Alant megtekinthető a Péntek 13 remake legújabb, színes, szagos, szélesvásznú előzetese. Jason Voorhees szellemét a nem is reménytelen Marcus Nispel idézi meg. 

Nehéz helyzetben vagyok, amikor az Evangelion 1.0: You Are (Not) Alone-ról kell írnom, méghozzá több szempontból is. Egyrészt komoly közös múltunk van (vigyázat, személyes vallomás következik!): a Neon Genesis Evangelion az első animék között volt, amiket évekkel ezelőtt megnéztem (a Ghost In The Shell-lel, az Akirával és a Cowboy Beboppal együtt – mindnek nagy része volt abban, hogy anime-rajongó lettem). Ennek megfelelően hosszú ideig trónolt a toplistám élén, különféle netes avatárjaim pedig kizárólag Shinji-t ábrázoló képek közül kerültek ki. Aztán, sok töprengés és elemezgetés után végül lassanként egy rossz sejtés kerített hatalmába: Hideaki Anno (a sorozat legfőbb írója), akármilyen jó munkát is végzett, nem véletlenül ködösít olyan sokat. A rengeteg feltett kérdésre azért nem válaszol, mert nincs válasz.

A másik nehézséget a legendássá vált sorozat vadhajtásai, a későbbi egészestés film-változatok jelentik. Mi szükség van a történetet újra elmesélő, összefoglaló Death & Rebirth-re? Az End Of Evangelion jogossága még érthető, elvégre az eredeti széria egyébként is sok vitát kavart, váratlan és az addigi eseményektől totálisan, már-már érdektelenül elforduló befejezése helyett egy másik alternatív végjátékot mutatott be. De az új, négy részesre tervezett, Rebuild Of Evangelion filmeknek megint mi értelme van? Üzletileg persze világos a döntés, ugyanazért még egyszer be lehet kasszírozni egy csomó pénzt – már meg is jelent egy, az eredetinél még egy századdal debilebb című rendezői, extrás változat (Evangelion: 1.01 You Are (Not) Alone: Limited Design Edition) – de nem szégyenteljes dolog így megcsúfolni egy klasszikust? (A Ghost In The Shell készülő, „feljavított” változatáról inkább most ne is beszéljünk...)

Az Evangelion alapötlete, lecsupaszítva és pőrén szemlélve, nagyon egyszerű: különféle lelki problémákkal küszködő gyerekek gigászi harci robotokat vezetnek szintén hatalmas méretű és különlegesen erős szörnyetegek ellen. Csak éppen, a nagymama vasárnapi leveséhez hasonlóan, amilyen egyszerű a recept, annyira figyelmes, aprólékos, profi az elkészítés és a tálalás. A szereplők tizenéves életkora nyilván a célcsoportnak megfelelően lett belőve, de később azért kapunk rá egy (meglehetősen gyenge) indoklást is. (Igazán nem lényeg, semmilyen sci-fi vagy fantasztikus történet nem működik bizonyos mértékű rendelkezésre álló befogadói fantázia nélkül.) Az ember legkaotikusabb, legkiszolgáltatottabb életkorában vergődő kamaszkorú szereplők lelki világa azonban olyan aprólékosan van feltérképezve és kanalanként adagolva megmutatva, szélsőségekbe eső paráktól a finoman ábrázolt szexuális ébredésig, hogy az még a hozzám hasonló szkeptikusokat is el tudja varázsolni (sokadszorra is).

Hideaki Anno a klasszikus, drámai elemeket tartalmazó alkotásokban különösen népszerű fogás szerint többféle, néhány egymástól szögesen eltérő tulajdonsággal és mindükben közös bizonyítási vággyal rendelkező karaktereket mozgat egy alaposan kitalált, de jónéhány kérdést nagyvonalúan átugró, tehát egyszerre valóságos és stilizált (mesei) háttér előtt. Shinji a főszereplő és egyben a kézenfekvő azonosulási pont, ő apja szülei nélkül nevelkedett, mígnem apja magához nem hívatja. Ő a Földre érkező, angyaloknak nevezett, pusztító erejű lények elleni harc vezetője (a szervezet neve NERV), fiát pedig érzelmi zsarolás és jó emberismeretről tanúságot tevő kiszámított lépésekkel veszi rá a harcra. Akit azonban fojtogat a főhős töketlenkedése (a sorozatban kicsit hosszabbak ezek a részek, a filmmé gyúrás közben szerencsére inkább ezeket vágták, mint az akciót), annak még mindig ott van Shinji két (jóval férfiasabb) haverja vagy éppen a harcias vörös cica, Asuka. Rei, a kék hajú Joker kártya, kissé szociopata beütésű a viselkedése, mintha hiányozna a személyisége – erre legalább kapunk magyarázatot.

Az Evangeliont, még ha csöppet azért méltatlan is a párhuzam, a Twin Peaks-hez tudnám hasonlítani annyiban, hogy a klasszikus szappanoperai fordulatokat (otthagyások, visszatérések, szerelmi tépelődés, gonoszak és jók szerepcseréi stb) olyan titokzatosan, ügyes arányérzékkel és érdekes ruhában szerepelteti, hogy a néző egyáltalán nem érzi magát átverve.

Az aprólékosan felépített és némi (konyha)filozofálgatással kevert drámai töltet mellett a széria másik ütőkártyája a mechák és az angyalok zseniális koncepciója és kidolgozottsága. Az előbbiek (Evangelion a becsületes nevük és nem is teljesen robotok, de psszt!) ember-gép interfész jellemzői, fegyverei és irányítási mechanizmusa és a NERV bázis felépítése mind a sci-fi tudományos oldalához közelebb fekvő remek ötletek. Ügyes az is, hogy az absztrakt, szokatlan formák és az antropomorf arányok és testrészek keverésével mindkét oldalon harcoló órási „lényekre” sikerült valami megfoghatatlanul ijesztőt, borzongatót keverni, és ez az Evák berserk módjánál különösen jól érvényesül.

Az Evangelion mélyelemzésébe két okból sem szeretnék belemenni: egyrészt tartom, hogy úgy el van maszatolva minden (és olyan kevés nyomot kapunk), hogy ha a készítők tudták is, miről beszél, nézőként túl sok követ kell odahordani, hogy bármit fel lehessen építeni belőle. (A net tele van freudiánus olvasatokkal, amire én csak annyit tudok mondani, hogy Freud okos ember volt, de ez esetben az egó-szuperegó-id főszereplő-megfeleltetést még mindig erőltetettnek érzem: a szivar nem mindig fasz. (Félreértés ne essék, ettől még ugyanúgy szeretem ezt a Hideaki Anno által teremtett, dühöngő szörnyekkel teli furcsa, pusztuló világot...)

A másik ok pedig az, hogy még csak az első darabjánál tartunk a Rebuild Of Evangelion című négyrészes filmsorozatnak, és máris előkerültek olyan szereplők és témák, amik csak az eredeti sorozat legvégén, így tehát van rá esély, hogy a Shinji tehetetlenségét és szorongásait hangsúlyozó jelenetek erőteljes megvágásával végre gatyába rázzák és kerek lezárással fejezik be a történetet. Ez és a számítógéppel feltupírozott, mégis az eredeti látványvilágba simuló akciójelenetek, ha nem is indokolják, de feledtetik a sorozat újramelegítésének mégiscsak leginkább üzletileg indokolható döntését.

Ha netán sugárban hányunk a romantikus komédia műfajától, akkor is muszáj elismernünk, hogy a Csak szex és más semmi a maga kategóriájában majdhogynem hibátlan film volt. Nem ez volt az első magyar vígjáték, ami 400 ezer feletti nézőszámot ért el, viszont talán a legelső, amely precízen betartotta a vonatkozó zsánerszabályokat. Goda Krisztina második filmje, a Szabadság, szerelem tulajdonképpen bérmunka volt, egy rossz koncepció következetesen rossz megvalósítása, a Kamélonnal azonban sikerült visszatérnie a nyerő recepthez. Ismert műfaj + mai környezet + szellemes dialógok + feszes szerkezet = keveset vállaló, de azt 90%-ban teljesítő, szórakoztató popcorn-mozi.

A választás ezúttal a „szélhámosfilm” szubzsánerére esett – „hivatalosan” talán nem létezik ez a kategória, de készült már annyi, hasonló tematikájú film, hogy akár létezhetne is –, ami abból a szempontból örvendetes, hogy végre nem vígjátékkal próbálkozik egy  magyar közönségfilmes. Persze, ahogy a Kontrollból, úgy a Kaméleonból sem hiányozhat a humor, de szerencsére a poénok (többnyire Csányi Sándor karaktere szállítja őket) nem tűnnek erőltetettnek, nem lógnak ki a sztoriból, és nem billentik át a filmet komédiába.

A történet ugyan nem igazán eredeti, de ügyesen berántja a nézőt már a legelején. A főhőst, Farkas Gábor megélhetési nőcsábászt, munka közben látjuk, ahogy kevésbé attraktív, öregecskedő, magányos, ámde tehetős szinglikkel ismerkedik meg, majd miután összebútorozik velük, ráveszi őket, hogy adjanak hozzáférést a bankszámláikhoz. A megfelelő pillanatban persze felbukkan egy az igazi nagyvad is, akiről hősünk és a néző is egyből tudja, hogy végül a méltónál is méltóbb ellenfél lesz belőle, akit inkább futni kéne hagyni – ezt javasolja Farkas sidekickje is –, de épp a látszólagos elérhetetlensége által lesz belőle vonzó préda.

Nincsenek óriási fordulatok a történetben, viszont üresjáratok se nagyon. Goda Krisztina és Divinyi Réka forgatókönyve mintaszerű, abban a tekintetben legalábbis, hogy pont úgy szövi a cselekményt, ahogy az a halivudi típusú szkriptekben megszokott. Mértani pontossággal érkeznek a plot pointok, minden jelenetnek megvan a dramaturgiai célja, és az „egy lépés előre, egy lépés hátra” elv (azaz, hogy mikor a főhős elérni látszik célját, történik valami, ami eltávolítja attól, de megoldja a szituációt, majd folytatódik ugyanez előről) is remekül működik. Egyedül a film lezárása nem sikerült: az utolsó csavar nem üt elég nagyot, mintha pont ekkora fogyott volna el az ihlet.

A szereplők közül muszáj Kulka Jánost kiemelni, aki a kiváló alakítása mellett a bátorságáért is dicsérendő, amiért elvállalta a homoszexuális orvos szerepét. Csányi vicces, Hámori Gabriella picit szürkébb, mint azt a figurájának jelleme sugallná, Nagy Ervin meg olyan meggyőzően adja a szélhámost, hogy végül – sajnos – nehéz eldönteni, végül is beleszeretett-e a nőbe vagy sem.

Messze nem hibátlan tehát a Kaméleon, ám ami igaz volt a Csak szex és más semmire, az áll rá is. Goda maximálisan bebizonyította, hogy igazi profi, aki a magyar közönségfilmesek közül talán a legcéltudatosabb és legfegyelmezettebb, de ugyanakkor most sem tudott / akart olyan produkcióval előállni, amellyel túllépne a zsánersablonokon. Igaz, ez talán nem is az ő feladata lenne. Ideális esetben ugyanis ő képviselné a biztos középszert a hazai közönségfilm világában, azt a szakmai minimumot, ami alá már kínos menni, ám mivel rendezőink és forgatókönyvíróink többsége még az alapokkal sincs tisztában, a filmes diplomáját Angliában és Amerikában szerző Goda messze kiemelkedik a mezőnyből. Vakok között félszemű a király, ahogy azt már az ókori görögök is mondták. 

Ma a Visszavág-filmklubban!

Hogy melyik volt az idei Anilogue fesztivál legjobb filmje, arról fogalmam sincs, bár jelentős összeggel mernék rá tippelni, hogy a Libanoni keringő illetőleg az Idióták és angyalok közül valamelyik, ám miután egyiket sem tudtam megnézni, csupán a legvéresebbet tudom megnevezni.

A Holt tér története pofátlan nyúlás: a horror és a sci-fi műfajának nevezetes darabjai adnak benne randevút egymásnak. Valamikor a jövőben játszódik a cselekmény – e nélkül ugyebár nehéz lenne sci-finek (is) nevezi a filmet – az USG Ishimura névre keresztelt űrhajón. Útja során elvetődik egy kihaltnak tetsző bolygóra, ahol is rejtélyes felépítményre bukkan a legénység, melyet a kapitány és a vallásosabbak kegytárgynak vélnek. Magukkal viszik a roppant bizarr izét a fedélzetre, és ez, ahogy az már lenni szokott, nagy böszmeségnek bizonyul a későbbiekben.

A hajón ugyanis egyre furcsábban kezdenek viselkedni az emberek, érzik, hogy valakik át akarják venni a hatalmat a testük felett, és e gondolat oly rémítő, hogy a kellemesebb alternatívát választva, inkább önkezükkel vetnek véget az életüknek. Akinek viszont ez nem sikerül, az valóban átváltozik, valamilyen óriási, ízelt lábakkal és karmokkal támadó alien-zombivá (szak. kif.: necromorphs). Egyedül a biztonsági főnök(nő) Alissa Vincent és maroknyi csapata próbál szembeszállni az egyre gyorsabban szaporodó szörnysereggel –némileg spoileresen fogalmazva: – szerény (rész)sikerekkel.

A Holt tér igazság szerint nem nagyon érdemli meg, hogy ennyi karaktert pazaroljunk rá, mint hentelős akció-horror ugyanis csak egy szimpla „B-filmnek” feleltethető meg, a különbség csupán csak annyi, hogy a kliséket animált formában vezeti elő. Az egyszeri néző nem is igazán értheti, miért kellett ezt a korrekten kivitelezett, gore-ban szerencsére bővelkedő, de mégis csak másodlagos frissességű filmet legyártani. A válasz egyszerű: a Holt tér az Electronic Arts kapcsolt terméke, az azonos nevű akciójátékot hivatott népszerűsíteni. Története a játék előzményeként szolgál, így nyugodtan tekinthetjük a filmet egy átlagosnál hosszabb és jobban kidolgozott intrónak.

Hasonló trükköt – azaz, hogy előbb született meg a termék, és csak utána a képregény vagy a film – már láttunk (He-Man, Transformers), úgyhogy ezen kár lenne fennakadni. Hogy kvalitásai alapján a Holt tér bemutatása az Anilogue-on indokolt volt-e, az már egy másik kérdés.

Megkezdődött a 2008-as Anilogue fesztivál (mit megkezdődött, a budapesti szakasza hamarosan véget ér!), amikor is az Uránia és a Toldi moziban békésen vegyülnek az animációs film hardcore fanatikusai a kisgyermekes anyukákkal, a csoportosan érkező egyetemistákkal és a gyanakvó pillantású borostás újságírókkal. Első szemlénk során egy rövidfilm-válogatást és egy japán egészestés filmet szemrevételeztünk (meg a hostess-lánykákat egy új horrorjátékkal ingyenesen kipróbálható XBOX 360 gépeknél).

A kockákból épült ház az a fajta lírai, hangulatokra és benyomásokra építő rövidebb alkotás, aminek emellett egy érdekes alapötletből is sikerül a legtöbbet kihoznia. Kis város, csekély alapterületű házakkal, melyeket az emelkedő vízszint miatt tulajdonosaik kocka alakú újabb emeletekkel folyamatosan bővítenek fölfelé: enyhén szürreális, sci-fi-be vagy még inkább Miyazaki Hayao-filmbe illő a téma, melyet a kopottas, megsárgult látványvilág tovább erősít.

Finom, romantikus-bölcs történetecske ez egy magányosan éldegélő öregemberről, aki az éppen aktuális feljebb költözés közben véletlenül leejti kedvenc pipáját. Van ugyan másik, ő mégis búvárruhát ölt és megindul a mélybe. Ahogy áthalad a már otthagyott, régebbi szobáin, a múltjában is elkalandozik, rövid flashback-eket láthatunk feleségéről és gyerekeiről, ily módon a film a térbeli, vertikális mozgás (süllyedés) mellé az időben hátrafele haladó emlékfüzért rendel. A vízzel telt szobák, a kellemes, nyugodt zene, a szomorkás, de a halált elfogadó, megnyugvó hangulat jellegzetesen japán ízt kölcsönöz a filmnek.

A "Play Doh" gyurmából megformázott nyulakat szerepltető Sony Bravia reklám funkcióját és másfél perces hosszát tekintve is kilóg kissé a többi alkotás közül, de melyet a folyamatos, életszerű mozgás, a tekintélyes mennyiségű felhasznált és megmozgatott gyurmatömeg, valamint a rengeteg közreműködő precíz munkája (az ugrás közben a nyulakat tartó állványokat sehol sem lehet kiszúrni, csak a netes promóképeken), abszolút lenyűgöző hatással bír. (A youtube-on is megtekinthető - nem ugyanaz, mint vásznon, de azért így is élvezhető.)

A Kártevők kétségkívül a legnagyobb költségvetésből és a legtöbb számítógépes munkával készült mű a Világpanoráma csokorjából, de - legyen akármilyen szépen kivehető az összes szőrszál a szereplőin (ürgék? mormoták? sajnos alacsonyak a zoológus skilljeim) -, maga a történet kiszámítható és ismerős mederben folydogál, ráadásul meglehetősen önkényesen vezeti elő a cselekményét. A mező közepén élő rágcsáló életébe egyik pillanatról a másikra robban bele (gyakorlatilag szó szerint) egy hatalmas metropolisz.

Búcsú a természettől, belesüppedés a robotba, a fásultságba, a szmogba és a piszokba: nem éppen kellemes, talán túlságosan is sarkos kép a modern nagyvárosi ember életéről. A film vége azonban kellően váratlan ahhoz, hogy ne unjuk el magunkat, a megjelenő lebegő, polip-szerű lények pedig A vadon hercegnője című Miyazaki klasszikust idézik. Érdekes hatást keltenek egyébként a rajzfilmszerű testarányokkal, de már-már az Uncanny Valley-be merészkedően életszerű arckifejezéssel rendelkező karakterek (a környezet ugyanígy igen realista). Erőteljes lett a város fullasztó, komor cyberpunk hangulatú megjelenítése is, de a befejezés egyértelművé teszi: azért mindennek ellenére a Kártevők mégiscsak egy mese marad.

A Variációk Mariloura című műről sajnos nem tudok sokat mondani, ugyanis a felirat sajnos lemaradt róla (remélem, hogy csak figyelmetlenségből vagy technikai malőr okán), márpedig egy meglehetősen szöveg-orientált, a francia újhullámra emlékeztető filmről van szó. A látványvilága igen különös, sajnos képtelen vagyok megmondani, hogy hogyan csinálták és egészen pontosan mit imitál, mindenesetre, ööö... nagyon egyéni. (Értékelni a fentiek fényében nem mernek.)

Ha a fenti francia alkotástól eltekintünk, a Maraton a - ha szabad így mondanom - legértelmetlenebb, "se füle, se farka" darab ebből a válogatásból. A koncepció az Egy éjszaka egy városban című, szintén cseh stop-motion animációs filmre emlékeztet (egy tejfelszerű ködbe fulladó maratont láthatunk, melynek résztvevői végül békésen repkednek a házak felett), ám kicsiben a furcsa környezetben, nem feltétlenül koherens egésszé összeálló furcsa események hangulatteremtő ereje egész egyszerűen nem működik. Pedig a karakterek jók (tulajdonképpen nem ismerjük meg őket, mégis azonnal mindenki nevetett a jellemkomikumokon - olyan ez, mint a Svejk, hozzánk magyarokhoz közel áll a cseh gondolkozásmód, vágjuk a poénokat).

A Hot Dog tipikus Plympton-szösszenet, annál is inkább, mert az általa oly kedvelt idióta kutya-tematikát használja. Ezúttal tűzoltónak akar beállni a lelkes, ám fölöttébb szerencsétlen és balfék eb, innen pedig sorra jönnek a várható, klasszikus börleszk-ízű gegek és a groteszk poénok. A jóval sötétebb humorú és egyben komolyabb Idióták és angyalok után (kritika hamarosan!) kifejezetten üdítő volt egy lazább "Plymptoon". (Nem tartozik ide, de what the hell: ha valakit érdekel, beszkennelem a tavalyi dedikálás alkalmával kapott, külön kérésre alul meztelen Marilyn Monroe-t ábrázoló firkámat.)

A Születés egy rövid, ám igen leleményes jelenet, mely egy kalitkába zárt madár vergődését az újra és újra bevágott, magát az animáció elkészítését dokumentáló felvételek hangjára rímelteti. A zsírkréta sercegése és a papír zörgése az ismétlődő, egyre vadabb rohamokat és a ketrec rázkódását festi alá. Ötletes, rövid és magával ragadó posztmodern egyperces ez, mely ékesen illusztrálja az Anilogue fesztivált olyan érdekessé tevő tényt: az animációs filmek határtalan lehetőségeket biztosítanak a fantáziának.

A kedvencem mégsem ez, hanem a Skhizein lett: ez a visszafogott, száraz modorban előadott, pasztellszínekkel és szerényen a háttérbe húzódó rajzolással rendelkező szürreális történet fantáziadús és igen humoros illusztráció a kordában tartott skizofrénia esetéhez, mellyel a főhős - aki azt képzeli, hogy a teste pontosan 91 centiméterrel arrébb van, mint ahol látszik - kénytelen megtanulni együtt élni. Örkény-novellába illő a helyzet: a férfi maga is tisztában van azzal, hogy az agyával van valami gond, és nem a különös meteor fordította így fel az életét, de mit csináljon, ha egyszer nem tud kimenni az ajtón, csak mellette a falon keresztül? És a helyzet csak egyre rosszabbodik...

Az erdő zongorája egész estés, másfél órás film. A kockákból épült házhoz hasonlóan szintén nagyon japán, ezt már az első jelenetek félreismerhetetlenné teszik, melyek Kai, az általános iskolás transfer student beilleszkedési nehézségeit mutatja. De nem ő az egyetlen kívülálló az osztályban: Shuhei, bár jóval szegényebb családból származik (anyja prostituált, de ez egyébként szemmel láthatóan egyiküket sem zavarja), szintén odavan a zongorázásért. Megszállottságuk alapja azonban különböző, és kettejük története során a szertelen, önkifejezési indíttatású zeneszeretet ütközik meg a professzionális, ám hideg, a technikai brillírozást és az érzelmi töltetet is robotikus gyakorlással elérni kívánó zongoratudással.

Ha túlzott eredetiséggel nem is vádolható a film, van, ahol eléri a kitűzött célt és működni kezd a varázslat (főleg a vége felé, a viccesebb részeknél), de sajnos a szükségesnél kicsivel több drámát és kevesebb humort alkalmaz a film, ráadásul él azokkal a tipikus egyszerűsítésekkel és sztereotípiákkal, amiket, ha már ennyire zongora és klasszikus zene-központú a szüzsé, igazán elkerülhetett volna. Persze igaz, vélhetően nálam fiatalabb (tizenéves) lehet a célközönség, és a profi zenészek elszántságát, harcait, szorongásait is jól elkapta a rendező, de erre így akkor is csak egy erős közepest mernék adni.

Holnap jövünk további kritikákkal, addig is vegyetek jegyet az Idióták és angyalokra, mert az jó nektek. Stay tuned!

Újra Coen–film!, ujjong a szívem, miközben kialszanak a fények. Még egy éve sem roppantott össze, cincált szét és hagyott romokban a zseniálisan nihilista, borongós, hallgatásával hanyagul hetekre a lélekre telepedő Nem vénnek való vidék, és máris itt a következő adag leleményes zsánerturmix a szerzői és közönségbarát műfaji filmek határmezsgyéjén egyensúlyozó hollywoodi alkotópárostól.

A történet alapján a fivérek életművében hangsúlyos szerepet kapó, fokozatosan eldurvuló zsarolásos krimit várhattunk (Véresen egyszerű, Fargo, Az ember, aki ott se volt, A nagy Lebowski), az előzetes alapján egy furcsa fazonokkal teli screwball comedy–t, a poszter és az alapanyagul szolgáló, egy ex–CIA igazgató által írt „Burn before reading” című könyv alapján hidegháborús paranoiafilm–paródiát. És azt hiszem, senki nem lepődik meg, ha azt mondom: ezt mind megkaptuk.

Kapásból az első percekben fel–alá nyargalnak az Öltönyösök a Pentagonban, akik viselkedésükkel Kubrick hidegháborút gúnyoló klasszikusát idézik: mind nagyon fontosak, de fogalmuk sincs semmiről (a film legvégéig – bocsi, spoiler!). Ráadásul kirúgnak egy sokat látott, sokat tapasztalt szakértőt (John Malkovich), aki aztán nekiáll emlékiratokat írni.

De mindent beleír ám, és hála néhány valószerűtlen véletlennek és egy válni akaró, bizalmatlan feleségnek (Tilda Swinton – ő is és a rendezők is mindent megtesznek, hogy totálisan ellenszenves legyen a karaktere, és sikerrel is járnak), a dokumentum egy ostoba fitnesz-edző (Brad Pitt) és munkatársa (a Coen–filmekből elmaradhatatlan Frances McDormand) kezébe kerül. Az előbbi buta, de annyira ám, hogy folyton rágózik és minden szót azzal helyettesít, hogy „shit” (mondom, hogy buta! hahaha, ez annyira vicces!), az utóbbi meg plasztikai műtétre gyűjt, ráadásul nő, és mint ilyen, mindenre képes. Plusz még összekavar egy szövetségi ügynökkel is (George Clooney), aki amúgy az ex–CIA–tanácsadó feleségével csalja a sajátját.

Ebből aztán mindenféle kalamajka kerekedik, és az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, mondanám, ha egy VHS-doboz hátuljára írnék ismertetőt egy ’90–es évekbeli családi vígjátékról, pedig nem, és ez már régen rossz jel. Csak az a baj, hogy vélhetően Joelnek és Ethannak sem volt sokkal több fogalma arról, hogy hova is kéne tenni itt a hangsúlyt, meg hogy hova akarnak egyáltalán megérkezni. Így hát a forgatókönyv a Coenes, véletlen események mentén ténfergő „minden egyre rosszabb lesz” elvet követi, persze azért inkább vicces, mint drámai, kivéve az első fél órát, ami unalmas szenvelgés: mindenki megcsal mindenkit és közben még piszok szarul is érzi magát. Szerencsére aztán azért magukra eszméltek, és behúzták a féket, mielőtt leforgattak volna egy echte Woody Allen-filmet (ami egyébként is felesleges lett volna, mert épp most jött ki egy oridzsinál).

És innentől: Coenék, ha szórakoznak. De nemcsak ők, a színészeknek is jutalomjáték az egész, lábrázás és lazázás, nagy röhögések forgatás közben (és biztos a szünetekben is jól elvoltak). Kicsit olyan szaga van a folyamatosan érezhető, minden mozdulatban és pillantásban megcsillanó komolytalanságnak, mint a Trópusi viharban, csak ott legalább volt rá némi indok, lévén az említett mű papíron vietnámi háborús film, valójában Hollywood–paródia (iróniában pácolt öntömjénezés?). Itt viszont összeállhatott volna egy egésszé a cselekmény, ha lett volna mondanivaló, vagy legalább egy egyértelmű törekvés, hogy az USA mindenható és főleg mindentudó, rettegve tisztelt hárombetűs szervezetének mutatott fityisz ne elröhögött viccként, hanem komor mosollyal előadott, emlékezetes anekdotaként (ha nem is tanmese!) tárgyiasuljon filmmé.

Csakhogy hiába a csillagos–sávos párna és a gumidildót rejtegető fotel, a cselekmény gyenge, és bár a szerzőpáros van annyira rutinos, hogy menet közben ne tudjuk pontosan rámutatni, mely történetszálak vagy szerzői szándékok mentén feslik szét a film szövete és szivárog el a mozgóképbe életet lehelő mágia, mégis érezzük, hogy valami nem működik. És hiába a boldogan ripacskodó szereplőgárda, valamint az egy–két elegánsan előadott, váratlanul érkező morbid húzás, amiért sok rendező piros pontot kapna (de nem ti, Coenék! ti tudtok jobbat is, tőletek a legjobbat várjuk! közepes, leülni!), mégis hiányérzete marad a nézőnek. Mert ha utólag csak annyi marad meg, hogy milyen vicces volt, amikor az alkesz Malkovich megindult a kalapáccsal piáért, vagy hogy hű de idiótán tud rágózni Brad Pitt, de a film valahol menet közben elsikkadt, az azért mégiscsak kínos. Tőlük mindenképpen. Elszórt nevetések és jóízűen felfalt literes popcorn ide vagy oda.

Szóval a beígérés nélkül is elvárt (felkínált) műfaji egyveleget szépen szervírozzák is a fiúk: benne van minden a lábosban. Igaz ugyan, hogy ennyi hozzávalóból háromfogásos vacsorát is főzhettek volna, de sebaj, jó a lecsó is, ha elég meleg, elég sós.

Déja vu: Betörő az albérlőm–hangulatban hagyom el a termet. Mert végül is meglepődtem és nevettem is párat, viccesek voltak a karakterek, élvezhető a bohóckodás, csak valahogy az egész cirkusz túlságosan átlátszó, túlságosan nyilvánvaló, hogy ezúttal nem maradnak hullák a porondon. Semmiképpen sem a klasszikusok mellé (közelébe!) helyezhető szösszenettel gazdagodott a testvérpáros életműve, ha nem is égető bizonyítékként szolgálva, de ékesen illusztrálva: ilyenek a Coenék, mikor épp lusták jó filmet csinálni.

Örömmel jelentjük, hogy a blaxploitation műfaj újra él. Na jó, inkább csak egy Grindhouse-ihletésű retro-bohóckodásról van szó, annak viszont nem lesz rossz a Black Dynamite, amely a következő Sundance fesztiválon debütál majd. Főszereplője Michael Jai White, akinek eddig a Spawn volt a legnagyobb dobása. A képre kattintva látható a friss tréler, de a szájton a blaxploitation műfaj történetéről is lehet olvasni.

Bizony, a szuperhősök nem feltétlenül arról ismerszenek meg, hogy vörös köpenyt lobogtatva maguk mögött, daliásan repülnek a naplemente ellenfényében. Van, hogy sötét, mocskos sikátorokban és lepukkant házakban ölnek halomra embereket, méghozzá állítólag a jó ügy érdekében. Persze kérdés, hogy az ilyeneket ezek után nevezhetjük-e egyáltalán szuperhősöknek. Holden Carver mindenesetre biztosan nem nevezi magát annak. Sőt, semminek nem nevezi magát biztosan, mert már fogalma sincs, ki ő, miért harcol, és egyáltalán az ügynökségek közti láthatatlan háború melyik oldalán.

Ed Brubaker, és kedvelt rajzolója, Sean Phillips (ld. még közös remekművüket, a jelenleg is futó Criminalt) a szuperhős és a noir zsánert vegyítették a kétszer 12 részes (és egy one-shotot is tartalmazó) Sleeper című sorozatukban, ami a DC és a Marvel Univerzumtól jóval sötétebb és durvább Wildstorm világában játszódott. De ez a borongós, csavarokkal és identitás válságokkal teli hardcore bűnügyi sztori még ahhoz képest is egészen nyomasztó és kegyetlen. Ami egyben azt is jelenti, hogy aki az ártatlan szereplőket teljesen nélkülöző noir világában jól érzi magát, az valószínűleg oda és vissza lesz a mindenféle kritikusok által egekig magasztalt sorozattól.

Holden Carver egy kormányügynökségnek dolgozott, amíg egy Földre pottyant idegen tárgy szuperképességekkel ruházta fel: öngyógyító képességének köszönhetően szinte halhatatlan, ráadásul nem érez fájdalmat sem – azt teste elraktározza, és átadja annak, akivel érintkezik, és aki ezután általában holtan esik össze. Felettese, John Lynch ráveszi, hogy szerelmét végleg hátrahagyva épüljön be a világ megváltoztatásán ügyködő, hiperintelligens, ám jéghideg és mellesleg mesterségesen teremtett elme, Tao titkos társaságába, hogy belülről rohassza szét. Lynch azonban egy támadás után kómába kerül, és mivel ő az egyetlen, aki tudja, hogy Carver beépített, és nem az ellenséggel lepaktált ügynök, hősünk kínos helyzetbe kerül. Kint ragad a „hidegben”, miközben volt társai vadásznak rá, és egyre szorosabb kapcsolatokat ápol Tao birodalmának szociopata gyilkosaival, különösen a pszichológiai hatásra kényszeresen gonoszságokat elkövető Miss Miseryvel.

És ez még csak a kiindulási pont, Brubaker feszesen, hangulatosan, lendületesen szőtt cselekménye innen még tucatnyi fordulatot vesz, mire eljut a sokkoló befejezésig, ahol már térdig gázolunk az elkárhozott szereplők lelkének mocsarában. A középpontban persze Carver áll, aki számára képessége átok, és más vágya sincs, csak hogy végre kikeveredjen valahogy ebből a miliőből, amiben lassan becsavarodik. Minthogy Lynch hiányában, az „angyalok” oldalán mindenki ellenségnek hiszi, lassan tényleg azzá válik, hiszen teljesen elmosódik számára a határ a szerepe és a valóság között, és a reménytelen megváltás felé vezető úton jó- és rosszfiúkat egyaránt kénytelen halomra ölni. Identitás válsága csak súlyosbodik, mikor Lynch végül visszatér, mert akkora már úgy döntött, más alternatíva nem lévén, ténylegesen Tao szolgálatába áll. Brubaker szenzációsan jól írja a kínzó kétségek közt őrlődő férfit, aki már semmiben nem biztos, ahogy lassan a két manipulatív férfi magánháborújának és hatalmi játszmájának megviselt ütközőpontjává válik. Félreértés ne essék, ez nem holmi szuperhősös sírás-rívás felelősségről, hibákról és önsajnálatról, hanem kőkemény, nyomasztó lelki vesszőfutás, amit a kiváló karakterrajznak, a karcos, összetéveszthetetlenül noiros narrációnak, és a minden második oldalon dinamitként robbanó dialógusoknak hála az olvasó is fájdalmasan valóságosnak él meg.

De korántsem Carver Brubaker egyetlen ütőkártyája. Barátja, az érzéketlen, embergyűlölő tömeggyilkos, aki nem átallja Népirtásnak nevezni magát, a nagydarab keményfiú megtestesült archetípusa, Tao pedig a teljesen érzéketlen és minden szempontból jéghideg gonosz legszélsőségesebb mintapéldája. Vagyis igen, Brubaker erősen sarkított karaktereket használ, de a szuperhős és a bűnügyi zsáner vegyítése, és Carver lelki mélyrepülése mindezt abszolút indokolttá teszi. És egyébként is, itt van még Miss Misery, az egész sorozat talán legizgalmasabb és legérdekesebb karaktere, aki fizikailag rosszul lesz (szó szerint), ha nem követ el valami gonoszságot. Brubaker ezer oldalról mutatja be őt, látjuk, mint esztelen, vérengző gyilkost, mint szerencsétlen áldozatot, mint szenvedélyes szerelmest, mint érzéketlen árulót, mint egyszerre védtelen és kegyetlen nihilistát, és közben végig kiszámíthatatlan, veszélyes és gyönyörű, vagyis igazi, vérbeli femme fatale (érzelmi ámokfutása a második sorozat 8. részében a képregény csúcspontja). És nem csoda, hogy olyan nagyszerű párost alkot Carverrel.

A Sleeperben tehát nincsenek jófiúk, csak rosszak és még rosszabbak vannak. Kettős és hármas ügynökök, és a világ színfalai mögül irányító hatalmasságok játsszák a maguk kis beteg és emberéleteket semmibe vevő játékaikat, amelyekkel a jó ügy hazugsága mögé bújva próbálják kikaparni maguknak a gesztenyét. És ez alól még maga Carver sem kivétel, hiszen mindkét oldalt kijátszva, árnyékok közt bujkálva hamar előkerülnek a gyilkos tetteket igazolni hívatott kifogások. Brubaker Sleeper-világa lényegében egy olyan hely, ahol nem csak, hogy senki nincs biztonságban, de senki nem maradhat ártatlan sem. És az, hogy mindez a Wildstorm saját szuperhős-univerzumában létezik, még egy különösen élvezetes mellékízt is ad a képregénynek, főleg, hogy a köpenyes igazságosztók sokszor ugyanolyan mészárszékre vonuló marhák, mint az egyes ügynökségek fegyveres ágyútöltelékei, és Brubaker nemegyszer még hülyét is csinál belőlük. Itt ugyanis nincs helye tisztaságnak, dicsőségnek és igazságnak.

Sean Phillips rajzai szokásosan nagyszerűek. Sötét hangulatú, nyers és egyszerű, effektektől mentes, árnyékokat és kontrasztokat kiválóan használó képeinek hatását erősítik a panelelrendezések is: a legtöbb oldal egy-egy egészoldalas képből áll, amire második rétegként épülnek a képkockák, egészen ügyes kompozíciókat, az akciójeleneteknél pedig különösen megnövelt dinamikát kölcsönözve a képregénynek. Az arcokat pedig főleg öröm nézni. Phillips nagyszerű érzékkel, hol elegáns visszafogottsággal, hol kissé eltúlozva, vagyis mindig az adott jelenetnek megfelelően ábrázolja a szereplők érzelmeit. De a színezés is megérdemel pár szót, mert minden ízében méltó párja a stílusos rajzoknak. Láthatóan jól átgondolt rendszer van benne, ami segít megőrizni és fokozni Philips oldalkompozícióit, azokat ugyanis rendre egy-egy szín uralja (jellemzően, a képregény hangulatához méltón a kék vagy a fekete). Ettől lesz a Sleeper képi világa olyan gyönyörűen hideg és egységes.

Két kiemelkedően tehetséges alkotó munkájáról van itt szó, akik fantasztikus eredményt képesek elérni, ha együtt dolgoznak. A Sleeper mind rajzait, mind történetét, mind karaktereit illetően maradandó élményt nyújt – a műfaj szerelmeseinek mindenképpen, de másoknak is érdemes megpróbálkozni vele.

Megjelenés: 2003-2004 (24+1 rész, Wildstorm)
Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillips (one shot: Jim Lee)

Vámpíros fantasy-akciófilm? Az oroszoknak bejött, Bekmambetov (imdb nélkül írtam!) már Hollywoodban kavar. Lássuk, mit hoznak ki a témából a franciák!

Az egyre bővülő kínálattal, ám egyelőre még szűkös és igencsak szelektív fogyasztói réteggel (a mangák, ugye...) rendelkező hazai képregénypiacon minden kiadó igyekszik megtalálni a maga szakterületét, a még nem lefedett zsánereket, vagy egy-egy képregény-nagyhatalomra (USA, Japán, Franciaország...) koncentrálni. A Sombrero Comix egy holland tulajdonban lévő kiadó, akik hazai megjelenéseikkel nem titkoltan az erotikus és pornográf könyvekre koncentrálnak. Hogy a kötetek vásárlói között több-e a kamionsofőr és a hormonok által vezérelt bevadult középiskolás, mint a szabad szellemű nagymama és a széles látókörű értelmiségi, azt nem tudom, de az biztos, hogy az ilyen tematikájú képregények üde színfoltját jelentik a hazai kínálatnak, és remélhetőleg a jövőben még sokféle országból és korszakból származó erotikus képregényt olvashatunk magyarul.

A Sombrero Comix első megjelenései közé rögtön két Milo Manara történetet is kiválasztott, és jobban nem is dönthetett volna: Manara, Guido Crepax-szal együtt az európai erotikus képregény-alkotók nagyjai közé tartozik. Egyébként - kis kitérő - nem tudom, ki hogy van vele, de számomra az erotika mozgóképes megjelenítésének legragyogóbb gyöngyszemei a '70-es években születtek meg, és azon belül is Európában: elegáns, egyszersmint érzéki, kéjjel teli alkotások ezek, szívszorongatóan tökéletes szépséggel megáldott színésznőkkel és buja zenékkel. Hasonló a helyzet papíron is: ugyanazok a nőideálok és féktelen ötletek bukkannak fel, és ugyanaz az érzéki vadság lüktet Manara képregényeinek lapjain is, mint Lucio Fulci egy szexuálisan túlfűtött giallo-jában vagy horrorjában, a kedves, izgatóan ártalmatlan Edwige Fenech erotikus komédiáiban, és persze ezernyi más példa sorolható.

A játékszer és a Karamell egyaránt hanyag mozdulattal ejti a legegyszerűbb megoldást, a pornográf(abb) képregények esetén gyakori lényegre törő, különféle jellegű közösülések köré szerveződő, kis túlzással akár történetnek is nevezhető dugásfüzér-felépítés használatát. Ehelyett egyszerű, de frappáns és sok meglepő szituációt magában rejtő helyzeteket vesz alapul, majd a téma variációival és könnyed rögtönzésekkel görgeti előre a cselekményt, nem szégyellve szex- vagy akár meztelenség-mentes, ám igen szórakoztató viccekkel, közjátékokkal megszakítani a fő szálat. Igen jellemző Manara stílusára az is, hogy az unalmas, de általában kötelezően kifejtett részeknél - főleg a könyvek elején - hirtelen begyorsít, ötösbe kapcsol a mesélő, pár oldalon letudva a karakterek és viszonyaik bemutatását, hogy aztán háromszor annyit időzzön egyetlen, a sztori szempontjából nem is feltétlenül fontos erotikus vagy vicces szituációnál.

A játékszer főhőse egy idős és gazdag férjjel rendelkező, prűd fiatalasszony, kit a szex és a testiség oly hidegen hagy, mihez képest még a világűr abszolút nulla fokos hőmérséklete is kellemesen langyosnak számít. Egyik orvos ismerőse (ő az olvasó barátja és cinkostársa, aki az izgalmakat behozza a sztoriba) azonban nemi vágyat fokozó, jeladóval működtethető apró készüléket ültet be az agyába, amivel később a legváratlanabb, lehetőleg minél kompromittálóbb helyzetekben kényszeríti imádottját a robbanásszerűen égbe szökő libidó bábjának szerepére. Nyilvánosság előtti szex, kiszolgáltatottság és voyeurizmus: ezekre a fétisekre koncentrál A játékszer.

A Karamell, ha lehet, még különösebb alapötlettel operál: hőse egy férfi, aki véletlenül feltalál egy láthatatlanná tevő szert (kész, ennyi, ez nem sci-fi, a részletek nem számítanak), amit azután arra használ, hogy gyermekkori szívszerelme közelében lehessen. A helyzet pikantériája az, hogy a férfi szűz, gátlásos és félénk, a nő viszont egy ordas nagy kábetűs, mint ahogy barátnője is, akivel láthatatlan, karamell illatú hősünk (ezzel az anyaggal tapasztotta magára a feltalált szert) furcsa szituációk sokaságába keveredik bele. Ebből a képregényből már nem csak az ordenáré, tátongó vaginákat és fröcskölő ondót szerepeltető dugások hiányoznak, hanem maga a Fallosz is, lévén hősünk testrészein nem törik meg a fény.

Manara mellőzi azokat az alfa hím karaktereket, akik a huszonegyedik századra a pornó alapvető, arctalan humán építőkockáivá váltak, és cselekvőnek a legtöbb helyzetben szabados gondolkozású (vagy annak megfelelő viselkedésre kényszerített) nőket tesz meg. Világában a nők mind gyönyörűek, hosszú combjuk van, telt ajkaik, formás kebleik és őrjítő fenekük, a férfiakat azonban annál inkább szereti rondára, sőt kifejezetten visszataszítóra rajzolni: a Karamell (többnyire ugyan láthatatlan) hősének dupla állánál, ragyás arcánál és tökorránál kevés csúfabb képregényfigurát láttam - A játékszer ördögi orvosa biztosan köztük van.

Megjelenésében igényesek a kiadványok, kötésük masszív (ez nálam fontos szempont, és sajnos nem minden könyvkiadó figyel rá oda), nagy méretük pedig a rajzok alapos tanulmányozását teszi lehetővé. Ráadásul az áruk is pofátlanul alacsony: 1600 forint.ért vesztegetik őket. Buszon, metrón hatalmas sikereket lehet aratni ezekkel a könyvekkel, kipróbáltam: senki nem képes nem odanézni. Fiúk-lányok, ezeket a könyveket érdemes a polcon tudni: tessék a barátnőt/barátot szex után megrontani egy kis képregényolvasgatással!

Fulci goes konzol!!!

Hollywood egyik féltve őrzött titka a Wilhelm Scream, egy ún. stock hangeffekt, közelebbről férfisikítás. Egy Sheb Wooley nevű harmadosztályú színész sikoltotta-üvöltötte fel a Distant Drums című 1951-es westernhez (a karaktert hívták Wilhelmnek), és azóta minden hangmérnök segítségül hívja, ha a színész / kaszkadőr csúnya véget ér a vásznon, de hiányzik hozzá az on-set (forgatási) hangsáv. A Wilhelm Scream legnagyobb rajongója Ben Burtt, a Star Wars és az Indiana Jones kétszeres Oscar-díjas hangmérnöke, aki minden filmjében legalább egyszer elsüti a poént, amely egészen mostanáig ugyanolyan bennfentes poén volt, mint a rendezők Alan Smithee-álneve. A titok azonban nem titok többé: a következő videó megtekintése után garantáltan ezer közül is felismered majd az elnyújtott, dallamos wilhelmi sikolyt.

2009 február elsején bezárul a kör: a számkivetett, az európai low budget kultfilm abszolút emblematikus figurája, Jesus "Jess" Franco kapja a Spanyol Filmakadémia életműdíját.

Majdnem kétszáz(!) megrendezett film, az undergroundban eltöltött ötven év, művészi soha-meg-nem-alkuvás... ha van ember, aki megérdemli, akkor az te vagy, Uncle Jess.

Képzeljük el – mondjuk – Liptai Klaudiát, amint a TV2 valóságshowjának felvételén egyszer csak vérben forgó szemekkel ráront Till Attilára, átharapja a torkát, majd jóízűen lakmározni kezd a tetemből. Ezt persze a nézők már nem láthatják, hiszen addigra a vezérlőt ellepik a zombik, a közvetítés megszakad, a stáb egyik fele halott, a másik fele pedig hörögve veti rá magát a friss húsra, puszta kézzel tépve cafatokra az egykori kollégákat. Túlélők már csak a gondosan elzárt Big Brother házban vannak, a 15 másodperces hírnévre áhítozó fiúk és lányok viszont mit sem sejtenek arról, hogy a tükrök túloldaláról már nem a fásult kameramanok, hanem éhes tekintetű élőhalottak figyelik őket, mint macskák az akváriumban úszkáló halat. 

Az E4 brit csatorna minisorozatában, ha nem is épp Liptai Klaudia, de ottani megfelelője, a reality show-k állandó műsorvezetője, Davina valóban eljátssza saját maga megzombult verzióját, de több egykori "villalakó" percemberkét is felismerhet a(z angol) néző a statiszták között. Mindezt csak azért érdemes megemlíteni, hogy lássuk, létezik olyan (mainstream) csatorna, amely nem sajnál egy meglehetősen rétegműfajban induló miniszériát finanszírozni, és a saját sztárjaival is legitimálni. Ez a bátorság pedig mindenképpen dicséretes – meg merne-e vajon a TV2 kockáztatni egy ilyen, nézettséget valószínűleg nem, de presztízst növelő húzást; a kérdés költői – még akkor is, ha a végeredmény koránt sem lett tökéletes.

Most, amikor kábé minden hónapra jut egy új zombi-tematikájú film, természetesen már nehéz friss sztorival előállni; Charlie Brooker, a széria kiagyalója és írója, nem is igen erőltette meg magát. Adott a fő helyszín, egy egykori katonai bázis helyén felépített Big Brother ház – ez lenne az új elem a sztoriban –, és adott a vírus, amelyről nem tudni honnan ered, csak azt, hogy rohamosan terjed. A műsorban éppen a kiszavazó-show-ra készülnek, amikor elszabadul a pokol, a stábtagok közül csak a producer és a kávéfőzésre rendszeresített asszisztens lány tudja elbarikádozni magát ideig-óráig. A második részben, más alternatíva híján, kénytelenek a Big Brother házba visszavonulni, ahol a némiképp meglepett villalakókkal együtt kezdik tervezni a menekülési útvonalat. Ami nem egyszerű feladat, a zombikat ugyanis valamilyen okból kifolyólag vonzza a Ház, és egyre többen és többen lesznek. Közben a főhőssé előlépő kifutólány barátja megpróbál kívülről bejutni, és ebben egy kellően felfegyverzett tökös dögös amazon segít neki.

Kezdjük a legfontosabb zombi-ontológiai kérdéssel: igen, ezek az élőhalottak (is) a gyorsan mozgó sprinter-zombik újféle nemzettségéhez tartoznak. Mindez az ortodox Romero-fanokat zavarhatja, de a vásznon képernyőn nagyon is jól mutatnak ezek a dögök. Az első részben még csak villanásra látni őket - a shaky cam technikát enyhén szólva túlzásba viszi a rendező -, a későbbiekben aztán megcsodálhatjuk rusnya pofázmányukat – egy tévés produkcióhoz képest nagyon profi munkát végzett a stáb. Ugyanez áll a gore-ra is: Eli Roth-ot megszégyenítő szemérmetlenséggel zoomol rá a kamera a belsőségeket majszoló zombikra és a szétszakadó testrészekre – csak egy ponton fordul át komédiába a dolog, ott viszont egy olyan fünf komma neun gerinckitépést láthatunk, ami csak a Mortal Kombat kivégzéseihez hasonlítható. Ezzel együtt túl sok innováció nincs a látványvilágban, egyértelmű, hogy a Danny Boyle-féle 28 nappal később és folytatása szolgált ihlető forrásként – és persze a Holtak hajnala.

A karakterek nem túlzottan izgalmasak, ugyanakkor kellően idegesítőek és unszimpatikusak, ezzel pedig nagyjából megfelelnek a tipikus "villalakó" vagy a seggfej producer sztereotípiájának. Ekkora terjedelemben – 5 rész, 180 perc – még így sem lehet őket megunni, összességében tehát kellemesen szórakoztató a produkció.

Csakhogy. Eléggé el nem ítélhető módon, pont az alapszituációból fakadó ziccereket hagyják ki az alkotók. A zombiműfajra jellemző szatirikus szubtextus szinte teljesen hiányzik a sztoriból, noha a valóságshow-s környezet (verbális és vizuális) poénok tucatjaira adna lehetőséget. Igaz, a zombik néha belebámulnak a kamerába és a tükörablak túloldalán csorgatják a nyálukat, de metaforának ez még kevés. Ha erre a kedves olvasó azt mondaná, hogy bájos naivitás volt részemről azt feltételezni, hogy pont azon a csatornán gúnyolják majd ki a Big Brother jelenséget, ahol ez a műsor fut, akkor igaza lenne a kedves olvasónak.

Donnie Yen a főszereplő, Wilson Yip rendezi, Bruce Lee mesterének életéről szól. Eddig is ígéretesen hangzott, de most megjött a trailer, és a projectben rejlő potenciál beteljesedni látszik.

A Derrick Comedy az egyik legjobb félprofi, vicces szkeccseket gyártó csapat a YouTube-on. Egyes számú bizonyíték: Blowjob girl. Kettes számú bizonyíték: Daughters (24 paródia). Az öt fiatal anno dráma és filmszakon végzett, most egyikük íróként dolgozik (30 Rock), másikuk producerkedik, és van aki stand up-ol szorgalmasan. A Derrick Comedy csak kvázi hobbi, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy elkészítsék első egész estés filmjüket. A történetben, ami a tréler alapján a Disney-féle matinék és a tinifilmek paródiájának tűnik, három "gyerekdetektív" megpróbál felderíteni egy gyilkossági ügyet.

Nem vall túlzott szerénységre, ha egy alkotó egyből a választott stílust teszi meg filmje címéül. Másfél órában összegezni vagy kifordítani egy egész filmtörténeti korszakot – a cím legalábbis ilyen szándékokat sejtet – merész vállalkozás. Olyannyira az, hogy az elsőfilmes író-rendező, D. Jud Jones (álnév?) végül meg sem próbálja. Azon túl, hogy animációs környezetbe helyezi a noirok szokásos stíluselemeit, gyakorlatilag semmit nem ad hozzá a „műfajhoz”.

Megvan minden kellék, amnéziás főhős, rosszarcú ellenfelek, nem is egy, hanem két femme fatale, és ami a legfontosabb: lineárisan haladó, csavaros sztori; de hibátlan a szaxofonos háttérzene és a főszereplő belső narrációja is.

Csak nézni ne kéne ezt az izét.

Semmi bajom a GTA-féle játékok látványvilágával. Kissé darabosan és esetlenül mozognak a szereplőik, és néha a háttérben felfeslik a mátrix szövedéke, de kit érdekel, ha én irányítom a történetet? A Film noirhoz viszont nem mellékelnek joystickot, mégis olyan az élmény, mintha 90 percen át egy noir hangulatú akciójáték átvezető animációit kellene mozifilm gyanánt néznem. A figurák vonásai elnagyoltak, gépiesen közlekednek és a kameramozgások, illetve a beállítások is fantáziátlanul ismétlődnek. A szexjelenetek esetében ez inkább vicces – az Amerika Kommandó bábúiban is több volt az élet – az akciószekvenciáknál viszont kifejezetten idegesítő a TG (Tesco Gazdaságos) kivitelezés. Csak egyetlen példa: amikor autóval menekülő hősünkre egy helikopterből gépfegyverrel tüzelnek hosszú percekig, egyetlen lövést sem látunk becsapódni.

Kezeljük helyén azért a filmet. A fiatal animátor-csapat nyilván nem azzal az ambícióval vágott bele a projektbe, hogy egyből letaszítja a Pixart a trónjáról – már csak azért sem, mert más a célközönség –, gyaníthatóan inkább csak kísérletezni akartak és megtanulni a szakmát, pont ahogy a magyar Egon és Dönci alkotói. És mindezt valószínűleg fillérekből és lelkesedésből csinálták. Ha innen nézzük, rajongói hommage-nak megteszi a film.

Az igazi rejtély tehát inkább az, hogy miért érezte úgy a forgalmazó, hogy feltétlenül elénk kell tárnia ezt az 1.0-ás demo verziót? Ha felnőtt(ebb) közönségnek szóló animációs filmeket keres, miért egy kezdő animátor-team első szárnypróbálgatását hozza be, miközben látványos, minőségi rajzfilmekkel csak fesztiválokon találkozhatunk?

Film Noir, 2007 - amerikai-szerb. Rendezte: D. Jud Jones és Risto Topaloski. Írta: D. Jud Jones. Kép: Radan Popovic. Zene: Mark Keller. 97 perc. Bemutató: november 13.

Mivel a régi fórumunkra hónapok óta senki nem tudott feliratkozni, abból kifolyólag, hogy az adatbázis totál elcsesződött, a geekz.forumx.hu címen vadiúj fórumot kreáltam, ugyanazokkal a főtémákkal. Senkit ne riasszon el a posztok jelenlegi alacsony száma: regisztráljatok, teremtsetek témákat, szóljatok hozzá!

Fiatalok a nagy, amerikai pusztaság kellős közepén betévednek egy poros, elhagyatott, de főleg, kísérteties kisvárosba, ami tele van bizarr alakokkal, ijesztő épületekkel, és egy afféle „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” hangulattal. Aztán akaratukon kívül elkezdenek tíz kicsi indiánt játszani velük. Ismerős a szituáció? Nyilván mindenkinek az, aki legalább három-négy amerikai horrort látott már életében, mert nagy az esély, hogy abból a három-négyből legalább egynek pont ez a kiindulási pontja. Szóval Rick Remender (a frenetikus retro sci-fi, a Fear Agent írója) és társa, Seth Peck nem éppen a spanyolviaszt találták fel a Sorrow című négyrészes minisorozatukkal, de legalább nem is próbálják úgy eladni, mintha pedig pont azt tették volna. Ehelyett meginvitálnak minket egy korrekt módon összerakott, kicsit ügyes, nagyon sablonos és néha-néha ijesztő utazásra a vad, kies amerikai nyugatra, ahol úgy folyik a vér az átutazókból, mint a víz a csapból.

Ah, igen, a nagy, legendás, tikkasztó amerikai pusztaság. Minden értelmes, tapasztalt horrorrajongó tudja, hogy nem tehet meg benne 20 kilométert anélkül, hogy ne darabolná fel egy vérszomjas őrült, egy sorozatgyilkos stoppos, egy mutáns közösség vagy éppen egy félelmetesen beteg és bizarr család. A Sorrow hősei (három útitárs és egy stoppos) nyilván nem tapasztalt horrorrajongók, különben elkerülnék azt a kísértetvárost, ahol eztán sikerül is kocsijukat feltekerni az első villanyoszlopra. A két fiatal lánynak és fiúnak a csúnya baleset ellenére nem esik komoly baja (legalábbis látszólag), de ez még csak a megpróbáltatások kezdete. Mert a városkán bizony egy régi átok ül, aminek folyamatos kínjait a kevés lakos az arra járók húsával igyekszik enyhíteni.

A Sorrow alapvetően egy tipikus amerikai „vidéki horror” dramaturgiáját és eszköztárát használja, hol okosan, hol kissé fantáziátlanul, de annyi biztos, hogy az eredetiség fejének felütésétől senkinek nem kell tartania. Remender és Peck elvégezték házi feladatukat, láthatóan értik, hogyan és mitől működik egy ilyen történet, az meg már más kérdés, hogy maguktól nem tudnak hozzátenni semmit. A legtöbb, ami tőlük kitelik, hogy különböző típushorrorokat és mítoszokat katyvasztanak össze, így aztán a Sorrow-ban nem csak szellemek, csak mutánsok, csak őrültek, csak gyilkosok, csak indián átkok, csak szörnyek vagy csak mutánsok keserítik és végzik be a főszereplők életét, hanem ezek mindegyike – és mindennek a hátterébe megkapjuk még az egész rémálmot elindított kegyetlen kormánykísérleteket is. Innen bizony már csak a zombik és a vámpírok hiányoznak, és valószínűleg csak azért, mert azokat már nehéz lett volna kimagyarázni még egy alig logikus háttérsztorival is. Mindenesetre tény, hogy ez az „összetettség” előnyére válik a Sorrow-nak, mivel ez az egyetlen olyan aspektusa, amivel képes időről-időre meglepetést okozni.

Ezenkívül viszont a cselekmény rendületlenül halad előre a sablonok által kikövezett, agyonkoptatott úton. A négyfős társaság lassan fogyatkozni kezd, kettejüket megszállják, a főhősnő segítőre lel egy helyi lakosban, aki szeretne már véget vetni a borzalmaknak, de aki persze annak rendje és módja szerint elhalálozik még a finálé előtt. Karakterekről beszélni sem igazán érdemes, és sajnos pont azt pipálhatjuk ki először, akiben van valami spiritusz is (a seggfejként viselkedő Matt), és nem csak egy tetszetős, de üres porhüvely, mint mindenki más, akiért elvileg izgulni kellene. A hangulatteremtés és a feszültségkeltés sajnos nem éppen elsőosztályú, bár az íróknak e téren már akadnak jobb pillanataik, főleg, amikor a kísértetváros bizarr lakosai, gnómjai és borzalmas szörnyei kerülnek előtérbe (a templom pincéjébe suvasztott rémek jelenete hátborzongató). A dialógusok ellenben teljesen rendben vannak, és egy-két nem hivalkodó, jól eltalált, trágárságokkal bőven teletűzdelt, tahós beszólás is akad.

Francesco Francavilla fekete-fehér rajzai pedig igen sokat tesznek hozzá a mini élvezhetőségéhez. Nincs itt semmi nagyzolás, túlzás, trendi megoldás (pusztán az egyébként ügyes panelelrendezés bizonyul itt-ott kissé hatásvadásznak), a képek egyszerűek, lényegretörőek, hangulatosak, és ha a két női főszereplőt az arcok alapján nem is nagyon lehet megkülönböztetni egymástól, a mutánsok és egyéb szörnyek ábrázolásában a rajzoló fantasztikus kreativitásról tesz tanúbizonyságot. Remender és Peck pokolbéli teremtményeinek, és a hol visszafogott, hol a képünk közepébe tolt gore-nak a vizualizálása az, ami majdnem (de szigorúan csak majdnem) az átlag fölé emeli a képregényt. A Sorrow korrekt kis minisorozat, nem kell csodát várni tőle, és akkor kellemes egyszeri élménynek bizonyul – talán még annak is, aki pedig látott már pár olyan horrort, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás vagy, A sziklák szeme, amikre az írópáros munkája erősen támaszkodik.

Történet: Rick Remender, Seth Peck Rajz: Francesco Francavilla
Megjelenés: 2008, Image Comics

November 27-én kezdődik a 6. Anilogue Nemzetközi Animációs Fesztivál, amelyen természetesen a Geekz is ott lesz. A következő filmek miatt érdemes idén (is) odafigyelni a fesztiválra:

PONYO A TENGERPARTI SZIKLÁN -- Miyazaki filmjével indul a fesztivál. Az elsődleges célközönség ezúttal az 5 éves korosztály, de aki ismeri a Mester munkásságát, az tudja, hogy az ő filmjei a felnőttből is gyereket tudnak csinálni egy másfél órára.

EVANGELION 1.0: NEM VAGY EGYEDÜL --- A kultikus Neon Genesis Evangelion sorozatból készülő trilógia első darabja. Rendező: Masayuki és Kazuya Tsurumaki.        

PIANO FOREST --- A sztori alapján egy erősen giccsgyanús melodráma barátságról és zenéről, de egy próbát megér. Rendező: Masayuki Kojima.

HOLTTÉR --- animációs zombihorror is, amelynek videójáték-változatát ki is lehet próbálni  a moziban.

IDIÓTÁK ÉS ANGYALOK --- a zseniális Bill Plympton már a tavalyi fesztiválon beharangozta új, dialógok nélküli szürreális filmjét, ami mostanra készült el. A tovább után tréler.

(Használati utasítás: a szerző tisztában van a ténnyel, hogy a film elkészültéhez segédkezet nyújtott a blog egyik szerzője, Köbli Norbert. Aki úgy gondolja, hogy ez a tény befolyásolta az értékelést, azzal beszélgessen Pierre Woodman!) 

Amúgy egy vicces hülyöngés a film, jó beszólásokkal. Bár olyan mondatokat is kapunk az arcunkba, mint „a világból hiányzik a romantika”, de amikor a család meglátogatja Ganxsta Zolit, egy pillanatra láthatunk egy odaadó embert, aki csak a kislányával foglalkozik. Elhangzik a kérdés, hogy „értik-e az emberek az életfelfogásunkat?” A film alapján állítom, hogy nem, de nem is biztos, hogy érteniük kell.

James Bond minden mennyiségben.

http://tilos.hu/archivum/listen.php?file=2008/11/13/1630.m3u

http://tilos.hu/archivum/listen.php?file=2008/11/13/1700.m3u

http://tilos.hu/archivum/listen.php?file=2008/11/13/1730.m3u

A Tilos rádió műsorában Trillian, Yvonne, Csákvári Géza (akinek tájékozottsága a témában Magyarországon a legnagyobb), Harmat Gábor és én.

Edit: mp3-ban is tölthető, 1 + 2 + 3

James Bond kritikából elmaradhatatlan a rácsodálkozásra ösztönző emlékeztetés: az 1962-es Dr. No óta közel fél évszázad telt el. Kedvenc titkosügynökünkön azonban az idő sem fog ki; lépést tart a korral, állandóan megújul, és, hogy a külsőségek ellenére biztosan ő az, arra minden részben emlékeztetnek a szeretnivaló klisék és aranyköpések. A kérdés most is ugyanaz, mint az elsőt követő összes filmnél: vajon eltalálták-e épp az aktuális James Bondunkat vagy itt az ideje a következő váltásnak?

A sorozat történetében akadtak olyan darabok is, amelyek után azt gondolhattuk volna: befellegzett a Bond szériának. Ilyenkor azonban pár év szünet és pihenés után az alkotók mindig újítással rukkoltak elő, és ez általában a karaktert játszó főszereplő cseréjével is járt. A magányos ügynök után például hat év csend következett az Aranyszemig, amelyben Brosnan mellett Judi Dench színesítette a történetet. Ez a film újra tömegeket hódított vissza, izgalmas volt, aktuális és mindenekelőtt Brosnanban Connery bájos kimértsége köszönt vissza. A szupermodern játékszerekkel győzedelmeskedő Bond figura története 2002-ben a Halj meg máskor című részben fulladt akciójelenetek, sznobizmus és luxusmárkák tobzódásába. Ez a film a ráköltött rengeteg pénz és a gyönyörű Halle Berry ellenére sem volt jól sikerült darab. Sőt, szinte kiábrándítóan hat, ha mondjuk egy hatvanas évekbeli történettel hasonlítjuk össze, amikor még a bonyolult kütyük nélkül is lehengerlő volt a sármos, angol ügynök. A visszajelzések és Brosnan kihátrálásának hatására megint váltás következett. Sok lehetséges jelölt közül Daniel Craigre esett a választás, ő lett az új évezred James Bondja, a rendezést pedig nem más, mint az Aranyszemmel már bizonyított Martin Campbell vállalta. Az új koncepció és a Craig-féle Bond karakter soha nem tapasztalt sikert hozott. Nem kell viszonyítási alapnak az elmúlt negyvenévnyi Bond-termés, a Casino Royale önmagában is élvezetes, jól felépített, folytatásért kiáltó kerek sztori. Sokan alig várták és nem is hiába a következő részt. A hosszú, de a téma gazdagságához képest nagyon felületes bevezető után, lássuk mit várhatunk A Quantum csendjétől.

A film ott veszi fel a történet fonalát, ahol az a Casino Royale végén abbamaradt: Bond elvesztette szerelmét, a lány haláláért fogadott bosszú beárnyékolja újabb küldetését, pedig igazán nehéz a dolga, az  angol titkos szolgálatnak egy eddig ismeretlen ellenséggel kell szembenéznie. Eleinte az olaj tűnik a háttérben álló piszkos üzletek tárgyának, de a nyomok máshová vezetnek. Az ismét francia főgonosz babája, Camille, szintén kettős ügynök, Bondhoz hasonlóan őt is a bosszú hajtja a végső összecsapásig. A történetről nagyvonalakban ennyi elég, több nem is nagyon fog kiderülni az akciójelenetek és a tényleg tízpercenként változó helyszínek kavalkádjában. A Casino Royale-ból ismert szálak is felbukkannak, de ezek előtt nagy eséllyel értetlenül fog állni az, aki nem látta az előzményeket. Ugyanígy a bosszú sincs kellőképp körvonalazva. Ha nem előző héten nézzük meg a Casino Royale-t, ez is teljesen súlytalannak és idegennek hat. A Quantum csendjének meglepetése továbbá, hogy az eddigi Bond karakterekhez képest nyers és durva Craig itt abszolút brutális állattá alakul. Ez persze nem lenne baj, ha egy számítógépes játék adaptációjáról lenne szó, zavaró azonban, ha James Bond jól csengő angol neve mögül teljességgel hiányzik az úriember.

Nem Craiggel van a probléma, a helyzet az, hogy míg a Casino Royale izgalmas és előkelő pókerpartija akaratlanul is megteremtette a film emelkedett hangulatát, ez most A Quantum csendjének főképp Dél-Amerikai, bérgyilkosoktól hemzsegő közegében teljesen elvész. Végül essen szó a Bond-lányokról, akiknek akármennyire is redukált a jelenlétük, mindig fontos szerepet töltenek be a főhős történetének alakulásában. Ők hozzák be az erotikát, a játékosságot, érzelmeket a filmekbe, még ha jelenlétük archetipusokra korlátozódik, ezek mégis sokszínűek. A Bond-széria lányai naivak, ravaszak, elszántak, csábítók vagy egyszerűen csak érdekesek, a mostani Olga Kurylenko alakította karakter, annak ellenére, hogy gyönyörű, maximum jellegtelenségével tűnik ki a többiek közül, bár, ha nem vesszük viszonyítási alapnak Eva Greent, Ursula Andress-t vagy Famke Janssent, biztos kellemes látvány. Mellette érdekesebbnek hat a Gemma Arterton játszotta bájos Fields, akinek utolsó feltűnése a filmben idézet egy korábbi Bondból, legyen meglepetés, hogy melyikből.

Szép nőkből, egzotikus tájakból, luxusból és durva akciójelenetekből tehát nincs hiány a filmben. Örülhetnek azok is, akik fanyalogtak a Casino Royale érzelmességén, itt most nyomokban kapunk csak jelzésszerűen fel-feltünedező visszaemlékezéseket, de semmi többet. Craig aféle szuperhős, kegyetlen, elit-Rambót hoz a régi James Bondhoz képest, aki alatt a Sean Connery játszotta karaktert értem. Persze nem lenne muszáj az állandó összehasonlítás, hiszen tényleg eltelt az a 46 év, változik a kor és az igények. A Quantum csendjéből azonban hiányzik az, ami miatt önállóan lehetne kezelni – elsődlegesen folytatás és csak másodsorban Bond-film.

Eleged van abból, hogy a spanod negyedáron vett Adios cipője tovább húzza? Hogy "Omlós csirke" helyett minduntalan "Ólmossal" kínálnak Wangéknál? Hogy rizsbérér vállalnak nem-iwiwkompatibilis munkákat? Hogy egyszerűen nem lehet őket megkülönböztetni? Hogy beszéd helyett csak krákognak, meg nyávognak? És még a kormány is rossz helyen van az autóikban?! ELÉG!!! Talán még nem tudsz róla, de Doug Davison, Roy Lee és producer barátai egy ideje kifinomult diplomáciával, s rendíthetetlenül vették fel a harcot a Sárga Veszedelem ellen, ezzel is enyhítve a kellemetlen élményeken, amiknek nap mint nap vagy kitéve. The Ring. The Grudge. Dark Water. The Lake House. The Departed. The Eye. Shutter. My Sassy Girl. Megannyi, élvezhetetlen távol-keleti film nem csupán fehér-európaira való, áhított lefordítása, egyúttal briliáns újraértelmezése.

És ha rémlik valami abból az érthetetlen kínai filmből, amiben a mosogató alatt nyúlkál egy néger kislány, akkor várd eléggé a The Uninvited-et, mert biztos nagyon jó lesz. 

Mesterséges Föld, alternatív világ, időutazás, óriásrobot, világvége. Mark Millar négyrészes sztorijában minden megvan, ami szükséges ahhoz, hogy egy igazán cool, nagyszabású és dögös képregény kerekedjen belőle. Amiből persze tökéletesen hiányzik a logika, a szív és a lélek, de még a józan ész is, viszont ezt már megszokhattuk az írótól. Ami persze nem jelenti azt, hogy meg is bocsátjuk neki.


Mark Millar idén februárban vette át az írói teendőket a Fantasztikus Négyesnél, és hosszú, egybefüggő sztorijának első felvonása a négy részes World’s Greatest, amit a jelenleg is futó The Death of the Invisible Girl követ. A történet szerint a család éppen visszatér egy múltba, egészen pontosan a vadnyugatra tett kirándulásból (ami mellesleg egy feltűnően pofátlan Vissza a jövőbe 3 koppintás – bár biztos van, aki ezt homage-nak tartja, de az nem ismeri Millart), amikor a családfőt, Reedet, vagyis Mr. Fantasticot felkeresi egy régi barátnője, Alyssa. A nő egy kényelmetlen tudományos problémára hívja fel expasija figyelmét: a Föld kevesebb, mint tíz éven belül lakhatatlanná válik, de hé, semmi probléma! Már megvan a megoldás, mielőtt beüt a krach, a teljes népességet átszállítják egy párhuzamos dimenzióba, ahol majd egy mesterségesen felépített Földön fognak lakni (Galaxis útikalauz stopposoknak, valaki?). A gond ott kezdődik, hogy egy Kapitány névre keresztelt, elpusztíthatatlan óriásrobot, amit ennek a világnak a védelmére kreáltak, megbolondul, és ámokfutásba kezd az igazi Földön – és természetesen kizárólag mindenki kedvenc szuperhős-családja állhatja útját.

Lépjünk túl az olyan megválaszolatlan kérdéseken, hogy például mégis mitől gajdul meg a Kapitány, hogy a fenébe képes valaki akár pénzügyileg, akár technológiailag felépíteni egy egész Föld bolygót, hiszen ezekre Millar későbbi történeteiben akár még választ is kaphatunk (bár nem esnék hanyatt a meglepetéstől, ha végül mégsem kapnánk). Foglalkozzunk inkább a sztorival. Az író kitalál egy viszonylag érdekes szituációt, ami ráadásul úgy passzol a Fantasztikus Négyes világába, mint kesztyű a kézre – és mihez kezd vele? Egy óriásrobot elleni, borzasztóan klisés harccá degradálja, ami ráadásul akkora logikai hézagokon szellőzik, amekkorákban az igazi és a mesterséges Föld is elférne egymás mellett.

A Kapitány természetesen a végső, legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan, sebezhetetlen, tökéletes überrobot, Reed mégis padlóra küldi egyetlen szál ütéssel (nesze neked, „nagyszabású” finálé), méghozzá egy zsebéből hipp-hopp előhúzott, roppant röhejes és bosszantó deus ex machina, egy Galactus-verő gépezet segítségével. Továbbá a gyilkolásra beállított Kapitány padlóra küldi a Marvel-univerzum teljes hősállományát X-Menestül, Pókemberestül, Angyalostul, és egyrészt egyikük sem hal bele, másrészt ennek ellenére valahogy a Fantasztikus Négyes mindössze három tagja elég hozzá, hogy állja a sarat az ellenséggel szemben, harmadrészt a hősök a következő képkockán már újra teljes csatarendben támadják a robotot, nekünk meg fittyet kéne hánynunk arra, hogy két másodperccel korábban még félholtan hevertek szerteszét. Borzasztó ötlettelen és unalmas az egész, és hiába erőlködik Millar a coolabbnál coolabb beállításokkal, a dögös füzetvégi cliffhangerekkel, és a Marvel teljes hőspanteonjának – megjegyzem, a kiadó egyéb aktuális történeteit teljesen semmibe vevő – felvonultatásával, a világmegváltás elmarad. De nagyon.

Most kellene valami olyasmit mondanom, hogy „szerencsére Bryan Hitch szokásosan gyönyörű, lenyűgöző látványvilága megmenti a látványosan félreírt képregényt”, de sajnos nem tehetem. Nem mintha a World’s Greatest képei rosszak lennének, nem, inkább csak közepesek, de egy olyan rajzolótól, aki Warren Ellisszel karöltve megteremtette a „szélesvásznú képregény” fogalmát (az Authority felejthetetlen első tizenkét része), ez bizony édeskevés. Hiába dinamikusak az akciók, részletgazdagok a hátterek, hatásos a panelelrendezés, az arcokra rossz ránézni: az hagyján, hogy ha Reed mosolyog, akkor intelligenciája egy értelmi fogyatékos szintjére látszik visszaesni, de nem hittem, hogy valaha megérem a napot, amikor a mainstream amerikai képregény-ipar egyik legnagyobb becsben tartott művésze ténylegesen csúnyának rajzolja meg a Marvel egyik szuperdögös hősnőjét, Sue-t – márpedig így tett. Arról nem is beszélve, hogy a Kapitány egy ízben még csak kétszer nagyobb, mint egy normál ember, két oldallal később meg már minimum tízszer (és ebben semmi költői túlzás nincs) – és egy ilyen mértékű aránytévesztés még egy amatőrtől is csak nehezen volna megbocsátható. Legalább annyit elmondhatunk, hogy Hitch nagyon-nagyon szép hóesést rajzol, gyönyörű pelyhekkel. Igaz, annyira elborítanak mindent, hogy konkrétan nem látni tőlük semmit, de hát minden nem sikerülhet…

Némi vigaszt pusztán néhány mellékszálból nyerhetünk: a rockbandába belépő Fáklya és egy bankrabló szupergonosz-lány románca egészen érdekes, Sue hősnőkből álló jótékonysági csapata aranyos ötlet, a házassági évforduló időutazással egybekötött megünneplése (avagy lássuk, hogy botlottunk egymásba először az utcán tizenhárom évvel ezelőtt) pedig egy igazán frenetikus, észveszejtően romantikus és hihetetlenül bájos jelenet, amit egyetlen más szuperhős-képregényben sem lehetne ilyen szépen eljátszani. De mindez csak aprócska öröm a nagy ürömben, és épphogy elég ahhoz, hogy Millar szörnyetegét ne egy csillaggal rúgjam valagba.

Fantastic Four 554-561 (Marvel, 2008)
Történet: Mark Millar, Rajz: Bryan Hitch

Láttunk már ilyet: friss agyvelőre és húsra áhítozó zombik, káosz, pánik, vér + bél. Az alábbi hétperces kisfilmben viszont mindezt gyurma-figurákkal, stop-motion animációval készítették el. És így is működik a gore! (Szöveg nincs a filmben, úgyhogy angoltudás nélkül is élvezhető a videó; a tipp a slashfilmtől jött.)

Wong Kar-Wai, bár a '90-es években, Hong Kong popkultúrájának legszebb filmes hagyományaival felvértezve kezdett el filmezni (forgatott rabló-pandúr krimit és művészi igényű wuxiát is), mégis művészete határozott rokonságot mutat a francia új hullám jeles képviselőivel is. Nemzetközi elismertségét megteremtő, mára legendássá vált, kanonizált alkotásai nagyobb részt a tematikájuk alapján romantikus műfajú, stílusukban azonban abszolút szerzői filmjei közül kerültek ki (persze ne felejtkezzünk el az Ashes Of Time című nagy sikerű wuxiájáról sem).

A film

Wong Kar-Wai szentimentális, mégsem szirupos történetei, a szerelem legfőbb jellemzőjeként az örök kielégületlenséget, az idealizált beteljesedés, a megmaradás lehetetlenségét látó-láttató nézőpontja, karaktereinek egymást kerülgető finom tánca és gesztusai, valamint remek színészei nem csak a romantikus lelkűeknek teszik maradandó élménnyé filmjeit. A Vadító szép napok azonban, meg kell hagyni, nem a könnyebben emészthetőek közül való.

Yuddy (az isteni Leslie Cheung!) egy igazi elvadult, fiatal szívtipró: bárkit megkaphat és senki sem kell neki igazán. Éppen hűvös pillantása, még szexuális vágyai peremén is ott csillogó érdektelensége az, amivel egy tét nélküli játék során egy őszinte, tiszta lelkű, naiv lányt ugyanolyan könnyen megkap (a Wong Kar-Wai későbbi filmjeiben is gyakran felbukkanó Maggie Cheung játssza), mint később egy forró vérű, a szerelmi színészetben előrébb járó nőt. Ő és az ő egyik sikeresen leterített prédájába beleszerető, egyszerű lelkű rendőr ellentétei egymásnak, talán ezért is értik meg egymást olyan jól. De ez már a film legvége, és közben átsiklottunk mindenen, ami miatt érdemes másfél óráig Wong Kar-Wai precízen szédelgő vezetése mellett elveszni egy fiatalember magánéletének labirintusában.

Érdekes lenne  egyszer, csupán  kísérletképpen, műfaji szemszögből is rápillantani a Vadító szép napokra, hiszen a történet elsőre, nagy vonalakban (félhomályban, fél szemmel hunyorogva, néhány lépés távolságból, ahogy Karinthy mondaná) elmehetne akár egy könnyed zsánerdarabnak, egy magányos fiatalokat és andalgó párokat vonzó mozinak is. De hát miféle romantikus film az, amiben se hatalmas plátói szerelem, se lassanként beteljesülő boldog párkapcsolat, de még egy könnyű nézői azonosulást kínáló főhős sincsen?

Az új hullámos hatás igen erős Wong Kar-Wainál, ez talán ennél a korai, csiszolatlanabb művén (és még a Bukott angyalkákon) látszik a leginkább. A sok érzelmi tipródás és a hősök olykor megjósolhatatlan viselkedése a Jules és Jim repetitív szerelmi csapongására emlékeztet, csak ezúttal a nők érkeznek vissza újra és újra a férfihoz, nem fordítva. Mesélői stílusa a Kifulladásig hányaveti, időben töredezett és gyakran tempót váltó jellegzetességeivel bír: a rendőr például pillanatok alatt tűnik el a történetből, csak hogy később mindenféle nagyobb csinnadratta nélkül, mintegy észrevétlenül érkezzen vissza (jellemző: a várható, találkozásukat követő, a főhőssel folytatott nagy beszélgetés teljesen ki is marad).

Mindezt azonban lassú, nyugodt zenei motívumok, precízen beállított és hosszan kitartott közelik ellenpontozzák: Christopher Doyle, WKW kedvenc operatőrjének zsenije már itt is megmutatkozik. A film nagy súlyt helyez Leslie Cheung vállaira, aki szerencsére a szerepre termett. Szó szerint: meleg volt, tehát a nők iránti érdektelensége, ha úgy vesszük, akár teljesen autentikus is lehetett.... Mégis a forgatókönyv diktálta lassú, szomorkás ritmus (érdemes megfigyelni, mennyire rímel rá a zene!) a meghatározó, a mű gerince.

A Wong Kar-Wai-féle héjanászban csak egy főszerep van: a magányos, lábaszegett madáré, aki addig repül, amíg meg nem hal. Fészektől fészekig, szeretőtől szeretőig, anyától anyáig. És mi is kénytelenek vagyunk így összerakni az egyes jeleneteket, szituációkat az életéből: látszólag egyértelmű és kézzelfogható, de teljesen soha össze nem állítható darabkákban, kifürkészhetetlen pillantásokban, a teljes felkínálkozás, odaadás rövid periódusai során, amit az elfordulás, az érdektelenség és unalom hirtelen beköszöntő jégkorszakai zárnak le. Nincs értelme a váratlanul bekövetkező lövöldözésnek sem, amit a rendező mégsem hagy sorsszerűvé magasztosulni: ez csak egy értelmetlen sérülés, a magányos halálhoz vezető út, aminek csak a legvége, akaratlan végcélja volt előre megsejthető.

És éppen ez a darabosság, ez a kamaszos éretlenség teszi olyan szerethetővé a Vadító szép napokat, szemben a számomra túlságosan is aprólékos, már-már követhetetlenül rétegzett, mozaikszerű 2046-tal vagy a bájosan optimista, ám éppen ezzel hitelét vesztő Chungking Express-szel - hiába, Wong Kar-Wai is érzi, hogy a szerelem végső soron mindig fájdalmat és csalódást jelent.

Mégis, a záró jelenet (egy későbbi, esetleges folytatás előlegeként felvett hosszú snitt Tony Leunggal – jóval később, a 2046-ban köszön vissza) már újra a készülődést mutatja a harcra, egy másik férfit, amint fegyverkezik, cigarettát és köteg bankjegyeket tesz a zsebeibe és a haját fésüli egy szűkös tetőszobában, ahol még kiegyenesedni sem tud teljesen. Jelképes, hogy ezzel a képsorral és nem a halál, a keserűség ízével búcsúzik a film: tovább kell menni. Wong Kar-Wai-nak pedig még volt bőven mondanivalója az elkövetkező évekre is...

A kiadvány

A kép a film korához képest jó minőségű, 16:9-ben indul, azután 4:3-ra vált. Ennek nem tudom, mi lehet az oka, de kellemes VHS-hangulata volt, régen minden kazetta így indult.

A magyar szinkron igényes és tipikusan hazai hangulatú, azaz alaposan artikulált és hangsúlyozott (úgy vettem észre, nálunk rengeteg szinkron sikerült kicsit vagy jóval humorosabbra, mint az eredeti, például a 101 Reykjavík vagy az Őrült Stone – de ez a téma messzire visz). Mégis, aki egyszer is hallotta az eredeti kantoni dallamos, éneklős csicsergését, kétlem, hogy a szinkront választaná. (Különben is, nem olyan nehéz dolog a feliratot olvasni...)

Máskülönben a kiadás nincs eleresztve extrák terén. A menü csinos, de puritán (ez még mindig jobb, mint a túlcsicsázottak és unalmasan, hosszan elanimálgatóak), néhány előzetest pedig még mindig nehezemre esik extraként feltüntetni. De hát ne feledjük, ez a kiadás az alsó árkategóriában található, egy ezresért pedig így is bőven megéri.

A megértés és a kontroll nyugtalanító hiányában a közösség ugyanazon elhárító mechanizmusokhoz folyamodik, mint amilyeneket Anna Freud definiált az egyénre nézvést. Az frusztráló élményt múlttal, motivációval, formával ruházva fel vetíti ki, hogy vallási és egyéb kulturális szövegek milliárdjaiban büntesse az Ördögöt, vagy büntessen annak képével. Szép is, jó is, hasznos is a pokol tüzén pirult bőrárnyalat, a szarv és a kecskeszakáll, mert ugyan mendemondával racionalizál, mégis megfoghatóvá és elutasíthatóvá teszi a rosszat. A gond csupán az – mint a psziché összes, kényszeresen énvédő stratégiája esetében –, hogy ettől még a probléma marad a régi: az Ördög bennünk lakozik. És akkor a legfélelmetesebb, ha Istent játszik – csak, mert olyanja van.

Na, ilyenkor igaz kiváltképp azoknak a bizonyos utaknak a kifürkészhetetlensége.

George Sluizer rendező Tim Krabbé 1984-es The Golden Egg regényét először, alázatosan képesítő munkája, a Nyomtalanul (a kicsit későbbi, amerikanizált verziótól nagylelkűen tekintsünk el) a groteszk Goethei létösszegzést alig tolerálható cinizmussal döngöli a pofánkba. Raymond Lemorne, a szabatos kémiatanár, a hűséges férj, a gondoskodó apa mintha akkor is jót mívelne, ha netán rosszra törekszik. A legrosszabbra, a „legszörnyűbbre”, méghozzá. Amire nincs szó, amit csak megmutatni lehet.

Pedig látszólag minden világos és egyértelmű, mint a fénytelen alagútban közeledő reflektorcsóva-pár. Raymond szorgos szenvtelenséggel teregeti kifele a lapjait nekünk és Rexnek, akinek három éve elrabolta a kedvesét annál a bizonyos benzinkútnál. Poroszos pedantériával elkészített szendvicsei és hasonlóképp visszautasíthatatlan kávéja között szervírozza a választ takarosfehér Citroen BX-ének volánja mögül. „Szociopata vagyok” – mondja aggasztó simasággal.

Az anyagi indítékokat, az ideológiai meggyőződést elvetni kénytelen néző mélylélektani rekonstrukcióra próbál vetemedni; Sluizer azt látszólag készséggel segítő tényfeltárogatása – és ezáltal maga Raymond – azonban fogás híján pereg ki az ujjaink közül. Raymondnak patológiai értelemben nincs múltja, nincs motivációja, tapasztalása nem traumatikus, késztetése nem aberrált. Unaloműző istenkísértései, gonoszsága mindössze esetleges. Hogy a kisrealista fikció brutálisan diszkrét antagonistája az elme mely bugyrából szívja azt az erőt, ami az emberélet feletti uralom kedvtelésszerű gyakorlását az emberélet iránti totális közönnyel nyitja egybe? Ez az a kérdés, amit Sluizer kifejtettségében is megválaszolatlanul hagy, vászonszakajtó feszültséggel megtöltve majdnem eszköztelen filmjét.

Találó időrend, szolid szimbolika, kevésszámú stilizáció és szívtelen következetességű történetvezetés helyezi árnyékszegény megvilágításba a krimi tárgykört (emberrablás, az esetet kiderítő személy és az elkövető macska-egér viszonya), sok helyütt konyhabölcselkedő, de sosem színpadias hangvétellel. A Nyomtalanul gyógyíthatatlanul relativizáló vizsgálódás jóról, rosszról, sorsról és döntéshozatali szabadságról, jelentéktelenségről és hatalomról, társadalmon kívüliségről és asszimilációról, soha el nem kezdődött és soha be nem fejeződött szerelmekről – egy ördögien felesleges tervről, ami kinek érzelemsivár tompaságot, gondtalan felszínességet, kinek a spirituális összefonódás legkegyetlenebb sértetlenségét biztosítja. Romantikus? Sápasztóan.

A hogyanok és miértek keresőit maga alá temeti a kíváncsiság, a bizonyosság fausti akarása. Csak a műve felett a szociopaták deisztikus elégedettségével merengő Raymond tekintete körvonalazódik. „Ez jó mulatság, férfimunka volt.”

Spoorloos, 1988, holland-francia, rendezte: George Sluizer, írta: Tim Krabbé és George Sluizer, zene: Henni Vrienten .

The Hoff-nak már mindegy, ott égeti magát, ahol tudja. Mindenesetre mókás perceket szerezhet a Red Alert rajongóknak ezzel a rövid, humoros RA3 advert-el. (Kritika hamarosan a Geekz-en!)

Vajon mi történne, ha Halloween éjszakáján összezárnánk H.P. Lovecraftot, Raymond Chandlert és Ray Bradburyt egy amerikai kiskölök fa tetejére épített titkos házikójába egy közös történet megírására? Universal Monsters meets X-Men, avagy egy diszfunkcionális Addams család összefog Pacific City helyi alvilágával, hogy megakadályozza egy másik dimenzióból érkező lovecraftian bájos-csápos parazita faj hódítási kísérletét, miközben heves pisztolypárbajokat vívnak vérfarkasokkal, robotokkal és élőhalottakkal. Egy szörnyfilmzabáló horrorgíknek kellhet-e ennél több? Légy üdvözölve Dan Brereton monster noir-jának, a Nocturnals-nak a világában!

Doc Horror és csapata akárha egy cirkuszi trupp freak show-jából szökött volna, és valóban: Nicodemus doki és lánya, Eve (az Evening rövidítése) azaz Halloween Girl egy másik dimenzió szökevényei és egyben utolsó képviselői, társaik egy néma (ami az összevarrt száj kellemetlen folyománya) és már több, mint egy évszázada halott pisztolypárbajhős, a Gunwitch, a lombikban nevelkedett, de emberformát öltött kétéltű, Jenna Jameson-testű Starfish, az igéző tekintetű és idomú, ezüsthajú kísértet, Polychrome, a spontán öngyulladásban életét vesztett, majd tűzgyújtóként visszatért, szamurájkódexet követő Firelion, a Narn K vállalat ember-állat hibrid kísérleteket folytató laboratóriumából szökött aranyszívű, de hirtelenkezű gengsztervezér, a Raccoon, valamint az ifjú és egyúttal tapasztalatlan gyíkember, Komodo.

A Dan Brereton írta-festette, gótikus horror, sci-fi, film noir és pulp elemekkel bőségesen meglocsolt crime fiction először az azóta feledésbe merült Malibu Comics Bravura imprintjének égisze alatt jelent meg 1994-ben, egy hat füzetből álló minisorozat formájában, majd gyűjteményes formátumban az Oni Press-nél talált végleges otthonra négy évvel később. A képregényszakmában fehér hollónak számító, a fényképen rögzített modellek alapján vízfestékkel-ecsettel alkotó (és Alex Ross-al nem véletlen jó barátságot ápoló) Brereton a Mike Mignoláéhoz hasonlatosan elborult szörnyfétisével kicsi, ámde annál kitartóbb rajongótáborral indított, majd kollégájához hasonlóan megnyílt előtte a szórakoztatóipar összes játszótere. Habár körülményes és lassú munkastílusa (számítógép nélkül, akrilfestékkel és esetenként színes ceruzával dolgozik) egyáltalán nem kedvez a havi megjelenést favorizáló nagy képregénykiadóknak, mégis, egyedi, gótikusan baljós stílusa lehetővé tette, hogy bebocsátást nyerhessen, és olyan képregényeket adjon ki a kezéből, mint a Batman: Thrillkiller, a JLA: Seven Caskets (DC Comics), Buffy the Vampire Slayer: The Dust Waltz (Dark Horse) és a Giantkiller (Image). A Disney Global felkérésére a Tito Faraci által írt The Last Battle vizuális paneleit is ő jegyzi, mely a Julius Caesar gallok elleni harcának Conanba oltott verziója, és amellyel elsőként evezett nemzetközi vizekre. Az egyre növekvő népszerűség folyományaként megjelentek a siker félreérthetetlen jelei: az első Nocturnals akciófigurák az N2 Toys jóvoltából, valamint a Universal Studios képében már Hollywood is lecsapott a szedett-vedett szörnycsalád megfilmesítési jogaira.

A Nocturnals első trade paperback-je, a Black Planet nem akármilyen alternatív Földre kalauzol minket: Pacific City alvilágának urai élőhalottként visszatért és a Narn K társaság növesztőkádjaiban szintetizált verőlegényekkel és bérgyilkosokkal dolgoztatnak, az utcákon pedig éjszakánként vérfarkasok és szökött ember-állat hibridek csatangolnak áldozatra várva. Doc Horror, mint a természetfeletti és a weird science szenvedélyes kutatója, segít a Zampa családnak magához ragadni az uralmat, így véget vetve a bandaháborúnak, azonban a visszavonult Don fia, Tony egyezséget köt a Narn K vállalat titokzatos vezetőjével és csapdába csalja a mit sem sejtő doktort. Harcostársak és családtagok verődnek össze egy mentőakcióra: a jó doktor kislánya, az édes Eve a játékbabáiba költözött szellemek segítségével, Firelion lángokkal övezett katanájával, Starfish pedig két automata .45-ösével vág véres rendet a maffiózók között, míg a Raccoon, aki egyszerre bír Humphrey Bogart karizmájával, Rozsomák elvadult ábrázatával és Snake Plissken attitűdjével* (és mindamellett menthetetlenül és reménytelenül szerelmes Starfish-be), gyakorlatilag egymaga veszi át a Zampa család feletti irányítást. Hamarosan kiderül, hogy egy szürke eminenciás került a játékba, mikor Tony holttestében egy polipszerű parazitát találnak; Doc Horror-ban szörnyű gyanú ébred: mi van, ha a Crim vele együtt jött át erre a világra a dimenzióportálon keresztül?

A Black Planetet további gyűjteményes kötetek követték, a Witching Hour, a Troll Bridge, az Unhallowed Eve és a The Dark Forever, megfejelve egy fekete-fehér, Ted Naifeh illusztrálta Gunwitch spin-off-al, ahol az Óz Madárijesztőjébe oltott élőhalott Clint Eastwood egy vámpírbanda által terrorizált kisvárosban rak rendet. Mivel a saját kiadójánál erre nem látott reményt, Brereton elfogadta a szerepjátékokkal foglalkozó Green Ronin ajánlatát és a Nocturnals szereplőit és hátterét bemutató artbook, a Nocturnals: The Midnight Companion a Mutants and Masterminds szuperhős szerepjáték kiegészítőjeként látott napvilágot. Az őrült piktor több más projektben is könyékig benne van, a Rob Zombie-val (akinek Hellbilly Deluxe albumát ő illusztrálta) egy közös képregényen dolgoznak, miközben két film forgatókönyvén végez utolsó simításokat, az első, az Autumn, egy modern Piroska és a farkas történet, melyben egy gengszter lánya száll szembe egy vérfarkas klánnal, a másik, az Undeadly, San Francisco-ban játszódik, ahol két zsaru élete áll feje tetejére egy vámpírtámadás túlélése után.

A legfontosabb és legörvendetesebb hír azonban a legújabb Nocturnals kötet, a Carnival of Beasts megjelenése, valamint a Century Guild's Olympian Publishing bejelentése, miszerint három vaskos hardcoverben kívánják piacra dobni az eddig megjelent összes Nocturnals történetet, hozzácsapva néhány Brereton által kifejezetten az ehhez a gyűjteményhez készített, teljesen új sztorit. Aki tehát kíváncsi mi sülhet ki abból, ha Tim Burton és Clive Barker fejéhez egy-egy .45-öst szorítanak, hogy írjanak egy Scooby Doo epizódot, akkor semmiféleképp ne szalassza el a lehetőséget: csapja fel az első keze ügyébe eső Nocturnals kötetet!

*Igen, helyes a megérzésetek, miszerint a Raccoon a kedvenc Nocturnals szereplőm...

Nocturnals: Black Planet. Kiadás éve: 1998. Írta és rajzolta festette: Dan Brereton. Kiadó: Oni Press

Na az ilyesmire mondják, hogy ez nem volt semmi.

Az úton sokan elhullottak. Volt, aki tífuszban, volt, aki skorbutban, és volt, aki edzőcipőben. Csak ketten maradtak legények(?) a gáton, kemények, mint húsklopfolóval edzett békabőr: THE INCREDIBLE VICGILSON és konkurenciája, THE AMAZING KOFFERBÁCSI. Százvalahány horrorfilm kevesebb mint két hónap alatt - na ez nem semmi (vagy mondtam már?)

A horror-übergeek most egy évig Kofferbácsi lesz, mivel 167-es eredményének még a Dario Argento sem tudna közelébe menni. Le a virtuális kalappal (VicGilson mindössze tizenvalahány filmmel maradt le, vastag seggbőre őnekije is elismerést érdemel.)

Szemembe könnyek gyűlnek: az elhivatottság, a megszállottság eme példája láttán elérzékenyülök... Hol a Nekromantik dvd-m???

Garth Ennisnek nagyon bögyében lehet a vallás. Maga a keresztény egyház nemkülönben. Bár ha belegondolunk, alighanem arra jutunk, hogy úgy általában véve az emberiség nagy egésze a bögyében van. Nagyon persze nem lehet érte hibáztatni, sőt, inkább csak dicsérni, amíg a földkerekség szennyesét és perverzióit olyan formában okádja vissza a világ képébe, mint a méltán klasszikus Prédikátor, vagy mint az Avatar kiadónál megjelent, hatrészes minisorozata, a Chronicles of Wormwood. Nem csoda, hogy ilyen kis céghez került, mert bizony megnéztem volna azt a nagy kiadót, amelyiknek erre a képregényre van mersze rányomni a logóját. Bizonyos szempontból ugyanis ez még a Prédikátornál is provokatívabb, így már rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy akit a vallás "arcbarúgása" zavar, ne adj isten sért, az rossz helyen keresi a napi olvasnivalóját. Persze aki így áll a dolgokkal, az mostanra valószínűleg már tudja, hogy Ennisnél eleve rossz helyen keresgél…


Danny Wormwood sikeres, gazdag kábelmogul, van egy dögös csaja, és élvezi az életet. Mellesleg ő az Antikrisztus. De tessék csak nyugodtan elfelejteni az Armageddont, minthogy Danny is megmondta a kénszagú faternak, hogy hova dugja fel magának. Esze ágában sincs ugyanis holmi jóslatoknak engedelmeskedve világvégét hozni az emberiségre, inkább jókat iszogat egy csendes bárban legjobb barátjával, Jézussal (akit Jaynek nevez, és aki szegény kicsit megzápult, mióta egy háborúellenes tüntetésen egy rendőr úgy izomból fejbe csapta) és intelligens, beszélő nyulával, Jimmyvel. Szóval jó fej ő, igaz, barátnője háta mögött nagyban tömi Jeanne d’Arcot, de hát ilyesmi normál emberekkel is előfordul, szóval az Antikrisztusnak ennyit talán megbocsáthatunk. Természetesen apuci nem örül a családi fekete báránynak, és mindent elkövet azért, hogy valami furmányos módon rábírja az Armageddonra.

Lássuk csak, a már említetteken kívül mi van még Ennis „polgárpukkasztó” felirattal ellátott tarsolyában. Egy rosszmodorú bárpultos orrának felcserélése egy másik, még nemesebb szervével, egy perverz pápa, aki a torinói lepelbe fújja az orrát, mennyországba jutó ateisták, muszlimok, zsidók és sátánisták, a teremtésbe beleőrült, megállás nélkül recskázó Isten – ja, és a keresztény egyház alapítását a Sátán ihlette, és azóta is markában szorongatja a Vatikánt. Az egész sorozatról üvölt Ennis cinikus, gonosz humora, olyan, mint egy kisgyerek, aki örömét leli benne, hogy bosszanthatja szüleit, és cinkosan kacsintgat közben társai felé. Úgyhogy akinek tűrőképessége és érzékenysége még elviseli a mindenféle politikai korrektséget pofátlanul magasról leszaró történetet, az minden valószínűség szerint nagyszerűen fog szórakozni Ennis újabb őrült hullámvasútján.

Azt azonban kár lenne tagadni, hogy a nagy show mögött most kevesebb érték és gondolat van, mint a Prédikátor esetében, amit minden perverzitása ellenére sem nevezhettünk öncélúnak. A Chronicles of Wormwood is oda-odacsap persze a kultúrának, a társadalomnak (hogy a vallásnak is, azt már mondani sem kell), szintén kiáll a barátság és a szerelem értékei mellett, és van egy-két ténylegesen szép momentuma és elmélete (például a mennyországba való bekerülés feltételeiről), de ezúttal Ennis célja általában kizárólag a polgárpukkasztás. Bizony, itt-ott érezni is a sorozaton, hogy valami őrült jelenet csak azért került bele, hogy még inkább botrányos legyen, és a mennyországba illetve a pokolba tett (egyébként frenetikus) kiruccanás talán a legjobb példa erre. Vagyis picit elcsúszott az arány, a megbotránkoztatásból most több van, a mögötte lévő tartalomból pedig kevesebb, de hát nem is lehet mindenből Prédikátor, és különben is, kit érdekel, ha egyszerűen így is szétröhögjük magunkat minden második oldalon?

Merthogy a karakterek, a dialógusok, és a köztük felvázolt dinamikus kapcsolatok mind kiválóan működnek, és ezeket a bámulatos pontossággal felépített történetelemeket Ennis mind arra használja, hogy az ember gyarlóságán, ostobaságán, szerencsétlenségén és képmutatásán élcelődjön. A hangsúly ugyan a valláson van, de ugyanúgy megkapja a magáét az egyszerű átlagember is, nem beszélve a popkultúrának kiosztott vidám kis pofonokról (lásd: Jimmy gonosz viccelődése a Star Wars-rajongókkal). Ami a rajzolót illeti, Jacen Burrows, az Avatar „házi művésze” kicsit furcsa választás volt erre a feladatra, ugyanis képeiből nagyrészt hiányzik az a sajátos, abszurd felhang, ami pl. Steve Dillon Prédikátoros munkáját jellemezte, márpedig ehhez a stílushoz az kétségkívül sokkal jobban illik, mint egy hagyományos megközelítés. De ha ettől eltekintünk, akkor ezen a téren sincsenek problémák: a háttereket vegyesen kezeli, néhol elnagyolja, de ahol szerepük van a cselekményben (pl. a mennyország- és a pokolbéli jeleneteknél), ott roppant részletgazdaggá varázsolja őket, az arcokra kiülő érzelmeket pedig nagyon szépen és hatásosan ábrázolja – még Jimmy, a nyúl esetében is, ami pedig nem kis teljesítmény.

Összességében pokoli jó szórakozás a Chronicles of Wormwood, Ennis legjobb szokásának megfelelően röhögve kiforgatja magából a mennyet, a poklot és az emberiséget, mintha csak direkt tesztelné, hogy mennyit vesz be az olvasók gyomra. Nyilván vannak, akik ezt felháborítónak találják, de nyugodtan ismerjék csak be ők is: igenis kellenek olyan alkotók, mint Ennis, akik csakazért sem csinálnak mindent szépen, csendben, rendben és flottul. Néha bele kell rúgni a bilibe, és vigyorogva nézni, ahogy a vizelet szétfolyik a padlón.

Chronicles of Wormwood - 2006-2007, 6. rész. Történet: Garth Ennis. Rajz: Jacon Burrows. Kiadó: Avatar Press.

Masszív médiatámogatással érkezik Csupó Gábor új animációs filmje a mozikba, de – ahogy ez általában lenni szokott – akkor járunk jól, ha nem hisszük el a hivatalos marketingszöveget. Szó sincs South Park-beütésű / merészségű szatíráról, a témáról (bevándorló-lét) ugyanis csak néhány vaskos közhely jutott a forgatókönyvírók eszébe.

Nem illik persze elhallgatni, hogy a produkció meglehetősen viszontagságos körülmények között jött világra. Csupó és animátorai már vagy egy éve melóztak a filmen, amikor a megrendelő cég csődbe ment, és az is hosszas ügyvédi fogcsikorgatásba került, hogy a jogokat vissza tudják szerezni, így végül négy évvel később, Magyarországon, egy magyar gyártó segítségével tudták csak befejezni a filmet. A halivudi sztárokon élcelődő poénok szavatossága így aztán mára már sajnos le is járt, cserébe viszont elmondhatjuk, hogy nálunk lesz a világpremier. Juhé.

Az Immigrants ennek ellenére is egy korrekt, helyenként szórakoztató rajzfilm. Az animációra nemigen lehet panaszunk, a figurák a Csupó-védjegynek számító picit groteszk, picit simpsonos stílusban rajzolódtak meg, és a hátterek is kellően kidolgozottak. A magyar szinkronba igyekeztek minél több nagy nevet belezsúfolni, ennek ellenére élvezhető lett az is. Szabó Győző adja az orosz karakter, Vlad hangját, míg a magyar Jóskát Hujber Ferenc szinkronizálja – a kettejük közül érthető módon az előbbinek van több lehetősége játszani az akcentussal.

A verbális poénok minőségére nem lehet különösebben panaszunk, igaz, azt nem ártott volna eldönteni, hogy melyik is a megcélzott korosztály. A gegek többsége ugyanis inkább „simpsonos”, azaz családbarát, viszont becsúszik egy-két merészebb, szókimondóbb poén is. A legnagyobb gond azonban nem ez, hanem a sztori kidolgozatlansága. Pontosabban az, hogy nincs is igazán koherens történet, hanem csak random szekvenciák egymás után.

A kiindulópont szerint a töményen multikulti környezetben és relatív szegénységben élő két bevándorló, Vlad és Jóska, munkát akar keresni. Az első felvonásban ezt láthatjuk – állásinterjúkra járnak, közös orosz-magyar éttermet próbálnak indítani – utána viszont mintha Csupóék elfelejtették volna, hogy mi is volt az alapkonfliktus, és hőseinknek új motivációt adnak: végül már nem a létfenntartás a cél, hanem a becsajozás. Valószínűleg a kollégának lehet igaza, és valójában itt 3 különálló tv-epizód lett egymás mögé pakolva, és ezért a koherencia fájó hiánya. Hogy ez azért alakult így, mert tévés környezetből érkező írók jegyzik a filmet, akik nem tudtak mozifilmes dramaturgiában gondolkodni, vagy eleve ilyen epizodikus sztorit akartak összedobni, az mindegy is. A lényeg, hogy emiatt nem képes igazi moziélményt nyújtani az Immigrants.

Gyanítható, hogy nem fog senki anyázva kijönni a vetítésről, a filmen ugyanis alapvetően érződik, hogy Csupóék lelkesedésből készítették, a karakterek pedig nagyon is szerethetőek, de merészebb poénok, értékelhető történet és igazi szatíra hiányában erősen középszerű lett a végeredmény. Nem kerül viszont mindennap hasonló – magyar vonatkozásokkal dúsított – animációs film a mozikba (a legutóbbi talán a Simpsons volt), így aki a műfajt kedveli, az egy próbát nyugodtan tehet, hátha nincs igazam. (De igen.)

Immigrants - Jóska menni Amerika (Immigrants L.A. Dolce Vita), 2008, amerikai-magyar. Rendezte: Csupó Gábor. Írta: Billiam Coronel és Josh Lieb. Zene: Gregory Hinde és Drew Neumann. Gyártó: Megafilm.

Magyar bemutató: 2008 október 30.

Most eltekintek attól, hogy idesírjam azt, hogy az elmúlt évtizedek során mennyire félreértelmezték az igazi skinhead szubkultúrát, és hogy micsoda szégyen, hogy néhány idiótának sikerült azt a saját fajgyűlölő ideológiájával alaposan megmérgeznie, ezzel igencsak hamis képet alkotva a közvélemény előtt az igazi skinheadekről. Akkor most egy kis hevenyészett történelemóra: a 80-as évek eleje zűrös időszak volt Nagy-Britanniában. A Thatcher-éra idején a gazdaság megroppanása, a növekvő munkanélküliség, az ingatlanválság, az értelmetlen áldozatokkal járó falklandi háború és az ezekből fakadó általános társadalmi elégedetlenség hatására felerősödött az országban az idegengyűlölet, mivel a kallódó munkásosztálybeli fiatalság egy része a bevándorlókat okolta életük kilátástalanságáért. Ezért a szabadidejükben főleg kocsmákban, focimeccseken és koncerteken lébecoló, egyszerű melós fiatalokból álló fehér skinheadek körében egyre népszerűbbek lettek a nacionalista eszmék. Nekik még a szintén az eredeti (úgynevezett '69-es) skinheadek közé tartozó, fekete bőrű jamaikai „rudeboy”-okkal is megromlott a viszonyuk, az igazi ellenség azonban a legnagyobb számú bevándorló közösség, vagyis a pakisztániak lettek. Ezidőtájt rendszeressé váltak az úgynevezett „paki bashing”-ek, vagyis a jobb módban élő pakisztáni bevándorlókat ért erőszakos inzultusok, de bármily furán hangzik is, itt még mindig nem igazán beszélhetünk rasszizmusról, hiszen ez a gyűlölet nem is igazán faji alapú volt, azt sokkal inkább csak a társadalmi egyenlőtlenségek felett érzett irigység váltotta ki.

Shane Meadows (Dead Man’s Shoes) saját gyermekkorának egyik fejezetét idézte meg a 2006-os Ez itt Angliában, ami megrázóan őszinte képet fest a fent vázolt korszakról és a munkásnegyedekben élő fiatalok mindennapjairól, de a film elsődleges célja mégsem ezek bemutatása akart lenni.

Már a film legelső képsorai tömény és kontrasztos összefoglalást adnak erről az időszakról: A Toots and the Maytals zenéjére vonuló, tüntető és verekedő fiatalokat, Diana és Károly esküvőjének képeit, pakisztániak lakta házak betört ablakait, újhullámos zenekar koncertjét, lepukkant proli lakásokat, az újonnan megjelenő CD lemezeket és otthoni számítógépeket láthatunk, valamint a Vaslady-t amint elsüt egy ágyút, majd láthatjuk, amint egy leszakadt lábú angol katonát visznek a társai hordágyon, valahol a Falkland-szigetek kies pusztaságában. Igen, ez itt Anglia.

1983 nyara, egy angol iparvárosban. A 12 éves Shaun anyjával él, szeretett apját elveszítette a háborúban, nincsenek barátai, az iskolában állandó zaklatásoknak van kitéve, ő maga pedig egész egyszerűen gyűlöli saját jelentéktelenségét, kiszolgáltatottságát. Élete azonban egyik napról a másikra megváltozik, amikor néhány, nála pár évvel idősebb fiatal skinhead befogadja maga közé, és Shaun végre barátokat és egyben családot is talált magának. A hovatartozás jegyében a banda hamarosan a külsején és öltözködésén is változtat, az így már teljes mértékben beintegrálódott Shaun pedig még egy barátnőt is talál magának. Az idillnek azonban vége szakad, amikor megérkezik a börtönből frissen szabadult Combo, a banda régi vezére. Combo jelenléte erősen feszélyezi a társaságot, már a felbukkanásának estéjén kínos csönd követi, amint a jamaikai származású Milky előtt némi rasszista felhanggal beszél egy színes bőrű börtöntársáról. A fiatalok érzik, hogy valami olyan furakodott be az addig felhőtlen és békés társaságukba, ami csak idő kérdése, hogy mikor zúzza azt szét. Hamarosan be is következik, amitől féltek. Combo egyik alkalommal indulatosan kikel a bevándorlók ellen, és választás elé állítja a még a húszas éveiben sem járó fiatal skinheadeket. Álljanak mellé, vagy távozzanak. Amikor a háború értelmetlen áldozatairól beszélt, Shaun legérzékenyebb pontjára tapintott, ezért a 12 éves fiú és még néhány zavarodott, kevésbé érett társa ott marad, a csapat addigi vezetője, a megfontoltabb Woody nagy csalódására. A társaság két részre szakad. Combo ezután fokozatosan kezdi beletáplálni a nacionalista, idegengyűlölő dogmákat a fiúba, aki készségesen el is hisz mindent, de valójában mindezt csak azért, mert a férfi személyében egy igazi apafigurát talált magának. Shaun is részt vesz a balhékban, büszkén teszi ki az angol zászlót az ablakba, de ugyanakkor hiányoznak neki régi barátai is. Shaun megtévesztett lelkét végül egy tragédia bekövetkezte tudja csak helyrebillenteni.

A film első felében még a magányos, kirekesztett kisfiú sorsát követjük, akinek keserű helyzetét pont olyan könnyen át tudjuk érezni, mint később a barátok és a hovatartozás megtalálása felett érzett örömét is. A Shaun-on végbement lelki és külső változásnak még édesanyja is kimondottan örül, bár a rövid hajat már kevésbé tolerálja. (Érdekes jelenet, amikor a látszólag nagyon dühös anya a fiával együtt a csapat törzshelyére csörtet, hogy a hajvágást számon kérje, majd ezután meglepő módon megköszöni a srácoknak, amiért vigyáznak a fiára, és elmondja nekik, hogy mennyire örül, hogy rájuk bízhatja.) Azonban a kiszámíthatatlan Combo hirtelen felbukkanása mintha bombát dobott volna erre az idillre. Combo viselkedése még a nézőt is zavarba hozza, amikor például először megjelenik, közvetve megsérti Milky-t, majd másnap letolja a többieket, amiért nem védték meg barátjukat. Bár büszkén állítja magáról, hogy ő is egy '69-es skinhead, de később pont a kiszámíthatatlansága okozza azt a tragédiát is, ami végül képes volt felnyitni Shaun szemét, és ami miatt egyik napról a másikra vált felnőtté.

Coming-of-age film, társadalmi korkép, egy kevés, a szubkultúrrával kapcsolatos ismeretterjesztés, szájbarágás- és politikai véleménynyilvánítás-mentes társadalomkritika. Shane Meadows szinte tökéletes filmet csinált. Először is elképesztően tehetséges színészeket sikerült találnia. A Shaun-t alakító, 13 éves Thomas Turgoose előtte még nem hogy filmben nem játszott sohasem, de még anno az iskolai darabba sem kerülhetett be a rossz magaviselete miatt. Ez volt az első szerepe, amit legendákat megszégyenítő, őszinte játékkal alakított. Érdemes lesz odafigyelni rá, mert ahogy Combo is mondja a filmben Shaun-nak, egy igazi gyémántot találtunk. Combo-t nagy kedvencem, Stephen Graham (Blöff) formálja meg elképesztően hihetően. Indulatos szónoklata a 3 és fél millió munkanélküliről szinte még engem is meggyőzött, hogy csatlakozzam hozzá. Más ismertebb név ugyan nem található a stáblistán, de kimerem jelenteni, hogy gyakorlatilag hibátlan alakításokkal teli a film. A zene megint csak telitalálat. Az ős skinhead zenéket a jamaikai gyökerű ska és reggae (Toots and the Maytals, The Specials), valamint egy kis klasszikus politikai indulatpunk (UK Subs) képviseli, de emellett megtalálható természetesen a korszakra jellemző újhullámos aktuális slágerzene (Soft Cell) és a film egyes jeleneteinek hangulatát meghatározó instrumentális, szomorkás dallamvilág is. Minden dal, minden hang a legtökéletesebben lett elhelyezve. A történet rendkívül őszinte, túlzásoknak, csapongásnak, erőltetettségnek nyoma sincs, a mondanivaló pedig nem mászik egyből a képünkbe, azt nekünk magunknak kell kiszedegetni belőle. Talán a film befejezése lehet néhányak számára elégedetlenségre okot adó, én viszont úgy érzem, hogy a rendező remekül döntött, amikor felesleges hatásvadászattól és csöpögésveszélyes szentimentalizmustól kímélt meg mindenkit. A lényeg ezúttal nem az, ami történt és ahogy történt, hanem inkább az, ami miatt történt, és hogy mindez milyen hatással volt Shaun-ra. A film záró képsoraiban úgyis ott van minden a kisfiú szemeiben. Ez itt Anglia, Shaun pedig csalódott benne.

A film nem ítélkezik, nem mondja ki hangosan, hogy a nacionalizmus és az idegengyűlölet a társadalom rákfenéje, azt sem hangoztatja folyamatosan, hogy az igazi skinheadek nem rasszisták. De még a könnyen formálható, torzítható fiatal lélek számára veszélyes bandaszellemet sem kritizálja, se nem méltatja. A film mindössze egy megrázó történetet mesél el a magányról, a barátságról, az ártatlanság elvesztéséről, és még csak véletlenül sem az erőszakról vagy a gyűlöletről. A kora 80-as évek Angliája egy másik világ volt, és egy másik társadalom zűrös időszaka. Az ami akkor ott volt, ha más formában is, de most talán leginkább Kelet-Európára, és nem utolsó sorban hazánkra jellemző. Csak szokás szerint itt már mindennek olyan sajátos, keserű hazai íze van. Ez itt Kelet-Európa, ez itt Magyarország.

This is England. UK, 2006. Rendezte és írta: Shane Meadows. Fényképezte: Danny Cohen. Eredeti zene: Ludovico Einaudi. Vágó: Chris Wyatt. Szereplők: Thomas Turgoose, Stephen Graham, Joseph Gilgun, Andrew Shim, Vicky McClure és mások.

Az új japán blockbuster frissen kijött, második trélerét nézve (bemutató: 2008 december) felemás érzése lehet az egyszeri geeknek. Egyfelől mindenképpen érdekesnek tűnik a klasszikus szuperhős-tematikát Japán környezetben viszontlátni, másfelől iszonyatos nagy nyúlásnak tűnik a dolog. V mint Vérbosszú, Zorro, Fantomas: elsőre ezek ugranak be a bemutatót nézve.  A sztori röviden: 1949-ben járunk, a Teito nevű fiktív városban, ahol a gazdagok csúnyán elnyomják a szegény szegényeket. Ámde érkezik K-20, a maszkos tolvaj, aki a gazdagoktól lopott zsákmányt a szegényeknek adja. A másik főszereplő Heikichi (Takeshi Kaneshiro), egy cirkuszi akrobata, illetve egy detektív és az ő menyasszonya, akire K-20 is szemet vet. (A bemutatóért kattints a képre.)

Eastwood 78 évesen is olyan ijesztően tud nézni, hogy ha pisztoly nélkül lő, akkor is összerezzen az ember. Politikai korrektség lesz ebben a filmjében is - viszont remélhetőleg némi akció is. A trailer mindesetre bíztató - hihetetlen ez a faszi!

It's a sad day, motherfuckers...

A nyolcvanas évek legjobb magyar krimije – természetesen – nem hagyományos krimi, de még thrillernek vagy film-noirnak sem nevezhető. Klasszikus bűnfilm mifelénk ugyanis nem létezik, már 1982-ben sem létezett, aki ehhez a zsánerhez nyúl, valamiért mindig úgy érzi, hogy neki a nyúlós-nyálkás Nagy Magyar Valóságról is el kell valami nagyonmélyet mondania. A Dögkeselyű ráadásul hangulatában, tematikájában épp olyan, mint a korszak bármelyik művész szerzői filmje. Ez persze önmagában még nem gond, csak nézőként frusztráló kissé, hogy filmtípustól függetlenül nálunk minden magyar főhős ugyanúgy végzi.

Merthogy Cserhalmi György Simonja antihős a javából. A taxisofőr, akinek egy szép napon tele lesz a töke, és bekattan. Embert rabol, kutyát öl, és persze pénzt követel. Meg lehet érteni az indítékait: két utasa kirabolja, a rendőrség pedig nem akar semmit tenni, sőt, arra gyanakodnak – a taxisok főnökével együtt –, hogy a férfi saját magát lopta meg. Simon válaszul, mint egy modern Kolhaas Mihály, nekimegy fejjel a falnak, igaz, nem egyből a hatalomnak – mégiscsak ’82-ben készült a film – hanem a rózsadombi tolvajoknak, akik  ötmilliós villában élnek, mialatt Simon egy mérnöki diplomával a zsebében kénytelen taxizni, hogy legyen pénze a tartásdíjra.

Értjük az üzenetet: a létező szocializmus igazságtalan és embertelen, és mint ilyen, nem lehet tisztességesen boldogulni benne. A tolvajok persze külföldről jönnek (disszidens magyarok), hogy ne legyen azért a kelleténél súlyosabb a társadalomkritika, a rend éber őrei pedig felkészültek és gyorsak – rutinosan kezelik a tárcsás magnót meg a diavetítőt – és, ha későn is, de megtalálják a tolvajokat. Világos tehát minden, van motiváció és van íve a cselekménynek.

A film bűnügyi részével nincs is igazán gond. Sőt, éppen azok a jelenetek működnek a leginkább, ahol Simon nyomoz vagy menekül a rendőrök elől, ahol előre tervez vagy éppen improvizál. A gusztustalanul szürke Budapest látványa is rendben (operatőr: Ragályi Elemér), a noir-os hangulatot pedig még a szaxofonnal súlyosbított szintetizátoros soundtrack sem képes csorbítani.

Hogy ez a Dögkeselyű bizony jóval többet akar markolni, mint amennyi belefér a csőrébe, az a dialógoknál lesz nyilvánvaló. Simon egy szimbolikus figura, ez már a film elejétől egyértelmű, így akár meg is bocsáthatjuk, hogy belemondja a tanulságot a kamerába („A keselyű nem zabálja magát szánt szándékkal halálra.”) Mindez azonban – ebben a formában – nem elég életszerű ahhoz, hogy elhiggyük: ’82-ben így beszéltek az emberek. Ha egy autótolvajt a sértett (azaz a tulaj) „csibésznek” nevez, vagy ha a megzsarolt száját egy olyan félmondat hagyja el, mint „esetleges arra való illúziót, hogy nem teszem meg, el fogom oszlatni”, akkor nehezen tud a mai néző nem kizökkenni a vérkomoly, fatalista sztoriból.

A Dögkeselyűnek tehát vannak hibái bőven, viszont konkurenciája azóta se nagyon. Tegye fel a kezét, aki látott már értékelhető autósüldözést, tisztességesen végig vitt krimi szálat, és hitelesen bemutatott nyomozást egy magyar filmben? A Dögkeselyűben mindez megvan, sőt, még több is: egy hatásos miliő (Budapest by night), és egy kiváló alakítás (Cserhalmi György).

A KIADVÁNY   

A borítón animált-Cserhalmi, a hátoldalon fekete-fehér képek: mintha a dizájn is ’82-ben készült volna. Nincs ezzel gond, illik a retro-hatás és a puritán a külső a filmhez. A transzfer alapjául vett kópia ugyanis meglehetősen leharcolt állapotban van. Szemcsés és zajos a kép, néhol még egy fekete csík is látható baloldalt és felül. A hang ugyancsak teszkógazdaságos, az (utó)szinkron esetében – nyilván a lengyel színésznő, Maria Gladkowska miatt volt rá szükség – sokszor csak elvétve találkozik a szájmozgás a hanggal.

AZ EXTRÁK

Öt azaz 5 db. fotó, előzetes, és egy 1988-as filmhíradórészlet a magántaxizásról. Hogy utóbbi milyen megfontolásból került a lemezre, rejtély. (A Dögkeselyűben szó sem esik a taxishiénákról.)

ÖSSZEGZÉS

990 pénzért ez bizony kötelező vétel, még akkor is, ha technikailag inkább egy VHS-re emlékeztet a kiadvány. Készséggel elhiszem, hogy ez nem a kiadó, hanem a gyatra nyersanyag hibája, de ettől még egy Cserhalmi- vagy egy rendezői interjú elfért volna a lemezen.

Kiadó: MOKÉP
Kép: 4:3
Hang: magyar, francia 2.0
Felirat: angol
Megjelenés: 2008. június
Bolti ár: 990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 4/5
Kép: 2/5
Hang: 3/5
Extrák: 1/5
Külcsín: 3/5

Az alábbi videót még A nyomozó premierje előtt illett volna a Geekz-olvasók elé tárni, de magam is csak most bukkantam rá. Még márciusban szerepelt az M1 Abszolút című műsorában Gigor Attila, ahol a film forgatási helyszíneire (boncterem, antikvárium) visszatérve mesél a sztoriról, kedvenc könyvéről, képregényéről, a videójátékok evolúciójáról és a forgatókönyvírás nehézségeiről. (Fun fact: a portré készítője ifj. Sebő "nemzetgyalázó" Ferenc, a hírhedt Gecy rendezője.)

A Hősök sikerét és a szuperhős-filmek divatját próbálja meglovagolni a Push című sci-fi thriller. A sztori a szokásos: különleges képességű átlagemberek vs. gonosz kormány(?)ügynökség. Könnyed limonádénak tűnik, de legalább (a Heroes-zal ellentétben) van (lesz) benne akció bőven. Férfi főhős: Chris Evans, eyecandy: Camilla Belle, de az igazi sztárnak nyilván a cuki-kategóriából egyre gyorsabban kinövő Dakota Fanninget szánják.

Mit csinál az igazi hős a 6. nap után? A terrorista-elhárító ügynök, aki keményebben lép fel, mint Doszpot Péter, hazafibb, mint John Wayne, Mel Gibson és Steven Seagal együttvéve, fáradtabb pillanataiban is alig hezitál többet, mint egy T-800-as, de már arra sem maradt ereje, hogy táskás szemeit a www.bauercount.com szájton nyargaltatva összeszámolja, mennyit is ölt aznap? Hát persze! Letol egy éjjeli műszakot… egy leégett ruházati szalon romjainak biztonsági őreként. Kiefer Sutherland sejthette, hogy a Tükrök rendezője, Alexander Aja mellett kevesebbet fog pihenni, mint mondjuk A fülke forgatásán, a végeredményt nézve viszont hessegethetetlen a gyanú, mindenki Jack Bauerje a butuska, de jelzésértékűen azért ijesztő fogócska – amibe egy foncsorozott felületek túloldaláról csintalankodó (id)entitás kergeti – vége felé már nagyon várhatta a 7. nap hajnalát. (Figyelem! Alant pornográf vizuál-spolierek!)

Hogy a horror szerzők kilóra vehető, tematikai „kreativitásának” vagy a hírnevét szilaj kijelentéseknek köszönhető Marshall McLuhan médiateoretikus felé tanúsított tiszteletnek a jele, nem tudom, (illetve tudom ám, csak fitogtatok) de a műfaj jóvoltából lassan teljes tárgyi környezetünk észlelésünket, valóságunkhoz való viszonyunkat torzító médiummá nemesül – illetve silányul. Odaátról akármin keresztül lehet üzenni, manipulálni, hatást gyakorolni, videokazettától a honlapig, rózsaszín cipellőtől a parókáig bezáróan. A tükör ráadásul minden erőlködő szándék nélkül illik ebbe az gondolati ívbe: izgalmas töprengésre invitál, mennyivel volt nagyon másabb az emberi kultúra az első (akkor még különféle fémlap) tükrök előtt, amikor mindenki csak közvetett módon alkothatott képet saját magáról? És van valami bizsergetően félelmetes az önálló életre kelt képmás eshetőségében, hogy a „túloldalt” szemlélve mást látunk, mint ami van.

A világrekord silányságú Az átok (mi másról beszélnék, mint a remake-ről?) egyetlen hatásos jelenetében Lili Taylorra rámosolyog a tükörképe.

Az idei Tükrök (is…) remake. A véletlenül erre ődöngő szövettarisznyások nyugodtan szörföljenek tovább, nem Tarkovszkij 1975-ös opusa kapott új köntöst, hanem egy 2003-as k-horror, amiben is tükrök gyanúsmisztikus közreműködésével bekövetkező haláleseteket próbál a szilánknyi nyomok segítségével felgöngyölíteni egy pláza security részlegéhez felvett ex-zsaru. Most, hogy mindenki egy emberként csapott a homlokához („De hisz ez a Geoul sokeuro!”), nézzük, mit sikerült Alexander Ajának kihozni ebből a narratív invenciók legopálosabb rémképével sem kísértő felütésből.

Röviden és tömören: egy, az utángyártott műfaji korlátokat már-már meghunyászkodó illedelemmel végigsimogató egyenrettenetet, a befogadót számításaim szerint átlagosan három alkalommal (Nándor barátom mérhető reakciói plusz az enyémek per kettő) megugrasztó szűk két órát, tartós pulzusszám kilengések (a Feszültség!) nélkül, kevésszámú, ám legalább szemérmetlenül plánozott, visszafordíthatatlan szövetszakadásokkal.

Van valami csüggesztő lejtmenet Aja (és fix alkotótársa, Grégory Levasseur) munkásságában. Pedig olyan ígéretesen indult minden! A Magasfeszültség ugyan a leglerágottabb kaptafára húzta fel tátongó sebek tarkította cselekményét, címszereplőjének hathatós megjelenítése bőven kárpótolta az instant mind-fuck unalomig ismert aromája felett fanyalgókat. A Wes Craven egyik korai dolgozatának jól megújrázása esetében (Sziklák szeme) már mintha érződött volna az alkotói krízis dögszagú előlehelete. Aja, talán megérezve az eredetiség égető, kikerülhetetlen hiányát, príma élveboncolásokba bugyolálva mondta fel a nagy klasszikusokat.

Ezúttal már semmi sem menti meg attól, hogy a középszerűség alsóbb régióiba („obligát iparos”) ereszkedjen. Próbál trükközni a főcím alatt prezentált metódus mentén: az önállósodó, csúnyarossz tükörkép real-time-ba, ellenvetést nem tűrően mutatja meg, hogy a vele szemben állóra milyen gyötrelem vár rögvest. (Az éretlen pattanások nyomogatásával okozható fájdalom, az kérem neki smafu!) A kínosan kiszámítható ívű nyomozati szál, a meglepetésektől hasonló hatékonysággal elzárkózó dramaturgia (a végén naná, hogy mindennek fel kell ROB-BAN-NI-A!!!) és a motorikusan adagolt rutinpara azonban nem kompatibilis azzal a hangulattal, amitől jobb (mármint: rossz) kedvre derülhetne a fogyasztó.

Aja nem hempereg véreskéjes ábrázattal a pastiche-ban, a tükröknek nem kell ötször elmondani a hunyó nevét, koncepcionális idiotizmusának és sminkes megoldásainak köszönhetően azért mintha az Ördögűző felé vetne egy-két tébolyult pillantást a forgatókönyvírásba egyébiránt az eredeti koreai rendezőjét is bevonó gall. Rubber Johnny székhez szegező frivolitásához (az a himnusz a Sziklák szemében szerintem sok amerikainál lebaszta a biztosítékot) hasonlót se várjunk. A horrornak mindig kedves kultúrantropológiai oda-odamondogatás hozzávetőlegesen kimerül a hiúság tárgyának puszta halmozásában (az otthon melegét szinte kitapétázzuk a saját magunkat reflektáló, hideg felületekkel – ha szorgos a takarítónő, még a tévé is napi 24 órában közvetít minket), valamint a század közepén kultivált pszichoterápiás brutalitás asszociatíve – majdnem – rettentő ábrázolásában. (A „gyógymód” ugyan konkrét fasság, de ettől a fajtól bármi kitelik.)

Amúgy Kiefer Sutherland jó közepesen tűrhető a szakmai és magánéleti válsággal, alkohollal és altatókkal több-kevesebb sikerrel küzdő őr szerepében (hogy senkinek ne legyen hiányérzete, a filmben Ben Carson-nak hívják), de miért van az, hogy akkor hiszed el a karakterét legkönnyebben, amikor a kolostorban egy apácára marokfegyverrel kényszeríti az akaratát? (Igen, költői kérdés volt.) Az exét formáló anyatigris, Paula Patton lenge ruházatának teljes átnedvesedésére sajnos roppant sokat kell várni, az anatómiai szépségekbe perverzen révedőknek addig be kell érniük Amy Smart feltárulkozó testével. A tükörképe ugyanis olyat csinál, hogy attól leesik a Baue.. Ben húgát alakító csajszi álla, de nem kicsit.

Hanem inkább nagyon. Ha-ha! Ha-ha-hahr-haaöööerghh...

Négy matematikus kiabál egymással egy kicsike szobában. Ez valami vicc? Nem, ez egy feszült hangulatú, ravasz és az ismerős sztorielemek ellenére is frissnek ható spanyol pszichothriller, mely a Nyomozóhoz hasonlatosan megérdemelné a nagyobb ismertséget. Sajnos azonban kevés rá az esély, hogy a nemzetközi porondon lenyomja akár csak a Fűrész sorozat n-ik, előzőeket sorra alulmúló installációját. Itt is egy halálos játékról van egyébként szó, és szintén látszólag idegen emberek vannak összezárva egy kicsi helyre. Minden más tekintetben azonban nagy különbségek mutatkoznak: vér és csonkolás nincs, matekfeladványok annál inkább. Unalmasnak hangzik? Nos, egyáltalán nem az.

"Egy köböt pedig lehetetlen szétbontani két köbre egy negyedik hatványt két negyedik hatványra és általában a négyzet kivételével egy hatványt egy ugyanolyan két hatványra. Erre találtam egy valóban csodálatos bizonyítást, de a lapszél túl keskeny ahhoz, hogy befogadja." Ez a Pierre de Fermattól származó idézet sok-sok évig legyőzhetetlen kihívás volt a matematikusok számára, nemrégiben vált csak bizonyított Wiles-tétellé a csupán valószínűnek tűnő Fermat-sejtés. A film felütő megjegyzésével szemben azonban (melyet egy későbbiekben nem is szereplő narrátortól hallunk) nem kell attól félnünk, hogy a megszólítottak és értők köre a matematikában erős nézőkre szűkül, sőt: a cselekmény során felbukkanó fejtörők ismerősek lehetnek bárkinek a középiskolából. (Ily módon éppen az vethető a forgatókönyv-író szemére, hogy nem mert elég geek lenni… No de mindegy.)

A történet egyszerű: a magát Fermatként megnevező titokzatos házigazda tudományos értekezletre invitál négy ismeretlent, a kiválasztó elv: híres matematikusokat hívott meg, akiknek egy inkább logikára, mint szakmai tudásra építő beugró feladatot kellett megfejteniük. Hőseink engednek a kalandosnak ígérkező szeánsz ígéretének, és hamarosan hidraulikus présgépek által támogatott négy fal közt találják magukat. A gépek akkor lépnek működésbe, ha nem sikerül egy perc alatt megoldani Fermat sorra érkező feladványait. Kiút nincs, a hely egyre szűkebb a négy vendég számára, az idő pedig egyre kevesebb, hogy kitalálják, kicsoda a és miért akar végezni az eleinte ártatlannak tűnő áldozatokkal.

A spanyolországi horror-fantasy fesztiválokon nagy sikerrel szereplő Fermat’s Room júliusban Karlovy Varyban is bemutatásra került a kritikusok kedvence szekcióban. A horrorfilmeknél szokáson módon éjfélkor mutatták be, a közönség pedig hosszú tapssal jutalmazta a másfél órányi csavaros rejtvényfejtést. Az alkotópáros egyik tagja, Luis Piedrahita a bemutató után mesélt a film születéséről. Állítólag azért választottak egyetlen szobát a film helyszínéül, hogy a producerek ne mondhassanak nemet a kis költségvetésű forgatókönyvre. Így négy hidraulikus présgép és pár spanyol sztár közreműködésével jöhetett létre a low-budget produkció.

Ez persze kevés lett volna egy jó forgatókönyv híján, de a humoristaként népszerű Piedrahita és TV-s társa, Rodrigo Sopena nem csak elegendő feszültséget, de némi komikumot is csempészett a négy matematikus túlélőshowjába. Szerencsére nem erőszakolták meg a filmet azzal, hogy mindenáron négy teljesen különböző karaktert zárjanak össze a szobába: a karakterek életszerűek, a viszonyokat finoman árnyalt különbségek teszik izgalmassá. Hiányzik az oktató jellegű hozzáállás, ami például a Kockát, az egyhelyszínes thrillerek klasszikusát jellemzi, az alkotók épp a szükséges mértékben veszik komolyan a matematikusok drámáját, és a befejezés sem egy logikátlanul hozzátoldott magyarázat.

A film legnagyobb erénye a visszafogottsága: semmivel nem akar nagyot durrantani, így érvényesülni tudnak a finomságok. Bíznak a színészeikben is, így nem érezzük őket egy-egy jellemvonásra ráfeszített báboknak. Végeredményben a két elsőfilmes rendező-forgatókönyvíró könnyedén összehozott egy ütős, Agatha Christie-hangulatú másfél órás thrillert, melyre – Fermat ama híres lapszéli megjegyzésével szemben – a pofátlan blöffölés árnyéka sem vetül.

Általában csak október elején kezdünk neki, de idén egy hónappal korábbra hoztuk: kezdődik a Geekz minden évben megrendezésre kerülő Halloween Horror Cselendzse!

Október 31. éjfélig annyi horrorfilmet kell megnézned, amennyi beléd fér, és erről egy nagyon rövid, egy-két bekezdéses kritikával kell tanubizonyságot tenned, ide, le, a kommentek közé. A főnyeremény? Aki a legtöbbet nézi meg, az lesz egy évig a horror-übergeek.

Az alábbi kritika szerzője Miklya Anna.

Tarsem Singh az a filmrendező, aki annak idején elhitte, hogy Jennifer Lopez tehetséges. Ahogy az egyik barátom kérdezte egyszer: „Ha nagyon tetszik a feneke, azt jelenti, hogy szerelmes vagyok?”. Hát, sajnos nem. Talán pont Lopez dilettantizmusa rontotta el annyira a filmélményt, hogy hiába a jó ötlet, a lenyűgöző képek, a többi színész élvezhető játéka, A sejt nem vált igazán emlékezetessé. Pedig.

Azt viszont, hogy a kliprendezőből játékfilmessé avanzsált rendezőnek ott van a boogie a lábában, mi sem bizonyítja jobban, mint a 2006-os Zuhanás című alkotás. Itt nem rondított bele a casting: az egyik főszereplő, Lee Pace nem csak érzékeny arcú, szép fiú, hanem tehetséges színész is, aki magabiztosan mozog a vásznon. Dupla szerepét erőlködés, és különösebb felhajtás nélkül végigjátssza, pontosan, precízen, ahogy kell. Szintén kitűnő választás a román Catinca Untaru a kislány szerepére. Üde és természetes, megjelenésében és játékában nyoma sincs annak az Anne Geddes-féle giccsnek, amitől mindig úgy érzem, ütnöm kell, ha mondjuk Haley-Joel Osmentet látom.

Egy kerek arcú, csintalan, értelmes gyerek, akinek szürreális kis világát még különösebbé teszi nyelvi idegensége. Nem csak törött karja miatt mozog olyan sután a század eleji kaliforniai kórház ijesztő, szokatlan törvényekkel és szabályokkal telizsúfolt közegében: számára az ügyeletes nővér hercegkisasszony, az átkozódó anya boszorkány, és ki tudja, milyen rémségeket rejt a következő lépcsőforduló. Bárhová megy, magával viszi a történeteit.

Erre a különös atmoszférára figyel fel Roy, a sebesült kaszkadőr. Nekiáll, hogy szavakba öntse a kis Alexandria meséit. A kislányt elbűvöli a férfi kedvessége, a kettejük beszélgetéséből, fantáziájából formálódó történet, ami egyre valóságosabbá válik számára. Összemosódnak, eggyé válnak számára a valódi és az együtt teremtett terek, lassacskán teljesen átadja magát a másiknak, akit elvesztett édesapja képével mos össze. Nem gondol, és nem is gondolhat arra, hogy Roy saját céljaira szeretné őt felhasználni. Itt már teljes odaadásról van szó.

Hamar kiderül azonban, hogy a férfinak, aki megszállottan öngyilkos akar lenni, morfiumra van szüksége: azt reméli, a kislány, aki bárhova besurranhat, megszerzi neki a gyógyszert. Az ő befejezése tehát mindenképpen szomorú lenne, az viszont csak lassacskán derül ki, vajon mennyire lehet így őszinte, mennyire engedi közel magához a gyereket: vajon a közös mese tényleg közös-e. A forgatókönyv ügyes és rendkívül kifinomult: annyira romantikus, olyan élénk színekkel, nagyszabású képekkel, hatalmas érzelmekkel játszik, hogy szüntelen giccsbe szalad, aztán finom iróniával, ügyesen visszatáncol. Roy és Alexandria meséje a gonosz kormányzó ellen küzdő banditákról egy kerek, érdekes sztori, miközben roppant érzékenyen, hajszálpontosan reagál mindkettőjük hangulatváltozásaira.

Stílusjegyeiben megfeleltethető a klasszikus tündérmesének, azonban nem kötött, hiszen nem az írott, hanem a mese szájról szájra adott, démonűző varázslatként mormolt formájáról van szó. Alexandria ötletei, félrehallásai, Roy morfiumos lázálmai, egyre súlyosbodó depressziója, a kórház és eddig életük fel-felbukkanó lakói olyan plusz értelmezési síkokat, feltárni való dimenziókat adnak a ránézésre egyszerű klisékből ötletszerűen összefércelt cselekménynek, amit első alkalommal nem is lehet teljesen befogadni, értelmezni. A befejezéshez közeledve az izgalmas, romantikus történetből őrjöngő, véres bosszúdráma lesz: a rombolás elől, viszonylagos ártatlansága ellenére, a kislány sem tud menekülni. Őt is magukkal sodorják az események, hiszen ha közvetve is, de alakítójuk volt. Jelenléte azonban lehetővé teszi a férfi számára a szabadulást, ha nem is pont úgy, ahogy tervezte. Alexandriát nem kihasználják, balesete végül hiábavaló áldozat helyett felajánlássá, afféle fogadalmi ajándékká válik.

Feltűnő az a rokonság, ami Singh filmjét az oly sikeres A faun labirintusával összefűzi. Itt illik megjegyeznem, hogy A zuhanás hamarabb született, már 2006-ban befejezték a négy évig tartó forgatást, de valójában nem is ez a lényeg. Számomra inkább a filmek átélhetősége volt a kérdéses. Bár imádom A faun labirintusa dark-fantasy világát, az ott bemutatott élethelyzet annyira szélsőséges volt, hogy a nyilvánvalóan drámai hatás ellenére nemigen tudtam azonosulni vele. Singh története azonban könnyen a sajátunkká válhat. Kórházát a századelőre helyezte, azonban Roy és Alexandria fekhetnének akár a Péterfy Sándor utcában is. Közösen szőtt meséjük, és maga a film is egészen furcsa, nem a hagyományos értelemben vett „boldog véggel” zárul. Ez teszi azonban kerekké, szépen megformálttá a cselekményt, hiszen erről szól az egész film: hogy mennyi gyávaság van a bátorságunkban, mennyi bátorság a gyávaságunkban, és mindez mennyire egyszerűen, gyönyörűen emberi.

The Fall - amerikai-india-brit, 2006. Rendező: Tarsem Singh. Szereplők: Lee Pace, Catinca Untaru, Justine Waddell, Robin Smith. Kép: Colin Watkinson. Zene: Krishna Levy. 117 perc. Bemutató: október 9.

A halál és a szuperhős-képregény sosem voltak jóban, de lassan eljutunk arra a pontra, ahol nem egy legyilkolt karakter visszahozása lesz a ciki, hanem maga a karakter legyilkolása. Elvégre minek erőlködik az a szerencsétlen író, ha egyszer tudja, hogy ha ő nem is, egy utódja pár hónap, de legfeljebb néhány év múlva úgyis feltámasztja a nagy drámai körítéssel elkapart figurát? Greg Rucka mentségére legyen mondva, Death and the Maidens című remek kis minijében minden lehetségest elkövetett, hogy Batman egyik legnagyobb ellensége, Ra’s Al Ghul halott maradjon. Nem csak, hogy lánya premier plánban szíven szúrta, de a Sötét Lovag ezt még meg is ünnepelte tetemének elhamvasztásával, ráadásul mint kiderült, Ra’s maga akart meghalni: azon tervének része volt, amellyel biztosítani akarta, hogy lányai magukévá teszik világpusztító/világmegváltó (attól függ, honnan nézzük) misszióját. Szóval foglaljuk csak össze: Ra’s annyira halott, amennyire csak egy szuperhős-képregényben lehet valaki, ráadásul nincs is szándékában, hogy éljen. Persze a cikk tárgyát képező képregény címéből a nyájas olvasó már kitalálhatta, hogy akadt pár író a DC agytrösztjei közt, akiket ez röhejesen kevéssé hatott meg.

Pedig ezek az írók nem akárkik: Grant Morrisonról, Paul Diniről, Peter Milliganről és Fabian Niciezáról van szó, az ember pedig eleve nagy elvárásokkal fog hozzá egy általuk írt történet elolvasásához. És már csak az irántuk való tiszteletből is, lépjünk túl a feltámasztás bosszantó sablonosságán, és azon a tényen, hogy még csak meg sem próbálják megmagyarázni, miért igyekszik Ra’s olyan nagyon visszatérni, miután ő maga akart meghalni – és lássuk a 2007 őszén, a fő Batman-képregényekben megjelent hétrészes sztorit kizárólag önmagában. Tehát Ra’s, aki évszázadokon át újra és újra megmenekült a haláltól az ún. Lazarus gödröknek köszönhetően, most egy öreg, érzéketlen és rothadó, gyolcsba tekert testben tér vissza. Ahhoz, hogy halhatatlanságát bebiztosítsa, szüksége van unokájára, Damienre, lánya, Talia Al Ghul és Batman közös fiára, akit Morrison a Batman and Son című történetben mutatott be. Ha azonban megszállja Damien testét, a fiú meghal, ami nem szerepel az öntörvényű, vad tinédzser tervei között – így aztán apjához, a Sötét Lovaghoz rohan segítségért. De az örök életért folyó hajszába még belekeveredik Éjszárny, Robin, egy hadseregnyi ninja és két eddig ismeretlen Al Ghul is.

Érdekes, hogy maga a címbeli gonosz említi a képregényben, hogy Batman hatalma milyen limitált, hiszen csak Gothamre terjed ki – és ez Morrison szándékaitól függetlenül, tökéletesen alkalmazható magára a karakter és a sorozat hatásmechanizmusára is. A denevérnek szüksége van a bűnös város sötét sikátoraira, koromfekete éjszakájára, az alakját elnyelő árnyékokra, és nem egy író bukott már bele abba, hogy megpróbálta kiszakítani ebből a környezetből (gondoljunk csak az itthon is megjelent Halál a családban című infantilizmusra) – hiszen Gothammel együtt az atmoszféra jó része is azonnal odalesz, azt pedig feltétlenül pótolni kell valami mással. És ez az a „más”, amire jelen képregény olvasásakor hiába várunk. Pedig nem indul rosszul: a bevezetésben Morrison felsorakoztat egy rakás karaktert, szépen lefekteti a konfliktus alapjait, és remek tempóban vág ide-oda az egyes jelenetek közt, egy vad hajsza nyitányával dobva fel a labdát a folytatásnak.

Innentől azonban megtörik a sztori lendülete, és az olvasónak végig olyan érzése van, mintha az írók nem tudtak volna mit kezdeni a történet rájuk eső részével, ezért csak rutinból odakapartak valamit, és remélték, hogy társaik majd összefogják az egészet. A cselekményt szinte random módon szakítják meg elnyújtott, se nem különösebben látványos, se nem különösebben ötletes harcjelenetek, amikben kevesebb a változatosság, mint a ninják öltözködési szokásaiban. Mindeközben féltucatnyi mellékszereplő olvad bele a teljes érdektelenségbe: a három bérgyilkosnő történetbe való bevezetésének Morrison több oldalt szentel, mint amin a későbbiekben ténylegesen felbukkannak, a Batmant segítő vak szerzetes, I-Ching szerepe kimerül pár instant keleti bölcsesség két pofon közti elpuffogtatásában, és néhány ninja legyakásában egy-egy panel bal felső sarkának hátterében, Ra’s Al Ghul eddig ismeretlen, a sztori puszta mozgatórúgójaként szolgáló apjának és fiának felbukkanása és leköszönése pedig a karakter fontosságához képest ijesztően elkapkodott.

És nehogy azt higgyük, hogy a hősök jobban jártak! Batman eleve furcsán hat kicsit, kiszakítva gothami környezetéből, és a szokásostól eltérő jelmezben feszítve, az írók meg nem igazán törték magukat, hogy a karakterre esszenciálisan jellemző viselkedéssel és dialógussal engeszteljék ki az olvasókat – úgyhogy egy diszkont-Batmant kapunk, akiről kis túlzással csak azért tudjuk, hogy Batman, mert hegyes fülei vannak, és csúnyán néz, ha dühös. Robin még rosszabbul járt: Ra’s felajánlja neki, hogy amennyiben csatlakozik hozzá, visszahozza az élők közé nemrég (az Identity Crisis alatt) meggyilkolt apját. Nesztek, drámai morális konfliktus, gondolták az írók, és megelégedtek magának a konfliktusnak a tényével, arra pedig már nem vették a fáradságot, hogy tisztességesen ki is dolgozzák, úgyhogy az egészből csak egy hosszú, unalmas és felszínes jelenet lesz, amiben Éjszárny rugdalózva próbálja meggyőzni barátját, hogy ne essen bele az ármánykodó élőhalott csapdájába. (Állítsuk csak ezt szembe Bruce hasonló dilemmájával a Death and the Maidensből, és rögtön szembetűnő a minőségi különbség.)

Négy címhez és négy íróhoz persze négy rajzoló dukál, akiknek a stílusaik kényelmetlenül eltérőek. Az alaphangulatot Tony Daniel (Batman) sötét, realisztikus, szépen kidolgozott képei teremtik meg, amik után a dinamikával hadilábon álló, nyersebb és szögletesebb vonásokkal dolgozó Freddie E. Williams II kisebb csalódást okoz. Don Kramer (Nightwing) viszonylag ügyes iparosként átlagos színvonalat hoz, a többek közt a finálét is jegyző Ryan Benjamin (Detective Comics) katasztrofális, élettelen és szinte groteszk viaszarcai viszont a negatív oldalra billentik ezt a mérleget is.
A borzasztó ritmusérzékkel, egy hirtelen deus ex machinával elvágott finálé után marad az értetlenkedés, hogy mire is volt ez jó. Ra’s a cím ígéretének megfelelően újjászületett, és minden más maradt a régiben. Konstatálhatjuk, hogy a csaknem 70 éve használt kaptafa még mindig nem kopott el, továbbra sem feltétlenül szükséges, hogy a történeteknek értelmük legyen, nem létezik olyan, hogy halott ember, és az se baj, ha a karakterek olykor csak úgy végigrugdosnak hét részt anélkül, hogy legalább fingunk lenne róla, közben mi játszódik le bennük. Mindebben még nem volna semmi egetrengető, de hogy pont egy Morrison-Dini-Milligan-Nicieza kvartett demonstrálja, az már több mint kiábrándító.

Batman: The Resurrection of Ra’s Al Ghul, 2007
Történet: Grant Morrison, Paul Dini, Peter Milligan, Fabian Nicieza
Rajz: Tony Daniel, Freddie E. Williams II, Don Kramer, Ryan Benjamin

911 után nem 911-et látni a dolgok mögött, a dolgok mélyén olyan értekezésbeli könnyelműség, amit manapság a közérzet és a popkultúra viszonyával foglalatoskodó recenzionista nem engedhet meg magának, ezúttal viszont talán a (tök jogosan) szkeptikusabbak is beláthatják ezt az unalomig erőltetett ok-okozatiságot. Így, utólag roppant könnyedséggel „prognosztizálható” ugyanis, hogy 2001 őszén azt a narratívát, mely egy repülőgép-hajtóműnek az Államok (ugyan kertvárosi, de) naiv idilljébe való becsapódásával operál – mi több, szolgál megoldással, megváltással – nem a katarzis könnyeibe lábadó nézősereg fog üdvözölni a stáblista alatt felgyúló fényeknél. Az ilyen égi áldásokra akkor nagyon érzékenyek voltak arrafelé a népek. A Donnie Darko fogadtatását tovább szabotálta, hogy bár címszereplőjéhez fogható szuperhős Christopher Reeve kékjégeres acélembere óta nem buzerált így tér és idő törvényeibe érettünk, Donnie a mindenkori trendre (köpennyel, vagy anélkül) fittyet hányva viseli a kor legkonzervatívabb ruháit. Az inkognitó miatt, lustaságból, ízlésficamból vagy miért? „Miért hordja azt az idióta emberjelmezt?” És különben is, milyen mély a nyúl ürege???

A főállású héroszoknak amúgy is csehül állt a szénájuk 2001 őszén. Schwarzenegger a globális gyász miatt hosszú hónapokat várt, hogy Az igazság nevében revansot vehessen, míg Pókember debütáns munkásságát behálózta az ipari retus futószalagon termelt diszkréciója. A Donnie Darko író-rendezője, Richard Kelly a mozis bukta után három évvel hozakodott elő saját, húsz perccel hosszabb, „vágatlan” verziójával (ez volt a már sikeres DVD kiadás), hogy mindenki fülébe rághassa: nem a ruha teszi a szuperhőst, a repülőgép szerencsétlenség pedig kikerülhetetlen. Ami megtörtént, vagy meg fog történni, azon halandó nem tud, ne akarjon változtatni… Persze, a tomboló pubertás időszakában az embergyereknek nem kenyere a rezignáció. Egyáltalán nem.

Ez, a determináltság-tudat, valamint a dacos rebellió keserédes paradoxona, mint alagsori helyiségeket a csőtörés árasztja el a filmet, – ahogy a legtöbb időutazás, s így szédítő kauzális önmagába fordulás hajszolta cselekmény esetében – minden történés célja annak a bizonyos hajtóműnek a leszakadását elősegíteni.

Annak a hajtóműnek, mely az eszes, ugyanakkor különc, erőszakosságra hajlamos, szarkasztikusan lázadó, folyton szedált és terápiára hivatalos, skizoid víziók gyötörte, nem mellesleg rendszerint alvajáró Donnie Darko (Jake Gyllenhaal) ágyát veszi célba a Virginia állambeli Middlesex-ben. (Fecsegő helységnév? Természetesen.) Nem csak a sokáig látomásként értelmezett, óriás tapsi-hapsi Frank, de a suli bunkói, a tanárok bigottsága, az elmúlás cinikus meglesése, a végzetesen esetlen diákszerelem, a kamaszkori pusztíthatnék, a médiasarlatán Jim Cunningham álszent miséi, a pinceajtó („Cellardoor”) szó stilisztikai szépsége, mint Káosz Pillangóinak szárnycsapásai, mind a hajtómű útját olajozzák, hol jobb, hol kevésbé jó szándékkal. Minden tett, minden szó, minden pillantás azért van, hogy ne legyen. Hogy Donnie ne legyen. Mert nem éri meg.

A behemót fémtest az ókori görög dráma dramaturgiájához híven, elkerülhetetlen, kimondatlanul várt isteni beavatkozásként ereszkedik alá. Deus ex machina, mely visszamenőleg a felnőtté válás elviselhetetlen egzisztenciális válságát, a felelősség és a magány felismerésének ólomsúlyát morzsolja groteszk emlékké. Egy rossz, zavaros álommá, kellemetlen érzéssé, hogy aztán az hajnali töprengések martalékává válhasson.

A film szomorú iróniája, hogy nemcsak időben rendeli egymás mellé a legkamaszabb toposzt (a szuperhősséget) és a gondviselés végletes áldozathozatallal járó gesztusát, Donnie akkor és úgy válik szuperhőssé (kvázi: erővel, kontrollal bíró felnőtté), amikor képességeinek tudatában a szuicid altruizmus, önnön másokért (mindenkiért...) való halála mellett dönt. Az egyedüli lehetőség mellett, ami vállalható, ami megéri. „Mr. Rabbit says: …the moment of realization is worth a thousand prayers.” Története kétezer éves, pontosabban: a sárteke keresztény felén azóta számoljuk az időt. 

Ezt, és az egyéb párhuzamokat Kelly – a horror hagyományaihoz hűen – direkt és kevésbé direkt allúziókkal egyértelműsíti. A Donnie Darko rokonlelkű filmekbe való, posztmodern beágyazottsága a könnyed és költői kiviteltől a találóan abszurdig terjed: a Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! egyik iskolai szekvenciája előtt a süveget alig, de megemelő zenés montázstól (mely egyetlen szó nélkül, tökéletesen definiálja Donnie környezetét, benne minden tanulóval, a tanári testülettel valamint azok viszonyával), a James Cameron féregszerű folyadékformációinak (A mélység titka) szokatlan reciklálásán keresztül a már-már ormótlan közvetlenségű, mozis jelenetig bezáróan.

Donnie és barátnője, Gretchen (valamint Frank) a Krisztus utolsó megkísértésére és a Gonosz halottra ülnek be; nem a beszédes címek, hanem az idézés módja érdemel említést. Miután Frank sikeresen kísérti meg, csábítja gyújtogatásra Donnie-t (aki olyan kíváncsisággal követi a nyulat, ahogy Alice loholt a zsebóráját roppant aggodalommal szemlélő rágcsáló után Lewis Carroll klasszikus meséjében), a vetített képen átjáró nyílik. „Időkapu.” A vászon médiuma fizikális közvetítővé torzul, hogy teret és időt hajtogatva ágyazzon meg a (helyi) Antikrisztus bukásának.

Az egyidejűleg (?, vélhetően, legalábbis) három helyen játszódó történések (a mozi, a suli esti Ki Mit Tud?-ja, és a piromán késztetések levezetése) a film legszebben megkomponált egységét adják. Miközben a középiskola díszteremében a sármos-sátáni Cunningham (Patrick Swayze alakítása – ahogy az összes többi színészé – megrendítő) konferálja fel Samantha Darko és barátnői feszes, csillogó kosztümben előadott táncát, Donnie a „liszensz-Mefisztó” lakásán locsolja a benzint – szemében a rombolás tüzével, Gretchen pedig az igazak álmát alussza az (isteni kinyilatkoztatásként?) meghasadt vászon előtt. Kelly kíméletlen rámutatása a társadalom álszentségére akkor válik világossá, amikor az üszkös, omladozó maradványok között Cunningham titkos ajtóval rejtett gyermekpornó gyűjteményére a Nap fénye vetül. A kislányok pajkos táncát nyálcsorgató hozsannával fogadó közösség másnap egy emberként követeli Cunningham vérét.

És ahogy Cunningham házában a gyengéd lángok nyaldosta szarvas-trófea képében megidézi Sam Raimi – a saját erejét eredetileg ordenáré vihogásban-nyerítésben világgá kürtölő – gunyoros Gonoszát, abban tiszta esszenciáját kapjuk Kelly törekvéseinek. Mind szimbolikájában, mind a különféle, műfajilag erősen korlátozott panelek hasznosításában (misztikus thriller, science-fiction, tini-komédia) tartózkodik a cinizmus zajos felhangjaitól. Donnie papucs apjának, az iskola ósdi szellemiségének, az instant életfilozófiák dőre követésének, de még magának az álnok tévéprédikátornak és szánalmas munkásságának ábrázolásakor is részvétet tanúsít, mindenkinek megadva a méltóságot. Kelly precíz színészvezetése mellett a zeneszerző Michael Andrews bús-sejtelmes indusztriál-minimalizmusának (és a Soundtrack rojtosra könnyen hallgatható, a történetet nem csak illusztráló, egyben tagoló tételeinek) köszönhető ez a következetesen végigvitt, empatikus, komor humor, a szeretetteljes szatíra, ami a Donnie Darko nyomasztó szépségének egyik legfontosabb letéteményese.

A másik maga a mitológia, jobban mondva az, ahogy saját mitológiáját felfedi, illetve nem fedi fel a film. A DVD változatot nézve ugyanis pont ez, a látszólagos titokzatosság ölén nevelt varázs illan el, mintegy kikristályosítva: a Donnie Darko a vágószobában lett remekmű.

Kelly a mozikba eresztett verzióban tökéletes kétértelműségben hagy mindent. Frank ugyanúgy lehet paranoid vízió, mint Manipulált Halott, az Időutazás filozófiája tekinthető Donnie tévképzeteit tovább tápláló irodalmi adaléknak, s mindenre tételes magyarázattal szolgáló leírásnak… a játékidő majdnem egészét kitevő cselekmény egyszerre értelmezhető álomként, és mint heveny, rosszindulatú bog az idő szövetén, melyet el kell varrni, le kell vágni. Az elsőfilmes rendező lehet, tán csak anyagi szorítottságból (az egyik haladó szemléletű tanárt domborító Drew Barrymore pár milliójából lett a film), de jelzésértékűre redukálta az amúgy is zavaros külsőségeket, és olyan, félvállról könnyen vehető szófordulatokkal és szituációkkal csepegtette a töredékes információkat, melyek felett átsiklik a szabatos látványra érzékenyített tekintet. A (verbalizált) mítosz így kallódik el az 1988-as Amerika bájosan esetlen, hiún képmutató szuburbán miliőjében (a Dukakis-Bush kampánykarate időszakának kevés hitelesebb korrajza van), mintegy agnosztikus állapotra kárhoztatva a csak szemüknek hívőket. (Beszédes: Donnie pszichológusával az ateizmus és agnoszticizmus viszonyáról történő társalgása – vagy például gyógyszereinek Frank kilétét trivializáló placebo-volta – is csak a bővített változatban hangzik el.)

Többek között ezért hordja Donnie azt az idióta emberjelmezt. A Gyllenhaalra aggatott piros köpeny giccses heroizmussal nyomta volna el annak a koravén melankóliától és fájdalmas lemondástól zavarba ejtően terhes atmoszférának, a misztikumnak a lehetőségét, mely kultusz tárgyává avanzsálta a Donnie Darkót.

És hogy milyen mély a nyúl ürege? Azt Franknek köszönhetően másodpercre pontosan tudjuk.

Donnie Darko (2001). Írta és rendezte: Richard Kelly. Szereplők: Jake Gyllenhaal, Maggie Gyllenhaal, Patrick Swayze, Mary McDonnell, Daveigh Chase és mások.

Sorozatunk legutóbbi installációjában a Kingpin Kiadót faggattuk a Kilencedik Művészettel kapcsolatban, most pedig egy fantasy-, sci-fi- és szerepjáték-berkekben már jól ismert kiadót kerítünk sorra: a kék sarokban a Delta Vision Kiadó színeiben Kleinheincz Csilla (író, fordító, főszerkesztő, Hanna) és Járdán Csaba (szerkesztő, szürkecsuklyás), a piros sarokban a Geekz teljes gárdája (semmit sem bízunk a véletlenre)... Fogvédőket becsatolni... 

Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólatok…

A Delta Vision Kft. 1994-ben jött létre, és már majdnem egy évtizede foglalkozunk könyvkiadással. A fő profilunk a fantasy, de ahogy az évek teltek, úgy szélesedett a kiadói spektrumunk – ma már megjelentetünk sci-fi és misztikus regényeket, sőt a thriller vagy a mágikus realizmus műfajába tartozó műveket is. Mindezeken túl társasjátékok, kártyajátékok és természetesen képregények kiadásával is foglalkozunk – évente mintegy negyven új termékkel bővül a kínálatunk. Kiadói tevékenységünket az utóbbi években a régió szomszédos országaira – Romániára, Szlovákiára – is kiterjesztettük, illetve saját országos bolthálózatunkat is folyamatosan bővítjük.

Pár szó a kiadó profiljáról, célkitűzéseiről…

A célkitűzésünk: szeretnénk a magyar Waterstone-ba oltott DC-vé válni :) Komolyra fordítva: természetesen minél több színvonalas új kiadványt szeretnénk megjelentetni, legyenek azok a külföldön legsikeresebb társasjátékok, legkultikusabb képregények vagy legtöbb díjat elnyert fantasy- és sci-fi kötetek.

Kinek az ötlete volt, hogy a Delta Vision a képregénypiacon is nyisson az olvasók felé?

Már legalább öt évvel ezelőtt felmerült a cég vezetésében, hogy ebben az irányban is érdemes lenne elindulni. A komoly, személyes tárgyalások úgy a japán, mint a francia kiadókkal három évvel ezelőtt kezdődtek a Frankfurti Könyvvásáron.

Hogyan kerültetek közelebbi ismeretségbe a képregényekkel?

A képregénykiadásig két úton jutottunk el. Az egyik a Magyar Anime Társaságon keresztül vezetett, amelynek tagjai közül többekkel már a kezdetekkor igen jó kapcsolatot ápoltunk. Részben a MAT által összefogott rajongói kört látva döntöttünk úgy, hogy megpróbálkozunk a képregények – pontosabban a keleti stílusú képregények – kiadásával. Persze nem ment könnyen: három évbe telt, míg a nevesebb japán mangakiadókkal folytatott tárgyalásaink eredményre vezettek. De meglett a gyümölcse: idén kiadtuk az első eredeti mangánkat, a Berserket, és rögtön utána az Angyalok menedékét.

Párhuzamosan azzal, hogy nyitottunk kelet felé, körülnéztünk a fő profilunkba tartozó fantasy regények képregényes megfelelői között is. Így találtunk rá a Dabel Brothers cégre, amely híres fantasy írók műveit dolgozta át rajzos formába. Először George R. R. Martin Kóbor lovagját jelentettük meg velük közösen, amit Raymond E. Feist Mágus: A tanítványa követett. Azóta persze az európai képregénykultúra terén kihagyhatatlan francia kiadókkal is felvettük a kapcsolatot, és bár mindeddig maradtunk a saját műfajunkon belül – fantasy (Hódítók végzete) és sci-fi (Metabárók kasztja) képregényeket jelentettünk meg világhírű francia alkotóktól –, távlati terveink között más műfajba sorolható képregények kiadása is szerepel.

A francia nyelvű képregények közül miért éppen a Hódítók végzetére és a Metabárókra esett a választás?

Mindkettő nagynevű, „klasszikus” kiadvány, és úgy gondoltuk, bevezetésnek ideális lehet. Fontos volt, hogy gyűjteményes kötet is rendelkezésre álljon belőle franciául, mivel nem szerettünk volna a kint szokásos 48-56 oldalas keménykötésű kötetek kiadásába itthon belevágni. A Hódítók végzete a kiadói profilunkhoz is közel áll, hiszen fantasy, rendkívül aprólékos, gyönyörű grafikával, ami rögtön megragadott bennünket. A választásnál ugyanis nagyban befolyásol bennünket, hogy mi magunk mit tartunk esztétikusnak.

Milyen stílusú/zsánerű BD-ket láttok még jelenleg eladhatónak a rendkívül gazdag frankofón palettáról kis hazánkban?

Ez elég összetett kérdés. A magyar képregénykultúra és -piac fejletlensége miatt ugyanis azoknak a képregényeknek a köre, amelyek jelenleg (rentábilis módon) megjelentethetőek itthon, jóval szűkebb, mint azoké, amelyeket (reményeink szerint) a jövőben érdemes lesz majd kiadni. Tehát nem is annyira az a kérdés, mi adható el ma még Magyarországon, hanem hogy melyek azok a címek, amelyek egyre inkább számíthatnak megfelelő számú érdeklődőre.

A kérdés másik részére válaszolva: rengeteg típus és zsáner létezik még a nyugati stílusú – de akár csak a francia – képregényeken belül, amelyek egyelőre nem, vagy csak alig képviseltetik magukat a hazai piacon. Gondoljunk csak a kifejezetten felnőtteknek szóló – minőségi – erotikus címeken túl a Blacksadhoz hasonló gyönyörű, allegorikus „képregény noir”-okon át a mi Metabárónkhoz hasonló művészi sci-fi sorozatokig.

Mi indított egyáltalán arra titeket, hogy belevágjatok a képregénykiadásba?

Az olvasók nyilvánvaló érdeklődése, a képregénykultúra hazai helyzete és – fájdalom :) – szakmai büszkeség.

Körülbelül mekkora nagyságrendű beruházást igényel egy ilyen elhatározás?

Ha valaki komolyan meg szeretne próbálkozni ezzel a műfajjal Magyarországon, jó pár milliós kezdeti beruházás nélkül nem ússza meg.

Milyen kiadványaitok jelentek meg eddig és mi alapján esett ezekre a választás? Mi nyom többet a latban, a személyes preferencia vagy az üzleti szempontok?

Nyilván szerepet játszik a személyes preferencia is – azt tudtuk, hogy milyen témákat, milyen típusú képregényeket látnánk szívesen a kiadványaink között, melyek lehetnek sikeresek, de igyekeztünk a kategóriákon belül azokat kiválasztani, amelyek ilyen vagy olyan okból megtetszettek, vagy közel álltak hozzánk. A lányoknak szóló képregényeink kicsit kilógnak a sorból – a Bolondok aranyának humora és frissessége egész egyszerűen megtetszett, a Makrancos hercegnő pedig kísérlet volt a kínai manhua megismertetésére (ez utóbbi egyébként olyan jól sikerült, hogy az írónőnek már a második sorozatára szerződtünk le).

De a hazai piacon jelenleg még alapvetően az üzleti szempontok dominálnak. (Kapásból fel tudnánk sorolni legalább öt olyan képregénycímet, amelyeket nagyon szeretnénk megjelentetni – szó szerint vérzik a szívünk érte –, ám egyelőre nem tehetjük, mert üzleti szempontból egészen biztosan bukást jelentenének.)

A fent említetteken túl megjelentettük egy Warcraft-képregénysorozatot (Napkút-trilógia), a Grimm-mesék mangára adaptált – és néhol kissé szokatlan módon átdolgozott – változatát (Grimm-mesék), és elkezdtük az ugyancsak eredeti japán, világhírű Trigun-sorozatot is.

Ha nem titok, vajh mely öt cím kiadása akadt fenn a pénzügyi szempontok szűrőjén?

Sajna ez egyelőre titok, merthogy még nem vesztettük el a reményt, hogy mégis sikerül megjelentetnünk őket.

A japán kiadókkal köztudomásúlag nehéz dűlőre jutni. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznetek a Berserk, a Trigun, valamint az Angyalok menedéke kapcsán, és hogyan kerekedtetek felül rajtuk?

Kitartónak kell lenni, udvariasnak és alkalmazkodónak. A japán kiadóknak határozott elképzeléseik vannak arról, hogyan és milyen formában kívánják a mangáikat külföldön viszontlátni, és a feltételeikből nemigen engednek. Ugyanakkor, ha már megszületett a szerződés, nagyon pontosan intézik az adminisztrációs ügyeket.

A legnagyobb problémát talán az okozta, hogy Magyarországon korábban csak rossz tapasztalataik voltak a mangakiadással, és ezért a nagy japán kiadók egymásra vártak, vajon melyikük vállalja először a kockázatot. A félbehagyott és csődbe ment sorozat számukra leginkább presztízsveszteséget jelentene, nem anyagit, de éppen erre érzékenyebbek. Nyitást csak akkor tapasztaltunk, amikor már más kötetek – nyugati stílusú comic bookok, global mangák, illetve koreai és kínai képregények – kiadásával bizonyítottuk: a piac megérett arra, hogy japán címek is belépjenek rá.

Mennyivel könnyebb (vagy éppen nehezebb) manhwák illetve manhuák kiadására szerződni?

Tapasztalataink szerint a koreai és tajvani kiadók kevésbé óvatoskodóak, közvetlenebbek tárgyalás során, és szeretnék minél több nyelven népszerűsíteni kiadványaikat. Szívesen és sok címet ajánlanak és arra törekszenek, hogy az üzlet megköttessék.

Milyen nagyságrendben éri meg (vagy ésszerű) képregényt kiadni?

A hazai képregénypiac nemrég indult újra fejlődésnek, ezért az átlagos példányszámok viszonylag alacsonyak. Mivel mi elsősorban könyvkiadóként működünk, össze tudjuk hasonlítani a fogyásokat: a népszerűbb keleti képregények keresettebbek, mint a könyvek általában, az európai képregények azonban talán még a könyvek átlagfogyását sem érik el. Éppen ezért nehéz döntés képregényt kiadni nálunk – a grafikai anyagok miatt a jogdíj sok esetben jóval magasabb, mint egy regénynél, ugyanakkor nem remélhető nagyobb fogyás. És akkor a hazai könyv- illetve képregénypiac rákfenéjét, a nagykereskedői problémahalmazt még nem is említettük…
Gondosan mérlegelni kell, megéri-e – és milyen nagyságrendben – az adott cím megjelentetése.

Hogyan oldjátok meg a terjesztést és a reklámot?

Ahogy a többiek :) Szorgalmasan küldünk a nagyterjesztőknek kiadványokat, amelyek fogyását aztán ők – részben – lejelentik, majd pedig (többnyire hosszas késedelemmel, heveny rimánkodás után) kifizetik. Általában ugyancsak részben.

Illetve a mi helyzetünk annyival kedvezőbb kissé, hogy saját bolthálózatunkban is tudjuk kínálni a kiadványainkat.

Reklám: online módokon, a rendezvényeken szóróanyagok segítségével, valamint keresztreklámokkal úgy a saját kiadványainkban, mint más kiadókkal közösen.

A visszajelzések alapján melyek a legsikeresebb köteteitek?

A legsikeresebb képregényünk a Grimm-mesék manga, ezt követi a Warcraft- és a Makrancos hercegnő-sorozat. De a Berserk és az Angyalok menedéke is erősen jön föl…

Mi a véleményed a magyar képregénypiac jelenlegi helyzetéről?

Kissé nyomott, rendkívül alultáplált csecsemőre emlékeztet, akit néhány csontsovány – ám reménykedő – dada áll körbe. A háttérben pedig mintha a nagy tápszercégek képviselői pókereznének, szivarral a szájukban…

A korábbi évekhez képest egyre több kiadó vág bele a képregénykiadásba. Ez az olvasók szempontjából rendkívül örömteli, de mi a helyzet kiadói szempontból?

Úgy tűnik, hogy a hazai képregénypiac az utóbbi néhány évben talán feltámadt haló poraiból. Ebben nem kis szerepe van az igazi rajongók által beleölt rengeteg munkának és energiának, valamint annak, hogy mostanában nyílt lehetőség a keleti stílusú képregények hazai megjelentetésére is. Ez utóbbiak terén véleményünk szerint a kezdeti nagy boomot mindenképpen valamiféle tisztulási folyamat fogja követni – kialakul, hogy mely kiadóknak, milyen területtel, milyen címekkel érdemes foglalkozniuk.

A „nyugati típusú” képregények terén a feltámadás egyelőre várat magára. Ördögi körben forgunk különben: ahhoz, hogy sokféle színvonalas nyugati képregényt jelentethessünk meg, megfelelő olvasói érdeklődésre van szükség – ám megfelelő olvasói érdeklődés csak egészséges, fejlett képregénykultúra esetén várható, amelynek a megteremtéséhez viszont sokféle színvonalas kiadványra van szükség…

A következő kérdést igyekszünk minden kiadónak feltenni, akihez csak szerencsénk van. Tehát: belevágnátok-e magyar szerzői képregények kiadásába, amennyiben úgy ítélnétek, hogy megüti a megfelelő mércét?

Ez sajnos nem csak mérce kérdése – kaptunk már anyagot, sőt találkoztunk is  magyar szerzői kiadványokban tehetséges rajzolókkal, továbbá olvastunk pár izgalmas szinopszist és forgatókönyvet, de a megvalósításhoz elsősorban pénzre van szükség. És a várható nyomdaköltség, borítóár és fogyás fényében könnyen kiderül, hogy nemigen tudná ma Magyarországon egyik kiadó sem megfizetni a készítőket. Más lenne a helyzet, ha több ezres fogyásokkal lehetne számolni, ám sajnos hazánkban jelenleg az európai típusú képregények jóval kevésbé fogynak, mint mondjuk a keleti mangák.

Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?

Igyekszünk az összes nagyobb képregényes portállal tartani a kapcsolatot és részt venni minden rendezvényen, mind Budapesten, mind vidéken. Utóbbiak különösen sokat segítenek a képregény népszerűsítésében és abban, hogy megtaláljuk az olvasóinkat – a képregénykedvelők nagy része még mindig a rendezvényeken gyűjti be kedvenceit, és nem a könyvesbolt az első hely, ahol keresni kezdi őket –; bár ahogy egyre több boltban található már képregénysarok vagy -polc, úgy remélhetőleg ez is változni fog.

Kapcsolatban vagytok-e a hazai képregényes élet más szereplőivel (más kiadók, képregényes fórumok, etc.)?

Alapítótagjai vagyunk a Magyar Képregénykiadók Szövetségének, ezért folyamatosan kapcsolatban vagyunk a többi kiadóval.

Mi a véleményed a Magyar Képregény Akadémiáról, illetve tevékenységéről?

Magyarországon képregénykultúra elképzelhetetlen hazai alkotók nélkül; szerencsére nem csak a régi rajzolók kiadványai elérhetőek, hanem sorra jelennek meg a feltörekvő művészek képregényei is részben önerőből, részben a magyar kiadók vagy a Magyar Képregénykiadók Szövetségének támogatásával. A grafikai megvalósítás sok esetben nem marad el a külföldi képregényektől. Úgy gondoljuk, rajzolóban nincs vagy nem lesz hiány – a kérdés inkább az, hogy akad-e elegendő tehetséges képregényíró is melléjük? Jelenleg a rajzolók sok esetben maguk találják ki a sztorit is, de a grafikai tehetség nem minden esetben párosul dramaturgiai érzékkel. Előbb-utóbb azonban talán a mesélők is kedvet kapnak ehhez a műfajhoz, és megtalálja a zsák a foltját.

Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?

Az utóbbi években, elsősorban a képregényes rendezvények megszaporodásának és nagyobb sajtóvisszhangjának köszönhetően érezhető némi változás: egyre többen fogadják el, hogy a képregény nem csak gyerekeknek szólhat és nem „lebutított regény”, hanem önálló műfaj, amely rendkívül széles spektrumon mozog.

Milyen állásponton van a kiadó a különféle netes honosító oldalakkal kapcsolatban, jelenthetnek-e komoly fenyegetést egy kiadó munkájára, esetleg akár segíthetik is?

Könyvkiadó online kalózkodástól még nem ment tönkre, sőt: az online tartalmak általában kimondottan segítik az adott kiadványok népszerűsítését és növelik fogyását. Persze a kifejezetten jogsértő viselkedés az hosszú távon senkinek sem előnyös; sem a kiadóknak, sem a szerzőknek, sem az olvasóknak.

Segíthet-e megismertetni a képregény az olvasás szeretetét az fiatalok újabb generációjával?

Ezt a feladatot szerintünk nem a képregénytől kellene várni, és eleve hiba úgy gondolni erre a műfajra, mint a könyvek fogyaszthatóbb alternatívájára. Persze a minőségi művek – legyenek azok akár kép-, akár „klasszikus” regények – mindenképpen nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a fiatalok ismét elkezdjenek olvasni.

A Watchmen magyarországi megjelenése kapcsán: milyen jövőt jósoltok a kiadványnak?

Csilla: Személy szerint nagyon kíváncsi vagyok rá, mert nagyon jó képregénynek tartom, remélem, a fordító jó munkát végez. A három kötetre bontás ésszerű lépésnek tűnik, így remélhetőleg jól fog fogyni, különösen, ha a mozifilmet bemutatják. Azt nem tudom, bestseller lesz-e, de a kiadása valószínűleg megtérül.

Csaba: Természetesen én is várom a Watchment. Ha a kiadó megfelelő munkát végez, mindenképpen kiemelkedő színvonalú képregény születik. Jósolni nem merek, de őszintén remélem, hogy a piac kedvezően reagál majd rá, mert azzal mindenki csak jól járna.

Mondanátok pár példát a kedvenc képregényeitek közül, lehetőleg kiragadva egyet-egyet a manga, az amerikai és az európai képregénykínálat mindegyikéből?

Csilla: Bár sok mangából készült animét néztem, magukat a mangákat kevésbé ismerem, nem gyűjtöttem őket korábban, warez oldalakon meg nem nagyon forgolódtam – főleg azóta kezdtem olvasni mangákat, hogy mi is a kiadásukba kezdtünk. A magyar kiadások közül a Nana fogott meg legjobban. A francia képregények közül – ha a gyermekkori nagy élményeket, az Asterixet meg a Rahant nem számítjuk – a spanyol szerzőségű Blacksad jön be nagyon. Az amerikaiak közül Gaiman Sandmanjét és Alan Moore képregényeit kedvelem – és a képregénykönyvek mellett a másik végletet, a néhány kockás stripeket. Ezeket főleg a neten olvasom, naponta ellátogatok a Wulffmorgenthaler, a Count Your Sheep és a Sinfest oldalaira, Kázmér és Huba pedig hírlevélben érkezik.

Csaba: Amerikai oldalról Calvin and Hobbes nekem is kétségkívül az elsődleges a kedvenceim, illetve Gary Larson sztripjeinek különféle gyűjteményei, amelyek általában szimplán csak zseniálisak. Na meg persze Magdalena és társai Eric Basalduától és Marc Silvestriéktől (éljen a klerikális reakció). Francia oldalról a spanyol :) Blacksad közös rajongásunk tárgya Csillával. De nagyon tetszenek mostanában az angol Sláine kötetei is. Manga: erre a területre talán még inkább igaz, mint a többire, hogy egy élet is kevés lenne a megismeréséhez. Nekem személy szerint a japán kínálatból leginkább a gekiga-típusú képregények tetszenek, illetve a CLAMP bizonyos mangái (például a Sirahime), vagy a Sinobi no Onnához (Kayono) hasonló kötetek.

Közelebbi és távolabbi kiadói tervek?

Mindenképpen folytatjuk megkezdett sorozatainkat, és szeretnénk tovább bővíteni a kínálatunkat koreai manhwákkal és további kínai manhuákkal.

Bónusz kérdés egyenesen a Geekz egyik, a témát illetően rendkívül izgatott tagjától: mi lesz az idénre ígért Terry Pratchett: Őrség! Őrség!-ének kiadásával?

Az idei kapacitásunkba már nem fért bele, ezenkívül a fordítóváltás miatt újra kell fordítanunk a nevek egy részét. Az őrség tagjainak új neveivel először a most következő Pratchett-regényben, a Men at Arms-ban találkozhatnak az olvasók, ha ez a fordítás elkészül, elvileg nincs akadálya az Őrség! Őrség! kiadásának sem.

Köszönjük az interjút és remélhetőleg legközelebb a Titkos Ötök valamelyikének kiadása kapcsán találkozhatunk...