Hangover Square
Őrület szimfóniára: a századforduló Londonjában egy skizofrén problémákkal küszködő komponista vergődik egy sanzonénekes femme fatale hálójában, miközben az utcákon szaporodnak a hullák, az emberek Guy Fawkesra emlékezve szalmabábukat égetnek, és mindent elborít a sötétség. Semmi sincs rendben, minden kifordult magából, mintha csak a világvége közeledne. A film noir sokat táplálkozott a második világháború után az államokban burjánzó pesszimizmusból, gyanakvásból és nyugtalanságból, így nem csoda, hogy a zsáner 1945 után kapott csak igazán erőre. Ráadásul a háború kellős közepén, a nemzet frontvonalakon harcoló, bátor fiairól szóló tudósítások után aligha akartak a nézők egy olyan Amerikát (avagy Angliát) látni, amiben sötét alakok szervezkednek a hullákkal szegélyezett utcákon. Viszont a műfaj ennek ellenére volt már olyan népszerű, hogy az alkotók alternatívákat keressenek maguknak, így aztán a noir megfertőzte a kosztümös filmeket. Cukor 1944-es Gázlángja után egy évvel jött John Brahm Hangover Square-je, ami az eredeti regény második világháború idején bonyolódó cselekményét visszaröpítette a XIX. század legvégére. És bár a film nem alvilági miliőben játszódik, minden más szempontból tökéletes zsáneresszencia.
Egy fiatal komponista, George Harvey Bone, egy versenyműn dolgozik, ami felkelti a híres karmester, Sir Henry Chapman figyelmét, ráadásul az úriember elbűvölő lánya, Barbara, beleszeret George-ba. Minden nagyszerűen alakul, amíg a férfi meg nem ismerkedik a bárénekes Nettával, aki bájaival ráveszi, hogy hanyagolja a zongoraművet, és inkább neki írjon könnyű és gyors sikert ígérő darabokat. George a női manipuláció és a határidős komponálás egyre fokozódó stressze alatt nyűglődik, időről-időre pedig magánkívüli állapotba kerül, és olyan gyilkosságokat követ el, amikre utóbb maga sem emlékszik.
A Hangover Squere egyfajta variáció a klasszikus Dr. Jekyll-Mr. Hyde témára, azzal a fontos különbséggel, hogy itt nincs szó rejtélyről: az első jelenettől fogva tudjuk, hogy George a gyilkos, így a film a misztikum helyett képes a lelki folyamatok nyomasztó ábrázolására fókuszálni. A sztori pszichológiai aspektusa végig hangsúlyos, és ez egyébként sem áll távol a jellemzően neurotikus és patologikus figurákkal teli noirtól. Az erősödő nyomás alatt egyre inkább összeroppanó George kétségbeesetten igyekszik lavírozni szenvedélyes szerelme és professzionális zenészkarrierje közt, önkívületi állapotban elkövetett gyilkosságai egy zavarodott, felkavart lélek tudatalatti, pusztító gőzkieresztései. De ki más is mozdítaná igazán előre a történet szálait, ha nem a nő?
A két lábon járó érzékiség, Netta szerepében Linda Darnell, a filmtörténet egyik legelemibb femme fatale-ja, igazi manipulatív ribanc, aki pontosan tisztában van vele, hogy milyen hatással van a férfiakra, és mindenféle moralitást kivágva az ablakon, nem rest úgy játszani velük céljai elérése érdekében, mint cica a gombolyagával. De az éremnek persze két oldala van: a testes, jámbor George (Laird Cregar maga az ártatlanság szobra, szinte az arcára van írva: verj át) nem egy ostoba ember, többször is átlát a szitán, és tudja, hogy érzéketlenül, gátlástalanul manipulálják. Csakhogy szíve és lába köze újra és újra meggyőzi, hogy egy hamis mosolyért és a gyönyör érzékien, ám homályosan elrebegett ígéretéért megéri a vágóhídra menetelni. Egyik oldalról visszataszítóan hazug, másik oldalról tragikusan ostoba kapcsolatuk egy London közepén szalmabábukból állított, monumentális máglyatorony tetejének szinte apokaliptikus tisztítótüzében végzi. Zseniális jelenet.
A suspense lélegzetelállító. A nyitányban a zsúfolt, mulatozástól és zenétől hangos londoni utcákon vagyunk. Esteledik, egy lámpagyújtogató teszi a kötelességét, és ahogy fény támad, figyelmünk egy ablakra siklik, amin a kamera továbbra is vágás nélkül, de nyugtalan, zaklatott mozgással úszik keresztül, amíg végül meg nem állapodik egy épp brutális gyilkosságot elkövető férfi szemszögeként. Ezt a félelmetes intenzitást csak az említett máglyás jelenet, és a finálé tudja felülmúlni. Kézenfekvő lett volna a filmet azzal lezárni, hogy George-on egy újabb gyilkos hangulat uralkodik el, de John Brahm nem hagyta, hogy az addig elsődleges fontosságú pszichológiai szál épp a legfontosabb pillanatban szoruljon háttérbe. A tartalom (zenitjére hágó drámai konfliktus) és a forma 
(képek és zene) olyan mesterien feszültségteljes egységét kapjuk, amit Hitchcock is megirigyelhetett. Ahogy George zenekari kísérettel előadott zongoraműve a felvezetés után egyre monumentálisabbá és gyorsabbá válik (a dicséret a legendás Bernard Herrmannt illeti), úgy szivárognak be a koncertterembe a letartóztatásra gyűlő rendőrök és orvosok, a kamera a zenével és a gyilkos mivoltát végre elfogadó George-dzsal együtt vadul meg. Rendezés mesterfokon – fogalmam sincs, Brahm miért vonult vissza később a tévésorozatok világába.
És amikor George a lángolva omladozó épület közepén játszik a zongorán, ragaszkodva hozzá, hogy befejezze élete főművét, ez lévén az egyetlen, amit nem vehetnek el tőle, az élet tragédiája és beteljesedése kéz a kézben jár a lassan mindent elborító füstben.
Amerikában már vígen dörzsölhetik a tenyerüket a moziba járók, hiszen nekik már hetek óta meg van rá a lehetőségük, hogy megtekintsék a Scott Pilgrim vs. The World című képregény adaptációt. Sajnos a kasszáknál elég nagy bukás volt, pedig a marketing gépezet csak úgy dübörgött a filmet megelőző néhány hónapban. Talán az alábbi, egy rajongó által készített trailer, meghozza a kedvét az embereknek, és adnak egy esélyt a filmnek. El nem tudom képzelni mennyi munka lehet ebben a mashup-ban, ahol a Mátrix különböző jelenetei alá keverte be az előzetesben elhangzottakat, még pedig úgy, hogy minden passzoljon. Bámulatos. 
Herman Melville klasszikusát, a Moby Dicket, ki ne ismerné. Megszállott kutatás a viharos tengeren a Nagy Fehér Bálna után, és elkeseredett harc a levadászásért. Az Age of Dragons egyfajta újraértelmezése Mellville könyvények. A történetet áthelyezték a középkorba, a helyszínt a szárazföldre, Moby Dicket pedig lecserélték egy Nagy Fehér Sárkányra. Danny Glover alakítja a megszállott Ahab kapitányt, Ishmael pedig Vinnie Jones lesz. A produkció rendezője Ryan Little, bemutatási időpont még nincs, előreláthatólag valamikor még 2010-ben kerül rá sor. Az ugrás után a hivatalos szinopszis és a trailer vár rátok.
Folytatom a nagyszabású rendezvény taglalását. Előző posztomban elsősorban a PC-s játékokra próbáltam fókuszálni, illetve azon belül is a hihetetlen MMO dömpingre, ami végeláthatatlan látszik. A PC-s jelző azonban itt egy kissé becsapós, hiszen egy ilyen kaliberű játék összetett irányításához elengedhetetlen a billentyűzet megléte, a kontrollerrel való megoldás nem játszik. Nem kell félteni azért a konzolpártiakat, mivel így is jócskán kijutott nekik a jóságból, volt itt Kinect-es búnyós játék, a Sony Move kütyüje által irányítható varázslós csoda, és a legújabb PSP bejelentése. A Microsoft sok más mellett a saját fejlesztésű okostelefonját a Windows Phone 7-et is promózta rendesen, elképzelhetetlen játéközönt ígérnek, lenyűgöző grafikával. A Sony részéről két új PS3 modell bejelentése volt még soron egy 160 és egy 250 Gb-os, míg a Microsoft a Kinect európai megjelenését közölte, amely november 10. az Egyesült Királyságban. A helyzet azonban megosztottság terén koránt sem olyan szörnyű, mint a kezdetekben gondoltam, a multiplatformra való fejlesztés nagyon népszerű kezd lenni, így mindkét fél élvezheti a játékokat saját gépén. A továbbiakban kiemelek még jópár játékot természetesen teljesség igénye nélkül.
Bizony a F.E.A.R. széria már harmadik részét tapossa és minden platformon képviselteti magát. A játékkal kapcsolatban nem igazán érhetik meglepetések a rajongókat. A megszokott szorongással telített játékélmény várható most is, illetve visszatér a "tündér" kislány Alma is, hogy a frászt hozza ránk újfent. A sequel egy sötét falusi környezetben játszódik majd és az itt található helyszínek kelnek majd életre, hogy a miénkre törhessenek. Természetesen nem vagyunk mi az az ijedős fajta, és a rendelkezésre álló temérdek fegyverrel védhetjük majd meg magunkat. Konzolokra szokás szerint hamarabb érkezik majd, a PC-s verzió 2011 elejére tehető.
A jópár folytatás mellett a Crysis is feliratkozott. A második részben New York-ban barangolhatunk majd. Ugyancsak multiplatform játékról lévén szó, a sikeres első részt követően hatalmas felhajtást rendeztek körülötte. Az Electronic Arts konferenciája alatt élő bemutatót adtak a Crytek-es fiúk, akik a multiplayer világába engedtek számunkra némi betekintést. A meglepő trükkök és a végtelen szabadság vérbeli kombójáról van itt szó, kedvünkre mászkálhatunk majd a küldetések teljesítése közben. A GamesCom nem nagyon bővelkedett gameplay videókban így igazi kuriózumnak bizonyul az alábbi videó. A játék 2011 március 25-én jelenik majd meg.
A Lionhead Studios által fejlesztett Fable is elért harmadik részéhez, amely azon játékok sorát erősíti amelyek kizárólag konzolra azon belül is csak Xbox-ra jelennek meg. A magával ragadó szerepjáték különleges hangulatával mindig is elvarázsolt, mindezt úgy téva, hogy megmaradt a realitások talaján. Az egyedi döntésrendszer a jó vagy rossz ösvényre lépés választást mindig is preferáltam. A mostani produkcióban a viktoriánus korabeli Angliát idéző birodalomba látogatunk el, ahol a jelenlegi királyságot megdöntve saját kezünkbe kell vennünk a kormányzást.
A Microsoft legújabb kütyüjéhez a Kinect-hez eddig nem láttam olyan játékot ami felkeltette volna az érdeklődésem. A napokban azonban az Ubisoft-os srácok előjöttek egy olyan bunyós játékkal a platformra amit azonnal kipróbálnék ha lenne rá lehetőségem. A Fighters Uncaged-től azért ne várjunk csodákat, a megvalósításon van a hangsúly. Ha hihetünk az előzetes felméréseknek ez végre megmozgatja a játékos társadalmat. Nincs más dolgunk mint saját testünk segítségével verekednünk a tv előtt. A videó alapján korrekt játékélményre számíthatunk, a grafikának még van mit fejlődnie, de itt nem is ezen van a hangsúly, hanem a gyors reagaláson. A következő generáció Mortal Kombat-ja megérkezni látszik.
A Sony sem szeretne lemaradni a Microsoft mögött, így ők is előhozakodtak egy verekdős játékkal. Az egyetlen különbség itt a kontrollerek száma. Míg a Kinect lemásolja a mozgásunkat és ehhez nem szükséges semmilyen távirányító, addig a Move esetében két "fagyira" is szükségünk van. Mindez a játék bonyolultságát is előidézhette, de előnyére is válhat hiszen a kontrollereken található gombok segítségével különböző kombókat hajthatunk végre, effektekkel bővíthetjük a harcunkat. Ennek ellenére számomra mégis problémásabbnak tűnik a Kinect-es megoldással szemben, bár jelentősen kevesebb reakcióidővel számolhatunk majd, a gyorsabb átjátszás miatt a Move-nál.
Folytatom a Sony Move kombójával a sort. Ezen játékukkal biztosra vehetjük hogy a fiatalabb korosztályt szemelték ki. A játék során egy varázslót alakítunk, akinek a föld minden létező gonoszságával kell megküzdenie. Mindehhez a varázserejét kell, hogy használja, de nem is akárhogyan. A "fagyi"-t úgy kell használnunk mintha csak varázspálca lenne és rengeteg mágia kivitelezésére van lehetőségünk a direkt erre optimalizált játék esetében. Valóra válhat a Harry Potter fanok álma, végre személyesen eszközölhetnek Vingardium Leviosa szintű huss és pöcc varászlatokat, mindeközben jót szórakozhatnak a goblinok gyilkolászásában.
A végén visszakanyarodunk egy utolsó nyalintásra az MMO-k cukorkájából. Előző írásomban beszámoltam az SWTOR frissiben bejelentett űrcsatáiról. A következő játék arcon fricskázza mindazt, amit a Star Wars-MMO-t fejlesztők háza táján kieszközöltek. A kötöttségek el vannak felejtve, kedvünk kényére suhanhatunk a csillagok között, küldetéseket megoldva, a saját űrhajónk csinosítgatása közben. A földre csak akkor kell leszállnunk ha vásárolni vagy cserélni szeretnék meglévő alkatrészeinket. Hatalmas csillagháborúk várhatóak a Gamigo üdvöskéje során, aki nem hiszi járjon utána, a videó biztosan meggyőz mindenkit.
Az ebben az évben Kölnben megrendezett kongresszus, ugyan csak holnap fejeződik be hivatalosan, azonban eddig is iszonyatos mennyiségű videó, bejelentés ütötte fel a fejét, amiről muszáj itt is hírt adnunk. Ami engem illet, mindig kíváncsian követem a megjelenéseket, milyen szintén áll éppen a játépiac, mik a sikerlistások, illetve amit érdemesnek találok rá, ki is próbálom. A mostani GamesCom egy remek alkalom arra, hogy mindenki megtalálhassa kedvencét, rácsodálkozhasson az újabb és újabb technikai megoldásokra, valamint kedvére mazsolázgasson, a számára tetsző legújabb játékcsodák között. 
A koreai hazájában mostanra nagy tiszteletnek örvendő játék, a TERA Online Európai terjesztési jogait illetően írtak szerződést a mostani GamesCom-on. A disztribútori jog a Frogster cég kezébe került, ami igazán jó hírnek ígérkezik. Az évente megjelenő MMO-k egy sémára való épülését, a grindelés állandó jelenlétét és az európaiaknak antipatikus anime vonalat igyekszik megtörni a TERA. Az interaktív környezet és az új skill és képesség alapokon nyugvó harcrendszer dukál a játék kipróbálóinak, mindemellett a grafika lenyűgözőre sikerült. Várható megjelenése 2010 végére és 2011 elejére tehető és kizárólag PC-re jelenik majd meg.
Eddig is hatalmas visszhangja volt a DC szuperhősös MMO-jának. Rengeteg előzetes, gameplay videó található már a témában. Az alapötlet ugye a DC már jól és egyébb kevésbé ismert hőseinek, egy online játékba ültetése. A jó és gonosz örök párharca, különleges képességek birtokában lévő játékosok látványos összecsapásai, egy örökké változó városban kapnak helyet. A játék próbál megfelelni a hardcore comic-suckereknek is, és szeretné a szuperhősös témát elmélyíteni az MMORPG-k műfajában is. A Sony által fejlesztett játék PC mellett Playstation 3-ra is megjelenik majd, várhatóan 2010 novemberében.
Sokak számára a legjobban várt MMORPG mind közül, hiszen a Star Wars univerzumának még mindig jelentős számú rajongója van. A BioWare is erre épít az eddigi legnagyobb volumenű játékával. Az érdeklődők folyamatosan informálva vannak az újdonságokról, és az elmúlt napok során a GamesCom-on jelentették be, hogy a klasszikus játékmenet mellett, űrcsaták is integrálva lesznek a játékba. Azonban minderre csak szigorú kötöttségek mellett lesz lehetőségünk, mégis jó hír ez, hiszen elképzelhetetlen lenne egy online Star Wars játék, pew-pew űrcsaták nélkül. Az űr kietlenjében való lövöldözésre azonban még várnunk kell, a megjelenés 2011-re tehető és minderre csak PC-n lesz lehetőségünk. Mindazonáltal biztosra vehetjük, hogy fizetős lesz, erről azonban még nincs bővebb információ.
Angyalok, klasszikus fantasy alapokra ültetett MMORPG, küzdelem földön vizen levegőben és egyedi pet-mount rendszer, mindezeket ígéri nekünk a Gamigo legújabb játéka. A megszokott anime karakterek sokak számára unszimpatikusnak tűnhetnek, ezt próbálja ellensúlyozni a vadonatúj cell-shaded grafika, a guildek által uralt városok rendszere és a játék ingyenessége. Mindenesetre a bemutató alapján nem tűnik túl ígéretesnek, a karakterek egy az egyben az AION-ból koppintotnak tűnnek, a grafika pedig szerintem elég gyérre sikerült. Egyenlőre még nincs hivatalos megjelenési dátum.
A következő darab, egy akció MMORPG, ami igazán érdekesnek ígérkezik. Az adottnak számító RPG és akció játékelemek mellett, stratégiai játékmenettel is rendelkezni fog. A klasszikus mitológia világában bolyongva, egy kővarázslót kell alakítanunk és különböző istenekkel kell szembenéznünk a játék során. Lények szummonálására és épületek semmiből való emelésére is lehetőségünk lesz a csatákban. A varázsló kaszton belül természetesen további alkasztok állnak majd rendelkezésünkre. A játékot ugyancsak a Gamigon szállítja számunkra, és előre láthatóan ingyenes lesz. A nyílt béta már elindult, mindenki kedvére kipróbálhatja magát, az istenek forgatagában.
Kanyarodjunk el egy kicsit az MMO dömpingtől és evezzünk kevésbé beszippantó játékok vizeire. Annyira messze azért nem kerülünk a témától, hiszen a következő delikvens is a játékos igényeinek végtelen kielégítésére apellál. A Torchlight egy Diablo klónnak indult annak idején, és hihetetlen népszerűségre tett szert a játékosok körében. A rajongók egy dolgot kifogásoltak vele kapcsolatban, ez pedig a multiplayer hiánya. Ezt próbálja most a Runic Games orvosolni, a játékba való coop integrálásával. A véletlenszerű terepek és az ugyancsak folyamatosan megújuló dungeon-ök megmaradnak, ahogy rengeteg tárggyal is bővül, az amúgy sem szegényes univerzum.
A Warhammer univerzumának szerelmesei végre kipróbálhatják magukat, egy vérbeli akciójáték berkeiben belül. A címben szereplő Space Marine a.k.a Űrgárdista szerepébe bújhatunk bele, és kedvünkre hentelhetjük a ránk zúduló orkokat. A játék során a már jól ismert fegyverek garmadája vár bennünket, hogy egy pillanatra se legyen unalmas a vérben gázolás. A játék alapját képező csodálatos grafikát, a Dawn of War grafikus motorja szolgáltatja, az élmény garantált. A kezdetekben csak konzolokra történő megjelenést a nagy felháborodásra való tekintettel kibővítették PC-re is, így bárki élvezheti majd az újabb FPS csodát.
A végére hagytam a legjobbat. A Warhammer játékok fejlesztői, a THQ csapata kitett magáért a mostani GamesCom-on, hiszen hatalmas meglepetéssel rukkoltak elő, és a Space Marine mellett bejelentették a Dawn of War II legújabb kiegészítőjét. A játék önmagában is játszható és élvezhető lesz. A szokásos stratégiai játék, a Chaos Rising történetének vonala után játszódik és a kezdetbeli ork faj után a többi is játszható lesz. Új térképek, pályák és egységek várhatóak majd a kiegészítőben, így biztosított a több tíz óra további játékélmény. A megjelenés 2011 tavaszára várható.
Az Utolsó Ördögűzés-re keresztelt, legújabb, ördögi megszállással foglalkozó horror film, augusztus 27.-én kerül bemutatásra az Egyesült Államokban. A rendező Daniel Stamm erősen naturalista alapokra helyezett filmje mögött Eli Roth (Kabinláz, Motel), mint producer foglal helyet. A régóta nélkülözött téma, talán újra megerősödik és egyre több alkotással tér vissza majd a vásznakra. A történet szerint Cotton Marcus tiszteletes, (aki már több sikeres ördögűzést is magáénak tudhat), és csapata megérkezik a semmi közepére egy farmot keresve, ahol állítólag egy megszállt lány tartózkodik. Az alábbi videók a filmből kivágott részletek, bónuszként pedig, egy tv-spot található még.
Frank Miller a Gucci konszern szolgálatába állt, és leforgatott számukra egy rövidfilmet. A film természetesen a Gucci marketing gépezetét fogja olajozni, a reklámot is elég nagy dobra verték, ez látszik abból is, hogy előzetessel próbálják az idegeinket húzni. A promóció célja egy új illat bevezetése (na bumm, ki hitte volna). A rövidfilm ennek ellenére megéri majd azt a pár percet, ugyanis elég neves szereplőket alkalmaztak, nevezetesen Chris Evans-t és Evan Rachel Wood-ot, a projekt nagyságát erősítve ezzel is. Az előzetes alapján a film, a Sin City és a Speed Racer kellemes ötvözésének tűnik a zenét a produkció alatt a Friendly Fires fogja szolgáltatni. A teljes változat az MTV Video Music Awards során fog a nagyközönség elé kerülni, ami szeptember 12.-én zajlik majd.
Megérkezett Darren Aronofsky legújabb filmjének előzetese. A Requiem for a Dream és a The Fountain rendezője, mostani mozijával a balettet célozza meg, ami már a címből is könnyedén kikövetkezhető. Mielőtt tévesen ítélnénk meg, hadd szögezzem le, a hangsúly most is a karaktereken lesz, illetve teljesen más aspektusból igyekszik megközelíteni az elhivatott táncosok életét. A film műfaja dráma, thriller lesz, a főbb szerepekben Natalie Portman, Mila Kunis és Vincent Cassel. Először a Velencei és Torontói filmfesztiválokon fog debütálni, az amerikai mozikban pedig, december 1.-én mutatják be. Az ugrás után olvasható a hivatalos szinopszis, és megtekinthető a trailer. 
Tökös amerikai katonák a dzsungelben, nagy puskákkal – és Alan Silvestri zenéje ebből alig ad vissza valamit. Tipikusan ’80-as évekbeli, halálegyszerű szintetizátorfutamok helyett félelmetesen organikus és idegen, megdöbbentően eredeti hangzás borzolja a kedélyeket, és pusztán néhány rémisztő hangjegy semmissé teszi a kéziágyúkkal futkározó izomkolosszusok erőfeszítéseit. Hiába a férfias erőtől duzzadó forgatókönyv, az energikus rendezés vagy a szimpatikusan tehetségtelen és szimpatikusan nagydarab színészek sora – kevés film köszönhet annyit a zenéjének, mint a Ragadozó. 
A lényegesen kevésbé sikerült folytatáshoz a szerző természetesen magával hozta az első részben prezentált főtémát, és a zene sok egyéb, jellegzetes megoldását – ezúttal is a feszültség és az akció váltakozásától lüktet az album, és noha az „akurvaéletbe, valaki vadászik ránk” motívum ezúttal nem olyan meggyőző, mint az első felvonás esetében, utóbbit a másik területen Silvestri elemében van. Az akciók sűrűbben követik egymást, és gyorsabb tempót diktálnak, ráadásul kevésbé jelenetfüggők, mint az eredetiben voltak. Ami viszont ahhoz képest komoly visszalépés, hogy ez a score jóval konvencionálisabb, vagyis az előzőből átmentett megoldások ezúttal beleolvadnak a zenekar játékába. Ebből az lesz, hogy a Predator 2. elveszti sajátos, egyedi hangulatának nagy részét, és azt szinte csak a főtéma felbukkanása biztosítja időről-időre. Ennek fényében furcsa, hogy Silvestri éppen azt a zenei elemet tartotta meg, mitöbb, talán erősítette is fel, ami a történetből kifolyólag csak az első részben működik 100%-ig: ez pedig a dobok afrikai jellege, ami a közép-amerikai dzsungelbeli jelenetekben, a szokásos vonós-fúvós szekcióval egybeolvadva fantasztikus hangulatteremtő hatással bírt, de a nagyváros kulisszái közé bajos mindenféle módosítás, mindenféle urbánus befolyás nélkül bepasszírozni. Kár, mert ezek a vérpezsdítő ütemek egyébként itt is nagyszerűen vegyülnek bele a zenekari hangzásba, már rögtön a nyitótételben (Main Title), ami kísérteties, a fülnek nem túl kellemes effektekkel éri el, hogy végigfusson hátunkon a hideg. 
Wes Craven nem aprózza el a dolgokat. A Sikoly 4 még bőven forog, eközben egy másik filmje is napvilágot látott. A film főszereplőjét már sok helyütt úgy emlegetik, mint az új Freddy Kreuger-t, mivel a két karakter motivációja nagyjából megegyezik. Freddy-vel ellentétben azonban, az alábbi film sorozatgyilkosa nem az álmokban gyilkol, hanem hallhatatlan lelke szabadul el a valóságban, és egyetlen célja, hogy lehentelje azokat a 16 éves kölyköket, akik halála napján születtek. Úgy látszik a tini-horror ismét erőre kap Amerikában, és végre mindez nem csak remake-ek és folytatások útján történik meg. A film október 8.-án startol 3D-ben (hogy máshogy), az előzetes pedig, igen meggyőzően hat. 
Közzétették az első előzetesét Ticiano Sclavi, olasz képregény író egyik leghíresebb és kultikusnak számító képregényének, a Dylan Dog adaptációjának. A történet főhőse egy magándetektív Dylan Dog (Brandon Routh), aki természetfeletti ügyekben nyomoz társával Marcus-sal (Sam Huntington). Az események érdekes fordulatot vesznek, amikor belecsöppennek egy évszázadok óta dúló háborúba vámpírok és vérfarkasok között. A történetben helyet kapnak még zombik is, és rengeteg rájuk épülő poén, kikacsintás várható, már ha engedhetünk az előzetes híreknek.
A nagyközönség számára ugyan csak két nap múlva 19.-én veszi kezdetét a Gamescom, az EA már elkezdte a szivárogtatást. Az utóbbi évek talán legsikeresebb pc játékának a folytatása lesz az egyik fő téma, az EA háza táján. A számos kiegészítővel ellátott első rész igazi közönségkedvencé vált az elmúlt idő folyamán, és maradandót alkotott az RPG játékok között. A fantasy játékok egyik újabb mérföldköve ez, és egy újabb sikeres franchise megalapozására kerülhet sor. A részletesen kidolgozott világ és a szemet gyönyörködtető grafika, elöljáróban elmondható a 2. részről is, az eddig látottak, tapasztaltak alapján. Ami viszont a legfontosabb, ez csak egy újabb fricska azok számára, akik szerint a pc-gaming haldoklik. 
A történet még mindig egy főszálra fűződik fel, ami Sookie köré összpontosul. A kapcsolatára Bill-lel, illetve titokzatos képességére, ami sokkal több már, mint mezei gondolatolvasás. A rész végi cliffhanger is erre épített, úgy tűnik Bill-nek végre tudomására jutott, milyen lény is valójában Sookie, ami eddig is fenemód érdekelte a nézőket. A legérdekesebb szál számomra még sem ez, hanem a sok további mellékszál, amiket sokkal nagyobb titokban tartanak a készítők. Ilyen az újabb természetfeletti lény mibenléte is, amiről reméljük, lassan lehull a lepel. Gondolok itt a macsó Jason Stackhouse legújabb kiszemeltjére. Az amúgy is titokzatos körülmények között történő találkozás, közte és Crystal között, az azonnal kialakuló vonzalom, ami egyáltalán nem jellemző a tesztoszteron bomba srácra, mind apró elejtett utalások lehetnek és kirakós játékként lettek az arcunkba tolva. Az erős családi kötelék, a konzervatív nevelés, a nők alárendelt szerepe, ezek alapján olybá tűnik, mintha visszamentünk volna az időben. Ennek ellenére előszeretettel fogyasztanak emberi húst és igen ellenséges természetűek, ha valaki megpróbálja letartóztatni őket. A legérdekesebb talán Sam és Tommy reakciója volt rájuk, ahogy beléptek az étterembe ők pedig azonnal megérezték a szagukat. A mostani részben, a Merlotte’s erkölcsös alakváltója nem is tudta tűrtőztetni magát, és majdnem halálra verte a Crystal apját. Ez utalhat valamilyen ösztönös, régóta fennálló ellentétre a két faj képviselői között, és ha mindez így van, akkor elkezdhetünk töprengeni azon, mégis milyen lény lehet az, ami beleillene az alakváltók ősi ellensége kontextusba.
Tara és Franklin krónikái ugyancsak érdekesnek bizonyultak. A britt vámpír elborult karaktere felüdülésnek bizonyult a már megszokott szereplők mellett. A színész tökéletesen hozta a megszállott, szerelmes, szociopatát és ugyancsak elszomorodtam, amikor két résszel ezelőtt úgy tűnt, hogy Tara véget vetett hallhatatlanságának, egy középkori buzogány segítségével. Imáim azonban meghallgattak és visszahozták a mostani részben, ha csak egy rövidebb jelenet erejéig is, ami rövidsége ellenére is hatalmasat ütött, és nem csak a Jason általi végre gondolok. Tara előtt mintha rémálmai elevenedtek volna meg, épp csak kezdte túltenni magát a történteken, terápiára járt ennek ellenére újra szembesülnie kellett démonával. Alcide minden tekintetben üde színfoltját jelentette a mostani évadnak, de tovább húzni sajnos nem lehetett, az amúgy is végletekig feszített szituációt.
A végére tartogattam a legjobbat. Az eddig is körvonalazódni látszó és mostanra teljesen realizálódó háború kérdését. A kezdetben csak Eric bosszúhadjáratának induló történések, nem mindennapi fordulat vettek. Russel Eddington a 3000 éves vámpírkirály, a vérfarkasokot vámpírvérrel hizlaló, a történelmet oly sokszor eddig is befolyásoló, mostanra teljes lelki nyomorék világuralomra tör. A háttérből már teljesen irányíthatatlan szituáció, nyilvánosságra kerülése csak egy újabb csavar volt a készítők részéről. Russel tévés felszólalása a bonyodalom eddig csúcspontja volt, és nehezen tudnék elképzelni hatásosabb polgárpukkasztást, még ha az a vámpírok és azok teljes autonómiája ellen is van. A jelenet nem csak hatásvadász volt és megdöbbentő, hanem sok szempontból elgondolkoztató is. A kérdés az, kinek fognak hinni az emberek, illetve el lehet-e tussolni ezután mindezt. Bízom benne, hogy a megoldást nem fogják elbagatellizálni, és ha feleannyira katartikus lesz, mint az eddigi részek befejezése, akkor igazán nem lesz mi miatt fanyalogni a True Blood okán.
A befejező Harry Potter film forgatási munkálatai már befejeződtek, a készítők pedig kettészelték számunkra a mozit, hogy ezzel is borzolják a kedélyeket. A film első része november 19.-én kerül bemutatásra, addig is elindult a marketing és a Warner Brothers közzé is tett 9 képet a filmből. A befejező rész egy sokkal sötétebb tónusú produkció lesz, a könyvet sokkal inkább alapul véve, többet között ez is magyarázat volt, a két részletbeni bemutatásra. A képek mind iszonyatos felbontásban kerültek ki a netre, tessék gyönyörködni a pixelek rengetegében, meg berakni háttérképnek novemberig, bár nálam a film várakozási faktora bőven alulmúlja az Expendables és a Scott Pilgrim filmekét, amelyeket ezzel ellentétben képtelenek időben bemutatni nálunk..jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
A filmről volt már fent előzetes, most ideért a második is. Itt ugye egy mindössze 15.000 dollárból készült idegeninváziós sci-fi filmről van szó. A dolog érdekessége az, hogy a forgatási stáb csupán 5 embert számlál. Szereplőkkel sem leszünk túlsásogosan tele, két ember forgatott Guatemala-ban, kettő Belizeben és ugyancsak kettő Mexikóban. A különböző helyszíneken pedig a helyi színészeket vették segítségül. Az elkészült nyersanyagot, otthon gépre vitték és a minimális budzsét a meglévő technika segítségével ellensúlyozták. A végeredmény magáért beszél a látvány egy olyan filmhez képest ami a Paranormal Activity költségvetésének szintjén egyensúlyozik lenyűgöző, reméljük a készítők pedig be tudják bizonyítani, hogy nem kell 200 millió egy jó sztorihoz. A hivatalos szinopszis megtekinthető az ugrás után az előzetessel egyetemben. 
Kijössz a börtönből, és vissza akarsz illeszkedni a normális életbe. A normális életbe, ami számodra a piti bűnözők kilátástalan, hétköznapi mocskát jelenti. Elmerülsz hát ebben a mocsokban, fetrengsz, túrsz és kínlódsz benne, és ha szerencséd van, akkor előbb-utóbb ráébredsz, hogy az emberek körülötted senkik. Férgek. A társadalom, sőt, az egész emberi faj szánalmas, értéktelen, jelentéktelen salakanyagai, akik nevetséges módon, foggal-körömmel, tűzzel-vassal ragaszkodnak látszathatalmukhoz. És te azért küzdesz, szenvedsz, vérzel és csúszol-mászol, hogy ezek közé a senkik közé tartozhass. Valamit nagyon elbasztál az életedben. Szóval, mihez kezdesz most?
Refn a Pusher II epizodikus szerkezetét annak szolgálatába állítja, hogy minden új szituáció végén megalázza Tonnyt, aki minél inkább próbálja elnyerni apja és barátai bizalmát és szeretetét, annál inkább pofára esik. A düh, a keserűség és a kétségbeesés gyűlik, és gyűlik, míg végül kirobban, és a pokol elszabadulni látszik. Ezen a ponton Refn mintha a Taxisofőr irányába terelné a filmet, és a néző, akiben éppúgy gyülemlik a frusztráció és az undor, mint Tonnyban, mindennél jobban akarja, követeli, kívánja ezt a megoldást. Hogy Tonny fogjon egy fegyvert, indítson háborút, és vágja ki ezt a mételyt a világból egyszer és mindenkorra. Hogy mészárolja le az összes gusztustalan, visszataszító kétlábú férget, és aztán saját magát is. És ekkor, a legnagyobb mocsok mélyén, amikor már mindent beborít a sötétség, és a remény hullája rég oszlásnak indult, elkárhozástörténetét Refn hirtelen megváltástörténetbe fordítja. Tonny végre rájön, hogy nem a beilleszkedés a megoldás, hanem a menekülés, a kitörés, hogy nem megfelelnie kell a körülötte vonagló korcs aljanépnek, hanem elvágnia magát tőlük. A fő konfliktust jelentő apa-fiú motívum végül pozitív előjelet kap, és noha a befejezés aligha nevezhető egyértelmű happy endnek, hihetetlen megtisztító erővel nyúl a néző szívének legmélyére. Mondjuk ki: kibaszott gyönyörű. 
Az eredetileg Ameri-mangára szakosodott, de ma már mindenféle idiótasággal is foglalkozó Antarctic-Press kiadó új 5 részes minisorozatának előszavában máris mentegetőznek a zombik miatt, ami érthető, hiszen jelentős túlkínálat van a témából. Önbizalomból mondjuk nincs hiány, mert a sorozat elmondásuk szerint, idézem: "Just imagine Damnation Alley meets The Stand and Mad Max in the aftermath of The Walking Dead.” Oké, megfőztek. A The Last Zombie esetében úgy próbálnak meg újítani, hogy a történetük ezúttal nem egy zombi-apokalipszis kitöréskor, vagy annak kellős közepén játszódik, hanem már a végén. De hiába tűntek el az élőhalottak, a zombifertőzés még mindig potenciális veszélyforrás, ezért mindenképpen szükség lenne egy ellenszerre. Főszereplőnk Dr. Scott a coloradói földalatti katonai bázis tudósa, aki éppen az ellenszeren dolgozik. Szerelme, aki ugyancsak tudós, a virginiai bázison rekedt, és bár az esküvőt anno a zombikalipszis miatt le kellett fújniuk, a rádión így is naponta tudtak beszélni egymással. Csakhogy a rádiókapcsolat pár napja megszakadt, és azóta semmi hír a bázisról. A coloradóiak egy felfegyverzett egységet küldenek, hogy felderítsék a helyzetet, és természetesen Scott doki is csatlakozik hozzájuk, mivel érthetően aggódik a rég nem látott menyasszonyáért. Emellé az alapsztori mellé kapunk még egy kis aranyos, grafikailag is rendben lévő, de összképileg már nem túl nagy durranásnak számító mini-képregényt is a Legkisebb zombiról (ami már megjelent a kiadó decemberi zombiantológiájában, az A Very Zombie Christmasban is). Poénnak nem rossz, csak nem sikerült eldöntenem, hogy ez most egy kerek történet, vagy lesz folytatása is? A The Last Zombi ugyanúgy fekete-fehér, mint a nagytestvér, vagyis a The Walking Dead, de Joe Wight rajzai sokkal kidolgozottabbak és szebbek is, különösen a katonai járművek sikeredtek autentikusra. Azt kell, hogy mondjam, bár semmiképpen sem formabontó, de ez felütésnek már elég jó ahhoz, hogy érdemes legyen még a folytatást is figyelni, hogy meglássuk, tényleg tud-e Brian Keene valami újat is mutatni, vagy végül mi mutatunk-e nekik ujjat, a sokadik eredetiségmentes zombibőrlenyúzás miatt.
Jonathan Maberry az egyetlen író Jason Aaronon kívül, aki egy Megtorló-történettel képes volt felvenni a versenyt Garth Ennis sorozatának legnagyszerűbb részeivel is – igen, a The Naked Killről beszélek. Azután bármit ír is ez a fickó, ha annak a legkevesebb köze van a halálfejes pólóban öldöklő gengszterrémálomhoz, én vevő vagyok rá. És igen, most végre ismét Frankről sztorizik nekünk. A cím ne tévesszen meg senkit: semmilyen szempontból nincs semmi köze Ennis híres 1995-ös Punisher Kills the Marvel Universe című pofás kis viccéhez, ez itt kérem alássan, egy echte posztapokaliptikus történet. Ilyet is láttunk már persze (The End, naná, hogy Ennistől), de míg az a szuperhősök nélküli MAX univerzumban játszódott, ez bizony a mainstream Marvel-világban kapott helyet. A sztori szerint elszabadult egy vírus, ami az emberiséget szép sorban őrjöngő kannibálokká alacsonyította le – afféle zombiszerű járványról van szó, csak a tipikus forgatókönyvvel ellentétben az áldozatok nem halnak meg, és nem veszítik el eszüket, logikájukat, emlékeiket sem. Épp csak eltűnik belőlük minden morális gátlás, és egy primitívebb elmeállapotba süllyednek vissza. Én éhes. Ott ember. Ember hús. Én enni ember. Isten hozott a legfrissebb szép új világban! Természetesen Frank az egyetlen legény a talpon – ő egy véletlennek köszönhetően megúszta a járványt, és most rendíthetetlen kitartással vadássza le az egykori szuperhősöket. Maberry nem fogja vissza magát, mivel ez nyilvánvalóan egy alternatív világban játszódó történet, szabadon garázdálkodhat a karakterekkel. A Láthatatlan Nő megfojtja gyerekeit, a Lény levágott kezekből font nyakláncban ücsörög koponyákkal és szuperhősnő-ribancokkal körülvett trónján, a fertőzött Thor meg fogta magát, és elrepült a Földről (hogy – feltételezhetően – az asgardi istenek se maradjanak le az étlapról). De a legszebb az egészben, hogy Maberry van olyan szimpatikusan szemét, hogy az egész Marvel szívét és lelkét tegye a gonosz és véres történet ground (avagy person) zerójává: Pókember volt az első, aki elkapta a vírust (és megette a Rinót), és Frank most rá vadászik. Az író roppant fenyegető, sőt, egyenesen horrorisztikus légkört teremt a hálószövő köré: csak flashbackekben látjuk, jelenlegi helyzetéről annyit tudunk, hogy egy saját törzset alapított egy rakás fertőzött követővel, és beásta magát valahova New York betondzsungelének közepébe. Onnan aztán senki ki nem jön élve. Bravúros, ahogy a világ egyik leginkább szeretett képregényfigurájából Maberry egy félelmetes és misztikus szörnyeteget farag. Goran Parlov (ő már lassan veteránnak számít Megtorló-téren, Ennis mellett is ott volt) a tőle megszokott nyers, durva vonásokkal dolgozik – remek hangulatteremtő, mint általában, egyetlen hibája, hogy itt-ott túlságosan maszkulinnak ábrázolja Franket. A ’90-es évek elmúltak már… Nade a lényeg: erős nyitány. Várjuk a folytatást. 
Amikor Andy Diggle átvette a Fenegyerek képregény írását, igencsak nagy cipőkbe kellett belenőnie. Elődei, Brian Michael Bendis és Ed Brubaker a klasszikus szuperhős-koncepciót lerángatták egy utca mocskától bűzlő neo-noir szintjére, és olyan lelki pokolba taszították a főhőst, amilyet az olvasók nem láttak Frank Miller Born Againje óta. Diggle egy ideig egész jól kufárkodott a Brubakertől örökül kapott sztoriszállal (jelesül, hogy Fenegyerek átveszi a Kéz irányítását, hogy belülről gyógyítsa meg/bomlassza szét a szervezetet), de nyilvánvaló volt, hogy minden az ezt csúcspontra járató crossoveren, a Shadowlanden áll vagy bukik majd – és egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy bukik. Az első részben a főhős felhúzott magának egy kastélyt a Pokol konyhája közepén, hogy onnan uralja a városrészt, kiűzve belőle a bűnözőket és a rendőröket egyaránt, majd amikor konfrontációba került nemezisével, Célponttal, hidegvérrel meggyilkolta. Ez nyilvánvalóan egy olyan lépés, amit a Marvel egyetlen nagy hősével kapcsolatban sem engedhet meg magának, ha nem Rozsomáknak hívják – főleg nem Fenegyerekkel, az ügyvéddel, az igazság és törvény bajnokával kapcsolatban. A nagy kérdés az volt, hogy a korrekt nyitány után hogyan kezeli Diggle ezt a drasztikus tettet a második részben. Nos, pocsékul. Ahhoz képest, hogy ez egy Fenegyerek-sztori, a füzet nagy részében a hős barátait és ellenségeit látjuk, ahogy végeérhetetlenül pofáznak róla, és próbálják kifundálni, hogy akkor most mit is tehetnének. Közben néhány karakter (főleg Pókember) csak azért bukkan fel, hogy eggyel több olvasócsalogató hőst lehessen feltüntetni a borítón (bár pl. a Szellemlovas szerepeltetése és belépése kivételesen egészen ötletes – kiváltképp, hogy ő nem tartozik ebbe a brancsba). De a legrosszabb Fenegyerek viselkedése. Először is tételezzük fel, hogy a Fenegyerek, akit látunk, nem valami klón vagy imposztor, és nem áll agymosás alatt sem – ha ugyanis igen, akkor az egész történetszálnak a legelejétől kezdve, menthetetlenül jár a nulla csillag, mert menjenek a fenébe az olcsó trükkjeikkel egy olyan sorozatban, ami immár évek óta a karaktere belső vívódásairól szól. Tehát: Mattet Diggle-nek sikerül egy piti, hőzöngő, illogikus, fröcsögő szájú, grimaszoló, félőrült sablongonoszként ábrázolnia, akiben annyi az eredetiség, mint Pókember havi rendszerességű példabeszédeiben a felelősségről. Félkézzel osztogatja az ultimátumokat („aki nincs velünk, az ellenünk van”), és különösebb probléma és gondolkodás nélkül ukázba adja barátai lemészárlását. De csak hogy kétségünk se legyen afelől, milyen rossz úton jár, mennyire magával ragadta a sötétség (figyelj, bámulatosan kifinomult írói eszköz következik), vérvörös ruháját feketére cserélte. Húúúú, Matt feketében van, Matt dühös, Matt elszánt, Matt nem viccel, Mattől félni kell. Szánalmasan erős parasztvakítás-bukéja van a dolognak, főleg, hogy a főhős viselkedése mögül hiányzik az igazán meggyőző háttér. Ami a rajzokat illeti, Billy Tan korrekt munkát végzett, bár az akciókhoz általában jobban ért, mint a „sok ember áll, és beszélget” típusú jelenetekhez, amikből itt van bőven – nem is igazán tud velük mit kezdeni. Kár ezért a sztoriért, lehetett volna akár nagyon jó is. 
A Dark Horse kitartóan igyekszik meglovagolni a Ragadozók-film (összességében nem túl lehengerlő) sikerének hullámait. Először kiadtak hozzá egy négyrészes előzményt, aztán egy képregényadaptációt, és most piacra dobták a „hivatalos” sequelt is. A Preserve the Game két hónappal a film eseményei után játszódik, és természetesen annak két túlélője áll a középpontjában (kénytelen leszek lelőni, hogy kik azok, úgyhogy aki nem akarja tudni, ne olvasson tovább – bár nincs benne semmi meglepő, akik látták a trailert, vagy egyáltalán, néhány csoportképet a filmből, azok máris tudják, kik fogják megúszni a vadászatot). Royce és Isabelle továbbra is igyekeznek túlélni az idegen bolygón. Előbbi szisztematikusan kinyír mindent, amit a ragadozók ledobnak, mint prédát, a trófeáikkal pedig kidekorálja a dombot, ahol berendezkedett. Ez persze felkelti a vadászok figyelmét, akik ezután különleges bánásmódban részesítik… Az ilyen hullámlovagló kapcsolt termékek ritkán sülnek el jól, ráadásul David Laphamnak sikerült plusz hátrányból indulnia, mert ugye terveznek a filmnek folytatást (mármint tényleges filmes folytatást), és kicsit trükkös dolog lehet így képregény sequelt írni. Nem hogy nem ölhet meg senkit, és nem találhatja ki, hogy teszem azt, Royce és Isabelle valójában egymástól rég elszakított testvérek, de úgy általában véve gondoskodnia kell arról, hogy a füzet végén lehetőleg tökugyanaz legyen a felállás, mint az elején. És ehhez képest kifejezetten korrekt munkát végzett – köszönhetően főleg annak, hogy a kötelező akciók ellenére inkább a két főhős kapcsolatára koncentrált. A magányos farkas, „nem bízom senkiben, és szarok mindenkire” Royce egyre közelebb nő Isabelle-hez, aki egyfajta erkölcsi barométer szerepét tölti be mellette. És ezzel kapcsolatban bizony azt kell mondjam, hogy a karakterek morális aspektusaival Lapham itt ügyesebben bánik, mint Antal Nimródék a filmben, ahol ez annyiban merült ki, hogy a nő egyszer megjegyezte, hogy ők mind az emberiség söpredékei, és jobb is mindenkinek, ha nem jutnak vissza a Földre. Az író (főleg ha figyelembe vesszük a szűk kereteket) ügyesen ábrázolja Royce vívódását: cselekedeteiben semmilyen kétkedés nem érhető tetten, de gondolatban folyamatosan figyelmezteti önmagát, hogy hülyeséget csinál, mert ha nem csakis a saját túlélésével törődik, akkor előbb-utóbb otthagyja a fogát. Tudom, persze: egy bolhafingnyi eredetiség nincs mindebben, de Lapham jól kufárkodik a klisékkel, így a dolog működik. Allan Jefferson rajzai már kevésbé. Sem ő, sem a színező nem tudja megragadni a sztori sötét, horrorisztikus hangulatát, aki a lapokra néz, annak ez inkább egy lendületes, kellemes kalandnak tűnik, mintsem egy kőkemény akció sci-finek. Ráadásul szerencsétlen Brody karaktere a legtöbb képen úgy néz ki, mint egy bárgyú tinédzser – de szegény Alice Braga se járt sokkal jobban. Pedig erőteljesebb látvánnyal kiharcolta volna magának a négy csillagot.
„Nem tudom, mik ezek. Nem tudom honnan jöttek. De megöljük mindet.” Hosszú évek óta nem hallottam filmben ehhez hasonló szöveget anélkül, hogy röhögnöm kellett volna rajta. De Antal Nimród és Robert Rodriguez megcsinálták. Végre adtak nekünk egy tinik igényeinek nem behódoló, trendi bullshit nélküli, igazán tökös és kemény férfifilmet, fasza csávókkal, nagy puskákkal, mindent belengő vadsággal és kegyetlenséggel, és persze tisztességes mennyiségű vérrel – ahogy azt kell. És bár a végeredmény így is messze van a tökéletességtől, azért bizony pokolian szórakoztató. 
Az akciójelenetek végig piszkosul jól rendezettek, nyoma sincs rajtuk a posztmodern kor pixel- agyonvágás- és lassításmániájának, emellett pedig éppen kellően véresek (azaz van gore, de nem viszik túlzásba, így az alkalmankénti gerinckitépések és lefejezések annál hatásosabbak). Adrien Brody pedig meglepő módon nagyszerűen helytáll. Nem tudom, az alkotók mit szívtak, amikor őt választották Schwarzenegger utódjául, de ide vele, hátha megnyerem a lottóötöst: látható fizikai rákészülésének és színészi adottságainak hála elhisszük neki, hogy kőkemény „szarok a világra” zsoldoskatona, és egyébként is üdítő egy olyan szerepben látni, ahol kivételesen nem azt várják tőle, hogy bágyadt szomorúsággal nézzen ki a fejéből. A többiek leginkább ágyútölteléknek vannak, de pl. Walton Gogginst, Danny Trejót és Alice Bragát mindig jó látni (ugyanez az évek óta a bolygón vegetáló, de minimum 30 kiló túlsúlyt cipelő Laurence Fishburne-re már nem mondható el). 
M. Night Shyamalan filmjeit már évek óta csak a zenéi miatt érdemes várni. Mindegy, hogy a hajdan még ígéretes új zseniként porondra lépett rendező milyen mélyre süllyed (és higgyétek el, Az utolsó léghajlítóval alighanem megcáfolja „mindig van lentebb” elvét), James Newton Howard mindig élvezetes (olykor pedig zseniális) score-okkal igyekszik tompítani a moziszékben átkozódó nézők szenvedéseit. Más kérdés, hogy Shyamalan legújabb opusán már ő sem képes segíteni. Hiába írt ugyanis lenyűgözően epikus, gazdagon hangszerelt, szép, ötletes, lendületes és változatos zenét, egy leheletnyi keleti beütéssel (erről a kínai vonós hangszer, az erhu gondoskodik, ami már a rajzfilmsorozatban is szerepet kapott), hogyha egyszer a film lapos, unalmas, fantáziátlan, sőt röhejes, és minden izzadságszag ellenére, nyoma sincs benne a megcélzott grandiózusságnak. 
A Joss Whedon által rendezésre kerülő The Avengers, avagy a Bosszú Angyalai képregény feldolgozásának munkálatai, még nem kezdődtek meg, de egy kreatív matéria már felütötte az interneten a fejét. Ez nem más, mint a film előzetesének egy 50'-es évekbeli hangulatba ágyazott, különböző filmekből összevágott, remekül feliratozott szösszenet, mely egyfajta fricskaként is felfogható a Comic-Con-on bemutatottal szemben. Ugyebár a forgatás még meg sem kezdődött, az elvakult rajongókat azért ki kellett engesztelni valamivel, ami végül egy remekül narrált, de egy képkockát sem mutató előzetes lett. A trailer-re akár egy játék is felépíthető lenne, ki hány filmet ismer fel az összevágásból, a klasszikusok kedvelői persze előnyben.
Szar az élet – főleg, ha kisstílű drogdílerként tengeted napjaid a lepukkant Koppenhágában, a ’90-es évek közepén, és egy felszínes nyájassága alatt kegyetlen szerb gengszternek tartozol egyre több és több pénzzel. Nicolas Winding Refn dokumentarista stílusú Pusher trilógiájának első darabja egy mocsokban, kilátástalanságban, bűnben, drogban és erőszakban dagonyázó, visszataszító miliő fájdalmasan hiteles, kisrealista látleletét nyújtja. Lényegét a szlogenje tökéletesen kifejezi: Nincs esélyed. Ragadd meg. 
Frank nem egy könnyen szerethető figura, sőt, ahogy az ember elnézi életvitelét, és értéktelenségét bármilyen szituációban, hamar hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy megérett a pusztulásra. Az elsőre nyilvánvaló okokon kívül prostituált barátnőjét, Vicet, is semmibe veszi, kicsit sem hajlandó kötődni hozzá, mondván, az ő nője nem lesz egy kurva. Csak akkor fordul hozzá, csak akkor lesz képes valamiféle elkötelezettséget mutatni irányába, amikor minden lángokban áll körülötte, és az egyetlen esélye az életben maradásra, ha Vic-kel elszökik a városból. De mikor gondjai megoldódnak, egy csuklóból odakent fél mondattal hajtja el a kapcsolatuk beéréséért áhítozó nőt. Akárha egy darab rongyot dobna arrébb. Mégis, Refn képes elérni, hogy szimpatizáljunk főhősével, mert ahogy lassan, de biztosan eltemetik a hullámok, azt senki nem kívánja az ellenségének sem. És nem mintha a film tele lenne nála szerethetőbb figurákkal, sőt. A nyájasan mosolygó, magát Frank barátjának valló Milo nem rest őt megalázni és megkínozni, ha a pénzéről van szó, és verőlegénye, Radovan is hiába tűnik barátságos és érző léleknek – egyik nap még bizalmába avat, és megosztja veled élete álmát, amit korábban senki mással, a következő nap viszont már szó nélkül kivágná a térdkalácsaidat, amiért nem fizettél időben. 
Szellemek, vámpírok, vérfarkasok, démonok és angyalok, klasszikus rock muzsika, a világ legmenőbb autója és egy testvérpár, aki megküzd bármilyen természetfeletti lénnyel, legyen az akár az Apokalipszis valamely lovasa vagy maga Lucifer. Öt év telt el azóta, hogy a Winchester fivérek bosszúhadjáratot indítottak minden ellen, ami nem evilági, az eltelt idő alatt pedig, bámulatos fejlődésen esett át a sorozat, mind a karaktereket, mind a történetet nézve. A monster of the week alapkoncepciótól eljutottunk egy évadokon átívelő, nagyszabású történetszálig, mely dramaturgiai szempontból néhány logikai bukfencet nem számítva minden idők egyik legjobb sorozatává tette az Odaátot. 
A történet két főszereplője, Sam és Dean Winchester, még gyerekkorukban elveszítik anyjukat, kinek haláláról később kiderül, hogy egy démon okozta és ez apjukat végérvényesen megváltoztatja. Egész életét arra teszi fel, hogy megtalálja felesége gyilkosát, átgázolva közben válogatás nélkül bármely természetfeletti lényen. Az autószerelőből avanzsált démonvadász apuka gyermekeit is hasonló szellemben neveli fel, és mire a fiúk férfivá érnek, kiismerik a „vadászat” csínját-bínját. Sam(Jared Padaleczki), a kisebbik testvér, egyfajta fekete bárány a családban, normális életet szeretne élni, egyetemre járni, családot alapítani. A több éve tartó eredménytelen kutatás anyjuk gyilkosa után, meghozza az eredményt. Sam elszakad apjától és fivérétől, hogy saját életet kezdjen. Az első évadban berobbanunk, a sztori közepébe, Sam felfogása megváltozni látszik, ahogy barátnője, anyjához hasonló körülmények között távozik az élők sorából, és testvére Dean(Jensen Ackles) is felkeresi azzal, hogy apjuk eltűnt. Ezután kezdetét veszi apjuk felkeresése, mely igazából pár részben kap csak nagyobb hangsúlyt, inkább a különböző szörnyek likvidálása kerül előtérbe.
A sorozat folyamán számos mitológiai lénnyel találkozhatunk, a készítők rengeteget merítettek az amerikai babonákból, később aztán más nemzetek hiedelemvilága is képviselteti magát. Persze mindnek megvan a saját ellenszere, a szellemekre ott a só és a kőpor, a vámpírokra az ezüst, és így tovább. Elpusztításuk sem olyan egyszerű, mint hinnénk, egyes lények teljes elpusztításához külön rituálé szükséges, másoknak elég ha elégetjük földi maradványaikat. A készítők a sötét, komor hangulatot próbálják ellensúlyozni, a testvérpár vicces civódásaival, egymás ugratásával, melyek rendkívül szórakoztató perceket okozhatnak nekünk, az egyes részek során. 
Ebben az évadban, már alig kapunk olyan részeket, mely egy-egy szörnnyel foglalkozna, ehelyett egy összefüggő, csavarokban bővelkedő, erősen szerializált sorozatra kezd hasonlítani az Odaát, ami végig csak előnyére válik természetesen. Mindezek során, egyre jobban fókuszálnak a két fivér lelki vívódására az egyre nagyobb távolságra, ami közöttük leledzik. Ez egyfajta előfutára is, az izgalmas végkifejletnek, mely megpróbálja belénk sulykolni, a predesztináció elkerülhetetlen voltát. Az ötödik évad ennek ellenére, nem hozza a várt minőséget, mintha kifogytak volna a készítők az ötletekből, ők maguk sem tudnák, mi fog kisülni ebből. Visszatérünk a megszokott formátumhoz, a heti egy szörny, sajnos már nem tudja kielégíteni a rajongókat, akik körmüket rágva várják, hogy feloldják végre, az addig felgyülemlett feszültséget. Sajnos elég későn kapják magukat össze az írók, mely rá is nyomja a bélyegét a történet lezárására, mely igen nagy kapkodás közepette történik meg. Mégis az évad egészét tekintve, ezek a részek idézik leginkább a negyedik évados hangulatot, és összecsapott volta ellenére, méltó befejezéshez jut a sorozat. 
Valószínűleg eleve nyilvánvaló kellett volna, hogy legyen, de nagyjából a film fele tájékán esett csak le, hogy a Kéjjel-nappal, minden robbanó autó, szándékosan és így bájosan hiteltelen lövöldözés és eszeveszett hajsza ellenére egy elsősorban nőknek szóló romantikus komédia. John Powell erre előbb jött rá, mint én, és eleve így állt hozzá a score megírásához – és az eredményt ugyan könnyű lenne azzal leírni, hogy csak egy kellemes kis lötyögés, ujjgyakorlat a Bourne-trilógia komponistájának, hogy ezeket a kottákat félálomban is le tudta volna diktálni tíz perc alatt, és talán így is van. De amivel a Knight and Day kirí az efféle rutinmunkák közül, az az, hogy van stílusa. Persze, Powell kisujjból keni oda a kapkodó hegedűfutamokat, a lendületes dobokat és a masszív elektronikát, ez neki rég nem kihívás, már idén is eljátszotta egyszer (Zöld zóna) – viszont amit pluszban hozzátesz, az olyasmi, amit kevés score-ban találunk manapság: karizma. Mivel a film cselekménye seggencsapott lóként rohan összevissza a világban (az Alpoktól a trópusokig, Ausztriától Spanyolországig), Powell kedvére mazsolázgathatott a zenekart és az elektronikát kiegészítő hangszerek közt. Választása a harmonikára és a gitárra esett (ezt nem más, mint Rodrigo y Gabriela nyűvi), előbbi bolondos játékosságot, utóbbi légies könnyedséget lop a zenébe (nem beszélve a franciás-spanyolos beütésről), és bágyadt mosolyt a hallgató arcára. Az egyetlen, ami hiányzik, az egy igazán hangsúlyos vezérmotívum, és ezt némileg meg is sínyli az album szerkezete. Powell halálos nyugalommal kalandozik el a komikus felhangokkal uralt hetykeségektől (a filmet és a CD-t is nyitó At the Airport) a lazító, bágyadt utazózenén át (Car Ferry) a kacsintásokkal fűszerezett, de esztelenül tempós adrenalinlöketekig (az első akciójelenet aláfestésnél – Trouble on I-930 – el is ragadtatja magát, egyszerűen túl gyors, és kaotikus), sőt, van egy abszolút komoly suspense-zenénk is (Rooftops), aminek akár egy Bourne-filmben is helye lenne. És ezeket bizony nem ártott volna összekötni egy lehetőleg változtatható tempójú és hangszerelésű, de mindenekelőtt markáns főtémával. Viszont hogy nem így történet, azt is legkésőbb akkor megbocsátjuk Powellnek, amikor pörögni kezd a Bull Run. A finálé bikás-motoros üldözését aláfestő zene talán a legszórakoztatóbb, amit idén hallottam eddig. Pörgős, ötletes, iszonyúan jól strukturált (a csúcspont, amikor a track közepétől a rezesek nem várt magasztosságot csempésznek bele), és szinte szétszakad a jókedvtől és az energiától. Igaz, baromi távol van ez attól, hogy remekműnek nevezzük, de a film (amúgy gond nélkül vállalható) színvonalát könnyűszerrel meghaladja. És attól a komponistától, aki idén már letette az asztalra az utóbbi évek legnagyszerűbb animációs score-ját (Így neveld a sárkányodat), ez több mint elég. 
Tagadhatatlan, hogy Hans Zimmer 2000-es, Oscarra jelölt Gladiátora új trendet hozott a filmzeneiparba: hirtelen elfogadhatóvá, sőt, megszokottá vált, hogy történelmi korokban játszódó filmekben a modern hangzás is komoly szerepet kap a klasszikus zenekarhasználat mellett. És bár a szintetizátorok bevetése korábban is előfordult már ilyen művekben (elég csak Vangelis 1492-jére gondolni), követendő példává egészen 10 évvel ezelőttig nem vált. Zimmer ezért kapott is annak idején hideget, meleget egyaránt (bár utóbbi bőven túlsúlyban volt), és növendékei sem voltak restek hasonló eszközökhöz nyúlni saját műveikben. Annál inkább kár, hogy pont Harry Gregson-Williams (aki John Powell mellett az a Zimmer-tanítvány, aki a leginkább kinőtte magát) viszi ezt a koncepciót egy sajnálatosan rossz, túlzó irányba. Mert valamit nem árt tisztázni: Zimmer sikerének titka az volt, hogy sikerült úgy modernebb zenei elemeket lopnia a Gladiátorba, hogy azok éppoly epikusak, dicsőségesek, magasztosak, sőt, megkockáztatom, a maguk nemében a filmhez illően archaikusak tudtak lenni, mint az „élő” hangszerek, amikkel ugyanezt a hatást jóval könnyebb elérni. Ez az, amiben Gregson-Williams kudarcot vallott. Amikor a második trackben először dübörögnek fel az elektronikus ütők, hirtelen olyan benyomásunk támad, hogy ez egy techno-thrillerhez íródott, nem egy kaland-fantasyhez. Később, a Dastan and Tamina Escape-et hallgatva arra gondolunk, hogy ezt a számot a komponista eredetileg egy másik, jelenkorban játszódó film nagyvárosi hajszájához írhatta, és miután oda nem használták fel, behajította ebbe, nehogy kárba vesszen. De lesz ez még rosszabb is: a Visons of Death olyan, mintha valami trancsírozós B-horrorhoz készült volna. És hiába van az erőteljes keleti ízekkel (pl. arabos vokállal és a jellemzően közel-keleti vonóssal, az ouddal) fűszerezett, sokszor valóban klasszikus stílusú szimfonikus hangzás túlsúlyban – az a pár otromba elektronikus ámokfutás bőven elég, hogy újra és újra kipofozza a hallgatót a misztikummal színezett középkori hangulatból. Eleve, túl nagy a kontraszt: az élő és „mesterséges” zene ritkán lép teljes frigyre, vagy az egyik szorul teljesen háttérbe, vagy a másik. Nem egy szerencsés megoldás. Pedig a kezdet egészen ígéretes, dacára annak, hogy az első számban (a kreatív címválasztás csodája: The Prince of Persia) az Arábiai Lawrence-től a Caspian hercegig vagy féltucatnyi korábbi zene hol alig nyilvánvaló, hol pofátlanul egyértelmű nyúlása érhető tetten. De ha ezen túljutunk, működik: azonnal elrepülünk egy régi (pontosabban sosem volt) korba, ami tele van csodával, egzotikummal és kalanddal, és baromi jól érezzük magunkat. És amikor a harmadik perchez közeledve megszólal Dastan témája, ami lágy, csupán enyhén magasztos hangzásával és kellemes gitárkísérőjével szerencsére sokkal inkább koncentrál a karakter nemességére (mind rangban, mind jellemben), mint pátoszos hősiességére, úgy érezzük, itt már nagy baj nem lehet. De amellett, hogy az elektronika folyton belepiszkít a képbe, idővel még a zene szimfonikus része is unalomba fullad. Köszönhető ez az olyan érdektelen, semmitmondó trackeknek, mint a Trusting Nizam, a néhány érthetetlen döntésnek (a csupán időnként és csupán rövid időre felbukkanó, enyhén vallásos beütésű kórus a Mennyei királyságba passzolt, de itt mi a tökömet keres?), és annak, hogy az imént említett motívum is megéri, hogy sablonosabb, pátoszosabb formában adják elő (ld. a Raid on Alamut végét). Hiányzik a kirobbanó erejű finálé is – mind a The Sand Glass Chamber, mind a Sands of Time szolgál remek pillanatokkal, de nem állnak össze egy meggyőző, lenyűgöző egésszé. Ez így bizony nagyon kevés. Majdnem annyira, mint maga a film. 
Alan Silvestri produkált jó pár olyan színvonalú zenét az utóbbi években, amire egy átlag iparos is vígan képes – gondoljunk csak az Éjszaka a múzeumban filmekre vagy a G.I. Joe-ra, amik ugyan nem rosszak, de nem kellett hozzájuk a Vissza a jövőbe, a Van Helsing és a Forrest Gump komponistája. Valahogy sejtettem, hogy a Szupercsapat is ez a kategória lesz: kellemes háttérzene, ami semmilyen szempontból nem tesz majd mély benyomást a hallgatóra. Tévedtem. Rosszabb lett. A score egésze a szerzőtől megszokott, elektromos gitárral fűszerezett zenekar-szintetizátor elegy, amiben van jó sok unalmas, sablonos és redundáns megoldás, viszont szokatlanul kevés dallam, és egyáltalán semmi, ami kicsit is emlékezetes lenne. A probléma valahol ott kezdődik, hogy a soundtrack nem egy helyütt úgy hangzik, mintha a szerző beledobálta volna azokat a trackeket, amiket az 1996-os Utánunk a tűzözönhöz végül nem használt fel – meg még néhány olyat is, amit viszont felhasznált. Szinte ugyanaz a hangszerelés (bár több az elektronika), ugyanazok az ütemek (egy az egyben visszatér pl. a két hangjegyes, folyton ismétlődő dobalap), ugyanaz a stílus, és ez legkésőbb a nyitó akciójelenetet aláfestő második számban (Saving Face) nyilvánvaló. De mondjuk, hogy ez önmagában még nem baj – sok komponista „merít” saját korábbi munkáiból. Viszont az Utánunk a tűzözön, dacára annak, hogy egy laza beszólásokkal teli buddy movie (naná, Shane Black írta), alapvetően mégis komoly film volt, míg a Szupercsapat pontosan olyan, mint tévés elődje: pofátlanul elszállt akciójelenetekkel teli, hihetetlenül blőd baromság, ami viszont ezt büszkén vállalja is, és ettől olyan szórakoztató. Csakhogy ehhez Silvestri dübörgő, olykor disszonanciába hajló, inkoherens, reménytelenül egymásba folyó akciószámai (mintha egy kezdő komponistát hallgatnék) messze nem elég játékosak és stílusosak – a Welcome to Baghdad az egyetlen, ami kísérletet tesz némi (felejthető) könnyedségre, de aztán az is átmegy unalmas melankóliába. Ráadásul a sztori katonai vonatkozásaira se nagyon utal semmilyen zenei elem, igazán markáns vezérmotívum sincs, és így el is jutunk egy komoly problémához a score identitásával kapcsolatban: nincsen neki olyan. Egy teljesen jellegtelen művet kapunk, ami akármelyik másik nyári akciófilmhez íródhatott volna. Ha mondjuk lecserélnénk ezt James Newton Howard Saltjára, a kutya nem venné észre. Na jó: ott van a tévésorozatból átvett főtéma, ami beazonosítja a filmet, amikor itt-ott felbukkan, hol teljes pompájában (mint a finisben, ahogy azt a cím is jelzi: Love it When a Plan Comes Together/Original The A-Team Theme), hol kissé „visszabontva”, és beleépítve egy-egy szimfonikus csinnadratta szerkezetébe. És azt meg kell hagyni, hogy ennek a témának a modernizálásával, nagyobb zenekarra való átültetésével Silvestri tiszteletteljes és jó munkát végzett. De ez még egy átlag iparostól is elvárható lett volna, és amúgy is kevés az üdvösséghez. Ja, és az elektromos gitár – leszokhatna már róla, mielőtt egy frusztrált rajongó kikapja a kezéből, és eltöri a fején, mert a 2004-es Van Helsing óta nem sikerült igazán jól használnia. Pedig itt lehetett volna komoly funkciója, hiszen remek eszköz a vagányság kifejezésére, és a csapat tökössége mellett akár még a bolondos hangulatot is lehetett volna vele éreztetni. Ehelyett random módon felbukkan itt-ott fél perc erejéig (pl. The Docks Part 1), otrombán előtérbe furakodik, aztán nyom nélkül eltűnik. Mint az album egésze, úgy emögül is hiányzik az átfogó koncepció. Ha legalább rövidebb lenne… Egy 35-40 perces CD még elmenne egy egyszeri befogadáshoz, de hogy 72 percig kell hallgatni ezt a tömény ötlettelenséget… illetve kell a francot. 
Hogy Emmett dokit idézzem: magasságos egek! Amikor hírét vettem, hogy a Vasember félelmetesen unalmas, minden rockos beütése ellenére is teljesen sótlan zenéjéért felelős Ramin Djawadit a második részhez lecserélik John Debney-re, táncolni tudtam volna örömömben. Utólag persze már látom, hogy inkább a nyakamra hurkolható kötelet kellett volna előkészítenem. Életemben először komolyan fontolgattam, hogy levelet írok egy komponistának, hogy kifejezzem komoly nemtetszésemet. Eddig jutottam: Dear John! What the fu-… Aztán gondoltam, nem ér annyit az egész, hogy felháborodott tiniként puffogjak egy emailben. Úgyhogy inkább itt fogok. Előre is elnézést kérek mindenkitől. Az egyetlen jó ebben a score-ban az, hogy alig valamit vesz át Djawadi ásításgenerátorából. Minden más rossz benne. A szimfonikusok sablonos, nem egyszer gyerekesen egyszerű dallamait elektromos gitár által uralt rockos hangzás hivatott kiegészíteni (ebben nagy szerepe volt a Rage Against the Machine-ből importált Tom Morellónak), ami szégyentelenül kínos igyekezettel próbál coolságot erőltetni a zenébe. De minden hiába: az akciók sablonosak, összecsapottak, nélkülöznek mindenféle koncepciót, struktúrát, és akkorát sem robbannak, mint egy meggyújtott bolhafing, a csuklóból odakent emocionális töltetekben annyi a szív, mint egy darab kőben, a suspense-részek meg sosem jutnak túl a monoton zúgás szintjén. Említésre érdemes témák sincsenek. Ivan karaktere kapott holmi pofátlanul klisés, mély ruszki kórust, szinte hallom a jelentését („húúúú-vaaaa, goonoooosz embeeeeer, húúúú-vaaaa, baaaaaljósaaaan kántáááloooook”), a Fekete Özvegyhez egy random, kaotikus akció jár, Nick Furyhoz meg egy kis sejtelmes, szintetizátoros prüntyögés, amihez hasonlót a szomszéd srác naponta kétszer összedob, ha unatkozik. Ó, de van még valaki fontos a filmben, nem? Ja, igen. Vasember. Felhívnám a figyelmet az utolsóelőtti, I am Iron Man című számra, ami bemutatja a hősi témát. Igen. Még csak a második film stáblistájánál járunk, amikor máris prezentálják nekünk a hősi témát. Szívesen kitérnék rá, hogy milyen, de őszintén, ezen a ponton ki nem szarja le? (Na jó, egy szó: egyszerű. És az eddigiek alapján amúgy sincs rá semmilyen garancia, hogy a harmadik részben egy hangjegy is visszatér majd belőle). Az album egyébként reménytelenül rosszul szerkesztetett. Az első fele tele van egy perc körüli zenei szellentésekkel, amik általában még a jó score-ok esetében is feleslegesek szoktak lenni. Aztán jön a hét és fél perces Monaco, és gondoljuk, hogy ott Debney majd biztos megmutatja, az már elég idő egy dögös akciózene kibontásához. Zúgás, dübörgés, zúzás, semmi ötlet, semmi kohézió. Lement fél óra, és még nem hallottam egyetlen tetves hangjegyet sem, ami emlékezetes, vagy legalább valamennyire hatásos lett volna. És már nem lehet sok hátra. Ja, várj, hogy ez az album 72 perces? Még több mint negyven hátravan? Több! Mint! Negyven! Perc!? Valaki dobjon rám egy atombombát. Nem? Na, jó. 10 percnyi mély lélegzetvétel és egy doboz cigi után folytatom (megj.: soha a büdös életben nem cigiztem). További zenei salakanyagokon való átúszás után elérkezünk két számhoz, ami végre egészen korrekt – nem konkrétan jó, de korrekt. Az egyik a New Element, ami ténylegesen képes valamelyest kifejezni Stark felfedezésének folyamatát (bár így is hosszabb és eseménytelenebb a kelleténél), a másik pedig a Sledgehammer, ami kivételesen egész tetszetősen kombinálja a zenekart és az elektromos gitárt – kb egy percig. De ennek köszönhetően mégis feltámad a remény: talán Debney a 8 perces fináléra (Iron Man Kills John Debn-, izé, Iron Man Battles the Drones) összekapja magát, hisz mégiscsak olyasvalakiről beszélünk, aki megírta a Passiót és a Cutthroad Islandot, és mindkettő minimum kisebb klasszikus a maga műfajában. De nem. A legnagyobb pozitívum, ami elmondható a végső összecsapás aláfestéséről, hogy koncepciótlan hangzáskavalkádjával és teljes fantáziátlanságával (itt egy kis harsogó rezes szekció, ott egy kis háborgó kórus, amott meg egy megvadult gitár – de hol van köztük az összhang?) következetesen passzol az album egészéhez. Úgyhogy ha eddig nem kúrtad ki az ablakon a lejátszódat, akkor jó eséllyel most te fogsz kiugrani rajta. És amikor már azt hinnéd vége, még jön egy bónusz track. Bónusz, érted. Mintha valaki levágná a karodat egy láncfűrésszel, aztán segítőkész mosollyal biztosítana róla, hogy bónuszként még levághatja a lábadat is. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a zene a film alatt nagyjából betöltötte a szerepét – nem tolakodott előtérbe, így nem is tűnt fel, hogy milyen kritikán aluli. De az, hogy külön hallgatva kínzópaddá változtatja a hangrendszeredet, mégiscsak sok. Azt hiszem, most megyek, és mégis megírom azt a levelet. Van pár ötletem, hogy hogy folytatódjon. 
Az elmúlt, mondjuk öt évben jóformán nem volt olyan hét, hogy a "Nicolas Cage" és az "új filmje" kifejezések egy mondatban ne szerepeltek volna. Hogy ennek mi lehet az oka, azt most ne firtassuk: abban megállapodhatunk hogy Nicolas Cage neve az utóbbi időben nem volt mindig garancia a film minőségére. (Most csak nagyon óvatosan próbálom felidézni a Veszélyes Bangkokot.) Jon Turteltaub, a rendező már csinált egy-két sikeres filmet a Disney-nek - egészen pontosan kettőt magával Nicolas Cage-el. Igen, a két Nemzet aranyára gondolok - ez a két tény talán elég lehet egy fáradt kézlegyintésre a Hollywood titkaiban jártasaknak. Nekünk egyszerű mozinézőknek marad az egyszerű és kézzelfogható tény: végre megjött az igazi egynyári kalandfilm - a nyár végére.
Mert A varázslótanonc nem más, mint az a könnyű kikapcsolódás, amit az ember egyszer mindenképpen szívesen megnéz. A történet körülbelül annyira egyedi, mint a filmben is egyszer felbukkanó Buzz Lightyear-t formázó ébresztőóra: Varázslók márpedig vannak, a legnagyobb volt Merlin és mint a film első öt percét elfoglaló - egyébként teljesen felesleges - felvezetésből kiderül, hogy olyan 730 körül három tanítványára bízta tudását. Egyikük, Maxim Horvath (igen, igen, Alfred Molina magyar akcentussal, hurrá) azonban elárulja mesterét, így tudja Morgana le Fay, a nagy ellenség megölni Merlint. Azonban a másik két tanítvány meg tudja akadályozni, hogy a két gonosz megsemmisítse a világot - így kerül az egyik tanítvány, Veronica (Monica Bellucci kábé három napot dolgozhatott a stábbal) előbb egy testbe Morgan le Fay-jel, majd a már említett Horvath és más gonosz varázslók társaságában egy matrjoska babába. A kívül maradt egyetlen tanítványnak, Balthazar Blakenek (maga Cage) pedig adott a feladat: meg kell találnia Merlin utódját, hogy végleg pontot tegyenek a dolog végére - és hogy visszakapja Veronicát - mert hogy szeretik egymást. Itt kerül a képbe Dave, aki a Kiválasztott (Jay Baruchel) jelenkorunk New Yorkjában. Őt kell Balthazarnak kiképeznie a Végső Nagy Összecsapásra.
Látható, hogy nem erőltették meg magukat az írók túlságosan: ha túléljük az első negyed órát - ami valóban idegesítő és teljesen felesleges - akkor viszont szépen lassan le tudunk kattanni a történetről és határtalanul élvezhetjük a kliséáradatot. Még mielőtt bárki belekötne: ez most jó hír. Jay Baruchel nem egy komikusi géniusz, de azért tisztességesen jelen van, Monica Bellucci szép - valószínűleg az egyetlen rendezői instrukciónak igyekezett megfelelni - Alfred Molina rendben van, mint mindig, ugyan csak egy jelenetben, de feltűnik Dr. Tatár a Kisvárosból(Sándor Técsy) és Nicolas Cage, aki időnként meglepően ügyesen csinál hülyét saját manírjaiból. Már csak ezek miatt érdemes megnézni, nem beszélve a rengeteg poénról, önironikus kikacsintásról - mint George Lucas-tól felvállaltan lopott "Nem ezeket a droidokat keressük"-poén, Nicolas Cage ismét bajszos rendőr lesz egy ideig mint a World Trade Centerben, vagy a takarításos jelenet az első Mickey egér filmből - vannak benne jó kis akciójelenetek, autósüldözés, mágia, jócsaj (a már említett Monica Bellucci mellett Teresa Palmer játssza Dave nőjét), mi kéne még?
Neonomicon #1
A 637. számmal véget ért Grim Hunt eleve elvetélt ötlet volt. Alapból, minden, ami bármilyen nyakatekert, természetszerűleg erőltetett módón valamiféle folytatása akar lenni minden idők egyik legnagyszerűbb, és nem mellesleg, gyönyörűen kerek Pókember-történetének, a Kraven utolsó vadászatának, kudarcra van ítélve. Maga az író, J. M. DeMatteis is csak feleslegesen túlragozni tudta a dolgot A vadász lelkében, és ha valamit semmiképpen nem kellett volna meglépni, hát az Kraven feltámasztása, amit most Joe Kelly és társai sajnos megléptek. És mit profitáltak belőle? Semmit, az eredmény egy nevetségesen következetlen, zavaros misztikus hablattyal nyakon öntött, unalmas vacak, ami kínosan próbálja sulykolni az olvasóban, hogy ez a sztori most nagyon sötét, nagyon durva, nagyon kemény és nagyon brutális. Erre „vártunk” fél évet? Ezért kellett elviselnünk a tavaly ősz óta pocsékabbnál pocsékabb történetekkel (a szabályt baromira erősítő kivétel: Shed) futó Gauntletet? Jó régóta lejtőn van a Pókember, jó lenne már látni az alját, de egyelőre úgy tűnik, hogy a „mindig van lejjebb” elv érvényesül. A Grim Hunt lényege, hogy Kraven családja vadászatot hirdet Pókemberre, és minden hozzá hasonló „pókra” (Spider-Girl, Spider-Woman stb), hogy összekuszálják az „élet hálóját”, és visszahozzák a sírból a nagy, legendás vadászt, aki, miután annak idején legyőzte hősünket, végzett magával. Vagy valami ilyesmi. Ez az egész spirituális-metafizikus póktotemes baromság már akkor is csúnyán sántított, amikor még Straczynski hozakodott elő vele, és azt az ötletet, amit ő nem tud hatásosan eladni, nem kéne másodrangú (vagy legalábbis mostanság arra a szintre süllyedt) íróknak előcibálniuk. Mindennek ellenére a Grim Hunt egészen korrektül kezdődött, de amikor Kravenék egy röhejesen átlátszó írói trükk keretein belül „megölték” Pókembert, már sejthető volt, hogy ezt a sztorit is le lehet majd húzni a wc-n. És tényleg. Az írók a saját hülyeségeikre licitálnak rá: Ana karaktere eddig azért volt röhejes, mert 12 éves, szupererők híján lévő kiscsaj létére félkézzel állta a sarat a főhőssel szemben, és nem utolsósorban, könnyedén kiverte a szart Kaine-ből, Pókember nála is erősebb klónjából. Ellenben most anyuciért kiabálva menekül, amint a fekete maskarájába öltözött (ebből tudjuk, hogy nagyon-nagyon-nagyon dühös) Póki feltűnik a színen. De a java még hátravan: holmi sokadik mellékszereplőnek kell elmagyaráznia hősünknek (jó három, természetesen szájbarágós és giccses oldalon át), hogy mi a felelősség, és hogy ölni rossz – merthogy egyébként hidegvérrel kinyírná az előtte legyőzötten térdelő Kravent. Csak mert kapott pár pofont, és meghalt egy ártatlan nő. Riiiiiiight. Ezek után kevéssé tudok örülni neki, hogy a képi világ fantasztikus (persze, hiszen Michael Lark és Stefano Gaudianónak is benne van a keze). Rossz sztori, pocsékul megírva. Tűzre vele. 
Hogy is volt az előbb azzal, hogy mindig van lejjebb? Hűbazzeg, kössétek be magatokat… Ez itten a nagy dirrel-durral beharangozott One Moment in Time, ami pedig nem más, mint a One More Day folytatása – a jóérzésű képregényrajongónak már itt csúnyán gyűrődnek a ráncok a homlokán (de nem, nem fogok most a One More Dayre kitérni, és fél oldalt azzal tölteni, hogy szapulom – mindenki szapulja, annyira szar az egész, hogy már rég unalmas). Namost, a One Moment in Time a Peter és Mary Jane Mephistóval kötött alkujának megvalósulását meséli el, azaz azt láthatjuk, mi is történt azon a bizonyos esküvői napon, ami végülis esküvő nélkül maradt. Egyvalamit meg kell adni Quesadának, nem szarozik: két oldal alatt eléri a mélypontot, és már ott nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a képregény is csak a jelen linken demonstrált célra lesz használható. Az első jelenetben ugyanis azt tudhatjuk meg végre, hogy mit súgott a One More Day végén Mary Jane Mephistónak. Anélkül, hogy lelőném a poént (senkit nem akarok megfosztani a gyötrelemtől, hogy maga jöjjön rá), elárulom, hogy ez az egy mondat kivágja az ablakon a „közösen döntöttünk” koncepciót, és belop némi manipuláló bitchy-faktort Mary Jane karakterébe. Így van, rúgjunk bele még párat a srácokba! Nem kaptak eleget… Aztán… az ok, amiért az esküvő elmaradt. Ezt nem árt ott kezdeni, hogy a 638. szám csaknem fele az Amazing Spider-Man Annual 21 reprintje (az a bizonyos esküvői különszám, ami annak idején itthon is megjelent), és Quasada annak az eseményeit forgatja-módosítja-gyalázza (tényleg: a kontextusából ragad ki jeleneteket), úgy, hogy a végén lenyiszálhassa a happy endet. Ha még emlékszünk, abban a füzetben hősünk lekapcsolta Elektrót és bandáját, aminek egyik tagja azonban, Mephisto manipulációinak hála, most megszökik, és egy háztetőn konfrontációba kerül hősünkkel – természetesen épp a frigyre lépés napján. Menekülés közben a rosszfiú megcsúszik, lezuhan, Pókember pedig csak úgy tudja megmenteni, hogy alákerül (na, na! Ne szárnyaljon a fantáziátok!), és ezzel felfogja a becsapódást – és ezért nem lesz esküvő. Mert félájultan fekszik a sikátorban. És elkésik. Öhh… Ennyiből kificamodhatott volna a bokája, amikor lelépett a járdáról. Vagy elaludhatott volna, mert elromlott a vekkere. Értem egyébként, hogy ez az egész nem számít… hogy az esküvő lefújása csak egy gimmick, a lényeg az eredmény, főleg, hogy Mephisto keze, ergo természetfeletti manipuláció van a dologban, vagyis bármi történhetett. De akkor minek építeni rá egy sztorit, és minek úgy tenni, mintha volna bármi értelme? Ennél jobb volt Joe „bullshit out of my mouth” Quesada anno adott, hírhedt, „ki nem szarja le” vállvonása is, hogy ti. „it’s magic, we don’t have to explain it” (azt most hagyjuk, hogy egy ilyen kijelentés mit árul el valakiről, aki írónak tartja magát). De ha már belement mindebbe, adhatott volna valami értelmes hátteret az egésznek, valami emberit, valami esendőt, valamit, amiben van érzelem, amit át lehet élni, ami ténylegesen számít valamit a karaktereknek, és nem csak egy seggből kihúzott ostoba, primitív ürügy, amit aztán felfújnak, hogy még pár évig szappanoperázhassanak vele. Említettem már, hogy Quesada a legborzalmasabb fejeket rajzolja, amiket mostanában láttam? A „tragédia” szó meg sem közelíti azt, amivel jellemezni lehetne munkájának ezt az aspektusát (is). Elég megnézni a Mary Jane arcáról készült két közelit a füzet elején és végén – nem csak ocsmány, de ráadásul nevetséges túlzásokba esik a mimika ábrázolásával. Egy karikaturista nagyobb visszafogottsággal dolgozik, és mivel nem április elseje van, kénytelen vagyok feltételezni, hogy ezt itt komolyan gondolták. Ami Petert illeti, panelenként, de tényleg, a kurva életbe, panelenként változik az arca, csak a hajáról ismerni fel – az minden képkockán ugyanúgy néz ki. Legalább Paolo Rivera képei szépek (ő rajzolja az esküvői különszám eseményeit kiegészítő új sztoriszálat), de Paul Ryan eredeti rajzaival ezek sem rezonálnak túl jól. Szóval, Quesada először megölte a Pókembert a One More Dayjel, most meg seggbekúrja a hulláját. Legközelebb mit csinál? 
Az American Vampire-ben öt részén át, párhuzamosan futó két sztori közül Scott Snyderé végül gyengébb lett, mint azt a remekül sikerült felütés után reméltük, Stephen Kingé ellenben még jobban sült el, mint vártuk – ami nagy szó, mert a Ragyogás, az Állattemető és még jó egy tucatnyi klasszikus horror írója vagy 15 éve nem tett le az asztalra semmit, ami ki tudott emelkedni a középszerűségből. Mindkét történet a bosszúra fut ki, de King mind ezt a motívumot, mind a vámpírok fajtáival, evolúciójával kapcsolatos koncepciókat sokkal jobban használja ki mint Snyder. Utóbbinak az 1925-ben, hollywoodi miliőben bonyolódó sztorijában a vámpírok által szárazra szívott főhősnő revansot vesz halálán, miután King évtizedekkel korábban játszódó történetének központi karaktere (a címbéli amerikai vámpír) a vére segítségével visszahozza az életbe. Az emellé kavart romantikus szál, bár nem feltétlenül rossz, de nagyrészt felesleges, és egyébként is, hatásosabb lenne, ha Pearlnek egyedül kellene megbirkóznia a helyzettel. A végső leszámolás túl gyors és egyszerű, az áruló barátnő figurája pedig a pálfordulásával és a csavarral együtt túlságosan unalmas, sablonos és következetlen ahhoz, hogy az ásítozáson kívül bármi egyebet kiváltson az olvasóból. Ráadásul a végére az eleinte oly érzékletes korrajz is kiveszik a képregényből. King ellenben kifejezetten jól bonyolítja a cselekményt. A keretes szerkezet és az évtizedeken átívelő történet eleve egy jóval grandiózusabb eredményt szül, de nem csak a témaválasztás a különbség a két szerző műve között. A sorozat alapötlete, hogy különböző gyökerű emberek vére különbözően reagál a vámpírfertőzésre, így az amerikai Skinner Sweet, az amorális rablógyilkos lesz az első vérszívó, akiben, amellett, hogy sokkal erősebb, mint elődjei, a napfény sem tud kárt tenni. Az öreg európai vámpírok persze nem a fajtájuk következő lépcsőfokaként, hanem porbafingó korcsfajzatként tekintenek rá, és mindent megtesznek, hogy egyszer és mindenkorra elpusztítsák. Ez a gőgös, arisztokrata sznobizmusként is értékelhető hozzáállás felvon egy plusz réteget a történetre, és ravasz módon gondoskodik róla, hogy az olvasó annak ellenére is Skinner mellé álljon a küzdelemben, hogy, mint már említettem, egy amorális rablógyilkos, aki már vámpírrá válása előtt is végigöldöste a fél vadnyugatot. Újabb adalék a törvény Skinner nyomában járó embere, James Book, aki egy összecsapás közben véletlenül fertőződött meg, és vált maga is amerikai vérszívóvá: története a befejezésre nagyszabású tragédiába csomagolt morális diadallá érik, ami mellesleg (nem akármilyen furmányos módon) feldobja a labdát a folytatásnak is. (Egyébként maga Skinner is életben marad a sztori végén, és az ő karakterében rengeteg lehetőség rejlik.) Mindkét történetet Rafael Albuquerque rajzolta, és azt leszámítva, hogy a hátteret notóriusan szereti elhanyagolni, profi munkát végzett, vonásai érzelmi és dinamikai szempontból is hatásosak, a színező pedig különösen kitett magáért betegesen sárgás és véresen vörös árnyalataival. A végére látványosan eltérő színvonalra kifutó sztori miatt nehéz egyben megítélni a képregényt, de egy gyenge négyest nem tudok sajnálni tőle. 
Aki még nem olvasta volna Donald Westlake kíméletlen, nyers erőtől duzzadó, érzelmi sivársággal teli The Hunter című könyvét (abból készült a Lee Marvein-féle Point Blank és a Mel Gibson-féle Visszavágó is), az rögtön lásson hozzá, utána pedig vegye kezébe Darwyn Cooke tavaly megjelent képregényadaptációját is. Alapvetés, hogy amit Cooke rajzol, az már rossz nem lehet – kevés kortárs amerikai rajzoló van, aki olyan mocskosul erőteljes atmoszférát képes teremteni, mint ő, és akinek stílusa annyira sajátos, senki máséval össze nem téveszthető, hogy egyetlen panel egyetlen részletéről rögtön felismerhető. És tud írni is, nem is akárhogy – ld. az utóbbi kb. 10 év egyik legjobb DC-történetét, a rajzfilmfeldolgozást is megélt The New Frontiert. Cooke Westlake Parker sorozatának első négy kötetét tervezte képregényre írni, és ugye a The Hunter volt az első – a The Man with the Getaway Face lett volna a következő a sorban, de úgy döntött, hogy a sorrend helyett inkább a színvonalat veszi figyelembe. Úgyhogy inkább a The Score-ból lesz majd graphic novel a második kötet helyett, amit pedig ebbe a mindössze 24 részes képregénybe zanzásított. Kihagyni nem lehetett, ugyanis az itteni események nagyon fontos előjátékát képezik a The Outfitnek, aminek teljes adaptációját Cooke októberben dobja majd piacra (és mellesleg ez a 24 oldal is benne foglaltatik majd, mint bevezetés). Szóval, a The Man with the Getaway Face-ben Parker átoperáltatja az arcát, hogy a szervezet, amit a The Hunterben olyan hatékonyan megrövidített, ne találja meg – de az ilyesminek nem fillérekben mérik az árát, úgyhogy emberünknek sürgősen szüksége van valami nagy balhéra, hogy pénzhez jusson. Egy régi ismerőse egy pénzszállító autó kirablásába szervezi be, de a meló közvetítője egy koros, kapzsi pincérnő, aki nem szívesen osztozkodna a zsákmányon. A regény egy normál hosszúságú (noha a szabványnál nagyobb méretű) füzetbe sűrítése természetesen azt eredményezi, hogy ez sokkal lazább adaptáció, mint a The Hunter volt: elmarad itt-ott egy mellékszál, és jelentősen leegyszerűsödik a rablásjelenet, viszont minden, ami a folytatás szempontjából fontos, itt van, és most ez a lényeg. Főleg, hogy ez ebben a formában inkább egy afféle „teaser”, egy prológus a The Outfithez, mint egy teljesen a saját lábain álló alkotás. De a lényeg persze az, hogy pokoli élvezetes olvasmány. Cooke, mint általában, elképesztően feszesen ír, nincs üresjárat, nincs pöcsölés, ő mindig pontosan érzi, hogy mennyit kell mondania és mutatnia ahhoz, hogy előremozduljon a történet, és életre keljenek a szereplők. És persze szívesebben mutat, mint mond: csak akkor használ szavakat, ha nagyon muszáj, egyébként jellemzően képekkel mesél, a mesterien kivitelezett, rablásjelenetben alig szólal meg valaki, és ahhoz sincs szüksége semmilyen narrációra, hogy szinte érezni lehessen a szagát Westlake lepukkant motelszobáinak, piszkos utcáinak és semmi közepén húzódó autós éttermeinek. A The Hunter kékes árnyalatai helyett most a sárga az egyetlen szín a képregényben a (a borító alapján a The Outfit vörösben pompázik majd), ami egy sajátosan anakronisztikus külsőt kölcsönöz neki – rohadtjól néz ki a ’60-as évekbeli (mellesleg igen részletgazdagon ábrázolt) autókkal. Cooke-ban nem lehet csalódni. Ahogy Westlake-ben sem lehetett. A kettő kombinációja pedig világbajnok. 
Lehet, hogy nem sokan tudják, de Robert Kirkman The Walking Deadje csak úgy kapott anno zöld utat az Image akkori vezetőitől, hogy megígérte nekik, a zombijárványról idővel kiderül majd, hogy földönkívüliek okozták, akik ezzel gyengítették le az emberi civilizációt, hogy az inváziójuk a lehető legkisebb ellenállásba ütközzön. Úgy gondolták ugyanis, hogy egy „sima” zombis koncepció kevés a sikerhez. Kirkman persze jótékonyan füllentett (avagy pofátlanul hazudott, attól függ, honnan nézzük), és miután kijött az első szám, közölte a górékkal, hogy igazából nem hülye, hogy a sztoriját elbassza holmi idegeninváziós baromsággal. De úgy látszik, időközben meggondolta magát. A 75. szám végén ugyanis kiderül, hogy tényleg földönkívüliek állnak az egész mögött: a Föld vízkészlete kell nekik, és ha már úgyis itt vannak, hát úgy mellesleg rabszolgafajt csinálnak az emberiségből. De hőseink, élükön a fénykardot forgató Michonne-nal, felveszik ellenük a harcok, és a The Walking Dead egy színes, epikus csatákkal teli sci-fi képregénnyé válik (a rajzoló az Invincible Ryan Ottley-ja). Na jó, ez persze csak egy vicc. Mármint nem az én viccem hanem Kirkmané. Miután az aktuális sztori kulminálódik a sorozat történetének egyik legszemetebb cliffhangerében (erről lejjebb), Kirkman poénból, a jubileumi szám alkalmából, odafirkantja ezt a hétoldalas, abszolút beteg, földönkívülis bullshitet – frenetikus (amúgy olvastam olyan külföldi kritikát, aminek az írója komolyan vette a poént), és főleg, tökéletesen vicces és ironikus. De most, hogy a fricskán túl vagyunk, lássuk a tényleges The Walking Deadet. A 74. rész azzal ért véget, hogy a pap, Gabriel, figyelmeztette a nemrég bemutatott, külvilágtól elszigetelt békés közösség vezetőjét, Douglast, hogy Rick és társai szörnyű dolgokat tettek az életben maradásuk érdekében, és nem tartoznak ide. Ez egy súlyos konfrontációt jelzett előre a két csoport között, de Kirkman, mint mindig, most is van elég tökös, hogy egy sokkal erőteljesebb irányba vigye a sztorit. Ahogy azt már sejteni lehetett, most Rick a rosszfiú. Rick, aki oly sok mindent feláldozott, aki meghozta a kemény döntéseket mások érdekében, aki százszor megmentette társai életét – most összeroppant. Nem szoktam ide a borítón kívül más képeket beszúrni, de tessék:
Bár a Fumax már a negyedik rész megjelentetésére készül, mi egyelőre még csak a második és a harmadik kötetnél tartunk, de ez most ne érdekeljen senkit, ami fontos, hogy most két rövid, ám velős kritikával illetjük a Fumax vámpíros mangájának folytatásait. (Vajon miért beszélek többes számban? Tökegyedül írom.)
A harmadik kötetben szereplő sztorit tartják a legjobb D történetnek, nem véletlen, hogy a hazánkban is megjelent és nagy népszerűségnek örvendő Vérszomj című anime is ezt dolgozta fel. Ezért akik látták az animét, azoknak nyilván ismerősek lesznek a történések, de jelentősebb eltéréseket is tapasztalhatnak, valamint összességében sötétebb hangulatúbb is, mint a pozitív végkicsengésű film, mindezek gyanúm szerint leginkább az eredeti regényhez való ragaszkodással magyarázhatóak.
A mangák sajnos továbbra sem mentesek ugyan a tipikus mangabetegségektől, mint pl. a rendszertelenül heverő gazdátlan mondatfoszlányok, vagy a feleslegesen felaprózott jelenetek, de ezekkel meg lehet tanulni együtt élni, és az ilyen unisex mangáknál ez amúgyis egy állandó jelenség. 
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a nosztalgia súlyos betegség. Főleg akkor, ha elhisszük azt, amit a hozzáértők mondanak, miszerint
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hogy lehet szeretni egy olyan sorozatot, amiben minden részben ellőttek tízezer töltényt, felrobbantottak legalább egy tucat Dodge Coronet-et vagy Jeep-et és senki soha nem halt meg (Kivéve a negyedik évad utolsó részében Fullbright tábornok másfél perces haldoklását)? A játszótéri homokozós Tom és Jerry stílusú játékos, prepubertás fiús attitűdnek köszönhetően lett népszerű a Stephen J. Cannell által teremtett sorozat, ami - az utolsó borzalmas, ugyanakkor szerencsére rövid évad kivételével - soha nem vette komolyan saját magát. Volt például egy jelenet, amiben egy helikopter nekiütközött a sziklafalnak, felrobbant, majd később a lángoló roncsok közül sértetlenül támolyogtak ki a pilóták. Hogy lehet egy
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hiszen benne van Liam Neeson is - akitől sokat vártam az Elrabolva után, most azonban annak ellenére, hogy elméletileg ő a főszereplő, alig van mozgástere. Ugyanis a filmet simán ellopja Patrick Wilson (Lynch), - 
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; nem szabad túlzott elvárásokkal beülni A szupercsapatra. Hiszen vannak benne helikopteres akciók, robbantások meg rengeteg lövöldözés - az első húsz perc úgy zseniális, ahogy van. Ami utána jön, az nehézkes, vontatott és túlságosan bonyolult ahhoz, hogy igazán gördülékeny akciófilm legyen belőle. A cselekmény és az egymással szemben álló karakterek viszonya annyira bonyolult, hogy akármennyire is szeretnénk, hogy vigyenek magukkal az akciók, mindig azon fogunk gondolkodni, hogy éppen most kinek is kéne drukkolni. A Szupercsapat kemény, mint a szikla - ugyanakkor vannak itt százdolláros nyomólemezek, zsoldosok, renegát CIA ügynökök, katonai rendészek és elhárítók, akik között könnyű összekeveredni, mert mindegyik ugyanúgy néz ki. És - mint a filmből kiderül - ugyanannyira béna, ha hangtompítót kell egy pisztolyra csavarni.