Mega-City One populációja meglehetősen drasztikusan redukálódott az elmúlt évtizedekben. A kezdeti kb. 800 milliós lakosságot az Apocalypse War (1982) során a szovjetek atomcsapással felezték meg, a Necropolis idején (1990) a Sötét bírák további 60 millával rövidítették meg, a Judgement Day zombiinváziója és a Total War tombolása is további milliós veszteségeket okozott, bár időközben azért vissza is gyarapodott valamennyire a lakosság. A Day Of Chaos újfent keményen odavágott a demográfiának, olyannyira, hogy a végső szám már csak olyan 50 millió lakosnál állt meg. Ha így folytatódik, pár év múlva csak elvétve lehet majd embereket látni a jóformán az egész amerikai keleti partot magába foglaló Megapolisz utcáin.
A 2011 nyarától kerek egy éven, és 47 számon át tartó Day Of Chaos az eddigi leghosszabb Dredd eposz, és azon kívül, hogy egy elképesztően izgalmas, nagyívű történet, egyben egy olyan jelentős mérföldkőnek tekinthető esemény is, ami nem csak Mega-City, de az egész Judge Dredd univerzum jövőjére hosszú távú hatással bír.
Ezúttal nem kell nagyon tisztában lennünk az előzményekkel, bár a sztori háttere most is messzire nyúlik vissza, egészen a már eddig is sokat hivatkozott Apocalypse War idejéig. Akkor Dredd egyetlen gombnyomással törölte el a Föld felszínéről East Meg One-t, vagyis a Moszkva köré épült szovjet megavárost, és bár sokáig meg volt róla győződve, hogy tette indokolt és jogos volt, az később mégis gyakran kísértette őt. A túlélők azonban nem felejtettek, és várták a megfelelő pillanatot a bosszúra, ami most jött el.
A város éppen új polgármestert készül választani, ami már önmagában is komoly terhet ró a bírákra. Ekkor egy jövőbelátó képességgel megáldott PSI bíró figyelmeztet, hogy hatalmas katasztrófa közeleg, ami a város pusztulását okozhatja, de először csak Dredd veszi elég komolyan a homályos víziókat. Később azonban a jóslatok sorban igaznak bizonyulnak, de még mindig nem áll össze a kép teljesen. A szovjetek ugyanis egy Borisenko nevű ezredes vezetésével (aki East Meg One atomvillanásában megvakult) egy jól megtervezett és mesterien összehangolt akcióval készülnek a várost romba dönteni. Egy családostul elrabolt neves tudóst rákényszerítenek, hogy kifejlessze a toxoplasma gondii vírus egy speciális, halálosabb verzióját. Alvóügynökök és beszivárgók aktiválják sorban magukat és a vírust, egyre több embert megfertőzve, mindeközben szovjet bérgyilkosok számos fontos személyt, köztük Dreddet és az eseményeket előre látó PSI bírót is megpróbálják likvidálni. A vírus gyorsan terjed, és 98-99%-ban halálos, de előtte még a fertőzöttekből dühöngő, gyilkos őrülteket csinál, akik így további pusztítást visznek végbe. És mindez csak az első felvonás. Miközben a bírák próbálnak gátat szabni a vírus terjedésének, és a tömegpánikot elkerülendő, megfelelően kezelni a vészhelyzetet, illetve kézre keríteni a terroristákat, nem várt események láncolata olyan folyamatot indít el, ami után fokozatosan, napról-napra omlik össze az infrastruktúra, és fullad egyre nagyobb káoszba a város, miközben a hullahegyek csak nőnek. Egy maroknyi terrorista pár nap leforgása alatt sikeresen térdre kényszeríti a gigantikus városállamot és a masszívnak gondolt bírói rendszert.
Ezúttal többről van szó, mint újabb megalomán népirtásról és esztelen rombolásról, itt a pusztítás lényegében az újrateremtés része. John Wagner író amolyan bibliai özönvizet zúdított a bűnös városállamra, hogy ezzel egy teljesen új kezdetnek biztosítson teret, és egyben komoly kihívás elé állítsa írótársait. Miután végzett a forgatóval, Wagner a Facebook oldalán azt írta, hogy nagyon kíváncsi rá, hogy a kedves kollégák mit kezdenek majd azzal a helyzettel, amit ő otthagyott nekik. Konkrétan egy 90%-ban lerombolt várost, 350 millió halottat, és egy legyengített és szétzilált bírói rendszert, amiket már nem lehet csak egyszerűen újraépíteni pár részen keresztül, és úgy folytatni, mintha mi sem történt volna. Éppen ezért az igazán érdekes része a dolognak még csak ezután jön, és bár az eposzt követő sztorikban még főleg a rend stabilizálásáé és az újrarendeződésé a főszerep, már érződik, hogy az újjáépítésen túl jelentős paradigmaváltásra is szükség lesz, hiszen a város nem tartható fenn a korábbi elvek és szabályok mentén. (Pl. A rendrakáshoz nélkülözhetetlenek lettek az utált és a városból kitiltott mutánsok, akiknek nyilván egészen más pozíciójuk lesz ezentúl Megacity életében, illetve a bírói rendszer hatékonyságát is szükséges lesz alaposan újraértékelni majd, valószínűsíthetően a demokratikus törekvések kárára.)
De vissza a Káosz napjához. A történet a sorsfordító jelentősége okán még nem szolgál rá automatikusan a dicshimnuszokra, viszont ami az eposzt egyértelműen a legjobb Dredd történetek közé emeli, az ismét Wagner megbízható zsenialitása, aki bravúrosan és aprólékosan építi fel ezt az egész szövevényes sztorit a csúcspontig, a címbeli Káosz napjáig, ahol persze még közel sincs vége az eseményeknek. A tapasztalt író végig feszes ritmusban tálalja a történéseket, ahol egymást érik a meglepő fordulatok, miközben az olvasó is folyamatos bizonytalanságban van tartva. (SPOILER Pl. amikor már mindenki azt hiszi, hogy a káosz elérte a csúcspontot, akkor Wagner elszabadítja a Sötét Bírákat, vagy éppen kirobbant egy botrányt, ami után a lakosság szempillantás alatt szembefordul az amúgy is pokoli nehéz helyzetben lévő bírókkal. SPOILER VÉGE)
A Day Of Chaos nagy erénye a sokfélesége. Egyszerre kapunk szövevényes politikai thrillert, izgalmas kémsztorit, feszült katasztrófa-drámát, látványos akciót, de még vérben, agyban és belekben tocsogó horrort is, és természetesen a megszokott és elvárt fekete humort, és a társadalomkritikai élt sem kell nélkülöznünk. Öncélú műfaji katyvasz helyett azonban ezek a különböző zsánerek tökéletes összhangban vannak egymással, hála a már említett fokozatos építkezésnek, ami során Wagner kiváló ritmusérzékkel rakosgatja egymásra a történet újabb és újabb epizódjait, így adagolva fokozatosan a feszültséget. A hosszabb-rövidebb fejezetekből összeálló eposzban mindkét oldal szemszögéből láthatjuk az eseményeket, így ír le tökéletes ívet a történet. Látjuk a terroristák alapos előkészületeit, a politikai csatározásokat, Dreddet, ahogy ismét egyedül marad a bírói tanács önfejűségével szemben, egy balul sikerült mentőakciót, a terrorista ügynökök beszivárgását és az alvósejtek fokozatos aktivizálódását, majd a vírus villámgyors terjedését, és az abból következő pusztítást, végül pedig azt, ahogy egy romokban heverő város próbál úrrá lenni a káoszon.
Az egy éven át futó eposzon természetesen több rajzoló is dolgozott, de a munka érdemi részét Henry Flint, a 2000AD egyik jelenkori sztárrajzolója végezte, aki karakteres, dinamikus és nagyon részletes rajzaival a lehető legideálisabb közvetítője Wagner vízióinak. De a méltatásból véletlenül sem hagynám ki a kicsit hasonló stílusban dolgozó Ben Willshert sem, aki az utóbbi időkben (és főleg a Day Of Chaos-os epizódjai okán) ugyancsak a kedvenceim közé avanzsálta magát. A tisztesség úgy kívánja, hogy megemlékezzek a többiekről is: Colin MacNeil, Leigh Gallagher, Edmund Bagwell ceruzamesterek mellett egyetlen filler epizód erejéig Michael Carroll író is részt vett a munkálatokban.
Hihetetlen, hogy John Wagner még 35 év után is olyan Dredd bíró sztorikat tud írni, hogy a fal adja a másikat. Pedig a 77-es induláskor még arra sem fogadott volna, hogy a korhangulat szülte karakter egyáltalán a 70-es éveket túléli, de még ennyi idő elteltével, és ennyi fantasztikus történettel a háta mögött sem tud kifogyni az ötletekből, és még mindig képes következetesen, jókora adag cinizmussal, fekete humorral és társadalomkritikával írni a hőse kalandjait. Dredd kétség kívül maga Wagner. Amit mindenképpen érdemes elolvasni, azt Wagner írta, amit Wagner írt, az pedig mindenképpen érdemes elolvasni.
A Day Of Chaos-on a terjedelme ellenére sem igazán lehet fogást találni, nem is csoda, hogy már nem sokkal a befejezése után is a valaha írt legjobb Dredd történetként emlegették a rajongói és a kritikus körök, valamint szerény jómagam is. Wagner újabb grandiózus és lebilincselően izgalmas művet alkotott, amely bár elsőre nagyon komplexnek tűnik, mégis kényelmes egyszerűséggel követhető. A mesteri történetvezetésnek hála ugyanis, a feszültségben, akcióban és humorban egyaránt bővelkedő, mégis rendkívül intelligensen megírt eposz fokozatosan magába szippantja az olvasót, hogy aztán az események részesévé, személyes átélőjévé tegye. Vitathatatlan remekmű.
Valószínűleg elnézőbb tudnék lenni a filmmel, ha nem ezt a címet adták volna neki. Ami egyébként duplán jó lenne, mert az azt jelentené, hogy Richard Stark (eredeti nevén: Donald E. Westlake) még él – ő ugyanis, amíg lélegzett, bár eladta 1962-től 2008-ig (haláláig) futott könyvsorozatának jogait, azt nem engedte, hogy használják a főszereplő karakter nevét. Ezért hívták Lee Marvint Walkernek (Point Blank), Robert Duvallt Earlnek (The Outfit), Mel Gibsont Porternek (Visszavágó), és így tovább. Jason Statham az első a Parkert szélesvásznon életre keltő színészek sorában, aki nem kénytelen egy (többnyire hasonló) „álnévvel” nyomulni. A jó hír, hogy egészen rátermettnek bizonyul a szerepre. Kemény, szikár, komoly, higgadt és hideg. A rossz hír, hogy magát a szerepet kissé elírták.
Ez persze csak azokat fogja zavarni, akik ismerik a könyveket, és az ő számuk itthon nem lehet túl magas. Mindenesetre, nem árt tudni, hogy Parker egy antihős, pontosabban, ő az antihős, akinek kérges külseje alatt nem lakozik aranyszív, akinek végletes metodikusságát, érzelemmentességét, szociopata vonásait nem tompítják ponékodások és „amikor igazán számít, akkor mégis jófiú vagyok” kikacsintások.
Ezt a figurát John J. McLaughlin (Fekete hattyú) és Taylor Hackford (Az ördög ügyvédje, Ray) adaptációja (amelynek alapja a 18. könyv, a Flashfire – most jelent meg magyarul Mindent vagy mindent címen) csak nyomokban tartalmazza, ami azért baj, mert a Parker-könyvek Parkernek, és a hozzá kapcsolódó stílusnak köszönhetően nagyszerűek. Ha ezt elvesszük, marad egy általában átlagos átverős-bosszúállós sztori (mint ez esetben – Statham a Michael Chiklis vezette bandán készül revansot venni Floridában), amit többnyire az idősíkok megbolondítása dob fel. Itt még ennyi sincs.
De elkussolok a regénysorozatról, sőt, elvonatkoztatok tőle. A Parker problémája egyrészt az, hogy nem több egy tipikus, láttuk-elfelejtjük Statham-magánszámnál, némelyiknél pedig (A biztonság záloga) sokkal kevesebb, ami a lapos, bosszantóan lyukas forgatókönyvön és érdektelen karaktereken (szegény Chiklis) túl annyit tesz, hogy teljesen jellegtelen. Egy pillanatra mégis visszatérek a könyvekhez: megint arról van szó, hogy a producerek megvettek egy brandet, amiből aztán néhány felszínes jellemzőn kívül kiöltek mindent, ami a sajátja, és csináltak belőle egy tucatfilmet.
A probléma másrészt az, hogy Jennifer Lopez karaktere olyan felesleges, hogy az író helyett is sül lefelé a bőr a képemről – nem csak, hogy a történetben nincs semmi szerepe, de még szerelmi szál sem lesz belőle, viszont cserébe legalább teljesen súlytalanná teszi Parker csajának (Emma Booth) esetleges jelenlétét is. Valószínűleg a segge miatt castingolták, amire fókuszál is a kamera szorgalmasan, bár istenüccse, sosem értettem, miért van annyira odáig érte férfitársaim többsége. Megjegyzem, egyes karakterek (Nick Nolte, Bobby Cannavale) hajlamosak csak úgy félúton eltűnni a filmből, mintha soha nem is léteztek volna, bár amennyi súlyuk volt addig, úgyse hiányoznak.
És harmadrészt: szép, hogy legalább az a kevés akció, ami van, hatásos, szép, hogy a test-test elleni összecsapások véresek, kegyetlenek, nyersek, és ráadásul mentesek mindenféle, a brutalitást enyhítő poénkodástól, pózőrködéstől, kivégzések előtti aranyköpésektől, de sajnos csak ebben a néhány percben tűnik úgy, mintha a Parkernek lenne méregfoga. Egyébként viszont csak egy szép, színes, napfényes, kedélyes kis családi tévékrimi. Az uncsibb fajtából.
Új rovatunkban könnyes nosztalgiával gondolunk vissza törő csontokra, fröcsögő vérre, neonos képekre, szintis/beates zenékre és fantasztikusan tehetségtelen, de szeretnivalóan brutális színészekre, amik és akik annak idején olyan gyönyörűen rontották meg tiszta és ártatlan gyermekkorunkat.
Első állomásunk a pont 25 évvel ezelőtt bemutatott Véres játék (Blood Sport), és annak belga spárgázómuszklija. Szerkesztőségünk négy tagja beszél el-elcsukló hangon (ír meg-megremegő kézzel) arról, hogy formálta őket többek közt ez a film is azokká a vadmarhákká, akik ma. Tartsatok velünk a VHS-Mekka egyik főtemplomába!
Chavez szenszej: A haveri körben a Bloodsport az "áltimét" harcművészeti filmnek számított akkoriban, és nálam tulajdonképpen még most is. Különböző stílusok és különböző nemzetiségű résztvevők egymás ellen, minimális szabályokkal, mindez egy titkos társaság szervezésében a kowlooni Walled City baljós atmoszférájú sikátorainak mélyén, és erre az eseményre csak a legjobbakat hívják meg. Mint valami videójátékban. Már a maga idejében is lelkes hívője voltam a filmnek, a legtöbbször megnézett VHS-eim listájának élmezőnyében foglal helyett, és ha manapság előveszem, akkor is csak az eredeti (egyébként ócska) szinkronnal vagyok hajlandó megnézni. Kell az a fíling, na! Nem volt egy bonyolult sztori, de én még azt a hajszálvékony szerelmi szálat is rühelltem benne, mert lassította a filmet, és elvette a helyet a bunyótól. Viszont a zenéjét egyenesen imádtam, mert egészen különleges misztikus hangulatot adott az egyébként is egzotikus körítés mellé. És amikor felcsendült a Kumite! Kumite! kórus a montázsjelentben, akkor az ember akaratlanul is a levegőbe (öcsibe/hugiba/szekrényajtóba) boxolt párat. Pozőrködés, kliséhalom, tré koreográfia, túljátszott szerepek, de a naív bája mellett volt "lelke" is, ami a mai szuperrealista és szuperlátványos harcművészeti filmekből már hibádzik. A Véres Játék több filmmel egyetemben engem is a harcművészetek gyakorlása felé terelt, és bár a Kumitére nem nyertem meghívást, a Dim Makot azóta is meg tudom csinálni. Mondjuk csak a felső téglát tudom összetörni, és azt is csak kalapáccsal. Ha egyáltalán eltalálom.
Desrix: Habár magára a filmre már csak homályosan emlékszem, a Véres sport (és társai, amikkel ugyanabban a ringben kelt versenyre) számomra mára inkább jelenti a letűnt gyerekkorom gondnélküliségének egyik szeletét. A Véres sport Nosztalgia Expresszére felszállva nem kis utat kell megtennem, de annál élvezetesebbet: az ablakon kibámulva sorra bukkannak elő az autós rágók papírjait fanatikusan gyűjtő kiskölkök, a sarki trafikban vásárolt rambós és kommandós kártyanaptárakat valutaként használó fiúcskák, az órák közti szünetekben a folyosókon, vagy a szünidőben az építkezések gödreiben a filmekből ellesett harcművészeti kunsztokkal felvágó gyerkőcök. Akkor jelentek meg a lapozgatós könyvek, amikért egyöntetűen voltunk megőrülve, illetve akkor hódított az Amerikai Nindzsa is, amit kalap-kabát bekajáltunk. Imádtuk Jackie Chant fiatalon, Schwarzeneggert és persze Van Damme-ot, hangalámondással, vagy anélkül, mit számított. Képzeletben mindannyiunk végigbunyózta az összes akciófilmet – mára persze nosztalgiafaktor nélkül megmosolyogtatóak, de akkoriban, nekünk, kis szarosoknak, egy világot jelentettek.
Rusznyák Csaba: Mindenkinek megvolt a maga gyerekkori perverziója. Valami hülye akciófilm, amit rongyosra nézett (igen, kedves túl fiatal olvasók, akkor még volt minek rongyolódnia), és ma már elnéző mosollyal viszonyul egykori önmagának rajongásához. De míg sokaknak, pl. osztálytársaimnak is, Arnold és Sly voltak a hősök, addig nekem Van Damme, az összes gay spárgájával együtt (és hozzá kell tennem: az Expednables 2-ben is egyedül őt tudtam élvezni – bizonyos gyerekkori beidegződések nehezen halnak; vagy csak tényleg minden és mindenki más fos volt abban a filmben). A Véres sportot pedig legalább ötvenszer láttam annak idején (másik nagy kedvenc: Dupla dinamit!), és nekem ez volt a harcművészeti film, nem holmi távol-keleti vacak, tele nímand színészekkel (egész tisztán látom, ahogy Wostry előadja a Picard-féle facepalmot – a dupla verziót). Természetesen hihetetlenül banális az egész, aki pedig azt hiszi, hogy a korszak akcióhősei közül Steven Seagal az abszolút színészi mélypont, annak időszerű újranéznie a finálé „megvakulási” jelenetét. Mert gyönyörű. Nem kételkedem a pillanat metaművészetében: Van Damme ott megértette, hogy ha már szar vagy, akkor legyél eposzian szar. Kudarcot vallani csak grandiózusan érdemes. Ettől függetlenül ez a film csupa szép emlék nekem. Része a Rusznyák-történelemnek.
TheBerzerker: "Nagyon jó. De a tégla nem üt vissza." Ha gyorsan le akarnám rendezni a rövidre fogott mélyelemzést, az idézet után abba is hagyhatnám. De nem fogom! A Véres sport, vagy játék (ki milyen verzióban látta) Bolo Young rengő csöcseivel együtt is masszívan része a 80-as évek amerikai akciófilmkorszakának. Mielőtt azonban bárki osztani kezdene, elárulom, hogy igen szerintem is egy bugyuta, 666 éves toposzokból építkező filmről van szó, és valóban rettenetes benne gyakorlatilag az összes színész, Van Damme-mal az élen. De most őszintén, ez kit érdekel? Egyetlen dolog számít, a móka. Azt pedig tud is nyújtani a film, méghozzá dögivel! A mai napig képes vagyok nézettségi statisztikai adattá degradálni magamat bármikor, amikor egy kereskedelmi csatorna műsorra tűzi (nagyjából 2 havonta). Ennek ellenére, akármennyire is imádom a filmet, ha megölnétek se tudnám imdb nélkül megmondani, hogy ki rendezte. De ez nem is számít. Komolyan sajnálom azokat a mai fiatalokat, akik nem tudtak "real time"-ban megélni egy olyan csodát mint a Véres sport. Vissza a VHS filmeket az átlag magyar polcaira!
A Die Hard következő része lehetne egy crossover mondjuk a Pókemberrel. Vagy Tom és Jerryvel: John McClane-ből már úgyis rajzfilmfigura lett. Emlékezzünk egy kicsit arra, ahogy megviselve, vérezve, szenvedve vonszolta magát a Nakatomi toronyház üvegszilánkokkal borított padlóján. Emlékezzünk rá, mennyire emberi, mennyire esendő volt, olyan sebezhető, mint akcióhős előtte még soha. Emlékezzünk rá mi, mert az ötödik rész stábja, nyilvánvalóan Bruce-szal az élen, rohadtul elfelejtette.
McClane, aki egykor szerethető átlagember volt, itt már egy szuperhős, elnyűhetetlen, kinyírhatatlan, sebezhetetlen – ha fordul vele az autó vagy tizenötöt, csak kikászálódik a roncsból, sóhajt egyet a hátán fekve, és a következő snitten már sprintel. A munkát (rosszemberölés) meg úgy veszi fel, mint egy gyársori dolgozó – becsekkol, és csinálja, automata/terminator üzemmódban, mindenen és mindenkin gondolkodás nélkül átgázolva, no big deal. Annyi benne az emberi vonás, mint egy taxiórában.
Pedig még adtak mellé egy elhidegült kölyköt is (Jai Courtney), hogy a robbanások közt legyen egy kis apa-fiú dráma, de abban csak pont annyi az élet és az érzelmi töltés, mint egy darab kőben, vagyis mint Skip Woods író (Hitman) és John Moore rendező (Max Payne) munkáiban általában. A legkínosabb pillanatokban, a legklisésebb módon előadott családi dialógusoktól rogyadozó film morálja az lehet (amennyiben jól dekódoltam), hogy ha probléma van közted és a fiad közt, menjetek Moszkvába (helló, Budapest), és lőjetek szarrá mindent és mindenkit – pár füstösképű ruszki hullájánál jobban semmi nem ássa el a csatabárdot. Yippee-ki-yay, forgatóköny.
Ami amúgy annyira trehány, hogy pl. egy félmondatos magyarázatot nem köp oda a néző elé, hogy hogyan is találják meg a rosszfiúk a CIA titkos lakását. És ha már rosszfiúk, egyszerűen bűbájosak a velük kapcsolatos „csavarok”: mintha bárkit érdekelne, hogy a széria messze legsótlanabb gazemberei közül ki kit ver át, és kik maradnak, akiket majd az apa-fiú kommandónak kell összetakarítania.
Tekintve, hogy eredetileg egyik Die Hard-folytatás sem Die Hard-folytatásnak íródott, csak a Foxnál ráböktek egy többé-kevésbé kész szkriptre, hogy „akkor legyen ez McClane következő kalandja”, ironikus azt mondani, hogy ez a legkevésbé die hardos Die Hard. De könyörgöm, még a Justin Longgal megvert előző franchisegyilkos is többet megőrzött az eredeti szellemiségéből, mint ez a rettenetes zagyvalék, ami három borzalmas, értelmetlen és ostoba akciójelenetet a mocskosnagy büdös semmivel próbál összetartani.
A nyitó autóshajsza, amiben McClane valamiért üldöz egy páncélos kocsit, ami valamiért üldözi a fiát, aki valamiért menekül valakivel, még egyszerűen csak lapos és érdektelen (igen, „csak”), de a későbbi helikopteres lövöldözések már a legröhejesebb James Bond-mutatványok szintjén vannak – igen, nagy utat tett meg a Die Hard a Nakatomi toronyház óta. Már ha a kínok közt vonaglás és megdöglés nevezhető útnak.
Félreértés ne essék: bármilyen sokszor írtam is le, hogy „Die Hard”, ez nem Die Hard, és ez (nagyjából az egy darab vicces beszólásával) nem John McClane, és nem érdekel, hogy a stúdió úgy hívja, és nem érdekel, mi áll a plakátokon, és nem érdekel, milyen néven szólítják egymást a karakterek, és egyáltalán: nem érdekel. Ez egy megíratlan, megrendezetlen, tempó, stílus és kohézió nélküli gagyi tucatakciófilm. És a legkínosabb? Hogy még ezen a szinten is vállalhatatlan.
Történet: Peter J. Tomasi Rajz: Chriscross DC Comics
A saját súlya és hülyeségei alatt lassan összeomló Új 52 legnagyobb áldása alighanem az volt, hogy a kiadó (nyilván Geoff Johns, a franchise főírója, egyben a DC egyik kreatív guruja nyomására) kihagyta a Green Lanternt az elkaszálás/történelemmódosítás/újraindítás káoszából, és hagyta, hadd folytatódjon az évek óta nagy sikerrel vágtázó cselekmény a maga módján. Sőt, még bővítették is a palettát, az alapsorozat és a Green Lantern Corps mellé jött a Green Lantern: New Guardians és a Red Lanterns – bár ezek színvonala (sőt, már koncepciója is) azért elmaradt a nagytestvérekétől. Viszont az kétségtelen, hogy az írók (Johns, Bedard, Tomasi, Milligan) igen ügyesen és patentosan összefogják a négy címet, amik szépen erősítik, kiegészítik egymást, és együtt egy nagy, kis jóindulattal még komplexnek is mondható egészet alkotnak – erről az összhangról pedig jó pár szerkesztő példát vehetne, és nem csak a DC-nél, de a Marvelnél is. A Green Lantern Corps Annual egy olyan grandiózus sztorinak a nagyjábóli lezárása, ami rögtön (cliffhangerrel) belefolyik a következő nagy sztoriba. A Rise of the Third Army mindenképpen fordulópont a franchise történetében (hacsak valami egészen hülye módon szét nem retconálják majd – de ennél szerencsére többet nézek ki ennek a sorozatnak a fejeseiből), hiszen az Őrzők, akik a kezdetek kezdete óta az univerzum legfőbb védelmezői voltak, egyben pedig a Zöld Lámpások alakulatának megalapítói, most új rendfenntartó sereget állítanak fel, hogy egyszer s mindenkorra kitöröljék az érzelmeket a mindenségből. Szóval már megint nyakunkon a világvége galaxisvége.
Az a remek ebben a koncepcióban, hogy bár olyan karakterekből csinál „gonoszokat”, akik hosszú évtizedek óta „jók” voltak, mégsincs semmi ellentmondás, sőt, az egész ijesztően logikus. A jéghideg, számító, abszolút univerzális rendre törekvő Őrzők mindig is sandán méregették az érzelmeket, folyton letorkollták miattuk a Lámpásaikat, így könnyű elfogadni, hogy csak idő kérdése volt, hogy arra jussanak, az emóciók minden baj forrásai, ergo gyökerestül kell kiirtani mindet – tulajdonosaikkal együtt. A remekműnek éppenséggel nem nevezhető, viszont szokás szerint grandiózus, pokolian szórakoztató sztori eddig kinyírta (nyilván ideiglenesen) Sinestrót és Hal Jordant, utóbbi helyére behozott egy teljesen új karaktert, és most eljutott egy fordulópontra, ahol hirtelen a „Third Army” konfliktus jelentéktelenné válik: a finálé annak feloldása nélkül vezet egy egész más, még nagyobb, még őrültebb történetbe, egy egészen új felállással. Mintha csak A jedi visszatér végső csatája felébresztene valami ősi, rettenetes, idegen erőt az Endoron, ami mellett a Császár kiscserkésznek tűnik, és utána még három filmen keresztül dübörögne a cselekmény az új keretek között. Na, többek közt az ilyenek miatt jó Green Lanternt olvasni. (Rusznyák Csaba)
Judge Dredd prog 1813 – 1817
Történet és rajz: többek Rebellion Developments
Miközben az új amerikai Dredd sorozat nem igazán tudja lenyűgözni sem az új, sem pedig a régi olvasókat, addig a brit 2000AD-ban az eredeti és hamisítatlan Dredd bíró már annál inkább képes rá. Jó idők járnak most ott a magazinnál, zseniális írók és rajzolók váltogatják egymást, és biztosítják hétről-hétre a kiválóbbnál-kiválóbb olvasnivalókat, így arra gondoltam, hogy minek pazaroljam a karaktereket időről-időre a béna amcsi hamisítványra, mikor ennyi erővel az eredetiről is beszámolhatnék. Ezt fogom most tenni.
A valami egészen szenzációs The Cold Deck sztori, és az azt záró Trifecta a képregényírás olyan magasiskoláját mutatta meg, amihez hasonlót amerikai comicban hiába is keresne az ember, nem csoda, hogy hetekig zengték róla ódáikat a brit rajongók, és került fel a legtöbb képregényes oldal év végi listájára is. Várható volt, hogy a nagyobb dobás után pár hétig most rövidebb, "filler" sztorik következnek majd, és a könnyebb követhetőség kedvéért én is innentől veszem fel a fonalat.
Robbie Morrison (aki nekem a Nikolai Dante után már mindent el tud adni) háromrészes Heller's Last Stand-jében az öregedő Heller bíró Dredd mellé kerül egy kiértékelő szolgálat erejéig. Kettejük között jelentős hozzáállásbeli különbség van, emiatt aztán feszültség is. Heller azonban készül valamire, ki akarja nyírni Dreddet, de nem az előbbiek miatt, hanem mert az egyik maffiózó megzsarolta a barátnőjével. Egyszerű, korrekt kis történet, némi csavarral a végén, és még ha nem is az originalitás netovábbja, panasz nem érheti, mert kifejezetten izgalmasra sikerült olvasmány. A Sealed egyepizódos szösszenetében Dredd egy kaja után kutató bandát követ egy (a Day Of Chaos eseményei következtében) hullákkal teli lakóházba, és ott az egyik lakásban egy kisfiút találnak egy buborékban. A veterán John Burns festette történetre sem hiszem, hogy sokáig emlékezni fogunk, mégis sokkal több, mint egy elcsépelt poénra kihegyezett pár oldalas töltelék. Dredd pragmatikus viselkedése és szikrányi emberségessége kerül benne egymás mellé.
A szintén egy részes Closet-re viszont egy darabig emlékezni fogunk. Már a megjelenése előtt hangos volt tőle a (nem csak a szakmai) sajtó, és az előzetes kép, illetve oldal igencsak heves indulatokat gerjesztett az olvasók között, volt, aki az adott szám felgyújtását is megígérte. A kérdés pedig: Dredd meleg-e? A szuperhősökön végigvonuló bemelegítési divathullám csapta volna meg Rob Williams írót, és végre kimerik mondani azt, amit néhány olvasó már évek óta gyanít a kőarcúról? Vagy csak valami átverés az egész? Bár különböző jelek már előre árulkodtak, én természetesen nem lövöm le a poént. Az biztos, hogy pár oldalnyi képregény már régen kavarta meg ennyire az állóvizet. A Closet ugyanakkor nem akar semmiféle erőltetett üzenetet közvetíteni a toleranciáról, meg a többiről, hanem csak egyszerűen egy mondanivalóval is bíró, de inkább csak simán érdekes és ötletes rövid sztorit mesél el Mike Dowling kiváló rajzai közvetítésével, és kész. Viszont az írók és szerkesztők tudatos(?) és ügyes hisztériakeltése tökéletesen működött, ugyanis sokan tövig bekapták. Mármint a horgot. (Chavez)
Think Tank - Military Dossier
Történet: Matt Hawkins Rajz: Rahsan Ekedal Image Comics
Említettem már, hogy jelenleg az Image a legizgalmasabb képregénykiadó az amerikai piacon? Ha valamilyen csoda folytán nem, akkor most újabb érvet hoznék fel e kétségtelen tény mellett. A Think Tank hőse, Dr. David Loren nagyjából a brit koronaékszerekkel egyenértékű nemzeti kincsként van számontartva és egy eldugott katonai bázison dolgozik titkosított fegyverkísérleteken. A DARPA (vagyis az amerikai Védelmi Minisztérium Kutatási és Fejlesztési osztálya) még 14 évesen toborozta be, hogy a segítségével biztosíthassák a haditechnológiai fölényüket a világ többi országával szemben. David azóta felnőtt (legalábbis fogjuk rá, mert aki a legfejlettebb technikai kütyükkel játszhat a világ legnagyobb elméi társaságában és a hadsereg szállítja neki a prostituáltakat, hogy minden igényét kielégítsék, arra inkább a burokban élő jelzőt lehetne aggatni), és a Schindler listájának hatására átélt reveláció helyrezökkentette az erkölcsi értékrendjét. Miután élőben látta találmányainak éles bevetését, életét a passzív ellenállásnak szenteli és szándékosan szabotálni kezdi a saját projektjeit, ám a projektek felügyelőjében emberére talál: a hozzá legközelebb álló, még talán barátjának is nevezhető kutatótársára helyezett nyomás és egy nem engedélyezett kiruccanás során történt végzetes találkozás egy lánnyal drasztikus lépésre kényszeríti. A terv egyszerű: a hadseregnek át nem adott találmányainak prototípusával 10 lépésben leckézteti meg fogvatartóit a szökése során. Legalábbis ha minden jól megy... A Think Tank nem a vizuális újításaival fog magával ragadni, a fekete-fehér rajzok éppen csak meghaladják az erős közepest, de ezt az írás gördülékeny stílusa és az átgondolt forgatókönyv több, mint ellensúlyozza. Hawkins (aki nem mellesleg a Top Cow kiadó igazgatója) a valós életből vett technológiai fejlesztéseket keveri a fikcióval rendkívül ügyesen, olyannyira, hogy a füzetek végén sorra is veszi a sztori szempontjából legfontosabbakat, nem csak elmagyarázva a tudomány jelenlegi állását a témában, de még internetlinkekkel is megtámogatva azt. A Military Dossier az első négy részből álló sztoriszálat követő gyakorlatilag Making of, vagyis a szereplők dossziéját mutatja be, illetve DARPA-t taglalja részletesebben, megspékelve mindazon érdekes információval, ami az ezt megelőző füzetekbe nem fért bele. Maga a történet az ötödik számmal folytatódik és úgy tűnik megtalálta annyira a közönségét, hogy minisorozatból havi sorozattá avanzsált. A sorozat szlogenje („Vigyázat: ennek a képregénynek az olvasása okosabbá tesz!”) nem puszta marketingfogás, a képregény pedig nem bújtatott tankönyv, hanem tényleg kifogástalan szórakozás, igazán üdítő különlegesség a Két Nagy szuperhőstörténeteinek dömpingjében. (Nagy Krisztián)
Nowhere Men #3
Történet: Eric Stephenson Rajz: Nate Bellegarde Image Comics
Említettem már, hogy jelenleg az Image a legizgalmasabb képregénykiadó az amerikai piacon? Természetesen igen, de ismétlés a tudás édes anyukája. A kiadó úgy tűnik, újra feltámasztja a Science zsánert, hiszen a The Manhattan Projects és a Think Tank mellé megérkezett a harmadik sztárjátékosuk, a Nowhere Men. Na most, ha az előbbi weird science és a második science thriller, akkor ez utóbbit valahová a kettő közé szoríthatnánk a retro science conspiracy címkével. Olyan, mintha valaki fogta volna a tőlem mindig is távol álló Fantasztikus Négyest (a Marvel-univerzum kozmikus részlegéből) az összes Star Trek-jellegű pszeudo-tudományos fantasy beütésű marhasága nélkül, összemixelte volna a Beatlesszel, a hatvanas évekbe helyezte volna és onnan indítva létrehozott volna egy olyan alternatív történelmet, amin maradandó nyomot hagyott ennek a csapatnak a tevékenysége. Ebben a valóságban a tudomány az új rock and roll: a társadalom minden szeletét áthatja a World Corp tevékenysége, amit a tudóstársadalom négy szupersztárja, Dade Ellis, Simon Grimshaw, Emerson Strange és Thomas Walker hozott létre, hogy egy szebb és jobb jövőt teremtsenek. Magabiztosak, fiatalok, idealisták, újságírók hada várja őket a nagy bejelentésre. Ugrás a jelenbe: évtizedekkel később a World Corp árnyéka még mindig rávetül a hétköznapi emberek életére, alapítói azonban alaposan megváltoztak, egyiküket testébe kígyózó csövek kötik halálos ágyához, másikuk teljesen eltűnt a nyilvánosság szeme elől, a harmadik érzéketlen, semmilyen emberáldozattól vissza nem riadó remete lett, míg a negyedik próbálja fenntartani a nyilvánosság előtt a látszatot, hogy minden rendben van. Mindeközben a World Corp egy titkos kutatóállomásán pánikhangulat uralkodik: valamilyen ismeretlen vírus támadta meg a kutatócsapat minden tagját és az átalakulás különböző, riasztó fázisaiban vannak, ráadásul a főhadiszállás szenvtelenül közli velük, hogy bizonytalan időre karantén alá kerültek. Idejük fogytán egy teleportkapu prototípusával tesznek kétségbeesett kísérletet és az ennek következményeképp az űrállomást széttépő anomália hatására különböző helyeken (és talán időben?) érnek földet, némelyikük már teljesen átalakulva. Stephenson (aki egyébiránt az Image Comics kiadója) semmit sem rág az olvasó szájába: flashbackeket kapunk, alternatív hatvanas évekbeli reklámplakátokat, tévéinterjú részleteket, újságcikkeket, egyszerre három-négy követhető szálat, tucatnyinál is több szereplőt, vagyis egy rendkívül izgalmas, színes-szagos kirakóst, ami nagyon örvendetes kihívás az átlagképregények faék egyszerűségű cselekményszerkezete után. A vizuális tálalás parádés, Bellegarde és csapata fantasztikus atmoszférateremtő képességgel rendelkezik. Még csak most kezdődött az év, de már van jelöltem az év legjobb sorozatára... (Nagy Krisztián)
Fék? Az meg mi? The Rock, Vin Diesel, Paul Walker és társaik úttalanná tesznek minden utat. A Fast & Furious hatodik része nagyjából ugyanúgy megerőszakolja majd a fizikát, mint az ötödik, de kit érdekel, ha hoz egy hasonló szintű autós ámokfutást?
Bemutatkozik a Tony Stark Légimentő Szolgálat, The Rock és Vin Diesel ellen már tankkal mennek, Benedict Cumberbatch jobb (Hogyhogy miben? Mindenben.), A Karib-tenger kalózai a vadnyugatra mennek, Sam Raimi a gejl földjére (azért csávókám nagy utat tett meg az Evil Dead óta), A búra alatt ragadtak meg sehová (Stephen King: Under the Dome, amire úgy vert el tévétársaság milliókat, hogy még egy deka leforgatott anyag nincs hozzá). Ja, és a The Walking Deadet bájosan elviccelik. Itt vannak a Super Bowl TV Spotok, és mi egy csokorba gyűjtöttük nektek mindet.
Az egyelőre nem teljesen világos, hogy a Journey to the Westnek csak főszereplője vagy rendezője is a zseniális Stephen Chow (a Playlist blog szerint társrendező, de az IMDb erről nem tud), az előzetes alapján viszont pont olyan lesz a film, mintha A pofonok földjét újraforgatták volna különféle, nagyon gonosz pszichoaktív kábítószerek hatása alatt. A történetről nem sok minden derül ki belőle, a rendező (mármint a másik) személye viszont jót ígér: Chi-kin Kwok előző filmje, a Gallants, egy nagyon kellemes old-school kung-fu komédia volt. (A főszerk. is tanúsíthatja.)
A jó hír az, hogy vagy 15-20 éve nem láttunk akcióvígjátékot, ami ilyen pofátlanul véres és trágár a maga könnyed, vigyorogva vállvonogatós módján, a rossz hír pedig az, hogy elnézve, milyen embertelenül nagyot bukott, valószínűleg jó ideig nem is fogunk. Pedig az Erőnek erejével nem egyszerűen Arnold Schwarzenegger comebackje, hanem maga a kibaszott Második Eljövetel.
Az egész film egy kicsit sem leplezett módon az ő személyére van szabva, a poénok az ő korára, származására, pályafutására kacsintgatnak, a karaktere az ő tipikus, rendíthetetlen, hadseregkaszáló magányos farkasa terminátora, Los Angeles-i rendőrmúltja egyértelműen rezonál az ő ideiglenesnek bizonyult hollywoodi ragyogásával. Tisztelgés és reformáció, múltba révesdés és jövőbe tekintés egyszerre.
Arnold egy, a mexikói határ mellett fekvő kisváros seriffét játssza, aki szabadnapjának csendes élvezete helyett kénytelen útját állni egy szökevény drogbárónak (Eduardo Noriega), és tucatnyi állig felfegyverzett bérencének (élükön Peter Stormare) – ököllel, autóval, késsel, pisztollyal, gatling ágyúval, ami éppen kézre áll. Akadnak segítői (mint a fegyverbolond, meg úgy általában bolond Johnny Knoxville), de attól ez még az osztrák izomtömeg one-man show-ja marad, és ennek így is kell lennie.
A nyilvánvaló western-áthallások (Rio Bravo, Délidő) és a ’80-as évek atmoszférája mellett az Erőnek erejével bőven merít a modern akciófilmekből is (Halálos iramban sorozat, hogy mást ne mondjak), és a Dél-Koreából exportált Kim Jee-woon rendező, korábbi műveinek ismeretében kicsit sem meglepő módon, erőlködés nélkül, szépen gyúrja össze a különböző stílusokat.
Azért persze azt nem lehet szó nélkül hagyni, hogy az Arnold-subtext mellett a forgatókönyvnek nem sok említésre érdemes vonása van. A karakterek kényelmesen egydimenziósak, a sztori nyílegyenes, sematikus, még az egy szál fordulatát is unottan adja elő, ráadásul a film lényegében egy elnyújtott, töketlenkedő szövetségiekkel és ostromra való készülődéssel feltöltött, egyórás prológusból, és egy félórás fináléból áll. Előbbire akár egy veszettül csattogó vágóollót is rá lehetne szabadítani, anélkül, hogy csorbulna a cselekmény.
Namost, gyorsan hozzá kell tenni, hogy egyrészt mindez csak a film után zavart kicsit, mert közben túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy rohadtjól szórakozzak rajta, másrészt az a félórás finálé olyan, hogy annak egy szerelmesvámpíros felvezetést is megbocsátana az ember. Amikor a városvédők terve mindösszesen annyiból áll, hogy rogyásig pakolják magukat a létező összes fegyverrel és lőszerrel a környéken, akkor már tudod, hogy az a fajta oldschool, polkorrektséget pofánlövő erőszakdicsőítés következik, amelynek harsány, káromkodós, vérfröcsögős, gonoszhumoros jelenetei alatt fuldokolva röhögsz a loccsanó agyvelő és a szétrobbanó test látványán.
Ilyen mesteri stílusérzékkel levezényelt akcióorgiát nem kapsz minden nap, ráadásul a film tele van Arnold egysorosaival, és mindegyik, mondom, mindegyik működik – mi mást akarsz még? Nem egy remekmű, viszont igazi bűnös élvezet, és az Expendables-filmek bizony bekaphatják. Ez az Arnold mindegyikük seggét szétrúgná. Az ottani Arnoldét is.
Akinek magyarázni kell, hogy a Frank Miller tollából született The Dark Knight Returns nem csak Batman történetében vízválasztó, hanem úgy általában, az egész képregényművészetben, az nem biztos, hogy jó helyen jár. Úgy tűnt, a DC animációs részlegének fejesei is rossz helyen jártak, amikor fejükbe vették, hogy következő home video piacra szánt rajzfilmjüket erre alapozzák – mert Miller comicja túl sötét, túl durva, túl beteg, túl komplex, túl minden ahhoz, ahogy akár a „testvéréből”, Az első évből készült film mellé fel lehessen tenni a polcra. Úgyhogy az utóbbi idők egyik legnagyobb meglepetése, hogy a klasszikus műből minden odds ellenére sikerült egy baromi jó adaptációt kerekíteni.
A DC animációs filmjeire rendre rányomta a bélyegét az, hogy az alapanyagtól függetlenül, be kellett őket tuszkolni egy nagyjából 70 perces játékidőbe, ami ezen a téren valamiért standarddá vált (ugyanez áll a Marvel hasonló próbálkozásaira). A The Dark Knight Returns (itthon is megjelent/megjelenik Batman: A sötét lovag visszatér címen) viszont túl nagy monstrum ahhoz, hogy amatőr hentesmunka nélkül az említett keretek közé szorítsák, így a DC két részre bontotta, amik összesen kitesznek egy kényelmes hosszúságú mozifilmet – és ha már itt tartunk, ha választanom kell, hogy melyik a jobb az elmúlt év Batman-adaptációi közül, akkor nem a Sötét lovag: Felelmelkedésre megy a voksom.
Persze a The Dark Knight Returns alkotóinak csak annyi dolguk volt, hogy ne csesszék el a briliáns alapanyagot – de ez talán nem is lehetetett annyira egyszerű, mint amilyennek hangzik. Az egy dolog, hogy Bob Goodman forgatókönyve lépésről-lépésre követi a cselekményt, olyannyira hű adaptációt kanyarintva, mint az Első év vagy a Sin City, de az, hogy nem tompítja a képregény durva, beteges és brutális sztorielemeit, meglepő. A tömeggyilkosság, az önnyaktörés, a fejleszakadás, a vérfröcsögés, a lelki horror mind kipipálható, és őszintén fogalmam sincs, hogy úszta meg a film egy PG-13-as besorolással. De megúszta, és ott dobog benne az eredeti mű sötét szíve, nyomasztóan, kompromisszummentesen, fájdalmasan.
Persze így is vannak aspektusai a képregénynek, amik elsikkadnak. A disztópikus társadalom ábrázolásának szatirikus pengeéle elkopott az adaptálás folyamatában, a harmadik világháború fenyegető réme nem tud kellőképp illeszkedni, ki-kilóg a cselekményből, ahogy néhány egyéb momentum, motívum is aránytalanná válik (pl. Reagen alakja már túl komikus, túl parodisztikus). De a The Dark Knight Returns legnagyobb problémája a rajzstílusa – ami, bár kicsit sötétebb színvilággal és robosztusabb figurákkal dolgozik, lényegében majdnem ugyanaz, amit számtalan DC-animációban megszokhattunk már. Jót tett volna neki egy egyedibb látványvilág, egy markánsabb elszakadás a tipikustól, ha már a sztori és az atmoszféra terén meg merték lépni, amit kellett.
Jay Olive rendezőnek (Zöld Lámpás: Smaragd lovagok, ami megette a mozifilmet reggelire – bár tény, hogy nem volt nehéz dolga) ezeket a sutaságokat többé-kevésbé sikerül ellenpontoznia. A cselekmény érzelmi súlypontjait nagyszerűen dirigálja (még egy-két emlékezetbe égő képpel is szolgál, mint a nyakláncelszakadás, amit pedig már vagy ezren vizualizáltak előtte), a Batman és Superman közti összecsapást durvává, brutálissá, intenzívvé teszi, ahogy kell, Joker beexponálását az első rész végén pedig hátborzongatóan gyönyörűen oldja meg, sőt, ezzel az egyetlen jelenettel még a képregényen is túltesz. Az az ámokfutás egyébként, amit a gyilkos bohóc itt végez, minden korábbi filmes inkarnációján túltesz – Michael Emerson pedig szenzációs szinkronhangja (Peter Weller is remek Batman, ha már itt tartunk, és a zene is nagyszerű, még ha hallhatóan sokat merít is Hans Zimmer munkájából).
A The Dark Knight Returns egy nagyon kellemes csalódás, még ha – nyilván – esélye sincs rá, hogy akár csak hasonló szerepet, jelentőséget vívjon ki magának, mint a képregény. És nehéz nem belegondolni, hogy ez a sztori így, de még nagyobban, vagyis (élőszereplős) mozifilmként milyen eget-földet rengető lehetne, lehetett volna.
Hickman a Fantastic Fourból igazolt az Avengers-franchise-hoz, és annak zászlóshajója az első két szám alapján az egész Marvel NOW! eddigi legnagyobb csalódása. Az író természetesen a rá jellemző témákkal játszik, vagyis teremtés, evolúció, technológia, és persze okos emberek, akik nagy dolgokban gondolkodnak – de képtelen normálisan beilleszteni mindezt a Marvel világának szövetébe. Konkrétan röhej, hogy két számon keresztül vezeti fel az egész „we have to get bigger” koncepciót, vagyis az Avengers, mint csapat és eszme többé és nagyobbá növesztését, ami abban merül ki, hogy minden tag kap valami kütyüt, amivel el lehet érni őket, ha beüt a krach (értsd: valaki/valami már megint ki akarja irtani az emberiséget). Ez aztán a kibaszott forradalmi megoldás! Hogy nem jutott eszükbe ilyesmi korábban! És a második szám még valamennyire előrelépés az elsőhöz képest, ami akkora dögunalmas sablongyűjtemény, hogy arra szavak nincsenek (rosszfiúk be – hősök rohamoznak – hősöket leverik – egy visszavonul, hogy majd még több hőssel térjen vissza). Ami a képi világot illeti, az nagyszerű, eleve imádom Opena stílusát (Fear Agent forevör), de azért azt megköszönném neki, ha Hulknak nem majompofát rajzolna.
New Avengers #1
Történet: Jonathan Hickman Rajz: Steve Epting
A pároldalas keretet leszámítva ez eddig egy Black Panther képregény. Wakandában vagyunk, ahol a király egy kiválasztási szertartás/próbatétel győzteseit kenegeti éppen hájjal, amikor felbukkan előttük valamiféle portál, amin átlépve megjelenik a fejük fölött valamiféle lilás bolygó, amiről alászállnak valamiféle vörösszemű ember(szerűség)ek, akiknek valamiféle okból az a heppjük, hogy világokat pusztítanak. Van egy kis harc, Black Pantheren kívül mindenki meghal, aztán beexponálódik a felmentő sereg, vagyis a címbeliek. Szóval nagyjából fingom sincs, hogy mi történik a képregényben, még kevésbé, hogy miért. Mivel nem tartom magam egy túl hülye embernek, az ilyesmit hajlamos vagyok a szóban forgó alkotás számlájára írni. Ahogy az Avengers, ez is egy összecsapott, pár ötletre épülő, de inkonzisztens és sablonos valami, és az eddigiek alapján azt kell mondanom, hogy Hickman és a Bosszú Angyalai nem egy jó párosítás (illetve mondanám, hogy alapból Hickman és a szuperhősök nem egy jó párosítás, de az F4-gyel egész jól elvolt – nyilván a sorozat bőven kiaknázható tudományos vetülete és a nagyobb karakterközpontúság miatt, amikkel itt kevésbé játszadozhat). Az Illuminatiból, mint kontextusból pedig nagyon jó és nagyon rossz dolgok egyaránt kisülhetnek. A rajzokkal itt sincs gond, Epting hozza, amit várunk tőle – bár nem többet.
Avengers Arena #1-2
Történet: Dennis Hopeless Rajz: Kev Walker
Mindig megvédem az amerikai szuperhősképregényeket, amikor demagóg és/vagy sznob módon fröcsögnek rájuk, de néha engem is elkap az érzés, hogy az egészet le kéne húzni a vécén. Olyankor általában valami olyasmi akad a kezembe, mint az Avengers Arena. ISTEN ŐRIZZ, hogy az egyébként is lejtmenetben lévő mainstream comic előálljon valami eredetivel, neeeem, minek, mikor sokkal biztonságosabb(nak tűnik) majmolni valamit, ami egy másik médiumban (sőt, többen) már kasszát robbantott? Nesztek, Éhezők viadala Marvel-módra (ami már eleve Battle Royale volt young adult módra). Avagy: húzz elő a kalapból egy viszonylag rég használt, többnyire röhejes gazembert, jelentsd ki, hogy mostantól nem röhejes, hanem nagyon gonosz, nagyon hatalmas, nagyon kegyetlen, nagyon minden, a szereplőgárdába pedig hajigálj bele egy egész rakás teljesen új, vagy már ismert, de Z-listás karaktert, akiket mindenféle következmény nélkül lehet leöldösni a kirobbanó drámai hatás érdekében. Persze, rakj azért bele egy-két ismertebb tinihőst is, hogy legyen kiért izgulni, és ne kelljen túl sokat pöcsölnöd a többi, ismeretlen szereplő bemutatásával, mert akkor még kénytelen volnál saját magadtól kitalálni valamit, és hát azér’ álljon már meg a menet. (Ami fair az fair: a második szám szinte teljes egészében egy új karakter megismertetését tűzi ki célul – hogy hogyan teljesít, az már más kérdés.) Az egész annyira pocsék, hogy kis híján nem érzem kínosnak, hogy az író nevével poénkodjak. Rajz okés. De leszarom.
Cable and X-Force #1-3
Történet: Dennis Hopeless Rajz: Salvador Larroca
Cable azon hősök közé tartozik, akiknél már elvesztettem a fonalat a halálai és visszatérései számon tartásában. Meg még azon hősök közé is, akikkel olykor látványosan nem tudnak mit kezdeni az írók (ld. a 2000-es évek egyik legértelmetlenebb sorozatát, a Soldier X-et – emlékszik egyáltalán rá valaki?) – az Avengers Arena című atrocitást elkövető Hopeless is eme írók közé tartozik a Cable and X-Force első két három alapján. Anno Duane Swierczynski konkrét, hozzá illő szerepet, feladatot adott a karakternek, és nem mondom, hogy az a sorozat tökéletes volt (hínnye, de még mennyire, hogy nem), de tartott valahova, célja volt, és bizony szolgált pár remek sztorival. Ebből a szériából semmi ilyesmit nem nézek ki. Cable megint összeszed egy maroknyi kétes hírnevű/kétes szituációban lévő (anti)hőst, megint van valami homályos célja, ami a jövővel kapcsolatos, megint nyögi a techno-organikus vírus következményeit, megint minden nagyon rejtélyes, katonás és sötét. Megint minden nagyon unalmas. Jobb pillanataiban csak unalmas. Rosszabb pillanataiban – pl. Kolosszus még az elmúlt egy-két év fényében is botrányosan karakteridegen ábrázolásával – konkrétan frusztráló. És persze az egész csapat, a céljuk, a működésük, a mindenük, annyira badass, hogy még az X-Mennel is szembeszállnak, ha kell. <ásít> Nem tudom, honnan jön ez a reménytelen író (tessék, ellőttem, fú, de szar), főleg nem tudom, miért tolnak alá rögtön két sorozatot is, de részemről eddig elégtelen a teljesítménye.
Morbius: The Living Vampire #1
Történet: Joe Keatinge Rajz: Richard Elson
A Pókember kaszál a képregénypiacon rendesen (ld. lent), hát mikor máskor próbálkoznának meg egy spin-offal, ha nem most. Morbiusnak, aki 1971-ben kezdte mellékszereplői pályafutását a The Amazing Spider-Man lapjain, már volt egy saját sorozata a ’90-es évek elején, de aztán csak tessék-lássék foglalkoztak vele, nagyobb címekben meg szinte alig – amíg Dan Slott tavaly elő nem kaparta a Pókemberhez. A karakter érdekes, potenciállal teli (főleg a jelenlegi szituációjában), úgyhogy innen nézve érthető, miért kap saját szériát, minden más nézőpontból viszont teljesen érthetetlen. Új sorozat egy C-listás epizódszereplővel, egy széles körben szinte teljesen ismeretlen írótól – az ilyenek nem szoktak jól végződni, és mindebből kiindulva nem adnék neki egy évnél hosszabb életutat. De azért az első szám alapján nem bánnám, ha tévednék. Keatinge, bármerre akarja vinni is a sztorit a későbbiekben (ez itt még meglehetősen homályos), mindenképpen jól alapoz. Úgy mutatja be a szimpatikusan komplex és sérült főhőst, a múltját, a jelenét, a személyiségét, hogy az érdekes legyen azoknak is, akik már ismerik, és informatív, könnyen átlátható azoknak, akik még nem – de már az utcai banditán is látszik, akivel Morbius konfrontálódik, hogy az író jó karakterrajzban. Richard Elson képei nem nyújtanak semmi különöset, de hoznak egy elvárható, korrekt színvonalat.
Superior Spider-Man #1
Történet: Dan Slott Rajz: Ryan Stegman
Ez nem tartott soká. A karácsonykor nagy dirrel-durral megjelent Amazing Spider-Man 700-ban Peter Parker meghalt, csak hogy most rögtön vissza is térjen. Persze még nem teljes, fizikai valójában, de ez mellékes, a lényeg, hogy nem halott (szóval hiába reménykedtem botor módon abban az 1%-ban). A Pókember bőrébe bújt Octopus doki koncepciójával egyébként jól bűvészkedik Slott: a Peter személyiségével „szennyezett” gazember mesterien, számítóan, brutálisan veri el a port az új Sinister Sixen, szabadidejében pedig Mary Jane-nel vacsorázik, és a melleit bámulja közben. És persze eszi a fene, amiért minden, amit ezután elér az életben, Peter Parkernek lesz tulajdonítva, nem neki, ami egy logikus és ügyes fogás a karakteren. (Pont az egója kvázi figyelmen kívül hagyása volt az egyetlen bajom az előző sztorival: egyszerűen nem hiteles Octopustól, hogy sosem magyarázza meg áldozatának a testcserés trükköt. Túl arrogáns és hetvenkedő ő ahhoz, hogy ne dicsekedjen el a teljesítményével, a győzelmével.) A koncepcióból még így is sokat ki lehet hozni, hogy lényegében már most egyértelműen látjuk az egész „Superior” végjátékát: az Octusban dúló személyiségi konfliktusok gazdag táptalajai az izgalmas történetmesélésnek. Az új rajzoló, Ryan Stegman pedig jó munkát végez, elődjénél kicsit nyersebb, durvább vonásokkal dolgozik (a színárnyalatok is sötétebbek), de azért megmarad a képi világ lazább, rajzfilmesebb aspektusa is.
Thunderbolts #1-2
Történet: Daniel Way Rajz: Steve Dillon
Ah, a Way-Dillon duó. Róluk mindig a Wolverine Origins fog eszembe jutni. Mint egy elűzhetetlen, visszatérő rémálom. Ami persze nem Dillon hibája, csak tudnám, mégis miért dolgozik együtt olyasvalakivel, mint Way. A Thunderbolts az utóbbi jó pár évben (egészen azóta, hogy Warren Ellis írt bele két sztorit még 2007-ben) szinte konstans nagyon magas színvonalon mozgott, tökös, akciódús, badass, látványos hardcore szuperhíró sorozat volt, aminek alapkoncepcióját Way most épp kikukázta. Jó-jó, kétségkívül van lehetőség egy Red Hulk-Venom-Elektra-Megtorló-Deadpool felállásban, de ennek a címnek nem ilyen karakterekről kellene szólnia. Mindegy, lépjünk. Ezekkel a szereplőkkel egy jó író csodát tudna tenni, Way azonban többnyire feleslegesen erőlködik, a csapatdinamika csikorog, a dialógusok laposak, se erejük, se humoruk, se virtusuk. A cselekmény lassan halad, az akciók rövidek és messze nem kielégítőek, az ellenségek jelentéktelenek, arc nélküliek, az erőviszonyok ábrázolása nevetséges (egy Deadpool-Elektra páros nehogy már megfutamodjon legfeljebb 20 mezei katona elől). Ami pedig Dillont illeti, még mindig nem érzem úgy, hogy a szuperhősképregény neki erős oldala lenne, sőt.
Na, ez elég lehangoló volt – a Marvel NOW! baromi jól indult az októberi-novemberi számokkal, és már kezdtem nagyon komolyan megörülni, erre kiderül, hogy az azóta megjelentek majdnem mind vackok. Kompenzációként lássuk, hogy muzsikálnak azóta a korábban már tárgyalt szériák – kivéve az Uncanny Avengerst, amiből azóta sem jelent meg új szám, tekintve, hogy az eredetileg decemberre tervezetett elpaterolták január második felére (Marvel LATER! a.k.a. John Cassaday és a határidőre rajzolás – az 5. számtól már jön helyette Olivier Coipel). A nagy meglepetés az Iron Man: az első két rész alapján majdnem leírtam, de a jelek szerint hiba lett volna. A 3-5 számok (Cassaday-val ellentétben Greg Land nem pepecsel sokat – ez persze meg is látszik a végeredményen) alapján sem ez lesz a Marvel csúcssorozata, de azt legalább demonstrálják, hogy Gillonnak igenis vannak remek ötletei, és a kivitelezésüket sem feltétlenül szúrja el. (Persze a 6. számtól pont változik a felállás: Tony az űrben kalandozik majd, és tagja lesz a Guardians of the Galaxy-nak is, aminek új sorozata márciusban indul Bendisszel és McNivennel.) Az A+X-nek a harmadik száma is jópofa volt, de konstans változó alkotógárda által futtatott team-up antológiánál ebből nem lehet következtetéseket levonni. Az All New X-Men 5 füzet után is nagyszerű. Bár a cselekmény enyhén szólva nem dübörög gyorsvonatként, ez egyáltalán nem baj, sőt, a sajátos szituációból Bendis rengeteget kihoz karakter- és dialógus szinten. A Captain America második része megerősített benne, hogy Fear Agent-szerű csodálatos B-s/ponyvás sci-fi agymenésre számíthatunk Remendertől, úgyhogy e téren nem is lehetnék boldogabb. A Deadpool szintén tartja magát, mint a Marvel vicces-erőszakos őrülete. A Fantastic Four a harmadik számra úgy tűnik, kiforrta magát, látványos, izgalmas, ötletes űrkaland, amilyennek reméltük. Testvére, az FF két füzet után is az expozíció stádiumában van – eddig jó, de még mindig nem látni, mi lesz belőle. Az Indestructible Hulk sem csapott még a lovak közé, de a második szám Stark/Vasember – Banner/Hulk duója is jó dolgokkal kecsegtet. Az X-Men: Legacy remek érzékkel összerakott, tempós-ötletes önkeresési dráma akcióval, humorral, pátosz és giccs nélkül. És a végére a legjobbat: Esad Ribic csodálatos látványvilágával és Jason Aaron fantasztikus, évezredeken átívelő sztorijával a Thor: God of Thunder továbbra is tökéletes – ha tartja a színvonalat, nemsokára úgy emlegetjük, mint a legjobb Marvel/DC képregényt (direkt kerülöm a „szuperhőscímkét”, mert legfeljebb nagyon marginálisan lenne igaz rá).
„I want targets. Do your fuckin’ jobs. Bring me people to kill.”
Kathryn Bigelow rehabilitációja teljessé vált: a rendezőnő, aki a K-19: The Widowmaker kereskedelmi bukását követően öt évig nem készíthetett filmet, a The Hurt Lockerrel diadalmasan tért vissza, a Zero Dark Thirty pedig azt bizonyítja, hogy korántsem a kapanyél csodával határos elsülésének lehettünk egyébiránt elégedett tanúi - Bigelow visszavonhatatlanul csatlakozott a kortárs rendezők elit alakulatához.
Az eredeti koncepció szerint a ZDT az Osama bin Laden elleni sikertelen hajsza történetét vitte volna vászonra, a stáb már a kész forgatókönyvhöz igazodva tervezte a forgatást, mikor 2011. május 2. balzsamos hajnalán a SEAL Team Six egyik lövésze a pakisztáni Abbottabat külvárosában pontot tett az évtizede húzódó ügy végére. Újra kellett hát kezdeni a melót.
Mark Boal forgatókönyvíró és a rendező eszméletlen kutatómunkát végezhettek, mire rekonstruálták a teljes képet. Ironikus módon a CIA és a hadsereg részéről számos kritika került nyilvánosságra, miszerint a film több ponton is önkényesen megmásítja a tényeket; ugyanakkor republikánus képviselők is apelláltak, hogy a kormányzat elfogadhatatlan módon hozzáférést biztosított a stáb számára a nemzetbiztonsági okokból titkosított aktákhoz. Lehet, hogy a ZDT bizonyos pontokon nem felel meg a valós történéseknek, de aprólékos realizmusa kikezdhetetlennek tűnik: a cselekményvezetés feszes és precíz, a karakterek az adott korlátok között kicsiszoltak, a katonai akciók pedig taktikailag és technikailag egyaránt hitelesek.
Bigelow rendezői stílusa sokkal közelebb áll egy oknyomozó újságíró metódusához, mint a hagyományos hollywoodi történetmeséléshez: végtelenül szenvtelen és tárgyilagos, fegyelmezett és szikár, mindennemű túlzásoktól mentes (ugyanez áll a film képi világára, illetve a színészvezetésre is). Ahogy a The Hurt Locker esetében, ez alkalommal is minimális eszközparkkal dolgozott, mégis képes fenntartani a feszültséget; ironikus, de a 156 perces film legkevésbé intenzív szekvenciája a valós időben bemutatott végső rajtaütés.
A rettenetesen sziszifuszi, a legrosszabb fajta pöcsöléssel felérő embervadászat kulcsszereplője, a Jessica Chastain által játszott CIA ügynök férfiakat megszégyenítő keménysége, tántoríthatatlan konoksága a cselekmény legfőbb mozgatórugója. A sorozatos kudarcok, a kárba veszett erőfeszítések, a személyes veszteségek csak feltüzelik fanatizmusát, és annak ellenére is kitart, hogy az évek során fokozatosan feléli elöljárói bizalmát. Nem csupán azonosul az üggyel, hanem ő maga lesz az ügy – motivációját tekintve semmiben sem különbözik esküdt ellenségeitől.
A ZDT mégsem a CIA hírszerzőtisztjeiről, a titkos telepeken végrehajtott kínzásokról, vagy éppen Osama bin Laden megöléséről szól. Hanem a terrorizmus józan ésszel felfoghatatlan természetrajzáról, az áldozatokról, a terrorizmus ellen viselt háború lélekölő hatásáról. Hogy ez az egész, bármennyire is elbaszott és kezelhetetlen, végső soron természetes állapottá tud válni. Napi szinten, folyamatos fenyegetésben élni. Diszponálni élet és halál felett. Mert a mindennemű eszközök alkalmazását megengedő embervadászat: szakma. A kihallgató helység: munkahely. A másik oldalon álló ember: célpont. Eleinte talán zavaró lehet mindez a gyenge gyomor számára, de idővel simán bele lehet jönni. Elkúrt egy világban élünk, így mennek a dolgok.
Szokni kell még a tényt, de nincs mese: Kathryn Bigelow a kortárs amerikai filmszakma legtökösebb és legintelligensebb rendezője. Adják oda neki a következő James Bondot, és simán lemossa a 007-es becsületén esett rút foltot.
A új Tom Cruise-egotrip legemlékezetesebb, pontosabban, egyetlen emlékezetes alkotóeleme az eseményeket a háttérből irányító „Zec” nevű gazember, akit a kamera elé ritkán álló Werner Herzog alakít, néha egészen hátborzongatóan. Persze nem hagynak neki elég teret: Cruise-ból ezúttal hiányzik az az alázat, amivel a legutóbbi Mission: Impossible-ben engedte érvényesülni színésztársait, így Herzog szerepe olyan, mint az egész film: ígéretes, de kidolgozatlan.
Az itthon is népszerű Lee Child regénysorozatának egyik kötetén (Csak egy lövés) alapuló Jack Reacher az a tipikusan középszerű, egy-két elszórt jó pillanattal rendelkező thriller, amit egy picit lehet dicsérni, még jobban lehet bántani, de a „láttuk, elfelejtjük” jegyében olyan nagyon egyiket sem érdemes hosszan fejtegetni. Mégis van néhány érthetetlenül bosszantó aspektusa, ami miatt megérdemli, hogy kicsit verjük rajta a port.
Kezdve azzal, hogy a soványka sztori, amiben az öntörvényű, az igazságszolgáltatás hivatalos körén kívül tevékenykedő exkatona főhős egy mesterlövész látszólagosan őrült ámokfutásának hátterét boncolgatva bukkan egy összeesküvésre, túl sovány egy bő két órás, dumálással teli filmhez. Már az expozíció is kínosan hosszú, a két terjedelmesebb akciójelenet pedig, bár nyers, realisztikus mivoltukért jár egy jutalom kockacukor az író-rendező Christopher McQuarrie-nek (ha test-test elleni küzdelem van, minimum csontok törnek, ha tűzharc, kényelmetlenül hangosak a fegyverek, és hitelesek a becsapódások), se nem elég látványos, se nem elég lendületes, hogy igazán jó benyomást tegyen.
Kimunkált karakterek (hogy Robert Duvall hogy és miért van benne a filmben egyáltalán, azt szerintem még ő sem tudja) és grammnyi feszültség híján a Jack Reacher legjobb pillanatai a cselekményt indító lövöldözéshez köthetők – az ártatlan emberek ok nélküli (és a hírekből túlságosan is ismerős) lemészárlásai olyan zsigerien kényelmetlen érzést plántálnak a nézőbe, amihez a mainstreamben nincs hozzászokva. Nem öncélú, nem bagatellizált, kemény és valóságos (hogy ez kell-e egy eszképista thrillerbe, az más kérdés). A filmnek ez a sötét és kegyetlen hangulati magja akkor foszlik semmivé, amikor minden átmenet nélkül szembetaláljuk magunkat egy már-már slapstickbe forduló fürdőszobai verekedéssel, ami mintha egy Jackie Chan-moziból tévedt volna oda.
De a Jack Reacher legfőbb problémája még így is maga Tom Cruise – hiába játszik jól (tényleg!), ez totális miscast, ez a karakter egész egyszerűen nem ő. A kölyökképű, kistermetű sztár nem egy szikár, hideg, kemény antihős, tekintélyes, félelmetes megjelenéssel, aki ha a helyzet megkívánja, nem is, ha egyszerűen csak megengedi, akkor kíméletlen és brutális; hiába fogja vissza ezúttal a védjegyévé vált győztes-csibészes vigyorát, ez még kevés. Csak anélkül, hogy igazán belegondolnék, tucatnyi színészt tudok mondani, aki alkatot és személyiséget illetően is jobb lett volna (elsőre Jeremy Renner ugrott be). Másrészt viszont, talán nem baj, hogy nem ők pazarolták erre az idejüket.
Bruce Willis szemei kicsit összeszűkülnek, halvány, alig látható mosollyal várakozik, majd előkapja két fegyverét, és tucatnyi golyót ereszt ellenségébe, aki kirepülve az épületből, valahol az utca túloldalára bukdácsolva leli meg végső békéjét. John McClane most kalapot visel, és magasról szarik az erkölcsökre. Walter Hill jobb pillanataiban dögös és kőkemény filmjében egy menekülő gengszter érkezik egy poros, Jericho nevű kisvárosba a szesztilalom idején. A férfi John Smith-nek nevezi magát, és gyorsan feltűnik neki, hogy már csak azzal darázsfészekbe nyúlt, hogy átlépte a városhatárt. És ha már belenyúlt, akkor akár fel is rúghatná. És szétlőhetné. És felégethetné.
A várost két, egymással rivalizáló banda uralja, akik szinte mindenki mást elűztek már a környékről. Az átutazóban lévő Smith úgy véli, jó haszonra tehetne szert egy kis merész, ólomsúlyos kétkulacsos játékkal, ezért aztán hol egyik, hol másik oldalnak dolgozik, lyuggatja az ellent, menti a nőt, tömi a zsebébe a ropogós zöldhasúakat, és szép lassan egy szellemvárost csinál Jerichóból. Akadnak azért segítői, és akad egy halálos ellensége is (egy, mert a random golyómágneseket nem számítjuk): az egyik banda fejének jobbkeze, a kegyetlen, villámgyors Hickey (Christopher Walken) nem fekszik ki olyan könnyen, mint a társai.
Az utolsó emberig a harmadik nem hivatalos majdnem-adaptációja volt a XX. század egyik legnagyobb hatású krimiregényének, Dashiell Hammett 1929-es Véres aratásának, amiben a szerző műveinek egyik gyakori szereplője, egy névtelen magándetektív ügyfele halála után úgy dönt, megtisztítja a gengszterektől Poisonville beszédes nevű városkáját. Akira Kuroszawa 1961-es A testőrében a briliáns Toshiro Mifune bújt a kóbor szamurájjá vedlett főszereplő bőrébe, három évvel később pedig Sergio Leone Egy maréknyi dollárért című filmjében a rezzenéstelen arcú Clint Eastwood pucolta ki a haldokló kisvárost, mint szűkszavú, magányos cowboy. Az utolsó emberig (ahogy Leone filmje) inkább A testőr remake-e, mint az eredeti könyv újabb adaptációja, elvégre annak csak alapvetéséből indítja a lényegesen egyszerűbb cselekményt.
A kérdés, ami a remake-ek esetében általában fennáll, hogy mi újat tett hozzá a történethez Walter Hill, a ’80-as évek akcióguruja? A válasz, hogy úgy uszkvekábé semmit. Amit pedig mégis, az rosszul sült el. Ez a film az első, ami átveszi a főhős könyvbeli narrációját, ami alapvetően nem hülyeség, hiszen az a fajta egykedvű, leharcolt, cinikus-mélabús hangulatú belső szövegelés, amit Willis hoz, olyan tökéletesen passzol a westernmotívumokba oltott noirhoz, mint golyó a gengszter fejébe. Pontosabban passzolna, ha jól írták volna meg. Sajnos a főhős nem annyira gondolatokat, lelki állapotokat és maró gúnyt oszt meg a nézővel, hanem redundáns módon szájba rágja mindazt, amit az operatőr amúgy is megmutat. Kicsit olyan, mintha egy regény olvasása közben hallgatnánk annak hangoskönyvét is. Az egy dolog, hogy felesleges, de rohadtul irritáló is egyben. E tulajdonságtól egyébként a dialógusok sem mentesek, buták, erőltetettek, Willis beszólásai pedig nem egyszer indukálnak facepalmot a röhögés helyett.
Ami majdnem – de csak majdnem – talpra állítja a négykézláb bukdácsoló filmet, az Hill mesteri hangulatteremtése. A fakó, sárgás képi világban prezentált, pusztulófélben lévő, elhagyatott lélekvesztőből, Jerichóból csak úgy sodorja felénk a szél a sűrű port és a rothadás szagát, mintha a városka egyenesen a pokol felé tartana. Ha igen, akkor arról az irányról a Földön ügyködő démon, Hickey gondoskodik, aki Christopher Walken bőrében masírozik közönyös arccal, jéghideg tekintettel. Igazi szenvtelen gyilkológép (kár, hogy kevés jelenet jut neki) – és Willis? Hozza, amit várunk tőle. A fegyverei sokat pihennek a tokjukban, de ha kikerülnek onnan, annál dühösen és brutálisabban köpködik az ólmot, és senki nem marad állva a látóhatáron belül. Szóval, sok adalékanyag a helyén van ebben a filmben (pl. Ry Cooder főtémája is) – Walter Hillnek csak meg kellett volna bíznia egy ügyes, tökös írót, és máris nem tűnt volna el, mint Jericho a térképről.
Szar úgy kritikát írni az általam évek óta legjobban várt filmről, hogy előre tudom, a kritikai, nézői és rajongói sikerek ellenére is csúfos anyagi bukás lett a vége, ezért annak folytatására kisebb az esély, mint hogy Dredd bíró smici sapkára cserélje a bepállott sisakját. De hát sajnos a pénz és az amerikai piac beszél, a producerek meg ugathatnak a pénzük után, de ugye a reményhal úszkál a legtovább, szóval bízzunk benne, hogy januárban a magyar moziba járók majd kitermelik azt a hiányzó 20-30 milla dollárt a Dredd 3D 2-höz.
Pedig a Dredd jó film, sőt nagyon jó film, és sokkal többet érdemelne, mint hogy csak a 2012-es év filmes krónikájának egyik lábjegyzete legyen. Igazi gyors tempójú, feszültséggel teli látványos és stílusos adrenalinlöket, egy olyan sci-fi beütésű akciófilm, ami valóban a zsáner 80-as évekbeli aranykorát idézi, szemben Stallone (a gagyiság oltárán) feláldozható műanyag katonáival. Pedig Pete Travis és Alex Garland szerelemgyerekében is folyamatosan hull a golyózápor, ugyancsak rengeteg a digitális vér és a húscafat, akad benne némi morbid-humor és egymondatos laza beszólások is, és persze ennek sem éppen a ravasz csavarokkal teli szofisztikált történetben, vagy a bonyolult társadalmi és filozófiai kérdések feszegetésében áll az ereje, de a végeredmény mégsem válik egy percre sem kínossá, izzadtságszagúvá, ócska poénok és feszülős macsópózok áldozatává, hanem az akciófilmek legjobb hagyományaihoz hűen, egyszerűen csak pörög, darál, látványosan szórakoztat, és nem ad se többet, se kevesebbet, mint amit előre megígért. Tulajdonképpen színtiszta bűnös szórakozás, a lehető legjobb fajtából.
A film sztorija szerint Dredd bírót megbízzák, hogy vigye próbabevetésre a telepatikus képességekkel rendelkező fiatal újoncot, Andersont, hogy kiderüljön, a lány alkalmas-e bírónak. Kirendelik őket a Peach Trees nevű blokkba vizsgálódni, ahol korábban néhány megnyúzott drogos hullott alá a legfelső szintről. A blokk a slo-mo nevű új drog előállításáért és terjesztéséért felelős Ma-Ma nevű drogbárónő irányítása alatt van, aki - miután Dreddék elfogták az egyik emberét -, hermetikusan lezárja az egész épületet, majd kilövési parancsot ad a bent rekedt két bíróra.
A Dredd "szépsége" és működőképességének a kulcsa az egyszerűségében, sallangmentességében rejlik. És bár valóban összefoglalható az egész annyival, hogy bemennek, lőnek, azok meghalnak, majd a végén piszkosan kijönnek, azért közel sem csak egyhangú, buta akcióorgiáról beszélünk. Garland forgatókönyve talán egyszerű és nyílegyenes vonalon halad, de végig feszesen, izgalmasan vezeti a cselekményt, kihasználja a hatalmas lezárt épület klausztrofób közegét feszültségteremtésre, közben építgeti a mester és a tanítvány kapcsolatát, és amikor nincs akció, akkor sem ül le a film, nem jönnek feleslegesen elnyújtott párbeszédek, karaktermélyítő lelki vívódások, hanem ilyenkor is minden a sztori épülését szolgálja, a feszesség pedig egy percre sem lazul meg. Emellett a dögös stílus (a bullet-time-nak itt funkciója van, és nem is használják indokolatlanul sokat), a minimalista, de hatásos industrial zenei aláfestés, a nem hivalkodó, de korrekt trükkök, valamint a Dredd/Anderson, illetve az Urban/Thirlby karakterként és színészként is jól működő kettőse ugyancsak megadják azt a pluszt, amitől túlláthatunk a növekvő töltényhüvely- és hullahegyeken.
Dredd végre hiteles képregényfigura, Urban (álla) pedig meglepően jól hozza a kemény, érzelemszegény, de racionális robotzsarut, ahogy Anderson is szimpatikus és hiteles újonc, nem csak egyszerű sidekick, de egyenlő rangú és fejlődő társ is. A gyenge keresztmetszetet viszont pont a főellenfél, Ma-Ma jelenti, akiben azért szerintem több potenciál volt, mint amit Lena Headey unott prostiként hozott ki belőle, és talán a Dreddel való végső szembenézést is lehetett volna kicsit emlékezetesebbre szabni, de az összképre vetítve még ezek is tolerálható szépséghibák. A két erős női karakter mellesleg szépen elejét veszi a zsánerre jellemző maszkulin tesztoszterongyár jellegnek, amiért feminista érzelmű bloggerek virtuálisan meg is simogatták a készítők buksiját.
Az új Dredd nem egy hollywoodi szuperprodukció, és ez a legnagyobb erénye, bizonyos szempontból pedig sajnos a veszte is. Britannia legnépszerűbb képregényhősének újabb filmes adaptációja főleg szerelemből született, független produkcióként, korlátozott lehetőségekkel, de a relatíve kis büdzséből Pete Travis és stábja a maximumot hozta ki, egy egyszerű, tökös-mákos-véres, de mégsem agyatlan sci-fi/akciófilmet, amivel a képregényért rajongó tábor ugyanannyira elégedett lehet, mint a csak egy alkalmi kikapcsolódást jelentő akciófilmre vágyó laikusok. Hibátlan? Közel sem! Zavar ez valakit? Kicsit sem!
A film sajnos még mindig messze van a megtérüléstől, és így a folytatások esélye is csak halványan pislákol a távolban, ami bosszantó, mert a készítők tervei szerint a java még csak ezután jönne. De legalább a saját szempontunkból mindenképpen értékeljük pozitívan, hogy végül mégiscsak eljut a magyar mozikba is a film, és az is valami.
Képregény Vs film
Az író, Alex Garland saját elmondása szerint nem akart abba a hibába esni, mint amivel a Stallone főszereplésével készült első adaptáció kudarcát okozták, vagyis hogy miközben rengeteg dolgot igyekeztek a képregényből beletuszkolni a filmbe, addig valójában egyre távolabb kerültek magától az alapanyagtól, és aminek legfájóbb következménye Dredd karakterének totális kiherélése (ezért elsősorban az olasz csődört kellett volna kiherélni) és teljes félreértelmezése volt. Vajnáék filmje bizonyos szempontból hasonlított a(z akkori) Judge Dredd képregényekre, egyes részei kimondottan jól sikerültek (különösen a látvány), és még szórakoztató is volt a maga hülye módján, de a képregényfolyam társadalomkritikai éléből és a szarkasztikus alaphangulatából szinte semmi nem maradt, ahogy Dredd karakteréből sem, aki már azzal megbocsájthatatlan blaszfémiát követett el, hogy az arc nélküli hatalmat jelképező sisakot már a film első harmadában levette. A többi törvénysértést nem is sorolom.
Az új Dredd egyáltalán nem remake, de valójában nem is igazi képregény adaptáció, a képregényből ugyanis kevés dolgot vettek át, mondhatni csak a legalapvetőbbeket, bár ez valahol érthető, tekintve, hogy a film nagyobb részt egy épületben játszódik. Dredd és Anderson kivételével nincs is más (legalábbis néven nevezett) szereplő a képregényfolyamból (bár egy Alvarez nevű korrupt bíró szerepelt már korábban a remek The Pit eposzban, és itt is van egy ilyen nevű nem tisztességes bíró). Viszont Urban Dreddje minden aspektusában megfelel a képregényesnek, vagyis itt is ugyanazt a kompromisszumokra nem hajlandó, edzett és tapasztalt, félelmet nem ismerő, kicsit gépies, de a megfelelő pillanatban mindig józanul gondolkodó és mérlegelő extra-hatékony hatósági erőt látjuk viszont. Anderson is nagyjából megfelel a rajzolt eredetijének, bár a képregényekben általában már az idősebb, tapasztaltabb verziójával találkozunk. Említést érdemelnek még az apróságok is, ugyanis a képregény és a 2000AD magazin íróinak, rajzolóinak és karaktereinek nevei itt-ott visszaköszönnek a házfalakról, vagy éppen a hatalmas épületblokkok homlokzatán.
A történet sem egy bizonyos képregénysztori adaptálása, de még csak nem is merít ismert történetekből, vagy azok elemeiből. Garland elmondása szerint próbálkozott több klasszikus sztorival és karakterrel is, de végül rájött, hogy mivel a szűkös büdzsé miatt nagy méretekben nem gondolkodhat, ezért inkább elsőre Dreddre koncentrál, és egy eseménydús napját mutatja meg, ezzel nem csak őt, de a szintén népszerű Cassandra Andersont is kellően felvezeti, közben a várost, a bírói rendszer működését, és persze ezt a disztópikus cyberpunk miliőt is bemutatja. Egy esetleges (és remélhetőleg nagyobb költségvetéssel megszavazott) folytatásban már ezekkel nem kell foglalkoznia, jöhetnek az Átkozott Föld meg a Halálbírák.
Az új film kapcsán képregényhűbb és mégis realistább megközelítést ígértek, és bár ez a kettő tulajdonképpen üti egymást, mégis sikerült teljesíteni ezeket a vállalásokat. A realizmust egyrészt a költségvetés által szabott kényszerűség indokolta (pl. ezért láthatunk lebegő kocsik helyett a mai korba illő hagyományos robbanómotoros járműveket, illetve aktuális fegyvereket), másrészt a film szélesebb körben való eladhatósága miatt is szükséges volt a mi jelenünkhöz időben és technikailag is közelebb hozni a dolgot, és többek között emiatt nem a képregényben látható, karikatúraszerűen eltúlzott óriás vállvédős ruhát viselik a bírók, hanem egy mai motorosrendőr viseletére emlékeztető golyóálló bőrcuccot. Továbbá MegaCity One látképe is egy valószerűbb, rendezettebb infrastruktúrát mutat, ráadásul az óriási, 70-80 ezer embernek otthont adó blokkok a régi épületekkel keverednek, és az, hogy a film elején a város kiterjedését Bostontól Washington D.C.-ig határozza meg Dredd hangja, mind azt sugallják, hogy Egyes Megaváros még csak most kezd kiépülni, vagyis egy korai szakaszban járunk. (A képregényben azóta már egész Floridát is magába foglalta a hatalmas megapolisz.)
Az új Dredd film tehát még csak véletlenül sem holmi ortodox adaptáció, hanem a képregény szellemiségében fogant, annak fundamentumait tiszteletben tartó, a rajongókhoz is lojális, de a laikus nagyközönséghez igazított verzió.
Tarantino 20 éve bombázza filmjeivel a popkultúrát, és nagyjából azóta megy a vita a munkássága eszmei értékéről: eredeti, amit csinál, vagy csak olcsó mímelés, esetleg frappáns hommage? A szembenálló felek alkotta frontvonalak lényegében mozdulatlanok, de időről-időre szerencsére felbukkan az állóháború perifériáján egy film (akár maga Tarantino homályba burkolózó „közreműködésével”, ami jelen esetben nagyjából annyit takar, hogy a haverok megkérték, hadd használják fel a nevét a marketinghadjáratban), aminek, szánalom, csupán az indokolja a létjogosultságát, hogy képes viszonyítási pontként szolgálni.
Avagy: talán azért nem tudott egyetlen más „Tarantino” sem kiemelkedni a filmesek tömegéből az utóbbi két évtizedben, mert rajongónak lenni, és erre alapozva ismert stílus/történet/műfajelemekből összeharácsolni egy mozgóképet, így, önmagában még édeskevés. (Hint: itt mutat a pálca a tárgyalt film power point prezentációban megjelenő címére.)
Megvan ám a The Man with the Iron Fists-ben minden alkotóelem, ami egy tökös-dögös-brutális-véres XIX. századi exploitation kungfu filmhez elvileg kell. Kemény hősök, nagyon gonoszok, csábító nők, pofonok, pengék, torzótól kreatív eszközökkel elválasztott testrészek, furmányos fegyverek, merész (értsd: magyarázat nélküli) fantasy elemek, one-on-one és össznépi bunyók, legyőzhetetlen bajnokok, pénz-, hatalom-, bosszúéhség, és – ezt még most megjegyzem, mielőtt a negatívumok óhatatlanul túlburjánzanak – ezek szolgálnak is szórakoztató pillanatokkal. Csak minden más hiányzik, ami ezeket az alkotóelemeket egy élvezhető filmmé ragasztaná össze.
Becsülöm RZA ambícióját és önbizalmát, hogy ír, rendez, főszerepel, zenét szerez, de sajnos egyik területen sem remekel, és akkor még finom voltam. Az Eli Roth-tal közösen összeizzadt forgatókönyv a forrása a legtöbb problémának, mert értem én, hogy egy ilyen filmbe nem kellenek komplex karakterek, de az ég szerelmére, legalább legyenek karizmatikusak, érdekesek. Ehhez képest egyedül Jack Knife-ban pislákol valami élet, és benne is csak azért, mert Russell Crowe, mintha túl későn ébredt volna rá, hogy mihez adta a nevét, valamiféle „fuck it, I will just enjoy myself anyway” attitűddel parádézta át a forgatást.
Az RZA alakította kovács főhős karakterével kapcsolatban meg egyetlen szál jelzőt nem tudok kigondolni, ami markánsan meghatározná. A legszűkebb kategória, amibe beszorítható: ember. (Nem, még csak annak sincs semmi jelentősége, hogy fekete, a bőrszínt a színész indokolja, nem fordítva, a rabszolgamúlt is irreleváns.)
Ki lehetne még térni a botrányosan rossz zenére (vegyetek be egy humility pillt, gyerekek: csak mert egy bizonyos muzikális stílusban utaztok, még nem biztos, hogy az automatikusan illik a filmetekhez, sőt), a tempó és a feszültség teljes hiányára, az olcsó, esetlegesen alkalmazott rendezői fogások tömkelegére, a szanaszét fröcsögő CGI-vérre, ami talán még soha nem nézett ki ilyen pocsékul, de felesleges szaporítani a szót. Egy inkompetens, inkoherens kulimász az egész, és szándékos Shaw Brothers/blaxploitation/Kill Bill (!) áthallások, kacsintások ezen nem segítenek.
Ó, és mégis hogy van az, hogy egy elvileg kemény neo-exploitationben, amiben literszám folyik, fröcsög, zubog a vér, a tucatnyi kurva mind nyakig felöltözve kefél a kliensével?
Charming városában semmiféle bűn nem kerül megbocsátásra, gaztett vagy sérelem feledésre. Akik szeretteiket temették el, akiket megaláztak és kisemmiztek, előbb vagy utóbb következetesen behajtják a számlát, kerül, amibe kerül.
A Sons of Anarchy ötödik évadja újabb következetes, férfias lépés a legsötétebb végzet felé.
A sorozat legfontosabb karakterei mindig is ellentmondásos figurák voltak, de a folyamatos fenyegetések és konfliktusok miatt egyre látványosabban torzulnak a jellemek, és Kurt Sutter egyre leplezetlenebb módon, a maguk legbelső valójában, ordas gecikként ábrázolja a szereplőket. A SAMCRO lendületes tempóban fogyatkozó tagsága immáron nem italozó-motorozó-csajozó keménycsávók vagány dalárdája, csupán Harley-Davidson típusú motorkerékpárok felett tulajdonviszonnyal rendelkező, bármilyen aljasságra kész, agresszív bűnözők érdekszövetsége. Végleg odalett a testvériség és a barátság, csak feszültség, undor és remegve vigyázott, mocskos titkok maradtak. A nagy becsben tartott halálfejes color a helyzet jelenlegi állása mellett már semmit se számít, ezt az MC-t a legjobb esetben is csak a közös veszteségek traumája és a külső ellenségek által gerjesztett félelem tartja egyben. Jax egyetlen olyan cselekedete, ami lojalitásról tett volna bizonyosságot, sokkal inkább fakadt hideg számításból, mint bajtársiasságból: bár vállalhatatlanul ocsmány húzás lett volna, ha az egyik veterán tagot kiszolgáltatja a suvickos pofázmányú, sima modorú keresztapának, szemrebbenés nélkül tette kockára testvére életét, mert faltól-falig ki akarta játszani a helyzetben lévő lehetőséget – hogy méltó bosszút állhasson a nevelőapján.
Az ötödik évadra a tengernyi forró szarban való kétségbeesett vergődés, a rezzenéstelen arccal végrehajtott gyilkosságok és a temetések váltak közösségformáló élménnyé. The damage done. Jax, Tig, Bobby és társaik valószínűleg már azt is bánják, hogy valaha biciklire ültek.
A sorozat legnagyobb erénye, a szerzői szemlélet primátusa egyre nyilvánvalóbb. Kurt Sutter számos showrunnerrel szemben nem inog meg, ha a dramaturgia természetes folyásának utat engedve kell a végletekig kiéleznie egy konfliktushelyzetet, és naposcsibeszarnyit sem aggályoskodik, amikor az általuk elkövetett bűnök brutális következményeivel kell szembesítenie a fő karaktereket. A nyitóepizódban a vezérmocsokként tündöklő Tigre mért oly kegyetlen csapást, mint korábban senki másra. Ezután szívszakasztó módon, mélyen méltatlan körülmények között végzett az egyetlen valóban szimpatikus figurával, Opie-val, hogy a következő rész zárójelenetében bemutatott virrasztást az eddigi legfelkavaróbb himnusszá emelje a sorozat történelmében. Egyszerre volt undorkeltő és katartikus a Clay immáron visszavonhatatlan bukását, klubból való kizárását hivatalossá tévő aktus. A sarokba szorított Jax annyira aljas módon tett erőszakot Wendyn, és oly tárgyilagos eltökéltséggel játszotta az intrikust, hogy mindörökre elveszítette a néző együttérzését. Arra pedig, amit Otto művelt, igen nehéz volna szavakat találni; a sorozatok történelmében még nemigen vittek színre hozzá hasonló brutális állatot, akinek már tényleg semmi, de semmi nem számít.
És hát a lyányok, a lyányok – mondjuk úgy, hogy ebben a csapatban a lyányok sem kifejezetten angyalok.
Ha maradt még őszinte szenvedély és tiszta érzelem a sorozatban, az csakis a hátborzongatóan remek zenei szerkesztésnek köszönhető. Kurt Sutter számára a gondosan megválogatott dalok lényegesen fontosabb elemei a narratívának, mint a párbeszédek, és rettentően érti, milyen zenét toljon be a kulcsjelenetek alá. Ízlése korántsem hibátlan, de markáns és következetes, és az adott – meglehetősen szűkös - keretek között akár még eklektikusnak is nevezhető. A gépzsírtól és olajtól szagló, mocskos városi western második soundtrackje az ötödik évaddal együtt jelent meg, és a Vol.1-hoz hasonlóan simán ott van az év legjobb filmzenéi között (azért nem a legjobb, mert az a Nashville, de erről inkább egy önálló bejegyzésben).
A Sons of Anarchy MC dicstelen, erőszakban tobzódó története korántsem záródott le az ötödik évaddal, bőven van még benzin a tankban. A főszereplők totális elfajzása még nem teljesült be, az új karakterek pedig komoly dramaturgiai lehetőségekkel kecsegtetnek (Nero szándékai és valódi potenciálja nem teljesen tisztázott, a bosszúszomjas rendőrbíró figurája pedig éppen csak a névjegyét tette le), de a narratíva kibontakozásával immáron bizonyos, hogy a SAMCRO napjai megszámláltattak (Sutter még két évadot tervez). Mert bármilyen vadul is űzik a koromfekete vasdisznókat, bűneik utolérik őket; elkerülhetetlen számukra az apokalipszis, amit legjobb esetben is csak a vakszerencsének köszönhetően úszhatnak meg egyes kiválasztottak. Más út nincs is előttük, hiszen rég elvesztett méltóságukat csak halálukban szerezhetik vissza, megváltást másként nem remélhetnek.
Isten irgalmazzon az ő lelküknek, mert Kurt Sutter nem fog; de az bizonyos, hogy legvégül lejátszik egy sötét gospelt elkárhozott fiaiért.
Pár éve még lelkendeztem volna, hogy hű, milyen brutáljó, faszán kinéző, mocskosul ütős, rohadthangulatos trailer. És tényleg az, de ma már óvatosabb vagyok, mert... hány fantasztikus trailert is láttunk Zack Snyder filmjeihez? És azon filmekből melyek is voltak ténylegesen jók (Holtak hajnala után)? Hm? Hm? Ugye...
Ha 10 éve valaki azt mondja nekem, hogy mára Ben Affleckből egy kiváló rendező lesz, csak elnéző mosollyal megsimogatom a fejét, és csendben hívom az ápolókat. A poén rajtam csattan: már a Hideg nyomon és a Tolvajok városa is érett, profi, nagyszerű munkák voltak, az Argo-akció pedig, direktori szempontból talán a legjobb közülük. Affleck visszafogott, mégis erőteljes, dokumentarista stílusban meséli el a ’79-es teheráni túszválság idején a kanadai nagykövetségbe menekült hat amerikai diplomata történetét, akiket egy CIA specialista egy humbugfilm forgatócsoportjának álcázva menekített ki az országból. Leszámítva a lazább, kikacsintós, önreflektív filmes poénkodásokat (John Goodman és Alan Arkin brillíroznak), az Argo-akció hagyományos, régimódi, abszolút szabályos thriller, a szavak legjobb értelmében véve. Vannak ugyan apró hibái (ld. a siralmasan klisés közjátékot a reptéri helyfoglalással), viszont pont a már százszor látott jelenetekben (mint amikor a dühöngő tömeg körülvesz egy köztük araszolva haladó autót) mutatkozik meg, hogy Affleck mennyire mesterévé vált a szakmának. És az utolsó fél órában, amiben csak annyi történik, hogy a szereplők mennek, várnak, és gépre szállnak, mégis olyan izgalmas, hogy kis túlzással a teljes 2012-es hollywoodi termés csak valahonnan nagyon lentről, csodálkozó áhítattal pisloghat fel az Argóra.
Rontó Ralph
Asszem, ami a geekz profilját illeti, ez valahol a periférián helyezkedik el, de muszáj megemlékezni róla. Már csak azért is, mert az utolsó Disney-film, amiről elvarázsolva jöttem ki a moziból, Az oroszlánkirály volt, annak meg lassan 20 éve, és az egércég animációs részlege azóta csak a Pixarnak köszönhetően tudott felszínen maradni (de az utóbbi években már a Pixar is kurvul rendesen). A 8-bites játékának főgonosz szerepét megunó Ralph árkádjátékokon és árkádjáték-evolúción átívelő odüsszeiája azonban szerencsére bőven nem éri be annyival, amennyivel az utóbbi évek gyalázatos dizni-vackai (élükön az elviselhetetlen A hercegnő és a békával), vagyis nem csak aranyos és vicces próbál lenni, hanem gyors, izgalmas, fordulatos, látványos, metafikciós és ötletes is egyben – és mind sikerül is neki. Valakik arrafelé rájöttek végre, hogy már pár évtizeddel túl vagyunk azon a korszakon, amikor szerelem és házasság után pihegő, éneklő állatokkal körülvett hercegnők történetivel aratni lehet a piacon. A Rontó Ralph olyannyira nem jellemző az egércégre (mind hangvételét, mind színvonalát illetően), hogy azt hinném, a Dreamworksnek abból az almából került ki, amiből az Így neveld a sárkányodat. Csak talán még annál is szórakoztatóbb. Ha a Disney ezután ebbe az irányba megy, arra csak annyit tudok mondani: nagyon ideje volt.
Vadállatok
Oliver Stone nagyjából emberemlékezet óta nem csinált vállalható filmet, szóval miért éppen az utóbbi évek egyik legtökösebb regényének adaptációjával tett volna kivételt? Az, ahogy Don Winslow Barbár állatok című könyvét (amely cím a forgalmazónak nyilvánvalóan nem volt elég jó, de annyi baj legyen), mindenhogyan kizsigereli, majdnem nagyobb bűn, mint a WTC-s giccsmaratonja vagy az anthony hopkinsos történelemórája. Még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy a befejezést olyan gusztustalanul elhollywoodizálja, hogy az eredeti ismerete nem is szükséges hozzá, hogy a néző lehányja a térdét. Tényleg nem. Azon a ponton már tökmindegy, mert a regényhű finisnek is csak akkor lenne értelme, ha a nyílt szerelmi háromszögben lubickoló, a mexikói drogkartellel szembemenő szereplők közötti kapcsolat legalább csak annyira méltó lenne Winslow-hoz, mint Paolo Coelho Cormac McCarthyhoz. De még annyira se. Nincs mélységük, karizmájuk, hiányzik mögülük a háttér (pl. a csaj anyja) és a színészek is csak sármos borostaarccal és dögös női testtel tudnának kiríni, ha nem amúgyis ilyenekkel lenne tele minden amerikai film. A Vadállatok tökéletes példája annak, hogy nem elég egy regény cselekményét – a finálétól eltekintve – szinte pontról-pontra lekövetni az adaptáláskor. Súlytalan az egész.
Az utolsó műszak
Azóta, hogy a Kiképzés forgatókönyvével katapultálta a nevét a „megjegyzendők” közé, David Ayer leginkább nézhető Los Angeles-i zsarudrámákat rendezett (Az utca királyai, Nehéz idők), és pár hónappal ezelőttig úgy tűnt, pályafutása végéig el is lébecol ezen az „oké, de semmi kiemelkedő” színvonalon. Aztán szembeküldte a nézővel Az utolsó műszak című hétköznapi rendőrhorrorját, és jó alaposan képen törölte vele. A film, ami képileg ugyan a kifáradt found footage koncepción alapul, de ami a Chronicle-höz hasonlóan átlépi annak kereteit, két közzsaru történetét meséli el, akik nap, mint nap az angyalok városának legrosszabb környékén gyűrik az aszfaltot. Az epizodikusan építkező forgatókönyv azért működik, mert nem csak az utca mocskába ránt be, hanem a nagyszerű Gyllenhaal és az eszméletlenülszenzációs Pena alakította karakterek fejébe, lelkébe, életébe is, és úgy prezentálja őket, mint hús-vér embereket, nem úgy, mint – jó amerikai szokás szerint – hősöket. Amikor a tetteikkel kapcsolatos pátosz éppen annak határára érne, hogy beterítse a filmet, Ayer valamivel azonnal rákontrázik, és visszahozza őket a földre, nekünk, hozzánk, közénk. Így dolgozza ki belőlünk a katarzist is a finálé után, amiben az addigi részek összeállnak egy nagy, kegyetlen, brutális, rettenetes egésszé. Az év egyik legjobb filmje.
Buuuumm! Shuuuuuu! Bááááámmm! Vhoooooom! Hűűűűű! Haaaaaa! Itt az első Star Trek Into Darkness trailer, és mi tagadás, kábé nagyobbnak, látványosabbnak, eposzibbnak, durvábbnak tűnik mint az összes eddigi ST-film együttvéve, tényleg, vicc nélkül rohadtjól néz ki, csak félek, hogy már megint alig marad benne bármi, ami TÉNYLEG Star Trek.
UPDATE! Másodikként beszúrva egy pár nagyon (talán túl) beszédes plusz másodperccel hosszabb japán trailer.
Ha tetszett a Taken és a Point Blank, akkor helyben vagy, a Fehér éjszaka ugyanaz a holtegyszerű sztorival lendületbe rúgott „nincs megállás-nincs szusszanás” francia akcióthriller, mint azok. Keletebbről lehetne akár a Tony Jaa-filmeket példának hozni, mínusz harcművészeti bravúrok, plusz forgatókönyvi és rendezési kompetencia.
Vincent (Tomer Sisley, Largo Winch-énél jó pár eleganciaszinttel lejjebb, de még mindig hatékony nőmágnesként) egy mocskos zsaru, aki társával elrabolja egy gengszter, Marciano kábítószer szállítmányát. Pechjére a (rosszabb) rosszfiúk felismerik, és főnökük úgy dönt, gondját viseli hősünk tinédzser fiának, amíg a táskányi drogot vissza nem kapja tőle. Csakhogy mielőtt a csere lebonyolódhatna, a cuccnak lába kél, az ügyletbe pedig belekeveredik a belső ügyosztály és egy másik gengszterbanda is.
Az expozíciót és az utolsó perceket leszámítva a Fehér éjszaka teljes egészében egyetlen éjszaka alatt játszódik a helyi kiskirály, Marciano éjszakai klubjában, amit amúgy az első téglától a film kedvéért húztak fel. Vincent villódzó diszkófények, üvöltő zene, agresszív félrészegek és letaglózó húshullámzások közepette navigál egyre idegesebben, egyre izzadtabban és egyre véresebben, fejében az ütemeket nem a hangszórók verik, hanem a fia idejére rászámoló, csak általa hallható óra.
A film lényege mindösszesen az, hogy egy pillanatra sem áll le. A bő másfél óra egy véget nem érőnek tűnő menekülés-, üldözés-, verekedés- és lövöldözésorgia, nyers, brutális és gyors akciójelenetekkel, amik, nem engedve a helyszín ihlette követhetetlen, modern vizuális káosznak, hatásosan és letisztultan felvettek, vágottak. Frederic Jardin író-rendező úgy készített pörgős rohanásfilmet, hogy az egészet egyetlen – bár változatos kisebb helyiségekkel teli – helyszínre korlátozta.
Persze az idő előrehaladtával azért foszladozik a cselekmény narratív egysége, erodálódik a hihetősége. Joggal merülnek fel az „xy miért nem ezt teszi/miért ezt teszi” kérdések, érződni kezd az eleinte abszolút természetesnek ható szituáció mesterséges elnyújtása, és veszítenek erejükből az egymást követő fordulatok: Ki korrupt, ki nem korrupt, éppen kinél van a táskányi drog, éppen ki kinek a szövetségese, éppen ki ki ellen játszik kétkulacsos játékot. Jardin amúgy dicséretes próbálkozása, hogy a szimpla sztorit intellektuális szempontból is mozgásban tartsa, a végére elfárad.
Szerencsére a Fehér éjszaka nem tart olyan sokáig, hogy mindezt komolyabban meg tudná sínyleni, és a vágtázó tempó általában egyébként is elég hozzá, hogy a nézőnek ne legyen ideje gondolkodni a bökkenőkön – a karaktereket sikerrel életre keltő apró, de lényeges nüanszok pedig megfoghatóvá, átélhetővé teszik az ámokfutást. Főleg igaz ez az apa-fiú kapcsolatra. A gyerek elrablása eleinte csak alibinek tűnik az akcióthriller kibontakozásához, de a végére ez jelent mindent, ez lesz a főhős rohanó-utazásának vége, a cselekmény sarokköve, a – kurvanagy bocsánat a giccses megfogalmazásért – dobogó szíve. Nem véletlenül az az utolsó jelenet, ami.
(Bár szabály, hogy ugyanarról a filmről, könyvről, stb., két írást nem közlünk, a Doktor ellenkritikáját (amely korábbi, pozitív Skyfall-recenziónkkal megy szembe), úgy érzem, hiba lett volna megtagadni olvasóinktól. A cikk egyben a Zárt osztály elnevezésű sorozatunk első írása is - ebben a rovatban olyan filmekről emlékezünk majd meg, amelyektől a szerző az agyvérzés határára került. - WF.)
„Even shit has it's own integrity” Gore Vidal
Már az első sajtóközleményből nyilvánvaló volt, hogy piszkosul randa ügy lesz ebből. Sam Mendes filmográfiájának minden egyes nyomorult tétele a létező legkövetkezetesebb módon valósítja meg az émelyítő giccs apoteózisát, az pedig, amikor egy okoskodó pöcsfilkó tökös akciófilmet akar rendezni, valahogy sosem sül el jól.
Az irracionális módon agyonkaserolt forgatókönyvről elég annyi, hogy a sztori legfontosabb moduljait, a dramaturgiai fordulatokat mintha már láttuk volna a közelmúltban (The Dark Knight), a script fennmaradó hányada pedig viccnek sem nevezhető. Ugorjunk. Az egyébiránt kiváló Javier Bardem a rendező úr igényeinek megfelelve hozza a falu ripacsát, az operatőr pedig hiába töri magát, szép képekkel sajnos – bármiképpen is vélelmezi Tarr Béla – csak a fotográfusok kiállításait lehet eladni, ami köztudomásúlag nem azonos a filmmel.
És még nem is ez volna a legnagyobb baj.
Mendes valamennyi műremeke arról tanúskodik, hogy a rendezőnek lövése nincs a szélesvászon lélektanáról. Neki nem elég sejtetni, utalni kell rá; nem elég utalni, meg kell mutatni; nem elég megmutatni, szobrot kell emelni; nem elég szobrot emelni, azt rá kell borítani a nézőre. Abból majd ért a paraszt. Képtelen felfogni a filmkészítés leglényegét, hogy a nappali alapterületével megegyező vászonfelületen a szofisztikált gesztusok is tökéletesen működnek, semmi szükség túlcsinált ripacskodásra meg szakadatlan tehénbőgésre; nem attól lesz egy közlés hangsúlyos, hogy zsinórban ötször, egyenesen a kamerába bámulva vakkantja el valamelyik mellékfigura, és nem attól lesz rétegzett egy karakter, ha explicit ábrázolják a legbelső vívódásait.
Még mindig semmi gond, bírom én az erőset. Számottevő élettapasztalatomnak köszönhetően hozzáedződtem a fent vázolt világnézethez, láttam már szakmai alapon, belülről szellemi fogyatékosok bentlakásos intézetét. Érthetetlen nagylelkűségemtől vezettetve hajlandó volnék megbocsátani, de a karakter lemészárlása felett már képtelenség szemet hunyni.
Szegény, szerencsétlen 007-es: a figura iránt tökéletesen érzéketlen Sam Mendes gusztustalan módon meggyalázta Bond alakját. A világhírre verekedett szopómajom által újradizájnolt duplanullás operatív ügynök képtelen teljesíteni az erőnléti tesztet. Lőni sem tud. Remeg a keze. Szégyenkezik a kora miatt. Nagyon kéne neki a szeszkó. Lyukas a pulóvere, nincs kalapja, buksi fején kopogtat az eső. Keményen üti a balsors, és még a borotváját is elveszítette.
Sammy boy, alig ismerek rád. Más voltál régen. Miféle beteges alkotói önkorlátozás ez? Miért ne lehetne, mondjuk: meleg? Gondoljuk tovább: kerekesszékes meleg? Krónikus vizelettartási problémákkal? És mindezt érvényes társadalombiztosítási szám nélkül! Az mennyire korszerű, mély és árnyalt James Bond volna! Négyzetre, mit négyzetre, sokadik hatványra emelt dráma! Rengeteg jó ötletem van még, kérdezz bátran, you’re welcome. No charge.
Mendes annyira kreatív, mint az önmagát fantáziadúsnak vélelmező kamionparkolós kurva, aki a változatosság kedvéért keresztbe kapja be a munkaeszközt; holott bevallása szerint „azért vállalta el a Skyfall-t, mert valami olyat akart rendezni, ami rákényszeríti, hogy másképp csinálja a dolgokat, mint ahogy megszokta”. Haversrác, ne mondd, hogy senki nem szólt: sajnos pont ugyanazt a fingszagú giccset csináltad, amit megszoktunk tőled. Totális tévútra vitted a Martin Campbell által felépített karaktert, leromboltad Daniel Craig hitelét (a bevételi adatokat tekintve nehéz elképzelni, hogy készül még vele tisztességes Bond-film). Hülyére vetted a filmtörténelem legnagyobb brandjét.
Odaszartál a küszöbre, s bár az utánad jövők talán el tudják takarítani a mocskodat, de a látványt feledni: azt sajnos soha.
Cubby Broccoli, ha élne, kilencágú faszkorbáccsal kergetne végig a Sunset Boulevardon.
Azt még nem tudom, hogy a címen kívül lesz-e bármi köze a könyvhöz (nem valószínű), de ez így olyan, mint egy katasztrófafilm, amiben történetesen zombik vannak tornádók/áradások/járványok/akármik helyett. A hangyaként rajzó CGI-zombiseregnek meg félelmetesnek kellene lennie? Már csak azt várom, hogy hivatalosan bejelentsék a PG-13-at.
A Skyfall nem csak a valaha készült egyik legjobb Bond, de ráadásul az Oroszországból szeretettel óta, azaz csaknem fél évszázada az első, amire inkább illik a „kémthriller”, mint a szokásos „megalomán akció” kifejezés. Sam Mendes piszkosul elegáns, stílusos, szikár 007-mozit csinált, ami úgy van tele a karakter 50 éves filmes történetére tett – diszkrét – főhajtásokkal, hogy közben nem fél a saját, új útját járni. És az utolsó fél óra, amiben Bond Skócia ködös, vidéki tájain vadászpuskával várja a teljesen low tech (sőt, off tech) végső leszámolást, csodálatos, és már csak ezért is sokáig fogunk rá emlékezni.
És például azért is, mert az Őfelsége titkosszolgálatában és a Casino Royale mellett a „legintimebb” Bond-film, ami a karakter megközelítését illeti. Ritka bepillantást nyerünk a 007-es múltjába; nem annyit, hogy a mindig abszolútumként ábrázolt figura mítosza felesleges sallangokkal bővüljön, csak épp annyit, hogy a lojalitás, a kötelesség és a haza szolgálatában lehetséges (?) egyéni szabadság cselekményben érintett témái nagyobb kontextusba kerüljenek. Mindezzel a Skyfall visszahoz valamit a ’70-es évek akciófilmjeinek egzisztencialista vonásaiból, és megmutatja az embert, aki tényleg mindenestül a munkájának él, és ha azt elveszik tőle, nem marad semmije.
Hogy Mendes filmje mennyire tökéletes egyvelege a régi és a modern Bondnak, azt a Javier Bardem által – nagyszerűen – alakított ellenség karaktere is jól példázza (affektálós szinkronja miatt melegen ajánlom az eredeti nyelven való megtekintést). Megvannak benne a tipikus 007-gonszok excentrikus vonásai, hogy mást ne mondjak, még egy saját szigete is van, ugyanakkor nem akar országokat romba dönteni, világuralmat szerezni, pusztán zsigerien emberi, személyes motivációk hajtják – de azok a végsőkig.
A rendező nem véletlenül emlegette, hogy A sötét lovag volt számára az egyik inspiráció a filmhez. Bardem és Craig párharca feszült, komor, a Skyfall egész atmoszférája kölcsönöz valamit Nolan Batmanjéből, és érezzük, hogy mindaz, ami történik, nem véletlen, hogy egyenes következménye az MI6 működésének, a Bondhoz hasonló ügynökök és M ténykedésének. El van baszva ez a világ, na. Még az egész oldschool kémkedés, és ezzel áttételesen a 007-franchise létjogosultsága is megkérdőjeleződik (aggodalomra azért semmi ok – legalábbis e téren).
A szereplőgárda Craigtől és Bardemtől Dench-en át Whishaw-ig és Fiennesig első osztályú, a sztori izgalmas, kifinomult, intelligens, pszichológiailag és érzelmileg meglepően jól alátámasztott, az akciók pedig olyan realisztikusak, intenzívek, lehengerlőek, és főleg, átélhetőek amilyenre évtizedek óta nem volt példa a sorozatban. Ha ez az új Bond, ha ez az irány a jövőre nézve, akkor arra csak egy „fuckyeah”-vel tudok reagálni. És ha te azok közé tartozol, akiknek a 007-kalandok eddig túl nyilvánvaló eszképizmusok, túl gyerekesek, túl megalománok és harsányak voltak, akkor ideje venned egy jegyet a Skyfallra – végre meg fogod érteni, miért szeretik mások ezt a franchise-t.
Hát gyerekek, megtarthatjátok az összes ámerikai szuperprodukciótokat, mert nekem ez a film ezerszer "várósabb", ahogy mondani szokás. Egy hongkonfilm-rajongó számára ez az álomstáb: a főszerepben Chow Yun Fat és Sammo Hung, a rendező Wong Jing!
Mik mennek mostanság az amerikai tévékben? Első körben az új őszi sorozatokból válogatunk.
Elementary
A mozipénztáraknál Guy Ritchie Holmes-filmjei tarolnak (Hogy miért, azt ne kérdezd.), Angliában a BBC Sherlock sorozatától van mindenki elájulva (Hogyhogy miért? Nézd meg, és megtudod!), a CBS-nél pedig úgy érezték, ebből a tortából ők is nyeshetnek maguknak egy szeletet. A kérdés csak az volt, mit tudnak mutatni a témában, amit a konkurensek nem? A maga módján mindkét említett Conan Doyle-adaptáció modernizálta a pipázó mesterdetektív mítoszát, ráadásul a „helyezzük kortárs környezetbe” ötletet már a ’40-es években is ellőtték. Akkor valakinek eszébe jutott, hogy Watson ezúttal lehetne nő, mert olyan még nem volt. Hát, most már van, Lucy Liu személyében. A sztori szerint ő egy exsebész, aki rehabilitációs tanácsadóként igyekszik meggyőződni róla, hogy a New Yorkba költözött, elvonón épp túlesett Holmes (Johnny Lee Miller) nem szokik vissza a drogokra – ezért vele megy mindenhová, azon bűnesetek felderítésére is, amikre a rendőrség megkéri. Ha nem lenne a BBC szériája, az Elementary akár nagyon jónak is tűnhetne, de így kicsit olyan, mint egy éretlen, ügyefogyott kistestvér. Kevésbé stílusos, kevésbé elegáns, kevésbé humoros, kevésbé izgalmas, kevésbé érdekes, kevésbé jól megírt, kevésbé jól eljátszott, kevésbé minden, és az összehasonlítás, szerencsétlen módon, már csak azért is elkerülhetetlen, mert a két sorozat egyébként eléggé hasonló hangot üt meg (eredetileg az Elementary a Sherlock amerikai remake-ének indult). Ettől függetlenül egész élvezetes kis show (mindenképpen jobb, mint amire számítottam), és hosszú távon akár még ki is kupálódhat, plusz a női-férfi Watson-Sherlock dinamikában is rejlenek lehetőségek (bár, ha belegondolok, veszélyek még inkább).
Last Resort
Az újoncok közül ebben a van legtöbb spiritusz, és már a sztori kiindulási pontja is sok szép lehetőséggel kecsegtet. Egy amerikai atomtengeralattjáró, a USS Colorado kapitánya és elsőtisztje megtagadnak egy kétes formában érkező parancsot, ami arra utasítja őket, hogy radírozzák le Pakisztánt a térképről. Arra kényszerülnek, hogy fellázadjanak saját országuk ellen, és egy kis szigeten húzzák meg magukat az Indiai Óceánon, amit hamarosan blokád alá vesz az amerikai tengerészet – amit hőseink a tengeralattjáró nukleáris arzenáljával tartanak sakkban. Shawn Ryan (The Shield) sorozatának első három része (a pilotot Martin Cambpell rendezte) az alkalmankénti sematikus megoldások ellenére is feszes, izgalmas, fordulatos, karakterei pedig érdekesek, jóval árnyaltabbak, mint az azt az átlag kereskedelmi show-któl megszokhattuk, következtetésképp a köztük lévő kapcsolatok, konfliktusok is hatásosabbak. A kérdés persze az, hogy meddig lehet értelmes keretek közt elhúzni azt az érezhetően rövid kanóccal égő koncepciót, amin az egész széria alapul: a szigeten tartózkodást, a blokádot, a kényszerű patthelyzetet, amit ha felfoldanak, akkor elvileg lehúzhatják a rolót a forgatókönyvírók. A háttérben álló, nyilvánvalóan magas kormánykörökbe vezető összeesküvés rejtélye tartja mozgásban a cselekményt, és annyit mindenképpen a stáb javára kell írni, hogy a Last Resort az ezzel kapcsolatos tipikus, hitegető, lufival bűvészkedő, nesze-semmi-részről-részre-fogd-meg-jól bullshit helyett inkább koncentrál a karakterekre, és az adott epizódban épp aktuális szituációra. Legalább az első évadot mindenképp végignézem.
Revolution
Csak afféle geekes kötelességtudatból kezdtem bele, egyébként sejtettem, hogy nem lesz ínyemre a J.J. Abrams boszorkánykonyhájából legutóbb kikerült „mystery” sorozat sem. A tököm tele van már ezekkel a Flashforward és Alcatraz jellegű poszt-Lost agyrémekkel, amiknek a lapos karaktereit és sablonos sztoriszövéseit az írók a háttérben húzódó nagy rejtéllyel kapcsolatos információk lassú csöpögtetésével igyekeznek feledtetni – hátha a nézőt érdeklik az újra és újra halogatott válaszok annyira, hogy még egy unalmas epizódot átvészeljen miattuk. Aztán még egyet. Aztán még egyet. Részemről kösz, de a Losttal már átbasztatok egyszer, kétszer ugyanabba a szarba pedig nem lép az ember. Még a geek sem. A Revolutionben (a pilotot a vasemberes Jon Favreau rendezte) valami megmagyarázhatatlan okból odalesz az elektromosság, vele együtt minden technológia, és a civilizáció utóbbi úgy 100 éve. Másfél évtizeddel később az emberek kis csoportokban élnek, az egykori államok egy-egy területét uraló, egymással háborúzó milíciák igája alatt. A főszereplők ez utóbbiak elől menekülnek, birtokukban egy rejtélyes kütyüvel, ami visszahozhatja a világba az elektromosságot. A baj ott kezdődik, hogy a karakterek még papírvékonyak sincsenek, ráadásul többségükhöz pocsék színeszeket sikerült választani – élükön Tracy Spiridakosszal, aki ugyan mutatós, de más erénye nincs, és az ötödik részre már nagyon sok ruhát kellett volna ledobnia magáról, hogy a hatodikra is maradjak (nem maradok). Giancarlo Esposito az egyetlen, aki színészileg nyújt valamit, de rossz látni, hogy a Breaking Badből kilépve itt pazarolja a tehetségét. Összekuszált, „a múltban mindenki kapcsolatban állt mindenkivel” karakterviszonyok, teljesen hiteltelen élethelyzetek, felesleges töltelékszálak, unalmas sztori. Sajnos a fentebb példának hozott két, egyetlen évad alatt elkaszált sorozattal szemben ez egyelőre igencsak magabiztosan hozza a nézettséget, úgyhogy jó esélye van rá, hogy még sokáig folytatódjon. Szégyen.
Vegas
Egyértelmű „must see” volt az első pillanattól kezdve. Mármint, érted, Michael Chicklis egy ’60-as években, Las Vegasban játszódó gengszter/zsaru drámában, többek közt Nicholas Pileggi (Nagymenők, Casino) tollából… mi mást akarsz még az élettől? Annál inkább meglepő, hogy számomra a show-t színészileg és karakterileg eddig inkább a seriff és az őt alakító Dennis Quaid adja el. Chicklis frissen érkezik a szerencsejátékok városába, hogy gatyába rázza a maffia fél éve nyílt kaszinóját, Quaidet (testvérével és fiával együtt) pedig frissen nevezik ki a helyi őrs élére, miután elődje felszívódott. A show nyilvánvalóan kettejük egyre inkább elcsúnyuló kakaskodásáról szól majd, ami az első három rész után egyáltalán nem hangzik rosszul. Chicklis az a tipikus gengszter, akinek a néző könnyen megbocsát (kemény és szemét, de van szíve), Quaid pedig az a tipikus zsaru, akit könnyen megszeret (tökös és igazságos, gyorsan eljár a keze, és sosem felejt el gonoszul mosolyogni utána). Rosszfiú nemes beütésekkel, és jófiú rossz beütésekkel – ha jól egyensúlyoznak kettejük között, párharcukból akár valami nagyszerű is kisülhet majd. Majd. Mert a nagyságnak egyelőre inkább csak a lehetőségét látni, beteljesüléséhez egy kicsit több elegancia, atmoszféra és mocsok kellene. Sajnos nagyon olyan érzésem van, hogy ez tipikusan az a sorozat, aminek egy kábelcsatornához kellett volna kerülnie, mert kétlem, hogy egy CBS-nél az válhat belőle, ami válhatna, és ami szeretnénk, hogy váljon. Azért az első részek alapján így is rászolgált némi bizalomra és reménykedésre, a többit meg majd meglátjuk.
Legközelebb azt nézzük meg, hol tart néhány veterán, több éve futó sorozat.
A Drive enyhén szólva nem a szívem csücske (hogy miért, arról majd máskor), de a Night of the Trailers fesztivál szervezőinek igaza van: ha a nyolcvanas években készül el, kb. olyasmi lehetett volna a Drive, mint a Hot Wire, lásd alább. :)
Jackie Chan új filmje úgy fest, mintha az Armour of God-filmeket (kérdezd róluk apádat) keresztezték volna a Disney-féle Titokzatos sziget-meseszörnyűségekkel. Ettől függetlenül elsőre szórakoztató kis hülyeségnek látszik. Police Story-szintű kaszkadőrmutatványokat már senki ne várjon egy nyugdíjastól.
Katherine Bigelow végre megadja Amerikának, amire az a Superbowlnál is jobban vágyakozik: annak látványát, ahogy Bin Ladent fejbe lövik. Bigelow rendezési stílusa egyre csak kúszik felfelé az evolúciós létrán, míg Cameroné visszafejlődik - ezt is eredményezheti a házasság...
Ezeknek az albán bűnözőknek nagyon nehéz a felfogásuk. Az ember azt hinné, az első rész eseményei megtanították őket arra, hogy Liam Neesonnal rossz ötlet baszakodni. De neeem, megint keménykednek, morcoskodnak, és a fegyverük ravaszát piszkálják, hogy halomra lövessék magukat vele. Lehet, hogy valami „shot by Neeson” fétisklub tagjai. Vagy tényleg csak hülyék. Ellenben a francia filmesek (élükön az író-producer Luc Bessonnal) nagyon is eszüknél vannak – rég megtanulták már jenki kollégáiktól, hogy ha egyszer jól el tudtak adni valamit, akkor alighanem ugyanolyan jól, vagy akár még jobban el tudják adni ugyanazt még egyszer.
Azért okozhatott némi problémát az íróknak, hogy a cím, ami egyben a brand, a kiindulási alap, vagyis megkerülhetetlen, eléggé szűk határok közé szorítja egyébként nyilván szárnyaló fantáziájukat. Nincs mit tenni, a rosszfiúknak el kell rabolniuk valakit. A főhős lányát nem lehet, mert az már annyira durva recycling lenne, hogy ahhoz talán még Hollywoodban sincs elég bőr az arcokon. A feleség? Oké, de miért rabolnák el? Szexrabszolga? Ahhoz öreg. Pénz? Az nem nagyon van. Akkor legyen Neeson az áldozat? Hülyeség, ha őt kell kiszabadítani, ki fog akciózni? Behozzák elhidegült testvérnek Pierce Brosnant? (Hopp, pitcheltem az Elrabolva 3-at!)
Akkor valakinek eszébe jutott a mindig, minden körülmények közt írómentő jolly joker: a bosszú! Szóval az első rész lánymentő akciójának folyományaként leölt szőrösképű albánok nem lombikban növesztett, szérializált tetűládák voltak, hanem testvérek, fiúk és férjek, a rokoni kapcsolatok másik végén pedig sok homlok ráncosodik dühösen. Nade, ha revans, ha meg akarják ölni Neesont (és családját), minek rabolnák el őket? És akkor valaki (talán Besson?) előhúzott a seggéből egy zseniális ötletet: „háttttööö, legyen egy helyi szokás, hogy a halottjaik gyilkosának vére az albán anyaföldet köteles öntözni”. Oh, come the FUCK oooooon!
De oké, lépjünk túl a testszagtól büdös pitching roomban világra hozott plot device banalitásán. Utána tényleg megkapjuk, amit akartunk, a rohangálást, a lövöldözést, a keménységet, a tökösséget, a csonttöréseket, a robbanásokat, a Neesont, vagyis ugyanazt, amit az első részben. Csak kicsit rosszabbul. Olivier Megaton nem tud olyan szépen, nyersen, oldschoolan rendezni, mint Pierre Morel (bár gondolom, A szállító 3. után ennyiért is hálásak lehetünk), minden egyszerű, de hatásos eleganciáért, ami utóbbinak spontán jött, előbbi remegő kamerával, kapkodó vágással fizet meg. Az Elrabolva nem akart trendi lenni, megfelelni, felülmúlni, csak simán baszott szórakoztató volt a maga faék egyszerűségében. A folytatás meg persze hozza a tipikus folytatáshibákat.
De minden morgásom és gúnyolódásom ellenére be kell vallanom, nem unatkoztam, nem utálkoztam, nem olyan rossz film az Elrabolva 2. Akinek elég, ha Neeson alibiforgatókönyvvel a háta mögött, közepes rendezéssel kaszálja a rosszfiúkat „megdöglesz” arckifejezéssel, az másfél órára jól ellesz a székében, aztán csókolom. Azért nagyon remélem, hogy tévedek, és Bessonék nem hagyták nyitva a kaput egy harmadik filmre – Neeson ugyan kiröhögte egy újabb folytatás lehetőségét („Oh, come on! She’s taken again?”), de ez ugye semmit nem jelent. Nos… talán annyira már az albán bűnözők sem hülyék.
BUMM! BAMM! KABOOM! BUMM-BAMM! Nemhogy kő kövön, egyáltalán kő sem marad - avagy láttatok valamit ebben az egy percben, ami nem robbant fel? (Bruce-on és a bőrruhás csaj seggén kívül?)
Ahhoz képest, hogy egy-két váratlanul harsány, a műfajból kikacsintó poén ellenére a Looper milyen nyílegyenes és vérkomoly film, meglepő, amikor az egyik jelenetben Bruce Willis dühösen az asztalra csap, és közvetve az arcodba üvölti, hogy felejtsd el az időutazás logikáját és paradoxonjait, mert nem fontosak. Magyarul: csak élvezd a filmet, baszod. Később Willis tökig véresen, kezeiben géppisztolyokkal, háta mögött hullarakással indul – újabb – mészárlásra (a Die Hard 4 meg az Expendables 2 bekaphatja), úgyhogy nincs más választásunk, mint engedelmeskedni neki. Amit csak akarsz, Bruce, amit csak akarsz.
A Looper látszólag a gengszterfilm, a sci-fi és az akció zsánereit olvasztja egymásba egy vad kétórás hullámvasút erejéig (ha hiszel a trailernek, azt várod, hogy egyik lövöldözés és üldözés éri a másikat), csakhogy Rian Johnson író-rendező ezen zsánerek szabályait lépten-nyomon felrúgja (ld. még középiskolai noirját, a Bricket). Nem posztmodern pökhendiségből, nem direkt iróniából, hanem csak úgy spontán, mert szarik a szabályokra. Nem szakítja meg a sztorit egy tízperces akcióval, csak mert már fél órája nem lőttek le senkit, az időutazás elvét és egész technikai-technológiai hátterét pedig már-már kriminálisan negligálja.
Az időgép, aminek dizájnjára és kivitelezésére egy tipikus amerikai filmben milliókat és tervezőgárdákat költenének, itt egy ütött-kopott, hülyére kábelezett vastojás, ami egy lepukkant raktárépületben rohad valahol. Ezzel a puszta plot device-szal kerül Joe (Willis) saját, 30 évvel korábbi, a maffia jövőből érkező hullajelöltjeit monoton hentesmunkát végezve leölő énjének (a Willisszé maszkírozott Joseph Gordon-Lewitt) puskája elé. Joe kénytelen menekülőre fogni – az idős és a fiatal is. Hol egymást elkerülve, hol egymást hajkurászva próbálják rendbe tenni az utóbbi napokban és a következő évtizedekben összeomlott életüket.
Nagyjából a játékidő felénél jössz rá, hogy a Looper egy dráma. Ne aggódj, megkapod a fasza akciókat (Johnson pazar rendező), az izgalmas sztorit, a nagyszerűen felvezetett fordulatokat, sőt, még egy kis horror is bepislog itt-ott, és felsejlik az X-Mentől az Ómenen át a 12 majomig sok minden. De amikor egy egyedülálló anya, egy tenyeres-talpas, puskával hadonászó parasztlány (Emily Blunt) farmján belassul a cselekmény, egyszercsak megáll a szádban a popcorn, mert ilyen komplexre, színesre kimunkált karaktereket, ilyen súlyos, eldönthetetlen dilemmákat, és ilyen igazi, természetesen burjánzó érzelmeket nem sűrűn kapsz a kommerszben.
Meg ilyen nehezen szerethető hősöket sem. A fiatal Joe még nem elég érett, hogy felismerje, ő egy önző seggfej, aki nélkül szebb lenne a világ, az idős meg túl jól használja a korral járó bölcsesség illúzióját, hogy belássa, ez 30 év után sem változott. Kicsit ijesztő is, hogy ennek ellenére milyen könnyen megértjük őket (Johnson pazar író), hogy szinte még gyerekgyilkosságot is elnézünk nekik, és bár a sztori fő konfliktusának feloldása némileg hirtelen és megalapozatlanul történik (ahogy több szituáción is érződik, hogy az írói kéz tereli a kívánt irányba), kicsit belepiszkítva a karakterrajzba, ez a maximum, amit fel lehet róni a Loopernek. És ez még kevés ahhoz, hogy ne legyen az év egyik legjobbja, és ne váljon belőle kultfilm.
A héten mutatják be nálunk ezt az új scifit (főszerepben Dájhárd) és csak annyit mondanék róla, hogy érdemes megnézni - jobb, mint akármelyik, idei-nyári blokbászter. A világpremiert beelőzendő filmesék internetre dobták a film előzetesének eme animáció változatát, amely jól hozza az eredeti hangulatát.
Ülök a moziban, nézem A feláldozhatók 2-t, és nagyon nem tetszik, amit látok. Nem ér különösebb meglepetésként, elvégre már az első részért sem voltam oda, de egyszeri nosztalgiának a pongyola írás és a trehány rendezés ellenére elment. És ha már a nosztalgia volt benne a lényeg, gondoltam, nem járhatok rosszul a folytatással: még több ’80-as évekbeli arc boldog gyerekkoromból, még nagyobb nosztalgiaérzet. Csakhogy ezúttal a koncepció már az alapjainál darabokra hullik, és azon veszem észre magam, hogy az egész stábból egyedül Jean-Claude Van Damme jelenlétét élvezem. Mindenki más úgy csinál, mintha az egész egy nagy vicc lenne, és rájövök, hogy ezek a veterán muszklikirályok a szándékaikkal ellentétben nem rehabilitálják azt a stílust, amire cirka negyedszázaddal ezelőtt a karrierjüket építették, hanem temetik. És még csak nem is szépen, hanem ormótlanul, esetlenül, szégyenteljesen. De erről később.
Előbb megéri kicsit elmélázni Sylvester Stalonne, az egész „hozzuk vissza a tökös-izmos-férfiállatokat a moziba” – mozgalom éllovasának egy két évvel ezelőtti interjúján, amiben Tim Burton Batmanjét tette felelőssé a klasszikus akcióhősök bukásáért, mondván, hogy a film vizuális stílusa, effektjei és Michael Keaton mesterséges „felizmosítása” új irányba terelte a műfajt. Igaza lenne? Persze, hogy nem. Kezdjük mindjárt azzal, hogy az amerikai akcióhős eleve nem feltétlenül volt muszkuláris: ha visszatekerünk a ’70-es évekbe, ott találjuk Steve McQueent és Clint Eastwoodot, az akkori két legnagyobb ikont, és már ők sem elsősorban a testi fölényükkel tarolták le az ellenséget. De őket és társaikat még egyébként is más fából faragták, problémás, kiüresedett, lázadó karaktereket hoztak, akik az ólomzuhatagok és üldözések között a saját egzisztencialista drámájuk levében főttek. A korszak komplikált, negatív zeitgeistjének kényelmetlen realitásából (vietnámi háború, Watergate) azonban idővel elegük lett a nézőknek, és az izomhősök képviselte egyszerűség („jóember ölni rosszember, közben minden robbanni”) tökéletes eszképizmusnak bizonyult. Elég csak megnézni, honnan indult a Rambo-sorozat, és hová futott ki.
De a Batman bűnbakká avatása nem csak a társadalmi-politikai körülmények (amik Ronald Reagen távozásával ismét megváltoztak – véletlenül pont az akcióműfaj átalakulása idején) figyelmen kívül hagyása miatt hiba, hanem azért is, mert addigra már több szög is volt az izomkolosszusok koporsójában. Mel Gibson verte be őket, illetve, még inkább, Bruce Willis, akit Stallone most sajátjaként ölel keblére A feláldozhatók-filmekben, pedig az ő hőstípusa pont drasztikusan más volt. John McClane (és Martin Riggs) olyan emberi, esendő és sebezhető volt, amilyenek Stallone és társai soha nem mertek, és nem is akartak lenni (maga John Woo is emiatt tartotta unalmasnak az akkori amerikai akcióhősöket). Belépett az átlagember: nem kellett már félisteni külsejűvé felpumpálódni ahhoz, hogy egyedül szállj szembe egy hadsereggel. (Minderről bővebben itt és itt.)
Abban viszont igaza van Stallonénak, hogy az effektek, a stílus, a koreográfia, a technika idővel dinoszauruszokká öregítette az olyan jeleneteket, mint Schwarzenegger (majdnem) meztelen bunyója a hóban, a Vörös zsaru elején. Majd jöttek a Keanu Reevesek, a Matt Damonok és persze a szuperhősök, olyan, a zsánerben korábban elképzelhetetlen színészekkel, mint Tobey Maguire és Seth Rogan. Csakhogy a muszkliemberek sosem tűntek el, ezt pedig pont Stallonénak kellene a legjobban tudnia, hisz ő vette maga mellé sidekicknek Jason Stathamet (tessék megnézni, milyen ügyesen összerakott oldschool akciófilm lett pl. A biztonság zálogából). Ő, Dwayne „The Rock” Johnson, Vin Diesel, Gerard Butler és társaik hol több, hol kevesebb sikerrel, de továbbviszik a ’80-as évek örökségét. Él az a stílus, pusztán annyi történt, hogy a monopóliuma szűnt meg, mert az amerikai akciófilmet az elmúlt évtizedekben rengeteg hatás érte más országokból és műfajokból, és látványosan diverzifikálódott. Innen nézve kicsit izzadságszagú Stallone erőlködése, hogy „visszahozza” azt, ami valójában nem is tűnt el. (Bár azt hiszem, az izzadságszag ide pont passzol.)
Nem is a stílust hozta vissza, hanem saját magát és a kortársait, őket viszont, el kell ismerni, roppant hatékonyan. 2005-ben egy lyukas garast sem adtam volna érte, hogy a Rambo és a Rocky újjáélesztése bármiféle sikerrel járhat, mégis bebizonyosodott, hogy van rá piac, és nem is feltétlenül kicsi és szeszélyes – elvégre azóta is veszi fel a hasonló produkciókat, és még egy egészen új brandet (A feláldozhatók) is támogat (bár láthatóan enyhülő hévvel). De itt kanyarodunk vissza a bevezetőhöz, ahhoz, hogy Stallone a legutóbbi filmmel saját létjogosultságát kérdőjelezi meg. És még csak nem is azért, mert a stáb több tagja is sokkal rosszabbul fest már a vásznon, mint anno Roger Moore az utolsó Bond-filmjében (Schwarzenegger különösen kiábrándító látvány, komolyan aggódtam a nyitójelenetben, hogy ha Terry Crews kicsit sokáig néz rá csúnyán, akkor összeesik), hanem mert pont azoknak a trendeknek fekszenek le, amiket befeszített bicepsszel, szúrós tekintettel szemen kéne köpniük.
Hadd ne kelljen már egy filmben, ami büszkén hirdeti oldschool mivoltát, gagyin fröcsögő CGI-vért (meg tüzet, helikoptert stb.) látnom, hadd ne kelljen a nyitójelenet után közel háromnegyed órát várnom a következő akcióra, és közben azt néznem, hogy a csapat egyik tagja milyen jól főz. És még mindig nem ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy az egész film egymást érő kikacsintások, parodisztikus-önironikus jelenetek sorából áll. Ha akció van, akkor meg kell idézni egy-két ’80-as évekbeli klasszikust, a szereplőknek poénkodniuk kell saját magukon és az említett filmeken, ki kell vigyorogniuk a nézőre, és ha behozzák Chuck Norrist, akkor neki el kell mondania egy Chuck Norris-viccet (ez a jelenet eddig az egész idei év mélypontja). Persze, tudom, posztmodern, önirónia stb. De ezen már réges-rég túl vagyunk, már a ’90-es években ott volt Az utolsó akcióhős, a True Lies, az önreflexió már nem újság, manapság szinte minden második film csinálja. A Sikoly 4 is ott bukott, hogy Wes Craven azt hitte, a metafiction még mindig meg tudja lepni a közönséget.
A feláldozhatók 2 akkor működhetett volna (egy kompetens íróval és rendezővel), ha leszarja mindezt, és egyszerűen egy tökös-dögös-kemény akciófilmmé válik, ami, szemben minden mai posztmodern trenddel, csakazértis komolyan veszi magát egy durva, kétórás zúzás erejéig (legalább annyira, mint az első rész). Akad ilyenre példa ma is, ott a Fast Five, ami a tavalyi év legszórakoztatóbb akcióorgiáját hozta. És még csak nem is kell a fináléját felemlegetni: megvan, ahogy The Rock üldözi Vin Dieselt a riói favelákban? Utóbbi leugrik egy tetőről, előbbi utána, ugyannak a bodegának az ablakán keresztül, mire Diesel lassítva, röptében fordul meg, hogy megnézze magának, miféle eszement bed máderfáker ront rá így. Ez a pár másodperc annyi gyönyörű, esszenciálisan ’80-as évekbeli erőtől, energiától és csodálatosan büdös tesztoszterontól duzzad, amiről az önmagán röhögő A feláldozhatók 2 összes akciójelenete együttvéve is csak álmodozhat.
Ezért élveztem Van Damme játékát: egyedül ő hozta nyílegyenesen a rábízott szerepet, ment, lőtt, parancsokat vakkantott, pörgőrúgással esett neki Stallonénak, és nem ment le előtte spárgába csak azért, hogy kikacsintson a nézőre. És aki azzal jönne, hogy „a fiúk” már túl öregek ahhoz, hogy önirónia nélkül akciózzanak, annak ajánlom figyelmébe Stallone legutóbbi Rambóját. Meg lehet azt oldani. Mert ha már ők sem veszik komolyan magukat, akkor tőlem mit várnak? Ez volna a himnusz a ’80-as évek akciófilmjeihez? Egy rakás rossz vicc? És ha már ennyire ellentmondanak önmaguknak, és harsányan, bután elkomolytalankodják az egészet, akkor mire véljem a melodrámai szálakat az ifjú partner elsiratásáról, a kiöregedett hősök nehéz, bús életmódjáról és az önként megtagadott szerelem szívet-lelket tépő tragédiájáról (amivel kapcsolatban egyébként meg vagyok lepve, hogy még nem élezik rajta a karmaikat a feministák)?
Hová tart mindez? A harmadik részben Clint Eastwood szövegkönyvének fele olyan beszólásokból áll majd, mint a „Make my day” és az „’Bout time this town had a new sheriff”? Harrison Fordnak egy akciójelenet közben kiürül a fegyvere, mire lekap a falról egy ostort, elbánik vele az ajtón épp berontó rosszfiúval, és cinikus félmosollyal megjegyzi, hogy „te akartál először lőni, mi”? Willis magára húz egy véres trikót, és „yippee ki yay motherfucker”-ezik? Schwarzenegger felváltva kiabálja, hogy „I’ll be back” és „I’m back”? Gyermekkorunk titánjai bohócokká lettek, és a közönséggel való összesomolygásuk azt a képzetet kelti, hogy erőlködve ragaszkodnak egy letűnt kor emlékeihez, tudván, hogy semmi másból nem tudnak profitálni, mert egyébként nem kellenek már a kutyának sem. Pedig ennyire azért nem lenne rossz a helyzet, csak ésszel és méltósággal kellene öregedniük a vásznon.
Talán az egyes színészek külön filmjei még tehetnek érte valamit, hogy helyreálljanak a dolgok, bár nem fest túl rózsásan a helyet. A The Tomb (Schwarzeneggerrel és Stallonéval) az első képek alapján túl steril benyomást kelt, a Bullet to the Head úgy néz ki, mintha a ’90-es években forgatták volna a videótékák polcaira, egyedül a The Last Stand tűnik valamelyest ígéretesnek (és persze ott van Bruce Willis, aki – szerencsére – egy külön kategória). De A feláldozhatók harmadik részétől már egyenesen félek, és hamarosan a közönség is ráun a puszta nosztalgiafaktorra – hosszútávon nem lesz elég, hogy „nézd má’, ott van Arnold és Sly”, jó filmeket kell csinálni, és ezek hiányában már most lanyhul az érdeklődés, csak rá kell nézni a bevételekre és a visszajelzésekre. Így múlik el egy világ dicsősége, és nem Batman meg egyéb szuperhősök, hanem annak a világnak a prominens alakjai miatt.
A 2000-es évek legkiválóbb akciófilmjei közé sorolt trilógiát lezáró Bourne ultimátumot követően a kulcsfigurák kihátráltak Jason Bourne mögül, Paul Greengrass rendező után érthető módon Matt Damon is lelécelt; keresett színész ő, nem gyötri anyagi szükség, és ugyanazon figura negyedik alkalommal való eljátszása nem feltétlenül tartozik a visszautasíthatatlan felkérések közé. Ugyanakkor egy intenzív, pénzügyi természetű vízió kísértette szüntelen a Universal igazgatótanácsát, mert megvolt a sansz, hogy megcsinálhatják a 21. századi James Bondot, egy olyan sorozatot, ami hároméves periódusokkal dolgozva önjáróan elketyeg még minimum 15-20 évig, természetesen beleértve egy jól pozícionált rebootot is, kicsinosítandó a mérlegfőkönyvben szereplő aritmetikai halmazt.
Rendező azonban gyötrelmesen nehezen akadt a feladatra. Végül a korábbi epizódokban forgatókönyvíróként dolgozó Tony Gilroy vállalta el a melót, és ezzel el is lett szúrva az egész big time; Gilroyt nemhogy direktornak volt hiba szerződtetni, de még a scriptet is más lakcímről kellett volna berendelni a stúdiónak. A Universal azonban nagyon-nagyon nem akarta elrontani ezt a ziccert, ezért a gyávasággal határos következetességgel ragaszkodtak a bizonyított karakterekhez és dramaturgiai modellhez, foggal-körömmel csimpaszkodva a sikeres trilógiába.
A továbbiak hozzávetőlegesen annyi meglepetést tartogatnak a néző számára, mint egy palack tucatrozé a rutinos borisszának. Bele se kell kóstolni, elég ránézni a pohárra, máris megfogalmazható a halálbiztos verdikt: szintetikus tutti-frutti illat, gátlástalanul alkalmazott fajélesztők, kevés hozzáadott szénsav, fajtajelleg vagy terroir semmi; akkor ezt legyen szíves bele a lefolyóba, kérnék valami rendes anyagot, köszönöm szépen a fáradozását.
Elárulják a főhőst? El, a mocskok. Hölgytársaságban menekül? Egy színvonalas csaj még az űzött vad-életmód kényelmetlenségeit is képes enyhíteni. Hosszasan ugrálnak egy egzotikus nagyváros háztetőin? Jobb buli, mint a quadozás. Elegáns öltönyöket viselő, gondterhelt arcú férfiak folytatnak feszült vitákat high-tech irodákban? Ilyen ez a szakma, aki nem bírja a gyűrődést, áruljon vattacukrot a vidámparkban. A fináléban motorizált mestergyilkosok kergetőznek a sűrű gépjárműforgalomban? Ugyan már: a főszereplő ellen kiküldött ügynök muterja is látta az előzményfilmeket, ezért már a főcím vetítésekor a családi ház verandáján ücsörögve böngészte a hapsi nevére szóló életbiztosítási kötvényeket meg az IKEA-katalógus konyhabútor rovatát.
Jut eszembe, tényleg tűkön ülve vártam, hogy Jeremy Renner ollót és hidrogén-peroxidot ragad, hogy egy derítőernyők között felvett, érzelmes jelenetben játssza el Hajas Lászlót, Rachel Weisz őszinte sajnálatára.
Persze profi, kurvára profi az egész, könyörtelenül pörög a precízen koreografált akció, Jeremy Renner pedig vitán felül jó arc, maradéktalanul megfelel a szerepre, csak hát gyatra filmet adtak neki, és a bevételi adatokat látván egyáltalán nem biztos, hogy alkalmat kap még a bizonyításra.
Ez azonban nem az ő felelőssége: ha már Greengrass és Damon úgyis megpucoltak, egy tökös döntéssel le kellett volna cserélni a teljes csapatot. Ha a producereknek lett volna bátorságuk a szükségből előnyt kovácsolni, friss gárdával nekirugaszkodni a feladatnak, a könnyen értékesíthető büntetőkre hajtás helyett szép támadójátékot vezényelni, és a sarkaiból kiforgatni, vagy legalább átkeretezni ezt az egész történetet, akkor most nem kellene ennyire keserű hangulatú mondattal búcsúznom a nyájas olvasóktól.
John Hillcoat második amerikai filmje egy szórakoztató kudarc: látjuk, ahogy folyton próbálkozik, erőlködik, izzad, hogy a családi drámát, az akciódús gengsztertörténetet és a szesztilalom alatti vidéki Amerika grandiózus tablóját összegyúrja egy nagy, látványos, brutális, katartikus eposszá, és látjuk, ahogy lépten-nyomon elbukik. De közben élvezzük ezt az erőlködést, a képeket, az alakításokat, a nyersességet, a korszak megidézését, a karaktereket, a tűzharcokat. És nincs szívem azt mondani, hogy jobb lett volna, ha Hillcoat és írója, Nick Cave kisebb ambíciókkal áll neki a Bondurant-fivérek igaz történetének vászonra adaptálásához – elvégre inkább akarjunk nagyot, és bukjunk el, mint hogy eleve beérjük az átlagossal.
Valahogy így vannak ezzel a Bondurantok is. A szeszcsempészettel foglalkozó család a hegyvidék összes többi bandájával ellentétben nem fossa össze magát, amikor Chicago közéjük tüsszent egy kinyalt, kegyetlen, öltönyös különleges ügynököt (Guy Pearce), hogy tegyen rendet a vidéken, merthogy az ottani szeszfőzdék a forrása a nagyváros utcáin folyó vérnek.
A törvény túlbuzgó őre kapásból véresre veri a legifjabb testvért, Jacket (Shia LaBeouf), aki él-hal érte, hogy bátyja, a saját halhatatlanságáról szóló legendát tettekkel éltető, marcona Forrest (Tom Hardy) komolyan vegye végre. Lesz alkalma bizonyítani: a Bondurantok nem fekszenek le senkinek (kivéve Mia Wasikowskát és Jessica Chastaint, de ki is hibáztatná őket ezért?), bármi legyen is az ára.
Cave forgatókönyve (mely a főszereplők leszármazottja, Matt Bondurant The Wettest County in the World című történelmi regényén alapul) ezer apró sebből vérzik, ordítóan hiányzik belőle az a masszív erő, az a fókuszáltság és koherencia, ami Az ajánlatot remekművé tette. Helyette a Fékezhetetlen cselekménye kényelmesen elcsurog a gengszterfilmek kliséi mentén, hol félszívvel elkalandozva egy szerelmi szálba, hol lecsupaszítva a sztorit egy szimpla bosszútörténetté, hol elkacsintgatva a komédia (az egyébként remek Hardy ügyefogyott morgásai), sőt a paródia felé (Pearce túljátszott gonosza), hozva a kötelezően melankolikus nyitó és záró narrációt meg a „beindult az üzlet” montázst.
A Fékezhetetlenben minden jó (nájsz), csak semmi nem annyira jó (grét), mint lehetne, mint amit ettől a gárdától és témától elvártunk volna. Kivéve egyvalakit: a film kellemes meglepetése pont a kakukktojás Shia LaBeouf, aki nemrég bejelentette, hogy felhagy a nagylóvés hollywoodi filmekkel, és inkább a művészi szabadságot nyújtó függetlenek felé veszi az útját – ami akkor még röhejesnek hangzott, de látva, hogy egész korrektül felnőtt Jack Bondurant szerepéhez, talán mégsem a legrosszabb ötlet, ami valaha eszébe jutott.
Gyanítom, ő fog szakmailag a legtöbbet profitálni a Fékezhetetlenből – a többieknek marad egy érdekes lábjegyzet.
Történet: Brian Wood Rajz: Becky Cloonan Dark Horse Comics
Tudjátok, mi az egy jó dolog abban, hogy idén tavasszal véget ért Brian Wood nagyszerű vikingsorozata, a Northlanders a Vertigónál? Az, hogy így több ideje van Conant írnia a Dark Horse-nál. És a francba is, de rohadt jól csinálja! A kiadó 2003-ban indult, a barbár harcos egy-egy korszakát elmesélő, lazán összefüggő sorozatain (Conan, Conan the Cimmerian, Conan: Road of Kings, és most ez) már olyan szerzők dolgoztak, mint Kurt Busiek, Roy Thomas vagy Mike Mignola, és Woodnak a legkevésbé sem kell szégyenkeznie az illusztris társaságban. 25 részt tervez írni, aminek keretéül Robert E. Howard egyik leghíresebb sztorija, A Fekete Tengerpart királynője szolgál – az első három rész (Conan megismerkedése a rettegett kalóznővel, Belittel) és az utolsó néhány (utolsó véres kalandjuk) alapul konkrétan a novellán, a köztes részeket pedig Wood saját, eredeti történetekkel tölti ki. Saját bevallása szerint hozta magával néhány ötletét, koncepcióját és tapasztalatát a Northlandersből, és ez meg is látszik: az ő Conanja, noha még mindig egy karizmatikus barbár, aki egyetlen rossz szóra miszlikbe aprít akárkit, már csak a harc öröméért is, egy árnyalatnyival emberibb, esendőbb, mint amit megszokhattunk. Még megvannak a maga morális dilemmái is, főleg Belittel, és az ő mellette (és rajta) betöltött szerepével kapcsolatban (csak emiatt néhány rajongó azonnal nyafogni kezdett, és „emósnak” titulálta a főhőst – én meg őket titulálom idiótának). A hetedik számmal kezdődő új sztoriban (Border Fury) Conan hosszú idő után hazatér, az ott kívülállónak számító Belittel az oldalán, és fel kell vennie a harcot egy rejtélyes idegennel, aki valamiért az ő nevében pusztít, és gyilkol a vidéken. Wood Conanja összességében könnyűszerrel van olyan jó, mint bármelyik korábbi a Dark Horse-nál, és az a plusz is dicséretes, amit azokhoz képest belevisz – Becky Cloonan rajzai pedig dinamikusak, brutálisak, nyersek, ahogy azt kell, és az intim pillanatokhoz ugyanúgy van érzéke, mint a grandiózusokhoz. Talán csak Conant kellene néha kicsit masszívabbnak, nagyobbnak, szikárabbnak ábrázolnia.
Godzilla #3
Történet: Duane Swierczynski Rajz: Simon Gane IDW Publishing
Ha a cím hűbb lenne a sztorihoz, valahogy így hangzana: Godzilla and Co. Vs. Tough Motherfuckers. Igen, az IDW nemrég indult óriásszörnyes-kommandós sorozata az év egyik legfaszább gulity pleasure-ének ígérkezik. A kiindulópont banálisan egyszerű: adott egy maréknyi keménycsávó (és egy keménycsaj), többnyire kinyírhatatlan, szuperprofi exkatonák, akik mind elveszítettek valaki fontosat az életükben, köszönhetően a világot járó, és azt folyamatosan felforgató, gigászi várostaposók miatt. Most azt mondják, ami elég, az elég, ideje kinyírni a nagyra nőtt rohadékokat. Miközben a fél világ attól retteg, hogy melyik monstrum melyik várost használja legközelebb átutazási pontnak, ők felfegyverkeznek, és áruba bocsátják szakértelmüket: 7 milliárdot kérnek a Föld vezetőitől óriásszörnytetemenként – hé, valamiből finanszírozni kell a vadászatot. Swierczynski felsorakoztatja a Godzilla-filmek szinte minden valamirevaló mellékszereplőjét, Anguirustól Kumongán és Rodanon át Battráig – és még csak három résznél tartunk. Természetesen faltól-falig akció az egész, szimpatikus, szórakoztató, over-the-top faszág rohamozó gigalények elől autóval meneküléssel, felrobbanó tűzhányóban csapdába ejtett szörnnyel és akkora fegyverekkel, amiket Schwarzenegger és Stallone együtt sem tudnának felemelni. Swierczynski meg sem próbál melodrámázni, de van annyira tehetséges író, hogy a frappáns dialógusok és bazinagy akicók közé csempésszen egy-két olyan pillanatot, ami a főszereplőket tényleg emberekké teszi, nem csak az óriásszörnyek árnyékában botladozó ágyútöltelékekké. Simon Gaze rajza pedig jó párja a forgatókönyvnek: nyers, tökös, grandiózus, lendületes, hatásos.
The Massive #3
Történet: Brian Wood Rajz: Kristian Donaldson Dark Horse Comics
Ej, ej, ez a Brian Wood, éppen az előbb méltattam, erre tessék… A The Massive egy nagyon furcsa képregény. Az első két rész után még nem tudtam, mit gondoljak róla, nem értettem, mi ez az egész, mit akar vele az író történetileg, műfajilag, stílusilag, nem értettem, hova, hogyan, miért… félreértés ne essék, most, a harmadik után sem értem. De annyit már tudok, hogy egyszerűen frusztráló az egész. Az emberi civilizációt kivéreztetett globális környezeti katasztrófák egész sora után vagyunk, amikor egy pacifista, zöld aktivista csoport tagjai járják a kalózokkal teli tengereket, hogy rábukkanjanak elveszett testvérhajójukra, a Massive-ra, és megtalálják a világot romba döntő kataklizmák okát – ez utóbbit egyébként inkább csak a tartalomleírásból meg a recap page-ekből tudjuk, a szereplők közt nem kerül szóba. És ez csak egyike azoknak az apró irritációknak, amikkel a képregény telis-tele van. Az, hogy mi a szerepe egy környezetvédő aktivista csoportnak a világvége után, érdekes koncepció, csak épp nem tudunk meg róla szart sem, mert a szereplők eddig nem csináltak semmit azonkívül, hogy keresték a Massive-ot. Amiről szintén nem tudunk semmit, fogalmunk sincs, kinek mit jelent a hajó, illetve annak legénysége, miért fontos, hogy megtalálják – így aztán a kutyát sem érdekli, hogy megtalálják, vagy sem. És ha a Massive csak egy McGuffin? Oké, de akkor mihez kell? Mi a sztori, mik a konfliktusok, kik a karakterek? Mert róluk megint csak nem tudunk semmit, mindenki egydimenziós, van, aki még annyi sem. Wood szerkezetileg jól összerakta a képregényt, ahogy a jelenetek követik egymást, ahogy megszakítják a folyamatosságukat a múltbeli eseményekre kitérő flashbackek, az mind kifogástalan, ahogy a rajz is tetszetős, még ha kicsit túl tiszta, túl steril is – csak ebből a szép vázból hiányzik a lényeg, az érzelem, az ember, a történet, hiányzik minden, ami rávehetne arra, hogy folytassam. Unalmas. Homályos. Érdektelen.
The New Deadwardians #5
Történet: Dan Abnett Rajz: I.N.J. Cubard Vertigo
Ez és a Revival (ld. lentebb) a példa rá, hogy a zombi/vámpírtéma kimeríthetetlen. Történjen akármi, zúgjon akármilyen divathullám, mindig akad majd egy-két író, akinek eszébe jut egy viszonylag új koncepció, amin keresztül megközelítheti a témát*. Ha az megvan, onnantól kezdve már CSAK jól kell megírni. Dan Abnettnek ez is sikerült: a The New Deadwardians 1910-ben játszódik, a zónákra felosztott Londonban és környékén, évekkel azután, hogy az emberiség győztesen került ki egy élőhalottakkal vívott háborúból – épphogy. A mérleg nyelvét úgy sikerült maguk felé billenteniük, hogy egy kísérleti szérummal szintén élőholtakká tették katonáik egy részét – pontosabban vámpírokká, akiket a zombik nem tudtak olyan könnyen megölni, és zombivá változtatni. A képregény idejére így egy olyan társadalom alakult ki, amiben emberek és vámpírok egymás mellett élnek (utóbbiak gondosan elfojtva szomjukat), elkerítve a világ többi részétől, amiben a zombik szabadon csoszognak. A főszereplő egy Suttle nevű vámpírnyomozó és háborús veterán, akinek egy egészen új és rejtélyes módszerrel meggyilkolt vérszívó ügyében kell nyomoznia. Abnett sorozata egy jó arányban kevert krimi-dráma-horror mix, aminek fókuszpontjában az ember, a kor- és a társadalmi rajz áll. Az, hogy hogyan működik egy ilyen civilizáció, hogyan élik meg a benne élők a társadalmi, illetve ember-vámpír különbségeket, és hogyan éli meg egy egykori ember azt, hogy már a szó szoros és átvitt értelmében sem „él”. Suttle, mint vámpír, nem érez, nincsenek vágyai, érzékei, nem élvezi a bor ízét, a nő érintését vagy akár a nyomozás izgalmát – és még csak szomorú vagy csalódott sem tud lenni mindezek miatt. Nem él, csak „létezik” – de azt örökké. Abnettnek nagyon jó érzéke van a világ kidolgozásához, az apró részletekhez, amikkel gazdaggá, élethűvé teszi. Mint az, ahogy a gyászoló vámpírok – lévén, sírni képtelenek – könnyeket festenek az arcukra, vagy mint az örökösödés problémája egy olyan világban, amiben az emberek többé nem halnak meg. És bár Cubard rajzai első blikkre túl merevek, hidegek és kidolgozatlanok, idővel rájössz, hogy pont így tökéletesek, pont így ragadják meg a The New Deadwardians egész társadalmi-emberi horrorjának a lényegét.
*jövőre pl. egy olyan sorozat indul, amiben az állatok fognak bezombulni (Joshua Ortega videójáték-író tollából)
Revival #2
Történet: Tim Seeley Rajz: Mike Norton Image Comics
Elsősorban a borítókon látható „rural noir” felirat vonzott az Image új sorozatához (a lelkes külföldi kritikák mellett), de azt most, a második rész után még kevésbé tudom mire vélni, mint először. „Rural”, az oké, talán még egy leheletnyi noir-vonást is bele lehet látni, de egyébként lófaszt, ez kérem kőkemény, zsigeri horror. Zombis ráadásul, de ne, még ne hagyd abba az olvasást, nem a The Walking Dead hullámain akarnak lovagolni az alkotók, ez megintcsak a téma egy újfajta megközelítése – ha mindenképpen dobozolni kell, akkor inkább tűnik úgy, mintha az Állattemető nyomdokain járna. Egy kis wisconsini városkát elbarikádoznak a külvilágtól, miután egy megmagyarázhatatlan, járvány, avagy „biológiai állapot” üti fel a fejét: a holtak nem maradnak holtak. Nem lesznek agyevő, csoszogó, fejbelövendő gusztustalanságok sem, látszólag megőrzik korábbi személyiségjegyeiket, emlékeiket, de persze mind tudjuk, hogy a képlet nem lesz ilyen egyszerű… Tudják a városka lakói is, hogy nincs ez így rendben. Pl. Dana, a helyi seriff lánya ÉS beosztottja, aki egy nyomozás során kénytelen azzal szembesülni, hogy saját nővére is élőhalottá vált. Seeley gyönyörű magabiztossággal építi a sztorit: Dana fia reggel egy szellemszerű lényt lát, aki a nevét suttogja, éjjel hátborzongató üvöltés szűrődik ki a fák közül, elhangzik egy-egy megjegyzés itt, történik valami furcsaság ott, emitt egy kis vér folyik, amott ömlik, és közben fokozatosan mélyülnek a karakterek, még olyan mellékszereplők is, akik jelentéktelennek tűntek az elején. Annyi hasonlóság mindenképp van a The Walking Deaddel, hogy gore ide, horror oda, sorsok, életek, érzelmek állnak a középpontjában – azzal az izgalmas plusszal, hogy míg Kirkman sorozatában készen kapjuk a jól ismert körítést (zombiapokalipszis), itt valami egészen újjal szembesülünk, aminek a szereplőkhöz hasonlóan nem tudjuk a játékszabályait. Mike Norton rajzai nagyszerűek, a realisztikus stílust követik, egyszerű, de hatásos panelszerkezetekkel és beállításokkal, rendkívül kifejező mimikákkal – tökéletesen passzolnak Seeley írásához. Ritka gyöngyszemnek tűnik a Revival, már most megkockáztatom, hogy az év legjobb új sorozata a Saga mellett.
The Victories #1
Történet és rajz: Michael Avon Oeming Dark Horse Comics
Szeretem Michael Avon Oeming stíluást, már azóta, hogy megismerkedtem vele Brian Michael Bendis Powersében. A szögletes, rajzfilmes vonások házassága a nyers, durva ábrázolásmóddal valami egészen egyedi atmoszférát szül, amihez ugyan találunk hasonlókat a piacon, de az övé valahogy más, mint a többi. És ha akarja, márpedig ebben az új sorozatában többször is akarja, a képei egészen rémálomszerűnek tűnnek. Főleg az itteni kékes-fekete színalapokkal, amikbe harsány kontrasztot képezve szivárog be valami vörös. Vér. Vagy a jelmezes főszereplő. A The Victories ugyanis egy felnőtteknek szóló szuperhőstörténet, ami egy rettenetesen, borzalmasan, elviselhetetlenül, hihetetlenül, hű, de még mennyire, hogy, és különben is, gonosz, mocskos, sötét, velejéig korrupt és bűnös várospöcegödörben játszódik. És itt Oeming, mint író, azonnal látványos kudarcot vall – már a legelső oldalon. Egy vértócsa közepén fekvő döglött csótány körül rajzanak legyek és férgek, a narráció pedig közli mindazt a városról, amit az előbb leírtam. Ritka, hogy egyetlen oldalt olvasok el egy képregényből, és MÁRIS kurvára unom. Később sem lesz jobb: „If these city lights were a living thing, it would be a sinful priest on the edge of killing himself, or seeking some vague redemption.” És ez még csak az ÖTÖDIK mondat. Urunk, irgalmazz. Ilyen súlyosan giccses, melodramatikus szavakkal nem lehet visszakézből pofán vágni a képregényt épphogy kinyitott olvasót. Ebbe a legrosszabb formájában lévő Frank Millernek is beletört volna a keze. Így megy ez tovább: erőltetett narráció, okoskodó sztori (ölhet a szuperhős, vagy sem), csikorgó dialógusok. A rajzok tényleg jók, de önmagukban nem érik meg a szenvedést.
Arnold! Peter Stormare! Forest Whitaker! Harry Dean Stanton! Egy seregnyi rosszember! Egy csomó fegyver! Egy csomó kurvanagy fegyver! És Kim Ji-woon rendez. Van még kérdés?
Patrick Swayze helyett Chris Hemsworth, ruszkik helyett észak-koreaiak, és... izé. Több robbanás lesz benne. (Lehet, hogy nem véletlenül jegelik a filmet már két éve?)
Úgy éreztem magam, mint tavaly a Cowboyok és űrlények vetítésén: ott ez a cím, ami akkora vicc, akkora blama, hogy egyszerűen nem gondolhatták komolyan, biztos, tuti, muszáj, hogy az egész film csurig legyen iróniával. Nincsen. Igenis hótkomolyan kell vennünk mindent, izgulnunk kell, meghatódnunk, álmélkodnunk, egy kicsit sírnunk, és lelkileg felemelkednünk – mert van itt dráma, háború, emberi jogok, szabadság, szerelem, mintha csak Lincoln elnök életrajzát látnánk.
Jó, legyen az, és legyen komoly – de akkor mi a francot keresnek benne a vámpírok? Á, igen. A film alapjául szolgáló könyvet Seth Grahame-Smith követte el, aki a Büszkeség és balítélet és zombik című finomságért is felelős. Ezért még nem kéne falhoz állítani, de azért a forgatókönyvért, amit saját regényéből maszatolt össze, igen.
Nem ő az első, aki nem képes kellőképp disztingválni a különböző médiumok hatásmechanizmusai közt. Naplójellegű regény, az egy dolog, de a film, különösen egy nyári blockbuster, egy kicsit masszívabb szerkezeti egységet igényel. Alig daráltuk le rohamléptekben Lincoln gyermekkorát és vámpírvadásszá való kiképzését, máris szétesett az egész. Minimális karakterépítő és emocionális befektetéssel bíró jelenetek sorakoznak gyors egymásutánban, mellékkarakterek tűnnek el olyan hosszú időre, hogy mire visszajönnek elmondani két mondatot, el is felejtjük, hogy valaha láttuk őket – az alkotók csak hanyagul kenegetik a többnyire túl ritkás és nem is elég hosszú akciójeleneteket összetartani hivatott malteranyagot.
Hősünk az egyik pillanatban még bolti kisegítő, majd egy fél perces átvezető jelenet után már a politika nagyszínpadán szónokol, egy másik pillanatban még ezüstélű baltával irtja a vérszívókat, majd egy kevesebb mint fél perces átvezető után úgy dönt, hogy elteszi a fegyvert, és inkább a szavak erejével viszi előre az országot. Csak mert a forgatókönyv azt mondja. Bár tökmindegy, mert ekkorra már a kutyát sem érdekli a sztori – csak a zúzást várjuk.
És Timur Bekmambetov ahhoz ért, azt meg kell hagyni (a többi meg jól láthatóan nem is érdekli). A film mindössze abban a két-három jelenetben működik, amiben a rendező szokása szerint jó messzire elhajítja az agyát, és a valóság talajától olyan bődületlen pimaszsággal és merészséggel elrugaszkodó, olyan pofátlanul túlpörgetett, véres akcióorgiát szabadít el (mint a vágtató lócsorda kellős közepén vívott, totális campbe szédülő élethalálharc), hogy arra a kis időre elfelejtjük, hogy az egész nem ér szart sem.
Utána persze egyrészt vár minket a realizmus ehhez képest menthetetlenül röhejes kontrasztja (amikor tartalom és forma nem hogy nem passzolnak, de még csak nem is tudnak egymásról), a film végén pedig a felismerés, hogy láttunk nagyjából 15 perc ingergazdag vagányságot, amit körítettek úgy másfél óra bullshittel. Timur, legközelebb azt a 15 percet kérem rövidfilm- vagy klipformátumban, a többit meg kend, ahová akarod. Köszi.
Történet: Jeff Lemire, Scott Snyder Rajz: Steve Pugh, Marco Rudy DC Comics
Azóta vártunk erre, hogy a DC lassan egy éve pályára rúgta az új 52-t. Már az első számokból látszott, hogy Jeff Lemire Animal Manje és Scott Snyder Swamp Thingje magasan ki fog emelkedni a mezőnyből, és az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a két sorozat szálai a közeljövőben összefutnak. Az a közeljövő most jött el: mindkét széria főszereplői, a „Green” és a „Red” avatárjai és segítőik kénytelen voltak harcba szállni a világot fenyegető „Rot” ellen, ami mostanra olyan erőssé nőtt, hogy csak együttes erővel reménykedhetnek a megállításában. Ezt a Rotworld című crossovert vezeti fel az Animal Man és a Swamp Thing legutóbbi, egyszerre megjelent 12. száma. És hohó, Lemire és Snyder tudják, mitől döglik a légy. Nincs sallang, szarozás, mellébeszélés: a két hős találkozik, és nem pacsiznak, nem verekednek össze, hanem rögtön munkához látnak. Az írók hatásosan átadják annak érzetét, hogy itt tényleg komoly a tét, hogy a világ lassan szétrohad a szereplők körül, és amikor leereszkednek egy mocsáron keresztül a „Rot” birodalmába, az a periférikus szuperhőstörténet, a fantasy és a horror egy ritkán tapasztalt, gyönyörű metszete, egy természetesen átkozottul szemét cliffhangerrel megspékelve. Nem mintha különösebb meglepetéssel szolgálna a sztori, tudjuk, hogy a főszereplők missziója valamiért kudarccal fog végződni (heló, ez még csak a prológus), de hát mit számít, ha egyszer kurvajól van megírva az egész? És a képek is nagyszerűek – bár mindkét sorozatnál volt rajzolóváltás, és egyiknél sem igazán pozitív irányba, de ez inkább a korábbiaknak dicséret, mint a mostaniaknak kritika – nyersek, brutálisak, stílusosak, kifejezők, a kreatív panelszerkezeteket pedig külön öröm látni. (Rusznyák Csaba)
Brody’s Ghost #3
Történet és rajz: Mark Crilley Dark Horse Comics
Mark Crilley a Dark Horse Presents MySpace verzióján debütált a Brody’s Ghost sorozatának három rövidebb sztorijával, és azután sem siette el a dolgot. Évente egy füzettel rukkolt elő, ezúttal ugyan már nyomtatott formában, ugyancsak a Dark Horse égisze alatt. Az első ránézésre átlagos amerimanga alapötlete sem túl eredeti: a nem túl távoli jövőben egy meg nem nevezett metropolisz utcáin él céltalanul a munkanélküli Brody, aki időnkénti utcazenével keresi meg a napi betevőt, amíg egy nap megpillant egy (mint később kiderül) igen kellemetlen természetű szellemet. A 16 éves korában leukémiában meghalt Talia azonnal kullancsként akaszkodik az első élőre, aki látja és hallja őt, mivel csak akkor hagyhatja el ezt a világot, ha kideríti a város utcáit járó sorozatgyilkos (Penny Murderer) kilétét. A folyamatos presszió hatására Brody végül vonakodva beadja a derekát, és a nyomozás során hamarosan belebotlik egy másik szellembe, a sintó templomhoz kötött Kagemurába, aki elkezdi a fiú pszichikai kiképzését, ami nélkülözhetetlen eszköz a gyilkos megtalálásához. Mint említettem, a protagonista-aki-látja-a-holtakat koncepció már eléggé el lett használva az utóbbi évtizedben filmben, tévében és képregényben egyaránt, de itt az apró ötletek (hogyan ugráltatja Talia Brodyt kénye-kedve szerint, a szamuráj mester nyolcvanas évek kung-fu filmjeit idéző kiképzése), a jól megírt dialógusok, a humor és a dráma megfelelő adagolása és a főszereplő egyértelmű karakterfejlődése, ahogy egyre céltudatosabban képes irányítani a saját életét, elviszik a hátukon a javarészt fekete-fehér képregényt. Kellemes olvasmány, az eddig csak független sztorikat jegyző (Akiko, Miki Falls) szerző nem véletlenül találta meg a helyét a Dark Horse istállójában. Érdemes egyébként a Midnight Train and Other Tales-el kezdeni, a négy rövid sztori elég jól megágyaz a kíváncsiságnak a folytatáshoz... (Nagy Krisztián)
Earth 2 #4
Történet: James Robinson Rajz: Nicola Scott, Eduardo Pansica DC Comics
A francba Geoff Johnssal, James Robinsonnak kellett volna adni a Justice League-et. Az Earth 2 alapján legalábbis biztosan. Ez a sorozat az új 52 második hullámába tartozik (ahová Morrison Batman Incorporatedje), ami nem tavaly szeptemberben, hanem pár hónappal később indult, és a Worlds’ Finesttel párban ennek a második hullámnak a legjobbika. Valójában ez egy alternatív világbeli JLA sztori – Superman, Batman, Wonder Woman és a többi nagy hős ebben az univerzumban mind életét adta egy gigászi földönkívüli invázió megfékezésekor, de most persze újabb, a korábbinál is nagyobb fenyegetés üti fel a fejét, és a Földnek új bajnokokra van szüksége. Robinson az aranykorbeli DC-karaktereket húzza elő, fiatalítja és porolja le: Alan Scott a Zöld Lámpás (huszonéves és meleg – ez volt a nagy beszédtéma az X-Menbeli homoszexuális házasság mellett két-három hónappal ezelőtt), Jay Garrick a Flash és Al Pratt az Atom. Ahogy Johns Justice League-je, ez is egy tipikus, csapatösszeszedős szuperhőssztori, csak Robinson sokkal jobban írja: a karakterek nem idióta, nagyzoló seggfejeknek tűnnek, hanem hús-vér embereknek, akiknek a száját fennhéjazó tahóságok helyett értelmes mondatok hagyják el. Nem mintha karakterközpontúsággal lehetne vádolni az egyébként elég gyors sodrású, és szépen megrajzolt képregényt, de annyira bőven van személyiségük, motivációjuk, problémájuk a szereplőknek, hogy együtt tudjunk érezni velük. És egyszerűen az egésznek jó a dinamikája, a szerkezete az atmoszférája – amolyan oldschool stílusú szuperhőscomic, és klasszikus ugyan soha a büdös életben nem lesz belőle, de mégis, ha minden pályatársa legalább feleennyire jó lenne… (Rusznyák Csaba)
No Place Like Home #4
Történet: Angelo Tirotto Rajz: Richard Jordan Image Comics
Talán az egyik leginkább a kollektív tudatalattiba ivódott mese a Grimm testvérek történetein túl L. Frank Baum Óz, a nagy varázslója, melynek elemei úton-útfélen visszaköszönnek filmekben (az utolsó blaxploitation filmek egyikében, a The Wiz-ben Diana Ross játszotta Dorothy-t és Michael Jackson a Madárijesztőt), képregényben (Bill Willingham Fables-ében Ozma, Óz hercegnője a Tizenharmadik Emeleti Boszorkányok vezetője), könyvben (a Pride and Prejudice and Zombies mintájára megírt The Undead World of Oz) és tévésorozatokban (a legutóbbi feldolgozás az akkor még Sci-Fi Channel Tin Man-je). Ezúttal az első képregényes Angelo Tirotto próbált szerencsét az Image-nél egy napjaink amerikai kisvárosába helyezett sztorival: Dee öt év távollét után érkezik vissza Los Angelesből a kansasi Emeraldsville-be, szülei temetésére, akik egy szinte semmiből érkezett tornádó rombolása miatt vesztették életüket. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, az unalmas kisváros lakóinak kedélyét hamarosan brutális gyilkosságok borzolják fel, Dee pedig legjobb barátnője, Lizzie és Frank seriff segítségével kénytelen szembenézni egy olyan gyilkossal, aki nem ebből a világból származik és legkevésbé sem kendőzött gyűlöletet táplál azok iránt, akik ötven évvel ezelőtt keresztülhúzták a számításait. Richard Jordan is kezdő a képregényiparban, eddig leginkább concept art-okat készített Doctor Who és Sega játékokhoz, de úgy tűnik, istenadta tehetsége van atmoszférateremtéshez, realisztikus ábrázoláshoz és a véres, naturális jelenetekhez, így tökéletes választás volt egy misztikus horrortörténethez. Ki gondolta volna például, hogy a szárnyas majmok lehetnek félelmetesek is? Ha ezt a képregényt elolvasod, bizonyosan más szemmel fogsz nézni a páviánokra a majomházban... (Nagy Krisztián)
Ragemoor #4
Történet: Jan Strnad Rajz: Richard Corben Dark Horse Comics
Vannak olyan grafikusok, akiknek egyedi stílusát a munkájukra vetett első pillantás után azonnal felismerjük, mint például Mike Mignola, Alex Maleev, Frank Quitely, Leinil Yu, John Romita Jr vagy a hozzájuk képest ősrégi motoros Richard Corben. Utóbbi underground képregényekkel kezdte (Grim Wit, Slow Death, Fever Dreams), majd nyakig merült a pulp horror és sci-fi magazinok (Creepy, Eerie, Vampirella) mocsarába a hetvenes években, onnan pedig egyenes út vezetett a legendás Heavy Metal oldalaira. Sosem igazolt le nagy kiadókhoz, mindig szabadúszóként dolgozott és még olyan nevek is méltatták munkásságát, mint Alan Moore, H. R. Giger és Guillermo del Toro. A legújabb munkájában újra a cseh származású Jan Strnad a bűntársa, és egy klasszikus Poe és Lovecraft által inspirálta toposzt járnak körül, a gonosz intelligenciával rendelkező, enyészet uralta élő kastélyt, amit pogány vérrel tápláltak, gyomra pedig szörnyű rémségeket rejt. A történet és a látványvilág klasszikus Hammer horrorra emlékeztet: az Újvilágba szakadt nagybácsi érkezik vissza Ragemoorba, hogy megszerezze unokaöccsétől a birtokot a magával hozott szélhámosnő segítségével, hiába inti az ifjú Herbert, hogy a kastély még egyszer nem fogja elengedni. A várakozásoknak megfelelően megkapunk mindent, amit egy hatvanas években gyökeredző horrorsztori csak nyújthat: eszement lord, vízköpők, megelevenedett falak, mutáns páviánok, rovarember szolgák és lovecrafti csápos rémek. Corben darabos, durva alakjai és a Mignolaéval vetekedő tehetsége, ami a szörnyetegek életrekeltését illeti, utánozhatatlanul egyedi ízt ad a képregénynek, happy endre pedig természetesen hivatalból nem számíthatunk. Nagyra becsülöm Futaki teljesítményét is a Severed-ben (még ha a történettől nem is voltam elájulva), de Corben itt sok évtized tapasztalatának előnyével indul, és látványos győzelmet arat. Ha csak egy horrorképregénynek adsz esélyt a 2012-es év terméséből, akkor az a Ragemoor legyen (a Locke & Key után, amit még sokszor fogunk reklámozni a Geekz hasábjain... igaz, Csaba?). (Nagy Krisztián)
The Uncanny X-Men #16
Történet: Kieron Gillen Rajz: Daniel Acuna Marvel Comics
Ah, végre. Ez a sorozat nem muzsikált túl jól az utóbbi években, hiába próbáltak meg mindent az írók, Ed Brubakertől Matt Fractionön át Kieron Gillenig, hiába hajigáltak be a mutánsok életébe mindenféle high concept eseményeket (Schism), általában lapos maradt, és csak takaréklángon égett – főleg az X-franchise néhány egyéb címéhez képest (Wolverine and the X-Men). Sajnos nem hiszem, hogy a tavaly újraszámozott széria 16. része egy komoly és tartós minőségi ugrás első jele, sokkal valószínűbb, hogy csak egy egyszeri csoda – de a francba is, a lényeg az, hogy régóta szórakoztam ilyen jól egy Uncanny X-Menen. A sztori úgy tie-inje a Marvel jelenleg futó nagy nyári eseményének, a többnyire dögunalmas Avengers Vs. X-Mennek, hogy alig van bármi köze hozzá. A Főnix erejével felruházott öt mutáns (Küklopsz, Emma Frost, Magik, Kolosszus, Namor) Sinisterrel száll szembe, aki – naná – veszélyesebb, mint valaha. Kreált magának egy földalatti Londont Alaszkán, benépesítette azt a saját klónjaival, és a Főnix hatalmára van szüksége ahhoz, hogy hatalmas gépezeteit működésbe lendítse. Küklopsz és társai felveszik a kesztyűt: totális háború tör ki az öt X-Men tag és Sinister Londonja között, Gillen pedig úgy hajigál bele az intenzív, lendületes, faltól falig akcióba teljesen őrült és elszállt ötleteket, mintha Jason Aaron íróasztaláról lopkodott volna jegyzeteket. Sinister kastélyát egy Krakoa viszi a hátán, az óriásméretűre nőtt Kolosszust a saját testüket feltöltő és felrobbantó Gambit-klónok bombázzák, Emma Frostot mutáns tehenek és búzaszálak (!) támadják meg. Egyszerűen túl jó ez ahhoz, hogy igaz legyen, és mégis igaz: Acuna képei nagyszerűek, elevenek, a cliffhanger pedig a maga pofátlan egyszerűségében briliáns, és egy hasonlóan remek folytatást ígér. Remélem, be is tartja az ígéretét. (Rusznyák Csaba)
Mel Gibsonra mindenféle kígyót meg békát kiabáltak az elmúlt években (legutóbb éppen Joe Eszterhas), amiből igaz, ami nem, illetve talán, vagy a franc tudja, de ez pont nem érdekel, amikor leülök megnézni a legújabb filmjét. A hold-, A hóld-, a picsába, a The Beaver esetében sem hatott meg, hogy sokak szerint az Gibson egy sajátos bocsánatkérése volt a viselkedéséért úgy általában – nem lett tőle jobb a film (bár ő jól játszott, az tény). A Börtönregény (szégyen, hogy Amerikában nem jutott normál mozis forgalomba) esetében már senkinek nem kell azon törnie a fejét, hogy van-e benne valami a színész és a közvélemény viszonyából. Nincs. Hacsak (hehe) az nem, hogy visszatekint arra az időre, amikor Gibson még kemény, tökös, kihaénnem karaktereket játszott – itt is ezt csinálja, méghozzá jobban, mint valaha, jobban, mint a Halálos fegyverekben, jobban, mint a Visszavágóban. Ráadásul ő írta. Emelem előtte a kalapom: a film tökös és brutális, de nem öncélú, izgalmas, fordulatos, nagyon jól összerakott, de nem túlbonyolított, sallangoktól mentes és kellemesen oldschool – nem olyan műmájer, izzadságszagú módon, mint a Feláldozhatók, hanem tényleg. Élvezet nézni. Egy tucat hollywoodi thrillerből és akciófilmből 11 simán példát vehetne róla.
Egy őrült szerelem balladája
Ennél tébolyultabb, agyamentebb, elszálltabb, gúnyosabb filmet aligha fogsz látni idén. Hogy is lehetne jellemezni? Kb.: bizarr háborús-akció-dráma-vígjáték-szatíra izé. Ez így, mint műfaji meghatározás, mehet is hozzá a lexikonokba. Nem csoda, hogy a 2010-es Velencei Filmfesztiválon a Quentin Tarantino vezette zsűri hozzávágta az Ezüst Oroszlánt. Az Egy őrült szerelem balladája egy, a spanyol polgárháború idején induló, de onnan nagyot lépő, egy komplexusos, szerencsétlen szomorú bohóc és egy arrogáns, erőszakos vidám bohóc szerelmi háromszögbe zárt rivalizálására kihegyezett mozgóképes őrület, ami ritkán látott magabiztossággal és hatásossággal rángatja a nézőt az emocionális skála legkülönfélébb pontjain át. Az egyik pillanatban még naiv, bájos és vicces, a következőben kegyetlenül véres és brutális, a harmadikban meg mindez egyszerre. A meglepően monumentális zárlatba torkolló, folyton a tragikum és a komikum közt ingadozó sztori végül ezeket az ellentmondásos elemeket összegyúrja egy nagy, gyönyörű, ellenállhatatlan GROTESZKbe, hogy a néző köpni-nyelni nem tud. Tipikus utálod-vagy-imádod mozi, de hogy nehezen felejthető élmény, az egészen biztos.
Fejvadászok
A skandináv krimik nagyon hasítanak az utóbbi években, itthon is, és a tengerentúlon is. Jo Nesbónak különösen jól megy a szekere, Fejvadászok című könyvéből nem csak a norvégok készítettek sikeres adaptációt, de természetesen Hollywood is ott matat már a spájzában. A sztori egy alacsony, ezért kisebbségi komplexussal küszködő céges fejvadászról szól, aki mellékesen méregdrága festményeket lop, és aki egy veszélyes zsoldos csúnya ügyébe keveredve kénytelen fájdalmas, hosszú és kíméletlen vesszőfutásra indulni. Morten Tyldum filmje egyfajta szenvedéstörténet: olyan sűrűn és olyan mennyiségben ömlik a szar a szerencsétlen főhős nyakába, olyan reménytelenül vágtat egyik katasztrofális, gyilkos és véres szituációból a másikba, hogy arra már Chuck Norris is azt mondaná, jól van már, bazmeg, lőjetek le, és legyen vége. Szenzációsan rendezett thriller a Fejvadászok, olyan iszonyatos tempót diktál, olyan fantasztikus érzékkel, hogy még a szürrealitás határán táncoló sztorielemeken (pitbull, kamionkarambol) sincs időd fennakadni. És ami a legfontosabb, az akciók minden túlzása ellenére átélhető az egész, mert érdekel minket, hogy mi lesz a főhőssel: egyszerű, de jól megírt karakter, akiért lehet szorítani, mert van egyénisége, van benne spiritusz, nem csak egy hanyagul felskiccelt átlagjoe, akivel azért kell szimpatizálnunk, mert valami sztár játssza.
Lockout
Ha Pavlov kutyája a csengetés után nem kaját kapott volna, hanem Luc Besson produkciót, egy idő után nem nyálelválasztás indult volna meg, hanem csengőmarcangolás. Így vagyunk ezzel mi is: amint meglátjuk a plakáton Besson nevét, máris fintorgunk, és fordulunk el. Jó, ott van a Taken, de az csak egy. Jut rá megszámlálhatatlan selejt. A Lockout a legújabb. Olyan pofátlan lenyúlása John Carpenter Menekülés New Yorkból-jának, hogy az már nem is vicces. A főcímben feltűnő „Original Idea by Luc Besson” felirat ellenben frenetikus. Visszatekintve, azon szórakoztam a legjobban. A feleslegesen terjengős felvezetéstől a 10 kilométerről látható „ki az igazi rosszfiú” fordulaton át az olcsóságtól bűzlő, unalmas akciójelenetekig, minden rossz. Minden. És olyan botrányosan pocsékul van vágva az egész, hogy filmes egyetemeken esettanulmánnyá kéne tenni. De mint oly sokszor a rossz filmek esetében, most is az a legbosszantóbb, hogy minden ordító negatívuma ellenére van benne némi spiritusz – egy érdekes karakter itt, egy jó ötlet amott, egy tökös Guy Pearce, aki el tudná adni magát a szerepben, ha hagynák neki. De persze nem hagyják: ez egy Luc Besson produkció. A csengő darabokban van.
Majdnem hatperces trailer a Wachowski testvérek és Tom Tykwer grandiózus, múltban-jelenben-jövőben játszódó, 6 más-más műfajú sztorit elmesélő filmjéhez. Többek közt Tom Hanks, Halle Berry, Susan Sarandon, Hugo Weawing, Hugh Grant, Jim Broadbent játszik - ambiciózus projekt.
UPDATE: Dupla élvezet: szóval mindjárt KÉT előzetesünk van. Igaz, képileg, zeneileg ugyanazok, csak a szöveg más. Elvileg a másodikként beszúrt volt látható a Comic-Conon múlt héten. Hmmm... kis Batman Begins utánérzés (vagy: '78-as Superman utánérzés), fontosság, atmoszféra - és egy kis vagányság a végére, ahogy azt kell. Komolyan elkezdenék hinni ebben a filmben, ha nem Snyder csinálná.
Így 2012-ből visszatekintve már nincs különösebb jelentősége ennek a sztorinak Batman történetét, illetve történelmét tekintve, de 2006-ban nagyon is volt. A Face the Face kijavított, elsimított, rendbetett, megnyugtatott. Kellett. Az azt megelőző években az írók nagyon látványosan próbálkoztak változtatni a főszereplő világán, és olyan sötétté, komorrá tenni azt, amennyire csak lehetséges. Gordon felügyelő nyugdíjba vonult (Officer Down), Bullockból öngyilkosságra hajlamos magánnyomozó vált (Gotham Central), maga a Sötét lovag pedig, hogy is mondjam csak, egy elviselhetetlen seggfej lett.
Nem bízott legközelebbi barátaiban és szövetségeseiben sem (persze némi oka adódott rá, ld. Identity Crisis), a füttyszavára táncoló csicskásosztagnak tekintette a rendőrséget, hallgatag, mogorva, rideg, érzéketlen és távolságtartó szobor volt (a tahósodási folyamat legaljának a War Games című, igen szerény színvonalú crossover bizonyult). Kb. úgy kell ezt elképzelni, mint a híres-hírhedt 1966-os tévésorozat ellentétpárját – ez volt a másik totális véglet. A DC szerencsére rájött, hogy túl messzire ment, így amikor az Infinite Crisisban felrázták és megváltozatták az egész DC Univerzumot (megint), az azt követő, a cselekményben egy évet ugró One Year Later sztorifüzér részeként Batmant jóval érettebbé és szimpatikusabbá tették, mint amilyen az azt megelőző hosszú időszakban volt.
Az Infinite Crisis eseményeit követően Batman, Éjszárny és Robin afféle önkereső útra indult a világ körül (erről bővebben az egyébként igen érdektelen és unalmas 52-ben lehet olvasni), így Gotham egy teljes évig legfőbb védelmezője nélkül maradt. A rendet az ő kérésére a Hush-ban lelkileg és fizikailag is meggyógyult Harvey Dent tartotta fenn, miközben Gordon és Bullock is visszavergődött a rendőrség kötelékébe. Amikor Batman és Robin egy év után újra beteszik a lábukat Gothambe, szembetalálják magukat egy távollétük alatt valahogy megerősödött Méregcsókkal, majd nyomába erednek egy gyilkosságsorozatnak, aminek a Sötét lovag másodrangú ellenségei az áldozatai – a gyanú az elvileg jó útra tért Harvey-ra terelődik.
A Face the Face elsődleges feladata az volt, hogy (újra)bemutassa az utazásai után visszaért főszereplőt – a többi szinte csak körítés. Robinson törte meg azoknak az íróknak a sorát, akik egymást próbálták felülmúlni Batman halálpesszimista ábrázolásával, és jó érzékkel prezentálta a fentebb említett Batman-camp és Batman-asshole közti arany középutat. A főhős továbbra is egy sötét, könyörtelen árny az éjszakában, de társait és barátait emberhez méltón kezeli, ne adj Isten, érezteti feléjük tiszteletét, megbecsülését és szeretetét.
Robinson főleg Batman és Robin kapcsolatára koncentrál, és pont a megfelelő húrokat pengeti: felteszi, és meg is válaszolja a kérdést, hogy miért van szüksége a Sötét lovagnak egy segédre, elméláz Robin helyzetén apja és legjobb barátja, Superboy halála után, és mindezt egy megkapó befejezésbe vezeti, amelyben szépen teljesíti be a két karakter, vagyis apa és fiú viszonyát. (Kapcsolatuk szorosabbá válása egyébként az akciójeleneteken is meglátszik – Robinson egyetlen lehetőséget sem mulaszt el, hogy megmutassa, milyen bámulatos összhangban képesek rosszfiúkat szarrá verni.) Más karakterekkel (Aflred, Gordon, Bullock) is tisztázza a főszereplő kapcsolatát, talán csak Superman hiányzik a sorból – de nem is biztos, hogy az Acélember illett volna ide.
De azért a Face the Face nem csak ennyi, nem csak karakterszabászat, sőt, az emocionális vázra a korszak egyik legjobb Kétarcú története simul rá. Anno még Jeph Loeb vezette be a kontinuitásba a megújult, megjavult Harvey Dentet, hogy aztán abszolút semmit ne kezdjen vele – Robinson ezt is korrigálja. A történet keserű iróniája az, hogy bár Batman előnyére változott, Harvey-ból mégis azért lesz újra Kétarcú, mert megkérdőjelezi barátja ártatlanságát, mikor régi ellenségei egy kétcsövű pisztolyból származó golyóktól kezdenek hullani. Persze hiába indítja el ez a bizalmatlanság a tragikus folyamatot, Robinson azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy Dent számára a megváltozás csak ideiglenes lehet – másik, torz énje végig ott lappang a felszín alatt, és csak az ürügyet keresi, hogy kitörhessen. Az író a karakter általában egyszerű kettősségét ezúttal egy mélyebb lelki vívódásra vetíti le: jó úton akar járni, az igazságért akar harcolni, ugyanakkor vonzza az erőszak, a sötétség világa, és nem képes személyiségének ezt az agresszívabb aspektusát eltüntetni. Így végül inkább teljesen „visszafogadja” azt. Fizikai értelemben is.
Mivel az új status quo lefektetésének igénye miatt Batmannek sok karakterrel kell találkoznia, és sokféle szituációban kell helytállnia (ellenségei, Gyilkos Kroktól Méregcsókon át Madárijesztőig egymásnak adják a kilincset), a sztori kissé csapongó és epizodikus, ráadásul az események hátterében álló manipulátor kiléte csalódásként hat a sok felvezetés után. De az efféle írói botlásokat korrigálja a képi világ. Leonard Kirk és Don Kramer felváltva rajzolták a sztorit (minthogy az felváltva futott a Batmanben és a Detective Comicsban), és mindketten szép munkát végeztek. Gotham sötét és vészterhes (a színek gyönyörűek), az arcok és érzelmek ábrázolása nagyszerű, az akciók dinamikusak – de a legjobb az, hogy a rajzolók is elérték ugyanazt a vizualitással, amit Robinson a prózával. Batman megmarad rejtélyesnek, árnyékokba húzódónak és fenyegetőnek, de nem vág állandóan savanyú és mogorva képet, sőt! Hiszed vagy sem, egyszer még egy mosolyra is futja tőle.
Bár a Pókember 3-mal a Sony nem égett akkorát – sem anyagilag, sem kritikailag – mint a Batman és Robinnal a Warner, miután éveken át hiába próbálták tető alá hozni a negyedik részt, ők is úgy döntöttek, hogy rebootolják a franchise-t, és hasonló megközelítést választottak hozzá. Marc Webb új verziója komolyabb, emberközelibb, földhöz ragadtabb – átélhetőbb (még a fantasztikusan megvalósított hálóhintázás is).
Pedig az írók késélen táncoltak, amikor a képregényfolyam egy hírhedten rossz aspektusából, a Parker-szülők halálával kapcsolatos rejtélyből indították a sztorit (az Amazing Spiderman 1968-as éves különszámában derült ki, hogy Parkerék a CIA kémei voltak, és a Vörös Koponya végzett velük, míg egy másik – az Ultimate univerzumos – verzióban Bruce Banner első Hulkká változásakor vesztek oda a tudós apa munkahelyén).
Sosem volt ez egy markáns része a karakter történetének, Webbék itt mégis ügyesen elkeverik az érzelmeknek abba a forgatagába, ami végül a hős megszületéséhez vezet. Mert A csodálatos Pókemberben egy hős születik, és még csak nem is egy pókcsípés miatt, nem azért, mert azt követően a főszereplő nagyokat tud ugrani, és erőseket tud ütni, hanem azért, mert belül, fejben, lélekben azzá válik.
Hogy ez működik, és hogy mindössze 10 évvel Sam Raimi első Pókembere után a lényeges pontjaiban tökugyanolyan eredetsztori nem válik unalmassá, annak prózaian egyszerű oka van: jó a forgatókönyv. Bőven szolgáltat okot Peter Parker dühére, keserűségére, magányosságára, bűntudatára, megfelelni vágyására, mindarra, ami a karaktert azzá teszi, aki (de – és ez nagyon fontos – mindeközben nem túlságosan sötét, és nem süllyed bele mesterkélten könnyfakasztó jelenetekbe). Minden, ami történik vele, minden, számára fontos ember körülötte formálja őt, motivációi, céljai világosan változnak, hogy a játékidő második felében azzá a hőssé érjen, akire New Yorknak és a nézőnek szüksége van.
Andew Garfield nem keveset tesz hozzá a hitelességhez: tökéletes Peter Parker és tökéletes Pókember, alkatilag, színészileg, mindenileg köröket ver Tobey Maguire-re, neki még azt is elhisszük, hogy tinédzser. A szerelmét, Gwen Stacyt alakító Emma Stone ragyogó, természetes, bűbájos, kettejük dialógusai frappánsak, megmosolyogtatóan, szívmelengetően esetlenek.
A többi színészt is jól válogatták össze: Martin Sheen (Ben bácsi) és Sally Field (May néni) hús-vér emberek, nem csak üres plot device-ok, Dennis Leary (Stacy kapitány) határozott, kemény, szimpatikus (és hozzá kapcsolódik a film legjobb poénja), Rhys Ifans (Curt Connors) izgatott, szenvedélyes elegáns tudós. Az ő karaktere sajnos jobban működik Gyíkké alakulása előtt, mint után, aminek több oka is van, a lény designjától a viselkedéséig és személyiségéig – a tudathasadásos sztorielem messze nincs megfelelően kidolgozva.
Egyéb döccenői ellenére (mint a túl gyors átmenet a gyászból és haragból az autótolvaj viccelődő lekapcsolásába) A csodálatos Pókember egy jól átgondolt, jól kivitelezett szuperhősfilm, ami lehet, hogy nem a nyár legnagyobb izgalmait és látványosságait kínálja, de érzelmileg tökéletesen eltalálja a karakter fejlődését (James Horner nagyszerű zenéje is segít), és ez bőven elég, hogy a seggén tartsa a nézőt a moziban egy meleg nyári napon.
Mega-City One populációja meglehetősen drasztikusan redukálódott az elmúlt évtizedekben. A kezdeti kb. 800 milliós lakosságot az Apocalypse War (1982) során a szovjetek atomcsapással felezték meg, a Necropolis idején (1990) a Sötét bírák további 60 millával rövidítették meg, a Judgement Day zombiinváziója és a Total War tombolása is további milliós veszteségeket okozott, bár időközben azért vissza is gyarapodott valamennyire a lakosság. A Day Of Chaos újfent keményen odavágott a demográfiának, olyannyira, hogy a végső szám már csak olyan 50 millió lakosnál állt meg. Ha így folytatódik, pár év múlva csak elvétve lehet majd embereket látni a jóformán az egész amerikai keleti partot magába foglaló Megapolisz utcáin.
A város éppen új polgármestert készül választani, ami már önmagában is komoly terhet ró a bírákra. Ekkor egy jövőbelátó képességgel megáldott PSI bíró figyelmeztet, hogy hatalmas katasztrófa közeleg, ami a város pusztulását okozhatja, de először csak Dredd veszi elég komolyan a homályos víziókat. Később azonban a jóslatok sorban igaznak bizonyulnak, de még mindig nem áll össze a kép teljesen. A szovjetek ugyanis egy Borisenko nevű ezredes vezetésével (aki East Meg One atomvillanásában megvakult) egy jól megtervezett és mesterien összehangolt akcióval készülnek a várost romba dönteni. Egy családostul elrabolt neves tudóst rákényszerítenek, hogy kifejlessze a toxoplasma gondii vírus egy speciális, halálosabb verzióját. Alvóügynökök és beszivárgók aktiválják sorban magukat és a vírust, egyre több embert megfertőzve, mindeközben szovjet bérgyilkosok számos fontos személyt, köztük Dreddet és az eseményeket előre látó PSI bírót is megpróbálják likvidálni. A vírus gyorsan terjed, és 98-99%-ban halálos, de előtte még a fertőzöttekből dühöngő, gyilkos őrülteket csinál, akik így további pusztítást visznek végbe. És mindez csak az első felvonás. Miközben a bírák próbálnak gátat szabni a vírus terjedésének, és a tömegpánikot elkerülendő, megfelelően kezelni a vészhelyzetet, illetve kézre keríteni a terroristákat, nem várt események láncolata olyan folyamatot indít el, ami után fokozatosan, napról-napra omlik össze az infrastruktúra, és fullad egyre nagyobb káoszba a város, miközben a hullahegyek csak nőnek. Egy maroknyi terrorista pár nap leforgása alatt sikeresen térdre kényszeríti a gigantikus városállamot és a masszívnak gondolt bírói rendszert. 
De vissza a Káosz napjához. A történet a sorsfordító jelentősége okán még nem szolgál rá automatikusan a dicshimnuszokra, viszont ami az eposzt egyértelműen a legjobb Dredd történetek közé emeli, az ismét Wagner megbízható zsenialitása, aki bravúrosan és aprólékosan építi fel ezt az egész szövevényes sztorit a csúcspontig, a címbeli Káosz napjáig, ahol persze még közel sincs vége az eseményeknek. A tapasztalt író végig feszes ritmusban tálalja a történéseket, ahol egymást érik a meglepő fordulatok, miközben az olvasó is folyamatos bizonytalanságban van tartva. (SPOILER Pl. amikor már mindenki azt hiszi, hogy a káosz elérte a csúcspontot, akkor Wagner elszabadítja a Sötét Bírákat, vagy éppen kirobbant egy botrányt, ami után a lakosság szempillantás alatt szembefordul az amúgy is pokoli nehéz helyzetben lévő bírókkal. SPOILER VÉGE) 
Az egy éven át futó eposzon természetesen több rajzoló is dolgozott, de a munka érdemi részét Henry Flint, a 2000AD egyik jelenkori sztárrajzolója végezte, aki karakteres, dinamikus és nagyon részletes rajzaival a lehető legideálisabb közvetítője Wagner vízióinak. De a méltatásból véletlenül sem hagynám ki a kicsit hasonló stílusban dolgozó Ben Willshert sem, aki az utóbbi időkben (és főleg a Day Of Chaos-os epizódjai okán) ugyancsak a kedvenceim közé avanzsálta magát. A tisztesség úgy kívánja, hogy megemlékezzek a többiekről is: Colin MacNeil, Leigh Gallagher, Edmund Bagwell ceruzamesterek mellett egyetlen filler epizód erejéig Michael Carroll író is részt vett a munkálatokban.
Valószínűleg elnézőbb tudnék lenni a filmmel, ha nem ezt a címet adták volna neki. Ami egyébként duplán jó lenne, mert az azt jelentené, hogy Richard Stark (eredeti nevén: Donald E. Westlake) még él – ő ugyanis, amíg lélegzett, bár eladta 1962-től 2008-ig (haláláig) futott könyvsorozatának jogait, azt nem engedte, hogy használják a főszereplő karakter nevét. Ezért hívták Lee Marvint Walkernek (Point Blank), Robert Duvallt Earlnek (The Outfit), Mel Gibsont Porternek (Visszavágó), és így tovább. Jason Statham az első a Parkert szélesvásznon életre keltő színészek sorában, aki nem kénytelen egy (többnyire hasonló) „álnévvel” nyomulni. A jó hír, hogy egészen rátermettnek bizonyul a szerepre. Kemény, szikár, komoly, higgadt és hideg. A rossz hír, hogy magát a szerepet kissé elírták.
A probléma másrészt az, hogy Jennifer Lopez karaktere olyan felesleges, hogy az író helyett is sül lefelé a bőr a képemről – nem csak, hogy a történetben nincs semmi szerepe, de még szerelmi szál sem lesz belőle, viszont cserébe legalább teljesen súlytalanná teszi Parker csajának (Emma Booth) esetleges jelenlétét is. Valószínűleg a segge miatt castingolták, amire fókuszál is a kamera szorgalmasan, bár istenüccse, sosem értettem, miért van annyira odáig érte férfitársaim többsége. Megjegyzem, egyes karakterek (Nick Nolte, Bobby Cannavale) hajlamosak csak úgy félúton eltűnni a filmből, mintha soha nem is léteztek volna, bár amennyi súlyuk volt addig, úgyse hiányoznak.
Új rovatunkban könnyes nosztalgiával gondolunk vissza törő csontokra, fröcsögő vérre, neonos képekre, szintis/beates zenékre és fantasztikusan tehetségtelen, de szeretnivalóan brutális színészekre, amik és akik annak idején olyan gyönyörűen rontották meg tiszta és ártatlan gyermekkorunkat.
A Die Hard következő része lehetne egy crossover mondjuk a Pókemberrel. Vagy Tom és Jerryvel: John McClane-ből már úgyis rajzfilmfigura lett. Emlékezzünk egy kicsit arra, ahogy megviselve, vérezve, szenvedve vonszolta magát a Nakatomi toronyház üvegszilánkokkal borított padlóján. Emlékezzünk rá, mennyire emberi, mennyire esendő volt, olyan sebezhető, mint akcióhős előtte még soha. Emlékezzünk rá mi, mert az ötödik rész stábja, nyilvánvalóan Bruce-szal az élen, rohadtul elfelejtette. 
Tekintve, hogy eredetileg egyik Die Hard-folytatás sem Die Hard-folytatásnak íródott, csak a Foxnál ráböktek egy többé-kevésbé kész szkriptre, hogy „akkor legyen ez McClane következő kalandja”, ironikus azt mondani, hogy ez a legkevésbé die hardos Die Hard. De könyörgöm, még a Justin Longgal megvert előző franchisegyilkos is többet megőrzött az eredeti szellemiségéből, mint ez a rettenetes zagyvalék, ami három borzalmas, értelmetlen és ostoba akciójelenetet a mocskosnagy büdös semmivel próbál összetartani. 
Green Lantern Corps Annual #1
Miközben az új amerikai Dredd sorozat nem igazán tudja lenyűgözni sem az új, sem pedig a régi olvasókat, addig a brit 2000AD-ban az eredeti és hamisítatlan Dredd bíró már annál inkább képes rá. Jó idők járnak most ott a magazinnál, zseniális írók és rajzolók váltogatják egymást, és biztosítják hétről-hétre a kiválóbbnál-kiválóbb olvasnivalókat, így arra gondoltam, hogy minek pazaroljam a karaktereket időről-időre a béna amcsi hamisítványra, mikor ennyi erővel az eredetiről is beszámolhatnék. Ezt fogom most tenni.
A jó hír az, hogy vagy 15-20 éve nem láttunk akcióvígjátékot, ami ilyen pofátlanul véres és trágár a maga könnyed, vigyorogva vállvonogatós módján, a rossz hír pedig az, hogy elnézve, milyen embertelenül nagyot bukott, valószínűleg jó ideig nem is fogunk. Pedig az Erőnek erejével nem egyszerűen Arnold Schwarzenegger comebackje, hanem maga a kibaszott Második Eljövetel. 
Namost, gyorsan hozzá kell tenni, hogy egyrészt mindez csak a film után zavart kicsit, mert közben túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy rohadtjól szórakozzak rajta, másrészt az a félórás finálé olyan, hogy annak egy szerelmesvámpíros felvezetést is megbocsátana az ember. Amikor a városvédők terve mindösszesen annyiból áll, hogy rogyásig pakolják magukat a létező összes fegyverrel és lőszerrel a környéken, akkor már tudod, hogy az a fajta oldschool, polkorrektséget pofánlövő erőszakdicsőítés következik, amelynek harsány, káromkodós, vérfröcsögős, gonoszhumoros jelenetei alatt fuldokolva röhögsz a loccsanó agyvelő és a szétrobbanó test látványán. 
Akinek magyarázni kell, hogy a Frank Miller tollából született The Dark Knight Returns nem csak Batman történetében vízválasztó, hanem úgy általában, az egész képregényművészetben, az nem biztos, hogy jó helyen jár. Úgy tűnt, a DC animációs részlegének fejesei is rossz helyen jártak, amikor fejükbe vették, hogy következő home video piacra szánt rajzfilmjüket erre alapozzák – mert Miller comicja túl sötét, túl durva, túl beteg, túl komplex, túl minden ahhoz, ahogy akár a „testvéréből”, Az első évből készült film mellé fel lehessen tenni a polcra. Úgyhogy az utóbbi idők egyik legnagyobb meglepetése, hogy a klasszikus műből minden odds ellenére sikerült egy baromi jó adaptációt kerekíteni.
Persze így is vannak aspektusai a képregénynek, amik elsikkadnak. A disztópikus társadalom ábrázolásának szatirikus pengeéle elkopott az adaptálás folyamatában, a harmadik világháború fenyegető réme nem tud kellőképp illeszkedni, ki-kilóg a cselekményből, ahogy néhány egyéb momentum, motívum is aránytalanná válik (pl. Reagen alakja már túl komikus, túl parodisztikus). De a The Dark Knight Returns legnagyobb problémája a rajzstílusa – ami, bár kicsit sötétebb színvilággal és robosztusabb figurákkal dolgozik, lényegében majdnem ugyanaz, amit számtalan DC-animációban megszokhattunk már. Jót tett volna neki egy egyedibb látványvilág, egy markánsabb elszakadás a tipikustól, ha már a sztori és az atmoszféra terén meg merték lépni, amit kellett. 
Avengers #1-2
New Avengers #1
Avengers Arena #1-2
Cable and X-Force #1-3
Morbius: The Living Vampire #1
Superior Spider-Man #1
Thunderbolts #1-2
Na, ez elég lehangoló volt – a Marvel NOW! baromi jól indult az októberi-novemberi számokkal, és már kezdtem nagyon komolyan megörülni, erre kiderül, hogy az azóta megjelentek majdnem mind vackok. Kompenzációként lássuk, hogy muzsikálnak azóta a korábban már tárgyalt szériák – kivéve az Uncanny Avengerst, amiből azóta sem jelent meg új szám, tekintve, hogy az eredetileg decemberre tervezetett elpaterolták január második felére (Marvel LATER! a.k.a. John Cassaday és a határidőre rajzolás – az 5. számtól már jön helyette Olivier Coipel). A nagy meglepetés az Iron Man: az első két rész alapján majdnem leírtam, de a jelek szerint hiba lett volna. A 3-5 számok (Cassaday-val ellentétben Greg Land nem pepecsel sokat – ez persze meg is látszik a végeredményen) alapján sem ez lesz a Marvel csúcssorozata, de azt legalább demonstrálják, hogy Gillonnak igenis vannak remek ötletei, és a kivitelezésüket sem feltétlenül szúrja el. (Persze a 6. számtól pont változik a felállás: Tony az űrben kalandozik majd, és tagja lesz a Guardians of the Galaxy-nak is, aminek új sorozata márciusban indul Bendisszel és McNivennel.) Az A+X-nek a harmadik száma is jópofa volt, de konstans változó alkotógárda által futtatott team-up antológiánál ebből nem lehet következtetéseket levonni. Az All New X-Men 5 füzet után is nagyszerű. Bár a cselekmény enyhén szólva nem dübörög gyorsvonatként, ez egyáltalán nem baj, sőt, a sajátos szituációból Bendis rengeteget kihoz karakter- és dialógus szinten. A Captain America második része megerősített benne, hogy Fear Agent-szerű csodálatos B-s/ponyvás sci-fi agymenésre számíthatunk Remendertől, úgyhogy e téren nem is lehetnék boldogabb. A Deadpool szintén tartja magát, mint a Marvel vicces-erőszakos őrülete. A Fantastic Four a harmadik számra úgy tűnik, kiforrta magát, látványos, izgalmas, ötletes űrkaland, amilyennek reméltük. Testvére, az FF két füzet után is az expozíció stádiumában van – eddig jó, de még mindig nem látni, mi lesz belőle. Az Indestructible Hulk sem csapott még a lovak közé, de a második szám Stark/Vasember – Banner/Hulk duója is jó dolgokkal kecsegtet. Az X-Men: Legacy remek érzékkel összerakott, tempós-ötletes önkeresési dráma akcióval, humorral, pátosz és giccs nélkül. És a végére a legjobbat: Esad Ribic csodálatos látványvilágával és Jason Aaron fantasztikus, évezredeken átívelő sztorijával a Thor: God of Thunder továbbra is tökéletes – ha tartja a színvonalat, nemsokára úgy emlegetjük, mint a legjobb Marvel/DC képregényt (direkt kerülöm a „szuperhőscímkét”, mert legfeljebb nagyon marginálisan lenne igaz rá).
„I want targets. Do your fuckin’ jobs. Bring me people to kill.”
A ZDT mégsem a CIA hírszerzőtisztjeiről, a titkos telepeken végrehajtott kínzásokról, vagy éppen Osama bin Laden megöléséről szól. Hanem a terrorizmus józan ésszel felfoghatatlan természetrajzáról, az áldozatokról, a terrorizmus ellen viselt háború lélekölő hatásáról. Hogy ez az egész, bármennyire is elbaszott és kezelhetetlen, végső soron természetes állapottá tud válni. Napi szinten, folyamatos fenyegetésben élni. Diszponálni élet és halál felett. Mert a mindennemű eszközök alkalmazását megengedő embervadászat: szakma. A kihallgató helység: munkahely. A másik oldalon álló ember: célpont. Eleinte talán zavaró lehet mindez a gyenge gyomor számára, de idővel simán bele lehet jönni. Elkúrt egy világban élünk, így mennek a dolgok.
A új Tom Cruise-egotrip legemlékezetesebb, pontosabban, egyetlen emlékezetes alkotóeleme az eseményeket a háttérből irányító „Zec” nevű gazember, akit a kamera elé ritkán álló Werner Herzog alakít, néha egészen hátborzongatóan. Persze nem hagynak neki elég teret: Cruise-ból ezúttal hiányzik az az alázat, amivel a legutóbbi Mission: Impossible-ben engedte érvényesülni színésztársait, így Herzog szerepe olyan, mint az egész film: ígéretes, de kidolgozatlan. 
De a Jack Reacher legfőbb problémája még így is maga Tom Cruise – hiába játszik jól (tényleg!), ez totális miscast, ez a karakter egész egyszerűen nem ő. A kölyökképű, kistermetű sztár nem egy szikár, hideg, kemény antihős, tekintélyes, félelmetes megjelenéssel, aki ha a helyzet megkívánja, nem is, ha egyszerűen csak megengedi, akkor kíméletlen és brutális; hiába fogja vissza ezúttal a védjegyévé vált győztes-csibészes vigyorát, ez még kevés. Csak anélkül, hogy igazán belegondolnék, tucatnyi színészt tudok mondani, aki alkatot és személyiséget illetően is jobb lett volna (elsőre Jeremy Renner ugrott be). Másrészt viszont, talán nem baj, hogy nem ők pazarolták erre az idejüket.
Bruce Willis szemei kicsit összeszűkülnek, halvány, alig látható mosollyal várakozik, majd előkapja két fegyverét, és tucatnyi golyót ereszt ellenségébe, aki kirepülve az épületből, valahol az utca túloldalára bukdácsolva leli meg végső békéjét. John McClane most kalapot visel, és magasról szarik az erkölcsökre. Walter Hill jobb pillanataiban dögös és kőkemény filmjében egy menekülő gengszter érkezik egy poros, Jericho nevű kisvárosba a szesztilalom idején. A férfi John Smith-nek nevezi magát, és gyorsan feltűnik neki, hogy már csak azzal darázsfészekbe nyúlt, hogy átlépte a városhatárt. És ha már belenyúlt, akkor akár fel is rúghatná. És szétlőhetné. És felégethetné.
A kérdés, ami a remake-ek esetében általában fennáll, hogy mi újat tett hozzá a történethez Walter Hill, a ’80-as évek akcióguruja? A válasz, hogy úgy uszkvekábé semmit. Amit pedig mégis, az rosszul sült el. Ez a film az első, ami átveszi a főhős könyvbeli narrációját, ami alapvetően nem hülyeség, hiszen az a fajta egykedvű, leharcolt, cinikus-mélabús hangulatú belső szövegelés, amit Willis hoz, olyan tökéletesen passzol a westernmotívumokba oltott noirhoz, mint golyó a gengszter fejébe. Pontosabban passzolna, ha jól írták volna meg. Sajnos a főhős nem annyira gondolatokat, lelki állapotokat és maró gúnyt oszt meg a nézővel, hanem redundáns módon szájba rágja mindazt, amit az operatőr amúgy is megmutat. Kicsit olyan, mintha egy regény olvasása közben hallgatnánk annak hangoskönyvét is. Az egy dolog, hogy felesleges, de rohadtul irritáló is egyben. E tulajdonságtól egyébként a dialógusok sem mentesek, buták, erőltetettek, Willis beszólásai pedig nem egyszer indukálnak facepalmot a röhögés helyett. 
Szar úgy kritikát írni az általam évek óta legjobban várt filmről, hogy előre tudom, a kritikai, nézői és rajongói sikerek ellenére is csúfos anyagi bukás lett a vége, ezért annak folytatására kisebb az esély, mint hogy Dredd bíró smici sapkára cserélje a bepállott sisakját. De hát sajnos a pénz és az amerikai piac beszél, a producerek meg ugathatnak a pénzük után, de ugye a reményhal úszkál a legtovább, szóval bízzunk benne, hogy januárban a magyar moziba járók majd kitermelik azt a hiányzó 20-30 milla dollárt a Dredd 3D 2-höz.
Dredd végre hiteles képregényfigura, Urban (álla) pedig meglepően jól hozza a kemény, érzelemszegény, de racionális robotzsarut, ahogy Anderson is szimpatikus és hiteles újonc, nem csak egyszerű sidekick, de egyenlő rangú és fejlődő társ is. A gyenge keresztmetszetet viszont pont a főellenfél, Ma-Ma jelenti, akiben azért szerintem több potenciál volt, mint amit Lena Headey unott prostiként hozott ki belőle, és talán a Dreddel való végső szembenézést is lehetett volna kicsit emlékezetesebbre szabni, de az összképre vetítve még ezek is tolerálható szépséghibák. A két erős női karakter mellesleg szépen elejét veszi a zsánerre jellemző maszkulin tesztoszterongyár jellegnek, amiért feminista érzelmű bloggerek virtuálisan meg is simogatták a készítők buksiját.
Képregény Vs film
Tarantino 20 éve bombázza filmjeivel a popkultúrát, és nagyjából azóta megy a vita a munkássága eszmei értékéről: eredeti, amit csinál, vagy csak olcsó mímelés, esetleg frappáns hommage? A szembenálló felek alkotta frontvonalak lényegében mozdulatlanok, de időről-időre szerencsére felbukkan az állóháború perifériáján egy film (akár maga Tarantino homályba burkolózó „közreműködésével”, ami jelen esetben nagyjából annyit takar, hogy a haverok megkérték, hadd használják fel a nevét a marketinghadjáratban), aminek, szánalom, csupán az indokolja a létjogosultságát, hogy képes viszonyítási pontként szolgálni.
Az RZA alakította kovács főhős karakterével kapcsolatban meg egyetlen szál jelzőt nem tudok kigondolni, ami markánsan meghatározná. A legszűkebb kategória, amibe beszorítható: ember. (Nem, még csak annak sincs semmi jelentősége, hogy fekete, a bőrszínt a színész indokolja, nem fordítva, a rabszolgamúlt is irreleváns.)
Charming városában semmiféle bűn nem kerül megbocsátásra, gaztett vagy sérelem feledésre. Akik szeretteiket temették el, akiket megaláztak és kisemmiztek, előbb vagy utóbb következetesen behajtják a számlát, kerül, amibe kerül.
Az Argo-akció
Asszem, ami a geekz profilját illeti, ez valahol a periférián helyezkedik el, de muszáj megemlékezni róla. Már csak azért is, mert az utolsó Disney-film, amiről elvarázsolva jöttem ki a moziból, Az oroszlánkirály volt, annak meg lassan 20 éve, és az egércég animációs részlege azóta csak a Pixarnak köszönhetően tudott felszínen maradni (de az utóbbi években már a Pixar is kurvul rendesen). A 8-bites játékának főgonosz szerepét megunó Ralph árkádjátékokon és árkádjáték-evolúción átívelő odüsszeiája azonban szerencsére bőven nem éri be annyival, amennyivel az utóbbi évek gyalázatos dizni-vackai (élükön az elviselhetetlen A hercegnő és a békával), vagyis nem csak aranyos és vicces próbál lenni, hanem gyors, izgalmas, fordulatos, látványos, metafikciós és ötletes is egyben – és mind sikerül is neki. Valakik arrafelé rájöttek végre, hogy már pár évtizeddel túl vagyunk azon a korszakon, amikor szerelem és házasság után pihegő, éneklő állatokkal körülvett hercegnők történetivel aratni lehet a piacon. A Rontó Ralph olyannyira nem jellemző az egércégre (mind hangvételét, mind színvonalát illetően), hogy azt hinném, a Dreamworksnek abból az almából került ki, amiből az Így neveld a sárkányodat. Csak talán még annál is szórakoztatóbb. Ha a Disney ezután ebbe az irányba megy, arra csak annyit tudok mondani: nagyon ideje volt. 
Oliver Stone nagyjából emberemlékezet óta nem csinált vállalható filmet, szóval miért éppen az utóbbi évek egyik legtökösebb regényének adaptációjával tett volna kivételt? Az, ahogy Don Winslow Barbár állatok című könyvét (amely cím a forgalmazónak nyilvánvalóan nem volt elég jó, de annyi baj legyen), mindenhogyan kizsigereli, majdnem nagyobb bűn, mint a WTC-s giccsmaratonja vagy az anthony hopkinsos történelemórája. Még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy a befejezést olyan gusztustalanul elhollywoodizálja, hogy az eredeti ismerete nem is szükséges hozzá, hogy a néző lehányja a térdét. Tényleg nem. Azon a ponton már tökmindegy, mert a regényhű finisnek is csak akkor lenne értelme, ha a nyílt szerelmi háromszögben lubickoló, a mexikói drogkartellel szembemenő szereplők közötti kapcsolat legalább csak annyira méltó lenne Winslow-hoz, mint Paolo Coelho Cormac McCarthyhoz. De még annyira se. Nincs mélységük, karizmájuk, hiányzik mögülük a háttér (pl. a csaj anyja) és a színészek is csak sármos borostaarccal és dögös női testtel tudnának kiríni, ha nem amúgyis ilyenekkel lenne tele minden amerikai film. A Vadállatok tökéletes példája annak, hogy nem elég egy regény cselekményét – a finálétól eltekintve – szinte pontról-pontra lekövetni az adaptáláskor. Súlytalan az egész. 
Azóta, hogy a Kiképzés forgatókönyvével katapultálta a nevét a „megjegyzendők” közé, David Ayer leginkább nézhető Los Angeles-i zsarudrámákat rendezett (Az utca királyai, Nehéz idők), és pár hónappal ezelőttig úgy tűnt, pályafutása végéig el is lébecol ezen az „oké, de semmi kiemelkedő” színvonalon. Aztán szembeküldte a nézővel Az utolsó műszak című hétköznapi rendőrhorrorját, és jó alaposan képen törölte vele. A film, ami képileg ugyan a kifáradt found footage koncepción alapul, de ami a Chronicle-höz hasonlóan átlépi annak kereteit, két közzsaru történetét meséli el, akik nap, mint nap az angyalok városának legrosszabb környékén gyűrik az aszfaltot. Az epizodikusan építkező forgatókönyv azért működik, mert nem csak az utca mocskába ránt be, hanem a nagyszerű Gyllenhaal és az eszméletlenülszenzációs Pena alakította karakterek fejébe, lelkébe, életébe is, és úgy prezentálja őket, mint hús-vér embereket, nem úgy, mint – jó amerikai szokás szerint – hősöket. Amikor a tetteikkel kapcsolatos pátosz éppen annak határára érne, hogy beterítse a filmet, Ayer valamivel azonnal rákontrázik, és visszahozza őket a földre, nekünk, hozzánk, közénk. Így dolgozza ki belőlünk a katarzist is a finálé után, amiben az addigi részek összeállnak egy nagy, kegyetlen, brutális, rettenetes egésszé. Az év egyik legjobb filmje.
Ha tetszett a Taken és a Point Blank, akkor helyben vagy, a Fehér éjszaka ugyanaz a holtegyszerű sztorival lendületbe rúgott „nincs megállás-nincs szusszanás” francia akcióthriller, mint azok. Keletebbről lehetne akár a Tony Jaa-filmeket példának hozni, mínusz harcművészeti bravúrok, plusz forgatókönyvi és rendezési kompetencia. 
Persze az idő előrehaladtával azért foszladozik a cselekmény narratív egysége, erodálódik a hihetősége. Joggal merülnek fel az „xy miért nem ezt teszi/miért ezt teszi” kérdések, érződni kezd az eleinte abszolút természetesnek ható szituáció mesterséges elnyújtása, és veszítenek erejükből az egymást követő fordulatok: Ki korrupt, ki nem korrupt, éppen kinél van a táskányi drog, éppen ki kinek a szövetségese, éppen ki ki ellen játszik kétkulacsos játékot. Jardin amúgy dicséretes próbálkozása, hogy a szimpla sztorit intellektuális szempontból is mozgásban tartsa, a végére elfárad. 
(Bár szabály, hogy ugyanarról a filmről, könyvről, stb., két írást nem közlünk, a Doktor ellenkritikáját (amely korábbi, pozitív 
A Skyfall nem csak a valaha készült egyik legjobb Bond, de ráadásul az Oroszországból szeretettel óta, azaz csaknem fél évszázada az első, amire inkább illik a „kémthriller”, mint a szokásos „megalomán akció” kifejezés. Sam Mendes piszkosul elegáns, stílusos, szikár 007-mozit csinált, ami úgy van tele a karakter 50 éves filmes történetére tett – diszkrét – főhajtásokkal, hogy közben nem fél a saját, új útját járni. És az utolsó fél óra, amiben Bond Skócia ködös, vidéki tájain vadászpuskával várja a teljesen low tech (sőt, off tech) végső leszámolást, csodálatos, és már csak ezért is sokáig fogunk rá emlékezni.
A rendező nem véletlenül emlegette, hogy A sötét lovag volt számára az egyik inspiráció a filmhez. Bardem és Craig párharca feszült, komor, a Skyfall egész atmoszférája kölcsönöz valamit Nolan Batmanjéből, és érezzük, hogy mindaz, ami történik, nem véletlen, hogy egyenes következménye az MI6 működésének, a Bondhoz hasonló ügynökök és M ténykedésének. El van baszva ez a világ, na. Még az egész oldschool kémkedés, és ezzel áttételesen a 007-franchise létjogosultsága is megkérdőjeleződik (aggodalomra azért semmi ok – legalábbis e téren). 
Mik mennek mostanság az amerikai tévékben? Első körben az új őszi sorozatokból válogatunk.
Az újoncok közül ebben a van legtöbb spiritusz, és már a sztori kiindulási pontja is sok szép lehetőséggel kecsegtet. Egy amerikai atomtengeralattjáró, a USS Colorado kapitánya és elsőtisztje megtagadnak egy kétes formában érkező parancsot, ami arra utasítja őket, hogy radírozzák le Pakisztánt a térképről. Arra kényszerülnek, hogy fellázadjanak saját országuk ellen, és egy kis szigeten húzzák meg magukat az Indiai Óceánon, amit hamarosan blokád alá vesz az amerikai tengerészet – amit hőseink a tengeralattjáró nukleáris arzenáljával tartanak sakkban. Shawn Ryan (The Shield) sorozatának első három része (a pilotot Martin Cambpell rendezte) az alkalmankénti sematikus megoldások ellenére is feszes, izgalmas, fordulatos, karakterei pedig érdekesek, jóval árnyaltabbak, mint az azt az átlag kereskedelmi show-któl megszokhattuk, következtetésképp a köztük lévő kapcsolatok, konfliktusok is hatásosabbak. A kérdés persze az, hogy meddig lehet értelmes keretek közt elhúzni azt az érezhetően rövid kanóccal égő koncepciót, amin az egész széria alapul: a szigeten tartózkodást, a blokádot, a kényszerű patthelyzetet, amit ha felfoldanak, akkor elvileg lehúzhatják a rolót a forgatókönyvírók. A háttérben álló, nyilvánvalóan magas kormánykörökbe vezető összeesküvés rejtélye tartja mozgásban a cselekményt, és annyit mindenképpen a stáb javára kell írni, hogy a Last Resort az ezzel kapcsolatos tipikus, hitegető, lufival bűvészkedő, nesze-semmi-részről-részre-fogd-meg-jól bullshit helyett inkább koncentrál a karakterekre, és az adott epizódban épp aktuális szituációra. Legalább az első évadot mindenképp végignézem. 
Csak afféle geekes kötelességtudatból kezdtem bele, egyébként sejtettem, hogy nem lesz ínyemre a J.J. Abrams boszorkánykonyhájából legutóbb kikerült „mystery” sorozat sem. A tököm tele van már ezekkel a Flashforward és Alcatraz jellegű poszt-Lost agyrémekkel, amiknek a lapos karaktereit és sablonos sztoriszövéseit az írók a háttérben húzódó nagy rejtéllyel kapcsolatos információk lassú csöpögtetésével igyekeznek feledtetni – hátha a nézőt érdeklik az újra és újra halogatott válaszok annyira, hogy még egy unalmas epizódot átvészeljen miattuk. Aztán még egyet. Aztán még egyet. Részemről kösz, de a Losttal már átbasztatok egyszer, kétszer ugyanabba a szarba pedig nem lép az ember. Még a geek sem. A Revolutionben (a pilotot a vasemberes Jon Favreau rendezte) valami megmagyarázhatatlan okból odalesz az elektromosság, vele együtt minden technológia, és a civilizáció utóbbi úgy 100 éve. Másfél évtizeddel később az emberek kis csoportokban élnek, az egykori államok egy-egy területét uraló, egymással háborúzó milíciák igája alatt. A főszereplők ez utóbbiak elől menekülnek, birtokukban egy rejtélyes kütyüvel, ami visszahozhatja a világba az elektromosságot. A baj ott kezdődik, hogy a karakterek még papírvékonyak sincsenek, ráadásul többségükhöz pocsék színeszeket sikerült választani – élükön Tracy Spiridakosszal, aki ugyan mutatós, de más erénye nincs, és az ötödik részre már nagyon sok ruhát kellett volna ledobnia magáról, hogy a hatodikra is maradjak (nem maradok). Giancarlo Esposito az egyetlen, aki színészileg nyújt valamit, de rossz látni, hogy a Breaking Badből kilépve itt pazarolja a tehetségét. Összekuszált, „a múltban mindenki kapcsolatban állt mindenkivel” karakterviszonyok, teljesen hiteltelen élethelyzetek, felesleges töltelékszálak, unalmas sztori. Sajnos a fentebb példának hozott két, egyetlen évad alatt elkaszált sorozattal szemben ez egyelőre igencsak magabiztosan hozza a nézettséget, úgyhogy jó esélye van rá, hogy még sokáig folytatódjon. Szégyen. 
Egyértelmű „must see” volt az első pillanattól kezdve. Mármint, érted, Michael Chicklis egy ’60-as években, Las Vegasban játszódó gengszter/zsaru drámában, többek közt Nicholas Pileggi (Nagymenők, Casino) tollából… mi mást akarsz még az élettől? Annál inkább meglepő, hogy számomra a show-t színészileg és karakterileg eddig inkább a seriff és az őt alakító Dennis Quaid adja el. Chicklis frissen érkezik a szerencsejátékok városába, hogy gatyába rázza a maffia fél éve nyílt kaszinóját, Quaidet (testvérével és fiával együtt) pedig frissen nevezik ki a helyi őrs élére, miután elődje felszívódott. A show nyilvánvalóan kettejük egyre inkább elcsúnyuló kakaskodásáról szól majd, ami az első három rész után egyáltalán nem hangzik rosszul. Chicklis az a tipikus gengszter, akinek a néző könnyen megbocsát (kemény és szemét, de van szíve), Quaid pedig az a tipikus zsaru, akit könnyen megszeret (tökös és igazságos, gyorsan eljár a keze, és sosem felejt el gonoszul mosolyogni utána). Rosszfiú nemes beütésekkel, és jófiú rossz beütésekkel – ha jól egyensúlyoznak kettejük között, párharcukból akár valami nagyszerű is kisülhet majd. Majd. Mert a nagyságnak egyelőre inkább csak a lehetőségét látni, beteljesüléséhez egy kicsit több elegancia, atmoszféra és mocsok kellene. Sajnos nagyon olyan érzésem van, hogy ez tipikusan az a sorozat, aminek egy kábelcsatornához kellett volna kerülnie, mert kétlem, hogy egy CBS-nél az válhat belőle, ami válhatna, és ami szeretnénk, hogy váljon. Azért az első részek alapján így is rászolgált némi bizalomra és reménykedésre, a többit meg majd meglátjuk. 
Ezeknek az albán bűnözőknek nagyon nehéz a felfogásuk. Az ember azt hinné, az első rész eseményei megtanították őket arra, hogy Liam Neesonnal rossz ötlet baszakodni. De neeem, megint keménykednek, morcoskodnak, és a fegyverük ravaszát piszkálják, hogy halomra lövessék magukat vele. Lehet, hogy valami „shot by Neeson” fétisklub tagjai. Vagy tényleg csak hülyék. Ellenben a francia filmesek (élükön az író-producer Luc Bessonnal) nagyon is eszüknél vannak – rég megtanulták már jenki kollégáiktól, hogy ha egyszer jól el tudtak adni valamit, akkor alighanem ugyanolyan jól, vagy akár még jobban el tudják adni ugyanazt még egyszer.
De oké, lépjünk túl a testszagtól büdös pitching roomban világra hozott plot device banalitásán. Utána tényleg megkapjuk, amit akartunk, a rohangálást, a lövöldözést, a keménységet, a tökösséget, a csonttöréseket, a robbanásokat, a Neesont, vagyis ugyanazt, amit az első részben. Csak kicsit rosszabbul. Olivier Megaton nem tud olyan szépen, nyersen, oldschoolan rendezni, mint Pierre Morel (bár gondolom, A szállító 3. után ennyiért is hálásak lehetünk), minden egyszerű, de hatásos eleganciáért, ami utóbbinak spontán jött, előbbi remegő kamerával, kapkodó vágással fizet meg. Az Elrabolva nem akart trendi lenni, megfelelni, felülmúlni, csak simán baszott szórakoztató volt a maga faék egyszerűségében. A folytatás meg persze hozza a tipikus folytatáshibákat. 
Ahhoz képest, hogy egy-két váratlanul harsány, a műfajból kikacsintó poén ellenére a Looper milyen nyílegyenes és vérkomoly film, meglepő, amikor az egyik jelenetben Bruce Willis dühösen az asztalra csap, és közvetve az arcodba üvölti, hogy felejtsd el az időutazás logikáját és paradoxonjait, mert nem fontosak. Magyarul: csak élvezd a filmet, baszod. Később Willis tökig véresen, kezeiben géppisztolyokkal, háta mögött hullarakással indul – újabb – mészárlásra (a Die Hard 4 meg az Expendables 2 bekaphatja), úgyhogy nincs más választásunk, mint engedelmeskedni neki. Amit csak akarsz, Bruce, amit csak akarsz. 
Nagyjából a játékidő felénél jössz rá, hogy a Looper egy dráma. Ne aggódj, megkapod a fasza akciókat (Johnson pazar rendező), az izgalmas sztorit, a nagyszerűen felvezetett fordulatokat, sőt, még egy kis horror is bepislog itt-ott, és felsejlik az X-Mentől az Ómenen át a 12 majomig sok minden. De amikor egy egyedülálló anya, egy tenyeres-talpas, puskával hadonászó parasztlány (Emily Blunt) farmján belassul a cselekmény, egyszercsak megáll a szádban a popcorn, mert ilyen komplexre, színesre kimunkált karaktereket, ilyen súlyos, eldönthetetlen dilemmákat, és ilyen igazi, természetesen burjánzó érzelmeket nem sűrűn kapsz a kommerszben. 
Ülök a moziban, nézem A feláldozhatók 2-t, és nagyon nem tetszik, amit látok. Nem ér különösebb meglepetésként, elvégre már az első részért sem voltam oda, de egyszeri nosztalgiának a pongyola írás és a trehány rendezés ellenére elment. És ha már a nosztalgia volt benne a lényeg, gondoltam, nem járhatok rosszul a folytatással: még több ’80-as évekbeli arc boldog gyerekkoromból, még nagyobb nosztalgiaérzet. Csakhogy ezúttal a koncepció már az alapjainál darabokra hullik, és azon veszem észre magam, hogy az egész stábból egyedül Jean-Claude Van Damme jelenlétét élvezem. Mindenki más úgy csinál, mintha az egész egy nagy vicc lenne, és rájövök, hogy ezek a veterán muszklikirályok a szándékaikkal ellentétben nem rehabilitálják azt a stílust, amire cirka negyedszázaddal ezelőtt a karrierjüket építették, hanem temetik. És még csak nem is szépen, hanem ormótlanul, esetlenül, szégyenteljesen. De erről később.
De a Batman bűnbakká avatása nem csak a társadalmi-politikai körülmények (amik Ronald Reagen távozásával ismét megváltoztak – véletlenül pont az akcióműfaj átalakulása idején) figyelmen kívül hagyása miatt hiba, hanem azért is, mert addigra már több szög is volt az izomkolosszusok koporsójában. Mel Gibson verte be őket, illetve, még inkább, Bruce Willis, akit Stallone most sajátjaként ölel keblére A feláldozhatók-filmekben, pedig az ő hőstípusa pont drasztikusan más volt. John McClane (és Martin Riggs) olyan emberi, esendő és sebezhető volt, amilyenek Stallone és társai soha nem mertek, és nem is akartak lenni (maga John Woo is emiatt tartotta unalmasnak az akkori amerikai akcióhősöket). Belépett az átlagember: nem kellett már félisteni külsejűvé felpumpálódni ahhoz, hogy egyedül szállj szembe egy hadsereggel. (Minderről bővebben 
Nem is a stílust hozta vissza, hanem saját magát és a kortársait, őket viszont, el kell ismerni, roppant hatékonyan. 2005-ben egy lyukas garast sem adtam volna érte, hogy a Rambo és a Rocky újjáélesztése bármiféle sikerrel járhat, mégis bebizonyosodott, hogy van rá piac, és nem is feltétlenül kicsi és szeszélyes – elvégre azóta is veszi fel a hasonló produkciókat, és még egy egészen új brandet (A feláldozhatók) is támogat (bár láthatóan enyhülő hévvel). De itt kanyarodunk vissza a bevezetőhöz, ahhoz, hogy Stallone a legutóbbi filmmel saját létjogosultságát kérdőjelezi meg. És még csak nem is azért, mert a stáb több tagja is sokkal rosszabbul fest már a vásznon, mint anno Roger Moore az utolsó Bond-filmjében (Schwarzenegger különösen kiábrándító látvány, komolyan aggódtam a nyitójelenetben, hogy ha Terry Crews kicsit sokáig néz rá csúnyán, akkor összeesik), hanem mert pont azoknak a trendeknek fekszenek le, amiket befeszített bicepsszel, szúrós tekintettel szemen kéne köpniük. 
A feláldozhatók 2 akkor működhetett volna (egy kompetens íróval és rendezővel), ha leszarja mindezt, és egyszerűen egy tökös-dögös-kemény akciófilmmé válik, ami, szemben minden mai posztmodern trenddel, csakazértis komolyan veszi magát egy durva, kétórás zúzás erejéig (legalább annyira, mint az első rész). Akad ilyenre példa ma is, ott a Fast Five, ami a tavalyi év legszórakoztatóbb akcióorgiáját hozta. És még csak nem is kell a fináléját felemlegetni: megvan, ahogy The Rock üldözi Vin Dieselt a riói favelákban? Utóbbi leugrik egy tetőről, előbbi utána, ugyannak a bodegának az ablakán keresztül, mire Diesel lassítva, röptében fordul meg, hogy megnézze magának, miféle eszement bed máderfáker ront rá így. Ez a pár másodperc annyi gyönyörű, esszenciálisan ’80-as évekbeli erőtől, energiától és csodálatosan büdös tesztoszterontól duzzad, amiről az önmagán röhögő A feláldozhatók 2 összes akciójelenete együttvéve is csak álmodozhat. 
Hová tart mindez? A harmadik részben Clint Eastwood szövegkönyvének fele olyan beszólásokból áll majd, mint a „Make my day” és az „’Bout time this town had a new sheriff”? Harrison Fordnak egy akciójelenet közben kiürül a fegyvere, mire lekap a falról egy ostort, elbánik vele az ajtón épp berontó rosszfiúval, és cinikus félmosollyal megjegyzi, hogy „te akartál először lőni, mi”? Willis magára húz egy véres trikót, és „yippee ki yay motherfucker”-ezik? Schwarzenegger felváltva kiabálja, hogy „I’ll be back” és „I’m back”? Gyermekkorunk titánjai bohócokká lettek, és a közönséggel való összesomolygásuk azt a képzetet kelti, hogy erőlködve ragaszkodnak egy letűnt kor emlékeihez, tudván, hogy semmi másból nem tudnak profitálni, mert egyébként nem kellenek már a kutyának sem. Pedig ennyire azért nem lenne rossz a helyzet, csak ésszel és méltósággal kellene öregedniük a vásznon. 
A 2000-es évek legkiválóbb akciófilmjei közé sorolt trilógiát lezáró Bourne ultimátumot követően a kulcsfigurák kihátráltak Jason Bourne mögül, Paul Greengrass rendező után érthető módon Matt Damon is lelécelt; keresett színész ő, nem gyötri anyagi szükség, és ugyanazon figura negyedik alkalommal való eljátszása nem feltétlenül tartozik a visszautasíthatatlan felkérések közé. Ugyanakkor egy intenzív, pénzügyi természetű vízió kísértette szüntelen a Universal igazgatótanácsát, mert megvolt a sansz, hogy megcsinálhatják a 21. századi James Bondot, egy olyan sorozatot, ami hároméves periódusokkal dolgozva önjáróan elketyeg még minimum 15-20 évig, természetesen beleértve egy jól pozícionált rebootot is, kicsinosítandó a mérlegfőkönyvben szereplő aritmetikai halmazt.
John Hillcoat második amerikai filmje egy szórakoztató kudarc: látjuk, ahogy folyton próbálkozik, erőlködik, izzad, hogy a családi drámát, az akciódús gengsztertörténetet és a szesztilalom alatti vidéki Amerika grandiózus tablóját összegyúrja egy nagy, látványos, brutális, katartikus eposszá, és látjuk, ahogy lépten-nyomon elbukik. De közben élvezzük ezt az erőlködést, a képeket, az alakításokat, a nyersességet, a korszak megidézését, a karaktereket, a tűzharcokat. És nincs szívem azt mondani, hogy jobb lett volna, ha Hillcoat és írója, Nick Cave kisebb ambíciókkal áll neki a Bondurant-fivérek igaz történetének vászonra adaptálásához – elvégre inkább akarjunk nagyot, és bukjunk el, mint hogy eleve beérjük az átlagossal. 
A Fékezhetetlenben minden jó (nájsz), csak semmi nem annyira jó (grét), mint lehetne, mint amit ettől a gárdától és témától elvártunk volna. Kivéve egyvalakit: a film kellemes meglepetése pont a kakukktojás Shia LaBeouf, aki nemrég bejelentette, hogy felhagy a nagylóvés hollywoodi filmekkel, és inkább a művészi szabadságot nyújtó függetlenek felé veszi az útját – ami akkor még röhejesnek hangzott, de látva, hogy egész korrektül felnőtt Jack Bondurant szerepéhez, talán mégsem a legrosszabb ötlet, ami valaha eszébe jutott. 
Conan the Barbarian #7
Ha a cím hűbb lenne a sztorihoz, valahogy így hangzana: Godzilla and Co. Vs. Tough Motherfuckers. Igen, az IDW nemrég indult óriásszörnyes-kommandós sorozata az év egyik legfaszább gulity pleasure-ének ígérkezik. A kiindulópont banálisan egyszerű: adott egy maréknyi keménycsávó (és egy keménycsaj), többnyire kinyírhatatlan, szuperprofi exkatonák, akik mind elveszítettek valaki fontosat az életükben, köszönhetően a világot járó, és azt folyamatosan felforgató, gigászi várostaposók miatt. Most azt mondják, ami elég, az elég, ideje kinyírni a nagyra nőtt rohadékokat. Miközben a fél világ attól retteg, hogy melyik monstrum melyik várost használja legközelebb átutazási pontnak, ők felfegyverkeznek, és áruba bocsátják szakértelmüket: 7 milliárdot kérnek a Föld vezetőitől óriásszörnytetemenként – hé, valamiből finanszírozni kell a vadászatot. Swierczynski felsorakoztatja a Godzilla-filmek szinte minden valamirevaló mellékszereplőjét, Anguirustól Kumongán és Rodanon át Battráig – és még csak három résznél tartunk. Természetesen faltól-falig akció az egész, szimpatikus, szórakoztató, over-the-top faszág rohamozó gigalények elől autóval meneküléssel, felrobbanó tűzhányóban csapdába ejtett szörnnyel és akkora fegyverekkel, amiket Schwarzenegger és Stallone együtt sem tudnának felemelni. Swierczynski meg sem próbál melodrámázni, de van annyira tehetséges író, hogy a frappáns dialógusok és bazinagy akicók közé csempésszen egy-két olyan pillanatot, ami a főszereplőket tényleg emberekké teszi, nem csak az óriásszörnyek árnyékában botladozó ágyútöltelékekké. Simon Gaze rajza pedig jó párja a forgatókönyvnek: nyers, tökös, grandiózus, lendületes, hatásos.
Ej, ej, ez a Brian Wood, éppen az előbb méltattam, erre tessék… A The Massive egy nagyon furcsa képregény. Az első két rész után még nem tudtam, mit gondoljak róla, nem értettem, mi ez az egész, mit akar vele az író történetileg, műfajilag, stílusilag, nem értettem, hova, hogyan, miért… félreértés ne essék, most, a harmadik után sem értem. De annyit már tudok, hogy egyszerűen frusztráló az egész. Az emberi civilizációt kivéreztetett globális környezeti katasztrófák egész sora után vagyunk, amikor egy pacifista, zöld aktivista csoport tagjai járják a kalózokkal teli tengereket, hogy rábukkanjanak elveszett testvérhajójukra, a Massive-ra, és megtalálják a világot romba döntő kataklizmák okát – ez utóbbit egyébként inkább csak a tartalomleírásból meg a recap page-ekből tudjuk, a szereplők közt nem kerül szóba. És ez csak egyike azoknak az apró irritációknak, amikkel a képregény telis-tele van. Az, hogy mi a szerepe egy környezetvédő aktivista csoportnak a világvége után, érdekes koncepció, csak épp nem tudunk meg róla szart sem, mert a szereplők eddig nem csináltak semmit azonkívül, hogy keresték a Massive-ot. Amiről szintén nem tudunk semmit, fogalmunk sincs, kinek mit jelent a hajó, illetve annak legénysége, miért fontos, hogy megtalálják – így aztán a kutyát sem érdekli, hogy megtalálják, vagy sem. És ha a Massive csak egy McGuffin? Oké, de akkor mihez kell? Mi a sztori, mik a konfliktusok, kik a karakterek? Mert róluk megint csak nem tudunk semmit, mindenki egydimenziós, van, aki még annyi sem. Wood szerkezetileg jól összerakta a képregényt, ahogy a jelenetek követik egymást, ahogy megszakítják a folyamatosságukat a múltbeli eseményekre kitérő flashbackek, az mind kifogástalan, ahogy a rajz is tetszetős, még ha kicsit túl tiszta, túl steril is – csak ebből a szép vázból hiányzik a lényeg, az érzelem, az ember, a történet, hiányzik minden, ami rávehetne arra, hogy folytassam. Unalmas. Homályos. Érdektelen.
Ez és a Revival (ld. lentebb) a példa rá, hogy a zombi/vámpírtéma kimeríthetetlen. Történjen akármi, zúgjon akármilyen divathullám, mindig akad majd egy-két író, akinek eszébe jut egy viszonylag új koncepció, amin keresztül megközelítheti a témát*. Ha az megvan, onnantól kezdve már CSAK jól kell megírni. Dan Abnettnek ez is sikerült: a The New Deadwardians 1910-ben játszódik, a zónákra felosztott Londonban és környékén, évekkel azután, hogy az emberiség győztesen került ki egy élőhalottakkal vívott háborúból – épphogy. A mérleg nyelvét úgy sikerült maguk felé billenteniük, hogy egy kísérleti szérummal szintén élőholtakká tették katonáik egy részét – pontosabban vámpírokká, akiket a zombik nem tudtak olyan könnyen megölni, és zombivá változtatni. A képregény idejére így egy olyan társadalom alakult ki, amiben emberek és vámpírok egymás mellett élnek (utóbbiak gondosan elfojtva szomjukat), elkerítve a világ többi részétől, amiben a zombik szabadon csoszognak. A főszereplő egy Suttle nevű vámpírnyomozó és háborús veterán, akinek egy egészen új és rejtélyes módszerrel meggyilkolt vérszívó ügyében kell nyomoznia. Abnett sorozata egy jó arányban kevert krimi-dráma-horror mix, aminek fókuszpontjában az ember, a kor- és a társadalmi rajz áll. Az, hogy hogyan működik egy ilyen civilizáció, hogyan élik meg a benne élők a társadalmi, illetve ember-vámpír különbségeket, és hogyan éli meg egy egykori ember azt, hogy már a szó szoros és átvitt értelmében sem „él”. Suttle, mint vámpír, nem érez, nincsenek vágyai, érzékei, nem élvezi a bor ízét, a nő érintését vagy akár a nyomozás izgalmát – és még csak szomorú vagy csalódott sem tud lenni mindezek miatt. Nem él, csak „létezik” – de azt örökké. Abnettnek nagyon jó érzéke van a világ kidolgozásához, az apró részletekhez, amikkel gazdaggá, élethűvé teszi. Mint az, ahogy a gyászoló vámpírok – lévén, sírni képtelenek – könnyeket festenek az arcukra, vagy mint az örökösödés problémája egy olyan világban, amiben az emberek többé nem halnak meg. És bár Cubard rajzai első blikkre túl merevek, hidegek és kidolgozatlanok, idővel rájössz, hogy pont így tökéletesek, pont így ragadják meg a The New Deadwardians egész társadalmi-emberi horrorjának a lényegét.
Elsősorban a borítókon látható „rural noir” felirat vonzott az Image új sorozatához (a lelkes külföldi kritikák mellett), de azt most, a második rész után még kevésbé tudom mire vélni, mint először. „Rural”, az oké, talán még egy leheletnyi noir-vonást is bele lehet látni, de egyébként lófaszt, ez kérem kőkemény, zsigeri horror. Zombis ráadásul, de ne, még ne hagyd abba az olvasást, nem a The Walking Dead hullámain akarnak lovagolni az alkotók, ez megintcsak a téma egy újfajta megközelítése – ha mindenképpen dobozolni kell, akkor inkább tűnik úgy, mintha az Állattemető nyomdokain járna. Egy kis wisconsini városkát elbarikádoznak a külvilágtól, miután egy megmagyarázhatatlan, járvány, avagy „biológiai állapot” üti fel a fejét: a holtak nem maradnak holtak. Nem lesznek agyevő, csoszogó, fejbelövendő gusztustalanságok sem, látszólag megőrzik korábbi személyiségjegyeiket, emlékeiket, de persze mind tudjuk, hogy a képlet nem lesz ilyen egyszerű… Tudják a városka lakói is, hogy nincs ez így rendben. Pl. Dana, a helyi seriff lánya ÉS beosztottja, aki egy nyomozás során kénytelen azzal szembesülni, hogy saját nővére is élőhalottá vált. Seeley gyönyörű magabiztossággal építi a sztorit: Dana fia reggel egy szellemszerű lényt lát, aki a nevét suttogja, éjjel hátborzongató üvöltés szűrődik ki a fák közül, elhangzik egy-egy megjegyzés itt, történik valami furcsaság ott, emitt egy kis vér folyik, amott ömlik, és közben fokozatosan mélyülnek a karakterek, még olyan mellékszereplők is, akik jelentéktelennek tűntek az elején. Annyi hasonlóság mindenképp van a The Walking Deaddel, hogy gore ide, horror oda, sorsok, életek, érzelmek állnak a középpontjában – azzal az izgalmas plusszal, hogy míg Kirkman sorozatában készen kapjuk a jól ismert körítést (zombiapokalipszis), itt valami egészen újjal szembesülünk, aminek a szereplőkhöz hasonlóan nem tudjuk a játékszabályait. Mike Norton rajzai nagyszerűek, a realisztikus stílust követik, egyszerű, de hatásos panelszerkezetekkel és beállításokkal, rendkívül kifejező mimikákkal – tökéletesen passzolnak Seeley írásához. Ritka gyöngyszemnek tűnik a Revival, már most megkockáztatom, hogy az év legjobb új sorozata a Saga mellett.
Szeretem Michael Avon Oeming stíluást, már azóta, hogy megismerkedtem vele Brian Michael Bendis Powersében. A szögletes, rajzfilmes vonások házassága a nyers, durva ábrázolásmóddal valami egészen egyedi atmoszférát szül, amihez ugyan találunk hasonlókat a piacon, de az övé valahogy más, mint a többi. És ha akarja, márpedig ebben az új sorozatában többször is akarja, a képei egészen rémálomszerűnek tűnnek. Főleg az itteni kékes-fekete színalapokkal, amikbe harsány kontrasztot képezve szivárog be valami vörös. Vér. Vagy a jelmezes főszereplő. A The Victories ugyanis egy felnőtteknek szóló szuperhőstörténet, ami egy rettenetesen, borzalmasan, elviselhetetlenül, hihetetlenül, hű, de még mennyire, hogy, és különben is, gonosz, mocskos, sötét, velejéig korrupt és bűnös várospöcegödörben játszódik. És itt Oeming, mint író, azonnal látványos kudarcot vall – már a legelső oldalon. Egy vértócsa közepén fekvő döglött csótány körül rajzanak legyek és férgek, a narráció pedig közli mindazt a városról, amit az előbb leírtam. Ritka, hogy egyetlen oldalt olvasok el egy képregényből, és MÁRIS kurvára unom. Később sem lesz jobb: „If these city lights were a living thing, it would be a sinful priest on the edge of killing himself, or seeking some vague redemption.” És ez még csak az ÖTÖDIK mondat. Urunk, irgalmazz. Ilyen súlyosan giccses, melodramatikus szavakkal nem lehet visszakézből pofán vágni a képregényt épphogy kinyitott olvasót. Ebbe a legrosszabb formájában lévő Frank Millernek is beletört volna a keze. Így megy ez tovább: erőltetett narráció, okoskodó sztori (ölhet a szuperhős, vagy sem), csikorgó dialógusok. A rajzok tényleg jók, de önmagukban nem érik meg a szenvedést.
Úgy éreztem magam, mint tavaly a 
És Timur Bekmambetov ahhoz ért, azt meg kell hagyni (a többi meg jól láthatóan nem is érdekli). A film mindössze abban a két-három jelenetben működik, amiben a rendező szokása szerint jó messzire elhajítja az agyát, és a valóság talajától olyan bődületlen pimaszsággal és merészséggel elrugaszkodó, olyan pofátlanul túlpörgetett, véres akcióorgiát szabadít el (mint a vágtató lócsorda kellős közepén vívott, totális campbe szédülő élethalálharc), hogy arra a kis időre elfelejtjük, hogy az egész nem ér szart sem. 
Animal Man #12/Swamp Thing #12
Mark Crilley a Dark Horse Presents MySpace verzióján debütált a Brody’s Ghost sorozatának három rövidebb sztorijával, és azután sem siette el a dolgot. Évente egy füzettel rukkolt elő, ezúttal ugyan már nyomtatott formában, ugyancsak a Dark Horse égisze alatt. Az első ránézésre átlagos amerimanga alapötlete sem túl eredeti: a nem túl távoli jövőben egy meg nem nevezett metropolisz utcáin él céltalanul a munkanélküli Brody, aki időnkénti utcazenével keresi meg a napi betevőt, amíg egy nap megpillant egy (mint később kiderül) igen kellemetlen természetű szellemet. A 16 éves korában leukémiában meghalt Talia azonnal kullancsként akaszkodik az első élőre, aki látja és hallja őt, mivel csak akkor hagyhatja el ezt a világot, ha kideríti a város utcáit járó sorozatgyilkos (Penny Murderer) kilétét. A folyamatos presszió hatására Brody végül vonakodva beadja a derekát, és a nyomozás során hamarosan belebotlik egy másik szellembe, a sintó templomhoz kötött Kagemurába, aki elkezdi a fiú pszichikai kiképzését, ami nélkülözhetetlen eszköz a gyilkos megtalálásához. Mint említettem, a protagonista-aki-látja-a-holtakat koncepció már eléggé el lett használva az utóbbi évtizedben filmben, tévében és képregényben egyaránt, de itt az apró ötletek (hogyan ugráltatja Talia Brodyt kénye-kedve szerint, a szamuráj mester nyolcvanas évek kung-fu filmjeit idéző kiképzése), a jól megírt dialógusok, a humor és a dráma megfelelő adagolása és a főszereplő egyértelmű karakterfejlődése, ahogy egyre céltudatosabban képes irányítani a saját életét, elviszik a hátukon a javarészt fekete-fehér képregényt. Kellemes olvasmány, az eddig csak független sztorikat jegyző (Akiko, Miki Falls) szerző nem véletlenül találta meg a helyét a Dark Horse istállójában. Érdemes egyébként a Midnight Train and Other Tales-el kezdeni, a négy rövid sztori elég jól megágyaz a kíváncsiságnak a folytatáshoz...
A francba Geoff Johnssal, James Robinsonnak kellett volna adni a Justice League-et. Az Earth 2 alapján legalábbis biztosan. Ez a sorozat az új 52 második hullámába tartozik (ahová Morrison Batman Incorporatedje), ami nem tavaly szeptemberben, hanem pár hónappal később indult, és a Worlds’ Finesttel párban ennek a második hullámnak a legjobbika. Valójában ez egy alternatív világbeli JLA sztori – Superman, Batman, Wonder Woman és a többi nagy hős ebben az univerzumban mind életét adta egy gigászi földönkívüli invázió megfékezésekor, de most persze újabb, a korábbinál is nagyobb fenyegetés üti fel a fejét, és a Földnek új bajnokokra van szüksége. Robinson az aranykorbeli DC-karaktereket húzza elő, fiatalítja és porolja le: Alan Scott a Zöld Lámpás (huszonéves és meleg – ez volt a nagy beszédtéma az X-Menbeli homoszexuális házasság mellett két-három hónappal ezelőtt), Jay Garrick a Flash és Al Pratt az Atom. Ahogy Johns Justice League-je, ez is egy tipikus, csapatösszeszedős szuperhőssztori, csak Robinson sokkal jobban írja: a karakterek nem idióta, nagyzoló seggfejeknek tűnnek, hanem hús-vér embereknek, akiknek a száját fennhéjazó tahóságok helyett értelmes mondatok hagyják el. Nem mintha karakterközpontúsággal lehetne vádolni az egyébként elég gyors sodrású, és szépen megrajzolt képregényt, de annyira bőven van személyiségük, motivációjuk, problémájuk a szereplőknek, hogy együtt tudjunk érezni velük. És egyszerűen az egésznek jó a dinamikája, a szerkezete az atmoszférája – amolyan oldschool stílusú szuperhőscomic, és klasszikus ugyan soha a büdös életben nem lesz belőle, de mégis, ha minden pályatársa legalább feleennyire jó lenne…
Talán az egyik leginkább a kollektív tudatalattiba ivódott mese a Grimm testvérek történetein túl L. Frank Baum Óz, a nagy varázslója, melynek elemei úton-útfélen visszaköszönnek filmekben (az utolsó blaxploitation filmek egyikében, a The Wiz-ben Diana Ross játszotta Dorothy-t és Michael Jackson a Madárijesztőt), képregényben (Bill Willingham Fables-ében Ozma, Óz hercegnője a Tizenharmadik Emeleti Boszorkányok vezetője), könyvben (a Pride and Prejudice and Zombies mintájára megírt The Undead World of Oz) és tévésorozatokban (a legutóbbi feldolgozás az akkor még Sci-Fi Channel Tin Man-je). Ezúttal az első képregényes Angelo Tirotto próbált szerencsét az Image-nél egy napjaink amerikai kisvárosába helyezett sztorival: Dee öt év távollét után érkezik vissza Los Angelesből a kansasi Emeraldsville-be, szülei temetésére, akik egy szinte semmiből érkezett tornádó rombolása miatt vesztették életüket. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, az unalmas kisváros lakóinak kedélyét hamarosan brutális gyilkosságok borzolják fel, Dee pedig legjobb barátnője, Lizzie és Frank seriff segítségével kénytelen szembenézni egy olyan gyilkossal, aki nem ebből a világból származik és legkevésbé sem kendőzött gyűlöletet táplál azok iránt, akik ötven évvel ezelőtt keresztülhúzták a számításait. Richard Jordan is kezdő a képregényiparban, eddig leginkább concept art-okat készített Doctor Who és Sega játékokhoz, de úgy tűnik, istenadta tehetsége van atmoszférateremtéshez, realisztikus ábrázoláshoz és a véres, naturális jelenetekhez, így tökéletes választás volt egy misztikus horrortörténethez. Ki gondolta volna például, hogy a szárnyas majmok lehetnek félelmetesek is? Ha ezt a képregényt elolvasod, bizonyosan más szemmel fogsz nézni a páviánokra a majomházban...
Vannak olyan grafikusok, akiknek egyedi stílusát a munkájukra vetett első pillantás után azonnal felismerjük, mint például Mike Mignola, Alex Maleev, Frank Quitely, Leinil Yu, John Romita Jr vagy a hozzájuk képest ősrégi motoros Richard Corben. Utóbbi underground képregényekkel kezdte (Grim Wit, Slow Death, Fever Dreams), majd nyakig merült a pulp horror és sci-fi magazinok (Creepy, Eerie, Vampirella) mocsarába a hetvenes években, onnan pedig egyenes út vezetett a legendás Heavy Metal oldalaira. Sosem igazolt le nagy kiadókhoz, mindig szabadúszóként dolgozott és még olyan nevek is méltatták munkásságát, mint Alan Moore, H. R. Giger és Guillermo del Toro. A legújabb munkájában újra a cseh származású Jan Strnad a bűntársa, és egy klasszikus Poe és Lovecraft által inspirálta toposzt járnak körül, a gonosz intelligenciával rendelkező, enyészet uralta élő kastélyt, amit pogány vérrel tápláltak, gyomra pedig szörnyű rémségeket rejt. A történet és a látványvilág klasszikus Hammer horrorra emlékeztet: az Újvilágba szakadt nagybácsi érkezik vissza Ragemoorba, hogy megszerezze unokaöccsétől a birtokot a magával hozott szélhámosnő segítségével, hiába inti az ifjú Herbert, hogy a kastély még egyszer nem fogja elengedni. A várakozásoknak megfelelően megkapunk mindent, amit egy hatvanas években gyökeredző horrorsztori csak nyújthat: eszement lord, vízköpők, megelevenedett falak, mutáns páviánok, rovarember szolgák és lovecrafti csápos rémek. Corben darabos, durva alakjai és a Mignolaéval vetekedő tehetsége, ami a szörnyetegek életrekeltését illeti, utánozhatatlanul egyedi ízt ad a képregénynek, happy endre pedig természetesen hivatalból nem számíthatunk. Nagyra becsülöm Futaki teljesítményét is a Severed-ben (még ha a történettől nem is voltam elájulva), de Corben itt sok évtized tapasztalatának előnyével indul, és látványos győzelmet arat. Ha csak egy horrorképregénynek adsz esélyt a 2012-es év terméséből, akkor az a Ragemoor legyen (a Locke & Key után, amit még sokszor fogunk reklámozni a Geekz hasábjain... igaz, Csaba?).
Ah, végre. Ez a sorozat nem muzsikált túl jól az utóbbi években, hiába próbáltak meg mindent az írók, Ed Brubakertől Matt Fractionön át Kieron Gillenig, hiába hajigáltak be a mutánsok életébe mindenféle high concept eseményeket (Schism), általában lapos maradt, és csak takaréklángon égett – főleg az X-franchise néhány egyéb címéhez képest (Wolverine and the X-Men). Sajnos nem hiszem, hogy a tavaly újraszámozott széria 16. része egy komoly és tartós minőségi ugrás első jele, sokkal valószínűbb, hogy csak egy egyszeri csoda – de a francba is, a lényeg az, hogy régóta szórakoztam ilyen jól egy Uncanny X-Menen. A sztori úgy tie-inje a Marvel jelenleg futó nagy nyári eseményének, a többnyire dögunalmas Avengers Vs. X-Mennek, hogy alig van bármi köze hozzá. A Főnix erejével felruházott öt mutáns (Küklopsz, Emma Frost, Magik, Kolosszus, Namor) Sinisterrel száll szembe, aki – naná – veszélyesebb, mint valaha. Kreált magának egy földalatti Londont Alaszkán, benépesítette azt a saját klónjaival, és a Főnix hatalmára van szüksége ahhoz, hogy hatalmas gépezeteit működésbe lendítse. Küklopsz és társai felveszik a kesztyűt: totális háború tör ki az öt X-Men tag és Sinister Londonja között, Gillen pedig úgy hajigál bele az intenzív, lendületes, faltól falig akcióba teljesen őrült és elszállt ötleteket, mintha Jason Aaron íróasztaláról lopkodott volna jegyzeteket. Sinister kastélyát egy Krakoa viszi a hátán, az óriásméretűre nőtt Kolosszust a saját testüket feltöltő és felrobbantó Gambit-klónok bombázzák, Emma Frostot mutáns tehenek és búzaszálak (!) támadják meg. Egyszerűen túl jó ez ahhoz, hogy igaz legyen, és mégis igaz: Acuna képei nagyszerűek, elevenek, a cliffhanger pedig a maga pofátlan egyszerűségében briliáns, és egy hasonlóan remek folytatást ígér. Remélem, be is tartja az ígéretét. 
Börtönregény
Ennél tébolyultabb, agyamentebb, elszálltabb, gúnyosabb filmet aligha fogsz látni idén. Hogy is lehetne jellemezni? Kb.: bizarr háborús-akció-dráma-vígjáték-szatíra izé. Ez így, mint műfaji meghatározás, mehet is hozzá a lexikonokba. Nem csoda, hogy a 2010-es Velencei Filmfesztiválon a Quentin Tarantino vezette zsűri hozzávágta az Ezüst Oroszlánt. Az Egy őrült szerelem balladája egy, a spanyol polgárháború idején induló, de onnan nagyot lépő, egy komplexusos, szerencsétlen szomorú bohóc és egy arrogáns, erőszakos vidám bohóc szerelmi háromszögbe zárt rivalizálására kihegyezett mozgóképes őrület, ami ritkán látott magabiztossággal és hatásossággal rángatja a nézőt az emocionális skála legkülönfélébb pontjain át. Az egyik pillanatban még naiv, bájos és vicces, a következőben kegyetlenül véres és brutális, a harmadikban meg mindez egyszerre. A meglepően monumentális zárlatba torkolló, folyton a tragikum és a komikum közt ingadozó sztori végül ezeket az ellentmondásos elemeket összegyúrja egy nagy, gyönyörű, ellenállhatatlan GROTESZKbe, hogy a néző köpni-nyelni nem tud. Tipikus utálod-vagy-imádod mozi, de hogy nehezen felejthető élmény, az egészen biztos. 
A skandináv krimik nagyon hasítanak az utóbbi években, itthon is, és a tengerentúlon is. Jo Nesbónak különösen jól megy a szekere, Fejvadászok című könyvéből nem csak a norvégok készítettek sikeres adaptációt, de természetesen Hollywood is ott matat már a spájzában. A sztori egy alacsony, ezért kisebbségi komplexussal küszködő céges fejvadászról szól, aki mellékesen méregdrága festményeket lop, és aki egy veszélyes zsoldos csúnya ügyébe keveredve kénytelen fájdalmas, hosszú és kíméletlen vesszőfutásra indulni. Morten Tyldum filmje egyfajta szenvedéstörténet: olyan sűrűn és olyan mennyiségben ömlik a szar a szerencsétlen főhős nyakába, olyan reménytelenül vágtat egyik katasztrofális, gyilkos és véres szituációból a másikba, hogy arra már Chuck Norris is azt mondaná, jól van már, bazmeg, lőjetek le, és legyen vége. Szenzációsan rendezett thriller a Fejvadászok, olyan iszonyatos tempót diktál, olyan fantasztikus érzékkel, hogy még a szürrealitás határán táncoló sztorielemeken (pitbull, kamionkarambol) sincs időd fennakadni. És ami a legfontosabb, az akciók minden túlzása ellenére átélhető az egész, mert érdekel minket, hogy mi lesz a főhőssel: egyszerű, de jól megírt karakter, akiért lehet szorítani, mert van egyénisége, van benne spiritusz, nem csak egy hanyagul felskiccelt átlagjoe, akivel azért kell szimpatizálnunk, mert valami sztár játssza. 
Ha Pavlov kutyája a csengetés után nem kaját kapott volna, hanem Luc Besson produkciót, egy idő után nem nyálelválasztás indult volna meg, hanem csengőmarcangolás. Így vagyunk ezzel mi is: amint meglátjuk a plakáton Besson nevét, máris fintorgunk, és fordulunk el. Jó, ott van a Taken, de az csak egy. Jut rá megszámlálhatatlan selejt. A Lockout a legújabb. Olyan pofátlan lenyúlása John Carpenter Menekülés New Yorkból-jának, hogy az már nem is vicces. A főcímben feltűnő „Original Idea by Luc Besson” felirat ellenben frenetikus. Visszatekintve, azon szórakoztam a legjobban. A feleslegesen terjengős felvezetéstől a 10 kilométerről látható „ki az igazi rosszfiú” fordulaton át az olcsóságtól bűzlő, unalmas akciójelenetekig, minden rossz. Minden. És olyan botrányosan pocsékul van vágva az egész, hogy filmes egyetemeken esettanulmánnyá kéne tenni. De mint oly sokszor a rossz filmek esetében, most is az a legbosszantóbb, hogy minden ordító negatívuma ellenére van benne némi spiritusz – egy érdekes karakter itt, egy jó ötlet amott, egy tökös Guy Pearce, aki el tudná adni magát a szerepben, ha hagynák neki. De persze nem hagyják: ez egy Luc Besson produkció. A csengő darabokban van.
Így 2012-ből visszatekintve már nincs különösebb jelentősége ennek a sztorinak Batman történetét, illetve történelmét tekintve, de 2006-ban nagyon is volt. A Face the Face kijavított, elsimított, rendbetett, megnyugtatott. Kellett. Az azt megelőző években az írók nagyon látványosan próbálkoztak változtatni a főszereplő világán, és olyan sötétté, komorrá tenni azt, amennyire csak lehetséges. Gordon felügyelő nyugdíjba vonult (Officer Down), Bullockból öngyilkosságra hajlamos magánnyomozó vált (Gotham Central), maga a Sötét lovag pedig, hogy is mondjam csak, egy elviselhetetlen seggfej lett. 
A Face the Face elsődleges feladata az volt, hogy (újra)bemutassa az utazásai után visszaért főszereplőt – a többi szinte csak körítés. Robinson törte meg azoknak az íróknak a sorát, akik egymást próbálták felülmúlni Batman halálpesszimista ábrázolásával, és jó érzékkel prezentálta a fentebb említett Batman-camp és Batman-asshole közti arany középutat. A főhős továbbra is egy sötét, könyörtelen árny az éjszakában, de társait és barátait emberhez méltón kezeli, ne adj Isten, érezteti feléjük tiszteletét, megbecsülését és szeretetét.
úton akar járni, az igazságért akar harcolni, ugyanakkor vonzza az erőszak, a sötétség világa, és nem képes személyiségének ezt az agresszívabb aspektusát eltüntetni. Így végül inkább teljesen „visszafogadja” azt. Fizikai értelemben is.
Bár a Pókember 3-mal a Sony nem égett akkorát – sem anyagilag, sem kritikailag – mint a Batman és Robinnal a Warner, miután éveken át hiába próbálták tető alá hozni a negyedik részt, ők is úgy döntöttek, hogy rebootolják a franchise-t, és hasonló megközelítést választottak hozzá. Marc Webb új verziója komolyabb, emberközelibb, földhöz ragadtabb – átélhetőbb (még a fantasztikusan megvalósított hálóhintázás is). 
A többi színészt is jól válogatták össze: Martin Sheen (Ben bácsi) és Sally Field (May néni) hús-vér emberek, nem csak üres plot device-ok, Dennis Leary (Stacy kapitány) határozott, kemény, szimpatikus (és hozzá kapcsolódik a film legjobb poénja), Rhys Ifans (Curt Connors) izgatott, szenvedélyes elegáns tudós. Az ő karaktere sajnos jobban működik Gyíkké alakulása előtt, mint után, aminek több oka is van, a lény designjától a viselkedéséig és személyiségéig – a tudathasadásos sztorielem messze nincs megfelelően kidolgozva.