Filmkritika: FUNNY GAMES (osztrák, 1997) *
„I hate Funny Games. It wouldn’t get down and dirty.” – Ramsey Campbell
Van egy jelenet John McNaughton remekművében, a Henry – Portrait of a Serial Killer-ben, amely a tökéletes reflexió a modern média és a befogadó kapcsolatára. Egy videófelvételen végignézhetjük, amint a film két főszereplője, két gátlástalan pszichopata betör egy házba és lemészárol egy ártatlan családot. Mikor az áldozatok közül az utolsó is kiszenved, a kamera nyitni kezd, és rájövünk, hogy az elkövetőkkel együtt élvezkedtük(?) végig a borzalmas jelenetet. A család haláltusáját ők rögzítették, és kedvtelésből nézik vissza, újra és újra.
A Funny Games az a film, amely okosnak szeretne látszani, meg a mediális erőszakra tett állásfoglalásra biztatna minket, de Haneke képtelen erre anélkül, hogy kiszúrná a szemünket az erőltetett fogásaival, ráadásul ezen túl nem tud mit kezdeni az alapanyaggal. Nem bízik a saját közönségében, nem hiszi el róla, hogy képes a filmet értelmezi: arrogáns módon terel minket a saját karámjába (birka metafóra, get it? Na most én voltam a Haneke...). A rendező „lefelé beszél”, bár bizonyos mértékben a filmnek szüksége is van erre a hozzáállásra a maga kétes integritásának a megteremtéséhez: ugyanezt a témát, ugyanezt a problémát nála sokkal jobb alkotások sokkal nagyobb beleérző-képességgel dolgozták már fel.
Bemutatásának idején a Funny Games-t pontosan az az elitista, pszeudo-intellektuális közönségréteg vette vállára, amely a Straw Dogs-nak, a Witchfinder General-nak vagy éppenséggel a Henry-nek már a felemlegetésétől is sikongtató lábrázást kap - kiválóan példázza ezt a szelektív gondolkodásmódot, hogy míg az említett nagyszerű filmek tiltólistán voltak, addig a Funny Games vágatlanul garázdálkodhatott tévében és moziban egyaránt. Az elv emögött: a Funny Games potenciális befogadói magasabb morális, esztétikai és intellektuális szinttel rendelkeznek, mint Peckinpah, Reeves és McNaughton rajongói, így nem veszélyezteti őket a film feldolgozásának csődje sem. By intellectuals, for intellectuals.
Csakhogy a példaként felhozott Straw Dogs vagy Witchfinder General tematikailag diverzebb, a „lábukkal a földön biztosabban álló” filmek, míg Haneke szemellenzős médiaerőszak-kritikája csak színleli a beleérző-képességét, és egyike azon kevés filmeknek, amelyet nyugodt szívvel nevezek „nagyképűsködőnek”. Úúúúúúúgy szeretne mondani valamit a képernyős és mozis vérontásba való belekényelmesedettségünkről, valami újat, valami profánt, de az istennek se megy. Ez az, ahol a zsánerfilm, jó és rossz egyaránt, a maga őszinteségében, lehagyja az irritáló didaktikusságát a maga szükségtelenül kihajtott megoldásaival (azok a nevetséges, túlságosan hosszúra hagyott beállítások!) nyilvánvalóvá tevő Funny Games-t: Haneke szeretné, ha számot vetnénk önmagunkkal, mennyire is vagyunk a két pszichopata sonnyboy cinkosai, csakhogy ugyanezt kevésbé felfuvalkodott módon is megtehette volna - mint elődei. De ezt már írtam. Ráadásul témafelvetésének alapvető tévedése abból ered, hogy szadizmussal vádolja meg az ilyen filmek befogadóit, fel sem tételezi, hogy számukra a katarzis az áldozatok győzelmével, és nem a pusztulásával jön el - és erre építi az egészet.
Ez egy lufi.
.jpg)
Most már biztos, hogy az EA külön bejáratú futószalagot állított fel az egykor szebb napokat látott C&C univerzumnak. A tavaly debütált Tiberium Wars ugyan az old-school elemeket korrektül felvonultató játék lett, de semmit nem adott hozzá a Tiberian Sun óta megújulni képtelen szériához. Az EA most újra próbálkozik, s megpróbálja megcsinálni azt, ami a Westwood-nak nem sikerült. A sorozatot megalkotó, egyúttal az RTS műfaj alapjait lefektető cég irónikus módon épp egy ilyen próbálkozásba bukott bele, de a kiadót ez nem tántorítja el attól, hogy egy újabb - ezúttal a Tiberium Wars látványvilágára épülő - C&C alapú FPS-el próbálkozzon. Némi bizokadosára adhat okot (a rossz emlékű 
Nem tudom létezik-e olyan film, amit jobban utálok, mint Michael Haneke Funny Games-ét (ennek okairól majd később). Erre a fickó mit csinál, 
Aaaaah, Edwige Fenech… ha az olasz thrillereknek, az un. giallóknak van emblematikus hős(nőj)e, akkor ő az. Edwige, ez a csodálatos máltai-görög koprodukció Algériában jött a világra 1948. december 24-én. Micsoda karácsonyi ajándék! Plasztikus megjelenése, úgymint a hímneműekből a legextrémebb pavlovi reflexet kiváltó teste és gyönyörű, macskaszerű, a félelmet kitűnően kifejező arca szinte predesztinálta a thrillerek, majd a hetvenes évek második felében számtalan szexkomédia főszerepére.
A Lo strano vizio della Signora Wardh volt az első giallo, amelyben Luciano Martino produceri ügyködése alatt szerepelt. Az "alatt" kifejezés többek között azért is helyénvaló, mivel Martino feleségét és kölkét hátrahagyva vetette magát Edwigére - ha nekem lenne feleségem és gyerekem, Martinóhoz hasonlóan cselekednék! A viszonyuk eltartott egy ideig, és több kellemes alkotást eredményezett. A Lo strano vizió-t Luciano fivére, Sergio Martino rendezte, akinek filmográfiája addig két remek dokumentumfilmből állt.
Frusztrációját enyhítendő a bájgúnár George (a Sergio Martino giallóiban állandóan előforduló George Hilton, Sweet Body of Deborah, Bullet for Sandoval) karjaiban keres kikapcsolódást, akivel egy hamisítatlan swinging-sixties, pontosabban már seventies partin ismerkedik össze, ám miután barátnője, Carol (aki George unokatestvére is egyben) gigáját is elmetszi a gyilkos (és Jean biztosan nem lehetett az elkövető, mivel ő addigra már Marat játszott a kádban (= felvágta az ereit)), Julie úgy dönt, elege van a császárváros szexuálisan represszív atmoszférájából, és George-ot az anyósülésre paszérozva a Costa Brava felé veszi az irányt. Természetesen ő van a legjobban meglepve, mikor a halott Jean virágcsokrokat kezd küldözgetni neki…
A finálé sunyi és fekete, mint a macska a sarokban - igazi meglepetés. A fordulatos, és Martino remek rendezésének köszönhetően feszes ritmusban elmesélt történet tele körömlerágatóan izgalmas jelenetekkel, amelyekből a későbbi filmtörténet folyamán többen is "merítettek" (Emlékeztek a Halloween-ben arra a jelenetre, mikor Michael hátulról közelít az egyik éppen telefonáló áldozatához? Nos, a Szerelmi vérszomj-ban tanulmányozhatjátok az eredetijét. Carpenter hagyta magát giallók által "inspirálni", hogy cizelláltan fogalmazzak). Születési évéhez képest döbbenetesen vérbő a film, biztosan komoly fejtörést okozhatott az akkori cenzúrabizottságnak (természetesen ilyenkor mindíg hozzá kell tenni, hogy mindennemű cenzornak azonnali felfordulást kívánunk!).
A film audiovizuálisan legemlékezetesebb jelenetei Julie álmai, amelyekben vágyakozva emlékszik vissza Jeannal folytatott viszonyára. Ahogy Martino ezeket a lágy S/M-víziókat megjeleníti, a széles fókuszú lencsével felvett jeleneteket belassítja, és az egészet az Orlandi-féle témával aláfesti, az valami páratlanul szuggesztív.
A Szerelmi vérszomj-at nálunk a Hungarovideo adta ki a nyolcvanas évek végén (aki nem ragaszkodik a szinkronhoz, Amerikából már beszerezheti a film vágatlan, fantasztikus minőségű dvd-változatát, ott The Strange Vice of Mrs. Wardh a címe). A magyar verzió igazi vegyesfelvágott: bár szép szélesvásznú, és az erőszakosabb részek mind a helyükön vannak, mivel egy hetvenes években készült spanyol maszterről húzták le, a szexjelenteket erősen megnyirbálták - Generalissimo Franco nem szerette a cicit. Sajnos a magyar nézőnek így le kell mondania Edwige az Alpok legimpozánsabb formáit idéző domborulatainak látványáról - a csaj ráadásul manapság ugyanolyan jól néz ki, mint a film elkészültének idején, lásd Hostel 2!. Ennek ellenére, mivel a film még megnyirbált állapotában is csúcs, ha nincs meg a gyűjteményedben, rohanj el az első videókölcsönzőbe; ha nekik sincs meg, fuss tovább a következőbe, és ordítsd, visítsd, követeld: "Szerelmi vérszomjat akarok! Szerelmi vérszomjat akarok! Nem élhetek Szerelmi vérszomj nélkül! Engem a Wostry Feri küldött!"
A fekete humorával és iróniájával úgy tűnik nem csak engem győzött meg, hanem azt a 27.000 másik embert is, akik még azelőtt elkapkodták a könyvet, hogy hivatalosan megjelent volna, ezzel az Amazon.com eladási toplistájának első 250 helyezettje közé katapultálták az amerikai fiatalember közel hat éve készülő munkáját. Így hát bátran ajánlhatom az immáron harmadik kiadásánál járó képregénybe öntött ötletpetárdát, és a legnagyobb örömmel nyújtom át a piros cukorkaszínű szalaggal átkötött 
Általában nem sok jót jelent, ha a nagytudású recenzens, vagy maga a mezei néző – jobb híján – a „tisztességes” és a „korrekt” szavakat húzza elő a közhelyszótárából, amikor reflektálni kell az adott filmre. Ez ugyanis annyit tesz, hogy az illető dolgozat tökéletesen középszerű, az ilyesmire pedig csak akkor érdemes az időt vesztegetni, ha nagyon sok van belőle (mármint az időből), vagy ha az adott rendező illetve színész elvakult rajongói vagyunk. Az Amerikai gengszter tulajdonképpen ebbe a kategóriába esne, ha nem lenne benne jópár olyan momentum, amely feledtetné a konstans déja vu érzését.
A másik oldalon Richie Roberts, a Lucas után nyomozó, betegesen kötelességtudó rendőr sokkal kiszámíthatóbb karakter, amit viszont Russel Crowe játéka ellensúlyoz: végre nem matekzseni vagy bankár, hanem egy alkatához illő tohonya figura. A rendező, illetve az írók, a két főszereplő ellentétét némileg erőltetett képi eszközökkel próbálják sulykolni, de ezt leszámítva nincs a filmben a Heat teatralitásából, vagy a Tégla fatalista hangulatából. Scott inkább mintha valami Drót-féle (kis)realizmusra törekedne (ez persze elsősorban Crowe szálára igaz), amit a meggyőzően szállított hetvenes évek fíling, a barkók, a ruhák vagy a harlemi utcaképek is szavatolnak. (A pozitívumok közé sorolhatnám a zenét is, ha pofátlan és ostoba módon nem használták volna fel a Jackie Brownnal összenőtt Across 110th Streetet.) Egyértelműek a politikai áthallások is – a heroin ugyebár a Vietnámban elesett katonák koporsójában érkezik meg Amerikába –, és a „bűnözőnél rosszabb a bűnöző rendőr” végkicsengése is világos. És ebben az a szép, hogy nem lehet belekötni: így történt minden a valóságban is.
Na VÉGRE itt az általam (De La Iglesia Oxford Murders-e mellett) 
.jpg)
Az első gyűjteményes kötetet Wormwood: Gentleman Corpse – Birds, Bees, Blood & Beer címmel adta ki 2007-ben az IDW Publishing, mely összesen 152 oldalon terpeszkedik két történettel. A Taster című egyrészes (tulajdonképp nulladik szám) teljes egészében Medusa éjszakai bárjában játszódik, ahol is Wormwood kellemes sörözgetését a vendégekből kinövő ördögkender szakítja félbe, ami aztán egy rövid nyomozás és 52 öltés (hja, kérem, ha valaki ráharap a shotgun csövére, ritkán marad egyben) után kötelező jellegű showdownban végződik a húsevő dudvák Spóra Atyjával. Ezt követi a kötet címadó négyrészes sztorija, ami egy újabb variáció a világvégére, csak éppen itt potencianövelő szerbe kevert szlötyivel megfertőzött áldozatokból kikelt csápos szörnyekkel kísérlik meg megidézni a soron következő démonurat, hogy délutáni snack gyanánt elfogyaszthassa a mi lakájos kis dimenziónkat. A gyilkosságsorozat után nyomozó Trotsky természetesen ebbe is belerángatja kedvenc férgünket, aki társait erősítésként hozva újabb pokoli hatalmasságnak mutat be és ússza meg a következményeket. Ja, természetesen itt is kapunk csápokat, vért, beleket és kettétépést. Úgy tűnik ez Templesmith-nek lassan kezd a védjegyévé válni.
Törént egyszer, hogy Ben Affleck írt egy forgatókönyvet, aztán úgy döntött, ha már ilyen profi munkát végzett, rögtön meg is rendezi a filmet, annak főszerepében pedig magát… nem, az mégis túlzás lenne… hát akkor az öccsét. És lőn: a Gone Baby Gone a neo-noir kissé még körülhatárolatlan, de lassan szubzsánerré váló jellegzetességeit felvonultató krimi, mely, készítése nem éppen biztató körülményeinek ellenére, határozottan kellemes darab lett, elsősorban a műfaji vezérmotívumok érdekes modernizálási szándékának, másodsorban pedig arcpirító minimalizmusának köszönhetően.
Casey Affleck egy hangyányival kevésbé irritáló arcú, mint bátyja, fiatalabb is, sőt még az önteltség sem sugárzik róla annyira, ami meglepő módon mind előnyére válik a szerepben. Meglepő módon, mert egy tökös, füstös, bűnben és erőszakban pácolt magánnyomozós történet hőse elvileg egy sokat látott, dörzsölt róka kéne hogy legyen. Ez az első dolog, ahol Ben Affleck csavar egyet a klasszikus noir hagyományokon: egy fiatal, kevés tapasztalattal rendelkező srác szemszögéből látjuk az eseményeket (mert ahhoz a noir alapszabályhoz, miszerint csak azt szabad megmutatni, amit a főszereplő lát, egy-két magyarázó flashback-jelenettől eltekintve tartja magát), akinek remekül megy ugyan a káromkodás és a kötelező „ki a fasza gyerek?” játékban való részvétel – azaz egymás szakadatlan kóstolgatása és fenyegetése úgy a bűnözőkkel, mint a rendőrökkel –, de a pókerarca valahogy nem elég kifejezéstelen a nehéz helyzetekben, és bizony a pisztoly is megremeg a kezében, amikor lőni kezdenek rá. Egyfajta kifordítása ez az érettebb, rutinos noir főhős jellegzetes motívumának, aki tudásbeli fölényét minden újonc tacskónak kéjes örömmel dörgöli az orra alá, legyen az konkurens magánnyomozó vagy zöldfülű gengsztertanonc, itt ugyanis éppen hősünkkel bánnak lekezelően a rendőrök és a rovott múltú kocsmatöltelékek. Ő ugyan adja a keményet, de érezzük, hogy még magát sem győzi meg eléggé.
Nos, ez így is van meg nem is: a befejezéshez közeledve, a morális kérdések fokozatos kiélezésekor ugyanis lassanként egyre inkább úgy tűnik, hogy a rendező a noir legalapvetőbb, legbiztosabb építőkövéhez is hozzányúlt – vesztére. A világi törvényeken felül álló, mindenkivel dacoló, csakis saját erkölcsi kódexét követő főhős jellemét itt nem a szűk látókörű rendőrök a törvényhez való ragaszkodásával ütközteti, hanem egy másik, legalább annyira indokolt állásponttal, ami - és ez a legnagyobb probléma - elsőre talán még erősebb is, mint hősünké. Hiába a szubjektív nézőpont és a sok ügyesen alkalmazott manipulatív hangulatelem, ha a néző a kritikus pillanatban úgy érezheti, Patrick, akivel már majdnem azonosulni tudott, mintegy elárulva őt (és a valójában jószándékú rendőröket), ostobán dönt, mintha gyáva lenne megbízni érzelmeiben és felülbírálni nézeteit.
Mikor férfi a férfi? Ha megértő apa, ha tisztességes adófizető vagy jómunkásember? FASZT! A férfi leginkább férfi, mikor egy thompsonnal a kezében fekteti ki a rohadt nácik tucatjait, vagy éppenséggel vietnám dzsungelében irtja a csárlikat. Egy tank kormányánál vagy egy nyelesgránát markolatát szorítva mutatkozik meg igazán az Y-kromoszóma - és ha a népirtás gyönyörét a karosszékből bámulhatjuk, elmondhatjuk, hogy a félelemnek még csak árnyéka sem suhant át soha kérges szívünkön. Februárban mozis macsó félistenek halhatatlan kalandjait zúdítjuk majd rátok, a szokásos aktualitások mellett.
- Elvesztettem a karkötőmet… bele volt írva a nevem!
Szokványos tűzoltásból persze nem lesz hiperrealista horror, ezért a Balagueró, Luis Berdejo és Paco Plaza szerzői triumvirátus hanyag rosszindulattal uszítja a kiérkező különítményre, továbbá a kíváncsiságból előmerészkedő szomszédokra fájdalmas-végzetes események egész sorát. A betegeskedő idős hölgy (lásd kép) őrjöngve ront kirendelt megmentőire, a tőle való, biztonságos távolságtartást pedig konokmód szabotálja, hogy a házat mindenféle magyarázat nélküli karantén alá vonva szigetelik el a külvilágtól a hatóságok. Szar ügy. Papíron nekünk is, mert mi meg centire és kizárólag azt látjuk, amit a kameraman a keresőben.
Így amit kapunk, egy lehetőségeivel mohón visszaélő, kezdeményezésében korántsem eredeti tákolmány, mely formailag a testközeli háborús tudósítások és az Ember gyermekének zseniálisan koreografált, sok-sokperces snittje közti, álságos hibrid, láttatott cselekményében pedig tőről metszett horror középszer. A film még így is Balagueró eddigi legjobbja (bár az életmű csúcsa A rettegés házának utolsó negyed órája), ráadásul a végén a kamera Manuela Velasco dekoltázsára pont megfelelő rálátást biztosítva pihen meg a földön.
A Black Mirror kiadót egyszerre lehet szeretni és haragudni rájuk, mert bár nagyon bátran felvállalták a keleti filmtermés legjavának hazai terjesztését, a minőség és a határidők terén még bőven lenne mit fejlődniük. Az eredetileg még tavaszra ígért fémdobozos, két lemezes exkluzív kiadványaik többszöri csúszás után, végül csak az ősz végére futottak be. És hogy megérték-e a várakozást? Ezt egyrészt megtudhatjuk Ramiz 
A Yu Kojama manga sorozatán alapuló Azumi, az igazi kis eye-candy főszereplőjén kívül, kiválóan koreografált, bámulatos harcjelenetek egész sorát kínálta a nézőknek. (A törékeny alkatú Azumi a film végén közel 300 embert aprít miszlikbe, mindezt majdnem egyedül!) A sikert meglovagolva természetesen hamar jött is a folytatás, ezúttal már Kitamura nélkül. Az Azumi 2 – Szerelem vagy Halál mérsékelt sikert aratott, bár olyanok is vannak szép számmal, akik inkább a folytatást preferálják. Az biztos, hogy Shusuke Kaneko rendező (Death Note) filmje sokkal inkább csak egymás után fűzött harci jelenetek sokasága, melyek közé egy kicsit bugyuta és jelentéktelen történetet tuszakoltak be, de ahol egy tizenéves lány a szamurájok és a különleges képességű nindzsák tucatjait öli halomra, ott ne várjon senki egy Kurosawát. Ezek ellenére, vagy pedig éppen ezért az Azumi második része még mindig egy igazán szórakoztató és látványos film, sok vérrel, érdekes, manga-szerű főgonoszokkal (mérgezett fém-pókhálókat „szövő” pókember, duplapengéjű, bumerángként repkedő pallost lóbáló óriás – mintha csak a Ninja Scroll-ból léptek volna elő), és olyan nevekkel mint, Chiaki Kuriyama (Kill Bill, Battle Royale) vagy Kenichi Endo (Visitor Q, Takashi Miike filmek).
A film története egyébként ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Már csak egyetlen hadúr van, aki veszélyeztetheti a békét, Sanada, aki a hegyekben állomásozik hadseregével. Azumi és egyetlen még életben maradt társa Nagara feladata, hogy végezzenek vele. Hozzájuk csapódik Kozue (Kuriyama), a fiatal nindzsalány is. Az út során találkoznak egy fiatalokból álló rablóbandával, akiknek vezérében Azumi felismerni véli korábbi társát, Nachi-t. A banda csatlakozik hozzájuk, de az út cseppet sem veszélytelen, ráadásul úgy tűnik, hogy áruló is van közöttük. 
Külalak
Belalak
Extra
A továbbiakban megnézhetünk még egy néhány perces összefoglalót az első rész történéseiről (Azumi – A kezdetek), egy az új epizód színészeit, és néhány érdekes forgatási képsort valamint látvány effekteket bemutató 18 perces kisfilmet (Azumi 2 - Feltámadás), egy interjúcsokrot, amiben mindenki nagyon örül, hogy a többiekkel dolgozhatott. Láthatjuk még a tokiói premier képeit is (Bemutató Japánban), ahol a zavartan hebegő-habogó főszereplők egymásnak adják a mikrofont, amibe aztán végül egyikük sem tudott semmi értelmeset belenyögni, a műsorvezető pedig a rendező úr jelenlétéről valamiért tudomást sem akart venni, pedig lehet, hogy ő képes lett volna értelmes, összefüggő mondatokra is. (Az extráknál érdekes ez a színész uralom, mert pl. a rendezőt, producert, vagy az operatőrt a kutya se kérdezte meg a filmről.) Végül pedig megkukkanthatunk 2 előzetest és egy TV-szpotot is. 
Az Álom tudománya után Gondry, aki szabadidejében saját vicces videóit tölti fel a youtube-ra, a VHS-korszaknak, és a korszak legnagyobb filmlegendáinak készül emléket állítani (már a cím is borzongatóan jó...). A történet hőse két videotékás (vajon lesz Clerks-es utalás Randy-re?), Mos Def és Jack Black, akik véletlenül tönkreteszik az összes kazettát, majd a problémát orvosolandó nekiállnak saját maguk leforgatni az elveszett anyagokat. Szellemirtók, Robotzsaru és a többi - lesz itt sokféle klasszikus. Hatalmas flashnek ígérkezik az egész, és míg Gondry vidáman játszadozik a home videók és amatőr filmek stiláris jellegzetességeivel, mi önfeledten nosztalgiázhatunk: "Emlékszel még a régi szép időkre, amikor visszavitel előtt mindig vissza kellett tekerni a kölcsönzött kazettákat, és amikor huszadjára meg akartuk nézni a tévéből felvett Terminátort, azon kellett izgulnunk, hogy a mama nem vette-e rá a szalagra a legutóbbi kabarét?" Röhögjetek ti is jókat az 
Kutyaarcú Craig visszatér, hogy tovább gyalázza a Bond-mítoszt (WTF?! - a geekstáb többi tagja), vagy ahogy a másik tábor vallja: végre egy tökös, reális 007-es, aki nem szarozik azzal, hogy rázva vagy keverve (Na azért! - a többiek). Bármelyik oldalnak is van igaza (a Casino Royale szerkesztőségünk tagjait is megosztotta), annyi bizonyos, hogy a nagyonbondos (2)007-es évet kihagyva, idénre várható a brit titkosügynök következő kalandja. A történet valamiféle módon az előző film folytatása lesz, de sok konkrétumot még nem lehet tudni. Addig is vessünk egy pillantást Gemma Artertonra, a Bond-lányra: mosolyánál csak Mia Wallace-hoz való hasonlatosságát szeretjük jobban (annál meg csak jelentékeny domborulatait).
A No Country For Old Men után újra bizakodással tekintünk bármi elébe, ami a Coen testvérek kezei közül kerül ki, különösen ha ilyen erős a színészgárda (Brad Pitt, George Clooney és John Malkovich... nem rossz). A történet egy volt CIA-ügynök (Malkovich) visszaemlékezéseit tartalmazó lemez körül forog, ami egy testépítő-edző kezébe kerül, ő pedig zsarolni próbálja vele az ügynököt, ezért frankón rá is küldenek egy orgyilkost (Clooney), hogy megoldja a szituációt. Előző filmjük nyomasztó komorságát biztosan oldani fogja a film, de azért néhány groteszk halálnemre számíthatunk. Remélhetőleg a Betörő az albérlőm színvonalát magasan felülmúlja majd a film..jpg)
Jackie Chan már a múlté: ma Chow a legviccesebb kínai. Utolsó két, hozzánk is eljutott filmjével (Shaolin foci, A pofonok földje) bebizonyította, hogy nem csak a hagyományos komédiázás megy neki, de a CGI-t is tökéletesen tudja agyament poénok gyártására felhasználni. A sztori (
Realisztikus szörnyes katasztrófafilm? Blöff vagy nem blöff? J.J. Abrams producer esetében - lásd: Lost - ezt nem könnyű eldönteni. A trailer nagy hype-ot kapott (a jelenet jó eséllyel indul "a világ legszarabbul végződő bulija" címért), de mást keveset lehet tudni a filmről. Vajon öncélú kézikamerás baromkodás lesz az egész, néhány látványos effekttel megspékelve (a Szabadság-szobor utca közepére csapódó feje már most beleivódott a kollektív vizuális memóriába, még ha nem is egészen eredeti az ezzel való játék), vagy a stílust piedesztálra emelő remekművet üdvözölhetünk? Fene se tudja, de az biztos, hogy kíváncsiak vagyunk rá. (És ne felejtsünk el gratulálni a debil, tökéletesen semmitmondó és szóban, írásban egyaránt használhatatlan dátum-címhez!) Itt a nagy hype-ot kapott 
A Zodiákus nem váltotta be igazán a hozzá fűzött (erősen túlzó) reményeket, de ettől még a következő Fincher-film bemutatóját is ugyanúgy várjuk. A történet Scott Fitzgerald egy írását dolgozza fel, idősen születő és visszafele öregedő hősét pedig Brad Pitt játssza majd, akinek a különös helyzetből adódóan sokféle bizarr problémával kell szembenéznie. Ha minden igaz, kicsit későbbre helyezték a cselekményt, melyben a Katrina hurrikán is szerepet kap, valamint lenyűgöző CGI effektekről és egy spéci, új motion capture rendszerről rebesgetnek a neten, ami az eddigi példákat (és a faarcú hősöket) látva kevéssé biztató - reménykedjünk, azért a rendező úr féken tartja majd a grafikusokat. Fincher megnyugtatta a novella ismerőit is, hogy csavaros(abb) lesz a lezárás. (A tippem: az utolsó tíz percben totál semmi nem fog történni, a csavar pedig éppen a meglepő fordulat hiánya lesz.) További szereplők: Cate Blanchett és Tilda Swinton.
Christopher Nolan Batman-filmje, a Begins! jött, látott és győzött: bár erősen eltért az addigi folytatásoktól, sutba hajítva a valóságtól elrugaszkodott képregény-hangulatot, és egy jóval valószerűbb Gothamot mutatva be, Tim Burton eredetije után mégis az övé az első egységes, komolyan vehető, kiegyensúlyozott film a Denevéremberről. A rajongókat természetesen megosztotta az új szemléletmód, ám a friss vér kétségkívül jót tett a brandnek, mint ahogy a remek színészek is (Christian Bale, Michael Caine, Liam Neeson a főbb szerepekben). Idén kerül mozikba a következő darab, mely még merészebb, mint elődje, hiszen azt a Jokert fogja szerepeltetni és átértelmezni, aki pedig a Burton-film legerősebb és legkarakteresebb szereplője (nem utolsósorban Nicholsonnak köszönhetően). Nagyot bukhat, nagyot arathat, de egy biztos: kíváncsiak vagyunk rá. Addig is itt az 
Egy hetvenes évekbeli klasszikus remake-je, melynek rendezője a Mortal Kombatot és a Resident Evilt is jegyző P.W.S. Anderson, főszereplője pedig Jason Statham? Éljenek soká a B-filmek!!! Tuti befutó, ilyesmivel szemben ugyanis az előrelátó geek nem támaszt semmilyen kritikus elvárást azon kívül, hogy jól fog szórakozni rajta, az meg remélhetőleg azért meglesz. Végül is mi rossz sülhet ki egy vad, erőszakos autóversenyből, ahol gépfegyverekkel, aknavetőkkel és lángszórókkal felszerelt járgányokkal előzik-irtják egymást a versenyzők?
Ez vagy nagyon vicces lesz, vagy csak simán olyan szar, hogy az már jó (reméljük, utóbbi esetben sikeresen átbillen ezen az érzékeny határon). Mindenesetre a puszta tény, hogy Amerikában készül egy (hosszban és ismertségben is) hatalmas japán anime live action verziója, melyben Chow Yun-Fat is szerepel (nem mellesleg a legpoénosabb karakter szerepében: ő alakítja majd a perverz kung-fu mestert, Zseniális Teknőst!!!), önmagában olyan ütős kultúrsokknak ígérkezik, amit egy ízléstelenségére valamit is adó geek nem hagy ki, ha volt gyerekszobája, de a sok repkedésre és energialövésre is kíváncsiak leszünk, valamint a szőkére váltó hajakra. Zseniális Teknős orrvérzős poénjait pedig reméljük, nem hagyják ki (már csak azért sem, mert azok mindig meztelen keblekhez kapcsolódtak). Kámehámeháááá!!!
Úgy látszik, megint divatba jönnek a világvége-filmek, mi pedig vevők vagyunk a témára. Shyamalan változó minőségű, a nézőket gyakran erősen megosztó, de mindenképpen érdekes filmeket készít, a Hatodik érzék óta mindenesetre még jó néhány filmre van hitele. Az újonnan felkapott Mark Wahlberg játssza majd a főszerepet, és reméljük kevesebb pátosszal menti meg a világot, mint az I Am Legendben Will Smith. Az igényesebb CGI effektekben is erősen reménykedünk, annál is inkább, mert itt nem lesznek szörnyek, csak bekattanó emberek, akik öngyilkosságot követnek el.
Del Toro filmjét (bármelyik filmjét) akkor is epedve várnánk, ha nem nálunk forgatta volna le, így viszont duplán örömködhetünk. A Pokolfajzat első részére tulajdonképpen semmi panaszunk nem lehetett, a képregényfeldolgozások átlagos színvonalát jócskán megugrotta, főleg ami a vizualitást és a hangulatot illeti. Ennek megfelelően a folytatástól sem várunk semmi mást, csupán látványos horrorakciókat, melodrámába hajló érzelmeket és bizarrnál bizarrabb, deltorósan kidolgozott kreatúrákat. Ha van film, amiben 99%, hogy nem fogunk csalódni, az - ismerve a Maestro precizitását - ez. Van 
Az animációs filmek szerelmesei Bill Plympton egész estés filmjére fenhetik mind az összes fogukat, legutóbbi ilyen jellegű munkája ugyanis (Hair High) határozottan kellemesre sikeredett (és akkor az azt megelőző Mutant Aliens-ről még nem is beszéltünk). A történet bizalomgerjesztő: egy önző, bunkó férfinak angyalszárnyai nőnek és legnagyobb felháborodására kénytelen jókat cselekedni. Az Anilogue-os Bill Plympton-workshop alkalmával egy-két részletet már megnézhettek az érdeklődők belőle, reméljük, hogy a Lynch ihletésű filmet moziban is láthatjuk majd idehaza, ha máshol nem is, a Titanic filmfesztivál (vagy a következő Anilogue) alkalmával. (Soha sem láttál még Plympton-filmet? Akkor nézd meg a 
Harrison Ford azon színészek közé tartozott, akik tudtak méltósággal öregedni, és egy-két kínosabb akciószerepet kivéve megtalálta a korához illő (vagy még arcpirulás nélkül elfogadható) szerepet. A kérdés csak az, hogy vissza tud-e bújni Dr Jones bőrébe (második) legnagyobb szerepének kedvéért, hogy leforgasson egy nézhető kalandfilmet, ahol esetleg még azt is elismerik őszintén és egy kicsit talán önironikusan, hogy Indy bizony megöregedett, vagy ragaszkodnak a "régi Indyhez". Utóbbi esetben félő, hogy nagyon ki fog lógni a lóláb a dublőrös-CGI-s akciójelenetek alól, és jó eséllyel ugyanolyan hiteltelen és izzadtságszagú lesz a végeredmény, mint a Die Hard 4. esetében.
Hát mit lehet erről még mondani? Rambo visszatér és széjjelbassza a gaz ellent! El lehet felejteni a mesterlövészeket meg a közel-keleti hadszíntér városi harcait: a dzsungelben vagyunk újra, ahol hősünk machetével darabol, autóra szerelt géppuskával "közelharcol", íjjal vadászik és remélhetőleg azért megkettyinti Dexter barátnőjét, akarom mondani a szőke hősnőt. "Ölni annyi, mint lélegezni..." - ez tökös lesz, kemény lesz, most tényleg csak a gyilok érdekel minket! A trailer alapján nem fogunk csalódni benne, akármilyen gyenge is lesz minden egyéb része, ha az akciójelenetek közé nem tesznek sok üresjáratot, már tuti a móka. Van puhány 
Al Pacino, Robert De Niro és Martin Scorsese (!) egy filmben, de ott van még John Leguizamo, Brian Dennehy és Donnie Wahlberg is, na meg Carla Gugino. Hogy mi a sztori? Ezek után nem mindegy? Na jó: két veterán New York-i zsaru egy költői vénával megáldott sorozatgyilkost üldöz, aki a helyszínen hagyott (és költött) verseiben örökíti meg aktuális mészárlásait. Bármennyire hihetetlen, de ez egy független produkció, egy ahhoz képest relatíve nagy büdzsével (60 millió dollár). Örülünk a két zseni újabb (még csak második) közös filmjének (az első ugyebár a Szemtől szemben volt), de azért reméljük a pénzből jutott a forgatókönyvírónak is. Csak az felfoghatatlan, hogy a csukott szájjal rappelés világbajnoka, 50 Cent hogy a fenébe kerülhetett be egy ilyen jó társaságba? Vegyük ez baljós előjelnek? Itt a szintén nem túl bíztató 
Ritchie-ről még mindig nem tudni, hogy csak egy "one (illetve two) shot"-zseni, aki a Ravasz, az agy...-ban kitalált valami különleges, nagyon angol, pörgős, klipszerű, némileg Tarantinoéra is hasonlító stílust, és a Blöffel már csak ezt vitte tovább, kevesebb új ötlettel, de attól függetlenül egy baromi élvezetes eredményt produkálva, vagy tényleg tehetséges rendező, aki egyelőre nem találja a helyét, de előbb-utóbb prezentál nekünk egy újabb übercool alapvetést. A Rocknrollával mindenesetre megpróbál visszatérni a már bevált gengszter-tematikához, Jason Statham helyett viszont Gerard Butler fog a főszerepben keménykedni (hell yeah!), míg a női fő(?)szerepet a mostanában (sajnos) nem túl aktív Thandie Newton alakítja, de az eye-candy faktort az új Bond lány, Gemma Arterton is erősíti. Ha a végeredmény csak fele olyan jó lesz, mint a Ravasz, az agy..., már elégedettek leszünk, de persze az lenne az igazi, ha önismétlés helyett tovább tudna lépni Mr Madonna.
PRO: Mindenki egymást gyilkolja az utcákon! Káosz, összeomló civilizáció, zaftos halálnemek, groteszk helyzetek jönnek sorban, a zene pedig furcsa, nem a brutalitást fokozza, másra utal... talán még mélyebb mondanivaló is fér az érdekes történet mögé? --- KONTRA: Egy furcsa, értelmetlen jel a tévén, amitől mindenki bekattan? Milyen hülyeség ez már? Újabb zombifilm-klón várható, erőltetettnek tűnő sztorival, ráadásul zúzós metál nélkül - és a még szájbarágós mondanivaló réme is fenyeget!
Miike legújabb őrültsége, mely már a címével megmelengeti a filmgeekek szívét. Ugyan 2007-ben jött ki, de mivel se Amerikában, se nálunk, se az interneten nem lehetett megnézni még, ezért itt a helye. A történelmi Japánba helyezett western-sztori kellően érdekes kiindulópont, ebből sokféle történet kerekedhet, de hogy Miike vajon válogatott perverzióit fogja-e kiélni, vagy másik kedvenc szokásának hódolva, egy egyszerű, de élvezetes és közönségbarát filmet tesz-e le az asztalra, az majd csak a tisztességes minőségű ripek megjelenése után dönthetjük el (ezt ugyanis sajnos tuti nem fogják bemutatni nálunk). Bónusz: Mr Tarantino is kameózik a filmben, így borulva le a nippon kolléga zsenialitása előtt. Itt tudjátok megnézni a 
Olaj... fekete arany, amiben hatalmas pénz van, volt, lesz. Nem, nem a Dallas mozifilmről van szó: a There Will Be Blood Kaliforniában játszódik, ahol egy ezüstbányász (Daniel Day-Louis) igazi amerikai self-made man módjára gazdag olajcsászárrá válik. A gazdagság és az olajkút azonban sokféle problémát vet fel, és az emberek ölni kezdik egymást (a cím legalábbis ezt sugallja). A rendezői székben Paul Thomas Anderson ült (Magnolia, Boogie Nights), aki valószínűleg elégedett vigyorral figyeli, hogy a film az imdb-n 4000+ szavazattal, 9.1/10 ponttal máris a 41. helyre került a toplistán. Az 
PRO: Ez a faszi megállíthatatlan! A két Hostel után most valami még őrültebbet vett a fejébe: a Grindhouse-beli kamu trailerek ötletén felbuzdulva (melyekből nem mellesleg a Thanksgiving címűt ő írta és rendezte) egy egész estés filmet fog e furcsa műfajnak szentelni. A nemlétező filmeknek megvan az az előnyük, hogy nincs történetük, amihez igazodni kéne, így tehát bármekkora baromságot, durvulást, látványos és zaftos őrültséget bele lehet majd tenni az előzetesekbe, sőt pont ez a legnagyobb elvárás velük szemben. Mivel az egész Grindhouse-projekt legjobb pillanatai a trailerek voltak, főleg a Don't! és a Machete (utóbbiból a "They just fucked with the wrong Mexican!" mondat már most szállóigévé vált), könnyen lehet, hogy az év egyik legélvezetesebb filmélményével lesz dolgunk. (A "trailer trash" kifejezés egyébként életüket lakókocsikban leélő embereket jelent az amerikai szlengben.) --- KONTRA: Egy egész film csak trélerekből? Dögunalom lesz. És különben is: miért nem csinál valami eredetit inkább ez a Roth gyerek?! (Ps. Reméljük mindenki vágja, kit imitál a képen az Eli gyerek.)
Zacket és Mirit régi barátság fűzi össze, kapcsolatuk tiszta és őszinte. Aztán kitalálják, hogy pénzügyi gondjaikat pornófilmkészítéssel fogják megoldani, amiben az egyszerűség és a spórolás kedvéért ők játsszák a főszerepet. Talán nem is kell mondani: Kevin Smith agyából pattant ki ez a síkosított sztori. Így az már biztos, hogy sokat fognak káromkodni, ettől eltekintve viszont bármilyen végeredmény lehetséges. Vajon megjelenésében véletlenül sem, mondanivalójában viszont nagyon is finom film lesz a Zack And Miri, mint a Clerks (nálunk: Shop Stop), esetleg kicsit sok ízléstelen poénnal és kiszámított lelkizéssel, mint a Chasing Amy (nálunk: Comic Strip), vagy egy alapvetően könnyedebb komédiát láthatunk majd gegekkel telipakolva, mint a Jay és Néma Bob visszavág vagy a Mallrats (nálunk: Shop Show)? Azért reméljük, Elizabeth Banks megvillantja majd cickóit, romantika ide vagy oda, valamint - kicsit más jellegű fanservice-ként - Jay és Néma Bob is felbukkanhatna pár poén erejéig. A filmet még csak most kezdik el forgatni, tehát nem tudni, hogy pontosan mikorra lesz kész.
Vannak filmek, melyek megjelenésük idején annyira népszerűek, hogy lassanként sokat idézett legendákká válnak, és a címük jó eséllyel még azoknak a későbbi generációknak is ismerős lesz, akiknek az életéből a film talán már kimaradt, hiszen amíg sorra meg nem jelennek dvd-n (amely dicséretes folyamat csak mostanában kezdődött el), csak egy-két tévéadón lehet velük összefutni. Ezen, a magyar filmgyártás szebb korszakában készült „nagy öregek” egy része, ha értékes filmalkotások is, de a mai fiatalokhoz már nehezen tudnak szólni lassú tempójuk vagy ódivatú fogalmazásmódjuk miatt. A Tizedes meg a többiek az ellenpéldák egyike: történelmünk egyik legfurcsább, legvisszásabb korszakában játszódó csavaros története, szellemes párbeszédei, kiváló színészeink által megformált, remekül eltalált szereplői tökéletesen kiállták az idő próbáját.
Ötvenhat után minden kicsit ötvenhatról szólt, félig-meddig még ez a '45-ben játszódó furcsa vígjáték is, de észrevéve és kihasználva azt, hogy lassan, óvatosan meg lehet már fogalmazni őszinte véleményeket is (1965-ben jött ki egy másik fontos film, Jancsótól az Így jöttem), nem válik egyoldalúvá (pedig egy komédiától nem is feltétlenül várjuk el az összetettséget és a komolyságot). A film (és a néző) ugyanúgy együttérez Grisával, mint ahogy ránevet a szenvedő, túlcsorduló hazafias érzelmeit marcangoló Gálfy Eduárdra. Forgatott Keleti Márton is igazi propagandaízű filmet (a Tegnapot), amit szintén Dobozy Imre írt, a Tizedes azonban a komédia-jelleg ellenére egy partizánfilmnél sokkal mélyebb alkotás. Sok apróság áll össze egy képpé, első megtekintésre nem is könnyű mindent felfedezni benne, de hát ez (is) az igazán nagy filmek jellegzetessége. Mert minden történelmi mondanivalója és érdekessége ellenére ez legfőképp egy igen szórakoztató alkotás, már csak a kiváló színészgárdának köszönhetően is: Sinkovits Imre, Darvas Iván, Major Tamás, Márkus László és a többiek tényleg hihetetlen alakításokat nyújtanak.
A halál végletessége kíváncsivá tesz, és mi sem lehetne jobban szenzációhajhász, mint egy film, amely megmutatja végzetünket, több szempontból, több kultúrában, és ráadásul „hamisítatlanul” - magyarul a szart is kipaszírozza ebből a rentábilis témából. Exploitation par excellence: A halál ezer arca című kultikus darab erre tesz kísérletet.
A Tűzvonalban nem jó sorozat. Mégis. Van benne valami különös, magyarosch báj, ami szórakoztatóvá teszi. Látszik, hogy az alkotók ismerik valahonnan a műfaji szabályokat, és az amerikai sorozatokon hizlalt nézői elvárásokkal is tisztában vannak, a végeredmény mégis olyan, mintha egyszerre forgattak volna le egy komoly bűnügyi szériát és annak a paródiáját. Az, hogy erre bőven van közönség (átlag 6-700 ezer néző és a 
A pozitívumokat illetően ne felejtsük el a random-mód felbukkanó, „most sírjak vagy nevessek” típusú beszólásokat, riposztokat és bonmot-kat, amelyek kecsesen ignorálják a 12-es karikát, az itt-ott felreppenő bazdmegekkel egyetemben. (Illusztráció, melyben az egyik szereplő a Kárpát-medence genetikai sokszínűségének okaira világít rá lakonikus tömörséggel: “Ezt az országot Mohács óta 40 évente végigbassza egy idegen hadsereg.”)
Rose Elliot (Irene Miracle) new york-i költőnő szörnyű felfedezést tesz: a hotel, amelyben lakik, egyben a Második Anya, Mater Tenebrarum otthona is. Még mielőtt végső bizonyíték után kezdene kutatni, sejtéséről értesíti Rómában tanuló öccsét, aki azután érkezik csak meg New Yorkba, hogy nővérének nyoma vész (közben barátnőjét, akinek “bűne” csupán annyi, hogy elolvassa a hugica levelét, egy ismeretlen lemészárolja). Marc (Leigh McCloskey) ugyanabban a szállodában száll meg, amelyben korábban testvére lakott, és rövidesen benne is gyökeret ver a gondolat, hogy a vendégek és az igazgatóság egyaránt az életére tör...
Argento operatőrt vált, és sajnos ez nincs a film előnyére: Romano Albani színei fakóbbak, mint Luciano Tovoli technicolor palettája (akivel majd az 1982-es Tenebre-ben dolgozik ismét együtt), és kompozíciói is érőtlenebbek: néha túl szorosak, már-már klausztrofób hatást keltenek, máskor feleslegesen levegősek. A zenei kíséret ugyancsak kevésbé markáns, mint a rendező előző filmjeinél, a Goblin erőszakos, repetitív – bár nagyon hatásos – szinti-gothic rockját Keith Emerson prog-rockja váltja fel.
A házak, mint megtestesülések: a Suspiria és az Inferno ikonográfiájának ez a lényege, bár a De Quincey által, ópiummámorban kiötlött legendában ilyesmire nincs utalás. Ebből a szempontból az Inferno még több is a Suspiria-nál, Jung elméletét vegyíti el a XIX. századi kábítószeres szerző hallucinációk táplálta fantazmagóriáival, és az egészet pszichedelikus popdesignba csomagolja – utóbbi lényege ráadásul a múlt stílusainak összevegyítése, azoknak a szokottnál grandiózusabb, furcsább leképezése. Így lesz az Inferno-ból utalások és az ezekre az utalásokra adott válaszok reflexív rendszere. Kár, hogy az izgalommal (mert a narratíva abszolúte inkoherens), emlékezetes szinészi játékkal (mert a lead nagyon gyenge) meg hasonló alapapróságokkal kapcsolatos felszínes elvárásaink kielégítetlenek maradnak. Az Infernót legjobb egyfajta nagyköltségvetésű kísérleti filmként nézni, akkor aztán tényleg azt veszed ki belőle, amit belevittél.
Az, hogy mára Argentót horrorfilm-rendezőként skatulyázták be, főleg ennek az 1977-os remekművének köszönhető, addigi legnagyobb sikerének. Bár a Suspiria markánsan különbözik korábbi munkáitól, sok giallós vonást tartalmaz. A giallóktól témaválasztása különbözteti meg: a természetfeletti fekete mágia machinációi a történet katalizátorai; megoldásaiban a mise en scene dominál; Argento az egyes jelenetek hatásosságának érdekében szó szerint lehengerli a nézőt azzal az audiovizuális tombolással, ami a Suspiria lényege. A rendező korábbi filmjeire sem volt éppen jellemző a narratív koherencia, és ebben a munkájában már szinte teljesen lemond arról, hogy bármiféle logikát erőltessen a történés láncszemei közé.
Több klasszikus Argento-féle csúcspont is ebben a filmben található meg: az akadémia titkát a világ tudtára adni vágyó vak zongorista halála az egyik legőrültebb és legegyedibben kivitelezett jelenet a horrorfilmek történetében. Egy hatalmas, ókori és modern szobrokkal szegélyezett tágas, városi tér nem jellemző helye az egyébként szűkös, klausztrofóbiát indukáló, sötét lyukakat előnybe helyező műfaj gyilkossági jeleneteinek, ám a karrierjének ezen a pontján mindent megújítani vágyó Argentót ez természetesen nem zavarja. Egy drótkötélre szerelt kamera segítségével tökéletes illúzióját kelti egy, a magasból lecsapó szörnyűségnek (az, hogy a zongorista nyakát végül saját vakvezető kutyája harapja át, már csak az Argentótól megszokott cinikus poén). A kiválóan pozicionált beállítások által sikerül érzékeltetnie egyrészt az áldozat kétségbeesett lelkiállapotát, másrészt a figura furcsa izolációját a nyílt tér közepén.
A Suspiria ötletadója Argento élettársa, Daria Nicolodi volt, akivel a Profondo Rosso forgatásán szerettek egymásba. Nicolodinak gyermekkorában a nagyanyja mesélt egy iskoláról, amelyet boszorkányok felügyeltek, és ezt az alapötletet fejlesztette tovább Argentóval közösen, főleg Thomas DeQuincy Levana and Our Lady of Sorrows című pamfletjéből merítve, amelyben a szerző a világ bajaiért felelős Három Anya ötletét dolgozza fel. Mater Suspiriorum (a Sóhajok Anyja), Mater Tenebrarum (a Sötétség Anyja) és Mater Lachrymarum (a Könnyek Anyja) annyira megtetszettek Argentónak, hogy az emberiség e három főellenségének krónikáját a trilógia második részében, az Inferno-ban is folytatta, abban a filmben, amelyből még a Suspiria “meselogikája” is hiányzik.
Mivel a bosszúfilmek szinte kivétel nélkül ugyanarra a sémára épülnek, így aztán a számtalan hasonló alkotás közül csak azok tudnak kitűnni, amelyek a lehető legtöbb újszerű elemet képesek ráerőltetni a már ezerszer látott témára. A Death Sentence nem tud felmutatni semmi olyat, amit még ne láttunk volna, kivéve talán a megszámlálhatatlanul sok ostoba hibát, és következetlenséget. De azért nem teljesen reménytelen.
A sztori nem éppen eredeti, de ez még csak a kisebb baj. A dolog ott hasalt el végképp, hogy ezt nem is próbálták meg elfedni, vagy feljavítani. A kiszámítható és sablonos történetet ráadásul ordas bakik, összecsapott karakterek, valamint utóbbiak néhol már fájdalmasan ésszerűtlen viselkedése húzza le még jobban a középszerűség mocsarába.
A fia meggyilkolásáért felelős banda viszont már önmagában is egy vicc. Ők is csak egy a filmekben már sokat látott jellegzetes, agyontetovált macsó csürhe, akik többnyire gondolkodás nélkül, vadállatiasan cselekszenek, az ő viselkedésük is gyakran már-már fájdalmasan ostoba (
Na, de azért nem ennyire elkeserítő a helyzet, a filmben vannak jól sikerült dolgok is. Az akciójelenetek például elég pofásak (még ha nem is túl reálisak), még néhány tetszetős testroncsolást is láthatunk (a CGI vér teljesen felesleges volt), és a film végén látható Taxisofőr hommage is nagyon bejött, de amit mindenképpen kiemelnék, az a kiváló operatőri munka. John R. Leonetti a film során végig nagyon hangulatos beállításokkal dolgozik, de a parkolóházas jelenetben látható, 2 perces vágatlan snittje igazán elismerésre méltó munka. Nálam ez sokat javított a film élvezhetőségén.
Hogy egy adaptációnak mennyire kell hűnek lennie a forrásműhöz, azon nem érdemes hajba kapni, mégis megfontolásra méltó, hogy egy történet az aktualizáló átértelmezések milyen mérvű abúzusának tehető ki úgy, hogy annak látványos és innovatív hatáselemei persze lenyúlatnak? Mert el kell döntenünk, hogy az eredetiség krokodilkönnyektől sóvirágos emlékművénél szipogunk hosszasan, vagy – amennyiben arra érdemesek – elfogadjuk a parafrázisok létjogosultságát.
Első felbukkanásuk kellőképpen hatásos, azonban hiába írta már meg mindenki, nekem is kutya kötelességem kitérni a fölöslegesen animált humanoidok kidolgozatlanságára. Az még érthető, hogy az oroszlán és a szarvas párviadalát a zöldek pavlovi óbégatásának elkerülése végett célszerű computer grafikával megvalósítani, de pusztán a szörnyek atletikusabb mozgása és torzabb fiziognómiája miatt erre a technikára hagyatkozni csak és kizárólag akkor vezet kívánatos eredményre, ha a felhasználtnál hozzávetőlegesen tizennégyszer (kiszámoltam!) több energiát és igényességet vetnek be. Mindemellett Neville és veszett ellenfeleinek szembenállása alapvetően zsigeri, illetve magasztos szándékok okfolyománya (őket az éhség hajtja, Neville pedig nem kedvtelésből vadászik rájuk) ennek köszönhetően a novella zavarba ejtő morális kérdésfeltevése élét vesztett, pepita konfrontációként ölt testet, és a forgatókönyv is kínosan ügyel a boldog lezártságra. 
Mark Stevens sminkeli magát. Kis púder, kis rúzs, óvatos szántások a fésűvel. Elvégre, a helléntől a kortárs távol-keletiig bezáróan így kívánja a színházi tradíció, és különben sem adhatja elő akárhogyan giccses csokorba szedett, naiv sanzonjait egy jelentéktelenebb község idősek otthonában rendezett, elő-karácsonyi fellépésén. Entrée. Előtte hajlott korú hölgyek ülnek vigyázban, gémberedetten kapkodva szentimentális nosztalgia és némi pajkos szemkontaktus után. Akinek kijut mindkettőből, az jobb, ha vigyáz, és a filigrán álflörtöt követően nem ragadtatja magát öltözői pettingre. („Hogy tehettél ilyet, te büdös kurva?") Ez pusztán imitáció. Blöff. Színészet. 
Amikor először hallottam a Showtime csatorna új sorozatgyilkolós sorozatáról, bevallom, valamiért azonnal idegenkedni kezdtem, talán csak a Masters of Horror kínos és megalázó bukásának nehezen kiheverhető és fájdalmas emléke miatt. Akkor még persze el se tudtam képzelni, hogy mit is lehet egy ilyen veszélyesen csúszós témából kihozni, némiképp talán jogosan, hiszen a már kívülről fújt serial killer-tematika a nemzetközi filmipar egyik legjobban és mégis legsikertelenebbül kizsákmányolt territóriuma, ahová lassan most már minden utolsó filmes is betette a retkes lábát - leszámítva azt a néhány valóban emlékezetes és korszakos alkotást, amelyeknek értéke és színvonala az évek, évtizedek múltán is vitathatatlan. 
Vagyis Dexter személyében egy olyan összetett és magas hatásfokú magánmitológiát teremtettek meg a készítők, amelynek szuggesztivitásához kétség sem fér, és amelynek lényegi eleme a kérlelhetetlen súrlódás, az a robbanékony belső feszültség, amely Dexter különböző társadalmi és magánéleti szerepeinek végletekig feszített ellentmondásaiból fakad, és amelyek mégis lehetővé teszik a vele való érzelmi azonosulást: az érzések nélküli, álarcot viselő Dexter ugyanis egy személyben törődő apa és szerető pár, profi és hidegvérű mészáros, szeretnivaló testvér és megbízható munkatárs. A szigorú ellenpontozás megfigyelhető azonban további síkokon is: a téma „sötétsége” ellenére a helyszín a napfényes tengerparti Miami, illetve a soundtrack nagyobbik részét is könnyed és hangulatos latinos tánczenék teszik ki, amelyek szintén szemben állnak a sorozat ügyesen leplezett komorságával. Nem beszélve arról a lendületes és ügyes narratív megoldásról, mint a belső narrátor szubjektív nézőpontjának összeütköztetése a külsőségekkel, amely újra és újra a lelepleződés örömének ismerős őszinteségét nyújtja. 
Asszem, minden az arányokon múlik. Illetve: azok mokány érzékkel történő tévesztésén. Hogy fájhat-e nekünk, amikor Clive Owen frivol középső ujját eltörik, és derülhetünk-e azon, ahogy kajautalvánnyal fizet a fegyverboltban (merthogy a spermabanki biléta nincs nála) – egyszerre, egy filmen belül? Michael Davis legutóbbi munkájában, a horror-komédia Monster Manben már próbálkozott valami hasonlóval (ismeretlen sikerrel), és a Golyózáporra keresztelt 86 perc megkérdőjelezhetetlenül tanúskodik arról, hogy a műfajspecifikus túlzásokban biztos kézzel tart mértéktelenséget. A gegek így viszonzott kioltás helyett erősítik, generálják egymást, a végeredmény pedig aranyosan brutális (vagy fordítva?), valamint viccesen szexi (és fordítva).
A szerethető karaktereken, a lendületes forgatókönyvön és a diszkontkonnotációkon túl korántsem hanyagolható adalék a realitás unalmas talajától bátran, de elegánsan elrugaszkodott, zsiványjó akciókoreográfia, és a mindenre rátehénkedő, kreatív szellemesség, lett légyen verbális, avagy vizuális. Miazhogy! A szövetroncsoló lövészet és a termékeny szexus (továbbá egyéb, vegetatív folyamataink) asszociatív összecsengésétől hangos minden mondat és szitu. Monica eksztatikus nyögéseit Owen precíz lövései tördelik. Értsd, ahogy akarod: a filmben a te variációd is szerepelni fog. 
A Geekblog karácsonyi cikksorozatát egy 
Több mint jogos a kérdés: vajon mire ez a nagy hype? Látszólag egy tipikus Frank Capra féle melodrámával van dolgunk, a rendező kedvenc témájával (a jóságos, szociálisan érzékeny férfifőhős versus a korrupt rendszer). A fantasy-ba illő indítás szerint két égben trónoló angyal meghallja Bedford Falls városka lakóinak imáit, akik egy bizonyos George Bailey-ért fohászkodnak. A férfi arra készül, hogy eldobja magától az életét, ezért őrangyalt küldenek hozzá. Csak előtte levetítik neki Bailey életét, a gyerekkorát, amikor kimentette testvérét a jég alól, és emiatt a fél fülére megsüketült, majd azt ahogy felnőve kénytelen átvenni apja munkáját a helyi bankban, ahelyett hogy Európába utazhatna, ahogy tervezte. Feleségül veszi a nőt, aki gyerekkora óta szerelmes belé, majd mikor ismét lehetősége lenne, hogy legalább a nászút idejére kiszabaduljon a városból, bankpánik tör ki. Marad és az összes saját pénzét arra költi, hogy kárpótolja a betéteseket és rávegye őket, hogy ne menjenek át a rivális bankárhoz, a lelketlen és cinikus Potterhez. Sikerül kivédeni a krachot, sőt idővel még arra is telik, hogy a segítségével a kispénzű emberek, akiknek Potter sohasem hitelezne, saját házat építsenek egy új városnegyedben. Ekkor jön a következő csapás: jelentősebb hiány keletkezik a kasszában (naná, hogy a gonosz Potter a bűnös), amiért Bailey-re börtön vár. Ekkor dönt úgy a férfi, hogy öngyilkos lesz, úgy legalább a családja (született közben négy gyereke) megkapja a biztosítási pénzt. És mindez karácsony este történik.
Mai szemmel, ezzel együtt se sokkal érthetőbb a filmet övező rajongás mértéke. Klasszikus hollywoodi melodrámát látunk, helyenként ötletes képi megoldásokkal és a kor elvárásaihoz mérten túljátszott alakításokkal (James Stewart mint Bailey természetesen tökéletes). Hogy ennél is többet lássunk bele a filmbe, ahhoz valószínűleg amerikainak kéne lenni. (Ennek némileg ellentmond, hogy Angliában is nagy a kultusza.) Az Élet csodaszép ugyanis ugyanúgy az amerikai mítoszról szól, mint a westernek többsége. Az individualista főhös elindul(na), hogy megvalósítsa az álmát, aztán végül a közösségben találja meg a boldogságot. Bailey ráadásul az összes olyan értéket megtestesíti, amellyel a néző Amerikát és titokban magát szeretné azonosítani: becsület, szabadságvágy, megalkuvásmentesség, őszinteség, igazságérzet, humanizmus. És mindez kontrasztba állítva a kapzsi Potter által megszemélyesített gátlástalan kapitalizmussal. 
Az elmondottak után talán sejthető, hogy ezt a filmet nem az eredetisége miatt szeretjük, nem tartogat ugyanis semmi forradalmit; a film valamennyi szereplője, a megcsalt szerelmestől a csábítás labirintusába bukdácsoló férjig egytől-egyig a romcom univerzum jól ismert alakja. 
Michael Powell karrierjét derékbe törte 1960-ban a Peeping Tom újszerű nézőpontja, a filmben a gyilkos ugyanis kamerájával rögzítette áldozatainak a halálát. Powell tehát a gyilkosság kukkolóivá tette filmjének nézőit, amellyel az akkori közönség nem nagyon tudott mit kezdeni. A The Poughkeepsie Tapes hasonló narratívára épül, mint a Peeping Tom: 2001 szeptemberében a rendőrség 800 felvetélt talál egy házban, amelyet egy sorozatgyilkos készített saját "munkásságáról". Brutálisan nyers home videók, snuff filmek egy nyomasztó áldokuntumfilmbe ágyazva, divatos dolgok, persze minket ez nem készít már ki annyira, a két bemutató közül nekem a 
A The Rage egy hangulatos és látványos splatternek ígérkezik az eddigi két bemutatója alapján (itt az 
A filmvilágban minden túlzásba vitt jelenségnek megszületik az ellenpólusa. Ha megpróbáljuk elképzelni a kötelező, álságos, közmegegyezéssel előadott karácsonyi szeretetömlengés szörnyű giccsének inverzét, közel járhatunk a Santa’s Slayhez. Ez az a film, amit akkor fogsz megnézni, hogyha tele van a tököd a karácsonnyal – mert legyen bármilyen békés, vallásos és szeretetreméltó ember valaki, valljuk be, ez így december közepe-vége felé könnyen előfordulhat –, és valószínűleg pontosan azt fogod kapni, amire számítasz. Hadd lőjem le az egész film alapját adó poént rögtön az elején: a Télapó ebben a jólesően gonosz horror-komédiában egy kegyetlen, türelmetlen, erőszakos tömeggyilkos mészáros. Imádni fogod.
A film kreativitása lenyűgöző. Kezdjük rögtön a henteléssel: a készítők gyakorlatilag minden elképzelhető karácsonyi hangulatú gyilkolási módon (milyen szépen hangzik…) végigmennek az ünnepi pulykacomb szájba kalapálásától a felgyújtáson, a karácsonyfa tetejéről lenyúlt csillag dobófegyverként való használatán és az adventi koszorúval való megfojtáson át a gyerekek fejét lerobbantó ajándékig (mire a nagymama: „Fuck!”) minden fekete poént elsütnek. A filmzene is gondosan válogatott: szinte csak az ünneppel kapcsolatos számok szólalnak meg, vicces szövegű és szokatlan stílusban előadott alapdalok vegyesen. A humor szintén profin eltalált, ráadásul kellően bátor a vallási témákban is: egyformát kapnak a keresztények (az a pénzorientált szentbeszéd igen vitriolos humorú például) és a zsidók is („Happy Holiday!” VS „Merry Christmas!”, ugyebár, a hétágú gyertyatartóval pedig kiválóan lehet ölni – de feltűnnek az ortodox zsidók is). Nagyon is tudatosan összerakott film ez, mely egy percig sem veszi magát komolyan (ez persze az elejétől fogva nyilvánvaló, mégis újra és újra meglepi a nézőt – ahogy Santa huncutul kihasználja a fagyöngy alatti csókot a sztriptízbárban, az például zseniálisan kisstílű…). A főszerepet játszó Bill Goldberg eredetileg pankrátor, meglepő módon azonban mégis remekül feszít a szerepben, aminek fő oka az lehet, hogy Hulk Hogantól eltérően neki nem egy jóságos balfaszt, hanem egy kegyetlen, szemét, iszonyú pipa gyilkológépet kell alakítania.
Kitanó Takesi 1947. január 18-án született és Tokió egyik munkásnegyedében, Szédzsuban nőtt fel. Az apja jakuza: az erőszak a háztartás beépített tartozéka volt. Kitanó példát vesz a fater ántipéldájából: tanul, tanul, tanul, és az egyetemen már mint mérnökhallgatót látjuk viszont. Vendégszereplése 1970-ig tart, amikor egy diáktüntetésen való részvétele miatt elutasítják az intézményből.
Ez Kitanó első rendezése. Eredetileg csak a főszerepet alakította volna, ám a producerek által kiszemelt rendező kiakolbólintott még a forgatás előtt. Mindennek fényében meglepő, hogy a korábban kizárólag standup komikusként és tévéműsorok MC-jeként aktív Kitanó micsoda vaskezű konzekvenciával cseneli saját vízióját egy olyan történeten keresztül, amelyhez eredetileg semmi köze nem volt..jpg)
Hogy mennyi köze van Kitanónak, a filmesnek az általa alakított figurákhoz, azt a Boiling Point esetében két dolog mutatja jól: az eredeti cím a film forgatása kezdetének időpontjára vonatkozik (ezt egy német fanzine-nek nyilatkozta még a kilencvenes években), úgyhogy el lehet képzelni mennyire érdekelte, hogy hangzatos elnevezéssel lássa el a mozit. A másik, hogy a film első tíz percét egy kutyaütő ifi baseballcsapat szerencsétlenkedése tölti ki, szóval izgalomnak vagy urambocsá’ expozíciónak nyoma sincs. A Kitanós flegmaság bizony nemcsak a figuráiban van meg, hogy áldja meg a jóisten..jpg)
A Sonatine-ben Kitanó első két filmje különbözőnek látszó motívumai egyetlen konklúzív egységgé olvadnak össze: leszámol a gengszterműfaj mítoszaival, és lezárásában a narratív filmes stratégia konvencióitól is elbúcsúzik, egy bokacsuklott részeges világunt eleganciájával.