A Sin City 3. kötete elsősorban azok számára nyújthat teljes értékű élvezetet, akiknek még nem volt szerencséjük Robert Rodriguez hajszálpontos adaptációjához. A Nagy Mészárlás sztorija ugyanis a 2005-ös filmben feldolgozott három történet egyike. Ráadásul Rodriguez gyakorlatilag panelról-képkockára másolta le a képregényeket, így aztán nem hagyott sokat a képzelőerőnk számára. De ettől függetlenül erősen ajánlott a papírformátum beszerzése is, mivel még a mozgókép sem képes visszaadni Frank Miller utánozhatatlan, és egyedi stílusát.
A sztoriban azt kapjuk, amit a cím ígér: „egy nagy zsíros mészárlást.” A főszereplő most is az előző kötetből megismert Dwight McCarthy, aki jó nagy bajt hoz az óvárosi prostik nyakára egy mocskos zsaru, Jackie Boy személyében. Ha kitudódik, hogy a lányok egy rendőrt nyírtak ki, az felrúghatja az utcalányok és a rendőrség által kötött egyezséget, és ez pedig sötét időket jelenthet Óváros számára. Dwight segíteni akar egykori megmentőin, így megpróbálja a feldarabolt hullát elrejteni, de egy áruló révén a maffia tudomást szerez az ügyről. Ha sikerül megszerezniük Jackie Boy fejét, azzal könnyedén rátehetik a kezüket az Óvárosra és az ott dolgozó prostikra.
A Nagy Mészárlás egy feszültséggel teli, akcióban és meglepő fordulatokban gazdag történet, mindenféle fölösleges sallang nélkül. A cselekmény jól átgondolt, a karakterek szinte mindegyike a város véráztatta, mocskos sikátorainak világába tökéletesen illeszkedő sötét, alvilági figura, a hangulat pedig ehhez illően borús és vészjósló. Az olvasás előrehaladtával a tempó fokozatosan pörög fel, a történet egyre mozgalmasabbá válik, az utolsó oldalakat pedig lényegében már sűrű golyózáporban abszolválhatjuk. A rajzokról nem sok mindent lehet már elmondani, aki ismeri Miller comic-noir stílusát, az tudja jól, hogy mire számíthat. Aki pedig nem, annak meg csak annyit mondok, minél előbb tegyen vele próbát. Miller a képregénytörténelem talán legegyedibb hangulatú univerzumát volt képes megteremteni, mindössze a fekete és a fehér színek ügyes játékával. Ez egy olyan világ, ahol soha sem süt a nap, gyakran vastagon ömlik az eső, a város fényei pedig félelmetes árnyakat vetítenek a tűzfalakra, vagy éppen az ablakok rácsain beszűrődve festenek furcsa textúrát a fülledt motelszobák kopott falaira. A Sin City képregények mozgalmasságát érdekes módon nem az egymást sűrűn követő panelek láncolata adja, hanem pont ellenkezőleg, a gyakran egész oldalakat elfoglaló kompozíciók önmagukban több dinamizmust rejtenek, mint akár több oldalnyi panelerdő. Miller nem véletlenül papíron a leghatásosabb.
A kötet kivitele némi átalakuláson esett át, ami nem feltétlenül vált az előnyére. A legszembetűnőbb változás, az előző két kiadástól eltérő gerinc, amely ezúttal az eredeti amerikai kiadást vette alapul. A mind a hét kötetre elosztott Nancy rajzolat nálunk így már sosem lesz teljes (pláne, hogy a rövidebb történeteket tartalmazó Booze, Broads, & Bullets sem valószínű, hogy idehaza megjelenik), és bár mindez a képregényes polc egységességét tekintve rossz hír, a lényeg úgyis a belbecs. Arról nem is beszélve, hogy némi kárpótlást is kapunk, öt színes (!) oldalnyi borítógaléria, és tíz különböző képregényrajzoló saját, egyoldalas Sin City interpretációjának formájában. Ez utóbbiak közül külön kiemelném személyes kedvencem Sergio Aragonés alkotását, ami egyszerűen zseniális, jómagam percekig vihogtam rajta. A 3. kötet ezenkívül némileg durvább, vastagabb papírt is kapott, amely a színes képek esetében nem túl előnyös, de egyátalán nem zavaró.
Mindent összevetve egy főleg az akcióra kiélezett, gyors, izgalmas és szórakoztató sztorit kapunk, amely a film ismeretében már sajnos nem tartogat számunkra sok újdonságot, de már csak Miller rajzai miatt is kötelező begyűjteni.
Sin City: A Nagy Mészárlás (Sin City: The Big Fat Kill)
Megérkezett az első trailer a (részben hazánkban forgatott) Hellboy 2-ből! Mike Mignola zseniális képregényes alapvetésének Guillermo del Toro nevéhez fűződő első filmes adaptációja a korrekt, tisztességesen megcsinált feldolgozások közé tartozik, még ha a történetet össze is kavarták kissé a képregényhez képest és a szerelmi szálnak is erősen kötelező filmes íze volt. Ettől függetlenül a képregény rajongói és a látványos, izgalmas fantasztikus filmek kedvelői egyforma várakozással tekinthetnek a második részre. A csapatban sok régi ismerőst üdvözölhetünk: Ron Perlman (Hellboy), Selma Blair (Liz Sherman), Jeffrey Tambor (Tom Manning) és a nehezen felismerhető Doug Jones (Abe Sapien) újra megjelennek majd, a zöldfülű John Myerst játszó Rupert Evans azonban nem tartozik a visszatérők közé.
-csibu-Egyéb
2007. december 20., csütörtök 16:55
0
Ugyan a hír már végigjárta a sajtót, de mi sem mehetünk el mellette szó nélkül. A Duke Nukem '96 legnagyobb slágere volt: grafikailag lenyomta a Doom-ot, játékmeneténél hangulatosabbat akkor és tökösebb antihőst azóta sem termelt a játékipar (mely szó akkoriban még nem is létezett). Modok és kiegészítők tucatjai tartották a lelket a büntető egyszavasokkal operáló Duke-ban, majd egy szép napon jött a bombahír: készül a mindent elsöprő második rész folytatás.
A sztorit innentől mindenki ismeri: a Duke Forever azóta is rendszeres szereplője a híreknek, időnként fel-fel bukkan egy kép vagy videó, mely újabb reménysugarat gyújt a keménymagos rajongók szívében, de a játék azóta sem készült el. Sejthető, hogy ez a prodzsekt már többször kukába került, ám úgy tűnik, a lelkesedés erősebb a józan észnél és a halottaiban nyugodni nem tudó Duke-ot rendszeresen feltámasztják a 3D Realms (?) titokzatos fejlesztői. A témát manapság már leginkább csak egy bulvárhír komolyságával lehet kezelni, a hardcore duke rajongókon kívül már senki sem képes komolyan venni.
Aztán a napokban kiszivárgott egy új kép, majd egy trailer is. A Bruce Willis-re hajazó Duke inkább tűnik egy rajongói artwork-nek, semmint valódi fejlesztői grafikának. A trailer azonban már szilárdabb bizonyítéka lehet annak, hogy a Duke Nukem Forever egyszer tényleg elkészül. Hasra nem estünk tőle, leginkább csak a rajongók szívét lobbanthatja lángra. Többek között azért, mert azóta a játékvilág már többszörösen kielégítette az agyatlan hentelésre vágyók igényeit (Painkiller, Serious Sam), s azért is, mert a játékok felé támasztott elvárások gyökeresen megváltoztak (ami elsősorban financiális szempontból létfontosságú), ez utóbbi pedig azt vonhatja maga után, hogy ez a Duke már nem az a Duke lesz (ahogy a Doom 3-nak sem sikerült visszahozni a régi klasszikus hangulatát). Az újragondolás működhet, és talán szükséges is ahhoz, hogy a prodzsekt eladhatóvá váljon, ám kérdéses, hogy mennyire van nekünk erre szükségünk.
Elkészül valaha? Kell ez nekünk? Franchise-püfölés, szellemprodzsekt vagy csak egy médiahack? Oszd meg velünk véleményed, boncoljuk szét az elmúlt évtized legnagyobb bulvárlegendáját.
Az évszázad legpocsékabb fordításával boltokban a magyar forgatókönyvíró-fenegyerek új bestsellere
A középszar Amerikai rapszódia és a briliáns Hollywoodi fenevad után váratlan gyorsasággal idehaza is megjelent Joe Eszterhas vadonatúj szösszenete, a The Devil’s Guide to Hollywood: The Screenwriter as God.
Kedvenc hun fenegyerekünk, aki egész életében azt hitte, apja zsidó menekült, míg rá nem jött, hogy épp ellenkezőleg: háborús bűnös (erről szól a Music Box), aki elszerette legjobb barátja feleségét, aki hárommillió dollárt kaszált egyetlen forgatókönyvéért (Elemi ösztön), és aki hat éve majdnem megpusztult torokrákban – nem sok újdongásot tartogat a Hollywoodi fenevad rajongóinak; könyve amolyan megbizhatóan szórakoztató olvasmány.
Pontosabban kalauz: anekdoták, bölcsességek és vaskos beszólások gyorsan emészthető, laza elegye 400+ oldalon keresztül. Amelyre mondjuk három csillagot adtunk volna, és gyorsan elfelejtjük, ha nincs AZ A FORDÍTÁS.
The horror, the horror...
Míg az első két könyvet Komáromy Rudolf ültette át magyarra (méghozzá ügyesen), addig a Devil’s Guide egy Rákócza Richárd nevű emberhez került. A JLX, Laux József (ex-LGT) kiadója döntött így. Az eredmény egy olvashatatlan, felfoghatatlan, csapnivaló kötet – A HAZAI KÖNYVKIADÁS SZÉGYENFOLTJA.
Nem elég, hogy Rákócza stílusa egy fordítószoftverét is alulmúlja, és minden kifejezést szóról szóra, tükörben fordít; nem elég, hogy mondatok értelmét változtatja meg negatívról pozitívra és fordítva (az osztogatnak és a fosztogatnak dilemmája); nem elég, hogy sorozatosan elgépeli a neveket (Robert Evans előbb Raymond Evans lesz, aztán Robert McEvans); nem elég, hogy lusta kikeresni a magyar címeket a port.hu-ról, de FINGJA SINCS SEM A FILMGYÁRTÁSRÓL, SEM HOLLYWOODRÓL.
Azért elég nagy bátorság így filmes témájú könyvet fordítani.
Már a magyar cím is ferdítés:
„Ördögi kulcs Hollywoodhoz – Miért Isten a forgatókönyvíró.” Miért kulcs, miért nem útmutató? Ezek szerint Isten is forgatókönyvíró? (Végül is, lehet…) Vagy hogy a francba értsük ezt?
Aztán jönnek a durvulások: „Bruce Willis Add drágán az életed! című filmje...” Sylvester Stallone kasszasikere, a „Sziklamászó.” Nem láttad? Dehogynem! Emlékszel: ott mászik a sziklán. És Spielberg felülmúlhatatlan klasszikusa, „az ÁLLKAPCSOK!” Érted… JAWS!
Sírva röhögnék, ha nem lenne olyan kínos az egész. Azt már mondanom sem kell talán, hogy ferdítőnknek lövése sincs a forgatókönyvírásról, de a legalapvetőbb szakkifejezésekről sem, sőt azt is megkérdőjelezem, hogy egyáltalán angolul tud.
Szerinted mi a sound stage? Rákócza szerint „hangosszínpad.”
Szerinted mi a postwork rewrite? Rákócza szerint „postamunka átirat.”
Szerinted mi a high concept? Rákócza szerint „magasröptű koncepció.”
Szerinted mi a con artist? Rákócza szerint „csalóművész.”
Szerinted mi a project development? Rákócza szerint „ingatlanfejlesztés.”
Szerinted mi a jó büdös lópikula az a screen credit? Rákócza szerint „vászonhitel.”
És teszerinted, de őszintén: mit jelenthet az, hogy the film bombed? Mert Rákócza szerint azt, hogy „a film robbant.”
AZT HISZED, EZZEL VÉGE?
Eszterhas: my typwriter had a cameo in the movie.
Rákócza: „az írógépem KÁMEA LETT A FILMBEN.”
Megnéztem a google-ön, mi a tököm az a kámea: „Domborműves ábrázolással díszített drágakő.” Szóval Joe Eszterhas írógépe a Kicsorbult tőr című filmben domborműves ábrázolással díszített drágakövet alakít. Strange, isn’t it? We're not in Kansas anymore, Toto!
Rákócza egyébként a társszerzője Dopeman Könyvet akartok, nesztek! című önéletírásának, társszerzője egy budapesti idegenvezető Szökőár testközelben című cunamis tényregényének, illetve szerzője a Szeretlek – Hogyan mondjam el? (Ötletek – gondolatok) című hasznos kézikönyvnek.
Oh, and the ultimate mindfuck:
First draft screenplay = első csapolású forgatókönyv.
Hat vagy hét évesen láttam először a Macskafogót, és utána sokáig abban a hitben éltem, hogy ez egy külföldi film, csak baromi jó a szinkronja: fel se merült bennem, hogy egy ennyire profi rajzfilmet nálunk készíthettek. Azt pedig, hogy mekkora siker volt külföldön, csak most, a sajtóanyagból tudtam meg – gyakorlatilag mindenhová eljutott Angliától Indiáig, több mint száz országban játszották. Itthon 4 és fél millióan látták, alig van valaki, aki ne ismerné, mondatai, figurái beleégtek a kollektív tudatba. A kultusz nagysága sajnos a két alkotót, Ternovszky Bélát és Nepp Józsefet is megbénította: a Macskafogó 2 gyakorlatilag nem folytatás, hanem egy ön-tribute, másfél órányi bensőséges kacsintgatás. Mintha egy húsz éve feloszlott együttes újra összeállna, hogy sütkérezzen a saját legendája fényében: újat nem nyújt, mert vagy nem tud, vagy biztos benne, hogy a rajongóknak az is elég, hogy látják a régi arcokat.
Nagyon úgy néz ki, hogy Neppék nem történetben, hanem kultuszban gondolkodtak, meg akartak felelni minden nézői nosztalgiának. Gyakorlatilag az összes fontos szereplőt visszahozzák a gengsztermacskáktól a vámpírdenevérekig, amivel még nem is lenne probléma, de sokuknak, mint például a 4 patkánynak, nincs semmilyen dramaturgiai funkciója. Vannak, hogy hadd örüljünk. Az eredeti filmben kis túlzással annyi a történés, mint egy James Bond filmben, a látszólag mellékvágányt jelentő epizódok is fontos részei a cselekménynek, még ha ez csak a végén derül is ki. Itt kapunk egy hosszú expozíciót – egy Stanley nevű újságíróegér a dzsungelben felfedez egy vad macskapopulációt, akik megtudva, hogy a társaikat leigázták az egerek, elindulnak a kiszabadításukra –, majd minden fordulat és izgalom nélkül hirtelen véget ér a film. Ami még ennél az aránytalanságnál is érthetetlenebb, az az, hogy Grabowski figurája közben csak mellékszerepet kap.
A poénokat illetően sem sokkal jobb helyzet: vannak bőven, akad közöttünk szellemes is, de az erőltetett szóviccekből a kevesebb több lett volna, a filmből való kikacsintás pedig már elsőre is alig-alig vicces, sokadszorra meg már annyira se. Az eredeti Macskafogónak talán nem a zenei betétek jelentették a legerősebb részét, ennek ellenére természetesen most is felhangzik pár jellegtelen betétdal. A végefőcím viszont képes megmozgatni az embert, legalábbis a kijárat irányába, mert ifjabb Malek Miklós és Zöldi Gergely olyan iszonytató giccset hozott össze, amire még a Bon-Bon zenekar se lett volna képes. Ami a látványt illeti, természetesen látszik, hogy eltelt 20 év, élénkebbek a színek, részletesebbek a hátterek, a figurák hibátlanul animáltak. A hagyományos két dimenziós animációt néhány jelenetben 3D-s képek váltják fel pár másodpercre, amelyek megtörik némileg a stílust, de ezzel együtt a látvány a legkevésbé kifogásolható része a produkciónak.
A Macskafogó 2 nem az a film, amiről anyázva jövünk ki és követeljük vissza a pénzt. Alkalmas arra, hogy a negyven év alattiak nosztalgiáját kielégítse, és még az is lehet, hogy a mai gyerekeknek is tetszeni fog – pár százezer nézője biztos lesz. De hogy nem fogjuk röhögve idézgetni a mondatait, az is biztos.
Ternovszky és Nepp védelmében: embertelenül nehéz egy kultuszhoz hozzányúlni. Kockázatos szimplán reprodukálni az eredetit, bátran – de az esszenciáját megőrizve – eltérni tőle, még inkább. Kár, hogy meg sem próbálták.
Bár ilyesmit nem szoktunk csinálni, íme a film egy másik kritikája, villámkritikája, Harmi kolléga tollából:
Grabowski visszatér, 21 évvel az első opusz után. A történet kibontása silány a hatalmas be- és felvezetéséhez képest, ám a párbeszédek és a figurák a régiek. Míg a klasszikus filmből olyan állapotban kerültünk ki, mint Teufel a macskafogóból, a második résznél korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Mintha már nem hatna olyan erővel a gépezet, mint az első részben: lelkesen, de cseppet keserű szájízzel távozunk.
A macskák és egerek színe nem fakult, a rajzfilm képileg nem akarta meghódítani a világot, de megállja a helyét. Mi több, a szinkronhangok kiválóak (Darvas, Dörner, Reviczky, Szombathy, Kern, Haumann, Mikó, Sinkó) és a beszéd az, mely viszi az összes pálmát és az egész filmet. Erős poénokkal és izgalmas fordulatokkal megspékelt a macskák és egerek közös nyelve, mely igazán hű marad az első részhez. A hang, és a zene kellemes, újra itt a jazz, és a betétdalok sora (utalnak is Malek Miklós zeneszerzőre), bár a búcsúszám (ifj. Malek) a főcím alatt hagy a nézőben kérdéseket és némi kívánnivalót maga után...
A Rudolf Péter hangján megszólaló Stanley Livingstone és a vad Torzonborz történetének vége nem olyan vaskosan kidolgozott, mint a bevezetése. Nagyot ígér, gyorsszerelem a vég. És nem értjük, miért. Grabowski már idős szuperhős, és helyébe az oly lenézett újságíró, Stanley Livingstone kerül, aki valójában csak a történet bonyodalmának generálója.
A hibák ellenére nem felejthetjük el, mennyire nagy dobás volt az első rész, és mennyien nézték ronggyá. Jó lenne, ha az új rész apropóján újra a mozikban találnánk őkelmét.
Bruce Campbell egy legenda. Az Evil Dead széria 1. és 2. részének B-filmes piedesztálra emelése után ez nyilvánvalóvá vált, temérdek rajongója akad, akiket az Evil Dead 3: Army Of Darknessszel Raimi maradéktalanul ki is szolgált, hiszen ez az epizód gyakorlatilag Bruce Campbell magánszáma, a horror-elemeket maga mögött hagyó one-man-show, ami Bruce-ot végérvényesen a gumiarc-akrobatika legnagyobbai közé emeli (Tim Roth, Jim Carry és még néhányan). Az ő személyére épül a meglehetősen elborult Bubba Ho-Tep is, ahol az öreg Elvist alakítja, természetesen zseniálisan. A rajongók nem feledkeztek meg róla, a neten házilag barkácsolt videókban megütköztetik a fűrészkezű legendát több híres sorozatgyilkossal is (Ash VS Jason, Ash VS Freddy).
A My Name Is Bruce egy Campbell-kultuszra építő, Army Of Darknesshez hasonló, rajongóknak kedveskedő filmnek tűnik, amely temérdek önreflexió és kiszólás mellett horroros utalások és filmes gegek tömkelegének lehetőségét is magában rejti. Bruce önmagát játssza, akit rajongói megkeresnek és felkérnek egy túlvilági lény elleni küzdelemre.
A Versus minden szempontból zavarba ejtő film: gátlástalanul halmozza egymásra a jakuza- és zombifilmek műfaji sablonjait, és mindent megtesz, hogy megnyerő és vagány legyen, ám egy pillanatig sem veszi magát komolyan, és emiatt nem csak halálosan viccessé válik, de meglepő módon még a szereplők által előadott nagyképű keménykedések is működni kezdenek egyfajta B-filmes hatásmechanizmusnak köszönhetően (bár a rendező nem tartja B-filmnek a Versus-t, amint az az egyik audiokommentárból kiderül). Biztosra ment a Black Mirror a film megjelentetésével, világszerte masszív rajongói bázisnak örvend ugyanis, remélhetőleg tehát nálunk is sokan ismerik. A dögös fémdobozos megjelenés mindenesetre méltó a Versus-hoz. A film egyébként rögtön két változatban került fel a lemezekre, a rendezői verzió tizenegy perccel hosszabb az eredetinél. (Kitamura elárulja az egyik interjúban, hogy volt egy két és fél órás változat is, és bár neki tetszett, tudta, hogy így soha nem tudná kiadni, úgyhogy meg is vágták erősen.)
A történetre nem vesztegetnék túl sok szót, gondolom rengetegen ismeritek, aki pedig nem, az elől nem lövök le sok poént feleslegesen. A lényeg: két szökött fegyenc egy csapat jakuzával találkozik egy erdőben a megbeszélt helyen, de azonnal össze is kapnak (pontosan nem is derülnek ki a köztük lévő viszonyok), ketten meghalnak, az egyik pedig érdekes módon rögtön fel is támad, és újra meg újra le kell lőni. Az egyik rab mindenesetre megpattan a gengszterek által foglyul tartott lánnyal, azok utánuk erednek, a kihalt, városoktól messze fekvő erdőben pedig lassanként feltámadnak a régen elásott hullák, úgyhogy mindenkinek mészárolnia kell őket, aki túl akarja élni a napot. A helyzetet tovább bonyolítja még néhány felbukkanó csodabogár szereplő, mint például két zsaru, akiktől a fegyencek megpattantak, három furcsa harcos és főleg egy férfi, aki fel tud támasztani embereket, méghozzá nem sima zombivá, hanem „hiperzombivá”, akik gyorsabbak, erősebbek és ügyesebbek is. Bonyolultnak és kaotikusnak hangzik a cselekmény, mint ahogy az is, de a végén letisztul az egész két harcos párbajává és egy hatalmas összecsapássá, ami után minden világos lesz, még a múltban játszódó szamurájos flashback-ek és a jövőben játszódó film végi zárójelenet is.
A DVD kiadások esetében külön vizsgálatot érdemel a kép és a hang minősége, különösen a kisebb kiadók által egy szűkebb rajongói bázist célzó megjelenések esetében, ahol hajlamosak kritikán aluli minőségben is kiadni filmeket. Ez esetben azonban nem lehet panaszunk, a kép és a hang is igen korrekt (japán és magyar hangsávból is van rajta DD 5.1 és DTS). A magyar szinkronra én nem vagyok különösebben kényes, mindig minden filmet igyekszem eredeti szinkronnal nézni, de jók lettek a magyar hangok, ha nem is olyan vagánykodósan lazák, mint az eredetik, úgyhogy aki nem szereti a feliratokat, az is élvezni fogja a filmet.
Az extrák pont olyan sokrétűek és viccesek, mint maga a film. A rendezői kommentárokkal például számomra az szokott a fő probléma lenni, hogy hiába tartalmaz érdekes részleteket, másfél-két órán keresztül nagyon nehéz annyi információt átadni, hogy ne váljon unalmassá a dolog, pláne ha a kommentár készítői próbálják a képernyőn látható eseményeket követni. A Versus esetében szerencsésen sült el a dolog, ugyanis a hatfős csapat (a rendező és öten a fontosabb szereplők közül) kellően komolytalanra vette a hangulatot: gyakorlatilag végigbaromkodják a két órát, igen szórakoztató módon folyamatosan szívatva egymást és a jelen nem lévő színészeket. Ettől persze még sok érdekesség elhangzik a forgatással, trükkökkel, problémákkal, változtatásokkal kapcsolatban. Kitamura és a többiek szerencsére nem félnek kritizálni a filmet. Meglepő volt megfigyelni, hogy néhány általuk felvetett problémát én egyáltalán nem tartok komolynak, más dolgokra pedig, amik szerintem nem a legprofibban voltak megoldva, ők szemmel láthatóan marha büszkék, de hát pont ezek a (talán kulturális okokra visszavezethető) ízlésbeli különbségek a legérdekesebbek. Az is furcsa volt, hogy Kitamura szerint a nyugati közönség sokkal humorosabbnak értékeli a filmet, azaz sokkal több jeleneten nevetnek, mint a japánok, akik – úgy tűnik – próbálják végig komolyan venni a filmet.
A „készítőkkel” való interjú nagyrészt a rendezőt és a főszereplőt (Tak Sakaguchi) jelenti, bár néhány más színész is felbukkan pár másodpercre. Érdekes és szerintem nagyon ügyes megoldás, hogy amikor elhangzik egy-egy sztori a forgatásról kitört foggal, törött bordákkal, éles késekkel, meghiúsult kurvázással és más hasonló dolgokkal kapcsolatban, bevágják alá a forgatás közben készült, gyakran hosszabb és igen profi felvételeket. Tak amúgy láthatóan előadja magát (hatalmas álszerénységgel beszél a jótékonysági adományról, amit forgatás alatt adott, dicséri a saját színészi teljesítményét és így tovább), sőt néhány dologgal kapcsolatban ellentmondásba is kerül a többiekkel, akik tőle eltérően nyilatkoznak egyes dolgokról… ez is ritka dvd extráknál és nekem nagyon tetszett, tényleg úgy érzi az ember, hogy a kulisszák mögé pillanthat. A vágóval készített rövidke interjú kellemes meglepetés, nem gyakori az ilyesmi, de annál érdekesebb.
A Nervous című kisfilm csak kis túlzással nevezhető szervesen a film világához tartozónak, sokkal inkább egy rövid, groteszk, a film médiuma által elmesélt viccről van szó, amit kábé fél óra alatt vehettek fel egy szűk szobában. A párbeszéd és a rendezés hiánya is erősen amatőrfilmes hangulatot áraszt, mintha csak szabadidejükben, poénból vették volna fel a jelenetet, hasonlóan a „Versus Underground” néven futó extra felvételéhez, mint ahogy valószínűleg pontosan ez is történt, de az egész valahogy mégis passzol a képbe: mire a néző végigrágja magát az összes audikommentáron és interjún, valahogy nehezen tud a Versus készítőire úgy nézni, mint más filmesekre. Ők sokkal inkább a „fiúk a grundról”, akiket mintha jól ismernénk kamaszkori csínytevéseikkel együtt. És ez egyáltalán nem baj, mert ha igazán komoly filmkészítőkként tekintene rájuk, akkor már maga a film is több sebből vérezni kezdene, és van-e értelme elrontani a mókát?
Most pedig nézzük, mibe lehet belekötni. A menük elég furcsán néznek ki (megkockáztatnám, hogy rondák), de azért meg lehet őket szokni. Az angol felirat itthon nem alap elvárás, de szerintem rákerülhetett volna a lemezre. Komolyabb problémáim vannak a doboz hátoldalán található feliratokkal kapcsolatban: egy ilyen volumenű kiadásnál igazán figyelni kellett volna arra, hogy az audiokommentárokat ne a „B” lemezen tüntessék fel, amikor az „A” lemezen vannak, és érthetetlen az extrák felsorolásánál alkalmazott elv is: az „Interjú a vágóval” egy tízperces beszélgetés, ami fel van tüntetve a dobozon, az „Interjú a készítőkkel” hosszabb és fontosabb is, ami viszont nincs, a „Versus evolúciója” pedig, ami rögtön a két audiokommentár után van írva, egy másfél perces klipszerű cucc, amihez ráadásul hiába tüntetik fel a magyar feliratot, ha végig senki nem szólal meg benne (és nincs is rajta felirat, persze). Lehet, hogy nem nagy jelentőségű hibák ezek, de buták és feleslegesek, pláne ha hónapokat várt a közönség a kiadásra, amit még az utolsó pillanatban is későbbre tologattak.
Összességében azért nagyon kellemes kiadvány ez, kinézetre és az extrák tekintetében is, amely ahhoz is sokkal közelebb hozhatja a filmet, akit elsőre nem fogott meg a B-filmes, vicces-vagány hangulat és a lelkesedés. No és természetesen egy-egy hiánypótló ázsiai kiadványt mindig meg kell becsülni – ki tudja, talán még Ichi The Killerünk is lesz egyszer.
Megcsinálták, igen. Kedvenc sorozatgyilkosunk második évadbéli kalandjai még izgalmasabbra és meglepőbbre sikeredtek, mint az elsőben látottak. Volt rá esély, hogy az irodalmi alapanyagtól elrugaszkodva csökkeni fog a színvonal, vagy épp a morális felhorkanásokat csillapítandó, puhítanak Dexter karakterén és a sorozat hangulatán az írók, de nem ez történt. Ahogy egy IMDB-fórumozó jól megmondta: „The writers on Dexter have balls.” Valóban. Így kell, és így érdemes sorozatot csinálni.
(A tovább után szinte teljesen spoiler-mentes szöveg!)
Amikor július végén megnéztem a netre kiszivárgott első két részt, azon reményeimnek adtam hangot, hogy ezúttal nem lesz Ice Truck Killer szintű nemezis, hanem teljes egészében Dex zavaros személyisége kerül majd fókuszba. Tévedtem is, meg nem is. Doakes őrmesterből, a madöfakkolás virtuóz művészéből remek damoklészi kard lett, aki pont a megfelelő pillanatban (képzavar következik) sült el, de Dexter – kezdetben legalábbis – szappanoperát idéző magánéleti zűrjei is ugyanolyan fontos részét képezték a dramaturgiának. Míg az első évadot tulajdonképpen meg lehetett úszni anélkül, hogy mint nézők nyíltan azonosuljunk egy sorozatgyilkossal, itt csak akkor működik a történet, csak akkor van tétje, ha elkezdünk Dexternek drukkolni. Jár a riszpekt az íróknak, rendezőknek és persze Michael C. Hallnak, hogy el tudták érni: a főszereplő belső vívódásai, a lebukásának belengetése jobban bevonja a nézőt, mint egy másik pszichopatával való, sokkalta véresebb kergetőzése (lásd: első évad).
Ennek két pofonegyszerű oka van. Egy: amíg az első évadban már jóval a finálé előtt sejteni lehetett a slusszpoént, itt végig két- vagy inkább sokesélyes volt a játék kimenetele. Az elképesztően intenzív utolsó 5 részben minden teljesen nyitott volt, hogy aztán a fináléban – szerencsére – elmaradjon a kötelező nagyjelenet, illetve nem úgy, és nem azokkal a szereplőkkel következzen be, ahogy azt az egyszeri néző várta. Kettő: Dexter karakteréről ezzel összefüggésben kiderült, hogy valóban változik, a hangzatos belső monológjai mögött tényleg igazi identitásválság van. Egy Vic Mackey, történjen vele bármi, mindig Vic Mackey marad. Dexterről viszont ebben az évadban, egy rövid ideig, nem lehetett tudni, hogy "Dexter"-ként fejezi-e be a szériát, vagy elveszti a „nihilista, de azért tök ari”-killer imázsát. Megkockáztatom: épp ettől a bizonytalanságtól lett olyan körömcsócsálósan feszült az évad második fele. Végül persze annyira nem mertek az írók radikálisak lenni, ezért az utolsó rész túlzott lekerekítettsége miatt akár csalódottnak is érezhetnénk magunkat. Igaz, az első szezon végén sem hittük, hogy ennyi potenciál van még ebben a figurában, így arra tippelek, jut még a 3. évadra is meglepetés, noha ezúttal tényleg nehezebb elképzelni, hogy hova fejlődhet még a történet.
Addig is lehet filózni a sorozat morális vonatkozásain, mármint a néző szemszögéből, azaz, hogy miért is ilyen jó (?) azonosulni egy gyilkossal. Odaátról nyilván máshogy fest a dolog. Ahol akkora hagyományai vannak az önbíráskodásnak, mint Amerikában, ott talán könnyebb szemérmesen fátylat borítani arra a bizonyos 5. parancsolatra, ha az, aki megszegi, a jó ügy érdekében cselekszik. Csoda, hogy Jack Bauer is azt ver (khm.) bucira, akit csak akar?
(Enyhe spoiler, most:) Az évad legeslegutolsó Dexter-monológja ez: „Gonosz vagyok? Vagy jó? Többé már nem teszem fel magamnak ezt a kérdést. Mert én nem tudom rá a választ. Van olyan, aki igen?” Azt jelentené ez, hogy nincs jó és rossz, az erkölcs relatív? Veszélyes konklúzió: bármelyik agyhalott iskolai lövöldöző-jelölt elfogadná mottónak (és lehet, hogy lesz is, aki el fogja). Ez azért már majdnem több, mint „a határok konszolidált feszegetése.” Veszélyes, tehát iszonyatosan izgalmas. Zárójel bezárva.
Szeretek nézőként kellemesen csalódni, mivel igen ritkák az ilyen kegyes pillanatok a sorozat- és filmnyűvő sivár éjszakai életében, de hála a Sanctuarynek, végre újra megízlelhettem a meghökkenés okozta euforikus élmény édes és kábító örömét. Persze egy ilyen túlságosan lelkes kezdőmondattal nem akarok senkit sem gyanútlanul félrevezetni, sem pedig azt a hamis első benyomást kelteni, hogy itt most egy titkos remekművel van dolgunk, ami felett eddig talán elsiklott éber figyelmünk, mert erről szó sincs. A Sanctuarynek is bőven kijutott a látványos és könnyen kitapintható gyenge pontokból, amelyek kellőképpen lerontják az (amúgy rossznak még mindig nem nevezhető) összhatást, ettől függetlenül mégis nyugodtan ki merem jelenteni, hogy számomra ez a sorozat kétségkívül az év egyik meglepetése volt (low budget pályán természetesen), minden hibája ellenére.
De itt álljunk is meg egy pillanatra, az előző mondattal kapcsolatban ugyanis több mindent tisztázni kellene. Az egyik az, hogy a Sanctuary tulajdonképpen nem is klasszikus tévésorozat, mert tévében a mai napig nem vetítették, hanem egy ún. direct-to-web sorozat, ami azt jelenti, hogy az egyes epizódok kifejezetten az internetre készültek, és (egyelőre) ott is tekinthetők meg. Azt, hogy ez mennyire jó ötlet, illetve mennyire működhet jól a jövőben, én nem akarom most itt megítélni, mindenesetre azért érdemes megjegyezni a Sanctuaryt ebből a szempontból is, ami nem elhanyagolható médiatörténeti tényező: ez a sorozat ugyanis az online felület kizárólagos filmes médiumként való felhasználásának egyik újabb úttörő állomása. A másik dolog pedig a költségvetéssel kapcsolatos: annak ellenére, hogy a Sanctuary diadalát low budget pályán könyveltem el, még nem jelenti azt, hogy ne költöttek volna rá sok pénzt, hiszen a sorozat Guiness rekorder lett, persze a maga kategóriájában (legdrágább webre szánt sorozat), ennek ellenére természetesen a költségvetése még mindig meg sem közelíti mainstream társaiét.
És ez sajnos meg is látszik rajta. Ha valami miatt cikizni lehetne a Sanctuaryt, akkor elsősorban a béna akciójelenetek, a halovány vizuális effektek és a sokszor zavaróan művi green screen technológián alapuló látványvilág miatt lehetne. A másik negatívum már nem vizuális, hanem dramaturgiai: az epizódok ugyanis mindössze 15-18 perc hosszúságúak, emiatt aztán a történetvezetés eléggé csapongó és darabos, valahogy nem áll össze egyetlen egésszé, nem beszélve arról, hogy negyedóránként mindig át kellett élnem azt kellemetlen és idegesítő érzést, hogy „már vége is?!” De hiába ment a pénzhiány a látvány rovására, hiába az elvarratlan és a megfelelően ki nem bontott cselekményszálak, én mégis könnyen megbocsátottam mindezt a sorozatnak.
Hogy miért? Az atmoszféra, kérem, az atmoszféra. Nem tagadom, engem – sántikáló effektek ide vagy oda - simán meg lehet venni, ha a film/sorozat hatásosan megteremtett és végigvezetett atmoszférával rendelkezik (ezért is vagyok oda például Shyamalan sokak által lenézett és szívesen ócsárolt munkásságáért), ami a Sanctuaryre hatványozottan igaz. „Sanctuary For All”, azaz „Menedék Mindenkinek”, szól a sorozat mottója, a központi helyszín ugyanis nem más, mint ez a címbeli menedékhely, ahol Dr. Helen Magnus (Amanda Tapping) és lánya, Ashley (Emilie Ullerup) különféle szörnyeknek és mitikus lényeknek nyújt önzetlenül biztonságos óvóhelyet. Ide csöppen egy rejtélyes mészárlás és egy biológiai rendelleneséggel együtt élő kisfiú miatt a fiatal pszichológus, Dr. Will Zimmermann (Robin Dunne), aki végül úgy dönt, hogy velük marad és részt vesz a kalandokban, amiben bizony bőven van és lesz is még részük mindannyiuknak.
A Sanctuaryben valamiért kivételesen jól működik az amúgy eltúlzott műfajkeveredés, illetve a bizonyos zsánerek közkedvelt motívumainak rapszodikus mixelése, amelyek közül hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe: a scifi (pl.: tér és idő manipulálásával végrehajtott teleportálás) mellé kapunk bőven például darkfantasyt és gótikát (pl.: a szörnyek vagy az 1800-as évek végi London és a Hasfelmetsző Jack-mítosz), kalandfilmbe illő régészeti kutatásokat, történelmi eposzokat idéző titokzatos múltbeli eseményeket és okkultizmust (a három boszorkány) stb. Ez a sokszínűség ahelyett hogy kioltaná és lassan felszámolná magát, teljes mértékben működik, mert a készítőknek sikerült egy egyéni és hangulatos világot teremtenie, ami nem mondható el bármelyik sorozatról. A Sanctuary sötét és magával ragadó világába pedig én bármikor szívesen visszatérnék, de eddig sajnos csak nyolc webizód készült el (amelyek online meg is vásárolhatóak), és csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb jön majd folytatás. Sok a lehetőség ebben a sorozatban, kár volna veszni hagyni.
„Agresszív fantasztikus magazin”. Így definiálja magát a Korchma Zsombor főszerkesztette, pajzán pirosba provokatívan tunkolt Roham, mely szabadversei, tudományos-fantasztikus tematikájú novellái (László Zoltán Az E, valamint Kleinheincz Csilla Fehér sivatag néven futó szösszeneti mindenképpen megérdemlik a hivatkozásukkal járó gépírói többletmunkát) mellett egy eleddig trilógia stádiumban feszengő képregénynek is jelenési felületet biztosított. Ez volna a Bürokraták.
A komix ötletét az rpg.hu (Magyar Szerepjátékosok oldala) közösségét, valamint a Scriptorium írókör szerzőit, illetve olvasóit vitriolos kritikáival molesztáló Oroszlány Balázs (Rorimack) a Transmetropolitant jegyző Warren Ellis eszmei csöcsein csüngve szopta ki. Ahogy a tengerentúli „poszt-cyberpunk” (okosék legalábbis így mondanák) sorozatban, a Bürokraták esetében is a legínycsiklandóbb szegmens maga a karakterkészlet. Odaát egy amorális-antiszociális zsurnaliszta satvadék mindennapjainak polgárpukkasztó részleteit somolyoghatja végig az olvasó, míg idehaza Rorimack a pókhálós protagonista-képekbe bóduló, vállalandó közízlésnek úgy mutatja flegmán meredő középső ujját, hogy a mindenki által alaposan utált, arctalan hivatalnoki gépezetből találomra szelektálja élre vasalt főhősét. Ő – hogy-hogy nem – „Kovács”. Csak így simán: „Kovács”.
Még mielőtt az Amerikai szépség, vagy a Kafkai bizarr unos-unalomig plagizált toposzainak felrémlése a kedveteket szegné: a Bürokraták az anyalap büszke célkitűzéseihez mérten szándékozik, és – bizonyos mértékig – tud merész lenni, méghozzá a fantasy, valamint a horror között egy hanyag Lovecraft ügyességével kötéltáncot lejtvén. Kovács 007-es karizmait és lőfegyvereit (…) ugyanis a Menny és a Pokol (…) érvényes engedéllyel alig-alig, késedelmi terhelésekkel és egyéb bírságokkal annál inkább megruházott átutazói ellen kénytelen használni. Teszi mindezt elegánsan, a monomániás (kettős)könyvelő perverz higgadtságával.
Kovács a bájosan száraz, protokolláris tárgyilagosság jegyében is oda-odamondogat az alvilág rút emigránsainak, ugyanakkor – a kezdeti döcögések ellenére – egy buborék sem feszül fárasztó körmondatoktól. (Az olyat amúgy sem szeressük.) A szövegekért felelős, panelsorokat tervezgető Németh Áronnal (Brutalis) és a szombathelyi illetőségű Tebeli Szabolccsal (Brazil) felálló triumvirátus részről részre egyre csiszoltabb koprodukcióval hozakodott elő. Nem pusztán a párbeszédek gördülékenysége fokozódik. Brazil rajzai is valahogy részletgazdagabbnak, érettebbnek hatnak a történet előrehaladtával (a – hol eredeti, hol alternatív – Budapest épületeit a valós helyszínek hosszasan mustrált fényképfelvételei ihlették). Az oldalak kiosztása pediglen egyre több leleményről ad tanúbizonyságot, a hangutánzó szavak (ilyenből is akad invenciózus-viccesféle: a „büribüri” pl. egy mobil csengőhangját hivatott betűbe ölteni) panelként történő igénybe vételétől az escher-i térnonszensz szabályozta, képkockákat átölelő Pokol-architektúráig. Ami egyenesen csodaszép.
Humorból nincs hiány. A finom képi tréfákon (mint amilyen a postában unottan kígyózó sor elején símaszkban, pisztollyal érvelő kliens), a kevésbé, illetve jobban mesterkélt helyzetkomikumokon (oltási könyvet követelni bárddal hadonászó, diabolikus förmedvénytől? Na jó, legyen vicces.) túl – vagy innen – maga a koncepció is ismeri a tréfát. Kovács a bürokrácia félreértett-lenézett napszámosainak morbid piedesztálra történő, önironikus fellóbálása. Neki persze nincs erről tudomása. Ha cinikusan is, de őszinte elhivatottsággal lő likat a szóbeli és írásos felszólításokra immúnis ördögfattyak fejébe három epizódon át, melyek ordenáré csámpasággal követik egymást. (Mármint: az epizódok.) Vizsgálódó kisgyermekkoromban a metélt kaszáspókokban láttam darabra ennyi kontinuitást: mi a gány történhet két fejezet között, ami - összetart??? Mire nemhogy elfogadnánk, egyenesen megszeretnénk a képregény zaklatott balladaiságát, lezárás gyanánt felesleges, már-már dagályos magyarázattal hozakodnak elő Rorimackék. Nem vagyok benne százezer százalékig biztos, hogy ezeket a diszkurzív lapokat feltétlenül ki kellett játszani.
Az anno ingyen osztogatott, mára letölthető kiadvány egyébiránt (ha nagy ritkán el is csúszik az élesség) igényes nyomdai munka szülötteként kellette magát a Hungarocomix standjain és az illetékes üzletekben, míg a mindig „mindíg” mindigeket leszámítva a megrögzött ortográfiai fanyalgók is csüggedten konstatálhatják a szöveg derék voltát. Akinek pedig a mellékelt képek láttán sem landolt ez idáig a tantusza, felfedném a főtutit: a Bürokraták monokróm. Bezony!
SHAW BROTHERS-SOROZAT, 4. A cikk első részeitt olvasható.
A ”millió dolláros rendező”
A Shaw Brothers rendkívül szigorú, munkatáborhoz hasonló forgatási rendszere (szinészeik nagytöbbségének kötelező volt a stúdió területén felállított „szállókon” lakniuk), illetve az a drákói szabályrendszer, amely még a főnökség által megkívánt viselkedést és életstílust is pontokba szedte, ha a jó hangulatot nem is, a totális kontrollt mindenesetre garantálta. A Shaw Brothers Színészképző Központjából sorra kerültek ki a saját nevelésű művészpalántáik, akik általában kaszkadőrként kezdték. Miután Wang Yu lelép Tajvanra, Chang Cheh kénytelen újabb, potenciális sztárok után nézni, és a friss arcok közt főleg kettő kelti fel a figyelmét: Ti Lung és David Chiang.
Bár valóban híressé, a hetvenes évek elejének legnagyobb sztárjaivá a közös filmjeiknek köszönhetően váltak, Chang először külön-külön szerepeltette őket, mintegy megalapozva azt a filmes személyiségüket, amelyet későbbi közös munkáikban, egymás segítségével bontottak ki sikerrel. Chiang a magányos, intellektuális hős perszónáját öltötte magára (Utazó kard, Vándor kardforgató, Az éneklő gyilkos), ám a karakterből igazi mélységeket csak a Ti Lung társ—főszereplésével készült, elsöprő sikerű kaland, akció- és wuxia filmjeikben tudott kihozni. Ti Lung a meggondolatlan fiatal erő megtestesülése, ám ami mindkettejükben közös, az a halál szakadatlan keresése, sőt, ez Chang Cheh összes figurájában megvan, náluk a kegyetlen elmúlás a transzcendencia lényege, egy orgazmikus, a földi szenvedéstől megszabadító pillanat. A hősi halál maga az akcionizált glamúr, általa a halandók mítoszokká lesznek. A hősi nirvánát elérendő, a figurák vakon rohannak a végzetükbe, mérlegelés, intellektuális sorsvetés nélkül. Emiatt gyakran támadják Chang Cheh filmjeit, anti-intellektualitást vetve a rendező szemére, ám ez a vád távolabb már nem is állhatna a valóságtól, sőt: Chang hősei a harcművészeti film talán leges-legárnyaltabbjai. Opresszív mikrokozmoszukból a legendává válás az egyetlen kiút. Radikális individualizmusuk, amely a hatvanas évek terméke, ezt az egyetlen megoldást adja kezükbe, a kiontott vér és az eksztatikus fájdalom végső apoteózisát, mégsem igazán romantikus figurák, inkább öngyilkos hajlamú önzők.
Ti Lung és David Chiang filmjei erre kiváló példák. Az új félkarú kardozó fiatal hőseit az establishment csalja tőrbe, elragadják tőlük értékeiket, elveiket, sárba tiporják az ifjú büszkeséget, és lezárásként még a testüket is elpusztítják. Hiába a Ti Lung által alakított szerencselovag megkérdőjelezhetetlen becsülete, kettéhasítva, torzóként végzi, barátja pedig az összes elvét és meggondolást félretéve rohan bosszút állni érte (bár ez nem egyértelmű, barátja halála lehet hogy csak ürügy a saját levágott kezéért indított bosszúhadjáratban?): egymaga végez kétszáz ellenféllel, vérbe borítva a Halál Hídját (a finálé a hongkongi filmipar máig leghíresebb utolsó húsz perce, és akkor John Woo Gyilkos-át is számításba vettem).
De a Boorman-féle Point Blank újrájaként értelmezhető klasszikus Bosszú! is ilyen alapokon nyugszik: Ti Lungot szó szerint széjjelszabdalja a kisvároson basáskodó gengszterbanda, álnok felesége ráadásul összeszűri a levet a bosszal. A férfi öccse (Chiang) a halál melankólikus angyalaként andalog vissza a városba, hosszú évek távolléte után. Talpig fehérbe öltözve, végtelen hidegséggel metszi el a torkát vagy belez ki mindenkit, akinek a bátyja kivégzéséhez köze volt. Lezárásképpen egymaga megrohamozza a banda főhadiszállását – egyedül több tucat ellen? Kit érdekel? Chang Cheh hőseit semmiképpen.
Hasonló orgiasztikus vágóhídfináléval rendelkezik Chang 1972-es remekműve, a Shantungi boxoló is (eredetiben Ma Yong Zhen, ez egyben a főhős neve. A főszerepet Chen Kuan Tai játssza, akinek ez a film indította be máig aktív karrierjét.). Ma a félórás szabdalkozás legelején baltát kap a gyomrába, és a hátralévő időt disznóként vérezve hörgi, püföli, csonkolja, dühöngi végig. A realizmushoz ennek persze semmi köze, ő már nem ember – ahogy korábban írtam: legenda.
Shaolin kulturgút
Hogy mennyire népszerű akkoriban a Ti Lung-David Chiang páros? Még Bruce Lee filmjeit is maguk mögé utasítják bevétel szempontjából. A hetvenes évek eleje az övék, nincs mese (egyik legnagyobb sikerüknek, a Vértestvérek-nek épp most készült el a re-make-je, Jet Livel és Andy Lauval a főszerepben). Ám Chang Cheh és a stúdió egyaránt váltani akar, ami 1974-ben meg is történik. A gyerekképű Alexander Fu Sheng a Shaw Brothers egyik legnagyobb sztár-reménysége, Chang Cheh pedig örömmel ad neki főszerepeket: a komédiához is konyító Fu Shenget a közönség jó szívvel fogadja, a srác először érdekes színfolt, később pedig már szupersztár: viccelődése felüdülésként hat a kőkomoly Lung-Chiang páros uralkodása után.
Első nagyobb szerepét a vérforraló módon bárgyú Rendőrerő című akciófilmben kapja, amely inkább a fakabátok izzadtságszagú propagandája, mint koherens mozi – bár mivel már pár perc után elteszik láb alól, a karrierjére nem nyomja rá túlságosan a bélyegét.
Fu Sheng már főszereplője a Két hős-nek, amely az első film Chang Cheh úgynevezett Shaolin-ciklusában (Két hős, Férfiak a monostorból, Shaolin harcművészet, Az öt shaolin mester, Shaolin tanítványok, Új shaolin harcosok, Shaolin templom) a shaolin kolostor elűzött szerzeteseinek kalandjait bemutató filmsorozatában. Ezekben a filmekben inkább formai, műfaji újításokkal találkozni, mint tartalmi bővítményekkel, annak ellenére, hogy a shaolin hősök ugyanúgy nem rettennek vissza a kínoktól, mint a Chang ouvre-beli elődeik, ám céljaik nemesebbek, személyiségük tisztább.
Chang és akciókoreográfusai olyan komponenst visznek bele a Shaolin-ciklus filmjeibe, amelyet ezek után több száz olcsóbb, rosszabb (vagy éppen csak stúdiófüggetlen) kungfu-film másol majd le: ez az úgynevezett „tréning-szekvens”, amely szinte azután kell sorra kerüljön, miután a hőst az expozíció konfliktusának kibontásakor valamilyen megaláztatás éri. Ő önmagát egy új stílus vagy egy addig ismeretlen módszer segítségével általedzve néz végül szembe az ellenséggel. Természetesen valami hasonló már a Félkarú kardozó-ban is felbukkant, ám csak a Shaolin-filmekben válik rituálévá.
Chang Cheh ekkoriban nem tud bukni: a Shaolin-filmek is óriási sikert aratnak, ám miattuk a korábbi arany tojást tojó tyúkjait sem hanyagolja el, sőt, karrierjének e két szálát összehozza: Ti Lung, Chiang és Fu Sheng több közös filmben is felbukkan (pl. Az öt shaolin mester). Ennek a „mindent, mindenkit bele ugyanabba a produkcióba”-attitűdnek a kulminációja a Jin Yong klasszikus regényei alapján készült Bátor íjász-filmek.
Jin Yong a huszadik századi wuxia siaosuó legnagyobb mestere, a legolvasottabb ázsiai bestsellerszerző (angol nyelvterületen Louis Cha néven is ismert). A Bátor íjász-filmek Jin Yong A sasokra vadászó hősök legendája című monumentális regénye alapján készültek (amely könyv maga is csak része az író un. Kondor-trilógiájának). Természetesen oka volt annak, hogy Chang Cheh, aki egyébként ki nem állhatta az adaptációkat, egy regény megfilmesítésére adta a fejét (a forgatókönyvet természetesen nem ő, hanem már-már nevetségesen munkabíró íróöszvére, Ni Kuang hozta össze): a hetvenes évek második felében ijesztően visszaesett a mozik látogatottsága a televíziónak köszönhetően, és az emberek leginkább a wuxia tévésorozatok bámulása céljából maradtak otthon. A konkurencia legyőzése érdekében a Shaw Brothers nekiállt a négy egész estés filmből álló Bátor íjász-szériának, ám azt az apró tényt kihagyták a számításból, hogy a lendületes sztorikban gondolkodó Chang Cheh teljesen alkalmatlan a kismillió karaktert felvonultató, lépten nyomon más irányt vevő, állandó pöcsölést igénylő történet kifejtésére (ez neki magának is csak forgatás közben esett le). A Bátor íjász-filmek számomra teljesen nézhetetlenek: unalmas, összecsapott akciójelenetek próbálnak a narratív káosz felszínén maradni, sikertelenül.
A Shaw Brothers mentségére legyen mondva, hogy korábban már több kiváló wuxia siaosuó-adaptációt is legyártottak, Chu Yuan például a Gu Long-feldolgozásokból csinált karriert magának, de ez már egy másik történet.
Mérges emberek
„Poison clan rocks the world!” – minden becsületes kungfufilm-rajongó ismeri ezt az ismeretterjesztő csatakiáltást, az Öt venom örökérvényű kinyilatkoztatását (direkt nem fordítom le, angolul sokkal jobban hangzik). Hogy kikből áll ez a banda? Név szerint: Kwok Choi, Chiang Seng, Sun Chen, Lo Meng és Lu Feng – ők Chang Cheh karrierjének utolsó komolyabb truppja, a végső nagy szakasz meghatározó előadóművészei. Előadóművészek, és nem színészek, mert inkább akrobatáknak mondhatók, mint Thália kínai papjainak (és ha vannak Tháliának kínai papjai, akkor vajon a shaolin kolostorban kell keresni őket? Az agyam szétrobban…) Ám még így sem pontos a meghatározás, mivel Chang Cheh Tajvanról importálta át őket Hongkongba (az ottani kaszkadőrök közül válogatta őket), miután több, a saját független cége és a Shaw Bros által koprodukcióban készített tajvani munkája (pl. Marco Polo) megbukott.
Egyik-másik venom már a Bátor ijász-filmekben vagy a Haditengerészeti kommandó-ban (1977) is felbukkan. A Fu Sheng főszereplésével készült Kölyök a kínai negyedből című produkcióban (1977) már komolyabb szerepeket kapnak (ha valakinek van kedve, utóbbi fináléját hasonlítsa össze DePalma 1983-as Sebhelyesarcú-jának utolsó negyedórájával – lesz ám meglepetés!), ám az első olyan Chang Cheh mozi, amelyben mind feltűnnek, a klasszikus Öt venom, ez a máig talán legkedveltebb un. old school kungfufilm. A lelkesedést megértem, még ha nem is osztom: sajnos karrierjének ezen a pontján Chang már túlságosan is a különböző gimmick-ek segítségére támaszkodik, és egyre inkább lemond arról, hogy koherens, narratív gerincet fabrikáljon filmjeinek.
Persze éppen ilyesmitől indul be a fanboy: adva van öt tanítvány, akik mind különböző, állati eredetű stílusokat tanultak el ugyanattól a mestertől, jelesül a varangy-, a százlábú-, a kígyó-, a skorpió- és a gyík-stílusokat. A hatodik, zöldfülű tanítványnak kell rendet vágnia közöttük, mivel mióta elhagyták mesterüket, a klán egyes tagjai bűnözésre adták fejüket. Hogy pontosan kik közülük a véres kezű gyilkosok, azt az újoncnak kell kiderítenie – és máris kész a kungfu-krimi receptje!
Annak ellenére, hogy a venomok Chang Cheh összes felfedezettje közül a legkevésbé kiforrott színészi kvalitásokkal rendelkeznek, harcművészeti képzettségük agyzsibbasztó, és mivel az egészet Robert Tai hihetetlen koreográfiája segíti, nem csoda, hogy a rajongók máig megőrülnek értük (az itt-ott a Bava színsémaira hajazó világításról már nem is beszélve). A film bevételi szempontból közepesen sikeresnek bizonyult, amely elegendő volt további venom-filmek beindítására. Chang Cheh összesen tizenegyszer rendezte őket, ezen hagymázas, díszleteiben, kosztümjeiben totálisan irreális barokk szadi-víziók közül a Nyomorék bosszúállók (1978) a legemlékezetesebb.
Valaki fogjon le: Chen Kuan Tai feleségét a lábaitól, kisfiát a kezeitől szabadítja meg két ismeretlen. Az asszony belehal (és ezzel el is búcsúztunk a film egyetlen nőfigurájától – hiába na, Chang Cheh az Chang Cheh!), a kiscsávó azonban meglehetősen nyugodtan fogadja a történéseket. Chen egyszerre ér haza túl későn és mégis időben: a családi csonkítást már nem tudja visszacsinálni, de a két kellemetlenkedőt azért felkoncolja. Tíz évre rá apa és vaskezekkel kiegészült fia a város rémei: aki csak ferdén néz rájuk (és az Kínában elég gyakran előfordul), azt máris megszabadítják egy tartozékától. A vándor árust megvakítják, a kovácsot süketnémává verik, Sun Chiennek a lábait amputálják, Chiang Sengnek pedig addig szorítják satuba a fejét, amíg az összes IQ ki nem csordul belőle. Tiszta szerencse, hogy a kriplikommandót egy jó szándékú mester a szárnyai alá veszi, és kiképzi őket a hátrányos helyzetűek harcművészetére.
A Nyomorék bosszúállók, az valamilyen remekmű, csak nem a szokásos, orsonwelles-i, kuroszavai értelemben. Bizonyos szempontból Chang életművének epitómája: a morbiditás és a kegyetlenség már nem csak motívum, hanem világépítő erő. Az „ember embernek farkasa”-direktíva filmes alkalmazásánál tovább megy, végigviszi a kísérletet: a hús brutalitás általi átformálása filozófiává lesz. Mindez egy csiricsáré cukrospapírba öltöztetett világ által közrefogott, pszichopata tervezte jelmezekbe öltöztetett kísérleti nyulak által elmesélve. Grand guignol végállomás: későbbi, még ennél is extrémebb filmjei, pl. az Öt ninja elem már nem képesek hozni ugyanezt a morbiditást.
Függöny
Tiszta szerencse, hogy az utókor emlékezik: ha a rajongók lankadatlan szeretete nem létezne, ha Tarantino nem zengené szüntelenül Chang Cheh dícséretét, ha, ha… A kommersz rendezők feledésének pokla várná? Bár még az is jobb lehet annál a kínnál, amelyet dicsfénye leáldozta után megszenvedni kényszerült: a nyolcvanas évek vesszőfutását, bukást bukásra halmozva, az olcsó produkciókat, az isten háta mögötti független filmeket, ő, akinél valaha nem volt nagyobb. Utolsó filmjét 1993-ban rendezte, csak a lexikonok jegyzik.
Csakhogy szerencsére nem merül el a semmiben, Chang Cheh-revival van, a filmjei sorra jelennek meg dvd-n (nem nálunk), és kritikusok frissebbnél frissebb generációi értékelik újra az életművét. Megérdemli: kevesebb nála jelentősebb filmes forradalmár létezett.
Miike nem lassít, a Sukiaki Western Django elkészülte után kb. 2 perccel máris itt az új filmje, a Tantei Monogatari (Krimi), amely nem az azonos című, 1983-as, Juszaku Macuda főszereplésével készült klasszikus detektív-történet re-make-je, szerencsére.
Kinek tetszett az első két Asterix film? Nekem nem, bár a Kleopátrás valamivel jobban sikerült mint az első, az egy katasztrófa volt. A harmadik részt jövő év elején mutatják be, a látvány elsőrangú. Delon mint Julius Caesar? Inkább nézném már őt abban a Johnnie To-filmben, ami még márciusban be lett ígérve...
A nyolcvanas évek végének-kilencvenesek elejének egyik hongkongi csodagyereke, Ching Siu Tung (Chinese Ghost Story, többek között) az An Empress and the Warriors című nagyköltségvetésű eposszal igyekszik életet verni a karrierjébe - hogy mekkora sikerrel, majd elválik: lesz benne Donnie Yen, aki most Ázsiában nagyon megy, meg Kelly Chen, a cantopop egyik szupersztárja, de maga a film sajnos a túldíszletezett, lélektelen újmódi wuxia-eposzok sorába látszik beleilleni.
"You see Santa Claus tonight, you better run boy, you better run for ya life!"
A Télapó büntet
Ha már úgy döntöttünk, hogy karácsonyi filmekről írunk, akkor most hagyjuk a francba az elcsépelt szirupos családi vígjátékokat, meg a nyálas, csöpögős romantikus baromságokat, és koncoljuk véres cafatokká a meghitt ünnepi hangulatot. Méghozzá fejszével!
A Télapó alapfelszerelése általában az ajándékokkal csurig megpakolt puttonyból, valamint egy rénszarvas meghajtású szánból áll. Fejszét már jóval ritkábban látni nála, bár nem kizárt, hogy az északi sarkon, központi fűtés híján, azzal aprítja a tüzelnivalót. A Silent Night, Deadly Night Télapója szerencsére nem fát hasogat vele, hanem embereket.
Bár a horrorrajongóknak igazán szimpatikus volt ez az akkoriban még eredetinek számító alapvetés, az átlag-amerikai családanyák már kevésbé voltak oda a halálosztó Télapó ötletétől. Így aztán a gyermeki lelket túlvédeni akaró felháborodott szülők, nekiálltak bőszen protestálni a film ellen. A dolog egyébként nem csak őket zavarta, jó néhány kritikus is kirohanást rendezett a film láttán, a hírhedt Ebert/Siskel kritikus duó például egészen odáig ment, hogy saját Tv-műsorukban hangosan felolvasták a film stáblistáját, és minden név után odabiggyesztették a „shame”, vagyis a "szégyen" szócskát. Azóta persze sok vér lefolyt már a havon, és manapság már csak mosolygunk az ilyen túlreagált hisztiken, hiszen a gyerekek a film bemutatása után 23 évvel sem bújnak reszketve a takaró alá a karácsony szó hallatán. Mellesleg a Silent Night, Deadly Night azóta egy 5 részes szériává bővült, és már egy remake is tervbe van véve.
Az 5 éves Billy szemtanúja volt, amint egy Télapónak öltözött rabló végzett a szüleivel. A fiú árvaházba kerül, ahol az emlékek tovább kísértik, és az sem segít neki a feledésben, hogy a vasszigorú Főapáca minden apróságért megbünteti. 10 évvel később, Billy jóképű, életerős fiatalemberré cseperedik, és egy játékboltban dolgozik. A seggfej kolléga állandó cseszegetését leszámítva, kiegyensúlyozott az élete és lelkivilága, bár a piros ruhás ajándékdíler látványától még most is meghűl benne az ürülék. Karácsony alkalmával főnöke remek ötlettel áll elő, miszerint Billy lesz a játékbolt Télapója. Ezzel igazából még nincs is semmi baj, hiszen bár hősünk fázik kissé a dologtól, végül sikeresen megbirkózik a feladattal. Amikor azonban szemtanúja lesz annak, hogy a titokban imádott kolléganőn, a seggfej kolléga szexuális erőszakot kíván elkövetni (meg akarja dugni) a raktárban, Billy agya ledobja az ékszíjat, és elkezd gyilkolni. Úgy ahogy van, télapóruhában.
Nem értem, ezt a kavarást a film körül. Itt szó sincs a Télapó-mítosz átértelmezéséről, mindössze csak egy magát Télapónak képzelő bekattant tinédzser ámokfutását láthatjuk, a klasszikus 80-as évekbeli slasherek stílusában. Ráadásul Billy valójában egy szeretnivaló figura. Az őt megformáló Robert Brian Wilson, az angyali ábrázatával és kidolgozott felsőtestével már eleve úgy néz ki, mint aki egy alsógatyareklám plakátjáról mászott volna le. Sőt, olyannyira ártatlan, hogy amikor egy giccses zenei blokk keretében bemutatják a felcseperedett lelencgyerek játékbolti mindennapjait, láthatjuk, amint a Whiskyvel való kínálást visszautasítva, büszkén mutatja fel az általa sokkal jobban preferált dobozos tejet. Hát ki rettenne meg egy ilyen tisztalelkű és absztinens tinédzsertől? Pedig elnézve a hányattatásokkal teli gyermekkorát, egyátalán nem csoda, hogy bekattant. Az árvaházban már eleve belétukmálták, hogy a szex bizony „naughty” dolog, és hogy „punishment” jár érte. (Az igazán félelmet keltő alak, az árvaházat vezető főapáca, szerintem tőle kellene inkább a gyerekeket megkímélni.) Ez aztán végig is kísérte szerencsétlen hősünk életét, de mint tudjuk a hormonok erősebbek még Isten szavánál is, így a szexuális frusztráció keveredve a múltban átélt szörnyűségek emlékével, egy időzített bombát csinált belőle. A szex és erőszak együttes látványa pedig berobbantotta az egészet.
A film nem egy túl véres darab, de mindenképpen érdemes megemlíteni Billy mészárló körútjának két legemlékezetesebb, és egyben legkeményebb gyilokját. Az egyik a legendás sikolykirálynő Linnea Quigley (aki jó szokása szerint itt is villant csöcsöt) „felszarvazása”, a másik pedig egy szánkózó suhanc menetközbeni lefejezése. Mindkettő igazán ötletes és elismerésre méltó trükkmesteri munka. A film báját az olyan humoros jelenetek adják meg, mint például amikor a járőröző rendőrök arról beszélgetnek, hogy hihetetlen, hogy karácsony este azt a parancsot kapták, hogy vigyék be a Télapót. De számomra örökké feledhetetlen marad az a kissé morbid jelenetsor is, amikor az egyik túlbuzgó rendőr kilyuggatja az árvaház felé tartó Santát, akiről nem sokkal később kiderül, hogy nem más, mint (az addigra már néhai) O’Brian atya, az árvaház azévi Télapója.
A Silent Night, Deadly Night nagyrészt a Halloween típusú slasherek sémáiból építkezik, mégis számos eredeti ötletet is felvonultat. Könnyed hangulata miatt abszolút komolyan vehetetlen, de ugyanakkor tisztes távot tart a vígjátékká válástól, és szerencsére megmarad a horrorfilm keretein belül. A sztoriban azért akadnak itt-ott homályos foltok, de a film ezen hibái ellenére is kiváló szórakozást nyújt, és tökéletesen alkalmas az ünnepi giccsfilm-áradatban megfáradt agyak stimulálására. Gyilkos Télapó Billy pedig a maga módján igazi kultikonnak tekinthető, nekem legalábbis mostantól az ő megszállott tekintete fog eszembe jutni minden egyes piros ruhás, szakállas szaloncukker-adagoló idióta láttán. Lehet, hogy a tiltakozóknak mégiscsak igaza volt?
Közepes méretű balhé színesítette az év legjobban várt pszichedelikus-lövöldözős játékénak utóléletét, miközben egy BAFTA díj is becsúszott. Előbbi a kiadónak, utóbbi a játéknak szólt. Megérte a várakozást? Beváltotta a hozzá fűzött reményeket? Erre kerestük a választ.
Nagyjából 5 éve indult útjára a Bioshock prodzsekt, melyet nem titkoltan a System Shock spirituális folytatásának szántak. Ken Levine, a fejlesztés kreatív dizájnere, ki egyszerű programozóként kezdte pályafutását, a többször nevet váltó Irrational Games-nél (ma 2K Boston) vált sikeres fejlesztővé. Nevéhez fűződik a lopakodós játékok királya, a Thief és a techno-horror non plus ultra-ja, a System Shock 2. A 2K Interactive lelkes protezsálásával született meg Levine legújabb pszichedelikus agymenése, a Bioshock.
Individualista álomvilág
1946-ban járunk, a nosztalgikus zenék, a repülő csészealjak és a hidegháborús paranoia korában. Egy Andrew Ryan nevű tudós egy földi civilizációktól elszigetelt mesterséges világról álmodozik. Célja egy olyan izolált társadalom megszervezése, ahol "nincs szükség, csak lehetőség, ahol nincs vallás, csak hit". Őrült ötletét zseniális tudosók, építészek és művészek támogatják, s ezer számra követik őt utópiáról álmodozó, a világ eszméiben csalódott emberek, hogy együtt hozzák létre a tökéletes világot: így születik meg Rapture.
Az új világ közössége lassan társadalommá áll össze, lakói barátságokat kötnek, szerelmek és házasságok születnek. Aztán egy napon Rapture tudósai egy különleges tengeri puhatestűt fedeznek fel. A belőlük kinyert anyag halálosnak hitt betegségeket, pótolhatatlannak hitt képességeket és fogyatékosságokat gyógyít meg, sőt, használójuk olyan emberfeletti képességek birtokába kerülhet, mint a tűzgyújtás vagy a levitáció. Megszületett Rapture pestise, az ADAM, s a tökéletes világ ezzel hanyatlásnak indult. Felütötte fejét a korrupció, bűnszövetkezetek alakulnak, s Rapture lakóinak egyetlen célja hamarosan az ADAM megszerzése lesz. Kislányok génkészletét manipulálják, hogy a szűk járatokból ádámot szerezzenek, s nehézléptű gólemeket kreálnak, hogy testőrként védjék a mutáns kislányokat.
Ekkor csöppen Ryan haldokló világába Jack, a csendes-óceán felett lezuhanó repülő egyetlen túlélője. Hösünk már csak a víz alatti világ pusztulásának szemtanúja lesz: Rapture lakói megőrültek, testüket és elméjüket eltorzította az ADAM, mely létszükségükké és egyetlen céljukká vált. A víz alatti világon eluralkodott a káosz, Rapture búrája repedezik, mindenhová betör a víz, s nem maradt senki, aki a rendet visszaállítaná: Rapture a mutánsok világa lett.
Génmanipulált játékmenet
A Bioshock a pszicho-horror és az intelligens lövöldözős játékok kifinomult elegye. Impresszív látványvilága azonnal rabul ejti a játékost, borzongató atmoszférájáról precízen kidolgozott hangeffektek és horrorfilmekből kölcsönzött, idegborzoló zene gondoskodik. A játéknak a System Shock 2-höz hasonlóan nincs aprólékosan felvezetett sztorija, rögtön a felfordulás közepén találjuk magunkat. Rapture történetét a játék során mindenütt fellelhető hangszalagokból ismerhetjük meg. A sztori több csavart is tartogat, melyek képesek ébren tartani a játékos figyelmét, egyúttal a játéknak kellő árnyaltságot is adnak.
Ádám és Éva
Az ADAM a puhatestűekből kinyert tiszta anyag, a víz alatti város drogféléje, egyúttal minden képesség forrása - használni azonban csak plazmidok formájában lehet. Utóbbi anyag a szervezetbe kerülve olyan emberfeletti képességekhez (gyk. varázslatok) juttatja használóját, mint az instant fagyasztás, a tűzgyújtás vagy a levitáció. A képességek nem kifogyhatatlanok, feltöltésükhöz egy másik anyagra, EVE-re lesz szükségünk, melyet főként lőszeres automatákból szerezhetünk. Az ADAM mutáns kislányokból nyerhető ki, de ehhez előbb robosztus búvárruhás testőreikkel is végeznünk kell. A kislányok sorsa felől szabadon dönthetünk, mely nem csak a belőlük kinyert ádám mennyiségét befolyásolja, de a játék cselekményére is hatással van (némileg).
A Bioshock-ban a plazmidok mellett hagyományos fegyverek is használhatók, a klasszikus shootgun-tól a lángszóróig széles a választék. Az egyre szívósabb és nagyobb tömegekben támadó mutánsfajok ellen idővel hatásosabb eszközökre lesz szükségünk, erre az esetre a fegyvereket fejleszthetjük is. A plazmidok és puskák együttes használata egy intenzív, szabadon variálható harcmodort biztosít a játékos számára. A játék másik érdekes lehetősége a hekkelés. Feltörhetünk széfeket, ágyúkat, biztonsági robotokat, kamerákat és automatákat is egy "game in game" minijáték formájában, melynek bonyolúltsága a játék előrehaladtával változik. Valamennyi feltört szerkezet a játékos oldalára áll, a biztonsági ágyúk az ellenségre tüzelnek, az automaták pedig olcsóbban adják a hasznos holmikat. Kalandozás Rapture-ben
A játék cselekménye feladatokhoz kötött, ezek alapvetően nagyon egyszerűek, kapcsoló megkeresése, kapu kinyitása, összetevők beszerzése. Ennek ellenére a játékmenet ügyesen kerüli el az unalomba fulladást, érzi a hangsúlyt, mikor kell váltani vagy csavarni egyet a sztorin. De a Bioshock, annak ellenére, hogy a játék 2/3-ánál már kezd elég komoly variációt felkinálni a különböző muníciókból, teljesen lineáris játék. Az egyetlen döntéshelyzetet a kislányok megcsapolása adja, de alapvetően minden döntés ugyanabba az irányba tereli a cselekmény fonalát. S amit a készítők RPG elemekként harangoztak be, az nem más mint a különböző tonikok és plazmidok variálhatósága, de mélységekbe ilyen szinten sem megy a játék.
A Bioshock egyetlen felróható felületessége a lövöldözős elemek kidolgozatlanságából fakad: valahogy nem elég gördülékeny, nem elég kifinomult. Az érzéshez hozzátesz a kellemetlen mouse lag (zavaró reakciókésés) és az ellenségek furcsa mozgása. A mesterséges intelligencia is érdekesen viselkedik néha - volt, hogy a mutánsok simán elsétáltak mellettem, de olyan is előfordult, hogy két tűzharc között elfelejtették, kivel harcoltak az imént. A megkapó vizualitás ellenére a látvány sem mindig tökéletes. Gyakoriak a szögletes, elnagyolt formák (gondoljunk csak a játék elején látható víz alatti városra) vagy a furcsán kinéző karakterek. (Az óriási oscar szobrok azért gigantikus látványt nyújtanak.) A mutánsok viaszbábuhoz hasonlító külseje mondjuk betudható a játék szürreális mivoltának, de mozgásuk furcsán merev, s a földön fekve is érdekes rángatózásba kezdenek (a most kiadott patch a problémát javítja).
Zajos nyitány
A komoly eladási mutatók ellenére a Bioshock debütálása nem volt felhőtlen. A securom kódvédelem és a feltelepítések számának korlátozása (a játék vásárlói csak limitált példányszámban telepíthették fel saját, legálisan megvásárolt példányukat) joggal csapta ki a biztosítékot valamennyi rajongó idegrendszerében. A felháborodást tovább tetézte a kiadó nemtörődöm hozzáállása, melyet a játék fejlesztői is élesen bíráltak. A kedélyek mostanra megnyugodni látszanak, s nemrég megjelent a játék első foltozása is, mely a legidegesítőbb hibák javításán felül extra bónuszokat is ad a bosszúságokért cserébe.
Summa Summarum
A játék befejezése amellett, hogy egy rakás kérdést megválaszolatlanul hagy, a legfrusztrálóbb, amivel valaha találkoztam. Amikor a végkifejletet várod, kapsz egy nyúlfarknyi videót, aztán következik a nem túl zajos menü. Még a stáblista is elmaradt. Egy ilyen jól felépített, részleteiben kidolgozott játék után nem ezt várná az ember.
Ám mindez feledhető: bár sztorija néha klisékbe hajlik, s játékmenetében sem forradalmi, ügyesen vegyített elemei, markáns vizualitása és nyomasztó hangulata a Bioshock-ot az év legkiemelkedőbb játékává teszi.
Bár szerkesztési elvünk, hogy nem kurválkodunk a kiadóknak, most mégis beidézem a Budapest Film körlevelét, mert a februári megjelenéseik nagy része műfaji film, méghozzá a Geekblog profiljába illő. (A múlt heti értesítőjükben megemlítették, hogy a King-féle KÖD "nem lesz forgalmazásban", hogy ez pontosan mit jelent (dvd-n sem?), arra máig nem kaptam választ.)
Terrorbolygó - A Halálbiztoshoz hasonlóan, egy limitált duplalemezes kiadványt kínálunk, a második lemezen rengeteg fergeteges extrával. A film kapható lesz egylemezes változatban is.
1408 - a thriller műfaj és Stephen King rajongóinak legújabb hátborzongató darabja John Cusack főszereplésével.
Taxidermia - Pálfi György a 2006-os Cannes-i Filmfesztiválon is bemutatott filmje duplalemezes gyűjtői kiadásban többek között 2 audiokommentár és további rengeteg extra várja a rajongókat a lemezen. A film egylemezes változatban is megjelenik a KultúrSokk márkanév alatt. (www.kultursokk.hu)
KultúrSokk Doku Sicko - Micheal Moore ezúttal egy a most nálunk is aktuális kérdést boncolgat: az (amerikai) egészségügyet veszi górcső alá a tőle megszokott provokatív és szenzációvadász stílusban. A KultúrSokk Doku sorozatban megjelenő, nem kevés humorral fűszerezett film bizonyára nem fog csalódást okozni az Oscar-díjas rendező rajongóinak. (www.kultursokk.hu)
Inland Empire -Az Inland Empire, csakúgy, mint David Lynch legutóbbi filmjei, egy kirakós játékra emlékeztet, és a néző még napokig próbálja összeilleszteni a darabokat. A főbb szerepekben olyan nagyszerű színészeket láthatunk, mint Laura Dern, Justin Theroux és Jeremy Irons.
Fair Play - Lionel Bailliu rendező nagyjátékfilmje, melyet a 2007 decemberben megrendezett Európa Filmhónap keretében moziban is láthat a nagyközönség, 2006-ban a San Sebastian Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb fiatal rendezőnek járó díjat. A film egyik főszerepét az a Marion Cotillard alakítja, aki nemrég az Edith Piaf életéről szóló filmben nyújtotta kiemelkedő alakításával elnyerte a kritikusok elismerését.
Az Ashes of Time-ot nagyon nehéz tartalmilag összefoglalni, főleg, mivel minden egyes jelenet egy külön történetet beszél el, hét különböző életutat, össze-vissza ugrálva az időben. Több helyzetek, figurák és a figurák kapcsolatainak elmesélésénél – természete különbözik tehát a klasszikus narratíváétól. Főhősei, Huang Yaoshi (másnéven Dong Sié, a Gonosz Kelet), Ouyang Feng (másnéven Si Du, a Mérgező Nyugat) és Hong Csi fiatalságának eseményei peregnek a szemünk előtt. Jin Yong irodalmi eredetijében (Sé Djiao Jing Sjong Dzuon, A sasokra vadászó hősök története), amelynek ez a film egyfajta prequel-je, már mind vének és legendák. Wong az ő fiatalságukat rekonstruálja, hozzáteszem, nagyon bátran élve a kreatív szabadság lehetőségével.
Már eleve a tény, hogy Jin Yong-adaptációt látunk, Wong avantgárd ízlésvilágát tükrözi: Jin Yong a wuxia siao-suó nagy megújítójának számít (és ebből következik, hogy a wuxia pian, mint filmes műfaj, is sokat köszönhet neki), aki elsőként csempészett be politikai, történelmi, mitológiai és pszichológiai jelentésszinteket a kínai kalandregénybe, és Wong interpretációja is egyértelműen egy pszichológiai-mitológiai világnézet felé tendál. A történetek, amelyeket a hősök elmesélnek, a szerelemről és annak elpusztulásáról, a lemondás szükségességéről és az ehhez kapcsolódó fájdalomról, valamint arról szólnak, ami a szerelem után/vagy előtt következik be: a férfiak barátságáról, amelynek szilárdnak kell lennie és szilárdnak maradnia, akkorra, mikorra a nőket elfeledték, vagy hagyták a feledésbe csúszni. De főleg magáról az időről mesélnek, a várakozásról, az elmúlásról.
A maga saját módján Wong Kar Wai egyfajta Antonioni-Angelopoulos-keverék, a filmjei hasonlóan absztrakt-gyorsak, és mégis mélyen, filmesen érzékiek. A Dong sié si du eseményei is villámgyorsan váltják egymást, ajánlott minimum kétszer-háromszor megnézni ahhoz, hogy az ember rendesen felfogja a komplex montázs- és narratív struktúrák mögötti tartalmat – és mégis, mintha semmi sem mozdulna a filmben. Wong többi munkájához, főleg a Höngkong Karmen-hez, az A-fei Zengz-huan-hoz vagy a Chong chin senlin-hez hasonlóan, a Dong sié si do is egy tisztán impresszionista alkotás, amelynek jelentése a képei között mozog. Ráadásul valószínűleg az egyetlen wuxia, amely az elmúlt húsz évben igazi újdonságot hozott a műfajba, az összes többi csak játszadozás meg hommage volt.
(Nem csak) ebből következik, hogy Wong Kar Wai egyrészt generációjának egyik legnagyobb rendezője, hanem a jelenleg dolgozó kevés valóban innovatív filmes egyike is a világon.
„- Sosem gyilkoltam – mondta Chu –, és remélem, sosem fogok. - Csak azért mondod ezt, mert még nem ismered az ölés örömét. Ha ismernéd, nem éreznél így – válaszolta az orgyilkos Yi Dian Hong. - Te pedig még sosem voltál halott – mondta Chu nagy nyugalommal -, hogyan tudnád hát felfogni a halál fájdalmát?”
Gu Long: Chu Liu Xiang
Dong Sié Si Du. Hongkong, 1992-1994. Rendezte: Wong Kar Wai. Producer: Tsai Sung Lin. A forgatókönyvet Jin Yong figuráinak felhasználásával Wong Kar Wai írta. Fényképezte: Christopher Doyle. Vágók: Kai Kit Wai és Tam Ka Ming. Akciókoreográfia: Sammo Hung Kam Bo. Zene: Frankie Chan. Szereplők: Tony LEung Chiu Wai, Tony Leung Kar Fai, Maggie Cheung, Jacky Cheung, Leslie Cheung és mások.
Egy álommal tán megint kevesebb: akárcsak tavaly ilyenkor a rossz emlékű Eragon, most hétvégén Az arany iránytű (The Golden Compass) is mélyen a várakozások alatt teljesített az amerikai bemutatón. Hiába vártuk oly nagyon?
Chris Weitz (Amerikai pite, Egy fiúról) agyonreklámozott fantasy-eposza tegnapelőtt, pénteken indult a tengerentúli mozikban, és aznap 8,8 millió dolláros bevételt ért el. Pontosan ugyanannyit, mint tavaly ilyenkor az Eragon. A sárkányos kaland akkor 23,2 milliót hozott az első hétvégén, és 75 milliót a teljes amerikai futása során. Több mint valószínű hát, hogy Az arany iránytű is erre a sorsra jut majd.
A gyűrűk ura-trilógiáért is felelős New Line Cinema nem titkoltan egy új trilógia első darabjának, a Narnia-széria trónkövetelőjének szánta filmjét, melyre a tapasztalatlan Weitz végül 180 millió dollárt költött (az Eragon ehhez képest "csak" 100 milliót emésztett fel). A Nicole Kidman, Daniel Craig és Eva Green főszereplésével készült mozi bukása akár csődbe is viheti a ministúdiót. Már most látszik, hogy a folytatások lehetősége kizárt.
Sajnos a kritikák is erősen vegyesek, az amerikai kritikákat gyűjtő RottenTomatoes mindössze 43%-ra értékelte a filmet, az IMDb-n eddig beérkezett olvasói szavazatok pedig 6,7 csillagra voltak elegendőek. Az arany iránytű nálunk december 13-án, csütörtökön indul a mozikban. Azt mondom, addig se temessük el, nézzük meg saját szemünkkel. Az amerikai közönség többször tévedett már.
Pár hónapja nagy visszhangot keltett az év játékának kikiáltott Bioshock, pontosabban az azzal kapcsolatos kellemetlenségek. A securom kódvédelem és az install limit valamennyi vásárlónál kicsapta a biztosítékot, tudván, hogy ez a frusztráló adalék csak a legális példány vásárlóinak kiváltsága (a kalóz verziókból hiányoznak a kellemetlen "bónuszok"). Tovább borzolta a kedélyeket a 2K Interactive rezignált hallgatagsága. Nyilatkozataival Ken Levine, a játék kreatív elméje is a játékosok mellé állt, ám békjóitól úgy tűnik a játék nem fosztatik meg.
Javításra került azonban egy rakás idegesítő bug, melyek az amúgy impresszív játékélménybe is belerondítottak. Ilyen volt többek között a mouse lag (reakciókésés), a remegő holttestek, a widescreen probléma, a pattogó hang, az elcsúszott feliratok és a kikapcsolhatatlan futás. Mindezt és még néhány kevésbé szembetűnő hibát orvosol az első foltozás, ami egy kicsit megkésve érkezett, de legalább megérkezett, ugyanis az elhanyagolt customer support eddig komoly felháborodást keltett a rajongók körében. Kárpótlásul ez a patch bónuszokat, új tonikokat és új képességeket is tartogat. Sőt, hardcore élményre vágyó játékosok már az automatikus reinkarnációt (vita-chamber) is kiiktathatják. A PC-s folt letölthető innen.
A cikk először a Filmvilág 2007 szeptemberi számában jelent meg.
1988 novembere új időszámítás kezdetét jelentette a hongkongi filmgyártás történetében, vagy hogy a naptármetaforánál maradjak, új hónappal toldották meg a mozi-kalendáriumot. Ekkor került bevezetésre a híres-hírhedt „hármas kategória”, a döntés hátterében pedig az a sürgető kényszer állt, hogy az addigi korhatár-klasszifikációs rendszer ízlésbeli határait a nyolcvanas évek alkotásai szétfeszítették.
Általában a hármas kategóriás filmeket a hongkongi mozi alműfajaként aposztrofálják, helytelenül (annak ellenére, hogy bizonyos esztétikai szempontokból valóban egyfajta szubzsánert alkotnak), hiszen csak arról van szó, hogy a cenzorok bizonyos alkotásokat ezzel a korhatár-besorolási kategóriával látnak el. A rendszer, részleteiben:
1-es kategória: a film a néző korától függetlenül megtekinthető. 2-es kategória: a film gyermekek számára nem ajánlott. 3-as kategória: csak 18 éven felülieknek.
A produkció, amely abban a kétes dicsőségben részesült, hogy a legelső Category III-filmnek nevezhesse magát, Johnny Mak és Taylor Wong brutál-realista Akasztásra ítélve (Sentenced To Hang, 1989) című dokudrámája volt, amely a városállam egyik leghírhedtebb bűnesetét dolgozza fel (a film egyébként az 1974-es Emberrablás (Kidnap) című Shaw Brothers produkció re-make-je). Ekkortól semmi sem állhatott útjába a szexszel és erőszakkal telecsurgatott moziáradatnak, hiszen a producerek most már tisztában voltak vele, melyek azok a szenzacionalista normák, amelyek felhasználásával ugyan alkotásaikat a „tizennyolc éven felülieknek”-kategóriába sorolhatják, ám betiltani mégsem fogják.
A nyolcvanas évek extrém filmjei még a bizonytalanság légkörében készültek, készítőik sosem lehettek biztosak alkotásaik sorsa felől. Az olyan exploitation-klasszikusok, mint Keith Li Utána a nemi erőszak (The Rape After, 1984), Nam Lai Choi A hetedik átok (The Seventh Curse, 1986) vagy Philip Chan Éjjeli telefonáló (Night Caller, 1987) című munkái mind bőven CatIII-érettek, és egyaránt meggyűlt a bajuk a cenzúrabizottsággal; méltó előfutárai a korhatár bevezetését követő szexista, vérben tocsogó latex-litániáknak. Lam Nai Choi a kilencvenes években is igen aktív maradt, olyan emlékezetes filmeket köszönhetünk neki, mint az Erotikus kísértethistória 2 (Erotic Ghost Story 2, 1991) vagy a Riky története (Story of Riki, 1991).
Utóbbit minden hongkong-rajongó ismeri, ugyanis a kilencvenes évek derekán, mikor teljes erővel betört nyugatra az ázsiaifilm-hullám, Riki történeté-nél vadabb és elképesztőbb filmet keresve sem lehetett találni. Még manapság is megvan a maga hatása, annak ellenére, hogy a minden irányból érkező filmes brutalitásdömping a nézők tömegeit érzéketlenné tompította (tavaly a Szigeten a Riki története volt az egyik film, amelyet a hongkongi mozi iránt érdeklődőknek levetítettem, és a hihetetlen extremitásoknak ezt a tárházát leesett állal és a végén tapssal fogadták.)
Az exploitation-filmek általános jellemzője az alacsony költségvetés, így nem csoda, hogy a kilencvenes évek elején Hongkongban boldog-boldogtalan kamerát ragadott, hogy beszálljon a mozipénztáraknál sorozatban sikeresnek bizonyuló szexi és brutális alkotások gyártásába. Sőt, ez a produkciós őrület nem csupán a városállamra korlátozódott, készültek CatIII-filmek Malájföldön, Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken is.
Természetesen az olyan, reputációjukat féltve őrző produkciós házaknak, mint például a Golden Harvest sem kerülte el a figyelmét a CatIII-filmek sikere. Az Erotikus kísértethistóriá-val indítottak, amelynek főszerepét a kínai viszonylatban elismerésre méltó mellmérettel rendelkező Amy Yipre osztották, majd egy éven belül két folytatással egészült ki az elenyésző erkölcsi etikettel rendelkező szellemlányok története. A Golden Harvest biztos pénzt látott a szexfilmekben, ezért Michael Makot megbízták a Yu Pui Tsuen című korábbi siker nagyköltségvetésű re-make-jével, ő pedig elkészítette a Szex és zen (Sex and Zen, 1991) című szösszenetet, amely máig a leghíresebb CatII szexfilm, egyben a kínai Káma Szutra, a Carnal Prayer Mat adaptációja is. A cég másik emlékezetes extremitása a Robotrix című anomália, amelyben kungfu, szex és robotok keverednek, minden létező pozícióban.
Természetesen a zakatoló sikervonatról Hongkong szuperproducere, a trendeknek jó érzékkel utánanyúló Wong Jing sem akart lemaradni. A Meztelen gyilkos (Naked Killer, 1992) a kilencvenes évek egyik legemlékezetesebb hongkongi filmje, Verhoeven Elemi ösztön-ének (1991) ha nem is re-make-je, de átemel belőle motívumokat. Főleg olyanokat, amelyek a szexet brutalitással párosítják. Kvázi-folytatása, a Megerőszakolt egy angyal (Raped By An Angel, 1993) botrányok sorozatát váltotta ki; Wong később megvásárolta a Sex and Zen-széria jogait a Golden Harvesttől, és a második illetve harmadik rész már az ő produkciós cégének égisze alatt készült el.
A valós bűnesetekkel foglalkozó véres-beles mozik, az un. true crime-filmek alkotják a CatIII-vonulat ikergerincét. Danny Lee, aki kitörölhetetlenül belelövöldözte magát a filmtörténelembe John Woo A gyilkos-a (The Killer, 1989) által – Chow Yun Fat spanját alakította -, elhatározta, hogy producerségre adja a fejét, sőt, társrendezőként is beszáll Hongkong hírhedt „taxis gyilkosa”, Lam Gor Yu élettörtének adaptálásába (a fazon nem taxisokat gyilkolt, hanem a foglalkozása volt taxis). Ez az „adaptálás”-dolog valamivel komolyabban hangzik, mint amilyen maga a végeredmény: exploitation-filmhez méltó módon a Dr. Lamb (1992) inkább a főszereplő nekrofil, illetve szadista jellemvonásaira koncentrál, mint szociális hátterének kielemzésére.
A CatIII-őrület művészi csúcspontjának (már ha volt ilyen egyáltalán) nevezhető, mikor 1993-ban Anthony Wong kapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Arany Ló-díjat (a hongkongi Oscart) Herman Yau Elhallgatott történet (Untold Story) című filmjében nyújtott alakításáért. A munkatársait feldolgozó, majd húsosbatyukba széjjelporciózó gyorsétterem-tulajdonos kalandjai nem igazán képviselik azt az értékrendet, amelyet nyugati díjkiosztókon a zsűrik sajátjuknak mondanak – le hát a kalappal a hongkongi döntnökök széles látóköre előtt! A Dr. Lamb, az Elhallgatott történet és a nyomukban gombamód felbukkanó több tucat társuk vérben, kegyetlenségben és ízléstelenségben máig párjukat ritkítják, nem csoda hát, hogy a szubverzív filmek kedvelői nagy szeretettel gondolnak vissza rájuk.
A CatIII-filmek szerelmesei az un. „handover”, Hongkong Kínához való visszacsatolása előestéjén aggódva figyelték az eget, ómenek után kutatva: mi lesz, ha a komenista aparátcsikoknak messze nem lesz olyan tűrőképességük a cicik és a kiontott belek irányába, mint kapitalista kollégáiknak? Ám aggódásuk feleslegesnek bizonyult: az átadás után a hongkongi filmipar töretlen erővel forgatja az újabbnál újabb hármas kategóriás filmeket. Raped By An Angel 2-3, Erotic Ghost Story 4-5, Untold Story 2-3: nincs megállás! Sőt, egy egészen új vállfaja is létrejött ezeknek a hírhedt filmeknek, a CatIII művészmozi.
Wai Kar Fai Túl sok módja van elsőnek lenni (Too Many Ways To Be Number One, 1997) vagy Tsan Kan Cheung Behatoló (Intruder, 1997) című munkái tökéletes példák arra, hogy egy kiváló forgatókönyvvel mi mindent tud elérni egy, a bevett műfaji alapokon túllépni igyekvő, újító szándékú rendező. Még Hongkong legtehetségesebb szinésze (na jó, a legtehetségesebb Anthony Wong mellett), Francis Ng is CatIII-rendezésre adta a fejét (9413 (1998)), az alkotást a média mint a „hongkongi filmipar leginnovatívabb próbálkozását” éltette.
Semmi sem árthat tehát ennek a szívós filmes jelenségnek, sem a politika, sem az idő – bár az ezredforduló után némileg csökkent a CatIII-filmek kibocsátása, ez „csupán” annak volt köszönhető, hogy a hongkongi filmipar úgy általában kevesebb produkciót készített. Az utóbbi egy-két évben azonban a városállam mozis kreatívjai újra magukra találtak, világsikereket halmoznak egymásra, így a CatIII is visszatérni látszik: a legújabb horrorőrület éppen az Untold Story-s Herman Yau a hetvenes-nyolcvanas évek keleti fekete mágiával foglalkozó filmjeit újraélesztő Gong Tau című munkája.
A film az Anilogue Fesztivál programjának keretében került levetítésre.
Amerikai rendező ritkán készít animét, a Tekkonkinkreet esetében azonban pontosan ez történt, ráadásul egy Japánban jól ismert manga, a Black And White adaptációjáról van szó. Két fiú, két testi-lelki jóbarát éli különös mindennapjait egy Treasure Town nevű városban: mindketten a Macskák nevű fiatal banda tagjai, családjuk nincs, lopkodnak és ügyeskednek, hogy pénzhez jussanak (a „gyerekek felnőtt szerepben” tipikus anime toposz). Treasure Town egy furcsa, képzeletbeli város, részleteiben azonban mégis nagyon valóságos, ízig-vérig japán hely, zsúfolt és kaotikus, amiben többféle hatalmi játszma zajlik párhuzamosan: a rendőrök a jakuzák ellen küzdenek, akik közt belső viszályt szít egy különös üzletember (merőben más alapokra helyezné a szervezet működését), a városban már-már természetfeletti ügyességgel közlekedő – ugráló, kúszó, repülő, minden zuhanást túlélő – gyerekbandák pedig készek megküzdeni mindenkivel, aki veszélyezteti életterüket.
A két főszereplő, Black és White, erősen jelképszerű névvel rendelkeznek, és a film erre az elejétől fogva nagyon rájátszik. Fehér kissé feminin jellem, a benyomások embere, gyakran túláradóan jókedvű („I’m happy, I’m happy”, énekli, miközben ide-oda sodródik lassan a levegőben), néha viszont elsírja magát az időjárás miatt. Egyedül valószínűleg teljesen életképtelen volna, Treasure Townnal azonban valamiféle furcsa spirituális kapcsolatban áll, megérzései sorra beigazolódnak. Fekete az ellentéte: sokkal érettebb és komolyabb, mindenben ő gondoskodik Fehérről (aki még a cipőfűzőjét sem tudja bekötni), nem húzódik sem a jakuzák, sem a rendőrök védelmébe és egész jól verekszik. Viselkedése kevés érzelmet árul el, hangulata általában borús és pesszimista. Az ő kettejük életén keresztül ismerjük meg a várost, ezek talán a film leghangulatosabb és legötletesebb jelenetei. Később lassanként belelátunk a jakuzák és a rendőrök életébe is, mígnem a furcsa üzletember, Snake megjelenésével minden felbolydul, hatalmas, beláthatatlan kimenetelű változások kezdődnek, annyi azonban biztos, hogy Fehér jobban szorong, mint bármikor: valami szörnyű készülődik…
Az animék, bár történetileg általában komolyabbak a nyugaton nagy nézőközönség számára készített animációs filmeknél, hajlamosak a sablonokat használó, egyszerű, végletes karakterábrázolásra, amikor a figurák konfiktust okozó jellemvonásai egy-egy sorozat alatt, szép lassan a végletekig tornázva, erős drámai töltetet biztosíthatnak a végjátékhoz. Ugyanezt egy filmben persze jóval nehezebb elérni, hiszen másfél-két óra alatt kell megfelelő mélységeket biztosítani a szereplőknek. A Tekkonkinkreetnek nem is igazán sikerül a fent említett bravúr, és bár a mangát nem olvastam, az az érzésem, hogy a „kisebb jelentőségű” jelenetek, történetelemek közül kényszerűségből sokat kihagytak (pedig éppen ezek működnek úgy-ahogy a filmben), a külső hatásra kialakuló érzelmi drámát azonban, ami Fekete és Fehér, és persze sok más szereplő közt létrejön, mind bele akarták zsúfolni a filmbe. Ez jelentős problémát okoz, így ugyanis egyszerűen nincs ideje megszokni a nézőnek a szereplőket, a nagyon erős jelképhasználat (például rengeteg beszélő név van: Black, White, Rat, Snake – ez nem éppen a finomabb fogások közé tartozik) pedig sematikussá teszi a film hangulatát.
A komplex, több síkon működő történetnek nem csak a főszereplőkkel, hanem más témákkal kapcsolatos mondanivalója sem tud igazán kibontakozni két órában. A tradíciók és a haladás szembeállítása például jellegzetes japán toposz, amely a filmben meglehetősen szájbarágósan jelenik meg Patkány, az öreg jakuza, és Kígyó, a furcsa, idegennek tűnő üzletember ellentéte által: előbbi nosztalgiával gondol a piros lámpás házra, ahol a fiúk olyan fontos tapasztalatokat szereznek meg, a pénzt a hagyományos eszközökkel szedné be a jakuzának, a rendőrökkel pedig egészen jól kijön, utóbbi pedig gátlástalan és sikerorientált, aki a kupleráj helyére több profitot hozó vidámparkot épít, ellenségeit pedig egyszerűen kivégezteti. Az eddigre jócskán túlzásba vitt melodramatikus töltet ellenére hasonlóan seszínű lett a filmvégi, Akirát és Neon Genesis Evangeliont idéző csúcspont, ahol a cselekmény kissé elrugaszkodik a valóság talajáról, Fekete pedig – hosszú belső dialógusokat folytatva – szembenéz saját magával.
A látványvilágra azonban semmilyen panasz nem lehet: végig gyönyörűen kidolgozott hátterek és stílusosan stilizált szereplők gördülékeny animálását élvezhetjük (utóbbi talán a Kemonzume óta divat, persze itt kevésbé szélsőségesen alkalmazták, mint ott). Egy animációs filmben a vizuális aspektus bizony kiemelt fontossággal bír, a készítők pedig szemmel láthatólag nem spóroltak a munkával. Nem rossz film tehát a Tekkonkinkreet, de – vélhetően az amerikai rendezőnek köszönhetően – a film ámulattal és lelkesedéssel fejteget olyan, túlságosan is ismerős témákat, amelyen más filmek hamarabb továbblépnének, a túl nagy falat történet pedig csak egyszerűsítve, sematizálva fér el ekkora tányéron. De hát egy újszülöttnek minden vicc új, ahogy mondani szokás, az ázsiai filmvilággal most ismerkedő és főleg szentimentalitásra hajlamos érdeklődők tehát ne riadjanak el: nekik nagy élményt fog nyújtani a Tekkonkinkreet.
John Carpenter túl sok minden jót tett le elénk az évek során ahhoz, hogy csak úgy, egyik percről a másikra elküldjük az anyjába. Arról viszont nem lenne illendő hallgatni, hogy breaktrough filmjének, a Halloween (1978)-nek ötlete egy kanadai fiatalember, Bob Clark fejéből pattant ki, aki Michael Myers színrelépése előtt uszkve öt-hat évvel avatta be elképzeléseibe Carpentert. Ezt utóbbi sem tagadja - ellentétben egy, jelenleg igen népszerű filmrendezővel, aki a legkisebb lelkifurdalás nélkül, és a legnagyobb pofátlansággal toldozza-foldozza össze munkáit korábbi, kevésbé ismert filmek jeleneteiből. Hogy ő ki? A monogramja megegyezik azzal, ahogyan az amerikaiak a fülpiszkálót hívják.
Clark, aki addig csupa első osztályú horrorfilmet rendezett (Dead of Night, Deranged, Children shouldn’t Play with Dead Things), és később Porky’s című, elsöprő sikerű tinivígjátékával megváltotta a jegyét Hollywoodba (csak azért, hogy ott huszadrangú komédiák (Csőre töltve, From the Hip) készítésével tengesse napjait) receptje egyszerű volt. Adva van egy őrült (és akkor még finoman fogalmaztam) gyilkos, aki egy viszonylag zárt közösség tagjait tizedeli.
Carpenter odáig volt a maga pofátlan egyszerűségében egyedülálló ötlet vizuális/narratív lehetőségeitől. Egészen addig a nihilista horror ilyetén ábrázolásának egyetlen példánya készült, Mario Bava 1972-es filmje, az Ecologia nel Delitto, amelyben egy csinos földterület birtokjogáért ölték egymást halomba a potenciális örökösök. Az olasz mesterrendezőnek ez a klasszikus munkája mérföldkő az erőszakábrázolás terén (Bava az elviselhetőség korabeli határait már korábbi filmjeiben is feszegette, pl. Sette Donne per L’Assassino), és nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a slasherfilmek első, kiforrott - és legjobb - példánya.
Bob Clark pedig az ő tehetséges “tanítványa”. Mai szemmel nézve persze nem sok eredetit találunk a történetben, de akkoriban a motiváció nélküli őrült gyilkos (mára persze unalomig ismert) horror-toposza - főleg H. e., Halloween előtt - újszerűnek hatott. Ráadásul Clark filmje majdnem olyan jó, mint Carpenter über-klasszikusa.
Jingle bells: karácsony van Kanadában, meg persze mindenhol, ahol egy bizonyos vallás kártékony magja gyökeret vert. Jess-t (Olivia Hussey) valami egészen különleges ajándékkal lepte meg a Jézuska: rájött, hogy terhes. A lány felvilágosult fajta, karrierista is rááadásul, így nem sokat teketóriázik, és az abortusz mellett dönt. A gyerek apja, Peter (Keir Dullea - 2001 Űrodisszeia) érthető felháborodással fogadja a lány elhatározását, és ennek hisztérikus hangot ad. Jess azonban magasról tojik a fejére, és csak még jobban megerősíti magát döntésében.
A leánykollégiumban, ahol Jess lakik - és amely az itthoni móditól eltérően nem a munkásszállóknál csak egy fokkal jobb embergyűjtő, hanem tágas, sokszobás ház - ünnep lévén, a csajok csomagolnak; várja őket az otthon melege. Egyszerre egyik társuk apja tűnik fel a küszöbön, és a gyereke holléte után érdeklődik. A lányok nem tudnak számára kielégítő magyarázattal szolgálni, hiszen ők is úgy tudják, hogy Clare hazautazott…
A lányok barátnőjük eltűnését hallva meglehetősen idegesek lesznek, de a totális pánik akkor keríti csak igazán hatalmába a házat, mikor egy magát Billy-nek nevező eszement kezdi őket obszcén telefonhívásokkal riogatni. Billy beszédstílusa kissé intenzívebb a szokásosnál: ha az ember őt hallgatja, olyan érzése támad, mintha egyszerre több ember lenne a vonal túlsó végén - férfiak, nők, egyebek. Billy ordít, sír, sikít, vonyít, ám a hívásai végén megnyugadni látszik, csak hogy Margot Kidder (később Lois Lane a Superman -ban) fülébe susoghassa: “Meg foglak ölni”.
És állja a szavát. A kollégiumban lakók létszáma hamarosan erősen fogyni kezd, hiába kezd nyomozni az ügyben a műfajveterán John Saxon (Tenebre, Rémálom az Elm utcában), helyi rendőrfőnökként, Billy-t nem lehet megállítani. Jess végső elkeseredésében egymaga néz szembe az őrülttel…
Lehet, hogy valaki Michael Myers-ra bukik. Vannak, akik Jason-t komálják. Freddynek is széles a rajongótábora. Az én kedvencem mégis Billy. Mert ő a legőrültebb. Az a néhány telefonhívása mélyen beágyazódik az emlékezetedbe, és miközben hallgatod, a frász maratont fut a hátadon, libabőröd pedig megkeményedik. Kb. olyan audiohatást produkál, mint Mercedes McCambridge az Ördögűző ben (ő adta a démon számtalan hangját), csak veszettebbül, fékezhetetlenebbül.
Ám Jessben többé-kevésbé ellenfelére akad. Hussey - és vele együtt majd minden szereplő - alakítása a későbbi tinihorrorok agyatlan szereplőiétől eltérően rétegezett és átgondolt, amely persze részben a kimunkált forgatókönyvnek köszönhető. Főleg Kidder játéka élvezetes, aki nagy vehemenciával adja a mocskos szájú (és szexis) koleszelnököt. Bob Clark rendezése, amely többek között a már korábban említett Dead of Night-on, a hetvenes évek egyik legjobb horrorfilmjén csiszolódott (The Night when Johnny came Home címen is ismert), pazar. Rögtön a film elején egy olyan un. POV (Point of View - valakinek a szemszögéből) fahrttal indít, amelynek párja (koppintása?) a Halloween szintén első, és egyben leghíresebb-hírhedtebb jelenete.
Később sem lazít: annak ellenére, hogy a film nagy része ugyanazon a helyszínen, a kollégiumban játszódik, sikerül a tér változatos kihasználásával-bemutatásával a maximális hatást elérnie. Ha kell, nagyvonalú totálok segítségével jeleníti meg a ház veszélyeit, máskor meg ügyes kameramunkával teremt klausztofób hangulatot. A film nem túl véres, de rendkívül intenzív, és az értő stratégiával elhelyezett “beijesztései” kivétel nélkül hatásosak. A fináléra a fenyegetettség érzete szinte elviselhetetlenné válik. Clark nagyon tudott rendezni - akkoriban. A végkifejlet hideg nihilizmusa pedig szép, mint egy áramütés.
Szóval azon a bizonyos napon, mikor már kibontottátok az ajándékokat, és szeretteitek, arcukon halvány mosollyal, szemükben az együttlét meghitt könnyeivel átadják magukat Szent Karácsony hangulatának, csúsztassátok be a videóba a Black Christmas-t. Csak hogy az ünnep feledhetetlen legyen.
Kanada, 1974. Rendezte: Bob Clark. Producerek: Gerry Albeid és Bob Clark. Forgatókönyv: Roy Moore. Fényképezte: Reginald H. Morris. Vágó: Stan Cole. Zene: Carl Zittrer. Szereplők: Olivia Hussey, Margot Kidder, John Saxon, Marian Waldman, Andrea Martin, James Edmond és mások.
"Thank you, my honor. This isn't a victory for me, it's a victory for the justice system. And for my balls."
Az igazi über-hardcore South Park expert az, aki szerint az első évadok voltak a legjobbak, és azóta már csak lejtmenet van, sőt, annál autentikusabb egy fan, minél korábbi időpontra datálja a széria csúcspontját. A „régen minden jobb volt” romantikus siráma helyett én inkább maradnék a tényeknél: a nemrég véget ért 11. évad átlagnézettsége a 4 milliót nyaldosta, ami kábeltévén különlegesen jó eredménynek számít, főleg egy animált sorozattól.
Ami pedig a színvonalat illeti, ha objektív nyilván nem is tudok lenni, az elmúlt évadokat snellben végigzongorázva, itt-ott beletekerve, felröhögve, számomra nyilvánvaló, hogy Parkerék még képesek hozni a szokott szintet, és messze vannak a kifulladástól. Igen, akadnak gyengébb epizódok és önismétlő poénok, de ez 11 évad után már elkerülhetetlen, másrészt a stáb alkotásmódjából (egy hét alatt készülnek el egy epizóddal, sztoritól a szinkronig) következik, hogy a végeredmény nagyban függ attól, van-e épp valami érdekes közéleti téma, vagy mennyire szállta meg őket azon a héten az ihlet. A Woodland Critter Christmas (Erdei karácsony, 814) például úgy született meg, hogy három nappal a leadás előtt még semmi nem jutott eszükbe, így jobb híján parodizálták egy country-énekes (John Denver) karácsonyi lemezét. Az viszont, hogy ennek ellenére ez lett az egyik legötletesebb – és legbrutálisabb – epizód, bizonyítja, hogy az ad-hoc módszer még használhat is a kreativitásnak.
Ennyi idő után persze már ott a rutin is, a 11. évadban pont azok a gyengébb részek, amelyeken érződik, hogy túl könnyen, túl simán készültek el. Ilyennek érzem a D-Yikes!-t (1106), amiben Mrs. Garrison és a Les’ Bos bár harcol a perzsa felvásárlók ellen: magyarán 300 paródia akarna lenni, de nincs a poénok mögött semmi plusz. A Guitar Queer-o (1113) ugyanez: a (sztár) karrier-filmek átültetése, de sehol egy csavar, ergo pont olyan unalmas és kiszámítható, mint amit parodizálni akar. A Le Petit Tourette-ben (1108) az alapszituációval van a gond: az, hogy Cartman szabadon káromkodik, így, a sorozat 10 évében, már nem túl eredeti ötlet.
A többi 11 epizódban viszont mindben akad valamiféle komolyabb téma vagy szubtextus, a „mondandó” (bocs!) pedig – bár lehet, hogy ez csak az én rögeszmém – a poénok fajsúlyát és hatóerejét is növeli. Volt szó rasszizmusról (1101 – With Apologies to Jesse Jackson, 1104 – The Snuke), homofóbiáról (1102 – Cartman Sucks), megpöckölték az egyház orrát (1105 – Fantastic Easter Special), szociális tematikával ötvözték a zombizsánert (1107 - Night of the Living Homeless), megmondták a frankót a csúnyaságról (1114 – The List) és megfejtették az egyszerű férfilélek motivációit (1109 – More Crap). Külön kategória a Lice Capades (1103), amiben a gyerekek csak mellékszereplők, helyettük a szerencsétlen sorsú fejtetvek hányattatásait követhetjük. A történet nézhető mint ironikus – khm - civilizációs metafora, de a szokott komolytalanul-komoly southparkos stílben még filozófiai kérdéseket is felvet. Annyi a világ, amennyit látunk belőle, vagy lehet, hogy mi is csak egy másik civilizáció fejtetvei vagyunk? (Nesze neked platóni barlang hasonlat…)
Azoknak, akik a sorozatot csak a félrefordított, pöcsözős, mucsai szinkron révén ismerik, nyilván újdonság, de igen, az SP erről is szól. Attól, hogy a tanulság idézőjelbe van téve, még ott van, és nem szerényen, a háttérben pironkodva, a hányós-szarós poénoknak statisztálva, hanem mint „a lényeg”. A 11. évad legjobb részeiben, a nézők és a kritika által is fejbiccentőizom-gyulladással honorált Imaginationland-eposzban (1110, 1111, 1112), ugyanez a sajátos South Park-világnézet tükröződik. Oké, az, amit a trilógia végén a hitről az arcunkba mondanak, közhely (merthogy igaz), de melyik másik animációs sorozat tud és mer ennyire okosnak lenni, úgy hogy közben hülyére is röhögjük magunkat rajta?
Sokféle díjat elnyert a Persepolis (köztük a cannes-i fesztiválon a zsűri díját), az iráni Marjane Satrapi írónő önéletrajzi képregényéből készült fekete-fehér animációs film, és ez nem is csoda. Mondom ezt tökéletesen ártatlanul, hiszen egy érdekes, kedves és intelligens történetről van szó, de mondom egy kicsit kajánul is, hiszen a vallási és politikai ellentétek, a háború és az emberek közti gyűlölködés értelmetlensége, valamint a női emancipáció, mely Európában kevésbé, de a mohamedán országokban annál aktuálisabb és problémásabb kérdés, mind „tuti befutó” témák, melyekkel a liberalizmus zászlaját hordozó entellektüel filmfesztiválokon mindig nagy sikert lehet aratni.
Keretszín: Marjane egy párizsi presszóban ül, cigarettázik és eddigi életén mereng. A múlt fekete-fehérben elevenedik meg, világos: a nézőpont szubjektív, az emlékezés pedig egyébként is szükségképpen torzít. Ez nem kérdéses és így nem is probléma, történelemleckéből ennek megfelelően csak annyit kapunk, amennyi feltétlenül szükséges, a történet főszereplője ugyanis alapvetően nem Irán vagy az iszlám forradalom, hanem Marjane, még ha az életét erősen befolyásoló tényezőket ismernünk kell is. Az ország múltjára vonatkozó információkat például olyan rövid, leegyszerűsített formában hallgathatjuk meg a kislány forradalmi gondolkozású szüleinek szájából, ahogy annak idején Marjane valóban hallhatta őket, így egyrészt az Irán történelmét nem ismerő nézők is érteni fogják a sztorit, másrészt könnyen beleélhetjük magunkat a főszereplő helyzetébe. A film további része is hasonlóan működik: a történetet mindig Marjane aktuális múltbeli korának megfelelő nézőpontból követjük. Kisgyerekként például nyilván értetlenül áll a nagyvilág problémái és ellentmondásai előtt, később aztán lassan érteni kezdi a visszás helyzeteket, tinédzserként természetesen már lázad is ellenük, miközben egyre több szerelmi és lelki ügy kerül előtérbe, felnőttként pedig lassan kénytelen megtalálni a helyét és a békét magával és a világgal. A nosztalgiázó Marjane keserű-bölcs kommentárjai azonban már az elejétől végigkísérik a filmet, mindig egy felnőtt nő gondolkodásmódját tükrözve, ezzel érdekes ellenpontot adva múltbeli önmaga véleményének (nagy és megható keserűséggel számol be például a felnőtt nő egy régi szakítás okozta fájdalomról).
Az emlékezés torzítólencséjén át való történetvezetéshez és a vallási-politikai témákkal való operáláshoz jól eltalált, stilizálásra is alkalmas, mégis csinos és emberközeli vizuális stíl dukál, melyet jelen esetben elég volt átvenni a képregénytől. A figurák és tárgyak nagy részét így kényelmes, de látványos módon egyszerű fekete-fehérben ábrázolták (a Maus című képregény is hasonlóan egyszerű stílust használ), míg a háttér változatosabb, korunk elvárásainak megfelelően számítógépes animációval feltupírozott (szerencsére ízléssel használták: csak ott, ahol kell, és szigorúan a monokróm szereplők hangulatának kifejezésére.)
A gyermeki nézőpont rizikós eszköz: a kézzelfogható giccset ugyan könnyű vele elkerülni (amit egy hatéves még nem ért, attól nem is hatódik meg, a néző viszont elvileg annál inkább), viszont könnyen kiszámítottnak, neadjisten erőltetettnek hathat. Az elején a Persepolis is botladozik egy kicsit (bár ezt talán csak kőszívem mondatja velem), azonban szerencsére hamar magára talál. A kamaszkor problémáit és Marjane tipikus, mindannyiunknak ismerős reakcióit például zseniálisan jól elkapták: a headbanger az Iron Maidenre vagy éppen a nemi éréssel járó biológai változások megjelenítése a legjobb jelenetek között vannak. Ez a kendőzetlen, személyes, bensőséges hangvétel a későbbiekben is megmarad, hála a jó alapanyagnak és a naplószerű, vázlatos önéletrajzi stílusnak. A női szemléletmód persze, pont ezért, végig markáns jellemzője marad a filmnek, mint ahogy az őszinte és pirulás nélküli személyesség is (legjobban talán a Bridget Jones naplójához vagy még inkább az Adrian Mole kínszenvedései című könyvhöz hasonlítható). A film végére ugyan kicsit megsűrűsödnek a női lelki bajok és az egy helyben toporgás, de nem válik zavaróvá még a férfi nézők számára sem, a humor pedig, az örök olajozószer, tökéletesen működik (adagolhatták volna bővebben is a vége felé, de hát nyilván a drámaiság növelése volt a cél, amit talán nem akartak veszélyeztetni). Az Eye Of The Tiger-es karaoke jeleneten, vagy a rövid szerelmi románc bemutatásán például a közönség egy emberként nevetett fel a vetítésen, de kevésbé populárisnak szánt poénok is bőven vannak a filmben (például a fiatal nihilisták társasága és a szövegeik).
A Persepolis sokkal szórakoztatóbb annál, mint ahogy a témája alapján gondolnánk, de mégsem komolytalan: kultúrnihilizmus, Iron Maiden és felnőtté válás, avagy egy iráni nő megpróbáltatásai az iszlám forradalom alatt.
A december a szeretet, a bejgli és az ízlés tűréshatárának feszegetése jegyében fog eltelni a Geekblogon, ugyanis szerkesztőségünk tagjai nem kevés fejtörés és önmarcangolás után úgy döntöttek, hogy az ünnep jegyében készült filmek elemzésével árasztják el ezen itten virtuális lapokat.
Kövesd a csengő hangját, és hagyd, hogy vörös kabátos, vattacukor-szakállú őrültek üldözzenek végig egy elhagyott ház folyosóin, és mikor már azt hiszed, megúsztad, egyenesen a fia ajándéka után kajtató Arnold karjába szaladsz! Láthatod majd, amint a Télapó marslakókkal csatázik, és Chevy Chase megpróbálja a család teljes legyilkolása nélkül megúszni az ünnepeket.
Boldog karácsonyt mindenkinek - Isten irgalmazzon a lelkünknek...
Akinek volt „szerencséje” megnézni A kis Vuk című 2007-es animációs förmedvény trailerét, mely már kijövetele előtt is félelmetes elszántsággal fossa-tapossa-becsteleníti meg népünk dicső rajzfilmes múltjának kultúrkincsét, és felháborodásának égig csapó hullámain, szörnyű undorától vezéreltetve kivájta szemeit, most bánhatja. Mert míg szegény kis Vukot siratjuk (azért nem minden volt rossz, ami vörös…) és az új, izé… Wukon röhögünk-sírunk, no meg persze izgatottan, de bizakodva várjuk Grabowskit, addig egy megáltalkodott egri baráti társaság félelmetes elszántsággal, saját erőből és ötletekből összehozott egy kifejezetten pofás, kellemes egész estés animációs filmet. A filmre ráadásul Magyarországon egy kanyi vasat sem kaptak az államtól (ellentétben a mutáns Wukkal, akinek egy forint is sok lett volna), támogatójuk is egy nem producer vállalkozó, külföldön azonban (Dél-Amerikától Kelet-Európáig) egy 15 perces részlet elég volt jónéhány megrendeléshez. Hála a magyarok Istenének!
Egon, a lufifejű, barátságos ezermester, kinek képzelete a világűr hegy-völgyeit járja (bocsánat a képzavarért), a semmi közepén lakik házikójában Döncivel, Gombóc Artúr macskaági leszármazottjával, ki rendelkezik ugyan egy elviselhetően enyhe Garfield-beütéssel, de narancssárga társánál jóval barátságosabb és szerethetőbb. Egon szabadidejében nagyratörő terveket és űrhajót kovácsol, utóbbit stílszerűen a sufnijában. A fantáziadús, meseszerű hangulat, amely az elejétől fogva átlengi e két vitéz űrturista kalandjait, gyönyörűen keveredik a magyar (vagy általánosabban kelet-európai) hétköznapi, már-már meghitten ismerős realizmussal, és – előrehozva a cikk végi konklúziót – ez adja a film legnagyobb erényét. Egon űrhajója Mekk Mester (és persze jóapáink) barkács hajlamait idézi: a vízvezetéktől a bicikliváltó fogaskerekein át az ütött-kopott asztai lámpáig minden megtalálja a helyét az ácsceruzával megrajzolt tervek alapján készülő házi Voyageren, de a vacsoránál a sárga TV-paprikák az asztalon és a spájzban lógó kolbászok is mind igen kellemes – és szokatlan – látványnak számítanak egy igényes animációs filmben. És akinek ez még mindig nem elég, akkor fogja végleg megadni magát, amikor végül az űrhajó köhögő motorral, nagyon is ismerős zajjal próbál elindulni, Egon homlokát ráncolja, majd hirtelen és megkönnyebbült felismeréssel – a film egyik legtökéletesebb momentumaként – lenyúl és kihúzza a szivatókart. Akinek a szívét nem melengeti meg ez a jelenet, annak kőből van (vagy nagyon új gyerek lehet).
Az űrbe kijutva a súlytalanság élményét zenei betét és körbe-körbe forgó kameranézet adja vissza, majd hőseink hamar hiperűrsebességre kapcsolnak, a gyönyörű színekben játszó galaxisok felé száguldás pedig egy hatalmas, teljesen elszállt, tripszerű jelenetté burjánzik, melyet a 2001 Űrodüsszeia is simán megirigyelhetne. A néző pedig lassan sejteni kezdi a film felépítését: a gegekkel megpakolt, Pirx kapitány kalandjait idéző vicces kalandokat (űrhajó-szerelés bazi nagy csavarkulccsal, zuhanyzás és szörpivás súlytalanságban, landolás a Marson és így tovább) klipszerű betétek választják el, melyekhez (két szám kivételével) a zenét is a kicsiny stáb tagjai készítették! Ez maximális riszpektet érdemel, annál is inkább, mert változatos, igényes és stiláris sokszínűsége ellenére is tökéletesen a film szövetébe illeszkedő élményekkel gazdagítják a filmet (kedvencem a fent említetten kívül az a jelenet, mikor a cédé alakú UFO elrabolja és megvizsgálja Döncit – egyébként is imádom az acidkorszak őrült filmjeit és zenéit).
Az Egon és Dönci egyértelműen nemzetközi közönségnek lett szánva: érezhető ugyan rajta a magyar íz (főleg mikor a pirospozsgás, borostás, középkorú rocker „marslakó” lopóból kínálja vörösborral Egont és egy Pick szalámi is előkerül), de ez csak a mi szemünkkel feltűnő, egy amerikai, brazil vagy lengyel néző viszont nem fogja miatta kirekesztve érezni magát a film világából. Ez véleményem szerint nagyon szerencsés húzás, mert a film világszerte vetíthető, és az is igencsak jól esett, hogy a készítők nem hódoltak be az amerikai animációs filmek trendjének, miszerint az alapvetően gyerekeknek szánt művet a felnőtt nézők kedvéért meg kell pakolni aktuális filmes utalásokkal. Az Egon és Dönci minden korosztály számára élvezhető (bár azért elsősorban a fiatalok körében lesz népszerű) és tíz év múlva ugyanúgy nézhető lesz, mint ma (az a néhány utalást pedig, ami benne van, akkor is mindenki érteni fogja). A poénok változó erősségűek, de összeségében korrektek és van néhány gyöngyszem is, mint például az a Sunshine összes horror-parájánál ijesztőbb jelent, amikor az istennek sem indul a Nap felé sodródó űrhajó motorja… hiába, a gépnek lelke van! Meg a filmnek is.
A készítők lelkesedése és kitartása tiszteletre méltó, de még inkább a bátorságuk, az Egon és Dönci végén ugyanis ott van a kicsit naív és mégis nagyon igaz kritikai üzenet, melyet hallottunk már sokszor, de kendőzetlen egyenessége miatt mégsem kínos. A két utazó bejárhatta bár a Naprendszert oda-vissza és beszkennelhette a bolygókat vizet, fákat, embereket és macskákat keresve, de mikor a Marson értelmes életre találnak, mégis csak arra jönnek rá, hogy mennyire hazavágynak. És a miénknél csak egyre erősebben és jogosabban fog szívéből fog szólni a kérdés a következő generációnak és az azután következőknek: miért kell(ett) szétcseszni ezt a bolygót, mikor az egyetlen hely a világegyetemben, ahol otthon lehetünk?
Elfogultsággal nyugodtan vádolhattok, ráadásul valószínűleg jogosan. Eddig csak dicsértem az Egon és Döncit, de bevallom, drukkoltam is nekik. Az egyetlen igazán zavaró tényezőt pedig a végére hagytam, és ez nem más, mint a dialógusok hiánya (illetve egész pontosan ami helyettük van). Igaz, hogy ez abszolút nemzetközivé és könnyebben eladhatóvá tette a filmet, valamint igazából nem is hiányzik belőle, a párbeszédeket helyettesítő állandó artikulálatlan gagyogás és nyögdécselés (bocsánat, de nem jut eszembe helyénvalóbb kifejezés) hamar idegesítővé válik. Tudom, hogy sok animációs filmben alkalmazzák ezt (például a La Lineában vagy állatos rajzfilmekben), de valahogy furcsára sikerült, nekem legalábbis nem sikerült megszoknom a végéig sem. Ez azonban ne riasszon el senkit és még a Macskafogó előtt ajánlom családostul való megnézésre az Egon és Döncit, a világűrt gondolatban már sokszor megjárt sci-fi-függők és régi Galaktika-fanok pedig semmiképp ne hagyják ki!
Amíg a nyugati animációs filmek megragadtak a felnőttek számára is élvezhető, de jóval fiatalabb korosztályokat célzó vicces-tanulságos családi történeteknél, addig keleten (Japánban és Dél-Koreában) újra és újra komoly, az animációs filmek teljes jogú médiumként való létjogosultságát bizonyító művek születnek, egyértelműen felnőtt közönségnek szánva. Ezek közé tartozik az Aachi & Ssipak is, egy tökéletesen agyament, zseniálisan ötletes, rendkívül gusztustalan és viccesen erőszakos (vagy erőszakosan vicces?) 2006-os koreai alkotás. Unalmas egy cikket feltétlenül a történet ismertetésével kezdeni, de az Aachi & Ssipak esetében ez annyira meghatározó az egész filmmel kapcsolatban, hogy egyszerűen lehetetlen megkerülni. Ezt hallgassátok: a Föld megfogyatkozott energiakészletét pótolandó ebben az jövőbeli világban az embereket egy speciális, nyalókába csomagolt, addikciót okozó tápszerrel etetik, amit szervezetük feldolgoz, majd ürüléküket államilag begyűjtik és abból nyernek ki energiát. Eme társadalomkritikai áthallásoktól csöppet sem mentes szituációban az a jó polgár, aki sokat fogyaszt és sokat szarik, jutalomból pedig még több nyalókát ehet. Az állam ugyanis természetesen jutalmazza a szorgalmas polgárokat, méghozzá a teljesítményük függvényében. Hogy hogyan lehet ezt mérni? Hát az emberek seggébe ültetett gyűrű alakú érzékelő chippel, amely pontosan leméri a termelt ürülék mennyiségét és az adatokat elküldi a megfelelő helyre. Na erre varrjatok gombot!
Aki ezeket elolvasva visszariad a filmtől, nem tudja, mit veszít, mégis azt mondom, nyugodt szívvel tegye azt, úgysem bírná végignézni. A készítők ugyanis minden lehetséges módon, a leggusztustalanabb – amúgy igen ötletes – poénoktól sem visszariadva aknázták ki a témában rejlő lehetőségeket. Az Aachi & Ssipak azonban nem ragad le a kissé fura, de a világos mondanivaló miatt öncélúnak nem nevezhető alaphelyzetnél (ami egyébként sem akkora tabu keleten, mint nálunk, a youtube-on például fent van egy mókás, oktató célú japán videó, mely a gyermekeket hivatott beavatni a szakszerűen végrehajtott szarás rejtelmeibe), hanem izgalmas, fordulatos, háromtényezős hatalmi játékot kanyarítottak belőle.
Egy: az ürülékbegyűjtési- és jutalmazási rendszert irányító állami szerv, kiknek leghatalmasabb fegyvere egy felturbózott harci robot, aki a legvadabb, a Mátrixot és a hongkongi „heroic bloodshed” filmeket megszégyenítő koreográfiákat használ az eszetlen lövöldözés közben. Vezetőjük egy kistermetű, idegbeteg nő.
Kettő: a mértéktelen nyalókafalástól – meg egyáltalán, a sci-fi hangulat kedvéért – mutálódott, összement, színes emberek hordái, akik ismeretlenül is ismerősek lehetnek, hiszen az animék világának egy tipikus archetípusát képviselik. Két alapvetően fontos jellemzőjük van: sokan vannak és teljesen egyformák (nemhiába ázsiai rajzfilmek szereplői, mondhatnám, ha rosszmájú lennék), ebben a kedves, szívhezszóló filmben pedig egy harmadik is társul ehhez: akárhány meghalhat belőle, semmi jelentősége, hiszen úgyis van máásik, van mááásik. (Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az anime egyedüli kedves, aranyos, szerethető szereplői hatalmas számban és a lehető legkegyetlenebb, legszánalomraméltóbb módon pusztulnak el. Hát igen. Ez egy tahó film.) Vezetőjük egy ugyanolyan színű, de sokkal nagyobb, vérszomjasabb és ravaszabb kegyetlen szörnyeteg.
Három: az egyéb szereplők, akiknek ugyan semmi hatalma nincs, de mégis belekeverednek valahogyan a bonyolult játszmába. Közéjük tartozik a két folyamatosan keménykedő, de elég balfasz főhős, Aachi és Ssipak, valamint egy buta, de nagymellű csaj, aki akaratán kívül is fontos szerepet játszik a mutáns banda terveiben, majd Aachi és Ssipak meggazdagodásában is (de ezt már tényleg nincs erőm elmondani, legyen meglepetés).
Mit is mondhatnék zárszóul? Ha eddig még nem derült ki, fantáziadús, sziporkázó és vad filmmel van dolgunk, mely bőségesen merít a japán és az amerikai animációs kultúrkincsből is, mégis egyedi tud maradni: a furcsa keverék nem esik szét, megáll a lábán és még stílusa is van, nem kis részben az aprólékos, bár fáradhatatlanul (és igen fárasztóan) debil képi világnak és a remekül elkapott zenéknek köszönhetően. A gusztustalanságról, a durva, erősen fekete poénokról és egyéb tahóságokról pedig nem mondok többet, a figyelmeztetést muszáj volt előadnom, de őszintén remélem, hogy nem sikerült vele sokakat elriasztanom. Nézzétek meg és ne szégyelljetek röhögni: az Aachi & Ssipak nemcsak ötletes, vicces is.
A kanadai Blood Ties című misztikus sorozat első epizódjainak megtekintése során egyetlen bántó érzés körvonalazódott bennem egyre erősebben, és ezt a határozott keserűséget most már kénytelen vagyok tudomásul venni és beszámolni róla. Ebben a sorozatban ugyanis sokkal több lehetőség bújt meg, mint amit a készítőknek sikerült kiaknázni. Ezt pedig kifejezetten sajnálom, mert egy kicsit több bátorsággal és ügyességgel simán meg lehetett volna menteni a Blood Ties-t, ami így jelen formájában sajnos elég gyengécske.
Az egy dolog ugyanis, hogy a készítőknek érezhetően sokkal kevesebb pénz állt a rendelkezésükre, mint más nagyobb költségvetéssel ellátott sorozatoknak, de egy esetleges rosszabb anyagi tényező szerintem egyáltalán nem kellene, hogy ennyire hátravessen és tönkrevágjon egy ilyen jellegű sorozatot. A pénzhiányt ugyanis elsősorban a vizuális effektek sínylették meg, emiatt aztán a különböző látványeffektusok jócskán bénán sikerültek, amivel mintha a készítők is tisztában lettek volna, ezért aztán a legtöbbször igyekeztek kivágni és meg sem mutatni a problémás jeleneteket. Ezzel persze nem volna különösebb baj, de egy elsősorban horror és misztikus vonalon mozgó sorozat esetében bizony sokat levesz az élményből, amikor a parákat alig-alig vagy egyáltalán nem látjuk, főleg abban az esetben, amikor ezt semmilyen más narratív megoldással nem ellenpontozzák, ilyen eszközök lehetnek például - a sokak által elítélt - zaklatott (ám szerintem, ha jól alkalmazzák igen hatásossá váló) kézikamerázás vagy a sűrű és fojtogató atmoszféra megteremtése. A Blood Ties-nál azonban egyikről sem beszélhetünk, de a halovány látványvilág és a távoltartott horror csak az egyik seb, amiből ez a sorozat vérzik.
A Blood Ties dramaturgiája a szokásos monster-of-the-week felállást követi, én mégis hiányoltam a durva szörnyeket vagy más rémisztő teremtményeket, ugyanis belőlük eddig nem sok volt, mert a problémákat legtöbbször megidézett vagy dühös szellemek, voodoo-varázslók vagy egyéb élő és halott emberekhez köthető okkult jelenségek okozták, amelyek sajnos sokkal inkább sablonosak, semmint érdekfeszítőek voltak. A forgatókönyvek pedig alig-alig kezdenek valamit ezzel az okkultista-misztikus alapanyaggal, ehelyett inkább az egyes nyomozásokra koncentrálnak, amelyek lebonyolítása szintén nem nevezhető túl izgalmasnak és szórakoztatónak.
Pedig a különleges atmoszférájú helyszín (a részeket Torontóban forgatták) és a központi szereplők közül kettő is sokkal több potenciállal rendelkezik. A Blood Ties főhőse ugyanis egy exrendőr magánnyomozó, Vicki Nelson (Christina Cox), aki fokozatosan veszíti el éppen a látását. A pilotban (ami mellesleg sokkal jobban sikerült, mint a további epizódok) Vicki „szemtanúja” lesz egy furcsa gyilkosságnak, minekután a halott áldozat gothic típusú barátnője, Coreen Fennel (Gina Holden) Vickit kéri meg, hogy derítse ki, ki és miért ölte párját, így csöppen Vicki a természetfeletti ügyek birodalmába, a későbbiekben pedig Coreen aztán a személyi titkára lesz. Vicki mellé segítőnek áll egy sztárolt képregényrajzoló, Henry Fitzroy (Kyle Schmid), aki mellesleg egy több száz éves vámpír, a négyszög negyedik csúcsa pedig Vicki expasija, a rendőr Mike Cellucci (Dylan Neal).
Ez a felállás így elég érdekesen hangzik, a vámpír és Vicky poénjai még viccesek is, de kettejük karaktere mégsincs igazán kidolgozva, Fitzroy alakjában érezhetően sok a lehetőség, de ezt is hagyják elúszni, minek következményeképp a sármos vámpír silány mellékszereplővé halványul. Az egyes ügyek pedig nem töltik ki a negyvenperces hosszúságot kellő izgalommal, az epizódok fölött átívelő szál pedig nem más, mint Fitzroy és az örökké kételkedő Cellucci sablonos karakterének féltékeny marakodása, ami sajnos csak tovább erősíti azt a langyos limonádé-jelleget, ami a Blood Ties sajátja. A soundtrack is pontosan ilyen, divatos ám mégis jellegtelen zenékből áll, és valahogy az egész sorozat is ilyen: túl könnyed és lágyan habos, zavaróan családias. A Blood Ties legnagyobb baja, hogy igazából semmilyen, se nem horror, se nem okkult, se nem vígjáték, se nem dráma, megreked azon a köztes határterületen, ahol pont nem kellene. A téma súlyosságának és a kivitelezés gyengeségének ellentéte feloldhatatlan, és ez kérlelhetetlenül felemészti a sorozatot. Csak remélni tudom, hogy Tanya Huff Blood Books című történetei, amelyek a Blood Ties alapjául szolgálnak, sokkal jobbak.
Az Alien 3 kapcsán jutott eszembe, hogy már akkor reklámozták, amikor a filmből még egy képkockát sem forgattak le. Ugyanezt teszi most az Eidos: bejelentették ugyanis legendás FPS/RPG játékuk, a Deus Ex harmadik részét. Az eredeti fejlesztőcsapat (Ion Storm) 2005-ös felbomlása után annyit lehet tudni, hogy a fejlesztés házon belül zajlik (Eidos Montreal), s hogy elkészülte valamikor 2009-re várható. Az Eidos a játékot propagálva egy korai teaser-t is útjára indított, ami pont elég ahhoz, hogy a rajongókat lázba hozza. Íme:
A hazai képregénykultúra fejlődését tekintve mindenképpen örvendetes, hogy rövid időn belül már egy újabb idehaza megjelenő seinen mangáról írhatok. (És ezzel még nincs is vége!) A Mangafan, hazánk elsőszámú mangakiadója három sikeres shounen sorozat beindítása után, most az idősebb korosztály felé is szeretne nyitni, nyilván azzal a nem titkolt szándékkal, hogy idővel belőlük is igazi manga-fanokat faragjon. Az olvasói igények óvatos felméréséhez pedig egy már sokat bizonyított klasszikust választottak, az egyik legismertebb japán mangaka Takahashi Tsutomu egykötetesét, az Alive-ot, azaz magyarul az Élni-t.
Mielőtt azonban a bonckéshez nyúlnék, ismerjük meg egy kicsit az embert a manga mögött. A 65-ös születésű Takahashi karrierje 1987-ben indult, az első nagyobb sikert pedig a 92 és 99 között futó Jiraishin (Ice Blade) című sorozatával érte el, ami a tokiói Shinjuku negyed egyik keménykezű nyomozójának mindennapjairól szólt. Ezután készítette el a most tárgyalt Alive-ot, ami először a Young Jump magazinban jelent meg folytatásokban, majd nem sokkal később önálló kötet formájában is napvilágot látott. Az Alive sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2002-ben a japán kultrendező Kitamura Ryuhei, egy szinte mértani pontosságú, szintén nagyon sikeres adaptációt készített a műből. (Kitamura azóta még két másik Takahashi mangát is filmre vitt, ezek a Sky High, illetve a „69” alapján készült LoveDeath.) A szabadidejében a motorozásért és a The Rolling Stones-ért rajongó mangaka természetesen ezután sem ült a babérjain, a 2000-es években egymás után jelentek meg a sikeresebbnél sikeresebb sorozatai (Tetsuwan Girl, Blue Heaven), és jelenleg is több címen dolgozik egyszerre. Takahashi műveire általában jellemzőek a sötét, misztikus, esetleg természetfeletti témák bevonása, a realisztikus rajzok, valamint a dinamikus történetvezetés. Mindez egyszerre megtalálható az Élni-ben. (A képen balról Takahashi, jobbról Kitamura.)
A hazai kiadás külsőre nagyon kellemes látvány. Az azonnali olvasásra csábító vaskos kötetet komor hangulatú, kissé bőre szabott védőborító óvja a külvilág veszélyeitől. Az olvasási irány természetesen maradt az eredeti (j-b), és szokás szerint az első néhány oldal ezúttal is színes.
Yashiro Tenshu-t az ügyészség halálra ítélte, 5 ember meggyilkolása miatt. A kivégzés azonban elmaradt, Yashiro ugyanis választási lehetőséget kapott: élni, vagy meghalni. De az életben maradás nincs ingyen, cserébe egy szigorúan titkos kísérletben kell részt vennie. Egy kísérleti telepre szállítják, ahol összezárják egy másik elítélttel, majd napokig nem történik velük semmi. Egyszer aztán kinyílik egy zsilipajtó, és az üvegfal mögött megpillantanak egy gyönyörű, fiatal lányt. A lányban egy gyilkos parazita lakozik, ami új testbe akar költözni, mégpedig annak az alanynak a testébe, akiben erősebb a gyilkolási vágy. Ha a transzfer megtörténik, a világ legveszélyesebb fegyvere születik meg.
Az Élni műfaját tekintve talán a horror, a sci-fi és az akció keverékeként írható le, csipetnyi pszichológiai drámával megfűszerezve. Éppen ezért a kötet elolvasása elsősorban a 16 éven felüliek számára javasolt, bár inkább a történet összetettsége az, ami igényel egy bizonyos szintű érettséget. Vér és öncélú erőszak terén azért mindenképpen a szolidabb seinen mangák közé tartozik. A sztori lendületes tempóban robog, éppen ezért a manga „kivégzése”, a terjedelem ígéretével szemben, viszonylag rövid időt vesz igénybe. A 10 fejezetre osztott mű az elején nagy lépésekben halad előre, a második fejezettől (a kísérlet helyszínére való megérkezés után) már némileg belassul, és ekkor hagy egy kis időt a főbb karakterek, valamint az alapszituáció alaposabb megismerésére. Az ötödik fejezet teljes egészében Yashiro múltját, illetve kínzó bűntudatának gyökereit tárja fel, mindezt álomképek formájában prezentálva, és ennek a fejezetnek a címe nem véletlenül lett Kritikus Pont. Ez tulajdonképpen a történet fordulópontja. A cselekmény ezután sokkal dinamikusabbá válik, a feszültség ettől fogva már egy cseppet sem hagy alább, kitart egészen a legvégéig, ahol a csattanó sajnos kisebbet pukkan, mint azt várnánk. Igazából nincs is vele semmi baj, hiszen tökéletesen lezárja a sztorit, és még hiányérzetünk sem nagyon lehet, de talán egy kevésbé kiszámítható, meglepetésszerű végső csavar nagyobb katarzist okozhatott volna. De ez már csak kákán való csomókeresés tipikus esete, a manga élvezeti értékéből mindez vajmi keveset von le.
Az Élni rajzai a történet előrehaladtával egyre zaklatottabbá, mozgalmasabbá válnak, a képek próbálnak a történet ritmusához idomulni. Takahashi gyakran mutatja közelről az arcokat, emellett pedig nagyon hangsúlyos szemeket rajzol, ezek pedig nagyon meggyőzően képesek visszaadni a szereplők pillanatnyi érzéseit, indulatait. Az arcok amúgy többnyire a karakterek jelleméhez igazodnak, és csak annyira vannak kidolgozva, amennyire feltétlenül szükséges. Azt ugye már mondanom sem kell, hogy a nők (összesen 2) természetesen itt is hibátlan alkatú, igéző tekintetű erotikus vágyálmokként lettek papírra álmodva. A hatalmas termek, illetve a szűk folyosók méreteinek érzékeltetése megintcsak Takahashi tehetségét dicsérik. Ilyenkor néhol béka-perspektívából, jóval gyakrabban pedig az adott helyiség távoli sarkából (Ezt nem tudom, hogy hívják. Talán pók a falon perspektíva?) láttatva rajzolja meg az adott helyiséget. Ráadásul a képet gyakran néhány fokkal el is forgatja, így az eltörpülő szereplők úgy tűnnek, mintha csak egy ipari kamera szemével látnánk őket. A falak és a padló mintázatát adó párhuzamos vonalak is segítenek az arányok alapos felmérésében, ráadásul tovább fokozzák a rideg, futurisztikus ipari környezet hatását is.
Azt kell hogy mondjam, a Mangafan nagyon jól választott. Az Élni a Tűzharcos és a Sötétség mélyén-hez hasonlóan, kiválóan alkalmas az ún. érettebb mangák hazai bevezetéséhez. Izgalmas, kellően mélyenszántó, ugyanakkor nem túl megterhelő olvasmány. Külalakra talán a legszebb az itthon megjelent mangák/manhwák közül, és hiba gyanánt is mindössze néhány apró betűhiba róható fel, de ezek is csak nagyítóval észrevehetőek. Az ár/érték arányt figyelembe véve pedig igazán vásárlóbarát kiadványról van szó. Ezekután kíváncsian várom egy esetleges seinen sorozat beindítását is, talán most már elég érettek vagyunk arra is.
ÉLNI (Alive) Mangafan kiadó 262 oldal Ára: 2000 Ft
A reménytelen rendőrdrámák napjainkban talán legelkötelezettebb alkotója Olivier Marchal. Az egykori zsaru - aki igazán ismerté a párizsi rendőrkapitányság címét kölcsönvevő 36-tal vált - új filmjét 2008 februárjában tűzik műsorukra a gall mozik.
Trailer-t majd csak későbbi híradásainkban tudunk mutatni, étvágygerjesztőnek azonban álljon ítt egy kép, ami alapján úgy tűnik, hogy a film főszereplője, Daniel Auteuil új értelmet ad a kiégett-de-az-élettől-még-egy-utolsó-lehetőséget-kapó-zsaru toposzának.
Tam (Aaron Kwok) rövidlátó, ezért nem lehetett belőle soha rendőr. Magánnyomozóként sem az a kimondott siker, így aztán minden ügyet elvállal, amit csak eléhoznak. Az egyik izzasztó thaiföldi reggel ismerőse, Lam, a hentes (a nyolcvanas években szinte az összes hongkongi filmben ott van: Shing Fui On (= Nagy Hülyefej)) zavarja meg, és valami Sum nevű nőről motyog, aki meg akarja őt ölni. Tam elvállalja, hogy felkutatja Sumot, és elrendezi vele a dolgot, ám a nő megtalálása már egyáltalán nem megy zökkenőmentesen. Tam nyomozása során újabb és újabb hullákra bukkan, akiket egy közös sötét titok köt össze...
A Pang testvérek az nem a Coen testvérek: bár az Eye (2002), annak ellenére, hogy a Hatodik érzék-nek volt a koppintása, nemzetközi szinten is sikert aratott, egyetlen filmjükről sem állítanám, hogy kimondottan jók lennének (az utóbbi párról (Forest of Death, The Messengers) meg aztán biztosan nem). A The Detective (amelynek eredeti kantoni nyelvű címe "A közepesnél jobb nyomozó"-t jelent) első pillantásra Pangék a természetfeletti horror-formulától való elsodródását sejteti: igazi szikár "police procedural"-nak tűnik, amely kizárólag a nyomozás folyamatára öszpontosít. Szimpatikus.
Bár kitartanának a koncepció mellett! Sajnos nem tudják megállni, hogy a film végére bele ne keverjenek a sztoriba némi szupernaturális cuccot. Szerencsére nem annyit, hogy negálná mindazt, amit addig láttunk. Nagyobb problémája a filmnek, hogy a rakás hulla ellenére a központi titok nem elég izgalmas ahhoz (természetesen nem lövöm le a sötét machinációk mozgatórugóit), hogy biztosítsa a két órás filmhossz létjogosultságát, ráadásul a forgatókönyv sem egy nagy szám, csavarjai csikorognak: az első órában szinte minden második jelenet Tam és a nyomozást kétkedve fogadó rendőrbarátja verbális párbajaival telik, amely enyhén szólva kikezdi az ember türelmét. A Pangéktól megszokott grundge-os, kopottas, dzsuvás világ, a thaiföldi főváros kínai negyedének ambientje nagy mennyiségű vizuális stimulánst biztosít, ám nézzen bármilyen jól is ki a film, ha a sztori kevés, akkor bűvészkedhet az operatőr tőlem akármennyit.
A The Detective-ben a legjobb Aaron Kwok visszafogott, élvezetes alakítása (na őróla sem gondolta volna mondjuk 10 évvel ezelőtt az ember, hogy akár csak adekvátul képes lesz a vállára venni egy filmet), illetve a főcímdal, az időközben thai szuperslágerré előlépett Mee Panda.
"Only love can kill the demon." – tévedte a bulvárpróza szánandó pátoszából kaján gúnyt űzve Robert Downey Jr. fergeteges tolmácsolásában legkedvencebb médiagecim, Wayne Gale. Figyelembe véve ezen írás tárgyát, valamint a Zombi reprezentációs fejlődésének egyre virgoncabbul felszántott ösvényeit, e kijelentést remélhetőleg az oktondi kifejtés után sóvárgó tekintetek követik. Hisz: a harmincas, negyvenes évek vudu-folklorisztikus alkotásainak szolgasorban csoszogó, dohos ábrázatú proli-máladékai, kiket Romero hol konzumkritikus, hol a háborús lelkiismeretet légkalapáccsal ütve-furdaló utalásokkal doppingolt naprakésszé, s kik mára már a borítékolható járványok metaforáiként sprintelnek a multiplexekbe, leginkább a halandóságtól, a bomlástól, valamint a lényünk humán privilégiumként féltett, cizellált vonásainak elvesztésétől való félelem fafejű mementói.
A 28 héttel később izgágán hajt fejet elődei előtt, megfelel azok exploitív szórakoztatóipari célkitűzéseinek, ám közel sem tanúsít annyi aktuál-reflekciós hajlandóságot. Juan Carlos Fresnadillo filmjéről lefejtve a statiszta éhenkórászokat és a csalfa sterilitásba burkolózó London posztapokaliptikus totáljait egy egyszerű, ám annál durvább családi dráma bontakozik ki.
Elegendő ilyetén idei élmény hiányában talán csacska hatásvadászat lenne a film elejét 2007 legjobb tizenkét percének titulálni, aki tud jobbat, az hullanyugodtan kommenteljen. A bedeszkázott, fanyar idillben zöldségkonzerveken vegetáló túlélőkre csámcsogva rontó holtak (Élők? Betegek? Zombilógus a talpán, aki tippelni mer) lelkesedése, a pazar érzékkel lóbált kamera (mely a 28 nappal később innovatív DV apparátjával szemben hagyományos kivitelű), a hengerlő ritmus és a hibátlan színészi teljesítményben körvonalazódó, párját ritkítóan realisztikusra firkált jellemrajzok olyan vehemenciával ragadják nyakon a nézőt, hogy… hogy sejthető: ezt az intenzitást képtelenség huzamosabb ideig fenntartani. Felesleges visszasírni az első részt vezénylő, ezúttal producerkedő Danny Boyle-t – ki friss zombifóbiás nyilatkozatai ellenére valahogy mégiscsak egy erősen bomlott szolihuligánnal szabotálja idei projektjét, melynél hibbantabbat köbö a 9-es terv óta nem látott a világűr – Fresnadillo (az általa is szerkesztett) szkriptet többnyire lendületesen és jól helyezett hangsúlyokkal forgatta le, a logikai bicegések és az írói pongyolaság pedig a film familiáris értelmezési irányvonalai mentén egyenesen erénnyé érnek.
A vírus – e sorok írójának hezitatív véleménye szerint – ezúttal pusztán marcona sidekick, a csillapíthatatlan éhség felejthető ürügy csupán, a világégés utáni társadalom újjáépítése, a langyos hangulatú militarizmus és ezek csődje pedig talán csak a forgatókönyv szerzőit, a grafikusokat és a kellékeseket érdekelte – az esedékes határidőkig. No, nem mintha játszi könnyedséggel kifogásolható munkát végeztek volna, a 28 héttel később azonban fiúról, lányról, anyáról és apáról szól. Atyai gondoskodásról és szülői rivalizálásról. A rokoni szeretet fájdalmasan árnyalt, húsbamaró jelenléte pedig irracionális, démoni erőként, célirányosan csócsálgatja a szereplőket.
Az expozícióban feleségét – és mindenkit – vicsorgó vírusgazdák martalékaként maga mögött hagyó apa, Don (Robert Carlyle) London szeparáltan rehabos térségében főgondnokként söprögeti szőnyeg alá árulásának, gyáva racionalizmusának emlékét. A krízist kiérdemelhetetlen mákkal spanyolhonban átüdülő gyermekei érkezésekor színt kell vallania. Hazudik, holott igaza van - vagy legalábbis igaza volt, akkor ott. Nagy jelenet. Majdnem akkora, mint az anyával (akire az űberszuperül őrzött régióból robogón meglógó gyerekek találnak...), Aliceszel (Catherine McCormack) történő találkozása. Itt mutatkozik meg a műfaj elképesztő kifejező ereje: a toposz kellékei tébolyult metaforákká magasztosulnak. A harapás által terjeszthető kór a birtoklási késztetéseket, a közösség vállalást („már közéjük tartozik”), a szemkinyomás a házastárssal szembeni alárendeltség ébresztette, tehetetlen dühöt képezi le. A befogadói gyönyört csak fokozza, hogy a végbrutális érzelmi adok-kapok mellőz minden szentimentalizmust és giccset, ráadás gyanánt pedig elcsattan egy csók, mely majdnem olyan félelmetes és ocsmány, mint amilyen megrendítő. Miután Don letörölte könnyeit, Jack Torrance módszerességével felvértezve dzsalja végig a hátramaradó játékidőt. És ha nem is látszik a szemén: csak a gyermekeit akarja…
Hogy a vírus elszabadul-e, nem áruljuk el, de nyugodjatok meg, a golyók háztetőről ártatlan és szelektálhatatlan tömegbe szórásának, a nagyvonalúan egyetlen snittben mutatott, helikopter-rotoros haj- és testszobrolásnak, kreatív tömegpusztító arzenálok használatának és a lassan, de biztosan fáradó rockriffeknek az apropója nem egy gyermek-elhelyezési per másodfokon hozott ítélete. Vagy mégis? A 28 héttel később iramos, szaftos akcióorgiaként is szemlélhető, ám nem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy mindeközben él azzal az költői precizitással, mely például a Radírfej (atyai félelmek) vagy a Porontyok–féle (zsarnokoskodó anyai féltékenység), bizarrmód analitikus klasszikusok sajátja.
"In space, your father can still hear you scream!"
Stephen Chow (Shaolin Soccer, Kung Fu Hustle) újabb agymenése január végén kerül bemutatásra Hong-Kongban. A sztori szerint Chow egy olyan szegénysorsú apát alakít, akinek még arra sincs pénze, hogy játékot vegyen az adoptált kisfiának. Egyik nap aztán talál valami kacatot a szemétben, amit hazavisz a kölyöknek. A játékról azonban kiderül, hogy az valójában egy földönkívüli szerkezet, és az "élienek" is igényt tartanak rá. A film érdekessége, hogy a kisfiút igazából egy kislány (Xu Jiao) alakítja.
Először is kezdjük egy vallomással: nem igazán vagyok a Hitman játék nagy ismerője, hazugság lenne azt állítani, hogy túlságosan sok kék "X"-et és rózsaszín "O"-t koptattam volna el a 47-es ügynökért való aggódásom során. Így akkor sem szökött fel igazán a vérnyomásom, amikor feltűntek az első képek, majd trailerek a filmváltozatról, és különösebb elvárások nélkül ültem be egy hószagú délelőttön a premier előtti vetítésre. Mégis kiadós csalódás lett a vége! De menjünk csak szép sorjában...
Bármilyen meglepő, a film főhőse egy hivatásos gyilkos, aki, amint azt a főcím alá bepasszintott prológusból megtudjuk, hasonszőrű (illetve "hasonkopasz") társaival egyetemben már a bérgyilkosoviban elkezdte magába szívni e nemes foglalkozás valamennyi csínját-bínját. Ám ahogy az lenni szokott, az egyik akció során minden balul üt ki, és hősünknek...
Eddig és ne tovább a történet taglalásával! Nem mintha olyan hihetetlen fordulatok szegélyeznék főhősünk útját, de semmiképp sem szeretnélek titeket megfosztani az utóbbi évek egyik legostobább forgatókönyvének nyalánkságaitól... Beszéljünk inkább a szereplőkről, akik viszont egytől-egyig csapnivalóak, élükön a 47-est játszó Timothy Olyphanttel, aki mindenféle karizmát és energiát nélkülöző játékával mesterien teszi tönkre a rendező szinte valamennyi kétségbeesett próbálkozását a középszer elkerülésére.
Apropó, rendező: a film dirigálásával a szinte teljesen ismeretlen Xavier Gens-t bízták meg, akiről mindössze annyit lehet tudni, hogy Frontiere(s) című, komoly underground hype-pal körülzsongott mészárszék-mozija a forgalmazói startpisztoly eldördülését várja, no meg azt, hogy Ringo Lam és Tsui Hark mellett is inaskodott. Azt, hogy az előbbi kérlelhetetlen realizmusa vagy inkább az utóbbi megzabolázhatatlan fantáziája hatott rá inkább, jelen munkája alapján igen nehéz megítélni; annyi bizonyos, hogy az agyonszűrőzött képek, a folyamatosan ficánkoló kamera, valamint a rosszul felvett és helyenként kínosan bénán koreografált akciójelenetek nem igazán idézik egyik "mester" klasszikus stílusjegyeit sem.
Annak oka, hogy mindezek ellenére mégsem tudjuk debütáló filmje után gondolkodás nélkül lehúzni a direktort a vécén, az az, hogy kiszivárgott információk szerint a film végső formája bizony elég messzire került eredeti elképzelésétől, amelynek durvulásait meglátva a stúdió maguk alá fosott executive-jai a Die Hard 4.0 szalonképessé kasztrálásával már bizonyított Nicholas De Toth-ot hívták be egy kis utólagos véreltakarításra és kényszerű fazonigazításra.
Van tehát egy kínosan primitív forgatókönyvünk, egy több sebből vérző szereplőgárdánk és egy minden erejével bizonyítani akaró debütáns rendezőnk, akinek kezéből az utolsó utáni percben csavarták ki a karmesteri pálcát. Így hiába a franchise eredeti médiumára tett egy-két cinkos kikacsintás, és a szívet melengetően gyakran spriccelő agyvelő, a Hitman biztos idei döntős a milyen-mozijegyre-ne-költs-több-mint-egy-ezrest versenyben. Ahogy mifelénk mondani szokták: majd megnézzük, ha kijön PC-n...
A bukás rendezőjének bukásában Nicole Kidman botorkál a testrablók között. Hazai bemutató: 2007. november 15.
2005 nyarán jelentette be Joel Silver über-producer The Visiting című filmtervét. A Warner sajtósai annyit árultak el a tuti blockbusterről, hogy a főszereplő Nicole Kidman és Daniel Craig, Oliver Hirschbiegel (A bukás) a rendező, a forgatókönyvet pedig David Kajganich írja. Azt viszont ügyesen titkolták (előttem is), hogy a sci-fi nem más, mint Jack Finney A testrablók támadása című könyvének immár negyedik feldolgozása.
Aztán a Visiting várva várt 2006-os bemutatója nagy megdöbbenésre elmaradt. Silver annyira csalódott a leforgatott anyagban, hogy kirúgta Hirschbiegelt, és szerződtette a Wachowski testvéreket (igen, azokat a Wachowski testvéreket), hogy üssenek össze rövid úton egy új szkriptet. Ősszel újra összetrombitálta a stábot, amely James McTeigue (V mint vérbosszú) helyettes rendező vezetésével egészen 2007 januárjáig dolgozott a reshoot-okon.
Az immár The Invasion címre hallgató film végül 2007 augusztusában került az amerikai, és alig néhány napja a magyar mozikba. Brutálisan megbukott, a befektetett 80 millió dollárral szemben 15 milliós bevételt hozott. És ami sokkal rosszabb: az Invasion a silány, inkoherens, felesleges remake-ek tárházát gazdagítja, amelynek sosem lett volna szabad zöldlámpát kapnia (kíváncsi vagyok, vajon Hirschbiegel rendezői változata valaha napvilágot lát-e. Én vevő lennék rá).
A testrablók történetének első, fekete-fehér, szélesvásznú filmváltozatát Don Siegel rendezte 1956-ban. Az Invasion of the Body Snatchers (1956) B-filmnek indult, de olyan hatásosan sikerült (tényleg, érdemes megnézni - ráadásul mindössze 80 perces), hogy az évek során klasszikussá nőtte ki magát. A sztori egy kisvárosi orvosról szól, aki rádöbben, hogy barátait, rokonait érzelemmentes hasonmások váltják fel. A fináléra egyedül találja magát a csőcselékkel szemben, amelyek az M - Egy város keresi a gyilkost mintájára űzik-hajtják a hegyeken át. Siegel testrablóit szokás a kommunistákkal azonosítani, de a filmnek az a titka, hogy nincs egyértelmű megfejtése. Lehet, hogy éppen hősünk a más, a kommunista, akit egyéni nézetei miatt üldöz a felbőszült, konformista WASP-tömeg.
Philip Kaufman, aki valaha zseni volt, most meg Függőség-szintű szarságokat rendez, 1978-ban forgatta azonos című remake-jét. Szívemhez ez a felkavaróan nihilista változat áll a legközelebb. A remake az ötvenes évekbeli sztorit nagyvárosi környezetbe helyezi, és Az elnök emberei stílusában, az X-akták előképeként kormányszintű paranoiával ötvözi. Donald Sutherland, Jeff Goldblum, de még Mr. Spock is kimagaslót alakít. Kaufman filmje különleges - és különlegesen nyomasztó - mestermű; minden perce emlékezetes. Ami nem mondható el az Abel Ferrara rendezte olcsó 1994-es változatról (Body Snatchers), amelyben az ismerős cselekmény átkerül egy katonai bázisra, míg a hősnő egy tinilány lesz (a hamvasan szexi Gabrielle Anwar). Akadnak hatásos momentumok, de jellegzetes Ferrara-filmként ez is sokszor hajlik gagyiba.
Ebben a legújabb, negyedik változatban hősünk egy washingtoni pszichológusnő (Kidman), egyedülálló anya, aki munkája során egyre több mániákus pácienssel találkozik. Furcsamód mind azt állítják, szeretteiket kicserélték. Craig játssza a dokit, aki egyetlen támasza a bajban. Kajganich néhány tudományosnak vélt kiigazítással színesíti Finney történetét, így növényi gubók helyett űrbéli baktériumot kapunk, amely az REM-ben fertőzi meg a gyanútlan embereket, és hát mit is szépítsük: utat enged a happy endnek, mikor Kidman fiát baktérium-rezisztenssé teszi.
Az Invasion legnagyobb hibája, hogy összemossa a klasszikus testrablós sztorit a kétezres években divatos lebutított zombifilmekkel. Míg Don Siegel eredetijében a testrablók látszatra semmiben sem különböznek tőlünk, sőt: baromi meggyőzőek intellektuális síkon is, addig itt egy kiábrándítóan gagyi zombihordát kapunk, és olyan fordulatokat, amelyek legfeljebb egy horror-újszülöttnek mondhatnak újat. Az akciójelenetek siralmasan generikusak, a CGI-effekteket "szebbet hányok" kategóriába sorolnám. Az egyetlen használható jelenet egy asztali beszélgetés a világ pillanatnyi helyzetéről - de a film szövetébe ágyazva ennek sincs semmi értelme. Kidman és különösen Craig maga is zombiként, minden meggyőződés híján botladozza végig a cselekményt.
Kár ezért a filmért, és különösen kár a több mint tehetséges Hirschbiegel amerikai bemutatkozásáért. A pasi most bizonyosan jó darabig be nem teszi lábát Hollywoodba. Ugyanakkor nem sajnálom túlságosan se őt, se társait, hiszen istenüket kísérették, mikor olyan sztorival kezdtek, amely két klasszikus (Siegel, Kaufman) és egy egész jó (Ferrara) feldolgozást fialt már. Ha mégis kedved támadna egy jó kis invázióra, állj ellen, és válaszd a félelmetes 1978-as verziót.
A fiktív náci szerelemtáborok diszkrét báját bemutató grindhouse divatjának rövid, de termékeny időszaka alatt e szűk határok közt mozgó műfaj erőszak és szex szempontból is eltérő vadságú filmeket szült, attól függően, hogy hol és mikor készítették őket. Az 1969-es Love Camp 7 korai darab, ráadásul amerikai, így tehát – igazi geek kifejezést használva (ácsolva?) – a szoft-naziploitationök közé sorolhatjuk.
GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 4.
Tipikus alacsony költségvetésű trashfilm lévén a Love Camp 7 eltekint attól a sok időt és nyersanyagot igénybe vevő eljárástól, hogy a feltétlenül szükségesnél akár kicsivel is több helyszín és színész használatával tisztességesen felvezessék a film cselekményét, ehelyett a narrációnál csak egy fokkal igényesebb módszert használ: a visszaemlékezést.
A keretszín London „napjainkban”, ahol néhány magasabb rangú katonatiszt egy titkos második világháborús bevetésről beszélget. Az emlékek persze megelevenednek, és máris Németországban találjuk magunkat, ahol két angol titkosügynöknővel tárgyalnak feletteseik. Speciális képzésükről, mely gyors és biztos memorizálási képességet biztosít nekik, rögtön bizonyságot is tesznek, majd nem sokkal később, de immár Németországban, egy helyi ügynökkel tárgyalva, cicijeiket is megvillantják, hiszen, ahogy tájékoztatásuk közben a kevéssé bizalomgerjesztő külsejű férfi megjegyzi, az előttük álló megpróbáltatások fényében igazán nem lehetnek szégyenlősek. (Ezzel természetesen az esetleges szégyenérzet alól felmenti a nézőt is, aki ezek után belátja, hogy esélytelen a szakmai profizmussal szemben, így kénytelen megadni magát és elégedetten stírölni a lányokat…) A kiszolgáltatott, meztelen nők látványának „bűnös örömét” a film – itt és a későbbiekben is – az (ál)történelmi helyzet racionalitásával próbálja indokolni, de ez nem több, mint egy átlátszó, közmegegyezésen alapuló trükk, mely a naziploitation filmekre (az összes többi exploitation szubzsánerhez képest is) különösen jellemző hozzáállást tükrözi. Ez befogadói oldalról egyaránt kezelhető naivsággal és a filmbeli helyzetek kihasználásának szóló őszinte, perverz hálával, bár az előbbi végül is csak felcicomázott, álcázott változata az utóbbinak.
Néhány vágással később hősnőink már a többi összefogdosott fiatal zsidó nő között állnak a hetes számú „Love Camp” előtt, ahol a disznóarcú táborparancsnok arcán kéjes örömmel szemléli, ahogy a lányokat egy slagból vastag, hideg vízsugárral fürdetik meg (tipikus, börtönfilmekből örökölt motívum), a kamera pedig lassan, alaposan, mérnökien hideg precizitással pásztázza végig a szenvedő arcokat, nedves combokat és vizes blúzokat. (Hiába, nem hazudnak a történelemkönyvek, ezek a nácik tényleg végtelenül gonoszak és érzelemmentesek… hogy képesek ilyet tenni?!) Nyilvánvaló a szoft-exploitation jelleg: túl vagyunk a tizedik percen és még mindig nem erőszakoltak vagy öltek meg senkit, a vizes blúzokon át kirajzolódó mellek viszont jelentőségteljesnek vannak beállítva… Nem kell megijedni, ennél azért messzebb merészkedik a film, bár nem sokkal: a börtönbe érkezés utáni obligát meztelenre vetkőztetés és a pinaorientált megaláztatások kezdete nagyjából kijelöli a felső határt, amíg a film szexualitás terén elmerészkedik, ugyanis még a későbbi erőszakolások során is kevesebbet látni a hölgyekből, a német katonák pedig, rangtól függetlenül, magukon hagyják a nadrágjukat, sőt még csak imitálni sem próbálják, hogy elővennék a farkukat. (Nem tudják, hogy kell dugni? Nem csoda, hogy elvesztették a háborút…) Erőszakban azért tovább megyünk egy kicsivel, a pinafájdítós faéken ülés azért elég durva látvány még a férfi nézőknek is (bár mondjuk az Ilsához és más, későbbi nácis trashfilmekhez képest még mindig sehol sem vagyunk), de a film alapvetően nem veszít naivságából, a két ügynöknő felettesei például végig (napokig?) otthon „izgulnak” a távírókészülék mellett, amikor épp nem kártyáznak, de végig nagyon megnyerőek és bizalomgerjesztőek.
A nácik, nem meglepő módon, a másik véglet: a táborparancsnok zseniálisan, tipikus B-filmes kedves, gyerekes túlzással játssza túl a kéjesen vigyorgó, sunyi arcú, a hatalmat élvező, de felettese előtt alázatosan meglapuló szerepét. (Mint Chaplin udvarias, úri csavargó figurája: lehetetlen komolyan venni, mégis működik a dolog.) A küldetés maga teljesen másodlagos a filmben, csak a legvégén jut eszébe megint elővenni a témát a rendezőnek, aki addig alaposan belefeledkezett a meztelen lányokon fetrengő disznófejű náci nagyurak látványába, és tesz is egy gyenge kísérletet a filmvégi izgalom-faktor növelésére néhány esetlen akciójelenettel (a Németországban dolgozó helyi ügynök például, aki az elején megmustrálta a meztelen kolleganőit, minden izgalomfokozó snittben csak a fák között lopakodik, folyton csak „közelítve” a táborhoz).
A lányoknak végül, természetesen, véres közelharcban kell szembeszállniuk részegen orgiázó fogvatartóikkal (kedvencem a szőke, robosztus árja gyerek volt, aki egyszerre három nőt ránt magához hatalmas nemi étvágyát csillapítandó, de a nadrágját még eme buján forrongó szexuális csúcspontban sem veszi le). A nézők eddigre remélhetőleg magasra csapó bosszúvágya tehát kielégítve, a filmnek így már vége lehet (mondtam, hogy szoftexploitation, itt a rosszak még elnyerik méltó büntetésüket): a jelenben, a keretszínben zárul le a történet, egy harmatgyenge slusszpoénnal, ami méltó módon teszi fel a színes papírkoronát a nácis trashfilmek eme gyöngyszemének fejére.
A vadi új bemutatója láttán az Oxford Murders hivatalosan is az általam legjobban várt filmmé lépett elő. Nem elég, hogy a szuperzseniális Alex De La Iglesia rendezi, vagy hogy a szereposztás szenzációs (Alex Cox az egyik mellékszerepben? Fuck yeah!), de az előzetesből úgy árad a giallo-feeling, hogy ihaj...
Az éseztígyhogy-kategória mai versenyzője Mitchell Lichtenstein rendező bizarr filmje, melyben egy katolikus gimnazista lány, szexuális abúzus elszenvedése után, különös testi (el)változást fedez fel magán: fogai nőnek ott ahol – hogy is fogalmazzam meg szalonképesen – elsősorban nem neki fáj igazán. A műfaj állítólag horrorkomédia, de megjárta a legutóbbi Sundance-t (a főszereplő Jess Weixler alakítását díjazták is), így talán a mélység (mehehe) sem hiányzik belőle. A vagina dentata amúgy régesrégi mítikus toposz és szimbólum, férfiszemszögből az „agresszív női nemiség és a felfaló anyaság jelképe”, női oldalról meg az erőszakoskodó férfiak méltó büntetése. Ideális téma: nőgyűlölőktől a hardcore feministákig mindenki azt láthat bele, amit akar. Amerikai bemutató jövőre, a magyar cím meg nyilván adja majd magát: Ne fogazz!
Az HBO megint megcsinálta. A Carnivale, a Róma vagy a Drót után a készítők újra megmutatják, hogy a TV által módszeresen lezüllesztett, elcsépelt és számos buktatót magában rejtő alapanyagból is könnyedén aranyat tudnak csinálni, méghozzá a korábbi munkáik egyenletes és magasra tett színvonalát fenntartva. Ami egyben sajnos azt is jelenti, hogy hiába az HBO-garancia, a Tell Me You Love Me szintén nem fogja az agyatlan tömegeket megmozgatni, viszont abban szinte biztos vagyok, hogy évtizedek múltán is emlegetni, idézni fogják, mint ahogyan a legtöbb HBO-sorozatot - amelyekről mindenki tudja, hogy az idő nem fog úgy rajtuk, mint más társaikon.
Nem tudom, hogyha azzal kezdem ezt a kritikát, hogy most egy párkapcsolati drámasorozat következik, vajon hányan olvassák tovább ezt a cikket, de azt kell mondanom, hogy ez az elkoptatott és esetleg a férfiolvasók többbségéből negatív előítéleleket kiváltó tematika ne vegye el senkinek sem a kedvét, itt most ugyanis egyáltalán nem egy tipikusan női nézőket megcélzó, rózsaszín közhelyekkel és fárasztó lelkizéssel megspékelt, sablonos bábu-karaktereket felvonultató sorozatot képzeljünk el, a Tell Me You Love ugyanis korántsem ilyen.
Példaértékű az a komolyság és a visszafogott, a háttérben folyton érezhető lassú sodrású és sötéten kavargó drámai erő, ami a sorozat narratív megvalósítását jellemzi. A higgadt, a hatásvadászatot tökéletesen kerülő kézikamerás felvételek, a tompa, feltűnően színtelen és sötét tonúsú színvilág jól érzékelhetően és tudatosan megy szembe a konvenciókkal és teremti meg a Tell Me You Love Me szokatlanul keserű és kiábrándult világát, ahol a látszat mögött mindig ott bújik valami para, amiről senki sem beszél szívesen. Itt tehát nincsenek giccses és túlcukrozott csúcspontok, csöpögős-zsebkendős békülések vagy monumentális elválások és teátrális visszaköltözések, itt csak a száraz örvény kavarog, ami előbb vagy utóbb téged is magával ránt.
A sorozat négy párra fókuszál, akiknek mind megvan a maga problémája, az első pár gyereket szeretne, de hiába, a nő csak nem esik teherbe, a második házaspár jó ideje nem szeretkezett már, a harmadik pár éppen esküvőre készülődik, ami meghiúsulni látszik, a negyedik párnak pedig öregkorukhoz érve szintén szembe kell néznie bizonyos nehézségekkel. E rövid vázlat alapján már sejthető, hogy itt tehát tényleg valós, emberi nehézségekkel találkozhatunk, az elrugaszkodott és lilaködös fantáziálás helyett mindvégig a földön járunk, és arcunkat rendesen belenyomják a sárba, miközben könyékig vájkálunk a jól megrajzolt és finoman elmélyített karakterek lelkében. A dialógusokra szintén nem lehet rosszat mondani, mint ahogyan a színészi játékra sem, ugyanis mindenki feltűnően jól hozza a saját figuráját.
A Tell Me You Love Me nekem az érett Woody Allen legjobb és legőszintébb pillanatait idézi (pl.: Férjek és feleségek), de a készítők nyilvánvalóan sokat profitáltak a független filmesek eredményeiből is, akik sokszor kendőzetlenül és nagy-nagy alapossággal ábrázoltak olyan lélektani folyamatokat, amelyekről más filmek nem vettek tudomást, gondoljunk csak Todd Solondz vagy Larry Clark szokványosnak aligha nevezhető mukáira, de kapcsolódási pontok lehetnek még azok az európai művészfilmek is, amelyek leginkább nyíltszíni szexualitásuk miatt hívták fel magukra a figyelmet (például Chaterine Breillat filmjei vagy a 9 dal stb.). A Tell Me You Love Me epizódjaiban ugyanis szintén sokszor megmutatják magát a (valódinak tűnő) aktust, ennek a figyelemfelkeltő momentumnak az önkényes kiragadásával reklámozták is a sorozatot, de ez szerintem tévedés, a Tell Me You Love Me ugyanis nem egy ócska, művészieskedő és pornós sorozat (annak ellenére, hogy valóban jópár szexjelenet látható benne), hanem egy üdítő frissességű és érzékenységű drámai tabló, amely visszaadja a pszichológiai témának és lélektani vizsgálódásnak azt a tekintélyt, amitől bizony már régen megfosztották.
Marino Girolami rendező (Enzo G. Castellari és a szinész Ennio Girolami apja) sosem az eredetiségéről volt híres: ez a Fabrizio DeAngelis produceri felügyelete alatt készült film sem találja fel a spagettis vérbe mártott spanyolviaszt. A Zombi Holocaust a hetvenes évek végének gore-hullámát lovagolja meg, pofátlanul koppintva olyan, anyagilag kimondottan jövedelmező produkciókat, mint Deodato nagyszerű Cannibal Holocaust-ja vagy Fulci Zombie 2-je (és még sorolhatnám - nagy idők!). Ám szégyenkeznie sem kell, a konkurenciával kegyetlenség dolgában simán felveszi a versenyt, sőt, néha még le is körözi őket! (Arra, hogy az öreg Girolami kiváló filmeket is képes volt összehozni, példa az egyik legjobb policsieszkó, a Roma Violenta - tessék utánajárni!)
A Vertigo Válogatás annak a hazánkban még sajnos létező tévhitnek az eloszlatásában szeretne úttörő szerepet vállalni, miszerint a képregény csak egy bizonyos életkor alatt képes szórakozást nyújtani, és hogy úgymond az ember előbb-utóbb ezt is kinövi, mint a többi gyerekes hobbit. Persze a hazai képregényolvasó tábor tudja jól, hogy ez egy ordenáré nagy baromság, de ha ilyen téren is szeretnénk felzárkózni a világ jobbik feléhez, akkor erről meg kell győzni a még sötétben élőket is. A Kingpin kiadó negyedévente megjelenő kiadványa a lehető legalkalmasabb erre a feladatra. Kell hozzá egy közeli könyvesbolt, megfelelő mértékű nyitottság, és némely esetekben erős gyomor is. Ha ez megvan, máris hozzákezdhetünk a képregényekkel szemben érzett előítéleteink levetkőzésének. (Persze csak ha volt ilyen korábban.)
Az antológiában a felnőtteknek szóló képregényekre szakosodott Vertigo Comics három legsikeresebb címének egy-egy fejezetét olvashatjuk, összesen mintegy 100 oldalon. Az Y az utolsó férfi, a Hellblazer, és a Prédikátor mindegyike tabukat döntögető, komolyabb hangvételű, néhol morbid, de ugyanakkor kellően humoros sorozat, így akár a Garfield-től, és a szuperhősök világától berzenkedő laikusok is nyugodtan próbát tehetnek velük. Az egy éve útjára indított válogatás idén októberben már a negyedik számmal jelentkezett.
A kivitel most is nagyon igényes, a fényes borító kellően vastag és figyelemfelkeltő, ám a kissé szoros ragasztás óvatosságra int; a lapok belső szélén lévő szövegek elolvasásához némi ügyesség szükségeltetik, megelőzendő a korai laphullást. A papír minősége kifogástalan, nem fénylik, a színek erőteljesek rajta, különösen a fekete, ami végre tényleg koromfeketének is látszik. Színes képregényekhez ideálisabb papír nem hinném, hogy létezik.
Y, AZ UTOLSÓ FÉRFI Valószínűleg már sok férfitársam eljátszadozott a gondolattal, hogy vajon milyen lenne, ha egyik pillanatról a másikra, egyedüli hímneműként maradnánk a planétán, szemben a többmilliárdnyi nővel. Ez a gondolat Brian K. Vaughan amerikai képregényíró fejében is megfordult, amit aztán Pia Guerra rajzolónővel összefogva, gyorsan képregény formájába öntött. Vaughan azonban egy globális méretű gangbang party helyett, inkább a legvalószínűbbnek tűnő eshetőségeket vette alapul, és a lehető legreálisabb megközelítést választotta. Az eddigi számokból megtudhattuk, hogy a titokzatos kórság, mely szinte egyidőben pusztította el a bolygó Y kromoszómával rendelkező (tehát hímnemű) egyedeit, egyedül egy Yorick Brown nevű fiatal szabadulóművészt, és Ampersand nevű kismajmát kímélte meg. A férfiak nélküli világ összeomlott, a kaotikus állapotokon a nők próbálnak úrrá lenni. Yorick felismerve a számára nem feltétlenül kedvező helyzetet, mindenáron Ausztráliában lévő barátnőjéhez szeretne eljutni, de először Washington felé veszi az irányt, képviselőként dolgozó édesanyjához. Az aggódó anya legszívesebben a Fehér Házban tartaná elzárva egy szem fiát, de az USA újonnan kinevezett női elnöke úgy dönt, veszélyes lenne ha a bolygó utolsó férfija egyhelyben maradna, ezért Yorick mellé osztja a 355 nevű testőrt, aki mellesleg a Büntető Kör nevű titkos szervezet ügynöke. Yorick és 355 feladata, hogy megkeressék Bostonban Dr. Mann-t, azt a biológust, aki talán tudja az okát a hirtelen jött „férfiatlanodásnak”, és esetleg még a Föld újranépesítésében is segíthet. Az út azonban tele van veszélyekkel, mert vannak olyan csoportok, akiknek még az az egyetlen férfi is túl sok.
A Vertigo 4-ben egy új, 5 részes ciklus veszi kezdetét, Körök címmel. Ebben Yorick, 355 és a közben hozzájuk csatlakozott Dr. Mann vonattal próbál eljutni Kaliforniába, a doktornő másik laborjába, ahol a kísérletéhez szükséges embrióminták másolatait tartja. Ezen kívül újra találkozhatunk Yorick nővérével, Hőssel is, aki az utolsó férfira vadászó Amazonok sorait erősíti, és most úgy tűnik szörnyű felismerésre tett szert.
Mivel egy újabb történetszál indításáról van szó, ezért a bevezetés kissé visszafogottabb. Yorick piszkálódásai és fárasztó poénjai („ne vedd sertésnek”- grat a fordítói leleménynek) most is megadják a könnyed alaphangulatot, ezenkívül egy újabb érdekes adalékot kaphatunk a férfiak nélküli világ kihívásairól is, miszerint női pilóták és sofőrök nélkül a tömegközlekedés gyakorlatilag megbénult. Az ilyen részletek apránkénti feltárása teszi ezt a kifordított világot hihetően valóssá. Na meg a kiváló Pia Guerra letisztult és egyszerű, de mégis realisztikus rajzai. Nincsenek feleslegesen kidolgozott részletek, a történet gördülékenysége ezt nem is kívánja meg, bár ennek az az ára, hogy az arcok gyakran nagyon hasonlítanak egymásra, és néha szinte csak a hajuk színe és viselete alapján különböztethetők meg. (Arra pedig, hogy miért van minden nő vérvörösre kirúzsozva, nem sikerült rájönnöm.) Az Y nagyon addiktív, filmszerű élményt ad az olvasóknak (2008-ban talán tényleg filmmé válik), és első olvasatra bele lehet szeretni. Ezért, és már csak a témája miatt is ajánlott olvasmány lehet akár a női olvasók számára is, a Feminista Nőegylet, és a Nők az Egyenjogúságért mozgalmak híveiről nem is beszélve. De úgy igazából mindenkinek erősen ajánlott.
PRÉDIKÁTOR A Prédikátort már sokkal óvatosabban tudom csak ajánlani. Garth Ennis, aki a világ egyik legjobb, ha nem a legjobb (de, a legjobb) képregényírója ugyanis szereti tesztelni az olvasók tűrőképességét. Ez az Észak-Írországból származó fiatalember kendőzetlenül bánik a szex, a vallás és az erőszak témakörével, és gyakran olyan határokat feszeget, amik sokaknál képesek kicsapni azt a bizonyos biztosítékot. A Prédikátor Ennis fő művének tekinthető. A 66 részes (plusz Special-ök) sorozat írásakor a végsőkig elment, gyakorlatilag az összes tabunak számító témát alaposan seggberúgta, és mint ahogyan az a cím alapján sejthető is, Ennis a katolikus vallás iránt érzett averziója itt éri el a tetőpontját. Ezért aztán a vallásra érzékenyek lehetőleg szenteltvíz, rózsafüzér és gyóntatópap kíséretében próbálkozzanak csak az olvasással.
Jesse Custer egy texasi kisváros kiégett, hitevesztett, alkoholista prédikátora volt, aki szívből gyűlölte gyülekezete tagjait. Egy mise alkalmával egy a Mennyből megszökött lény Genezis, megszállta Jessie-t, aki innentől fogva Isten Szavának birtokosa lett, és amely hatalom segítségével képes volt az emberekre kényszeríteni saját akaratát. A megszáll(ot)t pap ezután összefutott régi szerelmével, az egykor szebb napokat látott Tulippal, és Cassidyvel az ír vámpírral, aki nem éppen az a klasszikus értelembe vett vérszopó. Az angyalok észlelve a szökést felélesztik a Gyilkosok Szentjét, és megbízzák, hogy végezzen Genezissel. A furcsa társaság sikerrel veszi az első akadályt, de ezután Tulip-ra és Jesse-re eddigi életük talán legnehezebb napjai várnak, miután feltűnnek a színen a férfi múltjának sötét alakjai. Jesse ördögi nagymamája elraboltatta őket, és még mielőtt emberei fejbe lőtték volna a lányt, Jesse feltárta előtte gyermekkorát (melyre a zaklatott jelző használata édeskevés lenne). A történetet lezáró két epizód (Társak, A világ végezetéig) során Jesse visszakapja a Szót, Tulip pedig az életét, és ekkor végre elérkezik a leszámolás ideje. Többet nem is mondanék, zseniális végkifejletnek lehetünk tanúi. Az Ennis által létrehozott bizarr univerzum, a remekül megírt karakterek és a meglepő fordulatokkal teli sztori csak Steve Dillon kiváló rajzaival válnak teljessé. A markáns, kissé karikatúraszerű arcok legtöbbje már önmagában is elég groteszk, az erőszak grafikus ábrázolása pedig néhol már komikusan eltúlzott. A filmes beállítások és cselekményszövés itt is észrevehető, elég csak a klasszikus csókjeleneteket utánzó legutolsó képre pillantanunk.
Ahhoz, hogy megértsük, és élvezzük a Prédikátor szentségtörő és tiszteletlen fekete humorát, mindössze az kell, hogy képesek legyünk elvonatkoztatni a látottaktól, olvasottaktól, és a legkevésbé se próbáljuk meg (túl) komolyan venni. Persze lehet, hogy vannak olyanok, akiknek még ez is sok(k), de aki nem adja meg neki az esélyt, az minden idők egyik legzseniálisabb és legeredetibb képregénysorozatának megismeréséből zárja ki magát.
HELLBLAZER Az okkult ügyek, természetfeletti dolgok, pokolbéli entitások és egyéb e-világon túli szörnyűségek iránt érdeklődők, a Hellblazer-ben találhatják meg a számításaikat. Fő(anti)hőse John Constantine a „nevető mágus”, egy lepusztult, cinikus, láncdohányos, a ballonkabátjától szabadulni nem akaró angol, aki munkája során démonokkal hadakozik, szellemeket és szörnyeket idéz meg, illetve űz vissza a pokolba, és teszi mindezt erkölcsileg néha igencsak kifogásolható módszerekkel. Az eredetileg Alan Moore által megalkotott karakter, 1988 óta jelenik meg önálló sorozatában, és ezzel a Hellblazer a Vertigo leghosszabb ideje futó címe.
A jelenlegi számban egy önálló történetet olvashatunk, Halálos Szertartás címmel. A szerző a brit Jamie Delano, aki (néhány kivétellel) az első 40 számot jegyzi, és a karakter egyedi jellemrajzáért is ő a felelős. A sztori kellően izgalmas, és szórakoztató, de ugyanakkor kissé töltelékszagú is. Constantine unokahúga eltűnik, és hősünk újdonsült barátnője, Zed segítségével próbál a kislány nyomára bukkanni. A nyomozás során eljutnak egy elhagyatott házhoz, ahol éppen egy bizarr esküvői szertartás közepébe csöppennek. A történet leginkább a karakterekre koncentrál, főleg Constantine jelleméről és Zed-el kialakulóban lévő furcsa szerelmi kapcsolatukról tudunk meg többet, de most először szerzünk tudomást Constantine családjáról is. A sztori is sokkal földhözragadtabb az eddigieknél, hősünknek ezúttal nem holmi túlvilági förmedvénnyel kell szembeszállnia, ellenfele hús-vér ember, és ez alkalommal még a mágia igénybevételére sem nagyon szorul rá. A szinte már költői magasságokba emelkedett narratíva, a brit humor és a kor (a Thatcher-éra) kaotikus politikai és társadalmi állapotára való utalások, párosulva John Ridgway rengeteg apró vonalból felépülő rajzaival, egy erősen dark és gótikus hangulatot árasztó, de mégis nagyon valós világot fest elénk. A néhol szabályos rendben elhelyezkedő, néhol pedig hanyagul egymásra dobált panelek émelyítő színkavalkádja éles kontrasztot alkot ezzel a sötét környezettel.
A Hellblazer látszólag a klasszikus horror képregények kitaposott útján jár, de ez csak a felszín, Delano történetei mögött ugyanis alig elrejtett társadalomkritika húzódik meg. Éppen ezért a Hellblazer olyan képregény, ami nem csak azért szól a felnőtteknek mert horror, és mert néha káromkodnak benne. A kötet talán legérettebb darabja.
A Vertigo Válogatás megjelentetése, az éppen újra járni és beszélni tanuló hazai képregénypiac talán legbátrabb vállalkozásának volt tekinthető. Azért csak „volt”, mivel a kiadvány ezen formájában befejezte földi pályafutását. Aggodalomra semmi ok, mindössze annyi történik, hogy az étvágycsináló után, most már maguk a főfogások következnek, és a válogatásban szereplő címek jövőre már önálló kötetek formájában lesznek elérhetőek, több oldalon, és ezáltal kerekebb történetekkel. Elsőként a Prédikátor és az Y, az utolsó férfi önállósul, és talán valamikor majd a démonok és az anti-dohányosok szőkehajú rémálma is visszatér még. Mi pedig pokolian várjuk mindegyiket!
TŰZHARCOS - A SÖTÉTSÉG MÉLYÉN Az első itthon megjelent seinen (felnőtt olvasóknak szánt) manga hasonló feladatra hivatott, mint a Vertigo antológia. A Képes Kiadó úgy gondolta, hogy ideje az érettebb olvasókat is bevonni a manga bűvkörébe, és ehhez kiváló érzékkel választott szerzőt.
Takizawa Seiho egykötetes mangája Japán, Amerika, és Olaszország után negyedikként hazánkban jelent meg. Takizawa, aki annakidején egy makettezéssel foglalkozó folyóiratnál kezdte pályafutását, előszeretettel választja a háborút művei témájául. Nincs ez máshogy a Tűzharcos és a sötétség mélyén esetében sem, amely két hosszabb, és egy rövidebb történetet tartalmaz, és amelyek mindegyike egyaránt háborús környezetben játszódik.
A Tűzharcos cím azokra a különös égi jelenségekre utal, amelyeket számos második világháborús pilóta látni vélt a bevetések során. A történet főszereplője egy fiatal japán pilóta Kitayama hadnagy, aki egyik bevetése során kilő egy ilyen fényes repülő objektumot. A japán hadvezetés úgy gondolja, hogy ez minden bizonnyal valamiféle amerikai titkos fegyver lehet, ezért mindenáron meg akarják szerezni maguknak. Az ügyet vizsgáló kilences csoport vezetője Ozaki, bevonja a nyomozásba a hadnagyot, majd a vizsgálódások előrehaladtával egyre több furcsa, és megmagyarázhatatlan esemény történik. Kitayama rájön, hogy a kilences csoport fogva tartja az általa lelőtt repülő tárgy pilótáját, akit, vagy amit csaliként akarnak felhasználni arra, hogy elfogjanak egy Tűzharcost.
Az X-Akták legjobb epizódjait idéző történet kifejezetten izgalmas, feszültséggel teli, ezért szinte lehetetlen nem egyszerre elolvasni. A kissé filozófikus lezárás pedig egészen zseniális.
A Sötétség Mélyén, mint arra már a címből is lehet következtetni, Joseph Conrad világhírű regényének újragondolása, pontosabban 2. világháborús szintérbe helyezése. A történet csak nagy vonalakban követi a regényt, sokkal inkább a szintén a Conrad regény alapján készült Apokalipszis Most-hoz hasonul. A sokszorosan kitüntetett veterán Kurucu ezredes dezertált a seregből, és ezrede tagjaiból egy „utópikus társadalmat” hozott létre a burmai dzsungel mélyén. A felső vezetés Maruo főhadnagyot bízza meg a feladattal, hogy keresse meg az őrült ezredest, és „mentse fel a szolgálat alól.”
Takizawa egyaránt emelt át részeket a regényből és a filmből is.(Pl. az eredeti mű két főszereplőjének neve „japánosítva” lett, de a befejezés például már a filmhez hasonló.) A klasszikus történet mangaváltozata nyilvánvalóan kissé felszínesebb, de még így is tisztán átjön a mondanivaló. A történet ezen kívül arra is rámutat, hogy a háttérben lévő önös üzleti érdekek, és a katonákat pusztán csak fogyóeszközként kezelő piszkos politika témaköre örökérvényű, ezért szinte bármelyik fegyveres konfliktus idejébe és környezetébe tökéletesen beilleszthető. A mangaváltozat egyaránt ajánlható a film és a könyv rajongói számára is.
A Tankok című minitörténet leginkább csak egy rövid haditechnikai áttekintés és egyben időutazás, melyből a szerző egyfajta háborúellenes hitvallása ugyanúgy kisejlik, mint a harcigépek iránti rajongása. Takizawa rajzai ugyan nem kiemelkedőek, de kellően reálisak, a hátterek pedig gyönyörűen és aprólékosan kidolgozottak. A 206 oldalas kötet az eredeti japán olvasási irányt követi, tehát jobbról-balra olvasandó, de a könyv utolsó oldalán ehhez találunk egy útmutatót is. A borító belső oldalán pedig magáról a szerzőről tudhatunk meg némi információt. A magyar fordítás remekül sikerült, helyesírási hibának nyoma sincs, egyedül a 66. oldalon található „minden bizonnyal ki fogják akarni használni az alkalmat” magyartalanság miatt foroghat szegény Kazinczy a sírjában.
A Tűzharcos és A Sötétség Mélyén olyan kiadvány, amelynél nemcsak a belbecs, de a kivitel is elismerésre méltó (ezen a téren a Képes Kiadóban még sosem csalatkoztunk). A mangák iránt ha lehet, még erősebb előítélet él az emberekben, nem ritkán még az európai és az amerikai képregényrajongók köreiben is. Takizawa Seiho alkotása azonban képes lehet arra, hogy bárkit meggyőzzön. Remélhetőleg a közeljövőben egyre több ehhez hasonlóan tartalmas, és komoly hangvételű manga kerülhet kiadásra hazánkban. Gratulálok Képes Kiadó, ez az év egyik legjobb hazai megjelenése!
Nem véletlen, hogy a hetvenes évek két legjobb amerikai filmjének, a Kínai negyed-nek és a Texasi láncfűrészes mészárlás-nak egyaránt helymeghatározás van a címében; többre, másra utalnak, mint szimplán a történet helyszínére. A kínai negyed és Texas ezúttal nem egy városrész vagy szövetségi állam, hanem egy mentális-, sőt lelkiállapot: a kilátástalanság, a reménytelenség bugyrai.
Hetvennégyben a vietnámi háborúnak éppen hogy csak vége, és Amerika nem tud sem magával, sem a helyzettel, sem a túlélőivel mit kezdeni. Boldognak kellene lenniük, ám eufória helyett a teljes tanácstalanság lesz úrrá a nemzeten: mit kezdjenek egy vesztes háborúval, a megfutamítottság tudatával, vagy éppen egy olyan elnök emlékével, akit azért kellett a helyéről eltávolítani, mert gazembernek bizonyult? Az ilyesmit a huszadik században csak a populáris kultúrán keresztül lehet hatékonyan feldolgozni. Már ha lehet egyáltalán.
A Holocaust- és Charles Manson-túlélő Polanski remekműve egy hülyére vert nemzet fásultságát szemelvényezi; „punch drunk”-nak hívják az olyan bokszolót, akit a karrierje során kapott ütések indifferensé züllesztenek, és a külföldi Polanski ennek az állapotát diagnosztizálja az amerikai népen.
A szabályok már semmit nem számítanak. Polanski a Kínai negyed-et színes filmre forgatja, ami noir esetében addig teljesen szokatlan (persze ez már neo noir). A femme fatale valójában a hősnő. A forgatókönyv sorozatban szegi meg a társadalmi-szexuális tabukat, ami egy hetvenes évekbeli mainstream filmben sokkszerűen hat.
Jake Gittes, Nicholson figurája a noir megszokott hőseinél jóval összetettebb, bár a műfajban elengedhetetlen morális ambivalencia határozza meg őt is: a kiszámíthatatlansága valósabbnak hat, mint magándetektív-elődei esetében; tőle akár még a leghitványabb árulás sem lenne meglepő. Látszólagos értékrendje szinte puszta képmutatás. Nicholsonnak ez élete szerepe, nem a Ragyogás túljátszott őrültje.
Maga a történet, éppen ahogy a noirokban megszokott, a puritán egyszerűségből indul, hogy a profán komplexitásig jusson el: Evely Mulwray a férjét, aki a los angelesi víz- és áramellátó művek főmérnöke, figyeltetni kezdi a magánnyomozó Gittesszel, akinek sikerül fotókat készítenie Mulwray úr és egy fiatal lány találkájáról. A képeket valaki eljuttatja az újságokhoz, amelyek címoldalon közlik őket.
Gittes ekkor kellemetlen látogatót kap, a valódi Mrs. Mulwray-t (Faye Dunaway), aki érthető módon fel van dúlva attól, hogy egy szélhámos megbízása által keltett botrányba keveredett – ám miután a férje vízbe fojtott hulláját kihalásszák kedves csatornahálózatának egyik kanálisából, már ő lesz, aki megbízza Gittest az ügy felderítésével…
Bűn lenne akár egyetlen egy szóval is tovább mesélni Robert Towne pofátlanul összetett, „szintezett” forgatókönyvét, amely – és ebben rejlik zsenialitása, bár ez a legjobb film noirokra általánosan jellemző – ha később végiggondoljuk, döbbenetesen egyszerűnek hat.
A rendezőzseni John Huston Noah Cross, az intrikus szerepében a filmtörténet egyik leghatásosabb gonosztevője: egy kiszámíthatatlan, velejéig rohadt milliomos vénember, aki abszolúte semmitől nem riad vissza céljainak elérése érdekében. Mikor sarokba szorítják, vagy éppen nincs már vesztenivalója, áltatott őszinteségének álarca azonnal szertefoszlik. Huston fizimiskája amúgy is elég rémisztő, és ekkor előbújik mögüle valami, amit csak rémálmainkban lássunk viszont… Éppen ilyen pillanat a felejthetetlen, nihilista befejezés, amely az eredeti forgatókönyvben sokkalta erőtlenebb volt – a klasszikus, jól ismert lezárást már Polanski tuszkolta a filmbe.
Mikor Jake Gittes-t eltaszigálják saját, személyes holocaustja helyszínéről, kénytelen tudomásul venni, hogy vannak helyek, ahová ha ember beteszi a lábát, annak az eredménye csak fájdalom és őrület lehet. Persze ezeket a helyeket is az ember hozta létre: attól gonoszak, ami ott lakik. Az élet szomorú igazsága, hogy szembeszállni velük teljesen felesleges, ellenükben „tegyünk, amilyen keveset csak lehet”. Ja, és: „Forget it, Jake: it’s Chinatown”.
A Sin City 3. kötete elsősorban azok számára nyújthat teljes értékű élvezetet, akiknek még nem volt szerencséjük Robert Rodriguez hajszálpontos adaptációjához. A Nagy Mészárlás sztorija ugyanis a 2005-ös filmben feldolgozott három történet egyike. Ráadásul Rodriguez gyakorlatilag panelról-képkockára másolta le a képregényeket, így aztán nem hagyott sokat a képzelőerőnk számára. De ettől függetlenül erősen ajánlott a papírformátum beszerzése is, mivel még a mozgókép sem képes visszaadni Frank Miller utánozhatatlan, és egyedi stílusát.
A Nagy Mészárlás egy feszültséggel teli, akcióban és meglepő fordulatokban gazdag történet, mindenféle fölösleges sallang nélkül. A cselekmény jól átgondolt, a karakterek szinte mindegyike a város véráztatta, mocskos sikátorainak világába tökéletesen illeszkedő sötét, alvilági figura, a hangulat pedig ehhez illően borús és vészjósló. Az olvasás előrehaladtával a tempó fokozatosan pörög fel, a történet egyre mozgalmasabbá válik, az utolsó oldalakat pedig lényegében már sűrű golyózáporban abszolválhatjuk. A rajzokról nem sok mindent lehet már elmondani, aki ismeri Miller comic-noir stílusát, az tudja jól, hogy mire számíthat. Aki pedig nem, annak meg csak annyit mondok, minél előbb tegyen vele próbát. Miller a képregénytörténelem talán legegyedibb hangulatú univerzumát volt képes megteremteni, mindössze a fekete és a fehér színek ügyes játékával. Ez egy olyan világ, ahol soha sem süt a nap, gyakran vastagon ömlik az eső, a város fényei pedig félelmetes árnyakat vetítenek a tűzfalakra, vagy éppen az ablakok rácsain beszűrődve festenek furcsa textúrát a fülledt motelszobák kopott falaira. A Sin City képregények mozgalmasságát érdekes módon nem az egymást sűrűn követő panelek láncolata adja, hanem pont ellenkezőleg, a gyakran egész oldalakat elfoglaló kompozíciók önmagukban több dinamizmust rejtenek, mint akár több oldalnyi panelerdő. Miller nem véletlenül papíron a leghatásosabb.
A kötet kivitele némi átalakuláson esett át, ami nem feltétlenül vált az előnyére. A legszembetűnőbb változás, az előző két kiadástól eltérő gerinc, amely ezúttal az eredeti amerikai kiadást vette alapul. A mind a hét kötetre elosztott Nancy rajzolat nálunk így már sosem lesz teljes (pláne, hogy a rövidebb történeteket tartalmazó Booze, Broads, & Bullets sem valószínű, hogy idehaza megjelenik), és bár mindez a képregényes polc egységességét tekintve rossz hír, a lényeg úgyis a belbecs. Arról nem is beszélve, hogy némi kárpótlást is kapunk, öt színes (!) oldalnyi borítógaléria, és tíz különböző képregényrajzoló saját, egyoldalas Sin City interpretációjának formájában. Ez utóbbiak közül külön kiemelném személyes kedvencem Sergio Aragonés alkotását, ami egyszerűen zseniális, jómagam percekig vihogtam rajta. A 3. kötet ezenkívül némileg durvább, vastagabb papírt is kapott, amely a színes képek esetében nem túl előnyös, de egyátalán nem zavaró.
A középszar Amerikai rapszódia és a briliáns Hollywoodi fenevad után váratlan gyorsasággal idehaza is megjelent Joe Eszterhas vadonatúj szösszenete, a The Devil’s Guide to Hollywood: The Screenwriter as God.
Hat vagy hét évesen láttam először a Macskafogót, és utána sokáig abban a hitben éltem, hogy ez egy külföldi film, csak baromi jó a szinkronja: fel se merült bennem, hogy egy ennyire profi rajzfilmet nálunk készíthettek. Azt pedig, hogy mekkora siker volt külföldön, csak most, a sajtóanyagból tudtam meg – gyakorlatilag mindenhová eljutott Angliától Indiáig, több mint száz országban játszották. Itthon 4 és fél millióan látták, alig van valaki, aki ne ismerné, mondatai, figurái beleégtek a kollektív tudatba. A kultusz nagysága sajnos a két alkotót, Ternovszky Bélát és Nepp Józsefet is megbénította: a Macskafogó 2 gyakorlatilag nem folytatás, hanem egy ön-tribute, másfél órányi bensőséges kacsintgatás. Mintha egy húsz éve feloszlott együttes újra összeállna, hogy sütkérezzen a saját legendája fényében: újat nem nyújt, mert vagy nem tud, vagy biztos benne, hogy a rajongóknak az is elég, hogy látják a régi arcokat.
A poénokat illetően sem sokkal jobb helyzet: vannak bőven, akad közöttünk szellemes is, de az erőltetett szóviccekből a kevesebb több lett volna, a filmből való kikacsintás pedig már elsőre is alig-alig vicces, sokadszorra meg már annyira se. Az eredeti Macskafogónak talán nem a zenei betétek jelentették a legerősebb részét, ennek ellenére természetesen most is felhangzik pár jellegtelen betétdal. A végefőcím viszont képes megmozgatni az embert, legalábbis a kijárat irányába, mert ifjabb Malek Miklós és Zöldi Gergely olyan iszonytató giccset hozott össze, amire még a Bon-Bon zenekar se lett volna képes. Ami a látványt illeti, természetesen látszik, hogy eltelt 20 év, élénkebbek a színek, részletesebbek a hátterek, a figurák hibátlanul animáltak. A hagyományos két dimenziós animációt néhány jelenetben 3D-s képek váltják fel pár másodpercre, amelyek megtörik némileg a stílust, de ezzel együtt a látvány a legkevésbé kifogásolható része a produkciónak.
A Versus minden szempontból zavarba ejtő film: gátlástalanul halmozza egymásra a jakuza- és zombifilmek műfaji sablonjait, és mindent megtesz, hogy megnyerő és vagány legyen, ám egy pillanatig sem veszi magát komolyan, és emiatt nem csak halálosan viccessé válik, de meglepő módon még a szereplők által előadott nagyképű keménykedések is működni kezdenek egyfajta B-filmes hatásmechanizmusnak köszönhetően (bár a rendező nem tartja B-filmnek a Versus-t, amint az az egyik audiokommentárból kiderül). Biztosra ment a Black Mirror a film megjelentetésével, világszerte masszív rajongói bázisnak örvend ugyanis, remélhetőleg tehát nálunk is sokan ismerik. A dögös fémdobozos megjelenés mindenesetre méltó a Versus-hoz. A film egyébként rögtön két változatban került fel a lemezekre, a rendezői verzió tizenegy perccel hosszabb az eredetinél. (Kitamura elárulja az egyik interjúban, hogy volt egy két és fél órás változat is, és bár neki tetszett, tudta, hogy így soha nem tudná kiadni, úgyhogy meg is vágták erősen.)
Az extrák pont olyan sokrétűek és viccesek, mint maga a film. A rendezői kommentárokkal például számomra az szokott a fő probléma lenni, hogy hiába tartalmaz érdekes részleteket, másfél-két órán keresztül nagyon nehéz annyi információt átadni, hogy ne váljon unalmassá a dolog, pláne ha a kommentár készítői próbálják a képernyőn látható eseményeket követni. A Versus esetében szerencsésen sült el a dolog, ugyanis a hatfős csapat (a rendező és öten a fontosabb szereplők közül) kellően komolytalanra vette a hangulatot: gyakorlatilag végigbaromkodják a két órát, igen szórakoztató módon folyamatosan szívatva egymást és a jelen nem lévő színészeket. Ettől persze még sok érdekesség elhangzik a forgatással, trükkökkel, problémákkal, változtatásokkal kapcsolatban. Kitamura és a többiek szerencsére nem félnek kritizálni a filmet. Meglepő volt megfigyelni, hogy néhány általuk felvetett problémát én egyáltalán nem tartok komolynak, más dolgokra pedig, amik szerintem nem a legprofibban voltak megoldva, ők szemmel láthatóan marha büszkék, de hát pont ezek a (talán kulturális okokra visszavezethető) ízlésbeli különbségek a legérdekesebbek. Az is furcsa volt, hogy Kitamura szerint a nyugati közönség sokkal humorosabbnak értékeli a filmet, azaz sokkal több jeleneten nevetnek, mint a japánok, akik – úgy tűnik – próbálják végig komolyan venni a filmet.
A Nervous című kisfilm csak kis túlzással nevezhető szervesen a film világához tartozónak, sokkal inkább egy rövid, groteszk, a film médiuma által elmesélt viccről van szó, amit kábé fél óra alatt vehettek fel egy szűk szobában. A párbeszéd és a rendezés hiánya is erősen amatőrfilmes hangulatot áraszt, mintha csak szabadidejükben, poénból vették volna fel a jelenetet, hasonlóan a „Versus Underground” néven futó extra felvételéhez, mint ahogy valószínűleg pontosan ez is történt, de az egész valahogy mégis passzol a képbe: mire a néző végigrágja magát az összes audikommentáron és interjún, valahogy nehezen tud a Versus készítőire úgy nézni, mint más filmesekre. Ők sokkal inkább a „fiúk a grundról”, akiket mintha jól ismernénk kamaszkori csínytevéseikkel együtt. És ez egyáltalán nem baj, mert ha igazán komoly filmkészítőkként tekintene rájuk, akkor már maga a film is több sebből vérezni kezdene, és van-e értelme elrontani a mókát?
Megcsinálták, igen. Kedvenc sorozatgyilkosunk második évadbéli kalandjai még izgalmasabbra és meglepőbbre sikeredtek, mint az elsőben látottak. Volt rá esély, hogy az irodalmi alapanyagtól elrugaszkodva csökkeni fog a színvonal, vagy épp a morális felhorkanásokat csillapítandó, puhítanak Dexter karakterén és a sorozat hangulatán az írók, de nem ez történt. Ahogy egy IMDB-fórumozó jól megmondta: „The writers on Dexter have balls.” Valóban. Így kell, és így érdemes sorozatot csinálni.
Ennek két pofonegyszerű oka van. Egy: amíg az első évadban már jóval a finálé előtt sejteni lehetett a slusszpoént, itt végig két- vagy inkább sokesélyes volt a játék kimenetele. Az elképesztően intenzív utolsó 5 részben minden teljesen nyitott volt, hogy aztán a fináléban – szerencsére – elmaradjon a kötelező nagyjelenet, illetve nem úgy, és nem azokkal a szereplőkkel következzen be, ahogy azt az egyszeri néző várta. Kettő: Dexter karakteréről ezzel összefüggésben kiderült, hogy valóban változik, a hangzatos belső monológjai mögött tényleg igazi identitásválság van. Egy Vic Mackey, történjen vele bármi, mindig Vic Mackey marad. Dexterről viszont ebben az évadban, egy rövid ideig, nem lehetett tudni, hogy "Dexter"-ként fejezi-e be a szériát, vagy elveszti a „nihilista, de azért tök ari”-killer imázsát. Megkockáztatom: épp ettől a bizonytalanságtól lett olyan körömcsócsálósan feszült az évad második fele. Végül persze annyira nem mertek az írók radikálisak lenni, ezért az utolsó rész túlzott lekerekítettsége miatt akár csalódottnak is érezhetnénk magunkat. Igaz, az első szezon végén sem hittük, hogy ennyi potenciál van még ebben a figurában, így arra tippelek, jut még a 3. évadra is meglepetés, noha ezúttal tényleg nehezebb elképzelni, hogy hova fejlődhet még a történet.
Addig is lehet filózni a sorozat morális vonatkozásain, mármint a néző szemszögéből, azaz, hogy miért is ilyen jó (?) azonosulni egy gyilkossal. Odaátról nyilván máshogy fest a dolog. Ahol akkora hagyományai vannak az önbíráskodásnak, mint Amerikában, ott talán könnyebb szemérmesen fátylat borítani arra a bizonyos 5. parancsolatra, ha az, aki megszegi, a jó ügy érdekében cselekszik. Csoda, hogy Jack Bauer is azt ver (khm.) bucira, akit csak akar? 
Szeretek nézőként kellemesen csalódni, mivel igen ritkák az ilyen kegyes pillanatok a sorozat- és filmnyűvő sivár éjszakai életében, de hála a Sanctuarynek, végre újra megízlelhettem a meghökkenés okozta euforikus élmény édes és kábító örömét. Persze egy ilyen túlságosan lelkes kezdőmondattal nem akarok senkit sem gyanútlanul félrevezetni, sem pedig azt a hamis első benyomást kelteni, hogy itt most egy titkos remekművel van dolgunk, ami felett eddig talán elsiklott éber figyelmünk, mert erről szó sincs. A Sanctuarynek is bőven kijutott a látványos és könnyen kitapintható gyenge pontokból, amelyek kellőképpen lerontják az (amúgy rossznak még mindig nem nevezhető) összhatást, ettől függetlenül mégis nyugodtan ki merem jelenteni, hogy számomra ez a sorozat kétségkívül az év egyik meglepetése volt (low budget pályán természetesen), minden hibája ellenére.
És ez sajnos meg is látszik rajta. Ha valami miatt cikizni lehetne a Sanctuaryt, akkor elsősorban a béna akciójelenetek, a halovány vizuális effektek és a sokszor zavaróan művi green screen technológián alapuló látványvilág miatt lehetne. A másik negatívum már nem vizuális, hanem dramaturgiai: az epizódok ugyanis mindössze 15-18 perc hosszúságúak, emiatt aztán a történetvezetés eléggé csapongó és darabos, valahogy nem áll össze egyetlen egésszé, nem beszélve arról, hogy negyedóránként mindig át kellett élnem azt kellemetlen és idegesítő érzést, hogy „már vége is?!” De hiába ment a pénzhiány a látvány rovására, hiába az elvarratlan és a megfelelően ki nem bontott cselekményszálak, én mégis könnyen megbocsátottam mindezt a sorozatnak. 
„Agresszív fantasztikus magazin”. Így definiálja magát a Korchma Zsombor főszerkesztette, pajzán pirosba provokatívan tunkolt Roham, mely szabadversei, tudományos-fantasztikus tematikájú novellái (László Zoltán Az E, valamint Kleinheincz Csilla Fehér sivatag néven futó szösszeneti mindenképpen megérdemlik a hivatkozásukkal járó gépírói többletmunkát) mellett egy eleddig trilógia stádiumban feszengő képregénynek is jelenési felületet biztosított. Ez volna a Bürokraták.
Kovács a bájosan száraz, protokolláris tárgyilagosság jegyében is oda-odamondogat az alvilág rút emigránsainak, ugyanakkor – a kezdeti döcögések ellenére – egy buborék sem feszül fárasztó körmondatoktól. (Az olyat amúgy sem szeressük.) A szövegekért felelős, panelsorokat tervezgető Németh Áronnal (Brutalis) és a szombathelyi illetőségű Tebeli Szabolccsal (Brazil) felálló triumvirátus részről részre egyre csiszoltabb koprodukcióval hozakodott elő. Nem pusztán a párbeszédek gördülékenysége fokozódik. Brazil rajzai is valahogy részletgazdagabbnak, érettebbnek hatnak a történet előrehaladtával (a – hol eredeti, hol alternatív – Budapest épületeit a valós helyszínek hosszasan mustrált fényképfelvételei ihlették). Az oldalak kiosztása pediglen egyre több leleményről ad tanúbizonyságot, a hangutánzó szavak (ilyenből is akad invenciózus-viccesféle: a „büribüri” pl. egy mobil csengőhangját hivatott betűbe ölteni) panelként történő igénybe vételétől az escher-i térnonszensz szabályozta, képkockákat átölelő Pokol-architektúráig. Ami egyenesen csodaszép..jpg)
Fu Sheng már főszereplője a Két hős-nek, amely az első film Chang Cheh úgynevezett Shaolin-ciklusában (Két hős, Férfiak a monostorból, Shaolin harcművészet, Az öt shaolin mester, Shaolin tanítványok, Új shaolin harcosok, Shaolin templom) a shaolin kolostor elűzött szerzeteseinek kalandjait bemutató filmsorozatában. Ezekben a filmekben inkább formai, műfaji újításokkal találkozni, mint tartalmi bővítményekkel, annak ellenére, hogy a shaolin hősök ugyanúgy nem rettennek vissza a kínoktól, mint a Chang ouvre-beli elődeik, ám céljaik nemesebbek, személyiségük tisztább.
Egyik-másik venom már a Bátor ijász-filmekben vagy a Haditengerészeti kommandó-ban (1977) is felbukkan. A Fu Sheng főszereplésével készült Kölyök a kínai negyedből című produkcióban (1977) már komolyabb szerepeket kapnak (ha valakinek van kedve, utóbbi fináléját hasonlítsa össze DePalma 1983-as Sebhelyesarcú-jának utolsó negyedórájával – lesz ám meglepetés!), ám az első olyan Chang Cheh mozi, amelyben mind feltűnnek, a klasszikus Öt venom, ez a máig talán legkedveltebb un. old school kungfufilm. A lelkesedést megértem, még ha nem is osztom: sajnos karrierjének ezen a pontján Chang már túlságosan is a különböző gimmick-ek segítségére támaszkodik, és egyre inkább lemond arról, hogy koherens, narratív gerincet fabrikáljon filmjeinek.
Tiszta szerencse, hogy az utókor emlékezik: ha a rajongók lankadatlan szeretete nem létezne, ha Tarantino nem zengené szüntelenül Chang Cheh dícséretét, ha, ha… A kommersz rendezők feledésének pokla várná? Bár még az is jobb lehet annál a kínnál, amelyet dicsfénye leáldozta után megszenvedni kényszerült: a nyolcvanas évek vesszőfutását, bukást bukásra halmozva, az olcsó produkciókat, az isten háta mögötti független filmeket, ő, akinél valaha nem volt nagyobb. Utolsó filmjét 1993-ban rendezte, csak a lexikonok jegyzik.
"You see Santa Claus tonight, you better run boy, you better run for ya life!"
Az 5 éves Billy szemtanúja volt, amint egy Télapónak öltözött rabló végzett a szüleivel. A fiú árvaházba kerül, ahol az emlékek tovább kísértik, és az sem segít neki a feledésben, hogy a vasszigorú Főapáca minden apróságért megbünteti. 10 évvel később, Billy jóképű, életerős fiatalemberré cseperedik, és egy játékboltban dolgozik. A seggfej kolléga állandó cseszegetését leszámítva, kiegyensúlyozott az élete és lelkivilága, bár a piros ruhás ajándékdíler látványától még most is meghűl benne az ürülék. Karácsony alkalmával főnöke remek ötlettel áll elő, miszerint Billy lesz a játékbolt Télapója. Ezzel igazából még nincs is semmi baj, hiszen bár hősünk fázik kissé a dologtól, végül sikeresen megbirkózik a feladattal. Amikor azonban szemtanúja lesz annak, hogy a titokban imádott kolléganőn, a seggfej kolléga szexuális erőszakot kíván elkövetni (meg akarja dugni) a raktárban, Billy agya ledobja az ékszíjat, és elkezd gyilkolni. Úgy ahogy van, télapóruhában.
Nem értem, ezt a kavarást a film körül. Itt szó sincs a Télapó-mítosz átértelmezéséről, mindössze csak egy magát Télapónak képzelő bekattant tinédzser ámokfutását láthatjuk, a klasszikus 80-as évekbeli slasherek stílusában. Ráadásul Billy valójában egy szeretnivaló figura. Az őt megformáló Robert Brian Wilson, az angyali ábrázatával és kidolgozott felsőtestével már eleve úgy néz ki, mint aki egy alsógatyareklám plakátjáról mászott volna le. Sőt, olyannyira ártatlan, hogy amikor egy giccses zenei blokk keretében bemutatják a felcseperedett lelencgyerek játékbolti mindennapjait, láthatjuk, amint a Whiskyvel való kínálást visszautasítva, büszkén mutatja fel az általa sokkal jobban preferált dobozos tejet. Hát ki rettenne meg egy ilyen tisztalelkű és absztinens tinédzsertől? Pedig elnézve a hányattatásokkal teli gyermekkorát, egyátalán nem csoda, hogy bekattant. Az árvaházban már eleve belétukmálták, hogy a szex bizony „naughty” dolog, és hogy „punishment” jár érte. (Az igazán félelmet keltő alak, az árvaházat vezető főapáca, szerintem tőle kellene inkább a gyerekeket megkímélni.) Ez aztán végig is kísérte szerencsétlen hősünk életét, de mint tudjuk a hormonok erősebbek még Isten szavánál is, így a szexuális frusztráció keveredve a múltban átélt szörnyűségek emlékével, egy időzített bombát csinált belőle. A szex és erőszak együttes látványa pedig berobbantotta az egészet.
A film nem egy túl véres darab, de mindenképpen érdemes megemlíteni Billy mészárló körútjának két legemlékezetesebb, és egyben legkeményebb gyilokját. Az egyik a legendás sikolykirálynő Linnea Quigley (aki jó szokása szerint itt is villant csöcsöt) „felszarvazása”, a másik pedig egy szánkózó suhanc menetközbeni lefejezése. Mindkettő igazán ötletes és elismerésre méltó trükkmesteri munka. A film báját az olyan humoros jelenetek adják meg, mint például amikor a járőröző rendőrök arról beszélgetnek, hogy hihetetlen, hogy karácsony este azt a parancsot kapták, hogy vigyék be a Télapót. De számomra örökké feledhetetlen marad az a kissé morbid jelenetsor is, amikor az egyik túlbuzgó rendőr kilyuggatja az árvaház felé tartó Santát, akiről nem sokkal később kiderül, hogy nem más, mint (az addigra már néhai) O’Brian atya, az árvaház azévi Télapója.
.jpg)
1988 novembere új időszámítás kezdetét jelentette a hongkongi filmgyártás történetében, vagy hogy a naptármetaforánál maradjak, új hónappal toldották meg a mozi-kalendáriumot. Ekkor került bevezetésre a híres-hírhedt „hármas kategória”, a döntés hátterében pedig az a sürgető kényszer állt, hogy az addigi korhatár-klasszifikációs rendszer ízlésbeli határait a nyolcvanas évek alkotásai szétfeszítették.
Természetesen az olyan, reputációjukat féltve őrző produkciós házaknak, mint például a Golden Harvest sem kerülte el a figyelmét a CatIII-filmek sikere. Az Erotikus kísértethistóriá-val indítottak, amelynek főszerepét a kínai viszonylatban elismerésre méltó mellmérettel rendelkező Amy Yipre osztották, majd egy éven belül két folytatással egészült ki az elenyésző erkölcsi etikettel rendelkező szellemlányok története. A Golden Harvest biztos pénzt látott a szexfilmekben, ezért Michael Makot megbízták a Yu Pui Tsuen című korábbi siker nagyköltségvetésű re-make-jével, ő pedig elkészítette a Szex és zen (Sex and Zen, 1991) című szösszenetet, amely máig a leghíresebb CatII szexfilm, egyben a kínai Káma Szutra, a Carnal Prayer Mat adaptációja is. A cég másik emlékezetes extremitása a Robotrix című anomália, amelyben kungfu, szex és robotok keverednek, minden létező pozícióban.
Semmi sem árthat tehát ennek a szívós filmes jelenségnek, sem a politika, sem az idő – bár az ezredforduló után némileg csökkent a CatIII-filmek kibocsátása, ez „csupán” annak volt köszönhető, hogy a hongkongi filmipar úgy általában kevesebb produkciót készített. Az utóbbi egy-két évben azonban a városállam mozis kreatívjai újra magukra találtak, világsikereket halmoznak egymásra, így a CatIII is visszatérni látszik: a legújabb horrorőrület éppen az Untold Story-s Herman Yau a hetvenes-nyolcvanas évek keleti fekete mágiával foglalkozó filmjeit újraélesztő Gong Tau című munkája.
Amerikai rendező ritkán készít animét, a Tekkonkinkreet esetében azonban pontosan ez történt, ráadásul egy Japánban jól ismert manga, a Black And White adaptációjáról van szó. Két fiú, két testi-lelki jóbarát éli különös mindennapjait egy Treasure Town nevű városban: mindketten a Macskák nevű fiatal banda tagjai, családjuk nincs, lopkodnak és ügyeskednek, hogy pénzhez jussanak (a „gyerekek felnőtt szerepben” tipikus anime toposz). Treasure Town egy furcsa, képzeletbeli város, részleteiben azonban mégis nagyon valóságos, ízig-vérig japán hely, zsúfolt és kaotikus, amiben többféle hatalmi játszma zajlik párhuzamosan: a rendőrök a jakuzák ellen küzdenek, akik közt belső viszályt szít egy különös üzletember (merőben más alapokra helyezné a szervezet működését), a városban már-már természetfeletti ügyességgel közlekedő – ugráló, kúszó, repülő, minden zuhanást túlélő – gyerekbandák pedig készek megküzdeni mindenkivel, aki veszélyezteti életterüket. 
A komplex, több síkon működő történetnek nem csak a főszereplőkkel, hanem más témákkal kapcsolatos mondanivalója sem tud igazán kibontakozni két órában. A tradíciók és a haladás szembeállítása például jellegzetes japán toposz, amely a filmben meglehetősen szájbarágósan jelenik meg Patkány, az öreg jakuza, és Kígyó, a furcsa, idegennek tűnő üzletember ellentéte által: előbbi nosztalgiával gondol a piros lámpás házra, ahol a fiúk olyan fontos tapasztalatokat szereznek meg, a pénzt a hagyományos eszközökkel szedné be a jakuzának, a rendőrökkel pedig egészen jól kijön, utóbbi pedig gátlástalan és sikerorientált, aki a kupleráj helyére több profitot hozó vidámparkot épít, ellenségeit pedig egyszerűen kivégezteti. Az eddigre jócskán túlzásba vitt melodramatikus töltet ellenére hasonlóan seszínű lett a filmvégi, Akirát és Neon Genesis Evangeliont idéző csúcspont, ahol a cselekmény kissé elrugaszkodik a valóság talajáról, Fekete pedig – hosszú belső dialógusokat folytatva – szembenéz saját magával. 
Később sem lazít: annak ellenére, hogy a film nagy része ugyanazon a helyszínen, a kollégiumban játszódik, sikerül a tér változatos kihasználásával-bemutatásával a maximális hatást elérnie. Ha kell, nagyvonalú totálok segítségével jeleníti meg a ház veszélyeit, máskor meg ügyes kameramunkával teremt klausztofób hangulatot. A film nem túl véres, de rendkívül intenzív, és az értő stratégiával elhelyezett “beijesztései” kivétel nélkül hatásosak. A fináléra a fenyegetettség érzete szinte elviselhetetlenné válik. Clark nagyon tudott rendezni - akkoriban. A végkifejlet hideg nihilizmusa pedig szép, mint egy áramütés. 
A többi 11 epizódban viszont mindben akad valamiféle komolyabb téma vagy szubtextus, a „mondandó” (bocs!) pedig – bár lehet, hogy ez csak az én rögeszmém – a poénok fajsúlyát és hatóerejét is növeli. Volt szó rasszizmusról (1101 – With Apologies to Jesse Jackson, 1104 – The Snuke), homofóbiáról (1102 – Cartman Sucks), megpöckölték az egyház orrát (1105 – Fantastic Easter Special), szociális tematikával ötvözték a zombizsánert (1107 - Night of the Living Homeless), megmondták a frankót a csúnyaságról (1114 – The List) és megfejtették az egyszerű férfilélek motivációit (1109 – More Crap). Külön kategória a Lice Capades (1103), amiben a gyerekek csak mellékszereplők, helyettük a szerencsétlen sorsú fejtetvek hányattatásait követhetjük. A történet nézhető mint ironikus – khm - civilizációs metafora, de a szokott komolytalanul-komoly southparkos stílben még filozófiai kérdéseket is felvet. Annyi a világ, amennyit látunk belőle, vagy lehet, hogy mi is csak egy másik civilizáció fejtetvei vagyunk? (Nesze neked 
.jpg)
Sokféle díjat elnyert a Persepolis (köztük a cannes-i fesztiválon a zsűri díját), az iráni Marjane Satrapi írónő önéletrajzi képregényéből készült fekete-fehér animációs film, és ez nem is csoda. Mondom ezt tökéletesen ártatlanul, hiszen egy érdekes, kedves és intelligens történetről van szó, de mondom egy kicsit kajánul is, hiszen a vallási és politikai ellentétek, a háború és az emberek közti gyűlölködés értelmetlensége, valamint a női emancipáció, mely Európában kevésbé, de a mohamedán országokban annál aktuálisabb és problémásabb kérdés, mind „tuti befutó” témák, melyekkel a liberalizmus zászlaját hordozó entellektüel filmfesztiválokon mindig nagy sikert lehet aratni.
A gyermeki nézőpont rizikós eszköz: a kézzelfogható giccset ugyan könnyű vele elkerülni (amit egy hatéves még nem ért, attól nem is hatódik meg, a néző viszont elvileg annál inkább), viszont könnyen kiszámítottnak, neadjisten erőltetettnek hathat. Az elején a Persepolis is botladozik egy kicsit (bár ezt talán csak kőszívem mondatja velem), azonban szerencsére hamar magára talál. A kamaszkor problémáit és Marjane tipikus, mindannyiunknak ismerős reakcióit például zseniálisan jól elkapták: a headbanger az Iron Maidenre vagy éppen a nemi éréssel járó biológai változások megjelenítése a legjobb jelenetek között vannak. Ez a kendőzetlen, személyes, bensőséges hangvétel a későbbiekben is megmarad, hála a jó alapanyagnak és a naplószerű, vázlatos önéletrajzi stílusnak. A női szemléletmód persze, pont ezért, végig markáns jellemzője marad a filmnek, mint ahogy az őszinte és pirulás nélküli személyesség is (legjobban talán a Bridget Jones naplójához vagy még inkább az Adrian Mole kínszenvedései című könyvhöz hasonlítható). A film végére ugyan kicsit megsűrűsödnek a női lelki bajok és az egy helyben toporgás, de nem válik zavaróvá még a férfi nézők számára sem, a humor pedig, az örök olajozószer, tökéletesen működik (adagolhatták volna bővebben is a vége felé, de hát nyilván a drámaiság növelése volt a cél, amit talán nem akartak veszélyeztetni). Az Eye Of The Tiger-es karaoke jeleneten, vagy a rövid szerelmi románc bemutatásán például a közönség egy emberként nevetett fel a vetítésen, de kevésbé populárisnak szánt poénok is bőven vannak a filmben (például a fiatal nihilisták társasága és a szövegeik).
Amíg a nyugati animációs filmek megragadtak a felnőttek számára is élvezhető, de jóval fiatalabb korosztályokat célzó vicces-tanulságos családi történeteknél, addig keleten (Japánban és Dél-Koreában) újra és újra komoly, az animációs filmek teljes jogú médiumként való létjogosultságát bizonyító művek születnek, egyértelműen felnőtt közönségnek szánva. Ezek közé tartozik az Aachi & Ssipak is, egy tökéletesen agyament, zseniálisan ötletes, rendkívül gusztustalan és viccesen erőszakos (vagy erőszakosan vicces?) 2006-os koreai alkotás.
A kanadai Blood Ties című misztikus sorozat első epizódjainak megtekintése során egyetlen bántó érzés körvonalazódott bennem egyre erősebben, és ezt a határozott keserűséget most már kénytelen vagyok tudomásul venni és beszámolni róla. Ebben a sorozatban ugyanis sokkal több lehetőség bújt meg, mint amit a készítőknek sikerült kiaknázni. Ezt pedig kifejezetten sajnálom, mert egy kicsit több bátorsággal és ügyességgel simán meg lehetett volna menteni a Blood Ties-t, ami így jelen formájában sajnos elég gyengécske.
Pedig a különleges atmoszférájú helyszín (a részeket Torontóban forgatták) és a központi szereplők közül kettő is sokkal több potenciállal rendelkezik. A Blood Ties főhőse ugyanis egy exrendőr magánnyomozó, Vicki Nelson (Christina Cox), aki fokozatosan veszíti el éppen a látását. A pilotban (ami mellesleg sokkal jobban sikerült, mint a további epizódok) Vicki „szemtanúja” lesz egy furcsa gyilkosságnak, minekután a halott áldozat gothic típusú barátnője, Coreen Fennel (Gina Holden) Vickit kéri meg, hogy derítse ki, ki és miért ölte párját, így csöppen Vicki a természetfeletti ügyek birodalmába, a későbbiekben pedig Coreen aztán a személyi titkára lesz. Vicki mellé segítőnek áll egy sztárolt képregényrajzoló, Henry Fitzroy (Kyle Schmid), aki mellesleg egy több száz éves vámpír, a négyszög negyedik csúcsa pedig Vicki expasija, a rendőr Mike Cellucci (Dylan Neal). 
Mielőtt azonban a bonckéshez nyúlnék, ismerjük meg egy kicsit az embert a manga mögött. A 65-ös születésű Takahashi karrierje 1987-ben indult, az első nagyobb sikert pedig a 92 és 99 között futó Jiraishin (Ice Blade) című sorozatával érte el, ami a tokiói Shinjuku negyed egyik keménykezű nyomozójának mindennapjairól szólt. Ezután készítette el a most tárgyalt Alive-ot, ami először a Young Jump magazinban jelent meg folytatásokban, majd nem sokkal később önálló kötet formájában is napvilágot látott. Az Alive sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2002-ben a japán kultrendező Kitamura Ryuhei, egy szinte mértani pontosságú, szintén nagyon sikeres adaptációt készített a műből. (Kitamura azóta még két másik Takahashi mangát is filmre vitt, ezek a Sky High, illetve a „69” alapján készült LoveDeath.) A szabadidejében a motorozásért és a The Rolling Stones-ért rajongó mangaka természetesen ezután sem ült a babérjain, a 2000-es években egymás után jelentek meg a sikeresebbnél sikeresebb sorozatai (Tetsuwan Girl, Blue Heaven), és jelenleg is több címen dolgozik egyszerre. Takahashi műveire általában jellemzőek a sötét, misztikus, esetleg természetfeletti témák bevonása, a realisztikus rajzok, valamint a dinamikus történetvezetés. Mindez egyszerre megtalálható az Élni-ben. (A képen balról Takahashi, jobbról Kitamura.)
Az Élni műfaját tekintve talán a horror, a sci-fi és az akció keverékeként írható le, csipetnyi pszichológiai drámával megfűszerezve. Éppen ezért a kötet elolvasása elsősorban a 16 éven felüliek számára javasolt, bár inkább a történet összetettsége az, ami igényel egy bizonyos szintű érettséget. Vér és öncélú erőszak terén azért mindenképpen a szolidabb seinen mangák közé tartozik. A sztori lendületes tempóban robog, éppen ezért a manga „kivégzése”, a terjedelem ígéretével szemben, viszonylag rövid időt vesz igénybe. A 10 fejezetre osztott mű az elején nagy lépésekben halad előre, a második fejezettől (a kísérlet helyszínére való megérkezés után) már némileg belassul, és ekkor hagy egy kis időt a főbb karakterek, valamint az alapszituáció alaposabb megismerésére. Az ötödik fejezet teljes egészében Yashiro múltját, illetve kínzó bűntudatának gyökereit tárja fel, mindezt álomképek formájában prezentálva, és ennek a fejezetnek a címe nem véletlenül lett Kritikus Pont. Ez tulajdonképpen a történet fordulópontja. A cselekmény ezután sokkal dinamikusabbá válik, a feszültség ettől fogva már egy cseppet sem hagy alább, kitart egészen a legvégéig, ahol a csattanó sajnos kisebbet pukkan, mint azt várnánk. Igazából nincs is vele semmi baj, hiszen tökéletesen lezárja a sztorit, és még hiányérzetünk sem nagyon lehet, de talán egy kevésbé kiszámítható, meglepetésszerű végső csavar nagyobb katarzist okozhatott volna. De ez már csak kákán való csomókeresés tipikus esete, a manga élvezeti értékéből mindez vajmi keveset von le. 
Az Élni rajzai a történet előrehaladtával egyre zaklatottabbá, mozgalmasabbá válnak, a képek próbálnak a történet ritmusához idomulni. Takahashi gyakran mutatja közelről az arcokat, emellett pedig nagyon hangsúlyos szemeket rajzol, ezek pedig nagyon meggyőzően képesek visszaadni a szereplők pillanatnyi érzéseit, indulatait. Az arcok amúgy többnyire a karakterek jelleméhez igazodnak, és csak annyira vannak kidolgozva, amennyire feltétlenül szükséges. Azt ugye már mondanom sem kell, hogy a nők (összesen 2) természetesen itt is hibátlan alkatú, igéző tekintetű erotikus vágyálmokként lettek papírra álmodva. A hatalmas termek, illetve a szűk folyosók méreteinek érzékeltetése megintcsak Takahashi tehetségét dicsérik. Ilyenkor néhol béka-perspektívából, jóval gyakrabban pedig az adott helyiség távoli sarkából (Ezt nem tudom, hogy hívják. Talán pók a falon perspektíva?) láttatva rajzolja meg az adott helyiséget. Ráadásul a képet gyakran néhány fokkal el is forgatja, így az eltörpülő szereplők úgy tűnnek, mintha csak egy ipari kamera szemével látnánk őket. A falak és a padló mintázatát adó párhuzamos vonalak is segítenek az arányok alapos felmérésében, ráadásul tovább fokozzák a rideg, futurisztikus ipari környezet hatását is. .jpg)
2005 nyarán jelentette be Joel Silver über-producer The Visiting című filmtervét. A Warner sajtósai annyit árultak el a tuti blockbusterről, hogy a főszereplő Nicole Kidman és Daniel Craig, Oliver Hirschbiegel (A bukás) a rendező, a forgatókönyvet pedig David Kajganich írja. Azt viszont ügyesen titkolták (előttem is), hogy a sci-fi nem más, mint Jack Finney A testrablók támadása című könyvének immár negyedik feldolgozása.
Philip Kaufman, aki valaha zseni volt, most meg Függőség-szintű szarságokat rendez, 1978-ban forgatta azonos című remake-jét. Szívemhez ez a felkavaróan nihilista változat áll a legközelebb. A remake az ötvenes évekbeli sztorit nagyvárosi környezetbe helyezi, és Az elnök emberei stílusában, az X-akták előképeként kormányszintű paranoiával ötvözi. Donald Sutherland, Jeff Goldblum, de még Mr. Spock is kimagaslót alakít. Kaufman filmje különleges - és különlegesen nyomasztó - mestermű; minden perce emlékezetes. Ami nem mondható el az Abel Ferrara rendezte olcsó 1994-es változatról (Body Snatchers), amelyben az ismerős cselekmény átkerül egy katonai bázisra, míg a hősnő egy tinilány lesz (a hamvasan szexi Gabrielle Anwar). Akadnak hatásos momentumok, de jellegzetes Ferrara-filmként ez is sokszor hajlik gagyiba.
iztos memorizálási képességet biztosít nekik, rögtön bizonyságot is tesznek, majd nem sokkal később, de immár Németországban, egy helyi ügynökkel tárgyalva, cicijeiket is megvillantják, hiszen, ahogy tájékoztatásuk közben a kevéssé bizalomgerjesztő külsejű férfi megjegyzi, az előttük álló megpróbáltatások fényében igazán nem lehetnek szégyenlősek. (Ezzel természetesen az esetleges szégyenérzet alól felmenti a nézőt is, aki ezek után belátja, hogy esélytelen a szakmai profizmussal szemben, így kénytelen megadni magát és elégedetten stírölni a lányokat…) A kiszolgáltatott, meztelen nők látványának „bűnös örömét” a film – itt és a későbbiekben is – az (ál)történelmi helyzet racionalitásával próbálja indokolni, de ez nem több, mint egy átlátszó, közmegegyezésen alapuló trükk, mely a naziploitation filmekre (az összes többi exploitation szubzsánerhez képest is) különösen jellemző hozzáállást tükrözi. Ez befogadói oldalról egyaránt kezelhető naivsággal és a filmbeli helyzetek kihasználásának szóló őszinte, perverz hálával, bár az előbbi végül is csak felcicomázott, álcázott változata az utóbbinak.
A nácik, nem meglepő módon, a másik véglet: a táborparancsnok zseniálisan, tipikus B-filmes kedves, gyerekes túlzással játssza túl a kéjesen vigyorgó, sunyi arcú, a hatalmat élvező, de felettese előtt alázatosan meglapuló szerepét. (Mint Chaplin udvarias, úri csavargó figurája: lehetetlen komolyan venni, mégis működik a dolog.) A küldetés maga teljesen másodlagos a filmben, csak a legvégén jut eszébe megint elővenni a témát a rendezőnek, aki addig alaposan belefeledkezett a meztelen lányokon fetrengő disznófejű náci nagyurak látványába, és tesz is egy gyenge kísérletet a filmvégi izgalom-faktor növelésére néhány esetlen akciójelenettel (a Németországban dolgozó helyi ügynök például, aki az elején megmustrálta a meztelen kolleganőit, minden izgalomfokozó snittben csak a fák között lopakodik, folyton csak „közelítve” a táborhoz). 
A sorozat négy párra fókuszál, akiknek mind megvan a maga problémája, az első pár gyereket szeretne, de hiába, a nő csak nem esik teherbe, a második házaspár jó ideje nem szeretkezett már, a harmadik pár éppen esküvőre készülődik, ami meghiúsulni látszik, a negyedik párnak pedig öregkorukhoz érve szintén szembe kell néznie bizonyos nehézségekkel. E rövid vázlat alapján már sejthető, hogy itt tehát tényleg valós, emberi nehézségekkel találkozhatunk, az elrugaszkodott és lilaködös fantáziálás helyett mindvégig a földön járunk, és arcunkat rendesen belenyomják a sárba, miközben könyékig vájkálunk a jól megrajzolt és finoman elmélyített karakterek lelkében. A dialógusokra szintén nem lehet rosszat mondani, mint ahogyan a színészi játékra sem, ugyanis mindenki feltűnően jól hozza a saját figuráját.
Y, AZ UTOLSÓ FÉRFI
PRÉDIKÁTOR
HELLBLAZER
TŰZHARCOS - A SÖTÉTSÉG MÉLYÉN
Takizawa egyaránt emelt át részeket a regényből és a filmből is.(Pl. az eredeti mű két főszereplőjének neve „japánosítva” lett, de a befejezés például már a filmhez hasonló.) A klasszikus történet mangaváltozata nyilvánvalóan kissé felszínesebb, de még így is tisztán átjön a mondanivaló. A történet ezen kívül arra is rámutat, hogy a háttérben lévő önös üzleti érdekek, és a katonákat pusztán csak fogyóeszközként kezelő piszkos politika témaköre örökérvényű, ezért szinte bármelyik fegyveres konfliktus idejébe és környezetébe tökéletesen beilleszthető. A mangaváltozat egyaránt ajánlható a film és a könyv rajongói számára is.