He is the Law! Még a végén jó lesz... mert ez így első blikkre elég stílusosnak és tökösnek tűnik, és hát a '95-ös adaptációtól mélyebbre úgyse lehet menni... (Bár kicsit mintha a The Raid-re rímelne a "be vagyunk zárva egy épületbe, és nyírjunk ki mindenkit" felállás.)
Az atombomba mindent megváltoztatott. A tudomány az emberiség jövőjét elhozó csodakölyökből pusztítással fenyegető mostohagyerek lett, akinek veszélyes, kiszámíthatatlan mivoltát sokszoros hatványra emelte a két nagyhatalom, Amerikai és a Szovjetunió bármikor felforrósodható hidegháborúja. A paranoia beszivárgott az átlagemberek mindennapjaiba, a filmipar pedig egész szubzsánereket húzott fel a kollektív félelem szórakoztatásra és pénzre váltható alapjaira. A sci-fi főleg a vörös invázió földönkívüli köntösbe bújtatott rémével riogatott (már az 1951-es The Thing from an Another World is egy híressé vált, baljós figyelmeztetéssel ért véget: „Watch the sky!”), a horror pedig a nukleáris fegyverek hatásaival.
A műfaj Amerikában elfordult a ’30-as, ’40-es évek inkább fantasyben gyökeredző szörnyeitől (vámpírok, múmiák, farkasemberek), és a tudományt pécézte ki magának új mumusként. Avagy hiába próbálta a kormánypropaganda harsány szólamokkal bíztató „duck and cover” filmekkel elbagatellizálni az atomkor rémét (ha kitör a harmadik világháború, és egy nukleáris detonáció történik a közeledben, csak kuporodj szépen a falhoz, vagy hasalj a földre, teríts a fejedre egy újságpapírt, és minden rendben lesz, no problemo), ha közben a tömegszórakoztatás városokat eltipró, nyilvánvalóan metaforikus óriásszörnyekkel figyelmeztetett, hogy igenis van problemo. Nem is kicsi.
A Pánik New Yorkban (The Beast from 20,000 Fathoms, 1953) egy bájosan műteremszagú sarkköri jelenettel nyit, amiben tudósok atombombarobbantással kísérleteznek, és véletlenül kiolvasztanak egy 100 millió éve befagyott, óriási, ragadozó dinoszauruszt. A lényt a hozzáértők (a fiktív) rhedosaurusként azonosítják (a „red”-re rímelő első szótag aligha a véletlen műve), de csak miután a játékidő felét eltöltötték azzal, hogy kétkedve rázták a fejüket, tagadva, hogy egyáltalán létezik. Mert míg a szörny hajókat és egy világítótornyot elpusztítva egyenesen ősi párzási területe felé tart, amire a peches jenkik gyanútlanul ráhúzták New York városát, Tom Nesbitt professzor (és szemtanú) próbálja meggyőzni kollégáit, leginkább a paleontológus Thurgood Elsont és szemrevaló asszisztenslányát, hogy egy négy lábon járó, bazinagy baj közelít a civilizáció felé.
Eugéne Lourié filmje (aminek stáblistáján feltűnik Ray Bradbury The Fog Horn című novellája, bár ez inkább legális biztonságot nyújtott – vannak ugyanis hasonlóságok a két mű közt – és az író hírnevét igyekezett kihasználni, egyébként nem adaptációról van szó) a King Kong 1952-es újrabemutatásának sikere nyomán született, és a forgatókönyvében ügyesen összefésülték az óriásszörnyes koncepciót az atomkor paranoiájával. Az eredmény az év egyik legnagyobb sikere lett, főleg szerény, 210 ezer dolláros költségvetéséhez képest, és hasonló sci-fi-horrorok egész sorát indította el (maga Lourié is kizárólag ebben az alműfajban alkotott később). Ennek köszönhetően készült el egy évvel később a legendás Godzilla is, ami egyébként sokkal jobb Lourié filmjénél – és nem csak azért, mert egy plusz, nyomasztó történelmi dimenziót adott a témához.
A Pánik New Yorkban státusza inkább köszönhető műfajteremtő, kvázi pionír mivoltának, mintsem annak, hogy ténylegesen jó film lenne. Bár mint rossz, vagy kis jóindulattal, közepes film, kétségkívül baromi szórakoztató, főleg néhány bárdolatlanul valószerűtlen, teátrális momentumában – mint amikor egy hihetetlenül bátor és hihetetlenül hülye közrendőr egy mezei hatlövetűvel áll a szörny útjában, de mozdulatlanul, mint egy cövek, és halálnyugodtan, mint egy buddhista szerzetes, amíg már legfeljebb abban reménykedhet, hogy gyomorrontást okoz a 100 millió éves dögnek. De a fejvesztve menekülő lakosság nem csak eltaposástól és megevéstől félhet: a jószág halálos prehisztorikus baktériumokat ereget magából (a japánok 1954-ben már nem vacakoltak ilyen apró metaforákkal, Godzilla náluk szemrebbenés nélkül radioaktív volt).
A szereplők a tudósoktól a katonákig sematikusak (bár legalább nem a macsó férfi/ájuldozó nő formuláit hozzák), a szerelmi mellékszál papírvékony, a cselekmény kicsit döcögős, a dialógusok, bár meggyőzők és lényegre törők, stílustalanok, a színészek az öreg paleontológust alakító Cecil Kellawayt leszámítva érdektelenek, a rendezés pedig, bár szolgál néhány emlékezetes beállítással és megvilágítással (főleg az ikonikus világítótorony-jelenetben), sokszor esetlen. De mindez keveset számít, mert a nézőt elsősorban úgyis a szörny és a pusztítás érdekli, az pedig elsőrangú.
Ez volt a legendás Ray Harryhausen első önálló munkája, és – köszönhetően nyilván annak, hogy a King Kong effektmesterétől, Willis O’Brientől tanult – mind a lény stop-motion megjelenítése, mind a valós utcahátterekkel való összemosása bármelyik jóval nagyobb költségvetésű, korabeli filmnek is becsületére válna. A vidámparkos finálé, amiben Lee Van Cleef is feltűnik (nem is elhanyagolható szerepben, sőt) még a maga statikusságával együtt is lenyűgöző. Kár, hogy híresebb várostaposó társaival ellentétben a Pánik New Yorkban szörnyének nem sikerült semmilyen személyiséget kölcsönözni – csak egy célja felé baktató ösztönlény. Ugyanakkor lehet, hogy pont ez a lényeg: annak sincs személyisége, amit szimbolizál.
A Prometheus körül akkora hype alakult ki, ami talán még a stúdiók néhány idei másik nagy dobása, a Bosszúállók és a Sötét lovag: Felemelkedés körüli cirkuszt is megfejelte. És a rendező személyéhez, illetve az általa életre keltett Alien franchise új irányba vivésének, az ottani világ kibővítésének ígéretéhez még hozzátett a kiéheztetés, vagyis az elmúlt évek meglehetősen szerény (mozgóképes) felhozatala a science fiction műfajban. Az ilyen lécet pedig nehéz átugrani, pofára esni benne annál könnyebb. De mint oly sokszor, most sem következett be egyik sem. A Prometheus nem a következő Alien, nem a következő Szárnyas fejvadász. Még csak nem is a következő Mátrix. Semmiképpen nem forradalmi és újító, nem egy útmutatás a sci-fi számára, sőt, meg sem kavarja az állóvizet. A Prometheus egy korrekt, nézhető, helyenként egészen izgalmas nyári látványfilm, nem több – de nem is kevesebb. Más kérdés, hogy a körülményekből adódóan ebből a „nem több”-nek van nagyobb jelentősége, és ez sokaknak igen fájdalmas lesz.
Ami elvitathatatlan a filmtől, hogy baromi jól néz ki. A hajók, a lények, a díszletek, a trükkök mind első osztályúak, még ha ez – tekintve, hogy nagy részüket az Alienből emelték át – nem is mindig a Prometheus érdeme. Aki viszont konkrétan a prequel-koncepció miatt ül be a moziba (és nyilván sokan vannak ilyenek), azoknak megnyugtatásul mondom, hogy minden szempontból abszolút hibátlanul, sőt, gyönyörűen kapcsolódik a film a bő 30 éves franchise-hoz, úgy, hogy tematikailag is rengeteget tesz hozzá. Nem mintha az Aliennek valaha is szüksége lett volna bármi magyarázatra akár a szörnyeket akár a „space jockey-t” illetően, de ez már nem is Alien, és itt van helye, értelme a háttér kibontásának. Ami pedig mindenki nagy kérdését illeti (van-e benne AZ, vagy nincs), direkt nem leszek olyan jófej/szemét (a helyes opció egyéni szájíz szerint áláhúzandó), hogy lelövöm. De: ha tippelsz, lefogadom, hogy helyes lesz a tipped.
Sajnos az igen nagy ambícióihoz képest a film messze nem elég intelligens. A forgatókönyv igyekszik megteremteni az eposzi keretet a cselekményben fokozatosan elszaporodó borzalmakhoz, de összerogy a saját súlya alatt – rögtön a két első jelenet teljesen funkciótlan, felesleges, akárcsak néhány karakter (élükön a látványosan megöregített Guy Pearce-szel) és sztoriszál. A motivációk zavarosak, a címbeli hajón uralkodó erőviszonyok nemkülönben. Sosem világos, ki a főnök, ki kiről és miről tud, az ezekkel kapcsolatos érdektelen fordulatok (családi reveláció) pedig holtsúlyként húzzák le a sztorit, miközben még lyukakat is ütnek bele, hadd süllyedjen gyorsabban. A szereplők közül csak a látszólag érzelemmentes Davidnek vannak dimenzió, aki ironikus módon egy android – mindenesetre Michael Fassbender el is lopja az egész show-t, Noomi Rapace ide, Charlize Theron és Idris Elba oda.
Scott mozija hol teremtésmagyarázó sci-fi akar lenni, a 2001 felé kacsintgató grandiózus témákkal, hol zsigerekig hatoló horror, az elődök felkavaró, földönkívüli orális erőszak motívumaival, de sosem sikerül igazán hatásosan kibontania egyiket sem, elegyítenie a kettőt pedig még kevésbé (a pusztán mutiba bedobott, aztán elfelejtett filozófiai kérdésekről már ne is beszéljünk). Nem érezni ugyanis az események súlyát: a rendezőt vagy végleg elhagyta minden atmoszférateremtő képessége, vagy „csak” a vágóolló áldozatául esett. Sok jó ötlet, sok potenciálisan nagyszerű jelenet a sietős kivitelezésbe fullad bele, amiben nem jut hely stílusnak és eleganciának (mint pl. az egyébként hátborzongató automata műtét). Értem, hogy a mai (nyári) közönséget már nem lehet olyan lassú feszültségteremtéssel, olyan sűrű atmoszférával traktálni, mint a régit, de mindennek ára van. Vagy legendát teremtesz, illetve élesztesz újra, vagy a rég felmért tömegigényt szolgálod ki. A Fox 100 millió dollárja az utóbbira ment, ami nem meglepő. Kérdés, hogy ez kinél mire lesz elég.
Nácik a Föld középpontjában! Nácik a Föld középpontjában! Hát, ez valahogy nem hangzik olyan frappánsan, mint amaz, de attól még a zséfilmgyáros Asylum Iron Sky-hype-ot meglovagoló filléres sci-fi-horror-akció izéje van annyira szórakoztató marhaság, mint amekkorát a címe ígér. Az persze már önmagában ironikus, hogy a hollywoodi szuperprodukciók körüli felhajtásokból ún. mockbusterekkel haszonkodó stúdió (a Transformers idejében kijöttek a saját óriásrobotos Transmorphersükkel, most meg épp a Universal perelte őket a Csatahajóra rímelő American Battleship miatt) ezúttal egy eleve – viszonylag – kisköltségvetésű, és még lényegesebb, hogy egy eleve a „szórakoztató szarfilm” kategóriában induló művet „utánoz le”.
Az Asylumról nyilván mindenkinek, aki látta már egy-két filmjüket, megvan a maga sarkos véleménye, legyen az akár a „hulladékgyár” akár a „low budget joy”, de érdemes legalább két szempontból összevetni őket a hollywoodi stúdiókkal. Egyrészt az Asylum ugyanúgy és ugyanolyan pofátlanul a lóvéra utazik, mint azok, másrészt viszont alighanem tisztában vannak vele, hogy szemetet gyártanak, míg nagytestvéreik meg vannak győződve róla, hogy aranyat szarnak. Ettől függetlenül én inkább a „hulladékgyáros” véleményen lévő táborba tartozom, mert egy filléres, a legalapvetőbb igényességet is mellőző ócskaság legfeljebb akkor tud élvezetes lenni, ha jó adag humorral és iróniával viszonyul magához – ez pedig figyelemreméltóan sokszor nem sikerül az Asylumnak.
Eleinte úgy tűnik, hogy a Nazis at the Center of the Earth is hasonló problémákkal küszködik, bár ehhez a kéretlen „komolysághoz” legalább kezdetektől fogva kicsit magasabb produkciós minőséget társít, mint társai. Pl. van egy-két legalább félig-meddig tűrhető színésze (Jake Busey, Dominique Swain), a gore effektek (arcletépés) meglepően hatásosak, és még a nagyobb trükköknél (náci repülő csészealj, totálképek a Föld „középpontjáról” – ami amúgy uszkvekábé 100 méterrel a felszín alatt van; ha Verne ezt tudta volna…) sem lóg ki annyira pofátlanul a lóláb. A film a maga kis egyszerű sztorijával (egy sarkköri kutatócsapat rábukkan a jégtakaró alatt egy Dr. Mengele vezette nácibirodalomra, ami a világ leigázását tervezi), bájosan naiv fordulataival (Hogy a szőke, kékszemű Jake Busey el fogja árulni társait a náciknak? Neeeem hiszem…) elevickél így egy óráig, legfeljebb mérsékelten szórakoztatva, aggodalmas módon kacsintgatva a tortúrpornó felé, az unalomba fulladás állandó veszélyének kitéve.
Aztán megtörténik AZ, és innentől SPOILERES a cikk – mert anélkül a spoiler nélkül nem lehet érdemben beszélni a filmről, viszont ha akarsz egy frankó meglepetést magadnak, ne olvass tovább (és még az imdb-s adatlapot is kerüld el). AZ: a foglyul ejtett tudósok nem mindig készséges segítségével (egy magzat kiszivattyúzása a terhes nőből) Dr. Mengele életre kelti a nagy, bajszos Adolfot, aki a következő fél órát egy géppuskakezű, gömbsisakos robottestben szónokolja, vicsorogja, ripacskodja, ugrálja és lövöldözi végig, egy óriási, horogkeresztes repülő csészealj fedélzetén. Most őszintén: mi mást akarhatsz még?
A Nazis at the Center of the Earth, avagy "A nácik már a Föld középpontjában vannak", egy csapásra totális hangulatváltozáson megy át, a kegyetlen mengelés horrorból egy robothitleres akciócamp lesz, és most hogy belegondolok, ez messze a legcoolabb mondat, amit jó ideje leírhattam. Egyrészt kár, hogy minderre majdnem egy órát kell várni, másrészt viszont nem biztos, hogy ilyen jól működött volna a fordulat akkor is, ha korán ellövik – kicsivel a finálé előtt már nem számít rá a néző, hogy az egész film fejre áll. (Szinte látom magam előtt, ahogy az alkotók szétröhögik magukat.) Mindenesetre az emberi civilizáció ismét gazdagabb lett egy magvas szállóigével, amit csak itt, csak most és csak Önöknek lehetett elsütni: „Come on you bubble-headed zombie nazi son of a bitch!”
Nácik a Holdon! Nácik a Holdon! Amikor 2018-ban az Egyesült Államok meg nem nevezett (de Sarah Palin-re nem véletlenül hasonlító) elnöke úgy dönt, hogy kampányígéretéhez híven (Black to the Moon, értik, ugye?) egy űrhajót indít a Holdra. Az újraválasztás mellett azonban az elnököt (illetve őt nem is, de védelmi miniszterét annál inkább) rendkívüli módon érdekli a Holdon található Hélium 3, amellyel örökre függetlenné válhatnának a világ kőolajától. Ám a kiválasztott űrhajós, James Washington (Christopher Kirby, akire halványan még emlékezni is lehet a Mátrixból) csak egy modell, így nem sok esélye van, amikor szembetalálja magát a Hold túloldalán fészkelő nácikkal, akiket Udo Kier vezet... ugye, hogy ez úgy hangzik, mint egy tisztességes blockbuster? Miért, a Csatahajónak mélyebb merülése volt? (muhaha)
Szögezzünk le valamit rögtön a legelején: Timo Vuorensola és nemzetközi csapata olyasmit hozott össze hat-hét év alatt, amit Hollywood hat-hét hónap alatt - nagyságrendekkel nagyobb büdzsével és kevesebb szívvel, leginkább egyetlen egy okból: hogy konténernyi pénzt keressenek vele. A Star Wreckkel ismertté vált csapatnak azonban volt egy szenzációs ötlete (ld. Nácik a Holdon!) és ahelyett hogy tovább álmodoztak volna inkább megcsinálták: világszerte több százan "fektettek be" akár csak 10-20 dollárt a filmbe. Miután hosszú évek munkájával összeállt a stáb, elkezdtek forgatni, majd idén a Berlini Filmfesztiválon be is mutatták a kész filmet. Ez így leírva borzasztóan egyszerűnek tűnik, de (és most Árpa Attilára pillantok) nem az, sőt. Nagyon törékeny egy ilyen finanszírozási modell és nem is működik minden esetben. A Holdnácikat ugyanis akkor is látni akarjuk, ha egy rakat trágya az egész.
Nos, aki siet annak gyorsan elárulom, nem, nem egy rakat trágya az egész. Ha azt vesszük, hogy egy rakás finn srác kitalálja, hogy inváziós sci-fit forgat, akkor zseniális, kiváló, brilliáns. Ha mondjuk odatesszük a "Társasjáték á la 200 Millió Dollár", akarom mondani Csatahajó mellé - nos, nem a hollywoodi játékos nyerne. Megmondom miért: ha a Csatahajót úgy csinálják meg annak idején, hogy "Nézzétek. Egy kockás-papíros játékból csinálunk filmet. Vicces lesz, és nem lesz benne felesleges melodráma, mert tudjuk hogy röhej az egész." akkor a Csatahajó nyerne toronymagasan. Ami ugyanis nem jó az Iron Skyban (és direkt, empátiából használom a "nem jó" szókapcsolatot a "szar" helyett) az pusztán a mesterségbeli tapasztalat és rutin hiánya - forgatókönyvírói poszton.
Mert a látvány az nagyon ott van. Nem véletlenül izzadtak bele Észak Európa szerverparkjai, tényleg csodás. A látványtervek, a ruhák, a kész modellek, minden olyan, mintha valamelyik nagy hollywoodi produkcióhoz készült volna. Clive Owennek nem jutott hely, de Götz Otto elég jól pótolja Josh Brolin-t. Julia Dietze szép. Tilo Prückner a Tatort-veterán vicces mint öreg náci tudós. Stephanie Paul is elég meggyőző, de Tina Fey jobb volt - olyan színészek és alakítások, amelyek tökéletesen elférnek sőt kötelezőek egy ilyesfajta filmben. Sajnos Udo bácsi nagyon keveset szerepel - az a kevés nagyon jó, mégis fájóan hiányzik.
Mert a könyv az eltelt idő ellenére nem lett jobb. Sőt. Az Iron Sky története olyan, mint a Barbarossa hadművelet: az első két felvonás dinamikus, zseniális - a harmadik menekülés - akarom mondani, "rugalmas elszakadás" nyugat felé. Ha nem gondolta volna azt magáról a könyv úgy a felénél, hogy "de jó vagyok, talán még mondanivalóm is lehet!" akkor maradéktalanul szórakoztatott volna. De az űrcsaták súlytalanná váltak, mert a háttérben mintha fontosabb dolgok történnének - persze nem történnek. A gyönyörű CGI jelenetsorok szó szerint lógnak a levegőben. Félreértés ne essék: nem kérek számon aprólékosan kidolgozott karaktereket (amennyire kellett, ki voltak) vagy bármi nagyívűt, sőt. Azt a keveset akarom, amit az előzetes mutatott.
Mindezek mellett az Iron Sky rendkívül szórakoztató: megidéz A bukástól kezdve a Dr. Strangeloveon át a Star Warsig sok mindent, vannak benne nagyon jó jelenetek, egy nagyon pici villantás, légi harc New York felett, nácik, Hold... na. Nem kell szerintem sokáig győzködnöm senkit hogy nézze meg. Ha minden elvárásunktól megszabadulunk - ami nehéz, tudom - mégiscsak Nácik a Holdon! Nácik a Holdon!
Az MIB franchise egyik állandó poénforrása, hogy egy rakás hírességről kiderül benne, hogy valójában itt élő földönkívüli – de amikor a harmadik felvonásban felbukkan Andy Warhol, akinél nyilvánvalóbb és egyértelműbb, nameg unalmasabb idegenes viccet el sem lehetne sütni, lemondó sóhajtással konstatálom magamban, hogy ez a sorozat tényleg végleg kifáradt. Egy perccel később pedig röhögve veszem tudomásul, hogy épp ellenkezőleg, visszataláltak benne az első rész frissességéhez, ötletességéhez és éles, szatirikus komikumához a minden szempontból csalódásnak bizonyult második film után. Mert a warholos jelenet a film egyik csúcspontja, és bizonyíték arra, hogy Barry Sonnenfeld MIB-jében még mindig van kraft.
Hogy ez mennyire segíti a sikerességét egy olyan produkciónak, ami egy tetszhalott franchise-ból próbál sikert kovácsolni 10 év után (az showbizben egy örökkévalóság és még egy kicsi), és ami egyes hírek szerint a marketinget nem számítva úgy 250 millióba került (ha ez igaz, akkor minden idők 5 legdrágább filmje közt van), szóval amin bazinagy betűkkel az áll, hogy „totál bukás”, amiatt aggódjanak a Sony fejesei. A forgatási komplikációk és csúszások miatt megugrott költségvetés egyébként azért is elképesztő, mert a Men in Black 3 egyáltalán nem minősül nagy nyári látványfilmnek, ilyen szempontból bármelyik idei blockbuster(jelölt) egyetlen jelenete megeszi reggelire az egészet. De részben pont ettől olyan szórakoztató.
Robbanások, üldözések, tűzpárbajok és CGI-orgia helyett a film a két karakter, J (Will Smith) és K (Tommy Lee Jones, illetve Josh Brolin) kapcsolatára koncentrál, és arra, hogy ha már a forgatás közben toldozott-foldozott, sőt, egyenesen akkor írt forgatókönyv kissé csapongó, esetleges, és mintha folyton szét akarna esni, legalább állandóan záporozzanak benne a poénok, hogy összetartsák. Szerencsére ezek a poénok tényleg jók, nagyokat lehet röhögni a dialógusokon, a konkrét beszólásokon éppúgy, mint a félvállról odavetett hülyeségeken („A kakaó csökkenti az időtörés okozta tüneteket.”), és a nonverbális humort is csúcsra járatják néhány egészen bizarr jelenetben, amik adnak egy gonosz csavart a tipikus rendőrfilmes toposzokhoz (éttermi lövöldözés, tekepályás kihallgatás).
A tekintélyes plot hole-okon szellőző időutazásos hercehurca (J-nek vissza kell mennie 1969-be, hogy megakadályozza K halálát, és megmentse a Földet egy idegen inváziótól) szerencsére nem csak egy ürügy a már unalomig ismert, és itt legalább mértéktartóan és kreatívan elsütögetett „man out of time” poénokhoz, hanem hozzátesznek vele valamit a karakterek viszonyához, és lopnak egy kis szívet a történetbe. És ha már itt tartunk, ennek a koncepciónak a legnagyobb nyertese Josh Brolin, aki a fiatal (29 éves!) K szerepében szenzációsan alakítja Tommy Lee Jonest, finom humorral mímelve tekintetét, mimikáját és beszédstílusát („Ok.”). Maga Jones rutinból hozza a figurát (neki ehhez a melankolikus, unott ábrázathoz valószínűleg elég, ha kihagyja a reggeli kávéját), Smith meggyőzően szájal, de a mellékszereplőknél már vegyesebb a kép. Michael Stuhlbarg jó a jövőbelátó Griffinként, Bill Hader szenzációs Andy Warhol, viszont Jemaine Clement unalmas főgonosz, szegény Emma Thompsont meg csak azért szerződtették le, hogy egy kínos jelenetben fiktív nyelven ripacskodjon.
Ha a költségvetés-látvány arányt nézzük, akkor a Men in Black 3 valószínűleg minden idők egyik legrosszabb filmje. Szerencsére a moziban ülve marhára nem érdekel senkit, hogy mennyibe került valami, amíg szórakoztat, és ez pont azt teszi, még hibái ellenére is, még ha kicsit el is fárad a végére. Könnyed nyári filmecske a jobbik, ha nem is az emlékezetes fajtából.
PS: a szinkron borzalmas, aki teheti, eredeti nyelven nézze.
Csatahajó
Hollywood lassan elhiteti velem, hogy a legfejlettebb földönkívüli civilizációk invázióitól sincs semmi félnivalónk. Ha a kardcsörtetve érkező idegenek csúcsfegyvere egy tüzelés előtt egy percig töltődő járóágyú, ami cirka 3 km/h-s sebességgel rohanja le a tehetetlen ellenséget (Csata: Los Angelesben), vagy, mint ez esetben, egy hajó, ami mozdulatlanul lebeg a víz fölött, türelmesen várva, hogy a meghódítandó, alsóbbrendű faj primitív fegyverei atomjaira lőjék, még a Magyar Honvédség is hazazavarja őket két kávé között. Különben a szenzációsan mulatságos 25 milliós nyitóhétvégét produkáló Csatahajó (büdzsé: szerény 209 millió) pont olyan, amilyenre mindenki számított, nem véletlenül ráncoltuk a homlokunkat anno a filmnek már a legelső hírére is. A vége felé, amikor a második világháborús veteránok lassított menetelésben érkeznek, hogy megmentsék a napot, egy pillanatra felcsillant a remény, hogy ez most irónia, és lesz valami értékelhető a dögunalmasan induló (nincs annál rosszabb, mint amikor egy karakterek nélküli látványfilm fél órát tölt karakterépítéssel), és később is dögunalmas maradó, csak mellette még kurva hangossá is váló csinnadrattában, de persze én voltam naiv. És mégis mennyit fizettek Rihannának azért, hogy kb. háromszor elsüssön egy fegyvert, és néha elkiáltsa magát, hogy „Mi a franc ez?” és „Vigyázz!”? És ha már itt tartunk, mit látnak a stúdiófejesek és producerek ebben a színtelen-szagtalan-sótlan Taylor Kitsch-ben?
A diktátor
Sacha Baron Cohen még mindig teljesen hülye, és szerencsére semmiféle jel nem mutat arra, hogy ez megváltozna. A Borat és a Bruno után harmadszor dobják el közösen az agyukat Larry Charles rendezővel – ezúttal látszólag a világ diktátorainak mutatnak be, valójában kapja a seggberúgásokat a szabad világ, a demokrata szemlélet meg a fene nagy politikai korrektség, de még egy sor hollywoodi sztár is. Amiben az említett korábbi filmektől eltér A diktátor, az az, hogy ezúttal nem csak lazán összefüggő szkeccsek sorozatát kapjuk, hanem egy normálisan kimunkált sztorit, amiben van mindenféle kellék, árulástól, merényleten és könnyfakasztó (haha) nagymonológon át a szerelmi szálig (nem kell persze nagy dolgokra gondolni, a cselekmény egy átlag hollywoodi komédia komplikáltságával bír). Amiben nem tér el tőlük, az az, hogy a főszereplő mindenre és mindenkire tekintet nélkül ontja magából a rasszista, soviniszta, szexista, és még mindenféle –ista (kivéve feminista és pacifista) poénjait. Aki a korábbiakon tudott röhögni, az ezen is fog. És végre Megan Fox is olyan szerepet kapott, amiben igazán önmaga lehet (höhö).
A fekete ruhás nő
Susan Hill regényének második adaptációja ugyan messze nem tökéletes, mégis jó látni, hogy az oldschool, hangulatra gyúró horrorokra is van még kereslet a tinikaszabolások és tortúrpornók korában. A bosszúszomjas kísértet által egy mocsár közepére épült, isten háta mögötti házban riogatott fiatal ügyvéd története bő egy óráig két véglet közt ingadozik: hol gyönyörűen borongós, brites képekkel teli, vágható atmoszférájú hátborzongatás, hol olcsó, gagyi ijesztgetések unalmas tárháza. Dainel Radcliff pedig nem volt jó választás: vannak meggyőző pillanatai, de vannak nagyon rosszak is, és egyszerűen nem hiteles a szerepben – bár lehet, hogy csak én nem tudok elvonatkoztatni a harry potteres imázsától. Meg még az is lehet, hogy Ciarán Hinds nem véletlenül mossa le arcizmának egyetlen rándulásával a vászonról, mint kutyaszart slag a járdáról. De a változtatások, amiket az alkotók eszközöltek a filmben a könyvhöz és a ’89-es adaptációhoz képest is, végül kifizetődnek. Az utolsó fél óra úgy intenzív és félelmetes, hogy nincs benne egy csepp vér sem, és egy pillanatra sem vetkőzi le hűvös, stílusos, brit eleganciáját – a finálé pedig csodálatos, annak ellenére, hogy kicsit sem hat meglepetésként. 2014-ben jön a folytatás. Nem bánom.
A holló
Namost, őszintén, kit érdekel a Csatahajó? Tudtuk, hogy szar lesz, és igazunk volt. De A holló… egy sötét, véres, XIX. századi thriller, amiben Edgar Allan Poe egy brutális sorozatgyilkost üldöz a rendőrség segítségével... ez egy rohadt jó koncepció, ebben volt spiritusz. És részleteiben nem is okoz csalódást a film. Vannak remek jelenetei (a klasszikus zártszobás rejtélyt prezentáló felütés remek), van hatásos atmoszférája, akad benne néhány remek alakítás (Luke Evans nagyszerű a tekintélyes, kimért és precíz detektív szerepében), és nem spórolnak a művérrel sem. De az egész olyan felháborítóan gyatrán, unalmasan és ostobán van megírva, hogy James McTeigue rendezőnek esélye sincs megbocsátást nyernie a V mint vérbosszú után elkövetett atrocitásaiért (Invázió, Ninja Assassin). A holló félúton darabjaira hullik, és sosem képes összeszedni magát – kár érte. És muszáj vesztegetnem pár szót John Cusackra is: a játékidő nagyobbik részében hozza azt a színvonalat, amit elvárunk tőle, amikor azonban nem, akkor Nicolas Cage-et megszégyenítő otromba ripacskodást művel. Poe hagyatéka többet érdemelt volna.
Kopasz osztag
Gyanítom, valami ilyesmi akart lenni két évvel ezelőtt a The Other Guys, ami végül pont annyira sikerült viccesre és frappánsra, mint a magyar címe (Pancser Police). Ahol az kudarcot vallott, a Kopasz osztag diadalmaskodik: a ’80-as évekbeli tévésorozat egészestés adaptációjában Jonah Hill és Channing Tatum valószerűtlen párosa bénázza végig a játékidőt, ahogy zöldfülű zsarukként, magukat gimiseknek álcázva épülnek be egy középiskola diákjai közé, hogy leleplezzék egy új drog terjesztőit . A rendezőpáros előző – és első – filmje a Derült égből fasírt című animációs poénzuhatag volt, és nagyjából hasonló intenzitással tesztelik a rekeszizmokat most is. Látszik, hogy ők és az írók is tisztában vannak a zsarus buddy movie-k jellegzetességeivel, kliséivel, és nem esik nehezükre kifigurázni őket, legyen szó akár egy autósüldözésről („biztos voltam benne, hogy felrobban”), akár a tökös-merev (avagy cool-nerd) párosítás derűs megcsavarásáról. Még az eredeti 21 Jump Street színészeinek (köztük Johnny Depp) cameója is jól sül el.
A science-fiction nem szűkölködik olyan történetekben, amik egy élhetetlen, rettenetes jövő képével riogatják a közönséget, és mivel sem az emberi gyarlóságnak, sem a világ problémáinak nincs se vége se hossza, az íróknak nem esik nehezükre újabb és újabb „így baszunk el mindent a Földön” szcenáriókkal előállni. Paolo Bacigalupi 2009-es, lelkesen körülrajongott, Hugo, Nebula, és mindenféle egyéb díjakat bezsebelt könyve is egy ilyen antiutopisztikus rémtörténet a feljövőben lévő biopunk alzsánerből, ami az ellenőrizhetetlenné vált génmanipuláció és a mindent átszövő megavállalatok víziójával kényszerít minket kényelmetlen gondolatokra.
Bacigalupi A felhúzhatós lányban több apokaliptikus sablonforgatókönyvet ránt össze. Nem elég, hogy az emberiség teljesen felélte a Föld nyersanyagkészletét (a szenet és az olajt felejtsd el), és az energiát manuálisan kénytelenek termelni (kurblizás, tekerés, állati hajtás, a liftek ballasztemberekkel működnek), de a globális felmelegedés következtében a megduzzadt tengerek elnyelték a szárazföldek egy jelentős részét is (a könyv helyszínét, Bangkokot hatalmas gátak védelmezik a víz alá kerüléstől). Ráadásul az éhínséget biotechnológiával visszaszorítani igyekvő óriáscégek (kalóriatársaságok) kontrollja alól kicsúszott genetikai manipulációk folyamatosan mutálódó betegségek formájában ámokfutnak, pusztítanak jobbra-balra – az állat- és növényvilág nagy része kihalt, az emberek megtizedelődtek, az ökoszisztéma összeomlott, és mindenki új járványoktól retteg.
Tehát félig-meddig posztapokaliptikus regénnyel van dolgunk, bár jobb szó rá az apokaliptikus – a civilizáció nem hirtelen, egy nagy háborúban/katasztrófában ért véget, hanem lassan, kínkeservesen, évtizedről évtizedre csurog lefelé a vécén még most is (kb. 200 évvel vagyunk a jövőben), és nincs semmi, ami megállítsa a folyamatot. Mert az ember azt hitte, kizsákmányolhatja a Földet, majd pedig azt, hogy utána saját erejéből képes lesz túlélni, megzabolázni, szolgasorba hajtani a természetet. Ki gondolta volna: nem jött be. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint holmi zöld propaganda, de szerencsére Bacigalupi egyáltalán nem prédikál, nem moralizál, nem mutogat ujjal, hanem „csak” egy maréknyi ember személyes és katartikus történetét meséli el a gondosan, aprólékosan felépített szép új világ kontextusában.
Anderson Lake egy nagy kalóriatársaság ügynöke, aki Bangkok titkos magbankját (egy genetikai kincsesbánya) keresi, Hok Széng egy népirtás elől elmenekült „sárgakártyás” kínai, aki régi életének hamvain és csontjain próbál egy újat építeni magának, kerül, amibe kerül, Tyájdí, Bangkok Tigrise pedig egy rettenthetetlen fehéringes (a nagyhatalmú Környezetvédelmi Minisztérium századosa), a nép bajnoka, aki távol tartja a várostól a fenyegető külső erőket. És persze ott a címszereplő, Emikó, egy mesterséges, engedelmességre kódolt lény („új ember”), egy szexszolga, aki szellemi és fizikai szabadságra vágyik. Bár a karakterek minden vágyukkal és reményükkel csupán jelentéktelen bábuk egy hatalmas, messze az ő szintjük fölött álló veszélyes sakkjátszmában, a sors mégis, közvetve vagy közvetlen, de egymás útjába sodorja őket, és akarva-akaratlanul is kulcsfigurákká válnak a város – és talán a fél világ – jövőjének alakulásában.
Bacigalupi jelen időben írt prózája dísztelen, szenvtelen, tökéletesen letisztult és tűpontos, drámája feszes, fordulatos, sallangmentes – karakterei, ezek a komplex egyéniségek a cselekmény érzelmi epicentrumai. Velük indít, kicsiben: Lake egy zsúfolt piacon megpillant egy génmanipulált gyümölcsöt, aminek nem volna szabad léteznie, és elindul a bizonytalan nyomon. Közben Emikó sokadig brutális szexuális megaláztatását éli át munkahelyén, egy éjszakai bárban. Útjaik összefutnak, és megtalálnak valamit egymásban, amit talán nem is kerestek addig, de az író túl realista ahhoz, hogy lassan kibontakozó, komplikált, és sok-sok ellentétes érzelemtől fűtött kapcsolatukat szerelmei szállá butítsa. Ahogy a karakterek bemutatásával párhuzamosan megismertetett, gazdag fantáziával életre keltett világnak is szinte érezzük a rothadásszagát, úgy a szereplők tettei és motivációi is kétes moralitástól bűzlenek. Nincs feddhetetlen, könnyen szerethető hős, akivel örömmel azonosulunk (az ehhez legközelebb álló karakter nem húzza sokáig), csak gyarló, kétségbeesett emberek vannak, akik akár egy gyerek torkának az elvágását is fontolóra veszik, ha szorul a hurok.
A szerény ambíciókkal startoló cselekménybe lassan vállalati manőverek, politikai manipulációk szivárognak be, a tét egyre növekszik, míg a könyv egy grandiózus fináléban kulminálódik, lángoló várossal, dübörgő tankokkal, csatázó hadseregekkel, és egy bőr alá fészkelődő, cinikus epilógussal, ami „elavult” pecsétet nyom az egész emberiségre. És azután, amit bő 500 oldal alatt átéltünk, nem is van kedvünk vitatkozni: a faj, ami annak ellenére virágoztatja a korrupciót, hogy egyetlen rossz helyen elfogadott kenőpénzzel egy önmagát elsöprő járvány kirobbanásának ágyazhat meg, ami még akkor is marakodik, kakaskodik, gyűlölködik, és pitiáner hatalmi játszmákat játszik a nyomorult kis szemétdombján, amikor már mindent tönkretett maga körül, megérett rá, hogy eltűnjön a süllyesztőben. Bacigalupi ugyan siet felvillantani a humanizmust, kioszt egy kis megváltást és feloldozást, menti a menthetőt, de ez nem megmenekülés, inkább csak a vég újabb ideiglenes elodázása. Mint mondtam: realista.
A felhúzhatós lány olyan zsánermű, ami kapcsán felesleges beletenni a „sci-fi”-t az utóbbi évek egyik legjobb sci-fi regénye mondatba.
Avengers Assemble #3
Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mark Bagley
Marvel Comics
Napnál is világosabb, hogy ezt a sorozatot azért indította a Marvel, hogy meglovagolja vele a Joss Whedon Bosszúállók filmje körüli eszméletlen hype-ot, és hogy aki esetleg a moziból kijövet kedvet kap egy kis Avengers képregényhez, az találjon valami neki valót a boltok polcain. A comicban a csapat ugyanazokból a tagokból áll, mint a filmben, plusz benne van még a helicarrier és Maria Hill is, az olvasónak pedig nem kell rendelkeznie semmilyen előismerettel a Marvel képregényes univerzumának utóbbi páréves eseményeiről ahhoz, hogy élvezze a sztorit (ami ettől függetlenül része a kontinuitásnak). Ráadásul a harmadik rész végén pont Thanos bukkan fel, aki hogy-hogy nem, a Bosszúállók stáblistája alatt is tiszteletét teszi, mielőtt – vélhetően – „extinction level” fenyegetésként szabadul rá a Földre a majdani folytatásban. Bendis sztorija egyszerű, mint egy pont: eddig ismeretlen, rendkívüli erejű, magukat Zodiákusnak nevező entitások ámokfutnak a bolygón, hogy megkaparintsák a beszédes nevű „Ultimate Nullifiert” – ergo jól össze kell verni őket, mielőtt sikerrel járnak. Nagy látványos, dinamikus akciók, szép rajzok (Mark Bagley a jobbik formáját hozza), egyszerre gyors és lassú cselekmény (mindig történik valami, ami azonban nem jelenti azt, hogy a sztori érdemben halad előre), de a dialógusokban nincs túl sok élet és szikra, sem Bendishez úgy általában, sem konkrétan Whedon forgatókönyvéhez képest. Felejthető, de szórakoztató, gyors olvasmány, ami szépen csatolható a mozifilm mellé. Többet úgyse nagyon vár el tőle senki.
Action Comics #9
Történet: Grant Morrison
Rajz: Gene Ha
DC Comics
Leginkább kíváncsiságból és egyfajta hivatástudatból olvasom még mindig ezt a sorozatot, egyébként finoman szólva nem nyűgöz le. Bár reménykedtem, hogy az előző számban véget ért első sztori után javul majd a helyzet, és bizonyos tekintetben javult is. Grant Morrison új agyréme egy alternatív Föld (Earth-23) feketebőrű Supermanje (láttuk már őt a rosszemlékű Final Crisisban), aki egy, a multiverzumban garázdálkodó, és Supermaneket gyilkoló… másik Supermannel kerül szembe. Az együgyűen hangzó ezüstkorszerű koncepció valójában elég szépen van felépítve, és kipárnázva a szerzőtől szokásos virtuóz ötletkavalkáddal (Superman, mint akaraterővel teremtett, apatikus, gonosz vállalati ikon), sőt, megkockáztatom, az újraindított Action Comicsnak ez eddig a legmorrisonosabb száma. Hogy ez mennyire jelent jót, azt mindenki eldönti magának, nyilván attól függően, hogy hogyan viszonyul a szerzőnek az utóbbi pár évben a DC-nél rendezett „kreatív ámokfutásaihoz”. Ami engem illet, mint oly sokszor, a kivitelezés most is messze elmarad a koncepcióban rejlő potenciálhoz képest, azaz a sztori jóval kevesebb, mint az egyébként remek részeinek az összessége. Ezen a füzeten most még csak azt sem igazán éreztem, hogy Supermant olvasok, és ez nem az alternatív univerzumbeli karakter miatt van, mert őt egyébként kizárólag a jelmeze és a bőrszíne különbözteti meg a megszokottól (amivel kapcsolatban felmerül az „akkor meg minek?” kérdés). Gene Ha képei sem mutatnak túl az átlagon – ez az egész Superman újravizionálás, vagy mi a tököm, nagyon nem úgy sült el, ahogy kellett volna.
Avengers Vs. X-Men #3
Történet: Ed Brubaker (plusz Jason Aaron, Brian Michael Bendis Matt Fraction, Jonathan Hickman – igen, ők mind, nem vicc)
Rajz: John Romita Jr.
Marvel Comics
Kicsit mindig reménykedek benne, hogy a Marvel és a DC képregényei majd kinövik azt az ostoba gyermekbetegségüket, aminek fő ismertetőjele, hogy szuperhőseik túl hülyék ahhoz, hogy felismerjék, ugyanazon az oldalon állnak, ezért aztán ahelyett, hogy megbeszélnék a nézeteltéréseiket, és kitalálnának egy békés, neadjisten logikus megoldást, inkább még hülyébbre verik egymást. De nem. A fél Marvel által jegyzett Avengers Vs. X-Menben a Föld felé tartó, és magának elvileg Hope-ot kiszemelt Főnix Erő miatt esik egymásnak a két címbeli csapat, és az írók minden erőlködésük ellenére nagyon nem tudják hitelesen eladni a tettlegességig fajuló konfrontációt. Az, hogy Küklopsz forrófejű, totalitárius diktátor-vadbaromként viselkedik, már nem meglepő (bár az egy külön témát megérne, hogyan kúrják el egyre jobban a karakterét, és hogy egy igazán jó író mennyi fantasztikus dolgot ki tudott volna hozni ebből az alapvetően izgalmas „elmagnetósodás” témából), de hogy Amerika Kapitány is, az már kicsit sok. Kezdve az első számtól, amiben Utópia partján várja az X-Men vezérét, épp csak azt nem kiáltva be, hogy „gyere ki a hóra”, a harmadikig, amiben fél percnyi diskurzus után kihajítja a repülőgépből Rozsomákot. Az egyetlen mentsége az íróknak, hogy az események tétje elvileg hatalmas (az univerzum sorsa, naná, más kérdés, hogy ennek mennyire kéne meghatnia, tekintve, hogy a Marvelnél minden héten egy hajszálon függ a világmindenség), attól még a karakterek viselkedése ugyanúgy túlzott, erőltetett, a dialógusok ugyanúgy csikorognak. John Romita Jr. rajzai szépek, a cliffhanger pedig mind képileg, mind történetileg cool, de ez egyelőre csalódás, és maximum egy közepesre elég.
Batman and Robin #9
Történet: Peter J. Tomasi
Rajz: Lee Garbett
DC Comics
A Scott Snyder Batmanében indult Talon-sztori immár az egész Sötét Lovag-franchise-ra kiterjedt, és miután Tomasi az előző számban lezárta ennek a sorozatnak az első sztoriját, ő is beleveti magát a baglyok és a denevérek Gothamet megrengető háborújába. De előbb időzzünk el egy kicsit az említett első sztorin – érdemes. A Batman and Robin az új 52 egyik unalmasabb szériájaként indult, de két-három rész alatt figyelemreméltóan kikupálódott, és az első nyolc füzet összességében felveheti a versenyt Snyder Court of Owl-jával is (ami nem kis dolog). A 8 szám annak utóhatásaival foglalkozott, hogy Robin, Batman fia hidegvérrel megölte legyőzött, tehetetlen ellenségüket, hogy megakadályozza őt későbbi visszatérésében és bosszújában. Világos, hogy Tomasi minden szempontból rohadtul vékony jégen táncol Damien gyilkossá faragásával – de kurvajól. Nagyon szépen kezelte a következményeket, Damien és Bruce nagy beszélgetését, ahogy nyolc rész alatt eleve nagyon ügyesen rendezgette a korábban mostohán (vagy sehogy sem) kezelt apa-fiú kapcsolat szálait. De ebben a mostani részben válik csak igazán világossá, hogy Tomasi még bőven nem tekinti befejezettnek a témát – Damien ismét öl, és még ha ezúttal csak egy „félig” élő orgyilkost is, nyilvánvaló, hogy túl könnyen veszi. Egy apai lelkifröccs nem fogja kimosni belőle az anyja áltál évek alatt belenevelt természetét. Félelmetesen jó lehetőségek rejlenek ebben, és most már biztos vagyok benne, hogy Tomasi a megfelelő író a kiaknázásukra. Az, hogy Damien karakterdrámája most éppen egy jól megírt, dinamikus, baglyos akció hátteréül szolgál, ami önmagában is élvezetes lenne, szinte mellékes. Nagyon oda kell figyelni erre a sorozatra.
Frankenstein, Agent of S.H.A.D.E. #9
Történet: Jeff Lemire
Rajz: Alberto Ponticelli
DC Comics
Mielőtt Jeff Lemire lelép a Frankenstein sorozattól (brühühü), még elvarrja benne az Animal Man egy korábbi részének varratlanul hagyott szálát. A S.H.A.D.E. hírét veszi a Rot terjeszkedésének, de persze fogalmuk sincs, hogy mivel állnak szemben valójában. Odaküldik Frankensteint, hogy ha valamin nyálkás, randa, sokfogú mászkál arrafelé, akkor négyelje fel, Ninát pedig, hogy vegyen mintát a maradékból tanulmányozásra. Szóval szálelvarrás, de nem túl szükséges – az Animal Man és a Swamp Thing egyre grandiózusabbá váló sztorifolyama gond nélkül meglenne enélkül a kis kiegészítés nélkül is, valószínűleg inkább csak arról van szó, hogy kellett egy füzetnyi filler a következő író, Matt Kindt érkezése előtt. Így ez a sorozat eddigi legkevésbé lenyűgöző része, de még így is jobb az aktuális DC-s és marveles sztorik döntő többségénél. Egy kis gusztustalan gore, egy kis vagdalkozás (Alberto Ponticelli képei fantasztikusak, de ez nem újdonság), és egy jó bazinagy robbanás, ami megoldja hőseink problémáját, és ami elgondolkodásra készteti Frankensteint az emberségével kapcsolatban – az utolsó két oldal a maga cicomázatlan, egyszerű módján gyönyörű és katartikus, úgyhogy filler ide vagy oda, Lemire azért szépen zárja le sajnos túlságosan is rövid pályafutását a címnél. Fel van adva a lecke az utódjának – de bármi történjék is, legalább az Animal Mant, a DC legjobb sorozatát még mindig Lemire viszi. Remélem, jó sokáig.
Moon Knight #12
Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Alex Maleev
Marvel Comics
A Moon Knight anyagi kudarca újabb bizonyíték arra, hogy hiába a jól csengő, nagy nevek, másod-, harmadélvonalbéli karakterek saját sorozatait baromi nehéz lenyomni az emberek torkán. A Bendis-Maleev páros a 2000-es évekbeli szenzációs Fenegyerekük után 2008-ban állt újra össze a Spider-Womanhez, amit a nagy kezdeti hype elülésével 7 rész után kinyírták. A tavaly indult Moon Knight 12 részt élt meg, ám míg a hanyagul összetákolt Spider-Woman rászolgált a kaszára, ez bizony hiányozni fog. Az életben nem olvastam korábban ennek a karakternek egyik sorozatát sem, így nincs összehasonlítási alapom, de Bendis, amikor romló színvonalú Avengers füzetei miatt már épp kezdtem volna leírni, nagyon eltalálta őt. A sorozatban egy rejtélyes Ultron-fej után folyt a hajtóvadászat, ami piti alvilági figuráktól veszélyes szupergonoszokig terjedt (és majd nyilván a közelgő Age of Ultron crossoverben kulminálódik), középpontban egy súlyos identitásproblémákkal, pszichózisokkal küszködő, hasadt személyiségű hőssel. Bendis nagyon szépen kiegyensúlyozta a cselekmény mögötti monumentalitást (Ultron feje, bazmeg!), a címszereplő enyhe elmebajaiból adódó, gondos karakterrajzon alapuló komikumot és drámaiságot, illetve a sztori sötétebb, durvább aspektusait (Echo halála). Maleev pedig, a Spider-Woman rosszul elsült, kísérleti módszerei után ismét elemében van, a képei baromi jól néznek ki. Kár, hogy lelőtték, de legalább ez a 12 rész egy nagy, komplett egészet alkot.
Saga #2
Történet: Brian K. Vaughan
Rajz: Fiona Staples
Image Comics
Ha a Saga képes lesz hosszútávon megtartani az első két rész szenzációsan magas színvonalát, akkor ezzel a sorozattal valami olyasmit kapunk, amit odatehetünk közvetlenül a(z egykori) Fables, a Scalped és a The Walking Dead mellé. És valami olyasmit, ami a maga grandiózus, űroperás-fantasys jellegével nagy űrt tölt be a jelenlegi amerikai képregények piacán. Az alapfelállás egy kozmikus Rómeó és Júlia történet: két egymással háborúzó faj egy-egy tagja egymásba szeret, és elmenekülnek mindkettejük otthonából. Nincs más vágyuk, mint, hogy békén hagyják őket, és felneveljék újszülött gyereküket, akire azonban fajtársaik természetesen egyfajta szörnyszülöttként tekintenek. Hajtóvadászat veszi kezdetét, a szerelmesek idegen bolygón, csupa szörnyűséggel és ellenséggel körülvéve kénytelenek harcolni a túlélésükért. Vaughan baromi jól ír, karakterei, a melegszívű, megfontolt és bölcs Marko, és az erős, határozott, hatalmas lelkierejű Alana már az első néhány dialógus után olyan életszerűek, valóságosak, hogy szinte lesétálnak a képregény lapjairól. Itt kell kezdődnie minden történetnek: az emberi tényezőnél. Ha ez nem működik, hiába dobál be az író bizarr, tévéfejű robotokat, meztelen, soklábú póknőszörnyeket, félbevágott, lógó belekkel a föld fölött lebegő szellemeket és vagány fejvadászokat – itt viszont működik. Ráadásul Vaughan jól tudja, hogy a sci-fiben/fantasyben nem jó megállni, és magyarázkodni, az akkor hatásos, ha a teremtett univerzum varázsa magával rántja az olvasót, akinek a fentebb említett furcsaságokat úgy prezentálják, minta a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Fiona Staples meseszerű aspektusokat nyers vonásokkal ellenpontozó rajzaitól a csínján használt, ötletes narráción át a két harcoló nép tematikai megkülönböztetéséig (Alana népe „sci-fis”, Markóé „fantasys”) minden a helyén van.
(Spoilermentes) Amikor úgymond hivatalos (kac-kac) véleményt fogalmazok meg, akkor azért általában igyekszem kicsit visszafogni a bennem lakó geeket, de ez jelen esetben egyrészt akkor sem sikerülne, ha akarnám, másrészt meg fuck it! Nem is akarom. Mert a Bosszúállók pont ennek a kisfickónak szól, aki még mindig nem nőtt fel teljesen, aki a mai napig olvas szuperhősképregényeket, aki imádta az első itthon megjelent Batman-sztorit, bár semmit nem értett belőle, aki legszívesebben savba fojtaná Lucast a Baljós árnyak miatt, aki tudja, mi a különbség az Enterprise pajzsa és deflektormezője között, és aki szerint a Mad Max 2 máig a világ egyik legcoolabb filmje. Ez a kisfickó úgy vigyorogta végig a Bosszúállókat, mint egy gyerek, akit először vittek cirkuszba. És még mindig vigyorog. És még holnap is fog. Joss Whedon filmje egy csodálatosan gyönyörű, nedves geekálom.
A mozis Marvel-univerzum első etapja (a másodiknak már a stáblisták alatt feldobják a labdát, és indul jövőre a Shane Black-féle Vasember 3-mal) négy év és öt film után kulminálódik a Bosszúállókban, ami látványosan hasznot húz az előzményekből, és rögtön a lovak közé csap. Feltételezi – helyesen – hogy aki erre beül, az úgyis látta a korábbi filmeket, de legalábbis a többségüket, és nem vesződik a karakterek bemutatásával. A pokol az első percekben elszabadul, jön Loki, lesz baj, meg bumm meg tyű, nyakunkon a világvége, üssön-vágjon, ki merre lát.
A jó 140 perces film olyan, mint egy páncélozott, bombákkal megrakott gyorsvonat, amire direkt nem szereltek féket, mondván, úgy lesz csak igazán hatásos a célba érése. Whedon iszonyatos tempót diktál, egyik akció éri a másikat, és már a kisebb csörték is túlszárnyalják egy átlag akciófilm fináléját (mindez elvileg 220 millióba került, de kb. a duplájának néz ki), a hatalmas, végső csatára pedig szavak sincsenek. A zúzások szüneteiben az életnagyságnál nagyobbá varázsolt, kultikus karakterek – akiknek már pusztán együttes látványa is erős izgalmi állapotot okoz… khm, legalábbis… néhányaknál, khm… úgy tudom… – frappáns, szórakoztató dialógusokkal szívatják egymást, és mindannyiuknak jutnak nagy pillanatok, verbálisan éppúgy, mint fizikálisan. A méregdrága CGI-orgia mögött ugyanis ezúttal olyasvalaki áll, aki tud cselekményt és párbeszédeket írni, aki nem nézi hülyének a nézőt, még azt sem, aki csakis és kizárólag egy kis agykikapcsolós csinnadrattára vágyik – és aki maga is geek.
Ilyen lehetett volna a Transformers gusztustalan poénkodás, tinifilmbeütés, pátosz, giccs, naplementék, félórás üresjáratok és infantilizmus nélkül, egy olyan rendezővel, aki tud színészeket vezetni, és akinek ötletei kicsit túlmutatnak a „most ezt az épületet robbantsuk fel” szintjén. Nem mintha a Bosszúállókban lenne dráma, karakterfejlődés vagy mélység – de nem is igényli. Egy más hasonlattal élve: ez a film az a szuperhősmoziknak, ami a Sólyom végveszélyben volt a háborús filmeknek. Meg van fosztva minden sallangjától, és lám, nem is hiányzik neki egyik sem. Vagyis a Bosszúállókat mindenki élvezni fogja, nem csak a geekek: cirkusz rég volt ennyire látványos, elsöprő és magával ragadó. Még ha vannak is bökkenői (és vannak, pl. Stan Lee cameója erőltetett, Bruce Banner csak úgy odamotorozik a többiekhez a semmiből, a káosz kellős közepén), úgy állsz fel utána, hogy teljesen ki vagy merülve, és mégis tele vagy energiával. Joss Whedon megcsinálta a tökéletes popcornmozit. A második részt akarom. Most.
„Run the mission. Don’t get seen. Save the world.”
Cool szlogen, cool képregény. A mai amerikai mainstreamben ritka az olyan sorozat, mint Warren Ellis Secret Avengerse – vagyis, hogy az egyes számok egy-egy kerek, egész történetet mesélnek el, amik csak nagyon laza szálakkal kapcsolódnak egymáshoz. És ráadásul teljesen figyelmen kívül hagyják a kiadó, jelen esetben a Marvel univerzumának egészét. Magától Ellistől ez persze nem újdonság, ő már az elvileg máig futó, gyakorlatilag négy éve veszteglő Fell című krimisorozatát is az egy rész-egy eset elvére húzta fel, egyrészt, hogy bárki, bármikor bekapcsolódhasson a sztoriba, másrészt, hogy bizonyítsa, behatárolt dramaturgiai lehetőségekkel, cliffhangerek és szappanopera jelleg nélkül, röviden, tömören, lényegre szorítkozva is lehet jó képregényeket írni.
A Secret Avengers ideális azoknak az olvasóknak, akik belekóstolnának egy kis fősodorbeli szuperhősködésbe, de a DC – erre kétségkívül tökéletesen alkalmas – új 52-jét már unják, a Marvel status quo-jába pedig nem akarnak fejest ugrani; ugyanis nem igényel semmilyen előismeretet. Bár a hat képregény (Secret Avengers 16-21) mindegyikében az előző író, Ed Brubaker által bemutatott titkos szervezet, a Shadow Council a mumus, de ennek nincs különösebb jelentősége, legfeljebb azoknak biztosít egy nagyjábóli folyamatosságot, akik a sorozatot az elejétől fogva követik – az arctalan ellenségek egyébként bárkik lehetnének. Az egyes sztorikat más-más rajzolók öntik képekbe, David Ajától a Michael Lark/Stefano Gaudiano pároson át Alex Maleevig és Stuart Immonenig, igazodva Ellis ötleteiben ugyan vad, de tematikájában a Marvelhez képest visszafogottabb, kémes, no-bullshit történeteihez.
A címbéli csapat feladata, ahogy arra a szlogen is utal, hogy titokban működve szüntessen meg komoly, akár globális fenyegetéseket, még azelőtt, hogy azok felütnék a fejüket New York közepén, és egy bazinagy szuperhőscsatává (és crossoverré) eszkalálódnának. Vezetőjük Amerika Kapitány, akire társai itt Rogers parancsnokként utalnak, és aki egyrészt nem a klasszikus jelmezét viseli („Secret” Avengers, ugyebár), másrészt, hazafias pátoszát és csillagos-sávos ideológiáját félretéve csak a küldetés végrehajtása érdekli, méghozzá bármi áron – így közelebb áll Jack Bauerhez vagy Jason Bourne-hoz, mint egy tipikus szuperhőshöz. Ha pl. ki kell nyírni párszáz vagy -ezer rosszfiút a cél érdekében, 
legyen. Egymást részenként váltó társai sem a színes, harsány héroszok soraiból kerülnek ki: Fekete Özvegy, Bestia, Shang-Chi, Moon Knight, Sharon Carter, War Machine, Valkyrie.
A többnyire in medias res induló, és mindenféle levezetés nélkül, a dramaturgiai csúcspontjukon, 22 oldalon belül véget érő sztorik rendkívül feszesek, kompaktok, abszolút mentesek mindenféle sallangtól. És Ellis nem csak mesterien ír, nem csak tökéletesen kihasználja a terjedelem nyújtotta lehetőségeket, és a rendelkezésére álló karaktereket (persze, mélylélektan nincs, viszont mindenkinek akad néhány nagy pillanata), de ráadásul szenzációs, szimpatikusan őrült ötletekkel áll elő. Mint hogy a Shadow Council tervét, hogy egy földalatti várost egy gigantikus időgép segítségével egy felszíni városra teleportáljanak, és így tömegpusztító fegyverré alakítsanak, úgy akadályozzák meg hőseink, hogy egy atommeghajtású Cadillacet neutronbombává drótoznak. És ez még csak az első szám, amit többek közt egy Mad Max 2-be illő őrült kamionos hajsza, egy defektes alternatív univerzumbeli kung-fu csata, és egy, az ősidőkben elpusztult lovecraft-i szörnyek lelkét fegyverként használó banda lekapcsolása követ. Például az ilyenekért jó 30 éves fejjel is olvasni szuperhősképregényeket.
Feltételezzük, hogy az evolúció pozitív irányba tart, vagyis az ember fejlődik, idővel jobb, okosabb, alkalmazkodóképesebb, életrevalóbb lesz – de ki garantálhatja, hogy ez valóban így van? Nem meglepő módon, Dick szerint senki. Bár A Frolix-8 küldötte messze van attól, hogy a szerző legjobbjai közé soroljuk (pedig azokban az években született, amikben a Csordulj könnyem, mondta a rendőr, az Ubik, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról? és a Kamera által homályosan), mondjuk inkább, hogy a mennyiségileg és minőségileg is gazdag életmű középmezőnyének erősebbik halmazába tartozik, az vitathatatlan, hogy tele van nagyszerű ötletekkel, gondolatokkal, amiken elmélázhat az olvasó, miután letette a könyvet. De hát a szerzőtől ez nem újdonság.
A jövőben az emberiség három kasztba sorolható. Vannak a Régiek, vagyis az átlagemberek, akik olyanok, mint mi, a Szokatlanok, akik bizonyos különleges képességekkel rendelkeznek (telepátia, telekinézis, jövőbelátás) és az Újak, akik fejében kiemelkedő kognitív képességeiknek köszönhetően olyan gondolatok cikáznak, amiket a Régiek felfogni sem képesek. Az Újak és a Szokatlanok, bár a Föld népességének csak kis részét teszik ki, magabiztosan, vasmarokkal uralkodnak. Csakhogy a Régiek közt van egy negyedik kaszt, az Ellenállóké, akik önmagukban nem sok vizet zavarnának, ám vezetőjük, prófétájuk, Thors Provoni most, hosszú évek után visszatérni készül a kozmoszba tett útjáról – és állítólag egy idegen lényt hoz magával, hogy annak segítségével söpörje el a karhatalmat.
Persze itt Dickről van szó, úgyhogy mindez kevesebb jelentőséggel bír, mint hinnénk. A hangsúly most is a mélységesen gyarló, komplexusokkal, személyiségi problémákkal, önbizalomhiánnyal és pszichózisokkal küszködő, a hős eszményképétől galaxisokra álló kisembereken van, akik saját maguk a potenciális boldogságuk legnagyobb ellenségei, mint a gumi horgonylással foglalkozó (ne is kérdezd) Régi főhős. Aki beleszeret ugyanabba a vad, szabadéletű nőcskébe, akin a Szokatlan elnöknek is megakad a szeme, és aki egy felforgató irományokkal kereskedő feketepiaci alkoholista csaja. Dick ezzel egy szerelmi-vágyakozási négyszögbe rántja bele a társadalom három, normál esetben egymással nem érintkező rétegének jellemző szereplőit, hogy a lehető legemberibb szögből erősítsen rá a sztori talán legérdekesebb aspektusára.
Hogy ti. a Szokatlanok és az Újak felsőbbrendűsége egy vicc. Az említett elnök minden különlegessége ellenére egy kicsinyes, primitív, bosszúszomjas ember, aki a kívánatos vezetői kvalitásoknak még csak a látszatával sem rendelkezik, az érzelmi intelligenciát tekintve egy gyerek szintjén áll. És amikor a híres Új tudós, a Föld legnagyobb lángelméje látványos kudarcot vall abban, hogy pontosan kikövetkeztesse Provoni visszatérésének körülményeit, minden megkérdőjeleződik. Esszenciális Dick: amit biztosnak, jónak, fejlettnek, magasabb rendűnek hittünk (az Újak neurologikája), az lehet, hogy színtiszta őrültség. Vagyis az ember talán nem fejlődik... hanem tébolyodik. A Frolix-8 küldötte így többek közt egy politikai-evolúciós szatíra, az übermensch paródiája.
Többek közt, mert Dick kósza gondolatokkal, elejtett információmorzsákkal belekap sok-sok témába: Istenbe, emberi viselkedésbe, a hatalom természetébe, szexualitásba (van egyáltalán olyan Dick-hős, aki dugott egy jó egészségeset?). Ezek közepette a sci-fi szinte elsikkad, az egyébként is csak félig-meddig kidolgozott, csapongó, ellenben Dicktől szokatlanul akciódús sztori (még egy kis űrcsata is van) szálai pedig rapszodikus módon futnak ki, bizonytalanságba, sejtetésbe, vagy éppen a semmibe. Mert a világ már csak így működik, már amikor működik egyáltalán.
A DC-nek végül mégis jót tett a szeptemberi relaunch. Értem ezt olyan szempontból, hogy több színvonalas képregényük van most, mint tavaly ilyenkor volt – plusz elintéztek maguknak egy gigantikus financiális boomot, ami ugyan hónapról hónapra apad, de sokkal kisebb ütemben, mint arra számítani lehetett. Azért a pozitív felülütéshez gyorsan hozzáteszem: a relaunch után sem szalonnából van a kerítés DC-éknél. Amellett, hogy a jó címek közé bőven keveredtek közepesek és azoknál is rosszabbak (ez persze várható volt), aligha érte el a kiadó azon hangzatos céljait, hogy új vevőket csábítson a képregényeihez, illetve, a képregényhez, mind médiumhoz általában, és hogy egy olyan line-t indítson, amiben mindenki, azaz nő, férfi, fiatal, idős, megtalálja a maga kedvenceit.
Hogy ez mennyire így van, azt a neves amerikai marketing és reklámkutató cég, a Nielsen Company DC által rendelt felmérése is igazolta. Aszerint az olvasók mindössze 5%-a új a képregények világban (ami pozitívum, hogy a 95%-nyi régi olvasó közt vannak olyanok is, akik most tértek vissza a comicokhoz), mindössze 7%-uk nő, és mindössze 2, azaz kettő százalékuk van 18 éves kor alatt. (Az általános, szomorú tény, hogy a szuperhősök már nem nagyon hoznak be új olvasókat – diverzifikálásra van szükség, és abban a DC egyáltalán nem jeleskedik.) De ennyi elég a statisztikákból, a pro és kontra érvekből, lássuk, milyenek maguk a képregények, most, fél évvel az újraindulásuk után, amikor legtöbbjükben már befejeződött az első sztori. Rövid leszek, úgyhogy csoportokra bontom a sorozatokat.
BATMAN
11 (!) képregény indult szeptemberben, amiknek a főhőse vagy maga a Sötét Lovag, vagy valaki, aki valamilyen úton-módon hozzá köthető. A Red Hood and the Outlaws és a Batwing esetében már a második számmal sem fárasztottam magam (sem Scott Lodbell sem Judd Winick nem hazudtolta meg önmagát). A többi:
Batman: Scott Snyder baromi egyszerű, urambocsá’, bizonyos fordulatiban és megoldásaiban szinte pofátlanul sablonos sztorit ír egy nagy, rejtélyes, árnyékokban munkálkodó, és onnan mindent irányító titkos szervezetről, ami most a Sötét Lovagot igyekszik eltakarítani az útjából. Snyder finoman szólva nem találta fel a spanyolviaszt, de a rohadt életbe is, nagyon tud írni ez az ember. A képregény feszes, intenzív, brutális és sötét, a horrorisztikus-szürreális 5. szám pedig kisebb csoda volt, az egész relaunch egyik legjobbja eddig – de már főszerkesztőnk is dicsérte korábban. Plusz Greg Capullo képei szenzációsak. Még!
Batman and Robin: Amilyen erőltetetten indult, olyan szépen kikupálódott, és mostanra lassan felveheti a versenyt Snyder sorozatával, noha erényei (hozzáteszem: szerencsére) mások. Peter Tomasi nem annyira az atmoszférára megy rá, mint inkább a két címszereplő kapcsolatára, és lépten-nyomon teszteli azt, izgalmasan, kegyetlenül, véresen, fordulatosan. Szinte minden számban meg tud lepni valamivel, a cliffhangerei rendre betalálnak, és a folytatás elolvasása után sem válnak súlytalanná, amit pedig a 7. füzet végén meglép, abból nagyon jó dolgokat lehet kihozni. Patrick Gleason rajzai is szépek és dinamikusak, arcmimikái különösen hatásosak.
Batman: The Dark Knight: Jobb lenne, ha Finch csak rajzolna, és az írói teendőket teljesen Paul Jenkinsre bízná. Egyébként a sztori afféle Hush-utánzatnak tűnik, csak Loebbel ellentétben Jenkinsék meg sem próbálják kifinomultsággal eladni a minden epizódban más-más ősellenséget felvonultató támadássorozatot, ami mögött természetesen egy olyan gonosz áll, aki erősebb, intelligensebb, veszélyesebb, blablabla, mint valaha. Vannak jó pillanatai, Finch képei hozzák az elvárt szintet, szóval összességében szórakoztató, de meglehetősen jellegtelen, banális, és a kelleténél jobban sulykolja a bazisötét atmoszférát.
Detective Comics: Még mindig azt várom, hogy kiderüljön, pontosan mi, hogyan és miért történt a Jokerrel az első szám végén. A többi egyre kevésbé érdekel, mert mostanra határozottan úgy tűnik, hogy Tony S. Danielnek csak az ötletei nagyon jók, ügyesen kivitelezni, kibontani már nem tudja őket. A sorozat így hoz egy olvasható, mérsékelten szórakoztató szintet, de messze nem olyan hangulatos és feszes, mint amilyennek lennie kéne, a pingvines sztori pedig teljes érdektelenségbe fulladt.
Batgirl: Gail Simone-nak köszönhetően Barbara Gordon ismét tud járni, háztetőkön ugrálni, és gazembereket rugdalni. Hogy nekünk ebben mennyi örömünk van, az más kérdés. A Detective Comicsnál és a The Dark Knightnál szimpatikusabb, gördülékenyebb a sorozat, de valószínűleg csak azért, mert eleve nem tör olyan nagy babérokra, mint azok – nyugisan elevickél az erős középszer szintjén, felfelé jó karakterpillanatok, lefelé túlírt narráció húzza.
Batwoman: Relaunch ide vagy oda, J. H. Williams III nem vesződik azzal, hogy magyarázkodjon az új olvasóknak, folytatja ugyanott, ahol szeptember előtt abba sem hagyta. De megéri belerázódni: erős karakterek (a címszereplő a legjobban, leghitelesebben írt női hős most a DC-nél), a mágia, a horror és a krimi határmezsgyéin jó érzékkel lavírozó cselekmény, és persze csodálatos, első ránézésre lenyűgöző és egyedi képi világ (legalábbis az első öt részben, azóta túl vagyunk egy nem pozitív előjelű rajzolóváltáson).
Catwoman: A Batwoman szöges ellentéte olyan szempontból, hogy Judd Winick a lehető legotrombább sztereotípiák mentén írja a címszereplőt, pont olyannak beállítva, amilyennek egy tökéletes nőt a fél napjukat a számítógép előtt töltő tinisrácok elképzelnek: dögös, buja, vagány, melltartóban menekül felrobbanó lakásából, és bármilyen körülmények közt kapható egy jó szexre. És a képregény mégis működik: fordulatos, intenzív, Guillem March képei pedig fantasztikusak. Bűnös élvezet.
Nightwing: Kyle Higgins az exrobin és exbatman Dick Grayson múltjában vájkál – onnan minden szuperhős esetében bármikor elő lehet huzigálni bármilyen sötét árnyékokat. A Nightwing egy mérsékelten érdekes rejtélybe csomagol egy tipikus akcióthirllert, nem kiemelkedő, de hatásos rajzokkal, viszonylag jól eltalált tempóval, az elvárt bunyókkal és robbanásokkal. Legnagyobb problémája, hogy nem teszi olyan izgalmassá a főhőst, mint kellene, viszont ehhez képest sokszor feleslegesen nyújtja a belső narrációit.
Birds of Prey: Még egy „korrekt, de semmi különös” cím – pedig a csapatdinamikában (már csak a látványosan oda nem illő Poison Ivy miatt is) nagy lehetőségek vannak, és a sztori is egész ígéretes. De Duane Swierczynskiből hiányzik az a stílus, az a könnyedség, szellemesség, ami a cselekményt izgalmassá, a dialógusokat pedig igazán szórakoztatóvá tenné. Javier Pina rajzai ráadásul kifejezetten elnagyoltak és unalmasak.
SUPERMAN
Action Comics: Az Acélemberrel már évek óta senki nem tudott kezdeni semmi érdemlegeset, Stryczynskit is beleértve. És jő Grant Morrison, a kiváló All Star Superman szerzője – és nem változik semmi. Hiába dobálja be a szokásos, szimpatikusan őrült ötleteit (az internet valójában Brainiac, egy csapat miniatürizált gonosz a hős fejében – nem szófordulat – építi ki főhadiszállását stb.), a sztori kusza, flegmán strukturált, kohézió híján szétesik, és ezúttal Morrison nem képes hozzátenni a mítoszhoz semmi újat. Rags Morales képei sem a legjobbak, Luthort pl. borzalmasan ábrázolja. Olvasható, de az új 52 legnagyobb csalódása.
Superboy: Két-három szám után megváltam tőle – bár nem indult rosszul, félúton sikerült elérniük, hogy elveszítsem minden érdeklődésemet. És már arra sem emlékszem, hogy pontosan miért – ennyi nyomot hagyott bennem.
Superman: Az előzőnél sokkal nagyobb próbatétel volt. Míg azt egyszerűen eluntam, ez borzalmasan idegesített – olyan kibírhatatlan, redundáns szájtépést, amit George Pérez művelt, ritkán látni manapság. (Miért pont a rajzolókból lett írók dumálják feleslegesen túl a képregényeiket? Nem nekik kéne mindenkinél jobban tudniuk, mennyire hatásos a képekkel való mesélés?) Ettől függetlenül visszatérek még a címhez, mert a 7. résztől átveszi az írói teendőket Keith Giffen és Dan Jurgens. Rosszabb nem lehet.
Supergirl: Ki hitte volna… A Superman-címek közül jelenleg ez a legjobb, bár ez inkább a többit minősíti. Micheal Green és Mike Johnson tipikus akció-sci-fit szállít: gyors iram, látvány, sok akció, nagy bunyók, és sötét szándékú világpusztító lények (persze, milyen szándékai lehetnének egy „világpusztítónak”…). Ráadásul a földi életbe való beilleszkedés is rejt magában lehetőségeket, és Mahmud Asrar rajzai is tetszetősek.
JUSTICE LEAGUE
Amik ebből a brancsból hamar kihullottak a rostán: Justice League International, Captain Atom, The Fury of Firestorm, Green Arrow (blöeee… de a 6. résztől új írót kap, tehát van még remény), The Savage Hawkman, Mister Terrific (ezt a DC is kaszálta).
Justice League: Geoff Johns átment Mark Millarba. Sok pózolás, baromság, erőltetett coolság, mögötte meg semmi. Az új 52 zászlóshajójának valami nagy, eposzi durranásnak kellett volna lennie, ehhez képest fárasztó, szájbarágós és ostoba dialógusokkal, egymással felcserélhető, lapos karakterekkel teli, kétmondatos sztorival szolgáló, bombasztikus pofozkodás lett, ami alátámasztja a képregényekkel kapcsolatos legrosszabb sztereotípiákat. Jim Lee rajzai persze szépek, még mindig ő ábrázolja a leghitelesebb (sic!) túlzással a szuperhősöket - valószínűleg jórészt neki köszönhető, hogy a Justice Leage az új 52 legjobban fogyó szériája.
Aquaman: Túl azon, hogy Geoff Johns túlságosan izzadságszagúan győzködi az olvasót, hogy Aquaman nem ciki (erős túlkompenzálás esete forog fenn), ez egy meglepően hatásos, lendületes és cool képregény, a fenti gikszert leszámítva érdekes karakterrel, emberevő szörnyekkel (a horrorbeütés nagyon jót tesz neki, csak aztán tartson ki), és az Atlantisz-legenda kibontásának ígéretével. Sokkal meggyőzőbb, mint a Johns Justice League-e és Ivan Reisnek köszönhetően még grafikai szempontból sem marad el attól.
The Flash: Az első rész finoman szólva nem nyűgözött le, de szerencsémre úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt – más esetben ez nem jött be, itt igen. Francis Manapul képregénye ritkaság: könnyed és kellemes (határozottan távol tartja magát az uralkodó „dark and gloomy” trendtől), mégis tökéletesen átérezni benne a konfliktusok, összecsapások tétjét. Annak az erőlködésnek, ami az új 52 címeinek döntő többségén érződik, itt nyoma sincs, és Manapul rajzolóként is jó benyomást tesz. Sőt, képileg a The Flash az egyik legszimpatikusabb stílusú comic a DC-nél, hála a szép, visszafogott színvilágnak is.
Wonder Woman: Brian Azzarello sorozata az egész új 52 egyik ékköve, ha pedig a jelmezes igazságosztókról szóló képregényeket nézzük, akkor Snyder Batmanével osztozik a dobogó legfelső fokán. Bár – és részben pont ez a szép benne – a Wonder Woman csak amolyan periférikus módon titulálható szuperhőscomicnak. Valójában egy fantasy-horrorba hajló, a görög mitológiát roppant hűen és kreatívan használó (nagy szó ez a mainstreamben!), izgalmas, fordulatos széria, amiben az istenek csatározásai és intrikái közben nem sikkadnak el a címszereplő szuperhősi kvalitásai sem. Tony Atkins rajzai teszik fel a pontot az i-re.
GREEN LANTERN
A Zöld lámpás képregények a relaunch előtt az abszolút DC-s kedvenceim voltak, és bár ezt már nem tudom ilyen könnyen kijelenteni a szeptember óta támadt konkurenciáknak hála, még mindig örömmel követem őket. A kiadónak is van bizodalma a franchise-ban, hiszen az addigi két sorozat/hónap arányt a duplájára emelte. Fontos még, hogy a Green Lanternt nem érintette a relaunch, a sztorik zavartalanul folytatódnak a sok éve megkezdett úton.
Green Lantern: Na, jó, a relaunch azért annyi hatással volt a franchise zászlóshajójára, hogy némileg megtorpant a cselekménye, ami egy nagy, és jól időzített váltásnak köszönhető. A cím ugyanis mostantól elvileg nem Hal Jordanre utal, hanem Sinestróra. Egy legalább ilyen érdekes, ugyanakkor jóval grandiózusabb sztoriszál, hogy a Lámpások szervezetét anno megalapított Őrzők úgy döntenek, ideje lecserélni a galaxis szerintük inkompetenssé vált rendfenntartóit. Johns még felvezető módban van, de lesz itt irgumburgum meg haddelhadd. A színvonal kitart, a Green Lantern a DC legstabilabban jó képregénye már évek óta.
Green Lantern Corps: Itt viszont tényleg nincs semmilyen változás a korábbi állapotokhoz képest. Peter J. Tomasi sorozata ugyanolyan őrületesen grandiózus, hatalmas csatákkal, népirtásokkal, hordányi szörnyekkel és idegenekkel teli, eszméletlenül intenzív, a lehető legjobb értelemben vett megalomán űropera, mint korábban. Csak annyit mondok, hogy a hatodik szám első oldalán egy csapat lőfegyverekkel tökig felfegyverzett (oka van) Zöld lámpás megy neki üvöltve egy bolygónyi rosszarcnak. Fuck yeah!
Green Lantern: New Guardians: A franchise első új sorozatát Tony Bedard, korábbi Green Lantern Corps író viszi, és Kyle Raynerre összpontosít, akinek az első sztoriban a többi corps egy-egy tagjával szövetkezve kell felvennie a harcot egy eddig (persze) ismeretlen és (naná) hatalmas fenyegetéssel. Túl azon, hogy a cselekmény a franchise-hoz illőn eposzi, a csapatdinamikából többet is ki lehetne hozni, ha Bedard nem rohanna ennyire a sztorival, és hagyna időt az ilyen apróságokra – mert amikor véletlenül hagy, az jó. Meglátjuk, kiforrja-e magát, egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy a sorozat létjogosultsága megalapozott.
Red Lanterns: A második új széria Peter Milligané, és ez is elmarad két nagytestvér színvonalától – plusz a többihez képest igen szerények az eladási mutatói. Persze nem könnyű sorozatot írni vért okádó, őrjöngő karakterekről, akiknek mindeddig annyi mélységük volt, mint egy papírlapnak. Másrészt viszont így Milligannek rendelkezésére áll egy csomó figura, akivel azt kezd, amit akar, egy csomó új szituáció, helyszín és lehetőség, és az irány, amiben elindult, egyáltalán nem tűnik rossznak. Lassan, de ügyesen fonja a szálakat, hosszútávon szolgálhat meglepetésekkel. Már ha az eladási statisztikái időben meggyógyulnak.
A "DARK" LINE
Vagyis szuperhősös, de a műfaj hagyományos megoldásai helyett inkább a misztikum, a természetfeletti felé húzó, érettebb sorozatok, amik többnyire akár a Vertigo égisze alatt is megjelenhetnének. Ez a legjobb csoportja a DC 52-jének. Még egyiket sem lőttem le…
Justice League Dark: … mondjuk ez közel állt hozzá. Peter Milligan szériája (olyan szereplőkkel, mint Constantine és Xanadu) a világot a mágikus eredetű veszélyekkel szemben védelmező, kénytelen-kelletlen összeverbuválódott csapatról szól, és bár olvasható, az első sztori kissé kusza volt, sokkal jobb felvezetéssel, mint konklúzióval. A csapatdinamikája sem olyan erős, mint lehetne, viszont masszív potenciál lakozik benne – és a 8. számtól átveszi az írói teendőket Jeff Lemire, úgyhogy kiáltson mindenki háromszoros hip-hip-hurrát.
Animal Man: Mert Lemire baromira érti a dolgát. Az Animal Manről legszívesebben nem is mondanék többet, mint hogy mindenki fogjon hozzá, mert kétségkívül a legjobb a DC új 52-je közül, és úgy ánblok az egyik legjobb jelenleg futó amerikai képregény. Nagyszerű karakterek, fantasztikus sztori, zsigeri horror (a rajzoló érdeme is), remek ötletek, és Lemire attól sem ijed meg, ha filler epizódot kell írnia (a 6. szám jópofa metacomic). Tökéletes.
Franekenstein, Agent of S.H.A.D.E.: Említettem már, hogy Lemire baromira érti a dolgát? Annál szomorúbb, hogy a 8. számtól Matt Kindt veszi át a helyét. Erről a szörnyekből álló, és szörnyekkel harcoló alakulatról szóló sorozat a DC egyik legnagyobb bűnös élvezete, faltól falig coolság és akció bazinagy fegyverekkel, kétpercenkénti világvégével és invázióval, hadseregnyi szörnnyel… hadseregnyi? Az első sztoriban egy komplett szörnybolygót kell kinyírniuk hőseinknek. Na, ennyire cool. Remélem, Kindt már elkezdte felkötni a gatyáját.
Demon Knights: Ezért kellett az „egyik” szó a Frankensteinnel kapcsolatban írt „egyik legnagyobb bűnös élvezet” kifejezésbe. Paul Cornell képregénye mágiával gazdagon átszőtt középkori színfalak közt játszódik, ahol egy rakás, teljesen véletlenszerűen összeverődött fura szerzetű harcosnak, démonnak, lovagnak (pl. Vandal Savage, Etrigan, Madame Xanadu) kell útját állnia egy nagyhatalmú, nagymellű és nagygonoszú boszorkány elsöprő inváziójának. Az egész egy mészárlásokkal, csatákkal, szörnyekkel, sárkányokkal, varázslatokkal és mindenféle egyéb nedves geekálommal teli, véget érni nem akaró gyönyörűség Diogenes Neves impresszív képeivel. Sajnos az eladási mutatói nem túl egészségesek, de ha a DC elkaszálja, számíthatnak tőlem levélbombákra.
I, Vampire: Az 52 meglepetéscíme. Mert ugyan ki várta, hogy jól sikerül majd egy képregény, ami két, egymásba szerelmes, és egymással hadakozó vámpírról szól? Joshua Hale Fialkov képes megadni nekünk mindent, amit egy ilyen koncepciótól elvárunk: véres, kegyetlen akciót, melankolikus, giccstől fényévekre álló tragikumot, világvége hangulatot, és egy nagyon jól a sztoriba csempészett Batmant. Andrea Sorrentino képi világa is nagyszerű.
Resurrection Man: Dan Abnett és Andy Lanning egy olyan szuperhősről ír, aki nemhogy nem halhatatlan, de minden számban meghal legalább egyszer – csak aztán mindig újra feltámad (ld. cím), és mindig más szuperképességekkel teszi. Nagyon jól keverednek a kellemesen-vidáman over-the-top akciók és karakterek (ld. Carmen és Bonnie) a halálosan komolyan vett múlt- és identitáskutatással, és az annak hátterében álló katonai-vállalati-természetfeletti titkokkal. A képi világ nem a legerősebb pontja a képregények, de a forgatókönyv elbírja.
Swamp Thing: Tekintve, hogy Scott Snyder az American Vampire-rel futott be, balgaság lett volna kizárólag a Batmanre ráállítani, és nem hozzávágni egy dark címet. Ez a cím a Swamp Thing lett, aminek zsenialitása csak hajszálnyival marad el az Animal Manétől. Nem mellesleg, a két képregény cselekménye nemsokára összeér majd, úgyhogy simán lehet belőle az utóbbi év(tized)ek legfaszább crossovere. Nagyon jól megírt horror van szó, aminek atmoszférája olyan súlyos, hogy még Superman első részbeli vendégszereplése sem kezdte ki.
AZ "EDGE" LINE
Vagyis azon képregények gyűjteménye, amik a hagyományos szuperhőszsáner helyett inkább sci-fis, háborús, krimis stb. irányba mennek el, vagy éppen a relaunch idején megszűnt Wildstormból importálták őket. Ebből a brancsból már hármat elkaszált a DC (Omac, Men of War, Blackhawks). Én is kaszáltam őket az első szám után, ahogy a Deathstroke-ot, a Suicide Squadot, a Griftert és a Voodo-t is (a DC Universe Presentst pedig pár résszel később, bár a rotálódó alkotók miatt ahhoz még visszatérek majd).
All-Star Western: Avagy Jonah Hex kalandjai Nincs benne semmi igazán kiemelkedő, főleg semmi újító, de Jimmy Palmiotti tökös, gyakran elsülő hatlövetűekkel teli, olykor elegánsan krimibe hajló westernkalandot szállít. Legnagyobb erénye, hogy Hex nem túl lelkes karakterét összeereszti a pisztoly- és ökölharcban fabatkát sem érő, és a problémákat intellektuális oldalról megközelítő Amadeus Arkhammal, és kettősük igen jól működik. A rajzok kissé elnagyoltak, viszont nyersességükkel szépen illeszkednek a történet stílusához.
Stormwatch: Sokkal jobb lett, mint amilyennek indult. Paul Cornell jó érzékkel hozza azt a no-bullshit attitűdöt, azt a hardcore szuperhős beütést, amit ettől a címtől elvárunk. Vannak belső konfliktusok, vannak kívülről támadó, hatalmas ellenségek, végveszélyek és tökös, kőkemény főszereplők, akik mainstream(ebb) társaikkal ellentétben nem vacakolnak a rosszarcúak letartóztatásával. Kicsit szomorú vagyok, amiért Cornellt a 8. számtól leváltja Peter Milligan, de remélem, ő is tud majd hozni egy legalább ilyen színvonalat.
YOUNG JUSTICE
A tinihősök. Ezt hagytam a végére, mert elintézhető annyival, hogy „szar az egész”. A hat cím (Blue Beetle, Teen Titans, Legion of Superheroes, Legion Lost, Hawk and Dove, Static Shock, utóbbi kettő már törölve) mindegyikéből bőven elég volt egy rész is, sőt némelyiknél már az is károsan soknak bizonyult. (Hawk and Dove: Úristen! Rob Liefeld! Úristen!)
Ennyit az új 52-ről különkiadások formájában. Természetesen a GeexKomix hasábjain a jövőben is értekezünk majd ezekről a címekről, és addig is ne fogjátok vissza magatokat a kommentek közt: aki meggyőz, hogy a Hawk and Dove igenis jó képregény, azt beveszem a végrendeletembe!
Amikor a cirkusz olyan fenomenális, hogy a nép már a kenyér nélkül is elvan. Legalábbis valami ilyesmit próbál elhitetni velünk a Suzanne Collins gigászi sikerű könyvtrilógiájának első részéből készült sci-fi kaland, Az éhezők viadala. A disztópikus társadalomban a címbeli barbarizmus arra szolgál, hogy kordában tartsa a hatalom ellen annak idején fellázadt 12 körzet nyomorban élő lakóit. Minden évben, mindegyik körzetből kisorsolnak egy 12-18 éves fiút és lányt, és a 24 szerencsés addig ölheti egymást egy hatalmas, maximálisan kontrollált erdős környezetben, amíg csak egy marad közülük. Az egész sztori számtalan korábbi sci-fire (A tizedik áldozattól a Rollerballon és A menekülő emberen át a Battle Royale-ig) hajazó alapját azonban némileg aláássa, hogy a pofátlanul gazdag főváros dekadens polgárait leszámítva nem úgy tűnik, hogy bárkit is igazán szórakoztatna a viadal – a 12 körzet lakóit, akik korgó gyomrait el kellene hallgattatnia, például pont a legkevésbé sem.
Nem ez a film egyetlen aspektusa, aminek kidolgozása, hogy is mondjam, roppant megengedő, de meg kell hagyni, hogy a nézőt ezek ellenére is viszi a szimpatikus szereplők, a remek színészek és a fokozatosan, ügyesen kibontott sztori lendülete. A főhősnő, Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence), aki kisorsolt kishúga helyett jelentkezett önként a játékra, a fővárosban egy egészen más világgal szembesül, mint amiben felnőtt: fényűzés, önteltség és képmutatás mindenhol, kezdve saját körzetének groteszkül virító ruhában parádézó kísérőjével, Effe-vel (Elizabeth Banks), aki a gyerekeken a vérontásra való felkészítésük szüneteiben durcás arccal kéri számon az etikettbeli hiányosságaikat. Két kézzel szórná lábai elé az aknákat az ember.
Az öldöklést felvezető parádék, showműsorok és a bizarr szín- és formakavalkádjaikkal már-már nem is evilági benyomást keltő lakosztályokban rendezett lakomák a Római Birodalom dekadenciáját idézik, a mosolyok, beszédek és tapsviharok mögött pedig ott áll csőre töltött fegyvereivel a totalitárius, fasisztoid állam. A Katnisst körülvevő emberek mind más-más hozzáállást képviselnek ehhez a rendszerhez: az említett Effe teljesen magáévá tette annak „ideológiáját”, a lány mentora, az iszákos Haymitch (Woody Harrelson) legszívesebben bemutatna az egésznek, stylistja, Cinna (Lenny Kravitz) pedig emberségével és szeretetével kompenzálja elnyomó erejét.
A filmnek ez a része nagyszerű – paradox módon pont akkor lassul le, amikor a cselekmény begyorsul, vagyis amikor megkezdődik maga a viadal. A korábbi jelenetekben ügyes kezűnek bizonyult Gary Rossról gyorsan kiderül, hogy nem tud normálisan ledirigálni egy akciót (részeges kamera, hektikus vágás: a közelharcok abszolút kivehetetlenek), hogy alig van bármi érzéke a feszültségteremtéshez, hogy sem fel-, sem pedig levezetni nem képes hatásosan egy jelenetet. És ezen az sem segít, hogy helyenként mer a témához illően brutális lenni.
Egy idő után az is nyilvánvalóvá válik, hogy Az éhezők viadala szolgai adaptáció: több érzelmi csúcspont felületes marad (Katniss és Cinna búcsúja, Rue halála), mert idő hiányában nincsenek kellően megalapozva. Vágni, átírni, kihagyni, vagy éppen hozzátenni, alakítani kellett volna, hogy igazán jól működjön, feszes legyen a film. Így az, hogy az első harmadban a disztópikus társadalom találó ábrázolásából született atmoszféra semmivé foszlik a „lényeg” kezdetekor, csak az egyik probléma – a másik az, hogy nem kapunk helyette semmit, ami hasonlóan erőteljes lenne (példát vehettek volna az alkotók Norman Jewison említett Rollerballjáról, ahol a társadalomkritika és az akció végig összhangban volt). Elvagyunk a stáblistáig, nem unatkozunk, nem is vagyunk lenyűgözve.
Nagy baj így nincs, minden sutasága ellenére szórakoztató film Az éhezők viadala, mondhatni, az a fajta, ami egy bizonyos fokig mindenkit boldoggá tesz. A könyvet ismerők elégedettek, hogy vásznon láthatják viszont ugyanazt, amit olvastak, a könyvet nem ismerők kedvet kapnak a világ és a karakterek behatóbb ismeretéhez, a stúdió meg örül, hogy bejött a biztonsági játéka. Mert be fog jönni.
Mert ebből sosem elég... sok olyasmi van benne, ami a korábbi trailerekben nem volt.
Hogy ez nem az Alien prequelje lesz? Áháááá, hóóóóóóógyne... :)))
„Miről szól a film?” „Hát, van egy polgárháborús veterán, aki indiánok elől menekülve megbújik egy barlangban, ahol megöl egy fura idegent, és valahogy a Marsra kerül, és… és… ott izé… szóval mindenfelé harcol mindenkivel.” Igen, a John Carter egy nagy, egyenetlen, zagyva dramaturgiai moslék, amibe mindenki beledobálta a maga ötletét, figyelmen kívül hagyva azt, hogy az összkép mennyire marad egységes és fogyasztható. Az egyszerű szórakoztatásra törekvő fantasy/sci-fi kalandnak van egy fontos tulajdonsága: akkor hatásos, ha cselekménye egyértelmű dimenziók mentén meghatározott.
Pl. meg kell akadályozni, hogy a nácik megszerezzék a Frigyládát, hogy a pénzéhes társaság leigázza a gazdag erőforrásokkal rendelkező bolygó őslakosait, fel kell szabadítani az elnyomó Birodalom igája alatt sínylődő galaxist, el kell jutni A pontból B pontba. Világosak a célok, a motivációk. Ehhez képest a Disney 250 milliós monstrumának főszereplője ad hoc módon szédeleg egyik szituációból a másikba: plot device-okon bukdácsolva, szerelembe esve, MacGuffint kergetve kerül K pontból S-be, onnan B-be, majd T-be, aztán az O pont megkerülésével, a H ponton keresztül az U-ba, aztán vissza az S-be, és itt még a játékidő felén sem vagyunk túl. Hiába határozzák meg a címszereplő fő mozgatórúgóját (visszatérés a Földre), az a nevek, helységek és események kuszaságában teljesen súlytalanná válik.
Kicsit a Baljós árnyak jutott eszembe, amiben valami homályos politikai figurák megadóztattak holmi „ki nem szarja le” kereskedelmi útvonalakat (agyfasz riadó!). Ez a zsáner nem viseli jól az okoskodó bullshitet. Persze Edgar Rice Burroughs eredeti művének ismerői most mondhatják, hogy dramaturgiailag a könyv sem volt kifinomultabb, és valóban, csakhogy egy 100 éves, eredetileg egy magazinban, folytatásos formában megjelent ponyva nem ugyanabba a kategóriába esik, mint egy mai, 250 milliós hollywoodi szuperprodukció.
És különben is, Burroughs legalább meg-megállt, hogy a csaták közt bemutassa a Mars világát, társadalmát, a népek viszonyait, az életkörülményeket. A regénynek ebből a nagyszerűen működő „shock and awe” alapelvéből a filmre csak a „shock” maradt: a főhős fehér óriásmajmokkal harcol, a főhős egymaga egy egész hadsereggel harcol, a főhős marsi légjárművel hajt végre hajmeresztő menekülést.
Vagyis pont mindaz hiányzik belőle, ami ezeket a csörtéket átélhetővé, izgalmassá tenné: a világ ábrázolása, a karizmatikus főszereplő (Taylor Kitschnél még Jake Gyllenhaal is jobb volt, mint perzsa herceg), a szív, az energia, és nem utolsósorban, Burroughs szellemisége, hatalmas mesélő ereje, ami csak néha-néha tud megvillanni a felszín alatt, mielőtt maga alá temeti a következő menetrendszerinti összecsapásba csomagolt plot device. Hiába vannak csatázó léghajók, egymásnak rohanó seregek és párbajok, ha nem érzed a KALANDot.
Legalább az az alkotók javára írható, hogy megmagyarázzák a virginiai John Carter Marsra kerülését (Burroughs ilyesmivel nem vesződött a könyvben), de végül még ez a plusz szál is csak a film zagyvaságához járul hozzá a feleslegesen hosszú – mellesleg dupla – prológussal (Mark Strong megint kopasz és gonosz), és a röhejesen túlbonyolított epilógussal. És még csak azt sem mondhatnám, hogy a Pixar boszorkánykonyhájából az élőszereplős moziba katapultált Andrew Stanton (Némó nyomában, Wall-E) jó akciórendező lenne. De sebaj, a lényeg, hogy most már a kegyetlen marsi harcosok is tudnak igazi jenki módra szalutálni.
PS: ez már aligha fog bárkit meglepni, de a 3D szart sem ér.
Amikor már sem a „found footage”, sem a szuperhősmozik nem képesek semmi újjal szolgálni, ironikus, hogy pont a kettő kereszteződéséből születik egy olyan film, aminek sikerül egy kis friss vért pumpálnia az amerikai műfajfilm keringési rendszerébe. Annak ellenére, hogy jobbára Az erő krónikája is ugyanazokból a toposzokból dolgozik, amikből számtalan társa az utóbbi egy-két évtizedben. Viszont Josh Trank és Max Landis (John Landis fia, aki a figyelmes geekeknek már bemutatkozott egy átkozottul vicces The Death and Return of Superman kisfilmmel) felturbózzák ezeket a toposzokat, érzelmeket, átélhető konfliktusokat rendelnek hozzájuk, és tesznek beléjük egy-két szimpatikus csavart.
Három középiskolás, a sulihőse Steve, az átlagcsávó Matt és a kívülálló Andrew egy este egy furcsa lyukra bukkannak az erdőben – lemásznak, találnak benne valamit (sosem tudjuk meg, hogy mit, nem is érdekes), és mire kikecmeregnek, telekinetikus erő birtokában már az evolúció egy magasabb fokán állnak. A srácok eleinte saját szórakoztatásukra és ártatlan csínyekre használják új képességeiket, de a popkultúra az X-Mentől a Carrie-ig sokszor bizonyította már, hogy a nagy erő nagy korrupcióval jár.
A found footage filmek esetében mindig sarkalatos kérdés, hogy az áldokus formátum mennyire indokolt, és Az erő krónikája annak ellenére is az egyik legjobb válasszal szolgál erre, hogy mint általában, most is felmerülnek a „hát ezt meg mi a tökömért filmezi még mindig?” jellegű problémák. Amikor a könnyed kis tinifilm lassan, de biztosan, sorszerűen csúszni kezd egy sötét hangulatú thriller felé, és egyre nagyobb szerep jut az effektusoknak, kifizetődik az addig bukdácsoló módszer: trükkök – főleg szuperhősfilmben – talán sosem hatottak még ennyire természetesnek. Ez már az első repülésjelenetnél nyilvánvaló, ami során a néző úgy átérzi a felhők fölött szárnyalás élményét, mint még soha – és akkor hol van még az autókat és helikoptereket dobáló finálé…
A cselekmény fokozatos grandiózussá válásával együtt nyílik ki a film szemszöge: Trank a szolgálatába állítja a szemtanú járókelők, a biztonsági és térfigyelő kamerák felvételeit is, a főhős pedig telekinézissel röpteti maga körül a kameráját, egy kívülálló operatőr illúzióját keltve – így lesz Az erő krónikája képileg sokkal dinamikusabb, filmszerűbb, mint hasonló társai. Josh Trank előtt ígéretes rendezői karrier áll.
A csavar az egyébként egyszerű, százszor látott sztoriban az, hogy nem egy „szuperhős”, hanem egy „szupergonosz” születését követi. A középpontban Andrew áll, és ő a triónak az a tagja, aki bekattan, és unalomból, frusztrációból pókokat tép darabokra – kezdetben. A forgatókönyv hozza a szokásos háttérinfókat az iszákos apáról, a beteg anyáról, a teenage angstről, a bullykról, és működik is, mert Dane DeHaan (szintén ismeretlen társaival együtt) meglepően erőset alakít, mert a három srác karaktere és barátságuk ábrázolása a felesleges szerelmi mellékszál ellenére is hatásos, és mert a film szépen, intelligensen építkezik, félelmetesen jó atmoszférával, egy brutálisan intenzív végső összecsapásig.
Ami annyira jó, annyira valóságszagú, hogy szinte fáj nézni.
Valahol elbűvölő az a nemtörődömség és naivitás, amivel Edgar Rice Burroughs, Tarzan megteremtője megírta második leghíresebb hőse, John Carter történetét. A Mars hercegnőjében egyrészt egymást érik a következetlenségek és a fantasy műfajhoz képest is nehezen feldolgozható túlzások, irreális elemek, másrészt „virginiai úriemberként” jellemzett főszereplője valami elképesztő közönnyel gázol át az érdekei (leginkább szerelme beteljesülése) útjában álló idegenek hulláján. Olyan, hogy lelkiismeret, moralitás, fel sem merül. És amitől mindez elbűvölő, az Burroughs nyílegyenes, rohamtempót diktáló, a dinamikán, egzotikumon és vadromantikán kívül abszolút semmi mással nem törődő attitűdje. Vagyis: csak mesélj, és mesélj, és mesélj, a pokolba minden mással!
A Mars hercegnője ugyanúgy 1912-ben jelent meg folytatásos formában az All-Story Magazin hasábjain (akkor még Under the Moons of Mars címen), mint az első Tarzan-kaland, noha bő fél évvel korábban, és álnéven (Burroughs félt tőle, hogy valóságtól elrugaszkodott műve miatt kigúnyolják). Mindkettő sikert aratott, mindkettőnek számos folytatása született, és később mindkettőt kiadták könyv alakban is. A Mars hercegnője és folytatásai, vagyis a Barsoom sorozat, a sci-fi és a fantasy metszéspontjában (science fantasy) helyezkedik el. Egész pontosan planetáris románc, és ennek az (al)műfajnak, ha nem is a megteremtője, de mindenképpen az úttörője, ami írók (Ray Bradbury, Arthur C. Clarke) és tudósok (Carl Sagan) egész sorát inspirálta.
A regény a hagyományos ponyva kalandok dramaturgiáját ültette át még egzotikusabb, még ismeretlenebb közegbe. Vagyis a civilizált férfiú ezekben már nem egyszerűen idegen földi tájak, kontinensek és felderítetlen dzsungelek barbár őshonosaival találja szemben magát, hanem szó szerint egy egészen más világgal és annak minden veszélyével. Nyakatekert megfogalmazással: űrhajók nélküli űropera, amelynek cselekménye egyetlen bolygóhoz van láncolva, és amelyben a csillagközi (vagy időben történő) utazás pusztán történetindító plot device.
A könyv elején John Carter, a polgárháború konföderációs veteránja (tökéletes, férfias, harcosnak született, halhatatlan és legyőzhetetlen fehér szuperember) apacsok elől bújik meg egy arizonai barlangban, ahonnan aztán egyszercsak a Marson találja magát (Barsoom, ahogy a helyiek hívják). Ennek mikéntje finoman szólva is homályos, sőt, egyenesen zavaros, de az olvasó ezen nem ér rá töprengeni, mert iszonyú lendülettel sodorják magával az egymást érő, inkább a „shock and awe” elvre, mint konkrét dramaturgiai ívre épülő kalandok. Carter belecsöppen az érzelmek nélküli barbár, erőszakos zöld emberek, és a fejlettebb, civilizáltabb vörös emberek állandó háborúskodásaiba, szerez magának hű barátokat és keserű ellenségeket, ragaszkodó „marskutyát” és persze gyönyörű szerelmest, és – természetesen – barangolásai, küzdelmei során gyökeresen megváltoztatja a bolygón évszázadok óta uralkodó viszonyokat, miközben ő, a maga papírvékony jellemével, marad ugyanaz, aki mindig is volt.
Érdekes, ahogy a könyvben keveredik a tudományos alaposság és a totális tudománytalanság. Burroughs a korabeli ismereteknek nagyjából megfelelően ábrázolta a Marsot, vagyis Percival Lowell csillagász 1895-ös könyvéből kiindulva egy csatornákkal átszőtt, ritka levegőjű, száraz, haldokló, alacsony gravitációjú vörös pusztaságnak, ami elvileg képes az emberi élet fenntartására (ezek az elképzelések még évtizedekig nem dőltek meg). Ugyanakkor Burroughs vörös marslakói (akik bőrszínüktől eltekintve minden szempontból kiköpött emberek) tojással szaporodnak, ami ökörségen épp túllépnénk, amikor címbeli képviselőjüknek a főhős ennek dacára gyereket nemz. És ez csak egy példa, ami azonban tökéletesen illusztrálja a szerző hozzáállását: a tojással szaporodásnak nincs semmi elengedhetetlen dramaturgiai szükségessége, csak plusz egy egzotikus adalék az idegen világhoz, csak egy cool ötlet a sok közül, amikkel kapcsolatban a realizmus és a tudományos háttér jottányit sem számít.
Burroughs azért ússza meg ezeket a csacskaságokat, mert egyébként pontosan azt adja az olvasónak, amit egy ilyen ponyvától elvár. Száguldó cselekményt, idealizált romantikát, vérszomjas barbarizmust, egymást érő akciókat és háborúkat (a tempóra jellemző, hogy a csatákat a szerző általában pár intenzív sorral elintézi), és állandó rácsodálkozást egy idegen világ kultúrájára és társadalmára. Leírásai tömörek, de érzékletesek, stílusa egyszerű, díszek nélküli és hatásos, a főhős érzelmeinek, gondolatainak ábrázolása naiv, nyílegyenes, minden árnyaltság és visszafogottság nélküli, és ez a pompásan megvalósított naplószerű narratíva (a keretben Burroughs bocsátja az olvasó rendelkezésére John Carter beszámolóját a kalandjairól) ellenállhatatlanul őszintévé teszi a könyvet. Ezért olyan jó A Mars hercegnője ma, 100 évvel a megjelenése után is, minden hülyesége, főszereplőjének faék egyszerűsége, tudományos balgasága és archaikussága ellenére. Mert mocskosul jól van elmesélve.
"The Battle for Earth is gonna get... nazi." Avagy názis-ufós-inváziós-udo kieres agyfaszság a Star Wreck alkotóitól. Ha nem ez lesz az év bűnös élvezete, akkor akár ugorhatunk is 2013-ra... (Ja, mellesleg kijött az új Bourne előzetes is, de ettől nem vesszük el a reflektorfényt!)
Olórin és San... akarjuk mondani Rusznyák Csaba és Nagy Krisztián ajánlásával.
A 2011-es év amerikai képregényei nem sok meglepetéssel szolgáltak. Most persze mindenki felhördül, hogydehátottadécéúj52je… de ugyan már! Nem történt több mint hogy a régit szépen ellátták egy új csomagolással, és ha vannak is kiemelkedő címek, összességében semmi lényeges nem változott (előtte is voltak). Közben az eladások terén az említett, rafinált marketingfogással ronggyá vert konkurenciánál majdnem az egész évre rányomta a bélyegét az utóbbi pár év emberemlékezet egyik legpocsékabb eventje (Fear Itself), ami még egyébként remek címeket is megfertőzött (mint pl. a New Avengers). Nade, mondhatnánk, majd a kisebb (bátrabb, kreatívabb, újítóbb stb) kiadók, mint a Dark Horse, az Image, a Vertigo és társaik… de sajnos ők szintén nem jelentkeztek szinte semmi újjal, ami kiemelkedő lett volna. Tehát vannak a régi, jól bevált címek: a Hellboy, a B.P.R.D., a The Walking Dead, a Scalped, a Fear Agent, az Invincible, a Criminal, az Unwritten, a PunisherMax (a Fables sajnos kicsusszant az élvonalból), amik most már évről-évre szerepelnek a legjobbak közt. De ahelyett, hogy már megint ezekről írnánk (még ha teljesen megérdemelten is), lássuk, mi az a kevés tavalyi újdonság, amit érdemes szerepeltetni egy éves best ofban.
Amazing Spider-Man: Spider Island (Történet: Dan Slott, rajz: Humberto Ramos)
…de mivel Dan Slottal új időszámítás kezdődött a hálószövő életében, nem csak ez az egy sztori, hanem az egész 2011-es Pókember-cím megérdemli a helyezést a listán. Slott visszaadta nekünk Petert olyannak, amilyennek szerettük, de erről már beszéltem, méghozzá itt. (Mellesleg: ezzel párhuzamosan nagyszerű véget ért Peter Parker története az Ultimate Spidermanban, és nagyszerűen kezdődött Miles Morales története ugyanott – összességében: ez egy baromi jó év volt Pókember rajongóinak).
Animal Man (Történet: Jeff Lemire, rajz: Travel Foreman)
Bár mindketten elismert képregényesek, részemről Jeff Lemire és Travel Foreman is most először bizonyította igazán, hogy nem véletlenül tartják nagyra őket (hogy utóbbit én mennyit átkoztam, amikor a Marvelnél kontárkodott, akarommondani, dolgozott…) A duó fogott egy régi, de hányatott sorsú, és összességében nem túl megbecsült DC-karaktert (karrierjének eddigi, azaz most már csak korábbi csúcspontja Grant Morrisonhoz köthető a ’80-as évek végén), újrafazonírozta, újragondolta, kirángatta a szuperhősuniverzum tematikus perifériájára, és egy jól átgondolt, félelmetes, groteszk horror közepébe katapultálta. Lemire piszkosul jól ír, karakterei (beleértve a főhős gyerekeit) erősek, cselekménye feszes, atmoszférája bivalyerős, Foreman pedig fantasztikusan kelti életre a bizarr „más”világgal és egy rakás gusztustalan szörnnyel teli látomásait. A sztori mellesleg hamarosan találkozik a Snyder-Paquette duó Swamp Thingjének történetével, ami csak egy-két paraszthajszállal marad el az Animal Man színvonalától. Mindkettő az új 52 legjobbjai közé tartozik.
Baltimore: The Curse Bells (Történet: Mike Mignola, Christopher Golden, rajz: Ben Stenbeck)
A ’90-es évek eleje óta Mike Mignola olyan jól elvan a Hellboy-univerzumában, hogy csak egészen elvétve csinál valami mást. És a Baltimore sem egészen más, noha nem része ennek az univerzumnak – de csak azért nem, mert itt az első világháború után egy globális vámpírapokalipszis köszöntött be, ami nyilván nem egyeztethető össze a Hellboy-történetek kronológiájával. Viszont stílusában, műfajában abszolút rokon a „végzetkezű” démon sorozatával (bár egy fontos adalék, a humor hiányzik belőle). A The Curse Bells a második mini a szériában, és ha lehet, még jobb, mint az első. A címszereplő továbbra is Európában kutat a családját lemészárolt vámpír, Haigus után, ám egy kis falu kísérteties kolostorában még nála is rosszabb dolgokra bukkan. A Christopher Golden regényíróval közös szkript egy remény- és boldogtalan ember vérrel és hullákkal kísért, megszállott hajtóvadászatába enged bepillantást, Ben Stenbeck nyers, gyönyörűen horrorisztikus képeivel, Dave Stewart fantasztikus színeivel. Instant klasszik.
Habibi (Történet és rajz: Craig Thompson)
A szerző 2003-as, önéletrajzi ihletésű graphic novelje, a Blankets, a valaha született egyik legcsodálatosabb mű a felnőtté válásról (figyeltétek, hogy nem azt írtam: képregény?), és bár új sikere, a Habibi nem ér el annak a szintjére, így is az év egyik kiemelkedő alkotása. Thompson ezúttal egy furcsa, valóságos és mégis meseszerű, modern és mégis kortalan iszlám világba kalauzolja az olvasót, ahol két szökevény rabszolgagyerek, Dodola és Zam éveken átívelő, a mágikus realizmus határán egyensúlyozó szerelme bontakozik ki a szemei előtt. A cselekményt gazdagon és merészen átszövi a keleti kultúra, a Korán, az iszlám misztikum, a gyönyörű képi világot pedig az arab kalligráfia, amivel tartalmat és formát olykor szó szerint egymásba olvaszt a szerző. Nem az a tiszta és egyszerűségében megkapó katartikus élmény, mint a Blankets, sőt, akadozó cselekményével, súlyos szimbolikájával és egyenetlenségeivel néha kissé nehézkes, mégis egy fantasztikus művész tehetségének újabb lehengerlő bizonyítéka.
Uncanny X-Force (Történet: Rick Remender, rajz: Jerome Opena)
Ha a Fear Agent alkotógárdája összefog egy hardcore szuperhősképregényre, abból nem sülhet ki semmi rossz. Az Uncanny X-Force egy 1991-ben, Rob Liefeld által indított cím negyedik reinkarnációja, de – szerencsére – már vajmi kevés köze van az eredetihez. A Rozsomák vezette csapat feladata az, hogy megállítsa a mutánsokat és a világot fenyegető gonoszt, még azelőtt, hogy az X-Mennek egyáltalán foglalkoznia kellene vele. Ahol „megállítják” egyenlő azzal, hogy szétrobbantják, feldarabolják, kivéreztetik (a sorrend esetleges). A széria első 18 része egyetlen monumentális történet az egyik ős X-tag, az Apokalipszis által korrumpált Angyal megmentéséről: sötét, durva és véres, helyenként mégis meglepően vicces, átkozottul gyors és ötletes, telis-tele nagyszerű karakterekkel (Rozsomáktól Deadpoolon és Phantomexen át Deathlokig), akiket Remender kiválóan ír. Az év szuperhősképregénye.
Hogy visszájára fordítsam Rusznyák kolléga felütését: a 2011-es év amerikai képregényei több meglepetéssel is szolgáltak. A továbbra is futó, kiváló címeket, amivel már nem akarjuk évről-évre újra ismételni magunkat, már fentebb felsorolta, amelyek közül mindössze kettőhöz lenne némi hozzáfűznivalóm.
A Fables-el kapcsolatban mélységesen egyetértek a kollégával abban, miszerint Willingham vélhetőleg a Birodalom megbuktatásával tervezte befejezni a sorozatot (de legalábbis addig volt meg a fejében a nagyívű cselekmény), azután az olvasók és ennek pénzügyi aspektusai hatására folytatta tovább, így bár a Mister Dark-os történetszálnak megvoltak a maga nagyszerű pillanatai (mint például amikor Bufkin, a apró majomkönyvtáros kijátssza a nagy hatalmú dzsinnt és Baba Yaga-t egymás ellen), úgy a sajnálatos mélypontjai is (a szörnyűségesen pocsék The Great Fables Crossover). Azóta pedig szétforgácsolt történetszilánkokat kapunk, mintha Willingham egyik ötlettől a másikhoz kapna, de semmiféle nagyívű szálnak még csak ígérete sem merül fel. A sorozat továbbra is jó, de Ikaroszként aláhullott a legjobbaknak fenntartott magasságokból.
A második képregény tulajdonképpen ennek ellenpéldája: a The Walking Dead esetében már egy ideje rezgett a léc, amióta Rick és kis csapata rátaláltak egy elbarikádozott városrészre, ahol lassacskán átvették az irányítást, majd némi boldog békeidők keretében a cselekmény kezdett átcsúszni egy jobb szappanoperába, így egyre inkább aggodalommal töltött el a lehetőség, hogy Kirkman kiégett ötletek terén. Aztán szerencsére visszatalált önmagához és a brutális, utolsó oldalas cliffhangerekhez, amik miközben mit sem sejtve olvasol hirtelen hátulról ragadnak torkon (ennek a fogásnak a Survivor reality-ből elhíresült definíciója a blindsided), és amiket már annyira hiányoltam tőle (ebben egyébként a legutóbbi, 92. szám erősített meg végleg). Hát ezért feszítenek továbbra is büszkén a sétáló halottak az eminensek első sorában.
Na de lássuk az újoncokat:
Frankeinstein Agent of S.H.A.D.E. (Történet: Jeff Lemire, rajz: Alberto Ponticelli)
Távol álljon tőlem, hogy egy napon emlegessem a DC újra leporolt szörnyseregletét Rick Remender zseniális Fear Agent-jével, de nem lehet letagadni a tényt, hogy ugyanolyan vitamininjekció a B horrorok műfajának, mint Heath Huston kalandjai az 50-es évek sci-fijének. Jeff Lemire nem mellesleg az új Animal Man írója is, amit fentebb már a kolléga babérkoszorúval illetett, ugyancsak teljesen megérdemelten. Grant Morrison a 2004-es Seven Soldiers of Victory-jában szépen előkészítette Frankeinstein karakterét és most végre megfelelő kezekbe került szedett-vedett csapatával együtt, akik mintha csak a régi Hammer horrorfilmekből léptek volna elő: egy kétéltű tudósnő (a Creature from the Black Lagoon és Abe Sapiens keresztezésének női verziója), egy farkasember, egy vámpír és egy múmia, azaz az 1980-as Weird War Tales-ben debütált Creatures Commando modernizált verziója. A történet maga végtelenül egyszerű, de egyúttal borzasztóan szórakoztató is: a marsi nyaralásáról visszahívott Frankeinstein (aki tiszteletből vette fel teremtője nevét) vezette különleges osztagnak egy másik dimenzióban lévő élő planétára kell elnéznie, hogy lemészároljanak pár kontinensnyi(!) szörnyeteget a Föld lakosságára igen kellemetlen következményekkel járó invázió megakadályozása érdekében. Esszenciális pulp és B horror elemek tobzódnak a képregény oldalain: óriási piócaszörnyetegek, mikroszkópikus méretű főhadiszállás, kislány testében újjászületett őrült tudós, más dimenziókból érkező fenyegetés, melyet csak a saját különbejáratú szörnyetegeink tudnak megállítani. Színtiszta szórakozás, amit minden magára valamit adó geeknek látnia kell.
Locke and Key (Történet: Joe Hill, rajz: Robert Rodriguez)
Ugyan számomra az év felfedezése volt, de töredelmesen bevallom, hogy pár éves késéssel reagáltam, hiszen a Locke & Key sorozat 2008-ban debütált és azonnal közönségkedvenc lett, pedig írójának, Joe Hillnek két kedvező fogadtatású regénye után (Heart-Shaped Box, Thorns) ez volt csupán második képregényes próbálkozása: egy 11 oldalas, saját bevallása szerint is félresikeredett Pókember sztori után rukkolt elő a Locke család történetével, ami a titkokkal terhelt ódon kúriák elhasznált toposzába (lásd a legutóbbi elvetélt próbálkozást: American Horror Story) pumpált friss vért: apjuk tragikus halála után a massachusettsi Lovecraft városkába érkezik édesanyjukkal a három Locke testvér, Ty, Kinsey és Bodie, hogy felfedezzék, a családi birtok, Keyhouse veszélyes kulcsokat rejt, melyek nem csak ajtókat, hanem rég elfeledett titkokat is nyitnak. A három testvér legfiatalabbjának gyermeki kíváncsiságával fedezzük fel az újabb és újabb kulcsokat, melyek sziporkázóbbnál sziporkázóbb ötleteket vonultatnak fel: a Fej kulccsal belenézhetünk bárki fejébe és beletehetünk bármit (Ty tankönyveket töm bele, hogy átmenjen a vizsgákon az új suliban) vagy kivehetünk belőle (Kinsey a félelmét és az aggodalmát zárja be egy üvegpalackba), a Bárhol kulccsal bárhová eljuthatunk, ha oda vezet ajtó (a la Lost Room), egy harmadikkal felhúzható zenélő doboz utasításait pedig szó szerint kénytelen követni, aki csak hallja. Hill (akinek egyébként az egyik leghíresebb horrorszerző az apja) és Rodriguez a képregény nyelvét virtuózan használva szövi a horrorelemekkel bőven megtűzdelt történetet, mely hat hatrészes sztoriszálból fog összeállni teljes egésszé és melynek negyedik gyűjteményes kötete, a Keys to the Kingdom az eddigi legjobb a sorban. Minden egyes része sajátos stílusgyakorlat: egy Kázmér és Huba hommage, egy hónap minden napját végigkövető naptár vagy egy a hatvanas évek háborús képregényeinek (Sgt. Rock, The Haunted Tank) képi világát idéző sztori. Ennek a képregénynek ott a helye az Unwritten és a The Walking Dead között a polcon.
Witch Doctor (Történet: Brandon Seifert, rajz: Lukas Ketner)
Az elsőképregényeseknek jó év volt a 2011-es: a Witch Doctor ingyenes, neten publikált nulladik száma, a The Interview with the Tapeworm annyira felkeltette a The Walking Dead teremtőjének és az Image Comics ötödik társtulajdonosának, Robert Kirkmannek a figyelmét, hogy az első nem saját címeként jelenhetett meg a maga alapította Skybound imprintje alatt. Nem csoda, hiszen az egocentrikus és zseniális Dr. Morrow egyfajta Dr. House és John Constantine keverékeként a miszticizmus és a tudomány kombinálásával veszi fel a harcot az idegen világokból érkezett paraziták (értsd: vámpírok, Mélységlakók és démonok) ellen. Segédje, az amerikai focista alkatú medikus, Eric Gast és a nem teljesen emberi Penny Dreadful szemrebbenés nélkül asszisztálnak neki, csak éppen a „Szikét!” kiáltásnál az Excaliburt nyomják a jó doktor kezébe. Seifert ügyesen építgeti ennek a sosemvolt gótikus-modern világnak a mitológiáját, nem kevés humort adagolva hozzá, így erősen ajánlott olvasmány, különösen a lovecrafti borzalmak rajongóinak.
Wonder Woman (Történet: Brian Azzarello, rajz: Cliff Chiang)
A DC szent triumvirátusából sosem tápláltam túlzott érdeklődést sem Superman, sem Wonder Woman iránt, és ezt eddig mindösszesen csak két cím, Grant Morrison All-Star Superman-je és most az új DC 52-jének keretén belül a kivételesen tehetséges és a 100 Bullets-el a képregénytörténelembe magát örökre beíró Azzarello volt képes megváltoztatni. Utóbbi ugyanis az egyébként ötletek tárházát kínáló, elképesztően gazdag és szövevényes görög mitológiát, amivel az amerikai filmforgatókönyvírók és képregényszerzők évtizedek óta képtelenek bármit kezdeni (az utolsó számomra élvezhető amerikai feldolgozás az 1981-es Titánok harca volt) mesterien használta fel a harcias amazon újragondolására: Zeusz eltűnt, trónusára többen is szemet vetettek, Dianának pedig Hermésszel karöltve kell megvédelmeznie az anyát, aki a villámok istenének születendő gyermekét hordja a szíve alatt. Az emberekkel játékszerekként bánó földre szállt istenek tényleg rémisztőek és akik ujjat húznak velük, nagyon rosszul járnak, még ha az amazonok királynője is az illető. Szuperhősös sorozathoz képest meglehetősen merész és véres az új Wonder Woman, Chiang karakteres stílusa pedig nagyon jól áll neki. Mindenképp érdemes belelapozni, különösen ha emlékszünk még valamire a görög mitológiából.
Ultimate Comics: Spider-Man (Történet: Brian Michael Bendis, rajz: Sara Pichelli)
Az év legpozitívabb csalódása mindenképp az új Ultimate Pókember, aki a rendkívül nagy publicitást kapott Death of Spider-Man sztoriban hősi véget ért Peter Parker helyét vette át. A sokak által ízléstelen politikai és pénzügyi reklámfogásnak titulált húzás, miszerint a fekete afrikai és hispán szülőktől származó, fiatalabb Miles Morales vette át a stafétabotot, először bennem is vegyes érzéseket keltett és meg kellett várni a sorozat ötödik számát, hogy teljes bizonyossággal kijelenthessem: ez a Marvelnél az utóbbi évek egyik legjobb dobása volt, jelentőségében akár még válaszként is felfoghatjuk a DC új 52-jére. Bár olyan nagy nevek vállalkoztak már a Pókember eredettörténet újragondolására, mint J. Michael Straczinsky (The Other: Evolve or Die) vagy előzőleg maga Bendis (Ultimate Spider-Man), sem a zavaros totemállatos túlmisztifikálás, sem a bobblehead-fejű hálószövő kalandjai nem nyűgöztek le. Most azonban Bendis minden vélt vagy valós sérelmet jóvátett velem szemben Sara Pichellivel karöltve: én ugyan már eleve az egyetemista Pókemberrel ismerkedtem meg annak idején a Semic lapokon keresztül és semmiképp nem tartozom az Ultimate Comics: Spider-Man főbb célcsoportjaiba (nem vagyok sem családapa, sem általános iskolás kölyök), de sikerült teljesen meggyőzniük afelől, hogy 2011-ben ez volt az egyik legizgalmasabb Marvel esemény.
A legsötétebb óra
A Timur Berkmambetov nevével fémjelzett inváziós sci-fi horror írója John Spaihts, akinek ez volt az első forgatókönyve – ez csak azért érdekes, mert a második meg a Prometheus (Damon Lindeloffal közösen). Szóval, mire számíthatunk ez alapján az év egyik legjobban várt filmjével kapcsolatban? Lapos karakterekre, egyenetlen, széteső cselekményre, az érzelmi-dramaturgiai kohézió teljes hiányára, néhány jó ötletre, viszonylag korrekt atmoszférára – nem túl bíztató. A legsötétebb órának mindemellett menthetetlen olcsóságszaga van, és a különös, földönkívüli ellenséggel vívott gerillaharc ugyan folyamatosan szolgál kellemes momentumokkal (mint a ruszki bárpultos, akinek első dolga a fenyegetés megjelenésekor nem a menekülés, vagy a fedezékbe bújás, hanem a molotov koktél hozzávágása: welcome to Russia, bitch), de soha nem képes összeállni egy nagy, élvezhető egésszé. A labdát a folytatásnak azért persze feldobják – de minek?
Mission Impossible: Fantom protokoll
Egyvalami elvitathatatlan a Mission Impossible franchise-tól. Összes hollywoodi társával ellentétben minden egyes része egészen más stílusú, mint a többi, és ez már önmagában dicséretes. Más kérdés, hogy ettől még a filmek olyanok, amilyenek, és De Palma első felvonásának nívóját sem John Woo, sem J.J. Abrahms, sem pedig az animációs filmek királya, Brad Bird nem tudta még megközelíteni sem. Bird javára legyen írva: nem rajta múlt. Rendezése lendületes és ötletes, kihozta a reménytelenül érdektelen forgatókönyvből, amit lehetett. Hogy a sztori együgyű, az egy dolog, a baj az, hogy a tétet az ügyesen megkomponált akciós-kémes jelenetek (rosszfiúk átverése párhuzamosan bonyolított általálkával, üldözés homokviharban) ellenére sem érezni soha, egyetlen pillanatig sem. Thriller feszültség nélkül. Szerencsére Cruise magához képest érett, ripacskodástól mentes alakítást hoz, Renner és Pegg is jól elvannak a mellékszerepekben, a korábbi etapoknál sokkal könnyedebb hangvétel pedig mindezzel együtt egész szépen elviszi a hátán a bukdácsoló produkciót.
Sherlock Holmes: Árnyjáték
Guy Ritchie 2009-es Sherlock Holmes adaptációja, ha nem is rossz, de teljességgel érdektelen volt, viszont sikeres is, úgyhogy menetrendszerűen érkezett idén év elején az Árnyjáték, amiben a címszereplő már nemezisével, Moriarty professzorral mérkőzhetett meg. Az egyetlen, ami az első részben igazán jól működött (Holmes-Watson dinamika), itt csak mérsékelten frappáns, sőt, néha egészen kínos jelenetsorokká devalválódik, viszont cserébe a film akciói és poénjai sokkal hatásosabbak, mint az előd esetében. A lendület viszi a pofonegyszerű sztorit, mindig történik valami, üresjárat nincs, bár Ritchie fárasztó rendezői megoldásai többször is altatnák a nézőt, szegény Jared Harrisnek pedig nincs alkalma, hogy igazán kibontakozzon, mint Moriarty. Ja, és a címből nyugodtan elhagyhatjuk az első két szót. Ez már csak nevében Holmes, valójában egy viktoriánus James Bond, ami detektívmunkát nyomokban sem nagyon tartalmaz. Aki ezt képes lenyelni, annak az Árnyjáték egyszer működhet, mint szórakoztató kis hülyeség.
Texas gyilkos földjén
Műfaj: krimi. Rendező: Michael Mann lánya. Kinek ne lennének prekoncepciói? De sajnos mindegy, hogy állunk hozzá, pozitívan, negatívan vagy semlegesen, a Texas gyilkos földjén mindenhonnan nézve egy jókora kudarc, egy teljesítetlen ígéret. A sorozatgyilkost kergető texasi és New York-i kopó története sötét és borongós ugyan, de az atmoszférát megölik a lapos rendezői megoldások, az érdektelenségbe fulladó nyomozás és az érzelmi tölteléket szolgáltatni hívatott, döcögős mellékszálak. Jeffrey Dean Morgan és Sam Worthington hellyel-közzel hitelesek, annak ellenére is, hogy karaktereik reménytelenül egydimenziósak maradnak; színészileg a pálmát Jessica Chastain viszi, aki valahogy képes kihozni a szerepéből sokkal többet, mint ami benne van, de csodát ő sem tud tenni. A filmnek ráadásul nincs semmi tempója, ami markáns vonása lehetne, az pedig eltűnik a nagy rendezői igyekezetben, amihez nem társul említésre méltó tehetség. Pedig volt benne potenciál – jobban jártunk volna, ha a projekt marad Danny Boyle-nál az eredeti terveknek megfelelően.
A Vimeo egyik fejlesztője, Casey Pugh még 2009-ben, előre megfontolt szándékból, feldarabolta a Star Wars első felvonását 15 másodperces részletekre, majd megkérte az Internet Népét, hogy válasszanak ki egy-egy jelenetet és forgassák újra, úgy ahogy jónak látják. A projekt sikeresnek bizonyult, 2010-ben még egy Emmyt is kapott „interaktív média-fikció” kategóriában. A rövid részleteket eddig is meg lehetett a hivatalos honlapon nézni, most viszont elkészült a teljes, kétórás film is. Személyes komment: a jópofának tartott svédelt rajongói filmek többnyire azon véreznek el, hogy ami pár percig mulatságos, az másfél órában zsibbasztóan unalmas. Mivelhogy ebben az esetben 15 másodpercenként változnak a szereplők, a kulisszák, vagyis minden, sokkal szórakoztatóbb a végeredmény. A teljes élvezethez azért nyilván nem árt Star Wars-fannak lenni. (Ápdét: Tutuka, a magar Legóisten tájékoztatott minket, hogy a filmben 1:37:57-től magyarok által készített betét látható - WF)
Úgy látszik, ez a hét a fél világ által hülyére várt filmek "összeszarod magad, annyira jó" előzeteseié. Itt a legújabb. Csak aztán a filmek is jók legyenek... (Ha Scott ebből se tud maradandót összehozni, akkor azt hiszem, végleg leírhatjuk.)
Banks Kultúra regényei közül már a hetedik(!) látott napvilágot az Agave kiadó gondozásában, ami lássuk be, nem kis teljesítmény, hiszen az egyik (ha nem a) legjobb kortárs sci-fi íróról van szó, aki temérdek díjat söpört be, és valami olyasmit teremtett a hard science fiction világában, amit előtte nem sokan. Azoknak, akik még nem kóstoltak bele, de nem áll tőlük távol a végletekig vitt tudományos fantasztikum, egy olyannyira komplex világ, ahol a szerző sem ismeri ki magát mindig, nos, azt kell mondanom, talán nem ezt a Kultúra regényt ajánlanám kezdésnek. A rendkívüli összetettség nem véletlen. Banksnek van mire építkeznie, és jajj azoknak, akik nincsenek tisztában világának minden apró részletével. Sosem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy egy leheletfinomnak tűnő momuntem nem kap-e nagyobb hangsúlyt olyan kétszáz oldal múltán. Félreértés ne essék, nem akarok én elijeszteni senkit, a könyv mindezektől eltekintve is lehet szórakoztató,sőt, csupán arra akartam utalni, hogy az igazi mélysége és kifinomultsága az apróbb puzzle darabkák pontos helyreillesztésével válik csak láthatóvá és élvezhetővé.
The Walking Dead #91
Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adlard
Image Comics
Miközben a tengerentúli tévék a filmsorozat második évadjának közepén járnak (igen-igen, arról is írunk majd), Robert Kirkman képregénye rendületlenül közelít a bűvös, jubileumi, hiper-szuper mérföldkőnek számító 100. részhez. A The Walking Dead most már lassan két éve (!) ugyanazon a helyszínen játszódik. Rick és társai találtak egy falakkal körülvett közösséget, és ott próbálják újra felépíteni a civilizációt, avagy a maguk normális életét az abnormális körülmények közt. Persze ez nem ilyen egyszerű, ugyanis nem csak kívülről vannak állandó veszélynek kitéve, hanem belülről is. Ez az egész „nem menekülünk többé” mentalitás fordulópont lehet a sorozat történetében, amennyiben Kirkman kitart mellette – míg a karakterek sorsát továbbra is szenzációsan alakítja, hiteles és emberi konfliktusokkal építve drámát a zombihorror alapra (Rick és Andrea beszélgetése az előző számban félelmetes volt), az ehhez keretet adó cselekmény egy ideje egy helyben toporog. Van ugyan több szál is, ami ígéretes a (közel)jövőre nézve, de a fő kérdés az, hogy mihez kezd Kirkman ezzel az új szituációval. A lehetőségek végesek, innen nézve vagy azért kell majd menekülniük, mert egy zombisereg betör a falak közé (amire láttunk már egy-két példát korábban), vagy mert valamilyen emberi fenyegetés – kannibálok, diktatorikus kiskárályok, rivális közösségek – üti fel a fejét (amire szintén). Bármelyik is történne, csalódnék Kirkmanben. Most ott kell tartania a sztorit a falak között, és így mutatni valami olyat, amilyet még nem láttunk – ez eddig mindig sikerült neki, remélhetőleg most is fog. Úgyis ideje már, hogy megint jöjjön valami nagy PILLANAT, valami, amitől összeszarod magad, valami, ami minden prekoncepciót pofáncsap és kiröhög – mert bár változatlanul élvezem a lassúbb tempót, a karakterek formálását, de lassan kell egy brutális, golyókat megszorító csúcspont, amire mindez kifut.
Criminal: The Last of the Innocent #4
Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillips
Icon
Brubaker és Phillips rendületlenül írják-rajzolják a kortárs bűnügyi comic egyik legizgalmasabb sorozatát – a Criminal legújabb sztorijának negyedik, befejező része nemrég látott napvilágot, és nagy örömmel konstatáltam, hogy kissé más, mint az eddigiek. Nem mintha az eddigiekkel bármi baj lett volna, sőt. De megnyugtató, hogy az író ki tud szakadni történeteivel az alvilág sötét bugyraiból, anélkül, hogy a lényeget szem elől tévesztené – eddig mindig gyilkosok, bűnözők, rablók voltak a Criminal főszereplői, de a The Last of the Innocentben egy egyszerű, vidéki kisvárosból származó, gazdag családba beházasodott, fiatal férfi áll az események középpontjában. Riley élete nem fenékig tejfel: felesége iránti nagy szerelme rég elpárolgott (és vice versa), apósa egy seggfej, aki megveti, úszik az adósságokban, és amikor egy családi ügy miatt visszatér szülővárosába, rájön, hogy ott mennyivel boldogabb lehetett volna. De úgy érzi, még nem késő. Csak meg kell ölnie a feleségét. Brubaker ugyanolyan érzékletesen, hitelesen és atmoszférikusan festi meg a házasságon belüli bűnöket, mint azokat, amiket koszos sikátorokban követnek el. Az elmaradhatatlan narráció elviszi az olvasót Riley egyszerű, természetes világába, amit hirtelen gyilkos gondolatok fertőznek meg – a feleség a tervek szerint elpatkol, és úgy tűnik, Riley megússza, de aztán az após szagot fog, és felbérel egy állhatatos magándetektívet. A The Last of the Innocent innentől fogva meglepő módon (a zsánerhez és a Criminal sorozathoz képest is) eltér a hasonló témájú noirok hagyományos forgatókönyvétől, és egészen máshogy, egészen másra fut ki, mint várnád, ebből következően pedig más lesz a történet veleje, üzenete is: a maga noiros romlottságában kifejezetten pozitív (gondolj mondjuk a Match Pointra). És úgy tűnik, Brubaker és Phillips nem utoljára okoztak meglepetést: következő projektjük a Fatale címet viseli, és (idézem) egy „eposzi noir/horror sztori lesz, ami az 1930-as évektől napjainkig fut” legalább 12 részen át. Januárig kell kibírni nélküle.
Fables #110
Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham
Vertigo Comics
Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy Bill Willingham nagyjából addig tervezte írni a sorozatot, amíg mesehősei le nem győzték a gonosz Ellenséget és Birodalmát. Addig a pontig (kb. a 80. részig) minden gyönyörűen kimunkált, következetes, kompakt és tökéletes. Egy csodálatosan elmesélt modern eposz, ami kreatívan keveri a klasszikus mesék és a mai fantsyk elemeit, némi kellemesen önreflektív, posztmodern beütéssel. Aztán jött a Mr. Dark sztori, a nagy háború egyfajta utóhatásaként, és még az is maradéktalanul méltó volt a Fables híréhez. Azóta viszont Willingham mintha a régen felmerült és elvetett tartalék ötleteit használná fel, és nem igazán tudná, hogy merre, hogyan, és meddig menjen. A sztori több, talán túlságosan is sok szálon fut, meglehetős lassúsággal: hőseink keresik az Északi Szél utódját, Bigby és Hófehérke gyerekei a kegyért versengenek, Bufkin és társai a saját kis forradalmukat készítik elő, a másik három nagy Szél entitás terveket sző, és intrikál, Spratt nővér pedig változatlanul készül valamire, de még mindig nem tudjuk, miért kellene őt komoly fenyegetésként látnunk. Sok a duma, kevés a cselekmény, és több szál is kezdi elveszíteni a vonzerejét (így a bufkinos és a sprattos is). A több párhuzamosan futó sztori hátránya, hogy egy rész alatt egyik sem halad előre érdemben, és hogy nincs olyan karakter, akire több figyelem irányulna, mint társaira, azaz nincs érzelmi fogódzkodó az olvasó számára. Persze Willingham az Willingham, úgyhogy nem tudok nem mosolyogni, ahogy az eredetileg ártalmatlan gyerekrivalizálásos utódkeresés lassan halálos veszélybe fordul – de remélem, hogy lassan kifut a sztori valami komolyabb, súlyosabb, szórakoztatóbb eseményre, mert az nem volna jó, ha sokéves kiválóság után a Fables lassan belesüppedne a nagy átlagba. Most ugyanis oda tart.
Fear Itself #7
Történet: Matt Fraction
Rajz: Stuart Immonen
Marvel Comics
Fucking hell, hogy ez mekkora szar volt! Ezek az éves, nyári mainstream képregényes eventek amúgyis hajlamosak rá, hogy felfújt lufikként kipukkadjanak, de ennyire üressel, érdektelennel és unalmassal még nem találkoztam, és a fináléval Matt Fraction ráadásul annyira alámegy minden addigi mélypontnak, hogy az csak akkor bocsátható meg, ha azóta is szöges korbáccsal csapkodja a lába közét. Vagy még akkor sem. Tehát finálé: a Bosszú Angyalai kétségbeesetten harcolnak Sin és istene, a Serpent megállíthatatlan, világpusztító seregével, miközben Odin az egész Földet hamuvá akarja perzselni, hogy így előzze meg a Serpent hadjáratának kiterjedését Asgardra. Csak néhány apróság: Amerika Kapitány két géppityuval állja a sarat egy egész hadsereg ellen, aminek néhány tagjára még Thor pörölye is csak akkora hatással van, mint egy műanyag hátvakaró, majd pedig harcba szólítja Broxton normál, civil polgárait, akik… mit is csináljanak rakétákkal felszerelt mechák és félistenek ellen? Nézzenek rájuk ferdén? A sztorinak ez az „emberi” aspektusa (a broxtoniak szála) üres szólamokkal, semmiből jövő „karakterfejlődésekkel” és „mi amerikaiak vagyunk, és nem félünk, és összetartunk” giccsömlennyel egészíti ki a sok-sok üvöltő fejjel teli csatákat, amiknek még itt, a végkifejletben sem érezni a tétjét. Nem elég ugyanis kétoldalanként beleadni egy random szuperhős szájába, hogy kurvanagy szarban van a világ, hogy semmi esélyük a túlélésre, hogy most aztán tényleg befellegzett a Földnek és az emberiségnek, ezt alá kéne támasztani: tempóval, érzelmekkel, feszültséggel, monumentalitással, karakterekkel. ÍRÁSSAL, bazdmeg. Ez a képregény nincs megírva. Ez Immonen látványos képeinek egy adott „vezérelv” szerint (Csimm! Bumm! Áááá! Meghaltok! Bumm!) elrendezett panoptikuma. Szégyellje magát Fraction. Szégyellje magát a Marvel. Szégyellje magát, aki végigolvasta, és nem szégyelli magát. Én szégyellem magam mindenki helyett.
Spaceman #1
Történet: Brian Azzarello
Rajz: Eduardo Risso
Vertigo Comics
Ha Azzarello és Risso neve feltűnik egy képregényen, egyből felfigyel az ember, és amint lehet, már olvas is. Naná, ők álltak a 100 Bullets mögött, és mellesleg a DC idei eventje, a Flashpoint is nekik köszönheti az egyetlen érdekes, épkézláb sztoriját (Batman: Knight of Vengeance). Új, kilenc részes minisorozatuk egészen más jellegű, mint ezek: a Spaceman a jövőben játszódik, és egy genetikailag módosított, Orson nevű, jó nagy darab, viszont nem túl eszes egykori űrhajósról szól, aki belekeveredik egy híres nő elrablásába. Ennél sokkal többet akkor sem fogsz tudni a sztoriról, ha elolvasod a képregényt. Az első szám csupa felvezetés, alapozás, és még csak nem is annyira a történet, mint inkább a hangulat, a disztopikus társadalom, a jövőkép szempontjából. Annak viszont szinte tökéletes: akárcsak a 100 Bullets estében, az atmoszféra késsel vágható, a miliő bemutatása szenzációsan életszerű, az aprólékosan kidolgozott, rengeteg információt tartalmazó képektől a direkt erre a célja kitalált, sajátos szlengig (ami kezdetben ugyan irritáló, de hamar hozzászoksz). És persze jó bevezető részként, a Spaceman kínál egy nagy csomó kérdést és lehetőséget a jövőre nézve. Ki valójában a címszereplő? Hogyan és miért módosították a génállományát? Mi ez az emberrablási mizéria? Mi a kapcsolat a múltbeli Mars misszió és a jelenlegi események között (egyébként nagyszerű, ahogy Azzarello a két idősík között ugrál)? Megtörtént egyáltalán az az utazás a Marsra? (Vagy a mostani események nem történnek meg?) Öööö… miről is szól ez az egész? Rég olvastam valamit, aminek lényegéről ennyire kevés derül ki az első szám alapján, de Azzarello és Risso értenek ahhoz, hogy berántsanak egy általuk teremtett világba, és felcsigázzanak. A második szám jövő héten érkezik, talán abból többet tudunk meg.
Star Trek #2
Történet: Mike Johnson
Rajz: Stephen Molnar
IDW
A 2009-es Star Trek áttörő kritikai és közönségsikere után csak idő kérdése volt, hogy a franchise újult erővel térjen vissza a köztudatba a szórakoztató média más területein is. Sokan egy új tévésorozatban reménykedtek, de egyelőre be kell érniük az IDW új ongoing képregényével (nameg a jövőre érkező számítógépes játékkal), ami természetesen a mozifilm eseményei után játszódik. Viszont azzal is be kellene érniük, hogy az első két szám egy az egyben egy klasszikus Star Trek sztori feldolgozása. A Where No Man Has Gone Before-ról van szó, ami a sorozat harmadikként vetített epizódja, egyébként pedig a második pilotja volt (bonyolult), még anno 1966-ban. Mike Johnson egyszerűen annyit csinált, hogy fogta a régi forgatókönyvet, átültette képregényre, és megkérte a rajzolót, hogy Shatner és társai helyett Pine és társai arcát használja a karakterekhez. Oké, egy-két ponton igazított az új mozifilm status quo-jához, de egyébként minden maradt olyan, amilyen volt. Ezt két oldalról lehet nézni: egyrészt jó dolog, hogy ezzel a klasszikus sztorival megismerkedhetnek olyanok is, akik a tavalyelőtti film miatt kapnak rá erre a képregényre, de az eredeti epizódokat nem nézik meg, másrészt határozottan rossz, hogy itt van egy új univerzumunk, kötöttségek nélkül, korlátlan lehetőségekkel, és minden, amit az alkotók kezdeni tudnak ezzel, az a régi történetek felmelegítése. Ráadásul a No Man Has Gone Before ugyan érdekes és izgalmas volt akkor, de azóta eltelt 45 év, és már ezer másik ilyen sztorit láthattunk. Egyébként az átültetés jól sikerült, az írói és a rajzolói munkára sem lehet panasz (sőt, Stephen Molnar néha egészen hatásos képekkel áll elő), csak maga a koncepció hibádzik.
X-Men: Schism #5
Történet: Jason Aaron
Rajz: Adam Kubert
Marvel Comics
A mainstream szuperhősképregények közül kétségkívül ezt vártam a legjobban idén: Jason Aaron a kortárs amerikai comic egyik legügyesebb és legtökösebb írója, az X-Men pedig mindig is a kedvencem volt a pizsamás világmentők közül. A kettő párosítása mégsem sült el olyan jól, mint reméltem volna, pedig ez ráadásul egy komoly mérföldkő a mutánsok történetében. A sztori lényege, hogy egy új fenyegetés hatására kiéleződnek az ellentétek Küklopsz és Rozsomák közt, és ez a kettejük közti szakításhoz vezet – viszályuk pedig szétszakítja az X-eket is. A két emblematikus figurát nem olyan nehéz egymásnak ereszteni, mert dacára annak, hogy az utóbbi években harcostársként és barátként is közelebb kerültek egymáshoz, nyilván egészen másképp látják a világot. Konfliktusukat azonban Aaron leegyszerűsíti, összetett kapcsolatrendszerük egyetlen, egy adott válsághelyzet alatt felforró aspektusát használva csupán – és innen kiindulva máris egymás életére törnek. Ezt az elvi és fizikai síkon is megvalósuló összecsapást ennél jóval aprólékosabban és drámaibban kellett volna felvezetni, különösen, hogy Rozsomák ezt megelőzően nem igazán lépett fel Küklopsz egyre „diktatórikusabb” és egyre piszkosabb, kétségbeesettebb, egyre megkérdőjelezhető eszközökhöz nyúló vezetési attitűdje ellen. Viselkedésük gyerekes: mint tesztoszteronnal túlfűtött kocsmában hőzöngő tinik, úgy esnek egymásnak, természetesen felemlegetve régi, közös szerelmüket is, mint újabb sérelmet, és még akkor sem hagyva abba a küzdelmet, amikor már készül őket darabokra robbantani az a fenyegetés, ami miatt az egész szituáció kialakult. Pedig jó a képregény ritmusa, jó a harc koreográfiája, és jó maga a koncepció is – csak a kivitelezése hibádzik, a drámai, emocionális oldal kellő aláhúzása. Mellesleg: az, hogy az új végveszély mögött 12 éves (!) gazdag, arrogáns, öltönyökben feszítő kölykök állnak, nem segít…
Krimifronton csak a régi aszalódik a Nap alatt, a dínók unalmasak, a házas horrorok nem, a modern időkbe katapultált mesehősök igen is meg nem is, de hogy a legfaszább idén ősszel indult új sorozat egy törékeny, szőke CIA-ügynöknőről és egy terroristává formált amerikai katonáról szól, az biztos. Szemezgettünk a tengerentúli tévék kínálatából.
American Horror Story
A Geekz csapaton belül talán egyetlen sorozatnak sem ellentmondásosabb a megítélése, mint a Kés/alatt mögött álló Ryan Murphy-Brad Falchuk páros legújabb agymenésének. A suspension of disbelief (lásd még a Homeland-nél) itt hatványozottan igaz, ez egy tipikus "megszoksz vagy megszöksz" sorozat, ha a néző nem tudja az elején elfogadni a status quo-t akkor még egy tripla hatos dobásával sem tud továbblépni. A Harmon család komoly problémákkal küzd: az anya elveszti magzatát az apa meg összeszűri a levet egyik tanítványával. A problémák elöl menekülve, lányukkal Bostonból LA-be teszik át székhelyüket, kiszemelt új rezidenciájuk azonban nem véletlenül a csúcspontja a város "Gyilkos Házak" nevű panorámabuszos körutazásának. Az ezerszer látott kísértetházas históriának Murphyék azzal adnak eredeti ízt, hogy belehelyezik egy családi dráma közegébe, így nemsokára ennek a félbolond freakshownak a legfurább szereplőjét is hétről-hétre visszatérő jó ismerősként köszönti a néző. A pilot zaklatott és zavarba ejtő hangulatát aprólékos munkával egy komplex egésszé kezdik formálni az alkotók, így válik ez a közepes horror ponyvákat, csípős társadalomrajzot, lagymatag tini sorozatot és vásári grand guignolt mixelő sorozat az évad legbizarrabb és legaddiktívabb eseményévé.
(ringsider)
Grimm
Egy gyilkossági nyomozó rájön, hogy ő egy „Grimm”, egy régi vadászklán leszármazottja, aminek az a dolga, hogy megóvja az emberiséget a természetfeletti erőktől – ahol a természetfeletti erőket a Grimm mesék valóban létező, és köztünk élő karakterei jelentik. Úgy hangzik, valaki az NBC-nél megirigyelte a Fables sikerét (közben az ABC, ami pár éve ténylegesen tévébe akarta vinni Bill Wilingham képregényét, elindította a maga „tündérmesekarakterek a való világban” sorozatát, Once Upon a Time címen, ezzel egyidőben), de a comic írójának szárnyaló fantáziájához méltó stábot már nem sikerült összekaparnia. Az első három rész után úgy tűnik, a mesekoncepció csak egy mézesmadzag, amivel lépre akarják csalni a nézőket, hogy az idejüket egy olyan sorozatra pazarolják, ami a legfelső, vékony fantasyréteg alatt csak egy újabb konvencionális nyomozós krimi a sok közül. Fogalmazzunk így: ha a Fablesből kivesszük a fantasyt, nem marad semmi, mert az a lényege. Ha a Grimmből kivesszük, van egy nyomozó főhősünk, aki gyilkosságokra derít fényt. A sztorik laposak, a rendezés (itt-ott egy-két ügyes, mesés hangulatú megvilágítástól eltekintve) átlagos, a főszerelő színtelen, a hol komikus, hol meg horrorisztikus felhangnak (Ordas Farkasként) behozott Silas Weir Mitchell pedig láthatóan nem találja a helyét.
(Rusznyák Csaba)
Homeland
Suspension of disbelief, azaz a kukacoskodás mellőzése a legfontosabb "tulajdonság", ami a mai high concept amerikai sorozatok nézése közben leginkább elvárt. A legjobbak esetében azonban ez nem is megy olyan nehezen. Itt van mindenekelőtt a Homeland, amely a kritikusok és a közönség kedvence az újoncok közül - tegyük gyorsan hozzá, egész véletlenül tökéletesen megérdemelten. Az alaphelyzetet a Hatufim című izraeli sorozatból vették kölcsön a készítők, hogy aztán a saját szájízük szerint alakítva megcsinálják ezt a kémeskatonásakciópszichothriller jóságot. Nicholas Brody amerikai tengerészgyalogost már mindenki halottnak hiszi, amikor 8 év hadifogság után előkerül. Egy egész nemzet ünnepli a hőst, kivéve Carrie Mathisont, a CIA ügynökét, aki azt az infót kapta, hogy egy amerikai hadifogoly átállt a rettegett terroristavezér, Abu Nazir oldalára. Ennyit lehet elárulni a Homeland-ről, anélkül hogy sérülne a sorozat ereje. A készítők remek arányérzékkel szövik a cselekményt, a történet - szembeköpve a korkövetelményeket - aprólékosan és türelmesen építkezik, ugyanakkor okosan és jól időzítve húznak elő egy-egy újabb csavart a zsákjukból, hogy végig magas szinten tartsák a feszültséget és a néző figyelmét. Nagy segítségükre van ebben a kitűnő színészi gárda: Damien Lewis Brody-ja karizmatikus és ellentmondásos, Mandy Patinkin elegánsan és árnyaltan hozza a bölcs mentor sokszor látott figuráját, de a sztár egyértelműen Claire Danes, aki élete legnagyobb alakítását nyújtja a végletes, érzékeny és ösztönös Carrie szerepében. Kétségtelenül az évad legjobb "gólyája".
(ringsider)
Once Upon a Time
Hogy őszinte legyek, most kissé bosszús vagyok, hiszen egy időben két hasonló high concepttel rendelkező sorozat is indult két különböző csatornán, mely tündérmesékre alapuló urban fantasy, de egyik sem a Fables tévére adaptált változata (persze, tudom, fogjam be és nézzem a The Walking Dead-et). Ami persze nem jelenti azt, hogy a Once Upon a Time rossz lenne, sőt, a fentebb említett Grimm-hez képest sok szereplőt mozgató, két síkon futó, romantikus fantasy eposz, csordultig érzelmekkel: a tündérmesék gonosz királynője beteljesíti bosszúját Hófehérke és hercege, valamint az összes "boldogan éltek, míg meg nem haltak" befejezést kapott meseszereplő ellen és Rumpelstiltskin bonyolult átka segítségével a mi világunkba repíti őket, ahol elfeledkezve valódi énjükről, szürke, hétköznapi emberként élik életüket. A varázslatot csak Hófehérke még időben idejuttatott, azóta már felnőtt lánya (a kissé megereszkedett arcú Jennifer Morrison, House lecserélt eyecandy-je), Emma Swan törheti meg, akit saját tíz évvel ezelőtt örökbe adott kisfia csal el Storybrooke kisvárosába, hogy felnyissa az ott lakók szemét. Bár szemmel láthatóan egyik részről a másikra emelkedik a szappanhab, a készítők eddig egész ügyesen lavíroznak a szereplők hátterét bemutató flashbackek és a városban egyelőre még értetlenül botorkáló, de apránként mindenkit megismerő, és a polgármester szerepét magára öltő Gonosz Királynővel többször is pengét váltó főhősnő között. A történetbe lopott apró ötletek (a mesehősökre reflektál a mondén nevük, ezúttal Hófehérkének kell felébresztenie a hercegét, a Pinokkióban lelkiismeretet játszó szöcske emberformában pszichiáter) és a jól kiválasztott színészek (Ginnifer Goodwin, Robert Carlyle, Lan Parrilla) egyelőre képesek egy könnyeden szórakoztató sorozat ígéretét magukban hordozniuk: ha nem szúrják el azzal a forgatókönyvírók, hogy a maradék 19 részben is csak a Hófehérke-Herceg páros szerelmének beteljesülésére koncentrálnak, akkor még valami egészen egyedi is kisülhet a már most az Év Újoncának titulált sorozatból.
(Nagy Krisztián)
Person of Interest
A Jonathan Nolan és J.J. Abrams bábáskodása alatt született krimibe a CBS akkora bizalmat plántált, hogy a kedvéért elmozdították a CSI-t a csütörtök esti pozíciójából, amit az jó tíz éven át elfoglalt. A pilot nézettsége (13,2 millió) őket igazolja, de hogy hosszútávon mit tud nyújtani a langyos kritikai fogadtatásban részesült sorozat, az még kétséges, mindesetre az első évadot a csatorna már berendelte. A sztori egy hatalmas, komplex megfigyelőrendszer körül bonyolódik, amit a kormány terrorcselekmények megelőzésére használ – de az begyűjt „normál” bűnözéssel kapcsolatos adatokat is, amiket aztán irrelevánsnak bélyegez, és töröl. Tervezője, Mr. Finch azonban minden nap lementi magának ezeket az adatokat, és egy volt zöldsapkás segítségével megpróbálja megakadályozni az előre jelzett gyilkosságokat. A koncepció tökéletes táptalaja egy paranoiathrillernek, ahogy a nyomozás jellege (utólagos büntetés helyett megelőzés) is ígéretes. Az első részek alapján mégis egy 12 egy tucat krimisorozat lett belőle, ami képtelen kihasználni azokat a jellegzetességeit, amik a szürke átlagtól megkülönböztethetnék. Mintha a koncepciót csak ráhúzták volna néhány, a csatornánál porosodó sablonforgatókönyvre, ami az egészet egy gimmické redukálja (ld. még: Grimm). Stílus nincs, a rendezés unalmas, az egyes részeken átívelő szálak nagyon lassan bomlanak ki, Jim Caviezel kissé álmatagon ténfereg, Michael Emerson meg már a Lostban is kurva unalmas volt, mint a háttérből manipuláló, titkokkal teli emberke. Az egészről üvölt a középszerűség.
(Rusznyák Csaba)
Terra Nova
Steven Spielberg idén már befürdött egy sci-fi sorozattal (Falling Skies), és úgy tűnik, ezzel a másikkal sem jár jobban. A sztori szerint a Föld a jövőben lakhatatlanná válik, az egyetlen lehetőség a túlélésre az, hogy néhány ezer embert átküldenek egy portálon a múltba, 85 millió évvel ezelőttre (pontosabban egy párhuzamos világba), hogy ott kezdjenek új életet, és új civilizációt. Éhes őslényekkel körülvéve. A középpontban a Shannon család áll, aminek feje az egyik gyerekkel együtt potyautasként érkezik, és a telep (Terra Nova) rendőre lesz. Ami első pillantásra kiveri a biztosítékot, az a katasztrofális CGI (az animált dinók mintha csak kezdetleges, primitív tesztek lettek volna az 1993-as (!) Jurassic Parkhoz), de nagyobb baj, hogy az íróknak fingjuk sincs, mit akarnak valójában. High concept sci-fit? Prehisztorikus szappanoperát? Régivágású kalandfilmet? Minden részben elcsöppen egy-két infó valami lappangó titokról (a Terra Nova parancsnokával, vagy a telepen kívül élő, fegyveres renegátokkal kapcsolatban), mindig egy kicsit mélyebbre merülünk Shannonék tinilányának bimbódzó szerelmi életében, míg maguk az egyes epizódok erősen váltakozó színvonalúak és stílusúak. Itt egy szörnyfilm (egy eddig ismeretlen faj fenyegeti az egész telepet), ott egy echte Star Trek feeling (egy vírus miatt megszakad a kapcsolat egy kis csapat tudóssal), amott egy tipikus krimi (meggyilkolják Terra Nova egyik lakosát), de soha semmi igazán izgalmas és érdekes. 20 évvel ezelőtt jó lett volna a Családi mozidélután a Disney-vel egyik sorozatának, de most, főműsoridőben? Ugyan már...
(Rusznyák Csaba)
„Ne szépítsük - a science fiction töketlenné vált.” Rick Remender ezzel a nyájas kijelentéssel vezette be a Fear Agent című sorozatának első számához írt utószavát 2005-ben. Álláspontját ki is fejtette: szerinte a műfaj az ’50-es évek idegenekkel, szörnyekkel, mutánsokkal és inváziókkal teli ponyvás-kalandos történetei után fokozatosan elvesztette vonzerejét, és ahelyett, hogy szórakoztatott volna, inkább azt kezdte magyarázni, hogyan működik a világ (társadalom, technológia), amiben játszódik. És mielőtt a Star Wars rajongók gúnyosan felnevetnének, hogy Remender ezzel jól seggberúgta a Star Treket, meg kell jegyeznem, hogy a jedi lovagok éppúgy megkapták tőle a magukét, mint a csillagflotta tisztek (pont ezt a két sorozatot nevezi meg az utószóban).
A sci-fi az évtizedek során valóban „komolyabbá” vált (ez talán a „töketlennél” némileg méltóságteljesebb szó), de hogy ez baj-e egyáltalán, mindenki döntse el maga. Remender célja mindenesetre az volt, hogy a Fear Agenttel visszahozzon valamit a műfajba az általa kultivált ’50-es évekből, amikor a legendás EC Comics olyan képregényeket futtatott, mint a Weird Science-Fantasy és az Incredible Science Fiction, a mozikban pedig olyan filmek mentek, mint a Világok harca és The Thing from Another World.
A retrónak úgyis éppen divatja van (a szuperhősképregényekbe a dicső ezüstkor szivárog be újra, a filmvilág a tökös macsóhímekre és az exploitationökre tekintget vissza), és mivel a nosztalgiahullám a disztópiákban, a géntechnológia és az informatika boszorkánykonyhájában elmerült sci-fit csak elvétve érintette (ld: Firefly/Serenity), a Fear Agent még egy kis űrt is betöltött hat évvel ezelőtti indulásakor. Az utolsó, 32. rész most novemberben került az amerikai újságosokhoz, rögös és hosszú út után – a sorozat az első év után az Image-től a Dark Horse-hoz költözött, Remender pedig félúton leigazolt a Marvelhez, besűrűsödött a munkabeosztása, és a sorozat utolsó 15 résznek csaknem négy év kellett a megjelenéshez.
De megérte várni a hosszú viszontagságok után végre kijózanodott űrcowboy, Heath Huston utolsó, téren, időn és gusztustalan földönkívüliek agyvelején át vezető missziójára, aminek célja, hogy megmentse társait, családját, az emberi fajt, a Földet, az egész univerzumot. Hogy megmentsen mindent… De kezdjük az elején
Hustonban megvannak a popkultúra nagy hőseinek vitathatatlanul legfontosabb vonásai: részegesebb, mint Philip Marlowe és John McClane együttvéve, cinikusabb, mint Han Solo és Sam Spade összesen, azon felül büdös, bunkó és mocskos, ahogy az egy született texasi disznóhoz illik. Miután két idegen faj háborúja csaknem elpusztította a Földet, Heath a családjától megfosztva, az utolsó Fear Agentként repked űrhajójával a galaxisban, mint szabadúszó szörnyvadász. Ha valahol felbukkan valami ocsmány, csápos és sokszemű, akkor őt hívják, ő pedig – hacsak épp nem öntudatlanul fekszik a saját hányásában – érkezik is hátára szerelt rakétájával, övére csatolt sugárpisztolyával, hamisítatlan texasi attitűdjével, egykedvű közönyével, és legalább három üveg whiskey-vel a gyomrában, amire ráiszik még kettőt, mire a problémákat nyálkatócsává robbantja.
És ekkor még dél sincs.
Most azonban a sors összehozza egy Mara nevű nővel, egy újabb, a Földet fenyegető invázióval, némi intergalaktikus intrikával és háborúval, és mindezzel a nyakán elindul, hogy megtalálja eltűnt feleségét. A tét ezúttal jóval nagyobb, mint megkeresni a lóvét a következő pár hektónyi gondfelejtő piára.
Ha már az említett utószóban Remender a klasszikus sci-fik kaland- és ponyvafaktorát ígérte be, akkor illendő, hogy ne szarozzon, és nem is teszi – a Fear Agent cselekményében nincs semmi finomság és visszafogottság. Nyaktörő tempóban száguld egyik akciótól a másikig, ahogy főhőse körbelövöldözi a fél galaxist, bolygóról bolygóra járva, időben is utazva, fekete lyukba is zuhanva, párhuzamos világba is pottyanva, dögös űrmacákat kefélve, piát vedelve, idegenek, szörnyek és robotok ellen részegen harcolva, meghalva, és leklónozva, bolygókat pusztítva és fajokat irtva. Mindezt egy olyan jövőben, amit utoljára az ’50-es években tekinthetett elfogadhatónak a publikum.
Egy olyan jövőben, aminek formálásában nem volt szerepük Isaac Asimovoknak, Arthur C. Clarke-oknak és Philip K. Dickeknek. Egy olyan jövőben, ami hemzseg a rakétaalakú űrhajóktól, a nyálkás, csápos szörnyetegektől, egy medúza és egy emberi agy kereszteződésére emlékeztető felsőbbrendű lényektől, a félszemű űrkalózoktól, a kerek idomokkal díszített sugárpisztolyoktól és az oldschool űrruháktól üveggömbsisakkal a tetejükön.
Nincs űropera, ami ennél űroperább lenne. Egyszerűen nincs.
És Remender teljes vállszélességgel kiáll az agylövése mellett. A Fear Agent ugyan dugig van humorral, hogy a népirtások és hullahegyek közepette is meg tudja őrizni könnyed hangvételét és sajátos báját, de a régi idők ponyva sci-fijeit nem holmi elnéző mosoly kíséretében idézi meg jellegzetességeik posztmodern kiforgatásával, gúnyolódással és folyamatos önreflexióval, hanem egy az egyben, hűen és komolyan, a korszaknak adózó látványos hódolattal.
Ahogy az a képi világán is látszik. A sorozatot hosszú ideig felváltva rajzolta Tony Moore és Jerome Opena, de az utolsó részekre csatlakozott hozzájuk Mike Hawthorne – és ez a Fear Agent egyetlen nagyobb problémája. Hawthorne munkája ugyanis laposabb, fantáziátlanabb, és főleg, hiányzik belőle az a kellemes, oldschool beütés, ami mind a szögletesebb vonásokkal dolgozó Moore-nál, mind a lágyabb, letisztultabb stílusú Openánál megvolt, és ami – legyen szó bolygók, földönkívüliek, akciók vagy arckifejezések ábrázolásáról – tökéletesen illett Remender ponyvájához. Nyilván megvolt az oka a harmadik rajzoló behozatalának, de kár, hogy szükséges volt, és kár, hogy ráadásul pont a finálé előtt kellett megtörténnie.
Heath Huston arroganciáját, taplóságát, alkoholizmusát, és az atrocitásokat, amiket elkövet (mint az említett fajirtás) Remender egy pillanatra sem tompítja, mégis képes eladni őt szimpatikus embernek, szerető férjnek és apának. Ponyvához képest az író meglepően intelligensen, fokozatosan ad rétegeket a piálást és okádást jól bejáratott ütemterv szerint végző karakterhez: ahogy egyre többet tudunk meg a múltjáról, úgy nő a szemünkben egy sokkal összetettebb és tragikusabb figurává, mint amilyennek első látásra tűnt. A „kihaénnem”, „leszarom” és „basszamegavilág” háromszögében mozgó, állandó humorforrásként kiaknázott attitűdje mélységet és alapot kap, és ez a drámai érzelmi erővel robbanó releváció teljesen felkészületlenül éri az olvasót sokrésznyi esztelen, zabolátlan űrkalandozás után.
A Fear Agent így válik a sci-fi-kalandba csomagolt tragédia és komédia tökéletes egyvelegévé, és Remendernek sikerül konzekvensen egyensúlyozni főhősével a két véglet között. Ugyan Heath alapvetően egy szánalomra méltó, szerencsétlen emberi roncs, de ez az oldala soha nem merül el giccsben, sulykolt melankóliában és görcsösen a néző szimpátiájára játszó melodrámában, épp ellenkezőleg: állandóan oldódik a cinikus humorban, a frappáns dialógusokban, az ötletes és pokolian vicces narrációban, vagyis nem rajta fogsz nevetni, hanem vele. Annak ellenére, hogy sci-fi hős ennyit még nem szenvedett. (Remendernek külön bejáratott és következetesen használt egysorosai vannak a Heath nyakába zúduló szarlavinák aláhúzására).
De agyelpiálás meg önsajnálat ide vagy oda, abban, hogy valaki képes megőrizni harci szellemét és (mégoly groteszk) humorát azután is, hogy elveszített mindent és mindenkit, ami, és aki valaha fontos volt neki, és fáradhatatlanul és kérlelhetetlenül és megállíthatatlanul és csakazértis gázol át milliárdok hulláján, tér és idő szövetén, hogy mindent helyrehozzon, amit lehet, abban valami kurvanagy eposz és pozitív életérzés van. Ahogy a hagyományos, westernbeli naplementébe lovaglást sajátosan megcsavaró zárójelenetben is, ami a vad fordulatokkal és őrült csavarokkal teli sztorit egy gyönyörű katarzisra futtatja ki, és úgy tép szanaszét emocionálisan, hogy pislogni sem tudsz. Ha még nem esett volna le: a Fear Agent a 2000-es évek egyik legjobb sorozata.
Amikor először hallottam ennek a filmnek a készítéséről, úgy voltam vele, hogy valószínűleg vagy nagyon jó lesz, vagy nagyon rossz (az esélyek úgy kb. 10-90 arányban oszlottak meg). Nem lett igazam: a ’82-es Carpenter-klasszikus prequelnek álcázott remake-e tömény középszer, az a fajta, ami után egy „na és aztán” vállrándítással jövök ki a moziból. Most mondjam, hogy jobb lett volna, ha inkább nagyon szar? Akkor legalább emlékeznék rá még jövő ilyenkor is.
A remake prequel annak a norvég, sarkvidéki kutatócsoportnak a történetét meséli el, aminek Kurt Russell és társai a ’82-es filmben már csak a maradványait találták meg. De mivel szegény jenki nézőket nem lehet holmi európai bagázs viszontagságaival traktálni, a rejtélyes űrhajóra bukkanó csapat az államokból kér értő segítséget Dr. Kate Lloyd személyében (merthogy Norvégiának nincsenek valamirevaló tudósai). A Földre pottyant jármű százezer éve jégbe fagyott túlélőjét, mint kiderül, nagy hiba elvinni a kutatóbázisra, mert ott természetesen elszabadul, és izgalmas univerzális játékokra kényszeríti az embereket, úgymint fogócska, bújócska, „ki kicsoda”.
Nem meglepő módon, A dolog teljes egészében Carpenter klasszikusának megoldásait hasznosítja újra. Hivatalosan ugyan prequel, és kezdve a főszereplőjével, aki kizárólag azért nő, hogy senki ne akarja Kurt Russellhez hasonlítani (szegény Mary Elisabeth Winsteadnek annyi szerepet sem írtak, amennyit a ’82-es legutolsó mellékszereplőjének, pedig már Carpenter művét sem a hejdenagyon rétegzett karakterei miatt szerettük), a helikopteres-kutyaüldözős epilógusáig, amit a kapcsolódási pont kedvéért ad hoc módon ragasztanak a finálé után, mindent meg is tesz, hogy annak tűnjön. De valójában a legegyszerűbb, legszégyentelenebb remake, ami konkrét jeleneteket és cselekményelemeket nyúl le az „eredetiből” (még egy nem túl meggyőző Russell-utánzatot is kapunk Joel Edgerton személyében) – persze anélkül, hogy bármit hozzátenne.
Ennek ellenére is működik egy darabig: a vértesztet helyettesítő fogtömésteszt közel olyan feszült, mint az eredetiben, a „ki a lény, és ki az ember” játék sokadszorra eljátszva is vérfagyasztó, a sarkvidéki atmoszférát a jobb jelenetekben szinte vágni lehet, és úgy általában, az elsőfilmes Matthijs van Heijningen Jr. meglepően ügyesen (és egy kicsit szimpatikusan oldschoolan) vezényli a stábot, az operatőrtől a vágón át a norvég mellékszereplőkig. A film végül a forgatókönyvön vérzik el. A dramaturgiai zökkenők és az üres karakterek még hagyján, de az, hogy A dolog az utolsó harmadára levetkőzi minden markáns identitását, vagyis elsöpörve a pszichológiai-bizalmi aspektusokat, egy szörnnyel, sötét helyiségekben való kergetőzéssé, s így tucathorrorrá degradálóik, megbocsáthatatlan (az űrhajóbeli finálé ráadásul jégcsákánnyal bassza szét az említett sarkvidéki atmoszférát).
Maga a címszereplő vagy nagyon jól néz ki, vagy (köszönhetően a helyenként igen gyenge CGI-nak) nagyon rosszul, viszont még előbbi esetben sem képes az alaktalan-formátlan, gusztustalan iszonyatmasszát arra a gyomorgörcsszintre emelni, amin a ’82-es film horrorjelenetei a mai napig vannak (az abban látott, kétarcú rém jár ehhez a legközelebb, amit viszont túl sokáig mutogatnak, és túl triviális körülmények közt). És persze a remake prequel kiábrándítóan sokszor él olcsó ijesztgetésekkel, tolerálhatatlanul sikongó zenével, és olyan fogásokkal, amik már tíz éve is elavultak voltak (megmozdul a „fal” a főszereplő mögött, vagy: ha zajt hallasz magad mögül, miközben tudod, hogy egy szörnnyel vagy egy helyiségben, akkor fél percig tart, amíg megfordulsz, mert annyira be vagy szarva).
Olyan ez a film, mint a főszereplője: látszólag tökéletes másolat, úgy tűnik, hogy megvan benne minden, ami az eredetit azzá tette, ami, de a teszten már nem megy át. Inkonzisztens, önálló életre kelő darabokra esik szét, amik futnak, amerre látnak, amíg emlékezetünk tisztítótüzében jól megérdemelten el nem hamvadnak.
Sem a gyönyörűen stílusos és intelligens Gattaca, sem a kissé ugyan egyenetlen, de bátor és szatirikus Fegyvernepper után nem gondoltam volna, hogy Andrew Niccol nevét valaha is abba a hollywoodi pöcegödörbe dobom, ahol pl. Zack Snyderé van. Azért ő jutott az eszembe, mert bár teljesen más jellegű film, a Lopott idő pont azon a színvonalon vegetál, mint a „látnoki erejű rendező” (hogy is van az a netes rövidítés… ROTFL) idei Sucker Punch-a (igen, annyira rossz), csak ez ráadásul még megpróbálja azt az illúziót kelteni a nézőjében, hogy szól is valamiről. De nem. Ráadásul ez a legkisebb problémája.
A jövőben járunk, az emberiség fizetőeszköze az idő. A modern genetikának köszönhetően mindenki csak 25 éves koráig öregszik, akkor viszont egy óra kezd ketyegni az alkarján, ami a haláláig hátralévő időt mutatja. Vannak, akiknek több ezer, vagy akár millió évük van, de a nagy többségnek sosincs 24 óránál több ideje, vagyis napról napra él – szó szerint. Közéjük tartozik Will Salas (Justin Timberlake, akkora átéléssel, mint egy kómás beteg) is, aki azonban egy reggel egy teljes évszázadot kap egy gazdag öngyilkostól. Erre persze a bűnözők mellett a hatóságok is üldözni kezdik (élükön Cillian Murphyvel, aki laza és tökös, hiszen nem csak bőrdzsekit visel, de ráadásul még rágózik is!), mert az mégsem lehet, hogy egy szegénynegyedből előkúszó senkiházi felborítsa a dolgok „természetes” rendjét. Salast egy gazdag apuci pici lánya, Sylvia Weis segíti (Amanda Seyfried és Timberlake közt annyi a szexuális feszültség, mint egy koszos pocsolyában).
Azt most hagyjuk, hogy a legendás sci-fi író, Harlan Ellison perli Niccol forgatókönyvét, amiért szerinte lenyúlta benne egy 1965-ös novelláját, mert, valljuk be, kettőjükön meg az ügyvédeken kívül ez a kutyát sem érdekli. Szóval, disztópikus, high concept thriller. Vegyük sorra. A disztópiák akkor működnek, ha elmondanak valamit a társadalomról, ha a jövőkép, amit felvázolnak, kényelmetlen és rémisztő, mert a magjában ott van a maga körül vadul csapkodó, pusztító emberi természet. És akkor magunkra ismerünk, és egy kicsit rosszul érezzük magunkat, amíg be nem toljuk a következő gyorskaját a környezetszennyező autónk volánjánál. A Lopott idő nem mond szart sem a világról, csak annyit, és azt is szájbarágósan, hogy vannak benne nagyon szegények és nagyon gazdagok. De ehhez nem kell filmet nézni, elég kimenni az utcára.
A high concept: az idő, mint fizetőeszköz, jó ötlet, de Niccol soha nem képes továbbgondolni azt annak legtriviálisabb megnyilvánulásainál. Vagy százszor látjuk a filmben (a hamar frusztrálóvá váló, gagyi hangeffekt kíséretében), ahogy valaki percekkel, órákkal, napokkal fizet valamiért, azokért dolgozik, időt vesz el valakitől, vagy éppen ad másoknak, mintha attól félne az író, hogy a hülye néző elfelejti, miről is van szó. De a háttér, hogy miért működik így a világ, és pontosan hogyan, arra csak homályos utalásokat kapunk – egy félmondatban szóba kerül a túlnépesedés, de enyhén szólva rohadtul nem tűnik úgy, mintha túl sok ember mászkálna a díszletek közt. Mi is ennek a rendszernek a lényege? Miért kell mindenáron fenntartani? Azon gondolkodtam, miben változna a film, ha nem az időről lenne szó benne, hanem csak a régi, jó öreg pénzről: semmi lényegesben.
Ami pedig a thrillert illeti: a film unalmas, lassú, és repetitív. A Logan futása és a Freejack nyomdokain járó narratíva félúton átcsap egy minden lélek és motiváció nélküli modern Robin Hood történetbe, ami ötlettelen, se nem látványos, se nem izgalmas akciókkal próbálja felturbózni az egy helyben toporgó, teljesen következetlen, még hangulatilag sem egységes, és esetleges fordulatokkal operáló, vécépapírnak sem elég szofisztikált forgatókönyvet. És akkor még bele se mentem a dialógusokba, amikben sikerül ellőni minden létező közhelyet és giccses instant bölcsességet, az összes idővel kapcsolatos primitív szóviccel együtt, ami Niccolnak eszébe jutott. (A minden érzelem és hangsúlyozás nélküli szinkron olyan rettenetes, hogy külön bekezdést érdemelne.)
A Lopott időben az egyetlen említésre érdemes teljesítményt Craig Armstrong zeneszerző nyújtja – vagyis, még az életében először digitális kamerával dolgozó Roger Deakins sem tudja hozni a tőle megszokott színvonalat. Másrészt miért is erőlködne? Ez egy szombat délelőtti tévéfilmnek is csapnivaló lenne.
A Hyperion bukása nem egyszerűen folytatása, sokkal inkább kiterjesztése a már meglévő műnek, felduzzasztása egy nagyszerű felütésnek. Éppen ezért nem vonatkoznak rá a folytatások szabályai sem. Amiben mégis példaértékűnek tekinthetjük, az az, hogy Simmons ismét csavar egyet a dolgokon, a struktúrát teljesen átdolgozza, megadva az újszerűség hangulatát számunkra. Ha mindezek ellenére, két különálló részként szeretnénk összehasonlítani a köteteket, rádöbbenünk arra, hogy a második mellett eltörpül az első. A Hyperion a 28. század képzeletbeli világára való ráhangolódás eszköze, szerteágazó cselekményével felkészítés egy gigantikus történetre. A sokak számára ellenszenves cliffhanger is efelé mutat, a zarándokok éneke baljósan cseng a fülünkben, mintha maga az író súgná: kapaszkodjatok.
Agave, 2010.
Holnap jön a napokban megjelent folytatás, a Hyperion bukásának kritikája.
A tényről, hogy az emberiség nem érdemli meg a tudományos haladás gyümölcseit, meggyőződhet, aki végigolvassa mondjuk az Index bármelyik belpolitikai cikkének kommentjeit. „Egy vírus vagyunk, amelyik cipőt hord”, szajkózta egykor Bill Hicks, a popkulturális próféta, és istókuccse, igaza volt. Pedig nem vagyok pesszimista alkat.
Na és mi lesz velünk, ha kiszabadulunk a kozmoszba? Vagy ami potenciális áldozatainkra nézvést jobban nyom a latban, mi lesz azokkal a szerencsétlen intelligenciákkal, akikbe/amelyekbe belefutunk? Belegondolni is rossz. Stephen Hawking szerint az efféle találkozásoktól inkább nekünk van félnivalónk. Ebben nem vagyok olyan biztos.
Simmons remekművében is ez remeg ott valahol, láthatatlanul: ki és mi valójában a fókusza ennek a bibliányi űroperának? Az emberiség üdvözülése vagy éppenséggel a bennünk lakozó veszély? Fontos kérdés egyáltalán, hogy megérdemeljük-e a túlélést?
A regény nem amiatt nagyszerű, mert formai szempontból Chaucer Canterbury meséinek struktúráját veszi át. A regény annak ellenére nagyszerű, mert a Canterbury mesék struktúráját veszi át. Az efféle keretek közé szorított, a különböző figurák történeteit elsőre egymással összefüggéstelennek tűnő novellák segítségével elmesélő szerkezet szörnyű: ingatag, nyikorog. Egyetlen egy esetben működik, ha eposzi példabeszéd használja. A Hyperion pedig az.
A regény lenyűgözően ambíciózus, évszázadokat és fényévmilliárdokat átszelő társadalmi keresztmetszet, amelynek persze még ez a bizonyos bibliányi hosszúság sem elég - csakhogy egy olyan emberiség és emberiségtörténet kritikája, amely még nem létezik. Simmons technológiai, teológiai és szociális szempontból, természetesen töredékesen ugyan, de képes elénk tárni a világegyetembe kirajzott emberiség egy potenciális jövőképét. Hatalmas munka, babramunka, lenyűgöző.
Hét zarándok igyekszik a célja felé a vadregényes Hyperionon, a közelgő inváziós flotta hírére a bolygót pánikszerűen elhagyó lakossággal szembe menetelve. A legendás szörnyisten, a Shrike lakóhelyére igyekeznek eljutni, aki az ún. időkriptákat őrzi: egy helyet, ahol visszafelé folyik az idő. A hosszú bandukolást igyekeznek izgalmassá tenni, no meg egymás titkait felfedni, amelynek legkézenfekvőbb módja, hogy sorra feltárják társaik előtt zarándoklatuk okát. Történeteik az olvasó előtt fellebbentik a fátylat a Föld haláláról, a kirajzás óta eltelt évszázadok történetéről, a faj vélt céljáról a kozmoszban (a valóság ábrázolása a könyv és folytatásainak legfőbb titka), fejlődésünk lehetséges útjairól és arról a lehetetlen helyzetről, amikor szembe találjuk magunkat egy valódi, létező istennel, és ő minden, csak nem emberi.
Simmons virtuóz módon dobálózik a műfajokkal, melodrámát, akciót és (legérezhetőbben) horrort kever a science-fictionbe - időnként olyan elszántsággal, hogy a végeredmény már-már patetikusnak mondható, ám ettől függetlenül nem esik át a ló túlsó oldalára. A vándorok történetei magukban, novellaként is megállják a helyüket, és mesélőik lélekmorzsoló erővel szivárognak át a papíron: nem egy elbeszélés zárul letaglózó katarzissal.
A könyv vége felé épp csak elkezd összeállni a kép. Kezdünk némi fogalmat alkotni egy kaotikus, az emberiség felé semilyen érzelmet nem tápláló világegyetemről, amelyben a háttérből a humánokat irányító mesterséges intelligenciák kibertere talán valóságosabb a miénknél, és az univerzum egyetlen biztos pontja egy vérszomjas, időn és fizikán felül álló fenevad, amelyet semmilyen lény, sem ember és sem intelligens gép nem tud kordában tartani.
A regény annyira jó, annyira komplex, hogy mikor ukmukfukk véget ér, attól többen idegrohamot fognak kapni. Semmi pánik, a folytatás, a Hyperion bukása már megjelent.
Ha valaki még nem értesült volna róla, Orson Scott Card Hugo és Nebula díjas sci-fi klasszikusa, az itthon is nagy népszerűségnek, sőt, kultusznak örvendő Végjáték (Ender’s Game) hosszú-hosszú évek után végre ismét kapható a magyar könyvesboltokban. A Dain kiadó új fordításban jelentette meg a második kiadást, és fel is ajánlott nekünk három példányt, amiket az alábbi, a művel és a szerzőjével kapcsolatos kérdésekre helyes választ adó olvasók közt sorsolunk majd ki. Tessék beljebb fáradni a pihekönnyű kérdések megszemléléshez. Ha pedig nem tudnád, hogy mi is az a Végjáték, akkor először is ostorozd magad négy és fél órán át, majd okosodj ki a cikkünkkel.
Tehát a kérdések:
1. Orson Scott Card mely másik híres sorozata jelent meg itthon? (Végül éppúgy félbehagyva, mint annak idején a Végjáték ciklus.)
2. Orson Scott Card egy híres szuperhős eredettörténetét is megírta képregényes formában. Ki ő?
3. A Végjáték egyik legfontosabb mellékszereplője később saját könyvet és sorozatot is kapott. A neve?
4. Ki az a német rendező, aki évekig fontolgatta a Végjáték megfilmesítését?
5. Ki írta és rajzolta a Végjáték tavalyelőtt megjelent képregényes adaptációját?
A válaszokat a geekblog@index.hu címre várjuk, a tárgyba írjátok be, hogy „Végjáték nyereményjáték”. Beküldési határidő: 2011. november 28, éjfél. A három szerencsés postán kapja meg a nyereményét.
Kisgyerek vagyok, és karácsony van.
Kijött az első trailer, és tele volt bokszoló robotokkal. A Vasököl afféle tökös, sportos-akciós geekfilmnek tűnt Hugh Jackmannel. Aztán kijött a második trailer, és tele volt egy kisfiúval, akinek az első előzetesben még írmagja sem volt. A Vasököl afféle családi feelgood mozinak tűnt, amiben úgy mellesleg vannak bokszoló robotok is. Nyilvánvaló volt, hogy a film pozicionálása első körben félrement. Hollywood fogta Richard Matheson Steel című 1956-os novelláját (egy Twilight Zone epizód is készült belőle), és telepakolta egy jó adag szentimentalizmussal, ami a robotpofonok közti űrt hivatott kitölteni. Vagy a szentimentális jelenetek közti űrt töltik ki a robotpofonok? Na, mindegy. A cél nyilván az volt, hogy becsábítsák a mozikba azokat a férfiakat/fiúkat is, akiket aktuális barátnő hiányában épp senki nem rángatna be egy apa-fiú „drámás” dizni filmre. Nekik – és mindenkinek, akit esetleg a fő mézesmadzagként elhúzott robotbunyó izgatott fel – üzenem: ne dőljenek be.
A marketing nagyrészt a robotokra épült, de a készítők tudták, hogy nehéz eladni az amerikai nagyközönségnek valamit, amiről nem hajtogatják folyton, hogy „szíve van”. Ugyanis akkor a nézőnek nincs meg az az illúziója, hogy értéket néz, azt pedig nem szereti. A Vasökölben az érték, a „szív” az apa-fiú kapcsolat, ami a lecsúszott exbokszoló, Hugh Jackman és az elhanyagolt-elhagyott kölyke, Dakota Goyo közt feszülve veszi ki a részét az évi hollywoodi sablonkvóta eléréséből. Az, hogy e kapcsolat köré verekedő robotok sorakoznak fel, a történet gerince szempontjából mellékes. Jackman lehetne autóversenyző, golfozó vagy szponzorálhatna nyugdíjas sakkozókat – a film két fő aspektusa közt ennyire szoros a logikai, vagy bármilyen kapcsolat.
A robotos jelenetek közepesen érdekesek. Ugyan van elszórtan egy-két látványos, jól koreografált momentum, de egyrészt az átélést, az emocionális kötődést nem könnyíti a „ha szétverik a főhős masináját, majd összetákol egy másikat” sztorielem, másrészt a harcok összességében laposak és fantáziátlanok. Szerkezetük százéves sablonokat követ, és szégyentelenül primitív feszültségkeltő eszközökkel dolgozik (ha hőseink robotja a meccs elején hatásosan osztja a pofonokat, a végére biztos leverik, és veszít, ha kezdetben verik majdnem ronccsá, akkor végül összekapja magát, és győz). A főszereplők Atom nevű robotjának értelmi, érzelmi (?) képességeivel kapcsolatos megjegyzések meg egy darabig lógnak a levegőben, aztán minden további nélkül elfüstölnek a semmibe (egy komplett, majdnem teljesen kivágott mellékszálat sejtek emögött – a másik lehetőség a drabálisan trehány írás).
A film állítólagos lényege, az apa-fiú kapcsolat, amelynek súlypontjai teljesen esetlegesen kapcsolódnak a bokszos szálhoz, még ennél is rosszabb formában van. Roskadozik-rogyadozik-dögledezik a cselekmény a mondvacsinált konfliktusoktól („én egy seggfej vagyok, jobbat érdemelsz nálam”), azok rettenetesen felszínes feloldásaitól („nem tudok gondoskodni egy gyerekről – de tudsz – na, jó”), a didaktikus párbeszédektől, a karikatúraszerű mellékkarakterektől, a minden alap nélküli önmarcangolásoktól („nem vagyok elég jó”), és az amerikaias szólamoktól („meg tudod csinálni”). Avagy újabb „dráma”, ahogy azt Hollywood elképzeli: a főhősök szenvednek (persze csak úgy szépen, kényelmesen, semmi komoly), újabb és újabb akadállyal találják szembe magukat, majd szimplán eldöntik, hogy akkor is ők lesznek a királyok, mire varázsütésre megoldódik minden probléma, és mindenki sír a végén a boldogságtól. Jól meggondolva, ez a 2011-es A szív bajnoka, csak Sandra Bullock helyett Hugh Jackmannel, rögbi helyett meg robotboksszal. És még annál is sokkal nyálasabb és unalmasabb.
Aki az 50-es évek sci-fi klasszikusait kedveli, olyan nagyon rossz ember már nem lehet, vagy ha mégis, az ízlésével biztos nincs semmi baj. Izing Róbert szereti a korszak B-mozijait, ez már a könyve címét és borítóját látva kiderül. Stimmelnek az óriási hiberbolikus betűk, a tervező még a legendás Tiltott bolygó plakátjából is kikopipésztelt egy részletet, ami más esetben nem lenne éppen elegáns megoldás, itt azonban pont illik koncepcióba ez pofátlan húzás. Gátlástalan, hatásvadász sci-fi ponyva, idézőjelek között – ezt üzeni a cím és a borító. Izing ötlete, hogy egy mifelénk nem létező – és elsősorban filmes formában ismert – műfajt magyarít, egészen jó. Már csak meg kellett volna írnia rendesen.
A történet úgy indul, mint „a legrosszabb hollywoodi filmekben” (a szerző szíves közlése - 14. oldal). Feltűnik néhány repülő csészealj New York felett, és porig rombolja a város nevezetességeit, mintegy pedagógiai jelleggel. A teljesen tanácstalan amerikai vezetés üzenetet kap Magyarországról. Mint kiderül, ez a kis, jelentéktelen kelet-európai ország maga is rendelkezik néhány UFÓ-val és hajlandó az Egyesült Államok segítségére sietni, természetesen csak bizonyos feltételek teljesülése esetén. A magyarok azt is tudni vélik, mikor és hol támadnak újból az idegenek, és vállalják, hogy megvédik Amerika népét.
Izing, ahogy azt egy vérbeli sci-fiben illik, természetesen magyarázatot ad a magyar csodára. A prológus szerint 1947. július 2-án nem csak Roswellben zuhant le egy azonosítatlan repülő tárgy, hanem a magyar Alföldön is, utóbbi azonban teljesen épen maradt, így a technológiát szabadon tanulmányozhatták a helyi tudósok egy Amerikából hazahívott professzor vezetésével. Az azóta eltelt 60 évben a Garázs névre keresztelt földalatti komplexumban létrehozták a Pumi típusú csészealjakból álló magyar űrflottát, a legnagyobb titokban.
Izing ötlete van annyira kidolgozott, hogy akár komolyan is vehette volna, miközben komolytalan rejtői burleszket is írhatott volna belőle. Ehelyett mintha nem tudta volna eldönteni, hogy mit akar. „Izgalom! Feszültség! Csészealjak!” – áll a hátsó borítón, de az olvasónak csak az utóbbiból jut. Ponyvaként akkor lenne értékelhető a produkció, ha Izing képes lenne egy fordulatos, pergő történetet elmesélni, nem csak a jól ismert kliséket felsorolni. A klisék persze gondosan idézőjelbe vannak téve, ahogy manapság illik, de ettől még klisék maradnak, az olvasó meg közben elalszik.
Szatíraként ugyanakkor meglehetősen ártalmatlan a könyv. Mégpedig azért, mert a szerző csak az arrogáns és nagyképű amerikaiakon élcelődik, nagyjából úgy, ahogy azt a Team America tette. Trey Parkerék azonban saját maguknak tartottak görbe tükröt, míg Izingnél a magyarok kivétel nélkül intelligens, tettre kész, bátor és nemeslelkű emberek, vagy ha van is valami apróbb jellemhibájuk, a könyv végére levetkőzik. Ebben az utópiában Magyarország és a magyar nép, a magyar politikusok (!) játsszák el a világmentő Amerika szerepét, és mindez amennyire szépen hangzik, pont annyira szellemtelenül és érdektelenül van tálalva.
A könyv legnagyobb problémája mégsem ez, hanem hogy Izing belekeveri az akció-scifivel vegyített szatíra műfajába a melodrámát. A mellékalakokkal nincsenek problémák, ők igazi karikatúrák, helyenként még szórakoztatóak is, az öt fiatal magyar sztárpilóta – hőseink – ellenben pont olyanok, mint akik a Barátok köztből léptek volna elő. Az UFÓknál is nagyobb rejtély, hogy miből gondolta azt Izing, hogy az inváziós sci-fire vagy éppen ennek paródiájára izguló olvasót érdekli a hősök szerelmi élete, pláne ilyen terjedelemben.
A könyv borítója és szinopszisa azt sugallja, hogy az olvasó nagyjából azt kapja, amit ígérnek neki, se többet, se kevesebbet. Elvileg így működik egy jó ponyva. A Támadás az űrből! valóban ponyva, de sajnos nem az igazi.
(A cikksorozat előző részei itt, itt és itt találhatók.)
All-Star Western
Ez a címe ellenére egyelőre majdnem egy Jonah Hex sorozatnak tűnik – még az írók, Justin Grey és Jimmy Palmiotti is ugyanazok, akik a Hex szériát az utóbbi években vitték. És mint első szám, határozottan ügyes. A főhőst, kiszakítva szokásos környezetéből, a XIX. század végén rohamosan fejlődő Gothambe helyezi, és egy klasszikus stílusú krimitörténetbe keveri, így a karaktert már ismerők is kapnak valami frisset – az új olvasóknak pedig közben narráció segít Hex megismerésében. De a legjobb húzás az írók részéről, ami igazán érdekessé és izgalmassá teszi a felállást, hogy ez a narráció nem a főhősé, hanem Amadaus Arkhamé (a majdani Arkham elmegyógyintézet megalapítójáé), aki a személyét meglehetős fenntartásokkal kezelő rendőrségnek segít elkapni egy sorozatgyilkost, és ehhez Hexet is felbérli – munkájuk közben pedig pszichológiai elemzésnek veti alá. Az All-Star Western elsősorban ennek köszönhetően működik – az antihős természetét boncolgató orvos narrációja sokkal eredetibb és hatásosabb, mint az ilyenkor tipikus, komor-tökös-badass szövegelés. A sztori, már ami a sorozatgyilkost illeti, egy az egyben egy Hasfelmetsző Jack koppintásnak/analóginak tűnik, de a lényeg, hogy Palmiotti és Grey jól szövik a szálakat, és a narráció mellett szépen kihangsúlyozzák azt is, hogy a vadonban élő fejvadász mennyire nincs elemében a nagyvárosban – kezdve a „nyomozási” módszereivel (a kocsmák vendégeinek módszeres összeverése) a jól felvezetett cliffhangerig. A nyers, durva vonású rajzok pont passzolnak a történethez, az atomszférához nagyban hozzájáruló színezés pedig külön öröm. Új és régi olvasóknak egyaránt ajánlott, fasza kis western, üde színfolt a mindenféle szuperhősös cuccok közepette.
Aquaman
Superman, Green Lantern és Flash után Geoff Johns most Aquamant is személyesen veszi a szárnyai alá. Nyilvánvaló, hogy vele lesz a legnehezebb dolga: sosem tartozott a DC népszerűbb hősei közé, ráadásul nem egyszer vált gúnyolódások céltáblájává „halszerű” képességei, és a halakkal való „kommunikációja” miatt. Johns meg is célozza a figurának ezeket az aspektusait, hogy már most, az első számban elejét vegye a hasonló, új kedvencét degradáló hozzáállásnak – és ez nem a legjobban sül el. Értem én, hogy szeretné, ha az olvasók komolyan vennék Aquamant, de egy kicsit visszafogottabban kellett volna eljárnia ez ügyben, mert így úgy tűnik, hogy a jelenetek/dialógusok fele arra az intésre van felépítve, hogy „na, jól figyeljetek, ez a karakter nem vicc, világos?” Ezek után kész csoda, hogy sikerül őt méltóságteljesnek, a szó legigazibb értelmében vett „hősinek” ábrázolni. Egyébként ettől eltekintve az első szám figyelemreméltó: Johns rögtön megosztja az olvasóval a főhős egyik legfontosabb aspektusát (a szárazföld és a víz, avagy a két otthon, a két világ közti vívódás), az új ellenségeket pedig roppant egyszerű, ugyanakkor roppant hatásos módon vezeti fel. Az ismeretlent jelképező, félelmetes lények megjelenése adja a képregény keretét, záró mondatuk pedig („There is food up here.”), amikor először úsznak a felszínre, és pillantják meg az embert, hátborzongató. Ebből akár még nagyon jó dolgok is kisülhetnek. Az biztos, hogy Ivan Reisen ez nem fog múlni, az ő rajzai ugyanolyan szépek, fenségesek, kifejezők és lendületesek, mint mindig. Aki még nem olvasott Aquamant, de valamelyest érdekli a karakter, annak most kell megragadnia az alkalmat, és megismerkednie vele.
Batman: The Dark Knight
Annyi problémám van Paul Jenkins és David Finch képregényének nyitójelenetével, hogy azt sem tudom, hol kezdjek bele. Ah, igen: a narráció. A legelső mondat a füzetben: „Fear is a cannibal that feeds upon itself.” Biztosan úgy gondolták, hogy ez olyan faszán hangzik, de sajnos inkább hülyén, mert amellett, hogy hatásvadász, értelme sincs sok. Múlt héten Scott Snydert dicsértem, amiért olyan okosan használta a főhős narrációját, nem puszta hangulatkeltésre, de a karakterek és a város bemutatására is. Itt az ellenkezőjét látjuk: Jenkins és Finch is kitaláltak egy koncepciót, amire felfűzik a Sötét Lovag gondolatatait, és ez a félelem megszemélyesítése. Éppcsak az egész erőltetett, és amikor Batman a végén közli, hogy a félelem ott van minden sarokban és árnyékban, a félelem azonban nem tudja, hogy ő, hol van, már röhejes is. Egyébként maga a sztori is meglehetősen hasonlít Snyder már említett Batmanjéhez az előző hétről: Bruce Wayne egy jótékonysági estélyen (ahová egyenesen a Batwingből kiugorva, háztetőkön át, útközben átöltözve érkezik – inkább bele sem megyek, hogy ez mekkora hülyeség) bejelenti egy újabb nagy, sokmilliós városfejlesztési projektjét, majd pedig megy Arkhamba, hogy leverjen egy rablázadást. Nagyjából minden azon múlik, hogy a cliffhangerben feldobott Kétarcú-szálból mi lesz később, de így elsőre ez még Finch szokásosan élvezetes rajzai ellenére sem túl meggyőző – egész pontosan, nincs benne semmi, ami normál esetben (értsd: ha nem Batmanről lenne szó) továbbolvasásra sarkallna, és ez ugyebár nem az első eset a karakter reboot utáni életével kapcsolatban (ld. még: Batman and Robin). Az egész olyan, mintha rutinból, kapkodva, egy óra alatt írták volna meg az egészet, mert szorított a határidő.
Green Lantern: New Guardians
Ezt nagyon furcsa volt olvasni. Először is, összességében remek képregényről van szó, amiben Tony Bedard hatásosan vitelez ki egy jó ötletet: a különböző színű Corpsok mindegyikének egyik tagját egyszerűen elhagyja a gyűrűje (adott esetben akció közben, ami a szerencsétlen pacák szavatosságának idő előtti lejárását eredményezi), és mindegyik valamiért a Zöld Lámpás Kyle Raynert választja új gazdájául, aki pillanatokkal később, mint „tolvaj” találja szembe magát a többi Corps képviselőivel. Oké, az, hogy a világegyetem mindenféle különböző részeiről indult gyűrűk mind ugyanabban a percben érnek ugyanabba a célba, enyhén szólva karóba húz mindenféle logikát, de ha túllépünk ezen, akkor egy nagyszerű jelenetet kapunk, ami tökéletesen adja át a „what the fuck” érzést, és amellett, hogy egy érdekes és grandiózus rejtélyt prezentál, még vicces is. Amit viszont nem értek: miért kell az első hét oldalt ellőni arra, hogyan kapta meg annak idején Kyle a gyűrűt? Az nem érv, hogy ez a nyitány az új olvasóknak szól, hiszen nekik fingjuk sem lesz a többi karakterről, a többi Corpsról és gyűrűről, és ugye tudjuk, hogy a Green Lantern franchise-t eleve nem érinti a reboot, vagyis ezek a képregények elsősorban továbbra is azoknak szólnak, akik eddig is olvasták őket. Hasonlóan felesleges Kyle kétoldalas, nagy mentőakciója is. Mintha Bedard kitalálta volna a fasza kis cliffhangerét (Kyle vs. mindenki más), és eldöntötte volna, hogy nem akarja rögtön az első számban megmagyarázni, mi történik, és aztán kapott volna észbe, hogy „de ez még nem tesz ki egy teljes füzetet” – így aztán hozzáadott némi (lényegében irreleváns) tölteléket. Szerencsére a sztori bőven van olyan érdekfeszítő, hogy elvigye a hátán ezt a furcsaságot, és Tyler Kirkham képei is jók. De remélem, hogy a folytatás már zökkenőmentesebb lesz.
I, Vampire
Igen, tudom, már tele van a tököd a vámpírokkal. A szerelem és a vámpír szó egy mondatban való használatától meg már okádsz – és most itt az I, Vampire, ami két egymásba szerelmes vámpírról szól. De azért csak tedd félre a rókazacskódat, felejtsd el a gagyi borítót is, és figyelj: Andrew és Mary, „a kárhozottak királynője” négyszáz éve szeretik egymást, és ez idő alatt a férfi, aki fajtájának egy különös példánya (nem szomjazza az emberi vért), képes volt visszafogni a nőt, és annak alattvalóit, és rábírni őket egy békés együttélésre az emberekkel. Ami persze annyit jelentett, hogy rejtőzködtek, és tehénvéren éltek. Mary azonban most úgy dönt, hogy a szerelem nem minden: a vámpírok felsőbbrendűek, uralkodásra születtek, arra, hogy a Föld az övék legyen, és ideje ennek megfelelően viselkedniük. A képregény két idősíkon fut, az egyikben mindketten próbálják meggyőzni a másikat az igazukról, a másikban (az azt követő reggelen) pedig Andrew arra ébred, hogy Mary az éjszaka folyamán, amíg ő utolsó szeretkezésük után aludt, megindult hadseregével az emberiség ellen. Joshua Hale Fialkov szenzációsan vegyíti a szerelmesek tragédiáját az apokaliptikus vámpírháború képeivel, forgatókönyve azért olyan elemi erejű, mert nem enged benne az olcsó érzéseknek: nincsenek sírdogálások, sóhajtozások, nagy vallomások és látványos szívfájdalmak, semmi, amiről ordít, hogy tinilányok zsebkendőfogyasztását stimulálja. Két ember (vámpír) van csak, akik a végsőkig kiállnak a meggyőződésük mellett, akkor is, ha ez a boldogságukba kerül – tudomásul veszik, hogy mit kell tenniük, és megteszik. Így Mary búcsúleve Andrew-nak hatalmas erejű: „Nem tudod megakadályozni, ami történik, de meg fogod próbálni. És én csak még jobban foglak szeretni ezért.” A következő képen hullahegyek borítják a város utcáit. És milyen gyönyörű hullahegyek: Andrea Sorrentino képei lélegzetelállítóak, tele vannak erővel, lendülettel, szenvedéllyel, beállításai, oldalkompozíciói mind tökéletesen eltaláltak – a csaknem monokróm színezés szintén hibátlan. Brutális erejű első szám. Lefogadom, hogy J.M. DeMatteis (a 30 évvel ezelőtti, eredeti I… Vampire írója) is büszke most.
Justice League Dark
Általában véve nem vagyok a híve annak, hogy egy nagy ellenség fenyegetésének súlyát úgy érzékeltessék, hogy a szóban forgó gonosz pillanatok alatt lever normál körülmények közt szinte leverhetetlen hősöket – és itt pontosan ez történik, csak épp Peter Milligan azért okosabb az átlagnál. A képregény közepén Superman, Wonder Woman és Cyborg próbálják útját állni egy furcsa, misztikus erőnek, ami azonban fél perc alatt taccsra teszi őket, minden erőlködés nélkül. Mire erre a pontra eljutunk, Milligan már javában adagolja a szörnyűségeket, furcsaságokat, horrorisztikus képeket és narrációkat, és tudjuk, hogy valaki valami nagyon nagy szart keverget a világban. Pusztán a veszély természetéből világos, hogy Supermannek (akiről minden geek tudja, hogy földönkívüli mivolta amúgysem védi a mágiától) és társainak esélye sincs. Balról be a DC misztikus/természetfeletti területen tevékenykedő karakterei: Madame Xanadu, Zatanna, Deadman, Constantine és Shade. Illusztris lista, egy jó író nagyszerű dolgokat kezdhet velük (persze Constantine beolvasztása a mainstream DC-be nyilván nem kevés embernek fáj). Milligan pedig jó író (igen, tudnám sorolni egy ideig a teljesen elbaszott képregényeit, de akkor is), és az a Justice League Darkból is azonnal játszik, hogy fantasztikus atmoszférát képes teremteni. A kétoldalas tömegkarambolba torkolló felütés brutálisan erőteljes (kár, hogy Mikel Janinnál jobb rajzoló nem állt rendelkezésre, az ő képei messze nem elég stílusosak és dinamikusak ehhez), és ezután Milligan még minden egyes oldallal emeli a tétet – igaz, sajnos nem a füzet végéig. Batman és Zatanna jeleneténél megtorpan a lendület, ezt követi a tipikus „csapatösszeszedős” rész, míg végül az utolsó kép sötét víziója visszarántja az olvasót a történet velejébe. Szóval: csak majdnem tökéletes.
Superman
Egyre furább nekem az az irány, amit a DC Superman karakterével vett – nem mintha egyáltalán egyértelmű volna az irány, mert több lehetséges is van. De mindegyik fura. Először is ott a Justice League, amiben arrogáns, pökhendi módon lóbálja a farkát, hogy ő milyen faszagyerek. Aztán ott van Morrison Action Comicsa, amiben egy afféle szociális érzetű, „a nép hőse” figura, most meg itt van George Perez Supermanje, amiben egy szótlan, dühös harcos. Valami hiányzik… a karakter hatalmas szíve, a totális erkölcsi felsőbbrendűsége, a teljes tisztasága. Superman elvileg ott van a képregény majdnem minden oldalán, mégsem látom őt sehol. Látok egy kék-piros jelmezes fickót, ahogy valami hatalmas, idegen tűzlénnyel csatázik Metropolis felhőkarcolói fölött, és egy szemüveges újságírót, aki szenvedélyesen érvel a régi Daily Planet lerombolása, és az újság új kezekbe kerülése ellen, de nem látom azt a karaktert, aki 70 éve az egyik legnagyobb fiktív morális iránytű a világon. A problémához alighanem az is hozzájárul, hogy Perez nem narráltatja vele a sztorit (ahogy Morrison sem tette), így mindig kívülről, mások szemén át látjuk őt. De ez önmegában még nem jelentene semmit – egyszerűen Perez nem úgy írja Supermant, ahogy kéne. És ha már Perez és írás… Istenem, valaki állítsa már le ennek az embernek a szófosását. Miért kell valakinek mindig pofáznia a háttérben, és másodszor is lenyomnia a torkunkon szöveg formájában azt az információt, amit a képekből úgyis megkapunk? Perez régi motoros, nem igaz, hogy nem tudja: a képek funkciója nem a történet puszta illusztrációja, hanem maga a történetmesélés. Ez egy képregény, az Isten szerelmére, nem egy képeskönyv! Ez így nagyon nincsen rendben. Lehet, hogy a sztori amúgy érdekes, látványos (Jesús Merino rajzai kiválóak, bár azt nem értem, Perry White miért néz ki úgy, mint Magneto a ’80-as években), talán még izgalmas is, de a szófosás kinyírja az egészet.
Blackhawks: Meg sem próbálok úgy tenni, mintha akár csak hallottam volna erről a sorozatról korábban. A háborús széria (amiből voltak mozis sorozatok, rádiójátékok és könyvek is) 1941-ben indult, és pilóták kis elitcsapatáról szólt, akik mindenféle veszélyes küldetésekben ritkították az ellenség sorait. Chuck Dixon 1987-ben leporolta a koncepciót, és elkészítette a maga verzióját, most meg itt van ez a mindenféle high-tech kütyükkel teli új változat, ami afféle kémes-háborús-kaland akar lenni. Vagy másképp szólva: egy G.I. Joe ripoff. És katasztrofálisan van írva. A nyitó akciójelenet olyan zavaros, átláthatatlan struktúrájú, hogy még most sem tudom pontosan, hogy mi történt benne, és miért. A sztorinak vannak mérsékelten érdekes aspektusai, de összességében épp olyan unalmas, mint a karakterek, a rajz pedig alulról verdesi a közepest. Egy sort nem akarok többet olvasni ebből.
Teen Titans: A tipikus középkategória: langyos sztori, átlagos történetmesélés, konvencionális rajz, egy-két jó ötlet, egy-két eltalált pillanat. Egy titokzatos kormányügynökség (az, amelyikkel a Superboyban már találkoztunk, egyébként annak a képregénynek a sztorijába a Teen Titans első száma közvetlenül bekapcsolódik) tinédzser szuperhősöket vadászik le, hogy aztán a saját céljaira használja őket. Tim Drake, Batman egykori partnere (most: Red Robin) próbálja megelőzni a bajt, és felkeresi a rosszarcok következő célpontját, Wonder Girlt, még mielőtt rátalálnak. Egy kis lövöldözés, némi robbanás, és jöhet a cliffhanger. A képregény mérsékelten szórakoztató, van nagyjából egy jelenete, ami tényleg jó (ahogy Tim elbánik a lakosztályába betörő ellenségekkel), az utolsó oldalak pedig talán továbbolvasásra sarkallnak majd – de nem vagyok biztos benne. Nos… Scott Lobdelltől amúgy sem vár sokat az ember.
The Flash: A Flash: Rebirth-öt annak idején még úgy vártam, mint a messiás (elvégre élénken élt bennem Geoff Johns előző hasonló projektjének, a nagyszerű Green Lantern: Rebirth-nek az emléke), de enyhén szólva elmaradt a várakozásoktól, és az ezután indult új sorozat sem sikerült valami fényesre. Johns helyét a reboot után Francis Manapul és Biran Buccellato veszik át, és sokkal jobb munkát ők sem végeznek. A fő probléma, hogy a karakter menthetetlenül lapos, annak ellenére, hogy mindenféle olyan dolog történik vele (egy régi barát felbukkanása rosszfiúként, majd halála, majd újbóli felbukkanása jófiúként), aminek meg kellene kavarnia benne a dolgokat annyira, hogy érdekessé váljon számunkra. Még lehetne fejtegetni a miérteket, hogyanokat, de nincs kedvem belemenni: az az igazság, hogy ez egy trehányul megírt képregény, és bár nem vészesen rossz (köszönhetően Manapul szép, tiszta, szimpatikus rajzainak is), nem győzött meg arról, hogy követnem kell.
The Fury of Firestorm: The Nuclear Men: Teljes érdektelenség. Lehet egyébként, hogy mostanra jó alaposan be is sokalltam a rengeteg lapos, középszerű comictól (örülök, hogy vége az „új 52” egy hónapjának), és már gyorsabban eljutok a tűréshatáromig, mint az elején, de akárhogy is, ezt a képregényt még alig kezdtem el olvasni, máris untam. Untam a nagyon-nagyon-nagyon gyilkos és profi gazembereket, az érdektelen tiniszereplők pitiáner marakodásait, a bőrszínkérdés teljesen ostoba kezelését, egyáltalán, felesleges felvetését, a menetrendszerűen érkező dirr-durr akciót, meg a hatásvadász „mi a fasz van?” cliffhangert. Pedig Gail Simone alapvetően egy jó író – lehet, hogy hiba volt a nyakába akasztani Ethan Van Scivert… aki amúgy társírói, és nem rajzolói minőségben van jelen. Kár, mert utóbbi esetben alighanem jobban jártunk volna. 
The Savage Hawkman: Hawkman háttértörténete az átlagosnál zavarosabbak közé tartozik a DC-nél, talán nem is baj, hogy Tony S. Daniel – a jelek szerint – a maga módján próbálja gatyába rázni a karakter múltját és jelenét. Nem tudom ugyan biztosan, hogy mindaz, amit most látunk az első számban, mennyire épít korábbi sztorikra, és mennyire minősül teljesen újnak, de sejtésem szerint nagy százalékban az utóbbiról van szó. Carter igyekszik megszabadulni a Hawkman identitástól, de ugye ha sikerrel járna, ez a képregény nem létezne – úgyhogy máris felbukkan valami démonszerű földönkívüli izé, ami ellen muszáj felvenni a kesztyűt. Ugyan semmi igazán kiemelkedő nincs a füzetben (hacsak nem Philip Tan gyönyörű, és gyönyörűen színezett képi világa), mégis lendületes olvasmány, az az „egyszerű, de hatásos” típus. Az túlzás, hogy megvett kilóra, de van benne annyi potenciál, mind sztori-, mind karakterszempontból, hogy ne akarjam kihagyni a folytatást.
Voodoo: A harmadik wildstormos cím a Stormwatch és a Grifter után, ami a rebootot követően a DC mainstream univerzumában landol – noha a történetben ennek egyelőre semmi nyoma. Nincsenek szuperhősök, még csak utalás sincs rájuk, csak a főszereplő van, aki egy emberként pózoló földönkívüli sztriptíztáncosnő. S mint ilyen, a képregény nagyjából háromnegyedét azzal tölti, hogy sztriptíztáncol, miközben egy kormányügynök mohó szemei figyelik. A füzet telis-tele van fehérneműben vagy anélkül flangáló/pózoló/vonagló nőkkel – na, vajon kiknek szól? Ettől függetlenül Ron Marz sztorija akár még jó is lehet, de első számnak ez igencsak vérszegény, és pont azért, mert az eye candyre megy el az oldalkapacitás nagyrésze, a tényleges történet meg csak annyit halad előre, ami úgy 6 oldalba is kényelmesen belefért volna. Dunsztom sincs, mi lesz ebből, de túlzottan nem érdekel, annak ellenére sem, hogy nem rossz – a majdan aktuális kedvem fogja eldönteni, hogy elolvasom-e a folytatást.
PS: Ezzel ugyan végére értünk az új 52-nek, de pár napon belül még jelentkezem egy (rövidebb) összefoglaló cikkel, amiben a végső benyomásaimat összegzem. Nos… előre kell bocsátanom, hogy nem szivárványos-napsütéses-örömódás cikk lesz.
(A cikksorozat előző részei itt és itt találhatók.)
Batman
Egy efféle reboot/relaunch legnagyobb kockázatát az ún. high profile címek jelentik. Mert ha egy másod-, harmadélvonalbeli képregény új első száma rosszul sül el, az egy dolog, de ha egy Batman rossz startot vesz, az egy kisebb katasztrófával ér fel. A DC, amennyire lehetett, biztosra ment, és ráállította a Sötét Lovagra új szupersztárját, az American Vampire és a reboot előtti Detective Comics íróját, Scott Snydert – és ő meg is tette, amivel megbízták, vagyis szállított egy sötét, hatásos, piszkosul jól megírt sztorit. Rögtön a felütés remek: Batman az Arkhamban harcol legnagyobb ellenségeinek egy kisebb hadseregével (Gyilkos Krok, Kétarc, Madárijesztő stb – mindennek biztos semmi köze a hamarosan megjelenő Arkham City játékhoz…), méghozzá a Jokerrel vállvetve. Ha ez nem ösztönzi továbbolvasásra a népet, akkor semmi. És ugyan ez a rejtély gyorsan megoldódik, nemsokára helyébe lép egy másik, egy különösen kegyetlen gyilkosság képében. Ekkorra túlvagyunk egy kicsit talán hosszúra nyújtott, de érdekes városépítései projekt taglalásán (avagy Snydernek arról is vannak elképzelései, hogy mihez kezdjen a Bruce Wayne alteregóval), és Damien eddigi legjobb beszólásán (úgy értem, a karakter egész történetében). Greg Capullo képei fantasztikusan stílusosak és elegánsak, akciói sötétek és dinamikusak, karaktereinek mimikái pedig ritka kifejezők – ahogy pl. Bullockot rajzolja, az fantasztikus. De a füzet legnagyobb erénye mégis annak demonstrálása, hogy mennyit képes hozzáadni egy képregényhez egyetlen apró, de jól kivitelezett ötlet. Snyder a másoknál sokszor unalomba fulladó és feleslegessé váló noiros narráció egészét egy ügyes „játék” gerincére húzza fel: a Gotham Gazette hetente közöl egy rovatot, amiben a város lakóinak kell legfeljebb három szóval befejezniük a „Gotham is…” kezdetű mondatot. Snyder kezében ez több jópofa ötletnél: ezen keresztül definiálja a várost, a karaktereket, és szépen végigvezeti az egész comicon, hogy aztán ezen keresztül definiálja a cliffhangert is (ami enélkül fabatkát sem érne). Csodálatos. Az eddigi legjobb klasszikus stílusú szuperhősös képregény az új 52-ből, új és régi olvasók egyaránt essenek neki!
Birds of Prey
Duane Swierczynski krimiregényekkel kezdte, majd a Marvelnél a comicok világába került, és (többek közt) két évig vitte a Cable sorozatot, meglehetősen hullámzó színvonalon. Most átigazolt a DC-hez, és nincs könnyű dolga: a Birds of Prey mindig is afféle rajongói kedvenc volt, különösen Gail Simone – hosszú – ideje alatt. A várakozások így természetesen magasak voltak, de az első szám alapján úgy tűnik, Swierczynski meg tudott felelni a legtöbbnek. A sztori középpontjában Black Canary és Starling áll (a borítón látható többi jócsajt egyelőre felejtsük el, Poison Ivyval együtt, ők ugyanis még nincsenek jelen – a csapat majd csak később áll össze), akik egy utánuk szaglászó riportert próbálnak megmenteni egy rakás rejtélyes bérgyilkostól (egyébként bőven akadnak utalások régiebbi eseményekre, de összességében egy új olvasó sem fogja elveszettnek érezni magát). Az író a szuperhősakció és a noir metszéspontjába helyezi a képregényt (egyik se túl meglepő), és ügyesen csinálja: az akciók gyorsak, lendületesek és jól koreografáltak, az esős-templomos helyszín pedig plusz ízt az összecsapásnak (egyébként egy-két jól elhelyezett flashbacktől eltekintve az egész füzet egy hosszú akciójelenet). A rejtély, amit a karaktereknek majd ki kell bogozniuk, az első pillanattól kezdve jelen van, a cliffhanger pedig hatásosan, sőt, majdhogynem sokkolóan emeli a tétet. A legüdítőbb az egészben mégis a szöveg: Swierczynski remek dialógusokat ír, amik úgy közvetítik a „tökös” csajokos/femme fatele-os érzést, hogy közben híján vannak minden modorosságnak és erőlködésnek. Szórakoztatóak, frappánsak, életszerűek és még viccesek is, ha kell. Jesus Sais képei sem okoznak csalódást: lendületesek és hangulatosak (különösen a külsős, esős jeleneteknél – nem bánnám, ha egy színtiszta krimiben/noirban is kipróbálná magát), a csajokat pedig sikerül dögösre, de nem hivalkodóan dögösre rajzolnia. Innen már az is elég, ha tartják a színvonalat, de ha esetleg még emelnék is…
Catwoman
Enyhén szólva nem vagyok nagy rajongója Judd Winicknek. Sosem olvastam tőle egyetlen igazán jó képregényt sem, a Batmanei néha egészen katasztrofálisak voltak – és az új 52-ben indított sorozata, a Batwing sem győzött meg róla, hogy érdemes odafigyelni rá. Viszont ebben a Catwomanben kivételesen van fantázia. Az első szó, ami az eszembe jut a képregényről, az a „szexi”. Persze a szuperhőscomicok általában igyekeznek szexik lenni, különösen azok, amiknek vannak dögös női karaktereik (márpedig a szuperhőscomicoknak csak dögös női karaktereik vannak). Nagy mellek, még nagyobb dekoltázsok, feszülő jelmezek – de a Catwoman nem ilyen hivalkodó, ilyen tipikusan profán módon szexi. Stílusosan, afféle könnyed eleganciával az: az első oldalak, amiken Selina félig felöltözve menekül az éppen tűz alá vett lakásából, fantasztikus, és ebben nagy szerepe van Guillem March gyönyörűen túlzó rajzainak, finoman a komikum felé hajló arcmimikáinak, eszméletlenül dinamikus, vad szögeinek, és annak, hogy még a szövegdobozokat is kreatívan, a tökéletes oldalkompozíciót szem előtt tartva helyezi el. Ebből az első öt oldalból sok rajzoló tanulhatna. A sztori maga egyébként nem nagy szám, úgyhogy akár át is ugorhatjuk, és rátérhetünk a következő „szexiségre” – Batman és Macskanő egy jó nagyot kefél a képregény végén, félig jelmezben (ebből amúgy megtudjuk, hogy az új „világban” nem ismerik egymás titkos identitását). Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ennek a jelenetnek a felépítése és karakterdinamikája megfelel a Sötét Lovagról általában kialakult képnek, de itt, ebben a címben megengedhetünk magunknak egy megbocsátó „ki nem szarja le” vállvonást, aztán pedig már nincs más dolgunk, mint hogy élvezzük a szokásos szuperhősképregényekhez képest (de persze csakis azokhoz képest) némileg hosszú és explicit pásztorórát. Nem tudom egyébként, hogy ez volt-e Winick szándéka, de engem ezen a ponton sokkal jobban érdekel Batman és a főhősnő kapcsolata, mint utóbbi felrobbantott lakása és rablási tervei. Akárhogy is: abszolút vevő vagyok a folytatásra.
Green Lantern Corps
Green Lantern Corps by Peter J. Tomasi. Mi sülhet el rosszul? Naná, hogy semmi. Elvégre a fickó lassan három éve fantasztikusan írja a sorozatot, amit – mint tudjuk – a reboot/relaunch a legapróbb mértékben sem érintett. Szóval a jól ismert márkát kapjuk, amiben nem lehet csalódni. Na, jó, egy negatívum azért van, hát kezdjük ezzel. John Stewart és Guy Gardner a War of the Green Lanterns eseményei után a Földön igyekeznek polgári munkát találni, amivel elfoglalhatják magukat két univerzummentő akció között. De persze, mivel – Hal Jordannel ellentétben – soha nem titkolták az identitásukat a világ előtt, és sosem viseltek maszkot, senki nem hajlandó alkalmazni őket, vagy a túlságosan idealisztikus elképzeléseik, vagy a velük járó, túlságosan magas kockázat miatt. Úgyhogy úgy döntenek, picsába az álláskereséssel, inkább visszamennek Oára, és konkrét férfimunka (értsd: szétrúgandó seggek) után néznek. Ezzel még nincs semmi baj – csak nem kéne rá nyolc oldalt elpazarolni. Harmad-, sőt, negyedennyiből is megértettük volna a problémát és a döntésüket, és különben is, az átlagemberes picsogást tessék szépen Jordannek hagyni, ez a két karakter, és a Green Lantern Corps ne erről szóljon! Így sajnos a szokásosan ütős és brutális nyitány után kicsit leül a képregény, de amikor Tomasi végre visszarugdossa a srácokat a galaktikus frontra, akkor varázsütésre megjavul minden, és visszakapjuk azt a monumentális, színes, izgalmas, fantáziadús űreposzt, amiért mindig is szerettük ezt a sorozatot – mellesleg Guy és John érkezése Oára és a rövid diskurzus a mindig karót nyelt Salaakkal szenzációsan lendületes, kedves, szórakoztató jelenet. Aztán jön egy kis fajirtásos cliffhanger, és Tomasi szemrebbenés nélkül, zökkenőmentesen adja el a tónusváltást. Mi kell még? Ja, igen: a frankofón területről importált Fernando Pasarin, aki minden tekintetben méltó utódja a széria eddigi rajzolójának, a remek Patrick Gleasonnak. Jó, hogy vannak dolgok, amik nem változnak…
Legion of Superheroes
Ez a múlt heti, katasztrofális Legion Lost ikercíme, így aztán túlzás volna azt állítani, hogy izgatottan vártam. Inkább afféle „ó bassza meg, essünk túl rajta” hozzáállással fogtam bele. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy soha nem érdekeltek a XXXI. századi tini szuperhősök kalandjai, és néhány Supermannel közös történetükön kívül nem is olvastam velük semmit. De hát ez volna a lényege az egész „új 52”-nek, nem? Hogy új olvasóknak is megmutassák, milyen faszák a DC karakterei. Elvileg igen, de Paul Levitznek erről a jelek szerint elfelejtettek szólni. Merthogy ennyit látok ebből én, az új olvasó: rengeteg soha be nem mutatott karakter járkál, repked és harcol, mindenféle tarka ruhákban, egy jövőben, amiről semmit nem tudok, egy bolygón, amiről fogalmam sincs, egy olyan (hideg)háborúban (?), aminek a szembenálló feleit egyáltalán nem ismerem, és senki nem próbálja tudatni velem, hogy miért kellene mindennek érdekelnie engem. Kösz, Paul. Na, most, tudom, hogy ez kettős mércének tűnik: örülök annak, hogy a Green Lantern képregényeket nem érinti a relaunch, és az írók lényegében leszarják az új olvasókat, annak meg nem, hogy a Legion of Superheroes szerzői ugyanezt teszik. De azért több van emögött, mint egyszerűen az a tény, hogy a Green Lanternt olvastam korábban, ezt meg nem. Előbbinek az általános vélekedés szerint (beleértve kritikusokat és közönséget) a DC egyik, ha nem a legjobb sorozatát (sorozatait) köszönhettük az utóbbi években, elég nagy és jelentős cím ahhoz, hogy egy relaunch-nak ne kelljen feltétlenül érintenie. Ahogy pl. Batman eredettörténetét sem kell elmesélnie Snydernek az új első számban, elvégre az is ismeri, aki soha életében nem olvasott semmilyen képregényt. De a Legion of Superheroes nem ez a kategória, és ha ráadásul hozzávesszük, hogy a múltban már amúgyis keresztbe-kasul-szarrá retconálták az egészet, és több karakter van benne, mint ahány éhező ember Afrikában, ez PONT a tökéletes alkalom lett volna, hogy tiszta lappal indítsanak. De nem, és így maga a koncepció az, ami megbukik. Aki eddig olvasta, és szerette, annak hajrá, jó eséllyel ezután is tetszeni fog neki. De új olvasókat nem akarnék rábeszélni.
Wonder Woman
Valami ilyesmire szoktam azt mondani, hogy „megvettek kilóra”, pedig a zseniális 100 Bullets írója, Brian Azzarello (leszámítva a flashpointos Batmant) eddig nem sok affinitást mutatott a hagyományos szuperhősképregényekhez. Persze elnézve a lefejezett lovakból életre kelő kentaurszörnyeket, és a fiatal nőkből orákulumokat kreáló, majd azokat hamuvá égető istenivadékot, jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a Wonder Woman első része mennyiben minősül hagyományos szuperhősképregénynek. De végülis nem számít. Rohadtjó képregénynek minősül, és ez az, ami számít (ami azt illeti, ennek közvetlenül ott a helye a cikk elején dicsért Batman mellett). Azért annyit mégis hozzátennék: Azzarello munkája elég erősen hajlik a horror felé, főleg a címszereplőhöz képest, és nem csak a véres/gore-os/szörnyes értelemben. Van valami rémisztő abban, ahogy az író az istenek és az emberek (illetve állatok) kapcsolatát ábrázolja. Egyrészt magában a tényben, hogy előbbiek számára az utóbbiak csak játékszerek, bármikor felhasználható bábuk, amikkel kapcsolatban még a „feláldozható” szó is bőven túlzó és hízelgő jelentésű, másrészt abban, hogy Azzarello ezt nem emeli ki sem képekkel, sem dialógusokkal, csak tárgyilagosan integrálja a történet sodrásába. És ez azért is olyan szép, mert amikor mindezek után Wonder Woman megjelenik, akkor már eleve felesleges részletezni, hogy ő egy hős – elég látni, hogy mindezektől az indifferens istenektől azonnal, szó és gondolkodás nélkül védelmezi az embereket. Azon ritka alkalmakról van szó, amikor egyszerűen MINDEN működik a képregényben. Még a megmentendő áldozatnak behozott, Zeus gyermekét hordó fiatal nő, Zola is egy erős, jól megírt karakter, és a lehetséges világvégével való dobálózás sem tűnik olyan súlytalannak, mint a hasonló sztorikban általában. Cliff Chiang rajzai ugyan nem a legszebbek, amikkel az új 52-ben találkoztunk, de nem is akarnak azok lenni – viszont kétségkívül markánsak és hatásosak, jól passzolnak Azzarello szuperhőshorror koncepciójához (na tessék, csak sikerült bedobozolni…). Ja, és nem kell előismeret, nem kell tudnod semmit Wonder Womanről ahhoz, hogy élvezd a történetet.
Blue Beetle: A karakterrel kapcsolatos ismereteim meglehetősen hiányosak, Tony Bedard miatt (aki remek Green Lantern Corps sztorikat írt) mégis reménykedve néztem az új Blue Beetle elé. És örömmel konstatáltam, hogy nincs is vele semmi baj – más kérdés, hogy nincs is benne semmi kiemelkedő. Ez egyszerűen csak „korrekt”. A múltban nyitunk, ahol egy idegen bolygót ostromló intergalaktikus fenyegetést ismerhetünk meg, ami végül – egy Zöld Lámpás csak félig sikeres akcióját követően – a Földön köt ki, a maja civilizáció csúcsának idején. Aztán ugrás a jelenbe, ahol eltöltünk néhány feleslegesen hosszú, és sajnálatosan érdektelen oldalt a tinédzser főszereplővel, meg az ő barátaival és családjával. Csupa középszer (ellenben ez a karakter teljes rebootja, a szóval az új olvasók nem maradtak le semmiről). Aztán rosszarcok lépnek akcióba, minek következtében az a bizonyos intergalaktikus fenyegetés (egy veszélyes idegen technológia) összeolvad a hősünkkel, és… és tubikántinyúd. A Blue Beetle különösebb ötletek, fordulatok és az átlagból kiemelkedő megoldások nélkül (noha az átlagnál valamivel jobb rajzokkal), nyílegyenesen mesél el egy holtegyszerű történetet. Egyáltalán nem rossz, de nem hiszem, hogy szükségem van a folytatásra.
Captain Atom: Ehhez hasonlóképp viszonyultam, mint a Blue Beetle-höz – kivéve, hogy az író személye (J.T. Krul, akinek sikerült csapnivaló nyitányt kanyarintania a Green Arrow-hoz) eleve inkább taszított, mint vonzott. De azért a Captain Atom sem egy szörnyen rossz képregény. A rajzok, beleértve a panelelrendezést, helyenként egészen hatásosak, az akciók gyorsak, a patkányszörny, vagy mi, meg egyenesen szenzációsan fest. Más kérdés, hogy utóbbiról egyelőre fogalmam sincs, hogy kapcsolódik az egyébként is papírvékony sztoriba, aminek gerincét az alkotja, hogy hősünk szuperképességei éppen egy nagy válsághelyzet kellős közepén kezdenek furcsán viselkedni. A legnagyobb baj, hogy Krul abszolút semmit nem tesz, hogy közel hozza az olvasóhoz a karaktert – vagyis a képregény ugyanattól a csúnya gyermekbetegségtől szenved, mint amitől a szerző két hete debütált Green Arrow-ja. Hősünk elejétől a végéig bőszen és lelkesen narrálja az eseményeket, de magáról semmit nem árul el, csak folyamatosan közli, hogy éppen mit kell tennie, és hogyan. Így aztán az egyébként egészen ügyesen felvezetett cliffhanger sem vált ki az olvasóból semmit. Kuka.
DC Universe Presents: Egy újabb antológia akkor, amikor minden antológia menthetetlenül megbukik. De ez azért más, mint a többi: a DC Universe Presentsben egyszerre mindig egy sztori fog futni, és amikor az véget ér, akkor veszi kezdetét egy másik – vagyis ez lényegében egy minisorozatokat egy cím alá gyűjtő széria. Az első történet Deadmanről szól, akinek megismerjük az eredetét (vagyis új olvasók is nyugodtan bekapcsolódhatnak) és küldetésének jellegét is, ami kicsit más, mint a korábbi verziókban. Az egykori cirkuszi akrobata, aki halála óta szellemként igyekszik vezekelni egész életének segfejességéért egy Rama nevű istennő utasítására, testről testre száll, hogy mások életét segítse, és terelje a helyes útra. Missziója könyörtelenül szomorú és kétségbeejtő: megnyomorított, túlélői bűntudattól szenvedő veterán katona, hitét megkérdőjelező pap, ártatlanul halálra ítélt fegyenc – azaz egy csomó elveszett ember lelkében barangol. Gyorsan átérezzük a helyzetét, és szimpatizálunk vele – Paul Jenkins remek író (amikor éppen eszénél van), szépen átadja az emberi drámát, rendben vannak Bernard Chang rajzai is (bár nem kiemelkedők), a cliffhanger pedig igen hatásos.
Nightwing: Egy profi (jelmezes) bérgyilkos érkezik Gothambe, a célpontja pedig – nem, nem Nightwing, hanem Dick Greyson. Szerencsétlen nem tudja, hogy a kettő ugyanaz, bár a bunyójuk végeredményét elnézve (az unalmas cliffhangerben Dick félholtan fekszik egy sikátorban, miközben ellensége a végső csapásra készül) ez tökmindegy. Szóval van egy jó nagy harc, ami előtt Dick még felkeresi azt a cirkuszt, amiben annak idején megölték a szüleit, és ami azóta először ismét a városban van. Kyle Higginsnek ezzel a szállal szerencsére bemutatja a karaktert valamennyire (sőt, igazából egészen jól), így ténylegesen sikerül átéreznünk a helyzetét. Nem mellesleg az akcióval egybekötött nyitó monológ is ügyes, amiben Dick a Batmanként töltött idejéről beszél. Szépek a képek is, jók a beállítások, hatásosak az oldalkompozíciók, vizuális szempontból csak a színező ront az összképen a cirkuszos és otthoni részekkel, amik hangulatukban nagyon elütnek a sötét akcióktól – és nem afféle jó, kontrasztos értelemben. Összességében a siker azon fog múlni, hogy a titokzatos támadó mögé Higgins mennyire épkézláb sztorit épít majd. Én biztosan visszatérek, hogy kiderítsem, mert az, hogy az író veszi a fáradságot, és törődik a karakterrel, sosem rossz jel.
Red Hood and the Outlaws: Ennek a képregénynek a legnagyobb pozitívuma az, hogy eltakarította Batman közeléből Jason Toddot (remélhetőleg hosszú időre). Arra szavak nincsenek, hogy mennyire untam már az ottani szarakodását és a Bruce-szal való huzavonáit. Eleve, a mai napig nem értem, miért kellett őt feltámasztani (Judd Winick ugyebár…). Most, Scott Lodbellnek hála, Jason nem Gothamben akciózik, hanem sivatagos, majd trópusi helyszíneken keveredik mindenféle lövöldözésekbe (a comicnak ez a része még kb. rendben van) és furcsa dialógusokba. Hogy mennyire furcsákba? A füzet nem úgy ér véget, hogy „to be continued”, hanem úgy, hogy „to be explained”. Lesz is mit magyarázni, mert fingom sincs, hogy az antihősös-buddy movies felütés hogyan és miért olvadt bele abba a misztikus-fantasys zagyvaságba, aminek már az elején elvesztettem a fonalat. Az egy dolog, hogy prezentálnak egy rejtélyt (mondjuk: ki lőtte le Jockeyt?), de ha már azt sem tudjuk, hogy mi a rejtély (ki csinált mit kivel, egyáltalán csinált valaki valamit valakivel?), akkor baj van. Én ezt annak ellenére sem olvasom tovább, hogy van benne egy fél falatnyi bikiniben akciózó, mindenkivel lelkesen ágyba bújú, aranyos, nagymellű földönkívüli csaj.
Supergirl: Elnézve az első egészalakos képet Supergirlről, azt hiszem, szerelmes vagyok. Mahmud Asmar rajzai gyönyörűek – a címszereplő dögös és ártatlan, veszélyes és sebezhető egyszerre, imádom, ahogy rajzolja őt, és nem mellesleg az új jelmez is remek. A történet kicsit vékony egyelőre, viszont egy első számnak a dolga az, hogy felkeltse az ember érdeklődését, és azt ez megteszi. Michael Green és Mike Johsnon az elején kezdik Supergirl sztoriját: meteoritokkal érkezik a Földre, és fogalma sincs róla, hogy hol van, és hogy került oda. Ahogy amerikai mecha katonák kezdik ütlegelni, rádöbben, hogy a sárga Nap alatt különleges képességei vannak. A képregény jobbára egyetlen akciójelenet, de az írók érzékletesen közvetítik a főhősnő elveszettségét és kétségbeesését, így működik, és persze az sem árt, hogy az akciók – itt elsősorban megint Asmart kell dicsérnem – dinamikusak és látványosak, a szereplők láthatóan erőlködnek, izzadnak, minden panelen történik valami. Abban nem vagyok biztos, hogy Supermant jó ötlet volt máris behozni, hogy elmagyarázza, mi történik (még egy ideig megtarthatták volna a hősnőt a bizonytalanságban), de meglátjuk. Vevő vagyok a folytatásra.
(A cikksorozat első része itt található.)
Batman & Robin
Amikor Grant Morrison két éve belekezdett ebbe a címbe, az hamar a denevérfranchise zászlóshajójává vált, és jó ideig az is maradt. Peter J. Tomasi kezei alatt most meginog ez a pozíció. A kerettörténet (egy titokzatos gonosz globálisan vadászik a Sötét Lovag szövetségeseire – tehát a Batman Inc. koncepciót nem kukázták ki) nagyszerűen működik – cserébe semmi más nem, a legkevésbé a címszereplők közti kapcsolat. Batman fia, Damian, aki egyben az új Robin is, már 5 éve meghatározó része a bőregérről szóló képregényeknek, de viszonyuk mindig elsikkadt, senki nem aknázta ki a benne rejlő lehetőségeket. Bruce ráadásul egy ideig „halott” volt, és addig Dick viselte a Batman-köpenyt helyette. Damian az ő Robinja volt, és köztük remekül működött a dinamika. A Bruce és Damian közti kapcsolatot Tomasinak kellene felépítenie, és akad egy-két pillanat, ahol úgy tűnik, jó úton jár, de nem több: sosem érezzük, hogy itt tényleg apáról és fiáról van szó, sosem tapintható köztük a feszültség, amire pedig a képregény nagy része épül, a gyerekkori trauma helyszínének közös meglátogatása pedig katasztrofálisan elhibázott jelenet. Ilyen mesterkélt, giccses, teljesen félresiklott dialógust egész évben nem olvastam, a papírhajó pedig, mint a halott szülők elengedésnek szimbóluma… hajjaj. Ráadásul az akciók sem túl meggyőzők, és bár a rajzok összességében legalább hatásosak, Patrick Gleasonnak van pár érdekes húzása, amit nehéz hova tenni (mint amikor Robin – aki most már nem is 12, hanem csak 10 éves… - komikusan-rajzfilmszerűen csépel egy rosszfiút). Nagyon nagy csalódás – és mellesleg semmit nem tesz azért, hogy az esetleges új olvasókat képbe hozza a status quo-t illetően. Ez a Batman & Robin 27, nem pedig a Batman & Robin 1. Mivel az a címe, ami, kénytelen leszek adni neki még egy esélyt, de más esetben ez menne a kukába.
Batwoman
Az új Batwoman sorozat legnagyobb hibája, hogy – akárcsak a Batman & Robin – nem sokat törődik az új olvasókkal. Vagyis ha semmit nem tudsz arról, hogy mi történt a karakterrel az utóbbi két évben, kicsit bajban leszel, annak ellenére is, hogy a Williams-Blackman írópáros azért egy-két flashbackkel és dialógussal igyekszik érinteni a legfontosabb múltbeli eseményeket. Az ellentmondás aközött, hogy a kiadó új olvasókat szeretne megnyerni az újraindítással, és aközött, hogy az alkotók szeretnék továbbvinni azokat a szálakat, amiket korábban, a Detective Comicsban kezdtek meg, nyilvánvaló (akkor még Greg Rucka volt az író, de ő mostanra eltűnt a képből – nem kis dicséret az utódoknak, hogy a képregény nem sínyli meg a távozását). A Batwoman-történetekről – Rucka ide vagy oda – elsősorban a rajz miatt zengtek ódákat a kritikusok és a rajongók – jó okkal. J.H. Williams III képei szépek és természetesek, panelszerkezetei pedig bámulatosak – csak rá kell nézni a kétoldalas kompozícióira, kreatívak, gyönyörűek és tökéletesen vezetik az olvasó szemét. Nem lehet eléggé dicsérni. A sztori ehhez képest „csak” jó: a főhős sidekicket képez ki, romantikus kapcsolatot kezd egy rendőrnővel (Kate a DC „high-profile” homoszexuális karaktere), és – a lényeg – egy egész sor gyerek elrablásának és meggyilkolásának hátborzongató ügyében nyomoz. (És most megint dicsérni támad kedvem a rajzokat, mert van egy-két fantasztikus kép ezzel a szállal kapcsolatban.) Összességében hatásosan elmesélt, érdekes történet, aminek a végén persze fel kell bukkannia Batmannek, mert így az olvasó biztos nagyobb eséllyel ruház be a folytatásra is. Mindegy, a rajzok csodálatosak, és a sztori is ígéretes. Engem egyelőre meggyőztek.
Demon Knights
Paul Cornell alaposan mellényúlt a Stormwatch-csal, viszont legalább annyira beletenyerelt a tutiba a Demon Knightsszal. A képregény Etrigant állítja a középpontba, jó féltucatnyi mellékszereplő (így pl. Madame Xanadu és egy amazon) bedobásával, és a mágiával, sárkányokkal és válogatott gonoszságokkal teli középkorba röpít minket. Kalapemelés jár Cornellnek, amiért a kötelező eredettörténetet lezavarja hat oldalban, és aztán rögtön a lovak közé csap – de már ez a Camelotban játszódó bevezető is dinamikus és hatásos. A karaktert már ismerőknek nem vesztegeti az idejét, az új olvasók meg azonnal képbe kerülnek. A cselekmény velejét egy gonosz királynő és hordájának ismeretlen, misztikus cél felé való masírozása adja. Útközben ölnek, pusztítanak, csecsemőket áldoznak fel (ez egy különösen jól sikerült jelenet, ami úgy tud hátborzongató és kegyetlen lenni, hogy – némileg meglepő módon – nem válik öncélúvá), de aztán belebotlanak hőseinkbe, és kezdődik a haddelhadd. Cornell töméntelen mennyiségű információt zúdít ránk: a füzet közepe felé négy oldalon öt karaktert vezet fel (!), de bemutatásukat, viszonyukat szépen integrálja a cselekmény természetes folyásába, így egyáltalán nem tűnik kapkodónak. Persze Jason/Etrigan és Madame Xanadu kapcsolata a legérdekesebb. A nő elvileg Jason szerelme, de a jelek szerint inkább a benne lakó démon, Etrigan nedvesíti a bugyiját – és ebből a felállásból még sok érdekes és izgalmas dolgot lehet kihozni. A rajzok is nagyon szépen kidolgozottak, tartalmasak és dinamikusak, Diogenes Neves (New Mutants) eddigi legjobb munkái. Ilyennek kell lennie egy első számnak: rögtön beránt a cselekménybe, rögtön érdekessé teszi a karaktereket, rögtön érzékelteti, hogy miféle gonosszal állnak szemben. Megvettek kilóra.
Frankenstein: Agent of S.H.A.D.E.
Hát nem gyönyörű az a borító? Már a szörnykézben fogott gatling ágyúnál megvoltam, és akkor még ott az a pisztollyal hadonászó diáklány is a háttérben. Nyamm. Jeff Lemire: kettőből kettő. A Frankenstein egészen más jellegű képregény, mint a múlt héten tárgyalt Animal Man, olyannyira, hogy nem is hinnéd, hogy ugyanaz az ember írta. Lemire tehetségét mutatja (kezdek behódolni a fickónak), hogy stílusát ilyen szépen képes igazítani a képregényhez – legyen az drámai hangvételű, a főhős lelkében is megmártózó, komoly hangvételű horror, vagy szörnyektől hemzsegő, könnyed, szaftos guilty pleasure. A DC még a ’40-es évek végén kezdte használni Frankenstein szörnyét a Detective Comics lapjain (az egyszerűség kedvéért a teremtményt is Frankensteinre keresztelték), de csak 2005-ben vált jelentősebb karakterré Grant Morrison Seven Soldiers című sorozatában. Lemire-nél most a természetfeletti eseményeket vizsgáló kormányszerv, a S.H.A.D.E. szolgálatában állva kap új társakat maga mellé, hogy egy amerikai kisvárost lerohanó szörnyinvázióval szálljon szembe. Igen, a sztori elég egyszerű, akár még azt is mondhatnám, hogy primitív. De a kivitelezés pompás. Már a felvezetés is hatásos a fák közül kicsattogó szörnyekkel, a karakterek bemutatására sem lehet panasz (ez a comic is jóbarátja a DC világba most belecsöppenő új olvasóknak), van néhány igazán remek ötlet is (mint a S.H.A.D.E. miniatűr főhadiszállása – bár „kissé” emlékeztet a Marvel-féle Avengers Academy bázisra), és ami a legjobb, hogy bár a csapat még épphogy csak összeállt, máris működik a dinamika a tagjai között. És lehet, hogy csak én vagyok túlságosan geek, de ha szörnyekkel szörnyek csatáznak, az valahol már önmagában pozitívum (még akkor is, ha ez az első szám a hangvételét tekintve nem sokban különbözik egy korai Hellboy történettől), főleg, ha ilyen ügyesen, hatásosan, részletekben gazdagon van megrajzolva – de hát Alberto Ponticellitől (Unknown Soldier) nem is várok mást.
Green Lantern
Mint tudjuk, ezt a címet nem érintette a reboot, legalábbis az újraszámozáson túl nem. Lélekben ez a Green Lantern 68. Az előző sztori, a War of the Green Lanterns után így áll a helyzet: Ganthet visszatért a társai közé, Hal Jordant megfosztották gyűrűjétől és feladatától, Sinestro pedig hosszú-hosszú évek után ismét Zöld Lámpás lett. Ezek nem kis változások, kérdés, hogy mennyire lesznek tartósak, mennyi időbe fog telni, míg Geoff Jonhns visszatér a status quo-hoz, és főleg, hogy fogja azt az időt kitölteni? Egyelőre hozza az „elvárhatóan jó” szintet, de többet nem. A képregény egyes elemei csúnyán eltúlzottak és feleslegesen hosszúak (Jordan elbaszott nőmentő akciója), és általában véve Johns túl sokat koncentrál az „előző” főhősre. Igaz, az ő szituációja is érdekes, de a borítón feszítő Sinestro helyzete sokkal izgalmasabb és sokkal több lehetőséget rejt magában. Eleve, már a karakter is jobb – van gyűrű vagy nincs gyűrű, Jordanből még Johns sem tudott soha érdekes figurát faragni, és itt sem megy neki. Túl kiszámítható a cliffhanger is – hát persze, hogy ezek ketten találkoznak, és egyikük akar valamit a másiktól. De a sztori mindezek ellenére is működik. Jót tesz neki az utóbbi egy-két éves rohanás utáni lassúbb tempó, és maguk a változtatások annyira jelentősek, hogy pusztán önmagukban fenntartják az érdeklődést – legalábbis egyelőre. De nem kell izgulni, Jordan és Sinestro kettőse jó dolgokat vetít előre, és ha Johns bizonyított valamit ezzel a sorozattal, akkor az az, hogy az ötletei a témában kimeríthetetlenek. Doug Mahnke rajzai pedig a szokásosan magas színvonalúak. Az új olvasók persze szinte reménytelenül el lesznek veszve, minthogy Johns egy szúnyogfingnyi erőfeszítést nem tesz rá, hogy magyarázzon, bemutasson, szemléltessen, de nem baj, sőt: örülök, hogy ez a sztorifolyam, ami messze a legjobb a DC-nél, amióta elindult, zavartalanul megy tovább a maga útján.
Red Lanterns
Újabb címmel bővül a Green Lantern franchise. Peter Milligan a Vörös Lámpásokról, pontosabban a vezetőjükről, Atrocitusról indít sorozatot. Dacára annak, hogy a Green Lantern világát nem érinti a reboot, itt is komoly változások mennek végbe, Hal Jordan és Sinestro után Atrocitus is egy teljesen új szituációban találja magát. Az ő célja az volt, hogy levadássza és megölje azokat, akik sok évvel ezelőtt felelősek voltak a népe kiirtásáért. A War of the Green Lanternsben azonban Hal kicsinálta az illetőt (Kronát), megfosztva ezzel Atrocitust a bosszújától. A kérdés tehát, hogy mihez kezd most, milyen célt talál dühtől forró életének – és hogy a többi Vörös Lámpás követi-e őt ezen az úton. Az utóbbi kérdés az izgalmasabb, főleg, ha hozzávesszük, hogy Sinestro hasonló problémával szembesül a saját Lámpásaival kapcsolatban – szépen rezonál a két, egymást egyébként gyűlölő karakter sorsa. Ami Atrocitus új célját illeti, azt két oldalról lehet nézni: egyrészt ordas nagy sablon, másrészt totális vaslogikával következik a karakterből és előéletéből. Milligan talán kitalálhatott volna mást, de minek? Működik, és az a lényeg. Ha problémák lesznek az egyébként eddig jól írt (és Ed Benesnek hála igen szépen rajzolt) sorozattal, akkor az a szereplők egydimenziós mivolta miatt lesz. Amíg a Vörös Lámpások csak mellékszereplők, gonosztevők voltak Geoff Johns sztorijaiban, addig egyszerűségük, nyílegyenességük még előnyére is vált a képregénynek, de főszereplőként egy kicsit több oldalról kellene bemutatni őket, hogy hosszútávon is érdekesek legyenek. A gond csak az, hogy nekik nincs több oldaluk – ha meg teremt nekik Milligan, akkor már nem lesznek ugyanazok. Kíváncsian várom, mi lesz erre az író megoldása. A füzetnek egyébként a nyitánya a legjobb – véres, lendületes, cool, látványos, és azt a dühös kismacskát nem tudom elégszer látni akció közben. A képregény többi részével sincs baj, éppcsak amolyan „elmondjuk, amit el kell mondani, felvezetjük, amit fel kell vezetni jellege van”. Akad még benne egy földi mellékszál, amiről nem túl nehéz kitalálni, hogy hová tart – a kérdés itt is az, hogy mit hoz ki belőle Milligan. Kilóra még nem vett meg, de biztosan követni fogom.
Resurrection Man
Ez az új 52 eddigi legkellemesebb meglepetése – egyébként meglehetősen furcsa és merész döntés, hogy a kiadó pont ezt a szinte teljesen ismeretlen címet indította újra. A karakter 1997-ben debütált Andy Lanning és Dan Abnett sorozatában, ami két évig futott. Ezután a címszereplő csak nagyritkán bukkant fel rövid ideig egy-egy DC címben. Lanning és Abnett (akik az utóbbi években újra és újra bizonyították, milyen remek írók – tessék csak ránézni a Marvel űrrészlegére) most visszatértek karakterükhöz – és a nyitányból ítélve egy baromi szórakoztató sorozatnak nézünk elébe. Már a főhős – Mitch Shelley – képessége is szokatlan és kreatív: az egy dolog, hogy mindig feltámad (elvégre ez evidens a nevéből), de ráadásul ezt mindig új szuperképességekkel teszi, amik rezonálnak a halálának a körülményeire. Ebben a sztoriban például bedarálja egy repülőgép turbinája – feltámadása után képes cseppfolyóssá válni. Érted a lényeget… Túl ezen a baromi cool koncepción, maga a sztori is ígéretes: bizonyos rejtélyes emberfeletti hatalmaknak egyrészt a tökük kivan azzal, hogy Shelley állandóan visszatér a halálból, megtagadva ezzel a lelkét azoktól, akiknek járna, másrészt annál jobban éheznek arra a lélekre, ami a folyamatos visszatérések miatt példátlanul „tiszta” és „ragyogó”. Egy apró észrevétel: remélem, hogy ezek a hatalmak nem a mennyet és a poklot jelentik (de egyébként valószínűleg igen), mert akkor elég gyatra fogás, hogy előbbire felső szintként (pontosabban: „upstairs”), utóbbira meg pinceirodaként (apám…) utalnak… De ez nagyjából minden, amibe bele tudok kötni. Na jó, a főhős karaktere egyelőre inkább csak a fasza képessége miatt érdekes – de ez egy első számtól még nem tragédia. A cselekmény pörög, az akciók nagyszerűek és horrorisztikusak (az egész repülőgépes jelenet szenzációs), a rajzok kellően dinamikusak, szépek és hatásosak, a színezés és a panelelrendezés (ha kell kifejezetten kreatív, de sosem hivalkodó) pedig telitalálat. Ja, és a végén még Madame Xanadu is feltűnik. Izgalmas, ötletes, lendületes, és jól néz ki. Jöhet, és új olvasók is bátran belevághatnak.
Deathstroke: Ő a DC egyik legfaszább „badass” karaktere. Afféle tökös, cool, „inkább öl, mint beszél” zsoldos, aki néha gonosztevőként, néha antihősként bukkan fel, és ha jól írják, sokat tud emelni egy képregény színvonalán. Mindez Kyle Higgins comicjából nem derül ki – csak azt érezni belőle, hogy Higgins nagyon-nagyon szeretné, hogy kiderüljön. A címszereplőt bevezeti egy érdektelen akcióval, belehelyezi egy „lehetetlen küldetés” szcenárióba, mellécsap három fegyverszakértő tinit ellenpontként, a végén meg a pofánkba tol egy nagy-nagy-nagy-húdenagy badass-séget, hogy biztosan ne kerülje el a figyelmünket, hogy Deathstroke mennyire badass. Nem mintha el tudná, hiszen már a második oldalon explicite közlik velünk: „major damn badass”. Lehet, hogy csak felnőttem, de azért egy képregénynek (még egy agyatlan akciónak is) többről kellene szólnia annál, hogy a főhőse badass. Mellesleg a rajzok is átlagosak. Legalább előismereteket nem igényel, úgyhogy új olvasók is próbálkozhatnak vele. Éppcsak minek. Kuka. (Ígérem, ebben a cikkben már nem írom le többször a "badass" szót.)
Grifter: Teljesen zavaros. Nem vagyok túlságosan otthon a karakterrel kapcsolatban, egy-két sztorit olvastam vele, de kezdjük azzal, hogy Cole Cash itt egy átlagjoe benyomását kelti. Hívhatnák akárhogy máshogy, a cselekmény szempontjából nem lenne jelentősége. Már-már eredettörténet-szaga van a dolognak, de Nathan Edmondson sosem teszi egyértelművé, hogy mikor/hogyan játszódik a történet, úgyhogy az olvasó csak pislog jobbra-balra, keresi a fogódzókat, és fogalma sincs, mi kellene, hogy megfogja ebben a karakterben, aki az egyik jelenetben egy tökös, kemény, talpraesett fickó, a másikban meg egy bizonytalan, kétségbeesett senki. Már csak a poén kedvéért is elolvasom a folytatást, mert kíváncsi vagyok, maga az író tudja-e egyáltalán, hogy mi folyik itt, ha már a főhős és az olvasó nem – de meg kell még említeni, hogy a képi világ is elég csapnivaló. Nem a rajz, az egyszerűen csak átlagos és szürke, hanem a panelelrendezés, a jelenetek képi bevezetése, a múlt és a jelen közti ugrások vizuális kivitelezése. Fura, kusza, kukaszagú.
Legion Lost: Csak a teljesség kedvéért olvastam el, de felesleges volt. Sosem követtem a Legion of Superheroes képregényeket, így sejtettem, hogy valamennyire el leszek veszve benne, de azt, hogy Fabian Nicieza abszolút semmilyen erőfeszítést nem tesz rá, hogy engem, mint új olvasót megfogjon, nem hittem volna. A Legion Lost, amiben a Légió néhány tagja a múltjukban (vagyis a mi jelenünkben) reked, köszönhetően egy vírusnak, amit ha magukkal visznek a jövőbe, nagy galibát okoznak vele, érdektelen karakterekkel zsúfolt (legtöbbjüknek még a képességeikről sem nagyon tudunk meg semmit, nemhogy a jellemükről), túlszövegelt, „mindig-történik-valami-mégis-baromi-lassú” képregény, hanyagul megrajzolva. Ráadásul úgy tűnik, mintha valamilyen korábbi sztori közvetlen folytatása lenne – lehet, hogy az is. Annyira sem érdekelt az egész, hogy utánanézzek. Kuka.
Mister Terrific: Ezt a karaktert sem ismerem valami jól (a JSA tagja volt korábban – egyébként a jelenlegi állás szerint a DC univerzumban nincs olyan, hogy JSA), de Eric Wallace képes valamennyire felkelteni az érdeklődésemet iránta. Kapok egy képet arról, hogy miféle ember, honnan jön, mi történt vele korábban, és miért harcol. Sajnos Wallace túl sokmindent hajigál bele a képregénybe, és nem olyan lendületes, szórakoztató módon, mint ahogy Cornell a Demon Knightsba, hanem lassan, szájbarágósan és töményen, hogy a szöveg szinte megfojtja a képregényt. Baj van az akciók dinamikájával is, rögtön a nyitány értelmezhetetlen. A főhős az első oldalon egy high-tech raktárépület biztonsági rendszerét játssza ki, a következőn pedig már egy ellenséggel harcol. Előbbiből úgy tűnik, keres valamit, utóbbiból úgy tűnik, menekül valaki elől. És ez csak egy példa a zavaros történetmesélésre, a füzet végén is van egy igen furcsán beállított dialógus. A sok tudományos hablatyba csomagolt sztori amúgy nem rossz, a karakter sem, úgyhogy egy középszert megüt a Mister Terrific – de többet nem. Egy esélyt még majd adok neki, de kukagyanús.
Suicide Squad: Egy klasszikus ’80-as évekbeli sorozat újraindítsa (bár a Suicide Squad egy korábbi verziója már az ’50-es években is létezett), amiben a DC néhány börtönbe küldött gonosztevőjét fogja össze egy Amanda Waller nevű ügynök, hogy piszkos küldetéseket végezzenek a kormány (?) számára. A csapatnak tagja többek között Deathstroke és Harley Quinn is, és rögtön azzal kezdődik, hogy valamiféle sötét alakok kínozzák őket, hogy információkat csikarjanak ki belőlük. Közben kapunk néhány flashbacket arról, hogyan is kerültek ebbe a szituációba, a végén pedig kiderül, hogy az egész kínzósdi egy átverés volt, majd „hőseink” kapnak egy „what the fuck” küldetést. Néhány szereplő óhatatlanul elsikkad, néhányat viszont remekül használ Adam Glass – főleg Harley-t írja nagyszerűen. Totál őrült csaj, ahogy azt az egyik kínzója is megjegyzi, amikor csak nem sikerül hatást elérni nála, hiába vagdossa, és rázza árammal. Kezdetnek jó (ha nem is kiemelkedő, és ha az új olvasóknak kicsit túl sok kérdést hagy is a karakterekről), a rajzok is rendben vannak, és megvan benne egy tökös, hardcore antihősképregény lehetősége – amolyan Thunderbolts-módra, hogy marveles párhuzammal éljek.
Superboy: Sokkal jobb, mint amire számítottam. A címszereplőt egy ismeretlen ember és Superman DNS-éből klónozzák (ha a karakter korábbi verziója az alap, akkor az ismeretlen ember Luthor lesz), hogy a Föld legerősebb biológiai fegyvere legyen. Ebben az első számban nem sokat csinál azon kívül, hogy egy speciális folyadékkal teli tartályban lebeg, miközben teremtői azon vitatkoznak, hogy sikerült-e neki értelmet adniuk, illetve hogy egy virtuális valóságban éli az életét, szándékosan nem tudatva az azt kontrollálló tudósokkal, hogy teljesen tisztában van a szituációval, és a „művilág” egy pillanatra sem csapja be. Scott Lodbell meglepően intelligensen írja a sztorit, érdekes a kapcsolat(féleség) Superboy és a kísérletek vezetője között, nagyszerűek a főhős narrációi, ahogy folyamatosan tanulmányozza és elemzi a környezetét, és hatásos a cliffhanger meg a füzet végén bevezetett lois lane-es mellékszál is. Szépek a képek is, bár néha kicsit sterilek, egyszerűek, és túlságosan „beállítottnak” tűnnek. Kezdetnek mindenképpen jó, és az új olvasók sem lesznek elveszve benne.
Új fejezetet lehet írni a „hogyan verjünk vissza egy idegen inváziót” című kézikönyvbe (mert a „pusztítsuk el a központi hajójukat, és akkor mind megdöglenek” verziót már a szomszéd Pistike sem veszi be). Végy egy maréknyi, bandába szerveződött, pusztán tinédzserkorú, de morcos és rettenthetetlen nigga’ motherfuckert, adj nekik kardot, baseballütőt, robogót, biciklit, tűzijátékot, meg egy „ez a mi grundunk, velünk itt senki nem baszakodhat” attitűdöt, és a rusnya földönkívüliek nem felejtik el a leckét, amíg élnek – na, nem mintha az olyan sokáig tartana. Az Attack the Block nevenincs színészeivel és szerény effektusaival is élvezetesebb, mint a hasonló témájú hollywoodi nagytestvéreinek többsége.
Moses és bandája éppen egy fiatal nőt rabolnak ki London egyik lepukkantabb negyedében, amikor az égből, hosszú, kék fénycsóva kíséretében alászáll valami egy útmentén parkoló autó tetejére. Jó bandavezérhez méltón Mosest a „mi a franc volt ez” kérdésnél jobban foglalkoztatja az „ezt az autót már feltörni sem kell” tényállás, de amikor bemászik a roncsba, kiderül, hogy ami lezuhant az égből, az él. És fogai vannak. És éhes. A tejútszökevény nem tudja még, hogy a londoni utcakölykökkel nem jó szarakodni: Mosesék rövid úton halálra rugdalják a kutyaméretű alient. Csakhogy nincs egyedül, és a többi érkező ráadásul jóval nagyobb nála.
Mint később kiderül, valójában persze nem invázióról van szó. Az elsőfilmes komikus, Joe Cornish, tudja, hogy meddig mehet el, így a sci-fi, a horror és a vígjáték kevés jó filmet tartalmazó metszéspontjába pozícionált Attack the Blockban bámulatos arányérzékkel keverednek a zsánerek. A film sosem válik túl grandiózussá, túl hiteltelenné, túl harsánnyá, egyáltalán, semmiféle túlzásba nem esik. A földönkívüli inváziós felütés szépen szörnyfilmes horrorba simul, ami pont annyi gore-t tartalmaz, amennyit a stílus elbír, és megkíván (némi toroktépés kell, de torture porn felé pislogó öncélúskodás nem), a komédia pedig a nem hivalkodóan, hanem természetesen vagány szereplők beszólásaira, illetve a szituáció eleve megmosolyogtató abszurditására épül (rablók és drogdílerek az alienek ellen), és még a gettófilmek irritálóan harsány karaktereit is mellőzi.
Eredetiség persze nincs benne, de kit érdekel, amíg ijesztő, vicces és energikus? Az meg már önmagában szórakoztató, ahogy a szerény 13 milliós költségvetésből megoldották a szörnyeket: ahogy az egyik szereplő megjegyzi, feketébbek, mint bármi, amit valaha látott (mintha elnyelnék a fényt), ami két, egymásból következő dolgot jelent. 1, Bárhogy vannak megvilágítva, bármilyen közelről mutatják őket, mindig csak a körvonaluk és a világító fogsoruk látszik, 2, tehát nem kellett a testfelszín részleteinek animálásával vesződni. Kicsit persze kilóg a lóláb, de azért működik a dolog.
A film legkellemesebb meglepetése mégis az, hogy látszik, a koncepciót nem csak úgy, ad-hoc kenték a vászonra: Cornish-nak az egyszer elsüthető poénokon túl is határozott elképzelése van arról, hogy miért érdemes egymásnak ereszteni a bandatagokat és az idegeneket (hadd ne említsem ellenpéldának a Cowboyok és űrlényeket – hopp, késő). Fogja a társadalom peremén álló karaktereket, és főhősökké teszi őket egy olyan jellegű filmben, amiben normál körülmények közt csak jelentéktelen mellékszerepeket kapnának, már ha egyáltalán bármilyeneket.
Melléjük csapja még korábbi áldozatukat, odakeveri drogdíler főnöküket és a rendőröket, és máris megvan az alap némi társadalmi-szociális kommentárhoz. Nem kell azért megijedni, nincs semmiféle komoly bölcselkedés, filozofálás, vagy szájbarágás, az Attack the Block megmarad színtiszta zsánerfilmnek, viszont az intelligens forgatókönyv kölcsönöz neki némi gúnyos és szatirikus élt (mint amikor Moses azon elmélkedik, hogy a szörnyek minden bizonnyal a kormány teremtményei, ami azokkal akarja kifüstöltetni a gettókat), és így lesznek a karakterek is többek puszta sztereotípiáknál – azaz lehet értük izgulni. Ez meg már eleve több, mint amit a mai horrorfilmek nagy része elmondhat magáról.
Fear Itself #5
Történet: Matt Fraction
Rajz: Stuart Immonen
Marvel Comics
Belefáradtam ebbe a szarba. Az ötödik számban Thor harcol a Hulkkal és a Lénnyel, Amerika Kapitány (az eredeti) harcol Sinnel és a Serpenttel, a többi karakter meg itt-ott felbukkan, és elereszt egy-két megjegyzést arról, hogy mekkora bajban vannak. Ja, és közben Vasember istenfegyvereket lejmol Odintól, szóval már azt is biztosan tudjuk, hogy fogják legyőzni az amúgy legyőzhetetlen ellenséget. Soha életemben nem olvastam még ennyire szürke, ennyire se íze-se bűze, ennyire ötlettelen megacrossovert, vagy ha úgy tetszik, „eventet”. Rosszabbat talán olvastam, de ötlettelenebbet nem. Jönnek a nagy, veszélyes gonoszok, akikről eddig soha senki nem hallott, és össze kell verekedni velük pár városrész amortizálása során. De nem ez a fő probléma, megannyi jó sztorival találkoztunk már, amit hol kevesebb, hol több cinizmussal, de össze lehetett volna foglalni ennyiben. A fő probléma az, hogy Fraction minden kreativitás nélkül, kilóra mérve, gépiesen dobálja egymás után a cselekményelemeket, és nem csak hogy az elvileg központi félelemmotívum (ld. cím) teljesen elsikkadt, de ráadásul pofátlanul hatásvadász és karakteridegen módon igyekszik sulykolni az olvasóba, hogy mekkora sosem látott veszélyben van a világ. Pl. hogy a Serpent összetöri a Kapitány „összetörhetetlen” pajzsát, hogy Pókember „fut” a csata elől, hogy a Kapitány rezignáltan kijelenti, hogy veszíteni fognak, hogy Thor összeesik a Hulkkal vívott harca után.
Bemondásra kell elhinnünk, hogy a szituáció rosszabb, mint mondjuk a Secret Invasion, a Kree-Skrull háború vagy az Onslaught Saga idején, mert ugye a grandiózusság, a sorsszerűség, a világvégehangulat, a „mind meghalhatunk” érzete semennyire nem jön át. De hogy is jönne át pl. egy olyan jelenet után, amiben a főgonosz üvölt, hogy „Isten vagyok”, és egyetlen suhintásával semmivé porlaszt egy egész háztömböt, majd Pókember laza, csevegő hangnemben közli a Kapitánnyal, hogy a rosszarcok továbbáltak, és amúgy mindenki haja összekócolódott kicsit, de azért lényegében mindenki jól van? A Marvel Univerzum és hősei túl sokat éltek meg ahhoz, hogy néhány összedőlő épület, és pár világító szemű, pörölyöket lóbáló behemót meghassa az olvasót. Rettenetesen unalmas és nyögvenyelős az egész, és olyan nevetségesen túl van spilázva, hogy arra szavak nincsenek. Stuart Immonen ugyan szép munkát végez, de ezen a ponton ez sajnos már a kutyát sem érdekli.
Flashpoint #5
Történet: Geoff Johns
Rajz: Andy Kubert
DC Comics
„You’re one hell of a messenger.” Mondja Batman Flashnek, miután az átadja neki apja üzenetét egy másik, immár nem is létező valóságból. Csak ezért az egy, gyönyörűen kivitelezett, katartikus jelenetért megérte az egész Flashpoint. Ahogy a Sötét Lovag megtántorodik, amikor meglátja, hogy ki írta a levelet. Ahogy leveszi a maszkját, hogy mint Bruce Wayne, és ne mint Batman olvassa el. Ahogy könnyes szemekkel, mosolyogva megköszöni. És Andy Kubert nem mulasztja el vizuálisan is visszaadni a jelenet érzelmi erejét. Egyébként amúgyis a batmanes szál volt a legjobb az egész Flashpointban. Ebben a valóságban, amit – most már tudjuk – Flash hozott létre akaratlanul, amikor visszament az időben, hogy megmentse az anyját, nem Bruce szülei haltak meg abban a bizonyos sikátorban, hanem maga Bruce. A szülők a maguk módján kattantak meg: az apából Batman, az anyából Joker lett (ez most talán erőltetetten hangzik, de tessék elolvasni a Brian Azzarello-Eduardo Risso duó szenzációs minijét, a Batman: Knight of Vengeance-t). Mindehhez a Flashpoint utolsó oldalai tökéletes lezárásul szolgálnak. De ami az összes többit illeti: Johnstól nem ilyen pofátlanul trehány munkához vagyok szokva. Oké, mind tudjuk, hogy az egész Flashpoint valójában nem más, mint egy plot device (vagy ha úgy tetszik: universe device), egy ürügy, hogy a DC átírhassa a szuperhősvilág történetét – megint. Ez eleve egy szerencsétlen kiindulási pont egy történet elmeséléséhez, mégis volt már rá példa, hogy nagyon jól sült el, ráadásul pont Johns tollából (Infinite Crisis). Itt viszont minden kidolgozatlan, összecsapott és esetleges. Az öt rész sztorija olyan sovány, hogy kettőbe is beleférne – ami azt illeti, ha esetleg kihagyod a második, harmadik és negyedik részt, vagyis csak az elsőt és utolsót olvasod el, akkor sem maradsz le semmiről. Komplett, korábban fontosnak beállított mellékszálak tűnnek el a semmibe (Superman), a Wonder Woman és az Aquaman közti, az egész világot veszélyeztető háború kínosan légből kapott, motivációk, logika és súly nélküli, a főhőst meg sikerül egy idiótának beállítani, minthogy mindenre, ami körülötte történik, mások jönnek rá helyette. Tegyük félre ezt az összecsapott katyvaszt, és lássuk, miért volt szükség rá, azaz, hogy mi jön ezután.
Hellboy: The Fury #3
Történet: Mike Mignola
Rajz: Duncan Fegredo
Dark Horse Comics
Kétlem, hogy lesz idén ennél jobb képregény az amerikai piacon – hogy eddig nincs, az biztos. És legszívesebben ezzel most le is zárnám a kritikát. Ha valamit, hát a The Furyt olvasni kell, és nem olvasni róla. Persze csak annak, aki tisztában van az előzményekkel, mert azok az idők, amikor a Hellboy képregények nagyjából önálló, frankó kis sztorikból álltak, rég elmúltak. Mignola az utóbbi években hatalmas eposszá nemesítette a pokolból megidézett, kőkezű harcos történetét, és ez az eposz záruld most le ezzel a képregénnyel. A cselekményről felesleges beszélni, aki eddig nincs tisztában vele, annak azért, aki tisztában vele, annak meg azért. Ez egy mindent elsöprő finálé, aminek tétje nagyobb, mint eddig bármikor, döbbenetesen grandiózus ereje felülmúl mindent, amivel eddig a Hellboy vagy akár a B.P.R.D. lapjain találkozhattunk (pedig ugye utóbbi mindig nagyszabásúbb volt, mint anyacíme). A főhős és ellenségének test test elleni csatáját a hatalmas villámokkal sújtott, pusztuló világ képei kísérik, miközben holtak beszélnek a világvégéről és az örökkévalóságról. És amit Mignola a képregény második felében meglép, amit meg mer lépni, az döbbenetes – nyilván nem ez jelenti Hellboy pályafutásának végét, de hogy soha nem lehettünk ennyire bizonytalanok, tanácstalanok azzal kapcsolatban, hogy merre tart majd a sorozat ezután, az biztos. Végzel az olvasással, de a katarzis még hosszú ideig kitart, az utolsó, néma oldalak emocionális ereje sokáig elkísér. Duncan Fegredo pedig fantasztikus munkát végez. Képei brutálisan erőteljesek, egyik gyönyörű, monumentális oldal éri a másikat. A lángolva zuhanó szív felé nyúló szó szerinti hullahegy a pokolban... Na, jó. Elkussolok. Ti meg olvassátok el.
Justice League #1
Történet: Geoff Johns
Rajz: Jim Lee
DC Comics
Csak rá kell nézni az alkotók nevére – a DC semmit nem bízott a véletlenre. A Flashpoint végeztével indul az új 52, vagyis a következő hetekben 52 új sorozat első számából ismerhetjük meg a megújított DC Univerzumot. Elsőként a Justice League jelenik meg, két nagyágyú, Johns és Lee tollából. Mint azt tudjuk, a Flashpoint következtében a DC világa némileg megváltozott még a múltban, minek következtében persze a jelen is meglehetősen másképp fest. Hogy mennyire, azt még nem tudjuk, mert az 52 sorozatból 50 fog a jelenben játszódni – de az Action Comics és a Justice League 5 évvel korábbra repít vissza minket, a szuperhőskor hajnalába, amikor a jelmezes igazságosztókat még nem ismerték el, sőt, féltek tőlük. A most szóban forgó comic azzal kezdődik, hogy Batman egy rejtélyes alakot üldöz a háztetőkön, őt magát pedig nehézfegyverzettel felszerelt rendőrségi helikopterek üldözik. Aztán megjelenik a Zöld Lámpás, és a tét emelkedik kicsit. Eddig jó: a felütés látványos, lendületes, hangulatos, elhelyezi a sztorit korban és korhangulatban, megágyaz a cselekménynek és a karaktereknek. Éppcsak egyik sem fekszik be az ágyba. Batman és a Zöld Lámpás azzal töltik a képregényt, hogy arrogáns, fennhéjazó tahók módjára verik a mellkasukat, és lóbálják a farkukat („az enyém nagyobb!”), majd a cliffhangerben felbukkan Superman, aki még hangosabban veri a mellkasát, és még szélesebben lóbálja a farkát („az enyém a legnagyobb!”). Ezen kívül a karakterek csak akkor szólalnak meg, ha kommentálniuk kell a cselekményt a hülye olvasó számára, aki szájbarágás nélkül nyilván nem fogná fel, hogy mi történik. Közben azért megy az akció, de ha a szép harcokat, a nagy robbanásokat és a ’90-es éveket megszégyenítő tesztoszteronhullámokat eltávolítjuk, maga a sztori cirka három oldalba belefér. Szépen megrajzolt szemfényvesztés az egész, ami kicsit úgy fest, mintha Mark Millar írta volna, és nem a nála többnyire intelligensebb és kifinomultabb Geoff Johns. De tudom, hogy mivel lehet(ne) mentegetni a képregényt: ez egy reboothoz (vagy afféléhez) kapcsolódó első szám, és ennek az egésznek az a célja, hogy új olvasókat nyerjen meg, ezért kell szépen elmagyarázni, hogy kik ezek a karakterek, és mik a képességeik (nem mintha amúgy nem tudná az az amerikai is, aki még sosem olvasott képregényt). De hogy buta és eseménytelen legyen, és hogy a karakterek homogén seggfejek legyenek, akiket kizárólag a jelmezük különböztet meg egymástól, azt ez sem indokolja. (Az említetteken kívül egyébként csak Cyborg tűnik fel – még civilben – a Justice League többi tagjának felbukkanása még várat magára.) Lehet, hogy majd egyben olvasva a teljes sztorit, jobb benyomást tesz, de kezdetnek ez így nagyon kevés. Ettől függetlenül a siker persze garantált, a kérdés az, hogy mennyien fognak csalódni, és kihagyni a folytatást…
Termintor/Robocop: Kill Human #1
Történet: Rob Williams
Rajz: P.J. Holden
Dynamite Entertainment
A Terminátor és a Robotzsaru franchise összeházasítása nem új ötlet, a Frank Miller/Walter Simonson duó már 1992-ben egymásnak eresztette a Skynetet és Murphyt egy négyrészes – és egészen korrekt – minisorozatban, egy évvel később pedig videójáték is készült belőle. Azóta valamiért senki nem forszírozta a témát, bár a Dark Horse egy időben fontolgatott egy második sorozatot. Most viszont a Dynamite úgy döntött, kihasználja, hogy jelenleg nála vannak a Robotzsaru képregényes jogai, és annak íróját, Rob Williamst állította rá a projektre (ő egyébként exkluzív szerződést írt alá a Marvellel, úgyhogy valószínűleg egy darabig ez az utolsó képregénye a Dynamite-nál). A sztori a jövőben játszódik, amikor a Skynet összesen kettőre redukálta az emberiség létszámát. Az a kettő éppen kétségbeesetten menekül az üldöző Terminátorok elől. Egy nagy raktárépületben próbálják meghúzni magukat, de csak egyiküknek sikerül élve bejutni – ő viszont rátalál egy múzeumra, abban pedig egy kiállítói üvegkalitkában, kikapcsolva álló Robotzsarura. A törvény őre öntudatára ébred, amikor a Terminátorok megölnék az utolsó élő embert, és megvédi – csak hogy a Skynet aztán felülírja a programozását, és vele nyírassa ki a nőt. Tubikántinyúd. Azt hiszem, ebből is látszik, hogy történetileg mennyire sovány az egész – karakterileg még inkább az – ráadásul, tekintve, hogy a Terminátorban kedvükre utazgathatnak a gépek az időben, ahhoz sem kell zseninek lenni, hogy valaki megtippelje, mihez kezd ezután Murphy. Szerencsére Williams ügyes mesélő, úgyhogy a sztori gördülékenyen halad előre, a világvégehangulat pedig szépen átjön – nyers és brutális comiccal van dolgunk. P.J. Holden viszont fájdalmasan sótlan és elnagyolt képi világgal rontja a színvonalat, ráadásul finoman szólva nem állt a helyzet magaslatán a színező sem – egy óvodás árnyaltságával és kifinomultságával végezte a munkáját. De ha a sztori jó irányba halad tovább, az összkép még lehet kedvező.
The Ultimates #1
Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Esad Ribic
Marvel Comics
Nem az első ígéretet kapjuk a Marveltől a többségében csapnivaló Ultimate Univerzum megújítására. A szerkesztők, írók, rajzolók évek óta arról beszélnek, hogy vissza akarják vinni ennek az alternatív világnak a történeteit arra a szintre (mind a pénzügyi, mind a kritikai siker szempontjából), ahol úgy 10 évvel ezelőtt volt. A legutóbbi ilyen próbálkozás – az Ultimatum után – meglehetősen félrement, a mostani meg még csak most kezdődik az új Ultimates sorozattal. Az író ezúttal Jonathan Hickman, és az talán már önmagában jó jel, hogy a Marvel általa friss vért csöpögtet ebbe a haldokló világba, és nem megint a többször is elcsúszott Mark Millartól várja a megváltást. És egyelőre ez tényleg egy friss, energikus nyitánynak tűnik. Az új status quo-ban (Pókember halott, Amerika Kapitány felmondott, Reed Richards gonosztevő lett stb.) a mindig übertökös Nick Fury egyik nemzetközi válsággal szembesül a másik után, miközben hasztalan próbálja visszatartani a földgolyó társadalmi-politikai rendszerét attól, hogy darabjaira hulljon. Egy kis háború itt, egy kis szuperhős-isten konfliktus ott, némi nukleáris detonáció amott… Hickman képes egy hatásos, grandiózus rakétastarttal indítani a sorozatot, annak ellenére, hogy nincs benne hivalkodás, túlzás és öncélúság. A dialógus nélküli akciók látványosak, lendületesek (a Thor – Captain Britain szál különösen erős), az egész vibrál egyfajta „nagy szar készül a nyakunkba omlani” érzéstől. Ami azt illeti, vibrálna anélkül is, hogy az említett módon übertökös Nick Fury, durván karakteridegen és hiteltelen módon kevés híján elpityergi magát az utolsó oldalon, mondván, hogy fogalma sincs, mit tegyen. Csapnivaló cliffhanger, viszont másba nem lehet belekötni – főleg nem Esad Ribic gyönyörűen nagyszabású rajzaiba. Hosszú idő után az Ultimates megint hasonlít egy „szélesvásznú képregényhez”, egy eposzi, hardcore szuperhőskalandhoz. Reméljük, marad ez a színvonal – vagy ha még emelkedik is… de az már túl szép lenne. (Ja, és Thor „kiöntötted a sörömet” tekintete a hónap legfaszább képregényes momentuma.)
Csak nem az első igazán jó Alien(s)-játékkal lesz dolgunk hamarost?
Lássuk be, egy filmtől, aminek ilyen címe van, az ember elvárna némi iróniát – főleg ha a rendező Jon Favreau, akinek Vasember-adaptációi pont attól működtek, hogy nem vették magukat véresen komolyan. Mert nehéz elvárni a nézőtől, hogy faarccal üljön végig egy sci-fi westernt, amiben cowboyok és indiánok hatlövetűekkel, puskákkal és nyilakkal harcolnak a technikailag több száz, vagy több ezer évvel előttük járó idegenek ellen. De csak elvárják tőle. Mégsem ez a film fő problémája, hanem az, ami Hollywood legtöbb nyári megafilmjének. Igen, a forgatókönyv, azaz minek írjanak normálisat, ha az óriásrobotok és az összeomló épületek vagy (esetünkben) a cool koncepció eladja az egészet anélkül is?
Csakhogy ezúttal nem adta el: a film bukott, hiába tökös és kemény Daniel Craig, hiába áll piszkosul jól Harrison Fordnak a kalap és a hatlövetű, hiába hozza Favreau egy kellemes kora délutáni filmecske mérsékelten szórakoztató színvonalát, ide ez kevés. A (jelenleg) 90 milliós amerikai bevétel elég szarul mutathat a főkönyvben a 163 milliós költséggel átellenben. Nem lennék annak a helyében, aki most azt nézegeti a stúdiónál.
A forgatókönyvet hat ember szögelte, hegesztette, ragasztotta össze (köztük Roberto Orci, Alex Kurtzman, Damen Lindelof), és olyan is. Csapongó, egyenetlen, következetlen, súlyos hangulatváltásokkal teli, hol meglepően brutális western, hol horrorisztikus thriller, itt egy kis drámát akarnak beleerőltetni, ott meg egy kis humort, ráadásul közben egészen a fináléig olyan benyomást tesz, mintha eredetileg egy hagyományos vadnyugati sztori akart volna lenni, és valakinek utólag jutott eszébe, hogy legyenek már benne földönkívüliek. Jó másfél órán át a hősök egymás közt acsarkodnak, útonállók elől menekülnek, indiánok fogságába esnek, az idegenek meg csak néha feltűnnek, és elrabolnak párat közülük (hogy miért, arra pofátlanul olcsó és ostoba magyarázatot kapunk), hogy emlékeztessék a nézőt, ők is jelen vannak a cselekményben. Hasonlóan járt Ford is, a történet középső harmadában nem nagyon csinál semmit, csak elmorog egy-két sort, és néha látjuk lovagolni a háttérben.
Mire elérkezünk az utolsó fél órához, az íróknak végre eszükbe jut a filmjük címe, és megkapjuk a tisztességesen hosszú, viszonylag látványos és lendületes finálét, amit teljesen az sem tud elrontani, hogy a görcsösen komoly hangvétel kiöli a koncepcióból annak legszórakoztatóbbnak ígérkező geekfaktorát. Teljesen az rontja el majdnem, hogy a robbanások és lövöldözések rövid szüneteiben erőltetett menetben hajigálják egymás után az illúziórombolóan kínos dialógokat, a súlytalan karakterpillanatokat, a nemes önfeláldozásokat, és a gyomorgyilkos giccsbe forduló érzelgősségeket.
A Cowboyok és űrlények legérdekesebb aspektusa sajnos a címe, de az alkotók legalább azzal vigasztalódhatnak, hogy aligha fogja bárki azt mondani rá, hogy meggyalázták vele az eredeti, 2006-os képregényt (amihez mellesleg vajmi kevés köze van), mivel annak a színvonaláig még Hollywood is ritkán süllyed. Más kérdés, hogy a nézőnek ez semmilyen vigaszt nem fog nyújtani, ahogy az sem, hogy ha bemegy a moziba, azért ennél rosszabb filmekre is költheti a pénzét. Sebaj, hátha majd az Indiánok és vámpírok vagy a Lovagok és szörnyecskék jobb lesz.
Az általam idén legjobban várt játék piárosai kezdenek túlzásba esni, ma reggel négy új előzetest is a képünkbe tolnak. Bár igazság szerint az extreme violence-ből sosem lehet elég...
A majmok bolygója franchise-t, amit a ’70-es években kínosan sokáig hagytak haldokolni, pont 10 éve próbálták újjáéleszteni Tim Burton segítségével, de a stúdió szigorúan figyelő szemei alatt a szürreális mesék mondója csak megbecsteleníteni tudta a hullát. Erre jön ez a sehonnai Rupert Wyatt (Menekülők) meg egy pár közepesen is alig tehetséges hollywoodi béríró, és egy nyári megafilmhez képest szerénynek mondható 93 milliós költségvetéssel elénk tesznek egy erőteljes, lendületes és nem csak látványban, de érzelmekben is gazdag rebootot. Igaz, a Lázadás helyenként igen primitív, és nagyon ráfért volna egy olyan intelligencianövelő szer, amivel a filmbeli majmokat turbózzák fel, (meg persze ennek sincs sok köze Pierre Boulle eredeti regényéhez,) összességében mégis remekül működik.
A sztori egyszerű, pontosan zéró fordulatot és meglepetést tartogat (ráadásul, aki látta az előzeteseket, az máris ismeri az egész cselekményt), és fájóan rozsdás és csikorgó elemekből áll össze. Egy tudós egy olyan gyógyszeren dolgozik, ami legyőzhetné az Alzheimer-kórt. A hatását csimpánzokon vizsgálják, és nem várt mellékhatást figyelnek meg: a szer látványosan megnöveli az állatok intelligenciáját. A tudós hazavisz magával egy újszülött majmot, felneveli, de később elragadják tőle, és a rácsok mögé zárt csimpánz fellázad fogvatartói ellen.
A fő gond nem is annyira a történet egyszerűségével, szembeszökő logikai buktatóival és hiteltelenségeivel van (pl. egy sejthetően több milliárdos projekt gondolkodás nélkül való lehúzása a vécén, csak mert egy kísérleti majom megszökött a ketrecéből, és kitört néhány ablakot), mint inkább a karakterek primitív mivoltával. Az emberi szereplők egytől-egyig sablonos és szürke, teljesen érdektelen és kidolgozatlan plot device-ok, mind csak azért vannak, hogy a cselekményt egy adott ponton továbbmozdítsák. A főhősnek (James Franco) azért van apja, hogy Alzheimerben szenvedjen, és így a hülye is tudja, hogy miért pont annak az ellenszerét keresi a fia, a cégvezető azért van, hogy legyen, aki felelőtlenül sietteti a kísérleteket, a menhely őre (Tom „Malfoy” Felton arra kárhoztatott, hogy élete végéig irritáló pöcsöket alakítson) azért, hogy legyen, aki gonoszul bánik a bezárt majmokkal stb.
De nem véletlen, hogy amikor gördülni kezd a stáblista, a majmok nevei jönnek először. Amint a forgatókönyv végre rászánja magát, hogy háttérbe tolja az unalmas emberi szempontokat és motivációkat, és a csimpánz Caesart tegye meg főszereplőnek, a film életre kel. Az ő karaktere működik, az ő története érdekes, az ő harca izgalmas. És az ő játéka lehengerlő.
Gollum és King Kong után Andy Serkis most Caesar pixelbőrébe bújik, és nem tudom, őt vagy az effekteseket illeti a nagyobb dicséret a bámulatos munkáért, de tény, hogy a csimpánz mozgása, gesztusrendszere, mimikája olyan élethű, amilyet még nem láthattunk számítógéppel kreált figuránál – és akkor a szeméről, amiben minden létező emberi érzelem tűpontosan tükröződik vissza, még nem is beszéltem. És ez nem holmi tipikusan megafilmes vásári mutatvány – ez a CGI hatalmas emocionális többletet ad a filmhez, nélküle közel sem működnének ilyen jól a drámai súlypontok, vagyis ezúttal végre látványosan a trükkarzenál van a történetért, és nem fordítva. Talán még sosem tudtuk ennyire átérezni egy állat helyzetét, mint itt Caesarét.
A Lázadás fialja a pénzt, gyűjti az elismerő kritikákat éppúgy, mint az elégedett nézőket, több folytatásra váró szálat is megkezd, a rendező pedig már fel is dobott pár ötletet a sequellel kapcsolatban. A majmok bolygója franchise újra él.
Zöld és gagyi, mi az? Ó, csak Martin Campbell újabb hamvába holt próbálkozása arra, hogy bebizonyítsa, nem csak James Bondot tud jól rendezni. Hollywood legfrissebb gigantikus pénznyelője a sebtében, több író több különböző szempontja alapján összegányolt, szív és lélek nélküli futószalagtermék tipikus példája, aminek esetében a rossz híre ismeretében feltett „annyira mégsem lehet rossz, ugye?” kérdés már fél óra után elpárolog a horkolások között. Hal Jordan, a tökös, de felelőtlen vadászpilóta egy nap egy haldokló lila földönkívülire bukkan, akitől megörököl egy nagyhatalmú zöld gyűrűt. Ezzel a gyűrűvel a viselője, ha elég nagy az akaratereje, bármire képes. Jordan így lesz tagja a Zöld Lámpások alakulatának, ami hosszú évezredek óta vigyázza a rendet a galaxisban – és hamarosan tesztelheti a gyűrűje képességeit és saját akaraterejét, ugyanis egy sárga, világokat pusztító, félelemmel táplálkozó rém, Parallax tart a Föld felé. A nagy kérdés, hogy ébren vagy-e még, amikor odaér.
A Zöld Lámpás a DC egyik legrégibb hőse, még 1940-ben látott napvilágot, alig egy, illetve két évvel Batman és Superman után – bár akkor még egy másik karakter, Alan Scott viselte a gyűrűt, első és legismertebb utóda, az aktuális mozifilm főszereplője, csak jóval később, 1959-ben lépett színre. És sajnos van vele egy komoly probléma: roppant unalmas és fantáziátlan figura. Az összes nagy szuperhősnek megvan a maga markáns sajátossága. Pókembernek ott a „nagy hatalom és nagy felelősség”, nameg a mindennapok problémáival civilként való szembenézés, Batmannek ott van a szülei halála és a megszállottsága, és még a sótlan Superman is felmutathatja abszolút jóságát, nemességét és emberfelettiségét. Hal Jordant a legkreatívabban is maximum annyival lehet jellemezni, hogy „egy fickó, aki jót akar tenni”. A képregényben ezt a hiányosságot mozgalmas, szövevényes, látványos és grandiózus történetekkel kompenzálták (már amikor sikerült nekik), és ezt kellett volna tenniük a film íróinak is. Ehelyett a szokásos langyos eredetsztorit erőltetik, és felelőtlen vagányt csinálnak a főhősből, hogy a CGI-t és a 3D-t bámuló lurkók torkán a popcorn és a kóla mellett csússzon valami mondanivaló is.
A forgatókönyvet négy író tákolta össze, és a végeredmény olyan inkonzisztens, hogy csak a vetítőgép tartja egyben. A sci-fi alapot horrorisztikus, thriller és vígjátéki elemek tarkítják, nem beszélve a kínos romantikus drámázásról, de semmi nincs a helyén, sem hangulatilag, sem tematikailag. Jordan poénkodásai a Vasember egysorosainak ötlettelen másolatai (a kegyelemdöfést a bíróság elé citálandó magyar fordító adja meg), a legfőbb sci-fis látványosság, Oa úgy néz ki, mintha a Thorbeli Asgard és valamelyik Star Wars bolygó keresztezése lenne, a félelmetesnek szánt főgonosz a maga gomolygó sárga felhőben ripacskodó koponyájával azonnal nevetségessé válik, amint megszólal (az „addig tűrhető, amíg ki nem nyitja a száját” elv egyébként az összes karakterre áll), az idegen lények és a gyűrűvel végrehajtott trükkök pedig többször nem csupán táncolnak, hanem pofával előre átzuhannak a nevetségesség határán. Avagy kemény 200 millió dollárral ismét demonstrálta Hollywood, hogy attól, hogy valami működik egy adott médiumban (esetünkben képregényben), még korántsem biztos, hogy ugyanabban a formájában működni fog egy másikban is (esetünkben filmen).
A cselekmény olyan ad hoc módon botladozik előre, hogy arra az egyetlen értelmes magyarázat az lehet, hogy túl sokszor írták át a forgatókönyvet, mindenki mást adott hozzá, és húzott ki belőle, és senki nem törődött vele, hogy a végső változatnak van-e még bármi értelme. Komplett jelenetek feleslegesek (Jordan a családjával, útja Oa-ra a finálé előtt), mások hiányoznak (a kettes számú gonosztevő, Hector Hammond elszabadulásakor a semmiből bukkan fel a főhős, hogy honnan jött, miért és hogyan, és honnan tudta, hogy jönnie kell, az rejtély), megint mások egyszerűen félkészek és összecsapottak (Sinestro és a „legerősebb” Lámpások támadása Parallax ellen), Jordan barátja pedig úgy tűnik el a filmből félúton, mintha soha ott sem lett volna (bár bizonyos szempontból nem is volt, hisz nem csinált semmi érdemlegeset).
Látványos, emlékezetes akciók sincsenek, a csaták vagy teljesen ötlettelenek (ami a főhős gyűrűjének tulajdonságait tekintve a szokottnál is nagyobb bűn), vagy izzadságszagúak és röhejesek (zuhanó helikopter megmentése a semmiből kreált autóversenypályával – nem, nem fejtem ki), a világokat pusztító gonosz és a naprendszereken átívelő cselekmény ellenére pedig soha nem jön át az események grandiózus mivolta. A színészek többségükben laposak, akárcsak a karaktereik. Ryan Reynolds semmilyen, Blake Livelynak nagyobb a dekoltázsa, mint a tehetsége, Peter Sarsgaard úgy ripacskodik, mint még soha, Tim Robbinsnak valószínűleg új bútorok kellettek a nappalijába, azért írt alá, egyedül Mark Strong (Sinestro) képes némi tényleges színészi játékot és karizmát felmutatni. Aki jó mozgóképes Zöld Lámpást akar, az inkább nézze meg a szintén idei animációs filmet, a Smaragd Lovagokat. Minden téren köröket ver erre a gagyi zöldségre.
Csak elöljáróban: az Agave jelenleg felmérést tart arról, mely Philip K. Dick könyvet tartjátok a legjobbnak. Érdemes szavazni!
Dick utolsó, befejezett műve már halála után jelent meg, 1982-ben. A mű a Valis–trilógia része, amely most már sosem lesz teljes.
A történet Timothy Archerről, az episzkopális egyház püspökéről szól, akinek hitét megrengeti a Holt-tengeri tekercsek felfedezése. Fia öngyilkossága után az okkultizmus felé fordul és új Jézusként hirdeti ezt a másfajta igét, ahogyan korábban a kereszténységet.
A narrátor az ateista Angel Archer, a püspök fiának felesége, aki a történetben beleszövi szabad asszociációs agymenését irodalomról, történelemről, a hatvanas évek lázadásáról - mintha csak Freud bőrkanapéján feküdne.
Aki tipikus dicki sci-fit (dikiszifi!) vár, keserűen csalódni fog. Brutális akciók, arctalan üldözők nincsenek, de vannak hasadt személyiségek és a menekülés igénye – csak már nincs hová. A paranoiát felváltja a filozófia.
Elbeszéléstechnikájának előképe talán Pirsing (A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete), következménye a nyolcvanas évek végén megjelent generáció, hiszen McInerney meg Ellis hősei szívesen idéznek korábbi olvasmányaikból. Csapongva kerülnek szóba a német kocsik, a tudatlan férfiak, az indiai filozófiák.
A szellemi, a metafizikai és az anyagi síkok erőteljes összefonódása, ami a könyvben kifejeződik, természetesen visszatérő motívuma az amerikai irodalomnak; Mellville, Hemingway dagasztották a sarat ezen az úton. De a központi motívum a hit elvesztése. A hippikorszaknak végleg vége, agóniája az altamonti eseményektől a Dakota-házig tart. A romantikának annyi. Akkor hogyan lesz egység az ember és a természet között? Ember és ember között? Dick maga sem tudja a választ, de részletesen mesél a tudattágítás módjairól, az ellenkultúra gyökereiről. Korai műveihez képest jól szerkesztett, alaposan megírt tragédia ez, ahol a görcsös hinni akarás három ember halálához vezet.
És hogy akkor mit tanulhatunk mindezen felhajtásból, melynek következtében a szeretet zászlaja alatt emberek haltak meg? Talán, hogy újrakezdeni sosem késő.
Nagyköltségvetésű, többé-kevésbé eredeti ötlettel operáló scifi? Hát persze hogy Bekmambetov keze van benne!
Már a neve is gáz. És az a csillagos-sávos ruha… Ez a karakter annyira giccses, annyira egysíkú és over-the-top, hogy csakis propagandának szánhatták – és valóban. Teremtői, Joe Simon és Jack Kirby nyílt állásfoglalásnak szánták a képregénye első számának borítóján Hitlert pofánverő Amerika Kapitányt a náci Németországgal szemben, már egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államokat Japán bebombázta volna a háborúba. Ilyen születési körülményekkel nem csoda, hogy a Marvel írói az azóta eltelt 70 évben is egyfolytában izzadnak, hogy érdekes vonásokkal ruházzák fel a faék egyszerűségű figurát – általában persze eredménytelenül. Az első egészestés mozifilm rendezője (Micsoda? Dehogyis volt 1990-ben Amerika Kapitány adaptáció… mondom, hogy nem volt!), Joe Johnston megkerülte a problémát. Az első felvonást leszámítva egyáltalán nem törődött a karakterrel, egyszerűen csak behajította egy félvállról írt, de látványos és kellemesen régimódi háborús akcióforgatagba, hadd sodorja magával a lendület.
És sodorja is, ahogy kell. Steve Rogers igazi bátor, eltökélt hazafi hatalmas amerikai szívvel, aki alig várja, hogy a tengerentúlon, a nemzet többi katonájával együtt tegye, amit tennie kell. Csak az a baj, hogy olyan kicsi és vézna, hogy egy óvodás is elverné az uzsonnatáskájával (az 1,84 magas, izmos Chris Evanst digitálisan hervasztották össze) – így aztán jelentkezési kérelmét újra és újra visszautasítják. De nem adja fel, és végül megakad rajta egy Németországból dezertált tudós szeme (Stanley Tucci), aki egy titkos kormányprogram keretében amerikai szuperkatonák előállításán fáradozik. Elszántságának és szívének köszönhetően Rogers lesz az első számú jelölt, aki a beavatkozás után nagyobban, gyorsabban, erősebben indul Európába német seggeket rugdosni, és Amerika Kapitány névvel az ország szimbólumává válni.
Mivel a karakter nem nácik, hanem egy Hitler seregéből kiszakadó, és világuralomra törő, Hydra nevű szervezet ellen vonul, a tökéletes, urambocsá’, „felsőbbrendű” szőke emberpéldány II. világháborús Németországgal szembeni harcának iróniája sajnálatosan elsikkad, viszont így legalább azonnal kap egy ideológiáktól mentes, szuperhőshöz méltó (vagy éppen James Bondhoz, bár van, hogy a kettő ugyanaz) megalomán szupergonoszt. Ő a Vörös Koponya, a német szuperkatona program némileg félresikerült terméke, akit Hugo Weaving személyesít meg. Az ő karaktere és játéka a film egyik legnagyobb ereje: persze, az „ultimate” gonoszról, egy minden tekintetben túlzó, kicsit sem félelmetes figuráról van szó, aki alá a nem túl okos, viszont roppant szórakoztató forgatókönyv minimum 20 percenként ír egy dramaturgiailag halálfelesleges jelenetet, csak hogy újfent megmutathassa, hogy mekkora seggfej. Weaving nagyon jól elkapja a szerepet, egész lénye, mimikája totálisan over-the-top, de még pont az önnön paródiájává válás határán innen. Evansnak negyven perc után már nincs más dolga, mint hogy elszánt és tökös legyen, szuperkatonává válását követően a külső és a belső tulajdonságainak disszonanciája semmivé foszlik, és igaz, hogy ennél talán többet is lehetett volna kezdeni vele, de most őszintén: minek? Közben Tommy Lee Jones is jól elvan az egyféle arckifejezéssel járó-kelő ezredes szerepében.
A film csak annyira veszi komolyan magát, amennyire muszáj, finom iróniájánál és jópofa pillanatainál (mint a klasszikus „a halál torkába dobott ártatlant mented, vagy a rosszfiút üldözöd” jelenet mosolyra fakasztó feloldása) is örvendetesebb azonban az, hogy a nagy, büszke nemzeti öntudat a félve várt patetikus nagymonológok helyett karikatúra formájában üti fel a fejét (a főhős propaganda körútja), és még a szerelmi szálat és a nagy hősi önfeláldozást sem lihegik és nyálazzák túl. Látványból pedig van bőven, akrobatikus harcok, bőrruhába és –maszkba bújt fanatikus német katonák, szuperfegyverek, misztikus energiaforrások, lángok martalékává váló hatalmas, titkos katonai bázisok és gigászi robbanások tarkítják a vásznat, és noha a cselekményvezetésben és az akciókban is akadnak aránytalanságok, vágási gikszerek és persze hülyeségek, az egész annyira kellemesen oldschool, hogy nem lehet rá haragudni. Mondhatnám, hogy majdnem olyan, mint a rendező geekkörökben nagyra tartott Rocketeerje, de csak majdnem – mert ez az akciók közt sem olyan rohadtul unalmas, mint amaz.
Működik a fan-service is. Szerencsére nem tolakodóan, de akadnak nevek (pl: Phineas Horton vagy Dum Dum Dugan), amik csak a rajongóknak fognak mondani valamit, és persze Stan Lee-től Samuel L. Jacksonig megkapjuk a most már kötelező, elvárt cameókat is. Szokás szerint érdemes a stáblista utánig maradni, ezúttal nem csak egy plusz jelenet miatt, hanem azért is, mert láthatunk egy rövid, és lényegében semmitmondó, mégis fasza Avengers teasert. Nincs más hátra, mint elégedetten várni Joss Whedon filmjét – a „felvezetők”, a Hihetetlen Hulk kivételével mind jól sikerültek, és kétlem, hogy pont a Firefly alkotójában csalódnánk majd.
Amióta a mozifilmes technika túlhaladta a makettekkel és egymásra vetített képekkel felvértezett, relatíve olcsón előállítható sci-fi történeteket, azóta nem nagyon készítettek ilyesmit a Távol-Keleten, szinte csak mutatóban létezik néhány, kevéssé ismert darab. A japán közönségfilmek fejlődését azonban remekül szemlélteti, hogy az utóbbi 1-2 évben egyre bátrabban nyúltak hozzá a korábban csak rajzfilmváltozatban elképzelhető téma megvalósításához, ráadásul nem is rossz eredménnyel. Mindezek mellett pedig mostanában reneszánszukat élik a kicsit nosztalgikus hangvételű, az 50-es, 60-as, 70-es éveket megidéző alkotások, amik hullámát évek óta hatalmas lendülettel igyekszik kiaknázni elsősorban a Toho stúdió. Ezt a hullámot Yamazaki Takashi indította el még 2005-ben az Always–Sunset on Third Street-tel, majd még ugyanabban az évben nekilátott egy még nagyobb dobás előkészületeihez. Ez lett öt évvel később az egyszerre múltidéző és hipermodern Space Battleship Yamato.
A Toho négy év tervezés után végül 2009 őszén kezdte meg a forgatást, amiből mintegy 9 hónap a számítógépes effektek kidolgozásával telt. A stúdió jó szokása szerint nem sajnálta a pénzt a projekttől, az eredetileg tervezettnél még 2 millió dollárral többet is fordítottak rá, összesen 24 milliót, ami nagyjából megegyezik a szintén megalomán 20th Century Boys trilógia epizódonkénti költségvetésével. Külön érdekesség, hogy a főcímdalt az Aerosmith énekese, Steven Tyler készítette a filmhez, (ha minden igaz) első szóló próbálkozásaként. Kicsit fura volt nem japán előadótól hallani a végefőcímet, de a Toho már az Amalfi-ban is vitt véghez hasonlót, ott Sarah Brightman haknizott nekik.
Yamazaki számára már korábban sem volt ismeretlen terület a science fiction, hiszen rendezőként első szárnypróbálgatásait (Juvenile, Returner) is ebben a műfajban tette meg, illetve már a 80-as évek végétől kezdve jópár film vizuális trükkjeinek elkészítésében működött közre, sőt, az animék terén (többek között a Giant Robo rajzfilmben) is csiszolgatta képességeit. Ilyen háttérrel pedig tulajdonképpen nem is volt kérdéses, hogy amint lehetősége lesz rá, előrukkol egy igazi, nagyköltségvetésű, látványos sci-fivel.
De mi is ez a Space Battleship Yamato? Avatatlan szem számára egy afféle Star Trek ripoffnak tűnhet, amibe némi Star Wars beütés is keveredett, de akár több egyéb híres hasonló mozi elemeit is fel lehet benne fedezni. Azonban egyáltalán nem arról van szó, hogy innen-onnan összeszedték az ötleteket, majd gyúrtak belőle valami egyéninek látszó dolgot. Ha leszámítjuk a világűrben játszódó történetek behatárolt, sablonos „színhelyeit” (űrhajó irányítóterme, kisűrhajók cockpit-je, stb.), már nyilvánvalóvá válnak a jellegzetesen japános részletek. Maga a címszereplő űrhajó sem akármilyen, hiszen a valaha készített legnagyobb hadihajó, a II. világháborús császári flotta büszkesége, a Yamato ihlette, olyannyira, hogy a formát meg is hagyták, csak a fegyverzetét és a hajtóművét változtatták meg egy kicsit a környezetnek megfelelően. De nem maradhatott ki az óriás robot (á la The Mysterians), a családtagként funkcionáló kütyü (á la Yatterman), a vakító fény elleni védőszemüvegek (á la Cosmic Rescue) és a sor még hosszasan sorolható.
A sztori 2199-ben játszódik, amikor is a Föld felszíne már öt éve lakhatatlan a földönkívüli Gamirasu népség sugárzóan jótékony tevékenysége következtében. Az emberi faj utolsó reménysége a földfelszín alatt, titokban kifejlesztett Yamato űrhajó, ami Okita kapitány vezetésével, többek között a balhés Kodaival is a fedélzeten elindul az Iskandar bolygó felé a sugárzás ellenszeréért.
Egy igazi hősies eposzt követhetünk tehát figyelemmel, amiben nyoma sincs annak a könnyedségnek és lazaságnak, ami a fentebb már említett, híres amerikai darabok jellemzője volt. Sci-fi-ként tökéletesen működik, a Yamato univerzumot nagyon szépen valósították meg, ami nem véletlen, hiszen Yamazaki egyértelműen erre helyezte a fő hangsúlyt. A teljes játékidőből mintegy 65 percet és több, mint 500 vágást tartalmaz a számítógépes grafika. Szerencsére a minősége csak a földönkívüli élőlények animációjakor nem az igazi (de én realisztikusan animált lényt még nem láttam soha), viszont a földönkívüliek polipszerű űrhajóinak megvalósítása különösen látványosra sikerült. Grandiózus csatákban sincs hiány, ráadásul még „földharc” is színesíti a látottakat. A nosztalgiafaktor sem elhanyagolható, bár ezt valószínűleg csak azok tudják igazán értékelni, akik látták annak idején a rajzfilmsorozatot. Néhány szereplőt kihagytak, valamint megváltoztattak (eredetileg jóval kevesebb nő volt a figurák között), viszont az űrhajó berendezései igencsak a 70-es évek technikáját idézik.
Némiképpen zavaró lehet a japán közönségfilmekre olyannyira jellemző túldramatizáltság, a hosszas, szívszorító drámai pillanatok, amik helyenként már-már röhejesen túlzásba lettek véve. Főhőseink aktív érzelmi életet élnek, miközben az ellenség űrhajója a végső pusztításra készül, vagy éppen a warp-ra már ki lett adva a parancs, nem is beszélve a kellő ideig mindig mellélövöldöző földönkívüliekről. Az elnyújtott, hosszas drámai pillanatok miatt egyébként sokkal inkább a közelmúlt II. Világháborús eposzaira (Yamato, Battle Under Orion) hajaz a történet, mintsem a világ vezető sci-fi szösszeneteire, sajnos azonban a történetmesélés színvonala elmarad tőlük. Yamazaki e tekintetben nem ér fel a kortárs japán rendezők között etalonnak számító Shinohara Tetsuo munkáihoz.
A másik neuralgikus pont, a főszereplő Kodai-t alakító Kimura Takuya is egyértelműen kellemes meglepetést okoz a játékával. A nézőcsalogatóként szerződtetett popsztár ki tudott bújni a főleg a tévésorozatokban rá jellemző egoizmusából és kellő alázattal hozza a karakterét, a filmre szerencsére nem úgy fognak emlékezni, mint egy újabb Kimutaku mozira. Ez egyébként a stáb valamennyi tagjára igaz, Yamazaki jó érzékkel válogatta össze a színészeket, bár a hosszú tervezési fázis során néhány cserét is el kellett követnie. A leglátványosabb csere a félig brazil Kuroki Meisa, akinek helyét eredetileg a félig algír Sawajiri Erikának szánták, ám ő időközben otthagyta a showbusiness világát. Popsztár helyett popsztár lépett a helyére, szerencsére Kuroki kisasszony ezúttal jóval többet hozott ki a szerepéből, mint tette a rettenetes Assault Girls-ben. A kissé sablonos, papírvékony jellemű mellékszereplők közül személyes kedvencem a Bayside Shakedown mindig feszült Muroi-ját alakító Yanagiba Toshiro, aki ezúttal egy mindig feszült űr-Muroi-t formál meg, csak most Sanada a neve.
Ugyan a Space Battleship Yamato korántsem tökéletes alkotás, meg kell hagyni, a Toho az utóbbi időben elég jó úton jár. Egymás után kerülnek a mozikba a nosztalgikus témát meglovagoló hi-tech alkotásaik, amikkel a nézettség növelése sem elképzelhetetlen, hiszen nem csak a mai tinédzsereket, hanem az ezeken a sztorikon felnőtt generáció(ka)t is becsalogatják a mozikba. A Yamato űrhajó kalandjain felnőtt generációból pedig több is van, hiszen az 1974-ben startolt anime sorozat ma is fut, népszerűségére pedig mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy az eredeti hajót megépítő Kure város Yamato múzeumában egy egész emeletet szenteltek az animének. Always, Yatterman, Time Traveller, 20th Century Boys, Ballad, Space Battleship Yamato. Nem rossz lista, ráadásul a konkurrencia sem tétlenkedik a műfajban (pl. Cyborg Girl, Fish Story, stb.). Ha a 2011-es felhozatal is hozza majd azt a színvonalat, mint az elmúlt 2 év, nem lesz okunk panaszra.
| előzetes |