A januárra meghirdetettnindzsahónap(eddigi termés:1, 2, 3) szerencsére nem csak a Geekz-stáb tagjaiból kezdi feszínre hozni az ifjúkori (film)élményeket, de az olvasókból is. Az alábbiakban Gulandro vall könnyes szemmel a fekete ruhás harcosok iránti szerelméről egy magyar nindzsa-képregény kapcsán. (Ha másnak is vendégbloggerkedni támadna kedve, nem csak nindzsás témában, az a geekz@index.hu-ra küldje a cikket. Megjelenni persze csak az fog, aki megüti a mércét.)
Mikor olvastam a hírt az oldalon a ninjanuárral kapcsolatos tervekről, nagyon megörültem. Elragadtatásom, ha lehet, fokozódott, ahogyan a 80-as évek klasszikusai kapcsán olvashattam a kedvenc orgyilkosaim magyar eredetéről. Eszembe ötlött azonban egy, a szobám rejtekén lapuló nyomtatott médium, ami engem a megszállottság ezen irányába sodort egykor. Egy kétrészes képregény, a Nindzsák harca.
Nehéz bizonyos idő távlatából és szükséges dokumentumok híján feltérképezni egy ilyen dolog múltját, de amennyire lehetséges, tudósokból, teológusokból és könnyűdrog fogyasztókból álló kutatócsoportunkkal megkísérljük a lehetetlent. Valamikor 1988-ban dr. Serényi János munkája nyomán Sárközy Endre rajzolta meg ezt a képregényt az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat számára. Az akkor 58 ft-ért kiadott magazin tökéletesen alkalmas volt egy olvasni nem tudó gyermek számára is, hogy menthetetlenül és végérvényesen beleszeressen a nindzsák világába. Így a később népszerűvé vált kulturális abominációkat, mint a Tini Nindzsa Teknőcök vagy a Szamuráj Pizzacicák, már gondolkodás nélkül fogadta el reális és valós történelmi anyagokként, hogy aztán behívják az anyját az óvodába, mert a gyerek meg van győződve arról, hogy Amerika csatornáiban olasz reneszánsz festőkről elnevezett mutálódott hüllők viszik tovább a feudális japán orgyilkosainak hagyományait. Megjegyzem, ennek ellenkezője máig sem bizonyított.
A Nindzsák harca rögtön az első néhány kép után azzal a bizonyossággal hergel minket, hogy az egészet színes filctollakkal készítették. Tették ezt olyan remekül és stílusosan, hogy olyasvalaki, aki gyermekkorában rengeteg mesterművet álmodott ezzel az eszközzel a lakótelepi lakás csupasz falaira, feltétlen csodálattal kell adózzon a festménynek tetsző oldalak láttán. Különösen, hogy a kiadvány szakít a nyugati képregények kötöttségeivel és nem átall különböző képeket egyben ábrázolni, alig hagyva helyet a történetet jelentő narrációnak, ezzel is tovább erősítve egzotikus voltát. Vizualitás terén szerintem etalon azóta is, és nemcsak az mondatja velem ezt, hogy sehol máshol nem rajzolták még meg ilyen szépen a nindzsaeszközöket. Helyenként például az egy oldalra jutó hajítócsillagok száma eléri a kilencet.
Az epikus történet főszereplője a fiatal Jomigucsi, aki Iga tartomány egy rejtett nindzsafalujában nevelkedett, és eredményei okán mesterei egy titkos feladattal bízzák meg: az ellenség soraiba férkőzve kell lelepleznie az árulót, aki az elmúlt időkben több küldetését is tönkretette Jomigucsi klánjának. Rögtön az első néhány oldalon szembesülünk azzal, hogy egy ilyen horderejű feladatnál az igazi nindzsák semmit nem bíztak a véletlenre és bárkit megöltek, ha az a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztethette a tervük sikerét. Szeretem a működő emberi közösségeket. Így az első kötetben Jomigucsi szemszögéből bejárhatjuk a távoli Japán világát, kileshetjük, amint a szamurájok becsületbeli ügyeiket intézik egymás között, vagy ahogy a fiú álmaiból megismerjük egy összetett nindzsatámadás taktikáját.
Az ellenséges falvakat elérve hamar befogadják az ifjút, és így remek rálátásunk lehet az ifjú orgyilkosok kiképzéséről erőnlét és lopakodás terén. Mondanom sem kell, vidéki tartózkodásaim során rengetegszer próbálkoztam ezen módszerekkel, de a víz alatti nádlégzéssel mindig gondjaim akadtak. Anélkül, hogy a csavaros történetet elspoilerezném, csak vázlatosan jelzem, hogy a főhős, miután teljes értékű nindzsa lett, és felfedte az áruló kilétét, megismerkedik a gyógyítás keleti módszereivel, és egy rejtett nindzsaklán tagja lesz, hogy a második kötetben majd a bírkózás alapjait tanulja meg, míg végül egy régmúltban gyökerező titok feltárása után egy nindzsacsapat élére álljon maga is. Míg az első kötet a Kémhajsza alcímmel, addig a második A bosszú titulussal futott, hogy aztán a történet elapadása egy életre megtörje gyermeki lelkünket. A második és utolsó kötet után ugyanis (amit 1990-ben adtak ki és már 76 forintba került) nem jelent meg több Nindzsák harca. Pedig a harmadik kötet előzetese még mindig itt hergel minket a vásárlásra, a kiadvány hagyományaihoz híven kérdések formájában: - Mire képesek a nindzsák a bennszülött harcosok elleni küzdelemben? - Milyen eséllyel küzdhet egy nindzsa vadállatok ellen? - Miből készült a bennszülöttek félelmetes tűzfegyvere? - Meddig képes az ember a kínzásoknak ellenállni? - Mit ér a becsület, a tisztesség halálos veszély esetén? A kérdésekre válaszol a NINDZSÁK HARCA c. képregénysorozat III. része, amelynek címe: HARC A DZSUNGELBEN.
Bár sok cián lefolyt azóta a Tiszán, de ennél a képregénynél teljesebb és autentikusabb bemutatása a feudális japán orgyilkosoknak szerintem nem született nyomtatásban. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy ha ezen felbuzdulva a 80-as évek végén elutaztam volna Japánba, és nem ilyen világot találok ott, bizony csalódottnak éreztem volna magamat. Így számomra megmaradt az az elméleti lehetőség, hogy odaát mind a mai napig Jomigucsi leszármazottjai orgyilkolják egymást, békés egyetértésben és modern eszközök nélkül. Hiszen ennek ellenkezője sem bizonyított a mai napig.
Bár a Most Waited listáról ugyan csúnyán lehagytuk ezt a filmet, de a lényeg, hogy végre itt a Derek Yee által rendezett The Shinjuku Incident előzetese, angol felirattal! Jackie nagy testvér ezúttal komolyabb szerepben lesz látható, konkrétan a Jakuza egyik bérgyilkosát alakítja majd.
Vagyis D-nap,Schwarzenegger klasszikusánakpofátlan, engedélyezetlen, jelenetről jelenetre lekoppintott re-make-je. Az alábbi videót valami jólélek vágta össze trailer-formára, a két film összevetése céljából. Mindenki döntse el, mennyit vettek át gázelzárós egykori megszállóink az amerikaiaktól. És bár az ítélet, előre megmondom, az lesz, hogy MINDENT, ennek ellenére a ruszki film technikai szempontból meglehetősen jól fest, mint az orosz műfaji mozik általában.
Akkor győzödtem meg róla végérvényesen, hogy a magyar a büszke nindzsa nemzet leszármazottja, amikorÁrpád vezérünkbenfelismertem a fehér nindzsát. Régóta sejtem, hogy magam is nindzsa lennék. Általánosban mindaddig mániákusan seriffnek öltöztem farsangkor, amíg a Puskin Moziban le nem vetítették Menahem Golan A nindzsa színrelép című klasszikusát. Onnantól fekete nindzsának. A jelmezem a harmadik helyezést érdemelte ki az iskolai farsangon, amit gyermekkorom fénypontjaként is ünnepelhetnék, ha bánatomra a győztes nem öltözik szintúgy fekete nindzsának.
A bátyám surikeneket gyártott. Az egész nindzsalétből valahogy asuriken(gyengébbek kedvéért: dobócsillag, csatacsillag) izgatott minket a legjobban, ezt rögtön második helyen Bruce Leenundzsakujakövette. Abból is volt házi gyártmány. Addig dobáltuk a surikent az ajtófélfába, amíg a szüleink el nem kobozták. A bátyámat ekkor kényszernyaralásra küldték a nagymamához, hogy kigyógyuljon nindzsaságából.
De abból kigyógyulni nem lehet. Mi, magyarok mindnyájan nagy nindzsa harcosok leszármazottai vagyunk, magunk is puhaléptű, rezzenéstelen arcú gyilkológépek. Ha tetszik, ha nem. Például itt a híres-neves magyar nindzsás vicc: Michael Dudikoff bemegy a boltba. (Több verzió is ismert. „Bruce Lee / a szamuráj / a cigány stb. bemegy a boltba…)
Nindzsa és magyar többezer éves rokonságára a nyolcvanas években derült fény, amikor két izraeli unokatestvér, Menahem Golan és Yoram Globus gondolt egy merészet, és Amerikába költözött, hogy kommandós és nindzsafilmekkel árasszák el a világpiacot. Kommandós oldalon olyan klasszikusokat forgattak, mint az Ütközetben eltűnt és a Delta kommandó, közben pedig jött A nindzsa színrelép (1981), amelyet maga Golan rendezett.
A nindzsa színrelép gyerekkorunk egyik nagy filmje volt. Az újdonságát az adta, hogy a főszereplő nindzsa fehér jelmezt viselt a szokásos feketével szemben (Franco Nero volt ez a nagy fehér nindzsa). A főgonoszt Mr. Venariusnak hívták, és annyira jól megtestesítette a rosszfiú karakterét, hogy a bátyámmal az összes hollywoodi film összes rosszfiúját azóta cinkos mosoly kíséretében Mr. Venariusnak nevezzük.
A nindzsa színrelép nemcsak a mi kettőnk gyerekkorára gyakorolt ekkora hatást. Megnéztem a korabeli statisztikákat: Magyarországon az 1987. január 15-i premiert követően 1,3 millióan váltottak rá jegyet csak a moziban, tehát gyakorlatilag egy nemzedék nőtt fel rajta. Nemrég újranéztem, és nagyot csalódtam: rém primitív, Dallas-szinten kivitelezett marhaság, csak tized olyan szórakoztató, mint folytatása, A nindzsa bosszúja.
A nindzsa bosszúja 1983-ban készült, s mivelFranco Nero lelépettFassbinderrel, a főszerepet a japán Sho Kosugi kapta, az első rész fekete nindzsája, aki Golan és Globus kezei között igazi nemzetközi szupersztárrá nőtte ki magát a nyolcanas években. A rendezői székbe Golan egykori asszisztense, a másodfilmes Sam Firstenberg ült, akinek honlapján igen szórakoztató anekdotákat olvashatunk a film készítéséről (és más emlékezetes B-mozikról).
A történet szerint „worst haircut ever” Sho (a filmben is Sho) családját nindzsák mészárolják le Japánban (az indítékra sosem derül fény). Barátja, Braden (Arthur Roberts) tanácsára túlélő családtagjaival: kisfiával és anyjával L.A-be költözik, és galériát nyit. Megfogadja, hogy örökre távol tartja magát az erőszaktól, és „a nindzsa útjától.” Ám a sors közbeszól, amikor Braden drogügyletei balul sülnek el. Sho amerikai barátja nindzsajelmezt ölt, és egyesével kezdi levadászni a konkurens maffiacsalád tagjait. Amikor pedig szerettei is veszélybe kerülnek, Sho kénytelen felvenni a harcot legjobb barátja ellen.
Ha egész életed során egyetlen nindzsás filmet tervezel megnézni, az mindenképpen A nindzsa bosszúja legyen. Mindent ötvöz és egyesít, amit egy nindzsás filmtől elvárhat az ember, és olyan szinten szórakoztat, ami már a legalitás határait feszegeti. Firstenberg filmje a grindhouse és a kalózvideó találkozásánál született, ennek megfelelően a kivitelezés low-budget, Los Angelest Salt Lake City helyettesíti (az adókedvezmények miatt), a forgatókönyv említésre sem méltó, a színészek gyatrák, és az egész önmaga paródiájaként is felfogható… mégis az Airplane és a Kobra óta nem röhögtem ennyit. Pontosan úgy érzek, mint az IMDb egyik kommentelője:
„I cannot relate to you, dear readers how amazingly perfect this movie is. It's intention was serious and the fact that it aimed so high and hit so low, yet still touches me as one of the most amazing films of all time is just mind boggling. This is a BAD movie; the acting is terrible, the costumes are laughable, the story is fluff and the stunts redefine sub-par. I have no reason for liking this movie at all yet it is easily the most entertaining movie I have ever seen. I'm perplexed.”
Firstenberg már a nyitójelenetben leteszi névjegyét, amikor Sho három egyidőben kilőtt nyílvesszőt kap el: egyet a bal kezével, egyet a jobbal, egyet pedig a fogaival. Elugrik a golyó elől, lefutja a minibuszt, szöget köp… amit csak akartok. Suriken? Fejbe dobnak vele egy félszemű hajléktalant, aki lassítva borul a szökőkútba. Nundzsaku? Sho fia, a zseniális Kane Kosugi pörgeti-forgatja Braden henchmanje ellen. Kane amúgy is a film titkos aduja. Az is térdcsapkodóan röhejes, amikor a nagyi karatéjozni kezd, de amikor Kane megküzd a szőke ribivel, és alkalmazza ellene az ősi pinánrúgás módszerét, az überelhetetlen. (Merthogy van karatés szőke ribi, és kellően sokat meztelenkedik.)
Hát ilyen film A nindzsa bosszúja. Keményen megdolgozik a pénzéért, úgy vágtat előre, mint a gyorsvonat, és két percet nem enged akciójelenet nélkül eltelni. Non-stop pure fun, ahogy a művelt angol mondja, és még sokkal több. Változatos, bizarr karakterek (Joe Pescit utánzó maffiafőnök, parókás nyomozó, feka társ, balfék sidekick, skalpoló indián, a Village People… mint egy Rejtő-regény!), fantáziadús gyilkolási módok, lelkes kaszkadőrmunka, és annyi hulla, amennyi még A nagy durranás 2. rekordját is felülmúlja. Elhangzik a filmben, hogy a nindzsák a halál ezer arcát ismerik, hát Firstenberg meg is mutatja nekünk mind az ezret, és még egy tízperces,epikus finálérais telik az erejéből. Gyűjtsd össze a haverokat, és induljon életetek egyik legélvezetesebb estéje.
Majdnem minden filmes magazin és blog kihirdette már, hogy mely filmek bemutatóit várja a leginkább. A címek nagyjából ugyanazok: Watchmen, Avatar, Terminator: Megváltás, X Men: Farkas, Expendables, Inglorious Bastards, Bruno, Public Enemies és így tovább. Ezek a filmek természetesen a mi virtuális várólistánkon is előkelő helyet foglalnak el, de ahelyett, hogy leírnánk ugyanazt sokadszorra, megpróbálunk inkább a kevésbé szem előtt lévő projectek közül válogatni. Lássuk hát, miből lehetnek majd 2009 meglepetés-mozijai!
Armored Úgy látszik, Antal Nimródnak bejött a Hitchcock-ízű, nem túl eredeti, ám profin levezényelt és erős látványvilággal rendelkező Elhagyott szoba (Vacancy), most ugyanis olyan nagyágyúkat rendezhet, mint Matt Dillon, Jean Reno és Laurence Fishburne. A film egy pénzszállító autó elrablása körül forog - mi hamisítatatlan tervezgetős, rosszul végződős heist-filmet orrontunk. Nagyon drukkolunk neki, ez nemzeti ügy! Több magyart Hollywoodba!!!
Dali and I A Gattaca rendezője vezényli ezt a Salvador Dalí életét bemutató életrajzi művet, mely várhatóan egy cseppet komolyabban ábrázolja majd a művészt, mint a Picasso kalandjai vonatkozó jelenetei. Minket mégis inkább amiatt az esély miatt érdekel a film, hogy Pacino újra összeszedi magát és fénykorát idéző színészi játékot fog nyújtani.
District 9 2009 pezsgő időszaknak ígérkezik egy régóta csak vegetáló műfaj, a sci-fi szempontjából. Közülük is a legérdekesebbnek a District 9 tűnik, mely Dél-Afrikában játszódik és marslakókról szól, akiket telepekre gyűjtenek és elkülönítenek, amíg rájönnek, hogy mit is lehetne velük csinálni. A cím utalás a District 6-ra, ami az apartheid egyik legélesebb húzása volt a '70-es években, és a színesbőrű lakosság nagyarányú kitelepítését jelentette Fokvárosból. Reméljük, hogy a nem meglepő módon dél-afrikai rendező nem egy pol.korr.-ségből kötelezően megdicsérendő, unalmas apartheid-analógiát tervez leforgatni, hanem egy igazi, komolyan vehető tudományos-fantasztikus filmet! A poszter mindenesetre pofás, ez pedig Blomkamp rendezőnek az a rövidfilmje, amely a District 9 alapjául szolgált.
King Shot Alejandro Jodorowsky által írt és rendezett film, és ez éppen elég ahhoz, hogy a célközönség (a moziba járók igen kis százaléka) izgatottan remegni kezdjen - a többieket viszont valószínűleg akkor sem fogja érdekelni a már most "kísérleti film" és "avantgárd" címkékkel ellátott alkotás, ha eláruljuk, gengszterfilm lesz és szerepelni fog benne a szeméből lézersugarakat lövöldöző, emberi húst fogyasztó pápa... A szereplők listáján nem egy olyan személy van, akinek láttán az eurokult rajongói elégedetten vigyorogni fognak: Asia Argento, Santiago Segura (Torrente!) és Udo Kier önmagában garantálja érdeklődésünket a film iránt, de a tervek szerint játszani fog benne Nick Nolte és Marilyn Manson is. Esélytelen akár csak megtippelni is, hogy mi fog ebből kisülni, ha egyáltalán valami (lásd: Jodorowsky Dűne-filmje), de ha kijön, az tuti nagy durranás lesz... a művészmozikban.
Leaves of Grass Edward Norton, a piti cannabis-termesztő "kertész", segítséget kér Edward Nortontól, az egyetemi profeszor testvérétől, hogy megszabaduljanak a helyi erőszakos droghatalomtól. Ez most Edward Norton "egyszerre több szerepben" filmje, de azért reméljük, nem csap fel fehér Eddie Murphy-nek. Susan Sarandon és Richard Dreyfuss is játszik a filmben, ez reményt ad, hogy nem limonádéról lesz szó (bár semmit sem garantál, ezek a mai színészek mindenre képesek, hogy legyen pénz tejkenyérre). The Box A közönséget megosztó, de kétségkívül masszív kult státusznak örvendő Donnie Darko és Southland Tales után Richard Kelly egy olyan dobozról fog horror/thrillert rendezni (bár sejthető, hogy a műfaji igába nem lesz hajlandó behajtani a nyakát...), amely egy gomb megnyomására tulajdonosát egymillió dollárral ajándékozza meg - egyúttal pedig elveszi egy ember életét a Földön. Reméljük, a film nem fullad majd szájbarágós, didaktikus mocsárba a morális dilemma súlya alatt, az mindenesetre biztató, hogy a forgatókönyv Richard Matheson novelláján alapszik, akinek a remek I Am Legend című könyvet is köszönhetjük (hé-hé, a gagyi filmről nem tehet!).
The Brothers Bloom A dráma, a komédia és a kalandfilm zsáneréből összegyúrt történet egy testvérpárosról (Adrien Brody és Mark Ruffalo), akik világ körüli útra indulnak egy gazdag, naiv arisztokrata nővel (Rachel Weisz), hogy kiforgassák a pénzéből. Tippünk: a szerelem megint keresztbe tesz majd! A rendező, Rian Johnson, mindenesetre ígéretes, hiszen előző filmje, a tini neo-noir (!) műfajában induló Brick igen jóra sikeredett. Előzetes.
A Serious Man A Coen fivérek szokásává vált, hogy minden második filmjüket komolyabb hangvételűre veszik, a Nem vénnek való vidék pedig határozottan sötétre és erőteljesre sikerült. A soron következő, a fekete humort szintén nem nélkülöző komédiájuk, az Égető bizonyíték után így az A Serious Man (Egy komoly ember) jó eséllyel megint egy fajsúlyosabb darab lesz. A '60-as években játszódó történet főszereplője egy fizikaprofesszor, akire rájár a rúd: felesége elhagyja, testvére a nyakán élősködik, ráadásul egy titkos ellenfele is akad az egyetemen, aki levelekkel kezdi bombázni. Hősünk, Larry három különböző rabbitól kér segítséget. Ebből sok minden kisülhet, de Coenékben vakon bízunk! The Limits of Control Hurrá, új Jarmusch-film! A független filmesek legnagyobb példaképe, úgy tűnik, megint elmerészkedik a zsánerfilmes keretekig (persze kívülről, a szerzői film felől, óvatosan), és a remekbe szabott Szellemkutya után újra krimi alapokra dolgozik. Mivel ő azon rendezők egyike, aki úgy építi koherens, mégis változatos életművét, hogy nincsenek igazán gyenge vagy bicegős filmjei, nálam ez a film 2009 második legérdekesebb címe.
Metal Gear Solid A játékadaptációk az amúgy is elfáradt és büszkesége maradékát is elvesztett hollywoodi filmipar legszégyenletesebb celluloid-mocskolásait jelentették (a bámulatosan tehetségtelen Uwe Boll buzgó asszisztálásával). Mi az, ami miatt mégis heves izgalommal várom ezt a filmet? Nos, azok, akiknek van szerencséje ismerni a Metal Gear Solid-szériát, tudják a választ a kérdésre, akik nem, azoknak pedig az említett alapvetés Playstation-konzolokra (ill. PC-re) kijött részeinek mielőbbi beszerzését javaslom meleg szívvel (írjatok kommenteket, ha szeretnétek visszatekintő cikket a témában!). Biztató hír - ami nélkül aligha várnék rá annyira -, hogy maga Hideo Kojima nagymester bábáskodik a film elkészülte mellett, aki videojátékban is olyan tömény hangulatot, magával ragadó történeteket és élő, igen eredeti karaktereket tudott létrehozni, amiért sok amerikai producer odaadná még az arany tökeit is...
The Imaginarium of Dr Parnassus Terry Gilliam, a Monty Python animátoraként szerzett múlhatatlan érdemein felül, rendelkezik egy figyelemreméltó szokással: időről-időre megír és megrendez egy-egy kegyetlen jó, azonnal alapművé avanzsáló, lenyűzözően fantáziadús szerzői alkotást. Olyan alkotások után, mint a Brazil és a híres-hírhedt Hunter S. Thompson-adaptáció, a Félelem és reszketés Las Vegasban (melyet azonban megírni is kihívás volt, nemcsak leforgatni, és ha nem látom, nem hiszem el, hogy EZT az anyagot filmre lehet vinni...), azt hiszem, nem igényel bővebb magyarázatot, hogy miért foglalja el nálam az előkelő első helyet a The Imaginarium of Dr Parnassusa 2009-ben várva-várt filmek toplistáján. Heath Ledger, Johnny Depp és Tom Waits (No. 1. kedvenc zenészem, egyben bizonyítottan remek színész) már csak a hab a tortán, bár eme brutálisan jó szereplőgárdának megfelelő habmennyiség még egy bálnaméretű tortát is agyonnyomna... (Ezúton is hatalmas riszpekt Gilliam-nek, aki a temérdek nehézség ellenére is végigküzdötte a forgatást és elkészítette a filmet,valamint előre is sok szerencsét a Don Quijote-filmhez!)
The Road John Hillcoat, Az ajánlat (The Proposition) rendezője adaptálja Cormac McCarthy regényét. Kellemes kilátások: szikár, kemény filmet várhatunk, a színészgárdával pedig egészen biztosan nem lesz gond (Viggo Mortensen, Charlize Theron, Guy Pearce, Robert Duvall). Csak a No Country... árnyékából ki tudjon lépni! Vagy inkább bele se lépjen...
Thirst Chan-Wook Park a hírneves Bosszú-trilógiája óta temérdek figyelmet kap, és olyan nézők érdeklődését is Dél-Korea felé fordította, akiket addig a keleti filmvilág hidegen hagyott. A rendező a Three Extremes: Cut című egyharmad horrorfilm felvezetése után ezúttal érdemben nyúl a vámpírtémához: főhősünk egy falusi pap, aki lassan vámpírrá változik és közben az emberségéért küzd. Dráma tuti lesz, de valószínűleg az erőszaktól és a fekete humortól sem riad majd vissza Park, amire az alaphelyzet elegendő lehetőséget kínál.
Vengeance Ha a két hongkongi nagyágyú, Johnny To és Ka-Fai Wai közösen filmet csinálnak, abból általában valami nagyon frankó dolog születik (Too Many Ways To Be No. 1., Running On Karma, Mad Detective), és ez vélhetően ezúttal sem lesz másképp - főleg mert kiváló színészek dolgoznak majd a kezük alá (Simon Yam, Anthony Wong és a HK filmekből elmaradhatatlan Suet Lam). A történetről sokat nem tudni, de lesznek benne ordas közhelyek (bérgyilkos és a gengszterek közé beépült zsaru), amiből jelenleg a világnak csakis és kizárólag azon a pontján tudnak épkézláb és izgalmas filmet csinálni. Ja, és azt mondtam, hogy a Hongkongba érkező francia szakács-bérgyilkos szerepét Johnny Hallyday sanzonsztár alakítja?
Végül röviden a listáról kimaradó, de érdekesnek ígérkező mozikról. Drive: a The Descent rendezőjének új filmje Hugh Jackman főszereplésével.Game: a Crank (Felpörgetve) alkotói egy, a Menekülő ember sztorijára hajazó sci-fi-vel jelentkeznek. I Love You Philip Morris: non-píszínek ígérkező vígjáték egy hirtelen megmelegedő Jim Carrey-ről, a Tapló Télapó íróitól. Kick-Ass: Mark Millar képregényének adaptációja Matthew Vaughn (Csillagpor) rendezésében. The Fantastic Mr. Fox: Wes Anderson stop motion animációja Roald Dahl meséjéből.
Az év általam - Stallone Expendables-a mellett - legjobban várt filmje ez az alábbi, Michael Peterson élettörténetét taglaló munka. Peterson (művésznevén Charles Bronson) harmincnégy éve van börtönben (ebből huszonhatot töltött magánzárkában!), ma is ott rohad. And this is his life.
A legelső trailer egy az egyben Gépnarancs-feelinget árasztott, ez a második, a Pet Shop Boys It's a sin-jével már valamennyivel dinamikusabb.
Bár Japánban számos autentikusnak tekinthető filmalkotás is született már a nindzsákról, azért az őshazában is előszeretettel misztifikálják túl az egyik elsőszámú popkultúrális exportcikküknek számító árnyékharcosokat. A történelmi nindzsák a valóságban ugyan nem voltak képesek természetfeletti dolgokra, de a misztikum köde mégis oly mértékben lengte körül titokzatos alakjukat, hogy mára már valóságos mítosz épült köréjük, kiapadhatatlan ötletforrásként szolgálva a könyvek, filmek, tv-sorozatok, mangák, animék vagy éppen a videojátékok számára.
Ebben a mítoszépítésben jelentős szerepe volt Futaro Yamada írónak is, aki az 50-es évek óta folyamatosan ontotta magából azokat a misztikus nindzsa történeteket, melyekben gyakran afféle varázserővel bíró feudális szuperhősökként ábrázolta ezeket a lopakodó harcosokat. (Yamada számtalan művét dolgoztak át filmre, mangára illetve animére is, az ő könyvein alapul például a Basilisk manga és anime, illetve az ezek nyomán készült, és idehaza is megjelent Shinobi című film is.) A Kunoichi: Lady Ninja alapja szintén egy Yamada mű, pontosabban az abból készült 11 kötetes mangasorozat (Masaki Segawa - The Yagyu Ninja Scrolls: Revenge of the Hori Clan), így ez a film is amolyan nindzsa-fantasy, melyben a történelmi tények a fantasztikummal vegyülnek, és amiben ha már a hitelességre és a sztorira nem is nagyon, a látványra viszont már annál inkább adtak.
Hitoshi Ozawa a másodvonalbeli japán filmek egyik fenegyereke. Színészként láthattuk Miike, Kitano és Kitamura filmjeiben is, de rendezőként is kipróbálta már magát. Mindössze második alkotói kísérlete volt ez a most tárgyalt film, ami egyébként egy alacsony költségvetésű v-cinema sorozat egyik (ha minden igaz, akkor a hetedik) darabja. Ezek az olcsó, videóra gyártott termékek nem is akarnak többek lenni, mint amik valójában: szórakoztató látványfilmek, egyszerű (a valós történelemből kölcsönzött, de túlnyomórészt mégis fikciós) történetekkel, a költségvetés nagyobbik részét felemésztő effektekkel, jobb/rosszabb képességű színészekkel, némi humorral és fedetlen női keblekkel. Akár Ninjasploitation-öknek is hívhatjuk őket.
Bár a cím szerintem kellően egyértelmű, azért a biztonság kedvéért tisztázom: a Kunoichi a női nindzsa. A női árnyékharcosok ha lehet, még titokzatosabbak voltak, mint a sötétben járkáló férfi kollégáik. Az eredeti kunoichik ugyanis elsősorban szépségüket és csáberejüket használták fel a megbízásaik során, de természetesen megfelelő pusztakezes és fegyveres kiképzésben is részesítették őket. Gyakran álcázták magukat például táncosnak vagy éppen gésának, így sokkal könnyebb volt a célszemély közelébe férkőzniük, hogy aztán annak vérét vegyék, vagy csak hogy megszerezzék tőle a szükséges információt. (Talán nem is véletlen, hogy a pinku filmek készítői is rengeteg fantáziát látnak az olykor a csupasz testüket is bevetni kész nindzsahölgyekben.)
A Kunoichi: Lady Ninja nonstop akció és effektparádé, ami már eleve kizárja a bonyolult alapsztorit, bár a második felében azért akad benne némi csavar is.
Aizu elvetemült ura Akinari, a nők megszállottja. Ha az emberek nem ajánlják fel önként a lányaikat a háremébe, akkor ő erőszakkal viszi el őket. A Hori klánhoz tartozó lányok egy zárdába menekülnek, de a Hét Lándzsa, vagyis a gonosz úr démoni képességekkel felruházott testőrsége megtámadja a szent helyet, majd miszlikbe vágnak mindenkit, ám az apácák vezetőjének beavatkozása megakadályozza, hogy az utolsó hét leányzót magukkal vigyék. A hamvas szűzlyeánykák mindegyikében ott lappang a nindzsaszellem, arra várva, hogy felébredjen. Ezért felbérelik a legendás harcost Yagyu Jubei-t (a félszemű nindzsa a legtöbbször filmre vitt japán történelmi karakterek egyike), hogy segítsen nekik megküzdeni a gonosz nagyúrral és rettentő erejű harcosaival. Ezután pedig repkedő nindzsák, csattogó pengék, cikázó villámok, démoni varázslatok, fogyatkozó testrészek meg persze szanaszét spriccelő vér mindenhol!!!
Bár így leírva nem tűnik valami nagy számnak, de az igazság az, hogy ez egy nagyon szórakoztató film! Egy a nem túl magas elvárásokat bőven túlhaladó nindzsa-móka, ami egy percre sem hagyja unatkozni a nézőt, vagyis hogy a pause gomb használatbavétele nélkül ki tudjunk slisszolni némi seritalért a konyhába, mert itt aztán rendesen pörgés van. Harc követ harcot, akció akciót, a szereplők pedig csak pont annyit beszélnek két adok-kapok között, amennyi feltétlenül szükséges a sztori egybetartásához. Az akciódömping ráadásul nem is válik egysíkúvá, mivel a készítők szerencsére voltak annyira pihentek, hogy folyamatosan újabb meglepő és mulatságos ötletekkel rukkoljanak elő. A nindzsatudatukra ébredt csajok képességei közül például elég csak a villámokat szóró mellbimbókra gondolni, de az abszolút favoritom a női szeméremtesttel elkapott (dragonbólos-kamehamás) sugárnyaláb, amit a nindzsaleányzó pillanatokon belül felöklendezett, hogy aztán a száján keresztül kvázi visszaokádja a feladónak. Ha ez nem japán film lenne, én meg egy már sokat tapasztalt filmbuzeráns, akkor talán még meg is tudnék lepődni rajta. De akad még jónéhány hasonlóan mókás képsor a filmben, például imádtam, ahogy Jubei egy rothadó hullákkal teli veremben a kardjával elhárít egy nyílzáport, mindezt az egyik nindzsalánnyal való kefélés közben. Hogy miért ott és miért akkor éltek nemi életet, annak persze meg van a maga (szintén nagyon vicces) oka.
A véres, néha egyenesen brutális harcok ugyan valóban nagyon látványosra sikerültek, de a gyors (film)vágások miatt az akció sokszor teljességgel követhetetlenné válik, néhol viszont kimondottan szépnek mondható a fényképezés. A szereplők megkülönböztetése sem mindig egyszerű, pláne, hogy mind a hét lány neve „O” betűvel kezdődik, és még az öltözködésük sem tér el, bár a cím ellenére, a film főszereplője mintha sokkal inkább Jubei lenne, ami persze nem baj, mert szeretjük Ozawa-t, még ha nem is egy Mifune. Mert a fergeteges színészi alakítások és a lenyűgöző performanszok sem igazán várhatóak el egy ilyen filmtől, bár rossz japán színész amúgy sincs, csak maximum olyan, aki már annyira jó, hogy képes elhitetni velünk, hogy rossz.
A Kunoichi: Lady Ninja a Futaro Yamada saját nindzsa-univerzumába tökéletesen beleilleszthető akciófilm, ami tulajdonképpen nem több, mint egy kellemes szórakozást nyújtani képes kis hülyeség, de mivel a cél amúgyis ez volt, ezért ennek a közepesen jó és a tök jó között lavírozó filmnek hajlamos vagyok jószívűen (műfaján belül) a jobbik osztályzatot adni.
Kezdjük a száraz tényekkel: 2008-ban, életem elsőfilmnaplójába157 bejegyzés került, amiből 149 volt játékfilm, nyolc pedig teljes sorozatévad. A filmekből 128-at 2008-ban láttam először, és ötből azon melegében repetáztam is. Elég zsúfolt év volt tehát, lássuk, mik voltak számomra a legemlékezetesebbek, in order of apperance:
NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country for Old Men) Coenék visszatértek: a Cormac McCarthy prózájából táplálkozó mozijuk az első kétharmadában a tökéletes hajszamozi, kegyetlen, feszült és idegtépően többesélyes, míg az utolsó 20 percre a tesók kitolatnak a zsánerfilmből, csak hogy a pofádba vághassák: „Hát hiába beszélünk Neked, édes drága, hülye gyerekem?" Mi meg csak állunk, és értetlenül bámulunk a világra, pont, mint Bell seriff a végefőcím előtt! Remekmű!
HIDEG NYOMON (Gone Baby Gone) Nem kérdés, az év legalulértékeltebb filmje ez a Dennis Lehane zseniális regényfolyamának negyedik epizódjából készült, szívfájdítóan józan neo-noir. A várakozásokkal ellentétben Affleck debütáló rendezőként tökéletesen varázsolta vászonra Lehane világát: az adaptáció ihletett, a párbeszédek remekek, az akciók kiemelkedően intenzívek, és a színészválasztás is telitalálat. Nem tudom, hogy tíz év múlva emlékezni fogok-e rá, egy azonban biztos: 2008-ban egy filmet sem láttam többször, mint a Hideg nyomon-t...
VÉRZŐ OLAJ (There Will Be Blood) Ha megöltök, se tudnám megmondani, hogy a Vérző olaj vagy a Nem vénnek való vidék a nagyobb film; egy biztos; mindkettő a kortárs amerikai mozi kulcsdarabja. Paul Thomas Anderson filmje - amely, ha lehet, még szikárabb, még inasabb, még nehezebben legyűrhető, mint Coenék mozija - egy igazi gesamtkunstwerk: a képek, a hangsáv, a színészi játék és a történet félelmetes erejű összjátéka.
INSIDE (A l'intérieur) A két horrorrajongóból rendezővé avanzsált francia, Alexandre Bustillo és Julien Maury bemutatkozó mozija vitán felül az utóbbi évek legjobb horrorfilmje. A két feketeözvegy mindenféle béklyótól felszabadult, csodakegyetlen és überelhetetlenül véres acsarkodása dögvészként pusztított, és nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott, amerre csak megfordult.
ERŐSZAKIK (In Bruges) Az év talán legkellemesebb meglepetése volt ez az ünnepelt színpadi szerző, Martin McDonagh által írt és rendezett egzisztencialista bérgyilkos-mozi. A legjobb rövidfilm Oscar-díjával már kitüntetett McDonagh első játékfilmjével olyan tehetségről tesz tanúbizonyságot, mintha teljes fegyverzetben pattant volna ki Zeusz fejéből: fantasztikusan használja a várost, ragyogóan vezeti színészeit, és úgy bánik a hangulatokkal, mint kevesen rajta kívül. Mókás fecsegést követ súlyos gengszterhalál, és te tényleg nem is tudod, hogy most akkor a hasadat fogd a nevetéstől, vagy épp a szíved szakadjon meg. Felejthetetlen mozi!
KELL EGY DOBOS! (Ex Drummer) Talán már mondanom sem kell, ismét egy debüt-mozi. Koen Mortier, Herman Brusselmans Belgiumban kultikus státuszban álló regényéből adaptált mozija 2007-ben Parraghramma és Beyonder, tavaly pedig Ramiz és az én szívemet kötötte béklyóba. Legszívesebben azt mondanám, hogy mindenkinek látnia kell, csakhogy ez az üszökfekete humorú, a létező minden filmes tabuból gúnyt űző devianciakatalógus annyira erős mozi, hogy én a magam részéről messzire eltiltottam tőle mindenkit, aki csak kicsit is fontos a számomra.
A SÖTÉT LOVAG (The Dark Knight) Próbáljuk meg kívülrekeszteni a rajongók örömódáit, és szedjük össze maradék józanságunkat: a The Dark Knight semmivel sem több, mint a valaha készült legjobb képregényfilm. Már nem eredettörténet, mint a második legjobb, a Batman: Kezdődik! volt, hanem egyetlen, több füzeten átívelő történet, amely olyan izgalmas, hogy első olvasáskor csak úgy faljuk az oldalakat, és olyan gazdag, hogy még sokadik átböngészésekor is felfedezhetünk benne újabb és újabb izgalmakat. Nolan életében először végre úgy istenigazából szabadon engedte érzelmeit, és végérvényesen a felnőttek világába vezette a képregényfilmet ezzel a grandiózusan díszletezett, mesterien fényképezett és fantasztikusan eljátszott mozicsodával.
HELLBOY II. (Hellboy II.: The Golden Army) Ki hitte volna, hogy 2008-ban, amikor tizenkilenc év után végre újra Indiana Jones-film kerül a mozikba, egy csonkára polírozott szarvú vörös óriásbébi fogja megleckéztetni Indyt kalandorságból. Spielberg csúnyán félrecsúszott mozija helyett ugyanis a Hellboy II. volt tavaly a tökéletes kalandfilm: szárnyaló képzelet, csodás teremtmények, utánozhatatlan one-linerek és hibátlan tempó. Del Toro csúcsfomában!
REDBELT Túlzás lenne azt állítani, hogy David Mamet harcművészeti filmjének megtekintése után teljesen elégedetten álltam fel. Nem egyszerű megemészteni a mozi váratlan régimódiságát és már-már csökönyös következetességét. Ám teltek a napok, és azon kaptam magam, hogy ez a meglepően okos és érző szívű mozi végül is befészkelte magát a szívembe; oda, ahol ez első pillanattól a helye volt.
ENGEDJ BE! (Låt den rätte komma in) Az év második felében ezután a film után ácsingóztam, és végül 20 perccel az újév beköszönte előtt végeztem vele, de megérte a várakozást. Időtlen, csodaszép, zavarba ejtő, titkokkal és vérrel teli mozivarázslat a szív útjainak kifürkészhetetlenségéről.
LOST 4. ÉVAD Idén letudtam a Drót második szezonját, Veronica Mars egy újabb tanévét, és búcsút vettem Farmingtontól is, de számomra az év legnagyobb élménye mégis egyértelműen a Lost volt. A sorozat negyedik évada a humor, a kaland, a rejtély és a melodráma olyan tökéletesen kiegyenlített és utánozhatatlan elegye volt, hogy azt kell mondanom, ha az év terméséből csak egyet vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, akkor az bizony a Lost volna...
Igazgatói dícséretben részesülnek:
SENKINEK EGY SZÓT SE (Ne le dis a personne, francia, Guillaume Canet) [REC] (spanyol, Jaume Balagueró és Paco Plaza) MEGFIGYELÉS ALATT (Eye in the Sky/Gun chung, Hongkong, Yau Nai-Hoi) AZ ELÍTÉLT (Felon, USA, Ric Roman Waugh) TAKEN (francia, Pierre Morel)
Tiszteletbeli Geek-tagságot adományozok Gigor Attilának, az ANYOMOZÓ rendezőjének, amiért elég bátor szélmalomharcot vívni a magyar zsánerfilm lehetetlen helyzetének megváltoztatásáért. Navigare necesse est!
Ismert (film)történelmi tény, hogy a nindzsák a nyolcvanas években robbantak be a köztudatba, mármint a nyugati féltekén. Mifelénk a legtöbben talán Dudikoff munkásságára emlékeznek e tárgykörből, hála a hangalámondásos, rojtosra másolt kazettáknak. Kevesebben tudják, hogy a hírhedt Golan-Globus produkciós cég, amelyet az Amerikai nindzsa széria mellett olyan címekért lehet isteníteni / átkozni, mint a Bosszúvágy sorozat, a Delta Force vagy az USA Invázió, már 1981-ben előrukkolt egy műfajteremtő nindzsás mozival. Az első (nem ázsiai) celluloid-nindzsa büszke titulusa így aztán ennek a filmnek a főszereplőjét, az ibolyakék szemű, tiszteletbeli magyar Franco Nerót illeti meg.
Az Enter the Ninja elején Árpád apánk egyből aktiválja félelmetes harcművészeti arzenálját, amikor is egymaga tucatnyi piros ruhás nindzsát ártalmatlanít. Hősünk mellesleg fehérben pompázik, ami talán az álcázás szempontjából nem a legpraktikusabb viselet – bár ha állomásoznának a sivatagban vagy Kréta szigetén is nindzsák, ők nyilván máshogy vélekednének – de ilyen apróságok ebben a filmben nem számítanak; első a divat! Na meg a kifinomult színszimbolika, az egyetlen fekete ruhás nindzsáról ugyanis rögvest meg is tudjuk, hogy bizony velejéig gonosz. Irigység lakol az ő szívében: nem nézi jó szemmel, hogy a nindzsa iskola vezetője képes egy idegennek – azaz egy nem japánnak – is átnyújtani a nindzsa-diplomát. Pedig Franco, aki a filmben Cole névre hallgat, megérdemli a kitüntető titulust, hiszen a vizsgán (a filmindító csete-paté ugyanis az volt) jelesre végez. Rozmárbajszú hősünk megköszöni a Mesternek a kiképzést, és Japánból a Fülöp-szigetek felé indul.
Manilában már várja régi katonacimborája, akiről egy drámai flashback során kiderül, hogy anno kimentette Cole-t a vietkongok karmai közül. Úgy néz ki, itt az idő viszonozni a kölcsönt, Franket ugyanis egy helyi üzletember vegzálja, aki a férfi apró birtokát akarja mindenáron megvenni. Arra az olajkincsre fáj a foga, amelyről sem Franknek, sem fiatal feleségének, Mary Ann-nek nincs tudomása, ennek ellenére makacsul ragaszkodnak a földjükhöz. Mr. Venarius először csak néhány helyi rosszarcút küld, hogy megfenyítse a házaspárt, de miután a nemeslelkű Cole széjjelhassíttyaja hátukat, kénytelen külső segítséghez folyamodni. Váratlannak semmiképp sem nevezhető fordulattal megérkezik hát Hasegawa, a rasszista fekete nindzsa, és ettől kezdve minden az elkerülhetetlen végjáték felé vezet, ahol jó és rossz, fehér és fekete összecsap egy drámai erejű, katartikus küzdelemben.
A nindzsa színre léppel kapcsolatban a legnagyobb meglepetés tulajdonképpen az, hogy egyáltalán nem nézhetetlen. Igaz, hogy nincs egyetlen olyan eleme sem a filmnek, amely ne lenne mai szemmel nézve menthetetlenül zs-kategóriás, de egy percig sem unalmas. A sztori annyira egyszerű, hogy már-már letisztultnak is nevezhetnénk. Az írók egész egyszerűen fogták a western műfaját, illetve a legordasabb kliséit, és átültették nindzsába. A helyszín más, de a dramaturgia ugyanaz: a magányos cowboy – aki itt történetesen egy nindzsa – megérkezik a messzeségből, érzékeli, hogy a gyámoltalan kisközösséget egy gonosz ember fenyegeti, ezért közbelép, győz, beleszeret a nőbe, de a végén mégis ellovagol – egyedül – a naplementébe. És így lesz egy ikonikus japán figurából az amerikai mítosz része, egy olasz színész közvetítésével. Akinek mellesleg – rozmárbajusz ide vagy oda – nagyon is jól áll a hallgatag idegen szerepe. Nerót persze blaszfémia lenne Eastwooddal együtt emlegetni, de ebben a filmben pontosan arra az eszköztelen „játék”-ra volt szükség, ami utóbbinak is sajátja, és amit előbbi is képes, jóval szerényebb kivitelben, prezentálni.
A sötét oldal képviselői, kezdve a kampókezű végrehajtóval, az idegbeteg főgonosszal vagy az angol nyelvet brutális kíméletlenséggel szilánkokra zúzó fekete nindzsával, már közelebb állnak a burleszkfigurákhoz, de van egy olyan érzésem, hogy a humor sokszor szándékos, és az alkotók előre megfontolt szándékból túlozták el a végletekig ezeket a karaktereket. Nehezen tudom másképp elképzelni, mi másért adták volna például a „Hi-hi-hi” hangsort az éppen gonoszkodó nindzsa szájába, de az is gyanús, amikor a karját átszelő nyílvessző láttán a főnök helyettese így sóhajt fel finom rezignációval: „Uram, olybá tűnik, hogy megsebesültem.” (És akkor a YouTube-on is kielemzett, az egzisztencializmus leglényegét megragadó halál-jelenetről még nem is ejtettünk szót.)
Emlékezzünk meg végezetül Sho Kosugiról, a gonosz nindzsa megformálójáról, aki Franco Neróval ellentétben valóban értett és ért a harcművészetekhez – a színészmesterséghez egy fokkal kevésbé –, sőt, a harcjelenetek koreográfiáit és ő álmodta meg; valószínűleg neki köszönhető, hogy a nindzsa-eszköztár összes legendás darabja, a dobócsillagtól a füstbombáig, szerephez jut a filmben. A nyolcvanas években még jó párszor belebújt a jellegzetes nindzsa mezbe, többek között az Enter the Ninja folytatásaiban, és jó ideig arról szóltak a hírek, hogy The Return of the Ninja címmel jön 2008-ban egy folytatás. Ebből nem lett semmi, a Mesterrel viszont találkozhatunk majd egy epizódszerepben a Ninja Assassin című új Wachowski projektben. Reméljük egyszer még Árpád apánk is megkapja a maga jól megérdemelt tribute-ját, ha máshol nem, akkor egy Tarantino moziban.
Vigyázat! A netről leszedhető verziók között van olyan, amelyből csúnyán (= ertéelklubbosan) kivágták a véresebb részeket, a maximális esztétikai élvezethez viszont az uncut verzió javallott. Még szerencse, hogy a trailerben minden benne van:
Ki képes még nyomon követni a DC Univerzum történelmében ilyen-olyan krízisek nyomán eszközölt változtatásokat? A Crisis on Infinite Earths még szükséges tisztogatás volt, de aztán az 1994-es Zero Hour és az 2005-ös Infinite Crisis is rúgott egyet a kontinuitásba, és már a fene se tudja, mely sztorik számítanak hivatalosnak, és melyek nem. A Birthrightról, Superman eredettörténetének második verziójáról viszont pontosan tudjuk, hogy nem: két évvel megjelenése után kihajította a kontinuitásból az Infinite Crisis (az új eredetsztori idén érkezik majd Geoff Johnstól), ami persze magával hozza a kérdést, hogy mi értelme volt az egésznek. Leváltották John Byrne remekül sikerült The Man of Steeljét, csak azért, hogy pár hónap múlva azzal együtt vesszen bele a nemhivatalos DC-képregények tömegébe. És igazából kár érte. Mark Waidnek ugyan messze nem ez a legjobb munkája, de a 12 részes mini így is élvezetes olvasmány.
Supermanről eredettörténetet írni persze trükkös dolog – mert hát ki nem ismerné? Megkockáztatom, még azok is tudják származásának részleteit, akik életükben nem vettek kézbe egyetlen képregényt sem. Számtalanszor mesélték már el a legkülönfélébb médiumokban, így nehéz dolga van annak, aki a mítoszhoz valami újat akar hozzátenni, vagy akár csak úgy akarja újramesélni, hogy ne fulladjon unalomba. Waid kisebb hibákkal ugyan, de sikerrel jár. A történet természetesen a Kripton pusztulásával kezdődik, de aztán átugorva a smallville-i éveket, rögtön a 25 éves Clark Kentet látjuk, ahogy a fekete kontinensen keres egy afrikai vezetőt – és önmagát. Waid igyekszik kézzel fogható, tragikus motivációt adni főhősének ahhoz, hogy Supermanné váljon, ahelyett, hogy követné az egyszerű, „tennem kell valamit ezzel az erővel” magyarázatot.
A Birthright ezt követően szépen sorra vesz mindent, aminek kötelezően benne kell lennie egy Superman első évéről szóló képregényben. A kriptonitot, a szülőket, Lois Lane-t, a Daily Planetet, Lex Luthort, és teszi ezt persze úgy, hogy hű a képregény hagyományaihoz, ugyanakkor modernizálja is a történetet. Összehegeszt elemeket a Smallville című, immár 7 éve futó tévésorozatból, Byrne The Man of Steel minijéből, és még tucatnyi másik helyről, beleöltözteti az egészet egy XXI. századi köntösbe modern anyukával, internettel és afrikai népirtással, és készen is van a világ első szuperhősének nagyszabású, mindent magába foglaló eredettörténete. Olvasás közben akaratlanul is az jutott eszembe, hogy Bryan Singer jobban járt volna, ha 2006-os Superman-filmjében ezt a sztorit veszi alapul. Nem csak azért, mert kicsit új, modernebb színben tünteti fel a poros főhőst, amennyiben útját határozottan kereső, öntudatos karakterként jelenik meg, és sokkal kevésbé jellemző rá az az irritáló kiscserkész-image, mint korábban bármikor. Hanem azért is, mert a Singer homoszexualitásából adódó, minden filmjében jelen lévő kirekesztettség érzet itt jóval hangsúlyosabban van jelen, mint a Superman visszatérben, ahol ráadásul sokszor még erőltetettnek is tűnt.
Ebben a modern világban ugyanis Metropolis nem fogadja rögtön tárt karokkal kék-piros színekbe öltözött megmentőjét. Amikor kiderül, hogy Superman nem erről a világról való, az emberekbe azonnal beköltözik a félelem és a bizalmatlanság, s valljuk be, ez egy teljességgel érthető reakció, ami annak idején sem John Byrne-nak, sem a ’78-as filmet rendezett Richard Donnernek nem jutott eszébe. A helyzetet persze Luthor azonnal igyekszik a maga javára fordítani, és egy gigantikus kriponi inváziót rögtönöz Metropolis kellős közepén, hogy még jobban Superman ellen fordítsa a népet. Maga Luthor pedig egyszerű, számító, megalomániás gonoszból kicsit árnyaltabb, némi tragikumot magában hordozó figurává vált. Akárcsak a Smallville-ben, Clark és ő barátokként kezdik kapcsolatukat, hogy aztán évekkel később akaratlanul is ellenségekké váljanak. Waid Superman identitáskeresését ügyes párhuzamba állítja Luthor földönkívüliekkel kapcsolatos megszállottságával, viszont ezt a remek ötletet csak félig-meddig sikerül méltón kivitelezni. A smallville-i gyerekkort megidéző flasbackek a képregény leggyengébb részei, a barátság megszakadása, Luthor veszélyessé váló mániája túl elnagyoltan és felszínesen ábrázolt, ezzel pedig az egész mini központi konfliktusának hitelessége és drámai súlya csökken.
Az eredettörténetbe csöpögtetett új elemek létjogosultsága is váltakozó. A hős mellkasán feszülő S betű például egy egyszerű, de remek ötletnek köszönhetően egészen új jelentést kap, és minden korábbinál erőteljesebb és többértelmű szimbólumként maga is hozzájárul a karakter útkereséséhez és önmagára találásához. Ellenben az a képesség, amellyel látja az emberek auráját, életerejét (lelkét?), teljesen felesleges hordaléka a Superman mítosznak, és kifejezetten bosszantó is, hiszen Waid abszolút semmit nem kezd ezzel az ötlettel. Az elején megmutatja, hogy van, majd teljesen elfeledkezik róla. Tegyünk így mi is.
Ami a rajzokat illeti, Leinil Francis Yu különös választás volt Superman eredetének elmeséléséhez. Képei kétségkívül nem mindenkinek fognak tetszeni, hisz azAcélemberhez letisztult, hagyományos vonalvezetés illene, Yu pedig, önmagát kicsit sem hazudtolva meg, nyers, durva, szögletes, elnagyolt vonásokkal dolgozik. Ezek élvezetéhez szükséges a sajátos, újszerű megközelítési módok feltétel nélküli szeretete, és ha ez megvan, a Birhtright képi világa minden bizonnyal elkápráztatja az olvasót. Yu nagyszerű érzékkel használja a paneleket, az egész- és kétoldalas képeket kivétel nélkül az igazán nagy pillanatokra tartogatja, és nem esik az öncélú látványorientáltság csapdájába. Akciói dinamikusak, arcai pedig markánsak, Clark Kent és Superman sokszor mintha valóban két teljesen külön személyiség lenne. Viszont Yu mindettől függetlenül is sokat köszönhet Dave McCaignek, aki színpompás kompozícióival tompítja kicsit a durva vonások komor hatását, szép egyensúlyt találva a karakter hagyományos és modern képi megjelenítései közt.
A Birthright nem hibátlan, és kicsit hosszúra nyúlt, de élvezetes olvasmány. Biztos kézzel emeli át hősét a modern világba, és az utolsó két, gyönyörű, katartikus oldalon még azokat a bizonyos hibákat is hajlamosak vagyunk majdnem teljesen megbocsátani. De csak majdnem. Mert ugyan szép és jó, azért John Byrne szimpatikusan egyszerű eredettörténetét bizony nem sikerült felülmúlni. És bár sok szó esett a modernizálásról – ez a képregény ilyen szempontból is csak egy lépés, míg a The Man of Steel egy bazinagy ugrás volt.
Megjelenés: 2003-2004 (12 rész) Történet: Mark Waid Rajz: Leinil Francis Yu
Valamikor februárban érkezik hozzánk is a Valkűr, amelyben Tom Cruise a Hitler ellen (sikertelen) merényletet elkövető Stauffenberg ezredest alakítja. Az előzetes károgások ellenére a film nézhető (tudom, mert már láttam), ami nem akkora meglepetés, lévén a forgatókönyvíró a Közönséges bűnözők szerzője, a rendező pedig Bryan Singer. Ennek ellenére nem több a produkció egyszerű politikai thrillernél, és nem világos, miért is kellett elkészülnie, leszámítva azt, hogy Tom Cruise anno felfedezte, hogy mennyire hasonlít az arca Stauffenbergéhez. A színészek - a szcientológiai egyház legfőbb reklámfiguráját kivéve - jók, csak azt baromi nehéz megszokni, hogy mindannyian brit akcentussal alakítják a nácikat. A film első hat perce, amelyben TC a némettel is megpróbálkozik, most megnézhető ingyen és legálisan.
Újabb zombi-film? Nem hír. Amatőrök csinálják? Na és. Egy tizenkét éves lány készíti? Poénnak nem rossz, de ki akarna egy ilyet végignézni... Viszont egy dokumentumfilm ennek a házi készítésű zombi-mozinak a forgatásáról már sokkal érdekesebb lehet. Ez a Zombi Girl: The Movie, amely a Slamdance Fesztiválon fog debütálni.
Az év legjobban várt külső nézetes akciójátéka egy szuperképességekkel felvértezett főhőssel (alakváltás, szupererő, szaltó 200 méter magasba), vezethető járművekkel és egy porig rombolható várossal a Radical Entertainment-től.
WTF? Lehet hogy mindent vissza kell szívni? Mert - bár a hangkártya beszart a gépemben - ez nem is néz ki rosszul... (bocs, de nem vagyok hajlandó leírni azt, hogy "Pater Sparrow"... ah, fuck...)
(Eme írás első bekezdése egyik kezdetleges formájában oly ihlető erővel szolgált egy kedves kollégának, hogy ennek emlékére, végül is, kettőzött örömmel tértem vissza a soron következő archetípushoz.)
1975. Az ellenállhatatlan szépségű Lynn Lowry lila, cuki masniba kötött ingje (igen, úgy gondoltam) teljesen átázott, a tébolyig felajzott tömeg – a medencében kicsit arrább – lefogta az utolsó hitetlent, az épület lakóinak úgymond egészségéért felelős orvost. A nő lágyan odagázolt, hogy egy csókkal tegye teljessé a férfi keresztségét, miközben a szexuális őrületet kiváltó parazita egyre feljebb és feljebb furakodott benne. A lassítások, a zene, a tömeg bódulata és Lowry puszta jelenléte adták a Paraziták utolsóelőtti, keresztül-át nedves beállításának túlfűtött szakralitását, meghitt teret biztosítva a horror, a sci-fi és az erotika közti határsávban való éretlen, de kellőképpen eltökélt helyfoglalásnak. Valahogy így kezdődött David Cronenberg misszionárius munkássága, az Új Hús históriája. A látszólag kedvezőbb körülmények közepette, két évvel később fogant Veszett azonban mindössze az alapvetés hezítatív hangsúlyozása.
A két filmet a rendező variációnak tekinti, egyazon témára. És valóban, a Paraziták kritikai fogadtatása során definiált mutáns, a venereal horror ismételt életre hívása, narratíve alig-átértelmezése a Veszett. Hirtelenkedve perverzióknak bélyegezhető biológiai fóbiák és előérzetek munkálnak, melyek nyomán a tudomány bizarr mitológiája követel jogot az addigi, ódivatú misztikum felülírására. A Kristevai „tisztátalan” nem mágikus eredetű, nem odaátról jön, Dr. Frankenstein gótikus laboratóriumából settenkedik be a pozitivista technológia, ad absurdum: a higiénia intézményeibe. A műtőasztal mellé, törlést, szikét tartani.
A víziók mögött Lamarck és Darwin eszmei hagyatéka fortyog, nagy lángon: kevesen, nagyon kevesen vannak, akik lelkesebben hirdetnék az élet, az anyag alkalmazkodóképességét, lett légyen szó bármilyen megnyilvánulásáról, egynemű váladéktól az elektromágneses hullámokig. Az eredetileg biokémiai pályára készülő Cronenberg csak abban hisz, ami megragadható – vagy megragad, ami lealjasítható – vagy lealjasít, és nem mellesleg, ezalatt suttyomban reprodukálja magát. Életműve (főleg annak első, Videodromeban beteljesedő harmada) egyre rafináltabb, egyre absztraktabb biotechnikai törzsfejlődés-mesék fűzére, a közvetlen, kétkezi megismerést mind hatékonyabban visszautasító Homo Sapiens szembesítése evolúciós lehetőségeivel – és fizikai determináltságával.
Az 1977-es dolgozat esetében az innováció árnyaként az elszigeteltség nyomasztó feloldása tételezhető (a Paraziták lényegében egyetlen lakóépületben játszódik), az epikusabb terjedelemmel többnyire tolerálhatóan bánó Cronenberg mégis, inkább mintha csak felrázta volna a fedetlen lombikot. Ahogy a kezdő séker, amikor először nem ejti le. A klasszikus kellékek már szabályosabb használatával elszivárgott valami a kezdeti, naiv indulatból, elkövetkező filmjeinek masszív műfajiságát a rutin és a pénz néhol habzó szájjal üvöltő hiánya helyezi karanténba, a jóval későbbi, nyugtalanító, szerzői hangnemnek pedig még nyoma sincs.
Ráadásul a Veszettben csak egy korábbi pornósztár működik közre. Marilyn Chambers motorbalesetet szenvedett, súlyos égési sérülésekkel a közeli plasztikai sebészetre, a Keloid Klinikára szállított dominája (Rose) hiteles, mi több, a cast talán legjobbja. Noha, ez nem igazán Chambers érdeme, némely „színésznek” láthatóan az jelenti a legnagyobb próbatételt, hogy ne nézzen a kamerába.
Ahogy a Parazitákban, emitt is heveny szemöldökvonogatásra érdemes orvosi beavatkozás a nyavalya origója, az őssejtek koncepcióját sugalló módszer balul sül el – a szépészeti klinikában tárgyiasuló kulturális kívánalmak pikírt kifordításaként. Hasonló tárgyú filmjében, a Les Yeux sans Visage-ban (1960) Georges Franjau is vizsgálja, hogy tesz szörnyeteggé a szépség akarása, ám mindezt egy olyan lélektani drámával, aminek sterilitása elképzelhetetlen Cronenbergnél. A Veszett a kanadai rendező egyik alaptételének magába csavarodása, az idegennel való szerves kapcsolat, a parazitizmus és a szimbiózis szeparálhatatlan tematikájának érdekes mutánsa. Az Új Hús ezúttal belőlünk van, csak belőlünk. A saját, megégetlen lábából származó szövetek kicsit fentebbi felhasználásától elváltozott Rose története a nemhogy környezetétől, önnön testétől elidegenedett ember önnön újbóli megtapasztalására, elfogadására irányuló erőfeszítéseit veszi jegyzékbe.
Ki tudja, talán pont az a bizonyos másik szavatolhatná ezen igyekezet sikerességét.
Rose a kómából felkelve olthatatlan vágyat érez a vér iránt, amit a felkarjának tövében alattomosan szunnyadó tüskével bír magához venni. Chambers formatervi paramétereivel nem különösebben nagy kunszt vérdonort invitálni a kérdéses hajlathoz, látványos tüneteket produkáló áldozatai (slamposan kerülnek elő a Romero kozmetikumok) azonban könnyen felfedhetik, ezért kézenfekvő, hogy hóna alá kapja a sztrádát, és stoppolva igyekezzen enyhíteni egyre erősebb éhségén.
Csábos hősnőnk így is tesz, az állam soksávos vérkeringésébe jutva fertőz, egyre nagyobb ütemben, egyre közelebb kerülve Kanada létfontosságú szerveihez. Járvány – vesztegzár – statárium: Cronenberg az 1970-es quebec-i „FLQ krízis” emlékét is beleszövi horrorjába.
Hiába hálás, morfondírozásra méltó és kompromittáló a korpusz (nem kellett sokat várni az AIDS megfeleltetésekre sem), igazi aggodalomra ez mégsem ad okot. A társadalmi-tudományos reflexió udvariatlan, de kiismerhető intelemmé árvul, kifinomult működését a kivitel integritásának hiánya szabotálja. A horror és a szexualitás hatásmozzanatai nem ízülnek egy minőséggé. Főleg nem Cronenbergi értelemben.
Évtizedek távlatából kijelenthető: a kanadai direktor legnagyobb technikai erőssége nem annyira a történetszövésben, a feszültség folyamatos fenntartásában, vagy az instant ijesztgetésben rejlik (Michael Ironside trükkjétől persze mindenki eldobja az agyát), mint inkább vonzónak ábrázolni azt, ami – beidegződéseink, előítéleteink szerint – nem az, mintegy próbára téve pont eme prekoncepciókat és erkölcsi értékeket. Amikor azt a bizonyos „tisztátalant” nem tudjuk, nem akarjuk elutasítani. Törvényszerű, vagy sem, a Veszett lényegében egyetlen jelenete, mely a Paraziták zárlatában megelőlegezett, infekt érzékiséget képes, ha kicsit erőlködve is, de reprodukálni: Chambers egyik portyája – egy jacuzziban. Ez egyben határozott hajbókolás a vámpírfilmek leszbiánus tradíciói előtt.
A filmben ezt, és egy szodomisztikus momentumot leszámítva átlátható vonalak mentén, időben különülnek el a rémisztés és a buja izgatás vállaltan olcsó törekvései, a vérmes aktusok pedig a kezdeményezések természetesnek szánt, ám sokkal inkább mesterkélt, esetlen gesztusaiba fulladnak. (Érdemes végigpörgetni a későbbi remekeket: mennyire pont fordítva kerül bennük megjelenítésre a szexus.) Még ha mindez csupán a modulált történet sajátja is volna, mely a nemiséget pusztán kellemetlen járulékként juttatja kifejezésre (Rose vérszomja mindennél erősebb), a kvázi-vámpírnő felelősségvállalásának sajnálatos elnyújtása olyan konzervativizmust sejtet, ami az aranykori munkássággal nem igazán kompatibilis.
Nem, nem volt remekmű a vitathatatlanul progresszívebb Paraziták sem, noha ezek a kezdeti kikeltések a maguk nyers, exploitation mivoltukban sikeresnek bizonyultak, a fedetlen félközelik és a büdzséhez mérten minőségi gore egyszerű receptjét élvezettel honorálta a nép. Az addig szexben és pornóban utazó Cinepix e daraboknak köszönhette azt a státuszt, amiből mára igencsak elismert alkotói és pénzügyi tőke terebélyesedett – Lion’s Gate néven. Ha így valakinek esetleg ismerősebben csengene…
A filmtestvérek másik jelentősége, értelemszerűen, diáktanulmány-jellegük. Kereskedelmi érdekek által kötött tanulóévei voltak ezek egy olyan rendezőnek, aki elismeri „a világ társadalmi és biológiai működése iránti fokozott érzékenységét”, de a prófétaság felvetésére szemérmesen somolyog. Ő inkább mindössze egy bogaras titán, aki viszont úgy lopott az istenek tüzéből, hogy idelent is csak hidegebb lett. De legalább dereng valami.
KIADVÁNY
Ha az Audition esetében kiadói bátorságról beszéltünk, akkor ez hatványozottan igaz a Navigátor Film kft. kétlemezes szettjére. Az évjárat és az egykori gyártási körülmények bizony rajtahagyták bélyegüket a film képi és hangi minőségén, ezen így utólag bűvészkedni szinte felesleges. 2.0-s verzió és korhű vizuális zajgazdagság nosztalgiája vár a tulajdonosra. Természetesen szinkron is dukál – a színészek „érdeme”, hogy ez lényegében egyenrangú az eredetivel.
Az extrák között egy interjú, egy nagyon magvas rendezői kommentár és egy ősfilm található.
A két nagyon korai nagyon zsengét leszámítva első játékfilmként tudott Stereo, a maga teljes terjedelmében, még szeplőtlenül lapul, és vár, hogy a bátrabbak – és türelmesebbek – szeretetteljes pillantást vessenek mintegy hatvan percére. A Stereo Cronenberg Vincentje. Ahogy Tim Burton korai animációs kivonata, a Stereo is lajstromba veszi a szerző érdeklődési spektrumát, széltében, hosszában. Az abszolút rideg, mesterséges helyszínen játszódó némafilm a parapszichológia, a telepátia boncolgatásával első blikkre az Agyfürkészőket vetíti előre, de a fájdalmas sűrűségű zsargon, amibe a „cselekmény” „narrációját” – alig – próbálta Cronenberg belefecskendezni, megelőlegezi az összes főbb csapásirányt, amiken az életmű majd haladni fog, elidegenedés, virtualitás, szexualitás, abjekció, stb., stb.
A Stereo az emészthetetlen töménységű felolvasásnak köszönhetően majdhogynem élvezhetetlenül agyzsibbasztóre sikeredett. A konstruktivizmust idéző építmény személytelen falai között némán ődöngő telepaták története is bámulatosan steril, de a hatvan percbe sűrített üzenet kész kötetek után kiállt. Valóban parafenomén, aki ezt, ilyen tálalásban, ennyi idő alatt elsajátítja, és a „stringfellow-i behaviorista parapszichológia”, a „bomlási impulzusok”, „halombeli mozgások”, „skizofrenikus particionálások” szenvtelen akusztikus szervírozása közben nem csupán azt képes fontolóra venni, hogy „egy erős szexuális vonzódás meghatározó alapja lehet a geometrikusan növekvő telepatikus áramlás arányának”, de közben az olyan képsorokat is helyére tudja rakni, mint amilyenben például egy szerzetesnek és egy gyászoló udvari bohócnak öltözött férfi cumit ajánl egymásnak, szelíd verőfényben, esernyő alatt.
Nem kisebbíteni szeretném a film érdemeit, elvégre, valószínűleg rendeltetése szerint is egyórányi mind-fuck, ráadásul olyan kérdéseket piszkálgat, mint a gondolkodás és nyelv, az információ és a hatalom viszonya. Kuriózum, és egy haverom ismerősének a rokona hallott már olyasvalakiről, aki a Stereot két-háromszoros sebességgel végignézve egyhuzamban, kvázi történéseket, izgalmat vélt benne megfigyelni.
Legalább ennyire tanulságos a rendezői kommentár. Noha a magyar felirat a „szubverzívet” „periférikusként” ültei át a nyelvünkre, egyszerűen varázslatos hallgatni a Mestert, aki beszél a pénzügyi nehézségekről (a Veszett szűk 560 ezres büdzséje majdnem tízszerese volt a Parazitákénak), a CFDC és a Cinepix nem mindig felhőtlen üzleti kapcsolatáról, a filmek fogadtatásáról, finom, szubliminális ötleteiről, utalásairól (mint amilyen pl. a Keloid név eredete), önmagát elhelyezve a film térképén megosztja velünk ars poeticáját, és kedvére anekdotázgat is. Így válnak hozzáférhető kinccsé az olyan intim részletek, mint amilyen a plázában golyószóróval „véletlenül” lelőtt Télapó agóniája felett érzett direktori öröm („a karácsony műboldogságának lerombolása katartikus élmény volt”), vagy például a forgatás alatti kétkedés. Egyik alkalommal a Rose hónaljának ánusz-szerű nyílásából fallikusan kikandikáló izé (a tövis!) kapcsán tört meg Cronenberg hite: „erre a hülyeségre senki nem lesz vevő!”… de aztán megemberelte magát.
Az elkövetkezendő húsz évben ennél konzervatívabb ötlete már nem nagyon volt.
Kiadó: Navigátor Film Kft. Hang: angol (2.0), magyar (2.0) Felirat: magyar Képarány: 16:9 Ára: 3990 Ft
Johnnie To-nak a hongkongi bűnügyi filmek terén végzett munkájáról nem is olyan régen, első hazánkban is bemutatásra került mesterműve, aSzáműzöttek kapcsán emlékeztünk meg (DVD változatát Ramiz kolléga vettegórcső alá, ugye mindenki olvasta?), azonban jó stúdiófőnökként és okos üzletemberként életművében legalább ekkora figyelmet szentel a hongkongi filmgyártás egyéb népszerű zsánereinek is, a romantikus filmeknek éppúgy mint a vígjátékoknak. Legutóbbi filmje, az idei Berlinálén debütált Sparrow azonban nehezen illeszthető bármelyik csoportba is. Mindhárom egyben, de igazából egyik se: ez Johnnie To szabadon választott gyakorlata, színes, szélesvásznú, hongkongi JÁTÉKfilm. De tényleg, a szó szoros értelmében!
Az alapsztori első látásra egyszerű mese: hőseink - villámkezű és leleményes zsebesek, azaz a hongkongi utca nyelve szerint sparrow-k - rutinszerűen élik megszokott, és kissé szürke mindennapjaikat. Teszik ezt egész addig, amíg egy titokzatos és meseszép lány „be nem röppen" az életükbe. A lánynak segítségre van szüksége, és mivel válogatott és személyre szabott csudaságokkal egyenként elrabolta mindannyiuk szívét, a négy kedves csirkefogó instant Grál lovagként siet megszabadítani őt a gonosz sárkány, akarom mondani az öreg férj karmaiból. Talán nem túlságosan vaskos spoiler, ha elárulom, hogy a végén madárkánk természetesen kiszabadul „kalitkájából", ám hogy addig mi történik, nos az legyen titok, de erre a másfél órára, erre a hibátlanul levezényelt csupaszív stílusforgatagra garantáltan sokáig emlékezni fogsz!
A Sparrow kétségtelenül a rendező filmje, de azért két színészről gyorsan: egyszerűen csodás a lányt játszó Kelly Lin, aki amellett, hogy gyönyörű, a szükséges pillanatokban érzékeny testjátékával hibátlanul imitálja a címszereplő madárkát. És ott van még ugye a zsebtolvaj-csapat vezérének szerepében a sokáig másodhegedűsnek tartott Simon Yam. Kétségtelen tény, hogy hiányzik belőle Lau Ching-Wan utánozhatatlan sármja vagy mondjuk Francis Ng drámaisága, ám az is, hogy a 1998-as Expect The Unexpected óta gyakorlatilag nem készült jelentős hongkongi film nélküle. Egyébként itt is remek, mint szinte mindig.
A Sparrow To számára a „szabadság édes madara", olyan film, amilyet mindig is szeretett volna csinálni. Három évig készítette, az alkotófolyamat jelentős részében udvari operatőrével, Cheng Siu Keung-gal és a Milkyway Creative Team-mel járta Hongkong utcáit helyszínekre vadászva, egy utcasarok és egy jelenet szerencsés egymásra találásakor riasztotta csak színészeit (akik nagy része nem véletlenül az ez idő alatt párhuzamosan forgatott filmjeinek, a Száműzötteknek és a Mad Detective-nek a stábtagjai közül kerültek ki). To állítólag hasonló forgatási technikát használt korábbi, a várossal szintén együtt lélegző filmje, a PTU munkálatai alatt is; míg rendezőnk azzal az éjszakai, addig a Sparrow-val most a nappali Hongkong fülébe súg szerelmes szavakat.
De nem csak emiatt ez To eddigi talán legszemélyesebb filmje. A habkönnyű „caper comedy"-ket idéző kezdéstől a saját gengsztermozijainak végső leszámolását és a klasszikus musicalek színpompás fináléját egyszerre idéző, varázslatos filmvégi zsebtolvaj-keringőig To végigkalauzolja a nézőt szuverén filmtörténelmén: a szemünk előtt jár egymással táncot Alfred Hitchcock, Stanley Donen és a nouvelle vague, és a legnagyobb természetességgel elevenedik meg a Bortány az operában klasszikus kabinjelenete éppúgy mint a Ne nézz vissza! vérfagyasztó befejezése.
Egy külföldi kritikus mondta a filmről, hogy a rendező a készítésekor nyílván szerelmes lehetett, hát annyi mindenesetre bizonyos, hogy ehhez fogható csodát egy To-hoz hasonló félisten is csak jókedvében teremthet.
A Sparrow tehát igazi szerelemgyerek; egy urbánus tündérmese, keserédes zsiványmozi és sajátos városszimfónia szépséges elegye, ezerszínben játszó emlékműve mindannak amit úgy hívunk: a mozgókép csodája.
Man jeuk. Hongkong. 2008. Rendezte: Johnnie To. Irta: Fung Chi-Keung, Chan Kin-Chung és a Milkyway Creative Team. Fényképezte: Cheng Siu Keung. Zene: Fred Avril és Xavier Jamaux. Szereplők: Simon Yam, Kelly Lin, meg persze Lam Suet és még sokan mások
Az éteri szépségű Lynn Lowry csomóra kötött, átázott ingje majdnem takarja gyönyörű kebleit, miközben a kamera felé (felénk!) fordul, szemében a nemi vágy hátborzongató intenzitással lobogó tüzével, a szintén bódulatig felajzott tömeg pedig körülveszi és megragadja az emberségéért küzdő főhőst is. A Paraziták záró képsora ugyanúgy az egyetemes horrortörténelem részévé avanzsált, mint a Holtak napja álombéli falon áttörő, rothadó kéz-rengetege vagy a Dolog széjjelszakadt, elburjánzott emberhúsból kihajtó alakváltó szörnyetege az Antarktiszon (csak hogy két másik kedvenc horrorfilmes szerzőmtől is idézzek egyet-egyet).
A helyszínt, a költségvetés minél kisebbre fabrikálása érdekében, gyakorlatilag egyetlen épület jelenti. Szerencsés húzás ez azért is, mert a Parazitákhoz igen hasonló, két évvel későbbi Veszett nagyobbra veszi a léptéket és alul is teljesít, úgy a lényegi motívumok, gondolatok kézben tartását, mint a feszes és logikus cselekményvezetést illetően. A hatalmas társasház azonban remek mikrotársadalomként is felfogható közösségként szolgál a furcsa, féregszerű, nyálkás lények által kiváltott káosz fokozatos elszabadulásához. Ahogy egyre több és több lakó produkál furcsa tüneteket, gesztusokat, a komplexum orvosa növekvő kétségbeeséssel próbál fényt deríteni az okokra, végül egyszerűen csak menteni saját életét... no nem mintha az élete, a szó szoros értelmében, veszélyben volna.
Ez a filmlegkülönösebb húzása egyébként, mely a halálfélelem helyett egészen más, meglepő helyről mozgósítja a nézőben ébredő, a feszültséget szolgáltató kényelmetlen érzést. Cronenberg szokatlanul határozott módon, rögtön első egész estés alkotásában felvállalja a későbbiekben sem csillapodó, már-már kamaszosan beteges, analitikus komolyságú érdeklődését a szexualitás és a szexuális aberrációk iránt, sőt kinyilvánítja ars poeticáját is egy emlékezetes, a filmtörténet egyik leggyönyörűbb bitch-slap-jével záruló monológ keretében. Egyetlen dologban látszik csak az elsőfilmes szárnypróbálgatás: a biohorror mestere későbbi szerzői főműveinél sokkal közelebb maradt a horror zsáneréhez, annak is az exploitív jellegű, szégyentelen vonulatához.
Nem is csoda! 1975-öt írunk, a grindhouse a virágkorát éli, Kanadában pedig pezsgő amatőr filmes élet zajlik, és a fiatalok az Egyesült Államok szomszédságában is felkavaró, tabudöntögető dolgokra áhítoznak. Túl néhány kezdetlegesebb, későbbi kedvenc témáinak csíráit hordozó rövidfilmen, Cronenberg számára eljött az idő, hogy szárnyat bontson. Nem tört nagy babérokra, a számára legfontosabb közegként a New York-i undergroundot nevezi meg a második lemez extrájaként szereplő interjúban.
A Shivers azonban nemcsak anyagilag lett sikeres film széles körben (Amerikában They Came from Within címen forgalmazták), de jelentős lépés a horror evolúciójában is: összekötő kapocs az ’56-os Testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers) és klónjai, valamint a belekben, majd akcióban is egyre gazdagabb Alien-sorozat között, de Romero műfajteremtő klasszikusa, az Élőhalottak éjszakája is azonnal eszünkbe jut majd a nehézkesen haladó, csoszogó tömeg látványára.
Cronenberget azonban kevéssé érdekli a horror elemi rémületet okozó vonulata, az ijesztegetés, sőt még az explicit erőszak sem: annak ellenére, hogy filmjének címe, zsánere és története megengedné az olcsó, exploitív húzásokat, a Parazitákban még a merészebb jelenetek (homoszexualitás, incesztus, pedofília...) is mérsékelt tempójú, csendes, szuggesztív stílusban kerülnek bemutatásra. A film egyértelművé teszi a fogékonyabb nézői számára: itt nem az olcsó tabudöntögetésen van a hangsúly (bár aki csak arra vágyik, azért az sem fog csalódottan felállni a kanapéról).
És, láss csodát, a kulcsot jelentő monológot Cronenberg egészen konkrét módon adja kezünkbe, pontosabban szólva az addigra már fertőzött nővérke szájába. „Minden erotikus... minden szexuális...”, mondja Lynn Lowry lázasan csillogó szemekkel (mit mondjak, neki azonnal elhisszük!). „A fertőzés pusztán két idegen teremtmény szerelmének a gyümölcse.” És hirtelen elveszti minden vonzerejét a testi szerelem, az egymáson fetrengő vadidegenek látványa egyszerre taszító és rémisztő, annyira hiányzik belőle az emberség – az akarat, a méltóság, a természetesség –, de még egy egyszerű csók is undorítónak érződik, mert minden torok mélyén egy idegen test, egy önálló tudatú, erőszakos szörny rejtőzhet...
A normális, az egészséges itt (sem) jelenik meg egyértelmű ellenpontként, mintha Cronenberg nem akarna vagy nem merne ennek megítélésére vállalkozni. A hosszú hajú, bozontos szakállú, virággal teli hajú férfiak és nők személyében azonban nem nehéz ráismerni a társadalom által elfogadott, biztosnak hitt erkölcsi talapzatot vakmerő öntudatlansággal felszaggató hippi mozgalomra. De a Paraziták a hippi-parafilm skatulyába sem hagyja magát betuszkolni: a garázs ajtaja ugyanúgy ontani kezdi az elegánsan öltözött, tisztes megjelenésű középkorú embereket szállító autókat, mint a szabadosabb elvű fiatalokat. Ki, a világba. Menekvésre nincs esély.
A KIADVÁNY
Egy átlagos dvd kiadáson ma már nem meglepő, ha az animált menü is extraként van feltüntetve, ehhez képest a jelen recenzió tárgyát képező kétlemezes kiadás második korongján rögtön ott figyel egy komplett Cronenberg-zsenge, a Jövő bűnei. Nem könnyű alkotásról van szó – no nem mintha a mester későbbi filmjeit e kategóriába sorolnám, de ez a film egy határozottan experimentális darab, a pezsgő késői ’60-as, korai ’70-es éveknek szülöttje. Gyakorlatilag némafilmről van szó, az eleinte nehezen összekapcsolható, feldolgozható jeleneteket a főhős narrációja tartja egyben.
Az egy órás játékidő végére egy igen érdekes utópisztikus helyzetet ismerhetünk meg, főként szociális és kulturális oldaláról. Egy olyan halálos kór pusztít ugyanis, ami a nők számára sokkal veszélyesebb, így gyakorlatilag csak a férfiak maradtak meg. A befordult, depressziós társadalmat a felszín alatt hatalmas levezetetlen szexuális energiák feszítik, és a legtolerálhatatlanabb aberrációk kelnek életre, majd terjednek el. A Jövő bűneiben kevés csillan meg a Paraziták nyers zsenialitásából, de a Cronenberget foglalkoztató témák egyik első kikeltéseként igen érdekes filmélmény, mely a rendező kompromisszumot elutasító krédójának is hű példája.
Ezzel már át is tértünk a következő extrára, a tíz perces Cronenberg-interjúra (bár nem beszélgetésről van szó, inkább csak néhány gondolat megosztásáról – aminek én speciel örülök). Cronenberg kifejti véleményét: a művészet nem lehet kényelmes. A mainstream filmek jellemzője az, hogy nem akarják megzavarni a nézőt, de őt ez sohasem érdekelte, a művész nem tarthatja tiszteletben a határokat, ha el akarja gondolkoztatni a befogadóját. Rendkívül érdekes a forgatáshoz szükséges pénz összeszedéséről és a Paraziták kanadai fogadtatásáról szóló rész is!
A mester munkásságán végigszaladó egyórás doksi, melynek készítői a színészek és stábtagok közül többet is mikrofonvégre kaptak, várakozásaimmal ellentétben intelligensen szerkesztett, érdekfeszítő anyag, sőt mi több, majdnem tökéletesen mellőzi a szokványos sablonos ajnározást. Az egyik megszólaló szerint „David egy őrült”, másvalaki elmeséli, hogy milyen beteg álmai vannak Cronenbergnek, amiket a forgatáson reggelente készséggel megoszt bárkivel. Gyorstalpalóként sem utolsó azok számára, akik eleddig elkerülték őt, ám a Paraziták felkeltette érdeklődésüket.
Kiadó: Navigátor Film Kft. Hang: angol (2.0), magyar (2.0) Felirat: magyar Képarány: 16:9 Ára: 3990 Ft
Valószínűleg már mindenkinek könyökén jönnek ki a Best of 2008-as listák, úgyhogy igyekszem rövidre fogni. A 2008-ban hazai forgalmazásba kerülő, vagy fesztiválok keretében bemutatott filmekből válogattam 13 + 1-et. Szólok előre: nagy meglepetések nem lesznek. Annyi biztos, hogy remek (mozi)év volt a tavalyi.
+1Kung Fu Panda Csupán annyival előzte meg nálam a Wall E-t, amennyivel szívesebben töltök el másfél órát egy vicces harcművész-tanonc medve, mint egy szentimentális robot társaságában. LJ (legemlékezetesebb jelenet): a Panda és mestere harcol a kajáért.
13.Ananász Expressz (Pineapple Express) Nem rajongok különösebben Seth Rogen művészetéért, de a rutinból nyomott egy, azaz 1. db karaktere (nagydumás, állandóan beszívott-szétesett haversrác) ebben a smoker -akciókomédiában tökéletesen érvényesül. Igen, a film humora nagyon fárasztó, de épp ettől működik. Nem való mindenkinek. LJ: A két idióta erdei tripje. 12. Érzékeny pont (Nothing is private / Towelhead) Alan Ball első rendezése messze nem hibátlan (a befejezést elmaszatolta), de nála jobban kevesen tudják megragadni a képmutató kertvárosi Amerika elfojtásait. Telitalálat a tenyérbemászó libanoni apa karaktere, de Aaron Eckhart is tökéletes a nyájas cukrosbácsi szerepében. Akinek egyébként Jasira láttán hasonló bűnös gondolatai támadnának, ne aggódjon: a 13 éves lányt egy 19 éves színésznő alakította. LJ: A szűztelenítés.
11. Égető bizonyíték (Burn after reading) Nagyjából mindenki félreértette ezt a ravasz, gonosz és cinikus szatírát. Coenék szándékosan készítettek egy anti-komédiát, ahol persze van min röhögni, csak nem pont azon, amin a műfaji szabályok alapján kéne. A kulcs a nyitó és a záróképsor: Coenék ezt az egész röhejes földi cirkuszt kívülről és felülről figyelik, mintha marslakók végeznének antropológiai terepmunkát. LJ: Pitt és McDormand ellátogat az orosz nagykövetségre.
10. Csak egy szerelmesfilm(Kaerlighed Pa Film) Gátlástalanul hatásvadász műfajzsonglőrködés, avagy egy elejétől a végéig szórakoztató, thrillerbe oltott romantikus neo-noir. LJ: a feleséggel és a szeretővel való két ágyjelenet bravúros egymásra vágása.
9. Keleti ígéretek (Eastern Promises) Semmi új nincs a sztoriban, de Cronenberg olyan atmoszférát, olyan feszültséget teremt, hogy nem tudod nem komolyan venni ezeket a súlyos orosz arcokat, akik amúgy, más rendező keze alatt, sablonkarakterek lennének. LJ: Viggo egy szál péniszben osztja az ellent.
8. A zóna (La Zona) Nagyon aktuális és nagyon komor tanmese korrupcióról, önbíráskodásról, emberségről és a biztonság illúziójáról. Le a kalappal az elsőfilmes Rodrigo Plá rendező előtt, hogy nem volt hajlandó halivudias befejezést kanyarítani a történet végére: csak így üt igazán a film. LJ: a tisztes polgárok (vö: „mi, rendes emberek”) pusztakézzel lincselnek az utca közepén, fényes nappal.
7. Elah völgyében (In the Valley of Elah) Paul Haggis filmje végig Amerikában játszódik, mégis többet tudunk meg belőle az iraki háború, sőt, úgy általában a háborúk természetéről, mint bármelyik látványos-lövöldözős blockbusterből. Didaxisnak nyoma sincs, a film csendes, elégikus és szikár, pont mint a Tommy Lee Jones alakította veterán katona, de közben Haggis kőkemény morális ítéletet mond Bush Amerikája felett.
6. A nyomozó Első filmje alapján Gigor Attila egy intelligens, tehetséges és öntörvényű rendezőnek tűnik, akik képes lehet a jövőben is összehangolni a műfaji szabályokat a szerzői szándékokkal. Közönséget moziban spontán tapsolni még soha nem hallottam, a Filmszemlés sajtóvetítésen ez is megtörtént. LJ: Malkáv meghúzza a ravaszt.
5. A sötét lovag (The Dark Knight) Messze nem hibátlan (gondok vannak például az arányokkal), de nincs még egy olyan képregényfilm, amely ennyire felnőttszámba veszi a karaktereit és a nézőit is. Jobb, komolyabb, drámaibb film ebben a műfajban még nem született. LJ: Batman „kihallgatja” Jokert.
4. Erőszakik(In Bruges) Kevés filmnek van ekkora szíve, és kevés film tud eközben egyszerre lenni vérkomoly és elegánsan könnyed. Nem tudom, Bruges fizetett-e az ingyenreklámért, ha nem, nagyon jól jártak (de ha igen, akkor is.) LJ: Finálé a purgatóriumban.
3. Engedj be! (Låt den rätte komma in) Hibátlan minden kockája. Szép, kegyetlen és kegyetlenül szép. LJ: Finálé az uszodában.
1-2. Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men) és Vérző olaj (There Will Be Blood) Nem lehet dönteni közöttük, mindkettő überelhetetlen mestermű. Talán Coenéknek volt könnyebb dolguk: készen kapták az irodalmi alapanyagot (PTA csak kiindulópontnak használta Upton Sinclair történetét), de a végeredmény – a katarzis – ugyanolyan erős. LJ: Chigurh fej vagy írást játszik illetve Plainview behódol a prédikátornak.
A cikk Lehota Árpád munkája, aki nem híve az internetes regisztrációnak.
Andalító szintetizátorzenére siklik a kamera az éjszakai óceán felett, majd hirtelen ráközelít a kivilágított vidámparkra a parton. A körhintán utazó gyerekek között szótlan és fenyegető alakok tűnnek fel, majd rövid szóváltást követően a helyi biztonsági őr gumibottal zavarja el őket – amikor azonban bezár a vidámpark, és lekapcsolják a fényeket, szárnysuhogás-szerű hangokat hallani, és az őr már nem jut el élve az autójáig. Közben gyerekhang énekel, és a furcsa szöveg („You shall not fall, You shall not die, You shall not fear, You shall not kill...”) megalapozza a következő másfél óra hangulatát: kultikus fantasy-horror következik, egyenesen a ’80-as évek közepéből.
Az Elveszett fiúk története az ehhez hasonló filmekben szinte tipikus „kívülállók egy idegen helyen” alaphelyzetre épít: új család - a kisfiú Sammy (Corey Haim), bátyja, a tinédzser Michael (Jason Patrick) és anyjuk (Dianne Wiest) költözik a nyitójelenetben látott, csendes-óceán parti Santa Clara-ba. A testvérek hamar rájönnek, hogy a már a film elején sem annyira barátságosnak tűnő kisváros lakóira sötétedés után korántsem a polgárpukkasztó punkok és a hippik jelentik a legnagyobb veszélyt… Sammy és Michael, miközben egyszerre akarják rendezni kapcsolatukat a válása után új életet kezdeni próbáló anyjukkal és exhippi nagyapjukkal (Barnard Hughes), megpróbálnak minél kevesebb feltűnést keltve beilleszkedni az éjjel-nappal a vidámparkban bulizó helyiek közé. A próbálkozás természetesen hiábavaló, a két testvér hamar összetűzésbe keveredik a mostohaapai pozícióra pályázó videotékással (Edward Herrmann) és a nyitójelenetben megismert, fiatal srácokból álló motorosbandával, akik egyébként vámpírok, és a hidrogénszőke David (Kiefer Sutherland) vezetésével gondoskodnak időről időre a kisvárosi bodycount szinten tartásáról. Amikor Michael is a banda befolyása alá kerül, és a legjobb úton halad a vámpírrá válás felé, Sammy csak új barátai, a Frog testvérek (Corey Feldman és Jamison Newlander) segítségére számíthat: a két, egyébként képregényboltban dolgozó geek ugyanis már régóta figyelemmel kíséri a Santa Clara-t már régóta rettegésben tartó éjszakai lények tevékenységét és a szakirodalomból (horrorfilmek és képregények) szerzett tudásuk alapján ők az egyetlenek, akik képesek felvenni a harcot ellenük.
Joel Schumacher (rendező) és Richard Donner (executive producer) az Elveszett fiúk-kal megmutatta, hogyan kell már a megszületésének pillanatában kultikussá váló fantasy-horrort készíteni. A stílusos felütést követően a film semmit sem veszít a hangulatából: kockáról kockára látszik, hogy az alkotók minden kreativitásukat és tehetségüket beleadták, mintha csak tudták volna, hogy az egyes műfajokat ilyen hozzáértéssel összeeresztő film ritkán születik: a krimit, a kalandfilmet és a fekete humort egyéb írásaiban is jó érzékkel vegyítő Jeffrey Boam forgatókönyve (Halálos Fegyver 2., Indiana Jones és a Végzet Temploma) egyszerre idézi fel a fantasy, a horror, a családi és a zenés filmek legjobb hagyományait. A filmet eredetileg a misztikus gyerekmesében (Kincsvadászok) és horrorban (Az Ómen) már egyaránt gyakorlott Richard Donner rendezte volna, de az elhúzódó előkészületi munkák miatt inkább a (Gary Busey öngyújtós mutatványát leszámítva) kevésbé horrorisztikus, de az Elveszett fiúk-hoz hasonlóan szintén a ’80-as évek kultikus filmjévé váló Halálos fegyver-t választotta, és csak executive producerként tartotta a szemét a vámpírvadász kissrácokon.
Donner egyébként egy Kincsvadászok-szerű történetet szeretett volna gyerekvámpírokkal, a tinédzser-szálat a magát addig csak drámai műfajban (St. Elmo tüze) kipróbált Joel Schumacher erőltette. Az első látásra áthidalhatatlannak tűnő, nézhetetlen zs-kategóriás celluloid-szörny elkészültével fenyegető kreatív ellentétből azonban a megidézett filmes műfajok legjobb elemeit felvonultató klasszikus született. A rendező Joel Schumacher szemmel láthatólag rettentően élvezte, hogy a színes-zenés-bulizós beach feeling már önmagában is látványos és cool megjelenítése mellett bármerre elkalandozhat: a mozi néha minden átmenet nélkül átvált a hagyományos történetmesélésből videoklipszerű betétekbe (a ’80-as évek olyan előadóinak zenéjére, mint az INXS vagy majdnem két évtizeddel később a Donnie Darko-ban újra felfedezett Echo and the Bunnymen) és ugyanilyen esetlegességgel ugrál a filmes műfajok között. Michael és a helyi jócsaj, Star (Jami Gertz) romantikus évődését például egy olyan, vad szintipop zenére és (a tengerparti helyszíneken játszódó horrorfilmek kötelező kellékeként) leszálló ködben zajló motorverseny szakítja meg, mintha csak a szereplők a Mad Max valamelyik részének forgatására ugrottak volna át, ahol éppen lement a nap (és szabadult el a színészek fodrászának a kreativitása). Az ehhez hasonló hirtelen hangulatváltások azonban nem szolgálnak a film hátrányára, mert Schumacher (néhány későbbi mozijával ellentétben, amiknek a címét most a jóízlés kedvéért nem említeném meg) pontosan tudja, meddig mehet el a giccs és az expresszionista túlzások adagolásában: amit látunk, egyáltalán nem válik fárasztóvá, vagy önmaga paródiájává (még a néha az abszurddal határos, de felejthetetlenül kreatív halálnemeket, valamint egysorosokat – „halál sztereóban!” – felsorakoztató végső összecsapás során sem).
A film talán legemlékeztesebb húzása tényleg az egyes műfajoknak ez a fajta vegyítése, így különösen az, hogy a klasszikus vámpírmitológiát új és meglepő helyszínre helyezi, az elkészültekor (1987) aktuális trendnek megfelelően – lásd még Salem’s Lot (kisváros), Near Dark (vadnyugat) vagy Fright Night (kertváros). Ne feledjük, ezt csak jó tíz évvel később próbálja meg újra a mainstream mozi, többek között a Penge és az Alkonyattól pirkadatig filmekkel. Michael Chapman, Scorsese korai klasszikusai operatőrének kameráján keresztül a hagyományos horror-helyszínként megismert vidámparknak a ’80-as évekre méltatlanul elfeledett mítosza (például Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg) is újjászületik, és tényleg elhisszük, hogy ha leszáll az éj, vámpírok lesnek a hullámvasutazó srácokra és a vadkempingező szörfösökre. A készítőket az Elveszett fiúk világának megalkotásakor egyébként a valóságban is létező kaliforniai Santa Cruz ihlette, ahol a napközben a hatalmas óceánparti móló alatt meghúzódó hippik és más kétes elemek éjszakánként birtokba veszik az utcákat és a film forgatási helyszíneként is szolgáló, több mint száz éves vidámparkot, furcsa és néha ijesztő hellyé változtatva ezzel a nappal átlagos nyaralóhelynek tűnő kisvárost.
Ahhoz, hogy az Elveszett fiúk működjön, persze kellett a fiatal főszereplők rendkívül szórakoztató játéka is: a ’80-as évek kultikus gyereksztárjai, a két Corey teljes átéléssel hegyezi a vámpírölő karókat és hozza a frászt a helyi plébánosra a templom szenteltvíztartójába mártogatott terepszínű katonai kulaccsal. A srácoknak persze volt honnan tanulniuk: a film elkészültének idején (amellett, hogy filmográfiáikban már szerepelt az akkoriban jó ajánlólevélnek számító Stephen King neve) mindketten említésre méltó horrorfilmes múlttal rendelkeztek: Corey Feldman nevéhez fűződik a Péntek 13. 4. része és a Szörnyecskék, valamint azt is tudta, hogy milyen, ha egy filmben Kiefer Sutherland a rosszfiú (Állj mellém!) Corey Haim-nek pedig szintén akadt dolga klasszikus filmbéli szörnnyel (Ezüst pisztolygolyó). A még pályájuk elején (és Julia Robert ágyától távol) járó Jason Patrick és Kiefer Sutherland is mindent beleadnak a vámpírrá változott tinédzserek szerepébe - utóbbi ugyan még nem a Jack Bauer-ként meghonosított kínvallatási technikákkal ered a kissrácok nyomába, de csupán a kisugárzásával és a hangjával már itt is hoz néhány ijesztő percet (már azelőtt, hogy a maszkmesterek rásegítenének), sőt a vasúti hidak nem éppen rendeltetésszerű használatát szemléltető bemutatója is felejthetetlen.
Az Elveszett fiúk első látásra egyszerű tinihorror, ugyanakkor olyan, a néző tudatalattijára ható szubtextust rejt, ami csak a műfaj legnagyobbjaira jellemző: a kisvárosi gyerekek szülők elleni lázadása és a vámpírok elleni harca tulajdonképpen a generációknak a ’80-as évek konzervatív Amerikájában elfojthatatlanná váló szembenállása, fantasy-horror formájában elmesélve. Az élőhalottak például bőrkabátos, fülbevalós, a tengerparti nyaralóhely békéjét feldúló hosszú hajú motoros tinédzserek formájában jelenítik meg a polgárokra leselkedő veszélyt; Michael vámpírrá változásának pedig az első jele, hogy anyja legnagyobb megbotránkozására éjszaka sem veszi le napszemüvegét és fülbevalót lövet be magának – bármennyire is viccesnek tűnik, a film készítésekor valószínűleg tényleg ezek a külsőségek (és persze a mai szemmel megmosolyogtató hajszerkezetek) testesítették meg az átlagos amerikaiak félelmeit, a hagyományokat fenyegető lázadást. A csonka családot és a gyerekek eltávolodását az őket egyedül nevelő anyjuktól a film szinte magától értetődő, majdhogynem normális alaphelyzetként kezeli: a tényleges konfliktust Michael vámpírrá változása és ezzel az életkori különbségük miatt amúgy is kommunikációs problémákkal küzdő testvérek (Sammy-t a képregénybolt érdekli, Michael inkább csajozna) végleges elidegenedése okozza. A testvéreknek most már nemcsak az érdeklődési köre, hanem étkezési szokásai is élesen különböznek („Egy rohadt vámpír lett a bátyám – na várj csak, elmondom anyának!”) és ez lesz az az ok, ami miatt Sammy és barátai végül felveszik a harcot a vámpírokkal. Michael nem kamaszkori lázadásával, hanem fizikai átváltozásával nő a környezete fölé és válik irányíthatatlanná; ezáltal pedig olyan fenyegetést jelent (szűkebb (családi) és tágabb (kisvárosi) körben), amely ellen már védekezni kell, akár még a fiú halála árán is (ez az emberfelettivé változás, uralkodni vágyás és pusztulás egy komolyabb olvasatban már David Cronenberg filmjeinek világához vezet).
A végső csavarként, a konfliktusok körének bezárásaként (és a „honnan jön a gonosz” örökérvényű kérdésére adott válaszként) persze kiderül, hogy a várost vámpírként rettegésben tartó tinédzserek tulajdonképpen csak áldozatok, az igazi fővámpír a minden gyanú felett álló, úton-útfélen konzervatív nevelési módszereket hangoztató („Ha nem tanulnak fegyelmet a kölykök, kezelhetetlenné válnak!”) mintapolgár. Valami baj van a szülők generációjával, sugallja a történet, és ez nem más, mint (a szintén erőteljes szubtextust hordozó Rémálom az Elm utcában titokban önbíráskodó szüleihez hasonlóan) a gyerekektől való eltávolodás és kommunikációképtelenség. Nem véletlen, hogy Sammy és Michael anyjának nincs is igazán aktív szerepe a történetben, az események mindig jóval előtte járnak, és tudtán kívül ő lesz az, aki a gonoszt meghívja a legvédettebbnek hitt helyre, a családi házba. A szülőknek tehát fogalmuk sincs a körülöttük folyó dolgokról (nem véletlen, hogy a Frog testvérek szüleit újra és újra csak drogtól kiütve látjuk), és nem ismerik fel a mind a gyerekek, mind a nagypapa számára magától értődő fenyegetést (vagyis hogy Santa Clara tele van vámpírokkal), így védekezni sem tudnak ellene. A nagypapa folyamatos humorforrást szolgáltató figurája egyébként a maga módján szintén a konzervatív, tekintélyelvű világot idézi („nálam szabályok vannak… senki sem nyúlhat az italomhoz és a kekszemhez…”), mindemellett azonban ugyanolyan passzív figura marad, mint az anya, de az ő passzivitása nem tudatlanságból ered, hanem szándékosan reagál így a fenyegetésre, felismerve annak legyőzhetetlenségét. Ezért kezeli magától értetődő tényként, hogy vámpírok támadtak a családjára, és az alvó vámpírlányt a házba becsempésző fiúkat akkor is csak azért szidja le, hogy nem tankolták meg a kocsiját. Passzivitása ugyanakkor csak látszólagos, ha kell, gond nélkül hajt keresztül autóval a saját nappaliján, hogy megmentse a családját, mégis a szülőknek és a nagyszülőknek a cinizmussal vegyes tudatlansága vezet ahhoz, hogy a legkomolyabb dolog, a halál a gyerekek számára teljes mértékben komolytalanná válik – a magát viccből halottnak tettető nagypapa láttán Sammy csak annyit kérdez, „ha a nagypapa meghalt, visszamehetünk Phoenix-be?”, és visszatérő humorforrás, hogy a Frog testvérek szerint a világ legtermészetesebb dolga és a problémák legegyszerűbb megoldása, ha Sammy karót szúr a bátyja szívébe. Film még nem mutatta meg ilyen gyilkos humorral a gyerekek tudatalattiját: hiszen ki merné hangosan kimondani, hogy az öccsét a barátnője miatt egyre jobban elhanyagoló tinédzser srác karót érdemel a szíve közepébe, a tenyérbemászó képű mostohaapa távol tartásának pedig a legjobb módja, ha fokhagymás szenteltvízzel kell nyakon öntik a családi vacsora közepén?
Az erőteljes szubtextus mellett az Elveszett fiúk azonban nem követi el azt a hibát, hogy egy percig is túl komolyan vegye magát, sőt, a történetben rejlő abszurditásra (vérszívás a ’80-as években, a szörfparadicsomban?) néha maguk a szereplők hívják fel egymás figyelmét: „Te hülye vagy, hogy megittad valakinek a vérét.” – értetlenkedik például Sammy, miközben bátyja misztikus arccal meséli vámpírrá való beavatásának szertartását. Nincs tanulság, csak egy kis gondolkodnivaló: a nagyapa cinikus életbölcsessége (miszerint kvázi meg kell tanulni együtt élni a vámpírokkal) és a srácok hősies (a tradíciókat tiszteletben tartó, tehát „hagyományos” – pl. feszület -, ugyanakkor „modern” – villanyáram - vámpírölő fegyvereket egyaránt bevető) küzdelme egyszerre vezet a megoldáshoz. Maga a film is (amellett, hogy következetesen kiaknázza a történetben rejlő humorforrást) a legnagyobb tisztelettel hajol meg műfaji gyökerei előtt, és percenként idézi fel irodalmi, mozis és képregényes előzményeit. A cím természetesen a Peter Pan mese Sohaországában élő, soha fel nem növő elveszett fiúkra utal, a 80 évvel ezelőtti földrengés (mint az USA nyugati partja történelmének megkerülhetetlen eleme) során elsüllyedt, élőhalottak lakta szálloda akár a Ragyogásban is szerepelhetne (a film eredeti befejezése a Ragyogás filmváltozatának befejező képe – fénykép a falon - előtti hommage lett volna), a nagypapa lepattant házába belépve a főszereplők természetesen rögtön a Texasi láncfűrészes mészárlást emlegetik (pedig - a nagyapa kitömött állatait látva – akár a Psycho is eszükbe juthatna), Sammy pedig a Batman képregények ritka példányainak és a Superman képregények kronológiai sorrendjének kimerítő ismeretével lopja be magát az Edgar Allan Poe keresztenevein osztozó Frog testvérek szívébe. Még a betétdalok is a filmben ábrázolt konfliktusok megjelenítését szolgálják: míg a vámpírok jövendőbeli áldozatai a Run D.M.C. / Aerosmith „Walk This Way” című rock/rap slágerére buliznak a tábortűz körül, addig a vérszívók tanyáján a kamera többször elidőzik az akkor már rég halott, establishment-ellenes lázadó Jim Morrison arcképén, és a kisvárost bemutató nyitójelenetben a Doors „People are Strange” című számának feldolgozása is elhangzik.
Az Elveszett fiúk – amellett, hogy minden egyes újranézése remek alkalom a ’80-as évek világának felidézésére - nagyszerű szórakozás, aminek a végén csak arra nem kapunk választ, hogy valójában kik is elveszett fiúk: az anyjuktól elidegenedett, az új környezetbe beilleszkedni képtelen testvérek, vagy az éjszakát uraló, gondtalanul bulizó, örökké fiatal vámpírok?
Van egy jelenet a Ip Man legelején, amely szinte ledermesztett: Ip Man (Donnie Yen) és a felesége (Lynn Xiong) bevásárolnak a piacon. A törékeny, alacsony mester és a majdnem egy fejjel magasabb, gazellatestű asszonya szinte kiköpött mása Stephen Chow és Anita Mui párosának a hongkongi filmtörténelem legendás, korakilencvenes new wave-jéből (lásd a Justice My Foot-ot, illetve a folytatását, a Hail the Judge-ot.) A torkom összeszorult. Ma Stephen Chow világhírű, Anita Mui pedig halott.
A Ip Man a címszereplő legendás wing chun mester élettörténetét meséli el. Aki arról a leghíresebb, hogy Bruce Lee-t is tanította, csak épp addig a film nem jut el. Üdvözlöm.
A wing chun az összes kínai harcművészet közül a leghatásosabb tud lenni, ha úgy tanítják, ahogy kell. És nagyon kevés helyen tanítják jól. Másik jellemzője, hogy nehéz látványosan filmre vinni, mivel legfőbb erénye a gyors, apró ütések megfelelő elhelyezése – a reális kungfu és a filmes kungfu pedig mérföldekre van egymástól. A producerek megpróbálták a kettő közötti különbséget azzal áthidalni, hogy Sammo Hungot fogadták fel akciókoreográfusnak, aki korábban a Warriors Two-ban (1978) és a Prodigal Son-ban (1982) már képes volt a wing chunt látványosan megjeleníteni.
Persze túl nagy valósághűségre senki ne számítson, sem a koreográfia, sem a történelmi hűség tekintetében: az elsőben még mindig túl sok a drótozás ahhoz, hogy old schoolnak lehessen nevezni, a második pedig érthetetlen módon épp abban rugaszkodik el a tényektől, ahol a sztorit még akciódúsabbá lehetett volna tenni, pl. Ip Man a szülővárosában, Fushanban rendőrtisztként teljesített szolgálatot, erről a forgatókönyv mélyen hallgat – az író, Edmond Wong a rendőrszerepet a történet ambivalens morális döntéseket hozó figurájára, az opportunistát alakító Lam Ka Tungra tukmálja.
A magas költségvetésnek és Wilson Yip elegáns rendezésének köszönhetően a Ip Man látványos, jóképű film, a főszerepben a szokatlanul visszafogott Donnie Yennel. Csodálkoznék – mint ahogy csodálkoznak is sokan -, ha a hozzám hasonszőrűek, akik Donnie karrierjét már a kezdetektől nyomon követték, kinéztek volna belőle egy ennyire sztoikus alakítást. Ami messze nem jelenti azt, hogy átesett volna a ló túlsó oldalára, és most meg túlságosan kevés gesztussal operál. A figura elmélyítését elősegítő karakterjelenetekben a színész érzékenyen rebben, legyen szó akár a felesége és a kisfia iránt érzett szeretet vagy a honfitársai szenvedését átérző hazafi gyötrelmeinek átadásáról. A mellékszereplők már messze nincsenek Ip Man figurájához hasonlóan kibontva, bár a szereposztás kiváló: az asszonyát a Rosamund Kwanra és Anita Muira (lásd legfelül) egyaránt hasonlító csodaszép Lynn Xiong játssza, legjobb barátját Simon Yam, a Ip Man életét megkeserítő északi kungfumestert (később rablóvezért) pedig a Story of Ricky-ből megismert Fan Siu Wong.
Sajnos, bár a forgatókönyv részletes, és igyekszik a történet tempóját fenntartani, túl sok benne a klisé – harcművészeti-filmes és szimplán filmes egyaránt – ahhoz, hogy valódi izgalmakkal tudja a nézőt a padlóra gyűrni. Ugyanaz a problémája, amitől a Jet Li-féle Fearless is vérzett: a sztori struktúrája semmiféle meglepetéssel nem szolgál, és attól kezdve, hogy a japánok megszállják Fushant, már előre sejthetjük, hogy a finálé egy párbaj formájában fog egy órával később leperegni, és majd Ip Man meg a japán generális gyakja egymást benne. Közönség előtt, valami színpadon. A Fearless-ben is volt ilyesmi egy rakás.
A befejezés ráadásul erőszakkal igyekszik valamiféle érzelmi reakciót előhúzni belőlünk a legutolsó előtti pillanatban, csak hogy a legutolsóban negálja ugyanezt, hiszen a film folytatódik (a producer már beígérte), Ip Man életének még csak a felénél tartunk, Bruce Lee még be sem somfordált az edzőterembe.
Az év képregénye: AZ ŐRZŐK (Carthapilus) Mi más? Alan Moore és Dave Gibbons klasszikusa bármilyen év bármilyen listáján előkelő, sőt, talán első helyen szerepelne. Nagy főhajtás a Cartaphilus előtt, amiért ezt a (bő két évtized után már talán mondhatjuk) kortalan remeket végre megismerheti a magyar nagyközönség is. Alternatív történelmi látkép, a szuperhősmítosz atomjaira robbantása, cinikus társadalomkritika, lenyűgöző mélységű karaktertanulmány – Az Őrzők ez mind, és még sok minden más is, mert tízedik olvasásra is fel fogsz fedezni benne újat. És hidd el: el fogod olvasni tízedszerre is.
Batman: Arkham Elmegyógyintézet (Képes Kiadó) A Képes Kiadó nem pöcsölt, és a mozifilmhez időzítve nem egy kommersz csihi-puhi kalandot, hanem az egyik leginkább zavarbaejtő Batman-történetet dobta piacra – mikor máskor lett volna itt az ideje? Grant Morrison nyomasztó hangulatú, metaforákkal terhelt rémálma a totális őrületet vizsgálja, Dave McKean szürrealista-impresszionista képei segítségével meg egyenesen fejest ugrik bele. Fabulák: Legendák száműzetésben (Képes Kiadó) Amit Alan Moore Az Őrzőkben művelt a szuperhősökkel, azt műveli Bill Willingham a Fabulákban a mesehősökkel. Egy halomra való, ügyesen és viccesen kicsavart legendából és meséből építi fel saját, meglepően friss és kreatív mítoszát, amit megdob egy kis tisztelgéssel a klasszikus krimik dramaturgiája előtt, és végül hozzászór egy csipetnyi horrort és romantikát – kész is az utóbbi évek egyik legizgalmasabb mixe.
Mutánsvilág: Magnus Ház 1 (Kingpin) A noiros beütésű történeteiről híressé vált Brian Michael Bendis az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb Marvel-történetét írta meg, ami alaposan felforgatta az X-Men, és úgy általában a mutánsok sorsát. Remek sztori, ügyesen kitalált és megvalósított álutópia, és csodálatos képi világ, ami Olivier Coipelnek köszönhető. A 2008-as mainstream szuperhős-felhozatal legjobbja.
Persepolis 2 – A visszatérés (Nyitott Könyvműhely) Óriási öröm, hogy a manga- és szuperhősdömping mellett ilyen képregényeknek is van létjogosultságuk itthon. Marjane Satrapi önéletrajzi képregénye egy fiatal lány nézőpontján keresztül szemléli a háborútól és önkényuralomtól tépázott Iránt. Gyönyörű, szomorú, elgondolkodtató, vicces, eredeti és megindítóan őszinte. Minden képregénygyűjteményben ott a helye.
Magyar képregények, 2008
Az év magyar képregénye: Kalyber Joe 3: Álmodozók (szerzői kiadvány) Pilcz Roland sorozatának harmadik része megint képes volt valami újat mutatni. A humorközpontú befejezés, és a sötétebb hangulatú kalandozás után az Álmodozók kellemesen édeskeserű zamatával bódítja az olvasókat, akik közül mostanra valószínűleg a legkőszívűbbek is egy életre megszerették az itthon igen ritkán látott ügyességgel megformált karaktereket. A legélvezetesebb és legviccesebb magyar képregény, amit kapni lehet. A fiú, akit Zsuzsinak hívtak (Képes Kiadó) Felvidéki Miklós egy remek Johnny Cash dalt (A boy named Sue) képregényesített meg, méghozzá pokoli stílusosan. Erőszakos családi akcióponyva tökös fickókkal, fasza dumákkal, durva bunyókkal és mexican standoffal. Mi kell még? Johnny Cash, természetesen, és ő is tiszteletét teszi. CD-t a lejátszóba, képregényt a kézbe!
Nocturne: Éjszakai látogató (Nyitott Könyvműhely) Ha a Kalyber Joe-nak köszönhetően már megvolt pörgős, vicces, stílusos kommersz adagunk, akkor ideje, hogy mélyebbre bukjunk – egyenesen a lélek legsötétebb bugyraiba, ahol már a fene se tudja, hol ér véget az álom, és hol kezdődik az ébrenlét, hogy őrületről és hallucinációról már ne is beszéljünk. Csordás Dániel Nocturne című könyve szuggesztív, fekete-fehér képi világával és a történetet teljesen háttérbe szorító narratívával egy rakás értelmezési lehetőséget vet fel, amiket mindenki fedezzen csak fel szépen magának.
Külföldi (amerikai) képregények, 2008
Mivel az óceán túlpartján kissé másképp mennek a dolgok, mint itthon, itt nem kötetekről, hanem sorozatokról lesz szó. Az év külföldi képregénye: 100 Bullets Brian Azzarello és Eduardo Risso sorozata a kezdetektől fogva a mindenkori legjobbak közt volt, most pedig már a végéhez közeledik. A fordulatokkal, intrikákkal és hullákkal teli hardcore ponyva-noir cselekménye forráspontjához közelít, és bizony dörgedelmes fináléra számíthatunk.
Criminal Ed Brubaker és Sean Phillips párosa épp januárban indítja útjára legújabb képregényét a Marvel Icon nevű alkiadójánál (Incognito), és bár nagyon-nagyon várjuk, sajnos azalatt a Criminal szünetelni fog. De 2008-ban még bőven volt szerencsénk hozzá, és a sötét, durva, ugyanakkor legtöbb zsánerbéli társával ellentétben 100%-ig realisztikus noir sorozat az év néhány legnagyszerűbb pillanatával szolgált.
Daredevil Ed Brubaker még egyszer: a Criminalt uraló noiros hangulat a Marvel Fenegyerek sorozatában is nyomja a szereplők vállát, az író pedig tavaly igazán nem bánt kesztyűs kézzel főhősével. Matt Murdock olyan mélyre zuhant (mind magánéletileg, mind szuperhősileg), amilyenre még nem volt példa Frank Miller klasszikus Born Againjén kívül. Ezt a hardcore crime-superhero sorozatot bátran ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik ódzkodnak a jelmezes igazságosztók világától.
Fear Agent Yeeaaaahhh, a sorozat, amire minden geek vágyott! Rick Remender 2006-ban indította útjára a csonttahó, alkoholista texasi űrszörnyvadász irgalmatlanul pörgős kalandjait, és a nyálkás-csápos idegenekben, retro űrruhákban, sugárpisztolyokban és rakétaűrhajókban bővelkedő sorozat azóta is sziporkázóan viccesen és eszméletlenül kreatívan robog a sci-fi ponyva dicsőséges útján.
Scalped A kilencedik művészet új kiugró tehetségét Jason Aaronnak hívják. A modern rezervátumok mocskos, büdös, dicstelen, véres indián alvilágában elmerülő sorozat egy beépített FBI-ügynököt, Dashiell Bad Horse-t állít a középpontban, aki reménytelenül próbál lebuktatni egy Red Crow nevű nagykutyát, miközben jól tudja, hogy saját főnökei is magasról szarnak rá. A Scalpedban nem azt az amerikai nyugatot látod, amit John Ford westernjeiben, vagy a képeskönyvekben. R. M. Guérea nyomasztó képi világa egy reménytelen, szarban és vérben fuldokló pusztaságot szabadít ránk, ami olyan hideg és menthetetlen, mint a szereplők lelke.
Tisztelt olvasóink! Önök nyilván kíváncsiak voltak a 2008-as év legjobb filmjeire! De mivel ezen blogon már többen is megírták a tavalyi legnagyobbakat, ezért a legfigyelemreméltóbb alkotások top 3-as listáján kívül én a legjobb magyar dvd megjelenések és az idei legjobb igazán pocsék, alávaló rosszfilmek közül is kiválasztanám a legjobbakat. Ahola ho 2009!
2008 legjobb jófilmjei
1. In Bruges - Humor, érzelem, izgalom, de minden a helyén van, ráadásul (és ez ritka!) tiszteletre méltó önmérséklettel adagolva. Colin Farrel és Ralph Fiennes zseniálisan játszanak!
2. Taken - Tökös, dinamikus akciófilm, ahol nem lőnek el hatszáz tárat és robbantanak fel tíz kocsit, mégis az a fajta maszkulin, lendületes cselekmény rángatja maga után a nézőt a végkifejletig, amely a műfaj legjobbjainak sajátja. A főszereplő ráadásul akkora profi, hogy még a fal sem ad hozzá másikat, így ellenfele nem ember, hanem az idő és az információhiány maga - igazi 21. századi parafilm!
3. There Will Be Blood - Így (ilyen tempóval, formanyelvvel, eszközökkel, játékidővel) ma már nem szokás filmezni. Önmagában nézve tökéletes (bár a végére a kelleténél hajszálnyival didaktikusabb) felemelkedés- és bukásmozi, a naptárra pillantva őszintén nosztalgiázó hommage-film.
+1. Ádám almái - Nagyon nem idei film, de hazánkban 2008-ban jött ki dvd-n. Ha kéne választanom egy filmet, amit minden ismerősömnek egyszerre odaajándékozhatnék egy-egy dvd-n, ez lenne az. Groteszk, okos humorú, bibliai parabolákkal dolgozó modern mese az alázatról, amely - kereszténység ide vagy oda - rettenetesen hiányzik a mai világból és emberekből.
2008 legjobb magyar dvd megjelenései
1. Monty Python Repülő Cirkusza - A humor nagyágyúinak legendás tévésorozata végre kiadásra került dvd-n, magyar felirattal (és szinkronnal, de az kit érdekel...), csinos díszdobozban! Azt hiszem, egyéb kommentár szükségtelen: minden geeknek a polcán a helye!
2. Kamerales - Történelmi remekmű, pofás kiadásban. Ha összefostad magad a Psycho-tól, ébredj fel, és nédd meg ezt, pajtás!
3. Audition- Bár extrák terén igen szűkmarkú az (amúgy olcsó) kiadás, maga a film akkora megkerülhetetlen, tömény zsenialitás, hogy még így is az idei legfontosabb kiadások között a helye. Akinek bármi kétsége lenne afelől, hogy a szerelem nem más, mint héjanász a zongorahúrokkal szabdalt végtagok között, annak legalább annyira kötelező, mint az anyukádnak meg a farkát épphogy megtalált öcsédnek.
2008 legjobb rosszfilmjei
1. Tokyo Gore Police - A trash esszenciája. Undorító, mocskos, beteg, pszichopata rémálom, amit egyszerűen soha nem kéne celluloidra vetni, nemhogy bárkinek valaha is megnézni. És valahol mégis perverz mód szép...
2. Machine Girl - Két nagy popkulturális áramlat találkozása: nyugatról a (napjainkban világszerte egyre népszerűbb és egyre gyakrabban újrafelfedezett és -felhasznált) grindhouse, keletről - Japánból - pedig a képregény-feldolgozások, azaz anime live action alkotások adnak egymással randevút. Igazi kihívást jelentő "hány utalást ismersz fel?" játék a geekeknek, de felhőtlen szórakozás az átlagos trash-zabálóknak is. Yikes!
3. Competitive Swimmers - Idén mit is tudtak Amerikában a legígéretesebb trash alkotások felmutatni? Kivénhedt pornós színésznőkkel forgatott zombis sztriptízfilmeket? Mialatt Japánban tizenéves, fürdőruhás szépségek vergődnek, halnak és élveznek el egy beteg pszicho-nindzsás történet keretében... Ez bizony egyértelmű 1-0 a japánoknak, gyerekek! A grindhouse-revivalban jelenleg ők a legjobbak (beleértve a Tarantino-Rodriguez-féle double feature-t, ami fontos, de nem első tagja a retró hangulatú neo-exploitation filmeknek).
Aki kicsit is komolyan veszi a magyarság sorsát, annak tisztában kell lennie azzal, mennyit köszönhetünk a nindzsáknak. Azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy sem a rendszerváltás, sem egyéb szociokulturálisan releváns fordulatok nem következhettek volna be a nindzsák nélkül. Éppen ezért döntött szerkesztőségünk, totális egyetértésben, arról, hogy január hónapot a nindzsák állhatatos ténykedése kielemzésének áldozzunk.
Természetesen mivel nekünk minden az újságírói integritásunk, elképesztő erőforrásokat fordítottunk arra, hogy a témának a gyökeréig lerágjuk magunkat. Míg a szerkesztőség nőtagjait rendkívül kemény, mentálisan és fizikálisan az egyént széjjelrágó nindzsicu-tréningre fizettük be, a férfiak egyik kezükben egy zacskó csipsszel, a másikban a macijukkal telepedtek le a tévé elé, hogy Sho Kosugi, Michael Dudikoff és a többi, filmtörténeti óriás munkásságát végigelemezzék.
Úgyhogy elő a katanát, a shurikent és a... a... azt a háromágú izét: the Geekz Go To Japan!
A magyar film szempontjából érdekes volt az idei – az év eleji (9 és fél randi) és végi nagy nézőszámot elérő/ váró (Kaméleon, Valami Amerika 2) filmek között érdekes kísérletek zajlottak. A valódi kísérleti film (Lassú tükör) mellett a műfajokkal való próbálkozások a legjellemzőbbek. Volt itt minden, mint kövér asszony cekkerében, pl. zenés dokumentumfilm (Jack Jack), road movie (Kalandorok), tévémusical (Casting minden). A fesztiválfilmek is jól teljesítettek, (A londoni férfi, Delta), tűnjenek nekem bármennyire is visszatetszőnek.
A kelet-európai filmhez képest nem vagyunk annyira lemaradva, mint hinnénk. Ugyan a román 4 hónap 3 hét 2 nap az egész régióból – méltán – kiemelkedett, de a lengyel Tricks, vagy az észt Klass mellett sincs szégyellnivalónk. Szóval oszlik a kanálisszag, de még maradt min dolgozni a szippantósoknak.
Magyar TOP 5:
1. A nyomozó – zsánerben gondolkodó, újításokkal is operáló mű, egyben a legjobb ígéret a másodikra, hacsak a közeg el nem rontja Gigor Attilát. Öt évvel a Kontroll után ismét van egy vicces, szerethető filmünk. Korrekt forgatókönyv, ügyes rendezés – hajrá! 2. Kalandorok – magyaros road movie három generáció szemszögéből, jól megírva és eljátszva. Érdekes, vicces, senki nem játssza túl a szerepét – szokatlan. 3. Mázli – az újmagyar „vidéki vígjáték”-ok legjobbika, korrektül megírva, jól megrendezve, jól castingolva. Balkáni mentalitás vs. Nyugat: fix egyes. 4. Pánik – Meglepően kellemes film a mentális problémákról, egy kermédiás műsorvezetőtől. Amennyivel kevesebből készült, mint a Kaméleon-Valami Amerika 2 páros, annyival szórakoztatóbb. 5. Az ötödik hely idén nem kerül kiosztásra, mivel – egyrészt minden helyezettem elsőfilm, és több értékelhető nem akadt – másrészt a sokadikfilmesek sem remekeltek annyira, hogy lenne mit jó szívvel ideírnom. Ehelyt is látható, hogy van kraft a magyar elsőfilmesekben, csak a turáni átok miatt nem jön elő.
Magyar BOTTOM 5:
1. Kis Vuk – Mosó Masa Pénzmosodája, avagy hogy rúgjunk egyet a magyar animációba. Filmként értelmezhetetlen, egy előnye van: a DVD-tok kiegyensúlyozhatja a billegő asztallábat.
Hosszú szünet, majd:
2. Tabló – végtelenített magyar sanyar ismét a nyóckerbű’. A színészek szenvednek, de ezekkel a szituációkkal, dialógusokkal nem is lehet mit kezdeni. Unalom a köbön. 3. Para – rosszul megírt, még rosszabbul rendezett krimi (?)- vígjáték(???), ahol maximális humorforrás egy rózsaszín férfipulóver. A színészek küzdenek, mint disznó a jégen, de csak kevesen ússzák meg ezt a kínos kalandot. 4. Bakkerman – a haveri filmkészítés magasiskolájának Mariana-árka, ahol senki nem tudja miért van ott, ahol, kezdve Szőke Andrással. Semmit nem ígér, de azt be is tartja. 5. Majdnem szűz – sosemvolt emberek rohangálnak sosemvolt mondatokkal a szájukban. A való élethez annyi köze van, mint Bástya elvtársnak a jószolgálati nagyköveti poszthoz.
Sokan vérben forgó szemekkel, rojtosra böngészett, esténként párna gyanánt használt Bakossal és a Grétsy tanár úrral lefolytatott levelezéseket makulátlanul elsajátítva várták ezt a pillanatot. Most végre-valahára eljött, és itt pucsít a maga rutinos mazochizmusával. Ám mindenekelőtt azért közölném, hogy bár unalomig ismert, de a megfellebbezhetetlen tévedhetetlenséggel értékítélt döbesztek jobb híján idén is az ilyenkor szokásos kategóriákban kerültek lajstromba, ráadásul ezúttal sem változott az önkényes párbatétel sokéves hagyománya. Talán jövőre… Addig is a tovább gomb célirányos birizgálása ajánlott, így tudhatod meg ugyanis csak és kizárólag, hogy 2008 tényleg a patkány éve volt-e, vagy idén inkább a sékedre kellett volna figyelned, Friendo…
Szívtelen szívdöglesztés
Amikor ilyen „kutyául kopott a karma”, akkor lehet igazán kelendő a materiális szemlélet, miszerint a szerelem sem más, mint ármányosan időzített kémiai és elektromos állapotváltozás. És amennyiben egy önjáró, ám tisztán szervetlen hulladékprés, vagy esetleg a szociopathák szenvtelenségével kacérkodó boncmester történetünk főszereplője, ez a vélekedés igazán könnyen nyerhet igazolást. A WALL·E, valamint az idei magyar büszkeség A NYOMOZÓ különböző mértékben szentel energiát eme üzenet hangsúlyozásának, a maga bájos ridegségében mégis szerethető karaktereket hívnak életre.
A Pixar családi mozija hibátlan kivitelnek örvend, a csapat hagyományaihoz híven képes animálni (bizony, pörgessétek csak azt a szótárt az „a”-hoz…), valamint egyszerre több korosztályt is méltómód megszólítani, Gigor Attila elsőfilmje pedig örömteli bizonyíték arra, hogy bírunk mink is precíz műfaji filmet csiná’ni. A főszereplő szellemi erőfeszítéseinek stilizált ábrázolása nem csupán azért dicséretes, mert leleményesen ízül a krimik rekonstrukciós felépítményébe, de az Anger Zsolt megtestesítette, alapból kissé kifejezéstelen figura differenciálását is segíti. Imádnivaló, bár értelemszerűen más hangnemű humor teszi lelki féltestvérré a robotok és a bérgyilkos kalandjait: előbbi inkább bohém helyzetkomikumaival, míg utóbbi sztoikus, fanyar félsorokkal dolgoztatja meg a rekeszizmokat. A derű ereje mindkét esetben a természetességben rejlik.
A giccs, mint dramaturg
Richard Kelly elvetette a sulykot. Nem, nem annyira, amennyire Lynch a The Straight Story végén, amennyire Buttgereit egy érett vízihulla szemgolyóinak félközelibe vett csókolgatásakor vagy amennyire Gát György-ék sikkasztás címszó alatt (még hogy nem adnak horrort karácsonykor kertévén!), hanem: tényleg. Számtalan esztétikai minőségű, számtalan irányultságú és értelemszerűen nehezen számosítható motivikából vajúdta meg sajátbejáratú apokalipszisét, mely mind hangnemében, mind mitológiájában lazán tesz az átlagosnál edzettebb befogadó-képességekre is. Azonban ha leszünk még ötven év múlva, bizton fogunk emlékezni erre a direktorra és erre a filmre, mert a gátlástalan eklektikájú SOUTHLAND TALES nem elég távoli világvégéjénél szarkasztikusabb és szuggesztívebb márpedig nincs. Éppen ezért illendő megköszönni, hogy valaki a kompromisszumképtelen mozgóképi kifejezést többre tartja nemhogy a hálivúd háziasította elvárásainknál, de még saját rendezői karrierjénél is.
Kicsit más a leányzó fekvése A SÖTÉT LOVAG esetében, merthogy Christopher Nolan sajnos lassan rutinból, komoly ábrázattal és bizony kereskedelmi megfontolásokból ugrálja túl a cápát. A rendező ezt megelőző trükkje is kicsit túl lett tökéletesítve, ezúttal pedig még éhesebb becsvágy vezérelte, a fickó mindent akart. Így került 150 percbe egy annál is többet igénylő, szövevényes érdek- és konfliktusrendszer, a legendárium barokkosan roskatag kivitelű, sötét, de decens értelmezése, premier plánban vicsorgott – vagy épp dörmögött, khm – szociológiai és humánetológiai kérdésfeltevések valamint aktuálpolitikai rámutatások hangsúlyos didaxisa. Az eredmény: egy túlhajszolt, felesleges szálakkal agyonszőtt narratíva, melyben a tempónak és a kényszeres szövegkönyvi dagályosságnak köszönhetően mindenki a seggén veszi a levegőt. Deviszont A sötét lovag egyrészt (Kang-ho Weird Song ide, Liam JackBauer Neeson oda) az év tárt szájjal izgulós akciófilmje, a Batman: kezdődik! realistán racionalizáló törekvéseit – amúgy mellesleg – precízen pofánpössentő absztrakciójával pedig a korszakos villainekben bővelkedő 2008-as év egyik, ha nem legstílusosabb rosszakaróját prezentálja. A hisztérikus fogadtatást azóta legenda státuszban, odafentről szemlélő Heath Ledger briliáns, bizarr, félelmetes stbstb alakításában megelevenedő, sehonnan jött, sehová nem tartó Joker Káoszt prédikál, és egy svájci óramű pontosságával ügyköd annak megteremtésén. Zseniálisan öntörvényű karakter – nem lehet eléggé hangsúlyozni: hasonló tálalásban. R.I.P. Heath Ledger.
Szociometriai kedélymerénylet
A Ceausescu-érába kalauzoló trilógia első darabja, a 4 HÓNAP, 3 HÉT ÉS 2 NAP felkavaró és kompakt, akár egy konyhai robotgép. A román Cristian Mungiu rendező a gyomorig ható dokumentarista hangnem és a mesterien egyszerű forma ötvözésével teszi egyre hosszabbá a filmhármas következő darabjáig hátralévő időszakot. Cassavetes-i spontán hétköznapiság, a dramatizálás trieri érzékenysége, Tarrtól tanult vágói restség valamint a steady-cam és az állvány elegáns időbeni kombinálása adják azt az eszköztárat, mellyel nemcsak egy sürgető éjjeli sétát lehet hátborzongatóvá tenni, de annak tudatos alkalmazásával még a családi étkezések is idegfeszítő rítussá mutálódnak. (Az idén két gall horrorfilm apellált a méhben cseperedő remény impozáns szertefoszlatására; Mungiu szolid munkájával szemben ezek mégis műfajiságuk sűrű magzatvizébe fúló, elvetélt próbálkozások.)
A GOMORRA is a rögvaló (kvázi-)stilizálatlan ábrázolására vetemedik, még vérmesebb tematikájának köszönhetően kitartott csöndek és reménytelen dialógusok helyett azonban hirtelen, szangvinikus fegyverropogással sokkíroz. Matteo Garrone Roberto Saviano hasonló című, vakmerően analitikus regényéből vitte vászonra a nápolyi maffiát, a Camorrat, lehangoló aprólékosságú szerkezeti betekintést engedve ebbe a világba, az első ikszbe lépő küldönc baráti árulásától Földünk sokszáztonnányi veszélyes hulladékkal kivitelezett, ipari trágyázásáig bezáróan. Ott lenn, délen, ott nem szarral gurigáznak.
Fed(d)hetetlen gyermekgyilkosságok
Egy kiskorú megölése nagyon oda tud suhintani az indulatoknak, és ez az érzékenység szervesen épül úgy általában az emberi értékrendbe. Eme bűn tudata az IN BRUGES földi purgatóriumát ugyan nem teszi elviselhetetlenné (ez talán az év legviccesebb filmje), de az írott és íratlan törvények értelmében innen nincs visszaút; csak az a kérdés, hogy le vagy fel. A ragyogó színészi teljesítményekkel megtámogatott gengszter-komédia forgatókönyvének vége talán nem a legkiforrottabb: egy pirinyót mintha sok engedményt kapna a sorsszerűség, ez azonban csak pörsenésnyi csomó a kákán. Valóban sajnálhatóak azok, akiket elborzasztott az elborzasztó magyar cím. (Nem, nem írom le.)
Tematikailag rokon az év horrorfilmje, az angol James Watkins direktori cévéjében egyedüliként árválkodó EDEN LAKE, amiben azonban a gyerekek korántsem empátiát gerjesztenek. A néző érzelmi kondicionálása ott kezdődik, ahol a szintén idei, szintén kutyás, szintén kiskorú bűnözőkkel agitáló RED pucájából kifogy a vér – elvégre, ha sniccerrel is, de tőről metszett exploitationről van szó. A páratlan kegyetlenségű film e tradícióknak megfelelve, a rural gothic jól kitaposott erdei ösvényein grasszál (rosszmájúan azt is mondhatnók, hogy nem túl eredeti vagy kifinomult), és konfrontálja a fiatal párból, néhány vidéki suhancból továbbá azok szüleiből álló karakterkészletet. Konok horror ez, mely a mostanában inkább fetisizált erőszakot a maga kifogásolhatatlan impulzivitásában vagy épp szertartásosságában, pőrén mutatja, és – majdnem – snittre pontosan tudja, mikor lesz egy befejezés a lehető legkényelmetlenebb. Ennek köszönhetően az Eden Lake még felül is múlja közvetlen filmes előképét, a Michael J. Bassett atyáskodásával készült Wildernesst.
(A blogszférában valami mannaman, vagyki – sosem értettem, miért nem lehet egyszerű felhasználónéven írni… – „totálisan elfuseráltnak” tartja a „tanító jellegű befejezést”, de hát ő se gondolhatta komolyan, hogy ez a mozi majd szubtextuálisan fogja pofátlan igénytelenségében is ignorálhatatlan meszidzsét elduruzsolni, miszerint az almák nem gurulnak túl messze a fától. Ugye? Az úgymond didaktikusság lólába sokkal inkább a másik főcímnél lóg ki, méghozzá ultrarövid hullámhosszon, az autórádióból. Az az – aktualizálás az –, ami nem kéne.)
Mértéktartó mítoszretus
Az előző kategóriában ugyan elkeltek a plecsnik, de senki ne bánkódjon, az ajándékkönyvnél (jóval) többet érdemelő, angol keresztségben LET THE RIGHT ONE IN svéd vámpirológiai továbbképzés nem marad méltatás nélkül. Tomas Alfredson filmje nem mellőzi a klasszikus, látványos vérszívó toposzokat, de hideg csordogálása, alig zavarba ejtően visszafogott hangneme könnyen engedi elcsámborogni a nézői lelkesedést. Ez esett meg eme betűk vetőjével is, aki azonban második alkalomra már kellő figyelmet méltóztatott fordítani a film erényeinek, az implicit információadagolásnak, a párkapcsolatok fontolandó árnyaltságának, az újdonsült vonalvezetésű, mégis tökéletesen kerek történetnek. Részvét és undor, naivitás és perverzió, kiszolgáltatottság és kizsákmányolás ördögi köre ez, kortalan és anakronisztikus, periodikus és örök; a hangsáv szervileg érzékelhetetlen tartományába pedig mintha Cronenberg vírus-definícióját kódolták volna: „… két idegen faj szerelme egymás iránt...”
Az Óvilág mitológiájában jóval mélyebbre (?) kotort Anders Thomas Jensen, egészen az úgynevezett „keresztyén” mondavilágig. A szeretetteljes próbatételből sanyargatott Jób földi pokoljárását parafrazeáló ÁDÁM ALMÁI dán puritanizmusú, de bizony hogy feel-good mozi! Persze, a nyolc napon túl gyógyuló, verbális és durvafizikai kivitelű politikai inkorrektség, a megátalkodott rosszindulat, Hitler portréja és egy gránátalmányi agytumor inkább mintha egy zajos, kacagtatóan vagy keserűen morbid végkicsengést vetítene előre. Viszont mint tudjuk: Isten útjai kifürkészhetetlenek, és ezért pont nem így alakulnak a dolgok. A dolgok nem így alakulásának módja – ez teszi emlékezetessé a neonáci Ádám almás-pitéit; Jensen filmjében biblikus jelképek és biológiai kárhozat, debil meggyőződések és romboló gúny badar, mégis mesterkéletlen szinkronja ajánlja figyelmünkbe azt, ami bennünk végül is: jó.
Antropológiai prédikáció – egy következő fajnak
Utoljára Jonathan Demme pszichothrillerének honorálásakor értettem teljes mértékben egyet az Akadémiával – pedig az nem tegnap volt. Az idei év filmje kiírásban izgalmas holtversenyt produkáló NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK és a VÉRZŐ OLAJ díjazása diadal. A szerzőiség diadala a fősodorbeli harsány, pátoszos, unalomig ismert formanyelvek felett, ráadásul a gyönyörű különbözőségek ellenére igencsak hasonló koncepciókról van szó. Brutális ambíciók, vészterhes, nyomasztó atmoszféra, irodalmi forrás és az emberi gyarlóság-esendőség kompromittáló vizsgálata jellemzi mindkét remekművet; Coenéké azt mutatja meg, hova korcsosodik az a társadalom, melynek születését Anderson szemlézi.
Míg a Nem vénnek való vidék gonosza sztochasztikus kény-kedv, az 50%-nyi esélynél többet már nem érdemlő Homo Sapiens végzete, a Vérző olaj antagonistái referencia értékű, drámai realizmussal ábrázolt alakok: kultúránk vezetői. Formai szempontból utóbbi mesteri kamerakezelésével, elegáns-brutális lezárásával, előbbi a feloldó, önállósuló katarzis-helyzetek notórius hanyagolásával, nézőtől való megfosztásával követel magának helyet a kortalan klasszikusok között (nincs soundtrack, scripten kívül rekedtek a nagy exitusok, a három fő karakter meg talán sosem kerül közös képkivágatba…), továbbá a Daniel-Day Lewis és Javier Bardem megtestesítette szereplők alanyi jogán (Daniel Plainview és Anton Chigurh). Nekik nem mellesleg az idei bon motok két legtartósabbját is köszönhetjük.
Vagyis ennél fogva a szuperség non-plus-ultrái idén tehát ők voltak, mind a ketten.
Páratlan Soavi-díj
Az igazat megvallva már tavaly meg kellett volna kapnia a névadónak ezt az évről évre egyre rangosabb kitüntetést, melyet a Dellamorte Dellamore bénító esztétikai sokkja ihletett. (És mindenképpen leszögezendő: eme sokk csak negyed, na jó, harmadsorban volt betudható Anna Falchi parizernyi bimbóinak.) A szomszédos helyiségben őrzött, bizonyos Sam Lowry szerint adminisztratív hibáról lehet szó. No, mindegy! Az ARRIVEDERCI AMORE, CIAO a mesterség páratlan ismeretéről árulkodik; történetszövés, narráció, vágás, ritmika, színészvezetés, plánozás, koreográfia, műfaji-stílusbeli modulációk terén intergalaktikus referencia, és akkor a Deep Purple és Jethro Tull nótákkal combosított akusztikus vonatkozások még számba se vétettek! De mindez önmagában akár kevés is lehet, a forma és a tartalom ilyetén ellenállhatatlan, erotikus egyensúlya nélkül, amiből a hasonló témákban utazó, valahai Scorsese és a tegnapelőtti, akkor még nem vészesen technicista Chan-wook Park is tudna tanulni, nem kicsit. Michele Soavi – name on the trophy.
Legeslegebb jelenet
Noha számomra az idei év vitathatatlanul legmaradandóbb filmélménye az volt, amikor megállt a Föld, és az anyám elkezdett csuklani, és csak csuklott, csak csuklott, csak csuklott… de Chigurh autóbalesetének képsorait (Nem vénnek való vidék) legalább ilyen nehéz elhessegetni. Hogy a halál jólfésült angyala több-e egy sztahanovista likvidátornál, fensőbb akaratok megtestesítője, kiszolgálója vagy kiszolgáltatottja – rejtély. Nem biztos, hogy maradt még ennél életbevágóbb kérdés, de a Komor dagály könnyedén mossa el a megértés igényét is: az eljövendő (?) nemzedék pihés ülepű képviselője egy marék dollárért, tulajdon ingjével asszisztál… neki.
Kijött a legendás videójáték 20. évfordulójára készített új Streetfighter film japán nyelvű trailere. A történetről nem ejtenék szót, nyilván senki nem a Shakespeare-t idéző drámai fordulatok reményében nézi majd meg a filmet. Andrzej Bartkowiak rendező életművét olyan alkotások fémjelzik, mint az Öld meg Rómeót!, a Sebhelyek, a Bölcsőd lesz a koporsód vagy a Doom, a harcjelenetek koreográfusa pedig Dion Lam, aki korábban ugyanezeken a filmeken dolgozott (plusz a Pókember 2 és Szigorúan piszkos ügyek). A színészek sem az első vonalat képviselik, úgyhogy nagyjából sejthető, mire számíthatunk. Az viszont nagyon kúl, hogy az egyik főszereplőt alakító színésznőt Moon Bloodgoodnak hívják.
QT és RR valószínűleg nem tudták, mit cselekszenek, amikor bemutatták a Grindhouse-t, azóta ugyanis boldog-boldogtalan összekacsintós ál-trasht akar forgatni. Egy idő után mindez baromi unalmassá fog válni, reméljük, hogy a leszbikus vámpírok kalandjai kivételt képeznek majd. Az első teaser alant tekinthető meg, de érdemes lesz majd a jelenleg még fejlesztés alatt álló pofás kis honlapot is látogatni.
Előrebocsátanám, hogy az első helyezettektől eltekintve a kötetek nincsenek rangsorolva, csupán felsorolva, illetve a linkek nem minden esetben az éppen tárgyalt, hanem esetlegesen kapcsolódó művekre is mutathatnak.
Számomra az év legkellemesebb meglepetése volt a Fables első trade paperback-jének hazai kiadása, szorosan a nyomában a Watchmen-nel, ami viszont várható volt a filmet övező hype meglovaglása okán. A Fabulák azonban egyértelműen szerelemkiadás, méghozzá minden tekintetben minőségi (még ha egyes szereplők neve elég hülyén hangzik is magyarul, de erről igazából nem a fordító tehet), így csak azt tudom tanácsolni, hogy ha csak egy képregényt veszel 2008-ban, akkor az ez legyen. Spread the Love, Man!
Alan Moore kultikussá vált és a gyakorlatilag képregénytörténeti szempontból (is) megkerülhetetlen, posztapokaliptikus (hopp, nem lelőttem a végét?), szuperhős noir-ja, a hidegháborúról, az emberi lélek legmélyebb bugyrairól és arról, hogy a "With great power comes great responsibility" szlogen második fele az első beteljesülésekor teljesen értelmét veszti. A Watchmen olyan, mint a legjobb borok, a korral csak érik, és minden egyes forgatásakor egyre zamatosabb.
Viszonylag kevés jó sci-fi témájú képregénnyel találkoztam (mint ahogy fantasy-ből sem lehet Dunát rekeszteni), de a szerb származású Enki Bilal művei úgy en bloc a közeli vagy távoli jövőben játszódnak, és habár első számú kedvencem a Nikopol-trilógia, ami egyúttal vitathatatlanul ismertebb is, mint a Szörny-tetralógia, melynek második részét képezi e kötet, ha disztópikus, háborúk által szétszabdalt, globalizáció és terrorizmus sújtotta jövőképre vágyunk, akkor nem kell továbbmennünk, elég megmerítkeznünk a gyönyörűen megfestett, elmosódott kontúrokkal rendelkező vizuális élményfürdőben.
Jodorowsky klasszikus(?) űroperájának első három része egy kötetben (brávó Delta Vision!), a szokásosnál kisebb, az amerikai Dark Horse kiadásához hasonló formátumban: az Univerzum legyőzhetetlen Metabáróinak családregénye, mely ugyanazon univerzumban játszódik, mint a legendás Moebius-szal együtt teremtett L'Incal. Akinek a sci-fi-t Frank Herbert, Stanislaw Lem és Isaac Asimov jelenti, az nagyon sürgősen szerezze be.
Mi lett volna, ha Fülig Jimmy trónörökös marad és mindehhez némi sütnivalója is párosul? Tessék csak felütni Largo Winch, a világutazó fenegyerek kalandjait, akinek egy hatalmas cégbirodalom zuhan örökségként a nyakába, az ehhez dukáló riválisok hadával. A frankofón képregényipar legnagyobb sikergyárosának legjobb sorozata (szoros versenyben saját magával a XIII és a Thorgal kapcsán, legújabb kihívóként pedig Lady S lépett színre).
A Maus óta a legjobb önéletrajzi ihletésű szépirodalmi (kép)regény arról, hogy milyen volt az élet a hetvenes-nyolcvanas évek Iránjában egy kislány szemével. És ehhez még antropomorfizált állatokat sem kellett használnia.
Rémálom az Arkham Elmegyógyintézetben! Mihály arkangyal és a sárkány, Batman és Joker pszichedelikus és pszichológiai párharca! Bruce Wayne-t és minden józan ítélőképességet kéretik a ruhatárban hagyni!
A világ legviccesebb comic strip-je egy kisfiúról és tigriséről, messze maga mögé utasítva az önérzetes, túlsúlyos macskát, valamint a házát időnként első világháborús vadászgépként használó, szófukar ebet. Intellektuális és szarkasztikus humor egy imádnivaló gézengúz és legjobb barátja előadásában. Ez itt pedig a TELJES Bill Watterson életmű angolul, bőrkötésben.
Hogy képzavarral éljek, üde színfolt ez az európai rajzstílust képviselő és szuperhősmentes fekete-fehér fumetti a hazai képregénykiadás palettáján, mely a klasszikus B-horror kliséket veszi sorra szórakoztató és legfőképpen olcsó ponyva formátumban. Remélhetőleg előfutára Dylan Dog, az olasz John Constantine megjelenésének kis hazánkban.
Bár Mark Millar egyre inkább kezd elkurvulni és az egóját is valahonnan az Olümposzról kellene lerángatni (a szánalmasan öncélú Kick-Ass-ből már most filmet forgatnak, pedig még csak a negyedik füzetnél tart), de a The Ultimates, mint a Bosszú Angyalainak újragondolása az Ultimate-univerzumban, parádésra sikeredett a rajzolózseni Bryan Hitch közreműködésével. Vajon melyik másik Marvel képregényben történhetett meg ezelőtt, hogy egy szuperhőst halálra ítélnek a Manhattan lerombolása során életét vesztett 800 civil áldozat miatt? Ja, és nem utolsósorban ilyen dögös Darázst sem láttunk még...
Danny Boyle ezzel a remekművével – mintha egész eddigi karrierjével erre a filmre készült volna – létrehozta a tökéletes, modern-szórakoztató gesamtkunstwerket. Egy audiovizuális csoda tapasztalatról, tudásról, és az alapvető emberi értékek túlélési lehetőségéről a mában. Varázslat.
Korea legtehetségesebb stilisztájának, Kim Ji-woon-nak ezt a spagetti western (pontosabban Leone) hommage-át üdvözült vigyorral, tátott szájjal bámulod végig. Óriási költségvetésű technikai ujjgyakorlat, de annak szenzációs. Története az ugyan semmi, itt a rendező a sztár.
A nyögvenyelős első rész után – meg a FAUN LABIRINTUSA felszabadító erejű katarzisa következtében – Del Toro képzelőereje ledobja láncait: a fantázia elképesztő tombolása két órában.
„Fekete, egzisztencialista komédia az In Bruges - a város a purgatórium inkarnációja, a halálon innen. Raynek maga a kínszenvedés. Mert Ray üres belül, az értékei hiányoznak, csupa deficit a csávó, és egy olyan helyen, ami szinte nem is áll másból, mint kultúrából és történelemből, kutyául érzi magát. A vákuum-ember egy olyan helyen, amely csak adni szeretne.”
A nő kétszer, lecsupaszítva a lényegre: egy asszony, aki még meg nem született gyermekét védelmezi, és a másik, aki a főtust kivágná ellenfele hasából. Az utóbbi nem is tudom hány év legkeményebb, legidegtépőbb horrorfilmje. Bénító remekmű, ami megmutatja az európai filmeseknek, köztük nekünk, hogy merre kellene menni.
Mick Hartley a hetvenes-nyolcvanas évek ausztrál exploitation-filmjeiről szóló csodálatos dokuja, pont annyi energiával, amennyi a témájául választott mocskos gyöngyszemekben van. Aki egy kicsit is vonzódik az exploitation-hez, ettől elélvez.
Pitiáner költségvetés, egy kamera, cinema verité: az eredmény egy, a végletekig kihajtott, a horror-klasszikus Démonok intenzitását és alapvetését újrafelhasználó spanyol zombifilm. Az európai horrorfilm újra él, sőt, a csúcson van (bár Udo amúgy is megmondta: „az európai horrorfilm örök.”)
Jack Ketchum szimpatikusan egyszerű regényének ugyanolyan szimplára fogott filmváltozata. Az öregembernek lelövik a kutyáját. Ő bosszút áll. Ennyi, kész, vége. Semmi lacafaca, semmi felesleges baromság. Ja, és Brian Cox az isten.
Mamet rendezőnek nem egy nagy szám, de ezúttal megembereli magát, és sikerül valami valóban maradandót mondani a harcművészetekről, és a férfiasság állapotáról a mai világban: milyenek vagyunk, és milyennek kellene lennünk. „Take the fight out of your face.”
Johnny To Kei Fung szerelmeslevele Hongkonghoz: a városhoz, lakóihoz, (film)történelméhez. Olyan könnyű, mint egy hópihe, és a maga szentimentális, játékos módján mégis pusztítóan hatásos. Johnnie To: a master at work.
Lehet-e az elidegenedett, eszképista, a hírekből megállítathatatlanul ömlő mindennapi elnyomás, háborúk, gyilkosságok látványától elérzéketlenedett XXI. században olyan filmet forgatni az emberkereskedelemről és a nők szexipari árucikként való használatáról, ami az unásig ismert trivialitásokon túl képes valami újat mondani a témával kapcsolatban, illetve nem csak átlátszó ürügyül használja azt az öncélú erőszak bemutatásának morális megtámogatására, emellett mégis képes átvonszolni magát a borzalmakba belefásult néző ingerküszöbén?
A La Sconosciuta nem kíván kriminalisztikai látleletet adni vagy erkölcsi tanulsággal szolgálni a teljes testi-lelki kizsákmányolás világáról, csupán a rendszer egyik áldozatának életéből kiragadott epizódon keresztül enged elfogulatlanul betekintést a pokolba. Főhőse Irena, egy jelentéktelen külsejű ukrán nő, akinek puszta létezése maradéktalanul bizonyítja azon közhely igazságtartalmát, miszerint mindent túl lehet élni, de még inkább azt a részét, amit már ritkábban szokás hozzátenni, hogy: viszont mindennek ára van. Még csak harmincas éveinek elején jár, mire kilúgozott emberi roncsként kiokádja magából a funkcionálisan szűkös szoba, ahol az esetében különösen ironikusan ható legszebb éveknek csúfolt fiatalkorát töltötte, nem is prostituáltként, mert ott még, ha csak apró nyomokban is, de felmerülhet az önkéntesség és a reverzibilitás illúziója, hanem akarat nélküli, bármikor és bármire rendelkezésre álló hús-vér guminőként. Persze akkor már régen késő.
Addigra ugyanis már visszafordíthatatlanul elvették tőle egy olyan múlt lehetőségét, amire jövőt lehetne építeni: a közeg, melyben szocializálódott kizárólag a monoton egymásutánban rámászó kliensekből és egy olyan striciből állt, akinek feltétlen engedelemességre és alázatra kondicionáló módszereit érző szívű ember még egy kutya idomítása során sem volna képes alkalmazni. Ebben a sivár környezetben a szeretet és a kölcsönösség csúcsát az egyik kedvesebb ügyfele jelképezte számára, aki felvillantotta előtte egy más élet lehetőségét és ezáltal a reményt; ám később pokoljárásának eme csöppnyi napsugaras epizódja is csak az addigi és az elkövetkező borzalmakat felerősítő kontraszttá silányul. Ez az a pont, ahol a nő önmaga birtoklásának utolsó morzsáiért folytatott eredménytelen, de korántsem értelmetlen lázadása végleg megtörik: a továbbiakban szinte katatón állapotban tűri, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak. A szexipar darálójából történő szabadulása sem elhatározásnak, hanem egy szerencsésnek legfeljebb cinikus vigyor kíséretében nevezhető véletlennek köszönhető.
Egy ilyen csírájában elfojtott élet után mégis maradt valami mozgatóerő, ami egy névtelen olasz kisvárosba hajszolja az áratlan tinilányból tizenöt év alatt kiégett öregasszonnyá érett Irenát. Látszólag mérnöki precizitással megszerkesztett, fegyelmezetten végrehajtott bosszúhadjáratra készül komótosan, pszichopatikus nyugalommal és indulattalansággal: bizonytalan eredetű jelentős vagyona ellenére egy lépcsőházban vállal éhbérért takarítónői munkát, majd puhatolózni kezd az épületben lakó egyik ékszerész család után, és megkísérel egyre közelebb férkőzni hozzájuk. A nőnek már nincsen több vesztenivalója, ergo bármire képes, így rövidesen el is éri célját és az Adacher família bizalmas bejárónőjévé és bébiszitterévé avanzsál, ám a néző kezdeti megrökönyödése, majd növekvő zavara közepette a bosszú egyre csak elnapolódik.
Miközben tanúi vagyunk Irena vergődésének egy látszólag szabad, de valójában messzemenőkig predesztinált jelenben, a múltja is feltárul fájdalmas emlékek formájában, melyeket bármilyen testi kontaktus képes előidézni. Ezen szekvenciák elsőre még könyörületesen rövidnek tűnnek, és többet hagynak elfedve, mint amit megmutatnak, valójában éppen ezért igazán hatásosak. A flasbackek színpompásabb, helyenként már-már szürreálisba hajló beállításai nem csupán élesen elkülönítik azokat a mindennél sötétebb jelentől, szimbolikus értelmezésük tovább rétegzi a film jelentéstartalmát. A két idősík egyre gyorsuló ütemben látszik összefutni, majd egy újabb esemény pillanatok alatt árételmezi az addig látottakat, ezért a néző jó néhányszor fogja rossz helyre tenni a kirakós darabkáit, mire végül teljesen összeáll a kép.
A sorstragédiát keretbe foglaló rejtélyes bűnügyi történetnek köszönhetően a film thrillerként is remekül funkcionál, Giuseppe Tornatore, a női lélek avatott ismerője mégis a dráma műfajában remekel igazán továbbra is. Már-már védjegyévé vált, hogy erőlködés nélkül lavírozik a hiteles érzelmesség és a túláradó szentimentalizmus határmezsgyéjén és hogy asszonyainak nem jövője, hanem sorsa van, viszont a korábbi filmjeire jellemző idealizmust és naiv derűt itt már kőkemény pesszimizmus váltja fel. A szado-mazo prostituáltak szexuális devianciákkal és erőszakkal terhes, beteges érzékiségtől csöpögő világánál csak az a téma durvább, amit ebben a környezetben élveboncolásnak vet alá: a traumák anatómiája és evolúciója, ahogyan a végletekig eldeformálják a testet és az elmét, majd a pusztítás végeztével, ha nem adatott meg az egyénnek a téboly jótékony homálya vagy teljes sötétsége, szép lassan megszokássá, rezignált napi rutinná aljasulnak. Ami talán még kiábrándítóbb, mintha őrületben manifesztálódnának: a traumák által megnyomorított, és azokat már mindörökké cipelni kénytelen individuum túlélésében nincsen semmi magasztos vagy heroikus, még csak nem is döntés kérdése.
Az Irenát alakító Kseniya Rappoport nem pusztán hibátlanul formálja meg ezt a karaktert, hanem minden egyes idegszálával azzá lényegül át. Játéka végtelenül visszafogott, eszköztelen, ólomnehéz sorsa nem ül ki az arcára, vagy hagy nyomot a mozdulatain, mégis egész lényéből valami megfoghatatlan fájdalom és elgyötörtség sugárzik. A mellékszereplők alakítását is hasonló mesterkéletlenség és perfekcionizmus határozza meg, ami jelentősen hozzájárul, hogy egy ilyen szélsőséges, perifériára szorult életeket feldolgozó törénet képes maximálisan hiteles maradni.
Hibát egyedül a bűnügyi szál felgöngyölítésében és elvarrásában lehetne találni, ami idővel jócskán veszít lendületéből, és néhány átlátszóbb fogást is megenged magának, ám végül még ez is előnyére válik, amennyiben tökéletesen elaltatja a néző gyanakvását, aki ezért túl későn fog rájönni, hogy ami megnyugtató végkifejletnek tűnt, az még csak a vihar előtti csönd.
Valójában a java még hátra van.
La Sconosciuta 2006, Olaszország. Rendezte: Giuseppe Tornatore. Forgatókönyv: Giuseppe Tornatore. Operatőr: Fabio Zamarion. Producer: Laura Fattori. Szereplők: Kseniya Rappoport, Michele Placido, Claudia Gerini, Pierfrancesco Favino és sokan mások.
Elnézést mindenkitől, akinek már herótja van az ünnepléstül, de ezt a két kincset muszáj megosztanom veletek. Ha a Mennyből az angyal nem is, ez biztosan megmelengeti kicsiny geek szíveteket!
Először is itt egy videó arról, hogy mit csinálnak a filmvilág Rossz Bácsijai Karácsonykor:
Másodszor pedig - ha már a bevezetőben felhoztam a karácsonyi énekeket -itt egy gyönyörűen ízléstelen tűleveles album azokból a bolond '70-es évekből(vigyázat! majdnem olyan durva, mint a SW Holiday Special!):
Aki R2-D2 füttyögésére sem érzékenyül el, annak kőből van a szíve! BolKar mindenkinek.
Tim Burton és Timur Bekmambetov közösen producerálja az alábbi animációs filmet, amely egy posztapokaliptikus jövőben játszódik. Az emberek már kihaltak, gépek uralják a Földet, néhány túlélő (akik ezek szerint nem emberek?) viszont a főhős, "9" vezetésével szembeszáll velük. A rendező elsőfilmes animátor, az író a Halott mennyasszony és a Rém Rom szerzője. A sztoriból nem sokat nézek ki, de a látvány nem rossz. Bemutató (ki gondolná):2009.9.9.
A tavalyi ünnepi szezon idején emlékeztem meg eme nemes hasábokon Baltás Billyről, a bekattant Télapó-imitátorról, aki alaposan elbaszta minden útjába kerülő ember karácsonyát. Mindössze csak egy röpke évet kellett várnotok kedves olvasók, és máris itt a 87-es folytatás, vagyis a Csendes éj, halálos éj 2, bár ennek a filmnek már csak nagyon kevés köze van az ünnepekhez vagy a Télapóhoz, a gőzölgő trágyakupachoz viszont már annál több.
Billy már a múlté, emlékét belepte a hó, de mivel volt ugye egy öccse is, így aztán volt kinek örökölnie a családi elmebajt. Ugyanis az öcsre sem volt éppen túl jó hatással az árvaházi bentlakás meg a vasszigorú főapáca, nem is beszélve a bátyjával történtekről, így ő mondhatni sokszorosan is hendikepes, emiatt aztán jócskán túl is tesz a testvérén, már ami a mentális defektességet illeti. Ricky időközben felnőtt, és most egy elmegyógyintézetben csinálja naphosszat a semmit. Egy agyturkász érkezik hozzá, hogy kifaggassa, Ricky meg csak mesél és mesél, majd miután elmesélte az előző filmet, és végzett az "így lettem elmebeteg ámokfutó gyilkos" című kissé elnagyolt önéletrajzával, kinyírja a dokit, megszökik az intézetből (ne kérdezzétek hogyan), szerez egy Télapórucit meg egy fejszét, és elindul, hogy befejezze azt, amit a bátyja anno már nem tudott.
Na, ez aztán a spórolós film! A Silent Night, Deadly Night 2 első felét ugyanis szinte kizárólag az előző rész flashback formátumú összefoglalása teszi ki. Így aztán azon kevesek, akik azt már látták, nyugodtan előre is tekerhetik a film feléig, sok újdonságot ugyanis nem igen fognak látni addig. A film készítői arra hivatkonak, hogy a producerek mindössze csak az első rész újravágását és pár jelenettel való kiegészítését rendelték meg, mindezt komolytalan költségvetésből, de aztán a lelkiismeretes rendező pár nap alatt aztán mégis csak egy folytatást hozott össze belőle. (Szerintem az eredeti kérésnek is pont annyi értelme volt, mint ennek a filmnek.) Na de így sem nagyon tettek ki magukért a kedves alkotók, mert amit ők maguk forgattak, hát az valami zavarbaejtően kínos nagy marhaság lett. Jó, az első rész sem éppen a mélységéről és a magasságairól volt híres, de az azért mégis csak egy összeszedettebb film volt, és ráadásul minden esetlensége ellenére is kimondottan szórakoztató. De ez a zs-kategóriás utánérzés maximum a hozzám hasonlatosan magas tűrőképességgel megáldott (vagy inkább megvert) filmbuzik számára emészthető csak, akkor is csak szódával, de ha lehet, inkább alkohollal. A sztori unalmas, tele van lyukakkal, kimondottan vérszegény, de ami mindezeknél is sokkalta rosszabb, az úgy az egész komplett színészi gárda. A Mániákus Rickyt (a bátyó után őt is megilleti egy elkeresztelés) alakító Eric Freeman nevű antiszínész által előadott erőltetett arcjáték és hangképzés már nem is vicces, hanem sokkal inkább ijesztő. (Végig úgy feszít, mintha sokkolnák.) Ehhez persze kellettek azok a minimál dialógusok is, amelyek megértéséhez a kezdőknek szóló angol nyelvkönyv első három anyagának elsajátítása is bőven elegendő. Ricky szókincsének legnagyobb részét a tesóéhoz hasonlóan a "Naughty" és a "Punish" szavak teszik ki. Ehhez pedig hozzájön a még hallgatni is fájdalmas és a sátáni kacajra csak messziről hasonlító idétlen "Muhahaha" hangeffektus is, plusz az a hátborzongató perverz mosoly is, aminek a képe azt hiszem már örökre kísérteni fog. A rendező amúgy egy percig sem tagadta, hogy Eric Freeman egyszerűen csak a külsejével ütötte ki a szerepre szánt másik, jóval tapasztaltabb színészt. A film egyébként pontosan Freeman röhejes játéka miatt lett a maga módján kultikus, a valóban vicces "Garbage day!" mondata például hihetetlen népszerűségnek örvend az internetet többnyire csak hülyeségekre használó geekek körében.
Ricky őrülete és gyilkosságai előtt is értetlenül állok. Hogy ezt most tényleg komolyan gondolták vajon, vagy csak Lee Harry rendező (ez is milyen név már?) humora lenne ilyen rossz? Csak egy példa: Ricky tizenévesen az erdőben sétált, mikor látja, hogy egy piknikező párocska férfi tagja egy kicsit erőszakosabban közeledik a hölgyemény felé, még egy sallert is megküld neki, mire az cserébe nemi szerven billenti a szatírt, és alaposan leseggfejezi. Semmi Btk.-ba ütköző nem történt. De ezt látva Rickyben felidéződik az anyjával erőszakoskodó Télapó-gyilkos emléke (ez mondjuk nehezen hihető, mivel a szülei megölésének idején csecsemő volt még), agyában a biztosíték levágódik, és ezért végez a fickóval, méghozzá úgy, hogy a pasast a saját kocsijával elüti, majd oda-vissza áthajt rajta még párszor. Erre a mindezt közelről végignéző csaj egy sima köszönömmel reagál. Hát a fene tudja....
Oké, fogadjuk el, hogy tényleg kevés pénzből kellett dolgoznia a stábnak. Beszéljük be magunknak azt, hogy még ez is jobb, mint az első film szétszabdalása majd újbóli összefércelése. De az igazság az, hogy ami ebben a filmben rossz, az nem is igazán pénz kérdése volt. Mert ez egy szemet szúró logikai hibák, elkapkodott, átgondolatlan jelenetek, és pillanatok alatt összedobott bárgyú dialógusok egyvelege lett, ami sajnos még úgy is rossz fényt vet az előző epizódra, hogy tulajdonképpen ez félig ugyanaz a film. Vannak benne jelenetek, amiken ha elég hülyék vagyunk hozzá még nevethetünk is kínunkban, de akkor sem igazán érdemes vele próbálkozni, elég csak a Garbage Day videót és annak különböző fan made mutációit megnézegetni a neten. Azok jobbak, mint ez az egész, akarom mondani inkább fél film.
Masuka: I got a reputation to live up to. I mean, if my show does not make people vomit and have an erection at the same time, then I've let my audience down.
A tévé legszimpatikusabb sorozatgyilkosa 2009 őszéig leteszi a lantot szikét, ideje tehát összegezni az eddigi fejleményeket. Az első évadban Dexter saját eltorzult tükörképével került szembe, a másodikban pedig jól felépített identitása rendült – majdnem – meg. A két évad tökéletesen kiegészítette egymást, így joggal merült fel bennem a kérdés: lehet-e még úgy továbbfejleszteni a sztorit, úgy közben ne csökkenjen az izgalom? A félelmeim sajnos beigazolódtak. (Lesz SPOILER is.)
A harmadik évad színvonala sajnos messze elmarad az első kettőétől. A sajátos Dexter-hangulat megkopott, a korábbi feszes szerkezet fellazult, az írók (és a rendezők) láthatólag elkezdtek rutinból dolgozni. A második évad utolsó 5 részét nézve anno levegőt is alig mertem venni, akkora feszültség áradt a sztoriból, ezúttal viszont csak a nyolcadik résztől kezdett igazán érdekessé válni a történet, hogy a fináléra aztán ismét leüljön a tempó.
Ha egyetlen mondattal kéne meghatározni mi történt, azt mondanám, hogy a drámai köntösbe csomagolt thrillerből szappanoperába oltott rendőrszéria lett. Tény, hogy már az első két évadban is sokszor többet tudtunk meg a Miami-béli rendőrök magánéletéről, mint amennyire kíváncsiak lettünk volna, ezúttal viszont valóban sikerült túladagolni az érzelgős mellékszálakat. Nem mintha Batista, Laguerta vagy Debra érzelmi élete annyira kibírhatatlanul unalmas lenne, de a főcímben mégsem az ő nevük áll. Szimpatikus karakter mind, akiket jó színészek játszanak – rendben van a két új figura, Anton és Quinn is – de mintha Dexter aránytalanul háttérbe szorult volna a saját sorozatában.
A helyzet már csak azért is meglepő, mert magával a történettel – papíron – nem is lenne akkora baj. Igaz, elsőre nem hangzik túl izgalmasan, hogy antiszociális főhősünk családot akar alapítani és házasságra – illetve az apai szerepre készülődik –, de mindez logikus következménye is lehetne az eddig történteknek. Dexter karaktere nem statikus, az első évad óta fejlődik a személyisége, miután rájött, hogy apja kódja nem megingathatatlan dogma – merthogy kiderült, az öreg se volt éppen hibátlan jellem – már elérhetőnek tart korábban lehetetlennek tűnő célokat. Úgymint: család, három gyerek, kertesház. Ha már színlelnie kell, miért ne színleljen mesterfokon? Másrészről szeretné bizonyítani halott apjának, hogy nem volt igaza, lehet neki is – látszólag – normális élete. (A fater sajnos jóval többször tesz látogatást Dexter vízióiban, mint szükséges lenne, ahogy a belső narrációt, úgy ezt a megoldást is túlzásba viszik néha az alkotók.)
Kiváló Miguel Prado karaktere is – Jimmy Smits sokszor lejátssza Michael C. Hallt a vászonról képernyőről –, jó ötlet volt beemelni egy rokonlelkű (vagy legalábbis annak látszó) barát figurát (igaz, már Lila is hasonló szerepet töltött be.) Nagy ötlet, hogy pont a törvény embere az, akiről kiderül, betegebb mint maga Dexter, és hogy a normalitás álcája mögött egy hatalommániás egoista lapul. Épp ezért kár, hogy a fináléban végül nem használták ki a figurában rejlő potenciált.
Nincs tehát gond az alapkoncepcióval, felteszem, ha valaki egyből a harmadik évadot kezdené el nézni, nem is lenne különösebb hiányérzete. Csakhogy, az első két évad olyan magasra tette a lécet, hogy már nem lehet megelégedni azzal, hogy „nézhető” ez is. Igen, az, sőt akadnak zseniális pillanatok is (Dex és Miguel a tetőn, Masuka "lelki válsága".) Összességében viszont hiányzik a sötét hangulat, a cinikus humor és az igazi feszültség. Túl hosszú az expozíció, érdektelen kevésbé izgalmas, sehová nem tartó történetszálakra pazarlódik a játékidő egy része – a Yuki-Quinn sztori vajon miről szólt? Lehetséges persze, hogy az alkotók eleve két vagy három évadra terveztek – az első évad készítésekor még nem lehettek benne biztosak, hogy lesz folytatás – és azért csordogál lassabban a történet, hogy legyen idő még jobban elmélyíteni a karaktereket. A rajongók egy része nyilván elfogadja ezt a magyarázatot, másoknak már az is elég, hogy ugyanaz a helyszín és ugyanazok a szereplők, de az igazi fanok tisztában vannak vele, hogy ez a Dexter már nem az a Dexter.
Hogy is mondta Masuka?
Meg kell felelnem a hírnevemnek. Úgy értem, ha a showműsoromtól nem lesz az embereknek egyszerre hányingerük és erekciójuk, akkor cserbenhagytam a közönségem.
Senkit ne tévesszen meg a cím, ez nem egy a magyar klubcsapatok zavaros pénzügyleteit leleplezni szándékozó tényfeltáró riport, hanem egy újabb kultgyanús film Angliából, és egy újabb szerencsétlenül fordított cím. Merthogy a Futballmaffia (ami egyébként a keresztségben a kevésbé félrevezető Rise of the footsoldier nevet kapta) esetében a futball és a maffia között nem hogy nincs közvetlen kapcsolat, de ha pontosak akarunk lenni, akkor igazából se futballról, sem pedig maffiáról nincs benne szó. A fiatal brit rendező Julian Gilbey egy kegyetlenül őszinte és megrázó filmet készített a brit alvilág egyik legendás alakjáról, illetve annak pályafutásának három évtizedéről, és mindezt olyan fokú realitásra törekedve, hogy a film nagyon jó eséllyel pályázhat a „mindenidők legbrutálisabb gengszterfilmje” címre is. A Futballmaffia egy a bűn és az erőszak számtalan formáját felvonultató alvilági tárlatvezetés.
Carlton Leach alakját a film reklámszövegével lehet a legjobban összefoglalni: Futballhuligán. Kidobóember. Gengszter. Legenda. A 70-es években még a West Ham United harciasabb vérmérsékletű szurkolóit magába foglaló ICF (Inter City Firm – nevüket onnan vették, hogy a szurkolóknak indított különvonatok helyett Intercity-vel utaztak idegenbe) sorait erősítő Leach mindennapjait akkoriban főleg a balhék, a rivális szurkolókkal való véres hétvégi összecsapások tették ki. Majd miután a rendőrség bekeményített és komoly börtönbüntetéseket helyezett kilátásba a rendbontásokért, a futballhuligánok jelentős része arra kényszerült, hogy máshol vezesse le felesleges energiáit, ezért aztán sokan elszegődtek kidobóembernek diszkókba, bárokba. Carlton Leach is ezt az utat választotta, de hamarosan magába szippantotta az éjszaka, a nők, a partik és a kábítószerek bűvkörébe került, majd a 80-as évek végére, a 90-es évek elejére az egyszerű ajtónállóból már nagystílű gengszterré lett. Bűnöző cimboráival együtt veszélyes társaságot alkottak, de az angol alvilág is olyan, mint a többi, nem bízhatsz senkiben sem, és ha úgy alakul, akkor nem kizárt, hogy a legjobb barátod fog majd hátba szúrni.
A Futballmaffia két jól elkülöníthető részre osztható. A film első kétharmada Carlton Leach felemelkedését mutatja be nekünk, hogyan válik a szurkolói szubkultúra egyik arctalan hőséből az éjszakai élet császára, mindössze 2 szűk évtized leforgása alatt. Leach, mint valami essexi Tony Montana lépdel felfele a ranglétrán, ám a forrófejű, a drogok és a szteroidok hatására a családjával is egyre erőszakosabban viselkedő férfi idővel már valamivel mérsékeltebbé, óvatosabbá válik, míg barátai ezzel szemben egyre mélyebbre ássák magukat az alvilágban, kapzsiságuk, kiszámíthatatlan viselkedésük és határtalan agresszivitásuk miatt később meg is ütik a bokájukat. A harmadik harmad már rájuk koncentrál, egészen pontosan a haláluk körülményeire, vagyis a kriminalisztikában a rettendoni hármasgyilkosság néven elhíresült eset hátterére. 1995. december 7-én Essex egy elhagyott részén egy Range Rover-ben három férfi holttestére bukkant néhány helyi gazda. A férfiak mind Leach barátai, belső körének tagjai voltak. Leach legjobb barátját Tony Tucker-t, a kegyetlenségéről hírhedt Pat Tate-et, és a kissé ostoba Craig Rolfe-ot kegyetlenül kivégezték. A gyilkosságért letartóztattak ugyan két férfit (akik a mai napig ártatlannak vallják magukat), de az eset még máig nem tisztázódott. A film ezért három lehetőséget is számba vesz, és ezeket próbálja meg dramatizálni, de ugyanakkor egyik verzió mellett sem teszi le a voksot, a nézőre bízza a döntést. Carlton ekkor már a háttérben marad, többnyire csak a filmet végigkísérő narrációja kommentálja az eseményeket.
A nálunk még kevésbé ismert szereplőgárda kiválóan teljesít, a Carlton-t alakító Ricci Harnett (28 nappal később) igazi alázattal kezelte a szerepét, hitelesen hozza a pillanatok alatt állattá válni képes szurkoló, gengszter és férj szerepét. Harnett amúgy a szerepért képes volt rövid idő alatt jelentős izomzatot felpakolni magára, hiszen az igazi Carlton Leach konkrétan testépítő alkattal bír. A Tony Tucker-t alakító Terry Stone (alias Terry Turbo) kissé lökött, majd idővel egyre indulatosabb figurája talán még nála is meggyőzőbb, de az igazán lenyűgöző teljesítményt egyértelműen a némileg már ismertebb Craig Fairbrass nyújtja az ultrabrutális Pat Tate megformálásával, amint könyörületet nem ismerő agresszív gépezetként hozza a frászt mindenkire, nem utolsó sorban a nézőkre is. A filmben ezenkívül remekel még az angol független filmek elmaradhatatlan mellékszereplője Frank Harper is.
A reményteljes rendező/író Gilbey tökéletes pontosságra törekedett, mondhatni igyekezett mindent az utolsó részletig a lehető legautentikusabban visszaadni, és ebben természetesen nagy segítséget nyújtott az igazi Carlton Leach is, aki cameozik is egyet a filmben (ő az ICF egyik tagja). Azonkívül alaposan odafigyeltek arra is, hogy semmi anakronisztikus dolog ne legyen észrevehető a filmben, a ruhák, a frizurák, a korszakhoz illő zene, a tégla nagyságú mobiltelefonok, a háttérben parkoló autók is mind passzoltak az adott időszakhoz, de még a városképről is eltűntették az akkor még nem létező épületeket, parabola antennákat. Elképesztő, de még a rettendoni hármas, lövések által szétroncsolt arcainak minél pontosabb imitálására is nagyon nagy figyelmet fordítottak (tanúsíthatom, láttam az eredeti képeket). És ha már itt tartunk, mint említettem, a film valami szokatlanul véres és brutális. Bár gondolhatnánk, hogy ezek csak hatásvadász, túlzó elemek, de maga a film, és a valós háttér azonban alaposan rácáfol erre. A realitás itt új értelmet nyert, a folyamatos káromkodás, a tomboló erőszak és ezek véres végeredményeinek premierplán bemutatása a való (al)világ tükre, bizonyítván, hogy ilyenek is tudunk lenni. A Futballmaffia kíméletlen film, ami alaposan megosztotta a kritikusokat is, sokan elítélték a brutalitása, erős nyelvezete miatt, de a nézőket nem lehet átverni. A valóság kegyetlenebb tud lenni, mint a filmek, és bár a Futballmaffia valóban nem ajánlható mindenkinek, a felháborodás helyett inkább tanulni kellene belőle.
A DVD
A Futballmaffia a Cinetel jóvoltából kétlemezes verzióban is hozzáférhető, méghozzá bőséges extratartalommal, mindegyik alatt magyar felirattal. Az első ránézésre inkább egy horrorfilmet ígérő borító a címfordításhoz hasonlatos baklövés, bár tény, hogy egy horrorfilmeket megszégyenítő vérontással van dolgunk. A szolidan animált menü pedig hangulatos, de teljesen hétköznapi.
Hang
5.1-es DD magyar és angol hang közül választhatunk, mindkettő gyönyörűen és erőteljesen szól, a zenés részeknél szinte egy diszkóban érezhetjük magunkat. A szinkront viszont csak lustáknak, illetve mazochistáknak ajánlom, Stohl András hangja gyakorlatilag kiheréli a Carlton Leach erős cockney akcentusban beszélő nehézfiú karakterét, de amúgy is, ha már egy realista filmről van szó, akkor csakis az eredeti hanggal lesz igazán hiteles a dolog. Ez utóbbi esetben viszont készüljünk fel egy nem túl választékos káromkodásorgiára és a „cunt” szó másodpercenkénti felhangzására.
Kép
A filmben a különféle korszakok megidézése miatt többféle kameratípust használtak, így bizonyos jelenetekben természetesen jelentősen megváltozik a minőség, de a film legnagyobb része digitálisan lett rögzítve, így a természetesen 16:9-es transzfer több mint megfelelő, bár a kép élei azért nem fognak véresre vagdosni minket, de ez valószínűleg direkt.
Extrák
Az filmet tartalmazó lemezen a film előzetese, és további Cinetel kiadványok bemutatója.
Így készült: Ez a 78 perces werkfilm végre egy igazán érdekes és információdús extra. A történetről, a karakterekről, a színészekről, a stábról, a forgatás technikai hátteréről, a trükkökről, egyszóval mindenről kapunk bőséges információt. A rendező és a filmet társíróként jegyző testvére, valamint a színészek egytől-egyig kimondottan szimpatikusak, és igazán kötetlen módon beszélnek, és még a kötelező egymásnak való hajbókolás is olyan, hogy mindig jut mellé egy kis odaszúrás a másiknak. A kisfilmből egyértelműen megállapítható továbbá, hogy Terry Turbo nem teljesen normális, ő maga is bevallja, hogy a szerepe néhol már átvette az irányítást a személyisége felett. A werkfilm legemlékezetesebb jelenete kétség kívül az, amikor a jelenet szerint Ricci Hartnett-nek be kell törnie egy parkoló autó szélvédőjét, ám a vicces kedvű rendező az Ennyi! után rákiált, hogy „Ricci, mégis mi a francot csinálsz? Nem mondtuk, hogy azt a kocsit szét kell törnöd!” Érdemes megnézi a hirtelen lefagyott színész arckifejezését, priceless.
Bakik a forgatáson: Közel húszpercnyi, klasszikus baki válogatás, ahol láthatjuk, hogy az elszúrt jelenetek többségéért nem meglepő módon ismét Terry „Turbo” Stone a felelős.
Szereplőválogatás: Ez az extrák legkevésbé érdekes része. Kb. 20 percnyi sűrített káromkodás, méghozzá a legszalonképtelenebb formából, gondolom a fordító pironkodott is rajta eleget. A felvételeken ugyanis a főbb szereplők jó hosszúra nyújtott, improvizált sértegetései, veszekedései, provokálásai láthatóak, méghozzá olyan élethűen, hogy az ember szinte már azt lesi, hogy mikor esik egymásnak a két színész, és veri véresre egymást úgy, ahogy azt a filmben is láthatjuk. Érdekességnek jó, de a dolog nagyon hamar unalmassá válik.
Törölt és kibővített jelenetek: A 30 percnyi válogatásban nem véltem felfedezni olyat, aminek a hiánya fájó lenne a végleges vágásból.
Interjú Carlton Leach-el: Az igazi Carlton Leach 22 percen át beszél a filmről, a forgatásról, egykori életéről, és néhai barátairól. Ezekből többek között megtudjuk, hogy a film létrejötte valójában Terry Stone-nak köszönhető, hogy Carlton ma is szívesen emlékszik vissza a huligán időkre, és ami a legfontosabb, hogy kihangsúlyozza, a filmben történtek nincsenek felnagyítva, ami történt, az így történt. Az igazi Carlton higgadt és bizalomkeltő férfiember, akin néhol még az elérzékenyülés jeleit is felfedezheti az avatott szem, valljuk be, nem éppen ilyennek gondolnánk a film alapján ezt az igazi nehézfiút.
Összegzés:
Kőkemény gengsztermozi az európai kultfilmek szülőhazájából, a filmhez méltó, igényes kiadásban, kedvező áron. A film maga minden bizonnyal a hazai közönséget is megosztja majd, de talán ez így is van jól. Lehet, hogy nem teljesen hibátlan, de mint az a filmből is kiderül, a világ sem az.
DVD kiadás:
Kiadó: Cinetel Megjelenés: 2008. Szeptember 10. Bolti ár: 2990 Ft
Nem kell sok mindent hozzáfűzni a címhez, ott vannak a zombik az űrben, a valóságshow-kban, a tenger fenekén (náci zombik!), a Marvel-univerzumban vagy a sztriptízbárban, már csak egy szamurájos-élőhalottas film hiányzott, de nagyon. A tréler alapján nem a klasszikus romerói receptet másolja a film, hanem inkább a Kitamura-féle Versus stílusát követi.
A Valami Amerika 2002 legnagyobb filmsikere lett - tán az alkotókat is megdöbbentő módon. A magyar (értsd: budapesti) valóságban gyökerező film unikum volt a maga nemében: nem elhasznált, fiatal színészek, kidolgozott forgatókönyv, technikai precizitás hármasságára épült, és több, mint 500.000 nézőt vitt be a mozikba.
Egy folytatásnak pedig ritkán tesz jót, ha sokáig várat magára. Elül a lendület, csappan az érdeklődés, az alkotók munkakedve. Maga a történet Mel Brooks Producerek című Oscar-díjas forgatókönyvét másolja, miszerint a három testvér a lottónyereményből leforgatott - és megbukott - Bűnös város című filmje után próbálnak magukra találni, mikor Alex, a szélhámos nyomára bukkannak, aki álnéven egy East-West című darab jogaira pályázik (ami félúton lehet két kurzusmusical, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról és a Miss Saigon között ). Alexnek muszáj színpadra állítani a darabot, mert Balával, a magyar maffiózóval csak így tudja rendezni ügyeit. A fiúk abban bíznak, hogy ha megtalálják Alexet és megveszik előle az East-West jogait, végre visszaszerzik hatvan milliójukat, amellyel Alex lelépett. Viszont Magyarországra hozzák a darabot, ahol a maffiózó a lányát szeretné látni a főszerepben.
A tizedik perc tájékán már érződik, hogy a forgatókönyv mindig a könnyebbik utat választja. A tétek érezhetetlenek, a logikát is sikerült kiiktatni (miért lepődik meg a maffiafőnök, mikor a lánya ugyanazt játssza, mint a próbán?). A poénok széles skálán mozognak a bennfentesen zseniálistól (Kamondi Zoltán és Janisch Attila álcameója), a felesleges, de vállalhatón át (rendőrök) a kínosig (takarítónőcasting). Egy közös van bennük: egyik sem karakterből fakad, senkinek nincs humoros nézőpontja, mint volt anno Schütz Ilának. (A rá való megemlékezést sokallom, pláne, hogy önálló történetszálat kapott a takarítónő-hiány.) A karakterbakik szinte állandóak, mintha az alkotók nem is ismernék a szereplőiket (Eszter gyógyszerészből lesz korrepetitor, András csak intelligens lányokra gerjedt - most a maffiacsaládhoz kerül közel.)
A film második harmada, mint a saját farkába harapó kígyó, csak tekergőzik, igyekszik, hogy a saját maga által feladott labdákat leüsse. Ebben a részben egy unalmas sitcomot látunk, ahol a próbák jelentenék a dramaturgiai szálat, de annyi mellékalak kerül feleslegesen képbe, hogy a sok karakter közt elvész a feszültség.
A színészek lépten-nyomon kiesnek a szerepükből - vagy a rendező engedi el a gyeplőt, vagy szimplán csak unják a saját szerepüket. Csak kevesek küzdik végig a játékidőt megingás nélkül; Csuja Imre, Ónodi Eszter precízen helytáll.
Ha az első rész Oroszlán Szonja nagy kiugrása volt, a második Tompos Kátyáé lesz (legyen bármilyen vonzó is előbbi testdublőrvitát kiváltó feneke). Meglepő módon az utóbbi jeleneteiben van élet, ő akar és küzd, míg a többiek robotpilóta-üzemmódban játszanak. A Pindroch-Szabó-Hujber trió egyben van, vagyis mindenki hozza a kötelező minimumot. Szervét Tibor akkor sincs a vásznon, mikor rajta van a kamera, ami azért gáz, mert az ő karaktere köré épülne az egész történet. Arra meg tényleg kíváncsi lennék, hogy Lucia Brawley múzsai minőségben funkcionál-e Herendinél, vagy szponzori kívánság, mert a külföldi tánctanár szerepe annyira passzol a filmhez, mint baracklé a langyos tejhez.
A fényképezés korrektnél nem több, bár a new york-i montázsnál megcsillan, hogy Márton Balázs többre is képes lenne.
A zene fontos volt az első részben is, most sem maradunk slágergyanús számok nélkül. Hál’ Istennek nem kapunk három és félperces klipeket, viszont a filmnek saját zenéje nincs, csak a soundtrack. Az meg olyan, mint a vegyigyümi, mikor november elején felsöprik a szeszfőzde udvarát. A Tankcsapda új száma hozza a bevált sémát, Tompos Kátya énekesnőként is megállná a helyét. A főcímdal viszont legalább hatszor hangzik el a filmben, minden helyre feleslegesen beleerőltetve - igaz refrénje sincs, de ennek ellenére megszokható. A többi szám próbálja a Timbaland-Tricky Stewart alapokra hajazó ritmusokat összebékíteni Duba Gábor szövegeivel és némi Pink Floyddal, de sikeresebb projekt lenne a Mongol-Magyar Tengervíz Sótlanítási Program.
És hát a vég… csak azt tudnám feledni. Megértem, hogy a főszponzorok 20-25 milliójukért akarnak is látni valamit. De az, hogy a stáblista alatt a mégoly minimális katarzisélménybe belepofátlankodjanak és ezáltal hiteltelenné tegyék a karaktereket - ez már sok.
Az egész filmen vörös fonálként húzódik végig a részeg kőműves fájrontkori magabiztossága és munkakedve. Hitelességében, valóságtartalmában egy Kabay-Gyöngyössy vígjáték, goda krisztai profizmussal megvalósítva. Bizonyára a karácsonyi moziszezon nagy durranása lesz, tán megnézi 250.000 néző. Aztán fájdalommentesen tovaszáll, mint a Fényes nyergekben a cowboyok koncertje a tábortűz mellett. Valami Amerika 2. 2008, Magyarország. Rendezte: Herendi Gábor. Forgatókönyv: Herendi Gábor, Divinyi Réka, Harmat Gábor. Operatőr: Márton Balázs. Producer: Herendi Gábor, Havas Ágnes, Kecskeméthy Lívia. Szereplők: Pindroch Csaba, Szabó Győző, Hujber Ferenc, Oroszlán Szonja, Tompos Kátya és sokan mások. .
A kedves és mélyen tisztelt Olvasó figyelmét felhívnánk arra, hogy a film hatásmechanizmusaira való tekintettel a soron következő írást lehetőleg csak akkor olvassa el, ha annak tárgyát már látta, avagy fikatív törekvések vezérlik!
Politikai inkorrektség. Műfaji dekonstrukció. Extrém erőszak-ábrázolás. Az idejét jobbára veszélytelen dolgozatok rutinszerű méricskélésével múlató kritika nem sáfárkodott kellőképpen a hangzatos szavakkal, Takashi Miike zabolázhatatlan munkáihoz érve elfogy a recenzió flegmán dörgedelmes terminológiája. Az angolszász koordináták közé történő elhelyezés hasonlóképpen félmegoldás; Lynchtől Coenékig, Larry Clarktól James Wanig és Eli Rothig viszonyítgatni is csak ingatag támponttal szolgálna – ahonnan még el kell rugaszkodni, ha valóban hiteles, érzékletes képet akarunk kapni Miike ámokfutásairól. Mert például, hogy illethetnénk azt a romantikus drámát, mely nemhogy a kilencvenes évek leghatásosabb, legintelligensebb horrorjába torkollik, de teszi mindezt egy olyan – filmtörténeti jelentőségű – kínzó-csonkoló szekvenciával, melyért minimum fél lábukat adnák a torture porn apostolai?
A vicc pedig az, hogy a bő évtized alatt irdatlan életművet kitermelő úriember egyik legvisszafogottabb, legkimértebb filmjéről van szó.
Az urbánus punkok motoros szubkultúrájában (bosozoku) nevelkedett direktor minden bizonnyal napi rendszerességgel tapasztalhatta az erőszak közösségformáló rítusait. Ez adja világszemléletének vétózhatatlan alapját (miszerintis az ember az állatok legaljasabbika, legvérszomjasabbika), melyre tekinthetünk kivételes perverzióként, hitelét azonban felesleges firtatni. Lett légyen szó fesztiválkedvenc jakuza-moziról (Fudoh), a musical és a zombi szubzsánerének másfélórás egybekeléséről (Happiness of the Katakuris), még odahaza is sok helyütt betiltott manga adaptálásáról (Ichi the Killer), történelmi személyiség eklektikus mozgóképi megénekléséről (Izo) vagy akár gusztusos Pasolini-parafrázisról (Visitor Q), az erőszak abszurd ábrázolása kérlelhetetlenül, vagy még inkább: a fogyasztó védelmében, egyfajta mérhetetlenül morbid humort konstituál. A Meghallgatás kézzelfoghatóan kulturális kontextusa mérsékelt hangnemével, e harsány humor hiányában alkot igazán kegyetlen elegyet. A film – többek között – ezért fáj, méghozzá annyira.
A hét éve özvegy Aoyama producer barátjának ötletét elfogadva – és minden bizonnyal egyúttal fiának unszolására – kezd társkeresésbe: egy sajátkezűleg megformált női karakter castingján válogat. A soviniszta, mi több, szexista alaphangoltságot Miike tőle szokatlan derűvel palástolja, ráadásul nem kis figyelmet szentel Aoyama szimpatikussá tételének. A férfi kocsmában megfogalmazott állásfoglalása mentén egy érett, tehetséges, segítőkész asszony képe körvonalazódik, akiben érzelmi-szellemi társra lelhet. Kiválasztottja kartonján e paramétereknek messzemenőkig megfelel.
A törékeny teremtés szemre az unokája is lehetne. Miike azonban nem (csupán) a bugyiautomatákon és csápospornón kondicionált, vegetatív japán férfiúi szükségletekkel szembesít; az aktuális tünetek kezelése helyett sokkal mélyebbre vág a szigetország nemiségről alkotott hierarchiatudatában, mintegy: csontig hatol.
Az egykoron balerina Asamihoz Aoyama valóban őszinte érzelmekkel fordul. A szerep és maga a film ugyan zátonyra fut, az özvegy és a leány azonban szolid, udvarias éttermi randevúk sorozatával közeledik a révhez. És az önéletrajzi adatok leellenőrizhetősége hiába figyelmezteti Aoyamat a lány körül ólálkodó, megfoghatatlan fenyegetettségre, a teremtés sugárzó ártatlansága, fiatalsága önnön ráncait feledteti.
Az eddig kellemesen giccsközeli dúrban játszó Miike ekkor tenyerel rá a zongorára; a felejthetetlen zsákos jelenet a film fordulópontja. Aoyama telefonhívására az odahaza, görnyedt pózban ülő Asami (van abban a görnyedésben valami hátborzongatóan anakronisztikus) elégedetten húzza meg szája szélét – a néző homlokán hidegverejték, a narratíván apró hajszálrepedések futnak végig –: a férfi méltó a párkapcsolatra. Ám Asaminál ezt a fajta intimitást korántsem a mentálhigiénia keretezi...
A horror entrée-ja alattomosan kimért késedelemmel, lassan zilálja szét a romantikus idillt. A cselekmény időrendjében nyomasztó szeszélyességgel ugrálva, rashomoni tisztázatlanságú jelenetsorok szolgálnak egymás alternatívájaként, miközben egyre szélesebb belátás nyílik Asami múltjára.
S mivel ez a múlt pederaszta-szadista késztetések égésnyomait viseli magán, könnyen kézre áll a Meghallgatás szüfrazsett olvasata, de a rendező egy sokkal kényelmetlenebb konklúziónak ágyaz meg. A konfuciánus értékrend asszonya nem családi, társadalmi alárendeltsége ellen lázad, ahogy a nem csak alkalomadtán lolita-komplexusos japán patriarchátus igényeit kiszolgáló nőként is hű kiosztott szerepéhez. Sőt! Asami, az oltalmazandó kislány végletes, lélekcsökevényes megtestesüléseként mindössze kizárólagos szeretetet akar - amiatt pedig fájhat Aoyama feje (és mindene), hogy ezt milyen úton is hozza tudtára, juttatja érvényre kedvese. A patológiás vonzalmában a Tortúra Annie Wilkes-éhez vagy a Pokoljárás Barteléhez kecses könnyedséggel felérő Asami számára ugyanis a szavak pusztán az udvarias-hazug formalitás kellékei, az őszinte önkifejezés nála ott kezdődik, ahol a felkészületlenebb néző elfordul - kezében a kitépett karfával. Ahogy a film tagline-ja is vallja: a fájdalom a kommunikáció eszköze, az egyetlen kommunikációé, ami hiteles.
Szürreális montázs formájában kerül katalogizálásra Aoyama addigi viszonyulása a nőkhöz, és Miike itt sem spórol az illemtudatlan képzetekkel (mint amilyen a népfétis iskolás uniformis, a sailor fuku, vagy a vélelmezhető munkahelyi visszaélések), mégsem ítélkezik, ahogy Asami híres-hírhedt tortúráját is beteges szenvtelenséggel szemlézi. Az S/M és bondage (kötöző erotikus játék) hagyományait újrahasznosító rituálé a két karakter - mind sztereotip, mind aktuális - kapcsolatában rejlő, gondosan elővezetett érzelmi-érzéki feszültséget sosem tapasztalt szintre emeli. És amikor torkaszakadtából ordítana a néző is, a kín egy szusszanásnyi hangfoszlányban történő enyhítésére sincs lehetőség...
"Kiri kiri kiri kiri kiri kiri!"
...a maga artikulálatlanságában az is csak szó volna.
KIADVÁNY
Nem mondhatnók, hogy a Cinetel minden erőforrásával e kiadvány csinosításán, feltupírozásán ügyködött volna: a gazdaságos bevásárló-katedrálisok légzőpipát és búvárszemüveget igénylő, köbméternyi fémketreceiből halászható dvd-k örvendenek hasonló felszereltségnek és kivitelnek.
A hangi és képi paraméterekre éhezők kedvéért azonnal ideírom a hátlapról, hogy „5.1 magyar”, „5.1 japán”, meg hogy „16:9”. Az okosabbja bizton ismeri ezeket az érthetetlen kódokat! A sajnálatosan hiányzó angol felirat mellett a lényeg inkább az, hogy a kellemesen zajos, immel-ámmal vonaléles „transzfer” színtelítettsége a Miike-re jellemző szűrős túlkapások ellenére minimum megfelelő, a realizált feketék pedig örömteli hatékonysággal hasonulnak elméleti referenciájukhoz. Komolyan!
Az animált menü illetékeseivel a Spoilerezésre vonatkozó, ez évi törvényrendelet alapján tudatom, hogy Darth Vader Luke apja, Kevin Spacey a Keyser Söze, és Bruce Willis halott. Tréfa nélkül mondom: az animált háttér hozzávetőlegesen úgy funkcionál, mint egy rapid diavetítés a filmről, ától cettig.
EXTRÁK
Ugyanez vonatkozik a jóindulattal EXTRÁK névre keresztelt szekcióban ténfergő dvd-előzetesre, korlátozottabb mértékben magára a hivatalos trailerre. További szolgáltatások emitt: képgaléria, a Cinetel 2 filmjének (Szerelem és becsület, Az erdő foglyai) ajánlói, valamint visszatérési lehetőség a főmenübe.
ÖSSZEGZÉS
Akit az imént elpanaszolt, sajnálatos, de korántsem releváns hiányosságok, gyengeségek elriasztanak, az egy felejthetetlen filmélménytől fosztja meg magát. A Cinetel dvd-je ugyan nem illik a Kék bársonyhoz mérhető mesterműhöz, bátorságuk, a kiadás puszta ténye azonban biccentést érdemel. Méghozzá akkorát, ami előtt ajánlatos bemelegíteni.
Az Ubisoft három éve hallgat a Prince of Persia felől, s jó darabig keltették annak látszatát, hogy a szériát berakták a vitrinbe. A néma titokzatoskodást néhány idejekorán kiszivárgott koncepciós rajz törte meg, kétszer is. Tudtuk tehát, hogy az Ubisoft fejlesztői dolgoznak valami újon, s a titkolózásnak idén vége is szakadt.
Turbó sebességgel pörögtek az események, a hivatalos bejelentést követően alig fél évet kellett várni a játék megjelenésére. Az Ubisoft egy vadonat új Prince of Persia-t ígért, és a beígért meglepetés ugyan már a megjelenés előtt le lett lőve (az új vizuális koncepció), várható volt, hogy itt még nincs vége az újdonságok sorának. Hát, ez csak részben lett igaz.
Tökéletesen logikus volt, hogy ha már folytatni akarják a franchise-t, többre lesz szükség egy új akadálypályákkal, kombókkal és szörnyekkel teletűzdelt folytatásnál (a SoT trilógia utolsó két része gyors újrahasznosítás volt, nem több). Kapott is a széria sok-sok újdonságot, a lényeg azonban változatlan maradt és az újítások sem működnek teljesen jól.
Hadd legyek illúzióromboló rögtön az elején: az új Prince of Persia-ban a herceg még csak nem is herceg; az igazi főszereplő Elika, a PoP sorozat legkarizmatikusabb hercegnője. Elika misztikus társnő, múltját aprólékosan adagolja; hercegünk viszont egy faragatlan városi csibész, a nyers erőt és a nyegle beszólásokat képviseli Elika bölcs megnyilvánulásaival szemben, ami nem biztos, hogy mindenkinek szimpatikus lesz. De feladatunk ezúttal is grandiózus: elpusztítani a világot megfertőző főistent, Ahriman-t, s megtisztítani a földet a mindent elárasztó sötétségtől.
Ha a sztoritól nem dobtál hátast, akkor nem tévedtél nagyot. Kicsit izzadságszagú, kicsit plagizál is; hiányoltam a Sands of Time intelligens cselekményét, a csavaros visszautalásait. Igaz, hogy a fejlesztők azt ígérték, hogy az eredeti Prince-ből többet merítenek, hát ha így nézzük, az ígéretet beváltották.
Az előzetes screenshot-ok alapján már mindenki tudja, hogy az új vizuális koncepció a cel-shading-re épít. Jól jött már a változás, a rajzfilmszerű grafika összhangban van a mesével, s elég, ha csak annyit mondok: minden pillanatban Aladdin-t vártam elősuhanni a szőnyeggel. A grafikának behúztam a pipát.
A játékmenet főként a Sands of Time-ra, nyomokban az eredeti PoP-ra emlékeztetett. A lényegi dolgok nem változtak, falon futás, oszlopról oszlopra ugrálás, mászás-kúszás-ugrálás. Az akrobatikát aztán néha logikai feladványok vagy ellenségek váltják fel, ez sem változott semmit. Új elemek is megjelentek, a repülés és a plafonon mászás, egyik sem szinesíti kellőképpen a palettát, előcsalásuk ugyanis túl könnyű (a teljes mozdulatsorhoz elég egyetlen gombnyomás).
A harc kivitelezésénél tényleg az eredeti prinszhez nyúltak vissza a fejlesztők, ismét csak egy ellenféllel harcolhatunk egyszerre, s a létszámnövekedés ezúttal oldalunkra került: megfelelő gombnyomással Elika is beszáll a küzdelembe, sőt, ha elhaláloznánk, egy jól irányzott sugárnyalábbal visszakozásra kényszeríti az ellent (az ellenfél visszakap némi életerőt, de a herceg gyógyultan folytathatja tovább a csatát). Itt mutatkozik viszont meg a játék legnagyobb gyengesége: hogy túl könnyű. Nem csak hogy kevés a kombó és monoton a harc, de kénytelen-kelletlen segítséget is kapunk. A képernyő alján adott pillanatokban felvillan egy ikon, mely az ellenség mozdulataira adott megfelelő válaszreakciót jelenti, magyarul a játék a szádba rágja, hogy mikor micsinálj. Mivel a harc (és általában a játék) során elhalálozni nem lehet, teljesen felesleges a kéretlen súgó.
De a legkomolyabb aggodalmam a játékkal kapcsolatban Elika volt: a társszereplők a videojátékok történetében soha nem működtek jól, egyszerűen útban vannak. Nos ez Elikára csak részben igaz, legtöbbször jó helyre mozdul, de engem úgy általában zavart a jelenléte. Pedig jobb lesz, ha hozzászokunk, ugyanis a fejlesztők nem kisebb szerepet szántak neki, mint hogy a játékmechanizmus szerves része legyen: ő az idő tőrének pótlója (egy rosszul kiszámított mozdulat után Elika visszaránt a biztos talajra) és a cselekmény előre mozdítója is egyben (a játékos lényegi célja, hogy a sötétséget mindenhonnan elűzze - ebben Elika a kulcsszereplő).
A pályadizájnt a külföldi lapok egyaránt méltatták, én egy erős közepesnél nem adnék rá többet. Amellett, hogy mindig ugyanaz a néhány elem ismétlődik, nagyon szintetikus, nem olvad bele a környezetbe úgy, mint az előző három részben. Ráadásul túl könnyűvé teszi a játékot, nincs sok kihívást igénylő akrobatikus feladat, a falonfutást elég, ha egy gombnyomással elindítjuk és végigmegy magától. Nehézséget inkább a gyakran rossz irányba néző kamera okoz (sokszor nehéz eldönteni, hogy melyik irányba kéne ugrani), még szerencse, hogy egérrel (vagy a gamepad joy-ával) ad némi holtteret a kameramozgás.
Hogy jót is mondjak, az új térképrendszer üdvözlendő ötlet. Előre megtervezhetjük ugyanis, hogy merre haladunk tovább, ergo a pályatervezés nem lineáris. Elika a megfelelő gombnyomásra megmutatja, hogy hova tovább, így eltévedni se nagyon lehet, bár az útvonalkeresés kihívása is elvész.
Summa Summarum
Stílusos és szép játék, kár, hogy rövid és könnyű.
VISSZAVÁG-FILMKLUB, 3. vetítés ----------------------------------------------------- időpont: december 17., szerda, 18.30. Helyszín: a Színház- és Filmművészeti Egyetem vetítője, Szentkirályi utca 32.
film: ----------------------------- TUDOM, HOVÁ MEGYEK! (I know, where I'm going!) Nagy-Britannia, 1944 angol nyelven (és a megértést segítendő, angol feliratokkal)
Kedvenc rendezőim, Michael Powell és Pressburger Imre remekműve, szerintem a legjobb szerelmes film. :)
Soha eddig nem tapasztalt események! Minden eddiginél merészebb történet! Hatalmas titkok lelepleződése! Örökre megváltozik minden! Batman már sosem lesz olyan, mint rég – már ha egyáltalán túléli legújabb kalandját! Nagyjából ilyen, és ehhez hasonló nagy szavakkal csábítgatta a DC az olvasókat már hónapokkal azelőtt, hogy a R.I.P. című sztori elindult volna, és a dübörgő, kattogó, robogó marketingvonat ezt követően is még fél évig száguldott, hogy tovább fűtse az egyre kevésbé lelkes rajongói kedélyeket – aztán véget ért a „móka”, az abszurd méretűre fújt lufi hirtelen kipukkadt, és nem maradt a helyén semmi. Roppant finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem ezt vártuk Grant Morrisontól. Attól a Grant Morrisontól, aki minden idők egyik legjobb X-Men történetfolyamát adta nekünk, aki nemrég fejezte be 12 részes, fantasztikus Superman sztoriját, ami még a karakter ellenlábasait is elbűvölte, és aki az utóbbi évek egyik leghangulatosabb crossoverét írja jelenleg. Szóval egy ilyen alkotóval a volánnál, mégis mi sülhetett el rosszul? A válasz egyszerűbb, mint hisszük: minden. Batman életét már egy ideje keseríti egy titokzatos Black Glove nevű szervezet, aminek létezésére ugyan nincs bizonyítéka, de ami a jelek szerint hősünk elpusztítására tör – és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy hanyag munkát végez. Közben nyugtalanító bizonyítékok kerülnek napvilágra, amik alapján a Sötét Lovag apja, Thomas Wayne, maga rendelte el felesége meggyilkolását, és rendezte meg saját halálát, nagyrészt azért, mert az összeszűrte a levet komornyikjukkal, Alfreddal – aki e gondolatmenet folytatásaként Bruce igazi apja. Persze lehet, hogy ez is csak a Batman ellen irányuló, egyszerre fizikai és pszichológiai hadviselés része, de ugyan ki tudhatja biztosan? A játékba pedig belekeveredik még maga az őrült Joker, és Bruce új szíve hölgye, a titkát leleplezett Jezebel Jet is.
A R.I.P. egy döbbenetesen zavaros, átgondolatlan és halálosan unalmas katyvasz, ami túl erősen, túl kétségbeesetten próbálkozik, hogy az év egyik legnagyobb képregényes eseménye legyen. Tegyük félre az afféle kifogásokat, hogy sem a történet, sem a stílusa, sem karaktereinek ábrázolása nem eredeti, hiszen ez bocsánatos bűn egy mainstream szuperhős-képregény esetében, főleg, ha az még egy irdatlanul régi kontinuitásnak is része. De a R.I.P. ettől függetlenül is egy nagy, dramaturgiai szeméttelep. Morrison, aki általában oly gondosan fonja egy sztori szálait, és oly szépen vezetgeti azok mentén a lényegüknél megragadott karaktereket, mintha elfelejtett volna írni. Fontos pillanatokat, jeleneteket ugrik át, pusztán a következményeket mutatva meg, miközben olykor sokkal kevésbé lényeges momentumokat hangsúlyoz ki sokkal jobban.
A folyamatosság e durva megszakításai mentén mindenféle logika, előzmény és értelem nélkül jönnek és mennek a karakterek. Bruce új kedvese például alig pár résszel a R.I.P. előtt bukkant fel először, de itt máris el kellene hinnünk, hogy hatalmas, tüzes szerelmet éreznek egymás iránt, és a zsigereinket kellene, hogy markolássza a nővel (és egy cseppet sem elegáns duplacsavar következtében Batmannal) kapcsolatos fordulat, ami viszont kellő gondossággal felvezetett előzmények, és ügyes karakterrajz hiányában akkorát sem durran, mint egy petárda az óceán mélyén. Hasonlóan jár a röhejes denevérmanó, Bat-Mite, aki viszont eleve nem is passzol ebbe a szándékai szerint sötét és vérkomoly történetbe (még így sem, hogy pusztán Bruce képzeletének szüleménye) – így aztán mondhatnánk, hogy a kutyát nem érdekli, hogy egyszer csak hipp-hopp eltűnik a képregényből, de ekkor az olvasó hirtelen rájön, hogy az egészben egyáltalán nem is volt semmiféle szerepe. Hasonlóan gyorsan tűnik el Batman vészhelyzetre tartogatott pótszemélyisége, akit annak idején azért teremtett, hogy legyen valaki, aki képes visszavágni abban az esetben, ha őt, vagyis Bruce Wayne-t pszichológiailag elteszik láb alól (ez egyébként egy kifejezetten ügyes ötlet, ami tökéletesen reflektál a főhős mindent kontrollálni akaró megszállottságára – de kivitelezésében így is reménytelenül gyenge).
De a legnagyobb feketeleves a főgonosz személye. Azt az eshetőséget még csak megfontolni sem vagyok hajlandó, hogy a Black Glove vezetője, Dr. Hurt (hűha, jaj, de vicces, frappáns név!), valóban Bruce apja, de akárki is legyen, mindenképpen egy dögunalmas, fantáziátlan és végletekig sablonos gazember, akinek se karizmája, se fellépése, se normális karaktere, se semmije nincs, ha jól belegondolunk, még csak épkézláb motivációja sem. Ez utóbbi részben annak is köszönhető, hogy valóban nem tudjuk meg, ki is ő. Lehet egy rejtélyes rendező, akiről fogalmunk sincs, miért fáj a foga Batmanre, lehet a főhős apja, és (nem vicc!) lehet maga a megtestesült gonosz, maga a nagy patás, a Sátán is. Igaz, van a R.I.P.-nek egy sokkal izgalmasabb olvasata, ami szerint Bruce maga hozta a fejére ezt a válságot, életmódja, megszállottsága vezetett ide, s így ő önmaga legnagyobb ellensége, de ez gyorsan elsüllyed a sok logikátlanság és következetlenség tengerében. Az egyetlen, aki némi fényt jelent a sötétségben, az Joker – Morrison verziója a karakterhez kétségkívül félelmetes és bizonyos szempontból még eredeti is, más kérdés, hogy lelépése a történet végén az egyik legösszecsapottabb és legostobább jelenet, amivel idén találkozhattunk a mainstream képregények lapjain – és hadd áruljak el valamit: ez nem kis dolog.
A helyzetet súlyosbítandó, a R.I.P.-nek egész egyszerűen nincs lezárása. Ami befejezést kapunk, az félelmetesen elkapkodott és jelentéktelen Van ugyan egy jópofa (bár kissé erőltetett) epilógusa, és egy csinos kis kerete, de lényegében minden kérdés megválaszolatlan marad. Batman falrengetőnek ígért sorsát Morrison csak a Final Crisisban fedi majd fel, ugyebár Dr. Hurtöt illetően sem vagyunk okosabbak, mint fél éve, és azt sem értem, hogy miért „szült” az író egy fiút Batmannek, ha aztán két éven keresztül egyáltalán semmi érdemlegeset nem kezdett vele (merthogy Damien, mint korábban, itt is csak teljesen mellékesen bukkan fel).
A mérleg pozitív oldalán így szinte csak Tony Daniel gyönyörűen sötét, realisztikus, az aktuális trendek keretein belül tökéletes képei szerepelnek minden fenntartás nélkül (na és az azokhoz passzoló, kiváló színezés). Minthogy Morrison a sztorival alaposan mellényúlt, kizárólag neki köszönhetően jön létre valamiféle baljós, végzetszerű hangulat, aminek a téma alapján az egész sorozatot át kellene járnia. Szóval, Batman él, Batman halott. A sztorit magát – az előzetes médiahisztéria ellenére – ugyan túlélte, de a rajongók számára mélyebben van hat lábnál is. Csak remélhetjük, hogy Neil Gaimannek a jövő januárban induló történetével (Whatever happened to the caped crusader?) majd sikerül exhumálnia, de az biztos, hogy bazinagy ásóra lesz szüksége.
Megjelenés: 2008 Történet: Grant Morrison, Rajz: Tony Daniel
Az utóbbi pár évben onnan lehetett már jó előre felismerni a biztos bukásnak ígérkező filmeket, hogy Nicolas Cage neve állt a stáblista élén. A márciusban érkező Knowinggal talán megváltozik a trend, bíztató ugyanis az alábbi tréler, Alex Proyas rendező eddigi munkássága is vállalható (Holló, Dark City, Én, a robot), na meg a sztori is érdekes: 1958-ban időkapszulába helyeznek néhány gyerekrajzot, az egyik kislány viszont néhány random számsort ír fel a saját papírjára. 50 év múlva kinyitják a kapszulát, és Cage karaktere rájön, hogy a számok kódok, amelyek katasztrófákat, haláleseteket jeleznek előre, dátumra pontosan.
Ilyen se nagyon volt még eddig: a Twitch jóvoltából mától december 14-éig ingyen és bérmentve lehet megtekinteni a MindFlesh című, Cronenberg-szerű testhorrorként reklámozott filmet. Az IMDB-n ismertetett sztori kicsit zavaros, van benne egy taxisofőr, aki egy gyerekkori traumája révén képes a mentális síkról a fizikai világba kivetíteni a különböző obszessziókat (kényszerképzeteket, akár; Porontyok, valaki?), ami által viszont felborul a zuniverzum rendje (?), amit a földönkívüliek (??) nem néznek jó szemmel, lévén ők az univerzum rendőrei (???).A teljes filmitt, a korhatáros trailer a tovább után. Aki már látta, kommentálja be, hogy érdemes-e megnézni. Ha esetleg pocsék is lenne (a rendező előző horrorja, a London Voodoo nyert valami díjat, de a pontszáma nem túl magas), mint újféle forgalmazási kísérlet érdekes a dolog.
Kritikát önéletrajzi felütéssel kezdeni nem tartozik a különösebben eredeti módszertanokek közé, ám jelen esetben a tárgy bizonyos, minimálisan elvárható viszonyulási szintek olyan semmibevételével, alulmúlásával kérkedik, ami tulajdonképpen BÁRMIRE feljogosítja a megbízott írnokot. Ráadásul annyira traumatikus élményről van szó, hogy szarozni sincs az embernek ereje: engem a mechanika szigorlatom óta nem néztek ennyire hülyének. (Hogy a kisköltségvetésű apokalipszis-hangulat kegyelemkettesben oldódott, az leginkább a Shrek cirmosától eltanult ábrázatnak köszönhető.) Más kérdés, hogy a tanár szemében ott, akkor borongó világfájdalom tökéletesen jogos visszatükröződése volt szellemi pallérozatlanságomnak. A vehemens, s egyben lekezelő didaxis azóta tudat alá hantolt, arcpirító emlékét a mélyzölden instanthumanista és számítóan vértelen Scott Derrickson rendezőnek sikerült exhumálnia, s ettől olyan univerzális embergyűlölet lett urrá rajtam, hogy ha nem fájna a hátam, most izibe' beállnék egy légióba. Ölni, kérlek alássan, ölni.
Mer' ha ez a rendező megélhetési szócsöve lehet az angolszász konzumkultúrának, akkor én köszönöm, de inkább nem kérek belőle. És az, mert hiába mondom, hogy ez a szar akkora szar, hogy sárkánycsászárok és hipervándorok adják a másikat, az Amikor megállt a Föld direktori juttatásaiból Derrickson tízahetediken utódja fogja felszántani a jövő soksávos autópályáit olyan hibridekkel, melyek gyártástechnológiája sáskahadként habzsolja fel életterünket. (Nyomatékosítom: ez még egy elég jó jövőkép.)
Csak semmi félreértés – én is szeretem a szójanővérkét, ha hús, akkor csak hód –: nem a bolygót olajostul, esőerdőstül, óceánostul, pandástul kizsákmányoló embert átlagban két mutatóujjal feddő példázat puszta tényével van a gond, Tyler Durden is belemondja a tutit a kamcsiba (de ő egyrészt pofán lövi magát, másrészt a végefőcím után saját pokolgépe repíti haza - le), hanem ahogy a szövegkönyv ezt az áporodott ökorizsát a néző torkán le akarja nyomni.
A siralmas módon kiszámítható történet spoilerezése recenzionistát próbáló feladat. Ilyetén ambíciók hiányában tudatom, hogy Keanu Reeves újra megmenti a földet, megint látjuk embrionális pózban, megint kiválasztott, megint az emberi és az a fölötti létformák közti átjárhatóság harcos békekövete, és bár megint aránytalanul sok skillel ajándékozta meg a forgatókönyv, vélhetőleg egyik sem vonul be olyan elasztikussággal a mozgókép alltime klasszikusai közé, mint ahogy tette azt a limbótudománya. A Jennifer Connelly által domborított (? Ennek a nőnek egyre kisebbek a mellei.) asztrobiológussal (vagymi) párban pedig egy olyan hardcore szenvelgést prezentálnak az alapfordulaton utilitarista Homo Sapiens válsághelyzetben éledő önzetlen, írd és mondd: önfeláldozó hajlamairól, hogy azt huzamosabban hallgatni még tán a latin-amerikai szappanoperákon edződött keményidegzetűeknek is zsigeri fájdalom. Külön szerencse, hogy ezekre a sokkszerű vészhelyzetekre a több milliárd évnyi evolúció a mentális menekülés olyan fiziológiai lehetőségeit dolgozta ki, mint a pavlovi vihogás, vagy a sikongató lábrázás.
A sajtóvetítés közönsége pedig nem volt rest élni ezekkel a lehetőségekkel.
Egyetlen egyszer esett meg, hogy nem a filmen, hanem vele nevettünk, ez – természetesen – az agresszív nemzeti politikának címzett verbális tockos volt, ám a frappáns helyzetkomikum olyan gyorsan lett a következetlen karaktervezetésű script martaléka, mint amennyire obligát és lejárt maga a gesztus. A figurák a pürés állagú didaktika örvén bírnak mindössze létjogosultsággal: a női védelmi miniszter és Connelly raszta mostohafia egy konzekvens, hihető morfémára, mimikára nem pazarolják merő klisé szerepüket, teljesítményük a hőspáros esetlen eseményszálú, monoton moralizáló melodrámájával karöltve kényszeríti ki a magyar celebeket illető spontán utálatot.
Innentől kezdve meg már majdnem lényegtelen, hogy a CGI úgymond "naprakészsége" mennyire vetekszik a választási kampányrigmusok valóságtartalmával, ráadásul a bolygóközi enyészet munkássága cuzámmenánblokken megszemlélhető: ingyért az előzetesben (kamion, stadion). Milliónyi űrnyű is csak azt rágja a számba: eddig csak fekete pontod volt bioszból, toleranciából és önmérsékletből, szartál mindenre, mindenkire és magadra is, egy pángalaktikus parolára gépágyútűzzel felelsz, de nyugi, van még bőven abból a hitelkeretből, melyből az unokáidtól kölcsönzöd a sártekét. Egy piacra tervezett közönségfilmtől persze ne várjunk a felhasználóbarát rutindádánál radikálisabb megmondanivalót - amíg van piac. Meg közönség.
És ugyan illendő lenne most fellapoznom egy tokot, kivennem egy lemezt, és parlagon hagyott műveltségemet gondozandó megnézni az 1951-es eredetit, de nincs kedvem lehajolni ahhoz a polchoz. Nem érdekel az emberi kultúra. Sem Gaia. Csak egy cowboy-kalapot akarok a fejemre, meg egy atombombát a seggem alá.
Bill Plympton egész estés filmjének bemutatóját nagy érdeklődéssel várták itthon is, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy az összes vetítésre egy perccel az után, hogy erre lehetőség nyílt, elkapkodták az összes megvásárolható jegyet. Így jártak azok a belépők is, amiket előre lefoglaltam a pótelőadásra, azonban hála az Anilogue fesztivál nézőközpontúságának és az ott dolgozó kedves önkénteseknek, a lépcsőn ülve mégis végignézhettük a filmet. Többed magammal, tűzvédelmi szempontból veszélyesen megtöltve az apró termet, öröm volt konstatálni, hogy ennyien kíváncsiak erre a filmre és az animációra általában. Az interneten elérhető munkák mellett az Anilogue fesztiválon láttam először Plympton filmet, a Világpanoráma szekcióban bemutatásra került Hot Dogot, ezután ültünk be egy hosszabbnak és kiadósabbnak ígérkező groteszk őrületre.
Az Idióták és angyalok története egy szinte kafkai átváltozás körül bonyolódik. Jelen esetben hősünk átalakulása inkább pozitív végkifejlett felé tart, bár kiderül, hogy a helyzet akkor sem túl rózsás, ha csúszómászó helyett angyallá változunk. Kezdésként Plympton rövidfilmjeiből ismert humorral vezeti fel főszereplőjét egy kiállhatatlan, morózus kocsmatölteléket, nem mellesleg fegyverkereskedőt, aki mindennapjait egy második otthonává avanzsált lepusztult lebujban piálja át. A kocsma törzsközönsége már rég hozzászokott a rosszindulatú vendéghez, egy nap azonban minden megváltozik, mikor zuhanyzás közben két apró dudort vél felfedezni a hátán. A makacs kinövéseket igen egyszerűen, borotvával próbálja eltávolítani, de mint kiderül, az angyalságot legyőzni egyáltalán nem könnyű. A dudorok újra megjelennek, pár nap alatt jókora szárnyakká fejlődnek, és ha ez még nem lenne elég, átveszik az irányítást gazdájuk felett, aki akaratlanul is az ártatlanok és bajbajutottak megmentőjévé lép elő. Bár a nemes egyszerűséggel Angel nevet viselő főszereplő számára a szárny maga Isten csapása, van, aki vérszemet kap a hirtelen jött hatalom láttán és a háta közepére kívánja a szárnyakat. Előkerül a fűrész, fröcsög a vér, győz az erőszak, azaz mégsem. A film bő 78 perce elég még arra, hogy jó pár fordulópont után még egyszer megmeneküljünk, így az utolsó húsz perc is tartogat meglepetéseket.
A főhős a látszat ellenére persze elsősorban magával küzd, azzal, hogy kőkemény szívébe beengedje a jóságot és megtanuljon szeretni. Megható mondanivaló, a filmnek még sincs köze a giccshez, szavak nélkül, inkább a fekete humor, irónia eszközeivel játszik, egyszerűen és finoman mutat rá az emberi jellem általános gyengeségeire: kapzsiságra, féltékenységre, bosszúvágyra. A hét főbűn szinte mindegyike jelen van. A filmet jellemző okos cinizmus, és a melodráma hiánya csak azoknak újdonság, akik nem ismerik a Plympton műveket, azoknak meg, akik felkészülten várták a filmet, talán a komolyság és a sötét humor lesz meglepetés az életműben. A témának választott angyallá válás története mindenképp zseniális, mégis látszik, hogy a rendező- író Plympton nehezen áll rá a rövid formára, frappáns csattanók után az egész estés műfajra, ami meg is látszik a szerkezet furcsaságain. A filmnek legalább háromszor érezni a végét, a cselekmény szövete néhol megakad és fejezetekre bomlik az egész, ezek pedig sajnos nem egyenrangúak egymással. Érdekes karakterekből nincs hiány, a főszereplőről mégis szívesebben megtudnék kicsit többet, hiszen most van is idő kidolgozni, és szerencsére érdekel a sors tehetetlen áldozata.
De legyen ez a legnagyobb gond, hiszen negatívumok mellett ott van egy erős stílus, rengeteg friss ötlet és a szemnek kiváló grafika. 78 perc nem kevés és az is valami, hogy ezt 70 százalékban sziporkázással sikerült megtölteni. Sajnos néhol leül a történet, ez pedig kíváncsivá tesz, mi lett volna, ha erre az ötletre tömény félórát szán Plympton. Mindenesetre nem így történt, de a film ereje így is megmaradt. Alátámasztja ezt az a jelenet is, ahol a főhős, rossz napjáért egy ártatlan pillangón áll bosszút – a moziban a várható fordulatot felszisszenés és megrökönyödött sikkantás követte, pedig ez a jelenet még közel sem a legerősebb volt, mégis hatásos, ugyanúgy ahogy a film.
Egyelőre ennyi. Jövőre újra Anilogue, ahol sok más finomság mellett, remélhetően egy vagy több, hosszabb – rövidebb, új Plympton filmmel találkozhatunk.
.jpg)
.jpg)
