A Half-Life játék már sokakat inspirált különböző művek kapcsán. Brian Curtin egy igazi hardcore Half-Life rajongó, aki idejét és pénzét nem kímélve hozta össze az alábbi rövidfilmet. Az alkotás mindössze 1200 dollárból készült, gyönyörű beállításokkal és elképesztő CGI-vel. A rajongói film ismét rácáfol a dollár milliókból készült művekre, mivel bizonyítja azt, hogy a rajongás és a kreativitás szüleménye többet ér minden blockbusternél. A majd két perces film megtekinthető az ugrás után.
A Sztrugackij testvérek Piknik a senki földjén című regényét többször, többfajta adaptáció is sújtotta: a Tarkovszkij-féle, az ugyebár klasszikus, a PC- és konzolverzió már nem annyira. Utóbbinak a produkciós cége, aGSC produkáljaezt a ruszki tévésorozatot, íme az előzetes.
Mark Gattis nem tud a seggén megülni (helyes!): nem elég hogy az utóbbi idők legjobb horrortörténeti sorozatát narrálja és szerkeszti a BBC-n (A History of Horror), feltűnik az új Sherlock Holmes-szériában Mycroft Holmes szerepében, de még ennek a H. G. Wells-klasszikusnak a legfrissebb adaptációjában sem rest szinészkedni. A regénynek volt egy szenzációs, több részből álló, 1974-es magyar tévéváltozata is, gyerekkoromban VHS-en szarrá néztem.
Két brit képregénygeek elindul Mekkába, azaz az amerikai Comic Con-ra, útközben azonban egy, a hírhedt 51-es körzetből szalajtott űrlénnyel futnak össze. Ígéretes sztori, pláne, hogy a két fanboy-t Simon Pegg és Nick Frost alakítják. A tovább után aPaulelső teaser-e csodálható meg.
Történet: Bill Willingham Rajz: Mark Buckingham Kiadó: Vertigo Comics
Az utóbbi évek két legjobb ongoing comic-jának egyike (azt gondolom külön jeleznem sem kell, hogy a másik a The Walking Dead, és ezt nem a sorozat körül jelenleg uralkodó hype mondatja velem) teljes sebességgel zakatol a 100. számban kulminálódó nagy leszámolás felé. Willingham az az író, aki folyton képes meglepni, és a mellékszereplőkből gondos munkával részletekkel teli háttérrel rendelkező hősöket faragni. Gondoljunk csak Flycatcher-re, a Békahercegre, aki irodai takarítóból lesz az ellenséges Birodalom szívében magának uradalmat kihasító hadvezér, és így egyúttal a menekülteket befogadó Menedék uralkodója vagy Bufkin-ra, Óz egyik szárnyas majmára, aki minden külső segítségtől elvágva, igazi stratéga módjára vezeti győzelemre lilliputi seregét (és Frankeinstein szörnyetegének levágott fejét) egy hatalmas dzsinn és Baba Jaga ellen vívott csatában. Szükség is van rá, mert a Fables univerzum szereplői az eddigi legnagyobb fenyegetéssel néznek szembe (a The Great Fables Crossover főellenségét most nagyon gyorsan felejtsük el, és több szót ne is ejtsünk róla): Mr. Dark gyakorlatilag egy csettintéssel pusztítja el Fabletown-t, amikor visszaveszi a mágikus tárgyakba bájolt hatalmát, és a fabulák kénytelenek a Farmra menekülni. Míg az aktuális főgonosz belakik a new yorkiak félelmével, és se nem élő, se nem halott seregét építi, Willingham mesterien ugrál egyik történetszálról a másikra, majd szépen egyetlen, vastag fonattá sodorja azt. A megfiatalodott Frau Totenkinder az egykor Mr. Dark-ot bebörtönző testvériség egyik utolsó élő tagját kutatja fel segítségért, Menedékben egy gyilkossággal vádolt goblin pere ugrasztja egymásnak a fabulákat és a befogadott troll- és manónépséget, a hajdani Ellenség a Farmon politikai szövetségeseket gyűjt, hogy átvegye a kis közösség irányítását, miközben a későn felismert szerelem elvesztése feletti bánatába belebetegedő Rose Red flashbackjén keresztül megismerjük végre Snow White teljes és hiteles történetét (ami ugyan nem olyan zseniálisan eredeti, mint Gaiman Hó, tükör, almákja, de gyönyörűen belesimul a Fables univerzum szőttesébe). A 98. szám végére egy mindeddig a szemünk előtt lapuló újabb játékos fedi fel magát Rose Red előtt, aki erőre kapva nekilát a megelőző csapás megszervezésének. A képregénysorozat fórumán, ahol személyesen Willingham válaszol spoilermentesen a felmerült kérdésekre (többek között ez teszi elképesztően szimpatikussá, Robert Kirman-el egyetemben, aki viszont a The Walking Dead számainak 4-5 oldalas oldshool levelezőrovatában teszi ugyanezt) máris megindult a találgatás, hogy a legyőzött Mr. Dark halhatatlan esszenciája vajon melyik szereplőben fog megtestesülni. A Marvel és a DC szuperhőscomicjainak olvasótábora jobbára csak azon tud sírni, hogy már megint átdesignolták Wonder Woman kiskosztümjét, itt viszont az olvasók valódi rajongást táplálnak a sorozat felé, az író pedig nem csupán arctalan vásárlókként kezeli őket. Egy szó, mint száz, aki még nem vágott neki a Fables-nek, az egy nagy kalandról marad le, a 100. szám apropóján pedig még biztosan visszatérünk erre a szériára.
Santito
I, Zombie #05
Történet: Chris Roberson Rajz: Michael Allred Kiadó: Vertigo Comics
Gwen Dylan teljesen átlagos tinédzser, nappal sírásóként dolgozik, legjobb barátnője egy a hatvanas évekből itt ragadt szellem, aki mintha egy Scooby Doo rajzfilmből lépett volna elő (think Daphne!), legjobb haverja egy teliholdkor vérterrierré (nem viccelek) változó rendszergazda nerd, és szerelmi élete épp mostanában élénkült fel: választania kell a jóképű szörnyvadász és az évszázados múmia gentleman között (aki ugyancsak jó képet ölt magára a megfelelő időközönként elfogyasztott áldozatainak kárára). Mindennek tetejében havonta egyszer emberi agyat kell ennie, hogy ne induljon bomlásnak a teste és az elméje, ezzel pedig az elhunyt egy időre beköltözik a gondolataiba, hogy olyan apróságokkal bosszantsa, mint a bosszúállás és elégtétel szolgáltatása a haláláért. A sorozatokon (lásd még: Being Human, True Blood, Vampire Diaries) és misztikus-maszlagos-romantikus-vámpíros ponyvákon (Anita Blake, még egyszer True Blood, Twilight) edződött tanult kollégáim joggal tehetik fel a kérdést: mi újat tud felmutatni a sorozat, ami létjogosultságot adhat neki hasonszőrű vetélytársai dömpingjében? Első körben érdemes közelebbről szemügyre venni a szerzők rezüméjét: az eddig háromszor is World Fantasy díjra jelölt Chris Roberson (ugyan egyszer sem sikerült nyernie, de 2009-ben már a bírák közé választották kárpótlásul) egy alkotói közösségben, a Clockwork Storybook-ban kezdte karrierjét a Fables-t jegyző Bill Willinghammel és a Jack of Fables-t istápoló Matthew Sturgesszel együtt, legutóbbi munkája pedig egy Fables spin-off, ami hogy-hogynem a mostani GeexKomix egyik tárgyát is képezi. Térjünk is rá az Eisner-díjas Michael Allred-re, akinek pop artosnak titulált, nagyon egyedi stílusát talán az X-Force/X-Statix sorozatból vagy a saját maga kreálta Madman után ismerheti a nagyközönség, de (hogy a képregényszüzeknek is legyen esélyük) keze nyomát viseli a Mallrats (Shop Show) nyitó montázsa és ő rajzolta meg a Chasing Amy (Képtelen képregény) főszereplőinek Bluntman and Chronic oldalait is. Nos, alapvetően tehát minden adott lenne egy igazán friss, ütős stílusgyakorlathoz, de, bár Roberson nagyon jól bánik a dialógusokkal és a karakterekkel, a történet nagyon nyögvenyelősen halad, és csak Allred és feleségének (ő közreműködik ugyanis színezőként) gyönyörű munkája tudja leerőszakolni a torkunkon a keserű pirulát. A vámpírvixenekből álló, paintball-csapatépítésekkel asztalt terítő vállalkozás és a rájuk vadászó nagyon ősi, nagyon titkos társaság konfliktusa totálisan érdektelen és elcsépelt, de legalább az ötödik szám végére úgy tűnik, kezd összeállni egy high concept, már ami a természetfeletti jelenségek magyarázatát illeti. Sajnálatos módon az I, Zombie-t csak a teljesen egyedi hangulatot árasztó stílusa különbözteti meg a hasonló témájú próbálkozásoktól, akiknek tehát ez nem elég, jobb, ha más olvasnivaló után néznek.
Santito
(ebből 2 csillag Allread érdeme)
Cinderella - From Fabletown with Love #06 Írta: Chris Roberson Rajzolta: Shawn McManus Kiadó: Vertigo Comics
A Fables 22. számával (Cinderella Libertine) Hamupipőke belépett a legdögösebb fiktív kémnők közé: a Fabletown-i Üvegcipellők cipőbolt tulajdonosa valójában Bigby seriff (ezt a tisztet most már a Szörnyeteg tölti be, a Szépség és a Szörnyetegből) legtitkosabb ügynöke, akinek jelentős része volt az Ellenséget térdre kényszerítő hadjáratban, és most végre megkapta a neki járó külön kis hatrészes minisorozatot. Chris Roberson munkásságát már felemlegettük az I, Zombie kapcsán, most legyen elég annyi, hogy a fősorozat szellemi atyja, Bill Willingham volt írótársaként nem véletlenül ő kapta kézbe ennek a spin-offnak a gyeplőjét. A történet alcíme nem véletlenül rímel a From Russia with Love Bond-moziéra, itt megkapunk mindent, ami egy jó kémfilmből nem hiányozhat: az első, látványos in medias res összecsapás a Big Ben toronyórájának mutatóján, a mágikus kütyük átvétele a Q szerepét betöltő Frau Totenkindertől, a flashbackek a korábbi bevetésekről (sorra is vesznek minden toposzt: napóleoni háborúk, amerikai polgárháború, náci Németország), halálosan jóképű rivális ügynök (maga Aladdin személyesen, az Ezeregy éjszaka meséiből) akivel ösze kell fogni a mágikus tárgyak csempészésével foglalkozó bűnbanda ellen, halálos csapda egy olajfúrótornyon, csodálatos megmenekülés, majd a leszámolás az események mögött álló főgonosszal, aki a saját külön bejáratú szigetén, Ultima Thule-n várja a hősöket rejtőzködik trollok és beszélő jegesmedvék gyűrűjében. Ezt a receptet nem nagyon lehet elrontani, Roberson különösebb erőlködés nélkül meg is birkózik vele, a bugyuta mellékszáltól eltekintve, amiben Cindy ambíciózus alkalmazottja maguktól járó mágikus cipellőket ad el, amiket aztán nem képesek levenni a tulajdonosaik. A sztori vizuális része meglehetősen átlagos, Shawn McManus nem hozza a tőle elvárható színvonalat, amit például a Thessaly - Witch for Hire (hogy-hogy nem, ezt a Sandman-univerzumban játszódó történetet Bill Willingham írta) esetében láthattunk tőle: a figurák sokszor elnagyoltak, a hátterek sem igazán kidolgozottak, jól láthatóan félgőzzel tudta le az egész minisorozatot. Az összképen mindenképpen javítanak Chrissie Zullo borítófestményei, különösen a harmadik szám bikinis Bo Derek hommage-a. A hardcore Fables-rajongók úgyis elolvassák, a többieknek viszont azt ajánlanám, hogy előtte abszolválják a fősorozatot, mert anélkül elég bizonytalan lábakon állnak Hamupipőke különálló kalandjai.
Santito
The Terminator: 1984 #1
Történet: Zack Whedon Rajz: Andy Macdonald Kiadó: Dark Horse Comics
Ez a számozás ellenére valójában a tavasszal újraindult Terminator-sorozat negyedik része – de a Dark Horse valamiért úgy döntött, hogy a képregényt minisorozatok formátumában dobja piacra. Az első felvonás, a The Terminator – 2029 ott ért véget, hogy a főszereplő, Ben követte barátját, Kyle Reese-t a múltba, hogy megmentse őt, mielőtt meghal, miközben Sarah Connort védelmezi a szintén a jövőből jött géppel szemben. Az első szám így aztán ezt az új sztorit mixeli össze az eredeti 1984-es film eseményeivel, és leginkább felvezetésként szolgál a mini későbbi két részéhez – és alighanem az azt követő minikhez (ha lesznek). Egy ilyen történet mindig aggodalomra ad okot – főleg a képregények világában, ahol az írók nagy előszeretettel és apró intelligenciával retconálnak, megerőszakolva és eltörölve régi sztorikat. Az ifjabbik Whedon azonban szerencsére érti a dolgát. Képregényét úgy köti össze a filmből már jól ismert cselekménnyel, hogy utóbbin egy jottányit sem változtat – legalábbis a legvégéig, amikor feldobja magának a labdát azzal, hogy Reese végülis túlélte a végső csatát. Ezt egy olyan cliffhangerrel tetőzi, ami minden Terminátor-rajongót elégedett mosolygásra késztet majd. Az itt elindított sztoriszállal sok jót lehet kezdeni – és sokmindent el lehet kúrni vele. De az eddigi négy rész alapján megszavazom a bizalmat Whedonnak (még a rettenetesen erőltetett és humortalan, a bátyja koncepcióját karóba húzó Dr. Horrible képregényei ellenére is). Merthogy ez a füzet is piszkosul szórakoztató, akárcsak az eddigiek. Ben egy ügyesen, visszafogottan, de hatásosan írt karakter, a tipikusan trendi, menő hősökkel ellentétben egy egyszerű, szimpatikus fickó, akivel az olvasó azonnal azonosul. Rácsodálkozása az élettel, nyüzsgéssel, színekkel és emberekkel teli pre-apokaliptikus világra, amit addig csak történetekből ismert, nagyszerű pillanat, akárcsak hajszája Kyle és Sarah a Terminátor elleni végső küzdelmének színhelyére (itt megrajzolva láthatjuk a film kamionrobbantásos és robotpréseléses jeleneteit, és Andy Macdonaldot dicséret illeti a filmszerűen pergő, intenzív képsorokért). És amit Whedon hozzátesz az eredeti sztorihoz, az tökéletesen logikus: Kyle ugye kipakolt a zsaruknak a küldetésével és a jövővel kapcsolatban a rendőrőrsön, mielőtt megjelent a terminátor, és mindent szarrá lőtt, és mivel a Skynet projekt ekkor már létezett, az információ eljut az illetékesek fülébe. Ők pedig nem mulatnak olyan jól a jövőből jött katona meséjén, mint a fakabátok. Sok izgalmas lehetőség rejlik a képregényben, és Whedon dramaturgiai érzékére nem lehet panasz – baromi jól összerakott, alaposan átgondolt sorozattal van dolgunk, amiben Macdonald ráadásul ugyanolyan hatásosan jeleníti meg a ’80-es évekbeli nagyváros utcáit, mint a posztapokalpitikus világ sivárságát.
Thor #615
Történet: Matt Fraction Rajz: Pasqual Ferry Kiadó: Marvel Comics
Sanyarú sorsa van mostanság ennek a sorozatnak. Az évek óta halott Thort J. M. Straczynski támasztotta fel 2008-ban, és sokkal inkább sötét, atmoszferikus fantasyre, mintsem hagyományos szuperhőstörténetre rímelő munkáját azonnal keblére ölelte a szakma és a közönség is. Mindenki elégedett volt, amíg Straczynski hírét nem vette, hogy egyrészt a Marvel egy nagy crossovert (Siege) akar építeni a sztorijára (márpedig ő hírhedten rühelli a crossovereket), másrészt meg a DC-nél valóra válhat régóta dédelgetett álomprojektje: Supermant írhat. Straczysnki fogta magát, és hosszan hömpölygő sztorijának kellős közepén vette a kalapját, az utána való takarítás hálátlan feladata pedig Kieron Gillenre maradt. A fény akkor kezdett pislákolni az alagút végén, amikor bejelentették, hogy a címet Matt Fraction veszi át – Matt Fraction, aki ugyan végül mind az Uncanny X-Mennel, mind az Invincible Iron Mannel csalódást okozott, mégis neki köszönhetjük minden idők egyik legnagyszerűbb Thor-történetét, a kontinuitástól – és úgy általában, a szuperhősös Marvel-világtól – független Ages of Thundert. Nos, a 615. számmal Fraction megérkezett, és az legalább rögtön látszik, hogy nagyon határozott elképzelései vannak a sztorit illetően – ráadásul jól hangzó elképzelések. Straczynski történetének elején Asgard a Földre költözött, egész pontosban Broxtonba, Oklahomába. A kérdés, ami felmerül egy elméleteivel balga módon Volstaggot zargató tudósban, hogy ha Asgard itt van – akkor mi van ott, ahol Asgardnak lennie kéne? Mi már persze sejtjük, hogy baj. A keretül szolgáló beszélgetést többek közt egy olyan szál szakítja meg, amiben vörös, démoni külsejű hódítók indulnak véres leigázókörútra a kilenc világban, miközben Thor, és társai, élükön Balder királlyal, még mindig az Osborn-féle ostrom következményeit nyögik, és igyekeznek talpra állni. Fraction ügyesen vegyíti a fantasyt, a kalandot és a humort (Volstagg és a tudós beszélgetése egyszerűen frenetikus), és még egy kis horrort is sikerült csempésznie a mixbe. Ahogy Straczyinski, ő is távol tartja magát a Marvel Univerzumtól, és jóval hangsúlyosabban használja a karakter mitológiai hátterét, mint a szuperhősit – és ez így van jól, elvégre Thor isteni mivolta eleve komoly különbséget jelent közte és a többi köpenyes közt, és ezt illik kihasználni. De ami a legfontosabb, hogy Fraction piszkosul jól érti a karaktert: megmutat mindent, ami Thort Thorrá teszi, személyes (szórakoztató szóváltása Blake-kel, és főleg, a tény, hogy hiányzik neki testvére, Loki) és epikus síkon (Asgard újjáépítése, a király észhez térítse) egyaránt. Bár ez a füzet csak felvezetése egy sejthetően (és remélhetőleg) hosszú sztorifolyamnak, megkockáztatom, hogy a cím jó kezekben van. Ferry rajzai szépek és élettel telik, viszont Matt Hollingsworth színei néha bizony rontanak az összhatáson. A totálok színezése elegáns, de az arcok szörnyen festenek. De ha csak ennyi baja lesz a képregénynek, akkor hamar a legjobbak közé kerülhet.
The Ultimate Spider-Man # 14
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: David Laufente Kiadó: Marvel Comics
Az ég áldja Brian Michael Bendist! Évek óta csakis neki köszönhető, hogy van egy stabilan magas színvonalú, pokolian élvezetes Pókember képregény a piacon, ami hozza azt a hangulatot, könnyedséget és érzelmi-cselekményi intenzitást, amit a karakter és rajongói érdemelnek. És a dolog iróniája természetesen az, hogy közben ezt az egy címet leszámítva az egész Ultimate univerzumot le kéne húzni a vécén, mert egyik képregény (írja akár Loeb akár Millar, és igen, akár Bendis maga) olvashatatlanabb benne, mint a másik. De francba az egésszel, amíg ez létezik, és tartja a színvonalát, addig nem érdekel, milyen szar az összes többi füzet. A 14. szám a Tainted Love című sztori hatodik, befejező része – arcátlansággal határos merészségnek számít, hogy Bendis előállt ezzel a történettel, hiszen még alig van egy éve, hogy a mainstream sorozatban ellőtte ugyanezt az ötletet Fred Van Lente (és az még a korrektebbül sikerült Pókember-képregények közé tartozott) – jelesül azt, hogy a Kaméleon fogságba ejti Peter Parkert, és felveszi az identitását. Bendis azonban egy nagy lépéssel továbbmegy kollégájánál: az ő Kaméleonja rájön, hogy Peter a Pókember, és némi mutáns drog segítségével a hálószövő jelmezében kezd parádézni, rabolni, és fosztogatni a városban. May néni persze ismeri annyira az unokaöccsét, hogy leessen neki a tantusz – valami nem stimmel. Úgyhogy megéri Fáklyát és Jégembert (akik jelenleg Peterékkel laknak), hogy keressék meg az imposztort, és addig pörköljék-fagyasszák-rugdossák, amíg el nem mondja, mit csinált Peterrel. A szokás szerint ügyesen, feszesen, gördülékenyen felépített sztori feszültségforrása jó ideig abból származott, hogy az imposztor ott élt egy fedél alatt Mayékkel, Peterként, és saját céljainak megfelelően játszott az emberek életével és érzelmeivel. Az eseményeket a kaméleon szemszögén keresztül láttuk, egyszerre érezve valami kellemesen perverz kukkolási vágy kielégülését, és egyre növekvő feszültséget az emocinális rombolás nyomán. De a legfontosabb mégsem ez, hanem a tény, hogy a hős passzív túszként vészeli át az egész történetet, a szintén megkötözött J. Jonah Jameson társaságában, aki együtt töltött óráik alatt kifundálja Peter titkát. Ezt az érzékenységet és intelligenciát szeretem Bendisben. Mindenki más valami nagy esemény, tragédia, sokk köré építette volna fel Jameson revelációját, nála viszont megtörténhet az, hogy egyszerűen egy olyan szituációba kerülnek, ahol hirtelen, csak úgy összeadja a kettőt meg a kettőt – és bumm. Mindezt egy szerény, jól megírt dialógus keretein belül, mindenféle hatásvadászatot mellőzve. Ezek után az, ahogy Peter barátai a fináléban dühösen szétrúgják a Kaméleon és testvére valagát, már szinte csak ráadás. Egyetlen baj van ezzel a képregénnyel, amiért bármennyire is szeretném, nem tudom megadni neki az öt csillagot. A rajz. Ezzel mindig is problémái voltak a sorozatnak. Mark Bagley legjobb esetben is csak „oké” volt (és csaknem 10 éven át ez kevés), és a címhez végre tökéletesen passzoló Stuart Immonen túl hamar távozott, hogy átadja a helyét David Laufentének. Namost, olyan elnagyoltan rajzfilmes, irritáló lufifejekkel teli képi világgal nem sokat tudják riogatni az olvasókat, mint ő. Ráadásul igaz, hogy Peter fiatal, de azért nem kéne 12 évesnek kinéznie. Ennek a sorozatnak égető szüksége van egy hozzá illő rajzolóra. Egyébként viszont támadhatatlan.
Rendkívül érdekes 1984-es rádióinterjú, 6 részletben, a sci-fi klasszikus szerzőjével és a kultfilmrendezővel. Az alkotói folyamat egyik legizgalmasabb kivesézése.
J.J. Abrams már bizonyított tévés, filmes körökben. Elég csak megemlítenünk az Alias-t, a Felicity-t vagy a nagysikerű LOST-ot, és ezzel elvárásaink máris az egekben vannak. Ha feltűnik a neve valamely sorozattal kapcsolatban, nekem az már elég garanciát jelent annak bepróbálására, majd a megtekintést követően elhelyezem képzeletbeli skálámon. Ahogyan a Star Trek kapcsán úgy döntött a rendező, hogy leporolja és megpróbálkozik a milliók által még most favorizált univerzum modern köntösbe öltöztetésével, nem volt ez másként a Fringe-nél sem. Itt azonban nem reboot-ról vagy remake-ről van szó. A helyzet a következő: az X-akták végetértét követően hatalmas űr támadt a misztikus sorozatok terén. Abrams ezt az űrt próbálja befoltozni egy hasonló koncepciójú szériával, ami a science-fiction és a misztikum kedvelőinek is egyaránt eleget próbál tenni. A kezdeti szárnypróbálgatásokat nem számítva remek X-akták pótléknak bizonyult, nem beszélve arról, hogy tévés körökben nem igazán dúskálunk hasonló témákat feszegető high-concept sorozatokban.
A legfontosabb különbség az X-akták és a Fringe között az események mozgatórugója. Míg Mulder és Scully nézőseregének nagy része hátra arcot csinált, megtudva, hogy szeretett sorozatuk különös eseményeinek hátterében az UFO-k állnak, addig a Fringe esetében ilyenről szó nincs. Mi, emberek állunk a középpontban, pontosabban az emberek határtalan gonoszsága, ami egy magasabb technikai tudással társulva, hátborzongató méreteket ölthet. A sorozat ebből kifolyólag tömve van társadalomkritikával, mégsem erre helyezik a hangsúlyt a készítők. Sokkal inkább az egész történetet behálózó összeesküvés elméletek armadájára, melyek mind különböző forrásokból táplálkoznak, mégis egyediek tudnak maradni.
Az FBI peremtudományokkal foglalkozó részlegéhez keveredik főhősnőnk Olivia Dunham (Anna Torv), majd követi őt a zsenialitás és demencia határmezsgyéjén egyensúlyozó Walter Bishop (John Noble), fiával, Peter Bishop-pal (Joshua Jackson) egyetemben. Az általuk alkotott trió feladata az emberi ésszel már fel nem fogható jelenségek vizsgálata, azok hátterének feltérképezése, kezdve a különböző állatokból keresztezett hibridekkel, az időutazás problémáján keresztül, egészen az LSD által kreált tudatátvitelig. Az első évad monster of the week jellege miatt kissé ellaposodott, a kezdetekben még nagyon is átgondoltnak tűnő széria, ami a nézettség rohamos apadását is okozta. Anna Torv érzelmektől mentes színészi játéka, és a mellékszereplők háttérbe szorulása csak tovább rontott a helyzeten. Akinek viszont jár a dicséret, a maximális tisztelet, és teljes elismerés, az nem más, mint a Walter Bishop karakterét alakító John Noble. A Gyűrűk Ura Denethor királya, egymaga cipelte a hátán a sorozatot a teljes első évad során. Örökös kikacsintásai, a hallucinogén szerek iránti rajongása és a remek színészi játék számtalan örömteli percet okozott és okoz még most is, a felhőtlen szórakozásra vágyóknak.
A második évadra többé-kevésbé sikerült szakítaniuk a készítőknek az egy hét egy szörny felállással, és egyre nagyobb hangsúlyt kapott az átívelő szál, melynek kérdésköre folyton ott motoszkált az emberek fejében. Végül elkötelezték magukat az írók egy bizonyos irányba, amit az amúgy is spoilermentesnek szánt kritikában nem szeretnék lelőni azon kedves olvasóknak, akik esetleg most hallanak először a sorozatról. Elég az hozzá, hogy a meglépett megoldás katartikus végkifejletben végződött, a szó nem a legszorosabb értelmében, hiszen megoldatlan rejtély maradt épp elég. A harmadik évaddal beköszöntő jelentős minőségemelkedés lankadatlan, és hétről hétre a fotelekbe kényszeríti a nézőket. Anna Torv karaktere is számottevő javulást mutat, ahogy a mellékszereplők is egyre több jelenethez jutnak. A legfontosabb viszont a fejlődés azon iránya, amely a Fringe univerzumának elmélyítésére összpontosít. Egyre több részlet látott napvilágot az elmúlt két évad során, melyek fejben való összerakása gyerekkorom legózásaira emlékeztet. Ezen kívül a széria telis-tele van úgynevezett easter egg-ekkel, elég csak megemlíteni az első évadban még újnak számító, minden reklám előtt feltűnő ábrák titokzatosságát, melyekről később kiderült, hogy egy kódrendszer részei és mindegyikük az ábécé egy betűjét jelöli.
A Fringe nem kiemelkedő, de stabilnak mondható nézettséget produkál hétről hétre, amellyel elérte azt, hogy már a harmadik szezonját élvezhessük. Hazánkban is képviselteti sorait az RTL klub képernyőjén, és meglepő, de nem vérzett még el a hétfői esti tíz órás sávban. Jelenleg a második évadja fut, annak is a vége felé járunk, ahol igazán beindulnak az események.
Akik érzik magukban az affinitást, az ilyesfajta művekhez, és még csak meg sem próbálnak kritikusan állni a pszeudotudományos tézisekhez, azok számára igazi csemegének ígérkezik eme sorozat. A megszokottnak mondható felvetéseken kívül egyre több és több agyament kísérlettel találkozhatunk, amelyek nagy része erős gyomrot kíván. A színvonal fokozatos emelkedése, a különböző misztikus szálak remek elegyítése, és a karakterek önmagukban erősítik a sorozatot. Mindezt megspékelik számunkra egy jó adag humorral és iróniával, amivel azt érik el, hogy minden hozzám hasonló sci-fi őrült, hétről hétre leüljön, és a szereplőkkel együtt izgulja végig A rejtély következő részét.
Jack McDevitt, Elveszett kolónia című könyvéről a cikk itt található.
Az Alex Benedict sorozat első könyve, a Született stratéga több mint húsz évvel ezelőtt íródott, és ezt a szempontot végig észben kell tartani, miközben olvassuk a könyvet vagy netalán értekezünk róla. A kezdetben különálló regény folytatásai csak nemrég íródtak, mintegy továbbgondolva a főbb karaktereket, meglovagolva a már adott univerzumot. Érdekes szempont volt az is, hogy hamarabb olvastam a tetralógia harmadik részét, mint az elsőt, mindez azonban semmit sem vont le a mű élvezeti értékéből. Az utóbbi szempont mindenesetre arra jó volt, hogy körvonalazódjanak bennem a főbb különbségek, McDevitt korai és mostani munkássága között. Az író természetesen nem a semmiből lett a mostani éra egyik meghatározó szerzője. A Született stratéga minden fejezetén érződik a lehetőség arrafelé, hogy valami több legyen, de kinek örömére, kinek bánatára ez csak a könyv végi utolsó pár fejezetben manifesztálódik.
Előre le szeretném szögezni, hogy a könyv minden mozzanata aprólékosan ki van dolgozva, meg van tervezve. Semmi sem a véletlen műve, nincsenek átgondolatlan részek, amelyek annyira zavartak az Elveszett kolónia esetében. A világ amibe belecsöppenünk ugyanolyan részletgazdag, mint saját történelme. Utazásunk során nekünk kell összelegóznunk az író által zsugori módon adagolt darabkákból az egészet, amely a későbbiekben teljesen összeáll, bár még így is hiányosnak érezhetjük, tekintve a mű terjedelmét. A történet lassú kerekítését, a lankadó figyelem újbóli felkeltését mesteri módon használja a szerző, miközben számunkra az általa felfestett mozaik folyamatosan új értelmet nyer. A kezdetben döcögő fejezetek egyre inkább felgyorsulnak, egészen a regény utolsó negyedéig, ahol aztán akcióban gazdag, pörgős cselekmény mellett lelünk a megoldásra.
Történetünk főhőse Alex Benedict, hivatását tekintve régiségkereskedő. Nagybátyja hirtelen elhalálozását követően tetemes örökség üti a markát, melynek mégsem anyagi vonzatában leli legnagyobb örömét. Az örökség ugyanis kiterjed egy félbehagyott kutatómunka dokumentumaira is, ami igencsak felkelti hősünk érdeklődését, mivel az általuk ismert történelmet alapjaiban rengetné meg, ha igaznak bizonyulnának. Benedict beleveti magát a nyomozásba, lépésről lépésre halad, miközben sorban rántja le a pókhálókat világa történelmének padlásáról. A kutatómunka hol sikeres, hol kevésbé, de hősünk igazság igénye, törtetése és kitartása mindvégig kiállja a kudarcok próbáját. Örültem neki, hogy ebben a regényben ő kapta a főszerepet, így sokkal árnyaltabb karakterként jelenik meg előttem, nem csupán egy fanatizmusából táplálkozó űrrégész, aki mindent segédjére bíz, míg ő otthon elmélkedik. Végig az ő szemén keresztül szemlélődhetünk, az ő epés megjegyzéseit hallhatjuk és rögeszméit szépen lassacskán magunkévá tesszük.
A történet kibontása kellemes csalódás volt az Elveszett kolónia után. Itt sokkal inkább magunkra vagyunk utalva, saját gondolataink színezik a történetet, és a lyukak - amiket vagy befoltoz a regény vagy nem - , sem tűnnek annyira üresnek. Aki először itt találkozik az író sajátos univerzumával, annak igencsak küzdenie kell, hiszen egyből a mélyvízben találjuk magunkat. Folyamatos utalásokat kapunk az általunk még nem ismert helyszínekre, személyekre és folyamatosan úgy vagyunk kezelve, mintha saját alapismereteink lennének hiányosak. Mindez azonban egyáltalán nem egy rossz dolog. Mi is felfedezőnek érezhetjük magunkat ebben a világban, boncolgatjuk a történelmet, cáfolunk vagy éppen megerősítünk különböző téziseket, míg néha talán okosabbnak is gondoljuk magunkat a főhősnél.
A Született stratéga egy korai társadalomkritika McDevitt tollából, egy egészen más perspektívából, mint az Elveszett kolónia esetében. A háború és annak minden mozzanata, a résztvevő alakok heroizálása, a különböző népek egymáshoz való viszonyulása. Ezek azok a kérdések, amiket a regény boncolgat és megpróbál megválaszolni. A történelem képzeletbeli hagymáját kell ehhez meghámoznunk, rétegről-rétegre haladva, egészen odáig amíg ködösítések és mellébeszélések nélkül láthatjuk a teljes igazságot. Ezért különleges ez a könyv, a maga nemében egyedülálló történelmi kutatómunka, a lassú mesélés mellett is magával ragadja az olvasót, rabul ejti azt, egészen addig, amíg a rejtélyről minden lepel le nem hullt.
Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat Kiadás éve: 2008 Fordította: F. Nagy Piroska Eredeti cím: A Talent for War Oldalszám: 384 oldal
A kultikus manga és anime sorozatból idén elkészült az élőszereplős filmváltozat is, az igéretes teaserek után pedig itt a rendes előzetes is. Az igencsak bizarr sztoriban néhány ember egyszercsak egy szobában találja magát, ahol mindössze egy nagy fekete gömb van még rajtuk kívül. Kiderül, hogy ezek az emberek mind a haláluk után kerültek oda, de ha ez még nem lenne elég a megrázkodtatáshoz, hamarosan szembesülnek azzal, hogy a gömb feladatokat szán nekik, földönkívüliekre kell vadászniuk, méghozzá időre. A gömb fegyvert és speciális öltözetet is biztosít számukra. Aki a megfelelő pontszámot összegyűjti, az megválthatja az életét, viszont aki a vadászat közben meghal, annak már nincs újabb esélye.
Megérkezett a trailer a kezdetben Micheal Bay nevéhez fűződő, természetfeletti képességekkel rendelkező kitaszítottakkal foglalkozó filmhez. A rendezést végül DJ Caruso vállalta el a főszereplőt is leváltották, de most nem ez a lényeg. A produkció címe igazán találó, a kilencekből a negyedik számú páciens áll a középpontban, akinek három bajtársát már megölték és most őt kezdik el üldözni különleges képessége miatt. A főszereplő Alex Pettyfer alakítja a "négyest", míg rajta kívül feltűnik még a filmben Teresa Palmer, Dianna Agron és Timothy Olyphant. Végre egy normálisnak tűnő science-fiction. Bemutató 2011 február 18.-án. Az ugrás után feliratos előzetes és a hivatalos szinopszis várja a kedves olvasókat.
I AM NUMBER FOUR focuses on the fate of nine gifted children and their guardians, the sole survivors of a bitter war on their home planet called Lorien, who have settled on Earth under the protection of a charm that means their enemies can only kill them in numeric order. Three of the nine are dead; the novel’s narrator is number Four. The nine children and their guardians evacuate to earth and the protagonist, a Lorien boy named John Smith, hides in Paradise, Ohio, as a human and tries to evade his predators.
Történet: Darwyn Cooke, Ivan Brandon, Jan Strnad Rajz: Darwyn Cooke, Nic Klein, Gabriel Hardman Kiadó: DC Comics
A DC újabb régi sorozatát porolta le, és öltöztette új köntösbe. A Weird War Tales 12 évig futott 1971-től, és antológiaformátumban mesélt olyan háborús történeteket, amik tartalmaztak valamilyen horror, sci-fi vagy természetfeletti elemet. A Vertigo 1997-ben egyszer már felélesztette a sorozatot egy négyrészes mini erejéig (olyan alkotók közreműködésével, mint Brian Azzarello, Paul Jenkins, Peter Milligan, Grant Morrison, Frank Quitely, Richard Corban és Duncan Fegredo), most pedig one-shotok formájában tér vissza a koncepció – némileg meglepő módon nem a felnőtteknek szóló Vertigo, hanem egyenesen a DC gondozásában. Az első, 32 oldalas füzetben három történetet kapunk. A legszórakoztatóbb Darwyn Cooke Armistice Nightja, amiben a történelem immár halott, nagy hadvezérei évente egyszer összejönnek, és háborús játékokat játszanak, csak hogy életben tartsák a tradíciókat.
Az ötlet pofás, a kivitelezés frenetikus. Churchill, Rommel, Patton, Szent Johanna, Dzsingisz kán és a többiek egyenruhás csontvázai dekadens háborús tivornyázással töltik az éjszakát (legkésőbb ott megvett magának Cooke, ahol Rommell és Churchill csontváztestei egymás fejeire tartanak céllövészetet), amit egy nagy fináléval koronáznak meg: mindenki mindenki ellen, hogy az utolsó álló ember (vagyis hulla) legyen a következő év összejövetelének nagygenerálisa. De felbukkan Hitler, és elrontja a bulit. Cooke hasfalszaggató kis szösszenete nem ismer sem politikai, sem másmilyen korrektséget, sem visszafogottságot – a lényeg a móka, és mivel természetesen ő maga rajzolja is a képregényt, egyszerűn nincs mibe belekötni. Innentől viszont esik a színvonal: a The Hell Above Us egy viszonylag korrekt kis sztori, amiben egy tengerésznek a második világháborúban elsüllyedt tengeralattjárója lesz a koporsója. Vagy legalábbis azt hiszi. De sok-sok évtizeddel azután, hogy mindenki más meghalt, és hogy elfogyott minden levegő és élelem, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva még mindig él. Ivan Brandon hátborzongatónak szánt története egy jópofa, de kissé elcsépelt slusszpoénra fut ki, abba viszont jobb nem belegondolni, hogy az évtizedekig (évszázadokig?) a tenger fenekén rohadó főhősnek hogy a búsba nem jutott már korábban eszébe, hogy ha levegő nélkül képes élni, akkor talán a víztől sem fullad meg – ergo, bazzeg, ússzál már a felszínre! Hangulatos, csak értelmetlen és szájbarágós. Az utolsó sztoriról még kevesebb pozitívumot tudok elmondani: Gabriel Hardman képei atmoszférikusak, realisztikusak, és amolyan háborúsan nyersek, jól áll neki a műfaj. Jan Strnad viszont elég gyenge sztorit rittyentett, ami egy heves csata közepén haldokló, és dinoszauruszokról képzelgő katonáról szól. Unalmas, giccses és erőltetett. És sajnos Cooke 7 oldala, akármilyen remek is, aligha éri meg a teljes füzet árát…
Aliens Vs. Predator: Three World War #6 Történet: Randy Stradley Rajz: Rick Leonardi Kiadó: Dark Horse Comics
Hogy mennyire nem könnyű jó történettel előállni egy AvP címhez, azt jól mutatják a gyökeresen elbarmolt mozifilmek is (persze ha azoknál csak a történettel lenne baj…). Mert miről is van szó? Egy idegen faj hobbiból vadászik egy másikra, a főszereplő emberek meg két tűz közé kerülnek, és vagy fejvesztve menekülnek, vagy tökösen elmorognak egy „kill ’em all”-t, és felveszik a kesztyűt. A téma által kínált lehetőségek száma aligha végtelen. Ezt érezhették az írók is, mert már a kezdetektől törekedtek arra, hogy új dinamikát vigyenek a három faj kapcsolatába, és a végsőkig feszítsék azt. Ebben az X-Men veterán, Chris Claremont ment a legmesszebbre a The Deadliest of the Species című tizenkét részes sorozatában – azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy egy kis csapat ember, egy női ragadozó és egy alien királynő egymás oldalán harcoltak benne. Randy Stradley is igyekezett érdekesen játszani a koncepcióval. Nála az AvP Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi pár évig a ragadozók közé állt, és velük együtt vadászott a xenomorph-okra. A Three World War pedig éppen ennek a történetnek a folytatása, ezúttal azzal a sajátos csavarral, hogy a predatorok és a kommandósok (Noguchi vezetésével) olyan renegát ragadozókkal szállnak szembe együtt, akik nem egyszerűen vadásznak – hanem válogatás nélkül ölnek, és ezt ráadásul befogott, kutyákként használt alienekkel teszik. A hatodik rész a történet lezárása, és az egyetlen baj vele Rick Leonardi képi világa. Leonardi alapesetben tehetséges rajzoló, de szuperhősök közt láthatóan jobban érzi magát, mint itt. Munkájából hiányzik az a nyersesség és fenyegetettség, ami elengedhetetlen egy ilyen sztorihoz, de még ha a hangulattól el is tekintünk, akkor sem állt a helyzet magaslatán. Mert pl. abból a jelenetből, amiben a ragadozók és Noguchi nekirohannak az alienek seregének, képileg sokkal többet ki lehetett volna hozni. Leonardi nem tudja megragadni a Stradley által oly ügyesen felépített események jelentőségét, epikusságát és erejét. Ritkán érzem azt egy akciójelenetnél, hogy hiányzik belőle a szöveg, a narráció – és nem is lenne szabad ezt éreznem, hisz a képeknek mesélniük kell, és többet kell mesélniük a puszta történéseknél. De sajnos pont ez az, amit Leonardinak itt nem tud elérni, pedig Stradley hagyná, hogy a vizualitás nyűgözze le az olvasót. Cselekményét tekintve viszont a Three World War abszolút hatásos: az író jól játszik a gyilkos ragadozók és „háziállataik” koncepciójával, az események gyorsan pörögnek, a finálé lendületes és nagyszabású – minden a helyén van egy pokolian szórakoztató képregényhez. Sajnos azonban Leonardi majdnem elrontja a mókát. Miatta az AvP történetfolyam legújabb felvonása lecsúszik egy stabil négyesről.
Astonishing Spider-Man and Wolverine #3 Történet: Jason Aaron Rajz: Adam Kubert Kiadó: Marvel Comics
Ez itt kérem, pályázhat az év legjobb nyitójelenete címre. És már most megmondom, hogy meg is fogja nyerni. Jason Aaron időutazásos Pókember-Rozsomák minijében a kanadai mutáns a halálába sétál a romokban heverő New York utcáin és hídjain. Fejében az jár, hogy mi mindent ért el életében: a temérdek nő, akivel lefeküdt, a még több ember, akit megölt, a történelem összes háborúja, amiben harcolt, a jövők, amiket látott, az alkalmak, amelyek során megmentette a világot. Nem beszélve az ősemberekről, akiket annak idején megtanított a szent folyadék (sör, mi más) elkészítésére, hogy most átnyújtsanak neki egy pohárral, mielőtt egy, a főnix erőt tartalmazó pisztollyal darabokra robbantja a Földet elpusztítani jött Doom-bolygót – és, a hatalmas erejű fegyver visszarúgó erejének köszönhetően saját magát is. A finisben Pókember térdel Rozsomák szénné égett hullája felett, az eldőlt Szabadság-szobor fáklyájának tetején, mögötte a szétrobbant bolygó darabjai hullócsillagként világítják az eget – Adam Kubert érti a dolgát, ezt a kétoldalas képet minden szuperhősgeeknek ki kellene akasztania a szobája falára. Ne aggódj egyébként, ha ez így olvasva egy nagy, összefüggéstelen zagyvaságnak tűnik – biztosíthatlak, nem az. Aaron olyan frenetikus ötletekkel dobálózik ebben a miniben, amilyenekkel Mark Miller szokott, csak vele ellentétben, ő nem kúrja el ezeknek az ötleteknek a megvalósítását sem. Ahogy Rozsomák öngyilkos küldetését felvezeti, az zseniális. Semmi hősi sallang, semmi siránkozás, vagy ömlengés, csak egy férfi, aki teszi, amit tennie kell, és közben nyugodtan, már-már sztoikusan számot vet életével. Aztán megvonja a vállát, és bumm. Persze, ami magát a történetet illeti, arról még mindig nem sokat tudunk. Az első rész rögtön azzal indított, hogy hőseink az őskorban voltak, és várták, hogy a fejükre hulljon az aszteroida, ami kipusztította a dinókat. Aztán a jövőben találták magukat, ami múltbéli tevékenységüknek hála drasztikusan megváltozott. Ebben a számban végre kiderül, hogy valakik, valamiért manipulálják őket és időugrásaikat – de hogy kik és miért, az továbbra is rejtély. Egyelőre nincs is ezzel semmi baj. A mini olyan, mint egy őrült, fékevesztett hullámvasút, ami szenzációs érzékkel vegyíti az epikus akciót, a hangulatos kalandot, az izgalmas rejtélyt, a kiszámíthatatlan science fictiont, és egyáltalán nem utolsósorban, a humort. Az egész középpontjában pedig Pókember és Rozsomák alapvetően baráti, mégis, ellenségeskedéssel teli kapcsolata áll. Aaron jól ismeri ezeket a karaktereket, és bár Logan esetében néha majdnem túlzásba viszi a dühöt, mint vezérlő erőt, kétségkívül jól kufárkodik velük. Kubert pedig elemében van, a Superman: Last Son óta nem láttunk tőle ilyen lenyűgözően stílusos, aprólékosan kidolgozott, eszméletlenül dinamikus munkát. Megint a nyitójelenetet kell példának hoznom, mert minden egyes panelje aranyat ér. És ha Aaron ténylegesen képes egy értelmes, érdekes és épkézláb történetvázat építeni a hatrésznyi őrület alá, akkor ez kinéz az év legfaszább minisorozatának. Mindenki, aki unja már a tipikus szuperhőssztorikat, tegyen egy próbát ezzel. Mert ez minden, csak nem tipikus.
Daytripper #10 Történet: Fábio Moon Rajz: Gabriel Bá Kiadó: Vertigo Comics
Legszívesebben ebbe az egész „kritikába”, afféle nyomatékosításul, egyetlen szál sort írnék csak. Valami olyat, hogy „olvasd el, ha jót akarsz magadnak”. De ezt egyrészt mégsem tehetem, másrészt meg egyébként is túlságosan sok minden kavarog a fejemben a Daytripper 10 elolvasása után ahhoz, hogy ennyivel el tudjam intézni. Ilyen képregényt nem olvasol minden hónapban. Minden évben sem. Sőt… Eleve, maga a téma szokatlan az amerikai mainstreamben, főleg egy Vertigótól. A Daytripper ugyanis (minden túlzás és fellengzősség nélkül) az életről szól. Egyszerű, hétköznapi emberekről, akik egyszerű, hétköznapi körülmények közt tengetik napjaikat. Rólad szól. Az édesapádról szól. A testvéredről. A szerelmedről. És még csak véletlenül sem a halálról. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert eddig minden rész a főszereplő halálával ért véget – és aki még mindig azt várta, hogy erre kapunk valami triviális, a sorozatot műfajiságba záró magyarázatot (úgymint párhuzamos dimenziók), az csalódni fog. Ez egy történetmesélési eszköz volt Moon és Bá kezében, akik többek közt így érték el, hogy minden kis történet kerek és egész legyen, dacára annak, hogy ugyanarról az emberről szól – és nem utolsósorban, hogy mindegyik katarzissal érjen véget. Viszont most, az utolsó szám születéssel kezdődik, és nem halállal ér véget – legalábbis nem egyértelműen (merthogy a befejezés szimbolikája azért nehezen félreérthető). Moonék bámulatos emberi érzékenységgel és írói érzékkel mesélnek az életről, annak bizonyos, meghatározó pillanatairól, érzéseiről, a jóval és rosszal való szembenézésről, és főleg, a családról és az apaságról – nyilvánvaló, hogy milyen értékek fontosak nekik. Brás elmélkedése az otthonról, amikor hazatér feleségéhez, miután megállapítják halálos betegségét, döbbenetesen hatásos és szívhez szóló. Klisék és giccs nélkül, egyszerűen, ugyanakkor gyönyörűen üzeni neked, az olvasónak, hogy az életed olyan lesz, amilyenné formálod – külső behatások ide vagy oda. A képi világ nem marad el a forgatókönyvtől, kifejezőereje lehengerlő: Báék élettel és érzelemmel töltenek fel minden oldalt, Dave Stewart színei pedig gyönyörűek. A Daytripper a szó legigazibb értelmében vett érett, felnőtt képregény – és nem attól az, hogy tele van felnőtteknek szóló elemekkel, mint a szex és az erőszak. Mert valljuk be: a legtöbb sorozat, amit a rajongók szeretnek példaként felhozni az elsősorban tinédzsereknek szóló szuperhőstörténetekkel szemben, főleg ilyesmikkel operál. Így a Daytripper koncepciója már önmagában is dicséretes, de ennél is fontosabb, hogy mind témáját, mind stílusát, mind színvonalát tekintve egyike azon keveseknek, amikre bárki lelkiismeretfurdalás nélkül rásütheti a „művészet” szót – annak legjobb értelmében. Manapság, amikor a mainstream amerikai képregények (és filmek) túlnyomó többségét sokkal inkább termelik, mint alkotják, ez nem kis szó. Miután végigolvastad a Daytrippert, egy minden elsöprő érzés fog hatalmába keríteni: örülni fogsz, hogy élsz. Mi mást kívánhatunk még?
Ultimate Avengers 3 #2
Történet: Mark Millar Rajz: Steve Dillon Kiadó: Marvel Comics
Hogy mi a baj Mark Millarral? A kérdés némileg értelmetlennek tűnik, mert elnézve a pozícióját, amit elfoglal a képregényiparban (és most már egyre inkább a filmiparban is), a válasz látszólag: semmi. Valójában azonban: majdnem minden. Azt senki nem tagadhatja, hogy Millarnak nagyszerű ötletei vannak, jó néhány remek koncepcióval állt elő pályafutása során. Sajnos ezeknek a többségét tönkrevágta a kivitelezésükkel (nem, nem sorolom a példákat – belefáradna az ujjam). De az ígéret egy jó történetre, egy jó képregényre, mindig ott volt bennük. Hogy ez miért érdekes? Mert az Ultimate Avengers harmadik sztorijában már ez az ígéret sincs meg. Ebből már az ötlet is hiányzik. Vámpírok? Most komolyan? Igaz, hogy Millar sosem szégyellte meglovagolni mások sikerét (az Ultimates lényegében Warren Ellis Authorityének marveles változata – még a rajzolót is ellopta belőle), de ez már a vérszívós (hozzáteszem: egyre unalmasabb) divathullám szégyentelen megszörfözése. A sztori annyi, hogy az Ultimate Univerzum vámpírjai úgy döntenek, ideje nagyban játszani, vagyis az oldalukra állítani minden szuperhőst, és átvenni a hatalmat az egész bolygón. Várj csak, hol hallottam már ezt…? Ah, igen, az X-Menben. Cirka egy hónappal ezelőtt. Láthatóan a Marvel szerkesztői közül is jó páran megértek már rá, hogy betörjék a fejüket. Az első rész végén láttuk, ahogy a vámpírrá vált Nerd Hulk (Nerd Hulk… apám… amit ezzel a szerencsétlen karakterrel művelnek itt, meg a mainstream Marvelben is…) megtámadja az új Fenegyereket – most azt láthatjuk, hogyan tették őt vámpírrá a vérszívók. Nem kell nagy dolgokra gondolni: Hulk kimegy kicsit levegőzni, meglátják, leverik, vámpirizálják. Aztán jön a felmentő sereg, ami a pofátlan hatásvadászata ellenére is érdektelen cliffhangerben természetesen csapdába sétál. Reménytelenül unalmas, kiszámítható és fárasztó képregény, száraz dialógusokkal, élettelen, dinamikátlan akciókkal, és tömény izzadságszaggal, ami minden egyes oldalon érződik. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a képregény Millar miatt kap karót – annyira azért nem elviselhetetlen, amit ír. Viszont van itt még egy Steve Dillonunk is, akit az ég áldjon a Prédikátorért meg a Megtorlóért, de aki egyszerűen tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szuperhősképregényt rajzoljon. Azt hittem, a Marvel erre már rájött anno a Wolverine: Originsből is. De nem. Dillonban épp az a jó, hogy nem egy konzumrajzoló – erőteljes, senki máséval össze nem egyeztethető, sajátos abszurditást közvetítő stílusa van, ami ebből fakadóan értelemszerűen nem illik mindenhova. A mimikaábrázolása, ami egy kis cinizmussal és fekete humorral fűszerezett történetben olyan hatásos, itt nevetségesen túlzó, sőt, katasztrofális. Néhány arckifejezés ebben a környezetben egyenesen karikatúra benyomását kelti. Dillon jobban tenné, ha távol tartaná magát ettől a világtól (persze, tudom, pénz beszél, én meg kussoljak). Millart meg rúgják ki páros lábbal a Marveltől – általában véve jobb teljesítményre képes, ha függetlenül dolgozik (bár az ennél is bőven rosszabb Nemesis ezt épp keményen cáfolja).
Alexander Semenov orosz amatőrfilmes pár perces Transformers-fricskája (ami valószinűleg demóreelnek készült) szórakoztatóbb, mint az utolsó, istentelen, hat órás Michael Bay-szemét.
Hellboy – The Storm #3 Történet: Mike Mignola Rajz: Duncan Fegredo Kiadó: Dark Horse Comics
Attól tartok, szinte nincsenek is a magyar nyelvben olyan kellően kifejező szuperlatívuszok, amelyek hűen leírnák, hogy milyen átkozottul zseniális a The Storm befejező része (ami persze cliffhangerrel zárul: a sztori a szintén háromrészes The Fury-ban folytatódik majd). Amióta az első Hellboy képregény megjelent, páratlan élményként élhettük meg az író-rajzoló Mike Mignola fejlődésének végigkísérését. Eleinte még nem is merte ő maga írni a képregényét (a Pusztítás magját John Byrne jegyezte helyette), aztán, noha rögtön hatásosan, mégis, kissé még botladozva vette magára ezt a feladatot is, mára pedig a történetmesélés egyik legnagyobb mestere vált belőle, akinek minden idők egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb univerzumának megteremtését köszönhetjük. A The Storm lenyűgöző demonstrációja Mignola írói kvalitásainak. Bámulatos, ahogy egyetlen panellel határozottan előrelendíti a cselekményt, ahogy egy jelenet közepébe beszúrt képkockával sűríti az atmoszférát, vagy, ahogy egy-két rövid sorral lényegüknél ragadja meg a legmélyebb érzelmeket is.
A legjobb példa Hellboy és Alice utolsó jelenete. Semmi sallang, semmi őgyelgő, tiniromantikus bullshit, csak színtiszta, őszinte, pofonegyszerűen tálalt, és épp ezért szívbemarkoló emóció: mielőtt csatába indul, Hellboy megkérdezi a könnyező nőtől, hogy ha mindennek vége, nem jönne-e vissza vele Amerikába. A válasz egy csók, ami után Hellboy elmormol egy „Okay”-t, és szivarjára rágyújtva távozik. Humphrey Bogart sem csinálta volna stílusosabban. Az emberi civilizáció totális eltörlésére született pokolfajzat minden ördögi külseje és mivolta ellenére mindig is a képregények világának egyik legemberibb figurája volt, és ezt a státuszát ez a sztori még inkább bebetonozza. Maga a történet valósággal roskadozik a súlyos sorsszerűségtől. Régi Hellboy-rövidek gonoszai, mellékszereplői térnek vissza, hogy váratlanul komoly szerephez jussanak a közelgő végjátékban, ármánykodó, bosszúszomjas gazokból válnak hirtelen tragikus karakterek, hősünk pedig kénytelen némi önfeláldozással járó alkut kötni Baba Yagával, hogy esélye lehessen a seregeit gyűjtő Nimuével szemben. Az is példaértékű, ahogy Mignola ezt kezeli, távol maradva az áldozatot hozó amerikai hős tipikus dicsőítésétől, ismét kiemelve főszereplőjének „csak teszem, amit tennem kell” attitűdjét. A kép, amin Baba Yaga elégedetten, diadalittasan emeli magasba Hellboy kivájt szemét, háttérben a főhőssel, akinek szemüregéből a vér, mint könny folyik, felejthetetlen. Duncan Fegredo drámai érzéke Mingoláéval vetekszik, nem hiába bízta rá a sorozat rajzolását három évvel ezelőtt. A The Storm csak egyvalami miatt ad okot aggodalomra: mindez még csak a finálé felvezetése, és annak máris olyan hatalmas erejű, olyan lehengerlően intenzív, hogy Mingolának valami brutálisan nagyformátumú befejezést kell kanyarintania ahhoz, hogy ilyen felvezetés mellett ne törpüljön el a beteljesedés. De ha valakiben, hát benne már megtanultunk bízni az elmúlt 17 évben.
Valahogy így nézett volna ki a film noir annak idején, ha nem kötötte volna gúzsba az erőszakot tompító, a szexualitás minden formáját száműző (vagy legalábbis száműzni próbáló) és az erkölcsiséget mindenek (többek közt művészi koncepciók) fölé helyező, bigott Hayes kódex. 1953-ban járunk, San Franciscóban. Szinte halljuk a narráló főhős, Frank Grissel súlyos, komor, bariton hangját. Mondjuk Sterling Haydenét. A városról mesél, ami próbálja levetkőzni a vadnyugati kor szennyét és civilizálatlanságát, hogy boldog családok otthona legyen, de a változások csak a felszínt érintik, míg belül ugyanúgy rohad tovább minden. Mesteri atmoszférateremtés, és ez még csak az első két oldal. A Fogtown (a Vertigo Crime sorozat legújabb, 176 oldalas graphic novelje) a létező legtipikusabb noir klisék mentén indul. Frank egy lecsúszott, cinikus magánnyomozó, akit egy nap felkeres egy aggódó anya, hogy találja meg eltűnt lányát. Viharos szexuális kapcsolatukban vergődő titkárnője ráveszi a nyomozásra a vonakodó főhőst, aki körül természetesen azonnal, mintegy startpisztoly dördülésre, elkezdenek hullani az emberek – és mire kezdi kapizsgálni, hogy miről is van szó, már nyomában a rendőrség is. A sztori nem hazudtolja meg Dashiell Hammett és Raymond Chandler örökségét, Frank hazugok, gyilkosok, verőlegények és gengszterek közt botladozik az átverésekkel és fordulatokkal sűrűn szegélyezett úton, miközben legnagyobb csatáit saját démonaival vívja. Senki sem igazán az, aminek látszik, és mindenki rejteget a szekrényében egy-két hullát – de legalábbis egy-két igencsak kényelmetlen titkot. A cselekmény pörög, nincsenek üresjáratok, minden szónak és panelnek értelme, szerepe van, és ahogy Frank egyre mélyebbre hatol mindabban a mocsokban és vérben, ami ott hömpölyög Frisco képmutatóan puccos felszíne alatt, úgy hatolunk mi is egyre mélyebbre Frank fejében. Merthogy a Fogtown elsősorban karaktertanulmány, ami a zsáner elemeit és a háttérül választott kor élénken megjelenített sajátosságait egy zavart férfi lelkének élveboncolására használja. Frank homoszexuális, és éjjelente, miután megdöngette titkárnőjét, kioson a közeli parkba, hogy amolyan férfiasan brutális módon seggbekúrassa magát egy helyi keményfiúval. De Gabrych számára ez nem egy plusz színfoltja a karakternek, hanem elemi meghatározója is. Franknek ugyanis van ugyanis egy lánya, akit nyilvánvaló okokból nem sokkal születése után elhagyott, és ez rányomta bélyegét egész életére. Minden forrongása, gyűlölete, antiszociális attitűdje ebből ered, és amikor mindez végre kiderül, akkor értjük csak meg igazán Franket. Gabrych egy nem túl könnyen szerethető, de fantasztikusan életszerű, háromdimenziós karaktert teremtett, akinek szorongásai és motivációi idővel válnak világossá a néző szemében. Az író nem fogja vissza magát, brutális erőszak és vad szex váltakozik az oldalakon, de soha nem öncélúan, mindig a történet szolgálatában. Brad Rader (természetesen fekete-fehér) képi világa a zsánerhez szokatlan módon tartalmaz némi furcsán karikaturisztikus vonást, mégis végig realisztikus marad, és elemi erővel jeleníti meg a város kegyetlenségét, nyersességét. Kár, hogy Gabyrch a végére elpuhul kissé: a befejezés lehetett volna merészebb, Frank tipikus, amerikai nyáladzása a család szentségéről pedig félrement – nem illik sem a karakterhez, sem a zsánerhez. De ez legyen a legnagyobb problémánk.
Robocop #6
Történet: Rob Williams Rajz: Unai Dezarate Kiadó: Dynamite Entertainment
Elnézve a külföldi oldalakat, ez a sorozat bőven nem kapja meg a neki kijáró figyelmet. Alig egy-két helyen ejtenek szót róla, és ott sem feltétlenül pozitív hangvételben. Fuck ’em. A Dnyamite tavaly útjára indított új Robotzsaruja jó úton jár ahhoz, hogy a jelenleg futó amerikai képregények egyik legfaszább, legszórakoztatóbb színfoltja legyen. Ehhez mondjuk még nem ártana egy igazán lenyűgöző hosszabb sztori (az első „csak” nagyon jó volt), mert a sorozat legjobb darabja eddig az előző, ötödik szám, és a mostani hatodik – és mindkettő nagyjából különálló történet, még ha az első négy füzet eseményeinek utóhatásaival foglalkozik is. A jelen, Profit Margins című képregénybe Rob Williams író annyi gonoszságot, fekete humort, cinizmust, világ- és embergyűlöletet zsúfolt, amennyi csak 24 oldalba belefér. Az első történet epikus detroiti összecsapása után egy ED-309-es (ami olyan, mint a filmből ismert ED-209-es, csak vagy tízszer akkora) meghibásodva kóborol az utcákon, lőve és robbantva mindent, ami érzékelői elé kerül (egy óvatlan fekete utcakölyök középső ujjára két rakéta a válasz). De ez nem minden, ED-ünk nem csak úgy cél nélkül caplat erre-arra. Mint kiderül, szegény szerencsétlen méregdrága gyilkológép rendszere némileg összezavarodott: eredetileg ugye katonai célokra, nem pedig városbéli rendfenntartásra tervezték, és ennek megfelelően, jól programozott kisfiúként szeretne háborúzni. De azt azért észleli, hogy amerikai földön van, és az mégsem járja, hogy saját hazáját támadja meg, úgyhogy jobb híján megindul a legközelebbi határ felé. Kanadában szar napra fognak ébredni a hatóságok. Maga Robotzsaru szinte csak azért van a képregényben, hogy ne felejtsük el, ez mégis az ő sorozata: alig van egy-két sora, és nem csinál semmi érdemlegeset. De hát kit érdekel, ha a sztori nélküle is igazi bűnös élvezet? A középpontban ezúttal az OCP vezetője, a jéghideg, lelkiismeretlen, pénzéhes ribanc, Ms. Odenkirk áll, aki az ED-309-es ámokfutását megszakító inzertekben azon agyal, hogyan kerülhetné el a PR-katasztrófát, lehetőleg úgy, hogy esetleg még keressen is a dolgon párszáz millió dollárt. A képregény mérföldekkel haladja meg a film szatirikus hangulatát, addig fokozva, nagyítva és túlozva azt, amíg az egész egy őrült, esztelenül vicces, éjfekete, velejéig gonosz kirohanásnak tűnik az emberiség ellen. Az a világ, amiben egy cég alkalmazottja közli, hogy egyik háborús célokra kifejlesztett termékük inváziót készül indítani Kanada ellen, és a cégvezető erre azzal reagál, hogy „picsába, pont egy rakás jávorszarvas és hokikorong hiányzik az OCP-nek”, megérett arra, hogy hamuvá égessék. Williams jól érzi, hogy a szatírában nem kell visszafognia magát az alkotónak. Unai Dezarate kellemesen nyers, robosztus képi világgal teszi fel a pontot az i-re, és a képbe tökéletesen passzolnak Oscar Manuel Martin visszafogottságukban is hangulatos színárnyalatai. Guilty pleasure a javából.
A Marvel csúnyán kibabrált magával az elmúlt másfél évben, a Rozsomák képregényeket illetően. A főcím, a Wolverine, a Dark Reign-érának megfelelően a főhős fiát, Dakent szerepeltette, és felvette a Dark Wolverine nevet, Logan saját sorozatát pedig Jason Aaron kezdte írni Weapon X cím alatt. Csakhogy a közönség valamiért nem fogadta el ezt az új sorozatot – hiába volt sokkal jobb, mint Daniel Way dark wolverines baromsága, az eladások egy közepesen erős start után lecsúsztak a 30 ezres tartományba – ami a kiadó egyik fő karakterétől gyalázatos teljesítmény. Csak idő kérdése volt, hogy a Marvel mikor korrigálja a ballépést. Most, hogy a Dark Reignen egy ideje túl vagyunk, előhúzták a kalapból a jó öreg „számozzuk újra a sorozatot” feliratú nyuszit, és imho, itt van nekünk a Wolverine 1 (miközben Daken is megőrzi saját sorozatát, Daken – Son of Wolverine címen). És a sztori? Rozsommák a pokolba megy. Nem, nem úgy értem, hanem tényleg. Szó szerint a pokolba megy. A képregény azzal indít, hogy hősünk a lelkipásztorrá vált egykori Weapon X-es sorstárssal, Wraith-szel beszélget, olyan triviális dolgokról, mint remény, bűn és megváltás. Aztán persze beüt a baj, jön az öldöklés, a halál, a tűz, a sikoltozás, Logan pedig nincs sehol. Valakik, akik komoly gyűlöletet táplálnak hősünk iránt, egymás után vadásznak le mindenkit, akihez valaha, bármilyen szempontból közel állt. Újságíró barátnőjét Mystique menti meg – igen, az a Mystique, akit Rozsomák minden erejével igyekezett kibelezni legutóbbi találkozásuk alkalmával, a Get Mystique című sztoriban, amit mellesleg maga Aaron írt. Szóval miért csinálja? Aztán a képregény végén maga a Sátán üdvözli hősünket a pokolban, és mindenféle változatos szenvedést helyez kilátásba neki. Hogy hogyan és miért került oda, azt nem tudjuk. Az egész füzet tele van kérdésekkel, és egyelőre nincsenek válaszok, az író az olvasó „mi a franc folyik itt?”-féle fejvakarására alapozik, remélve, hogy a kérdőjelek elég érdekesek és figyelemfelkeltőek ahhoz, hogy visszajöjjön a folytatásokért is. De engem inkább más kérdések foglalkoztatnak: mit lehet kihozni egy „Rozsomák a pokolban” sztoriból? Miért jó? Nekiáll majd mindenféle démonokat és elkárhozott lelkeket kaszabolni a Sátán körül? Vagy az egész arról szól majd, hogy újra átéli élete nagy tragédiáit, és találkozik az áldozataival? Akár fizikai, akár lelki terrorban gondolkodik Aaron, ez a sztori sehogy sem tűnik valami acélosnak. Rozsomák túl sokmindenen átment már, hogy holmi pokol különösebb fejfájást jelentsen számára, és normál körülmények közt is megvannak a maga démonai. Egy nagy kérdőjel az egész. Talán a második részben már kapunk valami utalást arra, hogy Aaron milyen irányban akar innen továbbmenni – addig is, mint általában, jól ír (naná: övé a jelenleg futó legjobb amerikai sorozatok közül kettő), legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, és nagyjából még a horrorisztikus jelenetek is működnek. Bár attól tartok, hogy Matt Wilson túl élénk színekkel dolgozik, ez a sztori sötétebb tónusokért kiált – és Renato Guedes rajzai is lehetnének kissé nyersebbek és dinamikusabbak. Egyelőre ez nem elég többre egy közepesnél.
Bár nem néztem utána, de a képregények történelme során a legtöbb ember valószínűleg a Judge Dredd képregényekben halt meg, és kétlem, hogy ez a rekord egyhamar veszélybe kerülne. A 2000AD írói sosem voltak szívbajosak, nem ijedtek meg a nagy számoktól és az őrült túlzásoktól, az immáron 33 éve nagy sikerrel futó Judge Dredd sztorikban pedig a mai napig gyakori jelenség, hogy egy-egy lapozás több millió ember életét követeli. Persze a Judge Dredd egy tudatosan sarkított szatirikus alternatív jövőkép, ahol minden fel van nagyítva, ahol minden idézőjelbe van téve, de ahol ugyanakkor mindennek a mi világunkban vannak a gyökerei.
A 80-as évek elején a világ még az úgynevezett második hidegháborút élte, amikor is a nukleáris fenyegetettség már csökkent valamelyest, de azért a nagyhatalmak fegyverkezési versengése miatt még bőven ott volt a para az emberekben. A népszerű brit képregénymagazin húzónevének számító Judge Dredd képregényben hasonló status quo állt fent a kelet és nyugat között, de a gátlástalan írók itt ki is robbantották a nagy háborút, méghozzá az Apocalypse War című Dredd nagyeposzban. A hidegháború felmelegítése egyébként már a kezdetektől fogva terítéken volt a 2000AD-nál. A legelső számban (1977) bemutatkozó Invasion! című stripben a Volgan-ok (eredetileg szovjetek voltak, de aztán a jó viszony fenntartása érdekében és szerkesztői nyomásra inkább Volgai Köztársaságra változtatták a nevet) pár óra alatt elfoglalják Nagy-Britanniát, hogy aztán egy Bill Savage nevű teherautó sofőr az ellenállás élére állva megindítsa a harcot az elnyomók ellen. Dredd bíró univerzumában (amely igazából ugyanaz az univerzum, csak időben később) viszont már szovjeteknek (Sovs) hívták a futurisztikus riválisokat, mivel akkor még nem tudhatták, hogy a vörösök nem hogy a 2100-as éveket, de már a 90-eseket sem érik meg. Dredd világában a szovjetek az alapvető komcsi sztereotípiáknak tökéletesen megfelelő, és az amerikai Megacity-k fasisztoid rendszerének egy még durvább formáját követő agresszorokként vannak ábrázolva, akiknek hasonló túlnépesedett gigantikus városállamaik (East Meg One) és hozzá saját bírói rendszerük is van.
Az 1982-ben bemutatkozó Apocalypse War története nyilvánvalóan nem mentes a világpolitikai felhangoktól, a párhuzamok is nyilvánvalóak, hiszen a Judge Dredd mindig is reagált a való világra, de a háború kirobbantása mögött most valójában sokkal inkább praktikus okok álltak. A sztori apropóját ugyanis az adta, hogy az írók úgy érezték, hogy az évek során a 800 milliósra duzzasztott Megacity One már túl nagy és ezért kezelhetetlen lett, így kellett valami indok, amivel megfelezhetik a lakosság számát, ehhez pedig pont kapóra jött a nagyhatalmak szembenállása.
Az Apocalypse War (prog 245-270) nem volt minden előzmények nélküli. Már a két évvel korábbi Judge Child sztoriban (prog 156–181) Megacity One pusztulását prognosztizálták, a 81-es Pirates of The Black Atlantic (pro 197-200) című sztoriban pedig a szovjetek meg is ejtették a háború előpróbáját, így számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb a Megavárosnak pusztulnia kell. De az igazi prequel a Block Mania című kiseposz (prog 236-244), ami közvetlenül megelőzi az Apocalypse War-t.
Blokkmániákusok
Az előzmény megértéséhez nem árt ismerni a blokkháború fogalmát, bár igazából a nevében ott van a magyarázat. Megacity One zsúfolt lakossága körülbelül ötvenezer embernek szállást adó épületblokkokra van elosztva. Az ezekben az (számunkra ismert és kevésbé ismert hírességekről elnevezett) önellátó épületegységekben lakó unatkozó és frusztrált emberek időnként poénból, vagy éppen valami nem túl jelentős okból kifolyólag megtámadják a többi blokkot, ami rendszerint kaotikus mészárlásba torkollik, és amit többnyire a bírók fékeznek meg nem kevés áldozat és felkelőhab (riotfoam) árán.
A Block Mania is úgy kezdődik, ahogy egy átlagos nap Megacity One-ban. Egy jelentéktelen esemény nyomán (a bűnös ezúttal egy fagyi) blokkháború tör ki a Dan Tanna és az Enid Blython blokkok között. Csakhogy a konfliktushoz rövid időn belül további blokkok is csatlakoznak, és végül a háború eszkalálódik Megacity egész északi részére, úgy, hogy a bírók már nem képesek megfékezni azt. Dredd nyomozása közben kideríti, hogy a blokkmániáért az ivóvíz a felelős, pontosabban az abban lévő vírus, amivel egy szovjet kém, bizonyos Orlok fertőzte meg a lakosságot, hogy az előidézett káosszal előkészítse a terepet egy másik, ezúttal már kívülről érkező támadáshoz.
A történet tehát szorosan kapcsolódik az Apocalypse War-hoz, bár majd csak az utolsó panelen válik teljesen világossá, hogy mire is ment ki az előjáték. A Dredd keresztapák, vagyis John Wagner és Alan Grant felvezetése nagyszerű olvasmány, gyors ütemű, ami során a képregény minden egyes paneljét csurig töltötték akcióval. A népességszabályozás egyébként már itt elkezdődik, hiszen már a blokkmánia és annak következményei is emberek százainak és egész városrészeknek a pusztulását idézi elő. Ezt a sztorit még nem kevesebb, mint négy rajzoló követte el, csupa 2000AD-s veterán, név szerint Ron Smith, Steve Dillon, Mike Mcmahon és a zseniális Brian Bolland, akiknek különböző stílusai tették még színesebbé az egyébként fekete-fehér képregényt, bár nem kizárt, hogy van akit pont zavar ez a pár oldalankénti rajzolóváltás. (Számomra leginkább a még pályája elején járó Dillon rajzai voltak meglepőek, mivel itt a későbbi munkáihoz képest egészen más stílust használt még.)
A Block Mania két másik szempontból is jelentős epizódja a Dredd képregényeknek, egyrészt itt mutatkozott be a már említett Orlok, aki majd visszatérő ellenfél lesz, és pont az ő kezei által távozott viszont egy mellékszereplő, az a Giant bíró, aki Dredd alkalmi kollégája volt évekig. Bár közel sem tartozott a leggyakoribb, de még csak a legnépszerűbb mellékszereplők közé, Giant halála nagy felháborodást váltott ki a rajongóknál, akik itt még nem szoktak hozzá, hogy bizony Dredd világában még a mellékszereplők élete sem ér egy fabatkát sem.
Apokalipszis, a jövőben
Az Apocalypse War volt az első hosszabb Judge Dredd történet, amit ugyanaz a rajzoló jegyzett végig, nevezetesen Dredd grafikai szülőapja, Carlos Ezquerra, aki egyébként ekkor már évek óta nem rajzolta édesgyermekét. Az ő munkássága sosem hagyhat kivánnivalót maga után, bár nem egy kivételes képességű alkotó ugyan, de egy jellegzetes, és minden igényt kielégítő stílust képvisel, a klasszikus Dredd ábrázolás pedig mindig is az övé marad. Az írók továbbra is Grant és Wagner voltak, utóbbi a szokásos T.B. Grover írói álnevet használva. A sztori tőlük már megszokottan gyors ütemű, fordulatos, akciódús, ezért kimondottan olvasatja is magát, szinte lehetetlen is nem egyszerre abszolválni mind a közel 200 oldalt, pláne, hogy az erdeti közlésforma miatt (heti 8 oldal) szinte mindegyik rövid fejezet végére került egy kisebb-nagyobb cliffhanger.
(SPOILER akad, de véleményem szerint a csattanó kevésbé érdekes, mint az odáig vezető út, így előbbi ismeretében sem veszít semmit a potenciális olvasó.)
Miután az Orlok nevű szovjet kém a blokkmániával előkészítette a terepet, Bulgarin legfőbb szovjet bíró egyetlen gomb megnyomásával elindítja a támadás második fázisát, amivel nukláris rakétazáport zúdít a káoszba fulladt Megacity One-ra. Bár a rakéták első hullámának csak töredéke jutott át a védőpajzson, a szovjetek igazi célja az volt, hogy a tengerben felrobbanó rakéták által keltett cunami lerombolja az Atlanti Falat, vagyis a partvidék védelmi rendszerét, így a későbbi támadáshullám már akadály nélkül semmisíthette meg a déli szektorokat. A város és a bírák helyzetét további körülmények is súlyosbítják. Egyrészt a város épen maradt részeiben még mindig tombol a blokkmánia, aztán szembe kell nézniük azzal is, hogy a többi Megacity a saját védelmük érdekében nem hajlandó segíteni nekik, de még az ellencsapás nagyobb részét is sorra kivédi a szovjetek különleges rakétapajzsa.
A város romokban, a blokkmánia tombol, az ellenség keze pedig betette a lábát, vagyis megindult az invázió. Vadászgépek, katonák, robotok és gigantikus harckocsik szállják meg a romos utcákat, az emberek pedig hullanak mint a legyek. Dredd a maradék bírákkal és az ellenállókkal ugyan hősiesen harcol a betolakodók ellen, de mindhiába, a szovjetek fölénye győzedelmeskedni látszik. Az egyre reménytelenebb helyzet közepette végül Dredd egy öngyilkos tervet eszel ki. Egy csapat jól képzett bíróból egy kommandót szervez, majd behatolnak az ellenséges területre, elfoglalnak egy rakétasilót, és végül Dredd egyetlen gombnyomással és 500 millió ember életével véget vet a háborúnak.
A talán legismertebb és az egyik legjobbnak tartott Dredd eposz az egész Dredd mitológia kvinteszenciája, amiben megtalálhatóak a Judge Dredd képregények legfontosabb jellegzetességei, a túlzások, az abszurd ötletek, a mobid humor, a kétértelmű karakterek és az egyértelmű politikai és társadalmi áthallások. A történet során nem csak egy atomháborút látunk, hanem egy egész rendszer kudarcát, az addig majdnem tökéletesnek hitt Megacity eszményének kártyavárként való összeomlását, mely bár belülről indult bomlásnak, de külső hatásra. A bírók már a blokkmániával sem igazán tudnak mit kezdeni, az invázió viszont már a teljes összeomlással fenyeget. A város folyamatosan veszíti el a harcot, és amikor azt gondolnánk, hogy most már a fordulatnak kellene következnie, akkor az írók még reménytelenebb helyzetbe taszítják a bírókat és persze a lakosságot. Erről a mélypontról hozzák aztán vissza fokozatosan a reményt (azt is sok áldozat árán), amit aztán nem egy újabb hosszantartó gerillaharc követ, hanem egyetlen ember által meghozott halálos döntés, és annak következményei.
Dredd bíró alakja mindig is jelentős ambivalenciát mutatott, egyszerre volt hős és fasiszta szörnyeteg. A történelem persze mindig is igazolta a tetteit, hiszen egy Megacity jellegű város felügyelete, és biztonságának fentartása megköveteli a spártai módszereket. A megszállás ténye mit sem változtat ezen, Dredd ekkor is kíméletlenül betartatja a törvényeket. Nem kísértik morális aggályok, amikor parancsot ad a sugárfertőzött túlélők szenvedéseinek megrövidítésére, vagy amikor náci mintára tömegsírba lövi a kollaborátorokat. A legfontosabb kérdés azonban természetesen az, hogy vajon volt-e joga egyetlen gomb megnyomásával az egész East Megacity One-t, és félmilliárd embert eltörli a föld színéről? Dredd ekkor is kőkeményen, gondolkodás és mérlegelés nélkül, minden felelősséget magára vállalva dönt a vitatható lépés megtétele felől. ("Half my city is burnt to ash by East-Meg missiles, and you're begging me for mercy? Reques denied!") A Hiroshima/Nagaszaki párhuzam nyilvánvaló, ahogy a kérdés morális és a humánus szempontú problematikája is rokon, a véleményformálás pedig itt is az olvasó dolga.
Az Apocalypse War az egész Judge Dredd képregényfolyamra hosszantartó hatással bírt, az ezután következő történetek jelentős része is még ezen esemény következményeinek a fényében íródott. Az elmúlt harminc év alatt csak a politikai éle kopott meg, de a mai napig egy nagyon olvasmányos, szórakoztató oldschool klasszikusnak számít, amit méltán tartanak az egyik legjobb Dredd történetnek.
Az első és második előzetes a linkekre kattintva tekinthető meg. A részletek lassan összeállnak, ennél az indie, low budget sci-fi-nél. Az alábbi videóban végre megpillanthatjuk a titokzatos szörnyeket. Ezt eddig sok ember kifogásolta, végre az ő igényeiket is ki tudjuk elégíteni. Az igazság az, hogy ez az előzetes már tegnap napvilágot látott, ám a Hulu, nem tudom milyen indíttatásból geobannolta, így csak amerikaiak számára téve elérhetőve. Természetesen csak idő kérdése volt, hogy áttöltsék számunkra is megtekinthető videómegosztóra. Ahogy látom fesztiválokon már mutogatták a filmet az USA-ban, Angliában. A leghamarabb szélesebb körben az oroszokhoz érkezik majd szeptember 30.-án.
Az ABC pár héttel ezelőtt azzal kedveskedett ötvenezer internetet is kezelni tudó nézőjének, hogy nyilvánossá tette számukra egyik újonc sorozatának pilot-ját - azaz első, bevezető részét. Korunkban ugyanakkor ez azzal jár - amivel nyilvánvalóan tisztában voltak -, hogy rögtön felkerült Sam bácsi videótárába is ez az úgynevezett preair pilot, így bárki megtekintheti azt. Mindenesetre számomra az indok kissé homályos, mivel se többet se kevesebbet nem tudtam meg a sorozatról, illetve több helyütt csak megerősítést kaptam. A családi drámának induló, szuperképességekkel megspékelt alapkoncepció nem kecsegtet minket geek-eket semmi jóval. A hátteret nem számítva néhol saját magamat megerőszakolva mégis azt kell mondanom, hogy nem volt utolsó szórakozás a No Ordinary Family első része. Van valami guilty pleasure az egészben, ami nem is tudom miből fakad, ugyanakkor megváltani a világot, azt nem fogja.
A problémákkal küzdő család feje Jim (Micheal Chiklis), a rendőrségnél dolgozik, mint fantomkép rajzoló. Felesége, Stephanie (Julie Benz), sikeres kutató egy mammutcégnél, így karrierje gátat szab bárminemű családi érintkezésnek. A két gyerek JJ és Daphne hétköznapi tinédzserek, hétköznapi problémákkal. Daphne barátja szerelméért küzd, miközben igyekszik megőrizni szüzességét, JJ pedig a tanulással, mivel nem egy kimondott zseni. Az alapfelállás tehát adott, már csak a mindent megváltoztató esemény hiányzik, ami a viszályokra megoldásnak tartott brazíliai nyaralás alkalmával történik meg. A készítők nem sokat teketóriáztak a rész ezen felével. A Brazíiába tartó repülőgépük lezuhan, beleesnek valami "ragyogó izével" teli tóba, amitől aztán szuperképességre tesznek szert.
A pilot innentől kezdődő 35 perce, viszonlag lassan kibontva arról szól, hogyan realizálódik hőseinkben, hogy ők már közel sem átlagosak. Érdemes megfigyelni, hogy mindük olyan képességre tesz szert, amire leginkább szüksége volt. Az apuka kisebbségi érzését leküzdve veszi észre magán, hogy kőkemény - szó szerint -, képes elkapni egy golyót és majdhogynem sebezhetetlen. A kutató anyuka, aki folyton időhiányban szenved, Flash-sé avanzsál, 800 mérföld per órás sebességgel. Lányuk, Daphne a barátján képtelen kiigazodni, emellett iszonyatosan naív is, így a gondolatolvasás egyszerre átok és áldás számára. Az írók húzzák egy picit az idegeinket, építenek arra a konfliktusra ami a srác kezdeti képességnélküliségéből fakad, majd hagyják hogy bekövetkezzen az elengedhetetlen és végre mi is megtudjuk, hogy az eddig igencsak szerény képességekkel rendelkező fiú fejében hirtelen összállnak az egyenletek.
A kezdeti bonyodalmak megszűnni látszanak, de csak azért mert új problémák váltják fel őket. A színészekre igazán nem lehet panaszunk. A Kemény Zsaruk-ból már jól ismert Michael Chiklis és Dexter felesége, Julie Benz hozzák, amit kell. A mellékszereplők részéről érkeznek a poénok, néhol el is vigyorodtam – „you can’t fly, but you can jump” -, és nem éreztem sehol sem, hogy bugyuta lenne a dolog. Felemelő élmény volt látni azokat a képsorokat, ahol hőseink lassan rádöbbennek, micsoda hatalom került a birtokukba, és anyuka-apuka egyaránt kisgyermekként viselkedve élvezi új erejének minden előnyét. A kamerába beszélős jelenetek kölcsönöztek egyfajta narratív formában mesélést a sorozatnak, amiért külön jár a pont. Az egyetlen szemöldökráncolást okozó momentumot egy másik képességgel rendelkező fickó megjelenésé váltja ki, ami rá kell döbbentsen minket, hogy hőseink koránt sincsenek egyedül. Erre aztán lehetne tovább építkezni, persze csak ügyesen, hiszen ha túlontúl erre összpontosítanak a készítők elveszti a sorozat hétköznapi atmoszféráját.
Amire panaszkodni lehet, az a túl sok dráma. A rengeteg giccset, amit ráaggattak az első részben a szereplőkre nehéz lesz levetkőzni a következőkben. A sorozat számos irányba mehet tovább, abban már csak reménykedni lehet, hogy a megfelelőt veszik majd fel. A No Ordinary Family nem akar a Hősök nyomdokába lépni, inkább a címével ironizálva megragad a középszerűségnél. A pilot egy remek megalapozása volt a történetnek, több karakter sorsára is kíváncsi vagyok, azonban ha nem engednek a családi részeket taglaló aspektusokból, idő előtt kaszát kap nálam. A következő pár részre még biztosan maradok, ennek ellenére három csillagnál többet képtelen vagyok rá adni.
Ha még nincs programod ma estére, itt a remek lehetőség. A Baljós árnyak és a Klónok támadása filmeket kiveséző figura visszatért. Ha kissé későn is, de górcső alá vette a legújabb Star Trek filmet. A következő két videó hetven perce alatt, lesz még szó reboot-okról, remake-ekről, sequel-ekről, szépen bemutatva Hollywood utóbbi két évét. Jó szórakozást és szép estét.
Az általunk ismert világ, a tudományos és technikai tudásanyag, az emberi populáció nagysága mind-mind gyarapodhat, megváltozhat az idő múlásával. Vallások, filozófiák és politikai ideák jönnek mennek az évek során. Arra azonban tízezer év sem elegendő, hogy az emberi természet nagyban eltérjen a mostanihoz képest. Az Alex Benedict sorozat, McDevitt egy merész húzása arra vonatkozóan, hogy megkockáztatja ezt a hatalmas időugrást, és próbál számunkra hiteles jövőképet festeni. A kísérlet jelentem sikerült, az aprólékosan kidolgozott részletek, az asztrofizikai helytállóság és az egymástól több évezreddel elmaradt generációk megjelenítése mind erről árulkodik.
Alex Benedict egyfajta modern Indiana Jones, aki ősével ellentétben bolygók között cikázik, elhagyatott űrbázisokat foszt ki, mindezt persze a köz érdekében, hiszen ha ő nem találná meg ezeket a kincseket, ki tudja meddig hányódnának a világban. A hangsúly azonban mégis csak a anyagi vonzaton van, hiszen az ereklyék, műtárgyak eladásából tartja fent, a hétköznapinál jóval magasabb életszínvonalát. Egy napon beállít hozzá egy hölgy azzal a kéréssel, hogy becsülje fel számára egy bizonyos csészének az értékét. A csészéről később kiderül, hogy kilencezer éves, és egy rég eltűntnek hitt űrhajóról származik a Keresőről. A Kereső egyike volt azoknak az utasszállító űrhajóknak, amelyek több ezer emberrel indultak el a Földről egy jobb világ reményében. A kutatás megkezdődik, Benedict életének legnagyobb felfedezése előtt áll, azonban hosszú és akadályokkal teli az út, ami elvezet az elveszett kolóniáig.
A Föld réges rég nem az egyetlen lakható bolygó. Az univerzum kolonizálása majd tízezer éve folyik, generációk élik le úgy életüket, hogy sosem jártak anyaföldjükön. Egyre több és több lakható planétát fedeznek fel a kutatók. A sok fényévnyi távolságok másodpercek alatti megtétele már nem csak álom, így egy másik naprendszerbe való utazás pillanatok alatt lezajlik, utat nyitva a vállalkozó szellemű felfedezőknek. Emiatt nem véletlen az, hogy a bolygók, űrállomások, elhagyatott naprendszerek közti ide-oda való cikázások roppant pörgőssé teszik a könyvet. Az utazások részeletes leírásának olvasása közben nem vesz erőt rajtunk az álmosság, bele tudjuk magunkat élni a szituációkba, és minden trip tartogat számunkra valami újdonságot.
A könyv narrálása végig Chase szemszögéből történik, aki Alex jobbkeze. Míg Alex a kutatás elméleti megvalósítója, addig ő az, aki a gyakorlati részt végzi, bejárja az idegen helyeket, rengeteget utazik információgyűjtés érdekében. A regény főhőse sokkal inkább ő, mint egoista, de mindeképpen zseninek számító megszállott űrrégészünk. A hölgy érzeseit és meglátásait folyamatosan nyomon követhetjük a regény során. Hősünk sokszor kérdőjelezi meg magában munkaadóját Alexet, mégis végig él benne a remény, hogy a rengeteg idő amit a kutatásnak szentel nem hiábavaló, és a lojalitás munkájával és Alexxel kapcsolatban, ami nem engedi meg neki azt, hogy csapot-papot otthagyva valami másban kezdjen. A végig karakterközpontú történet, rengeteget építkezik rá a kissé álmodozó, cinikus és végtelenül tapasztult űrutazóra.
A regény talán legnagyszerűbb pillanata a Némák fajának behozatala. Az emberiség hiába látogatott meg már ezernyi csillagrendszert, eddig csak egy értelmes fajt talált saját magán kívül. A Némák, ahogyan az emberek nevezik őket, fertelmes, undorító lényeknek vannak lefestve. Humanoid felépítésük ellenére sokkal inkább hasonlítanak valami rovarra Beszédre képtelenek, mivel telepatikus úton kommunikálnak. A történet szerint a két faj közötti háborúskodás mostanra kezdett csak alábbhagyni. A háború mindkét felet összébb fogta, a közös ellenség miatt megcsappant mind az embereken mind a Némákon belüli csatározás. Chase látogatása lakhelyükre, a rengeteg ötlet, amely eme pár fejezetet tarkítja megérne egy külön regényt. Haladásunk egy ilyen végigkifejlet felé rengeteg gondolatot ébresztett bennem. Egy újabb evolúciós ugrás, mely során egy élű tudattá manifesztálódunk „felemelkedünk”, és nem kell többé az anyagi világgal foglalkoznunk. A regény során a Némáknak ellenvetésük volt ezzel kapcsolatban, miszerint ők nem akarnak egy tudattá fejlődni, ők mind individuum és ugyan elméik összekapcsolódnak - hazugságra egyenesen képtelenek a gondolatolvasás miatt - ők mégis mindenkit különálló személyként érzékelnek, kezelnek.
Amibe bele lehet kötni az a több helyen felbukkanó következetlenség. A szereplők néha elrugaszkodnak a valóságtól és a logikára fittyet hányva cselekszenek. Ezt leszámítva nincs más amit felróhatnék az író ellenében. A mű nélkülöz minden technoblablát, és a hangsúlyt inkább a társadalomkritikára illetve az ügy megoldására fekteti.
McDevitt mesterien keveri a krimit a tudományos fantasztikummal és ülteti mindezt kalandregénybe. Szépen lassan belecsöppenünk egy kihaltnak hitt kolónia felkutatásába, nyakunkba vesszük az univerzumot, ügyelve arra, hogy mindig egy lépéssel ellenségeink előtt járjunk. A feszültség aprólékos adagolása, a felhőtlen öröm, amit a közösnek vélt felfedezésünk felett érzünk végig meggyőzően hat. A regény tele van eredeti ötletekkel, ahol mégsem tud eredeti lenni, ott is nagyszerűen támaszkodik elődeire és frappánsan használja fel a már meglévő forrásokat. Egy csillagok közötti fergeteges utazásra invitál a könyv, megoldatlan rejtélyek tucatjával, egy biztonságosnak tűnő világba, ahol nem minden az aminek látszik.
Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat Kiadás éve: 2010 Fordította: F. Nagy Piroska Eredeti cím: Seeker Oldalszám: 432 oldal
Érdekes megfigyelni, hogy az öregedő sci-fi írók gyakran - időben és térben is - egyre közelebbről választanak témát. Ez történt például William Gibsonnal is utóbbi két könyve esetében, és Arthur C. Clarke is tagadhatatlanul rengeteg kéznél levő anyagot használt fel e késői regényéhez: a Végső bizonyítás legalább annyira (sőt talán még inkább) szerelmi vallomás Srí Lankához, ahol életének utolsó fél évszázadát töltötte, mintsem hagyományos hard sci-fi.
Bár a matematikus főhős (természetesen nem európai vagy amerikai - az utóbbi időben a nyugati szórakoztató média valahogyan mindig keletebbre keresi a zseniket) megszállottsága a Fermat-tétellel kapcsolatban legalább annyira a tudomány túlsúlyát ígéri a fantasztikummal szemben, mint maga a cím, az ifjúsági regényre hajazó kezdet után hamar felbukkan jónéhány mókás (amúgy szuperintelligens) idegen faj, a Földön játszódó események pedig figyelmeztetés nélkül fordulnak politikai krimibe, majd néhány terrorista-parával átitatott akciójelenet után útiregénybe oltott családi történetbe (mintha csak Stanislaw Lem és Tom Clancy is besegített volna) - és még mindig csak a könyv felénél járunk!
A főhős Randzsit Szubramanian, az éles eszű, ám szociális kapcsolatait tekintve nehézségekkel küzdő fiatal egyetemista, aki életcéljának a Fermat-tétel megoldását tekinti (a Wiles-tétel matematikus szemmel rettentően ronda és egyáltalán nem elegáns levezetését nem is igazi megoldásként elismerve). Ez végül sikerül is neki, meglehetősen iszonytató körülmények között, ám élete innentől a feje tetejére fordul, a riporterek és matematikusok hadán kívül érdeklődni kezd iránta az Egyesült Államok is, egy whisky-vedelő amerikai katona alezredes képében, és legjobb barátja is újra felkeresi, aki közben villámgyorsan lépked felfelé a világpolitika szamárlétráján. De mielőtt a limbióták és gépéltűek hada elérné a Földet, bevetésre kerül a Hangtalan Mennydörgés nevű szuperfegyver, Észak-Korea jó útra tér és mindenki vidáman énekelne, ha az emberi önzés és hatalomvágy nem fenyegetné továbbra is a világot a három gonosz nagyhatalom képében (kommunizmus és kapitalizmus itt már egyre megy)...
A Végső bizonyítás rengeteg, Arthur C. Clarke-ot és Frederick Pohl-t foglalkoztató téma kaotikus egyvelege, mely előszeretettel időzik el részleteken, miközben a lényegi, csúcspontra tartó cselekmény még a háromszázadik oldalon sem kezdődött meg. Nem tudom, hogyan oszlottak meg a két szerző között az írói feladatok, de egy erős kezű szerkesztő minden bizonnyal jót tett volna a könyvnek (persze ki meri meghúzni azt, amit efféle híres írók keze alól került ki?). Az olvasónak ugyanis folyton az az érzése, hogy két nagy mesélő ült le egy áhítatos hallgatóság elé, és egymást túllicitálva beszélnek, élvezettel rágódva a szavakon, és közben észrevétlenül megfojtják az amúgy sem igazán erős vagy eredeti történetet.
Persze az is lehetséges, hogy hiába a félrevezető cím, a zseni főhős és a részletesen ismertetett matek szakkörös feladványok, a Végső bizonyítást valójában nem is tudományos-fantasztikus műnek szánták - felfeljebb álcázták - alkotói, a könyv utolsó harmadára ugyanis (szó szerint) univerzális humanista erkölcsi üzenete határozottan fontosabbnak tetszik, mint a logikus végkifejlet. A szerzők az olyan, olvasónak szóló kiszólásoktól sem riadtak vissza (“breaking the fourth wall”), mely a fikciót általában tudományosan valóságosnak eladni kívánó műfajtól idegenek, de legalábbis szokatlanok. Ilyen megjegyzés például az, hogy a főhős által eladdig sikertelenül ostromolt Fermat-tételről az utószóban bővebben olvashatunk.
A Végső bizonyítás remek példája annak, amikor egy könyv egyszerre túl sok és túl kevés: a sok, önmagában is erős és kihívást jelentő téma és történetszál egymást akadályozza, az írók pedig mintha meg sem próbálnák szorosabbra fogni a gyeplőt, dagályos stílusban ecsetelik Radzsit kalandjait (ráadásul helyenként azzal a tipikus bosszantó, a fiatalságot barátságosan leegyszerűsítő, így lekezelő stílusban), miközben az egész Földet érintő politikai játszmák Disznófejű Nagyurai és az idegen fajok képviselői egyaránt sablonos, gyerekesen leegyszerűsített papírmasé figurákként jelennek meg, ide-oda tipegve asszisztálva az érthetetlenül befolyásossá váló főszereplőknek, akik a világ közepén - Srí Lankán - állva megmentik a világot (lényegében nem csinálva semmit).
Akármilyen jó szívvel veszi kézbe az ember, sehogy sem áll ez össze, még a legvégére sem. Csak gyűjtőknek ajánlott, és nekik is csak az apró részletek kedvéért.
Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat Kiadás éve: 2010 Fordította: J. Magyar Nelly Eredeti cím: The Last Theorem Oldalszám: 436 oldal
A Hitfix jóvoltából napvilágott látott a Repeaters előzetese. A filmet - amely egy független kanadai produkció lesz - a szeptemberi Torontói filmfesztiválon fogják bemutatni. Az előzetes nyilatkozatokban többször elhangzott, hogy a film egyfajta újragondolása és darkosabb megvalósítása az Idétlen időkig-nek. Vagyis a film alapkoncepciója valamilyen időhurok lesz, melybe hősünk belekerül. A készítők azt ígérték, hogy a jól ismert séma felhasználásának ellenére a sztori teljesen más irányt vesz majd fel. A film műfaja dráma sci-fi, rendezője Carl Bessai, a főbb szereplők Dustin Milligan, a képen látható Amanda Crew és Richard de Klerk lesznek. Az ugrás után olvasható a hivatalos szinopszis, illetve megtekinthető a kissé rövid, majd egy perces trailer.
REPEATERS is an aggressive, fast-paced thriller with an important moral question: what would you do if you knew that everyday you started over with a clean slate? Sonia, Kyle and Weeks are three cynical outsiders fed up with the peer groups and the perceived injustices inflicted upon their early adult lives. Forced into mandatory rehab, the trio is given a day pass to attempt to complete step nine on the path to recovery - make direct amends with those they have wronged in the past. The following morning, they begin to notice a strange, eerie repetitiveness to their day. The day’s events play out exactly like their memory of the previous day: people are carrying on the same conversations, and on the television, the morning news repeats the previous day’s broadcast. When the trio reconvene to discuss what happened to them the night before they realize that a shared experience is what is causing the day to repeat. They awake the next morning to find that their fear of reliving a same day over again is confirmed. Upon acceptance of their predicament, the three begin to behave with more confidence and bravado because surely their misdeeds will be erased if the day continues to repeat itself. Accordingly, they set out pulling pranks and committing petty revenges, but things soon escalate, culminating in the torture and kidnapping of a rival.
A legújabb játékadaptáció sequeljének már közeledik a bemutatója. Éppen ezért csorgatják is az információt rendesen, az utóbbi két nap során 3 videó is felütötte a fejét az interneten. Úgy látszik a készítők a 3D vonalat akarják meglovagolni, ez derül ki az alábbi 3 jelenetből is. A bemutató az Államokban szeptember 10-én esedékes, addig is tessék élvezni a 3D élmény nyújotta többletet, bár a számítógép monitorján nem biztos, hogy átjön. Egyik Alice a másik ellen, átestünk már a ló túlsó oldalára. Sorozatos vonatkozás is tetten érhető, Wentworth Miller a.k.a Michael Scofield, a Szökés főszereplője Jovovich kisasszony oldalán mutatkozik majd és még Tig-et is látni a SoA-ból az első jelenetben.
Brad Anderson (A gépész) legújabb filmje klasszikus poszt-apokaliptikus thrillernek tűnik: egy hirtelen áramszünetet követően egész városok néptelenednek el, az emberek nagy része szó szerint eltűnik. A napok egyre rövidebbek és sötétebbek lesznek, miközben néhány túlélő (Hayden Christensen, Thandie Newton, John Leguizamo) megpróbál rájönni arra, hogy mi a fene történik. Trailer az ugrás után, premierdátum még nincs.
Az a legcoolabb, ahogy Arnold kiszáll a helikopterből. Előreengedi a többieket, közben szivarozik. Kidobja a zsákját, és csak aztán ugrik ki ő is. Ezt tanítani kellene a színművészeti egyetemeken - filmben ezentúl csak így lehet kiszállni helikopterből. Vagy meghalni. Ahogy a kommandós Mac (Bill Duke) vérben forgó szemekkel, a Little Richard-féle a „Long Tall Sally”-t énekelve („Havin' me some fun tonight!”) indul a megbosszulni vietnami bajtársa halálát, és közben tudja, hogy esélye sincs. Vagy amikor a nagydumás lone ranger zsaru Jerry Lambert (Bill Paxton) a töksötét metrókocsiban egy SIG-Sauer P226-ossal táncolni hívja a szörnyet. Felejthetetlen figurák két felejthetetlen sci-fi akciófilmben, és persze „the greatest monster sound in all of movie history”, ahogyan az ál-Arnold nagyon helyesen megállapítja a harmadik rész előzetesének kommentárjában. Az Olorin kolléga által már dicsért folytatás végre a hazai mozikba is megérkezett – és ez jó ok arra, hogy visszatekintsünk, miért is várjuk annyira az ugly motherfucker földönkívüli vadász mítoszának minden egyes új képkockáját.
A kalózvideós-narrátoros hőskorban több olyan emberrel is volt szerencsém megnézni a Predator-t, akik az osztálykirándulás éjszakai filmelemzésein (Stan Winston speciális effektusait színes papírral megbolondított elemlámpafénnyel utánozva) még nem értesültek arról, hogy a decens kommandósfilm a közepén majd sci-fi-be vált át. Finoman szólva nem mindenki volt fogékony arra, hogy a még erősen osztrák akcentusú Alan „Dutch” Schaefer őrnagy (Arnold) különítménye a még erősen orosz akcentusú dél-amerikai gerillák után egy láthatatlan földönkívülivel kezdett harcolni. Utólag belegondolva tényleg merész műfajváltás a film közepén - legalább annyira, mint mondjuk a Gecko testvérek rendrakása a Titty Twister-ben, vagy Pinbacker kapitány ámokfutása az Ikarusz-2-n. Klasszikus ’80-as évek dzsungelharcos akció és sci-fi szörnyfilm, kettő az egyben? Mert az magától értetődő, hogy Ellen Ripley hadnagy és a tengerészgyalogosok nem Kubrick fekete monolitját indulnak megkeresni az LV-426-ra, de képzeljük el, mi lett volna, ha John Matrix a Val Verde banánköztársaságban partra szállva nem Bennett magánhadseregével, hanem frissen kikelt arctámadókkal találja szembe magát? Vagy ha Rambo akció közben rájön, hogy a vietkongok földönkívüli űrhajót találtak a dzsungelben és az amerikai hadifoglyokat már megszállták a testrablók? Jim Thompson és John Thompson forgatókönyve pont egy ilyen meredek fordulatot lép meg: zseniálisan, mert a Predator-ban a crossover nem fordul abszurdba és a kommandósfilm olyan könnyedén viszi a hátán a sci-fi elemet, mint Blain (Jesse Ventura) a Nagypapa (Old Painless) becenevű kézi M134 minigun-t.
A „világtól elzárt csoport földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétele” külön sci-fi szub-zsáner, és a végeredmény mindig az emberek vérmérsékletén múlik: az Alien egyszerű csillagközi munkásai, vagy a The Thing unatkozó tudósai viszonylag későn jöttek rá, hogy E.T. nem békével jött, Dutch és csapata viszont nem a Kodály-módszerrel próbálkozik – mottójuk: „ha vérzik, meg tudjuk ölni”, így nem megleő módon a földönkívülivel való első kapcsolatfelvétel egy kisebb esőerdő kiirtásával végződik. A folytatásban Peter Keyes, a szörnyre vadászó különleges ügynök (Gary Busey) sem finomkodik, a földönkívüli létformát minden további rendszertani besorolás nélkül „fuckin’ alien”-ként emlegeti. Kommandós típusú találkozások.
Persze Arnold mellett ez csak olyan arcoktól hiteles, akik például olyan klasszikusokban alakítottak emlékezeteset, mint a Rocky (Carl Weathers mint Apollo Creed), a 48 óra (Sonny Landham mint Billy Bear) vagy a Menekülő ember (Jesse Ventura mint Captain Freedom). A disznóviccekről pedig a Halálos Fegyver írója (a forgatási szünetben az Utolsó cserkész forgatókönyvén dolgozó) Shane Black gondoskodott, Hawkins szerepében. A folytatás talán még elődjénél is jobban karakter-centrikus: Danny Glover-nek jól áll a kőkemény, de tériszonyos és neurotikus rendőr szerepe, és véletlenül sem jut róla eszünkbe a Halálos fegyver sorozat „túlöregvagyok” jópofáskodása - simán elhisszük, hogy kisebb fegyvergyűjteményt tart a csomagtartójában és fél kézzel felkeni a falra a tenyérbemászó képű Gary Busey-t. És csak a már említett Bill Paxton érdemelte ki a Lance Henriksen-i dicsőséget: a Terminator és az Alien mellett egy Predator is végzett vele. De érdemes megemlékezni a teljesen őrült vudu pap szerepében Calvin Lockhart-ról is, aki korábban David Lynch, valamint egy ragasztószalag és egy tarkólövés segítségével szerzett kellemetlen perceket Harry Dean Stanton-nak (Veszett a világ).
Pedig ha színészi tehetségről van szó, a társulat egyik tagjának sem szerepelt a határidőnaplójában mondjuk a Predator filmekkel egy időben készült Oscar-díjas Utolsó császár vagy a Bárányok hallgatnak forgatása, Jim Thompson és John Thompson írók mégis olyan mondatokat adnak a szájukba, és John McTiernan és Stephen Hopkins rendezők olyan atmoszférát teremtenek köréjűk, hogy egyértelmű: ezek az emberek a világ legtökösebb katonái és zsarui. Késpengével borotválkoznak, saját főzésű whiskey-t vedelnek és a politikai korrektséget hírből sem ismerik: amikor a Predator első részének különítménye elindul a bevetésre, a helikopteres utazás pár percében annyi káromkodás, pinázás, buzizás hangzik el, nem beszélve a köpködésről, hogy az már filmtörténet: mintha mondjuk Ford Fairlaine és Torrente tartana legénybúcsút a Quick Stop-ban. De ebben a pár mocskos percben az írók észrevétlenül és visszavonhatatlanul megkedveltetik a figurákat, mert az ehhez hasonló szörnyfilmek sikere gyakorlatilag a karaktereken múlik: ha tíz percben sikerül megszeretni őket, akkor a film elkap, és 100%-ban velük vagyunk – és ez az, ami például a két AvP filmnek később nem jött össze. (Emlékszünk belőlük egyáltalán bárkire?) A Predator 1-2 titka, hogy a forgatókönyv meg sem próbálja elkerülni a kliséket: a különleges osztag rádiósa vicceskedő szemüveges geek (Shane Black), és persze először hal meg, az indián katona (Sonny Landham) keveset beszélő, de hatodik érzékkel rendelkező nyomolvasó, a csapathoz csatlakozó CIA ügynök (Carl Weathers) az elején dilettáns, sunyi aktatologató, később önfeláldozó hős. A Los Angeles-ben játszódó folytatás is a legnagyobb természetességgel kezeli azokat a zsarufilmes kellékeket, amik már a Steven Seagal életmű korai klasszikusaiban is kínosnak számítottak: szakadt lotyók és dühöngő gyanúsítottak a rendőrőrsön, a forrófejű újoncot és a rámenős tévériportert zrikáló, az irodakukac nagyfőnökre az íróasztalt ráborító nyomozók, a hivatalos utat megkerülő, utcai módszerekkel dolgozó hadnagy. De pont a két rendező – John McTiernan (1.) és Stephen Hopkins (2.) – képeinek atmoszférateremtő ereje miatt hisszük el, hogy ezek a klisék a Predator 1-2 világában tényleg a legtermészetesebben működnek. Valahogy úgy, hogy ez a világ minden kommandósfilm és nagyvárosi zsarufilm világának alfája és omegája. És John McTiernan meg Stephen Hopkins otthon érzik magukat ebben a világban: McTiernan rendezése a párás dzsungelben legalább annyira klausztrofób, mint a Vörös Október szűk tereiben vagy a Nakatomi felhőkarcoló liftaknájában, Hopkins pedig a lepattant nagyvárosi gettókban a legjobb, ott, ahol később Emilio Estevez-t és haverjait kergette végig ütős rap-metal soundtrack-re (Az ítélet éjszakája), vagy Jack Bauer lányát a 24. első néhány részében. Mindezt Alan Silvestri felejthetetlen kísérőzenéjének ütemére.
És persze finom aktuálpolitikai üzenetek is akadnak: a Predator 1-ben a katonák odavetett félmondataiból kiderül, hogy a vietnami háborúban szocializálódott egység a Reagan-adminisztráció külpolitikai irányvonalának megfelelően titokban a keleti blokk legforróbb helyein akciózott (Berlin, Afganisztán), nyilván ugyanolyan hatékonysággal, ahogy a film első felében egy kisebb katonai tábort vadásznak le – pont, mint később őket a Predator, csendben és láthatatlanul. És akárcsak a szörny, sebezhetetlenek, és közben még büntető egysorosokra is marad idejük („Nincs időm vérezni!” – mondja Blain). A folytatás pedig 1990-ben a sztorit abba a drogos-mocskos, latin-amerikai gengszterbandák uralta urbánus dzsungelbe helyezi, amiből pár évvel később a new jack cinema teremtett külön műfajt. A bevágott filmhíradó-részletek pedig Paul Verhoeven-i jövőképet vetítenek előre.
A második részt egyébként érdekes módon nem fogadta kitörő lelkesedés – a ’90-es évek elején ráadásul a közönség már más irányba kacsintgatott, egy évvel később már a forradalmi spec. effektekkel robbantó Terminator 2 volt a sláger, és a tesztoszteron-szagú szörnyvadászat pedig a retro. Az első film ráadásul rövid idő alatt duplán - mint sci-fi akció, másrészt mint Schwarzenegger akció - klasszikus lett: nyilvánvaló volt, hogy a második rész ezt a lécet nem tudja megugorni.. Nem lehetett egyszerű dolga Stephen Hopkins-nak: Danny Glover nem egy Schwarzenegger, a közönség pedig az első filmből már ismerte a szörnyet, és tudta mit várhat – hentelést. És Hopkins nem is veri át a nézőket, ezért pedig minden tisztelet megilleti - az első percekben már benne van a sűrűjében, hullanak a rendőrök, robbannak az autók, Danny Glover pedig tévériportereket elgázolva indul akcióba. Főleg emiatt a stílus miatt kedvelem Stephen Hopkins-t: a rendezései sosem nagyképűek, és nem akar többnek látszani, mint egyszerű, de a zsáner lehetőségeit maximálisan kihasználó akciófilmes. Különösen jól működnek a Los Angeles-i külső helyszíneken játszódó jelenetei: a Predator ikonikus lándzsarázása az Eastern Columbia Building toronyórájánál, vagy a közelharc a vágóhíd tetején. A folytatás emiatt szerencsére nem lett görcsös hommage gyűjtemény (mint mostanában a Terminator: Salvation), vagy az első filmnek a lassan építkező, feszültségteremtő dramaturgiáját ihlet nélkül lemásolni akaró kudarc (mint az első AVP).
Szóval, ha az „epikus sci-fi akció” műfajt definiálni kell, valahol 1987-ben, a guatemalai dzsungelben, vagy 1997-ben, Los Angeles-ben érdemes körülnézni. Get to the chopper!
A filmről volt már fent előzetes, most ideért a második is. Itt ugye egy mindössze 15.000 dollárból készült idegeninváziós sci-fi filmről van szó. A dolog érdekessége az, hogy a forgatási stáb csupán 5 embert számlál. Szereplőkkel sem leszünk túlsásogosan tele, két ember forgatott Guatemala-ban, kettő Belizeben és ugyancsak kettő Mexikóban. A különböző helyszíneken pedig a helyi színészeket vették segítségül. Az elkészült nyersanyagot, otthon gépre vitték és a minimális budzsét a meglévő technika segítségével ellensúlyozták. A végeredmény magáért beszél a látvány egy olyan filmhez képest ami a Paranormal Activity költségvetésének szintjén egyensúlyozik lenyűgöző, reméljük a készítők pedig be tudják bizonyítani, hogy nem kell 200 millió egy jó sztorihoz. A hivatalos szinopszis megtekinthető az ugrás után az előzetessel egyetemben.
Six years ago NASA discovered the possibility of alien life within our solar system. A probe was launched to collect samples, but crashed upon re-entry over Central America. Soon after, new life forms began to appear and grow. In an effort to stem the destruction that resulted, half of Mexico was quarantined as an INFECTED ZONE. Today, the American and Mexican military still struggle to contain the massive creatures... Our story begins when a jaded US journalist (McNairy) begrudgingly agrees to find his boss' daughter, a shaken American tourist (Able) and escort her through the infected zone to the safety of the US border.
Történet: David Munoz Rajz: Tirso Kiadó: Humanoids
Ó, ezt már szeretem. Amikor így meglepnek. Semmit nem hallottam erről a képregényről (a kiadó egyébként külföldi képregények importálásával foglalkozik – ők nyomták ki Amerikában a Metabárókat és az I Am Legiont is), viszont rögtön beleszerettem egyszerű, de piszkosul hangulatos borítójába, ami valamiféle gótikus, atmoszférikus horrort ígért – és pontosan azt is szállított. A történet 1949-ben, a vidéki Csehszlovákiában játszódik, egy gyerekekkel foglalkozó elmegyógyintézetben, amelynek falai közt kísérteties dolgok zajlanak – igen, már maga a felállás is gyanúsan emlékeztet a Guillermo Del Toro nevével fémjezlett Árvaházra és Ördöggerincre, és nem is véletlenül. A képregényt ugyanis utóbbi forgatókönyvírója, David Munoz jegyzi. A sztori középpontjában egy Sarah nevű árva kislány áll, akinek családját egy szörnyű rémalak lemészárolta – merthogy valami nagyon nincs rendben a világgal. A háború alatt a nácik elszabadítottak egy vírust, ami megőrjíti, sőt, bizonyos esetekben szörnyetegekké változtatja az embereket. Legalábbis ezt mondja Sarah-nak az intézet egyik nővére, de mivel sötét és baljós dolgok zajlanak a magán az intézeten belül is, és mivel mindebben valamilyen szempontból szerepe van a személyzetnek is, nem lehetünk biztosak benne, hogy nem hazugságot hallunk. Sarah-t végül egy falból jövő suttogás (szellem?) vezeti el az épület alagsorának nem túl hívogató sötétségébe, azt ígérve, hogy feltárja előtte a teljes igazságot. Munoz fantasztikus munkát végez a hátborzongató atmoszféra megteremtésével: ha jól írják meg, akkor a „szörnyűségek egy ártatlan gyermek szemszögéből” koncepció eleve baromi hatásos tud lenni (és Munoz jól írja meg), ehhez itt még hozzájön az információk apró cseppekben való adagolása, és az így mindent beborító misztikum – nameg a csodálatosan archaikus hangulat, ami természetesen a rajzoknak is köszönhető. Tirso Cons stílusát a leginkább Carmine Di Giandomenicoéhoz tudnám hasonlítani, de nála valamivel lágyabb, kifinomultabb vonásokkal dolgozik. Mindenestre tökéletesen ragadja meg nem csak a karaktereket és érzelmi reakcióikat, de a környezetet is: minden helyszínnek maradéktalanul kihasználja az adottságait, ritkán mutatja ugyanazt a szobát ugyanabból a beállításból. A szenzációsan ötletes és hatásos panelelrendezéssel együtt ez egy ritka erőteljes dinamikát kölcsönöz a képregénynek, még az egyébként statikusabb jelenetekben is, a kevés horrorszcéna (pl. Sarah flashbackje a családja haláláról) pedig egyenesen lehengerlő. Az érdem Javi Montes színezőé is: az alapból gyönyörűen sötét, borongós képeket főleg a vörös különböző árnyalataival dobja fel, ami egyszerre kölcsönöz a füzetnek melegséget és (további) vészjósló hangulatot. Egy ajándék ez a képregény. Öröm ránézni, öröm olvasni – horrorrajongók azonnal ugorjanak rá.
The Last Zombie #1 Történet: Brian Keene Rajz: Joe Wight Kiadó: Antarctic-Press
Az eredetileg Ameri-mangára szakosodott, de ma már mindenféle idiótasággal is foglalkozó Antarctic-Press kiadó új 5 részes minisorozatának előszavában máris mentegetőznek a zombik miatt, ami érthető, hiszen jelentős túlkínálat van a témából. Önbizalomból mondjuk nincs hiány, mert a sorozat elmondásuk szerint, idézem: "Just imagine Damnation Alley meets The Stand and Mad Max in the aftermath of The Walking Dead.” Oké, megfőztek. A The Last Zombie esetében úgy próbálnak meg újítani, hogy a történetük ezúttal nem egy zombi-apokalipszis kitöréskor, vagy annak kellős közepén játszódik, hanem már a végén. De hiába tűntek el az élőhalottak, a zombifertőzés még mindig potenciális veszélyforrás, ezért mindenképpen szükség lenne egy ellenszerre. Főszereplőnk Dr. Scott a coloradói földalatti katonai bázis tudósa, aki éppen az ellenszeren dolgozik. Szerelme, aki ugyancsak tudós, a virginiai bázison rekedt, és bár az esküvőt anno a zombikalipszis miatt le kellett fújniuk, a rádión így is naponta tudtak beszélni egymással. Csakhogy a rádiókapcsolat pár napja megszakadt, és azóta semmi hír a bázisról. A coloradóiak egy felfegyverzett egységet küldenek, hogy felderítsék a helyzetet, és természetesen Scott doki is csatlakozik hozzájuk, mivel érthetően aggódik a rég nem látott menyasszonyáért. Emellé az alapsztori mellé kapunk még egy kis aranyos, grafikailag is rendben lévő, de összképileg már nem túl nagy durranásnak számító mini-képregényt is a Legkisebb zombiról (ami már megjelent a kiadó decemberi zombiantológiájában, az A Very Zombie Christmasban is). Poénnak nem rossz, csak nem sikerült eldöntenem, hogy ez most egy kerek történet, vagy lesz folytatása is? A The Last Zombi ugyanúgy fekete-fehér, mint a nagytestvér, vagyis a The Walking Dead, de Joe Wight rajzai sokkal kidolgozottabbak és szebbek is, különösen a katonai járművek sikeredtek autentikusra. Azt kell, hogy mondjam, bár semmiképpen sem formabontó, de ez felütésnek már elég jó ahhoz, hogy érdemes legyen még a folytatást is figyelni, hogy meglássuk, tényleg tud-e Brian Keene valami újat is mutatni, vagy végül mi mutatunk-e nekik ujjat, a sokadik eredetiségmentes zombibőrlenyúzás miatt.
(Írta: Chavez)
Marvel Universe Vs. The Punisher #1 Történet: Jonathan Maberry Rajz: Goran Parlov Kiadó: Marvel Comics
Jonathan Maberry az egyetlen író Jason Aaronon kívül, aki egy Megtorló-történettel képes volt felvenni a versenyt Garth Ennis sorozatának legnagyszerűbb részeivel is – igen, a The Naked Killről beszélek. Azután bármit ír is ez a fickó, ha annak a legkevesebb köze van a halálfejes pólóban öldöklő gengszterrémálomhoz, én vevő vagyok rá. És igen, most végre ismét Frankről sztorizik nekünk. A cím ne tévesszen meg senkit: semmilyen szempontból nincs semmi köze Ennis híres 1995-ös Punisher Kills the Marvel Universe című pofás kis viccéhez, ez itt kérem alássan, egy echte posztapokaliptikus történet. Ilyet is láttunk már persze (The End, naná, hogy Ennistől), de míg az a szuperhősök nélküli MAX univerzumban játszódott, ez bizony a mainstream Marvel-világban kapott helyet. A sztori szerint elszabadult egy vírus, ami az emberiséget szép sorban őrjöngő kannibálokká alacsonyította le – afféle zombiszerű járványról van szó, csak a tipikus forgatókönyvvel ellentétben az áldozatok nem halnak meg, és nem veszítik el eszüket, logikájukat, emlékeiket sem. Épp csak eltűnik belőlük minden morális gátlás, és egy primitívebb elmeállapotba süllyednek vissza. Én éhes. Ott ember. Ember hús. Én enni ember. Isten hozott a legfrissebb szép új világban! Természetesen Frank az egyetlen legény a talpon – ő egy véletlennek köszönhetően megúszta a járványt, és most rendíthetetlen kitartással vadássza le az egykori szuperhősöket. Maberry nem fogja vissza magát, mivel ez nyilvánvalóan egy alternatív világban játszódó történet, szabadon garázdálkodhat a karakterekkel. A Láthatatlan Nő megfojtja gyerekeit, a Lény levágott kezekből font nyakláncban ücsörög koponyákkal és szuperhősnő-ribancokkal körülvett trónján, a fertőzött Thor meg fogta magát, és elrepült a Földről (hogy – feltételezhetően – az asgardi istenek se maradjanak le az étlapról). De a legszebb az egészben, hogy Maberry van olyan szimpatikusan szemét, hogy az egész Marvel szívét és lelkét tegye a gonosz és véres történet ground (avagy person) zerójává: Pókember volt az első, aki elkapta a vírust (és megette a Rinót), és Frank most rá vadászik. Az író roppant fenyegető, sőt, egyenesen horrorisztikus légkört teremt a hálószövő köré: csak flashbackekben látjuk, jelenlegi helyzetéről annyit tudunk, hogy egy saját törzset alapított egy rakás fertőzött követővel, és beásta magát valahova New York betondzsungelének közepébe. Onnan aztán senki ki nem jön élve. Bravúros, ahogy a világ egyik leginkább szeretett képregényfigurájából Maberry egy félelmetes és misztikus szörnyeteget farag. Goran Parlov (ő már lassan veteránnak számít Megtorló-téren, Ennis mellett is ott volt) a tőle megszokott nyers, durva vonásokkal dolgozik – remek hangulatteremtő, mint általában, egyetlen hibája, hogy itt-ott túlságosan maszkulinnak ábrázolja Franket. A ’90-es évek elmúltak már… Nade a lényeg: erős nyitány. Várjuk a folytatást.
Shadowland #2 Történet: Andy Diggle Rajz: Billy Tan Kiadó: Marvel Comics
Amikor Andy Diggle átvette a Fenegyerek képregény írását, igencsak nagy cipőkbe kellett belenőnie. Elődei, Brian Michael Bendis és Ed Brubaker a klasszikus szuperhős-koncepciót lerángatták egy utca mocskától bűzlő neo-noir szintjére, és olyan lelki pokolba taszították a főhőst, amilyet az olvasók nem láttak Frank Miller Born Againje óta. Diggle egy ideig egész jól kufárkodott a Brubakertől örökül kapott sztoriszállal (jelesül, hogy Fenegyerek átveszi a Kéz irányítását, hogy belülről gyógyítsa meg/bomlassza szét a szervezetet), de nyilvánvaló volt, hogy minden az ezt csúcspontra járató crossoveren, a Shadowlanden áll vagy bukik majd – és egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy bukik. Az első részben a főhős felhúzott magának egy kastélyt a Pokol konyhája közepén, hogy onnan uralja a városrészt, kiűzve belőle a bűnözőket és a rendőröket egyaránt, majd amikor konfrontációba került nemezisével, Célponttal, hidegvérrel meggyilkolta. Ez nyilvánvalóan egy olyan lépés, amit a Marvel egyetlen nagy hősével kapcsolatban sem engedhet meg magának, ha nem Rozsomáknak hívják – főleg nem Fenegyerekkel, az ügyvéddel, az igazság és törvény bajnokával kapcsolatban. A nagy kérdés az volt, hogy a korrekt nyitány után hogyan kezeli Diggle ezt a drasztikus tettet a második részben. Nos, pocsékul. Ahhoz képest, hogy ez egy Fenegyerek-sztori, a füzet nagy részében a hős barátait és ellenségeit látjuk, ahogy végeérhetetlenül pofáznak róla, és próbálják kifundálni, hogy akkor most mit is tehetnének. Közben néhány karakter (főleg Pókember) csak azért bukkan fel, hogy eggyel több olvasócsalogató hőst lehessen feltüntetni a borítón (bár pl. a Szellemlovas szerepeltetése és belépése kivételesen egészen ötletes – kiváltképp, hogy ő nem tartozik ebbe a brancsba). De a legrosszabb Fenegyerek viselkedése. Először is tételezzük fel, hogy a Fenegyerek, akit látunk, nem valami klón vagy imposztor, és nem áll agymosás alatt sem – ha ugyanis igen, akkor az egész történetszálnak a legelejétől kezdve, menthetetlenül jár a nulla csillag, mert menjenek a fenébe az olcsó trükkjeikkel egy olyan sorozatban, ami immár évek óta a karaktere belső vívódásairól szól. Tehát: Mattet Diggle-nek sikerül egy piti, hőzöngő, illogikus, fröcsögő szájú, grimaszoló, félőrült sablongonoszként ábrázolnia, akiben annyi az eredetiség, mint Pókember havi rendszerességű példabeszédeiben a felelősségről. Félkézzel osztogatja az ultimátumokat („aki nincs velünk, az ellenünk van”), és különösebb probléma és gondolkodás nélkül ukázba adja barátai lemészárlását. De csak hogy kétségünk se legyen afelől, milyen rossz úton jár, mennyire magával ragadta a sötétség (figyelj, bámulatosan kifinomult írói eszköz következik), vérvörös ruháját feketére cserélte. Húúúú, Matt feketében van, Matt dühös, Matt elszánt, Matt nem viccel, Mattől félni kell. Szánalmasan erős parasztvakítás-bukéja van a dolognak, főleg, hogy a főhős viselkedése mögül hiányzik az igazán meggyőző háttér. Ami a rajzokat illeti, Billy Tan korrekt munkát végzett, bár az akciókhoz általában jobban ért, mint a „sok ember áll, és beszélget” típusú jelenetekhez, amikből itt van bőven – nem is igazán tud velük mit kezdeni. Kár ezért a sztoriért, lehetett volna akár nagyon jó is.
Predators: Preserve the Game
Történet: David Lapham Rajz: Allan Jefferson Kiadó: Dark Horse Comics
A Dark Horse kitartóan igyekszik meglovagolni a Ragadozók-film (összességében nem túl lehengerlő) sikerének hullámait. Először kiadtak hozzá egy négyrészes előzményt, aztán egy képregényadaptációt, és most piacra dobták a „hivatalos” sequelt is. A Preserve the Game két hónappal a film eseményei után játszódik, és természetesen annak két túlélője áll a középpontjában (kénytelen leszek lelőni, hogy kik azok, úgyhogy aki nem akarja tudni, ne olvasson tovább – bár nincs benne semmi meglepő, akik látták a trailert, vagy egyáltalán, néhány csoportképet a filmből, azok máris tudják, kik fogják megúszni a vadászatot). Royce és Isabelle továbbra is igyekeznek túlélni az idegen bolygón. Előbbi szisztematikusan kinyír mindent, amit a ragadozók ledobnak, mint prédát, a trófeáikkal pedig kidekorálja a dombot, ahol berendezkedett. Ez persze felkelti a vadászok figyelmét, akik ezután különleges bánásmódban részesítik… Az ilyen hullámlovagló kapcsolt termékek ritkán sülnek el jól, ráadásul David Laphamnak sikerült plusz hátrányból indulnia, mert ugye terveznek a filmnek folytatást (mármint tényleges filmes folytatást), és kicsit trükkös dolog lehet így képregény sequelt írni. Nem hogy nem ölhet meg senkit, és nem találhatja ki, hogy teszem azt, Royce és Isabelle valójában egymástól rég elszakított testvérek, de úgy általában véve gondoskodnia kell arról, hogy a füzet végén lehetőleg tökugyanaz legyen a felállás, mint az elején. És ehhez képest kifejezetten korrekt munkát végzett – köszönhetően főleg annak, hogy a kötelező akciók ellenére inkább a két főhős kapcsolatára koncentrált. A magányos farkas, „nem bízom senkiben, és szarok mindenkire” Royce egyre közelebb nő Isabelle-hez, aki egyfajta erkölcsi barométer szerepét tölti be mellette. És ezzel kapcsolatban bizony azt kell mondjam, hogy a karakterek morális aspektusaival Lapham itt ügyesebben bánik, mint Antal Nimródék a filmben, ahol ez annyiban merült ki, hogy a nő egyszer megjegyezte, hogy ők mind az emberiség söpredékei, és jobb is mindenkinek, ha nem jutnak vissza a Földre. Az író (főleg ha figyelembe vesszük a szűk kereteket) ügyesen ábrázolja Royce vívódását: cselekedeteiben semmilyen kétkedés nem érhető tetten, de gondolatban folyamatosan figyelmezteti önmagát, hogy hülyeséget csinál, mert ha nem csakis a saját túlélésével törődik, akkor előbb-utóbb otthagyja a fogát. Tudom, persze: egy bolhafingnyi eredetiség nincs mindebben, de Lapham jól kufárkodik a klisékkel, így a dolog működik. Allan Jefferson rajzai már kevésbé. Sem ő, sem a színező nem tudja megragadni a sztori sötét, horrorisztikus hangulatát, aki a lapokra néz, annak ez inkább egy lendületes, kellemes kalandnak tűnik, mintsem egy kőkemény akció sci-finek. Ráadásul szerencsétlen Brody karaktere a legtöbb képen úgy néz ki, mint egy bárgyú tinédzser – de szegény Alice Braga se járt sokkal jobban. Pedig erőteljesebb látvánnyal kiharcolta volna magának a négy csillagot.
„Nem tudom, mik ezek. Nem tudom honnan jöttek. De megöljük mindet.” Hosszú évek óta nem hallottam filmben ehhez hasonló szöveget anélkül, hogy röhögnöm kellett volna rajta. De Antal Nimród és Robert Rodriguez megcsinálták. Végre adtak nekünk egy tinik igényeinek nem behódoló, trendi bullshit nélküli, igazán tökös és kemény férfifilmet, fasza csávókkal, nagy puskákkal, mindent belengő vadsággal és kegyetlenséggel, és persze tisztességes mennyiségű vérrel – ahogy azt kell. És bár a végeredmény így is messze van a tökéletességtől, azért bizony pokolian szórakoztató.
A legfontosabb szó a filmmel kapcsolatban: oldschool. Manapság, amikor két lábbal tiporják sárba a legendákat (elég, ha csak a Predator és az Alien példájánál maradunk), szinte csak neveket és címeket véve át belőlük a lélektelen pénzmágnesként összekalapált folytatásokhoz/remake-ekhez, öröm látni, hogy vannak még Hollywoodban, akiknek fontosak a gyökerek. A Ragadozók nem sokban különbözik 1987-es elődjétől, sem hangulatában, sem stílusában – de még cselekményszövésében, sőt zenéjében sem. A lényegi eltérések kimerülnek annyiban, hogy a csoportnyi ember-vad most nem a Földön, hanem egy idegen bolygó dzsungelében kezd fogyatkozni, és hogy ezek az emberek többnyire nem hivatásos katonák, hanem igazi söpredékek: van köztük amorális zsoldos, halálraítélt bűnöző, kegyetlen emberrabló, jakuza-főnök, vagy épp egy afrikai halálosztag tagja – ami persze hatásosan hozzátesz a figurák badass-mivoltához. (A Predator-mítosz egy-két új adaléka – pl. a „vadászkutyák” – is jól eltaláltak, és patentosan illenek az összképbe.)
Az expozíció meglepően hatásos (a szabadeséses nyitójelenet eleve nagyszerű): Antalék működőképes csoportdinamikát kotyvasztanak ki a nehezen kedvelhető antihősökkel, és ahelyett, hogy rögtön fejest ugranának az akciókba, bőven áldoznak időt a suspense felépítésére, és jól megragadják a sztori misztikus aspektusait – ami dicséretes, hisz aligha akad néző, aki ne tudná, hogy mire megy ki a játék. Sőt, a filmnek épp ez a része a leginkább működőképes: a „valaki figyel minket” és a „mi az isten folyik itt” gondolatok mentén megteremtett hangulat késsel vágható, az meg szinte törvényszerű, és így megbocsátható, hogy felhígul, amikor végül kezdetét veszi a várva-várt gyilok. Az már kevésbé elnézhető, hogy mindezzel együtt is leül a film a játékidő közepe táján, és soha nem nyeri vissza az első 30-40 perc lendületét, még a finálé kötelezően test-test elleni küzdelmében sem. Addigra egyébként elszaporodnak a klisék is, ami egy ilyen jellegű filmnél aligha főbenjáró bűn, de az nagy kár, hogy még egy hollywoodi viszonylatban szerény, 40 milliós büdzsével sem merik meglépni, hogy az önző rohadéknak beállított főhős tényleg önző rohadék maradjon.
Az akciójelenetek végig piszkosul jól rendezettek, nyoma sincs rajtuk a posztmodern kor pixel- agyonvágás- és lassításmániájának, emellett pedig éppen kellően véresek (azaz van gore, de nem viszik túlzásba, így az alkalmankénti gerinckitépések és lefejezések annál hatásosabbak). Adrien Brody pedig meglepő módon nagyszerűen helytáll. Nem tudom, az alkotók mit szívtak, amikor őt választották Schwarzenegger utódjául, de ide vele, hátha megnyerem a lottóötöst: látható fizikai rákészülésének és színészi adottságainak hála elhisszük neki, hogy kőkemény „szarok a világra” zsoldoskatona, és egyébként is üdítő egy olyan szerepben látni, ahol kivételesen nem azt várják tőle, hogy bágyadt szomorúsággal nézzen ki a fejéből. A többiek leginkább ágyútölteléknek vannak, de pl. Walton Gogginst, Danny Trejót és Alice Bragát mindig jó látni (ugyanez az évek óta a bolygón vegetáló, de minimum 30 kiló túlsúlyt cipelő Laurence Fishburne-re már nem mondható el).
Antal Nimródnak és Robert Rodrigueznek nem folytatnia, hanem újrateremtenie kellett egy franchise-t. Hibáik ellenére is sikerrel jártak, úgyhogy jöhetnek a folytatások – és addig is, a The Expendables és a Machete felköthetik a gatyájukat.
Állítólag ez a Chojiku Yosai Macross kínai koppintása, és az előzetesből ítélve tényleg sok a hasonlóság, de ettől függetlenül nem néz ki rosszul. Bár az is igaz, hogy túl nyilvánvaló a CGI és a mecha-dizájn túlságosan csiricsáré. Mellássuk...
Giant Robot Fans, unite! Szűnni nem akaró missziós kényszeremben, amellyel mindenkit meg akarok téríteni a mechák vaskebelére, prezentálom ezt a legújabb trailert. A Gundam Unicorn-t nem a szokásos sorozatformátumban kapja képébe a közönség, az epizódok napvilágra kerülése között több mint fél év is eltelik, a Unicorn-széria második epizódja október végén jön majd ki. Addig is itt az előzetese, amely azzal indít, amivel az első résznek vége lett.
Akciófilm rég volt ilyen intelligens, ötletes és szórakoztató: Christopher Nolan mesterséges álmokon átívelő, esztelenül vad hajszára küldi Leonardo DiCapirót, mi meg csak markoljuk a szék karfáját, és lassan azon gondolkodunk, hogy nem álmodunk-e mi is. Elvégre egy hollywoodi blockbuster az utóbbi évek tapasztalatai alapján nem lehet ilyen okos és ilyen mesterien átgondolt. De hiába csipkedjük magunkat: Nolan tíz év alatt fogant álma magával ránt, magába zár, és nem csak az adrenalint pumpálja fel, hanem az agyat is megdolgozza.
Dom Cobb (DiCaprio) abból él, hogy csapata segítségével emberek titkait lopja el – akkor, amikor a tudatalatti a leginkább sebezhető, azaz álom közben. Új ügyfele, Saito (Ken Watanabe) azonban nem „kivonással”, hanem az ellenkezőjével bízza meg: üzleti riválisának agyába ültessen el egy ötletcsírát, ami majd arra készteti, hogy feldarabolja vállalatbirodalmát. Cobb és társai kieszelnek egy bonyolult tervet a küldetés teljesítésére, de nem csak a célpont tudatalatti biztonsági rendszerével, hanem Cobb saját múltjának álmokba beférkőző és azokat korrumpáló személyes kísérteteivel is meg kell küzdeniük.
Mind az álmok kollektív átélése, mind a „lehet, hogy nem a való világban élünk” problémaköre réges-rég túl van azon, hogy eredetinek nevezhessük (a rendező többek közt a Mátrixot, a 13. emeletet és a Dark Cityt is megjelölte ihletforrásnak), de Nolan nem is csinál úgy, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt. Ahelyett, hogy megpróbálná csavarokra épített csavarokkal, és a sztori mögött megbúvó gondolatisággal lenyűgözni a kinti hőségből a hűs moziterembe menekülő nézőt, vállalja, hogy „csak” egy szórakoztató popcornfilmet készített, amiben a 170 milliós költségvetésből bőven futotta a nagyszabású akciójelenetekre. Amiben Nolan a leginkább különbözik pályatársaitól, az az, hogy nem gondolja úgy, hogy egy szórakoztató popcornfilm nyugodtan lehet üres, fantáziátlan és ostoba, amíg elég gyakran követik egymást elég nagy robbanások. Az egy heist-film szerkezetét, egy Philip K. Dick-regény képzelőerejét és egy James Bond-film intenzitását magáénak mondható Eredet rafinált, sokrétű cselekményszövése, a főhős és halott végzet asszonyaként felbukkanó feleségének sötét múltja, és az álmokkal kapcsolatos koncepcióból kivirágzó rengeteg apró, roppant hatásos ötlet hosszú idő után talán visszavezeti az amerikai kommerszt oda, ahol még az akció állt a történet szolgálatában, és nem fordítva.
Nolan a tőle már megszokott precizitással dolgoz ki minden apró részletet, és ahogy egyre jobban elmerülünk ebben a világban, ahol már a tudatunk legmélyére elzárt titkok sincsenek többé biztonságban, nem csak az akciók lesznek egyre epikusabbak és pörgősebbek, hanem egyre többet és többet tudunk meg az álmok kizsákmányolásának természetéről és drámai következményeiről, és mindez egyre bonyolultabb struktúrában tárul elénk. A három, sőt, végül négy különböző álomszinten szimultán játszódó finálé egy őrült, félórás hullámvasút, ami mind ötleteit, mind kivitelezését illetően a filmes kreativitás netovábbja, más szóval az, amit úgy hívunk: mozivarázslat. Pedig az Eredet sem tökéletes: a felesége gyilkosát kutató Leonardtól az alvilágot ostorozó Batmanen át a halálig rivalizáló bűvészekig, Nolan megannyi megszállott főhőse közül pont Cobb képes a legkevésbé rábírni a nézőt a helyzete átérzéséhez szükséges emocinális befektetésre, és ezt nem a szokás szerint remeklő DiCaprio számlájára kell írni (ahogy az igencsak illusztris színészgárda által életre keltett mellékkarakterek sem sokkal többek érdekes vázlatoknál, akiket leginkább csak munkájuk természete határoz meg). Ennek ellenére a film még ezen a téren is bőven több, mint az átlag nyári blockbuster, és most már végképp kijelenthetjük: ha csak néhány hollywoodi rendező gondolkodna és álmonda hasonlóképp, mint Nolan, sokkal ritkábban jönnénk ki a moziból úgy, hogy az elmúlt két órában a légkondi volt a legnagyobb pozitívum.
Pjotr Hrumov visszatér az összefogott Gyenge Fajok által rábízott felderítő küldetésből: az emberhez megszólalásig hasonlatos geometerek nem voltak képesek átprogramozni őt a Barátság ideológiájára, ám olyan ismeret birtokába jut, ami még ennél a régi-új ideológiánál is félelmetesebb, hiszen egy olyan isteni hatalmú entitás létezésére derül fény, mely elől még a geometerek is fejvesztve hurcolták át teljes naprendszerüket a galaxis egy távoli sarkába. Az Árnyék teljes világokat ural, melyek képesek dacolni még az Erős Fajok alkotta Konklávéval is, így amikor a Konklávé fenyegetésnek ítéli a kapcsolatfelvételt a geometerekkel és az alari hadiflotta megindul a Föld felé, hogy atomjaira robbantsa, a volt űrkamionos úgy dönt, a Galaxis Magjában próbál szerencsét, hogy megfejtse az Árnyék titkát és elodázza az emberiség pusztulását még legalább egy könyv erejéig.
Lukjanyenko ezúttal ügyesen átugorja a különböző új egzotikus idegen lények teremtésének problematikáját és egyúttal a Star Wars-effektust is, Pjotr Hrumov/Nik Rimer pilóta újfent emberekkel találkozik a mindenható erő befolyása alatt álló Belső Mag bolygóin. Az Eredendő Föld ötlete ugyan nem túl eredeti (sic!), de a célnak tökéletesen megfelel, hiszen itt leginkább a főhős belső utazásának lehetünk szemtanúi: a minden bolygón jelenlévő energiagócok, a Kapuk egészen pontosan olyan világra transzportálják a rajtuk áthaladókat, amilyenre tudat alatt vágynak, így kerül felfedezőnk először egy teljesen értelmetlen háború kellős közepébe, amit növénylények vívnak a planéta teljes mocsárvilággá alakításáért az orosz berepülőpilótákra hajazó (hiszen a Kapu pontosan a delikvens emlékeiből választja ki a legmegfelelőbb célállomást) szedett-vedett társasággal, akik egész életüket (és halálukat) az asszimiláció elleni harcnak szentelik. Pjotr hamarosan szembeszáll a hadsereg fekete-fehér világlátású parancsnokával, így következő állomása szükségszerűen egy békés, rusztikus utópia, ahol egy háborútól megcsömörlött katona családjánál kap szállást. Az előző kötet narrációjának szövegébe többé-kevésbé belesimult társadalmi-filozófiai fejtegetés itt sajnos durván az arcunkba ugró háborúellenes moralizálásba fordul, feleslegesen túlírt epizódokkal. Lukjanyenko ugyan erőrukkol néhány újabb ötletsziporkával, hiszen a kualkuák természetének revelációjához hasonló felfedezést teszünk a számlálókkal kapcsolatosan is, hősünknek minden meggyőzőerejét latba kell vetnie, hogy rábírja az intelligens geometerhajót az együttműködésre és érdekes dilemma elé kerül, amikor döntenie kell, hogy Nik Rimer-énjének világát menti meg (a geometerek minden erőfeszítése ellenére) vagy pedig a saját szülőbolygójáét, ám ez messze elmarad az Ugrás az űrbe feszes cselekményébe préselt ideahalmazától.
Olybá tűnik, hogy Lukjanyenko kissé kifulladt a könyvek végére és talán tényleg jobb lett volna, ha egy kötetre rántja össze a cselekményt és némileg húz a szövegen, de még így is magasan lekörözi az utóbbi évek magyar sci-fi próbálkozásait (nem mintha ez olyan hatalmas fegyvertény lenne). Nem olvastam még ugyan az Őrség-könyveket, de mivel azok pár évvel később születtek, erősen bizakodom benne, hogy ezt a hibát ott már nem követte el.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2010 Fordította: Weisz Györgyi Eredeti cím: Zvjozdnüj teny (Star Shadow) Oldalszám: 408 oldal
A Blade Runner több szempontból is emlékezetes film: az egyik legjobb sci-fi film és egyben a legsikerültebb Philip K. Dick feldolgozás, Vangelis zenei témái legendásak, Harrison Ford és Rutger Hauer pedig egyaránt remekül játszik. A címe viszont, akárhányszor is láttam, mindig érthetetlen volt - jól csengő, izgalmas, de semmi köze nincs a történethez. A Pengefutár, mely már a címlapon is hálátlan sorsát reklamálja („Az igazi Blade Runner”), végre lerántja a leplet a rejtélyről. Alan E. Nourse Blade Runner című regénye 1975-ben jelent meg, s miután Hollywood megtalálta, William S. Burroughs írt belőle irodalmi forgatókönyvet. Ridley Scott azonban, bár a jogokat megvásárolta, végül csak a fogós címet használta fel, a történet Philip K. Dick könyvéből (Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?) származik.
Fantáziadús és jól megírt regény a Pengefutár - bár szerelmese vagyok Ridley Scott filmjének, mégis kár, hogy ennek a könyvnek csak a címe került bele a filmtörténelembe. Igazi céltudatos sci-fi: figyelmesen, de céltudatosan bontja ki a főszálat, ahogy körbejárja témáját, és közben kevés szóval, de pontosan jellemez minden mást, hogy otthon érezhessük magunkat (csak részben) idegen világában is.
A cselekmény a közeljövőben játszódik az Egyesült Államokban, mely továbbra is büszkén lobogtatja a demokrácia és egyenlőség zászlaját, de valójában egy önellentmondásos, sokféle népcsoport és társadalmi réteg érdekellentétei által feszített ország (csakúgy, mint a valóságban). Bizonytalanul tévelygő hajóra hasonlít, melyet mindenki másmerre akar kormányozni a gazdaság- és társadalompolitika komor jéghegyei között. A legveszedelmesebb ezek közül pedig a működésképtelenné válással fenyegető egészségügyi rendszer, melyet csak a társadalom egyre kisebb hányada vesz igénybe.
Hogy hogyan jutottunk idáig? Az egyre tökéletesebb gyógymódok és technológiák miatt az emberi élet hosszabb lett, a korábban halálos betegségek kordában tarthatóak, megszelídíthetőek. Csakhogy a betegséget hordozó gének megmaradtak, és elszaporodtak az emberi fajban, hiszen az is képes volt utódokat nemzeni, akit korábban kiszűrt volna a természetes szelekció. Az emberi génkészlet veszedelmes sebességgel hígul és korcsosul - ezt mutatta ki egy tudományos kutatás, mely túlságosan is nagy hírverést kapott és melynek alapján a kormány egy átgondolatlan törvényt hozott: csak az jogosult orvosi eljárásra, aki hajlandó lemondani szaporodóképességéről.
Gyógyítás ivartalanításért...
Mindenki másnak - a modern orvoslást elvből ellenző naturistáknak, a saját vagy gyermekük szaporodóképességét féltve őrző szülőknek, az egészségbiztosítást amúgy sem fizetni képest szegényeknek és a társadalom peremén vergődőknek - marad az illegális, föld alatti orvoslás, tökéletlen eszközökkel, szűkös gyógyszerkészletekkel, állandóan az államhatalom elől rejtőzködve.
Sánta Billy pengefutár. Fiatal fiúknak való munka ez, mely a feketepiac nagykereskedői és orvosai közti kapcsolattartást szolgálja, a büntethetőség életkora alatti védőmezőben mindkét felet védve. A pengefutárokat nem zárják be évekre, nem veszik el orvosi diplomájuk és vagyonukat, ha esetleg elkapnák őket pár fecskendővel. Ettől persze még nem válik kevésbé rizikóssá a munkájuk, főleg nem akkor, amikor Billy és orvos kollegája, Doki egy influenzajárvány idején a szokásosnál sokkal több agyhártyagyulladásos esetre lesz figyelmes...
Tudományos-fantasztikus elemek, az orwelli disztópikus társadalom előképei, 20. századi, de ma is minden ízében érvényes és aktuális társadalomkritika - ez mind benne van a kötet első részét képező rövid regényben.
Ezután egy újabb címoldal következik, az irodalmi forgatókönyvé, melyet a Meztelen ebéd drogos szimfóniájáért is felelős Burroughs jegyez - és ez a lapozás talán a legizgalmasabb élmény a könyv olvasása során: a vászonra adaptálhatóság kérdései, a transzformáció izgalma, a két írás közötti feszültség dolgozik az olvasó fejében.
Burroughs-ra nem persze lehet felkészülni. Eleve hálátlan dolog egy összetett, aprólékos regény után egy szükségszerűen nyers, lecsupaszított filmvázlatot elolvasni (mekkora csalódás volt nekem a Sztrugackij fivérek Piknik az árokpartonja után a Sztalker vázlat-novellája!), de egy beat-költőt úgysem érdekelnek az ilyesmik: a regény nagy részét teljességgel kihagyja, legfeljebb utalva egy-egy létfontosságú jelenetre, más részeket (dialógusok, mondatok) egy az egyben beidéz, olykor többször is, aztán kifacsarja a cselekményt, kirántja az egész alapszituációt a történet alól, mint bűvész az asztalterítőt, és persze a végeredményt teleszórja más írásaiban is előszeretettel felbukkanó motívumaival: álló faszok, kamaszfiúk álló fasszal, ejakuáló álló faszok, síkosítóval bekent álló faszok és persze drogozás határok nélkül.
Nos... igen...
De mégis érdemes! Mert leköt, mert kiszámíthatatlan (a mai ötlet-éhes, másolást másoló világunkban ez már önmagában hatalmas erény számomra) és mert úgy burjánzik benne a fantázia, hogy abból Hollywood teljes kreatív-gárdája elélne hónapokig. Persze nem árt némi edzettség Burroughs-hoz, és hogy Ridley Scott végül csak a címet használta fel az irodalmi forgatókönyvből, végül is érthető. De aki élvezte a regényt, és némi nyitottsággal (vagy szükséges mennyiségű tudatmódosító szerrel) nekiül - pontosabban: magára engedi - ezt a beat-prózába oltott depresszív, pszichedelikus sci-fi-zanzát, azon ígérem, úgy fog áttiporni ez a harminc oldal, mint egy bulldózer. Mint egy LSD-vel és ondóval borított, rémálmokból kovácsolt, szeméttelepeken felhizlalt, tizenkétezer őrült majom által meghajtott bulldózer.
Én szóltam!
Kiadó: Metropolis Media Group - Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2010 Fordította: Tamás Dénes Eredeti cím: Blade Runner, Blade Runner - A Movie Oldalszám: 270 oldal
Akik ismernek, tudják, hogy a világbékénél csak egy dolgot kívánok jobban: azt, hogy japán óriásrobotok tépjék egymást, és közben kiírtsák maguk körül az életnek még írmagját is. Minden Mechák Atyja, Go Nagai 2010-ben újra felmelegíti egyik régi konceptjét, és a 2009-ben megrimékelt és rendkívül sikeresnek bizonyult (Shin) Mazinger után idén jön a Mazinkaiser SKL (Skull). Íme egy rövid előzetes - én, akinek háttérzörejként állandóan valamilyen mecha-anime vagy hetvenes évekbeli tokusatsu-sorozat megy a tévéjén, már alig várom.
Az ötvenes években, Nipponban a filmgyártói konkurencia felkámpicsorodott: az egykori atyaúristen, a Toho észrevette, hogy még a földből is a trónjára áhítozó stúdiók nőnek ki, elég volt ehhez a közvetlen közelét végigpásztáznia, hiszen például az akarnok Shin-Toho (Új Toho) az anyavállalat egykori szakember-gárdája függetlenkedési törekvéseinek folyományaként jött létre. Ideje volt hát a gázra lépni, és még az eddigieknél is közönségbarátabb (magyarul par excellence multiplex-kompatibilis) filmeket forgatni.
Kísérletező kedvük odáig hajtotta őket, hogy elkezdtek műfajokat kombinálni: az 1954-es Gojira világsikernek bizonyult, a gengszterfilmek meg állandóan divatban vannak, miért ne turmixolják hát össze a tokusatsu (a speciális effektekre alapozó fantasztikus) filmek és a gengszterműfaj motívumait? Igazság szerint a Toho ennek a produkciónak, illetve a két évvel későbbi, szintén Ishiro Honda rendezésében napvilágot látott Human Vapor-nak, valamint Jun Fukuda Telegian-jának segítségével szakítani szeretett volna a kaiju (óriásszörnyes) filmekkel, amelyek ebben az időben a cég legfőbb bevételi forrásai voltak. Az emberközpontú, némileg komolyabb science-fictionra tett ilyetén próbálkozásuk behalt, Godzilla átgázolt rajtuk, mint szar a lefolyón. A hatvanas évek japán scifijei vagy kaiju, vagy szuperhősöket főszereplőjüknek választó tokusatsu filmek lettek.
Az eposz: Dr. Maki szavára a rendőrök csak azért adnak, mert az utóbbi időben ők maguk is tapasztaltak olyan szörnyűségeket, amilyenekről a meglehetősen hányatott (vagy hánytatott?) idegállapotú atomtudós beszámol. Doktormakinak is úgy mesélte a történetet két meglehetősen hullaszagú tengerész, hogyaszongya: hajójuk túlságosan megközelített az óceánon egy olyan területet, ahol hidrogénbomba-kísérleteket végeznek. Nem sokkal ezután a fedélzeten egy takonyszerű, néha emberformájú massza kezdte felzabálni a legénységet. És ezek a folyékony véglények most az emberiség egészét akarják összenyammogni!!!
Közben Tokióban egyre másra tűnnek el gengszterek, testük elpárolog mint a katicafing, csupán ruhájuk halma jelzi egykori helyüket. Doktormaki vallomását és az urbánus tényálladékot csak akkor sikerül a rendőröknek gyíkagyukban összekapcsolniuk, mikor egy razzia során szembe találják magukat a zöldgeci-szerű H-Mannal, aki rögvest néhány fakabátot is bekebelez (az egyiknek oly gyönyörűen olvad szét a feje...)
Mikor aztán a szószátyár tengerészek szellemhajójának roncsára is ráakadnak Tokió közelében, már semmi nem áll a rendőrök kombinációs képességeinek útjába: megindul a hajsza, a japáni Derrickek az H-Man nyomába erednek, akinek nem titkolt célja, hogy a tokiói lakosok teljes étlapját végigkóstolja. Hiába na, Japán a szusi hazája.
Az H-Man (egyébként Bijo to ekitainingen) megrendezésének feladata valószinűleg szippantásnyi friss levegő lehetett Ishiro Hinda számára, akinek ekkor Godzilla-filmeket kellett futószalagmód forgatnia. Érződik is az öröme: az H-Man meseszerű-hangulatos, szépen fényképezett, aránylag visszafogott szinészi játékot magáénak mondható tokusatsu, még pontosabban scifi-horror, amely vagy tematikai koppintása a szintén 1958-as amerikai The Blob-nak, vagy nem (szerintem az amerikai filmnél sokkal sikerültebb).
A speciális effektek japán istene, Eiji Tsuburaya ezúttal is hozza a tőle elvárhatót, főleg a testek szétolvadásának látványa fincsi, a matt-festményei pedig egészen kiválóak (sokkal jobbak, mint pl. az 1959-es Uchu daisenso-ban). Egyszóval ha eleged van Godzillából (miért, van olyan!), viszont maradnál még Japánban, látogasd meg H-Mant, és hagyd, hadd spricceljen az arcodra.
Hónapok lankadatlan piárja után - az ázsiai filmes weblapok szinte naponta hoznak le képeket a forgatásról - íme megérkezett az (egyelőre csak mandarin nyelvű) előzetes Benny Chan szuperhősfilmjéről. Egy csapat cirkuszi akrobata szuperképességekre tesz szert, közülük néhányan próbálják mások megsegítésére használni újonnan jött hatalmukat, de természetesen akadnak, akik pénzt és hatalmat szeretnének szerezni... A főszerepben Aaron Kwok és Wu Jing. Az előzetes alapján a film egyvalamiben egyezni fog Benny Chan a kétezres években készült rendezéseivel: jó sok üveget törnek össze benne...
Erre a minden bizonnyal sokunk számára kedves - mivel nosztalgiával fertezett - japán scifi-fantasyre szeretik ráfogni, hogy a Csillagok háborúja koppintása, ám ez erős túlzás. Az Üzenet az űrből Bakin Kyokutei 106 kötetes Nansho satomi hakkenden (A nyolc kutya krónikája, bár inkább a Nyolc szamuráj legendájaként szeretik emlegetni) című eposzán alapszik. A Hét szamuráj alkalmával Kurosawa és a Csillagok háborúja esetében George Lucas is ebből dolgozott.
Kiállítás szempontjából az Üzenet az űrből készítőinek semmiképpen sem kell szégyenkeznie, a film speciális effektjei, kosztümjei és díszletei részletesek és meglátszik mennyi munkát fektettek beléjük - bár ez nem meglepő, hiszen a Toei a tokusatsu (a japán science-fiction filmek) vezető gyártója, évtizedek tapasztalatát, gyakorlatát mondhatja magáénak. Később ugyanezt a professzionalizmust átmentik a tokusatsu és sentai tévésorozataikba is, többek között éppen az Üzenet az űrből folytatásaként képernyőre kerülő, azonos című tévészériába, amelynek epizódjaiból vágták össze az Amerikában Space Ninja - The Sword of the Space Ark címmel forgalmazott katyvaszt.
A folytatásnak és az eredetinek egyaránt Hiroyuki Sanada a főszereplője, ám a Japan Action Clubból nem csak ő, hanem Etsuko Shiomi és maga az alapító Sonny Chiba is feltűnik a filmben. Hogy a J. A. C. micsoda, arról íme egy rövid áttekintés.
A Toei az Üzenet az űrbőllel nagyot akart szakítani, így olyan, úgynevezett komoly sztárok mellett, mint pl. Tetsuro Tamba, amerikai színészeket is szerződtetett, többek között Vic Morrowt, akit ekkor már csak mindössze öt év választ el attól, hogy John Landis Twilight Zone-epizódjának forgatásán egy helikopter rotorja levágja a fejét. Itt még egyben van, úgyhogy alakítása komoly, ami némileg el is üt a sármosan lökött film alaphangulatától.
A történet hétköznapi: gonosz, vassal kivert (aú) vikingekre hajazó gonosz űrlények elpusztítják a Jillucia bolygót. A planéta lakosságának két túlélője nekivág az univerzumnak, hogy összeverbuváljon egy csapatra való életuntat, akarom mondani hőst, akik majd a vikingek nyakára lépnek. A keresésben a liábe diók vannak segítségükre, ezek a mágikus diók, amik valójában... diók. Na most a forgatókönyvíróknak ezt a testvérek közt szólva is idióta ötletét akárhogy kerülgetem, menteni nem tudom: hasonló, alsó testtáji asszociációkra lehetőséget adó motívumokat lehetőleg mellőzzünk filmjeinkből. Az olyan komolytalanokat, mint pl. jómagam, az ilyesmi rögtön kirántja abból a minimálisan komoly narratív szövetből, amelyet az Üzenet az űrbőlnek nagy nehezen sikerül az egyszeri néző köré fonnia, hiszen... nini, diók!
A liábe diók széjjelrepülnek a galaxisban (ojjj) hogy a potenciális bosszúállók ölében, italában landoljanak, így jelölve ki őket a Gavana birodalom elleni összecsapásra. Igyekezniük kell, hiszen japán vasvikingék ezúttal a Földet szemelték ki maguknak célpontként. Ideje őket megmogyorózni...
A finálé eredetiség szempontjából védhetetlen, ugyanis a jófiúk és lányok űrhajókkal hatolnak be a Gavanák bázisára, hogy ott mindenféle alagutakon átrepülve szétlőjék a főreaktort. Aranyos kis űrcsata, amelynek legjobb része mikor Sonny Chiba elkezdi lekardozni az ellent. Írtja őket rendesen, míg el nem jut a Gavanák fővezéréig, akinek lelkén természetesen Sonny szüleinek élete szárad.
A happy end, mondanom sem kell, elkerülhetetlen, mint ahogy a korábban már felemlegetett tvsorozat-folytatás is az volt. Utóbbi akármekkora trashvurstli, a Lucas prequel-trilógiájánál ezerszer nézhetőbb.
Történet: Timothy Truman Rajz: Tomás Giorello Kiadó: Dark Horse Comics
Azt gondolhatnánk, hogy Conant nem nehéz írni: semmiképpen nem egy bonyolult, nagy mélységekkel rendelkező karakter, hiszen csak egy harcedzett, és harcra szomjazó barbár, aki ölve és kefélve jár-kel a világban, és ha valami nem tetszik neki, akkor kardot ránt, és lenyiszál pár fejet. A történeteknek sem kell különösebben csavarosnak és furmányosnak lenniük, valami elfogadható ürügy a fenti nyiszálásokra bőven elég a figyelem fenntartása érdekében. De pont ez az, ami könnyen visszaüthet, hisz meddig lehet izgalmasan tálalni ezt a fajta egyszerűséget? A Dark Horse sorozata rá a bizonyíték, hogy hosszú évekig. Ugyan a Conan the Cimmerian még alig két éve fut, de lényegében ez a 21. rész már a 71., ugyanis a képregény közvetlen folytatása az 50 füzetet megélt Conan c. szériának. Timothy Truman még 2006-ban vette át a stafétabotot elődjétől, Kurt Busiektől, és azóta is pokolian szórakoztató sztorikkal öregbíti a kaszaboló vadember hírnevét. Truman pontosan érti a karaktert és a világot, amiben él, akár Robert E. Howard egyik történetét adaptálja, akár saját kútfőből ír, a koncepció egyszerűségét magabiztos kézzel állítja szolgálatába: a sorozat szinte szétszakad a nyers energiától, és a kompromisszummentes, férfias őserőtől.
A 21. szám a cím szerint a Kozaki háromrészes befejezése, de valójában inkább a Free Companionsszal indult hatrészes sztori lezárása. A kerettörténetben Conant látjuk, amint súlyos sebekkel, éhínséggel és hallucinációkkal küzdve próbál életben maradni egy vesztes csata után – ritkán látjuk ilyen helyzetben, a képek pedig annál meggyőzőbbek. Tomás Giorello markáns, agresszióval teli vonásai, mint általában, elemi erővel adják vissza Howard világának nyersességét, és a rajzoló itt már a legelső oldalon lenyűgözi az olvasót, ahogy egyik volt kapitányának szelleme oszladozó hullaként jelenik meg a főhősnek. Naná, hogy elégtételt követel… Conan egész, 500 főt számláló, zsoldosokból álló magánhadseregét (amit az előző vezér hagyott rá halálakor a Free Companions végén) lemészárolta a helyi király becstelen shah-ja, Amurath, miután őfelsége megunta a barbár horda fosztogatásait, és az ilyesmi soha nem rossz kiindulási alap egy kis vérontáshoz. A 21. részben egyrészt flashbackek formájában láthatjuk a csatát, amit hősünk és serege elveszít, másrészt meg, visszaugorva a jelenbe, jön Conan bosszúja, ami természetesen kellő kárörömmel és megelégedettséggel tölti el az olvasót. Kevés intellektuálisan (sic) kielégítőbb van annál, mint amikor a nyílegyenesen gondolkodó, beszélő és cselekvő barbár levág egy-két fejet és végtagot pár szeme-se-áll-jól gazemberről. Ilyesmi pedig van ebben a sorozatban bőven. De akinek ez sem elég: a 25. számmal ideiglenesen átveszi a címet Roy Thomas, aki – ha valaki nem tudná – elsőként adaptálta képregényre a karaktert még 1970-ben. Ugyan mi sülhet el rosszul?
Hawks of Outremer #1
Történet: Michael Alan Nelson, Robert E. Howard története alapján Rajz: Damian Couceiro Kiadó: Boom! Studios
Most, hogy a Solomon Kane viszonylag szép sikerrel megy a mozikban (na, nem itthon, de érted), nem csoda, hogy a figyelem Robert E. Howard egyéb műveire is ráirányul. Főleg, hogy a Conan és a puritán vándor történeteire rátette a kezét a Dark Horse, és így a „hozott” anyagokból szintén sokat dolgozó Boom! Studiosnak csak az író kevéssé ismert karakterei maradtak – ezek egyike Cormac Fitzgeoffrey, akinek kalandjai a harmadik keresztes háború idején játszódnak. Howard csak két novellát fejezett be Fitzgeoffrey-val a főszerepben (egy harmadik jegyzeteit aztán Richard L. Tierney öntötte végleges formába), és amiben ezek a leginkább különböznek a szerző híresebb műveitől, az az, hogy a történelmi eseményeket nem színesíti bennük semmilyen természetfeletti elem. Az első, még 1931-ben megjelent novella a Hawks of Outremer címet viseli, és Michael Alan Nelson (Fall of Cthulhu) most ezt adaptálta képregényre, Damian Couceiro rajzai segítségével – az eredmény magáért beszél. A sztori pofonegyszerű: a keresztes hadjáratokban vért ontó Fitzgeoffrey egy vesztes csata után tér be egy fogadóba, ahol értesül a fiatal király haláláról, akinek oldalán már régóta harcol – és mint megtudja, halálának egyik fő oka, hogy egy gőgős báró csak ült a seggén a várában, ahelyett, hogy segítséget küldött volna. Namost, Fitzgeoffrey, éljen noha egy fantasy elemek nélküli világban, nem sokban különbözik Conantól és Kane-től – amiből máris egyértelmű, hogy egymaga fogja a kardját, fejszéjét, lovát, és nekiiramodik, hogy előbbieket élesítse kicsit a báró koponyáján. A Hawks of Outremer gyors sodrású, tökös, kellemesen vérmocskos képregény, aminek főhősében ugyan nincs semmi különös, de azt a semmi különöset Alan Nelson rohadtul hatásosan mutatja be. A comic legjobb jelenete az, amiben Fitzgeoffrey a csata forgatagában megmenti Oroszlánszívű Richárd életét, anélkül, hogy tudná, ő lapul a véres sisak alatt, majd amikor a halál karmaiból így kimentett Richárd a szolgálatába hívná, közli vele, hogy bár a felség viszonylag jól harcol ahhoz képest, hogy szász vér folyik az ereiben, de ő bizony szarik az angol királyokra, és különben is, pogány fejek betörésének van itt az ideje, nem a dumának.. És a legjobb az egészben, hogy Alan Nelson nem írja túl a jelenet, azaz nem törekszik mindenek felett álló coolságra, nem erőlködik a főhős badass mivoltának kihangsúlyozásával – teljesen természetesnek és hihetőnek hat az egész, és ettől olyan hatásos. Ezzel a pár oldallal a szerző többet mond el a karakterrel, mint sokan egy egész minisorozattal. Damian Couceiro pedig tökéletes partner a csaták és „hősi” pillanatok nem hivalkodó, de abszolút erőteljes ábrázolásában: képei realisztikusak, sötétek, karakterei markánsak, és az egész képi világról ordít a kor mocska, nyersessége és brutalitása. A fickó Conan rajzolónak is tökéletes lenne.
Star Wars: Dark Times #17 Történet: Mick Harrison Rajz: Douglas Wheatley Kiadó: Dark Horse Comics
Mick Harrison a képregény levelezőrovatának első bekezdését azzal tölti, hogy a késlekedésekért szabadkozik – jól teszi. A Blue Harvest című ötrészes sztorinak bizony csak most jelent meg az utolsó része, pedig az első még tavaly áprilisban (!) jött ki (a harmadik GeexKomixban volt szó róla…). Az efféle csúszások roppant bosszantóak tudnak lenni, főleg egy olyan, viszonylag egyszerű történet esetében, mint amilyenről most is szó van. A Dark Times ugyan egy remek sorozat (az érdem Douglas Wheatley szép, dinamikus, részletekben gazdag képi világáé, és a kellemesen visszafogott, stílusos színezésé is), és a Blue Harvest is simán megéri a pénzét, de akárhogy is nézzük, nem az a székbe szögező élmény, aminek elnézzük, hogy mire megérkezik a fináléja, már a kutya se emlékszik rá, hogy kezdődött. A sorozat most egyébként 2011-ig szabadságra megy, talán ennyi idő elég lesz Harrisonnak, hogy összekapja magát – nem ártana, mert tényleg a legjobb jelenleg futó Star Warsról van szó. A Dark Times ugyebár a harmadik epizód, A sith-ek bosszúja eseményei, azaz a Birodalom megszületése utáni időkben játszódik, és egy szökevény jedi lovag, Dass Jennir hányattatásairól mesél, a Blue Harvest pedig egy afféle fordulópont a karakter számára. Az eddigi részekben azon a kérdésen volt a hangsúly, hogy mihez kezd egy jedi a rend nélküli, sötét erők által uralt új világban, és miféle, saját alapelveit kompromittáló döntéseket kénytelen hozni az életben maradás érdekében – a téma roppant érdekes, és Harrison egy ideig rá is léptette Jennirt egy olyan izgalmas és riasztó útra, ahol hidegvérű gyilkosként is helyt kellett állnia. Az üzenet egyértelmű: e körülmények közt csak súlyos kompromisszumok árán lehetséges fennmaradni. Hősünk persze őrlődött kényszerű tettei miatt, de a Blue Harvest végére békére lel: nem békefenntartó többé, hanem béketeremtő. Vagyis mostantól utazgat majd a galaxisban, és kegyetlenül aprítja azokat, akik az ártatlanokon élősködnek (a korábbi sztorik következményeként különösen csúnyán tud nézni a rabszolga kereskedőkre). Azért remélem, azzal, hogy most rálelt a céljára (ezt Harrison nagyszerűen mutatja meg: Jennir új emberként, hosszú idő után először ismét kivont fénykarddal áll szemben ellenségeivel, másodpercekkel a végső csata előtt – amit már nem látunk, hiszen végkimenetele nyilvánvaló), még nem tűnik el a súlyos dilemmákra okot adó „szükség törvényt – illetve erkölcsöt – bont” motívum, merthogy a Dark Times összes aspektusa közül messze ez a legígéretesebb. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a Blue Harvest nagyjából úgy merít Kurosawa Yojimbójából, ahogy az első Star Wars film merített a Mester Rejtett erődjéből: a magányos hős megérkezik a két rivális banda által uralt városba, kijátssza őket egymás ellen, de végül lebukik, elverik, kishíján megölik, és ezután maga veszi kézbe a dolgokat, és számol le a gazemberekkel.
Unknown Soldier #20
Történet: Joshua Dysart Rajz: Alberto Ponticelli Kiadó: Vertigo Comics
Nagyon vegyes érzések kavarognak most bennem. Először is: ez a zseniális sorozat ehhez még csak hasonlóan gyenge füzetet sem köpött ki magából eddig, és bár ha kétévente csak egyszer csúszik be egy ilyen kevésbé sikerült sztori, akkor még bőven rendben vagyunk, de ha ez egy tendencia kezdete, akkor baj van. Másodszor viszont: mindemiatt talán már kár aggódni, mert a Vertigo úgy döntött, hogy lehúzza a rolót Joshua Dysart eddig szenzációs képregénye számára. A 25. rész lesz az utolsó. Most ide lehet képzelni egy hosszú, ízes, amolyan igazán jó, magyarosan változatos káromkodássorozatot. Alighanem furcsa, hogy ezek után kevés jót tudok mondani a sorozat legutóbbi számáról, de az aktuális (és mint említettem, első) hullámvölgyet leszámítva sajnos tényleg az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb szériájának kell búcsút mondanunk. Nade, a lényeg: a kétrészes A battle of little note záró epizódjában Moses üldözői elől menekül a pusztaságban, amikor rátalál egy szintén űzött, rettegő családra: egy anyára, és két gyermekére, akiknek egyike testi fogyatékkal él. Hajjaj. Érted, mi a bajom: Afrikában vagyunk, az egész képregény a fekete kontinens keservessége, fájdalmai, éhínsége, mészárlásai körül bonyolódik, szóval csupa kín, halál és szenvedés van mindenhol, és ennek tetejébe Dysart most még az arcunkba tol egy fogyatékos kisfiút, akinek ráadásul nemrég ölték meg az apját, és aki maga narrálja az egész sztorit. Mintha amúgy nem volna elég szar a helyzet. Ha már az író úgyis így belevetette magát a primitív érzelemkeltésbe és a pofátlan hatásvadászatba (ami eddig egyáltalán nem volt jellemző rá), akkor már végezhetett volna teljes munkát: az anyát mondjuk vakká, a másik kölyköt süketté, a teheneiket meg háromlábúakká tehette volna. Ezt leszámítva egyébként nem rossz a képregény a maga szimpla módján (Moses és az említett család egy sziklamagaslatról védi magát a támadó törzzsel szemben, Alberto Ponticelli mindig fantasztikus képein), csak ugye így, hogy tudjuk, a végéhez közeledik az egész, egy ilyen, a sorozatot meghatározó sztoriszálat nem érintő közjáték meglehetős elégedetlenséget és türelmetlenséget okoz. Merthogy 20 részen túl is egyértelmű, hogy Dysart még mindig az alapok lefektetésével volt elfoglalva, mielőtt közölték vele, hogy a címét elkaszálják – most meg hat rész van hátra, és ahelyett, hogy elkezdené elvarrni a szálakat, ilyen kis nyomorék gyerekekkel teli, teljesen jelentéktelen harccal pöcsöl (persze lehetséges, hogy mikor ezt írta, még nem tudta, mi lesz a sorozat sorsa). A következő szám pedig egy önálló sztori lesz, úgyhogy Dysartnak négy füzet marad, hogy lezárja Moses történetét – nem sok, de azt ígérte, hogy ennek ellenére az olvasóknak nem lesz hiányérzetük. Úgy legyen. Reménykedjünk, hogy az utolsó történet lesz olyan színvonalú, mint az eddigiek voltak, és nem érződik majd rajta a befejezési kényszer.
Leiji Matsumoto klasszikus manga- és animehőse (a szerző 1953-ban rajzolta meg először), most a róla elnevezett CGI-film főszerepében irtja a gonosz űrkalózokat. A trailert a 2010-es Toei Tokyo Anime Fair-en rögzítették. Így első blikkre a hardware-t impozánsan sikerült megjeleníteni, de az arcjáték hiányát és a lélektelen szemeket mintha a katasztrofális Final Fantasy filmből kopipésztelték volna át.
Pjotr Hrumov a Transzaero galaktikus teherfuvarozó társaság pilótája, aki rozoga, de megbízható űrhajóján idegen bolygókra szállít olyan egzotikus bóvlikat, mint papagájok és verebek vagy éppen kézzel festett napnyugtát ábrázoló tucatkeretbe foglalt képek, hiszen a Galaktikus Konklávé uralta űrben egyedül az emberek képesek elviselni a más fajok számára őrülettel járó Ugrást. A térváltás képessége predesztinálta az emberiséget, hogy az Erős fajok által diktált szabályok szerint betagozódjanak a Gyenge fajokra szabott speciális szerepkörök egyikébe és a galaxis hordáraivá, űrfuvarosaivá váljanak. Minden jel arra mutat, hogy Pjotr is a nagyapja támogatta űrkamionos lét eufóriát okozó Ugrásai közt fogja eltölteni egész életét, amikor a Hyxiről indított start után egy potyautast fedez fel a hajóján: a magát Karelnak nevező Számláló ugyancsak a Gyengék közé tartozik és egy olyan üzenettel érkezett, ami alapjában forgatná fel az Erősek által felállított galaktikus hierarchiát. Nem csak hogy a pusztító erejű hajókkal rendelkező, rágcsálószerű alarik, a szimbióta, alakváltoztatásra képes kualkuák és az elképesztő szellemi képességekkel rendelkező, élő komputerek, a számlálók, szövetséget ajánlanak az emberiségnek, hanem éppenséggel Pjotr nagyapján keresztül akarják felvenni a kapcsolatot egy olyan terv beindításához, amihez évek gondos előkészítése után egy elképesztő felfedezés adja meg az utolsó löketet.
Szergej Lukjanyenko (az első igazi orosz blockbuster, az Éjszakai őrség írója) nem sokat szórakozik, az Őrség-sorozathoz hasonlóan klasszikus kliséket ragad meg és míg amott a számtalanszor csontig rágott vámpírok, farkasemberek és boszorkányok mítoszára adott új és friss köntöst, itt az Utolsó csillagharcos megfáradt koncepciójába fecskendez új életet (amely archetipikus mese a könyv felénél váratlan műfaji fordulatot vesz): itt is a főhős vállain nyugszik nem csak a Föld, hanem az egész ismert Univerzum megváltásának terhe, ám annyira bájos és megkapó látásmóddal, ami az orosz szerzők sajátja. Az emberiség a Konklávé technikailag legfejletlenebb faja, az űrben még mindig kerozinnal közlekednek, a leszállás többnyire inkább becsapódás az idegenek űrkikötőinek kifinomult irányítórendszere nélkül, a CD-ről bebootoló navigációs komputernek néha órákba telik elvégeznie az Ugráshoz szükséges számításokat, de ugyanez az elmaradottság teszi lehetővé, hogy a fejlettebb technológiákat azonnal megsütő és adattárolókat tisztára pucoló térváltás technikájának birtokosai legyünk. No és persze az is segít, hogy míg más fajok elméje összeomlik, mi orgazmusként éljük meg az Ugrást...
A regény talán legnagyobb érdeme, hogy félúton hirtelen átfordul űroperából társadalomfilozófiai elemzésbe, ugyanolyan szórakoztató módon, mint azt Swift tette a Gulliver utazásaiban vagy Montesquieu a Perzsa levelekben. Lehet-e a nagyobb jó érdekében az egyén érdekei fölé helyezni a közösség érdekeit olyan mértékben, hogy az az egyéniség teljes elfojtásával járjon? Felhatalmaz-e arra, hogy a gyermekkortól kezdett kondícionálással olyan utópiát hozzunk létre, melyben már gondolatrendőrségre sincsen szükség? A gondos tervezés, az abszolút és állandó kontroll, a választás szabadságának illúziója eredményezhet-e egészséges és boldog társadalmat? A kérdések és az azokra kapott válaszok nem újak, de Lukjanyenkonak sikerül a tudományos-fantasztikus elemekkel és a földi történelemre vonatkozó parafrázisokkal felráznia őket. A könyvnek ugyanakkor két komolyabb hátulütője van: az egyik az, hogy valójában egy fél könyvet tartunk a kezünkben, az utolsó fejezet szinte kiált a folytatásért (ami egyébként már meg is jelent: Ugrás az ismeretlenbe), a másik a címválasztás, ami köszönőviszonyban sincs az eredetivel (The Stars Are Cold Toys) és vélhetőleg a Sztrugackij-fivérek híres regényének magyar címére próbál utalni (Ugrás a jövőbe). Mindettől függetlenül sajátos ízű, karakterisztikus és mindenekelőtt remek sci-fit kapunk, melyben bár nagyobb hangsúly kerül a társadalomkritikára, mint a karakterekre, nem fogjuk megbánni, ha belevágunk. Azért készítsük oda jó előre a második részt az éjjeliszekrényre, nehogy úgy járjunk, mint a Birodalom visszavág végén...
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2009 Fordította: Weisz Györgyi Eredeti cím: The Stars Are Cold Toys Oldalszám: 415
Cristopher Nolan már bizonyított a The Dark Knight-tal, most Leonardo DiCaprio-val készít egy olyan filmet, ami elkalauzol bennünket a tudatalattinkba, és nagyrészt az álmokban játszódik. Az eddigi előzetesektől eldobtam az agyam, a mostani a karaktereket hivatott bemutatni 2 percben. Szerencsénkre nem kell már sokat várnunk rá. Hazai bemutató: 2010 júl. 22.
A minősíthetetlen második rész és a Megan Fox körüli botrány után elindult a Transformers 3 forgatása. Egy lesifotós kapta lencsevégre az alábbi képeket, az egyiken történik is valami (irgalmatlan mosoly a marine arcán, mondjuk én is vigyorognék egy akkora puskával a vállamon), a másik képen pedig sikerült lekapnia a Fox kisasszonyt helyettesítő eyecandy-t, a Victoria's Secret modelljét, Rosie Huntington-Whiteley-t.
Predators #1-2 Történet: Marc Andreyko, David Lapham Rajz: Guilherme Balbi, Gabriel Guzman Kiadó: Dark Horse Comics
Alig több mint két hét van hátra az Antal Nimród-Robert Rodriguez duó nevével fémjelzett új Predator filmig, és a marketinggépezet már zakatol is rendesen – illetve tényleg? Mert ahhoz képest, hogy nyakunkon a rasztafejű földönkívüliek következő vadászata, meglepően kicsi a felhajtás. De ami számunkra most a lényeg, hogy képregényes prequel azért készült hozzá, és annak ezen a héten már a második száma jelent meg (a mini amúgy négy részes, tehát még két füzet várható). A sorozatban két különálló történet fut, az egyik Laurence Fishbourne karakterére, Nolandre koncentrál (Welcome to the Jungle), a másik pedig Adrien Brody figurájára, Royce-ra (A Predatory Life).
Utóbbi ugyebár a film elején fog csak a predatorok vadászatra fenntartott bolygójára érkezni, úgyhogy a sci-fi rajongók számára ez a sztori nem tartogat sok csámcsognivalót. Zsoldos (anti)hősünk az afrikai dzsungel közepén készül kiiktatni egy kormányellenes lázadók uralta falut, amikor rájön, hogy a másik oldal is bérelt magának néhány amcsit, akik szeretnek baszomnagy fegyverekkel lófrálni a kezükben. Rémegyszerű kis sztoricska ez (talán ezért is jut rá részenként mindössze hat oldal – az egész együttvéve sem lesz több egy normál hosszúságú képregénynél), aminek egyetlen funkciója az, hogy eladja Royce karakterét „bad motherfuckernek”, akinek persze azért vannak elvei is. Pl. nem hajlandó csak úgy nőket és gyerekeket mészárolni. Nem, még pénzért sem. Elég nyilvánvaló, hogy merre tart a dolog: rendez egy kis vérfürdőt az ellenség sorai közt, a végén meg jól elrabolják, hogy elvigyék őt a vadászok bolygójára. Nabumm. A Welcome to the Jungle viszont már eleve a bolygón játszódik, hiszen tudjuk, hogy mire a film cselekménye kezdetét veszi, Noland már éveket húzott le ott. A történetet azonban egy friss érkező, Drake szempontjából ismerjük meg, aki azután akad össze Nolanddel, hogy társait a ragadozók már mind lekaszálták, és aki, napnál is világosabb, nem fogja megérni a film elejét. Ennek is csak annyi a haszna, hogy belénk plántálja, ez a Noland egy nagyon kemény csávó, igazi, tökös, gránátokat szaró, napalmot pisáló szuperkatona. Szóval nincs itt semmi igazán érdekes. Ugyan a képregény egyáltalán nem rossz, de a vak is látja, hogy abszolút nincs semmi létjogosultsága azon túl, hogy kapcsolt termék legyen egy remélhetőleg sikeres Predator filmhez. A rajzok is átlagosak, sőt, majdhogynem unalmasak, ráadásul a színészek megjelenítése is csak Brody esetében sikerült: a büdös életben nem jöttem volna rá magamtól, hogy a Welcome to the Jungle rejtélyes fekete bakája Laurence Fishbourne-re akar hasonlítani.
Batman #700
Történet: Grant Morrison Rajz: Tony Daniel, Frank Quitely, Scott Kolins, Andy Kubert, David Finch Kiadó: DC Comics
Batman tavaly volt 70 éves, most pedig a nevét viselő sorozat elérte a 700. számot. Erre az alkalomra természetesen valami nagy durranás kellett, és bár pár hónapja még sokan hihettük, hogy ez a nagy durranás magának Bruce Wayne-nek a visszatérése lesz, ez az esemény (ami a The Return of Bruce Wayne lapjain egyébként folyamatban van) említés szintjén is alig jelenik meg a jubileumi számban. Viszont ha Bruce nem is, Grant Morrison visszatért a címhez, ami azóta haldoklik, hogy… nos, egészen azóta, hogy 2006-ban először elkezdte írni. A pöcegödörből az utána, 2009-ben következett Judd Winick és Tony Daniels sem tudták kirángatni a képregényt (sőt), úgyhogy hosszú idő óta ez az első Batman füzet, ami igazán élvezetes (amellett, hogy persze messze van a tökéletességtől). És az élvezhetőséghez éppen hozzájárul az is, hogy Morrision egy minden jelenlegi történetszáltól független, saját lábán álló sztorit írt a jeles alkalomra – természetesen amolyan morrisonosan, úgyhogy tele kell lennie az egésznek az ezüstkorra való utalásokkal. Sőt, nem csak utalásokkal: a három részre bontott történet három címe (Yesterday, Today, Tomorrow) is egyértelmű teszi, hogy az író az időben kalandozik, egy-egy pillantást vetve a Sötét Lovag múltjára, jelenére és jövőjére, és összekötve azokat egy bonyolult, időutazást magában foglaló gyilkossággal. A három idősík egyben három különböző Batmant is jelent. A Yesterdayben természetesen még Bruce van a maszk alatt, és sidekickjével, Robinnal, épp legnagyobb ellenségeik, Joker, Macskanő, Rébusz, a Kalapos és Madárijesztő fogságában sínylődnek. Az író lubickol az ezüstkori hangulatban (amihez sajnos Tony Daniel önmagában egyébként roppant tetszetős rajzai túlságosan modernek): Batman székhez kötözve fenyegetőzik, hogy mindjárt szétpofoz mindenkit, Joker botcsinálta komikusként parádézik, és mindenki vígan kommentálja, hogy éppen mit és miért csinál. Morrison ügyesen sáfárkodik elődei stílusjegyeivel, az meg már más lapra tartozik, hogy személy szerint kezd nagyon alaposan kilenni a tököm a DC-t mostanság elborító nosztalgiahullámmal. A Today, amiben már az egykori Robin, Dick viseli a denevérálarcot, leginkább azért emlékezetes, mert Frank Quitely rajzolja, természetesen gyönyörűen – kár, hogy az utolsó pár oldalnál a sokkal kevésbé kompetens Scott Kolins helyettesíti. A Tomorrow-ban pedig Damien, a jelenlegi Robin lesz Batman, és személyiségéből adódóan sokkal brutálisabb, mint elődei (az, hogy egy összevert bűnözőt mutáns patkányok sorsára hagy, már némileg túlzás), de a show-t az új, jövőbeli Kétarc lopja el, nameg Adam Kubert, aki, Quitely ide vagy oda, rajzolóként a füzet legjavát nyújtja. Van még egy afféle epilógus is (And Tomorrow…), amiben egy-egy David Finch-féle oldalban nyerünk bepillantást távolabbi és/vagy párhuzamos jövők és Batmanek világába. A különböző korszakokon átívelő gyilkossági szál lényegében csak egy ürügy, hogy Morrison kiélhesse magát, de (ellentétben a The Return of Bruce Wayne-nel) szerencsére ezt úgy teszi, hogy az olvasó is jól szórakozik közben, nem csak ő. Az üzenet pedig (Batman mindig lesz, bármi történjék is) illő a jubileumi számhoz, még ha a karakterhez nem is feltétlenül (a DC sok-sok „öröklődő” szuperhősének sorába pont a Sötét Lovag nem tartozott bele – legalábbis az utóbbi időkig). És akárhogy is, az utolsó oldal sorával (még 700-at!) nem tudok vitatkozni.
Daytripper #7
Történet és rajz: Fábio Moon, Gabriel Bá Kiadó: Vertigo Comics
Az utóbbi hónapokban a világ internetes közösségének képregényrajongó tagjai azon morfondíroztak, hogy egész pontosan miről is akar szólni, mit is akar mondani az ikerpár Fábio Moon és Gabriel Bá tízrészes sorozata, a Daytripper. És ezt kapd ki: ez már a hetedik rész, és senkinek nincs róla fogalma még most sem. Ennek ellenére nem valami David Lynch vagy Richard Kelly-féle mindfuckra kell gondolni, bőven nem. A Daytripper minden egyes része egy teljesen kerek, egyértelmű, a nyílnál is egyenesebb sztorit mesél el. A trükk az, ahogy ezek az egyes részek kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanis mindegyik egy Brás de Oliva Domingos nevű, nekrológokat (majd, mint ebben a részben látjuk, könyveket) író férfiről szól, életének különböző szakaszaiban (a cím mindig a főszereplő aktuális életkorát jelöli), és mindegyik a halálával ér véget – legyen szó akár ostoba balesetről, akár sorsszerű csapásról, akár értelmetlen gyilkosságról. A nagy kérdés természetesen az, hogy Moon kihoz-e ebből valamit a sorozat végére, lesz-e valami megoldás, valami, ami megmagyarázza, és egyben indokolja ezt a koncepciót. Egy részem reméli, hogy igen, egy másik részem meg reméli, hogy nem. Előbbi lehetőségben a trivialitás veszélye rejlik (a tököm sem kíváncsi egy párhuzamos világokat iderángató magyarázatra), utóbbiban pedig az „akkor ez most mi volt?”-féle értetlenkedő pislogás. De ha sikerül egy kicsit eltekintenünk attól, hogy mint emberek, általában véve mindig, mindenre, pontosan klappoló magyarázatot várunk, akkor látni fogjuk, hogy a Daytripper egy fantasztikus képregény – Báék kurvára tudnak írni, na. Olyannyira, hogy az eddigi számok alapján ez a sorozat azon comicok közé fog tartozni, amiknek komoly irodalmi értéket szokás tulajdonítani. A testvérek nagyszerűen ragadnak meg hétköznapi élethelyzeteket, csodálatos érzékkel mutatnak be egy sor átlagembert, vagy, hogy a lehető legegyszerűbben fogalmazzak, a lehető legjobban kifejezve, hogy mitől is olyan zseniális a Daytripper: gyönyörűen mesélnek magáról az Életről. És ha valaki nagyon akar magyarázatot Brás sok-sok halálára, akkor egy rövid agyalás után biztos talál magának kielégítőt (pl. az író azt akarja kifejezni, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet), de még az is lehet, hogy végül kap valamit Báéktól is: most először tűnik ugyanis úgy, mintha az egyes füzeteket a főszereplőn kívül is összekötné valami. A hatodik részben Brás meg akarta keresni eltűnt barátját – és most, a hetedikben meg is teszi (bár a körülmények mások), méghozzá tragikus következményekkel. A rajz, akárcsak a sztori, lebilincselő. Bá és Moon képei elegánsak, ugyanakkor van bennük egy nagy adag lazaság és könnyedség is, a mimikák és gesztusok roppant kifejezőek, Dave Stewart színei pedig szokásosan hangulatosak. A Daytripper valami új, valami egyedi. Valami eredeti. Valami olyasmi, amiből nem hogy húsz, de egy hasonló sincs az amerikai piacon. Csiszolatlan gyémánt.
The Terminator 2029 #3
Történet: Zack Whedon Rajz: Andy MacDonald Kiadó: Dark Horse Comics
A harmadik résszel befejeződik a Dark Horse új terminatoros minisorozata, de mint az utolsó oldalon kiderül, csak azért, hogy utat adjon a szeptemberben induló második felvonásnak, ami The Terminator 1984 címmel fog futni. Már ez is azt engedi sejtetni, hogy az alkotók végül mégiscsak belepiszkálnak a filmek sztorivonalába is. És valóban: ennek a füzetnek a nagy része azzal telik el, hogy egy alaposan megöregedett Kyle Reese arról győzködi a főszereplőt, Bent, hogy annak idején John Connor visszaküldte őt 1984-be, hogy megvédje anyját, Sarah-t, és hogy a terminátorral vívott harc után először emberek, majd a Skynet hatalomátvételét követően gépek fogságában sínylődött egészen mostanáig, azaz 2029-ig (khm, nem egészen így emlékszem rá, de mindegy…). Ben persze eleinte nem hisz neki, de aztán Kyle képes bizonyítékkal szolgálni, és arra kéri barátját, hogy menjen vissza ’84-be, és fogságba esése után szabadítsa ki – már csak azért is, mert egykori fogvatartóinak nyilván nagy szerepük volt a Skynet létrehozásában. Kissé zavaros ennek a mininek a szerkezete. Az első két rész a gépek és az emberi ellenállás háborújáról szólt, aztán a második szám végén felbukkant az öreg Kyle, minek következtében mindez hirtelen lényegtelenné vált, és most úgy tűnik, mintha ez a három füzet csak egy prológus lenne egy másik sztorihoz, ami ősszel folytatódik majd. A dramaturgiai szempontból így jelentéktelenné vált jövőbeli küzdelem bemutatásának akkor lett volna értelme, ha a sorozatot olyanoknak is szánják, akik nem sokat tudnak a Terminator filmek világáról, de mivel a folytatás egyértelműen az első rész cselekményével fog érintkezni, nyilván nincs szó ilyesmiről. Whedon ráadásul elég primitív módon motiválja a főhősét. Ben eleinte nem akar visszautazni az időben, mert itt van neki szerelme, Paige – már ezen a ponton fájdalmasan nyilvánvaló, hogy az író hogyan tervezi megváltoztatni Ben terveit, és hiába reménykedünk benne, hogy valami más süljön ki a dologból, sajnos igazunk lesz. A barátnő meghal, hősünknek pedig nincs maradása, uzsgyi a múltba, hogy megakadályozza jelen minden tragédiáját. A szeretett nő kinyírása pusztán a főszereplő motiválásának céljából egy kicsit már alapból primitív húzás, de nagyon sok múlik a kivitelezésen. És az, hogy Paige a semmi közepén belefut egy random mászkáló terminátor öklébe, finoman szólva is pocsék megoldás. Mégis: kíváncsi leszek a folytatásra, érdekes lesz látni, hogy tudja Whedon úgy alakítani Ben szerepét az első film cselekményében, hogy az lényegében ne változzon semmit. A mérleg pozitív oldalát nyomja még Andy MacDonald hatásos, szimpatikus, az érzelmeket nagyszerűen kezelő, nem túl sötét, mégis kellően szikár képi világa is. Összességében mindez egy közepesre elég.
The Thanos Imperative #1 Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: Miguel Sepulveda Kiadó: Marvel Comics
Minden úgy kezdődött, hogy 2006-ban, amikor az egész amerikai képregényipar a Civil War csinnadrattájától volt hangos, csendben belopózott annak árnyékában egy másik marveles crossover, az Annihilation, ami a színvonalat tekintve úgy elkente Mark Millar egyébként pofás kis blockbusterének a száját, hogy öröm volt nézni. A Marvel addig sok éven át hanyagolt űrrészlege azóta új aranykorát éli, köszönhetően főleg a Dan Abnett – Andy Lanning duónak, akik a Nova és a Guardians of the Galaxy című sorozatuk lapjain szárnyaló fantáziával navigálnak a klasszikus szuperhős történetek és az esztelenül epikus űroperák izgalmas határvidékén. Ennek legújabb állomása a The Thanos Imperative, ami a legutóbbi crossoverből, a War of Kingsből nőtt ki. Annak fináléjában, az egymás ellen harcoló erők utolsó, monumentális összecsapása egy törést („The Fault”) eredményezett a tér és idő szövetében, és a főszereplők most ennek a levét készülnek meginni: a Fault túloldalán ugyanis egy másik univerzum van, amiben az Élet végképp győzedelmeskedett a Halál felett. És ez ugyan nem hangzik rosszul, de ha hozzátesszük, hogy az élet, egyfajta rákként, ott addig burjánzott, amíg be nem töltötte az egész mindenséget, és most, mindenféle csápos szörnyűségek formájában készül tovább terjedni a mi univerzumunkba… nos, ez már mindjárt nem hangzik olyan jól. És hogy hogy jön a képbe a címben szereplő Thanos, az őrült titán, akit nemezise, Drax még az említett Annihilation végén megölt? Először is úgy, hogy feltámad (aminek egyáltalán nem örül), másodszor pedig úgy, hogy ő a halál avatárja, azaz célpontja a halál nélküli világ lakóinak, és ezzel együtt fegyver hőseink kezében az utóbbiak ellen. A minisorozat első része felsorakoztatja egymással szemben az ellenségeket, meghúzza a frontvonalakat, és előrevetít egy (remélhetőleg) Annihilation nagyságú és intenzitású haddelhaddot – azt pedig már rég tudjuk, hogy ezek milyen nagyszerűen szoktak sikerülni ennek a duónak az értő kezei között. A füzet látványos, lendületes, és a Marvel galaktikus játszóterének összes jelenleg fontos karakterét magába foglalja, úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük túlzsúfoltnak a sztorit. Az egyetlen, amivel nem lehetünk teljesen elégedettek, az a képi világ: Miguel Sepulveda, noha láthatóan tehetséges iparos, nem képes olyan hatásosan és erőteljesen megragadni az esemény monumentalitását, mint a kiadó űrrészlegének már sokszor bizonyított alkotói (Andrea DiVito, Paul Pelletier, Tom Raney). Emellett a színezővel sem ment túl jól az együttműködés, ugyanis a karakterek körvonalai néha túlságosan markánsak, és egyfajta furcsa kifestő-hangulatot kölcsönöznek az egésznek. De mindent összegezve: pokoli jó szórakozásnak nézünk elébe.
Vendégbloggerünk, Elmeboy, egy könyvkritikával teszi le kézjegyét a Geekz blogra.
Joseph Rudyard Kipling neve hallatán a legtöbb hazai olvasó jobbára kizárólag a Dzsungel könyvére és egyéb, gyerekkorunkból ismerős állattörténeteire asszociál, némelyeknek esetleg beugrik még Kim című regénye – dacára annak, hogy a szerzőben Nobel-díjjal is kitűntetett világirodalmi óriást tisztelhetünk, itthon valami miatt kevésbé él a köztudatban. Pedig terjedelmes életműve megannyi sokat méltatott (és részint vitatott) cikket, novellát, verset és regényt foglal magába – sőt, egyesek egyenesen a novella egyik legfőbb megújítójaként tartják számon.
Bár munkásságának nagy része az életében központi szerepet betöltő gyarmati világgal foglalkozik, a mesés, fantasztikus motívumok sem álltak távol tőle (ha akarjuk, a Dzsungel könyvét gyakorlatilag értelmezhetjük proto-fantasyként is): a Kívánságok háza kilenc ilyen elbeszélését tartalmaz. A (tudományos-)fantasztikus besorolás azonban némiképpen megtévesztő, mert bár valóban mindegyik történet tartalmaz valamilyen mesés elemet, ezek szerepe alapvetően a nagyon is valóságos témák sűrítése, kidomborítása, kézenfekvő tehát a kiadvány hátlapján is megemlített H.G. Wells-szel és George Orwell-el vont párhuzam.
A novellák zöme tudományos és/vagy társadalmi kérdésekkel foglalkozik, az egyetlen kivétel talán maga a címadó, ami egy már-már költői szépségű mese a női szerelemről és önfeláldozásról. Ezen túl azonban valójában Kipling korának és roppant széleskörű érdeklődésének lenyomatát kapjuk, a fantasztikus elemek néhol kifejezetten csak ürügyként szolgálnak egy-egy gondolat kifejtésére – így például a Csakis az igazat című, amelynek tetemes hányadát ugyan két tengeri szörnnyel való meghökkentő találkozás teszi ki, lényegében viszont az igazság és az arról való tudósítás problémáját boncolgatja.
A történeteket olvasgatva rögtön szembeszökő Kipling szerfelett akkurátus, polihisztori szemléletmódja, az elmélyült, precíz tárgyi tudás – példának okáért az Összekovácsolódott hajó, melyben egy első útjára bocsátott és viharba keveredett teherszállító alkotóelemei vitáznak egymással, gyakorlatilag egy korabeli gőzös részletekbe menő technikai leírása. Ugyanígy sokat megtudhatunk Marconi távírójáról, vagy éppen a méhkaptárak működéséről, mindezt nagyon is olvasmányos formában. Kipling ezekre a tényekre építi fel mondanivalóját és spekulációit, és ebből a szempontból nagyon is közel áll a modern tudományos-fantasztikus írókhoz.
Ha már elhangzott a szó: megdöbbentő, mai szemmel mennyire aktuálisnak és modernnek hatnak ezek a többnyire századeleji keletkezésű novellák, mind tartalmi, mind formai szempontból. Egyrészt roppant sokrétűek – bár fentebb némiképpen önkényesen két jól elkülöníthető kategóriába soroltam őket, némelyük pusztán a felszínen ilyen könnyen dekódolható. Másrészt, bár jól tetten érhető a kor technikai fejlődésébe vetett, a századfordulóra egyébként is jellemző lelkes hit, Kipling soha nem áll meg a puszta rajongásnál, hanem a rácsodálkozást követően nyomban gondolkodóba esik, kérdéseket és lehetséges válaszokat fogalmaz meg, vagy legalábbis sejtet.
Ez a fajta ambivalencia különösen a társadalmi kérdésekkel foglalkozó elbeszélésekben nyilvánul meg. Kipling megítélése ebből a szempontból egyébként sem egyértelmű: köztudottan a brit imperializmus és a gyarmatosítás lelkes híve volt, írásai azonban jóval érzékenyebb szemléletmódról tanúskodnak. Ilyen a kötet záró, két, szorosan összefüggő novella is (Az éjszakai postával, Egyszerű, mint az ABC). Ezekről már különösebb kertelés nélkül ki lehet jelenteni, hogy bizony a sci-fi műfajába sorolhatók, hiszen az író itt egy 2000-re datált fiktív társadalmat skiccel fel néhány elegáns, és roppant eredeti vonással (az első novella végén található, vagyis annak majdnem felét kitevő jövőbeli újság – olvasói levelestül, apróhirdetésestül – ma is abszolút formabontónak hat). Az elképzelt jövőben az emberiség meghódította az eget, olyannyira, hogy a légi közlekedés nem csak mindennapossá, hanem egyenesen kulcsfontosságúvá vált. Ennek következtében az eredetileg a forgalom irányításával foglalkozó szervezet, az ABC (Aerotranszportot Bonyolító Csoport) idővel egyre több kiváltságra tesz szert (hiszen bármibe beleszólhat, ami a közlekedéssel kapcsolatos, márpedig minden kapcsolatos a közlekedéssel), míg végül kimondva-kimondatlanul a Planéta teljhatalmú urává válik. Per se elnyomásról vagy önkényuralomról ugyanakkor szó sincs, az utópisztikus jövőben az emberek hosszú életűek, kiegyensúlyozottak és boldogok, ez alól egyedüli kivételt a demokrácia elavultnak bélyegzett eszméjét hirdető maréknyi renitens jelenti. Nehéz azonban eldönteni, Kipling melyik oldalon foglal állást, vagy hogy állást foglal-e egyáltalán, hiszen bár a történéseket az ABC joviális tagjainak szemén keresztül láttatja, a befejezés végül egészen mást sugall (az írások nagy részére egyébként is jellemző a nagyjából egy bekezdésnyi, frappáns csattanó).
Kipling jelen kötetben összegyűjtött novellái összességében lenyűgöző, olvasmányos, elgondolkodtató és nem utolsó sorban közel egy évszázad távlatából szemlélve is frissnek ható művek. Ide kívánkozna a szokásos „új oldaláról ismerhettük meg az írót”, ami azonban valószínűleg nem lenne helytálló, hiszen megkockáztatom, hogy a legtöbben amúgy se ismertük. Nem baj, kezdetnek ez a válogatás tökéletesen megteszi, hiszen bár ez alapján tényleg méltán sorolhatjuk őt a korai tudományos-fantasztikus írók között, az is nyilvánvaló, hogy tehetsége, gondolatai okán témaválasztástól függetlenül is érdemes lehet közelebbről megismerkedni munkásságával.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2010 Fordította: Kollárik Péter Eredeti cím: The Wish House Oldalszám: 288
Illetve a majdnem semmiből. Gareth Edwards Monsters című filmjét májusban mutatták be Cannes-ban és nagyon jó kritikákat kapott. A film összköltségvetése állítóleg mindössze 15000 dollár, de úgy néz ki, mintha ezerszer ennyiből forgatták volna. A rendező elmondja, mindezt hogyan hozta össze.
Avengers #1 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
A gonoszok ideje lejárt. Norman Osborn rács mögött rohad, „sötét uralma” véget ért, a Marvel Univerzumba beköszöntött a „hősi kor”, vagyis a Heroic Age, így a szuperhősöknek nem kell többé bujkálniuk: több éves, súlyos teher esik le a vállukról, és végre ismét önmaguk lehetnek. Ez a változás egyben alkalmat jelent Brian Michael Bendisnek is, hogy bebizonyítsa, képes „igazi” Bosszú Angyalai képregényt írni. Mert ugye annak idején az egyetlen ilyet (Káosz) arra használta, hogy lerombolja, majd teljesen újjáépítse a mítoszt, míg későbbi próbálkozásai (a Mighty Avengersben) finoman szólva hagytak némi kívánnivalót maguk után. De már pár hete, a New Avengers fináléjában kaptunk egy kis kóstolót abból, hogy milyen az, ha úgy istenigazából beleveti magát a „tradicionális” Avengers stílusba – és ezt az új sorozat első számában is demonstrálja. Az Avengers 1 minden, aminek egy Bosszú Angyalai képregénynek lennie kell: nagy, színes, mozgalmas, látványos, epikus, és természetesen benne vannak a legnagyobb hősök, akiket csak a Marvel Univerzumban össze lehet trombitálni.
A manapság dívó, fárasztó trendekkel ellentétben Bendis szerencsére nem pöcsöl sokat az új csapat összeállításával. Alig vagyunk túl a füzet felén, és máris pörögnek az események, ez a tempó pedig mindenképpen dicséretes. Igaz, ezért cserébe kapunk egy meglehetősen ostoba és elcsépelt panelt, amin az új főmufti, Steve Rogers, címszavakban elmondja (nem annyira a hősöknek, mint inkább az olvasónak), hogy kit miért választott. De ezért a sutaságért kárpótolnak a Bendisre jellemző remek karakterpillanatok (Thor és az új Amerika Kapitány szóváltása, Rogers és Vasember rövid vitája, Pókember és Sólyomszem vicces pársorosa), amik alapján sokat várhatunk a majdani csapatdinamikától. Majdanitól, mert itt még nincs sok csapatmunka. Hirtelen feltűnik Kang, Thor amolyan istenesen megkínálja egy baszomnagy villámmal (ez összesen két oldal, de fantasztikusan néz ki), aztán mindenki leáll beszélgetni. Hőseinknek ugyanis „Vissza a jövőbe” módba kell kapcsolniuk, hogy megállítsák jövőbeli gyermekeiket, mielőtt azok ostoba tetteikkel elpusztítják a világot – legalábbis Kang szerint. Ha a koncepció ismerősnek tűnik, az nem véletlen: Bendis itt a két évvel ezelőtti Next Avengers rajzfilm karaktereit emeli át a képregény világába (ritka folyamat, általában ez pont fordítva történik), ami furcsa megoldásnak tűnik, de egyelőre működik. És akkor a rajz: John Romita Jr.-tól sokan féltek, mert többször bizonyította már, hogy a szuperhőszsáner nem a legmegfelelőbb számára (khm, World War Hulk, khm), de itt kitesz magáért, és akárcsak Bendis, bizonyítja, hogy nem véletlenül került a címbe. Nem minden karaktert rajzol ugyanolyan jól (különösen a nők járnak pórul), de összességében elegánsan szálkás vonásai roppant hangulatosak, a jelenetek dinamikája lehengerlő, Kang már említett felbukkanása pedig magáért beszél. Ha ilyen lesz a Heroic Age, én baromi vevő vagyok rá.
Nagy lelkesedéssel kezdtem anno olvasni ezt a sorozatot. Az első, több ezer évet felölelő, fantasztikusan epikus és varázslatos sztori az egyik legütősebb Vertigo sorozat ígéretét zengte, úgy tűnt, új kedvenc van születőben. Most viszont inkább úgy tűnik, Matt Wagner képregénye azon az úton van, amire a House of Mystery is rátévedt, nem sokkal indulása után: a középszerűségén. Már a második sztori (Exodus Noir) sem volt olyan erőteljes, mint az első, de a rajzai és a hangulata még bőven megmentették, és azt még felfoghattuk egy átmeneti, apró visszaesésnek a következő nagylélegzetű történet előtt. Most ez a történet, a nyolcrészes (!) Broken House of Cards véget ért, és marad az értetlenkedő kérdés: ennyi volt? Erre kellett nyolc füzetet áldozni? Pedig milyen jól indult: a főhősnő Nimue és gonosz testvére, Morgana, történelem előtti időkbe visszanyúló konfliktusát Wagner egy kívülálló, átlagos háziasszony mágikus eredetű szenvedésein keresztül exponálta be, hogy aztán hosszú, izgalmas és érdekes oldalakon keresztül taglalja a nővérek említett konfliktusának gyökerét és növekedését, párhuzamosan mesélve el közben a varázslók korának leáldozását, és az ember felemelkedését. A Broken House of Cards nagy problémája az, hogy mindez a felvezetés és a flashbackekben elmesélt háttértörténet sokkal hatásosabbnak bizonyul, mint a jelenben játszódó, tényleges cselekményszál, amiben Wagner egy pofátlanul vékonyka sztorival dolgozik, pofátlanul sokáig. Persze mégiscsak itt kerül sor a nővérek nagy, végső (?) harcára, így nem engedhette, hogy ennek jelentőségét elnyomják a flashbackek, de erre nem az a megoldás, hogy ami kevés a kezében van, azt az unalomig nyújtja, és beleerőszakol egy teljesen felesleges mellékkaraktert, akinek amúgy nincs semmi komoly dramaturgiai szerepe. „Mr. Johnról” van szó, aki természetesen nem más, mint a Martian Manhunter. És most inkább nem is térek ki arra, hogy mennyire jó ötlet egy vertigós címbe belecsempészni a mainstream DC univerzum egyik szuperhősét (semennyire). Sajnos a nagy finálé sem túl fantáziadús: az önismétlésekkel és időhúzásokkal hizlalt konfliktus zenitjében Nimue és Morgana állnak egymással szemben, ősi nyelven átkokat kiabálnak, van sok fény meg füst meg furcsaság meg hókuszpókusz, aztán hősnőnk győzedelmeskedik. Amy Reeder persze mindezt szépen, hangulatosan rajzolta meg, de ez még kevés ahhoz, hogy igazán jól szórakozzunk. Egyelőre lejtőn van a sorozat, és ha ez így megy tovább, megint eggyel kevesebb képregény lesz, amit olvasnom kell. Kár lenne.
Robocop #4 Történet: Rob Williams Rajz: Fabiano Neves Kiadó: Dynamite Entertainment
Rob Williams láthatóan és kétségtelenül elhatározta, hogy addig fokozza az egész Robotzsaru-világ eredeti koncepcióját, ameddig csak lehetséges. Az első mozifilm után játszódó sorozatban megvannak mindazok az elemek, amik már Verhoevennél is nagyszerűen működtek (a folytatásokat felejtsük el), de Williams, ha lehet, mindegyikre (Murphy ragaszkodása emberi mivoltához, a várost felemésztő totális vállalati korrupció, a rendőrség gépesítése stb.) rátett még egy lapáttal. Az irány, amibe a karaktert és a történetet viszi, határozottan ígéretes, más kérdés, hogy a negyedik, befejező rész nem igazán tudja beváltani az első füzet ígéreteit. Ha ez egy minisorozat lenne, akkor bizony csalódással kellene búcsúznunk Robótól, de szerencsére ez csak egy ongoing sorozat első sztorija (Revolution) volt, így pedig egészen más szempontok szerint kell tekintenünk rá: a kérdés, hogy mennyire hatásos, mint felütés, a válasz pedig az, hogy nagyon is. Williams kompromisszumok nélküli szatirikus éllel gazdagítja még a látványos akciókat is (az OCP PR harci robotjai leradíroznak az égről egy híradós helikoptert, mert „nem tetszik nekik”), és gond nélkül integrálja a Robotzsaru világába az olyan modern sci-fikre jellemző tudományos vívmányokat, mint a virtuális valóság és az elme átültetése egy másik testbe, az élet meghosszabbítása céljából. Pár dologgal kapcsolatban viszont kicsit kilóg a lóláb: az OCP továbbfejlesztett ED-209-esei, a háznyi (!) nagyságú ED-309-esek már meghaladják a szatirikus túlzás határait (ellenben a hatalmas kéziágyukkal küzdő, röhejes egysorosokat – „Metal motherfuckers!” – ordibáló, „robotagyat” zabáló Voglerrel), és inkább az öncélúság és ostobaság tartománya felé közelednek. Már csak azért is, mert ilyen méretű rendfenntartó robotok egész egyszerűen nem lehetnek praktikusak. A filmben látott 209-esnek még ironikus és vicces hátulütője volt, hogy képtelen volt lépcsőt mászni, viszont ezek a monstrumok már egy szűkebb utcába sem férnek be. Másrészt az sem tesz jót a finálénak, hogy Murphy egy számítógépes rendszert meghackelve állítja le a Detorit utcáin folyó mészárlást – nem csak antiklimatikus, de a karakterre sem jellemző. Egyébként is, meglehetősen hirtelen van vége a képregénynek, mintha a nyomdában elfeledkeztek volna az utolsó egy-két oldalról. De összességében élvezetes olvasmány ez (Fabiano Neves képei pedig mintha élettel telibbek és dinamikusabbak lennének, mint pár hónappal ezelőtt), arról legalábbis mindenképpen meggyőzött, hogy érdemes továbbra is követni a sorozatot.
The Walking Dead #72
Történet: Robert Kirkman Rajz: Charlie Adlard Kiadó: Image Comics
Felmerül a kérdés: hány igazán jó történetet lehet kihozni egy posztapokaliptikus zombihorrorból, mielőtt önismétlővé válik? Merthogy lássuk be, a lehetőségek limitáltak: a szereplőket időnként lehet cserélgetni, de a szóba jöhető szituációk száma, amikbe kerülhetnek, határozottan véges. A túlélők menedéket keresnek, és végül találnak, de az élőholtak rájuk törnek, úgyhogy menekülniük kell. És újra: keresés, menedék, élőholtak (vagy gonosz emberek), menekülés. És újra… Minden elismerésem Robert Kirkmané. Immár hat éve, folyamatosan, üresjáratok nélkül hozza ki az abszolút maximumot ebből a vékonykának tetsző koncepcióból, és valahányszor azt hinnénk, több újdonságot már nem tud mutatni, fogja magát, és kurvára ránk cáfol. És a jelek szerint most valami olyan húzásra készül, amitől mindenki ki fog esni a székéből. Lássuk csak: a főszereplők már számtalanszor harcoltak zombikkal, és menekültek előlük, amikor berendezkedtek egy lezárt börtönben, kisebb magánháborút kellett folytatniuk egy közeli kisváros pszichopata ura ellen, majd pedig kannibálokkal voltak kénytelenek szembeszállni. Ezzel azt hiszem, kipipálhatjuk a zsáner összes nagy toposzát. Mi lehet a következő lépés egy olyan sorozat számára, aminek középpontjában minden vérengzés ellenére sosem az élőholtak elleni elkeseredett harc, hanem az ember állt, az ember, aki ennek a harcnak a hatására a személyiségét megsemmisítő morális kompromisszumokra kényszerül, és lassan, fokozatosan elveszti önnön emberségességét? A válasz logikus, csak azért nem jutott eszünkbe, mert olyan drasztikus és merész, hogy egy Kirkman-kaliberű és tökösségű író kell hozzá. Ezt kapd ki: most a főhősökből lesznek az agresszorok, most ők lesznek a rosszfiúk. Rick és társai ugyanis az utóbbi részekben találtak egy csinos kis közösséget, ami egy külvilágtól elbarikádozott városkában igyekszik olyan normális életet élni, amilyet csak lehetséges egy zombik ellepte Földön. Az emberek dolgoznak, főznek, szórakoznak, partikat tartanak, és tárt karokkal várják maguk közé hőseinket is – csakhogy nem könnyű beilleszkedni a „normál” életbe az utóbbi hosszú hónapok borzalmai után. Michonne nem tudja kiverni a fejéből a zombikaszabolásokat, és leüvölti a háziasszony fejét, aki egy ilyen világban a főztje miatt aggódik, Glenn vendéglátóik után kémkedik, és Rick… Rick már nem bízik senkiben. És nem tetszik neki, hogy nem tarthatnak maguknál fegyvert. És nem tetszik neki, hogy szabályokat akarnak rájuk erőltetni. És nem tetszik neki, hogy nem az ő kezükben van az irányítás. Az út, amire Kirkman most vezeti a főszereplőket, újabb brutális fordulópontot jelenthet a sorozat történetében. És azt már tudjuk, hogy nem nagyon van olyan, amit nem mer meglépni, úgyhogy a magam részéről alig várom, hogy elszabaduljon a pokol.
Egy végzetes napon, az Elsötétedés éjjelén egyszer csak kihunynak a csillagok a Föld nevű bolygó egén, eltűnik a Hold, az orbitális pályán keringő műholdak pedig megpörkölődött, döglött bogarakként zuhannak vissza a felszínre. Összeomlik a tömegkommunikáció, a Világháló, megszűnnek a hosszú távú telefonrendszerek, használhatatlanná válik a GPS. Az emberek egyik-napról a másikra elveszítik a tájékozódóképességüket mind a fizikai, mind a spirituális világban, amikor kiderül, hogy planétánkat egy burok veszi körül, ami elzárja az Univerzum többi részétől, mi több, borostyánba, időzárványba börtönzi - egy földi nap alatt a membránon kívül több, mint százmillió év telik el. Napunk szinte elképzelhetetlen tempóban öregszik és az emberiség kénytelen szembesülni azzal az elkerülhetetlen ténnyel, hogy kábé negyven év múlva egész egyszerűen elnyeli a Földet. Plusz-mínusz pár év.
A Pörgés, a 2006-os év Hugo-díjas regénye ízig-vérig tudományos-fantasztikus mű, erőteljes hangsúllyal a tudományoson, ugyanakkor olyan mesterien adagolja azt, hogy egy reáltudományok felé kevésbé nyitott olvasót sem zökkent ki a tempójából. A könyv ennél persze többet is képes felmutatni, hiszen Robert Charles Wilson arra is keresi a választ, hogyan viselkedik az egyén és a társadalom egy szinte megfoghatatlan, globális fenyegetés árnyékában. Mi történik, ha az első kapcsolatunk a földönkívüli élettel nem lézerfegyverekkel felszerelt tripodok inváziójának vagy barátságos diplomáciai küldöttség képében történik, hanem a bolygó sarki pólusainál elhelyezett két lebegő építménnyel, amik idő-dilatációs rezervátumba kényszerítik a tehetetlenül szemlélődő bolygónkat? Valamiféle kísérlet lenne ez, hogy a Feltételezettek megfigyeljék, mihez kezd az emberiség a biztos pusztulás tudatában? Vajon a vallásba, a hedonizmusba, az öngyilkosságba menekülnek? Megpróbálják figyelmen kívül hagyni a jelenséget és tovább élni a hátralévő életüket, mintha mi sem történt volna? Vagy felveszik a kesztyűt és megpróbálják kideríteni mi történik, sőt visszavágni az ismeretlen és elképzelhetetlen technológiával rendelkező entitásoknak?
A regény három főszereplője három különböző válasszal szolgál a szinte felfoghatatlanul bizarr helyzetre. Tyler Dupree legjobb barátjával, Jason Lawtonnal és annak húgával Diane-nel együtt szemtanúja a csillagok kihunyásának, hogy aztán az elkövetkezendő harminc évben az ő átlagember szemén keresztül követhessük, amint tudós-géniusz barátja megszállottan kutatja a Pörgés titkát a kormánykörökben befolyásos apja által létrehozott Napközeli Alapítvány erőforrásainak segítségével, míg Diane, akibe narrátorunk reménytelenül szerelmes, az Új Királyság nevű, keresztény-hedonista mozgalom lelkes aktivistája lesz. A flashback-szerkezetű történet olyan ügyesen szedi össze a lényeges információkat a Membránt megfejteni vágyó, elképzelhetetlenül ambíciózus projektről, hogy egy pillanatig sem tűnik erőltetettnek és a szereplők közti kapcsolat fejlődése ugyanúgy fenntartja érdeklődésünket, mint a burok rejtélyének feloldására tett erőfeszítések krónikája. A Napközeli Jason vezetésével ugyanis nem kevesebbre törekszik, mint a Nagy Exodusra: a Mars terraformálására és kolonizálására, hogy a földiek leszármazottai-ősei egy egészen más perspektívából vizsgálhassák a jelenséget, mi több, a segítségünkre siethessenek. Szédítő belegondolni: egy kvázi időutazásszerű jelenség során míg arra várunk, hogy a közlekedési lámpa zöldre váltson, addig marsi dinasztiák születhetnek és bukhatnak el, egy másodperc Odakinn három, egy perc százkilencven, egy óra tizenegyezer-négyszáz, egy hónap 8,3 millió év. Az Istent játszó tudósok munkája meghozza gyümölcsét, ám ekkor valami olyasmi történik, amire álmukban sem gondoltak volna...
A Pörgés nem hogy nem fullad kliséhalomba, de eredeti ötletek sziporkáznak húsz-harminc oldalanként és a végjáték is jobbára kiszámíthatatlan, az pedig már csak hab a tortán, hogy egy trilógia első darabja, ezt követi az Axis (Tengely) és a Vortex. Mindent összevetve nyugodtan kijelenthetjük, hogy az utóbbi évek egyik legjobb hard sci-fi teljesítménye Arthur C. Clarke szellemében.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2007 (első kiadás) Fordította: Gálvölgyi Judit Eredeti cím: Spin Oldalszám: 422
Véget ért a Lost. Az elmúlt évtized kétségkívül legjelentősebb műfaji sorozata befejeződött. Ezt a gondolatot sokáig kell még ízlelgetnie a rajongóknak, mire igazán megbarátkoznak vele. Előbb azonban a finálén kell túltenniük magukat, amely éppen olyan lett, amilyen a sorozat maga: helyenként hatásvadász, korántsem zökkenőmentes, mitológiailag megfoghatatlan és borzongatóan drámai. Hogy mindez kielégítő lezárás-e, az attól függ, ki milyen szemmel nézte a sorozatot.
Ahogyan közeledtünk a záró epizód felé, vált számomra egyre nyilvánvalóbbá, hogy a rejtélyek másodlagos szerepet fognak játszani. A legégetőbb kérdésekre még időben megkaptuk a válaszokat, hogy az utolsó, bő másfél óra a karakterekre lehessen kihegyezve. Ezzel a gondolattal hamar azonosulni tudtam, hiszen a mitológiában hasonlóan gazdag Battlestar Galactica ugyanezt a megoldást választotta, és a Lost esetében is tartottam, hogy elsődlegesen a szereplőiről kell, hogy szóljon. Csakhogy túl sok olyan befoltozatlan hézag maradt, amelyeket nem tudok megbocsátani a készítőknek.
A Lost készítői, mikor túlnőttek rajtuk a saját maguk által feldobott misztikumlabdák, fogták magukat, és karakterdrámának deklarálták a sorozatukat. Abban bíztak, hogy ha ezt a felfogást erőltetik, akkor büntetlenül állíthatják a fantasztikumot a fantasztikum szolgálatába. Ott hibáztak, hogy a Lostban a rejtélyek és a karakterek gyakran külön úton jártak, az előbbiek nem az utóbbiak változását és fejlődését szolgálták.
Bár efféle prekoncepciók nélkül álltam neki a finálénak, amellett mégsem tudtam szó nélkül elmenni, hogy a legújabb mitológiai elemre, a Fénylő Lyukra végül semmilyen magyarázatot nem kaptunk. Ugyanolyan borzalmasan papírmasé MacGuffin lett, mint a Gyűrűk Ura Egy gyűrűje. Beszélik róla, hogy milyen gigászi ereje van, de számunkra ennek csupán a töredéke látszik.
Ráadásul ez sem volt konzekvens módon végigvezetve: korábban láttuk, ha egy ember bekerül a lyukba, akkor egy meglehetősen irritáló hangú füstgomolyag formájában távozik, amely nem kedveli a hamuval körbeszórt földterületeket. Erre később rácáfoltak, amikor Jack teste landolt odabent, majd különösebb élettani következmények nélkül bukkant elő újból a sziget egy másik pontján.
Elfogadom én, hogy a Fénylő Lyuk komplexebb entitás annál, mint hogy egy szalagos számítógép módjára rendre szmogot gyártson az emberinputból. A lyukról azonban lényegében semmit sem tudtunk meg a létezésén kívül, és így még a leginkább keményvonalas rajongóktól is komoly fan-wankinget igényel, hogy decens magyarázatot szolgáltassanak az összefüggéstelen funkcióira.
A fantasztikumot nem lehet egy vállrándítással elintézni. Hogy a zsáner szabályai követelik-e meg, vagy az emberi beidegződések, nem tudom, de nem lehet valamire azt mondani, hogy azért viselkedik így, mert természetfeletti. Nem kell, hogy hajmeresztő kvantumfizikai elméletekbe bocsátkozzanak, csak határozzák meg előre a jelenségek szabályszerűségeit, és ne a bűvészkalapjukból rántsák elő őket, amikor a sztori épp úgy kívánja. Ezt egy olyan produkció esetében, amely a premisszáját az ember és az emberen túli közötti feszültségre építi, becsapásnak hívják.
Lépjünk túl a fantasztikumon, elvégre ez egy karaktercentrikus finálé volt. Az úgynevezett flash-sideways, vagyis a tévesen alternatív valóságra hitt kitekintésünk volt lényegében az egész évad egyetlen olyan cselekményszála, amelyben valódi események történtek. Az egész koncepcióra adott magyarázat nekem összességében tetszett, de már szörnyűnek érzem kimondani, hogy ez is hazugságra és becsapásra épült, nem is beszélve az érdektelenségéről.
A történetben sosem az a fontos, hogy hova jutunk a végén, hanem az, hogy hogyan jutunk odáig. A flash-sidewaysről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy látszik valami értelmes kimenetele. Mivel az írók az utolsó pillanatig nem voltak hajlandók elárulni, hogy miről is szól ez a kitekintés, az évad legjobb szála elkerülhetetlenül ellaposodott. Nem lehet olyan karakterekbe bizalmat fektetni, akikről azt sem tudjuk, van-e céljuk, vagy léteznek-e egyáltalán.
Miután összeállt a kép, és kiderült, hogy minden azért történik velük, hogy átléphessenek a fizikai világbeli problémáikon, letehessék a horgonyaikat, amelyek ide kötik őket, az egész szezon értelmet nyert, de a kifordított narratívát ez még nem tette működőképessé.
Mindemellett az egész alternatív cselekmény azzal a képpel indított, hogy a sziget a tenger mélyén nyugszik, megközelíthetetlenül. Érthető, hiszen azt a tévhitet kellett bennünk elültetni, hogy ezen az idősíkon felrobbant Jack bombája. Csakhogy az nem derült ki, hogy a sziget Hurley vezetése alatt megsemmisült-e, így ez a feldobott labda megmaradt annak, ami: a néző arcul csapásának.
Ebben a metavalóságban a szereplők egy idealizált élethelyzetbe kerültek, amely elősegítette a felülemelkedésüket. Ehhez képest miért kerültek egyesek sokkal nehezebb, vagy egyszerűen teljesen más szituációba, mint amilyenben eredetileg éltek? Miért nem könnyítették meg a saját dolgukat a saját maguk által kreált fiktív világban? Hát mert a nézőnek azt kellett hinnie, hogy ez a bomba okozta párhuzamos univerzum.
A teljes sorozat legszebb karaktermomentumai, legerősebb alakításai mégis ezekhez a kitekintésekhez köthetők. A szerelmesek találkozásai hamar repetitívvé váltak (nem értem, hogy Sun és Jin számára miért most és miért így következett be az emlékdömping, miért nem történhetett volna egy korábbi epizódban), ezért Kate és Jack összeborulásánál már ásítoztam, de az érzelmi csúcspont minden bizonnyal Juliet és Sawyer közös jelenete volt.
Hasonlóan nedves tekintettel kísértem figyelemmel Ben és Locke beszélgetését a ravatalozó előtt. A sorozat két doyenje, Terry O’Quinn és Michael Emerson alakítása tette igazán hitelessé a megbocsátás pillanatát, nem a gyönge forgatókönyv, amely elfelejtett lehetőséget teremteni Ben számára, hogy jót cselekedjen a szigeten, és kiérdemelje a néző és Locke bocsánatát.
Minden színész a szokásosnál kiemelkedőbb teljesítményt nyújtott, de az epizód két meglepetésembere Matthew Fox és Jorge Garcia voltak. Garcia túl tudott lépni a karaktere skatulyáján, és roppantul megindítóan alakított, amikor Jack kinevezte Hurley-t vezetővé. Fox jelenetek egész sorában képes volt arra, hogy az arcán érzelmek sokaságát vegyítse, teljességgel el tudta velem feledtetni a megszokott bárgyú nézését.
A szigeten játszódó jelenetek a háttérbe szorultak, és a többségükről jobbnak is látom megfeledkezni. Locke és Jack végső konfliktusa dilettáns párbeszédekre épült, majd a crescendóját a nyolcvanas évekbeli akciókat és a távol-keleti szamurájfilmeket idéző képsorban érte el.
A deszaturált színvilág, a meredeken zuhogó eső, a hatásvadász zene, a lassított felvételek, a csalóka vágás és a késért folytatott tusakodás alapján nem tudtam eldönteni, egy Michael Bay-reklámot vagy egy B-mozit nézek-e. Lehet, hogy nem figyeltem eléggé, de az sem volt teljesen világos számomra, hogy egy olyan szigeten, amely hemzseg a fövenyes partszakaszoktól, miért egy sziklaszirt mellett horgonyozza le valaki a csónakját, illetve miért süt hét ágra a nap harminc másodperccel az évszázad vihara után.
Az írók jól választották ki, mely karakterek maradjanak a szigeten, és melyek távozzanak. Egyedüliként Desmond pontos szerepe nem tisztázódott bennem. Richard Alpert végső feloldása, hogy öregszik, nélkülözhetetlen volt, de szívesebben megnéztem volna, mit csinálnak ők a szigeten kívül, mint hogy huszonnyolc szerelmespár egymásra találását ismételjék előttem.
Carlton Cuse és Damon Lindelof biztonsági játékra vállalkoztak, mégis ellentmondásos finálét tettek le az asztalra. A huszonegyedik századra egyáltalán nem jellemzően – megkockáztatom, fantáziátlanul – totális happy enddel zárták a történetüket. A vallási felhangokat a Battlestar Galacticához hasonlóan obskúrus utalgatások szintjén tartották azzal, hogy a ravatalban elhelyezték az összes nagyobb vallás jelképét. Nem a természetfelettiben való hit fontossága volt a Lost végső kicsengése. Azt Ben példáján láttuk, mégis univerzálisan igaz minden szereplőre. A megváltás elnyerhető, csak hinni kell hozzá valamiben, és, ha lehet, bírni kell egy közösség támogatását.
Christopher Nolan új, júliusban érkezőfilmjénekteljes előzetese. Állítólag zseniális, úgyhogy nem nézem meg: legyen minél nagyobb a meglepi a moziban. Aki nem akar várni, kattanjon a továbbra.
Történet: Jonathan Hickman Rajz: Dustin Weaver Kiadó: Marvel Comics
Alighanem az év eddigi legjobb Marvel képregényéről van itt szó: Alan Moore LoEG-jének találkozása Warren Ellis tudományos hablattyal teletömött alternatív történelmi agymenésével, az egyik legnagyobb amerikai kiadó mainstream univerzumában – ráadásul mindez attól az írótól, aki a Nightly Newst adta nekünk (meg az egyre unalmasabb Secret Warrirorst is, de ezt ne most vessük a szemére). A S.H.I.E.L.D. a Marvel világának titkos történetét hivatott felfedni. Alapkoncepciója az, hogy az emberiségnek már a Fantasztikus Négyes felbukkanása előtt is léteztek nagyhatalmú védelmezői, akik szuperképességek híján a tudomány segítségével szálltak szembe a kék bolygót fenyegető erőkkel. Jelmondatuk T. S. Elliot után szabadon: „This is not how the world ends”. Ezt mondja Imhotep, mielőtt roppant hadseregét (tagja többek közt az egyiptomi Moon Knight és a fiatal Apocalypse is) krisztus előtt 2620-ban nekiereszti a Brood inváziónak. Ezt mondja Zhang Heng 114-ben, mielőtt szemtől szemben áll egy Celestiallal, és Da Vinci, mielőtt 1503-ban elhagyja a Földet, hogy megállítson egy rejtélyes erőt, ami elszívja a Nap energiáját. És ezt mondja Galilei, mielőtt 1582-ben elűzni készül a bolygófaló Galactust. Várj, ezt leírom még egyszer: Galilei vs. Galactus. Hűarohadtéletbe, mi lehet ennél coolabb? Mark Millar eheti a kefét mindennel, amit valaha csinált.
Persze a S.H.I.E.L.D. első része már-már pofátlanul hatásvadász, hiszen nagyrészt ezekből a fent említett pillanatképekből áll, és ilyen ötletekkel, pontosabban ötletcsírákkal, könnyű lenyűgözni az olvasót. Hickman az egész füzetet annak szentelte, hogy érzékeltesse az olvasóval, milyen hatalmas, az egész civilizáció sorsára kiható események játszódtak le a történelem közemberek számára beláthatatlan kulisszái mögött. És mivel ez egy első szám, aminek fő funkciója az, hogy megragadja az olvasó üstökét, és a sorozat további vásárlására ösztönözze, ez teljesen rendben is van. Főleg, hogy Hickman pontosan tudja, hogy azzal a módszerrel, amivel itt él, egyszer arathat csak sikert: úgyhogy szépen felvázolja a rejtélyes erők birtokában lévő fiatal főhőst is, akit 1953-ban tagjai közé ránt a világ biztonságára évezredek óta ügyelő S.H.I.E.L.D., és a röpke 34 oldal során találkozik barátokkal, ellenségekkel, és főleg, egy egész életöltőre elég rejtéllyel. Az összes hatásvadászatával együtt ez egy briliánsan felépített képregény. Az olvasó egyik ámulatból a másikba esik, záporoznak rá a titkok, a kérdések, és a finoman, sorok közt elrejtett utalások és információtöredékek, amiken jó sokat lehet csámcsogni, és amik egy olyan világot rajzolnak ki, ami tízszer izgalmasabb, érdekesebb és fantáziadúsabb, mint a kortárs Marvel univerzum – és mindeközben még jobban is néz ki, mint a mai füzetek többsége. Dustin Weaver képei hihetetlenül részletgazdagok, realisztikusak, lendületesek és stílusosak, egyszerűen öröm rájuk nézni. Sugárzik belőlük valami megfoghatatlan tisztelet a korszakok iránt, amiket életre keltenek – és ez köszönhető az ízléses színezésnek is, ami fényévekkel jár a mai számítógépes trendek előtt. Végre valami igazán eredeti a Marveltől.
The Spirit #1
Történet: Mark Schultz Rajz: Moritat Kiadó: DC Comics
Tavaly a 32. számmal véget ért a DC 2006-ban indított Spirit sorozata – bár akkor már amúgyis régesrég halott volt, hisz az utánozhatatlan Darwyn Cooke távozását nem viselte túl jól a cím. Most, az agyonreklámozott és halálra hype-olt First Wave részeként, újabb Spirit ongoing indul (az azzal egyidőben elstartolt Doc Savage társaságában), ezúttal Mark Schultz (Xenozoic Tales) irányítása alatt – legalábbis kezdetben, merthogy Schultz csak az első két számot írja majd. Társa addig is a Moritat álnéven dolgozó Justin Norman (Elephantmen), aki viszonylag tűrhető választás volt a Will Eisner örökségét továbbvivő képregényhez. Azért csak viszonylag tűrhető, mert bár ügyes iparosember, de ha már munkájával a Mester nyomdokain próbál lépkedni (márpedig láthatóan ez volt a szándéka), akkor csinálhatta volna kicsit jobban is. Hogy mást ne mondjak, lehetett volna bátrabb a karakterek enyhe karikaturisztikus vonásait illetően, és ügyesebb a tipikusan „eisneres” trükkök alkalmazásában. Az első oldalon pl. a „Spirit” felirat ténylegesen kirajzolódhatott volna magukból az épületekből, ahelyett, hogy csak úgy áll közöttük a városkép közepén, a harmadik oldalon pedig vigyázhatott volna rá, hogy ne csak sokadik nézésére tűnjön fel, hogy a hat panel egy szót (természetesen a Spiritet) formáz ki. Egyébként meg a címszereplő figurája túlságosan „keményfiús”, nincs meg benne az a könnyedség, ami Eisnernél jellemezte. Ezeket leszámítva egészen hangulatosak és lendületesek a képei, arról meg már nem ő tehet, hogy a színező az állandó szürkés árnyalataival dögunalmas munkát végzett. Maga a sztori sem vált meg semmilyen világot. Hősünk már annyira bögyében van az alvilágot uraló Octopusnak, hogy a gazember ráküld egy állítólag megállíthatatlan európai bérgyilkost – aki egyben egy bombázó nő is természetesen (Schultz megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem Oroszországból származtatja – a tököm tele van a „legyőzhetetlen”, ultrakemény, szőke ruszki hit-manekkel). Az első szám teljes egészében azt a célt szolgálja, hogy az olvasó megismerhesse a karaktereket, így aztán az író gyorsan végigzavarja a Spiritet minden ehhez szükséges lépcsőfokon: rosszfiúk összeverése, információszerzés az utcán inkognitóban, diskurzus Dolan rendőrkapitánnyal. Egyszóval: alapozás. Annak is túl egyszerű, ráadásul többnyire humortalan és stílustalan, de majd meglátjuk, később kinövi-e magát valami érdekesebbé. Feltéve, hogy egy ilyen gyenge közepesre elegendő indítás után még érdekelni fog a következő rész.
Star Wars: Purge – The Hidden Blade Történet: Haden Blackman Rajz: Chris Scalf Kiadó: Dark Horse Comics
Nem kéne ezt erőltetni. Az első Purge one-shotot még John Ostrander írta, és afféle prológusként szolgált a 2006-ban elstartolt, nagyszerű Dark Timeshoz. A képregény egy hónappal A sith-ek bosszúja után játszódott, és egy csapat túlélő jediről szólt, akik kénytelenek voltak szembeszállni Darth Vaderrel. Tökéletesen élvezetes, jól megírt, dinamikus kis sztori volt, ami még érzelmileg is tudott hatni az olvasóra, annak ellenére, hogy pozitív karakterei bemutatására alig néhány oldala volt. Aztán tavaly év végén jött a Seconds to Die, ami olyan érdektelen és unalmas volt, hogy már arra sem emlékszem, egyáltalán mi történt benne (már azonkívül, hogy Vader abban is levadászott egy jedit). És most itt a The Hidden Blade, ami úgy felesleges, ahogy van. A gond már a koncepcióval kezdődik: egymástól független one-shotok, amik mind arról szólnak, hogy Vader utánamegy egy túlélő jedinek, és aztán kinyírja. Mégis hányszor lehet ezt eljátszani? Bizony: egyszer. Ez meg már a harmadik. Olyan is, de nem csak emiatt. A The Hidden Blade-ben a császár egy erdős bolygóra rendeli jobbkezét, hogy védje meg a lépegetőgyárat a helyi bennszülöttek támadásaitól. Azt nem tudjuk meg, miért nem bombázza szarrá a Birodalom az űrből a fél erdőt, benne mindenkivel, aki nem visel fehér sisakot, ahogy azt sem, hogy miért az ellenség szájába telepítettek egy kulcsfontosságú gyárat. Meg azt sem, miért gondolják úgy a rohamosztagosok, hogy jó ötlet kimenni a megvédendő létesítmény falain kívülre, és fedezék nélkül, egy helyben állva várni a felbőszült ellent. És hadd tegyem hozzá: ennyi baromság, és még csak a legelső oldalon járunk. A nagy meglepetés (sic!) persze az, hogy a szívós bennszülötteket egy jedi és a tanítványa segíti. Kitaláljátok? Vader rájön, sorban megkeresi, és megöli őket (figyelemreméltóan rövid és ötlettelen küzdelmekben), de közben a helyiek furfangos módon porig rombolják a gyárat, a császárnak meg összeszaladnak a ráncok a homlokán, és hátrahagyja „hősünket” a bolygón, hadd elmélkedjen a kudarcán. Ez az utolsó panel, ahogy egy homokozó mellett felejtett kisgyerekként mered a távozó űrhajó után (kár, hogy nem biggyesztettek mellé egy gondolatbuborékot, benne ezzel: „shit!”), kezében a bigyóval, aminek segítségével a bennszülöttek kibasztak vele, majdnem olyan gáz, mint újjászületése utáni „nooooo”—ja A sith-ek bosszújában. Mégis, a képregényt majdnem megmentik Chris Scalf gyönyörűen visszafogott és ízléses színvilággal megtöltött, lendületes, realisztikus festményei. Legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, a középpontban álló karakterekről, vagy a háttérről, munkája lenyűgöző – különösen az, hogy képes karaktert adni magának a bolygónak is. Kár, hogy erre volt kénytelen vesztegetni a tehetségét.
The Unwritten #12
Történet: Mike Carey Rajz: Peter Gross, Kurt Huggins, Zelda Devon Kiadó: Vertigo Comics
Ha ez így megy tovább, meg fogom alapítani az „Emeljünk szobrot Mike Carey-nek” klubot. A fickó jó három éve nyűgözött le először, amikor megírta az utóbbi, nem is tudom, monjduk tíz év alighanem legjobb X-Men történetét (Supernovas, és igen, tudom, hogy a tíz évbe beleesik Morrison New X-Menje is), de még az a teljesítmény is eltörpül amellett, amit a The Unwirttenben visz véghez. Ez a sorozat már a legelső számtól kezdve lenyűgöző volt, és azóta csak egyre jobb és jobb. Carey egy fantasztikus világot teremtett, amit minden egyes számmal egyre gazdagabbá, izgalmasabbá és érdekesebbé tesz, és olyan lelkesedéssel és vehemenciával mesél róla, amire kevesen képesek manapság az amerikai képregényiparban. A 12. szám egy afféle tölteléksztori, amiben még említés szintjén sem jelennek meg az állandó szereplők, és még így is maga mögé utasít szinte mindent, amit idén olvastam eddig. Történetünk főhőse Mr. Bun, egy nyúl, aki egy csinos kis nyúlüregben él, egy idillikus, micimackószerű mesevilágban, ahol minden állatka ruhákban jár, és mindenki kedves mindenkivel. Csakhogy Mr. Bun valójában egy ember, Pauly Bruckner, aki évekkel ezelőtt megpróbálta ellopni Wilson Taylor térképét (ami most fiánál, azaz a sorozat főhősénél, Tommy Taylernél van) a való világban, és a férfi büntetésből száműzte az irritálóan mézesmázos gyerekkönyv világába. Találós kérdés: ha te kerülnél egy ilyen mesébe, ahol minden idilli és dögunalmas, mennyi időbe telne, hogy láncfűrésszel essél neki az összes „jajdeédi” állatkának? Mr. Bun/Pauly pechjére kénytelen megelégedni egy saját gyártású nyílpuskával. Célja, hogy megölje a gyerekkönyv írónőjének mesebeli alteregóját, Miss Lizát, remélve, hogy halálával összeomlik az egész mézeskalácsvilág. Csakhogy ez a világ nem is hagyja magát olyan könnyen. Már maga a koncepció is nyerő, sőt, szinte lehetetlen elrontani: a mocskosszájú, „tele a tököm mindennel” bűnöző émelyítően bájos mesekörnyezetben való kalandozása egyértelműen kárörvendésre okot adó sorsot, és főleg, gonosz humort követel meg, Carey pedig láthatóan baromi jól szórakozik, miközben eleget tesz e követelésnek. A sztori ötletes, vicces és kellemesen bizarr, sőt, a maga poénos módján még félelmetes is. És a képi világ is nagyszerű. A sorozat állandó rajzolója, Peter Gross ezúttal „csak” a vázlatokért volt felelős, durva vonásait Kurt Huggins és Zelda Devon ruházták fel igazi, gyerekkönyves külsővel. A képregény kifinomultságára egyébként jellemző, hogy még a dialógusok betűtípusai is aszerint változnak, hogy aki éppen beszél, az ténylegesen egy karakter ebben a mesében, vagy „kívülről” jött, mint Mr. Bun/Pauly. Röviden: a The Unwritten egy éve indult, és azóta megszilárdította pozícióját abban a ligában, amelyikben csak néhány másik amerikai sorozat képes játszani rajta kívül – mint a The Walking Dead és a Scalped.
A Half-Life játék már sokakat inspirált különböző művek kapcsán. Brian Curtin egy igazi hardcore Half-Life rajongó, aki idejét és pénzét nem kímélve hozta össze az alábbi rövidfilmet. Az alkotás mindössze 1200 dollárból készült, gyönyörű beállításokkal és elképesztő CGI-vel. A rajongói film ismét rácáfol a dollár milliókból készült művekre, mivel bizonyítja azt, hogy a rajongás és a kreativitás szüleménye többet ér minden blockbusternél. A majd két perces film megtekinthető az ugrás után.
Fables #98
Gwen Dylan teljesen átlagos tinédzser, nappal sírásóként dolgozik, legjobb barátnője egy a hatvanas évekből itt ragadt szellem, aki mintha egy Scooby Doo rajzfilmből lépett volna elő (think Daphne!), legjobb haverja egy teliholdkor vérterrierré (nem viccelek) változó rendszergazda nerd, és szerelmi élete épp mostanában élénkült fel: választania kell a jóképű szörnyvadász és az évszázados múmia gentleman között (aki ugyancsak jó képet ölt magára a megfelelő időközönként elfogyasztott áldozatainak kárára). Mindennek tetejében havonta egyszer emberi agyat kell ennie, hogy ne induljon bomlásnak a teste és az elméje, ezzel pedig az elhunyt egy időre beköltözik a gondolataiba, hogy olyan apróságokkal bosszantsa, mint a bosszúállás és elégtétel szolgáltatása a haláláért. A sorozatokon (lásd még: Being Human, True Blood, Vampire Diaries) és misztikus-maszlagos-romantikus-vámpíros ponyvákon (Anita Blake, még egyszer True Blood, Twilight) edződött tanult kollégáim joggal tehetik fel a kérdést: mi újat tud felmutatni a sorozat, ami létjogosultságot adhat neki hasonszőrű vetélytársai dömpingjében? Első körben érdemes közelebbről szemügyre venni a szerzők rezüméjét: az eddig háromszor is World Fantasy díjra jelölt Chris Roberson (ugyan egyszer sem sikerült nyernie, de 2009-ben már a bírák közé választották kárpótlásul) egy alkotói közösségben, a Clockwork Storybook-ban kezdte karrierjét a Fables-t jegyző Bill Willinghammel és a Jack of Fables-t istápoló Matthew Sturgesszel együtt, legutóbbi munkája pedig egy Fables spin-off, ami hogy-hogynem a mostani GeexKomix egyik tárgyát is képezi. Térjünk is rá az Eisner-díjas Michael Allred-re, akinek pop artosnak titulált, nagyon egyedi stílusát talán az X-Force/X-Statix sorozatból vagy a saját maga kreálta Madman után ismerheti a nagyközönség, de (hogy a képregényszüzeknek is legyen esélyük) keze nyomát viseli a Mallrats (Shop Show) nyitó montázsa és ő rajzolta meg a Chasing Amy (Képtelen képregény) főszereplőinek Bluntman and Chronic oldalait is. Nos, alapvetően tehát minden adott lenne egy igazán friss, ütős stílusgyakorlathoz, de, bár Roberson nagyon jól bánik a dialógusokkal és a karakterekkel, a történet nagyon nyögvenyelősen halad, és csak Allred és feleségének (ő közreműködik ugyanis színezőként) gyönyörű munkája tudja leerőszakolni a torkunkon a keserű pirulát. A vámpírvixenekből álló, paintball-csapatépítésekkel asztalt terítő vállalkozás és a rájuk vadászó nagyon ősi, nagyon titkos társaság konfliktusa totálisan érdektelen és elcsépelt, de legalább az ötödik szám végére úgy tűnik, kezd összeállni egy high concept, már ami a természetfeletti jelenségek magyarázatát illeti. Sajnálatos módon az I, Zombie-t csak a teljesen egyedi hangulatot árasztó stílusa különbözteti meg a hasonló témájú próbálkozásoktól, akiknek tehát ez nem elég, jobb, ha más olvasnivaló után néznek.
A Fables 22. számával (Cinderella Libertine) Hamupipőke belépett a legdögösebb fiktív kémnők közé: a Fabletown-i Üvegcipellők cipőbolt tulajdonosa valójában Bigby seriff (ezt a tisztet most már a Szörnyeteg tölti be, a Szépség és a Szörnyetegből) legtitkosabb ügynöke, akinek jelentős része volt az Ellenséget térdre kényszerítő hadjáratban, és most végre megkapta a neki járó külön kis hatrészes minisorozatot. Chris Roberson munkásságát már felemlegettük az I, Zombie kapcsán, most legyen elég annyi, hogy a fősorozat szellemi atyja, Bill Willingham volt írótársaként nem véletlenül ő kapta kézbe ennek a spin-offnak a gyeplőjét. A történet alcíme nem véletlenül rímel a From Russia with Love Bond-moziéra, itt megkapunk mindent, ami egy jó kémfilmből nem hiányozhat: az első, látványos in medias res összecsapás a Big Ben toronyórájának mutatóján, a mágikus kütyük átvétele a Q szerepét betöltő Frau Totenkindertől, a flashbackek a korábbi bevetésekről (sorra is vesznek minden toposzt: napóleoni háborúk, amerikai polgárháború, náci Németország), halálosan jóképű rivális ügynök (maga Aladdin személyesen, az Ezeregy éjszaka meséiből) akivel ösze kell fogni a mágikus tárgyak csempészésével foglalkozó bűnbanda ellen, halálos csapda egy olajfúrótornyon, csodálatos megmenekülés, majd a leszámolás az események mögött álló főgonosszal, aki a saját külön bejáratú szigetén, Ultima Thule-n várja a hősöket rejtőzködik trollok és beszélő jegesmedvék gyűrűjében. Ezt a receptet nem nagyon lehet elrontani, Roberson különösebb erőlködés nélkül meg is birkózik vele, a bugyuta mellékszáltól eltekintve, amiben Cindy ambíciózus alkalmazottja maguktól járó mágikus cipellőket ad el, amiket aztán nem képesek levenni a tulajdonosaik. A sztori vizuális része meglehetősen átlagos, Shawn McManus nem hozza a tőle elvárható színvonalat, amit például a Thessaly - Witch for Hire (hogy-hogy nem, ezt a Sandman-univerzumban játszódó történetet Bill Willingham írta) esetében láthattunk tőle: a figurák sokszor elnagyoltak, a hátterek sem igazán kidolgozottak, jól láthatóan félgőzzel tudta le az egész minisorozatot. Az összképen mindenképpen javítanak Chrissie Zullo borítófestményei, különösen a harmadik szám bikinis Bo Derek hommage-a. A hardcore Fables-rajongók úgyis elolvassák, a többieknek viszont azt ajánlanám, hogy előtte abszolválják a fősorozatot, mert anélkül elég bizonytalan lábakon állnak Hamupipőke különálló kalandjai.
Ez a számozás ellenére valójában a tavasszal újraindult Terminator-sorozat negyedik része – de a Dark Horse valamiért úgy döntött, hogy a képregényt minisorozatok formátumában dobja piacra. Az első felvonás, a The Terminator – 2029 ott ért véget, hogy a főszereplő, Ben követte barátját, Kyle Reese-t a múltba, hogy megmentse őt, mielőtt meghal, miközben Sarah Connort védelmezi a szintén a jövőből jött géppel szemben. Az első szám így aztán ezt az új sztorit mixeli össze az eredeti 1984-es film eseményeivel, és leginkább felvezetésként szolgál a mini későbbi két részéhez – és alighanem az azt követő minikhez (ha lesznek). Egy ilyen történet mindig aggodalomra ad okot – főleg a képregények világában, ahol az írók nagy előszeretettel és apró intelligenciával retconálnak, megerőszakolva és eltörölve régi sztorikat. Az ifjabbik Whedon azonban szerencsére érti a dolgát. Képregényét úgy köti össze a filmből már jól ismert cselekménnyel, hogy utóbbin egy jottányit sem változtat – legalábbis a legvégéig, amikor feldobja magának a labdát azzal, hogy Reese végülis túlélte a végső csatát. Ezt egy olyan cliffhangerrel tetőzi, ami minden Terminátor-rajongót elégedett mosolygásra késztet majd. Az itt elindított sztoriszállal sok jót lehet kezdeni – és sokmindent el lehet kúrni vele. De az eddigi négy rész alapján megszavazom a bizalmat Whedonnak (még a rettenetesen erőltetett és humortalan, a bátyja koncepcióját karóba húzó Dr. Horrible képregényei ellenére is). Merthogy ez a füzet is piszkosul szórakoztató, akárcsak az eddigiek. Ben egy ügyesen, visszafogottan, de hatásosan írt karakter, a tipikusan trendi, menő hősökkel ellentétben egy egyszerű, szimpatikus fickó, akivel az olvasó azonnal azonosul. Rácsodálkozása az élettel, nyüzsgéssel, színekkel és emberekkel teli pre-apokaliptikus világra, amit addig csak történetekből ismert, nagyszerű pillanat, akárcsak hajszája Kyle és Sarah a Terminátor elleni végső küzdelmének színhelyére (itt megrajzolva láthatjuk a film kamionrobbantásos és robotpréseléses jeleneteit, és Andy Macdonaldot dicséret illeti a filmszerűen pergő, intenzív képsorokért). És amit Whedon hozzátesz az eredeti sztorihoz, az tökéletesen logikus: Kyle ugye kipakolt a zsaruknak a küldetésével és a jövővel kapcsolatban a rendőrőrsön, mielőtt megjelent a terminátor, és mindent szarrá lőtt, és mivel a Skynet projekt ekkor már létezett, az információ eljut az illetékesek fülébe. Ők pedig nem mulatnak olyan jól a jövőből jött katona meséjén, mint a fakabátok. Sok izgalmas lehetőség rejlik a képregényben, és Whedon dramaturgiai érzékére nem lehet panasz – baromi jól összerakott, alaposan átgondolt sorozattal van dolgunk, amiben Macdonald ráadásul ugyanolyan hatásosan jeleníti meg a ’80-es évekbeli nagyváros utcáit, mint a posztapokalpitikus világ sivárságát.
Sanyarú sorsa van mostanság ennek a sorozatnak. Az évek óta halott Thort J. M. Straczynski támasztotta fel 2008-ban, és sokkal inkább sötét, atmoszferikus fantasyre, mintsem hagyományos szuperhőstörténetre rímelő munkáját azonnal keblére ölelte a szakma és a közönség is. Mindenki elégedett volt, amíg Straczynski hírét nem vette, hogy egyrészt a Marvel egy nagy crossovert (Siege) akar építeni a sztorijára (márpedig ő hírhedten rühelli a crossovereket), másrészt meg a DC-nél valóra válhat régóta dédelgetett álomprojektje: Supermant írhat. Straczysnki fogta magát, és hosszan hömpölygő sztorijának kellős közepén vette a kalapját, az utána való takarítás hálátlan feladata pedig Kieron Gillenre maradt. A fény akkor kezdett pislákolni az alagút végén, amikor bejelentették, hogy a címet Matt Fraction veszi át – Matt Fraction, aki ugyan végül mind az Uncanny X-Mennel, mind az Invincible Iron Mannel csalódást okozott, mégis neki köszönhetjük minden idők egyik legnagyszerűbb Thor-történetét, a kontinuitástól – és úgy általában, a szuperhősös Marvel-világtól – független Ages of Thundert. Nos, a 615. számmal Fraction megérkezett, és az legalább rögtön látszik, hogy nagyon határozott elképzelései vannak a sztorit illetően – ráadásul jól hangzó elképzelések. Straczynski történetének elején Asgard a Földre költözött, egész pontosban Broxtonba, Oklahomába. A kérdés, ami felmerül egy elméleteivel balga módon Volstaggot zargató tudósban, hogy ha Asgard itt van – akkor mi van ott, ahol Asgardnak lennie kéne? Mi már persze sejtjük, hogy baj. A keretül szolgáló beszélgetést többek közt egy olyan szál szakítja meg, amiben vörös, démoni külsejű hódítók indulnak véres leigázókörútra a kilenc világban, miközben Thor, és társai, élükön Balder királlyal, még mindig az Osborn-féle ostrom következményeit nyögik, és igyekeznek talpra állni. Fraction ügyesen vegyíti a fantasyt, a kalandot és a humort (Volstagg és a tudós beszélgetése egyszerűen frenetikus), és még egy kis horrort is sikerült csempésznie a mixbe. Ahogy Straczyinski, ő is távol tartja magát a Marvel Univerzumtól, és jóval hangsúlyosabban használja a karakter mitológiai hátterét, mint a szuperhősit – és ez így van jól, elvégre Thor isteni mivolta eleve komoly különbséget jelent közte és a többi köpenyes közt, és ezt illik kihasználni. De ami a legfontosabb, hogy Fraction piszkosul jól érti a karaktert: megmutat mindent, ami Thort Thorrá teszi, személyes (szórakoztató szóváltása Blake-kel, és főleg, a tény, hogy hiányzik neki testvére, Loki) és epikus síkon (Asgard újjáépítése, a király észhez térítse) egyaránt. Bár ez a füzet csak felvezetése egy sejthetően (és remélhetőleg) hosszú sztorifolyamnak, megkockáztatom, hogy a cím jó kezekben van. Ferry rajzai szépek és élettel telik, viszont Matt Hollingsworth színei néha bizony rontanak az összhatáson. A totálok színezése elegáns, de az arcok szörnyen festenek. De ha csak ennyi baja lesz a képregénynek, akkor hamar a legjobbak közé kerülhet. 
Az ég áldja Brian Michael Bendist! Évek óta csakis neki köszönhető, hogy van egy stabilan magas színvonalú, pokolian élvezetes Pókember képregény a piacon, ami hozza azt a hangulatot, könnyedséget és érzelmi-cselekményi intenzitást, amit a karakter és rajongói érdemelnek. És a dolog iróniája természetesen az, hogy közben ezt az egy címet leszámítva az egész Ultimate univerzumot le kéne húzni a vécén, mert egyik képregény (írja akár Loeb akár Millar, és igen, akár Bendis maga) olvashatatlanabb benne, mint a másik. De francba az egésszel, amíg ez létezik, és tartja a színvonalát, addig nem érdekel, milyen szar az összes többi füzet. A 14. szám a Tainted Love című sztori hatodik, befejező része – arcátlansággal határos merészségnek számít, hogy Bendis előállt ezzel a történettel, hiszen még alig van egy éve, hogy a mainstream sorozatban ellőtte ugyanezt az ötletet Fred Van Lente (és az még a korrektebbül sikerült Pókember-képregények közé tartozott) – jelesül azt, hogy a Kaméleon fogságba ejti Peter Parkert, és felveszi az identitását. Bendis azonban egy nagy lépéssel továbbmegy kollégájánál: az ő Kaméleonja rájön, hogy Peter a Pókember, és némi mutáns drog segítségével a hálószövő jelmezében kezd parádézni, rabolni, és fosztogatni a városban. May néni persze ismeri annyira az unokaöccsét, hogy leessen neki a tantusz – valami nem stimmel. Úgyhogy megéri Fáklyát és Jégembert (akik jelenleg Peterékkel laknak), hogy keressék meg az imposztort, és addig pörköljék-fagyasszák-rugdossák, amíg el nem mondja, mit csinált Peterrel. A szokás szerint ügyesen, feszesen, gördülékenyen felépített sztori feszültségforrása jó ideig abból származott, hogy az imposztor ott élt egy fedél alatt Mayékkel, Peterként, és saját céljainak megfelelően játszott az emberek életével és érzelmeivel. Az eseményeket a kaméleon szemszögén keresztül láttuk, egyszerre érezve valami kellemesen perverz kukkolási vágy kielégülését, és egyre növekvő feszültséget az emocinális rombolás nyomán. De a legfontosabb mégsem ez, hanem a tény, hogy a hős passzív túszként vészeli át az egész történetet, a szintén megkötözött J. Jonah Jameson társaságában, aki együtt töltött óráik alatt kifundálja Peter titkát. Ezt az érzékenységet és intelligenciát szeretem Bendisben. Mindenki más valami nagy esemény, tragédia, sokk köré építette volna fel Jameson revelációját, nála viszont megtörténhet az, hogy egyszerűen egy olyan szituációba kerülnek, ahol hirtelen, csak úgy összeadja a kettőt meg a kettőt – és bumm. Mindezt egy szerény, jól megírt dialógus keretein belül, mindenféle hatásvadászatot mellőzve. Ezek után az, ahogy Peter barátai a fináléban dühösen szétrúgják a Kaméleon és testvére valagát, már szinte csak ráadás. Egyetlen baj van ezzel a képregénnyel, amiért bármennyire is szeretném, nem tudom megadni neki az öt csillagot. A rajz. Ezzel mindig is problémái voltak a sorozatnak. Mark Bagley legjobb esetben is csak „oké” volt (és csaknem 10 éven át ez kevés), és a címhez végre tökéletesen passzoló Stuart Immonen túl hamar távozott, hogy átadja a helyét David Laufentének. Namost, olyan elnagyoltan rajzfilmes, irritáló lufifejekkel teli képi világgal nem sokat tudják riogatni az olvasókat, mint ő. Ráadásul igaz, hogy Peter fiatal, de azért nem kéne 12 évesnek kinéznie. Ennek a sorozatnak égető szüksége van egy hozzá illő rajzolóra. Egyébként viszont támadhatatlan. 
A második évadra többé-kevésbé sikerült szakítaniuk a készítőknek az egy hét egy szörny felállással, és egyre nagyobb hangsúlyt kapott az átívelő szál, melynek kérdésköre folyton ott motoszkált az emberek fejében. Végül elkötelezték magukat az írók egy bizonyos irányba, amit az amúgy is spoilermentesnek szánt kritikában nem szeretnék lelőni azon kedves olvasóknak, akik esetleg most hallanak először a sorozatról. Elég az hozzá, hogy a meglépett megoldás katartikus végkifejletben végződött, a szó nem a legszorosabb értelmében, hiszen megoldatlan rejtély maradt épp elég. A harmadik évaddal beköszöntő jelentős minőségemelkedés lankadatlan, és hétről hétre a fotelekbe kényszeríti a nézőket. Anna Torv karaktere is számottevő javulást mutat, ahogy a mellékszereplők is egyre több jelenethez jutnak. A legfontosabb viszont a fejlődés azon iránya, amely a Fringe univerzumának elmélyítésére összpontosít. Egyre több részlet látott napvilágot az elmúlt két évad során, melyek fejben való összerakása gyerekkorom legózásaira emlékeztet. Ezen kívül a széria telis-tele van úgynevezett easter egg-ekkel, elég csak megemlíteni az első évadban még újnak számító, minden reklám előtt feltűnő ábrák titokzatosságát, melyekről később kiderült, hogy egy kódrendszer részei és mindegyikük az ábécé egy betűjét jelöli. 
A kultikus manga és anime sorozatból idén elkészült az élőszereplős filmváltozat is, az igéretes teaserek után pedig itt a rendes előzetes is. Az igencsak bizarr sztoriban néhány ember egyszercsak egy szobában találja magát, ahol mindössze egy nagy fekete gömb van még rajtuk kívül. Kiderül, hogy ezek az emberek mind a haláluk után kerültek oda, de ha ez még nem lenne elég a megrázkodtatáshoz, hamarosan szembesülnek azzal, hogy a gömb feladatokat szán nekik, földönkívüliekre kell vadászniuk, méghozzá időre. A gömb fegyvert és speciális öltözetet is biztosít számukra. Aki a megfelelő pontszámot összegyűjti, az megválthatja az életét, viszont aki a vadászat közben meghal, annak már nincs újabb esélye.
Megérkezett a trailer a kezdetben Micheal Bay nevéhez fűződő, természetfeletti képességekkel rendelkező kitaszítottakkal foglalkozó filmhez. A rendezést végül DJ Caruso vállalta el a főszereplőt is leváltották, de most nem ez a lényeg. A produkció címe igazán találó, a kilencekből a negyedik számú páciens áll a középpontban, akinek három bajtársát már megölték és most őt kezdik el üldözni különleges képessége miatt. A főszereplő Alex Pettyfer alakítja a "négyest", míg rajta kívül feltűnik még a filmben Teresa Palmer, Dianna Agron és Timothy Olyphant. Végre egy normálisnak tűnő science-fiction. Bemutató 2011 február 18.-án. Az ugrás után feliratos előzetes és a hivatalos szinopszis várja a kedves olvasókat.
Weird War Tales #1
Hogy mennyire nem könnyű jó történettel előállni egy AvP címhez, azt jól mutatják a gyökeresen elbarmolt mozifilmek is (persze ha azoknál csak a történettel lenne baj…). Mert miről is van szó? Egy idegen faj hobbiból vadászik egy másikra, a főszereplő emberek meg két tűz közé kerülnek, és vagy fejvesztve menekülnek, vagy tökösen elmorognak egy „kill ’em all”-t, és felveszik a kesztyűt. A téma által kínált lehetőségek száma aligha végtelen. Ezt érezhették az írók is, mert már a kezdetektől törekedtek arra, hogy új dinamikát vigyenek a három faj kapcsolatába, és a végsőkig feszítsék azt. Ebben az X-Men veterán, Chris Claremont ment a legmesszebbre a The Deadliest of the Species című tizenkét részes sorozatában – azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy egy kis csapat ember, egy női ragadozó és egy alien királynő egymás oldalán harcoltak benne. Randy Stradley is igyekezett érdekesen játszani a koncepcióval. Nála az AvP Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi pár évig a ragadozók közé állt, és velük együtt vadászott a xenomorph-okra. A Three World War pedig éppen ennek a történetnek a folytatása, ezúttal azzal a sajátos csavarral, hogy a predatorok és a kommandósok (Noguchi vezetésével) olyan renegát ragadozókkal szállnak szembe együtt, akik nem egyszerűen vadásznak – hanem válogatás nélkül ölnek, és ezt ráadásul befogott, kutyákként használt alienekkel teszik. A hatodik rész a történet lezárása, és az egyetlen baj vele Rick Leonardi képi világa. Leonardi alapesetben tehetséges rajzoló, de szuperhősök közt láthatóan jobban érzi magát, mint itt. Munkájából hiányzik az a nyersesség és fenyegetettség, ami elengedhetetlen egy ilyen sztorihoz, de még ha a hangulattól el is tekintünk, akkor sem állt a helyzet magaslatán. Mert pl. abból a jelenetből, amiben a ragadozók és Noguchi nekirohannak az alienek seregének, képileg sokkal többet ki lehetett volna hozni. Leonardi nem tudja megragadni a Stradley által oly ügyesen felépített események jelentőségét, epikusságát és erejét. Ritkán érzem azt egy akciójelenetnél, hogy hiányzik belőle a szöveg, a narráció – és nem is lenne szabad ezt éreznem, hisz a képeknek mesélniük kell, és többet kell mesélniük a puszta történéseknél. De sajnos pont ez az, amit Leonardinak itt nem tud elérni, pedig Stradley hagyná, hogy a vizualitás nyűgözze le az olvasót. Cselekményét tekintve viszont a Three World War abszolút hatásos: az író jól játszik a gyilkos ragadozók és „háziállataik” koncepciójával, az események gyorsan pörögnek, a finálé lendületes és nagyszabású – minden a helyén van egy pokolian szórakoztató képregényhez. Sajnos azonban Leonardi majdnem elrontja a mókát. Miatta az AvP történetfolyam legújabb felvonása lecsúszik egy stabil négyesről. 
Legszívesebben ebbe az egész „kritikába”, afféle nyomatékosításul, egyetlen szál sort írnék csak. Valami olyat, hogy „olvasd el, ha jót akarsz magadnak”. De ezt egyrészt mégsem tehetem, másrészt meg egyébként is túlságosan sok minden kavarog a fejemben a Daytripper 10 elolvasása után ahhoz, hogy ennyivel el tudjam intézni. Ilyen képregényt nem olvasol minden hónapban. Minden évben sem. Sőt… Eleve, maga a téma szokatlan az amerikai mainstreamben, főleg egy Vertigótól. A Daytripper ugyanis (minden túlzás és fellengzősség nélkül) az életről szól. Egyszerű, hétköznapi emberekről, akik egyszerű, hétköznapi körülmények közt tengetik napjaikat. Rólad szól. Az édesapádról szól. A testvéredről. A szerelmedről. És még csak véletlenül sem a halálról. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert eddig minden rész a főszereplő halálával ért véget – és aki még mindig azt várta, hogy erre kapunk valami triviális, a sorozatot műfajiságba záró magyarázatot (úgymint párhuzamos dimenziók), az csalódni fog. Ez egy történetmesélési eszköz volt Moon és Bá kezében, akik többek közt így érték el, hogy minden kis történet kerek és egész legyen, dacára annak, hogy ugyanarról az emberről szól – és nem utolsósorban, hogy mindegyik katarzissal érjen véget. Viszont most, az utolsó szám születéssel kezdődik, és nem halállal ér véget – legalábbis nem egyértelműen (merthogy a befejezés szimbolikája azért nehezen félreérthető). Moonék bámulatos emberi érzékenységgel és írói érzékkel mesélnek az életről, annak bizonyos, meghatározó pillanatairól, érzéseiről, a jóval és rosszal való szembenézésről, és főleg, a családról és az apaságról – nyilvánvaló, hogy milyen értékek fontosak nekik. Brás elmélkedése az otthonról, amikor hazatér feleségéhez, miután megállapítják halálos betegségét, döbbenetesen hatásos és szívhez szóló. Klisék és giccs nélkül, egyszerűen, ugyanakkor gyönyörűen üzeni neked, az olvasónak, hogy az életed olyan lesz, amilyenné formálod – külső behatások ide vagy oda. A képi világ nem marad el a forgatókönyvtől, kifejezőereje lehengerlő: Báék élettel és érzelemmel töltenek fel minden oldalt, Dave Stewart színei pedig gyönyörűek. A Daytripper a szó legigazibb értelmében vett érett, felnőtt képregény – és nem attól az, hogy tele van felnőtteknek szóló elemekkel, mint a szex és az erőszak. Mert valljuk be: a legtöbb sorozat, amit a rajongók szeretnek példaként felhozni az elsősorban tinédzsereknek szóló szuperhőstörténetekkel szemben, főleg ilyesmikkel operál. Így a Daytripper koncepciója már önmagában is dicséretes, de ennél is fontosabb, hogy mind témáját, mind stílusát, mind színvonalát tekintve egyike azon keveseknek, amikre bárki lelkiismeretfurdalás nélkül rásütheti a „művészet” szót – annak legjobb értelmében. Manapság, amikor a mainstream amerikai képregények (és filmek) túlnyomó többségét sokkal inkább termelik, mint alkotják, ez nem kis szó. Miután végigolvastad a Daytrippert, egy minden elsöprő érzés fog hatalmába keríteni: örülni fogsz, hogy élsz. Mi mást kívánhatunk még? 
Hogy mi a baj Mark Millarral? A kérdés némileg értelmetlennek tűnik, mert elnézve a pozícióját, amit elfoglal a képregényiparban (és most már egyre inkább a filmiparban is), a válasz látszólag: semmi. Valójában azonban: majdnem minden. Azt senki nem tagadhatja, hogy Millarnak nagyszerű ötletei vannak, jó néhány remek koncepcióval állt elő pályafutása során. Sajnos ezeknek a többségét tönkrevágta a kivitelezésükkel (nem, nem sorolom a példákat – belefáradna az ujjam). De az ígéret egy jó történetre, egy jó képregényre, mindig ott volt bennük. Hogy ez miért érdekes? Mert az Ultimate Avengers harmadik sztorijában már ez az ígéret sincs meg. Ebből már az ötlet is hiányzik. Vámpírok? Most komolyan? Igaz, hogy Millar sosem szégyellte meglovagolni mások sikerét (az Ultimates lényegében Warren Ellis Authorityének marveles változata – még a rajzolót is ellopta belőle), de ez már a vérszívós (hozzáteszem: egyre unalmasabb) divathullám szégyentelen megszörfözése. A sztori annyi, hogy az Ultimate Univerzum vámpírjai úgy döntenek, ideje nagyban játszani, vagyis az oldalukra állítani minden szuperhőst, és átvenni a hatalmat az egész bolygón. Várj csak, hol hallottam már ezt…? Ah, igen, az X-Menben. Cirka egy hónappal ezelőtt. Láthatóan a Marvel szerkesztői közül is jó páran megértek már rá, hogy betörjék a fejüket. Az első rész végén láttuk, ahogy a vámpírrá vált Nerd Hulk (Nerd Hulk… apám… amit ezzel a szerencsétlen karakterrel művelnek itt, meg a mainstream Marvelben is…) megtámadja az új Fenegyereket – most azt láthatjuk, hogyan tették őt vámpírrá a vérszívók. Nem kell nagy dolgokra gondolni: Hulk kimegy kicsit levegőzni, meglátják, leverik, vámpirizálják. Aztán jön a felmentő sereg, ami a pofátlan hatásvadászata ellenére is érdektelen cliffhangerben természetesen csapdába sétál. Reménytelenül unalmas, kiszámítható és fárasztó képregény, száraz dialógusokkal, élettelen, dinamikátlan akciókkal, és tömény izzadságszaggal, ami minden egyes oldalon érződik. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a képregény Millar miatt kap karót – annyira azért nem elviselhetetlen, amit ír. Viszont van itt még egy Steve Dillonunk is, akit az ég áldjon a Prédikátorért meg a Megtorlóért, de aki egyszerűen tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szuperhősképregényt rajzoljon. Azt hittem, a Marvel erre már rájött anno a Wolverine: Originsből is. De nem. Dillonban épp az a jó, hogy nem egy konzumrajzoló – erőteljes, senki máséval össze nem egyeztethető, sajátos abszurditást közvetítő stílusa van, ami ebből fakadóan értelemszerűen nem illik mindenhova. A mimikaábrázolása, ami egy kis cinizmussal és fekete humorral fűszerezett történetben olyan hatásos, itt nevetségesen túlzó, sőt, katasztrofális. Néhány arckifejezés ebben a környezetben egyenesen karikatúra benyomását kelti. Dillon jobban tenné, ha távol tartaná magát ettől a világtól (persze, tudom, pénz beszél, én meg kussoljak). Millart meg rúgják ki páros lábbal a Marveltől – általában véve jobb teljesítményre képes, ha függetlenül dolgozik (bár az ennél is bőven rosszabb Nemesis ezt épp keményen cáfolja).
Attól tartok, szinte nincsenek is a magyar nyelvben olyan kellően kifejező szuperlatívuszok, amelyek hűen leírnák, hogy milyen átkozottul zseniális a The Storm befejező része (ami persze cliffhangerrel zárul: a sztori a szintén háromrészes The Fury-ban folytatódik majd). Amióta az első Hellboy képregény megjelent, páratlan élményként élhettük meg az író-rajzoló Mike Mignola fejlődésének végigkísérését. Eleinte még nem is merte ő maga írni a képregényét (a Pusztítás magját John Byrne jegyezte helyette), aztán, noha rögtön hatásosan, mégis, kissé még botladozva vette magára ezt a feladatot is, mára pedig a történetmesélés egyik legnagyobb mestere vált belőle, akinek minden idők egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb univerzumának megteremtését köszönhetjük. A The Storm lenyűgöző demonstrációja Mignola írói kvalitásainak. Bámulatos, ahogy egyetlen panellel határozottan előrelendíti a cselekményt, ahogy egy jelenet közepébe beszúrt képkockával sűríti az atmoszférát, vagy, ahogy egy-két rövid sorral lényegüknél ragadja meg a legmélyebb érzelmeket is. 
Valahogy így nézett volna ki a film noir annak idején, ha nem kötötte volna gúzsba az erőszakot tompító, a szexualitás minden formáját száműző (vagy legalábbis száműzni próbáló) és az erkölcsiséget mindenek (többek közt művészi koncepciók) fölé helyező, bigott Hayes kódex. 1953-ban járunk, San Franciscóban. Szinte halljuk a narráló főhős, Frank Grissel súlyos, komor, bariton hangját. Mondjuk Sterling Haydenét. A városról mesél, ami próbálja levetkőzni a vadnyugati kor szennyét és civilizálatlanságát, hogy boldog családok otthona legyen, de a változások csak a felszínt érintik, míg belül ugyanúgy rohad tovább minden. Mesteri atmoszférateremtés, és ez még csak az első két oldal. A Fogtown (a Vertigo Crime sorozat legújabb, 176 oldalas graphic novelje) a létező legtipikusabb noir klisék mentén indul. Frank egy lecsúszott, cinikus magánnyomozó, akit egy nap felkeres egy aggódó anya, hogy találja meg eltűnt lányát. Viharos szexuális kapcsolatukban vergődő titkárnője ráveszi a nyomozásra a vonakodó főhőst, aki körül természetesen azonnal, mintegy startpisztoly dördülésre, elkezdenek hullani az emberek – és mire kezdi kapizsgálni, hogy miről is van szó, már nyomában a rendőrség is. A sztori nem hazudtolja meg Dashiell Hammett és Raymond Chandler örökségét, Frank hazugok, gyilkosok, verőlegények és gengszterek közt botladozik az átverésekkel és fordulatokkal sűrűn szegélyezett úton, miközben legnagyobb csatáit saját démonaival vívja. Senki sem igazán az, aminek látszik, és mindenki rejteget a szekrényében egy-két hullát – de legalábbis egy-két igencsak kényelmetlen titkot. A cselekmény pörög, nincsenek üresjáratok, minden szónak és panelnek értelme, szerepe van, és ahogy Frank egyre mélyebbre hatol mindabban a mocsokban és vérben, ami ott hömpölyög Frisco képmutatóan puccos felszíne alatt, úgy hatolunk mi is egyre mélyebbre Frank fejében. Merthogy a Fogtown elsősorban karaktertanulmány, ami a zsáner elemeit és a háttérül választott kor élénken megjelenített sajátosságait egy zavart férfi lelkének élveboncolására használja. Frank homoszexuális, és éjjelente, miután megdöngette titkárnőjét, kioson a közeli parkba, hogy amolyan férfiasan brutális módon seggbekúrassa magát egy helyi keményfiúval. De Gabrych számára ez nem egy plusz színfoltja a karakternek, hanem elemi meghatározója is. Franknek ugyanis van ugyanis egy lánya, akit nyilvánvaló okokból nem sokkal születése után elhagyott, és ez rányomta bélyegét egész életére. Minden forrongása, gyűlölete, antiszociális attitűdje ebből ered, és amikor mindez végre kiderül, akkor értjük csak meg igazán Franket. Gabrych egy nem túl könnyen szerethető, de fantasztikusan életszerű, háromdimenziós karaktert teremtett, akinek szorongásai és motivációi idővel válnak világossá a néző szemében. Az író nem fogja vissza magát, brutális erőszak és vad szex váltakozik az oldalakon, de soha nem öncélúan, mindig a történet szolgálatában. Brad Rader (természetesen fekete-fehér) képi világa a zsánerhez szokatlan módon tartalmaz némi furcsán karikaturisztikus vonást, mégis végig realisztikus marad, és elemi erővel jeleníti meg a város kegyetlenségét, nyersességét. Kár, hogy Gabyrch a végére elpuhul kissé: a befejezés lehetett volna merészebb, Frank tipikus, amerikai nyáladzása a család szentségéről pedig félrement – nem illik sem a karakterhez, sem a zsánerhez. De ez legyen a legnagyobb problémánk. 
Elnézve a külföldi oldalakat, ez a sorozat bőven nem kapja meg a neki kijáró figyelmet. Alig egy-két helyen ejtenek szót róla, és ott sem feltétlenül pozitív hangvételben. Fuck ’em. A Dnyamite tavaly útjára indított új Robotzsaruja jó úton jár ahhoz, hogy a jelenleg futó amerikai képregények egyik legfaszább, legszórakoztatóbb színfoltja legyen. Ehhez mondjuk még nem ártana egy igazán lenyűgöző hosszabb sztori (az első „csak” nagyon jó volt), mert a sorozat legjobb darabja eddig az előző, ötödik szám, és a mostani hatodik – és mindkettő nagyjából különálló történet, még ha az első négy füzet eseményeinek utóhatásaival foglalkozik is. A jelen, Profit Margins című képregénybe Rob Williams író annyi gonoszságot, fekete humort, cinizmust, világ- és embergyűlöletet zsúfolt, amennyi csak 24 oldalba belefér. Az első történet epikus detroiti összecsapása után egy ED-309-es (ami olyan, mint a filmből ismert ED-209-es, csak vagy tízszer akkora) meghibásodva kóborol az utcákon, lőve és robbantva mindent, ami érzékelői elé kerül (egy óvatlan fekete utcakölyök középső ujjára két rakéta a válasz). De ez nem minden, ED-ünk nem csak úgy cél nélkül caplat erre-arra. Mint kiderül, szegény szerencsétlen méregdrága gyilkológép rendszere némileg összezavarodott: eredetileg ugye katonai célokra, nem pedig városbéli rendfenntartásra tervezték, és ennek megfelelően, jól programozott kisfiúként szeretne háborúzni. De azt azért észleli, hogy amerikai földön van, és az mégsem járja, hogy saját hazáját támadja meg, úgyhogy jobb híján megindul a legközelebbi határ felé. Kanadában szar napra fognak ébredni a hatóságok. Maga Robotzsaru szinte csak azért van a képregényben, hogy ne felejtsük el, ez mégis az ő sorozata: alig van egy-két sora, és nem csinál semmi érdemlegeset. De hát kit érdekel, ha a sztori nélküle is igazi bűnös élvezet? A középpontban ezúttal az OCP vezetője, a jéghideg, lelkiismeretlen, pénzéhes ribanc, Ms. Odenkirk áll, aki az ED-309-es ámokfutását megszakító inzertekben azon agyal, hogyan kerülhetné el a PR-katasztrófát, lehetőleg úgy, hogy esetleg még keressen is a dolgon párszáz millió dollárt. A képregény mérföldekkel haladja meg a film szatirikus hangulatát, addig fokozva, nagyítva és túlozva azt, amíg az egész egy őrült, esztelenül vicces, éjfekete, velejéig gonosz kirohanásnak tűnik az emberiség ellen. Az a világ, amiben egy cég alkalmazottja közli, hogy egyik háborús célokra kifejlesztett termékük inváziót készül indítani Kanada ellen, és a cégvezető erre azzal reagál, hogy „picsába, pont egy rakás jávorszarvas és hokikorong hiányzik az OCP-nek”, megérett arra, hogy hamuvá égessék. Williams jól érzi, hogy a szatírában nem kell visszafognia magát az alkotónak. Unai Dezarate kellemesen nyers, robosztus képi világgal teszi fel a pontot az i-re, és a képbe tökéletesen passzolnak Oscar Manuel Martin visszafogottságukban is hangulatos színárnyalatai. Guilty pleasure a javából. 
A Marvel csúnyán kibabrált magával az elmúlt másfél évben, a Rozsomák képregényeket illetően. A főcím, a Wolverine, a Dark Reign-érának megfelelően a főhős fiát, Dakent szerepeltette, és felvette a Dark Wolverine nevet, Logan saját sorozatát pedig Jason Aaron kezdte írni Weapon X cím alatt. Csakhogy a közönség valamiért nem fogadta el ezt az új sorozatot – hiába volt sokkal jobb, mint Daniel Way dark wolverines baromsága, az eladások egy közepesen erős start után lecsúsztak a 30 ezres tartományba – ami a kiadó egyik fő karakterétől gyalázatos teljesítmény. Csak idő kérdése volt, hogy a Marvel mikor korrigálja a ballépést. Most, hogy a Dark Reignen egy ideje túl vagyunk, előhúzták a kalapból a jó öreg „számozzuk újra a sorozatot” feliratú nyuszit, és imho, itt van nekünk a Wolverine 1 (miközben Daken is megőrzi saját sorozatát, Daken – Son of Wolverine címen). És a sztori? Rozsommák a pokolba megy. Nem, nem úgy értem, hanem tényleg. Szó szerint a pokolba megy. A képregény azzal indít, hogy hősünk a lelkipásztorrá vált egykori Weapon X-es sorstárssal, Wraith-szel beszélget, olyan triviális dolgokról, mint remény, bűn és megváltás. Aztán persze beüt a baj, jön az öldöklés, a halál, a tűz, a sikoltozás, Logan pedig nincs sehol. Valakik, akik komoly gyűlöletet táplálnak hősünk iránt, egymás után vadásznak le mindenkit, akihez valaha, bármilyen szempontból közel állt. Újságíró barátnőjét Mystique menti meg – igen, az a Mystique, akit Rozsomák minden erejével igyekezett kibelezni legutóbbi találkozásuk alkalmával, a Get Mystique című sztoriban, amit mellesleg maga Aaron írt. Szóval miért csinálja? Aztán a képregény végén maga a Sátán üdvözli hősünket a pokolban, és mindenféle változatos szenvedést helyez kilátásba neki. Hogy hogyan és miért került oda, azt nem tudjuk. Az egész füzet tele van kérdésekkel, és egyelőre nincsenek válaszok, az író az olvasó „mi a franc folyik itt?”-féle fejvakarására alapozik, remélve, hogy a kérdőjelek elég érdekesek és figyelemfelkeltőek ahhoz, hogy visszajöjjön a folytatásokért is. De engem inkább más kérdések foglalkoztatnak: mit lehet kihozni egy „Rozsomák a pokolban” sztoriból? Miért jó? Nekiáll majd mindenféle démonokat és elkárhozott lelkeket kaszabolni a Sátán körül? Vagy az egész arról szól majd, hogy újra átéli élete nagy tragédiáit, és találkozik az áldozataival? Akár fizikai, akár lelki terrorban gondolkodik Aaron, ez a sztori sehogy sem tűnik valami acélosnak. Rozsomák túl sokmindenen átment már, hogy holmi pokol különösebb fejfájást jelentsen számára, és normál körülmények közt is megvannak a maga démonai. Egy nagy kérdőjel az egész. Talán a második részben már kapunk valami utalást arra, hogy Aaron milyen irányban akar innen továbbmenni – addig is, mint általában, jól ír (naná: övé a jelenleg futó legjobb amerikai sorozatok közül kettő), legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, és nagyjából még a horrorisztikus jelenetek is működnek. Bár attól tartok, hogy Matt Wilson túl élénk színekkel dolgozik, ez a sztori sötétebb tónusokért kiált – és Renato Guedes rajzai is lehetnének kissé nyersebbek és dinamikusabbak. Egyelőre ez nem elég többre egy közepesnél.
Bár nem néztem utána, de a képregények történelme során a legtöbb ember valószínűleg a Judge Dredd képregényekben halt meg, és kétlem, hogy ez a rekord egyhamar veszélybe kerülne. A 2000AD írói sosem voltak szívbajosak, nem ijedtek meg a nagy számoktól és az őrült túlzásoktól, az immáron 33 éve nagy sikerrel futó Judge Dredd sztorikban pedig a mai napig gyakori jelenség, hogy egy-egy lapozás több millió ember életét követeli. Persze a Judge Dredd egy tudatosan sarkított szatirikus alternatív jövőkép, ahol minden fel van nagyítva, ahol minden idézőjelbe van téve, de ahol ugyanakkor mindennek a mi világunkban vannak a gyökerei.
Az 1982-ben bemutatkozó Apocalypse War története nyilvánvalóan nem mentes a világpolitikai felhangoktól, a párhuzamok is nyilvánvalóak, hiszen a Judge Dredd mindig is reagált a való világra, de a háború kirobbantása mögött most valójában sokkal inkább praktikus okok álltak. A sztori apropóját ugyanis az adta, hogy az írók úgy érezték, hogy az évek során a 800 milliósra duzzasztott Megacity One már túl nagy és ezért kezelhetetlen lett, így kellett valami indok, amivel megfelezhetik a lakosság számát, ehhez pedig pont kapóra jött a nagyhatalmak szembenállása.
Az előzmény megértéséhez nem árt ismerni a blokkháború fogalmát, bár igazából a nevében ott van a magyarázat. Megacity One zsúfolt lakossága körülbelül ötvenezer embernek szállást adó épületblokkokra van elosztva. Az ezekben az (számunkra ismert és kevésbé ismert hírességekről elnevezett) önellátó épületegységekben lakó unatkozó és frusztrált emberek időnként poénból, vagy éppen valami nem túl jelentős okból kifolyólag megtámadják a többi blokkot, ami rendszerint kaotikus mészárlásba torkollik, és amit többnyire a bírók fékeznek meg nem kevés áldozat és felkelőhab (riotfoam) árán.
Az Apocalypse War volt az első hosszabb Judge Dredd történet, amit ugyanaz a rajzoló jegyzett végig, nevezetesen Dredd grafikai szülőapja, Carlos Ezquerra, aki egyébként ekkor már évek óta nem rajzolta édesgyermekét. Az ő munkássága sosem hagyhat kivánnivalót maga után, bár nem egy kivételes képességű alkotó ugyan, de egy jellegzetes, és minden igényt kielégítő stílust képvisel, a klasszikus Dredd ábrázolás pedig mindig is az övé marad. Az írók továbbra is Grant és Wagner voltak, utóbbi a szokásos T.B. Grover írói álnevet használva. A sztori tőlük már megszokottan gyors ütemű, fordulatos, akciódús, ezért kimondottan olvasatja is magát, szinte lehetetlen is nem egyszerre abszolválni mind a közel 200 oldalt, pláne, hogy az erdeti közlésforma miatt (heti 8 oldal) szinte mindegyik rövid fejezet végére került egy kisebb-nagyobb cliffhanger. 
A város romokban, a blokkmánia tombol, az ellenség keze pedig betette a lábát, vagyis megindult az invázió. Vadászgépek, katonák, robotok és gigantikus harckocsik szállják meg a romos utcákat, az emberek pedig hullanak mint a legyek. Dredd a maradék bírákkal és az ellenállókkal ugyan hősiesen harcol a betolakodók ellen, de mindhiába, a szovjetek fölénye győzedelmeskedni látszik. Az egyre reménytelenebb helyzet közepette végül Dredd egy öngyilkos tervet eszel ki. Egy csapat jól képzett bíróból egy kommandót szervez, majd behatolnak az ellenséges területre, elfoglalnak egy rakétasilót, és végül Dredd egyetlen gombnyomással és 500 millió ember életével véget vet a háborúnak.
Dredd bíró alakja mindig is jelentős ambivalenciát mutatott, egyszerre volt hős és fasiszta szörnyeteg. A történelem persze mindig is igazolta a tetteit, hiszen egy Megacity jellegű város felügyelete, és biztonságának fentartása megköveteli a spártai módszereket. A megszállás ténye mit sem változtat ezen, Dredd ekkor is kíméletlenül betartatja a törvényeket. Nem kísértik morális aggályok, amikor parancsot ad a sugárfertőzött túlélők szenvedéseinek megrövidítésére, vagy amikor náci mintára tömegsírba lövi a kollaborátorokat. A legfontosabb kérdés azonban természetesen az, hogy vajon volt-e joga egyetlen gomb megnyomásával az egész East Megacity One-t, és félmilliárd embert eltörli a föld színéről? Dredd ekkor is kőkeményen, gondolkodás és mérlegelés nélkül, minden felelősséget magára vállalva dönt a vitatható lépés megtétele felől. ("Half my city is burnt to ash by East-Meg missiles, and you're begging me for mercy? Reques denied!") A Hiroshima/Nagaszaki párhuzam nyilvánvaló, ahogy a kérdés morális és a humánus szempontú problematikája is rokon, a véleményformálás pedig itt is az olvasó dolga..jpg)
Az 
A problémákkal küzdő család feje Jim (Micheal Chiklis), a rendőrségnél dolgozik, mint fantomkép rajzoló. Felesége, Stephanie (Julie Benz), sikeres kutató egy mammutcégnél, így karrierje gátat szab bárminemű családi érintkezésnek. A két gyerek JJ és Daphne hétköznapi tinédzserek, hétköznapi problémákkal. Daphne barátja szerelméért küzd, miközben igyekszik megőrizni szüzességét, JJ pedig a tanulással, mivel nem egy kimondott zseni. Az alapfelállás tehát adott, már csak a mindent megváltoztató esemény hiányzik, ami a viszályokra megoldásnak tartott brazíliai nyaralás alkalmával történik meg. A készítők nem sokat teketóriáztak a rész ezen felével. A Brazíiába tartó repülőgépük lezuhan, beleesnek valami "ragyogó izével" teli tóba, amitől aztán szuperképességre tesznek szert. 
A kezdeti bonyodalmak megszűnni látszanak, de csak azért mert új problémák váltják fel őket. A színészekre igazán nem lehet panaszunk. A Kemény Zsaruk-ból már jól ismert Michael Chiklis és Dexter felesége, Julie Benz hozzák, amit kell. A mellékszereplők részéről érkeznek a poénok, néhol el is vigyorodtam – „you can’t fly, but you can jump” -, és nem éreztem sehol sem, hogy bugyuta lenne a dolog. Felemelő élmény volt látni azokat a képsorokat, ahol hőseink lassan rádöbbennek, micsoda hatalom került a birtokukba, és anyuka-apuka egyaránt kisgyermekként viselkedve élvezi új erejének minden előnyét. A kamerába beszélős jelenetek kölcsönöztek egyfajta narratív formában mesélést a sorozatnak, amiért külön jár a pont. Az egyetlen szemöldökráncolást okozó momentumot egy másik képességgel rendelkező fickó megjelenésé váltja ki, ami rá kell döbbentsen minket, hogy hőseink koránt sincsenek egyedül. Erre aztán lehetne tovább építkezni, persze csak ügyesen, hiszen ha túlontúl erre összpontosítanak a készítők elveszti a sorozat hétköznapi atmoszféráját.
Az általunk ismert világ, a tudományos és technikai tudásanyag, az emberi populáció nagysága mind-mind gyarapodhat, megváltozhat az idő múlásával. Vallások, filozófiák és politikai ideák jönnek mennek az évek során. Arra azonban tízezer év sem elegendő, hogy az emberi természet nagyban eltérjen a mostanihoz képest. Az Alex Benedict sorozat, McDevitt egy merész húzása arra vonatkozóan, hogy megkockáztatja ezt a hatalmas időugrást, és próbál számunkra hiteles jövőképet festeni. A kísérlet jelentem sikerült, az aprólékosan kidolgozott részletek, az asztrofizikai helytállóság és az egymástól több évezreddel elmaradt generációk megjelenítése mind erről árulkodik.
A Hitfix jóvoltából napvilágott látott a Repeaters előzetese. A filmet - amely egy független kanadai produkció lesz - a szeptemberi Torontói filmfesztiválon fogják bemutatni. Az előzetes nyilatkozatokban többször elhangzott, hogy a film egyfajta újragondolása és darkosabb megvalósítása az Idétlen időkig-nek. Vagyis a film alapkoncepciója valamilyen időhurok lesz, melybe hősünk belekerül. A készítők azt ígérték, hogy a jól ismert séma felhasználásának ellenére a sztori teljesen más irányt vesz majd fel. A film műfaja dráma sci-fi, rendezője Carl Bessai, a főbb szereplők Dustin Milligan, a képen látható Amanda Crew és Richard de Klerk lesznek. Az ugrás után olvasható a hivatalos szinopszis, illetve megtekinthető a kissé rövid, majd egy perces trailer.
A legújabb játékadaptáció sequeljének már közeledik a bemutatója. Éppen ezért csorgatják is az információt rendesen, az utóbbi két nap során 3 videó is felütötte a fejét az interneten. Úgy látszik a készítők a 3D vonalat akarják meglovagolni, ez derül ki az alábbi 3 jelenetből is. A bemutató az Államokban szeptember 10-én esedékes, addig is tessék élvezni a 3D élmény nyújotta többletet, bár a számítógép monitorján nem biztos, hogy átjön. Egyik Alice a másik ellen, átestünk már a ló túlsó oldalára. Sorozatos vonatkozás is tetten érhető, Wentworth Miller a.k.a Michael Scofield, a Szökés főszereplője Jovovich kisasszony oldalán mutatkozik majd és még Tig-et is látni a SoA-ból az első jelenetben.
A filmről volt már fent előzetes, most ideért a második is. Itt ugye egy mindössze 15.000 dollárból készült idegeninváziós sci-fi filmről van szó. A dolog érdekessége az, hogy a forgatási stáb csupán 5 embert számlál. Szereplőkkel sem leszünk túlsásogosan tele, két ember forgatott Guatemala-ban, kettő Belizeben és ugyancsak kettő Mexikóban. A különböző helyszíneken pedig a helyi színészeket vették segítségül. Az elkészült nyersanyagot, otthon gépre vitték és a minimális budzsét a meglévő technika segítségével ellensúlyozták. A végeredmény magáért beszél a látvány egy olyan filmhez képest ami a Paranormal Activity költségvetésének szintjén egyensúlyozik lenyűgöző, reméljük a készítők pedig be tudják bizonyítani, hogy nem kell 200 millió egy jó sztorihoz. A hivatalos szinopszis megtekinthető az ugrás után az előzetessel egyetemben. 
Az eredetileg Ameri-mangára szakosodott, de ma már mindenféle idiótasággal is foglalkozó Antarctic-Press kiadó új 5 részes minisorozatának előszavában máris mentegetőznek a zombik miatt, ami érthető, hiszen jelentős túlkínálat van a témából. Önbizalomból mondjuk nincs hiány, mert a sorozat elmondásuk szerint, idézem: "Just imagine Damnation Alley meets The Stand and Mad Max in the aftermath of The Walking Dead.” Oké, megfőztek. A The Last Zombie esetében úgy próbálnak meg újítani, hogy a történetük ezúttal nem egy zombi-apokalipszis kitöréskor, vagy annak kellős közepén játszódik, hanem már a végén. De hiába tűntek el az élőhalottak, a zombifertőzés még mindig potenciális veszélyforrás, ezért mindenképpen szükség lenne egy ellenszerre. Főszereplőnk Dr. Scott a coloradói földalatti katonai bázis tudósa, aki éppen az ellenszeren dolgozik. Szerelme, aki ugyancsak tudós, a virginiai bázison rekedt, és bár az esküvőt anno a zombikalipszis miatt le kellett fújniuk, a rádión így is naponta tudtak beszélni egymással. Csakhogy a rádiókapcsolat pár napja megszakadt, és azóta semmi hír a bázisról. A coloradóiak egy felfegyverzett egységet küldenek, hogy felderítsék a helyzetet, és természetesen Scott doki is csatlakozik hozzájuk, mivel érthetően aggódik a rég nem látott menyasszonyáért. Emellé az alapsztori mellé kapunk még egy kis aranyos, grafikailag is rendben lévő, de összképileg már nem túl nagy durranásnak számító mini-képregényt is a Legkisebb zombiról (ami már megjelent a kiadó decemberi zombiantológiájában, az A Very Zombie Christmasban is). Poénnak nem rossz, csak nem sikerült eldöntenem, hogy ez most egy kerek történet, vagy lesz folytatása is? A The Last Zombi ugyanúgy fekete-fehér, mint a nagytestvér, vagyis a The Walking Dead, de Joe Wight rajzai sokkal kidolgozottabbak és szebbek is, különösen a katonai járművek sikeredtek autentikusra. Azt kell, hogy mondjam, bár semmiképpen sem formabontó, de ez felütésnek már elég jó ahhoz, hogy érdemes legyen még a folytatást is figyelni, hogy meglássuk, tényleg tud-e Brian Keene valami újat is mutatni, vagy végül mi mutatunk-e nekik ujjat, a sokadik eredetiségmentes zombibőrlenyúzás miatt.
Jonathan Maberry az egyetlen író Jason Aaronon kívül, aki egy Megtorló-történettel képes volt felvenni a versenyt Garth Ennis sorozatának legnagyszerűbb részeivel is – igen, a The Naked Killről beszélek. Azután bármit ír is ez a fickó, ha annak a legkevesebb köze van a halálfejes pólóban öldöklő gengszterrémálomhoz, én vevő vagyok rá. És igen, most végre ismét Frankről sztorizik nekünk. A cím ne tévesszen meg senkit: semmilyen szempontból nincs semmi köze Ennis híres 1995-ös Punisher Kills the Marvel Universe című pofás kis viccéhez, ez itt kérem alássan, egy echte posztapokaliptikus történet. Ilyet is láttunk már persze (The End, naná, hogy Ennistől), de míg az a szuperhősök nélküli MAX univerzumban játszódott, ez bizony a mainstream Marvel-világban kapott helyet. A sztori szerint elszabadult egy vírus, ami az emberiséget szép sorban őrjöngő kannibálokká alacsonyította le – afféle zombiszerű járványról van szó, csak a tipikus forgatókönyvvel ellentétben az áldozatok nem halnak meg, és nem veszítik el eszüket, logikájukat, emlékeiket sem. Épp csak eltűnik belőlük minden morális gátlás, és egy primitívebb elmeállapotba süllyednek vissza. Én éhes. Ott ember. Ember hús. Én enni ember. Isten hozott a legfrissebb szép új világban! Természetesen Frank az egyetlen legény a talpon – ő egy véletlennek köszönhetően megúszta a járványt, és most rendíthetetlen kitartással vadássza le az egykori szuperhősöket. Maberry nem fogja vissza magát, mivel ez nyilvánvalóan egy alternatív világban játszódó történet, szabadon garázdálkodhat a karakterekkel. A Láthatatlan Nő megfojtja gyerekeit, a Lény levágott kezekből font nyakláncban ücsörög koponyákkal és szuperhősnő-ribancokkal körülvett trónján, a fertőzött Thor meg fogta magát, és elrepült a Földről (hogy – feltételezhetően – az asgardi istenek se maradjanak le az étlapról). De a legszebb az egészben, hogy Maberry van olyan szimpatikusan szemét, hogy az egész Marvel szívét és lelkét tegye a gonosz és véres történet ground (avagy person) zerójává: Pókember volt az első, aki elkapta a vírust (és megette a Rinót), és Frank most rá vadászik. Az író roppant fenyegető, sőt, egyenesen horrorisztikus légkört teremt a hálószövő köré: csak flashbackekben látjuk, jelenlegi helyzetéről annyit tudunk, hogy egy saját törzset alapított egy rakás fertőzött követővel, és beásta magát valahova New York betondzsungelének közepébe. Onnan aztán senki ki nem jön élve. Bravúros, ahogy a világ egyik leginkább szeretett képregényfigurájából Maberry egy félelmetes és misztikus szörnyeteget farag. Goran Parlov (ő már lassan veteránnak számít Megtorló-téren, Ennis mellett is ott volt) a tőle megszokott nyers, durva vonásokkal dolgozik – remek hangulatteremtő, mint általában, egyetlen hibája, hogy itt-ott túlságosan maszkulinnak ábrázolja Franket. A ’90-es évek elmúltak már… Nade a lényeg: erős nyitány. Várjuk a folytatást. 
Amikor Andy Diggle átvette a Fenegyerek képregény írását, igencsak nagy cipőkbe kellett belenőnie. Elődei, Brian Michael Bendis és Ed Brubaker a klasszikus szuperhős-koncepciót lerángatták egy utca mocskától bűzlő neo-noir szintjére, és olyan lelki pokolba taszították a főhőst, amilyet az olvasók nem láttak Frank Miller Born Againje óta. Diggle egy ideig egész jól kufárkodott a Brubakertől örökül kapott sztoriszállal (jelesül, hogy Fenegyerek átveszi a Kéz irányítását, hogy belülről gyógyítsa meg/bomlassza szét a szervezetet), de nyilvánvaló volt, hogy minden az ezt csúcspontra járató crossoveren, a Shadowlanden áll vagy bukik majd – és egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy bukik. Az első részben a főhős felhúzott magának egy kastélyt a Pokol konyhája közepén, hogy onnan uralja a városrészt, kiűzve belőle a bűnözőket és a rendőröket egyaránt, majd amikor konfrontációba került nemezisével, Célponttal, hidegvérrel meggyilkolta. Ez nyilvánvalóan egy olyan lépés, amit a Marvel egyetlen nagy hősével kapcsolatban sem engedhet meg magának, ha nem Rozsomáknak hívják – főleg nem Fenegyerekkel, az ügyvéddel, az igazság és törvény bajnokával kapcsolatban. A nagy kérdés az volt, hogy a korrekt nyitány után hogyan kezeli Diggle ezt a drasztikus tettet a második részben. Nos, pocsékul. Ahhoz képest, hogy ez egy Fenegyerek-sztori, a füzet nagy részében a hős barátait és ellenségeit látjuk, ahogy végeérhetetlenül pofáznak róla, és próbálják kifundálni, hogy akkor most mit is tehetnének. Közben néhány karakter (főleg Pókember) csak azért bukkan fel, hogy eggyel több olvasócsalogató hőst lehessen feltüntetni a borítón (bár pl. a Szellemlovas szerepeltetése és belépése kivételesen egészen ötletes – kiváltképp, hogy ő nem tartozik ebbe a brancsba). De a legrosszabb Fenegyerek viselkedése. Először is tételezzük fel, hogy a Fenegyerek, akit látunk, nem valami klón vagy imposztor, és nem áll agymosás alatt sem – ha ugyanis igen, akkor az egész történetszálnak a legelejétől kezdve, menthetetlenül jár a nulla csillag, mert menjenek a fenébe az olcsó trükkjeikkel egy olyan sorozatban, ami immár évek óta a karaktere belső vívódásairól szól. Tehát: Mattet Diggle-nek sikerül egy piti, hőzöngő, illogikus, fröcsögő szájú, grimaszoló, félőrült sablongonoszként ábrázolnia, akiben annyi az eredetiség, mint Pókember havi rendszerességű példabeszédeiben a felelősségről. Félkézzel osztogatja az ultimátumokat („aki nincs velünk, az ellenünk van”), és különösebb probléma és gondolkodás nélkül ukázba adja barátai lemészárlását. De csak hogy kétségünk se legyen afelől, milyen rossz úton jár, mennyire magával ragadta a sötétség (figyelj, bámulatosan kifinomult írói eszköz következik), vérvörös ruháját feketére cserélte. Húúúú, Matt feketében van, Matt dühös, Matt elszánt, Matt nem viccel, Mattől félni kell. Szánalmasan erős parasztvakítás-bukéja van a dolognak, főleg, hogy a főhős viselkedése mögül hiányzik az igazán meggyőző háttér. Ami a rajzokat illeti, Billy Tan korrekt munkát végzett, bár az akciókhoz általában jobban ért, mint a „sok ember áll, és beszélget” típusú jelenetekhez, amikből itt van bőven – nem is igazán tud velük mit kezdeni. Kár ezért a sztoriért, lehetett volna akár nagyon jó is. 
A Dark Horse kitartóan igyekszik meglovagolni a Ragadozók-film (összességében nem túl lehengerlő) sikerének hullámait. Először kiadtak hozzá egy négyrészes előzményt, aztán egy képregényadaptációt, és most piacra dobták a „hivatalos” sequelt is. A Preserve the Game két hónappal a film eseményei után játszódik, és természetesen annak két túlélője áll a középpontjában (kénytelen leszek lelőni, hogy kik azok, úgyhogy aki nem akarja tudni, ne olvasson tovább – bár nincs benne semmi meglepő, akik látták a trailert, vagy egyáltalán, néhány csoportképet a filmből, azok máris tudják, kik fogják megúszni a vadászatot). Royce és Isabelle továbbra is igyekeznek túlélni az idegen bolygón. Előbbi szisztematikusan kinyír mindent, amit a ragadozók ledobnak, mint prédát, a trófeáikkal pedig kidekorálja a dombot, ahol berendezkedett. Ez persze felkelti a vadászok figyelmét, akik ezután különleges bánásmódban részesítik… Az ilyen hullámlovagló kapcsolt termékek ritkán sülnek el jól, ráadásul David Laphamnak sikerült plusz hátrányból indulnia, mert ugye terveznek a filmnek folytatást (mármint tényleges filmes folytatást), és kicsit trükkös dolog lehet így képregény sequelt írni. Nem hogy nem ölhet meg senkit, és nem találhatja ki, hogy teszem azt, Royce és Isabelle valójában egymástól rég elszakított testvérek, de úgy általában véve gondoskodnia kell arról, hogy a füzet végén lehetőleg tökugyanaz legyen a felállás, mint az elején. És ehhez képest kifejezetten korrekt munkát végzett – köszönhetően főleg annak, hogy a kötelező akciók ellenére inkább a két főhős kapcsolatára koncentrált. A magányos farkas, „nem bízom senkiben, és szarok mindenkire” Royce egyre közelebb nő Isabelle-hez, aki egyfajta erkölcsi barométer szerepét tölti be mellette. És ezzel kapcsolatban bizony azt kell mondjam, hogy a karakterek morális aspektusaival Lapham itt ügyesebben bánik, mint Antal Nimródék a filmben, ahol ez annyiban merült ki, hogy a nő egyszer megjegyezte, hogy ők mind az emberiség söpredékei, és jobb is mindenkinek, ha nem jutnak vissza a Földre. Az író (főleg ha figyelembe vesszük a szűk kereteket) ügyesen ábrázolja Royce vívódását: cselekedeteiben semmilyen kétkedés nem érhető tetten, de gondolatban folyamatosan figyelmezteti önmagát, hogy hülyeséget csinál, mert ha nem csakis a saját túlélésével törődik, akkor előbb-utóbb otthagyja a fogát. Tudom, persze: egy bolhafingnyi eredetiség nincs mindebben, de Lapham jól kufárkodik a klisékkel, így a dolog működik. Allan Jefferson rajzai már kevésbé. Sem ő, sem a színező nem tudja megragadni a sztori sötét, horrorisztikus hangulatát, aki a lapokra néz, annak ez inkább egy lendületes, kellemes kalandnak tűnik, mintsem egy kőkemény akció sci-finek. Ráadásul szerencsétlen Brody karaktere a legtöbb képen úgy néz ki, mint egy bárgyú tinédzser – de szegény Alice Braga se járt sokkal jobban. Pedig erőteljesebb látvánnyal kiharcolta volna magának a négy csillagot.
„Nem tudom, mik ezek. Nem tudom honnan jöttek. De megöljük mindet.” Hosszú évek óta nem hallottam filmben ehhez hasonló szöveget anélkül, hogy röhögnöm kellett volna rajta. De Antal Nimród és Robert Rodriguez megcsinálták. Végre adtak nekünk egy tinik igényeinek nem behódoló, trendi bullshit nélküli, igazán tökös és kemény férfifilmet, fasza csávókkal, nagy puskákkal, mindent belengő vadsággal és kegyetlenséggel, és persze tisztességes mennyiségű vérrel – ahogy azt kell. És bár a végeredmény így is messze van a tökéletességtől, azért bizony pokolian szórakoztató. 
Az akciójelenetek végig piszkosul jól rendezettek, nyoma sincs rajtuk a posztmodern kor pixel- agyonvágás- és lassításmániájának, emellett pedig éppen kellően véresek (azaz van gore, de nem viszik túlzásba, így az alkalmankénti gerinckitépések és lefejezések annál hatásosabbak). Adrien Brody pedig meglepő módon nagyszerűen helytáll. Nem tudom, az alkotók mit szívtak, amikor őt választották Schwarzenegger utódjául, de ide vele, hátha megnyerem a lottóötöst: látható fizikai rákészülésének és színészi adottságainak hála elhisszük neki, hogy kőkemény „szarok a világra” zsoldoskatona, és egyébként is üdítő egy olyan szerepben látni, ahol kivételesen nem azt várják tőle, hogy bágyadt szomorúsággal nézzen ki a fejéből. A többiek leginkább ágyútölteléknek vannak, de pl. Walton Gogginst, Danny Trejót és Alice Bragát mindig jó látni (ugyanez az évek óta a bolygón vegetáló, de minimum 30 kiló túlsúlyt cipelő Laurence Fishburne-re már nem mondható el). 
Akciófilm rég volt ilyen intelligens, ötletes és szórakoztató: Christopher Nolan mesterséges álmokon átívelő, esztelenül vad hajszára küldi Leonardo DiCapirót, mi meg csak markoljuk a szék karfáját, és lassan azon gondolkodunk, hogy nem álmodunk-e mi is. Elvégre egy hollywoodi blockbuster az utóbbi évek tapasztalatai alapján nem lehet ilyen okos és ilyen mesterien átgondolt. De hiába csipkedjük magunkat: Nolan tíz év alatt fogant álma magával ránt, magába zár, és nem csak az adrenalint pumpálja fel, hanem az agyat is megdolgozza.
Nolan a tőle már megszokott precizitással dolgoz ki minden apró részletet, és ahogy egyre jobban elmerülünk ebben a világban, ahol már a tudatunk legmélyére elzárt titkok sincsenek többé biztonságban, nem csak az akciók lesznek egyre epikusabbak és pörgősebbek, hanem egyre többet és többet tudunk meg az álmok kizsákmányolásának természetéről és drámai következményeiről, és mindez egyre bonyolultabb struktúrában tárul elénk. A három, sőt, végül négy különböző álomszinten szimultán játszódó finálé egy őrült, félórás hullámvasút, ami mind ötleteit, mind kivitelezését illetően a filmes kreativitás netovábbja, más szóval az, amit úgy hívunk: mozivarázslat. Pedig az Eredet sem tökéletes: a felesége gyilkosát kutató Leonardtól az alvilágot ostorozó Batmanen át a halálig rivalizáló bűvészekig, Nolan megannyi megszállott főhőse közül pont Cobb képes a legkevésbé rábírni a nézőt a helyzete átérzéséhez szükséges emocinális befektetésre, és ezt nem a szokás szerint remeklő DiCaprio számlájára kell írni (ahogy az igencsak illusztris színészgárda által életre keltett mellékkarakterek sem sokkal többek érdekes vázlatoknál, akiket leginkább csak munkájuk természete határoz meg). Ennek ellenére a film még ezen a téren is bőven több, mint az átlag nyári blockbuster, és most már végképp kijelenthetjük: ha csak néhány hollywoodi rendező gondolkodna és álmonda hasonlóképp, mint Nolan, sokkal ritkábban jönnénk ki a moziból úgy, hogy az elmúlt két órában a légkondi volt a legnagyobb pozitívum. 
Pjotr Hrumov visszatér az összefogott Gyenge Fajok által rábízott felderítő küldetésből: az emberhez megszólalásig hasonlatos geometerek nem voltak képesek átprogramozni őt a Barátság ideológiájára, ám olyan ismeret birtokába jut, ami még ennél a régi-új ideológiánál is félelmetesebb, hiszen egy olyan isteni hatalmú entitás létezésére derül fény, mely elől még a geometerek is fejvesztve hurcolták át teljes naprendszerüket a galaxis egy távoli sarkába. Az Árnyék teljes világokat ural, melyek képesek dacolni még az Erős Fajok alkotta Konklávéval is, így amikor a Konklávé fenyegetésnek ítéli a kapcsolatfelvételt a geometerekkel és az alari hadiflotta megindul a Föld felé, hogy atomjaira robbantsa, a volt űrkamionos úgy dönt, a Galaxis Magjában próbál szerencsét, hogy megfejtse az Árnyék titkát és elodázza az emberiség pusztulását még legalább egy könyv erejéig.
Az eposz: Dr. Maki szavára a rendőrök csak azért adnak, mert az utóbbi időben ők maguk is tapasztaltak olyan szörnyűségeket, amilyenekről a meglehetősen hányatott (vagy hánytatott?) idegállapotú atomtudós beszámol. Doktormakinak is úgy mesélte a történetet két meglehetősen hullaszagú tengerész, hogyaszongya: hajójuk túlságosan megközelített az óceánon egy olyan területet, ahol hidrogénbomba-kísérleteket végeznek. Nem sokkal ezután a fedélzeten egy takonyszerű, néha emberformájú massza kezdte felzabálni a legénységet. És ezek a folyékony véglények most az emberiség egészét akarják összenyammogni!!!
Az H-Man (egyébként Bijo to ekitainingen) megrendezésének feladata valószinűleg szippantásnyi friss levegő lehetett Ishiro Hinda számára, akinek ekkor Godzilla-filmeket kellett futószalagmód forgatnia. Érződik is az öröme: az H-Man meseszerű-hangulatos, szépen fényképezett, aránylag visszafogott szinészi játékot magáénak mondható tokusatsu, még pontosabban scifi-horror, amely vagy tematikai koppintása a szintén 1958-as amerikai The Blob-nak, vagy nem (szerintem az amerikai filmnél sokkal sikerültebb).
A Toei az Üzenet az űrbőllel nagyot akart szakítani, így olyan, úgynevezett komoly sztárok mellett, mint pl. Tetsuro Tamba, amerikai színészeket is szerződtetett, többek között Vic Morrowt, akit ekkor már csak mindössze öt év választ el attól, hogy John Landis Twilight Zone-epizódjának forgatásán egy helikopter rotorja levágja a fejét. Itt még egyben van, úgyhogy alakítása komoly, ami némileg el is üt a sármosan lökött film alaphangulatától.
A finálé eredetiség szempontjából védhetetlen, ugyanis a jófiúk és lányok űrhajókkal hatolnak be a Gavanák bázisára, hogy ott mindenféle alagutakon átrepülve szétlőjék a főreaktort. Aranyos kis űrcsata, amelynek legjobb része mikor Sonny Chiba elkezdi lekardozni az ellent. Írtja őket rendesen, míg el nem jut a Gavanák fővezéréig, akinek lelkén természetesen Sonny szüleinek élete szárad.
Most, hogy a Solomon Kane viszonylag szép sikerrel megy a mozikban (na, nem itthon, de érted), nem csoda, hogy a figyelem Robert E. Howard egyéb műveire is ráirányul. Főleg, hogy a Conan és a puritán vándor történeteire rátette a kezét a Dark Horse, és így a „hozott” anyagokból szintén sokat dolgozó Boom! Studiosnak csak az író kevéssé ismert karakterei maradtak – ezek egyike Cormac Fitzgeoffrey, akinek kalandjai a harmadik keresztes háború idején játszódnak. Howard csak két novellát fejezett be Fitzgeoffrey-val a főszerepben (egy harmadik jegyzeteit aztán Richard L. Tierney öntötte végleges formába), és amiben ezek a leginkább különböznek a szerző híresebb műveitől, az az, hogy a történelmi eseményeket nem színesíti bennük semmilyen természetfeletti elem. Az első, még 1931-ben megjelent novella a Hawks of Outremer címet viseli, és Michael Alan Nelson (Fall of Cthulhu) most ezt adaptálta képregényre, Damian Couceiro rajzai segítségével – az eredmény magáért beszél. A sztori pofonegyszerű: a keresztes hadjáratokban vért ontó Fitzgeoffrey egy vesztes csata után tér be egy fogadóba, ahol értesül a fiatal király haláláról, akinek oldalán már régóta harcol – és mint megtudja, halálának egyik fő oka, hogy egy gőgős báró csak ült a seggén a várában, ahelyett, hogy segítséget küldött volna. Namost, Fitzgeoffrey, éljen noha egy fantasy elemek nélküli világban, nem sokban különbözik Conantól és Kane-től – amiből máris egyértelmű, hogy egymaga fogja a kardját, fejszéjét, lovát, és nekiiramodik, hogy előbbieket élesítse kicsit a báró koponyáján. A Hawks of Outremer gyors sodrású, tökös, kellemesen vérmocskos képregény, aminek főhősében ugyan nincs semmi különös, de azt a semmi különöset Alan Nelson rohadtul hatásosan mutatja be. A comic legjobb jelenete az, amiben Fitzgeoffrey a csata forgatagában megmenti Oroszlánszívű Richárd életét, anélkül, hogy tudná, ő lapul a véres sisak alatt, majd amikor a halál karmaiból így kimentett Richárd a szolgálatába hívná, közli vele, hogy bár a felség viszonylag jól harcol ahhoz képest, hogy szász vér folyik az ereiben, de ő bizony szarik az angol királyokra, és különben is, pogány fejek betörésének van itt az ideje, nem a dumának.. És a legjobb az egészben, hogy Alan Nelson nem írja túl a jelenet, azaz nem törekszik mindenek felett álló coolságra, nem erőlködik a főhős badass mivoltának kihangsúlyozásával – teljesen természetesnek és hihetőnek hat az egész, és ettől olyan hatásos. Ezzel a pár oldallal a szerző többet mond el a karakterrel, mint sokan egy egész minisorozattal. Damian Couceiro pedig tökéletes partner a csaták és „hősi” pillanatok nem hivalkodó, de abszolút erőteljes ábrázolásában: képei realisztikusak, sötétek, karakterei markánsak, és az egész képi világról ordít a kor mocska, nyersessége és brutalitása. A fickó Conan rajzolónak is tökéletes lenne. 
Mick Harrison a képregény levelezőrovatának első bekezdését azzal tölti, hogy a késlekedésekért szabadkozik – jól teszi. A Blue Harvest című ötrészes sztorinak bizony csak most jelent meg az utolsó része, pedig az első még tavaly áprilisban (!) jött ki (a harmadik GeexKomixban volt szó róla…). Az efféle csúszások roppant bosszantóak tudnak lenni, főleg egy olyan, viszonylag egyszerű történet esetében, mint amilyenről most is szó van. A Dark Times ugyan egy remek sorozat (az érdem Douglas Wheatley szép, dinamikus, részletekben gazdag képi világáé, és a kellemesen visszafogott, stílusos színezésé is), és a Blue Harvest is simán megéri a pénzét, de akárhogy is nézzük, nem az a székbe szögező élmény, aminek elnézzük, hogy mire megérkezik a fináléja, már a kutya se emlékszik rá, hogy kezdődött. A sorozat most egyébként 2011-ig szabadságra megy, talán ennyi idő elég lesz Harrisonnak, hogy összekapja magát – nem ártana, mert tényleg a legjobb jelenleg futó Star Warsról van szó. A Dark Times ugyebár a harmadik epizód, A sith-ek bosszúja eseményei, azaz a Birodalom megszületése utáni időkben játszódik, és egy szökevény jedi lovag, Dass Jennir hányattatásairól mesél, a Blue Harvest pedig egy afféle fordulópont a karakter számára. Az eddigi részekben azon a kérdésen volt a hangsúly, hogy mihez kezd egy jedi a rend nélküli, sötét erők által uralt új világban, és miféle, saját alapelveit kompromittáló döntéseket kénytelen hozni az életben maradás érdekében – a téma roppant érdekes, és Harrison egy ideig rá is léptette Jennirt egy olyan izgalmas és riasztó útra, ahol hidegvérű gyilkosként is helyt kellett állnia. Az üzenet egyértelmű: e körülmények közt csak súlyos kompromisszumok árán lehetséges fennmaradni. Hősünk persze őrlődött kényszerű tettei miatt, de a Blue Harvest végére békére lel: nem békefenntartó többé, hanem béketeremtő. Vagyis mostantól utazgat majd a galaxisban, és kegyetlenül aprítja azokat, akik az ártatlanokon élősködnek (a korábbi sztorik következményeként különösen csúnyán tud nézni a rabszolga kereskedőkre). Azért remélem, azzal, hogy most rálelt a céljára (ezt Harrison nagyszerűen mutatja meg: Jennir új emberként, hosszú idő után először ismét kivont fénykarddal áll szemben ellenségeivel, másodpercekkel a végső csata előtt – amit már nem látunk, hiszen végkimenetele nyilvánvaló), még nem tűnik el a súlyos dilemmákra okot adó „szükség törvényt – illetve erkölcsöt – bont” motívum, merthogy a Dark Times összes aspektusa közül messze ez a legígéretesebb. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a Blue Harvest nagyjából úgy merít Kurosawa Yojimbójából, ahogy az első Star Wars film merített a Mester Rejtett erődjéből: a magányos hős megérkezik a két rivális banda által uralt városba, kijátssza őket egymás ellen, de végül lebukik, elverik, kishíján megölik, és ezután maga veszi kézbe a dolgokat, és számol le a gazemberekkel. 
Nagyon vegyes érzések kavarognak most bennem. Először is: ez a zseniális sorozat ehhez még csak hasonlóan gyenge füzetet sem köpött ki magából eddig, és bár ha kétévente csak egyszer csúszik be egy ilyen kevésbé sikerült sztori, akkor még bőven rendben vagyunk, de ha ez egy tendencia kezdete, akkor baj van. Másodszor viszont: mindemiatt talán már kár aggódni, mert a Vertigo úgy döntött, hogy lehúzza a rolót Joshua Dysart eddig szenzációs képregénye számára. A 25. rész lesz az utolsó. Most ide lehet képzelni egy hosszú, ízes, amolyan igazán jó, magyarosan változatos káromkodássorozatot. Alighanem furcsa, hogy ezek után kevés jót tudok mondani a sorozat legutóbbi számáról, de az aktuális (és mint említettem, első) hullámvölgyet leszámítva sajnos tényleg az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb szériájának kell búcsút mondanunk. Nade, a lényeg: a kétrészes A battle of little note záró epizódjában Moses üldözői elől menekül a pusztaságban, amikor rátalál egy szintén űzött, rettegő családra: egy anyára, és két gyermekére, akiknek egyike testi fogyatékkal él. Hajjaj. Érted, mi a bajom: Afrikában vagyunk, az egész képregény a fekete kontinens keservessége, fájdalmai, éhínsége, mészárlásai körül bonyolódik, szóval csupa kín, halál és szenvedés van mindenhol, és ennek tetejébe Dysart most még az arcunkba tol egy fogyatékos kisfiút, akinek ráadásul nemrég ölték meg az apját, és aki maga narrálja az egész sztorit. Mintha amúgy nem volna elég szar a helyzet. Ha már az író úgyis így belevetette magát a primitív érzelemkeltésbe és a pofátlan hatásvadászatba (ami eddig egyáltalán nem volt jellemző rá), akkor már végezhetett volna teljes munkát: az anyát mondjuk vakká, a másik kölyköt süketté, a teheneiket meg háromlábúakká tehette volna. Ezt leszámítva egyébként nem rossz a képregény a maga szimpla módján (Moses és az említett család egy sziklamagaslatról védi magát a támadó törzzsel szemben, Alberto Ponticelli mindig fantasztikus képein), csak ugye így, hogy tudjuk, a végéhez közeledik az egész, egy ilyen, a sorozatot meghatározó sztoriszálat nem érintő közjáték meglehetős elégedetlenséget és türelmetlenséget okoz. Merthogy 20 részen túl is egyértelmű, hogy Dysart még mindig az alapok lefektetésével volt elfoglalva, mielőtt közölték vele, hogy a címét elkaszálják – most meg hat rész van hátra, és ahelyett, hogy elkezdené elvarrni a szálakat, ilyen kis nyomorék gyerekekkel teli, teljesen jelentéktelen harccal pöcsöl (persze lehetséges, hogy mikor ezt írta, még nem tudta, mi lesz a sorozat sorsa). A következő szám pedig egy önálló sztori lesz, úgyhogy Dysartnak négy füzet marad, hogy lezárja Moses történetét – nem sok, de azt ígérte, hogy ennek ellenére az olvasóknak nem lesz hiányérzetük. Úgy legyen. Reménykedjünk, hogy az utolsó történet lesz olyan színvonalú, mint az eddigiek voltak, és nem érződik majd rajta a befejezési kényszer. 
Pjotr Hrumov a Transzaero galaktikus teherfuvarozó társaság pilótája, aki rozoga, de megbízható űrhajóján idegen bolygókra szállít olyan egzotikus bóvlikat, mint papagájok és verebek vagy éppen kézzel festett napnyugtát ábrázoló tucatkeretbe foglalt képek, hiszen a Galaktikus Konklávé uralta űrben egyedül az emberek képesek elviselni a más fajok számára őrülettel járó Ugrást. A térváltás képessége predesztinálta az emberiséget, hogy az Erős fajok által diktált szabályok szerint betagozódjanak a Gyenge fajokra szabott speciális szerepkörök egyikébe és a galaxis hordáraivá, űrfuvarosaivá váljanak. Minden jel arra mutat, hogy Pjotr is a nagyapja támogatta űrkamionos lét eufóriát okozó Ugrásai közt fogja eltölteni egész életét, amikor a Hyxiről indított start után egy potyautast fedez fel a hajóján: a magát Karelnak nevező Számláló ugyancsak a Gyengék közé tartozik és egy olyan üzenettel érkezett, ami alapjában forgatná fel az Erősek által felállított galaktikus hierarchiát. Nem csak hogy a pusztító erejű hajókkal rendelkező, rágcsálószerű alarik, a szimbióta, alakváltoztatásra képes kualkuák és az elképesztő szellemi képességekkel rendelkező, élő komputerek, a számlálók, szövetséget ajánlanak az emberiségnek, hanem éppenséggel Pjotr nagyapján keresztül akarják felvenni a kapcsolatot egy olyan terv beindításához, amihez évek gondos előkészítése után egy elképesztő felfedezés adja meg az utolsó löketet.
Predators #1-2
Batman tavaly volt 70 éves, most pedig a nevét viselő sorozat elérte a 700. számot. Erre az alkalomra természetesen valami nagy durranás kellett, és bár pár hónapja még sokan hihettük, hogy ez a nagy durranás magának Bruce Wayne-nek a visszatérése lesz, ez az esemény (ami a The Return of Bruce Wayne lapjain egyébként folyamatban van) említés szintjén is alig jelenik meg a jubileumi számban. Viszont ha Bruce nem is, Grant Morrison visszatért a címhez, ami azóta haldoklik, hogy… nos, egészen azóta, hogy 2006-ban először elkezdte írni. A pöcegödörből az utána, 2009-ben következett Judd Winick és Tony Daniels sem tudták kirángatni a képregényt (sőt), úgyhogy hosszú idő óta ez az első Batman füzet, ami igazán élvezetes (amellett, hogy persze messze van a tökéletességtől). És az élvezhetőséghez éppen hozzájárul az is, hogy Morrision egy minden jelenlegi történetszáltól független, saját lábán álló sztorit írt a jeles alkalomra – természetesen amolyan morrisonosan, úgyhogy tele kell lennie az egésznek az ezüstkorra való utalásokkal. Sőt, nem csak utalásokkal: a három részre bontott történet három címe (Yesterday, Today, Tomorrow) is egyértelmű teszi, hogy az író az időben kalandozik, egy-egy pillantást vetve a Sötét Lovag múltjára, jelenére és jövőjére, és összekötve azokat egy bonyolult, időutazást magában foglaló gyilkossággal. A három idősík egyben három különböző Batmant is jelent. A Yesterdayben természetesen még Bruce van a maszk alatt, és sidekickjével, Robinnal, épp legnagyobb ellenségeik, Joker, Macskanő, Rébusz, a Kalapos és Madárijesztő fogságában sínylődnek. Az író lubickol az ezüstkori hangulatban (amihez sajnos Tony Daniel önmagában egyébként roppant tetszetős rajzai túlságosan modernek): Batman székhez kötözve fenyegetőzik, hogy mindjárt szétpofoz mindenkit, Joker botcsinálta komikusként parádézik, és mindenki vígan kommentálja, hogy éppen mit és miért csinál. Morrison ügyesen sáfárkodik elődei stílusjegyeivel, az meg már más lapra tartozik, hogy személy szerint kezd nagyon alaposan kilenni a tököm a DC-t mostanság elborító nosztalgiahullámmal. A Today, amiben már az egykori Robin, Dick viseli a denevérálarcot, leginkább azért emlékezetes, mert Frank Quitely rajzolja, természetesen gyönyörűen – kár, hogy az utolsó pár oldalnál a sokkal kevésbé kompetens Scott Kolins helyettesíti. A Tomorrow-ban pedig Damien, a jelenlegi Robin lesz Batman, és személyiségéből adódóan sokkal brutálisabb, mint elődei (az, hogy egy összevert bűnözőt mutáns patkányok sorsára hagy, már némileg túlzás), de a show-t az új, jövőbeli Kétarc lopja el, nameg Adam Kubert, aki, Quitely ide vagy oda, rajzolóként a füzet legjavát nyújtja. Van még egy afféle epilógus is (And Tomorrow…), amiben egy-egy David Finch-féle oldalban nyerünk bepillantást távolabbi és/vagy párhuzamos jövők és Batmanek világába. A különböző korszakokon átívelő gyilkossági szál lényegében csak egy ürügy, hogy Morrison kiélhesse magát, de (ellentétben a The Return of Bruce Wayne-nel) szerencsére ezt úgy teszi, hogy az olvasó is jól szórakozik közben, nem csak ő. Az üzenet pedig (Batman mindig lesz, bármi történjék is) illő a jubileumi számhoz, még ha a karakterhez nem is feltétlenül (a DC sok-sok „öröklődő” szuperhősének sorába pont a Sötét Lovag nem tartozott bele – legalábbis az utóbbi időkig). És akárhogy is, az utolsó oldal sorával (még 700-at!) nem tudok vitatkozni. 
Az utóbbi hónapokban a világ internetes közösségének képregényrajongó tagjai azon morfondíroztak, hogy egész pontosan miről is akar szólni, mit is akar mondani az ikerpár Fábio Moon és Gabriel Bá tízrészes sorozata, a Daytripper. És ezt kapd ki: ez már a hetedik rész, és senkinek nincs róla fogalma még most sem. Ennek ellenére nem valami David Lynch vagy Richard Kelly-féle mindfuckra kell gondolni, bőven nem. A Daytripper minden egyes része egy teljesen kerek, egyértelmű, a nyílnál is egyenesebb sztorit mesél el. A trükk az, ahogy ezek az egyes részek kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanis mindegyik egy Brás de Oliva Domingos nevű, nekrológokat (majd, mint ebben a részben látjuk, könyveket) író férfiről szól, életének különböző szakaszaiban (a cím mindig a főszereplő aktuális életkorát jelöli), és mindegyik a halálával ér véget – legyen szó akár ostoba balesetről, akár sorsszerű csapásról, akár értelmetlen gyilkosságról. A nagy kérdés természetesen az, hogy Moon kihoz-e ebből valamit a sorozat végére, lesz-e valami megoldás, valami, ami megmagyarázza, és egyben indokolja ezt a koncepciót. Egy részem reméli, hogy igen, egy másik részem meg reméli, hogy nem. Előbbi lehetőségben a trivialitás veszélye rejlik (a tököm sem kíváncsi egy párhuzamos világokat iderángató magyarázatra), utóbbiban pedig az „akkor ez most mi volt?”-féle értetlenkedő pislogás. De ha sikerül egy kicsit eltekintenünk attól, hogy mint emberek, általában véve mindig, mindenre, pontosan klappoló magyarázatot várunk, akkor látni fogjuk, hogy a Daytripper egy fantasztikus képregény – Báék kurvára tudnak írni, na. Olyannyira, hogy az eddigi számok alapján ez a sorozat azon comicok közé fog tartozni, amiknek komoly irodalmi értéket szokás tulajdonítani. A testvérek nagyszerűen ragadnak meg hétköznapi élethelyzeteket, csodálatos érzékkel mutatnak be egy sor átlagembert, vagy, hogy a lehető legegyszerűbben fogalmazzak, a lehető legjobban kifejezve, hogy mitől is olyan zseniális a Daytripper: gyönyörűen mesélnek magáról az Életről. És ha valaki nagyon akar magyarázatot Brás sok-sok halálára, akkor egy rövid agyalás után biztos talál magának kielégítőt (pl. az író azt akarja kifejezni, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet), de még az is lehet, hogy végül kap valamit Báéktól is: most először tűnik ugyanis úgy, mintha az egyes füzeteket a főszereplőn kívül is összekötné valami. A hatodik részben Brás meg akarta keresni eltűnt barátját – és most, a hetedikben meg is teszi (bár a körülmények mások), méghozzá tragikus következményekkel. A rajz, akárcsak a sztori, lebilincselő. Bá és Moon képei elegánsak, ugyanakkor van bennük egy nagy adag lazaság és könnyedség is, a mimikák és gesztusok roppant kifejezőek, Dave Stewart színei pedig szokásosan hangulatosak. A Daytripper valami új, valami egyedi. Valami eredeti. Valami olyasmi, amiből nem hogy húsz, de egy hasonló sincs az amerikai piacon. Csiszolatlan gyémánt. 
A harmadik résszel befejeződik a Dark Horse új terminatoros minisorozata, de mint az utolsó oldalon kiderül, csak azért, hogy utat adjon a szeptemberben induló második felvonásnak, ami The Terminator 1984 címmel fog futni. Már ez is azt engedi sejtetni, hogy az alkotók végül mégiscsak belepiszkálnak a filmek sztorivonalába is. És valóban: ennek a füzetnek a nagy része azzal telik el, hogy egy alaposan megöregedett Kyle Reese arról győzködi a főszereplőt, Bent, hogy annak idején John Connor visszaküldte őt 1984-be, hogy megvédje anyját, Sarah-t, és hogy a terminátorral vívott harc után először emberek, majd a Skynet hatalomátvételét követően gépek fogságában sínylődött egészen mostanáig, azaz 2029-ig (khm, nem egészen így emlékszem rá, de mindegy…). Ben persze eleinte nem hisz neki, de aztán Kyle képes bizonyítékkal szolgálni, és arra kéri barátját, hogy menjen vissza ’84-be, és fogságba esése után szabadítsa ki – már csak azért is, mert egykori fogvatartóinak nyilván nagy szerepük volt a Skynet létrehozásában. Kissé zavaros ennek a mininek a szerkezete. Az első két rész a gépek és az emberi ellenállás háborújáról szólt, aztán a második szám végén felbukkant az öreg Kyle, minek következtében mindez hirtelen lényegtelenné vált, és most úgy tűnik, mintha ez a három füzet csak egy prológus lenne egy másik sztorihoz, ami ősszel folytatódik majd. A dramaturgiai szempontból így jelentéktelenné vált jövőbeli küzdelem bemutatásának akkor lett volna értelme, ha a sorozatot olyanoknak is szánják, akik nem sokat tudnak a Terminator filmek világáról, de mivel a folytatás egyértelműen az első rész cselekményével fog érintkezni, nyilván nincs szó ilyesmiről. Whedon ráadásul elég primitív módon motiválja a főhősét. Ben eleinte nem akar visszautazni az időben, mert itt van neki szerelme, Paige – már ezen a ponton fájdalmasan nyilvánvaló, hogy az író hogyan tervezi megváltoztatni Ben terveit, és hiába reménykedünk benne, hogy valami más süljön ki a dologból, sajnos igazunk lesz. A barátnő meghal, hősünknek pedig nincs maradása, uzsgyi a múltba, hogy megakadályozza jelen minden tragédiáját. A szeretett nő kinyírása pusztán a főszereplő motiválásának céljából egy kicsit már alapból primitív húzás, de nagyon sok múlik a kivitelezésen. És az, hogy Paige a semmi közepén belefut egy random mászkáló terminátor öklébe, finoman szólva is pocsék megoldás. Mégis: kíváncsi leszek a folytatásra, érdekes lesz látni, hogy tudja Whedon úgy alakítani Ben szerepét az első film cselekményében, hogy az lényegében ne változzon semmit. A mérleg pozitív oldalát nyomja még Andy MacDonald hatásos, szimpatikus, az érzelmeket nagyszerűen kezelő, nem túl sötét, mégis kellően szikár képi világa is. Összességében mindez egy közepesre elég.
Minden úgy kezdődött, hogy 2006-ban, amikor az egész amerikai képregényipar a Civil War csinnadrattájától volt hangos, csendben belopózott annak árnyékában egy másik marveles crossover, az Annihilation, ami a színvonalat tekintve úgy elkente Mark Millar egyébként pofás kis blockbusterének a száját, hogy öröm volt nézni. A Marvel addig sok éven át hanyagolt űrrészlege azóta új aranykorát éli, köszönhetően főleg a Dan Abnett – Andy Lanning duónak, akik a Nova és a Guardians of the Galaxy című sorozatuk lapjain szárnyaló fantáziával navigálnak a klasszikus szuperhős történetek és az esztelenül epikus űroperák izgalmas határvidékén. Ennek legújabb állomása a The Thanos Imperative, ami a legutóbbi crossoverből, a War of Kingsből nőtt ki. Annak fináléjában, az egymás ellen harcoló erők utolsó, monumentális összecsapása egy törést („The Fault”) eredményezett a tér és idő szövetében, és a főszereplők most ennek a levét készülnek meginni: a Fault túloldalán ugyanis egy másik univerzum van, amiben az Élet végképp győzedelmeskedett a Halál felett. És ez ugyan nem hangzik rosszul, de ha hozzátesszük, hogy az élet, egyfajta rákként, ott addig burjánzott, amíg be nem töltötte az egész mindenséget, és most, mindenféle csápos szörnyűségek formájában készül tovább terjedni a mi univerzumunkba… nos, ez már mindjárt nem hangzik olyan jól. És hogy hogy jön a képbe a címben szereplő Thanos, az őrült titán, akit nemezise, Drax még az említett Annihilation végén megölt? Először is úgy, hogy feltámad (aminek egyáltalán nem örül), másodszor pedig úgy, hogy ő a halál avatárja, azaz célpontja a halál nélküli világ lakóinak, és ezzel együtt fegyver hőseink kezében az utóbbiak ellen. A minisorozat első része felsorakoztatja egymással szemben az ellenségeket, meghúzza a frontvonalakat, és előrevetít egy (remélhetőleg) Annihilation nagyságú és intenzitású haddelhaddot – azt pedig már rég tudjuk, hogy ezek milyen nagyszerűen szoktak sikerülni ennek a duónak az értő kezei között. A füzet látványos, lendületes, és a Marvel galaktikus játszóterének összes jelenleg fontos karakterét magába foglalja, úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük túlzsúfoltnak a sztorit. Az egyetlen, amivel nem lehetünk teljesen elégedettek, az a képi világ: Miguel Sepulveda, noha láthatóan tehetséges iparos, nem képes olyan hatásosan és erőteljesen megragadni az esemény monumentalitását, mint a kiadó űrrészlegének már sokszor bizonyított alkotói (Andrea DiVito, Paul Pelletier, Tom Raney). Emellett a színezővel sem ment túl jól az együttműködés, ugyanis a karakterek körvonalai néha túlságosan markánsak, és egyfajta furcsa kifestő-hangulatot kölcsönöznek az egésznek. De mindent összegezve: pokoli jó szórakozásnak nézünk elébe. 
Vendégbloggerünk, Elmeboy, egy könyvkritikával teszi le kézjegyét a Geekz blogra.
Avengers #1
Nagy lelkesedéssel kezdtem anno olvasni ezt a sorozatot. Az első, több ezer évet felölelő, fantasztikusan epikus és varázslatos sztori az egyik legütősebb Vertigo sorozat ígéretét zengte, úgy tűnt, új kedvenc van születőben. Most viszont inkább úgy tűnik, Matt Wagner képregénye azon az úton van, amire a House of Mystery is rátévedt, nem sokkal indulása után: a középszerűségén. Már a második sztori (Exodus Noir) sem volt olyan erőteljes, mint az első, de a rajzai és a hangulata még bőven megmentették, és azt még felfoghattuk egy átmeneti, apró visszaesésnek a következő nagylélegzetű történet előtt. Most ez a történet, a nyolcrészes (!) Broken House of Cards véget ért, és marad az értetlenkedő kérdés: ennyi volt? Erre kellett nyolc füzetet áldozni? Pedig milyen jól indult: a főhősnő Nimue és gonosz testvére, Morgana, történelem előtti időkbe visszanyúló konfliktusát Wagner egy kívülálló, átlagos háziasszony mágikus eredetű szenvedésein keresztül exponálta be, hogy aztán hosszú, izgalmas és érdekes oldalakon keresztül taglalja a nővérek említett konfliktusának gyökerét és növekedését, párhuzamosan mesélve el közben a varázslók korának leáldozását, és az ember felemelkedését. A Broken House of Cards nagy problémája az, hogy mindez a felvezetés és a flashbackekben elmesélt háttértörténet sokkal hatásosabbnak bizonyul, mint a jelenben játszódó, tényleges cselekményszál, amiben Wagner egy pofátlanul vékonyka sztorival dolgozik, pofátlanul sokáig. Persze mégiscsak itt kerül sor a nővérek nagy, végső (?) harcára, így nem engedhette, hogy ennek jelentőségét elnyomják a flashbackek, de erre nem az a megoldás, hogy ami kevés a kezében van, azt az unalomig nyújtja, és beleerőszakol egy teljesen felesleges mellékkaraktert, akinek amúgy nincs semmi komoly dramaturgiai szerepe. „Mr. Johnról” van szó, aki természetesen nem más, mint a Martian Manhunter. És most inkább nem is térek ki arra, hogy mennyire jó ötlet egy vertigós címbe belecsempészni a mainstream DC univerzum egyik szuperhősét (semennyire). Sajnos a nagy finálé sem túl fantáziadús: az önismétlésekkel és időhúzásokkal hizlalt konfliktus zenitjében Nimue és Morgana állnak egymással szemben, ősi nyelven átkokat kiabálnak, van sok fény meg füst meg furcsaság meg hókuszpókusz, aztán hősnőnk győzedelmeskedik. Amy Reeder persze mindezt szépen, hangulatosan rajzolta meg, de ez még kevés ahhoz, hogy igazán jól szórakozzunk. Egyelőre lejtőn van a sorozat, és ha ez így megy tovább, megint eggyel kevesebb képregény lesz, amit olvasnom kell. Kár lenne. 
Rob Williams láthatóan és kétségtelenül elhatározta, hogy addig fokozza az egész Robotzsaru-világ eredeti koncepcióját, ameddig csak lehetséges. Az első mozifilm után játszódó sorozatban megvannak mindazok az elemek, amik már Verhoevennél is nagyszerűen működtek (a folytatásokat felejtsük el), de Williams, ha lehet, mindegyikre (Murphy ragaszkodása emberi mivoltához, a várost felemésztő totális vállalati korrupció, a rendőrség gépesítése stb.) rátett még egy lapáttal. Az irány, amibe a karaktert és a történetet viszi, határozottan ígéretes, más kérdés, hogy a negyedik, befejező rész nem igazán tudja beváltani az első füzet ígéreteit. Ha ez egy minisorozat lenne, akkor bizony csalódással kellene búcsúznunk Robótól, de szerencsére ez csak egy ongoing sorozat első sztorija (Revolution) volt, így pedig egészen más szempontok szerint kell tekintenünk rá: a kérdés, hogy mennyire hatásos, mint felütés, a válasz pedig az, hogy nagyon is. Williams kompromisszumok nélküli szatirikus éllel gazdagítja még a látványos akciókat is (az OCP PR harci robotjai leradíroznak az égről egy híradós helikoptert, mert „nem tetszik nekik”), és gond nélkül integrálja a Robotzsaru világába az olyan modern sci-fikre jellemző tudományos vívmányokat, mint a virtuális valóság és az elme átültetése egy másik testbe, az élet meghosszabbítása céljából. Pár dologgal kapcsolatban viszont kicsit kilóg a lóláb: az OCP továbbfejlesztett ED-209-esei, a háznyi (!) nagyságú ED-309-esek már meghaladják a szatirikus túlzás határait (ellenben a hatalmas kéziágyukkal küzdő, röhejes egysorosokat – „Metal motherfuckers!” – ordibáló, „robotagyat” zabáló Voglerrel), és inkább az öncélúság és ostobaság tartománya felé közelednek. Már csak azért is, mert ilyen méretű rendfenntartó robotok egész egyszerűen nem lehetnek praktikusak. A filmben látott 209-esnek még ironikus és vicces hátulütője volt, hogy képtelen volt lépcsőt mászni, viszont ezek a monstrumok már egy szűkebb utcába sem férnek be. Másrészt az sem tesz jót a finálénak, hogy Murphy egy számítógépes rendszert meghackelve állítja le a Detorit utcáin folyó mészárlást – nem csak antiklimatikus, de a karakterre sem jellemző. Egyébként is, meglehetősen hirtelen van vége a képregénynek, mintha a nyomdában elfeledkeztek volna az utolsó egy-két oldalról. De összességében élvezetes olvasmány ez (Fabiano Neves képei pedig mintha élettel telibbek és dinamikusabbak lennének, mint pár hónappal ezelőtt), arról legalábbis mindenképpen meggyőzött, hogy érdemes továbbra is követni a sorozatot. 
Felmerül a kérdés: hány igazán jó történetet lehet kihozni egy posztapokaliptikus zombihorrorból, mielőtt önismétlővé válik? Merthogy lássuk be, a lehetőségek limitáltak: a szereplőket időnként lehet cserélgetni, de a szóba jöhető szituációk száma, amikbe kerülhetnek, határozottan véges. A túlélők menedéket keresnek, és végül találnak, de az élőholtak rájuk törnek, úgyhogy menekülniük kell. És újra: keresés, menedék, élőholtak (vagy gonosz emberek), menekülés. És újra… Minden elismerésem Robert Kirkmané. Immár hat éve, folyamatosan, üresjáratok nélkül hozza ki az abszolút maximumot ebből a vékonykának tetsző koncepcióból, és valahányszor azt hinnénk, több újdonságot már nem tud mutatni, fogja magát, és kurvára ránk cáfol. És a jelek szerint most valami olyan húzásra készül, amitől mindenki ki fog esni a székéből. Lássuk csak: a főszereplők már számtalanszor harcoltak zombikkal, és menekültek előlük, amikor berendezkedtek egy lezárt börtönben, kisebb magánháborút kellett folytatniuk egy közeli kisváros pszichopata ura ellen, majd pedig kannibálokkal voltak kénytelenek szembeszállni. Ezzel azt hiszem, kipipálhatjuk a zsáner összes nagy toposzát. Mi lehet a következő lépés egy olyan sorozat számára, aminek középpontjában minden vérengzés ellenére sosem az élőholtak elleni elkeseredett harc, hanem az ember állt, az ember, aki ennek a harcnak a hatására a személyiségét megsemmisítő morális kompromisszumokra kényszerül, és lassan, fokozatosan elveszti önnön emberségességét? A válasz logikus, csak azért nem jutott eszünkbe, mert olyan drasztikus és merész, hogy egy Kirkman-kaliberű és tökösségű író kell hozzá. Ezt kapd ki: most a főhősökből lesznek az agresszorok, most ők lesznek a rosszfiúk. Rick és társai ugyanis az utóbbi részekben találtak egy csinos kis közösséget, ami egy külvilágtól elbarikádozott városkában igyekszik olyan normális életet élni, amilyet csak lehetséges egy zombik ellepte Földön. Az emberek dolgoznak, főznek, szórakoznak, partikat tartanak, és tárt karokkal várják maguk közé hőseinket is – csakhogy nem könnyű beilleszkedni a „normál” életbe az utóbbi hosszú hónapok borzalmai után. Michonne nem tudja kiverni a fejéből a zombikaszabolásokat, és leüvölti a háziasszony fejét, aki egy ilyen világban a főztje miatt aggódik, Glenn vendéglátóik után kémkedik, és Rick… Rick már nem bízik senkiben. És nem tetszik neki, hogy nem tarthatnak maguknál fegyvert. És nem tetszik neki, hogy szabályokat akarnak rájuk erőltetni. És nem tetszik neki, hogy nem az ő kezükben van az irányítás. Az út, amire Kirkman most vezeti a főszereplőket, újabb brutális fordulópontot jelenthet a sorozat történetében. És azt már tudjuk, hogy nem nagyon van olyan, amit nem mer meglépni, úgyhogy a magam részéről alig várom, hogy elszabaduljon a pokol. .jpg)
Egy végzetes napon, az Elsötétedés éjjelén egyszer csak kihunynak a csillagok a Föld nevű bolygó egén, eltűnik a Hold, az orbitális pályán keringő műholdak pedig megpörkölődött, döglött bogarakként zuhannak vissza a felszínre. Összeomlik a tömegkommunikáció, a Világháló, megszűnnek a hosszú távú telefonrendszerek, használhatatlanná válik a GPS. Az emberek egyik-napról a másikra elveszítik a tájékozódóképességüket mind a fizikai, mind a spirituális világban, amikor kiderül, hogy planétánkat egy burok veszi körül, ami elzárja az Univerzum többi részétől, mi több, borostyánba, időzárványba börtönzi - egy földi nap alatt a membránon kívül több, mint százmillió év telik el. Napunk szinte elképzelhetetlen tempóban öregszik és az emberiség kénytelen szembesülni azzal az elkerülhetetlen ténnyel, hogy kábé negyven év múlva egész egyszerűen elnyeli a Földet. Plusz-mínusz pár év.
S.H.I.E.L.D. #1
Tavaly a 32. számmal véget ért a DC 2006-ban indított Spirit sorozata – bár akkor már amúgyis régesrég halott volt, hisz az utánozhatatlan Darwyn Cooke távozását nem viselte túl jól a cím. Most, az agyonreklámozott és halálra hype-olt First Wave részeként, újabb Spirit ongoing indul (az azzal egyidőben elstartolt Doc Savage társaságában), ezúttal Mark Schultz (Xenozoic Tales) irányítása alatt – legalábbis kezdetben, merthogy Schultz csak az első két számot írja majd. Társa addig is a Moritat álnéven dolgozó Justin Norman (Elephantmen), aki viszonylag tűrhető választás volt a Will Eisner örökségét továbbvivő képregényhez. Azért csak viszonylag tűrhető, mert bár ügyes iparosember, de ha már munkájával a Mester nyomdokain próbál lépkedni (márpedig láthatóan ez volt a szándéka), akkor csinálhatta volna kicsit jobban is. Hogy mást ne mondjak, lehetett volna bátrabb a karakterek enyhe karikaturisztikus vonásait illetően, és ügyesebb a tipikusan „eisneres” trükkök alkalmazásában. Az első oldalon pl. a „Spirit” felirat ténylegesen kirajzolódhatott volna magukból az épületekből, ahelyett, hogy csak úgy áll közöttük a városkép közepén, a harmadik oldalon pedig vigyázhatott volna rá, hogy ne csak sokadik nézésére tűnjön fel, hogy a hat panel egy szót (természetesen a Spiritet) formáz ki. Egyébként meg a címszereplő figurája túlságosan „keményfiús”, nincs meg benne az a könnyedség, ami Eisnernél jellemezte. Ezeket leszámítva egészen hangulatosak és lendületesek a képei, arról meg már nem ő tehet, hogy a színező az állandó szürkés árnyalataival dögunalmas munkát végzett. Maga a sztori sem vált meg semmilyen világot. Hősünk már annyira bögyében van az alvilágot uraló Octopusnak, hogy a gazember ráküld egy állítólag megállíthatatlan európai bérgyilkost – aki egyben egy bombázó nő is természetesen (Schultz megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem Oroszországból származtatja – a tököm tele van a „legyőzhetetlen”, ultrakemény, szőke ruszki hit-manekkel). Az első szám teljes egészében azt a célt szolgálja, hogy az olvasó megismerhesse a karaktereket, így aztán az író gyorsan végigzavarja a Spiritet minden ehhez szükséges lépcsőfokon: rosszfiúk összeverése, információszerzés az utcán inkognitóban, diskurzus Dolan rendőrkapitánnyal. Egyszóval: alapozás. Annak is túl egyszerű, ráadásul többnyire humortalan és stílustalan, de majd meglátjuk, később kinövi-e magát valami érdekesebbé. Feltéve, hogy egy ilyen gyenge közepesre elegendő indítás után még érdekelni fog a következő rész. 
Nem kéne ezt erőltetni. Az első Purge one-shotot még John Ostrander írta, és afféle prológusként szolgált a 2006-ban elstartolt, nagyszerű Dark Timeshoz. A képregény egy hónappal A sith-ek bosszúja után játszódott, és egy csapat túlélő jediről szólt, akik kénytelenek voltak szembeszállni Darth Vaderrel. Tökéletesen élvezetes, jól megírt, dinamikus kis sztori volt, ami még érzelmileg is tudott hatni az olvasóra, annak ellenére, hogy pozitív karakterei bemutatására alig néhány oldala volt. Aztán tavaly év végén jött a Seconds to Die, ami olyan érdektelen és unalmas volt, hogy már arra sem emlékszem, egyáltalán mi történt benne (már azonkívül, hogy Vader abban is levadászott egy jedit). És most itt a The Hidden Blade, ami úgy felesleges, ahogy van. A gond már a koncepcióval kezdődik: egymástól független one-shotok, amik mind arról szólnak, hogy Vader utánamegy egy túlélő jedinek, és aztán kinyírja. Mégis hányszor lehet ezt eljátszani? Bizony: egyszer. Ez meg már a harmadik. Olyan is, de nem csak emiatt. A The Hidden Blade-ben a császár egy erdős bolygóra rendeli jobbkezét, hogy védje meg a lépegetőgyárat a helyi bennszülöttek támadásaitól. Azt nem tudjuk meg, miért nem bombázza szarrá a Birodalom az űrből a fél erdőt, benne mindenkivel, aki nem visel fehér sisakot, ahogy azt sem, hogy miért az ellenség szájába telepítettek egy kulcsfontosságú gyárat. Meg azt sem, miért gondolják úgy a rohamosztagosok, hogy jó ötlet kimenni a megvédendő létesítmény falain kívülre, és fedezék nélkül, egy helyben állva várni a felbőszült ellent. És hadd tegyem hozzá: ennyi baromság, és még csak a legelső oldalon járunk. A nagy meglepetés (sic!) persze az, hogy a szívós bennszülötteket egy jedi és a tanítványa segíti. Kitaláljátok? Vader rájön, sorban megkeresi, és megöli őket (figyelemreméltóan rövid és ötlettelen küzdelmekben), de közben a helyiek furfangos módon porig rombolják a gyárat, a császárnak meg összeszaladnak a ráncok a homlokán, és hátrahagyja „hősünket” a bolygón, hadd elmélkedjen a kudarcán. Ez az utolsó panel, ahogy egy homokozó mellett felejtett kisgyerekként mered a távozó űrhajó után (kár, hogy nem biggyesztettek mellé egy gondolatbuborékot, benne ezzel: „shit!”), kezében a bigyóval, aminek segítségével a bennszülöttek kibasztak vele, majdnem olyan gáz, mint újjászületése utáni „nooooo”—ja A sith-ek bosszújában. Mégis, a képregényt majdnem megmentik Chris Scalf gyönyörűen visszafogott és ízléses színvilággal megtöltött, lendületes, realisztikus festményei. Legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, a középpontban álló karakterekről, vagy a háttérről, munkája lenyűgöző – különösen az, hogy képes karaktert adni magának a bolygónak is. Kár, hogy erre volt kénytelen vesztegetni a tehetségét. 
Ha ez így megy tovább, meg fogom alapítani az „Emeljünk szobrot Mike Carey-nek” klubot. A fickó jó három éve nyűgözött le először, amikor megírta az utóbbi, nem is tudom, monjduk tíz év alighanem legjobb X-Men történetét (Supernovas, és igen, tudom, hogy a tíz évbe beleesik Morrison New X-Menje is), de még az a teljesítmény is eltörpül amellett, amit a The Unwirttenben visz véghez. Ez a sorozat már a legelső számtól kezdve lenyűgöző volt, és azóta csak egyre jobb és jobb. Carey egy fantasztikus világot teremtett, amit minden egyes számmal egyre gazdagabbá, izgalmasabbá és érdekesebbé tesz, és olyan lelkesedéssel és vehemenciával mesél róla, amire kevesen képesek manapság az amerikai képregényiparban. A 12. szám egy afféle tölteléksztori, amiben még említés szintjén sem jelennek meg az állandó szereplők, és még így is maga mögé utasít szinte mindent, amit idén olvastam eddig. Történetünk főhőse Mr. Bun, egy nyúl, aki egy csinos kis nyúlüregben él, egy idillikus, micimackószerű mesevilágban, ahol minden állatka ruhákban jár, és mindenki kedves mindenkivel. Csakhogy Mr. Bun valójában egy ember, Pauly Bruckner, aki évekkel ezelőtt megpróbálta ellopni Wilson Taylor térképét (ami most fiánál, azaz a sorozat főhősénél, Tommy Taylernél van) a való világban, és a férfi büntetésből száműzte az irritálóan mézesmázos gyerekkönyv világába. Találós kérdés: ha te kerülnél egy ilyen mesébe, ahol minden idilli és dögunalmas, mennyi időbe telne, hogy láncfűrésszel essél neki az összes „jajdeédi” állatkának? Mr. Bun/Pauly pechjére kénytelen megelégedni egy saját gyártású nyílpuskával. Célja, hogy megölje a gyerekkönyv írónőjének mesebeli alteregóját, Miss Lizát, remélve, hogy halálával összeomlik az egész mézeskalácsvilág. Csakhogy ez a világ nem is hagyja magát olyan könnyen. Már maga a koncepció is nyerő, sőt, szinte lehetetlen elrontani: a mocskosszájú, „tele a tököm mindennel” bűnöző émelyítően bájos mesekörnyezetben való kalandozása egyértelműen kárörvendésre okot adó sorsot, és főleg, gonosz humort követel meg, Carey pedig láthatóan baromi jól szórakozik, miközben eleget tesz e követelésnek. A sztori ötletes, vicces és kellemesen bizarr, sőt, a maga poénos módján még félelmetes is. És a képi világ is nagyszerű. A sorozat állandó rajzolója, Peter Gross ezúttal „csak” a vázlatokért volt felelős, durva vonásait Kurt Huggins és Zelda Devon ruházták fel igazi, gyerekkönyves külsővel. A képregény kifinomultságára egyébként jellemző, hogy még a dialógusok betűtípusai is aszerint változnak, hogy aki éppen beszél, az ténylegesen egy karakter ebben a mesében, vagy „kívülről” jött, mint Mr. Bun/Pauly. Röviden: a The Unwritten egy éve indult, és azóta megszilárdította pozícióját abban a ligában, amelyikben csak néhány másik amerikai sorozat képes játszani rajta kívül – mint a The Walking Dead és a Scalped.