Nemes András összes cikke

Gyilkos kiáltás

A világ megismerésének vágya alapvető emberi szükséglet, a mindenséget működtető fogaskerekek olaja, a tűz, ami valóságunk gépezetének kazánházában lobog. Öntudatra ébredésünk központi eleme, hogy rátaláljunk lényegünkre, tudatosíthassuk, hogy ittlétünknek oka, célja, értelme van. Saját jelentőségünk nyomatékosítása segít eligazodni a rengetegben, támpontokat ad, utat mutat. Erőt biztosít, hogy reggelente felkeljünk az ágyból. Ki kell jelölnünk realitásunk határsávjait, felvázolnunk koordináta rendszerét, ragaszkodva hozzá, hogy ami azon kívül esik, nem létezik, valótlan. Ha a rendelkezésünkre álló minimális információegységgel sikerült helyet találnunk magunknak a mindenség tereiben, hozzáláthatunk, hogy felkutassuk a magasabb értelmet, definiáljuk az abszolút lényeget. Mikor azonban legelemibb hitrendszerünket gyalázzák meg, és el kell fogadnunk, hogy minden tudásunk hibás, minden igényünk hamis, az áhított és megtalálni vélt rend felborul, a káosz elszabadul, az ördög pedig röhögve ül tort a pusztulás felett.

A Robert Graves novellája alapján készült, 1978-ban a cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíját kiérdemlő  Gyilkos kiáltás (The Shout) minden biztonságérzetünket félresöpri, lábbal tiporja elvárásainkat, és olyan ajtókat tár fel előttünk, melyeknek létezéséről sem volt tudomásunk. Egy elmegyógyintézet udvarán zajló krikettmeccs foglalja nyugtalanító keretbe utazásunkat: maga az író (Tim Curry alakításában) érkezik ide, majd hallgatja végig az előttünk megelevenedő történetet a titokzatos Crossley (Alan Bates) tolmácsolásában. "A történet minden egyes átkozott szava igaz, csak hát én mindig másképpen mondom el" - közli a férfi, és muszáj hinnünk neki, annak ellenére, hogy olyan eseményeket is hosszasan ecsetel, melyek lezajlásakor ő maga nem lehetett jelen. Felmerül a kérdés: miként értesült róluk? Ő nem ad választ, csak mesél a Fielding családról, akik befogadják otthonukba (helyesebben: rájuk erőlteti magát), majd fokozatosan, egyre kegyetlenebb módszerekkel kijátszhatatlan uralma alá hajtja őket, teljes kontrollt gyakorolva felettük. A férj, Anthony (John Hurt) kezdetben szkeptikusan hallgatja Crossley hihetetlen históriáját az ausztrál őslakosok között töltött éveiről, ám a látogató szuggesztív személyisége hamarosan bűvkörébe vonja, ellenállhatatlan erejével térdre kényszeríti, és mire rádöbben, hogy a férfi valóban magával hozott valami éjsötét, mágikus hatalmat a sivatagból, már késő: Crossley először a feleségét (Susannah York), majd az ép elméjét is elragadja tőle.

A film tehát többszörös keretbe foglalja a történéseket, ráadásul kizárólag egy elmebeteg narrátor szavaira hagyatkozhatunk, nézői helyzetünk így kényelmetlen párhuzamba kerül viszonyunkkal a mindenkori realitáshoz: csak azt tudjuk, amit megosztanak velünk. Ha már a kezdetekkor félrevezetnek, mindent rosszul hiszünk. Nem várhatunk helyes válaszokat, ha eleve hibás kérdéseket teszünk fel. A film jelrendszere megfejthetetlenül sokrétű, csak sejtéseink lehetnek, bizonyosságunk soha. Az események centrumában elhelyezkedő, a szálakat kedvére mozgató Crossley alakja, valódi funkciója sem teljesen egyértelmű: szándékai alattomosak, rosszindulata kétségtelen, agresszivitása mögött azonban felfedezhető a tanítás vágya, a prófétaszerep kényszerű vállalása is.

Első felbukkanását megelőzően a kamera hosszan időzik egy, az őrültekháza udvarán sétálgató páván: a madarat egyes kultúrákban farktollai mintázata miatt a felsőbb hatalmak mindent látó szemével azonosítják (emlékszünk, ugye, hogy Crossley arról is tud, amit nem láthatott). Anthony biciklijének kerekét először saját kezével rongálja, majd javítja meg: a kerék közismert jelképe az örök körforgásnak, melynek működésébe a férfi látható kéjjel avatkozik bele. Elmondása szerint az ausztrál bennszülöttek megtanították, hogyan öljön a hangjával (erre utal a cím), mielőtt üvöltene, felszólítja Anthonyt, hogy fogja be a fülét, azt pedig talán szükségtelen megmagyaráznom, ki az, akinek hangját soha nem hallhatja földi halandó. Ambivalens szerepét egészen egyszerű jelzésekkel is a tudomásunkra hozzák: a visszaemlékezések során viselt koromfekete kabátját az elmeotthon hófehér egyenruhájára húzza fel, mielőtt belekezdene történetébe. Bár ténykedése vitathatatlanul ártalmas, a hazug látszat-lét elleni támadásaival és a hétköznapi idill porig rombolásával sikeresen szakítja ki áldozatait a kényelmes, gondolattalan tespedtségből.

A Gyilkos kiáltás virtuóz eleganciával plántálja belénk a szorongást, a bizonytalanságot, látszólag jelentéktelen momentumok kiemelésével, a cselekmény súlypontjainak folytonos variálásával tudatosítja, hogy nem mindig azt szükséges meglátnunk, amit kegyesen megmutatnak nekünk. Kibogozhatatlannak látszó rétegeivel számtalan jelentés esélyét villantja fel, útvesztőt épít, amiben fátylakkal a szemünkön bolyongunk, nem tehetünk mást, ha igazodni próbálunk szabályaihoz. A rend itt minden ízében rendellenes, ugyanakkor sejthető, hogy a káosz kibontása juttat a lehető legközelebb a lényeghez.

Az íróként Roman Polanski Kés a vízben című remeklésén is dolgozó Jerzy Skolimowski (Ölésre ítélve) filmje a megismerhetetlenről, a mindannyiunkat kísértő végső kérdésekről szól, helyesen felismerve, hogy az emberi elme nem feltétlenül alkalmas ezek megválaszolására. Ha bepillantást nyerünk a színfalak mögé, lényünk óhatatlanul darabjaira hullik. A film nem adja kezünkbe a megoldás kulcsát, sőt, inkább óvatosságra int: vannak ajtók, amik jobb, ha örökre zárva maradnak.

Persze tévedhetek is. Elvégre csak azt tudom, amit megmutattak.

Iszonyat

A kezdőkép szuggesztív rettenete kíméletlenül torkon ragad: egy tágra nyílt szem mered ránk fagyott érzéketlenséggel, kiürülve, tompán, mintha minden mindegy lenne már. Ez a szem a kapu, melyen keresztül mostantól befogadjuk a világot. Átjáró, ami a kárhozatba vezet. Mélyén örvény nyílik, hömpölyögve húz magába. A tekintet ide-oda rebben. Monoton, vészjósló ütemek. A stáblista a recehártyán úszik. A kép kinyit, látjuk a gyönyörű arcot a rémisztő szem körül. Tudjuk, hogy a lány valami olyasmit lát, amit mi soha nem akartunk látni. Egy asszony élettelen kezét fogja. A nő kiterítve fekszik, arcán falfehér, repedezett maszk. Halott talán? Minden moccanatlan. Az asszony keze hirtelen megrándul. Kérdőre vonja a lányt: mi történt, talán elaludt? Ő buzgón szabadkozik, folytatja a manikűrözést. Minden rendben. Nincs veszély. Csak  szépségszalon, nem ravatalozó. A valóság helyrezökken. De mi addigra már láttuk azt a rettenetes szemet.

Carol (Catherine Deneuve) csodaszép, fiatal lány. Nővérével, Helennel (Yvonne Furneaux) él egy lakásban, kényszerűségből elviselve annak kicsapongásait. Carol egy kozmetikai szalonban dolgozik, kizárólag nőtársaságban. Akad egy kedves udvarlója is, minden rendben lévőnek tűnik körülötte. Csendes, tartózkodó, visszafogott, megközelíthetetlen. Szégyenlősségének álcája azonban súlyos elfojtásokat leplez. Carol irtózik a férfiaktól, a testiség gondolata undorral tölti el, teljes lényével tiltakozik a szexualitás, a hús bűnei ellen. Hiába próbálja távol tartani magát tőle, a romlottság mindenhol kísérti: látja az útépítő munkások tekintetében, hallja kolléganői panaszaiból, érzi a bűzét ruháin, a bőrén. Mikor nővére a szeretője társaságában elutazik, a lány magára marad a lakásban. A téboly lassan áttüremkedik a repedéseken, lerombolja a színlelt normalitást, feltartóztathatatlanul felszínre tör, Carol pedig tehetetlen ájulattal adja át magát neki.

Ez a téboly pedig a legrosszabb dolog, ami történhet velünk. A fizikummal rendelkező szörnyetegek, vámpírok, farkasemberek legyűrhetők, saját agyunk elől azonban nincs hová bújni. Ha az elme lázad ellened, esélyed sem marad. Carol menekülni próbál, de következetesen rossz irányba halad, magára zárja a borzalmakat, akaratlanul táplálja a démont. A közeledést zaklatásnak véli, a segítő szándékot értelmezni is képtelen, ha megcsókolják, úgy érzi, bemocskolódott. Fejében felfakad egy beteg góc, a méreg alattomosan szétárad szervezetében, sejtjeiben burjánzik, levakarhatatlan iszapként ülepszik le koponyájában. Szemének karcos szűrőjén keresztül a valóság torz, deformált képeit fogadja be, szétroncsolt pszichéje hazugságokat közvetít felé. Egy baleset mellett oda sem fordulva, közönyösen halad el: az nem az ő világában van, nem vele történik. Tudata régen eltávolodott, tragédiája pedig, hogy testének maradnia kell.

A filmtörténet során sokan és sokféleképpen tettek kísérletet őrülettel sebzett elmék feltárására, de talán senki nem jutott olyan éjsötét mélységekig, mint Roman Polanski ebben a korai, szürrealista remeklésében. A rendező nem egyszerűen felkavaró pszichológiai látleletet nyújt egy labilis lány végső összeomlásáról, inkább egyenesen a lidércnyomásos tudatalatti pokol vermébe rángatja nézőjét, hallucinációk és tévképzetek labirintusán vonszolja keresztül, ellenállhatatlan erővel és drasztikus módszerességgel térképezve fel a bomlott agy minden szegletét. Széles látószögű lencsék használatával, a díszletek mozgatásával, a falak felhasogatásával és állaguk megváltoztatásával teremti meg a valóság teljes széthullásának illúzióját, végtelen kreativitással rohamozva minden érzékszervünket. Óraketyegés, lélegzetvételek, akaratlanul kihallgatott szeretkezés zajai válnak rémületessé, egy rothadó, nyúzott nyúltetem alakul horrorisztikus látomássá.

Catherine Deneuve játéka félelmetesen hibátlan, Carol elveszettségét, gyámoltalanságát, és betegségéből fakadó veszélypotenciálját egyaránt képes megjeleníteni, fagyott tekintetében legbensőbb félelmeinket látjuk kikristályosodni. Chico Hamilton jazz alapú kísérőzenéje (Szabó Gábor, Amerikában komoly karriert befutó muzsikus hangszerelésével) zaklatottságával és hideglelős futamaival több, mint egyszerű aláfestés, teljes jogú hatáskeltő eszközként, a képektől elválaszthatatlan alkotóelemként funkcionál. A vágás ritmusa, a bámulatosan ötletes és precíz kameramozgások napjainkban is érvényesek, tökéletesen modernnek hatnak, a mára elhasznált sokk-effektek (a becsukódó tükrös szekrényben megvillanó férfialak) váratlanok és intenzívek. Az Iszonyat nem egyszerűen horrorfilm: a rémület koromfekete, sűrű esszenciája, a szorongás és az undor lényegét felszínre hívó látomásos tudatfolyam.

Nézőként általában vonzódunk a saját személyiségünktől élesen eltérő, fenyegetésük ellenére izgalmakkal szolgáló pszichikai sérültek bemutatásához, édes megkönnyebbülést jelent a tudat, hogy mi magunk nem vagyunk ilyenek. Az Iszonyat azonban nem engedélyezi számunkra a megnyugvást. Nem távolról figyeli története szenvedő alanyát, a kényelmes voyeur-szerep helyett azonosulásra kényszerít. Carollal együtt bolyongunk a kiút nélküli labirintusban, a nyugtalanító zárókép után pedig tekintete mindenhová elkísér minket.

Az Iszonyat költői, hátborzongatóan hiteles, ugyanakkor szürrealisztikus látványörvény, képei billogként égnek az agyba, cincálják darabokra a komfortzónát.

Nincs hová bújni előle. Ha egyszer elkapott, többé nem ereszt.

Száguldás a semmibe

Rozsdamarta autótetemek a homokban. Gyárak, munkagépek, a város forgataga után csak a Semmi, kaktuszbokrok, csörgőkígyók és lókoponyák. Agyadban adrenalin dörömböl. Verejtéked rád feszül. Benzin és benzedrin hajtanak előre. A valóság felhígul, a világ süvítő színsávokra bomlik körülötted. Nem állhatsz le. Nem adhatod fel. A tét mindennél nagyobb: személyes szabadságod, integritásod. Az Életed. Elemelkedsz a talajtól. Modern Ikarosz vagy, a Napkorong vonz magához. Felfelé zuhansz, egyenesen az égbe. Annyira nevetsz, hogy az már halálsikoly. Hiába figyelnek, nem értik, mi vagy. Egyesek készek lennének követni bárhová, másoknak potenciális veszélyforrást jelentesz. Mindent megtennének, hogy ellehetetlenítsenek. Félnek tőled. Látják, hogy nem tűröd a bilincseket. Az országút fehér cápája vagy: ha meg kellene állnod, belepusztulnál. A világ nem tűri jelenlétedet. A falak körbezárnak. Az egyetlen lehetséges megoldást választod: leszegett fejjel nekik rontasz.

A művészet valahol ott kezdődik, ahol az alkotás túllép önmagán, plusztartalmakat nyújt az információkon felül, melyeket közölni hivatott. Valódi befogadói élményről akkor beszélhetünk, mikor a mű képes lelki folyamatokat, felháborodást, dühöt, örömöt, vagy egyenesen extázist generálni bennünk. A Száguldás a semmibe (Vanishing Point) kétségkívül ilyen film: a fehér Dodge Challenger villámcsapásként hasítja fel a retinádat, felrobban az agyadban, kipurgál és megtisztít, a detonáció ereje pedig szíved legszenzitívebb pontjáig hatol. 

A történet puszta eszköz itt, ürügy a féktelen száguldásra, de lássuk: az ex-autóversenyző Kowalski (Barry Newman) feladata, hogy eljuttasson egy fehér Dodge Challengert Denverből San Franciscóba. Hamarosan összetűzésbe kerül a hatóságokkal, a rendőrség üldözőbe veszi, ügye pedig széles médianyilvánosságot kap, köszönhetően a vak, fekete rádiós Super Soul (Cleavon Little) buzgó lelkesedésének, mellyel a hajszát közvetíti. Kowalski a nép számára ikon, a hatóságok szemében szálka lesz, az egyszerű emberek áhítattal és izgalommal, a rendőrség értetlen, tehetetlen dühvel figyeli ámokfutását.

A Száguldás a semmibe amellett, hogy elképesztően pörgős, minden ízében vonzó, tökös és szórakoztató road movie, lényegében a Szabadság eszményéhez intézett hősköltemény, modern eposz, a mindenkori hatalom pofájába vágott, diadalmasan kinyújtott középső ujj. Megismételhetetlen bravúr, precízen felépített, megtervezett, mégis az ősi ösztönökre ható, elemi erejű, hátborzongató trip, a sivatag fölötti végtelenbe nyúló égboltra üvöltött forradalmi kiáltvány.

Dialógusok csak a legszükségesebb esetben segítik tájékozódásunkat, a rendező Richard C. Sarafian okkal bízik képei letaglózó erejében: mikor az országúti járőröket eszetlen vagánysággal, nyaktörő mutatványokkal, vigyorogva szívató Kowalski után a rádió stúdiójában extázisban táncoló Super Soult látjuk, az többet nyújt minden didaktikus tanulságnál, érezzük az örömöt, megéljük a pillanatot. A meztelenül motorozó gyönyörű lány, a csapdaként felvonuló ormótlan, tankszerű munkagépek, a kígyózó országút, a meghódíthatatlan, de felfedezésre váró sivatag mind olyan erős szimbólumok, melyek nem szorulnak magyarázatra. A Kowalski múltját felvillantó flashbackek bőven hagynak teret a találgatásra, a hős mindvégig a néző számára is titokzatos, megfejthetetlen, ebből következően vonzó jelenség marad.

1971-et írunk, a hippikultúra még tartja magát (a film teljes természetességgel kezeli főszereplője kábítószer-függőségét és a marihuána fogyasztást), de nem lehet kétséges, hogy a hatalom ökle hamarosan lecsap a virággyerekekre, a Szabadság hazájában ugyanis megengedhetetlen, hogy azt csináld, ami jól esik. A rendőrség figyelmét azonnal felkelti a látható örömmel száguldozó virtuóz sofőr, a zsaruk kezdetben egymásnak sem képesek megmagyarázni, pontosan miért is kellene feltartóztatniuk a kocsit, egyszerűen csak meggyőződésük, hogy ez a gátlástalan viselkedés nem helyénvaló. Bár a civil lakosság egy emberként ölelné keblére Kowalskit, ő közöttük is kívülálló marad: Super Soul segítségét csak vonakodva fogadja el, a segítségére siető hippiket elnéző mosollyal figyeli, véletlenül sem egy közülük. A düh, ami munkál benne, összeegyeztethetetlen a flower-power szellemiségével. A film elején tét nélküli szórakozásnak látszó rendőr-heccelés fokozatosan válik élethalálharccá, hiába tudjuk, hogy Kowalski felelősségre vonása nem szükségszerűen lenne súlyos, sőt, a végső csapda sem feltétlenül kijátszhatatlan, a szembenállás mindenkori vágya a végletekig hitelesíti hősünk motivációit. Mikor a hatóságok szó szerint megrohamozzák Super Soul stúdióját, ráadásul egy flashbackből megtudjuk, hogy Kowalski ellenérzései a rendőrséggel kapcsolatban korántsem megalapozatlanok, végleg nyilvánvaló válik, melyik oldalt kell választanunk. 

Ha mindez még nem lenne elég, íme néhány tényszerű adalék a Száguldás a semmibe kúlságfaktorának érzékeltetésére: Quentin Tarantino a Halálbiztosban nem csak megidézi a mozit, de konkrétan kimondatja szereplőivel, hogy ez a hetvenes évek egyik legjobb filmje (valamint nem lehetetlen, hogy a főhőst kísérő országos figyelem volt az ihletője a Született gyilkosok médiaszatírájának), a Primal Scream nevű kiváló, ám hazánkban méltatlanul kevesek által ismert pszichedelikus rockbanda pedig Vanishing Pointra keresztelt albumát teljes egészében ennek a műnek szentelte, nem csak számcímeiben (Kowalski) utalva rá, de konkrét hangmintákat is felhasználva belőle.

A Száguldás a semmibe bátor, felszabadító erejű filmélmény, ott a helye az olyan klasszikusok mellett, mint a Száll a kakukk fészkére vagy a Szelíd motorosok. Különösen ajánlom azok figyelmébe, akik szerint a társadalmi szabályrendszer elfogadása a szellemi érettség bizonyítéka, az érvényesüléshez elengedhetetlen, ily módon vállalható kompromisszum. Nem az. Csak a legtöbben szükségszerűen megtesszük, mert elhitetik velünk, hogy nincs más választásunk.

Mindig van másik út. Csak néha a Semmibe vezet.

(A filmből 1997-ben készült egy remake Viggo Mortensen főszereplésével, ami pont annyi figyelmet érdemel, amennyit a cikkben szántam rá.)

Harcban élve

Szinte látom magam előtt Sylvester Stallone nappaliját, ahogy az idősödő akcióisten a kandalló előtt, kedvenc karosszékében ülve, fogai között egy bazi nagy szivart forgatva, elegáns selyemköntösbe bugyolálva olvasgatja Chuck Logan regénysorozatának Homefront című kötetét. Sly időnként felpillant a lapokról, és a táncoló lángnyelveket figyelve arról ábrándozik, milyen tökéletes szerep lehetne számára az elvesztett feleségét gyászoló, lányát minden körülmények között oltalmazó, kőkemény öklű igazságosztó, Phil Broker karaktere. Sly szinte látja is magát a főhős bőrében, az alapvetően higgadt természetű, halk szavú, de az őt és szeretteit ért sérelmeket brutális hatékonysággal megtorolni képes ex-ügynököt mintha egyenesen róla mintázták volna. Sly figyeli a táncoló lángnyelveket, bölcsen elmosolyodik, majd meghoz egy nehéz, de elismerésre méltó döntést: tárcsázza cimboráját, Jason Statham-et.

Phil Broker (Statham) beépített ügynökként vesz részt egy droglabor felszámolásában, ahol a vérfürdőbe torkolló rajtaütés során (és Broker szándéka ellenére) a túlbuzgó kommandósok szitává lövik a bandafőnök fiát. A drogbáró ezek után az áruló Brokert teszi felelőssé fia haláláért, az ügynök pedig arra kényszerül, hogy kislányával egy csendes kisvárosban húzza meg magát új személyazonossággal, egy új élet reményében. A helyi viszonyok persze korántsem annyira rendezettek, mint amilyennek első látásra tűnnek (már megint a kurva redneckek), Broker hamarosan összetűzésbe keveredik a közösség kevésbé tisztességes tagjaival, személyazonosságát felfedik, és nem haboznak azt mihamarabb a bosszúra szomjazó nagyfőnök tudomására hozni.

A Harcban élve játékidejének nagy részében csupán a szereplők közti viszonyok tisztázása, a konfliktusok kibontása zajlik, a prológus véres rajtaütését, és az akciódús finálét  leszámítva csak kisebb (és a főszereplő személyéből adódóan meglehetősen egyoldalú), de szépen levezényelt, dinamikus közelharcokat láthatunk. A forgatókönyv megírását magára vállaló Stallone ráérősen, komótosan görgeti előre a cselekményt, nem erőlteti az akciójeleneteket ott, ahol nincs helyük: Broker visszafogja magát, amíg csak teheti, igyekszik maga mögött hagyni a múltját, csak akkor üt, mikor már végképp nincs más választása. A kisvárosi mindennapok bemutatása meglepően realisztikus és életszerű, metamfetamin-függő anyukák hordják az iskolába elhízott csemetéiket, a város hivatalos rossz fiújának (James Franco) sötét üzelmei köztudottak, felelősségre vonástól azonban nem kell tartania, a seriff (Clancy Brown) jóindulatú és intelligens ugyan, a lényegi problémákat azonban nem ő oldja meg. A figurák személyes drámái nem túlzottan eredetiek, ugyanakkor minden cselekedetük indokolt, döntéseik háttere megalapozott, dilemmáik átélhetőek. A forgatókönyv erényei nyilván a regény szövegének is köszönhetőek, Stallone azonban kétségkívül szép munkát végzett az adaptálással.

Jason Statham az a fickó, akinek gond nélkül elhisszük, hogy képes hátrakötözött kezekkel is szanaszét rúgni három vascsövekkel felfegyverkezett nagydarab tahót, itt azonban lehetőséget kap élni nem túl választékos, de felmutatható színészi eszköztárával is, ő pedig tisztességesen helytáll. Nem vállal sokat, de hozza, amit szerepe megkövetel. Kislányával való kapcsolatának részletezése nem fullad unalomba, egy pillanatra sem válik kínossá, ami neki, és a lányát játszó Izabela Vidovicnak egyaránt köszönhető: a kis csajról gyanúm szerint nem most hallottunk utoljára. A film mellékszereplők tekintetében is kifejezetten erős, Brown és Winona Ryder ritkán, de mindig szívesen látott ismerősök, James Franco pedig fogalmam sincs, hogy kerülhetett ide (finoman szólva sem egyértelmű választás a szerepre), de minden jelenetében simán lopja a show-t.

A Harcban élve okosan felépített, pofonegyszerű, de minden pillanatában működő film, a látványos, fizikai törvényszerűségeket figyelmen kívül hagyó akciójelenetek helyett szereplőire fókuszál, a feleslegesen túlpörgetett cselekményt lassú tempójú, de mindvégig feszült történetre cseréli. Ha Stallone játssza el főszerepét, talán helytelen elvárásaink lettek volna irányában, így azonban nem kíván több lenni egy, az átlagosnál (csak némileg, de) intelligensebb akciófilmnél. Az pedig néha éppen elegendő.

Out of the Furnace

Harlan DeGroat (Woody Harrelson) aktuális csajával piálgat egy autósmoziban, a vásznon a Clive Barker novellája alapján készült Éjféli etetés pereg. Egy ponton Harlan úgy érzi, a nő tiszteletlen vele. Illedelmesen elkéri tőle a kajáját ("Give me that fuckin' hot dog") majd a  mélytorkoztatásnak egy cseppet sem szexi formájában részesíti gyerekkar vastagságú szivarja segítségével. Mikor a szomszéd kocsiban ülő pár férfitagja nehezményezi ténykedését, kiszáll, szarrá veri a szerencsétlent, és ugyanezt helyezi kilátásba a mozi teljes közönségének. Főcím. Ilyen nyitány után okkal számíthatnánk hasonlóan brutális, vérmocskos, szemét folytatásra, az Out of the Furnace azonban behúzza a féket, szokatlan lassúsággal, megfontoltan építkezik, de szerencsére párszor még kivillantja a foga fehérjét.

Fekete füstöt okádó gyárkémények. Gépolajtól bűzlő műhelyek. Fény csak a hegesztőpisztolyod csövén szikrázik. Túlóra, dupla műszak, a jobb élet reménye helyett pusztán azért, hogy felszínen maradj. Kapaszkodsz, küszködsz, és senki nem mutat kiutat. A rabszolgameló után állott sör a kocsmában, körülötted ugyanazok a vesztesek, akik tegnap is itt voltak, itt lesznek holnap is, egészen addig, míg valamelyikőtök bele nem döglik a monoton robotba. A gyár hamarosan bezár, nem tudod, mi lesz utána, csinálod hát, amíg lehet, amíg engedik. Nem akarsz bajba keveredni. Tűröd a megpróbáltatásokat, összeszorított fogakkal mosolyogsz akkor is, mikor mindenki más már üvöltene. Egyetlen vagyonod az emberséged. Ragaszkodnod kell hozzá, minden körülmények között. Akkor is, ha a törvény azt mondja: csak tűrj tovább.

Russel Baze (Christian Bale) eleinte így tesz. Krisztusi alázattal hajt fejet sorsa előtt, bejár a gyárba, gürcöl inaszakadtáig. Tudja, hogy nincs más esélye. Igyekszik az élet örömeire fókuszálni: a gyönyörű Lena (Zoe Saldana) várja haza, és Russel szerencsésnek érzi magát, amiért a nő mellett lehet. Másra nincs is szüksége. A gyerekvállalást tervezik, minden esélyük megvan rá, hogy életük végéig együtt maradjanak. Russel követi a mintát, amit apjától látott, feláldozza magát családjáért, szeretteiért, mások érdekeit gondolkodás nélkül sajátjai fölé helyezi, attól boldog, ha a körülötte élők elégedettek. Öccse, Rodney (Casey Affleck) egészen másképp gondolja. Az iraki háború poklát többszörösen megjárt fiú számára az önfeladás nem opció. A halál torkából tért vissza, nem dobhatja oda magát aprópénzért, nem fogadhatja el, hogy az életet a tét nélküli tengődés jelenti. Ő többet akar. Minden áron. Egyvalamihez ért: kárt tenni a másikban. Erre képezték ki. Forrongó dühétől tüzelve megállíthatatlan a ringben. Illegális bunyók bajnoka lehetne, könyörög az alvilág legmélyebb bugyraiban is járatos John Petty-nek (Willem Dafoe), hogy vigye magával a keményebb helyekre. Oda, ahol a nagy pénz mozog. Ahol emelkednek a tétek. Petty sokáig ellenáll, félti a srácot, de végül úgy dönt, tesz vele egy próbát. És itt jön a képbe a film elején látott Harlan DeGroat, az immorális, gátlástalan, mizantróp anyabaszó.

Az Out of the Furnace egy hagyományos bosszúfilmhez képest kifejezetten messziről indít, a lényegi konfliktus kibomlásáig egészen a játékidő feléig kell várnunk. Scott Cooper rendező (Őrült szív) számára a főszereplőkben zajló lelki folyamatok fontosabbak, mint a bosszúállás vérgőzös bemutatása. Mindenre hagy időt, nem rohan ész nélkül az események sűrűjébe, tisztázza a motivációkat, gondosan vázolja a szereplők közti viszonyokat. A szándékolt megfontoltság értékelése befogadófüggő, az viszont kétségtelen, hogy agyonvagdosott, papírmasé karaktereket mozgató akciófilm helyett öröm látni egy ténylegesen kibontott, csendesen elmesélt történetet tökös, egyszerű elveket valló, de azokhoz a végletekig ragaszkodni képes Férfiakról (így, nagybetűvel), akik csupa olyan idejétmúlt eszmét képviselnek (büszkeség, bajtársiasság, tisztelet), melyeket mindennapjaink során bizony hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Westernhősök egy olyan világban, ami kíméletlenül kiveti magából, ellehetetleníti a hősöket. Vannak döntések, melyeket nem kerülhetsz meg, ha tiszta tekintettel akarsz tükörbe nézni: ők megteszik, és nem törődnek a következményekkel. A törvény csak sallang, az igazság a fejedben dől el. Ha folyamatosan megúszásra játszol, egy nap arra ébredsz majd, hogy eltűnt a gerinced.

Cooper az atmoszférateremtésben is jeleskedik, kellemetlenül realista a kisvárosi élet bemutatása, a gyár mocska levakarhatatlan, a drogbarlangként működő lakás bűze orrfacsaró, az illegális bokszmeccsen verejtékkel kevert vér szaga terjeng, az Out of the Furnace mégis elsősorban színészfilm, méghozzá a  minőségi fajtából. Bale, Dafoe, a jóindulatú, de a törvények betartásának kényszere miatt tehetetlen rendőr szerepében feltűnő Forest Whitaker mondhatni szokás szerint remekelnek, meglepetést viszont Affleck és Harrelson okoznak: előbbi látható elhivatottsággal, korábbi szerepeiben jellemző visszafogottságát sikeresen levetkőzve alakítja a zabolázhatatlan, forrófejű, örökösen sértett utcagyereket, utóbbi pedig több remek pszichopata-alakítás után azzal döbbent meg, hogy még mindig képes árnyalni karakterét, és tartalommal tölt meg egy olyan figurát, akit akár a kisujjából is kirázhatna. A rendező és szerzőtársa, Brad Ingelsby által jegyzett forgatókönyv a dialógusokkal, jellemrajzokkal biztos kézzel bánik, időnként azonban becsúsznak zavaróan szájbarágós, a szereplők nyilvánvaló tulajdonságait feleslegesen egyértelműsítő megoldások, illetve a fordulatok néhol meglepően légből kapottak, érthetetlen módon esetlenek (DeGroat búvóhelyének véletlenszerű megtalálása).

Az Out of the Furnace egy számtalanszor, számtalan módon feldolgozott témát boncolgat időnként meg-meg remegő kézzel, de figuráinak finom jellemrajza, az amerikai álom alulnézetből történő bemutatása, és a pazar színészgárda okán mindenképpen érdemes a figyelemre. Üzenete nem túl harsány, a legkevésbé sem újszerű, de örök igazság: ha úgy érzed, nem tűrhetsz tovább, ne törődj semmivel, csak csapj oda. Jó látni, ahogy valaki végre odacsap.

Pontypool

Talán nem szabadna megírnom ezt a cikket. Bár a gépelt szöveg elviekben biztonságos, a valóságot sosem lehet tudni. Fennáll a lehetősége, hogy fertőzött szavakat használok. Igyekszem nem hangosan gondolkodni. Mikor olvassátok, ti is csak magatokban tegyétek. Biztos, ami biztos. Ha mégis hangosan olvassátok, ne értelmezzétek. Amit leírok, az nem vélemény. Ezek csak szavak. Nem jelentenek semmit. Rengeteg mindent jelentenek. Pontypool nem jelent semmit. Csak egy szó. Pontypool mindent jelent. Mindenhol ott van. Nincs sehol. Pontypool Kanadában van. Pontypool csak egy film. Film a szavakról. Szavakkal írok véleményt a szavakról szóló filmről. Elolvasod a szavakat a szavakról szóló filmről beszélő szövegben. Beszélek hozzád a szavakról szóló filmről írt szöveggel. Nem vagyok benne biztos, van-e értelme. Látnod kell a szemeddel a szájjal mondott, füllel hallott, aggyal felfogott szavakról szóló filmet, hogy megértsd, mit írok le a kezemmel. És ez a bajoknak csak a kezdete.

Grant Mazzy (Stephen McHattie) veterán rádióbemondó (ha úgy tetszik: szpíker) egy hideg, barátságtalan reggelen bemegy a munkahelyére, hogy egyéni hangvételű műsorával ismét megkísérelje felrázni a címben szereplő álmos, jelentéktelen kisváros lakóit. Odakint a baljós, nehezen értelmezhető jelek után hamarosan elszabadul a nem kevésbé nehezen értelmezhető Pokol, az emberek halandzsázva esnek egymásnak az utcákon, épületeket rohamoznak, egyre több az áldozat, a fertőzés terjed, senki nem tudja, honnan indult, mi váltotta ki, és úgy egyáltalán: mi a franc ez az egész. Mazzy, és az épületben rekedt munkatársai velünk együtt csupán a túlélők elmondásai alapján értesülnek a történtekről, nincsenek támpontjaik, mit kellene tenniük, semmi sem biztos, mindenki csak beszél, de senki sem tudja megmagyarázni, tulajdonképpen miről is pontosan.

Zombiinvázió esetén már a kezdetektől tudható, hogy társadalmi mondanivaló rejlik a történések mélyén, a Pontypool pedig egyenesen odáig merészkedik, hogy az eseményeket teljes egészében alárendeli választott témájának. A film szinte kategorikusan elutasítja a mozgókép adta lehetőségek kihasználását (egy kis légterű stúdiószínházban a teljes cselekmény tökéletesen reprodukálható lehetne), rájátszik a minimális információadagolás feszültségteremtő erejére, helyesen ismerve fel, hogy gyakran sokkal félelmetesebb az, amit csak sejthetünk, annál, amit hiánytalanul megmutatnak nekünk. Vér csak a legindokoltabb esetben szennyezi a díszleteket, tényleges fizikai atrocitásra pedig egyetlen esetben kerül sor, a lényeg akkor is kamerán kívül zajlik. A támadók leginkább önmagukra jelentenek veszélyt, mégis sokkoló, ahogy Georgina Reilly karaktere saját testét pusztítja el módszeres következetességgel. A stúdió falain kívül zajló apokalipszis súlya ránk telepszik, a nyomasztó atmoszféra, a kilátástalanság érzete tapintható, szerencsésen elkerüljük azonban az üresjáratokat, a történések sodró lendületűek és izgalmasak, annak ellenére, hogy a világon semmit nem látunk belőlük. Mikor végighallgatod, ahogy egy fertőzött férfi gyerekhangon sír az anyja után, a hideg futkos a hátadon, keményebben, mintha látnád, ahogy lógó belekkel, vicsorogva botorkál feléd. Mikor a betegek elözönlik a stúdiót, szinte csak dörömbölő kezek maradnak belőlük egy maszatos plexifalon, tehetetlenek, de a legrosszabb nem az, hogy szét akarnak tépni: sokkal félelmetesebb, hogy egy leszel közülük.

Tony Burgess forgatókönyvének érdeme, hogy választott témáját úgy képes maradéktalanul kivesézni, hogy semmit nem rág a szánkba, nem sulykol, nem okoskodik, csak teremt egy közeget, ami önmagában is képes megjeleníteni közlendőjének lényegét. Mazzy maga is szavainak jelentőségéről elmélkedik (gondoljunk bele: az a munkája, hogy belebeszél a semmibe, láthatatlan beszélgetőpartnerekre vadászik egy üres stúdióból), producere, a Lisa Houle által alakított Sydney Briar pedig nem győzi hangsúlyozni, milyen kiemelt fontossággal bír minden szavuk, amit az éterbe küldenek (később rájön, hogy a helyzet nem ennyire tiszta). Az információk megszerzésének egyetlen eszközei a szavak maradnak, de fokozatosan terítékre kerülnek az értelmezési problémák, annak lehetetlensége, hogy valamit ténylegesen közölni tudjunk pusztán annyival, hogy beszélünk róla. Nyilván akaratlanul, de a magyar címadás hibátlanul demonstrálja a jelenséget: "A zombik városa" - ha kimondod, tuti, hogy egy teljesen más filmet vizionálsz. Valaki személyiségét nem vázolhatjuk nevének ismételgetésével, betűk egymásutániságává redukáljuk, mégis ez az egyetlen lehetőségünk, ha valahogy utalni próbálunk rá. Jellemző a film gonosz humorára, hogy felveti: mi van, ha az ember valójában tényleg csak ennyi? Egy név a halálozási listán: ez a legtöbb, amit tudni érdemes.

A túlélés egyetlen eszköze, ha mindenki kussban marad, ami csak első hallásra tűnik könnyű áldozathozatalnak. Beszélnünk kell, ez ugyanolyan természetes és szükségszerű, mint a lélegzetvétel, ez tesz minket emberré, kimondott szavaink által próbáljuk meghatározni önmagunkat. Könnyen lehet, hogy törekvéseink eleve kudarcra ítéltettek, és teljesen jelentéktelenek a megfoghatatlan, nagybetűs LÉNYEG mellet. Mindegy is. Mert végül megírtam a cikket. Te elolvastad. Valaki meghalt odakint. Másvalaki megszületett.

A Világ meg kurvára megy tovább.

Vérturisták

Időnként mindannyiunkkal történnek felháborító dolgok. Valami olyasmi, amire nem értjük, mivel szolgáltunk rá. A buszon megtapossák vadiúj bőrcipőnket, a pénztárnál tonnányi apróval adnak vissza, rugdossák a székünket mozizás közben, a kiszemelt csajt az orrunk előtt szólítják le a bárpultnál. Vérmérséklettől, lelki alkattól függ, hogyan reagáljuk le ezeket: van, aki magából kikelve üvölteni kezd, akad, aki üt, a legtöbben azonban szó nélkül tűrjük súlyosnak vélt megrázkódtatásainkat, és képesek vagyunk feldolgozni a traumát, helyesen felismerve: kurvára nem nagy dolog. Mégis, amíg idáig jutunk, bizony megfordulnak a fejünkben a probléma megoldásának olyan változatai is, melyek a büntető törvénykönyv, és az alapvető jó modor szabályi szerint is elítélendőnek minősülnek. Napjainkban nagy divatja van az önmegvalósításnak, állandóan azt harsogják a fülünkbe, mennyire fontos kiteljesednünk abban, amiben a legjobbnak érezzük magunkat. Ez természetesen rendben is lenne, kivéve, ha történetesen a sorozatgyilkolászásban bírunk tökéletesen kiteljesedni.

Kegyetlen, mocskos, bűnös hely a nagyvilág. Mindenfelé erkölcstelenség. Felelőtlenség, meggondolatlanság és rosszindulat. Fertő. Bármerre mész, faszfejek vesznek körül. Idióták. Emberi hulladékok. Nem tisztelnek semmit és senkit. Téged különösen nem. Förtelmesen gonoszak, érzéketlenek és durvák. Hiába próbálsz jó lenni, lépten-nyomon az utadba állnak. Keresztbe tesznek terveidnek. Te azonban más vagy. Különleges. Szerelembe estél. Megtaláltad a másik feled. A Múzsád. Tudod, hogy őt rendelték neked, hiszen annyira jó vele a szex. Felemelő, tiszta érzelmek ezek: a kúráson alapszanak. Testnedveitek vakolatával borítjátok szerelmetek templomát. Vele önmagad lehetsz. Olyannak szeret, amilyen vagy. Felnéz rád. Tudja, hogy képes vagy végigvinni mindazt, amit elképzeltél. Mert nagy dolgokra vagy hivatott. Írni fogsz egy könyvet. Még nem tudod, miről, de az ilyesmi nem megy egyik napról a másikra. Ez jelentőségteljes dolog. Küldetés. Ehhez tapasztalás kell. Akkor is meg fogod írni, ha az a jöttment seggfej már írt könyvet, ráadásul hármat is. Nem hátrálhatsz meg. Eltünteted az útból. Rákényszerít. Mind ezt csinálják. Erőszakra kényszerítenek. Nem fordíthatod el a fejed, miközben azt kell látnod, hogy világodat beszennyezik, élettered meggyalázzák. Tenned kell ellene. Te csak őszinte próbálsz lenni, minden körülmények között kitartani elveid mellett. Az elvek fontosak. Azok tesznek emberré. Önmagaddá. És önmagadnál nincs fontosabb dolog a világon.

Ilyen gondolatok járhatnak Chris (Steve Oram) fejében, mikor újdonsült barátnője, Tina (Alice Lowe) társaságában lakókocsitúrára indul. Hősünk meglehetősen határozott férfiú, a végletekig kitart alapjaiban elcseszett értékrendje mellett, ami meglehetősen veszélyes ügy egy olyan figura esetében, aki szerint például többszörösen elkövetett szemetelésért balesetnek álcázott halálra gázolás dukál. Chris jót akar, de leginkább csak magának. Célja van, de pusztán annyi, hogy a valóság végre a fejében felépített rendszerhez igazodjon. Tina vakon, boldogan követi mindenhová, megváltóját látja benne, a férfit, aki minden lehetséges értelemben kitölti a benne tátongó űrt. Alternatív univerzumukban sokáig minden csodálatosan alakul (vagyis: mindenkit kinyírnak, akinek nem tetszik a pofája), a bajok akkor kezdődnek, mikor Tina rádöbben: tulajdonképpen ő maga is egyéniség, neki is vannak igényei, vágyai, és nem biztos, hogy Chris a legmegfelelőbb ember, aki mellett kiélheti azokat. 

Gombostűhegynyire szűkült világképükből, az empátia teljes hiányából fakadó tetteik következményeit párosuknak esélyük sincs felfogni. Nem tudják, mit cselekszenek. Meggyőződésük, hogy gondolkodásmódjuk helyes, a pillanatokat, mikor meginogni látszanak, hamar fölülírja a megnyugtató önigazolás: ők nem hibásak, a világ van totálisan elcseszve körülöttük. Hülyeségük esetükben nyilván a szervezet védekező mechanizmusa, ha belátnák, hová jutottak, valószínűleg nem élnék túl. Végtelenül primitív felfogóképességük csak odáig terjed, hogy azt lássák, mások mennyire nem tesznek semmit az ő boldogságuk ügyében, innen pedig már csak egyetlen lépés, hogy a körülöttük élők puszta létezését is személyük elleni támadásnak véljék. 

A Született gyilkosok álompárja, Mallory és Mickey Knox akár szimpatikusnak is mondhatók a Vérturisták szereplőihez képest. Tina és Chris ellenszenves személyisége fel sem veti az azonosulás esélyét, ráadásul Oliver Stone filmjének videoklipszerű, túlpörgetett vizualitásával szemben Ben Wheatley rendezése kifejezetten visszafogott, elszálltabb pillanataiban is inkább álomszerűen szürrealisztikus. A két főszereplő játéka félelmetesen hibátlan, kissé aggasztó belegondolni, hogy ők maguk (és Amy Jump, a rendező állandó tettestársa) jegyzik a forgatókönyvet is. A Vérturisták kétségkívül Wheatley legkönnyebben befogadható, akár közönségbarátnak is nevezhető filmje, ez azonban a Kill List és az A Field in England alkotójának esetében véletlenül sem felhőtlen, tét nélküli kikapcsolódást jelent.  Minden felmerülő szituációra jut egy remekül eltalált poén, a film elsődlegesen mégsem szórakoztató, sokkal inkább dühítő. Dühítő, mennyire igaz. Ez a két ember bármikor szembejöhet veled az utcán, bármikor a közeledbe férkőzhetnek, és nem fogod tudni meggyőzni őket arról, hogy amit tesznek, milyen mélységesen helytelen. Nem tudsz segíteni rajtuk. Ők ilyenek. 

Borítékolható, hogy a film megtekintése után megveted majd magad, ha valami hétköznapi szituáció pár pillanatra dühödt indulatokat vált ki belőled. De garantáltan ki fogja váltani. Mert ilyenek vagyunk. Nincs mit tenni. 

Magic Magic

Cinikus, Hollywood szakadatlan klisédömpingjétől megcsömörlött, a kiégés, a közöny rémétől rettegő filmrajongóként általában örömmel fogadom, ha egy mű képes totálisan félrevezetni, megcáfolja előítéleteimet, szembemegy elvárásaimmal. Mivel ezt általában öntudatos alkotói magatartásként értékelem, hálás vagyok, ha végre megdöbbentenek. Nincs annál rosszabb, mikor egy film minden kockájáról csak az sugárzik, mennyire meg kíván felelni célcsoportjának, rühellem, ha azt kell látnom, hogy minden áron ki akarják szolgálni feltételezett ízlésemet. A döbbenet, a varázslat vágya hajt az újabb és újabb élményekhez, a tudat, hogy igenis van új a Nap alatt. Mindig lesz, kell, hogy legyen, különben semmi értelme nem lenne a filmkészítésnek, meg ennek az Életnek nevezett cirkusznak úgy általában. Más a helyzet, mikor az elvárásokat maguk az alkotók kényszerítik rám egy hatásos, pszichológiai horrort ígérő trailerrel, filmjük megtekintése közben pedig fokozatosan fedik fel kártyáikat, hogy a stáblista legördülésekor csalódottan konstatáljam: bizony csúnyán által lettem baszarintva. Nem vitatom, hogy az érdeklődés felcsigázása egy film kampányának elengedhetetlen része, mondhatni ez a trailer egyetlen funkciója, gyanítom azonban, hogy a Magic Magic esetében ez a szándék önmaga ellen fordult: a hamis ígéret nagyban megnehezíti a film kétségtelen értékeinek helyes megítélését.

Alicia (Juno Temple) az unokatestvérével, és annak baráti társaságával mulatni indul egy faházba, ahol aztán a lány számára idegen környezet, a barátok között megszokottnak számító ugratások félreértelmezése, valamint Alicia fel nem dolgozott lelki problémái mindenki számára váratlan tragédiához vezetnek.

Mint írtam, a filmnek vitán felül vannak erényei, ezek közül pedig külön kiemelkedik a főszereplő, és az enyhén kattant, túlzott közvetlenséggel kommunikáló, bizarr humorú Brinket alakító Michael Cera alakítása. Mindketten a maximumot hozzák ki szerepükből, akkor is, ha kétségkívül Cera járt jobban karakterével: minden irritáló gesztusát örömmel játssza túl (akik eleve agyérgörcsöt kapnak a fejétől, ezt a filmet jobb, ha messzire kerülik), de a féktelen magánszám közben jut ideje megvillantani figurájának drámai mélységeit is, Juno Temple pedig sikerrel éri el, hogy Alicia iránt érzett szánalmunk egy pillanatra se forduljon megvetésbe, vagy lenéző sajnálatba, játékával fenntartja érdeklődésünket az események vontatottá válásakor is. A lány nyilvánvalóan súlyos beteg, csak nagyon felületes szemlélő számára tűnhet úgy, hogy jó célpontnak számít a sikamlós, vagy egyenesen durva viccekhez, a film alatt pedig fokozatosan kiderül, hogy ezen társaság tagjai bizony extrém módon felületesek. Egy pillanatra sem akarnak rosszat, csupán annyi a bűnük, hogy képtelenek észrevenni, milyen lelki folyamatokat generál a lányban viselkedésük, nem fogják fel, mennyire súlyos károkat okoznak. Mire észbe kapnának, már késő: a leépülés megindult, és visszafordíthatatlan.

Az események felkavaró volta ellenére a film sajnos nem képes maradandó élményt nyújtani. Sebastián Silva rendező nem ás elég mélyre a tudatunkban, nem markol a szívünkbe, nem hatol témája velejéig, mintha maga sem tudná biztosan, mit akar mondani a történettel azon túl, hogy elmeséli. A látványvilág Alicia hallucinációinak megjelenítésekor sem emelkedik felül a hétköznapiságon, a végkifejlet nyilvánvaló tragikuma nem hoz katarzist, csak lezajlik. A történések egyszerűségéhez képest a film néhol kifejezetten túlbonyolított, felesleges jelenetek, céltalan párbeszédek nehezítik az azonosulást. Bár a lelki folyamatok hosszasan elemzésre kerülnek, a teljes egész mégis hiányérzetet hagy maga után, nincs varázslat, a mágia nem működik. Az emberek közti sikertelen kommunikáció fájdalmas következményeiről nem sikerül újat mondani, a beteg pszichébe tett látomásos utazás helyett pedig csak egy szomorú, de cseppet sem mély tanmesét kapunk arról, milyen fontos lenne jobban odafigyelnünk egymásra. Közhely? Szerintem is. A film néha ugyan elindul egy izgalmas irányba, de alapfelvetésének tényleges kibontása előtt minduntalan megtorpan, és seggre esik.

Több bátorsággal, tisztább alkotói szándékkal a Magic Magic kőkemény, letaglózó alkotás is lehetne, következetlenségei okán azonban bekategorizálhatatlansága az egyetlen, ami különlegessé teszi. Az is valami, de sajnos csak egy vállrándításra elegendő.

You're Next

Ha rendezőként történetesen zseninek születtünk, egyszerű a képlet: csak csináljuk, amit természetünk szerint helyesnek érzünk, a végeredmény nagy valószínűséggel egyedi és megismételhetetlen, semmi máshoz nem hasonlítható műremek lesz. Amennyiben csupán középszerű talentummal vagyunk megáldva, még nem kell kétségbe esnünk: fogunk egy zsánert (esetünkben a horrort), megvizsgáljuk alkotóelemeit, kikutatjuk, mitől működőképesek, az innen-onnan összeszedegetett darabkákat ízlés szerint elrendezzük, majd agyalni kezdünk, miféle plusztartalmakkal tölthetnénk meg őket, hogy végeredményként ne egy tucatfilmet kapjunk. Választhatjuk az extremitásig fokozott erőszakot, a filozofikus megközelítést, ha viszont biztos közönségsikerre vágyunk, legkézenfekvőbb, ha a humorra voksolunk. Ehhez persze nem árt, ha rendelkezünk is némi humorral, valamint munkál bennünk az igény közönségünk szórakoztatására. Ha mindezek mellé sikerül épkézláb, csavarokat sem teljesen nélkülöző forgatókönyvet kreálnunk, és a világot sem akarjuk mindenáron megváltani, garantálható, hogy a kiéheztetett horrorrajongók lelkesen vetik rá magukat alkotásunkra.

Adam Wingard rendezőről sok minden állítható, csak az nem, hogy zseninek született volna. Félreértés ne essék, ez véletlenül sem sértés, csupán a kíméletlen tények higgadt tudomásul vétele. Van az a helyzet, mikor a lelkesedés, a jó ízlés, és az egyéni hang megtalálására utaló törekvés is elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy nézőként jól szórakozzunk. Egy darabig. A You're Next legnagyobb érdeme, hogy ügyesen elaltatja a figyelmünket, először úgy csinál, mintha vérkomoly lenne, majd, mikor már éppen ásítozni kezdenénk, elkezd tapogatózni a járatlan ösvény irányába, és néhol (tényleg nem túl gyakran, de) szerencsésen rá is talál. Örömünk mégsem lehet teljes, mivel megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy csak addig képes nyújtani valamit, amíg játékideje tart, később rá kell döbbennünk, hogy valójában kurva keveset adott.

Egy kedves, jómódú, enyhén diszfunkcionális család tagjai (papa, mama, gyerekek, és azok aktuális partnerei), a szülők házassági évfordulójának alkalmából összegyűlnek, hogy pár napot együtt töltsenek szeretetben, békességben. A terv természetesen borul, az évek óta gyülemlő sérelmek hamar felszínre törnek, a testvéri rivalizálásnál pedig csak az kellemetlenebb, mikor állatmaszkos idegenek nekilátnak a család módszeres kiirtásának. Az elegáns villa percek alatt mészárszékké változik, a házból nincs kiút, a mobiltelefonok nem működnek, a helyzet egyre kilátástalanabb, arra viszont senki nem számított, hogy a családnak éppen csak bemutatott Erin (Sharni Vinson) John McClane és Ellen Ripley szerelemgyerekeként szálljon szembe a betolakodókkal.

Ha nagydarab emberek kifejezéstelen maszkok mögé bújva baltákat és bozótvágó késeket lóbálnak, az rendkívül ijesztő tud lenni, feltéve, hogy az utóbbi években egyáltalán nem néztél horrorfilmeket. Ha esetleg mégis, kezdetben erős ellenérzéseid támadhatnak a filmmel kapcsolatban, de Wingard lazasága szerencsére képes kiemelni művét az átlagból, ha nem is túl magasra, és nem is nagyon sokáig. A karakterek motivációi egyszerűek, de logikusak és érthetőek, a túlzások megbocsáthatók, a feszültség folyamatos, a tigrismaszk alatt megbújó Simon Barrett tisztességes munkát végzett a forgatókönyvvel. Üresjáratok nincsenek, a cselekmény szépen építkezik, a csavarok megfelelően időzítettek és mérsékelten bár, de ötletesek. Brutalitás tekintetében azért vállalhattak volna többet az alkotók, a fesztiválsikereket pedig némiképp (na jó: nagyon) indokolatlannak érzem. 

Az underground-filmesként rövid, de emlékezetes szerepben feltűnő Ti West által rendezett The House of The Devil úgy volt képes valóban maradandó élményt nyújtani, hogy szinte kizárólag panelekből építkezett (más kérdés, hogy ez A fogadósok esetében már Westnek sem jött össze), a You're Next pedig csupán annyit variál a paneleken, hogy az építmény távolról újszerűnek hasson, stabilan megálljon a lábán, annak ellenére, hogy belül tök üres.

Picsába már, hogy manapság ennyinek kell örülni. 

James Ellroy-sorozat: Fekete Dália

(A Fehér jazz hazai megjelenésének örömére ezennel nyakig merülünk abban a bűnben és mocsokban, ami James Ellroy Los Angeles-e. Csúnya lesz.)

"Hollywood megbasz akkor is, ha már senki más nem akar."

Mikor egy szerző saját magát kora legjelentősebb krimiírójaként aposztrofálja, erős lehet a gyanúnk, hogy kijelentését puszta figyelemfelkeltésnek, kötetei eladott példányszámainak növekedését szolgáló, agresszív reklámfogásnak szánja. Egyetlen eset van, mikor egy ilyen kijelentés pusztán helyes önértékelésre vall, ily módon megbocsátható: ha a szerzőt James Ellroynak hívják.

A valóság Ellroy számára gyönyörűen kifestett, de messziről bűzlő hulla egy jéghideg boncasztalon, amit feldühödött sebészorvosként, tűéles szikéjével rohamoz, szabdal és hasogat, míg a foszló hús alól végül felmutathatja a sikamlós, bíborvörös, rettenetes lényeget. Kompromisszumokat hírből sem ismer, a kikövetkeztethető megoldásokat ösztönszerűen utasítja el. Regényei a megszámlálhatatlanul sok karakter, a rengeteg szerteágazó, majd a legváratlanabb helyeken és módokon összekapcsolódó történetszál ellenére sodró lendületűek, irgalmatlan tempót diktálnak, olvasóként pedig nem tehetsz mást: hagyod, hogy a fekete örvény iszapos, mocskos mélyére rántsanak. Odalent pedig nem vár más, csak mindaz, amit Életnek neveztél: eltemetve. A valós események hiánytalan prezentálása szürreális látomásokhoz vezet, a szörnyűséges tények elválaszthatatlanul olvadnak össze a horrorisztikus fikcióval. Bár szerzőjüket könnyű lenne túlzásokkal vádolni, biztos lehetsz benne, hogy pont a könyvek legborzasztóbb elemei színigazak.

1947. január 15-én minden lehetséges módon meggyalázott, iszonyatosan összeszabdalt nő holtestére bukkannak a hatóságok Los Angelesben. Bár kezdetben igyekeznek a nyilvánosság elől eltitkolni a bűntény részleteit, a sajtó hamar felkapja az ügyet, a nőt a nemrég bemutatott, Veronica Lake főszereplésével készült Kék Dália című film hatására, kedvelt öltözködési szokásai szerint elnevezik Fekete Dáliának. Az ismeretlen lány gyilkosának kézre kerítéséből így nemzeti érdek, a rendőrség renoméját szépen növelő marketinghúzás válik, a bokszolói múltjuk miatt egyébként is reflektorfényben sütkérező zsarupáros, Bucky Bleichert és Lee Blanchard pedig nekilátnak, hogy felderítsék az ügyet. Ennyi a történet kiindulópontja, amiből aztán súlyos öncsalások, képmutatás, hazugságok, személyes tragédiák és egyre növekvő hullahegyek mentén keserűen drámai, minden érzelgősségtől mentes,  szomorú, de őszintén felemelő megváltástörténet kerekedik.

A Fekete Dália az L.A. Quartet nyitódarabja, egyben tökéletes beléptetődrog a szerző univerzumába. Ellroy itt még hagy némi (legyen az bármennyire is csekély) reményt szereplői számára, mélyre taszít, de esélyt ad a felemelkedésre. Bár a legpozitívabb szereplők múltjában is éktelenkednek sötét, szégyenteljes foltok, kétségtelen szándék munkál bennük a helyes cselekvésre, akkor is, ha környezetük a legelemibb feltételeket sem biztosítja ehhez. Ez a környezet pedig a pornófilmek eldobált díszleteiből végkimerülésig dolgoztatott statiszták által épített, a kizsigerelt és eltaposott ártatlanok tetemein terpeszkedő, mindent az uralma alá hajtó erkölcstelen fenevad: Hollywood.

Az Álomgyár csábító vonzásának ellenállni képtelen Elizabeth Short gyilkosának valódi személye szinte lényegtelen az ügyben szerepet vállalók egyéb bűnei mellett, a lány tragédiája a romlottság és gerinctelenség pöcegödrének csupán egyetlen szeglete. A pont, ahol a szüntelen gyalázat kulminál, a bűn rothadó testet ölt. A nyomozás leszbikus kéjbarlangokon, előkelő, generációk óta elmebeteg családok kúriáin keresztül mexikói szamárbaszó klubokig vezet, a narrátorszerepet magára vállaló Bleichert pedig egyre kevésbé tudja (és akarja) megítélni, ilyen körülmények között mi helyes, és mi helytelen. A rendőrségi munkamódszerek ábrázolása kőkeményen realisztikus, ennek megfelelően már-már abszurdba hajlik: az erőszakkal kikényszerített vallomások bevett gyakorlatnak számítanak, a rendőrőrs a nyomozás végkimenetelét latolgató fogadóirodaként működik, a testület egyes megbecsült tagjai gyakorlatilag írástudatlanok. A Dália-ügy mielőbbi felgöngyölítése kizárólag a rendőri fizetések magasabbra tornázására, homályos politikai érdekek előremozdítására szolgál. Lee Blanchard az egyetlen, aki megszállott igyekezettel próbál a gyilkos nyomára bukkanni, de őt is az eltűnt (és valószínűleg meggyilkolt) húga tragédiája miatt érzett bűntudat, nem pedig az igazság felderítésének önzetlen vágya hajtja (itt kötelességem megjegyezni: Ellroy tíz éves korában veszítette el édesanyját, máig tisztázatlan körülmények között, magánnyomozókat is felfogadott, az eset azonban felderítetlen maradt). Bleichert kezdetben viszolyog az ügytől, igyekszik távol tartani magát tőle, Elizabeth Short azonban mélyen befészkeli magát az agyába, rátelepszik az életére, lassan szeretője ágyában is helyet követel magának. Nincs menekvés, a mocsok nem ereszt.

A két főszereplő (ahogy a sajtó hívja őket: Mr. Tűz és Mr. Jég) barátsága folyamatos, fizikai és szellemi vetélkedésen alapul, a helyzetet pedig egy szerelmi háromszög is bonyolítja, ami tökéletesen biztosítja az események dinamikáját, a szüntelen drámaiságot, és emberi érzéseket csempész a gyomorforgató díszletek közé. Távolról sem makulátlan héroszok ők, esendőségük az, amivel elnyerik szimpátiánkat egy olyan világban, ahol az őszinteség nem csak hátránynak, de egyenesen életveszélyes viselkedésformának minősül. Az igazság keresése puszta szükséglet, nem erkölcsi döntés eredménye, ráadásul nem biztos, hogy hasznodat szolgálja, ha végre rátalálsz.

A könyv komplexitásának, és tematikájának tükrében nincs mit csodálkozni azon, hogy Brian De Palma filmadaptációja nyomokban sem képes átadni az élményt, amit a regény olvasása okoz, az mégis megdöbbentő, milyen ízig-vérig hollywoodi sztorit eszkábáltak a mű alapján. Ha előtte nem olvastad a könyvet, akár élvezheted is (Zsigmond Vilmos képei lenyűgözőek), ha pedig túl vagy az írott változaton, a film garantáltan okoz majd néhány önfeledt kacagással (vagy ízes káromkodással) töltött percet.

James Ellroy munkája magasan kiemelkedik minden lehetséges kategóriából, noir-mércével is brutális, felkavaró, letaglózó műremek. Berugdal a Pokol kapuján, de egyelőre nem zárja rád az ajtót.

Az csak ezután következik.

(A cikk elején szereplő idézet Temesvári Marietta fordításából származik.)

Contracted

Előrebocsátom, hogy erről a filmről SÚLYOS SPOILEREK nélkül konkrétan lehetetlen írni, ha valakinek esetleg szívügye lenne a Contracted megtekintése, és valamennyire szeretne meglepődni, fel kell szólítanom, hogy hagyja el a helyiséget, fogja be a fülét, vagy csak simán fejezze be az olvasást.

Él az alkotó emberben egy legyűrhetetlen vágy a Nagy Mű létrehozására. A festő miniatűr akvarellek után monumentális olajképeket vizionál, az író már első novellái papírra vetésekor vaskos regényfolyamról képzeleg, a rendező nem érheti be rövidfilmmel, ha lehetősége van egész estés mozit forgatni. Jobban mutat a biográfiában, megnöveli a tekintélyt, duzzasztja a tököket. Értem és tiszteletben tartom Eric England (Madison County, kommentben lehet jelezni, ha valaki látta) törekvéseit, mégis azt kell mondanom, jobban jártunk volna (sőt, ő maga is), ha beéri kevesebbel. Az sokkal több lett volna.

Emberünknek az a remek ötlete támadt ugyanis, hogy bemutatja egy zombijárvány kezdetét, egészen a kialakulástól, a zéró pácienstől, a fertőzés megtörténtétől a fokozatos leépülésig, majd az ámokfutás elszabadulásáig. Eddig valóban nem láthattuk, hogy valaki úgy váljon lépésről lépésre élőhalottá, hogy közben fogalma sincs róla, mi történhet vele. Ez az alapötlet hibátlanul kivitelezhető lenne egy cirka negyed órás rövidfilm keretein belül, lassú felvezetéssel, majd egy ütős, vérgőzös, apokalipszist sejtető lezárással. Kurvára megnézném, komolyan. A drága Eric azonban úgy döntött, nagy dobást hajt végre, és komoly horrorfesztiválokra nevezhető játékfilmmé duzzasztja csekélyke alapanyagát. Nem kellett volna. Nagyon nem.

Samantha (Najarra Townsend), a fiatal, leszbikussággal kísérletező lány egy házibuliban részegen lefekszik egy vadidegen férfival, gumi nélkül, ahogy azt kell. Reggel igen rosszul érzi magát, de kezdetben természetesen ő és környezetének tagjai is különösen durva másnaposságra gyanakszanak. A tünetek egyre aggasztóbbá válnak, a lány leépülése feltartóztathatatlan, míg végül a fizikai amortizálódás mellé agresszivitása is megnövekszik, és mészárlásba kezd.

A leépülés stációi három napig tartanak. Három. Hosszú. Napig. Mint említettem, a film elején semmi nem utal rá, milyen folyamat zajlik a szemünk előtt, nézőként tehát a következőt látjuk: egy helyes, kedves arcú, de nem túl érdekes, majd egyre irritálóbban, hisztérikusabban és vérlázítóan illogikusan viselkedő fiatal lányt, aki szarul érzi magát. Egyre szarabbul. Nagyon szarul. Mikor már minden lehetséges testnyílásából dől a vér, végre hajlandó elmenni orvoshoz. A derék doktor semmiféle épkézláb magyarázattal nem bír előállni állapotát illetően, csak annyit lát, hogy nagy a baj, és vélhetően szexuális jellegű. A lány erre felmegy a barátnőjéhez, élete szerelméhez, békülő szexre. Miközben az imént tudtuk meg, hogy csúnyán kiütéses, meg váladékos a kis nunija. De ő megy. Kezdenek kihullani a fogai. A haja. De ő megy. Mindenféle segítségnyújtást kategorikusan elutasít. Mindent jobban tud. A csávót, akivel lefeküdt a buliban, nagy erőkkel keresi a rendőrség. De ő csak megy. Nem érti, mit csinál rosszul. Lerohadnak a körmei. Hullafoltos a bőre. Az anyja meggyanúsítja, hogy állapota kiújult drogfüggőségének köszönhető. Ezen úgy felháborodik, hogy gyorsan betép-beiszik. Hályogos a szeme. Látomási vannak. Alig él. De még mindig megy.

Higgyétek el, ezt nézni pont olyan idegőrlő, mint olvasni (vagy írni). Egyszerűen semmi nincs a történésekben, ami okkal számíthatna érdeklődésünkre. A párbeszédek kínos amatőrséggel megírtak és előadottak, a képek minden koncepció nélkül lettek felvéve, a zenére nem is emlékszem, de gyanítom, hogy valami jellegtelen minimál-indusztriál zúzda lehetett. Semmi bajom az amatőr filmekkel, sőt, a szűkös költségvetés megfelelő tehetséggel és elhivatottsággal párosulva kiváló eredményeket szülhet, itt azonban minden erőfeszítés kizárólag arra irányult, hogy csakazértis "valódi" nagy film készüljön, aminek nagysága abban áll, hogy relatíve sokáig tart (így is csak 78 percre futotta).

Ami némiképp menthetné, kevesek által ismert, de megbecsült gyöngyszemmé avathatná a Contractedet, ha legalább a brutalitást tökösen, kompromisszummentesen bevállalná, ám egy pillanatra sem teszi: a szimptómák kimerülnek némi művérben és zombisminkben, az utolsó percek gyilkosságai pedig meglepően unalmasak, feszültségmentesek és szemérmesek. Ma, amikor nagy stúdiók által finanszírozott közönségfilmek is mernek mutatni premier plánban pöcsöket, érthetetlen, mire föl ez az óvatoskodás (a nőgyógyászati vizsgálat közben például a lány nem veszi le a nadrágját). Félreértés ne essék, nem fétisem a beteg nemi szervek látványa, semmi nem vonz kevésbé, mint a torture-porn, de könyörgöm, ha már ezt választották témaként, illett volna kissé bátrabbnak lenni. Ha legalább látványosan törekednének megbotránkoztatásomra, érezném, hogy valamire látványosan törekednek. Így viszont nincs horror, csak egy... ööö... egészségügyi dráma, ami pont annyira hervasztó, amilyennek a meghatározása hangzik.

Bimbózó szexualitásukat fékevesztett orgiákban kiélő kamaszoknak mindenesetre ajánlható: lányok, húzzatok gumit az idegenekre, mert különben másnapra illogikusan viselkedő, irritáló hisztérika válik belőletek.

Nemes András: 2013 legjobb filmjei

Ember legyen a talpán, aki képes közhelymentes bevezetőt írni egy év végi listához. Mint hamarosan meglátjátok, nekem például nem jött össze. Legtöbb ismerősömtől meglepődve hallom, milyen siralmas év volt ez a filmrajongóknak. Én inkább azt mondanám, semmi különös, általában kellemesen szórakoztam. Kaptunk korrekt sci-fiket (Elysium, Oblivion), vállalható szuperhősmozikat (Vasember 3, Thor: Sötét világ), a látványfilm fogalma konkrétan új értelmet nyert (Gravitáció). Az örök kedvencek közé csupán egy alkotás nyert felvételt (bár ritkaságuk ugye sajátosságuk az örök kedvenceknek), de az atombiztosan bebetonozta magát, a fájdalmasan rossz filmek pedig szerencsésen elkerültek. A tűrhető, de nem kiemelkedő alkotások voltak többségben idén, ami nagyjából minden év filmtermésére jellemző, ezzel pedig el is érkeztünk a közhelyekig, úgyhogy inkább be is fogom. Talán csak annyi még, hogy az alább következő filmek nem feltétlenül az év legjobbjai, mivel súlyos (és szégyenteljes) elmaradásaim vannak, így ide azokat a mozikat igyekeztem összegyűjteni, amik számomra ilyen-olyan okból emlékezetesek maradtak. Ez tehát véletlenül sem egy toplista, csupán privát élménybeszámoló, amivel természetesen lehet vitatkozni, csak nem biztos, hogy van bármi értelme.

Django elszabadul
Nem tartozom Tarantino feltétlen csodálói közé, általában ugyan bírom a filmjeit, de soha nem tudtam rajongani értük. A Django azonban simán az egyik kedvencemmé vált az idei felhozatalból, leginkább QT parádésan megírt, sziporkázó dialógusai, és az azokat prezentáló, kiváló színészgárda jóvoltából. Kettétagolódása kétségtelenül felróható neki, de nem fogok panaszkodni, amiért két ennyire fasza filmet kaptam egy jegy áráért. Bár Christoph Waltz szokás szerint zseniális, furcsa, hogy Oscar bácsi hozzá vándorolt mellékszereplői teljesítményéért, lévén több szöveges jelenete van, mint a címszereplőnek, Samuel L. Jackson és DiCaprio pedig bizony nála is jóval többet nyújtanak. Nem tud zavarni az sem, hogy a filmnek körülbelül húsz perccel a stáblista előtt véget kellene érnie, hálát adok, amiért végre westernt nézhettem mozivásznon.

Gyilkos Joe
Idén nem volt gonoszabb film a moziban (igen, alapból 2011-es, de a magyar bemutató miatt itt a helye). Velejükig romlott, vagy egyszerűen csak fájdalmasan ostoba figurák otthonukba invitálják a Matthew McConaughey képében megjelenő Sátánt, hogy azt tegye velük, amit megérdemelnek. Sötét, nyomasztó, kiút nélküli rémálom, ha maradt még benned remény az emberiséget illetően, örökre búcsút mondhatsz neki. Annyit mondanék: akadt néző, aki végigröhögte a csirkecomb-szopatós jelenetet. Remélem, hogy csak kínjában.

Itt a vége - Világvége
A világvége soha nem volt olyan vicces, mint idén, ráadásul mindkét, a témát boncolgató alkotás emlékezetesre sikeredett. Seth Rogen, James Franco, és egy rakás hollywoodi elmebeteg csinálják, amihez a legjobban értenek: lemennek kutyába, kezelhetetlenül, szégyentelenül viselkednek, a felnőtté válásnak még az esélyétől is elzárkóznak (nagyon helyesen). Edgar Wright, Simon Pegg és Nick Frost ellenben úgy tűnik, hajlamosak megkomolyodni, amiért szintén hálásak lehetünk, trilógiájuk záródarabja kifejezetten érett, okos, az előzményeknél azonban egy cseppet sem kevésbé szórakoztató film, testrabló-invázió köré írt életbölcselet. Nem tudok választani közülük, ti se tegyétek: mindkét apokalipszis rettenetesen röhejes.

Pain & Gain
Bocsánatot kérek, nagyon sajnálom, tényleg, de ez bizony bekerült. Az egyetlen film, ami történetével, figuráival, világával tökéletesen indokolttá teszi Michael Bay máshol tolerálhatatlan, kártékony, irritáló tevékenységét. Ez a sztori egyenesen könyörög Bay ízléstelen lassításai, túlesztétizált beállításai, idióta testkultusza iránt: konkrétan ezekről szól. Azért ha három órás lenne, valószínűleg nem örülnék ennyire. Ambivalens érzéseim vannak: egyrészről sírva röhögtem Wahlberg Calvin Klein alsógatyáján, bamba arroganciáján, a The Rock bekokózott, vicsorgó-izzadó, mindent leszaró menekülésjelenetén, az amerikai álom cinikus paródiáján, ugyanakkor nem tudtam elfojtani magamban a kellemetlen érzést, miszerint az alkotók nem velem nevetnek, sokkal inkább rajtam. Sértettségem még inkább indokolttá válna, ha rajongója lennék Bay filmjeinek, mivel pont azt az életformát gúnyolja végtelen élvezettel, amit minden egyes korábbi munkájában büszkén propagált. Cinikus köcsög, de most elszórakoztatott.

Transz
Danny Boyle munkásságának nagy rajongója vagyok, ez a film valamiért mégsem keltette fel egyből az érdeklődésemet, viszonylag sokáig távol tartottam magam tőle. Mikor végül sort kerítettem rá, kénytelen voltam durván megfedni magam óvatoskodásomért. Másodpercek alatt beszippantott, elvarázsolt, magával rángatott egy labirintusba, amiből úgy igazán azóta sem keveredtem ki. A sztori nem csak túlbonyolított, hanem egyenesen agyzsibbasztóan szétfacsart, ennek ellenére egy percig sem fárasztó vagy unalmas: olyan elme-hullámvasút, amiből nem akarsz kiszállni akkor sem, mikor már darabjaidra szedett. A vizuális megoldások Boyle munkásságához képest is pazarul komponáltak, a színészi játék pedig egyenesen hibátlan: Vincent Cassel ugyan csak a papírformát hozza, de ez tőle bőségesen elegendő, James McAvoy figurája viszont sajnálatra méltó, kiszolgáltatott, és veszélyesen őrült egyszerre, simán az év egyik legnagyobb alakítása. Szerettem az Eredetet, de ezt annál is sokkal jobban.

Tajtékos napok
Remélem, nem kockáztatom Geekz-tagságomat ezzel a filmmel, de muszáj szerepelnie: Gondry messzire gurította gyógyszereit, hogy Boris Vian szürrealisztikus, komikus, félelmetes fantáziavilágát egy az egyben vászonra ültesse, és hiába tűnik teljesíthetetlennek a vállalása, a gátlástalan francia bizony sikerrel járt. Lehetett sejteni, hogy ha filmadaptáció készül a Tajtékos napokból, azt Gondrynak kell rendeznie, a végeredmény azonban még így is megdöbbentően hitelesre sikeredett. A regény majd' minden apró részlete megelevenedik, a szédületes ötletekkel telezsúfolt filmet nézve csak az jelenthet problémát, hogy első megtekintésre egyszerűen befogadhatatlan. Gondry egy pillanatra sem kíméli a nézőt, a látványbombák folyamatosan robbannak, lélegzetet venni sincs idő két fergeteges, már-már betegesen eredeti vizuális geg között. Ha nem tudod, mire számíts, már a kezdő képsorok földre visznek, ha azonban kíváncsi vagy, milyen filmet rendezne Boris Vian napjainkban, nem hagyhatod ki. 

A Field in England
Bár az összegzés eddigi tagjait nem rangsorolnám, ezt vegyétek egy toronymagasan kiemelkedő első helynek. Ha minden, eddig látott meghatározó filmélményemet kellene összegyűjtenem egy listára, egész biztosan azon is szerepelne, ráadásul első kritikámat erről a remekműről volt szerencsém írni a Geekzre, szóval nem magyaráznám túl: a legtöbbet ettől a filmtől kaptam idén.

ÉS KÉT NAGY CSALÓDÁS:

Farkas
Látszólag minden adott: egy népszerű karakter rejtélyes múlttal, feldolgozatlan traumákkal, menő képességekkel, Hugh Jackman személyében korunk talán legjobban sikerült szuperhős-castingjával. Mégsem képes működni. A viszonylag sűrűn előforduló, és egész korrekten levezényelt akciójelenetek ellenére a mozi feszültséget nyomokban sem tartalmaz, története feleslegesen nyújtott, túlbonyolított, fordulatai nevetségesen kiszámíthatóak, aki szerint pedig a mutáns képesség kiszívható, tegye ugyanezt egy bivalycsorda mosdatlan hímtagjaival.

Z világháború
Az év csalódása. A személyes érintettség leginkább ezen film megítélésére nyomta rá bélyegét. Ha akarnám, sem tudnám pártatlanul nézni, ráadásul eszem ágában sincs: volt szerencsém részt venni az egy hónapos magyarországi forgatáson statisztaként, és az ottani tapasztalatok alapján ez bizony egy kurva jó mozinak ígérkezett. A filmből teljes egészében kimaradt oroszországi szál a zombiapokalipszis utáni, leginkább a Mad Maxre hajazó világban játszódott, a túlnyomórészt magyar sminkes-és jelmezes csapat pedig kiváló munkát végzett. A lepukkantságuk ellenére hipercool bőrcuccok, a kreatív megoldásokkal hétköznapi használati tárgyakból átalakított fegyverek (százas szögekkel kivert golfütő, felkarra erősíthető autógumi-pajzs), és a zombik napi három órai sminkes munkát igénylő, félelmetesen gusztustalan maszkjai mind okot adtak a bizakodásra. Igen, eredetileg úgy tűnt, a zombiknak látható arcuk lesz, nem csak elmosódott CGI-masszaként hömpölyögnek majd, megszemélyesítőik profi táncművészek voltak, hihetetlen mozgáskultúrával és lényegesen hatásosabb megjelenéssel, mint a kész film néhány, beazonosítható élőhalottja. Ehhez képest megkaptuk a történelem első vértelen zombifilmjét, epilepsziás kameramunkával, buta dramaturgiai megoldásokkal, és egy, a film körüli hercehurcába látványosan belefásult Brad Pittel. Szomorú. Mindenesetre az élményt, hogy egy kedvesen mosolygó, rothadó arcú, agyvelejének nagy részét a koponyáján kívül hordó élőhalottal cigizhettem, kávézhattam a forgatási szünetekben, senki nem fogja elvenni tőlem.

Köszi, hogy itt lehetek, és köszi mindenkinek, aki olvas minket.

Jövőre, veletek, ugyanitt (mondtam már, milyen nehéz elkerülni a közhelyeket?).

Szeretni és gyűlölni a bombát, 1. rész: Dr. Strangelove

Mi történik, ha a nem éppen túláradó emberszeretetéről híres Stanley Kubrick vígjáték (pontosabban: szatíra) rendezésére adja a fejét? Apokalipszis, természetesen. A rendező leginkább egész stábját próbára tevő maximalizmusával, végletes perfekcionizmusával jellemezhető, véletlenül sem a humor jut eszünkbe róla. Félreértés ne essék: a Dr. Strangelove... sem a néző (gomba)felhőtlen szórakoztatását tűzi célul maga elé, témája az orosz-amerikai atomfegyverkezési verseny, ami ugye körülbelül annyira vicces, mint egy perforált vakbél. Hála az égnek, hogy a film nem napjainkban játszódik, megnyugodhatunk, hogy az emberi butaság, önzés és rosszindulat ma már semmiféleképpen nem vezethet olyan eredményre, amit itt láthatunk. Ja nem, bocs, persze, hogy a film aktuálisabb, mint valaha.

Az amerikai légierő tiszteletreméltó tábornoka, Jack D. Ripper (beszédes név) ismeretlen helyről olyan információk birtokába jut, melyek szerint egyelőre nem tisztázott jellegű támadás fenyegeti szeretett hazáját. Semmit sem tudni pontosan, annyi bizonyos, hogy az oroszok benne vannak. A tábornok egyetlen telefonhívás segítségével elindítja a vészhelyzet-protokollt, melynek értelmében több száz megatonnányi atom indul útjára a kijelölt célpontok felé. Mindez tulajdonképpen rendben is lenne, ha nem számítjuk a tényt, miszerint a tábornok őrültebb, mint Bőrpofa, Joker és Hajdú Péter együttvéve, a támadás híre kizárólag a fejében létezik, ráadásul ő az egyetlen, aki leállíthatja a pusztítás mozgásba lendült gépezetét. Az atomtámadás pedig ugyebár olyasvalami, ami kellemetlen következményeket vonhat maga után. A pokol percek alatt elszabadul, a támaszponton az amerikai katonák egy "Peace is our profession" feliratú tábla fedezékéből lövik halomra egymást, a stratégiai tanácsteremben pedig az elnök, valamint népes válságstábja igyekszik megoldást találni a problémára. Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom: kevés sikerrel.

A film tulajdonképpeni üzenete leírható annyival, hogy az emberiség a legrosszabb dolog, ami bolygónkkal történhetett. Az atomháború elindításának lehetősége a gyakorló elmebeteg Ripper (Sterling Hayden) kezében van, az amerikai vezérkar tagjai komplett idióták ( a George C. Scott által alakított Buck Turgidson), az elnök pedig jó szándékú, de az általa aláírt protokoll szabályzata miatt vészhelyzetben tehetetlen, töketlen balfék. Jellemző a válságstáb hatékonyságára, hogy bár a hatalmas tanácsteremben minden szék foglalt, a történésekhez a társaság tagjainak túlnyomó többsége semmilyen módon nem szól hozzá. Persze ne gondoljuk, hogy Oroszországban jobb a helyzet: a telefonon bejelentkező elnök holtrészeg, nagykövetüket (Peter Bull) pedig leginkább az foglalkoztatja, hogyan készíthetne minél több kémfotót a hipertitkos tanácsteremben. Mikor a világpusztulás lehetősége beteljesülni látszik, a jeles férfiak egyetlen gondolata, ők hogyan élhetnék túl a katasztrófát, a megoldás pedig kézenfekvő, és mindannyiuk számára elfogadható: a föld alá kell menekülni, ahol lemondva a férfiak monogámiájáról, a szexuális adottságaik alapján kiválasztott nőnemű egyedekkel minél hamarabb bele kell fogni a bolygó újranépesítésébe. Naná, én is pont ilyen világvégét vizionálok.

A Peter George Red Alert című regényén alapuló film csak első látásra lóg ki Kubrick rendezői életművéből. Bár sem előtte, sem pedig a Dr. Strangelove után nem volt jellemző rá az egyértelmű, idézőjelektől mentes humorizálás, alkotói világától korántsem idegen a közeg. A Mechanikus Narancs felgyorsított szexjelenete, brutalitásában is abszurd erőszak-ábrázolása, vagy az Acéllövedék Hartman őrmesterének monológjai egyaránt tartalmaznak komikus elemeket. Nála az egész emberi létezés egy rossz vicc, kellemetlen geg, nem mókás, inkább kínosan nevetséges. A nézőt gyakran feszélyezi éleslátása, a kíméletlenség, ahogy saját gyarlóságainkkal szembesít minket. Kubrick sohasem okít, nincsenek nevelői szándékai, egyszerűen a végletekig facsar létező, félelmetesen valódi, taszítóan emberi tulajdonságokat. Tökéletesen bevilágítja a borzalmak helyszíneit, precíz képkivágásokba rendezi a káoszt, amit gyakran szemére is vetnek kritikusai, mondván: elidegeníti közönségét, távolságot tart a befogadóktól, filmjeit inkább tisztelni lehet, szeretni nem. Az elidegenítés valóban eszköztárának szerves részét képezi, de nem nehezíti, inkább segíti a befogadást: a teátrális beállítások, a hétköznapi értelemben vett életszerűségtől elrugaszkodó, felfokozott színészi játék egy pillanatra sem feledtetik, hogy filmet nézünk, így műalkotásként tekinthetünk tablóira, fikcióként kezelhetjük legrettenetesebb látomásait is. A valóság soha nem lesz olyan esztétikus, szépen komponált és kidolgozott, mint egy Kubrick-film. És ezt vegyétek dicséretnek.

Pontosan ez az egyéni látásmód különbözteti meg a Dr. Stangelove-ot az olyan (egyébként kiváló) háborús szatíráktól, mint a Kelly hősei, vagy a 22-es csapdája. Itt nem a kiszolgáltatott kisember helyzetéből szemléljük az eseményeket, nem a magányos hős harcát látjuk a rendszer ellen, magát a rendszert figyelhetjük, ahogy minden más fölé tornyosul kérlelhetetlen, tohonya önteltségével. Kubrick nem engedi, hogy azonosuljunk valamelyik szereplőjével, nincs főhős, nincs kinek szorítani. Peter Sellers egyszerre három szerepben tündököl: a logikusan gondolkodó brit Mandrake ezredest, a kedves, de teljes mértékben inkompetens amerikai elnököt, valamint a sátáni, fizikailag és lelkileg egyaránt megnyomorított Strangelove-ot is ő alakítja, ami lehetetlenné teszi, hogy elválasszuk egymástól a karaktereket. Talán nem túlzás belelátni a szereptriplázásba egy egyszerű, de kétségtelenül helytálló mondanivalót: nem létezik tisztán jóindulatú, szimplán őrült, vagy velejéig romlott ember, az bennünk a legrosszabb, hogy kiismerhetetlenek vagyunk, mindegyikünk személyiségének legalább két, de inkább három (vagy több) oldala van. Embertársaink, akik az életünkre törnek, nem akarnak rosszat, csak fogalmuk sincs, miként kell jól cselekedni. Maguk a történések is nélkülözik a drámaiságot, a tragédia esélye fel sem merül, mivel elszenvedői olyannyira pitiáner és szánni való figurák, akiket gyűlölnünk, vagy sajnálnunk sem érdemes. Hogy Kubrick szerint ilyenek lennénk? Nem örülök neki, de nem is veszem sértésnek.

A szereplőgárda Sellers parádéján felül is tartogat meglepetéseket: az általában méltóságteljes, higgadt férfiakat alakító George C. Scott itt grimaszoló, szünet nélkül rágózó, vadul gesztikuláló eszement, túlpörgetett játékával (amire Kubrick állítólag komoly viták árán vette rá) csaknem ellopja a show-t. Sterling Hayden teljes komolysággal előadott eszmefuttatásai az emberi testnedvek fontosságáról (melyre a komcsiknak, mint nem-embereknek nincs szükségük) hátborzongatóan viccesek, de a mellékszerepekben is emlékezetes alakításokkal találkozhatunk, különösen a Guano(!) ezredest alakító Keenan Wynn, és az emblematikus cowboymutatványt prezentáló Slim Pickens kiemelkedőek. A belsőknél a dialógusokat nem szakítják meg gyors vágások, így néha olyan érzésünk lehet, mintha egy nagyon professzionális színházi közvetítést néznénk, ami, tekintetbe véve a kiváló színészi munkát, kifejezetten élvezetes.

Ha már abba a kínos helyzetbe kerültünk, hogy az életben maradásunk esélyeit meghatározó súlyos döntéseket arra nem feltétlenül alkalmas személyek hozzák meg, dőljünk nyugodtan hátra, nyissunk ki egy sört, és röhögjünk egy jót tragédiánkon. Egyre azonban feltétlenül ügyeljünk: a sör mindenképpen dobozos legyen, mert az a detonáció után kiváló herevédő-fedővé alakítható, és megóvja értékes testnedveinket a sugárfertőzéstől.

Hours

Eddig sem volt kétséges számomra, hogy a jobb híján "Sors"-ként emlegethető, kifürkészhetetlen felsőbb hatalom gyakran úgy viselkedik, mint egy rosszindulatú, kegyetlen szarházi, az utóbbi évek talán legsokkolóbb színészhalála, Paul Walker végzetes balesete azonban még így is fejlövésszerű élményként hatott. Hogy miért történt, fejtegetni felesleges, csak kurva nagyokat káromkodni lehet, választ találni nem. Kétségtelen, hogy az akciófilmek között nehezen találni minőségibb szórakozást a Halálos iramban sorozat epizódjainál, melyek sikerében a színész karakterének kiemelkedő érdemei vannak, Walker pedig manírok nélküli, erőteljes jelenlétével képes volt működőképessé varázsolni alacsonyabb költségvetésű, kevésbé sikerült munkákat is. Fizikai adottságai alapján a fantáziátlan hollywoodi szereposztók kizárólag szépfiúszerepekre kárhoztatták, amit láthatóan nem nagyon bánt: kevés nála szerényebb, a sikert a megfelelő helyi értéken kezelni képes sztár dolgozott manapság az álomgyárban. Az Hours megítélésénél nyilván kivonhatatlan a képletből a tragédia ténye, de ez a film bizony minden gyász, szomorúságérzet hiányában is könnyedén megállná a helyét bármilyen értékelésnél.

Nolan (Walker), és párja, Abigail (Genesis Rodriguez) közös gyermekük születésére készülnek, meglehetősen aggasztó körülmények között: a baba az ideálisnál jóval korábban érkezik, a Katrina hurrikán pusztító fenyegetése pedig feltartóztathatatlanul süvít a kórház felé. Már a film első perceiben bekövetkezik a tragédia: Abigail belehal a szülési traumákba, a hurrikán lesújt, a kórház teljes személyzetét evakuálják. Nolan magára marad a kiürült épületben az inkubátorban fekvő újszülöttel, és egy kijátszhatatlan, lekenyerezhetetlen ellenséggel: az idővel.

Az Hours egyszerű, visszafogott, csendesen építkező film, annak ellenére, hogy a legrosszabb dolog (Abigail halála) már a bevezetésben lezajlik. Nolan úgy tesz meg minden tőle telhetőt a csecsemő életben maradásáért, hogy az asszony teste felett zokogva kénytelen bevallani: így, ilyen következményekkel nem akarja a gyereket, a nőt akarja, akit szeretett. Telitalálat a jelenet, mikor a férfi a kislány világra jöttére várva ül a folyosón, a hurrikán ostrom alá veszi az épületet, bezúzza az ablakokat, mindenki fejvesztve menekül, Nolan pedig rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul ül tovább a helyén: neki azt mondták, itt várjon, senki és semmi más nem tudja érdekelni. Ezután is hasonlóképpen cselekszik: nem esik kétségbe, nem zuhan magába, kislánya életének megóvása marad egyetlen értelme létezésének.

A feszültséget gondosan konstruáló forgatókönyv (a rendező, Eric Heisserer munkája) szerencsére nem is nagyon ad neki időt az önsajnálatra: az inkubátor akkumulátora nagyjából kétpercenként töltésre szorul, Nolannek ezen időintervallumon belül kell élelmet szereznie, segítséget hívnia, és szembeszállnia a hamarosan felbukkanó fosztogatókkal. A kíméletlen monotonitással ismétlődő események nem fulladnak érdektelenségbe, az, hogy hősünknek állandóan muszáj visszatérnie a kórterembe, folyamatosan fenntartja a kiút nélküli kétségbeesettség érzetét. Segítség nem jön, csak várakozni lehet, a megmenekülés esélye percről percre messzebb kerül. Mikor végre emberi hangok hallatszanak a folyosóról, hamar kiderül, hogy csak potenciális veszélyforrást jelentenek. Annak ellenére, hogy a cselekményt néhol megszakító (de nem zavaró, vagy giccses) visszaemlékezéseket leszámítva a teljes játékidő a falakon belül zajlik, egy pillanatig sem kell unatkoznunk, a fordulatok pedig logikusan következnek a szituációból, nem erőltetettek, vagy hatásvadászok, sőt, a nyugvópontokon is élvezet nézni a történéseket.

Ez pedig Walker pontosan, precízen megoldott szerepformálásának, szimpatikus személyiségének köszönhető. Minden erőfeszítés nélkül tartja fogva figyelmünket, a teátrális gesztusokat ügyesen elkerülve játszik még az olyan, erősen rizikós jelenetekben is, mint a feleség halálhírének tudomásul vétele, vagy a kisdedhez intézett monológok elővezetése. A film témájából adódóan alakítása könnyen sziruposságba fordulhatna, a színész jó ízlésének köszönhetjük, hogy ez végül nem következik be. Mikor pedig könnyes szemmel felteszi magának a "Miért kellett megtörténnie" kérdést, garantálom, hogy magatokban ti is megkérdezitek. Kétségkívül szép, elegáns munka, olyasmi, amit a színész emléke megérdemel.

A "Sors"-ra ettől függetlenül kurvára haragszom.

Open Grave

A horrorfilmek remake-folytatás-prequel sújtotta univerzumában nem vagyunk elkényeztetve friss ötletekkel, így általában megelégszünk annyival, ha az elénk kerülő mű legalább saját szabályaihoz ragaszkodik, választott rendszerén belül működőképes, nem mond ellent önnön logikájának. Érthetőbben fogalmazva: ha egy slasherben nagymellű tinilányokat mészárolnak, felesleges siránkozni, hányszor láttunk már hasonlót, mikor egy szellemházas történetben hirtelen kialszanak a fények, kötözködés felróni, hogy számítottunk rá, egy valamirevaló zombifilm elmaradhatatlan kelléke a társadalomkritika, a misztikus thrillerekben pedig már-már alapkövetelmény, hogy a főhős valójában végig halott. Számtalanszor temették a műfajt, hogy aztán újra és újra kihantolhassa magát, esetleg figyelmeztetés nélkül törje ránk a kriptaajtót. Mindig lesznek alkotók, akik onnan közelítenek témájuk felé, ahol más még nem járt, és olyan ecsettel kenik vászonra a rettenetet, amit senki nem használt előttük. Filmnézés közben annak is megvan a varázsa, ha előre kitalálhatjuk, mikor és mi fog történni, aztán gratulálhatunk magunknak az éles eszünkért, de azért valljuk be: kurva jó érzés, ha végre bevisznek, berugdalnak, beráncigálnak az erdőbe, hogy aztán bezúzott aggyal, összetört csontokkal, kifilézve könyörögjünk kegyelemért.

Egy gödörben térsz magadhoz. Sötétségben. Éjszaka van. Körülötted holttestek. Rengeteg. Fogalmad sincs, ki vagy, hol vagy, miért vagy. Fájdalmak gyötörnek. Sérülések borítanak. Valaki a segítségedre siet. Nem tudod, kicsoda. Emberekre bukkansz. Nem tudják, ki vagy. Félnek tőled. Gyanakodnak rád. Félsz tőlük. Gyanakszol rájuk. Magukról sem tudják, kicsodák. Csak jelek vannak. Kulcsok, megfejthetetlen üzenetek. A vadon mélyén vagytok. Nem tudjátok, hová mehetnétek. A kérdések megválaszolatlanok, az időleges válaszok újabb kérdésekhez vezetnek. A végső válasz valami olyasmi, amit nem akarsz tudni. Ha cselekszel, talán önmagad ellen teszed. Nem marad választásod: kérdezel. Újra és újra. Nem zárhatod ki, hogy csak hazugságokat kapsz feleletként. Valami baj történt. Nagyon úgy fest, hogy te okoztad. Nem tudod elhinni magadról. Nem vagy rossz ember. Legalábbis így tudod. Az alapfelállás azonban az, hogy mindent rosszul tudsz.

Gonzalo López-Gallego (Apollo 18) filmjének kétségtelen érdeme, hogy nem hagyja magát beskatulyázni, nem hajt fejet a nézői elvárások előtt, kivéve, ha hozzám hasonlóan nektek is a bevezetőben emlegetett agresszív ráncigálás, rugdalás az elvárásotok. A cselekmény csúcssebességgel pörög, a szereplőkkel együtt bolyongunk a forgatókönyv rengetegében, hogy aztán újra és újra ott találjuk magunkat, ahonnan elindultunk: a gödörben, a reménytelenségben. Komoly bravúr a karakterábrázolás olyan körülmények között, melyek lényege, hogy minél kevesebbet tudjunk meg szereplőinkről, itt mégis összejön: pont annyi információhoz jutunk, ami segít alámerülni, elveszni a történésekben.

Sharlto Copley tökéletes választás: nem mindennapi arcberendezése alkalmassá teszi a kétségbeesett áldozat, és a számító gonosztevő karakterére egyaránt, valamint ismert, de nem túlhasznált színész, így személyisége sem telepszik rá a filmre, teret enged kiválóan teljesítő kollégáinak is. A történet során kapunk ugyan kapaszkodókat, utalásokat, néha azt hihetjük, rájöttünk a megoldásra, de a tanácstalanság az utolsó percekig kitart, egészen a lesújtó pörölyként földbe döngölő befejezésig. A legszebb a sztoriban, hogy ennek az egésznek van is értelme. A kiutat csak mi nem látjuk, az írók (Chris Borey és Eddie Borey, hallunk még felőlük) szerencsére igen, az eseményekre van logikus magyarázat, a titokzatoskodás nem puszta ürügy a film hibáinak elfedésére. A kegyetlenkedések sem öncélúak, de kellően naturalisztikusak, mészárlásból viszonylag keveset kapunk, ami viszont megtörténik, az húsba vág, mint a szögesdrót.

Hogy egy mélyen depresszív, önmagukat és egymást folyamatos gyanakvással figyelő, súlyos amnéziában szenvedő, a kiút nélküliség illúziójában rekedt, szerencsétlen sorsú, kiszolgáltatott emberekről szóló horrorfilm forgatási helyszínéül az alkotók vajon miért éppen hazánkat választották? Rejtély. Talán éreztek valamit a levegőben. Mindenesetre hálásak lehetünk, hogy elkészítették filmjüket: a sokat szenvedett műfaj köszöni, jól van, és továbbra is tartogat meglepetéseket.

Ölni kíméletesen

Andrew Dominik rendező és Brad Pitt alkotói együttese nem kimondottan nézőmágnesként, vagy bevételgenerátorként működik. A sztár jelenlétének ellenére sem Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című közös filmjük, sem e cikkben tárgyalt alkotás nem aratott osztatlan sikereket a nézők körében. Egy három órás, kínzó lassúsággal építkező, komor western esetében ez sajnos egyáltalán nem meglepő, mivel a  műfaj mostanság eleve nem találja közönségét, a Jesse James nyilvánvaló erényei - súlyos atmoszférája, finom alakításai, csodálatosan fényképezett képei - nem a kasszákba csengető tömegek, inkább a kritikusok szívét dobogtatják meg. Az Ölni kíméletesen esetében nagyjából ugyanez a helyzet. Dominik hiába fogta vissza magát, és írta a lényegesen befogadhatóbb, másfél órás hosszúságúra filmjét, messzire üvölt az egész koncepcióról, hogy súlyos bukásra van ítélve (nem is lett másként). Pedig az Ölni kíméletesen távolról sem tökéletes, de kifejezetten jó film.

Markie Trattman még nem tudja, de élete legnagyobb hibáját követte el, mikor az általa üzemeltetett illegális kártyabarlangot saját maga rabolta ki. Megúszta, olyannyira, hogy később büszkén eldicsekedett kollégáinak leleményes trükkje részleteivel. Mikor Markie piti kaszinója ismét kirablásra kerül, az érintettek előtt nem lehet kérdés, ki a tettes. A vég elkerülhetetlen, menekülni felesleges, a megbocsátás esélye ellenkezik a világ szabályrendszerével.

Már Dominik első munkája, a kiváló Chopper is megmutatta, hogy a rendező ért a lepattant, sötét, emberközeli alvilág ábrázolásához. Az itt megjelenő gengszterek távolról sem idealizált, saját erkölcsiséggel rendelkező, elegáns, irigylésre méltó héroszok. Csupán emberek, akik végzik a dolgukat, teszik, amit tenniük kell, de sem magasabb meggyőződések, sem morális elvek nem támasztják alá tetteiket. Pénzt akarnak keresni: nagyjából ennyivel írható le tevékenységük. Életben próbálnak maradni, de ez esetükben igen nehezen érthető álláspont. Nincsenek távlati céljaik, csupán a felszínen maradás kényszere hajtja őket. Aki hibázott, vagy csak úgy tűnik, elcseszte: megdöglik. Gyűlöletnek, valódi indulatoknak sincs helye világukban, nem azért ölnek, hogy bosszút álljanak, egyszerűen csak így tartják illendőnek. Ez a rend, ez mozgatja az üzletet. Annak pedig mennie kell. 

Kétségkívül a profitorientált amerikai életforma termékei ők, ami anélkül is nyilvánvaló lenne, ha Dominik nem dörgölné lépten-nyomon az orrunk alá. Mondanivalója világos, mint a torkolattűz, ő azonban valamiért szükségesnek érzi azt a gazdasági helyzetről szóló híradóbejátszások formájában a szánkba rágni, vagy szépen, tagoltan elmondatni szereplőivel: "Amerika üzlet." "Amerikában egyedül vagy." "Mi nem vagyunk egységes nemzet". Szomorú ez az erőlködés, mivel minimális érzékenységgel könnyen felfogható az üzenet, bevételi szempontból pedig talán üdvösebb lett volna, ha az egyszeri amerikai néző nem realizálja, hogy az alkotók tulajdonképpen másfél órán keresztül sértegetik. A fájdalmasan nyilvánvaló mondanivaló erőteljes sulykolása sajnos aláássa a film működőképességét, a dialógok nem egyszer példabeszédeknek hatnak, még akkor is, ha a hangulat tekintetében néhol Tarantino és a Coen testvérek egyszerre kísértenek.

Ezeket a mondatokat sajnos a kiváló szereplőgárda sem tudja feledtetni, pedig az kétségkívül bivalyerős: a két, első látásra bukásra ítélt lúzer bűnözőt alakító Scoot McNairy és Ben Mendelsohn tenyérbemászó arroganciája bicskanyitogató, Ray Liotta figurája szánni valóan emberi, sorsa pedig mélyen tragikus, Brad Pitt minden megmozdulása rideg, kegyetlen és érzelemmentes, a film ékköve mégis a James Gandolfini által alakított lecsúszott, alkoholista bérgyilkos karaktere. A színész olyan árnyalt finomságokkal hozza mestersége legjavát, amivel a teljességgel taszító figurát képes szimpatikus vonásokkal felruházni, ráadásul példaértékű, ahogy megjelenése után nagyjából két másodperccel úgy érezheted, mindent tudsz személyiségéről. Az emlékezetes kameramunka szépen asszisztál a színészeknek, néhol kifejezetten hatásos megoldásokkal találkozhatunk, Greig Fraser operatőr esztétikusan, de nem öncélúan használja az extrém lassításokat, vagy a közegben szokatlan digitális trükköket.

A Killing Them Softly jobb ritmusérzékkel, gördülékenyebb cselekménnyel, kevesebb társadalomkritikával nyilván nagyobb érdeklődésre tarthatott volna számot. Örülhetünk, hogy alkotóinak van mondanivalójuk, érvényes üzenetük, de legközelebb annyit azért szeretnék kérni: nem kell azt annyira magyarázni. Lassú a felfogásunk, de nem ennyire. A népnevelési szándék hamarabb célba ér, ha finomabban adagolják. Csak lazán. Kíméletesen.

Frequently Asked Questions About Time Travel

Egy vérbeli geek igen könnyen boldoggá tehető. Ízlése hibátlanul belőhető, vannak bizonyos hívószavak (időutazás, űrlények, jódlizó nindzsák), melyeknek puszta említésére is összefut a nyál a szájában, akár Pavlov kutyájának a csengő hallatán. A született geek hálás fajta is: ha az általa preferált összetevőkből valami halványan szórakoztató keveredik ki, hajlamos túlzó kijelentésekre ragadtatni magát, bármikor kapható egy kis indokolatlan rajongásra. A menthetetlen geek ugyanakkor rendkívül óvatos, gyanakvó típus: ha megorrontja, hogy szívügyének kihasználásával pénzéhes hollywoodi producerek próbálják magukhoz édesgetni, azonnal visszavonul, bezárkózik, és obszcén szavakkal telezsúfolt blogbejegyzések, kommentek formájában juttatja kifejezésre dühét. Mert ugye mindannyian láttunk már olyan filmet, ami annak ellenére volt minősíthetetlenül rossz, hogy combfixes, karatéjozó iskoláslányok harcoltak benne sárkányokkal és óriásszamurájokkal. Ha egy film egyetlen jelenetében előkerül a Han shot first-dilemma, a Firefly és a Star Trek, egyrészről garantáltnak tűnik, hogy az alkotást imádni fogjuk, mert imádnunk kell, másrészt óhatatlanul felvijjognak beépített vészcsengőink: vigyázat, ezek nyilvánvalóan azt akarják, hogy megkedveljük őket.

Három jó barát, az időutazás-mániás Ray (Chris O'Dowd), az egyelőre csak eszement ötletek papírra vetésével tökölő reménybeli író, Toby (Marc Wootton), és az örök szkeptikus Pete (Dean Lennox Kelly) egy Ray számára különösen rosszul alakuló nap lezárásaként kedvenc törzshelyükre látogatnak, hogy némi sör segítségével váltsák meg (úgymond) a világot. A szokványosan unalmasnak induló este hamarosan szürreális ámokfutásba fordul: hőseink Cassie, a szexi időutazó-lány (Anna Faris) kíséretében, a férfivécéből nyíló időkapun át szédületesen őrült, és rendkívül vicces kalandok sorozatába keverednek, amiknek átvészelésében mi más is segíthetné őket, mint kiterjedt sci-fi (bocsánat: science fiction) műveltségük.

Az  alkotás legnagyobb erénye, hogy a filmrajongást nem csupán a szereplők jellemének részeként kezeli, hanem egyenesen arra építi a sztori dramaturgiai fordulópontjait. Az időutazós filmekből tanult szabályrendszer ismerete (ami természetesen pontosan úgy működik, ahogy azt a mozikban láthattuk), valamint a tény, hogy a srácok minimális kétkedést követően képesek elfogadni bármilyen hihetetlen helyzetet, a geekséget a túléléshez elengedhetetlenül szükséges képességé emeli, nem csupán hasznavehetetlen, bohókás hobbiként mutatja be. A készítők láthatóan ismerik a közeget, a történet egyes elemeit talán nem túlzás önvallomásként értékelnünk, ezért aztán úgy képesek megszólítani nézőiket, hogy közeledésüket haveri gesztusként értékelhessük, ellenállhatatlan késztetést érezzünk egy sör társaságában leülni a szereplők asztalához, és egyetértően bólogatni kijelentésik hallatán. Tökéletesen meg tudom érteni például annak problematikáját, milyen nehéz olyan lányt találni, akivel el lehet beszélgetni az időutazásról, még sincs tele piercingekkel, illetve nekem is támadt már olyan korszakalkotónak gondolt filmötletem, aminek prezentálásakor környezetem tagjainak értetlenkedő pillantásaival (rosszabb esetben harsány röhögésükkel) kellett szembesülnöm. 

A történet során hőseink legvadabb feltételezései is igazolást nyernek, sőt, újabbakkal bővülnek, a valóság könnyedén rácáfol elszabadult fantáziájukra. Az időutazás természetéből fakadó ellentmondások (pillangó-hatás, nagypapa-paradoxon) mindegyike kitárgyalásra kerül, a témát talán a teljes (egyébként elegánsan megidézett) Vissza a jövőbe trilógia sem járja körbe ilyen alapossággal. Bár a hiánytalan befogadáshoz kétségtelenül szükséges némi jártasság a fantasztikum világában, a sztori könnyedén követhető, sőt, "kívülállók" (hadd ne mondjam: normális emberek) számára is kifejezetten élvezhető.

Mint a filmben is elhangzik: a legfontosabb a jó forgatókönyv. Hazánk amatőr filmkészítőinek (különösen a "magyar zombifilm"-ként reklámozott Afterparty stábjának) ezúton ajánlanám figyelmébe: ékes példaként szolgál arra, hogy a minimális költségvetés ellenére hogyan lehet kiváló szórakozást nyújtó, egyedi, ötletes mozit gyártani. Nem kellenek látványos helyszínek, drága díszletek, szédítő látványorgia, csak kreativitás és elhivatottság szükségeltetik, azok pedig ingyen vannak, értékük azonban felbecsülhetetlen. A FAQ About Time Travel soha nem lesz legenda, hivatkozási alap, de meg sem próbál annak mutatkozni, ily módon válik végtelenül szerethetővé. A befejezés folytatásért kiált, ami talán a rendező, Gareth Carrivick sajnálatosan korai halála miatt sem valósulhatott meg. Csak remélni tudom, hogy valakinek előbb-utóbb eszébe jut tovább vinni a projektet, van még benne potenciál, értő kezekben akár kiváló tévésorozat is válhatna belőle. 

A Galaxis útikalauz trilógia rajongóinak kötelező néznivaló (bár ők nagy eséllyel látták már) mindenki másnak "csupán" erősen ajánlott. 

Amerikai psycho

Bret Easton Ellis regénye köztudottan maga a nagybetűs BOTRÁNYKÖNYV. Megjelentetésétől kiadója sokáig elzárkózott, a szerző halálos fenyegetések tömkelegét kapta kézhez a kendőzetlen erőszakábrázolás miatt, női jogvédő szervezetek indítottak dühödt támadásokat személye ellen, vádolták homofóbiával, rasszizmussal és elmebajjal egyaránt. A mű durvaságáról talán csak annyit, hogy egy horrorokon szocializálódott, kedvenc filmjeként általában a Hullajót megjelölő barátom szerencsétlen módon pont egy bizonyos patkányt szerepeltető fejezetnél ütötte fel a példányt, amit kölcsönadtam neki, majd elborzadva, holtsápadtan hajította a szoba másik sarkába a könyvet, riadt tekintettel szememre vetve, hogy lehettem képes ajánlani neki. Nehéz olvasmány, valóban. Nem kérdés tehát, hogy az Amerikai psycho fontos könyv, inkább az az érdekes, a botrányok okán, vagy inkább azok ellenére érdemes a kultuszra, ami kialakult körülötte.

Patrick Bateman jóképű, sármos, kifogástalanul öltözködő manhattani yuppie. Modora magával ragadó, kulturális tájékozottsága bámulatra méltó, ízlése hibátlan, vagyona tetemes. Esténként munkatársaival a legjobb éttermekben vacsorázik, a legelőkelőbb klubokban mulat, a leggyönyörűbb nők társaságát élvezi. Patrick Bateman mindezek mellett pszichopata sorozatgyilkos, csinos masnival átkötött, precízen kimetszett vaginákat tárol az öltözőszekrényében, alkalmi hölgyismerőseit, munkahelyi vetélytársait, vagy a véletlenszerűen kiválasztott idegeneket művészi szintre emelt brutalitással mészárolja le, apokaliptikus rémálmok kísértik, valósága véráztatta, bűzös, feneketlen Pokol.

Vagy az sem.

Elképesztő, és szinte elviselhetetlen az a szenvtelenség, amivel Ellis végigkalauzol minket Bateman mindennapjain, bemutatja a körforgásszerűen ismétlődő eseményeket, fájdalmas pontossággal részletezve őket, rávilágítva, hogy a legtöbbünk számára felfoghatatlan életminőség színfalai egy elhagyatott, szürke Purgatóriumot takarnak. Állandósult félutat, ahol nincsenek bűnök, esély sincs bűnhődésre, csak a levethetetlen Lét marad, minden pillanatában emberellenes egyhangúságával. A márkák precíz felsorolása teljes fejezeteket tölt meg, az előkelő éttermek kínálatának minden, jelentéktelennek tűnő részletét megismerjük, a túlvezérelt aprólékosság azonban egy pillanatra sem kelti a jólét bőségének érzetét, inkább a sivár kiüresedettség tűpontos leképzésére szolgál. Az ételek puszta szavak, a ruhamárkák önmagukban értelmezhetetlen nevek, a tárgyak státuszszimbólumok, az Ember pedig ezek összessége. Személyiségjegyek helyett öltöny és frizura, lélek helyett névjegykártya dukál. Nincs kijárat, nincsenek célok, a tevékenységek motorikusak és súlytalanok: éttermi vacsorák, érzelemmentes kúrások, gyúrás, szauna és videokölcsönzőbe járás váltogatják egymást. A munkatársakkal (nem barátokkal, még csak haverokkal sem) folytatott párbeszédek groteszk szófosások, témáik nevetségesek és kisstílűek: fertőző-e a diszlexia (valószínűleg: igen), a HIV-vírus veszélyes-e a fehér, heteroszexuális férfiakra (természetesen: nem), valamint léteznek nők, akik mell kisebbítő műtétre járnak (a szerencsétlen hülyék). Minimális empátiával felfogható, kínosan érthető, mi vezeti Bateman-t a végpontra. A valóság rászorul, kijátszhatatlanul és kegyetlenül, a levegő egyre fogy, a zsibbasztóan monoton cselekvések megmérgezik a húst, darabjaira bontják az elmét. És nincs katarzis, a világvége nem jön el: folyamatosan zajlik.    

Ellis leggonoszabb, legkegyetlenebb trükkje, hogy az Amerikai psycho néhol (szó szerint) iszonyatosan vicces könyv. A szerző (illetve főszereplője) szarkasztikus humora ellenállhatatlan, annak ellenére, hogy képtelenek vagyunk szemet hunyni a borzalmak felett, melyeket elkövet, az pedig a lelkiismeretünk, emberségünk ellen indított szőnyegbombázás triplacsavarja, hogy a kegyetlen, állatias Bateman magasan a könyv legszimpatikusabb karaktere. Ő ugyanis az egyetlen, aki látja, elszenvedi a Világ végtelen ürességét, és a maga módján tenni próbál ellene, környezetének tagjai csak gondolattalanul vegetálnak létezésük posványában, sőt, érdektelenségükkel, felszínességükkel még asszisztálnak is gyilkosságaihoz. A nyilvánvaló jelek ellenére senki sem veszi észre őrületét, menthetetlenül veszélyes állapotát, segélykiáltásként értelmezhető vallomásai süket fülekre találnak, senkit sem zavar, hogy kiomlott beleket firkál az éttermi szalvétákra.

A gyilkosságjelenetek, melyek befogadása a legedzettebb olvasót is kőkeményen próbára teszik, annak ellenére sem öncélúak, hogy Ellis nyilván a kézirat leadásakor is tisztában lehetett vele, hogy a regény robbanni fog, világhírneve (ha negatív előjelű is) a kiadástól garantált. A szenzációhajhászás szándéka ellen szól egyrészről a tény, hogy a szerző már korábban is jelentős sikereket aratott munkáival, másrészről a jelenetek egy pillanatra sem lógnak ki a szövegszövetből, a teljes egész leválaszthatatlan részét képezik, Bateman agyának hiánytalan feltérképezésére szolgálnak. 

A könyvből készült egy, a regényhez minden ízében méltatlan film is, melynek egyetlen említésre méltó pontja a Bateman szerepében parádézó Christian Bale kompromisszummentes alakítása. A színészt már-már zavaróan szabályos, szimmetrikus vonásai tökéletesen alkalmassá teszik a szerepre, a képekről izzó elhivatottságának köszönhetően pedig mindent kihoz a figurából, amire az egyébként fájdalmasan lebutított keretek lehetőséget nyújtanak. Nem az explicit jelenetek hiányoznak legjobban a filmből, sokkal inkább az alapanyag monumentális lényegének teljes figyelmen kívül hagyása zavaró. Nem bántóan rossz film, az előzmény ismeretében azonban teljességgel érdektelen. 

Az Amerikai psychót témája első pillantásra a ponyva-kategóriába löki, kínzó kérdésfelvetései és bámulatos virtuozitással megkonstruált szerkezete azonban olyan többlettartalmakat garantálnak, amik zsigerből utasítják el a torture porn vádját, kegyetlen, de nyilvánvaló esztétikája pedig felejthetetlen, gyilkos erejű élménnyé teszik. Bekategorizálhatatlan, utánozhatatlan remeklés. Olyan könyv, amit minden író meg akar írni, de csak keveseknek van bátorsága, tehetsége hozzá. Ellis megcsinálta. Köszönjük neki. 

Halálhegy - A Dyatlov rejtély

Tisztességes horrorrajongó mára a "valós események alapján" állításra unott legyintéssel, a talált kamerás filmek puszta említésére pedig heveny arcidegrángással reagál. Ritka az olyan történet, amely önmagában is indokolja a csontig rágott koncepciót, még ritkább, mikor a végtermék élvezeti értékei előítéleteink felülvizsgálására késztetnek minket. A Halálhegy (Devil's Pass) ugyan korántsem váltja meg a műfajt, sőt, biztosan lesznek, akik tömény baromságnak titulálják majd, nem éppen forradalmi, de abszolút tisztességes kivitelezése, helyenként kifejezetten ötletes megoldásai, szinte végig visszafogott, a feszültséget szépen fenntartó cselekménye mégis rendkívül szórakoztatóvá, ha nem is felejthetetlen élménnyé teszik.

Lássuk az alapsztorit, ami ebben az esetben tényleg, bizonyíthatóan, teljesen biztosan, de most komolyan megtörtént.

1959-ben, az akkori Szovjetunióban kilenc egyetemista fiatal (alapban slasher-felállás) túrázni indult egy bizonyos Halálhegy (tényleg ez a neve) nevű isten háta mögötti helyre, ahol később már csak alul öltözött holttesteikre bukkantak rá az eltűnésük után keresésükre induló csoportok. Az eset azóta is felderítetlen, teljességgel megmagyarázhatatlan, a halálok körülményei pedig nagyon finoman szólva is rejtélyesek: a fiatalok külsérelmi nyomok nélkül szenvedtek bordatöréseket, volt, amelyiküknek hiányzott a nyelve, néhány test radioaktivitást mutatott, a lehetséges magyarázatok között pedig medvetámadás, titkos katonai kísérlet és agresszív földönkívüliek is szerepeltek - mindenkinek ajánlom, nézzen utána az esetnek, kész horror. 

Nem csoda hát, ha Renny Harlin rendező (Die Hard 2, Utánunk a tűzözön) fantáziát látott a projektben, az már annál inkább, hogy forgatókönyvírója, Vikram Weet láthatóan vette a fáradtságot, és utánanézett az eseményeknek, a valós tényeket pedig beépítette a sztoriba, (némiképp homályos) magyarázatot adva rájuk, holott a film arról is szólhatna, hogy amerikai fiatalok fogaikat csattogtató három méteres vérjetik elől rohangálnak valami oroszországi hegyen.

Szereplőink nem túlságosan, de egy hangyányit azért mégis eredeti figurák, nem irritáló tinihorror-karakterek, hiszen Vonnegutot idéznek, és nem kizárólag a dugás és piálás vágya, hanem határozott cél hajtja őket a helyszínre: dokumentumfilmet kívánnak forgatni az incidensről. A baljós előjelekre is logikusan reagálnak (tehát: rohadtul le akarnak lépni), de a környéken mind az iránytű, mind a GPS használhatatlanok, ami persze borzasztó horror-klisé, itt mégis indokolt, a helyszín által működőképessé váló ötlet. A túrát szervező lány ráadásul megszállottan ragaszkodik a maradáshoz (mert...ööö...gyakran álmodik a helyről - oké, mondtam, hogy csak hangyányit eredetiek), így hőseink az egyre nyugtalanítóbb jelek ellenére kísérletet tesznek az események rekonstruálására. Kell-e mondanom: ez maradéktalanul össze is jön nekik, csak korántsem úgy, ahogy gondolták.

Dicséretes, hogy a film sokáig kifejezetten komótosan, de nem érdektelenül, a borzalmakat csak sejtetve építkezik, majd, mikor a cselekmény elszabadul, képes felpumpálni nézőjében az adrenalint, annak ellenére, hogy nagyjából sejthető, mikor mi fog történni. A karakterek minimális, de működő dinamikájának okán nézőként akkor sem unatkozunk, mikor hőseink még csak sejtik, mi vár rájuk, a valós események felidézése pedig  plusz réteget ad a történetnek. Az alkotók maradéktalanul kihasználják a rendelkezésükre álló alapanyagban rejlő potenciált, illetve a helyszín adta lehetőségeket - végig érezhető, hogy innen bizony nincs hová menni. Kellemes műfajkeveredésnek, sőt, egy idő után a műfajok ész nélküli halmozásának lehetünk tanúi, ami akár tönkre is vághatná az élményt, itt azonban segít előrelendíteni a cselekményt, biztosítani figyelmünk folyamatos fenntartását, teszi, amit tennie kell: magával ragad. Lehetséges, hogy a kevesebb több lett volna, de a hibátlan dramaturgiát én könnyű szívvel beáldozom, ha láthatok egy filmet, ami sima slasher-szituációból természetfeletti nyomozós-thrillerbe, később klausztrofóbiás túlélő-horrorba, majd misztikus időutazó-filmbe vált.

A talált kamerás-jelleg nem túl zavaró, az események követhetőek, az "ezt most miért filmezed", illetve az "ezt most ki filmezi" kérdések feltehetők ugyan, de csak a szórakozásunkat rontjuk el velük. Az, hogy Harlin nem kifejezetten horror-rendező, az ijesztgetéseknél sajnos kiderül, a finálé viszont olyan bájosan eltúlzott és vigyorogtatóan WTF, hogy lehetetlen haragudni rá, még akkor is, ha a Descent nem csak beköszön, de kényelmesen helyet foglal, és még egy kávét is elfogyaszt. A végső csavar pedig cinikusan nézve óriási marhaság, ezer sebből vérzik, szinte könyörög érte, hogy szétcincáljuk, másrészt szép keretet ad a filmnek. Lehet róla vitázni, a lényeg, hogy ne akarjátok pontról pontra levezetni, mert könnyen úgy érezhetitek magatokat, mintha egy isten háta mögötti hegyen bolyonganátok, ahol nincs segítség, nincs kiút, csak hideg van és kérdések és kilátástalanság. 

Ha úgy érzitek, ez kell nektek, én azt is megértem.

Coogan blöffje

Kezdő képsorok: Coogan seriffhelyettes (Clint Eastwood) nyitott dzsipjében ülve, fején cowboykalappal és egy kurva nagy napszemüveggel száguldozik valahol az arizonai sivatagban, majd elfog egy ágyékkötőre vetkőzött, hősünk érkezését sortűzzel honoráló, feleséggyilkos indiánt. Foglyát magával cipeli (a biztonság kedvéért azért előbb diszkréten gyomorszájon vágja a puskatussal), házának verendájához bilincseli, akár egy kóbor állatot, arra sem méltatja, hogy félig szívott cigarettájának dekkjét odaadja neki, inkább élvezettel eltapossa előtte a homokban, majd bemegy, hogy testi örömökben részesítse aktuális, fehérneműmodell-kvalitású csaját, úgy, hogy közben a sötétítőfüggönyt sem húzza be, hadd lássa szerencsétlen rézbőrű, milyen jó a fehér embernek. Coogan egyébként pozitív hős, ha a fentiekből esetleg nem derült volna ki.

Don Siegel rendező és Clint Eastwood alkotói együttműködésének kőkemény ikonná vált, legszélesebb ismertséggel büszkélkedő karaktere kétségkívül (Dirty) Harry Callahan, ám a páros az akciófilmek zsaruábrázolását alapjaiban megváltoztató (anti)hős világra szabadítása előtt még megörvendeztetett minket a modern vadnyugati kopó, Walt Coogan figurájával is, aki kúlságfaktor tekintetében néha könnyedén rálicitál legendává lett utódjára, ami nem kis teljesítmény. 

Alapsztorink szerint Coogan az arizonai, sajátos belső törvényekkel rendelkező sivatagból a szabadelvű New Yorkba érkezik, hogy bíróság elé szállítson egy piti bűnözőt. A rutinmunkának tűnő megbízatás teljesítése rögtön megérkezése után számára értelmezhetetlen akadályba ütközik: az illető bűnöző éppen masszív LSD kábulatban fetreng (a börtönben!), így szállításra alkalmatlannak minősül. A helyi erők csupán annyit képesek tanácsolni hősünknek, várjon türelmesen, míg a delikvens méltóztatik némileg magához térni, mivel az már a hatvanas évek Amerikájában sem megengedhető, hogy szegény, jóravaló bűnelkövetőnek esetleg baja essen rendőri intézkedés közben. Mivel Coogant nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon, szépen nekilát, hogy saját, hagyományos, egyszerű, de rendkívül hatékony módszereivel (a puszta öklével és egy bulldog kitartásával) tegyen pontot az ügy végére. Említett módszerek következményeként hamarosan ő maga is törvényen kívül kerül, de nem áll le: a munkát el kell végezni, a bűnözőt bíróság elé kell állítani, nem bosszúvágyból, vagy személyes sértettség okán, egyszerűen csak azért, mert ez a törvény. 

Coogan ízig-vérig a vadnyugat szülötte, hegyesorrú, magasított sarkú csizmát, széles karimájú kalapot, tökéletes szabású zakót visel, megjelenése minden tekintetben kifogástalan. A film végére ugyan kissé leamortizálódik, de méltósággal, szakadt zakója legalább olyan emblematikus stílusjegy, mint McClane koszos atlétája. Modora egy valódi úriemberé, sármja ellenállhatatlan (Eastwood fiatalon hihetetlenül jóképű), elképzelhetetlennek tartja, hogy az elfogyasztott vacsoráért a társaságában lévő hölgy fizessen, feladja rá a kabátját, ha (nehezen érthető okból, de) elutasítják, szó nélkül odébbáll.

A karakter így élesen kilóg a szabad szerelem, a tudattágítás és a hippikultúra virágzásának savmámorban pácolódó New Yorkjának pszichedelikus kulisszájából. Folyton szóvá teszik külsőségeit, melyek olyannyira meghatározóak, hogy a nézőnek óhatatlanul egy, az átlagemberek közé keveredő jelmezes szuperhős, mondjuk a Gordon irodájában megjelenő Batman, vagy a Daily Planet szerkesztőségében felbukkanó Superman jut eszébe róla. Bár meggyőződései, világlátása és erkölcsisége már-már középkoriaknak hatnak a modern közegben, azért Coogan messze nem egy esetlenül tébláboló, az őt ért furcsaságokat életszerűtlen, komikus naivitással szemlélő nímand: pontosan tudja, mikor akarják átverni, ki próbálja hülyének nézni, és ezen észrevételeit az atrocitás mértékének megfelelően, lesajnáló vállrándítással vagy egy jól irányzott jobb horog elhelyezésével reagálja le. A szivárványos színekben pompázó hippibuliban tett látogatásakor például egy félmosollyal konstatálja, hogy az őt körülörvénylő forgatag számára meglehetősen idegen figurákból áll, de elnéző derűvel szemléli a betépett karnevált, nem törődik az ártalmatlan füvesekkel, amikor azonban fenyegetve érzi magát, azonnal, hatékonyan támad.

A filmet, különösen ma, a minden körülmények között taszítóan ránk kényszerített politikai korrektség korában könnyű lenne céltalan erőszakábrázolással vádolni: a már említett elfogásjeleneten kívül erre okot szolgáltathat a nyilván enyhén elmebeteg, szadista hajlamú, de mégiscsak törékeny, fiatal lány karaktere, akit Coogan, miután a csaj többszörösen átverte, és kis híján megölette, nem éppen finom módszerekkel von kérdőre: vadállatként rátör éjszaka, kirángatja az ágyából, és csak kevésen múlik, hogy öklével a csinos pofi helyett végül csak a falat zúzza porrá. Eastwood saját, és Siegel elmondása szerint is örömmel alakít negatív jellemvonásokkal rendelkező karaktereket, félelmetes, ahogy a lány torkát szorongatva, vicsorogva emeli ütésre a kezét, azonban becsületére legyen mondva: a hölgy rászolgált a durvaságra, az pedig kifejezetten üdítő , hogy az írók meg merik mutatni a figura sötét oldalát is (teszem hozzá: ez még mindig fényévekre van a Dirty Harry hot-dogot rágcsálós, fapofával sétálgatva tüzelő, majd a fejlövés lehetőségét kedélyesen latolgató jelenetétől). A női szereplők ennek a mindenfajta álszentséget teljes mértékben nélkülöző, kíméletlenül őszinte ábrázolásnak köszönhetően nem csupán a díszlet részei, hanem élettel teli, bámulatosan vonzó, vagy éppen hátborzongatóan taszító figurák. A többszörös kudarccal végződő udvarlásjelenet például kifejezetten bájos, az ehhez kapcsolódó, nyilván csak időlegesen, de a történet folyamán beteljesületlenül maradó szerelmi szál pedig egy másodpercre sem csöpögős, de leplezetlenül romantikus, mégsem lóg ki a film szövetéből, sőt, tovább árnyalja a figurát. Pofonegyszerű, de briliáns megoldás, hogy Coogan viszonya aktuális partneréhez abból is kikövetkeztethető, kinek a társaságában hajlandó megválni csizmájától. 

A forgatókönyvet nem lehet eleget dicsérni: a párbeszédek (a szinkronos változatban is) tele vannak idézhető sziporkákkal, a nagyvárosi rendőrség és az igazságszolgáltatást a maga módszereivel gyakorló sheriff szembenállása pedig természetesnek ható, véletlenül sem izzadtságszagú konfliktusforrás. A főhős feljebbvalói általi akadályoztatásának bemutatása mai szemmel elcsépeltnek tűnhetne, mégis tökéletesen működik, azon egyszerű oknál fogva, hogy tisztességesen megkonstruált. A (naná, hogy) Lalo Schifrin által komponált, klasszikus western- és krimielemeket mesterien ötvöző filmzene kiválóan festi alá a történéseket, a csendekkel is képes fokozni a feszültséget, vagy egyszerűen csak elégedett vigyorgásra késztet lazaságával, magával ragadó könnyedségével. A film annak ellenére rendkívül tempós és feszült, hogy akciójelenetet alig tartalmaz; amiket viszont prezentál, azok elsőrangúak: a jó westernhez elválaszthatatlanul hozzátartozó kocsmai verekedés realista, szépen komponált és csonttörő módon brutális, a finálé, a Bullitt  legendás autós üldözésének méltó párjaként működő motoros hajszával pedig egyenesen lélegzetelállító. Külön kiemelném, hogy Eastwood láthatóan maga végezte a mutatványok nagy részét: le a (cowboy)kalappal. 

Harry Callahan figurája nyilvánvalóan nem születhetett volna meg Walt Coogan nélkül, ami eleve jó ok, hogy a filmet kitüntetett figyelemmel kezeljük, az viszont külön öröm, hogy önmagában is kitűnő szórakozást nyújt, a rendező, és a főszereplő filmográfiájának is kiemelkedő darabja, valamint a hatvanas évek egyik legjobb akciófilmje.  

Szupercella

Kezdjük a nyilvánvaló tényekkel, melyeket valószínűleg teljesen felesleges ideírnom, mégis szükségesnek érzem, csak hogy áramoljon bennem némi pozitív energia is: Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger kétségkívül élő Legendák, kikezdhetetlen Ikonok. Fénykorukban készített munkáik tündöklő szimbólumokká emelték őket, megjelenésükkel, személyiségükkel egész generációk filmes élményanyagát határozták meg, az alakjuk köré épült kultusz pedig máig példa nélkül áll, követőik hiába próbáltak számtalanszor a nyomukba lépni. Korunkban már sajnos elképzelhetetlen, hogy egy filmsztár valóban emberfeletti képességűnek tűnjön a vásznon, hogy úgy érezzük, hozzá képest egyszerű halandók vagyunk csupán, ők azonban hihetetlen fizikai adottságaiknak, és az ezekhez társuló összetéveszthetetlen karizmának köszönhetően könnyedén képesek voltak elhitetni velünk, hogy bármire (szó szerint: BÁRMIRE) képesek. Varázsoltak, csodát tettek, miközben láthatóan baromi jól szórakoztak. Pontosan ezért érzek mérhetetlen felháborodást és keserű szomorúságot a Szupercella láttán. "Miért?" kérdezem kétségbeesve, és a "Pénzért" válasz ez esetben nem tűnik kielégítő magyarázatnak.

Történetünk szerint adva van a briliáns elmével megáldott, egy biztonsági cég alkalmazásában álló szakember, Ray Breslin (Stallone), aki abban leli örömét, hogy szándékosan, a hatóságokkal együttműködve előbb lecsukatja, majd virtuóz módon kiszabadítja saját magát, figyelmeztetvén ezzel a fegyintézeteket a rendszerükben fellelhető esetleges hiányosságokra. Mikor egy titokzatos megrendelő egy minden eddiginél hiper-biztonságosabb, extra-szuperebben őrzött börtön tesztelésére szólítja fel, Ray vállalja a kihívást, de a terv borul, hősünket erőszakkal, elkábítva szállítják a helyszínre, ahol hamar kiderül, hogy kizárólag magára, illetve személye irányában látszólag minden ok nélküli, de rendkívül kitartó érdeklődést mutató rabtársára, Emil Rottmayerre (Schwarzenegger) számíthat. Így aztán ketten, ma is acélos vállaikat egymásnak vetve kénytelenek szembeszállni gyűlöletes, feneketlenül gonosz, lelketlen fogva tartóikkal, agresszív rabtársaikkal, és egy olyan brutálisan buta, összegányolt forgatókönyvvel, amilyet az írástudatlan szerzőket előszeretettel alkalmazó Hollywoodban is ritkán találni.

Minden, Stallone iránt érzett őszinte tiszteletem ellenére, fogaimat csikorgatva meg kell kérdeznem: ugyan kinek jutott eszébe ráosztani a szikrázóan éles eszű, zseniális, eredetileg jogász(!) végzettségű lángelme karakterét? Miből gondolták, hogy ez jó lesz így? Látták a First Blood végén a monológot? Vagy a Coplandet? Stallone egyébként kiváló, senki mással össze nem téveszthető alkata egyszerűen leveti magáról a figurát, egy másodpercre sem képes elhitetni velünk, hogy amit csinál, azt önszántából teszi. A karakter MacGyverként barkácsolgat (a hiper-biztonságos börtön közepén), folyamatosan elemzi helyzetét, megfigyeléseket gyűjt, terveket sző, de a tökéletesen félrecsúszott casting minden megmozdulását fájdalmasan hitelteleníti. Schwarzenegger lényegesen jobban járt szerepével, még akkor is, ha az tulajdonképpen komikusnak szánt, de csak kínos fészkelődésre késztető benyögésekből (az "úgy ütsz, mint egy vegetáriánus" magasan a film legsikerültebb poénja), és random izmozásokból áll. A humorforrások cizelláltságáról még talán annyit, hogy egy hosszú, a történet szempontjából kiemelt fontosságú jelenetben azon kellene fetrengenünk a röhögéstől, hogy az osztrák tölgy németül beszél. Fizikai fájdalmakat okoz végignézni, ahogy a két kultikon a készítők karmai között vergődve, önnön nagyságáról végleg megfeledkezve csinál hülyét magából, és a nézőből egyaránt. Mert egyszerűen nem igaz az, hogy bármi történhet a vásznon, párosukat akkor is jó nézni. Nem jó. Többet érdemelnének. 

Teljes tévedés a filmnek már az alapfelvetése is, és az amúgy sem rózsás helyzet innen még bőven képes tovább romlani. A szereplők közötti párbeszédek ámulatra méltóan ostobák, nincs kezdetük, végük, mintha csak véletlenül bekapcsolódnánk beszélgetésekbe, amiket aztán érdektelenül otthagyunk. Közhelyek, klisék és konkrétan értelmetlen, a kontextusban elhelyezhetetlen mondatok záporoznak, ráadásul a film néhol szánni valóan illusztratív: miután a Sam Neill által fásult közönnyel alakított orvost a főhős a hippokratészi esküre hivatkozva győzi meg, hogy álljon az oldalára, megtekinthetjük, ahogy a vívódó férfi hosszasan, gondterhelt arccal tanulmányozza a szóban forgó iratot. Nem egy eseményt a készítők lusták voltak leforgatni, így azt szerencsétlen színészek kénytelenek szóban megosztani velünk, mintha egy általános iskolai felolvasóversenyen lennénk. Apropó, színészek: a mozi azért nem egy Expendables, de az alkotók láthatóan érezték, hogy valamivel fel kell dobniuk azt a keveset, amit nyújtanak, így lépten-nyomon valamikor nagy nevű, egyébként jobb sorsra érdemes, nem éppen karrierjük csúcsán lévő, de a középszert megbízhatóan szállító arcokba ütközünk (Jim Caviezel, Vincent D'Onofrio, Vinnie Jones), valamint itt téblábol valamiért 50 Cent is, aki káprázatos elméjű programozózsenit alakít (mondtam már, hogy valami nagy baj volt a castingosoknál?).

Az egyébként korántsem tehetségtelen Mikael Håfström ötlettelen rendezésének köszönhetően a film olyan, mint egy nagyobb (de nem túl nagy) költségvetésű tévésorozat pilot epizódja, a díszletek végtelenül sterilek és unalmasak, a csúcstechnikával készült szuper börtön bénábban fest, mint a Fortress fegyintézete. 

Végezetül pedig a legnagyobb, lényegében megbocsájthatatlan, érthetetlen hiányosság: alig-alig látunk akciójelenetet. A két nagyágyú bunyója másodpercek alatt lezajlik, koreográfiája pedig az, hogy állnak egymással szemben, és arcon verdesik a másikat, ezután következik egy hasonlóan érdekfeszítő étkezdei tömegverekedés, majd a fináléig semmi, ahol ugyan van néhány robbanás, kis lövöldözés, sőt, Schwarzenegger még egy gépágyút is megkaparint, de addigra már minek. A börtön-tematika persze eleve behatárolja a lehetőségeket, autós üldözés például nehezen kivitelezhető a falakon belül, de egyes forgatókönyvírók éppen ezért szoktak az olyan elcsépelt, amatőr fogásokhoz nyúlni, mint a feszültségépítés, a karakterábrázolás, vagy a főszereplők közötti konfliktusok kibontása. Itt semmi ilyesmit nem találunk, a dráma kimerül az olyan elcsépelt, arcpirítóan ostoba jelenetekben, mint a "megsebesültem, hagyjatok itt - nem hagyunk, állj fel és küzdj" problematika hosszas boncolgatása. A lezárás az addig történtekhez méltóan sekélyes, a film felénél pedig található egy olyan, a börtön földrajzi elhelyezkedésével kapcsolatos "csavar", ami akkor is kinyírná a mozi komolyan vehetőségét, ha minden más összetevője hibátlanul passzolna.

A kijáratnál összefutottam egy ismerősömmel, aki felháborodásomra a sztoikus "Mit vártál?" kérdéssel reagált. Nos, nem sokat. Egyszerűen csak szórakozni akartam. Olyan nagy kérés ez? 

Jákob lajtorjája

Valami történt Jacob Singerrel Vietnamban. 

Valóságának riasztó volta lassan a legszörnyűbb rémálmokéval vetekszik: mocskos, sötét metróalagutakban, elhagyatott utcákon, szennyes sikátorokban arctalan démonok veszik üldözőbe, gyönyörű barátnője mintha nem egészen az lenne, mint akinek ő hinni szeretné, sőt, Jacob egyre biztosabb benne: élete korántsem az, aminek mutatja magát. Szürreális, vérfagyasztó látomások gyötrik, gyaníthatóan alattomos összeesküvés folyik ellene, úgy érzi, környezetének látszólag jóindulatú tagjai titokban azon munkálkodnak, hogy fokozatosan az őrületbe kergessék. Állapota napról napra kétségbeejtőbb, súlyos lázrohamokat produkál, egy bajtársa megmagyarázhatatlan halála után pedig nyilvánvalóvá válik, hogy a dzsungelben a legrosszabb dolog nem az ellenség egyenruháját viselte. Jacob Singer a végsőkig küzd, hogy véget vessen szenvedéseinek.

Ez az egyetlen, amit még megtehet.

A helyrehozhatatlan károkról, melyeket a vietnami háború eszement borzalmai okoztak a fronton gyakran kábítószermámorban gyilkoló, esetenként korántsem harcra termett katonák lelkében, már Travis Bickle, vagy Kurtz ezredes is kimerítő látleletet nyújtott, a mészárszékről hazatérő katonák beilleszkedési nehézségeiről pedig mindenki értesülhetett egy bizonyos John Rambo dühödt tolmácsolásában. A Jákob lajtorjája nem kevesebbet állít, minthogy Vietnam maga a Pokol. A szó minden értelmében. 

Rögtön a nyitójelenet vérgőzős tűzharca a (nem véletlenül) láthatatlan ellenséggel brutális erővel ráncigálja a nézőt Singer fejébe, és aztán csak azért engedi néhány idilli álom(?)jelenet erejéig fellélegezni, hogy a következő rémisztő sokkeffekt még elementárisabb erővel taglózza le. Jacob (és a néző) sehol, egy pillanatra sincs biztonságban: egy felhőtlen, jókedvű séta, az idős irattáros hölggyel való beszélgetés, vagy akár egy ártalmatlan házibuli is minden figyelmeztetés nélkül válthat vérfagyasztó, agyzsibbasztó horrorba, még a Télapó is fenyegetést jelent (de tényleg), ami pedig a kórházi jelenetben történik, sarokba hajított lemetélt testrészekkel és nyáladzó, elkárhozott elmebetegekkel, az egy fiktív, betiltott Nine Inch Nails videoklipnek is becsületére válna. A képi világ barnás-szürkés árnyalatai sűrű, szinte tapinthatóan nyomasztó atmoszférát teremtenek, az utcák, a belső terek egyaránt kellemetlen érzeteket keltenek, minden koszos, taszító, elhasznált: bármibe le merném fogadni, hogy ez David Fincher egyik kedvenc filmje. A démonok szerepeltetése minden esetben ötletesen kerül megvalósításra: annak köszönhetően, hogy csak részletek (egy felcsapódó szárny, csattogó fogsor, egy nyálkás csáp, egy... nem tudom, mi, de nagyon undorító) látszanak belőlük, sokkal félelmetesebbek, mintha teljes valójukban megjelennének. Pluszpontot ér a maszkok minősége, a sikamlós, csupasz hús felkavaró látványa, és az, hogy a lehető legfurcsább dolgokkal hozzák ránk a frászt: ha ideírom, hogy egy nagyon izmos ember mozdulatlanul áll, miközben a feje vadul, követhetetlen sebességgel rángatódzik, legfeljebb értetlenül összeráncolod a homlokod, de ha láttad a filmet, tudod, mennyire félelmetes.

A Jákob lajtorjája ezen erényeivel együtt mégis inkább azért kiemelkedő élmény, mert nem pusztán horrorfilm: vérmocskos megváltástörténet, szürrealisztikus belső utazás. A cinizmus teljes mértékben hiányzik belőle, hősének szenvedéseit nem bűnös élvezetként figyeljük, várva, mikor kerül még rettenetesebb szituációkba, inkább teljes együttérzéssel szorítunk neki, vele együtt merülünk alá az egyre borzalmasabb bugyrokba. Tim Robbins éppen ezért tökéletes választás a címszerepre: karaktere eleve végtelenül rokonszenves, ráadásul látható elhivatottsággal játszik, okkal számítva szimpátiánkra. Barátnője szerepében a gyönyörű Elizabeth Peña domborít emlékezeteset, egyszerre tud ellenállhatatlanul szexi és csábító, valamint nyugtalanítóan fenyegető lenni. Egy hangsúlyos mellékszerepben feltűnik Macaulay Culkin, valamint itt van még Ving Rhames és Eriq La Salle, az igazán szemfülesek pedig a zseniális Tenacius D oszlopos tagját, Kyle Gass-t is kiszúrhatják. 

Adrian Lyne (igen, tudom, Flashdance, de ez ne tántorítson el senkit) filmje máig hatásos, pedig rendkívül egyszerű elemekből építkezik. A vallási szimbólumokat ízlésesen, mértékkel alkalmazza, a bibliai utalások feltűnőek, de nem zavarók, erőltetettek vagy bugyuták. Szájbarágós magyarázkodás helyett engedi, hogy a néző maga találjon rá a történet megoldására, ami könnyedén kikövetkeztethető ugyan, mégis élvezet megfejteni, sőt, a film akkor is rendkívül felkavaró, ha ismerjük a végét. Ritka bravúr, hogy egy tulajdonképpen könnyfakasztónak is nevezhető befejezés ne csússzon óhatatlanul tömény giccsbe, de itt kapunk egy olyan záróképet, aminek tükrében a vég felemelő ugyan, de korántsem boldog.  

A Jákob lajtorjája ékes bizonyítéka annak, hogy nem is olyan régen még nem volt képtelen gondolat ötletességet, minőséget, műfaji játékosságot, erőteljes drámaiságot és bátor kísérletezést várni egy hollywoodi stúdiófilmtől. 

Metallica: Through The Never

Remélem, nem tör ki a filmben látotthoz hasonló utcai lázadás az ablakom alatt, ha a sértés leghalványabb szándéka nélkül kijelentem, hogy 2013-ban kevés korszerűtlenebb dolog létezik egy Metallica koncertnél. A pénzsóvár producerek által hipertrendire dizájnolt fiú-és lánycsapatok, tinidívák, vagy a laptop-mágusok, youtube-sztárok korában talán nehezen belátható, kinek és miért jó, ha jegyet vált egy középkorúnak is csak nagy jóindulattal nevezhető, meglett férfiakból álló, szőrös tökű fémzenét játszó zenekar előadására, pláne, ha ezen előadást nem is természetes közegében, sörrel a kézben, cigifüstben pácolódva, csatakosan saját, és a mellette állók izzadtságától, heves bakancsrugdalásokat elszenvedve abszolválja egy koncertteremben, hanem egy pláza kellemesen hűvös, légkondicionált mozijában, fején kényelmetlen, a kívánt intenzitású headbangelést eleve kizáró 3D szemüveggel fogadja be. Bár a zenekar kétségkívül minimum legendásnak tekinthető, fénykorukon régen túljutottak, egykori rajongóik nagy része mára elfordult tőlük, még az általuk képviselt műfaj lelkes hívei között sem teljes az egyetértés, hiteles előadókról, vagy cinikus üzletemberekről beszélhetünk-e. A Metallica nem egyszerűen "csak" egy zenekar, sokkal inkább brand, egy hatalmas, minden ízében kitalált, megtervezett, professzionális cirkusz, de annak, hogy úgy mondjam, kurva állat. 

Bár nem csörgedezik árpádsávos turulvér az ereimben, Antal Nimród munkásságának figyelemmel kísérését valahol hazafias kötelességnek gondolom, minden alkalommal, mikor egy hollywoodi produkció főcímében meglátom kiírva a nevét, nagyot dobban a szívem, büszkén elvigyorodom, és kedvem lenne kacsingatva oldalba bökdösni a mellettem ülőt (még boldogabb lennék, ha itthon rendezne olyan filmeket, melyek a szívügyei, de ez legyen az én bajom: ő valószínűleg jól érzi magát ott, ahol van). Nos, a Metallica: Through the Never legnagyobb erőssége, hogy hazánk fiának álomgyári munkái közül ez az, ami legközelebb áll alkotói gyökereihez: kliprendezői múltját maradéktalanul kamatoztathatja, lévén gyakorlatilag egy mozivászonra álmodott, másfél órás zenei videóval van dolgunk, ráadásul képes becsempészni a már említett, kiszámított precizitással működő gépezet fogaskerekei közé egy kis koszt, alulról jövő életérzést, hadd ne mondjam, "underground" attitűdöt.

A zenekar tagjai, és a rendező által közösen jegyzett... hát, ööö... "forgatókönyv" sztorijának főszereplője, a Dane Dehaan által alakított, nem kifejezetten nyertes alkatú srác kellemetlenül induló, majd fokozatosan apokaliptikus túlélőharccá, delíriumos rémálommá fajuló kalandjainak bemutatása látványos és jó ritmusú, az utcai harcok sodró lendületűek és brutálisak. A figura akár a Kontroll Bulcsújának fiatalabb verziójaként is értelmezhető, mind külsőségeit (bőrdzseki, kapucnis pulcsi), mind alkatát, az őt ért atrocitásokhoz való viszonyát  tekintve (megsebezhetik és összeverhetik, eljut a mélypontra, de végül talpra áll, és győzedelmeskedik). A karakter működik, egyrészt Dehaan meggyőző jelenlétének (a Chronicle óta tudjuk, hogy jól áll neki a szenvedés), másrészt az alkotók jó ízlésének köszönhetően, amivel a figurát ízig-vérig maivá és modernné, de nem bántóan, erőltetett módon trendivé, vagy taszítóan divatossá fazonírozták. 

A színpadkép jó cirkuszhoz méltóan monumentális, az effektek bámulatosan látványosak, robbanásoktól és felcsapó lángnyelvektől kezdve a felépített, majd lerombolt Jusztícia-szoborig, a padlóból előbukkanó sírkövekig, gondosan koreografált műbalesetekig van itt minden, ami teljes lenyűgözésünkhöz szükségeltetik, Pados Gyula szédítő, de mindent gondosan megmutató kameramunkájának köszönhetően pedig a zenészekkel együtt állhatunk a színpadon, beülhetünk Lars Ulrich mellé a dobok mögé (sőt, akár a helyére is, mivel ő előszeretettel hagyja el posztját, hogy a színpadon rohangáljon körbe-körbe ijesztő pofákat vágva, akár egy megveszekedett őrült).

Apropó, zenészek: ha kérhetem, valahogy így szeretnék megöregedni. Az együttes tagjai kirobbanó formában zúznak, ami részben nyilván a médium sajátosságainak is köszönhető, lévén nem tudhatjuk, egyes részek hányszor kerültek felvételre, a végeredmény azonban rendkívül meggyőző: a koncertnek szépen felépülő íve van, nyugvó-és csúcspontokkal, néhol már-már katartikus pillanatokkal, közönségénekeltetéssel, kielégítő megdicsőüléssel. James Hetfield fizimiskáján nyoma sincs kiadós alkoholtúráinak, kiváló frontember, minden vicsorára és agresszív megnyilvánulására jut egy kikacsintás, egy félmosoly a közönség felé, jelezvén, hogy nem kíván hülyét csinálni sem magából, sem rajongóiból azzal, hogy úgy tesz, mintha ez az egész véresen komoly lenne, de nem is bohóckodja el az ügyet: alázattal és a tőle elvárt energikussággal játszik. Kirk Hammett továbbra is igényt tart a női szívek elrablásának előjogára, valamint a produkció magyar vonatkozásait is erősíti azzal, hogy (egyik) gitárjáról Lugosi Béla tekint ránk fenyegetően, Robert Trujillo pedig reményeim szerint eszébe jut a következő Conan film castingosainak: a rommá gyúrt basszusgitáros nem egyszerűen olyan, mint egy kimmériai barbár, hanem egyenesen: AZ. Mellényúlásoknak és hamis hangoknak a gondos tervezés okán természetesen az esélye sem merül fel, de az is tisztán érzékelhető, hogy ezek a faszik bizony nem felejtettek el játszani, ráadásul mindannyian baromi jól néznek ki, ellentétben a vetítésen egyébként jelen lévő Hooligans táncegyüttes csinos tagjaival, akik remélem, legalább egy kicsit magukba szálltak a látottak után.

Lehet azt mondani, hogy ez az egész csak parasztvakítás, ügyes marketingesek által fogyaszthatóra csomagolt műkeménység, de mindenkinek, aki ilyesfajta előítéletek miatt maradna távol a mozitól, azt javaslom, tegyen magának egy szívességet azzal, hogy félreteszi ellenérzéseit, és gyermeki élvezettel hagyja, hogy másfél órára felültessék a metál-hullámvasútra.  

Higgyetek nekem: megéri.

Clive Barker: Vérkönyvek - Szex, halál és csillagfény, Pokoli versenyfutás

A világ horrorrajongói nagy valószínűséggel a Hellraiser, vagy a szintén kultstátusznak örvendő Korbács óta tudják, hogy Clive Barker világában bármi megtörténhet, az eredetileg hatrészes, nálunk (remélhetőleg csak egyenlőre) két kötetet számláló Vérkönyvek olvasásakor azonban még így is érhetik őket gyomorforgató meglepetések.

Az író-rendező-producer Barker olyan kifacsart, torz, és egyben lenyűgözően gazdag fantáziával, gátakat és tabukat hírből sem ismerő képzelettel van megáldva, ami egy, a horror műfajában tevékenykedő alkotó esetében nem pusztán előny, de egyenesen alapkövetelmény kellene, hogy legyen. Azon túl, hogy ötletei eleve nélkülöznek minden visszafogottságot, van pofája rendesen ki is bontani őket, olyan irányokba terelve történeteit, melyek a legedzettebb olvasót is leesett (vagy inkább erőszakkal letépett) álla keresgélésére kényszeríthetik. Nincs az a képtelen, vérgőzös szituáció, amit ne tudna teljes természetességgel elénk tárni, hitelesen, aprólékos megmunkáltsággal közvetíteni. Barker nem vészjóslóan, komótosan építkezve sejtet, mint például Lovecraft (akinek szelleme ettől függetlenül erőteljesen kísért), szörnyei figyelmeztetés nélkül, sivítva rontanak ránk a sötétségből, torkunknak ugranak, az arcunkba vicsorognak. Bár könyvek esetében általában dicséretes, ha írójuk a részleteket olvasói fantáziájára bízza, itt kifejezetten előnyös, hogy Barker mindent kíméletlenül megmutat: nekünk esélyünk sem lenne úgy elképzelni a borzalmakat, ahogy ő prezentálja azokat.

Világai átgondoltak és következetesek, ragaszkodnak saját logikájukhoz, külön szabályrendszerrel rendelkeznek. Képzelete nem csupán elrugaszkodik, inkább egyenesen egy idegen dimenzióba katapultál, ahol semmi sem úgy működik, ahogy azt megismertük, mégis ismerősnek hat, mivel csak éppen annyira abszurd, mint mindennapos közegünk, melyet valóságosnak csúfolunk. Stephen King (aki az első kötet megjelenésekor Barkert simán a horror jövőjeként határozta meg) korai novellái között találunk hasonló gyöngyszemeket, de ezekben a sztorikban nyoma sincs a rémkirályra gyakran jellemző felesleges túlzásoknak, a történetek minden mozaikdarabja tökéletesen illeszkedik, fordulataik egymásból következnek, sohasem légből kapottak. A szereplők jelleme nincs túlbonyolítva, és mindig tűpontos, az író komoly emberismeretről tesz tanúbizonyságot, ennek megfelelően hősei a legritkább esetben pozitívak. Minden gyengeségünk, esendőségünk felmutatásra kerül, a karakterek döntései szinte mindig elhibázottak, mégis érthetők, átélhetők. Az őket fenyegető túlvilági iszonyat felfoghatatlan erejét megpillantva a könyvek szereplőivel együtt borulunk térdre, bűnösségünk teljes tudatában várjuk jogos jussunkat: a megtorlást. Mert Barker pokolbéli lényei kegyetlenek ugyan, de saját erkölcsiségük szerint igazságosak is, az, ami számunkra gonoszságként mutatja meg magát, nekik egyszerűen lételem. Az idők ősi kezdete óta létező, földi fogalmak szerint isteni hatalommal bíró kreatúráktól hogyan várhatnánk el, hogy a fajok hierarchiájában messze alattuk elhelyezkedőkkel megértőek, esetleg szívélyesek legyenek? Számukra két típusú gyakorlati hasznunk lehet csupán: jobb esetben engedelmes szolgasereget biztosítunk nekik, rosszabb esetben táplálékot.  

A finálék véresek és grandiózusak, de nem öncélúan eltúlzottak, inkább szükségszerűen monumentálisak. Barker sokkol, esetenként felháborít és földbe döngöl, ráadásul erőlködés nélkül, higgadtan és élvezettel teszi, szívünket szorongató jéghideg marka egy pillanatra sem ereszt. Bár viszonylag rövid kötetekről van szó, garantálom, hogy senki nem fogja őket egy szuszra kivégezni: nem egy novella elolvasása után bizony kell egy kis idő, míg fellélegezhetünk. A történetek fantasztikus elemeik ellenére sajátos fizikai törvényszerűségeiknek sem mondanak ellent, írójuk naturalisztikus mészárlásait egy kórboncnok alaposságával vezényli le. Van egy sztorija, amiben egy városnyi ember egymás vállára állva, kötelekkel gúzsba kötve és egyensúlyozva, óriási, önálló organizmusként vonul a szomszédos város hasonló eszközökkel emelt monstruma ellen, és te elhiszed, hogy ez lehetséges. Ha Barker vértengerről akar írni, előbb megindokolja, honnan fakad.

Ami a fentiek tükrében meglepő kijelentésnek hathat, de attól még igaz: Clive Barker egy rendkívül vicces ember. Humora a legváratlanabb helyeken és módokon bukkan fel, és egyetlen pillanatra sem kényszeredett, vagy kínos: mikor egy "zargatódémon" által megszállt karácsonyi pulyka a forró sütőből egyenesen a családi idill közepébe veti magát, meg kell szakadni a röhögéstől, a jelenet azonban komikuma ellenére is rémisztő tud maradni, sőt, nevetségessége okán nyugtalanító igazán.

Negatívumokból csak kettő van, mivel két kötetről beszélünk: a magyar kiadás borítói. Ami ezeken művészeti tevékenység címén történik, arra nincs mentség. Jóérzésű ember nem szívesen vesz a kezébe ilyesmit, én mégis mindenkit erre biztatnék: a belbecs bőségesen kárpótol a külcsín ízlés elleni merényletéért. 

Az első kötet Éjféli etetés című novellájából nézhető filmadaptáció született Ryuhei Kitamura (Versus) rendezésében, amelynek annak ellenére sem sikerült megteremtenie az eredeti történet súlyos atmoszféráját, hogy Barker forgatókönyvíróként és producerként is részt vett munkálataiban, ellenben jó véres, és Vinnie Jones öl benne halomra embereket fapofával, ami mindig szórakoztató. Létezik egy Book of Blood film is, amely a sorozat címadó novelláját (szintén az első kötetben olvasható) veszi alapul, és egy bizonyos John Harrison rendezte, akinek televíziós munkássága (Dűne sorozat, Mesék a kriptából epizódok) igen terjedelmes, ám ezt én sajnos nem láttam, ha valaki igen, bátran jelezze kommentben. A történetek vizualitása mindenesetre rendkívül plasztikus, megfelelő kezekben kiváló filmalapanyag lehetne bármelyik. 

New York metróalagútjaiban ólálkodó ember előtti szörnyetegek, a sivatag homokjában rejtőző gigantikus démonok, a rettegés valódi természetét vizsgáló szadista őrült, disznóistent imádó javítóintézeti gyerekek, kendőzetlen erőszak, tobzódó brutalitás.

Ha ráncolod a homlokod, mire jó az ilyesmi, messzire kerüld a Vérkönyveket. Ha csak egy kicsit is elvigyorodtál: Barker a te embered. 

The Faculty - Az Invázium

Robert Rodríguez pályája finoman szólva is egyenetlen minőségű: minimális költségvetésű, teljes mértékben szerzőinek tekinthető filmje, az El Mariachi, és annak hollywoodi sztárokkal és látványos robbantásokkal felturbózott folytatásai, a Desperado és a Volt egyszer egy Mexikó, vagy a meglepő szerkezetével tüntető vámpírmozi, az Alkonyattól pirkadatig ugyanúgy megférnek benne, mint az agyatlan, kamu trailerből agyatlan, kamu filmmé mutálódó, de röhejesen szórakoztató Machete, a Sin City, illetve a Kémkölykök sorozat, amelynek elkészültét, és viszonylagos sikerét (4 epizód!!!) személy szerint a filmtörténet legnagyobb rejtélyei, abszurditásukban gyakorlatilag értelmezhetetlen jelenségei közé sorolok. A Grinhouse-projektből gátlástalanságának és infantilis humorának köszönhetően ő jött ki jobban, a nagy QT női szereplőinek illatos lábacskáival volt elfoglalva a forgatókönyv megírása helyett, míg a Planet Terrornak ilyesmire (sem lábacskákra, sem forgatókönyvre) nincs szüksége, a darálás intenzitása megdobogtatja szívünket, Bruce Willis szétrohadó fejének látványa pedig... nos, csak egy szétrohadó fej látványa, de az szerintem mókás (más kérdés, hogy a mozi akár minőségi munka is lehetne harsány paródia helyett). Lelkesedése és kitartása kétségkívül becsülendőek, még akkor is, ha nem társul hozzájuk különösebb, valóban kiemelkedőnek nevezhető tehetség, az ember előtt pedig, aki képes filmjének a Cápasrác és Lávalány címet adni, fejet kell hajtanom annak ellenére, hogy a mai napig nem tudtam rávenni magam becses alkotásának megtekintésére. Antal Nimród felkarolásáért és támogatásáért pedig mindenképpen jár neki egy virtuális, vizespohárnyi tequila-pálinka koktél.

Ezen a ponton engedjétek meg, hogy egy személyes élményem osszam meg veletek. A viharos, vészterhes, viszályoktól és súlyos, drámai eseményektől hemzsegő időkben történt, amelyekre gyakran csak úgy emlékezünk: középiskolás évek. Bamba érdektelenséggel kornyadoztam fizikaórán, sem a kockás füzetem lapjaira rajzolgatott csápos szörnyek, sem pedig az aktuálisan pad alatt olvasgatott Stephen King kötet fordulatai nem tudtak lekötni, így kénytelen voltam minden figyelmem magas, kopasz, sápadt tanáromra összpontosítani. Azt már nem tudnám felidézni, pontosan miről tartott előadást a fásult ifjúságnak, de élénken él bennem, ahogy egyébként összefüggő, kerek mondatai közé hirtelen semmihez nem hasonlítható, ijesztő, nem emberi halandzsát kevert. Iszonyatos sebességgel hadart valami idegen nyelven pár másodpercig, majd rezzenéstelen arccal folytatta mondandóját, mintha mi sem történt volna. Padtársammal rémülten pillantottunk egymásra. Óra után kifaggattuk osztálytársainkat, ők is észlelték-e az eseményt. Rendkívül furcsán néztek ránk (ahogy általában). Senki nem vett észre semmit. Nekünk meggyőződésünkké vált, hogy tanárunkkal valami nagyon nincs rendben. Ennek köszönhetően egyrészt fizika jegyeink erőteljes javuló tendenciát kezdtek mutatni, mivel minden órán feszülten figyeltük, mikor szólja újra el magát (többé nem tette), másrészt a legjobb barátok lettünk, mikor rádöbbentünk, hogy vagy a világ őrült meg, vagy mi magunk, tehát mindenképpen hasznunkat szolgálná, ha összetartanánk (Helló Dani!).

Mindenkitől elnézést a könnyes vallomásért, lássuk a filmet.

Egy amerikai gimnázium diákjai (az ál-leszbikus proto-emo lány, a mindenki által nagy kedvvel ütlegelt lúzer, a futballcsapat tanulni vágyó reménysége, a hideg, törtető szépség, a zseniális, örök lázadó, szívdöglesztő díler és a bájos új lány) egy szép napon rádöbbennek, hogy tanáraik sokkal nagyobb veszélyt jelentenek rájuk, mint amit egyébként is feltételeztek róluk: nemcsak, hogy megbuktathatják, igazolatlan hiányzásokkal fenyegethetik, vagy feleltetés címén alázhatják meg őket, de szándékukban áll uralmuk alá hajtani az egész emberiséget. Egymás után sorjáznak a baljós előjelek: a tapló fociedző hirtelen empatikus lesz, és úgy nyakalja a vizet, mintha fizetnék érte, a színjátszó kör vezetőjének kiürült tekintete félelmetesebb, mint Freddy Krueger vicsora, a focipályán pedig felbukkan egy ismeretlen, féregszerű lény, ami vízbe érve rendkívüli agresszivitást mutat, de ami rosszabb: szaporodni kezd. Mikor aztán a lúzer és a szépség egy véletlennek köszönhetően megtapasztalják, hogy az iskola szekrényei nem csontvázakat, hanem egyenesen oszladozó hullákat rejtenek, valamint végignézik, ahogy az egyébként sem finom modorú edző a torkából előtörő csápszerű képződmény segítségével molesztálja a csinos nővérke hallójáratait, a jelek gyorsan horrorisztikus valósággá válnak, és megindul kívülálló hőseink harca az emberiség megmentéséért.

A film nyaktörő iramot diktál, a forgatókönyv (Kevin Williamson, a Sikoly írójának munkája) átgondoltan, de lendületesen építkezik, képes rá, hogy végig lekössön fordulataival, ráadásul igen gyorsan beveti a sokkeffekteket, amiket aztán újra és újra sikerrel alkalmaz. Nincs egy pillanatnyi üresjárat, egyetlen történetszál sem felesleges, a dinamika működik. Szereplőink, bár egytől egyig sablonkarakterek, mindannyian rendelkeznek saját személyiséggel, aminek köszönhetően könnyedén megkedveljük őket, tinihorror-karakterekhez mérten (sőt, amúgy is) kifejezetten szimpatikusak. Néhányuk kezdeti hitetlenkedésén szerencsére hamar túllendülünk, egyikük sem hülye vagy vak, szkepticizmusuk helyét gyorsan átveszi az elfogadhatatlan tények feltétel nélküli elfogadása. Rodríguez itt még úgy képes a humort a horrorba integrálni, hogy nem paródiát készít, nem esik komolyan vehetetlen túlzásokba, vagy, ha mégis, azt a műfaj iránt tiszteletet tanúsítva teszi (oké, a finálé CGI-monsztere némileg komikus, de a helyén van).

Természetesen eszünkbe juthat Don Siegel klasszikusa, a Testrablók támadása, illetve a számtalan remake, amik azt vették alapul, vagy a The Thing, vagy bármelyik, földönkívüli parazitákat szerepeltető inváziós horror, de a tanár-diák ellentét csúcsra járatása ad annyi plusz löketet a filmnek, hogy ne lelketlen másolatként tekintsünk rá, és amikor szemérmetlenül idéz (az átváltozás ellenőrzésének jelenetében például), azt nyíltan vállalja, és ötletesen műveli. Az idegenek kiszűrésére, és elpusztításukra szolgáló eszköz pedig önmagában akkora és olyan poén, amilyet ritkán látni hollywoodi filmben.  

Rémisztően fenyegető tanári kar, filmes utalások tömkelege, vállalható arcokból álló sztárparádé (Elijah Wood, Josh Hartnett, Robert Patrick, Salma Hayek), tekergődző csápok, lemetélt ujjak és földönkívüliek: néha ennyi is elég az üdvösséghez.

Ja, fizikatanárunk a következő évben anyagi okokra hivatkozva elhagyta az iskolát.

Aha, persze. 

Szerintem csak félt, hogy felfedjük a titkát. 

The Purge

A jövő Amerikájában szinte megszűnt a bűnözés.

Aggodalomra semmi ok: nem az emberiség vált akár egy fikarcnyival is intelligensebbé, senki nem döbbent rá, hogy egy ölelés többet ér ezer tökön rúgásnál. A kormány bevezette a Purgálást (vagy Tisztogatást, ahogy tetszik, de az biztos, hogy nem a "Bűn éjszakáját"), egyetlen éjszakát, amikor mindent lehet. Nincs rendőrség, nincsenek mentők, nincs segítség, sem felelősségre vonás. Végre helyreteheted magadban az év közben felhalmozódott feszültségeket, és, ha úgy tartja kedved, aktuális haragosaidat, csalfa házastársadat, szemétkedő főnöködet akár egy bekapcsolt láncfűrésszel is pofán csaphatod, ha ezt látod helyénvalónak. Feltéve persze, hogy bejutsz a lakásába.A biztonsági rendszerek ily módon felértékelődnek, a társadalom tehetősebb rétegei pedig izgatottan várják az eseményt, akár mi, magyarok augusztus 20-át (ha láttad már a rakpartot közvetlenül a tűzijáték után, rájössz, hogy a két ünnep gyakorlati lefolyását tekintve nem is áll annyira távol egymástól), míg a szegényebbek védtelenek az utcákra szabaduló, jól szituált polgártársak őrjöngő dühével szemben.

Az alapötlet kiváló, leszámítva azt az apróságot, hogy nincs az a beteg társadalom (nem, még az amerikai sem), amely egységesen támogatná egy ilyen intézmény létrejöttét, pláne úgy, hogy léte tulajdonképpen semmire sem garancia: ha a barátnőd pont aznap közli veled, hogy igazából férfi, mint amikor kedvenc csapatod kiesik a Nemzeti Ligából (vagy honnan), ráadásul tegyük fel, hogy tulajdonképpen őrültebb és gonoszabb vagy, mint Charles Manson, nem biztos, hogy jól nevelten megvárod a jeles éjszakát, mielőtt betáraznád a páncélöklödet. Ezek a gyakorlati kérdések valószínűleg fel sem merülnének bennem, ha a film alaphangulata egy hajszálnyival apokaliptikusabb, esetleg a valóságtól elrugaszkodottabb lenne, de nem az: a jövőkép olyannyira nem túl távoli, hogy a díszletek alapján a történet akár napjainkban is játszódhatna (egyébként 2022-ben járunk). Nem a lézerfegyvereket vagy az űrsiklókat hiányolom, sőt, a társadalmi mondanivaló sulykolását ezek nyilván kevésbé komolyan vehetővé, esetleg az egyszeri néző számára nehezebben kódolhatóvá tennék. Értem én, hogy az alkotók azt kívánják sugallni, filmjük szereplői mi magunk vagyunk, mégis zavaró magabiztosságuk, amivel a hétköznapinak egy pillanatra sem nevezhető felvetés elfogadására kényszerítenek. De legyen, különben nem lenne film.

Nagyobb probléma, hogy a működőképes sztoriból pontosan annyit hoznak ki, mint amire bármelyik, minimális szociális érzékenységet felmutató embertársunk is képes lenne, ha felvázolnánk előtte a szituációt: az emberek alapvetően állatok, az anyagi helyzet, társadalmi rang nem feltétlenül hordozza magában a humánumot, a gazdagoknak jó, a szegényeknek nem annyira, ésatöbbi, ésatöbbi. A bevezetőben feltűnő, kényszeredett mosolyú, bájos arcú szőkeségről azonnal tudjuk, hogy valójában gátlástalan, vérengző elmebeteg (nem jelzem a spoiler veszélyt, mert meggyőződésem, hogy a lehetősége sem áll fenn), a szegény, fekete szereplő pedig naná, hogy a társaság legértelmesebb tagja. Az egyetlen helyszínen, az Ethan Hawke által alakított biztonsági szakembernek és népes családjának otthont adó, hiperbiztonságos erődítménnyé alakítható házban a belek kiontására hajlamos szomszédság ugyanolyan gyakori vendégnek számít, mint a logikai bukfencek. Boldog-boldogtalan ki-be mászkálhat a házban, simán bevehető, semmiféle biztonságérzetet nem ad, ami csak azért furcsa, mert hősünk kijátszhatatlan védelmi rendszerek értékesítésével vált közösségének legtehetősebb, (és leginkább irigyelt) tagjává. Nem szoktam ennyire cinikus lenni, de kérdem én: ha az általa forgalmazott termékek szart sem érnek, miként van még munkája?

A film egyébként távolról sem nézhetetlen, sőt, a maga módján kifejezetten szórakoztató. A cselekmény egy pillanatra sem ül le, a csavarok, bár gyakran logikátlanok, sikeresen tartják fenn a feszültséget. A felvetés bátorsága alapvetően becsülendő, néhol felszisszenhetünk a céltalan erőszak bemutatásán (bár korántsem annyira, mint amire számítanánk), néhány képsor (például a főcím alatti "valódi" felvételek) kellemesen hatásosra sikeredtek. Ezek azonban nem elegendőek a csalódás enyhítésére, amit a kihagyott ziccer érzete okoz. 

Több bátorsággal, kreativitással, odafigyeléssel ez akár egy nagyon jó film is lehetett volna.

Így csak van. Kár érte.