tudunk. Persze ez még csak az első rész, bőven lesz idő elmélyíteni a karaktereket később is, itt a lényeg az alapok felvázolása volt – arra pedig aligha lehet panaszunk. A rajzokat Max Fiumarának köszönhetjük, és aki olvassa mondjuk Joe Kelly Four Eyes című sorozatát, azt tudja, hogy fantasztikusan teremt hangulatot. Képei szépek, kidolgozottak, a gyönyörűen élénk, de egymással abszolút harmóniában lévő színek pedig igazi élettel töltik meg őket. Még egy új cím, amire a kezdetek alapján érdemes lesz odafigyelni…

Scalped 27

Történet: Jason Aaron
Rajz: Francesco Francavilla
Kiadó: Vertigo

Hadd kezdjem azzal, hogy a Scalped a jelenleg futó amerikai sorozatok egyik (?) legjobbika, és ha még nem olvasnád, először szégyelld magad egy ideig, aztán pedig azonnal kezdj hozzá. Jason Aaron brutális, vérmocskos, hardcore indián noirjával talán csak az épp szünetelő Criminal (Ed Brubakertől) és a napokban véget ért 100 Bullets (Brian Azzarellótól) vetekedhet, illetve vetekedhetett. A Scalped egy kies, bűnben és koszban fürdő rezervátumban játszódik, ahová hosszú évek után tér vissza Dahsiell Bad Horse, mint beépített FBI-ügynök. Feladata, mellyel a személyes vendettára szomjazó Nitz ügynök bízta meg, hogy lebuktassa a rezervátumot vezető, látszólag legalitásba vonult gengszterfőnököt, Red Crow-t. Azóta a sztori egy rakás új karakterrel és történetszállal gazdagodott, hiszen Aaron minden számmal megbonyolítja az eseményeket, és minden számmal egyre mélyebbre löki szereplőit a teljes kilátástalanságba. Merthogy ez egy roppant depresszív képregény, amiben mindenki gyilkos, őrült vagy szociopata, de legalábbis hihetetlenül agresszív és antipatikus – ugyanakkor mélységesen szánalmas is. Ugyanis az egész rezervátum a reménytelenség és a bűn melegágya, és minthogy a szereplők mind itt nőttek fel, esélyük sem volt, hogy kitörjenek belőle. Aaron fokozatosan tárja fel a figurák múltját, keserű, tragikus és véres történeteket mesélve, amelyeknek végterméke egy olyan mélységesen kiábrándító világ, amelyben mindenki a téboly és az öngyilkosság határán táncol – többnyire drog- vagy alkoholmámorban.

Ez a szám Nitz ügynököt veszi górcső alá, aki két 32 éve agyonlőtt és megskalpolt kollégájának gyilkosait keresi – még mindig. Most végre megtudjuk, milyen kapcsolat fűzte a két ügynökhöz, miért ez a fél életen átívelő gyűlölet és megszállottság. Egy olyan ember portréját kapjuk, aki teljesen elszakadt a külvilágtól, exfeleségeitől, gyerekeitől, barátaitól, mindenkitől, és csak bosszúhadjáratának él – szóval ő is egy meglehetősen szánalomra méltó figura, aki már egykori önmagának árnyékánál is kevesebb. Nehéz ezt a fajta, mindent kizáró, mindent elsöprő megszállottságot, és annak pontos okait egyetlen füzetben ábrázolni, és ha Aaron többet szán rá, valószínűleg jobban is működött volna, de így is közel tökéletes – feladatát, vagyis hogy részletesebben bemutasson egy újabb mellékszereplőt, gond nélkül ellátja, és a hangulat is szokás szerint a helyén van. R. M. Guéra helyett viszont ezúttal egy vendégrajzoló, Francesco Francavilla felelt a képregény képi világáért, ami így némileg kevésbé nyers és durva, mivel az ő vonásai finomabbak, letisztultabbak. Még egy szeletet kaptunk tehát a rezervátum vigasztalan életéből, a kép egyre teljesebb – és egyre sokkolóbb.

Unknown Soldier 6

Történet: Joshua Dysart
Rajz: Alberto Ponticelli
Kiadó: Vertigo

Jó tudni, hogy vannak még amerikai írók, akik, ha már háborúról van szó, képesek manapság is továbblátni hazájuk terror elleni hadjáratánál – főleg, hogy tudjuk, pl. Frank Miller is egy olyan Batman sztorin dolgozik, amin a Sötét lovag az Al Qaeda tagjaival száll majd szembe (Holy Terror, Batman!, a – művészi – bukás borítékolható). Joshua Dysart fél éve indult sorozata (mely sok külföldi ítész szerint a tavalyi év legjobb új képregénye) azonban az afrikai Ugandába kalauzolja el az olvasót, ahol egy pacifista orvos, Lwanga Moses történetét követhetjük nyomon. Az országban régóta tartó, véres harcban áll egymással a kormány és az ellenzék, aminek természetesen az ártatlan civilek isszák meg leginkább a levét. És amikor a békés, ám különös rémálmoktól gyötört Moses veszélybe kerül, mintha megszállná valami, ami pár nap leforgása alatt kegyetlen gyilkológépet farag belőle. Aki nem tudná, az Unknown Soldier a DC egy ezüstkori sorozata volt, melynek címszereplője a második világháborúban elveszti testvérét, és összeroncsolódik arca, ezután pedig az álcázás mesterévé válik, és a csataterektől távol, a háttérben ténykedve iktatja ki a háborús bűnösöket. Dysart új verziója a DC felnőtteknek szóló Vertigo imprintje alatt fut, és nyilvánvaló, hogy a régi és az új „katona” közt lesz valami furcsa kapcsolat, amit az író egyelőre nem kíván megmagyarázni – noha az ötödik részben már voltak rá utalások, amik alapján az egykori katona szelleme/tudata/akármije egy pszichológiai programozásnak hála irányítja Mosest a veszélyes helyzetekben.

Ezzel a hatodik résszel egyébként lezárult Dysart első története, amiben Moses egy katolikus lányiskola tanulóit igyekezett megvédeni a harci zóna kellős közepén – a meglehetősen véres és kegyetlen cselekmény azonban, bármily erőteljesre is sikeredett, csak egy ürügy volt, hogy a főszereplő ijesztő transzformációjának katalizátoraként szolgáljon. Ezalatt a hat rész alatt végigkövethettük, hogy hogyan válik egy melegszívű, pacifista emberből brutális ölőgép, ami bosszúból úgy kínoz hosszú napokon át egy gyilkos katonai vezetőt, hogy az végül köszönetet mond neki, amikor végre cafatokra lövi a fejét. És ez csak Moses háborújának kezdete, hiszen a sztori végén Dysart egy újabb, egyszersmind nagyobb célpontot jelöl ki neki. Az Unknown Soldier egy fantasztikusan jól megírt képregény, feszültségteljes dramaturgiával, remek dialógusokkal és hamisítatlan, vérgőzös, afrikai hangulattal. Hardcore akciódráma, ami jóval többet kínál a puszta öldöklésnél, hisz a vak is látja, hogy Dysart milyen csodás magaslabdákat dobott fel magának, amiket a remélhetőleg hosszú sorozat folyamán majd módszeresen le-lecsaphat. Ott van Moses kapcsolata feleségével, aki szereti őt, ugyanakkor lassan kezdi elborzasztani, hogy milyen emberré vált a férje, ott van a főszereplőben lévő pacifista és gyilkos közti izgalmas ellentét, új, kegyetlen vérontást ígérő missziója a tömeggyilkos katonai vezető ellen, és egy rakás miért és hogyan a karakter elemi természetének változásával és az eredeti „katonához” fűződő viszonyával kapcsolatban. És persze nem feledkezhetünk el az olasz Alberto Ponticelli nagyszerű atmoszférát teremtő, nyers, durva, realisztikus rajzairól, és viszonylag egyszerű, de profin kiszámított, rendkívül hatásos panelkezeléséről sem. Igen, ez tényleg az elmúlt év egyik legjobb új sorozata.

Wolverine: Weapon X 1

Történet: Jason Aaron
Rajz: Ron Garney
Kiadó: Marvel Comics

Kellett ez nekünk, hiszen nincs még elég Rozsomák sorozatunk… Ha valaki esetleg nem tudná, hogy a karakterről szóló első egészestés mozifilm bemutatójáig mindössze két hét van hátra, az csak pillantson rá a jelenleg megjelenő Marvel képregényekre, és győzze számolni, hogy a kanadai mutáns, aki a legjobb abban, amit csinál (de amit csinál, az nem valami szép), hányban tűnik fel közülük. Dörög-kattog-zörög a kiadó roppant marketinggépezete ezerrel, és akárhogyan nézem is, Rozsomáknak egyáltalán nincs szüksége semmilyen új sorozatra, úgyhogy erre a most indulóra sem fordítanék különösebb figyelmet, ha nem az az úriember írná, akinek Scalped című zseniális képregényéről fentebb áradoztam: Jason Aaron, aki bármit is ír, én vevő vagyok rá. Igaz, a közelmúltban volt egy Rozsomák minije, ami finoman szólva sem sikerült valami átütőre, de fátylat rá, jöjjön a tiszta lap. A Weapon X a karakter múltjával kíván foglalkozni (a pár hete itthon is megjelent Mutánsvilág című történetben ugyebár visszanyerte végre teljes emlékezetét), ami nem a legjobb ómen, hiszen ugyanezzel foglalkozik Daniel Way baromi unalmas, a kontinuitást és a karaktert hónapról hónapra karóba húzó förtelme, a Wolverine: Origins. De Aaronnak van két nagy előnye Wayjel szemben: tud írni, és a múltat csak katalizátorként használja, van annyi esze, hogy ne rondítson bele.

A sorozat első ötrészes sztorija a The Adamantium Men címet viseli, és talán már ennyiből is kikövetkeztethető, hogy a főcímbeli szervezet, a Weapon X, amely hősünk elpusztíthatatlan gyilkológéppé változtatásáért is felelős volt, visszatért kísérteni. Logan egy régi harcostársa, a nyugdíjba vonult Maverick (utoljára az említett Wolverine: Originsben láttuk) figyelmezteti őt, hogy a szervezet adamantiummal kapcsolatos titkai kikerültek a feketepiacra, ahol meg is szerezte őket egy katonai szerződésekből élő, és magánhadsereget fenntartó vállalat (a régi Vasember mumus, a Roxxon). A többi könnyen kikövetkeztethető: Roszomák utánajár a dolognak, azzal a feltett szándékkal, hogy felkeresi azokat, akik tökéletes gyilkológépeket akarnak kreálni, és emlékezteti őket, hogy már létezik egy… Az első rész cliffhangere alighanem hatásosabb lenne, ha a cím és az előzetesek nem lőtték volna le már hónapokkal ezelőtt mindazt, amit Aaron itt meglepőnek szánt, de ez nem igazán az író hibája, sok mást pedig nem róhatunk fel a képergénynek. A sztoriról egyelőre nem lehet tudni, csavaros és érdekes lesz-e, vagy „csak” egy jó öreg kaszabolásorgiát kapunk, innen még bármelyik irányba elmehet Aaron. Viszont a hangulat nagyon is a helyén van, jól eltalált a narráció, és az is látható, hogy az író pontosan tudja, mitől működik Rozsomák karaktere. Igaz, első jelenetében mintha nem találná az egyensúlyt a véres, cool (és kicsit talán erőltetett) akció és az ezzel nehezen összeegyeztethető komikum között, de ennyi még megbocsátható. Logan ugyanis pont úgy viselkedik, ahogy elvárható tőle: egy számtalan tragédiát átélt, valahol mélyen legbelül összetört ember, aki azonban rég túlvan már azon, hogy siránkozzon afelett, amivé az élete vált, és csak egykedvűen tudomásul veszi az újabb konfliktusokat, amik újabb belezésekben végződnek majd. Ami a rajzokat illeti, Ron Garney képei meglehetősen egyszerűek: céljukat ugyan elérik, de egy pillanatra sem emelkednek az aktuális szuperhős-trendeknek automatikusan benyaló átlagmunkák fölé. Nehéz egy rész után ítéletet mondani, mert ebből még bármi lehet, bőven rejt magában lehetőségeket és veszélyeket is. Legkésőbb fél év múlva már többet tudunk, addig is nem árt követni…

Rozsomák: Adósság és becsület

A nyitányban még a jól ismert, morcos és vídia adamantium keménységű Rozsomákot látjuk, amint a kanadai hegységben puszta kézzel – illetve: karommal – iktat ki egy veszett medvét, majd meglátogatja azt a vadászt is, aki anno megmérgezte az állatot. A folytatásban viszont egy addig még ismeretlen oldaláról mutatkozik be mindenki kedvenc X-Men karaktere: kiderül, hogy Wolverine szerelmes, akár egy kiskamasz, mégpedig egy japán hölgybe, bizonyos Jasida Marikóba. Mivel a nő már hetek óta nem ad magáról életjelet, Logan Japánba repül, ahol is kénytelen szembesülni vele, hogy Marikót apja – egy régi tartozás ellentételezéseképpen – hozzáadta egy különösen visszataszító arcberendezéssel bíró üzletemberhez. Bár Rozsomák örömmel özveggyé tenné szerelmét, Marikót köti a kötelességtudat és a becsület, ezért arra kéri a férfit, hogy felejtse el őt örökre. És hogy a gádzsó gaidzsin megaláztatása teljesen legyen, a lány apja, Singen – mellesleg az egyik leghatalmasabb klán feje – saját kezűleg győzi le egy közelharcban.

Chris Claremont története tulajdonképpen egyszerű mint a kavics. Hősünk belecsöppen a klánok közti hatalmi játszmákba, megismerkedik egy titokzatos nővel, a hozzá hasonlóan harcias Jukióval, majd időről időre rájuk támad a „Kéz harcosai”-nak becézett nindzsa alakulat, hogy a fináléban természetesen ismét összefussanak Singen oyabunnal. Rozsomák emellett komoly érzelmi krízisen megy át, először elkeseredett, aztán zavarodott, majd nagyon részeg, végül persze rátalál önmagára, vagyis az egyensúlyra vadállati és emberi oldala között. 

Tárgyalt képregény azonban akkor is kellemes olvasmány, ha az X-Men mitológia és Rozsomák fejlődéstörténete különösebben nem izgat bennünket. Mindez Claremont könnyen követhető sztorija mellett Frank Millernek köszönhető, aki ekkoriban már volt valaki, de még nem hitte el magáról, hogy mindenhez ért. Kompozíciói itt még nem az öncélú stílusbravúrkodásról szólnak, hanem a cselekmény minél fluidabb elmeséléséről. A harcjelenetek – van belőlük néhány – dinamikusak és átláthatóak, a főhős aktuális érzelmi állapotát pedig az arcára kiülő árnyékok kreatív használatával érzékelteti – kiválóan. A színek talán kissé élénkebbek a kelleténél, a sztori hangulatához borongósabb tónusok illettek volna – erősen valószínűsíthető persze, hogy ez nem Milleren múlott.

Összességében az Adósság és becsület egy nagyon kompakt kis minisztori, amit a hazai megjelenés óta eltelt másfél évben* a Rozsomák szimpatizánsok és X-Men rajongók nyílván már bezsákoltak; aki még nem, az viszont jobban teszi, ha nem a ronda és félrevezető borító alapján ítéli meg a kiadványt.

[bevezető + képek: Hamlet; a többi: Beyonder]

Rozsomák: Adósság és becsület. Eredeti cím: Wolverine. Írta: Chris Claremont. Rajzolta: Frank Miller és Josef Rubenstein. Fordította: Kvaszta Ádám. Kiadó: FuMaX. Kiadás éve: 2007. Ár: 2490 Ft.

* ezúton szeretnénk meakulpázni a lassú reakcióidő miatt, úgy az olvasók, mint a kiadó előtt akitől a recenziós példányt kaptuk.

Újvilág X-Men: Új mutánsok

Fordítva kellett volna. Hadd tombolja ki magát Mark Millar 12 részben, ahogy akarja, remegjen a föld, szakadjon az ég, Brian Michael Bendis pedig koncentráljon tényleges történetekre és karakterekre 33 részen képregényen keresztül. Kár, hogy nem így történt, és ez csak az Új mutánsok elolvasása után válik igazán nyilvánvalóvá. A Szenzáció még csak egy szórakoztató ujjgyakorlat volt, afféle bevezetés a Marvel sztárírója számára, egy kis pókemberes, fenegyerekes családi összejövetel néhány nagyszerű, karakterközpontú jelenettel, ez viszont már egy kemény fejesugrás, egyenesen a mutánsok világának mélyébe. Kapunk politikát, összeesküvést, csatát, halált, érzelmeket, nameg egy rakás új karaktert, és közben néhány régiről ráadásul kiderül, hogy nekik vannak tényleges jellemvonásaik is, amik Millar ideje alatt ravasz módon megbújtak a cool mutáns képességek mögött.

A Szenzációban felvezetett, aztán gyorsan lógva hagyott kormány-összeesküvés elmélete kerül újra előtérbe, bár eleinte ez egyáltalán nem nyilvánvaló. Az első rész Angyal bevezetésével foglalkozik, a második egy roppan kínos és keserű morális dilemmát feszeget egy elszabadult ereje által több száz embert akaratlanul lemészároló mutánssal kapcsolatban, és csak a harmadikban – Káprázat és Emma Frost első színrelépésénél – kerül a elő egyértelműen a fő történetszálat jelentő mutánspolitika. Az elnököt tanácsadói óva intik az X-Men vezetőjével való, rossz visszhangokat keltő közösködéstől, és egy kevésbé militáns mutánscsapat létrehozása mellett kardoskodnak. Mások azonban meg vannak győződve róla, hogy az elnök Xavier irányítása alatt áll, és nincs más választásuk, mint mindkettejüket eltörölni a Föld színéről.

Az Új mutánsok esszenciális X-Men történet, az első az újvilágiak közül, ami csaknem felér a klasszikus vonulat nagyjaihoz. Megvan ugyanis benne minden, aminek ezt a sorozatot jellemeznie kell: a mutánsok és az emberiség szembenállása, a Xavierre és tanítványaira háruló felelősség, és a vállukat nyomó morális döntések súlya, a képességek kontrolállhatatlansága, és az abból fakadó tragédiák, és persze mindezekhez az egyes karakterek viszonya. Bendis már az első részben figyelemreméltó ötletek egész sorával lepi meg az olvasót. Angyal bevezetése a történetbe az egyik legjobb, amit valaha, bármilyen (!) X-Men képregényben láthattunk: bibliai megjelenését intelligens dialógusokkal hangsúlyozza ki, szülei iránta érzett undorát visszafogottan, mégis húsbavágóan érzékelteti, Viharral folytatott beszélgetése pedig mintapéldája annak, hogy milyen az, amikor Bendis csúcsformában van. Nem csak Angyal, hanem az afrikai szépség karakterét is szépen elmélyíti, a mutánslét legfontosabb problémáit foglalja össze hat oldalban – és még egy leheletfinom flörtöt is belecsempész.

A második rész egy brutálisan sokkoló sztori egy tinédzserről, aki nem képes kontrollálni erejét – legalább százszor láttuk már ezt, Bendis mégis el tudja adni százegyedszerre úgy, hogy csak ámulunk és bámulunk. És nem csak a konfliktus morálisan finoman szólva is megkérdőjelezhető, durva (és hihetőséget csak kicsit később, de okosan nyerő) feloldásával, hanem szokásosan intelligens dialógusaival és figyelemreméltó arányérzékével: panelről panelre pontosan tudja, hogy épp mit kell tennie a maximális hatás elérése érdekében. És a java még csak ezután jön. Bendis egy olyan témába ártja bele magát, amit már Millar is egészen ügyesen használt: hogyan lehet bárki biztos benne egy telepata társaságában, hogy az illető nem manipulálja a gondolatait? Hiszen ha manipulálná, sem tudna róla. És csoda, hogy a Fehér Ház hatalmasainak szöget üt a fejébe a gondolat, hogy az elnök pro-mutáns politikája talán nem véletlen? Az író az egész konfliktust erre a roppant kényelmetlen kérdésre építi fel, és hadd áruljak el valamit: ez a kérdés, igen, már csak maga a kérdés is, mocskosul ijesztő, és minden eddiginél nagyobb és reálisabb okot (ürügyet) szolgáltat a mutánsellenes intézkedések meglépésére. Mert ha csak egy percre elfelejtetd a fikciót, és belegondolsz, hogy mi lenne, ha valóban létezne egy ilyen ember, mint Xavier… valószínűleg rájössz, hogy nem akarnád, hogy létezzen.

Egy másik érdekes, bár kevésbé feltűnően tálalt dilemma az X-Mennek a világ előtt betöltött, elvileg pacifista, gyakorlatilag katonai irányba hajló szerepe, ami éles kontrasztba kerül Emma Frost békés új mutánsaiból álló csapatával. Ugyan Bendis ezt a dilemmát itt kicsit túl direkt, sőt, talán demagóg módon oldja fel (egyébként is, a kicsit elkapkodott finálé a sztori kevésbé erőteljes részei közé tartozik), de tény, hogy ebben a sztoriban a témával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket feszegeti. Mindehhez továbbra is David Finch van segítségére, aki eddigi pályafutása talán legjobb munkáját végezte Bendis keze alatt. Mindegy, hogy egész-, esetleg duplaoldalas, totálokat, a teljes lapmagasságot betöltő, keskeny, az akciónak roppant dinamizmust kölcsönző paneleket, vagy az íróra jellemző dialógusokat legjobban szolgáló, sűrű, kis képkockákat kell rajzolnia, mindig megtalálja a legjobb szempontot és a helyes arányt. Frank D’Armata élettel teli, ha kell, gyönyörűen élénk, ha kell, baljósan sötét színeit pedig mindig öröm látni.

Az Új mutánsok az újvilági X-Men eddigi legerőteljesebb története, amit a Fumaxnak hála ráadásul az itthon (szerencsére) szokásosan színvonalas körítéssel (tetszetős borító, szép, fényes lapok, gördülékeny, igényes fordítás) vehetünk kézbe – úgyhogy vegyük is!

(Az Ultimate X-Men eddig meg nem jelent részei beszerezhetőek angol nyelven a kiadó  megújult, 5 éves fennállását ünneplő webshopjából.)

Megjelenés: 2004 (Magyarország: 2008, Fumax)
Történet: Brian Michael Bendis, Rajz: David Finch

Hellsing manga (1-3. kötet)

Akinek a vámpír-mítosz fogalma Bram Stroker örökbecsűjét juttatja az eszébe (ami Stephen King véleményével ellentétben, aki az apámtól örökölt, gyertyalángos és átlyukasztott borítójú „Három klasszikus rémtörténet” könyvhöz írt előszót, igenis egy hibátlan alapmű), írjon fel egy piros pontot, és még egyet mellé, akinek emellett Bela Lugosi sápadtra meszelt arca is felrémlik lelki szemei előtt (Christopher Lee elfogadható válaszként, Gary Oldman csak fél pontért, Wesley Snipes-ért viszont dupla levonás jár).  Most viszont valami egészen másról lesz szó, méghozzá annak örömére, hogy végre magyarul is megjelent az utóbbi évek egyik legtökösebb seinen mangája, mely igazi geek-eknek való kéjhömpöly – persze, hogy a Hellsingről beszélek!

Ha egy író, legyen akármilyen nép fia, egy nemzetiségétől alapvetően távol eső kultúra valamely jeles motívumához nyúl – legyen szó magas- vagy popkulturális műről –, kell legyen annyi vér a pucájában, hogy bátran és kreativitással telve messzire rugaszkodjon a választott témától, és kész legyen teljesen szája íze szerint értelmezni, neadjisten egyesek szerint megbecsteleníteni azt. Hogy miért? Mert különben nincs értelme. Az úton elbukni kisebb szégyen, mint csonkán hagyni egy ellopott ötletet.

Kohta Hirano (ja igen, messziről leszarom a „japán & magyar VS angol névsorrend” szent háborújának kérdéskörét – előre is elnézést!), bár néhol már-már gyermeteg lelkesedéssel tetézi hőseinek lehengerlően vagány túlkapásait, gyávasággal semmiképp sem vádolható: Drakula nevét lazán visszájára fordítva teremti meg japánosan (nőiesen) macsó vámpírhősét (kiköpött Vash, de kit zavar?), mellé csap néhány lenyűgöző kebelméretekkel megáldott harcias amazont, majd rájuk ereszti a speciális képességű csatlósokkal megtámogatott komplett náci hadsereget – akik egyébként zombik, az otaku beütésű parancsnokuk pedig kattantabb, mint Hitler és százezer mexikói ugróegér együttvéve. És mindezt még az első három kötetben… Kőkemény coolság, én mondom.

De lássuk a részleteket! Sir Lady Integra egy vámpírvadász família sarja. Amikor apja meghal, őrá száll a hagyomány fenntartásának terhe, egy kis családi ellenségeskedés miatt azonban kénytelen az apja által ráhagyott titkos csodafegyverhez nyúlni, aki egy domesztikált vadállat – egy ősvámpír. Hogy mi? Nos, igen, ez Miss Integra első kérdése is, de hamar belátja, hogy a sárkány ellen sárkányfű módszere ősi fenevadak esetén is működik. Alucard pedig igen hatékony fegyver: pontosabban nem körvonalazott, mágia-szerű képességek sorát képes kiszabadítani magából, ha szükség van rá. És mivel a második világháború utáni zűrös időket Dél-Amerikában átvészelt hithű nácik éppen mozgolódni kezdenek – akik unalmas várakozás helyett zombihadsereg építésével töltötték napjaikat –, természetesen szükség is lesz.

A Hellsing – a kézenfekvő és örökzöld vámpír-tematikán kívül – két alappillérre építi gyors tempóban eszkalálódó cselekményét. Az egyiket a bivalyerős karakterek szolgáltatják: a vasakaratú, harcban edzett Lady Hellsing, a jobbkeze, a drótokkal harcoló, alkalmanként ceyloni teát szervírozó, a szerző akut britmániáját tükröző Walter, aztán a központi karakter, Alucard, a cinikus és vérszomjas halhatatlan csodafegyver, poszterekre kívánkozó tinibálvány, aki azért néha kivillantja fogai fehérjét (és megiszik pár hektó friss artériás vért), no meg a szexepiljét tekintve a nehézbombázó kategóriába sorolható vámpír-tanonc Victoria, és akkor a szerző akut náci-fétisét tükröző ellenséges szereplőkről vagy a konkurens vatikáni erőkről még nem is szóltam (pedig Anderson atya, utóbbiak legkeményebb katonája személyes kedvencem a sorozatban).

A másik pillér a „mojo”, az állandó tökösködés, a pillanatra sem komolyan vett, mégis tökéletesen működő és magával ragadó maszkulin pozőrködés. Kohta Hirano egyszerre bűvészkedik szupererőkkel, túlvilági jelenségekkel, hihetetlen közelharci trükkökkel és abszurd kaliberű kézifegyverekkel, kétoldalanként tálcán szolgálva fel a gyanútlan olvasóból a „poszterként a szobám falára!” felkiáltást kiváltó jeleneteket. És még csak azt sem lehet kijelenteni, hogy ez a politikát és történelmet ilyen szégyentelenül kihasználó, vérgőzös, morális kérdéseket szemrebbenés nélkül ledózeroló maszkulin gyilokorgia csupán a hímnemű képregény-rajongókat vonzaná. Jelentem: női rajongói is vannak a sorozatnak szép számmal.

A Hellsing fősodrától elszakítva tekintetünket további geek örömöket lelhetünk, úgymint az anime- és manga-színtérre tett utalások és kikacsintások tömkelege, még két dögös és vérszomjas nőszemély rövid bónusz történetei (az egyik apácaruhában nyomul ÉS szamurájkarddal küzd! vááá, tiszta punciszagú fétisgyűjtemény a csaj…) vagy éppen a képregénybe ágyazott vicces SD képkockák (super deformed = karikatúra-szerű stílusú, humoros jeleneteket ábrázoló rajzstílus).

A legkellemesebb meglepetés pedig számomra – melyben a mélyen vallásos olvasók nyilván nem fognak osztozni – az a merész és kegyetlenül vicces cinizmus volt, mellyel a szerző a Vatikán katonai alakulataként működő, szupertitkos Iskariót szervezetet jellemezte. A római katolikus egyház történelmi megmozdulásaira rímelő cselekményelemek (például a protestáns anglikán egyházzal történő állandó összecsapások) komolyabban nyúlnak az európai történelemhez, mint mondjuk a Neon Genesis Evangelion vagy bármely más, a kereszténységet felhasználó alkotás – még akkor is, ha végső soron ugyanolyan exploitív motívumok, mint bármi más a Hellsingben.

Kőkemény humora van Kohta Hiranónak, ami a legváratlanabb módokon és helyeken jelenik meg (kifejezetten zseniális a második kötetben az Alucard és Anderson atya közötti elmaradt múzeumi összecsapás Monty Python-szkeccsbe illő abszurd jelenete, ami a sorozat legnagyobb poénja – percekig röhögtem rajta). Az animébe kevésbé sikerült átültetni ezt, mint ahogy a látványos harcok, a gyönyörű, gravitációra fittyet hányó vérfröcskölések sem működnek ugyanúgy. A mozgóképes adaptáció egyetlen (de cseppet sem elhanyagolható) előnye a képregényhez képest a zenéje: bárkivel szívesen vitába szállok erről, de a Hellsing zongorára és gitárra épülő szétcsúszós, zajos rockzenéje igen előkelő helyet foglal el a minden idők legjobb anime soundtrack-je toplistán (ahol is az első hely örökkön-örökké a Cowboy Bebopé, de az egy másik történet, mely esetleges erőteljes, anime irányultságú olvasói érdeklődés esetén bizonnyal megéneklésre kerül).

Azoknak, akik csak a kritikák végét olvassák el a magvas szummárum miatt, nem kérvén a sok rizsából: bombabiztos vétel eme tárgyalt magyar megjelenés, 2000 forintért még betlire is tuti megéri, a rajongók pedig úgyis magukévá tették rég. Találkozott már a japán könnyű kultúra a vámpírokkal korábban is (hogyan is feledhetnénk olyan bűnös geek-öröm kategóriába eső remekműveket, mint a Yokai Daisenso, a maga hosszú nyelvű, egylábú esernyő-szörnyetegével?), de ehhez hasonló tömény királyság ritkán lát napvilágot – különösen hazánkban…

Hellsing 1-3. kötet
Kiadó: Mangafan
Terjedelem: 194 oldal
Ár: 2000 Ft/kötet

GeexKomix 1.

Szent feladatunk, hogy a képregényimádó geekek soha nem múló cikkéhségét időt és fáradságot nem sajnálva csillapítsuk, ezennel pezsgőbontás és konfettiszórás közepette új állomásához érkezett! Mostantól minden második pénteken csukafejest ugrunk a friss, mainstream amerikai képregények világába, ahol szuperhősök, rémek, gyilkosok, őrültek, földönkívülkiek, kalandorok, csodák, vérpatakok, rejtélyek és izgalmak várnak ránk - és még sok minden más, amit a legjobb és legnagyobb kiadók ránkszabadítanak. Marveltől Vertigo-n át úszunk az Image-ig, és mi mást is mondhatnék még, mint hogy oxigémaszkot fel, és tartsatok velem!

Amazing Spider-Man 588

Történet: Marc Guggenheim
Rajz: John Romita Jr.
Kiadó: Marvel Comics

Ó, egek! Mindig, amikor az ember már kezdi azt hinni, hogy a Pókember végre valahára kikeveredik abból a fekáliamocsárból, amiben több mint egy éve, a One More Day című… nos… (Történet? Sztori? Képregény? Mű? Alkotás? Maradjunk annyiban, hogy) izé óta fuldoklik, jön Bob Gale vagy Marc Guggenheim, és visszanyomja sokak (egykor) kedvenc sorozatát a trutyi legaljára. Ezúttal utóbbi úriember a ludas, méghozzá a Character Assassination című négyrészes… izével, melynek utolsó felvonása nemrég került az amerikai boltok polcaira (melyek a hírek szerint rögtön elkezdtek rohadni alatta). A Peter és Mary Jane házasságát meg nem történtté tett One More Day után jó fél évig egymás után jöttek a dögunalmas és érdektelen események, amiket Guggenheimnek ezzel a sztorival kellett lezárnia. Le is zárta, de ez nagyjából minden pozitívum, amit el lehet mondani róla, és ez is csak azért pozitívum, mert legfőbb ideje volt már, hogy teret adjanak új történeteknek. Három fő kérdés volt: ki rejtőzik az utóbbi idők leggázabb, legfantáziátlanabb és legröhejesebb gonosza, Menace maszkja alatt, ki az a sorozatgyilkos, aki Pókember nyomkövetőit hagyja áldozatain, gyanúba keverve ezzel mindenki kedvenc hálószövőjét, és mindez kit érdekel?

A harmadik kérdésre máig nincs válasz. Az elsőre olyat kaptunk, amire senki nem számított – de nem azért, mert annyira zseniális és eredeti, hanem azért, mert akkora baromság, hogy nincs ember Guggenheimen kívül, akinek eszébe jutott volna. Lily Hollister, Harry Osborn kedves, jószívű szerelme és a pszichopata, gyilkos Zöld Manó-utánzat viselkedése és jelleme sehogy sem akar összepasszolni, és Guggenheim nagyon finoman szólva nem az a kaliberű író, aki egy ilyen valószerűtlen fordulatot képes megetetni az olvasóval. Ami a nyomkövetős gyilkosságokat illeti, annak hátterében egy Pókember elleni, rendőrségi összeesküvés áll, amibe Peter szobatársa, Vin Gonzales rendőr is belekeveredett, az ő rémesen sematikus karakteréről azonban kezdettől fogva tudta a hülye is, hogy csak azért van ott, mert benne lesz a keze valami kulimászban. Guggenheimnek ráadásul nincs érzéke sem a feszültségteremtéshez, sem a humorhoz (egyetlen jó poén volt az egész sztoriban, méghozzá ebben a befejező számban: Pókember a volán mögött), sem a dinamikához (a párhuzamosan futó szálak nála általában nem erősítik, hanem gyengítik egymást), és úgy próbál nagyot durrantani, hogy négy rész alatt kétszer is véresre és félholtra vereti a hálószövőt. Igaz, rég láttuk ennyire lestrapálva, és ez első alkalommal még meg is teszi a hatását, de másodszor már csak azt tudjuk mondani rá, hogy „Megint??? Lapozzunk már!!!” John Romita Jr. nagyszerű, erőteljes képi világa (amiben alighanem nagy része van Klaus Janson kihúzónak is) jelenti az egyetlen fényt a vaksötét éjszakában – de ez még bőven kevés az üdvösséghez. Viszont májusban kezdődik az American Son című sztori, és hogy ez miért érdekes, ahhoz csak egy nevet kell leírni: Joe Kelly. A remény él.

The Astounding Wolf-Man 13

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Jason Howard
Kiadó: Image Comics
 

Robert Kirkman, a lassan 60 résznél tartó, nagy elismerésnek örvendő The Walking Dead írója 2007-ben kezdett bele új sorozatába, szintén az Image kiadó zászlaja alatt. Zombik helyett most egy farkasember áll a történet középpontjában, méghozzá nem is akármilyen, hanem egy családapa és cégvezető, Gary Hampton, aki szokás szerint akarata ellenére kezd vonyítani és mészárolni teliholdkor, és akinek puszta farkasemberléte mellett egyéb komoly problémákkal is meg kell küzdenie. A The Astounding Wolf-Man meglehetősen dögunalmasan indult, mivel úgy tűnt, Kirkman csak arra használja az ismert mítoszt, hogy főszereplőjéből egy emberfeletti képességű szuperhőst faragjon, aki éjszaka jelmezben vadászik a rosszfiúkra (a képregény egyébként része az Image saját szuperhős-univerzumának, aminek fő alakja az Invincible nevű tinihős). Nade aztán jöttek a bonyodalmak… a szuperhős vonalhoz csatlakozott egy időnként igencsak véres horror, és egy erőteljes, fantasztikusan jól megírt családi dráma, magához a főszereplőhöz pedig egy vámpír, Zechariah, aki vállalta, hogy megtanítja Garyt képességeinek használatára és kontrollállására – és akiről aztán kiderült, hogy cinkelt lapokkal játszik, míg végül hősünk egy nap felesége nyakát szívva talált rá lakásában. És ez még csak a kezdet. Lánya ugyanis azt hiszi, apja a gyilkos, ezért összeáll Zechariahhal, és azt kéri, hogy segítsen neki megölni a bestiát, amivé változott – erre azonban csak emberfeletti képességek birtokában képes, és mind tudjuk, hogy ez mit jelent. Aztán vannak itt még hősünkre vadászó kormányügynökök, egyéb farkasemberek, szuperhősök és szupergonoszok, és képbe kerül Gary egyik hűséges barátja és alkalmazottja is, aki egy újabb szemszöget jelent a történetben – ebben a részben épp ezen keresztül ismerjük meg a főhős háttértörténetét, meggazdagodását, és emberségességét.

Kirkman bámulatra méltó érzékkel ingázik a dráma, a horror és a szuperhősképregény zsánerei között, néha engedi, hogy egyik-másik ideiglenesen előtérbe kerüljön, máskor fantasztikus egyensúlyt fenntartva viszi tovább a cselekményt. A cselekmény pedig sodró lendületű, magával ragadó, és valami elképesztően fordulatos. Szinte minden rész egy újabb, cseppet sem erőltetett, viszont annál hatásosabb cliffhangerrel ér véget, ami rendre egy egészen új irányt szab a történetnek. Az első szám óta hősünk annyi mindenen átment már, hogy attól bármelyik mainstream szuperhős kisujját szopva, sírva, maga alá szarva vonaglana a legközelebbi sarokban, és Kirkman még mindig nem rest vadonatúj konfliktusokat potyogtatni a szerencsétlen nyakába – Garyt most éppen letartóztatják, elítélik, és börtönbe zárják. Hogy ebből mi lesz… Az író hozzáértését dicséri viszont, hogy az újabb és újabb sorscsapások ellenére műve egyáltalán nem lesz erőltetetten sötét, nyomasztó és gyászosan melodramatikus hangulatú, megmarad egyszerűen kreatív, izgalmas és szórakozató képregénynek. Ebben segítenek Jason Howard eltúlzott, rajzfilmszerű vonásai is, amik első pillantásra ugyan nem passzolnak a sztorihoz, jól meggondolva azonban tökéletesen kiegyensúlyozzák annak negatív atmoszféráját. Elsőosztályú móka, csak így tovább!
 

Batman: Battle for the Cowl 1

Történet: Tony Daniel
Rajz: Tony Daniel
Kiadó: DC Comics

Batman halott. Illetve igazából nem, de mindenki azt hiszi róla. Először ugye volt a Batman: R.I.P., Grant Morrison rosszindulatú agysorvasztása, ami az őrület szélére sodorta a Sötét Lovagot (meg az olvasót), aztán jött a tavalyi év nagy DC-s égzengése, a Final Crisis, amiben látszólag kinyúlt a Darkseiddel vívott végső csatában (igazából valahogy visszakerült az őskorba, ahol denevért kezdett rajzolgatni egy barlang falára – jajj). Gotham tehát védelmezője nélkül maradt, és ezt persze hamar megneszelik a bűnös város rosszarcú figurái. Robin, Éjszárny, Batman többi szövetségese, és a rendőrség, élén Gordonnal, kétségbeesetten próbálja fenntartani a rendet, de az utcák egyre csak süllyednek a vérben, tűzben és káoszban. A Pingvin és Kétarcú egymással háborúzik, a Fekete Maszk kiszabadít, és bandába tömörít egy rakás szupergonoszt, majd törmelékké robbantja Arkhamot, és a napnál is világosabb, hogy a helyzeten csak egy új Batman segíthet – a fő jelölt Éjszárny, aki azonban nem akar Bruce nyomdokaiba lépni, míg mások nagyon is sietnek magukra ölteni a denevér gúnyáját. Az utcákon rögtön két rejtélyes jelölt is akad, és közülük az egyik az eszközökben nem válogatva, brutálisan öldösi a bűnözőket. A háromrészes Battle for the Cowl a Batman „halála” utáni események fókuszpontja, ami köré egyéb minik és egyrészesek épülnek majd (az Orákulummal, a Gordonnal és az új Azraellel foglalkozó sztorik már megjelentek), és aminek a végén elvileg megtudjuk, ki lesz az új denevér, amíg az igazi vissza nem tér – merthogy vissza fog, gondolom, efelől senkinek nincsenek kétségei. (Ez egyébként nem példa nélküli, az 1993-1994-es Knightfall Sagában jó egy éven átaz akkori Azrael helyettesítette a Sötét Lovagot, aki egy Bane okozta gerinctörésből lábadozott.)

Az író (és egyben rajzoló) Tony Daniel, aki rengeteg karaktert kénytelen mozgatni, hisz Batman eltűnése a franchise összes szereplőjét érinti. Ettől a sztori kicsit kaotikus lesz, Daniel bele-belekap mindenbe, de nem nagyon van ideje arra, hogy elidőzzön a figurákon, gondolataikon és érzelmeiken a Lovag távollétével, és az utódlással kapcsolatban. Ez főleg Éjszárny esetében problémás, aki nagyon keményfejű és makacs a témát illetően, de nem kapunk rá igazi magyarázatot, hogy miért is az. Túlzónak tűnik a Batman eltűnése okozta káosz is. Rendben van, hogy elsősorban ő tartotta fenn a rendet ebben az őrült városban, de azért talán mégsem kellene rögtön pár nappal azután lángolva zuhannia a pokol felé, hogy utoljára látták az utcákon. Ezzel Daniel már nem a Sötét Lovag mítoszát erősíti, hanem a mellékszereplőkét rombolja, akik ezek szerint mind csak jelentéktelen tuskók, és együtt sem képesek tizedannyira sem, amire Batman egyedül képes volt. Persze ha közben egyes karakterek megmagyarázhatatlan változásokon esnek keresztül (Bruce fia, Damien, egy agresszív, arrogáns és veszélyes harcosból valahogy sírdogáló, pisis áldozattá degradálódott mióta legutóbb találkoztunk vele), akkor ez talán nem csoda. De ha ezektől eltekintünk, nem vészes a helyzet: a cselekmény gyors sodrású, a kaotikus hangulat jól eltalált, a rajzok, ha nem is kiemelkedőek, korrektek. Olvasható, csak messze nem az igazi…
 

Batman: Cacophony 1-3

Történet: Kevin Smith
Rajz: Walt J. Flanagan
Kiadó: DC Comics

…ez viszont már annál inkább az! Ha Kevin Smith képregények közelébe kerül, abból ritkán sül ki bármi rossz. Írt már Pókembert, Fenegyereket, Zöld Íjászt, és egyikre sem lehetett panasza az olvasóknak. Most, ezzel a háromrészes minisorozattal ellátogatott a Sötét Lovag világába is, és ezúttal sem okozott csalódást. Annak ellenére sem, hogy maga a koncepció egyáltalán nem eredeti, és még csak nem is különösebben izgalmas. Smith ugyanis Batman és Joker kapcsolatát boncolgatja, amit időről időre (igazából szinte hónapról hónapra) megtesz valaki, de ha őszinték akarunk lenni, az utolsó igazán érdekes és erőteljes képregény ebben a témában kerek 15 éve született: a Legends of the Dark Knight Going Sane című sztorija, J. M. Dematteis tollából (ebben Joker azt hitte, hogy megölte Batmant, s így „közönsége” nélkül maradva normál, épelméjű életet kezdett élni, és még egy nőt is feleségül kért). A Cacophony viszont kétségkívül elérte, hogy másfél évtized után az első olyan történet legyen, aminek kipárnázott helye van a Lovag és a Bohóc bizarr kapcsolatát vizsgáló legjobb képregények listáján, még akkor is, ha rajzai kissé élénkebbek, rajzfilmszerűbbek és elnagyoltabbak, mint azt a sztori hangulata alapján elvárnánk.

Tény, ami tény, két és fél részbe telik, hogy egyáltalán kiderüljön, mi is volt Smith szándéka ezzel a sorozattal. De addig sem unatkozunk, mert bár a kiindulási pont mérhetetlenül sablonos (Joker ismét megszökik az Arkhamból, és ismét ámokfutásba kezd), és sokkal eredetibb attól sem lesz, hogy az író belekeveri a régi Zöld Íjász sorozatához teremtett karakterét, a szupererők nélküli hősöket öldöső Onomatopoeiát, a kivitelezés példás. Smith fantasztikusan jól ír (ez persze nem újdonság), dialógusai hitelesek, gördülékenyek, akciói dinamikusak és ötletesek, hangulatteremtő képességét sokan megirigyelhetnék, és kivétel nélkül az összes karakterrel nagyszerűen bánik. Külön öröm, hogy egyfajta gonosz humort is belevisz a történetbe: frenetikus, ahogy az Arkhamból kiszabadított Joker nadrágját letolva várja, hogy megszöktetője szívességet tegyen neki hátulról, vagy ahogy Alfred állandó szarkasztikus megjegyzéseket tesz Batman „munkájára”. De az igazi bomba akkor robban, amikor Onomatopoeia halálos sebet ejt Jokeren, és a Sötét Lovag élete egyik legsúlyosabb morális kérdésével szembesül: mentse meg a Bohócot, vagy ahogy Gordon ordítva javasolja, hagyja meghalni? Az olvasó számára a válasz nem kétséges, Smith egy pillanatra mégis képes elhitetni velünk, hogy Batman talán máshogy dönt, mint az elvárható volna. És aztán jön a hab a tortán: a főhős és a lábadozó, gyógyszerekkel teletömött, így ideiglenesen szinte épelméjű Joker beszélgetése, ami a „Tényleg meg akarsz engem ölni?” kérdés körül forog – mindkettejük részéről. Ez a csodálatosan megírt, izgalmas és intelligens dialógus tökéletesen megfelel a két karakter kapcsolatáról eddig kialakult képnek, ugyanakkor valami újat is képes hozzátenni. Gyűlölet, őrület, kétségbeesés, beletörődés, szánalom és remény táncol a szereplők közt nyolc zseniális oldalon keresztül. Kihagyhatatlan.
 

Daredevil 117

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Michael Lark és Stefano Gaudiano
Kiadó: Marvel Comics

Return of the King, második rész, hirdeti a borító. Return of the King, első rész, hirdeti az első oldal. Ha valakinek még lettek volna kétségei arról, hogy milyen káosz uralkodik néha (?) a Marvel szerkesztőségében, akkor most ideje elengedni azokat a kétségeket. Egyébként ez minden jog szerint az első rész, hisz a 116. szám csak egy afféle bevezetője volt ennek a most kezdődő sztorinak. A Vezér, akit száműztek Amerikából, végképp felhagyott a bűnözéssel, és letelepedett Európában, oldalán egy többgyerekes anyával – aki a gyerekeivel együtt hamarosan Lady Bullseye és a Kéz nindzsáinak áldozatává vált. Kitaláljátok, mi történt ezután? Pontosan: a Vezér visszatért New Yorkba, hogy kíméletlen, pokoli bosszút álljon, és ellenségei vérébe fojtsa az utcákat. És úgy néz ki, hogy ahogy azt a borító sugallja, Fenegyerek nem ellene fog harcolni – hanem mellette. Merthogy a vak szuperhősnek is elszámolnivalója van a város az új női gonosztevőjével és csatlósaival. Szóval a Vezér és Fenegyerek, a két nagy ősellenség, szövetséget kötnek. Ígéretes koncepció, főleg azzal együtt, hogy New York alvilágának egykori ura a képregény végén világossá teszi újdonsült társa számára: öngyilkos küldetésre készül.

Ed Brubakernek mindig is nagyszerű érzéke volt a bűnös utcák sajátos hangulatának ábrázolásához, és ez olyasvalami, amit a Fenegyerekben is kamatoztat már az első részek óta. Ehhez a hangulathoz persze kellenek Michael Lark és Stefano Gaudiano csodálatos, realisztikus, és az aktuális (és unalmas) szuperhőstrendekkel ellentétben se nem túlzó, se nem csillivilli képei is: a sűrű hóesésbe burkolózó éjsötét temető és háztetők megunhatatlan látványt nyújtanak. Ami pedig a főhőst illeti, Brubaker alaposan elverte rajta a port az utóbbi egy évben. Mr. Fear totális lelki vereséget mért rá, kómába zuhant felesége elmegyógyintézetbe került, szülei pedig el akarják választani őt tőle – ráadásul közben megcsalnia is sikerült az asszonyt (ezen gondolkozzunk csak el egy percre: egy népszerű szuperhős, aki házasságtörést követ el – nem sok ehhez hasonló bátor lépésről tudok ebben a zsánerben). Fenegyerek tehát jókora pöcegödörben sínylődik, és kétségünk sem lehet afelől, hogy az író még sokkolóbb fordulatokat készül rászabadítani. A felállás ugyanis nyilvánvalóan erre utal: a Vezér és a hős szenzációsan megírt, kriptahangulatú beszélgetéséről szinte üvölt, hogy súlyos következményekkel járó események előhírnöke. És ezt ígéri maga Brubaker is: az író az 500. résszel (ami a 120.-at fogja felváltani, az aktuális divat szerint ugyanis a Marvel ennél a sorozatnál is visszatér az eredeti számozáshoz) távozik, helyét pedig Andy Diggle veszi majd át, akinek elvileg úgy kell majd összeszednie a főhős darabjaira hullott életét, mint ahogy Brubakernek kellett annak idején Brian Michael Bendis távozása után. Úgy legyen!
 

Gigantic 3

Történet: Rick Remender
Rajz: Eric Nguyen
Kiadó: Dark Horse Comics

Rick Remender legalább három remek sorozatot ír jelenleg. Az új Megtorlót a Marvelnél, a frenetikus retró sci-fit, a Fear Agentet a Dark Horse-nál (mindkettőről lesz szó későbbi összefoglalókban), és jelen cikkünk tárgyát, a Giganticot, szintén a Dark Horse-nál. Egyelőre ez utóbbi a legkevésbé lenyűgöző, de elmond valamit a másik kettő színvonaláról, hogy még ez is pokolian élvezetes. A sorozatnak eddig egyébként az első száma volt a legjobb. Egy pofátlanul vicces, gonosz, szatirikus bevezetővel indult, amiből megtudtuk, hogy a Földet és az emberiséget mesterségesen teremtették a földönkívüliek, hogy aztán az univerzum egyik legnagyszerűbb valóságshow-jának szereplőivé válhassanak. Ez tehát az élet értelme, ezért vagyunk intelligensek és hülyék (tudunk fantasztikus fegyvereket készíteni, de közben hiszünk egy istenben), brutálisak és szentimentálisak egyszerre, és ezért vagyunk alapvetően képtelenek racionális és békés megoldásokra – elvégre a vér és a háború vonzzák a legjobban a nézőket. Miután jól szétröhögtük magunkat azon, hogy milyen szánalmas és undorító faj is vagyunk, kaptunk egy nagy adag ízelítőt abból, hogy milyen az, amikor Remender elemében van: egy óriás robot (Gigantic) menekül idegen fejvadászok elől San Francisco utcáin, hatalmas pusztítást hagyva maga után, majd darabokra robbantva a fél várost. Valahogy így kell elkezdeni egy dögös sci-fi képregényt, kérem szépen.

Persze ilyen tempót lehetetlen huzamosabb ideig fenntartani, és az akció egyébként is magyarázatra szorul. Azóta meg is tudtuk, hogy Gigantic valaha ember volt, akit kisfiúként, az ’50-es évek végén raboltak el az ufók apja mellől, hogy csillagközi sztárgladiátort faragjanak belőle. Most azonban megszökött végre, hogy visszatérjen hazájába, és megakadályozza annak pusztulását: mert ahogy az már lenni szokott, a teremtmények teremtője fejére nőttek. Míg a békés, háborút már nem ismerő univerzum megannyi faja ellustulva döglődik a tévékészülékek elől (vajon ez utóbbival mi lehet Remender üzenete?), a szórakoztatásukra termelt emberek egyre okosabbak (na, ez viszont egy hurráoptimista kép az emberiségről) és egyre nagyobbakat álmodnak – el kell hát törölni az egész bolygót mindenestül, úgyhogy a galaktikus tévépápák Gigantic ellen küldenek egy nagyon nagy és nagyon randa robotszörnygladiátorizét. De világmentő hősünknek közben még meg kell bírkóznia tisztességben megőszült bátyjával is, akinek lányát (azaz saját unokahúgát) agyontaposta az első számban, amikor landolt San Franciscóban. Nem mondom, hogy a történet olyan fenemód komplex, vagy főleg, eredeti lenne, de biztosak lehetünk benne, hogy Remendernek nem is ez volt vele a célja. Igaz, a Fear Agentben nem átallja mindig tovább és tovább bonyolítani a szálakat, és néha drámai hangot is megüt, de a Gigantic „csak” egy totális, őrületes, irdatlanul gyors tempót diktáló, kicsit szatirikus és gonosz, és alapvetően szórakoztatóan agyatlan akcióorgia – annak pedig tökéletesen megfelel. Eric Nguyen rajzai ellenben korántsem kifogástalanok: sokszor túl kaotikusak, mégis túl egyszerűek, és ezen nem segítenek a sötétséget és árnyékokat szinte teljesen nélkülöző, élettelen színek sem. Ráadásul mintha ezen a téren romló tendenciát figyelhetnénk meg… de sebaj, azért nem vészes a helyzet, egyelőre ezt a sorozatot is mindenképpen megéri követni.
 

House of Mystery 11

Történet: Matthew Sturges
Rajz: Luca Rossi
Kiadó: Vertigo

A múlt hónapban lezárult a DC klasszikus képregényét új, vertigós köntösbe öltöztetett sorozat második sztorija, ami azt jelenti, hogy ezzel a 11. résszel egy új történetbe vágunk bele. Ez a The Space Between címet viseli, és olybá tűnik, hogy végre kapunk benne némi magyarázatot a címbeli Házát körülvevő rejtélyekre. A House of Mystery főhőse egy Fig nevű fiatal nő, aki egy nap egy különös házban találja magát, valahol dimenziók/világok/álmok/izék között. A házban egy kocsma működik, ahová a betérők történetekkel fizetnek az italért, és ahonnan csak akkor távozhatnak, ha egy titokzatos kocsis értük jön, és elviszi őket. Matthew Sturges sorozata arról szól, hogy mihez kezdenek ezek az emberek ebben a helyzetben, hogyan próbálnak megszökni, hogyan viszonyulnak egymáshoz, és mit gondolnak az egész szituációról. De a fősztori mellett minden számban helyett kap egy-egy rövidebb történet is, amit valamelyik vendég vagy főszereplő mesél a többieknek, és ezekben az egymást váltó írók (pl. Bill Willingham, aki több ilyen „történet a történetben”-t is jegyzett már) teljesen szabadon engedhetik fantáziájukat, és elvihetik az olvasót félelmetes, bizarr, groteszk és mesés világokba, dimenziókba. A 11. részben ez a sztori kapcsolódni látszik a fő cselekményhez: a „köztes helyről” szól, egy abban épül városról, egy abban dúló háborúról, és egy tragikus szerelemről – hogy ennek pontosan mi köze a címbéli házhoz, azt egyelőre csak Fig különös módon szintén abban kikkötött apja, Peter tudja.

Láthatóan kezd viszont tisztulni a köd a ház és a furcsa események körül. Most már tudjuk, hogy Fig családjában van valami különleges, tudjuk, hogy a csapos, Harry, több, mint aminek mondja, és mutatja magát, tudjuk, hogy az elengedett lakók sem kerülnek haza, és tudjuk, hogy a ház nem csak egy véletlenszerűen világok közt rekedt hely, hanem valakiknek céljai vannak vele, és bentlakóival. Persze mindezek még csak el-elhullajtott információmorzsák, de ha minden igaz, négy rész múlva már konkrét válaszaink is lesznek – noha azokkal nem árt csínján bánni. A képregény elsőszámú vonzerejét ugyanis pont az a misztikum adja, amiről lassan készülnek lerántani a leplet, és ha a kérdések elfogynak, alighanem a sztori is megbicsaklik majd. Másrészt viszont az sem jó, ha a rejtélyeket csak szaporítják, és folyton húzzák-halasztják a válaszadást (olyasvalami ez, amire a Lost alkotóinak már rég illett volna rájönniük), szóval csak abban reménykedhetünk, hogy Sturges megtalálja majd az arany középutat. És addig sincs miért morognunk: a House of Mystery kellemes, fordulatos, kellően misztikus képregény, amit igazán hangulatos és ötletes narráció kísér, és ami nem vész el a rejtélyek súlya alatt – legalább annyit foglalkozik ugyanis a remekül megírt karakterekkel is. Luca Rossi rajzai ellenben mintha minden résszel egy kicsit kidolgozatlanabbak és elnagyoltabbak lennének, de (köszönhetően Lee Loughridge színeinek is), még mindig szépek, és összességében passzolnak a történet sajátos atmoszférájához. Azt nem mondom, hogy jelenleg ez az egyik legjobb amerikai képregény a piacon – de még könnyen azzá válhat.
 

Hellboy: The Wild Hunt 4

Történet: Mike Mignola
Rajz: Duncan Fegredo
Kiadó: Dark Horse Comics

Elképesztő, hogy Mike Mignola hosszú évek után is még mindig képes újra és újra lenyűgözni az olvasót. Amióta mindenki kedvenc vörös ördögének képregénye elindult, egy darab rossz történettel nem találkoztunk, de még csak közepessel sem (és ez nagyjából igaz a hasonló színvonalon mozgó spin offra, a BPRD-ra is). Persze már maga a koncepció és a főhős (egy pokolfajzat, akit a világ elpusztítására küldtek, de végül annak bajnoka lesz) garancia a sikerre, de nem ilyen hosszú időre. Ha a sztorik nem lettek volna rendre nagyszerűek, ha a mellékszereplők száma nem gyarapodott volna egyre érdekesebb és izgalmasabb szörnyekkel és egyéniségekkel, ha Mignola saját mitológiája nem bővült volna olyan nagyra és lélegzetelállítóra, hogy lassan már A Gyűrűk Urához kell hasonlítani, a siker pár minisorozat után elszivárgott volna. Hogy ez nem történt meg, az egyértelmű bizonyítéka az író hozzáértésének (mellesleg tanulságos volt figyelni ezeken sztorikon keresztül, hogyan vált Mignola egy kissé bizonytalan, kezdő íróból a történetmesélés igazi mesterévé). És a szekér megy tovább: a nyolcrészes The Wild Hunt az eddigi leghosszabb Hellyboy sorozat, ami most épp félúton jár. Az író azt nyilatkozta, hogy a következő résszel erős törés köszönt majd be a sztoriban, ami jó ürügy egy kis szünetre is, úgyhogy az ötödik szám pár hónap múlva kerül majd csak a tengerentúli boltok polcaira. Addig is lássuk, mi történt eddig!

Hellboyt Olaszországban éri utol az Osiris klub (ld. még: The Nature of the Beast) üzenete, és nem sokkal ezután egy vadászatra invitálják: néhány óriás ámokfut Angliában, akiket pár úriember Hellboy segítségével a hagyományok szerint, maszkban, lándzsákkal és kardokkal kíván leölni. Hősünket azonban elárulják, társai lándzsája az ő hátában köt ki, és ez még csak a problémák kezdete. A The Wild Hunt két korábbi képregény, talán minden idők legjobb rövid Hellboy sztorija, a The Corpse (melyből felbukkan az akkor még bébiként megmentett nő, Alice), és a Darkness Calls (melyben a boszorkányok felkérték Hellboyt, hogy legyen a királyuk) folytatása. Vagyis ez a sztori nem a sorozat lovecrafti motívumaira, hanem a folklórra gyúr rá. Boszorkányok, óriások, gnómok, szörnyek, mesék és átkok gazdagítják a történetet, amit talán még a szokásosnál is sűrűbb misztikum borít be. Mignola rendre visszautal korábbi sztorikra, egy-két paneles flashbackek szakítják meg az egyébként igen sodró lendületű cselekményt, és látható, hogy az egész történet egyre és egyre epikusabbá válik: a kezdeti óriásvadászatból valami sokkal fontosabb és monumentálisabb bontakozik ki. Mignola szokása szerint tömör, lényegre törő, frappáns, sallangoktól mentes dialógusokat, lehengerlő, pokolian szórakoztató akciókat ír, a feszültséget pedig a rá jellemző száraz humorral oldja. Az összhatás tökéletes, és ez köszönhető Duncan Fegredónak is, aki a Darkness Calss-szal vette át Mignolától a rajzolói teendőket. Sokan (köztük én is) aggódtak is emiatt, de felesleges volt: Fegredónál méltóbb utódot nehéz lenne elképzelni. Nyers, markáns stílusa sokban hasonlít elődjéhez, csak valamivel részletgazdagabb képekkel dolgozik – ez néhol előnyére, néhol kicsit hátrányára válik a képregénynek, attól függően, hogy az adott jelenet mennyire kívánja meg a puritanizmust, az üresen hagyott háttereket és az erős kontrasztokat, és mennyire nem. Akárhogy is: a The Wild Hunt baromi jó szórakozás.
 

Superman: World of New Krypton 1

Történet: James Robinson és Greg Rucka
Rajz: Pete Woods
Kiadó: DC Comics

A Final Crisist követően nem csak Batman életében történtek komoly változások. Geoff Johns Brainiac című 2008-as sztorija után Kandor lezsugorított városa teljes méretére nőtt, és százezer kriptoninak (mind Superman erejével, természetesen) adott otthont az északi sarkon – amíg úgy nem döntöttek, hogy elhagyják a Földet, és létrehozzák Új Kriptont, ami bolygónkkal ellentétes pályán kering a Nap körül. Hősünk nem örül neki, hogy a katonai erők parancsnoka apja régi ellensége, Zod tábornok lett, úgyhogy kötelességének érzi, hogy szemmel tartsa – ezt pedig csak úgy teheti meg, ha ő is Új Kriptonra költözik. Ez tehát a kiindulási pontja Greg Rucka és James Robinson 12 részes sorozatának, a World of New Kryptonnak, amelynek ideje alatt a kiscserkész saját sorozatai (Superman, Action Comics) az ő szereplése nélkül futnak tovább. A koncepció (akárcsak Batman „halála” esetében) ígéretes: nem árt időről időre felrázni kicsit az unalomig ismert status quo-t, és kipróbálni valami újat – a DC-nél pedig most láthatóan ezt teszik (mellesleg a Marvelnél az egykori Zöld Manó, Norman Osborn „hatalomátvételével” szintén).

Az első rész hősünk beilleszkedéséről szól új otthonába. A kriptoni szokásoknak megfelelően kasztot kell választania magának, aminek kapcsán konfrontálódik Supergirl anyjával, Alurával, és Zod tábornokkal is. Rucka és Robinson egy „szép új világot” vázolnak fel, amiben a kriptoniak békében élnek egymással, és nem háborgatják a Földet sem – de persze tudjuk, hogy ez nem maradhat így, tudjuk, hogy előbb-utóbb csúnya konfliktusokra számíthatunk, és ezek magvait máris elvetették. A fő probléma Zod, bárhogy bizonygatja is, hogy nincsenek rejtett, piszkos indítékai, kutyából nem lesz szalonna, viszont a csendben, háttérben ármánykodó gonosz (vagy főleg: a maga szempontjai szerint a közjót szolgáló gonosz) sokkal érdekesebb és izgalmasabb lehet, mint a nyílt ámokfutással hatalomra törő mániákus. De talán ennél is érdekesebb kérdés Superman beilleszkedése – minthogy földi nevelést követően saját fajtájába kell valahogy beilleszkednie, ami alapból bizarr felállás. A két kultúra különbözősége máris kényelmetlenséget okoz hősünknek (tekintve, hogy az egyik kaszt tagjai lényegében rabszolgaként szolgálják a többit), és ebben sok olyan lehetőség van, amit két ilyen ügyes író jól kihasználhat majd a későbbiekben. Az egyéves sztori felütése tehát kifejezetten jól sikerült, úgy tűnik, érdemes lesz majd követni Superman új kalandjait. Az egyetlen gond a képi világgal van: Pete Woods robosztus, elnagyolt emberalakokat rajzol, és képeiből hiányzik az igazi dinamizmus, ami élettel tölthetné meg az eseményeket. A dialógusoknál ez még kevésbé zavaró (és ezekben kifejezetten ügyes panelkezelési képességről tesz tanúbizonyságot), de az akciók esetében már kilóg a lóláb… Ettől függetlenül úgy tűnik, erre is érdemes lesz rászánni az időt.

A KÉPREGÉNYEK BESZEREZHETŐEK A MEGÚJULT, ÖTÉVES COMICSINVESTEN

Angyalok menedéke 1-2-3

Agatha Christie képregénysorozat

A Partvonal kiadó nemrégiben megjelentette Agatha Christie önéletrajzát (a címe - ki gondolná - Életem). Könyvekkel ugyan ritkán foglalkozunk, viszont a kötet mellé, mintegy bónuszként, a kiadó az írónő leghíresebb krimijeit is megjelentette képregényváltozatban.  Ez pedig már a Geekz asztala, úgyhogy az alábbiakban a sorozat minden darabjáról ejtünk néhány szót.

Nem hiszem, hogy Agatha Christie Poirotját bárkinek be kell mutatni: amióta a Carnival Films belevágott az ominózus sorozatba David Suchet címszereplésével (atyaúristen, már húsz éve!), az alacsony, bajuszos belga detektív beköltözött minden háztartásba, és már olyan unalmas dolgokkal sem kellett foglalkozni, mint mondjuk olvasni. Azért a tisztesség kedvéért nagyjából összefoglalom: Agatha Christie leghíresebb hőse Hercule Poirot egykori belga rendőr az első világháború idején menekült át Angliába, ahol magánnyomozóként folytatta pályafutását. Noha nem ő volt a kedvenc hőse, az írónő 92 történetben szerepeltette.

Agatha Christie: Halál a Níluson
(írta: François Rivière, rajzolta: Solidor)

Mindenki emlékszik a Fülesben megjelent képregényekre: általában világirodalmi feldolgozások voltak fekete-fehérben, de gyakran előfordult egy-egy egyedi olyan sztori is, amivel még nem találkoztam. A pár képkocka mindig valamilyen egzotikus helyszínen játszódott, konkvisztádorok keresték Eldorádót vagy mondjuk Monte Christo grófja készült éppen párbajra, csak hogy két olyan jelenetet említsek, ami valamennyire megmaradt az emlékezetemben. Legnagyobb bánatom az volt, hogy mivel Füles valamiért kizárólag balatoni nyaralások alkalmával került a kezembe, mindig csak egy-egy ilyen oldallal találkoztam. Ami előtte vagy utána volt, az örök rejtély marad számomra, mert mindig a legizgalmasabb rész maradt a következő számra - ám mire azt megszerezhettem volna már megint beköszöntött a szeptember, a közoktatás minden hátrányával együtt - és persze meg is feledkeztem a dologról egészen a következő nyárig. Időnként még most is azon kapom magam, hogy lázasan kutatok a neten - és mivel egyáltalán nem emlékszem sem a címekre, sem a szerzőre, ezért teljesen hiába.

A Halál a Níluson elsőre szintén amolyan Füles kategória lenne, de sajnos mégsem: a történet nagyjából negyvenöt oldalba van szó szerint belepréselve, amin egy gyorsvonat sebességével száguldunk végig. Olvasási tempótól függetlenül nagyon hamar ki lehet végezni - és nagyjából ez a legjobb tulajdonsága. A kiadvány maga persze szép, jó minőségű papírra van nyomva, a nyomtatás is tűéles - de legyünk résen, amikor valaki két szónál többet pazarol az ilyesmire, akkor ott nagyon nagy bajok lehetnek a művel.

És igen, vannak. Az alakok karikaturisztikusak és inkább idézik valamelyik kereskedelmi csatorna mesedélutánjait mint egy komoly és tragikus történet szereplőit. Mi másra következtethetne az ember, mint hogy Dolph Lundgren színésziskolájában tanulták a mimikát a szereplők. Dr. Bessner nyers németsége (annak ellenére, hogy svájci) az egyetlen amelyik valahogy ki is néz - sanda gyanúm szerint a Marvel univerzumok valamelyikének egy német tisztje lehetett a modell, Hercule Poirot pedig David Suchetnek van többé-kevésbé megfeleltetve - őszintén szólva messziről, nagyon messziről.

Ha udvarias lennék, akkor azt mondanám, hogy a színek tiszták és egyszerűek, de inkább olyan az egész, mint egy vállalati prezentáció - hűvös és távolságtartó mint sem érzékletes. A környezet minden, csak nem hangulatos, az egyiptomi műemlékek valószínűleg nyaralási fotókról lettek kivágva, azokról is rosszul - aki kicsit is jártasabb Egyiptom emlékeiben az nehezen fogja elfogadni, hogy az ókori birodalom legnagyobb alkotásait valaki a legnagyobb titokban Utah államba csempészte át. Végig az olvasás folyamán az járt a fejemben, hogy ezt voltaképpen nem egy képzett rajzoló rajzolta, hanem egy kiskunfélegyházi kőműves: délután fél kettőkor abbahagyta a munkát, még ha a fal hullámzóbbra sikerült mint a Balaton orkán idején. Az egész élettelen és lelketlen szatócsmunka.

Lehet, hogy azért utálom ennyire, mert személyes kedvencem az 1978-as Halál a Níluson film, ami szerintem - és kollégáim ezen a ponton akarnak megdobálni félig rohadt narancsokkal, még várjatok három sort - a legjobb Agatha Christie feldolgozás. Jó tudom, nem lehet összehasonlítani egy képregényt egy filmmel, de a történetvezetés és hangulat szempontjából magasan veri a kiadványt. És most lehet dobálni.
[Bob Saint-Clair]

Gyilkosság az Orient expresszen
(írta: François Rivière, rajzolta: Solidor)



A Halál a Nílusonhoz  hasonlóan ezt a klasszikust – ahogy a sorozat többi darabját is – a hazájában krimi szerzőként ismert François Rivière ültette át képregényformátumba, de azonos a rajzoló személye (Solidor) is, így a hibák is nagyjából ugyanazok. A történetet, amelyben Poirot-nak a híres Orient expresszen kell egy rejtélyes gyilkossági ügyet megoldania, míg a vonat a hóviharban vesztegel, itt sem sikerült belezsúfolni 45 oldalba. A sztori alapfordulatai persze nem hiányoznak, és követik is hűen az eredetit, de az, aki se a könyvet nem olvasta, se a filmfeldolgozást nem látta, nem fog könnyen eligazodni a szereplők között.

Solidor rajzai korrektek, noha épp annyira izgalmasak, mint a zanzásított krimi: semennyire. Eleve nem könnyű egy zárt térben játszódó, akció-szegény történetet vizuálisan izgalmassá tenni; Solidor extra-hosszúkás panelekkel próbálkozik – hiába. Több szereplő arcberendezése is feltűnően hasonlít arra a színészre, aki az 1974-es filmadaptációban az adott figurát alakította, ez persze a legkisebb baj.
[Beyonder]

Agatha Christie: Gyilkosság Mezopotámiában
(írta: François Rivière, rajzolta: Chandre)

A Gyilkosság Mezopotámiában nem tartozik a szerző legismertebb művei közé- és ez nem véletlen. Az önéletrajzi utalásokat sem nélkülöző történet szerint egy Mezopotámiában kutató régészcsoportot egy ismeretlen tettes terrorizálja és a helyi rendőrség vezetője Hercule Poirot-t kéri fel a nyomozásra.

A megvalósítás túlságosan verbális, sokat beszél, de keveset mutat. A rajzok ugyan kellemesek (a hangulatos, barnás pasztellárnyalatok a helyszínből fakadnak, Chandre kubistább tuskezelése nekem szimpatikusabb, mint Solidor kilúgozott, élettelen stílusa), de a panelek változó mérete sem tudja izgalmasabbá tenni ezt az 1934-es sztorit.

A történetet tekintve nincs nagyobb baj vele, mint az Agatha Christie- könyvekkel általában. Végy egy jól körülírható helyszínt (kastély, sziget, vonat, stb.), benne nyolc (kilenc, tíz, stb.) gyanús embert, majd a végén fogd rá egyikőjükre, hogy ő a gyilkos. Annyi logika van benne, mint a Szerencsejáték ZRt. által kiadott számvariációkban. Annyi az esélye, hogy Gizi néni találja el a számokat , mint hogy Einstein- ugyanannyi eséllyel lesz a szobalány a tettes, mint a kertész. Nem érdemes rajta gondolkodni.
[Vilos Cohaagen]

Tíz kicsi néger
(írta: François Rivière, rajzolta: Frank Leclercq)

François Rivière-ről már fentebb esett szó, a Tíz kicsi néger klasszikussá vált sztorivezetését és az azóta már számtalanszor alkalmazott sémáját már feltételezhetően senkinek nem kell bemutatni, azonban az Agatha Christie sorozat illusztrátorairól már annál kevesebb szó esett: a Solidor művésznév Jean-Francois Miniac francia művészt takarja, amit kifejezetten az e két általa jegyzett kötet apropóján használt, nem véletlenül, hiszen hiába egyenesen Agatha Christie lánya, Rosalind Hicks kérte fel a munkára, végül csak az Emmanuel Proust kiadó alapítójának közbenjárására állt kötélnek. A sterilnek és letisztultnak tűnő stílus, mely a Geekz kritikusok szemét szúrta kissé, szándékos tisztelgés Edgar P. Jacobs, a Blake et Mortimer Franciaországban kultstátusszal övezett megteremtője és Hergé pályatársa előtt. Nota bene, a Solidor által jegyzett két Agatha Christie kötetet több, mint tíz nyelvre fordították le és összességében százezres példányszámban fogyott el. Ehhez persze lehet némi köze az írónő hírnevének és nyilván nem véletlenül bukkannak fel olyan gyakran a netes bolhapiac-oldalak eladási rovatában...

A szemnek leginkább kedves, színeivel élettel teli, leginkább képregénynek és kevésbé egyértelműen tömörített adaptációnak nevezhető Gyilkosság Mezopotámiában illusztrátoráról, a fiatal, lotaringiai, elsőképregényes Chandre-ról egyértelműen lerí, hogy élvezte a munkát, és szívét-lelkét beleadta a feladatba. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a következő Poirot történetnek nem csak rajzolója, hanem egyben forgatókönyvírója is (Le crime d'Halloween - Az ellopott gyilkosság).

A Spirou magazin oldalain edződött Frank Leclercq belga rajzoló folyamatosan kereste a saját stílusát, míg a Biggles (James Bigglesworth, a brit légierő pilótájának kalandjai) és végül a Fée et tendres automates (A tündér és a gyengéd automaták) sci-fi szériában találjon rá. Az Agatha Christie sorozat három kötete korai munkái, ami meg is látszik a hátterek kidolgozatlanságán és a panelek purizmusán: egyértelmű, hogy némi presztízst és előre megjósolhatóan stabil bevételt kölcsönző bérmunkáról van szó, gyakran ütközünk hatalmas, üresen kongó képkockákba és azok legalább felét is a szöveg tölti ki. Inkább tűnik sűrűn illusztrált regénynek, mint képregényadaptációnak, a méltán népszerű Rejtő-feldolgozások ugyancsak szövegsúlyos albumainak bármelyike kenterbe veri.

Összességében elmondhatjuk, hogy ha Agatha Christie-rajongó ismerősünket ezen albumok valamelyikével lepjük meg, nem nagyon okozhatunk csalódást, de azt el kell ismerni, hogy az eredeti regények nem ismerete sokant ront az élvezhetőségükön.
[Santito]

BLAME! (Nihei Tsutomu)

A japánok remekül értenek ahhoz, hogy a racionális magyarázatokra, lecsiszolt technológiai jóslatokra, koherens egészt alkotó jövőképekre fittyet hányva alkossanak a sci-fi és azonbelül a cyberpunk nehezen megfogható szubzsánerében - és az eredmény mégis pontos, találó kritika legyen arról az életformáról, ami felé tartunk, sőt amiben már benne élünk. A Tetsuo, az Electric Dragon 80.000 Volt és társaik mind közelebb fekszenek Lynch Eraserhead-éhez, mint a visszafogottabb nyugati műfaji testvéreikhez (a Robotzsarutól a Blade Runneren át a főszereplőkül precízen belőtt frizurákat és divatos bőrkabátokat választó Mátrixig). Inkább hasonlítanak zavart elmékről látleletet adó művészfilmekhez, mint szokványos disztópikus sci-fikhez, csakhogy az elme most nem egy sorozatgyilkosé vagy egy drogosé, hanem - a modern társadalomé…

CYBERPUNK SOROZAT, 1. RÉSZ:
Futurisztikus technopogány rémálom a kiberlabirintus végtelenjében!

Nihei Tsutomu tíz kötetes mesterművében a technikának kiszolgáltatott ember iszonytató rémálma teljes mértékben megvalósult: visszavonhatatlanul elvesztettük az irányítást a Megastruktúrának nevezett, saját kényelmünkre létrehozott hatalmas, bonyolult és komplex rendszer felett. (Valahogy úgy lehet ezt elképzelni, mint egy nagyvárost irányító számítógépes apparátust vagy egy fejlett épületelekronikai rendszert, csak SOKKAL messzebb az összetettség és az integráció irányában…). A tudomány Frankeinstein-szörnyetegei elhagytak minket: a robotok és a szilíciumlények az emberiség védelmében pusztítják saját létrehozóik leszármazottjait, akik mutálódás következtében elvesztették azon génjeiket, melyekkel kapcsolatot voltak képesek teremteni a bolygó „lelkével”, az internet ük-ük-ükunokájával, a Hálózattal.

Nem a robot lázad itt építője és istene ellen, hanem az irányítás és bármiféle kontroll híján vadul és fékezhetetlenül burjánzó, egyszerre szimbolikus és nagyon is kézzelfogható millió arcú Megastruktúra pusztít és épít az egykori emberi tervek alapján, de a mai, valódi igényeket meghallani képtelenül. A saját gépeivel szót nem értő ember rémisztő tragédiája ez, mely a számítógépek, a programozás, a szoftverek megjelenése óta kísért minket, egyre erősebben.

Hőseink a hálózati géneket mint kormányt keresve próbálják visszanyerni az irányítást a Világ (vagy csak annak a számukra az egészt jelentő része?) fölött, de a küldetés nem csak lehetetlennek, hanem értelmetlennek is tűnik: az emberi életre már jószerivel nem alkalmas a környezet, a tudás gyakorlatilag elveszett. Hiába keres és harcol fáradhatatlanul néhány, a legfejlettebb technológiákat használó technolovag a káosz ellen, ha az emberiség maradékának legnagyobb része még az ajtókat sem tudja kinyitni és egész élete a folytonos menekülésből áll. Ennek megfelelően a társadalom fogalma is értelmetlenné vált, és az irányítás lehetősége is, amiben a 21. századi ember vakon bízik, hiszen egész élete és gondolkodásmódja ezen alapul. Horror, felejts el mindent: vissza az őskorba, egy hipermodern gépmennyországba zárva…

És amit eddig leírtam, az csak egy darabka ebből a technokrata lidércnyomásból, és körülbelül az egész történet felére derül ki. Jó eséllyel így történhetett: Nihei Tsutomu bal kezébe fogta a cyberpunk velejét jelentő elveszettség- és információhiány-érzetet, jobbját a szívére tette, és megesküdött, hogy nem alkuszik: nem hoz létre kerek egészt, nem adja oda az egész felaprított kirakóst a szerencsétlen olvasónak, sőt még csak nem is feltétlenül összeillő darabokat juttat el hozzánk... Hogyan is tehetné? A megismerhetőség és kontrollálhatóság ellenkezőjéről álmodja éppen fekete-fehérbe látomásait!

Tsutomu, ha nem manga-ka volna, egész biztosan építészként dolgozna. A Blame! igazi főszereplője a „labirintus” – egy behatárolhatatlan képződmény, melynek felépítése talán logikus, de csak az álom logikájával mérhető. Az antropomorf gondolkodásmódot el lehet felejteni: hiába a lépcsők, az ajtók és a többi ismerős motívum, előbb-utóbb úgyis felbukkan egy felfoghatatlan méretű üres tér, egy feneketlen akna vagy egy végtelen magas torony a következő sarok mögött… A vonatok magukban járják végtelen útjukat, az ajtók nem nyílnak, a Konstruktorok, eme torz, burjánzó technodzsungel gigantikus kertészrobotjai a primitív emberi kolóniákat, falvakat szétzúzva építkeznek, vakon és megállíthatatlanul, csakis a mi érdekünkben…

Egy ilyen torz világban természetszerűleg az emberszerű lényeket is naivság volna emberként aposztrofálni. A Homo Sapiens faj sokféleképp mutálódott, különböző testméretű törzsek jöttek létre, mintha az Alíz Csodaországban acid tripre emlékeztető jeleneit látnánk a messzi jövő groteszk rögvalóságába vetítve. Ahogy semmire, a biológiára sem lehet támaszkodni: emberek, humanoid robotok és szilíciumlények csapnak össze, és nem látszik a különbség, talán nincs is különbség… A hősök és erősebb ellenfeleik nem esznek és nem is alszanak, legfeljebb az alsóbbrendű, fejlődésben elmaradt emberi törzsek, akikkel találkoznak, és akik változatos és erőszakos módokon pusztulnak el, saját tragikus és rövid szerepükkel is az ilyen körülmények között való túlélés lehetetlenségét példázva. Az erősebb ember: aki már nem is ember. Az evolúció könyörtelen isten...

Aztán még egy jellemző Blame!-es húzás: nincs Dr Watsonunk és nincs a sci-fire jellemző „most érkezett utazónk” sem, aki rácsodálkozásával a befogadó kérdéseit, meglepődését testesíti meg. Így, mivel még a létfontosságú információkat sem közli senki a Tiszelt Olvasóval, a párbeszédek pedig a legszigorúbb mértékben minimálisra vannak korlátozva – és nem is mindig igazán informatívan és tanulságosan alakulnak… –, ugyanolyan egyedül vagyunk mi is, eltévedve és támpontok nélkül egy felfoghatatlanul összetett, határok nélküli világban, mint a képregény szereplői maguk. A hatás tökéletes - welcome to the jungle!

A főhősünk, Killy, egy igazi "Blank Page": a történet nagy részében nincsen társa (és persze mikor van, akkor sem beszélget vele), nem tudunk semmit múltjáról, sem motivációjáról. Drukkolni lehet neki, de azonosulni vele nem: van rajta valami uncanny, valami zavaró benyomás, ami veszélyre int, ami miatt nem tudjuk saját jellemünket rávetíteni, ahogy egy FPS játék láthatatlan főhősére szoktuk. Nem hagyja. Visszanéz avval a kiismerhetetlen macskatekintetével, aztán elfordul és elmegy. Mi pedig követjük, és nézzük, ahogy futurisztikus keresztes lovagként járja a veszélyekkel teli technodzsungelt, a Szent Grálhoz hasonlóan elérhetetlen és megtalálhatatlan hálózati géneket keresve. Ha szükséges, gondolkozás nélkül, a legnagyobb túlerő ellen is közbeavatkozik, akárhányszor kockára téve saját életét - és mindent túlél, ebben a világban pedig ez igazán ijesztően hat. A kudarc nem halála, hanem ismeretlen célú küldetésének be nem teljesülése volna.

Ennek a szörnyű, befagyott jelennek (amit rendre "16 245 nappal később" jellegű feliratok szakítanak meg) még múltja sincsen: nincsen emlékezet, nincsenek archívumok, és ami tudás, történelem-szilánk megmaradt, ahhoz is csak kevesen tudnak hozzáférni. (Újabb pofon a mindenről tudni akaró mohó információéhségnek...) A tudományok, amik magas fokú fejlettségét ehhez a technológiailag bonyolult városstruktúra létrejöttének tükrében lehet, mintha végérvényesen eltűntek volna, semmisnek tekinthetők. Nem csak a biológia, de a fizika alapvető történyei sem működnek. A folyosókban és aknákban néha gravitációváltások történnek, a lépcsők lehetetlen helyekre vezetnek, Escher őrült festményeit megidézve, sőt még Dalí hosszú lábú szürreállatai is felbukkannak egy cameo erejéig. A tér és idő nem egzakt, a szereplők találkoznak jövőbeli önmagukkal, a kibertér összekeveredik a valósággal avatárszerű megtestesülések formájában, de még a halál sem biztos…

A koherens történetvezetésre egyre jobban fittyet hányó sorozat a zseniálisan elborult harc-epizódokon kívül a borzongató tech-horror motívumok rafinált, egyenletes fokozásával köti le figyelmünket. Az első emberi testméret-különbség a második kötetben tűnik fel, és Killy is itt veszti el először egy végtagját. A következő könyvben tanúja lehetünk az első gravitáció-változásnak, és így tovább, míg a nyolcadik kötetben már harap a fal, a lépcső pedig féreggé változik… és még mindig van hová tovább!

Ugyan a Blame! története a tizedik kötet végén lezárul (eddigre ugye már senki sem számít igazi, megmagyarázós és szereplők sorsát befejező végkifejletre, igaz?), a mester rövidebb mellékhajtásokkal szórakoztatja rajongóit. A Net Sphere Engineer, a Biomega és a Noise mind a fanok érdeklődésére számot tartó anyag ugyan (különösen az utóbbi, egy egykötetes előzménytörténet), lényeges újdonságokkal azonban nem szolgálnak, csupán hozzák a szintet és variálják a helyzeteket.

Mozgóképen viszont, úgy tűnik, nem működik a mágia: a Blame! Ver 0.11 című egyórás, rövid jelenetekből álló animeváltozat meg sem tudja közelíteni a manga atmoszféráját. Elsőre látszik rajta, hogy képregény-adaptáció: nagyrészt lassan tovaúszó állóképekkel dolgozik, a színek használata által biztosított túlságosan is nagy lehetőséggel pedig nem tud mit kezdeni: a piros, kék és más élénk színűre festett kontrasztok túlságosan valótlanná teszik a Blame! bizarr, mégis kézzelfogható világát. Kihagyták Killy hosszú sétáit is (a mangában rengeteget látjuk a magányos főszereplőt a Megastruktúra végtelen folyosóit, párkányait, lépcsőit és termeit járva), ami az animében persze kevésbé működött volna, de így jóval gyengébb az a varázslatos, megfoghatatlan, nyomasztóan magányos hangulat is.

Tsutomu a Blame! sorozattal - nyugodtan kimondhatjuk - kultuszművet alkotott, amely, mint ilyen, természetesen nem a nagyközönségnek szól: ugyanolyan egyedi és nehezen emészthető, mint a bevezetőben említett társai. A fáradságot azonban, a Ghost In The Shell-hez, az Akirához és a többi igen komoly hangvételű, tömény, idővel legendává magasztosult mangához hasonlóan bőségesen meghálálja.

Nihei Tsutomu: BLAME!
Terjedelem: 10 kötet (~ 10 x 250 oldal)
Készült: 1998-2003 között

Dr Sör Kálmán kalandjai & A fiú, akit Zsuzsinak hívtak

Az Eduárd bemutatja sorozat, mintegy az (itthon megjelent) színes-szagos és húzósabb árú amerikai képregények és mangák ellenpontjaként, hazai készítésű rövid  - 26 oldal, 800 Ft - és fekete-fehér történetekből áll, melyet egyszerű és kényelmesen átlapozható tűzött füzetke formátumban adtak ki. A képregény-élvezet másik válfaja ez: a nappali legszebb polcáról áhítattal leemelt és kesztyűben átlapozgatott díszes kötetekkel szemben élőhelyéül sokkal inkább vasúti fülkék, tömött buszok, kirándulótáskák és kabátzsebek szolgálnak, és így is van ez rendjén. A megjelenések közül mi most kettő, az ízlésünkhöz közelebbi darabot ragadunk ki, a romantikus lelkületű ifjúságnak szóló történeteket engedelmetekkel másoknak hagynánk meg.

Dr Sör Kálmán matematikus kalandjai – az öregebbek (haha) emlékezhetnek rá – a Kretén magazinban kezdődtek meg, Göndöcs Gergely hirtelen felindulásból elkövetett agymenéseként. A főhős, akarom mondani főszereplő jellemvonásai az első pillanattól világosak és rémisztően ismerősek lehettek az olvasóknak, ráadásul tisztán levezethetőek legfőbb attribútumaiból: nevéből, végzettségéből és munkájából.

Sör Kálmán: milyen szép, milyen egyszerű magyar név, Kőbányai és zsíros konyharuha jut eszünkbe meg elnyűtt pulóver. Matematikus, azaz művelt és intelligencs (sic!), de antiszociális és a hétköznapi értelemben szűklátókörű emberek, juthat eszünkbe (persze pironkodva, a magas sztereotípia-faktor miatt), és lám csodát: nem ez a képregény fog rácáfolni az elvárásainkra. Végezetül: tanár, tehát embergyűlölő, erőszakos és vulgáris. Pofátlanul egyszerű a recept. Akkor miért működik mégis?

Groteszk, egyrészről. Ez a korunkban nagyon népszerű és elterjedt esztétikai minőség ott lapul minden képkockában, Göndöcs Gergely az indokolatlanságánál fogva elfogadhatatlan erőszaktól indul és onnan csak megy tovább. Néha egy-egy áldozatot megpróbál talán hanyagul ellenszenvessé tenni, de nem áltatja olvasóját azzal, hogy pusztán az idegesítő, fárasztó emberek elleni virtuális hajtóvadászatról lenne szó. Ennél sokkal pőrébb, sokkal nyersebb, ösztönibb az egész. "Milyen átmérő? Leül. Elégtelen. Vrata-brata-vrata!" És szomorú, dühös magyar poszt-szocreál, másrészről. A Napirajznál könnyedébben, de benne van ez az íz is.

A rövid, hősünket különféle szituációkba helyező történetek egyértelműen az agresszív, türelmetlen és absztraktul rövid tőmondatokban beszélő ember-szörnyetegre koncentrálnak. Csakis őróla szól itt a show, olyannyira, hogy a többi visszatérő vagy csak egy kockára beugró szereplőnek még az élete-halála sem számít: meghalnak, súly nélkül, néha feltámadnak, közben pedig szomorúan mantrázzák egysorosaikat, míg S. K. elmegy az aknavetőért vagy az elefántért, hogy kinyírja őket (saját kezűleg). Pontosan ezért fáradnak el a Sör Kálmán történetek még egy ilyen rövid füzetke végére is: a karakter csak ennyi, nem is lehet több, stílusának töménysége révén nyeri el szerepének lényegét…

Komolyabban vehető viszont a másik górcső alá vett kötet, még akkor is, ha szerzője jóval fiatalabb és nem nevezhető hivatásosnak. Felvidéki Miklós képregénye, A fiú, akit Zsuzsinak hívtak, pofonegyszerű ötletre épít: elmesél (illusztrál) egy Johnny Cash számot (A Boy Named Sue), pont. Pár perces sztori huszonhat oldalon, tuti nem kell sűríteni, de a sztori azért pörög rendesen: Zsuzsi zűrös gyerekkora, a fater, aki lelépett, az osztálytársak, akik csúfolódnak a lánynéven, a pap, aki elárulja az eredetét…

Mi lesz ebből? Ugye nem valami átlátszó dráma?, aggódhatunk (ha nem ismerjük az eredeti country számot). De aztán: „Sajnálom, de az én szívem már egy másik nőé… Ezt a nőt pedig bosszúnak hívják”, olvashatjuk a tizedik oldalon, és kétségeink eloszlanak. A stílusérzék a lényeg: hátranyalt haj, hatalmas övcsatok, pofás csizmák és ide-oda dobált gitárok adják a sztoriba a rockabilly tökösséget, mindez azonban saját elegáns paródiájával vegyül, filmes klisékkel és pozőr beállásokkal. Nem lehet nem szeretni és nem együtt érezni vele – de totálisan komolyan venni sem.

A képi világ pedig minderre rátesz még egy lapáttal: a manapság már divatból szándékosan eltúlzott, pop-artos színezési módszer, ahol váltakozó sűrűségű fekete pontok adják a textúrát, ugyanabba az idézőjelbe teszik a kissé stilizált, de kifejező figurákkal dolgozó látványvilágot, mint amibe a vagánykodós párbeszédek vagy éppen a Johnny Cash felbukkanása a történetet. És ez, akár szándékos, akár szándékolatlan, nagyon ügyes húzás.

Ha nem tudnám, milyen keserű itthon a kiadók kenyere (főleg a hazai megjelenések tekintetében), hajlamos lennék azt mondani: ilyen kiadványokat lenne érdemes nyomni a magyar piacon, nem a tizedik féle tucatmangát…

Lucky Luke - Daltonváros, Billy, a Kölyök

A képregénytörténelem egyik kétségtelenül leghíresebb vadnyugati hőse Lucky Luke (avagy korábbi magyar inkarnációiban Talpraesett Tom és Villám Vili), aki egyesíti magában a legendás vadnyugati hősök minden klasszikus, azóta az emberiség közös tudatalattijába mélyen beégett jellegzetességét: a képregénybuborékok Gary Coopere keményöklű, gyorsabb, mint az árnyéka, nemtörődöm hanyagsággal gyújt rá egyik maga sodorta cigarettára a másik után, miközben hullanak körülötte az ellenfelek (vagy azok fegyverei), és sosem állapodik meg, hanem dolga végeztével magányosan lovagol el a naplementébe, hogy máshol segíthessen a rászorulókon.

Mivel a Pesti Könyv jóvoltából (ami hasonlóan kicsi és elkötelezett kiadó, mint a Marvel hazai zászlóvivője, a Kingpin, lásd interjúnkat), az újvidéki Fórum, majd az Egmont kiadó kudarcba fúlt próbálkozásai után újra részesei lehetünk a Vadnyugat legfürgébb pisztolyforgatója kalandjainak, talán érdemes kicsit feleleveníteni az önfeláldozóan segítőkész cowboy kezdeti lépéseit. Alkotója, Morris (teljes nevén Maurice de Bévère) 20 évesen olyan alkotótársakkal dolgozik a CBA belga rajzfilmstúdiónak, mint Pierre Culliford, azaz Peyo, a Hupikék törpikék későbbi főtörpapája, és André Franquin, akinek Gaston Lagaffe fergeteges gegjeit és a fura kinézetű Marsupilamit köszönhetjük. Miután munkahelye lehúzza a rolót, Joseph Gillain, művésznevén Jijé, a Spirou magazin oszlopos tagja karolja fel, ideiglenesen otthont adva neki és egyúttal befogadva alkotói műhelyébe, melynek tagjaként (Will-el és Franquin-el kiegészülve) a Négyek bandája néven híresülnek el. Itt alkotja meg Lucky Luke alakját, aki elsőként az Arizona 1880 történetben jelenik meg az 1946-os Spirou Almanach-ban, majd 1947-ben a Dig Digger aranybányájában (La Mine d'or de Digg Digger) folytatódnak a kalandjai, még mindig a Spirou magazin oldalain. Ekkor úgy dönt, követi mentorát, Jijét, Amerikába és ott is ragad hat éven keresztül. Nagyobb szerencse nem is érhetné: részt vesz a mára már legendássá vált MAD magazin első számának elkészítésében Jack Davis és Harvey Kurtzman oldalán, és találkozik André Goscinny-val, későbbi szerzőtársával, aki abban a hamis reményben vágott neki a hosszú útnak, hogy a Walt Disney stúdió munkatársa lehessen.

Morris autentikus forrásból ismerheti meg a Vadnyugat neves szereplőit, miközben a Lucky Luke első kötete albumformában lát napvilágot 1949-ben Belgiumban, majd szépen sorban követik az újabbak, a méregdrága költségen tengerentúlra postázott képregényoldalak eredményeképpen. Hőse itt még egyszerű, rajzfilmszerűen lekerekített kontúrokkal rendelkezik, korántsem a későbbi gentleman önmaga, leginkább egy klasszikus amerikai westernfilmből előlépett vulgáris bugris, füstöl, akár egy gyárkémény és egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel az ellenfeleivel (Bob Daltont például gondolkodás nélkül főbelövi). A szülőhazájába való visszatérésekor Morris már saját maga is kissé megfáradtnak érzi hősének kalandjait, így a vérfrissítés reményében felkéri forgatókönyvírónak Goscinnyt, akivel ezt a döntésüket az 1955-ös Sínek a prérin (Des Rails sur la Prairie) című első közös kötetükkel pecsételik meg. A kirobbanó siker több, mint 20 év együttműködését és 38 album létrehozását alapozza meg, egészen Goscinny váratlan és tragikus haláláig. Az időközben a Dupuis konzervatív hozzáállása és folyamatos cenzúrája miatt kiadót váltott sorozatot immáron a Dargaud kezében lévő Pilote magazin oldalain követhetik az olvasók százezrei. A Lucky Luke aranykorát megteremtő író westerncsizmája túl nagynak bizonyul a fiatal szerzők hosszú sorának, akiknek Morris adja meg az újabb kötetek témáját, egészen a 2001-ben bekövetkezett haláláig.

A Pesti Könyv legnagyobb szerencsénkre Lucky Luke jobb köteteiből válogat, hiszen első kiadványuk, a Daltonváros (Dalton City), mely rendhagyó (és rendkívül effektív) módon egyszerre kapható az újságárusoknál és a könyvesboltokban, mérföldkő a sorozat történelmében, mivel ez az első Pilote magazinban világot látott történet, a Dupuis kiadóval való szakításuk szimbóluma. Az itt elszenvedett rendszeres cenzúra tökéletesen száműzte a vadnyugati szalonok védjegyeként szolgáló bártündéreket és kánkántáncosokat, a túlságosan véres jeleneteket és alkohol túlzott előtérbe tolását, így fordulhatott elő, hogy Morrisnak négyszer kellett újra rajzolnia a Painfull Gulch-i riválisok (Les Rivaux de Painfull Gulch) borítóját. Ennek egyenes következményeként avanzsál az új kiadó égisze alatt megjelent kötet főszereplőjévé a Mae West színésznőről mintázott Karabély Lulu és tánckara, akik segítenek újra élettel megtölteni a kísértetvárossá vált rablótanyát. Lulu erőteljes szexuális kisugárzásának csak Lucky Luke tud ellenállni, Joe és William Dalton azonnal elbukik vele szemben. Az album running gagje a világ legostobább, és mint most kiderül, legrövidlátóbb kutyájának lelkes próbálkozásai arra, hogy puszta kedvességből valaki nyakába vesse magát, ami természetesen látványos pofáraeséseket eredményez.

Billy, a Kölyök neve ismerősen csenghet a számos filmfeldolgozásnak köszönhetően, lévén az egyik leghíresebb törvényenkívüli volt a Vadnyugat történetében. Goscinny remekül karikírozza az örök gyerek, forró csokoládén és karamellcukron élő, akaratos pisztolypárbajhőst, aki először csak körözési plakátokon jelent meg két korábbi történet, a Törvényenkívüli (Hors la loi) és a Lucky Luke Joss Jamon ellen (LL contre Joss Jamon) oldalain. Most reflektorfénybe kerülve, főszereplőként terrorizálja a frappánsan elnevezett Fort Weakling lakót, míg meg nem érkezik a pacifista módszerekkel élő magányos hős, hogy alaposan elfenekelje a vásott bűnözőt. Az 1962-es, eredetileg sorban huszadik album még természetesen a Dupius cenzúráját nyögte, így a hatlövetűt cumiként használó Billyt csak egy későbbi újranyomásban  rehabilitálták.

Érdekesség, hogy míg mindkét magyar kiadás borítóján fűszálat rágcsál a villámkezű igazságosztó, a belső oldalakon csak nem akar kiesni a szájából a dohány. Ez azért különös, mert a második kötete (Rodéo) óta láncdohányos Luke 1984-ben egy dohányzásellenes kampány hatására felhagy a nikotinlöketeket biztosító koporsószegek használatával. A külcsíny ettől eltekintve igen tetszetős, talán csak a szövegbuborékokban alkalmazott betűfontok festenek furán, ha mellé teszem az eredeti kézzel írt szövegét. A fordítás korrekt, de mégis mintha kissé sterilnek hatna, mentes minden nyelvi leleménytől, amit esetleg megszokhattunk Kopeczky Lászlóék esetében. Mindezen szőrszálhasogatás ellenére azonban csak ajánlani tudom a Lucky Luke újabb kiadását, tessék szépen feltenni a polcra az Astérixek és a Tintinek mellé, és folytatni a visszaszámlálást a Titeuf nevű újabb frankofón junkieadagunk érkezéséig.

Daltonváros (Dalton City), Billy, a Kölyök (Billy the Kid)
Írta: André Goscinny
Rajzolta: Morris
Fordította: Banitz Ildikó
Kiadó: Pesti Könyv, 2006
Oldalszám: 46
Ár: 1299 Ft

Kóbor Lovag

Én nem tudom, hogy a Delta Vision milyen képregény eladásokat produkál, de kétlem, hogy különösebb nehézségeik lennének, ugyanis úgy tűnik, hogy ez a kiadó egyszerűen nem tud hibázni. Elég csak megnézni a Geekz recenzión átesett kiadványaik értékeléseit, legyen manga vagy nyugati képregény, fantasy vagy sci-fi, mind csupa kiválóan megválasztott és igényesen prezentált megjelenés. A Kóbor Lovag képregénykötetük már nem friss, ha nem csal az emlékezetem, akkor ez volt a Delta Vision által megjelentetett első képregény, sőt! A Kóbor Lovag egyike volt az első képregényeknek, amik évekkel ezelőtt, a „nagy visszatérés” idején idehaza megjelentek, minőségi kivitelével pedig már annak idején is kiemelkedett a mezőnyből.

A Kóbor Lovag George R. R. Martin író tollának gyümölcse, ami eredetileg egy rövid novellaként látta meg a napvilágot, mégpedig a Legendák című antológiában. A történet a szerző A jég és tűz dala című, idehaza is megjelent népszerű regényciklusának előzménye, ami kilencvenvalahány évvel a ciklus első kötete, a Trónok Harca előtt játszódik. A képregényre konvertálást Ben Avery és Mike S. Miller rajzoló közösen követték el, és először egy hat részes sorozatként, majd pedig puhafedelű TPB kiszerelésben vált hozzáférhetővé. 

A Westeros világában játszódó történet a Dunk névre hallgató fiatal lovag útját követi nyomon, aki miután eltemette idős mesterét Ser Arlant, elindul, hogy részt vegyen az Ashford várában tartandó lovagi tornán. Útközben mellé szegődik fegyversegédnek Egér, a fiatal lovászfiú. Ashfordban a mindenkinek csak Duncan, a Magas néven bemutatkozó lovagnak először a megfelelő páncélzatról és a nevezésről kell gondoskodnia, majd a torna első estélyén összetűzésbe kerül a beképzelt Aerion herceggel, aki az uralkodó Targaryen-ház tagja. Dunkot letartóztatják, majd az ítélőszék a megsértett hercegre bízza a büntetést. Aerion pedig úgy dönt, hogy Dunknak egy „hetes próbán” kell helytállnia, ehhez viszont a még teljesen ismeretlen lovagnak még hat másik lovagot kell maga mellé gyűjtenie, akik hajlandóak érte harcolni. 

Középkori fantasy szörnyek és varázslat nélkül? Kissé szokatlan, de persze közel sem jelent problémát. A Kóbor Lovagot akár hagyományos történelmi képregényként is kezelhetnénk, a fantasztikus elemek ugyanis szinte kizárólag csak említés szintjén jelennek meg a történet során. De igazából még csak nem is a harcokon vagy a lándzsatöréseken van itt a hangsúly, a téma inkább maga a lovagiasság meg-, illetve nemléte. Mert Dunk, a maga paraszti egyszerűségével egyértelműen pozitív hős, aki ugyan még csak amolyan szedett-vedett lovag, ütött-kopott páncélban, ám mégis ő az igazi lovagias erkölcsiség birtokosa, miközben az udvarhoz tartozó, fényes és díszes páncélokat viselő, nagy tiszteletben álló veterán lovagok legtöbbje ezt a fogalmat igencsak sajátosan értelmezi. A történet ettől függetlenül nem valamiféle tanmese, hanem egy kellemesen fordulatos, és izgalmas kaland, könnyen érthető nyelvezettel, és szerencsére viszonylag sablonmentes befejezéssel.

A Kóbor Lovag lassan indul be, a felvezetés, majd Dunk hosszas előkészületei a tornára nem valami eseménydúsak, ezt az időt inkább a karakterek és háttér alaposabb megismertetésére használja ki a szerző. Ez a lassan fokozódó tempó a kötet feléig ki is tart, a fő konfliktust követően azonban magasabb sebességbe kapcsol a sztori, és onnantól már egyetlen szuszra el lehet (ajánlott is) jutni a végére. Kisebb fennakadásokat mindössze a számtalan lovag beazonosítása okozhat, amit még a sok egyedi címer és páncélzat sem mindig könnyít meg, bár némi visszalapozás után ezen akadályt is jól vehetjük. Az eredeti novellát nem ismerem, így az adaptáció hitelességét sem tudom megállapítani, de valamiért mégis úgy gondolom, hogy kimondottan hű feldolgozás született.

A rajzokba nehezen tudnék belekötni, csodálatosan kidolgozott, nagyon színes és hangulatos világot kapunk, pontosan olyat, amilyenért egy ilyen jellegű történet kiált. Talán az arcokra ráfért volna még némi változatosság, de ezért bőven kárpótolnak a gyönyörűen csillogó lovagi páncélok, és az egész vagy dupla oldalas látványos kompozíciók. A magyar kiadás talán elbírt volna egy hangyányival vastagabb borítót is, de több is veszett Ashfordnál. A fordításnál figyelembe vették a korábban már megjelent könyvekben szereplő neveket és helyszíneket, ami ugye elismerésre méltó gesztus. A beírással nem voltak nagy gondjaim, bár néhol kicsit tényleg furán állt a szöveg a buborékban, és egy helyen valamiféle nyomdai gebasz okán az egyik lovag mondanivalójára egy nagy fekete téglalap árnya borult. A pénzünkért kapunk még néhány igazán szép borító képet is (természetesen feliratok nélkül), valamint egy remek címerpajzs kollekciót.

A fantasy hálás műfaj, már ami a képregényre adaptálást illeti, mert a gazdag környezet, a színes karakterek és a látványos események rajzolt formájukban talán még jobban átélhetővé is teszik az élményt, bár a megrögzött könyvfalók biztos vitába szállnának velem. Én őszintén rajongok a műfajért, de a vaskos kötetek tucatjainak elolvasáshoz már nem sok időm és türelmem van. Na, többek között ezért is találták ki a képregényt. A Kóbor Lovag csak egy kis epizód Martin határtalan fantázia univerzumából, ugyanakkor egy önállóan is helytállni képes, nagyszerű olvasmány. A történet folytatása már megjelent képregényben is (Martin további történetekkel kívánja bővíteni Dunk és Egér kalandjait), ami remélhetőleg hamarosan bekóborol a Delta Vision kiadói tervei közé is. Ajánlott olvasmány, nem csak fantasy rajongóknak!

Kóbor Lovag
Műfaj: fantasy
Írta:  Ben Avery (George R.R. Martin novellája alapján)
Rajzolta: Mike S. Miller
Fordító: Varga Péter (Békési József szövegének felhasználásával)
Kiadó: Delta Vision (Dabel Brothers)
Oldalszám: 152
Ár: 2950 Ft

Largo Winch: Ellenséges felvásárlás

James Bond tahó, Bruce Wayne-nek meg bőrszerkó és kütyük kellenek – Largo Winch ellenben kisfiúsan pimasz, intelligens, és elég neki egy kés is. 

Largo Winch eleinte regényhősként kezdte pályafutását (még a ’70-es évek végén), de mindannyian hálásak lehetünk, hogy végül megtalálta útját a panelek világába. Jean Van Hamme és Philippe Francq francia nyelvterületen immár lassan két évtizede töretlen népszerűségnek örvendő sorozatának harmadik darabja tavaly nyáron jelent meg, és akinek az első kettő elnyerte a tetszését, az egész biztosan nem fog csalódni ebben sem. Az örökös és A W konszern bemutatta Largo karakterét, azt, hogyan vált a világ leggazdagabb emberének fogadott fiává, hogyan örökölte vállalatbirodalmát, és bár már akkor szembe kellett néznie egy sor fenyegetéssel, az igazi problémák még csak most, a remek felvezetés után kezdődnek az ifjú milliárdos számára.

Largo immár a W konszern élén áll, és próbálja a lehető leghatékonyabban kézben tartani apjának örökségét, amikor tudomást szerez róla, hogy egy rivális társaság feje, Gus Fenimore elkezdte felvásárolni cégeinek részvényeit. A konszern pénzügyi vezetői ellentámadásba kívánnak lendülni, ám Largót más frontokon is harcra kényszerítik: egy Zöld íjász nevű gyilkos a környezetre káros vállalatok fejeseit öldösi, egy elhunyt milliárdos özvegye rafinált és alattomos módon próbálja házasságba kényszeríteni hősünket, rászáll az adóhatóság, és a helyzetet még egy semmiből felbukkant, gyönyörű nő is bonyolítja, akinek természetesen szintén megvan a maga szerepe az intrikák hálójában.

Történetét tekintve a Largo Winch nem különösebben kiemelkedő. Egy kellemes hangulatú ponyváról van szó, melynek egyes „állomásai” mind hasonló sablon szerint alakulnak: az első kötetben Van Hamme kibontja a konfliktusokat (támadások személye és a vállalatbirodalma ellen), amiket Largónak a másodikban fel kell majd oldania (késsel, ésszel és sármmal). A siker kulcsa sokkal inkább kereshető a főhős karakterének kidolgozottságában, és a történetmesélés profizmusában. Van Hamme csodálatos érzékkel bontja ki a cselekményt, ami még az előre kikövetkeztethető fordulatok esetében is magával ragadja az olvasót. Nincsenek üresjáratok, a sztori pörög, a történetszálak ügyesen, dinamikusan váltakoznak, és a kevésbé jelentős mellékszereplők is markánsak és érdekesek – ezúttal leginkább a kivénhedt özvegy, Lizza-Lu. Mindeközben gyönyörűen megférnek egymás mellett a rideg üzleti világ rengeteg (sőt, első ránézésre szinte riasztó mennyiségű) dialógussal terhelt manipulációi, a látványos, lendületes akciók és a finom humor – ami egyébként mindig a kellő pillanatban oldja a feszültséget, viszont nem tolakodik be oda, ahol semmi keresnivalója. Így lesz az Ellenséges felvásárlás (és úgy általában a Largo Winch) egy izgalmas, de nem erőltetetten komolykodó, többnyire egészen kedélyes hangulatú, és rendkívül olvasmányos thriller.

Ami a főhőst illeti, az előző kötetekben Van Hamme már bemutatta, milyen élmények formálták, hogyan nőtt fel, és miként vált azzá, aki (mellesleg érzek egy kis iróniát is abban, hogy egy jöttment, nyomorba született, takonypóc jugoszláv válik Amerika egyik leghatalmasabb emberévé). A műfaj lehetőségeihez képest pontos karakterrajzzal és fejlődéstörténettel bebiztosította, hogy megkedveljük őt, ami nem is olyan kis szó, tekintve, hogy egy nagyszájú, rendkívül pimasz, sőt, néha meglehetősen arrogáns, a nők és a konfliktusok terén már szinte bosszantóan magabiztos és felkészült milliárdos fiatalról van szó, és ez a típus nem sűrűn szerepel az átlagemberek szimpátialistájának előkelő helyein. Persze nem árt az sem, hogy a történet és a figura két lábbal jár a valóság talaján: Largo nem valami szuperhős, és Van Hamme sosem helyezi olyan szituációkba, amikből egy átlag feletti fizikummal és intelligenciával rendelkező ember ne tudna hitelesen kikeveredni – vagy ha mégis, hát nem is keveredik ki belőle önerővel. (Itt például egy banda félholtra verné a Central Parkban, ha rejtélyes új szerelme nem bizonyulna harmadik danos karatebajnoknak.)

Az Ellenséges felvásárlás leginkább annyiban különbözik az első sztoritól, hogy már jóval mélyebben elmerül az üzleti világ fortélyaiban. Van Hamme maga is dolgozott nagyvállalatokban (és ha már itt tartunk, ő is „lentről” jött), úgyhogy nem ismeretlen számára ez a terület, tudja, miről beszél, a témában nem jártas olvasónak pedig alaposan oda kell figyelnie, hogy nyomon tudja követni a vállalati folyamatokat és intrikákat. Ha ez sikerül, egy olyan elit szubkultúra izgalmas és hiteles ábrázolását kapjuk, amit talán túlzás volna a modern gazdasági világ kritikájaként értelmezni, de tény, hogy finoman, akarva-akaratlanul is rámutat ennek a közegnek a veszélyeire (játék milliárdokkal, törvények megkerülése). Mert félreértés ne essék, ez nem az a fajta képregény, amit az ember csak úgy átlapozgat negyed óra alatt. Ez legtöbbünk számára máris pozitívum, de azok se csüggedjenek, akik számára nem az: az Ellenséges felvásárlás még a legszárazabbnak tűnő részeknél is olvastatja magát, és ez már bőven nem csak Van Hamme, hanem Philippe Francq érdeme is.

Francq, aki e sorozaton kívül mindössze két képregényt rajzolt (mindkettőt az első Largo Winch megjelenése előtt), lebilincselően részletgazdag, és az utolsó vonásokig teljesen realisztikus képi világot teremt. Nála nem léteznek üresen, vagy akár csak hanyagul megrajzolt hátterek, minden tökéletes kidolgozott, legyen szó akár a főhős irodájáról, vagy egy New York-i utcaképről – a szem minden esetben bámulatosan sok feldolgozásra váró információval találkozik (ez köszönhető a gyönyörű színezésnek is, ami igazán megtölti a képeket élettel). Alaposan odafigyel arra is, hogy a statikus jelenetekben is dinamikát teremtsen a nézőpontok folyamatos váltogatásával és az oldalszerkezettel – panelkezelése egyszerű, klasszikus, semmi formabontó nincs benne, mégis elegáns és ötletes, és tökéletes hatékonysággal vezeti a szemet.

A magyar kiadás a Képestől megszokott színvonalon mozog: tetszetős külső, kiváló minőségű papír. Igaz, a fordítás mintha kicsit kevésbé lenne gördülékeny, mint az előző két kötet esetében, akad egy-két elírás is, az pedig végképp megfejthetetlen rejtély, hogy bizonyos angol kifejezések, miért maradtak teljesen fordítatlanul, míg mások miért egy felesleges lábjegyzetben lettek magyarosítva. De ez legyen a legkisebb problémánk, és inkább örüljünk, hogy a manga- és szuperhősdömping mellett ilyen képregények is léteznek a piacon. Aki pedig azt akarja, hogy továbbra is létezzenek, az beruházzon a Largókra minél előbb. Ez szól a szuperhős-rajongóknak is: Van Hamme alkotása semmivel sem kevésbé fordulatos, izgalmas, eseménydús és szórakoztató, mint a jobb Marvel- vagy DC-kötetek.

2008, Képes Kiadó
Írta: Jean Van Hamme
Rajzolta: Philippe Francq

Az Őrzők (Watchmen) 2. rész

Cikkünk első részében nagy vonalakban felvázoltuk a Watchmen szerzőjének munkásságát, és egy picit elidőztünk fontosabb állomásain, most pedig mély levegőt véve nekivetjük magunkat főművének, a 23 év alatt kultikus státuszt kivívó és a képregény történetében megkerülhetetlen Watchmennek és felidézzük születésének körülményeit.

Moore már egy ideje dédelgetett egy tervet, melynek alapötlete egy többé-kevésbé elfeledett, ám mégiscsak felismerhető szuperhőscsapat újragondolása volt, és amelyhez már kiszemelte az MLJ Comics Mighty Crusaders-ét: a The Shield kikötőben felfedezett holtteste adta volna meg a szuperhős thriller felütését. Éppen ezidőtájt, 1986-ban jutott hozzá a DC kiadó a megszűnt Charlton Comics karaktereinek jogaihoz és amikor Moore megemlítette nekik az ötletét, felajánlották neki ezen hősök megreformálásának lehetőségét. Az első forgatókönytervezetet, melynek Who killed the Peacemaker? volt a címe, a DC vezető szerkesztője, Dick Giordano visszadobta, vélhetőleg mivel a Charlton Comics volt munkatársa lévén érzelmileg kötődött a karakterekhez, illetve a drága pénzen megvásárolt hősök nagy valószínűséggel holtan vagy diszfunkcionálisan végezték volna. Ellenben látott fantáziát a dologban és megbízta Moore-t egy tizenkét részes történet megírásával, azzal a kitétellel, hogy teljesen új szereplőket alkot meg hozzá, aki elsőre ugyan aggódott, hogy a karakterek ismeretlensége miatt elmarad a tervezett hatás, de miután egyesítette kreatív erőit Dave Gibbons rajzolóval, úgy látta a szuperhős archetípusok alkalmazása több, mint elegendő lesz, hogy az olvasóban felidézze a déjá vu érzetét.

A disztópikus jövőkép és az alternatív történelem megalkotásában már szerzett elég tapasztalatot a Marvelman és a V for Vendetta írása közben, így Moore, bár eredetileg az általa erősen kritizált Reagan volt a kiszemelt (akivel kapcsolatban azért elejt egy utalást a Watchmen utolsó oldalán, amikor Robert Redford, mint cowboy színész indulása kerül szóba az elnöki posztért), végül olyan valaki mellett dönt, akit eleve közutálat övez: a Watergate botrányt a mi valóságunkban kirobbantó két újságíró holttestét egy parkolóházban találják meg, Nixon pedig a negyedik ciklusát tölti. Az atomháború fenyegetésének árnya borul a világra, a vietnami háborút megnyerő és a hadi trófeát 51. államként annektáló USA-ban megjelennek az első álarcos igazságosztók, akik a kormány támogatásával kerülnek bevetésre a tengerentúlon. A tudomány rohamléptekkel halad, az utcákon elektromos autók suhannak és ez a riasztó mértékű és kiszámíthatatlan eredményekkel járó fejlődés az első és a szó szoros értelmében vett szuperhős születésében kulminálódik, amikor Jon Osterman egy atomkísérlet során Dr. Manhattanné alakul, az USA tömegpusztító fegyverévé, a túlélés zálogává, a fegyverkezési verseny jokerévé, amely sakkban tartja a Szovjetuniót és a többi ellentétes ideológiát képviselő nagyhatalmat. Moore jelenének politikai kritikája hatja át a Watchmen megvuduzott gazdaságát, a hidegháború szülte pattanásig feszült légkört, az ultrakonzervativizmus uralmát, mely végül a Keene rendelet hatályba lépéséhez vezet, majd a Komédiás brutális meggyilkolásához.

Tudatos alkotói döntésként a Moore-Gibbons páros szakít a képregényszakma számos bevett hagyományával, a kevés, különböző méretű képpanel helyett ritka kivétellel minden oldal klausztrofóbiás érzetet keltő, kilenc megegyező méretű panelrácsból áll (John Higgins, a színező majdnem idegösszeomlást kapott, amikor ezt meghallotta), a gondolatbuborékokat és a szuperhősképregények toposzaként szolgáló hangeffekteket teljesen elhagyják, borús hangulatú, másodlagos színeket alkalmaznak, majd az akkoriban jól bevett reklámok és a levelezési rovat helyett fiktív dokumentumokkal tűzdelik meg a füzeteket. Az elhíresült ötödik fejezet, a "Félelmetes szimmetria", melynek első és utolsó oldalai egymás felé haladva tükrözik egymást a panelelrendezés és a jelenetek tekintetében, majd pedig a középső dupla oldalon találkoznak kihangsúlyozva Ozymandias angyal-ördög kettősségét, két oldalanként készültek, melyet Moore az akkoriban még nem létező faxgép hiányában taxival küldött el az 50 mérföldnyire lakó Gibbonsnak. Mivel az egy füzetre eső  forgatók a brit mágus esetében a szokásos harmincegynéhány oldal helyett leginkább száz oldalnyira rúgtak, a rajzolónak a felesége és fia készítették elő a kilenc üres panelt a rajzasztalra, hogy ezzel is időt nyerve ne csússzanak ki a vészesen közeledő leadási határidőből.

A párhuzamos történetvezetés másik úttörő fogása, a Fekete Hajó meséi, tulajdonképp egészen véletlenül született, amikor Moore az első szám megírásakor rádöbbent, hogy neki csak hat füzetnyire való sztorija van, holott ők tizenkettőre szerződtek. Ezt teljes egészében a szereplők eredettörténetének beillesztésével akarták megoldani, ám amikor a harmadik füzet később állandó visszatérő helyszínéhez, az újságos bódéhoz jutottak, szöget ütött a fejébe, hogy a háttérben a falra ragasztott radioaktív sugárzás jele mennyire hasonlít egy fekete fregatthoz (Moore nagy Brecht rajongó). Mivel Gibbons-al már eltöprengtek azon, hogy vajon egy olyan világban, ahol a hétköznapi élet minden szegmensét áthatja a szuperhősök jelenléte (mint Veidt Nostalgia fantázianevű parfüme vagy a Tijuana-bibliákban szereplő Sally Jupiter), milyen képregényeket olvashatnak, a válasz kézenfekvő volt: kalóz képregényeket! Ha megfigyeljük, ezzel el is játszanak pár kikacsintás erejéig, hiszen a Treasure Island bolthálózat a brit Forbidden Planet nevű, főként képregényeket forgalmazó láncának megfelelője, valamint az újságosnál feltűnő X-Ships nyilvánvalóan az X-Men paródiája. Innen már csak egy lépés volt a Fekete Hajó meséiben szereplő Hajótörött története, ami a fő szál karaktereire reflektál, és bár első pillantásra Dr. Manhattan belső monológjának fonalát követi, de az utolsó fejezetben nyilvánvalóvá válik valójában kinek is a morális vívódását meséli el. A Watchmen ugyancsak forradalmi szimbólumrendszerének védjegye a véres smiley (a magyar borítóról egy dörzsölt amerikai üzletember leleményének köszönhetően hiányzik), ami eredetileg a viselkedéspszichológiában az ártatlanság jele, azonban az ezt bepiszkító vérfolt teljesen más kontextusba helyezi: így többek között a nagyhatalmak közötti feszültséget mérő Végítélet Órájának az alternatívája. Érdekes adalék, hogy Dr. Manhattan kristálypalotájának helyszíne, a Marson vigyorgó smiley teljes mértékben az alkotópáros elmeszüleménye és csak később tudták meg, hogy valóban létezik...

A Watchmen dobogó szíve és lelke vitathatatlanul a karakterek, amik bár a Charlton Comics nevesített hősein alapulnak, de tulajdonképpen a szuperhősképregények archetípusainak kifordított verziói. Az elsőként feltűnő Komédiásnál például a The Peacemakert vették alapul (hozzáadva egy csipetnyit Nick Fury külsejéből és Captain America hazafiasságából, az egészet végül egy erős fizikumú, brutálisan nyers és G. Gordon Liddy személyiségével rendelkező formába öntve), de míg az eredeti karakter mottója az "Annyira szereti a szabadságot, hogy képes harcolni érte!" volt, a Komédiásé inkább az "Annyira szereti a szabadságot, hogy képes csonkolni, megkínozni és felrobbantani érte!" lehetne. Az eredeti Amerika kapitány impotens naivitását a Watchmenben felváltja a lángszóróval szénné égetett vietnamiak és az agyonlőtt állapotos szerető gyomorrúgással felérően erőteljes képe.

Dr. Manhattan kiinduló pontja Captain Atom, a radioaktív képességekkel rendelkező szuperhős, aki az atombomba fenyegetését lett volna hivatott kihangsúlyozni, de végül szerencsénkre a sokkal érdekesebb, atom- és kvantumfizikán alapuló, aszexuális és emberi érzelmekre képtelen, a létezés egy teljesen más síkjáról szemlélődő Jon Osterman születését eredményezte Giordano döntése. Gibbons saját karaktere, a Rogue Trooper-ből vett ötlettel, a kék színnel és az árnyékok teljes hiányával még inkább földöntúlivá teszi a figurát, a jó doktorról fokozatosan lekerülő ruhadarabok, végül a meztelenség és a Dávid-szobornál alkalmazott (jelentéktelenségét hangsúlyozó) kis genitáliák és a figyelmet a homlokra (vagyis elmére) irányító stilizált hidrogén atom szimbólum segítségével végül tényleg tökéletesen idegenné válik az olvasó számára.

A Moore által az önbíráskodás és extrém jobboldali gondolkodás riasztó felkiáltójelét képviselő Rorschach pont ellenkező hatást váltott ki, mint aminek szánta: ő talán az egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő Watchmen karakter, akinek  maszkja és fekete-fehér látásmódja (mottója: "Never compromise" vagyis "Nincs megalkuvás") köszönőviszonyban sincs Steve Ditko eredeti The Question-jével, inkább a jobboldali nézeteket valló másik gyermekére, Mr. A-ra hasonlít (egyszer Ditko-t megkérdezték egy interjú során, hogy tudja-e ki Rorschach, mire azt válaszolta: "Ó, igen, tudom, ő az aki olyan, mint Mr. A, csak épp Rorschach komplett őrült."). A megszállott, személyiségzavaros, kifejezetten taszító külsejű, mocskos és kellemetlen szagú ex-Percrekész (Minutemen) sorsa talán az egyik legmegrázóbb az összes szereplőé közül, és tulajdonképpen egy gondolatkísérlet, hogy vajon mivé válna egy archetipikus Batman karakter egy realisztikus közegben. Bár eredeti neve (Kovacs) gyanúsan kitántorgott magyarra utal, Moore csak egy K betűs nevet keresett, követve Ditko szokását, aki hajlamos volt ezzel a betűvel kezdődő neveket adni hőseinek.

Ozymandias a világ legokosabb embere és nem csak ő gondolja így, hiszen az elméjének 100%-át kiaknázni képes, testét és elméjét tökéletesen uraló Thunderboltról mintázták. A maszkos igazságosztók törvényi feloszlatása után visszavonult és egy vállalatbirodalmat épített ki, Bruce Wayne-szerű jótékony milliárdos álcát öltve. Gondolkodása meghaladja korát és eszerint is cselekszik, nem véletlenül mondja róla tréfálkozva alkotója: "Ozymandiasnak egy kicsit Isten komplexusa van. Olyan, mint én, csak sokkal jobban néz ki." Éji Bagoly (előképe a Blue Beetle) teljesen másképp éli meg a kényszerű nyudíjaztatást: a gyerekként az előző bagolyjelmez viselőjéért rajongó Dreiberget csakis a szuperhőslét élteti, ennek híján fizikai (pocakos és impotens) és lelki (célját és önbizalmát vesztett) nyomorék, talán ő az egyetlen, aki éppen ezért elsőként csatlakozik Rorschach nyomozásához. A Charlton casting egyetlen női karaktere nem igazán nyerte meg Moore tetszését és inkább Black Canary-t és Phantom Lady-t vette alapul, ezzel megalkotva Éji Bagoly tökéletes ellentétét, hiszen a gyerekkorától anyja által igazságosztónak képzett Laurie egyáltalán nem akar hős lenni, de behódol az anyafigura akaratának, és leginkább ez teszi érdekessé a Selyem Kísértet és a Bagoly yin-yang kapcsolatát.

A kitörő siker már a nyolcvanas években felkeltette Hollywood figyelmét: Joel Silver (Mátrix, Spíler, V, mint Vendetta) producer és Terry Gilliam (Brazil, A halászkirály legendája) rendező kereste meg az alkotókat és olyan színészek is jelezték érdeklődésüket, mint Robin Williams és Richard Gere. A projekt végül a büdzsén és a hidegháború vége miatt bukott meg, de érdekes lett volna látni, hogyan remekel a Joel Silver által Dr. Manhattan szerepére javasolt Arnold Schwarzenegger leborotvált fejjel és kékre festve (vagy várjunk csak... de hiszen láttuk így a Batman és Robinban...). A Zack Snyder rendezte újabb próbálkozástól Alan Moore ugyanúgy elhatárolta magát, mint az eddigi műveiből készült képregényadaptációktól (V, mint Vendetta, A Szövetség), de alkotótársára való tekintettel áttestálta rá a szerzői jogokat a jogdíjakat illetően.

Nem vagyok látnok, és a mai napig még nem sikerült megnéznem a filmet (de lehet, hogy holnap reggel érdemes lesz beugrani hozzánk, hint-hint), mindenesetre a képregény valóban olyan, mint ahogy Kurt Vonnegut nem lineáris idő teóriáját Moore elméjének szűrőjén keresztül Dr. Manhattan megfogalmazza (és tudom, hogy ezt Varró Attila már lelőtte előlem a Mozinet hasábjain, de annyira találó, hogy vállalom a nyílt keresztrefeszítést a kölcsönzésért): "különös bonyolultsággal csiszolt ékkő, amelyet az emberek egyazon oldalról néznek, miközben minden kis tükörlapocskájában ott lapul a teljes kép".

Röviden: kötelező darab.

Az Őrzők (Watchmen) I.-II.-III.
Írta: Alan Moore
Rajzolta: Dave Gibbons
Fordította: Bárány Ferenc
Budapest, Cartaphilus Kiadó, 2008-2009
Kötetenként: 128 oldal / 2580 Ft

Az Őrzők (Watchmen) 1. rész

A Watchmen mérföldkő nem csak az elsősorban Amerikában gyökeret vert szuperhősképregények, hanem a képregény, mint Kilencedik Művészet, sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy a posztmodern irodalom történetében is: az első olyan több, egymásra épülő rétegtartalommal bíró, szimbólumokkal és utalásokkal telitűzdelt, a kor hagyományaival szakító narrációs technikákkal dolgozó és elképesztően összetett mű, melynek megcélzott befogadóközönsége egyértelműen a felnőtt olvasók, akik képesek átlátni az alternatív történelem keretében tálalt hidegháborús feszültség, az összeesküvés elméletek és a szuperhős archetípusok alapoktól történő újjáépítése között egyensúlyozó brilliáns történet kaleidoszkópját.

(Habár ez a cikk a Geekz hasábjain mindig is tervbe volt véve, de az írás apropóját a hazai mozikban március 5-én debütáló Watchmen filmadaptáció és a képregény a Cartaphilus  által három kötetbe szedett magyar kiadása adja.)

Az immáron több, mint húsz éves, 1987-es megjelenésekor a sc-fi és fantasy regényeknek létrehozott Hugo-díjat könnyedén besöprő graphic novel azóta felkerült a Times minden idők legjobb 100 regényét felsorakoztató listájára és olyan alkotóknak szolgált inspirációul, mint Neil Gaiman (Csillagpor, Coraline, The Sandman), Joss Whedon (Buffy, a vámpírok réme, Firefly), Darren Aronofsky (Pi, Rekviem egy álomért) vagy Damon Lindelof (Lost). Ennek a több médiumon is üstökösként keresztülszáguldó és kitörölhetetlen nyomokat hagyó jelenség sikerének titka pedig egy autodidakta polihisztor, anarchista látnok, okkultista mágus, az angliai Northamptonban elzárkózva, remeteként élő brit szerző, Alan Moore rendkívüli elméjében keresendő.

Az 1953-as születésű Moore élete semmiképpen nem mondható hétköznapinak, 17 évesen kicsapták az iskolából, mert LSD-vel üzletelt, és mivel akkoriban a munkahelyek elsősorban az iskolától kapott referencia alapján döntöttek, olyan alkalmi munkákból kényszerült megélni, melyet börtönviselt embereknek tartottak fenn. Első feleségét 24 évesen vette el, majd hamarosan útban volt az első gyerek is: ez volt az a pont, amikor élete legfontosabb döntését kellett meghoznia, mert tudta, hogy ha gyermeke megszületik, soha többé nem lesz hozzá bátorsága. Felmondta biztos irodai állását, és brit újságoknak kezdett daily strip-eket készíteni, ám ez azzal a fájdalmas leckével járt, hogy fel kellett ismerje, nem elég tehetséges a rajzoláshoz. Egy már képregényforgatókönyvíróként dolgozó barátjától kért segítséget, hogy kitanulja az írás alapjait, majd újult erővel vetette magát a munkába a Marvel UK, a 2000 AD, a Dr. Who Weekly és a Warrior történeteinek szerzőjeként. Utóbbi oldalain születik első két jelentős műve, a Marvelman (jogi okokból később már Miracleman néven szerepel), a Captain Marvel mintájára készült brit szuperhős újragondolása, és a V for Vendetta, amelyben egy Guy Fawkes álarcot viselő anarchista küzd egy disztópikus jövő Nagy-Britanniájának fasiszta rendszere ellen.

A korai nyolcvanas évek amerikai képregénykiadói az egyre gyengülő eladások hatására úgy döntöttek, hogy a fiatal korosztály mellett egy idősebb közönség megszólításához brit tehetségeket toboroznak, így került Moore a DC-hez, ahol óvatosságból először egy kevésbé ismert, eleve felnőtteknek szóló horrorcímet adtak neki. Az eredmény megdöbbenti még a DC fejeseit is: a Swamp Thing eladott példányszáma 17 ezerről több, mint százezerre növekedik, az átformázott és újraképzelt mocsári szörny mellett számos más megfáradt karakter kap ráncfelvarrást (Spectre, Phantom Stranger, Deadman), megszületik John Constantine, a kékgalléros brit mágus figurája, akinek saját címe, a Hellblazer a Vertigo leghosszabb, máig is futó fárosz sorozatává válik, valamint a Swamp Thing Love and Death története lesz az első, ami az akkoriban eluralkodó morális pánik szorításában vergődő amerikai képregényipart felszabadult lélegzethez juttatja, amikor egyszerűen lehagyja a borítóról a Comics Code pecsétjének rettenetes stigmáját. Az elsöprő siker hatására Moore megkapja a DC féltve őrzött, A-listás hőseit is: két rövid története, a Whatever Happened to the Man of Tomorrow?, a Superman, a Killing Joke pedig a Batman mítoszt forgatja fel fenekestül. Legnagyobb dobása, mellyel örökre beírja magát a képregényszerzők panteonjába, 1986-ban érkezik el, amikor a Dave Gibbons rajzolóval közös első saját, fősodorba tartozó kiadónál teremtett sorozata, a Watchmen újszerűsége és komplexitása gyakorlatilag földbe döngöli az eddig középszerű, önismétlésbe fulladó szuperhőstörténetekhez szokott amerikai olvasókat. A népszerűséget súlyos teherként megélő Moore végül egy Watchmen kitűző szett jogdíjainak elmérgesedő vitája miatt szakít a DC kiadóval, megesküdve, hogy soha többé nem fog nekik dolgozni.

Független kiadók égisze alatt jelenik meg tőle a Brought to Light, egy szatíra a CIA történetéről, és a From Hell, ami tíz évnyi háttérmunka eredményeként a Hasfelmetsző Jack rejtélyre kínál egy megoldást a Dirk Gently Holisztikus Nyomozóirodájában felvázolt holisztikus módszert felhasználva, egy telefonkönyv méretű, 560 oldalas fekete-fehér kötet formájában. Az AARGH (Artists Against Rampant Government Homophobia) antológiát második feleségével és közös szeretőjükkel állítják össze, hogy a meleg jogi mozgalmat támogassák a nagy vihart kavart 1988-as törvény 28-as záradéka ellenében, melyhez olyan szerzők hozzájárulását nyerik meg, mint Frank Miller, Robert Crumb, Art Spiegelman vagy Hunt Emerson. Melinda Gebbie rajzolóval belekezd a Lost Girls című erotikus kötetébe, ami az Alice Csodaországban Alice-jének, az Óz Dorothy-jának és a Pán Péter Wendy-jének szexuális kalandozásait követi, és amelyet végül csak 2006-ban fejeznek be.

A kilencvenes évek elején végül visszatér a fősodorba, amikor az Image Comics szuperhős szatírájának, az 1963-nak az  írására kérik fel, de részt vállal Jim Lee WildC.A.T.s-jének és Rob Liefeld Supreme-jének a sikerre vitelében is. Jim Lee saját kiadójának, a Wildstormnak berkein belül Moore lehetőséget kap arra, hogy elindítsa az America's Best Comics vonalat és ennek égisze alatt adják ki az olyan újfent nagy sikert arató címeit, mint a League of Extraordinary Gentlemen, amelyben a viktoriánus kalandregények hősei (Allan Quatermain, Mina Harker, Dr. Jekyll, Nemo kapitány, és a Láthatatlan Ember) szállnak szembe először Moriarty professzor világuralmi terveivel, majd a wells-i marslakók inváziójával, a Top Ten, ahol a kizárólag szuperképességekkel rendelkező lények lakta Neopolis 10-es rendőrőrsén szolgálatot teljesítő zsaruk életét követhetjük figyelemmel, a Tom Strong, amelynek protoszuperhőse, aki a ponyvaregények stílusában, egyfajta Reed Richards-Tarzan-Doc Savage keverékeként utazik korokon és világokon keresztül, egy gőzhajtású robot és egy beszélő gorilla társaságában, valamint a Promethea, amelyben Moore a miszticizmusról, mágiáról és a Kabbaláról alkotott eszméit fogalmazza meg. A DC 1999-ben felvásárolja a Wildstormot, így ellenérzései ellenére szerződés kényszeríti munkája folytatására egészen 2004-ig a gyűlölt kiadó figyelő tekintete és cenzúrája alatt.

Bármilyen termékeny és szerteágazó is legyen azonban Moore munkássága, mégis a Watchmen az, ami helyet biztosított neki a képregényszerzők panteonjában, az a mű, ahol a Marvelmanben precízen és átgondoltan felépített disztópikus világ és a V for Vendettában kikísérletezett egyedi narratív megoldások hibátlan keverccsé állnak össze. Valószínűleg van ebben valami végzetszerű is, hiszen Dave Gibbons, a Watchmen rajzolója, akit a szülei földmérőnek szántak, egy underground újság reklámjának hatására látogatott el egy fantasy könyvekkel foglalkozó boltba, aminek tulaja promó anyagok rajzolásával bízta meg, és ezeket meglátva szerződtette őt egy képregényrajzoló tehetségeket felkutató ügynök. Mint évekkel később megtudta, az újságban talált reklám pszichedelikus szárnyas szemgolyóit az akkor még ismeretlen Alan Moore vetette papírra...

Ma este, a cikk második részében megtudhatjuk, mi köze egy taxisofőrnek és napi 50 mérföld utazásnak az ötödik fejezet szimmetrikus elrendezéséhez, magyar származású-e Rorschach, hogyan vezetett a radioaktív sugárzás jele egy Fekete Hajó érkezéséhez és miért kapta majdnem Arnold Schwarzenegger Dr. Manhattan szerepét a filmfeldolgozásban ? Stay tuned.
 

A Biblia manga

Pedig nem is tűnt olyan rossz ötletnek.

A Biblia vaskos, kemény szöveg, a nyelvezete csak korlátozottan nevezhető olvasóbarátnak, a képregények ezzel szemben többnyire gyorsan és könnyedén fogyaszthatóak. Miért ne lehetne akkor a Bibliát átültetni a jelenleg legdivatosabbnak számító manga-stílusú képregények nyelvére? A kísérlet még csak blaszfémnek se nevezhető, hiszen az élelmes egyház-közeli művészek már több száz éve rájöttek, hogy ha el akarják juttatni az analfabéta szegényekhez is az Írást, akkor előbb Képet kell belőle csinálniuk (lásd: Képes Biblia). Ma már majd’ mindeni tud olvasni, csak közben a Biblia kiment a divatból, így két afro-angol fiatalember úgy gondolta, nekik egész egyszerűen muszáj lefordítaniuk az Ó és Újszövetséget egy olyan nyelvre, amit a fiatalok is értenek.

Ahogy azt Móriczka – azaz Siku és Akin – elképzeli… A Biblia kétségkívül izgalmas matéria, nevezhetnénk akár a világtörténelem egyik legjobb fantasy-antológiájának is, tele bizarrnál bizarrabb sztorikkal, gyilkolászásokkal, csodákkal, megmenekülésekkel. Csak épp nagyon nincs megszerkesztve. Olyan, mint egy svédasztal, amin megtalálunk szinte bármit, de ha ész nélkül végigzabáljuk a teljes kínálatot, gyomorrontás lesz a vége. Annak tehát, aki veszi a bátorságot, hogy az egészet adaptálja, baromi jó dramaturgnak kell lennie. A Biblia manga alkotói nem azok.

Ezen nem változtat az sem, hogy néha feltűnik egy atombomba, egy gépfegyver vagy egy mai ruhadarab is a rajzokon, illetve, hogy az eredeti, archaikus szövegek néha átcsapnak fiatalosnak szánt dumákba, ezek az anakronizmusok ugyanis mindenféle rendszer nélkül, ad-hoc módon bukkannak elő. A végeredmény pont ugyanaz, mint amikor az egyszeri hittan tanár megpróbál a gyerekek nyelvén beszélni, csak azt felejti el, hogy az a diákszleng, amit ő divatosnak gondol, kábé 20 éve volt az – ebből lesznek aztán a végtelenül kínos poénok.

 Mindez talán még tolerálható lenne, ha legalább Siku rajzstílusa egy kicsit is szembarát lenne. A srác amúgy egyáltalán nem tehetségtelen, elég csak megnézni a honlapján a festményeit, de itt mintha nem a kész rajzokat, hanem az utolsó előtti vázlatokat adta volna le a nyomdába. A minimalizmus nyilván szándékolt, ahogy a sematikus figurák is, de roppant zavaró, hogy sokszor nem lehet egymástól megkülönböztetni a szereplőket. Hogy valami pozitívumot is említsek: a manga eszköztárából kölcsönzött SD (super deformed) technikát jókor és jól használja a képregény, például Jónás történeténél, ami az egyik leghumorosabban tálalt sztori a könyvben.

A fentiek ellenére, ha neadjisten valamelyik egyház alkalmazásában állnék, és az én reszortom lenne a fiatal báránykák betérítése az akolba, biztos, hogy felvásárolnám A Biblia manga összes megjelent példányát, és teríteném a megfelelő helyeken. Minden korszerűtlensége ellenére is emészthetőbb ugyanis, mint az igazi, betűkkel súlyosbított Szentírás. Ha viszont a lelkiismeretemre hallgatnék, akkor maximum a könyv utolsó harmadát, az Újszövetséget adaptáló részt ajánlanám. A gyerekkorban tanultak miatt eddig is sejtettem, hogy az Ószövetségben betegebb sztorik vannak, mint a legdurvább csápos mangákban, de most újraolvasva ezeket, még jobban ledöbbentem. Egy olyan kegyetlen, barbár, egoista Isten előtt kellene itt az egyszeri hívőnek leborulnia, aki parancsba adja a legyőzött ellenség teljes kiírtását, különös tekintettel a csecsemőkre és az aggastyánokra, és úgy általánosságban semmi rosszat nem lát a vérontásban, viszont aki ellenszegül a gyilok-parancsnak, azt megbünteti. Ebből a szempontból tanulságos olvasmány A Biblia manga: akik mostanában a Korán kegyetlenségét hangoztatják, rácsodálkozhatnak egy kicsit az Ószövetség embertelenségére is.

A Biblia Manga
Ötlet és rajzok: Siku
Szöveg: Akinsiku
Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence
Budapest, Athenaeum Kiadó, 2008.
216 oldal, 1.990 Ft

DILBERT - Hogyan vágjunk fapofát..., Dilbert munkahelyi túlélőkönyve

A huszadik század második felétől gombamód terjedő és növekvő multinacionális vállalatok sokféle műfajú és művészeti ágba sorolható alkotásnak szolgáltak ihlető erőként és helyszínként. Az egyszerre rémisztő, felháborító és nevetséges hangyaboly-munkakörülmények, a kifacsart céges gondolkozásmód, a magánéletbe gyakran mélyen benyomuló vezetési politika, a Vállalat belső szerveinek megfeleltethető, mégis egymással marakodó osztályok olyan remekművekben bukkannak fel, mint a Brazil (a két szűkös szobában ülő, ugyanazon a falon átlógó asztallap munkaterületéért marakodó irodistánál keményebb és pontosabb kritikáját még nem láttam filmen Gilliam-énél) Mike Judge Office Space-e vagy a remekül induló, ám később sajnos félresiklott The IT Crowd.

Dilbert, az azonos című strip-sorozat hőse majd’ húsz éve borzolja azon szerencsétlen hangyák idegeit (beleértve a heréket, a katonákat és a királynőket is), akik magukra ismernek a képsorok szereplőin. Mint oly sok, konkrét téma köré épülő strip képregényre, a Dilbertre is igaz, hogy teljes mértékben csak a tárgyalt élethelyzeteket testközelből ismerők élvezhetik ki a humorát. Mások is rácsodálkozhatnak persze a hétköznapi horrorra, a lélekölő „nine-to-five world”-re (bár nálunk korábban kezdődik és sokaknak tovább tart…), ahol a hétfő Garfield hétfője, a csütörtök Douglas Adams csütörtöke, a többi nap pedig, ha lehet, még rosszabb – de kétséges, hogy hinni fogják, s ha mégis, hogy nevetni tudnak rajta. A humor(osság) megfoghatatlan, sarokba szoríthatatlan jelenség, de a saját élményekre biztosan nagyban támaszkodik…

Scott Adams szisztematikusan lépked végig a témákon: sorra kerülnek a felvételivel, előléptetéssel, fizetés(nem)emeléssel kapcsolatos gondok, a Főnök szemétségei, az ördögi HR-esek, a hatalmas pénzeket szakítő, de megkérdőjelezhető szakmai tudású szakértők, a vállalati levélszemét-óceán, a léleknyomorító csapatépítő tréningek és minden más is…

A Dilbert legnagyobb erőssége (a remek témaválasztáson kívül) a szerző képessége arra, hogy – pontosan érezvén a groteszket és a tűrhetetlent a feje tetejére állított ötletek erőszakkal működtetett világában –, tökéletesen váratlan figurákkal, reakciókkal és fordulatokkal színesíti a valószerű szituációkat. Evvel a húzással ugyanis védekezni tud a strip képregények műszerfalba épített ősellensége, az unalmassá válás ellen: három kockákba nem sok akció fér bele, és a legbőségesebb témák is kimerítik magukat előbb-utóbb, lásd például a tökéletesen önismétlővé váló Garfield-szériát (hatalmas riszpekt ezért is a rajzolást abbahagyni tudó Bill Wattersonnak!).

A két tárgyalt kötet közt jelentős különbség van, és nem csak a külsőségekben. A Dilbert munkahelyi túlélőkönyve című keményfedeles kötetet nyilvánvalóan ajándékkönyvnek szánták. („Ha ismersz olyat, aki friss diplomás, ezzel a könyvvel nyugodtan meglepheted. Költsék csak mások a pénzüket a méregdrága mobiltelefonokra meg aktatáskákra! Az se baj, ha a magasabb elvárásoknak a te ajándékod nem felel meg, az ilyesmit úgyis tovább szokták ajándékozni”, írja a bevezető.) A cél érdekében egyfajta céges útmutatóvá fabrikálták a képregényeket: itt nem három, hanem egykockás poénokat olvashatunk szöveges magyarázó kommentárok kíséretében, amik – mint minden poénmagyarázás – természetesen egy bunkóval agyonverik a viccet. Ha valaki vágja a témát, annak úgyis leesik magától a mondanivaló, aki meg nem sokat tud a mamutvállalatok világáról, annak egy magyarázó mondat úgysem elég a megvilágosodásra.

Mindez mondjuk nem a magyar kiadó, hanem az eredeti kiadás összeállítójának sara, ám az, hogy ajándékkönyvnek szánt kiadásban ne maradjon benne elírás, sőt hiányosan nyomtatott oldal – az egyik oldalon csak a szövegbuborékok olvashatóak, a képek nem –, annál inkább. Úgyhogy hasonló célra is bátran ajánlom a Hogyan vágjunk fapofát… kötetet, azt viszont tényleg bárkinek, aki multinál húzza az igát.

Scott Adams: Hogyan vágjunk fapofát, ha a főnök megszólal
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Fogyasztói ár: 1980 Ft, netes ár: 1584 Ft
Kötés: puhafedelű
Terjedelem: 128 oldal

Scott Adams: Dilbert munkahelyi túlélőkönyve
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Fogyasztói ár: 1980 Ft, netes ár: 1584 Ft
Kötés: keménytáblás
Terjedelem: 208 oldal

Secret Invasion

Skrull császárnő: Ő szeret titeket.
Pókember: Kicsoda?
Skrull császárnő: Isten.
Nick Fury (Thor mellett állva): Igen? Hát, az én istenemnek pörölye van.
Vasember: Bizony. Angyalooook…

A rohadék kis zöld emberkék megszállják a Földet, és ráadásul nem is olyan kicsik – sőt, sokan közülük igencsak nagyok, ráadásul még jól szervezettek is, úgyhogy a Marvel Univerzum teljes hősgarnitúrájára (meg a gonoszok közül is néhányra) szükség van, hogy az emberiség kirugdossa őket a kék bolygóról. Az elmúlt év eget-földet megmozgató, dörgő-zengő képregényes eseménye Brian Michael Bendis tollából összefogja a Marvel elmúlt néhány évének történetét, egészen a Bosszú Angyalai: Káosztól kezdve, és egy olyan grandiózus eseményt robbant a képünkbe, amitől ismét eszünkbe jut: pokoli jó dolog szuperhősképregényeket olvasni.

Az alakváltókból álló Skrull Birodalom egy szakadár vallási szelete homályos ősi jóslatok nyomán magáénak deklarálja a Föld bolygót, császárnőjük pedig egy bombabiztos tervvel áll elő az emberiség leigázásra. Ezúttal úgy épülnek be a hősök, kormánytagok és ügynökök közé, hogy sem mágiával, sem mutáns képességekkel, sem tudományos módszerekkel nem különböztethetők meg azoktól, akiknek alakját felveszik. A beszivárgás évekkel korábban elkezdődött (most már tudjuk: az itthon is megjelent Új Bosszú Angyalai: Kitörés börtönlázadását is egy skrull szervezte), most viszont megérkezik az inváziós sereg, és kirobban a totális háború, amit a Föld összes hőse, az egész világon vív a betolakodókkal szemben.

Brian Michael Bendis saját elmondása szerint már évek óta tervezte a Secret Invasiont, és azóta is eszerint, erre készülve írta meg legtöbb marveles sztoriját – és elnézve ennek a tavasztól egészen a tél elejéig levezényelt gigaesemények a szervezettségét és átgondoltságát, még a nagy szavak ellenére is hajlamosak vagyunk hinni neki. Az elmúlt években tendencia volt, hogy még az érdekesebb crossovereket is felhígította és megkeserítette a köréje erőszakolt tie-in rengeteg, ám a Secret Invasion hosszú idők óta az első a „műfajban”, ami meglepően koherensre sikeredett. Nem akarok itt kitérni a lazábban kapcsolódó történetekre (azok közt vannak koporsószegek és gyöngyszemek egyaránt), de a szóban fogó nyolc részt kiegészítő két Avengers címmel együtt a Secret Invasion egy bámulatosan jól összerakott történet. A főminiben olvashatunk a Föld hősei és az inváziós sereg összecsapásáról, vagyis itt dőlnek el az események, míg a két másik képregényben Bendis a múltat veszi górcső alá, nemritkán éveket visszaugorva, és azt azt mutatja meg, hogyan kezdődött az egész. Mikor és hogyan szivárogtak be a skrullok az emberek közé, kiket cseréltek le, és, hogy az itthon frissiben megjelent Új Titkos Háború óta száműzetésben élő Nick Fury hogyan jött rá tervükre, és hogyan készült fel az invázióra. Vagyis a New Avengers és a Mighty Avengers háttérsztorijait ne hagyja ki senki, aki a képregény elolvasása mellett dönt, mert anélkül nem teljes az élmény.

Már csak azért sem, mert azok adnak mélységet az egyébként igen egyszerű történetnek, amiből tizenkettő egy tucat: jönnek a rosszfiúk, hogy meghódítsák a Földet, a jófiúk meg szétverik őket. A lényeg persze általában nem is az alapötlet, hanem az, hogy mit hoznak ki belőle, Bendis pedig ebből becsülettel kihoz szinte mindent, amit lehet. A Secret Invasion egy feszült, több szálon futó történetként indul, amiben a skrullok már az elején kőkemény ütéseket visznek be a szuperhős-társadalomnak. És mivel küszöbön a totális vereség, a hősök ezúttal nem cicóznak, és elkezdenek hullahegyeket gyártani (Ms. Marvel egymaga lemészárol egy kisebb hadsereget). Ahogy haladunk a végkifejlet felé, a párhuzamosan futó szálak lassan összefutnak, és a Central Parkban sor kerül a végső csatára, amit látva minden comicrajongó megnyalja az összes ujját. Legalább kétszer. Bendis itt azt demonstrálja, miért is érdemes szuperhős-képregényeket olvasni: az egész csata, a felvezetéstől az utózöngékig, már-már szinte felfoghatatlanul grandiózus, csodás hősök és hatalmas gonoszok óriási összecsapása, Leinil Francis Yu szenzációs panelkezelésével és epikus, „szélesvásznú” rajzaival, vagyis az a fajta élmény, ami jó, ha évente egyszer megadatik a képregényolvasóknak. Egyébként ez az egész sztorira igaz, Bendis végig nagyszerűen érzékelteti az esemény monumentalitását.

Ugyanakkor a Secret Invasion szerencsére mégis több mint látványos csaták laza láncolata. A háttértörténeteknek hála a skrullok, mint nép, motivációkat, sőt, személyiséget kapnak, nem pusztán arctalan gonoszok, akik csupán alibiként szolgálnak a nagy bunyókhoz. Ebben megintcsak nagy szerepe van Yunak, aki a Marvel történetében talán először képes rá, hogy a korábban mindig kicsit viccesen kinézett zöld, hegyesfülű idegeneket fenyegetőnek és félelmetesnek ábrázolja. És bár a mini az előzetes elvárásokhoz képest sokkal kevésbé épít a beszivárgás okozta paranoiára, mint magára a totális invázióra (nem is csoda, az egész esemény mindössze pár óra alatt játszódik le), de előbbi terén is akadnak emlékezetes jelenetek. Ilyen például, amikor a Póknő helyét átvett skrull császárnő arról győzködi a megbénult technológiája miatt harcképtelen Vasembert, hogy ő is az idegenek alvó ügynöke, aki pusztán beültetett, hamis emlékeknek köszönhetően hiszi magát a Föld hősének. Bendis talán legnagyobb erénye mégis az, hogy a hatalmas csaták közepette is képes mindössze egy-egy rövid beszólással, mozzanattal megragadnia egyes karakterek lényegét. Esszenciális Rozsomák-pillanat például az, amelyben a kanadai mutáns megjegyzi a vadföldi összecsapás káoszában, hogy ha csak akkor derül ki valakiről, hogy skrull vagy sem, amikor már meghalt, akkor ő szívesen konfettivé vagdos mindenkit. Vagy említhetném Norman Osbornt, a Thunderbolts vezetőjét, aki két pohárral, egy üveg pezsgővel, vérző szájjal, és ördögi vigyorral invitálja beszélgetésre a tomboló Csodakapitányt, miután az az egész csapatát öt másodperc alatt lezúzta.

A Secret Invasion viszont minden erényei ellenére sem tökéletes. A lendületes kezdés után a vadföldi csatánál egy ideig kissé leül a történet, amelynek ilyen-olyan aránytalanságai végig megmaradnak, főleg a karakterek esetében (egyeseket nagy dirrel-durral beharangoznak, hogy aztán alig legyen valami szerepük – főleg Fury és kommandója sikkad el - , míg mások indokolatlanul sokat vannak a színen). Logikailag viszont messze Mr. Fantastic szerepe a legproblémásabb: kell némi jóindulat és naivitás, hogy elfogadjuk, az emberiségnél sokkal fejlettebb skrullok egész tudóshada évtizedeken át képtelen volt rájönni valamire, aminek megoldásával ő egyetlen éjszaka után előrukkolt – ráadásul az egész invázió erre épül. És bár Yut óriási elismerés illeti ennek a mininek a megrajzolásáért (főleg, hogy a maga szálkás, nyers stílusával nem volt egy magától értetődő választás erre a feladatra), az ő munkájának színvonala is ingadozó kissé: a mini közepe felé ideiglenesen mintha elfogyott volna a kreativitása, képei túl sötétek, és nem is olyan ügyesen rendezettek, mint általában. Ezek azonban ne tántorítsanak el senkit, a Secret Invasion így is a tavalyi év talán legnagyobb képregényes mókája, igazi, totális szórakozás.

 
Megjelenés: 2008 (Secret Invasion 1-8, New Avengers 40-47, Mighty Avengers 12-20)
Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Leinil Francis Yu

Trigun (1. kötet)

Jelentem: erős versenyzővel gazdagodott a hazai manga-front! A Trigunban ugyanis megvan minden, amit ebben a műfajban szeretünk: érdekes világ (a mai valóságunk alternatív jövője, továbbgondolása), markáns személyiségjegyekkel rendelkező szerethető karakerek, lassanként kibontakozó történet a szükséges morális töltetű problémákkal, valamint kiszámíthatatlan és dinamikus cselekmény a valóságtól könnyedén és magabiztosan elrugaszkodó harcjelenetekkel megspékelve. No és persze vannak debil poénok, váratlanul felbukkanó SD (super-deformed) stílusban megrajzolt képkockák és totál kaotikus képkeretezések is – azaz minden, amit a mangákban utálni lehet… De a Trigun nem véletlenül vált, minden kócos-kamaszos eklektikussága ellenére, híres és más szerzőket inspiráló művé.

Érzésem szerint a japánok szeretik a szélsőségeket, popkulturális táplálékukat legalábbis bizonyosan. Szeretik kitapogatni a határokat, sőt kitágítani azokat, és előszeretettel teszik mindezt olyan területeken, ahol az univerzum egyetemes törvényei szerint nem szabadna otthonosan mozogniuk, sőt semmi keresnivalójuk sincsen. (Máig minden alkalommal összefosom magam, amikor eszembe jut, hogy a világ egyik legvadabb, legtökösebb és megfoghatatlan egységessége ellenére is legváltozatosabb film(sorozat)zenéjét, mely főként blues-os és jazz-es alapokra építkezik, nem egy világhírű, öreg és rutinos néger zenész írta valahol Amerikában vagy egy laza fehér gyerek Chicagóban, hanem egy kis, törékeny japán nő - Yoko Kanno…)

A Trigun is néhány, elsőre idegennek tűnő szubzsáner egyvelegeként áll elő: a western és a klasszikus űr-sci-fi egybekeléséhez a történet középpontjába helyezett, szigorú morális elvek alapján élő csodabogár, Vash asszisztál. A helyszín mindehhez a naprendszer egy különös, emberi erővel lakhatóvá tett és kolonizált bolygója a pontosan meg nem nevezett jövőben. A táj erősen hasonlít arra, amilyennek mi ma a Marsot képzeljük: sivatagos, kopár, kihalt: az emberek városokba tömörülve próbálják túlélni a nehéz éghajlati körülményeket és az öntörvényű, szabadon fosztogató rablóbandákat. No és Vash-t, akit Emberi Tornádónak is neveznek, joggal: akármerre jár, nyomában káosz és pusztulás jár. Fején hatalmas vérdíj, sarkában pedig két biztosítási ügynök, aki a kárbecslést végzi (és akik a hősünk nyomában keletkező anyagi károkat hamarosan a „természeti katasztrófa” kategóriába sorolják be).

A történet hajtóerejét egyértelműen a főszereplő karaktere szolgáltatja. Ő a forrása a drámának, az akciónak és a comic relief-et is az ő bolondozásai szolgáltatják majd. Ezek közül az első eleinte ritkán kerül napvilágra, mégis ez a legfontosabb: Vash soha, semmilyen körülmények között nem gyilkol, és mindent megtesz, hogy bármely szituációban megakadályozza az emberölést – elveihez pedig annak ellenére is tartja magát, hogy mesterien bánik a fegyverrel és tökéletesen tisztában van (illetve részben figyelő szemünk előtt tisztába jön) az ezáltal őrá háruló felelősséggel. Klasszikus western motívum ez: ha megtehetnéd, de nem lépsz közbe, mikor ártatlanok szenvednek, te magad is részessé válsz a bűnben, ha nem is észérvek, de a lelkiismeret elnémíthatatlan szava alapján. Ez a kötelességtudat hajtotta harcba a híres, büszke amerikai hősöket, John Wayne kemény pillantású seriffjeitől A hét mesterlövész szedett-vedett társoságáig, és ez veszi rá Vash-t is, hogy megannyiszor harcba induljon a harc szándéka nélkül, úgy kockáztatva az életét, hogy közben voltaképpen ő maga is az ellenfél oldalán van (hiszen nem tehet benne kárt).

Eköré az izgalmas alapprobléma köré aztán sok szál tekeredik fel, ahogy a mellékszereplők sorra az Emberi Tornádó mellé csapódnak, kezdve a sort a két biztosítási ügynökön, majd folytatva egy láncdohányos, komor pappal – de hoppá, túllépem hatáskörömet, mert én lassan már az animéről beszélek, holott a manga első kötete a felvezetésnél ér véget! Még nem ismerjük Vash múltját, sem a visszaemlékezéseiben merengéseiben szereplő életvidám, fiatal lányt, és nem lépett színre hősünk Nemezise sem…

De ha már felhoztam az animét, engedtessék meg egy rövid összehasonlítás. A Trigun legnagyobb erénye – persze nyugodtan vitába lehet velem szállni – a zenéje. A sorozatot a Yoko Kanno neve által fentebb hivatkozott Cowboy Bebophoz hasonlóan remek, blues és western hangulatú gitárorientált muzsikák festik alá: ütemhatárokat nem tisztelő, ráérős, távolba szálló pengetés és feszes, dinamikus ritmizálás váltja egymást, no és az epizód eleji, torzított riffeket egymásra dobáló opening is megérne egy misét. Talán nem szerencsés a kronológiailag későbbi adaptációhoz hasonlítani a képregényes alapanyagot, de ezt a fajta erős hangulat-szövetet, mely a kezdetben igencsak epizódikus történetelemeket összetartaná, igencsak hiányoltam. Ráadásul a manga amúgy sem könnyű olvasmány: a zsúfolt, egymásra préselt kockákból olykor nehéz kihámozni a történéseket, különösen az akciójelenetek esetében. És ha már kukacoskodok, egy apróság a kiadással kapcsolatban: a vastag gerinc miatt a lap belsejére eső szövegbuborékok néhol nehezen olvashatóak.

Azért félreértés ne essék: a Trigun így is a hazai megjelenések legszínvonalasabb és legkomolyabban vehető címei, valamint világszerte az ismertebb mangák közé tartozik (a zene hiánya, így a visszafogottabb western-hangulat csak az animéhez képest érezhető). Nem véletlen, hogy annyi japán művészt megihletett a későbbiekben: a Beboptól a Hellsingig sok jelentős manga és anime viseli magán a Trigun hatását (a Hellsing rajzolója egy lábjegyzetben megjegyzi: többen is szóltak neki, hogy Alucard erősen emlékeztet Vash-hoz piros ruhájában és kerek szemüvegében, úgyhogy kicsit át is tervezte… de még így is erős a hasonlóság). Csak remélhetjük, hogy a további kötetek is kiadásra kerülnek, hiszen ez esetben igazán nem beszélhetünk rágógumi-rétestészta hosszúságú sorozatról: az alapsorozat három kötetből áll, ez itthon két vastagabb kötetben jelenik meg, utána pedig esetleg még a Trigun Maximumhoz is lehet szerencsénk.

Trigun 1.

Írta/rajzolta: Naito Jasuhiro
Kiadó: Delta Vision
Oldalszám: 364 oldal
Ár: 2290 Ft (bolti ár), 1945 Ft (webbolt ár)

Occult Crimes Taskforce

Amikor először belebotlottam ebbe a négy részes minibe, a TV sorozatokat idéző, hatásvadász címe azonnal felkeltette az érdeklődésemet, majd amikor belepillantottam, elégedetten csettintettem a (no jó, nem teljesen) egyedi, fotorealisztikus stílus láttán. Csak ezután kezdett gyanúsan ismerősnek tűnni a női főszereplő, és villámcsapásként ért a felismerés: Rosario Dawson, mint Sophia Ortiz rendőrtiszt versus a Manhattanben nyüzsgő természetfeletti lények hada, olyan segítőtársakkal, mint egy lángoló szárnyú angyal, egy hegesztőálarcos, machetével felszerelt zombi (pontosabban, a politikai korrektség jegyében, ahogy ő maga is megjegyzi, élőhalott amerikai), egy démont a hasában hordó prosti (á la Total Recall), egy a képességeit bűnözők elfogásába állító medúza vagy akár az asztrálisan projektáló rendőrfőnök. Ez már majdnem a Bruce Campbell vs. Army of Darkness szintig lengette ki nálam a Geek-o-Meter-t, arről nem is beszélve, hogy két pofára zabálom a Dresden akták-féle műremekeket (a zsáner olyan mélypontjairól, mint az Odaát alias Supernatural, Bűbájos boszorkák és Buffy, most inkább szándékosan hallgatok, mert nem akarok belegázolni a rajongótáboraik lelkivilágába).

Az Image kiadóról egyébként is nagyon jó véleménnyel voltam, hiszen olyan remek címeket köszönhetünk nekik, mint a The Walking Dead, a Casanova, a Girls, a Fell vagy a Spawn (hogy egy mainstreamebb nevet is említsek), szóval nem igazán lepett meg, hogy ők vágtak bele Rosario Dawson (akiről egyébként minden valamit magára adó geeknek a Clerks 2 musical betétje ugrik be elsőre... vagy az Alexander ágyjelenete) sorozatába, aki nemcsak főszereplője a képregénynek, hanem kvázi társszerzője is, hiszen a képregényszakmában veterán író David Atchinson az ő személyiségéről mintázta Sophia-t. Ugyan az alapvetően nem túl eredeti koncepció Atchinson-tól és az illusztrátortól, Tony Shasteen-től ered, de kollégájuk és egyben Dawson nagybátyjának, Gustavo Vasquez-nek a javaslatára bevonták a vonzó és tehetséges színésznőt a projektbe, remélve, hogy ez megfelelő ismertséget ad a sorozat beindításához. A stratégia bevált, a különböző amerikai Comic Con-okon megjelenő stáb sikeresen felfuttatta az első számot és a népszerűségen felbuzdulva már hosszú képregény- és filmsorozatot, sub-plot-okat, movie blockbustert tervezgettek. Habár a Dimension Films megvette a megfilmesítés jogait, a sorozat végül nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és sajnos nem véletlenül.

Az alapötlet ugye már eleve nem egetrengető, klasszikus példa erre a Hellboy-univerzum paranormális ügyekkel foglalkozó titkos kormányszerve, a B.P.R.D. vagy a Men in Black mozifilm (hopp, meglepetés, ugyancsak képregény alapján készült), ami megmentené a kliséktől hemzsegő fő szálat, az a pár jól elhelyezett meglepő ötlet és a szervezet mögé kerekített fiktív történelmi-okkult háttér. A füzetek utolsó szekciójában részletekben adagolt, 1964-es keltezésű, a Természetfeletti Bűnügyek Osztályán szolgálatot teljesítő tisztek kézikönyve gyakorlati ismertető a Manhattan közepén terpeszkedő Otherground-ról, mely tulajdonképpen egy hasadék a két világ között, ahol megyengült a valóság szövete és ezért mindenféle szörnyek, démonok és mitológiai lények szivárognak át a mi szürke rögvalóságunkba. Ugyan gyengém az urban fantasy (mindenkinek melegen ajánlom olvasásra az Amerikai isteneket Neil Gaiman-től), de azért ismerjük el, hogy van valami tetszetős abban, hogy az amerikai őslakosok bosszúból adták el olyan nevetséges áron Manhattan szigetét Peter Minuit-nek, mert számítottak arra, hogy a hasadékon átslisszolt lények majd helyettük is megfizettetik a fehér telepesekkel a tetteik árát. A zöldfülűeknek készült és hangulatosan prezentált kézikönyvben kapunk egy áltudományos magyarázatot a mágia működésére, Hermész Triszmegisztosszal, Aleister Crowleyval és az angol ábécé 23 elfeledett betűjével nyakon öntve, rövid összefoglalót az Ügyosztály történetéről és az Otherground lakóinak osztályozásáról, részletes használati utasítást az ügynökök Túlnanról származó különleges fémből készült jelvényéről, a természetfeletti igazságszolgáltatás törvényi szabályozásának vonatkozó passzusait, melyet még Roosevelt elnök hagyott jóvá, a kötelékbe való belépéskor elmondott eskü teljes szövegét, valamint konkrét varázslatokat és stratégiai alkalmazásuk leírását.

A lefektetett és átgondolt háttér biztos alapot kellett volna adjon a történetmesélésnek, azonban a minisorozat mégis minden eresztékében recseg-ropog, de vajon miért is? Elsőként a már említett nem túl eredeti felütés miatt: Sophia tanúja lesz egy természetfeletti lény támadásának, aki áldozatai lelkét szippantja magába, de őt magát életben hagyja. Zavaros jelentése miatt felfüggesztik, majd beveszik egy titkos műveleti csoportba, ahol kiderül, apja is szolgálatot teljesített és ugyanaz a Lélekfaló végzett vele, aki rá is szemet vetett. A zöldfülű főhőst azonnal ráállítják a legkeményebb és eddig felderítetlen ügyre úgy, hogy gyakorlatilag semmi támpontja nincs, majd természetesen az is kiderül, hogy egy azték (!) prófécia kiválasztottja, tehát ő az egyetlen, aki legyőzheti a háttérből kavaró és benne megtestesülni vágyó Fekete Istennőt. Másodsorban a végső összecsapás egy teljesen súlytalan és anti-klimaktikus jelenetsor, ráadásul a történetvezetés odáig is kissé suta és kusza, mert olyan, mintha oldalak maradtak volna ki egy-egy jelenet között, úgy ugrál a történet ide-oda az egyik meglepően jó ötlettől a másikig. A medúza kővé dermesztő pillantása a gyanúsítottak begyűjtéséhez, a szellemmetró, mint leggyorsabb közlekedési eszköz A pontból B pontba, a jelvénnyel megidézett zombi (oppardon, élőhalott amerikai) erősítés ("Felteszem az a gyanúsított, Cain nyomozóval a szájában?"), a helyszínelők által használt kifinomult orrú kutyafiúk ("Ha egyszer megszokta a szagukat, nem is olyan rossz srácok."), a nyomozók jelvényei által rögzített emlékeket visszajátszó irattár, vagy az Alan Moore Top Ten-jére emlékeztető mennyiségű furcsa lénnyel benépesített rendőrőrs, mind-mind olyan potenciált rejt magában, hogy rossz belegondolni mennyi ziccert hagytak ki az alkotók.

A lehetőség adott volt, a végeredmény mégis sok kívánnivalót hagy maga után, de ezt Atchison is sejthette, mert a füzetek utolsó darabja csak sok hónapos csúszással érkezett meg és a film projektjét sem véletlenül tolták el 2010-re. Összességében kellemes felfedeznivaló az Occult Crimes Taskforce, és ezt leginkább a túlélő kézikönyv része mondatja velem, de a rajzok minőségére sem lehet panasz, hiszen Shasteen már számtalan borítót készített mind a Marvel, mind a DC, valamint más kisebb kiadók számára is, a szerepjátékokhoz szánt belső illusztrációi pedig bizonyára sokat segítettek abban, hogy a különféle szörnyetegek terén is megfelelő tapasztalatra tegyen szert. Arra tudok csak gondolni, hogy valóban hosszú kifutást terveztek a sorozatnak, azonban így végzetes döntés volt, hogy megpróbálják négy részbe sűríteni a cselekményt. Egyszer mindenképp érdemes belepillantani, gyógyírként pedig a gyanúsan hasonló koncepciójú, ugyancsak Rosario Dawson főszereplésével készült, webisódokból álló Gemini Divison sorozatot tudom ajánlani... vagy az Alexander ágyjelenetét.

Occult Crimes Taskforce. Kiadás éve: 2006. Írta: David Atchinson és Rosario Dawson. Rajzolta: Tony Shasteen. Kiadó: Image Comics
 

A Káosz Kapui 1-2

2008 tavaszán az Athenaeum Kiadó Mangattack fedőnéven egy újabb manga attakot indított a zsebpénzüket mindenáron nikotin- és alkoholmentes dolgokra elkölteni igyekvő fiatalság ellen, vagy ha pontosak akarunk lenni, akkor inkább értük. A célközönség ezúttal is főleg a tizenéves olvasótábor volt, de már gondoltak a mostohább sorsú 18 pluszos korosztályra is. Ám most még nem erről lesz szó, hanem egy kizárólag a tinédzsereknek, és azon belül is főként a lányoknak szánt sorozat nyitányáról, konkrétabban az A Káosz Kapui eddig megjelent két kötetéről.

Az az igazság, hogy mivel jómagam egyik fenti kritériumnak sem felelek meg, így sokat agyaltam rajta, hogy vajon egy tizenéves mangarajongó lány szemével próbáljam-e vizsgálni a mangát, vagy pedig úgy, hogy vajon mennyire képes egy magamfajta seinen mangákhoz szokott férfiállat figyelmét felkelteni, lekötni illetve megtartani? Hosszas töprengés után úgy döntöttem, hogy megpróbálok egészséges középutat találni, ami nyilvánvalóan nem fog sikerülni.

 

Kitty Pryde és Rozsomák

A 13 évesen bemutatott Kitty Pryde négy éven át volt az X-Men kis, kedves, bájos naivája és komikus mellékzöngéje, mire a mutánscsapat sorozatának akkorra szinte legendás írója, Chris Claremont, 1984-ben úgy döntött, ideje új útvonalat kijelölni a karakter számára. Az annak idején (a Csodálatos Pókemberben) itthon is megjelent Kitty Pryde és Rozsomákban ifjú főhősünk szembenézett a felnőtté válás nehézségeivel, a gonosszal és önmagával, hogy a hatrészes minisorozat végére egy egészen új ember legyen belőle – mindez többnyire egy gonosz nindzsának köszönhetően.

A történet szerint Kitty üzletember apja konfliktusba kerül Shigematsuval, a yakuza egyik nagyhatalmú vezérével. A lány Japánba utazik, hogy segítségére legyen, de Shigematsu bérgyilkosa, egy Ogun nevű nindzsa elkapja, és egy pszichológiai-fizikai tréninggel és agymosással a saját képére formálja, kegyetlen harcost és gyilkost faragva belőle. Rozsomák, mikor értesül róla, hogy baj van, Kitty után utazik, ám mikor megtalálja, a lány majdnem megöli őt. Ezután egy barátja, Yukio segítségével igyekszik megszabadítani Kittyt a nindzsa befolyása alól – aki pedig nem más, mint Rozsomák régi mestere.

A mini leginkább Kitty karakterének szempontjából jelentős, az egész történet az ő fejlődősét, átalakulását hivatott bemutatni (itt választotta ki magának végleges, máig használt kódnevét is) – Claremont pedig mindig nagyszerűen bánt a karakterekkel, nem kis részt éppen ennek köszönhetően vált az X-Men élvonalbéli képregénnyé a ’70-es évek második felében (pedig érkezése előtt öt évig szünetelt a gyenge teljesítménye miatt). Kittyvel épp a sorozat kezdete előtt szakított szerelme, Kolosszus (az itthon szintén megjelent Titkos háború következményeinek egyike), úgyhogy már a kiindulási pont is egy tinédzserválság állapotában találja a hősnőt. Claremont ezt a válságot egyre jobban és jobban mélyíti a történet során, fokozatosan adagolva olyan hozzávalókat, mint az állandó kétkedés és bizonytalanság, a bűntudat, az önbizalmatlanság és az önmarcangolás. Az ilyen vívódó, helyüket nem találó fiatalokat pedig könnyű „hajlítani”, és Ogun pontosan ezt teszi. Aztán bejön a képbe Rozsomák, aki próbál rendet rakni a lány fejében a maga nyers, kemény módszereivel, és végül kivezeti őt ebből a veszélyes (elme)állapotból. Kitty mélyrepülése önnön démonaival, és eszmélése a leküzdésük után tehát a tinédzserek önkeresésének sajátos metaforája – szuperhős módra, azaz mindent a végletekig fokozva.

A mini azért is fontos állomás a főszereplők életében, mert itt alakult ki köztük egy meghitt apa-lánya jellegű kapcsolat, aminek Rozsomákra még annyi plusz következménye is lett, hogy azóta mindig odadobnak mellé egy hasonlóan fiatal fruskát (Kitty után Jubilee volt soron, mostanában pedig Josh Whedon „gyermeke”, Armor), mint afféle segédet, aki egyrészt bájos ellentétpárja és frappáns kiegészítője a morcos kanadainak, másrészt állandó humorforrásként szolgál. Claremont természetesen jó alaposan rájátszik a két karakter közti markáns ellentétekre, jelenetek egész sorát építi rájuk, hol poénokat, hol érzelmeket helyezve a középpontba – de leginkább utóbbiakat, mert a Kitty Pryde és Rozsomák az ifjú hősnő addig ismert természete ellenére határozottan sötét tónusú képregény.

A sorozat hat része tematikailag is jól elválasztható, minthogy Claremont határozottan fonja a történet fonalát, minden füzettel új irányba lendítve a cselekményt. A konfliktus felvezetése után jön Kitty átalakulása, majd a mélypontja, vagyis a Rozsomákkal való harca, aztán a gyógyulás folyamata, sorsa saját kezébe vétele, és végül a leszámolás a kanadai mutáns és egykori mestere, Ogun között. A képregény savát-borsát a két főszereplő változatos kapcsolatának érdekfeszítő feltárása mellett pedig természetesen ez utóbbi karakter, és a Rozsomákkal közös múltja adja. A gonosz nindzsát egyfajta izgalmas misztikum lengi körbe, amit csak fokoz vörös démonmaszkja, és Kitty félelmetes átformálása – ahogy azt az Adósság és becsület című Rozsomák miniben is láttuk már, Claremont ügyesen lopja bele a történeteibe az egzotikus távol-keleti hangulatot, aminek része a vad, zabolátlan és rettenthetetlen Yukio is (ő egyébként mindig szívesen látott vendég az X-Men lapjain). Ehhez persze kellő mennyiségű, többnyire kreatívan, ügyesen megírt akció társul, úgyhogy a végeredmény több mint kielégítő: kapunk egy izgalmas, remek karakterekkel és kapcsolatokkal teli kaland- és fejlődéstörténetet.

Baj csak a rajzokkal van: Al Milgrom hiába szinte legendás, rengeteget foglalkoztatott Marvel-művész, robosztus, rajzfilmszerű emberalakjai (főleg Rozsomák esetében), csúnyán eltúlzott arcjátékai, nyers, minden kifinomultságot nélkülöző vonásai, dinamikátlan mozgásábrázolásai nem ütik meg Claremont történetének mércéjét, ha pedig az Adósság és becsület képi világához hasonlítjuk, végképp elvéreznek. Pedig az látszik, hogy Milgrom érti a képregény hatásmechanizmusát, „beállításai” hatásosak, panelkezelése pedig helyenként egészen ötletes, vagyis szerkezetileg a mini tökéletesen rendben van – csak a ceruza nem forgott valami jól a kezében. Azért összességében a Kitty Pryde és Rozsomák, ha az Adósság és becsület színvonalát nem is éri el, mindenképpen egy olvasásra érdemes X-Men klasszikus.

Megjelenés: 1984-1985 (Magyarország: 1992-1993)
Történet: Chris Claremont, Rajz: Al Migrom

Nindzsák harca

A januárra meghirdetett nindzsahónap (eddigi termés: 1, 2, 3) szerencsére nem csak a Geekz-stáb tagjaiból kezdi feszínre hozni az ifjúkori (film)élményeket, de az olvasókból is. Az alábbiakban Gulandro vall könnyes szemmel a fekete ruhás harcosok iránti szerelméről egy magyar nindzsa-képregény kapcsán. (Ha másnak is vendégbloggerkedni támadna kedve, nem csak nindzsás témában, az a geekz@index.hu-ra küldje a cikket. Megjelenni persze csak az fog, aki megüti a mércét.)

Mikor olvastam a hírt az oldalon a ninjanuárral kapcsolatos tervekről, nagyon megörültem. Elragadtatásom, ha lehet, fokozódott, ahogyan a 80-as évek klasszikusai kapcsán olvashattam a kedvenc orgyilkosaim magyar eredetéről. Eszembe ötlött azonban egy, a szobám rejtekén lapuló nyomtatott médium, ami engem a megszállottság ezen irányába sodort egykor. Egy kétrészes képregény, a Nindzsák harca.

Nehéz bizonyos idő távlatából és szükséges dokumentumok híján feltérképezni egy ilyen dolog múltját, de amennyire lehetséges, tudósokból, teológusokból és könnyűdrog fogyasztókból álló kutatócsoportunkkal megkísérljük a lehetetlent. Valamikor 1988-ban dr. Serényi János munkája nyomán Sárközy Endre rajzolta meg ezt a képregényt az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat számára. Az akkor 58 ft-ért kiadott magazin tökéletesen alkalmas volt egy olvasni nem tudó gyermek számára is, hogy menthetetlenül és végérvényesen beleszeressen a nindzsák világába. Így a később népszerűvé vált kulturális abominációkat, mint a Tini Nindzsa Teknőcök vagy a Szamuráj Pizzacicák, már gondolkodás nélkül fogadta el reális és valós történelmi anyagokként, hogy aztán behívják az anyját az óvodába, mert a gyerek meg van győződve arról, hogy Amerika csatornáiban olasz reneszánsz festőkről elnevezett mutálódott hüllők viszik tovább a feudális japán orgyilkosainak hagyományait. Megjegyzem, ennek ellenkezője máig sem bizonyított.

A Nindzsák harca rögtön az első néhány kép után azzal a bizonyossággal hergel minket, hogy az egészet színes filctollakkal készítették. Tették ezt olyan remekül és stílusosan, hogy olyasvalaki, aki gyermekkorában rengeteg mesterművet álmodott ezzel az eszközzel a lakótelepi lakás csupasz falaira, feltétlen csodálattal kell adózzon a festménynek tetsző oldalak láttán. Különösen, hogy a kiadvány szakít a nyugati képregények kötöttségeivel és nem átall különböző képeket egyben ábrázolni, alig hagyva helyet a történetet jelentő narrációnak, ezzel is tovább erősítve egzotikus voltát. Vizualitás terén szerintem etalon azóta is, és nemcsak az mondatja velem ezt, hogy sehol máshol nem rajzolták még meg ilyen szépen a nindzsaeszközöket. Helyenként például az egy oldalra jutó hajítócsillagok száma eléri a kilencet.

Az epikus történet főszereplője a fiatal Jomigucsi, aki Iga tartomány egy rejtett nindzsafalujában nevelkedett, és eredményei okán mesterei egy titkos feladattal bízzák meg: az ellenség soraiba férkőzve kell lelepleznie az árulót, aki az elmúlt időkben több küldetését is tönkretette Jomigucsi klánjának. Rögtön az első néhány oldalon szembesülünk azzal, hogy egy ilyen horderejű feladatnál az igazi nindzsák semmit nem bíztak a véletlenre és bárkit megöltek, ha az a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztethette a tervük sikerét. Szeretem a működő emberi közösségeket. Így az első kötetben Jomigucsi szemszögéből bejárhatjuk a távoli Japán világát, kileshetjük, amint a szamurájok becsületbeli ügyeiket intézik egymás között, vagy ahogy a fiú álmaiból megismerjük egy összetett nindzsatámadás taktikáját.

Az ellenséges falvakat elérve hamar befogadják az ifjút, és így remek rálátásunk lehet az ifjú orgyilkosok kiképzéséről erőnlét és lopakodás terén. Mondanom sem kell, vidéki tartózkodásaim során rengetegszer próbálkoztam ezen módszerekkel, de a víz alatti nádlégzéssel mindig gondjaim akadtak. Anélkül, hogy a csavaros történetet elspoilerezném, csak vázlatosan jelzem, hogy a főhős, miután teljes értékű nindzsa lett, és felfedte az áruló kilétét, megismerkedik a gyógyítás keleti módszereivel, és egy rejtett nindzsaklán tagja lesz, hogy a második kötetben majd a bírkózás alapjait tanulja meg, míg végül egy régmúltban gyökerező titok feltárása után egy nindzsacsapat élére álljon maga is. Míg az első kötet a Kémhajsza alcímmel, addig a második A bosszú titulussal futott, hogy aztán a történet elapadása egy életre megtörje gyermeki lelkünket. A második és utolsó kötet után ugyanis (amit 1990-ben adtak ki és már 76 forintba került) nem jelent meg több Nindzsák harca. Pedig a harmadik kötet előzetese még mindig itt hergel minket a vásárlásra, a kiadvány hagyományaihoz híven kérdések formájában:

- Mire képesek a nindzsák a bennszülött harcosok elleni küzdelemben?
- Milyen eséllyel küzdhet egy nindzsa vadállatok ellen?
- Miből készült a bennszülöttek félelmetes tűzfegyvere?
- Meddig képes az ember a kínzásoknak ellenállni?
- Mit ér a becsület, a tisztesség halálos veszély esetén?
A kérdésekre válaszol a NINDZSÁK HARCA c. képregénysorozat III. része, amelynek címe: HARC A DZSUNGELBEN.

Bár sok cián lefolyt azóta a Tiszán, de ennél a képregénynél teljesebb és autentikusabb bemutatása a feudális japán orgyilkosoknak szerintem nem született nyomtatásban. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy ha ezen felbuzdulva a 80-as évek végén elutaztam volna Japánba, és nem ilyen világot találok ott, bizony csalódottnak éreztem volna magamat. Így számomra megmaradt az az elméleti lehetőség, hogy odaát mind a mai napig Jomigucsi leszármazottjai orgyilkolják egymást, békés egyetértésben és modern eszközök nélkül. Hiszen ennek ellenkezője sem bizonyított a mai napig.

Superman: Birthright

Ki képes még nyomon követni a DC Univerzum történelmében ilyen-olyan krízisek nyomán eszközölt változtatásokat? A Crisis on Infinite Earths még szükséges tisztogatás volt, de aztán az 1994-es Zero Hour és az 2005-ös Infinite Crisis is rúgott egyet a kontinuitásba, és már a fene se tudja, mely sztorik számítanak hivatalosnak, és melyek nem. A Birthrightról, Superman eredettörténetének második verziójáról viszont pontosan tudjuk, hogy nem: két évvel megjelenése után kihajította a kontinuitásból az Infinite Crisis (az új eredetsztori idén érkezik majd Geoff Johnstól), ami persze magával hozza a kérdést, hogy mi értelme volt az egésznek. Leváltották John Byrne remekül sikerült The Man of Steeljét, csak azért, hogy pár hónap múlva azzal együtt vesszen bele a nemhivatalos DC-képregények tömegébe. És igazából kár érte. Mark Waidnek ugyan messze nem ez a legjobb munkája, de a 12 részes mini így is élvezetes olvasmány.

Supermanről eredettörténetet írni persze trükkös dolog – mert hát ki nem ismerné? Megkockáztatom, még azok is tudják származásának részleteit, akik életükben nem vettek kézbe egyetlen képregényt sem. Számtalanszor mesélték már el a legkülönfélébb médiumokban, így nehéz dolga van annak, aki a mítoszhoz valami újat akar hozzátenni, vagy akár csak úgy akarja újramesélni, hogy ne fulladjon unalomba. Waid kisebb hibákkal ugyan, de sikerrel jár. A történet természetesen a Kripton pusztulásával kezdődik, de aztán átugorva a smallville-i éveket, rögtön a 25 éves Clark Kentet látjuk, ahogy a fekete kontinensen keres egy afrikai vezetőt – és önmagát. Waid igyekszik kézzel fogható, tragikus motivációt adni főhősének ahhoz, hogy Supermanné váljon, ahelyett, hogy követné az egyszerű, „tennem kell valamit ezzel az erővel” magyarázatot.

A Birthright ezt követően szépen sorra vesz mindent, aminek kötelezően benne kell lennie egy Superman első évéről szóló képregényben. A kriptonitot, a szülőket, Lois Lane-t, a Daily Planetet, Lex Luthort, és teszi ezt persze úgy, hogy hű a képregény hagyományaihoz, ugyanakkor modernizálja is a történetet. Összehegeszt elemeket a Smallville című, immár 7 éve futó tévésorozatból, Byrne The Man of Steel minijéből, és még tucatnyi másik helyről, beleöltözteti az egészet egy XXI. századi köntösbe modern anyukával, internettel és afrikai népirtással, és készen is van a világ első szuperhősének nagyszabású, mindent magába foglaló eredettörténete. Olvasás közben akaratlanul is az jutott eszembe, hogy Bryan Singer jobban járt volna, ha 2006-os Superman-filmjében ezt a sztorit veszi alapul. Nem csak azért, mert kicsit új, modernebb színben tünteti fel a poros főhőst, amennyiben útját határozottan kereső, öntudatos karakterként jelenik meg, és sokkal kevésbé jellemző rá az az irritáló kiscserkész-image, mint korábban bármikor. Hanem azért is, mert a Singer homoszexualitásából adódó, minden filmjében jelen lévő kirekesztettség érzet itt jóval hangsúlyosabban van jelen, mint a Superman visszatérben, ahol ráadásul sokszor még erőltetettnek is tűnt.

Ebben a modern világban ugyanis Metropolis nem fogadja rögtön tárt karokkal kék-piros színekbe öltözött megmentőjét. Amikor kiderül, hogy Superman nem erről a világról való, az emberekbe azonnal beköltözik a félelem és a bizalmatlanság, s valljuk be, ez egy teljességgel érthető reakció, ami annak idején sem John Byrne-nak, sem a ’78-as filmet rendezett Richard Donnernek nem jutott eszébe. A helyzetet persze Luthor azonnal igyekszik a maga javára fordítani, és egy gigantikus kriponi inváziót rögtönöz Metropolis kellős közepén, hogy még jobban Superman ellen fordítsa a népet. Maga Luthor pedig egyszerű, számító, megalomániás gonoszból kicsit árnyaltabb, némi tragikumot magában hordozó figurává vált. Akárcsak a Smallville-ben, Clark és ő barátokként kezdik kapcsolatukat, hogy aztán évekkel később akaratlanul is ellenségekké váljanak. Waid Superman identitáskeresését ügyes párhuzamba állítja Luthor földönkívüliekkel kapcsolatos megszállottságával, viszont ezt a remek ötletet csak félig-meddig sikerül méltón kivitelezni. A smallville-i gyerekkort megidéző flasbackek a képregény leggyengébb részei, a barátság megszakadása, Luthor veszélyessé váló mániája túl elnagyoltan és felszínesen ábrázolt, ezzel pedig az egész mini központi konfliktusának hitelessége és drámai súlya csökken.

Az eredettörténetbe csöpögtetett új elemek létjogosultsága is váltakozó. A hős mellkasán feszülő S betű például egy egyszerű, de remek ötletnek köszönhetően egészen új jelentést kap, és minden korábbinál erőteljesebb és többértelmű szimbólumként maga is hozzájárul a karakter útkereséséhez és önmagára találásához. Ellenben az a képesség, amellyel látja az emberek auráját, életerejét (lelkét?), teljesen felesleges hordaléka a Superman mítosznak, és kifejezetten bosszantó is, hiszen Waid abszolút semmit nem kezd ezzel az ötlettel. Az elején megmutatja, hogy van, majd teljesen elfeledkezik róla. Tegyünk így mi is.

Ami a rajzokat illeti, Leinil Francis Yu különös választás volt Superman eredetének elmeséléséhez. Képei kétségkívül nem mindenkinek fognak tetszeni, hisz az Acélemberhez letisztult, hagyományos vonalvezetés illene, Yu pedig, önmagát kicsit sem hazudtolva meg, nyers, durva, szögletes, elnagyolt vonásokkal dolgozik. Ezek élvezetéhez szükséges a sajátos, újszerű megközelítési módok feltétel nélküli szeretete, és ha ez megvan, a Birhtright képi világa minden bizonnyal elkápráztatja az olvasót. Yu nagyszerű érzékkel használja a paneleket, az egész- és kétoldalas képeket kivétel nélkül az igazán nagy pillanatokra tartogatja, és nem esik az öncélú látványorientáltság csapdájába. Akciói dinamikusak, arcai pedig markánsak, Clark Kent és Superman sokszor mintha valóban két teljesen külön személyiség lenne. Viszont Yu mindettől függetlenül is sokat köszönhet Dave McCaignek, aki színpompás kompozícióival tompítja kicsit a durva vonások komor hatását, szép egyensúlyt találva a karakter hagyományos és modern képi megjelenítései közt.

A Birthright nem hibátlan, és kicsit hosszúra nyúlt, de élvezetes olvasmány. Biztos kézzel emeli át hősét a modern világba, és az utolsó két, gyönyörű, katartikus oldalon még azokat a bizonyos hibákat is hajlamosak vagyunk majdnem teljesen megbocsátani. De csak majdnem. Mert ugyan szép és jó, azért John Byrne szimpatikusan egyszerű eredettörténetét bizony nem sikerült felülmúlni. És bár sok szó esett a modernizálásról – ez a képregény ilyen szempontból is csak egy lépés, míg a The Man of Steel egy bazinagy ugrás volt.

Megjelenés: 2003-2004 (12 rész)
Történet: Mark Waid
Rajz: Leinil Francis Yu

Batman: R.I.P.

A halott lovag.

Soha eddig nem tapasztalt események! Minden eddiginél merészebb történet! Hatalmas titkok lelepleződése! Örökre megváltozik minden! Batman már sosem lesz olyan, mint rég – már ha egyáltalán túléli legújabb kalandját! Nagyjából ilyen, és ehhez hasonló nagy szavakkal csábítgatta a DC az olvasókat már hónapokkal azelőtt, hogy a R.I.P. című sztori elindult volna, és a dübörgő, kattogó, robogó marketingvonat ezt követően is még fél évig száguldott, hogy tovább fűtse az egyre kevésbé lelkes rajongói kedélyeket – aztán véget ért a „móka”, az abszurd méretűre fújt lufi hirtelen kipukkadt, és nem maradt a helyén semmi. Roppant finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem ezt vártuk Grant Morrisontól. Attól a Grant Morrisontól, aki minden idők egyik legjobb X-Men történetfolyamát adta nekünk, aki nemrég fejezte be 12 részes, fantasztikus Superman sztoriját, ami még a karakter ellenlábasait is elbűvölte, és aki az utóbbi évek egyik leghangulatosabb crossoverét írja jelenleg. Szóval egy ilyen alkotóval a volánnál, mégis mi sülhetett el rosszul? A válasz egyszerűbb, mint hisszük: minden.

Batman életét már egy ideje keseríti egy titokzatos Black Glove nevű szervezet, aminek létezésére ugyan nincs bizonyítéka, de ami a jelek szerint hősünk elpusztítására tör – és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy hanyag munkát végez. Közben nyugtalanító bizonyítékok kerülnek napvilágra, amik alapján a Sötét Lovag apja, Thomas Wayne, maga rendelte el felesége meggyilkolását, és rendezte meg saját halálát, nagyrészt azért, mert az összeszűrte a levet komornyikjukkal, Alfreddal – aki e gondolatmenet folytatásaként Bruce igazi apja. Persze lehet, hogy ez is csak a Batman ellen irányuló, egyszerre fizikai és pszichológiai hadviselés része, de ugyan ki tudhatja biztosan? A játékba pedig belekeveredik még maga az őrült Joker, és Bruce új szíve hölgye, a titkát leleplezett Jezebel Jet is.

A R.I.P. egy döbbenetesen zavaros, átgondolatlan és halálosan unalmas katyvasz, ami túl erősen, túl kétségbeesetten próbálkozik, hogy az év egyik legnagyobb képregényes eseménye legyen. Tegyük félre az afféle kifogásokat, hogy sem a történet, sem a stílusa, sem karaktereinek ábrázolása nem eredeti, hiszen ez bocsánatos bűn egy mainstream szuperhős-képregény esetében, főleg, ha az még egy irdatlanul régi kontinuitásnak is része. De a R.I.P. ettől függetlenül is egy nagy, dramaturgiai szeméttelep. Morrison, aki általában oly gondosan fonja egy sztori szálait, és oly szépen vezetgeti azok mentén a lényegüknél megragadott karaktereket, mintha elfelejtett volna írni. Fontos pillanatokat, jeleneteket ugrik át, pusztán a következményeket mutatva meg, miközben olykor sokkal kevésbé lényeges momentumokat hangsúlyoz ki sokkal jobban.

A folyamatosság e durva megszakításai mentén mindenféle logika, előzmény és értelem nélkül jönnek és mennek a karakterek. Bruce új kedvese például alig pár résszel a R.I.P. előtt bukkant fel először, de itt máris el kellene hinnünk, hogy hatalmas, tüzes szerelmet éreznek egymás iránt, és a zsigereinket kellene, hogy markolássza a nővel (és egy cseppet sem elegáns duplacsavar következtében Batmannal) kapcsolatos fordulat, ami viszont kellő gondossággal felvezetett előzmények, és ügyes karakterrajz hiányában akkorát sem durran, mint egy petárda az óceán mélyén. Hasonlóan jár a röhejes denevérmanó, Bat-Mite, aki viszont eleve nem is passzol ebbe a szándékai szerint sötét és vérkomoly történetbe (még így sem, hogy pusztán Bruce képzeletének szüleménye) – így aztán mondhatnánk, hogy a kutyát nem érdekli, hogy egyszer csak hipp-hopp eltűnik a képregényből, de ekkor az olvasó hirtelen rájön, hogy az egészben egyáltalán nem is volt semmiféle szerepe. Hasonlóan gyorsan tűnik el Batman vészhelyzetre tartogatott pótszemélyisége, akit annak idején azért teremtett, hogy legyen valaki, aki képes visszavágni abban az esetben, ha őt, vagyis Bruce Wayne-t pszichológiailag elteszik láb alól (ez egyébként egy kifejezetten ügyes ötlet, ami tökéletesen reflektál a főhős mindent kontrollálni akaró megszállottságára – de kivitelezésében így is reménytelenül gyenge).

De a legnagyobb feketeleves a főgonosz személye. Azt az eshetőséget még csak megfontolni sem vagyok hajlandó, hogy a Black Glove vezetője, Dr. Hurt (hűha, jaj, de vicces, frappáns név!), valóban Bruce apja, de akárki is legyen, mindenképpen egy dögunalmas, fantáziátlan és végletekig sablonos gazember, akinek se karizmája, se fellépése, se normális karaktere, se semmije nincs, ha jól belegondolunk, még csak épkézláb motivációja sem. Ez utóbbi részben annak is köszönhető, hogy valóban nem tudjuk meg, ki is ő. Lehet egy rejtélyes rendező, akiről fogalmunk sincs, miért fáj a foga Batmanre, lehet a főhős apja, és (nem vicc!) lehet maga a megtestesült gonosz, maga a nagy patás, a Sátán is. Igaz, van a R.I.P.-nek egy sokkal izgalmasabb olvasata, ami szerint Bruce maga hozta a fejére ezt a válságot, életmódja, megszállottsága vezetett ide, s így ő önmaga legnagyobb ellensége, de ez gyorsan elsüllyed a sok logikátlanság és következetlenség tengerében. Az egyetlen, aki némi fényt jelent a sötétségben, az Joker – Morrison verziója a karakterhez kétségkívül félelmetes és bizonyos szempontból még eredeti is, más kérdés, hogy lelépése a történet végén az egyik legösszecsapottabb és legostobább jelenet, amivel idén találkozhattunk a mainstream képregények lapjain – és hadd áruljak el valamit: ez nem kis dolog.

A helyzetet súlyosbítandó, a R.I.P.-nek egész egyszerűen nincs lezárása. Ami befejezést kapunk, az félelmetesen elkapkodott és jelentéktelen  Van ugyan egy jópofa (bár kissé erőltetett) epilógusa, és egy csinos kis kerete, de lényegében minden kérdés megválaszolatlan marad. Batman falrengetőnek ígért sorsát Morrison csak a Final Crisisban fedi majd fel, ugyebár Dr. Hurtöt illetően sem vagyunk okosabbak, mint fél éve, és azt sem értem, hogy miért „szült” az író egy fiút Batmannek, ha aztán két éven keresztül egyáltalán semmi érdemlegeset nem kezdett vele (merthogy Damien, mint korábban, itt is csak teljesen mellékesen bukkan fel).

A mérleg pozitív oldalán így szinte csak Tony Daniel gyönyörűen sötét, realisztikus, az aktuális trendek keretein belül tökéletes képei szerepelnek minden fenntartás nélkül (na és az azokhoz passzoló, kiváló színezés). Minthogy Morrison a sztorival alaposan mellényúlt, kizárólag neki köszönhetően jön létre valamiféle baljós, végzetszerű hangulat, aminek a téma alapján az egész sorozatot át kellene járnia. Szóval, Batman él, Batman halott. A sztorit magát – az előzetes médiahisztéria ellenére – ugyan túlélte, de a rajongók számára mélyebben van hat lábnál is. Csak remélhetjük, hogy Neil Gaimannek a jövő januárban induló történetével (Whatever happened to the caped crusader?) majd sikerül exhumálnia, de az biztos, hogy bazinagy ásóra lesz szüksége.

Megjelenés: 2008
Történet: Grant Morrison, Rajz: Tony Daniel

Sleeper

Bizony, a szuperhősök nem feltétlenül arról ismerszenek meg, hogy vörös köpenyt lobogtatva maguk mögött, daliásan repülnek a naplemente ellenfényében. Van, hogy sötét, mocskos sikátorokban és lepukkant házakban ölnek halomra embereket, méghozzá állítólag a jó ügy érdekében. Persze kérdés, hogy az ilyeneket ezek után nevezhetjük-e egyáltalán szuperhősöknek. Holden Carver mindenesetre biztosan nem nevezi magát annak. Sőt, semminek nem nevezi magát biztosan, mert már fogalma sincs, ki ő, miért harcol, és egyáltalán az ügynökségek közti láthatatlan háború melyik oldalán.

Ed Brubaker, és kedvelt rajzolója, Sean Phillips (ld. még közös remekművüket, a jelenleg is futó Criminalt) a szuperhős és a noir zsánert vegyítették a kétszer 12 részes (és egy one-shotot is tartalmazó) Sleeper című sorozatukban, ami a DC és a Marvel Univerzumtól jóval sötétebb és durvább Wildstorm világában játszódott. De ez a borongós, csavarokkal és identitás válságokkal teli hardcore bűnügyi sztori még ahhoz képest is egészen nyomasztó és kegyetlen. Ami egyben azt is jelenti, hogy aki az ártatlan szereplőket teljesen nélkülöző noir világában jól érzi magát, az valószínűleg oda és vissza lesz a mindenféle kritikusok által egekig magasztalt sorozattól.

Holden Carver egy kormányügynökségnek dolgozott, amíg egy Földre pottyant idegen tárgy szuperképességekkel ruházta fel: öngyógyító képességének köszönhetően szinte halhatatlan, ráadásul nem érez fájdalmat sem – azt teste elraktározza, és átadja annak, akivel érintkezik, és aki ezután általában holtan esik össze. Felettese, John Lynch ráveszi, hogy szerelmét végleg hátrahagyva épüljön be a világ megváltoztatásán ügyködő, hiperintelligens, ám jéghideg és mellesleg mesterségesen teremtett elme, Tao titkos társaságába, hogy belülről rohassza szét. Lynch azonban egy támadás után kómába kerül, és mivel ő az egyetlen, aki tudja, hogy Carver beépített, és nem az ellenséggel lepaktált ügynök, hősünk kínos helyzetbe kerül. Kint ragad a „hidegben”, miközben volt társai vadásznak rá, és egyre szorosabb kapcsolatokat ápol Tao birodalmának szociopata gyilkosaival, különösen a pszichológiai hatásra kényszeresen gonoszságokat elkövető Miss Miseryvel.

És ez még csak a kiindulási pont, Brubaker feszesen, hangulatosan, lendületesen szőtt cselekménye innen még tucatnyi fordulatot vesz, mire eljut a sokkoló befejezésig, ahol már térdig gázolunk az elkárhozott szereplők lelkének mocsarában. A középpontban persze Carver áll, aki számára képessége átok, és más vágya sincs, csak hogy végre kikeveredjen valahogy ebből a miliőből, amiben lassan becsavarodik. Minthogy Lynch hiányában, az „angyalok” oldalán mindenki ellenségnek hiszi, lassan tényleg azzá válik, hiszen teljesen elmosódik számára a határ a szerepe és a valóság között, és a reménytelen megváltás felé vezető úton jó- és rosszfiúkat egyaránt kénytelen halomra ölni. Identitás válsága csak súlyosbodik, mikor Lynch végül visszatér, mert akkora már úgy döntött, más alternatíva nem lévén, ténylegesen Tao szolgálatába áll. Brubaker szenzációsan jól írja a kínzó kétségek közt őrlődő férfit, aki már semmiben nem biztos, ahogy lassan a két manipulatív férfi magánháborújának és hatalmi játszmájának megviselt ütközőpontjává válik. Félreértés ne essék, ez nem holmi szuperhősös sírás-rívás felelősségről, hibákról és önsajnálatról, hanem kőkemény, nyomasztó lelki vesszőfutás, amit a kiváló karakterrajznak, a karcos, összetéveszthetetlenül noiros narrációnak, és a minden második oldalon dinamitként robbanó dialógusoknak hála az olvasó is fájdalmasan valóságosnak él meg.

De korántsem Carver Brubaker egyetlen ütőkártyája. Barátja, az érzéketlen, embergyűlölő tömeggyilkos, aki nem átallja Népirtásnak nevezni magát, a nagydarab keményfiú megtestesült archetípusa, Tao pedig a teljesen érzéketlen és minden szempontból jéghideg gonosz legszélsőségesebb mintapéldája. Vagyis igen, Brubaker erősen sarkított karaktereket használ, de a szuperhős és a bűnügyi zsáner vegyítése, és Carver lelki mélyrepülése mindezt abszolút indokolttá teszi. És egyébként is, itt van még Miss Misery, az egész sorozat talán legizgalmasabb és legérdekesebb karaktere, aki fizikailag rosszul lesz (szó szerint), ha nem követ el valami gonoszságot. Brubaker ezer oldalról mutatja be őt, látjuk, mint esztelen, vérengző gyilkost, mint szerencsétlen áldozatot, mint szenvedélyes szerelmest, mint érzéketlen árulót, mint egyszerre védtelen és kegyetlen nihilistát, és közben végig kiszámíthatatlan, veszélyes és gyönyörű, vagyis igazi, vérbeli femme fatale (érzelmi ámokfutása a második sorozat 8. részében a képregény csúcspontja). És nem csoda, hogy olyan nagyszerű párost alkot Carverrel.

A Sleeperben tehát nincsenek jófiúk, csak rosszak és még rosszabbak vannak. Kettős és hármas ügynökök, és a világ színfalai mögül irányító hatalmasságok játsszák a maguk kis beteg és emberéleteket semmibe vevő játékaikat, amelyekkel a jó ügy hazugsága mögé bújva próbálják kikaparni maguknak a gesztenyét. És ez alól még maga Carver sem kivétel, hiszen mindkét oldalt kijátszva, árnyékok közt bujkálva hamar előkerülnek a gyilkos tetteket igazolni hívatott kifogások. Brubaker Sleeper-világa lényegében egy olyan hely, ahol nem csak, hogy senki nincs biztonságban, de senki nem maradhat ártatlan sem. És az, hogy mindez a Wildstorm saját szuperhős-univerzumában létezik, még egy különösen élvezetes mellékízt is ad a képregénynek, főleg, hogy a köpenyes igazságosztók sokszor ugyanolyan mészárszékre vonuló marhák, mint az egyes ügynökségek fegyveres ágyútöltelékei, és Brubaker nemegyszer még hülyét is csinál belőlük. Itt ugyanis nincs helye tisztaságnak, dicsőségnek és igazságnak.

Sean Phillips rajzai szokásosan nagyszerűek. Sötét hangulatú, nyers és egyszerű, effektektől mentes, árnyékokat és kontrasztokat kiválóan használó képeinek hatását erősítik a panelelrendezések is: a legtöbb oldal egy-egy egészoldalas képből áll, amire második rétegként épülnek a képkockák, egészen ügyes kompozíciókat, az akciójeleneteknél pedig különösen megnövelt dinamikát kölcsönözve a képregénynek. Az arcokat pedig főleg öröm nézni. Phillips nagyszerű érzékkel, hol elegáns visszafogottsággal, hol kissé eltúlozva, vagyis mindig az adott jelenetnek megfelelően ábrázolja a szereplők érzelmeit. De a színezés is megérdemel pár szót, mert minden ízében méltó párja a stílusos rajzoknak. Láthatóan jól átgondolt rendszer van benne, ami segít megőrizni és fokozni Philips oldalkompozícióit, azokat ugyanis rendre egy-egy szín uralja (jellemzően, a képregény hangulatához méltón a kék vagy a fekete). Ettől lesz a Sleeper képi világa olyan gyönyörűen hideg és egységes.

Két kiemelkedően tehetséges alkotó munkájáról van itt szó, akik fantasztikus eredményt képesek elérni, ha együtt dolgoznak. A Sleeper mind rajzait, mind történetét, mind karaktereit illetően maradandó élményt nyújt – a műfaj szerelmeseinek mindenképpen, de másoknak is érdemes megpróbálkozni vele.

Megjelenés: 2003-2004 (24+1 rész, Wildstorm)
Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillips (one shot: Jim Lee)

Milo Manara: Karamell, A játékszer

Az egyre bővülő kínálattal, ám egyelőre még szűkös és igencsak szelektív fogyasztói réteggel (a mangák, ugye...) rendelkező hazai képregénypiacon minden kiadó igyekszik megtalálni a maga szakterületét, a még nem lefedett zsánereket, vagy egy-egy képregény-nagyhatalomra (USA, Japán, Franciaország...) koncentrálni. A Sombrero Comix egy holland tulajdonban lévő kiadó, akik hazai megjelenéseikkel nem titkoltan az erotikus és pornográf könyvekre koncentrálnak. Hogy a kötetek vásárlói között több-e a kamionsofőr és a hormonok által vezérelt bevadult középiskolás, mint a szabad szellemű nagymama és a széles látókörű értelmiségi, azt nem tudom, de az biztos, hogy az ilyen tematikájú képregények üde színfoltját jelentik a hazai kínálatnak, és remélhetőleg a jövőben még sokféle országból és korszakból származó erotikus képregényt olvashatunk magyarul.

A Sombrero Comix első megjelenései közé rögtön két Milo Manara történetet is kiválasztott, és jobban nem is dönthetett volna: Manara, Guido Crepax-szal együtt az európai erotikus képregény-alkotók nagyjai közé tartozik. Egyébként - kis kitérő - nem tudom, ki hogy van vele, de számomra az erotika mozgóképes megjelenítésének legragyogóbb gyöngyszemei a '70-es években születtek meg, és azon belül is Európában: elegáns, egyszersmint érzéki, kéjjel teli alkotások ezek, szívszorongatóan tökéletes szépséggel megáldott színésznőkkel és buja zenékkel. Hasonló a helyzet papíron is: ugyanazok a nőideálok és féktelen ötletek bukkannak fel, és ugyanaz az érzéki vadság lüktet Manara képregényeinek lapjain is, mint Lucio Fulci egy szexuálisan túlfűtött giallo-jában vagy horrorjában, a kedves, izgatóan ártalmatlan Edwige Fenech erotikus komédiáiban, és persze ezernyi más példa sorolható.

A játékszer és a Karamell egyaránt hanyag mozdulattal ejti a legegyszerűbb megoldást, a pornográf(abb) képregények esetén gyakori lényegre törő, különféle jellegű közösülések köré szerveződő, kis túlzással akár történetnek is nevezhető dugásfüzér-felépítés használatát. Ehelyett egyszerű, de frappáns és sok meglepő szituációt magában rejtő helyzeteket vesz alapul, majd a téma variációival és könnyed rögtönzésekkel görgeti előre a cselekményt, nem szégyellve szex- vagy akár meztelenség-mentes, ám igen szórakoztató viccekkel, közjátékokkal megszakítani a fő szálat. Igen jellemző Manara stílusára az is, hogy az unalmas, de általában kötelezően kifejtett részeknél - főleg a könyvek elején - hirtelen begyorsít, ötösbe kapcsol a mesélő, pár oldalon letudva a karakterek és viszonyaik bemutatását, hogy aztán háromszor annyit időzzön egyetlen, a sztori szempontjából nem is feltétlenül fontos erotikus vagy vicces szituációnál.

A játékszer főhőse egy idős és gazdag férjjel rendelkező, prűd fiatalasszony, kit a szex és a testiség oly hidegen hagy, mihez képest még a világűr abszolút nulla fokos hőmérséklete is kellemesen langyosnak számít. Egyik orvos ismerőse (ő az olvasó barátja és cinkostársa, aki az izgalmakat behozza a sztoriba) azonban nemi vágyat fokozó, jeladóval működtethető apró készüléket ültet be az agyába, amivel később a legváratlanabb, lehetőleg minél kompromittálóbb helyzetekben kényszeríti imádottját a robbanásszerűen égbe szökő libidó bábjának szerepére. Nyilvánosság előtti szex, kiszolgáltatottság és voyeurizmus: ezekre a fétisekre koncentrál A játékszer.

A Karamell, ha lehet, még különösebb alapötlettel operál: hőse egy férfi, aki véletlenül feltalál egy láthatatlanná tevő szert (kész, ennyi, ez nem sci-fi, a részletek nem számítanak), amit azután arra használ, hogy gyermekkori szívszerelme közelében lehessen. A helyzet pikantériája az, hogy a férfi szűz, gátlásos és félénk, a nő viszont egy ordas nagy kábetűs, mint ahogy barátnője is, akivel láthatatlan, karamell illatú hősünk (ezzel az anyaggal tapasztotta magára a feltalált szert) furcsa szituációk sokaságába keveredik bele. Ebből a képregényből már nem csak az ordenáré, tátongó vaginákat és fröcskölő ondót szerepeltető dugások hiányoznak, hanem maga a Fallosz is, lévén hősünk testrészein nem törik meg a fény.

Manara mellőzi azokat az alfa hím karaktereket, akik a huszonegyedik századra a pornó alapvető, arctalan humán építőkockáivá váltak, és cselekvőnek a legtöbb helyzetben szabados gondolkozású (vagy annak megfelelő viselkedésre kényszerített) nőket tesz meg. Világában a nők mind gyönyörűek, hosszú combjuk van, telt ajkaik, formás kebleik és őrjítő fenekük, a férfiakat azonban annál inkább szereti rondára, sőt kifejezetten visszataszítóra rajzolni: a Karamell (többnyire ugyan láthatatlan) hősének dupla állánál, ragyás arcánál és tökorránál kevés csúfabb képregényfigurát láttam - A játékszer ördögi orvosa biztosan köztük van.

Megjelenésében igényesek a kiadványok, kötésük masszív (ez nálam fontos szempont, és sajnos nem minden könyvkiadó figyel rá oda), nagy méretük pedig a rajzok alapos tanulmányozását teszi lehetővé. Ráadásul az áruk is pofátlanul alacsony: 1600 forint.ért vesztegetik őket. Buszon, metrón hatalmas sikereket lehet aratni ezekkel a könyvekkel, kipróbáltam: senki nem képes nem odanézni. Fiúk-lányok, ezeket a könyveket érdemes a polcon tudni: tessék a barátnőt/barátot szex után megrontani egy kis képregényolvasgatással!

Sorrow

Fiatalok a nagy, amerikai pusztaság kellős közepén betévednek egy poros, elhagyatott, de főleg, kísérteties kisvárosba, ami tele van bizarr alakokkal, ijesztő épületekkel, és egy afféle „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” hangulattal. Aztán akaratukon kívül elkezdenek tíz kicsi indiánt játszani velük. Ismerős a szituáció? Nyilván mindenkinek az, aki legalább három-négy amerikai horrort látott már életében, mert nagy az esély, hogy abból a három-négyből legalább egynek pont ez a kiindulási pontja. Szóval Rick Remender (a frenetikus retro sci-fi, a Fear Agent írója) és társa, Seth Peck nem éppen a spanyolviaszt találták fel a Sorrow című négyrészes minisorozatukkal, de legalább nem is próbálják úgy eladni, mintha pedig pont azt tették volna. Ehelyett meginvitálnak minket egy korrekt módon összerakott, kicsit ügyes, nagyon sablonos és néha-néha ijesztő utazásra a vad, kies amerikai nyugatra, ahol úgy folyik a vér az átutazókból, mint a víz a csapból.

Ah, igen, a nagy, legendás, tikkasztó amerikai pusztaság. Minden értelmes, tapasztalt horrorrajongó tudja, hogy nem tehet meg benne 20 kilométert anélkül, hogy ne darabolná fel egy vérszomjas őrült, egy sorozatgyilkos stoppos, egy mutáns közösség vagy éppen egy félelmetesen beteg és bizarr család. A Sorrow hősei (három útitárs és egy stoppos) nyilván nem tapasztalt horrorrajongók, különben elkerülnék azt a kísértetvárost, ahol eztán sikerül is kocsijukat feltekerni az első villanyoszlopra. A két fiatal lánynak és fiúnak a csúnya baleset ellenére nem esik komoly baja (legalábbis látszólag), de ez még csak a megpróbáltatások kezdete. Mert a városkán bizony egy régi átok ül, aminek folyamatos kínjait a kevés lakos az arra járók húsával igyekszik enyhíteni.

A Sorrow alapvetően egy tipikus amerikai „vidéki horror” dramaturgiáját és eszköztárát használja, hol okosan, hol kissé fantáziátlanul, de annyi biztos, hogy az eredetiség fejének felütésétől senkinek nem kell tartania. Remender és Peck elvégezték házi feladatukat, láthatóan értik, hogyan és mitől működik egy ilyen történet, az meg már más kérdés, hogy maguktól nem tudnak hozzátenni semmit. A legtöbb, ami tőlük kitelik, hogy különböző típushorrorokat és mítoszokat katyvasztanak össze, így aztán a Sorrow-ban nem csak szellemek, csak mutánsok, csak őrültek, csak gyilkosok, csak indián átkok, csak szörnyek vagy csak mutánsok keserítik és végzik be a főszereplők életét, hanem ezek mindegyike – és mindennek a hátterébe megkapjuk még az egész rémálmot elindított kegyetlen kormánykísérleteket is. Innen bizony már csak a zombik és a vámpírok hiányoznak, és valószínűleg csak azért, mert azokat már nehéz lett volna kimagyarázni még egy alig logikus háttérsztorival is. Mindenesetre tény, hogy ez az „összetettség” előnyére válik a Sorrow-nak, mivel ez az egyetlen olyan aspektusa, amivel képes időről-időre meglepetést okozni.

Ezenkívül viszont a cselekmény rendületlenül halad előre a sablonok által kikövezett, agyonkoptatott úton. A négyfős társaság lassan fogyatkozni kezd, kettejüket megszállják, a főhősnő segítőre lel egy helyi lakosban, aki szeretne már véget vetni a borzalmaknak, de aki persze annak rendje és módja szerint elhalálozik még a finálé előtt. Karakterekről beszélni sem igazán érdemes, és sajnos pont azt pipálhatjuk ki először, akiben van valami spiritusz is (a seggfejként viselkedő Matt), és nem csak egy tetszetős, de üres porhüvely, mint mindenki más, akiért elvileg izgulni kellene. A hangulatteremtés és a feszültségkeltés sajnos nem éppen elsőosztályú, bár az íróknak e téren már akadnak jobb pillanataik, főleg, amikor a kísértetváros bizarr lakosai, gnómjai és borzalmas szörnyei kerülnek előtérbe (a templom pincéjébe suvasztott rémek jelenete hátborzongató). A dialógusok ellenben teljesen rendben vannak, és egy-két nem hivalkodó, jól eltalált, trágárságokkal bőven teletűzdelt, tahós beszólás is akad.

Francesco Francavilla fekete-fehér rajzai pedig igen sokat tesznek hozzá a mini élvezhetőségéhez. Nincs itt semmi nagyzolás, túlzás, trendi megoldás (pusztán az egyébként ügyes panelelrendezés bizonyul itt-ott kissé hatásvadásznak), a képek egyszerűek, lényegretörőek, hangulatosak, és ha a két női főszereplőt az arcok alapján nem is nagyon lehet megkülönböztetni egymástól, a mutánsok és egyéb szörnyek ábrázolásában a rajzoló fantasztikus kreativitásról tesz tanúbizonyságot. Remender és Peck pokolbéli teremtményeinek, és a hol visszafogott, hol a képünk közepébe tolt gore-nak a vizualizálása az, ami majdnem (de szigorúan csak majdnem) az átlag fölé emeli a képregényt. A Sorrow korrekt kis minisorozat, nem kell csodát várni tőle, és akkor kellemes egyszeri élménynek bizonyul – talán még annak is, aki pedig látott már pár olyan horrort, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás vagy, A sziklák szeme, amikre az írópáros munkája erősen támaszkodik.

Történet: Rick Remender, Seth Peck Rajz: Francesco Francavilla
Megjelenés: 2008, Image Comics

Fantastic Four: World’s Greatest

Mesterséges Föld, alternatív világ, időutazás, óriásrobot, világvége. Mark Millar négyrészes sztorijában minden megvan, ami szükséges ahhoz, hogy egy igazán cool, nagyszabású és dögös képregény kerekedjen belőle. Amiből persze tökéletesen hiányzik a logika, a szív és a lélek, de még a józan ész is, viszont ezt már megszokhattuk az írótól. Ami persze nem jelenti azt, hogy meg is bocsátjuk neki.


Mark Millar idén februárban vette át az írói teendőket a Fantasztikus Négyesnél, és hosszú, egybefüggő sztorijának első felvonása a négy részes World’s Greatest, amit a jelenleg is futó The Death of the Invisible Girl követ. A történet szerint a család éppen visszatér egy múltba, egészen pontosan a vadnyugatra tett kirándulásból (ami mellesleg egy feltűnően pofátlan Vissza a jövőbe 3 koppintás – bár biztos van, aki ezt homage-nak tartja, de az nem ismeri Millart), amikor a családfőt, Reedet, vagyis Mr. Fantasticot felkeresi egy régi barátnője, Alyssa. A nő egy kényelmetlen tudományos problémára hívja fel expasija figyelmét: a Föld kevesebb, mint tíz éven belül lakhatatlanná válik, de hé, semmi probléma! Már megvan a megoldás, mielőtt beüt a krach, a teljes népességet átszállítják egy párhuzamos dimenzióba, ahol majd egy mesterségesen felépített Földön fognak lakni (Galaxis útikalauz stopposoknak, valaki?). A gond ott kezdődik, hogy egy Kapitány névre keresztelt, elpusztíthatatlan óriásrobot, amit ennek a világnak a védelmére kreáltak, megbolondul, és ámokfutásba kezd az igazi Földön – és természetesen kizárólag mindenki kedvenc szuperhős-családja állhatja útját.

Lépjünk túl az olyan megválaszolatlan kérdéseken, hogy például mégis mitől gajdul meg a Kapitány, hogy a fenébe képes valaki akár pénzügyileg, akár technológiailag felépíteni egy egész Föld bolygót, hiszen ezekre Millar későbbi történeteiben akár még választ is kaphatunk (bár nem esnék hanyatt a meglepetéstől, ha végül mégsem kapnánk). Foglalkozzunk inkább a sztorival. Az író kitalál egy viszonylag érdekes szituációt, ami ráadásul úgy passzol a Fantasztikus Négyes világába, mint kesztyű a kézre – és mihez kezd vele? Egy óriásrobot elleni, borzasztóan klisés harccá degradálja, ami ráadásul akkora logikai hézagokon szellőzik, amekkorákban az igazi és a mesterséges Föld is elférne egymás mellett.

A Kapitány természetesen a végső, legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan, sebezhetetlen, tökéletes überrobot, Reed mégis padlóra küldi egyetlen szál ütéssel (nesze neked, „nagyszabású” finálé), méghozzá egy zsebéből hipp-hopp előhúzott, roppant röhejes és bosszantó deus ex machina, egy Galactus-verő gépezet segítségével. Továbbá a gyilkolásra beállított Kapitány padlóra küldi a Marvel-univerzum teljes hősállományát X-Menestül, Pókemberestül, Angyalostul, és egyrészt egyikük sem hal bele, másrészt ennek ellenére valahogy a Fantasztikus Négyes mindössze három tagja elég hozzá, hogy állja a sarat az ellenséggel szemben, harmadrészt a hősök a következő képkockán már újra teljes csatarendben támadják a robotot, nekünk meg fittyet kéne hánynunk arra, hogy két másodperccel korábban még félholtan hevertek szerteszét. Borzasztó ötlettelen és unalmas az egész, és hiába erőlködik Millar a coolabbnál coolabb beállításokkal, a dögös füzetvégi cliffhangerekkel, és a Marvel teljes hőspanteonjának – megjegyzem, a kiadó egyéb aktuális történeteit teljesen semmibe vevő – felvonultatásával, a világmegváltás elmarad. De nagyon.

Most kellene valami olyasmit mondanom, hogy „szerencsére Bryan Hitch szokásosan gyönyörű, lenyűgöző látványvilága megmenti a látványosan félreírt képregényt”, de sajnos nem tehetem. Nem mintha a World’s Greatest képei rosszak lennének, nem, inkább csak közepesek, de egy olyan rajzolótól, aki Warren Ellisszel karöltve megteremtette a „szélesvásznú képregény” fogalmát (az Authority felejthetetlen első tizenkét része), ez bizony édeskevés. Hiába dinamikusak az akciók, részletgazdagok a hátterek, hatásos a panelelrendezés, az arcokra rossz ránézni: az hagyján, hogy ha Reed mosolyog, akkor intelligenciája egy értelmi fogyatékos szintjére látszik visszaesni, de nem hittem, hogy valaha megérem a napot, amikor a mainstream amerikai képregény-ipar egyik legnagyobb becsben tartott művésze ténylegesen csúnyának rajzolja meg a Marvel egyik szuperdögös hősnőjét, Sue-t – márpedig így tett. Arról nem is beszélve, hogy a Kapitány egy ízben még csak kétszer nagyobb, mint egy normál ember, két oldallal később meg már minimum tízszer (és ebben semmi költői túlzás nincs) – és egy ilyen mértékű aránytévesztés még egy amatőrtől is csak nehezen volna megbocsátható. Legalább annyit elmondhatunk, hogy Hitch nagyon-nagyon szép hóesést rajzol, gyönyörű pelyhekkel. Igaz, annyira elborítanak mindent, hogy konkrétan nem látni tőlük semmit, de hát minden nem sikerülhet…

Némi vigaszt pusztán néhány mellékszálból nyerhetünk: a rockbandába belépő Fáklya és egy bankrabló szupergonosz-lány románca egészen érdekes, Sue hősnőkből álló jótékonysági csapata aranyos ötlet, a házassági évforduló időutazással egybekötött megünneplése (avagy lássuk, hogy botlottunk egymásba először az utcán tizenhárom évvel ezelőtt) pedig egy igazán frenetikus, észveszejtően romantikus és hihetetlenül bájos jelenet, amit egyetlen más szuperhős-képregényben sem lehetne ilyen szépen eljátszani. De mindez csak aprócska öröm a nagy ürömben, és épphogy elég ahhoz, hogy Millar szörnyetegét ne egy csillaggal rúgjam valagba.

Fantastic Four 554-561 (Marvel, 2008)
Történet: Mark Millar, Rajz: Bryan Hitch

Nocturnals: Black Planet

Vajon mi történne, ha Halloween éjszakáján összezárnánk H.P. Lovecraftot, Raymond Chandlert és Ray Bradburyt egy amerikai kiskölök fa tetejére épített titkos házikójába egy közös történet megírására? Universal Monsters meets X-Men, avagy egy diszfunkcionális Addams család összefog Pacific City helyi alvilágával, hogy megakadályozza egy másik dimenzióból érkező lovecraftian bájos-csápos parazita faj hódítási kísérletét, miközben heves pisztolypárbajokat vívnak vérfarkasokkal, robotokkal és élőhalottakkal. Egy szörnyfilmzabáló horrorgíknek kellhet-e ennél több? Légy üdvözölve Dan Brereton monster noir-jának, a Nocturnals-nak a világában!

Doc Horror és csapata akárha egy cirkuszi trupp freak show-jából szökött volna, és valóban: Nicodemus doki és lánya, Eve (az Evening rövidítése) azaz Halloween Girl egy másik dimenzió szökevényei és egyben utolsó képviselői, társaik egy néma (ami az összevarrt száj kellemetlen folyománya) és már több, mint egy évszázada halott pisztolypárbajhős, a Gunwitch, a lombikban nevelkedett, de emberformát öltött kétéltű, Jenna Jameson-testű Starfish, az igéző tekintetű és idomú, ezüsthajú kísértet, Polychrome, a spontán öngyulladásban életét vesztett, majd tűzgyújtóként visszatért, szamurájkódexet követő Firelion, a Narn K vállalat ember-állat hibrid kísérleteket folytató laboratóriumából szökött aranyszívű, de hirtelenkezű gengsztervezér, a Raccoon, valamint az ifjú és egyúttal tapasztalatlan gyíkember, Komodo.

A Dan Brereton írta-festette, gótikus horror, sci-fi, film noir és pulp elemekkel bőségesen meglocsolt crime fiction először az azóta feledésbe merült Malibu Comics Bravura imprintjének égisze alatt jelent meg 1994-ben, egy hat füzetből álló minisorozat formájában, majd gyűjteményes formátumban az Oni Press-nél talált végleges otthonra négy évvel később. A képregényszakmában fehér hollónak számító, a fényképen rögzített modellek alapján vízfestékkel-ecsettel alkotó (és Alex Ross-al nem véletlen jó barátságot ápoló) Brereton a Mike Mignoláéhoz hasonlatosan elborult szörnyfétisével kicsi, ámde annál kitartóbb rajongótáborral indított, majd kollégájához hasonlóan megnyílt előtte a szórakoztatóipar összes játszótere. Habár körülményes és lassú munkastílusa (számítógép nélkül, akrilfestékkel és esetenként színes ceruzával dolgozik) egyáltalán nem kedvez a havi megjelenést favorizáló nagy képregénykiadóknak, mégis, egyedi, gótikusan baljós stílusa lehetővé tette, hogy bebocsátást nyerhessen, és olyan képregényeket adjon ki a kezéből, mint a Batman: Thrillkiller, a JLA: Seven Caskets (DC Comics), Buffy the Vampire Slayer: The Dust Waltz (Dark Horse) és a Giantkiller (Image). A Disney Global felkérésére a Tito Faraci által írt The Last Battle vizuális paneleit is ő jegyzi, mely a Julius Caesar gallok elleni harcának Conanba oltott verziója, és amellyel elsőként evezett nemzetközi vizekre. Az egyre növekvő népszerűség folyományaként megjelentek a siker félreérthetetlen jelei: az első Nocturnals akciófigurák az N2 Toys jóvoltából, valamint a Universal Studios képében már Hollywood is lecsapott a szedett-vedett szörnycsalád megfilmesítési jogaira.

A Nocturnals első trade paperback-je, a Black Planet nem akármilyen alternatív Földre kalauzol minket: Pacific City alvilágának urai élőhalottként visszatért és a Narn K társaság növesztőkádjaiban szintetizált verőlegényekkel és bérgyilkosokkal dolgoztatnak, az utcákon pedig éjszakánként vérfarkasok és szökött ember-állat hibridek csatangolnak áldozatra várva. Doc Horror, mint a természetfeletti és a weird science szenvedélyes kutatója, segít a Zampa családnak magához ragadni az uralmat, így véget vetve a bandaháborúnak, azonban a visszavonult Don fia, Tony egyezséget köt a Narn K vállalat titokzatos vezetőjével és csapdába csalja a mit sem sejtő doktort. Harcostársak és családtagok verődnek össze egy mentőakcióra: a jó doktor kislánya, az édes Eve a játékbabáiba költözött szellemek segítségével, Firelion lángokkal övezett katanájával, Starfish pedig két automata .45-ösével vág véres rendet a maffiózók között, míg a Raccoon, aki egyszerre bír Humphrey Bogart karizmájával, Rozsomák elvadult ábrázatával és Snake Plissken attitűdjével* (és mindamellett menthetetlenül és reménytelenül szerelmes Starfish-be), gyakorlatilag egymaga veszi át a Zampa család feletti irányítást. Hamarosan kiderül, hogy egy szürke eminenciás került a játékba, mikor Tony holttestében egy polipszerű parazitát találnak; Doc Horror-ban szörnyű gyanú ébred: mi van, ha a Crim vele együtt jött át erre a világra a dimenzióportálon keresztül?

A Black Planetet további gyűjteményes kötetek követték, a Witching Hour, a Troll Bridge, az Unhallowed Eve és a The Dark Forever, megfejelve egy fekete-fehér, Ted Naifeh illusztrálta Gunwitch spin-off-al, ahol az Óz Madárijesztőjébe oltott élőhalott Clint Eastwood egy vámpírbanda által terrorizált kisvárosban rak rendet. Mivel a saját kiadójánál erre nem látott reményt, Brereton elfogadta a szerepjátékokkal foglalkozó Green Ronin ajánlatát és a Nocturnals szereplőit és hátterét bemutató artbook, a Nocturnals: The Midnight Companion a Mutants and Masterminds szuperhős szerepjáték kiegészítőjeként látott napvilágot. Az őrült piktor több más projektben is könyékig benne van, a Rob Zombie-val (akinek Hellbilly Deluxe albumát ő illusztrálta) egy közös képregényen dolgoznak, miközben két film forgatókönyvén végez utolsó simításokat, az első, az Autumn, egy modern Piroska és a farkas történet, melyben egy gengszter lánya száll szembe egy vérfarkas klánnal, a másik, az Undeadly, San Francisco-ban játszódik, ahol két zsaru élete áll feje tetejére egy vámpírtámadás túlélése után.

A legfontosabb és legörvendetesebb hír azonban a legújabb Nocturnals kötet, a Carnival of Beasts megjelenése, valamint a Century Guild's Olympian Publishing bejelentése, miszerint három vaskos hardcoverben kívánják piacra dobni az eddig megjelent összes Nocturnals történetet, hozzácsapva néhány Brereton által kifejezetten az ehhez a gyűjteményhez készített, teljesen új sztorit. Aki tehát kíváncsi mi sülhet ki abból, ha Tim Burton és Clive Barker fejéhez egy-egy .45-öst szorítanak, hogy írjanak egy Scooby Doo epizódot, akkor semmiféleképp ne szalassza el a lehetőséget: csapja fel az első keze ügyébe eső Nocturnals kötetet!

*Igen, helyes a megérzésetek, miszerint a Raccoon a kedvenc Nocturnals szereplőm...

Nocturnals: Black Planet. Kiadás éve: 1998. Írta és rajzolta festette: Dan Brereton. Kiadó: Oni Press

Chronicles of Wormwood

Garth Ennisnek nagyon bögyében lehet a vallás. Maga a keresztény egyház nemkülönben. Bár ha belegondolunk, alighanem arra jutunk, hogy úgy általában véve az emberiség nagy egésze a bögyében van. Nagyon persze nem lehet érte hibáztatni, sőt, inkább csak dicsérni, amíg a földkerekség szennyesét és perverzióit olyan formában okádja vissza a világ képébe, mint a méltán klasszikus Prédikátor, vagy mint az Avatar kiadónál megjelent, hatrészes minisorozata, a Chronicles of Wormwood. Nem csoda, hogy ilyen kis céghez került, mert bizony megnéztem volna azt a nagy kiadót, amelyiknek erre a képregényre van mersze rányomni a logóját. Bizonyos szempontból ugyanis ez még a Prédikátornál is provokatívabb, így már rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy akit a vallás "arcbarúgása" zavar, ne adj isten sért, az rossz helyen keresi a napi olvasnivalóját. Persze aki így áll a dolgokkal, az mostanra valószínűleg már tudja, hogy Ennisnél eleve rossz helyen keresgél…


Danny Wormwood sikeres, gazdag kábelmogul, van egy dögös csaja, és élvezi az életet. Mellesleg ő az Antikrisztus. De tessék csak nyugodtan elfelejteni az Armageddont, minthogy Danny is megmondta a kénszagú faternak, hogy hova dugja fel magának. Esze ágában sincs ugyanis holmi jóslatoknak engedelmeskedve világvégét hozni az emberiségre, inkább jókat iszogat egy csendes bárban legjobb barátjával, Jézussal (akit Jaynek nevez, és aki szegény kicsit megzápult, mióta egy háborúellenes tüntetésen egy rendőr úgy izomból fejbe csapta) és intelligens, beszélő nyulával, Jimmyvel. Szóval jó fej ő, igaz, barátnője háta mögött nagyban tömi Jeanne d’Arcot, de hát ilyesmi normál emberekkel is előfordul, szóval az Antikrisztusnak ennyit talán megbocsáthatunk. Természetesen apuci nem örül a családi fekete báránynak, és mindent elkövet azért, hogy valami furmányos módon rábírja az Armageddonra.

Lássuk csak, a már említetteken kívül mi van még Ennis „polgárpukkasztó” felirattal ellátott tarsolyában. Egy rosszmodorú bárpultos orrának felcserélése egy másik, még nemesebb szervével, egy perverz pápa, aki a torinói lepelbe fújja az orrát, mennyországba jutó ateisták, muszlimok, zsidók és sátánisták, a teremtésbe beleőrült, megállás nélkül recskázó Isten – ja, és a keresztény egyház alapítását a Sátán ihlette, és azóta is markában szorongatja a Vatikánt. Az egész sorozatról üvölt Ennis cinikus, gonosz humora, olyan, mint egy kisgyerek, aki örömét leli benne, hogy bosszanthatja szüleit, és cinkosan kacsintgat közben társai felé. Úgyhogy akinek tűrőképessége és érzékenysége még elviseli a mindenféle politikai korrektséget pofátlanul magasról leszaró történetet, az minden valószínűség szerint nagyszerűen fog szórakozni Ennis újabb őrült hullámvasútján.

Azt azonban kár lenne tagadni, hogy a nagy show mögött most kevesebb érték és gondolat van, mint a Prédikátor esetében, amit minden perverzitása ellenére sem nevezhettünk öncélúnak. A Chronicles of Wormwood is oda-odacsap persze a kultúrának, a társadalomnak (hogy a vallásnak is, azt már mondani sem kell), szintén kiáll a barátság és a szerelem értékei mellett, és van egy-két ténylegesen szép momentuma és elmélete (például a mennyországba való bekerülés feltételeiről), de ezúttal Ennis célja általában kizárólag a polgárpukkasztás. Bizony, itt-ott érezni is a sorozaton, hogy valami őrült jelenet csak azért került bele, hogy még inkább botrányos legyen, és a mennyországba illetve a pokolba tett (egyébként frenetikus) kiruccanás talán a legjobb példa erre. Vagyis picit elcsúszott az arány, a megbotránkoztatásból most több van, a mögötte lévő tartalomból pedig kevesebb, de hát nem is lehet mindenből Prédikátor, és különben is, kit érdekel, ha egyszerűen így is szétröhögjük magunkat minden második oldalon?

Merthogy a karakterek, a dialógusok, és a köztük felvázolt dinamikus kapcsolatok mind kiválóan működnek, és ezeket a bámulatos pontossággal felépített történetelemeket Ennis mind arra használja, hogy az ember gyarlóságán, ostobaságán, szerencsétlenségén és képmutatásán élcelődjön. A hangsúly ugyan a valláson van, de ugyanúgy megkapja a magáét az egyszerű átlagember is, nem beszélve a popkultúrának kiosztott vidám kis pofonokról (lásd: Jimmy gonosz viccelődése a Star Wars-rajongókkal). Ami a rajzolót illeti, Jacen Burrows, az Avatar „házi művésze” kicsit furcsa választás volt erre a feladatra, ugyanis képeiből nagyrészt hiányzik az a sajátos, abszurd felhang, ami pl. Steve Dillon Prédikátoros munkáját jellemezte, márpedig ehhez a stílushoz az kétségkívül sokkal jobban illik, mint egy hagyományos megközelítés. De ha ettől eltekintünk, akkor ezen a téren sincsenek problémák: a háttereket vegyesen kezeli, néhol elnagyolja, de ahol szerepük van a cselekményben (pl. a mennyország- és a pokolbéli jeleneteknél), ott roppant részletgazdaggá varázsolja őket, az arcokra kiülő érzelmeket pedig nagyon szépen és hatásosan ábrázolja – még Jimmy, a nyúl esetében is, ami pedig nem kis teljesítmény.

Összességében pokoli jó szórakozás a Chronicles of Wormwood, Ennis legjobb szokásának megfelelően röhögve kiforgatja magából a mennyet, a poklot és az emberiséget, mintha csak direkt tesztelné, hogy mennyit vesz be az olvasók gyomra. Nyilván vannak, akik ezt felháborítónak találják, de nyugodtan ismerjék csak be ők is: igenis kellenek olyan alkotók, mint Ennis, akik csakazért sem csinálnak mindent szépen, csendben, rendben és flottul. Néha bele kell rúgni a bilibe, és vigyorogva nézni, ahogy a vizelet szétfolyik a padlón.

Chronicles of Wormwood - 2006-2007, 6. rész. Történet: Garth Ennis. Rajz: Jacon Burrows. Kiadó: Avatar Press.

Batman: The Resurrection of Ra’s Al Ghul

A halál és a szuperhős-képregény sosem voltak jóban, de lassan eljutunk arra a pontra, ahol nem egy legyilkolt karakter visszahozása lesz a ciki, hanem maga a karakter legyilkolása. Elvégre minek erőlködik az a szerencsétlen író, ha egyszer tudja, hogy ha ő nem is, egy utódja pár hónap, de legfeljebb néhány év múlva úgyis feltámasztja a nagy drámai körítéssel elkapart figurát? Greg Rucka mentségére legyen mondva, Death and the Maidens című remek kis minijében minden lehetségest elkövetett, hogy Batman egyik legnagyobb ellensége, Ra’s Al Ghul halott maradjon. Nem csak, hogy lánya premier plánban szíven szúrta, de a Sötét Lovag ezt még meg is ünnepelte tetemének elhamvasztásával, ráadásul mint kiderült, Ra’s maga akart meghalni: azon tervének része volt, amellyel biztosítani akarta, hogy lányai magukévá teszik világpusztító/világmegváltó (attól függ, honnan nézzük) misszióját. Szóval foglaljuk csak össze: Ra’s annyira halott, amennyire csak egy szuperhős-képregényben lehet valaki, ráadásul nincs is szándékában, hogy éljen. Persze a cikk tárgyát képező képregény címéből a nyájas olvasó már kitalálhatta, hogy akadt pár író a DC agytrösztjei közt, akiket ez röhejesen kevéssé hatott meg.

Pedig ezek az írók nem akárkik: Grant Morrisonról, Paul Diniről, Peter Milliganről és Fabian Niciezáról van szó, az ember pedig eleve nagy elvárásokkal fog hozzá egy általuk írt történet elolvasásához. És már csak az irántuk való tiszteletből is, lépjünk túl a feltámasztás bosszantó sablonosságán, és azon a tényen, hogy még csak meg sem próbálják megmagyarázni, miért igyekszik Ra’s olyan nagyon visszatérni, miután ő maga akart meghalni – és lássuk a 2007 őszén, a fő Batman-képregényekben megjelent hétrészes sztorit kizárólag önmagában. Tehát Ra’s, aki évszázadokon át újra és újra megmenekült a haláltól az ún. Lazarus gödröknek köszönhetően, most egy öreg, érzéketlen és rothadó, gyolcsba tekert testben tér vissza. Ahhoz, hogy halhatatlanságát bebiztosítsa, szüksége van unokájára, Damienre, lánya, Talia Al Ghul és Batman közös fiára, akit Morrison a Batman and Son című történetben mutatott be. Ha azonban megszállja Damien testét, a fiú meghal, ami nem szerepel az öntörvényű, vad tinédzser tervei között – így aztán apjához, a Sötét Lovaghoz rohan segítségért. De az örök életért folyó hajszába még belekeveredik Éjszárny, Robin, egy hadseregnyi ninja és két eddig ismeretlen Al Ghul is.

Érdekes, hogy maga a címbeli gonosz említi a képregényben, hogy Batman hatalma milyen limitált, hiszen csak Gothamre terjed ki – és ez Morrison szándékaitól függetlenül, tökéletesen alkalmazható magára a karakter és a sorozat hatásmechanizmusára is. A denevérnek szüksége van a bűnös város sötét sikátoraira, koromfekete éjszakájára, az alakját elnyelő árnyékokra, és nem egy író bukott már bele abba, hogy megpróbálta kiszakítani ebből a környezetből (gondoljunk csak az itthon is megjelent Halál a családban című infantilizmusra) – hiszen Gothammel együtt az atmoszféra jó része is azonnal odalesz, azt pedig feltétlenül pótolni kell valami mással. És ez az a „más”, amire jelen képregény olvasásakor hiába várunk. Pedig nem indul rosszul: a bevezetésben Morrison felsorakoztat egy rakás karaktert, szépen lefekteti a konfliktus alapjait, és remek tempóban vág ide-oda az egyes jelenetek közt, egy vad hajsza nyitányával dobva fel a labdát a folytatásnak.

Innentől azonban megtörik a sztori lendülete, és az olvasónak végig olyan érzése van, mintha az írók nem tudtak volna mit kezdeni a történet rájuk eső részével, ezért csak rutinból odakapartak valamit, és remélték, hogy társaik majd összefogják az egészet. A cselekményt szinte random módon szakítják meg elnyújtott, se nem különösebben látványos, se nem különösebben ötletes harcjelenetek, amikben kevesebb a változatosság, mint a ninják öltözködési szokásaiban. Mindeközben féltucatnyi mellékszereplő olvad bele a teljes érdektelenségbe: a három bérgyilkosnő történetbe való bevezetésének Morrison több oldalt szentel, mint amin a későbbiekben ténylegesen felbukkannak, a Batmant segítő vak szerzetes, I-Ching szerepe kimerül pár instant keleti bölcsesség két pofon közti elpuffogtatásában, és néhány ninja legyakásában egy-egy panel bal felső sarkának hátterében, Ra’s Al Ghul eddig ismeretlen, a sztori puszta mozgatórúgójaként szolgáló apjának és fiának felbukkanása és leköszönése pedig a karakter fontosságához képest ijesztően elkapkodott.

És nehogy azt higgyük, hogy a hősök jobban jártak! Batman eleve furcsán hat kicsit, kiszakítva gothami környezetéből, és a szokásostól eltérő jelmezben feszítve, az írók meg nem igazán törték magukat, hogy a karakterre esszenciálisan jellemző viselkedéssel és dialógussal engeszteljék ki az olvasókat – úgyhogy egy diszkont-Batmant kapunk, akiről kis túlzással csak azért tudjuk, hogy Batman, mert hegyes fülei vannak, és csúnyán néz, ha dühös. Robin még rosszabbul járt: Ra’s felajánlja neki, hogy amennyiben csatlakozik hozzá, visszahozza az élők közé nemrég (az Identity Crisis alatt) meggyilkolt apját. Nesztek, drámai morális konfliktus, gondolták az írók, és megelégedtek magának a konfliktusnak a tényével, arra pedig már nem vették a fáradságot, hogy tisztességesen ki is dolgozzák, úgyhogy az egészből csak egy hosszú, unalmas és felszínes jelenet lesz, amiben Éjszárny rugdalózva próbálja meggyőzni barátját, hogy ne essen bele az ármánykodó élőhalott csapdájába. (Állítsuk csak ezt szembe Bruce hasonló dilemmájával a Death and the Maidensből, és rögtön szembetűnő a minőségi különbség.)

Négy címhez és négy íróhoz persze négy rajzoló dukál, akiknek a stílusaik kényelmetlenül eltérőek. Az alaphangulatot Tony Daniel (Batman) sötét, realisztikus, szépen kidolgozott képei teremtik meg, amik után a dinamikával hadilábon álló, nyersebb és szögletesebb vonásokkal dolgozó Freddie E. Williams II kisebb csalódást okoz. Don Kramer (Nightwing) viszonylag ügyes iparosként átlagos színvonalat hoz, a többek közt a finálét is jegyző Ryan Benjamin (Detective Comics) katasztrofális, élettelen és szinte groteszk viaszarcai viszont a negatív oldalra billentik ezt a mérleget is.
A borzasztó ritmusérzékkel, egy hirtelen deus ex machinával elvágott finálé után marad az értetlenkedés, hogy mire is volt ez jó. Ra’s a cím ígéretének megfelelően újjászületett, és minden más maradt a régiben. Konstatálhatjuk, hogy a csaknem 70 éve használt kaptafa még mindig nem kopott el, továbbra sem feltétlenül szükséges, hogy a történeteknek értelmük legyen, nem létezik olyan, hogy halott ember, és az se baj, ha a karakterek olykor csak úgy végigrugdosnak hét részt anélkül, hogy legalább fingunk lenne róla, közben mi játszódik le bennük. Mindebben még nem volna semmi egetrengető, de hogy pont egy Morrison-Dini-Milligan-Nicieza kvartett demonstrálja, az már több mint kiábrándító.

Batman: The Resurrection of Ra’s Al Ghul, 2007
Történet: Grant Morrison, Paul Dini, Peter Milligan, Fabian Nicieza
Rajz: Tony Daniel, Freddie E. Williams II, Don Kramer, Ryan Benjamin

Sam Noir: Samurai Detective

És igen, még mindig vannak olyan műfaji kombinációk, amik eddig senkinek nem jutottak eszébe. Ez kicsit furcsa a mai világban, ahol a trendi retrózásnak és hommage-olásnak behódolva mindenféle művészek és kóklerek házasítanak össze mindenféle zsánert és stílust, remélve, hogy a közönség nem gurulni fog a röhögéstől, hanem homlokára csapni, és felkiáltani, hogy óje! Eric A. Anderson és Manny Trembley ehhez az Image ShadowLine imprintje alatt megjelent minihez a noirt és a szamurájtörténetet kavarta össze, és a különös végeredményt felfűzte egy véres bosszúra, és egy Frank Miller-epigon (szintén Trembley) képi világára. Na persze, ha minden rajzoló úgy tudna lopni és másolni, mint ez itt, egy fokkal bizonyosan szebb lenne a világ.

Egy olyan világban járunk, amiben egybeforrt a múlt és a jövő, a feudális és a modern Japán: szamurájok és uraik, öltönyös gyilkosok, ninják, és metropolisok hatalmas felhőkarcolói férnek meg egymás mellett, és az alkotókat baromira nem érdekli, hogy mindez hogyan lehetséges, így nekünk sem ildomos. A sztori egyébként semmiféle hasznot nem húz a modern környezetből, arra nyilvánvalóan azért volt csak szükség, mert a noiros stílus, annak minden képi és szövegi elemével alighanem furcsán vette volna ki magát, ha mondjuk a XVII. századba paterolják – hiszen ez a műfaj egyértelműen kötődik az urbánus környezethez. Főhősünk Sam, a szamuráj magánnyomozó, Miyamoto Musashi és Sam Spade egybegyúrva, akit az írók egy hatalmas sablontengeren rángatnak végig, hogy végül az egésznek semmi értelme ne legyen azon kívül, hogy lemészárol egy egész hadsereget. De ez persze nem feltétlenül baj. Többnyire.

Szóval Sam dolga ezúttal, hogy egy gyönyörű lányt figyeljen meg, anélkül, hogy az tudna róla. Három hónapig megy ez így – na nem mintha hősünknek három napnál többre lenne szüksége rá, hogy végzetesen, reménytelenül és teljesen belehabarodjon a csodálatos teremtésbe, aki egy nap furcsamód felbukkan az irodájában, hogy aztán, mielőtt egy szót is szólhatna hozzá, három hátába mélyedt dobócsillag küldje Samet dühös, vérgőzös bosszúhadjáratára. A sztori ennyi, és bár van benne egy kis csavar, azt elég hamar meg lehet sejteni – de az írók szerencsére nem is tesznek úgy, mintha valami átkozottul furmányos és intelligens dolgot tálalnának nekünk. Nyíltan vállalják, hogy az egész csupán egy dögös, gyönyörű, élvezetesen öncélú mészárszék, és mint olyan, többé-kevésbé helyt is áll.

Azért csak többé-kevésbé, mert minden erénynek minősíthető egyszerűsége ellenére bizony vannak hibái, és itt most nem a sztorira kell gondolni. Eleve, aki sztorit akar, ne is vegye kezébe a Sam Noirt. Csakhogy az írók itt egymásba mostak két népszerű zsánert, és nem mondhatjuk, hogy minden bökkenő nélkül tették. A képregény fő írói eszköze a főhős jellegzetesen noiros narrációja, amiben megállás nélkül értekezik a veszélyes nők végzetes mivoltáról, a gyilkolás szükségességéről, mocskosul cool kardforgató képességeiről és a világ kegyetlenségéről, és ezek úgy kétharmad részben a célnak megfelelően roppant hangulatosak, és helyenként egy kis gonosz, kegyetlen humor is felcsillan bennük. A maradék egyharmad, vagyis erőltetett, túlzó és izzadságszagú, ráadásul feleslegesen szófosó részben viszont az olvasó azt kívánja, bárcsak fogná már be végre, és kaszabolna inkább szépen, kussban. Plusz a szamuráj és a noir zsánere olyan messze áll egymástól, hogy egy ilyen fúzió esetében kihagyhatatlan ziccernek tűnik az azok néhány klasszikus alakjára, történetére tett kikacsintgatás, ironikus megjegyzés és tisztelgés. De csak tűnik, mert a jelek szerint sajna egyáltalán nem az.

Nade a rajz… Trembley tudja, mit csinál, és nem érdekel, hogy a sok Sin City-nyúlás közül pont ez az egyik legnyilvánvalóbb, ha egyszer olyan gyönyörű, hogy kiesik tőle az ember szeme, és rátapad az oldalakra. És ha már Sin City, bizony kevés képregényt olvastam azóta, ami annyira erőteljesen és hatékonyan demonstrálná, hogy egy ügyes rajzoló mennyi mindent képes kihozni a fekete-fehér színekből (amikhez itt azért jár némi szürkeárnyalat is, bár inkább csak a hátterek esetében), mint a Sam Noir. Úgyhogy hiába egyszerű, mint egy pont, hiába agyatlan, az alapkoncepciót leszámítva ötlettelen és üres, mégis élvezi az ember, még akkor is, ha egy picit szégyelli is magát miatta. Ami persze nem akadályozza meg benne, hogy majd kézbe vegye a folytatást is…

Megjelenés: 2006 (három rész)
Történet: Eric A. Anderson, Manny Trembley
Rajz: Manny Trembley

Southland Tales: A képregény és a film

Ez egy ilyen film. Akik az egekbe emelik, fröcsögnek a fikázóira, amiért azok semmit nem fognak fel az üzenetéből, és alacsony agysejtszámaikért a Donnie Darko rendezőjének új mesterművét büntetik, és különben is, húzzanak vissza Michael Bayt nézni. A fikázók meg cserébe felfújt szupersznobokról kiáltoznak, akik a „nem értem ezt a filmet, úgyhogy biztos, k*rvanagy művészet” elvét követve állnak ki emellett a zagyva agyrohasztás mellett. És mindkét csoportnak minden szempontból igaza van. És egyiknek sem, egyik szempontból sincs. A Southland Tales (A káosz birodalma) ugyanis egy nézhetetlen hulladék is, meg nem is. Egy kikezdhetetlen mestermű is, meg nem is. Egy és egyetlen egyvalamiben lehetsz biztos, amikor leülsz megnézni: vagy utálni fogod, vagy imádni. Ez egy ilyen film.

Richard Kelly nem cicózik. Áll a kezében egy Donnie Darkóval, háta mögött tapsviharral, előtte tucatnyi lehetőséggel, aztán fogja magát, vállat von, és bemutat a közönségelvárásoknak. A Southland Tales még komplikáltabb, zavarosabb, furcsább és őrültebb, mint a rendező elsőfilmje volt, ráadásul látszólag még kevésbé van bármi értelme, viszont cserébe komoly előismereteket is megkövetel: ha például nem vagy legalább alapszinten tisztában a könnyed délutáni olvasmánynak bedrogozva sem nevezhető Jelenések Könyvével, akkor akár bele se kezdj. És akkor még ott van a Kelly által írt három graphic novel, ami előzményként szolgál a maga alternatív világában az apokalipszist leíró mozifilmhez, de nehogy azt hidd, hogy az majd eloszlatja minden kérdésedet a mozgóképes művel kapcsolatban. Igaz, ami igaz, sokat segít.

A három kötet (Two Roads Diverge, Fingerprints, The Mechanicals, de kiadták egyben is The Prequel Saga címen) fontos információkkal szolgál a szereplők hátteréről, és arról, hogyan kerültek egyáltalán kapcsolatba egymással. Az ex-pornósztár Krysta Now szerepe, történetbe kerülése és motivációja például szinte kikövetkeztethetetlen a képregények ismerete nélkül, de a filmben a jó ha negyvenpercenként felbukkanó Fortunio figurája is a comic lapjainak köszönhetően nyer valamiféle értelmet. Érdekes módon a főszereplőről, a Jericho Kane-né átlényegülő Boxer Santarosról tudjuk meg a legkevesebb plusz információt, talán a legfontosabb vele kapcsolatban a testére tetovált vallási jelképek eredete és lényege. A képregény legérdekesebb aspektusa azonban a Krysta által írt, The Power című forgatókönyv, ami az egész Southland Tales sajátos kis, metatörténetként a cselekménybe ágyazott parabolája. A rohamos tempóban növő bébi Messiás, aki születése óta egyetlen egyszer sem ürített salakanyagot, viszont a fingásába beleremeg a Föld (nem, ez nem valami elborult metafora, tényleg), és akinek Jericho Kane, a főszereplő alteregója lesz a védelmezője, lényegében magának a filmnek az eseményeit vetíti előre – s ily módon komoly segítség annak megértéséhez.

Mindezek ellenére a képregények csak afféle bevezetők, előjátékok a fő műsorszámhoz, és akárhogy nézzük is, hangulatilag sehol sincsenek Kelly mozgóképes víziójához képest. Ráadásul történetvezetésük túl letisztult, és akár még megvezetésre is alkalmas lehet: a viszonylag egyszerű cselekmény finoman altatgatja az olvasót, aki aztán így teljesen felkészületlenül szédül bele a film kaotikus idézet- és metafora-orgiájába. A rajzok pedig csak fokozzák a hatást. Brett Weldele (akinek stílusát már ismerhetik a Bruce Willis-féle megfilmesítés előtt álló The Surrogates olvasói) elnagyolt, hanyagul felskiccelt, vázlatszerű képeibe a nyomasztóan sárgás-barnás színezés lehel életet, és ez a hangulati világ eleinte fantasztikusan működik, de túl monoton és steril ahhoz, hogy bő háromszáz oldalon át fenntartsa a figyelmet. A Prequel Saga így inkább csak egy szükséges és viszonylag érdekes, mintsem igazán élvezetes és székbeszögező olvasnivaló: túl kell esni rajta, hogy Kelly két és fél órás agyserkentőjét a lehető legfelkészültebben fogadhassuk be.

Mert félreértés ne essék: ha nem készülsz fel, ha nem szenteled magad 100%-ig a filmnek, akkor az fél óra után elnyel, ezután pedig esélyed sem lesz újra a felszínre kerülni, és ott kötsz ki, ahol Kelly többi áldozata: átkozod az érthetetlensége és felháborítóan öncélú művészieskedése miatt. Viszont ha sikerül lépést tartanod (nagy rá az esély, hogy nem fog), nem mindennapi élményben lesz részed. A Southland Tales voltaképp a világvégét hihetetlenül zavarosan és csaknem teljesen érthetetlenül elmesélő Jelenések Könyvének szabados, modern adaptációja/újraértelmezése/kicsavarása/akármilye, társadalmi-politikai felhangokkal, a hollywoodi filmiparnak való odamondogatásokkal, dal- és táncbetétekkel, bibliai- és versidézetekkel, bizarr karakterekkel, rothadó jövőképpel és humorral, méghozzá egy brutális szatírába csomagolva. Az áttekinthetetlen műfaji egyveleg befogadását pedig csöppet sem könnyíti a néző értetlenkedése a szereposztást illetően, á la „mi a francot keres ebben Justin Timberlake, Sean William Scott, Sarah Michelle Gellar és Dwayne „The Rock” Johnson?” A válasz pedig egyszerű: Kelly a színészválogatással is azt üzeni, hogy ez egy nagy vicc.

Egy vicc, amiben Philip K. Dick víziója, David Lynch tébolydája, a Brazil bizarrsága és a Dr. Strangelove maró szatírája elmerül egy adag ponyvában, hogy aztán – amolyan Tarantino módra, csak sokkal őrültebben – a furcsa kotyvalékból valami egészen új és eredeti szülessen. Kelly szabadon csapong, a legkevésbé sem érdeklik az általános nézői elvárások, így aztán ide-oda dobál minket mindenféle helyszínek, karakterek és hangulatok között, és ember legyen a talpán, aki meglátja benne a rendszert. A különös világvége hangulatból, vagy akár egy törpét is tagjai közt számláló kommandós csapat akciójából minden átmenet nélkül csöppenhetünk bele egy lendületes dalbetétbe, vagy éppen okoskodó ex-pornósok röhejes dumashow-jába az ország és a világ égető szociális problémáiról, és az egész olyan hihetetlenül furcsa, hogy talán rá sem ébredünk Kelly nagy trükkjére: miközben pereg a film, saját magunkon, saját társadalmunkon, világrendünkön röhögünk. Pedig akár sírhatnánk is.

Mert ezen a viccen azért mégiscsak van mit komolyan venni. Kelly disztopikus-apokaliptikus víziója ugyanis, mint minden valamirevaló jövőkép, erősen reflektál a jelen problémáira. Az immár totálisan republikánus Amerika egy hatalmas, de a fogyó nyersanyagoknak hála kimerülőben lévő hadigépezet, ami (miután terroristák atombombákat robbantottak Texasban) sorra rohanja le a csúnyarossz közel-keleti államokat, az orwelli rémálmot megvalósító USIdent mindent látó szemei alá vonta az egész internetet, és ott nyirbálja a szabadságjogokat, ahol csak éri. A fasisztának kikiáltott karhatalommal szemben a lázadó Neomarxisták állnak, akiknek kevesebb közük van Karl Marxhoz, mint Kellynek Hollywoodhoz, az ország bajaira pedig a járműveket távirányítással működtető, egyben drogként is használható Folyékony Karma jelenti a megoldást – legalábbis látszólag, mert a nagy találmány mögött maga az Antikrisztus áll. Vagyis a saját kis szétesőfélben lévő világunkra tett konkrét utalások mellett még megkapjuk a politika, a gazdaság és a Gonosz nyilvánvaló összefonódását is. Közben főhősünk nem más, mint egy mocskos és szappanoperaszerű politikai játszmába és dimenzióutazásba csöppent filmsztár, aki félrekufircoló feleségével és Babilon Kurvájával utolsó táncot jár a világ pusztulása előtti percekben, miközben a Messiás a Hegylakó fehér lóként funkcionáló jégkrémes furgonjában emelkedik az egekbe. Mindfuck ez a javából.

A tucatnyi szálat és rengeteg karaktert Kelly remek dinamikai érzékkel, profi vágómunkával fogja össze, a letisztult, trendi megoldásokat nélkülöző képi világnak pedig nagyszerű párja Moby sajátos hangulatú, szuggesztív zenéje, és az azt időnként megszakító, jól összeválogatott betétdal-csokor (van itt Beethoventől Muse-on át Radioheadig minden). És aztán itt van még a The Rock, aki egyenesen fenomenális. Nem, nem viccelek. A fickóról már tudjuk egy ideje, hogy komikusnak sokkal jobb, mint akciósztárnak (ld. a Csak lazánt, amiben egyedül ő volt értékelhető), itt pedig Kelly maximálisan kihasználja minden adottságát. Amikor megfontoltan tagolva meséli el, miről szól a forgatókönyve (ami valójában Krystáé), vagy amikor idegesen pillantgat jobbra-balra, miközben az ujjaival játszik, az kész röhögőgörcs. Ezeknek köszönhető, hogy a filmet (ahogy a Donnie Darko esetében is) jó eséllyel élvezni fogod, nem számít, mennyire érted, vagy nem érted. Kelly hangulatteremtő képessége olyannyira erős, hogy érzelmeket, sőt katarzist vált ki a sztoritól függetlenül is, úgyhogy a grandiózus befejezésbe beleremegsz, még akkor is, ha fogalmad sincs, mi, hogyan és miért történik éppen – egyszerűen azért, mert érzed, hogy valami hatalmas dolog pereg a szemeid előtt.

A Southland Tales nem egy kellemes szombat délutáni film, amit az ötórai tea mellé fogyasztasz. Kétségkívül profi munka, de nem kell csodálkozni rajta, ha valakinél alaposan kicsapja a biztosítékot. Jelenlegi kétes megítélése azonban egész biztos változni fog az évek múlásával – hogy milyen irányba, az rejtély, de Kelly második moziját vagy teljesen elfelejtik majd, vagy utólag öntik aranyba. Középút pedig nincs. Ez a Southland Tales. Ez egy ilyen fim.

Képregény | Southland Tales: The Prequel Saga (Two Roads Diverge, Fingerprints, The Mechanicals, 2006-2007), Írta: Richard Kelly, Rajzolta: Brett Weldele

Film | Southland Tales (2006), Írta és rendezte: Richard Kelly

A képregény felfedezése

A képregény több szempontból is egyedi helyet foglal el a képzőművészetek között…

Ezzel az indítással tulajdonképpen egy elegáns szökelléssel már át is ugrottam a Nulladik Kérdést: megérdemli-e egyáltalán a Képregény helyét a művészetek sorában? A Geekz olvasói persze biztosan egyetértenek velünk abban, hogy nagyon is! Scott McCloud azonban nem számít ilyesféle kényelmes közös kiindulópontra, könyvének célközönségében ugyanis benne foglaltatnak a szövegbuborék-szűzek, a „popkulturális fertő” ádáz ellenzői és a színes, nyomtatott hangfestő szavakat látva lenézően ajkukat biggyesztők is, így tehát A képregény felfedezésében Ádámtól–Évától kezd neki a történetnek. Nemcsak kronológiailag alapozza meg témája komolyságát, rámutatva, hogy a Képregény sokszorta annyi idős médium, mint az (el)ismert és agyonelemzett Mozgókép, de még a művészet fogalmát magát is boncolgatni kezdi.

Kezdjük akkor el még egyszer: a képregény egyedi helyet foglal el a képzőművészetek között. Széles tömegek fogyasztják nagy mennyiségben (no persze nem itthon – de már Franciaországban is annyi új megjelenés jut minden hónapra, hogy képtelenség normális emberi életmód mellett követni őket, nem hogy Amerikában vagy Japánban…), mégis kevés méltó kritikusi tiszteletet és figyelmet kap, hódolóiról és gyűjtőiről pedig nem a művészet rajongóiként és pártolóiként hallani, hanem jobbára csak geekekként (röstellem, de nem igazán akad erre találó magyar szakkifejezés…). A Magas Művészetek árnyékában sunnyog, holott a mozgóképek világában rengetegszer bebizonyosodott már, hogy a legpopulárisabb és gyakran igen közönséges – saját korukban lebecsült és puszta szórakozásra alkalmasnak ítélt – alkotásokat év(tized)ek múltán mennyire könnyedén és egyöntetűen kanonizálták ama méltóságteljes ítészek.

Ennek fényében Scott McCloud legnagyobb érdeme az, hogy bár rajongó tisztelettel és komoly lexikális tudással áll neki imádott témája alaposan körüljárásának, a hozzá hasonló (és persze enyhébb) fanatikusokon kívül sikerrel szólítja meg az újoncokat és a szemellenzősöket is. Ily módon képessé válik rá, hogy olyan emberek megítélését formálja (ha nem is teljesen megváltoztassa), akik esetleg még az ő képregényformába öntött eszmefuttatását is viszolygással olvassák pusztán formai okok és előítéletek alapján.

Ugyanez természetesen fordítva is áll: McCloud nyugodt szívvel csalja mélyvízbe olvasóját, miközben vaskos elszántsággal vág rendet a képregényeket övező fogalmi és történelmi dzsungelben. Mindezt azonban olyan könnyen fogyasztható, kellemesen komolytalan stílusban teszi – fokozottan hangsúlyt fektetve arra, hogy az éppen górcső alá vett eszközt, módszert, fogalmat magyarázata közben azonnal megmutassa, érzékeltesse is (egyben a kép és szöveg könyvében szintén tárgyalt harmóniáját is szem előtt tartva) –, hogy még az is élvezettel követi majd kacskaringós útjait, akinek annak előtte a Garfield magazin jelentette egyetlen képregényes tapasztalatát.

Közel hozni a témát egy ismeretlen előképzettséggel rendelkező olvasóhoz úgy, hogy egy rajongó se érezze magát hülyének nézve, vagy éppen konkrét példákat hozni úgy, hogy akinek nem ismerős se Crumb, se Spiegelman, se Stan Lee neve, az se érezze magát elzárva a megértéstől: ez talán a könyv legnagyobb fegyverténye.

De lépjünk tovább, elvégre minket gyakorló geekként talán nem hat meg annyira, hogy a nagyi is értené a könyvet, és többre, komolyabb tudásra vágyunk. Nos, nem fogunk csalódni! Scott McCloud szisztematikusan áttekinti az összes kapcsolódó témát a vizuális ikonográfiától (és annak popkulturális jelentőségétől) kezdve az absztrakció jelentőségén át az alkalmazott rajzstílus hatásmechanizmusáig, elméleti fizikusokat megszégyenítő könnyedséggel zsonglőrködik a tér és idő fogalmával és azok papíron való megjelenítésével, mígnem tökéletesen egymásba nem gabalyodik a kettő – szándékai szerint persze.

A szerző nem próbálja a tanulmányozott médiumot más művészeti formáktól elszigetelve, önállóságát bizonygatva tárgyalni: egyaránt rámutat versekben használatos költői eszközökre és filmszerű jelenetekre vagy éppen kvázi-vágásokra, ily módon ténylegesen száz szállal kötve az újonnan átadott (vagy csak felszínre hozott, letisztázott) információkat az olvasókban vélhetőleg már meglévő tudásanyaghoz.
Számomra azonban még csak nem is ez volt a leglenyűgözőbb A képregény felfedezésében…

Miért és hogyan lehet szép, ami nincs ott? Ebben áll a képregény igazi mágiája! A kockák között húzódó csatorna titkai, a fantáziát munkába állító stilizáció, az állóképbe fagyasztott, mégis élő idő… megannyi érdekes kérdés, amit McCloud kíméletlenül, sebészi pontossággal tár fel előttünk. Ő maga Will Eisnerre hivatkozik a legtöbbször, mint mesterére, nekem (mivel a sokszor említett Comics And Sequential Arts című kötetre még nem sikerült rátennem a kezem) Umberto Eco frappáns irodalomelméleti írásai jutottak eszembe, melyek az olvasónak a szöveg életre kelésében, ily módon a mű életre kelésében játszott szerepét boncolgatják, de felrémlettek szép számmal önreflektív, a mozizásról szóló mozifilmek egyes jelenetei is.

Részleteket, gondolatokat külön nem ragadnék ki a könyvből, felesleges: akit kicsit is érdekel a téma, úgyis már rég a polcán tudja, akit nem, az elől pedig nem lövöm le a poénokat. Tökéletes ajándék rajongóknak, akik véletlenül nem hallottak A képregény felfedezéséről (vagy nem volt rá pénzük), szülőknek, haveroknak, barátoknak és barátnőknek, főnöknek, beosztottnak és mindenki másnak, aki furcsán néz rád, amikor ebédszünetben előkapod a Pókembert vagy az import Akira telefonkönyv méretű kiadását a táskádból, esetleg mikor hónod alatt a Maussal sétálsz végig az utcán a Holocaust-emléknapon. 

The Unfunnies

That’s not all, folks: Tapsi Hapsi gyilkos, pedofil és kurválkodó barátai.

Ah, a polgárpukkasztás… kevés téma van, mely oly érdekes és vitatott, mint ez. És a kérdés elsősorban nem is az, hogy valaki meddig hajlandó elmenni ezen a területen, hiszen egy olyan őrült világban, ahol az esztelenül fröcsögő keresztény egyház kirohanást intéz egy Harry Potter vagy egy Da Vinci-kód ellen, és ahol túlbuzgó orosz politikusok ordibálnak mérgesen az Indiana Jones negyedik részére, nyilvánvaló, hogy már egész egyszerűen nincs határ, amit át lehet lépni: valaki úgyis beleköt mindenbe, legyen az bármilyen ártatlan. A kérdés az, hogy a szóban forgó polgárpukkasztás szándékos vagy sem, és ha igen, mi indokolja a létezését? Garth Ennis mesélhetne erről, mert ha csak a Prédikátor című sorozatát nézzük, azon bizony pukkadoztak a népek, de aligha tagadhatja bárki, hogy az írónak bőségesen volt célja azon túl, hogy megbotránkoztasson. Ez a cél hiányzik Mark Millar szerzői minisorozatából, a The Unfunniesból, ami egyszerűen polgárpukkasztás a polgárpukkasztásért. Ráadásul olyan mértékben az, hogy nem lett volna könnyű az Avataron kívül egy másik kiadót találni neki, akinek van elég vér a pucájában és dac a modorában, hogy publikálja.

A bájos, naiv, szeretnivaló kis Hanna-Barbarah világban játszódó történet főhőse (?) Moe, a varjú, aki felesége és gyerekei körében élvezi az esti tévénézést, amikor beállítanak a marcona szövetségiek, és letartóztatják gyerekpornó birtoklása miatt – amiből Millar nem átall folyamatosam poént csinálni. Namost vannak témák, amik általában még a legelvetemültebb alkotók számára is tabunak számítnak, és a gyerekpornó határozottan ezek közé tartozik. Millar azonban magasról leszarja az egészet, és inkább röhög egy jót, az olvasó pedig eldöntheti, hogy lenyakazni, vagy vállon veregetni lenne gusztusa ezért – e sorok írója pillanatnyi gondolkodás nélkül az utóbbi mellett ágál, és nem egyszerűen csak a szerző merészségének dicséreteképpen, hanem azért is, mert a képregénynek ezt az első pár oldalát tanítani kellene. Hatásmechanizmusa bámulatos, a játszóteréül választott világot oly gyorsan, frappánsan és humorosan mutatja be, hogy öröm nézni. Egyetlen panellal összemossa a kedves rajzfilmek és a sztereotip, boldog amerikai család koncepcióját (lehetne valami ennél gyomorforgatóbb és giccsesebb?), aztán a következő oldalon bemasírozik az FBI, és elhangzik a ronda, oda nem illő „pedofil” szó, majd a harmadik lapon már csattan is a bilincs hősünk csuklóján, és indul a börtönbe, ahol majd mindenféle perverzek tágíthatják végbélnyílását. Bámulatos.

Millarnak van elég puskapora, hogy a vaskos polgárpukkasztás (amit fokoznak a karakterek tradicionális kiszólásai az olvasók felé még a legszégyenteljesebb pillanatokban is) kitartson négy részig, sőt, igazából csak az van neki: a The Unfunnies szórakoztatóan perverz ötletek tárháza, aminek abszurditását maximális mértékig fokozza, hogy ezek az ötletek nem a való világban, hanem egy gyermeki rajzfilmkörnyezetben virágoznak ki. A magára maradt feleség prostitúcióra kényszerül, egy anya elkallódott, 10 éves drogdíler gyermekének késői abortuszát (!) rendeli el, egy aranyos kis csibe az utcákon kószálva a káromkodás roppant széles skálájáról megkapó kreativitással válogatott finomságokat vág hozzá minden jöttment fejéhez, ráadásul közben valami őrült gyilkolja a környék ártatlan, védtelen kis porontyait. A háttérben – mint azt viszonylag hamar sejteni lehet – egy való világból a mesevilágba pofátlankodott perverz gonoszságai állnak, és Millar nem is csinál mást, mint vihogva „nézi”, ahogy a betolakodó szabadon ámokfut a tündéri állatkák mindeddig naiv fantáziabirodalmában.

Vicces, provokatív és ötletes, csak az a baj vele, hogy öncélúan az. Kár, hogy Millarnak nincs semmi más célja magán a polgárpukkasztáson kívül, mert mégiscsak jó lett volna, ha valami agymunkát is belevisz a képregénybe, és nem csak arra használja, hogy kitombolja magát sehova máshova be nem építhető ötleteivel. Ráadásul, ha elképzeljük, hogy ebből a koncepcióból mit tudott volna kihozni mondjuk a már említett Garth Ennis, akkor (az esetleges plusz tartalomtól függetlenül) még maga a polgárpukkasztás is beszűkültnek és ötlettelennek hathat. Millar ugyanis szinte csak a szexualitásra megy rá, társadalmi, vallási szempontokat teljesen figyelmen kívül hagy, pedig azok gonosz kicsavarásával a The Unfunnies kétségkívül sokrétűbb és még élvezetesebb mű lehetett volna. Szerencsére azért így is szórakoztató (már annak, aki az ilyesmit elviseli), és ebben része van Anthony Williams gyerekesen szimpla képeinek is, amik nagyszerűen idézik meg a klasszikus Hanna-Barbara filmek együgyűen kedves stílusát, erős kontrasztot képezve Millar munkájával.

Megjelenés: 2004, Történet: Mark Millar, Rajz: Anthony Williams

Star Wars - The Force Unleashed

A közelmúltban Lucasék újabb nagyszabású multimédia projektbe vágták a fénykardjukat, Star Wars: The Force Unleashed címmel. A fő attrakció persze maga a videojáték (a várva-várt game még csak a napokban lesz elérhető a konzollal rendelkező kiváltságosoknak, de az előzetes kritikák alapján azonban úgy tűnik, hogy elmarad a pajzsraemelés, ugyanis eddig többnyire erősen közepes értékeléseket kapott), de ezúttal is kapható lesz majd Lego, akciófigura, matrica, Jedi-s pizsama, Vader-es tejesköcsög, Erő-s pista, miegymás. Na és persze könyv és képregényadaptáció, hogy legalább a sztorit élvezhessék azok, akiknek nem futja a legújabb csodamasinákra, vagy csak már kiveszett belőlük a játékosság.

A Dark Horse nem húzta az idegeket, és egyből egy TPB-ben dobta piacra a képregényváltozatot, így a történet szerencsére egyben abszolválható, valamint tökéletesen érthető és élvezhető a játék ismerete nélkül is. (Ez mondjuk evidens, ha már előbb jött ki, mint a játék.) Ugyanakkor a játékkal kapcsolatban sem lő le túl nagy spoilereket, mivel a történet hosszabb akciózást igénylő részeit a képregény ügyesen átugorja, de még így is marad bőven olyan (fény)kard-ki-kard, ami meg valószínűleg a játékba nem fért bele, szóval mindent összevetve a két médium tökéletesen kiegészíti egymást. Hogy a könyv ezzel szemben miféle többletet nyújthat, az mondjuk nem is sejtem, de ezt most hagyjuk.

Az Elszabadított Erő kettő évvel a yavini csata, tehát nagyjából a IV. epizód előtt játszódik, amikor is a Sith Sötét Lordja, leánykori nevén Darth Vader egyik jó képességű fiatal tanítványát megbízza, hogy eredjen a még élő és bujkáló Jedik nyomába és vadássza le őket. (Ez valójában még csak egy teszt, hogy Vader lássa, megérte-e a gyerekbe feccölni azt a sok energiát.) A Starkiller nevű (trivia: az első SW film forgatókönyvében még Luke szerepelt ilyen néven, de később megváltoztatták, így később már nem ölte, hanem járta a csillagokat, pont, mint a hős Csaba vezér) tanítvány egyébként nagyon titkos, még a Császár elől is el kell dugni, mert Vader folyton azzal hitegeti a srácot, hogy eljön az idő, amikor majd együtt rúgják ki a vén csont kezéből a botot, és akkor majd kettejüké lesz az egész messzi-messzi galaxis. (Úgy látszik, hogy Vadernek ez a koaliciós megoldás a vesszőparipája.) Starkiller teszi is a dolgát, ám véletlenül lebuknak a főnök előtt, ezért Vader kénytelen kinyírni a tanítványát, és elviselni a letolást. Ám Vadert nem olyan fémből faragták ám! Titokban megmenti Starkillert és egy újabb megbízást ad neki. Épüljön be az éppen éledezni látszó ellenállási mozgalomba és hitesse el velük, hogy ő egy jófiú, mert így majd könnyebb lesz az egészet belülről szétrobbantani. A hitelesség kedvéért ehhez néhány birodalmi létesítményt is szét kell zúznia, de annyi baj legyen, a biztosító majd állja. A jó tanítvány követi is a parancsot, és szép lassan célhoz is ér, ám Starkiller ekkor még nem tudja azt, amit a képregény írója már igen: hogy ez a Vader mekkora egy számító, sunyi gazember is valójában!

A sztorit eleinte Starkiller hű bádogdoboza, a Proxy nevű droid tálalja, akit a sztori elején egy (ekkor még ismeretlen) szőke csaj és Bail Organa szenátor halászik ki a corellia-i hóból, hogy aztán egy kiadós olajcsere után kifaggassák a korábban történtekről. Majd hamarosan kiderül, hogy a csajszi, akit Juno Eclipse-nek anyakönyveztek, nem más, mint Starkiller sofőrje, és onnantól, hogy Proxy kikerült az elmesélt történetből (egyenest bele a hóba), már ő regél tovább. A képregény története az EU (nem az Európai Unió, hanem a kiterjesztett SW univerzum) szempontjából hatalmas jelentőséggel bír, hiszen most először láthatjuk, hogy hogyan és hol is született meg valójában az ellenállás, és kik is voltak a Lázadók alapítói. Természetesen a főhős eredete sem marad homályban, rövid visszaemlékezésben megtudjuk, hogy Vader miképpen futott is össze ezzel a rosszéletű suhanccal. A Star Wars történeteken és videojátékokon már alaposan megedződött Haden Blackman (akár még SW-os név is lehetne) által írt sztori végig feszültséggel és izgalmakkal teli, mondhatni erősen akcióorientált, ami nem csoda, elvégre nem egy Chat-programhoz írták, hanem egy hentelős akciójátékhoz. Ennek ellenére a cselekmény kellően csavart és szövevényes, mégis könnyen követhető. Hőseink bejárnak eget és földet, láthatunk új bolygót és régit, valamint ismerős és még ismeretlen arcokkal is találkozhatunk. Ez utóbbiak közülük a Rahm Kota nevű sokadik még élő Jedi nem túl érdekes karakter, csak egy újabb, valaha szebb napokat is látott (szó szerint!), folyton bölcselkedő alkesz fénykardforgató, ám a most először látott titokzatos Shadow Guard nevű harcos már több, mint izgalmas jelenség. Ezek a Császár Royal Guardjainak fekete ruhába öltöztetett változatai, akik állítólag foglyul ejtett és "átállított" Jedik, a Császár kiküldött feladatmegoldói, ráadásul a vibropengék helyett ők már menő kétpengés fénylándzsát vagy mit használnak. Ahogy Yoda mester is mondaná: számos kihasználásra váró lehetőséget érzékelek bennük. Remélem is, hogy még viszontlátjuk őket, mert a régi trilógiában is a szótlan Royal Guardok voltak a legszimpatikusabbak, a fekete pedig sokkal jobban áll nekik, mint a piros. A Starkiller és Juno közötti pillanatnyi románcot egy kicsit erőltetettnek érzem, de lassan megszokhatjuk, hogy kötelező romantika nélkül már nincs SW sem. (Juno ráadásul olyan szexi a náci egyenruhára emlékeztető uniformisban, hogy ihaj!) A befejezés monumentálisra és katartikusra sikerült, és az előzetes félelmeimnek ellentmondva, egyáltalán nem lett elcsépelt, akár még filmben is működne.

A rajzokat elkövető triumvirátus (Brian Ching, Wayne Nichols, Bong Dozo - eh, még egy SW-os név) közül Ching neve cseng ismerősen a hazai közönségnek, hiszen az itthon is megjelent A Régi Köztársaság Lovagjai széria jelentős részének rajzai is az ő tehetségét dicsérik, mint ahogyan néhány későbbi Köztársaság számot is ő jegyez. A rajzok amúgy nagyon szépek, bár Star Wars képregényben láttunk már szebbet is, azoknak akik a hazai megjelenéseket is követik, pedig nem lesz szokatlan (...leszámítva, hogy itt nincs festékpaca és elkenődés, ellenben vannak kontúrok, és minden szín könnyen felismerhető).

Bármilyen is legyen a játék, valószínűleg nem a történetén csúszik majd el a dolog, bár nem kizárt, hogy konzolon a sztori erősen alárendelődik a villámszórásnak és rohamosztagos-falhozpaszírozásnak. Eltekintve azoktól a nüansznyi kis hibáktól, amiket akár annak a számlájára is írhatunk, hogy egy videojátékhoz készült sztoriról van szó, az utóbbi idők egyik legjobb Star Wars képregényéről beszélhetünk. Tökéletesen beleilleszkedik a két trilógia között hagyott még homályos időszakaszba, és kimondottan sok és érdekes adalékot ad hozzá a mitológiához is. A The Force Unleashed nem egy, a sokadik fárasztó tölteléksztori közül, ami az utóbbi időben jellemezte a Star Wars képregényeket, hanem egy igazi hiperűrugrás a Star Wars univerzum és a Star Wars képregények történelmében.

Batman: Death and the Maidens

A cím kicsit megtévesztő, mert ez a kilencrészes minisorozat nem Batmanről, hanem egyik ősellenségéről, Ra’s Al Ghulról, és két lányáról szól, és ennek megfelelően inkább egy fordulatos, több évszázadot felölelő, tragikus családi melodráma, mintsem egy klasszikus jellegű szuperhős-történet. Az író, Greg Rucka Batman franchise-ba való bevonása egy rég esedékes vérfrissítés volt a ’90-es évek végén, amikor már szinte ugyanaz a féltucatnyi író vitte a Sötét Lovaghoz kapcsolódó füzeteket hosszú-hosszú évek óta, és egyre ritkábban voltak képesek kiemelkedni az ötlettelenség mocsarából. Ezt 1999-ben a No Man’s Land változtatta meg, és a Death and the Maidens is jó példa volt annak demonstrálására, hogy egy új kreatív gárda mihez képes kezdeni egy régi, sokat használt karakterrel – akár egy kis retconálás árán, ha szükséges. De mielőtt belevágok a mini méltatásába, nem árt leszögezni, hogy ha nem ismered a középpontban álló karaktereket, és korábbi kapcsolataik alapjait, akkor nem sokat fogsz tudni kezdeni vele – azért persze nem kell megijedni, hisz ha olvastál mondjuk két sztorit az Al Ghulokról, akkor nagyjából képben leszel.

A történet elején megtudjuk, hogy a rég ismert, eredetileg Bruce feleségének szánt Talián kívül Ra’s Al Ghulnak van egy másik, Nyssa nevű lánya is, aki az évszázadok során először elhidegült, majd végleg elfordult apjától annak népirtó tervei, és nem utolsósorban amiatt, hogy magára hagyta egy náci haláltáborban. Végül (köszönhetően annak, hogy a lazarus gödrök által örök fiatalságra tett szert) megéli utolsó leszármazottjának, ükonokájának a halálát, és bosszút forral Ra’s ellen, amiben Taliának is komoly szerepet szán. Közben Ra’s magától is haldoklik, mert vállalatbirodalmán keresztül Batman módszeresen elzárja tőle a halhatatlanságát biztosító lazarus gödröket, így felkeresi ellenségét, és megpróbálja rábeszélni, hogy hagyjon fel e tevékenységével, hiszen ez így egyenlő a gyilkossággal. Ezzel pedig a Sötét Lovag is belekeveredik Nyssa veszélyes játékába.

A Death and the Maidens egyetlen komoly negatívuma az lehet, hogy néha úgy tűnik, Batmant csak azért szőtték bele a cselekménybe, hogy a sorozat jobban eladható legyen, ugyanis a sztori egy-két, szinte elhanyagolható aspekutást leszámítva a világ legnagyobb detektívjének semmilyen lényegi szerep nem jut benne. Ahhoz képest pedig meglehetősen sokat van jelen, és hogy miért, arra bizony nem adható egyenes válasz. Ra’s az egyik Lazarus gödör használatáért cserébe egy vegyszert ajánl fel Bruce-nak, aminek segítségével állítása szerint beszélhet a holtakkal. A főhős némi hezitálást követően elfogadja az ajánlatot, és egy (szerencsére) nem teljesen megmagyarázott látomásban/álomban/tudatállapotban/valóságban találkozik szüleivel, és ily módon szembesül a Batmanre pazarolt életével kapcsolatos véleményükkel. Az évtizedek során sokan sokféleképpen nyúltak vissza a karakter létezését meghatározó tragédiához, de Rucka itteni próbálkozása a legjobbak és legkreatívabbak közé tartozik. Batman legnagyobb félelmével, szülei egyet nem értésével szembesül, és azzal, hogy 25 év elteltével immár semmit nem képes érezni a halálukkal kapcsolatban. Ez a teljes mini harmadán (!) átívelő jelenet roppant erőteljes, okosan megírt és nehezen felejthető, viszont a tényleges sztori szempontjából semmi jelentősége (hacsak a szülők jóváhagyására áhítozó Bruce-t nem állítjuk párhuzamba a gyerekeinek az ő saját útjára terelésén fáradozó Ra’sszal, de ez kicsit erőltetettnek tűnik).

Ettől a furcsaságtól eltekintve viszont a Death and the Maidens egy első osztályú történet. Rucka kevés akcióval szolgál, és viszonylag lassú tempóban szövi a szálakat, így alkalma nyílik rá, hogy a szokásosnál jobban koncentráljon a karakterekre – a gonoszokra éppúgy, mint a főhősre. A Ra’s és lányai közti bizarr, félelmetes és jól átgondolt kapcsolatrendszer példás alapossággal és ötletességgel megírt (Talia „agymosása” hátborzongató jelenet), a velük kapcsolatos érzelmi csúcspontok kivétel nélkül hatásosak, mindegyikük motivációja alaposan tisztázott és érthető (szépen kifejtett pl. a Superman likvidálására szőtt terv), több száz évre visszanyúló történetük pedig sajátos monumentalitást varázsol a sorozat hátterébe. Rucka végül bátran felrúgja a Batman-Talia-Ra’s háromszög évtizedek óta fennálló, és apró kitérőktől eltekintve változatlan status quo-ját, egészen új irányt mutat a karaktereknek, és egy régi ellenségeskedés végére tesz szép és elegáns (bár mint később Grant Morrison jóvoltából kiderült, nem végleges) pontot.

Rucka mellé Klaus Janson szegődött el rajzolónak, aki általában „csak” kihúzóként ismert, méghozzá elsősorban a The Dark Knight Returns és a ’80-as évek eleji Fenegyerek miatt – stílusa ennek megfelelően láthatóan rímel Frank Millerére, aki azokat rajzolta. Ám míg a panelek elrendezésével komoly dinamikai érzékről tesz tanúbizonyságot, és méretük, formájuk váltogatásával rutinosan vezeti az olvasó tekintetét, szögletes vonásai (legalább a nőknél nem ártott volna finomítania rajtuk), kemény és elnagyolt arcai nehezen passzolnak a karakterközpontú, érzelmekre nagy hangsúlyt helyező történethez, a mozgás ábrázolásánál pedig főleg esetlennek tűnik. Pedig nagy kár, hogy a remek (még ha nem is hibátlan) történetet nem támogatja hasonlóan erőteljes rajz – így az összkép kicsit vegyesebb a kelleténél, de ez ne tántorítson el senkit. A Death and Maidens így is a 2000-es évek egyik legjobb Batman képregénye.

Death and the Maidens, 2003-2004
Történet: Greg Rucka, Rajz: Klaus Janson

The Amazing Screw-On Head

Mike Mignola, a Hellboy megalkotója és egyben egyedi stílusú rajzolója különféle kisebb munkáin kívül (többek között dolgozott Batman világának papír és animáció alapú hajtásaival) létrehozott még egy igencsak eredeti, ám a fent említett vörös démonnál kevésbé ismert karaktert Screw-On Head, azaz Felcsavarozható Fej személyében. A rövid, harminchat oldalas one-shot képregény 2002-ben jelent meg - nyolc évvel az első Hellboy után -, és vélhetően nem is volt több egy egyszerű ujjgyakorlatnak beillő viccnél. Bryan Fuller azonban, a Wonderfalls és a Dead Like Me írója látott benne fantáziát, így az amerikai Sci-Fi Channel támogatásával 2006-ban készült belőle egy rövidke pilot epizód is, melyet sajnos a megrendelés hiányában nem követtek folytatások.

A főhős legjellegzetesebb tulajdonsága különféle szuperhős-játékok láttán fogant meg Mignola fejében, melyek egyéni, felismerhető arccal, ám jellegtelen, egyforma kinézetű testtel rendelkeznek. "Mi lenne, ha az én szuperhősöm csak egyetlen fejből állna, akinek van egy csomó felhasználható teste raktáron?", tűnődött egy napon, és voilá, megszületett Felcsavarozható Fej. Tulajdonképpen nem tudunk meg róla semmi közelebbit (még civil nevét sem, ha van egyáltalán neki) azon kívül, hogy speciális, bármire és bárhol bevethető titkosügynökként hűségesen szolgálja az amerikai elnököt, Abraham Lincoln-t.

A 19. századi Amerikában járunk tehát, méghozzá egy különös kvázi-alternatív múltban: a történelem azon eltitkolt, természetfeletti eseményekkel teli lapjain kalandozunk, melyek megtörténhettek ugyan, de nem tudunk róluk, mert ezen információk rossz kezekbe kerülve veszélyesek lehettek volna az egész emberiségre. Szerencsére hősünk és segítőtársai – (kilencedik) hűséges inasa, Mr Groin és Mr Dog, egy kitömött és újraélesztett kutya, aki végtagjainak mozgásképtelenségét ellensúlyozandó kereken gurítható bárhová – kész azonnal közbelépni, ha az Amerikai Egyesült Államok biztonsága forog kockán. Jelen esetben például a velejéig romlott (elvégre többször is sátánian felkacag!) Emperor Zombie, régi ismerőse ellen kell harcba indulnia, aki hataloméhsége csillapítása végett szörnyűséges mágikus titkokat kezdett kapirgálni... 

Látjátok? Alig kezdtem el az Amazing Screw-On Head ismertetését, és máris mennyi markáns motívumba futottunk bele! Az alapötlet rögtön arra az ezer sci-fi-ből és horrorból ismerős paranoid alapvetésre épül, mely az X-aktákban kulminálódott a leggyönyörűbben: az Állam gondosan eltitkol minden természetfeletti eseményt vagy mágikus tárgyat a polgárai elől! A nemzet érdekében instant bevethető titkosügynök leginkább egy fém James Bondra emlékeztet, mechanikus felépítéséből következően pedig egy kis steampunk adalék is kerül a lecsóba (ami természetesen e furcsa világ járműveire vagy éppen kommunikációs eszközeire is kihat), míg az egész történet címe ("The Amazing...") a szuperhősös képregények fénykorát idézi.

A sor még hosszan folytatható: hősünk nagy nemezise egy ex-tudós élőhalott (micsoda ínycsiklandozó B-filmes illatok!), Emperor Zombie jobbkeze és egyben Screw-On Head valamikori szerelme, Patience egy sápadt bőrű, feketébe csavart vámpírkisasszony - mintha csak egy gótikus horrorból lépett volna ki (az Astoriánál egyébként minden délután látni jónéhány hasonló öltözékű lánykát a gimnáziumi hatodik órák végeztével). Találkozunk majd Indiana Jones-féle régészetnek álcázott, akcióorientált, extrém élményturizmussal is, az animációs film egyik legutolsó képsora pedig az angolszász mondakör egy híres momentuma előtt emel kalapot. És akkor az egy dimenzióval arrébb várakozó lovecrafti rettenetekről vagy Ricky-ről, az önmagától (Hellboy: Box Full Of Evil) átemelt koronás-gépágyús csimpánzról még nem is beszéltünk.

Mignola nem hazudtolja meg önmagát, rengeteg folklórt és filmes szubzsánert felhasznál egyéni ízű koktéljához - talán még a Hellboynál is többet (és ne feledjük, milyen rövid műről van szó!). Innen ered az is, hogy az eredményt - színes esernyőcskéivel és színes, tekergős szívószáljával - nem lehet komolyan venni. A humor persze a fent említett örökbecsű sorozat esetén is fontos tényező, mely kevés szereplőt vagy akár élet-halál harcot hagy érintetlenül, ám a Screw-On Head még arra is rátesz nem egy lapáttal, ráadásul a könnyed helyzet- és jellemkomikumok mellett bőven akadnak intelligens, rafinált viccek is a súlyosabbik fajtából.

"Élőhalott hadsereg? Mindig is akartam egy olyat", dünnyögi az ősi, börtönéből szabadult szörnyeteg elmélázva. "Minden igazán intelligens embert el kellene égetni a nemzet biztonsága érdekében!", vallja a megingathatatlan hitű, nemzete biztonságát harciasan őrző hősünk, mikor értesül a rossz útra tért egykori nyelvész-professzor gonosztetteiről. Emperor Zombie sátáni kacagást hallat egy fontos irat lefordításának diadalmas pillanatában, majd az értetlen tekinteteket látva magyarázkodni kezd: "Ami azt illeti, van itt egy remek vicc a szöveg elején...". Vagy ott van a kedvencem, Screw-On Head megérkezése Marrakeshbe. Villanásnyi jelenet - egy rakétaszerű fémtömb becsapódik a város közepébe –, és mégis mennyire ügyes, finom gúnnyal jellemzi az USA bájos kultúrfasizmusát, mely bármilyen egzotikus(nak vélt) tájat kész kétdimenziós papírdíszletnek használni! Rengeteg zseniális egysorost, utalások és oldalvágások tömkelegét sűrítették bele a rövid játékidőbe – ember legyen a talpán, aki elsőre megért minden poént és kikacsintást.

A fentiekben nem tértem ki külön az Amazing Screw-On Head-et képviselő két médium közötti különbségekre. Az ok egyszerű: gyakorlatilag végig az animációs filmről volt szó. Azon kevés esetek egyike ez, amikor a feldolgozás több, mint az eredeti, egészen egyszerűen azért, mert kellően komolyan veszi az alapanyagot (és hál' istennek eközben megfelelően komolytalan tud maradni - akárcsak az eredeti mű). A képregény gyakorlatilag egy vázlatosan elhadart sztori, néhány ecsetvonással felrajzolt sekélyes karakterekkel, ráadásul még a történetmesélés alapvető szabályaira is fittyet hány: önmagában aligha elégítene ki bárkit is.

Az animációs film azonban kifejezetten igényes munka. A látványvilágnak sikerül annyira megközelíteni Mignola pengeéles kontrasztokkal, vad színekkel és erős stilizációval dolgozó expresszionista stílusát, amennyire csak egy mozgókép számára lehetséges, és ez jó: a Hellboy Animated rajzfilmek (Sword Of Storms, Blood And Iron) egyszerűsített, tipikus amerikai trendet követő grafikája számomra teljesen tönkrevágta a hangulatot. A kőkemény Mignola-rajongókból álló stáb maximalizmusa (nézzétek meg a dvd extráit!), az eredeti mű kapkodós tempója hatására - és persze vélhetően teljesen szándékosan - addig feszítették a film sebességét, amíg csak lehetett, 22 percben mesélve el kétszerannyit, mint az oldalszámban már eleve több képregény.

Mindezek fényében nem teljesen világos, miért nem készült sorozat a neten máig megnézhető pilot epizód után. Talán nem tűnt elég mainstreamnek és könnyen fogyaszthatónak a külcsín? A gyártási költségek voltak túl magasak? Netán az esetlegesen a továbbírással járó ellaposodástól féltek a (Felcsavarozható) Fejesek? A legvalószínűbb eshetőség persze az, hogy nem voltak elég pozitívak és számosak a nézői visszajelzések, amire alapozva bátran berendelhették volna a folytatást.

Akárhogyan is, a Screw-On Head megmaradt egylövetű tűzijátéknak, a tévécsatorna oldalán végzett közvélemény-kutatás eredménye mindössze egy 2007-es dvd megjelenésre volt elég. Ezen megtalálható egyébként egy színvonalas werkfilm, mely Mike Mignola stílusának mozgóképpé adaptálásáról és annak nehézségeiről szól - érdemes megnézni.

Batman: Arkham Elmegyógyintézet

A Hold gyönyörű szép. Egy hatalmas ezüst dollár, amit Isten feldobott. És a sérült oldala került felülre… Ezért teremtette a világot. (Harvey Dent, a.k.a. Kétarcú)

Véletlen és fatalizmus – ezek Grant Morrison és Dave McKean majd húsz évvel ezelőtt kiadott graphic novel-jének működtető erői, logikái.

…

Már abban is van valami váratlan s egyben sorsszerű, hogy pont most, mikor a nappalok a hátralévő éjszakák, az éjszakák pedig a bárányok számolgatásával telnek, és mindenki, kortól, nemtől, zöld avagy bozontos hajkoronától függetlenül minden idők legjobb filmjét áhítva készül Bruce Wayne surrogó entrée-jára, a Képes Kiadó – amolyan A5-ös nikotintapasz gyanánt – elérhetővé tette a hazai közönség számára is ezt a már ötlet szintjén is félelmetesen nagyszerű kísérletet, amiben is Bob Kane és Bill Finger 1939-es ihletésű lovagja a fekete legsötétebb árnyalataiban kapálózik lélegzetvételnyi fény után.

A világháborút követő derűvárás, majd az agresszív popkultúrával szembeni aggodalmakat publicisztikai vitorláiba ügyesen befogó Fredric Wertham kelendő tévedése folytán felvett, a batman-i lényeggel biccentőviszonyban sem levő személyiség-tónusok egyre sötétebben történő átsatírozása az 1986-os, Batman: The Dark Knight Returns fémjelezte koncepcionális reboot alkalmával már örvendetes eredményeket könyvelhetett el, Frank Millerék értékesítési és kritikai sikereinek farvizén azonban két ambiciózus fiatalember nem pusztán a franchise legzordabb, legnyomorúságosabb történetével evezett a bátrabb olvasók elé: deheroizáló szerzeményükkel remegő húscafatokra és pszichotikus víziókra szaggatták a szuperemberek kaptafakompatibilis mítoszát. 

Grant Morrison, Dave McKean: Batman: Arkham elmegyógyintézet.

Április elsején a Batman által feltöltött Arkhamban meglazulnak a szíjak és lehullik minden kényszerzubbony: Jokerék átveszik a személyzettől a kontrollt, és túszként tartják őket; követelésük mindössze egy látogató.

Igen, ő.

És igen, „hősünk” bemegy, tudjuk és tudja: ez a sorsa.

Nem, a véletlen és a fatalizmus helyett itt még mintha inkább a ponyvás lazaság medreiben hömpölyögne a kettéágazó cselekmény. Zavarba ejtő ritmikával vált a képregény a tébolyult túszdráma és az intézet huszadik század elejébe kalauzoló eredettörténete között. E kronológia puszta ténye persze nem sokkoló. A tulajdon szüzséiben nem hívő posztmodernitás legolcsóbb trükkje csak akkor hat, ha hőse valóban az emlékezet e rekonstruálása által jut el valahova – többnyire saját magához.

Vagy általa nem jut el sehova – szintén „magához”: mintegy szembesülve önnön ürességével, az identitás illúziójával.

A normalitás a legunalmasabb absztrakció, és Morrison fülig érő vigyorral zárkózik el az olvasó untatásától. A mentális egészség, mint viszonyítási pont nem kerül reprezentálásra az orvosok személye által, míg – a végig denevér-kosztümben, azaz álruha nélkül kóborló – Batmant annyira sem tekinthetjük ilyesféle origónak, mint a külvilág megjelenítés során szigorú embargóval sújtott szcénáit. Amadeus Arkham, az alapító lélekgyógyász naplójának legelső, gyermekkori bejegyzései (1901-ből) is termékenyen skizoid hajlamról adnak számot. A „Sötét oldal” foganatosította, klasszikus dichotómia megkerülhetetlen kűr, traumatikus rutinkörök álmosító szervírozása helyett Morrison sokkal félelmetesebb módját választja az elmezavar analitikus demonstrálásának: nála az őrület serény szúként, kifürkészhetetlen okból és feltartóztathatatlan komótossággal eszi be magát a tudat architektúrájába.

Talán mindig is ott volt.

Ehhez pedig keresve se találhatott volna jobb tolmácsot, mint a The Sandman-nel tehetségét már bebizonyító Dave McKean, kinek művészi önkifejezése ép ésszel beláthatatlan spektrumon mozog. Képregények, naptárak, lemezborítók teleecsetelését megunván, van, hogy kamerára, van, hogy zongorabillentyűkre vetemedik, vagy éppen a The Rolling Stones Voodoo Lounge-jához termel… stripeket.

McKean szinte kizárólag álló formátumú, keskeny paneljei a mélybe, a lélek ingatag, illeszthetetlenné repedezett eresztékeihez húzzák a tekintetet. Megátkozott eresztékekhez, melyekre intézmény épül: az Arkham Elmegyógyintézet.

Az „épül” ugyan talán nem a legjobb kifejezés, hiszen a H. P. Lovecraft által életre hívott, majd a Cthulhu mítoszban számtalanszor felbukkanó, fiktív helység – Arkham – már rendelkezett saját szanatóriummal, a Denevér legendáriumába pedig már 1974-ben bevonta azt – az amerikai gótika hangulati-tematikai örökséget többnyire tiszteletben tartva – egy bizonyos Dennis O’Neil. Az 1988-as, fősodrású történetfolyamba lényegében illeszthetetlen Arkham Elmegyógyintézet önkényes tabula rasa: Morrison először ledózerol mindent, hogy kénye-kedvére rakhassa egymásra a (nála leginkább metaforikus) intézet tégláit. Hogy Lovecraft részéről mennyire volt tudatos a névválasztás, vagy inkább Morrison szemét dicséri e „fonetikai véletlen” konstruktív kizsákmányolása, tán titok marad, mindenesetre a mű az „Arkánum”okból álló Tarot jelzésértékű cselekménybe szövésére vetemedik – de erről majd később.  

Most McKean munkáját vegyük górcső alá. Jómunkásemberünk izmusok szilaj, de következetes halmozásával hívja életre a valós, valamint vizionált-metaforikus szereplőket, és a kontúrok, világos felületek szűk kordában tartásával, expresszionista lelkesedéssel és pszeudo-pointilista precízióval maszatolja el a banális képi megoldások puszta lehetőségét. A szövegbuborékok specializálásával is hatásosan elenyelgő maestro a karakterek stilizációját Batman esetében viszi legtovább. A Jim Lee-féle, idealizált anatómia helyett pusztán egy hegyes fülpár és két kunkorodó szárnycsonk sziluettje keretezi a lovag átláthatatlan, egyre labilisabb jelenlétét. Mert szemérmesen nyeldesve tán fogalmazhatunk úgy is: Batman nem ura a helyzetnek. Egy órája van elrejtőzni az épületben, utána, aki bújt, aki nem alapon, indul ellene összes korábbi, ki- és beszámíthatatlan kliense. Batman pedig elkeseredetten lát neki: bújócskázni. Pont, ahogy egy héroszhoz illik.

McKean viszont mindeközben fölényesen parádézik. A gazdasági részleg figyelmébe ajánlható: vajon mennyivel nőne a látogatottság, ha – a mindenkori kiállításokat meghagyva –a Szépművészeti Múzeum falait eme Batman oldalaival tapétáznák ki?

A beteg anyját gondozó, majd a családi házat pszichiátriává átalakító Arkham brutális sorstragédiákkal szegélyezett élete, munkássága, intézménye nemhogy egy kiadvány retrospektív szegmenseire, de különálló sorozatra elég fájdalommal és tünettel teltek. A dramaturgiai, vizuális tőkével bőven eleresztett múlt azonban eleinte csupán a Joker, a Kétarcú és a többiek által kezdeményezett, mesterkélt játék háttere.

A jelen eseményeinek a panelek illesztése, az ecsetkezelési stílus is szuverén képi világot biztosít – itt is a vertikális beosztás dominál –, miközben az előzmények nem kizárólag szellemi, de grafikus beszivárgása is tetten érhető. McKean meglehetős kedvet mutat a kollázs iránt, valamint szeret találomra, akárcsak egy képrészlet illetve egy kép erejére előre (illetve vissza) szaladni a történetben, így könnyen megeshetik, hogy egy textilfelület, egy kártyalap vagy egy egész csík is csak később ölti fel teljes jelentését. A térben, időben elkülönülő elemek folyamatos interferenciája garantálja azt a kivételes erényt, miszerint minél többször olvassuk az Arkhamot, annál teljesebb, annál izgalmasabb.

A képregény zsenialitása ugyanakkor nem ebben rejlik, azt funkcionálisan önreflektív intertextualitása avanzsálja remekké.

Figyelem! Figyelem! Szolgálati közlemény! Hogy a már eddig is megtizedelt olvasók önostorzó különítménye ne pont most, a cél előtt adja fel végleg e sorok nyűggel és homloktájéki fájdalmakkal tarkított elsajátítását, természetesen, póriasabb, szellősebb kifejtés tárgyává tesszük az iménti tutit.

Maga a mű egy Lewis Carroll idézettel kezd, és az interjúkban munkáját alkalomadtán az Alice Csodaországban remake-jének parafrázisának tekintő Morrison valóban nem levegőbe óbégat, hisz ezzel egyenesen megelőlegezi Batman belső barangolásainak sokáig öncélú, kaotikus voltát. A fabula villain-ek hol rettegve kerülgetésével, hol indulatos vegzálásával elütött, középső szegmense oksági dinamikát és kohéziót nélkülöző montázs, mely Alice álombirodalmánál is esetlegesebb. (Mi több, Morrison néhol szinte túlzott szabadkozásba bocsátkozik: „Az univerzum látszólagos rendezetlensége valójában egy magasabb, implicit rend, amely meghaladja elménket.” – adja egyik őrültjének szájába a sorokat.)

Ami a képregény már pedzegetett Tarot-használatát illeti: Morrison nyílt lapokkal játszik – meg nem is. Több ízben utal a Hold (18. Arkánum) szimbolikájára, míg vélelmezhetően (vagyis nem feledve annak lehetőségét, hogy mindez csupán a Véletlen műve) idézi a Nulladik Nagy Arkánumot. Az tudniillik nem más, mint a Bolond… és valószínűleg senkinek nem kell a pókerpartikon összeblöffölt pénzét magán- és mássalhangzók vásárlására költeni, hogy kitalálja: ugyan vajh, melyik francia kártyalap korai megfeleltje a Bolond?

Ámbátor ez még mind smafu! Csakugyan érdekfeszítővé a most történései akkor válnak, amikor a narratíve beiktatott Carl Gustav Jung, valamint a balján somfordáló Aleister Crowley szellemei kéz a kézben kopogtatnak be az Arkham Elmegyógyintézet vaskos kapuján (Amadeus Arkham utazásai során találkozik velük). Crowley okkult doktrínái egyrészt akármikor jól jöhetnek egy misztikumra fogékony sztoriban, és hasonlóképpen bizonyulhat hasznosnak annak a Jungnak az evokálása, aki a személy álmában, tévképzeteiben, látomásaiban és a vallási szövegekben lévő alaktani hasonlóságokat a kollektív tudattalan archetípusaira vezeti vissza. (Nolan első Batman-filmjében Crane doktor is találékonyan játszik erre az effektusra.)

Morrison többek között ezért merít oly bátran a mitologikus vonatkozású idézetekből: a skandináv mitológiától az Artúr mondakörön át a fríg fenyőkultuszig ívelő utalások jóval többek holmi lexikális fitogtatásnál, általuk új mélységekkel bővül például a kínzó emlékeket extrém fizikai fájdalommal elnyomni önkezűleg igyekvő lovag vérpettyes képsora. (Dacára, hogy ezek a hivatkozások tetemes műveltség hiányában alázatos kutatómunkát igényelnek: megérik a fáradságot. Tudom, mert – mint azt a mellékelt ábra mutatja – kipróbáltam.)

De egyben ennek tudható be az is, hogy a szürreálisan csapongó víziók és jelképek a jungiánus és a Crowley által deklarált „törvényszerűségeknek” egyaránt engedelmeskedő rendszerbe foglalják az Arkham szomorú kibeteljesedését. Az intézet berácsozott ablakai között Batman saját démonaival való, elmondva valóban elcsépelt küzdelme – nem kismértékben a Bayer Antal emitt egészen pazar fordításaival feltöltött szövegdobozok jelentésárnyaló-módosító szerepének is köszönhetően – így torzul a predesztináltsággal, az elátkozottsággal való torokszorító szembesüléssé. Ehhez a szembesítéshez az alkotópáros a letakart, majd leleplezett tükör toposzát veszi igénybe, méghozzá a képregény médiumának határait feszegető, impozáns rafinériával. 

Az Arkham elkárhozott "hőseire" a csupasz tükörből mindig a Gonosz, az „Örök Iker” androgün, hátborzongatóan ismerős ősképe kacsint. Ezért kell Batmannek ördögi vihogástól és szitokszóktól visszhangos sötétségbe bambulnia – határozott arcél és metsző tekintet helyett. Persze, ha optimistább, öntudatosabb szemlélőkedv ragadja magával, a tükörben akár intim kételyeit és személyes fixációit is látni vélheti (ahogy teszik azt kanonikus kollégái), elvégre, Alan W. Watts óta köztudott, hogy körülöttünk minden, minden csak Rorschach-féle tintapaca.

Hellboy: Seed of Destruction / Hellboy: The Movie (1. rész)

"I just do my job, which usually involves me beating the crap out of things a lot like me." - Hellboy

A Hellboy 2: The Golden Army viharosan közeledő hazai bemutatója kapcsán úgy gondoltuk, éppen itt az ideje pár sort írni a Geekz hasábjain is a Dark Horse kiadó éppen ügyeletes és egyre több médiafronton támadást indító házi szörnyszülöttjéről, a szuperhőstársadalom kékgalléros, mélységesen cinikus, ballonkabátos paranormális nyomozójáról, aki még az olyan, adott helyzetet szakértő szemmel felmérő és intellektuálisan sommázó kifejezéseknek is képes proust-i mélységet kölcsönözni, mint az elkerekedett szemmel, Audrey Hepburn-ösen ártatlan arccal kilehelt "What the...?", majd pár (általában valami gorillaszerű mancs, pikkelyes karom vagy lovecrafti bájjal szüttyögő csáp által elhelyezett) pofonnal később a feldagadt arccal és vérrel teli szájból előfröcskölő "Son of a...", valamint a rendkívül szofisztikált "Crap!". Valóságos kincsesház ez az angoltudását fejleszteni vágyó lurkó számára, a személyiségfejlesztő és bármily szülőt megnyugtatni képes, kötelező jelleggel szállított erkölcsi tanulságról nem is beszélve…

Ejtsünk először pár szót kedvenc ördögfiókánk megteremtőjéről, Mike Mignola-ról, aki valószínűleg már gyermekkorában is szörnyeket rajzolt zsírkrétával a szobája falára szülei legnagyobb örömére. Képregényes karrierje a 80-as években kezdődött, amikor a Comic Reader néhány számának készített illusztrációkat és borítókat, majd rajzolóként a Marvel Comics-nál a The Incredible Hulk, Alpha Flight és Rocket Raccoon sorozatokon dolgozott, mielőtt átigazolt volna a DC Comics csapatába. Az első igazi sikerét itt aratta, a Batman: Gotham by Gaslight one-shot-tal, ahol a viktoriánus korban újragondolt Batman magával Hasfelmetsző Jack-el száll szembe. Az eladási mutatók olyan meggyőzőek voltak, hogy ez lett a DC Elseworlds sorozatának első alapköve. A következő dobása a négy részes Cosmic Odyssey, ahol a Tejútrendszer összeomlásának megakadályozásáért áll csatasorba több olyan ismerős DC hős, mint Superman, Batman, Starfire (a Teen Titans-ből), Martian Manhunter és Green Lantern. Ugyanezen munkája erősíti meg azon elhatározásában, hogy elege van a szuperhősök rajzolásából és valami saját, maga teremtette figurát akar életre kelteni, lehetőleg olyat, amihez szörnyek garmadáját kell papírra vetni, tovább fűtve a gyerekkorában olvasott Bram Stoker-féle Dracula gyújtotta szenvedélyt (egy álom válik valóra, amikor később Francis Ford Coppola felkérésére együtt dolgozhat a Mesterrel és George Lucas-szal a Dracula filmváltozatán, majd az abból készült képregényfeldolgozást is ő készítheti el a Topps Comics-nál).

A kilencvenes évek elején alapított Image Comics kezdeményezésének sikere, ami olyan rajzolókat tömörített, akik nem akarták átadni az általuk teremtett karakterek jogát a nagy kiadóknak (mint Todd McFarlane, Jim Lee és Marc Silvestri), tágra nyitja a kapukat Mignola elképzeléseinek. A Frank Miller Sin City-jének otthont adó Dark Horse-ra esik a választása, ahol két társával (John Byrne és Art Adams) mindössze annyit kér: "Kössétek velünk ugyanazt a szerződést, amit Frank-el, és máris boldoggá tettetek". Az üzlet megköttetik és máris minden készen áll Hellboy diadalmenetének első pár, kezdetben bizonytalan lépéséhez.

Az 1993-ban megjelent legelső* két, pár oldalas Hellboy történet (a San Diego Comic Con Comics, illetve a Comic Buyer's Guide lapjain) már eleve kijelöli a csapásirányt, melyet később a figura szellemi atyja, Mike Mignola követni fog és amely olyan rajongói bázist és kritikai elismerést hoz, ami végül az első hollywoodi produkció létjogosultságához és a franchise gépezet (akciófigurák, spin-off sorozatok, animációs filmek, videójátékok) beindulásához vezet. Az első történetben hősünk egy elnéptelenedett amerikai kisváros utcáját rója, mikor egy kóbor kutya formájából telefonpózna magas sakálember keverékké alakuló egyiptomi isten, Anubisz vonja kérdőre pár irdatlan tockos oktató jellegű alkalmazásával. A helyzet végül egy irányjelző tábla nyaktájékon elhelyezett, nem egészen rendeltetésszerű használatában és egy benzinkút látványos felrobbanásában kulminálódik. A második történet klasszikusan ismerős jelenettel indít: az Őrült Tudós (jelen esetben Herr Doktor Herman von Klempt, aki teljesen kihúzva magát is csupán egy üvegtartályban, létfenntartó folyadékban lebegő fej) és Teremtménye (Brutus, egy fémkezekkel felszerelt óriásgorilla) éppen egy Védtelen és Megmentendő Hölgyből próbálnak gerincfolyadékot kinyerni egy Rendkívül Gonosz Kísérlet keretében, mikor is Hellboy, az elemi udvariasság teljes mellőzésével, az ablakon keresztül érkezve véget vet kedvenc időtöltésüknek.**

Ebben a két sztoriban (torzóban ugyan, de) minden megtalálható a későbbi képregények alapreceptjéből: megoldásra váró rejtély (titokzatos eltűnések a kisvárosban), mitológiai/folklórelemek (Anubisz) és történelmi fikció (náci tudós és steampunk kísérleti szolgája) beemelése, majd a szinte minden esetben meglepett Hellboy földbedöngölése során lehull a lepel a titokról, végül a második menetben rendszerint nem éles eszére, hanem nyers, fizikai erejére támaszkodva győzedelmeskedő (nem egy Odüsszeusz a lelkem, no) héroszunk valami lakonikus, nemtörődöm megjegyzéssel napirendre tér a dolog felett. Ráadásul ha közelebbről megnézzük, Hellboy tulajdonképpen egy két lábon járó és meglehetősen elcsépelt klisé: a szörny, akinek zord külseje érző szívet takar, nem fogadja el a rá kirótt sorsot, és saját fajtája ellen fordul, hogy megvédje az Emberiséget a pusztulástól. Vajon hányszor láttunk már eddig hasonlót? A dolog mégis működik, ennek pedig több oka is van...

A Hellboy-univerzum több műfaji jelleg sajátos keveredése (film noir, steampunk, történelmi fikció, horror, szuperhős képregény, sci-fi, ponyvaregények), melyet megannyi folklórelem, városi legenda, mitológiai vonatkozás vagy irodalmi alkotásra való utalás sző át. A mítoszokból táplálkozó horrortoposzok, mint a vérfarkasok, vámpírok, zombik, kísértetek mellett egyéni értelmezésben jelennek meg ókori istenek, például a fentebb említett Anubisz, a Hellboy útját folyton-folyvást keresztező Hekaté, vagy a Lovecraft-mítoszból átemelt Mérhetetlen Vének (itt Ogdru Jahad), akik a Külső Űr fagyos hidegében vannak bebörtönözve. Sárkány, hidra, az ír legendák tündérei, az orosz mesék Baba Jaga-ja, a vendigó, az Ogopogo szörny, trollok, a Pokol bugyrainak ördögei és démonai, mind-mind tiszteletüket teszik hősünk kalandjaiban. Mignola értő kézzel nyúl a különböző népek mítoszaihoz és legendáihoz, épp csak annyit változtatva rajtuk, hogy Hellboy jelenléte ne érződjön erőltetettnek, így ízelítőt kaphatunk általa az afrikai (Makoma), maláj (The Pennangalan), norvég (King Vold), brit (The Nature of the Beast) vagy akár japán (Heads) folklórból.

Üdítő ellentmodásosság a Conqueror Worm-ben megjelenő Lobster Johnson, aki egyenesági leszármazottja a 30-as évek ponyváit uraló hősöknek, mint Doc Savage, The Shadow vagy The Spider, amikor ugyanezen trade paperback Edgar Allan Poe Ligeia-jának soraira felfűzött képkockákkal indít. A Box Full of Evil története kvázi az Usher Ház bukásának kúriájában játszódik, a Hellboy jobb kezének eredetét felfedő The Island című kétrészes történet legalább fele pedig egy régi tengerészdalra és Thomas Haynes Bayly 19. századi brit poéta költeményére épül. Mindezenközben Mignola egy pillanatig sem titkolja, hogy elsődleges célja a szórakoztatás: egy interjújában saját maga nyilatkozta, hogy Hellboy történeteinek nagy része szándékoltan olyan, mint egy Roger Corman vagy Ed Wood szkriptelte B-movie, amit aztán különféle művészi eszközökkel fűszerez meg.

Ha már a művészi eszközökről beszélünk: tekintve, hogy a képregény erősen vizuális médium, a Hellboy történetek legmegragadóbb tényezője Mignola rendkívül egyedi rajzstílusa. A kicsit darabos, szögletes alakok kontrasztja a fényképszerű, gótikus elemekkel, az egyszerű, de hatásos színkezelés és az árnyékok zseniális, majdnem Sin City-szintű alkalmazása (a Hellboy történetek eredetileg fekete-fehérben láttak napvilágot a Dark Horse Presents-ben) kiemeli a mainstream képregények sodrából. Az egész rendkívül messze áll az Adam Hughes-féle iskolától, ahol nagy hangsúlyt fektetnek az arckifejezések ábrázolására: itt erről szó sincs, Hellboy arca rezzenéstelen, amolyan baltával faragott akcióhős fizimiska, és mégis, Mignola minden érzelmet képes átadni a karakterén keresztül.

Az első nagyobb lélegzetű, négy részes Hellboy történethez, mely a keresztségben a Seed of Destruction címet kapta, Mignola alkotótársa, John Byrne (Next Men, X-Men, Superman) segítségét kérte, mert nem volt biztos abban, hogy megfelelő tapasztalattal rendelkezik a plot és a dialógusok megírásához, és biztosra akart menni teremtményének debütálásánál. Így történhetett, hogy ez az egyetlen olyan Hellboy sztori, ahol egyes szám első személyű narrációt láthatunk, ráadásul mindjárt két karakter nézőpontjából is. A Byrne segítségével összerakott szkript olyannyira gördülékeny és tökéletes lett, hogy Mignola gyorsan elkezdte átírni a saját szándékoltan döcögősebb elképzelése szerint, végül tulajdonképpen ő fejezte be a forgatókönyvet.

A Seed of Destruction ugyanolyan pastiche, mint az őt követő történetek: fiktív fotók, írógéppel írt dokumentumok, egy afrikai mese a Békáról, alternatív történelem és lovecrafti szörnyetegek. A Raszputyin vezette kétségbeesett náci okkultista kísérlet a második világháború végéhez közeledtével részlegesen kudarcba fullad, a végső fegyvert, a végtelenül távoli és idegen entitást, az Ogdru Jahad-ot ugyan nem sikerül megidézni, ám helyette egy démonkölyök kerül át a mi világunkba, akit a szövetséges erők vesznek oltalmukba. Hellboy professzor Bruttenholm, a B.P.R.D., vagyis a paranormális jelenségekkel foglalkozó amerikai hivatal vezetőjének vigyázó tekintete alatt cseperedik fel, a világot járva és természetfeletti ügyeket felgöngyölítve a hivatal ügynökeinek segítségével. Apjaként istenített mentora azonban eltűnik egy sarkvidéki expedíció során, és amikor előkerül, olyan események láncolatát indítja el, melyek az egész ismert világ pusztulását okozhatják. A nyomok a Cavendish kúriához vezetnek, ami halálos csapdának bizonyul: Hellboy-nak és két szövetségesének, a halember Abe Sapien-nek és a pirokinetikus képességekkel rendelkező Liz Sherman-nek magával Raszputyinnal, kétéltű szörnyszolgáival és az Ogdru Jahad egyik szörnyűséges megtestesülésével kell szembenézniük. Hősünk itt esélyt kap arra, hogy felfedjék előtte létezésének célját, ám inkább a nem tudást választja és elpusztítja az orosz mágust.

"I like not knowing. I've gotten by fifty-two years without knowing. I sleep good not knowing." - Hellboy

Még ha nem is a legjobb Hellboy történet (személy szerint sokkal jobban szeretem Mignola rövidebb történeteit), a Seed of Destruction mégis csak eredettörténet, s mint ilyen kikerülhetetlen volt, amikor a Hellboy-univerzum megfilmesítése kósza ötletből kézzelfogható valósággá vált.

Legközelebb megtudhatjuk, hogy mi köze a Passiónak a Hellboy mozifilm szerény sikeréhez, miért nem jobbkezes Hellboy és miért nem rágógumigolyók folynak Sammael ereiben pénzérmék helyett? Na meg, hogy miért nem velem randevúzik Selma Blair a nyálas Myers ügynök helyett? Stay tuned.

*Mignola az általa írt-rajzolt Legend of the Dark Knight 54-es számát tekinti az első Hellboy történetnek, ahol Batman egy furcsa kísértethistória kénytelen-kelletlen résztvevője lesz, akárcsak Hellboy a legtöbb kalandjában
**Ha másra nem is volt jó ez a két történet, arra bizonyosan, hogy nyilvánvalóvá váljon: Hellboy-on piszkosul jól áll a ballonkabát és Mignola imád gorillákat rajzolni, amiknek mindenféle fémbizgentyűk állnak ki a fejéből