Nemes András összes cikke

Vissza a jövőbe
2015. február 14.
2015. február 9.
2015. február 3.
2015. január 16.
2015. január 8.
2014. december 30.
2014. december 17.
2014. december 12.
2014. december 7.
2014. november 30.
2014. november 25.
2014. november 20.
2014. november 15.
2014. november 13.
2014. október 27.
2014. október 18.
2014. október 14.
2014. október 10.
2014. október 4.
2014. október 1.
2014. szeptember 24.
2014. szeptember 20.
2014. szeptember 16.
2014. szeptember 10.
2014. szeptember 9.
2014. augusztus 29.
2014. augusztus 23.
2014. augusztus 21.
2014. augusztus 15.
2014. augusztus 3.
2014. július 31.
2014. július 17.
2014. július 12.
2014. július 9.
2014. július 4.
2014. június 25.
2014. június 22.
2014. június 21.
2014. június 14.
2014. május 28.
2014. május 24.
2014. május 22.
2014. május 4.
2014. április 24.

Párbaj

A betonkígyó tovább tekereg a végtelenbe, a napfény vakít, a szél az arcodba vág, nincs határ, nincsenek szabályok és nincs segítség: a Geektrip folytatódik.

Steven Spielberg neve a blockbuster szinonimája, számtalan kiváló alkotása (ugye, szükségtelen felsorolnom) gigantikus költségvetését rendre ahhoz igazodó bevételekkel hálálta meg. Mára megalomániás aránytévesztései és a szirupos negédeskedésre való hajlama végleg eluralkodni látszanak művészetén, ám sokáig a kreativitás és az elhivatottság kéz a kézben jártak a horribilis összegek nyújtotta előnyökkel, a lenyűgözően látványos technikai  truvájok mellé ész és szív is jutott filmjeibe. Ott a helye a legnagyobbak között, nélküle sokunk gyerekkora, sőt, felnőttként kialakult ízlése is másként festene: sokkal szomorúbban, szürkébben, kevesebb álmodozással és önfeledtséggel. Fejet hajtok okkal legendává lett munkássága előtt, imádom klasszikus meséit, az pedig tehetségének legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy 25(!) éves korában, gyakorlatilag aprópénznek számító 450 000 dollárra rúgó költségvetésből, nagyvászon helyett a televízió képernyőjére szánva leforgatta az egyik legjobb, legfeszültebb, legtökösebb országúti paranoia-thrillert, ami valaha készült.

duel2.jpg

David Mann (Dennis Weaver) egy fontos tárgyalásra igyekszik autójával a sivatagon keresztül. Mikor egy pofátlanul lassan haladó tartálykocsit komoly nehézségek árán sikerül megelőznie, még nem sejtheti, hogy tettével magára haragítja a monstrum sofőrjét, a kellemetlen kakaskodásnak induló vetélkedés pedig hamarosan brutális élethalálharccá, kíméletlen, ősi ösztönöket felszínre hívó küzdelemmé fajul.

A film tudatos egyszerűségében rejlik a legnagyobb ereje: alig másfél órás, feszült, idegőrlő, eszeveszett hajsza, felesleges sallangok és mellékszálak nélkül, céltudatosan, szikár eszközökkel elmesélve. A forgatókönyvet saját novellájából megíró zseniális Richard Matheson (Legenda vagyok) története bajosan lehetne csupaszabb, azt a keveset azonban, amit közölni kíván, precíz eleganciával, mérnöki pontossággal konstruált epizódokkal építi fel. Minden apró momentumnak hibátlanul eltalált helye van a sztoriban, kezdve a rádióból feszengve végighallgatott töketlen nímand vallomásától a feleséggel folytatott telefonbeszélgetésen át (melyből megtudjuk, hogy Mann képtelen megvédeni nejét zaklatójától) az iskolabusz teljes kudarccal és impotens megalázottsággal végződő megtolásának kísérletéig, főszereplőnk karakterének jellegzetességei fokozatosan bomlanak ki a szemünk előtt. A belső monológok esetlen alkalmazása, felesleges erőltetése némileg belerondít az összképbe, de megbocsátható, lévén ez az egyetlen hiba, ami felróható a műnek.

Az üldözés kulisszái mögött felemelő megváltástörténet rejlik, a tartálykocsi nem pusztán fizikai fenyegetés, sokkal inkább előre elrendeltetett sorscsapás. Mann a küzdelem során érik férfivá, csak a szüntelenül ismétlődő, és egyre kegyetlenebb atrocitások képesek kirángatni tespedtségéből. A teljes összeroppanás határán egyensúlyozó férfi a harc fájdalmaiban, a félelem szorításában kezd élni igazán, ekkor jut el odáig, hogy végre kiálljon magáért, és körülményeivel szembeszállva, domináns falkavezérként védelmezze érdekeit. Először menekülne, kétségbeesve próbál segítséget kérni, a gépszörny azonban minden kísérletét vad támadásokkal torolja meg, csak akkor vonul vissza, mikor a kiszolgáltatott férfi gyalog, de határozott indulattal megindul felé. Mann és Brody rendőrfőnök karaktere között nyilvánvalóak a párhuzamok, Spielberg a Cápa sztorijában bevallottan a Párbaj alapkonfliktusát látta meg, de a kocsiját elhagyó, a fenyegetéssel farkasszemet néző sofőr alakja a T-Rexet fényfáklyával csalogató Alan Grantet is eszünkbe juttathatja.

duel_1.jpgA forgatásra hosszas castingolás után "felkért" tartálykocsi tökéletes választás: szemből már-már emberi ábrázattal rendelkezik, örökké vicsorgó pofája, szélvédőjének sötét szemüregei feneketlen rosszindulatot, kérlelhetetlen gyűlöletet sugallnak. Spielberg a szörny minden megjelenését gondosan készíti elő, és, bár a fehér cápával ellentétben rögtön a film elején megpillanthatjuk teljes, rettenetes valójában, a rendező képes a történet során egyre nagyobbá, egyre félelmetesebbé, és egyre fenyegetőbbé varázsolni. Az egyszerű trükk, hogy sofőrének arcát soha nem láthatjuk, földöntúli borzalommá formálja: nem lehet meggyőzni, felesleges kérlelni, magyarázat és könyörület nélkül tör az életünkre.

A kameramunka bámulatosan ötletes megoldásai, a vágás lendületes ritmusa, a zene hatásos alkalmazása okán a Párbaj ma is élvezetes, tökéletesen megállja a helyét thrillerként és akciómoziként egyaránt. A finálé grandiózus, apokaliptikus, festői képei pedig olyan elementáris erővel tepernek le, ami végleg feledteti, hogy tulajdonképpen tévéfilmet nézünk.

A film a rendezőzseni első önálló munkájaként alapból érdemes a figyelemre, ráadásul a később legendássá lett alkotásoktól legfeljebb költségvetése marad el, ambíció, lelkesedés, a filmkészítés iránti látható odaadás tekintetében abszolút helye van mellettük. Talán a Mester is újranézhetné, hátha kap egy kiadós gázfröccsöt a kreativitása.

2014. április 2.

Konvoj

Végtelenbe kígyózó választóvonal. Dübörgő kerekek alatt sistergő beton. Határtalan égbolt. Fehéren izzó csontok a homokban. Felpörgő motor zaja. Sűrű benzingőz. Ördögszekerek. Apokalipszis mindig. A szabadság mámora vagy a paranoia vérfagyasztó kiteljesedése: sosem tudhatod, mi vár rád az úton. Öveket bekapcsolni: szigorúan szubjektív válogatáson alapuló sorozatunkban igyekszünk összeszedni nektek mindent, ami elől nem érdemes kitérnetek, ha a geekség országútján száguldoztok: Geektrip!

convoy2.jpgMikor matchbox-nyűvő kiskölyökként először találkoztam a Konvoj laza banditáival, még fogalmam sem volt Sam Peckinpah zseniális életművéről, a vadnyugati hősképet újradefiniáló westernjeiről, csak annyit tudtam, hogy ez az egyik legtökösebb, legvagányabb film, amit valaha láttam. Bár nyilván nem mérhető a klasszikus munkákhoz, forgatásának problémás körülményei köztudottak (a szisztematikus önpusztításban elmerülő Peckinpah helyett egyes jeleneteit James Coburn dirigálta le), mégis magán viseli a markáns rendezői jegyeket, ráadásul vicces, látványos, végtelenül cool és igen, a mai napig az egyik legtökösebb, legvagányabb film, amit valaha láttam.

Főszereplőnk Martin "Gumikacsa" Penwald (Kris Kristofferson) - becenevéről próbáljatok ne a fürdőkádban töltött önfeledt percekre asszociálni, talán helyesebb lenne az "Abroncskacsa" elnevezés, bár tény, hogy magyarul ez sem hangzik kevésbé hülyén, a lényeg: a névnek a sztori  szempontjából abszolút van értelme - nem vágyik sokra: járja az utakat, jókat kajál, piál, gyönyörű nőkkel szeretkezik. Világrendje hiánytalanul kialakult, egyszerű és teljes, azt azonban nem tűrheti, ha ok nélkül baszogatják. Márpedig Lyle Wallace seriffnek (Ernest Borgnine) ez a feltett szándéka: egy régi sérelmét megtorolni kívánva nem nyugszik, míg verekedést nem provokál Gumikacsa törzshelyén, hogy aztán a szövetségi hatóságokat is bevonva hajtóvadászatot indíthasson hősünk és társai ellen. Az öntörvényű kamionosok menekülése a híradóstáboknak köszönhetően hamarosan széles médianyilvánosságot kap, az emberek forradalomárokként ünneplik a sofőröket, Gumikacsa pedig népi ikonná válik, holott ő csak azt akarta, hogy végre békén hagyják.

Mint a sztori leírásából is kikövetkeztethető, a film igen közeli rokonságot mutat a lehengerlő Vanishing Pointtal, ám míg abban a Barry Newman által alakított Kowalski önként vállalt elszigeteltségben, magányosan, elfojthatatlan dühtől fűtve néz szembe a hatóságokkal, Gumikacsa a kezdetektől maga mellett tudhatja társait, akik soha, semmilyen körülmények között nem hagyják egyedül, segítik, nem csak szimpátiájukat fejezik ki iránta, de aktív részt vállalnak menekülésében. Bár Gumikacsa magasról tesz a Messiás szerepre ("Nem engem követnek, csak én megyek elöl"), elfogadja a támogatást, sőt, a konvoj törvényen kívüli közösségként, kerekeken guruló családként funkcionál. Míg Kowalski kocsija ki van szolgáltatva az őt ért atrocitásoknak, a konvoj kamionjai dinoszauruszokként dübörögnek keresztül az akadályokon, házfalakat zúznak és rendőrautókat préselnek, vagy blokádokat bontanak, ha éppen úgy adódik.

convoy4.jpgA társadalomkritikus mondanivaló itt nem csak a képeken keresztül sejlik át, de konkrétan el is hangzik a konvoj tagjaival lezavart rövid riportokban: szóba kerül  a fekete vietnami veterán felháborodása hazájának közönye iránt, a növekvő gáz-és benzinárak és a Watergate-botrány is - ezeknél azonban jóval szofisztikáltabb üzenetet hordoz a kíváncsiskodó riporter arcába tolt szőrös férfisegg. A nézők örömmel ölelték keblükre a filmet (ez lett Peckinpah legnagyobb bevételt generáló műve), annak ellenére, hogy a Konvoj korántsem a tömegek felszabadítása mellett érvel: mikor egy hataloméhes politikus meglátja a szedett-vedett bagázsban a potenciális szavazóbázist, vigyorogva, átlátszó ígéreteket szajkózva ereszkedik le közéjük, ők pedig gondolkodás nélkül, lelkes, bamba birkákként tapsolnak neki. A legtisztább szándék is önmaga ellen fordul, ha szélesebb rétegek próbálják kisajátítani, a forradalom is üres jelszóvá silányul, mikor csak azért állsz mellé, mert nincs más ötleted. A szabadság személyes ügy, olyasvalami, amit csak egyedül harcolhatsz ki magadnak, ha valaki mást kell követned, hogy önállóságot hazudj, rossz úton jársz.

Bár a karavánt ekhós szekerek helyett kamionok alkotják, a Konvoj ízig-vérig westernfilm, egyfajta pozitív hangvételű A vad banda. A párhuzamok a vadnyugati antihősökkel számosak, kezdve az egymást bandita-neveken szólító sofőrök minden mást felülíró bajtársiasságától a törvények módszeres figyelmen kívül hagyásán át a hatóságok gerinctelenségén keresztül a fináléban egymás mellé, a városba induló pisztolyforgatókat idéző képbe rendeződő kamionokig: a díszletek változtak, a lényeg nem nagyon. A seriff jelvényt viselő gazember, fogalma sincs az élet valódi értékeiről és élvezeteiről, kisstílű, töketlen vesztes, akit a sofőrök szánakozással vegyes megvetéssel figyelnek. Lyle egyetlen mozgatórugója a mások feletti hatalom gyakorlásának kényszere, nem tudja elviselni a zabolázatlan szabadság látványát, a tisztességes vetélkedés helyett csak a túlerőben bízhat. A sofőrök vele ellentétben rendelkeznek erkölcsi tartással, tudják, mi a becsület, a tisztesség, hitük csak a társadalmi berendezkedéssel, a törvény betűjével összeegyeztethetetlen. A feszültség egyre fokozódik, a tétek növekednek, a finálé azonban kétarcúra sikerül: magában hordozza egy katartikus végkifejlet lehetőségét, de a forgatókönyv csavar rajta egyet, és végül a rendezőtől szokatlan irányba fut ki. Lehet  nem szeretni ezt a lezárást (sokan vannak ezzel így), én mégis úgy érzem, beilleszthető Peckinpah világába. Ez egy ilyen kor, itt ilyen finálé dukál, ráadásul a direktor az egész film hangulatát, szellemiségét aláásná egy önismétlő befejezéssel.

convoyp3.jpgA kocsmai verekedés, az autós üldözések és a karambolok vértelenek, de elsőrangúan kivitelezettek, a roncsolt fém sikolyai fülsértők, a tömegek érzékelhetők, az összecsapások lényegesen átélhetőbbek és élményszerűbbek, mint egy fizikai képtelenségekkel zsúfolt CGI-hajsza esetében. Chip Davis aláfestőzenéje ízlésesen keveri a western-hangulatot a modern megoldásokkal, feszültségteremtő és lelkesítő, vigyorgásra késztető momentumokkal egyaránt szolgál.  A humor végigkíséri a filmet, megléte ugyanolyan fontos jellemvonásként kerül bemutatásra, mint a becsület, vagy a tisztesség, még Lyle karaktere is akkor válik némiképp (na nem nagyon) szimpatikussá, mikor végre képes röhögni az életén.

Mert itt van a lényeg: röhögj, kajálj, szeretkezz nagyokat, élj, és élvezd, amíg elveid meghazudtolása nélkül teheted. Ja, és ha lehet, mindig maradj a konvoj elején. Vagy legalább az élmezőnyében.

2014. március 25.

Farkaséhség

Ravenous-1999-e1350519617552.jpgNapjainkban zombifilmet is fröccsenő vér és szakadó hús nélkül tálalnak nekünk, a vásznon ábrázolt brutalitás általában csak úgy megengedhető, ha a végtelenségig stilizálva, a valóságtól elemelve kerül bemutatásra. Kivételek csak ritkán akadnak (helló, Snowpiercer), a bevett gyakorlat szerint egymás húsát csak vérfarkasok, vámpírok, vagy mutánsok téphetik. Hátborzongatóan bizsergető érzés visszanézni 1999-re (nem is volt az annyira régen, ugye?), amikor egy mozifilm nem átallott a kannibalizmust választani témájaként, ráadásul idézőjelek nélkül, a maga iszonyatos pőreségében, tabumentes realitással ábrázolta azt. Általában a korhatáros ijesztgetés, vagy a függetlenek gyakran öncélú gore-maratonjai között választhatunk, a Farkaséhség (Ravenous) azonban a klasszikus kalandfilmek erényeit bátor kísérletező kedvvel kombinálja, olyan sötét, tűpontos képet adva az ember-állat valódi természetéről, melynek befogadása a legedzettebb nézőt is próbára teszi. Nincs posztmodern játékosság, nincs mellébeszélés, a horror itt minden értelemben egyenesen a gyomorra hat.

1847-et írunk, dúl a Mexikói-Amerikai háború. John Boyd (Guy Pearce) egy ütközet során összeomlik: félelmében halottnak tetteti magát, önkívületbe kerül, majd társai oszladozó hullái alól félőrülten előkecmeregve egymaga elfoglalja az ellenség táborát. Felettesei tettét szívük szerint főbe lövéssel honorálnák (Boyd nyilván maga is erre az opcióra szavaz), ám a hadsereg jó hírének megőrzése érdekében inkább előléptetik, és, hogy ne legyen túlságosan szem előtt, az isten háta mögötti Fort Spencer erődbe vezénylik. A helyszín tökéletes terepnek tűnik a tétlen vegetálásra, a nyugalmat azonban hamarosan az átfagyott, a halál torkából menekülő Colquoun (Robert Carlyle) érkezése zavarja meg. Az idegen elmondása szerint egy barlangban rekedt, megtébolyodott, a kannibalizmus bűnébe esett társait hagyta hátra a túlélés reményében. Az erőd személyzete felkerekedik, hogy az esetleges túlélők nyomára bukkanjanak, a barlangban azonban olyan borzalmakkal kell szembesülniük, melyekre egyikük sem számíthatott.

A kannibalizmus a civilizáltság legvégső határa, olyan krízispont, melynek átlépése visszavonhatatlan következményeket von maga után. Nem kimagyarázható, nincs rá mentség, ha egyszer megtetted, lemoshatatlan nyomokat hagy humanitásod köntösén. Mi történik, ha túlélésed érdekében nem marad más választásod? Mit árul el rólad, ha a holnap reményében ráfanyalodsz? És mi van akkor, ha kiderül, hogy kurvára élvezed?

A Farkaséhség elsősorban feszült, impresszív akciófilm, a sodró lendületű cselekmény kibontása közben azonban a fentiekhez hasonló súlyos, húsba vágó filozófiai és morális kérdések felvetésére, majd nem éppen hízelgő, illúziómentes megválaszolásukra is marad ideje. A szituáció alapvetően gyilkos erejét kiváló dramaturgiai csavarokkal teszi teljessé, ellenállhatatlan dinamikával dolgozik nézője folyamatos meghökkentésén. Hőstípusokat látványosan nem szerepeltet (az erőd személyzetében állandóan részeg szeszkazánt, erőszakfüggő agresszort, bolond istenhívőt és indián gyógyfüvekkel kísérletező kábszeres közlegényt egyaránt találunk), ebben a világban a legtöbb, ami elvárható, hogy ember maradsz. A végletekig ragaszkodhatsz erkölcsödhöz és elveidhez, a pokoli valóság téged is beszennyez, a határ átlépése számodra sem elkerülhető. Annyiban különbözöl az emberi szörnyetegektől, hogy kizárólag a létfenntartás érdekében vétkezel, nem hagyod, hogy a hús csábítása eluralkodjon feletted. A legfélelmetesebb, legtaszítóbb vetülete a kannibalizmusnak, hogy nem vírus, nem fertőzés útján terjed: ott lappang mindannyiunkban, csak körülményeinknek köszönhető, ha nem tör felszínre.

Ravenous234234234344534.jpgA film a teljes elembertelenedés stációit a témát megillető vérmennyiség alkalmazásával jeleníti meg, Antonia Bird rendezőnő kompromisszummentessége mind a fizikai, mind a pszichológiai terror brutalitásában megnyilvánul. A helyszínek sivár, istentől elhagyott hangulatot árasztanak, a díszletek, a színészi munka és a fényképezés egyaránt csúcsminőséget képviselnek, mégis a zenehasználat az, ami a Farkaséhséget semmi mással össze nem téveszthető, felejthetetlen gyöngyszemmé teszi. A Michael Nyman (Gattaca) és a Blur, illetve a Gorillaz zenei agyaként működő Damon Albarn által közösen komponált muzsika élettel teli, lüktető, szerves részévé válik a történéseknek, melankolikusságával és szomorú iróniájával új jelentéseket kölcsönöz a letaglózó erejű képeknek.

A tiltott gyümölcs utáni iszonyú vágy ott bujkál, ahová a lelkünket képzeljük: bennünk. Ha egyszer megízleltük, többé nem mondhatunk le róla.

Jó étvágyat.

2014. március 20.

A kéz

the%20hand[1].jpgOliver Stone rendezői életműve alapján a grandiózus témák megszállottja, az amerikai néplelket gyötrő traumák krónikása, ikonokká nemesedett egyéniségek portréistája, történelmi tablók aprólékos megfestője. Legyen szó a vietnami háború borzalmairól (A szakasz), a Kennedy-gyilkosság rejtélyeiről (J.F.K.), brutális médiaszatíráról (Született gyilkosok), vagy egy zenészlegenda idealizált életrajzáról (The Doors), alkotásainak minden képkockájáról üvölt a maradandóság vágya, a nagyság kényszere, mintha egyenesen az örökkévalóságnak szánná őket. Témáinak fékezhetetlen vehemenciával ront neki, nem nyugszik, míg üzenetét maradéktalanul át nem adta, filmjeinek mondanivalójával kapcsolatban soha nem hagy kétségeket. 1981-ben tőle szokatlan módon zsánerfilm, egész pontosan misztikus horror forgatására vállalkozott. A végeredmény korántsem hibátlan, de minden esetlensége ellenére szórakoztató különlegesség, erényeit és hibáit pedig egyaránt rendezője személyének köszönheti.

Jonathan Lansdale (Michael Caine) sikeres képregényrajzoló. Feleségével (Andrea Marcovicci) és kislányával idilli környezetben éli mindennapjait, míg egy tragikus baleset következményeként el nem veszíti jobb kezét. A kezet, amivel alkot, ami megélhetését biztosítja, vágyai kiteljesedésének eszközét jelenti. A testrész nem kerül elő, így orvosai művégtagot javasolnak a férfi számára, mellyel tárgyakat mozgatni (és azokat kíméletlen erővel összeroppantani) képessé válik ugyan, a rajzolást azonban örökre elfelejtheti. Lansdale érthető módon magába zuhan, fogyatékossága miatt érzett megalázottsága egyre súlyosabb frusztrációkat kelt benne. Felesége ahelyett, hogy a segítségére lenne, belső békéjének meglelésére (és kidolgozott testű jógaoktatójára) összpontosít, a Lansdale által alkotott képregényhőst pedig kiadója egy fiatal tehetség gondjaira kívánja bízni. Baljós események sorjáznak a férfi körül: pecsétgyűrűjének, melyet a baleset után egy szekrényben őrzött, nyoma vész, vetélytársának rajzait szándékosan megrongálják, emberek tűnnek el környezetéből. Úgy látszik, valaki megteszi Lansdale helyett, amire ő maga csak gondolni mer, ez a valaki pedig nem más, mint...

A történet drámai aspektusai kiválóan működnek, a Marc Brandell regényéből a rendező által adaptált forgatókönyv hitelesen mutatja be Lansdale kiszolgáltatottságát, bontja ki a trauma elszenvedésének szomorú következményeit. Hátborzongató látni a művész szenvedését, aki életre kárhoztatott annak értelme nélkül: nem teheti, amire hivatott, képtelen alkotásaiba vetíteni fájdalmait, minden kínja az agyában reked, és fokozatosan építi le elméjét. Stone a párkapcsolati válságot és a középkorú férfi fiatal vetélytársai iránt érzett dühét egyaránt érzékenyen kezeli, a szituációból fakadó krízishelyzet minden stációját (kétségbeesés, elfojtott indulatok, bosszúból elkövetett házasságtörés) körbejárja. A feszültség fokozása, a suspense alkalmazása is működik egy darabig, a sötét lélektani thrillerrel párhuzamosan azonban sajnos egy másik filmet is kapunk. Igen, a problémák a címszereplővel kezdődnek.

The-Hand-1981-Michael-Caine-Andrea-Marcovicci.jpgBár a film a lezárásban sem egyértelműsíti, hogy a gyilkosságok Lansdale hallucinációi, vagy valóban az öntudatra ébredt kéz a bűnös, a rendező sajnos az első percektől megmutatja a sátáni végtag ténykedését: látjuk kúszni a fűben, kíméletlen kegyetlenséggel ugrik áldozatai torkának, vagy a padlón rohangál eszeveszett sebességgel, ami papíron talán működőképes horrorelemnek tűnhetett, mozgóképen látva azonban óhatatlanul nevetségessé válik. Alapvetően nem lenne gond ezzel sem, ha a film bevállalná a camp jelleget, itt azonban szó sincs ilyesmiről, Stone-nak nincs humora, és sajnos a horrort sem érti igazán. A főszerepben brillírozó Michael Caine járt a legrosszabbul a film kétarcúságával: hiába nyújt királydrámába illő alakítást, egyetlen pillantásába belesűrítve karakterének minden fájdalmát, félelmét, és a leküzdeni kívánt téboly eluralkodását, ha a fináléban az Evil Dead 2 vonatkozó jelenetét idéző börleszkmutatványra kényszerül. Ahogy a záróképen kiüresedve, végleg elveszve, sorsa teljes összeomlásán röhögve, véreres szemekkel bámul a kamerába, majdnem sikerül elfeledtetnie az alapjaiban elhibázott koncepciót. De csak majdnem.

Minden hibája ellenére a film részleteiben kétségkívül működik, a szereplőgárda teljesítménye, emlékezetes képei, és a rendező életművének különleges szeleteként mindenképp érdemes a figyelemre, bár mély nyomot nem, csak az elszalasztott lehetőség miatti kellemetlen hiányérzetet hagyja maga után.

2014. március 10.

Berberian Sound Studio

Berberian-Sound-Studio.jpgÉrzékeink közül általában látásunknak tulajdonítjuk a legnagyobb jelentőséget, a vizuális ingerek hiánytalan fogadását tartjuk legelemibb szükségletünknek. Szemünkkel kerülünk igazán közvetlen kapcsolatba a valósággal ("hiszem, ha látom"), a látvány gyakorolja elménkre a legkomplexebb benyomásokat. A képek által keltett asszociációk láncolata a vizsgált tárgynak, mozdulatnak, természeti elemnek is képes olyan jelentéseket kölcsönözni, melyekkel önmagukban nem rendelkeznének. A Berberian Sound Studio nem kevesebbre vállalkozik, minthogy a félelemkeltés eszközeként a hangot határozza meg, a sokkeffektek zajjá redukálásával pedig nyílegyenes utat tör az agy fájdalomközpontjába. Az érzékelés potmétereit csavarja maximumra, hallószerveink rohamozásán túl retinánkat sem kímélve.

1976-ban járunk. A hangmérnök Gilderoy (Toby Jones) Olaszországba érkezik, hogy elvégezze a rejtélyes rendező, Giancarlo Santini (Antonio Mancino) filmjének hang utómunkáit. Az alkotás teljesen érthetetlennek tetszik számára, a rendelkezésére bocsájtott képanyag véletlenszerűen egymás után helyezett, brutálisan erőszakos jelenetek sorozata. A minden szempontból idegen és kellemetlen közeg ellenére a helyszínen marad, és hozzálát, hogy legjobb tudása szerint elvégezze feladatát. A rendezőtől csupán részinformációkhoz jut, kénytelen az egymáshoz látszólag csak érintőlegesen kapcsolódó szegmenseket önmagukban értelmezni. A készülő film taszítja, undorítja, félelmet kelt benne, de képtelen magát kivonni hatása alól. Minden idejét a stúdió falai között tölti, agyába a külvilág helyett csak a vérfagyasztó horror jut el, míg lassan beszivárog realitásába is, a valóság helyét a mindent betöltő vetítővászon foglalja el.

berb.jpgNemrég kénytelen voltam huzamosabb időt egy kórterem fogságában tölteni (az okok másodlagosak). Hetekig mozdulni sem tudtam, az ágyam fölött terpeszkedő plafon volt az egyetlen, ami eljutott tudatomig. Sem ablak, sem lényegi mozgás, csak az időnként felbukkanó látogatók és doktorok arca törte meg percekre a monotóniát. Ha nem mozogsz, nincs, ami kifárasszon: az alvást elfelejtheted. Ébren sem vagy, állandósult félálomban lebegsz. Ilyen körülmények között az agy egészen rettentő dolgokra képes. Mivel extrém hosszúságú ideig voltam kénytelen a szürke mennyezetet bámulni, egy idő után pontosan olyan volt, mintha semmit nem látnék. A plafon megszűnt plafon lenni, nem jelentett semmit. Maradtak a hangok. Lélegzetvételek. Különböző orvosi műszerek ütemes zaja. Szófoszlányok. Kiáltások. Nincs annál rosszabb, mikor mozdulatlanságra kárhoztatva kell feküdnöd, elködösödött agyadig csak valami furcsa zörej jut el, te pedig képtelen vagy rájönni, mi adhatja ki.

A Berberian Sound Studio egyrészt a hangok okozta hatásmechanizmusok modulálásával játszik mesteri módon, másrészt az audio és vizuális ingerek összekapcsolódását is egészen egyedi perspektívából analizálja. Csak a szereplők elmondásából, vagy a jelenetek leírásából értesülünk róla, mi zajlik a készülő filmben, sikolyokat hallunk és a stúdióban halálfélelmet imitáló színészeket látunk, ez pedig szédületesen izgalmas interakciókat eredményez, nézői szerepünket alapjaiban változtatja meg. Több kulcsot is kapunk az értelmezéshez: egyértelműek az olasz giallo és horrorfilmek felé intézett gesztusok, Dario Argento és David Lynch hatása is látványosan kimutatható, ám a narratív kapaszkodók keresgélése itt nem csak akadályozza, de egyenesen ellehetetleníti a teljes befogadást. Peter Strickland író-rendező (Varga Katalin balladája) figyelmen kívül hagy mindenféle mozgóképes szabályrendszert, történet, vagy hagyományos értelemben vett dráma nyomokban sem fedezhető fel, a film célja az élmény átadása, az impressziók maradéktalan megtapasztaltatása. Annak ellenére, hogy szinte a teljes játékidő a stúdió falain belül zajlik, a vizualitás is meghatározó szerephez jut: a sötétségből előbukkanó rémült arcok, a hangeffektek előállításához használt széttrancsírozott gyümölcsök képei, vagy a feketeség mélyén vörös fénnyel izzó "Silenzio" felirat egyaránt emlékezetesek. Halálesetet, vagy annak kísérletét sem láthatjuk, a horror azonban minden elemben szakadatlanul jelen van.

3_e_Peter-Strickland-_Berberian-Sound-Studio.jpgToby Jones tökéletes Gilderoy: a kényelmetlen, és fokozatosan egyre fenyegetőbbé váló környezetben elveszetten bolyongó kisember szorongását meggyőzően érzékelteti, és példás színészi alázattal veszi tudomásul, hogy ez a szituáció most nem róla szól. Nem az emberi viszonyokról, még csak a filmkészítésről sem, annak ellenére, hogy az effektek előállításának szórakoztató bemutatásával a színfalak mögé tekintés illúziójával is megörvendeztetnek minket. Atmoszférafilm, sőt, talán helyesebb azt mondani: a Berberian Sound Studio egy atmoszféra. Magadba szívod, látod, hallod, és semmi más nem próbál lenni, kizárólag önmaga.

Ha ezt hajlandó vagy elfogadni, egyedülálló élményt ad.

2014. március 5.

A vesszőből font ember

wicker-man.jpgA horror maga az ismeretlen. Mindig az a legfélelmetesebb, ami kívül kerül az értelmezhetőség tartományain, hatalma önnön felfoghatatlanságából táplálkozik. A rémség erejét a sokk jelenti, ami eluralja elménket, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Egyetlen módja, hogy szembeszállhassunk vele, ha képessé válunk kielemezni, közel kerülünk hozzá annyira, hogy megfejthessük. Nem zárkózhatunk el a lehetetlentől, saját hitrendszerünk kizárólagossága egy ponton túl nem támaszt, inkább bilincset jelent. Mikor egy nyilvánvaló veszélyhelyzetben makacsul hajtogatjuk, hogy: "Ez nem történhet meg", öntudatlanul öltjük magunkra az áldozatszerepet, hóhérainkat akaratlan felhatalmazva, hogy tegyék a dolgukat.

Howie rendőrőrmester (Edward Woodward) egy ismeretlen feladótól származó levél hívására a festői szépségű Summerisle szigetére utazik, hogy végére járjon a hónapok óta eltűnt kislány, Rowan rejtélyes ügyének. A helyszínre érkezve gyorsan tudomására hozzák, hogy nem éppen szívesen látott vendég, a lakók kitérő, vagy egyenesen értelmezhetetlen válaszokat adnak kérdéseire, gyanakodva figyelik ténykedését, nyomozását szándékosan ellehetetlenítik, és lassan az is kérdésessé válik, hogy jelenlétének tényleg a lány eltűnése-e az oka. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy Rowan nem is létezik.

wicker man1.jpgA film alapkonfliktusa az őrmester keresztény hite és a szigetlakók pogány rítusai, az ősi kelta hagyományokon nyugvó életvitelének összeegyeztethetetlenségéből fakad. Howie cselekedeteit a vallás határozza meg, emberi gesztusokra sem kapacitása, sem igénye nincs. Minden eseményt a hit szűrőjén keresztül fogad be, a világot csak a szentíráshoz és a törvény betűjéhez való viszonya által hajlandó értelmezni. A közvetlen tapasztalásnak az esélyétől is elzárkózik, az élet élvezeteit cél nélküli, súlyos eltévelyedésekként kategorizálja. A testi gyönyör ismeretlen előtte, undorral vegyes felháborodással szemléli a szigeten zajló szakadatlan bacchanáliát. Személyiségét hivatásának és istenének rendeli alá, egyenruháját a külső ingereket hárító lovagi páncélként viseli, amitől csak a fináléban válik meg: sokatmondó, hogy egy bohócjelmezre cseréli le.

Tragédiája önként vállalt szerepének következménye, sorsa beteljesedése, minden tettével támogatott, precízen eljátszott alakítása predesztinálja a mártírszerepre. A bizonyosság, hogy a helyes, a felsőbb hatalmaknak tetsző úton jár, kíméletlen cáfolatra kerül, de ő kétségbeesetten ragaszkodik istenéhez akkor is, mikor végleg tudatosulnia kellene benne magára maradottságának. Elhivatottsága csodálatra méltó, ugyanakkor miatta nem találja helyét a világban. Ott, ahová a sziget közössége tart, nem releváns az értékrend, melyet képvisel.

A sziget világa kezdetben minden furcsasága ellenére ártalmatlannak, megmosolyogtatóan bohókásnak tűnik (-Mi a májusfa?-kérdezi a tanítónéni kedvesen. -Fallikus szimbólum!-felelik a kislányok kacagva), a lakók fokozatosan válnak fenyegetéssé, kérlelhetetlen kivégzőosztaggá. Briliáns, ahogy a film a zenehasználattal először az édeni állapotok megjelenítését támogatja, majd a fináléban az életigenlést hirdető, üdvözült extázisban énekelt dalocskával a lángoló vessző-monstrum képeit festi alá. A szigetlakók a külvilág szabályrendszerét, törvényeit teljes mértékben figyelmen kívül hagyják, fel sem merül bennük azok elfogadásának gondolata. A rendőrre szánni való makacssággal küszködő, gyermeteg csodabogárként tekintenek, egy pillanatra sem tartanak tőle, inkább csak neheztelnek rá, amiért okvetlenkedésével megpróbálja tönkretenni szórakozásukat. Alig palástolják véleményüket, nem csak a háta mögött súgnak össze, egyenesen a képébe nevetnek. A hitük lényegét kétségbe vonó felvetésekre csak legyintenek, a tévedés lehetőségétől a rendőr vallási meggyőződéséhez hasonló vehemenciával határolódnak el. Ily módon nem is vonhatók felelősségre: az emberáldozat csak annyira tűnik kegyetlennek számukra, mint egy karácsonyi pulyka felszeletelése. Egyedül a sziget teljhatalmú ura, Lord Summerisle (Christopher Lee női ruhában félelmetesebb, mint Drakula) arcán láthatjuk megvillanni a racionális kétkedést, ő némiképp tisztában van tettei súlyával, hatalmát kockáztatná azonban, ha meghátrálna.

A filmben ábrázolt szertartások (még a címben szereplő is) egytől-egyig valós alapokon nyugszanak, riasztó belegondolni, hogy egyesek akár ma is élhetnék ezek szerint mindennapjaikat. A szigetlakók hitvilága csak első látásra tűnik felfoghatatlannak, valójában kényelmetlenül közel érezhetjük magunkhoz, sőt, mindenki számára vonzó aspektusai is akadnak: a halálfélelem ismeretlen számukra, a szexualitást a puszta gyönyör miatt képesek élvezni, a természettel való teljes harmóniára törekednek. Távolról sem romlott, vagy rosszindulatú emberek ők, pusztán gyökeresen másként látják a világot, mint a felvilágosultnak kikiáltott többség. Más kérdés, hogy ennek következményeként gondolkodás nélkül a vágóhídra küldik azt, akit arra tartanak érdemesnek. A ceremónia, ami áldozatuk számára a poklok poklát jelenti, nekik a föld termékenységét, a megújulást szimbolizálja, az elfeketedett tetem nyomában hitük szerint virágzó élet fakad. Eltökéltségük okán különösen félelmetesek: a végletekig kitartanak amellett, hogy amit tesznek, a lehető leghelyesebb.

the-wicker-man-parade-animals.jpgA maga korában "a horrorfilmek Aranypolgára"-ként emlegetett A vesszőből font ember egyedülálló atmoszférájával és zavarba ejtő gondolatiságával nyújt felkavaró élményt, hátborzongatóan delejes fináléja pedig a valaha készült legerőteljesebb rémfilmek közé emeli. Hatása napjainkban is kimutatható: a Vaskabátok például nem létezne nélküle, a Simon Pegg által alakított Nicholas Angel egy markáns Howie-paródia (Woodward fel is tűnik a filmben egy mellékszerepben), de nyilvánvalóan Twin Peaks lakói is sokat köszönhetnek Summerisle közösségének, sőt, a film nélkül az Angyalszív pokoli New Orleans-a sem lenne olyan földöntúli hely, amilyennek megismertük. Robin Hardy rendező lassan, türelmesen állít csapdát nézőjének, mesteri praktikákkal tereli el a figyelmét, hogy aztán kegyetlenül kiforgassa keretéből a valóságot.

Iszonyatos konklúziója szerint a gonosz bennünk van: pusztán egy isten szükségeltetik hozzá, hogy felszínre hozzuk.

2014. március 3.

A berni követ

berni.jpgNemzeti sajátosságunk valamiért, hogy amint hazánk filmgyártása minőségi produktummal örvendeztet meg minket, hajlamosak vagyunk azt egyedülálló és megismételhetetlen teljesítményként értékelni: A berni követ gyorsan magáénak tudhatta az egyetlen jó magyar thriller megtisztelő címét, ami csak azért meglepő, mert ilyen műfajú, minden ízében világszínvonalú alkotásért elég lett volna a 2011-es, szintén Kulka János főszereplésével és Köbli Norbert forgatókönyvéből készült A Vizsga című mozira emlékezni (hogy Gigor Attila remeklését, A nyomozót, vagy Antal Nimród Kontrollját ne is említsem). A berni követ nem annyira egyedülállósága okán érdemes a figyelemre, pusztán "csak" azért, mert egy jó ízléssel összerakott, a feszültséget teljes játékideje alatt fenntartó, kiválóan működő film, üresjáratok és felesleges mellékszálak nélkül.

A történelmi háttér-információk szerint 1958 augusztus 16-án, a délelőtti órákban két magyar fiatal tört be a berni magyar követség épületébe, fegyvereikkel túszul ejtve az ott tartózkodókat. A film vállaltan fikciós módszerekkel beszéli el történetüket, alapszituációját pedig képes precízen, feszesen kibontani, nem próbálja rekonstruálni az eseményeket, inkább - nagyon helyesen - a karakterek dinamikájára és a csavaros, de nem hiteltelen fordulatokra koncentrál. A 76 percnyi játékidőt maradéktalanul kihasználják az alkotók, és figyelmet fordítanak minden (akár csak pillanatokra felbukkanó) szereplő egyszerű, de átélhető motivációira, így hőstípusok helyett hús-vér, helyzetüknek kiszolgáltatott, kétségbeesetten küszködő embereket láthatunk. A szereplők komoly jellemfejlődésére pont az események sodró lendülete miatt nincs lehetőség, ez azonban nem okoz hiányérzetet, főleg, hogy a forgatókönyvnek a leosztottnak látszó lapok mellé sikerül a kabátujjából elővarázsolnia egy aduászt, amivel az egyik szereplőhöz való viszonyunkat gyökeresen, irigylésre méltó lazasággal változtatja meg.

Az operatőri munka és a vágás színvonala nem csak tévéfilmes viszonylatban minőségi, Nagy András szikár képei rideg, a történethez illően sűrű atmoszférát teremtenek. A korszak apró, de elegáns megoldásokkal kerül megidézésre, a kellékek, ruhák és frizurák mind remekül eltaláltak, az olyan nüanszok pedig, mint a követ megrepedt szemüvege, a színészi játékot is támogatják. A zenehasználat is figyelemre méltó, Parádi Gergely dallamai hatásosan festik alá a történéseket, de egy percre sem tolakodnak feleslegesen az előtérbe, gondosan hagyják érvényesülni a pergő dialógusokat. A stáblista alatt felcsendülő Punnany Massif dalt azonban felesleges jófejkedésnek érzem, alapvetően szimpatikus srácok, itt azonban nem rájuk lett volna szükség, a hajamnál fogva rángattak ki a film világából, esélyt sem hagyva a végkicsengés leülepedésére.

A szinte végig egy légtérben zajló cselekmény miatt különösen nagy súly nehezedik a színészekre, ők pedig egytől egyig példásan teljesítenek. A túszejtők, Takács Ábel (Szabó Kimmel Tamás) és Bános Tibor (Kádas József) szépen egészítik ki egymást, előbbi a megfontoltabb, higgadtságát megőrizni igyekvő, akár kisebb kompromisszumokra is hajlandó karakter, míg utóbbi a végletekig elszánt, a cél érdekében ölni és halni is kész forradalmár ("én is szívesen fejbe lőlek, hogyha pattogsz, Bános viszont utána még szét is veri a pofádat és megkúrja a feleséged"). Az ávós Vermes szerepében meggyőző rosszindulattal vigyorgó-vicsorgó Szikszai Rémusz alakítása is remek, a pálmát azonban nem meglepő módon Kulka János viszi: kiszolgáltatott helyzetének ellenére tökös, az eseményeket minden módszerrel kézben tartó, saját érdekeit a leglehetetlenebb körülmények között is szem előtt tartó figurája a film legemlékezetesebb jeleneteiért felel.

Szász Attila alkotásának minden kockáján érzékelhető a minőségi filmkészítésre való törekvés, a kitűzött célt pedig könnyedén abszolválja is. Üdvözlendő lenne, ha sikere magával hozná a hazai tévéfilmgyártás feltámadását, főleg, amennyiben az utána következő művek sem kívánják lejjebb helyezni a lécet.

Tovább a múltba