akció

A holló

Nincs még egy ilyen film.

Általában, ha a geekzre írok, mégpedig ide leginkább a kedvenceimről szoktam, igyekszem valamelyest objektivitásra törekedni, már amennyire gyarló emberi mivoltomból futja. Most azonban, kedves olvasóink, nézzétek el nekem, nem fogok. A holló ugyanis az egyetlen olyan film, amit '95 környékén, egy osztálytárstól kölcsönkapott videokazettán meglesve a végén (It won't rain all the time...) azonnal visszatekertem, és abban a szúrásban újranéztem, azóta meg vagy hússzor. Ez persze az ízlésvilágom hiányosságairól is tanúskodik, hiszen mostani szemmel nézve azért jócskán kiütköznek a hibái, mindazonáltal a blogolás óriási előnye, hogy olyan szubjektív lehetek, mint a mindenkori politikai kommunikáció, azaz amennyire az aktuális érdekeim és hangulatom megkövetelik. Erősen elfogult, összevissza hazudozó ismertetőm következik.

Kezdem rögtön azzal, hogy a Cure zenéjével megtámogatott, tükörbezúzós, sminkelős jelenet a legfaszább hősgenezis, amit valaha vászonra vittek. Erről velem lehet vitatkozni, csak éppen kurvára nem érdemes, mert érvelni nem fogok, meggyőzni magamat meg végképp nem hagyom. "Just paint your face, the shadows smile /Slipping me away from you /Oh it doesn't matter how you hide /Find you if we're wanting to /So slide back down and close your eyes /Sleep a while,you must be tired" – jajong Rober Smith, és mennyire passzol! Innentől nem is lehet kérdés, hogy a Holló egy hatalmas film.

Nyilván nem ez a filmtörténet csúcsa, naná, hogy nem, sőt, valójában alig több egy gótikus gimmickkel megtoldott bosszú-, vagy ha úgy tetszik, szuperhősfilmnél. Bármennyire szokás ezen lovagolni, az is tök mindegy, hogy Brandon Lee-t történetesen a forgatás alatt érte a halál. Persze, szar ügy, de inkább nem szeretném elhinni, hogy maga a végeredmény emiatt örvend kultstátusznak. Engem legalábbis az össztermék szempontjából bármilyen filmnél teljesen hidegen hagy, elhunyt-e menet közben valaki az alkotógárdából, és ez nem érzéketlenség, csupán a dolgok helyükön kezelése.

A holló önmagában méltó, hogy verjük rá a nyálunkat. Ha megnézzük ezt a James O'Barral, a forrásként szolgáló képregény alkotójával készült, amúgy lenyűgöző interjút, ott elhangzik, hogy a producerek szerint minden idők egyik legsötétebb képregényéből, aminek keletkezését egy személyes tragédia mellett nem kevéssé befolyásoltak olyan zenék, mint a Joy Division, The Cure, Bauhaus, vagy Iggy Pop, akár musicalt is lehetett volna forgatni, Michael Jackson főszereplésével (akit maga az interjú egyáltalán nem izgat, az 26:41 környékén győződhet meg, hogy így volt). Köszönjük szépen, bár tény, hogy ez a változat már csak perverzióból is számot tarthatott volna az érdeklődésemre.

Ehhez képest valami döbbenetes, isteni szerencse, hogy bár a film az alapanyaggal (ami a maga punk-lírába áztatott, történetnek csak jóakarattal nevezhető erőszakorgiájával olyannyira külön írást érdemel, hogy itt és a továbbiakban csak minimálisan térek ki rá, a filmmel is csak ott vetem össze, ahol végképp elkerülhetetlen) csak nagyon távoli köszönőviszonyban van, mégis a 90-es évek egyik legkarcosabb, leginkább kompromisszummentes, önmagában is működőképes adaptációját kaptuk, és akkor azt is ide merem írni, hogy a képregényfilmek újkeletű dömpingjét megelőzve az egyik legerősebb feldolgozás, ami valaha született.

A szerkezeten és a sztorin elmélázni teljesen meddő vállalkozás, merthogy szinte csak ürügyként léteznek: faszit és barátnőjét kegyetlenül meggyilkolják, faszi egy madarat kergetve kimászik a sírból, brutális bosszút áll, a végére kis bonyodalom, leszámolás, csókolom. Akár fordított szemszögű slasher-mozi is lehetne, de természetesen a lényeg nem itt rejlik.

A holló szikár, végletekig lecsupaszított alkotás, illetve nem mindig, de jellemzően azokon a pontokon működik a legkevésbé, ahol magasabbra céloz. Erényei nem a dramaturgiai vagy jellemfejlődési csavarokban, hanem a jancsiszög-összetettségű alaptéma ábrázolásában mutatkoznak meg, legjobb tulajdonsága egészen pontosan az a fajta nyersnek és akár ötlettelennek is nevezhető keresetlenség, ami leginkább az exploitation-filmek sajátja. Ne is szépítsük, A holló minden ráaggatott hangulati elem dacára maga is exploitation a javából - eleve kivégzésjelenetek laza láncolata, de még ezt is megfejeli olyan elképesztő nyalánkságokkal, mint mikor az elviekben pozitív főhős heroinos fecskendőkkel akupunktúrázza tele szerencsétlen áldozatát.

Mert hogy máshogy lehetne elmesélni a halálból visszatért rockzenész történetét, aki egy törzsasztalnyi, mosdatlan, rossz arcú bűnözőn vesz véres elégtételt? Jó, kicsit szórakoznak a drámával, a szerelemmel, a cigiről leszokni készülő őrmesterrel, meg a gördeszkás, félárva kislánnyal, de ha őszinték vagyunk, ezek csak töltelékjelenetek, a leghatásosabb ugyanis még mindig az, ahogy a harlekinarcú, sétáló hulla ipari ritmusokra halomra lövi, kardélre hányja, vagy éppen ezeknél sokkal kreatívabb módokon meneszti halálba a helyi alvilág krémjét. Nem mondom, tényleg van valami rohadtul szép Eric Draven szenvedésében és síron túl is tartó szerelmében, de ezek csak addig szükségesek, amíg megalapozzák a haragját. A hollót azért lehet nagyon szeretni és átélni, mert a legtöbben hasonlóan, kurvára dühösek tudunk lenni, amikor éppen fáj az élet, és az elképzelés, hogy ilyen ádázul, mégis stílusosan vágjunk vissza, bármennyire kamaszos és éretlen is, szerintem a legtöbbünktől nem áll távol. Vagy csak én vagyok szociopata, ebben az esetben kérlek, szóljatok, hátha megmenthető pár élet, ha időben elhúzok terápiára.

Arról aztán nem is beszélve, hogy a 90-es években elharapózni kezdő, mára pedig abszolút fősodorrá vált urbánus gótikának ez volt az egyik első, és talán legszilárdabb mozgóképes sarokköve. Az idealizmus és a kiábrándultság természetfeletti motívumokkal vegyített összecsapásába a lepusztult, eső áztatta, korrupt nagyváros színfala előtt ilyen kellemesen se előtte, se utána nem borzonghatott bele a nagyérdemű. Az is ritka, hogy egy nagyközönségnek szóló film ilyen szépen szolgálja ki egy viszonylag periférikus, teljesen más médiumban gyökerező szubkultúra (jelesen a gót/dark zenei színtér) igényeit. Igaz, szerintem pont az amúgy sokat méltatott, a korszak felkapottabb underground zenéit felsorakoztató soundtrack a film egyik leggyengébb pontja, mert hiába tiszteleg a filmes lehetőségekhez képest elfogadhatóan O'Barr eleve zenei ihletésű eredetije előtt, hiába passzol remekül a pont ugyanennek a színtér bandáinak klipeket rendező Alex Proyas stílusához, kevés kivétellel felejthető előadók felejthető dalait sikerült összegyűjteni, amik egyszerűen méltatlanok a képregényben megidézett, műfajteremtő klasszikusokhoz. Akkor már nagyságrendekkel jobb Graeme Revell, a kísérleti filmzenék 90-as évekbeli gurujának szimfonikus aláfestése, ami panaszos kórusaival, egzotikus fúvósaival, törzsi ritmusaival, ipari csattogásaival hátborzongatóan hozza a már-már mitikus városi vadon időtlen, nyomasztó hangulatát.

A végén csak nem lettem olyan elfogult, mint szerettem volna, mindazonáltal megismételhetetlen, elemi erejű filmnek tartom A hollót, és a nyilvánvaló hibái dacára is marad - stílusosan - örök szerelmeim egyike. Kár azért a néhány túl sokat markoló, megmondókényszeres jelenetért, kár az esetenkénti nyálasságért, kár az elkerülhetetlen, mégis bántóan kilógó, hősies, végső leszámolásért. Kár, kár, kár, szól a holló (ami persze igazából varjú), de károgjon csak, mert azt, amitől kurva jó, zsigeri és páratlan az egész, ezek sem tudják elrontani, és hát ja: nincs, tán nem is lesz még egy ilyen film.

Coogan blöffje

Kezdő képsorok: Coogan seriffhelyettes (Clint Eastwood) nyitott dzsipjében ülve, fején cowboykalappal és egy kurva nagy napszemüveggel száguldozik valahol az arizonai sivatagban, majd elfog egy ágyékkötőre vetkőzött, hősünk érkezését sortűzzel honoráló, feleséggyilkos indiánt. Foglyát magával cipeli (a biztonság kedvéért azért előbb diszkréten gyomorszájon vágja a puskatussal), házának verendájához bilincseli, akár egy kóbor állatot, arra sem méltatja, hogy félig szívott cigarettájának dekkjét odaadja neki, inkább élvezettel eltapossa előtte a homokban, majd bemegy, hogy testi örömökben részesítse aktuális, fehérneműmodell-kvalitású csaját, úgy, hogy közben a sötétítőfüggönyt sem húzza be, hadd lássa szerencsétlen rézbőrű, milyen jó a fehér embernek. Coogan egyébként pozitív hős, ha a fentiekből esetleg nem derült volna ki.

Don Siegel rendező és Clint Eastwood alkotói együttműködésének kőkemény ikonná vált, legszélesebb ismertséggel büszkélkedő karaktere kétségkívül (Dirty) Harry Callahan, ám a páros az akciófilmek zsaruábrázolását alapjaiban megváltoztató (anti)hős világra szabadítása előtt még megörvendeztetett minket a modern vadnyugati kopó, Walt Coogan figurájával is, aki kúlságfaktor tekintetében néha könnyedén rálicitál legendává lett utódjára, ami nem kis teljesítmény. 

Alapsztorink szerint Coogan az arizonai, sajátos belső törvényekkel rendelkező sivatagból a szabadelvű New Yorkba érkezik, hogy bíróság elé szállítson egy piti bűnözőt. A rutinmunkának tűnő megbízatás teljesítése rögtön megérkezése után számára értelmezhetetlen akadályba ütközik: az illető bűnöző éppen masszív LSD kábulatban fetreng (a börtönben!), így szállításra alkalmatlannak minősül. A helyi erők csupán annyit képesek tanácsolni hősünknek, várjon türelmesen, míg a delikvens méltóztatik némileg magához térni, mivel az már a hatvanas évek Amerikájában sem megengedhető, hogy szegény, jóravaló bűnelkövetőnek esetleg baja essen rendőri intézkedés közben. Mivel Coogant nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon, szépen nekilát, hogy saját, hagyományos, egyszerű, de rendkívül hatékony módszereivel (a puszta öklével és egy bulldog kitartásával) tegyen pontot az ügy végére. Említett módszerek következményeként hamarosan ő maga is törvényen kívül kerül, de nem áll le: a munkát el kell végezni, a bűnözőt bíróság elé kell állítani, nem bosszúvágyból, vagy személyes sértettség okán, egyszerűen csak azért, mert ez a törvény. 

Coogan ízig-vérig a vadnyugat szülötte, hegyesorrú, magasított sarkú csizmát, széles karimájú kalapot, tökéletes szabású zakót visel, megjelenése minden tekintetben kifogástalan. A film végére ugyan kissé leamortizálódik, de méltósággal, szakadt zakója legalább olyan emblematikus stílusjegy, mint McClane koszos atlétája. Modora egy valódi úriemberé, sármja ellenállhatatlan (Eastwood fiatalon hihetetlenül jóképű), elképzelhetetlennek tartja, hogy az elfogyasztott vacsoráért a társaságában lévő hölgy fizessen, feladja rá a kabátját, ha (nehezen érthető okból, de) elutasítják, szó nélkül odébbáll.

A karakter így élesen kilóg a szabad szerelem, a tudattágítás és a hippikultúra virágzásának savmámorban pácolódó New Yorkjának pszichedelikus kulisszájából. Folyton szóvá teszik külsőségeit, melyek olyannyira meghatározóak, hogy a nézőnek óhatatlanul egy, az átlagemberek közé keveredő jelmezes szuperhős, mondjuk a Gordon irodájában megjelenő Batman, vagy a Daily Planet szerkesztőségében felbukkanó Superman jut eszébe róla. Bár meggyőződései, világlátása és erkölcsisége már-már középkoriaknak hatnak a modern közegben, azért Coogan messze nem egy esetlenül tébláboló, az őt ért furcsaságokat életszerűtlen, komikus naivitással szemlélő nímand: pontosan tudja, mikor akarják átverni, ki próbálja hülyének nézni, és ezen észrevételeit az atrocitás mértékének megfelelően, lesajnáló vállrándítással vagy egy jól irányzott jobb horog elhelyezésével reagálja le. A szivárványos színekben pompázó hippibuliban tett látogatásakor például egy félmosollyal konstatálja, hogy az őt körülörvénylő forgatag számára meglehetősen idegen figurákból áll, de elnéző derűvel szemléli a betépett karnevált, nem törődik az ártalmatlan füvesekkel, amikor azonban fenyegetve érzi magát, azonnal, hatékonyan támad.

A filmet, különösen ma, a minden körülmények között taszítóan ránk kényszerített politikai korrektség korában könnyű lenne céltalan erőszakábrázolással vádolni: a már említett elfogásjeleneten kívül erre okot szolgáltathat a nyilván enyhén elmebeteg, szadista hajlamú, de mégiscsak törékeny, fiatal lány karaktere, akit Coogan, miután a csaj többszörösen átverte, és kis híján megölette, nem éppen finom módszerekkel von kérdőre: vadállatként rátör éjszaka, kirángatja az ágyából, és csak kevésen múlik, hogy öklével a csinos pofi helyett végül csak a falat zúzza porrá. Eastwood saját, és Siegel elmondása szerint is örömmel alakít negatív jellemvonásokkal rendelkező karaktereket, félelmetes, ahogy a lány torkát szorongatva, vicsorogva emeli ütésre a kezét, azonban becsületére legyen mondva: a hölgy rászolgált a durvaságra, az pedig kifejezetten üdítő , hogy az írók meg merik mutatni a figura sötét oldalát is (teszem hozzá: ez még mindig fényévekre van a Dirty Harry hot-dogot rágcsálós, fapofával sétálgatva tüzelő, majd a fejlövés lehetőségét kedélyesen latolgató jelenetétől). A női szereplők ennek a mindenfajta álszentséget teljes mértékben nélkülöző, kíméletlenül őszinte ábrázolásnak köszönhetően nem csupán a díszlet részei, hanem élettel teli, bámulatosan vonzó, vagy éppen hátborzongatóan taszító figurák. A többszörös kudarccal végződő udvarlásjelenet például kifejezetten bájos, az ehhez kapcsolódó, nyilván csak időlegesen, de a történet folyamán beteljesületlenül maradó szerelmi szál pedig egy másodpercre sem csöpögős, de leplezetlenül romantikus, mégsem lóg ki a film szövetéből, sőt, tovább árnyalja a figurát. Pofonegyszerű, de briliáns megoldás, hogy Coogan viszonya aktuális partneréhez abból is kikövetkeztethető, kinek a társaságában hajlandó megválni csizmájától. 

A forgatókönyvet nem lehet eleget dicsérni: a párbeszédek (a szinkronos változatban is) tele vannak idézhető sziporkákkal, a nagyvárosi rendőrség és az igazságszolgáltatást a maga módszereivel gyakorló sheriff szembenállása pedig természetesnek ható, véletlenül sem izzadtságszagú konfliktusforrás. A főhős feljebbvalói általi akadályoztatásának bemutatása mai szemmel elcsépeltnek tűnhetne, mégis tökéletesen működik, azon egyszerű oknál fogva, hogy tisztességesen megkonstruált. A (naná, hogy) Lalo Schifrin által komponált, klasszikus western- és krimielemeket mesterien ötvöző filmzene kiválóan festi alá a történéseket, a csendekkel is képes fokozni a feszültséget, vagy egyszerűen csak elégedett vigyorgásra késztet lazaságával, magával ragadó könnyedségével. A film annak ellenére rendkívül tempós és feszült, hogy akciójelenetet alig tartalmaz; amiket viszont prezentál, azok elsőrangúak: a jó westernhez elválaszthatatlanul hozzátartozó kocsmai verekedés realista, szépen komponált és csonttörő módon brutális, a finálé, a Bullitt  legendás autós üldözésének méltó párjaként működő motoros hajszával pedig egyenesen lélegzetelállító. Külön kiemelném, hogy Eastwood láthatóan maga végezte a mutatványok nagy részét: le a (cowboy)kalappal. 

Harry Callahan figurája nyilvánvalóan nem születhetett volna meg Walt Coogan nélkül, ami eleve jó ok, hogy a filmet kitüntetett figyelemmel kezeljük, az viszont külön öröm, hogy önmagában is kitűnő szórakozást nyújt, a rendező, és a főszereplő filmográfiájának is kiemelkedő darabja, valamint a hatvanas évek egyik legjobb akciófilmje.  

Frankenstein's Army

A második világháborúban egy kis szovjet csapat egy titkos náci laboratóriumra bukkan, ahol Frankenstein őrülttudós unokája mechanikus rémkütyükkel felszerelt élőhalottakat gyárt. Ez egyrészt nagyjából egy tökéletesen geekmámorító háborús horror szinopszisa (szinte látom, ahogy csöpögnek a Wolfenstein-rajongók), másrészt egy figyelmeztetés a nyilvánvalóan gagyi, ostoba, mindenféle trendi posztmodern szarsággal, idézettel és popkult agyrémmel ész nélkül mixelt végeredményre. Mert az szinte kizárt, hogy egy ilyen film ténylegesen jó legyen. Ordít róla a túlságosan mély geekség, a minden áron coolságra törekvés, a kétségbeesett fanservice. Éppcsak nácizombik nincsenek benne, bár… attól függ, honnan nézzük. És valóban: a Frankenstein’s Army tényleg nem ténylegesen jó film. De mocskosul szórakoztató jófilm. Csordultig van gore-ral, impresszív maszkokkal, bábokkal, szovjet katonák harcolnak benne német cyborgokkal, és még üzenete is van. Bizisten.

A film egyértelműen kér tőlünk annyi jóindulatot, hogy felejtsük el az olyan, csak útban lévő bohóságokat, mint a történet és a karakterek. A Frankenstein’s Army jámbor narratív megoldásai egyetlen tankönyvbe sem fognak bekerülni, szereplői arcához nem jellemvonásokat vagy neveket kapcsolsz, hanem azt, hogy mijét tépik le, ki és ketté – ami azt illeti, a film leggyengébb részeit az expozíció és az élő karakterek közti szövegelések teszik ki. Senkit nem érdekelnek. Bár a batárnagy lólábbal kilógó found footage gimmick tipikus problematikájának (faszér’ filmezel még mindig, te idióta?!) egészen röhejes végletekig fokozását legalább meglepően ügyesen kimagyarázzák egy kis top secret komcsi fanatizmussal. Hogy az in-story kamerázás időnként a bizonytalan rendezői kéz leplezésének szándékától szaglik, hát istenem – itt még mindig Kinemszarjale földjén vagyunk.

Amint feltűnnek az első mechanikus, kés- és sarlókezű, harapósmaszk- és propellerfejű rémek, a halott film életre kel (pun intended). A Frankenstein’s Army erényeinek nagyja a designban, a kosztümökben, a bábokban és a helyszínekben rejlik, és persze erre lehet fintorogni, csak azért csendben megjegyezném, hogy évente milliók nyáladzanak a moziszékekben hasonlóan tartalmatlan külsőségekre. Nade. Itt most nem CGI van, hanem praktikus effektek, amik pofátlanul szórakoztató lények egész sorát keltik életre, nem is beszélve a steampunkos atmoszféráról, és engem ez jobban lázba hoz, mint a hatodik ledőlő toronyház, tessék nyugodtan perelni miatta.

A Frankenstein’s Army egyébként relatíve komoly film (mármint komolyan veszi a saját agylövését) – szerencsére nem akar okoskodó műfaji öntudatossággal kacsintgatni a nézőre, sikerül posztmodern metabullshitet mellőzve elmesélnie vékonyka történetét, és az említett erények mellett (meg az említett hátrányok ellenére) pont önmagának ettől az őszinte felvállalásától válik élvezetessé. Azért persze humor van, de az általában Frankenkstein néhány teremtményének designjában nyilvánul meg (ami nem kis tervezői leleményességről árulkodik), nameg az őrülten, félvállról odavetett politikai szatírában (avagy kapja be minden ideológia, a kommunizmustól a fasizmuson át a kapitalizmusig – ha meg mind bekapta, akkor jöhet utána maga az ember, az ő szájába is befér).

A film költségvetéséről egész pontosan annyit lehet tudni, hogy nagyon alacsony volt, meg még annyit, hogy kb. az egész az effektekbe és díszletekbe ment, állítólag még matracokra sem volt pénz, amire a színészek az akciójelenetekben vetődhettek/eshettek. Vérükért és zúzódásaikért cserébe a film kurvajól néz ki – akárhány centbe került, mindegyik meglátszik rajta. Felejtsétek el a Sharknado-féle dügunalmas, duplanullás, túlhype-olt asylumos és egyéb szarokat – ilyen egy igazi low budget guilty pleasure.

Captain America: The Winter Soldier trailer

Oké, szóval a jelek szerint az alkotóknak nem csak a szájuk járt, amikor valami "egész másról" és "politikai thrillerről" beszéltek. És bár egy ilyen botrányosan szar blockbuster év után, mint az idei, nem tudom, mennyire hihetek egy jól összerakott előzetesnek, de akkor is... ez bizony mocskosul jól néz ki. Nem csak látványos, de tökös, dögös, egyszóval: fasza.

Szupercella

Kezdjük a nyilvánvaló tényekkel, melyeket valószínűleg teljesen felesleges ideírnom, mégis szükségesnek érzem, csak hogy áramoljon bennem némi pozitív energia is: Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger kétségkívül élő Legendák, kikezdhetetlen Ikonok. Fénykorukban készített munkáik tündöklő szimbólumokká emelték őket, megjelenésükkel, személyiségükkel egész generációk filmes élményanyagát határozták meg, az alakjuk köré épült kultusz pedig máig példa nélkül áll, követőik hiába próbáltak számtalanszor a nyomukba lépni. Korunkban már sajnos elképzelhetetlen, hogy egy filmsztár valóban emberfeletti képességűnek tűnjön a vásznon, hogy úgy érezzük, hozzá képest egyszerű halandók vagyunk csupán, ők azonban hihetetlen fizikai adottságaiknak, és az ezekhez társuló összetéveszthetetlen karizmának köszönhetően könnyedén képesek voltak elhitetni velünk, hogy bármire (szó szerint: BÁRMIRE) képesek. Varázsoltak, csodát tettek, miközben láthatóan baromi jól szórakoztak. Pontosan ezért érzek mérhetetlen felháborodást és keserű szomorúságot a Szupercella láttán. "Miért?" kérdezem kétségbeesve, és a "Pénzért" válasz ez esetben nem tűnik kielégítő magyarázatnak.

Történetünk szerint adva van a briliáns elmével megáldott, egy biztonsági cég alkalmazásában álló szakember, Ray Breslin (Stallone), aki abban leli örömét, hogy szándékosan, a hatóságokkal együttműködve előbb lecsukatja, majd virtuóz módon kiszabadítja saját magát, figyelmeztetvén ezzel a fegyintézeteket a rendszerükben fellelhető esetleges hiányosságokra. Mikor egy titokzatos megrendelő egy minden eddiginél hiper-biztonságosabb, extra-szuperebben őrzött börtön tesztelésére szólítja fel, Ray vállalja a kihívást, de a terv borul, hősünket erőszakkal, elkábítva szállítják a helyszínre, ahol hamar kiderül, hogy kizárólag magára, illetve személye irányában látszólag minden ok nélküli, de rendkívül kitartó érdeklődést mutató rabtársára, Emil Rottmayerre (Schwarzenegger) számíthat. Így aztán ketten, ma is acélos vállaikat egymásnak vetve kénytelenek szembeszállni gyűlöletes, feneketlenül gonosz, lelketlen fogva tartóikkal, agresszív rabtársaikkal, és egy olyan brutálisan buta, összegányolt forgatókönyvvel, amilyet az írástudatlan szerzőket előszeretettel alkalmazó Hollywoodban is ritkán találni.

Minden, Stallone iránt érzett őszinte tiszteletem ellenére, fogaimat csikorgatva meg kell kérdeznem: ugyan kinek jutott eszébe ráosztani a szikrázóan éles eszű, zseniális, eredetileg jogász(!) végzettségű lángelme karakterét? Miből gondolták, hogy ez jó lesz így? Látták a First Blood végén a monológot? Vagy a Coplandet? Stallone egyébként kiváló, senki mással össze nem téveszthető alkata egyszerűen leveti magáról a figurát, egy másodpercre sem képes elhitetni velünk, hogy amit csinál, azt önszántából teszi. A karakter MacGyverként barkácsolgat (a hiper-biztonságos börtön közepén), folyamatosan elemzi helyzetét, megfigyeléseket gyűjt, terveket sző, de a tökéletesen félrecsúszott casting minden megmozdulását fájdalmasan hitelteleníti. Schwarzenegger lényegesen jobban járt szerepével, még akkor is, ha az tulajdonképpen komikusnak szánt, de csak kínos fészkelődésre késztető benyögésekből (az "úgy ütsz, mint egy vegetáriánus" magasan a film legsikerültebb poénja), és random izmozásokból áll. A humorforrások cizelláltságáról még talán annyit, hogy egy hosszú, a történet szempontjából kiemelt fontosságú jelenetben azon kellene fetrengenünk a röhögéstől, hogy az osztrák tölgy németül beszél. Fizikai fájdalmakat okoz végignézni, ahogy a két kultikon a készítők karmai között vergődve, önnön nagyságáról végleg megfeledkezve csinál hülyét magából, és a nézőből egyaránt. Mert egyszerűen nem igaz az, hogy bármi történhet a vásznon, párosukat akkor is jó nézni. Nem jó. Többet érdemelnének. 

Teljes tévedés a filmnek már az alapfelvetése is, és az amúgy sem rózsás helyzet innen még bőven képes tovább romlani. A szereplők közötti párbeszédek ámulatra méltóan ostobák, nincs kezdetük, végük, mintha csak véletlenül bekapcsolódnánk beszélgetésekbe, amiket aztán érdektelenül otthagyunk. Közhelyek, klisék és konkrétan értelmetlen, a kontextusban elhelyezhetetlen mondatok záporoznak, ráadásul a film néhol szánni valóan illusztratív: miután a Sam Neill által fásult közönnyel alakított orvost a főhős a hippokratészi esküre hivatkozva győzi meg, hogy álljon az oldalára, megtekinthetjük, ahogy a vívódó férfi hosszasan, gondterhelt arccal tanulmányozza a szóban forgó iratot. Nem egy eseményt a készítők lusták voltak leforgatni, így azt szerencsétlen színészek kénytelenek szóban megosztani velünk, mintha egy általános iskolai felolvasóversenyen lennénk. Apropó, színészek: a mozi azért nem egy Expendables, de az alkotók láthatóan érezték, hogy valamivel fel kell dobniuk azt a keveset, amit nyújtanak, így lépten-nyomon valamikor nagy nevű, egyébként jobb sorsra érdemes, nem éppen karrierjük csúcsán lévő, de a középszert megbízhatóan szállító arcokba ütközünk (Jim Caviezel, Vincent D'Onofrio, Vinnie Jones), valamint itt téblábol valamiért 50 Cent is, aki káprázatos elméjű programozózsenit alakít (mondtam már, hogy valami nagy baj volt a castingosoknál?).

Az egyébként korántsem tehetségtelen Mikael Håfström ötlettelen rendezésének köszönhetően a film olyan, mint egy nagyobb (de nem túl nagy) költségvetésű tévésorozat pilot epizódja, a díszletek végtelenül sterilek és unalmasak, a csúcstechnikával készült szuper börtön bénábban fest, mint a Fortress fegyintézete. 

Végezetül pedig a legnagyobb, lényegében megbocsájthatatlan, érthetetlen hiányosság: alig-alig látunk akciójelenetet. A két nagyágyú bunyója másodpercek alatt lezajlik, koreográfiája pedig az, hogy állnak egymással szemben, és arcon verdesik a másikat, ezután következik egy hasonlóan érdekfeszítő étkezdei tömegverekedés, majd a fináléig semmi, ahol ugyan van néhány robbanás, kis lövöldözés, sőt, Schwarzenegger még egy gépágyút is megkaparint, de addigra már minek. A börtön-tematika persze eleve behatárolja a lehetőségeket, autós üldözés például nehezen kivitelezhető a falakon belül, de egyes forgatókönyvírók éppen ezért szoktak az olyan elcsépelt, amatőr fogásokhoz nyúlni, mint a feszültségépítés, a karakterábrázolás, vagy a főszereplők közötti konfliktusok kibontása. Itt semmi ilyesmit nem találunk, a dráma kimerül az olyan elcsépelt, arcpirítóan ostoba jelenetekben, mint a "megsebesültem, hagyjatok itt - nem hagyunk, állj fel és küzdj" problematika hosszas boncolgatása. A lezárás az addig történtekhez méltóan sekélyes, a film felénél pedig található egy olyan, a börtön földrajzi elhelyezkedésével kapcsolatos "csavar", ami akkor is kinyírná a mozi komolyan vehetőségét, ha minden más összetevője hibátlanul passzolna.

A kijáratnál összefutottam egy ismerősömmel, aki felháborodásomra a sztoikus "Mit vártál?" kérdéssel reagált. Nos, nem sokat. Egyszerűen csak szórakozni akartam. Olyan nagy kérés ez? 

Gravitáció

Erre találták ki az IMAXot. És a 3D-t. Erre találták ki a speciális effektusokat.

Alfonso Cuarón katasztrófa-thrillere az év legizgalmasabb filmje, pillanatnyi üresjárat nélküli, az érzékszerveket totális ejakulációba hajszoló adrenalinexpressz, olyan tökéletes műgonddal elkészítve, amit látva az utóbbi évek összes hollywoodi produktuma elszégyellheti magát. James Cameron minden idők legjobb űrfilmjének nevezte a Gravitációt, és nem a levegőbe beszélt – a puszta nyilatkozata és a döbbenetes IMAX-képek miatt valószínűleg többen össze fogják mérni az Avatarral (noha az nem „űrfilm”, ez pedig nem sci-fi), én elébe megyek a dolognak: a Gravitáció látványvilága jobb, grandiózusabb, elevenebb, kreatívabb. Igazibb.

Az Avatar esetében Cameron egy egész bolygót teremtett a semmiből, kedvére halmozhatta a fiktív Pandora tarka, vadregényes tájának és élővilágának stimulánsait, Cuarón viszont a valóságból építkezett, és nagyjából két látványelemmel tudott zsonglőrködni: a Földdel és az űrrel. Amit ezekből kihozott, arra nincsenek szavak.

A semmi, a negatív, a „hiány” a Gravitáció cselekményének és atmoszférájának legfontosabb eleme. Az űrben nincs hang, nincs kapaszkodó, nincs hová esni, és nincs tájékozódási pont, vagy ha van, nem sokat ér – az év legijesztőbb jelenete, amikor Sandra Bullock karaktere a törmelékfelhő okozta katasztrófa után kontrollálhatatlanul pörög az ürességbe. Az asztronauták tehetetlenek és riadtak, ahogy kiszakadva a Föld megnyugtató biztonságából, brutális erővel kapaszkodik beléjük a gondolat, hogy mennyire senkik és semmik a világmindenség peremén, hogy egyetlen rossz mozdulatuk nem bokaficamba vagy horzsolásba kerül, hanem az életükbe.

Emmanual Lubezki lélegzetelállító képei egyszerre ragadják meg az űr szépségét és kíméletlenségét, a hangok hiánya hol megnyugtatóan békés, hol zsigerien félelmetes, Steven Price zenéje visszafogott, mégis gyomorszorítóan hatásos leképezése az eposzi látószögből jelentéktelennek tűnő élethalálharcnak, a 3D végre nem csak parasztvakítás, hanem igazi, szédítő mélységekkel fokozza az élményt. Sandra Bullock pedig kétségkívül élete alakítását hozza a gyászoló anya szerepében, aki a halál torkában döbben rá, hogy még nem adta fel, még élni akar. (George Clooney-nak inkább csak a hangjával van alkalma játszani – a hangok ezért is rendkívül fontosak, főleg a film első harmadában, nagy szerencse, hogy nem kell szinkronnal nézni a filmet.)

Az, hogy „olyan, mintha ott lennénk a filmben”, nagyon elkoptatott sablon, nem is szeretem használni. De ha idén csak egy filmre használom, akkor az mindenképpen a Gravitáció. Cuarón TÉNYLEG odaviszi a nézőt a pusztító törmelékfelhő elől menekülő, hiperrealisztikus effektek közt hánykódó asztronautákhoz (néhány hajmeresztő snitt az ő szemszögükből van véve).

Sok rivális fog hülyén nézni jövőre, amikor egy „űrfilm” viszi majd előlük az Oscar szobrokat. Szenzációs  teljesítmény minden résztvevőtől.

Erre találták ki a mozit.

Metallica: Through The Never

Remélem, nem tör ki a filmben látotthoz hasonló utcai lázadás az ablakom alatt, ha a sértés leghalványabb szándéka nélkül kijelentem, hogy 2013-ban kevés korszerűtlenebb dolog létezik egy Metallica koncertnél. A pénzsóvár producerek által hipertrendire dizájnolt fiú-és lánycsapatok, tinidívák, vagy a laptop-mágusok, youtube-sztárok korában talán nehezen belátható, kinek és miért jó, ha jegyet vált egy középkorúnak is csak nagy jóindulattal nevezhető, meglett férfiakból álló, szőrös tökű fémzenét játszó zenekar előadására, pláne, ha ezen előadást nem is természetes közegében, sörrel a kézben, cigifüstben pácolódva, csatakosan saját, és a mellette állók izzadtságától, heves bakancsrugdalásokat elszenvedve abszolválja egy koncertteremben, hanem egy pláza kellemesen hűvös, légkondicionált mozijában, fején kényelmetlen, a kívánt intenzitású headbangelést eleve kizáró 3D szemüveggel fogadja be. Bár a zenekar kétségkívül minimum legendásnak tekinthető, fénykorukon régen túljutottak, egykori rajongóik nagy része mára elfordult tőlük, még az általuk képviselt műfaj lelkes hívei között sem teljes az egyetértés, hiteles előadókról, vagy cinikus üzletemberekről beszélhetünk-e. A Metallica nem egyszerűen "csak" egy zenekar, sokkal inkább brand, egy hatalmas, minden ízében kitalált, megtervezett, professzionális cirkusz, de annak, hogy úgy mondjam, kurva állat. 

Bár nem csörgedezik árpádsávos turulvér az ereimben, Antal Nimród munkásságának figyelemmel kísérését valahol hazafias kötelességnek gondolom, minden alkalommal, mikor egy hollywoodi produkció főcímében meglátom kiírva a nevét, nagyot dobban a szívem, büszkén elvigyorodom, és kedvem lenne kacsingatva oldalba bökdösni a mellettem ülőt (még boldogabb lennék, ha itthon rendezne olyan filmeket, melyek a szívügyei, de ez legyen az én bajom: ő valószínűleg jól érzi magát ott, ahol van). Nos, a Metallica: Through the Never legnagyobb erőssége, hogy hazánk fiának álomgyári munkái közül ez az, ami legközelebb áll alkotói gyökereihez: kliprendezői múltját maradéktalanul kamatoztathatja, lévén gyakorlatilag egy mozivászonra álmodott, másfél órás zenei videóval van dolgunk, ráadásul képes becsempészni a már említett, kiszámított precizitással működő gépezet fogaskerekei közé egy kis koszt, alulról jövő életérzést, hadd ne mondjam, "underground" attitűdöt.

A zenekar tagjai, és a rendező által közösen jegyzett... hát, ööö... "forgatókönyv" sztorijának főszereplője, a Dane Dehaan által alakított, nem kifejezetten nyertes alkatú srác kellemetlenül induló, majd fokozatosan apokaliptikus túlélőharccá, delíriumos rémálommá fajuló kalandjainak bemutatása látványos és jó ritmusú, az utcai harcok sodró lendületűek és brutálisak. A figura akár a Kontroll Bulcsújának fiatalabb verziójaként is értelmezhető, mind külsőségeit (bőrdzseki, kapucnis pulcsi), mind alkatát, az őt ért atrocitásokhoz való viszonyát  tekintve (megsebezhetik és összeverhetik, eljut a mélypontra, de végül talpra áll, és győzedelmeskedik). A karakter működik, egyrészt Dehaan meggyőző jelenlétének (a Chronicle óta tudjuk, hogy jól áll neki a szenvedés), másrészt az alkotók jó ízlésének köszönhetően, amivel a figurát ízig-vérig maivá és modernné, de nem bántóan, erőltetett módon trendivé, vagy taszítóan divatossá fazonírozták. 

A színpadkép jó cirkuszhoz méltóan monumentális, az effektek bámulatosan látványosak, robbanásoktól és felcsapó lángnyelvektől kezdve a felépített, majd lerombolt Jusztícia-szoborig, a padlóból előbukkanó sírkövekig, gondosan koreografált műbalesetekig van itt minden, ami teljes lenyűgözésünkhöz szükségeltetik, Pados Gyula szédítő, de mindent gondosan megmutató kameramunkájának köszönhetően pedig a zenészekkel együtt állhatunk a színpadon, beülhetünk Lars Ulrich mellé a dobok mögé (sőt, akár a helyére is, mivel ő előszeretettel hagyja el posztját, hogy a színpadon rohangáljon körbe-körbe ijesztő pofákat vágva, akár egy megveszekedett őrült).

Apropó, zenészek: ha kérhetem, valahogy így szeretnék megöregedni. Az együttes tagjai kirobbanó formában zúznak, ami részben nyilván a médium sajátosságainak is köszönhető, lévén nem tudhatjuk, egyes részek hányszor kerültek felvételre, a végeredmény azonban rendkívül meggyőző: a koncertnek szépen felépülő íve van, nyugvó-és csúcspontokkal, néhol már-már katartikus pillanatokkal, közönségénekeltetéssel, kielégítő megdicsőüléssel. James Hetfield fizimiskáján nyoma sincs kiadós alkoholtúráinak, kiváló frontember, minden vicsorára és agresszív megnyilvánulására jut egy kikacsintás, egy félmosoly a közönség felé, jelezvén, hogy nem kíván hülyét csinálni sem magából, sem rajongóiból azzal, hogy úgy tesz, mintha ez az egész véresen komoly lenne, de nem is bohóckodja el az ügyet: alázattal és a tőle elvárt energikussággal játszik. Kirk Hammett továbbra is igényt tart a női szívek elrablásának előjogára, valamint a produkció magyar vonatkozásait is erősíti azzal, hogy (egyik) gitárjáról Lugosi Béla tekint ránk fenyegetően, Robert Trujillo pedig reményeim szerint eszébe jut a következő Conan film castingosainak: a rommá gyúrt basszusgitáros nem egyszerűen olyan, mint egy kimmériai barbár, hanem egyenesen: AZ. Mellényúlásoknak és hamis hangoknak a gondos tervezés okán természetesen az esélye sem merül fel, de az is tisztán érzékelhető, hogy ezek a faszik bizony nem felejtettek el játszani, ráadásul mindannyian baromi jól néznek ki, ellentétben a vetítésen egyébként jelen lévő Hooligans táncegyüttes csinos tagjaival, akik remélem, legalább egy kicsit magukba szálltak a látottak után.

Lehet azt mondani, hogy ez az egész csak parasztvakítás, ügyes marketingesek által fogyaszthatóra csomagolt műkeménység, de mindenkinek, aki ilyesfajta előítéletek miatt maradna távol a mozitól, azt javaslom, tegyen magának egy szívességet azzal, hogy félreteszi ellenérzéseit, és gyermeki élvezettel hagyja, hogy másfél órára felültessék a metál-hullámvasútra.  

Higgyetek nekem: megéri.

Marvel’s Agents of S.H.I.E.L.D. – Pilot

Az év egyik legjobban várt új sorozata, a Bosszúállók gigászi sikerének hullámán lovagló, az ABC-n tegnap debütált Marvel’s Agents of S.H.I.E.L.D. legfontosabb kvalitásai leírhatók egyetlen névvel: Joss Whedon. A kultalkotóból szupergeekistenséggé mutált író-rendező (a pilot teljes egészében az ő gyermeke) rutinból hozza mindazt, amit korábbi munkái, a Firefly, az Astonishing X-Men és a Bosszúállók alapján várunk tőle – lendületes csapatdinamikát fura és egymást nem feltétlenül mélységesen szerető és tisztelő karakterekkel, akikben legalább egy közös vonás azért mindenképpen van: képtelenek nem frappáns beszólásokkal, popkult utalásokkal és okoskodó poénokkal kommunikálni. És noha ez most itt-ott kicsit csikorgósabb, mint Whedonnál általában, a SHIELD elég vicces, lendületes és vagány ahhoz, hogy pont olyan szórakoztató legyen, amilyennek reméltük.

A sorozat a New York-i csata után játszódik, és az elvileg azelőtt meghalt, gyakorlatilag mégis élő (?) Coulson ügynök egy új csapatot toboroz benne, hogy felelni tudjon a megváltozott világ új kihívásaira. A szuperhősök, különleges képességek, idegen technológiák beszivárogtak az emberek hétköznapjaiba, ebből a rejtélyes és veszélyes tortából pedig mindenki akar magának egy szeletet. Coulson emberei (csúcsügynökök, technikai és számítógépes zsenik, a szokásos felállás - egyelőre nem sokat tudunk róluk, és az egy emberként "működő" geekpároson kívül nem tűnnek túl eredetinek sem) a pilotban egy új hős, és a körülötte legyeskedő rosszemberek nyomában járnak, természetesen high-tech kütyük segítségével.

Van akció, izgalom, humor és rejtély (mindenkinek a múltjában lappang valami titok, leginkább Coulsonéban – nem, még nem derül ki, amire vele kapcsolatban mindenki kíváncsi), Whedon szokás szerint biztos kézzel ír és rendez, Clark Gregg pedig cool, de a SHIELD jövőjét eldöntő kérdés, amire egy rész után még nehéz válaszolni, az, hogy mennyire tudják majd az alkotók differenciálni egy átlag „nyomozós akciófilm gimmickkel” sorozattól. A dolog persze evidensnek tűnik, hiszen Whedonéknak rendelkezésükre áll egy hatalmas univerzum, aminek sztárjait ugyan aligha használhatják (túl drága lenne, és egyébként sem volna célravezető, ha a főhősök problémáit a vendégszereplő Thor kalapálná péppé), egyéb karakterei, motívumai, szabályszerűségei rendelkezésükre állnak, és szinte végtelen lehetőség rejlik bennük.

A képregényekben már volt példa hasonló, nagyszerűen elsült koncepciókra, mint pl. a Gotham Central, ami a Batman városában dolgozó rendőrökről szólt (és a DC épp tegnap jelentette be, hogy a Foxszal tévésorozatot csinálnak a fiatal James Gordonról), vagy Brian Michael Bendis Powerse – de akár még a Marvels is ide citálható. Ezek mind többé-kevésbé átlagemberekről szóltak, akik szuperhősök árnyékában élnek. Szerencsére a SHIELD első részének leghangsúlyosabb aspektusát sem a bunyók és a robbanások képezik, hanem egy olyan fejre állt világnak az ábrázolása, amiben istenek, szuperkatonák, páncélos igazságosztók és földönkívüliek csatáznak egymással, és amiben felmerül a kérdés: mit jelent így embernek lenni? Whedon ráadásul behozza a képbe a gazdasági válságot, mint plusz terhet a civilek életén, és a kapcsolat a marveles és a való világ problémái közt meglepően simán jön létre – egyszerűen van értelme.

Ha sikerül ezen tartani a hangsúlyt a high-tech akciók és pingponglabdaként pattogó egysorosok között, és szépen kiegyensúlyozni az alapvetően könnyed hangvételt és komédiát a drámával, akkor a SHIELD kinőheti magát valami egészen naggyá is. A potenciál kétségkívül megvan benne.

The World's End

Beszélgessünk egy kicsit az időről. Nyugalom, nem lesz szükség a speciális vagy az általános relativitáselmélet mélyebb ismeretére, nem a tudományos szempontból "idő"-nek nevezett jelenségről fogunk értekezni. Arról az időről van szó, amit mi mindannyian megélünk. Nem tudom a Kedves Olvasók hogy vannak vele, de ahogy öregszem úgy változik az időhöz való hozzáállásom is: amikor még tinédzser voltam, és mit sem tudtam arról hogy X, Y vagy Z generációhoz tartozom, kétféle idő létezett. Az egyik a "matekórának" is nevezhető jelenség, vagyis hogy az idő nemhogy konstans, de konkrétan áll és nagyokat sóhajtozva nézi a körmeit - a másik pedig az a három másodperc, amíg elmegyünk hat helyre, és nagyon sok mindent iszunk, jól érezzük magunkat, majd pedig arra ébredünk, hogy Adyligetnél jár az éjszakai busz. Borzasztóan igazságtalan klisével élve, jó társaságban repül az idő. Ez azonban csak az első része a gondolatmenetnek.

Shaun of the Dead, 2003. Adott két meglehetősen tehetséges író-komikus figura, Simon Pegg és Nick Frost, akik afféle Underground hírnévre tettek szert egy rövid életű, ám annál sokkal nagyobb hatású sitcom (Spaced) révén. (Zárójel: a sorozatot mindenképpen ajánlom, ha még a Kedves Olvasó nem találkozott vele. Mondhatnám hogy az anti-Jóbarátok, ha ez jelentene bármit egy kevésbé jól sikerült Channel 4 promónál. Kötelező. Elvégre ez a Geekblog). Adott emellé a sorozatot rendező fáradhatatlan, ultratehetséges és másodéves mongol-altajisztika-szakosnak kinéző Edgar Wright, a fent említett páros állandó ivócimborája-kollaborátora. A Shaun of the Dead elkészül, és természetesen azonnal hatalmas siker: a zombilegendáriumot szó szerint a rögvalóságba helyező, mégis könnyed, nagyszerűen szerkesztett és elképesztően vicces film hatalmasat tarol, ha nem is a mozipénztárakban (szőrszálhasogatóknak: igen, igen, nem volt bukás, sőt) de az addigra már háromnapos szagot eresztett hollywoodi gigászok dzsakuzzijaiban is.

Mi szokott ilyenkor menetrendszerűen történni? - adódik a kérdés. A Hagyományos Iskola azt mondaná, hogy tíz évvel a Shaun of the Dead bemutatása után a Gonosz Sárkány (ti. Hollywood) fogja és szépen elmajszolja hőseinket amúgy tízórai gyanánt - hogy aztán vállalhatatlannál vállalhatatlanabb baromságokat csináljanak, ellenben jó pénzért. Emellé a Comic Conon csak-csak előforduljanak, hiszen ott még emlékeznek rá, mekkora ászok is voltak valójában, dedikálva az ezredik eléjük tett krikettütőt, és feszes mosollyal fogadják a "You've got red on you" jellegű, összekacsintósnak szánt, bár kínosan előadott poénokat hajnalban, valami kocsmában. Növesztenek maguknak sörhasat és egy kisebb, de annál hangosabb "eladtátok a mjűvészeteteket a máninak" jellegű csapatot, akik szomorkás szemmel nézik majd a Shaun of the Deadet DVD-ről, miközben egymást böködik, hogy nézd, mikor még jók voltak. Természetesen a másik út az lehet, hogy látványosan elutasítják az Álomgyár (sic!) expliciten szexuális felajánlkozásait - ezzel kivívva a hardkór rajongótábor még mélyebb szeretetét - csinálnak néhány dolgot, amely pénz vagy egyéb hiányában már nem üt akkorát - csak nevezze meg a Kedves Olvasó Orson Welles második filmjét az Aranypolgár után - ettől persze mindenkinek rossz lesz a közérzete, marad tehát a múltból élés, ameddig kitart. De lehet hogy nem tart ki tíz évet, és mire hőseink negyvenesek lesznek, már tíz éve birtokolják a "has been" címkét.

Véleményem szerint a Hagyományos Iskolának fogalma sincs arról, hogy mi folyik a világban. A Hagyományos Iskola ugyanis nem ismer mást a bukáson kívül. Vagy egzisztenciálisan buksz vagy anyagilag vagy mindkettő - állítja. És elismerem, a Vaskabátok (de ostoba ez a magyar cím is) nem vállalt sokkal többet a Cornetto-trilógia első darabjánál. Nekem még mindig tetszik, jó kis zsánerparódia, megfelelő mennyiségű akcióval, humorral meg drámával. A közvélemény nagyobb része még elég jól fogadta a Mission: Impossible III-on innen készült produkciót. Aztán három hősünk persze különböző mélységig, de elmerült Hollywood rengetegében is - egyébként ide a rozsdás bökőt, hogy az összes művész per függetlenfilmes is odaadná a bal karját egy kis korrumpálódásért. És ezzel nincs semmi baj, csak ne "hazudgáljatok", hogy a klasszikust idézzem. Szóval, Pegg csinált néhány blockbustert színészként, aztán ott volt a Paul is, ami szintén remek, Wright megcsinálta a Scott Pilgrimet - ami ahhoz képest, hogy "stúdiófilm", nem is rossz - hogy aztán tíz évvel a Nagy Belépő után megcsinálják a The World's Endet - a sokak által várva várt Cornetto-záródarabot.

Óhatatlanul is felmerül a kérdés, mégis mi szükség volt az előző négy bekezdésre? Nos, a lényeg a kontextus. Olyasmit fogok mondani, amivel tudom, hogy sokan nem értenek egyet - de az a célom hogy a cikk végére bebizonyítsam, hogy nincs igazuk. A feltételezésem a következő: a The World's End méltó lezárása a Wright-Frost-Pegg trilógiának. Mire alapozom ezt? - merülhet fel a kérdés. A történet leginkább a Shaunra rímel: adott Gary King, ez a mára közel negyvenéves tinédzser, aki legjobb iskolai barátait elhívja szülővárosukba, hogy végigvigyék a kocsmatúrát, amit tizenhárom évvel korábban nem sikerült. Miközben idegenként járnak-kelnek otthonukban - hiszen jó ideje nem jártak ott - és kissé feszengenek is egymás, de főleg Gary társaságában - rádöbbennek, hogy bizony űrlények veszik őket körül, és nem a szó átvitt értelmében.

Említettem, hogy a történet leginkább a Shaun of the Deadre rímel, de arról szó sincs, hogy visszatérnénk a gyökerekhez, hacsak nem az egyik főtéma - felnőtté válás versus nem megölni a bennünk élő kisgyereket - tekintetében. Pegg - a Shaun of the Dead vagy a Vaskabátok (brr) főszerepeitől ellentétben - nem az ún. Straight Man, vagyis a Normális Ember megtestesítője, aki a nézőt képviseli a körülötte zajló őrület közepén. Ez a feladat most a kórusé, azon belül is Nick Frosté, aki a munkájának élő komoly felnőtt, felelősségteljes ember dizájnos öltönyben, szemüveggel és ásványvízzel a szokásos pint helyett. A kórus pedig szintén a legjobbakból áll: Martin Freeman ezúttal komoly méretű szerepben, mint ingatlanügynök, Eddie Marsan, az elnyomott srácból lett elnyomott autókereskedő-családapa és Paddy Considine, Pegg karakterének jobbik fele aki Garyvel ellentétben felnőtt. És persze itt van minden ismerős, Mark Heaptől Darren Boydon át Billy Nighyig.

A sztori annyiban hasonlít a Shaun of the Deadre, hogy a nagy sztori - vagyis az élien invázió - emeli globális szintre a karakterek problémáját és konfliktusait. A Shaun of the Dead sokkal inkább klasszikus paródia, ami a zombihorrorok műfaji elemeivel játszik, valódi hús-vér embereket rak bele a zsánerbe, hogy aztán azok valódi emberekként reagáljanak, ez adja a film lényegét. A The World's End azonban nem ilyen: itt a kórus és Gary közti feszültség, a Gary és a világ közti ellentét a vezérfonal, a kékvérű élienek csupán a ráadás. Óvatosan kell az ilyennel bánni, mert könnyen Another Earth válhat a történetből, amiben a sci-fi vonal csupán háttér. Az idegenek motivációja pedig meglehetősen sajátos és - ha az Igen Tisztelt Nyugati Világ hozzáállását tekintjük az általunk "fejletlennek" gondolt országok esetében - sajnálatosan ismerős.

Most pedig jön az indoklás, hogy honnan is veszem a bátorságot ahhoz, hogy méltónak merjem nevezni a filmet a Cornettó-trilógia végére. Itt kanyarodnék vissza a cikk elejére - ha még emlékeznek - az időre: amíg a Shaun of the Dead zombijai a konformizmus, a beszürkülés képviselői, addig itt az idegenek, ha lehet ilyet mondani, sokkal alattomosabban lépnek fel: "civilizálni" akarják az emberiséget. Nincs örök gyerekkor - bár sokan azt kívánják, hogy legyen - ez mégsem jelenti automatikusan azt, hogy mostantól minden nap öltönyben kell bejárnunk irodaházakba dolgozni. Nem a világ vége ha egy kicsit megtanulunk továbblépni. És az sem baj, ha menet közben kicsit módosítunk az álmainkon, mert lehet, hogy annak idején gondoltuk rosszul. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a gyerekkori-fiatalkori álmok a helyesek, hiszen akkor még ártatlanok voltunk, ergó tiszták - sajnos nem mindig ez a helyzet. Ez egy sokkal érettebb, felnőttebb film - nem beszélve arról, mennyivel több pénzt tudtak belerakni. És ez nem feltétlenül rossz. Ha visszavágyunk a Shaun of the Dead látszólagos egyszerűségébe - pedig már az is komoly film volt - még mindig újra elővehetjük. De érdemes mellé megnézni a The World's Endet, hogy mennyit fejlődtek gyermekeink, és büszkén mondhatom, hogy sokat: Edgar Wright - noha a sűrűn vágott közelik már-már kezdenek klisészámba menni - jobban vezet színészt, jobban komponál jelenetet, Pegg tényleg nagyon jól játszik, de ami a legszívetmelengetőbb, az Nick Frost érettségije: belőle is rendes, drámai színész lett akire bármikor rá lehet bízni bármit. A kedves óriás aki a film lelke és - ha lehet ilyet mondani - morális iránytűje, az ő drámája teljesen egyenrangú Garyével. És ez a fajta kiegyensúlyozottság az, ami az év egyik legjobb filmjévé emeli a The World's End-et.

Utószó: a nosztalgia a vénemberek heroinja. Ha azt várja a Kedves Olvasó hogy Pegg és Frost örökké túlkoros fanboyokként fognak viselkedni, sajnos téved. Az idő ugyanis telik, változtat, formál, akkor is, ha nem akarjuk. Az, hogy hogyan viseljük ezt, az tesz minket egyedivé. Nem lehet azt kérni senkitől, hogy minden olyan legyen, mint amikor fiatalok voltunk, csak önmagunkat áltatjuk ezzel. Nem lesz olyan - pont azért mert egyrészt elmúlt, másrészt ha nem múlt volna el, nem lenne megismételhetetlen, és ezáltal szívünknek kedves. Úgyhogy én örülök a The World's Endnek, és kíváncsi vagyok, mit fognak még csinálni.

VHS paradise: Predator

Keményfiúk, kéziágyúk, izomhegyek, dzsungelkommandó, földönkívüli, gerinckitépés. A cicivillantáson innen a Predatorban minden, de úgy kurváraténylegminden megvolt, amiről a VHS-korszakban egy pelyhedző állú ifjonc álmodhatott – meg még az is, amiről nem. John McTiernan akcióklasszikusa zseniális jelenetek sorából áll össze egy zseniális egésszé. Schwarzenegger és Weathers CIA-szkandere. A kiszállás a helikopterből. AZ A hang, a filmtörténet talán legmegszokhatatlanabb monszterhangja – és a zene. A különítmény esőerdőirtó össztüze (nem sok ennél maszkulinabb, egyszerűbb, lényegretörőbb, masszívabb „fuck you” létezik a filmtörténetben). És ezek még csak kiragadott pillanatok. A Predator sokunk fejlődésére/hanyatlására hatással volt annak idején, jól meg is mondjuk, miért.

Borbíró Andris: Mint sok kortársam, a gyerekkoromban én is igen egyhangú mozgóképes diétán éltem (amit persze egyáltalán nem bántam!), tekintve, hogy az engem érdeklő filmek szűk csoportjához fértem csak hozzá. A választék a következő volt: bádszpenszer-terenszhill, dzsekicsen, valamint “am. akc. filmek”. Ez utóbbiak közül is külön csíptük a családban a Schwarzenegger-filmeket, talán mert az osztrák sógor kicsit “hazánk fia” volt Hollywoodban. Kőkemény volt, magabiztos és tökös, akár kommandózott, akár embereket terminált, akár barbárként keselyűt gyilkolt a fogaival. A Predator poszterén azonban, amit a közeli téka falán bámultam minden alkalommal, mikor elmentünk kazettát kölcsönözni (kis bilétákat kellett begyűjteni az üres tokok alól, ha nem fityegett ott, azt jelentette, hogy ki van kölcsönözve a film), elképzelhetetlent láttam: Svarci félt. Valamilyen elmosódott, pszichedelikus dzsungel-részlet látszott körülötte, hatalmas stukker volt a kezében, elszántan és ölni készen állt, de láttam rajta (én legalábbis úgy láttam), hogy fél. És más ember vagy lényeg nem volt a poszteren. Predator. Ragadozó. Milyen ragadozó? Ki vadászik kire? És egyáltalán, ki képes megijeszteni Svarcit?... A képzeletem nekiállt a semmit színezni. A szüleim: “Biztosan nem gyereknek való film!”. A haverok persze megnézhették, és mesélték a kattogó hangot, a megnyúzott vadakat, a karmokkal övezett szájat… Maradt a poszter bámulása egy elbaszott lépcsőkanyarban a tékában.
Mire végre meg tudtam nézni, én már rég rettegtem a láthatatlan Ragadozótól.

Elmeboy: Egen, ez akkoriban egy megtévesztő film volt. Olyannyira a hőskorszakban sikerült látnom, hogy az nem hogy VHS volt, de egyenesen falusi mozgóképszínház, ahová a pénztáros Béla bácsi a korhatárt nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva már csak azért is beengedett zsenge tízévesen, mert egyáltalán fizetővendég voltam. Schwarzenegger-filmekről akkor már a legtöbben hallottunk, az alsóbb osztályokban a menőség egyik legfőbb mércéje az volt, ki hányat látott, így a megtekintést szavatoló jegy kifizetése után jogosnak vélt büszkeséggel foglaltam el a keménytámlás moziszéket, előre vigyorogva, hogy miféle gépfegyveres akciókról fogok majd beszámolni padtársaimnak az uzsonnaszünetben. Ó, én hülye.
A Ragadozó ugyanis mindenkit átbaszott, hiszen bár tökre úgy startol, mint a korszellemnek abszolút megfelelő Schwarzi-film, a fele környékén váratlanul eszement túlélőhorrorba csap át. Lehet, hogy ezt manapság, az internet és az előre kiszivárgott plotline-ok korában nehéz elképzelni, de mikor anno egy standard kommandós film hirtelen pánikolós, jól kitalált földönkívüli agresszorral megspékelt menekülésre váltott, az nagyon szokatlan és hatásos volt. A Ragadozót a fősodor azóta összemosta, mi több, összeeresztette Giger, Scott, Cameron, vagy azóta akárki Idegenjével, ami szerintem nem igazán állja meg a helyét: a csáprágós rasztafári sosem volt akkora ász, mint a banánfejű űrdémon. Mindazonáltal az eredeti Ragadozónál meglepőbb és kompromisszummentesebb akciófilm mindmáig is alig készült, McTiernannek meg ezúton is a jó édes anyukáját, hogy a legjobb Die Hardok meg ilyesmik rendezése helyett lesitteltette magát. Szükségünk lenne rá.

Forgács W. András: Oké, vázolom: napfelkelte, két helikopter érkezik ki tudja hová. A katonák kiszállnak, majd csak annyit látsz, hogy valaki egy hatalmas zsákot rúg ki az egyikből. És alighogy kiszáll a helikopterből, már gyújtja a szivart. Ennyi. Tudsz mindent a karakterről. Két izzadó, izmos kar egymásba fonódik - minden egyes kockából csak úgy ömlik a tesztoszteron. Shane Black, mielőtt még félistenné vált volna. A Predatorban számomra keveredik az ötévesként csodálkozva a tévére meredő kisgyerek-énem a magát rendkívül műveltnek tartó, lelkiismeretlen fanboyéval. Kérdezzék meg példának okáért Báron Györgyöt - nem sorolná a filmklasszikusok közé, pedig az. Az ütődött "kopp-kopp" vicctől "nagypapin" át - ez A Lövöldözős Film, így ahogy írom, nagy betűkkel. Nincsen benne semmi túlbonyolítva, sem a karakterek, sem a sztori - és éppen ettől lesz annyira sokrétű. Nem kell nagyon messzire menni ahhoz, hogy belelássuk a Vietnám-traumát (dzsungel, láthatatlan ellenség, mindenki egyenként hullik el, a cél már nem a győzelem, csak az, hogy hazamehessünk), a férfibarátság fontosságát (Mac és Blain kapcsolatát, ha ma jönne ki a film, a slasherek már szanaszét írták volna), no meg azt, hogy akkor is Svarci a legtökösebb vadász, ha történetesen nincs nála egy kisebb mammutfenyő-méretű gépkarabély. Ezen a filmen akkor sem fog az idő, ha a CGI-t nem számítjuk, mert ilyen többet nem lesz. A férfifilm férfiaktól kisfiúknak. Ínyenceknek: mutass még egy filmet, amely ennyire csodálatosan tud műfajt váltani félúton. Megjegyzés filmeseknek: csak az első tíz percet nézzétek meg. Így kell öt karaktert bemutatni egy snittben.

Nemes András: Olvasva Andris sorait, úgy tűnik, én némiképp szerencsésebb helyzetben voltam. Az erőszakot, és/vagy trágárságot tartalmazó filmek megtekintésének korhatárhoz kötését szorgalmazó vitákat hallgatva mindig eszembe jut a jelenet, ahogy anyám, munkából hazaérve benyit a nagyszobába, ahol én a Predatort nézem őszinte ámulattal, totális transzban. A képernyőn éppen a méltán legendássá vált visszhangzó-punci poén kerül elővezetésre, anyám megkérdezi: -Mi ez a hülyeség? - majd, mikor csak valami érthetetlen választ motyogok, leül mellém, és együtt nézzük tovább a filmet. Később, ha jól emlékszem, ő kiment, mert unta, a lényegen azonban ez mit sem változtat: eszünkbe sem jutott, hogy egy film megtekintése bármilyen negatív hatást lenne képes kifejteni ártatlan, gyermeki lelkemben. Anyám nyilván úgy gondolta, ha rossz lenne nekem, nem nézném. Meg sem próbált eltiltani tőle, mert tudta, hogy ha akarom, valamilyen módon úgy is hozzájutok. Ebben a korszakban ezek a filmek szüleinknek is ugyanolyan eseményszámba mentek, mint nekünk, gyerekeknek, így némiképp jobban megértették kíváncsiságunkat, vagy egyszerűen nem hitték, hogy a filmekben ábrázolt brutalitás károkat okozhat, mivel senki (pszichológusok, gyermekvédő szervezetek) nem fenyegette őket ezzel. Félreértés ne essék, pornót azért nem nézettek velem, sőt, az Óment titokban néztem, mert éreztem, hogy az talán sok lenne nekik, a Predator kazetta is valami haveromé lehetett, de egy pillanatra sem estek kétségbe, mikor látták, hogy ilyesmi érdekel. Anyám úgy gondolta, hülyeség, ezt közölte is velem, és ennyivel lezártnak tekintette az ügyet.
Én azonban imádtam. Le voltam nyűgözve. A VHS-korszak sajátossága volt, hogy a filmekről már jóval hozzáférhetőségük előtt szájhagyomány útján terjedő legendák keringtek. Valaki mindig volt, aki már látta. A nagy stúdiók persze ma is próbálkoznak ilyesmivel, de mostanra nem hisszük egyetlen szavukat sem, annyiszor ejtettek már pofára minket, illetve mégiscsak más az, ha a legjobb haverodtól hallod, mekkora királyság egy film, mint ha valamelyik filmes oldalon olvasod ugyanezt. A Predator volt a nagybetűs DURVA film, mészárlással, kommandósokkal, gyilkos földönkívülivel, és egyetlen kocka megtekintése nélkül tudtam, hogy ez az, ami kell nekem. A VHS-korszak másik sajátossága volt, hogy a filmek általában be is váltották ígéreteiket (nem, nem csak azért, mert jó volt nekünk bármi, ami amerikai). Minden a helyén volt, sőt, még jobb is, mint reméltem: az arcok, a fegyverek, a vér, a kiomló belek, a félelmetes idegen. És a zene. Állandóan az zakatolt a fejemben, ahogy a lakótelep betontömbjeinek tövében kornyadozó bokrok fedezékéből lőttem halomra osztálytársaimat a műanyag UZI géppisztolyommal, amit azért szerettem különösen, mert a markolatába el lehetett dugni a szüleimtől csórt barna szofikat.
Maradandó élmény, na.

Dr. Sick Fuck: Fölényes értelmiségi műkritikánk friss tárgya filmtörténeti szempontból a neorealista-egzisztencialista iskola támadhatatlan diadala: a végletekig kiélezett dramaturgiai kontextusban vagy a gecire izmos Arnold sarabolja fel az űrből érkezett szörnyeteget, vagy a még hasonlóbb adottságokkal rendelkező kozmikus monszter pocsékozza meg a Kaliforniai Mamutfenyőt. That is the question. Can you dig it?
Baszomnagy stukkerek, state of the art CGI (a predator kamuflázs-ruhája a mai napig vállalható, ami nem kis szó 25 év után), pazar maszkok és fizikai trükkök, szupermacsó dumák (You're bleeding, man. You're hit. - I ain't got time to bleed.), irdatlan méretű kések és más változatos gyilkok, kifogástalanul működő, félreérthetetlen motivációval feltöltekezett karakterek; kéremszépen, erről szólt az 1980-as évek feledhetetlenül bájos akciófilm-esztétikája.
Senki ne nyígjon amiatt, hogy mennyire buta ez a film. Mert esze, hát az nincs sok, de ki a faszom kérné számon ezen a mozin a ragyogó intellektust, amikor maradéktalanul kiszolgálja a moziba járó ember legalantasabb vágyait is (megkötözött nő included). A Predator egy kétszáz százalékra teljesített vállalás, műfaji remekmű. Mutasson valaki bármi hasonlót az idei nyár felhozatalából. És ezt a mai szemmel nézve nevetséges 15 millióból hozták össze, mert akkoriban még így mentek a dolgok.

2 kaliber

Nem jó film a 2 kaliber: végtelen plusz egyedik Halálos fegyver klónként azzal az egyetlen szóval lehet a legtalálóbban jellemezni, hogy erőtlen. Összeszedtek bele egy sor szimpatikus és általában jó színészt, egy kis tökösséget, egy rakás közepesen jó, vagyis nevetésre nem, de mosolyra gond nélkül ingerlő poént, pár lődözést és robbanást, aztán uccu neki. Félkész és kidolgozatlan, ütős forgatókönyv és vagány rendezés híján pedig rosszfiús sármon és jópofaságon akar elevickélni. De pont azért, mert sármos és jópofa, hiába nem jó film, nem lehet rá haragudni. Mint a simlis haverra, aki teljesen megbízhatatlan, de bármikor fizet egy sört, és egy laza vállvonással meg egy széles vigyorral teszi jóvá a hülyeségeit.

Az átverések és dupla átverések sorozata két nem túl nagystílű rosszfiú körül bonyolódik, akik kirámolnak egy kisvárosi bankot, hogy hozzáférjenek a helyi drogbáró (Edward James Olmos) abban tárolt pénzéhez. Csakhogy a két rosszfiú egyike (Washington) egy beépített DEA-ügynök, a másik (Wahlberg) egy beépített haditengerész hírszerző, és ezt ráadásul nem is tudják egymásról – viszont legalább mindkettejük társai, főnökei elárulják őket, a pénz pedig nem a kartellé, hanem a CIA-é, aminek bajszos, texasi nyakkendős, orosz rulett fétises képviselője (Bill Paxton) nagyon makacsul szeretné visszaszerezni a lóvét. Ők meg közben legalább annyit marakodnak egymással (verbálisan és fizikálisan), mint az ellennel.

A 2 kaliber könnyed (utó)nyári buddy-cop limonádé, a „nézed, viszonylag jól elvagy rajta, aztán elfelejted” kategóriából. Egyetlen zavaró tényezője az R-es besorolás (ez idehaza 16-os karikát ért), amivel teljesen feleslegesen rázták meg a fejüket a közönség egy jelentős részének pénztárcanyitó mozdulatára. Azért a pár csepp vérért, egy pár ciciért és egy kézen megszámolható káromkodásért felesleges volt beáldozni a családi akcióvígjáték címkét, illetve ha már elkötelezték magukat egy felnőtteknek szóló film mellett (alapból ennek ugyebár örülünk), akkor lehettek volna ennél jóval merészebbek is, mind akcióban, mind humorban, mind szexualitásban. Főleg, hogy a film még csak nem is a konformista Hollywoodból jön (bár ez nem látszik rajta).

A 2 kaliber egyébként egy azonos című képregényből készült, de ennek nincs sok jelentősége. A forrásmű egy igen érdektelen és lapos, kicsit trehányan rajzolt, és nagyon trehányan írt minisorozat, amire a „gyenge középszer” is megengedő jelző. Szóval a film jobb: ugyanolyan mint a comic, csak azzal ellentétben van benne akció, humor és egy sor karizmatus színész, vagyis a rojtosra használt hollywoodi recept alkalmazása ezúttal még szerencsésnek is mondható. De hogy miért épp erre a képregényre kellett elverni 60 milliót, az ettől függetlenül is rejtély. (Egyébként az egyik gyártó az eredeti képregényt kiadott Boom! Studios új mozis részlege – de biztos találtak volna jobb művet az archívumukban.)

Esetlen és felesleges kis film, de mégis: nem lehet rá haragudni.

Geexkomix 63.

Ghosted #1-2

Történet: Joshua Williamson
Rajz: Goran Sudzuka
Image Comics

Mostanában egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy Image cuccokat olvasok, pedig (néhány kivételtől eltekintve) korábban valahogy nem igazán kerültek közel a szívemhez a kiadó termékei. Az utóbbi 1-2 évben azonban jól érezhetően történt valamiféle kedvező fordulat a cégnél, mert sorra jelentkeznek olyan újabb és újabb sorozatokkal, minikkel, amik alapján én már nem egyszer az új Vertigónak is kikiáltottam őket. Ugyanakkor meg nem illetném őket azért az eredetiség vagy a formabontó ötletek széles tárházának vádjával sem, egyszerűen csak remekül megírt, látványos és legfőképpen, roppant mód szórakoztató képregényekkel találkozom az "i" betűvel ellátott füzetekben, és nekem legtöbbször pont erre van szükségem. (Előző kritériumoknak pedig még mindig a 2000AD felel meg a leginkább.) A Ghostedre is azért ugrottam rá, mert azon kívül, hogy a nagy kedvenc, Sean Phillips borítói is kellő mértékben meghozták hozzá a kedvet, ma már a kiadó neve is garanciát jelent számomra, és ebben a jelen képregény sem hagyott megingani. A második számnál tartó sorozat a borító és a cím ígéretéhez hűen "szellemes" kalandot nyújt. Jackson T. Winterst kihozatja a börtönből (nem éppen a hivatalos módon) egy Markus Schrecken névre hallgató okkult gyűjtő. A kollektor azt szeretné, hogy egy jelentős összeg fejében lopjon el neki egy szellemet a hírhedt Trask család egykori rezidenciájáról, ami most üresen áll. A Traskok többek között arról híresültek el, hogy egykoron sportot űztek abból, hogy embereket raboltak el, és vadásztak le a házban. Winters, más választása nem lévén, belemegy a dologba, azzal a feltétellel, hogy maga válogatja össze a csapatát. A különféle csodabogarakból álló csoport pedig fészket ver a házban, de szigorúan csak nappal, az éjszakákat ugyanis Winters parancsára házon kívül töltik, és úgy tűnik, hogy nem minden ok nélküli az óvatosság, a házban ugyanis nem csak por és pókháló van, hanem mindenféle nem evilági dolgok is. Ha a szellemek és a szellemház a horrorfilmek világának egyik legelcsépeltebb, legolcsóbb és legunalmasabb kliséje, akkor mégis mitől működne egy képregényben? Hát úgy, hogy Williamson, ahelyett, hogy mindenáron arra törekedne, hogy valami nagyon újszerű(nek tűnő) módon nyúljon a témához, egyszerűen csak baromi jól írja az egészet, persze a szokásos és ismerős elemek mentén. A karakterei érdekesek, színesek, a szövegei lazák és a humort illetve a szórakoztató mértékű macsóságot sem nélkülözik, a történet pedig precízen kiszámított, olvasóbarát ritmusban halad, felesleges időhúzások, bonyolító mellékszálak nélkül. A második füzet végén még nem kezdődött el ugyan a szellemvadászat, de kapunk ízelítőt belőle, hogy mi is vár embereinkre a következő füzetekben, és ez már bőven elég a meggyőzéshez. A Ghosted másik vonzereje a színvonalas képi világ. Sudzuka karakteres arcokkal, kidolgozott részletekkel (az első számban a duplaoldal a házról valami mesésen csodás) és ötletes plánokkal dolgozik, Miroslav Mrva kellemes retrós színezése pedig a cseresznye a habon. A Ghosted tehát egy újabb ígéretes Image cím, amit mindenképpen ajánlott követni. (Chavez)

Infinity #1

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Jim Cheung
Marvel Comics

Sok-sok év után, pár hónappal ezelőtt abbahagytam az Avengers-címek olvasását. Mivel már Brian Michael Bendis érájának utolsó évei is elég laposak és érdektelenek voltak, örültem, hogy a franchise-hoz új író érkezik Jonathan Hickman személyében, és kétségkívül totális vérfrissítést hozott, tematikában, stílusban, hangulatban, mindenben – de ami új és egyedi, az nem feltétlenül jó is. Szóval, röviden, kurvára untam a történeteit. Az Infinty ráadásul a Marvel új, nagy, csinnbummos crossover-eventje, azok meg főleg nem sültek el túl jól az utóbbi időben. Duplán nem érdekelt az egész, mégis adtam neki egy esélyt – még szerencse. Hickman egy pofonegyszerű sztorit vezet fel az Infinityben: az Avengers tagjai a Builders egész galaktikus birodalmakat, és persze a Földet is érintő fenyegetését megakadályozandó kénytelenek kiutazni a világűrbe, és így védtelenül hagyni az emberiség bölcsőjét az invázióra készülő Thanos számára. És ennyi, ez a hatrészes minisorozat első száma. De Hickman egész fantasztikusan mesél: ezúttal (pl. a Fear Itselffel ellentétben) tökéletesen átérezni a veszély nagyságát és közvetlenségét, a totális világvégehangulat kérlelhetetlenül uralkodik a sztorin. Az író egy rakás karaktert mozgat, és többségük még csak nem is tartozik az Avengershez: egy gigantikus, univerzumméretű konfliktus előestéjének őrülten eposzi panoptikumát látjuk (Jim Cheung ehhez remek választás, rajzai nagyszerűek) – nyilván eljön majd az ideje a jelmezes héroszok szokásos akciózásának, de az Infinity az első rész alapján még csak nem is szuperhősképregény, hanem egy bazinagy űropera. Ebben rejlik Hickman sikere: oly sok év után el tudja adni a Marvel már unásig ismert világát totálisan frissnek, érdekesnek és izgalmasnak. Remélem, a sorozat legalább részben megőrzi a debütáló szám erényeit – és akkor még az is lehet, hogy Hickman többi Avengers-címének is adok még egy esélyt… (Rusznyák Csaba)

Lazarus #2

Történet: Greg Rucka
Rajz: Michael Lark
Image Comics

A nem is olyan távoli jövőben, a járványok, éhínség és természeti csapások által meggyötört Földön már csak egy régi-új feudális rendszer ad lehetőséget az embereknek a túlélésre, a hatalom a nemzetek és óriásvállalatok romjain felemelkedett Családok kezében összpontosul. Az általuk uralt domíniumok népessége három részre oszlik: a társadalmi ranglétra tetején a maréknyi Családtag (Family) áll, akiket a tíz- és százezrekben mérhető, védett és mindennel ellátott Jobbágyok (Serf) szolgálnak ki, míg a semmibe nézett, semmiféle hasznot nem hajtó Söpredék (Waste) milliói mindenféle segítség nélkül tengődnek napról-napra vagy hullanak el az állandó éhezés következtében. Minden Családnak van egy tagja, akit költséget és időt nem kímélve a technológiai fejlődés és génmanipuláció csúcsának megtestesítőjévé formálnak, ő a Család kvázi elpusztíthatatlan, halhatatlan tábornoka, orgyilkosa és diplomatája egyszerre. Ő  a Lazarus, a fegyver, amit félni kell, és akit inkább tekintenek eszköznek és befektetésnek, mint élő és lélegző személynek. Legalábbis erre ébred rá Forever, a Carlyle-család Lazarus-a, akit egy kevéssé használt Carlyle telephelyen lő szitává néhány, az éhezéstől felbátorodott Söpredék: ugyanis miután feltámadt halottaiból, köszönhetően a sejtszintű génmódosításoknak, és módszeresen kivégzi támadóit, orvosa csupán mentális egyensúlya és az időközben a fennálló társadalmi renddel és az öléssel kapcsolatban felvetődött erkölcsi dilemmája miatt aggodalmaskodik. Szerencséjére sok ideje nincs ezen rágódni, mert a Morray-család összpontosított támadást indít az egyik mezőgazdasági telephelyük ellen, hogy hozzáférjen a magtárukban őrzött hibrid magvakhoz, ami véget vethetne az ő területeiken dúló gabonavésznek. Foreverre hárul hát a romok eltakarítása, valamint az ítélethozó- és végrehajtói tisztjéből következő újabb döntés: a behatolókat ugyanis belülről segítette valaki, az árulók büntetése pedig halál. Példát kell statuálni, neki azonban meggyőződése, hogy nem a Jobbágyok között van a beépített ember. Az érdekes és egyelőre még csak morzsákban adagolt új világ kibontásának ígérete (érdemes egyébként elolvasni erről az első füzet végén elkövetett elég hosszadalmas, ámde legalább annyira tanulságos kísérőszöveget), Eve-Lazarus testvéreinek egymás elleni áskálódása és a főszereplő belső vívódása egyértelműen a figyelemmel követendő sorozatok közé kategorizálta Rucka új dobását, amit ráadásul a számomra a fantasztikusan jól sikerült Gotham Centralból megismert Michael Lark illusztrál hibátlanul. (Nagy Krisztián)

Robocop: Last Stand #1

Történet: Frank Miller és Steven Grant
Rajz: Korkut Öztekin
Boom! Studios

Frank Millernek finoman szólva nem volt szerencséje a Robotzsaru franchise-zal. Annak idején, nem sokkal a The Dark Knight Returns sikere után, őt kérték fel, hogy írja meg Paul Verhoeven szatarikus sci-fi/akciófilmjének folytatását. Miller egy véres, kegyetlen, vicces, morbid, groteszk és merem állítani, eredeti forgatókönyvvel állt elő, ami persze azonnal vészharangokat kongatott a stúdiónál – a szkriptet kilúgozták, lebutították, konformizálták, nem is csoda, hogy ami végül a mozikba került, csak halvány utánérzete volt mind annak, mind az első Robotzsarunak. Miller ettől függetlenül böcsülettel (Lóvé! Lóvé!) elvállalta a harmadik rész megírását is, de azt a forgatókönyvét még az előzőnél is jobban kannibalizálták (eztán többé szóba sem állt filmesekkel, amíg Robert Rodriguez meg nem kereste a Sin Cityvel) – és mind tudjuk, abból mi lett. A Robotzsaru 2 eredeti szkriptjéből végül Steven Grant írt egy kilencrészes comicot 2003-ban (Frank Miller’s Robocop), most pedig szintén ő dolgozta képregénnyé a harmadik mozifilm Miller-féle forgatókönyvét. A Last Standben az OCP már az egész rendőrséget szélnek eresztette (Lois halott), és exkatonákkal tartatja fenn a rendet Detroitban – a gazdagok a szegényeken élősködnek, a profit nyilván fontosabb, mint az emberélet, Murphy pedig bujkál az őt ámokfutó gyilkosnak beállító karhatalom elől, és a háttérből igyekszik igazságot osztani, már amennyire a szinte posztapokaliptikus közegben ez egyáltalán lehetséges. Miller le sem tagadhatná, hogy a képregény az ő történetéből született, az egészről ordít a The Dark Knight Returns utánérzés – még egy fiatal lány is van, aki megkeresi a főszereplőt, hogy segítsen neki a harcban. Grant atmoszférateremtése fantasztikus, az akciók elevenek és badassek, és elvileg még az sem jelente problémát, hogy a gonoszok szörnyen egydimenziósak, nem többek harsány, fröcsögő szarháziaknál – elvégre ez egy szatíra lenne. Csakhogy nem az. Míg a Frank Miller’s Robocop, noha messze nem volt hibátlan, megtartotta az eredeti kegyetlen, gonosz humorát, a Last Stand már inkább csak egy sima futurisztikus akció (pedig Korkut Öztekin rajzai pont egy szatírához passzolnának jobban). Annak egy rész után nem rossz, de a Robotzsaru franchise-nak azért ennél illik többről szólnia. (Rusznyák Csaba)

Superior Spider-Man #15

Történet: Dan Slott
Rajz: Humberto Ramos
Marvel Comics

Nem tudom mi történt Dan Slott-al, lehet, hogy egy elfogott múzsát rejteget a pincéjében, mint Gaiman Sandman-sztorijában, de hónapról-hónapra képes megugrani a saját maga által tériszonnyal fenyegető magasságokba helyezett lécet. Amennyire hidegen hagyott az Amazing Spider-Man a Big Time sztoriszál (itt szakadt meg végre a Möbius-hurokban keringő, állandó pénz- és nőproblémákkal küszködő lúzer Peter Parker mainstream-átka) elindítása előtt, olyannyira hűséges olvasója lettem a Superior Spider-Mannek, amely menetrendszerű biztonsággal képes meglepni a húzásaival. Mennyire vártam már, hogy amikor egy szuperbűnöző felkínál egy lehetetlen választást a hősnek (ebben az esetben a Spiderslayer Oki-Pókinak, hogy válasszon a polgármester, azaz J. Jonah Jameson és ártatlan civilek megmentése között), az álarcos igazságosztó a harmadik lehetőséghez nyúljon, és semmi mással nem törődve leverje a köpni-nyelni nem tudó gyilkost, hogy soha többé ne árthasson senkinek! Ki lett volna képes megjósolni, hogy a New York polgármesteréből egyenes televíziós közvetítésben kizsarolt, eredetileg szuperbűnözőknek készült börtönsziget lesz Pókember főhadiszállása, aki Oktopusz doki-énjét meg nem hazudtolva, a saját maga építette, páncélozott póktankokkal és összetoborzott csatlósokkal (szakszóval: minionokkal) rombolja a földig egy nap alatt a Vezér (Kingpin) által uralt Shadowlandet? Ugyan mikor leplezte volna le a Vészmanó (szegény Hobgoblin technikai kütyüjein már valóságos bűnöző-generációk nőttek fel és buktak meg) személyazonosságát az egész világ előtt, hogy ezzel tegye véglegesen és teljesen tönkre? Peter Parker soha nem hozott volna ilyen döntéseket, sőt, bármilyen helyzetbe keverik, az összes döntését borítékolni lehetett volna előre. Jelenleg egyes-egyedül Slott tudja hová tart Pókember története, ezért is olyan izgalmas a sorozat jövője, melyet próbálnak kiterjeszteni több minisorozatra is több-kevesebb sikerrel: a The Superior Foes of Spider-Man ugyanis katasztrofálisan rossz (a koncepció sikerre viteléhez gyönyörű példa a Villains for Hire Andy Lanningtől), a Superior Spider-Man Team-Up pedig mindössze erős közepes. Mindez azonban semmit nem von le az eredeti sorozat értékéből, mely jelenleg nem csak a legjobb Pók-széria, de meg merem kockáztatni, hogy a legjobb A-listás hőst felvonultató Marvel-sorozat az utóbbi években. (Nagy Krisztián)

Elysium

Neill Blomkamp ott rontotta el, hogy a District 9-t merészre, formabontóra, elgondolkodtatóra csinálta meg, és ezután nem csoda, ha egy közönséges akciófilm csalódásként verdesi a biztosítékot az író-rendező rajongóinál. Márpedig kár szépíteni, az Elysium egy közönséges akciófilm, aminél a sci-fi (mint manapság oly sokszor) csak látványos köntösként szolgál, a társadalmi mondanivaló pedig legfeljebb a felszínes fecsegésig jut. Innen csak az a kérdés, ki mennyire tudja lenyelni, hogy Blomkamp új filmje elejétől a végéig nagyjából olyan, mint a Disctrict 9 utolsó harmada, mindenféle komplex előzmény, kifinomultság és műfaji zsonglőrködés nélkül. Lehet sírni a rétegek és a mélységek elhagyása miatt, jogos is a siránkozás, viszont tény, hogy mint dögös, intenzív akciófilm, az Elysium többnyire megállja a helyét.

A címszereplő egy hatalmas, a kiváltságosok luxuslakásait magában foglaló űrállomás egy olyan jövőben, ahol a földi élet a túlnépesedés, a járványok és a szennyeződések miatt ellehetetlenült. Az Elysium a szegények és gazdagok közti, immár feneketlen mélységű szakadék hatalmas, szemet kiszúró szimbóluma, a bolygó-gettóról jól látható, de el soha nem érhető mennyország, az élet maga – ahol nincs betegség, nincs bűnözés, nincs halál. A nyomortelepen (értsd: Földön) élő Max Da Costa egy munkahelyi baleset miatt öt nap múlva meghal. Egyféleképpen menekülhet meg, ha valahogy feljut az Elysiumra, és az ottani csúcstechnológiával meggyógyítják. A helyzet pofonegyszerű, nincs vesztenivalója: egy exoskeletonanl felturbózva indul a megváltás felé, és útközben az Elysiumon folyó hatalmi harcokba is belecsöppen.

A forgatókönyv erősen csiszolatlan és darabos; Blomkamp, aki a District 9-ban két durva műfaji váltást is szemrebbenés nélkül oldott meg, most mintha erőlködne, hogy egyben tartsa az egyébként arcátlanul egyszerű, elnagyolt és átgondolatlan megoldásokkal (és egy büntetést érdemlően elpazarolt Jodie Fosterrel) teli sztorit. Annak az érzékenységnek, amivel debütjében a bevándorlás témájához nyúlt, nyoma sincs az Elysiumban, sőt, a „szegények és gazdagok” problémakörét a finisben egészen bagatell módon oldja fel. Szerencsére azonban nem erőlteti a mondanivalót, és azzal, hogy bátran vállalja, „csak” egy brutális, véres akciófilmet csinált, nagyjából kiköszörüli a fenti csorbákat.

Mert egy akciófilmhez a sztori pont elég „komplikált” (meg kell szerezni valamit, amit aztán el kell juttatni A pontból B-be), a tempó pont elég vad, Blomkamp pedig pont elég feszesen, határozottan és stílusosan rendez – így nincs idő fennakadni az egyéb szempontokon. Ami még fontosabb, hogy az Elysium személyes aspektusa, vagyis Max motivációja, küldetése, háttere működik a film lelki motorjaként, és külön plusz, hogy a sztori róla szól, és nem a világ megmentéséről (ettől függetlenül a színészi pálmát nyilván nem Matt Damon viszi, hanem Sharlto Copley, aki lubickol a pszichopata vadállat, Kruger szerepében).

Az Elysium szórakoztató, pofás kis akciómozi, de a hatása csak a stáblistáig tart. És valószínűleg igen kevesen vannak, akik ennél ne vártak volna sokkal többet. És én sem tartozom azon kevesek közé.

Kick-Ass 2

Kick-Ass vs. Motherfucker. Már a puszta tény, hogy van ürügy ennek leírására, egészen gyönyörű, még a kontextus ismerete nélkül is. A kontextus (és a meccs maga) pedig a brit fenegyerek, Mark Millar agyszüleménye, aki jelenleg az amerikai képregényipar legkelendőbb hollywoodi exportcikke. Aki ebben kételkedne, az csak emlékezzen rá, hogy 2008-as, Kick-Ass című minisorozata még be sem fejeződött, amikor Matthew Vaughn már javában forgatta belőle a filmadaptációt. A „szuperhősök a való világban” koncepció szenzációsan működött a vásznon, ami azt illeti, még jobban, mint a képregényben, annak ellenére is, hogy a forrásanyaghoz képest egyébként több negatív előjelű változtatást is eszközöltek benne. Vaughn a folytatásból mégis kiszállt, mint rendező (egy másik Mark Millar-adaptáció, a Secret Service kedvéért), és a helyére lépő Jeff Wadlow-nak egy egyre népszerűbb franchise (képregényben nemrég indult a negyedik sorozat) magasan lévő lecét kellett megugrania. Nem sikerült, de olyan szórakoztatóan viszi le a lecet, hogy még azért is tapsot érdemel.

A sztori onnan folytatódik, ahol az első részben véget ért. Mindy és David tovább ügyködnek az utcák megtisztítása érdekében mint Hit-Girl és Kick-Ass, de mindkettejüknek meg kell birkózniuk otthoni problémáikkal is: beilleszkedés az iskolai hétköznapokba és életmódjukból adódó összetűzések a szülőkkel. Kick-Ass egy szuperhőscsapatról álmodozik, és hamarosan részese is lesz egynek, Colonel Stars and Stripes vezetésével. Közben azonban az első rész páncélököllel búcsúztatott gazemberének fia, Chris D’Amico saját szupergonosz-sereget toboroz The Motherfucker néven (ez a silány magyar fordításban… de jobb, ha nem tudod). Szóval a Kick-Ass vs. Motherfucker meccs elkerülhetetlen.

Bár a film nem siet, hogy odaérjen ehhez a meccshez, és amikor odaér, akkor ráadásul csalódást okoz. A képregény őrült, eposzi, eszement wall streetes fináléját Wadlow egy raktárépületbeli (urambocsá, szuperhős-főhadiszállás) csetepatévá degradálta, ami nem csak az eredetihez, hanem az első adaptáció, és jelen film addigi gonosz-véres-vicces forgatagához sem tud felnőni. A Kick-Ass 2 nem csak az azonos című széria, hanem a történet időrendje szerint azzal nagyjából párhuzamosan futó társképregény/spin-off, a Hit-Girl feldolgozása is, és Wadlow hol rendkívül hűen, hol még nagyon lazán is csak alig követi az eredetiket. Talán a két sztori egyébként logikus összemosása, a karakterek és szálak megkeverése az oka annak, hogy a film messze nem olyan egységes, fókuszált, szép ívű és harapós, mint az elődje volt.

De még így is pokoli szórakoztató. A szupőerhőskoncepció és a való világ gonoszul szatirikus ütköztetése hálás téma, a röhejes, rikító göncökben ugrándozó igazságtevőknek a puszta létezése könyörgés a kíméletlen paródiáért – de ahogy Millar, úgy Wadlow is ügyesen egyensúlyozik az echte amerikai mítosz kifigurázása és az előtte való főhajtás között. Az akciók intenzitása, a karakterek – szerencsére minimumra szorított – drámája és az egész jelenség harsány, nem egyszer merészen ízléstelen kiröhögése a nyilvánvaló hangulati ingadozások ellenére is jól megfér egymással (még egy hányós-fosós poén is betalál, pont az abszurd végletekig fokozása miatt). Ami pedig az ízléstelenséget illeti: míg az első részt Chloe Moretz lopta el, addig a másodikat a várakozásokkal ellentétben messze nem Jim Carrey (aki a leginkább az erőszak miatti twitteres hisztijével és bojkottjával hívta fel magára a figyelmet), hanem Christopher Mintz-Plasse viszi, aki Motherfuckerként maga a totális excess, undorító, imádnivalóan gyűlöletre méltó seggfej.

Nagy kár, hogy pont a végére fogy el a szufla, de a Kick-Ass 2 (sajnos) még így is az év eddigi egyetlen jó képregényfilmje.

A szökés

Van egy jelenet A szökésben, aminek férfiassága, keménysége, pusztítás-eufóriája keresztbe lenyeli a ’80-as évek összes pózoló izomkötegekkel telepakolt akciófilmjét – pedig még csak a haja szála se görbül benne senkinek. Bonnie és Clyde szellemi örökösei, Doc és Carol egy fegyverbolt kirámolása után menekülőre fogják, de előbb még meg kell akadályozniuk, hogy a helyszínre kiszállt rendőrök követni tudják őket. Doc nem öl feleslegesen: a zsarukat földre parancsolja, majd fogja a frissiben kezébe simult puskáját, és szitává lövi a kocsijukat. Sam Peckinpah képein lassítva repülnek a karosszériáról leszakadó darabok, álmosan csurog ki a szétlőtt motorból a hűtőfolyadék, és lustán törnek elő a lángok, ahogy a fegyver kiürültével a hihetetlenül übercool Steve McQueen halálos nyugalommal megkerüli az autót, és ráérősen újratölt. Ez a dramaturgiailag amúgy halálfelesleges fél perc (Doc már korábban, a legelső figyelmeztető lövéssel üldözésre alkalmatlanná teszi a járgányt) a pusztítás fölött ült ujjongó, gyermeki, mégis férfias örömünnep.

Peckinpah pályája csúcsán, három évvel a Vad banda sikere után készítette A szökést, Jim Thompson regénye alapján. Már a főcímben ott van a rendező kitörölhetetlen keze nyoma. Gyors vágásokban mutatja meg Doc börtönben töltött napjait, a kényszermunka és a kinti világban maradt feleség képei közti kontrasztot, a fegyencek által kezelt gépek dübörgő zaját, amik akkor sem hallgatnak el, amikor a rab cellája magányába próbál zárkózni. Nincs nyugalom, nincs intimitás, nincs élet, csak monoton vegetálás, egyetlen céllal: kijutni. Ezt felesége, Carol intézi el neki, egy gazdag gengszter, Benyon segítségével: a szabadulásnak persze ára van, Docnak le kell vezényelnie egy bankrablást. Az akció döbbenetes módon balul sül el, egyik társuk Doc ellen fordul, és a párnak iszkolnia kell Mexikó felé – miközben nyomukban a rendőrök és a vérszomjas gengszterek, saját, nem kevésbé drámai párkapcsolati háborújukat is meg kell vívniuk.

Az első fél óra – főleg a 10 perces, börtönös nyitószekvencia – ráérőssége csalóka: a bank kirablásánál felpörög a tempó, és az elkényelmesedett néző csak kapkodja a fejét. Az akciók gyorsak és kegyetlenek, a gyilkosságok vérmocskosak és brutálisak, az ölésnek nincs sem romantikája, sem hősiessége, a halál nem dicső és szép, hanem ronda, dicstelen és visszataszító (mint Pekcinpah-nál mindig), a lassítások bőven hagynak időt a nézőnek, hogy figyelemmel kísérje, amint a meglőtt sebből a falra csöppen a vér. S bár a rendező nem vezényel le akkora mészárlást, mint az említett Vad banda végén, a végső szállodai lövöldözés, a hosszan fokozódó feszültség kirobbanásaként így is a ’70-es évek egyik legemlékezetesebb fináléja.

Doc a jéghideg, kegyetlen és magába forduló, elveszett antihős archetípusa, gyilkos énje mögül csak néha bukkannak elő az érzelmek (a film második felében szinte egy pillanatra sem válik meg lepedőbe csavart puskájától). Steve McQueenről, bár sosem volt a színészet mestere, pár perc után egyértelmű, miért lett világsztár: egyszerűen JELEN VAN, kisugárzásának ereje ural minden képkockát. Ali MacGrow kevésbé volt jó választás a feleség szerepére (az eredeti jelölt egyébként maga Bonnie, Faye Dunaway volt), de legalább szép, és elhisszük neki, hogy úrrá tud lenni a férjén. Mert bár a film eleinte akár szexistának is tűnhet (az egyik jelenetben Doc alaposan felpofozza feleségét), ebben a kapcsolatban minden fontosabb döntést a nő hoz meg. Ő hozza ki Docot a börtönből, ő ragaszkodik hozzá, hogy maradjanak együtt, mikor a másik inkább szétválna, ő kényszeríti a férjét, hogy ne essék több szó köztük Benyonról. A nő megszerezte a férfit, akivel le akarja élni az életét, és esze ágában sincs engedni, hogy viszonyuknak más végkicsengése legyen, mint amit eltervezett – és még a bajban sem sikítozik rémülten, inkább simán szitává lövi támadóját. Manapság ez nem nagy dolog, de az ilyen női karakterek 1972-ben még nem rohangáltak tucatjával a vásznon.

Doc és Carol párosának tökéletes ellentéte a főszereplőket üldöző Ruby és az általa túszul ejtett nő viszonya. A kis szőke perszóna, annak ellenére, hogy ott ül mellette szintén túsz férje, csodálja Ruby erőszakosságát, kegyetlenségét, és szexuálisan is odaadja magát neki. Pedig a férfit nem a nő érdekli, hanem a férj megalázása, bármit tesz az asszonnyal, a szeme sarkából folytan azt figyeli, hogy nyomorúságos ellenlábasa mennyire szánalmasan reagál a helyzetre. Walter Hill remek forgatókönyve (ez mindössze a második munkája volt, egyébként ő írta a ’94-es, Baldwin/Basinger-féle remake-et is) mindent arra tesz fel, hogy a főszereplők melegséggel, szeretettel teli kapcsolatát kiemelje a mocskos, rideg környezetből. Mert, bár A szökés látszólag minden szempontból illik a korszak egzisztencialista vonásokkal bíró akciófilmjeinek sorába, lényeges különbség, hogy Doc és Carol nem egyedül, hanem együtt élnek a társadalom peremén, elidegenedve a körülöttük lévő világtól. Így fordul visszájára a hasonló, hidegséggel teli mozik pesszimizmusa

És ezért a kapcsolatért ugyanúgy meg kell küzdeni, mint a túlélésért: a menekülés közben válságba kerül a házasság is, árulás, hazugság, bizalmatlanság szennyezi, és a megbékélésre hol is kerülhetne sor, ha nem egy hatalmas szeméttelepen, gőzölgő hulladékhegyek között. Ott, a többi szemétben hagyja hátra Doc és Carol a nézeteltérésüket, és egymást átkarolva, nagyromantikus, idillikus, szépséggel és iróniával átitatott totálban sétálnak el, füstölgő mocsokhalmokkal a háttérben. Mintegy végső megerősítésként, hogy tényleg semmi más nem számít, a párttól a finálé után a mexikói határon átvivő öreg sofőr megkérdezi, hogy házasok-e. Carol azt feleli, igen mire az öreg megnyugszik, elmosolyodik: akkor minden rendben van. A szökés a férfias keménység és a gyengéd romantika ilyen tökéletesre csiszolt állapotában sehol máshol fel nem lelhető kombinációja.

GEEXKOMIX 62.

The Crow - Curare #2

Történet: James O'Barr
Rajz: Antoine Dodé
IDW Publishing

James O'Barr jó hosszú kihagyás után tavaly az IDW égisze alatt tért vissza kultikus képregényhőséhez, a nem túl jól sikerült Skinning The Wolveszal. Az akkor ejtett csorbát azonban most egészen sikeresen köszörüli kifelé második minijével, a Curarével, egy sötét hangulatú, felkavaró, fájdalmasan szép, mesterien írt és rajzolt természetfeletti noirral. A kiégett, öregedő Salk nyomozónak már az élete és a családja is ráment a melóra, mivel a megszállottja lett egy megoldatlanul maradt ügynek, amiben egy kilenc éves kislányt megerőszakoltak és halálra vertek. Mindent feláldozott a nyomozás érdekében, olykor még a törvényesség határait is hajlandó volt átlépni, de így sem jutott eredményre. Már maga is kezdi azt hinni, hogy elvesztette a józan eszét, ugyanis megjelenik neki a kislány szelleme egy Holló társaságában, hogy felajánlja a segítségét. A második füzet nem sokat mozdította előre a történetet az elsőhöz képest, most is csak újabb jeleneteket kapunk Salk egyre veszélyesebbé váló megszállottságából, illetve a gyilkosságról, és a sztori ugyanott ér véget, ahol az előző rész. Valamivel többet tudunk meg magáról a gyilkosságról és a kislányról, de a tetteshez és az ügy megoldásához még nem kerülünk közelebb, pedig már csak egy rész van hátra. De ez egyáltalán nem számít, mert a Curare a jelek szerint egyébként sem akar hagyományos krimi, vagy egy kiszámítható természetfeletti bosszútörténet lenni, ezért O'Barr nem az időt húzza, hanem sokkal inkább a gyötrődő főszereplő lélektanát kívánja minél érzékletesebben ábrázolni, és lássuk be, ehhez nagyon ért. Antoine Dodé rajzoló személyében pedig a lehető legjobb közvetítőre akad, mert karakteres, szálkás, néhol kissé gyermeki rajzai, bár elsőre furának tűnhetnek egy ilyen komor történet megfestéséhez, de minél tovább haladunk az olvasásban, annál inkább látjuk, érezzük, hogy mégis milyen megdöbbentően tökéletesen működnek, és úgy tudják a sztori nyomasztó atmoszféráját belénk táplálni, ahogy arra egy realistább stílus egyszerűen képtelen lenne. A gyilkossághoz kapcsolódó, szöveg nélküli jelenetek, a hangsúlyosan ábrázolt brutalitás (amikor Salk péppé ver egy gyanúsítottat), a hangulatfestő színek, és a feszültséget képregényben is kiválóan megteremtő, filmszerű panelezés rendkívül hatásos élményt nyújt, és igazi tehetségről árulkodik. Persze, ez a Varjú már nem az a Varjú. A sötét '80-as évek már rég elmúltak, a szerző fájdalma is sokat tompult azóta, ezeket a sztorikat pedig a gyász és a düh helyett sokkal inkább már a pénz inspirálta. De bármennyire is visszás, hogy végül Barr is beállt a franchise gépezet futószalagja mellé, nagyon haragudni nem tudunk rá, ha legkevesebb ilyen sztorikban exploitálja ki saját kreálmányát. Márpedig a Curare eddig igazi gyöngyszem, és kétlem, hogy innen már tudna rontani rajta. (The Chavez)

Hawkeye Annual #1

Történet: Matt Fraction
Rajz: Javier Pulido
Marvel Comics

Kicsoda Kate Bishop? Nem érzem úgy, hogy nagyon hiányosak lennének az ismereteim a Marvel-univerzumról, de mivel szinte csak Hawkeye kapcsán szerezhettem volna róla tudomást, aki számomra talán a leglaposabb és -lámerebb karaktere a Bosszúállóknak, nem csoda, hogy elkerülte a figyelmemet. Hawkeye legnagyobb szerencséjére azonban még a legergyább szuperhős is új dimenziókat kaphat, ha egy értő kézzel hozzányúló író lát benne fantáziát (hadd ne emlegessem megint az elég obskúrus és cheesy Moonknightot, akihez egy Brian Michael Bendis – Alex Maleev páros kellett, hogy az egyik kedvenc hősömmé lépjen elő), esetünkben pedig ez Matt Fraction volt, akinek a zseniális Casanovát is köszönhetjük. Tehát, kicsoda Kate Bishop? Egy elkényeztetett milliárdoscsemete, aki egy ideig Clint Bartont helyettesítette, most pedig együtt szerepelnek Fraction és Aja sorozatában. A Hawkeye Annual első számában azonban Kate hátrahagyja a másodhegedűs szerepét, és Los Angelesbe utazik, mintegy egyszemélyes West Coast Avengerként. Korábban azonban (a széria negyedik füzetében) tengelyt akasztott Madame Masque-kal, aki nem nagyon felejti el az őt ért sérelmeket, így csapdát állít a lánynak, hogy a hasonlóképp elkényeztetett örökösnő képében meginvitálja a villájába, és jó sokáig marasztalja a külön bejáratú kínzókamrájában. A lány nagyon hamar átlát a szitán (ezt egyszerűen, de nagyszerűen kivitelezett, önmagával folytatott dialógusokban folyamatosan kommentálja is), és bár csak egy telefonhívásába kerülne segítséget hívni, elhatározza, hogy bebizonyítja magának, képes a saját lábán is megállni, Bart, a minden számláját kifizető apja vagy éppen a Bosszúállók nélkül. Ezúttal is Javier Pulido ugrik be vendégrajzolónak, mint a legutóbbi Madame Masque-os kaland esetében, ami nagyon meglátszik a paneleken: letisztult, a francia bande dessinée-hez közel álló eurostílus, mely néhol csak árnyalakokkal operál, jóval nagyobb teret adva a szövegnek, mint általában. Tehát, kicsoda Kate Bishop? Ha egy cseppet is kíváncsi vagy rá, akkor érdemes elolvasnod ezt a füzetet, olyan a mainstream comic fullasztó közegében, mint egy korty friss hegyi levegő.
(Nagy Krisztián)

Justice League Dark #12

Történet: Jeff Lemire
Rajz: Mikel Janin
DC Comics

Úgy illik, hogy azzal kezdjem, Jeff Lemire Justice League Darkja normál esetben egy igen pofás sorozat. Nem vagyok valami nagy rajongója a DC Új 52-jének, és ahhoz képest, hogy annak idején a reboot összes címét elolvastam, mostanra kevesebb, mint tízet követek. A JLD egyike ezeknek: roppant ügyesen lavíroz a hagyományos szuperhősös és a sötétebb, nyersebb mágikus fantasy/horror határmezsgyéjén, egy igen érdekes csapatfelállással (többek közt: Constantine, Frankenstein, Deadman). De. DE. Ez a mostani szám része a DC új, agyonreklámozott, agyonhype-olt crossoverének, a Trinity Warnak, ami a három Justice League címben fut felváltva. És hátizé, hogy is mondjam csak, elég pocsék. Nem számolva az amúgyis teljesen felesleges és irritáló prológust (Trinity of Sin: Pandora) ez már a hatrészes event harmadik etapja, és még semmi nem derült ki a trehányan a görög mitológiába ágyazott felütés óta, csak az, hogy hőseinknek valami rejtélyes, extraszuperhiperhatalmasnagy fenyegetéssel kell szembenézniük, ami az egész világ sorsát veszélyezteti (mert kicsire nem adunk), és amiről tudálékos majdnem-omnipotens mellékkarakterek hadoválnak néha homályos félinformációkat. Közben a Justice League csapatok egymással vívnak értelmetlen szó- és ökölcsatát, és az utóbbi, már amúgyis rég baromi fárasztó toposznál csak az előbbi töketlenkedés rosszabb. A JLD 22 nagyjából kétharmadát az teszi ki, hogy egy rakás karakter áll, és vitatkozik, hogy mit csináljanak azzal kapcsolatban, amiről semmit nem tudnak. A szájkarate repetitív és rohadt unalmas, és az igen tekintélyes (értsd: feleslegesen felfújt) szereplőgárda tagjai közül egyedül Zöld Íjásznak jut egy viszonylag hiteles és érdekes karakterpillanat. A többiek akár a seggüket is vakarhatnák. A rajzok önmagukban nem rosszak, viszont az egyes panelek közti folyamatosság többször is csúnyán sérül. Szerencsére a sorozatot már csak további egy részig rabolja tőlünk a DC legújabb financiális pöcsverése.
(Rusznyák Csaba)

Red Sonja Vol.2 #1

Történet: Gail Simone
Rajz: Walter Geovani
Dynamite Entertainment

A Dynamite első Vörös Sonja sorozatát anno az 50. szám után vágtam sutba, pont akkor, amikor egyébként is pihenőre vonult a széria, és miután egy Brian Reed nevű fazon egy teljesen indokolatlan retconnal végérvényesen elcseszte ezt az addig sem túl hűdeháde, de legalább a maga egyszerű módján mégis tök szórakoztató kaland és varázslat fantasyt. Az akkor indult (és állítólag egy fokkal jobb) Queen Sonja ongoingba már bele se kezdtem, és később sem éreztem túl nagy késztetést a láncbikinis női Conan kalandjainak folytatásra, annak ellenére se, hogy egyébként bírom ezt a dögös vöröst. A Dinamitosok gondoltak egyet, és azt találták ki, hogy idén nyáron egy új sorozatban, új alkotógárdával rebootolják a karaktert, de érdekes módon mindezt az első szériával párhuzamosan tették, vagyis az is megy szépen tovább. Ettől aztán csak még érdekesebb lett a felállás, mert így két azonos című sorozat fut, mivel a reboot szintén a Red Sonja címet kapta (mindössze a She-devil with a sword feliratot nélkülözi). De annyi baj legyen! Az új sorozatot Gail Simone írónő kapta meg, aki eddig is főleg női szuperhősök címeit vitte a DC-nél, és ráadásul az életben is vörös, bár itt ez aligha számít valamit. Szerettem volna azt írni, hogy jó ötlet volt az újrakezdés, és hogy akkorát szólt a nyitány, hogy újra kedvem támadt Red Sonját olvasni, de sajnos ez eddig csak egy teljesen átlagos felütés, amiből egyáltalán nem derül ki, hogy miben is lesz mos más ez a sorozat és ez a Sonja, mint a korábbiak. Nincs alapozás, felvezetés, egyből egy sztori közepén kezdünk, majd pár oldal múlva ugrunk is előre az időben. A hirkán heroina egy corinthiai király segítségére siet, aki egykoron felszabadította őt a rabságából, és akinek a királyságát vad zamorai hordák fenyegetik. Mivel a pestis elvitte a király hadseregét, ezért csak parasztok és egyszerű emberek állnak rendelkezésre, Sonja pedig megpróbál valami seregfélét faragni belőlük, mire megérkezik a támadás. Nem azt mondom, hogy teljesen érdektelen vagy unalmas eddig a történet, sőt, aki korábban kacérkodott a címmel, az most nyugodtan megpróbálkozhat vele, mert van annyira érdekes, hogy én se gondolkodjak a követésén, de egyelőre még olyan az egész, mintha a retcon előtti időszakba tértünk volna vissza. Semmi olyan változást, újítást nem tapasztaltam, ami indokolttá tenné az újrakezdést, hacsak nem az volt a cél, hogy Reed baromságát próbálják ilymódon visszacsinálni, és visszatérni az eredeti Roy Thomas/Barry Windsor-Smith alapokhoz. Én mondjuk azt se bánnám. Walter Geovani nem most rajzolja először Sonját, képei nem rosszak, a célnak tökéletesen megfelelnek, de egyébként a Dynamite sorozatok unalmas átlagát hozzák. (Vörös Chavez)

The Unwritten #51

Történet: Mike Carey, Bill Willingham
Rajz: Peter Gross, Mark Buckingham
Vertigo Comics

Kevesen vitatnák, hogy az Unwritten az utóbbi évek egyik legjobb sorozata (aki vitatná, azt hozzátok elém), úgyhogy nem kis szó, ha azt mondom, hogy az 50. szám nem a jubileum okán volt igazán érdekes. Hanem azért, mert azzal vette kezdetét a crossover a Vertigo egy másik szériájával, ami annak idején maga is a legjobbak közé tartozott (de ettől a címtől már elesett): a Fablesszel. Az érzéseim vegyesek, már ami magát a crossover tényét illeti. Egyrészt a Marvel és a DC már rákondicionált arra, hogy ferde szemmel nézzek az efféle, több címet összeboronáló pénztárcapiócákra (ld. Trinity War), és ezt az ösztönt még az sem tudja negligálni, hogy a Vertigóról van szó, ami azért nem ugyanaz a kategória (de ami az elmúlt pár évben nagyon szorgosan dolgozott rajta, hogy teljesen leépítse magát). Másrészt viszont, ha beleszakadnék, se tudnék két olyan másik sorozatot mondani, amik a puszta létezésükkel ennyire könyörögnek érte, hogy valamilyen formában összekössék őket. Mindkettő metafikciós elánnal mossa össze a valóságot a mesék világával, és magáról a történetekről mond történetet. A crossover ötlete Carey, az Unwritten szerzőjének fejéből pattant ki, és az írói kredit is az övé, a Fables atyja, Bill Willingham, csak egy-két jelenetet és dialógust szkriptelt hozzá. A sztori szerint Tom Taylor a történetek és Leviatán „forrását” keresi, de Frau Totenkinder és társai, akik egy nagy mágust igyekeznek megidézni az újra elszabadult, és az összes ismert világot az igája alá hajtott Mister Dark ellen, a szertartásukkal akarva-akaratlanul is eltérítik őt. Tomból, a vonakodó, aligha rátermett hősből aztán Tommy Taylort csinálnak, hogy két barátjával együtt megmentse a Fables világát a halálos veszedelemtől – vagyis olyan ez, mintha Harry Potterék klasszikus mesehősök birodalmába keverednének. Csak jobb, mert Carey írja, nagyszerűen: a két sorozat egymásba csúsztatása kalandos, fantáziadús, egy picit horrorisztikus, egy picit komikus, ráadásul jubileumi történethez mérten más, mint az átlag Unwritten. Carey először írja Tommyt és társait a tényleges cselekmény, és nem csak egy fiktív könyv részeként, a hangsúly pedig nem is annyira rajtuk, mint a Fables világán és karakterein van. Vagyis ott tartunk, hogy ez messze a legjobb Fables-sztori, amit az utóbbi években olvashattunk.
(Rusznyák Csaba)

Farkas

Szép dolog, ha az ember próbálkozik, ha jó szándékkal és lelkesedéssel teszi, akkor meg főleg. És a Farkas stábjáról sok mindent el lehet mondani, de hogy ne próbálkoztak volna, és ne így, azt nem. Tanultak a katasztrofális X-Men Kezdetek: Farkas hibáiból, és egy sokkal személyesebb, drámaibb történetet kerekítettek a leghíresebb szuperhős mutánsnak, mellőzték a megalomániát, a frusztráló nagyságú és kidolgozatlanságú mellékszereplőgárdát, nagyobb hangsúlyt fektettek a bestialitására, a brutalitásra (néha már-már az R-es besorolást karcolja a film), és az egészhez Chris Claremont és Frank Miller klasszikus képregényét, a Japánban játszódó Adósság és becsületet vették alapul. És még ninják is vannak benne. Ebből egy tökéletes világban egy átkozottul jó film született volna. Namost, nem tudom, mennyire tűnt fel, de kurvára nem tökéletes világban élünk, ahogy azt a Farkas is túl jól demonstrálja. És ebben a tökéletlen világban a silány végterméket látva az összes jó szándék és lelkesedés csak annyit ér, amilyen tisztára ki tudják vele törölni a seggüket az alkotók.

Az X-Men 3. után Logan hegyi remeteként tengeti az életét, Jean Grey emlékétől, cél és értelem nélkül maradt életétől, halálvágytól kísértve. Amíg egy nap meg nem jelenik Yukio, egy fiatal, és igen harcias lány, aki Logan egy régi barátja, a haldokló Yashida kérésére viszi el Japánba. Yashida halandóságot ajánl a szenvedő főszereplőnek, nem annyira emberbaráti önzetlenségből, mint saját élete megőrzéséből: magáénak akarja a mutáns öngyógyító képességét. Amíg Logan vacillál, Yashida meghal, a yakuza pedig a temetésén megpróbálja elrabolni az unokáját, Marikót. Hősünk megmenti, viszont cserébe nyakig merül egy kardokkal, nyilakkal, mutánsokkal vívott ronda családi konfliktusba – ráadásul a rejtélyes Viperának hála az öngyógyító képessége sem úgy működik, ahogy kéne.

Hogy a cselekmény nem csak abból áll, hogy a szereplők rohannak egyik akciótól a másikig, és hogy az akció az idei nyári trendtől eltérően nem összeomló épületekről, a „minél nagyobb, annál jobb” elv 200 millió dolláros érvényesítéséről, hanem nyers, durva közelharcokról szól, dicséretes. Akárcsak az, hogy a főhős az ellen kaszabolása közben egy belső utat is bejár, amely során lelki szenvedése alábbhagy, és lassan értelmet, megváltást talál az életében. Sajnos az ígéretes kezdet után (ami nagyjából az első, a hajmeresztő gyorsvonatos összecsapással záruló akciójelenetig tart – élvezd ki, mert a többi fele olyan jó sem lesz) a hangulatokból, emléktöredékekből, karakterdrámából épített dramaturgiai tákolmány stabilitását veszti, remegni, inogni kezd, hogy az utolsó fél órában kegyelemdöfésként kirobbantsák alóla a talajt egy nukleáris töltettel.

A szerelmi szál, ami az eredetiben gyengédségével volt hivatott ellenpontozni a főhős bestiális természetét, itt a közös ellenség elől menekülő férfi és nő stresszoldó tucatkettyintésévé alacsonyodik, az őszinte érzelmi invesztáció legalább minimálisan meggyőző jele nélkül. Logan pedig csak sodródik az árral, megy, ahova mondják, teszi a kötelességét, mint hős, de az efféle motiváció egy kicsit soványka egy olyan filmhez, ami a karakter mélyére akar hatolni (pedig Jackman most is megteszi, amit tud, vele nincs gond). Az öngyógyító képesség megbuherálása nem több egy óra elteltével megkerült, javarészt kihasználatlan érdekességnél, a halhatatlanság iránti szomj és a halhatatlansággal járó teher szembeállítását letudják uszkve három mondatban. És James Mangold túlságosan egyszerű, közepes iparos ahhoz, hogy a játékidővel egyre inkább elsatnyuló forgatókönyvet rendezőként bármilyen emlékezetes stilisztikai fogással fel tudná dobni.

Aztán eljutunk a fináléhoz, és a robotszamuráj, az „ó, hát ezt meg ki gondolta volna” fordulat és a mutáns képesség eltört csontokon keresztül való elszívása (ez itt a WTF helye) a Cartoon Network szombat délelőtti rajzfilmmatinéjának szintjére száműzi a Farkast – mintha a realizmusban gyökerező első fél órát és a röhejesen elszálló finist két különböző filmhez írták volna. És akkor abba még bele sem kötöttem, hogy a memóriáját elveszített Logan hogy a búsba emlékszik a második világháború eseményeire – mivel gyerekkorom óta X-Men geeknek minősülök, valahogy kétlem, hogy a legutóbbi óta bemutattak volna egy másik, erre magyarázatot adó Rozsomák (!) filmet, ami elkerülte a figyelmemet.

A Farkas legjobb része a stáblista utáni (pontosabban: alatti) bónuszjelenet, ami már az X-Men: A jövendő múlt napjait vezeti fel. Egyébként a legtöbb, amivel mentegetni lehet a filmet, az az, hogy kevésbé rossz, mint az elődje, de ezzel már tényleg csak segget törölni lehet. 

Tűzgyűrű

A geekek gyakran kilóra vehetők a filmpiacon, egy nyálcsorgató koncepció már elég ahhoz, hogy hibákat, problémákat söpörjön el náluk, valahogy így: „kit érdekel a logika, bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal!” Vagy, ahogy ánglisül mondanák, „your argument is invalid”. És a Tűzgyűrűvel tényleg vannak bajok, csúszkál logikai banánhéjakon, megerőszakol fizikai törvényeket, megdöccen dramaturgiai kátyúkon, szégyentelenül hasznosít ezerszer elnyűtt kliséket, de, és ez egy kurvanagy, vörösen villódzó neonbetűs DE, közben úgy transzformálja a nézőt szájtáti 12 évessé, hogy azért minden hülyére hype-olt hollywoodi rendezőkókler, J. J. Abramstől Zack Snyderig a fél karját és mindkét lábát odaadná. Guillermo Del Toro monszterzúzdája minden hibája ellenére a nyár messze legnagyobb moziélménye.

Nem, ez sem a forgatókönyvvel fogja lenyűgözni a nézőket, de bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal! És annak ellenére, hogy a szkripten még lehetett volna gyúrni egy kicsit (ezért, és csak ezért nem hozza azt a tökéletes, veszettül szórakoztató popcornmozi szintet, amit tavaly a Bosszúállók), pont megvannak benne azok a nüanszok, amik az élvezetes nyári látványfilmet elválasztják a lelketlen, CGI-szörnyeteg pénznyelőktől. A karaktereknek nincs különösebb mélységük, de van szívük, vannak érzéseik, van hátterük, így amikor a sztori „nem a robot a lényeg, hanem a pilótái” mantrája elhangzik, nem tűnik parasztvakító hülyeségnek. Charlie Hunnam és Kikuchi Rinko szimpatikus főszereplők, Ron Perlman élvezettel bohóckodik, de a színészpálmát nem meglepő módon Idris Elba viszi. Ki másnál lenne hiteles, hogy miután lekispöcsöz valakit, az őszintén megköszöni neki? A csávó egy két lábon járó tekintély.

A sztori egyszerű, de hatásos, van dinamikája, struktúrája, és nem rohan fejvesztve egyik akciótól a másikig, a gyermekien megalomán óriásbunyókat emberekben, motivációkban, és apró, de beszédes inzertekben, flashbackekben, híradásokban ügyesen ábrázolt, reálisnak ható világban gyökerezteti. De most már fogjam be a pofámat ilyen triviális semmiségekről, és beszéljek a lényegről, ugye? Mert bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal!

A Tűzgyűrű kaiju-jaeger pusztítástúrái észbontóan intenzívek, ötletesek, masszívak és látványosak, nem utolsósorban láthatóak, azaz nem szarrá vágottak (bár jobb lett volna, ha nem minden jelenet éjszakai esőben játszódik, de annyi baj legyen), trükktechnikai szempontból pedig felülmúlhatatlanok. A hatalmas hús- és fémdögöknek szinte érezhető a tömege, a tengeri és városamortizáló harcok döbbenetes valóságillúziót produkálnak, a méretek a felfoghatatlan grandiózusság és a még éppen felfogható emberi léptékűség tökéletes, vékony határmezsgyéjén táncolnak. Nem túlzok: többször azon kaptam magam, hogy tátva van a szám, mint a kiskölyöknek, akit először visznek cirkuszba. És ha a napokban valami furcsa hangot hallasz keletről, az Japán lesz, ahogy a premier környékén egy emberként ejakulál.

Ami a hollywoodi konkurenciát illeti, valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy a Transformers 4 érthetetlenül megakadt forgatásán Michael Bay a lakókocsijában a félig lehúzott ablakredőnyök áteresztette, rácsozott, homályos fényben ül egy üveg whiskey mellett, és férfiatlan zokogással kóstolgatja a pisztolya csövét.  És még naplemente sincs a háttérben.

A magányos lovas

Nézni a nagy büdös semmit két és fél órán át. Miközben a 4DX mozinak a filmélményt vidámparki mutatvánnyá alacsonyító rángatózó székei és süvítő levegője a maradék kedvemet is elveszi az egésztől. Röviden és lényegre törően ennyi az értékelésem a Disney cirka 250 milliós, karib-tengeres, johnny deppes filmszörnyetegéről. És ezt most ki kéne fejtenem. De egyszerűen kurvára nincs hozzá kedvem, mert őszintén: kit lep meg, hogy A magányos lovas unalmas, érdektelen, otromba és kínos?

Már az első trailerek, sőt, már a koncepció alapján bűzlött az izzadságszagtól. Aztán erre rátett egy lapáttal a lesújtó kritikai fogadtatás és a totális anyagi kudarc. Előre megírhattam volna az egész kritikát, és most persze jönnek majd az előítélettel vádaskodó megjegyzések, de nem érdekel. Ez a film minden előítéletre rászolgált. Kétszer is.

A magányos lovas mítosza 1933-ban indult egy rádiójátékkal, és az évek, évtizedek alatt meghódított szinte minden létező médiumot, készült belőle film-, animációs- és tévésorozat, könyv és képregény is. A 2013-as szélesvásznú, szűkagyú verzióhoz az eredeti sztorit csak pont annyira gyúrták át, hogy megfeleljen az összes mai túlspiláztatott trendnek, amit már a kétévesek is unnak. A címszereplő egy ügyefogyott szentfazék, akinek fel kell nőnie hősi szerepéhez, indián segítőtársa Jack Sparrow lejárt szavatosságú járásával, Johnny Deppjével és pofavágásaival ingereli az alvó rekeszizmokat, és persze minden nagy, hangos és eposzi. Már amikor véletlenül pont történik valami.

Mert egyébként a szuperhősfilmes eredettörténetek dramaturgiáját pontról-pontra, egy műszakja végén járó középkorú közértpénztáros lelkesedésével követő cselekmény döbbenetes lassúsággal döcög, amit nem indokolnak sem a papírkarakterek, sem a lapos, csak nagyritkán és valószínűleg akkor is csak statisztikai véletlennek köszönhetően vicces dialógusok, sem az üres, rémegyszerű sztori. Viszont baromi sokat kell várni a bombasztikus akciójelenetekre, miközben a film azon tanakodik, hogy a természetfelettivel kacérkodó burleszk-akció-dráma katyvasz mely elemét hangsúlyozza ki (nem jut dűlőre).

Pedig 10 évvel ezelőtt Gore Verbinski ebből az alapanyagból és feleennyi pénzből, másfél órában nagyon pofás, helyre kis filmet csinált volna, egy olyan Johnny Deppel, aki még nem vált önmaga paródiájává. Sőt, ha úgy vesszük, két évvel ezelőtt nagyjából meg is csinálta a Rangóval.

Jó, elismerem: a duplavonatos finálénak sok olyan pillanata van, ami ténylegesen megidézi az első Karib-tenger kalózai frappáns, ötletekben tobzódó akciókomikumát, de bő két óra után már késő rátaposni a gázpedálra. Mint oly sok film manapság, részben A magányos lovas is a hollywoodi nagyzolásnak esik áldozatul, annak, hogy mindenből (lehetőleg több mint két órás) blockbustert kell csinálni, a zombihorrorból és a ponyvawesternből is. Utóbbira utoljára ’99-ben, a Vadiúj vadnyugattal volt példa, és remélhetőleg megint eltelik legalább 14 év, mire valaki egy harmadik ilyet öklendezik a nagyvilágra.  

Szellemirtók

A filmkészítés, mint köztudott - ha esetleg mégsem lenne az, kérdezze meg a Kedves Olvasó a feltehetően mellette álló elhanyagoltnak tűnő, szarbarna  színű és cigiszagú kardigánt viselő szabadbölcsésztől a belváros bármelyik szabadon választott kocsmájában - időigényes dolog. A világ boldogabbnak vélt felén is gyakran évek telnek el az ötlet felbukkanása (ti. csináljunk filmet kezeslábasba öltözött fickókról, akik unott arccal mindenféle dimenzióátjáró démonokat üldöznek) és a bemutató között. 1983 májusában, amikor Ivan Reitman besétált a Columbia egyik légkondicionált tárgyalójába, az akkor már eléggé ismert rendező is tisztában volt ezzel az egyértelműnek tűnő természettudományos ténnyel. Mégis, amikor Frank Price, a stúdió akkori feje gondolkodás nélkül ("Mondj egy számot" "Harminc" "Oké" - valahogy így hangozhatott a párbeszéd) azt mondja, hogy márpedig '84 június 10-én lesz a bemutató, arra csak egy válasz adható: persze, nincs gond.

"Back off man, I'm a scientist."

Pedig abban a lélektani pillanatban még kész forgatókönyv sincs. Reitmannak azonban van három név a zsebében: Aykroyd, Ramis és Murray. Hogy érthető legyen; a Bombázók a seregnek és a Dilibogyók után ha valaki azzal a fegyverténnyel járja Los Angeles kevésbé szimpatikus utcáit, hogy márpedig Bill Murray benne lesz a filmjében, azzal automatikusan jegyet váltott a város összes frissítőkkel és kubai szivarokkal ellátott fontosemberéhez. Nem sokkal a fent leírt jelenet előtt Ivánunk - hiszen csak innen a szomszédból, Párkányból dobbantott szüleivel harminc-negyven évvel korábban, ezért jár neki a kéretlen-kellemetlen, összekacsintós-oldalba böködős bizalmaskodás, amely oly' jellemző az Oderától Keletre - Dan Aykroyddal és az ő furcsa, jövőben játszódó nyolcvan oldalas valamijével találkozott, amely átláthatatlanul bonyolult cselekményével engedett bepillantást az ezotériával bensőséges viszonyt ápoló, viszont rettentően intelligens kanadai tekervényeibe. A sajnos rövid életű John Belushival közös projektet végül is Reitman közbelépése mentette meg azzal, hogy bevonta Harold Ramist társszerzőnek, csak hogy legyen egy nagyon picit a történet egyik sarka valami megfogható mellé horgonyozva.

Az operatőrnek felkért Laszlo Kovacs (Igen, az angol átírást fogom használni. Sajnálom. Továbbmehetnénk?) számára is igazán nagy kihívás a projekt, hiszen speciális effektekkel zsúfolt, 65mm-es filmre forgatott film, amelyre nincs sok idő vagy pénz - ezek bármelyike képes izgatottá tenni egy legalább közepesen felkészült operatőrt. Mindez rengeteg munkát, szívást, letört lábujjkörmöket és egyszerre őszülő-kopaszodó fővilágosítókat jelent. Most közepesen unalmas névsorolvasás következik: John De Cuir, legendás díszlettervező és az ő súlyos Art Deco monstrumai, Richard Edlund effekt-főnök-zseni, akinek kifejezetten ezért a filmért kalapáltak össze egy céget, William Artherton, aki a nyolcvanas évek nagyrészét seggfejek alakításával töltötte, Reginald VelJohnson, az örök epizodista (lásd: Drágán add az életed), Signoury Weaver, aki akárki akármit mond még mindig csúcsformában van (lásd: Paul), Rick Moranis aki maga a megtestesült jobbra törekvés (jut eszembe, ő most hol lehet?) (UPDATE: Igen, közben rájöttem mi történt.) és persze Ernie Hudson, aki, ha megemelkedik svájcifrank-alapú lakáshitelének törlesztője, bármikor képes lenyilatkozni, hogy márpedig készül a harmadik rész és hogy majd benne lesz.

Ki nincs itt? - adódhat a kérdés. Nincs itt Eddie Murphy - ő nem vállalta, elment Beverly Hills-i zsarunak, nincs John Candy - akinek furcsa elképzelései voltak Lewis Tully szerepéről, mint hogy legyen kutyája, meg német akcentusa - és nincs itt sajnos John Belushi. Illetve hát nem biztos, hogy sajnos. (Zárójel: attól még, hogy a filmből nem hiányzik, még nem jelenti azt, hogy általában véve hiánya ne lenne fájó. Ha kellenek érvek, akkor tessék Blues Brotherst nézni. Vagy akár 1941-et. Tudom, kelletlenül összehordott szirupos trágyahalomnak tűnhet Spielberg Első Nagy Bukása, Belushi mégis szenzációs. Majd legközelebb megvitatjuk, jó ötlet volt-e tengerbe ölni Sir Christopher Lee-t. Zárójel bezárva.) Nélküle ugyanis le kellene maradnunk Bill Murray második legnagyobb filmjéről (persze hogy az Idétlen időkig az első). A Szellemirtók nem tökéletes film, nyilván nem az. Mondhatjuk, hogy Csatahajón és társain nevelkedett szemünknek lassú és különben is bagóznak benne (!) Ilyesmi elképzelhetetlen volna napjaink tökéletes, vegetáriánus, egészségesen élő társadalmában (Isten hozott Snake Plissken). Viszont, mint bármelyik jó mozi, nagyszerűen mesél a korról, amiben készült: a környezetvédelmi bürokrata, aki nem lát tovább az orránál, viszont az ő pozíciója a legfontosabb, és vele senki sem packázhat, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy New Yorkot elárasztják a szellemek. Bármit becsomagolhatunk jól hangzó reklámokba, el lehet adni a szellemirtást is. A hatóságok teljesen életképtelenek, tehetetlenek és szemlátomást fogalmuk sincsen a világról. Mindenki csak magára számíthat, ha bekopogtat Gozer. És ha elég pofátlan vagy, akkor nem csak hős leszel, de tiéd lesz a nő is - ez maga a nyolcvanas évek.

Nyolcvanas évek filmjeiről írni nehéz. Legalább olyan nehéz, mint húsz év múlva lesz írni a jelen filmjeiről. Mindazt, amit ma gyűlölni lehet a Sátán Birodalmában (ti. Hollywood), akkor kezdődött: felfedezték a tinédzsereket, mint kiaknázható korosztályt - senkit se tévesszen meg a látszat, mind a mai napig 14 éves fiúk az első számú célcsoport - videó, kábeltévé, ömlik az erőszak és Jerry Springer, környezetszennyezés, a világ vezetői teljesen elveszítik valóságérzetüket, állandó fenyegetettség terrortól/atomháborútól, szar zene, mindenütt neonok, ostoba, ízléstelen és viselhetetlen ruhák, borzasztó hajak és egyéb szőrök. Senki sem gondolta volna harminc éve, hogy lesz akár egy ember is aki nosztalgiával gondol majd vissza a Reagan/Thatcher éra akármelyik pontjára - úgy tűnt, a kilencvenes évekkel eljön az Apokalipszis gépemberek (Halálosztó) formájában. Szóval a nyolcvanas évek filmjei nagyjából két részre oszthatóak: az első csoport azoké a filmeké, amelyekben minden kúl és rendben van - vagy lesz - miközben Aerosmith-t hallgatunk a nyolcsávos egyirányú autópályán doboz alakú platós teherautóban döngetve, a másik csoportban pedig gyötrelmes kínhalált halunk a nem olyan távoli jövőben, minden remény nélkül. Az egyetlen mentség a nosztalgia: akkor voltunk fiatalok. Nem is igazán a kor hiányzik, hanem az, hogy nem vagyunk már tinédzserek és nincs meg az az egészséges tévképzetünk, hogy mindent tudunk a világunkról - mik a menő zenék, helyek, csajok, kocsik, mindenki helyettesítse ide be az akkor fontosnak gondolt dolgokat.

A Szellemirtók abba a kivételes kategóriába tartozik, ahol a világ el van b… armolva, ez talán nem is fog változni, de ma legalább megúsztuk egy babilóniai isten haragját. (Tudom, Sumér volt). Az egész világ Peter Venkman, pardon Doktor Peter Venkman szemén keresztül látszik a legélesebben: minden pénzt el lehet és el is kell kérni, mert a többiek nem érdemlik meg. A világ kicseszik velünk, cserébe mi is kicseszünk a világgal. Kitesztek az egyetemről? Azt gondoljátok, hogy a paratudomány nem is igazi tudomány? Na, akkor nézzük, több pénzt tudok-e keresni vele, mint ti a nyomorult, szűklátókörű, cigiszagú világotokban. És benne leszünk a tévében, meg az újságban, és nekünk kimondhatatlanul jó lesz, ti meg nem tehettek ellene semmit. És ha tényleg nagy a baj? Ha visszajön teszem azt Boris Karloff és nem lesz kedves? Hát maximum szétrúgjuk a seggét. Ez a fajta melankolikus erőszak, párosulva a lehengerlő hízelgéssel az, ami a leginkább visszataszító embertársainkban - és érdekes módon Bill Murray-nek sikerül úgy eljátszania mindezt, hogy megértjük, megbocsájtjuk, sőt, ünnepeljük érte. Hiszen értünk szól: napjaink nagy részében kerüljük a konfliktust, ha valakinek mégis hízelgünk egy kicsit, abban nincs semmilyen kigondolt stratégia, csak meg akarjuk úszni a pillanatot. Venkman egyáltalán nem akarja megúszni ezeket a pillanatokat, ő lubickolni akar bennük. És ha az egyik játszma nem működik, szemvillanás alatt vált át a másikra. Egyesek szociopatának neveznék. Lehet, hogy az is.

És sajnálom, én kedvelem Harold Ramist, de a Dilibogyók óta meggyőződésem, hogy valójában egy darabból öntötték annak idején a gyárban. És ez annyira nem tűnik fel, hiszen Egon sem az az érzelmes típus, de azért mégis. Olyan őt látni, mint a korabeli videóklippekben a zenészeket, ha történetesen valami narratívát is kitaláltak a videóhoz: nehezen hiszed el, hogy ő most valaki mást játszik, de valamiért mégsem baj. Hiszen az arca érdekes úgy alapból is, aztán meg az, hogy képtelen lenne Desdemonát alakítani a Royal Shakespeare Company tagjaként, az senkit sem érdekel. Őt nevezhetnénk akár - a Szőr Austin Powersből kölcsönvett running gaggel - Exposition-nek: ő az, aki elmondja szépen a dolgok, emberek előtörténetét, közli azt az "információt" (vö. chicagói Szent David Mamet Levele Az egységbeliekhez), amely a cselekmény megértéséhez szükséges. A csendes második, a tudós, akinek szociális képességei nincsenek, ugyanakkor ez a tény egyáltalán nem zavarja (v.ö. Sheldon Cooper). Sztoikus figura, akit a legkevésbé sem érdekelnek embertársai, csak és kizárólag saját kutatása. Minden részvét nélkül kérdezi meg Rick Moranist az utolsó jelenetben, hogy hajlandó lenne-e mintát adni az agyszöveteiből. És most, hogy a gondolatmenet végére elérkeztem, lehet hogy ezért jó a mi Haroldunk erre a szerepre: nincs mit "művészkedni" rajta, ez a fajta szárazság az, ami ennek kellett - és hát ugye ő az egyik társíró, szóval nyilván nem írt magának olyasmit, amit nem tudott volna megcsinálni.

Ahogy Aykroyd is: a legjellemzőbb jelenet a karakterére az, amikor a hármas éppen szemrevételezi a bázisnak kinézett egykori tűzoltólaktanyát, amelyet Venkman és Egon dörzsölt kofa módjára szapul az ingatlanos előtt - hogy olcsóbban megkaphassák az amúgy is romokban levő épületet "egy demilitarizált övezet" kellős közepén - amikor is Ray lecsúszik a tűzoltópóznán, és közli hogy a hely fantasztikus. Ő a gyermek mind közül, ő az, aki a leglelkesebb, a legelesettebb és neki vannak olyan erotikus álmai, amelyek nekem voltak utoljára tizenötéves koromban. És ő az, akinek a filmtörténet legfélelmetesebb Bibendum-babáját, a Stay Puft Marshmallow Mant köszönhetjük, amikor mindenki igyekszik kiüríteni a fejét, nehogy valami baj történjen, akkor ő a gyermekkorának legártatlanabb figurájára gondol: ebből lesz a szörny. Ne várjunk nagy karakterfejlődéseket: ez nem az a műfaj. Ha valaki, akkor a Tisztelt Lakosság és a hatóságok azok, akikre ráfér némi továbbképzés. Hogy van más is ezen a Földön rajtuk kívül, és talán ideje lenne némi figyelmet szentelni a dolgoknak. Különben jön megint Gozer, hogy emlékeztessen.

"Ray, when someone asks you if you're a god, you say 'YES'!"

Lehet így is nézni a Szellemirtókat, de mégiscsak szellemeket kergetünk, van bézs kezeslábas benne meg jól eltalált embléma, meg aranyos zöld valami (ennek majd a rajzfilmsorozatban lesz igazán jelentősége) meg frankó villogó hátizsák ilyen lézerpisztolyszerű izékkel. A Szellemirtók nem egy francia egzisztencialista monodráma, ez egészen nyilvánvaló. Mégis - és itt csak és kizárólag a saját véleményemet mondom - szerintem legalább olyan értékes, hiszen benne van a Zeitgeist (Tudom, a "korszellem" a nyelvművelők által preferált fordulat, szerintem viszont a Zeitgeist hangalakjában van valami határozott és kézzelfogható). Ahogy a Sebhelyes arcú sem tűnik meghaladottnak - tudom, hogy ezzel fognak vitatkozni - úgy a Szellemirtók sem tűnik kevésbé frissnek vagy eredetinek. A világ legnagyobb kutatóintézetei ma is azt kutatják, miből lesz az időtállóan (sic!) sikeres film és a válasz továbbra sincs meg: van valami abban a pillanatban, helyen és időben, amikor az a húsz-harminc-százötven ember összejön és csinálnak valamit, ami megismételhetetlen. Mintha visszatérnénk a hétfői Daciák korába: számít, hogy ki volt a műszakvezető, hogy mennyire volt berúgva a hegesztő és hogy vajon résen voltunk-e az átvételnél Csepelen. Ma már az autógyártás nem ilyen, ritka kivételtől eltekintve mindegyik gyárból kikerülő autó ugyanolyan jó. A filmgyártásban ezt a hibaszázalékot megközelíteni sem lehet még a legjobb szándékkal sem - még Hollywoodban sem. A legnagyobb titok arrafelé az, hogy végső soron fogalma sincs senkinek mitől működik az egész. A nyilvánvaló dolgok mellett ezért is készülnek folytatás-filmek: hátha vissza lehetne hozni azt a jót, amit az elsőnél eltaláltunk, akár ha véletlenül is. És lehet vitatkozni a második részen - a magam részéről azt gondolom, hogy vannak benne jó ötletek, de annyira nem működik, mint az első - viszont a Szellemirtók hálás volt készítőihez: sok pénzt hozott, mindenki jól járt, és nélküle valószínűleg nem érkeznének a havi csekkek Ray Parker Jr. magánnyugdíj-számlájára.

Drug War

Ha olyan filmet akarsz, ami pofátlanul és gátlástalanul kibaszik veled, mint nézővel, és aztán kényszert érzel rá, hogy köszönetet mondj neki ezért, akkor Johnnie To Drug Warjánál tovább egy lépést se tegyél. Próbálom összeszámolni, hány éve nem láttam kínai filmet, ami ennyire feszes, okos, tökös, gonosz, izgalmas és vicces, de vagy matekból vagyok gyökér, vagy Kína muzsikál nagyon gyéren mostanában – de mindegy is, mert még ha jó kommunista munkaerkölccsel, két kézzel szórnák is a remekműveket a vörös nagyhazából, a Drug War akkor is kiemelkedő teljesítmény lenne.

Pedig az alapfelállás már-már sértően egyszerű: egy kábítószerellenes rendőrcsapat elfog egy nagybani droggyárost, aki tudja, hogy szeretett hazájának igazságszolgáltatási rendszere nem csinál lelkiismereti kérdést az ilyesmiből. Kábszert gyártasz? Megdöglesz. Úgyhogy Timmy Choi megegyezik Zhang kapitánnyal: utóbbi megkapja aranytálcán az ország egyik legnagyobb drogüzletének fejeseit, előbbi pedig megtartja életét. Majdnem minden simán is megy. Egy pontig, amin túl meg már semmi nem megy sehogy, csak vér van, káosz és halál.

A cselekmény, minden sallangot, magánéleti, drámai szálat mellőzve, tudatos csőlátással fókuszálva a police procedure-ra, egy-két nap alatt játszódik le, amely során Zhang inkognitóban találkozik Timmynek az életük nagy dobását végrehajtani készülő üzlettársaival. A szűk időkeretek közé szorított sztoriban mindig minden és mindenki mozgásban van, az autók, az emberek, az érdekek, a lojalitások, de ami a legnagyobb bravúr, hogy a nézőnek a karakterekről kialakult képe is. Akik először komikus mellékzöngének tűnnek, azokból megállíthatatlan rendőrhentes lesz, és az egyetlen szereplő, akihez a metodikus történetvezetés érzelmileg közel enged, a leggusztustalanabb rohadék véglényként lepleződik le.

Ami meg halálosan komolynak indul, azt fokozatosan egyre több gonosz, cinikus és szemét humor szövi át,   alapjaiban változtatva meg hozzáállásunkat a karakterek életéhez, sorsárhoz, drámájához és véletlenjeihez. To és írói (a szokásosak) a slapstick és a paródia felé is kacsintgatnak (Zhang kényszerű bedrogozása frenetikus, a szituáció egyszerre vicces és pattanásig feszült), de a legjobbak azok a jelenetek, amiken azért nem tudsz sem sírni, sem röhögni, mert azt próbálod eldönteni, hogy melyik lenne a helyénvaló. Mint amikor egy lőtt sebektől haldokló nő legnagyobb problémája az, hogy visszahúzza lecsúszott csizmáját, ami miatt a golyókat bekapta, és amit azért vett fel, hogy ne zokniban kelljen tűzharcba keverednie (mert tűsarkúban sokkal praktikusabb). A „hölgyek előre” udvariassági formula egyébként pofátlan sovinizmussal érvényesül: az elsők közt dőlnek ki mindkét oldalon (néger szereplő biztos nem volt kéznél).

Akciójelenet csak kettő van a filmben, és már az első intenzitása is kisebb meglepetésként hat az első egy óra feszültségre és átveréssorozatra építő, gőzkieresztést nem engedélyező dramaturgiája után, a finálé viszont ténylegesen letaglózó erejű. A mindenki mindenki ellen szcenárióban a veterán To vad mesterrendezői garázdálkodással osztja a végtelenül sötét humorral fűszerezett, egészen az abszurditásig fokozott hiriget, és gyönyörű, hogy az egészben van valami esetlenség és véletlenszerűség, valami olyan orrfacsaró életszagúság, ami mérföldekre áll John Woo tökéletesre komponált golyóballadáitól.

A film egészen az epilógusig tesz mindenféle nézői elvárásra – és amikor végre megfelel egynek, addigra már azt várod, hogy egy gonosz csavarral megint szőnyeget húzzon a lábad alól. De nem teszi, és pont így baszik ki veled még egyszer, utoljára.

Z világháború

Nem vagyok hozzászokva egy zombifilmben ahhoz, hogy valahányszor fogsorok csattannak a húson, golyók csapódnak be, és fejszék meg feszítővasak találkoznak élőholt koponyával, a kamera szégyenlőssé válik – ráadásul nem a jelenet dinamikáját megtartva, hanem látványos otrombasággal fordul el, egyenesen kiüvöltve a nézőre, hogy bocs, de ezt már nem mutathatom. Túl azon, hogy kár ezen fennakadni, mert rég tudtuk, hogy vértelen lesz a film, mint ahogy azt is tudtuk, hogy az eredeti könyv epizodikus, dokumentumszerű, okos és drámai apokalipszis-panoptikumára sem számíthatunk, azért mégis azt kell mondanom, hogy igazán feldughatná már magának Hollywood a csillió dolláros megalomániában való gondolkodást, amit minden létező témára ráerőltet, akár illik hozzá, akár nem.

Nekem ez a nyár a besokallásé. Ha lezuhan a Csillagflotta hajója, annak le kell tarolnia egy tucatnyi háztömböt San Franciscóban. Ha Superman az ellenségeivel harcol, legalább fél Metropolisnak össze kell omlania. Ha Brad Pitt bejut egy városba, hogy a globális zombijárvány eredetéről gyűjtsön információkat, 10 percen belül lángolnia, robbannia, pusztulnia kell mindennek. Ha felszáll egy repülőre, annak le kell zuhannia. A forgatókönyv „megérkezés-menekülés” jelenetek videojátékszerű láncolatából áll, Pitt standard állapota a fejveszett rohanás, a „kutatás”, tehát a sztori maga, nagyjából három rövid dialógusra és két nyúlfarknyi akcióközbeni inzertre korlátozódik, amikből a megfelelő pillanatban a mágikus flashbackeknek köszönhetően áll össze a megoldás.

Bízhatsz Hollywoodban, hogy hozza az ötletet, amire senki más nem gondolt (ahol ötlet=egy zsák lóvé). Megmutatni az élőholtapokalipszist nagyban, drágán, grandiózusan, helikopterekkel, hadsereggel, metropoliszromboló káosszal. Ehhez csak fogniuk kellett egy invenciózus könyvet, és addig csiszolgatni hasogatni egy hentesbárddal, amíg minden hülye sallangtól (invenció) megszabadították. Kész van az év ikszedik nyári bombasztikussága, végre George A. Romero kulturális örökségét is sikerült megalomán pénznyelővé formálni. Mi ez, ha nem Hollywood Nagy Diadala? Persze rég tudtuk, hogy a Z világháború nem horror lesz, sőt, a könyv sem elsősorban az volt, de az mégiscsak meglepett, hogy nem is zombifilm. Marc Forster a zsáner kilúgozott, minden izgalmas és érdekes jellemvonásától megfosztott, kivéreztetett blockbusterverzióját készítette el, aminek csak a címét kéne megváltoztatni ahhoz, hogy az élőholtak helyettesíthetők legyen bármilyen egyéb szörny- vagy földönkívüli hordával.

A karakterek, élükön a mindent túlélő, és minden, még a legirrelevánsabb babért is egyedüliként learató Pittel (még azt is neki kell észrevennie, hogy egy falon átmászik egy zombi, hiába van körbevéve ezer másik emberrel és száz katonával) élettelenebbek, mint a rohanó, kicsi a rakást játszó hullák, koherens történet hiányában a CGI-katasztrófák közti jelenetek érdektelen, időhúzó átkötések, a finálé meg akkora dinamikai törés után van kontár módon odaragasztva a stáblista elé, hogy azt hittem, egy másik film kezdődött el. (Ja, hogy itt babrált bele a szkriptbe Damon Lindelof? Nincs több kérdésem.) Nyilván ez nem a fátyolos tekintetű tinilányok igényeire van szabva, úgyhogy ilyen szempontból szemét lesz a hasonlat, de ha csak a tematika oldaláról fogjuk meg, akkor a Z világháború majdnem az a zombifilmeknek, ami a Twilight volt a vámpírfilmeknek.

A zsáner annak a zokniagyú, külső „értékekre” nyáladzó fogyasztói kultúrának a sorozatgyártott, centire vágott, kimért termékévé degradálódott, ami ellen 30-40 évvel ezelőtt cinikusan felszólalt. Ez már a vég.

GEEXKOMIX 61.

Amala’s Blade #2

Történet: Steve Horton
Rajz: Michael Dyalinas
Dark Horse

A Dark Horse Presents antológia számos azóta kultsorozattá váló címet indított útjára (nem is kell különösen messzire mennünk, hiszen a Hellboy és a Sin City nevek még a kevésbé geek földi halandók számára is ismerősek), mi pedig ezúttal egy új fantasy sorozatot veszünk tüzetesebben szemügyre, ami ugyancsak ott debütált, hogy aztán egy négy részes miniben teljesedjen ki. Sem Horton, sem Dyalinas nem túl ismert még a képregényes berkekben, ezért okozott akkora meglepetést, hogy a DHP-ben felskiccelt, kis fókuszú, teljes egészében egy kalózhajón játszódó sztori ekkora sikert aratott. Az egyáltalán nem tipikus női főhős, a rendkívül jól megkoreografált harci jelenetek, az Amala és meggyilkolt áldozatainak árnyai közötti kapcsolat és az ügyesen csöpögtetett steampunk elemek hatására az olvasók többet akartak. A Dark Horse által felkarolt címben így hát kinyílik a világ: első blikkre ordas klisékbe botlunk, hiszen Naamaron világán két Birodalom néz farkasszemet egymással egy törékeny béke által fenntartott senkiföldje két oldaláról, a Módosítók (Modifiers) és a Megtisztítók (Purifiers), melyekben a mostanában olyan divatos steampunk és a biopunk egyáltalán nem kendőzött képviselőire lelhetünk, az egyik tábor ugyanis katódcsöves kiberverekkel tömi tele magát, míg a másik gőzzel hajtott járműveket és fegyvereket vet be ellenségei ellen. Nem kell persze megijedni, hiszen a sikert sikerre halmozó Saga is hasonlóan elcsépelt (mágikus birodalom versus science-fiction világ) elemekből épített fel egy teljesen eredeti ötletekkel teletűzdelt történetet és a szerzők itt sem okoznak csalódást. Horton saját bevallása szerint főhősünket a dalai láma ihlette, ami annak a ténynek a fényében különösen meglepő, hogy ő a két Birodalom leghalálosabb (de messze nem sebezhetetlen) orgyilkosa, akinek olyan jövendölés nyomja a vállát, amelyből természetesen legkevésbé sem kér (Hellboy, itt rád nézek). Az első füzetben in medias res csöppenünk az események sűrűjébe, majd egy majdnem félresikerült munka és egy leégett fogadó után apránként adagolva megtudjuk milyen sajátos kapcsolat van Amala és az őt kísér(t)ő szellemek között, miért kap öngyilkos küldetést a megbízójától, milyen sors elől menekül pontosan és hogyan bukkan egy olyan titokra, amelynek kiderülésétől függ, hogy az elkövetkezendő napokban újra polgárháború söpör-e végig az ideiglenes béke oltalmában élő kontinensen. A rajzfilmszerű stílus nagyszerűen jeleníti meg a humort és a vérontást, valamint az ötletes gőz- és biopunk elemeket, a sztori pedig egy pillanatra sem ül le, egyszóval vétek lenne kihagyni ezt a csemegét a (többé-kevésbé) fantasy zsáner amúgy is sajnálatosan szegényes palettájáról.
(Nagy Krisztián)

Breath Of Bones: A Tale of the Golem #1

Történet: Steve Niles és Matt Santoro
Rajz: Dave Wachter
Dark Horse

A zsidó folklór hírhedt agyagzombiját, vagyis a Gólemet ráküldeni a nácikra akkora high concept, hogy nem is értem, eddig miért nem lett még a téma feldobva filmen, vagy legalábbis képregényben, én legalábbis nem emlékszem ilyenre. Most viszont Steve Niles és írótársa úgy tűnik, végre beteljesíti ezt a geekálmot is. Mondjuk Niles megítélése részemről legalábbis hullámzó. Alapvetően szeretem, mert tud ő nagyszerű dolgokat, ha akar, de néha meg annyira összecsapottra, fájóan középszerűre rontja az egyébként jó ötleteit, hogy olyankor legszívesebben valagba rúgnám. Majd meglátjuk, egyelőre azonban kellemes meglepetés ez a füzet. 
1944-ben már hírek szállingóznak a rádióból, hogy a szövetséges erők úton vannak, de a Noah nevű kisfiút ez nem nyugtatja meg, mert apja, a falu többi harcképes férfiújával együtt elindult a frontra. Nem sokkal ezután a falu határában lezuhan egy brit gép, és a sérült pilótát a lakosok Noah nagyapjának műhelyében rejtik el. A pilóta és az öreg is tudja, hogy a fritzek hamarosan jönni fognak, és nincs sok esélyük szembeszállni velük. A nagypapónak azonban a birtokában van egy bizonyos ereklye, amit most szeretne továbbadni a kisunokának, és ami talán esélyt jelenthet a túlélésre. A Breath Of Bones: A Tale of the Golem egy háromrészes minisorozat lesz, és pont ezen vagyok kicsit megakadva. Az első szám ugyanis egy rendkívül jól sikerült felütés, viszont elég gyorsan elolvasható, és a Gólem igazából még semmilyen szerepet nem kapott benne, csak az utolsó oldalon vezetődik fel valamelyest, én meg aggódok, hogy ha ilyen dinamikával bírnak a folytatások is, akkor a hátralévő két rész csak egy szimpla nácitaposó zúzdára lesz majd elég, aminél azért többet várnék el. De nem akarok feleslegesen károgni, ez csak az én gyanúm, mindenesetre roppant kíváncsi vagyok a folytatásra. És nem csak az eddig kimondottan kellemes sztori várható menete miatt, hanem Dave Wachter zseniális szürkeárnyalatos rajzait is szeretném tovább bámulni, mert csak az ő munkája legalább két plusz pontot érne, ha osztályoznánk. Ezt a szépen, aprólékosan kidolgozott, hangulatos stílust, bár nagyon élvezem itt is, de komolyabb, tartalmasabb, valóságszagúbb történeteket kínáló GN-ekben még inkább el tudnám képzelni.
A Tale Of The Golem tehát egy látványos és izgalmas mininek ígérkezik, csak könyörgöm, ne legyen összecsapva!  Itt egyébként egy garantáltan kedvcsináló trailer a képregényhez, bár inkább csak magához a sztorihoz.
(Chavez)

Five Ghosts: The Haunting of Fabian Gray #3

Történet: Frank J. Barbiere
Rajz: Chris Mooneyham
Image Comics

Manapság óriási divat lett a képregényiparban a ponyva, aminek persze örülünk, mert összességében jól sülnek el az ilyen dolgok, de ha őszinték akarunk lenni, akkor ezek is csak olyanok, mint pár éve a neo-exploitation filmek voltak. Sem a feltámasztott egykori pulp-hősök, sem pedig a retró stílusában fogant újak nem idézik meg igazán hitelesen ezeknek a régi idők filléres olvasmányainak az elbűvölő naivitását. Sok pulp-revival cím csak külsőségekben hozza a retrót, de maga a történet már nagyon is 21.századi stílusban íródik, a kor elvárásainak megfelelve, és csak ritkán van meg az olvasóban az instant, eldobható csomagolásba burkolt kaland élménye, hangulata. Az öt részesre tervezett Five Ghost viszont végre igazi, hamisítatlan ponyva-ekszperienszt kínál.
Frank J. Barbiere, és remekül kiválasztott rajzoló partnere, Chris Mooneyham ugyanis nem mást csinálnak, mint a régimódi fantasztikus kaland-képregények dramaturgiai és vizuális stílusában egy már a banalitást súroló, egyszerű sztorivezetésű, elképesztően dinamikus, alapvetően klisékből dolgozó, de pont ezek miatt baromira szórakoztató ponyva-képregényt, amiben akció akciót ér, amiben a karakterek a legcsekélyebb mértékben vannak csak kidolgozva, és amiben nincsenek fárasztó, a sztorit lassító felesleges közjátékok, hosszú szöveges részek vagy semmitmondó, unalmas narrációk, csak pont annyi duma, ami a sztori előrelendítéséhez szükséges. És pont ettől lesznek ezek a füzetek olyanok, mint a korai 10 centes kalandok (legyen szó képregényről vagy novellákról), amiket az ember nem a szövevényes történet vagy a mélyebb tartalom, hanem pusztán a gyors lefolyású, rövid ideig tartó, és szellemileg sem túl megterhelő szórakozás élményéért olvas szívesen és rendszeresen, mondjuk a vonatra várva, vagy egy fárasztó nap végén a fotelben. De persze nem csak bevált elemeket pakoltak egymásra a szerzők, a hozzáadott érték is magas, aminek köszönhetően mégsem lett a végeredmény olyan megmosolyogtatóan és fárasztóan bugyuta, mint mai szemmel nézve azok a bizonyos korai történetek. Az alapsztori egy a 30-as években játszódó fantasztikus és klasszikus irodalmi elemekkel ötvözött Indiana Jones-típusú kaland, amiben Fabian Gray, egy különleges képességekkel rendelkező kalandor egy varázserejű kő nyomába ered a társával. Fabian különlegessége abban áll, hogy időnként az öt benne lakozó szellem speciális képességét hívhatja elő, hogy segítségére legyen. (Ennek eredetéről csak egy mondatos ismertetést kapunk a címlapon, semmi többet.) Ezek a szellemek egytől-egyig jól ismert, ám a képregényben néven nem nevezett irodalmi alakok. Konkrétan: egy íjász (Robin Hood), egy varázsló (Merlin), egy detektív (Sherlock), egy szamuráj (Musashi) és egy vámpír (találd ki!). Fabianen kívül persze gonosz nácik és sötét démoni erők is munkálkodnak vele párhuzamosan, nyilvánvalóan ártó szándékkal, de többet nem is akarok lelőni, szerintem így is kellően érdekessé tettem már a koncepciót. Mooneyham kiváló rajzai is pont olyanok, mint a történet. Nincsenek túlbonyolítva, könnyedek, lazák, látványosak, mozgalmasak, az élénk színezés és a régi idők képregényeit idéző címfeliratok pedig egyszerre hozzák a retró/vintage hatást és a modern, divatos pop-art stílust. Bocs, hogy most az aktuális rész helyett inkább általánosságban (és sokat) beszéltem a sorozatról, de fontosnak éreztem felhívni rá a figyelmet. A Five Ghost, ha nem is valami mély, de egy üdítően kellemes kis időtöltő olvasmány, ami remélem, nem ér véget majd az ötödik rész után. Egyetértek az egyik kritikus véleményével, miszerint valami ilyesmiről kellene szólnia a képregényeknek manapság is.
(Chavez)

Snapshot #4

Történet: Andy Diggle
Rajz: Jock
Image Comics

A képregényiparban a szerelemgyerek sikerre van ítélve (a kétkedőknek elég csak fellapozni a Mesmo Delivery-t), ám ha a boldog apuka évekig a 2000AD szerkesztője volt, dolgozott a DC-nek és a Marvel-nek is, ráadásul olyan munkák kerültek ki a keze közül, mint a The Losers, Swamp Thing, Hellblazer, Thunderbolts, Daredevil és a személyes kedvenceim közé tartozó, Leinil Yu-val elkövetett Silent Dragon, akkor minden szerkesztő üdvözült mosollyal az ajkán tapsikolva szórná a kiadásra szánt bankókat a lába elé. A hivatalos munkák közötti szünetekben nyolc évig készülő sorozat a Judge Dredd Megazine-ban debütált, mielőtt a jenkiknek is bemutatkozott volna egy zömök, négyrészesre összerántott minisorozatban (a britek nem csak tévésorozatoknál, hanem a képregényekben is jobban szeretik a feszesebb és rövidebb formátumot, amit én személy szerint meglehetősen üdvözítőnek találok). Hősünk, Jake Dobson, aki viszonylag kényelmes életet él a képregényboltját vezetgetve, egy nap okostelefont talál a parkban, ami fenekestül felfordítja az addig középszerű és nyugalmas életét: fotókat talál rajta, amin gondosan homlokon lőtt férfi látható, levágott kisujjal. A titokzatos telefonon hamarosan jelentkezik egy gyilkossági nyomozó, aki persze nem az, akinek mondja magát és a hangtompítóval felszerelt szájzár elől csak az utolsó pillanatban sikerül megmenekülni. A rendőrségen természetesen nem hisznek neki, ráadásul a képeken szereplő és szemmel láthatóan nagyon is élő halott besétál az őrsre, hogy visszakérje a telefonját. Jake-et azonban nem hagyja nyugodni a rejtély és ekkor aztán tényleg minden széthullik körülötte: egy épp csak megismert lánnyal együtt kénytelen menekülni titokzatos üldözői és a legjobb barátja meggyilkolásával őt gyanúsító rendőrség elől, hogy megtaláljon egy erdő mélyén eldugott cégtelephelyet, ami választ adhat a kérdéseire. A sztori mindvégig elemi erővel szorítja az olvasó tökeit és itt minden tettnek következményei vannak,  így aki hollywoodi feloldást vár és a gonoszok megbűnhődését, annak nagyon rossz meglepetésben lesz része. Diggle tettestársa, Jock is régi motoros, lehúztak már együtt pár évet a 2000AD-nél, a The Losers és Green Arrow: Year One is közös munkájuk, szálkás és szikár, fekete-fehér rajzai pedig nagyon jól illenek a mostani pörgős thrillerükhöz is. Rövid, de ütős szórakozás a brit képregény rajongóinak, de ha valaki esetleg még mindig bizonytalankodna, annak összeütöttek egy trailert, ami biztosan meggyőzi őket is.
(Nagy Krisztián)

Superman Unchained #1

Történet: Scott Snyder
Rajz: Jim Lee (bónusz sztori: Dustin Nguyen)
DC Comics

A DC biztosra ment: legrégibb, az egész szuperhősőrületet elindított, és egyik legnagyobb karakterüket odaadták egyik legnagyobb írójuknak és egyik legnagyobb rajzolójuknak, hogy egy nagy, vadiúj sorozattal durrantsanak valami eszméletlenül nagyot a nagy mozifilmhez és a nagy 75. évfordulóhoz igazítva. Ez sok „nagy”. Az egészről üvölt, hogy ez nem egy képregény, hanem egy EVENT, így önmagában. Mert akkora. Aztán elhessegetem a bazinagy füstöt, és alatta megint csak egy pici láng pislákol. A fő probléma ezzel a képregénnyel az, hogy semmilyen szempontból nem tűnik eventnek, inkább csak egy átlagos Superman-sztorinak, egynek az olyanok közül, amik miatt bő egy éve leálltam az Acélemberről szóló összes sorozattal. Mert érdektelenek és lagymatagok. Snydertől pedig elvártam volna, hogy ennél többet nyújtson. És tényleg, a nagyszerűség csírái azért ott vannak a comicban. Az író remekül elkapja a karaktereket, és nem csak a főhőst (akinek narrációja egészen remek, de az már a Batmanből is látszott, hogy ebben Snyder otthon van), minden inspiráló, földönkívüliségében is végtelenül emberi mivoltával, hanem a mellékszereplőket is, Loistól Luthoron át Jimmyig, a nagaszakii expozíció pedig az a fajta, ami után akkor is folytatni akarod az olvasást, ha épp készül elmosni egy cunami. Aztán jön a középszerűség: mérsékelten izgalmas és érdekes, az átlagnál persze jobban rajzolt, de Jim Lee-től, megkockáztatom, így is kevés akciójelenet egy whudonitba szőve, egy olyan cliffhangerrel, ami a már dicsért expozíció hatását inkább rombolja, mint emeli. Nem rossz ez, csak olyan átlagos – pedig pont az lenne a lényege, hogy minden legyen, csak ne az.
(Rusznyák Csaba)

The True Lives of the Fabulous Killjoys #1

Történet: Gerard Way, Shaun Simon
Rajz: Becky Cloonan
Dark Horse Comics

Az ilyesmi sem mindennapi eset: a Killjoys annak a Danger Days című zenei albumnak a folytatása, amit az egyik író, Gerard Way (Umbrella Academy) bandája, a My Chemical Romance adott ki még 2010-ben. A másik író a zöldfülű Shaun Simon, bő tíz éve Wayékkel turnézott, és akkor merült fel bennük a sztori ötlete – a zenei előismeretek egyébként nyilván nem szükségesek a képregény megértéséhez, ami háttérinformáció kell hozzá, az mind elhangzik menetközben. Nem is akárhogy: Way és Simon egy rádióbemondó segítségével „narrálják” az eseményeket, és adagolják az infodumpokat, és ezzel nem csak a narratíva egyenletes folyását érik el, hanem az atmoszféra sűrűsödését is. Az atmoszféra pedig eleve erős: egy disztópikus jövőben vagyunk, 12 évvel azután, hogy a címbeli forradalmár-hősök, a Killjoyok, elestek a zsarnoki megavállalattal, a Better Living Industries-zel vívott harcban. Az élet a nagyvárosban, a BLI által uralt Battery Cityben nehéz, a sivatagban, ahol a Killjoyok kultuszának követői folytatják underground küzdelmüket, még nehezebb. És a konfliktusba belekeveredik „a lány”, a Killjoyok egykori védence, akinek elvileg valamiféle messiásszerepet kellene majd betöltenie. A sztori bármiféle összegzése szánalmasan kevés a képregény hangulatának, szimpatikus őrületének, vad ötletsorozatának, bravúros világábrázolásának, történetmesélési eleganciájának és ritmusának érzékeltetéséhez. Az első szám bolhaszőrszálnyira van attól, hogy túlzsúfolt karakter-, sztoriszál- és információ-kártyavárként összeomoljon, de ez a bolhaszőrszál pont az, ami a katasztrófát elválasztja a zsenialitástól. És akkor még ott vannak Becky Cloonan egyszerűséget, bájt, fenyegetettséget és erőszakot vegyítő rajzai, megdobva néha egy kis plusszal, mondjuk egy Szárnyas fejvadász utalással. Ha bárkinek kétségei lettek volna Gerad Way írói képességeit illetően, ideje kikukáznia azokat: most már holtbiztos, hogy az Umbrella Academy (mindkettő) nem véletlenül sikerült szenzációsan.
(Rusznyák Csaba)

VHS paradise: Tomboló ököl

Rossz ötlet az embernek dühösen, agresszívan beviharzania egy harcművészekkel teli dojóba. Kivéve, ha Bruce Lee-nek hívjak. Mert akkor a dojónak rossz ötlet ott lennie. Nem mintha a tornádóöklök- és lábfejek elől el tudna iszkolni, amikor pedig kézbe kerülnek a nundzsakuk, már úgyis minden mindegy. Lee egy legenda, a jelenet legendás, a többi meg nem különösebben számít, vagy ha mégis, akkor úgy teszünk, mintha. Ennyi kijár a legendáknak. Emlékezzünk együtt a dojo harcosainak szétvert fejeire!

Beyonder: Fogalmam sincs, melyik volt az első Bruce Lee-film, amit láttam. Talán a Tomboló ököl, talán A Sárkány útja, vagy valami más. Nincs is igazán jelentősége, mert számomra Lee nem színész volt, aki különféle filmekben végtelenül profán módon szerepeket alakított, hanem valami misztikus, emberfeletti figura – leegyszerűsítve: Legenda –, aki történetesen filmekben is feltűnt. Először, még 7-8 éves gyerekként, a családi könyvtárban sikerült találkoznom vele egy-egy könyv (konkrétan: Plavecz Tamás-Plavecz Nándor – Bruce Lee; Leyrer Richard-Szabó Julianna: A kung fu királya) címlapján. Mind az életrajza, mind az ikonikus fekete-fehér fotók nagy hatással voltak rám, a fejemben (még egyszer: általános iskolás gyerek voltam) a filmekből vett képek és a Lee életét dokumentáló felvételek egybemosódtak, és így már azelőtt mitikus hősként csodáltam, hogy akár csak egyetlen kockát is láttam volna az életművéből. Amikor aztán sikerült hozzájutnom egy VHS-hez, már nem tudtam a filmet filmként nézni, és közönséges fikcióként kezelni, Lee mágikus jelenléte ugyanis minden mást – történetet, mellékszereplőket és egyéb apróságokat – elhomályosított. Ma már nyilván látom ezeknek a filmeknek (a kollégák által lent részletezett) a hiányosságait, de Lee kultusza – számomra legalábbis – ugyanúgy él.

Borbíró Andris: Bruce Lee jókor volt jó helyen: a 60-as évek végén San Francisco a bevándorlók jogairól szóló vitáktól forrongott (1970-re a városban élő kínaiak több mint 50%-át első generációs bevándorlók tették ki.), Lee pedig határátlépő volt, Frisco-ban született (máig a város egyik "kabalaállata", annyi "Bruce Lee is my homeboy" pólót sehol sem láttam, mint SF utcáin), de a Zöld Darázs kínai szolgájaként, később büszke kínai szabadsághősöket játszott gonosz japán megszállók ellen, de közben amerikai, így nemzetközi sztár lett, Chuck Norris-szal már a Colosseumban pofozkodott... Csakhogy Bruce Lee nem egy mázlista vagy egy ügyes opportunista volt. Számomra ő azon kevés színészlegenda egyike, aki megérdemelte kultuszát: nem egy-két kitalált szereppel, nem egy "megörökölt" sármos mosollyal, hanem rengeteg munkával, szívóssággal küzdötte be magát a filmiparba (és persze, nyilván, erre rásegítettek halálának misztikus körülményei is - de ez aligha róható fel neki). Valódi harcművész volt, ütései és rúgásai - ezt többek között Jackie Chan önéletrajzából tudjuk -, ha kellett, NAGYON kemények voltak, és egész életében megszállottan edzett. És ez mind átjön a vásznon, mit átjön, sugárzik, fröcsköl, árad róla. Habár könnyedebb, humoros oldalát csak néhány jelenetben mutatta meg filmjeiben, romantikusnak pedig valószínűleg akkor sem tudott tűnni egy másodpercre sem, mikor nagyon akart, mégis legalább annyira tartom színésznek, mint harcművésznek: rémisztő, dühös-fájdalmas grimaszai, a szeméből sugárzó, kirobbanni készülő belső feszültség olyan karizmatikus jelenséggé tette a vásznon, akit számomra sikerének farvizén befutott harcművész filmek színészeinek - Chuck Norris, Steven Seagal, Van Damme és a többiek - egyike sem volt képes megközelíteni.

Desrix: Hú, a Tomboló ököllel kapcsolatban nagyon felemás érzéseim vannak. A bunyókon, illetve a büdös, gonosz japánokon kívül más nem maradt meg belőle, már ami az emlékeket illeti. Ezért hát érettebb fejjel újranéztem. Nem kellett volna. Nagyon nem.  Botor tettem legyen figyelmeztetés mindenki számára: ami évekkel ezelőtt ámulatba ejtett, az most kínos feszengésre sarkallt, még úgy is, hogy tudatosítottam magamban, ez egy nagyon régi film, nincs mit számonkérnem rajta. Nagyfokú igazságtalanság lenne részemről, ha a jelenkori énem ízlés(ficam)halmazán próbálnék metszetet találni a Tomboló ököl jelentette... mivel is? Élménnyel? Mondanivalóval? Nem, nem szabad, hagynom kell, hogy a régi ideák visszhangja megüsse fülem, és valamelyest felidézzem, miért volt vonzó a magányos hős bosszúhadjárata. Felnőtt szemmel gyereknek tűnik a film is, megmosolyogtatóan végletes karakterekkel, amik voltaképp archetípusok csupán. Nagyon könnyű volt befogadni a fekete-fehér alapszitut, az elnyomó, arrogáns, gonosz japánokkal és a szerény, szelíd, elnyomott kínaiakkal. Egy, csak egy ember van a páston, aki be meri vállalni, hogy kiáll az igazságtalanság ellen, kerül, amibe kerül. A harcművészet tiszta, erényes dolog, megoldást jelent a gondokra, a korrupt bürokrácia ellenben álnok és minden hájjal megkent. Egyszerű ez, nem úgy, mint a tragédia, az elvek mellett kiállás, a politikai viharok, a telefonszerelés vagy a nyárson sült macska receptje. De Bruce Lee megmutatta, hogy kell elbánni egy egész dojo-nyi szamurájjal, úgyhogy innentől fogva ez volt a lényeg nekünk, itt, Magyarországon.

Dr. Sick Fuck: Komikusan primitív, radikális népnemzeti hülyegyerekeket leiskolázó nacionalizmus, kifestőket idéző narratíva és karakterek, a cselekménytől tökéletesen idegen, kényszeresen hozzáfércelt romantikus szál, súlyosan szar parókák, hülye vicsorgások és kurjongatások. Néhány tényező, ami miatt ugyancsak zavaró lehet az ifjabbak számára a Fist of Fury első 15 perce. És akkor megkezdődik a nagy dojo-leszámolás, az a jelenet, ami új korszakot nyitott a harcművészeti filmek történelmében.
1972-ben járunk, tehát nincs CGI, nincs drót, nincs rángatózó kamera, nincsenek gyorsított felvételek meg fiszem-faszom trükközések, nincs hisztérikus vágástechnika; hanem hosszú snittek, kidolgozott és összepróbált koreográfiák, hozzáértő, felkészült színészek, azok vannak. Ez a jelenet mindmáig szakmai standard, kötelező kör, martial arts színészek számára megoldandó diplomafeladat; nincs olyan harcművészeti koreográfus, aki legalább egyszer ne rendezett volna hasonlót. Mégis: Bruce Lee bámulatos robbanékonysága, ördögi gyorsasága, technikai felkészültsége és leleményessége, félelmetes kisugárzása a mai napig etalon, ahogy azt a film utolsó 10 perce, a grand finale is ékesen bizonyítja.
Mese nincs, a Fist of Fury korszakos film, divatot teremtő és trendet buktató. Megváltoztatta a közönség elvárásait, átformálta igényeit, utat tört nyugat felé, melynek következtében a klasszikus kardjátékfilmek kereskedelmi eredményei durván leromlottak, a Shaw Brothers stúdió hanyatlásnak indult, a Raymond Chow-féle Golden Harvest pedig magasra emelkedett. 2013-ból szemlélve a történéseket, a filmbarátok a nyilvánvaló és máig kiaknázható hozadék mellett is sokat veszítettek azzal, hogy Bruce Lee éppen az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején látványos fejlődést mutató, egyre sötétebb és véresebb és nihilistább wuxiák kárára tündökölt oly fényesen.
Az pedig minimum tragédia, hogy egy évvel a bemutató után már halott volt.

TheBerzerker: "Imre bácsi, egy jó Bruce Lee-t?" Ezzel a mondattal egrecíroztattam a szembe szomszédot nagyjából 4-5 éves koromban amikor becsöngetett hozzánk. Na és persze, mielőtt átmentem hozzájuk zsíros kenyeret enni, mert tény, hogy a szomszédban még a zsíros kenyér is jobb, mint otthon. Bruce Lee munkássága legalább olyan fontos mérföldkőnek számít az életemben, mint a komplett olasz alámondásos kalózhorrorok együttvéve. Mai szemmel nézve, sőt megkockáztatom, hogy még akkori szemmel nézve is több sebből vérzik a cselekmény, a filmnek a direkt nacionalizmus és a mérhetetlen túljátszás adja meg a sava borsát. Ennek élvezetéhez természetesen muszáj egyfajta masszív nosztalgiaköntösbe burkolni az egészet, mert anélkül, lássuk be, nem működik. A Bruce Lee köré fonódó legenda sokak számára érthetetlen lehet, karizmatikus, de sokszor önelégült jelleme és viselkedése miatt, ám a harcművészetekhez és a filmezéshez való hozzáállása a mai napig példamutató mindenki számára. Minden hibája és bugyutasága ellenére a Tomboló ököl fontos szerepet játszott a kisgyermeki énem egészséges fejlődésében, hiszen ez volt életem első harcművészettel foglalkozó filmje. És bár az emlékek mindent képesek bearanyozni, a nagyságot mégis az prezentálja leginkább, hogy hogyan csorbítja ki az idő vasfogát. Bruce Lee pedig nem csak egy fogat csorbított ki, hanem a komplett fogsort kirúgta, már a 70-es években! 

Acélember

Kicsit megint megvezettek, pedig már tudhattam volna, hogy Zack Snyder filmjeinek mindig csak az előzetesei igazán jók. Hiába pumpált bele a DC bő 200 millió dollárt és a Bosszúállókat hóra hívó pusztításorgiát a Superman-mítosz szélesvásznú (és mindentől függetlenül, tegyük hozzá: rég megérett, rég esedékes) rebootjába, és hiába igyekeztek annak hangvételével meglovagolni a jelen filmben is producerkedő Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiájának trendjét, az eredmény csak félsiker. Jó kis időtöltés az Acélember a vödör popcorn és a fél liter kóla mellé, de a rá költött pénzen, a rá pazarolt tehetséges szereplőgárdán és Hans Zimmer fantasztikus zenéjén kívül nem sok minden fog megmaradni belőle.

Az egyébként unalomig ismert, nagyjából semmi újdonsággal nem szolgáló kryptoni prológus kiváló zanzáját nyújtja a rákövetkező két órának: a vékonyka, következetlen sztorit (Ha Zod tudja, hogy a bolygónak úgyis annyi, mit akar elérni a katonai puccsal?) feleslegesen elnyújtott, megalomán akció takargatja, amiben Snyder minden alkalmat megragad arra, hogy valami grandiózust mutasson, és ezzel folyamatosan agyonnyomja a koncepcióban rejlő drámát.

Davis S. Goyer forgatókönyve egyértelműen a Batman Begins dramaturgiáját hasznosítja újra (ami meg persze a ’78-as Superman dramaturgiáját kölcsönözte, úgyhogy a kör teljes). Eredettörténet után felnőttkori „ki vagyok én, és mi a helyem a világban” útkeresés, meg-megszakítva gyerekkori flashbackekkel, félúton felbukkanó gonosztevőkkel (ha már a kryptoni tanács megtette nekik azt a roppant logikus szívességet, hogy bűneikért száműzte őket a bolygó szétrobbanása előtt), és városamortizáló fináléval. De ami az említett „elődökben” működött, az itt kevésbé. Goyer sokkal ügyetlenebb író, mint Nolan (akivel a Beginst még együtt jegyezték), nem ért a karakter megalapozásához, a dráma felvezetéséhez, a belső konfliktusok tálalásához, így a történet érzelmi vetületeivel képtelen bármi érdemlegeset kezdeni. Az első egy órán az látszik, hogy minél előbb le akarja tudni a Supermanné válás folyamatát, a „szükséges rosszat”, minél előbb a zúzáshoz akar érni, és olyanokat akar írni a szkriptbe, hogy „és akkor még hat felhőkarcoló összeomlik a harcoló felek körül”.

Ennek megvalósításához viszont Zack Snyder legalább ért, ez kétségtelen, és ezúttal még a hülye pózolós beállításait és lassításait is képes hanyagolni. A film második fele eszméletlen akcióhullámvasút, brutális erejű látványorgia, szuperdinamikus pusztításmaraton, aminek eposzisága és intenzitása tényleg csak a Bosszúállók fináléjához mérhető. Lesznek eltátott szájak és kikerekedő szemek, csak, mint Hollywoodnál oly sokszor, most is pusztán a cirkuszi mutatványnak szólnak, nem a történetnek, ráadásul amikor a szereplők a hatszázadik falon repülnek keresztül harc közben, és a nyolcvanadik autót/vonatot/tartálykocsit dobják egymásra,  akkor már túl zsibbadt a néző ahhoz, hogy le legyen nyűgözve.

A film egyszerűen üres, és még Superman felemelő, reménykeltő, inspiráló természetét, hatását is csak félig-meddig sikerül érzékeltetni. Pedig Henry Cavill isteni Acélember lenne, ha igazán hagynák neki, ha több dolga lenne annál, hogy jól mutasson, ha nem csak az számítana, hogy tartása, kiállása, megjelenése tökéletes legyen, és hogy jó nagyokat tudjon ütni.

Ugyanakkor magában a filmben is csak ezek számítanak.

Bullet to the Head

A ’80-as évek akciófilmjeinek koporsójában már annyi túlméretezett szög van, hogy úgy néz ki, mint egy tűpárna, de Walter Hill, Joel Silver és Stallone (pedig milyen geekszívet dobogtató trió ez!) találtak pár szűz helyet, ahová beverhetnek még néhányat. Az olasz csődör egy bérgyilkost alakít, aki az első jelenet után siet elmondani, hogy ő bizony saját szabályai szerint dolgozik, nőt és gyereket nem öl. Szűk másfél órával később a fináléra egy elhagyott gyárépületben kerül sor, ahol meg kell menteni a főhős túszul ejtett lányát. A film pont olyan, amilyennek ezek alapján várni lehet: kétségbeesett erőlködéssel próbál visszahozni egy korszakot, egy stílust, amit rég meghaladott a világ. És még csak nem is csinálja jól.  

Az Expendables 2-nek az volt a baja, hogy önmaga kínos paródiájává vált, ennek meg az, hogy egy komolykodó tucat bosszúfilm, alkalmankénti poénkodásokkal, videofilmszínvonalú produkciós minőséggel – már a ’90-es években is legfeljebb a tékák polcain fért volna el, senkinek ne vérezzen a szíve, hogy nem jutott el a hazai mozikba. Az izomhősöket nagyjából úgy lehetne minőségien rehabilitálni, ahogy a Rambóban (látványosan és faarccal), vagy úgy, ahogy az Erőnek erejével-ben (szimpatikus iróniával). Bár sajnos utóbbi is (akárcsak a Bullet to the Head) akkorát bukott, mint az ólajtó, úgyhogy enyhén szólva kérdéses ezeknek az egykori ikonoknak a jelenlegi létjogosultsága. Slynak lassan el kellene gondolkodnia a nyugdíjon.

Az Alexis Nolent francia képregényét alapul vett sztori csak alibinek van: a bérgyilkos főhőst megbízói átverik, ezért egy zsaruval (Kang Sung) szövetkezve nekiindul, hogy ledaráljon mindenkit, aki elé kerül. Csöpög a filmből a keménység, a brutalitás, van sok bunyó meg (a címhez hűen) fejlövés, állati hangosan dörgő fegyverek, tekintélyes mennyiségű fröcsögő vérrel, különösebb trendi hülyeségek nélkül, és elvileg egy ilyen filmhez nem is kell több annál, amit az utóbbi pár sorban írtam. De azért mégis: jó lenne, ha ez a produktum nem csak azért létezne, mert Stallone épp ráért, ha nem csak abból látszana, hogy Hill rendezte, hogy kiírják a nevét az elején, ha tartalmazna legalább egy, mondom, EGY emlékezetes akciójelenetet. Ha már akciófilm, ugye.

Továbbá az sem ártana, ha Sung nem csak azért lenne a filmben, hogy szerencsétlen sidekickként mobiljával elvezesse a következő célponthoz a főszereplőt (oldschool stílusban nyomuló öregharcos vs. modern kütyüfüggő fiatal, na, ne bassz), aki cserébe hülyézi, ócsárolja, lenézi, alkalomadtán koreai származásán élcelődik. Ez a teljesen ad hoc ingázás a keménykedő bosszúfilm és a jópofizó buddy movie között abszolút kudarccal végződik, főleg az utóbbi miatt, ugyanis a karakterek botrányosan unalmasak, viszonyukat pedig mindössze lapos poénkodások alapozzák meg.

A Stallone és a Jason Momoa közti fejszés párbaj az egyetlen, ami valamennyire szórakoztató, csak hát, akármilyen jól fest is Sly 66 évesen (és tényleg), Momoa mellé állva félti őt az ember, hogy már attól holtan esik össze, ha a másik csak ránéz. Amúgy játszik a filmben Christian „ez még él?” Slater is. (Ezt csak így jegyzem meg, mert mégiscsak illik megemlíteni, de nincs semmi, amit hozzá lehetne fűzni.) Nem megy ez így. Ha mindenképpen erőltetetni akarják a ’80-as évek akciófilmjeit, akkor a ’80-as években játszódó akciófilmet kéne csinálni, ’80-as évekre hajazó képi világgal és zenével, hóban majdnem tökpucéran bunyózó izomkolosszusokkal meg dagadómuszklis szkanderrel, és ollóval szeletelt pizzával. Persze, azt se lehetne gagyisággal megúszni, muszáj lenne jól csinálni. Mert pusztán a nosztalgiázásból még nem lesz film.

Judge Minty

Miközben abban reménykedünk, hogy Karl Urban nemrég tett nyilatkozatát, miszerint a Dredd folytatása a korábbi hírekkel ellentétben mégsem halott ügy, előbb-utóbb hivatalosan is megerősítsék, néhány lelkes rajongónak hála úja ellátogathatunk Mega City One-ba; de főleg a Cursed Earth-re. Egy ideje már elérhető a Judge Minty című fan-film, ami egyfajta Dredd spin-off, ha úgy tetszik, és nem mellesleg a 2000AD áldásával készült, egy 1980-as, természetesen John Wagner írta képregény alapján. A sztoriban a kiöregedett bíró elhagyja a nagyvárost, hogy a mutánsokkal, bűnözőkkel, őrültekkel, szörnyekkel teli senkiföldjére vigye a törvényt - akkor is, ha beledöglik.

Steven Sterlacchini filmjének nyilván megvannak a rajongói produkciók tipikus hátulütői, és ezalatt nem csak az alacsony költségvetést kell érteni, hanem pl. az operatőri és vágói munkát is (több beállítás nagyon suta, sokszor tévéfilmes jellegű az egész), összességében mégis toronymagasan emelkedik ki a hasonló művek közül. Stílusos, kemény, hangulatos és szórakoztató, Edmund Dehn nagyszerű a címszerepben (maga a mellékszereplő Dredd, akit Greg Stalpes képregényrajzoló játszik, sajnos kevésbé meggyőző), ráadásul a CGI sem rossz, Mega City One-ról is kapunk egy-két lenyűgöző látképet, a Cursed Earth pedig nagyszerűen megvalósított posztapokaliptikus helyszín (külön piros pont jár a Killdozerért). Ha van ma szabad fél órád, erre töltsd!

Micro Mayhem!

Hollywood? Pfff! Gyerekek, felejtsetek el minden mást, itt van az év akciófilmje: pofátlanul vagány, véres-kipufogógázas-észvesztő stop-motion autóshajsza!

Halálos iramban 6.

Mókás olvasgatni a külföldi kritikákat, amiknek szerzői óvatos, bizonytalan bocsánatkérésekkel adják az olvasó tudtára, hogy tetszik nekik a film. Mintha az agyatlan, specifikusan és tudatosan férfias zúzás iránti vonzalom elismerése valamiféle bűn lenne – lehet, hogy máshol az is. Szerencsére itt a geekzen leszarjuk az ilyesmit, nem vagyunk mi semmiféle magaskultúra zászlóvivői, és hogy ezt kapásból demonstráljam is, hadd fogalmazzak úgy, amolyan cizellált visszafogottsággal, hogy a Halálos iramban 6. kurvára szórakoztató filmbanzáj. Persze, nyilván nem mindenki fogja így gondolni, de akkor hadd segítsek: a lényeg, hogy az előző részek ismeretében mindenki pontosan azt fogja kapni, amit vár. Aki papírvékony karakterek idióta és pózőr dialógusaival kitöltött röhejes akcióbaromságot vár, az azt kapja. Aki tökös macsók vagány keménykedéseit és kipufogógázzal sűrített, őrületen szórakoztató autós zúzdáit várja, az azt kapja.

Mert komolyan: legkésőbb akkor, amikor a negyedik rész nyitányában Vin Diesel elszáguldott autójával egy aszfalton gumilabdaszerűen pattogó, és közben fel-felrobbanó nyerges vontató alatt, amint az épp átfordult a levegőben, a sorozat olyannyira maga mögött hagyta a realitás földjét, hogy a világ leggyorsabb kocsijával is örökké tartana oda a visszaút. És az dokumentumfilmnek tűnik a hatodik etap egyik-másik mutatványához képest. Szóval, aki ennyire már nem tudja szászpenzsölni a diszbelífét, az legfeljebb akkor üljön be a Halálos iramban 6.-ra, ha direkt picsogni akar az interneten a film hülyeségeiről. Mert azokból van bőven.

A sztori részletezésével (Vin Diesel és csapata szövetkezik Dwayne Johnsonnal, hogy lekapcsolják a szuperveszélyes McGuffint elrabolni készülő csúnyarosszembert, Luke Evanst) nem siettetném a klaviatúrám amortizációját, mert nincs semmi jelentősége, a hihetetlenséggel teleszórt forgatókönyv olyan amilyen: meg-megtántorodik az erőlködéstől, hogy úgy alakítsa az eseményeket, hogy azok ürügyként szolgálhassanak a lehető legelképesztőbb autós mutatványokra. Justin Lin, aki a harmadik rész óta gondozza a mostanra Mission: Impossible-lé gyúrt franchise-t (ez a kaland végre becsatlakozik annak a filmnek a végébe, mert a negyedik-ötödik rész ugyebár a Tokyo Drift előtt játszódott), totális szégyentelenséggel sorakoztatja az egymásra licitáló cápaugrásokat; ebben a világban egy száguldó autóról sértetlenül való le-, át-, keresztül-, oda-visszarepülés olyan triviális tevékenység, mint egy húszméteres kocogás, többszörösen borulni egy kocsival pedig annyi, mint megbotlani a nappali küszöbében.

De egyrészt van abban valami szimpatikus, ahogy Lin mindezt rezzenéstelen pókerarccal adja elő (szeretem, ha az alkotók tisztában vannak azzal, hogy mit csinálnak, tartják magukat hozzá, és büszkék is rá), másrészt legalább következetes a koncepcióhoz. Minden konfliktus, legyen az akár szerelmi, fizikai, ideológiai (igen, van ilyen, persze a franchise saját értelmi szintjén), kerekeken száguldva dől el, és a produkciós minőségre senkinek nem lehet panasza (noha, és ezt mindenképpen meg kell jegyeznem, az ötödik rész fináléjának masszív, szuperdinamikus zúzdáját nem sikerül megfejelni).

Diesel és Johnson pedig még arra is képesek, hogy néhány hülyeséget simán elhitessenek velünk. Nyilván nem a legjobb színészek a világon, viszont jelenlétük a vásznon abszolút, és akár autóval zúznak, akár ököllel (van alkalmuk bőven mindkettőre), a néző nem tud nem vigyorogni – még ha az ensemble cast maradéka kissé meg is sínyli kettejük karizmáját (főleg az újonc Gina Carano, de még Paul Walker is). A Halálos iramban 6. az év legelszálltabb, legpofátlanabb, legesztelenebb akcióhullámvasútja.

Riddick trailer

Vin Diesel még mindig nem fél a sötétben, a társai/ellenségei meg még mindig megdöglenek benne. Az új trailer kicsit olyan benyomást kelt, mintha a Pitch Black remake-e lenne, de akkor is baromi jól néz ki.

VHS paradise: Kobra

„Dögvész vagy. És én a gyógyszer.” Az amúgy igencsak gáz dumákkal teletömött filmnek ez az örökbecsű sora ott díszeleg a poszteren is, ami olyan eszméletlenül szupercool, hogy azt sem tudom, hol kezdjem méltatni. Stallone szerelését, napszemüvegét, géppityuját, laza testtartását, arckifejezését a VHS-korszakon érlelődött szem számára csodálatos stílussal ruházza fel a vörös-fekete színvilág, és igen, tudom, hogy nagyjából a Terminátor plakátját nyúlták le, de a rohadt életbe is, ez sokkal faszább annál. Egyébként a film Paula Gosling Fair Game (illetve néha Running Duck) című könyvéből készült (a szkriptet maga Stallone írta, és Joel Silver is csinált belőle egy adaptációt William Baldwinnal és Cindy Crawforddal 1995-ben (Fair Game – Tiszta játszma). Ebben eredetileg szintén Stallone játszott volna, gyanútlanul, de gondolom, valaki még időben szólt neki, hogy ezt a filmet egyszer már leforgatta alig 10 éve, így inkább elegánsan elsomfordált. Mindkét film, a Fair Game és a Cobra is meglehetősen szar. Csak utóbbi szórakoztatóan az.

Nagy Krisztián: A Cobra a hazai VHS kalózkópiahőskor végén landolt a látóköröm peremén, ami meglehetősen korlátozott volt, mivel akkoriban csak a Galaktika magazin nyúlfarknyi bekezdésekből álló Filmhírek rovatából tájékozódhattam, pontosabban csorgattam a nyálam az elérhetetlennek tűnő amerikai horror- és sci-fi filmek dióhéjban összefoglalt tartalmára. Ezen felül két konkrét beszerzési forrás létezett: a faterom kamionos haverjának Franciaországból behozott másolt kazettái, illetve a magyar bootleg képregényfeldolgozások, amelyeket jellemzően előbb olvastam, minthogy maga a film (mint például az Aliens vagy éppenséggel a Cobra) bekerült volna a salgótarjáni Apolló mozi műsorába. Az első metódus eredményeképpen egy ideig iszonyat menő voltam a suliban a Zöld erdő szelleme (a nagyon fiatalok kedvéért: ez volt az Evil Dead csempészferdített címe) kópiájával, amit egyszerre csak hatan mertünk megnézni, és így történhetett meg, hogy előbb láttam egy nőt megerőszakoló fát, mint egy tisztességes pornófilmet. A második metódus is mély nyomott hagyott bennem, de mivel nagy általánosságban Derricken és Lindán szocializálódtam, és az amerikai rendőrségi módszerek kissé ködösek voltak akkoriban számomra, Cobretti nyomozó laza kúlsága napszemüvegestül-kéziágyústul mondhatni dokumentarista akkurátussággal tárta elém egy amcsi nyomozó szürke és dolgos hétköznapjait. Itt már a hangalámondás gyönyörű sutaságaiból is kimaradtam, mert az első komolyabb mozis élményeim közé tartozik (melyek közül a legsokkolóbb a Sárkányölő volt, amelyben a tény, hogy megeszik a királylányt, élesen szembement minden addig általam ismert sárkányos mesekonvencióval). Mindent összevetve a Cobra markánsan kiemelkedik hasonszőrű nyolcvanas társai közül, már csak azért is, mert a plakátja alapján én sokáig azt hittem (egész pontosan amíg nem láttam a filmet), hogy a hegesztőpisztollyal keresztezett géppisztolynál faszább lőfegyver nem is létezik.

Ramiz: Érdekes, hogy a vasfüggöny mögötti másolós-csempészős VHS korszak kulturális hagyatékai, melyekkel a 90-es évek elején gyerekként még én is bőven szembesültem, hogyan váltak megszokottból kínossá és idegesítővé, majd - napjainkban - a nosztalgia patinájával futtatott retro kincsekké. A First Blood (nálunk természetesen csak Rambó) érzelmi csúcsjelenete a zokogó főhőssel például egészen más élményt nyújtott, mikor a magyar hangalámondást az egész film alatt egyedül végző fiatalember érzelemmentes hangja elnyomta Stallone hisztérikus monológját: "feküdtünk a vietnami dzsungelban, éppen mondott valamit, aztán a következő pillanatban egyszerűen eltűnt a feje, érted?". (A kölcsönkapott Rambo 2. kazettán már cseh vagy lengyel felirat is volt ezen felül, úgy rémlik.) A Cobrával még cifrább a helyzet, azt ugyanis én is, ahogyan sok más kortársam, képregényként olvastam rojtosra, a mozgókép sokáig csak a fejemben pörgött - de tudván, hogy a film létezik, a szokásosnál még magabiztosabban keltettem életre képzeletemben a borostás, gyufaszálat rágcsáló zsarut, Stallone Terminátorát, aki (ez csak mostani észrevételem) bármelyik olasz posztap Mad Max-klónba vagy poliziesci-be is simán elment volna. Később, jóval később, a film sem okozott csalódást, nekem mégis mindig csak egy vékony füzetkeként fog eszembe jutni, amit egy kiskölyök nagyszüleinél, egy stefánia úti romos kúria dohos könyvespolca előtt ülve lapozgat, ha fiatal nagynénje éppen kölcsönadja neki...

Rusznyák Csaba: „Hívjátok a Cobrát!” Mondja a rendőrfőnök a szupermarket előtt, amibe bevette magát egy puskás-bombás őrült túszokkal. Az egész hóbelevancot körbezárták annyi rendőrrel, autóval, kommandóssal, mesterlövésszel, helikopterrel, amennyivel simán le lehetne rohanni Magyarországot, de „hívjátok a Cobrát”. George P. Cosmatos filmje a ’80-as évekbeli akcióműfaji manírok abszolút végletekig tornázása: a főhős egy minden ismertetőjegyében túlméretezet Piszkos Harry utánzat, sőt, paródia, az óriásnapszemüvegével, a bőrkesztyűjével, a szájából lógó gyufával, Mercuryjának botkormányszerű sebváltójával és vadászgépekhez tervezett biztonsági övével, az igazságszolgáltatási rendszer iránti megvetésével, és a foghegyről csöpögő „csak én tudom eltakarítani a mocskot ebből a világból” attitűdjével. Mindezzel én (a Star Warshoz hasonlóan) a Fazekas Attila-féle magyar képregényes adaptáción keresztül találkoztam először, és számtalanszor elolvastam, mire végre megnézhettem a filmet. Már akkor is úgy voltam vele, hogy összességében valami arcátlanul bűnrossz produktum, de részleteiben a mai napig képes lenyűgözni, és ez pont annak a ’80-as évek esszenciának köszönhető, amivel akárhogy töröm a fejem, egyetlen más film sem tud birokra kelni. Érted: Stallone hazamegy a kurvahosszú éjszakai műszak után, amit egy őrült gyilkos kinyírásával zárt, és nem ám bezuhan az ágyba durmolni, hanem leül a reggeli rajzfilmet sugárzó tévé elé, és nekiáll bőrkesztyűben, bőrkabátban, napszemüvegben pisztolyt tisztítani, miközben a hűtőből kikotort, ollóval (OLLÓVAL!) szeletelt fagyasztott pizzamaradékot tömi magába. Szerintem Kobráról elfeledkeztek a Chuck Norris-viccek kitalálói.

Dr. Sick Fuck: Stallone klasszikusa a ’80-as évek akciófilmjeinek megkérdőjelezhetetlen vezérharcosa, a VHS korszak egyik kulcsműve, a geekz-függőség széles körben kultivált kapudrogja. Cobra Cobretti (baszki, hogy lehetett ilyen nevet kitalálni?!) először lő, majd megint lő, és csak aztán veri pofán a polgári jogok miatt aggodalmaskodó kollégát. ’51-es Mercuryt hajt, pisztolytáska helyett övbe dugva hordja a fegyverét (amelynek markolatát egy kobra típusú kígyó képével ékítették!), mégsem lövi szét soha a tökeit, mert az nagyon uncool volna. Otthonában is bőrkabátban, bőrkesztyűben és Ray Ben napszemüvegben ücsörög, miközben ollóval felvágott fagyott pizzát eszik a tévé előtt. Gyakorlatilag mindenbe beleszarik („Just go ahead. I don’t shop here.”), de törvényalkalmazó erőként sziklaszilárd etikai kódexet alakított ki a szolgálatban töltött évek során. Van még a filmben kurvasok sikoltozás és erőszakos igazságtevés, hihetetlenül szar frizurák, hatalmas kések és további változatos gyilkok, ostoba szintetizátoros-villanydobos rockzenére vágott montázsok, vérengző motoros galeri, a kis költségvetésre kárhoztatott producerek Arnold Schwarzeneggereként funkcionáló Brian Thompson, illetve a színészetről halovány segédfogalommal sem rendelkező Brigitte Nielsen abszurd méretű cickói is jelentős szerephez jutnak. Mindezek után nem is lehet kérdéses, hogy nem csupán helyes, hanem kifejezetten előremutató döntés volt 30 egységnyi zsebpénzt kiadni a filmplakátért, ami iszonyúan jól nézett ki a Rambo 2 posztere mellett.

TheBerzerker: "Cobretti a megszállott nyomozó!" Ezzel a mondattal próbálta a '80-as évek végén, a '90-es évek elején a másolt VHS-kazetták előzetese elhitetni nézőjével, hogy Kobra személyében egy igazi vadállattal lesz dolgunk. Marion Cobretti (igen női neve van) keményebb és vagányabb bárkinél. Még egy csapat szektánál is, aminek a késeivel az alföldi magyar parasztok is elégedetten szelnék a reggeli szalonnájukat. A Kobra olyan esszenciális mérföldköve a '80-as évek akciófilmjeinek, mint Schwarzenegger munkássága úgy általában. Kíméletlen brutalitása és vészjóslóan sötét hangulata mellett a film azonban sok tanulságot is tartogat, és sok mindent képes megtanítani a nézőjének. Láthatjuk, mennyire hülyén néz ki Stallone az 50 láb magas Brigitte Nielsen mellett, rájöhetünk arra, hogy a bőrkesztyű, a fogpiszkáló és a Ray Ban igenis kurva vagány kombináció, és korát erősen megelőzve egyfajta gasztronómiai forradalomként tárja elénk a pizzaolló misztériumát. Ha ehhez hozzávesszük a közkézen forgó, hátulról más sztorit tartogató magyar kiadású Kobra képregényt, minden geek elismerően csettinthet és helyezheti George P. Cosmatos filmjét a gyerekkori memoárjainak polcaira.

Star Trek: Sötétségben

(Spoilermentes) Előre megfogadtam, hogy akár jó lesz a Sötétségben, akár rossz, nem fogom amiatt verni rajta a port, hogy mennyire nincs köze az eredeti Star Trekhez, sőt, igyekszem önmagában élvezni. Saját magam legnagyobb meglepetésére sikerült is. J.J. Abrams filmje teljesen maga mögött hagyja a franchise olyan fő eszményeit, mint a felfedezés, a moralitás és a humanizmus, sőt, olyan pofátlanul militáns (hadihajó van, titkos akció, Kirkre pedig orgyilkosküldetést bíznak), hogy én szégyellem magam Gene Roddenberry öröksége nevében, viszont hangos, zajos, durva, csilli-villi, látványos akcióorgiaként működik.

Az Enterprise legénysége ezúttal a Föderáció egy renegát tisztje, John Harrison nyomába ered, aki kegyetlen terrortámadást hajt végre Londonban, majd pedig az amiatt összehívott válságtanácskozás résztvevőit tizedeli meg. A tettes a nem éppen baráti Klingon Birodalom területén bújik el, így Kirkék háborút kockáztatva próbálják levadászni a titokzatos férfit, aki természetesen nem az, akinek mondja magát, és még csak nem is a személyazonosságával kapcsolatos titok az egyetlen, amit őriz.

A cím ne tévesszen meg senkit, a Vasember 3 után a Sötétségben zsinórban a második hollywoodi blockbuster idén, aminek marketingjében félrekalkulálták az első résznél valójában csak egy árnyalattal borúsabb hangvételt: van egy rosszember, aki csúnya dolgokat csinál, és emiatt sokan meghalnak.  De ez csak ürügy az akciózásra, nincs mögötte igazi, átérezhető veszteség és feszültség, még kevésbé van mögötte bármiféle dráma, moralitás, belső konfliktus, a lényeg csak az, hogy a szereplők elkezdjenek fejvesztve rohanni rögtön a legelső jelenetben, és aztán meg se álljanak a stáblistáig. Ha mégis felmerül valami komoly probléma, legyen az akár lelki, akár fizikai, azt instant lelkifröccsel/csodaszerrel megoldják, még mielőtt igazán ki tudná fejteni a hatását.

Ettől függetlenül van karakterfejlődés, Kirk emberként és kapitányként is hozzánő a parancsnoki székhez, és végre felelősséget vállal, még ha ennek ábrázolása kissé el is van maszatolva (még ugyanazt a komcsajelenetet is megkapjuk, mint az első részben, a bánatát piával öblögető Kirkkel és a hegyibeszédet tartó Pike-kal). Triumvirátusa Spockkal és McCoyjal pedig ismét nagyon jól működik (színészileg is), annak ellenére, hogy ehhez a jó doktort egy minden értelmes ok nélkül folyton a hídon lógó, a parancsokba kéretlenül és kellő autoritás nélkül beleugató kotnyeleskedővé kellett faragni.

A rosszakon viszont már megint majdnem elcsúszik az egész film. Az egyébként remek Benedict Cumberbatch vagy faarccal irt, vagy dühösen vicsorog, háttere, motivációja majdnem annyira elnagyolt, mint Neróé az elődben, a sztori másik gazembere meg csak szimplán háborúzni akar, mert… mert az jó móka (hát már tényleg teljesen képtelenek jó gazfickószerepeket írni odaát?). A klingonok – most még – csak épphogy beköszönnek, és amellett, hogy új designjukért szeretnék megverni valakit, inkompetens homokzsákokként debütálnak a rebootolt franchise-ban – nem baj, a harmadik részre majd biztos keményebb gyerekek lesznek.

Egyébként szépen ki van glancolva a film, ahogy azt a mai fiatal közönség elvárja, az akciók látványosak, a hajók és a robbanások nagyok („fiam, ha egy folytatással nagyobbat akarsz durrantani, csak viríts még több lóvét”), a díszletek fényesek, a tempó őrületes, a kameraszögek döntöttek, és egy csomó lens flare-t észre sem venni (mert kitakarja a többi lens flare). És itt most megszegem a magamnak tett fogadalmamat, de ha te egy zúzós, pörgős akciófilmet vársz, és egyáltalán nem érdekel, hogy viszonyul ez a klasszikus Star Trekhez, akkor ne is olvass tovább: menj a moziba, meg fogod kapni a szórakoztató két órát a pénzedért.

Ha még itt vagy: ez már tényleg nem Star Trek, csak címében, karakterei nevében és űrhajói formájában, és ez még akkor is igaz, ha a karakterek interakciói tényleg jók, és ha a fináléban ott az a gyönyörű öt-tíz perc, amitől még a hardcore rajongókat is bizsergető érzés fogja átjárni. Ugyanis a régi Star Trekek közül még azok is szóltak valamiről, amik ehhez hasonlóan akcióközpontúak voltak – ez már nem szól semmiről, nem vet fel kérdéseket, csak (na, jó, inkább így: „csak”) székbeszögez egy akció-kalanddal, ami futhatna akármilyen más címen (részemről ez jót is tenne neki), vagy hívhatnák akár Star Wars demónak is. Jó kis nyári blockbuster a Sötétségben, de végleg kinyírt egy franchise-t, ami ennél több, mélyebb, intelligensebb volt, és ezért kár.

GeexKomix 59.

Age of Ultron #7

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Brandon Peterson, Carlos Pacheco
Marvel Comics

Az Age of Ultront kétségkívül senki nem vádolhatja azzal, hogy csak egy újabb „jófiúk nekiesnek a világpusztító/uraló ambíciójukkal hepciáskodó rosszfiúknak” sablonhaddelhadot kényszerít le a hű crossover-vásárlók torkán. Pedig nagyjából úgy indult: Ultron átvette az uralmat a Föld nagy része felett, a hősök döntő többsége elbukott, szóval posztapokalipszis volt, menteni kellett a menthetőt. Csakhogy Rozsomák úgy gondolta, a mentés nem azt jelenti, hogy le kell verni Ultront, hanem azt, hogy vissza kell utazni az időben, és megakadályozni, hogy egyáltalán létrejöjjön. És mivel Ultront Hank Pym teremtette, szuperhős szuperhősnek lesz farkasa, mert a kanadai mutáns nem hisz abban, hogy egy apokalipszis-szcenárió veszélyének fennállásakor elég a szép szó, így a „légyszi ne kreálj egy Ultron nevű mesterséges intelligenciát, mert egyszer majd kicsinálja a Földet” helyett inkább csak annyit mond, „snikt”. Ezzel ért véget a hatodik rész (mit mondjak, nem számítottam rá, hogy ilyen fordulatot vesz a sztori). Rozsomák és útitársa, Sue Storm most visszatér a jelenbe, ami persze múltbeli akciójuknak hála megváltozott, de legalább nem hever romokban, és nem halt ki az emberiség fele. De attól még vannak bajok. Pl., hogy nagyon úgy tűnik, ebben a jelenben egy diktatórikus Tony Stark tartja vasmarkában Amerikát (vagy az egész világot?). A koncepció érdekes (alig várom a következő részben az ok-okozati összefüggések levezetését, a „pillangó-hatás” kifejtését), Bendis izgalmasan ír, a rajzok is rendben vannak (bár a múltbeli jelenetekért felelő Carlos Pacheco munkájához viszonyítva a jelen képekbe öntéséért felelős Brandon Peterson bizony felsül), de, csak hogy kicsit kötözködjek is, nem bántam volna, ha az előző rész merészségéből erre is jutott volna. Mert az, hogy majd kiderül, ez a jelen sem feltétlenül jobb, mint amit Ultron robbantott szét, a könnyű megoldás, sokkal érdekesebb lett volna, ha Pym kinyírása után a főhősök egy olyan világba térnek vissza, amiben nagyjából rendben mennek a dolgok. Szép morális gordiuszi csomó lett volna belőle.
(Rusznyák Csaba)

Helheim #2

Történet: Cullen Bunn
Rajz: Joelle Jones
ONI Press

Folytatódik az Oni Press vérben tocsogó, óriás viking Frankenstein szörnnyel démoni vad harcosokat felhentelős horror-fantasy sorozata. Hamlet kb. így kezdené a szokásos geekgazmus hatása alatt született cikkét a Helheimről, de tulajdonképpen tényleg így lehet a legjobban leírni, hogy miről van szó. Az első rész végén a frissen megmurdelt helyi híróból, Rikardból, és halott harcosok hozzáadott testrészeiből összebarkácsolt élőhalott viking-Hulk most már bevetésre is kerül, ami során felaprít egy horda mutáns banditát, megmentve ezzel egy családot. Továbbá megtudjuk azt is, hogy bár a draugr-Rikard erős meg nagy, de nem elpusztíthatatlan, viszont szerencsére könnyen és helyben javítható, hiszen pótalkatrész ugye akad bőven arra, amerre jár. Nincs mit szépíteni rajta, a Helheim nem éppen a komplexitása, a bravúros sztorivezetése, a jól kidolgozott karakterei, vagy úgy általában az eredetisége miatt jó, hanem simán csak a magas szórakoztató-faktora miatt. Sallangmentes, egyszerű, villámgyorsan abszolválható olvasmány, ami ideális lehet mondjuk két fajsúlyos eposz közötti könnyed agylazítónak, vagy egy kakkantás időtartamára, de túl sokat valószínűleg nem fognak, mivel nem is tudnak kihozni belőle a jövőben. De ez nem baj. A második szám még gyorsabban kivégezhető, mint az első, hiszen csak az egyetlen hent maga 6 oldalt foglal el, és ezen kívül sem egy szószátyár képregény, ugyanakkor azzal  sem lehet vádolni, hogy nem is halad a történet. Ami számomra meglepő, hogy a két szám között jól láthatóan forrt egy nagyot Joëlle Jones stílusa, mert ugyan még mindig maradtak a rajzfilmes rajzok, de a karakterek már  kevésbé karikatúraszerűek, a vérontás is merészebb és látványosabb lett, és összességében is észlelhető a minőségi javulás, amitől aztán könnyebben befogadhatóbbá vált az egész látvány is. Elnézve az egyébként csini művésznő portfólióját, úgy láttam, hogy kimondottan kellemes és barátságos stílusban szokott dolgozni, emiatt azt gyanítom, hogy az előző szám során talán kísérletezni próbált egy kicsit. Részemről így is, úgyis szerethető volt. Mostanra tehát bebizonyosodott, hogy a Helheimnél semmi nagyszabásúra nem kell felkészülni, egyszerű kis B-képregényes móka lesz, de annak viszont eléggé szimpatikus, pláne, hogy mindössze úgy 5 percet kell havonta rászánnunk.
(Chavez)

Judge Dredd Year One #2

Történet: Matt Smith
Rajz: Simon Coleby
IDW

Mostanra már abszolút bebizonyosodott, hogy Matt Smith nagyon érti a dolgát íróként is, és a Judge Dredd Year One második füzetében még taszajtott is egy kicsit azon a lécen, amit már az egyébként is izgalmas felvezetésben is elég magasra tett fel. Remélem ez exponenciálisan növekedő tendencia lesz nála, és akkor a mini végére kimerülhet majd a szuperlatívuszkészletem. A második füzetben folytatódik a nyomozás a szokatlan pszi-aktivitások után, ami kizárólag gyerekeknél jelentkezik, és kimondottan egy bizonyos szektorban lévő gyerekeknél. A szkeptikus Dredd nem igazán tud mit kezdeni a jelenségekkel, ő maga a földhöz van ragadva, és különben is, az akadémián ilyet nem tanítottak, ezért elsősorban racionális magyarázatokat keres, de csak nem talál. A főbíró viszont elmondja neki, hogy több dolgok vannak földön és egen, és hogy próbálja megszokni, hogy vannak más, párhuzamos világok is a miénken kívül, márpedig ezek újabb, és korábban még nem tapasztalt veszélyforrásokat is jelenthetnek, amikre fel kell készülniük. Márpedig jelen ügyben is úgy tűnik, hogy az igazság odaát van. A sztori szépen, jó ritmusban gördül tovább, nem maradnak el a látványos (és brutális) akciók sem, ugyanakkor szerencsére már nem csak lebegtetés folyik, hanem kapunk válaszokat is, és egy nagyon ütős cliffhangert is a végére, hogy még kegyetlenebbé tegye a várakozást a folytatásig. Az egyetlen "fogást" itt találni rajta, mert hogy a sztori végén Dreddék találnak egy teleportkapuszerű energia-akármit, amibe hősünk gondolkodás nélkül belesétál, ami azért necces, még tőle is. A Year One másik nagy erénye, hogy eredeti rendeltetésének megfelelően eredettörténetként is funkcionál, hiszen most látjuk pl. az okát a psi-osztály létrehozásának, és úgy általában a Dredd univerzum természetfeletti része is itt látszik megalapozódni, valamint ugye Dredd sem teljesen az a kőszikla még, mint amilyenek ismerjük, bár hatékonyságban és keménységben már most is az élen jár. Simon Coleby realista (de egyáltalán nem szárazan), élénk színvilágú rajzai továbbra is zseniálisak, minden részletre kitérőek, az akciók kimondottan nagyszabásúak és látványosak, és különösen értékelem, hogy nem próbálta meg a korai évek látványvilágát áterőltetni a következetesség miatt. A járművek, az épületek, az eszközök és ruhák a mai igényeknek is megfelelő korszerű, illetve inkább futurisztikus külsőt kaptak, miközben a korai évek egynéhány jellegzetessége így is megmaradt. (Pl. a korai években használt, hosszabb csövű Lawgiver, ami azért itt is korszerűbb kinézetet kapott.) Smith minisorozata az egyik legizgalmasabb dolog a mostani kínálatból, ami hálistennek gyorsan segít felejteni a másik IDW-s széria gyalázatos középszerűségét. Kár, hogy nem ebből lett az ongoing. Ha valamiféle veled született képregényes előítélet miatt még mindig nem olvasod ezt a fasza kis sorozatot, akkor jó szar neked, és így jártál!
(Judge Chavez)

Jupiter’s Legacy #1

Történet: Mark Millar
Rajz: Frank Quitely
Image Comics

Már hosszú évek óta ott tartunk, hogy nem csak a hagyományos szuperhőstörténetekkel lehet  Dunát rekeszteni, hanem az azokat kiforgató, parodizáló, cinizmusba vagy realizmusba ágyazó, azokra reflektáló variációikkal is. Mark Millar is írt jó néhány ilyet, a Kick-Asstől a Nemezisen és a Wantedet át a Supercrooksig, és a Jupiter’s Legacy is ezek sorába tartozik. Szerencsére az első rész alapján ez a képregény nem a Nemezis-féle értékelhetetlen agyrémeire, hanem a kifinomultabb, érettebb, komolyabb, urambocsá’, elgondolkodtatóbb munkáira rímel. A sztori a ’30-as évek elején kezdődik, amikor egy férfit, aki a világválságban mindent elveszített, egy sziget „hívja” magához valahol az óceán közepén. Barátai egy kis csapatával engedelmeskedik a hívásnak, és a szigeten (egyelőre tisztázatlan körülmények közt) mind szuperképességekre tesznek szert, Amerika büszkeségei, hősei, inspirációi lesznek. Ugrás a jelenbe: újabb világválság van, az egykori hősök tanácstalanul nézik, ahogy a világ szétesik körülöttük, miközben csak annyit tehetnek, hogy megalomániás gonosztevőket ütlegelnek – az új generáció hősei pedig kicsinyesek, szenzációhajhászok, önzők és gyávák. Millar éles kontrasztot rajzol aközött, hogy milyennek kellene lennie Amerikának (illetve milyen volt egykor), és milyen valójában. A szuperhősök, akik közel egy évszázadon át harcoltak a mostanra megkopott és elkorcsosult ideákért, lassan a nemzettel együtt degradálódnak. A fő konfliktus két testvér közt látszik kialakulni: egyikük maradna a hagyományos szuperhősködésnél, azokra bízva a világ sorsát, akiket a nép megválasztott vezetőinek, a másik maga venné kézbe a dolgokat. Millar jól építi fel a sztorit, érdekesek a karakterei, és ha következetesen végigviszi a képregény fő motívumait, és nem bagatellizálja el az egészet egy szimpla hős-gonosz harcra, akkor ebből valami nagyon jó is kisülhet. A kezdet mindenestre ígéretes, Frank Quitely rajzai pedig nagyszerűek.
(Rusznyák Csaba)

Ten Grand #1

Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Ben Templesmith
Image Comics

Noir-horror. Straczynski. Templesmith. Ezek egyike is elég lett volna, hogy rávessem magam az Image (jelenleg minden valamire való geek kedvenc kiadója) új képregényére. De mind a három? Óóóó, hát engem itten kényeztetnek. A felesége halálától gyötört misztikus magánnyomozó(szerűség), Joe Fitzgerard, megbízást kap egy lánytól, hogy találja meg a nővérét, akinek egy Divine Will nevű, gyanús vallási szekta berkein belül veszett nyoma. Csakhogy a fickónak, aki a szektát elvileg vezeti, hősünk két évvel azelőtt röpített golyót a fejébe. Szóval ez sem egy rutinügy lesz, de hát komolyan, látott, olvasott valaha bárki olyan noirt, amiben a főszereplő ténylegesen egy rutinüggyel birkózott? Na, ugye. Akárhogy vesszük, a sztori így, elmesélve, nem tűnik különösebben érdekesnek. Van egy kopó, aki a mennyország piszkos munkáját végzi a Földön, van egy tragikus megözvegyülés, és van némi ronda, mocskos múlt mindennek a hátterében – de Straczynski az ismert hozzávalókból valami bámulatosan izgalmas, az olvasót magába rántó, szenzációs atmoszférájú képregényt gyúr. Az első szám forgatókönyvét tanítani lehetne, olyan hatásosan, precízen vezet be az okkult noir világába, olyan mesteri érzékkel adagolja a főhőssel kapcsolatos információkat (sejtetéssel, dialógussal, flashbackkel), és olyan váratlan emocionális erővel ragad tökön a cliffhangerben. A misztikum és a modern technológia (elsősorban az internet) magától értetődőnek tűnő összeboronálásért külön piros pont jár. És Templesmith képei… dinamikus, gyönyörű szín- és formakavalkádok. Minden panel szinte megszólal. Tökéletes. Az év egyik legjobb debütálása. (A Ten Grand egyébként JMS saját, Image-en belüli, innovatív „Joe’s Comics” nevű projektjének első címe – amit nemcsak olvasni lehet, hanem a füzetben lévő QR-kód segítségével hallgatni is, ugyanis néhány színésszel felvették a dialógusokat.)
(Rusznyák Csaba)

Whispers #5

Történet és rajz: Joshua Luna
Image Comics

A Luna-testvérek (Joshua és Jonathan) már eddig is nem keveset letettek az asztalra az Image berkein belül: szuperhős drámát a szuperhőscelebek hétköznapjairól (Ultra), horrorisztikus elemekkel tűzdelt science-fictiont egy láthatatlan burok alatt rekedt kisváros lakóiról, ahol a nők a férfiak ellen fordulnak (Girls), mágikus-realista eposzt a hatalomról és a bosszúvágyról (The Sword). A fivérek munkái eddig nagyszerűen sikerültek, ezúttal azonban Joshua szólóban próbál szerencsét, hogy elmesélhessen egy eléggé személyes témájú természetfeletti thrillert, melynek középpontjában a szabad akarat kérdése áll. A történet főhőse Sam, egy krónikus pszichiátriai zavarral küszködő srác, aki egyik napról a másikra felfedezi, hogy álmában képes elhagyni a testét és nem csak, hogy ebben az asztrális formában olvasni tud mások gondolataiban, de azok megfelelő irányba lökésével befolyásolni tudja a döntéseiket. Barátnője, akivel frissiben szakított, természetesen nem hisz a fantazmagóriáiban, de a szomszéd lány arra buzdítja, hogy próbálja felfedezni képessége határait. Sam így is tesz, és kiderül, hogy szerte a világon démonszerű lények sarkallják az embereket gyilkosságra, kannibalizmusra és hasonlóan szörnyű tettekre. Hősünk úgy dönt, hogy a tűz ellen tűzzel jegyében egy drogügyletbe keveredett ismerősét fenyegető dílert manipulálva szolgáltat igazságot egy gyerekgyilkos üzletemberen, ám a terv visszafelé sül el: nem csak, hogy a saját személyes és szerettei biztonsága kerül veszélybe, hanem legközelebbi projektálása során kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy egyre inkább kezdi felölteni a már látott démonok külső jegyeit, és valaki más éppenséggel az ő cselekedeteit befolyásolta a kezdetek óta. Joshua Luna nagyon jó érzékkel adagolja a revelációkat, ráadásul a rajzai még a fivéréinél is jobbak, akinek eddig a forgatókönyveket írta. A hat részes limitált széria éppen a finálé előtt áll és az eddig olvasottak alapján valószínűleg nem kell félni attól, hogy nem a kellően hátborzongató lezárást kapja a Whispers.
(Nagy Krisztián)

Dog Soldiers

- You've done this before?
- Oh yeah, we glue people's guts together all the time out here.

Kezdem az egészet egy pattanásos kockához méltó frusztrált vallomással, talán egyetértünk itt páran: Neil Marshallra valami kurvára dühös vagyok. Éspedig azért, mert a brit horror, vagy felőlem akár az általában vett, szintúgy brit zsánerfilm feltörekvő fenegyerekeként két ígéretes szösszenet után nagyon gyorsan középtempós lejtmenetbe kapcsolt, és bár koncepciójukban nem feltétlenül rossz, kivitelezésükben mindenképpen a középszerűtől a harmatosig ereszkedő alkotásokkal cseszte el a belépési lehetőséget, ha nem is pont az örökkévalóságba, de legalább az áhítatos kultisták amúgy sokszínű panteonjába. Ez már csak azért is rohadtul furcsa, mert az említett első két rendezése sztori és úgy általában ötlet szintjén nagyjából annyit tudott, mint mondjuk amennyit én kvantummechanikáról, mégis sikerült rajtuk annyit csavarnia, hogy az nem csak jó, de egyenesen kiemelkedő legyen. Innentől fogva nem igazán lehet tudni, mi történt, a jó hír viszont az, hogy az a bizonyos első kettő, azaz a Dog Soldiers és a Descent már örökre itt lesz velünk, akár az eredeti Star Wars-trilógia vagy az első Mátrix, csak hogy populárisabb címeket említsek, és ha van szemünk, hogy lássunk, akkor a munkássághoz utólagosan hozzáfércelt hülyeségek sem ronthatják el őket. Na jó, legalábbis nem olyan nagyon.

Marshall legelső rendezésről írva kapásból azzal vagyok kénytelen szembesülni, hogy ellentmondok korábbi, konkrétan a Ginger snaps kapcsán megfogalmazott önmagamnak, vagyis a Dog Soldiers (magyarul Démoni harcosok, szerintem is jézusom) pont az a film, ami nem tökörészik semmiféle pszichológiai értelmezgetéssel, eredeti sem szeretne lenni, szimplán annyit vállal be, amennyit nagyjából a cím is ígér: egy maréknyi baka csap össze benne egy erdőre való vérfarkassal, és akkor azt hiszem, el is mondtam a lényeget. Katonáink (köztük a film kvázi főszereplője és legismertebb arca, a militáns szerepekkel amúgy is tegezőviszonyt ápoló Kevin McKidd) próbagyakorlatra indulnak Skócia egy félreesőbb, vadon lepte részére, amiről amúgy korábban fél füllel különféle sötét dajkameséket hallottak, de hát ki veszi az ilyesmit komolyan? Kisvártatva aztán persze azon kapják magukat, hogy nem ártott volna figyelni, mert az éjjeli erdő (nem is annyira) állati üvöltésektől hangos, és  két és fél méteres, szőrös, farkasfejű kreatúrák vadásznak rájuk, melyeket aztán a játékidő tetemes hányadában egy rosszul védhető erdei fakunyhóban meghúzódva próbálnak megfékezni a rendelkezésükre álló szűkös eszközökkel.

Egen, ez pontosan olyan, mint ahogy elsőre hangzik: az ordasok baszom nagy, megállíthatatlan gyilkológépek minimális háttérrel (ami aztán hányaveti elmagyarázása után megint csak arra jó, hogy még kellemetlenebbé tegye szerencsétlen protagonistáink helyzetét), a katonák egytől-egyig szerethető suttyók (nem egy ízes skót akcentussal előadott beszólásukat aranyba lehetne foglalni), a többi meg nettó hangulat, túlélőhorror, mészárlás és nos, humor. Amilyen komor volt az eggyel későbbi Descent és amilyen gátlástalan marháskodásba ment át mondjuk a Doomsday, annyira elegánsan középutas a Dog Soldiers. A rettegést, a fenyegetettséget végig átérezni, nyomasztó is az egész a maga nemében (ami amúgy egy olyan elaggott sablonnál, mint ami pont a vérfarkas- vagy éppen simán szörnyfilm, azért nem kis teljesítmény), közben azonban az egészen végigvonul valami, a lappangóan morbidtól a serpenyővel csapkodó börleszkig ívelő kaján szarkazmus, ami sosem engedi, hogy végképp komolyan vegyük ezt az eleve blőd, de mégis hatásos katyvaszt. Cserébe végig remek szórakozást nyújt. Ékes példája ennek a tipikus fegyverkezős jelenet, mikor is hőseink eposzi zenei aláfestés mellett szemügyre veszik, mijük is van természetfeletti ellenfeleikkel szemben, és hát baltájuk, díszkardjuk meg elektromos kenyérvágójuk van, az. De hosszan lehetne még sorolni a többnyire legfeszültebb helyzetekben megjelenő jóízű hülyéskedést: a sérült (konkrétan félig kibelezett) szakaszvezető whisky-vedeléssel, pillanatragasztóval és a szakszerű altatást helyettesítő jobb horoggal tarkított, unortodox elsősegélyezése, a támadó farkasember figyelmének bot eldobásával és "fetch" felkiáltással való elterelése, vagy mondjuk a legbénább közlegény gyakorlott kocsmai verekedőre valló ökölharca a szemmel láthatólag megrökönyödött szörnyeteggel mind-mind egészen remek pillanatai a filmnek, és akad még jó pár hasonló.

A hivatalos trailerekben a Dog Soldierst egyébiránt mindenféle obskúrus forrásokra hivatkozva a Bolygó neve halálhoz és Ragadozóhoz hasonlítják, ami merésznek merész, de annyiból talán nem hülyeség, hogy a reménytelenül elszigetelt, ismeretlen és emberfeletti erőkkel szembenéző alakulat témáját az említett alapfilmek és a Dog Soldiers között ilyen élvezhetően tudtommal még nem nagyon dolgozta fel senki. Benne van az, ami a farkasembert, mint szörnyet csakugyan parássá tudja tenni (a maszkmunka is egész jóra sikeredett), már ha az ember fogékony az ilyesmire, és bár a szcenárióra jellemző kötelező elemekhez nem tesz hozzá semmit, ezeket legalább szépen, zökkenőmentesen hozza. Ugyanakkor nincs agyoncizellálva, szimplán egy sötét humorú, fasza akció-horror szeretne lenni, amiben történetesen két lábon rohangáló bazi nagy farkasok az ellenfelek. Hála istennek sikerül is neki.

Ami igazán rokonszenves az egészben, az, hogy egy pillanatig nem kísérli meg elmaszatolni szándékait és hatásait: ha a cím, a plakát vagy az előzetesek alapján addig nem esett volna le, az egy bizonyos ezüst levélnyitót exponáló, kellemesen riasztó prológus első egy-két perce decens oldalba bökdösés helyett talajrészeg haverként vállunkra csapva, fülünkbe ordítva közli, miről is lesz szó, amit aztán a kettős cipzárlehúzással (az egyik jól indul, a másik kevésbé) meg egy nyugodtan tahónak nevezhető telihold-shottal még meg is erősít. Ugyanígy a dramaturgia még csak leplezni sem próbálja, hogy itt bezony egy az Alienshez és fajtársaihoz címzett szerelmeslevélben adatott meg gyönyörködnünk. Önfeledten vágja az arcunkba a rémekbe véletlenül belefutó civil ártatlanok, a rutinbevetésre induló, ám elvárásaikat és félelmeiket jócskán felülmúló veszélynek kitett, vagy akár a rideg hatalmi számításnak áldozatául eső, nélkülözhető katonák azóta megszokottá silányult kliséit, és még az örökzöld „short, controlled bursts” is elhangzik. Éppen ez az őszinteség és a zsáner értő szeretete az, ami messze a lelketlen koppintások vagy a kényszeres posztbizbasz kikacsintások fölé emeli Marshall filmjét, hiszen minden már-már alapkövetelménynek számító öntudatossága mellett nem feledkezik meg arról, hogy tágabb értelemben komolyan vegye magát, azaz hogy egyáltalán egy normálisan összerakott film igényeivel éljen.

Mindezt a végig egyenletes, elfogadható színészi játék (túlerőltetnie persze senkinek nem kell magát, de hát minek is?), a költségvetésbeli hiányosságokat ügyesen kompenzáló operatőri munka, és Marshall remek arányérzékű, végig megfelelő tempót diktáló rendezése teszi teljessé. Igaz, nem olyan remekmű még, mint a Descent volt aztán három évvel később, viszont bátran ajánlható bárkinek, aki egy tökös, korrektül kivitelezett, vérfarkasos belezésre vágyna.

Kurosawa retrospektív: Rejtett erőd

A popkultúra egyik rákfenéje, hogy legalábbis a világ nyugati féltekén többnyire úgy emlékeznek Akira Kurosawa 1958-as remekére, mint a filmre, ami az egyik legnagyobb inspiráció volt George Lucas számára az első Star Wars megírásakor, mind tartalmilag, mind formailag. Ez persze lehetne hízelgő dolog is, hisz mindkét mű kitörölhetetlenül és jogosan része a filmtörténelemnek, de a Rejtett erőd azért jóval többet érdemel annál, hogy a filmesztéták körét leszámítva csupán egy érdekes lábjegyzet legyen az említett űroperához.

Kurosawa a mestere volt annak, hogy a szerzői és a mainstream film jellemzőit úgy mossa össze, hogy mindkét tábor hívei elégedetten álljanak fel a játékidő elteltével. Elég csak leghíresebb művére, A hét szamurájra gondolni, ami egy grandiózus akciókalandot súlyosbít a társadalomról, az osztálykülönbségekről, a korszakról, a morális értékekről megosztott gondolatokkal. Nála az említett két kategória egyszerűen értelmét vesztette. A műfajiságba nem félt magvas tartalmat vinni, a „művészetet” pedig nem felhígította, hanem megtámogatta a szórakoztatás eszközeivel.

A Rejtett erőd azonban, noha nem teljesen nélkülözi az író-rendező társadalomtudatos hozzáállását, kissé kakukktojás, lévén Kurosawa egyik legegyszerűbb filmje, ami tényleg „csak” annyi, amennyinek látszik: egy izgalmas, látványos kaland. Ráadásul egész életművének legkedélyesebb, legvidámabb darabja, meseszerű sztorielemekkel, kinccsel, hercegnővel, és jó, nemes emberekkel, akik végül mind elnyerik méltó jutalmukat. Sőt, még azok is, akik se nem jók, se nem nemesek. És itt jön a csavar.

Kurosawa fog egy történetet, amiben a feudális Japán háborúktól megtépázott vidékén egy hercegnő és tábornoka inkognitóban igyekszik aranyukkal a határ felé, a biztonságba, miközben egy egész ellenséges hadsereg keresi őket – és ezt a történetet két civakodó, becstelen, kapzsi, koszos paraszt szemszögéből meséli el, akik véletlenül verődnek a menekülők mellé, és normál esetben legfeljebb sokadrangú komikus mellékzöngék lehetnének. Egyfajta variáció a Stan és Pan-ra A Sierra Madre kincse kontextusában, némi John Ford-beütéssel (illetve a Kurosawától már megszokott Noh színházi elemekkel), ez pedig markánsan megkülönbözteti a kor egyéb csambaráitól.

A két paraszt, Tahei és Matashichi a történelem viharai által ide-oda dobált szerencsétlenek, akiket folyton elfognak, dolgoztatnak, kihasználnak, de feléjük érzett szimpátiánkat gyakran kikezdi pitiáner, acsarkodó mivoltuk, főleg, hogy az folyamatosan éles kontrasztban áll a többi szereplő hősiességével, lojalitásával és bátorságával. Kurosawa azonban erős komikus felhangokkal ábrázolja a parasztokat, vagyis az emberi természet sötét oldala nem drámát, hanem kacagást, elnéző mosolygást, buksisimogatást és „szegények nem tehetnek róla” attitűdöt szül. Az alattomosság és az önzés nagyjából a banánhéjon elcsúszás ekvivalensévé válik.

Így Fred C. Dobbsszal ellentétben Tahei és Matashichi számára a megváltás is lehetséges: miután a hercegnő és a tábornok annak ellenére megjutalmazzák őket a kalandjaik végén, hogy pontosan tudják, kizárólag önös érdekből, kapzsiságból hajtva tartottak velük, és „segítettek” nekik, a duó mosolyogva sétál el a palotából, és immár egyikük sem saját magának akarja a teljes jutalmat, hanem – először téve tanúbizonyságot önzetlenségről – a másiknak. A rendező hite az emberekben folyamatosan dőlt meg az évek előrehaladtával, de a Rejtett erődben még visszatért pályafutása korábbi éveinek optimistább szemléletéhez.

Kurosawa azért persze játszik kicsit a moralitással és a miliővel is. Tahei és Mataschichi már önmagukban is egyfajta kritikái a társadalomnak, annak tipikus képviselőiként, de mint minden rendszer, ez a feudális is a fejétől bűzlik: ahol egy tinédzser lánynak, csak mert történetesen hercegnőnek született, rettenetes terhet és felelősséget kell cipelnie a vállán, és ahol az uralkodóhoz való vakhűség jegyében a legközelebbi vérrokon is gondolkodás és megbánás nélkül feláldozható, és feláldozandó, ott nyilván nincs minden rendben. De ezek ezúttal inkább csak a karakterek érzelmi világát mélyítik, mint a kor- és társadalomrajzot/kritikát.

A Rejtett erődöt lendületes kalandnarratívája viszi előre, amit Kurosawa nagyszerű vizuális fogásokkal tölt ki – ez volt az első szélesvásznú filmje, és azonnal felismerte a Japánban épp akkor elterjedt formátum lehetőségeit. Kompozíciói lehengerlőek, kezdve rögtön a felütéstől, amiben egyetlen beállításból mutatja a főszereplők szánalmas acsarkodását, majd megdöbbenésüket és ijedelmüket valamitől, ami képen kívül történik, végül pedig egy űzött vadként hajtott katona felbukkanását. A börtönből való későbbi menekülés lépcsős tömegjelenete a Patyomkin páncélos legendás szekvenciájával vetekszik, a Kurosawa-állandó Toshiro Mifune (a tábornok) lovasrohama olyan vad intenzitású, olyan elemi erejű, amilyenhez hasonlót keveset láthattak az akkori nézők (sőt, megkockáztatom, a maiak is – gyönyörűen felvett és vágott jelenet), a tűzfesztivál képei a kántáló sokasággal pedig már-már hipnotikusak.

Kurosawának bevált a kalandos, eposzi történet és annak komikus felhangja, a Rejtett erőd ugyanis addigi legnagyobb sikere lett (bár csak három év kellett neki, hogy ezt megfejelje A testőrrel), a következő évben a rendezői díjat is elhozta Berlinből, és máig a műfaj egyik csúcsteljesítményének számít.

Új Pacific Rim brutáltrailer

Akit nem győzött meg az, amit eddig a Pacific Rimből látott, az most kapaszkodjon meg valamiben mind a húsz ujjával. Akit meg még ez sem hoz lázba, az nem is tudom, mit keres itt egyáltalán. (Most komolyan: egy óriásrobot teherhajóval osztogat sallert egy óriásszörnynek. Értem?)

Vasember 3.

(spoilermentes) A Bosszúállókban Amerika Kapitány azt a kérdést vágta Tony Stark arcába, hogy mi ő a páncélja nélkül. A zseni, playboy és emberbarát milliárdos válasza ott vicces volt, de a kérdést most egy megalomán terrorista, a Mandarin teszi fel neki, és nem szavakkal, hanem rakétákkal. A Vasember 3.-ban Starknak menekülnie kell, háza, szerelme, barátai, kütyüi, technológiai háttere nélkül kénytelen szembeszállni az egész Amerikát célzó új fenyegetéssel, ami a hatalomvágy és a tudomány házasságából született. Küzdelme stílusilag eklektikus, szerkezetileg ingatag, tartalmilag üres – ezzel még mindig nem olyan rossz, mint a Hihetetlen Hulk, és még mindig jobb, mint az előző Vasember, de ezeket leszámítva minden egyéb eddigi Marvel-filmtől elmarad.

Tavaly, a Bosszúállók megtekintése okozta örömmámor után azért szállt meg egy csipetnyi szomorúság, mert tudtam, hogy szinte lehetetlen lesz azt a színvonalú és hatásfokú pusztításorgiát fokozni, azt a geekejakulációt megfejelni, akármilyen vagány címekkel is hozakodjanak elő a Marvel mozis univerzumának úgynevezett második (most startoló) fázisában. Joss Whedon monumentális szuperhősfilmje egyértelmű, színtiszta műfaji csúcspont, a kérdés az volt, hogy mi jöhet utána, mit lehet még elmondani ezekről a karakterekről, azon túl, hogy az útjukba dobják a következő világuralmi/világpusztítói szándékkal hepciáskodó homokzsákot.

Ha a Vasember 3-ból lehet következtetéseket levonni, akkor így áll a helyzet: miután az első filmek bemutatták a szuperhősök felemelkedését, a most következők arról szólnak majd, mennyit érnek, mire képesek, mit tudnak kezdeni a való világ problémáival. A Vasember 3. első fél órája nagyszerű, a ’90-es éveket (nem csak szellemiségében) idéző nyitány rengeteg humorral kecsegtet, az első, falrengető akciójelenet kőkemény zúzással, a felvetett témák pedig érdekes gondolatokkal. Shane Black nem a Bosszúállókhoz képest próbál lecet ugrani, inkább Tony Stark karakterére, és az ő világban betöltött szerepére koncentrál. A szuperhős, mint entitás létjogosultságát kérdőjelezi meg egy olyan világban, ami az egyértelműnek tűnő kategorizálások (hős-gonosz) ellenére messze nem fekete-fehér, és a szuperhős, mint alteregó személyiségpusztító, elidegenítő természetét vizsgálja (á la Sötét lovag-trilógia).

De ezek a témák az idő múlásával egyre inkább elvékonyodnak, jelentőségüket, súlyukat vesztik, és hiába akarja Black egy ezekkel kapcsolatos katarzisra kifuttatni a páncélrengeteg ellenére is teljesen alulinspirált finálét, addigra már késő. Az író-rendezőre jellemző önreflexió és buddy-movie elemek csak ritkán igazán viccesek (márpedig egy Stark/Downey Jr./Black triótól ez elég szomorú), ellenben hol a trendi, sötét, komor fenyegetettség, hol a paródia irányába lengenek ki (Ben Kingsley Mandarinja nagyon hálás szerep, de lesz miatta bőven fanboyrinyálás), és a Stark otthona elleni támadást leszámítva az akciók sem ütnek akkorát, mint egy 200 milliós filmben illene nekik. Azt pedig szerintem maga Black sem tudja, mi is pontosan Guy Pearce karakterének célja és motivációja.

Ezzel együtt nem rossz film a Vasember 3., nézeti magát az Imaxban, szép amerikaiasan, színesben, hangosban, háromdében, el is van alatta a néző, csak utána arra jön rá, hogy a bő két óra alatt a szájába gyömöszölt popcorn volt a legstimulálóbb az érzékszerveinek.

GeexKomix 58.

Avenging Spider-Man #18

Történet: Christopher Yost
Rajz: Marco Checchetto
Marvel Comics

Bár ennek a sorozatnak már kijött egy újabb része is, erről mindenképpen meg akartam emlékezni, mert nagyszerű példája annak, hogy mit tud kezdeni egy jó író (Yost általában – nem mindig, de általában – ebbe a kategóriába esik) egy szokatlan alapötlettel. Merthogy az meglehetősen szokatlan, hogy Pókember testében jelenleg, az Amazing Spider-Man 700 óta Doctor Octopus lakik. És az ennek közvetlen hatásairól szóló, szenzációsan jó Superior Spider-Man mellett az efféle képregények miatt bízom benne, hogy ez az új status quo még hosszú ideig fennmarad. Az Avenging SM 18-ban egy Doctor Octopus/Thor team upot élvezhetünk, ami a tavalyi The Ends of the Earth folytatása, utózöngéje – abban Thor Föld körüli pályára lőtte az élő elektromosságot, Electrót, aki most visszatér, és minden áron bosszút akar állni a mennydörgés istenén. Az sem érdekli, ha közben ő maga is otthagyja a fogát – az sem, ha egész New York is. A comic lényege persze nem annyira maga a csata, hanem az abba belépő Pókember és Thor interakciója. Dock Ock jelenlegi státuszának nagy előnye, hogy az írók olyan szituációkkal zsonglőrködhetnek, amilyenek minden más esetben elképzelhetetlenek lennének. Yost tökéletesen írja Ockot, az alapvetően jót akaró, de arrogáns, egoista, megalomán antihőst, aki olyasvalakivel kénytelen együtt dolgozni, aki még nála is arrogánsabbnak tűnik: Thor röhögve söpri le magáról az Electro jelentette fenyegetést, legalábbis amíg az az A.I.M. machinációinak hála szert nem tesz akkora hatalomra, amivel elpusztíthatná. És ügyesen játssza ki Ock szemszögét, ahogy felháborodik Thor arroganciáján, aztán döbbenten áll gyakorlatias hősiessége előtt, és végül egyfajta fura tisztelettel – már amennyire ő egyáltalán képes ilyesmire – kénytelen viseltetni iránta. Egyébként az akciók is lendületesek, Checchetto képei meg szépek, de ezt a képregényt a tökéletes karakterdinamika viszi el. A pókbőrbe bújt Ockot még sok Marvel-hőssel össze lehetne hozni, az efféle inkonvencionális interakciókban rengeteg a potenciál.
(Rusznyák Csaba)

Guardians of the Galaxy #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Steve McNiven
Marvel Comics

Ahogy folyamatosan érkeznek a hírek a Guardians of the Galaxy mozifilm előkészületeiről, az új sorozatra sokkal nagyobb reflektorfény jut, mint az előzőre – de ez persze azért is van így, mert Brian Michael Bendis írja, és mert a népszerűsége csúcsán lévő Vasembert is belepasszírozták a gárdába. Ehhez képest egyelőre nem tudok különösebben örülni ennek a képregénynek. Volt egy nulladik (pontosabban: 0.1) szám, ami nagyon szépen, hatásosan, izgalmasan, érdekesen, szóval JÓL mesélte el Peter Quill (Star-Lord), a Guardians vezetőjének eredettörténetét, de ez az első szám visszalépés. Van egy dialógus Quill és az apja között, aki egy csillagközi birodalom ura, aztán egy kis akció, aztán egy nem túl érdekes cliffhanger (hűha, idegenek megtámadják a Földet, hűűűűhaaaaa!), és kész. A dialógus, amiből kiderül, hogy Quill papa hozott egy törvényt, miszerint senki nem baszakodhat a kék bolygóval (amivel persze akarva (?) – akaratlanul (?) is céltáblát fest rá), csak nyomokban emlékeztet az egyébként bazijól író Bendis stílusára, ráadásul az apa-fiú kapcsolat is zavaros kissé. Harag és bizalmatlanság van köztük, aztán minden átmenet nélkül mégis jót mosolyognak együtt egy Gamorrával kapcsolatos poénon (a pillanat, amikor egy jópofa viccért beáldozzák a karakterviszonyokat). Aztán belép az űrben, a Földtől ki tudja, hány százezer/millió kilométerre egy szál páncélban kalandozó Vasember (szóval a kesztyűibe/csizmáiba épített hajtóművek már gyors bolygóközi utazásra is képesek?), hogy a Guardians tagjaival együtt szétrúgja a badoon seggét egy lapos, kissé zavaros szerkezetű (bár szépen rajzolt) akciójelenetben. Ennél egy kicsit keményebben kell gyúrnia Bendisnek, hogy elérje, vagy akár csak megközelítse a 2010-ben véget ért Abnett/Lanning-féle GotG színvonalát.
(Rusznyák Csaba)

Nova #3

Történet: Jeph Loeb
Rajz: Ed McGuinnes
Marvel Comics

Uramirgalmazz, egy Jeph Loeb képregény! Loeb kicsit olyan, mint Spielberg, régen nagyon jó volt, de az utóbbi években már csak blamálja magát – legutóbb a Wolverine rajongóit szomorította (már megint), most meg a Marvel egyébként sem túl izmosan újraindított (ld. fent) űrrészlegébe is belekontárkodik. És nem, a „belekontárkodik” szó nem túlzás. Nem emlékszem ugyanis, hogy valaha bárki is agresszív, pszichopata, humortalan, karót nyelt seggfejként ábrázolta volna Rocket Raccoont (aki, ha jól, de ha akár csak normálisan írják, az abszolút kedvencem az egész űrbagázsból – személyes vendetta on). A sztori annyi, hogy Nova (Richard Rider) halála után az univerzum védelme egy tinédszer fiúra, Sam Alexanderre marad (Loeb őt saját, rákban 2005-ben elhunyt fia után nevezte el), akinek apja a Nova Corps egy elit alakulatának tagja volt. Mert természetesen csak ő tudja megmenteni a Földet a chitauri jelentette fenyegetéstől (a skrullszerű idegenek először az Ultimatesben jelentek meg, aztán a Bosszúállók mozifilmben, és most annak sikere után muszáj őket bevetni a mainstream univerzumban is), bár hogy mégis miért, az még három rész után sem derül ki. Sok a duma, a pózolás, kevés a sztori, nullák a karakterek, de azért egy Figyelő megjelenik, hogy tudjuk, hűdenagyonfontos dolgok fognak történni (anélkül amúgy tényleg nem tudnánk, mert amilyen hanyagul megírt az egész, semminek nem érezni a súlyát). Teljesen Még a rajzokról sem tudok jót mondani, mert McGuinnes stílusa borzalmasan unalmas nekem – oké, ez legyen az én problémám, de az, ahogy a Figyelőt ábrázolja, talán nem csak szubjektíve botrányos.
(Rusznyák Csaba)

The Private Eye #1

Történet: Brian K. Vaughn
Rajz: Marcos Martin
Panel Syndicate 

Remélhetőleg Brian K. Vaughn-t már nem kell bemutatnunk a Geekz olvasóinak (na jó, emlékeztetőül pár nagyszerű munkája: Saga, Y: The The Last Man, Pride of Bagdad, Ex Machina, Runaways, The Escapists, valamint olyan neves sorozatokba is bedolgozott, mint a sokakat megosztó Lost vagy a most készülő Under the Dome), most pedig az egyik általam már igen kedvelt rajzolóval, Marcos Martinnal (In Memory of Marla Jameson, valaki?) fogott össze, hogy egy exkluzívan csak digitális formában megjelenő képregényt dobjon össze, amolyan mellékprojektként. A The Private Eye tíz 32 oldalas installációbanjelenik meg a ransom model-hez hasonlító formában, vagyis minden olvasó annyit fizet az adott szám letöltéséért, amennyit csak jónak lát, vagyis akár egy fillért sem. A csapda ebben az, hogy ha túl sokan akarnak ingyen képregényhez jutni, a szerzőpáros sosem fogja elkészíteni a következő számot, lévén nem éri meg nekik a beléfektetett energia. Nem kell megijedni, világosan az értésünkre adják, hogy egy 1 dolláros vételárral tökéletesen megelégednek, ami elég jutányos ezért a nagyszerű neo-noirért: a sztori 2067-ben játszódik, ahol a privátszféra a legnagyobb kincs, ugyanis valamikor a 21. század elején a Felhő egyszerűen felrobbant. Senki sem tudja, hogy mi történt, terrortámadás vagy Isten büntetése, de negyven napon keresztül ömlött ki a kibertérbe a világ minden mocskos kis titka, ami valaha bármilyen formában meg lett osztva az interneten: kitöröltnek hitt fényképek, üzenetek, biztonságban tudott információk és adatbázisok. Családok, vállalatok, országok omlottak össze és hulltak a káoszba. A romokból egy olyan társadalom nőtt ki, amelyben nem létezik internet, a privátszféra szentsége könyörtelen törvényekkel van körülbarikádozva és mindenki titkos identitással rendelkezik. Ebben a paranoiával átitatott világban a paparazzik klasszikus magándetektívekként tevékenykednek, megbízásaik elsősorban arra irányulnak, hogy kiderítsék valaki lakhelyét, személyazonosságát, elérhetőségét, bármit, ami publikusan nem elérhető. Vaughn könnyedén, erőlködés nélkül meséli ezt el nekünk Patrick Immelmann paparazzi karakterén keresztül, akit természetesen utolér a noir filmek végzetes megbízása egy tigris holomaszkot viselő femme fatale képében, aki saját magáról és múltjáról szeretne mindent megtudni. Legnagyobb megelégedésünkre nem a csontig rágott amnéziát kapjuk ennek okaként, hanem a megbízó azt szeretné kideríteni, vajon elég jól eltüntetett-e maga után minden nyomot, hogy még egy képzett információvadász se tudja előásni. Az ügy természetesen szinte az elfogadása után azonnal félresiklik, a mi legnagyobb örömünkre. A képi világ gyönyörű, ráadásul a médium természete miatt szélesvásznú, Martin a legjobb formáját hozza, a színezés pedig Muntsa Vicente-nek köszönhetően tökéletesen kiegészíti a furcsa antiutópiát. Ugorjatok el a Panel Syndicate oldalára, mert egy dolcsit (vagy akár többet is) mindenképp megér.
(Nagy Krisztián)

Swamp Thing #19

Történet: Charles Soule
Rajz: Kano
DC Comics

Az alig ismert Charles Soule meglepően könnyen kigyógyított a szomorúságomból, amit azért éreztem, mert a 18. számmal, a Rotworld sztori lezárásával Scott Snyder kiszállt a Swamp Thingből. Márpedig a Rotworld után úgy éreztem, ezzel el is készült a 2000-es évek definitív Swamp Thing története, ehhez már nem sokat lehet hozzátenni – pedig dehogynem! Snyder egy konkrét, rettenetes ellenséget állított szembe a hősével, és minden döntését, jellemvonását, gondolatát annak megfelelően határozta meg. Ez azt is jelenti, hogy a karakterben lévő rengeteg, egyéb potenciál kihasználatlan maradt. És Soule rögtön a nyitányban lecsapja az első magas labdát: mit csinál a főhős egy normális napon, mivel tölti az idejét, mi a feladata, és hogyan hajtja azt végre – sőt, még egy csinos morális dilemmát is felvet. Bevezeti az olvasót Swamp Thing képességeinek egy új aspektusába (utazás a Zöldön át, növények között), majd katapultálja őt Metropolisba, ahol összefut a Madárijesztővel – majd pedig beexponálódik Superman is. Ugyan a tipikus szuperhősök/szupergonoszok világát jó lenne viszonylag távol tartani ettől a sorozattól, még ha nyilván ugyanabban az unverzumban játszódik is mind, de Soule egyelőre jól kufárkodik az egymástól különböző stíluselemekkel. Jól ír, érdekes a sztorija, van ereje a főhős narrációjának is, és Kano rajzai is rendben vannak, ha nem is kiemelkedők – de azért hozzá kell tennem, hogy Yanick Paquette kevésbé „tömör”, „növényesebb” , zöldebb Swamp Thingje jobban festett.
(Rusznyák Csaba)

Thanos Rising #1

Történet: Jason Aaron
Rajz: Simone Bianchi
Marvel Comics

Ha már belekezdtem, nem állok meg, végigekézem az egész marveles űrrészleget. Mert megérdemli. Ezt itt nagyon lelkesen harangozták be, elvégre annak a bazinagy gonosztevőnek az eredettörténetét meséli el, aki mindig is a kiadó egyik legnagyobb kozmikus mumusa volt, és aki várhatóan a Bosszúállók 2-ben és a Guardians of the Galaxy mozifilmben is felbukkan majd. Igyekeztem pozitívan hozzáállni a képregényhez, elvégre Jason Aaron írja, aki valami eszméletlenül zseniális tud lenni, ha kicsit megerőlteti magát. Most nem tette – de eleve, már a koncepció elkúrt. Eredettörténet egy nagy, kozmikus rosszfiúhoz? Könyörgöm, minek? Thanos, az őrült titán egy abszolútum, a pusztítás megtestesítője, aki szerelmes magába a Halálba, és nem, ez nem metafora (ennek szólt a Bosszúállók stáblista utáni jelenetének záró mosolya is, amit persze csak a rajongók értettek). Kinek a hülye ötlete az, hogy egy ilyen karaktert picsogó melodrámával vissza kell vezetni egy nehéz gyermekkorra, kiközösítésre, nem elegendő szülői szeretetre és hasonló dögunalmas sablonmarhaságokra? És a cliffhanger, amiben a kis Thanos („kis Thanos”, istenem, hogy ilyet le kellett írnom…) vad dühvel kaszabolja késével azokat a szaros kis földalatti gyíkokat, mert korábban megzabálták néhány osztálytársát… katasztrófa. Ez itt mítoszgyalázás dögivel, és Aarontól nagyon nem vártam volna ilyesmit. Bianchi képei nem rosszak, élvezni fogják azok, akik szeretik a stílusát, ráadásul az utóbbi időben visszafogta a teljesen elborult, öncélú panelszerkezet-agyrémeit, amikkel pl. az Astonishing X-Men idejében riogatott, szóval a látványvilágra legalább nem lehet komolyabb panasz. Hogy ez kit mennyire vígasztal, az mindenkinek a maga dolga. Részemről kukázom ezt a sorozatot.
(Rusznyák Csaba)

Time Warp V2 #1

Történet: Damon Lindelof, Gail Simone, Peter Milligan, Dan Abnett és mások
Rajz: Jeff Lemire, Tom Fowler, Andy Macdonald, Matt Kindt és mások
Vertigo 

Az antológiák sorsa az USA-ban (a brit szigetországgal ellentétben, lásd 2000 AD) mindig mostoha volt (a Heavy Metal egy igen különleges kivétel számos szempontból), de szerencsére mind a Marvel (Strange Tales II), mind a Dark Horse (Dark Horse Presents, Book of ... sorozat) előhozakodott időnként egy-egy kiváló válogatással. Ezúttal a DC Vertigo imprintje örvendeztetett meg minket egy időutazás témája köré épülő kiadvánnyal, benne kilenc rövid történettel. Már az első közülük, melyet Damon Lindelof írt, egy minden oldalról tökéletesre csiszolt gyémánt és már önmagában megéri a kötet beszerzését. Rip Hunter, a DC időutazó extraordinaire-jének utolsó(?) kalandja szerint a világ legkúlabb halálneme, ha az embert egy dinoszaurusz eszi meg, ezt pedig egy olyan remekbe szabott időhurokkal nyugtázza, hogy még Booster Gold is belesárgul az irigységbe. Gail Simone történetének cukrásza olyan édességeket készít, mellyel életed legszebb tíz percét élheted át újra és újra, ám vendégeit és üzletét egy pszichopata bűnöző fenyegeti, aki azt akarja végtelenítve újraélni, amint kiloccsantja a volt neje agyát. A terve elég rosszul sül el, újfent egy időhuroknak köszönhetően. Dan Abnett időfenntartói mindig ugyanazt a gyilkosságot kell megakadályozzák, mivel a távoli jövőben bárki hozzáférhet egy időugró felszereléshez és fejébe veheti a világtörténelem korrigálásának jogát. Vannak kollégáik, akik arról tesznek, hogy JFK-t minden idősíkban lelőjék, nekik azonban ennél groteszkebb feladat jutott. De hát sopánkodásra nincs idő, amikor riasztás van. Ezeken felül találunk még a kötetben sztorikat szellemeket áruba bocsátó cégekről, egy gyerekes versengésről két zseniális tudós között, arról, hogy milyen árat kell fizetni egy Második Világháború nélküli, békés világért, mi is az a Benedek Átvitel és le lehet-e redukálni egy milliók által követett párbajra egy világok közötti összecsapást. Az egyetlen, beavatottak számára nem érthető sztori a Dead Boy Detectives, ami egyrészt eléggé kilóg a többi közül a misztikus-mágikus témájával, másrészt egy másik antológiából érkező történet folytatása. Ettől az egy malőrtől eltekintve úgy érzem, hogy nem csak az időutazós, csattanós pár perceseket kedvelők találják meg benne a számításukat, hanem azok is akik, nem ódzkodnak nagyon az eltérő stílusú rajzolóktól színes és érdekes antológiáktól.
(Nagy Krisztián)

The Walking Dead #109

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adler
Image Comics

Még a 108. részt olvasva döntöttem el, hogy megint muszáj lesz írnom a The Walking Deadről, annak ellenére, hogy az utóbbi időben igyekeztem olyan címekről beszámolni, amikről korábban kevesebb szó esett. De ez a Robert Kirkman elképesztő egy állat, mindig előrukkol valamivel, amire nem számítasz. Jelen esetben: Ezekiel király. Egy nagydarab, fekete, rasztahajú fickó, aki láncra kötött tigrissel az oldalán lépked saját posztapokaliptikus királyságában. Még jogara is van. Ez pedig az a fajta bizarr, valóságnál nagyobb (de legalábbis furcsább) karakter, amihez hasonlókat Kirkman a kezdettől fogva igyekezett távol tartani a realizmusba, emberi drámába betonozott sorozatától. Persze, egy kivétellel: Michonne, aki láncra vert zombikkal, katanát lóbálva bukkant fel annak idején. Ezekiel csak hozzá mérhető: batárnagy túlzás, csupa coolságra, geekségre való törekvés, döbbenetesen kilóg a zombik által körülvéve is természetesnek, egyszerűnek, hétköznapinak ható figurák sorából. De túl azon, hogy a széria valószínűleg eleve elbírna hébe-hóba egy-egy efféle anomáliát, pont Michonne rá a példa, hogy Kirkman valószínűleg Ezekielt is lerángatja majd a földre: aki még emlékszik rá, hogy lett Michonne igazi, hús-vér karakter a cool zombiirtóból, az tudja, miről beszélek (ráadásul pont most kapott ő is egy visszafogottságában is fantasztikus, emberi pillanatot). A sztori egyébként továbbra is a környék túlélő közösségeit rettegésben tartó zsarnok, Negan, és az ellene Rickék által tervezett háború körül forog. A 19. rész egyfajta csendes toborzásról szól (óvatosan kell összeszedni a Negan elleni kis sereget, nehogy elterjedjen a hír, és tudomást szerezzen róla), ami persze a kelleténél kevésbé csendesre sikeredik. Mindenesetre szép számmal gyűlnek az új izgalmas karakterek (Jesus, Ezekiel, Dwight) a következő nagy leszámoláshoz. 109 rész, és a The Walking Dead még mindig nagyszerű.
(Rusznyák Csaba)

Új Acélember előzetes!

Szokás szerint lélegzetelállítóan jól összerakott Zack Synder-trailer. Ha végre a film csak fele olyan jól lesz, mint azt ez a három perc sugallja... hohó! Egyébként Az előzetes alatt már Hans Zimmer pulzáló, heroikus, monumentális zenéje szól.

Új Sötétségben - Star Trek előzetes!

Itt az új, teljes, szuperhipercsillivilli Star Trek előzetes, az eddigieknél jóval több történetelemmel, és a tanulsággal, hogy igenis a méret a lényeg - legalábbis Cumberbatch-nek akkora bazinagy űrhajója van, hogy Kirkék már csak a látványától veszik elő maguknak az ásókat. (Tudom, hogy senkit nem érdekel, ezért inkább fel se hozom, hogy bármilyen faszán néz ki, semmi star trekes nincs benne - hopp, felhoztam, bocs.)

Feledés

(spoilermentes) A Feledés (Oblivion) az a manapság ritka, sőt, elkeserítően ritka amerikai sci-fi, ami veszi magának a fáradságot egy épkézláb történet összetákolására, és nem csak effektekkel, és vágtázó tempóval hány elénk egy kis néznivalót a popcornfogyasztás mellé. És mikor a műfaj rajongóit olyan hulladékokkal traktálják, mint a Transformers (és még az egyik legsci-fibb sci-fi franchise-ból, a Star Trekből is sima akcióparádét csinálnak), minden apró erőfeszítésért hálásnak kell lennünk. Joseph Kosinski, a Tron: Örökség rendezője ugyan ennyivel még nem lesz a zsáner új pápája, mert a Feledés messze van attól, hogy bármilyen szempontból új klasszikusnak kiáltsuk ki, sőt, még egy kultstátusz megszerzésén is igencsak csodálkoznék (a Hold pozíciója, mint az utóbbi ével legjobb sci-fije, egy percig sincs veszélyben – nade, majd talán az Elysium). Viszont a film szórakoztató, látványos, fordulatos, egész jól átgondolt, és legjobb pillanataiban még érzelmileg is le tudja kötni a nézőt.

2077-ben vagyunk, évtizedekkel egy idegen faj elleni háború után, amit ugyan megnyert az emberiség, de cserébe a Föld szinte teljesen lakhatatlanná vált. A túlélők a Titánra, a Szaturnusz holdjára készülnek, de az ottani élethez szükséges energiákat előbb ki kell nyerni a Föld tengereiből – ezt a folyamatot felügyeli Jack Harper (Tom Cruise) és Victoria Olsen (Andrea Riseborough): fegyveres drónok segítségével tartják kordában az egykori inváziós sereg maradékát. De miután találkozik egy rakás rongyos, föld alatt kuporgó emberrel (akiket Morgan Freeman vezet), Jack rájön, hogy hazugságban él, és elindul, hogy kiderítse az igazságot a posztapokaliptikus Földről.

Ha a Feledést egy szóval kell jellemezni, akkor: oldschool. Márpedig, tekintve, hogy az utóbbi évek mainstream sci-fi trendjeiért egy lyukas garast sem adnék, az effajta megközelítés részemről már félsiker. Nem mintha Kosinski és társai (Karl Gajdusek és Michael Arndt, a majdani Star Wars EPVII írója) forgatókönyve olyan hajde eredeti volna (a tévhittel ellentétben a film egyébként NEM egy képregény alapján készült), sőt, legalább féltucatnyi címet lehetne sorolni, amiből a történet látványosan merít, akár tematikáját, akár egyes fordulatait illetően (mivel ezek többnyire spoilerek lennének, nem szemétkedem). De erre szokták mondani, hogy legalább jól loptak: a posztapokaliptikus akciót, az inváziós sci-fit és az amnéziás rejtélyt összefésülő sztori méltóságteljes lassúsággal bontakozik ki, és különösen az első fél órája erős, ami Jack és Victoria mindennapjait mutatja be.

A főszereplők futurisztikus, steril élőhelye és az egykori civilizációnak a pusztaságból csak szórványosan kiemelkedő mementói fantasztikus kontrasztot alkotnak, az impresszív látványtervezői munka gyönyörű képekben bontakozik ki a vásznon (Kosinskinak van érzéke a vizualitáshoz, ezt már a Tronnal is demonstrálta), az M83 zenéje (érezhetően a Daft Punk nyomdokain, de akkor is) már-már hipnotikus erővel festi alá az eseményeket, és a színészek is jók (bár Freeman szerepét igencsak elpocsékolták). Csak itt-ott kellett volna egy kicsit jobban fókuszálni a sztorit, egy kicsit többet belevinni a karakterekbe, és persze már megint nem ártott volna pár perccel korábban befejezni a filmet – akkor akár nagyszerűnek is lehetne mondani a Feledést. De így is örülök, mert végre leírhatok valamit, amit már rég nem: jó nagyköltségvetésű sci-fi.

G.I. Joe: Megtorlás

Én lepődtem meg rajta a legjobban, amikor annak idején ültem a moziban, és élveztem A Kobra árnyékát. Főleg, hogy az év legnagyobb vackára számítottam, mivel ugye a film a minden szempontból tolerálhatatlan Transformers sikerének farvizén úszott be – ráadásul, vállalva annak veszélyét, hogy egy magamfajta képregénygeektől ez afféle szubkultúra-sznobizmusként csapódik le, képtelen vagyok akár egy picit is komolyan venni egy olyan filmet, ami a Hasbro-logóval indít. De Stephen Sommers tudott valamit, amit Michael Bay nem, és a megalománia izzadságszagát félig-meddig blokkolta egy kis iróniával és könnyedséggel. Ezzel együtt is gyanús volt ez nekem, úgyhogy tavaly újranéztem, abból kiindulva, hogy első megtekintéskor túl megengedő voltam, vagy egyszerűen olyan alacsonyan volt a léc, hogy kúszva sem lehetett leverni – majd most a helyére kerülnek a dolgok, gondoltam. Ehhez képest ennek a rohadéknak volt bőr a pofáján, hogy másodszor is elszórakoztasson. És ehhez kaptam most meg még Bruce Willist és Dwayne Johnsont is, szóval minden megvolt ahhoz, hogy vigyorogva nézzem az amúgy vártaknak megfelelően ostoba filmet. Mégis, kishíján aludtam helyette.

Jon M. Chu rendező filmográfiáját eleddig olyan címek díszítették, amiket én itt leírni sem merek (Az Isten szerelmére, mégis mit csinálsz? NE keress utána, hidd el, jobban jársz.), az írókat, a trehány forgatókönyvükkel, ostoba dialógusaikkal és erőltetett poénkodásaikkal meg felhozni is felesleges egy ilyen film kapcsán (Hasbro-logó, bazzeg!), úgyis az a reakció, hogy senki nem ezek miatt ül be rá. De az még egy G.I. Joe-tól is elvárható lenne, hogy legyen valami minimális struktúrája, lendülete, valamiféle narratív gerince, ami összefogja a nagy, színes-hangos-zajos-3D-s akciókat. Mondjon bárki bármit az első részről, de annak cselekményében, bár hasonlóan ostoba, mint ez, volt kohézió. A Megtorlás olyan, mintha egy tévésorozat évadnak a megacutja lenne, vagy egy másfél órás főcím előtti „ez történt eddig” bevezetés.

A „történet” szerint a Kobra beférkőzik a Fehér Házba, és új világuralmi terveit azzal kezdi, hogy kiirtja a címszereplőket, amely tisztogatást csak hárman ússzák meg – a tökös jócsaj, a nagydarab keménycsávó, meg még valaki, akinek mostanra sem a filmbeli, sem az igazi nevére, sem az arcára nem emlékszem. A trió aztán kér egy kis segítséget az „ős-Joe”-tól, és az addigi buliból kimaradt Kígyószemmel együtt mennek, hogy szétrúgják a rosszak seggét. Ezt az egyébként botegyszerű sztorit aztán összevissza kuszálják a minden előzmény és következmény nélkül jövő-menő karakterek, a félbehagyott cselekményszálak, az esetlegesnek ható jelenetsorrendek, a felesleges töltelékszekvenciák és az értelmetlen fordulatok.

Itt egy Bruce Willis, aki csak azért került a filmbe, hogy legyen benne egy Bruce Willis, ott egy megkezdett szerelmi szál, ami sehová nem fut ki, de akkor meg minek van, amott egy semmiből előhúzott megváltás (Viharárny), amit mindenki elfogad bemondásra, és közben nem tudják sem az alkotók, sem a nézők, hogy mennyire kéne ezt az egész katyvaszt komolyan venni. Jonathan Pryce jókedvűen elbohóckodik az elnöki imposztor szerepében, és már épp ölelném hálásan a keblemre a campet, a hollywoodi megaprodukció vállalt B-filmes jellegét (mint az első részben), amikor elkezd a nyakamba ömleni a többi szereplő hótkomolynak szánt drámai háttértörténete a kemény gyerekkorról meg a kellő szülői büszkeség hiányáról, és akkor még sehol nem vagyunk a nyállal tartósított zárójelenetektől. Ami az akciókat illeti, igen, The Rock kezében még mindig baromi jól áll a fegyver (minél nagyobb, annál jobban), Willis még mindig tudja hozni az „ugye, milyen jó rosszfiúkat ölni” félmosolyát (jobban, mint a Die Hard 5-ben), és a hegyoldalban levágott ninjaharc tényleg impresszív, de nagyjából ez minden, mert a többi túl konvencionális, bármilyen lövöldözős-robbantgatós filmben helyet kaphatna. Hol van egy olyan jelenet, mint az első rész párizsi hajszája vagy a „víz alatti Star Wars”-finálé? A Megtorlás nem elég over the top ahhoz, hogy más legyen, mint bármelyik tucatakciófilm, és nem elég laza ahhoz, hogy érezzük, nem kell komolyan venni.

Dredd rövidfilmek! (+Dirty Laundry)

Sajnos a tavalyi Dredd adaptáció folytatásának tervei halottak, mert hiába volt jó a film, ha egyszer durva pénzügyi bukás lett belőle. (A tervezett trilógia elfüstölését a héten a producer, Adi Shankar már hivatalosan is megerősítette.) De azért még nincs minden veszve, a rövidfilmes szcénában van mozgolódás: lent láthatjátok a Judge Minty trailerét, ami a képregény egy régi, nagyjából jelentéktelen karakteréről szól, aki kiöregedett a bírólétből, és elhagyta Mega City One-t, hogy a Cursed Earth-re vigye a törvényt (ezt a Long Walk nevű hagyományt rajta keresztül mutatták be a comicban, 1980-ban). A kész film állítólag jobb, mint a trailer, pedig az sem néz ki rosszul egy fan filmhez képest, sőt. És ez még nem minden, mert maga Shankar sem hagyja el Dredd karakterét, ő is dolgozik egy hasonló projekten. Shankar volt a producere egyébként a Thomas Jane-nel készült nemhivatalos Megtorló-rövidfilmnek, a Dirty Laundrynak is (ld. lent), és azt ígéri, hogy az új Dredd is az azáltal kitaposott ösvényen halad majd. Tekintve, hogy a srácok a 2000 AD-nál voltak olyan jófejek, hogy áldásukat adták a Judge Mintyre (így vetíthető fesztiválokon), okkal reménykedhetünk, hogy ugyanígy áldásukat adják majd Shankar rövidfilmjére is - és ki tudja, talán még Karl Urban is újra felveszi majd hozzá a sisakot!

The Wolverine trailer

SNIKT! Van csorba bőven, amit a filmnek a katasztrofális előd után ki kell köszörülnie, és kétségkívül kapásból tökösebbnek, vagányabbnak, stílusosabbnak néz ki, mint az. Ráadásul vannak benne ninják. És szamurájok.
UPDATE: Kijött még egy, az elsőtől picit különböző trailer is.

GeexKomix 57.

Constantine #1

Történet: Jeff Lemire & Ray Fawkes
Rajz: Renato Guedes
DC Comics

Bevallom, nagyon érzékenyen érintett a Hellblazer kaszájának híre, aminek hallatán én is gonosz átkot szórtam az egész DC kollektíva, különösen Dan DiDio fejére. Tudom én, hogy nem csak Johnt, de a HB-t is alaposan megrágta már az idő, és sejtettem, sőt, tudtam, hogy egyszer úgyis bekövetkezik a kegyetlen vég, de azért bíztam benne, hogy ez majd minél később történik meg. A DC végül nem kinyírta, hanem előre eltervezetten, mondhatni szisztematikusan rebootolta a karaktert, úgy, hogy megfiatalított klónját először visszavezette a főuniverzumba, majd a 88 óta futó eredeti vonal elvágásának hírével együtt, egy új önálló sorozatot is bejelentett. Az ortodox Hellblazer hívők, köztük én is, ettől egyáltalán nem nyugodtak meg, mert az eredeti sorozat legnagyobb erénye, a darkos, nyersebb, cinikusabb "brites" hangulat és hangvétel volt (lévén a 300 szám során szinte végig brit írók építgették és ápolgatták a mítoszt), és joggal féltek tőle, hogy a fiatalabb korhatár besorolásba és a jelmezes szuperhősökkel teli univerzumba már csak egy kiherélt és felvizezett Constantine férhet be. Nos, nem meglepő módon a Constantine első száma mindezen félelmeket sajnos igazolja is, ugyanakkor egyelőre a helyzet talán nem olyan rossz, mint elsőre vártam. Kétség ne essék, ez a fickó nem John Constantine, a Nevető Mágus, csak valaki, aki hasonlít rá, és aki az ő szavajárását használja, és ez a képregény pedig nem holmi "Hellblazer Újratöltve", hanem csak a DC újabb mágia-tematikus mainstream sorozata, ami történetesen halványan emlékeztet egy néhai fasza Vertigo sorozatra. A Constantine természetesen nem kapcsolódik a Vertigós címhez, és szerintem a Justice League-eshez sem, de ezt nem tudom, mert azt nem olvasom. A történet (melyben John New Yorkban összefut egy Chris nevű látomásokkal küzdő haverjával, hogy aztán a nyomokat követve Norvégiában kutassanak egy bizonyos Croydon Iránytűje nevű artefaktum után), egyszerű, kapkodósan gyors, túl harsány, ötletet, stílust, hangulatot pedig elektronmikroszkóppal sem találni benne. Egyszerűen túl kiszámíthatóan mainstreamnek tűnik a cucc ennyi alapján is. De azért nem is írnám le azonnal, mert úgy tűnik, az új nyomokban azért őriz valamit az eredeti John jelleméből, és talán a sztoriban is még lehet kraft. Amennyiben elfogadom a tényt, hogy az a John, akit én ismertem és szerettem nincs többé, és a kedvenc amerikai képregénysorozatom sem fog már visszatérni többet, akkor a gyász elvonultával talán egy hitvány és méltatlan pótléknak megteszi majd. De erről csak pár szám után nyerhetek bizonyosságot. Egyelőre mindössze emészthető, de nem több. Guedes rajzai bár szépek, és tulajdonképpen kikezdhetetlenek, valójában átlagos és unalmas amerikai képregényrajzok, mindenféle egyediség nélkül, de azért megteszik.
(Chavez)

Happy! #4

Történet: Grant Morrison
Rajz: Darick Robertson
Image Comics

Az utóbbi Geexkomixokban lelkendeztem már egy sort az Image Comics apoteózisáról és új aranykoráról Robert Kirkman kezei alatt (aki már csatlakozott a saját különbejáratú geek panteonomba Joss Whedon mellé) és az újabb emellett szóló komoly érv a skót képregényírószupersztár, Grant Morrison leigazolása egy minisorozat erejéig. A kísérletező kedvű és elképesztő ötletekkel előrukkoló (lásd még Doom Patrol, WE3, The Invisibles, The Authority, Seven Soldiers, All Star Superman, Batman Incorporated, hogy csak a legismertebbeket említsem) Morrison ezúttal sem hazudtolja meg magát: a Karácsony szenteste játszódó Happy sztorijában a rendőrnyomozóból bérgyilkossá lecsúszott, mocskosszájú, mindent és mindenkit gyűlölő Nick Sax találkozik legvadabb rémálmával, egy kis szárnyas, kék színű, a naív optimizmustól majd kicsattanó egyszarvúval, akit mintha egy Disney rajzfilm sidekick szerepére szóló castingjáról szalasztottak volna. Nick éppen egy félresikerült meló után lábadozik rendőri felügyelet mellett a kórházban és nagyon sürgősen meg kellene lépnie, ugyanis véletlenül nagyon csúnyán agyonlőtte a helyi alvilág egy prominens alakja, a titokzatos Mr. Blue unokaöccsét. A vénájába adagolt morfium nem könnyíti meg a dolgát, de Happy, az idióta kinézetű, beszélő hallucinációja (?) már annál inkább: a kék unikornis kijuttatja a csávából, de nem ingyen. Happy ugyanis egy Hailey nevű kislány képzeletbeli barátja és mivel az egész világon kispajtása mellett az egyetlen személy, aki képes látni és hallani őt, az bizony Nick, így csak ő mentheti meg a kislányt, akinek már csak ötvenkét órája van hátra. Nick Sax, a Karácsony szellemének antitézise persze csak a saját tyúkszaros életét akarja menteni, de Happy mindent elkövet, hogy az őrületbe kergesse és ezzel rákényszerítse az éves jócselekedetére. A sztori és a dialógusok briliánsak, Morrison és Robertson pedig nem fogja vissza magát, ennél mocskosabb szájú és lelkibetegebb szereplőket és a nyomukban járó erőszakot utoljára képregényben talán csak Garth Ennis The Boys-ában olvastam (és nem véletlenül, ugyanis azt is Robertson rajzolta). A sodró lendületű cselekmény egy pillanatra sem ül le és a befejező, negyedik számban fény derül arra is, ki is pontosan Happy és miért éppen egy életének zsákutcájába jutott mizantróp lelki sérült látja egyedül, de ha az olvasó egy újabb Karácsonyi ének feldolgozást vár, nagyobbat nem is csalódhatna: a happy end nem létezik Morrison szótárában, még akkor sem, ha történetesen ez a képregény a címe. Erősen ajánlott darab.
(Nagy Krisztián)

Helheim #1

Történet: Cullen Bunn
Rajz: Joelle Jones
ONI Press

Nem rémlik, hogy eddig olvastam volna bármit is az ONI Presstől, és talán ez még így is maradt volna sokáig, ha a vikingekért való rajongásom nem találkozik össze véletlenül a Helheim című újonnan indult sorozatuk első számával. Bár a vikingek történelmi szerepe és jelentősége előtt is derékból meghajlok, engem azért mindig is jobban érdekelt a mitológiájuk, ami valami elképesztően gazdag, színes és nem utolsó sorban nagyon szórakoztató egy mondavilág, és amiből ugye a fantasy zsáner sem éppen keveset merített az évtizedek során. A Helheim sem a történelmi, hanem a fantasztikus végénél ragadta meg a témát, de egyelőre úgy tűnik, hogy nem a mitológiára hegyezi ki magát a sorozat, hanem inkább a horrort hozza előtérbe. Az első számban ugyanis egy csapat portyázó vikinget látunk, akik démoni hordák elől menekülve térnek vissza a faluba, ám a rettenet követi őket, és végül hazai pályán kell megütközniük az élőhalottak kisebb hadával, akiket egy boszorkány küldött rájuk. A csatában aztán odavész a főhős Rikard is, viszont a folytatásokból mégsem kell majd őt nélkülöznünk. Hogy miért, azt most nem lövöm le, de köze van a varázslathoz, valamint a tűhöz és cérnához. Az első szám rögtön a dolgok közepébe vág, és mivel a füzetnek legalább a fele harcokból áll, így igencsak gyorsan ki is végezhető. A maradék paneleken is még csak nagyjából vázolódik fel, hogy miről van szó, és hogy nagyjából mire is lehet majd számítani a folytatásban, de a kettő együtt már bőven elég ahhoz, hogy hiányérzetünk ne legyen, furdalás az oldalunkban a kíváncsiságtól viszont annál inkább. Joelle Jones rajzai is minden igényt kielégítőek, és jól is illenek ehhez a vérgőzős, kaszabolós zord világhoz, még ha néhol kicsit túlzottan is rajzfilmesnek is hatnak az arányok, vonások. Az első szám kiválóan alkalmas a kedvcsinálásra vikingrajongástól függetlenül is, és végül ha csak egy hentelős viking-horror marad, az sem lesz tragédia, de én azért bízom benne, hogy egy némileg tartalmasabb, és a későbbiekben a skandináv mondavilágot is jobban bevonó széria vette most kezdetét.
(Chavez)

Judge Dredd prog 1821 – 1822

Történet: Michael Carroll
Rajz: Andrew Currie
Rebellion Developments

Folytatódott, és sajnos a harmadik epizóddal véget is ért az általam a legutóbbi GeexKomixban még ígéretesnek tartott Wolves című sztori. Igazából nem csak jól indult, de kifejezetten jól is folytatódott, hogy aztán Carroll a harmadik részben gyorsan összecsapva (és így rengeteg ziccert kihagyva) idő előtt lezárja ezt a sok lehetőséggel kecsegtető történetet. Vagy mégsem? De erről majd később. A középső részben szépen bontogatta az izgalmas alapszitut, és egy erős cliffhangert is bedobott a végére. Bár az első részben még központi figyelmet kapott Dimitry és Shirokov saját konfliktusa (ahogy az gyanítható volt, a bűnöző emigráns ki akarta használni a tisztességes emigránst a saját céljaira, ezért zsarolta), mostanra mindez szinte marginálissá vált a nagy társadalmi feszültség problematikájának közepette. A harmadik epizód aztán gyorsan rövidre is zárja ezt a szálat, ezzel lényegében totálisan indokolatlanná téve a korábban történteket, hiszen a fő figyelem most már arra irányul, hogy Hershey főbírónő 5 millió tonnányi élelmiszersegély fejében ki akarja adni az összes szovjet származásút a szovjet megavárosnak, East Meg Two-nak. Dreddnek ez persze nem tetszik, és jobb ötlettel áll elő. Na és itt jön a zavarba ejtő befejezés, az utolsó panel ugyanis teljességgel homályos. Azon ugyanis azt látni, ahogy a deportáltak éppen megérkeznek, és egy tábla közli is, hogy most léptek be Mega City 2-be(!), viszont a tábla mellett mégis szovjet bírók posztolnak, és a háttérben is vörös csillagos épületek látszanak. Hogy ez most rajzolói baki, vagy valamiféle csavar a történetben, az sajnos nem derül ki a következő progból sem, mert az megint egy mindentől független, önálló kis epizód. Talán későbbre tartogatják a magyarázatot? Remélem, mert addig nem könnyű megítélni a Wolvest. Mindenesetre érdekes és ötletes az alapvetés, az első kétharmada kimondottan kellemes ígéret volt, de ennél sokkal több van még ebben a dologban, és remélem jobban ki is lesz aknázva majd a közeljövőben. Currie rajzaival kapcsolatban is kicsit ambivalens érzéseim lettek, mert míg Hersheyt valamiért tinédzser fruskának ábrázolja (kb. úgy 50 éves egyébként), addig mindenképpen hatalmas piros pontot írok be neki a járművekért és űrhajókért.
Ápdét! Közben az író a 2000AD fórumán tisztázta a helyzetet, miszerint a rajzoló a ludas, aki félreértette a forgatót. Ejnye! Carroll az egyébként romokban lévő kettes számú Megavárosra gondolt, ahogy az a táblán is szerepel, de Currie valamiért mégis egy szovjet várost rajzolt oda. A rajongók és a PS megmutatják, hogy mi is a különbség. Azért nem mindegy, ugye!? Így aztán már teljesen érthető a lezárás.
(Chavez)

Judge Dredd Year One #1

Történet: Matt Smith
Rajz: Simon Colby
IDW Publishing

Na erről van itt szó, kérem szépen! Az első értelmes amerikai Dredd képregénysorozat. Az IDW ősszel indított Dredd ongoingja nekem nem jött be, és többször is elmondtam, hogy véleményem szerint azért nem működik, mert az amcsi írók egyszerűen nem érzik igazán ezt a karaktert és a közegét, és enélkül csak sima, középszerű sci-fivé tudják zülleszteni. A Year One azonban sokkal jobb esélyekkel indult a kegyeimért, lévén mind az író, mind a rajzoló nem csak, hogy brit, de egyaránt igazi 2000AD veteránok. Matt Smith már több, mint 10 éve a magazin főszerkesztője, és bár írói tapasztalata korlátozott (néhány képregényepizódot és két Dredd regényt jegyez), már csak a munkájából kifolyólag is jól ismeri a karaktert. Smith nemrégiben írt egy Judge Dredd e-regényt (Judge Dredd: Year One: City Fathers), ami az akadémiáról frissen kikerült Dredd első szolgálati évének idejében játszódik, abban az időszakban, amikor még nem volt rettegett, csak egy jó hatásfokkal dolgozó fiatal bíró. Az IDW-nél most indult  Judge Dredd Year One eredetileg ennek az adaptációja lett volna, de szerencsére Smith úgy döntött, hogy inkább új sztorit indít ugyanebben az időszakban. A kifejezetten izgalmas első számban elsőéves bírónknak először akad dolga a PSI-ügyosztállyal, miután városszerte egyre több megmagyarázhatatlan esemény történik. Civilek mutatnak ugyanis furcsa pszichikai képességeket, egy gyerek például a gondolataival szó szerint széttépte az apját fenyegető fegyveres banditát. A PSI-Divízió emberei mindössze annyit tudnak, hogy ezek a pszichikai képességek összehangolódtak, és mintha általuk valami készülne áttörni. Hogy mi, az most még nem derül ki, de nekem lenne rá tippem. A Year One-t a másik IDW-s Dredd szériával együtt olvasva jól érezhető az a különbség, amiről annyit szövegeltem korábban. Smith jól kiegyensúlyozott, jó ritmusú nyitánya önmagában százszor izgalmasabb és érdekesebb, mint a Duane Swierczynski jegyezte eddig megjelent 4 szám összesen. Igazából pont olyan jól megírt és pont olyan karcos, mintha csak az aktuális 2000AD-ben vagy a Megazine-ben futna ez a sztori. Simon Colby rajzai duzzadnak a dinamikától, a részletektől, tocsog bennük a vér is, Dredd is úgy néz ki, ahogy kell, és mindenképpen dicséretes, hogy nem felejtkeztek el róla, hogy a korai években még másik típusú Lawgivert használtak a bírák, bár a kinézetét azért még így is kicsit korszerűsítették. A Judge Dredd Year One szuper kezdés, olyan, amivel a brit-, és az eredeti Dredd-hez szokott külföldi olvasók is elégedettek lehetnek, és persze remélhetőleg az amcsiknak is bejön majd ez a széria. Mivel ezúttal nincs szükség több évtizednyi ismeretanyagra, így a laikusok is nyugodtan belevághatnak. Izgatottan várom a folytatást. Részemről ez nyerte a heti GeexKomixot.
(Chavez)

Sex #1

Történet: Joe Casey
Rajz: Piotr Kowalski
Image Comics

Szóval, Joe Casey új képregényének a címe enyhén szólva nem túl finomkodó és visszafogott. Az érdeklődést felkelti (Ha! Nyilván.), de egyben olyan elvárásokat támaszt, amiknek szinte lehetetlen megfelelni. A szex kicsit túl nagy, túl jelentős, túl hétköznapi, túl intim része az életnek ahhoz, hogy egy nem absztrakt (hanem, ami azt illeti, normál történetmesélési eszközökkel élő) művészeti alkotás definíciója legyen. És az első pár oldalon, amin egy vállalatbirodalom fiatal feje hét hónapos rejtélyes távollét után visszatér a cégéhez, Saturn Citybe, nem is egészen világos, hogy Casey mire akar kilyukadni. De hamarosan az lesz. A főhős, eltűnése előtt, a város saját szuperhőse volt (Armored Saint néven), de egy haldokló szerettének megígérte, hogy megpróbál végre normális éltet élni. Most erre tesz kísérletet, de az önbíráskodástól megfosztott élete üres, eseményektől és izgalmaktól mentes. És itt jön képbe a cím: noha a képregény első száma túl sokat foglalkozik az alapok lefektetésével, a szituáció felvázolásával ahhoz, hogy cselekményéből, irányából messzemenő, sőt, bármiféle következtetéseket lehessen levonni, de nyilvánvaló, hogy a maszkos igazságosztást Casey nem holmi heroikus, önzetlen cselekedetként, hanem a szexuális aktust is kiváltó izgalomforrásként látja. És ehhez a főhős annyira hozzászokott, hogy a férfiakat érő normál ingerek, mint pl. két egymást (meglehetősen explicit képeken) nyalogató gyönyörű nő látványa, már annyit sem mozgat meg benne, mint egy bárányfelhő. A koncepció érdekes, és akkor lesz igazán jó, ha Casey következetes marad hozzá, és a lehető legtávolabb tartja az egészet a szuperhős-témától, és azt inkább csak háttérnek használja. A sorozat sikere egyébiránt biztos nem az eddig független európai képregényeken dolgozott Piotr Kowalskin fog múlni – rajzai fantasztikusak, dinamikusak, élettel telik, a szereplők arcára kiülő érzelmek hihetetlenül beszédesek, a panelkezelése elsőosztályú, és az egészet hibátlanul koronázza meg Brad Simpson élénk, popartos színvilága. A sztori maga egyelőre inkább „érdekes” (de nem, nem úgy, mint az érdekes arcú nő), mint ténylegesen „jó”, de várjuk meg, mi lesz belőle.
(Rusznyák Csaba)

Sledgehammer 44 #1

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Jason Latour
Dark Horse Comics

Mike Mignola nem tudja meghazudtolni önmagát. Bármennyire is imádom a Hellboyt és a B.P.R.D.-t, titkon azért mindig reménykedem benne, hogy egyszer csinál valami drasztikusan mást is, valamilyen más műfajban/stílusban/témában. Ehhez képest a Baltimore, noha nem a Hellboy univerzumban játszódik, minden lényeges tekintetben játszódhatna akár abban is, és ugyanez áll a John Arcudival közös új sorozatára, a Sledgehammerre. Ha behelyettesítjük a második világháborút valamely későbbi konfliktussal, nyugodtan kicserélhetnénk a comic címszereplőjét a végzetkezű vörös démonra, és senki észre se venné a különbséget. De nem panaszkodom: a Sledgehammer 44 ennek ellenére (sőt, a francba is, részben pont ezért) baromi szórakoztató háborús sci-fi akció. A felütéstől kezdve, amin a főhőst bombaként dobják le egy francia városkában zajló ütközet közepébe, az egyszerű, amerikai közkatonák abszolút uralkodó szemszögén át a képregényvégi lazán előadott cliffhangerig, minden a helyén van – ami nem csoda, Mignola és Arcudi elsőosztályú történetmesélők. Hogy a sorozat mennyi újat lesz képes mutatni mindkettejük már megszokott szériáihoz képest, mennyire vív majd ki magának elismertséget a saját jogán, az más kérdés, mindenesetre a témában van elég sci-fis, robotos, ponyvás potenciál, hogy a geekek érdeklődését határozatlan ideig fenntartsa. Ellenben a rajzok terén már nem állunk ennyire fényesen. Jason Latournak van érzéke az akcióhoz, a tempóhoz, a panelkezeléshez, de az emberekkel meggyűlik baja, az arcábrázolásai meglehetősen primitívek és karikaturisztikusak, a csipeszszerű orrok pedig különösen bökdösik a csőrömet. Sőt, azt hiszem, életemben legelőször Dave Stewarttal sem vagyok teljesen kibékülve: szürkés-barnás színei túl egyszerűek, laposak, jellegtelenek, nyoma sincs bennük azoknak a fantasztikus kontrasztoknak, árnyalatoknak, amikkel általában dolgozni szokott. Összességében jópofa, de az első szám nem hagyott mély nyomot (hát manapság már senki nem tudja, hogy kell egy debütáló füzettel tökönragadni az olvasót?).
(Rusznyák Csaba)

Csendes düh

Megboldogult ifiúr koromban oly szerencsés nyikhaj voltam, hogy közvetlen baráti körömben nem csupán a VHS magnó volt könnyedén hozzáférhető, de a hardveren túl a friss tartalom beszerzése sem okozott különösebb nehézséget. A videó elmondhatatlanul nagy menőségnek számított (haver szerint: „Az ember nem jár olyan pinával, akinél a családban nincs videómagnó, mert az ma már vállalhatatlanul ciki!”), plusz C64 - naná hogy 1541-II típusú lemezmeghajtóval! - és BMX, meg a robotos kvarcóra, így már érthető, miért is irigykedtek oly hevesen a csicska bések (a céseket nyilvánvaló okokból ignoráltuk). A filmeket Pisti szerezte (utólag belegondolva: inkább a faterja lehetett a dealer), s miután igen erős nyugat-európai kalózkapcsolatai voltak, már akkor is a magyar bemutató előtt néztük az akcióhorrornindzsát, miközben nem ám Duna kavicsot, hanem Toblerone csokit tömtünk az arcunkba.

Ennek az idilli világnak Chuck Norris volt a legnagyobb hőse, akit a magyar hangalámondásban a Csendes düh (Silent Rage, 1982) címen futtatott akciófilmben volt szerencsém megismerni.

Békés kisvárosi család huszonéves sarja egy genetikai természetű, illegális gyógyszerkísérlet mellékhatásaként agyilag elborul, ugyanakkor nagyon szupererős lesz; primitív ragadozóösztöne a lehető legnyersebb formában realizálódik, beleértve békés kisvárosi családja véres, balta általi likvidálását. Pusztít, öl és gyilkol, de csak addig, amíg meg nem jön Chuck Norris, aki jól lekaratézza. Mindezek után Chuck Norris lekaratézik még sok más embert is, mert valamivel csak ki kell tölteni a játékidőt, amíg a lekaratézott családgyilkosból további genetikai kísérletekből adódóan önregeneráló übermensch válik. Újabb mellékhatásként emberünk megnémul (picsába a dialógusokkal!, szólt a forgatókönyvíró), a vérszomj fokozódik, a régi sérelmek törlesztése folyamatban van. Ily módon Chuck Norrisnak rengeteg dolga akad, ráadásul a Néma Leventén kívül meg kell küzdenie egy motorosgalerivel is, akik az amerikai B-filmek kódexe szerint köztudottan a legaljasabb és legbrutálisabb állatok ezen a földkerekségen.

Az italozó életmódot élő banda nemtelen tagjaival szemben Chuck Norris jelleme oly tiszta és ragyogó, mint a makulátlan farmeringen hordott seriffcsillag, ugyanakkor mindig van nála kesztyű, ha mindenféle pimasz fráterek tájékozatlanságot mutatnának a dudálás terén. Chuck Norris férfiasan felteszi a lábát a terepráró lökhárítójára, diszkrét félterpeszből beszél igazat mély jóindulattal nyámnyila helyettesének, aki később – hiszen ez annyira kézenfekvő! – az ő karjaiban halálozik el. Ez a sérelem természetesen bosszúért kiált, ezért Chuck Norris bátran megütközik a universal soldier-prototípussal.

Sajnálatos módon a dialógusok a rendes kópia miatt korántsem annyira szórakoztatók, mint a ’80-as évek elején illegálba honosított, hangalámondásos változatban („Hozd ide azt az… izét!” - „Melyik…., öö, izét?”, stb.), ez a fun factor mindörökre odalett. Cserébe lehet gyönyörködni az ordítóan szar kameramunkában, ha már direktori koncepcióról gyakorlatilag nem beszélhetünk - holott Michael Miller tisztességes szemétrendező volt, szakmai becsület a foltján sosem esett (egyébiránt ez a film jelenthette karrierje csúcspontját, mert röviddel később száműzetett a tévés produkciók akkor még vigasztalanul Chuck Norris-mentes világába).

A fenti a szakmai megfigyelések azonban merőben rosszindulatú kákáncsomótkeresések csupán, hiszen a főszereplő személyes forgórúgása önmagában is garancia a színvonalas szórakozásra. 1982-ben hősünk már kellően belerázódott a móres tanításába, de az átütő sikerek még előtte álltak (Missing in Action, Invasion U.S.A., The Delta Force); a sebezhető Chuck Norris velejéig hazug mítoszát a kinyilatkoztatással felérő Csendes düh döntötte porba. Ettől kezdve már minden tájékozott kilencéves tudta, hogy Chuck Norris maga az Ellenállhatatlan Erő, amely bármilyen Mozdíthatatlan Tárgyat képes elsodorni.

Akár egymás után kétszer is, mint például ebben a filmben.

 A régi vidám kópék többsége - amint az sajnálatos módon bebizonyosodott az alatt a húsz perc alatt, amit el bírtam töltetni egy különösen deprimáló hangulatú osztálytalálkozón - mára hervasztóan unalmas wannabe-középosztálybeli flótásokká korosodott. Chuck Norris felett azonban nem mert elrepülni az idő vasfoga: az alámondásos VHS-kazetták örökifjú hőse ma is kemény, mint az ipari gyémánt.

Sorozatszemle: The Americans, Arrow, The Following, Vikings

The Americans
A The Americanst, a CIA-ügynökből középiskolai tanárrá, majd abból íróvá mutálódott Jo Weisberg sorozatát az FX elvileg még azelőtt megrendelte, hogy a konkurencia Homelandje debütált volna, ettől függetlenül esélye sincs rá, hogy elkerülje az összehasonlítást. Mindkettő az emberi tényezőt középpontba helyező feszült kémdráma, ami amerikai földön tevékenykedő ellenséges ügynökök, és a lebuktatásukon dolgozó, velük kisebb-nagyobb személyes kapcsolatban álló kormányalkalmazottak történetét meséli el. Ráadásul mindkettő arra törekszik (sikeresen), hogy szimpátiát ébresszen a nézőben az említett „ellenség” iránt. Weisberg szériájában Keri Russell és Matthew Rhys KGB-ügynökök, akik teljes inkognitóban élnek a kertvárosi Amerikában, mint férj és feleség, mint két mit sem sejtő gyerek szülei és egy mit sem sejtő FBI-ügynök (Noah Emmerich) szomszédai. A színészek nagyszerűek, a korrajz hibátlan (a zenék!), az írók pedig mindeddig jól manővereznek a főszereplők életét kívülről (Moszkva egyre nehezebb, veszélyesebb és látszólag indokolatlanabb, meggondolatlanabb küldetései) és belülről (mennyire „igazi” a két ügynök házassága, létezhet-e magánélet ott, ahol az csak egy fedősztori a munkavégzéshez?) egyszerre komplikáló feszültségek közt. Minden erénye ellenére még nem érzem úgy, hogy a sorozat elérte a full potenciálját (az eddigi hat részből kettő volt olyan, hogy úgy kellett utána felmosni, a többi „csak” nagyon jó), de jó úton halad, kétségkívül ez a legígéretesebb a 2012-2013-as újoncok közül. (Már berendelték a második évadot.)

Arrow
A CW Zöld Íjász sorozatát csak kötelességből kezdtem el nézni, mert irdatlan gagyinak tűnt az előzetesek alapján. Ehhez képest szép meglepetés lett belőle. A sztori, amiben a milliárdos playboy, Oliver Queen egy hajótörés után öt évre eltűnik egy elvileg lakatlan szigeten, hogy aztán zöldgúnyás igazságosztóként tegyen rendet korrupt szülővárosában, Starling Cityben, a karaktereknek és a köztük lévő kapcsolatoknak hála működik jól. Ellenben a Smallville-lel, ami minden ambíciója ellenére mindig is megmaradt nyögvenyelősnek, összeszedetlennek, az Arrow alkotói ténylegesen törődnek a szereplőkkel, folyamatosan formálják, és új szituációkba helyezik őket, és veszik maguknak a fáradságot, hogy három-négy részenként meglépjenek valamit, amivel látványosan előregördítik az egyes epizódok hátterében húzódó főszál sztoriját. A dialógusok, a csipkelődések és poénok meglepően jók tudnak lenni, és utóbbiak még az egyébként igen komoly hangvételbe is gond nélkül belesimulnak. Érdekes módon éppen az akciókban, vagyis abban gyenge az Arrow, amiben a szuperhősrajongók sokat várnának tőle: hiába meglepően brutálisak (a főhős simán öl, ha arra kerül a sor, nem szarakszik láblövésekkel), ha egyszer kapkodóak, hiteltelenek, erőltetettek, és ez nem költségvetés kérdése. Képregényben el lehet sumákolni azt, ahogy egy íjas csávó elugrabugrál az ugató gépfegyverek kereszttüzében, de mozgóképen kicsit trükkösebb megúszni az ilyesmit. Aztán fel lehetne még hozni sok mindent, onnantól kezdve, hogy a Queen-rezidenciáról első pillantásra azt hittem, a Sötét Lovag trilógiában látott Wayne kastélyt kérték kölcsön hozzá, odáig, hogy az egyébként vegyes színészi teljesítményt nyújtó szereplőgárda együtt úgy néz ki, mintha valami nyálas, napsütéses tini szappanoperácskához szedték volna össze. De ez csak a látszat, ami mögött egy jól átgondolt, érdekes, többnyire kifejezetten jól megírt sztori áll. (Már berendelték a második évadot.)

The Following
Kevin Williamson egész eddigi pályafutása összefoglalható annyiban, hogy megírta a Sikolyt. Azonkívül akár zabot is hegyezhetett volna, ugyanott tartana. Ezen a Foxnak kreált, Kevin Bacon főszereplésével pályára rúgott sorozatgyilkosos thrillere, a The Following sem fog segíteni, annak ellenére, hogy ott van benne egy nagy, remek, izgalmas, fordulatos show lehetősége. Amely lehetőséget epizódról-epizódra lassan, konzekvensen agyonverik. A sztori szerint egy nyugdíjba kényszerített FBI-ügynököt (Bacon) visszahívnak a szolgálatba, hogy segítsen elfogni azt a börtönből frissen megszökött, hírhedt sorozatgyilkost, akit annak idején ő juttatott rács mögé. Csakhogy van egy kis probléma: emberünk olyan baziokos, olyan jéghideg, elszánt, és mesterien manipulatív, hogy kisebb hadseregnyi követőt gyűjtött maga köré – egy rakás őrült gyilkost, akik mind az ő tervén dolgoznak szerte az országban. Kicsit már ez a koncepció maga is jól mutatja, hogy mennyire döglött az egész sorozatgyilkos-téma – nagyjából annyira, mint a zombis, és nagyjából annyira kétségbeesetten próbálnak hozzá kitalálni valami új szemszöget. Ami egyébként nem baj, és a The Following felütését még ígéretesnek is nevezhetjük. Sőt, Williamson az első pár részben ezen túl is képes meglepni a nézőt, egy kereskedelmi csatornához képest egész merész és komoly fordulatokkal játszik. De hiába elég a masszív alap akár egy nagy, gótikus kastélyhoz, ha csak korhadt deszkákból húznak rá vityillókat: a kivitelezés csapnivaló. A jeleneteknek semmi felvezetésük, semmi feszültségük, a rendezés nulla, és az említett koncepción és fordulatokon kívül a forgatókönyv is pongyola, sablonos és érdektelen. Bacon szenvedő félhullaként tántorog ide-oda, egyáltalán nem meggyőző. Egyedül a fő mumust alakító James Purefoy tesz ki magáért – sokkal jobb show-t érdemelne. (Már berendelték a második évadot.)

Vikings
A History (Channel) sorozata a fentiekkel ellentétben – ahogy a cím alapján is sejteni lehet – meglehetősen egyszerű. Nincsenek különösebb gimmickjei, high conceptje, csak egy maréknyi vikingről szól, akik a VIII. század végén vezérük tiltása ellenére elhatározzák, hogy a már jól megszokott (és unt) kelet helyett ezúttal nyugat felé hajóznak fosztogatni. A szériának részben pont az a tanulsága, hogy nem kell a szemfényvesztés. Elég, ha vannak jó karakterek (mint Ragnar Lodbrok, a norvégok legendás viking hőse), hozzájuk jó színészek (mint Travis Fimmel, vagy a főnököt játszó Gabriel Byrne), és egy történet, ami brutalitása, keménysége ellenére nem veszik el a trendi komorságban, sötétségben, aminek a nyersessége mellett van szíve, és csordultig van a szabadság, az erő, a férfiasság, a kaland, a menni, látni, felfedezni, és harcolni akarás életérzésével. A Vikings, amennyire ezt két rész után meg lehet állapítani, nagyszerűen működik. Cselekményvezetése nyílegyenes, biztos kezű, tempója nem sietős, de nem is lassú, hagy időt mindenre, konfliktusai érdekesek, korrajza hiteles(nek tűnő, noha már számon kértek rajta egypár történelmi pontatlanságot, de ez engem a fotelemből ülve valahogy kevéssé érdekel), és nem vacakol azzal, hogy bármit is szépítsen, romantizáljon, ugyanakkor abba a hibába sem esik bele, hogy a címszereplőket egydimenziós, vérszomjas vademberekként ábrázolja. Határozottan van benne spiritusz, és kis szerencsével az lehet a középkori/kardozós/kalandos témájú műveknek, ami a Deadwood volt a westerneknek.

GeexKomix 56.

Age of Ultron #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Bryan Hitch
Marvel Comics

Már két és fél éve annak, hogy a Marvel beharangozta ezt a sztorit, ami aztán csak csúszott, és csúszott, és végül bendis avengerses 9 évének hattyúdala lett. Nem is baj, mert így – legalábbis az első szám alapján – szép emlékekkel zárhatjuk ezt a korszakot, annak ellenére, hogy az író az utolsó egy-két évben már igencsak mélyrepülésbe küldte a sorozatai színvonalat. De úgy tűnik, az Age of Ultronnal ismét a régi fényében tündököl, sőt, ez a 10 részes mini lehet az ő nagy, definitív szuperhőseposza. A sztori onnan indul, hogy Ultron győzött, vagyis posztapokalipszis van, de keményen. New York úgy néz ki, mintha nemrég esett volna túl a terminátoros ítéletnapon, a hősök elbuktak, csak néhányan rejtőzködnek a föld alatt, próbálva kidolgozni valami tervet, amivel visszavehetik a világot Ultrontól. Bryan Hitch grandiózus, „szélesvásznú” képi világa, az egész koncepció eposzisága ellenére Bendis, nagyon okosan, kicsiben kezd. In medias res csöppenünk a vigasztalan senkiföldjére, ahol Sólyomszem kísérel meg egy reménytelennek tűnő mentőakciót. Az a jó ebben a felütésben, hogy Bendis nem áll meg magyarázni, okoskodni, hanem viszi a sztorit lendületesen, tökösen, és csak a vége felé bontja ki nagyobbá, és akkor sem valami mega-giga eseményen, hanem egy karakteren keresztül – baromi hatásvadász módon ugyan, de ez itt, ebben a kontextusban kifizetődik. A zárókép a totális reménytelenségé, és egészen letaglózó. A történet lényege, hogy nem számít, Ultron hogyan csinálta, amit csinált, a lényeg, hogy megcsinálta (remélhetőleg a folytatások is ennek jegyében íródnak, és nem lesznek flashbackek), és csak az számít, hogy mi történik ezután. És itt lehet az egész event gyenge pontja: New York (illetve valószínűleg a fél világ) romokban, gyaníthatóan milliók haltak meg, köztük elvileg hősök is – nyilván ez nem maradhat így, nem lehet ez az új status quo kiindulási alapja, és az evidens megoldás az, hogy a szuperhősök időutazással/manipulációval, valami úton-módon meg nem történtté teszik az egészet. Ugyanakkor Bendis azt ígérte, az Age of Ultron végét senki nem fogja előre látni. Reméljük, hogy nem csak a szája jár, és tényleg valami nagy húzásra készül a fináléval, nem csak a kilométerekről előrelátható happy endet keni oda.
(Rusznyák Csaba)

Judge Dredd prog 1818 – 1820

Történet és rajz: többek
Rebellion Developments

Alan Grant egy brit képregénylegenda, egy sajátos stílussal rendelkező, tehetséges és tapasztalt író, akinek igencsak jelentős érdemei vannak Dredd bíró mitológiájának kiépítésében is, hiszen a 80-as években Wagner állandó írótársaként olyan klasszikusokat alkotott, mint pl. a Judge Death Lives, vagy az Apocalypse War. Éppen ezért fájdalmas és dühítő volt olyan ócskaságot olvasni most a tollából, mint ez a Witch's Promise című bugyutaság. A szerencsére csak hat oldalt pazaroló epizódban egy régebben alkotott, és már akkoriban is kritizált karakterét hozta vissza, bizonyos Toots Milloyt, aki egy női magánnyomozó és egyben boszorkány. Ez az urbánus fantasybe hajló, végtelenül ostoba és céltalan kis hülyeség talán a 70-es években még elfogadható lett volna, de azt nem tudom, hogy manapság hogy engedhettek át egy ilyet. Na, ugorjunk is gyorsan!
Rob Williams gyorsan szépített, ahogy az tőle el is várható. A Save Him ugyanis a rövidsége ellenére is ügyes kis sztori, jópofa csavarral a végén. Dreddet egy a Káosz Napja óta katatón állapotban vegetáló Psi-kadéthoz hívják, miután a fickó száját egyedül az ő neve hagyta el ez idő alatt. A pasas hozzáér Dreddhez, aki ennek következtében hirtelen a férfi elméjében találja magát, ahol aztán gyorsan kiderül, hogy miért pont őt emlegette a zöldségként funkcionáló kadét. Pár hete büszkén jelentették be, miszerint az amerikai James Harren (Conan, Hellboy) beugrik egy kis vendégrajzolásra, és bár szó se róla, az adott szám borítója valóban remek, és maga a képregény is pofás, de Dreddet valami okból röhejes szélesszájú kisbékának képzelte el a jenki, ami így kissé bizarr kontrasztot alkot, de annyi baj legyen, ilyen mennyiségben még belefér. A Wolves szerencsére már egy több részes sztori lesz, ráadásul a felütés alapján kifejezetten ígéretes is. Michael Carroll története a Káosz Napja egyik jellemző utóhatásából indít. A katasztrófa után a Megacity One-ban élő szovjet emigránsoknak különösen nehézzé válik az élete, hiszen tömeges gyűlölet hullámzik feléjük a túlélő lakosság felől. A már húsz éve a városban élő hentes, Dmitry Bystrov ezt a saját és családja bőrén is kezdi tapasztalni, ám úgy tűnik, hogy most egy megértő és támogató sorstársra akadt a szintén emigráns Luka Shirokov személyében. Csakhogy a hirtelen felbukkant földi szándéka még nem tiszta, Shirokov ugyanis az alvilág egyik prominense. Mindenképpen izgalmas kezdet, és Andrew Currie még egészséges mértékig karikatúraszerű rajzai is tetszetősek, azt meg különösen értékeltem, hogy Shirokovot jól láthatóan Tony Siricóról (Paulie a Sopranosból) mintázta. Kíváncsian várom folytatásokat.
(Chavez, aki még él)

Mars Attacks! #7

Történet: John Layman
Rajz: John McCrea
IDW Publishing

Amikor a Wallace Wood illusztrálta Mars Attacks! gyűjtőkártyák piacra kerültek 1962-ben, alig gondolhatta a kiadója (ami egy idő után kénytelen volt beszüntetni a gyártásukat, mert a közvélemény felháborodott a szexualitás és az erőszak explicit ábrázolását látva), hogy még fél évszázad múlva is életképes franchise válik belőle. Nem túl nagy, nem túl híres, de azért életképes, amihez nyilván Tim Burton 1996-os filmadaptációja is hozzájárult. John Layman, a Chew írója tavaly indította el az IDW-nél új képregénysorozatát, amiben a gusztustalan külsejű marslakók óriásrobotok- és rovarok segítségével rohanják le a Földet, lényegében azért, mert 50 évvel korábban pár, nálunk űrhajótörést szenvedett társukat néhány bizalmatlan vidéki amerikai tűzzel és vassal fogadta. Az idióta redneckek védelmében: ők nem tehetnek róla, hogy a marslakóknak olyan széttaposnivaló fejük van. Most viszont a vörös bolygó teljes hadereje ostromolja az emberiség utolsó védővonalát, ami többek közt egy exűrhajós veterán szenátorból és egy bolhacirkuszát marsi technológiával óriásméretűre növesztett mutatványosból áll. A hetedik részből pedig megtudjuk, hogy a maffiát nem hatja meg holmi földönkívüli invázió, végrehajtóik akkor is a halálraítélt besúgót hajkurásszák, ha az egész világ lángokban áll körülöttük – és kiderül, hogy igazuk van. Layman szériája harsány, lendületes, vicces, totálisan hatásvadász és agyament, véresen-szimpatikusan komolyan vehetetlen. Van benne zseni gyerek, zseni tudós, echte seggfej, tökös katona, szuperkütyü, repülő csészealj, gusztustalan idegen, doomsday fegyver, romba dőlő metropolisz, a legtitkosabbnál is titkosabb titkosügynökség, óriásrovar, óriásrobot (ezeket már említettem, de: nem lehet elégszer), gore, szóval, minden, ami egy pokolian szórakoztató, vérbő B-sci-fihez kell. Egyetlen apró bajom van vele: ha csak egy kicsit lenne őrültebb és gonoszabb, igazi kultuszmű is válhatna belőle. Így, pont a határnak az innenső oldalán, simán „csak” baromi jó.
(Rusznyák Csaba)

Nemo: Heart of Ice

Történet: Alan Moore
Rajz: Kevin O’Neill
Top Shelf Productions/Knockabout Comics

Aaaaah, mennyire hiányzott nekem a klasszikus stílusú League of Extraordinary Gentlemen! Alan Moore utóbbi munkái az irodalmi karaktereket összeterelő képregényben (Black Dossier, Century) meglehetősen más irányt vettek, mint az első két minisorozat, ami alapján mind megszerettük a koncepciót. Ami persze önmagában nem baj, mert semminek nem tesz jót, ha se vége se hossza, ismételgeti önmagát, de ha a stílusbeli eltérésektől eltekintünk, a Century akkor is hagyott maga után kívánnivalót. A Nemo: Heart of Ice-szal (egy ötven oldalas, különálló graphic novel) a sorozat visszatér az „egyszerű” kalandhoz, és úgy rántja össze a XX. század elejének ponyvakalandorait (pl. Jack Wright, Tom Swift), Poe-t, Lovecraftot és Vernét, hogy pislogni sem tudsz. A cím nem véletlenül nélkülözi egyébként a LoEG-et, a „szövetség” ugyanis nem kap benne szerepet, a történet helyette Jannira, Nemo kapitánynak a Centuryben megismert lányára koncentrál, aki bizonyítani akar magának és apjának (aki persze már halott): a Nautilusszal sikerre akar vinni egy antarktiszi expedíciót, amiben apja elbukott. A küldetést nehezíti, hogy a legénységének a frenetikus nyitójelenetben felvázolt kalózakciója következményeként megkárosult médiamágnás (maga Kane, az aranypolgár) hajtóvadászatot hirdet rájuk. Az expedíció és a menekülés közti határvonal elmosódása gondoskodik a tempóról, de a kaland, az életveszély és a felfedezés izgatottsága hamar átcsap nyugtalanító horrorba, ahogy Poe és Lovecraft rémálmai (O’Neill istenenemdekurvagyönyörű képein) megelevenednek. A Heart of Ice cím pedig nyilván okkal rímel Joseph Conrad Heart of Darknessére, mert noha túlzás lenne karakterközpontú műnek nevezni, a képregény valahol mégis arról szól, ami Jannit belülről hajtja, és arról, gondolkodásmódja, élete hogyan változik meg az utazás során. A stílusok, műfajok és karakterek vegyítése mellett Moore bedobja a szokásos kísérletezését is: egy jelenetben a narratíva szó szerint szétesik, a panelek sorrendje véletlenszerűen felcserélődik, ahogy a szereplők egy olyan helyen haladnak át, ami összekócolja az időérzékelésüket. Félelmetes, és briliánsan játszik a befogadóval, akinek magának kell a fejében rekonstruálnia a szekvencia helyes kronológiáját. Még jó sok ilyet kérek.
(Rusznyák Csaba)

Snapshot #1-2

Történet: Andy Diggle
Rajz: Jock
Image Comics

A Snapshotot tavaly már volt szerencsém olvasni a Judge Dredd Megazine oldalain, és már akkor az év egyik legjobbjának kiáltottam ki. A Diggle/Jock páros "creator-owned" sorozatára (amit a jól összeszokott duó évek óta a szabadidejében készítgetett) most az Image csapott le jó érzékkel, ők pedig értelemszerűen 4 füzetre osztották el az eredetileg 15 oldalas adagokban leközölt sorozatot, bár az előzetes hírekkel ellentétben végül mégsem színezték ki, de ennél nagyobb tragédia ne érje a képregénykiadást. Jock rajzai ugyanis ff-ben a leghatásosabbak. A Snapshot egy őrülten izgalmas, nagyon pörgős és fordulatokkal teli összeesküvős akció sztori, amiben egy Jake nevű san franciscói geek talál egy okostelefont a parkban, abban pedig képeket egy halott férfiről. Megdöbbenni azonban nincs ideje, mert megszólal a telefon, vonalban egy rendőr, aki közli, hogy egy nyomozás bizonyítékához jutott hozzá, de ne aggódjon, csak várja meg, míg megérkezik az emberük a telefonért. Csakhogy a szerv helyett egy fegyveres bérgyilkos érkezik, ezért emberünk kénytelen menekülőre fogni, és irány a rendőrség. Ott viszont maga a képeken látható hulla jelentkezik a tulajdonáért, és ad elő egy nehezen hihető sztorit, amit a zsaruk persze megkajálnak. Jake ezt nem veszi be, ezért saját maga jár utána a gyanús férfinak, amivel aztán csak még nagyobb veszélybe sodorja magát. Digglet és Jockot külön-külön is a legnagyobb kedvenceim között tartom számon, de amikor összeteszik, amijük van, na akkor alkotnak csak igazán ütős dolgokat. A történet főleg az első részben rendkívül gyors tempójú és tökölésmentes, nincs ismerkedés a főszereplővel, hanem rögtön bele a közepébe, ami ideális "olvasóbehúzó" számmá teszi, de a folytatás sem kevésbé dinamikus, csak ekkor már válaszok és új szereplők is érkeznek szerencsére. Diggle rendkívül intenzív, akcióban gazdag sztorija mint mindig, most is Jock laza, ám hihetetlenül dinamikus rajzaival együtt érzi magát a legjobban, így aztán a Snapshot is abszolút egy "olvasásra erősen javasolt" kategóriájú cucc.
(Chavez)

Superior Spider-Man #4-5

Történet: Dan Slott
Rajzolta: Giuseppe Camuncoli
Marvel Comics

Dan Slottnak négy füzetnyi történetszövésbe telt, hogy teljesen és véglegesen meggyőzzön arról, hogy a nagy csinnadrattával felvezetett fordulat, amely lezárt egy korszakot Pókember történetében és új irányt szabott az életének (halálának?), nem csupán egy rendkívül ügyesen felépített és kivitelezett marketingfogás volt, melynek hatásai a mesterségesen felpumpált eladások után hamarosan lecsengenek, hogy a hullámok elültével minden visszatérjen a régi mederbe és a kényelmes, megszokott keretek közé. Az új érához választott rajzoló (az első három számot elkövető Ryan Stegman), a karakterparódia pengeélén egyensúlyozó új Octavius-Parker, mely különösen visszatetsző módon próbált MJ bugyijába jutni, valamint a Peter személyiséglenyomatának bazári mutatványszámba menő visszatérése nem sok bizakodásra adott okot a Superior Spider-Man jövőjét illetően. Slott azonban hozta a rá jellemző egyedi ötleteit és az első három szám szűrőin átengedve a negyedik füzetre ügyes alkimistaként ledesztillálta nekünk Otto Octavius esszenciáját: hiszen az új, fejlettebb Pókember a több ezer pókkamerája segítségével  négyszer annyi bűnözőt fog el és tizenkétmillió dollárral több érték eltulajdonítását akadályozza meg, mint ugyanennyi idő alatt Peter Parker tette, akit az életének minden más aspektusát beárnyékoló lelkiismerete és felelősségtudata űzött. Oktopusz doki mindent patikamérlegen mér ki és a hatékonyságot tartja szem előtt mindenek felett: May néninek neurointerfészt készít, hogy hamarabb talpra állhasson, még ha ehhez kísérleti nyúlnak is kell használnia őt, a lángoló épülethez nem rohan lélekszakadva, hogy megmentse a lakókat, ha a tűzoltóságot is értesítheti és teljes természetességgel hívja a rendőrkapitányt erősítésért, ha úgy hozza a szükség. Ami viszont igazán zseniális húzás, ahogyan a Slott-féle Amazing Spider-Man cím általam csúcsának tartott két történetét fogja és ellenpontozza, ezzel rajzolva ki tisztán és érthetően a két Pókember közti gyökeres különbséget. Az In Memory of Marla Jameson és az azt követő No One Dies katartikus sztorija (amihez nem mellesleg a számomra A Pókember Rajzoló, Marcos Martin asszisztált parádésan), melynek csúcspontján Peter Parker a saját testével védi meg a rendőrök golyóitól Mészárszéket (Massacre), az érzelmeitől teljesen megfosztott és válogatás nélkül gyilkoló szocio- és pszichopatát, tökéletesen ábrázolja az önfeláldozó hős archetípusát, melynek az eredeti Pókember mindig is a megtestesítője volt. Ennek azonban a Superior Spider-Man ötödik számában egyszer s mindenkorra vége szakad: a Peter könyörületessége miatt életben maradt Mészárszék újabb ámokfutásra indul, Octavius pedig ezúttal  teljesen másként kezeli a helyzetet. Könyörtelenül. Hatékonyan. Racionálisan. És New York lakói hősként ünneplik. És ez az a pont, ahonnan tudjuk, hogy innen minden megváltozik. Ez a fordulópont, nem pedig Peter fizikai halála. Dan Slott zsebre vágott, megvett kilóra. Csak ugyanezen a színvonalon folytassa.
(Nagy Krisztián)

Vasember 3 trailer

Minél többet hallok Ben Kingsley-ből, annál inkább egy karikatúrának tűnik a Mandarin figurája. De sebaj. Az új trailer végétől így is úgy is beszarsz. "There's my boys."

Star Wars: A klónok háborúja 5x17-20

Manapság, amikor a fél filmvilág azt találgatja, mi lesz a Star Wars sorsa a Disney-nél, J.J. Abrams kezei alatt, jól jön mindenféle megerősítés arra vonatkozóan, hogy George Lucas (egykori) gyermekében még mindig van spiritusz – főleg, ha számításba vesszük, hogy mennyire megtépázódott a nimbusza 1999 óta (értsd: milyen keményen elkapta Lucas hátulról). Ebben a tépázásban szerepet játszott A klónok háborúja című 3D-animációs tévésorozat pilotja is, amit 2008-ban a Lucasfilm egyenesen a mozikba küldött, hogy még jobban fájjon. De legalább bebizonyította vele, hogy az újkori Star Wars-trilógia záródarabja, A sith-ek bosszúja véletlenül sikerült jól: az animációs film erőlködés nélkül süllyedt vissza a Baljós árnyak és A klónok támadása vállalhatatlan szintjére, és innentől kezdve évekbe telt rávennem magam, hogy belekezdjek a sorozatba, hiába bizonygatta több ismerősöm is végtelen türelemmel, hogy nem, egyáltalán nem olyan szar, mint a pilot. Sőt. Kifejezetten jó.

Utóbbi minősítést azért lehetne vitatni, mert A klónok háborújának meglehetősen ingadozó a színvonala. És a hangvétele is. A komikus droidos bohóckodásoktól a szimpla, látványos háborús kalandokon és a klónok egzisztenciális drámáján (muhaha – de egyébként tényleg) át a sötét tónusú sci-fi/akciókig, a széria hangulati palettája meglehetősen széles és szeszélyes. És ahogy a korábbiak, az ötödik évad is szolgált jó pár felejthető, érdektelen, közepes epizóddal, de ahogy korábban, most is demonstrálták az alkotók, hogy mindezek ellenére hiba lenne leírni őket.

Az a négyrészes sztori, az a „jedi eposz”, amivel most zárult az ötödik évad, az egész széria eddigi talán legjobbja, keresztben lenyeli a prequel trilógia első két részét, és még csak nem is böffent utánuk. Tovább megyek: ez a történet sokkal alkalmasabb lett volna az említett trilógia középső részének, már csak azért is, mert Anakinnak ad némi kényelmetlen gondolkodnivalót a jedikkel és a háborúval kapcsolatban, ami egy kicsit komplexebb annál, hogy meghalt az anyukám, brühühühü.

Persze ezt a kártyát itt nem játszhatják ki az alkotók a karakterrel kapcsolatban, hiszen az ő útjának már ismerjük az elejét, a közepét és a végét, nem lehet rajta változtatni, így ebben a sorozatban mindenképp statikusságra van ítélve. (Lábjegyzet: ez amúgyis egyfajta furcsa limbó a második és a harmadik mozifilm közt. Az, hogy Anakinnak padawanja van, eleve WTF, abba meg nem hiszem, hogy belegondoltak Lucasék – jó-jó, tudom, amúgyse gondolkodnak – hogy a most páréves lurkók, akik ebből ismerik meg a Star Warsot, és Anakin a hősükké válik, hogy reagálnak majd, amikor megnézik a Sith-eket, vagy az eredeti trilógiát. „Apu, nézd, ott van Anakin!” Ggghhhh. Nem haragszom önre, Needa kapitány.)

A sztorinak (a négy rész: Sabotage, The Jedi Who Knew Too Much, To Catch  a Jedi, The Wrong Jedi – a roppant kifinomult címreferenciák megfejtését az értő olvasókra bízom) egyébként nem Anakin a főszereplője (Obi Wan pedig csak néha szól be a kispadról), hanem a padawanja, Ahsoka Tano, aki szerencsére már messze nem az az irritáló bugris, aki a mozis pilotban volt. Ellenben sokkal forróbb a lába alatt a talaj. Nem sokkal azután, hogy rejtélyes merénylők bombát robbantanak a jedi templomban, arra eszmél, hogy a Köztársaság végnapjainak Richard Kimble-jévé vált. A bizonyítékok mind az ő bűnösségét látszanak alátámasztani, és a szeparatisták elleni háború bizalomhiányos légkörében egyedül Anakin hisz az ártatlanságában – de ez kevés. Menekülnie kell a saját rendje és a klónkatonák elől, hogy tisztázza a nevét, és megtalálja az igazi tettest. Aki nyilvánvalóan egy másik jedi.

A Sabotage, noha meglepően baljós hangulatú, a CSI-t megfejelő nyomozósdijával még csak egy átlagosan jó rész szintjét hozza, de miután a gyanú Ahsokára terelődik, két epizódnyi gyors, látványos, izgalmas hajsza kezdődik Coruscant felszínén – és alatta. Innen csókoltat a bizonytalan státuszúvá vált 1313 című Star Wars játék, aminek már nyilvánosságra hozott képei, videói, koncepciós rajzai elevenednek meg. És mikor máskor merülne el az ennél általában kedélyesebb hangvételű sorozat az „alvilágban” ha nem most, amikor alapvető igazságok kérdőjeleződnek meg a szereplők számára? Ahsoka együttműködésre kényszerül a volt szeparatista sith tanítvánnyal, Assaj Ventress-szel, aki jelenleg fejvadászként dolgozik – a párhuzam, amit az alkotók húznak köztük (mindketten elveszítették mesterüket és rendjüket), aláhúzza az egész sztori alapvetését: a háborúban lassan elmosódnak a határok, a jó és a rossz, a jedi és a sith szembenállása már nem olyan egyértelmű, mint régen.

Ezért olyan jó ez a sztori. A cselekmény maga nem nagy szám (nyomozás, gyanúba keveredés, menekülés, igazság kiderítése – ráadásul a tettes személye korán kitalálható), ellenben figyelemreméltó, ahogy erre a gyerekshow-ra ráülepszik a súlyos sorszerűség, a sötétség, az ambivalencia (a tárgyalással, Tarkinnal és a klónkatonák állandó jelenlétével kicsit már most olyan, mintha a Birodalomban lennénk, nem a Köztársaságban), a közelgő tragédia árnyéka. Ami egy gyereknek nem biztos, hogy sokat jelent, de nekünk, akik ismerjük a sztorit, amibe ez a széria be van ágyazva, annál inkább. És a kivitelezés is első osztályú. Bár a figurák kinézete még mindig pocsék (a különbség csak annyi, hogy a hitetlenkedő „hogy gondolták ezt a szart komolyan” reakció öt év alatt „alig veszem észre” megszokássá tompult), Ahsoka mimikái már túlléptek a bájos naiva hajtépő és gejl egysíkúságán, az akciók pörgősek és hangulatosak (az esős ipari területen lezavart, zárásként A szökevény alagutas halálugrását megidéző hajsza remek), a szokottnál több Williams-témával játszó zene, talán most először, nagyszerű.

És amikor a végén Ahsoka elsétál, visszautasítva a jedi rend bocsánatkérését és gesztusát, hogy visszafogadják maguk közé, azon kaptam magam, hogy érdekel ez a karakter, hogy érzelmi invesztációm van a sorsában, ami pedig nem kis szó, tekintve, hogy a moziba küldött pilot után nagyjából Jar Jarral vettem egy kalap alá. Erős, de sebezhető, idealista, de bölcs, szívós, de érzékeny, egy jól írt, emberi figura – megkockáztatom, hogy a Star Wars-filmek/sorozatok talán legjobb női karaktere lett belőle. 2008 óta nagy utat tett meg ez a gyerekeknek szóló széria: felnőtt.