filmkritika

Filmkritika: INVÁZIÓ (The Invasion, 2007) *

A bukás rendezőjének bukásában Nicole Kidman botorkál a testrablók között. Hazai bemutató: 2007. november 15.

2005 nyarán jelentette be Joel Silver über-producer The Visiting című filmtervét. A Warner sajtósai annyit árultak el a tuti blockbusterről, hogy a főszereplő Nicole Kidman és Daniel Craig, Oliver Hirschbiegel (A bukás) a rendező, a forgatókönyvet pedig David Kajganich írja. Azt viszont ügyesen titkolták (előttem is), hogy a sci-fi nem más, mint Jack Finney A testrablók támadása című könyvének immár negyedik feldolgozása.

Aztán a Visiting várva várt 2006-os bemutatója nagy megdöbbenésre elmaradt. Silver annyira csalódott a leforgatott anyagban, hogy kirúgta Hirschbiegelt, és szerződtette a Wachowski testvéreket (igen, azokat a Wachowski testvéreket), hogy üssenek össze rövid úton egy új szkriptet. Ősszel újra összetrombitálta a stábot, amely James McTeigue  (V mint vérbosszú) helyettes rendező vezetésével egészen 2007 januárjáig dolgozott a reshoot-okon.

Az immár The Invasion címre hallgató film végül 2007 augusztusában került az amerikai, és alig néhány napja a magyar mozikba. Brutálisan megbukott, a befektetett 80 millió dollárral szemben 15 milliós bevételt hozott. És ami sokkal rosszabb: az Invasion a silány, inkoherens, felesleges remake-ek tárházát gazdagítja, amelynek sosem lett volna szabad zöldlámpát kapnia (kíváncsi vagyok, vajon Hirschbiegel rendezői változata valaha napvilágot lát-e. Én vevő lennék rá).

A testrablók történetének első, fekete-fehér, szélesvásznú filmváltozatát Don Siegel rendezte 1956-ban. Az Invasion of the Body Snatchers (1956) B-filmnek indult, de olyan hatásosan sikerült (tényleg, érdemes megnézni - ráadásul mindössze 80 perces), hogy az évek során klasszikussá nőtte ki magát. A sztori egy kisvárosi orvosról szól, aki rádöbben, hogy barátait, rokonait érzelemmentes hasonmások váltják fel. A fináléra egyedül találja magát a csőcselékkel szemben, amelyek az M - Egy város keresi a gyilkost mintájára űzik-hajtják a hegyeken át. Siegel testrablóit szokás a kommunistákkal azonosítani, de a filmnek az a titka, hogy nincs egyértelmű megfejtése. Lehet, hogy éppen hősünk a más, a kommunista, akit egyéni nézetei miatt üldöz a felbőszült, konformista WASP-tömeg.

Philip Kaufman, aki valaha zseni volt, most meg Függőség-szintű szarságokat rendez, 1978-ban forgatta azonos című remake-jét. Szívemhez ez a felkavaróan nihilista változat áll a legközelebb. A remake az ötvenes évekbeli sztorit nagyvárosi környezetbe helyezi, és Az elnök emberei stílusában, az X-akták előképeként kormányszintű paranoiával ötvözi. Donald Sutherland, Jeff Goldblum, de még Mr. Spock is kimagaslót alakít. Kaufman filmje különleges - és különlegesen nyomasztó - mestermű; minden perce emlékezetes. Ami nem mondható el az Abel Ferrara rendezte olcsó 1994-es változatról (Body Snatchers), amelyben az ismerős cselekmény átkerül egy katonai bázisra, míg a hősnő egy tinilány lesz (a hamvasan szexi Gabrielle Anwar). Akadnak hatásos momentumok, de jellegzetes Ferrara-filmként ez is sokszor hajlik gagyiba.

Ebben a legújabb, negyedik változatban hősünk egy washingtoni pszichológusnő (Kidman), egyedülálló anya, aki munkája során egyre több mániákus pácienssel találkozik. Furcsamód mind azt állítják, szeretteiket kicserélték. Craig játssza a dokit, aki egyetlen támasza a bajban. Kajganich néhány tudományosnak vélt kiigazítással színesíti Finney történetét, így növényi gubók helyett űrbéli baktériumot kapunk, amely az REM-ben fertőzi meg a gyanútlan embereket, és hát mit is szépítsük: utat enged a happy endnek, mikor Kidman fiát baktérium-rezisztenssé teszi.

Az Invasion legnagyobb hibája, hogy összemossa a klasszikus testrablós sztorit a kétezres években divatos lebutított zombifilmekkel. Míg Don Siegel eredetijében a testrablók látszatra semmiben sem különböznek tőlünk, sőt: baromi meggyőzőek intellektuális síkon is, addig itt egy kiábrándítóan gagyi zombihordát kapunk, és olyan fordulatokat, amelyek legfeljebb egy horror-újszülöttnek mondhatnak újat. Az akciójelenetek siralmasan generikusak, a CGI-effekteket "szebbet hányok" kategóriába sorolnám. Az egyetlen használható jelenet egy asztali beszélgetés a világ pillanatnyi helyzetéről - de a film szövetébe ágyazva ennek sincs semmi értelme. Kidman és különösen Craig maga is zombiként, minden meggyőződés híján botladozza végig a cselekményt.

Kár ezért a filmért, és különösen kár a több mint tehetséges Hirschbiegel amerikai bemutatkozásáért. A pasi most bizonyosan jó darabig be nem teszi lábát Hollywoodba. Ugyanakkor nem sajnálom túlságosan se őt, se társait, hiszen istenüket kísérették, mikor olyan sztorival kezdtek, amely két klasszikus (Siegel, Kaufman) és egy egész jó (Ferrara) feldolgozást fialt már. Ha mégis kedved támadna egy jó kis invázióra, állj ellen, és válaszd a félelmetes 1978-as verziót.

Filmkritika: LOVE CAMP 7 (1969) ***

A fiktív náci szerelemtáborok diszkrét báját bemutató grindhouse divatjának rövid, de termékeny időszaka alatt e szűk határok közt mozgó műfaj erőszak és szex  szempontból is eltérő vadságú filmeket szült, attól függően, hogy hol és mikor készítették őket. Az 1969-es Love Camp 7 korai darab, ráadásul amerikai, így tehát – igazi geek kifejezést használva (ácsolva?) – a szoft-naziploitationök közé sorolhatjuk.

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 4.

Tipikus alacsony költségvetésű trashfilm lévén a Love Camp 7 eltekint attól a sok időt és nyersanyagot igénybe vevő eljárástól, hogy a feltétlenül szükségesnél akár kicsivel is több helyszín és színész használatával tisztességesen felvezessék a film cselekményét, ehelyett a narrációnál csak egy fokkal igényesebb módszert használ: a visszaemlékezést.

A keretszín London „napjainkban”, ahol néhány magasabb rangú katonatiszt egy titkos második világháborús bevetésről beszélget. Az emlékek persze megelevenednek, és máris Németországban találjuk magunkat, ahol két angol titkosügynöknővel tárgyalnak feletteseik. Speciális képzésükről, mely gyors és biztos memorizálási képességet biztosít nekik, rögtön bizonyságot is tesznek, majd nem sokkal később, de immár Németországban, egy helyi ügynökkel tárgyalva, cicijeiket is megvillantják, hiszen, ahogy tájékoztatásuk közben a kevéssé bizalomgerjesztő külsejű férfi megjegyzi, az előttük álló megpróbáltatások fényében igazán nem lehetnek szégyenlősek. (Ezzel természetesen az esetleges szégyenérzet alól felmenti a nézőt is, aki ezek után belátja, hogy esélytelen a szakmai profizmussal szemben, így kénytelen megadni magát és elégedetten stírölni a lányokat…) A kiszolgáltatott, meztelen nők látványának „bűnös örömét” a film – itt és a későbbiekben is – az (ál)történelmi helyzet racionalitásával próbálja indokolni, de ez nem több, mint egy átlátszó, közmegegyezésen alapuló trükk, mely a naziploitation filmekre (az összes többi exploitation szubzsánerhez képest is) különösen jellemző hozzáállást tükrözi. Ez befogadói oldalról egyaránt kezelhető naivsággal és a filmbeli helyzetek kihasználásának szóló őszinte, perverz hálával, bár az előbbi végül is csak felcicomázott, álcázott változata az utóbbinak.

Néhány vágással később hősnőink már a többi összefogdosott fiatal zsidó nő között állnak a hetes számú „Love Camp” előtt, ahol a disznóarcú táborparancsnok arcán kéjes örömmel szemléli, ahogy a lányokat egy slagból vastag, hideg vízsugárral fürdetik meg (tipikus, börtönfilmekből örökölt motívum), a kamera pedig lassan, alaposan, mérnökien hideg precizitással pásztázza végig a szenvedő arcokat, nedves combokat és vizes blúzokat. (Hiába, nem hazudnak a történelemkönyvek, ezek a nácik tényleg végtelenül gonoszak és érzelemmentesek… hogy képesek ilyet tenni?!) Nyilvánvaló a szoft-exploitation jelleg: túl vagyunk a tizedik percen és még mindig nem erőszakoltak vagy öltek meg senkit, a vizes blúzokon át kirajzolódó mellek viszont jelentőségteljesnek vannak beállítva… Nem kell megijedni, ennél azért messzebb merészkedik a film, bár nem sokkal: a börtönbe érkezés utáni obligát meztelenre vetkőztetés és a pinaorientált megaláztatások kezdete nagyjából kijelöli a felső határt, amíg a film szexualitás terén elmerészkedik, ugyanis még a későbbi erőszakolások során is kevesebbet látni a hölgyekből, a német katonák pedig, rangtól függetlenül, magukon hagyják a nadrágjukat, sőt még csak imitálni sem próbálják, hogy elővennék a farkukat. (Nem tudják, hogy kell dugni? Nem csoda, hogy elvesztették a háborút…) Erőszakban azért tovább megyünk egy kicsivel, a pinafájdítós faéken ülés azért elég durva látvány még a férfi nézőknek is (bár mondjuk az Ilsához és más, későbbi nácis trashfilmekhez képest még mindig sehol sem vagyunk), de a film alapvetően nem veszít naivságából, a két ügynöknő felettesei például végig (napokig?) otthon „izgulnak” a távírókészülék mellett, amikor épp nem kártyáznak, de végig nagyon megnyerőek és bizalomgerjesztőek.

A nácik, nem meglepő módon, a másik véglet: a táborparancsnok zseniálisan, tipikus B-filmes kedves, gyerekes túlzással játssza túl a kéjesen vigyorgó, sunyi arcú, a hatalmat élvező, de felettese előtt alázatosan meglapuló szerepét. (Mint Chaplin udvarias, úri csavargó figurája: lehetetlen komolyan venni, mégis működik a dolog.) A küldetés maga teljesen másodlagos a filmben, csak a legvégén jut eszébe megint elővenni a témát a rendezőnek, aki addig alaposan belefeledkezett a meztelen lányokon fetrengő disznófejű náci nagyurak látványába, és tesz is egy gyenge kísérletet a filmvégi izgalom-faktor növelésére néhány esetlen akciójelenettel (a Németországban dolgozó helyi ügynök például, aki az elején megmustrálta a meztelen kolleganőit, minden izgalomfokozó snittben csak a fák között lopakodik, folyton csak „közelítve” a táborhoz).

A lányoknak végül, természetesen, véres közelharcban kell szembeszállniuk részegen orgiázó fogvatartóikkal (kedvencem a szőke, robosztus árja gyerek volt, aki egyszerre három nőt ránt magához hatalmas nemi étvágyát csillapítandó, de a nadrágját még eme buján forrongó szexuális csúcspontban sem veszi le). A nézők eddigre remélhetőleg magasra csapó bosszúvágya tehát kielégítve, a filmnek így már vége lehet (mondtam, hogy szoftexploitation, itt a rosszak még elnyerik méltó büntetésüket): a jelenben, a keretszínben zárul le a történet, egy harmatgyenge  slusszpoénnal, ami méltó módon teszi fel a színes papírkoronát a nácis trashfilmek eme gyöngyszemének fejére.

Filmkritika: KÍNAI NEGYED (Chinatown, 1974) *****

Nem véletlen, hogy a hetvenes évek két legjobb amerikai filmjének, a Kínai negyed-nek és a Texasi láncfűrészes mészárlás-nak egyaránt helymeghatározás van a címében; többre, másra utalnak, mint szimplán a történet helyszínére. A kínai negyed és Texas ezúttal nem egy városrész vagy szövetségi állam, hanem egy mentális-, sőt lelkiállapot: a kilátástalanság, a reménytelenség bugyrai.

Hetvennégyben a vietnámi háborúnak éppen hogy csak vége, és Amerika nem tud sem magával, sem a helyzettel, sem a túlélőivel mit kezdeni. Boldognak kellene lenniük, ám eufória helyett a teljes tanácstalanság lesz úrrá a nemzeten: mit kezdjenek egy vesztes háborúval, a megfutamítottság tudatával, vagy éppen egy olyan elnök emlékével, akit azért kellett a helyéről eltávolítani, mert gazembernek bizonyult? Az ilyesmit a huszadik században csak a populáris kultúrán keresztül lehet hatékonyan feldolgozni. Már ha lehet egyáltalán.

A Holocaust- és Charles Manson-túlélő Polanski remekműve egy hülyére vert nemzet fásultságát szemelvényezi; „punch drunk”-nak hívják az olyan bokszolót, akit a karrierje során kapott ütések indifferensé züllesztenek, és a külföldi Polanski ennek az állapotát diagnosztizálja az amerikai népen.

A szabályok már semmit nem számítanak. Polanski a Kínai negyed-et színes filmre forgatja, ami noir esetében addig teljesen szokatlan (persze ez már neo noir). A femme fatale valójában a hősnő. A forgatókönyv sorozatban szegi meg a társadalmi-szexuális tabukat, ami egy hetvenes évekbeli mainstream filmben sokkszerűen hat.

Jake Gittes, Nicholson figurája a noir megszokott hőseinél jóval összetettebb, bár a műfajban elengedhetetlen morális ambivalencia határozza meg őt is: a kiszámíthatatlansága valósabbnak hat, mint magándetektív-elődei esetében; tőle akár még a leghitványabb árulás sem lenne meglepő. Látszólagos értékrendje szinte puszta képmutatás. Nicholsonnak ez élete szerepe, nem a Ragyogás túljátszott őrültje.

Maga a történet, éppen ahogy a noirokban megszokott, a puritán egyszerűségből indul, hogy a profán komplexitásig jusson el: Evely Mulwray a férjét, aki a los angelesi víz- és áramellátó művek főmérnöke, figyeltetni kezdi a magánnyomozó Gittesszel, akinek sikerül fotókat készítenie Mulwray úr és egy fiatal lány találkájáról. A képeket valaki eljuttatja az újságokhoz, amelyek címoldalon közlik őket.

Gittes ekkor kellemetlen látogatót kap, a valódi Mrs. Mulwray-t (Faye Dunaway), aki érthető módon fel van dúlva attól, hogy egy szélhámos megbízása által keltett botrányba keveredett – ám miután a férje vízbe fojtott hulláját kihalásszák kedves csatornahálózatának egyik kanálisából, már ő lesz, aki megbízza Gittest az ügy felderítésével…

Bűn lenne akár egyetlen egy szóval is tovább mesélni Robert Towne pofátlanul összetett, „szintezett” forgatókönyvét, amely – és ebben rejlik zsenialitása, bár ez a legjobb film noirokra általánosan jellemző – ha később végiggondoljuk, döbbenetesen egyszerűnek hat.

A rendezőzseni John Huston Noah Cross, az intrikus szerepében a filmtörténet egyik leghatásosabb gonosztevője: egy kiszámíthatatlan, velejéig rohadt milliomos vénember, aki abszolúte semmitől nem riad vissza céljainak elérése érdekében. Mikor sarokba szorítják, vagy éppen nincs már vesztenivalója, áltatott őszinteségének álarca azonnal szertefoszlik. Huston fizimiskája amúgy is elég rémisztő, és ekkor előbújik mögüle valami, amit csak rémálmainkban lássunk viszont… Éppen ilyen pillanat a felejthetetlen, nihilista befejezés, amely az eredeti forgatókönyvben sokkalta erőtlenebb volt – a klasszikus, jól ismert lezárást már Polanski tuszkolta a filmbe.

Mikor Jake Gittes-t eltaszigálják saját, személyes holocaustja helyszínéről, kénytelen tudomásul venni, hogy vannak helyek, ahová ha ember beteszi a lábát, annak az eredménye csak fájdalom és őrület lehet. Persze ezeket a helyeket is az ember hozta létre: attól gonoszak, ami ott lakik. Az élet szomorú igazsága, hogy szembeszállni velük teljesen felesleges, ellenükben „tegyünk, amilyen keveset csak lehet”. Ja, és: „Forget it, Jake: it’s Chinatown”.

Filmkritika: KIRÁLYSÁG (Kingdom, USA, 2007) **

Hazai bemutató: 2007. november 15.

Stílusos és látványos animációs betéttel indul a film, amely kétperces dióhéjban, villámgyors snittekkel és feliratokkal próbálja összefoglalni a Szaúd-Arábiai Királyság, az Arab-félsziget legnagyobb olajtermelő országának történelmét és jelenkori helyzetét. A háromdimenziós grafikon a bevezetőben, ami a világ országainak olajtermelését és fogyasztását ábrázolja, ironikus módon többet elárul a mai világpolitikai helyzetről és a terrorizmus okairól, mint az egész hátralévő film. Az a pár másodperces képsor pedig, amikor az USA olajfogyasztását jelző magas grafikonoszlop a WTC tornyaivá változik át és persze a feléjük repülő utasszállító is megjelenik, annyira találó és intelligens, hogy egész biztos kirúgták az ötletgazdát, a film hátralevő részében ugyanis nyoma sincs hasonló kreativitásnak…

Az intró végeztével egy látszólag jól őrzött amerikai lakónegyedben találjuk magunkat Szaúd-Arábiában, ahol a helyi rendőrség egyenruhájába öltözött muszlim terroristák nagyszabású bombamerényletet hajtanak végre. Az eredmény: több száz halott és sebesült. A Királyság azonban nem szeretne amerikai segítséget kérni, így Ronald Fleury (Jamie Foxx) FBI ügynöknek, akinek egyik jó barátja is a robbanások áldozata lett, kifejezetten politikai zsaroláshoz kell folyamodnia, hogy kapjon öt napot szaúd-arábiai nyomozására. A számítógép-szakértőtől (tudja használni az internetet!) a dögös csajig (eye-candy és az iszlámmal kapcsolatos humorfaktor egyszerre) minden szükséges tagot tartalmazó maroknyi csapatának odaát hamar szembesülnie kell az övékétől erősen eltérő kultúrával. A bölcs készítők úgy okoskodhattak, ez elegendő humorforrásul szolgál majd a film lötyögős első feléhez, továbbá egy kis csipet okosságot is csempész bele, elvégre a 21. század derekán igazán meglepő dolog, hogy létezik az amerikaitól eltérő kultúra. Nehéz követni a készítők gondolkodásmódját: az, hogy a főszereplő FBI-os különleges ügynökök nem képesek felfogni és kezelni az amúgy tök egyszerű helyi szokásokat és játékszabályokat (mint például a nők helyzete Szaúd-Arábiában, a muzulmán és nem muzulmán halottak megérintési tilalma vagy a csapat igen limitált hatásköre), szerintem nem pont a szaúd-arábiaiak számára ciki, a főszereplők arroganciája pedig nehezíti a velük való azonosulást, még akkor is, ha csupán abszolút indokolt személyes bosszújukat szeretnék beteljesíteni és a nyomozáshoz tényleg jobban értenek, mint a kő hülyének beállított helyiek. Azért szerencsére becsúszik pár jó poén és a színészek is egész jól játszanak rá a jellemkomikumokra, megmentve figuráikat a nézők utálatától. (Vicces módon a film „sztárja”, a végig kifejezéstelen arcot vágó Jamie Foxx a leggyengébb, míg a legjobb alakítást toronymagasan a Farist, a csapat kísérőjéül szolgáló tisztet játszó izraeli színész nyújtja.)

A feszültségfokozásnak szánt unalmas rész végeztével, mely alatt hőseink ingerült arccal fel-alá mászkálnak, történik némi érdemi munka is (nyomozós tévésorozat beütése van az egésznek), majd beindul az akció, természetesen egyre durvább és kaotikusabb, végül pedig a Farisszal kiegészült csapat jószerivel magára marad az ellenséges területen a nagy szarban (állandó a déja vu, ez most éppen Black Hawk Down kicsiben). A film a sikeres akció utáni hazaindulással zárul, mindenki komor tekintettel, szótlanul száll fel a gépre (valahol olvashatta a rendező, hogy ez drámai hatást kelt), Fleury pedig még egy emléket is kap egy szaúd-arábiai kollegától, amit olyan értetlen arccal vesz át, hogy világosan látszik: fogalma sincs, mit kezdjen vele (otthon biztos felkerül a polcra a középiskolás baseball-kesztyűje mellé). Az utolsó jelenetek gyönyörűen jellemzik az egész filmet. Nagy bölcsességet akarnak itt átadni nekünk a terrorizmus és az ellene való küzdelem problémájának gordiuszi csomójáról, csakhogy az igazság kicsit egyszerűre sikerül, jelesen: az iszlám megrontja a szegény ártatlan mohamedán gyermekeket (még üveggolyót is adtak a nyalókáért!), akikből így ugyanúgy színtisztán gonosz ember lesz, mint a többi terroristából, pedig ha felhagynának erőszakos cselekedetekkel, az amerikaiaknak nem kéne idejönni megölni őket és minden rendben lenne. Lám, lám, Faris személye is remekül bizonyítja, hogy még egy mohamedán is lehet jó ember, ha rájuk hallgat. Kicsit sovány tanulság…

Az akciófilm világos és tiszta dolog, a politika már kevésbé, a terrorizmus pedig még nagyobb falat, főleg ha korrekt erkölcsi mondanivalót is szeretne filmjébe csempészni az ember. Peter Berg egyetlen mentsége, hogy saját képességeivel többé-kevésbé ő is tisztában volt, ezért a papírvékony mondanivalót ismert, biztonságosan használható sablonok segítségével tudta le, megúszva a nagyfokú érzékenységet és intelligenciát igénylő feladatokat, energiáit pedig inkább a napjaink sorozatainak látványvilágát idéző akciójelenetekre fordította. Azokkal pedig nincs is gond, itt legalább a Ryan közlegény óta kötelező kézikamerás rángások is indokoltak (bár fenntartom, hogy ez a módszer igazán jól csak tévén működik - lásd The Shield és társai), eltérően a film első felétől, ahol akció híján totálisan semmi értelme az állandó képremegésnek. A Királyság modora egyébként alapvetően egyszerű és nyers még a drámainak szánt részeknél is, a giccstől nagyrészt megkíméltek minket, így lehetséges az is, hogy a jól előkészített, de bántóan  átlátszó lezárás („Mit súgtál neki?…” - „Mit súgott neked?…”) valóban megindítja az ember gondolatait, csak kicsit más irányba, mint a készítők szánták. És ez, visszatekintve, valahogy jellemző az egészre, a rövid intróval, a sablonos otthoni jelenetekkel, a mohamedán kisgyerekkel, aki a jövőbeli ellenséget (a Királyság 2. gonosz terroristáját?) testesíti meg. Buta film a Királyság, de annyira az, hogy már nem szégyen nevetni rajta, sőt néhol akár még élvezni is lehet.

Filmkritika: 1408 (USA, 2007) ***

Hazai bemutató: 2007. november 8.

Mikael Håfström, az 1408 rendezője igyekezett biztosra menni és minden divatos horror-kelléket belezsúfolt a filmbe. A Stephen King írásából származó szellemes alaptörténet (ezt nyugodtan szabad kétféleképp értelmezni) jó lehetőséget szolgáltat a szokásos valóság és képzelet összefonódására épülő kavarásra is, mely ez esetben nem slusszpoén, hanem a főszereplő kiszólásait tekintve egy nyíltan vállalt játék, mely ráadásul a néző részvételével zajlik. (Számítógépes szakzsargonnal biztosan „Recycle & Refresh”-nek neveznék a módszert, mellyel a film e két divatos horrorfilm-motívumhoz nyúl, de hát ez még mindig jobb egy fokkal a „Remake á la nature”-nál…)

Mike Enslin (John Cusack), a kísértetjárta helyek kutatója, azonban hiányzik belőle az, ami jóval fontosabb lenne állhatatosságánál és szakszerűségénél, mégpedig a hit ezekben a históriákban. Házassága kislánya halála után zátonyra futott, most csak a munkájának él (néha pedig elmegy szörfözni, bár egyáltalán nem tud). Igazi cinikus, illúzióktól mentes fickó ő, ám mindez megváltozik, amikor egy éjszaka megszáll a Dolphin Szálló 1408-as lakosztályában, ahol a hoteligazgató (Samuel L. Jackson) szerint még senki sem húzta egy óránál tovább: a legváltozatosabb módokon vetettek véget életüknek. Mike ezt természetesen csak a szokásos porhintésnek hiszi, ám a legnagyobb meglepetésére itt valóban furcsa dolgok történnek: ki-be kapcsolgat a rádió, az óra megőrül és visszafele kezd számolni hatvan percről, a zárt lakosztályban néhány dolog átrendeződik és így tovább. A férfi eleinte természetesen mindenre racionális magyarázatot keres, ami egyre inkább nehezére esik, ahogy a jelenségek fokozatosan durvulnak. (Jó poén, hogy mivel a szimplán ijesztgetésnek szánt jelenetek valódi témája és lefolyása a történet szempontjából tulajdonképpen érdektelen, ezek a részek lehetőséget adnak egy ügyes, a horrorfilmek világára tett tablószerű visszatekintésre: kapunk slasher-filmből szalajtott baltás gyilkost, villámgyorsan kúszó rothadó modern zombit, de előkerül a j-horrorok tipikus csendes, sápadt, hosszú hajú kislány-szelleme is, ezúttal a szokásosnál kevésbé kártékony kiadásban.) Hamar nyilvánvalóvá válik tehát, hogy itt vagy valami igen keményen paranormális zajlik, vagy Mike kezd megőrülni, de az is lehet, hogy csak a hoteligazgató kevert valami hallucinogén szert az italába. A helyes választ nem könnyű megtalálni, addig pedig a hősünknek túl kell élnie sok mindent. Ráadásul a legijesztőbb dolgok sosem kívülről jönnek, mint tudjuk, Mike-nak tehát az egy óra letelte előtt szembe kell még néznie saját múltjával és jó mélyen a tudata mélyére temetett rettegésével is.

A tapasztalt néző már a trailer alapján jól tudja, mire számíthat a film során, és túl sok meglepetés nem is fogja érni, legfeljebb az időzítést illetően. (Kérdés, hogy szándékos volt-e, mindenesetre még az izgalomfokozó szellem-jelenések nagy részét is sikerült megmutatni az előzetesben…) Éppen ez az őszinteség azonban az 1408 legnagyobb előnye: látomásokat és halott kislány-kísértetet láthattunk már eleget, de mégis vevők vagyunk egy újabb körre (pont mint a kocsmában), ahogy a századik keresztrejtvény elé is leülünk, ha eléggé érdekel a megfejtés. A húzónevek pedig kellően erősek, hogy megadják az utolsó lökést, és csábító a szexepil is, amit a tipikus King-alteregó főszereplő humora biztosíthat. Ez amúgy remekül működik, a hoteligazgatóval való beszélgetés során mindketten sziporkáznak (Cusack és Jackson láthatóan nagyon élvezte a felvételt), a későbbiekben pedig a diktafon biztosít lehetőséget Mike gúnyos-ironikus megjegyzéseire (hiába, a narráció ma nem divat…). A múlt árnyaival szembesítő, valamint a valóságot és a képzeletet összemosó filmeket viszont nem parodizálják, az 1408 a főszereplő (a film vége felé egyébként is egyre inkább csak önmagán ironizáló) megjegyzéseinek ellenére komolyan veszi magát. Håfström nagyon is tudatosan kerüli el a csapdákat: a kiszámíthatóságot menetrendszerűen érkező, ötletes szellem-jelenetekkel, a nézőt találgatásra késztető, rejtvényszerű filmvégi csavarokkal és persze elegáns tálalással fedi el. Ebben oroszlánrésze van a színészeknek: John Cusack rutinos, profin megy neki a one-man-show (a játékidő nagy részében egyedül szerepel a vásznon), Samuel L. Jackson a film kedvéért hosszabbra vett mellékszerepével pedig csak hab a tortán, amolyan mozis eye-candy. Nem csoda, hogy kettejük jelenete a film legélvezetesebb pontja. Önmagában is zseniális például az amúgy Stephen Kingre reflektáló kiszólás, mikor a hotel igazgatója megkérdi Mike-ot, iszik-e egyet vele, ő pedig így felel: „Természetesen. Író vagyok.”

Mikael Håfström tudja, hogyan kell szórakoztatni a nézőket: az 1408 szerény célokat tűz ki maga elé és kényelmesen teljesíti is azokat. Popcorn-mozi egy kis ajándék horror-tablóval – bőven megér másfél órát.

Filmkritika: FASTER, PUSSYCAT! KILL! KILL! (USA, 1965) *****

A grindhouse témakörében lehetetlen átsiklani Russ Meyer, a korszak egyik legendás alakja felett, aki számtalan filmmel áldozott a B-filmek oltárán a hatalmas csöcsök tiszteletének a mozilátogatók és az utókor végtelen örömére.

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 2.

Hogyan is lehetne jobban megfogni az exploitation lényegét, mint a Faster, Pussycat! Kill! Kill! nyitányával? „Ladies and Gentlemen, welcome to violence!”, üdvözli a narrátor a nézőket, míg az első képkockák kvázi-üresen peregnek (csak a titokzatos hang beszél tovább a sötét vásznon). Még nem léptünk be a film világába, ez csak pár mondatos, sokat ígérő étvágygerjesztő a nézőknek, egyben játékos kikacsintás és bájos önreflexió is, ami nyugodtan elmehetne egy bő évtizeddel későbbi nosztalgiafilmbe is. A zene azonban lassan bekúszik, egyre vadabb és hangosabb, majd a kép is megérkezik, és - micsoda látvány! – a három főszereplő cica go-go táncát járja a fényben, nem is annyira ritmusra, hanem inkább a bevadult zenére (ők is legalább annyira fékezhetetlenek, mint amaz), a hatalmas keblek vidáman ficánkolnak, a néző pedig érti, hogy mire megy a játék, és boldogan feladja fenntartásait. „Ez itt poén lesz, ez itt érted van!”, kiabálja Meyer, és még tovább megy, megmutatja a táncosokat ostobán, kimeredt szemmel bámuló férfiakat is, a moziban ülők filmbeli alteregóit, akik gátlásaikat és méltóságukat feladva üvöltik mantrájukat: „Go! Go! Go!”… Még ezt is meg meri tenni, visszájára, a néző felé fordítja az önreflexiót, ránk mutat, mi pedig vele nevetünk, vállat vonva, „itt erről van szó, kérem, ezt akartuk, kezdődhet a show!” És kezdődik is, az aperitifnek vége, kiszabadulunk a sötétből, a tempó tovább gyorsul: a vadmacskák a főcím alatt már az országúton száguldanak nyitott sportkocsijaikban, fékezhetetlenül.
Gyönyörű.

Az exploitation filmek kvintesszenciája: rabul ejteni a mozilátogatók figyelmét. A cél abszolúte szentesíti az eszközt, a néző a pénzéért és persze az idejéért cserébe nemhogy elnézi, de el is várja a filmtől a prostituálódást. Meyer tisztában volt ezzel, a Pussycat pedig gyönyörűen példázza a fentieket: a legjobb és legizgalmasabb ötletek petárdái a film elején durrannak el, elragadtatott ámulatba ejtve a nézőt, jóval későbbre marad viszont a dráma, a morális tanulságok (bezony, ilyen is lesz!) és minden egyéb, ami nem sorolható az „azonnal megszerezhető audiovizuális gyönyör” kategóriába.

A történet sallangmentes és puritán. Az első fejezetben megismerkedünk a három vadmacskával: a főnök egy igazi dögös ázsiai domina fekete hajjal és öntudatosságot sugalló kihúzott szemekkel, a másik egzotikus beütésű szépség ugyanolyan csizmát visel és szintén fekete haja van, a harmadik lány pedig egy angyalarcú, „ártatlan” szőke, ízig-vérig amerikai, hármuk közül a legőszintébb mosollyal. Nincsenek véletlenek, a második számú fekete hajú lány azért hasonlít annyira a főnökre, mert hűséges hozzá, ő a jobbkeze, és éppen a kissé romlatlanabbnak tűnő szőke lány az, aki először ott akarja hagyni a csapatot a későbbiekben (persze, ebben a filmben is az amerikai a jó fej!, mondhatja a cinikus néző, és igaza van). Meyer szándékosan használja ezeket a színpadias fogásokat, látványosan és gúnyosan stilizál, a film pedig az exploitation gazdag eszköztárául szolgál. A barátját hőn és alázatosan szerető lány, akivel a csajok a sivatagi versenypályán találkoznak, kismellű, ami a film logikája szerint értelemszerűen az erőtlen, gyámoltalan crybaby szerepére kárhoztatja a film további részére, aki csak férfiak segítségével tud boldogulni, a maga erejéből nem. Barátja egy tipikus jófej, aki undorítóan udvarias a nőkkel, így tehát egész személyével sértő a három vadmacskára nézve, főnökük ezért némi rövid vita után ki is csinálja, a barátnőjét pedig túszul ejtve továbbindulnak. A veszekedéssé fajuló pármondatos beszélgetések, amiket a sráccal folytatnak a lányok, gyönyörű példái Meyer „filmes pop-art” művészetének: csupa frázis és elkoptatott sablonszöveg, rentegeg (nagyrészt verbális) vagánykodás, túlságosan is tökösnek szánt beszólások és nevetségesen eltúlzott riposztok. Néhány gyöngyszem a kedvenceim közül: „Would you like a soft drink?” – „Honey, we don’t like nothing soft! Everything we do is hard!”, „Wanna try beating the clock?” – „I never try anything. I just do it. And I don't beat clocks, just people! Wanna try me?” Egyszerűen nem lehet nem szeretni…

A második fejezet kicsit más ízű, mint a film eleje. A három bevadult lány egy benzinkútban hall egy öreg fickóról, aki egy tanyaházban él messze a várostól, nem éppen fényűző körülmények között, habár jócskán tele van pénzzel. Egyértelmű, hogy ki kell rabolni, gondolják a romlott bestiák, felkeresik a tanyát és találkoznak az ott élő öreggel és két fiával. Érdekes tánc kezdődik: az ázsiai domina az idősebb testvérre hajt rá, aki viszont óvatos és gyanakvó, a szőke az értelmileg fogyatékos fiatalabbra (a stáblistán „The Vegetable” néven szerepel…), akit nem érdekelnek a nők, a tolószékes öreg pedig a túszul ejtett lányra, aki egyszerűen csak szeretne elmenekülni ennyi gonosz, romlott lelkű ember közül. A zárt térből nincs szabadulás: a három pussycat a még meg nem szerzett pénz rabja, a kiscsaj gyalog menekülne, de a jószándékú idősebb testvér visszahozza, az öreg pedig közlekedni sem tud egyedül. Még a dugások sem jönnek össze: hiába olyan észvesztően csinosak a cicák, ha az egyik fiúnak érzelmileg alkalmatlan a szeretkezésre (egyszerűen nem kívánja a nőket), az idősebbet bizalmatlansága és büszkesége tartja vissza egy darabig, majd a még el sem kezdett aktust kötelességtudata szakítja félbe, az öreg elől pedig mindig sikerül megmenekülnie kiszemelt áldozatának. Végül pont ő az, aki megfáradtan és cinikusan úgy jellemzi a szerencsétlen kislányt és idősebb fiát a dühös bandafőnöknek, mint akik „talán kevésbé romlottak, mint mi”. A film végére a szociális diszfunkcionalitásnak csupán az árnyoldala marad meg, nincs már vagányság az erőszakos, önfejű ázsiai domina dühkitöréseiben, a szőke csaj otthagyná, még jobbkeze is érzi, hogy a normalitás határait végképp maguk mögött hagyták, az eszkalálódó problémák elkerülhetetlenül maguk alá temetik a szereplőket, akik tulajdonképpen nem egymásnak, hanem mind saját személyre szabott végzetüknek esnek áldozatul. Ebből a helyzetből győztesen már nem, legfeljebb élve lehet kikerülni.

Grindhouse szempontból korai darabról van szó: az erőszak visszafogott, egy késszúrás már rémisztőnek számít (de hát fekete-fehérben felesleges is túl sok vért ontani, úgysem piroslik olyan szépen). Ugyanez áll a meztelenségre is: exploitation ide vagy oda, a film során egy „full frontal nudity” jelenetet sem látunk, a gyönyörű keblek is csak oldalról villannak meg a zuhanyzásjelenetben (no és persze felülről a dekoltázsokban). Ennek ellenére szinte rögtön megérezni a mindent átható pinaszagot, amint valamelyik pussycat feltűnik a vásznon, ez pedig legalább annyira Russ Meyer érdeme, mint a három cicáé. Ennyi játékosan vad erotikát belevinni a legegyszerűbb jelenetekbe is – nos, ez lehet az igazi (s)exploitation művészet. „Egy nagymellű nő kiszáll egy kocsiból, na és?”, mondhatja bárki, amíg meg nem látja ezt az egyszerű műveletet a Faster Pussycat! dögös dominájának előadásában, amikor is rájön, hogy a legokosabb, amit tehetne, az volna,  ha négykézlábra esne és csaholni kezdene. Tiszta szerencse, hogy ez csak egy film…

Kilátástalanul - Amando De Ossorio "vakhalottas" filmjei

A La Corunából származó De Ossoriót főleg atmoszférikus “zombilovagos” filmjei végett ismerik, melyeknek állandó főszereplői a vérre szomjas, élőhalott templomosok. Ám mielőtt e sorozattal mintegy halhatatlanná filmezte volna magát, egyéb műfajokban is letette névjegyét, pl. több, olasz koprodukcióban készült westernt rendezett. Első horrorját, az 1968-as Malenka, la napote del vampiro-t szintén olasz pénzből realizálta, amely még arra is elegendőnek bizonyult, hogy Anita Ekberget szerződtesse főszereplőnek. Ő Malenka, a reámaradt kastély örökösnője, akinek egyrészt vámpirizált bácsikájával (Julian Ugarte, La Marca del hombre lobo), másrészt egyéb ijesztő nehézségekkel kell szembenéznie. Anita már épp készülne megadni magát, ám az utolsó pillanatban megérkezik jegyese, aki fellebbenti a fátylat a rokonok sötét, ugyanakkor egyáltalán nem természetfeletti machinációiról. A film poénja olyannyira értelmetlen, hogy akár Wes Craventől vagy valamelyik hasonló mainstreamestől is származhatna, Anita pedig végig olyan benyomást kelt, mintha anno, még Fellininél belefulladt volna a Trevi-kútba.

A Malenka De Ossorio a műfajba való beugrásaként, illetve mint az európai horrorfilm egy kellemes, bár bárgyú gyöngyszemeként marad emlékezetes. A rendező főműve azonban az 1971-es Vakrémület (La noche del terror ciego, amerikai forgalmazási címe The Tombs of the Blind Dead), melynek sikere további három, eltérő színvonalú folytatást eredményezett.

La Noche del Terror Ciego ****

E hazánkban a nyolcvanas évek végén videón forgalmazott klasszikusnak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.

Szadista a kezdet, ami persze jó dolog. A templomosoknak ilyen a természetük, brutális csávók, akiknek középkori kegyetlenkedése még semmi ahhoz képest, amit szellemként-zombiként fognak a jelenben művelni (a fentebb emlegetett jelenet egyébként csak az általam birtokolt skandináv verzióban az első, az ősrégi Hungarovideós magyar kazettán, illetve egyéb vágatlan változatokban valahol középtájt helyezkedik el).

A történet első nem-zombi figurája két darab édes kis leszbikus, akik valami mediterrán fürdőhelyen, magukat a kor divatja diktálta groteszk bikinikbe paszérozva találkoznak újra - egykor kollégiumi szoba- és ágytársak voltak: Bella a közelben kirakatibaba-összeszereloő üzemet(!) vezet, Virginia meg heterónak állt, amely állapotot Roger nevű fiúja illusztrálja. “Hát már elfelejtetted, mi volt közöttünk?”, kérdi Bella megtörten, előhívva ezáltal egy olyan flashbacket, hogy a fal adja a másikat: van benne szupersoftcore leszbikusozás, illetve egy kellékes, aki csak nagy nehézségek árán tudja a képbe áramló füstöt szabályozni.

Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)

S bizony, ezzel az állandó zombi-slow-motionnel baj van, mert hát hogyan féljünk olyan élohalottaktól, akik egy defektes tolókocsi sebességének felével “repesztenek” embert enni? Még jó, hogy külterületen laknak, mert a városban, ha az úton át akarnának menni, elcsapnák őket az autók! De szerencséjük van, mert áldozataik rendre megtorpannak, földbe gyökerezik a lábuk, a rettegéstől bénultan vackolják be magukat valamelyik sarokba, stb., miközben meg a soundtrack könyörtelenül nyomja az “Oleolooooo…”-t.

Roger és Bella kénytelen azonosítani menni azt az izét, ami Virginiából megmaradt. Ez a jelenet szintén rendelkezik némi sajátos bájjal: először is ott az a magától ide-oda lengő deklis lámpa, amelynek nyilvánvaló feladata némi atmoszférát teremteni - a Focault ingája semmi hozzá képest! A comic relief sem könnyen emészthető: Paco Sanz, aki vagy száz európai westernben tette tiszteletét, itt a perverz hullapakolót alakítja. Először egy öregasszony tetemét teszi Belláéknak közszemlére, majd utójáték gyanánt még megkínoz egy békát. Szerencsére a békáért bosszút áll a zombiként előtámolygó Virginia – sajnos ez a motívum, mármint hogy a templomosok áldozatai visszavánszorgnak az életbe, a folytatásokban nem bukkan fel.

A (most már) szerelmespár (de Ossorio úgy látszik osztotta azt a politikai korrektség által mára meghaladott véleményt, miszerint a leszbikusoknak csak egy férfinyi dugás hiányzik) először helyi csempészeket vádol meg barátnőjük meggyilkolásával. Álláspontjuk egy, a templomromban eltöltött éjszaka alatt radikálisan megváltozik…

Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.

A horrorfilmek az együttes rémfantáziák kivetülései; az egyén félelemháztartását katalizálják. Az, hogy a mai nézők kapucnis hullalovagok éjjeli portyázásától rettegjenek, nem valószinű. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk a realitáshoz? Hát nem jobb, ha az embernek valami ilyesmi csúszik-mászik a nyomában, a mindennapok banális szörnyűsége helyett? A film ráadásul, minden hibája és mediterrános direktsége ellenére, aranyos, sármos. Ezer ilyen filmet kívánok nektek, kedves olvasók, meg örök bátorságot a potenciálisan nevetséges dolgok halálosan komolyan vételére (vonatkozzon ez erre a filmre, vagy akár az életre), mert csak így nevethetünk a valóban komoly dolgokon.

Amando de Ossorio 2000-ben elhunyt. Ha lovagló halottként visszatérne, én örülnék neki. Ő meg főleg, gondolom.

Ataque de los muertos sin ojos ***

Persze volt idő, mikor de Ossorio még élt. Ez az állapot is közrejátszhatott abban, hogy el akarta készíteni nagy sikert aratott 1971-es filmjének folytatását (a franchise, ha nevezhetjük így, közben gazdát váltott: az első rész felett még José Antonio Pérez Giner atyáskodott – ő volt Spanyolhon egyik legaktívabb exploitation-producere, többek között számos Paul Naschy horrort is neki köszönhetünk. Az El ataque de los muertos sin ojos (1973) producere azonban már egy bizonyos Ramón Plana, aki ebbéli minőségében soha többé nem tevékenykedett.

De Ossorio a folytatásokban a templomos zombilovagok mitológiáját folyamatosan bővíti, ide-oda csavargatja, néha a logikának idegesítően ellentmondva (lásd majd a harmadik részt), néha pedig meglepő képzelőerővel (a negyedik epizód lesz erre példa.) A második rész a templomosok kivégzését szemléltető prológgal kezdődik, Bouzano kisváros tizennegyedik századbéli lakói fellázadnak az ördögimádó lovagok ellen. Mielőtt máglyára vetnék őket, még kiégetik a szemüket: ha vissza találnának mászni a síron túlról, nehezebben találjanak rá a falura.

Elővigyázatosságuk később bizonyul csak megalapozottnak, már a huszadik században, ráadásul épp azon a napon, mikor Bouzano a templomosok felett aratott ötszáz éves győzelmét ünnepli. A “Tűz fesztiválja” minden korosztálynak kínál valamilyen szórakozást, gyermek és felnőtt kézenfogva bámulhatja, amint a lovagokat megszemélyesítő fabábúk szénné égnek a város főterén. Ilyen volt Franco Spanyolországában az entertainment: a legvidámabb poszt-fasiszto-barakk.

Egyvalaki nem tud csak örülni a kollektív bulinak: Murdo, a falu bolondja (akinek ekkora uni-szemöldöke van, az bolond kell hogy legyen), aki az egyik helybéli széplyány beáldozásával csalogatja vissza a zombikat féléletükbe. A vakhalottas széria egyik csúcspontja az a jelenet, mikor a szellemlovaikon galoppírozó hullák pallosaikkal rendet vágnak a huszadik század elpuhult csürhéje közt – és mikor végeznek, házról házra járva ritkítják tovább a lakosságot. Hiába na, az egyházi iskolában beléjük verték az alapos munka szükségességét.

Bouzano maroknyi túlélője (köztük a Nigel Hawthorne-ra megszólalásig hasonlító Tony Kendall) a templomban barikádozza el magát, innentől tiszta Night of the Living Dead az egész. De Ossorio ügyes az atmoszférateremtés területén, de feszültséget csak akkor sikerül neki a vászonra csalogatnia, ha szerencséje van. Az El ataque de los muertos sin ojos második felében érdekes módon ez többször is sikerül neki, főleg az a jelenet emlékezetes, mikor a polgármestert alakító Fernando Sancho, többszáz spagetti western veteránja egy kisgyereket lök a vakhalottak közé, hogy elterelje magáról a figyelmet, ugyanis szeretne a valamivel messzebb parkoló menekülőautóig eljutni. Suspence par excellence – egészen elképesztő, milyen ügyesen használja fel DeOssorio a csendet a feszültség végletekig való kiélezésére. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, hogy a patkány-polgármester e húzásáért elnyeri méltó büntetését. A kiscsaj pedig megmenekül, nyugi. Ja, spoiler!

A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.

Két dologban különbözik markánsan a folytatás a mítoszteremtő első filmtől: egyrészt jóval véresebb (áldozathozatalkor pl. a templomosok könyékig turkálnak a csöcsös csajok mellkasában – én már a felszín tüzetesebb szemrevételezével is megelégedtem volna), másrészt de Ossorio érezhetően az akciókra helyezi a hangsúlyt: sokkal több minden történik a filmben, és sokkal gyorsabban. Gyakorlat teszi a mestert – még akkor is, ha az El ataque de los muertos sin ojos nem feltétlenül jobb a Vakrémület nél: az újdonság varázsának előnyét az első rész birtokolja, és nála is marad.

El buque maldito **

De Ossorio és munkatársai számára kreatív problémát jelenthetett a vakhalottak mitológiáját tovább fejleszteni, a történet frissességét fenntartani. Végső döntésként arra jutottak, hogy a sztorit tengerre bocsátják: templomos barátaink nem maradhatnak szárazföldi patkányok, irány a sós víz, a jó levegő!

A Tucker Sportswear igazgatója forradalmi reklámötletet dolgoz ki (amelyet én inkább totális baromságnak neveznék, ami csak arra jó hogy a film hajánál fogva előrángatott történetét beindítsa): a cég legújabb motorcsónakját reklámozandó, kiraknak két, a Barbie Studios(!) alkalmazásában álló szexi fürdőruhamodellt (Kati, Noémi, stb. – az egy dolog hogy a magyar lányok mostanában világszerte népszerűek, de hogy már a hetvenes években is azok voltak, ki hitte volna!) az óceán közepére, akik a megfelelő csinnadratta kíséretében hajóznának be Madrid kikötőjébe, fennen hirdetve a motorcsónak az időjárás mostohaságát álló mindenreképességét. Csakhogy szar evez a palacsintába: a szárazfölddel mindössze egy nyamvadt rádión kapcsolatot tartó csajok belefutnak egy kísértetgályába, amelynek rakodóterében mindenféle ládák sorakoznak, a ládákban pedig vaklovag barátaink várják a megfelelő pillanatot arra, hogy a friss húsra vessék magukat (a helyükben én is ezt tenném.)

A Blind Dead széria úgy általában nem rogyadozik a magas költségvetés kellemes súlya alatt, ám a jelek szerint De Ossoriónak ezúttal még a szokásosnál is kevesebb pénz állt a rendelkezésére: a gályát össz kétszer mutatja totálból – talán jobb is, ugyanis nagyon valószínű, hogy a filmtörténet legszánalmasabb modellhajójával van dolgunk. Még egy normális jelzőpisztolyt sem engedhetett meg magának a produkció: mikor a bajba jutott modellek segélykérőleg a levegőbe lőnek, egy csillagszóró szikrái “világítják be” a látóhatárt. Seeing is believing .

A lányok felkutatására induló mentőexpedíció, ahhoz képest, hogy egy milliárdos szervezte össze, kétségbeejtően vérszegény: Tucker-t a Barbie Stúdió főnökasszonya, egy, a tengerészlegendák iránt érdeklődő meteorológusprofesszor illetve egy szőke (ajjaj…) fotós csaj kíséri el. A kormánynál Tucker testőre feszít, aki az indulásuk előtti jelenetben erőszakolta meg a fotós lányt, ám a dolog egyiküket sem zavarja különösebben. De Ossorio a nemi viszonyokról kialakított nézetei hagynak némi kívánnivalót maguk után…

A gályára viszonylag könnyen ráakadnak, ám a lányoknak nyoma sincs – és amint felkapaszkodnak a fedélzetre, a kis vitorláshajó, amellyel idáig jöttek, a szemük láttára foszlik semmivé. “Ez a gálya egy másik dimenzió kivetülése! Egy másik világba kerültünk általa!” Hogy mi mindenhez értenek a meteorológusok…

Arról persze fogalmuk sincs, mi a kísértethajó rakománya (nem mintha a másnapi időjárást képesek lennének megjósolni.) Az éj leszálltával templomos barátaink előmásznak szarkofágjaikból, sercegő húsra és az Onedin család legfrissebb epizódjára éhesen…

Bár az El buque maldito (1974) messze nem annyira akció- vagy vérdús, mint a sorozat korábbi epizódjai, ebben is találni hangulatos jeleneteket, még ha nagyítóval is kell keresnünk őket. A film ugyanis zsibbasztóan unalmas – és ha egy történetet még egy leszbikus flesbekk sem képes feldobni, ott aztán tényleg baj van. Onnantól kezdve, hogy a mentőcsapat megtalálja a gályát, szinte semmi nem történik. Hőseink fel-alá kószálnak a fedélzeten, és egyenként a templomosok karmai közé keverednek. Ám ekkor sincs money shot; nem adatik meg nekünk annak kétes, beteg horrorrajongóhoz illő öröme, hogy legalább az effektmesterek munkáján élvezkedhessünk: a fotós lány percekig tartó lemészárlásán (amelynek végkimenetele, elismerem, kellemesen gory) kívül a film szinte teljesen mentes a vértől. Sterilitás és unalom: egy horrorfilm esetében ez végzetes kombináció, gyilkos hatásának elhárítására még az olyan remek színészek, mint a Jack Taylor, Jess Franco egyik kedvence által tett erőfeszítések is hiábavalóak maradnak.

Valami pozítívumot azért csak kellene a filmről mondanom… Várjunk csak, várjunk… Ja igen: a modell lányokkal szívesen áthajóznék én is egy másik dimenzióba! Ááá, túl késő, túl kevés.

Noche de las gaviotas ***

Általában nem jellemző, hogy egy széria, amelyből alkotói az utolsó pezetát is ki szeretnék sajtolni, éppen a befejező epizódjával érje el csúcspontját. A La Noche de las graviotas (1975) a (majdnem) kivétel, amely a szabályt erősíti: bár nem hatásosabb, mint a Vakrémület (ahhoz a tempója túlságosan álmatag, a narratíva pedig szétszórtabb a szükségesnél), van olyan hangulatos, mint a sorozat első része. De Ossoriót és társait a történet továbbvitele utáni kényszer arra ösztökélte, hogy irodalmi alapanyagból merítsenek. Felnyúltak a könyvespolcra és egy Lovecraft összes került a kezükbe!

Stein doktor és b. nejének fogadtatását a csepp, tengerparti faluban még hidegnek is csak jóindulattal lehetne nevezni: mikor a helyi kultúrális központban (kocsma) a körzeti orvos lakcíme után érdeklődnek, a helybeliek levegőnek nézik a jövevényeket, és csak némi grabancrángatás után igazítják útba őket. Stein a helység doktorát jött leváltani, nyugdíjra bőségesen megérett kollégája pedig kapva kap az alkalmon – semmit sem szeretne jobban, mint maga mögött hagyni ezt az elátkozott, az Ördög (vagy esetleg valami még rosszabb) által nagyon is frekventált bűzletes halászfalut.

Ahol legalább kollektív szellem van! Mindjárt egy csapat, természetesen közkedvelt, szemtelen zombilovagjaink, akiknek már idézésre sincs szükségük ahhoz, hogy living dead lovaikon körbenyargalják a jobb sorsra (ennél a sorsnál biztosan jobbra) érdemeseket. A forgatókönyvíró újabb adalékot fűz legendájukhoz: ha a halászfalu (Bouzano lenne? Nincs rá utalás) lakossága nem szeretné, hogy a templomosok rövid úton felkoncolják a teljes populációt, jobban teszik, ha hét évente, hét éjszakán keresztül hét szüzet áldoznak a kísérteteknek. Mikor Stein doktor házvezetőnőjére kerül a sor, az orvos érthető módon feldühödik, és szembeszáll a fekete mágia túl- és evilági hódolóival. Még szép: ha a lányt felzabálják, ki fog porszívózni?

Kezditek már pedzeni a lovecrafti kapcsolatot? Filmesék több motívumot is átvettek az amerikai szerző Shadow Over Innsmouth című kisregényéből. A helyszín, illetve annak hangulata éppen olyan, ahogyan azt Lovecraft majd egy századdal korábban leírta: a haltetemek rothadásától fertelmes levegőjű, állandó ködben úszó tengerparti település, valamint szörnyűséges tettekre kapható lakói mintha a könyv lapjairól léptek volna le. Bár a spanyol filmben nincs szó halakká degenerálódó emberekről (ha nem tudod miről beszélek, irány a könyvtár!), a templomosok – ezt eddíg nem tudtuk – egy humanoid testalkatú, békafejű isten szobrát imádják. A kör bezárul, az ügy megoldódott. Ma is tanultunk valamit.

Ami a történetet valóban emlékezetessé teszi, az az álomszerű, fojtogató atmoszférája – a filmet Francisco Sánchez veterán operatőr fényképezte, aki számos emlékezetes horrorfilmnél állt már a kamera mögött. A szereplők állandó félhomályban, gonosz ködben végzik a dolgukat, jók és rosszak egyaránt. Az egyenlőség sugallatát selydíti meg ez az átláthatatlan hely: aki sokáig itt marad, az olyanná válik, mint a bennszülöttek; beáll a sorba, megválik emberi valójától, és csak az áldozathozatal lesz számára fontos, a halott lovasok éhségének csitítása – mert ezt akarják az ősi istenek. Egyenlőség, testvériség.

Ui.: A vakhalottak kalandjait összegyűjtő, koporsóformájú dvd doboz 2005 szeptembere óta kapható az Egyesült Államokban – aki kicsit is eurokult-rajongónak vallja magát, az egyszerűen nem hagyhatja ki!

Filmkritika: HALLOWEEN (USA, 2007) **

Hazai bemutató: 2007. október 25.

Teória: Rob Zombie és a másik jelenleg agyonajnározott horrorista kiskedvenc, Eli Roth egészen jó rendezők lennének, ha nem a saját gyér forgatókönyveikkel fárasztanának mindenkit. A filmjeikből egyértelmű, hogy rejlik bennük némi tehetség, de nem képes a felszínre bukkanni, mert az egók visszanyomják. Zombie és Roth kiváló adaptálója lehetne mások agyszüleményeinek, ám eddigi filmjeik egytől egyig ortopéd bukdácsolásnak bizonyultak, pontosan mivel a saját szerencsétlen sztorijaikat dolgozták fel (nem gyújtósnak, sajnos.)

Zombie csak önnön helyzetét rontja azzal, hogy Carpenter magnus opusának rimékjével próbálkozik. A csávónak úgy látszik elment az életkedve, egy ilyen csatát nem lehet megnyerni. "Én nem rimékelek, én újragondolom!" Anyád hogy van?

A film nem indul rosszul... na, azért ne essünk egyből túlzásba, érdekesen indul, maradjunk ennyiben. A sztori megközelítése más cseppet: Michael Myers ezúttal nem a középosztály megmagyarázhatatlan kinövése, hanem a white trash (amerikai fehér lecsúszott vidéki munkásosztály) terméke: a mama sztriptíztáncosnő (Rob Zombie feleségének, Sherri Moonnak még 37 évesen is eszméletlen teste van), a mostohafaterja egy totális seggfej (Bill Forsythe (Halálra jelölve) egész egyszerűen szenzációs a rövid szerepben, ő a megtestesült amerikai rémálom: a tökét vakaró, semmittevő, gyerekmolesztáló, büdös-fingós DAD, Al Bundy a végső stádiumban. A film legjobb figurája és legjobb alakítása. Szétröhögtem magam rajta - megjegyezendő, hogy a film tele van horror és b-film ikonok nyúlfarknyi vendégviillanásaival: Tom Towles (Henry - Portrait of a Serial Killer), Udo Kier (Suspiria), Sybill Danning (Howling 2), Richard Lynch (God Told Me To), Ken Foree (Dawn of the Dead 1978)... Repes a rajongói szív!)

Mert eddigi filmjei alapján kezd kikristályosodni, hogy Rob Zombie-nak missziója van: a white trash felmagasztalása, morális tendenciáiktól függetlenül. Már a Devil's Rejects is azzal ért véget, hogy "hőseink", a rohadék sorozatgyilkosok megdicsőültek a heroikus halálban, és anélkül, hogy különösebben poéngyilkos lennék, elárulhatom, hogy Mikey Myers is rendszerellenes glóriát kap, szinte áldozattá degradálódik jelen halloweenkor. Csakhogy Zombie nem jól számol: sem a Devil's Rejects-ben, sem ehelyütt nincs létjogosultsága a szemét felcicomázásának. Azon kívül, hogy szarba születtek, hősei nem válnak érdemessé a katarzisra, a föld mocska maradnak.

Ami Carpenter eredetijében tíz perc, az ezalkalommal egy egész óra: ennyi időt vesz igénybe, míg Zombie eldanolja nekünk a srác elmegyógyintézeti megpróbáltatásainak (amely az új Dr. Loomis (Malcolm McDowell) meglehetősen ötlettelen beszédterápiájában merül ki) történetét. Zombie olyan erővel demisztifikál, hogy az visszaüt: kiveszi a Michael Myers-legendából az összes létező potenciálisan természetfeletti motívumot, a legendát lerángatja földközelbe. Michael Myers ebben az első órában egy meglehetősen unalmas, holdvilágképű, zsíroshajú, túlsúlyos amerikai egyenkölökként definiálódik. Na kösz.

A második óra Michael ámokfutásával telik, amely fordulataiban, lefolyásában az eredeti filmet követi, csakhogy: az egész el van kapkodva, a figurák személyiségének bonyolítása teljesen behal, jó ideig meg sem tudtam különböztetni a potenciális áldozatokként színre lépő lányokat. Míg az elmegyógyintézetis részben láthattunk pár érdekesebb rendezői húzást, addig a kergetőzés alatt az egész a neo-slasherek fantáziátlan szintjére süllyed. Az első óra realitáséhségének nyoma sincs, Michael ekkor már a jól ismert slasher-terminátor, és minden átmenet nélkül válik azzá.

Felesleges volt megerőszakolni Carpenter úttörő filmjét - mint ahogy a 2007-es változatban totálisan feleslegesnek hat, mikor két ápoló megerőszakolja az egyik nőpácienst. Csak hogy még betegebb, borzalmasabb legyen az összhatás? Nem és nem, nem jön be a számítás, ezeknek gőzük sincs arról, hogy a kevesebb több.

Halloween. USA, 2007. Írta és rendezte: Rob Zombie. Producer: Malek Akkad. Zene: Tyler Bates. Fényképezte: Phil Parmet. Szereplők: Malcolm McDowell, Sherri Moon, William Forsythe, Daeg Faerch, Brad Dourif, Udo Kier és mások.

Filmkritika: REVOLVER (Nagy-Britannia, 2005) ***

Két éve áll dobozban a Blöff rendezőjének negyedik filmje. Mr. Madonna szerint a Revolver erősen a kabbala hatása alatt készült, és talán sosem kellett volna elkészülnie.

Guy Ritchie-filmográfia: A Ravasz, az Agy és két füstülgő puskacső (1998), Blöff (2000), Hullámhegy (2002), Revolver (2005). Mindenki ismeri az első kettőt, senki sem látta a két utolsót. A többszörös Arany Málna-díjas Hullámhegy olyan minősíthetetlenül szarra sikerült - elsősorban Madonna (Ritchie felesége) erőszakos alakításának köszönhetően -, hogy nálunk egyenesen DVD-re ment (még véletlenül se nézzétek meg, legyen elég, hogy én végigszenvedtem). A Revolver pedig... Nos, hivatalosan a mai napig sem láthattuk.
2005-ben forgalmazóként dolgoztam. Luc Besson cége, az Europacorp szokás szerint elküldte nekünk készülő filmjei, így a Revolver forgatókönyvét is. Elolvastam, és botrányosan rossznak, szinte olvashatatlannak találtam. Érzékeltem a műben az ambíciót, akárcsak a zavaros spiritualizmust, az egész nagyon elborultnak, és eladhatatlannak tűnt. Nem vettük meg, passzoltunk a projekten - hiába ígérték Bessonék, hogy a legnagyobb sztárokat nyerik meg a projekthez (akkor még Michael Douglast és Brad Pittet emlegették).

Az első kabbala gengsztermozit végül 2005 őszén bemutatták Londonban egy gyengébb szereposztással, és nagyot bukott (Ritchie állandó producere, Matthew Vaughn még idejében lelépett). Az amerikai forgalmazók ugyanúgy passzoltak, mint mi (a Sony kihátrált a forgalmazási dealből). A kritikusok megint Madonnát hibáztatták, aki szerintük bűbáj alá vonta férjét, elidegenítette jóakaróitól és rajongóitól, mikor teletömte fejét kabbalista zöldségekkel. A kelet-európai jogokat végül az Intersonic vásárolta meg immár másfél éve. Honlapjuk tanúsága szerint a Revolver azóta is bemutatás előtt áll.

Nemrég végre alkalmam volt látni a filmet egy 2-es régiós DVD-n (elérhető itt: www.amazon.co.uk). Jelentem, nem katasztrófa. Messze jobb, mint a Hullámhegy, habár hibái ugyanakkorák, mint erényei. A Revolver különös, mélyen spirituális film, amely hetek óta nem hagy nyugodni. Külsőre olyan, mint a Blöff, Jason Statham most is a főszereplő (és hozzá milyen jól játszik), gengszterekről szól, nagy átverésekről, véres bosszúkról, mesteri kivitelezésben. De nincs benne semmi humor, semmi könnyedség, a párbeszédek fárasztóak, hiányzik az a szellemesség, ami Ritchie első két filmjét kultikussá tette. Ez volt az én nagy bajom vele. (Meg Ray Liotta kínos gengszterfőnök-alakítása...)

SPOILER WARNING! Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a Revolver hamarosan maga is kultfilmmé válik, még ha csak egy szűkebb körben is. Az alapkoncepció ugyanis roppant megkapó. Statham arra döbben rá a filmben, hogy az életét irányító belső hang, magyarán a lelkiismerete egy szélhámos, aki születése óta átverte. Hősünk, akárcsak a Mátrix Neója felébred hosszú álmából ("Wake up, Mr. Green", hangzik el többször is), és akárcsak az Apokalipszis, most Kurtz ezredese levetkőzi lelkiismeretét (Ritchie szerint az intézményes vallás a történelem legnagyobb átverése), hogy egy magasabb, isteni szintre léphessen az életben.

Legalábbis ez volt az én megfejtésem Ritchie negyedik munkájáról. Szívesen hallanám a ti véleményeteket is. Ha volt / van lehetőségetek hozzáférni a filmhez, beszéljünk róla. Érdemes. Ritchie mindenesetre megbánta, hogy egyáltalán leforgatta. Új ötödik filmjével, amelyet 2008-ban mutatnak be, szeretne visszatérni a gyökereihez. A RocknRolla producere Joel Silver, a főszereplő Gerard Butler és Thandie Newton. Drukkolunk.

Filmkritika: A BOURNE ULTIMÁTUM **** (USA, 2007)

Hazai bemutató: 2007. október 25.

Negatív kritikát írni mindig élvezetesebb, ezért essünk is túl gyorsan a nehezén, azaz a könnyes hangú laudáción. Greengrass rendezőnek és kollégáinak sikerült az a bravúr, ami még a legnagyobbaknak is csak a legritkábban jön össze: méltóan, minőségromlás nélkül fejeztek be egy trilógiát. Sőt, a harmadik Bourne film talán még izgalmasabb és látványosabb is, mint a második. (A Doug Liman rendezte első felvonás annyira eltérő stílusú, hogy ahhoz nem érdemes hasonlítgatni.) A sztori szinte ugyanott folytatódik, ahol az előző részben befejeződött, illetőleg van néhány időugrás, de a koreográfia változatlan: Bourne-t üldözik, Bourne dühös, Bourne nem hagyja magát, Bourne mindenkit legyak.

Ritmust illetően is tartja a szintet Greengrass, vagy talán még fokozza is a tempót, mivel a cselekményt fékező romantikus betétek ezúttal hiányoznak. Maradt viszont John Powell prüttyögős elektronikából, hagyományos vonós muzsikából és többféle dobhangzásból összemixelt filmzenéje, ami tökéletesen festi alá a Moszkvát, Párizst, Londont, Madridot, Tangert és New Yorkot érintő városkép-amortizációs akciótúrát.

És itt kéne következnie a rosszalló recenzionista fejcsóválgatásnak, hogy „szép, ami szép, de miért bízta a rendező megint az operatőri munkát egy Parkinson-kórban szenvedő kollégára?” A sirámok helyett jöjjön inkább a válasz: azért mert Greengrass ravasz. Pontosan tudja, hogy Bourne abszurd kalandjait, és a cselekményen tátongó, elefántcsapda méretű lyukakat legjobban a realizmust sugalló (hazudó) kézikamerás és steady-cames módszerrel tudja elfedni. Másképp hogy tudná túltenni magát a néző azon, hogy Bourne keményebb, mint az új Bond, okosabb, mint Jack Bauer és hallhatatlanabb, mint John McClane és Chuck Norris együttvéve? És azon, hogy miután beleugrott egy üvegablakba, majd széttörtek a fején egy egész fürdőszoba-berendezést, egyetlen vágás se marad az arcán? Vagy, hogy több év kiesés után is jobban ismeri a legfrissebb csúcstechnikát, mint a CIA expertjei? A Bourne-taktika pofonegyszerű: a rángatózó közelképekkel olyan drámai feszültséget kell kelteni, és olyan sebességet diktálni, hogy a nézőnek se ideje, se kedve ne legyen a történet realitásán elméláznia.

A körítés amúgy is lényegtelen, a néző nem arra utazik, hogy megismerje a titkosügynökök világát, hanem, hogy a főhőssel azonosulva átélhesse a legyőzhetetlenség érzését. Bourne ugyanis csak egyszer szívja meg igazán, még az első rész kezdete előtt, amikor elveszíti az emlékezetét, utána viszont egy pillanatig sem lehet sarokba szorítani. Nem tudják komolyan megsebesíteni, nem rabolják el a szeretteit (mert nincsenek is) és nem tudják egyszer sem elkapni. Mindig egy lépéssel az ellenfelei előtt jár, nemcsak erősebb, de ravaszabb is náluk. Vele azonosulni olyan, mint egy FPS játék halhatatlanná cheatelt hősével játszani. Ropognak a csontok, törnek a karosszériák: igazi macsó élvezet. Sallangok, úgy mint kikacsintós humor, csillagsávos patetizmus vagy Casino Royale féle romantikus ömlengések, nincsenek. Ja, hogy közben ez a Jason fiú, Bonddal ellentétben, egyáltalán nem élvezi ezt az egészet? Lényegtelen. Amikor a legvégén beúsznak Moby zseniális Extreme Ways-ének első taktusai, úgyis csak egy konklúzió marad Bourne-t és a trilógiát illetően: COOL!

Filmkritika: A MÁSIK ÉN (The Brave One, USA, 2007)*

Jodie Foster korszakának meghatározó színésznőcije, mindemellett egészen tolerálható hatékonysággal nézi be a forgatókönyveket. Szépségesen rideg közvetítőként (A belső ember), anyatigrisként (Pánikszoba), momonániás mulder-imitátorként (Kapcsolat), tökös lepkevadászként (A bárányok hallgatnak) is megperzseli a vásznat, de egy homemade spermabank epizodista szerepében is hajlamos olyat pucsítani, hogy zsepi nem marad szárazon (Hosszú jegyesség). Az idei kűr, A másik én a szabályt konzekvens bárgyúságával erősítő, korántsem egyedüli kivétel: ahogy a Légcsavarnál, szegényem itt is csúnyán beletenyerelt egy számára mélységesen rangon aluli projektbe. Végül is semmi gond nincs ezzel a negédes thrillerrel (oximoron? a rendező Neil Jordan szerint: „má mé lenne az?”), csak azt nehéz a rendelkezésemre álló, szerény szellemi potenciával befogadni, hogy az eme recenzió tárgyát képező két óra miért nem a Hallmark koradélutáni műsorsávjában landolt – már eleve?

Nekem az a küldetésem, hogy szóljak: noha Jodie másodlagos nemi jegyei nagy szemérmetlenül be-belibbennek a kamera látszögébe egy végprimitív hatásvadászat csúcspontocskáiként, mindez nem tart annyi ideig, hogy a jóravaló – és szemérmetlen – néző kielégülhessen. A másik én fennmaradó, sokkal prűdebb és sokkal hosszabb hányadában pedig egész egyszerűen nincs okunk semmilyen élvezetre.

Erica Bain (Jodie) rádiós megmondó, aki diktafonnal sertepertél New „a világ legbiztonságosabb városa” Yorkban, és nemcsak hogy hallja a űberurbán szuperorganizmus minden rezdülését (játszótéri labdapattogás, metró zakatolása, etc), de – foglalkozási ártalom – a hallottakat naiv próza formájában (f)el is mondja a műsorára fogékony sokaknak. (Nők Lapja on the air.) Még el sem kezdődött, a filmre konstans háttérzajként máris rátehénkedik Foster szakkommentátori jelenléte, ami Hajdú B. elhivatottságával karattyolja végig a játékidőt. (Ennek szükségességét erősen kérdőjelezi meg, hogy az egy közepesen alulírt Baywatch elnagyoltságával operáló dramaturgia korántsem bergmanosan enigmatikus krízishelyzetekkel szembesíti hegyes tekintetű főhősnőnket.)

Az esküvőre készülő, a világvárost éppen ezért kajszibarack- és rózsaszínben szemlélő Ericát orvos jegyesével együtt helybenhagyják jól a Central Park antagonistái. A műsorvezető megússza pár hetes kómával, kedvese azonban már soha többet nem élhet a paraszolvencia és a raktári nyugtatók dézsmálásának evilági gyönyöreivel. (A geekz szerkesztősége a Lostból és a Terrorbolygóból is rémlő Naveen Andrews formálta, látens férjet saját halottjának tekinti.) Erica világlátása besetétedik, univerzális félelemmel, tárgytalan paranoiával küzd. Szinte hallja, ahogy a Nagy Almát belülről rágcsálja a csúnyarossz, jogállamokra jellemző, adminisztratív-bürokratikus módszerekkel kipucolhatatlan bűnözés. A forgatókönyv filmtörténeti jelentőségű leleményének bőszen engedelmeskedve (úgy se találnátok ki:) kényelmesen kontemplatív szerepét élvezetesen inspekciózusra cseréli, és instant önbíráskodásba kezd egy kínai piacon vett marokfegyverrel. Ha valaki csintalankodik a hátsó ülésen, vagy beszól a metrón, annak: annyi.

Foster törékeny vállainak tehermentesítésére Neil Jordan hihhhetetlen arányérzékkel vezényli a történetbe a cast kettes számú PR komponensének, Terrence Howardnak zsaru karakterét. A rokonszenves, paragrafusok és sztárügyvédek béklyózta Mercer nyomozó a műsorvezető kéretlen narrációjához hasonlatosan hangoztatja unos-untalan az írott törvény fennhatóságát (brutális elvhűségének mellőzhetetlen demonstrációjaként), és már feltűnésének pillanatában triviális, hogy ha odáig fajulna az elbeszélés, és rajtakapná, minden teketória nélkül durrantaná fejbe a poszttraumatikus, szőke bűnvadászt. Fel sem ötlene benne a kollaboráció lehetősége. Ááá, dehogy.

A Síró játék babérjait lassan, de határozottan elkártyázó Jordan hol a steadycam idióta csavargatásával, hol a meghasonlás ultrarövid frekvencián sugárzott, felszínes boncolgatásával (lásd cím) próbál fazont szabni ennek a bosszúfilmes közhelyeket hangos gondolkodások kíséretében csúcsra járató, simulékony matinétölteléknek. Felesleges vesződés, az eredeti célközönséget (unatkozó háztartásbeliek és távirányítóhoz nőtt nyugdíjasok) úgyis csak az érdekli, hogy az Erica szerelmét anno agyonagyaló csőcselék megkapja-e a magáét.

Őket ezennel hidegverejtékes kétségek között hagynám.

Filmkritika: A TEXASI LÁNCFŰRÉSZES MÉSZÁRLÁS (The Texas Chainsaw Massacre, USA, 1974) *****

Miután mostanában egyik-másik hazai publikáció megpróbálta definiálni a grindhouse fogalmát, illetve csokorba szedni azokat a filmeket, amelyeket ez a gyűjtőnév takar, úgy gondoltuk, ideje megmutatni a sok kibicnek, mi is a valódi grindhouse. Here ya go, bitches:

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 1.

Hooper már az első jelenettel legendát teremt. A később sikeres komikusi karriert befutó John Laroquette kellemes baritonja nyugodtan, hangjában minimális hatásvadászattal olvassa fel a vásznon Star Wars -módra felfelé vánszorgó szöveget. A narrátor poklot, borzalmakat, eddig sosem tapasztalt horrort ígér; fiatalok tragikus, megdöbbentő történetét. Vaku villan: az erős oszlás stádiumában lévő emberi maradványokról készült közeli képeket nyikorgás, dübörgés, morgás festi alá, a tökéletes musique concrete . A montázs lezárásaként a kamera megállapodik egy összeaszott hullaarcon. A kamera nyitni kezd, a premier plánból totál lesz, a halottból király: obszcén pózban, széttett lábakkal, kezében emberi fejjel pózol egy ormótlan síremlék tetején, miközben háta mögött a látóhatárt vörösre-sárgára festi a préri lemenő napja.

Sally Hardesty és barátai, Jerry, Kirk és Pam, valamint Sally tolószékhez kötött öccse, Franklin, mintegy összekapcsolva a kellemeset a hasznossal, egy szűk, dobozos kisbusszal végigrobognak az USA déli államain. Hogy mi ebben a hasznos? Ha már úgyis arra járnak, beugranak abba az isten háta mögötti temetőbe, ahová Sallyék nagyfaterja lett elföldelve. Mókás kedvű ismeretlenek ugyanis, több másik elhunyttal egyetemben, a papát is előásták (lásd fentebb), és mindenféle elmondhatatlan dolgot műveltek vele. A helyi hatóságok kimondottan jó néven veszik, ha egy családtag veszi a fáradtságot, és lejön mély Délre segíteni nekik a sok, pajkosan egymásra halmozott testrész között rendet rakni.

Ám téved az, aki azt hiszi, hogy utazásuk során a fiatalok csak ilyen és ehhez hasonló pozitív élményekkel gazdagodnak! Az a stoppos például, akit rögtön a főcím után vesznek fel, lököttebb, mint egy elektromos bikacsök. Az még hagyján, hogy a képén egy szép hosszú, rojtos szélű nyílt seb virít. Hőseink még azt is elviselik, mikor a modern vágóhídi módszerek túlzott vértelenségéről kezd hablatyolni (”The gun’s no good!”), de mikor egy nyeles borotvával csontig beletúr a saját kezébe, majd Franklin karján is ejt egy mély vágást, úgy rúgják ki a kocsiból, hogy nyekken. Búcsúzóul még végighúzza véres tenyerét a furgon oldalán. Jel? Jel.

A társaság Sally felmenőinek üres, lerobbant tanyáján szándékszik éjszakázni. Már épp belaknák a romot, mikor Kirk és Pam úgy dönt, megmártóznak a ház mögötti “swimming hole”-ban (az USA déli részén így becézik a kisebb természetes tavakat). Ám víznek nyoma sincs, bizonyára kiszáradt mióta Sally utoljára itt járt. Kirk és Pam elhatározza, hogy szemügyre veszik a közeli, szintén elhagyatottnak látszó házat. Bár körülötte a gyom derékig ér és az épület háta mögött autók generációi állnak katonai álcázóhálóval letakarva, a ház áramgenerátora teljes erőbedobással zakatol. Mindössze embernek nem lelni nyomát.

Egészen addig, míg Leatherface elő nem ront egy félretolható fal mögül, elvonszolja Pamet és fel nem tűzi egy masszív acélkampóra…

Tobe Hooper klasszikusa a hetvenes évek legjobb amerikai horrorfilmje, sőt, a hetvenes évek legjobb amerikai filmje, úgy általában. Jobb, mint a Keresztapa , a Kínai negyed vagy bármelyik másik, abban az évtizedben készült, joggal emlékezetes mozi. Ez a filmtörténet egyik legintenzívebb alkotása, amely többet elmond az USA újkori társadalmának állapotáról, mint bármely másik.

A Texas Chainsaw Massacre két világ összecsapásáról mesél: Leatherface és családja - a Nagypapa, a Hentes és a Stoppos - Amerika régi, úttörő értékrendjének elkorcsosult (az önként, dacból vállalt izoláció és a “jenki elnyomás”, a progresszív Amerika által degenerált régi Déljének) megelevenedett romjai, akiknek a tradíciók tisztelete áll értékrendjük csúcsán. Áldozataik a vietnámi háború létrehozta hippigeneráció tagjai, az akkori USA uralkodói, a fiatal remény. A hűtőládában végzik.

Hooper és Henkel maximális művészi koncepciója egy hazai területen, Texasban játszódó horrorfilm terve volt - és a mai napig habosszájú vehemenciával ellenzik, ha valaki a csupasz narratíván kívül valami mást is belelát a filmbe. Nem nagyon kell figyelni a nyavajgásukra, hiszen miután egy műalkotás elkészül, kikerül az alkotó tulajdonából, és megnyílik a különböző interpretációk felé. A fentebbi “régi Amerika a modern USA ellen”-féle elgondolás mellé befér még egy “a vidék bosszút áll az urbánus világon”-elvű is. Egyszóval, a nyálasszájú városi turisták Leatherface láncfűrészének fogai közt végzik!

A Sawyer család (Mark Twain áthallás?), a film antagonistái, mindent megtesznek azért, hogy megvédjék az életmódjukat - vagy inkább kiélvezzék az általa kínált örömöket. Annyira őrültek, hogy egyáltalában nincsenek tisztában tetteik súlyával, vagy akár saját állapotukkal. A hús minden, és “the saw is family”. Embertelenségük számukra a szokásos életmenet. Még direkt rosszindulatot sem lehet igazán rájuk bizonyítani: a Hentes, a családfő, aki egyébként mellékes keresetként benzinkutat üzemeltet, a fiatal társasággal való első találkozásakor egyenesen megpróbálja lebeszélni őket arról, hogy az üreg házban éjszakázzanak. Érdemes megfigyelni az arcát, mikor rájön, hogy nem lesz képes eltéríteni az utazókat szándékuktól: fáradt csalódottság és bágyadt éhség kifejezése jelenik meg az arcán.

A filmben a zseniális exploitation -cím ellenére szinte alig folyik vér, amely azzal magyarázható, hogy Hooper egy PG (Parental Guidance - szülői felügyelettel megtekinthető) korhatárt szeretett volna a Texasnak kieszközölni! És akkor ad neki egy ilyen címet… Na mindegy. Míg a tizenkét évvel későbbi folytatás valósággal pogózik Tom Savini groteszk effektjeiben - amelyek over the top jellege nagyban hozzájárul a film irónikus hangvételéhez -, az első részben Hooper a híres hitchcocki “minél kevesebbet mutatsz, annál nagyobb hatást érsz el” elvet követi (az már más kérdés, hogy ezt a direktívát Sir Alfredre inkább a cenzúrabizottságok gyökérsége, és nem a saját filmes értékrendje erőltette).

Kevés filmet - most hirtelen csak Hitchcock Psycho-ját és Avati La Casa dalle Finestre che ridono-ját tudom példaként felhozni - ural annyira a fenyegetettség légköre, mint a Texast. Ez egy olyan hangulati elem, amelyről rengeteg rendező tépi a száját, érteni mégis csak rendkívül kevesen értenek hozzá. Hatásos kidolgozásához finesz, fingerspitzengefühl, az anyag és a mesterség mély-mély ismerete szükséges. A film kezdése lassú, de minden jelenet a veszély bármikori felbukkanásától bűzlik. A tárgyalásban Hooper megcsillogtatja izgalomteremtési tehetségét, amelyet mára mintha ráspollyal reszeltek volna ki az agyából. Az éjszaka macska-egér játszmái gyors, de brutális gyilkosságokban érik el csúcspontjukat. Éjfélre már csak Sally marad életben, akit Sawyerék olyan vacsorára invitálnak, amelyet ha valaki végignéz, soha el nem felejt. És mikor a Nagyfater színrelép (”My ole Grandpa’s the best killer there ever was!”), a közönség ízelítőt kap a kannibálcsalád régimódi vágóhidas módszereiből is. A vacsora-finálé ereje visszaadhatatlan, a maga nemében jelenet sem addig, sem azóta nem volt hasonlóan intenzív. Bár a Texasban egyébként sem nagyon találni kivetnivalót, az utolsó fél óra mutatja meg igazán, hogy értő kezekben vagy akár csak a körülmények szerencsés összejátszása folytán mire képes a horror, mint műfaj. Az élmény beleég az agyba.

A folytatásokra, a korábban már leírtaknál hadd ne pazaroljak több szót. A második részből Savini maszkjain kívül mást nem érdemes megjegyezni, a harmadik és a negyedik, Kim Henkel rendezte epizódból még ennyit sem. A Texas Chainsaw Massacre-nek, amelynek egy kópiáját tárolásra érdemesnek találta a new york-i Museum of Modern Art, valójában nincsenek is folytatásai. A puszta őrületnek ez a csodálatos mesterműve egyedülálló, és csak pörög magányosan a saját tengelye körül, mint Leatherface a film végén, az izzó napkoronggal a háta mögött, berregő láncfűrésszel a kezében.

Filmkritika: A RAGYOGÁS (The Shining, USA, 1980) *****

Kubrick rögtön a film elején egy döbbenetes fahrttal definiálja a lényeget. Jack Torrance (Jack Nicholson) apró Volkswagenjének látványa, amint a HEGYSÉG hajszálvékony útján suhan, minden erőltetett szimbolista eszközt feleslegessé téve döngöli az agyunkba: errefelé nem emberi léptékkel mérnek; a való világ játékszabályai itt egy sóhajtást sem érnek. A gigantikus, fenyőerdő borította hegy-istenek nem zordan szépek, még csak nem is félelmetesek - ilyen egyszerű jelzőkkel nem lehet megfogni őket.

Az örökkévalóság magabiztossága árad belőlük.

Stephen King utálta, és a mai napig utálja a filmet. Hideg gépként tekint rá, amelyből hiányzik mindenféle szív. Téved: a Ragyogás filmváltozatának hatalmas szíve van - csak éppen King rossz helyen keresi. Nem tud elszakadni a forrástól, a saját regényétől. A saját intellektusa és egója áll az interpretáció útjában. Végül is érthető. Míg a regény az erőszak az emberi pszichére gyakorolt csábító, hódító természetét tárgyalja, addig a film valami másról szól.

Kubrick Jack Torrance-e már őrülten érkezik a Panorámába - a hegyvidéki hotelbe, amelynek téli gondnokságát neki kell majd ellátnia. Már őrült, mikor felviszi oda a feleségét (Shelley Duvall) és a kisfiát (Danny Lloyd); már őrült, mikor belefog a regényébe (emlékezzünk: már a kézirat legelső lapján is az ismert mondat virít!), és persze őrült, mikor kezében baltával hajkurássza végig szeretteit (? Akkor már nem.) a gigantikus épület folyosóin és sövénylabirintusán. Az alapszituáció egyszerűbb már nem is lehetne, szinte annyira átlátható, mint valamely slasherfilm története. Ám amilyen szimpla a sztori, annyira dús a mögöttes tartalom, és ha valaha készült intellektuális horrorfilm - a jelzőt a létező legpozitívabb értelemben használom-, akkor a Ragyogás az. King regényének filmváltozata kitűnő példa arra, hogy a horror, mint műfaj, a megfelelő kezekben minden más mozizsánernél többre képes.

A filmbéli Jack Torrance egy lusta indivíduum(?), akinek semmi baja a saját agyamentségével, minek is változna meg tehát. Minden úgy jó neki, ahogy van. Jack Torrance ezért gonosz, már az első perctől fogva. Talán az is volt mindig. Őrültsége a film elején még éppen hogy csak virágzik: saját magában, apai voltában és írói tehetségében való kétségei már rágják a lényét, de majd a Panoráma lesz az, amely segít a sötétségnek az agyában elburjánzani.

Amiben Kingnek igaza van, az mindössze egy jelző: a filmváltozat valóban hideg. Elidegenít. Karakterektől, helyszíntől, történettől, csak azért, hogy azt a bizonyos párhuzamos jelentés-szintet annál könnyebben észrevegyük. Vannak, akiknek még így is nehezére esik.

Danny Lloyd a háromkerekű biciklijén fáradhatatlanul rója a köröket, végigzúz a szálloda végtelen folyosóin. Így űzi el a gyerek az unalmat. Ugyanakkor hódít is: a tátongó teret, az ürességet akarja magáévá tenni. Hiába persze: a semmi az semmi, így birtokolni sem lehet. Mikor a kísértetlányok megjelennek előtte, és elállják az útját, nem csak azért teszik, hogy a saját haláluk képeit vetítsék az agyába, hanem azért is, hogy véget vessenek valami feleslegesnek. Ők a semmi, Danny pedig tele tehetséggel - sem a fiú nem hódíthatja meg őket, sem ők nem költözhetnek belé. A könyvben a szállodának azért van szüksége Dannyre, mert a halálával magáévá teheti a kisfiú természetfeletti képességét, és ijesztő képek mutogatása helyett képessé válhat borzasztó dolgok végbevitelére. Ugyanakkor a filmbéli szálloda - a térbeli és egyéb űr - a tőle különbözőt szeretné elpusztítani. A potenciált, a létezést.

A Ragyogás a tehetségről, annak hiányáról és ebből eredően a semmitől való rettegésünkről is szól.

Ennek megértéséhez a Jack és a szálloda egykori gondnoka közötti párbeszéd - az egyik legjobb hatalomról és felelősségről szóló dialóg, amelyet valaha írtak -, valamint a film utolsó képe a kulcs: az évtizedekkel korábbi bálról készült fotó, Jackkel a közeppontban egyértelműen azt sugallja, hogy Torrance mindig is a Panorámához - illetve ahhoz, amit az épület szimbolizál - tartozott. A meddő - először csak tehetségtelen, majd szeretettelen - ember otthona mindig ez a kívül-belül ürességgel körülvett szellem-szálloda volt. Ez a férfi, aki írónak hitte magát, akinek a saját tehetsége, pontosabban annak illúziója volt a legfontosabb az életben, valójában mindig híján volt ennek a számára legértékesebb tulajdonságnak. Mi értelme van akkor a létezésének? Semmi, és Torrance ember-kivetülése erre szép lassan rá is jön. A Ragyogás ennek a tudatra-ébredésnek a története is.

King regénye az épületet és a hely kongó ürességet csak mint az izoláció eszközét használja, és ebből a szempontból a film több, mint az írott szó: az audiovizuális megjelenítés a végtelen fehérséget, a teljes csendet és a tátongó teret világteremtő tényezőkként tudja alkalmazni - amiben persze John Alcott világbajnok operatőri munkájának oroszlánrésze van. A modern zenei aláfestés, Bartókkal az élen, csak növeli a egzisztenciális ennui -t. Kubrick valóban kirepíti őket hármukat egy egyébként üres dimenzióba. Mindössze a regény “négerszakácsos”, deus ex machina -szerű mellékszálát kellett volna elhagyni, és a absztrakt illúzió teljessé válik - ugyanakkor Kubricknak volt annyi esze és ízlése, hogy a kegyetlen atmoszféra besűrítése végett egy nagyszabású grand guignol haláljelenettel kellemesen-kegyetlenül kivégezze a reményhozót.

Az idő a Ragyogás-ban megszűnik létezni. Bár kezdetben felvillannak mindenféle inzertek az időbeli orientációt megkönnyítendő, ám egyre ritkábban látjuk őket viszont, míg végül teljesen megszűnnek felszabdalni a film narratív folyását - már azt a keveset, ami van neki. Egyszerűen nincs rájuk szükség, mert a történet időbelisége szétfoszlik, mint a vattacukor. Torrance és a családja semmikor vannak - ám térbeli létezésük nagyon is meghatározott, és ez a tér az, amely Nicholson lelke, elméje és egója számára egyszerre bizonyul túl nagynak és túl kicsinek. Saját jelentéktelenségének és kreatív impotenciájának realizálása józan eszének végét jelenti - ám egyben arra is ráébred, hogy a Hatalmas Panoráma Örök Gondnokaként halhatatlanná válhat. Jelentéktelenből naggyá lehet, végtelenné (valahogy úgy, mint David Bowman a 2001 Űrodisszeiá-ban - a különbség mindössze abban áll, hogy ő másmilyen ember egy ellentétes pólusú szituációban). Jack Torrance-t, könyvbéli megfelelőjétől eltérően nem kísértetek abajgatják, hanem a saját kétségei. Ezért másodlagos csak a filmben Danny képességének megszerzése: a ragyogás megléte leginkább Jack a fia tehetsége iránt érzett féltékenységét hivatott növelni - felgyorsítva ezzel saját lényének teljes elkárhozását.

Nicholson alakítása sokak szerint a film lelke. Bevallom, én mindig is inkább szórakoztatónak, mint ijesztőnek tartottam a Ragyogás-beli játékát (mint ahogy a filmtől sem féltem soha - a regény rémisztőbb, talán minden idők legjobb kísértetházas története. A filmváltozat azonban több nála. Ahogy az amerikaiak mondják: “All that and a bag of chips!”), az meg, hogy a film lelke volna, ha nem is hazugság, de erős túlzás (ráadásul Shelley Duvall még akkor is ijesztőbb Nicholsonnál, ha épp csak mosogat). Igaz, a népmesei ordas farkashoz hasonlatos röfögése-hörgése a fináléban felejthetetlen, és az üldözés a labirintusban a horrortörténelem egyik legemlékezetesebb zárójelenete, ám a Ragyogás igazi szörnyetege az, amelyet sosem látunk meg (ha nem tartanám tényleg túlságosan erőltetettnek, itt megpróbálkoznék egy Lovecrafti párhuzammal). A filmváltozat látóhatárunkon túl ólálkodó réme az elme megzavarodásától és a lét értelmetlenségétől való félelmünk.

UK - USA, 1980. The Shining. Rendezte: Stanley Kubrick. Producerek: Robert Fryer, Mary Lea Johnson, Stanley Kubrick és Martin Richards. Zene: Wendy Carlos és Rachel Erlkind. A forgatókönyvet Stephen King regénye nyomán Diane Johnson és Stanley Kubrick írta. Fényképezte: John Alcott. Vágó: Ray Lovejoy. Szereplők: Jack Nicholson, Shelley Duvall, Danny Lloyd, Scatman Crothers, Barry Nelson, Philip Stone, Joe Turkel és mások.

Filmkritika: A SLIT-MOUTHED WOMAN (Japán, 2007) ***

A "szellemes" japán horrorokkal már tele van a padlás, ráadásul ezek a legtöbbször a szigetország folklórjából eredő rémtörténetek, ma már egyre kevésbé hozzák lázba a horror rajongókat. A Noroi rendezőjének legújabb filmje sem más, mint egy újabb közepes J-horror, ami bár mutat némi változatosságot az elődeihez képest, a  műfaj forradalma azonban ezúttal is elmaradt. A Slit-Mouthed Woman (az USA-ban Carved) története szintén egy ősi urbánus legendán alapszik, de ezúttal szerencsére nincsenek se lisztesképű gyerekek, se az interneten/mobilon/videokazettán terjedő baljós, túlvilági hangok.

A Kuchisake-onna, azaz a felmetszett szájú asszony története egy több száz éves legenda, ami egész Japán-szerte ismert. Számos film, anime vagy manga dolgozta már fel a témát, vagy éppen vette kölcsön a történet bizonyos elemeit. (Pl. Koroshiya Ichi) Az eredeti sztori szerint, egy féltékeny szamuráj fültől-fülig felvágta hűtlennek hitt felesége száját, majd gúnyosan megkérdezte tőle: "Kinek fogsz tetszeni ezek után?" A modern városi legendáriumban azonban már úgy él tovább a történet, hogy egy, a száját egészségügyi maszk mögé rejtő titokzatos nő, a ködös, éjjeli utcákon kísért, a kezében késnek látszó tárggyal. Ha valaki találkozik vele, a nő leveszi a maszkot, felfedve torz arcát, és felteszi a kérdést: "Szépnek találsz?" Ha a válasz igen vagy nem, akkor a nő üldözőbe veszi áldozatát, hogy megölje. Az egyetlen mód a túlélésre, ha a delikvens semleges választ ad a kérdésre, esetleg ha az üldözés közben a gyilkos nőszemély kedvenc édességét szórja elébe. A film szerencsére nem egy-az-egyben másolja a legendát, így itt most nem elég a megmeneküléshez egy marék tuttifrutti elhintése, de a történet alapja azért nagyvonalakban megmaradt.

Az egész város arról az orvosi maszkot viselő, ijesztő kinézetű nőről beszél, aki állítólag gyerekeket rabol el az utcáról. A rendőrség semmi nyomra nem bukkan, a szóbeszédet pedig már hivatalból is el kell utasítaniuk. Miután Yamashita tanárnő (Eriko Sato) a saját szemével látta, amint egyik tanítványát magával ragadja a titokzatos nő, saját nyomozásba kezd, felhasználva a terjengő pletykákat. Kollégája, Matsuzaki is csatlakozik hozzá, a férfi ráadásul azt állítja, hogy a felmetszett szájú nő az ő anyja, és már legalább harminc éve halott.
Mint látható, a történetet illetően nincs új a felkelő nap alatt. Eltűnt emberek, gyilkos szellemnő, tehetetlen rendőrség, és nyomozó magánemberek. Az elcsépelt és dögunalmas kliséktől azért megpróbál elszakadni a film, és néhány újszerűbb ötlet is akad benne. A legszembetűnőbb például az, hogy a felmetszett szájú nő fényes nappal is vadászik, és nem pedig a sötét éjszaka, valamelyik még sötétebb zugából ugrik elő hirtelen, hogy a gyakorlatlan horror fogyasztót alaposan beszarassa. Persze attól nem kell tartanunk, hogy emiatt oda a feszültséggel teli légkör, a hatás napfénynél is remekül működik. Viszont annak ellenére, hogy az urbánus legendában rejlő lehetőségeket a lehető legjobban megpróbálták kihasználni, a történet középszerűségére már nincs mentség. A sablonsztoriban csak az aktuális szellem személye változott, a karakterek, a történések mind-mind nélkülözik az eredetiséget. Sajnos ez a teljesen kiszámítható fináléra is igaz, pedig ott még meglett volna az esély a javításra. Mindent összevetve egy átlagos horrorfilm, néhány értékelhető ötlettel. A J-horror műfaján belül azért mindenképpen egy említésre méltó, de ugyanakkor könnyen felejthető alkotás. Legalábbis addig, amíg meg nem érkezik a menetrendszerű amerikai verzió.

Száműzöttek (Exiled/Fong juk, Hongkong, 2006) *****

Hazai bemutató: 2007. október 4.

Hogy kicsoda Johnnie To? Hogy nem ismeritek? Ez azt mutatja, hogy bizonyára véletlenül keveredtetek erre az oldalra, ugyanis kevés, egy igazi geek számára annyira megkerülhetetlen rendező van manapság, mint ő. Johnnie To nem kevesebb, mint a korábban szebb napokat látott, és zseniális tehetségekkel gazdagon megrakott hongkongi filmgyártás egyetlen igazi túlélője, egyszemélyes intézménye, és kétségkívül jelenleg legfontosabb alkotója. És ami legfőbb, a mára halott szubzsáner, a hősies vérontás (heroic bloodshed) legihletettebb korboncnoka, felravatalozója és reanimátora!

Eddig hazai forgalmazásba mindössze egyik jelentéktelenebb, de a populáris média-tematika okán nemzetközi figyelmet keltő mozijával, az Adásunkat megszakítjukkal (Breaking News, 2004) találkozhattunk, de ennek ezennel vége, a Számüzöttek bemutatójával végre egy, To ikonográfiájával és formanyelvével gazdagon átitatott remeket üdvözölhetünk hazai vásznon.

Kezdjük talán a  szereposztással, ami egyszerűen pazar! Egy korábbi To remekmű, az 1999-es The Mission szinte teljes ensemble castját viszontláthatjuk, köztük Hongkong három legjobb színészéből kettőt: Anthony Wongot és Francis Ng-t, de tiszteletét teszi többek között az ezerarcú Simon Yam és a Milkyway Image két lábon járó céglogója Lam Suet is.

A történet szerint - amely csakúgy, mint a rendező legtöbb filmjében, most is csupán jelképes - Makaón járunk, valamikor közvetlenül az átvétel előtt. A szereplők To sokszor látott, szinte emblematikus triádfigurái, akiknek a vonásai azonban a zaklatott történelmi időszak és a sivár helyszíneknek hála különösen izgalmas westernfűszerekkel gazdagodnak. Olyanok, mintha a The Mission testőrcsapatát és  a rendező másik zseniális munkájának, A Hero Never Dies-nak „álruhás” cowboyait gyúrták volna össze. 

A filmet a karakterek rokoníthatóságán túl is meghatározza a két korábbi mozi hatása. Amíg az A Hero Never Dies-tól a romantikus párbajeszmét és a megtisztító, katartikus finálét, addig a The Missiontől annak szikárságát, és a főként a tűzharcokat jellemző, virtuóz időkezelését örökölte.
Nem túlzás hát azt állítani, hogy aki megnézi ezt a filmet, észrevétlenül is belekóstolhat To munkásságának legizgalmasabb ízeibe.

Azonban félreértés ne essék, az Exiled önmaga jogán is mestermunka! Egyszerre egy hibátlanul megrendezett, szemkápráztató vizuális hatásokkal teletűzdelt, a klasszikus tragédiák időtlen hangulatát idéző, szerzői gengszterballada, és egy megállíthatatlanul közelgő történelmi pillanat fojtogató "előestéjének" sajátos krónikája.

Filmkritika: TERRORBOLYGÓ (USA, 2007) ****

Aljas és pofátlan agymenés a Terrorbolygó, mint ahogy az egész Grindhouse project az. A recept ugyanis amiből dolgozik, olyan, hogy egy igazi horrorgeeknek már az összetevők felsorolásától muszáj elcsöppennie, függetlenül attól, mi sül ki a végén belőle. Gennyedző fejű zombik, géppuska lábú sztriptíztáncos, heregyűjtő tudós, pszichopata orvos, őrült babysitter-ikrek, leszakadó testrészek, szökőkútként spriccelő artériák és egyéb jóságok. Ha a végén ebből valami értékelhető születik, az jó, ha valami szar, az még jobb. Veszteni ilyen leosztásból lehetetlen. Rodriguez (és persze Tarantino) számára soha nem volt ilyen kényelmes a rendezői kempingszék.

Nem irigykedem persze, mind a két hivatásos mozibuzi megérdemli, hogy azt csinálhasson a vásznon, amit akar, nézőként pedig magam is lelkesen dagonyázom a celluloid-szemétben. Csupán jelezném – hátha más is így van ezzel – hogy az egyöntetű ovációba nálam egy kis rosszérzés is vegyül, a tudat, hogy ilyen könnyen kiszámíthatóak és lekottázhatóak a mainstreamtől elvileg távolabb álló közönség vágyai, egy kicsit zavaró. Hasonlót akkor éreztem legutóbb, amikor a Sin City-t már a leforgatása előtt kultfilmnek kiáltották ki.

A Grindhouse attól más, hogy nyíltan felvállalja missziós jellegét. Azon lehet vitatkozni, hogy megérdemlik-e a 70-es, 80-as évek trash-, exploitation és B-filmjei az efféle vizuális emlékműveket, de az tény, hogy a grindhouse nevet és jelenséget pár évvel ezelőttig kevesen ismerték. Nagy költségvetésből és sztárokkal viszont nem lehet igazi grindhouse mozit csinálni, így Tarantinóék maximum a hangulat megidézését vállalhatták.

Ez egyértelműen Rodrigueznek sikerült jobban, az ő variációja kaotikusabb, gátlástalanabb és agyatlanabb, míg Tarantinóról – akit az eredetiség állítólagos hiánya miatt szokás csesztetni – az derül ki, hogy képtelen a saját stílusát levetkőzni, akkor is tarantinós filmet csinál, amikor hivatalból is másolnia, idéznie kéne. Rodrigueznek viszont nem is kell exploitation gurunak álcáznia magát, ahogy a kolléga is mondja, ő mindig is az volt, már az Alkonyattól pirkadatiggal bebizonyította ezt (persze Tarantino is, mivelhogy ő volt a forgatókönyvíró), csak akkor még a kapcsolódó PR-szöveg hiányzott.

A Terrorbolygó tehát szinte hibátlanul vacak film. A trashhangulatot elsősorban a precízen adagolt dramaturgiai következetlenségek, és a fő cselekményszervező elemként funkcionáló gore adják. Mindez a legízletesebb camp humorral leöntve. A sztori alapja a Return of the living dead című zseniális zombiparódiából lehet ismerős, de az expertek tucatnyi más klasszikusból gyűjthetik össze a kisebb-nagyobb idézeteket és nyúlásokat. Dióhéjban a lényeg: egy katonai támaszponton, másfél köpésnyire egy kisvárostól, olyan gáz kerül a levegőbe, ami vérengző zombivá változtat mindenkit. A többi kitalálható. A főhősök szerepére RR jó érzékkel válogatta ki a színészeket, érthető módon nem az alakítás Orson Wellesi mélységei voltak a lényegesek, hanem a humorérzék és az egyéni karakter. Rose McGowan és Josh Brolin a két legnagyobb telitalálat, de a mellékszereplőkkel sincs gond, még Tom Savini cameoja is rendben van. Egyedül Freddy Rodriguez helyett tudtam volna elképzelni egy fajsúlyosabb arcot az ügyeletes badass szerepére. És Naveen Andrews (a Lost Sayidja) is elég halvány teljesítményt nyújt az őrült biokémikus szerepében, bár lehet, hogy ő rendezői utasításra ilyen rossz. Még egyszer: hibázni ebben a filmben lehetetlen.

Ami a Terrorbolygó és a Halálbiztos kettőbe vágását illeti, nem tartom indokoltnak a reklamációkat. Egyrészt nehéz olyasmi után nosztalgiázni, amit nem élhettünk át (itt Európában legalábbis), másrészt agyzsibbasztásból számomra ez a másfél óra épp elég volt. Bármilyen viccesek is azok a vérengzések és pörgősek az akciójelenetek (RR-nek kisujjában a szakma), a kontrolálatlan vizuál-maszturbációtól is csömört lehet kapni egy idő után. A Tarantino filmmel együtt pedig már valószínűleg nem csak az ülőgumók sínylenék meg azt a 190 percet, de az egész túlpörgetett retro-élmény hamissága lelepleződne. Ami ugyanis szar, az akkor is szar, ha könnyes szemmel emlékszünk rá vissza később. Tessék szépen valami új szart is csinálni.

Filmkritika: NEKROMANTIK (Németország, 1987) ****

Az exploitation-filmeknek - e gyűjtőszó takarja az akció, a szex és a hozzájuk hasonló alantas szinematikus röfögvények csapatait - gyakran felróják, hogy éppen a maguk fajtájából adódó szórakoztatásbeli elvárásokat nem teljesítik. Különösen igaz ez némelyik horrorfilmre; elég, ha az utóbbi évek hollywoodi eresztéséből idézünk meg olyan torzszülötteket, mint az Ideglelés ("Mi ebben a félelmetes? Ó, hogy dögölne má' meg mind a három...") vagy a tényleg mindenféle kritikai kategóriát alulmúló Jan De Bont-féle The Haunting.

A Nekromantikot több okból sem lehet ezekkel egy napon említeni; ha valaha volt film, amely a horror lényegét - a "josephconrad"-i értelemben - képviselte, akkor ez az 1987-es német félamatőr film ilyen; nem is csoda, hogy a Rózsaszín flamingós John Waters, a trash királya "ground-breakingly gruesome"-ként emlegette.

De hát miről is szól ez a szinte már-már elképesztően-nevetségesen alacsony költségvetésből leforgatott, elkészülte óta számtalan filmfesztiválon botrányt, sőt, külhoni videotékák polcairól hatósági határozattal megtámogatott betiltást eredményező celluloid "rémtett"?  Íme.

Rob (Daktari Lorenz, a megtestesült loser) egy balesetek áldozatiait feltakarító cégnél dolgozik. A meló lejártával, sandán-sunyin, ha a begyűjtött elhunyt még aránylag koherens állapotban van, Rob nem habozik őt hazacsempészni. Az otthon melegéban, barátosnőjével, Betty-vel (Beatrice M.) így nyugodtan hódolhatnak kettejük érthető módon titokban tartott nekromantikus (az érdeklődőknek: halottakkal folytatott szexuális tevékenység) szenvedélyének. A kezdeti kedélyes prütykölést követő hétköznapi szituációk azonban felfedik előttünk a kapcsolat árnyoldalait is: Betty mindenféle szempontból elégedetlen a szerencsétlen Robbal, és miután az nem képes anyagilag (no meg az ágyban, bár ez utóbbi szempont a lánynak csak másodlagos) teljesíteni az elvárásokat, Betty, hóna alá csapva az utolsó hazalopott hullát (útravaló?), távozik. Rob nyüszít-szűköl-szenved, és gyorsan kielégülés után néz, ám az általa frissen lemészárolt prosti a jó szexhez túlságosan is hajlékonynak bizonyul. Rob kénytelen belátni, hogy kapcsolata Betty-vel (+ kiegészítő) valami különleges volt, és csak egyetlen módot lát arra, hogy visszatérjenek a régi szép idők...

Legjobb, ha az ember felkészületlenül nézi végig a Nekromantikot, a hatás olyankor tényleg elképesztő. Természetesen minden izlés kérdése, ettől függetlenül én még nem találkoztam ennél gyomorkavaróbb filmmel. Tökéletesen funkcionál minden olyan szinten, amelyen egy horrorfilmnek működnie kell: sokkoló és gondolatébresztő egyszerre. A szexjeleneteket (persze egyik sem éles) talán a legnehezebb végigülni: bár Buttgereiték minimális képi stilizálással és ál-romantikus zenei aláfestéssel próbálják elviselhetőbbé tenni az "élményt" (meg persze elfedni az egyébként lelkiismeretes effektek hiányosságait), a látottak hatása zsigeri és páratlanul szuggesztív, groteszk par excellence.

Érdekes, hogy a kritikák általában azon a jeleneten csámcsognak el, mikor Rob "flesbekkel" egy gyerekkorit, és felidézi apja számtalan nyúlnyúzási sessionjeinek valamelyikét. Buttgereit és Rodenkirchen ezzel a többször visszatérő szegmenssel a főszereplő szexuális aberrációjának gyökereit próbálja magyarázni - meglehetősen nevetséges és kevéssé hihető ez a motiváció. Mégsem ez vele a kritikusok baja, hanem a jelenet nyilvánvaló valódisága. Ennek ellenére senki ne reménykedjen snuff-filmben: bár jó pár ember otthagyja a fogát a Nekromantikban, egyedül a nyúl az, "aki" valóban feldobja a tappancsait. A mészárlások (mert ezek többek, mint gyilkosságok pszeudo-megjelenítése) az effektek szempontjából - és tekintettel a film alacsony költségvetésére - kitűnően lettek filmre víve, és nagyban hozzájárulnak a gyomorkavaró hangulathoz. A finálé pedig, amelyről a szinopszisban direkt nem ejtettem szót, maga is egy külön grand guignol mestermű.

Humornak nyoma sincs a Nekroban. Buttgereit korai rövidfilmjei, pl. a Horror Heaven, még bővelkedtek a vizuális poénokban, de a Nekromantik sötéten komor, kellemetlenül szigorú film. Mikor bemutatták, több addigi rajongó ezt Buttgereit szemére is vetette. Borzasztó és lehangoló (persze ez volt a filmesek célja), amint a mocskos, hiányos díszletek között, az omló vakolatú, elhagyott házak rothadó szobáiban élő emberek hullákkal (pontosabban -kat) dugnak. A filmet Super8-ra forgatták, aki ismeri ezt a nyersanyagot, az tudja, hogy ehhez a történethez ideális.

Jörg Buttgereit és Franz Rodenkirchen, a "kreatív-tím", karrierjük kezdetét, és nem meglepő módon, egyben végét is köszönhetik a Nekromantiknak. A film, az elkészülte óta eltelt tizennégy év alatt igazi kultuszfilmmé vált, a szó legtisztább értelmében. Mikor kijött, underground körökben hatalmas sikert aratott, Buttgereit nevét világszerte megismerték a kapcsolódó szubkultúrákban. Épp ez lett a srác pályafutásának veszte (David Kerekes Sex, Murder, Art című, Jörg korai filmjeiről szóló könyvében az akkor még fiatal rendező többször is kifejti, hogy legszivesebben mainstream vonalon dolgozna): a Nekro túlságosan is borzasztó és erőteljes film ahhoz, hogy akinek köze van hozzá, azt ne fekete bárányként kezeljék "profi" körökben. Bár Buttgereit azóta már három hasonló költségvetésű alkotást készített (Das Todesking, 1989; Nekromantik 2, 1991; Schramm, 1992), betartotta igéretét, miszerint amíg nem jut nagyobb anyagi támogatáshoz, addig nem fog filmet rendezni. Jelenleg televíziós területen aktív, ír és hangjátékokat rendez.

Németország, 1987. Rendezte: Jörg Buttgereit. Producer: Manfred O. Jelinski. Írta: Jörg Buttgereit és Franz Rodenkirchen. Zene: Hermann Knopp, Daktari Lorenz és John Boy Walton. Fényképezte: Uwe Bohrer. Vágó: Jörg Buttgereit és Manfred O. Jelinski. Speciális effektek: Jörg Buttgereit, Daktari Lorenz és Franz Rodenkirchen. Szereplők: Daktari Lorenz, Harald Lundt, Susa Kohlstedt, Beatrice M., Jörg Buttgereit és mások.

Filmkritika: ZUHANÓREPÜLÉS (Magyarország, 2007) ***

Nagy Zsolt. Tessék, leírtam az első számú okot, amiért érdemes megnézni a legújabb magyar zsánerfilm próbálkozást. Ő az, akit se körülmény, se pénz (hiánya), se a félúton kisiklani akaró forgatókönyv nem akadályoz meg abban, hogy őszinte és emlékezetes alakítást nyújtson.

Bár Novák Erik (Nyócker) elsőfilmje a hazánkban hanyagolt műfajokkal (akció, gengszter, dráma stb.) kacsintgatva nagyon igyekszik a kőkemény alvilág témáját körbejárni, képtelen igazi meglepetést okozni; minden túl kiszámítható, és csak furcsán ambiciózus. Vér-erőszak, cickó-dugás, füst, por, mámor és káromkodás: ezekből kapunk bőven. Bátran vállalja tehát műfaji mivoltát, ám érzelmi rezonanciát, katarzist vagy netán széklefordulós-poénokat ne várjunk igazán így se.

Pedig erős a kezdés. Theo (a zseniális Nagy Zsolt) szabadulás előtti brutális börtönafférja előrevetíti: változni nem fog, márpedig a rács mögé visszakerülni sem akar. A jóútra-térés gondolata látszólag csak afféle pillanatnyi elmezavarnak tudható be és hősünk már az első éjszaka során visszaborul bűn mély árkába. „Klasszikus” több szálon futó drogdíler sztori veszi kezdetét; túlbonyolított semmint túl bonyolult panelsorozat, néhány csavarral megfűszerezve, mindez megkérdőjelezhető motivációk kíséretében.

A tálalás, kidolgozás se tökéletes, bár távolról sem unalmas, se képi megoldásaival (mélypont a hosszú záridőben filmezett elmosódott drogos állapot – szinte ciki), se következetességével nem igazán támogatja a cselekményt (Baranyai Vera tényleg szép, főleg belassítva, de miért is kellett egy ráadás gyertyafényes dugás? Fogjuk az adást.). Az akciók pedig hol ütnek (tetőtér), hol csak úgy erőtlenül végigropognak a vásznon (parkoló). Az utóbbi például nagyon korrektül van levezényelve, vágva és kellően véres is, de valamiért egész nagyon „súlytalan” lett, a feszültség hiánya fájó.
 
Hála Istennek a Zuhanórepülés azonban tele van jó kis karakterekkel, akiket végre nem ugyanazok az ismerős arcok játsszák; nincs igazán deja vu-m magyar film nézése közben (leszámítva egy rövid cameo erejéig). Züllött, élő, hiteles figurák népesítik be a vásznat (akiket talán kicsit elfelejtettek velünk megszeretetni), és a hol természetes lazasággal, hol visszafogott rájátszással (többek közt az uborkazabáló Igor szerepében remeklő Törköly Levente) előadott párbeszédek se bántják az ember fülét, ami követendő példa lehetne itthon.

Szóval „magyar akció-gengszter dráma”? Talán már nem tekintünk erre, mint valami teljesen irracionális szóösszetételre, bár fejlődni még mindig van hová, és lesz is hová. Ugyan már most meg tudnak itthonival is nevettetni, sokkolni, szórakoztatni, a lényeg, hogy ne itt álljunk meg. Több magyar műfaji filmet.

Zuhanórepülés. Magyarország, 2007. Rendező: Novák Erik. Forgatókönyv: Nagy  Viktor. Fényképezte: Vecsernyés János. Zene: Gimmeshot Crew. Producer: Kálomista Gábor. Vágó: Csillag Mano. Szereplők: Nagy Zsolt, Baranyai Vera, Gryllus Dorka, Törköly Levente, Parti Nóra, Lukáts Andor, Derzsi János, Kokics Péter és mások

Filmkritika: BLACK MAGIC (Jiang tou, Hongkong, 1975) ***

SHAW BROTHERS-SOROZAT 2.
Hogy mi a hatásos halálos varázslat receptje? Ku Feng szerint, két személyre: vedd egy friss hulla szalonnáját, nyesd le még a fejét, majd mindkét hozzávalót nagy lángon süsd ropogósra, közben kántálj zagyvaságokat. Amint úgy látod, hogy az emberdarabok kellőképp megsültek, formázz viaszbábokat, és jól böködd meg őket kötőtűkkel. A hatás garantált.

Shan Jianmi (a Shaw Brothers egyik legfoglalkoztatottabb karakterszínésze, a fent említett Ku Feng alakítja) Délkelet-Ázsia valószínűleg legkeresettebb maszek fekete mágusa. Népszerűségéhez leginkább erkölcstelensége segítette hozzá, értsd pénzért mindenféle varázslat kivetésére kapható, és akik felkérik őt mágiája alkalmazására szintén nem tartoznak a szociálisabban legérzékenyebbek közé. A bevezetőben leírt varázslat eredménye két hulla, akik azonban nem maradnak megtorlatlanul: Shan Jianmi nemezise, egy fehér mágus (a hongkongi Gandalf!) az áldozatok láttán ráismer a gonosz varázsló modus operandi jára, és elüldözi őt kedvenc erdei vityillójából. Shan Jianmi összeégett pofával, ám viszonylag sértetlenül ússza meg a fehér mágus támadását, és nem sokkal az incidens után már Kuala Lumpur közelében űzi az ipart.

Természetesen a jó szakember mindenhol elkell: ezúttal a reménytelenül szerelmes – ugyanakkor pénzéhes – Jiajie (Lo Lieh) bízza meg némi bájital kikeverésével. A trutymó Mrs. Zhuónak, a tűzrőlpattant milliomosnőnek lesz, aki viszont Xu Nuóra (Ti Lung) vetette ki a hálóját, és Jiajiéről hallani sem akar (Szívmelengető jelenet, mikor hirtelen felindulásból csupaszkézzel teszi totálkárossá Jiajie kocsiját. Girlpower!). A bájital hatása erős, de rövid távú: az éjszakai hancúrozás végeztével Mrs. Zhuo feje kitisztul, és még a szart is kiveri Jiajiéből, aki, hogy az életét mentse, elárulja, hogyan jutott hozzá a varázspiához. Mrs. Zhuót sem ejtették a feje lágyára, és nem hagyja kihasználatlanul a kivánkozó alkalmat, ezúttal ő bízza meg Shian Jianmit egy – ezúttal élethosszig tartó – szerelmi varázslat összefabrikálásával, amelynek szenvedő alanya természetesen Xu Nuó lesz. Az eképpen zombisított fiatalember és t. családja ettől fogva már csak a fehér mágus segítségében bízhat…

A Black Magic a Shaw Brothers által rendesen megdolgoztatott Ho Meng Hua egyik leghíresebb filmje. Olyan időszakban készült, mikor az exploitation, ill. horrorfilmek világszerte „bekeményítettek”, és a trendtől a hongkongi filmipar sem akart elmaradni: a Black Magicnek sem erőszak, sem szex terén nincs szégyellnivalója nyugati társaival való összehasonlításakor. Több emlékezetes jelenetet is kínál e téren: pl. a varázsló és Mrs. Zhuo éjjeli temetői session -jét, mikor egy kiásott hulla megégett állának nedveit kell felfogniuk (a készülő varázsital fontos kellékeként), csak hogy rögtön utána Shan Jianmi megfejje(!) Mrs. Zhuo mellét, s a tejet a hullalével elkeverje (a rituálé közben az elhunyt pár másodpercig még ráadásul vissza is látszik térni az életbe!). Vagy hogyan is feledkezhetnénk meg arról a családias légkörű pillanatról, mikor a fehér mágus vékony bambuszbotot váj Xu Nuo menyasszonyának a gerincébe, és az üreges csövön át férgek garmadáját csapolja le – ők Shian Jianmi egy szokásosan rosszindulatú varázslatának következményei.

Sajnos a film nem csupán sturm und drang: a sebességgel nincs baj, a hetvenes évek exploitation-filmjeire olyannyira jellemző sietség itt is megvan, de a nyögvenyelős forgatókönyv, ill. a szinészi alakítások túlságosan is komolyan veszik magukat, és ez, az effektek kiforratlanságával kombinálva árt a filmnek, sőt helyenként nevetségessé teszi (Ku Feng ezüstszürke, középen elválasztott, istentelen parókája láttán ez az érzés mount everest-i magasságokba emelkedik). Ho Meng Hua rendezése sem az a kimondott virtuóz, tipikusan a „na ezt is felvettük, menjünk tovább a következő jelenetre”-fajtába tartozik, bár a választott maláj helyszínek turisztikai szempontból tagadhatatlanul tetszetősek. Mint képregény-horror, mint fast food-freakshow a Black Magic több mint tűrhető, de hogy ahhoz a kultuszstátushoz, amelyet ma magáénak mondhat hozzájuthasson, a hetvenes évek érája és aránylag ártatlan publikuma kellett.

Jiang tou. Hongkong, 1975. Rendezte: Ho Meng Hua. Forgatókönyv: I Kuang. Fényképezte: Tsao Hui Chi. Zene: Cheng Yun Yu. Vágó: Chiang Sing Lung. Szereplők: Ti Lung, Lo Lieh, Lily Li, Ku Feng, Tanny Tien Ni, Lam Wai Tiu, Goo Man Chung, Lee Sau Kei, Yueh Hooted, Chan Ping, Norman Chu, Ng Hong Sang, Dana, Lam Fung, Got Dik Wa és mások.

Filmkritika: EIGHT DIAGRAM POLE FIGHTER (Hongkong, 1983) *****

SHAW BROTHERS-SOROZAT, 1.
Az Eight Diagram Pole Fighter a legjobb kungfu-film, amelyet valaha láttam.

Érdemei igazi átérzéséhez vegyük sorra elkészültének körülményeit: a nyolcvanas évek elejére a Shaw Brothers, Délkelet-Ázsia a korábbi évtizedekben uralkodó filmstúdiója a tönk szélére került. A televízió hódítása és a konkurens Golden Harvest térnyerése térdre kényszerítette a filmgyár-óriást. Egyetlen reményük, ászuk a pakliban Alexander Fu Sheng volt, ez a gyerekképű, 29 éves szupersztár, akinek népszerűsége Jackie Chan-éval vetekedett. Fu Sheng példaképe James Dean volt, az örökifjú lázadó, aki halálával legendává lett.

Fu Sheng az élők sorából való eltávozása kísértetiesen hasonlított bálványáéra. Az autóbaleset híre az Eight Diagram Pole Fighter forgatásának közepén érte a stúdiót. A filmmel leálltak, színészek, technikai személyzet és minden más alkalmazott morálja a mélypontra süllyedt. A mozis publikumhoz hasonlóan munkatársai is imádták Fu Shenget, akinek elhunyta egyben a stúdió végét is jelentette (a Shaw Brothers a nyolcvanas évek közepén korábbi formájában megszűnt létezni. Átszervezése befejeztével televíziós műsorok készítésébe fogott, jelenleg TVB néven Ázsia egyik vezető tévécsatornáját üzemelteti).

A nagy Lau Kar Leung, a kungfufilm-rendezők istene azonban nem hagyta annyiban. Fu Sheng az egyik legjobb barátja volt, és a gyász részleges eloszlása után, mintegy az ő emlékére szerette volna befejezni a filmet. El lehet képzelni micsoda film született az egzisztenciális kilátástalanság és a mély gyász nyomán.

A kezdőjelenet helyszíne a csatamező, amelyen a császárhoz a végsőkig lojális Jöng család csap össze az őket csapdába csaló Pun Mei tábornok csapataival. Mire a stáblistának vége, kettő kivételével mindegyik Jöng halott, csak Gordon Liu (36th Chamber of Shaolin, Kill Bill 1-2, stb.) és Fu Sheng ússza meg épp bőrrel, ha nem is épp elmével: utóbbi őrjöngő emberi roncsként tér haza, akinek rohamait még anyja és nővérei csitítása sem tudja mérsékelni, Gordon Liu pedig űzött vadként menekül a nyomába eredő mongol horda elől. Egy, a közeli mocsári közepén álló viskóban talál menedékre, amelynek gazdája, a magányos vadász (a rendező, Lau Kar Leung) kis észt ver a fejébe: nem rohanhat csak úgy neki az ellenségnek, megvan az ideje a bosszúállásnak, egyelőre gyűjtsön erőt és tudást. Épp csak befejezni a leckét, mikor Pun Mei csapatai körbeveszik a viskót. Liu csak a vadász önfeláldozásának köszönheti, hogy megússza épp bőrrel (az 1994-es Drunken Master 2 – szintén Lau Kar Leung rendezése – legendás kocsmai bunyójánál szinte ugyanazt a koreográfiát használja, mint az EIght Diagram Pole Fighter ebben a jelenetben).

Liunak egyetlen választása maradt: a Shaolin papoknál keres menedéket, s ha már ott van, harcművészeti jártasságát is el akarja mélyíteni, főképp bosszúja sikerességének érdekében. Csakhogy minden rosszul sül el: az abbé felismeri a benne tomboló gyilkolási vágyat, és elutasítja őt. Mintha Lau Kar Leung saját korábbi klasszikusát, a 36th Chamber of Shaolint gúnyolná ekkor ki; Gordon mint pária tengeti napjait a templomban, a szerzetesek kitaszítják maguk közül, mint valami leprást – és Liu valóban beteg, de nem a teste, hanem a lelke: csak halál és vérontás körül kavarognak a gondolatai. Azt, hogy végül mégiscsak megtanítják a botforgatás magas szintű művelésére, erőszakosságának és pofátlanságának köszönheti – jellemző, hogy a fából készült farkasokon gyakorló papok képtelenek megtanítani a préda megsebesítésére. A kegyelem számára ismeretlen fogalom, ő csak ölni akar.

Közben Pun Mei emberei sem pihennek, és tüzes megszállottsággal kutatják Gordon nyomát; még a shaolin abbét sem kímélik, aki családtagjainak hírt visz az életben maradt fiúról. A pap kivégzése, majd egyik nővérének fogságba ejtése az őrület határára sodorják a főhőst, aki egy rakás bottal felfegyverkezve nekiidnul, hogy az árulókat és mongol bérenceiket egyaránt agyonvágja.

A film az érzelmek szerterobbanásától, első fele a kétségbeesés és a gyász, a második a harag és az erőszak intenzitásától forr, anélkül, hogy a Lau Kar Leung korábbi munkáira olyannyira jellemző humornak nyoma lenne - a figurákat visszafoghatatlan dühük határozza meg, amelynek le kell, ki kell csapódnia: a finálé Gordon Liu, a nővérét alakító Kara Hui és Pun Mei katonái közt a legjobban megkoreografált akciójelenet, amellyel valaha volt szerencsém összefutni (e végső összecsapást megelőző botharc Phillip Ko, a harcművészetet oktató pap és Gordon között szintén klasszikus). Jó egy évtizedes ázsiaifilm-rajongó pályafutásom alatt még nem találkoztam hasonlóan lenyűgözővel: olyan komplexitású mozdulatsorokat láthatunk, amilyeneket szinte csak számítógéppel lehetne összefabrikálni - de annak meg mi értelme lenne? Hús-vér emberek művelnek itt fantasztikus dolgokat: ez milliószor lenyűgözőbb. Lau Kar Leung észveszejtő koreográfiáját szinte nem is lehet szemmel követni - az élmény belepaszírozza az embert a székbe, és amint a küzdelemnek vége, már nyúlsz is a távirányító után, hogy visszajátszd.

A gyász és kilátástalanság hangulata a film végére sem oszlik el: a főhős sem a monostorba, sem korábbi életébe nem képes visszatérni. Egyedül indul a semmibe, egyaránt szimbólumaként az emberi kegyetlenségnek és az emberi törékenységnek, és ezért zárul Lau Kar Leung remekműve a végletes bizonyosság érzetével: vannak sebek, amelyek nem gyógyulnak be soha.

Hongkong, 1983. Rendezte: Lau Kar Leung. Producer: Run Run Shaw, Wong Ka Hee és Mona Fong. Forkatókönyv: Ngai Hong és Lau Kar Leung. Fényképezte: Cho On Sun. Zene: So Chun Hou 鳠Sing Kam WIng. Szereplők: Gordon Liu Chia Hui, Kara Hui Ying Hung, Alexander Fu Sheng, Lau Kar Leung, Young Wang Yu, Hsiao Ho, Liu Chia Yung, Wang Lung Wei, Kao Fei, LiLi Li és mások.

Filmkritika: A TEXASI LÁNCFŰRÉSZES: A KEZDET (The Texas Chainsaw Massacre - The Beginning, USA, 2006) **

Ha jól emlékszem, Jim Jarmusch kottyintotta el egyszer, hogy az elmesélésre érdemes történetek száma hervasztóan véges. A gyártósorait újracsomagolásra átállító Hollywood erre futószalagon hányja a fittyet. Eddig is félő volt, hogy a folytatásoktól és újráktól roskadozó korszakunkról legfeljebb egy tapintatos lábjegyzettel fognak majdan megemlékezni a művészettörténészek akkurátusabbjai, a prequel intézményével azonban végleg bebizonyosodott: odaát az ennyire távlati és magasztos ambíciók legmegátalkodottabb írmagját is eltiporta a termelési kényszer. Az Álomgyár egy nehezen datálható, ám kétséget kizáróan tajtékosan nosztalgikus pillanatában berántotta a láncfűrészt, és azóta egyre módszeresebben vágja maga alatt a fát.

Sopánkodásomból felocsúdva az okosabbja most biztos rögvest görgetne a kommentekhez, hogy dehát ez nem akut nyavalya, merhogy a Psycho 4, és én töredelmesen ismerném be káptalanságom. (De nekem is van netem.) Mégis, hosszadalmasan lehetne sorolni, Merrin atyától Dr. Lecterig, hogy hány gonosz toposz kapcsán derült ki mostanság a gyermekszoba félelmes hiánya, vagy indokolatlanul bizarr felszereltsége. És, bizony a legvéznább, leginfantilisabb trauma sem lehet elég erőtlen egy olyan korban, amikor az E412 hallatán megáll a kanál a joghurtban, elakad a szó, és az „Összetevők” hidegverejtékes szemlézésére siet a halálra vált fogyasztói tekintet. A Gonosz attól Gonosz, – és nem gonosz,– hogy – bizonyos kereteken túl, vagy belül – racionalizálhatatlan. A Jó dettó. Igenis, el lehet fogadni, hogy Bruce Wayne majdnem csak azért, mert bőr az egér. (Amúgy, Christian Bale tolmácsolásában nem pont az derült ki, hogy csont a farka?)

Az amcsi stúdiók financiális megfontolásokból azonban egyre több brainstormingnak becézett tökvakarást szentelnek ezen mondai vakfoltok demitizáló be(illetve ki)satírozásának. A főcímben így azonnal megtudhassa a borzalomra és koleszterinre éhes popcorn függő, hogy a drabális Bőrpofának bőrbetegsége van. Ezér csúnya. És biztos csaja sincs. Hát a szívnek meg kell szakadni.

Szakadni is fog. A vágóhídon hentelő humántorzó a hely bezárását követően sem akarja egy pincei kampóra lógatni gasztronóm szenvedélyét, elvégre csak a hús darabolásához, az izmok csontról való leválasztásához ért… Mondom: „…”

A direktori cv-jét ezzel, és A sötétség leplére keresztelt, másfélórás bélsárral hozzávetőlegesen le is tudó Jonathan Liebesman újra-átdolgozása ezekben a freudi ihletettséggel magyarázkodó perceiben szánalmasan komolyan veszi magát. Mítoszt megregélni linearizált egyenletekben? Jelentkezzen, aki tud ennél frivolabb írói gesztust. A kezdet pont akkor a legtiszteletlenebb, amikor narratíve intelligensnek szánt precizitással sújt le a lucskos pöröllyel, hogy két, amúgy érdektelenül lifegő szálat egy arra kódorgó, dezertőr hippi porhüvelyébe döngöljön. A már kismilliószor végigcsámcsogott (globálmorális metaforaként is tukmálható) kannibalizmus-tematikából szervírozott kiló húsz deka szintúgy nem görbíti felfelé kritikusi ajakim.

Jarmusch a filigránocska szuverenitás (és a műfaji finomságok:) miatt minden bizonnyal egy flegma legyintéssel intézné el a motoros excaliburral hideg számításból hadonászó horrort, ilyen könnyen én mégsem tudom leírni A kezdetet. Egyrészt eltagadhatatlan a filmnek a valóban üde explicitása (morbid boncászati közelijeivel szinte körbekacarássza Hooper szemérmes székfoglalóját), a sokszor fojtogatóan sodró lendülete, és az R. Lee Emrey becastolása okán megizzasztható Acéllövedékek cameo is pontosan hímződik a film durvaszövésű szubtextusába. Két húsipari villámlecke között a bennfentesek értő összekacsintásával ízlelgethetjük a törvényt nagy ívben ignoráló, s közben mégis csillagos uniformisból fenyítő világcsendőrség vendégszerető texasi farmerekkel prezentált eredetregéjét. Lett légyen bármennyire is elcsépelt eme aktuálpolitikai cinizmus, az orv módon vietnamizált allegóriában azért van finesz.

Ám mindez kifilézett vigasz annak, akit ma már trendből – és nem mentálhigiénés indokból – röstellhető érzelmek kötnek az 1974-es, szürrealisztikus kitartással berregő, lowbudget baletthez. Neki a klasszikus vacsorajelenet kelletlenül szájbarágós evokációja zsigeri fájdalom, és legfeljebb naivan reménykedhet, hogy valamikor alábbhagy a filmipar kezdeti lelkesedése.

Menekülés New Yorkból + Menekülés Los Angelesből

MikeDavis építészeti tanulmányában olvasom a minap, hogy a XXI. század Amerikájában a börtönszerű építkezés a divat. Az még csak hagyján, hogy az egyszerű polgárok kamerával, riasztóval, pitbullal szerelik fel külvárosi egyenházaikat, de egyes negyedek már védőfalakat meg high-tech ellenőrzőkapukat követelnek maguknak, hogy csak az arra jogosultak léphessenek be a kerületbe (azaz távol tartsák a nemkívánatos - többnyire persze latin, afro-amerikai és egyéb hátrányos helyzetű - elemeket). Az Államok nyugati partja kezd úgy kinézni, mint Stephen King legsötétebb rémálmának metropolisza (Menekülő ember): egyes kerületekbe csak „igazoltan törvényes céllal” lehet belépni, a várost elözönlő hajléktalanok ellen néha szabályos hajtóvadászatot folytat a hírhedt LAPD (Los Angelesi rendőrség) - a zsaruk kiképzőprogramja „helikopteres tömegoszlatást” is tartalmaz. Szintén ismerős a Menekülő emberből, ugye? Építészek szerint a Los angelesi Goldwyn Branch könyvtár épülete úgy néz ki, mint „egy lovassági erőd és egy partra vontatott csatahajó bizarr keveréke”. Az irodaépítési láz csökkenésével az üzlet immáron a büntetés-végrehajtás intézetek tervezésében van - a republikánusok ‘80-as években meghirdetett szigorú büntetőpolitikájának köszönhetően a börtönökben egyelőre nincs üresedés.

Úgyhogy bárki bármit mond, John Carpenter jócskán megelőzte korát: 1981-es, Menekülés New Yorkból c. filmjében mindjárt egy egész városrészt börtönné változtatott, ötvözve a Mad Max történetek utópisztikus világát és a klasszikus börtönfilmek elemeit. Jól kezdődik az évtized - a Menekülés New Yorkból korszakalkotó mozi, követője akadt rengeteg, felülmúlni eddig nem sikerült. A többnyire lapos, egysíkú utánzatok (pl. Fortress, Menekülés Absolomból) alkotói ugyanis képtelenek voltak összehozni azt a „klasszikus négyest”, amelyek Carpenter minden filmjét jellemzik: rendezés, történet, színészek, zene. E négy dolog tökéletes összhangjából született egy olyan film, amelyet képtelenség a közönségfilmek hagyományos kategóriáiba beskatulyázni. A Menekülés New Yorkból volt már minden: hidegháborús nagyvárosi western, vacak kis B-kategóriás sci-fi, kőkemény Kurt Russell akció, legutóbb pedig azt olvastam, erőteljesen felfedezhetőek benne vígjátéki elemek. Ez utóbbi elég merész megközelítés - amikor mindjárt az első percekben a megszokott, fényképezgető japán turisták helyett egy fekete ruhás, géppisztolyos katona (pont olyan, mint a Gellért-hegyi emlékmű mellett posztoló szovjet katona szobra volt) tűnik fel a Szabadságszobor tövében, valahogy lefagy a mosoly…

Azt, hogy a birodalmi rohamosztagosra hajazó őrszem hogy került Miss Liberty szigetére, érzelemmentes, hideg női hang (Jamie Lee Curtis!) meséli el - a sci-fikben szokták ilyen közönyösen a felrobbanó űrhajó utolsó perceit visszaszámolni. Az egykoron virágzó Manhattanből, vagy ahogy Al Pacino nevezte az Egy asszony illatában, „a civilizáció Mekkájából” 1998-ra szigorúan őrzött börtön lett. A szabályok egyszerűek: ha valaki bekerül, többé nem jön ki. Turistatérkép helyett vázlatos komputergrafikát látunk, bejelölve rajta a szigetet körülvevő természetes határokat: a Hudson folyót és az aláaknázott hidakat. Az Egyesült Államokból fasisztoid, militarista nagyhatalom lett, egyenruhás katonák járőröznek mindenfele, mintha háborús helyzet lenne, akkora a nyüzsgés Ellis Islanden. Annak idején itt szálltak partra a bevándorlók, mára a börtönszigetet felügyelő katonai bázis otthona. Csak egy - bilincsbe vert - legény tűnik ki a sötét tónusú (operatőr Dean Cundey…) környezetből: bakancs, farmer, bőrdzseki, hajszobrászt és borotvát régen látott fej, fekete szemfedőben. Snake Plisskin, a legenda (a tehetségét addig csak Disney gyerekfilmekben és a Tragacsparádé c. Robert Zemeckis zsengében pazarló Kurt Russel, életének legjobb szerepében) köztünk van. Keveset beszél, de érti a dolgát (behatolás szigorúan őrzött városokba, tetszőleges számú mellékszereplő likvidálásával).

Üdvözlésére az őszülő parancsnok, Hauk siet, aki szintén nem mozog otthonosan az uniformizált környezetben. Nem véletlenül választhatta Carpenter Lee Van Cleef-t, az öregedő westernhőst a szerepre- a filmben, akárcsak Snake, Hauk is az öregedő világ képviselője. A valamikori Angyalszem visszafogott, mégis erőteljes jutalomjátéka ez, Hauk jelenléte, szavai uralják az egész mozit. Az első perctől fogva egyenrangú félként kezeli Snake-t, talán fiatalkori önmagára emlékezteti, mindenesetre tiszteli az egykori katonát - beszélgetéseik során a parancsnok folyton-folyvást egykori akciókra, egy idők távolába vesző világháborúra utal. Kettejük párbeszéde egyébként minimális, többnyire rádióüzenetekre korlátozódik. Az eligazításon ugyan éles szópárbaj alakul ki köztük, de mintha elbeszélnének egymás mellett. Két különböző nemzedék, a múlt hőse (Lee Van Cleef) enged itt utat az új idők bálványának (Kurt Russell). Hátborzongató jelenet, mikor Hauk megemlíti Leningrád elfoglalását, de a Gonosz Birodalmának - ne feledjük, 1981-ben a hidegháború paranoid légköre uralta az Egyesült Államokat - szívében levő város ostroma tökéletesen illeszkedik Snake elképzelt múltjába. A film végére sem tudjuk meg, mi történt vele a Szovjetunióban, hogyan vesztette el fél szemét, és miért lett a kitüntetésekkel hazatérő veteránból köztörvényes bűnöző. Arra sem kapunk választ, miért retteg ez a keménykötésű katona a tűktől, de jobb bele sem gondolni. Pont olyan, mint a 13.-as rendőrőrsön fogva tartott Napoleon Wilson: csak várjuk, várjuk a katartikus csúcspontot, amikor fény derül múltjára…Hiába várjuk.

Snake azt a feladatot kapja, hogy - teljes büntetlenségért cserébe - kiszabadítsa az Egyesült Államok elnökét a börtönszigetről. Az elnök repülőgépét kommunista terroristák térítették el, miközben egy nagyon fontos - na ja, a nukleáris fegyverek leszereléséről szóló - konferenciára igyekezett, Mr. President azonban élete, és a nála levő, természetesen kulcsfontosságú hangszalag kockáztatásával mentőkabinba ül, ami - micsoda véletlen - éppen Manhattan szigetére zuhan. A bűnözők persze rögtön túszul ejtik, az elmebeteg Herceg (Isaac Hayes, aranytorkú fekete énekes, ugye mindenki ismeri a Southpark szakácsát…) vezetésével.

Az Elnök figurája rendkívül érdekes és ellentmondásos: vajon melyik is valódi énje - a nagypolitika bábja ő, felszínes pojáca (figyelitek a párhuzamot Ronald Reagannel?), vagy egyszerűen csak egy férfi, aki nem tud mit kezdeni a rá ruházott történelmi szereppel? Donald Pleasence jelenléte ismét - akárcsak a Halloweenben - csak néhány kulcsfontosságú jelenetre korlátozódik. Érdemes megfigyelni viselkedését a film során: amikor először találkozunk vele, önfeláldozóan bilincseli karjára aktatáskáját, és katapultál a bűnözők szigetére. Tette maradéktalanul megfelel a hagyományos államfői szerepnek - „az amerikai elnök feláldozza magát népéért és a világért”. Fél órával később megkötözve látjuk viszont egy koszos vasúti kocsiban, balsikerű szökése után pedig céltáblának használja a Herceg. A gettólakó bűnöző a végletekig megalázza és hatalmában tartja a társadalmi hierarchia legfelső fokán álló államfőt - mi ez, ha nem maga a megvalósult kommunista utópia? Az elnöki különgépet eltérítő, az imperializmust büntetni akaró terroristanő szándéka rajta kívülálló okokból, de beteljesedett. A szabadság hazájának vezetője parókában, összefestékezett arccal várja végzetét. Arab terroristák álmodhatnak erről hűvös sivatagi éjszakákon. De az Elnök ezáltal dicsőül meg, már-már krisztusi figura, ahogyan kereszt alakban kifeszítve tűrnie kell a Herceg kegyetlen játékát. A fináléban azonban övé az utolsó szó, biztonságos védelemben, géppisztollyal a kezében szitává lövi egykori fogva tartóját. Már egy öntudatra ébredt férfi cselekedete ez, aki tisztában van a Fegyver nyújtotta erővel, és megteszi, amit több évezredes ösztöne diktál: kíméletlenül elpusztítja ellenségét (Vajon mit üzent ezzel Carpenter a csillagháborús terveket szövögető, frissen megválasztott Ronald Reagannek?). És ehhez az önigazoláshoz még arra is képes, hogy kiszolgáltassa megmentőjét - miközben Mr. President üvöltve lövöldözik, Snake tehetetlenül lóg a betonfalon. A film utolsó előtti jelenetében az Elnök és megmentője visszatérnek hagyományos szerepükbe - mikor az Elnököt tévéinterjúra sminkelik, az egyszerű választópolgárrá visszavedlett Snake csak annyit kérdez tőle: milyen érzés, hogy sokan feláldozták az életüket a megmentéséért. Az Elnök az ilyenkor szokásos, politikai közhelyekkel válaszol, az utolsó szó azonban nem az övé…

De addig még sok idő telik el, és Carpenter közben tobzódik az amerikai film összes, felhasználásra érdemes stílusában, a horrortól a westernig. Mint az elején említettem, sokan nagyvárosi westernnek tartják a filmet, és nem véletlenül: hamisítatlan férfifilmet látunk, a nők egy-egy karaktert képviselnek, semmi többet. A szökésért a testét is árúba bocsátó Kurva (Season Hubley) és a menekülést önzetlenül segítő Feleség (Adrienne Barbeu, Carpenter első felesége) csak mellékszereplők, haláluk csak egy a sok közül. Nem így a férfiaké: a klasszikus kalandfilmek szabályainak tökéletesen megfelelő (a harc végső soron egy térképért folyik, amin nem elásott kincs van, hanem az egyik elaknásított híd tervrajza), tökéletesen kidolgozott és szerethető figurák segítik Snake küldetését. Brain (micsoda arc! - a zseniális Harry Dean Stanton, Lynch és Carpenter állandó szereplője), aki egyszer, még a kinti világban, már elárulta félszemű barátját - és most is ingadozik -, képviseli az Észt (övé a régi városi könyvtár, és a legjobban könyveit félti). Cabbie (Ernest Borgnine, szintén kultikus arc, háborús filmekből például), a taxis pedig a jópofa mellékszereplő tipikus példája. Kevésbé vicces a nagy Isaac Hayes a Herceg szerepében, teljesen őrült szociopata bűnöző, csillárokkal (!) feldíszített limuzinjával járja a várost éjszaka, gyakorlatilag élet és halál ura. A ‘80-as évek Amerikájának rémálma, a hatalomhoz jutott, nagyon dühös fekete ember. A késői, cinikus spagetti-westernek jellegzetes figurái ők, bármikor készek átverni a másikat, ha úgy hozza a forgatókönyv (a társszerző Az utolsó csillagharcossal, nomeg a Halloween ámokfutójaként elhíresült Nick Castle). Brain is, Snake is utálják, ha polgári nevükön szólítják őket, de itt senkinek nincs rendes neve - a Kígyó, a Sólyom, az Agy, (még az elnök is csak egyszerűen Elnök) mind-mind jelzik, társadalmon kívüli, névtelen hősökről van szó, akik, mint a filmből kiderül, legjobban egy éjszakai, gladiátorjáték-szerű verekedésen (szöges baseball-ütővel természetesen) szórakoznak, hol máshol, mint a Madison Square Gardenben - csak van aki nézőként, és van, aki résztvevőként.

A börtönszigetet lakó, megtébolyodott bűnözők közben arctalan zombikként, válogatás nélkül támadják meg az embereket, ész nélkül rombolnak (ennek Snake repülőgépe látja kárát), törzshelyük a Broadway… Az amerikai utópia valóra vált, a fáradtságos munkával felépített New York romokban van, senkiben sem lehet bízni, a hagyományos értékek elvesztek - csak a rock n’ roll örök, ez szól a Boradway lepusztult színházaiban és a fináléban is… Még a bosszú is értelmét veszti: miután az Elnök megmenekült, Hauk és Snake céltalanul, magányosan járkál a bázison. Snake - ígéretével ellentétben - nem öli meg az őt csúnyán átverő Hauk-t, igazából nem derül ki, miért. Talán a közös emlékekre való tekintettel? Sajnálatból? Gyávaságból? Hauk utolsó, gusztustalanul hízelgő ajánlatát egy közös munkára mindenesetre elutasítja.

Carpenter sem állt kötélnek sokáig, amikor egy lehetséges folytatásért piszkálták. Az évek azonban teltek-múltak, az egykoron ünnepelt rendező filmjei sorra buktak meg a mozipénztáraknál (a Sikoly-filmeket kitörő örömmel fogadó amerikai közönség már nem volt vevő Carpenter régimódi stílusára), a pálya szélére került rendező, hogy mentse, ami menthető, megragadta az utolsó szalmaszálat. Snake Plisskin visszatért. Mondanom sem kell, akkora sikert aratott, hogy nálunk nem is forgalmazták moziban.

A helyszín ezúttal Los Angeles, 2013. A felállás hasonló, mint 15 éve: a várost egy földrengés teljesen elvágta a szárazföldtől, az előző rész feketeruhásainál is fasisztoidabb kormány pedig csupa kultgyanús arccal telepítette tele (Steve Buscemi, Bruce Cambell, Pam Grier, Peter Fonda és társaik). A jó oldalon az Elnök lánya, Utopia (A.J. Langer - ő volt a kiscsaj a Wes Craven-féle People Under The Stairs-ben), aki ellopta apuci egyik szuperfegyverét (amivel tetszőleges számú elektromos szerkentyűt lehet hatástalanítani, műholdról - a vicc az, hogy az amerikai hadsereg tényleg kifejlesztett egy ilyen fegyvert, a New Scientist is megírta), és szívszerelmével, a nagyon Fidel Castro-szerű (megváltozott ellenségkép, ugye…) Cuervo Jones-szal (Georges Corraface) leléptek a börtönszigetre. Persze a papa sem lusta, Malloy (Stacy Keach, mindenki Mike Hammerje vette át az elhunyt Lee Van Cleef szerepét) parancsnoksága alatt utána küldi Snake Plisskent, szerezné már vissza a cuccost. Snake pedig csak felkapja régi katonaruháját, még jó rá, és már benn is van Los Angelesben, hogy aztán mindenféle kalandokba keverje magát (motoros üldözés, szörfözés szökőáron, repülés sárkányrepülővel).

Nagyon szórakoztató és vicces mozi ez, csak az agymosott amerikai közönség nem értékelte a kifinomult humort és a fapados speciális effekteket. Carpenter szemmel láthatólag élvezi, hogy a megszokottnál nagyobb költségvetésből garázdálkodhat (még a tőle megszokott minimál-szintetizátor zene is rockosabb, Shirley Walker közreműködésével): ami gyúlékony, kigyullad, ami robbanékony, felrobban, közben az elmúlt idők összes akciófilmje visszaköszön, a Terminator 2.-től (ez már a főcímnél…) az Emlékmásig. Még a Carpenter által köztudottan tisztelt westernek (mindig is szeretett volna rendezni egyet) is megkapják a magukét, egy Volt egyszer egy vadnyugat-szerű párbajjal végződő lovas hajsza formájában. Semmi sem az, aminek látszik, a bombanőről kiderül, hogy transzvesztita, az Elnök csak egy hologram, a nagyon cinikusan végződő finálé pedig kölcsönös átverések sorozata. A csúcspont, amikor - természetesen Snake ténykedésének köszönhetően - a legendás HOLLYWOOD felirat is lángba borul - Carpenter legalább még tudja, mit érdemes nevetségessé tenni és elpusztítani (csak megnyugtatásul: az Universal Stúdió hologram-cápája túléli a világvégét.) Az agyatlan kritikusok persze nem értették a tréfát, jól sárba döngölték a filmet, állandóan összehasonlítva az első résszel. Nem szabad. Míg a Menekülés New Yorkból egy nagyon komoly kérdéseket feszegető (árulás, hazaszeretet), nagyon sötét, filmtörténeti jelentőségű remekmű, a Menekülés Los Angelesből „csak” egy paródia. Annak viszont remek - nem érdemli meg, hogy a VHS/DVD gyűjtemény második sorába száműzzük. És csak elrettentésképpen mondom: Carpenter és Kurt Russel lelkesen tervezik a harmadik részt (Menekülés a Földről) és a filmeken alapuló tévésorozatot. Minden tiszteletem az említett úriembereké, ezért csak halkan jegyzem meg: azt a tévé-sorozatot annyira azért nem kéne erőltetni…

A cikk szerzője Lehota Árpád, akinek nem volt kedve regisztrálni a blog.hu-ra.

Escape from New York. USA, 1981. Rendezte: John Carpenter. Producerek: Larry J. Franco és Debra Hill. Írta: Nick Castle és John Carpenter. Zene: John Carpenter és Alan Howarth. Fényképezte: Dean Cundey. Szereplők: Kurt Russell, Lee Van Cleef, Ernest Borgnine, Donald Pleasence, Isaac Hayes, Adrienne Barbeau, Harry Dean Stanton és mások.

Escape from L. A. USA, 1996. Rendezte: John Carpenter. Producerek: John Carpenter és Debra Hill. Írta: John Carpenter, Debra Hill és Kurt Russell. Zene: John Carpenter. Fényképezte: Gary B. Kibbe. Szereplők: Kurt Russell, A. J. Langer, Steve Buscemi, Georges Corraface, Stacy Keach, Michelle Forbes, Pam Grier, Bruce Campbell és mások.

Filmkritika: FLASHPOINT (Hongkong, 2007) ***

Kezd úgy kinézni, hogy lassan Donnie Yen a nemzetközi szinten leghíresebb hongkongi sztár, amely sokmindent elmond az egykori koronakolónia filmiparának jelenlegi állapotáról. Ne értsetek félre, Donnie egy nagyon tehetséges akciókoreográfus, aki ráadásul bármilyen pozíciót is foglaljon el a stábban, teljes erőbedobással dolgozik a film sikere érdekében, ám szinészként vagy akár rendezőként már messze nem annyira meggyőző, mint bunyótervezőként.

A két évvel ezelőtt világsikert arató SPL stábja tér vissza ezzel a filmmel: Donnie (főszereplőként és akciókoreográfusként), Wilson Yip rendező, Szeto Kam forgatókönyvíró és Lam Wah Chuen operatőr (utóbbi kettő tavaly kimaradt a Dragon Gate Inn-ből, Yip és Donnie félresikerült képregény-adaptációjából. Kam írta egyébként 2006 legjobb filmjét, Johnnie To Exiled című rehash-remekművét.) A sztori állítólag az SPL előzménye, bár különösebb kapcsolatot nem voltam képes felfedezni a Sammo Hungos zsaru-rémdráma és az új film között.

1997, röviddel a takeover előtt: egy mindenre képes vietnámi gengszter-testvérpáros (Ray Lui, aki a nyolcvanas évek elejének kult tv-sorozatával, a Shanghai Bund-dal lett sztár. Chow Yun Fat szintén ezzel a szériával futott be) és Collin Chou (a magyar mozibajárók a Mátrix-filmekből ismerhetik, egyébként nagytudású harcművész-szinész) nagyobb darabot szeretnének kiharapni maguknak a hongkongi alvilágból. Sejtelmük sincs arról, hogy jobbkezük, Wilson (pretty boy Louis Koo, aki a film legjobb alakítását nyújtja) valójában beépített rendőr. A bandavezér letartóztatása után fivére bosszút esküszik, Wilson, a barátnője, illetve kollégái, köztük Donnie és Wong felügyelő ("Fatty" Kent Cheng, a nyolcvanas és kilencvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb karakterszinésze, aki hosszú szünet után tér vissza a vászonra) ettől kezdve nincsenek biztonságban...

AZ SPL-t a súlyos (no pun intended) akciójelenetei (Sammo VS Donnie? Klasszikus.) mellett a kegyetlen, kilátástalan hangulata tette emlékezetessé. Hasonlót a Flashpoint-ban keresve sem találni, ez valóban egy szimpla akciófilm, amely persze önmagában véve jó dolog, ám sajnos a film szerkezete több sebből vérzik. Először is a történet egyenetlen, az első óra szinte kizárólag csak expozícióból áll. Ettől persze még nem feltétlenül unalmas: lövöldözés, autós üldözés és intrika egyaránt megtalálható benne - csakhogy egy Donnie Yen filmet az ember a bunyók kedvéért néz meg. Ezek az utolsó félórára korlátozódnak.

A finálé kiváló példa arra, hogy öljön Hollywood akármennyi pénzt az akciófilmjeibe, a hongkongiak invenciózus őrületének a közelébe sem jönnek. Yen koreográfiája látványos és friss (sokan a szemére vetették, hogy thaibox elemeket visz a verekedésekbe, nyilván az Ong Bak sikere inspirálta - na de éppen az a tehetséges akciókoreográfus jellegzetessége, hogy képes haladni a korral!), ám hiányzik az a plusz, amelyet a valóban szuperlatív ellenfelek (az SPL-ben Sammo Hung Kam Bo és Wu Jing) jelentenek.

A filmben legjobban Lam Wah Chuen teljesítménye tetszett: a hétköznapi dolgok színpompás, nagystílű fényképezése, amely még egy ilyen közepes költségvetésű filmből is epikust csinál (és többek között hozzájárul ahhoz, hogy egy olyan pofátlan pozőr, mint Donnie Yen, ne menjen az ember agyára teljesen: akármennyire is igyekezzen a szinész a központba kerülni, mindig van mást nézni!)

Filmkritika: WILDERNESS (Nagy-Britannia, 2006) *****

Ha pár évvel ezelőtt valaki azzal jön, hogy tavaly és tavaly előtt egyaránt brit horrorfilmek lesznek az év legjobb munkái, kiröhögöm. A szigetország horroriparára jellemző puritán szárazság – amely mögött természetesen rengeteg lefojtott vágy ottbugyog - az angolszász műfaji filmet számomra már a kezdetektől unszimpatikussá tette. Az olaszok excessze, nyíltsága, tombolása, neurózis-mentessége mindig valahogy jobban bejött.Az utóbbi időben azonban a brit filmipar mintha megváltozott volna, mint ahogy a horrorfilm is en bloc változik. A nemi szerepek átalakulása és a nemzeti karakter elpárolgása a műfaji filmből a briteknek direkt jót tett. A Wilderness talán nincs annyira kerek egész, mint Neil Marshall 2005-ös, mesteri Descent-je, de a maga kegyetlen lendületével ez is lehengerlő. A Descent-re, mint elkerülhetetlen párhuzamra a cikkben folyamatosan hivatkozni fogok; nem elég hogy két egymás utáni évben brit horrorfilmek a legjobbak, de ez a két brit horrorfilm több szempontból is hasonlít egymásra. Egyikben sincs egy szemernyi eredetiség sem – sikerük titka elkészítésük módjában rejlik.

Hat javítóintézetis, ifjú pszichopata meg a rájuk felügyelő, kérges lelkű nevelő (a nagy Sean Pertwee, akinek már a jelenléte is garantálja a film minőségét) büntető túrára indul egy hatalmas, lakatlan szigeten. Hogy miért kell bűnhődniük? Néhány nappal korábban intézetis hálótársuk felvágta az ereit a hónapokon át tartó csicskáztatás hatására. Bár nem egyenlő mértékben vették ki részüket a fiatal fiú megkínzásából, bizonyos fokig mind benne voltak: aki nem verte meg, hugyozta le, bánt vele mint egy állattal, az félrenézett. A srác pedig most halott.Ki a frásszal lehet ilyen szemétládák közt azonosulni? Amelyik nem szadista, az is minimum egy féreg.

Bassett nem osztja könnyen a szimpátiát – az a bizonyos Wilderness (Vadon) nem csak a szereplőket körülvevő erdőségre vonatkozik… Egyébként Bassett tipikusan, érezhetően olyan rendező, aki imádja a műfajt, és kéjjel merül el benne, ebben is különbözik a hollywoodi fos-re-make-ek szemét reklámokból szalajtott bérfilmeseitől. A sziget természetesen nem lakatlan. Nem, először nem a villain-nel akadnak össze, hanem három csajjal, akik hasonló javítóintézetis túrát tesznek: két visszaeső bűnöző és a nevelőnőjük (a gyémántkemény, mégis nagyon szexis Alex Reid, aki tavalyelőtt Marshall filmjében barlangi szörnyeknek verte szét a koponyáját) kelt a tesztoszteron-tahókban mindenféle bizsergő érzést. A feszültség ellenére, meglepő módon a két csapat meglepően jól elvan egymással, egészen másnap reggelig, mikor is Sean Pertwee-be valaki a bozótból három nyilat ereszt, majd ráuszítja a kiképzett németjuhászokból álló kutyafalkáját a díszes társaságra…

Igen, tudom: Péntek 13 + Deliverance + Legyek Ura + Dog Soldiers + mittudomén… Ilyen agyalágyult képleteket bárki fel tud állítani – és a mainstream kritikusok állítanak is jó sűrűn: az interneten körbenézve egyáltalán nem sokan osztják a film iránt érzett elfogódottságomat (amely engem némi zarvarral tölt el: ha ez a kivételesen jól megrendezett film sem üti meg náluk a mércét, akkor mi?) Elismerem, hiányzik belőle pl. a Descent kvázi-feminista olvasata, de az a szubtextus, amit Bassett ennek a rendkívül véres, látszólag szimpla filmnek a szövetébe belesző, még talán cseppett érdekesebb is, mint a barlangászlányok menstruációs fantazmagóriája.

Hogy a gyilkos kicsoda, az viszonylag hamar kiderül, éppen ezért nem is lövök le vele különösebb poént, ha elárulom (meg amúgy is könnyen kikövetkeztethető): az öngyilkos srác kommandós faterja kúszik-mászik a javítósok nyomában, bosszúra éhesen. Na de miért csak azután képes ilyen mértékű „érdeklődést” (ha!) mutatni a gyereke iránt, miután az felkoncolta önmagát? Mitől ez a hirtelen atyai szeretet? Míg élt a srác, le se szarta. Ez a gyilkos, csak a legvégletesebb, patológiás macsógesztust felmutatni képes apafigura mészárolja le sorban ezeket az szülővákuumban tengődő gyerekeket – fiúkat, lányokat egyaránt.

A nemi szerepek a slasherban egy ideje már egyáltalán nem számítanak, vagy legalább is nem kiszámíthatóak. Korábban, a műfaji kezdetekkor, a hetvenes években, a nyolcvanas évek elején mindig volt final girl, aki túlélte a passiót, és mindig azok bűnhődtek, akik vétettek az amerikai-protestáns erkölcsideál ellen, magyarul basztak egy óriásit. Mindez már a múlté: Az új évezredben, a nemi szerepek magukból való társadalmi kifordulása után a nő nem mindig gyengébb, és nem feltétlenül kell életben maradnia csak azért, hogy a nézőben egy bizonyos világkép sértetlen maradhasson.

A barbarizmus mint a túléléshez szükséges evolúciós kitérő a Descentben is és itt is elkerülhetetlen lehetőségként vetődik fel, és a Wilderness majdnem kizárólag férfiakból álló szereplőgárdája, illetve azok tehetségének köszönhetően valamivel átélhetőbbnek, valósabbnak hat. A figurák patológiás vonásainak köszönhetően ők mélyebben merítkeznek meg benne, és jobban is élvezik, ami a film vérbőségére, kegyetlenségi fokára kimondottan brutális hatással van.

Bassett rendezése világbajnok, az akciójelenetek intenzitását mesteri lazasággal fokozza a tűréshatárig, és ugyanilyen tehetséggel kezeli a színészeit is, akik persze már eleve jó érzékkel lettek kiválogatva. Főleg a szuperszemét neonácit alakító Stephen Wight alakítása emlékezetes – ezt a kis gecit, ezt még viszontlátjuk… A jó öreg, körmeink lerágására vonatkozó filmkritikusi klisét ciki manapság bevetni, én mégis megkockáztatom: mielőtt megnéznéd a filmet, menj el manikűröshöz, különben lerágod őket!

Az effektek külön említést érdemelnek: Robin Prichard, aki már a Descent-nél és az újhullámos brit horror harmadik ékkövénél, a The Living and the Dead-nél is a „végtag-specialista” (ez mostanában a maszkmester hülye megnevezése) funkcióját látta el, szenzációs munkát végzett: a letépett lábak, kezek, kiontott belek, üregükből kicsüngő szemgolyók és karóra tűzött fejek garmadája láttán tisztára mintha egy Fulci-filmet nézne az ember! Úgyhogy a cikk első bekezdésének szellemében: Viva Italia!

Filmkritika: CSAPATLEÉPÍTÉS **

Mintha nem lett volna világos számukra, hogy mi a cél. Sokkolni? Parodizálni? Esetleg, a gátlástalan fegyvergyártók tematikájának megpendítésével, ejnye-bejnyézni egyet? Se egyik, se másik nem sikerül igazán. Gore-ból és humorból kevés van, a politikai odamondás pedig túl bátortalan. A stílusbéli hangsúlyváltásokból tisztán kiolvasható a rendező és producer dilemmája, hogy benevezzenek-e a kortárs horrorfilmek versenyébe, vagy inkább csináljanak viccet saját limitált anyagi lehetőségeikből, és az idézőjeleket kitéve, szándékosan elbénázzák a filmet. A kilencvenből nyolcvan percig nem  képesek eldönteni, hogy komolyan veszik-e magukat és a zsánert, aztán egy hirtelen váltással – mintha Uwe Boll a forgatás utolsó napján önkényesen lefoglalta volna a rendezői kempingszéket – kapunk egy paródiába illően corny (aki tudja, mi erre a megfelelő magyar szó, jelezze) finálét.

Mégis: alapvetően szimpatikus ez a film. Kis pénz, kis mozi, de legalább megpróbálták. Hadd legyek ezen a ponton demagóg, és a bennem lakozó Lakat T. Károlyt felszínre engedve, feltegyem a kérdést: miért nem készülnek mifelénk hasonló – vagy ha lehet, azért kreatívabb - horrorfilmek? Helyszín, ugyebár látjuk, lenne, pénz nem kellene sok, csak egy hordó művér, a nézők mellét pedig feszíthetné a büszkeség, hogy végre van Magyar Nemzeti Horror.

Filmkritika: ABSURD (olasz, 1981) **

A négy méter magas Luigi Montefiori (alias George Eastman, alias Tom Salina, alias Lew Cooper, alias Louis London, alias George Histman, alias John Cart, alias Luca Montefiori, alias Alex Carver, alias G. L. Eastman, alias Luigi Montefiore, alias Richard Franks), magát semmitől sem zavartatva "dzsoggol" át a becsülettel rendben tartott nagyonFekete-erdőn, nyomában egy pap, aki alig bírja szusszal. Atyánk kénytelen a helyváltoztatás e kényelmetlen módját igénybe venni hősünk üldözésekor: a minden filmjében egy bekokszolt neandervölgyi ősemberre emlékeztető Luigi itt éppen a Vatikán szponzorációjában(!) előállított szörnyeményt alakít, akit megállítani, enyhén szólva, Isteni feladat.

Luigi kisvártatva lakott területtel találja magát szembe, ám ez a tény még nem állítja meg; annál inkább megállítja az a kerítés, amelynek hegyes vasakkal kirakott tetején igyekszik tenmagát egyetlen lendülettel általvetni. A Kutyaszorítóban óta a madzsar közönség is sejti, hogy a hasi sérülés halálos lehet; Luigi ezzel már régóta tisztában van, és miután nagynehezen lehámozza magát a magasból, segítséget kérve bedörömböl a kerítéshez tartozó ház ajtaján. Az a mimikai mestermű, amit akkor vág ki, mikor az ajtó kitárul előtte, és ő kiomló beleit markolva a padlóra toccsan, nemzedéknyi magyar szinésznek adhatna a jövőre nézve útmutatást.

Ezzel a szórakoztató jelenettel indul Aristide Massacessi (alias Joe D'amato, alias Michael Wotruba, alias John Shadow, alias Peter Newton, alias O. J. Clarke, alias David Hills, alias Steven Benson, alias Kevin Mancuso, alias Dario Donati, alias Richard Haller, alias James Burke, alias Robert Vip, alias Chana Lee Sun) hírhedt "video nasty"-ja (lásd a témában a Cannibal Ferox kritikát), amely kvázi-folytatása a rendező két évvel korábbi Anthropophagousának - a két film közötti egyetlen kapcsolat Montefiori elpusztíthatatlan, vérszomjas gyilkosának figurája.

Luigi-t kórházba viszik, a papot meg a jardra. Ennél a pontnál érdemes megemlíteni, hogy bár a film teljes mellbedobással igyekszik elhitetni a naív nézővel, hogy a sztori Amerika egyik unalmas kisvárosában játszódik, azok, akik odafigyelnek a részletekre, észrevehetik, hogy a környék építészeti igénytelensége egyértelműen valamely északolasz sorozatfalura utal.

A pap köp. Elmondja az érthetően szkeptikus-provinciális rendfenntartóknak, hogy Luigi-szörny az ő teremtménye, amely sikerrel lépett meg a szent laborból. Felhívja továbbá a kevés érdeklődő figyelmét arra, hogy talán érdemes lenne a beleit műtéti úton visszanyert monstrum köré szoros rendőrkordont vonni, tapasztalatai szerint ugyanis kedvence morcosan ébred.

Természetesen már késő. Luigi a műtét után hátrahagyott fúróval belekukkant egy kézreeső ápolónő fejébe, majd korábbi, félresikerült magasugrásának helyszíne, az erdő széli ház felé veszi az irányt. Nem siet: kitérőként betér a helység kulturális központját jelentő asztalosüzembe, ahol a gondnokot kétvállra, valamint az esztergapadra fektetve kipróbál egy frissen befűzött fűrészlapot. Mivel a kisérlet nem jár a kívánt eredménnyel, megérkezvén a házhoz, az ottlakókat (két babysittert és három gyereket) megpróbálja véglegesen evakuálni...

Nemcsak az agyzsibbasztóan kemény (jobbára teljesen dilettáns) effektek (a fűrészes kivételével, az remekül sikerült) - persze ha az ember szereti a filmes vérontást, az ilyesmi nem fogja csípni a szemét - miatt nehéz végigülni Massacessi Absurdját. A rendező több interjúban is kifejtette, hogy pályafutása során a filmcsinálás anyagi vonzatán kívül semmi más nem érdekelte, és ezt a szerencsétlen néző itt érzékelheti is: egyéni stílusnak vagy feszültségkeltésnek nyomát sem lelni. A vérontások közötti időt kitöltő jelenetek valamely talján kő alól előmászott, kínai cserépkatonák mimikájával rendelkező ripacsok dögunalmas párbeszédeivel és fel-alá járkálásával telnek.

Nyilvánvaló, hogy Massacessi az Absurddal Carpenter Halloweenjének olasz változatát (koppintását) szerette volna elkészíteni - kár, hogy pont a tehetsége hiányzott hozzá. A karakterkonstelláció tökugyanaz, mint az amerikai filmben: itt is van (számos) tini bébiszitter, meg kiskölyök, akinek senki nem hisz, sőt szerencsétlen Dr. Loomist is sikerült reinkarnálni a pap figurájával. Az még nyilvánvalóbb, hogy a kórházbeli jeleneteket még csak nem is az 1978-as eredeti, hanem folytatása, a Halloween 2 "inspirálta". Ám míg Carpenter (aki a szellemtelen második résznél csupán mint producer működött közre) az erőszak ábrázolásában visszafogottnak, a feszültségteremtés terén pedig zseniálisnak bizonyult, addig olasz kollégája mindkét szempontból megbukott.

Absurd (alternatív címek: Horrible, Rosso Sangue, Anthropophagus 2, Ausgeburt der Hölle, A pokol szülötte). Olasz, 1981. Rendezte: Peter Newton (Aristide Massacessi). Írta: John Cart (Luigi Montefiori). Fényképezte: Richard Haller (Aristide Massacessi). Vágó: George Morley (?). Zene: Carlo Maria Cordie. Szereplők: George Eastman (Luigi Montefiori), Annie Belle, Charles Borromel, Katja Berger, Kasimir Berger, Manja Kochansky, Ian Danby, Ted Rusoff, Edmund Purdom és mások.

Filmkritika: IDEGLELÉS ***

The Blair Witch Project. USA, 1999.

Nyolc év telt el azóta, hogy a kilencvenes évek Tarantino mellett e legnagyobb amerikai mozihappeningje veszettséggel beoltott sáskahad módjára végigzúzott a Földgolyón. Két évvel a Sundance Fesztiválon aratott zajos sikere, a zseniális-virtuális reklámkampány náci hadseregként való ránktelepedése, a rajongó tömegek ostromszerű mozifoglalásai után most már talán beépült kollektív ál-kultúránkba a Blair Witch Project annyira, hogy a körülmények kizárásával lehessen megtárgyalni.

Az Ideglelés, amely három nyomtalanul eltűnt fiatalember a rendőrök által fellelt (ál)dokumentumfilmje - tájékoztat minket az első másodprecekben egy komor felirat -, mint film, mint műalkotás, értékelhetetlen. Ez nem feltétlenül negatívum: az, hogy a két, az Ideglelésben nem szereplő ötletember/rendező ezt a stuntot, ezt a bűvészmutatványt, ezt a szokásos filmes elvárásoktól ennyire különböző videót így a világ nyakába tudta sózni, nos, ez több, mint szimpatikus: ez csodálatra méltó.

Az Ideglelés alapötlete egyáltalán nem eredeti. Az áldokumentumfilm, mint műfaj, ha nem is egyidős a filmművészettel, de már régóta itt kavar - sőt, a pornófilmnek a kilencvenes években uralkodó irányzata lett, "gonzo" néven, Hunter S. Thompson után szabadon. Azért pedig, hogy eltűnt filmesek vágatlan anyagát nézegessük, még ennyire messzire sem kell mennünk: 1979-ben Ruggero Deodato Cannibal Holocaustja a horrorban is meghonosította ezt az olcsó, de hatásos motívumot - ha lehet, még ügyesebben, mint az Ideglelés készítői. De erről majd később.

Heather, Mike és Josh, a három filmfőiskolás, a burkittsville-i boszorkány évszázados nyomát kutatva, rövid városnéző oknyomozás után nekivág a települést kerülvevő sűrű, sötét (talán még sosem volt ez a két jelző ennyire helyénvaló) erdőnek. Az, hogy amerikaiak, végzetesnek bizonyul: hülyék ugyanis, mint a tök. Hagyján, hogy eltévednek; szép sorban elveszítik a térképüket, az iránytűjüket, végül pedig a maradék eszüket. Olyasmi, hogy kövessék a többször is útjukba akadó folyó vonalát, eszükbe sem jut.

Éjszakánként, a koromsötétben, szokatlan zajok zavarják fel őket álmukból. Ahogy múlnak a napok, és fogy hőseinkből az ideg, úgy válnak ezek a hangok egyre jobban kivehetőbbekké, vadabbakká és főleg KÖZELIBBEKKÉ. Reggelente furcsa, kultikusnak tűnő kőhalmokat találnak sátruk körül, később, szakadatlan vándorlásuk közben pedig fára kötözött kis ág-emberkékre. Ekkorra már számukra is egyértelmű, hogy nincsenek egyedül. Josh nem bírja tovább cérnával: a következő éjszakán nekiront a láthatatlan ellenségnek. És ezzel nyoma vész...

Az Ideglelés olyan jó lehetett volna... Lehetett volna belőle valóban az a borzalmas-rettenetes, vértelen, csak és kizárólag a sötéttől és az izolációtól való félelmünkre építő mestermű, aminek rajongói tartják. Hogy a végeredmény mégsem így fest, annak több oka van.

A szinészek kitűnőek, le a virtuális kalappal. Főleg Heather Donahue hiteles, mint a koedukált csapat egyértelmű főnöke, aki (kezdetben), ha kell vaskézzel, ha kell szép szóval irányítja a két meglehetősen szerencsétlen fazont. Az már nem az ő hibája, hogy maga a karakter a LEGKIBASZOTABBUL IDEGESÍTŐ KURVA, akivel volt szerencsétlenségem két évtizednyi filmrajongói pályafutásom alatt "találkozni". Az Ideglelés valódi rendezői a lánynak azt a tulajdonságát, hogy állandóan forgat, hogy a legfeleslegesebb dolgokat is filmre veszi, hogy a legintimebb, legmegalázóbb és legvégletesebb pillanatokban sem "áll le", és társai pofájába nyomja a kamerát (ráadásul soha nem fogja be a száját), Heather elhivatottságával próbálták magyarázni. Azonban ahogy az Ideglelés a finálé felé közelít, és Heather továbbra is non-stop nyomul, ez a teljességgel irreális viselkedés elidegenítő hatással van a nézőre. Pontosan mikor a leginkább szükség lenne együtt érezni-gondolkodni a szereplőkkel, a nagyérdemű bedobja a törülközőt.

Ez az a különbség, amely az elődöt, a Cannibal Holocaustot a borzalom mesterművévé, az Ideglelést pedig korai magömléssé avanzsálja. Az 1979-es filmben Deodato tudta, mikor kell bekapcsolni a felvevőt: az exploitation, ill. a bulvársajtó legjobb hagyományait követve csak a zaftos részeknél pazarolta a nyersanyagot. Az Ideglelésben rengeteg az üresjárat, amelyek a dilettáns kameramunkával, valamint a fentebb elsorolt tulajdonságokkal kombinálva lerontják az összképet. Sőt, ez az össze-vissza kapkodott kamera az oka annak, hogy a film még csak nem is félelmetes: olyan, a dramaturgia és más mankók által jól megtámogatott jeleneteknél, mint például az éjszakai ostromok, egy lehellettel nyugodtabb operatőri munkával száz százalékos nézőtéri beszarást lehetett volna elérni. Nyilvánvaló, hogy a kép állandó mozgása realitásérzésünket hivatott fokozni, ugyanakkor a nézőnek ilyen epileptikus körülmények között esélye sincs a fókuszálásra, ha pedig az agya nem talál legalább egy biztos pontot, elvész a térérzékelése, és vele együtt a félelemérzete is.

Filmkritika: PATHFINDER ***

Az általam egyik legjobban várt idei film volt a Pathfinder. Mindig is odavoltam a vikingekért, de sajnos úgy tűnt, hogy rajongásomban a filmipar nem nagyon osztozik, hiszen mindezidáig elenyésző számú alkotás készült róluk. Azok legtöbbje is nyilván a skandináv országokban. Gyermekkorunk óta tudjuk, hogy bár a könyvek és a köztudat szerint Kolombusz volt az első európai, aki az új világ földjére tette a lábát, a tények mégiscsak azt mutatják, hogy a vikingek úgy kábé 500 évvel beelőzték a genovai hajóst. Ez a történelmi esemény pedig szinte ordít a megfilmesítésért.

Marcus Nispel az egész jól sikerült The Texas Chainsaw Massacre remake után, ezúttal egy Oscar-díjra is jelölt, 1988-as norvég film, a Veiviseren (Számi nyelven Ofelas) újráját forgatta le. Az eredetileg egy Lappföldi legendán alapuló történet vázát megőrizte, de a konfliktus résztvevőinek ezúttal a vikingeket és az észak-amerikai indiánokat tette meg.

A történet szerint, a vad viking hordák hatalmas pusztítást végeznek az indián falvak között. Egy fiatal viking gyermek, apja és népe kegyetlenkedéseit látva, megszökik tőlük. Egy indián asszony talál rá a rémült ifjúra egy hajóroncsban, majd a törzs beleegyezésével, végül felneveli a fiút (Karl Urban), akinek a Szellem nevet adja. 15 évvel később újabb viking hajók érkeznek a partokhoz, majd miután a félelmetes betolakodók Szellem faluját családjával együtt lemészárolják, az azóta kiváló harcossá cseperedett férfi úgy dönt, hogy bosszút áll a vikingeken. Fogságba esik, és a hatalmas viking vezér Gunnar (Clancy Brown), arra kényszeríti, hogy mutassa meg, hogy merre van a többi falu. Szellem látszólag hajlandó segíteni nekik, de eközben kidolgozik egy agyafúrt tervet, hogy kelepcébe csalja Gunnart és az embereit.

Figyelem! Innentől az írás nyomokban SPOILER-t tartalmazhat! Az erre érzékenyek ezt vegyék figyelembe!

Az alapsztori igazából nem olyan rossz, de ugyanezt a kivitelezésről már sajnos nem tudom elmondani. A jól ismert hollywoodi betegség, miszerint az egyébként jól felépített sztorit telepakolják már ezerszer látott klisékkel, itt is nagy károkat okozott. A szereplők legtöbbje ugyan valamennyire kidolgozott karakter, de sajnos egytől-egyig elcsépeltek. Mint ahogyan a történet többi összetevője is a már unalomig ismételt elemek sokaságából épül fel. Van itt hovatartozási problémákkal kűzdő, jóképű és izmos főhős, aki korabeli Rambo-ként, szinte egyedül veti magát rá a túlerőben lévő ellenségre. Elmaradhatatlan az öreg és bölcs indián, aki folyamatosan rébuszokban osztja az észt. Szemtanúi lehetünk egy abszolút erőtlen szerelmi szálnak, benne egy gyönyörű indiánlány, plátói szerelem formájában, féltékeny harmadik féllel, aki aztán önfeláldozása pillanatában hirtelen baráttá válik. Aztán ott a film végi összecsapás, ahol az erőfölényben lévő gonosz ellenfél pusztulását végül a furfangos észjárás okozza, vagy a megintcsak nagyon ismerős jelenet, amikor a főhős hirtelen felbukkan a film végén, holott már mindenki halottnak hitte. És még számtalan ilyen, minden eredetiséget nélkülöző megoldással találkozunk a film során. Az olyan logikai és egyéb bakikról már nem is beszélve, mint pl. az elég valószínűtlennek ható, korabeli autós üldözésre emlékeztető szánkós jelenet, vagy hogy a jeges vízben eltöltött halálközeli állapot után, hősünk nem igazán tűnik megviseltnek, és szintén talány az is, hogy a jóval szerényebb indián harcmodoron edződött Szellem, miként válhatott ilyen kivételes harcossá, miközben törzsének többi tagját gyakorlatilag minden erőfeszítés nélkül gyilkolták le a vikingek. Persze ehhez hasonló hibákkal szinte minden filmben találkozhatunk, itt mégis olybá tűnik, mintha a készítők tudatosan kerülni akarták volna a hitelességet.

Azért a filmnek vannak értékelhető mozzanatai is. Kimondottan tetszett pl. az a jelenet, amikor a hősünk által állított csapdába, saját forrófejű indián társai gyalogolnak bele, hogy aztán a felnyársalt rézbőrűekből a vikingek ezután már könnyedén csinálhassanak vagdalthúst. De az ellenség sorainak a hegyen való gyors megritkítása is azok közé a pillanatok közé tartozik, amelyekben még felfedezhető némi eredetiség. A film igazi pozitívuma, hogy nem fárasztja sokáig a nézőt kiszámítható dialógusokkal, esetleg mély mondanivalóval. A Pathfinder egy folyamatosan pörgő akciófilm, ami néhol megáll kicsit pihenni, hogy aztán újra indulhasson a vérengzés. Merthogy a film az erőszakkal, (CGI)vérrel nem spórol (R besorolást is kapott). A vörösbőrűek és vöröszakállúak közötti kiegyenlítetlen küzdelem során kard feszül fabotnak, így Karl May hősei nemcsak büszkeségüket, de kezeiket, lábaikat, fejüket és egyéb más testrészeiket is gyakran elveszítik. (A történelmi hitelesség szempontjából az mindenképpen dícséretes, hogy az indiánok egy olyan békés, és ezért könnyen leigázható népként jelennek meg, akik fegyvereiket leginkább csak vadászatra használták, és ezért a harci tapasztalatnak híján vannak.) A túldémonizált vikingek láttán persze a történészek valószínűleg két kézzel fognák a fejüket, de pont ez az a része a filmnek, ami végül megmenti a középszerűség alá süllyedéstől. Az északi harcosok hatalmas, szörnyszerű, szinte már nem is emberi lényekként lettek ábrázolva, akiknek óriási szarvakkal ellátott sisakjuk mögül, alig látszanak ki az arcvonásaik. (Innen is gratulálok a jelmeztervezőnek!)

A vikingek vezetőjét Gunnart, az a zseniális Clancy Brown alakítja, akiről már a Hegylakó óta tudjuk, hogy remekül áll neki a kard és a sátáni hang. Bár a súlyos páncél és a méretes szakáll alatt alig lehet felismerni, szerintem még így is ő a film igazi sztárja. De szintén félelmetes jelenség a neo-Schwarzeneggerként is aposztrofálható Ralf Möller, mint a félszemű óriás, Ulfar. A film hangulata is nagyon eltalált, a sötét, ködös, mocsaras vidék már önmagában is félelmet keltő, mikor azonban megszólalnak a vikingek kürtjei és előbújnak ezek a démoni alakok a ködből, az ember nem szívesen képzelné bele magát az őslakosok helyébe, amint először találkoznak velük. A csodálatos, ám veszélyekkel teli hegyes vidék láttán pedig az ember akaratán kívül is megborzong.
Sajnálatos, hogy nem sikerült egy eredetibb filmet szentelni ennek az izgalmas témának. Márcsak azért is, mert van benne potenciál bőven, és Marcus Nispel sem egy tehetségtelen rendező. Ráadásul a vért sem spórolták ki a filmből (ami nélkül már tényleg menthetetlenül egy Disney film szintjére degradálódott volna az egész), és még a hangulat is nagyon rendben van. Az igazság az, hogy felesleges és bosszantó baromságok akadályozzák meg, hogy a Pathfinder végül egészen jó kis film legyen. A rengeteg "Worst Movie Ever" típusú kritikát nem szabad komolyan venni, mert a film azért a magamódján szórakoztató, a hozzám hasonló "viking-fetisiszták" pedig még szeretni is fogják, de ezt akkor is meglehetett volna csinálni sokkal, de sokkal jobban is. Na majd legközelebb!

Filmkritika: EYE IN THE SKY ***

Gun chung. Hongkongi, 2007.

Az udinei filmfesztivál állítólag legjobb filmje volt idén, nekem meg sikerült elmulasztanom! Végignéztem minden unalmas koreai melodrámát, humortalan japán komédiát és szimplán elviselhetetlen thaiföldi borzalmat, de Johnny To állandó forgatókönyvírójának rendezői debütálását meg persze kihagyom! Mentségemre legyen mondva, hogy megérkezésem után néhány órával vetítették, a buszozás kínszenvedését ki kellett hevernem...

De lássuk a filmet, van-e annyira jó, mint ahogyan egyesek állítják? Simon Yam a hongkongi rendőrség lehallgatóosztagának veteránját alakítja, az újoncokat joviális nagypapa módjára beavató technozsenit. Ő a megelevenedett jóindulat, aki még a bűnözőközelben eltöltött évtizedek során sem kopott meg, vagy vált cinikussá. Az osztag üdvöskéje, a rendőrfőiskoláról éppen csak kikerült Piggy (fedőnév, természetesen) hálás a jó szóért, hiszen egyelőre olyan szerencsétlen, hogy felbukik a saját lábában. Ám tanulnia gyorsan kell: egy mindenre elszánt bűnbanda sorra fosztja ki a hongkongi ékszerboltokat, ám annyira szervezettek, hogy a rendőrség tehetetlen ellenük. A főnököknek már csak a technogeekekben van bizodalma...

Az Eye in the Sky tipikusan az író filmje (nem úgy értem, hogy szerzői (bár az is, de jelenleg nem ebben az irányban érvelek.) Egy tapasztalt forgatókönyvíró munkája, akinek ez az első rendezése, és kezdésnek ígéretes, nincs benne üresjárat, nem unalmas. Ugyanakkor Yau Nai Hoinak egyelőre nincs saját rendezői stílusa (mi mindent hozhatott volna ki ebből Johnnie To, te jó isten! - másrészt meg persze mindenkinek el kell kezdenie valahol...): A sűrű forgatókönyv a fordulatok garmadáját kínálja, Yau pedig szépen, lendületesen, sőt ügyesen egymás után pakolja őket, bár anélkül, hogy bármilyen igazán emlékezetes csúcspontot tudna közéjük ékelni, és a témában rejlő potenciált sem használja ki igazán. A vizuális megoldásai To beállításaira, fahrtjaira emlékeztetnek, anélkül, hogy a főnöke művészi határozottsága lenne mögöttük. Cheung Tung Leung fényképezése szintén a To filmek képi világát idézi, azzal a különbséggel, hogy minden annyira verébszürke, mint valami jdorama pilot epizódja. 

Simon Yam szokás szerint elképesztően természetes, Tony Leung Kar Wai azonban túl sok mindent nem tud kihozni a film rosszemberéből, halványan van megírva a figura. A Piggy szerepében debütáló Kate Tsui (Miss Hong Kong 2004) meg épp hogy csak ott van.

Filmkritika: L’ECSÓ ***

Ratatouille - USA, 2007
Hazai bemutató: 2007. augusztus 2.

Brad Bird és a Pixar másodszor is egymásra talált, az eredményt pedig, akár csak A Hihetetlen család után, legázolt kritikusok (Rotten Tomatoes és Metacritic: 96 pont) és a vizuálgyönyörtől elalélt nézők (IMDB: 8.5) sora jelzi. A hype természetesen túlzó (ahogy a hype esetében ez lenni szokott), de nem alaptalan.