filmkritika

Bacsó Péter januárban múlt 80 éves. Isten éltesse! De: noha a kor tiszteletreméltó, attól még meg kell maradnunk a valóság talaján. A Majdnem szűz nem jó film.

Egy 18 éves, intézetben nevelkedett lány a lead, akit az anyja egy borókabokor alá tett ki - a kórházban így az Árva Boróka nevet kapta. (Áthallás a szintén testkapitalista területen domborító Boroka Balls-ra?) Az intézetből kikerülve szerelménél keres menedéket, de a fiú kihasználja a lány szeretetéhségét, egy stricivel elcseréli egy motorra. Borókából országúti prostituált lesz. Megszökik a lábszéttevős mindennapokból, és összekerül egy kirakatrendezőként dolgozó grafikussal, aki megpróbál valóban segíteni rajta. Boróka ekkor beiratkozik egy kurvákból menedzsereket képző tanfolyamra. Kiderül, hogy tehetséges, ugyanis feltalálja a Vivaldit játszó esernyőt - melynek neve Four Seasons (esküszöm, hogy nem én találom ki), amiből egy nagyobb tételt sikerül rásóznia egyik volt kundcsaftjára.

Bacsó maga írta és rendezte a művet. A békesség kedvéért maradjunk annyiban, hogy a forgatókönyv nem egy „Két félidő a pokolban” és a rendezés nem egy „Te rongyos élet!”. Nem probléma, ha egy film melodráma. Be kell látni viszont, hogy az érzelgősségnek és a geilségnek is van egy határa, ezt nem kellene átlépni. Itt megtörtént. A fordulatok változó minőségű ötleteit előkészítetlenül kapjuk - átérezhetetlenné válik a konfliktus, lehetetlen az azonosulás. Hozzájön még a szájbarágás: a lány folyton Kovács Katit énekel (”Nem leszek sohasem a a játékszered!” - ércsük a mondanivalót, jóvanmá!), az egész esernyős dolog elképesztően ciki voltáról már nem is beszélve.

Egy filmben nincs lényegesebb, mint a kezdő és a befejező jelenet. Az egyik megadja a film alaphangulatát, a másik lezárja a történetet. Alapja lehet egy alkotásnak az, ha a két főszereplő hülyeségeket beszél és próbálnak természetesnek látszani, de sikertelenül? Lezárja a történetet, ha a libegőn ülő tömegek kinyitják tűzpiros ernyőjüket? Nem.

Arról már nem is szólva (illetve dehogynem!), hogy a dialógok jórésze katasztrofális.

A sztori széjjelfolyik, legalább háromnegyed órával hosszabb a kelleténél, tele érdektelen karakterekkel, rosszul fényképezve, oda nem illő zenével. Csak idézni tudok a jegyzeteimből: ”Sárkányfogvetemény. Nincsen remény, nincsen remény. Inkább a kemény drog.” Érthetetlen, hogy ebből az anyagból hogyan sikerült egy vállalható trailert összevágni.

A film nagyban épít a főszerepet játszó Ubrankovics Júliára - aki tehetséges, de amit köréje raknak, azzal egy Meryl Streep sem tudna túl sokat kezdeni. A férfiszínészek csapnivalóak – bár Ujlaky Dénes jól hozza a hajléktalant, aki ettől függetlenül a legfeleslegesebb karakter, valamint Kaszás Gergő sem túl béna: tud fenyegetően gonosz lenni, de a történet nem eléggé használja ki ezt az adottságát.

A rendező (ismét) bejelentette, hogy ez az utolsó filmje. Én drukkolok, hogy talán mégsem. A Majdnem szűzzel búcsúzni méltatlan lenne egy ilyen életpályától.

 

Szokás arról beszélni, hogy egy film jól vagy rosszul öregszik-e. Nos, a Videodrome, bár a ’80-as évek divatjának megfelelő ruhát visel, mégsem járt el fölötte az idő, sőt napról napra aktuálisabb. A vérbő Suicide Clubtól a még Kör-utánérzésnek is kevés Félelem.com-on át  Carpenter disztópikus akciókomédiájáig (They Live) sokan karcolgatták már a média észrevétlen és gátlástalanul erőszakos agymosó hatását, azonban Cronenbergnél máig nem vette senki alaposabban (és  élesebb szikével a kezében) górcső alá a modern társadalom tagjaira zúduló megállíthatatlan, ellenőrizhetetlen képfolyamot – és ne feledjük, tette mindezt negyed évszázaddal ezelőtt! Azóta persze csak még erőszakosabbak lettek a fejünkben tapogatózó, az emberi pszichét átszabni kívánó, önként befogadott videócsápok (és a tévé mellett az internetes tévézés is rég támadásra indult már!).

Max Renn tévés producer, aki két társával a legkeményebb, legizgalmasabb filmeket igyekszik felkutatni és levetíteni a Civic TV számára („everything from softcore porn to hardcore violence”). Nézőpontja egyszerű: ki kell elégítenie a nézők vágyait, még a legaljasabbakat is, hiszen ez a dolga – és különben is, egy kis csatorna nem lehet válogatós. Cinikus, öntudatos és rámenős, azaz igazi férfi, aki büszkén felvállalja a kifogásolható morális értékrendet, amit munkájával az emberek felé közvetít, és élő adásban fűzi be stimulációktól túlcsorduló időkre panaszkodó csinos beszélgetőpartnerét.

Amikor technikus barátjával sikerül befogniuk egy kalózadó által sugárzott műsort, a Videodrome-ot, amely minden addiginél nyersebb, vadabb és élethűbb formában kínálja az erőszakot, Max ugyanazzal a megveszekedettséggel ered a nyomába, mellyel a csatornája által képviselt virtuális valósággal az igazit üldözi. A rendőrséget persze esze ágában sincs értesíteni: a tiltott gyümölcs csábítása minden józan megfontolásnál erősebb. Érthető, hiszen a Videodrome pontosan a Max által vadászott műsorok kvintesszenciája, azok összes, még nemlétező vágyainkat is kiszolgáló hatáselemével, ráadásul mindezt még sosem látott töménységben kínálja. „Csak kínzás és gyilkosság, történet és karakterek nélkül. Nagyon, nagyon élethű. Azt hiszem, ez következik most…”

Csakhogy van, ami még az edzett gyomornak is túl sok. Max-ot ellenállhatatlan erővel húzza a képek brutális őszintesége, de mikor Nicki, a tévéműsorban felszedett nő felmegy a lakására és szex előtt az egyik rögzített kalózadással akarja magát hangulatba hozni, a férfi megpróbálja lebeszélni őt. Mintha sejtené a veszélyt, mely a természetes ösztönöknek ellentmondó szexualitásban leselkedik, bár hogy a kínzások és gyilkosságok valódiak, nem akarja elhinni, hiába figyelmezteti pornófilmekben utazó, tiszteletreméltó hölgyismerőse, Masha. „Miért csinálnák meg igaziból? Egyszerűbb és biztonságosabb eljátszani”, mondja, és értetlensége legalább annyira ékesszóló, mint az asszony válasza: „Mert ennek van valamije, ami neked nincs. Filozófiája. És ettől olyan veszélyes.” A férfi, aki az emberi fantázia legerősebb ingerekkel hatni képes szeleteit próbálja reprodukálni a tévében, képtelen felfogni, hogy a Videodrome-nak sikerült az, ami felé ő csak öntudatlanul csoszogott: túllépni a valóságon.

Nincsen rosszabb egy paradigmáit túlságosan is egyértelműen és buzgón kínálgató filmnél, de a Videodrome ebből a szempontból is kiválóan teljesít: a magányosan becsavarodó, biztos pontot vesztett ember parájára építő történet, mely furcsa, idegen lény nélküli inváziós biohorrorként is megállja a helyét (de annál persze jóval több mondanivalót rejt), arcpirító lazasággal prezentálja legfontosabb tételeit, ahelyett, hogy kínosan körültáncolná őket, utalgatni próbálván rájuk.

Cronenberg már a film legelején Brian O’Blivion szájába adja a történet kulcsát: „A televízió-képernyő a tudat szemének retinája, így az agy fizikai struktúrájának része. Ezért bármit, ami megjelenik a képernyőn, a nézők nyers benyomásként élnek meg. A tévé tehát valóság, és a valóság kevesebb, mint a televízió”, mondja a professzor. És mire figyel eközben a néző? Hogy a főhős (egyébként végig az ő szemszögéből követjük az eseményeket) hogyan fűzi be a háttérben a piros ruhás csajt. Mert egy feltűnő szín, egy szexuális képzet mindig erősebb, mint az igazság a maga szerény valójában, még ha explicite ki is mondják nekünk. Ez már csak így van.

Max világos férfilogikával felosztott világban él, ahol az erőszak pusztán a műsorok szakmai paramétere, a romantika szükségtelen vadhajtás, ami untatja a nézőket (és persze a magánéletben sincs rá szükség), az ébresztést egy beprogramozott videó által személyesen végző titkárnő pedig vicc, huncut kacsintás a tükörbe. Azzal azonban nincs tisztában, hogy a tévének kitett meztelen agy mennyire tökéletesen védtelen, ezért bár a riporter kérdéseire még azzal védekezik, hogy jobb a tévében látni az erőszakot, mint az utcán, a film végére mégis ő az, aki ámokfutást rendez a kezével egybenőtt pisztollyal. És az vesse rá az első követ, aki azokat a legendás jeleneteket nézve, ahol Max a sóhajtozó, izgalmi állapotban levő tévékészüléket simogatja és a kívánatos ajkak közé dugja fejét, vagy éppen a mágikus fekete dobozba zárt, kikötözött áldozatot püföli ostorral, nem ismer magára. Legalább egy kicsit.

A Videodrome ideális lehetőség Cronenberg mániájának kiélésére, az emberi test fizikai deformálódásának megjelenítése és megvalósítása ennek megfelelően rettentő ötletes és látványos a filmben (talán csak a Meztelen ebéd tud még erre is rátenni egy lapáttal). Brian O’Blivion figyelmezteti hősünket az agydaganatra és a hallucinációkra, melyekkel a vírusként funkcionáló tévéadás fertőzi meg nézőit. (Okozhat valami ennél durvább biológiai torzulást?) Max visszatérő, lassanként valósággá váló privát víziója sokkal kézzelfoghatóbb jelenség: egy furcsa, vaginális nyílás jelenik meg hasán. (Cronenbergnél? Persze, hogy okozhat!) Később a pinából videólejátszó lesz, aminek segítségével Max-en lejátszhatóak az összeesküvés-elméletre hajazó hatalmi játszma bérgyilkosságai. Menekvés nincs: miután az erőszak már beette magát az annak magát önként alávető, szerencsétlen, elkárhozott férfi agyába, a pisztoly a kezébe fonja magát fémgyökereivel és nincs többé megállás. A figyelmeztetés egyértelmű: jól gondold meg, mi az, amit beengedsz szemeid kapuján…

Érdekes és messzire vezető eredményt ad a film szimbólumrendszerének szexuálpszichológiai megközelítése is, mely egyúttal értelmet ad a cselekmény elsőre nem pontosan definiáltnak tűnő elemeire is. E szerint Max a történet kezdetén egy igazi, maszkulin férfi, aki diktál és alakítja az eseményeket. A Videodrome azonban a tökéletes tisztaságú, száz százalékos pornó, és mint ilyen, nem igényel semmiféle nézői aktivitást vagy irányítási szándékot, csupán passzív, alárendelt befogadói magatartást, azaz egy alapvetően feminin jellegű szexuális irányultságot (ráadásul jelentkezik a tárgyak növekvő fetisizálási vágya is, a tévétől kazettákon át a pisztolyig). Max hamar a műsor hatása alá kerül, és ezzel párhuzamosan fokozatosan elveszti az irányítást élete, illetve dominanciáját vágyának szimbolikus tárgya, Nicki felett. Ezért óvja finoman a nőt a kazetta megnézésétől szeretkezés előtt és sokkal vadabbul, kétségbeesett, határozatlan erőszakossággal, mikor a nő pittsburghi útja és a Videodrome-ban való szereplése kerül szóba. Persze rég elkésett már ezzel: akinek pina nőtt a gyomrára, az többé már nem a maga ura. Max egyre alkalmazkodóbbá válik, ahogy próbál kikeveredni az emberek agyáért vívott hatalmi harc kusza hálójából, és miközben elkeseredetten próbálja összefoltozni szexuális én-képét, kiszolgáltatott alanyává válik az újra és újra Nicki Brand képében jelentkező csábításnak is.

De mitől válik a komoly mondanivalóval terhelt, komplex cselekményvezetésű alkotás olyan élvezetes filmélménnyé? Társadalmi-kulturális üzenet ide vagy oda, a Videodrome diszkrét báját mégis Cronenberg páratlan stílusérzéke és mesterien beteges fantáziája adja. Az elfojtottságában is túlburjánzó szexualitás a ’80-as évek lenyomata (pult alatt árusított filmek, kalózcsatornák, import pornó, mi kell még?), a snuff filmek legendája az azt megelőző két évtizedben kapott szárnyra („those mondo-weirdo video guys”, hangzik el a filmben), a házi mozizás bensőséges, intim hangulata és a kézről kézre adott, lemásolt, tiltott filmek pedig a videókorszak jellegzetes ismertetőjegyei (lüktető, lélegző kazetták – zseniális!).

Ma persze mindezt más köntösben képzelnénk el: a videó helyére az internetet kellene behelyettesíteni, ami pont olyan, mint a Videodrome, csak sokkal-sokkal durvább, tényleg létezik, és ami a legijesztőbb: ma már elérhető majdnem bármelyik számítógépről, bármelyik lakásból. Akárki megnézheti Szaddam Husszein kivégzését vagy éppen bármelyik híres színésznőt egy aktképbe vagy zaftos pornójelenetbe Photoshoppolva (az ügyes kezű és türelmes rajongók jóvoltából), méghozzá a nap bármely szakában. És az internet aztán hálás termőföld az emberi psziché legmocskosabb és legnyomorultabb vágyainak is, melyeket még tovább mutálva és nevelgetve böfög vissza az arcunkba. Ha erről valaki le tudná forgatni a következő Videodrome-ot, az még ennél is nagyobb gyomros lenne. Bár a lényeg úgyis ugyanaz volna, és különben is: Cronenberg csak egy van…

(Ez pedig a film trailere, nem csak kivágott jelenetekből készült, érdemes megnézni.)

CRONENBERG SOROZAT 1.

A XX. század vége felgyorsult. Technicizálódott. Rideg. Személytelen. Hőse magányos. Elkényelmesedett. Dezorientált. Eszképista. A közösségi kötelékek korábban biztonsági hálóként feszültek mutatványai alatt, most annak foszladozó rojtjain egyensúlyozik. Alatta saját mélységei – régi ismerősként néznek vissza rá.

Jelen, másodközölt írás elemezgetősen okoskodó hevületéből kifolyólag per definito SPOILER, ezért, ha valaki még nem látta annak tárgyát, izibe izzítsa valamelyik p2p alkalmazását. (A magyar kiadás botrány.)

A párkapcsolat, mint formális fonat, még tart, ám Catherine és James házassága valójában és minden értelemben kötetlen. James produceri pozícióját kihasználva fekteti két vállra mutatósabb alkalmazottait, Catherine pedig kivételes nőiességét kamatoztatja. Az esti beszélgetés témája mi más is lehetne, mint a hűtlen kalandok megosztása… a legitim aktus felvezetéseként. A jelzők azonban feleslegessé válnak, a jogosság már mindegy, a moralitás is lassan értelmét veszti. A klasszikus intimitás prűd emlék, már, ha emlékeznének rá. A hangárban egy ismeretlennel, vagy a stúdió laborjában egy kellékessel. Mindegy. Ha összejön, ha nem.

A felgyorsult életvitel talán legillusztrisabb formája a közlekedés. A személyszállítás. A közúti közlekedés. Hatalmi kommunikáció, szimbolikus érintkezések végtelen folyama, melyben áttételesen, a jármű által létesül a ritualizált kapcsolat ember és ember között. A jármű által, mely öntudatlan, engedelmes, dependens alkalmazottként látszólag mindössze eszköze a rítusnak. Jelenléte azonban sokkal inkább szimbiózist, mintsem alárendelt munkakapcsolatot konstituál. Együttélést. Sorozatgyártott gépkocsi és sorozatgyártott fogyasztó között. Fém és hús között. Szótlanul, szemérmesen, udvariasan egymásban. Egészen a karambolig.

A karambolban felreccsen a felek párbeszéde. Testbeszédben. A karambol aktus. Az addig érzelemmentes kapcsolat rövid-idejű és heves együttlétté válása. Technikai behatolás, egymásba-érés, hús és fém ölelkezése. Heteroszexualitás. A baleseti statisztikák vérmes realizálódása, a KRESZ által tiltott bűnök és megelőzni próbált szituációk romlandóságában fennkölt gyümölcse. Fizikai szintézis. Mindemellett metafizikai is, hisz az ütközés pillanata határsértés. Egy rövid időre gyógyítható és visszafordíthatatlan sérülés, karcolás és totálkár, élet és halál között oszcillál, aki idáig merészkedik. A vegetatív ellenkezés és a mámoros önátadás pillanata. A közhellyé fakult egzisztenciális paradoxon, miszerint minél közelebb érkezünk a halálhoz, annál… Szexus és halálélmény. A pornográfia a helyrehozható szétesés örömét fejezi ki (az élvező mintegy annyi lénnyé válik, ahány része van, és mind külön képes örülni), az erőszak a helyrehozhatatlan fragmentáció szorongásait érzékelteti. [1] A karambolban ezek a látszólag ellentétes, egymást kizáró folyamatok már-már elviselhetetlen érzékiségben olvadnak magától értetődő egységbe, a testiség és a sérülés, az egyesülés és a töredezés morbid szinkronja valósul meg. A bensőséges, taktilis észlelés pedig rádöbbent az eddig rutinnak, alapvetőnek, halottnak tekintett helyváltoztatási folyamat mérvére, kockázataira. Lehetőségeire.

Ami a felismerhetőség határán túl, organikusan gyűrődött fémlemezeken csillan meg. Először pusztán középszerű perverzió, szinte az egészséges interperszonalitás szabályain belül: szex az autóban. Szex a roncsban. Az ütközés intenzitásának emléke, mint a lelepleződés kockázatát is túlharsogó stimulációs faktor fokozza a gyönyört. Ez azonban nem elég, pusztán könnyen felejthető, vérszegény játék. Amivé a szex is devalválódott. Hisz – miután az érzékelhetőség alsó küszöbén csak a szexualitás képes átmászni – a tényleges érintkezések permanens előjáték-közösülés szekvenciává mosták a napokat. Ívtelen, langyos, unalmas folytonossággá. Aztán a roncsolódási folyamat szemlélése adja az újabb lökést. A reprodukált karambol show-ja.

Vaughan a karambolguru, aki hírességek baleseteit dolgozza fel. „Többlet” biztonsági kellék nélkül, „hitelesen”. Vaughan és kollégái a halállal kokettálnak. Talán az élettel is. Vaughan felismeri, tudatosítja, amit a szerencsés-szerencsétlen kisebbség csak megérzett: a karambol és a szex analóg empíriák. A karambolt, mint valamiféle szado-mazochista viszonyt hívja életre, amelyben a kölcsönös kiszolgáltatottság és deformáció-keltés a lehető legvégletesebb. Itt és csak itt sajátíthatja el újra valaminek a bizalmát. Halálos sebezhetőség és tökéletes bizonytalanság. Meglódulnak a dugattyúk, felugrik az adrenalin szint. Vaughan több ízben megmártózott ebben a felfokozott létélményben, függ tőle, de nincs kiszolgáltatva. Ha a szexen és a karambolon kívüli élet hibernált öntudatlanságnak minősül, a karambolban testet öltő potenciális halál-veszély értelmét veszti. A karambol élet-közeli élményével – annak kimeneteltől függetlenül – csak nyerhet.

Vaughan ugyanakkor művész is. A karambol, mint tökéletes műalkotás: reprodukálhatatlan, csak aktualizálható. Vaughan pedig a tömegtermelés, a futószalag mellett break-elő robotok korában aktualizálja azok termékeinek valamikori pusztulását. És, hogy a dekonstrukció rekonstrukciója rekonstrukció, netán dekonstrukció, pusztulás vagy újjászületés, halálfélelem vagy eksztázis? Érvényét vesztik az ilyen disztinkciók, csak az egyesülés röpke mozzanata számít. Az újra és újrajátszott „itt és most”ok. Ez az élete. Csak ez. Mint egy hithű posztmodern dadaista: vallja, és éli, hogy számára csak a tradicionális eredmények, értékek pusztítása vállalható fel, ez a sorsa. Művészete nem az élet alárendelt funkciója. Inkább fordítva. Ahogy a dada, ő sem esztétikai alapokról indult el, hanem valami perverz humorfelfogásból, mely az életet önmaga ellen irányuló rossz viccnek tekintette. [2] És – ahogy a dada – ő sem foglalkozik alkotása, élete értékesíthetőségével. Messze kimagaslik az általa szervírozott performance-ok közönségeként összesereglő céltalan ingerturisták közül. Vaughan nem vezeti őket, előadásait nem a rémült tekintetek csendje, nem a bizonytalan taps, és nem is a személyes laudációk minősítik, kizárólag a feldolgozott baleset maga. Csodálói instrukciók híján legfeljebb lelkes imitátorok lehetnek, a szeánszok szakrális jellege nem nekik, netán valamiféle haszonelvű propagandának köszönhető, kizárólag Vaughan és pocakos kaszkadőrökből és nyugdíjazott versenyzőkből verődő segítői konok vircsaftjának, s az önkéntes áhítatnak. Az aurának. Mert a valódi műalkotás sajátos értékét az a szertartás alapozza meg, amelyben eredeti és első használati értéke volt. [3] A többiek itt pusztán műélvezők. Pukkasztásra felajánlkozott polgárok. Aki bátrabb, az a későbbiekben talán ki is pukkad… de akkor már nem polgárként, vagy egyéb, társadalmilag funkcionális elemként. Annál is kisebbként, annál is alantasabbként.

Eleinte még differenciált a testi vonzalom, a nemiség mozgásterét még a konvenciók szabta tartomány definiálja. Vaughan nagy fekete lowridere azonban szabdalni látszik ezeket határokat. Catherine Jamesnek szegezett kompromittáló kérdésére, miszerint hálna-e Vaughannal, még tagadólag felel a partner. A hatalmas kabrió és a sérülésektől attraktív test elementáris vonzerőt éleszt, de a homoszexualitástól való viszolygás még visszatart. Még van mitől viszolyogni, még van értelme az ilyen homofóbiának, az azonostól-való félelemnek, mert létezhet ilyetén különbségtétel ember és ember között.

Eleinte még csak a primer gyönyör számít számukra, az ütközések tesztfelvételeinek szépsége, a bábuk és fényezetlen próbakasztnik mértani, pornográf felvételei, de már a videó előtt egymást manuálisan ingerelve bizonytalan az érzékek hierarchiája: a mozgókép nyújtotta esztétikai élvezet fokozza a humán érintkezést, vagy fordítva?

A szociális struktúrák felszabdalása után azonban további, gyökeresebb bomlást szenved az ingerturisták szubkultúrája. A rendszerek pusztítása után saját magukkal számolnak le James-ék. A karambol oltárára a megélhetési tevékenységeket, a napi rutint követően a társas érintkezések olcsóbb kategóriái fekszenek fel szép engedelmesen, majd ugyanezzel a hajlandósággal a szexuális interakciókat vezérlő, legelemibb attribútum, a nemi identitás mond le a regnálás jogáról. A kifejezéstelen(ségükben beszédes) arcok miatt csak a cselekedetek szintjén tükröződik a személyiség, az egyéni karakterisztika devalválódása, a mimika sem irtózatot, sem élvezetet, sem elutasítást, sem elfogadást nem közvetít, a kommunikáció nem rezdülések, finom gesztusok által zajlik. A cirógatás, a pajkos harapás helyét a ráfutás, a cserbenhagyásos gázolás veszi át, a koccanás flört, a kicsúszás orgazmus. A gesztikuláció léptéket vált.

Ha volt is Catherineben kétely a fájdalom és a gyönyör megfelelését, kölcsönös gerjesztő kapacitását illetően, az autómosóban vánszorgó kocsi hátsó ülésén ejtett gyötrelmes közösülés látszólagos ellentmondásossága ellenére, pontosabban: az által oldja le a nőről a szkepszis legellenállóbb kérgét is. Az eladdig pusztán a karambolok mementói, a sebek nyalogatásaként, netán fellációként artikulálódó csók kereteiben először érintkezik két száj, szenvedély és bensőségesség nyomatékosításaként, miközben a kefék, a vízsugár és a hab lemossák a fémtestről a port, s egy korábbi gázolás vérnyomait. Mélyreható romlás és felszíni megtisztulás. Csendes defloráció és fájdalmas katarzis. Végső kenet és vízkeresztség. A zavarba ejtő kétértelműség monolitikus, bonthatatlan képe – amit az éppen sofőri pozícióban sínylődő James a visszapillantó tükörből szemlél. Arcára most sem ülnek heves érzelmek, de nem kérdés, hogy féltékeny. Csak az, hogy kire.

Catherine innentől már sínen van. És mellette James is, aki szintén aktusba vegyül Vaughannal. Nem Vaughan amúgy triviális dominanciának való meghajlásról van szó – a guru holdudvarában sündörgő Helen és Gabrielle homoszexuális kalandja hasonló személyiségbeli leépülésről tanúskodik –: a korábbi ellenkezését, és ezáltal érzelmi integritásának, önazonosságának végső burkát veti le James, megszabadulva egykori közösségi-ember mivoltának utolsó emlékétől. (Ugyanezen „béklyók” elhagyására törekszik korábban az egyik kaszkadőr, Colin is, mikor hatalmas mellimplantátumot szereltet magára, és azok heves dörzsölése közben fantáziál az autóbalesetről.)

Vaughan pozíciója különben sem az általa kierőszakolt szexuális kisajátítottságban jut érvényre, hisz mindenki mindenkivel. Nincs tartós tulajdonviszony, összetartozás, vagy szembenállás, melyekben a kollektív textus kirajzolódhatna, csak az aktuális, passzív partner. Vaughan egyszerűen „fejlettebb”, sokkal előbbre jár, mint a többiek: az egyre hatékonyabb önpusztítás magasabb, tudatosabb, átéltebb stádiumában van. Ő már szinte teljesen halott, bőre is fakó – „nagyon sápadt”, ahogy Catherine fogalmaz –, mindent elsöprő szeduktív ereje, felsőbbrendűsége ennek az evolutív „előnynek” tudható be. Ezért követnék őt… ha vezetné őket. De Vaughan sokkal önzőbb annál, minthogy egy szektára való embert vezessen a mámorító halálba holmi materiális haszonért, netán párhétnyi 15 percért. Egyedül megy el. Mint mindig. 

Öröksége azonban nagyobb súllyal nehezedik megigézett követőire, mint a legradikálisabb vallási mikroközösség önkéntes tagjaira vezetőjük öngyilkos ideológiája, hisz „rongyos, koszos” próféciája a „modern technológia segítségével” átalakított emberi testről egyszerre „személyes” és „globális”. Catherine-ékben általa tudatosult: ők fémbe temetett, ütközéseket motorikusan hajszoló, lelketlen abjekt-testek, melyeket balzsam és textilcsíkok helyett a halál-kísértések bizonytalanságába, spontaneitásába vetett bizonyosság, és az akármivel való testi egyesülés intimitása konzervál. Élőhalottak, melyek csak a szétesés, a bomlás aktusaiban, a sorozatosan generált töredezettségben képesek létüket tolerálhatóan összefüggőként megélni.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér. [4]

...

Jegyzék:
[1] – Király Jenő: A borzalom esztétikája
[2] – A. Alvarez: Dada: öngyilkosság, mint művészet
[3] – Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában
[4] – Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

Igazság szerint ez a film egy trilógia harmadik fejezete (lásd: Shaolin Temple (1982), Shaolin Temple 2: Kids from Shaolin (1984)), de nem kell parázni, nincs különösebb kapcsolat a három film között (attól eltekintve, hogy mind a háromnak Jet Li a főszereplője... meg hogy a szinészgárda nagyrésze ugyanaz... még szerencse, hogy a három filmben teljesen különböző figurákat játszanak...)

Míg az első két részt Zhang Xinyian (A sárga folyó harcosa, The Patriotic Knights, stb.)
rendezte, és meglehetősen korlátozott anyagi lehetőségek álltak rendelkezésére, erre a harmadik részre a kungfufilm-rendezők istenét, Lau Kar Leungot importálták át Hongkongból, akinek az elkövetkező években ebből a komcsi kiruccanásból kifolyólag több kellemetlensége is adódott. A korábbi két Shaolin Temple-filmtől eltérően a büdzsé ezúttal jóval magasabb, és mivel a kínai hatóságok az óhajtott összes emlékműjellegű pagoda, templom, nemzeti park és firlefranc lefilmezéséhez hozzájárultak, a Martial Arts of Shaolin látványvilága ezen meglepő engedékenységnek köszönhetően lenyűgöző.

A történet meglehetős dramaturgiai vehemenciáról tesz tanubizonyságot, és ez megnehezíti kissé a figurák motivációjának nyomonkövetését. Megkönnyítem a logikai kátyú betemetését: az a császári tiszt, akit a legelső jelenetben kivégeznek, az a Jet Li apja (a filmben), és ezért akar a srác később a kormányzón bosszút állni. A családi kapcsolatra az egész filmben egy félmondat erejéig utalnak, figyelni kell.

Sem LKL-nek, sem Jet Linek nem ez a legjobb filmje, de ettől függetlenül szórakoztató fluff az egész - a magas költségvetésnek, a színpompás díszleteknek, a statiszták százainak és a látványos helyszíneknek köszönhetően szinte epikus jelleget ölt. LKL sajnos nem tudja megállni, hogy pár bárgyú vígjátéki betéttel meg ne toldja a sztorit - vajon hányan fognak röhögőgörcsöt kapni a pásztorlánykának öltözött Jet Li láttán? -, de a dolog nem olyan vészes, mint pl. a Mad Monkey Kung Fu-ban vagy a My Young Auntie-ban.

A film két igazán kiemelkedő harcjelenetet tartalmaz: Jet Li és a déli-shaolin kolostorból érkező szövetségeseinek (a film eredeti címének jelentése Északi- és déli-shaolin) a kormányzó elleni első merényletpróbálkozása, amelyre az elöljáró akrobatáktól, oroszlántáncosoktól és mindenféle harcművész-freaktől rogyadozó születésnapján kerül sor, illetve a finálé, amelyet egy gyönyörűen feldíszített, emeletes folyami dzsunka fedélzetén vívnak meg. Laikusok számára is nyilvánvalóvá teszik, miért Lau kar Leung a világ legjobb akciókoreográfusa.

Jet Li alakítása mellett érdemes megemlékezni a karizmatikus Yu Hairól, aki mindhárom Shaolin Temple-filmben előfordul: az első részben és ebben a harmadikban Li mesterét, a másodikban az apját játssza. Yu Hai korábban a shantungi wusu egyesület vezetőedzője volt, néhány évig pedig Mao Ce Tung külögyminiszterének, Csao En Lajnak a testőreként védte (szó szerint) a kommunizmust.

A dvd-ről:

Extrák nyista, hacsak a kiadó egyéb Shaw Brothers-filmjeinek előzeteseit (Shaolin templom (nem a tárgyalt film előzménye, hanem az 1976-os Chang Cheh-klasszikus!), Öt nindzsa elem, Repülő tőr) nem tekintjük annak.

A képminőség elfogadható, még akkor is, ha az eredetileg Hongkongban dvd9-en kiadott filmet dvd5-re tömörítették. Annyira nem éles, mint az eredeti, nyilván.

A szinkron elmegy. Az eredeti mandarin és a magyar hang dolby digital 5.1 és dts változatban található meg a lemezen. Az ideális a mono lenne, bár azt már a hongkongi kiadásról is lehagyták.

A kritikaírás céljára kapott dvd, ha az asztali lejátszómba tettem, a magyar feliratok 90%-át nem adta ki. A számítógépen a dolog hiba nélkül ment. Lehet hogy csak szar az asztali gépem.

Az én küldetésem most nem csupán az, hogy mindenkit óva intsek egy ezer forintos kiadástól, egyenesen merevlemezeik 700-1400 megányi, felesleges leterhelésétől próbálok eltántorítani minden erre tévedőt. (Ezúttal nem csupán azért, mert ez jogilag illetlenség.) És hiába könnyű fikázni, mindez nehezemre esik. Nehéz, mer ugye hol fog meg az ember egy ilyen idomtalanul böszmenagy SZART? (A további szóismétlések elkerülése végett innen nyúlom a szinonimákat.) Melyik végén? Hogyan? Azért csak nekiesek, elvégre ezt kívánja a Haza. No meg a Feri…

Próbálkozzunk az elejénél. Ősemberek éheznek. Fáznak. Aztán jönnek a mamutok. Aztán… aztán… ja igen: elkapnak egy mamutot. Az ősemberek. Méghozzá egy semi-pro dalia. Hősként ünneplik. A többiek. Mert tökegyedül gyakta le. De a szőrös őselefánthoz képest fogpiszkányi lándzsával győzedelmeskedő XY elkezd moralizálni. Hogy azért félt egy kicsit, és talán Fortuna kacsója is benne volt a dologban. Szegény. Sajnáljuk őt. Mi, a nézők. De valahol jó is neki, mert szúrná XX-et, aki nemcsak ivarérett jóbőr (Camilla Belle még a fosadék kék kontaktlencséivel is olyan tündi, hogy kerek egy csillaggal toldja meg a számszerű értékelést), ugyanakkor érzelmileg is viszonzásképes. De mégse jó neki, mert másnap csúnyarossz idegenek elviszik XX-et, délre, meg még sokakat. És nem is kérdezik meg őket, akarnak-e velük megkötözve menni. Nem! XY tehetetlenül nézi, ahogy elhurcolják XX-t. Megint rossz neki. És mi megint sajnáljuk.

Ezen a ponton a mellettem ülő Santito szemében gyermeki lelkesedéssel ragyogott fel a remény: na, de most aztán minimum olyan jó lesz ez a… ez a végtermék, mint a Conan a barbár, ám Emmerich egy wécésnéni blazírt szigorával tunkolja egyre-másra a reminiszcenciákat. Ugye kapásból ott van a Jégkorszak élőszereplős fílingje (történet „időzítése”, humánus kardfogú, cickány gyanánt meg egy kiskorú lúzer), a mamut ledöfésének (talán a Mackótestvérből, de valahonnan kurvára rémlő) technikája sem írja újra a vadgazdálkodás doktrínáit, és az se véletlen, ha a történet ívében valaki Mad Gibson Apocalyptoját véli felfedezni. (Abban legalább a nagymacskák látványosan laktak jól.) Emmerich mindenkit hülyének néz: szerinte még Spielberg velociraptorainak is tollas a háta. Az „idézetek” és a gegek átható áradata olyan gyorsan kondicionálja a nézőt, hogy lassan az sem hat a meghökkentés erejével, hogy éppen honnan lop recenziónk mélyen tisztelt trágya.

A jellegtelen plánozás mögé pedig Soundtrack és Score címszóval elhúzzák a mainstream filmzene összes jellegtelenül pátoszos nótáját.

Jó, ettől még lehetne a történet szórakoztató, mondjuk: fordulatos. Nem az. XY konokmód nyakába kap egy hosszúsági kört, és messzihideg északról nyílegyenesen ledzsal az egyiptomi hangulatot idéző sivatagokig. XX után. Mert szereti őt. Addig meg jó sok, tipikusan prehisztorikus (a hiteles egzotikum szándékával becastolt) törzs verődik hozzá, mivel a bőrszínben, nyelvezetben erősen közel-keleti beütésű, lóháton portyázó csúnyarosszak (asszociáljon, akinek van kedve, meg mersze…) önkényes népességszabályozó hóbortjuknak köbö mindenütt hódolnak. Szóval ezeket a csúnyarosszakat köbö mindenki rühelli, mint… mint szart.

Nemtom, legutóbbi - amúgy egészen izgi - fassága után ki mit várt Emmerichtől, ezúttal mindenesetre száz millió (igen, 100 000 000 darab) dollárból sikerült elénk ürítenie egy elvetemülten túlírt Stargate mozit, amiben – tán egy(-két) stroke-ot követően – tájfutásra cserélte a féreglikas csúszkálásokat. A száztíz perces fekália műfaji pozicionálását illetően gyorsan szögezzük le: hősdebil fantasyról van szó, a fémfegyverek, lovak, szeksztáns és egyebek használata, a klimatikus ugrándozások seperc alatt teszik nevetségessé a cím által sejtetett történelmiséget. De legalább nem fogunk meglepődni, amikor kiderül: a piramisokat mamutok segítségével építették.

Most komolyan, létezhet olyan CGI, aminek ezt te elhiszed??? (Persze: réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban.)

A kereskedelmi eufemizmussal I.e. 10.000-re keresztelt, celluloid bélsár olyan ormótlan dicsszomjjal evickél kliséiben, esztelenségeiben és anakronizmusaiban, mint anno tette azt Eric Moussambani a sydneyi olimpia egyik száz gyors selejtezőjén. A néző érzi, hogy alkalma adódott olyasvalamit szemrevételezni, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. És várja, nagyon várja a végét.

 

Hazai premier: 2008. március 13.

Őszinte, provokatív és független. A Juno nem esett messze a fájától, szülőanyja (haha) Diablo Cody, a sztriptíztáncosnőből lett Oscar-díjas blogger bebizonyította, Amerikában még van helye a sikertörténeteknek - bár az ő sztorija ugyan sokkal érdekesebb, mint a bájosan egyszerű Junóé, a végeredmény így is eredeti és szerethető.

Ha egy 16 éves „kislány” teherbeesik elképzelhetjük a következményeket: a szülők minimum kiborulnak, megzsarolják a kiskorú apa szüleit, hogy fizessék a gyerektartást, vagy csak szimplán kitapossák a gyerekből a magzatot, stb. Na itt nincs szó ilyesmiről. A Juno mellőzi a nagy drámákat és az idejétmúlt moralizálást. Ha már megesett, a szülők és a tini környezete, szinte boldogan segítik Junót abban, hogy megtartsa, megszülje, majd elajándékozza a kisbabát. A lány pedig bátran, hezitálás nélkül és a terhességhez vezető aktust egyáltalán nem jellemző felelőséggel csinálja végig a bizonyos 9 hónapot. Ez az egészséges, talán kicsit túl tökéletes világ csak akkor szenved támadást, amikor a leendő örökbefogadó apa, megunva a szintén kicsit túl tökéletes addigi életét rámozdul a jóhiszemű és már gömbölyű Junóra, mert az emlékezteti őt a „Termékeny Yuki” nevű képregényhősnőre és saját elveszett fiatalságára.

Az elsőre giccsveszélyes és komolytalansággal kacérkodó történet rögtön bukna, ha az alkotók nem tartanák távol magukat a hatásvadász elemektől. Szerencsére következetesen nem igyekeznek tanmesét gyártani. A Juno elejétől a végéig könnyed, szórakoztató filmecske marad, anélkül, hogy komédiába fordulna. Furcsaságát - jó vagy rossz értelemben - az adhatja, hogy hiányzik belőle a témánál szokásos lelkizés és könnyfacsarás, ami talán kérdésesen hitelessé tenné a nem tervezett gyerek megszülésének körülményeit, ha nem lenne ennyire átgondoltan kerek ez a kis mesevilág.

Az állandó és jól eltalált dalocskák, az ízlésesen szivárványszínűre fényképezett kertváros olyan hellyé változik, ahol akár az is beleférne, ha Juno egy rózsaszín, punktarajú kisnyulat szülne, csak a hasonlat kedvéért. Ennek ellenére a Cody-t jogosan Oscarhoz segítő dialógusok elképesztő életszerűsége visszarántja a filmet a realitások talajára. A színészi játék csak erősíti ezt a hatást: a mellékszerepekben J.K. Simmons és Michael Cera is emlékezetesek maradnak, de Ellen „HardCandy” Page a főszerepben egészen ennivaló annak, aki nem utálja meg Juno karakterét zsigerből az első percek után. Összességében tehát nem rossz, főleg elsőre nem. Igaz, nem akarja megváltani a világot, de az átlagnál feltétlenül jobban sikerült darab. Ezek után kíváncsian várom Cody újabb opuszát, a Jennifer’s body-t. Ki tudja, ilyen szövegekkel a gonosztól megszállt pompomlány köré szőtt sztori is Oscar-mezőnybe kerülhet.

A kritika apropóján felfrissítettem David Cronenberg harmadik évezredbeli filmjeit. Most épp az így fogant élmények álmosítóan kényelmes, langymeleg fürdőjében ücsörgök. Nyomasztó távolban mindentől, ami gondolatiságában kompromittálhatna, vagy perverzióival felforgathatná tudatlan nyugalmam. Mivel a kanadai direktor esetében a miért nem kérdés (A légy 1988-as bemutatásáig és attól számítva nem volt komoly kereskedelmi sikerű filmje) azon tűnődve, hogy munkássága vajon hogyan tudott ilyen készségesen feloldódni a fősodor kommercialista áramlataiban? Hogyan képes még a látványosan szemérmetlen, frivol jelenetek ellenére is attitűdjeiben ilyen illedelmes sztorik lassan egész sorával előhozakodni? És miközben az új keletű, enervált impressziók gyorsan illanó habjait kenegetem magamra, a felismerés lassan és alattomosan, a lefolyóból felaraszoló parazitaként közeledik altesti nyílásaimhoz.

Heuréka…  

Erőlködő álszerénységgel teszem közkinccsé a tényt: Cronenberg 1999-ben lerakta az író szerszámokat, és azóta mindig másra hagyja a filmkészítés eme roppant fontosságú munkafázisát. Ez a döntés már önmagában is öntörvényű életművétől elidegenült alkotásoknak ágyaz meg, a rajongók bosszankodó sajnálatát pedig tovább tetézi, hogy a szent feladat sorra noname rookie-kra hárul. A tárgyalt mű forgatókönyvét jegyző Stephen Knight a Gyönyörű mocsokságokkal ugyan fel tud mutatni valami számottevőt, ám ilyetén rutinja pont annyira elég, hogy a gengszter zsánerével jelzésértékű obszcenitással és leleménnyel elenyelgő Gyilkos ígéretek épp csak nyúlfarknyival lógjon ki a rendező késői, decens munkái közül.

(Az olvasói kontrák elébe menvén: nehogy azt merészelje hinni bárki ember fia is, hogy a profetikus Videodrome és a – Mátrix árnyékában is hasonló mérvű, korszakos üzenettel súlyosbított – eXistenZ közé mokányan ékelődő irodalmi feldolgozások – Holtsávtól Karambolig (1983-től 1996-ig) terjedő – vonulata nem igényelt ihletet és dolgos adaptációs-írói jelenlétet. Ne ám! J. G. Ballard genitális nyalánkságokat és egyéb test- és gépnedveket vadul habzsoló művéről (Crash) sem volt irodalomköri diákmunka leszűrni a feles explicitásokat (a film ismeretében a bátrabbak próbálják meg elképzelni, milyen lehetett a forrásmű…), aki pedig William S. Burroughs kakofonikus szóömlenyéből, a Meztelen ebédből olvasott akár egy sort is – a mondat túl jóindulatú kifejezés –, az sejtheti, milyen kínteli erőlködés lehetett ebből az izéből azt a bizonyos, megrendítő erejű, koherens két órát kiizzadni.)

A paranoid skizofrénia szemfényvesztő, de legalább annyira elcsépelt narratív lehetőségeivel házaló Pók, és az életműnek – a szintén import scripttel megvert Pillangó úrfi örökébe lépve – új mélypontot szolgáló, hasonlóképpen hatásvadász és méltatlan nyelvezetű Erőszakos múlt után a Maestro valamivel szerényebb filmmel rukkolt elő, mely egyben az imént leltárba vettek által megkezdett, új tematikai rendhez szinte szolgai módon idomul. 

Mostanában ugyanis Cronenberget már nem érdekli annyira a szellem és a test, a tudat és az ösztön közti hazárd, lealjasító átjárhatóság (az abjekció), a nemiség, vagy a virtualitás neuralgikus határhelyzeteinek infekt problematikája, figyelmét inkább az egyén közösségen belüli öndefiníciós próbálkozásainak szenteli. Nehéz szívvel írom le: mások tollából származó, egzotikus családi drámákat forgat. Külön szerencse, hogy a Gyilkos ígéretek esetében a (groteszk funkcionalitású) családmodellt a londoni orosz maffia szolgáltatja. A Vory V Zakone ködös Albionba települt részlege.

Keresztapa szerepében a koros Semyon (Armin Mueller-Stahl) tetszeleg, kinek kicsapongó, erőszakos fiát, Kirillt (Vincent Cassell) a família mindenes sofőrje, a mérhetően eszesebb, mindeközben valószerűtlen erkölcsi tartású Nyikolaj (Viggo Mortensen) pátyolgatja, vigyázza – szinte testvéri törődéssel. A bizarr megnyilvánulásai mögött mindvégig racionálisan érdekorientált érzelmi-hierarchiai háromszöget a közeli szülészeten dolgozó Anna (Naomi Watts) bolygatja meg, amikor egy jobblétre szülőágyon szenderült, orosz nemzetiségű kiskorú naplója alapján próbálja a csecsemő családját felkutatni.

Hogy „bolygatná”? Noha Nyikolaj és Anna képlékeny, ellentmondásos viszonya valóban nem hanyagolható mellékszál, a Gyilkos ígéretek kimért sodrását egy 12-egy-tucat leszámolás lomha ok-okozati lavinája adja. Anna karaktere inkább csak naiv morális ellenpólusként szolgál Nyikolaj és a triumvirátus pillanatnyi megítéléséhez – egy olyan darabban, mely tagadhatatlan maffiafilmes vonatkozásai mellett vérbeli neo-noir.

Cronenberg hangért és képért felelős, elhagyhatatlan kollégái (zeneszerző: Howard Shore, operatőr: Peter Suschitzky, díszlettervező: Denise Cronenberg) tónusában, hangulatában is a negyvenes évektől roppant népszerűségnek örvendő, komor stílust elevenítik meg. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a megjelenítés általuk kreált, tipikusan Cronenbergi minősége alapból fogékony ennek a korabeli, pesszimista formának a megidézésére. A kriminalisztikai közeg is adott, mi több, Tatjana (ő a Christinre keresztelt újszülött tragikus sorsú anyja) személyében még egy posztumusz femme fatale is a megfeleltető szándék segítségére siet.

Amitől azonban igazán noir rekonstrukciónak tekinthető a Gyilkos ígéretek, az a gangből empatikus hajlamaival gyanúsan kilógó Nyikolaj. Attribútumként bírja a noir (anti)hősének kétes motivációs alapzatát; magányos, megszállott, nihilista, látszólag irányvesztett testőr, akinek megadatik a kilépés, egy új, tisztább, boldogabb élet megkezdésének lehetősége. A Viggo Mortensen pazar alakításával megelevenedő figura (Aragorn a forgatás előtt állítólag hetekig fülelt Moszkva és Szentpétervár utcáin, hogy is kell kelet-szláv módra morzsolni az angolt) mégsem tud lemondani a notórius bűnökbe, korrupcióba pálló miliőről. Talán a Nyikolajt tetőtől talpig befedő, identifikációs erejű tetoválás sereglet (bár ez a Vory V Zakone-ra való életben is jellemző ikonográfia a Gyilkos ígéretekben inkább csak tárgyilagosan narratív feladatokat lát el), talán a megszerezhető hatalom, talán csak a valami tradicionálishoz, megszokotthoz tartozás közösség-illúziója nem engedi… vagy egyszerűen csak élvezi az erkölcsi kompromisszumok, a felelősség és a veszély folytonos megélését. Ki-ki döntse el maga. Ennyit a misztériumokról.

Mindegy, no, a film látványosan nem vágyik többre, minthogy hűvösen süveglóbáló műfaj- és stílustanulmányként biztosítson másfél órát az igényes, ugyanakkor konzervatív szórakozásra vágyóknak. A fapados emigráció és a szervezett bűnözés humánerőforrásainak megkerülhetetlen összefonódását Tatjana kérdőjeles létjogosultsággal felolvasott naplóbejegyzései ugyan melodramatikus hangulattal lihegik túl, a brutálisan esetlen akcentus és az erős rendezés azért legutóbbi letéteményeinél mindenképpen emlékezetesebbé teszik a Gyilkos ígéreteket. A szikár, ötletszerény történet Cronenbergesen kattant jelenete (Nyikolaj késes támadóival egyszál faszban mérkőzik meg) pedig talán felidéz valamit a szikét ragadó Mantle fivérek, vagy teszem azt a James Woods mindenre éhes gyomrának kitüntetett képsoraiban csintalankodó, briliáns őrületből.

Talán, de inkább alig.

Stu. Pid. Meg irritáló.

Az összes jó szörnysztorira jellemző némi gyermeki rácsodálkozás: hogy még a legnagyobb veszélyben, az életünk potenciális elvesztésének határán is ott van bennünk az ismeretlennel való találkozáskor érzett izgalom; az újjal, az óriási megmagyarázhatatlannal való szembekerülés eufóriája.

King kisregényében szintén tetten érhető valami ilyesmi: legyenek bármekkora szarban, bármennyire kilátástalan helyzetben is hőseink – ezúttal egy ábécében rekedt túlélőcsapat -, az átláthatatlan, titokzatos ködben kóricáló borzalmak látni vágyása felülkerekedik a néző a figurák iránt érzett szimpátiáján (vagy ellenszenvén). A szörnyisteneket akarja csodálni, nem a kétdolláros konzerven való szarakodást hallgatni.

Darabont filmje sajnos teljesen áthelyezi a hangsúlyokat. Nem is a Cloverfield, hanem a Mist az első igazi poszt-9/11 popcorn traumafilm, a társadalmi alapokat megrázó tömegtragédia, és az ezáltal a hisztérikus módon vágyott civilizációs védőháló-nosztalgia alá befurakodó kólaszagú szonda. King regénye egy szociális áthallásokkal megfűszerezett b-film irodalmi hamburgerváltozata volt, Darabont adaptációja viszont egy kellemetlen hangulatú, túlságosan hosszú és ebben a formájában nem is a legszerencsésebb, gyakran megbicsakló látlelet. Ami nagy kár, mert azokban a jelenetekben, amikor tiszta műfaji megoldásokat kell alkalmazni, Darabont a suspence-hez és a horrorfogásokhoz nagyon is konyító rendezőnek bizonyul.

Mrs. Carmody, a vallási téboly mcguffinja a regényben a csúcspont irányába történő narratív hajtás eszköze volt, Darabontnál azonban erős és elég triviális szimbólum lesz, központi alak – a film főszereplője szinte -, az egyértelmű keresztényellenes meszidzsbe fejünket beletunkoló szörny. A kelleténél sokkal de sokkal többet időzik vele a kamera, szép lassan kiszívja az összes funt a filmből.

Amely eleve egy lehangoló darab, megvallom őszintén, és ezen nem segít éppenséggel a Darabont által a történethez hozzáfűzött lezárás. Erőltetettsége, illetve bizonyos keserű áthallások nyilvánvalóvá tétele által egyértelművé teszi, hogy a Mist még véletlenül sem tisztán horrorfilm, mert hát az ciki. Több akar lenni, még ha belegebed is. És belegebed.

Az effektek se nem túl tetszetősek, se nem borzasztóak (a CGI-t természetesen azonnal ki lehet szúrni, és szinte csak CGI-t alkalmaztak), mindenestre még dolgozhattak volna rajtuk pár évet. Még az óriásszörnyet is sikerül elbaszniuk, ami pedig számomra a regény csúcspontja. Ilyen rák-polip-mamut keveréket csinálnak belőle, atomszar. És nem is olyan nagy, mint elképzeltem.

A franc se gondolta volna, hogy a trilógia befejező epizódját a halott Fulci fogja rendezni. És mégis.

Erre a filmre várt, kimondva-kimondatlanul, az európai-horror rajongók tömege majd három évtizede. Ha az első kettőhöz igazított elvárásokkal ülünk be rá, vagy óriásit csalódunk, vagy minimum el kell ismernünk, hogy a Terza Madre bizony másmilyen film, mint elődei.

Argento öregszik, méghozzá a világ szeme láttára. A tehetsége, látványosan. Az utolsó igazán jónak nevezhető filmje az Opera (1988) volt, minden szokásos illogikus kifacsarodásával egyetemben. Azóta elviselhetetlenebbnél elviselhetetlenebb (Fantasma della Opera, Il cartaio), vagy szerencsés esetben csak ciki (Non ho sonno) filmeket csinált, úgyhogy húsz évnyi szivola után felkészülten vártam, mekkora erővel rúgja ki öröksége tartópillérét: a Három anya-trilógia befejező része mennyire lesz okádni való.

Na most vannak sokan, akik nem látnak javulást, akik szerint a Terza madre gyönyörűen beleillik Argento újkori filmes abortuszainak sorába. Ahogy fentebb írtam: tényleg nem lehet a Suspiria-hoz, de még csak az Inferno-hoz sem hasonlítani. A Suspiria egy remekmű. Az Inferno viszont eleve, több szempontból rokkant, és ez a nagyon másmilyen Terza Madre éppen azokból a bizonyos szempontokból übereli. Az egyszerűségében rejlő koherenciája ez a fór.

A Terza Madre-ban már nincs architekturális fétis (jellemző módon a Harmadik Anya háza sem játszik különösebb szerepet, nincsenek jungeánus áthallások). Argento már nem kísérletezik a tér és a történet összeférhetőségével, a látvány már nem elsődleges. Az excessz kerül abszolút előtérbe, és a vizuális leképezés nem több, mint eszköz. Ez az anti-intellektualizmus, ami ebből a filmből árad, az, ami zavarba hoz egyeseket: Argento ennyire lejjebb adta volna? Ahogy mondtam: Fulci.

Mert a Terza Madre egy halott műfaj megidézése: a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének agyatlan, véres, beles, gennyes, tépős, zúzós, csonkolós, zabálós, fröcsögős, tocsogós, recsegős, zúzós európai horrorjához való visszatérés, ahol a művészi igény teljes egészében hiányzik, és csak az orgazmikus halál játszik, szépen, bután, tisztán.

Body in pieces. Good times.

Egyszerűsége miatt felettébb kényelmes az az értékelési modell, hogy a filmek minősége - akár a szórakoztatási faktort, akár a művészi értéket, akár a "fontos mondanivalót" tekintjük mérvadónak eme tulajdonság megítélésében - nulláról indul a skálán, és onnan kell felküzdenie magát a "nézhetőig" vagy akár a "kiválóig", pedig ez nem így van. Gondoljatok csak bele, hány ember kezén kell keresztülmennie egy forgatókönyvnek, hány castingon kell részt venniük a színészeknek, és hány óra töprengést szán a rendező egy-egy jelenetnek, ráadásul sok mindenben az operatőr, a szereplők és egy csomó más ember is segíthet neki. Nem, az igazság az - egy nagyköltségvetésű hollywoodi produkció esetében legalábbis biztosan -, hogy a kész mű alapértelmezett értéke általában "egyszer nézhető", jobb esetben "becsületes iparosmunka". Pigmenthiányos hollónál is ritkább az a film, amiről azért nehéz cikket írni, mert annyira hihetetlenül és fájdalmasan pocsék, és nem mert annyira zseniális. A Hipervándor ezek közé tartozik, büszkén égbe magasodva, messze túl az üveghegyen és az "Annyira-Rossz-Hogy-Az-Már-Jó" igencsak billegős esztétikai mentsvárán.

A készítők semmit sem bíztak a véletlenre: szisztematikus, mérnöki alapossággal hozták meg sorra azon döntéseiket, melyek külön-külön is elégnek bizonyultak volna a kudarchoz. A történetet arcpirító pofátlansággal lopkodták össze jól ismert filmekből és sorozatokból. Előbbiek közül a legegyértelműbb Az egyetlen és az X-Men, valamint a Mátrix (ez utóbbival csekély a hasonlóság ugyan, de a fent említett idióták, még pár hurkot vetve a saját nyakukba, a reklámkampányban ahhoz hasonlították filmjüket), utóbbiak közül pedig a Hősök említhető meg - megjegyzem, az említett  sorozat egyetlen, egyórás epizódjában is jóval több a fordulat, mint az egész estés Hipervándorban. Azért hadd foglaljam össze dióhéjban: van egy srác, aki képes bárhová teleportálni a Földön. Meg még egy. És vannak ellenségeik is eme képességük miatt. Harcolnak. A főhősnek győznie kell a film végére, plusz meg kell szereznie a nőt, különben.

Hogyan lehet megmenteni egy máshonnan kölcsönvett elemekből összefércelt sztorit? Egyféleképpen: profi előadásmóddal, azaz magabiztos, vagány stílussal, gyors tempóval, remek viccekkel és tehetséges színészekkel. Kell-e mondanom, hogy górcső alá vett filmünk a felsorolt jellemzők mindegyikének tökéletesen híján van? A párbeszédek hihetetlen hiteltelensége valóban megdöbbentő, különösen annak fényében, hogy a forgatókönyvet három olyan író hozta össze, akiknek mind volt már normális, értékelhető munkája: David S. Goyer (Batman Begins), Jim Uhls (Harcosok Klubja) és Simon Kinberg (Mr. és Mrs. Smith) biztosan úgy gondolhatta, majd a másikuk kipofozza ezt a közösen írt szkriptet... hát ez nem jött be. A párbeszédek, egyfajta posztmodern bravúrként és korunk másolás (remake-elés, átemelés, újragondolás) mániája előtti tisztelgésként CSAK ÉS KIZÁRÓLAG a legnagyobb, legviseltesebb sablonokból állnak. (Az is lehet, hogy a forgatókönyvet valójában egy ambiciózus éjszakai portás írta meg Los Angelesben a téli írósztrájk alatt, a dialógusokat teljes egészében az említett írók korábbi munkáiból összeollózva.)

Tudom, olcsó dolog rosszul sikerült párbeszédeket idézgetni egy filmből (pláne hogy betű szerint nem is tudom), de a kísértés ellenállhatatlan, és ígérem, ezek még így is ütni fognak. Ezt kapjátok ki! Hősünk, David Rice megpróbálja megmagyarázni barátnőjének, hogy honnan van annyi pénze:
- Hol dolgozol?
- Hát... egy bankhoz kerültem. Ez bejött.
- Egy banknál vagy? De hiszen te megbuktál matekból!
- Ööö... nem.

Másik jelenet: David a hipervándorokra vadászó Rolanddal vitatkozik. A szikrázó leleményesség gejzírként tör az égbe:
- Előbb-utóbb meg fogsz ölni valakit. Mind a sötét oldalon álltok.
- De én más vagyok, mint a többi!
- Nem, te sem vagy más.
- De én igen!...

A színészek teszik a dolgukat, azaz szorgalmasan és odaadó módon segítik a rendezőt víziójának megvalósításában - ami jelen esetben sajnos a Kritikusi Értékelő Skála(R) legalsó beosztásának negatív irányba való feszegetése volt. Hayden Christensen még a Star Wars-beli rosszemlékű teljesítményét is alulmúlja (bár itt még így is kevésbé fáj mindez: legalább nem akarják bemesélni, hogy ez a balfasz, tesze-tosza, gyengeelméjű figura valójában a fiatal Darth Vader... brrr!). Rachel Bilson kellemesen semmilyen (hé, hé, legalább nem idegesítően rossz, mint minden más a filmben!), de a melltartóját sajnos nem veszi le a Kötelező Szexjelenetben (ezt az oly' ismerős sablont sem láttam még ilyen érzéketlenül és kelletlenül megvalósítani), pedig az volna az egyetlen dolog, ami a film közepe táján kirángatná szerencsétlen, halálraítéltként koporsó-székükbe süppedő nézőket a totális magukba zuhanástól. Samuel L. Jackson, aki még a legócskább témába is bele tudja csempészni a maga szerethető stílusát, többször is majdnem elalszik a kamera előtt (mentségére legyen mondva, hogy olyankor is tökösen és macsón néz ki). Márpedig azt a rendezőt, aki még az ő segítségével sem tud legalább egy értékelhető jelenetet a filmjébe erőszakolni, el kell ásni, mélyre és örökre. A hangulatot pedig a kissé túlartikulált, az eredetinél lelkesebbre hangolt magyar szinkron sem menti meg, sőt talán még viccesebbé teszi.

Amikor Ábrahám alkudozni kezdett Szodomáért és Gomorráért, a Biblia szerint az Úr megelégedett volna csupán néhány igaz emberrel, de mivel annyi sem akadt, a két bűnös városnak pusztulnia kellett. Nos, a Hipervándort hasonló okokból nyugodtan el lehetne égetni az utolsó kópiáig - vagy kitűzni a Hollywood Boulevardon, szégyenletes emlékeztető gyanánt. A tíz-tizenkét év körüli korosztály azért jót szórakozik majd a filmen (de akkor minek a hatalmas késsel való kivégzés meg a szexjelenet?), mint ahogy a stáb is biztosan élvezte a sokféle terepen való forgatást - de minket ez persze kurvára nem érdekel. Az egyetlen jelenet, ahol őszintén és nem fájdalomból nevetett fel a nézőtér a sajtóvetítésen, az volt, amikor egy háttérben álló tévé képernyőjén láthattunk néhány másodpercnyi Family Guy-t. És ez azért sokat elárul a filmről...

 

John Greenwood, a Vérző olaj zeneszerzője (egyenesen botrányos az elegáns szimbolikájú, angol címet idióta bulvárpátoszba taposó fordítás, az illetékes kedves anyukájának hogyléte felől ezúton érdeklődnék) előtt megkerülhetetlenül magasodott a lehetőség. Ligeti György 2001: Űrodüsszeiában hasznosításra került, pár hangköznyi, éteri zsongása anno egy idegtépően elnyújtott őspillanat akusztikus aláfestését adta, és mivel Greenwood is hasonló cipőben evezett (nevezetesen Genezishez kellett kottát írni), a Radiohead gitárosa bátorkodott adoptálni a klasszikus témát.

Az idő ezúttal a XIX. és a XX. század fordulója. A hely Kalifornia. A csákányával eredetileg ezüst után kapirgáló Daniel Plainview az akkoriban lángra lobbant bányászati trendet követve újabb, jövedelmezőbb anyag kifejtésére adja fejét. Átláthatatlanul sötét, ellenállhatatlanul önző, alattomosan zsarnoki matériát enged napvilágra, mely pont annyival félelmetesebb Kubrick Monolitjánál, amennyivel amaz absztraktabb. Eleinte csak szemérmesen bugyog, idővel azonban már folyni, ömölni fog. Áradni.

A felütésből is azonnal érezhető, Paul Thomas Anderson filmje roppant ambiciózus vállalkozás. A cselekmény vázát az Upton Sinclair 1927-es kiadású Olaj! című regényének önhatalmúlag kimetszett hányada szolgáltatta, Anderson generációk epikusan nyúló, ideológiai szembenállása helyett azonban – szelektálás, sűrítés, és durva vonásokkal történő átrajzolások eredményeképpen – egyetlen, ám egyetemesnek mondható oppozícióra koncentrálja bő két és félórás játékidejét. Az un. Második ipari forradalom idejébe kalauzoló alkotás így nem csak a kőolaj-feldolgozás akkori stádiumaival illusztrált, gazdaságtörténeti leporelló, nem pusztán arra világít rá, milyen kiérdemelhetetlen geológiai fórnak köszönheti az Egyesült Államok jelenlegi világpolitikai szuperioritását, de egy olyan – markánsan amerikai jelleggel terhelt – társadalmi modellel is kedveskedik, mely a Land of Free szabadversenyes mítoszát hempergeti meg saját ragacsos, mélyfekete vérében.  

Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) jobbján fiával, H.W.-val viszi a családi vállakozást, melynek keretében a kereskedelem különféle árrésekre apelláló nyerészkedőinek kizárásával biztosít munkalehetőséget. Érdestenyerű, közvetlenséggel, „egyenes beszéddel” házaló, népszerű mágnásjelölt, aki nem bánja, ha olaj tapad a kezéhez. Azonban mindezeken túl, illetve mindezek mélyén a haszonelv tántoríthatatlan emberszobra. Palástolt, zsigeri imádatának tárgya az olaj, illetve az azzal megszerezhető financiális hatalom. A függetlenség – mindenkitől.

Egy napon bizonyos Paul Sunday állít be hozzá, aki jutányos 5… akarom mondani 600 dollárért cserébe elvezeti őt a családja telke alatt szendergő fekete arany, az Ígéret Földjére. Mr. Plainview ott, a Sunday ranch-en botlik méltó párjába, Paul ikertestvérébe, Eli-ba (a forgatókönyv leleménye, hogy a szintén Paul Dano formálta karakter önállóságát még sokáig homály fedi). Daniel indusztriális becsvágyával szemben Eli az áhítattal vegyes népszerűség rabja. A helyi evangélikus közösség vezetőjeként neki is van istene. A presbiteri tekintély. Daniel olajkutat akar. Eli templomot. Mindketten a kollektíva érdekeivel hitelesítik szándékaikat.

Anderson zsenialitása nem merül ki annyiban, hogy kitiltja filmjéből az Államok Közel-Keleti szerepvállalása felé történő, manapság kötelező kűrként beiktatott slágerkacsintásokat. Egyben dicsérhető azért is, mert két domináns (morális skálákra eleinte csak nagy nehezen tuszkolható) szereplője köré olyan narratívát eszkábál, mely látszólag kissé hanyag szerkezete ellenére – még inkább: az által – nagyszabású karriertörténet volta mellett szociális parabolaként is tüzes olajoszlophoz hasonlatosan ég az emlékezetbe.

Daniel és Eli aljas udvariasságában, illetve kölcsönösen brutális megalázkodásaiban az Amerikai Egyesült Államok társadalmát két, meghatározóan formáló ereje ölt testet. A kék sarokban a virágzó ipar koncessziók, felvásárlások, trösztök délibábjaival és árnyaival kecsegtető, kapitalista szellemisége ücsörög türelmetlenül. Vele szemben pedig a feudális gyökereitől elszakított, állami támogatások híján saját életképességéért vállalkozásként küzdő vallási kommunák integratív potenciálja igazgatja fogvédőjét. 

A film amúgy is bővelkedik (főleg biblikusan) jelképes gesztusokban (elég csak az olajjal, illetve olajos sárral történő keresztelés motívumait lajstromba venni), szimbólumkészlete azonban Daniel és Eli megjelenítésében éri el legkifinomultabb magasságait. Ők társadalmon túli megszemélyesítői a többiek hivatásos kizsákmányolásának és a folyvást tagadott, végtelen vezetői magánynak. Szeretteik sallangok, fiuk tulajdonképpen nem fiuk, apjuk nem apjuk, testvéreik, féltestvéreik is csak a képmutatás kellékei. (Jellemző, hogy Daniel önelégült haragját mindig fiához való viszonyulásának firtatása generálja.) Családjuk, közösségük pusztán verbális-virtuális embléma.

A realisztikus karaktereit korábbiakban hol szatirikus (Boogie Nights), hol inkább melodramatikus (Magnólia) megfontolásokból, de mindig altmanos aprólékossággal vezénylő Anderson ennek függvényében cserélgeti többre hivatott statisztáit. A Vérző olaj mindenekelőtt Daniel és Eli fatalista szimmetriával koreografált, szangvinikus linedance-e. A többi, relativisztikus szereplő hozzájuk képest van – már amikor.

Kettőjük stilizált kívülállását, a lelkész és a tőkés kilétének definiálhatatlanságát nyomatékosítja az Eli-Paul iker-anomália, Daniel esetében pedig maga Greenwood, amikor a saját kisgyermekkori képét néző self-made-man közelijei alatt újfent Ligeti baljós eredet-zúgásával festi a hangulatot. Greenwood szerzeményével egyébiránt a Vérző olajhoz méltó remeket alkotott, amely további evokatív tételei ellenére (gondolok itt például Krzysztof Penderecki jellegzetes Ragyogás-beli, experimentalista vadulásaira) saját lábain is megáll.

A film ezen felüli erősségei az azóta Akadémia szobrocskája által is igazolt minőségű fényképezés, valamint Daniel Day-Lewis hasonlóképpen díjazott teljesítménye. Az utóbbira felesleges karaktert pazarolni. Akinek a bal lábában több a színészi talentum, mint komplett aktor-generációkban, azt a jelzők csak lealacsonyítják. Ám a homlokát Anderson elképzelései hallatán már rutinosan ráncoló Robert Elswitt munkája láttán, ha misére nem is, egy külön bekezdésre csak elragadtatom magam. 

Elswitt-től már a megelőző koprodukciók alkalmával (Anderson összes filmjénél ő leste a kamera keresőjét) sem állt távol a szereplők között térülő-forduló, másfél-kétperces walk-and-talk snittek használata. A Vérző olajban is könnyen tetten érhető tarri türelme mellé a színnek (díszlet, színészek) az a fajta szerkesztése-tervezése társul, melyet legutóbb tán Tarkovszkijnál láttunk ilyen végperfekcionista szinten megvalósítva. Ámulatra méltó igényesség ez egy olyan korban, amikor a dinamika és a kontinuitás illúzióját (t)rendre terepfutó operatőrökre és tiltott serkentőszerekkel felajzott vágókra bízzák. És ha felelevenítjük Elswitt invenciózus beállításait (olajon járás, mezőn lebegés látszata, az égő fúrótorony felé szakrális ájtatossággal forduló dolgozókra meredő – kontrasztos reflekciókból kirajzolódó? – hatalmas szem, etc), talán a két jelöléssel is hitegetett Roger Deakins megrögzött rajongóinak sem kell további papír-zsebkendő szállítmányokba invesztálniuk. Ideje beletörődni.

A Vérző olajat szikár korrajza mellett sok minden kiemeli a tematikailag rokonítható filmek Óriástól Szirianáig ívelő vonulatából, leginkább azonban az erőforrásaival, dramaturgiai tartalékaival való bölcs, kegyetlen gazdálkodás teszi mesterművé. Anderson alkotása sokáig kivár, hosszan tartja fogva nézőjét még éppen tolerálható konfliktusokkal, ki nem zárva a feloldozó didaxis megpendítésének lehetőségét. Fel sem merül egy valószerűtlen, sorsfordító békaeső szükségessége. Pedig ha tudnánk, ha sejthetnénk...

 

Érdekes átalakuláson ment át az utóbbi években újra divatba jött western zsánere: kezdetben a törvénytisztelő, erkölcsileg megingathatatlan seriffek álltak a meglehetősen kontrasztos jellemábrázolású történetek középpontjában, később a gátlástalan, önző, csak saját személyes érdekük szerint döntő, még nevüket sem felvállaló borostás antihősök vették át a helyüket, de a pisztolypárbajok, a kocsmai bunyók és a csinos nők azért megmaradtak. Manapság azonban egyre gyakrabban kapunk lassú sodrású, moralizálgató filmeket, melyek használják ugyan a műfaj díszleteit és kelléktárát, a sajátosan tökös stílust és hangulatot azonban nélkülözik. A Jesse James meggyilkolása… így aligha felel majd meg a ’60-as, ’70-es évek vadnyugati filmjeiért rajongók elvárásainak, a többieknek pedig, akik el tudnak vonatkoztatni a környezettől – nos, attól függ, mire számítanak.

Jesse James híres-hírhedt ikonja az amerikai népléleknek, aki testvérével rengeteg rablást hajtott végre és sok gyilkosság tapad a nevéhez, mifelénk azonban vélhetően kevesen ismerik. Így tehát tiszta fejjel, azaz előzetes ismeretek nélkül ülhetünk neki a filmnek, cserébe azonban nem lesz könnyű dolgunk: a történetmesélés stílusa erősen töredezett, időben ugráló, az egyes eseményeket némileg önkényesen válogatja ki fontosságuk alapján. Erős a gyanúm, hogy a rendező sok fordulatot és személyt a nézők által ismertnek tekint (vagy egyszerűen érdektelennek ítéli), ugyanis nemcsak a főszereplők jelleméről, de a családi kapcsolatokról vagy a címszereplőkkel együtt valóban létező Pinkerton-detektívekről is dióhéjban mond csak el bármit is. A cselekmény azért világos, de hogy éppen ki kinél lakik és hogy ki hol áll a hatalmi hierarchiában, azt igen bonyolult és fárasztó követni.

Leggyakrabban Robert Ford, a fiatal, zöldfülű fiatalember szemszögéből követhetjük az eseményeket, de nem azonosulhatunk vele sem teljesen, mert akkor elveszne a mágia, az állandó találgatás, hogy éppen ki mit gondol vagy csinál. Márpedig a film pont erre épít: Bob a film legelején megismeri Jesse-t, a vége előtt tíz perccel megöli, a kettő között pedig több mint két órán keresztül más se történik, csak a kérdőjelek egymásra halmozása. Mintha ugyanazt látnánk sokszor: utazás, ebédek, fojtott indulatok, a növekvő bizalmatlanság légköre, néha pedig egy-egy jóelőre jelzett, s így némileg súlytalanná váló gyilkosság, egészen a végkifejletig, és még azon is túl… Nehéz a néző dolga, ha legalább távolról követni szeretné a bizalmatlansági rendszer folytonos változásait.

Van egy kívülálló narrátor is ám, aki a történet legenda-jellegét hivatott megismertetni velünk: személye ismeretlen, leginkább a szájhagyományt képviselheti, sőt talán egyenesen Bob ládában őrizgetett ponyvaregényeiből olvas fel részleteket, hogy így közelebb hozza a nézőkhöz a fiú nézőpontját, miközben azt figyelhetjük, ahogy Brad Pitt búzát simogat vagy szomorú arccal üldögél (és minderre még az emlékezés torzító jellegére utaló képi effekt is rásegít). Szerepeltetése érthető, mégis feleslegesnek tartom: lett volna bőven idő elérni, hogy felébredjen a nézőkben Jesse James személyének áhítatos tisztelete – vagy legalábbis Robert Fordét átérezzék –, így viszont sokkal inkább erőltetettnek érezhetjük az egészet, mint hogy még jobban a hatása alá kerüljünk. Azok a pillanatok pedig kifejezetten kínosak, amikor a narrátor pontosan ugyanarról beszél, mint amit a képen látunk, mert egyszerűen semmilyen szerepe nincsen, azon kívül, hogy tökéletesen aláaknázza a színészek játékát.

A lassú, karakterorientált filmek mindig erősen támaszkodnak színészeikre. Casey Afflecknek, az ijfú titánnak valószínűleg nem eshetett túl nehezére eljátszani a rajongást Brad Pitt iránt, aki igencsak erőteljes karizmával rendelkezik. Más szavakkal: amikor vásznon van, teljesen mindegy, mit csinál, az ember akaratlanul is lenyűgözve nézi őt és véletlenül sem unatkozik. A rendező viszont nem könnyítette meg a saját dolgát: miután eldöntötte, hogy ő most bizony „művészfilmet” csinál, a biztonság kedvéért kihagyott minden izgalmas elemet a cselekményből (amik alapján mellesleg akár magunk is megtapasztalhattuk volna, hogy milyen profi és ijesztő alak volt a hírhedt bandita, ahelyett, hogy csupán higgyünk a narrátornak). Az amúgy is kevés harcjelenet szándékos egyszerűsége így már-már póznak is betudható - az erre érzékeny nézőket legalábbis biztos zavarni fogja ez a túlzott részletekre és (nem is mindig egyértelmű vagy megmagyarázott) lelki rezdülésekre való koncentrálás. Számos film bizonyítja, hogy a művészi igényű, szerzői gondolatokat közvetítő motívumok remekül megférnek az izgalmas, műfaji elvárásoknak megfelelő jelenetekkel (az utóbbi időkből például a kiváló Black Bookot említeném).

Kár értük: kicsivel több és bátrabb akció csökkentette volna tán a mítoszromboló hatást, viszont remekül oldotta volna a kamaradrámába illő, végig ugyanazt a témát kerülgető jelenetek monotóniáját. Mindezek fényében azt a furcsa gesztust, hogy a történet végét leleplező főcímet a film utánra hagyta a rendező, már igazán nem tudom hova tenni (a film címét úgyis minden néző tudni fogja, tehát Jesse halálán garantáltan senki sem fog meglepődni) – mert azt, hogy saját mesterkélt, szaggatott mesélői stílusán ironizálna, mely túlzásba vitt aprólékossága és lassú tempója miatt minden igyekezete ellenére hamar unalmassá válik, nem hinném.

Két és fél órás film reggel tíz órakor kezdődő sajtóvetítésén az előrelátó újságíró leghátra ül, ahol le tudja támasztani a fejét, ha elfáradna, és én mindenkinek jó szívvel ugyanezt tudom tanácsolni. Jó színészekkel, hangulatos látványvilággal és érdekes alapanyagból készült alkotás a Jesse James, aminek vannak bőven értékes momentumai és (talán túlságosan is) aprólékos lélekrajza - mégis negatívumai meglepőbbek voltak számomra. Az Oscarhoz kevés benne homoszexualitás, de azért így is elég lehangoló élmény: ezeket a töketlen bájgúnárokat Django vagy bármelyik kortársa seperc alatt lenyomná egy marék dollárért.

 

Mikor már azt hinné az ember, hogy a filmesek végképp elhasználták minden sokk-patronjukat, és az összes tabu ledőlt (persze ez távolról sem igaz - ugyanakkor egy ilyen tévképzet egészséges művészi fejlődést indíthat meg egyes alkotókban. Még az is előfordulhat, hogy a puszta meghökkentés helyett - sőt, ami még jobb, mellette! - eredeti ötleteken kezdik törni a buksijukat), jön egy film, melynek láttán egész társadalmi rétegek háborodnak fel, vonulnak utcára, verik a nyálukat.

Kinji Fukasaku Battle Royale-ja ilyen.

Persze társadalmi rétege válogatja. Japánban, sőt mondhatni minden olyan helyen, ahol moziforgalmazásba került - és kevés ilyen akadt, elhihetitek, a videó meg a DVD pedig nem számít, az túl intim, nincs demonstrációs vonzata -, a tiltakozók jobbára vagy olyanok voltak, akik egzisztenciális biztonságban érzik magukat, vagy pedig olyanok, akik az irányító establishment részei. Mint általában.

A Battle Royale ugyanis a jófajta, veszélyes fajta film.

Annak ellenére, hogy messze nem tökéletes. Némelyik figura motivációja erőltetett. Tombol benne a melodráma - minderről bővebben majd később. Mégis, ami jó a filmben, az olyannyira eltalált, hogy meg sem lehetett volna csinálni ügyesebben. Ezt nem pusztán a technikai és egyéb, hasonló aspektusaira értem, hanem az elviekre is. A Battle Royale éppen a megfelelő kérdéseket teszi fel, és ami a lényeg, a legjobbkor.

A közeljövő Japán kormánya tehetetlen (ez már a film). A társadalom megveszett. Erőszak minden szinten - és szinte minden. Hatalmas a munkanélküliség. Szelepként megszületik a Battle Royale-törvény, amely egyrészt a panem et circenses-elv utóbbi aspektusát, másrészt pedig az államhatalom mindenhatóságát hivatott jelképezni. Mi EZT IS megtehetjük, és ha sokat ugrálsz, te is erre a sorsra juthatsz. A BR-törvény előírja (és egyszer a valóságban is elő fogja, ezt lefogadom), hogy évente egy véletlenszerűen kiválasztott középiskolai osztályt deportáljanak valami közelebbről meg nem nevezett, néhány négyzetkilométer alapterületű szubtrópusi szigetre. A gyerekek mindegyike kézhez kap valamilyen fegyvert - már ha éppen szerencséje van, mert akár egy hajszárítót vagy egy teniszütőt is kioszthatnak neki -, illetve rájuk erősítenek egy robbanóanyaggal és detonátorral telitömött nyakörvet, aztán uccu, gyilkoljon, ki merre lát. Amennyiben a mészárlás megkezdése utáni harmadik napon egynél több résztvevő marad életben, a sziget agyközpontja távirányítással az összes túlélő nyakörvét felrobbantja.

A film első negyedórája a gyerekek eszméletre térésével (egy buszkirándulás során altatják el őket), megdöbbenésével, a pánik kiteljesedésével illetve a szabályok ismertetésével telik (Fukasaku és a forgatókönyvírók itt elkövetnek egy ordas hibát: bár rögtön a legelső jelenetben láthattuk, amint a tévé az előző év Battle Royale-jának győztesét az egekig magasztalja, az "idei" gyerekeknek még sincs még a leghalványabb fogalmuk sem arról, hogy egyáltalán mi is az a BR). Takeshi Kitano óriásit alakít Kitano (hihi), az osztály egykori tanárának szerepében, aki önként jelentkezett az idei BR levezénylésére. Ez az életunt, ám egyben bosszúvágytól fűtött karakter önparódiája (az igazi) Kitano a japán társadalomban és popkultúrában elfoglalt-elfogadott, lázadó, stand-up komikus, hatalomellenes, reakciós, mindig-a-fiatalok-pártját-fogó szerepének. A színész érezhető élvezettel játsza ezt a mindenféle pozitív jellemvonást nélkülöző, egyszerre félelmetes és nevetségesen szánalmas figurát.

Mikor az egyik lány visszabeszél neki, egy kést hajít a homlokába.

Ettől kezdve olajozottan halad a fegyverek szétosztása. Egyesével hajtják ki a gyerekeket a sötét éjszakába, és néhány perc múlva már egy másik lány hever holtan a füvön, nyíllal a nyakában - de ezt már nem Kitano lőtte ki...

Fukasaku a japán Spielberg (pontosabban valami nagyon hasonló volt, míg meg nem halt), karrierje során jórészt mainstream filmeket készített. Amerikai párjától abban különbözik, hogy ha társadalomkritikára adja a fejét, akkor az eredményt értő kézzel szövi a film anyagába, nem százas szöggel veri bele. A BR alapkoncepciójából adódó, a fasiszta állam felé haladásunktól való félelem mellett a mindenfajta generációs ellentétek feloldhatalanságába való belenyugvás - megoldásuk? csak erőszakkal! - is kiérződik a filmből.

Negyvenkettes osztálylétszám mellett, az összes gyilkosságot szigorúan bemutatva, a film nem húzza felesleges dolgokkal az időt. A Battle Royale nagy része azzal telik, hogy tizenéves gyerekek (és ezek tényleg tinédzserek, nem úgy mint az amerikai filmekben, ahol huszonéves ripacsok alakítanak náluk fiatalabbakat) a legkülönbözőbb módokon - általában jó véresen - elteszik egymást láb alól. Az eszközökben nem válogatnak; hideg fejjel, ravaszul cselekszenek. Ha születnek is szövetségek, azok vagy valamilyen félreértés okán, vagy pusztán hideg számításból gyorsan felbomlanak. A korábbi barátok helyén gyilkosok és áldozatok maradnak csak. Mindegy, hogy tipikus, agyatlan, a japán csajokra oly jellemzően kawaii lányokról, vagy önként a BR-ra jelentkező ifjú pszichopatákról van szó: ha elérkezettnek látják az időt, mindenki meghúzza a ravaszt, megsuhintja a baltát vagy húsba mártja a kést. Fukasakuéknak nincsenek illúzióik sem a fiatalokkal, sem az idősebb generációkkal kapcsolatban. Kitano és a katonák egyértelműen egy olyan idősebb korosztályt szimbolizálnak, amely nagyon is tisztában van azzal, hogy bizonyos fokig ők felelősek ezekért az ifjú, befolyásolhatatlanná és irányíthatatlanná vált, hidegvérű "cápákért". Ám az okok keresésével már felhagytak. Marad a beletörődés, és szórakozásképp a Battle Royale. It's no country for old men.

A film leggyengébb pontjai a szimpatikus(nak szánt) karakterek. A főhős szerelmespárt mintha valami ideggyenge shojo-mangából vágták volna ki, ráadásul nyálas melodráma-csíkot húznak maguk után: már attól is könnybe lábad a szemük, ha egyiküknek a retyóra kell kimennie. Fájdalmas klisé mindkettő. Azonosulni egyenesen lehetetlen velük: a fiú túl lányos, a csajnak pedig érezhető problémái vannak az összetett mondatokkal. A néhány, a sziget komputereit meghekkelő újkori Koji Wakamatsu-típusú tiniterrorista meg egyenesen nevetséges. Bár a BR többé-kevésbé szatíra, azért az effajta humortól megkímélhették volna a nézőt.

Az alapanyagként szolgáló, Magyarországon is kiadott könyv, illetve maga a sztori (amely minden, csak nem eredeti, lásd legklasszikusabb példaként a The Most Dangerous Game-et 1932-ből) azonban van annyira tabubreaker, hogy nem hagyja magát tönkretenni. Fukasaku vizuálisan letisztult, elegáns stílusának köszönhetően a film nem süllyed le exploitation-szintre - sajnos, teszem hozzá. Ez az alapötlet valamivel radikálisabb formát kívánt volna. Bár a vér hektoliter szám folyik, a kegyetlenség ábrázolása nem megy túl egy bizonyos határon, sőt, már-már multiplexesen tömegkompatibilis, így akár mint akciófilm is élvezhető lehetne, ha nem gyerekek gyilkolnák egymást benne. Viszont mivel gyerekek gyilkolják egymást benne, a néző feszeng kegyetlenül.

Már csak emiatt is emlékezetes alkotás.

Karfát megmarkolni, mély levegő. Az afgán háborút nem John J. Rambo nyerte meg az „afgánoknak”. Nem ám! A magasztos tett a hatáskörét jó késhegynyivel túllépő, republikánus-fejpántos allegória helyett sokkal inkább tulajdonítható egy jól szituált, fehér öltönyös, archetipikusan amcsi képviselőnek, akinek a tokája Jáksóéval vetekszik, al- és felkarjának izomzata pedig a kilincsek sűrűn ismételt elfordítására lett kalibrálva. De arra nagyon. 

Mike Nichols based on true sztorija a nyolcvanas évek mediatizált felszíne mögé enged bekukkantanunk egy biografikus ihletésű szemszögből, a texasi 2. kerületi választókörzet képviselőjének, Charlie Wilsonnak hardcore diplomáciai munkálatain keresztül.

A Tom Hanks formálta Wilson 1980-ban egy kokaincsíkokkal és playmate-ekkel buján megkínált buli pezsgőfürdőjéből lesz figyelmes az orosz-afgán konfrontáció első televíziós közvetítéseire. Hogy – hogy nem, az addigra kicsit fellangyult hidegháború diktálta ideológiai elkötelezettsége a szovjet haderő sanyargatta afgán szabadságharcosok láttán lármás ébresztőt fúj jótékony ambícióinak. Wilson számára szinte nyilvánvaló: amennyiben a Hindukus-hegységbeli vörös agresszió sikeres, Brezsnyevék már a spájzban tudhatják magukat. Hivatalos hősünknek így nincs más választása, kénytelen a tettek vaskos íróasztalokkal, dekoratív titkárnőkkel, protokolláris repülőutakkal, valamint – és ez a legfontosabb – a külföldi segélykeretet képező, 11 milliárd dollárral vastagon behintett mezejére lépni.

Ahhoz azonban, hogy a védelmi albizottságról lefitymáló öt-tíz millióknál tetemesebb summát lehessen legombolni, még neki is további kapcsolatok kellenek. Ezeket, továbbá a folyamatos eszmei ösztönzést George Washington húgának egyenes ági leszármazottja, Joanne Herring biztosítja, akit a roskadásig sminkelt Julia Roberts a burzsoázia diszkrét és pragmatikus bájával alakít. (Talán a Capitolium renoválásához használhatnak ennyi vakolatot. Talán.) Ezen felül Wilsont a pénzzel történő, szakszerű sáfárkodásban a hírszerzés szerfelett szabadszájú, ám annál profibb expertje, Gust Avrakotos (Philip Seymour Hoffman, a vásznon uralkodik, mint mindig) segíti. Ő és kollégái tudják, milyen radar és milyen föld-levegő rakéta kell a szegény mudzsaheddiknek, hogy kilőhessék a gonosz MI-24-eseket.

Mert ugye erről van szó, alacsonyabb hőmérsékleten így működnek a háborúk. Más lő a mi puskánkkal – és nekünk még a kezünket se kell öblögetni.

A narratíva a bürokrácia rideg közege ellenére lendületes, a szövegkönyv kellőképpen frivol. Wilson pedig olyan provokatív lezserséggel lejmolja körbe az Államok és a fél Közel-Kelet (egymással mindenközben rutinosan acsarkodó) államigazgatásainak legfelsőbb disztribúciós hivatalait, hogy a cselekményre tán akaratlanul is néminemű, bájos abszurditás hangulata telepszik. Nichols azonban még rá is játszik minderre: karcos karakterekkel és a verbális mögött settenkedő, dramaturgiai humorral vezényli le a fanyar (ön)iróniában rendszeresen megmerítkező történetet. Persze, hogy a politikai szatíra oltárán mennyi stilizációnak lett kitéve a valóság, hogy a Kilincselés életben abszolválható-abszolválandó mechanizmusai mennyire korrelálnak a filmben látottakkal, azt nem tudhatom, naivitásomhoz azonban társul annyi cinizmus, hogy komolyabb lelkiismeret furdalás nélkül merjem kijelenteni: a Charlie Wilson háborúi játszi könnyedséggel hihető el.

És noha Nichols egy büdös szót nem szól arról, hogy az afgán mizéria kauzális origójához közelebb van a Jimmy Carterék által suttyomban támogatott mudzsaheddik militáns, kormánydöntögető fészkelődése, mint az arra válaszoló, katonai invázió, a ’89-es szovjet kivonulástól 2001 szeptemberén keresztül egészen napjainkig átívelő, face-to-face konklúziójával mégis szánalmas idézőjelbe ránt minden szöveget, mely egy lapon említi az „amerikai” és a „karitatív” kifejezéseket. E tanulság önmagában is értékelendő – ráadásul szívmelengetően obszcén tálalásnak örvend.

Egy már eleve népszerű színházi darabot filmre adaptálni hálás feladat, még akkor is, ha a musical műfaja manapság nem túl divatos (bár az amerikai nagyvárosokban, főleg a két partvidék kulturális gócában, New Yorkban és Los Angelesben sok színház működik és legalább akkora show-t kerítenek a népszerűbb előadásokból, mint egy várva-várt film bemutatójából). Tim Burtont azonban valószínűleg sokkal jobban inspirálta ennél az ő egyéni, sötéten szentimentális világához remekül illő történet az elvesztett szerelme felett kesergő véreskezű borbélyról: ami a színpadon is működött, azt csak át kellett vennie, minden más téren pedig elengedhette magát. Először is remek színészeket szerződtetett le, másodszor olyan erős és látványos hangulatvilágot varázsolt a vászonra (rengeteg számítógépes munkával, természetesen), amivel a legügyesebb színpadi díszletek sem kelhetnek versenyre, harmadszor pedig – burtoni „finishing touch”-ként – jó sok vér és felnyitott torok segítségével hozzáadta mindehhez a gyilkolásjelenetek líraian megkapó szépségét.

Fiatal, naiv tengerészfiú áll egy Londonba érkező hajó fedélzetén, tele kíváncsisággal és várakozással, de a mellé lépő útitársa nem tudja magába fojtani illúzióromboló véleményét. „There's a hole in the world like a great black pit, and it’s filled with people who are filled with shit”, énekli Benjamin Barker undortól csöpögő hangon, ami nem is csoda: ő az egykoron sikeres borbély és boldog férj, akinek minden oka megvan a mizantrópiára. A gátlástalan Turpin bíró ugyanis, szemet vetvén csinos feleségére, elfogatta és elszállíttatta őt. Egy igazságtalan ítélet miatt veszítette el feleségét, lányát és fiatalságát, közönyös tekintetektől kísérve hullott le a mélybe, most pedig megőszülve és megkeseredve tér vissza. Kurvák, csavargók, koldusok, élvhajhász gazdagok, romlott bírók és esküdtek, egyszóval mocsok mindenütt – ez számára London a maga nyers valójában. Minden illúziójától megfosztva már csak egy dolog foglalkoztatja: a bosszú, mindenkin, mindenért. Borbélyüzletet nyit hát egy megözvegyült, borzalmasan gusztustalan húsos pitéket árusító asszony boltja felett, és várja az alkalmat, mikor végre sikerül becserkésznie Turpin bíró nyakát ezüstnyelű, pengeéles borotváival…

A rendező hű maradt az eredeti műhöz, és nem nyirbálta meg a dalbetéteket, igazi beszélgetést így alig hallhatunk a Sweeney Toddban. Ezeket a zenés jeleneteket nem is érezzük idegennek, Burton otthonosan bánik velük (nem csoda, hiszen szerepeltek ilyenek A halott menyasszonyban is), az énekelve előadott, gyakran meglehetősen szélsőséges érzelmi kitörések pedig egyébként is remekül illenek az ő jellegzetesen kontrasztos, erős színekkel festett fantáziavilágába. Nagy kár, hogy a cselekmény se nem túl eredeti, se nem különösebben fordulatos a kétórás játékidőhöz, így a dalok aligha tudják majd lekötni a (musical-ekhez amúgy sem szokott) nézők figyelmét. A hősszerelmes ifjú és a lakat alatt őrzött fiatal lány románca enyhén szólva dögunalmas (százszor láttuk már és a színészek sem elég karizmatikusak hozzá), de még a főszereplő dalai is monotonná válnak a játékidő alatt, mikor ötödször énekli el ugyanazt a dalt elvesztett kedveséről.

Hiába a borzongató atmoszférájú környezet és az elvarázsolt figurák, a filmet mégis a (két ifjonctól eltekintve) profi színészek viszik a hátukon, elsősorban természetesen Johnny Depp. Istenien játszik, mint mindig (merem állítani: korunk egyik legnagyobb színésze), Helena Bonham Carter pedig remekül adja alá a lovat, ráadásul nyilvánvalóan roppantul élvezi a kissé Harcosok Klubja-belihez hasonló, semmin meg nem lepődő, a halállal meglehetősen furcsa viszonyt ápoló Mrs Lovett figuráját. Alan Rickman is vén róka – Piton professzor után amúgy is kényelmes lehetett Turpin bíró szerepe –, a legnagyobb meglepetést azonban mégis Sacha Baron Cohen (alias Ali G alias Borat) okozza, aki a comic relief szabályainak megfelelően az addigi komor hangulatot egy zseniálisan vicces jelenetben oldja Signor Pirelliként, az olasz csodaborbélyként parádézva. Az első fél óra unalma után igazi megkönnyebbülés a vásznon látni őt: színtiszta jellemkomédia ez, a legjobb fajtából, amely kellemes könnyedséget visz a film éjfekete humorába.

Kissé naiv, meseszerű, érzelmes történet kamaszosan dacos szereplőkkel, komor hangulattal és groteszk humorral: együtt van a Burton-koktél minden eleme, amit rajongói minden bizonnyal örömmel hajtanak majd le (a sokadik alkalomra), de fogyasztásra ajánlható a nagyközönség számára is. Legfeljebb megfekszi a gyomrukat egy kicsit a laza csuklóval, könnyed hétköznapisággal átmetszett ütőerekből fröcskölő élénkpiros vér, a mocskos kövezeten szétreccsenő koponya hangja vagy a hullák eltüntetésének (könnyen kitalálható) metódusa, de hát több veszett Mohácsnál, elvégre egy biztos: az ő megrökönyödésüknél nagyobb a mi örömünk. Mert ilyen, a legszebb giallókba és horrorokba illő, művészien megható grand guignol vérfürdőt mégiscsak ritkán látunk a nagyvásznon. Hála és köszönet néked, Mr Burton!

Annak ellenére, hogy a sztálingrádi csata a második világháború legjelentősebb fordulópontjának számít, meglehetősen kevés filmes feldolgozást ért meg idáig. A Szovjetunió a háború utáni években természetesen elkészítette a maga egyoldalú, pátosztól és propagandától túlcsorduló saját verzióit, de a téma még a hidegháború után sem igazán keltette fel a nemzetközi filmesek érdeklődését. Ennek oka főleg abban keresendő, hogy akárcsak a háborúhoz, a háborús filmekhez is pénz, pénz és pénz szükségeltetik, márpedig az újkori történelem legvéresebb és legtöbb áldozatot követelő csatájának történetét, vagy annak bizonyos fejezeteit csak gigantikus költségvetésből lehetne vászonra vinni. (Mivel az amerikaiak nem vettek részt a sztálingrádi harcokban, így értelemszerűen ők nem nagyon láttak fantáziát a dologban, hiszen semmiféle patriotista csillagos-sávos gúnyát sem tudtak volna ráhúzni.) Az Ellenség a kapuknál is csak nemzetközi összefogással jöhetett létre, és a közel 70 millió dolláros költségvetésével máig az egyik legdrágább európai filmnek számít.

 

Ez a film sem magáról a Sztálingrádi csatáról szól, annak mindössze csak egy kis szeletét kapjuk, bár ezen keresztül a világháború menetét megfordító ütközet és annak körülményei is kellő alapossággal megismerhetők.

1942 őszén a német előrenyomulás megtorpant egy Volga parti városnál. Sztálingrád stratégiai szempontból kevésbé volt jelentős, de mivel a Nagy Vezér nevét viselte, a Vörös Hadseregnek presztízsből mindenáron meg kellett védenie a németektől. Ebbe a városra már aligha emlékeztető katlanba érkezik meg Vaszilij Zajcev (Jude Law), a kiváló mesterlövész. Eredményességének köszönhetően egy Danyilov nevű politikai tiszt (Joseph Fiennes) felfigyel rá, és igazi nemzeti hőst, követendő példaképet próbál faragni az egyszerű urali pásztorfiúból, akinek híre ezután villámgyorsan terjed a várost védők között. Természetesen az ellenség is tudomást szerez az új szovjet hősről, ezért Sztálingrádba rendelik legjobb mesterlövészüket, König őrnagyot (Ed Harris). Miközben a csata egyre elkeseredettebb méreteket ölt, megkezdődik a két férfi párbaja az üszkös romok között.

 

Bár jó szokás szerint itt is az „Igaz történet alapján” reklámszlogennel akarnak minket lenyűgözni, ebben azért van némi túlzás. Vaszilij Zajcev létező személy volt, egy valóban nagyon eredményes mesterlövész, akinek sikereit (több bajtársáéval egyetemben) a Vörös Hadsereg propaganda célokra használta, hogy javítson az elkeseredett védők morálján. Arra azonban, hogy a filmben látható mesterlövész párbaj a valóságban is megtörtént volna, már nincs kielégítő bizonyíték. A dokumentumokban, feljegyzésekben ugyanis nyoma sincs König őrnagynak, és bár maga Zajcev is röviden megemlíti a párbajt az életrajzában (az ő állítása szerint a német lövészt Heinz Thorvald-nak hívták), nem kizárható annak lehetősége sem, hogy mindez csak a szovjet propagandagépezet agyszüleménye volt. Igaz vagy sem, a történet mindenképpen elég érdekes ahhoz, hogy filmre érdemesnek találtasson.

 

A tehetséges, de igen csak lusta francia rendező, Jean-Jacques Annaud (A Rózsa neve rendezője 32 éve tartó pályafutása alatt mindössze 11 filmet készített.) filmje szerencsére nem próbál meg állást foglalni a háborúval kapcsolatban. Az Ellenség a kapuknál nem háborúellenes film, mint a legtöbb háborús alkotás. Nem tesz különbséget a felek között, odafigyel rá, hogy 1942-ben a Szovjetunió még nem a Gonosz Birodalma volt, ezért nem is található benne semmiféle utalás a későbbi „új ellenségre”. A csata támadók és védők között zajlik, a film cselekménye pedig igazából akármelyik háborúban is játszódhatna.

Mivel a film az eseményeket az orosz fél szemszögéből láttatja, így a német fél elkerülhetetlenül is negatívnak lett beállítva, kegyetlen és barbár inváziós hordának, de ugyanakkor erős kritikát kapunk az akkori orosz politikai- és hadvezetést illetően is. A film elején látható orosz roham, amely során csak minden második katona kapott fegyvert, erős kétségekkel fogadható, a visszavonuló katonákra géppuskatüzet zúdító NKVD azonban már bizonyítottan nem csak fikció, mint ahogyan a Sztálini felelősségre vonás elől egymás után az öngyilkosságba menekülő katonatisztek nagy száma sem.

 

Az Ellenség a kapuknál tehát elsősorban nem a két nemzet háborújáról szól, hanem több kis személyes háborút mutat meg. Vaszilij egyszerű fiatalember, komolyan veszi a háborút, de egyáltalán nem az eszmék elkötelezettje. Danyilov már annál inkább, de Vaszilijra ugyanakkor barátként is tekint. A két férfi egyaránt harcol, mindegyik a maga eszközével. Kettejük kapcsolata csak akkor inog meg kissé, mikor színre lépe a gyönyörű katonalány Tánya (Rachel Weisz), akibe mind a ketten azonnal beleszeretnek. Vaszilij a maga kis egyszerű módján inkább visszahúzódva, zavartan figyeli az egyetlen szépséget a háborúban, míg Danyilov már valamivel rámenősebben közelít a lányhoz. A klasszikus szerelmi háromszög végül nem vezet drámai csatározásokhoz, bár a dolog megoldása még így is kellően tragikus. König őrnagy tapasztalt, profi katona, viselkedéséből egyértelműen kiderül nemesi származása. Kimért viselkedésű, megfontolt mesterlövész, aki nem egyértelműen Németország dicsőségéért harcol, sokkal inkább személyes ügyének tekinti a párbajt. A film egyik legemlékezetesebb karaktere a szintén mesterlövész Kulikov, akit Vaszilij társának osztanak be. Ő is öreg róka már, a háború előtt még König őrnagy németországi iskolájában tanult lőni, ám a háború kitörése után megtapasztalhatta a szovjet kémelhárítás módszereit is. Illúziómentes, vagány figura, sajnos csak rövid ideig élvezhetjük a jelenlétét.

 

Ami a színészeket illeti, Jude Law és a gyönyörű Rachel Weisz teljesítménye kikezdhetetlen, de Joseph Fiennes itt igazán megmutatta, hogy bátyjához hasonlóan neki is jutott tehetség bőven. Ed Harris-t pedig felesleges is lenne dicsérni, sokoldalú, nagyon tehetséges színész. König őrnagy szerepe tökéletesen illik rá, játékának köszönhetően a karakter rendkívül összetetté vált, egyszerre sugároz büszkeséget, gonoszságot, rettentő intelligenciát. A várost védő hadseregparancsnok Hruscsov szerepében Bob Hoskins-t láthatjuk, aki szintén emlékezetes alakítást nyújt, bár véleményem szerint a filmbeli Nyikita elég messze van a valós történelmi alak személyiségétől. (Itt jegyzem meg, hogy Hruscsov Sztálingrádban egyszerű komisszár volt, sosem vezette a város védelmét.) Mindenképpen kiemelném Ron Perlman rövid, de annál feledhetetlenebb epizódszereplését. Kulikov cinikus rosszfiú figuráját Perlman könnyen sajátjának érezhette, hiszen számtalan hasonló karaktert játszott már el a karrierje során. Rövid, de kellemes cameo.

A film zenéjét sok kritika érte, és bár kétségtelen, hogy James Horner motívumai sokszor gyanúsan emlékeztetnek a Schindler listájának fő hegedűtémájára, ez az orosz katonai és párt indulókra, kórusénekekre épülő score tökéletesen helyt áll a film jelenetei alatt.

 

A film kimondottan hihető képet nyújt a háború pokláról. A harci jelenetek a Ryan közlegény megmentése óta elterjedt nyers és naturalista módon vannak tálalva, de nélkülöz mindenféle öncélú mészárlást. Maga a háborús atmoszféra szinte tapintható, az összeomlott épületek, a kiégett járművek, a közlekedésre használt földalatti csatornák és csövek, vagy az utcákon heverő sárban és vérben úszó holttestek képei nagyon hatásosak, láthatóan maximálisan törekedtek az eredeti helyszínek és események lesújtó látványának és hangulatának minél pontosabb lemásolására. (A sors furcsa fintora, hogy a filmet éppen Németországban, Berlintől nem messze forgatták.)

 

 A háborús filmek valójában csak háborús környezetben játszódó filmek, hiszen magát a háborút elég nehezen lehetne élvezhetően hagyományos játékfilmre álmodni, a különféle hadműveletek és ütközetek bemutatására pedig léteznek sokkal alkalmasabb médiumok is. Éppen ezért felesleges teljes körű történelmi hűséget elvárni ezektől az alkotásoktól. Az Ellenség a kapuknál sem tekinthető a sztálingrádi csata hiteles és pontos korrajzának. Rengeteg túlzás, elferdítés, anakronizmus, és egyéb más hiba található benne, de a történet és a kivitelezés minősége szerencsére tökéletesen elfedi ezeket, és ugye nem minden egyes néző történelemtanár.

 

A legzavaróbb hibák igazából a film vége fele jelentkeznek. Már maga a szerelmi háromszög is kissé idegen a film alapvetésétől, de érdekes módon mindez még képes is működni. Elvégre a hormonok a háborús ostromállapotok között is tombolnak. A probléma sokkal inkább a film utolsó felvonása, amely mindenáron meg akar felelni a hollywoodi elvárásoknak. Az egyébként végig nagyon szigorú film, a lezárás szakaszában egy csapásra klasszikus népmesévé szelídül, ahol a főhős elnyeri jutalmát, a gonosz megbűnhődik, és a szerelmesek pedig szikrázó napsütésben találnak rá egymásra, hogy aztán bizakodva tekintsenek az új reményt hozó boldog jövő felé. Persze most túlzok, de ez a giccses, és túl pozitívra vett szemlélet sehogy sem illik a film és a téma egészéhez. Igazából ha csak az utolsó pár percet kivágták volna, már az is elegendő lett volna.

 

A film nem a sztálingrádi védőknek állít emléket, nem a háború értelmetlenségét akarja sokadszorra is a szánkba rágni, nem is az elvakult eszmék veszélyességére próbálja felhívni a figyelmet, hanem egész egyszerűen egy állítólagos párbaj történetét igyekszik úgy elmesélni, hogy az hihető és eladható is legyen egyben. Ez sikerült is, és az Ellenség a kapuknál a legjobb háborúsfilmek között tartható számon. Közel sem tökéletes alkotás, de többnyire mentes azoktól a hibáktól, amelyeket főleg az amerikaiak által készített háborúsfilmnek álcázott szentimentális propagandafilmjeikből már megszokhattunk. Elfogulatlan, remekül kivitelezett és rendkívül szórakoztató film, rettenetesen elbaltázott utolsó képsorokkal.

A legtöbb háborús film értelmezését, üzenetét sitty-sutty el lehetne intézni Mr. Mackey nyomasztóan létjogosult lakonizmusával. „War is bad, mmmkay?” A kereskedelmi-, illetve államérdek, vagy – urambocsá – a szuverén művészi önkifejezés csitíthatatlansága azonban gondoskodik arról, hogy ez a – borzasztóan látványos, ugyanakkor népmívelésre, kötelező érvényű ideológiák közvetlen terjesztésére könnyedén hadra fogható – zsáner lankadatlan hévvel termelje ki a kétségtelen, kollektív szuperigazság, a nemzeti tuti megmondásának másfél-két órás színtereit. Miért is rossz? Mennyire rossz a háború? És persze: hogy mi miért is vagyunk jobbak az ellenséget képező rosszaknál.

Az ilyetén, szórakoztatóan nevelő filmek futószalagon történő gyártásában a diadalmas kommunizmus sztálini államapparátja minimum akkora rutinnal bírt, mint a gaz kapitalisták. Ám amennyiben az ember nem a sokat szenvedett, orosz nép fia, és különösebb fogékonyságot sem tanúsít a vásznakat keleti fronton visszavonuló, katonai egységekhez hasonlatos szakszerűséggel felperzselő, megrendelésre szállított nemzeti pátosz iránt, akkor szelekcióra kényszerül. Az imigyen homloktérbe kerülő, őszintébb, radikálisabb, formabontóbb alkotások közé sorolható Elem Klimov Jöjj és lásd! című opusa. Az 1985-ös keltű moziban fennkölt, heroizáló manírból darabra annyi van, mint taposóaknán a lábnyom, a rendező ellenben a néző ápolt, sebtelen ábrázatát brutálisan bátorkodik az abszurd, az iszonyatos, a… – vagy további, hatásvadász jelzők helyett egyszerűen nevezzük nevén a bestiát: – a háború kellemetlenül valóságos miliőjébe tunkolni. Bele. Jól.

Hitte és (interjúban) vallotta, hogy a Szovjetunióban egy rendezőnek kutya kötelessége háborús filmet dirigálnia. Eme obligát megjelenítési szándék előtt valóságos kincsesbányaként rémlett fel a rapszodikusan változó, sokat látott orosz-német front. Az eredetileg repülőmérnök végzettségű Klimov (1933-2003) a belorusz tóhátságok és mocsárvidékek közé helyezi történetét, oda, ahol a gyermeki odaadás a németek lelkes népirtó munkássága (628 fehérorosz falu lett a germán tüzek martaléka, templomostul, istállóstul, csontostul, bőröstül) és a honvédő partizán ténykedés láttán se perc alatt törik meg, és amortizálódik zsibbadt, traumatikus döbbenetté.

Floria (későbbi, homoerotikus félreértések elébe menvén: ő fiú) mostanában léphetett az első ikszbe, és nem akarja tovább koptatni a kemény, otthoni ülőgarnitúrákat. A partizánhadtestek regionális toborzásakor önfeledten, rajongva hagyja maga mögött a szülői házat, az őt zokogva marasztaló anyját, valamint testvéreit, és a hazáját védeni igyekvő, méltóságteljes köztudat indikátoraként kapja vállára militáns ösztöneit. Csak nem egy demagóg, monumentalista, nagyeposzi mű főhősének diadalútja veszi kezdetét?

Mondhatni: nem igazán. A frissen besorozott Floria naiv, idióta vigyorában az őszinte öröm, a büszkeség, a hazafiasság, egyáltalán: az emberség tökutoljára tapasztalt érzése artikulálódik. (Az események lélekerodáló természete a forgatásra is rányomta bélyegét. A Floriát testesítő, fiatal Aleksei Kravchenko pszichés épségének megőrzése érdekében Klimov a horrorisztikusabb jeleneteket megelőzően a gyermek hipnózisával próbálkozott… sikertelenül.)

Ambíciói beteljesületlenül felejtődnek el egy fagyos-mocskos taktikai megbeszélésen: kénytelen az erdei táborban maradni, a férfias csatározásoktól kedvtelenítő távolságban. Megismerkedik a helyi, nála érettebbnek tetsző Glasha-val (ő lány), akivel groteszk idillben kovácsolódik össze (Klimov finom arányérzékkel adagolt szürrealizmusának köszönhetően a zivatarban hancúrozó páros pajkos, önfeledt percei is keserédes, poszt-apokaliptikus hangulatba fulladnak), majd menekül tova. Deszantos náci egységek elől, a lakosság lápban rejtező-éhező hírmondóihoz.

A deheroizáló cselekmény önmagában még nem zárja ki annak a lehetőségét,  hogy egy propagandisztikus celluloid transzparenssel van dolgunk. A szabatos erkölcsi pozicionálás (hősiesen honvédő, partizán fehéroroszok, illetve fajelméleti meggyőződésből és élvezetből tömegmészárló németek) és a több értelemben is retrospektív, Hitler emblematikus megnyilvánulásaiból szemezgető, archív felvételek igénybevétele is ilyesféle alkotói szándékot sejtet. (A játék- és dokumentumfilm közötti átjárhatóság Klimov korábbi munkáiban, a Sport, sport, sport!-ban, valamint a Raszputyin életét megörökítő Agóniában is formanyelvi kísérlet tárgya.) Mi több, az autonóm szerzőiségbe vetett hit akkor is könnyedén meginoghat, amikor Floria – az eredetileg Kill Hitler!-re (…) keresztelt filmben – a Führer megbarnult fotójára didaktikusnak tetsző tébolyodottsággal szegezi puskáját.

Az explicit borzalmakban bővelkedő Jöjj és lásd! azonban a trendi oktatófilmeken túlmutató, időtlen remek.

Nemcsak a nyers, költőietlen hazafiasságnak, az ártatlanság elvesztésének, az intézményesített terrornak, az őrület túlharsoghatatlanságának a filmje – noha e létélmények embertelenül expresszív, vérpatakos képében is sokáig sajgó emlékként nehezedik nézőjére. Egyben az értelmét, viszonyítási fogódzóit vesztett ítélkezés megkerülhetetlenségének mozgóképi kiáltványa is. Nincs rossz – mert jó sincs. Vesztes, az van, de hogy győztes is volna? A bűnösség mértéke alapján történő kategorizálás felesleges. A Gonosz kifürkészhetetlen.

A filmet továbbá annak könyörtelen érzékletessége óvja meg az elhamarkodott verdikttől. Klimov kínosan közvetlenre, emberközpontúra plánozta a Jöjj és lásd! személytelen, totális háborúját. Testvérfilmjéhez, a Tarkovszkij rendezte Iván gyermekkorához hasonlatosan (ahol szintúgy egy vékonyka kiskorú perspektívájából tolmácsoltatik, mit is jelentett a 40-es évek első felének irtózata), nála is nagyközelik és közelik dominálnak, ám ő a kamerába nézés valami olyan szuggesztív módszerét alkalmazza, ami a biztonságos rokonszenvezésnél sokkal intenzívebb befogadói attitűdre kötelez. A hangsávra egy bomba utóhatásaként fellopakodó, monoton zúgással, a fájdalmasan precíz maszkmesteri teljesítménnyel és a lefegyverző alakításokkal felvértezve a szimmetrikus portrék, a tajtékos monológok egyfajta, szalonszagú teatralitáson messze-túli, bizarr, mégis rabul ejtően realisztikus esztétikai minőséget hívnak életre. Ami a cím – elsőre PR(opaganda)-szerűnek tűnő – instruktív jellegét teszi kényszerítő erejűvé.

Itt és most csak a szavakon, ráción túli háború van, és az annak intim ölelésében koravénné aszalódó, kamerába meredő, katatón tekintet. Ez a tekintet már nem vádol, nem von kérdőre, még csak nem is sajnálkozik – ezek megfogyatkozott erején, értelmi és érzelmi repertoárján felüli gesztusok.

Csak egyvalamit tud: invitálni.

Emberközelből nézve, egészséges humanista gondolkodásmóddal nincsen őrültebb és értelmetlenebb dolog a háborúnál. Ötven év távlatából, egy történelemkönyvben piros és kék nyilakat szemlélve persze sokkal tisztábbnak, átláthatóbbnak és (ne adj' isten) indokoltabbnak tűnhet egy-egy hadművelet, mint akkor és ott, a sárban vagy homokban taposva és az egészből semmit sem értve. Nem csoda, hogy a történelmi filmekben is inkább a közkatonák szemszögből szokták ábrázolni az eseményeket, amibe a néző könnyebben beleélheti magát, mint a vasalt egyenruhában feszítő komoly, idős tábornokok szerepébe, akik egy nagy asztal körül állnak és színes zászlócskákat tologatnak.

A Kelly hősei, minden idők legviccesebb és legnépszerűbb háborús kalandfilmje cinikus mosollyal ki is hajította az ablakon a „miért?” kérdés mögött gyakran megbúvó – egyes művek esetében gyakran egyenesen propagandaízű – morális indíttatást. Itt nincs szó a harc jogosságát igazoló nemes, hazafias érzelmekről: a szereplőket (akiket félig ironikusan már a film címe is hősként emleget) egyszerű üzleti szemléletmód vezeti, mikor egy profitorientált magánakciót szerveznek, hogy az amerikai kincstári hadsereg passzív és akaratlan közreműködésével némi vagyont gyűjtsenek maguknak.
 
A filmet a két évvel korábbi Kémek a Sasfészekbent is jegyző Brian Hutton rendezte, és olyan neveket szerződtetett le a filmhez, mint Clint Eastwood, Telly Savalas és Donald Sutherland. 1970-et írunk, azaz van még jónéhány év a vietnámi „konfliktus” (ahogy a korabeli sajtó emlegette) végéig. Nixon és Kissinger a győztes befejezés érdekében egyre több haderőt vetnek be, még mélyebbre nyomva Amerikát minden idők legértelmetlenebb és legnagyobb veszteségekkel járó katonai vállalásának dögbűzös mocsarába, miközben otthon a népet propagandával és tökös nyilatkozatokkal hülyítik. Zajlanak persze a békepárti tüntetések is a Fehér Ház előtt, ’68-ban színpadra kerül a Hair a Broadway-en (John Wayne eközben buzgón irtja a vietkongokat az erősen propagandaízű A zöldsapkásokban), ’69–ben a legendás woodstocki fesztivállal a hippikorszak eléri csúcspontját (Country Joe pedig elénekli fent idézett számát), ’70-ben pedig kijön a Kelly hősei (és ugyanezen évben Robert Altman elkészíti a M*A*S*H-t is).
 
Ekkoriban tehát a háborút kritizálók hallathatták bár hangjukat, a vásznon azonban még nem volt megszokott az ironikus él. Nem véletlen, hogy a fenti, nyilvánvalóan Vietnám felé kacsintgató, a politikával és a hadsereggel szemben gúnyos hangvételű filmek máshová helyezik cselekményüket (előbbi a második világháborús Franciaországba, utóbbi Dél-Koreába). Óvatos e két alkotás a tekintetben is, hogy gegjeiknek és iróniájuknak nem a harctéri események vagy az ott szenvedők szolgálnak céltáblául (talán mert az leginkább a túlságosan is kegyetlen fekete humornak volna alkalmas táptalaj): a M*A*S*H nagyrészt helyzet- és jellemkomikumokkal operál, a tábori élet elé állítva görbe tükröt, a Kelly hősei pedig az oddball comedy műfaját eleveníti fel, megannyi különc szereplőt felvonultatva, kiken mintegy állandó jelzőként fityegnek furcsa szokásaik, szófordulataik és vicceik,például Csodabogár fáradt, beszívott hangon előadott "ne gyere nekem a negatív hullámaiddal!" szövegei. Velük szemben elnéző a film humora, a katonai vezetők azonban alaposan ki vannak gúnyolva, mint ahogy a hadviselés közelről (és különösen hippiszemmel) nézve egyértelmű értelmetlensége is.

A szüzsé nem is annyira háborús opus-t, mint inkább kalandregényt idéz, melyben hőseink az ellenség vonalai mögött kommandózva, többé-kevésbé magukra utalva hajtják végre veszélyes küldetésüket (azért egy híd mindig van kéznél…). Az akció célja jelen esetben persze nem heroikus küzdelem néhány foglyul ejtett honfitársukért, hiszen a film többek között az ehhez hasonló, általában a háború jogosságát igazolni próbáló kibúvókat is megtorpedózza, csakúgy, mint a korai amerikai háborús művekre is vastagon jellemző faji előítéletekre való építkezést: az egy ecsetvonással felfestett német tucatkatonák után az első közelről megmutatott, legalább minimális jellemrajzzal rendelkező szőke tankosról hamar kiderül, hogy nemhogy nem egy elvakult, hithű náci, hanem egyenesen hőseinknek a „másik oldalon” megtalálható tükörképe, a besorozott, de a harcot a háta közepére kívánó egyén, akit szintén lenyűgöz a pénz lenyúlásának gondolata.

Ily módon válnak hát a papíron ellenséges katonák az amerikai, mohó magánakcióba kezdő csodabogarakkal együtt a film igazi protagonistáivá, az egészséges, pacifista, hétköznapian logikus civil szemléletmód megtestesítőivé, kikkel szemben elsősorban a háború hajtóerejét jelképező feletteseik állnak.

A Kelly hősei érdekes ambivalenciája két fontos dolognak is köszönhető. Az első a film fent említett morális pozicionálásából adódik: a néző, ha megpróbálja komolyan venni, amit lát, és nem csak a vicceket élvezni, hamar zavarba jön. Az alagutas jelenetben vagy a tankokban felrobbantott németek csak annyiban különböznek a szőke fickótól, hogy a cselekmény során nem kerültünk közel hozzájuk, egyébként valószínűleg semennyire nem érdemelték meg jobban a halált, mint például a – tény, sokkal viccesebb és jóképűbb – főszereplők. Komikuma nem abból a műfajból származik, ahonnan története, azaz ellentmondásba kerül. Az, hogy mennyire felróható ez a filmnek, vitatható, hiszen talán pontosan ezt az üzenetet is át akarta adni – azt, hogy mennyire könnyen befolyásolható a nézői ítéletalkotás –, de azért a főszereplők mégis egyértelműen pozitív színben vannak feltüntetve, amit a hippi-szósszal való nyakonöntés is növel.

A film szövetében rejlő másik feszültségforrás a stiláris és műfaji keveredésnek köszönhető: a környezet háborús, a történet egy kalandfilmé (eddig még működik is), a humor viszont leginkább egy könnyed komédiára emlékeztet, mely óvatosan kezeli a történelmi kérdéseket, messziről kerüli a kényes témákat (lásd a cselekmény során elhullott németek sematikus ábrázolása, vagy a náci rezsim szörnyűségeire való utalások teljes hiánya), valamint a kalandfilmek problémáit sem veszi túl komolyan (nincs híd, van híd – a viccet értjük, de a feszültség is eltűnt, amit az érdekes probléma vetett fel). Ily módon válik a film humoros és szórakoztató, a ’70-es évekre nagyon is jellemző tablóvá klasszikus karakterekkel és emlékezetes jelenetekkel, mely azonban sajnos nem rendelkezik a remekművekre jellemző erős, tudatos koherenciával.

Ha pedig kedvet kaptatok hozzá, hallgassátok meg a film során többször is felcsendülő remek hippiszámot, a Burning Bridgest!

Magyar bemutató: 2008 02. 14.

Trailernek hinni körülbelül akkora botorság, mint kuplerájba járni dolgozni, majd panaszkodni, hogy valaki orvul, előre megfontolt szándékból, hátulról. A vírusmarketinggel ugyanez a helyzet. Újdonságot fogok mondani: ezek nem azért készülnek, hogy képet kapj belőlük a filmről, hanem, hogy beszélj róla, foglalkozz vele és megvedd a jegyet. Ha mindössze két perc izgalmas anyag van a filmben, az benne lesz a trailerben, te meg anyázol a moziban. De pofára eshet a forgalmazó / gyártó is, mert az abszurd méretekig felpumpált várakozásokat esélye sincs kielégítenie. A Cloverfield mögött álló kreatívok ráadásul csak magukat hibáztathatják, ha – mint most, ebben a bekezdésben is – a film háttérbe szorul a virtuóz marketinghúzások mögött.

A helyzet röviden a következő: aki monstre monszter-filmet, Lovecraft-féle kreatúrát, Godzilla-kaliberű, új amerikai háziszörnyet és grandiózus sztorit várt, az pofára esett. Ha viszont félretesszük az egész mesterségesen generált hype-ot, láthatjuk miről is szól valójában a történet. A szörny itt csak statiszta, a Cloverfield leges-legelsősorban 9/11-es trauma-film.

(Spoiler-free elmélkedés következik.)

Egy buliban vagy, amit történetesen a tiszteletedre rendeztek, afféle búcsúparty mielőtt Japánba költöznél. Nem történik semmi szokatlan, a haverok kezdik hülyére inni magukat, a barátnőddel meg összeveszel. Aztán: tompa dörej. Földrengésszerű rázkódás. Kirohantok az utcára. New York lángokban. Robbanás. Egy felhőkarcoló maga alá omlik, titeket pedig beborít a füst és a por. Nem tudjátok, hogy mi történt, terrorakció vagy baleset, hogy a város pusztul csak el, vagy az egész világ. De a miértekre nincs is idő, bekapcsolnak az ősi ösztönök, a pillanatnyi életcél a menekülésre és túlélésre szűkül le.

Így kezdődik a film, és így kezdődött 2001 szeptember 11.-e is, legalábbis a New York-i polgárok számára. A Cloverfield az információhiányból fakadó káoszt próbálja visszaadni, és sikerül is neki. Persze, a Pokoli torony-féle katasztrófafilmeknek is pont ez a céljuk, de itt a kézikamera, mint egyetlen eszköz, és a magyarázatok hiánya még átélhetőbbé teszi az emberi kétségbeesést. A szereplők ide-oda futkosnak, sodortatják magukat a tömeggel és igyekeznek nem meghalni.

Látjuk a szörnyet is (rusnya egy dög, az biztos), de nem ő a fontos. King Kongnak, Godzillának van személyisége, neki nincs, ahogy története, eredete és drámája sem. A hatás a lényeg, amit a szereplőkből kivált, a funkciója csak annyi, hogy megtestesítse a fenyegetettséget. Adott egy sötét, ismeretlen erő, amely nekifutásból rúgja le a Szabadság-szobor fejét, és nem tudni róla, hogy mi a célja a pusztításon kívül: ha ez nem a 9/11 trauma és az amerikai ellenségkép szimbóluma, akkor nem tudom mi az. (Ráadásképpen, igaz, csak poénnak szánva, az egyik szereplő felveti, hogy talán az amerikai kormány szponzorálja a szörnyet.)

A Cloverfielddel tehát JJ. Abrams producer és csapata nagyon beletalált a kollektív amerikai tudat közepébe, és 9/11 belénk ivódott képi lenyomatára is ügyesen rájátsszanak, ami persze még nem teszi naggyá a filmet. Ahhoz kéne talán az elsőség érdeme is, de Spielberg már korábban megpendített hasonló hangulatokat (Világok háborúja), és a kézikamerás megoldás sem új. Igaz, kuriózumnak az is megteszi, hogy a Cloverfield az első olyan fősodorbéli, hollywoodi film, amely elejétől a végéig a Blair Witch-stílt használja. (Azóta persze van egy spanyol [Rec]-ünk, lesz annak egy amerikai feldolgozása, na meg a Romero féle Diary of the Dead is érkezőben.)

A POV (point of view) módszer előnye – a konzervatívabb (filmes) ízlésűek szerint pedig hátránya –, hogy  könnyen el lehet vele térni a hagyományos dramaturgiától, hiszen nem látjuk át a teljes történetet, csak épp annyit érzékelünk, amennyit a szereplők is. A Cloverfield ezt teljesíti is, de nem elég radikális, nem mer teljesen elszakadni a hagyományos katasztrófafilm-sablontól, és egy hősies mentőakció köré szervezi a sztorit. Ugyanígy a realizmus koncepcióját sem tudja végigvinni, nem csak a soha-le-nem-merülő kézikamerába lehet belekötni, de a színészek játékába is. Az amatőr képek indokoltak, de az amatőr játék aligha, sőt: éppen hogy hitelesebb alakításokra lett volna szükség, mint mondjuk egy „hagyományos”, színészekre építő drámában. A karakterek ellenszenvessé tétele talán tudatos, talán nem, de hogy semmiben nem különböznek az átlag tinivígjátékok figuráitól, és hogy idegesítő az egydimenziósságuk, az biztos.

A szörny, mint mondottam, statiszta, ahhoz képest pedig kellemesen bizarr, ránézésre nem sok rokona lehet az állatvilágban, bár az expertek majd nyilván szétanalizálják, és megmondják jól, hogy mikből lett összemixelve. (Nálam egy kategóriát képez a dél-koreai Gazdatest főmonszterével, utóbbi pusztítása ráadásul sokkal érzékletesebben van bemutatva.) Vannak apró, kábé kutyaméretű strómanjai is, aki a földön harapdálják és fertőzik az embereket. Rájuk nyilván dramaturgiai okokból volt szükség, hogy a szereplők sehol ne érezhessék magukat biztonságban, csak épp mivel mérföldekről látszik, hogy mi a funkciójuk, erőltetettnek hat a jelenlétük.

Nehéz sommás ítéletet hirdetni a Cloverfield fölött. Szabályos szörny- vagy katasztrófafilmként ugyebár nem működik (nem is akar talán), mint kísérletezés újfajta dramaturgiai és képi eszközökkel nem elég bátor (és különben is: ki hiszi el, hogy egy hollywoodi filmnek ez a célja?), a 9/11 metaforának pedig a hatáskeltésen túl nem sok funkciója van. A szórakoztató értéket ennek ellenére sem lehet elvitatni, ráadásul a 73 perces tiszta játékidő alatt kifulladni sincs ideje a filmnek. Épp a hibrid volta miatt ajánlható tehát mindenkinek, hiszen, igaz, még csak az év elején járunk, de ilyen szokatlan fősodorbéli mozit keveset fogunk látni idén. Mellesleg, ha a filmes kurzusokon nem is, a marketing szakokon tananyag lesz a projektből.

 

The Flags of Our Fathers + Letters from Iwo Djima

„Itt nyugszik nemzetünk lelke – a lelkiismeretének is itt kellene lennie.”
Caspar Weinberger, az Egyesült Államok hadügyminisztere (1981-1987)

Három katona egy homokkal fedett dombot igyekszik bevenni, akár életük árán is, bombák szertefröccsenő repeszeinek zivatarában. A csúcsra érve hatalmas amerikai zászlót állítanak a földbe - a kamera pedig nyitni kezd, és lelepleződik az illúzió: a bombák valójában tűzijáték csillámai, a domb díszlet csupán, a harcosokat pedig ezrek ünneplik.

A háború „event”-ként való kommercializálása a modern kor és ember egyetlen módszere a barbarizmust látszólag megtagadó időkben a vérontást legitimizálni. Hogy Amerika ebben élen jár, azt még csak bizonygatnom sem kell, csakhogy Eastwood öregebb és bölcsebb nálam, látja az érme mindkét oldalát: rámutat ennek a kalmárságnak a szükséges voltára (is): megérteti, hogy bizonyos helyzetekben és időkben szükség van rá. Az Ivo Dzsimán készült legendás fotóval újra beizzított II. Világháborús PR-gépezet azzal, hogy adakozásra kérte az otthon maradottakat, valóban életmentő szolgálatot tett az óceán túlfelén harcban életüket kockáztató katonáknak.

Az ivo dzsimai ütközet volt az első, Amerika által japán területen megharcolt csata, és a legmagasabb pontján amerikai lobogót felállító osztag fényképe a fotográfia történetének egyik klasszikusa. Arcuk láthatatlan; aki lelki közösségre vállalkozik velük, magát a képbe belehelyettesítheti. A film alapanyagául szolgáló könyv ennek a fotónak a mítoszát dekonstruálja, megidézve a fénykép és a rajta látható személyek valódi történetét, és egyértelmű, hogy a karrierje kései szakaszában a hősmítoszt cincáló (de nem leromboló, az egészen más!) Eastwood miért választotta adaptálásra.

Eastwood, Paul Haggis és William Broyles, Jr. forgatókönyve az 1945 február 19-én a Szuribacsi-hegyet elfoglaló Ötödik Tengerészgyalogos század tagjainak éppen hogy csak vázlatát nyújtja, ám okosan, nagy körültekintéssel fókuszál rá arra a három katonára, akiket a piárosok idő előtt hazadeportálnak, némi fotózkodás, smúzolás, tehát a Hetedik Hadikölcsön-kampány reklámgépezetének „olajozása” céljából.

Az egyén itt elvész: Ira Hayes (Beach) és John Bradley (Phillippe) lelkileg nehezen dolgozza fel, hogy bajtársaikat efféle hamis felhajtás miatt kell magukra hagyniuk. Rene Gagnon (Bredford) viszont örül, hogy hazakerül, megúszva a háborút. Az általuk megvívott csata, valamint a reklámgépezet általi hőssé csiszolásuk reájuk mért mentális hatásának eredményei fokozatosan válnak nyilvánvalóvá.

A csatajeleneteknél Eastwood nem riad vissza a realizmustól, nem nézi hülyegyereknek a nézőt. Ezzel sajnos együtt jár, hogy mikor az Egyesült Államokbeli PR-machinációk kerülnek a történet középpontjába, a film veszít lendületéből. Szerencsére a rendező örök cinizmusa enyhít a problémán, és a kommerszhez való akkori hozzáállást állítja kontrasztba a maival, egyes értékek valódiságának mérlegelésére kényszerítve a nézőt.

--------------------------

Életben maradtak, ez a főbenjáró bűnük, Kuribajasi tábornok, a szigetet védelmező japán csapatok főparancsnoka mégis leállítja a két katona kivégzését. A hóhér (közvetlen felettesük) kezében megáll a kard – ez Clint Eastwood filmjének kulcsjelenete.

Kuribajasi (a fantasztikus tehetségű Ken Watanabe játssza) közli alárendeltjével, hogy nem látja értelmét további életek elpazarlásának, főleg mivel véderőiket az amerikaiak amúgy is végzetesen megritkították. Furcsa módon azzal, hogy stratégiai vonalon továbbra is engedelmeskedik Tokiónak, és nem adja fel a szigetet, ő maga járul hozzá leginkább emberei halálba küldéséhez. Az általános kognitív disszonancia olyan mértékű, hogy sem ő, sem katonái nem látják meg a helyzet iróniáját; becsület és hazafiság számukra megkérdőjelezhetetlen, csorbíthatatlan fogalmak/értékek. Mégsem ő a film főgonosza, hanem távolból irányító felettesei: a sorban pusztuló, engedelmes katonák csak áldozatok.

Annak ellenére (vagy éppen ezért, tudja a fene), hogy jelen filmben több a fikciós elem, mint komplementer-darabjában, a The Flags of Our Fathers-ben, a Levelek Ivo Dzsimáról jobban sikerült. A film középpontjában Kuribajasi és Szaigó közlegény állnak – utóbbi civilben pékként kereste a kenyerét (no pun intended), és el lehet képzelni, a harcban mennyire van otthon. Társaiktól intellektuálisan mindketten eltávolodnak, átlátnak a hadsereg által reájuk zúdított propagandán, ám neveltetésük, kulturális hátterük visszafogja őket abban, hogy tegyenek is ellene, urambocsá ellenszegüljenek neki. Tudják, hogy a tokiói hadvezérek parancsai a halálba masíroztatják őket – ám Japánért készek az életüket adni.

A narratív keret egy 2005-ös expedíció története, amely kutatásai során japán katonák a II. Világháborúban írt leveleire talál rá. Az effajta keretekhez hasonlóan csikorog-nyikorog, és szerencsére nemsokára ki is tépi helyéből az a flashback, amely Kuribajasi Ivo Dzsimára való megérkezésével nyit. Tisztjei nem rejtik véka alá, mennyire elégedetlenek a sziget megvédésére előhozott stratégiájával: az amerikaiak által addig tapasztalt harcászati fogások ellenlépéseként a tábornok elgondolásait hatástalannak tartják. Csakhogy Kuribajasi élt korábban az Egyesült Államokban, és barátai közt voltak amerikai tisztek is. Érti az amerikai lelket, bár ettől még lehetőségei szánalmasak és lépten nyomon hadászati problémákba ütközik. A Szövetségesek túlerejének előrenyomulása a japán erőket egyre kétségbeesett taktika használatára kényszeríti… A megadás azonban teljesen elképzelhetetlen.

Az operatőr által alkalmazott szűrőknek köszönhetően a színek elillannak a filmből, a figurák csak a múlt és a történelem kísérteteiként vannak jelen – ám ez a szaturáció mintha csak felerősítené a pszichológiai borzalmak erejét. Hiába a harc által szétvetett testek látványa, az igazi megpróbáltatást olyan pillanatok jelentik, mint mikor a japán osztagparancsnok elrendeli embereinek az öngyilkosságot, ők pedig egymás után hajtják azt végre, kézigránáttal. Eastwood olyan kulturális konvencióknak ered itt a nyomába, amelyeket nyugati filmekben nem nagyon szoktak kitárgyalni, főleg mivel nem értik őket. Maguk a figurák viszont nem maradnak idegenek a számunkra: Paul Haggis és Iris Yamashita forgatókönyve tiszteletet harcol ki nekik.

Watanabe és Nanomiya a film szíve-lelke, az irántuk érzett empátia még keményebbé teszi a néző számára a lelki megpróbáltatást, amibe Eastwood vonszol bele minket. Watanabe figurája maga a megtestesült, mára kiveszett japán nemesség, és nem csak a hierarchális értelemben, míg Nanomiya a föld sója, alakítása néha még Watanabéjét is felülmúlja.

Eastwoodnak sikerült iróniával és pátosszal teli filmet készítenie, tele az ember őrülete felett érzett realista melankóliával: remek kritikája a vak lojalitásnak.

 

 

80s KLASSIX-sorozat, 5.
A Miscatonic orvosi egyetem legújabb medikusa, Dr. Herbert West rossz hírnévnek örvend. Az Európából érkező tudósról az a hír járja, ő okozta egykori tanára, Gruber professzor halálát. Azt azonban csak kevesen sejtik, hogy West egy forradalmi, a hullákat újraélesztő szérumon dolgozik, amelynek sajnálatos módon van egy apró mellékhatása: a halálon túlról visszatérőkből dühöngő őrülteket csinál.

West, miután könnyedén irányítható bűntársra lel a naív Dr. Cain személyében, az egyetem hullaházának friss halottain kezd kísérletezni, valamint azon kíváncsiakon, akiket már ők ketten tettek el láb alól: a dékánon, West riválisan, és így tovább. Az áldozatok száma szinte exponenciálisan növekszik, kicsi lesz számukra az a hullaház!

Az amerikai horrornak nyerő éve volt 1985: Wes Craven A Nightmare On Elm Street–je kisebb műfaji reneszánszot indított el. Ekkor lépett a vértől mocskos színre Stuart Gordon, akit a horror legnagyobb reménységeként aposztrofáltak. Mint a legtöbb prófécia, ez is kipukkadt, ám ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy Gordon két legjobb filmje, a Re-Animator és a From Beyond (1986) friss szelet hozott az akkoriban (is) új ötletekre áhítozó műfajba.

A film azzal kérkedik, hogy Lovecraft Herbert West, Re-Animator című írása adta az irodalmi kiindulópontját. Ám ennél többet semmiképp: bár az alapötlet ugyanaz, a Lovecraft-rajongók általában mély megvetéssel kezelik a filmet. „Szinte az egészet megváltoztatta, modernizálta!”- mondják. Hál’ istennek – mondom én. Lovecraftnek sosem volt humora. Galaktikus szörnyvíziói szurok-komorak, arról már nem is beszélve, hogy mire testet öltenek, az embernek több tucatnyi oldal unalmon kell átrágnia magát. Gordon az Újraélesztő történetéből kivágta a mócsingot, leszűrte a zsírt: csak a hús maradt, gyönyörű vörösen. (Minden tiszteletem az – egyébként veszettül antiszemita – klasszikusé, de még Poe is gördülékenyebben írt nála.)

Gordon filmje káprázatosan vicces, ám szerencsére csak ott és akkor, ahol és amikor a vásznon tapasztalható szörnyűségek élét tompítani kell. Korábban filmbe ennél ügyesebben sosem építették még be a véres-béles fekete humort. Mert tompítani aztán van mit, hajjaj! A Re-Animator új értelmet ad a filmes groteszk fogalmának, a kései Hammer produkciók un. body-in-pieces fantazmagóriái lagymatag esti mesék Dr. West ügyködéséhez képest. Emitt elektromos csontfűrésszel lékelnek meg valakit, ott egy teljes vastagbél eszmél öntudatra és indul fojtogató útjára, sőt, egy levágott emberi fej orálisan szeretné kielégíteni a kikötözött medikát. Gordon, aki korábban a chicagói Organic Theater Company-t vezette (onnan indult többek között David Mamet és Joe Mantegna karrierje), mestere a fröcsögős grand guignolnak, melyet színházi karrierje során volt alkalma a tökéletességig fejleszteni. A film szó szerint úszik a vérben és tobzódik a káprázatosan beteg ötletekben: Everett Burrell, a film maszkmestere korábban a Day of the Dead forgatásán asszisztenskedett Tom Savini mellett – soha rosszabb tanárt! Persze nem lehet minden tökéletes: a Re-Animator főcímzenéje sokaknak – millióknak – csenghet ismerősen: Richard Band, Charles Band producer fia olyan gyönyörűen lenyúlta Hitchcock Psycho-jának főtémáját, hogy öröm – vagy éppen bosszúság, ki hogy áll hozzá – hallgatni, ettől függetlenül illik a filmhez.

Egyébként az ember nem hinné Gordonról, hogy ez az első filmje, mégis: ami a felsorolt érveken kívül műfaji mesterművé avatja a Re-Animator-t, az a fantasztikus fluiditása, lendülete. Egyetlen másodpercre sem unalmas, rendkívüli mesélőerő hajtja a sztorit, megvan benne a főleg a hetvenes évek exploitation filmjeire jellemző un. urgency, az a kényszer, hogy nem állhat meg, nem lassulhat le, mert akkor felfordul, mint egy celluloid fehér cápa.

A szereposztás tökéletes. Jeffrey Combs Herbert West szerepének köszönheti a kvázi-sztárságát, teljesen megérdemelten, mert amit itt összealakít, az felér egy Vincent Price vagy egy Lugosi legjobb pillanataival. Barbara Crompton az egyik legszexisebb nő, akit valaha horrorfilmben ki akartak nyalni – bár hozzáteszem, nem sok ilyen akad -, a már sajnos elhunyt David Gale pedig egyenesen szenzációs a főgonosz, Dr. Hill szerepében – főleg azután, hogy West egy ásóval lefejezi, és külön éleszti újra a testét és a búráját!

A Re-Animator, még most, elkészülte után több mint húsz évvel is csodálatos szórakozás – bár aki a horrorral hadilábon áll, papírzacskóval a kezében nézze, hogy legyen mibe belehánynia -, és bizonyos fokig még mindig újszerűnek hat, annak ellenére, hogy klasszikus alapokon nyugszik: a már említett lovecrafti kapcsolat mellett a film második felének szerkezete a hagyományos (bizonyára a Gordon által a grand guignolból magával hozott) „hős kimenti a szépséget a szörny karmai közül” dramaturgiai variánsra alapul. Hogy ennek ellenére (vagy inkább ezzel együtt) a nyolcvanas évek legjobb amerikai horrorfilmje, a fentebb elsorolt erényeinek köszönheti.

Rendezte: Stuart Gordon. Producer: Brian Yuzna. H. P. Lovecraft írásai alapján a forgatókönyvet Stuart Gordon, Dennis Paoli és William Norris írta. Zene: Richard Band. Fényképezte: Mac Ahlberg. Vágó: Lee Percy. Szereplők: Jeffrey Combs, Bruce Abbott, Barbara Crompton, David Gale, Robert Sampson és mások.

Stallone nemcsak vérmocskos ércszobrot emelt a '80-as évek akciómozijainak, de olyan agyvelőfröccsentő képsorokkal pakolta tele új filmjét, amik mellett a Ryan közlegény partraszállós jelenete agyonnyugtatózott Zen-Buddhisták körmenetének tűnik utólag.

Húsz évvel az afganisztáni kalandja után a pocakot eresztett Rambo Thaiföld kanyargó dzsungelfolyamain csónakázik, legendás íját pedig épületbontás helyett, pecázásra használja. De nem sokáig élvezheti a nyugdíjas éveket, mert ismét meg kell kötnie a fejkendőt, hogy egy tegeznyi nyíllal és egy rohamkéssel ledarálja valamelyik random ázsiai ország (ezúttal Burma) hadseregét. A rajongó pedig a moziból hazaérve már keresi is a helyet a dvd-polcon a Rambo IV duplalemezes kiadásának!

A film elején egy csapatnyi látványosan pacifista misszionárius azt hiszi, néhány elsősegélycsomaggal és egy hátizsáknyi Bibliával véget lehet vetni a Burmában 60 éve dúló genocídiumnak - de legalábbis vissza lehet terelni egy aprócska kareni falu életét a rendes kerékvágásba. Térképük nincs, csak határtalan optimizmusuk. Ami még akkor is kitart, mikor a dzsungeltúrához idegenvezetőnek felfogadott Rambo a szemük előtt lövi fejbe a szeretetszolgálat hölgytagjára (Julie Benz) pályázó folyami kalózokat. A nyúlszájú izomhegy nem igazán érti, miért kell egy dögös szőkének olyan vidékre utaznia, ahol az utolsó orvhalász is úgy néz ki, mint egy szexfüggő ősember és egy új-guineai kannibál szerelemgyereke. Azt pedig végképp nem, hogy a misszionáriusok miért nem visznek magukkal fegyvereket, mikor arrafelé az puskaropogás az egyetlen nyelv, amit mindenki ért.

Aztán persze megtörténik a baj: a burmai katonai kormány egyik zsebdiktátora lemészárolja az embereivel az egész falut, a misszionáriusokat meg behajítja egy ketrecbe, disznóeledelnek. Mikor Rambo hetekkel később egy paptól megtudja, hogy a korábbi utasai nem tértek vissza a faluból, végigcsinálja ugyanazt, amit az előző három részben. Torkon döf vagy cafatokra lő mindenkit, és közben olyan instant bölcsességeket dünnyög, mint a trailer óta klasszikussá nemesedett "Élj a semmiért, vagy halj meg valamiért!"

Mikor először olvastam arról, hogy új Rambo-film készül, nem tartottam jó ötletnek. Aztán láttam, hogyan támasztja fel, és lövi azonnal térden a Die Hard-jogok tulajdonosa a láncdohányos McClanet, ifjúkorom kedvenc világmegmentőjét. És onnantól már rendre egy nagypapakorú Rambó bukkant fel rémálmaimban, aki Bud Spencer-mozdulatokkal csapja halántékon a rá rohamozó statisztakatonákat, vigyorogva hívja fel az egészséges táplálkozásra a figyelmet egy doboz gabonapehellyel a kezében, és a piros fejkendős kisfiának magyarázza el, mit kell tenni, ha megmarja egy mérges kígyó a dzsungelben.

Szerencsére Sly nem az a felpumpált bicepszű, buta fickó, mint aminek évtizedek ezelőtt bebetonozta magát a köztudatban. Íróként és rendezőként sem gyalázta meg a Rambo-szériát egy rosszul összefércelt negyedik résszel. Pedig az Afganisztános 3. rész után simán jöhetett volna egy újabb, ami széttárt lábbal vágja magát hanyatt az aktuális amerikai külpolitika-doktrína előtt: például ha az állig felfegyverzett izomhegy kifüstöli Oszamát a pakisztáni barlangrendszerekből. Stallone maga nézett utána, hol tiporják sárba szöges bakanccsal az alapvető emberi jogokat, így esett a választása Burmára, ahol már 60 éve módszeresen gyilkolják a karen kisebbséget. Igaz, ebből az évtizedes konfliktusból a néző sajnos csak a főcím előtti híradórészletekből értesül, már ha egyáltalán látja, és nem a büfénél áll sorba popcornért.

Mert Burma igazából csak ürügy, hogy Rambo ismét a dzsungelben harcolhasson. A világban bőven akadna más hely is, ahol egy eszement fegyverbuzi az úr. Az a fajta, aki szerint a segélyszállítmányok őt, meg a piálós-kurvázós zsoldosait illetik meg - és nem a kölyköket, akikből pont azok a taposóaknák csináltak féllábú nyomorékot, amiket ők ástak el az előző héten, szórakozásképp. Rambo simán géppuskázhatna Szudánban, Ruandában vagy Szomáliában, lődözhetne robbanónyilakat Sierra Leonében vagy Libériában. Rambo azonban egy vietnámi veterán a filmes kánonban, és a rajongók is jobban örülnek, hogy ha olyan helyen kezd rendcsinálásba, ahol térdig süpped a nyúlós sárba és megállás nélkül csorog a hátára az esővíz.

Slynak egyfelől tökéletesen sikerült hoznia a régi Rambo-feelinget. Másfelől viszont tobzódik az arcpirítóan hatásvadász jelenetekben, és ez egyáltalán nem tesz jót a filmnek. A gyerekek közvetlen közelről lelövésénél, és a síró anyák legéppuskázásánál már csak az a jelenet borzasztóbb, amikor a hiénaként vihogó őrmester a „Juss át a vízben úszó rizsföldön, amibe taposóaknákat dobáltunk!” című játékkal a falusiakat futásra, a nézőket pedig könnyes orrfújásra kényszeríti. Ezek látán persze hogy felmegy a pumpa az izomagyú háborús veteránban, és a film második felében módszeresen kibelez, felrobbant, és agyonlő mindenkit. Ezekről a képsorokról viszont már nehezen lehetne rosszat mondani.

Szinte másodpercenként repülnek el leszakadt végtagok a levegőben, és annyi vér fröccsen a kamerákra, amihez képest a Ryan közlegény emlékezetes partraszállós jelenete békés esküvői menetnek tűnik. Szerencsére Stallone azzal is tisztában volt, hogy ezt a mészáros munkát csak a ’80-as évek akciófilmjeiben volt divat egyetlen zöld atlétatrikós szuperkatonával elvégeztetni, ezért Rambo most kapott maga mellé egy szakasznyi mocskos szájú zsoldost. Az végeredmény így már nem a Predátor magányos dzsungelharcára hasonlít, hanem a Kannibál Holocaust és az Elitalakulat (jó értelemben vett) keverékére.

A vérfürdőt követő utolsó jelenetsor zseniális. Végre kiderül, hova ment volna Rambo 26 évvel ezelőtt, ha Brian Dennehy, a gecizős kisvárosi sheriff nem hozza elő belőle a tömegmészáros állatot. A Rambo 4 egy többé-kevésbé korrekt befejezése a trilógiának – ha azután nézzük meg, hogy végigpörgettük mindhárom részt. A ’80-as évek hangalámondásos videókazettáin felnőtt énem simán csillagos ötöst adna rá. A bennem bujkáló kordzakós, SZTK-szemüveges bölcsész (akinek a film eleji hajókázás fullasztó légköre sokkal jobban bejött, mint a lövöldözés) viszont csak annyit mondana az újratöltött Rambóra: ez bizony kevés, mint neonáci az MTK B-középben. Szerencsére hamar elhallgattattam.

 

Sonny Chiba munkásságát idehaza sajnos még elég kevesen ismerik, bár azért feltehetőleg él még országunkban néhány hozzám hasonlatos filmgeek, aki otthonában oltárt állított a japán filmipar eme kiválóságának tiszteletére, hogy naponta többször is leborulhasson bálványának nagysága előtt, közben újabb produkciókért, és reménybeli hazai DVD megjelenésekért imádkozva. Pedig Chiba sensei közel 50 éves pályafutása során valószínűleg több kultfilmet tud felmutatni, mint bárki más a filmvilágban, ez persze a közel 150-200 film- és sorozatszerepet tekintve nem is annyira meglepő. Sonny Chiba a harcművészeti filmek legnagyobb élő ikonja, akinek a hetvenes évek óta hatalmas kultusza van Japánon kívül is, míg nálunk az átlagnéző legfeljebb a pár évvel ezelőtt bemutatott Kill Bill-ben találkozhatott csak vele először, nem is sejtve, hogy a Hattori Hanzo-t alakító morcos tekintetű öregúr mögött valójában milyen gazdag életpálya is áll. A legenda a napokban ünnepelte 69. születésnapját, és a Geekz ez alkalomból egy új sorozatot indít, melyben a 6(!) harcművészeti stílusban is mesterfokozattal bíró világsztár legnagyobb kult-klasszikusaiból szemezgetünk. Szóval felejtsétek el Bruce Lee-t, Jackie Chant, Jet Li-t, de még Chuck Norris-t is, mert itt jön ő, a harcos, aki katanájával hadseregeket aprít miszlikbe, aki csontokat zúz porrá villámgyors ütéseivel és rúgásaival, aki emberi szíveket és nemi szerveket tép ki fél kézzel, és akit úgy hívnak, hogy SONNY CHIBA!

 

1974 igazán termékeny és szerencsés év volt Sonny Chiba számára. Ebben az évben készült el a nemzetközi ismertséget is hozó, és a legnagyobb kult-favoritnak számító The Street Fighter trilógia, az ebből kinőtt négy részes Sister Street Fighter sorozat (Chiba tanítványával, Etsuko Shihomival a főszerepben) első darabja, amit gyakran emlegetnek a SF negyedik részeként, valamint ekkor született a The Executioner című kétrészes akciódús karateorgia is. A The Street Fighter filmek első két epizódjának sikere után nyilvánvalóvá vált, hogy Sonny Chiba és a karate sikerre ítélt párosítás, így mondhatni kockázatmentesen vágtak bele egy újabb sorozatba. A The Executioner végül csak két epizódig jutott, de az első rész még így is Chiba egyik legszórakoztatóbb filmje lett. Megkapunk tőle mindent, ami a feledhetetlen szórakozáshoz nélkülözhetetlen: látványos karate bemutatókat, pikáns humort, macsó főhőst, pucér női testek látványát, képregényekből szalajtott ellenfeleket és exploitation filmhez méltó erőszakfaktort.

 

Ezek alapján a sztori természetesen nem is lehet túl bonyolult: egy volt rendőr Arashiyama (Ryo Ikebe) hadat üzen a Japánba drogot becsempésző nemzetközi maffiának, és ehhez három kőkemény figurát bérel fel. Egyikük Ryuichi Koga (Chiba), aki a Koga nindzsák leszármazottja, és ezért nemcsak kiváló harcos, de a rejtőzködés képességéhez is kiválóan ért. A második egy volt rendőr Hayabusa (Makoto Sato), aki jelenleg a jakuzák kíméletlen bérgyilkosa, míg a harmadik férfi egy fiatal aikido mester, Sakura, aki viszont éppen a kivégzésére vár a börtönben, ezért őt előbb még ki kell szabadítani. A feladat természetesen Ryuichire vár. Miután együtt a csapat, nincs más dolguk, mint lefülelni, majd felszámolni a dél-amerikai drogcsempész hálózatot, akik egy fiatal nővel csempészik be a drogot a szigetországba, mivel ő politikai mentességet élvez. De a dolog nem olyan egyszerű, mert a három jómadár nem igazán jön ki egymással. Az első rajtaütés során sikerrel járnak, de közben a gengszterek is szereznek erősítést, mégpedig úgy, hogy felbérlik a saját különlegesen veszélyes harcosaikat.

 

A film elején vicces flashbackek során ismerhetjük meg Ryuichi és Hayabusa előéletét. Láthatjuk pl. amint előbbi gyerekként (a szerepet a még nagyon fiatal Hiroyuki Sanada, Chiba másik tanítványa játssza) a háta közepébe se kívánja a nindzsa létet, de nagyapja mondhatni mégiscsak beléveri a tudást. És megtudjuk, hogy Hayabusa bérgyilkosként nemcsak azt ölte meg, akinek a likvidálásával megbízták, hanem miután az áldozat ráajánlott az árra, még a korábbi megbízóját is hazavágta. A hármas csupa problémás emberből áll. Az öntelt és kezelhetetlen Sakura állandóan kanos, és folyton Arashiyama unokahúgának Eminek a szoknyája alá vágyik, Ryuichi megállás nélkül a pénze miatt aggódik, Hayabusa pedig szereti játszani a főnököt. A film fő humorforrásai ezek az állandó piszkálódások, de a film szerencsére egyébként sem akarja magát túl komolyan venni, így aztán jócskán van min nevetni. Igazán vicces például, amikor a trió egymás után számol le a maffia embereivel, és Ryuichi éppen szeretkezés közben ront rá az egyik rosszfiúra. A bunyó közben Ryuichi ráfekszik az ágyban heverő, méretes keblekkel megáldott afro-amerikai hölgyeményre, majd mikor a kellemes pozíció korábbi bérlője lecsapni készül a betolakodóra, Ryuichi hirtelen félreugrik, így a termetes rosszéletű végül a csajt vágja hasba izomból.

 

És ha már bunyó. Chiba teljesítménye ismét elképesztő. Követhetetlenül gyors tempóban képes osztani az ütéseket, és itt nincs gyorsított felvétel ám. Egész egyszerűen övé a leggyorsabb ököl a vadkeleten. Bár karaktere most kevésbé brutális, mint amit a Street Fighter-ben láthattunk tőle, de itt sem megy a szomszédba néhány meglepően nyers mozzanatért. Az egyik verekedés alkalmával ugyanis egyenesen kitépi ellenfele egyik bordáját. Ilyet azért nem nagyon látni más harcművész-színészektől, igaz? (Talán nem véletlen az eredeti, és sokkal hangzatosabb japán cím: Chokugeki! Jigoku-ken azaz Telitalálat! Pokoli ököl) A trió ellen felsorakoztatott harcosok tipikus rajzfilmes/képregényes ellenfelek, még nevük is erre hajaz: Lone Wolf, Leone of Sicily, Blazer Nishiyama. Kegyetlen gyilkos kinézetük ellenére többnyire inkább röhejes balfaszok. Ez kiderül többek között abból a jelenetből is, mikor gyakorlásuk során az egyik gorilla termetű fószer leharapja a másik szerencsétlen fülét (lásd a fenti képen), az pedig erről tudomást sem véve, bal kezét az egykori hallószerv helyére tapasztva, egy kézzel harcol tovább. Hiába, az ugyancsak legendás rendező Teruo Ishii nem tudta magát meghazudtolni. A különösen véres és kegyetlen filmjeiről ismert (Shogun's Joys of Torture) rendező már rutinosan pakolta bele a filmbe a különböző gore- és szexjeleneteket. A színészek játéka változó, néhol tudatosan túljátszottak a szerepek, akárcsak a Chibára oly jellemző folyamatos grimaszolások is, de ezek tökéletesen illenek a film b-kategóriás hangulatához.

 

Rettentő pörgős egy alkotásról van szó, ezért ha az agyunkat nem túlságosan megterhelő szórakozásra vágyunk, akkor ez a mi filmünk. A folyamatos akció, és a humoros részek bőven elvonják a figyelmet a kissé bugyuta történetről, amit amúgy sem nagyon nehéz követni, hiszen az csak egy olcsó alibi a sok ülepszétrúgás felvonultatásához. A film igazi erőssége természetesen maga Sonny Chiba. Karizmatikus egyénisége, és brutális, szinte már emberfeletti harci képességeit látván könnyen megérthető, hogy miért is tartják őt a műfaj véreskezű császárának. Ő nem kérdez, hanem üt. Ő nem kímél, hanem öl. Mert ő Sonny Chiba. Ez elmond róla mindent.

„I hate Funny Games. It wouldn’t get down and dirty.” – Ramsey Campbell

Van egy jelenet John McNaughton remekművében, a Henry – Portrait of a Serial Killer-ben, amely a tökéletes reflexió a modern média és a befogadó kapcsolatára. Egy videófelvételen végignézhetjük, amint a film két főszereplője, két gátlástalan pszichopata betör egy házba és lemészárol egy ártatlan családot. Mikor az áldozatok közül az utolsó is kiszenved, a kamera nyitni kezd, és rájövünk, hogy az elkövetőkkel együtt élvezkedtük(?) végig a borzalmas jelenetet. A család haláltusáját ők rögzítették, és kedvtelésből nézik vissza, újra és újra.

A Funny Games az a film, amely okosnak szeretne látszani, meg a mediális erőszakra tett állásfoglalásra biztatna minket, de Haneke képtelen erre anélkül, hogy kiszúrná a szemünket az erőltetett fogásaival, ráadásul ezen túl nem tud mit kezdeni az alapanyaggal. Nem bízik a saját közönségében, nem hiszi el róla, hogy képes a filmet értelmezi: arrogáns módon terel minket a saját karámjába (birka metafóra, get it? Na most én voltam a Haneke...). A rendező „lefelé beszél”, bár bizonyos mértékben a filmnek szüksége is van erre a hozzáállásra a maga kétes integritásának a megteremtéséhez: ugyanezt a témát, ugyanezt a problémát nála sokkal jobb alkotások sokkal nagyobb beleérző-képességgel dolgozták már fel.

Bemutatásának idején a Funny Games-t pontosan az az elitista, pszeudo-intellektuális közönségréteg vette vállára, amely a Straw Dogs-nak, a Witchfinder General-nak vagy éppenséggel a Henry-nek már a felemlegetésétől is sikongtató lábrázást kap - kiválóan példázza ezt a szelektív gondolkodásmódot, hogy míg az említett nagyszerű filmek tiltólistán voltak, addig a Funny Games vágatlanul garázdálkodhatott tévében és moziban egyaránt. Az elv emögött: a Funny Games potenciális befogadói magasabb morális, esztétikai és intellektuális szinttel rendelkeznek, mint Peckinpah, Reeves és McNaughton rajongói, így nem veszélyezteti őket a film feldolgozásának csődje sem. By intellectuals, for intellectuals.

Csakhogy a példaként felhozott Straw Dogs vagy Witchfinder General tematikailag diverzebb, a „lábukkal a földön biztosabban álló” filmek, míg Haneke szemellenzős médiaerőszak-kritikája csak színleli a beleérző-képességét, és egyike azon kevés filmeknek, amelyet nyugodt szívvel nevezek „nagyképűsködőnek”. Úúúúúúúgy szeretne mondani valamit a képernyős és mozis vérontásba való belekényelmesedettségünkről, valami újat, valami profánt, de az istennek se megy. Ez az, ahol a zsánerfilm, jó és rossz egyaránt, a maga őszinteségében, lehagyja az irritáló didaktikusságát a maga szükségtelenül kihajtott megoldásaival (azok a nevetséges, túlságosan hosszúra hagyott beállítások!) nyilvánvalóvá tevő Funny Games-t: Haneke szeretné, ha számot vetnénk önmagunkkal, mennyire is vagyunk a két pszichopata sonnyboy cinkosai, csakhogy ugyanezt kevésbé felfuvalkodott módon is megtehette volna - mint elődei. De ezt már írtam. Ráadásul témafelvetésének alapvető tévedése abból ered, hogy szadizmussal vádolja meg az ilyen filmek befogadóit, fel sem tételezi, hogy számukra a katarzis az áldozatok győzelmével, és nem a pusztulásával jön el - és erre építi az egészet.

Ez egy lufi.

 

GIALLO-SOROZAT, 1.

Aaaaah, Edwige Fenech… ha az olasz thrillereknek, az un. giallóknak van emblematikus hős(nőj)e, akkor ő az. Edwige, ez a csodálatos máltai-görög koprodukció Algériában jött a világra 1948. december 24-én. Micsoda karácsonyi ajándék! Plasztikus megjelenése, úgymint a hímneműekből a legextrémebb pavlovi reflexet kiváltó teste és gyönyörű, macskaszerű, a félelmet kitűnően kifejező arca szinte predesztinálta a thrillerek, majd a hetvenes évek második felében számtalan szexkomédia főszerepére.

Egyik első szerepét a Fogadósnénak is van egy című 1968-as német-olasz-magyar filmben játszotta, starring Teri Tordai (aki esetleg rendelkezik ennek a minden bizonnyal korszakalkotó műalkotásnak egy kópiájával, legyen szíves jelezni)! Mindemellett színházi sikerei is számottevőek, többek között Patroni Griffivel dolgozott együtt. A nyolcvanas években, mikor Berlusconi meg az ő médiabirodalma átvágta az olasz filmipar ütőerét, Edwige sikerrel vette az akadályt, és máig mint népszerű tévés személyiség tengeti napjait.

A Lo strano vizio della Signora Wardh volt az első giallo, amelyben Luciano Martino produceri ügyködése alatt szerepelt. Az "alatt" kifejezés többek között azért is helyénvaló, mivel Martino feleségét és kölkét hátrahagyva vetette magát Edwigére - ha nekem lenne feleségem és gyerekem, Martinóhoz hasonlóan cselekednék! A viszonyuk eltartott egy ideig, és több kellemes alkotást eredményezett. A Lo strano vizió-t Luciano fivére, Sergio Martino rendezte, akinek filmográfiája addig két remek dokumentumfilmből állt.

A Szerelmi vérszomj társforgatókönyvírója a veterán (nem háborús, hanem szkriptvrájter) Ernesto Gastaldi, aki hogy-hogynem a Práterstadtot (Bécs) szemelte ki a történet sötét machinációinak színhelyéül. Gyönyörű, ledér (ha már giallo, legyen giallo) fiatal nők esnek sorban áldozatul egy borotvás gyilkosnak (der wíner razírmesszer mörder!).

Julie (Fenech), Neil Wardh angol diplomata (Alberto De Mendoza, Horror Express, Case of the Scorpion's Tail) felesége egyre inkább volt szeretőjét, Jeant (a nagy Ivan Rassimov, Planet of the Vampires, Eaten Alive - magyar hangja Juhász Jácint, coolness!) sejti az őrült torokborbély maszkja mögött. Ők ketten anno dacumál meglehetősen sikamlós szadomazó játékokat űztek egymás testével (Julie volt a mazó, Jean pedig a szabó, elnézést, szadó). Julie természetesen saját szakállára (amely hál' istennek csak képletesen értendő) nyomozni kezd. Szimatolása során félelmei beigazolódni látszanak, ám teljesen mégsem képes bebizonyítani Jean bűnösségét: a férfi alibije a gyilkosságok időpontjaira betonbiztos.

Frusztrációját enyhítendő a bájgúnár George (a Sergio Martino giallóiban állandóan előforduló George Hilton, Sweet Body of Deborah, Bullet for Sandoval) karjaiban keres kikapcsolódást, akivel egy hamisítatlan swinging-sixties, pontosabban már seventies partin ismerkedik össze, ám miután barátnője, Carol (aki George unokatestvére is egyben) gigáját is elmetszi a gyilkos (és Jean biztosan nem lehetett az elkövető, mivel ő addigra már Marat játszott a kádban (= felvágta az ereit)), Julie úgy dönt, elege van a császárváros szexuálisan represszív atmoszférájából, és George-ot az anyósülésre paszérozva a Costa Brava felé veszi az irányt. Természetesen ő van a legjobban meglepve, mikor a halott Jean virágcsokrokat kezd küldözgetni neki…

Oly andalítóan szép és gonosz ez a film, szinte szerelmes vagyok belé (Edwigébe bizonyosan)! Gastaldi és társai megdolgoztak a pénzükért. Bár a Szerelmi vérszomj nem tobzódik a túlságosan eredeti ötletekben, a szexuálisan motivált erőszakjelenetek és a film játékosan perverz hangulata megteszik a magukét. A giallók minden más filmnél jobban kifejezik az olasz férfitudat a ragadozó asszonyállattól való rettegését, és a Szerelmi vérszomj az e fenyegetés elleni szánalmas maszkulin lázadás ábrázolásának remek példája. A végén persze kiderül, hogy bármennyire is hadakozzanak, előbb-utóbb a nagypofájú férfiakból elfolyik a szaft.

A finálé sunyi és fekete, mint a macska a sarokban - igazi meglepetés. A fordulatos, és Martino remek rendezésének köszönhetően feszes ritmusban elmesélt történet tele körömlerágatóan izgalmas jelenetekkel, amelyekből a későbbi filmtörténet folyamán többen is "merítettek" (Emlékeztek a Halloween-ben arra a jelenetre, mikor Michael hátulról közelít az egyik éppen telefonáló áldozatához? Nos, a Szerelmi vérszomj-ban tanulmányozhatjátok az eredetijét. Carpenter hagyta magát giallók által "inspirálni", hogy cizelláltan fogalmazzak). Születési évéhez képest döbbenetesen vérbő a film, biztosan komoly fejtörést okozhatott az akkori cenzúrabizottságnak (természetesen ilyenkor mindíg hozzá kell tenni, hogy mindennemű cenzornak azonnali felfordulást kívánunk!).

Még Morricone is csak a legjobb napjain volt képes olyan főtémát alkotni, mint amilyet Nora Orlandi hozott össze a Lo Strano Vizio számára. Hogy a hátborzongatóan hangulatos zene mennyire fel képes dobni egy látszólag ártalmatlan jelenetet, arra kitűnő példa az a rövid szegmens a film elején, mikor Julie először lép be a bécsi lakásba, és elkezd átöltözni: mialatt a kamera egy afféle elegáns, nyugodt fahrttal, amelyre csak olasz operatőrök képesek, követi a nőt, felzúg a kórus, és a kis lakás sötét sarkai azonnal mindenféle halálos veszély forrásává változnak.

A film audiovizuálisan legemlékezetesebb jelenetei Julie álmai, amelyekben vágyakozva emlékszik vissza Jeannal folytatott viszonyára. Ahogy Martino ezeket a lágy S/M-víziókat megjeleníti, a széles fókuszú lencsével felvett jeleneteket belassítja, és az egészet az Orlandi-féle témával aláfesti, az valami páratlanul szuggesztív.

Későbbi munkáival Martino komplexebb történeteket próbált elmesélni, kevesebb sikerrel. Ez az 1970-es giallo és a szintén hetvenes évjáratú The Case of the Scorpion's Tail a legjobb filmjei, sőt, ezek magának a műfajnak is kiemelkedő darabjai. Martinóból hiányzik egy Argento művészi víziója, ő nem auteur, "csupán" tehetséges jómunkásember, ugyanakkor jobb mesélő, mint az olasz horror népszerű nagymestere. Munkáiban a történet többé-kevésbé mindíg koherens, míg Argento alkotásairól ez általában nem mondható el.

A Szerelmi vérszomj teljes szereplőgárdája visszatér következő filmjében, a szintén giallo Tutti Colori del Buio-ban, amely a Rosemary gyermeké-nek egyfajta pop-art parafrázisa - szívből ajánlom minden eurokult-rajongónak. A németeknél megjelent DVD-n Alle Farben der Nacht címmel, kitűnő minőségben. A lemez tartalmazza az angol szinkront is.

A Szerelmi vérszomj-at nálunk a Hungarovideo adta ki a nyolcvanas évek végén (aki nem ragaszkodik a szinkronhoz, Amerikából már beszerezheti a film vágatlan, fantasztikus minőségű dvd-változatát, ott The Strange Vice of Mrs. Wardh a címe). A magyar verzió igazi vegyesfelvágott: bár szép szélesvásznú, és az erőszakosabb részek mind a helyükön vannak, mivel egy hetvenes években készült spanyol maszterről húzták le, a szexjelenteket erősen megnyirbálták - Generalissimo Franco nem szerette a cicit. Sajnos a magyar nézőnek így le kell mondania Edwige az Alpok legimpozánsabb formáit idéző domborulatainak látványáról - a csaj ráadásul manapság ugyanolyan jól néz ki, mint a film elkészültének idején, lásd Hostel 2!. Ennek ellenére, mivel a film még megnyirbált állapotában is csúcs, ha nincs meg a gyűjteményedben, rohanj el az első videókölcsönzőbe; ha nekik sincs meg, fuss tovább a következőbe, és ordítsd, visítsd, követeld: "Szerelmi vérszomjat akarok! Szerelmi vérszomjat akarok! Nem élhetek Szerelmi vérszomj nélkül! Engem a Wostry Feri küldött!"

Lo strano vizio della Signora Wardh. Olasz-spanyol, 1971. Rendezte: Sergio Martino. Producerek: Luciano Martino és Antonio Crescenzi. Forgatókönyv: Ernesto Gastaldi, Vittorio Caronia és Eduardo Manzanos Brochero. Fényképezte: Miguel Fernández Mila és Emilio Foriscot. Vágó Eugenio Alabiso. Zene: Bruno Nicolai és Nora Orlandi. Szereplők: Edwige Fenech, Ivan Rassimov, Alberto De Mendoza, George Hilton, Cristina Airoldi és mások.

Általában nem sok jót jelent, ha a nagytudású recenzens, vagy maga a mezei néző – jobb híján – a „tisztességes” és a „korrekt” szavakat húzza elő a közhelyszótárából, amikor reflektálni kell az adott filmre. Ez ugyanis annyit tesz, hogy az illető dolgozat tökéletesen középszerű, az ilyesmire pedig csak akkor érdemes az időt vesztegetni, ha nagyon sok van belőle (mármint az időből), vagy ha az adott rendező illetve színész elvakult rajongói vagyunk. Az Amerikai gengszter tulajdonképpen ebbe a kategóriába esne, ha nem lenne benne jópár olyan momentum, amely feledtetné a konstans déja vu érzését.

A történet ugyebár egyidős a gengszterfilmekével, a „rise and fall” tipikus haranggörbéjéről van szó: jön egy kívülálló senki, akiből valaki lesz, majd a csúcsról zuhanórepülésben jut a pokolba. Nem is muszáj, hogy feltétlenül az alvilágban munkálkodjon az illető, lehet éppen mondjuk egy médiamágnás is (lásd: Aranypolgár), ebben az esetben persze inkább egy sebhelyes arcú kubai sztorija a kézenfekvő párhuzam. Az „amerikai gengszter” alias Frank Lucas is kábé ugyanannyira számít idegen testnek az olaszok uralta maffiabizniszben, mint Montana Miamiben. A feketék ugyanis nem igen jutottak el odáig – legalábbis a történet idején, a hatvanas-hetvenes években –, hogy a szicíliai kollégákéhoz hasonló szervezettségű hálózatot építsenek ki. A főszereplő Lucas-nak ez sikerül, és ez a morbid emancipációs szubtextus önmagában is érdekes, hát még ha tudjuk, hogy többé-kevésbé az élet írta a szkriptet.

Korrigálnék is rögtön: ez a „csavar” attól működik igazán, hogy éppen Denzel Washington játssza Lucas-t, és éppen úgy, ahogy. A jó Denzel ugyanis nem egy fekete színész a sok közül: ő a Hazafias Néger, a becsület, a tisztesség és az erkölcs jelképe. Van stílusa és hozza magával a drogkirály szerepébe is. Elegáns, választékos és családcentrikus – kivéve amikor a nyílt utcán lövi fejbe a tejelni vonakodó riválist, vagy amikor a koktélparty-n egy zongorafedővel simítja el a nézeteltéréseket. Ridley Scott húzása aljas, de működik. Felhasználja Washington imázsát arra, hogy se a romantikus gengszter, se a pszichopata vadállat skatulyájába ne tudjuk beleerőltetni a figurát, ergo se utálni, se azonosulni vele ne lehessen igazán. Helyette kapunk egy furcsa, zavarba ejtően ellentmondásos személyiséget.

A másik oldalon Richie Roberts, a Lucas után nyomozó, betegesen kötelességtudó rendőr sokkal kiszámíthatóbb karakter, amit viszont Russel Crowe játéka ellensúlyoz: végre nem matekzseni vagy bankár, hanem egy alkatához illő tohonya figura. A rendező, illetve az írók, a két főszereplő ellentétét némileg erőltetett képi eszközökkel próbálják sulykolni, de ezt leszámítva nincs a filmben a Heat teatralitásából, vagy a Tégla fatalista hangulatából. Scott inkább mintha valami Drót-féle (kis)realizmusra törekedne (ez persze elsősorban Crowe szálára igaz), amit a meggyőzően szállított hetvenes évek fíling, a barkók, a ruhák vagy a harlemi utcaképek is szavatolnak. (A pozitívumok közé sorolhatnám a zenét is, ha pofátlan és ostoba módon nem használták volna fel a Jackie Brownnal összenőtt Across 110th Streetet.) Egyértelműek a politikai áthallások is – a heroin ugyebár a Vietnámban elesett katonák koporsójában érkezik meg Amerikába –, és a „bűnözőnél rosszabb a bűnöző rendőr” végkicsengése is világos. És ebben az a szép, hogy nem lehet belekötni: így történt minden a valóságban is.

Elég erős tehát az alapanyag ahhoz, hogy biztosak legyünk benne: többet is ki lehetett volna hozni belőle. Ráadásul még a 157 perc is kevés ahhoz, hogy bizonyos mellékszálak ne tűnjenek összecsapottnak – a Lucas rokonaiból álló County Boys akár egy külön filmet is kaphatna – de ez még így is az utóbbi pár év legmeggyőzőbb gengsztermozija, amely egyszerre hommage-a a műfajnak, krónikája egy korszaknak és portréja egy nagystílű bűnözőzseninek. Középszerűnél több, instant klasszikusnál kevesebb.

Törént egyszer, hogy Ben Affleck írt egy forgatókönyvet, aztán úgy döntött, ha már ilyen profi munkát végzett, rögtön meg is rendezi a filmet, annak főszerepében pedig magát… nem, az mégis túlzás lenne… hát akkor az öccsét.  És lőn: a Gone Baby Gone a neo-noir kissé még körülhatárolatlan, de lassan szubzsánerré váló jellegzetességeit felvonultató krimi, mely, készítése nem éppen biztató körülményeinek ellenére, határozottan kellemes darab lett, elsősorban a műfaji vezérmotívumok érdekes modernizálási szándékának, másodsorban pedig arcpirító minimalizmusának köszönhetően. 

Hősünk, Patrick Kenzie egy fiatal bostoni nyomozó, aki ismeri a lerobbantabb, veszélyesebb környékeket és haverjai is akadnak mindenfelé. Amikor partnerével és egyben élettársával egy felelőtlen, züllött anya elveszett gyerekének nyomába ered, akit ráadásul még rengeteg rendőr is keres, csakis lelkiismerete és egy ártatlan lélek megmentésének vágya hajtja. Munkáját, úgy tűnik, mindenki csak hátráltatja: az anya nemtörődöm, a rendőrfőnöknek nem hiányzik a két magánzó (Morgan Freeman igen viccesen fest felnyírt hajjal és szeplőkkel), de nem segít sokat a két furcsa, darabos modorú zsaru sem, akikkel Patrick az információcsere érdekében tart kapcsolatot (Ed Harris remek a szerepben, ami egyébként mutat némi hasonlóságot az Erőszakos múltbeli karakterérel).

A nyomozás drámai végkifejlettel zárul, pedig még a játékidő felénél sem járunk. Új szál, újabb eltűnt gyermek kerül a képbe, ezúttal azonban hiányzik a megbízó: Patrick a saját szakállára vág bele a kisfiú felkutatásába drogdíler barátjának tippje alapján. Aki azonban egy önbíráskodó bosszúhistóriára számít (hiszen hősünk máris pisztollyal a kézben magánakciózik), téved: hamarosan ennek az epizódnak is vége szakad. Nincs több új ügy, nincs több eltűnt gyerek, az eddigi szálak azonban elkezdenek összekeveredni a külvilágban és a főszereplő lelkében is: Patricknek az éles helyzetek során hozott döntései miatt szembe kell néznie saját lelkiismeretével, illetve, ahogy lassan rájön, nem csak neki… A morális dilemmák pedig, rossz szokásuk szerint, egyre csak dagadnak a film végéig (illetve az az előtti tíz percig, de erről majd később).
 
Casey Affleck egy hangyányival kevésbé irritáló arcú, mint bátyja, fiatalabb is, sőt még az önteltség sem sugárzik róla annyira, ami meglepő módon mind előnyére válik a szerepben. Meglepő módon, mert egy tökös, füstös, bűnben és erőszakban pácolt magánnyomozós történet hőse elvileg egy sokat látott, dörzsölt róka kéne hogy legyen. Ez az első dolog, ahol Ben Affleck csavar egyet a klasszikus noir hagyományokon: egy fiatal, kevés tapasztalattal rendelkező srác szemszögéből látjuk az eseményeket (mert ahhoz a noir alapszabályhoz, miszerint csak azt szabad megmutatni, amit a főszereplő lát, egy-két magyarázó flashback-jelenettől eltekintve tartja magát), akinek remekül megy ugyan a káromkodás és a kötelező „ki a fasza gyerek?” játékban való részvétel – azaz egymás szakadatlan kóstolgatása és fenyegetése úgy a bűnözőkkel, mint a rendőrökkel –, de a pókerarca valahogy nem elég kifejezéstelen a nehéz helyzetekben, és bizony a pisztoly is megremeg a kezében, amikor lőni kezdenek rá. Egyfajta kifordítása ez az érettebb, rutinos noir főhős jellegzetes motívumának, aki tudásbeli fölényét minden újonc tacskónak kéjes örömmel dörgöli az orra alá, legyen az konkurens magánnyomozó vagy zöldfülű gengsztertanonc, itt ugyanis éppen hősünkkel bánnak lekezelően a rendőrök és a rovott múltú kocsmatöltelékek. Ő ugyan adja a keményet, de érezzük, hogy még magát sem győzi meg eléggé.

Nem a szigorú szabályok szerint szerkesztett Chandler-regények vagy Bogart-filmek szikár főszereplőjével van itt dolgunk – akit ha le is ütnek vagy meg is vernek néha, végig megőrzi méltóságát és hidegvérét, magához eszmélve pedig az első dolga, hogy egy szál cigarettát kérjen a legközelebbi kivételes szépségű nőtől –, hanem egy sokkal életszerűbb, elvárható, sőt ismerős gyengeségekkel és félelmekkel rendelkező személlyel. Ezt a nézőpontot persze akarva-akaratlanul magáévá teszi a néző is (mert a rendezés a rokonszenv megragadását és a feszültségteremtést tekintve nagyon rendben van), így egész máshogy éli át még az olyan ezerszer látott jeleneteket is, mint egy ház fegyverrel a kézben való bejárása a leselkedő ellenséget keresve, vagy a becsapódó golyók előli fedezékbe bújás. Ezúttal tényleg úgy érezhetjük a filmet nézve, mintha a saját bőrünket vinnénk vásárra (a noir-filmekben pedig, mint tudjuk, egy golyó is halálos lehet, szemben a későbbi korok B-kategóriás akciófilmjeivel, ahol egy tárnyi közvetlen közelről bekapott gépfegyver-találatot is túl lehet élni). Az őszintén, gyengeségeivel együtt ábrázolt főhős helyébe könnyű odaképzelni magunk, erre pedig a film végi kiélezett erkölcsi dilemma miatt nagy szükség is van – idáig nincs is semmi hiba.

Az akciójeleneteket jól elkapta Affleck: a ház előtti epizód a nyakonlőtt zsaruval és az ijedt, de akcióba lendülő fiatal nyomozóval igencsak magával ragadó, melyre a házbeli rövidre fogott idegfeszítő részlet után egy tökölés nélkül előadott kivégzés teszi fel a pontot, a néző pedig csak kapkodja a levegőt. Szintén hatásos a parkbeli lassított felvételes jelenet hangulata, ahol az éjszakai égbolt üres feketesége előtt, néma csendben látunk egy nagy szikláról lezuhanó alakot becsapódni a tó vizébe: akaratlanul is végigborzong az ember, annyira kézzel foghatóan kétségbeesett helyzet, melyet a hideg, sötét, ijesztő víztömeg csak tovább fokoz. Ezekben a feszültebb jelenetekben kézikamerával követjük az eseményeket, de utána újra visszatérünk a történet komorságához illő távolságtartó, kissé hidegnek ható kameramunkához, amit a város részleteit mutató, a végleg soha fel nem számolható sötét üzelmek nyomasztó jelenlétét aláhúzó nagytotálok egészítenek ki. A noir eszköztárából némileg önkényesen válogat a rendező - a kontrasztos megvilágítást például egyáltalán nem alkalmazza, hogy ezáltal is valóságosabb legyen az eredmény -, az eredményazonban egységes hangulatú, minden elem a helyén van.

(INNENTŐL A CIKK SPOILEREKET TARTALMAZ!)

A történet vége felé közeledve Afflecknek el kellett döntenie, hogy kilép a műfaji keretek közül és ténylegesen valami újat tesz hozzá e régi, frissen újjáélesztett zsáner szabályrendszeréhez, vagy inkább igyekszik biztosra menni. A film elején ugyanis tematikailag lassan közelítünk a noirhoz: eleinte nem is tudhatjuk, hogy nem gyerekrablós drámát, bosszúállós vérengzést vagy valami aberrált kínzós pszichothrillert fogunk-e látni, később pedig, amikor már sejteni lehet, hogy a rendőr ügyei körül bűzlik valami, azt hihetjük, hogy belehuppantunk az ismerős keréknyomba.

Nos, ez így is van meg nem is: a befejezéshez közeledve, a morális kérdések fokozatos kiélezésekor ugyanis lassanként egyre inkább úgy tűnik, hogy a rendező a noir legalapvetőbb, legbiztosabb építőkövéhez is hozzányúlt – vesztére. A világi törvényeken felül álló, mindenkivel dacoló, csakis saját erkölcsi kódexét követő főhős jellemét itt nem a szűk látókörű rendőrök a törvényhez való ragaszkodásával ütközteti, hanem egy másik, legalább annyira indokolt állásponttal, ami - és ez a legnagyobb probléma - elsőre talán még erősebb is, mint hősünké. Hiába a szubjektív nézőpont és a sok ügyesen alkalmazott manipulatív hangulatelem, ha a néző a kritikus pillanatban úgy érezheti, Patrick, akivel már majdnem azonosulni tudott, mintegy elárulva őt (és a valójában jószándékú rendőröket), ostobán dönt, mintha gyáva lenne megbízni érzelmeiben és felülbírálni nézeteit.

Pedig nem ilyesmiről van szó: hősünk nagyon is saját erkölcsi igazának tudatában határoz, méghozzá a film elején az anyának adott ígéretének megfelelően (amihez, fogadjuk el jóhiszeműen, nem a döntés felelőssége elől menekülve, hanem annak jogosságában bízva ragaszkodik). Magabiztosságát és ragaszkodását jól mutatja, mi mindent kész veszni hagyni emiatt. A probléma csak az, hogy döntésének morálisan helyes volta nem egészen világos és semmiképpen nem elég kihangsúlyozott, és ha mi, a nézők elbizonytalanodunk és elpártolunk hősünktől, az egy ilyen történet esetén a rendezés hibája, függetlenül attól, hogy vajon Casey színészi játéka volt-e túl gyenge, egy-két sornyi fontos dialógus hiányzik csak vagy az egész koncepció biceg egy kicsit.

Igen árulkodó tény, hogy a történet tulajdonképpeni lezárása után Affleck szükségét érezte egy lényegi tartalommal alig bíró ötperces jelenetnek is, melyet csak arra használ, hogy visszaállítson minket a főszereplő mellé, meggyőzve, hogy az valójában nem is döntött olyan rosszul és indokolatlanul. Meggyőzni persze meg lehet bárkit, de addigra a főszereplővel való azonosulásból, amit a film addigi több mint másfél órája nagy műgonddal épített fel, kissé kizökkentünk. És ez a csúcsponton épp elég ahhoz, hogy eltűnjön a varázs. Nagy kár érte.

- Elvesztettem a karkötőmet… bele volt írva a nevem!
- Érzelmileg kötődtél hozzá?
- Igen.
- Fáj, hogy elvesztetted?
- Fájdalmas volt ellopni. Nem ismerek sok kölyköt, akinek ugyanaz a neve, mint nekem…

Először is: eleddig bármennyire is ritka volt az echte áldoksi, Jaume Balaguerónak minden bizonnyal nem fájt magáévá tenni a koncepciót. (A szerkesztési elv kínálta, szuggesztiós potenciál sietős elkótyavetyélése már annál inkább.) Másodszor: ugye te sem gondoltad komolyan, hogy a viral marketing zseniális boszorkánykonyhájában kotyvasztott, látens csoroszlyák blair-i blöffenete ezen a blogon hivatkozási alap lehet? Myrick és Sanchez projektje már csak azért is megérdemli a becsmérlő hanyagolást, mert Stefan Avalos The Last Broadcast című, szintén színlelt tényfeltárogatása kerek egy évvel beelőzte (1998…) az erdei banyák rossz fényben való eltüntetését. A kollektív memóriát kímélendő nem is bátorkodom Deodato klasszikusáig túrni a mozgóképi emlékek között, 1992-be viszont mindenképpen kell tenni egy tiszteletteljes retrospekciót. 

Rémy Belvaux, André Bonzel, valamint a kifinomult, impulzív szociopata szerepében brillírozó Benoît Poelvoorde közös kikeltése, az anarchista Veled is megtörténhet (C’est arrivé près de chez vous) ugyanis már ilyen régen megvalósította azt az illúziót, amihez a sanyarú anyagi megszorítottság és egy elegánsan egyszerű alapötlet invenciója önmagában: nem elég. (A fenti idézet is eme durván vicces és torokszorongatóan emberközeli filmből került kiollózásra.) Mindezt úgy, hogy groteszk önreflexiójával, a míves vágással és egy sztár (Poelvoorde) becastolásával Belvauxék már-már büszkén vállalták, hogy amit csinálnak, az pszeudo. A Rec ezzel szemben görcsösen ragaszkodik mímelt hiteléhez, ami önmagában nem főbenjáró vétség – sőt, de spanyol direktorából hiányzik pont annyi mértéktartás, ami a legfrissebb művét, ezt az fps játékok és a film között rángó, mediális kísérletet kivételes erejű mozivá avanzsálhatta volna.

Szokványos tűzoltásból persze nem lesz hiperrealista horror, ezért a Balagueró, Luis Berdejo és Paco Plaza szerzői triumvirátus hanyag rosszindulattal uszítja a kiérkező különítményre, továbbá a kíváncsiságból előmerészkedő szomszédokra fájdalmas-végzetes események egész sorát. A betegeskedő idős hölgy (lásd kép) őrjöngve ront kirendelt megmentőire, a tőle való, biztonságos távolságtartást pedig konokmód szabotálja, hogy a házat mindenféle magyarázat nélküli karantén alá vonva szigetelik el a külvilágtól a hatóságok. Szar ügy. Papíron nekünk is, mert mi meg centire és kizárólag azt látjuk, amit a kameraman a keresőben.

Ahhoz, hogy a röpke másfél óra 3 – azaz három – audiovizuális villanás gyakorlott nézőugrasztásánál többet tudjon felmutatni, még ilyen magához láncoló perspektíva mellett is szükségeltetik a karakterek jó kibontása és következetes mozgatása. A befogadói érdekeltség valóságérzet és (ad absurdum) rokonszenv nélkül bizony túlságosan függ az olyan, alkotók által nem kontrollált tényezőktől, mint az íny és fog közé szorult popcorn-héj mennyiség, vagy a parkolójegy szavatossága. (A szuperdebil, ám valóban kreatív Fűrész tetralógia – már a legelső résztől datálhatóan – többek között itt vágja a legrendületlenebbül maga alatt a fát.)

A csipetnyi zsáneres stilizáció ellenére a szereplők príma szervírozásnak örvendhetnek, a spontán pletyi, a bizalmatlanság és a vériszamos pánik Balagueró szociális érzékenységének és az erős alakításoknak köszönhetőn hatásosan kerül megjelenítésre. (Ebben a szakaszban még némi humorérzékről is bizonyságot tesz a Rec.) A törtető riporternő, Ángela kompromisszumképtelen szenzációéhsége is megkapó, de kétséges, hogy a jellemét későbbiekben árnyaló, önzetlen gesztusok mennyire hihetőek, míg az operatőr szakmai hidegvére (tudniillik, hogy akkor is vesz, amikor a seggében egy falka förmedvény csattogtatja az állkapcsát) az áldokumentarista miliőbe vetett, naiv képzeteink makacs maradékát is felfalja. Mindemellett több kihagyás, halovány balladaiság is elkelt volna a játékidőben.

Így amit kapunk, egy lehetőségeivel mohón visszaélő, kezdeményezésében korántsem eredeti tákolmány, mely formailag a testközeli háborús tudósítások és az Ember gyermekének zseniálisan koreografált, sok-sokperces snittje közti, álságos hibrid, láttatott cselekményében pedig tőről metszett horror középszer. A film még így is Balagueró eddigi legjobbja (bár az életmű csúcsa A rettegés házának utolsó negyed órája), ráadásul a végén a kamera Manuela Velasco dekoltázsára pont megfelelő rálátást biztosítva pihen meg a földön.

 

Mivel a bosszúfilmek szinte kivétel nélkül ugyanarra a sémára épülnek, így aztán a számtalan hasonló alkotás közül csak azok tudnak kitűnni, amelyek a lehető legtöbb újszerű elemet képesek ráerőltetni a már ezerszer látott témára. A Death Sentence nem tud felmutatni semmi olyat, amit még ne láttunk volna, kivéve talán a megszámlálhatatlanul sok ostoba hibát, és következetlenséget. De azért nem teljesen reménytelen.

James Wan engem már a Fűrésszel sem igazán nyűgözött le, de a Death Sentence rendezését szerintem kimondottan hiba volt rábízni, mert láthatólag nem tudott vele mit kezdeni. Azzal, hogy nagyobb hangsúlyt fektetett a drámára, megmentette ugyan a filmet az agyatlan akciófilmmé silányodástól, de a végeredmény még így sem túl meggyőző. A film alapjául Brian Garfield 1975-ben megjelent, azonos című könyve szolgált, mely az író egy korábbi bestsellerének, a Death Wish-nek a folytatása. (A Death Wish-ből készült a nálunk is jól ismert 74-es Charles Bronson film.) A forgatókönyv állítólag köszönőviszonyban sincs az eredeti művel, és szerintem ez volt itt az egyik legnagyobb hiba.

Az alaphelyzet ismerős: Nick Hume (Kevin Bacon) tökéletes életet él, a tökéletes családjával. Idősebb kamaszfiával Brendan-nel éppen hazafele tartanak a srác hokimeccséről, amikor megállnak tankolni egy isten háta mögötti benzinkútnál. Ekkor egy álarcot viselő banda rohanja le a kutat, majd miután végeztek a fegyvere után nyúló kutassal, az egyik álarcos elvágja Brendan torkát is. Nick nekiesik a támadónak, és dulakodás közben sikerül letépnie a maszkot a fiatal bandatagról, aki ezután elmenekül a helyszínről. Brendan később meghal a kórházban. A szembesítésen az apa felismeri fia gyilkosát, de a tárgyaláson már érdekes módon azt állítja, hogy nem látta tisztán gyilkost, így a gyanúsítottat végül kénytelenek elengedni. Nick nem véletlenül nem tanúskodott: elhatározta, hogy saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Csak ekkor még nem is sejti, hogy ezzel a többi családtagját is veszélybe sodorja.

A sztori nem éppen eredeti, de ez még csak a kisebb baj. A dolog ott hasalt el végképp, hogy ezt nem is próbálták meg elfedni, vagy feljavítani. A kiszámítható és sablonos történetet ráadásul ordas bakik, összecsapott karakterek, valamint utóbbiak néhol már fájdalmasan ésszerűtlen viselkedése húzza le még jobban a középszerűség mocsarába.

Már maga a főszereplő is erősen ingatag lábakon áll. A bosszúálló apa olyan gyorsan váltogat az akcióhős, és a tettei következményeire újra és újra rádöbbenő, kissé idegroncs családfő szerepe között, hogy már azt is hihetnénk, hogy nem is a bosszú vezérli, hanem valami eszelős sorozatgyilkossal van dolgunk. (Pl. hősünk a nagy leszámolás előtt még könyvből tanulja a fegyverhasználatot, és úgy ügyetlenkedik, mint aki még játék pisztolyt sem fogott soha a kezében, majd nem sokkal utána már igazi fegyver-expertként szórja az ólmot, mint valami ex-kommandós.) Ez a kettősség pedig nagyon hiteltelen. Nick viselkedése néhol abszolút megmagyarázhatatlan, és bár a sok illogikus lépésre eleinte még felmentést adhatna a gyász és a fájdalom okozta zavartság, de sajnos még ez utóbbiakat sem nagyon tudjuk elhinni neki. Ezekről igazából nem is Bacon tehet (az ő képességeivel azért már tisztában vagyunk), hanem maga a karakter az, ami ennyire kidolgozatlan, és ez sajnos nem engedi rendesen kibontakozni. Az igazat megvallva, Bacon még így is a lehető legtöbbet hozta ki belőle.

A fia meggyilkolásáért felelős banda viszont már önmagában is egy vicc. Ők is csak egy a filmekben már sokat látott jellegzetes, agyontetovált macsó csürhe, akik többnyire gondolkodás nélkül, vadállatiasan cselekszenek, az ő viselkedésük is gyakran már-már fájdalmasan ostoba (SPOILER: itt gondolok például a forgalmas, nyílt utcán való ész nélküli lövöldözésre, illetve a film talán legkínosabb bakijára, amikor hősünket egyetlen, láthatóan nem halálos lövés után maguk mögött hagyják, abban a tudatban, hogy az illető meghalt. SPOILER VÉGE) Ennek megfelelően a Garrett Hedlund (Eragon) vezette társaság színészi játéka nem is kívánt többet a gonoszul nézésen és a hangos káromkodáson kívül. Érdektelen figurák, amolyan a raktárból előszedett, többször használatos papírmasé rosszfiúk. Természetesen a rendőrség is jelen van a történetben, csak azt tudnám, hogy minek? A nyomozónő (Aisha Tyler) mást se csinál, mint szigorúan okítja Nick-et, és folyamatosan óvva inti attól, hogy saját háborúba kezdjen. De ezen kívül a zsaruk az ég egy adta világon semmit sem csinálnak, se a banda, sem pedig Nick megállítására. És nem azért, mert a törvény megköti a kezüket, hanem csak egyszerűen kispórolták őket a forgatókönyvből. Aki említésre méltó, az a fegyverdílert alakító John Goodman. Rövid jelenléte ellenére is ő a film legjobb, legizgalmasabb figurája, bár karaktere szerintem egy alaposan kihagyott ziccer.

Na, de azért nem ennyire elkeserítő a helyzet, a filmben vannak jól sikerült dolgok is. Az akciójelenetek például elég pofásak (még ha nem is túl reálisak), még néhány tetszetős testroncsolást is láthatunk (a CGI vér teljesen felesleges volt), és a film végén látható Taxisofőr hommage is nagyon bejött, de amit mindenképpen kiemelnék, az a kiváló operatőri munka. John R. Leonetti a film során végig nagyon hangulatos beállításokkal dolgozik, de a parkolóházas jelenetben látható, 2 perces vágatlan snittje igazán elismerésre méltó munka. Nálam ez sokat javított a film élvezhetőségén.

Osztok-szorzok, és jóindulattal végül kihozom közepesre, elvégre nem rég múlt karácsony, és ilyenkor leolvad a jég az ember szívéről. Mert a számtalan idegesítő marhaságoktól eltekintve ez azért nem egy nézhetetlen film, van hangulata is, de hiányzik az a mélysége, ami elfedhette volna a rengeteg kisebb-nagyobb hibát. Továbbra is azt állítom, hogy egy tapasztaltabb rendezővel sokkal emészthetőbb alkotás is születhetett volna, de így a Death Sentence hamar el fog tűnni a süllyesztőben. Addig viszont egy próbát azért mindenképpen megér, de túl sokat ne várjunk tőle, és készüljünk fel a gyakori hajtépkedésre is.

Hogy egy adaptációnak mennyire kell hűnek lennie a forrásműhöz, azon nem érdemes hajba kapni, mégis megfontolásra méltó, hogy egy történet az aktualizáló átértelmezések milyen mérvű abúzusának tehető ki úgy, hogy annak látványos és innovatív hatáselemei persze lenyúlatnak? Mert el kell döntenünk, hogy az eredetiség krokodilkönnyektől sóvirágos emlékművénél szipogunk hosszasan, vagy – amennyiben arra érdemesek – elfogadjuk a parafrázisok létjogosultságát.

Készítői oldalról a szuverenitás sosem kérdés, inkább a haszonelv és a jog dominál. A plágium és/vagy a szüzsén tett duhaj erőszak gyanúja könnyedén elhessegethető például a címmel eszközölt, gyermeteg játékkal. Richard Matheson inverz vámpíros(-zombis) novellája, az I Am Legend először The Last Man on Earth (1964) néven került vászonra, majd az irodalmi találékonyság humán csúcsteljesítményének ragyogó megnyilvánulásaként Omega emberre (The Omega Man) keresztelve élte meg következő celluloid reinkarnációját. Előbbi tulajdonképpen szolgai átirat, mely – sajnos – pont a könyv címadó zárlatát írja felül. A fokhagymáival szorgosan hadonászó Vincent Price fémjelezte film ezért sokáig egész szórakoztató lehetne (a járvány, a bizalmatlanság és a fenyegetettség fokozatos megjelenítése jól kidolgozott narratív pályákon halad), ha a korabeli teatralitás és az alacsony költségvetés (a híradókban szok lenni ennyi félalakos, statikus szűkszekond) nem tenne be a mai igényeknek. 1971-es keltezésű, Charlton Heston címszereplésével invitáló Omega ember Matheson vámpírvadászához hűen ugyan tökös-közönyös mesterlövészként jeleníti meg fajunk utolsó képviselőjét, ám a film - szándékolt félelmetesség helyett egyenesen a komikum érzetével kedvtelenítő, napszemüvegben masírozó - luddita szektája (azok a kontaktlencsék, te jószagú szent szar!) a hangulatot, a szép lassan mindenűvé beszivárgó heroizmus pedig az eredeti által közölni kívántakat kasztrálja kíméletlenül.

Ha felrémlett Mr. Heston a természetesség legszemérmesebb illúziójával sem flörtölő, megfeszített krisztusi pózba történő, záróképi behajtogatása, a karácsonyról megmaradt, fordított keresztben magad elé tartott bejgliket ne engedd le, Robert Neville (Will Smith) ugyanis a könyvben foglaltak hasonló szemenhugyozásával megy mennybe. Francis Lawrence megaprodukciója, a Legenda vagyok elődeihez méltóan tesz Matheson önnön hiú perspektívánk esendőségére rávilágító meséjére, miközben a globális járványt, a magára maradt hőst, és annak degenerált zombikká mutálódott ellenségeit minimális korrekciók kíséretében hasznosította. A vírus ezúttal rákellenes gyógyszer mellékhatásaként kap lábra (Don’t play God! – rivall nézőjére a didaxis), az immúnis Neville doktor pedig a világégés után kérlelhetetlenül ráomló, irdatlan magányában keresi-kutatja a szérumot, mely talán visszafordítja a visszafordíthatatlant.

Will Smitht, mint a szolid őrület peremén vakcina után kutató orvost elfogadni nem is teljesíthetetlen nézői próbatétel, az első félidőben Neville one-man-showja a természet által birtokba vett New York kihalt, gazos utcáin érzékletesebb, mint amennyire unalmas. Neville vadászik, próbababákkal társalog, kutyát mos, házimozizik, míg a pincei laborban oltogatja a patkányokat, hátha az egyiken a betegség gyógyíthatóságának vitathatatlan jegyei jelentkeznek. De: nem. Napnyugtát követően bezárkózik ingatlanjának vastagon páncélozott falai, és interpretáló flasbackekként szolgáló emlékei közé. Mert hisz az éjjel a fényérzékeny zombik, vagy mik napszaka. Amíg a nap fel nem jön, övék a város.

Első felbukkanásuk kellőképpen hatásos, azonban hiába írta már meg mindenki, nekem is kutya kötelességem kitérni a fölöslegesen animált humanoidok kidolgozatlanságára. Az még érthető, hogy az oroszlán és a szarvas párviadalát a zöldek pavlovi óbégatásának elkerülése végett célszerű computer grafikával megvalósítani, de pusztán a szörnyek atletikusabb mozgása és torzabb fiziognómiája miatt erre a technikára hagyatkozni csak és kizárólag akkor vezet kívánatos eredményre, ha a felhasználtnál hozzávetőlegesen tizennégyszer (kiszámoltam!) több energiát és igényességet vetnek be. Mindemellett Neville és veszett ellenfeleinek szembenállása alapvetően zsigeri, illetve magasztos szándékok okfolyománya (őket az éhség hajtja, Neville pedig nem kedvtelésből vadászik rájuk) ennek köszönhetően a novella zavarba ejtő morális kérdésfeltevése élét vesztett, pepita konfrontációként ölt testet, és a forgatókönyv is kínosan ügyel a boldog lezártságra.

A Legenda vagyok posztapokaliptikus atmoszférája nem annyira a lassan teret nyerő, horrorelemekben bővelkedő, akciódús koreográfia, hanem a gyenge kivitel, a triviális érdekellentétekre építkező, jól nevelt cselekmény és a mainstream pátosz szelepein iramlik ki. De akkor most Will Smith világmegmentése jobb, vagy rosszabb, merészebben hű, vagy simulékonyabb filmi átirata Matheson regényének, mint két bátyja? Nem kurva mindegy, ha majdnem 80 milliós nyitó hétvégével debütált?

 

Mark Stevens sminkeli magát. Kis púder, kis rúzs, óvatos szántások a fésűvel. Elvégre, a helléntől a kortárs távol-keletiig bezáróan így kívánja a színházi tradíció, és különben sem adhatja elő akárhogyan giccses csokorba szedett, naiv sanzonjait egy jelentéktelenebb község idősek otthonában rendezett, elő-karácsonyi fellépésén. Entrée. Előtte hajlott korú hölgyek ülnek vigyázban, gémberedetten kapkodva szentimentális nosztalgia és némi pajkos szemkontaktus után. Akinek kijut mindkettőből, az jobb, ha vigyáz, és a filigrán álflörtöt követően nem ragadtatja magát öltözői pettingre. („Hogy tehettél ilyet, te büdös kurva?") Ez pusztán imitáció. Blöff. Színészet.

A vasbetonba vésett etikett és az illem megvéd mindenkit, legfeljebb a becsületen és a lelkiismereten esik egy-két makacsabb paca, amit a nagy ünnepi sietségben amúgy is könnyű elfelejteni. Mert most indulni kell, még az expornós alakította díva (Brigitte Lahaie) sem tudja marasztalni az énekest, aki déli nagyvárosokban, producerek előtt akar bizonyítani. Nagyban. Mark még nem, az őt alakító Laurent Lucas már tudja: Fabrice Du Welz és Romain Protat forgatókönyvírói szeszélyének köszönhetően a szeretet ünnepén olyan alkalma nyílik tanúbizonyságot tenni az érzelmek füllentésének, a testileg-lelkileg öntorzító azonosulásnak a képességéről, mely a hol tüzes, hol fagyos irtózatot követően fájdalmas megalázkodással – vagy fájdalmas halállal kecsegtet.

Protaték veszélyesen egyszerű és látványos módját választják a Mark jellemét egyszerre erodáló és fejlesztő kálváriának. Elveszejtik őt. Furgonja elakad egy összekötő földúton, szállása így a magányos Paul Bartel (Jackie Berroyer) erdőszéli fogadója lesz. A morális normatívákkal vastagon kipárnázott, urbánus közeget rusztikusan obszcén, parlagon hagyott erkölcsű vidék disznóbaszó miliője váltja, míg a pasztelles finomsággal festett, már-már dogmásan élethű szereplők helyébe ijesztően karikaturisztikus, – eleinte implicit, később tárgyiasult – perverziókkal konokul kacérkodó figurák somfordálnak. Az egyirányú határszegés kellően érzékletes megjelenítését – a frenetikus színészi teljesítmények mellett – annak a Benoit Debienek sosem öncélú, de találékony, lendületes operatőri ténykedése is segíti, aki kamerájával a híres-hírhedt Visszafordíthatatlanban oly émelyítő kíváncsisággal dongta körül Monica Bellucci, vagy épp egy poroltó nem rendeltetésszerű használatba vételét. Amikor kell, szolidan rázza a steady-camet, máskor úgy dörgöli a nagylátószöget a színészek képébe, hogy attól Terry Gilliam testnedvei is megindulnak, nem spórol a daruzásokkal, és az a tébolyult karácsonyi körsvenk… de ne szaladjunk ennyire előre.

A kezdetben rideg Bartel vendégének „művészi" mivoltával szembesülve (ó, az az esetlen bájú dalocska…) lanyhul. Egyre jobban. Sunyi vendégmarasztalása ellentmondást nem tűrően borul aberrált rajongásba: az eladdig özvegyként vegetáló Bartel emlék státuszban feszengő szerelmét véli Markban újra meglelni. (Hogy Mark nem nő? Irreleváns részlet.) A panzióból így már nehezebb szabadulni, mint a Bates motelből és a Hitchcock klasszikusa felé lopva kacsintó Tortúra (Kathy Bates megtestesítette…) Annie Wilkesének debella öleléséből egyidejűleg. Bartel megfeleltetési kényszerének jármában úgy húzza imádott ex-e, Gloria egykori ruháit Markra, ahogy anno John Ferguson próbálta Judyre erőltetni Madeleine konfekcióját. Csakhogy az ő szenvedélyét ezüstkanál helyett szívlapáttal mérik.

Fabrice Du Welz első egészestése a tematikai enyveskezűség vádjára (a fent citáltakon túl emlegethető a Gyilkos túra, vagy a degenerált vidékkel szembeni félelmek további kikeltései szééép, hosszú sorban; aki feltétlenül eszmeileg parallel szüzsét keres, annak Ian Softly okos, de sajnos túl kimért munkája, a Titkok kulcsa ajánlható) ugyanúgy tesz, mint a kisléptékű narratív következetességre. A rendező Debie szuggesztív képeinek tolmácsolásával félálomszerű, s közben tapintható, vértől zavaros latyakban dagonyázó cselekménnyel kedveskedik, mely a már éppen elidegenítő, szürreális csapongás és a morbid naturalizmus között taníthatatlan hanyagsággal lavíroz.

És sosem rest egy kis pajzánságra! Hogy Mark újdonsült románca ne legyen felhőtlen, arról a környék – Bartel pszichés cizelláltságát vadul alulmúló – bennszülöttei gondoskodnak. A vén férfiak alkotta kommunában a szodómia intézmény, a bestialitás racionális és rutinszerű, az aggastyánok vérgőzös puncitáncát pedig sosem felejted. (Az év jelenete, mellesleg.) Amikor Szenteste a fánál összeül Bartel régi-új családja, ezek azok, akik Mark fekete levesébe könnyedén köpnek olyat, amitől az még keserűbb lehet. „Merry Fuckin' Christmas!" – mondhatnák.

Ők azonban nem az ilyen szofisztikált szóviccek emberei.

Asszem, minden az arányokon múlik. Illetve: azok mokány érzékkel történő tévesztésén. Hogy fájhat-e nekünk, amikor Clive Owen frivol középső ujját eltörik, és derülhetünk-e azon, ahogy kajautalvánnyal fizet a fegyverboltban (merthogy a spermabanki biléta nincs nála) – egyszerre, egy filmen belül? Michael Davis legutóbbi munkájában, a horror-komédia Monster Manben már próbálkozott valami hasonlóval (ismeretlen sikerrel), és a Golyózáporra keresztelt 86 perc megkérdőjelezhetetlenül tanúskodik arról, hogy a műfajspecifikus túlzásokban biztos kézzel tart mértéktelenséget. A gegek így viszonzott kioltás helyett erősítik, generálják egymást, a végeredmény pedig aranyosan brutális (vagy fordítva?), valamint viccesen szexi (és fordítva).

Smith (Clive Owen) bőrjakóban lazul a padon egy késő esti órán. És répázik. Nem, még nem úgy, hanem az örökifjú Bugs Bunny – és a reminiszcens posztmodern takarékosság – szellemében: sárga zöldséget eszik. Az éjjeli diéta közben szemtanúja lesz egy terhes nő halálra üldözésének – akit akut szülési fájdalmak is gyötörnek –, és a dramaturgiai előírások értelmében kivételes célzóképességét és érdesen blazírt sármát a látens anya életére törő, 147.6 rosszindulatú ipse ellen veszi igénybe. A roppant, ám sosem eléggé sokak alkalmazója Hertz (Paul Giamatti), aki hol sztoikusan, hol vérmes ingerlékenységgel szemléz, büntet, és vezényel – az első sorból, ahogy egy tökös góréhoz illik. Didaktív feddés gyanánt alkalomadtán seggbe durrantja alkalmazottjait. A Magnummal, természetesen. A mama, mint mondottam menthetetlenül meghal, miután lebabázott. Az újszülött cukipofa hősünk nyakán marad bőgő ballasztként. A társadalmi marginalitás kevéssé törvénytisztelő kegyeltjének azonban nemcsak a szíve, az esze is a helyén: pelenkák pucolása (pfuj…) és rendszeres szoptatás (no, ahhoz már az R besorolás is kevés lenne!) mellett nem tudja letudni Hertz mindenre elszánt és üzletileg eltökélt bandáját, ezért legközelibb női ismerőséhez, az érett, érzéki, észbontó, et cetera kurvához, Donna Quintanóhoz (Monica Bellucci) viszi a kicsit.

Így áll össze a négyes fogat, melyben a szövegkönyv által erősen hanyagolt csecsemő is – ha csak passzívan, de – fontos tényező. A kis Oliver (érted, hogy Twist…) egyszer mintha vonakodna Donna jobb mellének előírás szerinti használatától (szerintem nincs a Földön olyan aszexuális laktózérzékeny, aki egy ilyen ajánlatnak ellen tudna állani), szerepét azonban mindhárom színészecske pazar hitelességgel, mindennemű affekciók és hatásvadász allűrök nélkül hozza. És amikor Smith elmagyarázza neki a lőfegyver alkotóelemeit és használatát, olyan huncut vágyakozással húzza meg szájszélét a bölcsővé bélelt fürdőkádban, hogy beszarsz. (Talán CGI lenne?)

Igazából nem igényel ennyi recenzionista ömlengést a film, hisz igenis: történik benne valami. Smith és Hertz fülcsendítő hajszája nem teszi magát üresbe pár másodpercnél tovább – akkor is csak a zsáner keretein belül (jellemárnyalóan) reális sorok és hallgatások erejére –, mi több, az alapvetés reflektív cinizmusa mellett a Golyózápor penetráns aktuál(?, sicc!)politikai szemtelenségig merészkedik, Andrew Niccol és Michael Moore után sokkal szabadabbul.

A szerethető karaktereken, a lendületes forgatókönyvön és a diszkontkonnotációkon túl korántsem hanyagolható adalék a realitás unalmas talajától bátran, de elegánsan elrugaszkodott, zsiványjó akciókoreográfia, és a mindenre rátehénkedő, kreatív szellemesség, lett légyen verbális, avagy vizuális. Miazhogy! A szövetroncsoló lövészet és a termékeny szexus (továbbá egyéb, vegetatív folyamataink) asszociatív összecsengésétől hangos minden mondat és szitu. Monica eksztatikus nyögéseit Owen precíz lövései tördelik. Értsd, ahogy akarod: a filmben a te variációd is szerepelni fog.

Ilyen őszintén és büszkén Bé mozi esetében Tarantinós komparációt feltételez az ember, holott a Golyózápor lelki ikre inkább és egész pontosan a Felpörgetve. Annál kicsit naivabb és határozottan oldschoolabb az összehatás, ami ízlés függvényében osztja majd meg a rajongókat. Nálam – Monica erektatív jelenlétén túl – a Golyózápor groteszk(ebb) humora döntött. Répa, mely halálos szúrófegyverként, viseletes zokni, ami babasapkaként funkcionál? Köldökzsinór ellövése, vagy gyűrűsujjra akasztott pisztoly? Ez kérem egy lehengerlő svungú film, mely merész pimaszságában egyenesen ríkatóan vicces.

A Geekblog karácsonyi cikksorozatát egy horrorral nyitottuk meg, aztán lajstromba vettük a fősodor legócskább darabjait, majd egy véreset, egy viccesen-véreset és legutoljára egy romantikusat veséztünk ki. Itt az ideje, hogy zárásképpen szó essen egy olyan filmről, amely nem egy, hanem – egyértelműen és megfellebezhetetlenül – „A” karácsonyi film.

Az Élet csodaszép nem egyből lett kultuszfilm, születésekor, 1946-ban szerényen teljesített a mozipénztáraknál, különösebb nyomot nem is hagyott a korabeli nézőkben, még ha 5 kategóriában Oscarra is jelölték (egyiket sem kapta meg.) Igazi karrierje a hetvenes években kezdődött, amikor a vetítés jogait elfelejtették megújítani, így az összes tévécsatorna szabadon és ingyen műsorra tűzhette, egészen a kilencvenes évek elejéig. Azóta az NBC a kizárólagos sugárzója, de a lényeg változatlan: milliók számára ma is ez a standard karácsony esti szórakozás. Biztos olyan is van, aki rühelli, de a többség még mindig rajong érte. Ha lehet hinni az IMDB fórumainak és szavazásainak (10/8.6, top 250 – #31), akkor nem csak azok, akik ezen nőttek fel, de fiatalabbak is. A „nemzeti kultúra része” ahogy az egyik amerikai fórumozó írja. Csak egy példa rá, hogy milyen státuszban van a film: 2006-ban, az ötvenéves évfordulón az egykori elnök, idősebb George Bush vállalta el a narrációt a látássérülek számára készített hangsávon. Ami a kritikát illeti, az American Film Institute minden idők legihletettebb filmjének választotta 2006-ban, majd egy évvel később a „legnagyszerűbb” kategóriában (jelentsen ez bármit) a 20. helyre rangsorolta.

Több mint jogos a kérdés: vajon mire ez a nagy hype? Látszólag egy tipikus Frank Capra féle melodrámával van dolgunk, a rendező kedvenc témájával (a jóságos, szociálisan érzékeny férfifőhős versus a korrupt rendszer). A fantasy-ba illő indítás szerint két égben trónoló angyal meghallja Bedford Falls városka lakóinak imáit, akik egy bizonyos George Bailey-ért fohászkodnak. A férfi arra készül, hogy eldobja magától az életét, ezért őrangyalt küldenek hozzá. Csak előtte levetítik neki Bailey életét, a gyerekkorát, amikor kimentette testvérét a jég alól, és emiatt a fél fülére megsüketült, majd azt ahogy felnőve kénytelen átvenni apja munkáját a helyi bankban, ahelyett hogy Európába utazhatna, ahogy tervezte. Feleségül veszi a nőt, aki gyerekkora óta szerelmes belé, majd mikor ismét lehetősége lenne, hogy legalább a nászút idejére kiszabaduljon a városból, bankpánik tör ki. Marad és az összes saját pénzét arra költi, hogy kárpótolja a betéteseket és rávegye őket, hogy ne menjenek át a rivális bankárhoz, a lelketlen és cinikus Potterhez. Sikerül kivédeni a krachot, sőt idővel még arra is telik, hogy a segítségével a kispénzű emberek, akiknek Potter sohasem hitelezne, saját házat építsenek egy új városnegyedben. Ekkor jön a következő csapás: jelentősebb hiány keletkezik a kasszában (naná, hogy a gonosz Potter a bűnös), amiért Bailey-re börtön vár. Ekkor dönt úgy a férfi, hogy öngyilkos lesz, úgy legalább a családja (született közben négy gyereke) megkapja a biztosítási pénzt. És mindez karácsony este történik.

Talán ennyiből is érzékelhető, hogy Capra sötétebbre veszi a hangvételt a szokványos melodrámákénál, hogy aztán még nagyobbat üthessen a happy end. És itt a másik csavar: az angyal úgy segít Bailey-nek, hogy szaván fogja („Bárcsak meg se születtem volna!”) és megmutatja, milyen lenne a város nélküle. Egy alternatív valóságban találja magát, ahol Potter az úr (már a várost is Pottersville-nek hívják) a családias üzletek helyén kaszinók és sztriptízbárok vannak, az utcákon részegek és kurvák lődörögnek. A „mi lenne ha” trükkjét azóta milliónyi filmben bevetették már, de ’46-ban ez még bőven újnak számított.

Mai szemmel, ezzel együtt se sokkal érthetőbb a filmet övező rajongás mértéke. Klasszikus hollywoodi melodrámát látunk, helyenként ötletes képi megoldásokkal és a kor elvárásaihoz mérten túljátszott alakításokkal (James Stewart mint Bailey természetesen tökéletes). Hogy ennél is többet lássunk bele a filmbe, ahhoz valószínűleg amerikainak kéne lenni. (Ennek némileg ellentmond, hogy Angliában is nagy a kultusza.) Az Élet csodaszép ugyanis ugyanúgy az amerikai mítoszról szól, mint a westernek többsége. Az individualista főhös elindul(na), hogy megvalósítsa az álmát, aztán végül a közösségben találja meg a boldogságot. Bailey ráadásul az összes olyan értéket megtestesíti, amellyel a néző Amerikát és titokban magát szeretné azonosítani: becsület, szabadságvágy, megalkuvásmentesség, őszinteség, igazságérzet,  humanizmus. És mindez kontrasztba állítva a kapzsi Potter által megszemélyesített gátlástalan kapitalizmussal.

Bailey karácsony este újjászületik, hogy megmentse a városát, a családját és –szigorúan utolsósorban – saját magát. Ettől igazán karácsonyi film Az Élet csodaszép. Jól sejti, aki a címe alapján ítéli meg: a giccs határán táncol, és gátlástalanul szentimentális. Az őszintesége, a naiv bája és a finom humora a mentsége. Na meg a tény, hogy az elmúlt évtizedekben emberek millióit ríkatta meg. A kultusszal lehet vitatkozni, csak nem érdemes.

A filmvilágban minden túlzásba vitt jelenségnek megszületik az ellenpólusa. Ha megpróbáljuk elképzelni a kötelező, álságos, közmegegyezéssel előadott karácsonyi  szeretetömlengés szörnyű giccsének inverzét, közel járhatunk a Santa’s Slayhez. Ez az a film, amit akkor fogsz megnézni, hogyha tele van a tököd a karácsonnyal – mert legyen bármilyen békés, vallásos és szeretetreméltó ember valaki, valljuk be, ez így december közepe-vége felé könnyen előfordulhat –, és valószínűleg pontosan azt fogod kapni, amire számítasz. Hadd lőjem le az egész film alapját adó poént rögtön az elején: a Télapó ebben a jólesően gonosz horror-komédiában egy kegyetlen, türelmetlen, erőszakos tömeggyilkos mészáros. Imádni fogod.

A filmről már a címben rejtező szóvicc sok mindent elárul: az ugyanígy ejtett „Santa’s sleigh” kifejezés, azaz a Télapó szánja a Jingle Bells című, jól ismert karácsonyi dalt idézi, így leírva azonban kicsit mást jelent (fordíthatnánk mondjuk a „Mikulás Mészárlásának”). Akinek azonban még mindig kétségei lennének, azt a nyitójelenet végképp meg fogja győzni. Hamisíthatatlanul amerikai stílusú, hatalmas össznépi vacsorát látunk, az asztalon karácsonyi pulykával, ahogy kell. A hangulat azonban nem stimmel, mindenki szívatja a másikat, marakodnak, a feleség egy vendéggel flörtöl, a családfő a száraz pulyka miatt átkozódik és így tovább. A kéményből azonban látványos belépővel megérkezik a Télapó, aki az elvárásoknak és sztereotípiáknak látszólag tökéletesen megfelelő, ám igen-igen álságos karácsonyi idillt pillanatok alatt szétzúzza, ahogy egyesével, különféle ötletes és stílusos módon legyilkolja a család tagjait, és ami a legfontosabb: a néző legnagyobb elégedettségére. Értitek, milyen geci? Ebben a filmben nem a belezés a durva. Az igazi horror a boldog családi ünnepi vacsora kifordított, megcsúfolt idillje, házasságostul, vallásostól, kutyástul, mindenestül. A mészárlás az tiszta és szép. A mészárlás az igazi felszabadulás a horror alól.

Mondtam már, hogy milyen kellemesen gonosz film ez?

Egy pillanatig se higgyük azonban, hogy buta, erőszakos gúnyolódásról van szó! Komplett mini-mitológiát kreáltak itt, kérem szépen, egy igen frappáns múltbeli történettel, amit bármelyik misztikus thriller megirigyelhetne (egy slasher-komédiától pedig ez aztán az utolsó, amire számítana az ember), én viszont egy szót sem szólok róla, mert ezeket a poénokat egyszerűen nem szabad legyilkolnom. A lényeg, hogy megismerjük a Télapó igazi identitását, azt, hogy miért kezdett el gyilkolászni, hogy kiken akar bosszút állni, és főleg, hogy kik állíthatják meg. Ez utóbbi csapat három főből áll, egy fiatal srácból, a barátnőjéből és kissé flúgos nagybátyjából. A felállás ismerős lehet bármelyik családi filmből, és valóban, a célcsoport valószínűleg nem az igazán embergyűlölő, bezárkózott, magányos kamionsofőröké (tudom, sztereotipizálok), sokkal inkább a giccstől megcsömörlött tizen-huszonéves korosztály lehet. Mert amilyen erőszakos az ünnepi dömping (és Amerikában még sokkal durvább, mint nálunk), annyira erőszakos csak a film is, persze nem az agymosás terén: itt csupán a vér fröcsög.

 A film kreativitása lenyűgöző. Kezdjük rögtön a henteléssel: a készítők gyakorlatilag minden elképzelhető karácsonyi hangulatú gyilkolási módon (milyen szépen hangzik…) végigmennek az ünnepi pulykacomb szájba kalapálásától a felgyújtáson, a karácsonyfa tetejéről lenyúlt csillag dobófegyverként való használatán és az adventi koszorúval való megfojtáson át a gyerekek fejét lerobbantó ajándékig (mire a nagymama: „Fuck!”) minden fekete poént elsütnek. A filmzene is gondosan válogatott: szinte csak az ünneppel kapcsolatos számok szólalnak meg, vicces szövegű és szokatlan stílusban előadott alapdalok vegyesen. A humor szintén profin eltalált, ráadásul kellően bátor a vallási témákban is: egyformát kapnak a keresztények (az a pénzorientált szentbeszéd igen vitriolos humorú például) és a zsidók is („Happy Holiday!” VS „Merry Christmas!”, ugyebár, a hétágú gyertyatartóval pedig kiválóan lehet ölni – de feltűnnek az ortodox zsidók is). Nagyon is tudatosan összerakott film ez, mely egy percig sem veszi magát komolyan (ez persze az elejétől fogva nyilvánvaló, mégis újra és újra meglepi a nézőt – ahogy Santa huncutul kihasználja a fagyöngy alatti csókot a sztriptízbárban, az például zseniálisan kisstílű…). A főszerepet játszó Bill Goldberg eredetileg pankrátor, meglepő módon azonban mégis remekül feszít a szerepben, aminek fő oka az lehet, hogy Hulk Hogantól eltérően neki nem egy jóságos balfaszt, hanem egy kegyetlen, szemét, iszonyú pipa gyilkológépet kell alakítania.

Egy ilyen alapötletre épülő film olyan, mint egy rinocérosz: ha egyszer megindul –
márpedig a Santa’s Slay micsoda energiával zúz már az első jelenettől kezdve! –, akármennyi gyenge (de kellően tahó) poént vagy logikátlan csavart elbír, nem döglik bele. Egyetlen módon lehet csak elcseszni egy karácsonyi giccses elvárásokkal totálisan szembemenő filmet, ez pedig az, ha mégis bele engedik szüremkedni a szentimentalizmus mérgét. A két fiatal szereplő szerencsére igen tökös fellépéssel bír, nem sokat tépelődnek a sok haláleset miatt sem, így az egész film során összesen tíz másodpercre bicsaklik meg a kitűzött stílus (egy kötelező csókjelenet alatt, aminek vélhetően a fiatal, magukat a főhős szerepébe beleélt nézők kedvéért kellett bekerülnie).

Mondom ezt mindannak ellenére, hogy ha megfosztjuk a filmet a gyilkos Mikulás karakteres fellépésétől és viccesen erőszakos ténykedésétől, a családi kalandfilmektől nyúlt motívumok hamar előtűnnek a fekete slasher-komédia felszíne alól. De kit érdekel, ha egyszer a begőzölt Mikulás útjában lobognak a csöcsök és végig vidáman fröcsköl a vér?

Trailer

Hat vagy hét évesen láttam először a Macskafogót, és utána sokáig abban a hitben éltem, hogy ez egy külföldi film, csak baromi jó a szinkronja: fel se merült bennem, hogy egy ennyire profi rajzfilmet nálunk készíthettek. Azt pedig, hogy mekkora siker volt külföldön, csak most, a sajtóanyagból tudtam meg – gyakorlatilag mindenhová eljutott Angliától Indiáig, több mint száz országban játszották. Itthon 4 és fél millióan látták, alig van valaki, aki ne ismerné, mondatai, figurái beleégtek a kollektív tudatba. A kultusz nagysága sajnos a két alkotót, Ternovszky Bélát és Nepp Józsefet is megbénította: a Macskafogó 2 gyakorlatilag nem folytatás, hanem egy ön-tribute, másfél órányi bensőséges kacsintgatás. Mintha egy húsz éve feloszlott együttes újra összeállna, hogy sütkérezzen a saját legendája fényében: újat nem nyújt, mert vagy nem tud, vagy biztos benne, hogy a rajongóknak az is elég, hogy látják a régi arcokat.

Nagyon úgy néz ki, hogy Neppék nem történetben, hanem kultuszban gondolkodtak, meg akartak felelni minden nézői nosztalgiának. Gyakorlatilag az összes fontos szereplőt visszahozzák a gengsztermacskáktól a vámpírdenevérekig, amivel még nem is lenne probléma, de sokuknak, mint például a 4 patkánynak, nincs semmilyen dramaturgiai funkciója. Vannak, hogy hadd örüljünk. Az eredeti filmben kis túlzással annyi a történés, mint egy James Bond filmben, a látszólag mellékvágányt jelentő epizódok is fontos részei a cselekménynek, még ha ez csak a végén derül is ki. Itt kapunk egy hosszú expozíciót – egy Stanley nevű újságíróegér a dzsungelben felfedez egy vad macskapopulációt, akik megtudva, hogy a társaikat leigázták az egerek, elindulnak a kiszabadításukra –, majd minden fordulat és izgalom nélkül hirtelen véget ér a film. Ami még ennél az aránytalanságnál is érthetetlenebb, az az, hogy Grabowski figurája közben csak mellékszerepet kap.

A poénokat illetően sem sokkal jobb helyzet: vannak bőven, akad közöttünk szellemes is, de az erőltetett szóviccekből a kevesebb több lett volna, a filmből való kikacsintás pedig már elsőre is alig-alig vicces, sokadszorra meg már annyira se. Az eredeti Macskafogónak talán nem a zenei betétek jelentették a legerősebb részét, ennek ellenére természetesen most is felhangzik pár jellegtelen betétdal. A végefőcím viszont képes megmozgatni az embert, legalábbis a kijárat irányába, mert ifjabb Malek Miklós és Zöldi Gergely olyan iszonytató giccset hozott össze, amire még a Bon-Bon zenekar se lett volna képes. Ami a látványt illeti, természetesen látszik, hogy eltelt 20 év, élénkebbek a színek, részletesebbek a hátterek, a figurák hibátlanul animáltak. A hagyományos két dimenziós animációt néhány jelenetben 3D-s képek váltják fel pár másodpercre, amelyek megtörik némileg a stílust, de ezzel együtt a látvány a legkevésbé kifogásolható része a produkciónak.

A Macskafogó 2 nem az a film, amiről anyázva jövünk ki és követeljük vissza a pénzt. Alkalmas arra, hogy a negyven év alattiak nosztalgiáját kielégítse, és még az is lehet, hogy a mai gyerekeknek is tetszeni fog – pár százezer nézője biztos lesz. De hogy nem fogjuk röhögve idézgetni a mondatait, az is biztos.

Ternovszky és Nepp védelmében: embertelenül nehéz egy kultuszhoz hozzányúlni. Kockázatos szimplán reprodukálni az eredetit, bátran – de az esszenciáját megőrizve – eltérni tőle, még inkább. Kár, hogy meg sem próbálták.

---

Bár ilyesmit nem szoktunk csinálni, íme a film egy másik kritikája, villámkritikája, Harmi kolléga tollából:

Grabowski visszatér, 21 évvel az első opusz után. A történet kibontása silány a hatalmas be- és felvezetéséhez képest, ám a párbeszédek és a figurák a régiek. Míg a klasszikus filmből olyan állapotban kerültünk ki, mint Teufel a macskafogóból, a második résznél korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Mintha már nem hatna olyan erővel a gépezet, mint az első részben: lelkesen, de cseppet keserű szájízzel távozunk.

A macskák és egerek színe nem fakult, a rajzfilm képileg nem akarta meghódítani a világot, de megállja a helyét. Mi több, a szinkronhangok kiválóak (Darvas, Dörner, Reviczky, Szombathy, Kern, Haumann, Mikó, Sinkó) és a beszéd az, mely viszi az összes pálmát és az egész filmet. Erős poénokkal és izgalmas fordulatokkal megspékelt a macskák és egerek közös nyelve, mely igazán hű marad az első részhez. A hang, és a zene kellemes, újra itt a jazz, és a betétdalok sora (utalnak is Malek Miklós zeneszerzőre), bár a búcsúszám (ifj. Malek) a főcím alatt hagy a nézőben kérdéseket és némi kívánnivalót maga után...

A Rudolf Péter hangján megszólaló Stanley Livingstone és a vad Torzonborz történetének vége nem olyan vaskosan kidolgozott, mint a bevezetése. Nagyot ígér, gyorsszerelem a vég. És nem értjük, miért. Grabowski már idős szuperhős, és helyébe az oly lenézett újságíró, Stanley Livingstone kerül, aki valójában csak a történet bonyodalmának generálója.

A hibák ellenére nem felejthetjük el, mennyire nagy dobás volt az első rész, és mennyien nézték ronggyá. Jó lenne, ha az új rész apropóján újra a mozikban találnánk őkelmét.

 

 

Ha már úgy döntöttünk, hogy karácsonyi filmekről írunk, akkor most hagyjuk a francba az elcsépelt szirupos családi vígjátékokat, meg a nyálas, csöpögős romantikus baromságokat, és koncoljuk véres cafatokká a meghitt ünnepi hangulatot. Méghozzá fejszével!

 

A Télapó alapfelszerelése általában az ajándékokkal csurig megpakolt puttonyból, valamint egy rénszarvas meghajtású szánból áll. Fejszét már jóval ritkábban látni nála, bár nem kizárt, hogy az északi sarkon, központi fűtés híján, azzal aprítja a tüzelnivalót. A Silent Night, Deadly Night Télapója szerencsére nem fát hasogat vele, hanem embereket.

 

Bár a horrorrajongóknak igazán szimpatikus volt ez az akkoriban még eredetinek számító alapvetés, az átlag-amerikai családanyák már kevésbé voltak oda a halálosztó Télapó ötletétől. Így aztán a gyermeki lelket túlvédeni akaró felháborodott szülők, nekiálltak bőszen protestálni a film ellen. A dolog egyébként nem csak őket zavarta, jó néhány kritikus is kirohanást rendezett a film láttán, a hírhedt Ebert/Siskel kritikus duó például egészen odáig ment, hogy saját Tv-műsorukban hangosan felolvasták a film stáblistáját, és minden név után odabiggyesztették a „shame”, vagyis a "szégyen" szócskát. Azóta persze sok vér lefolyt már a havon, és manapság már csak mosolygunk az ilyen túlreagált hisztiken, hiszen a gyerekek a film bemutatása után 23 évvel sem bújnak reszketve a takaró alá a karácsony szó hallatán. Mellesleg a Silent Night, Deadly Night azóta egy 5 részes szériává bővült, és már egy remake is tervbe van véve.

 

Az 5 éves Billy szemtanúja volt, amint egy Télapónak öltözött rabló végzett a szüleivel. A fiú árvaházba kerül, ahol az emlékek tovább kísértik, és az sem segít neki a feledésben, hogy a vasszigorú Főapáca minden apróságért megbünteti. 10 évvel később, Billy jóképű, életerős fiatalemberré cseperedik, és egy játékboltban dolgozik. A seggfej kolléga állandó cseszegetését leszámítva, kiegyensúlyozott az élete és lelkivilága, bár a piros ruhás ajándékdíler látványától még most is meghűl benne az ürülék. Karácsony alkalmával főnöke remek ötlettel áll elő, miszerint Billy lesz a játékbolt Télapója. Ezzel igazából még nincs is semmi baj, hiszen bár hősünk fázik kissé a dologtól, végül sikeresen megbirkózik a feladattal. Amikor azonban szemtanúja lesz annak, hogy a titokban imádott kolléganőn, a seggfej kolléga szexuális erőszakot kíván elkövetni (meg akarja dugni) a raktárban, Billy agya ledobja az ékszíjat, és elkezd gyilkolni. Úgy ahogy van, télapóruhában.

 

Nem értem, ezt a kavarást a film körül. Itt szó sincs a Télapó-mítosz átértelmezéséről, mindössze csak egy magát Télapónak képzelő bekattant tinédzser ámokfutását láthatjuk, a klasszikus 80-as évekbeli slasherek stílusában. Ráadásul Billy valójában egy szeretnivaló figura. Az őt megformáló Robert Brian Wilson, az angyali ábrázatával és kidolgozott felsőtestével már eleve úgy néz ki, mint aki egy alsógatyareklám plakátjáról mászott volna le. Sőt, olyannyira ártatlan, hogy amikor egy giccses zenei blokk keretében bemutatják a felcseperedett lelencgyerek játékbolti mindennapjait, láthatjuk, amint a Whiskyvel való kínálást visszautasítva, büszkén mutatja fel az általa sokkal jobban preferált dobozos tejet. Hát ki rettenne meg egy ilyen tisztalelkű és absztinens tinédzsertől? Pedig elnézve a hányattatásokkal teli gyermekkorát, egyátalán nem csoda, hogy bekattant. Az árvaházban már eleve belétukmálták, hogy a szex bizony „naughty” dolog, és hogy „punishment” jár érte. (Az igazán félelmet keltő alak, az árvaházat vezető főapáca, szerintem tőle kellene inkább a gyerekeket megkímélni.) Ez aztán végig is kísérte szerencsétlen hősünk életét, de mint tudjuk a hormonok erősebbek még Isten szavánál is, így a szexuális frusztráció keveredve a múltban átélt szörnyűségek emlékével, egy időzített bombát csinált belőle. A szex és erőszak együttes látványa pedig berobbantotta az egészet.

 

A film nem egy túl véres darab, de mindenképpen érdemes megemlíteni Billy mészárló körútjának két legemlékezetesebb, és egyben legkeményebb gyilokját. Az egyik a legendás sikolykirálynő Linnea Quigley (aki jó szokása szerint itt is villant csöcsöt) „felszarvazása”, a másik pedig egy szánkózó suhanc menetközbeni lefejezése. Mindkettő igazán ötletes és elismerésre méltó trükkmesteri munka. A film báját az olyan humoros jelenetek adják meg, mint például amikor a járőröző rendőrök arról beszélgetnek, hogy hihetetlen, hogy karácsony este azt a parancsot kapták, hogy vigyék be a Télapót. De számomra örökké feledhetetlen marad az a kissé morbid jelenetsor is, amikor az egyik túlbuzgó rendőr kilyuggatja az árvaház felé tartó Santát, akiről nem sokkal később kiderül, hogy nem más, mint (az addigra már néhai) O’Brian atya, az árvaház azévi Télapója.

 

A Silent Night, Deadly Night nagyrészt a Halloween típusú slasherek sémáiból építkezik, mégis számos eredeti ötletet is felvonultat. Könnyed hangulata miatt abszolút komolyan vehetetlen, de ugyanakkor tisztes távot tart a vígjátékká válástól, és szerencsére megmarad a horrorfilm keretein belül. A sztoriban azért akadnak itt-ott homályos foltok, de a film ezen hibái ellenére is kiváló szórakozást nyújt, és tökéletesen alkalmas az ünnepi giccsfilm-áradatban megfáradt agyak stimulálására. Gyilkos Télapó Billy pedig a maga módján igazi kultikonnak tekinthető, nekem legalábbis mostantól az ő megszállott tekintete fog eszembe jutni minden egyes piros ruhás, szakállas szaloncukker-adagoló idióta láttán. Lehet, hogy a tiltakozóknak mégiscsak igaza volt?

 

 

A film az Anilogue Fesztivál programjának keretében került levetítésre.

Amerikai rendező ritkán készít animét, a Tekkonkinkreet esetében azonban pontosan ez történt, ráadásul egy Japánban jól ismert manga, a Black And White adaptációjáról van szó. Két fiú, két testi-lelki jóbarát éli különös mindennapjait egy Treasure Town nevű városban: mindketten a Macskák nevű fiatal banda tagjai, családjuk nincs, lopkodnak és ügyeskednek, hogy pénzhez jussanak (a „gyerekek felnőtt szerepben” tipikus anime toposz). Treasure Town egy furcsa, képzeletbeli város, részleteiben azonban mégis nagyon valóságos, ízig-vérig japán hely, zsúfolt és kaotikus, amiben többféle hatalmi játszma zajlik párhuzamosan: a rendőrök a jakuzák ellen küzdenek, akik közt belső viszályt szít egy különös üzletember (merőben más alapokra helyezné a szervezet működését), a városban már-már természetfeletti ügyességgel közlekedő – ugráló, kúszó, repülő, minden zuhanást túlélő – gyerekbandák pedig készek megküzdeni mindenkivel, aki veszélyezteti életterüket.

A két főszereplő, Black és White, erősen jelképszerű névvel rendelkeznek, és a film erre az elejétől fogva nagyon rájátszik. Fehér kissé feminin jellem, a benyomások embere, gyakran túláradóan jókedvű („I’m happy, I’m happy”, énekli, miközben ide-oda sodródik lassan a levegőben), néha viszont elsírja magát az időjárás miatt. Egyedül valószínűleg teljesen életképtelen volna, Treasure Townnal azonban valamiféle furcsa spirituális kapcsolatban áll, megérzései sorra beigazolódnak. Fekete az ellentéte: sokkal érettebb és komolyabb, mindenben ő gondoskodik Fehérről (aki még a cipőfűzőjét sem tudja bekötni), nem húzódik sem a jakuzák, sem a rendőrök védelmébe és egész jól verekszik. Viselkedése kevés érzelmet árul el, hangulata általában borús és pesszimista. Az ő kettejük életén keresztül ismerjük meg a várost, ezek talán a film leghangulatosabb és legötletesebb jelenetei. Később lassanként belelátunk a jakuzák és a rendőrök életébe is, mígnem a furcsa üzletember, Snake megjelenésével minden felbolydul, hatalmas, beláthatatlan kimenetelű változások kezdődnek, annyi azonban biztos, hogy Fehér jobban szorong, mint bármikor: valami szörnyű készülődik…

Az animék, bár történetileg általában komolyabbak a nyugaton nagy nézőközönség számára készített animációs filmeknél, hajlamosak a sablonokat használó, egyszerű, végletes karakterábrázolásra, amikor a figurák konfiktust okozó jellemvonásai egy-egy sorozat alatt, szép lassan a végletekig tornázva, erős drámai töltetet biztosíthatnak a végjátékhoz. Ugyanezt egy filmben  persze jóval nehezebb elérni, hiszen másfél-két óra alatt kell megfelelő mélységeket biztosítani a szereplőknek. A Tekkonkinkreetnek nem is igazán sikerül a fent említett bravúr, és bár a mangát nem olvastam, az az érzésem, hogy a „kisebb jelentőségű” jelenetek, történetelemek közül kényszerűségből sokat kihagytak (pedig éppen ezek működnek úgy-ahogy a filmben), a külső hatásra kialakuló érzelmi drámát azonban, ami Fekete és Fehér, és persze sok más szereplő közt  létrejön, mind bele akarták zsúfolni a filmbe. Ez jelentős problémát okoz, így ugyanis egyszerűen nincs ideje megszokni a nézőnek a szereplőket, a nagyon erős jelképhasználat (például rengeteg beszélő név van: Black, White, Rat, Snake – ez  nem éppen a finomabb fogások közé tartozik) pedig sematikussá teszi a film hangulatát.

A komplex, több síkon működő történetnek nem csak a főszereplőkkel, hanem más témákkal kapcsolatos mondanivalója sem tud igazán kibontakozni két órában. A tradíciók és a haladás szembeállítása például jellegzetes japán toposz, amely a filmben meglehetősen szájbarágósan jelenik meg Patkány, az öreg jakuza, és Kígyó, a furcsa, idegennek tűnő üzletember ellentéte által: előbbi nosztalgiával gondol a piros lámpás házra, ahol a fiúk olyan fontos tapasztalatokat szereznek meg, a pénzt a hagyományos eszközökkel szedné be a jakuzának, a rendőrökkel pedig egészen jól kijön, utóbbi pedig gátlástalan és sikerorientált, aki a kupleráj helyére több profitot hozó vidámparkot épít, ellenségeit pedig egyszerűen kivégezteti. Az eddigre jócskán túlzásba vitt melodramatikus töltet ellenére hasonlóan seszínű lett a filmvégi, Akirát és Neon Genesis Evangeliont idéző csúcspont, ahol a cselekmény kissé elrugaszkodik a valóság talajáról, Fekete pedig – hosszú belső dialógusokat folytatva – szembenéz saját magával.

A látványvilágra azonban semmilyen panasz nem lehet: végig gyönyörűen kidolgozott hátterek és stílusosan stilizált szereplők gördülékeny animálását élvezhetjük (utóbbi talán a Kemonzume óta divat, persze itt kevésbé szélsőségesen alkalmazták, mint ott). Egy animációs filmben a vizuális aspektus bizony kiemelt fontossággal bír, a készítők pedig szemmel láthatólag nem spóroltak a munkával. Nem rossz film tehát a Tekkonkinkreet, de – vélhetően az amerikai rendezőnek köszönhetően – a film ámulattal és lelkesedéssel fejteget olyan, túlságosan is ismerős témákat, amelyen más filmek hamarabb továbblépnének, a túl nagy falat történet pedig csak egyszerűsítve, sematizálva fér el ekkora tányéron. De hát egy újszülöttnek minden vicc új, ahogy mondani szokás, az ázsiai filmvilággal most ismerkedő és főleg szentimentalitásra hajlamos érdeklődők tehát ne riadjanak el: nekik nagy élményt fog nyújtani a Tekkonkinkreet.

 

"Only love can kill the demon." – tévedte a bulvárpróza szánandó pátoszából kaján gúnyt űzve Robert Downey Jr. fergeteges tolmácsolásában legkedvencebb médiagecim, Wayne Gale. Figyelembe véve ezen írás tárgyát, valamint a Zombi reprezentációs fejlődésének egyre virgoncabbul felszántott ösvényeit, e kijelentést remélhetőleg az oktondi kifejtés után sóvárgó tekintetek követik. Hisz: a harmincas, negyvenes évek vudu-folklorisztikus alkotásainak szolgasorban csoszogó, dohos ábrázatú proli-máladékai, kiket Romero hol konzumkritikus, hol a háborús lelkiismeretet légkalapáccsal ütve-furdaló utalásokkal doppingolt naprakésszé, s kik mára már a borítékolható járványok metaforáiként sprintelnek a multiplexekbe, leginkább a halandóságtól, a bomlástól, valamint a lényünk humán privilégiumként féltett, cizellált vonásainak elvesztésétől való félelem fafejű mementói.

A 28 héttel később izgágán hajt fejet elődei előtt, megfelel azok exploitív szórakoztatóipari célkitűzéseinek, ám közel sem tanúsít annyi aktuál-reflekciós hajlandóságot. Juan Carlos Fresnadillo filmjéről lefejtve a statiszta éhenkórászokat és a csalfa sterilitásba burkolózó London posztapokaliptikus totáljait egy egyszerű, ám annál durvább családi dráma bontakozik ki.

---

Elegendő ilyetén idei élmény hiányában talán csacska hatásvadászat lenne a film elejét 2007 legjobb tizenkét percének titulálni, aki tud jobbat, az hullanyugodtan kommenteljen. A bedeszkázott, fanyar idillben zöldségkonzerveken vegetáló túlélőkre csámcsogva rontó holtak (Élők? Betegek? Zombilógus a talpán, aki tippelni mer) lelkesedése, a pazar érzékkel lóbált kamera (mely a 28 nappal később innovatív DV apparátjával szemben hagyományos kivitelű), a hengerlő ritmus és a hibátlan színészi teljesítményben körvonalazódó, párját ritkítóan realisztikusra firkált jellemrajzok olyan vehemenciával ragadják nyakon a nézőt, hogy… hogy sejthető: ezt az intenzitást képtelenség huzamosabb ideig fenntartani. Felesleges visszasírni az első részt vezénylő, ezúttal producerkedő Danny Boyle-t – ki friss zombifóbiás nyilatkozatai ellenére valahogy mégiscsak egy erősen bomlott szolihuligánnal szabotálja idei projektjét, melynél hibbantabbat köbö a 9-es terv óta nem látott a világűr – Fresnadillo (az általa is szerkesztett) szkriptet többnyire lendületesen és jól helyezett hangsúlyokkal forgatta le, a logikai bicegések és az írói pongyolaság pedig a film familiáris értelmezési irányvonalai mentén egyenesen erénnyé érnek.

A vírus – e sorok írójának hezitatív véleménye szerint – ezúttal pusztán marcona sidekick, a csillapíthatatlan éhség felejthető ürügy csupán, a világégés utáni társadalom újjáépítése, a langyos hangulatú militarizmus és ezek csődje pedig talán csak a forgatókönyv szerzőit, a grafikusokat és a kellékeseket érdekelte – az esedékes határidőkig. No, nem mintha játszi könnyedséggel kifogásolható munkát végeztek volna, a 28 héttel később azonban fiúról, lányról, anyáról és apáról szól. Atyai gondoskodásról és szülői rivalizálásról. A rokoni szeretet fájdalmasan árnyalt, húsbamaró jelenléte pedig irracionális, démoni erőként, célirányosan csócsálgatja a szereplőket.

Az expozícióban feleségét – és mindenkit – vicsorgó vírusgazdák martalékaként maga mögött hagyó apa, Don (Robert Carlyle) London szeparáltan rehabos térségében főgondnokként söprögeti szőnyeg alá árulásának, gyáva racionalizmusának emlékét. A krízist kiérdemelhetetlen mákkal spanyolhonban átüdülő gyermekei érkezésekor színt kell vallania. Hazudik, holott igaza van - vagy legalábbis igaza volt, akkor ott. Nagy jelenet. Majdnem akkora, mint az anyával (akire az űberszuperül őrzött régióból robogón meglógó gyerekek találnak...), Aliceszel (Catherine McCormack) történő találkozása. Itt mutatkozik meg a műfaj elképesztő kifejező ereje: a toposz kellékei tébolyult metaforákká magasztosulnak. A harapás által terjeszthető kór a birtoklási késztetéseket, a közösség vállalást („már közéjük tartozik”), a szemkinyomás a házastárssal szembeni alárendeltség ébresztette, tehetetlen dühöt képezi le. A befogadói gyönyört csak fokozza, hogy a végbrutális érzelmi adok-kapok mellőz minden szentimentalizmust és giccset, ráadás gyanánt pedig elcsattan egy csók, mely majdnem olyan félelmetes és ocsmány, mint amilyen megrendítő. Miután Don letörölte könnyeit, Jack Torrance módszerességével felvértezve dzsalja végig a hátramaradó játékidőt. És ha nem is látszik a szemén: csak a gyermekeit akarja…

Hogy a vírus elszabadul-e, nem áruljuk el, de nyugodjatok meg, a golyók háztetőről ártatlan és szelektálhatatlan tömegbe szórásának, a nagyvonalúan egyetlen snittben mutatott, helikopter-rotoros haj- és testszobrolásnak, kreatív tömegpusztító arzenálok használatának és a lassan, de biztosan fáradó rockriffeknek az apropója nem egy gyermek-elhelyezési per másodfokon hozott ítélete. Vagy mégis? A 28 héttel később iramos, szaftos akcióorgiaként is szemlélhető, ám nem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy mindeközben él azzal az költői precizitással, mely például a Radírfej (atyai félelmek) vagy a Porontyok–féle (zsarnokoskodó anyai féltékenység), bizarrmód analitikus klasszikusok sajátja.