Hickman a Fantastic Fourból igazolt az Avengers-franchise-hoz, és annak zászlóshajója az első két szám alapján az egész Marvel NOW! eddigi legnagyobb csalódása. Az író természetesen a rá jellemző témákkal játszik, vagyis teremtés, evolúció, technológia, és persze okos emberek, akik nagy dolgokban gondolkodnak – de képtelen normálisan beilleszteni mindezt a Marvel világának szövetébe. Konkrétan röhej, hogy két számon keresztül vezeti fel az egész „we have to get bigger” koncepciót, vagyis az Avengers, mint csapat és eszme többé és nagyobbá növesztését, ami abban merül ki, hogy minden tag kap valami kütyüt, amivel el lehet érni őket, ha beüt a krach (értsd: valaki/valami már megint ki akarja irtani az emberiséget). Ez aztán a kibaszott forradalmi megoldás! Hogy nem jutott eszükbe ilyesmi korábban! És a második szám még valamennyire előrelépés az elsőhöz képest, ami akkora dögunalmas sablongyűjtemény, hogy arra szavak nincsenek (rosszfiúk be – hősök rohamoznak – hősöket leverik – egy visszavonul, hogy majd még több hőssel térjen vissza). Ami a képi világot illeti, az nagyszerű, eleve imádom Opena stílusát (Fear Agent forevör), de azért azt megköszönném neki, ha Hulknak nem majompofát rajzolna.
New Avengers #1
Történet: Jonathan Hickman Rajz: Steve Epting
A pároldalas keretet leszámítva ez eddig egy Black Panther képregény. Wakandában vagyunk, ahol a király egy kiválasztási szertartás/próbatétel győzteseit kenegeti éppen hájjal, amikor felbukkan előttük valamiféle portál, amin átlépve megjelenik a fejük fölött valamiféle lilás bolygó, amiről alászállnak valamiféle vörösszemű ember(szerűség)ek, akiknek valamiféle okból az a heppjük, hogy világokat pusztítanak. Van egy kis harc, Black Pantheren kívül mindenki meghal, aztán beexponálódik a felmentő sereg, vagyis a címbeliek. Szóval nagyjából fingom sincs, hogy mi történik a képregényben, még kevésbé, hogy miért. Mivel nem tartom magam egy túl hülye embernek, az ilyesmit hajlamos vagyok a szóban forgó alkotás számlájára írni. Ahogy az Avengers, ez is egy összecsapott, pár ötletre épülő, de inkonzisztens és sablonos valami, és az eddigiek alapján azt kell mondanom, hogy Hickman és a Bosszú Angyalai nem egy jó párosítás (illetve mondanám, hogy alapból Hickman és a szuperhősök nem egy jó párosítás, de az F4-gyel egész jól elvolt – nyilván a sorozat bőven kiaknázható tudományos vetülete és a nagyobb karakterközpontúság miatt, amikkel itt kevésbé játszadozhat). Az Illuminatiból, mint kontextusból pedig nagyon jó és nagyon rossz dolgok egyaránt kisülhetnek. A rajzokkal itt sincs gond, Epting hozza, amit várunk tőle – bár nem többet.
Avengers Arena #1-2
Történet: Dennis Hopeless Rajz: Kev Walker
Mindig megvédem az amerikai szuperhősképregényeket, amikor demagóg és/vagy sznob módon fröcsögnek rájuk, de néha engem is elkap az érzés, hogy az egészet le kéne húzni a vécén. Olyankor általában valami olyasmi akad a kezembe, mint az Avengers Arena. ISTEN ŐRIZZ, hogy az egyébként is lejtmenetben lévő mainstream comic előálljon valami eredetivel, neeeem, minek, mikor sokkal biztonságosabb(nak tűnik) majmolni valamit, ami egy másik médiumban (sőt, többen) már kasszát robbantott? Nesztek, Éhezők viadala Marvel-módra (ami már eleve Battle Royale volt young adult módra). Avagy: húzz elő a kalapból egy viszonylag rég használt, többnyire röhejes gazembert, jelentsd ki, hogy mostantól nem röhejes, hanem nagyon gonosz, nagyon hatalmas, nagyon kegyetlen, nagyon minden, a szereplőgárdába pedig hajigálj bele egy egész rakás teljesen új, vagy már ismert, de Z-listás karaktert, akiket mindenféle következmény nélkül lehet leöldösni a kirobbanó drámai hatás érdekében. Persze, rakj azért bele egy-két ismertebb tinihőst is, hogy legyen kiért izgulni, és ne kelljen túl sokat pöcsölnöd a többi, ismeretlen szereplő bemutatásával, mert akkor még kénytelen volnál saját magadtól kitalálni valamit, és hát azér’ álljon már meg a menet. (Ami fair az fair: a második szám szinte teljes egészében egy új karakter megismertetését tűzi ki célul – hogy hogyan teljesít, az már más kérdés.) Az egész annyira pocsék, hogy kis híján nem érzem kínosnak, hogy az író nevével poénkodjak. Rajz okés. De leszarom.
Cable and X-Force #1-3
Történet: Dennis Hopeless Rajz: Salvador Larroca
Cable azon hősök közé tartozik, akiknél már elvesztettem a fonalat a halálai és visszatérései számon tartásában. Meg még azon hősök közé is, akikkel olykor látványosan nem tudnak mit kezdeni az írók (ld. a 2000-es évek egyik legértelmetlenebb sorozatát, a Soldier X-et – emlékszik egyáltalán rá valaki?) – az Avengers Arena című atrocitást elkövető Hopeless is eme írók közé tartozik a Cable and X-Force első két három alapján. Anno Duane Swierczynski konkrét, hozzá illő szerepet, feladatot adott a karakternek, és nem mondom, hogy az a sorozat tökéletes volt (hínnye, de még mennyire, hogy nem), de tartott valahova, célja volt, és bizony szolgált pár remek sztorival. Ebből a szériából semmi ilyesmit nem nézek ki. Cable megint összeszed egy maroknyi kétes hírnevű/kétes szituációban lévő (anti)hőst, megint van valami homályos célja, ami a jövővel kapcsolatos, megint nyögi a techno-organikus vírus következményeit, megint minden nagyon rejtélyes, katonás és sötét. Megint minden nagyon unalmas. Jobb pillanataiban csak unalmas. Rosszabb pillanataiban – pl. Kolosszus még az elmúlt egy-két év fényében is botrányosan karakteridegen ábrázolásával – konkrétan frusztráló. És persze az egész csapat, a céljuk, a működésük, a mindenük, annyira badass, hogy még az X-Mennel is szembeszállnak, ha kell. <ásít> Nem tudom, honnan jön ez a reménytelen író (tessék, ellőttem, fú, de szar), főleg nem tudom, miért tolnak alá rögtön két sorozatot is, de részemről eddig elégtelen a teljesítménye.
Morbius: The Living Vampire #1
Történet: Joe Keatinge Rajz: Richard Elson
A Pókember kaszál a képregénypiacon rendesen (ld. lent), hát mikor máskor próbálkoznának meg egy spin-offal, ha nem most. Morbiusnak, aki 1971-ben kezdte mellékszereplői pályafutását a The Amazing Spider-Man lapjain, már volt egy saját sorozata a ’90-es évek elején, de aztán csak tessék-lássék foglalkoztak vele, nagyobb címekben meg szinte alig – amíg Dan Slott tavaly elő nem kaparta a Pókemberhez. A karakter érdekes, potenciállal teli (főleg a jelenlegi szituációjában), úgyhogy innen nézve érthető, miért kap saját szériát, minden más nézőpontból viszont teljesen érthetetlen. Új sorozat egy C-listás epizódszereplővel, egy széles körben szinte teljesen ismeretlen írótól – az ilyenek nem szoktak jól végződni, és mindebből kiindulva nem adnék neki egy évnél hosszabb életutat. De azért az első szám alapján nem bánnám, ha tévednék. Keatinge, bármerre akarja vinni is a sztorit a későbbiekben (ez itt még meglehetősen homályos), mindenképpen jól alapoz. Úgy mutatja be a szimpatikusan komplex és sérült főhőst, a múltját, a jelenét, a személyiségét, hogy az érdekes legyen azoknak is, akik már ismerik, és informatív, könnyen átlátható azoknak, akik még nem – de már az utcai banditán is látszik, akivel Morbius konfrontálódik, hogy az író jó karakterrajzban. Richard Elson képei nem nyújtanak semmi különöset, de hoznak egy elvárható, korrekt színvonalat.
Superior Spider-Man #1
Történet: Dan Slott Rajz: Ryan Stegman
Ez nem tartott soká. A karácsonykor nagy dirrel-durral megjelent Amazing Spider-Man 700-ban Peter Parker meghalt, csak hogy most rögtön vissza is térjen. Persze még nem teljes, fizikai valójában, de ez mellékes, a lényeg, hogy nem halott (szóval hiába reménykedtem botor módon abban az 1%-ban). A Pókember bőrébe bújt Octopus doki koncepciójával egyébként jól bűvészkedik Slott: a Peter személyiségével „szennyezett” gazember mesterien, számítóan, brutálisan veri el a port az új Sinister Sixen, szabadidejében pedig Mary Jane-nel vacsorázik, és a melleit bámulja közben. És persze eszi a fene, amiért minden, amit ezután elér az életben, Peter Parkernek lesz tulajdonítva, nem neki, ami egy logikus és ügyes fogás a karakteren. (Pont az egója kvázi figyelmen kívül hagyása volt az egyetlen bajom az előző sztorival: egyszerűen nem hiteles Octopustól, hogy sosem magyarázza meg áldozatának a testcserés trükköt. Túl arrogáns és hetvenkedő ő ahhoz, hogy ne dicsekedjen el a teljesítményével, a győzelmével.) A koncepcióból még így is sokat ki lehet hozni, hogy lényegében már most egyértelműen látjuk az egész „Superior” végjátékát: az Octusban dúló személyiségi konfliktusok gazdag táptalajai az izgalmas történetmesélésnek. Az új rajzoló, Ryan Stegman pedig jó munkát végez, elődjénél kicsit nyersebb, durvább vonásokkal dolgozik (a színárnyalatok is sötétebbek), de azért megmarad a képi világ lazább, rajzfilmesebb aspektusa is.
Thunderbolts #1-2
Történet: Daniel Way Rajz: Steve Dillon
Ah, a Way-Dillon duó. Róluk mindig a Wolverine Origins fog eszembe jutni. Mint egy elűzhetetlen, visszatérő rémálom. Ami persze nem Dillon hibája, csak tudnám, mégis miért dolgozik együtt olyasvalakivel, mint Way. A Thunderbolts az utóbbi jó pár évben (egészen azóta, hogy Warren Ellis írt bele két sztorit még 2007-ben) szinte konstans nagyon magas színvonalon mozgott, tökös, akciódús, badass, látványos hardcore szuperhíró sorozat volt, aminek alapkoncepcióját Way most épp kikukázta. Jó-jó, kétségkívül van lehetőség egy Red Hulk-Venom-Elektra-Megtorló-Deadpool felállásban, de ennek a címnek nem ilyen karakterekről kellene szólnia. Mindegy, lépjünk. Ezekkel a szereplőkkel egy jó író csodát tudna tenni, Way azonban többnyire feleslegesen erőlködik, a csapatdinamika csikorog, a dialógusok laposak, se erejük, se humoruk, se virtusuk. A cselekmény lassan halad, az akciók rövidek és messze nem kielégítőek, az ellenségek jelentéktelenek, arc nélküliek, az erőviszonyok ábrázolása nevetséges (egy Deadpool-Elektra páros nehogy már megfutamodjon legfeljebb 20 mezei katona elől). Ami pedig Dillont illeti, még mindig nem érzem úgy, hogy a szuperhősképregény neki erős oldala lenne, sőt.
Na, ez elég lehangoló volt – a Marvel NOW! baromi jól indult az októberi-novemberi számokkal, és már kezdtem nagyon komolyan megörülni, erre kiderül, hogy az azóta megjelentek majdnem mind vackok. Kompenzációként lássuk, hogy muzsikálnak azóta a korábban már tárgyalt szériák – kivéve az Uncanny Avengerst, amiből azóta sem jelent meg új szám, tekintve, hogy az eredetileg decemberre tervezetett elpaterolták január második felére (Marvel LATER! a.k.a. John Cassaday és a határidőre rajzolás – az 5. számtól már jön helyette Olivier Coipel). A nagy meglepetés az Iron Man: az első két rész alapján majdnem leírtam, de a jelek szerint hiba lett volna. A 3-5 számok (Cassaday-val ellentétben Greg Land nem pepecsel sokat – ez persze meg is látszik a végeredményen) alapján sem ez lesz a Marvel csúcssorozata, de azt legalább demonstrálják, hogy Gillonnak igenis vannak remek ötletei, és a kivitelezésüket sem feltétlenül szúrja el. (Persze a 6. számtól pont változik a felállás: Tony az űrben kalandozik majd, és tagja lesz a Guardians of the Galaxy-nak is, aminek új sorozata márciusban indul Bendisszel és McNivennel.) Az A+X-nek a harmadik száma is jópofa volt, de konstans változó alkotógárda által futtatott team-up antológiánál ebből nem lehet következtetéseket levonni. Az All New X-Men 5 füzet után is nagyszerű. Bár a cselekmény enyhén szólva nem dübörög gyorsvonatként, ez egyáltalán nem baj, sőt, a sajátos szituációból Bendis rengeteget kihoz karakter- és dialógus szinten. A Captain America második része megerősített benne, hogy Fear Agent-szerű csodálatos B-s/ponyvás sci-fi agymenésre számíthatunk Remendertől, úgyhogy e téren nem is lehetnék boldogabb. A Deadpool szintén tartja magát, mint a Marvel vicces-erőszakos őrülete. A Fantastic Four a harmadik számra úgy tűnik, kiforrta magát, látványos, izgalmas, ötletes űrkaland, amilyennek reméltük. Testvére, az FF két füzet után is az expozíció stádiumában van – eddig jó, de még mindig nem látni, mi lesz belőle. Az Indestructible Hulk sem csapott még a lovak közé, de a második szám Stark/Vasember – Banner/Hulk duója is jó dolgokkal kecsegtet. Az X-Men: Legacy remek érzékkel összerakott, tempós-ötletes önkeresési dráma akcióval, humorral, pátosz és giccs nélkül. És a végére a legjobbat: Esad Ribic csodálatos látványvilágával és Jason Aaron fantasztikus, évezredeken átívelő sztorijával a Thor: God of Thunder továbbra is tökéletes – ha tartja a színvonalat, nemsokára úgy emlegetjük, mint a legjobb Marvel/DC képregényt (direkt kerülöm a „szuperhőscímkét”, mert legfeljebb nagyon marginálisan lenne igaz rá).
Történet: Dan Slott Rajz: Humberto Ramos Marvel Comics
Leszek olyan jó fej, hogy még a 698-as szám poénját sem lövöm le, bár akit érdekel, az valószínűleg már rég elolvasta, és egyáltalán, aki szokott nézelődni képregényes témában az interneten, az jó eséllyel belefutott már a spoilerbe. A Pókember körül mindenesetre óriási a zsongás az utóbbi hetekben, a rajongók egyik fele szobrokat emel Dan Slottnak, a másik fele a képmására gyártott voodoo-babákat szurkálja, és égeti. Én egyiket se csinálom, de csak azért, mert pocsék szobrász vagyok. Az a könnyedség és elegancia, amivel Slott a képregény nagy részében megvezette az olvasót, az az árnyalatnyi, mégis világot jelentő különbség, amivel a főszereplő már jól megszokott narrációját írta, az a szenzációhajhászástól meglepően mentes leleplezés, ami a maga visszafogott, mégis brutális módján vágta gyomorszájon az olvasót, egész kis formai bravúrrá tette a 698-as számot. A jubileumi 700. füzetben kulminálódó sztori második része a nagy reveláció mögötti „hogyan” kérdést válaszolja meg, és hiába csak egy magyarázkodás a képregény majdnem fele, mégis piszkosul izgalmas – Slott nem csak baromi jó író, de ráadásul az abszolút ideális Pókember-író. Töviről-hegyire ismeri a karaktert, láthatóan imádja is, úgyhogy ha ő passzírozza be egy olyan durva szituációba, amilyenhez hasonlóban – 50 év ide vagy oda – még nem láthattuk, akkor biztos lehetsz benne, hogy abból egy átkozottul jó képregény lesz. A tempó, a feszültség, a főhős tetteinek moralitása mind helyükön vannak, és hiába mainstream, hiába szuperhős, hiába fél évszázad, hiába Pókember, az egészből valahogy egyszerűen, totál kielemezhetetlen módon hiányzik az a tipikus érzés, hogy „a végére úgyis minden rendbe jön”. (Rusznyák Csaba)
Batman #15
Történet: Scott Snyder Rajz: Greg Capullo DC Comics
Kisebb csoda az, amit Scott Snyder az új Joker-sztorival, a Death of the Familyvel művel. Egyrészt csoda, hogy a sötét lovag és a gyilkos bohóc ezerszer szanaszét cincált kapcsolatába még be tud vinni ennyi ötletet, nagyszerűséget, és ami eddig is benne volt, azt ennyire expliciten képes felhasználni. Csoda, hogy a 15. számot keretbe záró, szintén réges-rég elkoptatott narrációt ilyen mesterien képes az atmoszférateremtés szolgálata állítani (jesszus, az utolsó, egyébként Grant Morrison Arkham Elmegyógyintézetét idéző jelenet, amiben Batman besétál Arkhamba, egyszerűen kurvára hatásos, sőt, félelmetes). És csoda, ha másfajta is, hogy ez a fantasztikus író időről-időre egyszerűen alábukik a középszerűségbe. Mert a felütés és a lezárás kétségkívül tökéletes, de a közhelyes „szemtől szemben” szekvencia az ágyútöltelékként megjelenő rendőrséggel, és a csaknem unalomba fulladó, elnyújtott „családi” csevej bizony hajlamos kikezdeni az olvasó türelmét – a hangulatfestés sokkal jobban megy Snydernek, mint a cselekmény tényleges kibontása. Szerencsére Joker karaktere olyan mocskosul félelmetes (!), hogy az hajlamos minden negatívumot félresöpörni. Egy cikk kedvéért egyszer elolvastam az összes, és tényleg, az ÖSSZES valaha megjelent Joker-sztorit, és nem rémlik, hogy bármelyikben akár közel ennyire jól ábrázolták volna ezt az aspektusát – legjobb pillanataiban Snyder képregénye nem holmi szuperhőstörténet, hanem konkrétan horror. És a zárókép a Batmant elnyelő, koponyafénnyel világító elmegyógyintézetről (mint a ház az Amityville Horrorban), a briliáns kontrasztként (nem akármilyen okból) odadobott „love” szóval, további csodálatos poklot sejtet. (Rusznyák Csaba)
Colder #2
Történet: Paul Tobin Rajz: Juan Ferreyra Dark Horse
Igazán jó és eredeti horrortörténettel egyre nehezebb előrukkolni manapság és az igazat megvallva a legtöbb esetben a forgatókönyvírók jó iparosként beérik az épp divatos horrortrend meglovagolásával (lásd a nyolcvanas évek slasher szériáit, a korábbi vámpír- és a jelenlegi zombi-őrületet), de időnként csak sikerül meglepniük a jobbérzésű geekeket is, mind filmek (Grabbers), mind sorozatok (a The Walking Dead harmadik évada), mind képregények terén (a Witch Doctor vagy éppen a Locke & Key, amit nem tudok elégszer ajánlani, annyira zseniális). Az utóbbi médiummal el is érkeztünk e kis ajánló tárgyához, amiben Paul Tobin próbálja ki a tollát a horror műfajában, aki eddig elsősorban a Marvel berkeiben adott ki habkönnyű szuperhőssztorikat a kezei közül. Ez eddig nem ad sok bizakodásra okot, most azonban a Dark Horse égisze alatt egy tehetséges argentin rajzolóval, Juan Ferreyra-val állt össze, hogy elhozza nekünk Declan Thomas sajátos rémálmát. Declan ugyanis őrült, méghozzá közel hetven éve, de egy pillanattal sem néz ki többnek, mint amikor 1941-ben egy lángokban álló elmegyógyintézetben szembe kellett néznie egy Máshonnan érkezett látogatóval. Declan a jelenben egy állástalan ápolónő lakásában vegetál, kómaszerű, szinte hibernált állapotban: testhőmérséklete alapján már rég halottnak kellene lennie, az, hogy életben van, igazi klinikai rejtély. Önjelölt ápolója, Reece, személyes küldetésének tartja, hogy megfejtse a kórházról kórházra vándorló ismeretlen titkát és erre hamarosan alkalma is nyílik, amikor a teljesen őrült, józan elméjű emberek számára láthatatlan és a zavarodottak fóbiáival és hagymázas rémálmaival táplálkozó Nimble Jack újra rátalál Declanre. Az eddig a saját kis világában, pontosabban a miénkkel párhuzamos, csak a elmebetegek ködös gondolatain keresztül megközelíthető Éhező Világban elrejtőzött főhősünk kénytelen újra kimerészkedni a való világba és Reece segítségével kideríteni mi is történt a negyvenes években az elmegyógyintézett falai között végzett titkos ergotamin kísérletek során, mielőtt még túl késő lenne. Az ötlet majdnem olyan érdekes, mint Straczynski párhuzamos világa a Midnight Nation-ből, ahová az elveszett és elfeledett tárgyak és személyek kerülnek, Ferreyra pedig elképesztően kísérteties és igazán túlvilágian torz Bostont képes a szemünk eláé varázsolni, annak bizarr lakóival együtt. A történet darabkái még csak most kezdenek összeállni és mivel egy ötrészes minisorozatról van szó, a rejtélyekre legkésőbb három hónapon belül fény derül. Egyelőre bízom Tobinban, de amíg várunk, addig is érdemes megnézni a világ szerinte tíz legőrültebb emberének listáját az alkotói blogján. (Nagy Krisztián)
Harvest #4
Történet: A.J. Lieberman Rajz: Colin Lorimer Image Comics
Amióta Robert Kirkman aktívan kormányozza az Image hajóját, a kiadó egyre-másra jön ki a jobbnál-jobb négy-hatrészes minisorozatokkal (lásd Happy, Revival, Where is Jake Ellis?, Storm Dogs, Witch Doctor, America's Got Powers, Debris), és ami a legszebb az egészben, eleddig viszonylag ismeretlen szerzőktől is olvashatunk igazán eredeti témákkal előhozakodó sztorikat. A Harvest-ben nyakig merülünk a szervcsempészet legmélyebb bugyraiba az alkoholizmusával és drogfüggőségével küzdő ex-sebész dr. Ben Dane segítségével, aki ráadásul a csak a saját képzeletében élő hatéves kisfiú képében megjelenő tudatalattija kellemetlenül kijózanító, folyamatos kommentárjával is kénytelen együttélni. Amikor elfogadja a milliárdos szervkereskedelmet üzemeltető Jason Craven és a gyönyörű, de hideg és számító Greer ajánlatát, még nem sejti, hogy félszívvel ilyen munkát nem lehet végezni: teljesen kiborul, amikor a csak egy vesét "felajánló" fiatal fiú testét Greer a tudta nélkül teljesen kizsigereli. Benben utoljára még fellobban az addig drogokkal elfojtott lelkiismerete és a korábban fejének szegezett fegyver hatására megmentett jakuzafőnök lányának segítségével kezd őrült, saját életét is félredobó ámokfutásba, hogy véghezvigye személyes bosszúját a fiú veséjét megszerző üzletemberen és Craven teljes fél-alvilági szervezetén. Lorimer ugyan nem bánik olyan mesterien a vonalakkal, mint Ferreyra a Colder-ben, de ehhez a koszos, mocskos bosszútörténethez éppenséggel illik a kevés, fakó színekkel operáló, jobbára elmosódott képi világ. A bukott, valaha életeket mentő sebész és az életeket kioltó, ám most apja tartozása miatt Bent védelmező Mariko között kialakuló dinamika tetszetős, de az eddigi történetvezetés elég kétségessé teszi a felparázsló vonzalom kibontakozását. Reménykedni persze lehet: az ötödik, befejező rész januárban jelenik meg. (Apróság ugyan, de azt az old-school ötletet, hogy az öt szám borítója együtt egy szélesvásznú, dögös plakátot adjon ki, nem lehet nem értékelni.) (Nagy Krisztián)
Hellboy in Hell #1
Történet és rajz: Mike Mignola Dark Horse Comics
Ha nem tévedek, akkor a one-shotokat leszámítva, a 2005-ben megjelent The Island óta ez az első Hellboy képregény, amit Mignola nem csak ír, de teljes egészében rajzol is (ráadásul ez most egy ongoing sorozat, az első, amiben a karakter szerepel – hiszen az eddigiek többé-kevésbé különálló minik voltak). Már csak ezért is öröm volt olvasni – és amúgy is, csaknem másfél évet vártunk rá, hogy a végzetöklű vörös démonhős „halála” (The Fury) után folytatódjon a sztori. Most itt van, és egy kicsit más, mint vártam: Mignola és Duncan Fegredo ide vezetett, egyre sötétebb és monumentálisabb trilógiája után (Darkness Falls, The Wild Hunt, The Storm/The Fury) az új széria, ami a hangvételt illeti, visszatér kicsit az évekkel ezelőtti gyakorlathoz. Avagy élet vagy halál, majdnem mindegy, a főhősnek így is úgy is rosszakaró rondaságokkal kell pofozkodnia. Mignolának nyilván vannak komoly tervei a karakterrel, amikkel kapcsolatban itt még csak apró morzsákat hint el, de egyelőre azt a gótikus bunyót, azt a száraz humort, azt a gazdag mitológiai hátteret, és azt a fantasztikus képi világot kapjuk, aminek köszönhetően a Hellboy eredetileg népszerű lett (Mignola nem felejtett el rajzolni, kurvára nem). Az első szám nem az az „év képregénye”, amit sokan vártak (vártunk), de talán nem is baj: valahonnan el kell kezdeni építkezni a tavalyi hatalmas események lecsengése után, és Mignola tudja, mit csinál, ez a grandiózus kontextust biztosító baba yagás bevezetőn is látszik. (Azért az se mindennapos, hogy egy csaknem két évtizede futó sorozatról azt kell írni: meglátjuk, mi lesz belőle – bár nem a színvonala az, ami kétséges.) (Rusznyák Csaba)
Judge Dredd #1
Történet: Duane Swierczynski Rajz: Nelson Daniel, Paul Gulacy IDW Publishing
Az elejétől fogva erősen kételkedve fogadtam az IDW kiadó saját, "amerikanizált" Dredd sorozatának hírét. A brit kult-ikon többször is próbálkozott már meghódítani a tengerentúlt, és helyet szorítani magának a szuperhőskultusszal alaposan átitatott amerikai képregénykultúrán belül, de mindegyik próbálkozás rövid életűnek, olykor pedig csúfos kudarcnak (DC) bizonyult. Dredd egyszerűen nem működik idegen közegben, sem idegen kezekben, persze ezen nem is kell annyira csodálkozni, ha belegondolunk, hogy a Judge Dredd tulajdonképpen az amerikai kultúra és életstílus paródiájának készült annak idején. Az IDW gondozásában még novemberben megjelent első Dredd füzet is egyelőre csak halovány utánzata a brit eredetinek, és sem hangulatában, sem humorában nem méltó a 2000AD-ben közöltekhez, de tegyük hozzá, hogy ez még csak egy bemutatkozás, amiben egy hosszabb folytatásos fősztori első fejezete, és egy kis pár oldalas szösszenet kapott helyet. Mindegyik humorosnak szánt, könnyedebb hangvételű epizódocska, és egyaránt Duane Swierczynski tollából, illetve előbbi Nelson Daniel, utóbbi a nem éppen közönség kedvenc Paul Gulacy rajzasztaláról származnak. Daniel rajzfilmes, de tetszetős rajzokat szállít, utóbbit véleményem szerint felkérni is rossz ötlet volt. A folytatásos történetből még valami jó is kisülhet, bár kicsit kapkodós és feleslegesen véresre íródott, az önálló melléktörténet pedig amolyan "egynek elmegy" töltelék. Azáltal, hogy az új sorozat Dredd fiatalabb éveiben játszódik, a jelenlegi kontinuitás előtt 34 évvel, nagyobb szabadságot és teret biztosít Swierczynskinek, és remélhetőleg nem él vissza vele, hiszen Dredd egy következetesen fejlődő és valós időben öregedő karakter, 35 évnyi képregényes múlttal a háta mögött. Rajongóként persze nem könnyű elvonatkoztatnom a méltán népszerű brit vonaltól (ami jelenleg is nagyon erős), és bár most nyilván egy amerikai közönséghez igazított verzióról beszélünk, de az ő szemükkel nézve is ez most még csak egy gyenge közepes, ami nem elég a meggyőzéshez, hogy ezt nekem követnem kellene. (Chavez)
The Zaucer of Zilk #1-2
Történet és rajz: Brendan McCarthy IDW Publishing
Amikor az IDW nemrégiben összeállt a brit 2000AD-vel a gyümölcsöző együttműködés jegyében, a saját Dredd sorozaton kívül különféle újrakiadásokról is megegyeztek. Az viszont számomra legalábbis több mint meglepő, hogy első reprintnek pont a meglehetősen bizarr és jó eséllyel megosztó The Zaucer of Zilk-et választották (ami egyébként viszonylag friss cucc, idén tavasszal futott a brit magazinban). A most két 30 oldalas füzetben újraközölt képregény a jellegzetes színpompás stílusáról ismert 2000AD veterán Brendan McCarthy, valamint a brit új nemzedék egyik legtehetségesebb írójának, Al Ewingnak a közös munkája, bár az ötlet és a karakterek elsősorban McCarthy agyából pattantak ki. A képregény émelyítő, ám mi tagadás, mégiscsak impresszív színkavalkádját, és enyhén szólva is érdekes figuráit elnézve joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ezek mégis mit szívtak az alkotói munka során?! Mert hogy ez a pszichedelikus fantazmagória leginkább úgy fest, mint a "Jamie és a Csodalámpa 20 év múlva", vagy mint valami szivárványszínű hippirémálom, ahol dimenzióugró színes trapéznadrágokkal és felhőkön csücsülő fogemberkékkel is összefuthat a mit sem sejtő olvasó. Azért ez az elsőre talán kicsit ijesztő látványvilág egy LSD fogyasztása nélkül is érthető, középszerű mese/fantázia történetet takar, amiben Zilk varázslatos világában a gonosz Errol Raine szeretné megszerezni az örökké fiatal Zaucer varázserejű pálcáját, hogy a sajátjával egyesítve az erejét, azt a saját megfiatalítására használja fel. Az egyik mellékszereplő vicces narrálásával kísért történet nem éppen a képregény erőssége, inkább csak alibi McCarthyék vizuál-agymenéseihez, de közben hazudnék, ha azt állítanám, hogy egyáltalán nem szórakoztam a humoros abszurditásokon; ugyanakkor néhol kicsit fárasztott is a sajátos nyelvhasználat. Nem véletlenül írtam, hogy megosztó lehet a TZoZ, mert akinek a gyomra nem veszi be ezeket a kissé elvarázsolt hüleségeket, az tartsa is jó távol magát tőle, viszont aki nyitott a rendhagyó, mindfuck-jellegű képregényes dolgokra, az ennél jobbat aligha talál a mostani kínálatban. (Chavez)
A Marvel "rilancsa", a Marvel NOW!, ellentétben a DC tavalyi 52-jével, nem reboot, nem babrál a kontinuitással, minden, ami eddig történt, az ezután is érvényes, pusztán arról van szó, hogy néhány képregény megszűnik, néhány indul/újraindul, és szinte minden nagyobb sorozatnál új alkotógárda landol. Ami ráfért a Marvelre, mert sok, adott szériát iksz éve vitt íróján érződött már a kreatív fáradság. Ők most új játszóteret, és remélhetőleg új ihletet kaptak. A ráncfelvarrás a konkurenciával ellentétben nem egyhuzamban, hanem fél év leforgása alatt, októbertől márciusig történik. Az első adagot most szemrevételezzük.
Avengers vs. X-Men De előbb megérdemel pár szót… nem, ez így nem jó, szóval, előbb a rend kedvéért ejteni kell pár szót az egész Marvel NOW!-nak megágyazott nagy éves crossover haddelhaddról, ami annak ellenére volt csapnivaló, hogy Fractiontől Bendisen át Aaronig szinte mindenki részt vett benne, aki manapság a Marvelnél számít. A címbeli két szuperhőscsapat azért esett egymásnak benne, mert a Főnix Erő nevű kozmikus entitás útban volt a Föld felé, és az Angyalok szerint pusztatani jött, a mutánsok szerint meg a fajukat megmenteni – miután Küklopsz és Amerika Kapitány Utópia partjain sebtében megejtett faszméricskélése nem döntötte el a konfliktust, maradt a régen is jól bevált „biztos meg tudnánk beszélni, de azért csak verjük ki a szart egymásból” problémakezelési módszer. Amikor a Főnix Erő megérkezett, és eloszlott öt mutáns közt (Küklopsz, Kolosszus, Magik, Emma Frost, Namor), lehetőségek armadája nyílt meg az addig dögunalmas sztori előtt – de az íróknak sikerült ügyesen manőverezniük, és mindegyiket kikerülték. Az egész AvX cirkusznak csak a végére lett valami értelme, és csak azért, mert – látszólag – felpofozta kicsit a jó ideje a Napon szikkadó status quo-t. X professzor meghalt, gyilkosa, Küklopsz, fogoly majd szökevény lett, és a Mutánsvilág óta először újra bukkannak fel új mutánsok a Földön. Amerika Kapitány pedig rájött, hogy talán nekik, mint – ember – szuperhősöknek sem ártana tenniük valamit a két faj békés együttéléséért.
Uncanny Avengers #1-2
Történet: Rick Remender Rajz: John Cassaday
Itt jön képbe a Marvel NOW! első nagy dobása, az Uncanny Avengers, amiben a Kapitány egy Bosszú Angyalai és X-Men tagokból vegyesen álló szuperhőscsapatot vezet. A Marvelnek ezt az új zászlóshajóját az a Rick Remender kormányozza, aki a Fear Agenttel lopta be magát minden valamirevaló geek szívébe – akad is benne egy-két rá jellemzően elborult ötlet, elég csak az első szám cliffhangerére gondolni, ami többeknél is durván kilengette az ingát, ilyen vagy olyan irányban. Ez még csak egy „ebből bármi lehet”-jellegű, csapatösszeszedős prológus volt egy „gyere vissza a következő számra is” waddafákkal a végén, de a második füzet már intelligensebb, kerekebb, dinamikusabb, és magabiztosabban lövi be az irányt a jövőre nézve. Egyébként kétségkívül jól van megírva (Remender csillaga nem véletlenül emelkedett oda, ahol most van), John Cassaday szépen rajzol, a karakterekben és a csapatdinamikában pedig nagy-nagy lehetőségek vannak – végülis az egész koncepció egyik legizgalmasabb része az, hogy olyan hősöket kovácsol egy csapatba, akik eddig szinte alig érintkeztek egymással. Úgyhogy ez bizonyos szempontból szűz terület, olyan meg nem sok van a Marvel/DC világában.
A+X #1-2
Történet: sztorinként változó Rajz: sztorinként változó
Erről itten nehéz lesz konkrétumokat mondani, tekintve, hogy egy antológiasoroztról van szó, rövid, önálló sztorikkal (füzetenként kettő) amiket mindig mások-mások írnak és rajzolnak. Az összekötő kapcsos köztük az, hogy az Avengers és az X-Men egy-egy tagja közösen csépelnek bennük valakit, valamit, valamiért – szóval ez egy team-up könyv. Az első számban Cable és az Amerika Kapitány/Bucky duó akciózott a II. világháború alatt, illetve Hulk és Rozsomák kerültek szembe saját jövőbeli énjükkel, a (lényegesen jobb) másodikban pedig Vasember szövetkezett Kittyvel (és Lockheeddel) a Brood ellen (Peter David szokásosan ötletes-vicces-jó formában), illetve Vadóc és a Fekete özvegy Sentinel robotok ellen (ezt a szenzációs Chris Bachalo nem csak rajzolta, hanem írta is, és nem is rosszul). Szóval, ez olyan lesz, amilyen: amikor épp jó írókat kérnek fel rá, akkor jó lesz, amikor épp nem jókat, akkor nem jó lesz, de tekintve, hogy kétszer kurvasok karakterből lehet válogatni, biztos látunk majd remek team-up dinamikákat.
All-New X-Men #1-2
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Stuart Immonen
Durrbele high concept: a haldokló (!) Bestia visszautazik a múltba, amikor még csak öten voltak az X-Menben, hogy akkori társainak, élükön Küklopsszal, megmutassa a jövőt, és szembesítse őket későbbi önmagukkal – illetve még inkább, hogy a jelenlegi, radikalizálódott Küklopszot szembesítse régi, idealisztikus önmagával, hátha attól észhez tér. A címet Brian Michael Bendis kapta, aki ezzel egyidejűleg kiszállt az Avengersből (végre – az utóbbi két-három évben már nagyon csúnyán belefásult), és a váltás láthatóan jót is tett neki. A sztori dagadozik a potenciáltól, mind az egyes karakterek sorsát (elkezdtem számolni, hogy hány szereplő életében, hányféleképpen vezethetnek durva emocionális élményhez az események, de egy idő után belefáradtam), mind az összképet illetően (a második szám már nagyon ügyesen megágyaz mindenféle későbbi érdekes-izgalmas jóságnak), a dialógusok Bendistől szokásosan nagyszerűek, Stuart Immonen képei pedig, szintén nem meglepő módon, szemet gyönyörködtetőek. Az egyik legjobb lehet a Marvel NOW! újszülöttei közül. És csalódnék is az alkotópárosban, ha nem az lenne.
Captain America #1
Történet: Rick Remender Rajz: John Romita Jr.
Remender másodszor. A képregény (a karakteresszenciát ügyesen összefoglaló bevezető után) úgy indul, hogy a főszereplő meglovagol, és megállít egy totál függőlegesen zuhanó, ökoterroristákkal teli repülőgépet, és úgy végződik, hogy egy lombikbébivel a hóna alatt, Arnim Zolától menekülve, hajótörést szenved a Z dimenzióban. Remender azt mondta, az ő Amerika Kapitánya fényévekre lesz attól, amit a cím korábbi íróitól megszokhattunk, és inkább olyan agyament sci-fi ponyva irányba viszi majd, mint anno a Fear Agentet. Az első, máris pokolian szórakoztató szám alapján: no shit! De tényleg, és ha Remender emellett még abbéli ígéretét is megtartja, hogy az őrült kalandok közepette leás Steve Rogers karakterének mélyére (ahogy azt Heath Hudsonnal tette), és egyébként is, ha ez a széria csak feleolyan jó lesz, mint amaz, amivel híressé vált, már meg is van az év Marvel-címe. John Romita Jr. is remek formában van, már a borító is egy gyönyörűség. Aki unja, hogy ezek a riláncsok mindig csak ígérik az újdonságot, aztán mégis csak ugyanazt csomagolják kicsit új köntösbe, az vessen egy pillantást erre.
Deadpool #1-2
Történet: Brian Posehn, Gerry Duggan Rajz: Tony Moore
Szerencsétlen Deadpoolt, hiába az utolsó igazán nagynevű és jól sikerült kreálmánya az amerikai szuperhősmitológiának, rég csak mellékszereplőként tudták tisztességesen írni – saját sorozatai laposak és humortalanok voltak. A Marvelnek négy évbe telt ráébrednie, hogy a Wolverine: Origins (mindenki vessen keresztet) karót nyelt írója, Daniel Way talán nem a legmegfelelőbb egy harsány, hipererőszakos-hipervicces popkultura/metafiction őrület szellemi vezérének. Úgyhogy az új Deadpool sorozathoz vették a fáradságot, hogy leszerződtessenek egy komikust, Brian Posehnt és haverját, Gerry Duggant, rajzolónak pedig felkérték a nagyszerű Tony Moore-t. Az eredmény a Marvel NOW! eddigi legnagyobb meglepetése. A sztori szerint Deadpool egy szerencsétlen, kövérkés S.H.I.E.L.D. ügynöknő megbízásából félőrült szellemekként feltámasztott, szerte az országban ámokfutó amerikai exelnökökre (!) vadászik (ha közben nagyfeszültségű árammal véletlenül ropogósra süt egy szegény állatkerti elefántot, annyi baj legyen), eszméletvesztés idején pedig arról fantáziál, hogy dögös szuperhősnők a strandon verekednek a kegyeiért. Szóval az új Deadpool minden, aminek lennie kell: őrült, vicces, akciódús, pörgős, szexi, illetlen és frenetikusan inkorrekt. Így kell ezt csinálni.
Fantastic Four #1/FF #1
Történet: Matt Fraction Rajz: Mark Bagley/Michael Allred
Nem bízom Matt Fractionben. A hitem először a lapos Vasemberénél ingott meg, és tavaly, a Fear Itself idején (bocsánatot kérek a megemlítéséért), kevés híján végleg leírtam. De gondoltam, hátha neki is jót tesz az új sorozat, az új karakterek - és a kezdet nem is rossz. A két széria, ami legalábbis egyelőre, szorosan összefonódik, abból indul ki, hogy Reed Richards rájön, az instabil molekulák, amik annak idején a képességeiket adták nekik, most lassan megölik őket. Összepakolja a családot (akik előtt a haldoklás tényét titokban tartja), hogy elvigye őket egy intergalaktikus/dimenziós/idősíkos/mindenes nagy kalandra, remélve, hogy valami még ismeretlen univerzumban/létsíkban/izében majd talál megoldást a problémára (mert az ismertekben nincs). Erről szól majd a Fantastic Four – az FF pedig arról, hogy a csapat hátrahagy egy helyettes Fantasztikus Négyest (Scott Lang, She-Hulk, Medusa és egy új karakter), hogy azok az ő távollétükben védjék a Földet, és vezessék a jövő nagy elméit tanító FF-et. Előbbi egy „agyameldobom” felfedezős kalandsorozat ígéretével kecsegtet, utóbbi pedig némi szuperhősös akcióval fűszerezett könnyed sci-fi/komédia matinével. Az első számok alapján egyelőre csak az „érdekes” címkét tudom ragasztani rájuk – majd meglátjuk. A rajzolókon (Mark Bagley, Michael Allred) semmi nem fog múlni.
Indestructible Hulk #1
Történet: Mark Waid Rajz: Leinil Francis Yu
Mark Waidnek elvileg ott kellett volna folytatnia a Hulk sztoriját, ahol Jason Aaron lezárta: a zöld behemót és Bruce Banner elfogadták egymást, békében osztoznak közös testükön, és azt a formáját használják, amire éppen szükségük van. Szar ügy. Mármint kösz Jason, hogy teljesen kizsigerelted a karakter lényegét. Abszolút a változás, a status quo felrázása mellett vagyok, de az esszenciát talán nem kéne baszogatni – avagy a belső ember-szörny konfliktus lecserélése egy tipikus szuperhősfelállásra, az nem frankó. Nem csoda, hogy Waid úgy döntött, picsába a kontinuitással, és úgy csinál, mintha Aaron sorozata soha nem is létezett volna (szóval ez a kivétel a bevezető szöveg alól). Szóval, Banner felkeresi a S.H.I.E.L.D.-et, és alkut ajánl: adjanak neki pénzt, támogatást, és az ő érdekükben fogja kamatoztatni briliáns elméjét, amikor pedig kezdi elveszteni az uralmat a Hulk fölött, hajítsák le egy terrorista táborra, amíg már senki nem mozog körülötte, és lenyugszik. Waid nem ma kezdte, tudja, mitől döglik a légy: a sztori patentos, feszes, jól megírt, az ötlet, ha nem is teljesen új, de az utóbbi évek kétségbeesett, görcsös „mit is tudnánk kezdeni a Hulkkal” kapálódzásai után szimpatikusan egyszerű és érdekes. Leinil Francis Yu rajzai is nagyszerűek, Hulk duplaoldalas belépése egyszerűen gyönyörű. Ígéretes cucc.
Iron Man #1-2
Történet: Kieron Gillen Rajz: Greg Land
Ez hamar elvesztette az érdeklődésemet, majdnem leírtam már az első rész alapján is. Míg a szélesvásznú Marvel-őrjöngések közepette Vasember népszerűsége olyan magas, mint korábban soha, a képregény évek óta szenved a kompetens ötletek hiányától. Utoljára Warren Ellis állt elő komolyabb újdonsággal 2005-ben (Extremis, nagyjából ezt veszi alapul majd a harmadik mozifilm), rögtön ezután Daniel és Charles Knauf írtak egy kiváló sztorit a Mandarinnal (Haunted), és azóta csak a középszer van – többek közt Matt Fractionnek köszönhetően. A stafétabotot most Kieron Gillen vette át, aki a sztorival túlságosan is ismerős vizekre evez (a Vasember-technológia rossz kezekbe kerül, hősünknek le kell vadásznia a felelősöket), a karakterekkel kapcsolatban semmiféle új vagy érdekes elképzelése nincs, és túl sokat pofázik feleslegesen. Greg Land rajzai meg a szokásosak, arcábrázolásai egyenesen gusztustalanok, ki lehetne üldözni velük a világból. Grafikailag és történetileg is unalmas.
Thor: God of Thunder #1-2
Történet: Jason Aaron Rajz: Esad Ribic
Megvan a Marvel NOW! eddigi győztese. Emlékeztek még J. M. Straczynski remek – sajnos befejezetlenül maradt – Thorjára, ami után évekig csak vegetált a sorozat? Jason Aaron most kirángatja a szériát a középszerűség mocsarából, és visszaemeli arra a szintre, ahol Straczynski idejében volt. Két rész után nincs egy szó, egy panel, egy momentum, amibe bele tudnék kötni, Esad Ribic csodálatos látványvilága és Aaron komor, eposzi, fantasztikus hangulatú dark fantasyja, amelyben valami ismeretlen és rettenetes ellenség nemhogy isteneket gyilkol, de egész panteonokat irt ki, szimplán lenyűgöző. Az szinte már csak plusz, hogy a sztori egyszerre bonyolódik a régmúltban (amikor Thor fiatal, és még nem érdemelte ki a Mjolnirt), a jelenben és a távoli jövőben (amikor már ő az egyetlen élő asgardi). Szinte. Szerencsére az író ehhez a sorozathoz elővette a komolyabbik énjét (ld. Scalped), szóval nem kell olyan elszállt agymenésekre számítani tőle, mint a Hulkban vagy a Wolverine & the X-Menben – nem is illene ide. Ez egyelőre, így ahogy van, hibátlan, most már „csak” meg kell tartani ezt a színvonalat… úgy pár évig.
X-Men: Legacy #1-2
Történet: Simon Spurrier Rajz: Tan Eng Huat
Ez a cím eleinte a mostanra elpatkolt Xavierről szólt (a Messiah Complex eseményei után), aztán Vadóc került a középpontjába, most pedig megint egy teljesen új irányt vesz. A többek közt Judge Dredden edződött Simon Spurrier sorozata Xavier enyhén szólva többszörösen hasadt személyiségű fia, David (Legion) köré épül, aki az elméjében börtönt épített a testét és agyát uralni kívánó rengeteg, más-más szuperképességekkel bíró (és többségében totál őrült) személyiségének, mely börtön azonban apuci halálával összeomlik. Szóval David egyrészt próbál valami értelmet, célt találni az életének, másrészt meg igyekszik kordában tartani darabokra hulló agyát, amiben szó szerint háború dúl. Jó a koncepció, David pedig egy nagyon érdekes karakter, akit eddig csak gonosztevőként/mellékszereplőként láthattunk – van potenciál benne, hogy főszereplővé léptessék elő, nem is kevés (bár akadnak veszélyei is, történeti ÉS sikerszempontból egyaránt; utóbbi: meddig lesz rentábilis egy ilyen kispályás karakterrel foglakozó széria?). Spurrier az első két rész alapján tudja, mit csinál, a történet érdekes, fordulatos, a David agyában lévő káosz ábrázolása nagyszerű, Tan Eng Huat képi világa szépen-dinamikusan kaotikus, és az egész bír azzal az izgalmas érzéssel, hogy a cselekmény innen úgy vagy százfelé futhat. Ígéretes.
Történet: Brian Wood Rajz: Becky Cloonan Dark Horse Comics
Tudjátok, mi az egy jó dolog abban, hogy idén tavasszal véget ért Brian Wood nagyszerű vikingsorozata, a Northlanders a Vertigónál? Az, hogy így több ideje van Conant írnia a Dark Horse-nál. És a francba is, de rohadt jól csinálja! A kiadó 2003-ban indult, a barbár harcos egy-egy korszakát elmesélő, lazán összefüggő sorozatain (Conan, Conan the Cimmerian, Conan: Road of Kings, és most ez) már olyan szerzők dolgoztak, mint Kurt Busiek, Roy Thomas vagy Mike Mignola, és Woodnak a legkevésbé sem kell szégyenkeznie az illusztris társaságban. 25 részt tervez írni, aminek keretéül Robert E. Howard egyik leghíresebb sztorija, A Fekete Tengerpart királynője szolgál – az első három rész (Conan megismerkedése a rettegett kalóznővel, Belittel) és az utolsó néhány (utolsó véres kalandjuk) alapul konkrétan a novellán, a köztes részeket pedig Wood saját, eredeti történetekkel tölti ki. Saját bevallása szerint hozta magával néhány ötletét, koncepcióját és tapasztalatát a Northlandersből, és ez meg is látszik: az ő Conanja, noha még mindig egy karizmatikus barbár, aki egyetlen rossz szóra miszlikbe aprít akárkit, már csak a harc öröméért is, egy árnyalatnyival emberibb, esendőbb, mint amit megszokhattunk. Még megvannak a maga morális dilemmái is, főleg Belittel, és az ő mellette (és rajta) betöltött szerepével kapcsolatban (csak emiatt néhány rajongó azonnal nyafogni kezdett, és „emósnak” titulálta a főhőst – én meg őket titulálom idiótának). A hetedik számmal kezdődő új sztoriban (Border Fury) Conan hosszú idő után hazatér, az ott kívülállónak számító Belittel az oldalán, és fel kell vennie a harcot egy rejtélyes idegennel, aki valamiért az ő nevében pusztít, és gyilkol a vidéken. Wood Conanja összességében könnyűszerrel van olyan jó, mint bármelyik korábbi a Dark Horse-nál, és az a plusz is dicséretes, amit azokhoz képest belevisz – Becky Cloonan rajzai pedig dinamikusak, brutálisak, nyersek, ahogy azt kell, és az intim pillanatokhoz ugyanúgy van érzéke, mint a grandiózusokhoz. Talán csak Conant kellene néha kicsit masszívabbnak, nagyobbnak, szikárabbnak ábrázolnia.
Godzilla #3
Történet: Duane Swierczynski Rajz: Simon Gane IDW Publishing
Ha a cím hűbb lenne a sztorihoz, valahogy így hangzana: Godzilla and Co. Vs. Tough Motherfuckers. Igen, az IDW nemrég indult óriásszörnyes-kommandós sorozata az év egyik legfaszább gulity pleasure-ének ígérkezik. A kiindulópont banálisan egyszerű: adott egy maréknyi keménycsávó (és egy keménycsaj), többnyire kinyírhatatlan, szuperprofi exkatonák, akik mind elveszítettek valaki fontosat az életükben, köszönhetően a világot járó, és azt folyamatosan felforgató, gigászi várostaposók miatt. Most azt mondják, ami elég, az elég, ideje kinyírni a nagyra nőtt rohadékokat. Miközben a fél világ attól retteg, hogy melyik monstrum melyik várost használja legközelebb átutazási pontnak, ők felfegyverkeznek, és áruba bocsátják szakértelmüket: 7 milliárdot kérnek a Föld vezetőitől óriásszörnytetemenként – hé, valamiből finanszírozni kell a vadászatot. Swierczynski felsorakoztatja a Godzilla-filmek szinte minden valamirevaló mellékszereplőjét, Anguirustól Kumongán és Rodanon át Battráig – és még csak három résznél tartunk. Természetesen faltól-falig akció az egész, szimpatikus, szórakoztató, over-the-top faszág rohamozó gigalények elől autóval meneküléssel, felrobbanó tűzhányóban csapdába ejtett szörnnyel és akkora fegyverekkel, amiket Schwarzenegger és Stallone együtt sem tudnának felemelni. Swierczynski meg sem próbál melodrámázni, de van annyira tehetséges író, hogy a frappáns dialógusok és bazinagy akicók közé csempésszen egy-két olyan pillanatot, ami a főszereplőket tényleg emberekké teszi, nem csak az óriásszörnyek árnyékában botladozó ágyútöltelékekké. Simon Gaze rajza pedig jó párja a forgatókönyvnek: nyers, tökös, grandiózus, lendületes, hatásos.
The Massive #3
Történet: Brian Wood Rajz: Kristian Donaldson Dark Horse Comics
Ej, ej, ez a Brian Wood, éppen az előbb méltattam, erre tessék… A The Massive egy nagyon furcsa képregény. Az első két rész után még nem tudtam, mit gondoljak róla, nem értettem, mi ez az egész, mit akar vele az író történetileg, műfajilag, stílusilag, nem értettem, hova, hogyan, miért… félreértés ne essék, most, a harmadik után sem értem. De annyit már tudok, hogy egyszerűen frusztráló az egész. Az emberi civilizációt kivéreztetett globális környezeti katasztrófák egész sora után vagyunk, amikor egy pacifista, zöld aktivista csoport tagjai járják a kalózokkal teli tengereket, hogy rábukkanjanak elveszett testvérhajójukra, a Massive-ra, és megtalálják a világot romba döntő kataklizmák okát – ez utóbbit egyébként inkább csak a tartalomleírásból meg a recap page-ekből tudjuk, a szereplők közt nem kerül szóba. És ez csak egyike azoknak az apró irritációknak, amikkel a képregény telis-tele van. Az, hogy mi a szerepe egy környezetvédő aktivista csoportnak a világvége után, érdekes koncepció, csak épp nem tudunk meg róla szart sem, mert a szereplők eddig nem csináltak semmit azonkívül, hogy keresték a Massive-ot. Amiről szintén nem tudunk semmit, fogalmunk sincs, kinek mit jelent a hajó, illetve annak legénysége, miért fontos, hogy megtalálják – így aztán a kutyát sem érdekli, hogy megtalálják, vagy sem. És ha a Massive csak egy McGuffin? Oké, de akkor mihez kell? Mi a sztori, mik a konfliktusok, kik a karakterek? Mert róluk megint csak nem tudunk semmit, mindenki egydimenziós, van, aki még annyi sem. Wood szerkezetileg jól összerakta a képregényt, ahogy a jelenetek követik egymást, ahogy megszakítják a folyamatosságukat a múltbeli eseményekre kitérő flashbackek, az mind kifogástalan, ahogy a rajz is tetszetős, még ha kicsit túl tiszta, túl steril is – csak ebből a szép vázból hiányzik a lényeg, az érzelem, az ember, a történet, hiányzik minden, ami rávehetne arra, hogy folytassam. Unalmas. Homályos. Érdektelen.
The New Deadwardians #5
Történet: Dan Abnett Rajz: I.N.J. Cubard Vertigo
Ez és a Revival (ld. lentebb) a példa rá, hogy a zombi/vámpírtéma kimeríthetetlen. Történjen akármi, zúgjon akármilyen divathullám, mindig akad majd egy-két író, akinek eszébe jut egy viszonylag új koncepció, amin keresztül megközelítheti a témát*. Ha az megvan, onnantól kezdve már CSAK jól kell megírni. Dan Abnettnek ez is sikerült: a The New Deadwardians 1910-ben játszódik, a zónákra felosztott Londonban és környékén, évekkel azután, hogy az emberiség győztesen került ki egy élőhalottakkal vívott háborúból – épphogy. A mérleg nyelvét úgy sikerült maguk felé billenteniük, hogy egy kísérleti szérummal szintén élőholtakká tették katonáik egy részét – pontosabban vámpírokká, akiket a zombik nem tudtak olyan könnyen megölni, és zombivá változtatni. A képregény idejére így egy olyan társadalom alakult ki, amiben emberek és vámpírok egymás mellett élnek (utóbbiak gondosan elfojtva szomjukat), elkerítve a világ többi részétől, amiben a zombik szabadon csoszognak. A főszereplő egy Suttle nevű vámpírnyomozó és háborús veterán, akinek egy egészen új és rejtélyes módszerrel meggyilkolt vérszívó ügyében kell nyomoznia. Abnett sorozata egy jó arányban kevert krimi-dráma-horror mix, aminek fókuszpontjában az ember, a kor- és a társadalmi rajz áll. Az, hogy hogyan működik egy ilyen civilizáció, hogyan élik meg a benne élők a társadalmi, illetve ember-vámpír különbségeket, és hogyan éli meg egy egykori ember azt, hogy már a szó szoros és átvitt értelmében sem „él”. Suttle, mint vámpír, nem érez, nincsenek vágyai, érzékei, nem élvezi a bor ízét, a nő érintését vagy akár a nyomozás izgalmát – és még csak szomorú vagy csalódott sem tud lenni mindezek miatt. Nem él, csak „létezik” – de azt örökké. Abnettnek nagyon jó érzéke van a világ kidolgozásához, az apró részletekhez, amikkel gazdaggá, élethűvé teszi. Mint az, ahogy a gyászoló vámpírok – lévén, sírni képtelenek – könnyeket festenek az arcukra, vagy mint az örökösödés problémája egy olyan világban, amiben az emberek többé nem halnak meg. És bár Cubard rajzai első blikkre túl merevek, hidegek és kidolgozatlanok, idővel rájössz, hogy pont így tökéletesek, pont így ragadják meg a The New Deadwardians egész társadalmi-emberi horrorjának a lényegét.
*jövőre pl. egy olyan sorozat indul, amiben az állatok fognak bezombulni (Joshua Ortega videójáték-író tollából)
Revival #2
Történet: Tim Seeley Rajz: Mike Norton Image Comics
Elsősorban a borítókon látható „rural noir” felirat vonzott az Image új sorozatához (a lelkes külföldi kritikák mellett), de azt most, a második rész után még kevésbé tudom mire vélni, mint először. „Rural”, az oké, talán még egy leheletnyi noir-vonást is bele lehet látni, de egyébként lófaszt, ez kérem kőkemény, zsigeri horror. Zombis ráadásul, de ne, még ne hagyd abba az olvasást, nem a The Walking Dead hullámain akarnak lovagolni az alkotók, ez megintcsak a téma egy újfajta megközelítése – ha mindenképpen dobozolni kell, akkor inkább tűnik úgy, mintha az Állattemető nyomdokain járna. Egy kis wisconsini városkát elbarikádoznak a külvilágtól, miután egy megmagyarázhatatlan, járvány, avagy „biológiai állapot” üti fel a fejét: a holtak nem maradnak holtak. Nem lesznek agyevő, csoszogó, fejbelövendő gusztustalanságok sem, látszólag megőrzik korábbi személyiségjegyeiket, emlékeiket, de persze mind tudjuk, hogy a képlet nem lesz ilyen egyszerű… Tudják a városka lakói is, hogy nincs ez így rendben. Pl. Dana, a helyi seriff lánya ÉS beosztottja, aki egy nyomozás során kénytelen azzal szembesülni, hogy saját nővére is élőhalottá vált. Seeley gyönyörű magabiztossággal építi a sztorit: Dana fia reggel egy szellemszerű lényt lát, aki a nevét suttogja, éjjel hátborzongató üvöltés szűrődik ki a fák közül, elhangzik egy-egy megjegyzés itt, történik valami furcsaság ott, emitt egy kis vér folyik, amott ömlik, és közben fokozatosan mélyülnek a karakterek, még olyan mellékszereplők is, akik jelentéktelennek tűntek az elején. Annyi hasonlóság mindenképp van a The Walking Deaddel, hogy gore ide, horror oda, sorsok, életek, érzelmek állnak a középpontjában – azzal az izgalmas plusszal, hogy míg Kirkman sorozatában készen kapjuk a jól ismert körítést (zombiapokalipszis), itt valami egészen újjal szembesülünk, aminek a szereplőkhöz hasonlóan nem tudjuk a játékszabályait. Mike Norton rajzai nagyszerűek, a realisztikus stílust követik, egyszerű, de hatásos panelszerkezetekkel és beállításokkal, rendkívül kifejező mimikákkal – tökéletesen passzolnak Seeley írásához. Ritka gyöngyszemnek tűnik a Revival, már most megkockáztatom, hogy az év legjobb új sorozata a Saga mellett.
The Victories #1
Történet és rajz: Michael Avon Oeming Dark Horse Comics
Szeretem Michael Avon Oeming stíluást, már azóta, hogy megismerkedtem vele Brian Michael Bendis Powersében. A szögletes, rajzfilmes vonások házassága a nyers, durva ábrázolásmóddal valami egészen egyedi atmoszférát szül, amihez ugyan találunk hasonlókat a piacon, de az övé valahogy más, mint a többi. És ha akarja, márpedig ebben az új sorozatában többször is akarja, a képei egészen rémálomszerűnek tűnnek. Főleg az itteni kékes-fekete színalapokkal, amikbe harsány kontrasztot képezve szivárog be valami vörös. Vér. Vagy a jelmezes főszereplő. A The Victories ugyanis egy felnőtteknek szóló szuperhőstörténet, ami egy rettenetesen, borzalmasan, elviselhetetlenül, hihetetlenül, hű, de még mennyire, hogy, és különben is, gonosz, mocskos, sötét, velejéig korrupt és bűnös várospöcegödörben játszódik. És itt Oeming, mint író, azonnal látványos kudarcot vall – már a legelső oldalon. Egy vértócsa közepén fekvő döglött csótány körül rajzanak legyek és férgek, a narráció pedig közli mindazt a városról, amit az előbb leírtam. Ritka, hogy egyetlen oldalt olvasok el egy képregényből, és MÁRIS kurvára unom. Később sem lesz jobb: „If these city lights were a living thing, it would be a sinful priest on the edge of killing himself, or seeking some vague redemption.” És ez még csak az ÖTÖDIK mondat. Urunk, irgalmazz. Ilyen súlyosan giccses, melodramatikus szavakkal nem lehet visszakézből pofán vágni a képregényt épphogy kinyitott olvasót. Ebbe a legrosszabb formájában lévő Frank Millernek is beletört volna a keze. Így megy ez tovább: erőltetett narráció, okoskodó sztori (ölhet a szuperhős, vagy sem), csikorgó dialógusok. A rajzok tényleg jók, de önmagukban nem érik meg a szenvedést.
Történet: Jeff Lemire, Scott Snyder Rajz: Steve Pugh, Marco Rudy DC Comics
Azóta vártunk erre, hogy a DC lassan egy éve pályára rúgta az új 52-t. Már az első számokból látszott, hogy Jeff Lemire Animal Manje és Scott Snyder Swamp Thingje magasan ki fog emelkedni a mezőnyből, és az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a két sorozat szálai a közeljövőben összefutnak. Az a közeljövő most jött el: mindkét széria főszereplői, a „Green” és a „Red” avatárjai és segítőik kénytelen voltak harcba szállni a világot fenyegető „Rot” ellen, ami mostanra olyan erőssé nőtt, hogy csak együttes erővel reménykedhetnek a megállításában. Ezt a Rotworld című crossovert vezeti fel az Animal Man és a Swamp Thing legutóbbi, egyszerre megjelent 12. száma. És hohó, Lemire és Snyder tudják, mitől döglik a légy. Nincs sallang, szarozás, mellébeszélés: a két hős találkozik, és nem pacsiznak, nem verekednek össze, hanem rögtön munkához látnak. Az írók hatásosan átadják annak érzetét, hogy itt tényleg komoly a tét, hogy a világ lassan szétrohad a szereplők körül, és amikor leereszkednek egy mocsáron keresztül a „Rot” birodalmába, az a periférikus szuperhőstörténet, a fantasy és a horror egy ritkán tapasztalt, gyönyörű metszete, egy természetesen átkozottul szemét cliffhangerrel megspékelve. Nem mintha különösebb meglepetéssel szolgálna a sztori, tudjuk, hogy a főszereplők missziója valamiért kudarccal fog végződni (heló, ez még csak a prológus), de hát mit számít, ha egyszer kurvajól van megírva az egész? És a képek is nagyszerűek – bár mindkét sorozatnál volt rajzolóváltás, és egyiknél sem igazán pozitív irányba, de ez inkább a korábbiaknak dicséret, mint a mostaniaknak kritika – nyersek, brutálisak, stílusosak, kifejezők, a kreatív panelszerkezeteket pedig külön öröm látni. (Rusznyák Csaba)
Brody’s Ghost #3
Történet és rajz: Mark Crilley Dark Horse Comics
Mark Crilley a Dark Horse Presents MySpace verzióján debütált a Brody’s Ghost sorozatának három rövidebb sztorijával, és azután sem siette el a dolgot. Évente egy füzettel rukkolt elő, ezúttal ugyan már nyomtatott formában, ugyancsak a Dark Horse égisze alatt. Az első ránézésre átlagos amerimanga alapötlete sem túl eredeti: a nem túl távoli jövőben egy meg nem nevezett metropolisz utcáin él céltalanul a munkanélküli Brody, aki időnkénti utcazenével keresi meg a napi betevőt, amíg egy nap megpillant egy (mint később kiderül) igen kellemetlen természetű szellemet. A 16 éves korában leukémiában meghalt Talia azonnal kullancsként akaszkodik az első élőre, aki látja és hallja őt, mivel csak akkor hagyhatja el ezt a világot, ha kideríti a város utcáit járó sorozatgyilkos (Penny Murderer) kilétét. A folyamatos presszió hatására Brody végül vonakodva beadja a derekát, és a nyomozás során hamarosan belebotlik egy másik szellembe, a sintó templomhoz kötött Kagemurába, aki elkezdi a fiú pszichikai kiképzését, ami nélkülözhetetlen eszköz a gyilkos megtalálásához. Mint említettem, a protagonista-aki-látja-a-holtakat koncepció már eléggé el lett használva az utóbbi évtizedben filmben, tévében és képregényben egyaránt, de itt az apró ötletek (hogyan ugráltatja Talia Brodyt kénye-kedve szerint, a szamuráj mester nyolcvanas évek kung-fu filmjeit idéző kiképzése), a jól megírt dialógusok, a humor és a dráma megfelelő adagolása és a főszereplő egyértelmű karakterfejlődése, ahogy egyre céltudatosabban képes irányítani a saját életét, elviszik a hátukon a javarészt fekete-fehér képregényt. Kellemes olvasmány, az eddig csak független sztorikat jegyző (Akiko, Miki Falls) szerző nem véletlenül találta meg a helyét a Dark Horse istállójában. Érdemes egyébként a Midnight Train and Other Tales-el kezdeni, a négy rövid sztori elég jól megágyaz a kíváncsiságnak a folytatáshoz... (Nagy Krisztián)
Earth 2 #4
Történet: James Robinson Rajz: Nicola Scott, Eduardo Pansica DC Comics
A francba Geoff Johnssal, James Robinsonnak kellett volna adni a Justice League-et. Az Earth 2 alapján legalábbis biztosan. Ez a sorozat az új 52 második hullámába tartozik (ahová Morrison Batman Incorporatedje), ami nem tavaly szeptemberben, hanem pár hónappal később indult, és a Worlds’ Finesttel párban ennek a második hullámnak a legjobbika. Valójában ez egy alternatív világbeli JLA sztori – Superman, Batman, Wonder Woman és a többi nagy hős ebben az univerzumban mind életét adta egy gigászi földönkívüli invázió megfékezésekor, de most persze újabb, a korábbinál is nagyobb fenyegetés üti fel a fejét, és a Földnek új bajnokokra van szüksége. Robinson az aranykorbeli DC-karaktereket húzza elő, fiatalítja és porolja le: Alan Scott a Zöld Lámpás (huszonéves és meleg – ez volt a nagy beszédtéma az X-Menbeli homoszexuális házasság mellett két-három hónappal ezelőtt), Jay Garrick a Flash és Al Pratt az Atom. Ahogy Johns Justice League-je, ez is egy tipikus, csapatösszeszedős szuperhőssztori, csak Robinson sokkal jobban írja: a karakterek nem idióta, nagyzoló seggfejeknek tűnnek, hanem hús-vér embereknek, akiknek a száját fennhéjazó tahóságok helyett értelmes mondatok hagyják el. Nem mintha karakterközpontúsággal lehetne vádolni az egyébként elég gyors sodrású, és szépen megrajzolt képregényt, de annyira bőven van személyiségük, motivációjuk, problémájuk a szereplőknek, hogy együtt tudjunk érezni velük. És egyszerűen az egésznek jó a dinamikája, a szerkezete az atmoszférája – amolyan oldschool stílusú szuperhőscomic, és klasszikus ugyan soha a büdös életben nem lesz belőle, de mégis, ha minden pályatársa legalább feleennyire jó lenne… (Rusznyák Csaba)
No Place Like Home #4
Történet: Angelo Tirotto Rajz: Richard Jordan Image Comics
Talán az egyik leginkább a kollektív tudatalattiba ivódott mese a Grimm testvérek történetein túl L. Frank Baum Óz, a nagy varázslója, melynek elemei úton-útfélen visszaköszönnek filmekben (az utolsó blaxploitation filmek egyikében, a The Wiz-ben Diana Ross játszotta Dorothy-t és Michael Jackson a Madárijesztőt), képregényben (Bill Willingham Fables-ében Ozma, Óz hercegnője a Tizenharmadik Emeleti Boszorkányok vezetője), könyvben (a Pride and Prejudice and Zombies mintájára megírt The Undead World of Oz) és tévésorozatokban (a legutóbbi feldolgozás az akkor még Sci-Fi Channel Tin Man-je). Ezúttal az első képregényes Angelo Tirotto próbált szerencsét az Image-nél egy napjaink amerikai kisvárosába helyezett sztorival: Dee öt év távollét után érkezik vissza Los Angelesből a kansasi Emeraldsville-be, szülei temetésére, akik egy szinte semmiből érkezett tornádó rombolása miatt vesztették életüket. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, az unalmas kisváros lakóinak kedélyét hamarosan brutális gyilkosságok borzolják fel, Dee pedig legjobb barátnője, Lizzie és Frank seriff segítségével kénytelen szembenézni egy olyan gyilkossal, aki nem ebből a világból származik és legkevésbé sem kendőzött gyűlöletet táplál azok iránt, akik ötven évvel ezelőtt keresztülhúzták a számításait. Richard Jordan is kezdő a képregényiparban, eddig leginkább concept art-okat készített Doctor Who és Sega játékokhoz, de úgy tűnik, istenadta tehetsége van atmoszférateremtéshez, realisztikus ábrázoláshoz és a véres, naturális jelenetekhez, így tökéletes választás volt egy misztikus horrortörténethez. Ki gondolta volna például, hogy a szárnyas majmok lehetnek félelmetesek is? Ha ezt a képregényt elolvasod, bizonyosan más szemmel fogsz nézni a páviánokra a majomházban... (Nagy Krisztián)
Ragemoor #4
Történet: Jan Strnad Rajz: Richard Corben Dark Horse Comics
Vannak olyan grafikusok, akiknek egyedi stílusát a munkájukra vetett első pillantás után azonnal felismerjük, mint például Mike Mignola, Alex Maleev, Frank Quitely, Leinil Yu, John Romita Jr vagy a hozzájuk képest ősrégi motoros Richard Corben. Utóbbi underground képregényekkel kezdte (Grim Wit, Slow Death, Fever Dreams), majd nyakig merült a pulp horror és sci-fi magazinok (Creepy, Eerie, Vampirella) mocsarába a hetvenes években, onnan pedig egyenes út vezetett a legendás Heavy Metal oldalaira. Sosem igazolt le nagy kiadókhoz, mindig szabadúszóként dolgozott és még olyan nevek is méltatták munkásságát, mint Alan Moore, H. R. Giger és Guillermo del Toro. A legújabb munkájában újra a cseh származású Jan Strnad a bűntársa, és egy klasszikus Poe és Lovecraft által inspirálta toposzt járnak körül, a gonosz intelligenciával rendelkező, enyészet uralta élő kastélyt, amit pogány vérrel tápláltak, gyomra pedig szörnyű rémségeket rejt. A történet és a látványvilág klasszikus Hammer horrorra emlékeztet: az Újvilágba szakadt nagybácsi érkezik vissza Ragemoorba, hogy megszerezze unokaöccsétől a birtokot a magával hozott szélhámosnő segítségével, hiába inti az ifjú Herbert, hogy a kastély még egyszer nem fogja elengedni. A várakozásoknak megfelelően megkapunk mindent, amit egy hatvanas években gyökeredző horrorsztori csak nyújthat: eszement lord, vízköpők, megelevenedett falak, mutáns páviánok, rovarember szolgák és lovecrafti csápos rémek. Corben darabos, durva alakjai és a Mignolaéval vetekedő tehetsége, ami a szörnyetegek életrekeltését illeti, utánozhatatlanul egyedi ízt ad a képregénynek, happy endre pedig természetesen hivatalból nem számíthatunk. Nagyra becsülöm Futaki teljesítményét is a Severed-ben (még ha a történettől nem is voltam elájulva), de Corben itt sok évtized tapasztalatának előnyével indul, és látványos győzelmet arat. Ha csak egy horrorképregénynek adsz esélyt a 2012-es év terméséből, akkor az a Ragemoor legyen (a Locke & Key után, amit még sokszor fogunk reklámozni a Geekz hasábjain... igaz, Csaba?). (Nagy Krisztián)
The Uncanny X-Men #16
Történet: Kieron Gillen Rajz: Daniel Acuna Marvel Comics
Ah, végre. Ez a sorozat nem muzsikált túl jól az utóbbi években, hiába próbáltak meg mindent az írók, Ed Brubakertől Matt Fractionön át Kieron Gillenig, hiába hajigáltak be a mutánsok életébe mindenféle high concept eseményeket (Schism), általában lapos maradt, és csak takaréklángon égett – főleg az X-franchise néhány egyéb címéhez képest (Wolverine and the X-Men). Sajnos nem hiszem, hogy a tavaly újraszámozott széria 16. része egy komoly és tartós minőségi ugrás első jele, sokkal valószínűbb, hogy csak egy egyszeri csoda – de a francba is, a lényeg az, hogy régóta szórakoztam ilyen jól egy Uncanny X-Menen. A sztori úgy tie-inje a Marvel jelenleg futó nagy nyári eseményének, a többnyire dögunalmas Avengers Vs. X-Mennek, hogy alig van bármi köze hozzá. A Főnix erejével felruházott öt mutáns (Küklopsz, Emma Frost, Magik, Kolosszus, Namor) Sinisterrel száll szembe, aki – naná – veszélyesebb, mint valaha. Kreált magának egy földalatti Londont Alaszkán, benépesítette azt a saját klónjaival, és a Főnix hatalmára van szüksége ahhoz, hogy hatalmas gépezeteit működésbe lendítse. Küklopsz és társai felveszik a kesztyűt: totális háború tör ki az öt X-Men tag és Sinister Londonja között, Gillen pedig úgy hajigál bele az intenzív, lendületes, faltól falig akcióba teljesen őrült és elszállt ötleteket, mintha Jason Aaron íróasztaláról lopkodott volna jegyzeteket. Sinister kastélyát egy Krakoa viszi a hátán, az óriásméretűre nőtt Kolosszust a saját testüket feltöltő és felrobbantó Gambit-klónok bombázzák, Emma Frostot mutáns tehenek és búzaszálak (!) támadják meg. Egyszerűen túl jó ez ahhoz, hogy igaz legyen, és mégis igaz: Acuna képei nagyszerűek, elevenek, a cliffhanger pedig a maga pofátlan egyszerűségében briliáns, és egy hasonlóan remek folytatást ígér. Remélem, be is tartja az ígéretét. (Rusznyák Csaba)
Félszázadik kiadásához érkezett a geekuniverzum legendás cikksorozata! Ennek ünnepi apropójából megkértem nagyra becsült kollégáimat, hogy egy csak most, csak itt, csak nektek specielben fejtsék ki, mi volt számukra az utóbbi idők legjobb képregényfüzete. Van, aki nem tudott kizárólag csak egyet kiválasztani, van, akinek még egyet sem sikerült, de a lényeg, hogy íme, itt vannak a személyes bestofok. Mindenki olvassa el őket, mert kikérdezzük!
Locke & Key: Keys to the Kingdom #1 – Sparrow
Történet: Joe Hill Rajz: Gabriel Rodriguez IDW Publishing
Amikor Rusznyák kolléga megkeresett azzal, hogy az utóbbi idők olvasmányai közül emeljem ki az általam legjobbnak talált képregényfüzetet (azaz egy számot), nem volt különösebben nehéz dolgom, hiszen két cím jutott azonnal eszembe, amelyek a legemlékezetesebb sztorikkal szolgáltak. Az elsőt fogom részletesen bemutatni, de a másodikra is kitérek majd pár mondat erejéig. A 2011-es év toplistájában már méltattam Stephen King álnéven író fiának, Joe Hillnek a sorozatát, amely egy szintre emelkedett a szememben a The Walking Dead, a Fables (bár ennek a szárnyalása kissé megbicsaklott az utóbbi időben) és az Unwritten történetvezetésével és ötletparádéjával, sőt, még talán magasabbra is tette a lécet. Ami különösen szimpatikus volt benne, hogy Hill már előre leszögezte, hogy a Locke-testvérek pokoljárása egy mindösszesen hatszor hat füzetes sztoriszálból fog állni, és az egész történet a fejében van az első paneltől az utolsóig. Meglepő módon, ez csupán a második próbálkozása ebben a médiumban (az első, tíz oldalas pókemberes felkérése nem sült el túl jól), de olyannyira egymásra talált a chilei születésű Gabriel Rodrígez Pérezzel, aki addig csupán ismert film és sorozat franchise-ok képregényváltozatain dolgozott (mint a Beowulf, a Land of the Dead vagy a CSI), hogy a Locke & Key negyedik kötetére olyan virtuóz vizuális megoldásokat alkalmaztak, ami Eisner-jelölésre érdemesítette a munkájukat (nem először és nem utoljára). A sorozat története dióhéjban, melynek nem ismerete egyébként nem befolyásolja a tárgyalt füzet élvezeti értékét: a Locke-testvérek apjuk tragikus halála után anyjukkal visszaköltöznek a családi birtokra, Lovecraft városkába. Ahogy új otthonuk neve azt előre is vetíti, sikerül kiszabadítaniuk egy évtizedek óta bebörtönzött, gonosz szándékú entitást, amivel a Keyhouse nevű kúriában csak a gyerekek előtt megmutatkozó misztikus erejű kulcsokkal tudják felvenni a harcot. A Sparrow ott veszi fel az események szálát, amikor a legfiatalabb testvér, Bode rálel a kulcsra, amellyel a használója képes felvenni egy személyiségét leginkább tükröző állat alakját, így verébbé változva ered bátyja és nővére nyomába a téli erdőben. A titokzatos Omega kulcsot kutató ellenfelük is felhasználja az ajtó hatalmát és vadkutyákat maga köré gyűjtve, farkasként próbálja kikényszeríteni testvéreiből a válaszokat, ám Bode több száz verébtársával a védelmükre kel. Ami igazán zseniálissá teszi ezt a sztorit, az az, hogy Pérez az oldalak óriáspaneljébe helyezett több függőleges négypaneles stripből fűzi össze, folyamatosan váltogatva Watterson Kázmér és Huba stílusát a sorozat saját, realisztikus látványvilágával. A stripek önmagukban is megállnak, ténylegesen humoros csattanóval bírnak és bizarr módon tökéletesen belesimulnak az egyébként igen brutális eseményekbe, amik a fő szálat képviselik: a realisztikus verzióban karmazsincsatakos péppé zúzott verebek a Watterson-univerzumban pilótasapkában, rajzfilmekből jól ismert x szemekkel hevernek a vértől iszamos hóban. Az ötlet és a kivitelezés hibátlan, a Watterson-hommage tökéletes, a végeredmény pedig (különösen ha olvastuk az előzményeket is, amire igazán csak kapacitálni tudom a Geekz olvasóit) emlékezetes: röviden, az utóbbi évek legjobb képregényfüzete. A legnagyszerűbb pedig az egészben, hogy az IDW legálisan és ingyenesen hozzáférhetővé tette ezt a számot ezen a linken, így a saját szemetekkel is meggyőződhettek arról, vajon túlzóak-e az állításaim.
+ Secret Avengers #20
Pár szót akkor a második helyezett versenyzőről, ami az egyébként teljesen középszerű 2012-es Secret Avengers sorozat egyik füzete, abból a hat önállóan is megálló sztoriból, amit beugróként Warren Ellis írt, és olyan új szintre emelte a címet, amit a Planetary óta nem láttam, és ameddig természetesen még az őt követő Rick Remender sem tudott felérni. A tizenhatos számról van szó, amelyben Natasha Romanoff egy eléggé mindfuck időutazásos történet keretében, paradoxonokat kerülgetve menti meg csapattársai életét (na és persze a világot, de ki számolja már). Mindehhez az irigylésre méltóan tehetséges Alex Maleev asszisztál, helyenként a történet logikáját követő, megsárgult Modesty Blaise stripek segítségével, amikkel aztán véglegesen megnyertek maguknak a szerzők. (Nagy Krisztián)
The Punisher #3
Történet: Greg Rucka Rajz: Marco Chechetto Marvel Comics
Azt hiszem, minden kétséget kizáróan a 2000-es évek legnagyobb dobása az volt, amikor Garth Ennis megkapta a lehetőséget arra, hogy a kissé takarékon égő Megtorlót gatyába rázza. Welcome Back Frank című 12 részes sorozatával, melyben Frank Castle szembeszáll a Gnucci klánnal, új életet lehelt a karakterbe. Castle cinikus, morbid és elképesztően humoros lett. Olyanná vált, amilyenné már régen kellett volna. Éppen ezért, amikor Ennis elhagyta a sorozatot, sokakat, köztük engem is aggodalommal töltött el a karakter további sorsa, hiszen a léc igen magasan volt. A címet megannyi egyéb próbálkozás után szárnyai alá vevő Jason Aaron pedig hozta a kötelezőt, és meg merte lépni azt, amit előtte senki. Megölte a Megtorlót. Tavaly a nagy slunggal beharagozott DC Relaunchra a Marvelnek is lépnie kellett, melynek egyik, bár talán kissé apróbb tényezője az volt, hogy Greg Rucka nevével egy új Megtorló sorozatot dobtak a piacra. Az azóta a 12. számot taposó széria így már egy viszonylag konkrét kép ad arról, hogy Rucka milyen módon kíván hozzáállni magához a karakterhez. A szárnyai alá vett Castle nemcsak a jellemét tekintve kapott némileg új arculatot, hanem a megjelenését illetően is. Az immáron szakállas, még inkább vagány és extrém bűnüldöző ezúttal egy esküvői leszámolás közepébe csöppen, amely mögött egy magát The Exchange-nek nevező szervezet áll. A mészárlásnak némi csoda folytán azonban marad egy túlélője a feleség, Rachel Cole-Alves személyében, aki elhatározza, hogy megkeresi rokonai, barátai gyilkosait és bosszút áll. Útja hamar keresztezi Castle-ét, és miután a céljaik és eszközeik is hasonlóak, egyfajta laza szövetséget kötnek egymással. A sorozat a fő vonalát tekintve, melyben eddig a The Exchange elleni harc áll a középpontban, szervesen kapcsolódik az Omega Effect című Daredevilt és az Avenging Spider-Man-t is érintő storyline. Az eddig olvasható részekről nagy általánosságban elmondható, hogy Rucka igencsak a helyén kezeli a Megtorló karakterét. Igyekszik mindent a lehető legrealisztikusabban ábrázolni, és erősen hangsúlyozza az olvasó számára azt, hogy Castle nem szuperhős. Ennek ékes bizonyítéka a sorozat elején lévő Vulture elleni harc, amely után Castle súlyosan megsérül és regenerálódása 100 napot vesz igénybe. Nem kívánja sem felsőbbrendűnek, se emberibbnek feltüntetni. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy a Megtorló egy igazi antihős, akit ha túlságosan emberinek próbálna beállítani, megölné mindazt, ami karakterének igazi sajátja. Éppen ezért a sorozat ezidáig szinte minimális tipródást és öncélú lelki moralizálgatást tartalmazott, amin Rucka saját elmondása szerint nem is kíván változtatni. Ezzel szemben azonban van egy pazarul megírt, látványos story, ami bár az elején kissé lassan halad előre, de mégis minden pillanata élvezetes. Ha engem kérdeztek, az elmúlt egy év egyik legfontosabb momentuma volt, hogy Rucka megkapta a sorozatot. Olyan jó látni (olvasni), hogy egy méltó „utód” képes kezelni Ennis és Aaron örökségét. (TheBerzerker)
Saga#4
Történet: Brian K. Vaughan Rajz: FionaStaples Image Comics
Nem gyakran esik meg, hogy valami olyasmi bontakozik ki a szemünk előtt egy képregénysorozat lapjain, hónapról hónapra, amiről tudjuk, érezzük, hogy még hosszú évek múlva is jókat is sokat fogunk beszélni. A Saga ilyen. Egy születőben lévő klasszikus, egy frenetikus, szárnyaló fantáziájú sci-fi-fantasy, ami egyszerre egy őrült ötletekkel teli bűnös élvezet, és egy művészi igényességgel megírt, és átgondolt remekmű. És még csak négy résznél tartunk benne – és ez a negyedik jobb, mint a harmadik volt, az jobb volt, mint a második, az pedig jobb volt, mint az első, amit már eleve az év addigi legnagyszerűbb képregényei közé kellett sorolni. Fantasztikus, hogy az egymással galaktikus háborúban álló fajok történetét Brian K. Vaughan szimpatikus visszafogottsággal a földön tartja: belemerülhetne hatalmas űrcsatákba és grandiózus flashbackekbe, ehelyett inkább az újszülött gyermekükkel menekülő „Rómeó és Júlia” (a két hadban álló faj egy-egy szerelmes képviselője), karaktereire koncentrál, nehézségeikre, kapcsolatukra és konfliktusaikra. Miközben az életükért futnak, még egy kis féltékenységi roham taglalása és lecsillapítása is belefér a sztoriba – mindent, ami történik, legyen az a megkapó természetességgel ábrázolt szerelmesek vitája vagy az előttük megjelenő halott tinédzserlány szelleme, Vaughan olyan magától értetődő módon húz rá a cselekményre, mint kesztyűt a kézre. A rohadt életbe, de tud írni ez az ember! A negyedik rész egyébként a fejvadász (The Will) Sextillion nevű helyen történő látogatása miatt is olyan emlékezetes (egy bolygónyi bordélyház, a galaxis minden szegletéből vett örömlányokkal és fiúkkal – és még ki tudja, mikkel). Szinte látom magam előtt, ahogy a tengerentúlon elvörösödnek az olvasók az explicit szexjeleneteket látva, és felháborodva püfölni kezdik a klaviatúrát, öncélúságot kiáltva – pedig Vaughan ezzel a jelenettel csak a „mutasd, ne mondd” szabályt követve mélyíti el a karakterét. Ahogy azt érdemes, ahogy kell. A Saga ritka gyöngyszem. (Rusznyák Csaba)
A nagy büdös semmi #X
A mai amerikai képregényscene olyan semmilyen. Se nem rettenetes, mint a kilencvenes években, se nem zagyva, mint az ezredforduló után. Mondom: olyan... semmilyen. Több egészen ügyesen megírt széria is fut jelenleg (Animal Man, Swamp Thing, az agyalágyult DC-reboot legalább ezeket felrázta), Sweet Tooth és pár hozzájuk hasonló progresszív, de még ezekről sem tudom elmondani, hogy narratív bátorságukkal a földhöz tudnának passzírozni. Az amerikai képregény jelen pillanatban stagnál, de valami kurvára, egy napon aszalódó meztelencsiga negatív energiáját nedvedzi. (Európai képregényekről nem tudok nyilatkozni: szépek, de nekem az kevés.)
Illetve…
Scalped #úgyánblok
Aztán persze, a bandától tisztes kartávolságot tartva ott a Scalped. Kerek, kibontott, morál nélküli, észvesztő, csodálatos. Nemsokára vége. Olyan hű de nagy port nem kavart, és ha majd befejeződik, a legtöbben elfelejtik. Pedig jelenleg szinte egyedüliként megérdemli, hogy emlékezzenek rá. (Wostry Ferenc)
Avengers Assemble #3 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Mark Bagley Marvel Comics
Napnál is világosabb, hogy ezt a sorozatot azért indította a Marvel, hogy meglovagolja vele a Joss Whedon Bosszúállók filmje körüli eszméletlen hype-ot, és hogy aki esetleg a moziból kijövet kedvet kap egy kis Avengers képregényhez, az találjon valami neki valót a boltok polcain. A comicban a csapat ugyanazokból a tagokból áll, mint a filmben, plusz benne van még a helicarrier és Maria Hill is, az olvasónak pedig nem kell rendelkeznie semmilyen előismerettel a Marvel képregényes univerzumának utóbbi páréves eseményeiről ahhoz, hogy élvezze a sztorit (ami ettől függetlenül része a kontinuitásnak). Ráadásul a harmadik rész végén pont Thanos bukkan fel, aki hogy-hogy nem, a Bosszúállók stáblistája alatt is tiszteletét teszi, mielőtt – vélhetően – „extinction level” fenyegetésként szabadul rá a Földre a majdani folytatásban. Bendis sztorija egyszerű, mint egy pont: eddig ismeretlen, rendkívüli erejű, magukat Zodiákusnak nevező entitások ámokfutnak a bolygón, hogy megkaparintsák a beszédes nevű „Ultimate Nullifiert” – ergo jól össze kell verni őket, mielőtt sikerrel járnak. Nagy látványos, dinamikus akciók, szép rajzok (Mark Bagley a jobbik formáját hozza), egyszerre gyors és lassú cselekmény (mindig történik valami, ami azonban nem jelenti azt, hogy a sztori érdemben halad előre), de a dialógusokban nincs túl sok élet és szikra, sem Bendishez úgy általában, sem konkrétan Whedon forgatókönyvéhez képest. Felejthető, de szórakoztató, gyors olvasmány, ami szépen csatolható a mozifilm mellé. Többet úgyse nagyon vár el tőle senki.
Action Comics #9
Történet: Grant Morrison Rajz: Gene Ha DC Comics
Leginkább kíváncsiságból és egyfajta hivatástudatból olvasom még mindig ezt a sorozatot, egyébként finoman szólva nem nyűgöz le. Bár reménykedtem, hogy az előző számban véget ért első sztori után javul majd a helyzet, és bizonyos tekintetben javult is. Grant Morrison új agyréme egy alternatív Föld (Earth-23) feketebőrű Supermanje (láttuk már őt a rosszemlékű Final Crisisban), aki egy, a multiverzumban garázdálkodó, és Supermaneket gyilkoló… másik Supermannel kerül szembe. Az együgyűen hangzó ezüstkorszerű koncepció valójában elég szépen van felépítve, és kipárnázva a szerzőtől szokásos virtuóz ötletkavalkáddal (Superman, mint akaraterővel teremtett, apatikus, gonosz vállalati ikon), sőt, megkockáztatom, az újraindított Action Comicsnak ez eddig a legmorrisonosabb száma. Hogy ez mennyire jelent jót, azt mindenki eldönti magának, nyilván attól függően, hogy hogyan viszonyul a szerzőnek az utóbbi pár évben a DC-nél rendezett „kreatív ámokfutásaihoz”. Ami engem illet, mint oly sokszor, a kivitelezés most is messze elmarad a koncepcióban rejlő potenciálhoz képest, azaz a sztori jóval kevesebb, mint az egyébként remek részeinek az összessége. Ezen a füzeten most még csak azt sem igazán éreztem, hogy Supermant olvasok, és ez nem az alternatív univerzumbeli karakter miatt van, mert őt egyébként kizárólag a jelmeze és a bőrszíne különbözteti meg a megszokottól (amivel kapcsolatban felmerül az „akkor meg minek?” kérdés). Gene Ha képei sem mutatnak túl az átlagon – ez az egész Superman újravizionálás, vagy mi a tököm, nagyon nem úgy sült el, ahogy kellett volna.
Avengers Vs. X-Men #3 Történet: Ed Brubaker (plusz Jason Aaron, Brian Michael Bendis Matt Fraction, Jonathan Hickman – igen, ők mind, nem vicc) Rajz: John Romita Jr. Marvel Comics
Kicsit mindig reménykedek benne, hogy a Marvel és a DC képregényei majd kinövik azt az ostoba gyermekbetegségüket, aminek fő ismertetőjele, hogy szuperhőseik túl hülyék ahhoz, hogy felismerjék, ugyanazon az oldalon állnak, ezért aztán ahelyett, hogy megbeszélnék a nézeteltéréseiket, és kitalálnának egy békés, neadjisten logikus megoldást, inkább még hülyébbre verik egymást. De nem. A fél Marvel által jegyzett Avengers Vs. X-Menben a Föld felé tartó, és magának elvileg Hope-ot kiszemelt Főnix Erő miatt esik egymásnak a két címbeli csapat, és az írók minden erőlködésük ellenére nagyon nem tudják hitelesen eladni a tettlegességig fajuló konfrontációt. Az, hogy Küklopsz forrófejű, totalitárius diktátor-vadbaromként viselkedik, már nem meglepő (bár az egy külön témát megérne, hogyan kúrják el egyre jobban a karakterét, és hogy egy igazán jó író mennyi fantasztikus dolgot ki tudott volna hozni ebből az alapvetően izgalmas „elmagnetósodás” témából), de hogy Amerika Kapitány is, az már kicsit sok. Kezdve az első számtól, amiben Utópia partján várja az X-Men vezérét, épp csak azt nem kiáltva be, hogy „gyere ki a hóra”, a harmadikig, amiben fél percnyi diskurzus után kihajítja a repülőgépből Rozsomákot. Az egyetlen mentsége az íróknak, hogy az események tétje elvileg hatalmas (az univerzum sorsa, naná, más kérdés, hogy ennek mennyire kéne meghatnia, tekintve, hogy a Marvelnél minden héten egy hajszálon függ a világmindenség), attól még a karakterek viselkedése ugyanúgy túlzott, erőltetett, a dialógusok ugyanúgy csikorognak. John Romita Jr. rajzai szépek, a cliffhanger pedig mind képileg, mind történetileg cool, de ez egyelőre csalódás, és maximum egy közepesre elég.
Batman and Robin #9
Történet: Peter J. Tomasi Rajz: Lee Garbett DC Comics
A Scott Snyder Batmanében indult Talon-sztori immár az egész Sötét Lovag-franchise-ra kiterjedt, és miután Tomasi az előző számban lezárta ennek a sorozatnak az első sztoriját, ő is beleveti magát a baglyok és a denevérek Gothamet megrengető háborújába. De előbb időzzünk el egy kicsit az említett első sztorin – érdemes. A Batman and Robin az új 52 egyik unalmasabb szériájaként indult, de két-három rész alatt figyelemreméltóan kikupálódott, és az első nyolc füzet összességében felveheti a versenyt Snyder Court of Owl-jával is (ami nem kis dolog). A 8 szám annak utóhatásaival foglalkozott, hogy Robin, Batman fia hidegvérrel megölte legyőzött, tehetetlen ellenségüket, hogy megakadályozza őt későbbi visszatérésében és bosszújában. Világos, hogy Tomasi minden szempontból rohadtul vékony jégen táncol Damien gyilkossá faragásával – de kurvajól. Nagyon szépen kezelte a következményeket, Damien és Bruce nagy beszélgetését, ahogy nyolc rész alatt eleve nagyon ügyesen rendezgette a korábban mostohán (vagy sehogy sem) kezelt apa-fiú kapcsolat szálait. De ebben a mostani részben válik csak igazán világossá, hogy Tomasi még bőven nem tekinti befejezettnek a témát – Damien ismét öl, és még ha ezúttal csak egy „félig” élő orgyilkost is, nyilvánvaló, hogy túl könnyen veszi. Egy apai lelkifröccs nem fogja kimosni belőle az anyja áltál évek alatt belenevelt természetét. Félelmetesen jó lehetőségek rejlenek ebben, és most már biztos vagyok benne, hogy Tomasi a megfelelő író a kiaknázásukra. Az, hogy Damien karakterdrámája most éppen egy jól megírt, dinamikus, baglyos akció hátteréül szolgál, ami önmagában is élvezetes lenne, szinte mellékes. Nagyon oda kell figyelni erre a sorozatra.
Frankenstein, Agent of S.H.A.D.E. #9
Történet: Jeff Lemire Rajz: Alberto Ponticelli DC Comics
Mielőtt Jeff Lemire lelép a Frankenstein sorozattól (brühühü), még elvarrja benne az Animal Man egy korábbi részének varratlanul hagyott szálát. A S.H.A.D.E. hírét veszi a Rot terjeszkedésének, de persze fogalmuk sincs, hogy mivel állnak szemben valójában. Odaküldik Frankensteint, hogy ha valamin nyálkás, randa, sokfogú mászkál arrafelé, akkor négyelje fel, Ninát pedig, hogy vegyen mintát a maradékból tanulmányozásra. Szóval szálelvarrás, de nem túl szükséges – az Animal Man és a Swamp Thing egyre grandiózusabbá váló sztorifolyama gond nélkül meglenne enélkül a kis kiegészítés nélkül is, valószínűleg inkább csak arról van szó, hogy kellett egy füzetnyi filler a következő író, Matt Kindt érkezése előtt. Így ez a sorozat eddigi legkevésbé lenyűgöző része, de még így is jobb az aktuális DC-s és marveles sztorik döntő többségénél. Egy kis gusztustalan gore, egy kis vagdalkozás (Alberto Ponticelli képei fantasztikusak, de ez nem újdonság), és egy jó bazinagy robbanás, ami megoldja hőseink problémáját, és ami elgondolkodásra készteti Frankensteint az emberségével kapcsolatban – az utolsó két oldal a maga cicomázatlan, egyszerű módján gyönyörű és katartikus, úgyhogy filler ide vagy oda, Lemire azért szépen zárja le sajnos túlságosan is rövid pályafutását a címnél. Fel van adva a lecke az utódjának – de bármi történjék is, legalább az Animal Mant, a DC legjobb sorozatát még mindig Lemire viszi. Remélem, jó sokáig.
Moon Knight #12 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Alex Maleev Marvel Comics
A Moon Knight anyagi kudarca újabb bizonyíték arra, hogy hiába a jól csengő, nagy nevek, másod-, harmadélvonalbéli karakterek saját sorozatait baromi nehéz lenyomni az emberek torkán. A Bendis-Maleev páros a 2000-es évekbeli szenzációs Fenegyerekük után 2008-ban állt újra össze a Spider-Womanhez, amit a nagy kezdeti hype elülésével 7 rész után kinyírták. A tavaly indult Moon Knight 12 részt élt meg, ám míg a hanyagul összetákolt Spider-Woman rászolgált a kaszára, ez bizony hiányozni fog. Az életben nem olvastam korábban ennek a karakternek egyik sorozatát sem, így nincs összehasonlítási alapom, de Bendis, amikor romló színvonalú Avengers füzetei miatt már épp kezdtem volna leírni, nagyon eltalálta őt. A sorozatban egy rejtélyes Ultron-fej után folyt a hajtóvadászat, ami piti alvilági figuráktól veszélyes szupergonoszokig terjedt (és majd nyilván a közelgő Age of Ultron crossoverben kulminálódik), középpontban egy súlyos identitásproblémákkal, pszichózisokkal küszködő, hasadt személyiségű hőssel. Bendis nagyon szépen kiegyensúlyozta a cselekmény mögötti monumentalitást (Ultron feje, bazmeg!), a címszereplő enyhe elmebajaiból adódó, gondos karakterrajzon alapuló komikumot és drámaiságot, illetve a sztori sötétebb, durvább aspektusait (Echo halála). Maleev pedig, a Spider-Woman rosszul elsült, kísérleti módszerei után ismét elemében van, a képei baromi jól néznek ki. Kár, hogy lelőtték, de legalább ez a 12 rész egy nagy, komplett egészet alkot.
Saga #2 Történet: Brian K. Vaughan Rajz: Fiona Staples Image Comics
Ha a Saga képes lesz hosszútávon megtartani az első két rész szenzációsan magas színvonalát, akkor ezzel a sorozattal valami olyasmit kapunk, amit odatehetünk közvetlenül a(z egykori) Fables, a Scalped és a The Walking Dead mellé. És valami olyasmit, ami a maga grandiózus, űroperás-fantasys jellegével nagy űrt tölt be a jelenlegi amerikai képregények piacán. Az alapfelállás egy kozmikus Rómeó és Júlia történet: két egymással háborúzó faj egy-egy tagja egymásba szeret, és elmenekülnek mindkettejük otthonából. Nincs más vágyuk, mint, hogy békén hagyják őket, és felneveljék újszülött gyereküket, akire azonban fajtársaik természetesen egyfajta szörnyszülöttként tekintenek. Hajtóvadászat veszi kezdetét, a szerelmesek idegen bolygón, csupa szörnyűséggel és ellenséggel körülvéve kénytelenek harcolni a túlélésükért. Vaughan baromi jól ír, karakterei, a melegszívű, megfontolt és bölcs Marko, és az erős, határozott, hatalmas lelkierejű Alana már az első néhány dialógus után olyan életszerűek, valóságosak, hogy szinte lesétálnak a képregény lapjairól. Itt kell kezdődnie minden történetnek: az emberi tényezőnél. Ha ez nem működik, hiába dobál be az író bizarr, tévéfejű robotokat, meztelen, soklábú póknőszörnyeket, félbevágott, lógó belekkel a föld fölött lebegő szellemeket és vagány fejvadászokat – itt viszont működik. Ráadásul Vaughan jól tudja, hogy a sci-fiben/fantasyben nem jó megállni, és magyarázkodni, az akkor hatásos, ha a teremtett univerzum varázsa magával rántja az olvasót, akinek a fentebb említett furcsaságokat úgy prezentálják, minta a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Fiona Staples meseszerű aspektusokat nyers vonásokkal ellenpontozó rajzaitól a csínján használt, ötletes narráción át a két harcoló nép tematikai megkülönböztetéséig (Alana népe „sci-fis”, Markóé „fantasys”) minden a helyén van.
A DC-nek végül mégis jót tett a szeptemberi relaunch. Értem ezt olyan szempontból, hogy több színvonalas képregényük van most, mint tavaly ilyenkor volt – plusz elintéztek maguknak egy gigantikus financiális boomot, ami ugyan hónapról hónapra apad, de sokkal kisebb ütemben, mint arra számítani lehetett. Azért a pozitív felülütéshez gyorsan hozzáteszem: a relaunch után sem szalonnából van a kerítés DC-éknél. Amellett, hogy a jó címek közé bőven keveredtek közepesek és azoknál is rosszabbak (ez persze várható volt), aligha érte el a kiadó azon hangzatos céljait, hogy új vevőket csábítson a képregényeihez, illetve, a képregényhez, mind médiumhoz általában, és hogy egy olyan line-t indítson, amiben mindenki, azaz nő, férfi, fiatal, idős, megtalálja a maga kedvenceit.
Hogy ez mennyire így van, azt a neves amerikai marketing és reklámkutató cég, a Nielsen Company DC által rendelt felmérése is igazolta. Aszerint az olvasók mindössze 5%-a új a képregények világban (ami pozitívum, hogy a 95%-nyi régi olvasó közt vannak olyanok is, akik most tértek vissza a comicokhoz), mindössze 7%-uk nő, és mindössze 2, azaz kettő százalékuk van 18 éves kor alatt. (Az általános, szomorú tény, hogy a szuperhősök már nem nagyon hoznak be új olvasókat – diverzifikálásra van szükség, és abban a DC egyáltalán nem jeleskedik.) De ennyi elég a statisztikákból, a pro és kontra érvekből, lássuk, milyenek maguk a képregények, most, fél évvel az újraindulásuk után, amikor legtöbbjükben már befejeződött az első sztori. Rövid leszek, úgyhogy csoportokra bontom a sorozatokat.
BATMAN
11 (!) képregény indult szeptemberben, amiknek a főhőse vagy maga a Sötét Lovag, vagy valaki, aki valamilyen úton-módon hozzá köthető. A Red Hood and the Outlaws és a Batwing esetében már a második számmal sem fárasztottam magam (sem Scott Lodbell sem Judd Winick nem hazudtolta meg önmagát). A többi:
Batman: Scott Snyder baromi egyszerű, urambocsá’, bizonyos fordulatiban és megoldásaiban szinte pofátlanul sablonos sztorit ír egy nagy, rejtélyes, árnyékokban munkálkodó, és onnan mindent irányító titkos szervezetről, ami most a Sötét Lovagot igyekszik eltakarítani az útjából. Snyder finoman szólva nem találta fel a spanyolviaszt, de a rohadt életbe is, nagyon tud írni ez az ember. A képregény feszes, intenzív, brutális és sötét, a horrorisztikus-szürreális 5. szám pedig kisebb csoda volt, az egész relaunch egyik legjobbja eddig – de már főszerkesztőnk is dicsérte korábban. Plusz Greg Capullo képei szenzációsak. Még!
Batman and Robin: Amilyen erőltetetten indult, olyan szépen kikupálódott, és mostanra lassan felveheti a versenyt Snyder sorozatával, noha erényei (hozzáteszem: szerencsére) mások. Peter Tomasi nem annyira az atmoszférára megy rá, mint inkább a két címszereplő kapcsolatára, és lépten-nyomon teszteli azt, izgalmasan, kegyetlenül, véresen, fordulatosan. Szinte minden számban meg tud lepni valamivel, a cliffhangerei rendre betalálnak, és a folytatás elolvasása után sem válnak súlytalanná, amit pedig a 7. füzet végén meglép, abból nagyon jó dolgokat lehet kihozni. Patrick Gleason rajzai is szépek és dinamikusak, arcmimikái különösen hatásosak.
Batman: The Dark Knight: Jobb lenne, ha Finch csak rajzolna, és az írói teendőket teljesen Paul Jenkinsre bízná. Egyébként a sztori afféle Hush-utánzatnak tűnik, csak Loebbel ellentétben Jenkinsék meg sem próbálják kifinomultsággal eladni a minden epizódban más-más ősellenséget felvonultató támadássorozatot, ami mögött természetesen egy olyan gonosz áll, aki erősebb, intelligensebb, veszélyesebb, blablabla, mint valaha. Vannak jó pillanatai, Finch képei hozzák az elvárt szintet, szóval összességében szórakoztató, de meglehetősen jellegtelen, banális, és a kelleténél jobban sulykolja a bazisötét atmoszférát.
Detective Comics: Még mindig azt várom, hogy kiderüljön, pontosan mi, hogyan és miért történt a Jokerrel az első szám végén. A többi egyre kevésbé érdekel, mert mostanra határozottan úgy tűnik, hogy Tony S. Danielnek csak az ötletei nagyon jók, ügyesen kivitelezni, kibontani már nem tudja őket. A sorozat így hoz egy olvasható, mérsékelten szórakoztató szintet, de messze nem olyan hangulatos és feszes, mint amilyennek lennie kéne, a pingvines sztori pedig teljes érdektelenségbe fulladt.
Batgirl: Gail Simone-nak köszönhetően Barbara Gordon ismét tud járni, háztetőkön ugrálni, és gazembereket rugdalni. Hogy nekünk ebben mennyi örömünk van, az más kérdés. A Detective Comicsnál és a The Dark Knightnál szimpatikusabb, gördülékenyebb a sorozat, de valószínűleg csak azért, mert eleve nem tör olyan nagy babérokra, mint azok – nyugisan elevickél az erős középszer szintjén, felfelé jó karakterpillanatok, lefelé túlírt narráció húzza.
Batwoman: Relaunch ide vagy oda, J. H. Williams III nem vesződik azzal, hogy magyarázkodjon az új olvasóknak, folytatja ugyanott, ahol szeptember előtt abba sem hagyta. De megéri belerázódni: erős karakterek (a címszereplő a legjobban, leghitelesebben írt női hős most a DC-nél), a mágia, a horror és a krimi határmezsgyéin jó érzékkel lavírozó cselekmény, és persze csodálatos, első ránézésre lenyűgöző és egyedi képi világ (legalábbis az első öt részben, azóta túl vagyunk egy nem pozitív előjelű rajzolóváltáson).
Catwoman: A Batwoman szöges ellentéte olyan szempontból, hogy Judd Winick a lehető legotrombább sztereotípiák mentén írja a címszereplőt, pont olyannak beállítva, amilyennek egy tökéletes nőt a fél napjukat a számítógép előtt töltő tinisrácok elképzelnek: dögös, buja, vagány, melltartóban menekül felrobbanó lakásából, és bármilyen körülmények közt kapható egy jó szexre. És a képregény mégis működik: fordulatos, intenzív, Guillem March képei pedig fantasztikusak. Bűnös élvezet.
Nightwing: Kyle Higgins az exrobin és exbatman Dick Grayson múltjában vájkál – onnan minden szuperhős esetében bármikor elő lehet huzigálni bármilyen sötét árnyékokat. A Nightwing egy mérsékelten érdekes rejtélybe csomagol egy tipikus akcióthirllert, nem kiemelkedő, de hatásos rajzokkal, viszonylag jól eltalált tempóval, az elvárt bunyókkal és robbanásokkal. Legnagyobb problémája, hogy nem teszi olyan izgalmassá a főhőst, mint kellene, viszont ehhez képest sokszor feleslegesen nyújtja a belső narrációit.
Birds of Prey: Még egy „korrekt, de semmi különös” cím – pedig a csapatdinamikában (már csak a látványosan oda nem illő Poison Ivy miatt is) nagy lehetőségek vannak, és a sztori is egész ígéretes. De Duane Swierczynskiből hiányzik az a stílus, az a könnyedség, szellemesség, ami a cselekményt izgalmassá, a dialógusokat pedig igazán szórakoztatóvá tenné. Javier Pina rajzai ráadásul kifejezetten elnagyoltak és unalmasak.
SUPERMAN
Action Comics: Az Acélemberrel már évek óta senki nem tudott kezdeni semmi érdemlegeset, Stryczynskit is beleértve. És jő Grant Morrison, a kiváló All Star Superman szerzője – és nem változik semmi. Hiába dobálja be a szokásos, szimpatikusan őrült ötleteit (az internet valójában Brainiac, egy csapat miniatürizált gonosz a hős fejében – nem szófordulat – építi ki főhadiszállását stb.), a sztori kusza, flegmán strukturált, kohézió híján szétesik, és ezúttal Morrison nem képes hozzátenni a mítoszhoz semmi újat. Rags Morales képei sem a legjobbak, Luthort pl. borzalmasan ábrázolja. Olvasható, de az új 52 legnagyobb csalódása.
Superboy: Két-három szám után megváltam tőle – bár nem indult rosszul, félúton sikerült elérniük, hogy elveszítsem minden érdeklődésemet. És már arra sem emlékszem, hogy pontosan miért – ennyi nyomot hagyott bennem.
Superman: Az előzőnél sokkal nagyobb próbatétel volt. Míg azt egyszerűen eluntam, ez borzalmasan idegesített – olyan kibírhatatlan, redundáns szájtépést, amit George Pérez művelt, ritkán látni manapság. (Miért pont a rajzolókból lett írók dumálják feleslegesen túl a képregényeiket? Nem nekik kéne mindenkinél jobban tudniuk, mennyire hatásos a képekkel való mesélés?) Ettől függetlenül visszatérek még a címhez, mert a 7. résztől átveszi az írói teendőket Keith Giffen és Dan Jurgens. Rosszabb nem lehet.
Supergirl: Ki hitte volna… A Superman-címek közül jelenleg ez a legjobb, bár ez inkább a többit minősíti. Micheal Green és Mike Johnson tipikus akció-sci-fit szállít: gyors iram, látvány, sok akció, nagy bunyók, és sötét szándékú világpusztító lények (persze, milyen szándékai lehetnének egy „világpusztítónak”…). Ráadásul a földi életbe való beilleszkedés is rejt magában lehetőségeket, és Mahmud Asrar rajzai is tetszetősek.
JUSTICE LEAGUE
Amik ebből a brancsból hamar kihullottak a rostán: Justice League International, Captain Atom, The Fury of Firestorm, Green Arrow (blöeee… de a 6. résztől új írót kap, tehát van még remény), The Savage Hawkman, Mister Terrific (ezt a DC is kaszálta).
Justice League: Geoff Johns átment Mark Millarba. Sok pózolás, baromság, erőltetett coolság, mögötte meg semmi. Az új 52 zászlóshajójának valami nagy, eposzi durranásnak kellett volna lennie, ehhez képest fárasztó, szájbarágós és ostoba dialógusokkal, egymással felcserélhető, lapos karakterekkel teli, kétmondatos sztorival szolgáló, bombasztikus pofozkodás lett, ami alátámasztja a képregényekkel kapcsolatos legrosszabb sztereotípiákat. Jim Lee rajzai persze szépek, még mindig ő ábrázolja a leghitelesebb (sic!) túlzással a szuperhősöket - valószínűleg jórészt neki köszönhető, hogy a Justice Leage az új 52 legjobban fogyó szériája.
Aquaman: Túl azon, hogy Geoff Johns túlságosan izzadságszagúan győzködi az olvasót, hogy Aquaman nem ciki (erős túlkompenzálás esete forog fenn), ez egy meglepően hatásos, lendületes és cool képregény, a fenti gikszert leszámítva érdekes karakterrel, emberevő szörnyekkel (a horrorbeütés nagyon jót tesz neki, csak aztán tartson ki), és az Atlantisz-legenda kibontásának ígéretével. Sokkal meggyőzőbb, mint a Johns Justice League-e és Ivan Reisnek köszönhetően még grafikai szempontból sem marad el attól.
The Flash: Az első rész finoman szólva nem nyűgözött le, de szerencsémre úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt – más esetben ez nem jött be, itt igen. Francis Manapul képregénye ritkaság: könnyed és kellemes (határozottan távol tartja magát az uralkodó „dark and gloomy” trendtől), mégis tökéletesen átérezni benne a konfliktusok, összecsapások tétjét. Annak az erőlködésnek, ami az új 52 címeinek döntő többségén érződik, itt nyoma sincs, és Manapul rajzolóként is jó benyomást tesz. Sőt, képileg a The Flash az egyik legszimpatikusabb stílusú comic a DC-nél, hála a szép, visszafogott színvilágnak is.
Wonder Woman: Brian Azzarello sorozata az egész új 52 egyik ékköve, ha pedig a jelmezes igazságosztókról szóló képregényeket nézzük, akkor Snyder Batmanével osztozik a dobogó legfelső fokán. Bár – és részben pont ez a szép benne – a Wonder Woman csak amolyan periférikus módon titulálható szuperhőscomicnak. Valójában egy fantasy-horrorba hajló, a görög mitológiát roppant hűen és kreatívan használó (nagy szó ez a mainstreamben!), izgalmas, fordulatos széria, amiben az istenek csatározásai és intrikái közben nem sikkadnak el a címszereplő szuperhősi kvalitásai sem. Tony Atkins rajzai teszik fel a pontot az i-re.
GREEN LANTERN
A Zöld lámpás képregények a relaunch előtt az abszolút DC-s kedvenceim voltak, és bár ezt már nem tudom ilyen könnyen kijelenteni a szeptember óta támadt konkurenciáknak hála, még mindig örömmel követem őket. A kiadónak is van bizodalma a franchise-ban, hiszen az addigi két sorozat/hónap arányt a duplájára emelte. Fontos még, hogy a Green Lanternt nem érintette a relaunch, a sztorik zavartalanul folytatódnak a sok éve megkezdett úton.
Green Lantern: Na, jó, a relaunch azért annyi hatással volt a franchise zászlóshajójára, hogy némileg megtorpant a cselekménye, ami egy nagy, és jól időzített váltásnak köszönhető. A cím ugyanis mostantól elvileg nem Hal Jordanre utal, hanem Sinestróra. Egy legalább ilyen érdekes, ugyanakkor jóval grandiózusabb sztoriszál, hogy a Lámpások szervezetét anno megalapított Őrzők úgy döntenek, ideje lecserélni a galaxis szerintük inkompetenssé vált rendfenntartóit. Johns még felvezető módban van, de lesz itt irgumburgum meg haddelhadd. A színvonal kitart, a Green Lantern a DC legstabilabban jó képregénye már évek óta.
Green Lantern Corps: Itt viszont tényleg nincs semmilyen változás a korábbi állapotokhoz képest. Peter J. Tomasi sorozata ugyanolyan őrületesen grandiózus, hatalmas csatákkal, népirtásokkal, hordányi szörnyekkel és idegenekkel teli, eszméletlenül intenzív, a lehető legjobb értelemben vett megalomán űropera, mint korábban. Csak annyit mondok, hogy a hatodik szám első oldalán egy csapat lőfegyverekkel tökig felfegyverzett (oka van) Zöld lámpás megy neki üvöltve egy bolygónyi rosszarcnak. Fuck yeah!
Green Lantern: New Guardians: A franchise első új sorozatát Tony Bedard, korábbi Green Lantern Corps író viszi, és Kyle Raynerre összpontosít, akinek az első sztoriban a többi corps egy-egy tagjával szövetkezve kell felvennie a harcot egy eddig (persze) ismeretlen és (naná) hatalmas fenyegetéssel. Túl azon, hogy a cselekmény a franchise-hoz illőn eposzi, a csapatdinamikából többet is ki lehetne hozni, ha Bedard nem rohanna ennyire a sztorival, és hagyna időt az ilyen apróságokra – mert amikor véletlenül hagy, az jó. Meglátjuk, kiforrja-e magát, egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy a sorozat létjogosultsága megalapozott.
Red Lanterns: A második új széria Peter Milligané, és ez is elmarad két nagytestvér színvonalától – plusz a többihez képest igen szerények az eladási mutatói. Persze nem könnyű sorozatot írni vért okádó, őrjöngő karakterekről, akiknek mindeddig annyi mélységük volt, mint egy papírlapnak. Másrészt viszont így Milligannek rendelkezésére áll egy csomó figura, akivel azt kezd, amit akar, egy csomó új szituáció, helyszín és lehetőség, és az irány, amiben elindult, egyáltalán nem tűnik rossznak. Lassan, de ügyesen fonja a szálakat, hosszútávon szolgálhat meglepetésekkel. Már ha az eladási statisztikái időben meggyógyulnak.
A "DARK" LINE
Vagyis szuperhősös, de a műfaj hagyományos megoldásai helyett inkább a misztikum, a természetfeletti felé húzó, érettebb sorozatok, amik többnyire akár a Vertigo égisze alatt is megjelenhetnének. Ez a legjobb csoportja a DC 52-jének. Még egyiket sem lőttem le…
Justice League Dark: … mondjuk ez közel állt hozzá. Peter Milligan szériája (olyan szereplőkkel, mint Constantine és Xanadu) a világot a mágikus eredetű veszélyekkel szemben védelmező, kénytelen-kelletlen összeverbuválódott csapatról szól, és bár olvasható, az első sztori kissé kusza volt, sokkal jobb felvezetéssel, mint konklúzióval. A csapatdinamikája sem olyan erős, mint lehetne, viszont masszív potenciál lakozik benne – és a 8. számtól átveszi az írói teendőket Jeff Lemire, úgyhogy kiáltson mindenki háromszoros hip-hip-hurrát.
Animal Man: Mert Lemire baromira érti a dolgát. Az Animal Manről legszívesebben nem is mondanék többet, mint hogy mindenki fogjon hozzá, mert kétségkívül a legjobb a DC új 52-je közül, és úgy ánblok az egyik legjobb jelenleg futó amerikai képregény. Nagyszerű karakterek, fantasztikus sztori, zsigeri horror (a rajzoló érdeme is), remek ötletek, és Lemire attól sem ijed meg, ha filler epizódot kell írnia (a 6. szám jópofa metacomic). Tökéletes.
Franekenstein, Agent of S.H.A.D.E.: Említettem már, hogy Lemire baromira érti a dolgát? Annál szomorúbb, hogy a 8. számtól Matt Kindt veszi át a helyét. Erről a szörnyekből álló, és szörnyekkel harcoló alakulatról szóló sorozat a DC egyik legnagyobb bűnös élvezete, faltól falig coolság és akció bazinagy fegyverekkel, kétpercenkénti világvégével és invázióval, hadseregnyi szörnnyel… hadseregnyi? Az első sztoriban egy komplett szörnybolygót kell kinyírniuk hőseinknek. Na, ennyire cool. Remélem, Kindt már elkezdte felkötni a gatyáját.
Demon Knights: Ezért kellett az „egyik” szó a Frankensteinnel kapcsolatban írt „egyik legnagyobb bűnös élvezet” kifejezésbe. Paul Cornell képregénye mágiával gazdagon átszőtt középkori színfalak közt játszódik, ahol egy rakás, teljesen véletlenszerűen összeverődött fura szerzetű harcosnak, démonnak, lovagnak (pl. Vandal Savage, Etrigan, Madame Xanadu) kell útját állnia egy nagyhatalmú, nagymellű és nagygonoszú boszorkány elsöprő inváziójának. Az egész egy mészárlásokkal, csatákkal, szörnyekkel, sárkányokkal, varázslatokkal és mindenféle egyéb nedves geekálommal teli, véget érni nem akaró gyönyörűség Diogenes Neves impresszív képeivel. Sajnos az eladási mutatói nem túl egészségesek, de ha a DC elkaszálja, számíthatnak tőlem levélbombákra.
I, Vampire: Az 52 meglepetéscíme. Mert ugyan ki várta, hogy jól sikerül majd egy képregény, ami két, egymásba szerelmes, és egymással hadakozó vámpírról szól? Joshua Hale Fialkov képes megadni nekünk mindent, amit egy ilyen koncepciótól elvárunk: véres, kegyetlen akciót, melankolikus, giccstől fényévekre álló tragikumot, világvége hangulatot, és egy nagyon jól a sztoriba csempészett Batmant. Andrea Sorrentino képi világa is nagyszerű.
Resurrection Man: Dan Abnett és Andy Lanning egy olyan szuperhősről ír, aki nemhogy nem halhatatlan, de minden számban meghal legalább egyszer – csak aztán mindig újra feltámad (ld. cím), és mindig más szuperképességekkel teszi. Nagyon jól keverednek a kellemesen-vidáman over-the-top akciók és karakterek (ld. Carmen és Bonnie) a halálosan komolyan vett múlt- és identitáskutatással, és az annak hátterében álló katonai-vállalati-természetfeletti titkokkal. A képi világ nem a legerősebb pontja a képregények, de a forgatókönyv elbírja.
Swamp Thing: Tekintve, hogy Scott Snyder az American Vampire-rel futott be, balgaság lett volna kizárólag a Batmanre ráállítani, és nem hozzávágni egy dark címet. Ez a cím a Swamp Thing lett, aminek zsenialitása csak hajszálnyival marad el az Animal Manétől. Nem mellesleg, a két képregény cselekménye nemsokára összeér majd, úgyhogy simán lehet belőle az utóbbi év(tized)ek legfaszább crossovere. Nagyon jól megírt horror van szó, aminek atmoszférája olyan súlyos, hogy még Superman első részbeli vendégszereplése sem kezdte ki.
AZ "EDGE" LINE
Vagyis azon képregények gyűjteménye, amik a hagyományos szuperhőszsáner helyett inkább sci-fis, háborús, krimis stb. irányba mennek el, vagy éppen a relaunch idején megszűnt Wildstormból importálták őket. Ebből a brancsból már hármat elkaszált a DC (Omac, Men of War, Blackhawks). Én is kaszáltam őket az első szám után, ahogy a Deathstroke-ot, a Suicide Squadot, a Griftert és a Voodo-t is (a DC Universe Presentst pedig pár résszel később, bár a rotálódó alkotók miatt ahhoz még visszatérek majd).
All-Star Western: Avagy Jonah Hex kalandjai Nincs benne semmi igazán kiemelkedő, főleg semmi újító, de Jimmy Palmiotti tökös, gyakran elsülő hatlövetűekkel teli, olykor elegánsan krimibe hajló westernkalandot szállít. Legnagyobb erénye, hogy Hex nem túl lelkes karakterét összeereszti a pisztoly- és ökölharcban fabatkát sem érő, és a problémákat intellektuális oldalról megközelítő Amadeus Arkhammal, és kettősük igen jól működik. A rajzok kissé elnagyoltak, viszont nyersességükkel szépen illeszkednek a történet stílusához.
Stormwatch: Sokkal jobb lett, mint amilyennek indult. Paul Cornell jó érzékkel hozza azt a no-bullshit attitűdöt, azt a hardcore szuperhős beütést, amit ettől a címtől elvárunk. Vannak belső konfliktusok, vannak kívülről támadó, hatalmas ellenségek, végveszélyek és tökös, kőkemény főszereplők, akik mainstream(ebb) társaikkal ellentétben nem vacakolnak a rosszarcúak letartóztatásával. Kicsit szomorú vagyok, amiért Cornellt a 8. számtól leváltja Peter Milligan, de remélem, ő is tud majd hozni egy legalább ilyen színvonalat.
YOUNG JUSTICE
A tinihősök. Ezt hagytam a végére, mert elintézhető annyival, hogy „szar az egész”. A hat cím (Blue Beetle, Teen Titans, Legion of Superheroes, Legion Lost, Hawk and Dove, Static Shock, utóbbi kettő már törölve) mindegyikéből bőven elég volt egy rész is, sőt némelyiknél már az is károsan soknak bizonyult. (Hawk and Dove: Úristen! Rob Liefeld! Úristen!)
Ennyit az új 52-ről különkiadások formájában. Természetesen a GeexKomix hasábjain a jövőben is értekezünk majd ezekről a címekről, és addig is ne fogjátok vissza magatokat a kommentek közt: aki meggyőz, hogy a Hawk and Dove igenis jó képregény, azt beveszem a végrendeletembe!
Severed #7 Történet: Scott Snyder, Scott Tuft Rajz: Attila Futaki Image Comics
Amennyire én tudom, magyarnak még nem adatott meg, hogy egy nagy amerikai kiadónál minisorozatot rajzoljon, úgyhogy Scott Snyder, Scott Tuft és Futaki Attila hétrészes képregényére már csak ezért is büszkék lehetünk – még örömtelibb, hogy nem csupán annak örülhetünk, hogy Futakinak sikerült, hanem annak is, hogy jól sikerült neki, és hogy a tengerentúli sajtó is nagyrészt szuperlatívuszokban beszél a Severedről. Nekem sajnos egy kicsit visszafogottabban kell fogalmaznom – bár előrebocsátom, nem honfitársunk munkája miatt. Futaki rajzai gyönyörűek, karakterei elevenek, akciói, horrorjelenetei dinamikusak és félelmetesek, színei csodálatosak, panelszerkezetei elegánsan tradicionálisak, de messze nem ötlettelenek, stílusa – ahogy Amerikában is megjegyezték – kellemesen európai. Ami picit ironikus, tekintve, hogy a sztori jellegzetesen amerikai. Középpontjában gyerekek állnak, akik az első világháború idején, nagy álmokat kergetve kelnek útra, hogy egyetlen fillér nélkül átszeljék akár az egész kontinenst, ha kell – és az úton valami szörnyűségessel akadnak össze, ami pont azzal az egyvalamivel táplálkozik, amiből bőven van nekik: reménnyel. A Severed lassan, aprólékosan építkező, nyomasztó hangulatú, klasszikus stílusú horror (ha minden igaz, eredetileg filmnek készült volna, csak hát a pénz…), ami mindebből kifolyólag egyben elolvasva hatásos igazán. Snyder és Tuft precízen, szépen írták meg a sztorit, sokkolások és ijesztgetések helyett a „lassú víz partot mos” elvét használták, és bár a finálé nem tud az a nagy csúcspont lenni, amit a hosszú, hangulatos felvezetés ígér (emocionálisan pedig sokkal korábban éri el zenitjét a sorozat), az eredetileg feleslegesnek tetsző keret végül mégis ügyesen zárja a történetet, sötét mosollyal súgva meg az olvasónak, hogy a gonosz örök és halhatatlan, ott van mindig és mindenhol, és nincs előle menekvés. Vagyis, nincs semmi baj a Severeddel, sőt, remek atmoszférájú horror, épp csak nem az az instant klasszikus, aminek a tengerentúlon beállítják, és nem kis büszkeséggel tehetjük hozzá: Futaki rajzai nélkül sokkal kevesebbet érne.
American Vampire #24
Történet: Scott Snyder Rajz: Rafael Albuquerque Kiadó: Vertigo Comics
Ha már szóba került Scott Snyder: sokat (és nem alaptalanul) dicsért sorozatának, amivel két éve, szinte a semmiből tört be a nagyok közé, egyre inkább az a legnagyobb érdeme, ahogy a manapság túlprezentálttá vált vámpírhorrort (hogy hogyan és miért vált túlprezentálttá… inkább bele se megyek) beleszövi az utóbbi évszázad amerikai történelmébe, annak is ikonikus popkulturális elemeibe. Úgymint: vonatrablás a vadnyugaton, színésznőcskék feltörekvő kísérletei a némafilmkorszak Hollywoodjában, titkos második világháborús küldetés a frontvonalakon túl, és most, az ’50-es évek bőrdzsekis-napszemüveges lázadó ifjúságának halálos, éjszaki autóversenyei Haragban a világgal-módra. A főhős ezúttal egy vagány srác (új karakter), egy James Dean-utánzat, aki lelkesen vadássza az amerikai kisváros szőke lánykáit – főleg akkor, ha azok nevelőszülei vámpírok, akiknek a mellkasában megmárthat egy karót. De most persze Skinner Sweettel hozza össze a sors, és ő az átlagnál jóval keményebb dió. A képregény szokás szerint brutális és intenzív, Rafael Albuquerque képei szokás szerint dinamikusak, horrorisztikusak, és az egészről, úgy ahogy van, üvölt a nagy, amerikai életérzés. Snyder baromi jól mond vérbe mártott meséket arról az országról – nem véletlenül az a címe a sorozatnak, ami.
Avengers #22 New Avengers #21
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Renato Guedes/Mike Deodato Marvel Comics
Szóval, Bendis végül elfáradt. Nem mondom, én egészen a Káosz (Avengers Disassembled) óta, vagyis nagyon hosszú ideig élveztem szinte mindent, amit a Bosszú Angyalai címen csinált (na jó, a Mighty Avengers a Secret Invasion tie-ineket leszámítva elég harmatos volt), de most már jó egy éve tartósan az elfogadható szint alatt van mind az Avengers, mind a New Avengers. Konkrétan Matt Fraction tavalyi event-köpedelme, a Fear Itself óta vannak komoly bajok a sorozatokkal. A sztori jelenleg (mindkettőben) a szabadlábon csámpázó, és egy újabb saját Bosszú Angyalai csapatot összetrombitáló Norman Osborn ármánykodásai körül forog. Unom. Osbornnal elég sok kört lefutottak már, volt Thunderbolts vezér, volt ő az új Nick Fury, lényegében uralta a Marvel szuperhőstársadalmát jó egy évig, aztán elkenték a száját, és börtönbe zsuppolták. Eleve hagyni kellett volna, hogy ott rohadjon pár évig, mielőtt újra előveszik, de ha jó lenne a sztori, ez a kapkodás még nem zavarna. Az inkább zavar, hogy Bendis ugyanazokat az ötleteket veszi elő, amiket korábban: Osborn megint ügyes PR-húzásokkal akar „hatalomra” jutni, megint az igazi Bosszú Angyalai tagokat akarja ellehetetleníteni, megint maga elé vesz egy rakás bűnözőt, hogy „hősöket” faragjon belőlük a világ szemében etc. etc. És a kormány megint neki ad igazat. Annak ellenére, hogy még nincs öt perce, hogy hűvösre vágták a seggét, annak ellenére, hogy kamerák előtt, egyenes adásban lepleződött le, mint közveszélyes elmeháborodott. Pongyolán megírt, mesterkélt, mindenféle hitelességet nélkülöző konfliktusokra felfűzött, baromi fáradt dramaturgiájú unalmas fontoskodás az egész, ráadásul mind Deodato (New Avengers), mind Guedes (Avengers) rajzai rondák és félelmetesen dinamikátlanok. Bendis idén távozik az Avengerstől (ezek után azt mondom: ideje), és saját szavai szerint valami nagy bummal lép le, amit elvileg jelenleg vezet fel – na, ez a mostani sztorikon egyelőre nem látszik.
B.P.R.D. – Hell on Earth: The Long Death #1
Történet: Mike Mignola, John Arcudi Rajz: James Harren Dark Horse Comics
A B.P.R.D.-t hosszú évekig Guy Davis rajzolta, és hogy is fogalmazzak csak finoman, kurvanehéz dolga van annak, aki az ő nyomdokaiba akar lépni. Az előző sztoriban (Moscow) Tyler Cooke-nak ez csak félig-meddig sikerült, most viszont itt van James Harren, aki a legutóbbi Abe Sapien minivel (The Devil Does Not Jest) már bizonyította rátermettségét. Remélem, őt tartósan a címnél fogják mert a rajzai egyszerűen szenzációsak. Megvan bennük ugyanaz a nyersesség és dinamizmus, ami elődei munkájában (ez már a fantasztikusan sikerült, nyitó rémálom jelenetben is nyilvánvaló), de olykor még náluk is hatásosabban festi az érzelmeket a szereplői arcára. És persze ott van Dave Stewart, aki végig visszafogott, hideg színekkel dolgozik, hogy az utolsó oldalakra egy kényelmetlenül vérvörös, embereket széttépő szörnyeteggel pumpálja fel az olvasó adrenalinszintjét. A sztori ezúttal Johann Krausra összpontosít, aki a Moscow-ban új tárolóruhát kapott, és most korábbi mesterséges testének elpusztítója, Daimio kapitány után indul. Egy (majdnem) másik szálon egy B.P.R.D. különítmény fut össze a fent említett rémmel, vidám bélzuhatagot eredményezve. Mignola és Arcudi írói kvalitása itt főleg abban mutatkozik meg, hogy érdekeltté tesz minket egy csapatnyi ágyútöltelék vezetőjének sorsában. Giarocco ügynöknőnek alig pár oldal jut, mielőtt egy szál gránáttal, félholtan kell szembeszállnia a szörnnyel, mi mégis szorítjuk a karfát miatta. Persze a szerzők ehhez előhúzták a kalapból a „kismama-kártyát”, de még egy ilyen klisés eszközt is olyan szépen, finoman használnak, hogy öröm nézni. Mit mondhatnék még? A szokásosan magas Hellboy/B.P.R.D. színvonal.
PunisherMAX #22
Történet: Jason Aaron Rajz: Steve Dillon Marvel Comics
Megint véget ért egy nagyszerű sorozat (és ha arra gondolok, hogy Aaron másik remekműve, a Scalped is hamarosan befejeződik, sírni tudnék) – és nem is akárhogy. Frank Castle, a Megtorló, halott. És ez itt, kérem, a MAX univerzum, itt nincsenek feltámadások, szerkesztők seggéből előhúzott klónok, ikertestvérek, skrull imposztorok és hasonló agyrémek, nem: szóval, amikor azt mondom, hogy Frank Castle halott, akkor az tényleg azt jelenti, hogy halott. Kinyírta a Vezért, Elektrát, Célpontot, a fél New York-i alvilágot, aztán véresen, szitává lyuggatva összeesett rég elhunyt családja egykori házának portáján. A sorozat utolsó számában Nick Fury takarít utána. Mindez olyasvalami, amit már Garth Ennisnek meg kellett volna lépnie zseniális szériájának végén – de nem tette (eddig úgy voltam vele: sajnos; mostantól úgy vagyok vele: szerencsére). Várni kellett pár évet, hogy Ennis után méltó utódot kapjon a karakter, és ha Aaron nem az, hát akkor maga az Úristen sem lenne. Az ő kezei alatt a Punisher ugyanolyan kegyetlen, véres, kompromisszummentes, groteszk, ugyanolyan gyilkos, fekete humorú volt, mint Ennisnél, és abszurd, rajzfilmszerű erőszakból épp olyan meggyőzően tudott elegáns tragédiába fordulni – viszont Aaron még nála is jobban integrálta a cselekménybe Frank múltját, személyes démonait és örök gyötrődését, amiből sosem tudott, de soha nem is akart továbblépni. A 22. rész már „csak” egy minden rezdülésében stílusos, a Punisherhez méltón száraz, szenvtelen epilógus, gyászirat – na, jó, az utolsó oldalakon kicsit meghatódik Aaron, de elnézzük neki. Steve Dillon pedig… talán mondtam már, ha nem akkor hülye voltam: arra született, hogy Megtorlót rajzoljon.
Scalped #55 Történet: Jason Aaron Rajz: R.M. Guera Vertigo Comics
És ha már a PunisherMAXot elsirattuk, kezdjünk bele Aaron másik zseniális szériájának hattyúdalába is. Ugyan ennek a sorozatnak már kijött az 56. száma (ami az utolsó sztori első része), de az 55.-ről érdemes külön megemlékezni. Ez a Knockle Up című történet befejezése, és a végére olyan helyzet áll benne elő, amiből nyilvánvaló, hogy más már nem is lehet hátra, csak a nagy finálé. Aaron nem szarakodik, rögtön az első oldalon a lovak közé csap, Shunka és Bad Horse régóta halogatott összecsapása stílszerűen kezdőik: előbbi szabályosan kihívja utóbbit, az utcán üvöltözve, mint egy westernben. Pisztollyal, késsel, ököllel esnek egymásnak, és a kegyetlen harcot, amiről már a kezdete előtt nyilvánvaló, hogy egy hulla és egy félholt marad majd utána, maga Red Crow szakítja félbe. A munka java itt már R.M. Gueráé, aki a várakozásoknak megfelelően véres, brutális és intenzív élethalálharcot prezentál, a szokásos durva vonásokkal, és pokoli vöröses-feketés színvilággal (by Giulia Brusco). Mire eljön a cliffhanger ideje, már nagyjából számítunk rá, de a gyönyörű kivitelezésnek köszönhetően (istenem, az a kétoldalas spread, és Bad Horse rég várt nagy pillanata, azzal a néhány szóval, aminek kiejtése a korábbi szájsérülése miatt már szinte eposzi) így is lélegzetelállító. Jöhet a finis, az utolsó Scalped sztori. Egyik szemem sír (mindjárt vége), a másik nevet (nemsokára a polcomon lesz az EGÉSZ).
Olórin és San... akarjuk mondani Rusznyák Csaba és Nagy Krisztián ajánlásával.
A 2011-es év amerikai képregényei nem sok meglepetéssel szolgáltak. Most persze mindenki felhördül, hogydehátottadécéúj52je… de ugyan már! Nem történt több mint hogy a régit szépen ellátták egy új csomagolással, és ha vannak is kiemelkedő címek, összességében semmi lényeges nem változott (előtte is voltak). Közben az eladások terén az említett, rafinált marketingfogással ronggyá vert konkurenciánál majdnem az egész évre rányomta a bélyegét az utóbbi pár év emberemlékezet egyik legpocsékabb eventje (Fear Itself), ami még egyébként remek címeket is megfertőzött (mint pl. a New Avengers). Nade, mondhatnánk, majd a kisebb (bátrabb, kreatívabb, újítóbb stb) kiadók, mint a Dark Horse, az Image, a Vertigo és társaik… de sajnos ők szintén nem jelentkeztek szinte semmi újjal, ami kiemelkedő lett volna. Tehát vannak a régi, jól bevált címek: a Hellboy, a B.P.R.D., a The Walking Dead, a Scalped, a Fear Agent, az Invincible, a Criminal, az Unwritten, a PunisherMax (a Fables sajnos kicsusszant az élvonalból), amik most már évről-évre szerepelnek a legjobbak közt. De ahelyett, hogy már megint ezekről írnánk (még ha teljesen megérdemelten is), lássuk, mi az a kevés tavalyi újdonság, amit érdemes szerepeltetni egy éves best ofban.
Amazing Spider-Man: Spider Island (Történet: Dan Slott, rajz: Humberto Ramos)
…de mivel Dan Slottal új időszámítás kezdődött a hálószövő életében, nem csak ez az egy sztori, hanem az egész 2011-es Pókember-cím megérdemli a helyezést a listán. Slott visszaadta nekünk Petert olyannak, amilyennek szerettük, de erről már beszéltem, méghozzá itt. (Mellesleg: ezzel párhuzamosan nagyszerű véget ért Peter Parker története az Ultimate Spidermanban, és nagyszerűen kezdődött Miles Morales története ugyanott – összességében: ez egy baromi jó év volt Pókember rajongóinak).
Animal Man (Történet: Jeff Lemire, rajz: Travel Foreman)
Bár mindketten elismert képregényesek, részemről Jeff Lemire és Travel Foreman is most először bizonyította igazán, hogy nem véletlenül tartják nagyra őket (hogy utóbbit én mennyit átkoztam, amikor a Marvelnél kontárkodott, akarommondani, dolgozott…) A duó fogott egy régi, de hányatott sorsú, és összességében nem túl megbecsült DC-karaktert (karrierjének eddigi, azaz most már csak korábbi csúcspontja Grant Morrisonhoz köthető a ’80-as évek végén), újrafazonírozta, újragondolta, kirángatta a szuperhősuniverzum tematikus perifériájára, és egy jól átgondolt, félelmetes, groteszk horror közepébe katapultálta. Lemire piszkosul jól ír, karakterei (beleértve a főhős gyerekeit) erősek, cselekménye feszes, atmoszférája bivalyerős, Foreman pedig fantasztikusan kelti életre a bizarr „más”világgal és egy rakás gusztustalan szörnnyel teli látomásait. A sztori mellesleg hamarosan találkozik a Snyder-Paquette duó Swamp Thingjének történetével, ami csak egy-két paraszthajszállal marad el az Animal Man színvonalától. Mindkettő az új 52 legjobbjai közé tartozik.
Baltimore: The Curse Bells (Történet: Mike Mignola, Christopher Golden, rajz: Ben Stenbeck)
A ’90-es évek eleje óta Mike Mignola olyan jól elvan a Hellboy-univerzumában, hogy csak egészen elvétve csinál valami mást. És a Baltimore sem egészen más, noha nem része ennek az univerzumnak – de csak azért nem, mert itt az első világháború után egy globális vámpírapokalipszis köszöntött be, ami nyilván nem egyeztethető össze a Hellboy-történetek kronológiájával. Viszont stílusában, műfajában abszolút rokon a „végzetkezű” démon sorozatával (bár egy fontos adalék, a humor hiányzik belőle). A The Curse Bells a második mini a szériában, és ha lehet, még jobb, mint az első. A címszereplő továbbra is Európában kutat a családját lemészárolt vámpír, Haigus után, ám egy kis falu kísérteties kolostorában még nála is rosszabb dolgokra bukkan. A Christopher Golden regényíróval közös szkript egy remény- és boldogtalan ember vérrel és hullákkal kísért, megszállott hajtóvadászatába enged bepillantást, Ben Stenbeck nyers, gyönyörűen horrorisztikus képeivel, Dave Stewart fantasztikus színeivel. Instant klasszik.
Habibi (Történet és rajz: Craig Thompson)
A szerző 2003-as, önéletrajzi ihletésű graphic novelje, a Blankets, a valaha született egyik legcsodálatosabb mű a felnőtté válásról (figyeltétek, hogy nem azt írtam: képregény?), és bár új sikere, a Habibi nem ér el annak a szintjére, így is az év egyik kiemelkedő alkotása. Thompson ezúttal egy furcsa, valóságos és mégis meseszerű, modern és mégis kortalan iszlám világba kalauzolja az olvasót, ahol két szökevény rabszolgagyerek, Dodola és Zam éveken átívelő, a mágikus realizmus határán egyensúlyozó szerelme bontakozik ki a szemei előtt. A cselekményt gazdagon és merészen átszövi a keleti kultúra, a Korán, az iszlám misztikum, a gyönyörű képi világot pedig az arab kalligráfia, amivel tartalmat és formát olykor szó szerint egymásba olvaszt a szerző. Nem az a tiszta és egyszerűségében megkapó katartikus élmény, mint a Blankets, sőt, akadozó cselekményével, súlyos szimbolikájával és egyenetlenségeivel néha kissé nehézkes, mégis egy fantasztikus művész tehetségének újabb lehengerlő bizonyítéka.
Uncanny X-Force (Történet: Rick Remender, rajz: Jerome Opena)
Ha a Fear Agent alkotógárdája összefog egy hardcore szuperhősképregényre, abból nem sülhet ki semmi rossz. Az Uncanny X-Force egy 1991-ben, Rob Liefeld által indított cím negyedik reinkarnációja, de – szerencsére – már vajmi kevés köze van az eredetihez. A Rozsomák vezette csapat feladata az, hogy megállítsa a mutánsokat és a világot fenyegető gonoszt, még azelőtt, hogy az X-Mennek egyáltalán foglalkoznia kellene vele. Ahol „megállítják” egyenlő azzal, hogy szétrobbantják, feldarabolják, kivéreztetik (a sorrend esetleges). A széria első 18 része egyetlen monumentális történet az egyik ős X-tag, az Apokalipszis által korrumpált Angyal megmentéséről: sötét, durva és véres, helyenként mégis meglepően vicces, átkozottul gyors és ötletes, telis-tele nagyszerű karakterekkel (Rozsomáktól Deadpoolon és Phantomexen át Deathlokig), akiket Remender kiválóan ír. Az év szuperhősképregénye.
Hogy visszájára fordítsam Rusznyák kolléga felütését: a 2011-es év amerikai képregényei több meglepetéssel is szolgáltak. A továbbra is futó, kiváló címeket, amivel már nem akarjuk évről-évre újra ismételni magunkat, már fentebb felsorolta, amelyek közül mindössze kettőhöz lenne némi hozzáfűznivalóm.
A Fables-el kapcsolatban mélységesen egyetértek a kollégával abban, miszerint Willingham vélhetőleg a Birodalom megbuktatásával tervezte befejezni a sorozatot (de legalábbis addig volt meg a fejében a nagyívű cselekmény), azután az olvasók és ennek pénzügyi aspektusai hatására folytatta tovább, így bár a Mister Dark-os történetszálnak megvoltak a maga nagyszerű pillanatai (mint például amikor Bufkin, a apró majomkönyvtáros kijátssza a nagy hatalmú dzsinnt és Baba Yaga-t egymás ellen), úgy a sajnálatos mélypontjai is (a szörnyűségesen pocsék The Great Fables Crossover). Azóta pedig szétforgácsolt történetszilánkokat kapunk, mintha Willingham egyik ötlettől a másikhoz kapna, de semmiféle nagyívű szálnak még csak ígérete sem merül fel. A sorozat továbbra is jó, de Ikaroszként aláhullott a legjobbaknak fenntartott magasságokból.
A második képregény tulajdonképpen ennek ellenpéldája: a The Walking Dead esetében már egy ideje rezgett a léc, amióta Rick és kis csapata rátaláltak egy elbarikádozott városrészre, ahol lassacskán átvették az irányítást, majd némi boldog békeidők keretében a cselekmény kezdett átcsúszni egy jobb szappanoperába, így egyre inkább aggodalommal töltött el a lehetőség, hogy Kirkman kiégett ötletek terén. Aztán szerencsére visszatalált önmagához és a brutális, utolsó oldalas cliffhangerekhez, amik miközben mit sem sejtve olvasol hirtelen hátulról ragadnak torkon (ennek a fogásnak a Survivor reality-ből elhíresült definíciója a blindsided), és amiket már annyira hiányoltam tőle (ebben egyébként a legutóbbi, 92. szám erősített meg végleg). Hát ezért feszítenek továbbra is büszkén a sétáló halottak az eminensek első sorában.
Na de lássuk az újoncokat:
Frankeinstein Agent of S.H.A.D.E. (Történet: Jeff Lemire, rajz: Alberto Ponticelli)
Távol álljon tőlem, hogy egy napon emlegessem a DC újra leporolt szörnyseregletét Rick Remender zseniális Fear Agent-jével, de nem lehet letagadni a tényt, hogy ugyanolyan vitamininjekció a B horrorok műfajának, mint Heath Huston kalandjai az 50-es évek sci-fijének. Jeff Lemire nem mellesleg az új Animal Man írója is, amit fentebb már a kolléga babérkoszorúval illetett, ugyancsak teljesen megérdemelten. Grant Morrison a 2004-es Seven Soldiers of Victory-jában szépen előkészítette Frankeinstein karakterét és most végre megfelelő kezekbe került szedett-vedett csapatával együtt, akik mintha csak a régi Hammer horrorfilmekből léptek volna elő: egy kétéltű tudósnő (a Creature from the Black Lagoon és Abe Sapiens keresztezésének női verziója), egy farkasember, egy vámpír és egy múmia, azaz az 1980-as Weird War Tales-ben debütált Creatures Commando modernizált verziója. A történet maga végtelenül egyszerű, de egyúttal borzasztóan szórakoztató is: a marsi nyaralásáról visszahívott Frankeinstein (aki tiszteletből vette fel teremtője nevét) vezette különleges osztagnak egy másik dimenzióban lévő élő planétára kell elnéznie, hogy lemészároljanak pár kontinensnyi(!) szörnyeteget a Föld lakosságára igen kellemetlen következményekkel járó invázió megakadályozása érdekében. Esszenciális pulp és B horror elemek tobzódnak a képregény oldalain: óriási piócaszörnyetegek, mikroszkópikus méretű főhadiszállás, kislány testében újjászületett őrült tudós, más dimenziókból érkező fenyegetés, melyet csak a saját különbejáratú szörnyetegeink tudnak megállítani. Színtiszta szórakozás, amit minden magára valamit adó geeknek látnia kell.
Locke and Key (Történet: Joe Hill, rajz: Robert Rodriguez)
Ugyan számomra az év felfedezése volt, de töredelmesen bevallom, hogy pár éves késéssel reagáltam, hiszen a Locke & Key sorozat 2008-ban debütált és azonnal közönségkedvenc lett, pedig írójának, Joe Hillnek két kedvező fogadtatású regénye után (Heart-Shaped Box, Thorns) ez volt csupán második képregényes próbálkozása: egy 11 oldalas, saját bevallása szerint is félresikeredett Pókember sztori után rukkolt elő a Locke család történetével, ami a titkokkal terhelt ódon kúriák elhasznált toposzába (lásd a legutóbbi elvetélt próbálkozást: American Horror Story) pumpált friss vért: apjuk tragikus halála után a massachusettsi Lovecraft városkába érkezik édesanyjukkal a három Locke testvér, Ty, Kinsey és Bodie, hogy felfedezzék, a családi birtok, Keyhouse veszélyes kulcsokat rejt, melyek nem csak ajtókat, hanem rég elfeledett titkokat is nyitnak. A három testvér legfiatalabbjának gyermeki kíváncsiságával fedezzük fel az újabb és újabb kulcsokat, melyek sziporkázóbbnál sziporkázóbb ötleteket vonultatnak fel: a Fej kulccsal belenézhetünk bárki fejébe és beletehetünk bármit (Ty tankönyveket töm bele, hogy átmenjen a vizsgákon az új suliban) vagy kivehetünk belőle (Kinsey a félelmét és az aggodalmát zárja be egy üvegpalackba), a Bárhol kulccsal bárhová eljuthatunk, ha oda vezet ajtó (a la Lost Room), egy harmadikkal felhúzható zenélő doboz utasításait pedig szó szerint kénytelen követni, aki csak hallja. Hill (akinek egyébként az egyik leghíresebb horrorszerző az apja) és Rodriguez a képregény nyelvét virtuózan használva szövi a horrorelemekkel bőven megtűzdelt történetet, mely hat hatrészes sztoriszálból fog összeállni teljes egésszé és melynek negyedik gyűjteményes kötete, a Keys to the Kingdom az eddigi legjobb a sorban. Minden egyes része sajátos stílusgyakorlat: egy Kázmér és Huba hommage, egy hónap minden napját végigkövető naptár vagy egy a hatvanas évek háborús képregényeinek (Sgt. Rock, The Haunted Tank) képi világát idéző sztori. Ennek a képregénynek ott a helye az Unwritten és a The Walking Dead között a polcon.
Witch Doctor (Történet: Brandon Seifert, rajz: Lukas Ketner)
Az elsőképregényeseknek jó év volt a 2011-es: a Witch Doctor ingyenes, neten publikált nulladik száma, a The Interview with the Tapeworm annyira felkeltette a The Walking Dead teremtőjének és az Image Comics ötödik társtulajdonosának, Robert Kirkmannek a figyelmét, hogy az első nem saját címeként jelenhetett meg a maga alapította Skybound imprintje alatt. Nem csoda, hiszen az egocentrikus és zseniális Dr. Morrow egyfajta Dr. House és John Constantine keverékeként a miszticizmus és a tudomány kombinálásával veszi fel a harcot az idegen világokból érkezett paraziták (értsd: vámpírok, Mélységlakók és démonok) ellen. Segédje, az amerikai focista alkatú medikus, Eric Gast és a nem teljesen emberi Penny Dreadful szemrebbenés nélkül asszisztálnak neki, csak éppen a „Szikét!” kiáltásnál az Excaliburt nyomják a jó doktor kezébe. Seifert ügyesen építgeti ennek a sosemvolt gótikus-modern világnak a mitológiáját, nem kevés humort adagolva hozzá, így erősen ajánlott olvasmány, különösen a lovecrafti borzalmak rajongóinak.
Wonder Woman (Történet: Brian Azzarello, rajz: Cliff Chiang)
A DC szent triumvirátusából sosem tápláltam túlzott érdeklődést sem Superman, sem Wonder Woman iránt, és ezt eddig mindösszesen csak két cím, Grant Morrison All-Star Superman-je és most az új DC 52-jének keretén belül a kivételesen tehetséges és a 100 Bullets-el a képregénytörténelembe magát örökre beíró Azzarello volt képes megváltoztatni. Utóbbi ugyanis az egyébként ötletek tárházát kínáló, elképesztően gazdag és szövevényes görög mitológiát, amivel az amerikai filmforgatókönyvírók és képregényszerzők évtizedek óta képtelenek bármit kezdeni (az utolsó számomra élvezhető amerikai feldolgozás az 1981-es Titánok harca volt) mesterien használta fel a harcias amazon újragondolására: Zeusz eltűnt, trónusára többen is szemet vetettek, Dianának pedig Hermésszel karöltve kell megvédelmeznie az anyát, aki a villámok istenének születendő gyermekét hordja a szíve alatt. Az emberekkel játékszerekként bánó földre szállt istenek tényleg rémisztőek és akik ujjat húznak velük, nagyon rosszul járnak, még ha az amazonok királynője is az illető. Szuperhősös sorozathoz képest meglehetősen merész és véres az új Wonder Woman, Chiang karakteres stílusa pedig nagyon jól áll neki. Mindenképp érdemes belelapozni, különösen ha emlékszünk még valamire a görög mitológiából.
Ultimate Comics: Spider-Man (Történet: Brian Michael Bendis, rajz: Sara Pichelli)
Az év legpozitívabb csalódása mindenképp az új Ultimate Pókember, aki a rendkívül nagy publicitást kapott Death of Spider-Man sztoriban hősi véget ért Peter Parker helyét vette át. A sokak által ízléstelen politikai és pénzügyi reklámfogásnak titulált húzás, miszerint a fekete afrikai és hispán szülőktől származó, fiatalabb Miles Morales vette át a stafétabotot, először bennem is vegyes érzéseket keltett és meg kellett várni a sorozat ötödik számát, hogy teljes bizonyossággal kijelenthessem: ez a Marvelnél az utóbbi évek egyik legjobb dobása volt, jelentőségében akár még válaszként is felfoghatjuk a DC új 52-jére. Bár olyan nagy nevek vállalkoztak már a Pókember eredettörténet újragondolására, mint J. Michael Straczinsky (The Other: Evolve or Die) vagy előzőleg maga Bendis (Ultimate Spider-Man), sem a zavaros totemállatos túlmisztifikálás, sem a bobblehead-fejű hálószövő kalandjai nem nyűgöztek le. Most azonban Bendis minden vélt vagy valós sérelmet jóvátett velem szemben Sara Pichellivel karöltve: én ugyan már eleve az egyetemista Pókemberrel ismerkedtem meg annak idején a Semic lapokon keresztül és semmiképp nem tartozom az Ultimate Comics: Spider-Man főbb célcsoportjaiba (nem vagyok sem családapa, sem általános iskolás kölyök), de sikerült teljesen meggyőzniük afelől, hogy 2011-ben ez volt az egyik legizgalmasabb Marvel esemény.
Életemben nem olvastam még Aquaman képregényt. Kevés röhejesebb szuperhős létezik, még magában a képregényben is megjegyzést tesznek Aquaman komolyan-vehetetlenségére, ám a kopoltyús krapek kalandjaival való megismerkedés első lépcsőjeként a nemrégiben újraindított széria e negyedik füzete tökéletesen bevált. Eleve irtózom az óceán szupermélységeiben klattyogó szörnyhalaktól, és ebben a füzetben van az ilyenekből bőséggel, sőt. Aquaman életére ezeknek a rémeknek a humanoid testű, uszonyos keveréknépe tör, élükön a felhőkarcoló nagyságú királynőjükkel. A magamfajta szörnyrajongónak az ilyesmi épp elég ahhoz, hogy majd a következő füzetet is elolvassa. A rajzok a vízalatti jelenetekben szálkásabbak, zavarosabbak, „európaiasabbak” a mostanában szokásos „legömbölyített” amerikai stílusnál, ez szintén ínyemre volt.
Avengers Annual 2012
író: Bendis rajzolta: Gabriele Dell’otto Marvel
Szóval akkor most Wolverine iskolaigazgató (Wolverine and the X-Men), és egyben az X-Force tagja is? Vagy elsiklottam valamilyen részlet felett? Alig várom, hogy kihozzanak egy szériát Wolverine: Time Management címmel. Én már rég nem tudom követni a Marvel-continuity-t, bár mondjuk a DC-t is csak a reboot óta tudom (amely miatt húztam ugyan a számat, mégis, ritka okos döntésnek bizonyult a cég fejeseinek részéről.) Az Annual első fele tipikus, idegesítő Bendis-dumával van tele (rövid géppuskamondatok, és mindenki egymás szavába vág – Bendis így próbál reális dialógot vinni a képregényeibe, pedig ez minden, csak nem reális), aztán az Avengers megküzd egy csapat másodrendű szuperbajkeverővel, akiknek a vezetőjét a valóságátalakító, isteni erővel rendelkező, rettenetes Scarlet Witch hívta állítólag életre (a picsát pár évvel ezelőtt az Avengers eltette láb alól). A sztori valószínűleg valamilyen nagyobb, kezdődő történet előjátéka, de istókuccse leszarom, mert nem bírom az Avengerst, illetve ahogy a Marvel a saját, incesztus-szerűen magába hajló univerzumával bánik, és minden könnyedséget kiöl belőle.
Batman 5
író: Scott Snyder rajzoló: Greg Capullo DC
Tökéletes, mint a reboot óta megjelent füzetek mindegyike. És Greg Capullo Batmant rajzolni született, nem Spawnt. Hosszabb kritika majd akkor, ha a Baglyok Bíróságának sztorija lezárul. Scott Snyder meg... hát igen. Hát igen. Érdekes módon ez a legjobb sorozata, és nem a teljesen saját kútfőből kipattant American Vampire vagy a Severed, amelyet Futaki Attila egyébként hangulatos rajzai illusztrálnak.
Wolverine and the X-Men 4
író: Jason Aaron rajzoló: Nick Bradshaw Marvel
Ha már az Avengers kritikánál Wolverine-nel kapcsolatban megjegyeztem valami hasonlót, itt sem fogom visszafogni magam: a Bestia Avengers-tag ÉS egyetemi tanár? Hiába, elfoglaltak ezek a Marvel-hősök. Jason Aaron Scalped-je valószinűleg a legjobb, jelenleg futó amerikai képregénysorozat, ám a szuperhősös cuccaival egyelőre nem tudott meggyőzni. Az X-Men Schism gyér volt, ráadásul a Pokoltűz-klub tinikorú főgonoszai személyében egy rendkívül irritáló szuperbűnöző-bandát szabadított rá a Marvel-univerzumra. A Wolverine and the X-Men sem lopta be eddig magát a szívembe, túl sűrű, és túlságosan hihetetlen ahhoz képest, hogy maga az alaptétel, miszerint Wolverine-nek egy egész egyetemet kell eligazgatnia, egyfajta reális alapot kellene adjon az őrületnek – az első egy vagy két füzetben, ha jól emlékszem, az iskolát szó szerint lerombolták, most meg már kisebb fennakadásokkal, de folyik a tanítás... Nem, valahogy nem áll össze a cucc. Ráadásul a humor terén is elég harmatos az egész. Grant Morrison, hol vagy, amikor kellenél?! Ja, igen, a DC-nél.
Történet: Robert Kirkman Rajz: Charlie Adlard Image Comics
Miközben a tengerentúli tévék a filmsorozat második évadjának közepén járnak (igen-igen, arról is írunk majd), Robert Kirkman képregénye rendületlenül közelít a bűvös, jubileumi, hiper-szuper mérföldkőnek számító 100. részhez. A The Walking Dead most már lassan két éve (!) ugyanazon a helyszínen játszódik. Rick és társai találtak egy falakkal körülvett közösséget, és ott próbálják újra felépíteni a civilizációt, avagy a maguk normális életét az abnormális körülmények közt. Persze ez nem ilyen egyszerű, ugyanis nem csak kívülről vannak állandó veszélynek kitéve, hanem belülről is. Ez az egész „nem menekülünk többé” mentalitás fordulópont lehet a sorozat történetében, amennyiben Kirkman kitart mellette – míg a karakterek sorsát továbbra is szenzációsan alakítja, hiteles és emberi konfliktusokkal építve drámát a zombihorror alapra (Rick és Andrea beszélgetése az előző számban félelmetes volt), az ehhez keretet adó cselekmény egy ideje egy helyben toporog. Van ugyan több szál is, ami ígéretes a (közel)jövőre nézve, de a fő kérdés az, hogy mihez kezd Kirkman ezzel az új szituációval. A lehetőségek végesek, innen nézve vagy azért kell majd menekülniük, mert egy zombisereg betör a falak közé (amire láttunk már egy-két példát korábban), vagy mert valamilyen emberi fenyegetés – kannibálok, diktatorikus kiskárályok, rivális közösségek – üti fel a fejét (amire szintén). Bármelyik is történne, csalódnék Kirkmanben. Most ott kell tartania a sztorit a falak között, és így mutatni valami olyat, amilyet még nem láttunk – ez eddig mindig sikerült neki, remélhetőleg most is fog. Úgyis ideje már, hogy megint jöjjön valami nagy PILLANAT, valami, amitől összeszarod magad, valami, ami minden prekoncepciót pofáncsap és kiröhög – mert bár változatlanul élvezem a lassúbb tempót, a karakterek formálását, de lassan kell egy brutális, golyókat megszorító csúcspont, amire mindez kifut.
Criminal: The Last of the Innocent #4
Történet: Ed Brubaker Rajz: Sean Phillips Icon
Brubaker és Phillips rendületlenül írják-rajzolják a kortárs bűnügyi comic egyik legizgalmasabb sorozatát – a Criminal legújabb sztorijának negyedik, befejező része nemrég látott napvilágot, és nagy örömmel konstatáltam, hogy kissé más, mint az eddigiek. Nem mintha az eddigiekkel bármi baj lett volna, sőt. De megnyugtató, hogy az író ki tud szakadni történeteivel az alvilág sötét bugyraiból, anélkül, hogy a lényeget szem elől tévesztené – eddig mindig gyilkosok, bűnözők, rablók voltak a Criminal főszereplői, de a The Last of the Innocentben egy egyszerű, vidéki kisvárosból származó, gazdag családba beházasodott, fiatal férfi áll az események középpontjában. Riley élete nem fenékig tejfel: felesége iránti nagy szerelme rég elpárolgott (és vice versa), apósa egy seggfej, aki megveti, úszik az adósságokban, és amikor egy családi ügy miatt visszatér szülővárosába, rájön, hogy ott mennyivel boldogabb lehetett volna. De úgy érzi, még nem késő. Csak meg kell ölnie a feleségét. Brubaker ugyanolyan érzékletesen, hitelesen és atmoszférikusan festi meg a házasságon belüli bűnöket, mint azokat, amiket koszos sikátorokban követnek el. Az elmaradhatatlan narráció elviszi az olvasót Riley egyszerű, természetes világába, amit hirtelen gyilkos gondolatok fertőznek meg – a feleség a tervek szerint elpatkol, és úgy tűnik, Riley megússza, de aztán az após szagot fog, és felbérel egy állhatatos magándetektívet. A The Last of the Innocent innentől fogva meglepő módon (a zsánerhez és a Criminal sorozathoz képest is) eltér a hasonló témájú noirok hagyományos forgatókönyvétől, és egészen máshogy, egészen másra fut ki, mint várnád, ebből következően pedig más lesz a történet veleje, üzenete is: a maga noiros romlottságában kifejezetten pozitív (gondolj mondjuk a Match Pointra). És úgy tűnik, Brubaker és Phillips nem utoljára okoztak meglepetést: következő projektjük a Fatale címet viseli, és (idézem) egy „eposzi noir/horror sztori lesz, ami az 1930-as évektől napjainkig fut” legalább 12 részen át. Januárig kell kibírni nélküle.
Fables #110
Történet: Bill Willingham Rajz: Mark Buckingham Vertigo Comics
Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy Bill Willingham nagyjából addig tervezte írni a sorozatot, amíg mesehősei le nem győzték a gonosz Ellenséget és Birodalmát. Addig a pontig (kb. a 80. részig) minden gyönyörűen kimunkált, következetes, kompakt és tökéletes. Egy csodálatosan elmesélt modern eposz, ami kreatívan keveri a klasszikus mesék és a mai fantsyk elemeit, némi kellemesen önreflektív, posztmodern beütéssel. Aztán jött a Mr. Dark sztori, a nagy háború egyfajta utóhatásaként, és még az is maradéktalanul méltó volt a Fables híréhez. Azóta viszont Willingham mintha a régen felmerült és elvetett tartalék ötleteit használná fel, és nem igazán tudná, hogy merre, hogyan, és meddig menjen. A sztori több, talán túlságosan is sok szálon fut, meglehetős lassúsággal: hőseink keresik az Északi Szél utódját, Bigby és Hófehérke gyerekei a kegyért versengenek, Bufkin és társai a saját kis forradalmukat készítik elő, a másik három nagy Szél entitás terveket sző, és intrikál, Spratt nővér pedig változatlanul készül valamire, de még mindig nem tudjuk, miért kellene őt komoly fenyegetésként látnunk. Sok a duma, kevés a cselekmény, és több szál is kezdi elveszíteni a vonzerejét (így a bufkinos és a sprattos is). A több párhuzamosan futó sztori hátránya, hogy egy rész alatt egyik sem halad előre érdemben, és hogy nincs olyan karakter, akire több figyelem irányulna, mint társaira, azaz nincs érzelmi fogódzkodó az olvasó számára. Persze Willingham az Willingham, úgyhogy nem tudok nem mosolyogni, ahogy az eredetileg ártalmatlan gyerekrivalizálásos utódkeresés lassan halálos veszélybe fordul – de remélem, hogy lassan kifut a sztori valami komolyabb, súlyosabb, szórakoztatóbb eseményre, mert az nem volna jó, ha sokéves kiválóság után a Fables lassan belesüppedne a nagy átlagba. Most ugyanis oda tart.
Fear Itself #7
Történet: Matt Fraction Rajz: Stuart Immonen Marvel Comics
Fucking hell, hogy ez mekkora szar volt! Ezek az éves, nyári mainstream képregényes eventek amúgyis hajlamosak rá, hogy felfújt lufikként kipukkadjanak, de ennyire üressel, érdektelennel és unalmassal még nem találkoztam, és a fináléval Matt Fraction ráadásul annyira alámegy minden addigi mélypontnak, hogy az csak akkor bocsátható meg, ha azóta is szöges korbáccsal csapkodja a lába közét. Vagy még akkor sem. Tehát finálé: a Bosszú Angyalai kétségbeesetten harcolnak Sin és istene, a Serpent megállíthatatlan, világpusztító seregével, miközben Odin az egész Földet hamuvá akarja perzselni, hogy így előzze meg a Serpent hadjáratának kiterjedését Asgardra. Csak néhány apróság: Amerika Kapitány két géppityuval állja a sarat egy egész hadsereg ellen, aminek néhány tagjára még Thor pörölye is csak akkora hatással van, mint egy műanyag hátvakaró, majd pedig harcba szólítja Broxton normál, civil polgárait, akik… mit is csináljanak rakétákkal felszerelt mechák és félistenek ellen? Nézzenek rájuk ferdén? A sztorinak ez az „emberi” aspektusa (a broxtoniak szála) üres szólamokkal, semmiből jövő „karakterfejlődésekkel” és „mi amerikaiak vagyunk, és nem félünk, és összetartunk” giccsömlennyel egészíti ki a sok-sok üvöltő fejjel teli csatákat, amiknek még itt, a végkifejletben sem érezni a tétjét. Nem elég ugyanis kétoldalanként beleadni egy random szuperhős szájába, hogy kurvanagy szarban van a világ, hogy semmi esélyük a túlélésre, hogy most aztán tényleg befellegzett a Földnek és az emberiségnek, ezt alá kéne támasztani: tempóval, érzelmekkel, feszültséggel, monumentalitással, karakterekkel. ÍRÁSSAL, bazdmeg. Ez a képregény nincs megírva. Ez Immonen látványos képeinek egy adott „vezérelv” szerint (Csimm! Bumm! Áááá! Meghaltok! Bumm!) elrendezett panoptikuma. Szégyellje magát Fraction. Szégyellje magát a Marvel. Szégyellje magát, aki végigolvasta, és nem szégyelli magát. Én szégyellem magam mindenki helyett.
Spaceman #1 Történet: Brian Azzarello Rajz: Eduardo Risso Vertigo Comics
Ha Azzarello és Risso neve feltűnik egy képregényen, egyből felfigyel az ember, és amint lehet, már olvas is. Naná, ők álltak a 100 Bullets mögött, és mellesleg a DC idei eventje, a Flashpoint is nekik köszönheti az egyetlen érdekes, épkézláb sztoriját (Batman: Knight of Vengeance). Új, kilenc részes minisorozatuk egészen más jellegű, mint ezek: a Spaceman a jövőben játszódik, és egy genetikailag módosított, Orson nevű, jó nagy darab, viszont nem túl eszes egykori űrhajósról szól, aki belekeveredik egy híres nő elrablásába. Ennél sokkal többet akkor sem fogsz tudni a sztoriról, ha elolvasod a képregényt. Az első szám csupa felvezetés, alapozás, és még csak nem is annyira a történet, mint inkább a hangulat, a disztopikus társadalom, a jövőkép szempontjából. Annak viszont szinte tökéletes: akárcsak a 100 Bullets estében, az atmoszféra késsel vágható, a miliő bemutatása szenzációsan életszerű, az aprólékosan kidolgozott, rengeteg információt tartalmazó képektől a direkt erre a célja kitalált, sajátos szlengig (ami kezdetben ugyan irritáló, de hamar hozzászoksz). És persze jó bevezető részként, a Spaceman kínál egy nagy csomó kérdést és lehetőséget a jövőre nézve. Ki valójában a címszereplő? Hogyan és miért módosították a génállományát? Mi ez az emberrablási mizéria? Mi a kapcsolat a múltbeli Mars misszió és a jelenlegi események között (egyébként nagyszerű, ahogy Azzarello a két idősík között ugrál)? Megtörtént egyáltalán az az utazás a Marsra? (Vagy a mostani események nem történnek meg?) Öööö… miről is szól ez az egész? Rég olvastam valamit, aminek lényegéről ennyire kevés derül ki az első szám alapján, de Azzarello és Risso értenek ahhoz, hogy berántsanak egy általuk teremtett világba, és felcsigázzanak. A második szám jövő héten érkezik, talán abból többet tudunk meg.
Star Trek #2
Történet: Mike Johnson Rajz: Stephen Molnar IDW
A 2009-es Star Trek áttörő kritikai és közönségsikere után csak idő kérdése volt, hogy a franchise újult erővel térjen vissza a köztudatba a szórakoztató média más területein is. Sokan egy új tévésorozatban reménykedtek, de egyelőre be kell érniük az IDW új ongoing képregényével (nameg a jövőre érkező számítógépes játékkal), ami természetesen a mozifilm eseményei után játszódik. Viszont azzal is be kellene érniük, hogy az első két szám egy az egyben egy klasszikus Star Trek sztori feldolgozása. A Where No Man Has Gone Before-ról van szó, ami a sorozat harmadikként vetített epizódja, egyébként pedig a második pilotja volt (bonyolult), még anno 1966-ban. Mike Johnson egyszerűen annyit csinált, hogy fogta a régi forgatókönyvet, átültette képregényre, és megkérte a rajzolót, hogy Shatner és társai helyett Pine és társai arcát használja a karakterekhez. Oké, egy-két ponton igazított az új mozifilm status quo-jához, de egyébként minden maradt olyan, amilyen volt. Ezt két oldalról lehet nézni: egyrészt jó dolog, hogy ezzel a klasszikus sztorival megismerkedhetnek olyanok is, akik a tavalyelőtti film miatt kapnak rá erre a képregényre, de az eredeti epizódokat nem nézik meg, másrészt határozottan rossz, hogy itt van egy új univerzumunk, kötöttségek nélkül, korlátlan lehetőségekkel, és minden, amit az alkotók kezdeni tudnak ezzel, az a régi történetek felmelegítése. Ráadásul a No Man Has Gone Before ugyan érdekes és izgalmas volt akkor, de azóta eltelt 45 év, és már ezer másik ilyen sztorit láthattunk. Egyébként az átültetés jól sikerült, az írói és a rajzolói munkára sem lehet panasz (sőt, Stephen Molnar néha egészen hatásos képekkel áll elő), csak maga a koncepció hibádzik.
X-Men: Schism #5
Történet: Jason Aaron Rajz: Adam Kubert Marvel Comics
A mainstream szuperhősképregények közül kétségkívül ezt vártam a legjobban idén: Jason Aaron a kortárs amerikai comic egyik legügyesebb és legtökösebb írója, az X-Men pedig mindig is a kedvencem volt a pizsamás világmentők közül. A kettő párosítása mégsem sült el olyan jól, mint reméltem volna, pedig ez ráadásul egy komoly mérföldkő a mutánsok történetében. A sztori lényege, hogy egy új fenyegetés hatására kiéleződnek az ellentétek Küklopsz és Rozsomák közt, és ez a kettejük közti szakításhoz vezet – viszályuk pedig szétszakítja az X-eket is. A két emblematikus figurát nem olyan nehéz egymásnak ereszteni, mert dacára annak, hogy az utóbbi években harcostársként és barátként is közelebb kerültek egymáshoz, nyilván egészen másképp látják a világot. Konfliktusukat azonban Aaron leegyszerűsíti, összetett kapcsolatrendszerük egyetlen, egy adott válsághelyzet alatt felforró aspektusát használva csupán – és innen kiindulva máris egymás életére törnek. Ezt az elvi és fizikai síkon is megvalósuló összecsapást ennél jóval aprólékosabban és drámaibban kellett volna felvezetni, különösen, hogy Rozsomák ezt megelőzően nem igazán lépett fel Küklopsz egyre „diktatórikusabb” és egyre piszkosabb, kétségbeesettebb, egyre megkérdőjelezhető eszközökhöz nyúló vezetési attitűdje ellen. Viselkedésük gyerekes: mint tesztoszteronnal túlfűtött kocsmában hőzöngő tinik, úgy esnek egymásnak, természetesen felemlegetve régi, közös szerelmüket is, mint újabb sérelmet, és még akkor sem hagyva abba a küzdelmet, amikor már készül őket darabokra robbantani az a fenyegetés, ami miatt az egész szituáció kialakult. Pedig jó a képregény ritmusa, jó a harc koreográfiája, és jó maga a koncepció is – csak a kivitelezése hibádzik, a drámai, emocionális oldal kellő aláhúzása. Mellesleg: az, hogy az új végveszély mögött 12 éves (!) gazdag, arrogáns, öltönyökben feszítő kölykök állnak, nem segít…
(A cikksorozat előző részei itt, itt és itt találhatók.)
All-Star Western
Ez a címe ellenére egyelőre majdnem egy Jonah Hex sorozatnak tűnik – még az írók, Justin Grey és Jimmy Palmiotti is ugyanazok, akik a Hex szériát az utóbbi években vitték. És mint első szám, határozottan ügyes. A főhőst, kiszakítva szokásos környezetéből, a XIX. század végén rohamosan fejlődő Gothambe helyezi, és egy klasszikus stílusú krimitörténetbe keveri, így a karaktert már ismerők is kapnak valami frisset – az új olvasóknak pedig közben narráció segít Hex megismerésében. De a legjobb húzás az írók részéről, ami igazán érdekessé és izgalmassá teszi a felállást, hogy ez a narráció nem a főhősé, hanem Amadaus Arkhamé (a majdani Arkham elmegyógyintézet megalapítójáé), aki a személyét meglehetős fenntartásokkal kezelő rendőrségnek segít elkapni egy sorozatgyilkost, és ehhez Hexet is felbérli – munkájuk közben pedig pszichológiai elemzésnek veti alá. Az All-Star Western elsősorban ennek köszönhetően működik – az antihős természetét boncolgató orvos narrációja sokkal eredetibb és hatásosabb, mint az ilyenkor tipikus, komor-tökös-badass szövegelés. A sztori, már ami a sorozatgyilkost illeti, egy az egyben egy Hasfelmetsző Jack koppintásnak/analóginak tűnik, de a lényeg, hogy Palmiotti és Grey jól szövik a szálakat, és a narráció mellett szépen kihangsúlyozzák azt is, hogy a vadonban élő fejvadász mennyire nincs elemében a nagyvárosban – kezdve a „nyomozási” módszereivel (a kocsmák vendégeinek módszeres összeverése) a jól felvezetett cliffhangerig. A nyers, durva vonású rajzok pont passzolnak a történethez, az atomszférához nagyban hozzájáruló színezés pedig külön öröm. Új és régi olvasóknak egyaránt ajánlott, fasza kis western, üde színfolt a mindenféle szuperhősös cuccok közepette.
Aquaman
Superman, Green Lantern és Flash után Geoff Johns most Aquamant is személyesen veszi a szárnyai alá. Nyilvánvaló, hogy vele lesz a legnehezebb dolga: sosem tartozott a DC népszerűbb hősei közé, ráadásul nem egyszer vált gúnyolódások céltáblájává „halszerű” képességei, és a halakkal való „kommunikációja” miatt. Johns meg is célozza a figurának ezeket az aspektusait, hogy már most, az első számban elejét vegye a hasonló, új kedvencét degradáló hozzáállásnak – és ez nem a legjobban sül el. Értem én, hogy szeretné, ha az olvasók komolyan vennék Aquamant, de egy kicsit visszafogottabban kellett volna eljárnia ez ügyben, mert így úgy tűnik, hogy a jelenetek/dialógusok fele arra az intésre van felépítve, hogy „na, jól figyeljetek, ez a karakter nem vicc, világos?” Ezek után kész csoda, hogy sikerül őt méltóságteljesnek, a szó legigazibb értelmében vett „hősinek” ábrázolni. Egyébként ettől eltekintve az első szám figyelemreméltó: Johns rögtön megosztja az olvasóval a főhős egyik legfontosabb aspektusát (a szárazföld és a víz, avagy a két otthon, a két világ közti vívódás), az új ellenségeket pedig roppant egyszerű, ugyanakkor roppant hatásos módon vezeti fel. Az ismeretlent jelképező, félelmetes lények megjelenése adja a képregény keretét, záró mondatuk pedig („There is food up here.”), amikor először úsznak a felszínre, és pillantják meg az embert, hátborzongató. Ebből akár még nagyon jó dolgok is kisülhetnek. Az biztos, hogy Ivan Reisen ez nem fog múlni, az ő rajzai ugyanolyan szépek, fenségesek, kifejezők és lendületesek, mint mindig. Aki még nem olvasott Aquamant, de valamelyest érdekli a karakter, annak most kell megragadnia az alkalmat, és megismerkednie vele.
Batman: The Dark Knight
Annyi problémám van Paul Jenkins és David Finch képregényének nyitójelenetével, hogy azt sem tudom, hol kezdjek bele. Ah, igen: a narráció. A legelső mondat a füzetben: „Fear is a cannibal that feeds upon itself.” Biztosan úgy gondolták, hogy ez olyan faszán hangzik, de sajnos inkább hülyén, mert amellett, hogy hatásvadász, értelme sincs sok. Múlt héten Scott Snydert dicsértem, amiért olyan okosan használta a főhős narrációját, nem puszta hangulatkeltésre, de a karakterek és a város bemutatására is. Itt az ellenkezőjét látjuk: Jenkins és Finch is kitaláltak egy koncepciót, amire felfűzik a Sötét Lovag gondolatatait, és ez a félelem megszemélyesítése. Éppcsak az egész erőltetett, és amikor Batman a végén közli, hogy a félelem ott van minden sarokban és árnyékban, a félelem azonban nem tudja, hogy ő, hol van, már röhejes is. Egyébként maga a sztori is meglehetősen hasonlít Snyder már említett Batmanjéhez az előző hétről: Bruce Wayne egy jótékonysági estélyen (ahová egyenesen a Batwingből kiugorva, háztetőkön át, útközben átöltözve érkezik – inkább bele sem megyek, hogy ez mekkora hülyeség) bejelenti egy újabb nagy, sokmilliós városfejlesztési projektjét, majd pedig megy Arkhamba, hogy leverjen egy rablázadást. Nagyjából minden azon múlik, hogy a cliffhangerben feldobott Kétarcú-szálból mi lesz később, de így elsőre ez még Finch szokásosan élvezetes rajzai ellenére sem túl meggyőző – egész pontosan, nincs benne semmi, ami normál esetben (értsd: ha nem Batmanről lenne szó) továbbolvasásra sarkallna, és ez ugyebár nem az első eset a karakter reboot utáni életével kapcsolatban (ld. még: Batman and Robin). Az egész olyan, mintha rutinból, kapkodva, egy óra alatt írták volna meg az egészet, mert szorított a határidő.
Green Lantern: New Guardians
Ezt nagyon furcsa volt olvasni. Először is, összességében remek képregényről van szó, amiben Tony Bedard hatásosan vitelez ki egy jó ötletet: a különböző színű Corpsok mindegyikének egyik tagját egyszerűen elhagyja a gyűrűje (adott esetben akció közben, ami a szerencsétlen pacák szavatosságának idő előtti lejárását eredményezi), és mindegyik valamiért a Zöld Lámpás Kyle Raynert választja új gazdájául, aki pillanatokkal később, mint „tolvaj” találja szembe magát a többi Corps képviselőivel. Oké, az, hogy a világegyetem mindenféle különböző részeiről indult gyűrűk mind ugyanabban a percben érnek ugyanabba a célba, enyhén szólva karóba húz mindenféle logikát, de ha túllépünk ezen, akkor egy nagyszerű jelenetet kapunk, ami tökéletesen adja át a „what the fuck” érzést, és amellett, hogy egy érdekes és grandiózus rejtélyt prezentál, még vicces is. Amit viszont nem értek: miért kell az első hét oldalt ellőni arra, hogyan kapta meg annak idején Kyle a gyűrűt? Az nem érv, hogy ez a nyitány az új olvasóknak szól, hiszen nekik fingjuk sem lesz a többi karakterről, a többi Corpsról és gyűrűről, és ugye tudjuk, hogy a Green Lantern franchise-t eleve nem érinti a reboot, vagyis ezek a képregények elsősorban továbbra is azoknak szólnak, akik eddig is olvasták őket. Hasonlóan felesleges Kyle kétoldalas, nagy mentőakciója is. Mintha Bedard kitalálta volna a fasza kis cliffhangerét (Kyle vs. mindenki más), és eldöntötte volna, hogy nem akarja rögtön az első számban megmagyarázni, mi történik, és aztán kapott volna észbe, hogy „de ez még nem tesz ki egy teljes füzetet” – így aztán hozzáadott némi (lényegében irreleváns) tölteléket. Szerencsére a sztori bőven van olyan érdekfeszítő, hogy elvigye a hátán ezt a furcsaságot, és Tyler Kirkham képei is jók. De remélem, hogy a folytatás már zökkenőmentesebb lesz.
I, Vampire
Igen, tudom, már tele van a tököd a vámpírokkal. A szerelem és a vámpír szó egy mondatban való használatától meg már okádsz – és most itt az I, Vampire, ami két egymásba szerelmes vámpírról szól. De azért csak tedd félre a rókazacskódat, felejtsd el a gagyi borítót is, és figyelj: Andrew és Mary, „a kárhozottak királynője” négyszáz éve szeretik egymást, és ez idő alatt a férfi, aki fajtájának egy különös példánya (nem szomjazza az emberi vért), képes volt visszafogni a nőt, és annak alattvalóit, és rábírni őket egy békés együttélésre az emberekkel. Ami persze annyit jelentett, hogy rejtőzködtek, és tehénvéren éltek. Mary azonban most úgy dönt, hogy a szerelem nem minden: a vámpírok felsőbbrendűek, uralkodásra születtek, arra, hogy a Föld az övék legyen, és ideje ennek megfelelően viselkedniük. A képregény két idősíkon fut, az egyikben mindketten próbálják meggyőzni a másikat az igazukról, a másikban (az azt követő reggelen) pedig Andrew arra ébred, hogy Mary az éjszaka folyamán, amíg ő utolsó szeretkezésük után aludt, megindult hadseregével az emberiség ellen. Joshua Hale Fialkov szenzációsan vegyíti a szerelmesek tragédiáját az apokaliptikus vámpírháború képeivel, forgatókönyve azért olyan elemi erejű, mert nem enged benne az olcsó érzéseknek: nincsenek sírdogálások, sóhajtozások, nagy vallomások és látványos szívfájdalmak, semmi, amiről ordít, hogy tinilányok zsebkendőfogyasztását stimulálja. Két ember (vámpír) van csak, akik a végsőkig kiállnak a meggyőződésük mellett, akkor is, ha ez a boldogságukba kerül – tudomásul veszik, hogy mit kell tenniük, és megteszik. Így Mary búcsúleve Andrew-nak hatalmas erejű: „Nem tudod megakadályozni, ami történik, de meg fogod próbálni. És én csak még jobban foglak szeretni ezért.” A következő képen hullahegyek borítják a város utcáit. És milyen gyönyörű hullahegyek: Andrea Sorrentino képei lélegzetelállítóak, tele vannak erővel, lendülettel, szenvedéllyel, beállításai, oldalkompozíciói mind tökéletesen eltaláltak – a csaknem monokróm színezés szintén hibátlan. Brutális erejű első szám. Lefogadom, hogy J.M. DeMatteis (a 30 évvel ezelőtti, eredeti I… Vampire írója) is büszke most.
Justice League Dark
Általában véve nem vagyok a híve annak, hogy egy nagy ellenség fenyegetésének súlyát úgy érzékeltessék, hogy a szóban forgó gonosz pillanatok alatt lever normál körülmények közt szinte leverhetetlen hősöket – és itt pontosan ez történik, csak épp Peter Milligan azért okosabb az átlagnál. A képregény közepén Superman, Wonder Woman és Cyborg próbálják útját állni egy furcsa, misztikus erőnek, ami azonban fél perc alatt taccsra teszi őket, minden erőlködés nélkül. Mire erre a pontra eljutunk, Milligan már javában adagolja a szörnyűségeket, furcsaságokat, horrorisztikus képeket és narrációkat, és tudjuk, hogy valaki valami nagyon nagy szart keverget a világban. Pusztán a veszély természetéből világos, hogy Supermannek (akiről minden geek tudja, hogy földönkívüli mivolta amúgysem védi a mágiától) és társainak esélye sincs. Balról be a DC misztikus/természetfeletti területen tevékenykedő karakterei: Madame Xanadu, Zatanna, Deadman, Constantine és Shade. Illusztris lista, egy jó író nagyszerű dolgokat kezdhet velük (persze Constantine beolvasztása a mainstream DC-be nyilván nem kevés embernek fáj). Milligan pedig jó író (igen, tudnám sorolni egy ideig a teljesen elbaszott képregényeit, de akkor is), és az a Justice League Darkból is azonnal játszik, hogy fantasztikus atmoszférát képes teremteni. A kétoldalas tömegkarambolba torkolló felütés brutálisan erőteljes (kár, hogy Mikel Janinnál jobb rajzoló nem állt rendelkezésre, az ő képei messze nem elég stílusosak és dinamikusak ehhez), és ezután Milligan még minden egyes oldallal emeli a tétet – igaz, sajnos nem a füzet végéig. Batman és Zatanna jeleneténél megtorpan a lendület, ezt követi a tipikus „csapatösszeszedős” rész, míg végül az utolsó kép sötét víziója visszarántja az olvasót a történet velejébe. Szóval: csak majdnem tökéletes.
Superman
Egyre furább nekem az az irány, amit a DC Superman karakterével vett – nem mintha egyáltalán egyértelmű volna az irány, mert több lehetséges is van. De mindegyik fura. Először is ott a Justice League, amiben arrogáns, pökhendi módon lóbálja a farkát, hogy ő milyen faszagyerek. Aztán ott van Morrison Action Comicsa, amiben egy afféle szociális érzetű, „a nép hőse” figura, most meg itt van George Perez Supermanje, amiben egy szótlan, dühös harcos. Valami hiányzik… a karakter hatalmas szíve, a totális erkölcsi felsőbbrendűsége, a teljes tisztasága. Superman elvileg ott van a képregény majdnem minden oldalán, mégsem látom őt sehol. Látok egy kék-piros jelmezes fickót, ahogy valami hatalmas, idegen tűzlénnyel csatázik Metropolis felhőkarcolói fölött, és egy szemüveges újságírót, aki szenvedélyesen érvel a régi Daily Planet lerombolása, és az újság új kezekbe kerülése ellen, de nem látom azt a karaktert, aki 70 éve az egyik legnagyobb fiktív morális iránytű a világon. A problémához alighanem az is hozzájárul, hogy Perez nem narráltatja vele a sztorit (ahogy Morrison sem tette), így mindig kívülről, mások szemén át látjuk őt. De ez önmegában még nem jelentene semmit – egyszerűen Perez nem úgy írja Supermant, ahogy kéne. És ha már Perez és írás… Istenem, valaki állítsa már le ennek az embernek a szófosását. Miért kell valakinek mindig pofáznia a háttérben, és másodszor is lenyomnia a torkunkon szöveg formájában azt az információt, amit a képekből úgyis megkapunk? Perez régi motoros, nem igaz, hogy nem tudja: a képek funkciója nem a történet puszta illusztrációja, hanem maga a történetmesélés. Ez egy képregény, az Isten szerelmére, nem egy képeskönyv! Ez így nagyon nincsen rendben. Lehet, hogy a sztori amúgy érdekes, látványos (Jesús Merino rajzai kiválóak, bár azt nem értem, Perry White miért néz ki úgy, mint Magneto a ’80-as években), talán még izgalmas is, de a szófosás kinyírja az egészet.
Blackhawks: Meg sem próbálok úgy tenni, mintha akár csak hallottam volna erről a sorozatról korábban. A háborús széria (amiből voltak mozis sorozatok, rádiójátékok és könyvek is) 1941-ben indult, és pilóták kis elitcsapatáról szólt, akik mindenféle veszélyes küldetésekben ritkították az ellenség sorait. Chuck Dixon 1987-ben leporolta a koncepciót, és elkészítette a maga verzióját, most meg itt van ez a mindenféle high-tech kütyükkel teli új változat, ami afféle kémes-háborús-kaland akar lenni. Vagy másképp szólva: egy G.I. Joe ripoff. És katasztrofálisan van írva. A nyitó akciójelenet olyan zavaros, átláthatatlan struktúrájú, hogy még most sem tudom pontosan, hogy mi történt benne, és miért. A sztorinak vannak mérsékelten érdekes aspektusai, de összességében épp olyan unalmas, mint a karakterek, a rajz pedig alulról verdesi a közepest. Egy sort nem akarok többet olvasni ebből.
Teen Titans: A tipikus középkategória: langyos sztori, átlagos történetmesélés, konvencionális rajz, egy-két jó ötlet, egy-két eltalált pillanat. Egy titokzatos kormányügynökség (az, amelyikkel a Superboyban már találkoztunk, egyébként annak a képregénynek a sztorijába a Teen Titans első száma közvetlenül bekapcsolódik) tinédzser szuperhősöket vadászik le, hogy aztán a saját céljaira használja őket. Tim Drake, Batman egykori partnere (most: Red Robin) próbálja megelőzni a bajt, és felkeresi a rosszarcok következő célpontját, Wonder Girlt, még mielőtt rátalálnak. Egy kis lövöldözés, némi robbanás, és jöhet a cliffhanger. A képregény mérsékelten szórakoztató, van nagyjából egy jelenete, ami tényleg jó (ahogy Tim elbánik a lakosztályába betörő ellenségekkel), az utolsó oldalak pedig talán továbbolvasásra sarkallnak majd – de nem vagyok biztos benne. Nos… Scott Lobdelltől amúgy sem vár sokat az ember.
The Flash: A Flash: Rebirth-öt annak idején még úgy vártam, mint a messiás (elvégre élénken élt bennem Geoff Johns előző hasonló projektjének, a nagyszerű Green Lantern: Rebirth-nek az emléke), de enyhén szólva elmaradt a várakozásoktól, és az ezután indult új sorozat sem sikerült valami fényesre. Johns helyét a reboot után Francis Manapul és Biran Buccellato veszik át, és sokkal jobb munkát ők sem végeznek. A fő probléma, hogy a karakter menthetetlenül lapos, annak ellenére, hogy mindenféle olyan dolog történik vele (egy régi barát felbukkanása rosszfiúként, majd halála, majd újbóli felbukkanása jófiúként), aminek meg kellene kavarnia benne a dolgokat annyira, hogy érdekessé váljon számunkra. Még lehetne fejtegetni a miérteket, hogyanokat, de nincs kedvem belemenni: az az igazság, hogy ez egy trehányul megírt képregény, és bár nem vészesen rossz (köszönhetően Manapul szép, tiszta, szimpatikus rajzainak is), nem győzött meg arról, hogy követnem kell. The Fury of Firestorm: The Nuclear Men: Teljes érdektelenség. Lehet egyébként, hogy mostanra jó alaposan be is sokalltam a rengeteg lapos, középszerű comictól (örülök, hogy vége az „új 52” egy hónapjának), és már gyorsabban eljutok a tűréshatáromig, mint az elején, de akárhogy is, ezt a képregényt még alig kezdtem el olvasni, máris untam. Untam a nagyon-nagyon-nagyon gyilkos és profi gazembereket, az érdektelen tiniszereplők pitiáner marakodásait, a bőrszínkérdés teljesen ostoba kezelését, egyáltalán, felesleges felvetését, a menetrendszerűen érkező dirr-durr akciót, meg a hatásvadász „mi a fasz van?” cliffhangert. Pedig Gail Simone alapvetően egy jó író – lehet, hogy hiba volt a nyakába akasztani Ethan Van Scivert… aki amúgy társírói, és nem rajzolói minőségben van jelen. Kár, mert utóbbi esetben alighanem jobban jártunk volna. The Savage Hawkman: Hawkman háttértörténete az átlagosnál zavarosabbak közé tartozik a DC-nél, talán nem is baj, hogy Tony S. Daniel – a jelek szerint – a maga módján próbálja gatyába rázni a karakter múltját és jelenét. Nem tudom ugyan biztosan, hogy mindaz, amit most látunk az első számban, mennyire épít korábbi sztorikra, és mennyire minősül teljesen újnak, de sejtésem szerint nagy százalékban az utóbbiról van szó. Carter igyekszik megszabadulni a Hawkman identitástól, de ugye ha sikerrel járna, ez a képregény nem létezne – úgyhogy máris felbukkan valami démonszerű földönkívüli izé, ami ellen muszáj felvenni a kesztyűt. Ugyan semmi igazán kiemelkedő nincs a füzetben (hacsak nem Philip Tan gyönyörű, és gyönyörűen színezett képi világa), mégis lendületes olvasmány, az az „egyszerű, de hatásos” típus. Az túlzás, hogy megvett kilóra, de van benne annyi potenciál, mind sztori-, mind karakterszempontból, hogy ne akarjam kihagyni a folytatást. Voodoo: A harmadik wildstormos cím a Stormwatch és a Grifter után, ami a rebootot követően a DC mainstream univerzumában landol – noha a történetben ennek egyelőre semmi nyoma. Nincsenek szuperhősök, még csak utalás sincs rájuk, csak a főszereplő van, aki egy emberként pózoló földönkívüli sztriptíztáncosnő. S mint ilyen, a képregény nagyjából háromnegyedét azzal tölti, hogy sztriptíztáncol, miközben egy kormányügynök mohó szemei figyelik. A füzet telis-tele van fehérneműben vagy anélkül flangáló/pózoló/vonagló nőkkel – na, vajon kiknek szól? Ettől függetlenül Ron Marz sztorija akár még jó is lehet, de első számnak ez igencsak vérszegény, és pont azért, mert az eye candyre megy el az oldalkapacitás nagyrésze, a tényleges történet meg csak annyit halad előre, ami úgy 6 oldalba is kényelmesen belefért volna. Dunsztom sincs, mi lesz ebből, de túlzottan nem érdekel, annak ellenére sem, hogy nem rossz – a majdan aktuális kedvem fogja eldönteni, hogy elolvasom-e a folytatást.
PS: Ezzel ugyan végére értünk az új 52-nek, de pár napon belül még jelentkezem egy (rövidebb) összefoglaló cikkel, amiben a végső benyomásaimat összegzem. Nos… előre kell bocsátanom, hogy nem szivárványos-napsütéses-örömódás cikk lesz.
(A cikksorozat előző részei itt és itt találhatók.) Batman
Egy efféle reboot/relaunch legnagyobb kockázatát az ún. high profile címek jelentik. Mert ha egy másod-, harmadélvonalbeli képregény új első száma rosszul sül el, az egy dolog, de ha egy Batman rossz startot vesz, az egy kisebb katasztrófával ér fel. A DC, amennyire lehetett, biztosra ment, és ráállította a Sötét Lovagra új szupersztárját, az American Vampire és a reboot előtti Detective Comics íróját, Scott Snydert – és ő meg is tette, amivel megbízták, vagyis szállított egy sötét, hatásos, piszkosul jól megírt sztorit. Rögtön a felütés remek: Batman az Arkhamban harcol legnagyobb ellenségeinek egy kisebb hadseregével (Gyilkos Krok, Kétarc, Madárijesztő stb – mindennek biztos semmi köze a hamarosan megjelenő Arkham City játékhoz…), méghozzá a Jokerrel vállvetve. Ha ez nem ösztönzi továbbolvasásra a népet, akkor semmi. És ugyan ez a rejtély gyorsan megoldódik, nemsokára helyébe lép egy másik, egy különösen kegyetlen gyilkosság képében. Ekkorra túlvagyunk egy kicsit talán hosszúra nyújtott, de érdekes városépítései projekt taglalásán (avagy Snydernek arról is vannak elképzelései, hogy mihez kezdjen a Bruce Wayne alteregóval), és Damien eddigi legjobb beszólásán (úgy értem, a karakter egész történetében). Greg Capullo képei fantasztikusan stílusosak és elegánsak, akciói sötétek és dinamikusak, karaktereinek mimikái pedig ritka kifejezők – ahogy pl. Bullockot rajzolja, az fantasztikus. De a füzet legnagyobb erénye mégis annak demonstrálása, hogy mennyit képes hozzáadni egy képregényhez egyetlen apró, de jól kivitelezett ötlet. Snyder a másoknál sokszor unalomba fulladó és feleslegessé váló noiros narráció egészét egy ügyes „játék” gerincére húzza fel: a Gotham Gazette hetente közöl egy rovatot, amiben a város lakóinak kell legfeljebb három szóval befejezniük a „Gotham is…” kezdetű mondatot. Snyder kezében ez több jópofa ötletnél: ezen keresztül definiálja a várost, a karaktereket, és szépen végigvezeti az egész comicon, hogy aztán ezen keresztül definiálja a cliffhangert is (ami enélkül fabatkát sem érne). Csodálatos. Az eddigi legjobb klasszikus stílusú szuperhősös képregény az új 52-ből, új és régi olvasók egyaránt essenek neki!
Birds of Prey
Duane Swierczynski krimiregényekkel kezdte, majd a Marvelnél a comicok világába került, és (többek közt) két évig vitte a Cable sorozatot, meglehetősen hullámzó színvonalon. Most átigazolt a DC-hez, és nincs könnyű dolga: a Birds of Prey mindig is afféle rajongói kedvenc volt, különösen Gail Simone – hosszú – ideje alatt. A várakozások így természetesen magasak voltak, de az első szám alapján úgy tűnik, Swierczynski meg tudott felelni a legtöbbnek. A sztori középpontjában Black Canary és Starling áll (a borítón látható többi jócsajt egyelőre felejtsük el, Poison Ivyval együtt, ők ugyanis még nincsenek jelen – a csapat majd csak később áll össze), akik egy utánuk szaglászó riportert próbálnak megmenteni egy rakás rejtélyes bérgyilkostól (egyébként bőven akadnak utalások régiebbi eseményekre, de összességében egy új olvasó sem fogja elveszettnek érezni magát). Az író a szuperhősakció és a noir metszéspontjába helyezi a képregényt (egyik se túl meglepő), és ügyesen csinálja: az akciók gyorsak, lendületesek és jól koreografáltak, az esős-templomos helyszín pedig plusz ízt az összecsapásnak (egyébként egy-két jól elhelyezett flashbacktől eltekintve az egész füzet egy hosszú akciójelenet). A rejtély, amit a karaktereknek majd ki kell bogozniuk, az első pillanattól kezdve jelen van, a cliffhanger pedig hatásosan, sőt, majdhogynem sokkolóan emeli a tétet. A legüdítőbb az egészben mégis a szöveg: Swierczynski remek dialógusokat ír, amik úgy közvetítik a „tökös” csajokos/femme fatele-os érzést, hogy közben híján vannak minden modorosságnak és erőlködésnek. Szórakoztatóak, frappánsak, életszerűek és még viccesek is, ha kell. Jesus Sais képei sem okoznak csalódást: lendületesek és hangulatosak (különösen a külsős, esős jeleneteknél – nem bánnám, ha egy színtiszta krimiben/noirban is kipróbálná magát), a csajokat pedig sikerül dögösre, de nem hivalkodóan dögösre rajzolnia. Innen már az is elég, ha tartják a színvonalat, de ha esetleg még emelnék is…
Catwoman
Enyhén szólva nem vagyok nagy rajongója Judd Winicknek. Sosem olvastam tőle egyetlen igazán jó képregényt sem, a Batmanei néha egészen katasztrofálisak voltak – és az új 52-ben indított sorozata, a Batwing sem győzött meg róla, hogy érdemes odafigyelni rá. Viszont ebben a Catwomanben kivételesen van fantázia. Az első szó, ami az eszembe jut a képregényről, az a „szexi”. Persze a szuperhőscomicok általában igyekeznek szexik lenni, különösen azok, amiknek vannak dögös női karaktereik (márpedig a szuperhőscomicoknak csak dögös női karaktereik vannak). Nagy mellek, még nagyobb dekoltázsok, feszülő jelmezek – de a Catwoman nem ilyen hivalkodó, ilyen tipikusan profán módon szexi. Stílusosan, afféle könnyed eleganciával az: az első oldalak, amiken Selina félig felöltözve menekül az éppen tűz alá vett lakásából, fantasztikus, és ebben nagy szerepe van Guillem March gyönyörűen túlzó rajzainak, finoman a komikum felé hajló arcmimikáinak, eszméletlenül dinamikus, vad szögeinek, és annak, hogy még a szövegdobozokat is kreatívan, a tökéletes oldalkompozíciót szem előtt tartva helyezi el. Ebből az első öt oldalból sok rajzoló tanulhatna. A sztori maga egyébként nem nagy szám, úgyhogy akár át is ugorhatjuk, és rátérhetünk a következő „szexiségre” – Batman és Macskanő egy jó nagyot kefél a képregény végén, félig jelmezben (ebből amúgy megtudjuk, hogy az új „világban” nem ismerik egymás titkos identitását). Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ennek a jelenetnek a felépítése és karakterdinamikája megfelel a Sötét Lovagról általában kialakult képnek, de itt, ebben a címben megengedhetünk magunknak egy megbocsátó „ki nem szarja le” vállvonást, aztán pedig már nincs más dolgunk, mint hogy élvezzük a szokásos szuperhősképregényekhez képest (de persze csakis azokhoz képest) némileg hosszú és explicit pásztorórát. Nem tudom egyébként, hogy ez volt-e Winick szándéka, de engem ezen a ponton sokkal jobban érdekel Batman és a főhősnő kapcsolata, mint utóbbi felrobbantott lakása és rablási tervei. Akárhogy is: abszolút vevő vagyok a folytatásra.
Green Lantern Corps
Green Lantern Corps by Peter J. Tomasi. Mi sülhet el rosszul? Naná, hogy semmi. Elvégre a fickó lassan három éve fantasztikusan írja a sorozatot, amit – mint tudjuk – a reboot/relaunch a legapróbb mértékben sem érintett. Szóval a jól ismert márkát kapjuk, amiben nem lehet csalódni. Na, jó, egy negatívum azért van, hát kezdjük ezzel. John Stewart és Guy Gardner a War of the Green Lanterns eseményei után a Földön igyekeznek polgári munkát találni, amivel elfoglalhatják magukat két univerzummentő akció között. De persze, mivel – Hal Jordannel ellentétben – soha nem titkolták az identitásukat a világ előtt, és sosem viseltek maszkot, senki nem hajlandó alkalmazni őket, vagy a túlságosan idealisztikus elképzeléseik, vagy a velük járó, túlságosan magas kockázat miatt. Úgyhogy úgy döntenek, picsába az álláskereséssel, inkább visszamennek Oára, és konkrét férfimunka (értsd: szétrúgandó seggek) után néznek. Ezzel még nincs semmi baj – csak nem kéne rá nyolc oldalt elpazarolni. Harmad-, sőt, negyedennyiből is megértettük volna a problémát és a döntésüket, és különben is, az átlagemberes picsogást tessék szépen Jordannek hagyni, ez a két karakter, és a Green Lantern Corps ne erről szóljon! Így sajnos a szokásosan ütős és brutális nyitány után kicsit leül a képregény, de amikor Tomasi végre visszarugdossa a srácokat a galaktikus frontra, akkor varázsütésre megjavul minden, és visszakapjuk azt a monumentális, színes, izgalmas, fantáziadús űreposzt, amiért mindig is szerettük ezt a sorozatot – mellesleg Guy és John érkezése Oára és a rövid diskurzus a mindig karót nyelt Salaakkal szenzációsan lendületes, kedves, szórakoztató jelenet. Aztán jön egy kis fajirtásos cliffhanger, és Tomasi szemrebbenés nélkül, zökkenőmentesen adja el a tónusváltást. Mi kell még? Ja, igen: a frankofón területről importált Fernando Pasarin, aki minden tekintetben méltó utódja a széria eddigi rajzolójának, a remek Patrick Gleasonnak. Jó, hogy vannak dolgok, amik nem változnak…
Legion of Superheroes
Ez a múlt heti, katasztrofális Legion Lost ikercíme, így aztán túlzás volna azt állítani, hogy izgatottan vártam. Inkább afféle „ó bassza meg, essünk túl rajta” hozzáállással fogtam bele. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy soha nem érdekeltek a XXXI. századi tini szuperhősök kalandjai, és néhány Supermannel közös történetükön kívül nem is olvastam velük semmit. De hát ez volna a lényege az egész „új 52”-nek, nem? Hogy új olvasóknak is megmutassák, milyen faszák a DC karakterei. Elvileg igen, de Paul Levitznek erről a jelek szerint elfelejtettek szólni. Merthogy ennyit látok ebből én, az új olvasó: rengeteg soha be nem mutatott karakter járkál, repked és harcol, mindenféle tarka ruhákban, egy jövőben, amiről semmit nem tudok, egy bolygón, amiről fogalmam sincs, egy olyan (hideg)háborúban (?), aminek a szembenálló feleit egyáltalán nem ismerem, és senki nem próbálja tudatni velem, hogy miért kellene mindennek érdekelnie engem. Kösz, Paul. Na, most, tudom, hogy ez kettős mércének tűnik: örülök annak, hogy a Green Lantern képregényeket nem érinti a relaunch, és az írók lényegében leszarják az új olvasókat, annak meg nem, hogy a Legion of Superheroes szerzői ugyanezt teszik. De azért több van emögött, mint egyszerűen az a tény, hogy a Green Lanternt olvastam korábban, ezt meg nem. Előbbinek az általános vélekedés szerint (beleértve kritikusokat és közönséget) a DC egyik, ha nem a legjobb sorozatát (sorozatait) köszönhettük az utóbbi években, elég nagy és jelentős cím ahhoz, hogy egy relaunch-nak ne kelljen feltétlenül érintenie. Ahogy pl. Batman eredettörténetét sem kell elmesélnie Snydernek az új első számban, elvégre az is ismeri, aki soha életében nem olvasott semmilyen képregényt. De a Legion of Superheroes nem ez a kategória, és ha ráadásul hozzávesszük, hogy a múltban már amúgyis keresztbe-kasul-szarrá retconálták az egészet, és több karakter van benne, mint ahány éhező ember Afrikában, ez PONT a tökéletes alkalom lett volna, hogy tiszta lappal indítsanak. De nem, és így maga a koncepció az, ami megbukik. Aki eddig olvasta, és szerette, annak hajrá, jó eséllyel ezután is tetszeni fog neki. De új olvasókat nem akarnék rábeszélni.
Wonder Woman
Valami ilyesmire szoktam azt mondani, hogy „megvettek kilóra”, pedig a zseniális 100 Bullets írója, Brian Azzarello (leszámítva a flashpointos Batmant) eddig nem sok affinitást mutatott a hagyományos szuperhősképregényekhez. Persze elnézve a lefejezett lovakból életre kelő kentaurszörnyeket, és a fiatal nőkből orákulumokat kreáló, majd azokat hamuvá égető istenivadékot, jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a Wonder Woman első része mennyiben minősül hagyományos szuperhősképregénynek. De végülis nem számít. Rohadtjó képregénynek minősül, és ez az, ami számít (ami azt illeti, ennek közvetlenül ott a helye a cikk elején dicsért Batman mellett). Azért annyit mégis hozzátennék: Azzarello munkája elég erősen hajlik a horror felé, főleg a címszereplőhöz képest, és nem csak a véres/gore-os/szörnyes értelemben. Van valami rémisztő abban, ahogy az író az istenek és az emberek (illetve állatok) kapcsolatát ábrázolja. Egyrészt magában a tényben, hogy előbbiek számára az utóbbiak csak játékszerek, bármikor felhasználható bábuk, amikkel kapcsolatban még a „feláldozható” szó is bőven túlzó és hízelgő jelentésű, másrészt abban, hogy Azzarello ezt nem emeli ki sem képekkel, sem dialógusokkal, csak tárgyilagosan integrálja a történet sodrásába. És ez azért is olyan szép, mert amikor mindezek után Wonder Woman megjelenik, akkor már eleve felesleges részletezni, hogy ő egy hős – elég látni, hogy mindezektől az indifferens istenektől azonnal, szó és gondolkodás nélkül védelmezi az embereket. Azon ritka alkalmakról van szó, amikor egyszerűen MINDEN működik a képregényben. Még a megmentendő áldozatnak behozott, Zeus gyermekét hordó fiatal nő, Zola is egy erős, jól megírt karakter, és a lehetséges világvégével való dobálózás sem tűnik olyan súlytalannak, mint a hasonló sztorikban általában. Cliff Chiang rajzai ugyan nem a legszebbek, amikkel az új 52-ben találkoztunk, de nem is akarnak azok lenni – viszont kétségkívül markánsak és hatásosak, jól passzolnak Azzarello szuperhőshorror koncepciójához (na tessék, csak sikerült bedobozolni…). Ja, és nem kell előismeret, nem kell tudnod semmit Wonder Womanről ahhoz, hogy élvezd a történetet.
Blue Beetle: A karakterrel kapcsolatos ismereteim meglehetősen hiányosak, Tony Bedard miatt (aki remek Green Lantern Corps sztorikat írt) mégis reménykedve néztem az új Blue Beetle elé. És örömmel konstatáltam, hogy nincs is vele semmi baj – más kérdés, hogy nincs is benne semmi kiemelkedő. Ez egyszerűen csak „korrekt”. A múltban nyitunk, ahol egy idegen bolygót ostromló intergalaktikus fenyegetést ismerhetünk meg, ami végül – egy Zöld Lámpás csak félig sikeres akcióját követően – a Földön köt ki, a maja civilizáció csúcsának idején. Aztán ugrás a jelenbe, ahol eltöltünk néhány feleslegesen hosszú, és sajnálatosan érdektelen oldalt a tinédzser főszereplővel, meg az ő barátaival és családjával. Csupa középszer (ellenben ez a karakter teljes rebootja, a szóval az új olvasók nem maradtak le semmiről). Aztán rosszarcok lépnek akcióba, minek következtében az a bizonyos intergalaktikus fenyegetés (egy veszélyes idegen technológia) összeolvad a hősünkkel, és… és tubikántinyúd. A Blue Beetle különösebb ötletek, fordulatok és az átlagból kiemelkedő megoldások nélkül (noha az átlagnál valamivel jobb rajzokkal), nyílegyenesen mesél el egy holtegyszerű történetet. Egyáltalán nem rossz, de nem hiszem, hogy szükségem van a folytatásra.
Captain Atom: Ehhez hasonlóképp viszonyultam, mint a Blue Beetle-höz – kivéve, hogy az író személye (J.T. Krul, akinek sikerült csapnivaló nyitányt kanyarintania a Green Arrow-hoz) eleve inkább taszított, mint vonzott. De azért a Captain Atom sem egy szörnyen rossz képregény. A rajzok, beleértve a panelelrendezést, helyenként egészen hatásosak, az akciók gyorsak, a patkányszörny, vagy mi, meg egyenesen szenzációsan fest. Más kérdés, hogy utóbbiról egyelőre fogalmam sincs, hogy kapcsolódik az egyébként is papírvékony sztoriba, aminek gerincét az alkotja, hogy hősünk szuperképességei éppen egy nagy válsághelyzet kellős közepén kezdenek furcsán viselkedni. A legnagyobb baj, hogy Krul abszolút semmit nem tesz, hogy közel hozza az olvasóhoz a karaktert – vagyis a képregény ugyanattól a csúnya gyermekbetegségtől szenved, mint amitől a szerző két hete debütált Green Arrow-ja. Hősünk elejétől a végéig bőszen és lelkesen narrálja az eseményeket, de magáról semmit nem árul el, csak folyamatosan közli, hogy éppen mit kell tennie, és hogyan. Így aztán az egyébként egészen ügyesen felvezetett cliffhanger sem vált ki az olvasóból semmit. Kuka.
DC Universe Presents: Egy újabb antológia akkor, amikor minden antológia menthetetlenül megbukik. De ez azért más, mint a többi: a DC Universe Presentsben egyszerre mindig egy sztori fog futni, és amikor az véget ér, akkor veszi kezdetét egy másik – vagyis ez lényegében egy minisorozatokat egy cím alá gyűjtő széria. Az első történet Deadmanről szól, akinek megismerjük az eredetét (vagyis új olvasók is nyugodtan bekapcsolódhatnak) és küldetésének jellegét is, ami kicsit más, mint a korábbi verziókban. Az egykori cirkuszi akrobata, aki halála óta szellemként igyekszik vezekelni egész életének segfejességéért egy Rama nevű istennő utasítására, testről testre száll, hogy mások életét segítse, és terelje a helyes útra. Missziója könyörtelenül szomorú és kétségbeejtő: megnyomorított, túlélői bűntudattól szenvedő veterán katona, hitét megkérdőjelező pap, ártatlanul halálra ítélt fegyenc – azaz egy csomó elveszett ember lelkében barangol. Gyorsan átérezzük a helyzetét, és szimpatizálunk vele – Paul Jenkins remek író (amikor éppen eszénél van), szépen átadja az emberi drámát, rendben vannak Bernard Chang rajzai is (bár nem kiemelkedők), a cliffhanger pedig igen hatásos.
Nightwing: Egy profi (jelmezes) bérgyilkos érkezik Gothambe, a célpontja pedig – nem, nem Nightwing, hanem Dick Greyson. Szerencsétlen nem tudja, hogy a kettő ugyanaz, bár a bunyójuk végeredményét elnézve (az unalmas cliffhangerben Dick félholtan fekszik egy sikátorban, miközben ellensége a végső csapásra készül) ez tökmindegy. Szóval van egy jó nagy harc, ami előtt Dick még felkeresi azt a cirkuszt, amiben annak idején megölték a szüleit, és ami azóta először ismét a városban van. Kyle Higginsnek ezzel a szállal szerencsére bemutatja a karaktert valamennyire (sőt, igazából egészen jól), így ténylegesen sikerül átéreznünk a helyzetét. Nem mellesleg az akcióval egybekötött nyitó monológ is ügyes, amiben Dick a Batmanként töltött idejéről beszél. Szépek a képek is, jók a beállítások, hatásosak az oldalkompozíciók, vizuális szempontból csak a színező ront az összképen a cirkuszos és otthoni részekkel, amik hangulatukban nagyon elütnek a sötét akcióktól – és nem afféle jó, kontrasztos értelemben. Összességében a siker azon fog múlni, hogy a titokzatos támadó mögé Higgins mennyire épkézláb sztorit épít majd. Én biztosan visszatérek, hogy kiderítsem, mert az, hogy az író veszi a fáradságot, és törődik a karakterrel, sosem rossz jel.
Red Hood and the Outlaws: Ennek a képregénynek a legnagyobb pozitívuma az, hogy eltakarította Batman közeléből Jason Toddot (remélhetőleg hosszú időre). Arra szavak nincsenek, hogy mennyire untam már az ottani szarakodását és a Bruce-szal való huzavonáit. Eleve, a mai napig nem értem, miért kellett őt feltámasztani (Judd Winick ugyebár…). Most, Scott Lodbellnek hála, Jason nem Gothamben akciózik, hanem sivatagos, majd trópusi helyszíneken keveredik mindenféle lövöldözésekbe (a comicnak ez a része még kb. rendben van) és furcsa dialógusokba. Hogy mennyire furcsákba? A füzet nem úgy ér véget, hogy „to be continued”, hanem úgy, hogy „to be explained”. Lesz is mit magyarázni, mert fingom sincs, hogy az antihősös-buddy movies felütés hogyan és miért olvadt bele abba a misztikus-fantasys zagyvaságba, aminek már az elején elvesztettem a fonalat. Az egy dolog, hogy prezentálnak egy rejtélyt (mondjuk: ki lőtte le Jockeyt?), de ha már azt sem tudjuk, hogy mi a rejtély (ki csinált mit kivel, egyáltalán csinált valaki valamit valakivel?), akkor baj van. Én ezt annak ellenére sem olvasom tovább, hogy van benne egy fél falatnyi bikiniben akciózó, mindenkivel lelkesen ágyba bújú, aranyos, nagymellű földönkívüli csaj.
Supergirl: Elnézve az első egészalakos képet Supergirlről, azt hiszem, szerelmes vagyok. Mahmud Asmar rajzai gyönyörűek – a címszereplő dögös és ártatlan, veszélyes és sebezhető egyszerre, imádom, ahogy rajzolja őt, és nem mellesleg az új jelmez is remek. A történet kicsit vékony egyelőre, viszont egy első számnak a dolga az, hogy felkeltse az ember érdeklődését, és azt ez megteszi. Michael Green és Mike Johsnon az elején kezdik Supergirl sztoriját: meteoritokkal érkezik a Földre, és fogalma sincs róla, hogy hol van, és hogy került oda. Ahogy amerikai mecha katonák kezdik ütlegelni, rádöbben, hogy a sárga Nap alatt különleges képességei vannak. A képregény jobbára egyetlen akciójelenet, de az írók érzékletesen közvetítik a főhősnő elveszettségét és kétségbeesését, így működik, és persze az sem árt, hogy az akciók – itt elsősorban megint Asmart kell dicsérnem – dinamikusak és látványosak, a szereplők láthatóan erőlködnek, izzadnak, minden panelen történik valami. Abban nem vagyok biztos, hogy Supermant jó ötlet volt máris behozni, hogy elmagyarázza, mi történik (még egy ideig megtarthatták volna a hősnőt a bizonytalanságban), de meglátjuk. Vevő vagyok a folytatásra.
Amikor Grant Morrison két éve belekezdett ebbe a címbe, az hamar a denevérfranchise zászlóshajójává vált, és jó ideig az is maradt. Peter J. Tomasi kezei alatt most meginog ez a pozíció. A kerettörténet (egy titokzatos gonosz globálisan vadászik a Sötét Lovag szövetségeseire – tehát a Batman Inc. koncepciót nem kukázták ki) nagyszerűen működik – cserébe semmi más nem, a legkevésbé a címszereplők közti kapcsolat. Batman fia, Damian, aki egyben az új Robin is, már 5 éve meghatározó része a bőregérről szóló képregényeknek, de viszonyuk mindig elsikkadt, senki nem aknázta ki a benne rejlő lehetőségeket. Bruce ráadásul egy ideig „halott” volt, és addig Dick viselte a Batman-köpenyt helyette. Damian az ő Robinja volt, és köztük remekül működött a dinamika. A Bruce és Damian közti kapcsolatot Tomasinak kellene felépítenie, és akad egy-két pillanat, ahol úgy tűnik, jó úton jár, de nem több: sosem érezzük, hogy itt tényleg apáról és fiáról van szó, sosem tapintható köztük a feszültség, amire pedig a képregény nagy része épül, a gyerekkori trauma helyszínének közös meglátogatása pedig katasztrofálisan elhibázott jelenet. Ilyen mesterkélt, giccses, teljesen félresiklott dialógust egész évben nem olvastam, a papírhajó pedig, mint a halott szülők elengedésnek szimbóluma… hajjaj. Ráadásul az akciók sem túl meggyőzők, és bár a rajzok összességében legalább hatásosak, Patrick Gleasonnak van pár érdekes húzása, amit nehéz hova tenni (mint amikor Robin – aki most már nem is 12, hanem csak 10 éves… - komikusan-rajzfilmszerűen csépel egy rosszfiút). Nagyon nagy csalódás – és mellesleg semmit nem tesz azért, hogy az esetleges új olvasókat képbe hozza a status quo-t illetően. Ez a Batman & Robin 27, nem pedig a Batman & Robin 1. Mivel az a címe, ami, kénytelen leszek adni neki még egy esélyt, de más esetben ez menne a kukába.
Batwoman
Az új Batwoman sorozat legnagyobb hibája, hogy – akárcsak a Batman & Robin – nem sokat törődik az új olvasókkal. Vagyis ha semmit nem tudsz arról, hogy mi történt a karakterrel az utóbbi két évben, kicsit bajban leszel, annak ellenére is, hogy a Williams-Blackman írópáros azért egy-két flashbackkel és dialógussal igyekszik érinteni a legfontosabb múltbeli eseményeket. Az ellentmondás aközött, hogy a kiadó új olvasókat szeretne megnyerni az újraindítással, és aközött, hogy az alkotók szeretnék továbbvinni azokat a szálakat, amiket korábban, a Detective Comicsban kezdtek meg, nyilvánvaló (akkor még Greg Rucka volt az író, de ő mostanra eltűnt a képből – nem kis dicséret az utódoknak, hogy a képregény nem sínyli meg a távozását). A Batwoman-történetekről – Rucka ide vagy oda – elsősorban a rajz miatt zengtek ódákat a kritikusok és a rajongók – jó okkal. J.H. Williams III képei szépek és természetesek, panelszerkezetei pedig bámulatosak – csak rá kell nézni a kétoldalas kompozícióira, kreatívak, gyönyörűek és tökéletesen vezetik az olvasó szemét. Nem lehet eléggé dicsérni. A sztori ehhez képest „csak” jó: a főhős sidekicket képez ki, romantikus kapcsolatot kezd egy rendőrnővel (Kate a DC „high-profile” homoszexuális karaktere), és – a lényeg – egy egész sor gyerek elrablásának és meggyilkolásának hátborzongató ügyében nyomoz. (És most megint dicsérni támad kedvem a rajzokat, mert van egy-két fantasztikus kép ezzel a szállal kapcsolatban.) Összességében hatásosan elmesélt, érdekes történet, aminek a végén persze fel kell bukkannia Batmannek, mert így az olvasó biztos nagyobb eséllyel ruház be a folytatásra is. Mindegy, a rajzok csodálatosak, és a sztori is ígéretes. Engem egyelőre meggyőztek.
Demon Knights
Paul Cornell alaposan mellényúlt a Stormwatch-csal, viszont legalább annyira beletenyerelt a tutiba a Demon Knightsszal. A képregény Etrigant állítja a középpontba, jó féltucatnyi mellékszereplő (így pl. Madame Xanadu és egy amazon) bedobásával, és a mágiával, sárkányokkal és válogatott gonoszságokkal teli középkorba röpít minket. Kalapemelés jár Cornellnek, amiért a kötelező eredettörténetet lezavarja hat oldalban, és aztán rögtön a lovak közé csap – de már ez a Camelotban játszódó bevezető is dinamikus és hatásos. A karaktert már ismerőknek nem vesztegeti az idejét, az új olvasók meg azonnal képbe kerülnek. A cselekmény velejét egy gonosz királynő és hordájának ismeretlen, misztikus cél felé való masírozása adja. Útközben ölnek, pusztítanak, csecsemőket áldoznak fel (ez egy különösen jól sikerült jelenet, ami úgy tud hátborzongató és kegyetlen lenni, hogy – némileg meglepő módon – nem válik öncélúvá), de aztán belebotlanak hőseinkbe, és kezdődik a haddelhadd. Cornell töméntelen mennyiségű információt zúdít ránk: a füzet közepe felé négy oldalon öt karaktert vezet fel (!), de bemutatásukat, viszonyukat szépen integrálja a cselekmény természetes folyásába, így egyáltalán nem tűnik kapkodónak. Persze Jason/Etrigan és Madame Xanadu kapcsolata a legérdekesebb. A nő elvileg Jason szerelme, de a jelek szerint inkább a benne lakó démon, Etrigan nedvesíti a bugyiját – és ebből a felállásból még sok érdekes és izgalmas dolgot lehet kihozni. A rajzok is nagyon szépen kidolgozottak, tartalmasak és dinamikusak, Diogenes Neves (New Mutants) eddigi legjobb munkái. Ilyennek kell lennie egy első számnak: rögtön beránt a cselekménybe, rögtön érdekessé teszi a karaktereket, rögtön érzékelteti, hogy miféle gonosszal állnak szemben. Megvettek kilóra.
Frankenstein: Agent of S.H.A.D.E.
Hát nem gyönyörű az a borító? Már a szörnykézben fogott gatling ágyúnál megvoltam, és akkor még ott az a pisztollyal hadonászó diáklány is a háttérben. Nyamm. Jeff Lemire: kettőből kettő. A Frankenstein egészen más jellegű képregény, mint a múlt héten tárgyalt Animal Man, olyannyira, hogy nem is hinnéd, hogy ugyanaz az ember írta. Lemire tehetségét mutatja (kezdek behódolni a fickónak), hogy stílusát ilyen szépen képes igazítani a képregényhez – legyen az drámai hangvételű, a főhős lelkében is megmártózó, komoly hangvételű horror, vagy szörnyektől hemzsegő, könnyed, szaftos guilty pleasure. A DC még a ’40-es évek végén kezdte használni Frankenstein szörnyét a Detective Comics lapjain (az egyszerűség kedvéért a teremtményt is Frankensteinre keresztelték), de csak 2005-ben vált jelentősebb karakterré Grant Morrison Seven Soldiers című sorozatában. Lemire-nél most a természetfeletti eseményeket vizsgáló kormányszerv, a S.H.A.D.E. szolgálatában állva kap új társakat maga mellé, hogy egy amerikai kisvárost lerohanó szörnyinvázióval szálljon szembe. Igen, a sztori elég egyszerű, akár még azt is mondhatnám, hogy primitív. De a kivitelezés pompás. Már a felvezetés is hatásos a fák közül kicsattogó szörnyekkel, a karakterek bemutatására sem lehet panasz (ez a comic is jóbarátja a DC világba most belecsöppenő új olvasóknak), van néhány igazán remek ötlet is (mint a S.H.A.D.E. miniatűr főhadiszállása – bár „kissé” emlékeztet a Marvel-féle Avengers Academy bázisra), és ami a legjobb, hogy bár a csapat még épphogy csak összeállt, máris működik a dinamika a tagjai között. És lehet, hogy csak én vagyok túlságosan geek, de ha szörnyekkel szörnyek csatáznak, az valahol már önmagában pozitívum (még akkor is, ha ez az első szám a hangvételét tekintve nem sokban különbözik egy korai Hellboy történettől), főleg, ha ilyen ügyesen, hatásosan, részletekben gazdagon van megrajzolva – de hát Alberto Ponticellitől (Unknown Soldier) nem is várok mást.
Green Lantern
Mint tudjuk, ezt a címet nem érintette a reboot, legalábbis az újraszámozáson túl nem. Lélekben ez a Green Lantern 68. Az előző sztori, a War of the Green Lanterns után így áll a helyzet: Ganthet visszatért a társai közé, Hal Jordant megfosztották gyűrűjétől és feladatától, Sinestro pedig hosszú-hosszú évek után ismét Zöld Lámpás lett. Ezek nem kis változások, kérdés, hogy mennyire lesznek tartósak, mennyi időbe fog telni, míg Geoff Jonhns visszatér a status quo-hoz, és főleg, hogy fogja azt az időt kitölteni? Egyelőre hozza az „elvárhatóan jó” szintet, de többet nem. A képregény egyes elemei csúnyán eltúlzottak és feleslegesen hosszúak (Jordan elbaszott nőmentő akciója), és általában véve Johns túl sokat koncentrál az „előző” főhősre. Igaz, az ő szituációja is érdekes, de a borítón feszítő Sinestro helyzete sokkal izgalmasabb és sokkal több lehetőséget rejt magában. Eleve, már a karakter is jobb – van gyűrű vagy nincs gyűrű, Jordanből még Johns sem tudott soha érdekes figurát faragni, és itt sem megy neki. Túl kiszámítható a cliffhanger is – hát persze, hogy ezek ketten találkoznak, és egyikük akar valamit a másiktól. De a sztori mindezek ellenére is működik. Jót tesz neki az utóbbi egy-két éves rohanás utáni lassúbb tempó, és maguk a változtatások annyira jelentősek, hogy pusztán önmagukban fenntartják az érdeklődést – legalábbis egyelőre. De nem kell izgulni, Jordan és Sinestro kettőse jó dolgokat vetít előre, és ha Johns bizonyított valamit ezzel a sorozattal, akkor az az, hogy az ötletei a témában kimeríthetetlenek. Doug Mahnke rajzai pedig a szokásosan magas színvonalúak. Az új olvasók persze szinte reménytelenül el lesznek veszve, minthogy Johns egy szúnyogfingnyi erőfeszítést nem tesz rá, hogy magyarázzon, bemutasson, szemléltessen, de nem baj, sőt: örülök, hogy ez a sztorifolyam, ami messze a legjobb a DC-nél, amióta elindult, zavartalanul megy tovább a maga útján.
Red Lanterns
Újabb címmel bővül a Green Lantern franchise. Peter Milligan a Vörös Lámpásokról, pontosabban a vezetőjükről, Atrocitusról indít sorozatot. Dacára annak, hogy a Green Lantern világát nem érinti a reboot, itt is komoly változások mennek végbe, Hal Jordan és Sinestro után Atrocitus is egy teljesen új szituációban találja magát. Az ő célja az volt, hogy levadássza és megölje azokat, akik sok évvel ezelőtt felelősek voltak a népe kiirtásáért. A War of the Green Lanternsben azonban Hal kicsinálta az illetőt (Kronát), megfosztva ezzel Atrocitust a bosszújától. A kérdés tehát, hogy mihez kezd most, milyen célt talál dühtől forró életének – és hogy a többi Vörös Lámpás követi-e őt ezen az úton. Az utóbbi kérdés az izgalmasabb, főleg, ha hozzávesszük, hogy Sinestro hasonló problémával szembesül a saját Lámpásaival kapcsolatban – szépen rezonál a két, egymást egyébként gyűlölő karakter sorsa. Ami Atrocitus új célját illeti, azt két oldalról lehet nézni: egyrészt ordas nagy sablon, másrészt totális vaslogikával következik a karakterből és előéletéből. Milligan talán kitalálhatott volna mást, de minek? Működik, és az a lényeg. Ha problémák lesznek az egyébként eddig jól írt (és Ed Benesnek hála igen szépen rajzolt) sorozattal, akkor az a szereplők egydimenziós mivolta miatt lesz. Amíg a Vörös Lámpások csak mellékszereplők, gonosztevők voltak Geoff Johns sztorijaiban, addig egyszerűségük, nyílegyenességük még előnyére is vált a képregénynek, de főszereplőként egy kicsit több oldalról kellene bemutatni őket, hogy hosszútávon is érdekesek legyenek. A gond csak az, hogy nekik nincs több oldaluk – ha meg teremt nekik Milligan, akkor már nem lesznek ugyanazok. Kíváncsian várom, mi lesz erre az író megoldása. A füzetnek egyébként a nyitánya a legjobb – véres, lendületes, cool, látványos, és azt a dühös kismacskát nem tudom elégszer látni akció közben. A képregény többi részével sincs baj, éppcsak amolyan „elmondjuk, amit el kell mondani, felvezetjük, amit fel kell vezetni jellege van”. Akad még benne egy földi mellékszál, amiről nem túl nehéz kitalálni, hogy hová tart – a kérdés itt is az, hogy mit hoz ki belőle Milligan. Kilóra még nem vett meg, de biztosan követni fogom.
Resurrection Man
Ez az új 52 eddigi legkellemesebb meglepetése – egyébként meglehetősen furcsa és merész döntés, hogy a kiadó pont ezt a szinte teljesen ismeretlen címet indította újra. A karakter 1997-ben debütált Andy Lanning és Dan Abnett sorozatában, ami két évig futott. Ezután a címszereplő csak nagyritkán bukkant fel rövid ideig egy-egy DC címben. Lanning és Abnett (akik az utóbbi években újra és újra bizonyították, milyen remek írók – tessék csak ránézni a Marvel űrrészlegére) most visszatértek karakterükhöz – és a nyitányból ítélve egy baromi szórakoztató sorozatnak nézünk elébe. Már a főhős – Mitch Shelley – képessége is szokatlan és kreatív: az egy dolog, hogy mindig feltámad (elvégre ez evidens a nevéből), de ráadásul ezt mindig új szuperképességekkel teszi, amik rezonálnak a halálának a körülményeire. Ebben a sztoriban például bedarálja egy repülőgép turbinája – feltámadása után képes cseppfolyóssá válni. Érted a lényeget… Túl ezen a baromi cool koncepción, maga a sztori is ígéretes: bizonyos rejtélyes emberfeletti hatalmaknak egyrészt a tökük kivan azzal, hogy Shelley állandóan visszatér a halálból, megtagadva ezzel a lelkét azoktól, akiknek járna, másrészt annál jobban éheznek arra a lélekre, ami a folyamatos visszatérések miatt példátlanul „tiszta” és „ragyogó”. Egy apró észrevétel: remélem, hogy ezek a hatalmak nem a mennyet és a poklot jelentik (de egyébként valószínűleg igen), mert akkor elég gyatra fogás, hogy előbbire felső szintként (pontosabban: „upstairs”), utóbbira meg pinceirodaként (apám…) utalnak… De ez nagyjából minden, amibe bele tudok kötni. Na jó, a főhős karaktere egyelőre inkább csak a fasza képessége miatt érdekes – de ez egy első számtól még nem tragédia. A cselekmény pörög, az akciók nagyszerűek és horrorisztikusak (az egész repülőgépes jelenet szenzációs), a rajzok kellően dinamikusak, szépek és hatásosak, a színezés és a panelelrendezés (ha kell kifejezetten kreatív, de sosem hivalkodó) pedig telitalálat. Ja, és a végén még Madame Xanadu is feltűnik. Izgalmas, ötletes, lendületes, és jól néz ki. Jöhet, és új olvasók is bátran belevághatnak.
Deathstroke: Ő a DC egyik legfaszább „badass” karaktere. Afféle tökös, cool, „inkább öl, mint beszél” zsoldos, aki néha gonosztevőként, néha antihősként bukkan fel, és ha jól írják, sokat tud emelni egy képregény színvonalán. Mindez Kyle Higgins comicjából nem derül ki – csak azt érezni belőle, hogy Higgins nagyon-nagyon szeretné, hogy kiderüljön. A címszereplőt bevezeti egy érdektelen akcióval, belehelyezi egy „lehetetlen küldetés” szcenárióba, mellécsap három fegyverszakértő tinit ellenpontként, a végén meg a pofánkba tol egy nagy-nagy-nagy-húdenagy badass-séget, hogy biztosan ne kerülje el a figyelmünket, hogy Deathstroke mennyire badass. Nem mintha el tudná, hiszen már a második oldalon explicite közlik velünk: „major damn badass”. Lehet, hogy csak felnőttem, de azért egy képregénynek (még egy agyatlan akciónak is) többről kellene szólnia annál, hogy a főhőse badass. Mellesleg a rajzok is átlagosak. Legalább előismereteket nem igényel, úgyhogy új olvasók is próbálkozhatnak vele. Éppcsak minek. Kuka. (Ígérem, ebben a cikkben már nem írom le többször a "badass" szót.)
Grifter: Teljesen zavaros. Nem vagyok túlságosan otthon a karakterrel kapcsolatban, egy-két sztorit olvastam vele, de kezdjük azzal, hogy Cole Cash itt egy átlagjoe benyomását kelti. Hívhatnák akárhogy máshogy, a cselekmény szempontjából nem lenne jelentősége. Már-már eredettörténet-szaga van a dolognak, de Nathan Edmondson sosem teszi egyértelművé, hogy mikor/hogyan játszódik a történet, úgyhogy az olvasó csak pislog jobbra-balra, keresi a fogódzókat, és fogalma sincs, mi kellene, hogy megfogja ebben a karakterben, aki az egyik jelenetben egy tökös, kemény, talpraesett fickó, a másikban meg egy bizonytalan, kétségbeesett senki. Már csak a poén kedvéért is elolvasom a folytatást, mert kíváncsi vagyok, maga az író tudja-e egyáltalán, hogy mi folyik itt, ha már a főhős és az olvasó nem – de meg kell még említeni, hogy a képi világ is elég csapnivaló. Nem a rajz, az egyszerűen csak átlagos és szürke, hanem a panelelrendezés, a jelenetek képi bevezetése, a múlt és a jelen közti ugrások vizuális kivitelezése. Fura, kusza, kukaszagú.
Legion Lost: Csak a teljesség kedvéért olvastam el, de felesleges volt. Sosem követtem a Legion of Superheroes képregényeket, így sejtettem, hogy valamennyire el leszek veszve benne, de azt, hogy Fabian Nicieza abszolút semmilyen erőfeszítést nem tesz rá, hogy engem, mint új olvasót megfogjon, nem hittem volna. A Legion Lost, amiben a Légió néhány tagja a múltjukban (vagyis a mi jelenünkben) reked, köszönhetően egy vírusnak, amit ha magukkal visznek a jövőbe, nagy galibát okoznak vele, érdektelen karakterekkel zsúfolt (legtöbbjüknek még a képességeikről sem nagyon tudunk meg semmit, nemhogy a jellemükről), túlszövegelt, „mindig-történik-valami-mégis-baromi-lassú” képregény, hanyagul megrajzolva. Ráadásul úgy tűnik, mintha valamilyen korábbi sztori közvetlen folytatása lenne – lehet, hogy az is. Annyira sem érdekelt az egész, hogy utánanézzek. Kuka.
Mister Terrific: Ezt a karaktert sem ismerem valami jól (a JSA tagja volt korábban – egyébként a jelenlegi állás szerint a DC univerzumban nincs olyan, hogy JSA), de Eric Wallace képes valamennyire felkelteni az érdeklődésemet iránta. Kapok egy képet arról, hogy miféle ember, honnan jön, mi történt vele korábban, és miért harcol. Sajnos Wallace túl sokmindent hajigál bele a képregénybe, és nem olyan lendületes, szórakoztató módon, mint ahogy Cornell a Demon Knightsba, hanem lassan, szájbarágósan és töményen, hogy a szöveg szinte megfojtja a képregényt. Baj van az akciók dinamikájával is, rögtön a nyitány értelmezhetetlen. A főhős az első oldalon egy high-tech raktárépület biztonsági rendszerét játssza ki, a következőn pedig már egy ellenséggel harcol. Előbbiből úgy tűnik, keres valamit, utóbbiból úgy tűnik, menekül valaki elől. És ez csak egy példa a zavaros történetmesélésre, a füzet végén is van egy igen furcsán beállított dialógus. A sok tudományos hablatyba csomagolt sztori amúgy nem rossz, a karakter sem, úgyhogy egy középszert megüt a Mister Terrific – de többet nem. Egy esélyt még majd adok neki, de kukagyanús.
Suicide Squad: Egy klasszikus ’80-as évekbeli sorozat újraindítsa (bár a Suicide Squad egy korábbi verziója már az ’50-es években is létezett), amiben a DC néhány börtönbe küldött gonosztevőjét fogja össze egy Amanda Waller nevű ügynök, hogy piszkos küldetéseket végezzenek a kormány (?) számára. A csapatnak tagja többek között Deathstroke és Harley Quinn is, és rögtön azzal kezdődik, hogy valamiféle sötét alakok kínozzák őket, hogy információkat csikarjanak ki belőlük. Közben kapunk néhány flashbacket arról, hogyan is kerültek ebbe a szituációba, a végén pedig kiderül, hogy az egész kínzósdi egy átverés volt, majd „hőseink” kapnak egy „what the fuck” küldetést. Néhány szereplő óhatatlanul elsikkad, néhányat viszont remekül használ Adam Glass – főleg Harley-t írja nagyszerűen. Totál őrült csaj, ahogy azt az egyik kínzója is megjegyzi, amikor csak nem sikerül hatást elérni nála, hiába vagdossa, és rázza árammal. Kezdetnek jó (ha nem is kiemelkedő, és ha az új olvasóknak kicsit túl sok kérdést hagy is a karakterekről), a rajzok is rendben vannak, és megvan benne egy tökös, hardcore antihősképregény lehetősége – amolyan Thunderbolts-módra, hogy marveles párhuzammal éljek.
Superboy: Sokkal jobb, mint amire számítottam. A címszereplőt egy ismeretlen ember és Superman DNS-éből klónozzák (ha a karakter korábbi verziója az alap, akkor az ismeretlen ember Luthor lesz), hogy a Föld legerősebb biológiai fegyvere legyen. Ebben az első számban nem sokat csinál azon kívül, hogy egy speciális folyadékkal teli tartályban lebeg, miközben teremtői azon vitatkoznak, hogy sikerült-e neki értelmet adniuk, illetve hogy egy virtuális valóságban éli az életét, szándékosan nem tudatva az azt kontrollálló tudósokkal, hogy teljesen tisztában van a szituációval, és a „művilág” egy pillanatra sem csapja be. Scott Lodbell meglepően intelligensen írja a sztorit, érdekes a kapcsolat(féleség) Superboy és a kísérletek vezetője között, nagyszerűek a főhős narrációi, ahogy folyamatosan tanulmányozza és elemzi a környezetét, és hatásos a cliffhanger meg a füzet végén bevezetett lois lane-es mellékszál is. Szépek a képek is, bár néha kicsit sterilek, egyszerűek, és túlságosan „beállítottnak” tűnnek. Kezdetnek mindenképpen jó, és az új olvasók sem lesznek elveszve benne.
Szeptemberben szüneteltetjük a szokásos GeexKomix cikkeket, és csakis a DC-vel foglalkozunk – elvégre nem minden hónapban fordul elő, hogy az egyik nagy kiadó teljes egészében rebootolja az egész univerzumát, és vele minden sorozatát (egész pontosan 26 éve történt ilyen utoljára). Ugyan innen nézve ez inkább tűnik egy bombasztikus reklámfogásnak, mint ténylegesen újító, kreatív változtatásnak, mégsem mehetünk el mellette szó nélkül. Úgyhogy: a DC e hónapban 52 új sorozatot indít (az időtlen idők óta újraszámozás nélkül, folyamatosan futó Detective Comics és Action Comics is új első számot kap), és hétről hétre, hosszabban-rövidebben, mind az 52-ről írni fogunk.
Kezdetnek néhány támpont a kuszaságban: - a DC szerkesztői általában kerülik a „reboot” szót, és inkább a „relaunch”-ot használják (ó, a szemantika…) - az idő a DC univerzumban zavartalanul folyik tovább, azaz nem kezdődnek elölről a történetek, nem most bukkannak fel a szuperhősök először – most is több évnyi múltja van mindenkinek, épp csak ez a múlt kicsit más, mint eddig - az Action Comics és a Justice League a múltban, a szuperhőskor hajnalán játszódnak, konkrétan öt évvel az összes többi sorozat előtt - még nem tudni pontosan, az elmúlt 26 év történeteiből mi marad része a kontinuitásnak, és mi nem, a DC ígérete szerint ez idővel kiderül - ugyanakkor bizonyos történetekről már most tudjuk, hogy továbbra is részei a kánonnak, így pl. a Gyilkos tréfa, a Halál a családban, az Identity Crisis, a Blackest Night, és úgy általában, az egész Green Lantern sztorifolyam – utóbbit egyáltalán nem érint a reboot, minden változtatás nélkül folytatódik tovább - a reboot többek közt új jelmezeket, eredettörténeteket, modernizálásokat jelent, néhány nagy, konkrét változtatás pedig: Superman és Lois Lane házassága sosem történt meg (Peter és Mary Jane csókoltat), Superman volt az első szuperhős, nevelőszülei meghaltak; Bruce Wayne az egyetlen Batman (Dick ismét Nighwing), Barbara Gordon ismét jár, és ismét Batgirl
És most lássuk az első adagot az új 52-ből! (Az összes többinél korábban, augusztus 31-én megjelent Justice League-ről itt olvashattok.)
Action Comics
Az író Grant Morrison, ez pedig általában az jelenti, hogy vagy valami nagyon jó fog kisülni belőle, vagy valami nagyon rossz – a brit fenegyerek ritkán ragad bele a középútba. Debütáló száma után az Action Comics bőven inkább a „nagyon jó” felé hajlik: Morrison visszaviszi a karaktert a gyökereihez (a sztori ugye a múltban, Superman pályafutásának elején játszódik), azaz nem galaktikus fenyegetések, hanem az egyszerű emberek mindennapi életét megkeserítő dolgok – pl. az alsó- és középosztályt illegális eszközökkel szipolyozó milliomosok – ellen harcol. A farmernadrágos Acélember inkább kelti egy dühös aktivista, mint egy nemes szuperhős benyomását. A nép bajnoka ő, aki mer, és képes szembeszállni a Hatalommal – az meg persze nem rest visszaütni, a megfelelő helyen és időben lévő Luthor segítségével (itt van már egyébként a még laza, melegítős Lois is). Ezen a ponton Morrison még nem tököl a sztori grandiózusabb aspektusaival (mint a „Krypton utolsó túlélője”), bár egy-két elejtett megjegyzésből már sejthető, hogy a cselekmény nem marad meg sokáig ezen a „hétköznapi” szinten. Rags Morales rajzai lendületesek és látványosak (szükség is van rá: a földhözragadtság nem jelenti azt, hogy nincs tele a képregény gyors akciókkal), de az arcokkal már gondjai vannak (Luthor többször is igen hülyén fest), és a gesztusokat is sokszor eltúlozza (az utolsó oldalon Lane tábornok póza egy merő karikatúra). Hatásos start, érdemes lesz követni. És ami nem utolsó szempont (ha már rebootról van szó), új olvasóknak is bátran ajánlható.
Animal Man
A meglepetéssiker egyik bevált receptje: odaadni egy periférikus karaktert egy kritikusok által körülrajongott írónak, aki így járhatja a maga útját, és megléphet olyan dolgokat, akár stílus, akár cselekmény szempontjából, amiket egy Batmannel vagy egy Supermannel biztosan nem léphetne meg. Azt ugyan sosem értettem, hogy Jeff Lemire-t miért rajongják körbe a kritikusok (a Sweet Tooth az utóbbi évek egyik legunalmasabb Vertigo sorozata), de most, az Animal Man elolvasása után kezdem kapizsgálni. Lemire a mainstream szuperhősképregényekben ritkán látott természetességgel vezet be minket a főhős életébe, aki hol színész, hol szuperhős, hol aktivista, hol kaszkadőr, de mindig egy kétgyermekes apa, egy szeretnivalóan hétköznapi családdal. Teljesen mindennapi társalgásokba csöppenünk bele, munkáról, pénzről, háziállatokról, és közben megismerjük a karaktert, anélkül, hogy azt érzenénk, az író információkat nyomkod le a torkunkon. Aztán jön a szuperhőskaland: Animal Man jelmezbe bújik, és megállít egy fegyveres őrültet, mielőtt tragédiát okozna egy kórház gyermekosztályán. Aztán jön a horror: a főszereplő rettenetes álmot lát, ami véres eseményeket és családi tragédiákat vetít előre, majd amint felébred, ez a rémálom máris kezd beszivárogni a valóságba. Bámulatos, ahogy Lemire, a családi idillből nyitva, fokról-fokra terel minket a sötétség felé, és a képregény hirtelen felkavaróvá, már-már sokkolóvá válik. Ebben bőven van potenciál – még úgy is, hogy Travel Foreman rajzai egyszerűen rondák. Pár éve a Marvel olvasóit szomorította (Immortal Iron Fist), most a DC-t fertőzi. Mi a fenét látnak odaát ebben a trutyiban, amit a papírra maszatol?
Batgirl
Hogy kétség se maradjon afelől, hogy a Gyilkos tréfa a rebootot követően is része a kontinuitásnak, Gail Simone itt konkrét flashbackben is feleleveníti az abban történteket. Viszont az új verzió szerint Barbara Gordon néhány év után képes volt felállni a kerekesszékből, és újra járni – úgyhogy most ismét Batgirlként rója az utcákat és a háztetőket. Tekintve, hogy 1. a Gyilkos tréfa egy roppant nagyhatású képregény (történetileg és esztétikailag egyaránt), és hogy 2. a járni képes Barbara igen jelentős változás az utóbbi bő 20 év status quo-jához képest, Simone aligha tehet mást, minthogy ezeken keresztül definiálja a karaktert. De kicsit talán átesik a ló túloldalára. A comic első fele még nagyszerű: Barbara brutális erővel és elszántsággal harcol a mások otthonába betörő rablógyilkosok ellen – ha magunktól nem jönnénk rá, hogy miért pont az ilyenek csípik a szemét, Simone jól szájba rágja, de ez még nem baj, mert a narráció hatásos, a cselekmény lendületes, a rajzok szépek, az akciók dinamikusak – minden a helyén van egy szórakoztató képregényhez. De amikor a füzet második felében az író maga mögött hagyja a bevezetést, és belevág a tényleges történetbe, majdnem minden elromlik: a didaktikusság itt már megbocsáthatatlan, az esetleg drámai felhangok elfüstölnek, a cliffhangerben felvázolt konfliktus pedig érdektelen és komolytalan. Összességében a pozitívumok még mindig túlsúlyban vannak, és talán kisül belőle valami jó hosszabb távon – egyelőre vele maradok.
Batwing
Némileg ironikus, hogy az egész Batman Incorporated elúszott a semmibe – bár Morrison azt ígérte, hogy jövőre visszatér – annak egyik mellékkaraktere mégis kapott egy önálló sorozatot. A Batwing egyelőre az egyetlen jele annak, hogy a reboot előtti „globális Batman” koncepció nem lett teljesen kinullázva. Más kérdés, hogy az új sorozatok közül kapásból ennek jósolom a legrövidebb jövőt: mégis mit akar kezdeni a DC egy teljesen ismeretlen karakterrel, aki jelenlegi attribútumai alapján bármikor helyettesíthető lenne bármelyik Robinnal? Az egzotikus helyszín – és a néger hős – önmagában ahhoz is kevés, hogy olvasókat szerezzen, nemhogy hosszútávon megtartsa őket. Judd Winick pedig (ő sem a mérleg pozitív serpenyőjében van), nem meglepő módon, a töketlen írók összes sablonfogását felvonultatja kompenzációként: in medias res kezdés, sűrű akciók, nagyon-keményen-őrülten-hűha-ajjaj gonosz ellenség, átlagot bőven meghaladó brutalitás, vendégszereplő A-listás figura (Batman), dögunalmas „nézzétek, megölöm a főhőst az első szám végén” blöff. Ben Oliver rajzai ugyan tetszetősék (ellentétben a steril színezéssel), de összességében ez még a tizenkettő egy tucat szintjét is csak bajosan üti meg. A második számot még bevárom, mert egyetlen rész után csúnya dolog ítélni (hacsak nem első látásra vészesen szar valami, de azért ettől a szinttől még a Batwing is messze van), de nem sok jót nézek ki belőle.
Detective Comics
Ez kétségkívül a legjobb Batman-képregény, amit Tony Daniel valaha írt. De ez még nem sokat jelent, mert a legtöbb munkája elég harmatos. És persze az igazi kérdés nem az, hogyan képes Daniel megfelelni a saját maga által támasztott követelményeknek – hiszen ez nem a Detective Comics 882., hanem a Detective Comics 1. Az elvárások finoman szólva is nagyok. Hogy a sikert a lehető legjobban bebiztosítsa, Daniel bedob mindent, ami tipikusan Batman. Az ellensége motivációit és lépéseit kommentáló belső monológ, Gordon és a denevérjel, összecsapás türelmetlen és agresszív rendőrökkel (csókoltat az Első év), és persze az aduász: Joker. Ki más? Daniel, minden korábbi erőfeszítésével ellentétben itt tényleg jól ír. A képregény olvastatja magát, lendületes és izgalmas, és úgy mutatja be az esetleges új olvasóknak Batman világának egyes elemeit, hogy az a régi olvasóknak sem tűnik feleslegesnek és önismétlőnek – az író szépen, patentosan beleintegrál a cselekménybe minden információt (ez olyasvalami, ami a Justice League-ben Johnsnak nagyon látványosan nem sikerült). És persze az egész egy roppant erős, sőt, merész cliffhangerhez vezet, ami, bár késélen táncol a pofátlan öncélúság és hatásvadászat határán, egész biztosan ráveszi az olvasókat, hogy szerezzék be a második részt is. És azt hiszem, ott fog igazán eldőlni, hogy mennyire lesz jó Daniel kezei alatt ez a sorozat: ott fog eldőlni, hogy tényleg van a tarsolyában valami ütős koncepció, mint ahogy azt itt szeretné elhitetni velünk, vagy csak nagyzoló ötleteket puffogtat a levegőbe. De addig is: ez egy fasza nyitány.
Green Arrow
Ehhez képest még a Batwing is kiváló, ami annál inkább szégyen-gyalázat, hogy az egy zéró karaktert mozgat, ez viszont a DC egyik régi, jól bejáratott nagyágyúját. És J. T. Krul (Teen Titans) még csak nem is próbálkozik: a főhős Párizsban lever három hőzöngő szupergonoszt, akiket a végén más szupergonoszok kiszabadítanak, hogy aztán majd együtt nyírják ki a főhőst, aki nyilván megint jól leveri majd mindnyájukat. A lapos sztori egy dolog – nagyobb baj, hogy az egész képregény dialógusostul csapnivalóan van írva. A karakterek megállás nélkül pofáznak, de nem mondanak semmi érdekeset, tartalmasat vagy vicceset (a főhős bunyók alatti, laza szövegelései kínosak), egyszerűen csak kommentálják az eseményeket, és magyarázzák saját képességeiket, meg a harcot, amiben éppen részt vesznek. Ehhez képest ráadásul senkiről nem tudunk meg semmi érdemlegeset, legkevésbé magáról a főszereplőről, aki bármilyen tucathőssel felcserélhető lenne – nincs semmi személyisége. Krul emellett úgy használja a sztoriban a modern technológiát, mintha az elmúlt 20 évben kómában feküdt volna, és most azt hinné, hogy az információs társdalom mivoltára éppúgy rácsodálkozik majd mindenki más, ahogyan ő. Hogy a kép teljes legyen: az egyébként veterán Dan Jurgens képeinek semmi dinamikája – mintha csak merev, beállított bábukat rajzolt volna le. Kínosan ötlettelen és unalmas vacak. A régi olvasók csak ásítozni fognak tőle, az újak meg nem fogják érteni, miért olyan nagy szám ez a karakter. Kuka.
Justice League International
Úgy látszik, Dan Jurgens mostanában íróként sincs jobb formában, mint rajzolóként. A JLI-ben az ENSZ igyekszik összeállítani a saját, nemzetközi szuperhőscsapatát, ami az ő felkérésükre reagálhat a világ bármely pontján felmerülő fenyegetésekre – minthogy politikusokról van szó, a képlet egyszerű, ha a dolog sikeres, akkor learatják a babérokat, ha nem, akkor magát a csapatot hibáztatják. A világ minden tájáról szalajtott hősök vezetőjének Booster Goldot teszik meg, de beszivárog közéjük – az ENSZ tudta nélkül – Batman is, hogy rajta tartsa a szemét a dolgokon, mert… mert csak. Itt semmi sem működik: a világ vezetői kisgyerekeknek tűnnek, akik nem egy globális rendfenntartó alakulat létrehozásáról tárgyalnak, hanem a közös homokozó használatáról vitatkoznak, Batman valami elképesztően otrombán kilóg a csapatból minden létező értelemben (Jurgensnek fogalma sincs, mit kezdjen vele, nyilván csak azért került a képregénybe, hogy legyen benne egy nagy név), az aktivisták mellékszála teljesen érdektelen és lapos, ráadásul az sem világos, mi köze van bármi máshoz, csapatdinamika pedig, mint olyan, nem létezik. A rajzok sem tudnak javítani az összképen: jobb esetben teljesen átlagosak, rosszabb esetben irritálóan rajzfilmszerűek. Kisebb csodának kell történnie ahhoz, hogy ebből egy élvezetes sorozat legyen, pedig egyébként volna fantázia egy B-, és C-listás hősöket csatasorba állító képregényben. Kukagyanús.
Men of War
Az 52 új sorozatot alapvetően 7 nagy csoportba lehet sorolni: a Batman, Superman, Justice League, Zöld Lámpás és Young Justice családok mellett van két kevésbé mainstream csoport. Az egyikben sötétebb, horrorba hajló comicok kapnak helyet (mint a cikk elején már tárgyalt Animal Man, illetve a Swamp Thing), a másikban pedig egyéb háborús, sci-fis, westernes történetek, nameg a Wildstormból átvett címek, mint a Stormwatch. Ebbe a brancsba tartozik a Men of War, aminek főszereplője a DC klasszikus második világháborús hősének, Rock őrmesternek a leszármazottja. Ez a Rock egy közlegény, aki egy ideje már a Közel-Keleten szolgál, de alkalmankénti parancsmegtagadásai (amikkel persze életeket ment) mindig megakadályozzák a ranglétramászásban. Egy tiszt azonban meglátja benne a potenciált, és egy új fronton veti be, ahol történetesen szuperképességűek is harcolnak. Az alapkoncepció a szenzációs Gotham Central egyfajta háborús környezetbe helyezése akar lenni, és ez kiváló ötlet: a kérdésben, hogy mire jó egy átlag katona egy olyan csatamezőn, ahol emberfeletti erejű, repülni képes vagy éppen sebezhetetlen harcosokat vetnek be, igen sok a potenciál. Az első rész persze még csak az alaphelyzetet vázolja fel, így a kérdés, hogy Ivan Brandon tud-e valami érdemlegeset kezdeni az ígéretes koncepcióval, egyelőre válasz nélkül marad, és meg kell hagyni, ezen a kérdésfelvetésen túl a Men of War első száma nem sokat kínál az olvasónak – csak egy korrektül megrajzolt, átlagosan szórakoztató képregény. De mindenképpen kivárom, hogy mi lesz belőle.
Stormwatch
A DC 2010 végén véglegesen lelőtte az egész Wildstormot, és bejelentette, hogy annak sorozatai, hősei beintegrálódnak majd a mainstream DC világba. Ennek véghezvitelére persze a reboot volt a legkézenfekvőbb időpont, úgyhogy a Stormwatch-csal most itt az első DC-be olvasztott Wildstorm címünk. Ez a sorozat akkor vált igazán érdekessé, amikor 1996-ban átvette Warren Ellis, és akkor vált az amerikai képregény mérföldkövévé, amikor szintén Ellis irányítása alatt átkeresztelődött Authorityvá, és így megszületett az első hardcore, „széleszvásznű” szuperhőscomic. Paul Cornellnek tehát nagy előd nyomában kell megmutatnia, hogy mit tud – minthogy korábbi sorozatai (Captain Britain a Marvelnél, Action Comics a DC-nél) igen jók voltak, úgy tűnt, nincs ok az aggodalomra. Annál nagyobb csalódás, hogy a végeredmény nyögvenyelős, ötlettelen és unalmas. A történet szerint a Stormwatch tagjai (köztük a Martian Manhunter) a Superman-kaliberű Apollót igyekeznek meggyőzni az ügyüknek, de ő inkább le se szarná őket – pedig közben már éppen felüti a fejét egy globális fenyegetés, ami alig várja, hogy pofánverjék. A koncepció alapján a Stormwatch még működhetne is, de Cornell baromi trehányan ír. Nem képes megfelelően felvezetni, bemutatni a karaktereket, nem tudja felruházni a történetet sem az ahhoz szükséges „hardcore” sem a „grandiózus” jelleggel, és már az első felében szétesik az egész. Mindemellett a rajzok sem túl meggyőzők, az meg egyáltalán nem világos, hogy fog illeszkedni ez a csapat a DC univerzumba a maga „no bullshit” attitűdjével – meg úgy egyáltalán. Sajnos kukagyanús, de azért még reménykedem.
Swamp Thing
Swamp Thing a DC egyik kevésbé sikeres karaktere, akit többször próbáltak feljebb rugdosni a ranglétrán, de hiába, egyik sorozata a másik után bukott be – a mai napig csak azért emlékeznek rá, mert a ’80-as években néhány évig Alan Moore írta, és amit Alan Moore ír, az hajlamos beragadni az olvasók kollektív emlékezetébe (nem mellesleg, Swamp Thing mellett bukkant fel először Constantine figurája is). A DC most Scott Snydert állította rá a címre, és mivel ő minősül a legújabb sztárírójuknak, úgy látszik, megint komolyan gondolják, hogy kezdenek valamit a figurával. A főszereplő nála újra ember (Alec Holland), aki szörnyéveinek emlékeitől gyötörve bujkál a világ elől – ez már önmagában egy hatásos felütés. Apropó, felütés: a képregény Holland monológjával kezdődik, miközben zavarbaejtő képeket látunk a nagyvilágból, szuperhősök szemein keresztül. Madarak, denevérek, halak pusztulnak tömegével mindenfelé. Miközben Superman felkeresi Hollandot, hogy választ kapjon, hátborzongató, zombiszerű rémségek bukkannak fel – később pedig Hollandot rémálmok gyötrik. Lehet, hogy már nem Swamp Thing többé (?), de ez még nem jelenti azt, hogy a múltja elengedte. Snyder hangulatteremtési érzéke fantasztikus (tessék csak elolvasni, hogyan beszél Holland a növényekről – hátborzongató), de ez nem újdonság. Minden szó, minden panel a helyén van, a rettegés, a misztikum, az eposzi lépték egy tökéletes elegyét kapjuk, Yanick Paquette nagyszerű rajzaival. Eddig remek – ráadásul úgy mutat újdonságot a régi olvasók számára, hogy az újak is bátran nekiállhatnak. Ritka dolog.
Hawk & Dove: Egy másik sorozat, ami örülhet, ha húzza egy évig. Relatíve ismeretlen, „kit érdekel” karakterek, unalmas sablonsztori, ostoba ötletek, nevetséges szituációk, fantáziátlan gonoszok, papírízű dialógok. Ahhoz képest, hogy a két főhős kapcsolata egy markáns ellentétre épül (egyikük a Háború, másikuk a Béke avatárja), meglepően sótlan és érdektelen a köztük lévő dinamika. A rajzokat ráadásul Rob Liefeld követte el, úgyhogy mindenki minden második képen a fogait összeszorítva vicsorog, akár üvöltözik, akár csak simán beszél. Istenem, és azok az arcok… azt hittem, a ’90-es évek képregényrémálmait már magunk mögött hagytuk… Messze a legrosszabb eddig az új 52-ből. Kuka. De azonnal.
O.M.A.C.: Keith Giffen és Dan Didio oldschool képregénye kívülről-belülről Jack Kirby stílusára hajaz (ő teremtette a karaktert még a ’70-es években), és ez jó, de itt véget érnek a pozitívumok. OMAC egy robot Hulkra emlékeztet, aki irányítója megbízásából beront a Cadmusba, és addig tör-zúz, amíg meg nem találja, amit keresett. És ennyi. Nem nagyon ismerem a karaktert, a sorozat hátterét, és ez a füzet nem tett semmit, hogy segítsen ráéreznem az ízére – márpedig egy új olvasókat is célzó első szám esetében ez nagy baj. Történet nincs, karakterek nincsenek, van egy pici rejtély, meg sok zúzás, de egy idő után arra is ráun az ember, főleg, ha nem érzi a tétet. Totál érdektelen. Kuka.
Static Shock: Static karakterét afféle Pókember-pótléknak szánták, és túlságosan nyilvánvalóan az is. Egy (fekete) tinédzser, aki New Yorkban harcol a bűnözés ellen, poénkodik a harcok alatt, meg úgy általában is, és közben elégedetlenkedik az őt hajkurászó rendőrök és a hálátlan civilek miatt. Ettől függetlenül nincs különösebb gond a képregénnyel, ugyan némileg túlért (sok felesleges duma és narráció), és egyszerű, mint egy faék (jófiú megakadályozza a rosszfiúk tervék, akik cserébe a fejét akarják), de megvan a maga lendülete, szimpatikus a főhőse és a családja, akad néhány jó pillanata, és úgy hellyel-közzel leköti az olvasót. De soha, egy pillanatra nem emelkedik a középszer fölé, és nem látni benne rá a potenciált sem. Szóval nem rossz, de ezzel együtt sincs szükségem a folytatásra (és azt hiszem, ez a sorozat sem fogja sokáig húzni).
Fear Itself #5 Történet: Matt Fraction Rajz: Stuart Immonen Marvel Comics
Belefáradtam ebbe a szarba. Az ötödik számban Thor harcol a Hulkkal és a Lénnyel, Amerika Kapitány (az eredeti) harcol Sinnel és a Serpenttel, a többi karakter meg itt-ott felbukkan, és elereszt egy-két megjegyzést arról, hogy mekkora bajban vannak. Ja, és közben Vasember istenfegyvereket lejmol Odintól, szóval már azt is biztosan tudjuk, hogy fogják legyőzni az amúgy legyőzhetetlen ellenséget. Soha életemben nem olvastam még ennyire szürke, ennyire se íze-se bűze, ennyire ötlettelen megacrossovert, vagy ha úgy tetszik, „eventet”. Rosszabbat talán olvastam, de ötlettelenebbet nem. Jönnek a nagy, veszélyes gonoszok, akikről eddig soha senki nem hallott, és össze kell verekedni velük pár városrész amortizálása során. De nem ez a fő probléma, megannyi jó sztorival találkoztunk már, amit hol kevesebb, hol több cinizmussal, de össze lehetett volna foglalni ennyiben. A fő probléma az, hogy Fraction minden kreativitás nélkül, kilóra mérve, gépiesen dobálja egymás után a cselekményelemeket, és nem csak hogy az elvileg központi félelemmotívum (ld. cím) teljesen elsikkadt, de ráadásul pofátlanul hatásvadász és karakteridegen módon igyekszik sulykolni az olvasóba, hogy mekkora sosem látott veszélyben van a világ. Pl. hogy a Serpent összetöri a Kapitány „összetörhetetlen” pajzsát, hogy Pókember „fut” a csata elől, hogy a Kapitány rezignáltan kijelenti, hogy veszíteni fognak, hogy Thor összeesik a Hulkkal vívott harca után.
Bemondásra kell elhinnünk, hogy a szituáció rosszabb, mint mondjuk a Secret Invasion, a Kree-Skrull háború vagy az Onslaught Saga idején, mert ugye a grandiózusság, a sorsszerűség, a világvégehangulat, a „mind meghalhatunk” érzete semennyire nem jön át. De hogy is jönne át pl. egy olyan jelenet után, amiben a főgonosz üvölt, hogy „Isten vagyok”, és egyetlen suhintásával semmivé porlaszt egy egész háztömböt, majd Pókember laza, csevegő hangnemben közli a Kapitánnyal, hogy a rosszarcok továbbáltak, és amúgy mindenki haja összekócolódott kicsit, de azért lényegében mindenki jól van? A Marvel Univerzum és hősei túl sokat éltek meg ahhoz, hogy néhány összedőlő épület, és pár világító szemű, pörölyöket lóbáló behemót meghassa az olvasót. Rettenetesen unalmas és nyögvenyelős az egész, és olyan nevetségesen túl van spilázva, hogy arra szavak nincsenek. Stuart Immonen ugyan szép munkát végez, de ezen a ponton ez sajnos már a kutyát sem érdekli.
Flashpoint #5 Történet: Geoff Johns Rajz: Andy Kubert DC Comics
„You’re one hell of a messenger.” Mondja Batman Flashnek, miután az átadja neki apja üzenetét egy másik, immár nem is létező valóságból. Csak ezért az egy, gyönyörűen kivitelezett, katartikus jelenetért megérte az egész Flashpoint. Ahogy a Sötét Lovag megtántorodik, amikor meglátja, hogy ki írta a levelet. Ahogy leveszi a maszkját, hogy mint Bruce Wayne, és ne mint Batman olvassa el. Ahogy könnyes szemekkel, mosolyogva megköszöni. És Andy Kubert nem mulasztja el vizuálisan is visszaadni a jelenet érzelmi erejét. Egyébként amúgyis a batmanes szál volt a legjobb az egész Flashpointban. Ebben a valóságban, amit – most már tudjuk – Flash hozott létre akaratlanul, amikor visszament az időben, hogy megmentse az anyját, nem Bruce szülei haltak meg abban a bizonyos sikátorban, hanem maga Bruce. A szülők a maguk módján kattantak meg: az apából Batman, az anyából Joker lett (ez most talán erőltetetten hangzik, de tessék elolvasni a Brian Azzarello-Eduardo Risso duó szenzációs minijét, a Batman: Knight of Vengeance-t). Mindehhez a Flashpoint utolsó oldalai tökéletes lezárásul szolgálnak. De ami az összes többit illeti: Johnstól nem ilyen pofátlanul trehány munkához vagyok szokva. Oké, mind tudjuk, hogy az egész Flashpoint valójában nem más, mint egy plot device (vagy ha úgy tetszik: universe device), egy ürügy, hogy a DC átírhassa a szuperhősvilág történetét – megint. Ez eleve egy szerencsétlen kiindulási pont egy történet elmeséléséhez, mégis volt már rá példa, hogy nagyon jól sült el, ráadásul pont Johns tollából (Infinite Crisis). Itt viszont minden kidolgozatlan, összecsapott és esetleges. Az öt rész sztorija olyan sovány, hogy kettőbe is beleférne – ami azt illeti, ha esetleg kihagyod a második, harmadik és negyedik részt, vagyis csak az elsőt és utolsót olvasod el, akkor sem maradsz le semmiről. Komplett, korábban fontosnak beállított mellékszálak tűnnek el a semmibe (Superman), a Wonder Woman és az Aquaman közti, az egész világot veszélyeztető háború kínosan légből kapott, motivációk, logika és súly nélküli, a főhőst meg sikerül egy idiótának beállítani, minthogy mindenre, ami körülötte történik, mások jönnek rá helyette. Tegyük félre ezt az összecsapott katyvaszt, és lássuk, miért volt szükség rá, azaz, hogy mi jön ezután.
Hellboy: The Fury #3
Történet: Mike Mignola Rajz: Duncan Fegredo Dark Horse Comics
Kétlem, hogy lesz idén ennél jobb képregény az amerikai piacon – hogy eddig nincs, az biztos. És legszívesebben ezzel most le is zárnám a kritikát. Ha valamit, hát a The Furyt olvasni kell, és nem olvasni róla. Persze csak annak, aki tisztában van az előzményekkel, mert azok az idők, amikor a Hellboy képregények nagyjából önálló, frankó kis sztorikból álltak, rég elmúltak. Mignola az utóbbi években hatalmas eposszá nemesítette a pokolból megidézett, kőkezű harcos történetét, és ez az eposz záruld most le ezzel a képregénnyel. A cselekményről felesleges beszélni, aki eddig nincs tisztában vele, annak azért, aki tisztában vele, annak meg azért. Ez egy mindent elsöprő finálé, aminek tétje nagyobb, mint eddig bármikor, döbbenetesen grandiózus ereje felülmúl mindent, amivel eddig a Hellboy vagy akár a B.P.R.D. lapjain találkozhattunk (pedig ugye utóbbi mindig nagyszabásúbb volt, mint anyacíme). A főhős és ellenségének test test elleni csatáját a hatalmas villámokkal sújtott, pusztuló világ képei kísérik, miközben holtak beszélnek a világvégéről és az örökkévalóságról. És amit Mignola a képregény második felében meglép, amit meg mer lépni, az döbbenetes – nyilván nem ez jelenti Hellboy pályafutásának végét, de hogy soha nem lehettünk ennyire bizonytalanok, tanácstalanok azzal kapcsolatban, hogy merre tart majd a sorozat ezután, az biztos. Végzel az olvasással, de a katarzis még hosszú ideig kitart, az utolsó, néma oldalak emocionális ereje sokáig elkísér. Duncan Fegredo pedig fantasztikus munkát végez. Képei brutálisan erőteljesek, egyik gyönyörű, monumentális oldal éri a másikat. A lángolva zuhanó szív felé nyúló szó szerinti hullahegy a pokolban... Na, jó. Elkussolok. Ti meg olvassátok el.
Justice League #1 Történet: Geoff Johns Rajz: Jim Lee DC Comics
Csak rá kell nézni az alkotók nevére – a DC semmit nem bízott a véletlenre. A Flashpoint végeztével indul az új 52, vagyis a következő hetekben 52 új sorozat első számából ismerhetjük meg a megújított DC Univerzumot. Elsőként a Justice League jelenik meg, két nagyágyú, Johns és Lee tollából. Mint azt tudjuk, a Flashpoint következtében a DC világa némileg megváltozott még a múltban, minek következtében persze a jelen is meglehetősen másképp fest. Hogy mennyire, azt még nem tudjuk, mert az 52 sorozatból 50 fog a jelenben játszódni – de az Action Comics és a Justice League 5 évvel korábbra repít vissza minket, a szuperhőskor hajnalába, amikor a jelmezes igazságosztókat még nem ismerték el, sőt, féltek tőlük. A most szóban forgó comic azzal kezdődik, hogy Batman egy rejtélyes alakot üldöz a háztetőkön, őt magát pedig nehézfegyverzettel felszerelt rendőrségi helikopterek üldözik. Aztán megjelenik a Zöld Lámpás, és a tét emelkedik kicsit. Eddig jó: a felütés látványos, lendületes, hangulatos, elhelyezi a sztorit korban és korhangulatban, megágyaz a cselekménynek és a karaktereknek. Éppcsak egyik sem fekszik be az ágyba. Batman és a Zöld Lámpás azzal töltik a képregényt, hogy arrogáns, fennhéjazó tahók módjára verik a mellkasukat, és lóbálják a farkukat („az enyém nagyobb!”), majd a cliffhangerben felbukkan Superman, aki még hangosabban veri a mellkasát, és még szélesebben lóbálja a farkát („az enyém a legnagyobb!”). Ezen kívül a karakterek csak akkor szólalnak meg, ha kommentálniuk kell a cselekményt a hülye olvasó számára, aki szájbarágás nélkül nyilván nem fogná fel, hogy mi történik. Közben azért megy az akció, de ha a szép harcokat, a nagy robbanásokat és a ’90-es éveket megszégyenítő tesztoszteronhullámokat eltávolítjuk, maga a sztori cirka három oldalba belefér. Szépen megrajzolt szemfényvesztés az egész, ami kicsit úgy fest, mintha Mark Millar írta volna, és nem a nála többnyire intelligensebb és kifinomultabb Geoff Johns. De tudom, hogy mivel lehet(ne) mentegetni a képregényt: ez egy reboothoz (vagy afféléhez) kapcsolódó első szám, és ennek az egésznek az a célja, hogy új olvasókat nyerjen meg, ezért kell szépen elmagyarázni, hogy kik ezek a karakterek, és mik a képességeik (nem mintha amúgy nem tudná az az amerikai is, aki még sosem olvasott képregényt). De hogy buta és eseménytelen legyen, és hogy a karakterek homogén seggfejek legyenek, akiket kizárólag a jelmezük különböztet meg egymástól, azt ez sem indokolja. (Az említetteken kívül egyébként csak Cyborg tűnik fel – még civilben – a Justice League többi tagjának felbukkanása még várat magára.) Lehet, hogy majd egyben olvasva a teljes sztorit, jobb benyomást tesz, de kezdetnek ez így nagyon kevés. Ettől függetlenül a siker persze garantált, a kérdés az, hogy mennyien fognak csalódni, és kihagyni a folytatást…
Termintor/Robocop: Kill Human #1 Történet: Rob Williams Rajz: P.J. Holden Dynamite Entertainment
A Terminátor és a Robotzsaru franchise összeházasítása nem új ötlet, a Frank Miller/Walter Simonson duó már 1992-ben egymásnak eresztette a Skynetet és Murphyt egy négyrészes – és egészen korrekt – minisorozatban, egy évvel később pedig videójáték is készült belőle. Azóta valamiért senki nem forszírozta a témát, bár a Dark Horse egy időben fontolgatott egy második sorozatot. Most viszont a Dynamite úgy döntött, kihasználja, hogy jelenleg nála vannak a Robotzsaru képregényes jogai, és annak íróját, Rob Williamst állította rá a projektre (ő egyébként exkluzív szerződést írt alá a Marvellel, úgyhogy valószínűleg egy darabig ez az utolsó képregénye a Dynamite-nál). A sztori a jövőben játszódik, amikor a Skynet összesen kettőre redukálta az emberiség létszámát. Az a kettő éppen kétségbeesetten menekül az üldöző Terminátorok elől. Egy nagy raktárépületben próbálják meghúzni magukat, de csak egyiküknek sikerül élve bejutni – ő viszont rátalál egy múzeumra, abban pedig egy kiállítói üvegkalitkában, kikapcsolva álló Robotzsarura. A törvény őre öntudatára ébred, amikor a Terminátorok megölnék az utolsó élő embert, és megvédi – csak hogy a Skynet aztán felülírja a programozását, és vele nyírassa ki a nőt. Tubikántinyúd. Azt hiszem, ebből is látszik, hogy történetileg mennyire sovány az egész – karakterileg még inkább az – ráadásul, tekintve, hogy a Terminátorban kedvükre utazgathatnak a gépek az időben, ahhoz sem kell zseninek lenni, hogy valaki megtippelje, mihez kezd ezután Murphy. Szerencsére Williams ügyes mesélő, úgyhogy a sztori gördülékenyen halad előre, a világvégehangulat pedig szépen átjön – nyers és brutális comiccal van dolgunk. P.J. Holden viszont fájdalmasan sótlan és elnagyolt képi világgal rontja a színvonalat, ráadásul finoman szólva nem állt a helyzet magaslatán a színező sem – egy óvodás árnyaltságával és kifinomultságával végezte a munkáját. De ha a sztori jó irányba halad tovább, az összkép még lehet kedvező.
The Ultimates #1 Történet: Jonathan Hickman Rajz: Esad Ribic Marvel Comics
Nem az első ígéretet kapjuk a Marveltől a többségében csapnivaló Ultimate Univerzum megújítására. A szerkesztők, írók, rajzolók évek óta arról beszélnek, hogy vissza akarják vinni ennek az alternatív világnak a történeteit arra a szintre (mind a pénzügyi, mind a kritikai siker szempontjából), ahol úgy 10 évvel ezelőtt volt. A legutóbbi ilyen próbálkozás – az Ultimatum után – meglehetősen félrement, a mostani meg még csak most kezdődik az új Ultimates sorozattal. Az író ezúttal Jonathan Hickman, és az talán már önmagában jó jel, hogy a Marvel általa friss vért csöpögtet ebbe a haldokló világba, és nem megint a többször is elcsúszott Mark Millartól várja a megváltást. És egyelőre ez tényleg egy friss, energikus nyitánynak tűnik. Az új status quo-ban (Pókember halott, Amerika Kapitány felmondott, Reed Richards gonosztevő lett stb.) a mindig übertökös Nick Fury egyik nemzetközi válsággal szembesül a másik után, miközben hasztalan próbálja visszatartani a földgolyó társadalmi-politikai rendszerét attól, hogy darabjaira hulljon. Egy kis háború itt, egy kis szuperhős-isten konfliktus ott, némi nukleáris detonáció amott… Hickman képes egy hatásos, grandiózus rakétastarttal indítani a sorozatot, annak ellenére, hogy nincs benne hivalkodás, túlzás és öncélúság. A dialógus nélküli akciók látványosak, lendületesek (a Thor – Captain Britain szál különösen erős), az egész vibrál egyfajta „nagy szar készül a nyakunkba omlani” érzéstől. Ami azt illeti, vibrálna anélkül is, hogy az említett módon übertökös Nick Fury, durván karakteridegen és hiteltelen módon kevés híján elpityergi magát az utolsó oldalon, mondván, hogy fogalma sincs, mit tegyen. Csapnivaló cliffhanger, viszont másba nem lehet belekötni – főleg nem Esad Ribic gyönyörűen nagyszabású rajzaiba. Hosszú idő után az Ultimates megint hasonlít egy „szélesvásznú képregényhez”, egy eposzi, hardcore szuperhőskalandhoz. Reméljük, marad ez a színvonal – vagy ha még emelkedik is… de az már túl szép lenne. (Ja, és Thor „kiöntötted a sörömet” tekintete a hónap legfaszább képregényes momentuma.)
Ultimate Spider-Man #160 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Mark Bagley
Pókember halott! Izé. Megint. De most tényleg. Anno az Ultimatum című monstre papírpazarlást leginkább azzal igyekezték lenyomni a fizető olvasók torkán, hogy sorra ölték benne az áltimét juniverz karaktereit. A legnagyobb szenzáció természetesen a hálószövő kiírása volt, de mivel állítólagos „halálára” panelen kívül került sor, senki nem vette be igazán a mesét. Bendis javára legyen írva, ő maga nem is igyekezett túlságosan meggyőzni a népet a dologról, és cirka két hónap után vissza is állt minden a normál kerékvágásba. Ennek a mostani sztorinak – cím: Death of Spider-Man – viszont akkora felhajtást csaptak, hogy sejthető volt, nem egy szimpla parasztvakításra fut majd ki. Plusz, a Marvel Ultimate részlege – amellett, hogy ezer egyéb dolog miatt teljes joggal szidható – még mindig az a mainstream szuperhősvilág, ahol a legkisebb a valószínűsége annak, hogy egy fűbe harapott karakter később hipp-hopp visszatér (példa persze volt már rá, de hogy mást ne mondjak, itt Rozsomák is halott az Ultimatum óta). És Pókember itt és most nem panelen kívül hal meg. Hanem premier plánban. Pár hónap múlva pedig újraindul a sorozat egy első számmal, és egy másik Pókemberrel. Addig is, a Death of Spider-Man nem meglepő módon hozza a szokásos Bendis-minőséget: látványos, izgalmas, lendületes, jól megírt, és minden szuperhősös csihipuhi ellenére határozottan karakterközpontú (a dialógus, amiben Peter azt firtatja gúnyosan, hogy mi értelme a Manónak megölnie őt, szenzációs).
Egyetlen hibája, hogy nem olyan kiemelkedő, mint amennyire azt egy olyan súlyos esemény, mint a főszereplő halála megkívánná. A sztori azzal indult, hogy röviden becsatlakozott Mark Millar párhuzamosan futó Ultimate Avengers vs. New Ultimates minijébe (ami egyre pocsékabb, úgy mellesleg), ahol bekapott egy golyót a Megtorlótól Amerika Kapitány helyett (pedig a halálfejes bosszúálló csak a csillagos-sávos hős térdkalácsára célzott). Ezek után eleve sebesülten, legyengülve kellett megküzdenie a börtönből megszökött, és egyenesen a házához kibumlizott ellenségeivel, élükön a Zöld Manóval. Bendis nem tudja ezt a harcot elég markánsan megkülönböztetni a főszereplő korábbi, több száz elkeseredett harcától, csak nagyjából jön át a „most valami nagyon komoly és vészterhes dolog történik” érzete. Az utolsó oldalak is ambivalensek. Egyrészt jó, hogy főhőshalál ide vagy oda, Bendis nem húzza el a keserű sírdogálást, nincs nyáltenger, másrészt egy ilyen alkalmat talán mégsem azzal kéne zárni, hogy a félholtra vert és robbantott Zöld Manó gonosz elégedettséggel mosolyog. Bagley rajzai nagyon szépek, jó látni, milyen sokat fejlődött, pontosabban, ért a stílusa azóta, hogy négy éve otthagyta a sorozatot.
Fables #106
Történet: Bill Willingham Rajz: Mark Buckingham
Tökéletesen jellemző Willinghamre, hogy az olvasói várakozásokkal, elképzelésekkel teljesen szembegy, és egy váratlan húzással, meglepően gyorsan vet véget a Mister Dark sztorinak. Ilyen dramaturgiai merészségekre a mai amerikai mainstreamben talán csak Robert Kikrman képes még a The Walking Deadben. A történet bő két éve, a Birodalom és Gepetto legyőzése után indult, és ez idő alatt Willingham – a sok-sok egyéb szál mellett – leginkább azzal foglalatoskodott, hogy új gonosztevőjét még a korábbinál is félelmetesebbé és legyőzhetetlenebbé gyúrja. Mister Dark egy rendkívül ügyesen és stílusosan megírt ellenséggé vált, akivel szemben hőseink képtelenek voltak hatásosan fellépni. Csak menekülni tudtak előle, és amint azt hitték, hogy mégis sikerült legyőzniük, újra elszabadult. Az újabb és újabb próbálkozások, a végső összecsapásra való felkészülések (különös tekintettel a „szuperhőscsapatra”) egyike sem hozott új reményt, és én, az olvasó, már majdnem azon kezdtem aggódni, hogy Willingham túlságosan is erősnek, és tényleg legyőzhetetlennek ábrázolja Mister Darkot – minek következtében hiteltelen lesz, amikor végül mégis legyőzik. Jobban is tudhattam volna. Az író Bigby apját küldi a gonosz ellen, a nagy harc már a képregény elején véget ér, és ezzel együtt egy másik cselekményszál is elegáns elvarrásra kerül. A füzet többi része a következményekkel, ünnepléssel, némi finom humorral és a jövőbeli sztorik felvillantásával telik. Az ilyen, tipikus dramaturgiát megkerülő történetmesélés az, ami az életszerűen megért karakterek mellett olyan élvezetessé, és – minden mesebeli elem dacára – valószerűvé teszi a Fablest. A dolgok nem mindig úgy történnek ebben a világban, ahogy azt egy tökéletes, művészi következetességgel felépített forgatókönyvtől elvárnak, hanem néha csak úgy, ahogy az életben. Az egyetlen probléma ezzel a füzettel Mark Buckingham. Ugyan kétségkívül ügyes rajzoló, az korábban is bebizonyosodott már, hogy a relatíve sokpaneles, dialógusokkal teli oldalak sokkal jobban fekszenek neki, mint a grandiózus akciók – és ez itt minden korábbinál világosabb. Mister Dark és Mister North gyors és brutális összecsapásának az egy panel/egy oldal elrendezés kölcsönöz grandiózus hatást, de ilyen méretben kijönnek Buckingham stílusának hiányosságai: a részletek elnagyoltak, a beállítások fantáziátlanok, az emocionális erő hiányzik, a jelenet nem kapja meg azt a képi monumentalitást, amit érdemelne. Nem rossz, persze, egyszerűen csak nem elég jó. Szerencsére a képregény maga továbbra is az, sőt, továbbra is egyike a legjobbaknak.
Hellboy: The Fury #1
Történet: Mike Mignola Rajz: Duncan Fegredo
Már megint kénytelen vagyok szuperlatívuszokban beszélni a Hellboyról. Úgy látszik, ez már sosem fog változni – és ez így van jól. Most hagyom a fenébe az előzményeket, meg a felvezetést, és bumm, rögtön lássuk, hogy kezd neki Mignola és Fegredo az utóbbi pár évben épített, grandiózus történetfolyam fináléjának (de előbb még gyönyörködjetek egy kicsit a csodálatos borítóban, az se baj, ha a nadrágotokba csúszik a kezetek). A nyitókép olyan pofátlanul klisés, hogy azt halálos komolysággal csak Mignola képes eladni: rideg, magányos torony magasodik kopár, komor sziklákon, mögötte hatalmas villám hasítja darabokra az eget. Aztán: a torony kapujában görnyedt, széltől tépázott vén boszorkányok szűkölnek. „Is this our doing?” Három panel, egy oldal, tökéletes felütés. Az atmoszférát azonnal vágni lehet, tudjuk, hogy valami súlyos, hatalmas és gonosz dolog van készülőben – még azok is félnek, akiknek a kezük benne volt az események formálásában. A következő oldalon pedig mintha egy Gyűrűk Ura jelenetbe csöppennénk: a torony előtt hatalmas, kántáló hadsereg terpeszkedik, köztük zászlókkal és óriásokkal. És ez valami más, mint amit a Hellboytól eddig megszokhattunk. Mignola ugyan már réges-rég túlhaladott azon a ponton, ahol a sorozat legjavát a főszereplő életének tetszőleges pontjaiból kiragadott rövid történetek jelentették, és a grandiózus szcenáriók sem álltak távol a sorozattól (főleg nem a testvérétől, a BPRD-tól). De a kardokkal, lándzsákkal felszerelt, páncélos szörnyek és (halott) lovagok középkori jellegű csatája már egy izgalmasan új aspektusa Mignola komplex világának. És bár az igazi haddelhadd még mindig várat magára (a cselekmény ütemét elnézve, a hamarosan érkező második résznél egy pillanattal sem tovább), ez a monumentális felvezetés önmagában erőteljesebb, mint szinte bármi, amivel idén az amerikai képregényekben találkozhattunk. A The Fury több nem egyszerűen remek, hanem ráadásul ikonikus képet is tartalmaz. Hellboy, első felbukkanásakor, egy köpenybe burkolva lépdel az említett torony lépcsőin, csuklyája alatt egyetlen megmaradt szeme világít. Egy halhatatlan lovagnak Alice átnyújtja az Excaliburt, fejére egy mögötte álló szellem helyez koronát. És persze a szokásos képsorok, a szokásosnál jóval grandiózusabb keretek között: Hellboy harcol, nem egy vagy egy kis csapat rémen, hanem egy kisebb hadseregen keresztül verekszi föl magát a végtelennek tűnő lépcsőkön. A történetről direkt nem fecsegek, a lapok már le vannak osztva, most már „csak” a földrengető, hegyomlasztó, égszakasztó szálelvarrás van hátra. Csak olvasd, és feledkezz bele a képekbe, a monumentalitásba, a fantasztikusságba.
Scalped #50
Történet: Jason Aaron Rajz: R. M. Guéra, Igor Kordey (Tim Truman, Jill Thompson, Jordi Bernet, Denys Cowan, Dean Haspiel, Brendan McCarthy, Steve Dillon)
Először is, ha valaki elsiklott volna a cím felett: Scalped #50. Ez így, önmagában ok az ünneplésre, pezsgőbontásra, konfettiszórásra, szűzlányavatásra. Nem kis öröm látni, hogy az utóbbi évek egyik legjobb amerikai sorozata elért a félszázadik számhoz, főleg, hogy a Vertigo mostanság egymás után lövi le a képregényeit. (Szerencsére a Scalped eladásai meglehetősen stabilak, ha messze nem is tartozik velük a kiadó élbolyába.) Jason Aaron és R. M. Guéra nyers, mocskos, lelkileg-fizikailag brutális, rothadó pusztaság közepébe húzott rezervátum-bűnbarlangban játszódó indián noirja indulása óta üde fénypont a szuperhősök által uralt mainstream comicok tengerentúli világában. Ez a jubileumi szám mégis kicsit felemás érzést kelt az olvasóban. Aaron a XIX. századba visz vissza minket, amikor is katonák és fejvadászok járják a vidéket, rézbőrűekre vadászva – egy-egy skalpért jó pénzt fizet az állam, csak ugye ez a fagyi hajlamos visszanyalni. A cselekmény egy fehér apával nyit, aki skalpolásra tanítja fiát egy indián falu felégetése során, majd idővel eljutunk a másik oldalra, ahol a megtorlók közt ott van egy Bad Horse nevű kisgyerek, a sorozat főszereplőjének egyik őse. (Elvileg – Aaron egyértelműen ezt akarja sugallni, bár nem tudok róla, hogy a hagyományos indiánnevek vezetéknévként élnének tovább az utódokkal…) Egyrészt ugyan a sztori hátterének ez a történelmi aspektusa (az indiánok leigázása) kicsit sem elhanyagolható, és a hét rajzoló egy-egy, történetbe ágyazott pin-up oldala gondoskodik az ünnepi hangulat megteremtéséről, másrészt viszont az a történelmi aspektus igencsak lerágott csont, és ráadásul a Scalped éppen most érkezett el egy komoly fordulóponthoz, ami igazán emlékezetessé tehette volna az 50. részt. Ehelyett egy „fillert” kapunk, egy töltelékszámot. Nem tesz hozzá semmit a sorozat cselekményéhez, sem a karaktereihez, hanem csak úgy van. Bár semmiképpen nem rossz (a hangulata erős, Guéra szokás szerint kitesz magáért – a panel a Liggle Big Hornnál vívott csatáról szenzációs – és a hozzá négy oldallal csatlakozó Igor Kordey is gyönyörű munkát végez), az erőszak körforgásának, a keserű iróniának, a költői igazságszolgáltatásnak és a soha nem múló harci szellemnek az efféle bemutatása egy kevésbé tehetséges író számára is csak tetszetős ujjgyakorlat lenne. Egy kis pluszt az utolsó (a pin-upokat is magába foglaló) oldalak jelentenek, amik a Scalpedhoz méltó nyersességgel képeznek kontrasztot a haldokló indián reményteli „víziói” és a jelen mocskos vigasztalansága között. Korrekt. De többet vártunk volna.
Uncanny X-Force #11
Történet: Rick Remender Rajz: Mark Brooks
Rick Remender már csak ilyen, nem végez félmunkát. Ha valamit csinál, akkor totálisan, abszolúte csinálja – nincs jó képregénye, csak zseniális (Fear Agent), és nincs rossz képregénye, csak katasztrofális (Punisher). Az Uncanny X-Force sem esik bele a jókora köztes területbe, és szerencsére az előbbi kategóriát gazdagítja. Remender elődje Craig Kyle és Chris Yost volt, az ő irányításukkal 2008-tól 2010-ig szimplán X-Force cím alatt futott a sorozat a Messiah Complex egyik utóhatásaként (persze az első X-Force sorozat még 1991-ben jelent meg a „dicső” Rob Liefeld korszakban, és a csapatot Cable vezette). A koncepció azóta némileg változott: Yosték X-Force-át Küklopsz hozta létre, hogy Rozsomák vezetésével az X-Men afféle „black ops” egységeként kivagdossák a világból a mutánsokat fenyegető, két lábon járó rákos daganatokat. Aztán az X-ek nagyvezíre úgy döntött, ez a véres-brutális attitűd, amit szépen titokban tartottak a többiek előtt, mégsem áll jól az X-Mennek, és feloszlatta a csapatot. Itt lépett be az Uncanny X-Force első részével Remender – mert nem meglepő módon, Rozsomák úgy gondolta, hogy jól áll az X-Mennek, vagy sem, szüksége van egy ilyen csapatra. Úgyhogy ő és társai most még Küklopsz előtt is titkolózva kaszálják a rosszfiúkat, ahol érik őket. Az első sztoriban Apokalipszis visszatérését akadályozták meg, Remender pedig rágyúrt az egyik tag, Angyal évek óta húzódó belső konfliktusára: az Angyal és az Arkangyal személyiség (ami a ’80-as évek vége óta megvan benne, amikor Apokalipszis az egyik lovasává formálta őt) harcban áll egymással, és az X-Force-nak most tennie kell valamit, mielőtt utóbbi győzedelmeskedik, és végleg elveszítik a barátjukat. Az a valami pedig: elutazni az Apokalipszis kora nevű párhuzamos világba az onnan származó Sötét Bestia segítségével, és elhozni valamit, amit Life Seednek hívnak. Az az egyetlen, ami megmentheti Angyalt. Találjátok ki, úgy alakulnak-e a dolgok, ahogy hőseink eltervezik… Remender átkozottul jól elkapta a képregény hangulatát. Az X-Force Yosték alatt is élvezetes volt, de ők hajlamosak voltak túlerőltetni a brutalitást és a komorságot. Itt nyoma sincs efféle izzadságszagnak, Remender kezei alatt a történet gördülékenyebb, a karakterek soha nem mesterkéltek, az atmoszféra pedig továbbra is sötét és kegyetlen, de a maga spontán módján az, és közben nem hiányzik belőle a humánum és még a humor sem (elvégre mégiscsak ott van a csapat tagjai közt Deadpool is…). Emellett az író ügyesen hozza vissza az Apokalipszis kora karaktereit (a legjobb X-sztori a ’90-es évekből), mértékkel, jól használja Rozsomák narrációját, és rövid, de gyors és szaftos akciókkal szolgál. Külön öröm a képi világ: Mark Brooks mindig is a tehetségesebb iparosok közé tartozott, dinamikusan, egy-két aránytalanságtól eltekintve túlzások nélkül rajzol, de a színező, Dean White lehel igazán életet a panelekbe. Gyönyörűen kékes-sötétvöröses árnyalatú az egész képregény, a kétoldalas panel Apokalipszis világáról nem kisrészt neki köszönhetően olyan fantasztikus. Jelenleg ez a Marvel egyik legjobb képregénye, az X-franchise-on belül pedig kétségkívül első a sorban.
Történet: Jason Aaron Rajz: Adam Kubert Kiadó: Marvel Comics
Azon gondolkodom, korai-e június elején kikiáltani valamit az év (amerikai) képregényének. Lehet, de hogy hogy Jason Aaron hatrészes minisorozata benne lesz 2011 három legjobbjában, az hótziher. Ahhoz képest, ahogy az Astonishing Spider-Man & Wolverine indult, és ahhoz képest is, ahová útközben jutott el, a finálé egyenesen földhöz vágja az olvasóját. És nem, nem akciókkal, nem monumentalitással, nem zabolázatlan őrülettel. Hanem szívvel, lélekkel és humánummal. Ezer év alatt sem tippeltem volna meg, hogy erre fog kifutni a sztori. Jelek persze voltak: Aaron végig előtérben tartotta a Marvel két legnépszerűbb hősének sajátosan ellenséges-baráti viszonyát, és össze-vissza dobálta őket olyan szituációkba, ahol még többet megtudhatnak, sőt, megtapasztalhatnak egymásról. De mindezt egy „sztori csak ürügynek van”-féle dramaturgia keretei közt tette: Mojo elrabolta, és önmaga, illetve milliárdnyi nézőjének szórakoztatására ide-oda hajigálta őket az időben. A sorozat első öt része egy tébolyult, vad hullámvasút egy szellemkastélyban hányózacskó nélkül, egy frenetikus ötletorgia, és poénzuhatag, aminek összetartó ereje az inkonzisztencia. Az ötödik füzet végén Rozsomákot megszállja a világmindenséget elpusztítani képes és vágyó Sötét Főnix erő, és minthogy a hatodik borítóján a totál dührohamos Főnix-Rozsomák készül üvöltve támadni, nyilván mindenki valami galaxisrengetően grandiózus tüzijáték-finálét várt. Aaron ehhez képest tesz vagy száz lépést visszafelé – legalábbis a monumentalitást tekintve. Közben, karakter- és dramaturgiai szempontból megtesz vagy ezer lépést előre.
A főnixes csinnbumm beszüntetése mintegy mellékesen, flashbackben kerül elmesélésre (a megoldás briliánsan vicces, karakteres és ötletes: a hálószövő szájmenésbe kezd, és ledumálja Rozsomákot), és Aaron a meglepően nyugodt befejezésben arra helyezi a hangsúlyt, hogyan élik meg a hősök mindazt, ami velük történt, és hogyan változik kettejük kapcsolata. Előbbi a szuperhőslétet veti szokatlanul giccsmentes és őszinte górcső alá exisztenciális szempontból, utóbbi pedig végre pontot tesz arra a „kényszerű csapattárs-jóbarát” ingázásra, ami a két karakter viszonyát hosszú éveken át jellemezte (hogy ebből mennyit fognak más írók átvenni, az más kérdés – félek, hogy semennyit, és marad minden ugyanúgy). Ahogyan Peter és Logan a vadnyugati kulisszák közt vértestvérekké válnak, az gyönyörű, és Aaron a nyilvánvaló giccsveszély ideje alatt sem jön ki a formájából: Peter pofázik zavarában, amíg Logan rá nem szól, hogy kussoljon végre, és akkor ott áll ez a két ember, férfias kézfogásban, egymás szemébe nézve, ahogy vérük összekeveredik. A tökéletes hatáshoz persze Adam Kubert képei is hozzájárulnak, nem csak a hajmeresztő akcióhoz ért, hanem a csendes karakterpillanatokhoz is. Van egy négypaneles, teljesen szövegmentes oldal, miután a hősök visszatérnek a saját idejükbe, mintha mi sem történt volna. Az ez emocionális erő, amit Kubert azon a négy képen hozzátesz a képregényhez, pusztán a pillantásokkal érzékeltetve, hogy mi jár a (maszkot viselő!) szereplők fejében, leírhatatlan. Ami öt részen át egy pokolian szórakoztató, gulity pleasure tébolyda volt, abból a végére Kubert képes volt kihozni egy mélyen emberi drámát, ráadásul valahogy úgy, hogy az olvasónak a szeme sem rebben. Nagyon régen kaptam ilyet mainstream szuperhősképregénytől. Mi a francot mondjak még? Addig nem ehetsz, nem ihatsz, nem dughatsz, amíg el nem olvasod!
Batman: Gates of Gotham #1
Történet: Scott Snyder, Kyle Higgins Rajz: Trevor McCarthy Kiadó: DC Comics
A Bruce Wayne visszatérése óta megszaporodott Batman-képregények írói közt egyre divatosabb téma a Gotham City múltjában, a város történelmében való vájkálás. Ezt a hullámot Grant Morrison indította el, mostanában pedig főleg Paul Dini aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket, leginkább a Wayne, az Elliot és néhány egyéb patinás család (nameg az alvilág) generációkra visszanyúló kapcsolatával. Az American Vampire-rel a nagyok közé dobbantott Scott Snyder és társa, Kyle Higgins ezt a kapcsolatot mélyítik tovább a Gates of Gotham című ötrészes minisorozattal. Persze nem csak Wayne-ről és Elliotról (Hush) van szó – az már unalmas volna. Két másik család is képbe kerül, az egyik a Coblepott família (a Pingvin a leszármazottjuk, ha valaki nem tudná), a másikat egyelőre homály fedi. Maga a kapcsolat pedig felrobbanó hidak formájában válik világossá: egy merész és agresszív terrorcselekmény következtében Gotham három régi hídja repül szimultán a levegőbe, a tettes rendőrségnek küldött levele szerint pedig ezzel négy nagy, régi Gotham-családot vesz a célkeresztjébe. A hidak közül kettőt a Wayne-ek építettek (ahogy azt a XIX. század végét megidéző nyitójelenetből megtudjuk), egyet pedig az Ellioték. De hogy miért a robbantások, az egyelőre rejtély. Míg a Detective Comicsban Snyder egy horrorisztikusabb irányba viszi a denevérjelmezes igazságosztók történetét, itt, Higginsszel karöltve, egy sötét, gótikus dekektívsztorit kanyarint (a kettő egyébként igencsak hasonló hangulatú). Az első szám még csak egy afféle bevezető, ami felvázolja a szituációt, és többek közt a robbantgató gonosztevőről sem árul el semmit (márpedig az ő motivációin, karakterén nyilvánvalóan sok múlik). Így egyelőre ott tartunk, hogy a rejtély érdekes, a tempó abszolút kielégítő, a karakterek nagyszerűek (Snyderék nagyon ügyesen kapnak el egy-egy momentumot, pl. Gordon tanácsát az „új” Batmannek, Dicknek, vagy Cassandra Cain és Damien sokatmondó pillantását), az atmoszféra pedig erőteljes. (Lehet, hogy a főhős tengeralattjárójának semmi dramaturgiai szerepe nincs, pusztán arra a sokkoló képre van kitalálva, amiben Batman alulról nézi a vízfelszínen lebegő tucatnyi hullát, de arra rohadtul hatásos.) A lényeg, vagyis, hogy az egész mire fut ki, még nem világos, de azt hiszem, Snyderben bízhatunk. Trevor McCarthy képi világa is kellően nyers, szálkás és dinamikus (remek Gordont, és még remekebb, egyenesen ijesztő Pintvint rajzol, ami hosszú köröket ver Tony Daniel erőltetett próbálkozásaira a fősorozatban), ha idővel sikerül teljesen kinőnie az egyelőre némileg zavaró „Dustin Nguyen-klón” kategóriából, még sokra viheti. Ahogy ez a mini maga is.
Conan: Road of Kings #5 Történet: Roy Thomas Rajz: Mike Hawthorne Kiadó: Dark Horse Comics
A Dark Horse fél évvel ezelőtt ismét egy első számmal kezdte újra a Conan sorozatot, de a Marvelnél uralkodó újraszámozási mániával ellentétben, ennek van értelme: mióta a kiadó 2004-ben felélesztette a kimmériai barbár történetét, a Road of Kings a harmadik cím a Conan the Cimmerian és a szimpla Conan után. És mindegyik a főhős életének egy adott, nagyjából jól behatárolható szakaszára koncentrált (tolvaj, zsoldos). A Road of Kings újabb alkotóváltást is hozott magával: Tim Trumant, aki még az első években érkezett az akkori rendszeres író, Kurt Busiek helyére, és később egymaga vitte a 25 részt megélt Conan the Cimmeriant, a veterán Roy Thomas váltotta, aki 1970 óta már több száz Conan képregényt írt (teljesen eredeti történetet éppúgy, mint Howard-adaptációt). Azaz minden előjel arra mutatott, hogy jó kezekben van a széria. De előjelek ide vagy oda, öt rész után én bizony ott tartok, hogy visszasírom Tim Trumant. Busiek távozása után hozta legalább ugyanazt a színvonalat, mint elődje, és képes volt azt megtartani egészen a sorozat végéig – sőt, néhány legjobbját – egyszerű, de nyers, véres, hangulatos sztorikat, mint a Free Companions és a Kozaki – az utolsók közt írta meg. Thomas igyekszik ott folytatni, ahol Truman abbahagyta, és a történet folyása szempontjából ezzel nincs is gond (újraszámozás ide vagy oda, aki nem olvasta az előzményeket, nem fogja érteni, hogy lett Conanból egy kalózhajó kapitánya, és kik a társai), a stílus szempontjából viszont annál inkább. Nem csak arról van szó, hogy Thomas kedélyesebb hangulatot teremt, ami ide bajosan illik, hanem arról is, hogy úgy ír, mintha még mindig a ’70-es, ’80-as években lennénk. A szereplők folyton kommentálják saját cselekedeteiket, a gazemberek hosszasan, részletesen magyarázzák amúgy pofonegyszerű motivációikat, minden túl direkt, minden szájba van rágva – annak ellenére, hogy egyébként nincs benne semmi bonyolult, mint ahogy nem is várjuk el, hogy legyen, mert a Conannak nem az a lényege. És miután mind Busiek, mind Truman nagyszerűen értett hozzá, hogy a karakterhez kötődő ponyvás-archaikus stílust meghonosítsa a modern történetmesélés keretei közt, ez egyértelmű és csúnya visszalépés. Ráadásul Thomast nem különösebben izgatja, hogy hát, istenkém, egyik számról a másikra csak úgy eltűnik egy-egy mellékszereplő, arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen olcsó, buta és fantáziátlan cliffhangerekkel veszi el az ember kedvét a folytatástól. Mike Hawthorne-nal sem vagyok kibékülve. Vonásai túl egyszerűek, elnagyoltak, néha már-már komikusak, nyoma sincs bennük annak az erőnek, sötétségnek és nyersességnek, ami pl. Tomás Giorello képeit jellemezte. 7 remek év után Conan végül lejtőre került. Reméljük, hogy nem hosszú, és közel van az emelkedő. Addig is inkább olvassátok a Truman-Giorello páros ezzel egyidőben futott minijét, a King Conan: The Scarlet Citadelt.
Strange Adventures #1
Történet: Selwyn Hinds, Talia Hershewe, Peter Milligan, Lauren Beukes, Jeff Lemire, Ross Campbell, Kevin Colden, Paul Cornell, Brian Azzarello Rajz: Denys Cowan, Juan Bobillo, Sylvain Savoia, Inaki Miranda, Jeff Lemire, Ross Campbell, Kevin Colden, Goran Sudzuka, Eduardo Risso, John Floyd Kiadó: Vertigo Comics
Még egy antológia. Fogalmam sincs, miért erőltetik a kiadók ezeket a manapság hagyományosan gyengén fogyó vegyesfelvágottakat. Nem ment a Marvelnek sem, nem megy a Dark Horse-nak sem, és a Strange Adventures első száma alapján nem fog menni a Vertigónak sem. Az ő próbálkozásuk a sci-fi műfaján belül mozog, itt-ott kiegészülve némi horrorral. 70 oldalon 10 rövid történetet kapunk, és egy sincs köztük, ami földhöz vágott volna, akár a történetmesélés fortélyaival, akár az érzelmek erejével, akár az ötletek frissességével. A legközelebb Peter Milligan Partners című műve állt mindehhez, ami két, a világtól teljesen elszeparálva élő fiatal srác sajátos, misztikus kapcsolatát mutatja be – okos, jól megírt, szépen megrajzolt képregény (Sylvain Savoia munkája az egyik legjobb az antológiában), remek dialógusokkal. Az összes többi az „elmegy” és a „miafrancez” kategória közt szóródik. Legtöbbjüknek két nagy problémája van (mint sok ilyen rövid sztorinak): felvetnek egy ötletet (mondjuk drogszerű virtuális valóság), amivel alig kezdenek valamit azon kívül, hogy láthatóan büszkék rá, és az egészet ráhúzzák valamilyen záró fordulatra, ami vagy erőltetett, vagy túlságosan kiszámítható, vagy mindkettő. Még az All the Pretty Ponies a legjobb ezek közül, amiben Lauren Beukes az „élménymegosztás” ötletét (mint a Strange Daysben, csak itt élőben megy, nem pedig utólag éli át az illető a korábban felvett anyagot) egy elegánsan szemét csavarra futtatja ki, Inaki Miranda tetszetős képi világa segítségével. Hogy az Ultra the Multi-Alient jegyző Jeff Lemire-t (akár mint írót, akár mint rajzolót) miért sztárolják a tengerentúlon, még mindig nem értem, Brian Azzarello és Eduardo Risso új, Spaceman című sorozatának felvezetője jól néz ki (naná, hisz Risso), de érdektelen és fárasztó, Paul Cornell Saucer Countryja egy hangulatos, de inkonzisztens ötlethalmaz, aminek, hacsak nem egy ongoing bevezetője, semmi értelme, Ross Campbell amúgy ínycsiklandozóan gusztustalan Refuse-ának meg sehogyan sincs semmi értelme. De már az első teljesen sablonos, nyögvenyelős fordulatba torkolló, hanyagul rajzolt történetnél, a Case 21-nél elszállnak a kezdeti remények, hogy talán most sikerült összehozni egy érdekes, szórakoztató antológiát. Ami nem megy, azt nem kell(ene) erőltetni.
Fear Itself #3
Mostanra kétségkívül bebizonyosodott, hogy a világ jelenlegi problémáinak, félelmeinek felhasználása csak egy ürügy a Marvel számára a legújabb nagy szuperhősös csihipuhira. Hiába a cím, hiába a reklámkampány, hiába a készítők túláradóan lelkes nyilatkozata az aktuálpolitikai és –társadalmi áthallásokról, a Fear Itselfet semmi nem különbözteti meg egy átlag „jön a nagy-csúnya-minden-eddiginél-hatalmasab-gonosz, és le kell verni” crossovertől. Persze eleve hiba volt mással áltatni magunkat… A rettenetes főgonosz, a Serpent (aki elől még Odin is farkát behúzva menekült vissza Asgardba – az írók tényleg kezdenek kifutni az ötletekből, hogy hogyan érzékeltessék az általuk teremtett világhoz és karakterekhez hűen egy-egy ellenség jelentőségét) követe, Sin, gigászi pusztításba kezd Washingtonban, és Amerika Kapitány is hiába próbálja megállítani, csak annyit ér el, hogy jól keresztüldöfi a mellkasát egy bazinagy pöröllyel – szuperhőshalál, hüpp-hüpp. A kifejezetten jól írt és hangulatos asgardi szálat, valamint Immonen gyönyörű rajzait leszámítva, valahogy semmi nem működik rendesen ebben a képregényben: az akció, az egész esemény állítólagos jelentősége ellenére semmivel nem epikusabb, mint egy átlag Marvel képregényben, a karakterek nincsenek kihasználva, csak úgy felbukkannak a paneleken, és csinálnak ezt-azt, és úgy összességében, alig történik valami az egész füzetben. Ez persze nem csoda: a sztori cérnavékony.
Gotham City Sirens #23
Magam is meg vagyok lepve, hogy milyen megbízható, élvezetes sorozattá nőtte ki magát a Gotham City Sirens, annak ellenére, hogy lassan a folyamatos társírók már teljesen átvették az eredetileg beharangozott szerző, Paul Dini helyét. Az utóbbi sztorikért Peter Calloway felelt, és legújabb húzásaként szétrobbantotta a címbeli csajtriót. Harley betör az Arkhamba, hogy megölje Jokert, végleg elszakítva minden láncot, ami hozzáköti, de persze ahelyett, hogy kinyírná, a karjaiban köt ki, egy kaotikus és véres beteglázadás kellős közepén. Macskanő közben a saját dolgait intézi, miután Méregcsókkal összekaptak Harley megmentésével kapcsolatban, de Batman közbenjárásara mégiscsak Arkham felé veszi az útját. Calloway nagyszerűen írja a szereplőket, és a köztük lévő kapcsolatokat, az elmegyógyintézeti jelenetek pedig telitalálatok: képes megőrizni a sorozat könnyedségét, humorát és báját, miközben pedig nagyon is durva dolgok zajlanak. Az őrök hullanak, mint a legyek, Joker gátlástalanul, vidáman gyilkol, folyik a vérengzés, teljes a káosz. A képi világ szintén nagyszerű, hangulatos és jól strukturált, a színek pompásak és nem túl rikítóak – még egy Batman spin-off, ami sokkal-sokkal jobb, mint a jelenleg futó fősorozat.
The Walking Dead #85
Pillanatnyi pihenő: a legutóbbi zombiroham után a túlélők azon tanakodnak, hogy mit tegyenek – és Rick, akinek fia súlyos sebbel, öntudatlanul fekszik a „kórházban” (ugye senki nem felejtette még el a 83. szám bazikemény cliffhangerét?), előáll a megoldással. A The Walking Deadet többek közt azért is imádjuk annyira itt a geekzen, mert Kirkman mindig képes valami új, előre nem látott irányba vinni a történetet. A jelek szerint most jött el az ideje annak, hogy a főszereplő túljusson a napról napra való túlélés egyszerű igényén, és felmerüljön benne, hogy ideje felépíteni egy új civilizációt. Ha ezt az ötletet Kirkman végigviszi (amiben nem lehetünk biztosak, hisz az egyik másik tulajdonsága a sorozatnak, ami miatt imádjuk, hogy bármikor összeomolhat benne minden), az megint új ajtók egész sorát nyitja meg előtte. A karaktereket szokás szerint fantasztikusan írja (döbbenet, hogy mennyire más szemmel nézünk Rickre most, mint néhány évvel ezelőtt), a főhős és Denise jelenete, amiben előbbi elmondja neki, hogyan vágta le Jesse kezét, hogy kiszabadítsa a szorításából a fiát, mielőtt a zombik hozzá is eljutnak, mesteri, és nem csak emocionális hatása, kidolgozottsága, és Adlard szenzációs történetmesélő ereje miatt. Rick végig változatlan, szinte kifejezéstelen arca vérfagyasztó.
Dark Horse Presents #1 Történet: sokan Rajz: sokan Kiadó: Dark Horse Comics
Aki kicsit is konyít az amerikai képregényekhez, az elkerülhetetlenül hallott már egy s mást a Dark Horse kiadó Dark Horse Presents című antológiasorozatáról, ami 1986-ban vette kezdetét, és egészen 2000-ig futott (ezzel máig a leghosszabb széria, ami a fekete ló logóját viselte magán). A mára legendás sorozatban jelentek meg először olyan, később saját képregényt kapott történetek, mint a Concrete, az Aliens vs. Predator vagy a Sin City. És dacára annak, hogy az antológiák látványosan nem teljesítenek jól manapság (a kiadó horrortémájú gyűjteménye, a Creepy sem muzsikál túl fényesen), a Dark Horse úgy döntött, hogy a 25. évforduló alkalmából újraéleszti nagy múltú sorozatát (2007-ben már próbálkozott ezzel, akkor az online, MySpace-en terjesztett második széria három évet élt meg). A formátumon változtattak (a füzet 80 oldalas lett, és immár nem fekete-fehér, hanem teljesen színes), de a lényeg ugyanaz: egy rakás jól és kevésbé ismert író és rajzoló dobja össze, amije van, mindenféle formai és tartalmi megkötések nélkül. Az eredmény, ahogy az sejthető, egy vegyesfelvágott.
A füzetet stílszerűen Paul Chadwick nyitja a Conrete-tal, ami anno az eredeti DHP első részének szenzációja is volt. Ez itt egy egyszerű, ötlettelen kis történet, a karaktert már ismerőknek nem szolgál semmi érdemlegessel és újjal, a szűz olvasóknak pedig nem szolgál semmiféle fogódzkodóval arra nézve, hogy miről és kiről is van szó. A helyzet a későbbiekben sem javul, sőt. Howard Chaykin Marked Man című krimije egy profi rablóról szól, aki hivatását titokban tartja felesége elől: a rajzok rondák, a nyitójelenet struktúrája, dinamikája katasztrofális (amit Chaykin manapság művel, azért civilizáltabb bolygókon börtön jár), a történet unalmas, a karakterek érdektelenek, cliffhanger meg nincs is, a nyolcadik oldalon csak úgy hirtelen kiírják a tubikántinyúdot. Sajnos a legendás rajzoló, Neal Adams ezt követő Bloodja még rosszabb. Nehéz lehet megoldani, hogy egy nyolc oldalas képregény szinte végtelenül repetitívnek tűnjön, de neki sikerül. Lényegében egyetlen karakter pofázik benne nagyon hosszan tökugyanarról, egy olyan leszámolást vezetve fel a címszereplő és egy rakás gengszter közt, ami ezek után senkit nem fog érdekelni. Richard Corben posztapokaliptikus szösszenete, a Murky World is csak az alkotó hőn szeretett, sajátos rajzstílusa miatt érdekes, egyébként döbbenetesen összecsapott és unalmas. Inkább érdekességnek, mint önálló képregénynek megy el az októberre tervezett Star Wars: Crimson Empire III prológusa, és Frank Miller 300 prequeljének, a Xerxesnek egy mindössze négyoldalas előzetese. A mérleg pozitív oldalát két jópofa, egyoldalas strip, egy rövid Harlan Ellison-novella és három nyolcoldalas történet igyekszik lejjebb nyomni. David Chelsea Snow Angele egy bájos, kellemes történet egy kislányról, aki hóangyallá válik, és szülei dörgedelmei ellenére igazságot oszt a környéken (persze csak kicsiben), míg Carle Speed McNeil Findere egy szimpatikusan morbid sztorival szolgál egy hétköznapi állást kereső gengszterről. A nem túl erős mezőnyből a fődíjat Michael T. Gilbert kapja szenzációs ’50-es évekbeli sci-fi/horror paródiájáért, a Mr. Monster vs. Oooak!-ért. Több ötlet van abban a nyolc oldalban, mint az egész képregény maradék 72-jében, de azt túlzás volna állítani, hogy önmagában megéri a füzet 8 dolláros árát. Az új DHP egyelőre nem hogy nem ugrotta át a lécet, de hason is alig tud átkúszni alatta.
Astonishing Spider-Man & Wolverine #5 Történet: Jason Aaron Rajz: Adam Kubert Kiadó: Marvel Comics
Évente jó, ha két-három olyan Marvel/DC képregény van, ami képes elemi erővel rácáfolni arra a sokat hangoztatott tézisre, hogy ezekben a szuperhősös bohóckodásokban már nem lehet semmi újat mutatni, hogy minden kiszámítható, sablonos és ugyanolyan. Az utóbbi egy évben az egyik ilyen képregény a S.H.I.E.L.D. volt, ami viszont a sajátos koncepciója és alapvetően nem szuperhősös témája okán külön kezelendő – ez pedig azt jelenti, hogy egyedül marad a másik jelölt, a Jason Aaron-Adam Kubert duó Astonishing Spider-Man & Wolverine című minisorozata. Aaron rögtön az első résszel mélyvízbe vágta az olvasót: fogalmunk sem volt, hogy mi történik, és miért, hőseink először egy bankrablásba keveredtek, majd az ősi múltba, végül egy megváltozott jelenbe – ahol a „végül” pusztán az első rész végét jelenti, mert ezzel még csak ott tartunk. Azóta kiderült, hogy a téren és időn áthágó, mindenféle értelem és kohézió nélküli kalandokért Mojo a felelős, aki gyanútlan hőseinket tette meg intergalaktikus valóságshow-jának rongybabaként rángatott főszereplőivé. Aaron lényegében annyit csinált, hogy talált magának egy ürügyet (Mojo), amit meglobogtatva semmilyen elszállt, agyament ötletre nem lehet teljesen hihetetlen túlzásként tekinteni – és kihozta belőle az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb képregényét. Az Astonishing SM&W egy pofátlanul zabolátlan szellemhullámvasút, ami ráadásul hihetetlenül tömény. Minden oldalra jut legalább egy frenetikus ötlet, minden második panelen ott virít egy geg a háttérben (a hiperaktív médiabuzi-guru Mojo verbális ámokfutása az ötödik rész elején magáért beszél), egymást követik az akciók, záporoznak a poénok, és közben a minden ziccert hibátlanul bevágó Aaron képes épp akkora rendet tartani a káoszban, hogy a szereplők viselkedése és interakciói az őrült körülmények ellenére is maximálisan karakterhűek maradnak. Sőt, a mini egyik fő erénye épp a Rozsomák és Pókember közti dinamika ábrázolása. Azon pedig, hogy Kubert gyönyörű, kifejező rajzokat szállít, senki nem lepődik meg – megkockáztatom, nem sok Amerikában dolgozó képregényes van, aki képes olyan stílusérzékkel lavírozni a komikus és grandiózus szituációk között, mint ő. Lenyúlva a Marvel tipikus reklámszövegét, én mondom nektek: ha csak egy képregényt akartok idén elolvasni a kiadótól, akkor ez legyen az.
Fear Itself #1
Történet: Matt Fraction Rajz: Stuart Immonen Kiadó: Marvel Comics
Csinn-bumm, égzengés-földindulás. Itt a Marvel legújabb nagyszabású, a teljes univerzumra kiterjedő crossovere. Már megint? – mondhatnánk, de ha egy pillanatra belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy a 2008-as Secret Invasion óta nem csinált a cég ekkora hóbelevancot (a Siege ugyebár csak az Avengers-füzeteket érintette). Az efféle cirkuszokkal szemben sokan – okkal – szkeptikusak, lássunk hát néhány aprócska tényt, ami talán segít elhelyezni a Fear Itselfet a koordinátarendszerben. 1. Nem Brian Michael Bendis írja, hanem Matt Fraction. 2. Reagálni kíván az aktuális gazdasági válság okozta félelmekre és bizonytalanságra. 3. Pusztán egy történetet akar elmesélni, nem pedig eljuttatni valahogy a Marvel világát A pontból B-be (mint minden crossover az elmút bő 10 évből). Ezekből mindenki levonhatja a neki logikusnak tetsző következtetéseket, én a magam részéről egyelőre kivárok. Mert ez az első rész még csak egy olyan Nagy Semmi. Kezdve azzal, hogy olyan érzést kelt, mintha pusztán egy prológus lenne, ami viccesen veszi ki magát, tekintve, hogy a mininek amúgy van már egy tényleges prológusa (Fear Itself: Book of the Skull), és tekintve, hogy a képregény kétszer hosszabb a normálisnál. A sztori elvileg (fontos szó) azért lesz több az összes egyéb „felbukkan egy baromi erős gaztevő, akinek foltosra veréséhez minden hősre szükség van” crossovernél, mert ez a gonosz az asgardi félelemisten (akiről persze a Marvel elmúlt 50 éve alatt egyetlen szó sem esett), és ellenségeit saját félelmeivel szembesíti majd (legalábbis erre épült a reklámkampány). Oké. Mondjuk, hogy van benne potenciál, viszont a való világ eseményeivel vont párhuzam csúnyán erőltetettnek tűnik. A képregény elején Steve Rogers és Sharon Carter egy utcai tüntetést próbálnak kordában tartani – ami persze azért tör ki, mert az emberek egyre elégedetlenebbek és elkeseredettebbek a gazdasági helyzet miatt. Mindez azonban az első rész alapján egy közjáték, aminek semmi köze a sztori gerincéhez. Mintha csak a Marvelnél ukázba adták volna Fractionnek, hogy valahogy kösse a cselekményt a válsághoz, hogy az egész csinnadrattára rá lehessen húzni az aktualitás gúnyáját, ő meg írt egy jelenetet erre a célra, amiből láthatóan alig várta, hogy továbbléphessen. A képregény további részeiben: Odin kiabál a Figyelővel, összeveri a fiát, Thort, majd elvezeti az isteneket a Földről, hogy felkészüljenek a közelgő csatára. Van az egésznek egy „valami nagy baj közeleg” érzete, azt el kell ismerni, de közben hiányzik a dinamizmus és a monumentalitás, és egyetlen szereplőhöz sem kerülünk közel egyetlen pillanatra sem. Korrektül megírt, de lélektelen. Stuart Immonen rajzai persze nagyszerűek (ő az egyik legjobb szuperhősrajzoló ma Amerikában), de ennél egy kicsit többet kell nyújtania a Fear Itselfnek, ha még bő fél éven át le akar kötni minket.
Kick-Ass 2 #2 Történet: Mark Millar Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Icon Comics
„Warning! This book contains greatness”. Áll a borítón. Ehh… mit lehet erre mondani? „No, it doesn’t.” Pedig az előző részekre ez a felirat még igaz lett volna. De úgy látszik, egy frenetikus első mini, és a második sorozat egy méltó folytatásként értékelhető első része után a Kick-Ass kezd kifulladni. Kár lenne érte, mert tényleg fasza kis képregény, gonosz, vicces, cinikus és persze nem tisztel sem Istent sem embert – szóval abszolút a legjobb fekete komédiák közt a helye. Ráadásul az egyetlen olyan comic, amit Millar jelenleg, mint pozitívumot tud felmutatni az olyan emberiségellenes bűneivel szemben, mint a Nemesis. Szóval mi a gond? Hogy ez a második rész nem lett sem gonosz, sem vicces, sem cinikus. Nem lett fasza sem. A felütés gyilkos iróniája még hatásos (ráadásul szokatlanul kifinomult a szerzőhöz képest), de utána a szereplők mind csak ülnek, és beszélgetnek arról, hogy kicsodák ők, és mit kellene tenniük. Ráadásul Millar újrahasznosítja az első sorozatban Big Daddyvel kapcsolatban már elsütött poénját (avagy a tragikus múltú szuperhős). Nagyobb baj, hogy úgy tűnik, mintha az író lassan elmozdulna a szuperhőslét coolságának ábrázolása felé, holott eddig az egész sorozatnak az volt a lényege, hogy a lehető legszemetebb módon gúnyt űzzön a köpenyesekből. Most, ahogy Kick-Ass és újdonsült társai (immár egy egész szuperhőscsapat állt össze) rajtaütnek egy bűnbarlangon, csak a tökösség és keménység érződik, a „nézd, milyen gáz, ahogy az a félholtra vert kispöcs hőst játszik a pizsamájában”-tól eljutottunk a „nézd, milyen cool, ahogy ezek a tökös srácok kékre-zöldre verik a gazembereket”-ig. Persze majdnem biztos vagyok benne, hogy Millarnak van még valaki trükk, valami pofátlan fordulat a tarsolyában, és azután visszatekintve, lehet, hogy ez a rész is másképp fest majd, de egyelőre ez önmaga megerőszakolásának tűnik. És ami megbocsáthatatlan az eddigi számok után, hogy nincs benne egyetlen valamirevaló poén sem. Romita természetesen hozza a formáját, ezt a képregényt pont az ő stílusára szabták, kár, hogy a forgatókönyv ezúttal nem ér fel hozzá. Reméljük, hogy ez csak egy egyszeri bökkenő az eddig egyébként makulátlan úton.
Northlanders #39
Történet: Brian Wood Rajz: Simon Gane Kiadó: Vertigo Comics
Hónapokkal a rosszemlékű Metal után Brian Wood visszatalálni látszik sorozatának gyökereihez. A kétrészes The Girl in the Ice egy remekbeszabott dráma volt, rideg, nyers és kegyetlen, amilyennek ezt a sorozatot szeretjük – a most véget ért, három felvonásos The Siege of Paris pedig, ahogy a címe is sugallja, a Northlanders konkrét történelmi eseményeket felhasználó, grandiózus sztorijai közé tartozik. A címbeli ostrom 885 őszén kezdődött, és bő 10 hónapig tartott – a Sigfred vezette dánok és vikingek serege, ha lehet hinni a(z egyébként vitatott) történelmi feljegyzéseknek, jó 30 000 embert számlált, ami ellen egy nagyjából 200 fős francia csapat védte az akkor még egyetlen szigetet elfoglalt Párizst, annak masszív, bevehetetlen tornyaiból. Kövér Károly, a franciák királya végül megvásárolta a békét Sigfredtől. A falak állva maradtak, a dánok kincstára meghízott, mindenki jól járt – kivéve az a néhány ezer katona, aki a semmiért halt meg Párizs tornyai alatt. Woodot természetesen ez utóbbi szempont érdekelte. A történet főhőse a dán kapitány, Mads, aki 14 éves kora óta harcol, vérben, sárban és dicsőségben. Ez az élete, egy született harcos ő, akinek esze ágában sincs majd vénül, meleg ágyban meghalni, és aki magasról szarik mindenféle politikára. Wood főhősének egyszerű, lényegre törő narrációjával túlzás, ítélkezés, giccs és manír nélkül enged betekintést egy katona életébe, aki nem egy szép házra, szerető feleségre, és aranyos kis lurkókra vágyik, hanem törő csontok hangjára, fröcsögő vér látványára, és a győztes csata utáni jól megérdemelt fosztogatásra – mert ez is csak egy épp oly legitim életforma, mint az az előbb említett másik. Az első két rész alig valamiben különbözik egy átlagos Northlanders tipikus csataábrázolásától: kőkemény, a virtusnak élő férfiak harcolnak a nyílzápor közepette, vér és hullák mindenütt. Csak az utolsó számra válik világossá, hogy hová is akar Wood kilyukadni. A harcosra, akinek a lába alól kihúzzák a szőnyeget, vagyis a harcot magát. Mads, aki fél karját odaadta a csata megnyeréséért, nem örül a békének, elherdáltnak érzi a sok ezer katona életét, és bár látszólag hagyja magát lekenyerezni egy mutatós ingatlannal, tudjuk, hogy nem erre vágyik. Az egyetlen komoly probléma a The Siege of Parisszal, hogy Wood kicsit későn kezdi kibontani benne a lényeget. Ugyan bármikor elvagyunk véres, kaotikus csaták hosszú oldalaival, de amiről a sztori igazán szólni akar, ami megkülönbözteti a hasonszőrű történetektől, így szinte csak egy érdekes utógondolat marad, ami nem kerül kellő kibontásra. Hogy Wood ennek ellenére is sikerrel jár, az annak köszönhető, hogy szép rutinja van már a korszak háborúskodásainak nyers ábrázolásában – és annak, hogy Simon Gane brutális, dinamikus képei olyan arcokkal vannak tele, amiket mintha vikingek faragtak volna kőből, baltával. De ha már képi világ, a kalapemelés Dave McCaig színezőt illeti meg leginkább: pusztán azzal, hogy a normális esetben kékes látképet (ég, folyó) rendre vérvörösre festi, félelmetesen pokoli hangulatot teremt, ami csak erőteljesebbé teszi Wood azon mondandóját, hogy sokak számára ez egyáltalán nem pokol, hanem a maguk választotta élet.
Amazing SpiderMan #655 Történet: Dan Slott Rajz: Marcos Martin Kiadó: Marvel Comics
Dan Slott a Pókember megváltója. Már unalmas közhely, hogy a világ egyik legnépszerűbb képregénysorozata egészen a One More Day című sztori, azaz 2007 vége óta döglődött. Amikor a Marvel bejelentette, hogy a comicot Slott veszi át, és a rotálódó írógárda helyett ő, és egyedül és csakis ő fogja írni, sokan úgy tekintettünk erre, mint az utolsó esélyre, hogy rövidtávon belül javuljon a helyzet a hálószövő és rajongói életében. És lám, vannak még csodák: Slott tényleg megcsinálta. Bő három év óta a Pókember végre ismét ötletes, lendületes, frappáns, jópofa, izgalmas és szerethető – az író most kezdte harmadik sztoriját, és a színvonal stabil, úgyhogy minden okunk megvan a reménykedésre, hogy ez így is marad. De mit is csinált Slott? Azon túl, hogy cselekményvezetésével és dialógusaival hozza a szokásos formáját, képes volt előállni valami épkézláb koncepcióval is, amire a történeteit alapozza – és ez volt a legfontosabb, hisz mind tudjuk, hogy a One More Day óta a főhős egyfajta ötletpurgatóriumban sanyargott, ahol az írók egymást licitálták felül a szerencsétlen, töketlen lúzerként való ábrázolásában. Slott visszájára fordította az egészet, és végre, több mint három év után megvalósította azt, amiért a One More Daynek elvileg meg kellett történnie annak idején: a karakterhez, a sorozathoz, a mítoszhoz méltó változást hozott.
Pókember rendbe rakta életét, saját lakásba költözött, stabil barátnőt, és nem utolsósorban, munkát szerzett – nem holmi alulfizetett fotósként vagy tanárként, hanem pionír tudósként. Ég veled, ki nem használt potenciál, ég veled csekkbefizetési gondok. Erről van szó, erre volt szüksége a képregénynek, nem nyögvenyelős, szenzációhajhász, hanem logikus, a karakter fejlődését elősegítő változásra. A 655. szám az előző sztori epilógusa, egy „gyászfüzet” – Marla, J. Jonah Jameson felesége halott, ez a képregény pedig a búcsúztatásáról szól. Az első 10 oldal egyáltalán nem tartalmaz dialógust. Marcos Martin gyönyörűen visszafogott, ízléses képei beszélnek a temetés és az akörüli jelenetek során, és ez így van jól: az arcai egyébként is többet mondanak, mint egy egész kisregény. Többek közt neki is köszönhető, hogy a szuperhősképregényeknek ez a tipikusan giccsbe hajló témája itt valódi, őszinte érzelmeket képes kicsikarni az olvasóból. Az a négypaneles duplaoldal, amin Jameson felesége sírja fölött áll, a maga megkapó egyszerűségében fantasztikus. Ezután a főhős szürreális rémálmába merülünk el: megjelennek neki azok az emberek, akiket „hagyott” meghalni, barátok, szövetségesek és ellenségek egyaránt – és az a nő is, akit véletlenül ő maga ölt meg (Charlie, Rozsomák barátja, aki lényegében „Pókember általi öngyilkosságot” követett el), és akiről az elmúlt évtizedekben egyébként mélyen kussoltak az írók. A képregény csak azért nem kapja meg a maximális pontszámot, mert az álom vad, kínzó, abszurd és őrült forgataga után Slott buta, sőt, a nevetségesség határán táncoló konklúzióra jut. Peter megfogadja, hogy soha többé nem hagyja, hogy bárki meghaljon a közelében. Ez több síkon is hülyeség (Egyrészt, eddig nem tett meg mindent? Másrészt: hogyan tudná ezt betartani?), és a kivitelezésből nem úgy tűnik, hogy ezt az író csak egy hirtelen, meggondolatlan reakciónak szánja. De azért bízzunk Slottban, hogy ezzel a patetikus kirakathősiességgel is kezdeni fog valamit.
Fantastic Four #587-588
Történet: Jonathan Hickman Rajz: Steve Epting, Nick Dragotta Kiadó: Marvel Comics
Úgy látszik, gyászidőszak van a Marvelnél. Nemcsak a kefebajszú Jameson felesége távozott el a közelmúltban, de egy sokkal-sokkal jelentősebb karakter is (bocs, Marla): Johnny Storm, a Fáklya, a Fantasztikus Négyes egyik tagja. A sorozat 587. része az ötfelvonásos Three című sztori záróakkordja – a sztoriról a kiadó olajozott marketinggépezetének hála persze már hónapokkal ezelőtt elkezdtek lógni a mézesmadzagok: tudtuk, hogy a négy főhős közül valamelyik elpatkol a „the end” felirat előtt. Naná, hogy az ominizus „mostantól csak hárman lesznek” szám eladásai egy normál F4 füzet többszörösére rúgtak. Amíg a folytatásból ki nem derül, hogy a szerzői comicok világából a Marvelbe darált Hickman mit kezd a csapat új felállásával, addig nem lehetünk biztosak benne, hogy Fáklya halálának van-e több értelme a puszta szenzációhajhászásnál (most abba ne is menjünk bele, hogy ez a halál mennyire lesz tartós, főleg, hogy holttestet sosem látunk…), de az eddigi teljesítménye alapján simán leosztok neki egy bizalomkártyát. Tény ugyanis, hogy az elmúlt bő másfél évben nagyon szépen építette fel ezt a hosszú kifutású, sok-sok szálon bonyolódó sztorit, ami most ehhez a végponthoz (?) érkezett – és tette ezt úgy, hogy olyan grandiózus, időutazásos, párhuzamos dimenziós, világvégével fenyegetős történeteket írt, amik az F4 lényege, és közben tudott szívet is lopni az egészbe. A Three fináléja egy hárompaneles képpel kezdődik: Susan a víz alatti királyságok közti háború kirobbanását próbálja megakadályozni, Reed Nu-World (egy mesterséges Föld) lakóit igyekszik megmenteni, mielőtt Galactus felzabálja az egész bolygót, Johnny és Ben pedig a Baxter házban kísérli meg feltartóztatni Annihilus újabb hatalmas invázióját a Negatív Zónából. Nesze nektek, F4-epika (Steve Epting képei pedig gyönyörűen kiszolgálják ezt a hangulatot). A lényeg persze, hogy mindez Johnny halálához vezet. Természetesen a szuperhős az szuperhős, tehát Fáklya önmagát feláldozva távozik, de Hickman olyan szépen, ízlésesen és a körülményekhez képest visszafogottan mesél, hogy még a hullaunalmas „a hős a biztos halál ellenére hátramarad, hogy időt adjon társainak a menekülésre” koncepciót is zökkenő nélkül el tudja adni. De az igazi katarzisért a képregény utolsó szavai felelősek, melyek Ben szájából hangzanak el. Csak egy egyszerű sirámról van szó, de az, hogy Ben nem a szokásos Johnnyként utal a barátjára, hanem Johnként, megteszi a hatását. Az 588. szám a Three epilógusa, ami Fáklya temetésével, az utána hagyott űrrel, és a többiek gyászával foglalkozik. Hickman tudja, hogy egy ilyen elcsépelt témánál a szavak inkább ártanak, mint segítenek, ezért teljes egészében Nick Dragotta fantasztikusan kifejező képeire bízza magát. A tekintetek döbbenetes erejűek. Bené, ahogy az épp későn érkező felmentőseregnek (a Bosszú Angyalai) elmondja, mi történt. Susané, ahogy összekucorogva mered a semmibe. Reedé, ahogy őrjöngve számonkéri Annihiluson a történeteket. És főleg a kis Valé, ahogy prezentálja a következő tennivalót az ifjú zsenikből álló agytröszt számára („Megölni Annihilust”). A képregény emocionális ereje átütő, kétségkívül ez a csúcspontja Hickman F4-es pályafutásának. A füzet tartalmaz még plusz nyolc oldalt, ami már dialógusközpontú: ebben Pókember beszélget a nagybátyját gyászoló Franklinnel – ügyesen, jó érzékkel megírt jelenet. A Fantastic Four ezzel hivatalosan véget ért. A kvartettből (egyelőre) trió lett, Hickman az FF #1-ben folytatja majd az immár csonka (de azért Pókemberrel kiegészülő) család történetét.
Invincible #77 Történet: Robert Kirkman Rajz: Ryan Ottley Kiadó: Image Comics
Robert Kirkman egy zseni. 6-7 éve futó sorozatai, az Invincible és a The Walking Dead esetében is többször elgondolkodtam már rajta, hogy meddig tudja ezt ilyen színvonalon csinálni? Meddig lehet egyetlen koncepciót úgy csavarni, alakítani, díszíteni, változtatni, hogy hosszú idő után is újat és érdekeset képes mutatni vele? Időnként felébredő kételyeimet aztán mindig derékba töri. Itt van pl. az Invincible. Az utóbbi egy évben csúcspontjáig fokozta a viltrumitok elleni háborút, kegyetlenül véres, masszív, grandiózus összecsapások követték egymást, hőseink elpusztították az ellenség bolygóját, és közben maguk is majdnem otthagyták a fogukat. Egyértelműnek tűnt, hogy a harc olyan szintre jutott, ahonnan nincs visszaút, nincs béke, nincs visszavonulás, nincs félmegoldás, valamelyik oldalnak fűbe kell harapnia – és ha ez megtörténik, a sorozat elveszíti egyik fő ütőkártyáját. És többek közt ebben zseniális Kirkman: hogy mikor azt hiszed, egy adott szituációt már elvitt a végletekig, és itt már csak a lezárás, és majd egy új fejezet elindítása van hátra, akkor előhúz egy újabb dramaturgiai mutánsnyulat a kalapból. Az Invincible 77-ben, a legutóbbi vérgőzős csata után, hőseink fejvesztve száguldanak vissza a Földre, mert úgy sejtik, hogy a túlélő viltrumitok ott akarnak lecsapni – bolygót a bolygóért. De mikor megérkeznek, nem harc várja őket, hanem egy békejobb. Zsarnok és gonosz, de békejobb. Ellenségüktől két lehetőséget kapnak: vagy megküzdenek, és még ha le is tudják győzni őket (ami nem valószínű), a csata színhelyéül választott Föld jó eséllyel elkönyvelhet néhány milliárd főnyi járulékos kárt – vagy hagyják, hogy a kihalás szélén álló viltrumitok beolvadjanak, az emberek közt éljenek, és szaporodjanak köztük, hogy pár ezer év alatt visszanyerjék egykori létszámukat. Mark és apja persze tudják, hogy ezzel csak elodázzák az elkerülhetetlen összecsapást – egy olyan időre, amikor ellenségeik sokkal erősebbek lesznek. De nincs más választásuk. Kirkman szépen érzékelteti a dilemmát, a két rossz közti választás kényszerét, és bár az utolsó oldalon, a saját, szokásosan kifinomult megoldásaihoz képest kicsit túlságosan is elragadja a hév és az egyszerűség, de addig mind felépítésében (Mark feszültséget építő víziói a földi pusztításról félelmetesek), mind dialógusaiban kikezdhetetlen a képregény. Ryan Ottley képeire pedig sosem lehetett panaszunk – és nem lehet most sem. Lassan unalmas lesz leírni, de ez még mindig az egyik legjobb a jelenleg futó amerikai sorozatok közül.
Infestation #1
Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: David Messina Kiadó: IDW Publishing
Az IDW-nek nem elég, hogy rajta ül egy rakás nagy filmes franchise comicjogain – miért is lenne, hisz ehhez képest meglehetősen kis szelet jut nekik a nagy képregényes tortából. Úgyhogy arra gondoltak, hogy csinálnak egy nagy crossovert, amiben összekötik a Szellemirtókat, a Star Treket, a Transformerst és a G.I. Joe-t. Na, persze csak közvetetten, pusztán a koncepció mentén. (Hogyan? Hogy te szívesen látnál egy Szellemirtók vs. Star Trek vs. Transformers vs. G.I. Joe történetet? Ok. Most akkor kurvagyorsan kapcsold ki a számítógépet, fürödj meg, vegyél fel utcai ruhát – csórj a szüleidtől, ha neked nincs – és menj emberek közé. Tudom, a fény vakít, és egyébként is félsz odakint, de nem olyan rossz az, haladjunk kis lépésekben, egyelőre elég, ha a járda közepéig eljutsz.) A crossover lényege, hogy egy dimenzióportálon keresztül zombik jutnak el a fent említett karakterek négy párhuzamos világába. Szóval Venkman, Optimus, Kirk és izéhogyhívják a G.I. Joe-ból külön-külön, a maguk univerzumában küzdenek meg a zombikkal. Mindennek a kiindulási pontját az Infestation című képregény adja meg, amit a Marvel piszokjó űrrészlegének két guruja, Dan Abnett és Andy Lanning jegyez. Nem ehhez a színvonalhoz szoktunk tőlük. A CVO (Covert Vampiric Operations) tagjait egy új-mexikói katonai bázisra rendelik, merthogy a helyszínen élőhalottak tartanak lakomát az ott élők kárára. Az akció persze nem sül el túl jól, és a rejtélyes, idegen intelligencia által vezérelt zombisereg a már említett módon terjeszkedni kezd a multiverzumban. Hanyagul, félvállról, zagyván megírt, pocsékul strukturált, fárasztó sztori klisékkel, és recsegő dialógusokkal megvert képregény ez, bár hozzá kell tenni, hogy Abnettéknek eleve hálátlan feladat jutott: meg kellett ágyazniuk a többi írónak, hogy azok jót hancúrozhassanak a G.I. Joe vs. zombik és hasonló nedves geekálom koncepciók mentén. Felejtsük el, és lépjünk tovább. A hancúrozásra.
Star Trek: Infestation #1-2
Történet: Scott Titpon, David Tipton Rajz: Casey Maloney, Gary Erskine Kiadó: IDW Publishing
Hajjaj. Ez a két szék közt a pad alá zuhanás tipikus esete. Ez a képregény nem működik sem Star Trek-, sem zombi történetként. Star Trek oldalról már csak azért sem, mert a jellemző felütés (hőseink megérkeznek egy bolygóra, ahol különös dolgok zajlanak) ellenére nincs benne semmi star trekes. Hiába van itt nekünk főszereplőnek Kirk, Spock és McCoy, az íróknak fingjuk sincs a sorozat legendás triumvirátusát egyben tartó, az őket érdekessé és izgalmassá tevő dinamikáról. Nincs egyetlen épkézláb jelenet sem, ami kihasználná a hármasukat. A két világ vegyítésének egyetlen jópofa pillanata, amikor McCoy Kirkre néz, és a tőle megszokott módon tájékoztatja egy tipikus diagnózisról: „He’s dead, Jim”, majd a hulla, akit megvizsgált, felhörög, és reggelizni akar. Ezt leszámítva… ugyebár a jövőben vagyunk, és Csillagflotta tisztek nem öldösnek csak úgy embereket. Még zombikat sem, merthogy gondolják, csak megmenthetik őket a modern tudomány segítségével. A technológiai fejlettség részleteire nagy gondot fordító Star Trek esetében ez persze logikus lépés az írók részéről, a baj csak az, hogy végig is viszik: McCoy meggyógyítja az élőhalottakat. Ugyan annak, hogy orvosi eszközökkel elnyomják a zombivírust, nem élő, egészséges embereket, hanem hullákat (halott hullákat) kellene eredményeznie, hiszen zombivá válásuk előtt elpatkolnak a szerencsétlenek, de miért is akarnánk elvárni a szerzőktől, hogy ismerjék a mitológiát, amibe belebarmolnak? De eleve, az egész probléma már ott kezdődik, hogy… Star Trek és zombik. Nem, ez sehogysem áll össze. A két téma minden szempontból annyira különböző, hogy amikor összeeresztik őket, menthetetlenül, kölcsönösen kioltják egymás pozitívumait, eltüntetve mindent, amiért külön-külön szeretjük őket. Ha zombik, akkor nem pofázást, orvosi megoldást és kábítófegyvert akarunk látni, hanem „shoot them in the head”-et, és (jobb napokon) mondjuk a fogyasztói társadalom cinikus kritikáját. Ha Star Trek, akkor nem csoszogó élőhalottakra vagyunk kíváncsiak, hanem tudományos, erkölcsi dilemmákra, az emberi természet analitikájára és/vagy űrcsatákra. Ez a hibrid halva született.
Transformers: Infestation #1-2 Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: Nick Roche Kiadó: IDW Publishing
Tehát óriásrobotok a zombik ellen… hogy micsoda? Á, szóval felmerült bennetek a kérdés, hogy miféle fenyegetést jelent háznagyságú intelligens, alakváltó, állig felfegyverzett gépekre néhány átlagban egyhetven magas, lassan csoszogó, hús(!)evő ösztönlény. Ja, hogy nem mondtam? A Transformers az a cím, aminek kedvéért az Infestationben Abnettéknek futólag meg kellett említeniük, hogy a vírus nem csak élőlényeket támad meg, hanem gépeket is. Ez a magyarázat… ööö… húbazzeg, na jó, inkább ne firtassuk. A remény azért élt bennem, mert ezt a kétrészes sztorit maguk Abnették szülték, és Infestation 1 ide vagy oda, ők azért fasza írók. De hiába. A crossovernek ez a szelete is zagyva, jellegtelen és unalmas. A szereplők ötlettelen, nagyzolós és tökös dumákat nyomnak, megállás nélkül lövik, és ütik egymást, és sem a zombigép, sem az Autobot-Álca együttműködés koncepciójából nem sül ki semmi érdekes. Azért a két számba belefért egy jó jelenet: a nyitány. Az Álcák fertőzött űrhajója lezuhan a Földre, de mielőtt ténylegesen landolna Las Vegasban, az írók (remélhetem, hogy a Bay-filmek megalomán pusztításain ironizálva?) egy-egy panelen sorra veszik az egyéb lehetőségeket: hogy mi lenne, ha Párizsban csapódna be, mi lenne, ha a Szabadság-szobrot tarolná le, és így tovább. Kár, hogy ebben kimerül az összes kreativitás. És a rajzok is borzalmasak. Mintha kis játékkatonák verekednének egy gyerekszobában – Nick Roche képtelen érzékeltetni a méreteket, az egész küzdelem grandiózus voltát, képtelen ritmust, dinamikát adni a képregénynek, és ráadásul nem egyszer szinte kivehetetlen, hogy mi történik az óriáskaroktól és lábaktól zsúfolt paneleken. Ahogy ez a crossover most áll, az egészet le kellene húzni a vécén.
Hosszasabb kihagyás után a GeexComix egyenesen a 2010-es év általunk legjobbnak tartott angol és magyar nyelvű képregényeinek toplistájával jelentkezik Santito és Oló… izé, Rusznyák Csaba ajánlásával, négy kategóriában (legjobb tíz futó sorozat, legjobb tíz minisorozat vagy gyűjteményes kötet, legjobb öt magyar kiadású külföldi képregény és legjobb öt magyar képregény), főleg az amerikai és európai szerzők spektrumát lefedve. A címek szigorúan ábécésorrendben, a tovább nem jutott, de jelölt versenyzők felsorolásával kiegészítve.
2010-es TOP10: jelenleg futó (ongoing) sorozatok
Avengers (Marvel Comics, 2010-) Írta: Brian Michael Bendis (Powers, Ultimate Spider-Man, Jinx, New Avengers) Rajzolta: John Romita Jr. (Uncanny X-Men, Amazing Spider-Man)
Ha az Invincible az ultimate szuperhősképregény, akkor Brian Michael Bendis új Bosszú Angyalai sorozata az ultimate mainstream (értsd: DC-s vagy marveles) szuperhősképregény. Benne van minden, amiért egy felnőtt ember még a harmadik x-hez közeledve is fenntartások és szégyenérzet nélkül falja ezeket az elsősorban fiatalabbaknak írt kalandokat. A hősök, a gonoszok, az akciók, a történet, minden hatalmas, az emberi léptéket bőven meghaladó. Az író ezzel hosszú évek után végre feléleszti a klasszikus Avengers stílusát.
Fables (Vertigo, 2002-) Írta: Bill Willingham (Elementals, Patheon, Thessaly, Witch for Hire) Rajzolta: Mark Buckingham (Marvelman)
Az évtizedes toplistánkon is szereplő Fables energikus aggastyánkorba lépett, hiszen elérte a századik számát, amiben végre szemtanúi lehettünk a régóta várt eposzi (és nem epikus: tanulunk az olvasói hozzászólásokból!) összecsapásnak: a mesevilágok eddigi legveszélyesebb entitása, Mr. Dark és az enigmatikus Frau Totenkinder mágikus párbajban mérik össze erejüket, melynek kimenetelén ezúttal nem csak a fabulák, de az emberek világának sorsa is múlik. A százoldalas jubileumi számban több szálat elvarrnak és még többet fejtenek fel, Bill Willingham pedig minden kétséget eloszlat az olvasókban, hogy még rengeteg ötlet lapul a tarsolyában az elkövetkező évekre.
Invincible (Image Comics, 2003-) Írta: Robert Kirkman (The Walking Dead, Marvel Zombies, Battle Pope) Rajzolta: Corey Walker (The Irredeemable Ant-Man, Marvel Team-Up)
Ez a szuperhősképregény nem ejt foglyokat. Robert Kirkman sorozata végletekig viszi az egyébként unalomig ismert koncepciót (tinédzser fiú szuperképességekre tesz szert), és egy olyan sokrétű, intelligens, grandiózus, fordulatos és alkalmanként elképesztően brutális sci-fi kalandot kerekít belőle, amilyenhez hasonló nincs még egy a piacon. Az éppen folyó sztori (The Viltrumite War) pedig egyike az egész sorozat eddigi legjobbjainak.
Orc Stain (Image Comics, 2010-) Írta és rajzolta: James Stokoe (Wonton Soup)
Az élvezhető fantasy képregény az utóbbi években ritka, akár a fehér holló, a Dark Horse stabilan futó Conan-jét leszámítva, de úgy tűnik végre megtört a jég: Stokoe bizarr és a mangák eszköztárából sokat kölcsönző látványvilága azonnal magába szippant, amint egy félszemű ork mackós (értsd: organikus medveszéfeket, valamint ősi sírokat tör fel) ámokfutását követhetjük, aki után a legnagyobb hadúr indít hajtóvadászatot, hogy “önkéntes” segítségével juthasson hozzá egy rég halott isten testén keresztül elképzelhetetlen hatalomhoz. A képlet egyszerű, a megvalósítás viszont parádés, ennyi vizuális geget utoljára a Scott Pilgrim sorozatba zsúfoltak, már csak ezért érdemes beszerezni a nemrég megjelent gyűjteményes kötetet.
PunisherMax (Marvel Comics, 2010-) Írta: Jason Aaron (Scalped, Wolverine, The Other Side) Rajzolta: Steve Dillon (Preacher, Judge Dredd, Wolverine: Origins)
Beteg, cinikus, vicces, kegyetlen és brutális. Nagyjából ezekkel a jelzőkkel írták körül anno Garth Ennis szépemlékű Punisher Max sorozatát, és ugyanezekkel lehet körülírni Jason Aaron új szériáját – ami legalább (mondom, legalább!) olyan jó, mint elődjéé. És ezt sem lehet egyszerű guilty pleasure-ként elkönyvelni, mert Aaron is azon kevesek közé tartozik, akik képesek rá, hogy megmutassák a főszereplő karakterének drámai oldalát. Steve Dillon meg esküszöm, arra született, hogy Megtorlót rajzoljon.
RASL (Cartoon Books, 2008-) Írta és rajzolta: Jeff Smith (Bone)
A tíz Eisner-díjat nyert Jeff Smith legnagyobb dobása a Bone óta ez a fekete-fehér, több-kevesebb rendszerességgel megjelenő ongoing sorozat, melynek főszereplője egy párhuzamos valóságok között ugráló műtárgytolvaj, akinek korábbi megbízóinak ügynökével kell szembenéznie: amíg nem szerzi vissza Nikola Tesla elveszett jegyzeteit, addig újra és újra, minden dimenzióban meggyilkolják Annie-t, a prostituáltat, akihez egyre gyengédebb szálak fűzik. Az év legintelligensebben megírt sci-fije, a független képregény egyik legnagyobb történetmesélőjétől.
Scalped (Vertigo Comics, 2007-) Írta: Jason Aaron (Wolverine, The Other Side, PunisherMAX) Rajzolta: R.M. Guéra
Vannak címek, amik évről-évre szerepelnek a listán, mert még évek elmúltával is ugyanolyan mocskosul jók, ha nem jobbak, mint eleinte voltak. A Scalped ilyen. Nem is fűzök ehhez hozzá semmit. Aki még mindig nem ismeri, az magára vessen.
The Sword (Image Comics, 2007-2010) Írta és rajzolta: Jonathan és Joshua Luna (Ultra, Girls, Spider-Woman: Origin)
Ki másra számíthatnánk, ha nem a Luna-testvérekre, hogy egy tipikus szuperhősös koncepciót (egy fiatal lány egy olyan kardhoz jut hozzá, ami különleges képességeket biztosít neki) mélyen emberi oldalról közelítsenek meg? A The Sword története egyszerű, akár egy pont, de drámája erőteljes, karakterei pedig elevenek és utolsó rezdüléseikig hitelesek. A sorozat az év első felében véget ért a 24. résszel, és a klasszikus tragédiákat idéző lezárásával végképp bebiztosította helyét a nagyok között.
The Walking Dead (Image Comics, 2003-) Írta: Robert Kirkman (Invincible, Marvel Zombies, Battle Pope) Rajzolta: Tony Moore (Fear Agent, The Exterminators), Charlie Adlard (Savage, The Establishment)
Mi már egyszer beválasztottuk az évtized legjobb képregényei közé, mostanra pedig a belőle készült tévésorozat sikerének köszönhetően legalább 5 millió újabb potenciális olvasót ránthat be a 2003 óta még mindig fekete-fehér, minden az oldalak közé beszúrt reklámot nélkülöző, továbbra is öt oldalas old school levelezési rovattal rendelkező posztapokaliptikus zombisorozat. Rick és társai 2010-ben újabb menedéket találtak, de ahogy azt sejteni lehetett, Michonne katanája nem marad sokáig szögre akasztva: bár a The Walking Dead szíve a karakterábrázolás és a gördülékeny, hihető dialógusok, minden bizonnyal bővelkedni fogunk majd a kiontott, rothadó belsőségekben a 2011-es év során is, tavasszal pedig minden előjel szerint a kezünkben tarthatjuk majd az első gyűjteményes kötetének magyar kiadását.
The Unwritten (Vertigo, 2009-) Írta: Mike Carey (Lucifer, Crossing Midnight, Hellblazer) Rajzolta: Peter Gross (The Books of Magic, Lucifer)
A brit Mike Carey már a Sandman spin-off Luciferrel és a Hellblazer legendájához hozzáadott munkásságával megalapozta a hírnevét a képregények világában, de a Harry Potter-jelenséget továbbgondoló irodalmi-misztikus sorozata mostanra már saját jogán vált a Fables és a The Walking Dead egyenrangú társává. Főszereplője egy csak irodalmi művek helyszíneit feltüntető mágikus térképet követve próbálja kideríteni homályos múltját, de egyre csak újabb rejtélyekbe botlik, amint egy ideológiai világuralomra törő titkos társaság próbálja útját állni minden eszközzel. Az olvasót füzetről-füzetre zseniális ötletekkel bombázzák: egy tolvaj kétségbeesetten próbál meg kijutni egy szirupos mesekönyv történetéből, melybe beszélő nyúl alakjában börtönözték, egy kómába esett lány hasadt személyiségének történetét lapozgatós könyv formában rakhatjuk össze, a főhősnek újra férfivá kell válnia a Moby Dick egyik fiktív(?) szereplőjének bőrében. A hab a tortán Yuko Shimizu káprázatos borítói, amelyek ugyanolyan védjegyévé váltak a sorozatnak, mint James Jean munkái a nagyszerű Fables széria esetében. Ha csak egy új címbe kezdesz bele az idén, az ez legyen.
Futottak még:American Vampire, Batman Inc, Chew, Conan the Cimmerian, Echo, King City, Knight & Squire, Morning Glories, S.H.I.E.L.D, Sweet Tooth, The Sixth Gun, The Ultimate Spider-Man
2010 egyik legfontosabb angol nyelvű kiadása a keményöklű magándetektív, John Blacksad mindhárom kalandját (Somewhere Within the Shadows , Arctic Nation, Red Soul) összegyűjtő keményfedeles, 184 oldalt számláló album. A fiktív és létező személyeket antropomorf formában szerepeltető (főhősünk veszedelmes feketepárduc, Oppenheimer bagoly, McCarthy szenátor pedig bivaly), az ötvenes évek Amerikájának milieu-jét tökéletesen visszaadó fim noir vizuális világa a spanyol Juanjo Guarnido tehetségét dícséri, aki már a kilencvenes évek elejétől dolgozik rajzolóként és animátorként a Disney stúdióiban. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy az elsőre kissé negédesnek tűnő, rajzfilmszerű ábrázolással lehet-e megfelelően kezelni a nácizmus, a rasszizmus, a bosszú és az erőszak témáját, de aki belelapoz a kötetbe, efelől minden kétsége el fog oszlani.
Criminal: The Sinners (Icon Comics, 2009-2010) Írta: Ed Brubaker (Gotham Central, Sleeper, Daredevil, Captain America) Rajzolta: Sean Phillips (Hellblazer, Sleeper, Incognito)
Ed Brubaker és Sean Philips olyan mélyre merészkedtek a noir erkölcsi fertőjébe, mint előtte még soha – pedig a Criminal korábbi etapjai sem kóristafiúknak íródtak. Gyerekek ölnek gyerekeket (is), a főszereplőt a múlt és a jelen egyaránt sanyargatja, az erőszak és a halál mindenkinek úgy tartozik hozzá a hétköznapjaihoz, mint a levegővétel, és eleve, azzal a világgal, amiben egy gyilkosnak kell rendet tennie, valami rohadtul nem stimmel. Plusz ebben láthattuk a tavalyi év legmegrázóbb haláljelenetét is.
Daytripper (Vertigo Comics, 2010) Írta és rajzolta: Gábriel Bá (The Umbrella Academy, Casanova) és Fábio Moon (Casanova)
Fábio Moon és Gabriel Bá képregénye valami más, valami ritkaság. Valami, ami úgy szól felnőtteknek, hogy sem erőszak, sem szex nincs benne. És úgy, hogy szem nem marad szárazon, pedig egy percig nem érezni rajta, hogy direkt a könnycsatornákat célozná meg. Olyasvalami, amiből jó, ha tízévente van egy. Gyönyörű, katartikus meditálás életen, halálon, családon, otthonon, apaságon, és úgy általában, az emberen – csodálatosan megrajzolva. Azt hiszed, ezek nagy szavak? Helyes. Járj csak utána.
Detective Comics: Impostors (DC Comics, 2010) Írta: David Hine (Spider-Man Noir, District X, Son of M) Rajzolta: Scott McDaniel (Batman, Nightwing)
Ál-Batmanek és Ál-Jokerek egész hadseregeinek háborúja rázza meg Gotham Cityt. Az Imposors a mintapéldája annak, hogy hogyan kell felépíteni, és egyre grandiózusabbá növeszteni egy sztorit, hogy hogyan kell bemutatni, és félelmetessé, hatásossá tenni egy új gonosztevőt… És egyáltalán, hogy a mai sok batmanes baromság közt hogyan kell visszakanyarodni a klasszikus stílushoz, és elmesélni egy mindenféle posztmodern bullshit és ezüstkoros pöcsverés nélküli, piszkosul hatásos és intenzív történetet. Köszönjük, David Hine.
Hellboy: The Storm (Dark Horse Comics, 2010) Írta: Mike Mignola (B.P.R.D., The Amazing Screw-On Head) Rajzolta: Duncan Fegredo (Judge Dredd, Enigma, Spider-Man: Tangled Web)
A tavalyi listán szerepelt a The Wild Hunt, és nehezen tudtam elképzelni, hogy Mignola azt felül tudja majd múlni. De felül tudta. A The Storm súlyos sorsszerűséggel menetel egy hatalmas háború, egy epikus finálé felé, és az olvasó szinte összerogyik a képregény őszinte, nyers és vegytiszta érzelmi ereje alatt. Hellboy búcsúja Alice-től 2010 egyik legemlékezetesebb pillanata volt a comicok világában. Az idekívánkozó, immár ironikus kérdés: hogy fogja Mignola ezt felülmúlni?
It was the War of the Trenches (Fantagraphics, 2010) Írta és rajzolta: Jacques Tardi (Les Aventures extraordinaires d'Adèle Blanc-Sec, Nestor Burma, Le Cri du peuple)
Felejtsétek el Adele Blanc-Sec-et és az ő csodálatos kalandjait, mint Tardi munkásságának leggyengébb szeletét és vessétek inkább vigyázó szemetek az amerikai Fantagraphics kiadó felé, ami 2010-ben adta ki angolul a francia BD nagy öregjének egyik legfontosabb művét, a Franciaország kollektív tudatán eltörölhetetlen nyomot hagyó és az őt magát is rendkívül foglalkoztató I. világháborút feldolgozó 126 oldalas kötetet. A témához nagyon is illően fekete-fehér album egyenesen és céltudatosan ragadja torkon a lövészárkok háborújának rettenetét: itt nincsen főszereplő, Tardi érett és egyedi stílusában anekdoták sorát fűzi egymásba, melyek egyetlen kapcsolódási pontja maga a háború természete. Ha eleged van a szuperhőstörténetekből, akkor érdemes felütnöd a kilencedik művészet válaszát a Nyugaton a helyzet változatlanra.
Mesmo Delivery (Dark Horse, 2010) Írta és rajzolta: Rafael Grampá (Gunned Down, Strange Tales II)
Akárha egy Alkonyzóna epizódot látnánk: egy ex-bokszolónak és egy Elvis-imitátornak titokzatos küldeményt kell leszállítania kamionnal, amikor megállnak egy dinernél, ahol természetesen azonnal beléjük kötnek, innentől pedig mintha egy hurrikán szabadulna el, Grampá energikus stílusával, tökéletesen eltalált beállításaival és megkomponált jeleneteivel úgy ránt magával minket egy szuszra 58 oldalon keresztül, hogy már csak a csattanó után tudjuk visszarakni a helyére leesett állunkat. Az év meglepetése, annak ellenére, hogy a marveles Strange Tales II is szinte kizárólag miatta került volna bele a válogatásunkba.
Northlanders: The Plague Widow (Vertigo Comics, 2010) Írta: Brian Wood (DMZ, Demo) Rajzolta: Leandro Fernández (Queen and Country, The Incredible Hulk, Wolverine)
A legutóbbi Metal című sztorival Brian Wood éppen csúnyán belerondított eddig makulátlan sorozatába, de ez még nem változtat a tényen, hogy a Northlanders azelőtti története, a The Plague Widow az egész széria eddigi legjobbja volt. Egy özvegy nő és kislánya próbálnak kétségbeesetten túlélni egy halálos járványt, ami egy külvilágtól elzárt, belviszályoktól tépázott viking falucskát sújt 1020 telén. Kegyetlenség, reménytelenség és néma, sivár fehérség. Az a fajta brutálisan realisztikus képregény, ami görcsöt növeszt a gyomrodba.
Scott Pilgrim's Finest Hour (Oni Press, 2010) Írta és rajzolta: Bryan Lee O’Malley (Lost at Sea, Hopeless Savages: Ground Zero)
A Scott Pilgrim sorozat utolsó kötete, mint a legtöbb olyan szériánál, ami már a legelején magasra tette a lécet, nem ér fel az első két részhez, de még így is az év egyik legeredetibb, legmeggyőzőbb és leghumorosabb képregénye. O’Malley tökélyre fejlesztette a manga eszközeiből összeállított narratív vizuális stílusát és korrekt befejezést kerekített a videojátékgeneráció sagájának, amit szerencsénkre a Nyitott Könyvnek köszönhetően hamarosan elolvashatunk magyar kiadásban is.
The Last Days of American Crime (Radical Publishing, 2009-2010) Írta: Rick Remender (Fear Agent, The End League, Uncanny X-Force) Rajzolta: Greg Tocchini (Thor: Son of Asgard, 1602: New World)
A nem is olyan távoli jövőben a gondolatrendőrség intézménye megvalósulni látszik az USA-ban, hamarosan elkezdik sugározni az API (American Peace initiative) szignált, ami jámbor, törvényfélő embereket formál minden polgárból, ráadásul ugyanezen a napon történik meg a teljes áttérés a papírpénz intézményéről a kormányügynökségek által lekövethető elektronikus tranzakciókra is. A bűnözés régi módszereinek befellegzett, így Graham-nek, az öregedő szélhámosnak egészen pontosan két hete van arra, hogy végrehajtsa az utolsó nagy dobását. Rick Remender, akit leginkább az általunk is nagyra tartott pulp-sci-fi sorozata, a Fear Agent tett ismertté, mindent bevet, hogy egy igazán izgalmas, hard boiled heist sztorit kapjunk: a femme fatale gyönyörű, a leszámolások mocskosak és véresek, semmi és senki nem az, aminek látszik, az élményt pedig Tocchini gyönyörű illusztrációi teszik teljessé.
Versenyen kívül:
Planetary Vol.4 - Spacetime Archeology (WildStorm, 2010) Írta: Warren Ellis (Transmetropolitan, Hellblazer, Fell, Freakangels) Rajzolta: John Cassaday (Astonishing X-Men, I Am Legion)
A brit képregénydemiurgosz, Warren Ellis stílusgyakorlatnak indult kultképregénye a sorozatot lezáró gyűjteményes kötet jogán kerülhetett be a 2010-es listába, hiszen a rajongóknak (köztük nekem is) majd három fájdalmas évet kellett várni a huszonhét részes történet lezáró részéig, az utolsó trade paperbackre pedig még egy újabbat . A türelem meghozta a gyümölcsét: a popkultúrális utalásokkal teletűzdelt, szuperhősképregénynek álcázott mélymerülés a zsánerek és szubzsánerek Marianna-árkába (hong-kongi akciófilmek, kaiju- és ötvenes évekbeli B-múvik megidézése, James Bond hommage, kikacsintások a pulp-éra, valamint a DC és Marvel univerzum mainstream szuperhősei felé) több, mint kielégítő dénouement-t kapott.
Futottak még:Afrodisiac, Parker: the Outfit, Strange Tales II, Superman: Earth One, The Thanos Imperative, X-Men: Second Coming
2010 TOP5: magyar megjelenések külföldi szerzőktől
Asszonybeszéd (Nyitott Könyv, 2010) Írta és rajzolta: Marjane Satrapi
A Persepolis nemzetközi sikere után Satrapi nem sokáig ült a babérjain, a pletykás asszonyok egymásnak elmesélt, sajátosan iráni ízű történeteit tökéletesen kiszolgálja a minimalista, egyszerű vonalvezetésű stílusa. Aki olvasta a Persepolist, annak kötelező vétel, aki nem, annak is.
Sandman 3 – Álomország (Cartaphilus, 2010) Írta: Neil Gaiman Rajzolta: Charles Vess, Colleen Doran, Kelley Jones, Malcolm Jones III Fordította: Totth Benedek
Gaiman neve szerencsére befészkelte már magát a magyar olvasói köztudatba, a Sandman harmadik kötete pedig a lehető legjobb belépő pont a brit mester képregényes főművébe, hiszen a történetek, különösen a Szentivánéji álom újraértelmezése, ami megnyerte a rangos World Fantasy-díjat, önállóak, kerek egészet alkotnak és semmiféle képregényes háttértudást nem igényelnek (bár az Álarchoz mindenképp plusz élményt adhat). Kiváló ajándék képregényszüzeknek.
Sin City: Családi értékek (Fumax , 2010) Írta és rajzolta: Frank Miller (Daredevil, Batman: Year One, The Dark Knight Returns)
Az a helyet, hogy amíg jönnek kifelé itthon a Sin City és Usagi kötetek, addig minden másnak keményen meg kell izzadnia, hogy helyet szorítson magának egy toplistán. Bár a Családi értékek Frank Miller egész sorozatának egyik legegyszerűbb története, ereje, hatásossága attól még vitathatatlan. Extrém brutalitás, gyilkos humor, virtuóz képi világ, a „style over substance” teljes és tökéletes diadala.
Usagi Yojimbo 8-9 (Vad Virágok Könyvműhely, 2010) Írta és rajzolta: Stan Sakai
A Vad Virágok rendületlenül tartja magát a „két Usagi minden évben” elvhez – mindannyiunk nagy örömére. A szamurájnyúl izgalmas, tanulságos, fordulatos, és főleg, mélyen humánus kalandjainak kilencedik kötetéről részletesebben itt. (A sorozatról általánosságban pedig itt.)
Új Marvel Extra (Kingpin, 2010) Írta: Sta Lee, Peter David, Dan Slott, Ty Templeton, Joe Kelly Rajzolta: John Romita, Bill Jaaska, Pete Woods
Feltámadt a gyermekkorunk! 13 év után ismét van Marvel Extránk – és hogy milyen jól sikerült összeválogatni bele az egyes (humoros) sztorikat, arról bővebben itt.
Futottak még:Asterix 3: Asterix és a gótok, Berlin 1: A kövek városa, Zograf: Elhasznált világ, Hellboy 2: Ördögöt a falra, Largo Winch 4: Business Blues, Lucky Luke 13: Oklahoma Jim, Scott Pilgrim végtelen bánata, Scott Pilgrim bekeményít
2010 TOP5: képregények magyar szerzőktől
Ágoston, a Nukleáris Baromfi (Nero Blanco Comix, 2010) Írta és rajzolta: Vass Róbert
2010 valóban a Baromfi Éve volt, Vass Robi, aki a Geekz interjúrovatában is tiszteletét tette, stripek és rövidebb szösszenetek (mint az idegen bolygóról származó lakótárs történetei a Panel és mostanában a Nero Blanco Comix oldalain) után végre előrukkolt egy egész estés, szélesvásznú sztorival, melyben Magyarország egyetlen baromfi szuperhősének teljes és vágatlan története bontakozik ki. Az év leghumorosabb hazai kiadványa, ráadásul végre megtudhattam mi lett Koppány, a Szoláris Menyét végzete.
Kalyber Joe 6 (Kingpin, 2010) Írta és rajzolta: Pilcz Roland
A leghosszabban futó magyar szerzői kalandsorozat, melyet mostanra felkarolt a Kingpin kiadó, stabilan és megérdemelten tartja a helyét az éves toplistánkon. A hatodik kötetben Kalyber Joe visszatér kalandjainak kiindulópontjára, a Headstone főiskolára, hogy kipihenje kalandjait, de mint tudjuk, egy kalandor sosem menekülhet a rá kimért sors elől. A szerzővel készült interjú itt található.
Lencsilány (Nyitott Könyv, 2010) Írta és rajzolta: Lakatos István
Az év legnagyobb magyar képregényes dobása lenne, ha a szerzője nem tartaná inkább túlillusztrált meseregénynek. Minden viccet félretéve, egyrészt a hazai képregénykiadásban a Korcsmáros-féle Rejtő-köteteken kívül az egyetlen keményfedeles, A4-es méretű szerzői album (ez pedig komoly fegyvertény), másrészt a leghangulatosabb és érzelemdúsabb kötet, amire idén rátehetjük a kezünket. Bővebb kritika a Lencsilányról itt, interjú a szerzővel pedig itt található.
Pinkhell 7 (Magyar Képregény Szövetség, 2010) Írta és rajzolta: Andok Tamás, Fórizs Gergely, Haránt Artúr, Haragos Péter, Felvidéki Miklós, Csordás Dániel, Fritz Zoltán, Szűcs Levente, Saban, Vincze Nóra, Szabó Jenő, Fabe, Matheika Gábor, Ábrai Barnabás (Geek), Varga Zsolt, Fehér Zoltán (Zorro de Bianco)
A magyar képregényes all-star képregényantológia, a Magyar Képregény Akadémia legkiforrottabb kiadványa. A hetedik próbálkozás már a mesékben is legalább kétszer olyan sikeres, mint a harmadik, itt pedig tizennyolcas karikával ellátva megkapjuk mi szem-szájnak ingere: élőhalott kalózok, Pokolgépes pólós küldött a legalsóbb bugyrokból, sci-fi paródia, stílusgyakorlat a klasszikus francia képregények mintájára vagy Noname legújabb kalandjai. Ha a következő szám is legalább ilyen színvonalas lesz, biztos helye van a toplistánkon.
Képregényiskola (2010) Írta és rajzolta: Sváb József
Egy mára már hozzáférhetetlen klasszikus újrakiadása, változatlan tartalommal, új borítóval. A hazai képregénykiadás hőskorának első úttörője, amikor még volt rá remény, hogy nálunk is befussanak az európai képregények. A tartalma mára talán egy kissé avíttas, de minden valamit magára adó képregényrajongónak a polcán a helye.
Futottak még:Hidegbéke, Korcsmáros Pál: A három testőr, Nero Blanco Comix 6
Történet: Grant Morrison Rajz: David Finch Kiadó: DC Comics
A legjobb, ami erről az egész „Batman meghalt, de mégse, csak az őskorban rekedt, de mégse, mert ugrál előre az időben, egészen annak legvégezetéig” hajcihőről elmondható, hogy végre vége van. Minden tiszteletem Grant Morrisoné, de amit a Sötét Lovaggal csinált az utóbbi években, az finoman szólva problémás volt (leszámítva a Batman & Robin első évét). A The Return of Bruce Wayne, ami a főhős jelenbe való visszatérésének krónikája volt, egy rettenetesen fárasztó olvasmánynak bizonyult, amiben az író kiélhette minden ezüstkori nosztalgiával, zsánerjátékokkal és agylövő sci-fivel kapcsolatos hóbortját – ő biztos kurvajól szórakozott, amikor írta, de értelme nem sok volt, élvezeti értéke meg még kevesebb. Úgyhogy tudjuk le annyival, hogy a végén Bruce visszatért. Mivel mind az új, mind a már meglévő Batman sorozatok folynak tovább a maguk medrében, erre a különszámra hárult a feladat, hogy összekösse azokat a The Return of Bruce Wayne-nel, és elmondja, amit az új status quo-ról tudnunk kell.
Röviden a lényeg, hogy a főhős úgy dönt, ideje a bűn elleni háborút globális szintre emelni. Mostantól két Batman lesz: Dick Greyson is marad a gúnyájában, és továbbra is Gothamben rak rendet, Bruce pedig járja a világot, és ott csap le, ahol arra a legnagyobb szükség van (ennek az új Batman, Inc. című sorozat lesz a krónikája). A The Return tehát főleg az új szituáció felvázolásáról szól, bár emellett belekezd egy új sztoriszálba is. Az teljesen helyénvaló, hogy a karakternek ezen a fordulópontján azzal a bizonyos denevérrel kezdődik a képregény, ami annak idején berepült Bruce Wayne kúriájának ablakán, ötletet adva neki a jelmezéhez. Morrison ad egy kis hátteret a dologhoz (ti., hogy mégis mi a tökömért zúz keresztül egy denevér egy ház ablakán), majd rögtön vág Batman globális hadjáratára. Maga az új koncepció ígéretes és veszélyes egyszerre. Egyrészt Bruce mindig is nagyon erős szálakkal kötődött Gothamhez, és furcsa lesz részben elszakítani ezeket a szálakat (bár David Finch Batman: The Dark Knight című új sorozatában továbbra is láthatjuk majd szülővárosában akciózni), másrészt a bűn elleni hadjáratának egy teljesen logikus következő lépcsőfoka a terjeszkedés. Kérdés, hogy meg tudják-e tartani Batmant olyannak, amilyen, az új körülmények közt – és ez azért kérdés, mert ennek a karakternek valahol maga Gotham is a része. És persze ebből bajos lesz visszalépni, ha rosszul sül el a dolog: egy ilyen mély megszállottságtól vezérelt figura nem vonhat csak úgy vállat, és mondhatja, hogy „hát ez nem jött be, szűkítsük vissza a dolgot Gothamre”. Maga a The Return egy korrekt képregény: David Finch stílusa fantasztikusan passzol a Sötét Lovaghoz (jobban, mint bármihez, amit a Marvelnél rajzolt), a cselekmény pedig a jól elhelyezett akcióknak köszönhetően kellően dinamikus. Viszont nagyon érződik az átkötés és bevezetés jellege, és így önmagában bajosan állja meg a helyét. Jobb lett volna, ha Morrison itt még csak a status quo lefektetésére koncentrál, és nem kap bele máris egy új sztorifolyamba.
Hellboy: Double Feature of Evil
Történet: Mike Mignola Rajz: Richard Corben Kiadó: Dark Horse Comics
Idén már volt egy Hellboy egyrészes a Mignola-Corben duótól, és most itt van egy újabb. Nem mintha panaszkodnék. Ezek a kis különálló történetek remek alkalmat nyújtanak Mignolának, hogy kicsit kinyújtóztassa a lábát, és egy rövid időre elszakadjon a sorozat súlyosan sorsszerű, világvége felé menetelő sötét cselekményétől. Az eredmény, mint mindig, maximálisan kielégítő (Mignola valószínűleg genetikailag képtelen lehet rá, hogy rosszul írja a Hellboyt), de ezúttal (akárcsak a már említett mexikói sztori esetében) Richard Corben az, aki ellopja a show-t. A Double Feature of Evil, ahogy a címe is sejteti, két rövid történtet tartalmaz, amiket az alkotók egy frappáns keretben prezentálnak nekünk: hullák nézik őket egy régi, elhagyott moziban, aminek falai tele vannak plakátozva a ’30-as évek legendás universal-horrorjaival. Az első sztori a Sullivan’s Reward, aminek címszereplőjét újabb és újabb gyilkosságokra kényszeríti a titokzatos körülmények közt ajándékba kapott háza. Hellboyt hívja segítségül, de persze már a kevésbé gyakorlott olvasónak is nyilvánvaló, hogy hátsó szándékai vannak. A cselekmény rég bejáratott sablon szerint alakul: Hellboy tudomást szerez valami rosszról, Hellboy odamegy, Hellboy bajba kerül, Hellboy szétver mindent, Hellboy a romhalmaz tetején, szakadt ruhamaradványaiban ülve, rágyújt egy cigire. A toposzok ezúttal némi helyénvaló, költői igazságszolgáltatással egészülnek ki (ld. a címbeli jutalmat). Tökös, laza és hátborzongató – ezek a jelzők a Hellboy világán kívül ritkán járnak együtt. A horrorfaktort viszont itt Corben erősíti a legjobban, aki többek közt azért is olyan jó választás a címhez, mert – teljesen nyilvánvalóban – meg sem próbálja majmolni Mignola stílusát. Sajátosan groteszk vonásai tökéletesen alkalmassá teszik az emberi gonoszság képi megjelenítésére – ahogy az aggodalmaskodó, félelemben élő Sullivan pálfordulása után szemmel láthatóan is egy visszataszító vigyorú, őrült szarházivá avanzsál Corben ceruzavonásainak hála, az valami zseniális. A rajzolónak még jobban fekszik az amúgyis komikus felhangokkal színezett második sztori, a The House of Sebek, amiben egy múzeumi relikviaárus őrül meg, és kelt életre néhány múmiát. Ez azon szösszenetek egyike, amik csak egy frappáns kis csattanóra épülnek, és a főhős alig csinál bennük valamit. Persze, porrá üt egy-két gyolcsba tekert sétáló hullát, de igazából csak azért van ott, hogy elejtsen néhány száraz megjegyzést, és a végén egykedvűen, fanyar humorral levonja az események tanulságát, még akkor is, ha az annyira nyilvánvaló, hogy semmi szükség nincs is rá, hogy levonják (pl. „sosem jó ötlet felbosszantani egy alligátorfejű istent”). Az ilyesmi Mignolának rutinmunka – ami nem baj, mert ilyen rutinmunkából százat is végig tudnék olvasni. Könnyed, szórakoztató és frappáns – de mint mondtam, ezúttal az igazi babérokat Corben aratja le.
Northlanders #34
Történet: Brian Wood Rajz: Riccardo Burchielli Kiadó: Vertigo Comics
A Northlanders 34-gyel véget ért Metal című sztori komoly törést jelent a sorozat életében. Brian Wood vikingekről és körülöttük élő emberekről szóló képregénye mindeddig olyan önálló történeteket prezentált az olvasóknak, amik ugyan fiktív eseményeket meséltek el, de azt valós történelmi háttér előtt tették. Most azonban hirtelen életre kel a norvég mitológia, mágusok, istenek, feltámadó holtak, és óriássá növő emberek népesítik be az időszámításunk 700. évében járó Norvégiát. Nem értem a változás okát. A Northlanders tökéletesen jól megvolt úgy is, hogy a valóság talaján állt, emberekről, sorsokról, szokásokról, kultúrákról mesélt, és ehhez semmiféle hókuszpókuszra nem volt szüksége. Lehet persze írói szabadsággal, a megújulás szükségességével és hasonló jól hangzó frázisokkal érvelni Wood döntése mellett, de az igazság az, hogy bőven elég misztikus/fantasys/sci-fis hablatyba csomagolt képregény van odakint így is – nem kellene olyanoknak is beállni a sorba, amik a változatosság kedvéért az egyszerű valóságot és az emberi drámát helyezték előtérbe. Belegondolni sem merek pl., hogy mi lett volna az év egyik legjobb sorozatából, a Daytripperből, ha a végére Bras „sok halálát” szépen, flottul elmagyarázták volna valami misztikus vagy tudományos-fantasztikus rizsával. Na, hasonlóan nincs értelme a Northlanders elfantasysítésének sem. Eleve nehéz ezen túllépni, főleg, hogy az olvasó, a korábbi sztorikkal a háta mögött, ameddig csak lehet, akaratlanul is racionálisan áll hozzá a természetfeletti elemekhez (azaz: nyilván képzelődések, álmok, kábítószeres fantáziák stb). De próbáljuk önmagában kezelni a Metalt, minden prekoncepció híján. A sztori középpontjában egy fiatal viking harcos, Erik áll, aki olyannyira rossz szemmel nézi a keresztény hittérítők alamuszi beszivárgását a norvég területekre, hogy felgyújtja a falujában busás ezüst fejében építtetett templomukat, és leöli papjaikat. Csak egy folyton megalázott, Ingrid nevű albínó lányt hagy életben, akivel együtt menekülnek – ahol „menekül” egyenlő azzal, hogy megtisztítják a keresztényektől a vidék összes viking faluját, akár akarják lakosaik, akár nem. A cselekmény egyszerű, és noha vannak pontjai, amik képesek hatással lenni az olvasóra, a misztikus szálak szaporodásával egyre érdektelenebbé válik minden. Ami egy keményfejű, hajthatatlan, és meggyőződéséért akár saját társai hulláján is átgázoló viking személyes történetének indult, abból egy istenek által dróton rángatott bábu vérgőzös ámokfutása lesz. Riccardo Burchielli képei pedig éppolyan zavarosak és unalmasak, mint a sztori. Erik egy nagy, értelmi fogyatékos melákra emlékeztet, arcvonásai egy kisgyerekeknek szóló rajzfilm animációs komplexitását viselik magukon – ráadásul az akciók rondák és csaknem követhetetlenek. Ezzel megszületett a Northlanders első csalódást okozó etapja. Oké, háromévente egy ilyet lenyelünk. De több ne legyen.
The Thanos Imperative #6
Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: Miguel Sepulveda Kiadó: Marvel Comics
A Marvelnek már 2005 óta (akkor verte porrá az Annihilation a Civil Wart, ha pénzügyi siker szempontjából nem is, minőségiből mindenképpen) az űrkalandjai a legszórakoztatóbbak és legepikusabbak. Dan Abnett és Andy Lanning tudják, mitől döglik a légy: pár év alatt elindították a kiadó két legjobb új sorozatát (Nova, Guardians of Galaxy) és kivételesen olyan crossovereket hoztak tető alá, amik nem csak a megalomániáról és a minél több zsé bekaszálásáról szóltak. A legutóbbi ilyen a The Thanos Imprerative, ami egyenesen a Secret Invasionből kinőtt War of Kingsből nőtt ki. Az akkori háború végén egy hatalmas hasadék („The Fault”) nyílt a tér-időben, amiből ebben a hatrészes minisorozatban mindenféle gonosz, sötét, halott és undorító mászik elő, hogy megfertőzze a mi univerzumunkat. A szokásos felállást Abnették egy üdítő ötlettel kavarják meg: abban a másik, a Faulton túli világban („Cancerverse”) nincs többé halál, így az élet szinte rákként burjánzik benne – bájos csavar tehát, hogy a halál helyett most az élet a „gonosz”, annak köszönhetően szabadul el a káosz az univerzumban. És ugyan hogy lehet legyőzni a halál nélküli életet? Hát Thanos, a halál avatárja segítségével. A szerzők olyan képtelenül epikus méretűre dagasztják a cselekményt, hogy nem lehet nem eltátott szájjal olvasni. A Faultból kiáramló hatalmas gonosznak nem csak a hősök próbálják útját állni, hanem a világunk absztrakt, kozmikus erői, és Galactus is – és vesztésre állnak. Ilyen grandiózus eseményekkel nehéz úgy játszadozni, hogy átélhető és komolyan vehető maradjon, de Abnették mást sem bizonyítottak az elmúlt öt évben, mint hogy kivételes érzékük van a monumentális űroperához. És bár a konfliktus megoldása (ahogy Thanos átveri az ellenséget) elég átlátszó és könnyen kikövetkeztethető, a képregény mégis működik, mert a szerzők egy nagy lépéssel továbbviszik a sztorit a Cancerverse-ből érkező fenyegetés leverésénél. A finálét Thanos tragédiájára és ebből eredő, masszív dühére hegyezik ki, ami két főszereplő életébe kerül (vagy legalábbis úgy tűnik – mert azért mégiscsak Marvelről van szó…). A szuperhősök halála mindig magában rejti a giccs, a pátosz veszélyét, de Abnették nagyszerű érzékkel vezénylik le a karakterek végső rohamát, és az elmaradhatatlan temetésjelenetet is megnyugtatóan rövidre fogják, és képesek a jó ízlés határán belül tartani. Itt nincs mibe belekötni – talán a rajz lehetne kissé részletekben gazdagabb, talán lehetne valamivel stílusosabb, egyedibb, de összességében így is tökéletesen szolgálja a forgatókönyvet. Aggodalomra csak azért lehet okunk, mert bármit csinálnak is Abnették ezután, ezt már tényleg istentelenül nehéz lesz fokozni.
Wolverine: The Best There Is #1
Történet: Charlie Huston Rajz: Juan Jose Ryp Kiadó: Marvel Comics
Inkább The Worst There Is. De komolyan. Ilyen szar Rozsomák történetet régen olvastam, pedig a kanadai mutánssal egyébként sem bántak kesztyűs kézzel a kontár írók az utóbbi években. De most nagyképűen magamra öltök egy prófétagúnyát, és azt mondom, hogy előre tudtam, hogy ez lesz, legkésőbb az előzetes oldalak közlésénél. Néhány oldal teljesen ki volt feketítve, és rá volt írva, hogy „túl erőszakos ahhoz, hogy megmutassuk”. Ahhh, uggggyan máár, hová szarjak? A szánalmas marketingfogás a borítóval folytatódik. Jó nagy betűkkel a cím alatt: Parental Advisory! Még alatta (hátha az olvasó hülye): Not for kids! Igen, így felkiáltójellel. Ja, bocsánat. A „not” szó még alá is van húzva. Biztos, ami biztos. Bele se kellett lapoznom a képregénybe, hogy tudjam, pocsék lesz: egy olcsó ürügy valami vérengzős-kaszabolós „sztorira”, amit jobb híján azzal próbálnak eladni, hogy rohadtul brutális. És tudod mi a legviccesebb? Hogy még csak ez sem igaz. Nem csak hogy a történet nulla, nem csak hogy a karakterek borzalmasak, nem csak hogy a dialógusokat fáj olvasni, nem csak hogy a főhőst hívhatnák Pistinek is, mert pont annyi Rozsomák van benne, mint a szomszéd srácban, de még a röhejes hatásvadászattal beígért brutalitásnak is csak a füstje nagy. Persze, Logan kaszabolja a rosszfiúkat, lenyes egy-két fejet, de hát mikor nem? Ennél sokkal durvább dolgokat láttunk mondjuk Chris Yost és Craig Kyle X-Force-ában – és annak még értelme is volt. De a legjobban az a stilisztikai mesterfogás tetszik, amihez akkor nyúlnak a szerzők, amikor Rozsomák elszabadul egy elfogott mutánsok illegális harcára létrehozott arénában: véreznek a panelek. Nem, bazmeg, nem viccelek. A keretek vörösek, és a „vér” úgy csurog bele a képkockákba. És a végén egy oldalnyi széles panel van, ami csak az ikonikus SNIKT szóból áll (mellesleg azután, hogy Rozsomák már kieresztette a karmait). Ez utóbbi megoldásnak egyébként pont ötször örülhetünk a 24 oldal során. És a van még egy utolsó, nagy poén: miközben véres panelekkel, levágott fejekkel és tudálékos figyelmeztetésekkel sulykolják az olvasóban (aki itt az esetek többségében inkább csak átlapozó lesz), hogy ez milyen kegyetlen képregény, és mennyire kizárólag és szigorúan és csakis és különben is felnőtteknek szól, fogják magukat, és csillagokkal cenzúráznak ki minden csúnya szót. Csúnya alatt pedig nem csak a „fuck”-ot kell érteni, hanem pl. az „ass”-t is. És tudom, most értekeznem kellene a történetről, de igazság szerint kurvára nincs kedvem. Amúgyis tipikus „style over substance” akar lenni az egész, csak éppen hiányzik belőle a „style”. (Mert a félreértések elkerülése végett: a túlzásba vitt erőszak önmagában még nem stílusos.) Legalább a képi világot szeretném dicsérni, főleg, mert Juan Jose Ryp, ha nem is egy istenadta szupertálentum, azért évek óta az Avatar megbízható rajzolója, aki olyanokkal dolgozott már együtt, mint Alan Moore és Warren Ellis. De nem tudom, mert műve kaotikus és ronda, főleg ami az arcokat illeti. Hiába hittem, hogy a Wolverine: Originsnél már nem nincs lejjebb…
Történet: Robert Kirkman Rajz: Ryan Ottley Kiadó: Image Comics
Vannak jelenetek, amik még az abszolút képregényszűzek és laikusok számára is mindennél meggyőzőbben demonstrálhatják annak a tételnek az igazságát, hogy a comic nem az irodalom holmi lebutítása, hanem egy saját, markáns narratív jellegzetességekkel rendelkező művészeti ág, ami képes olyan hatások elérése, amikre a könyv, vagy ha már itt tartunk, a film nem. Ilyen az Invincible 75. számában Viltrum elpusztítása, ami sem prózában, sem mozgóképen nem működne ilyen jól. 14, szinte dialógus nélküli oldal: miután egy fegyverrel, ami úgy képes áthatolni minden létező anyagon, mint kés a vajon, keresztüllövik a bolygó magját, a három renegát viltrumite (köztük a címszereplő főhős) a sugár nyomában átrepül a planétán, törmelékhalommá robbantva az egészet – de a csata az éppen felrobbanó bolygó körül is folyik tovább. Érzékeket ostromló, őrült intenzitás – mi lehet ennél epikusabb? Ez a jelenet pont annyira monumentális és emberfeletti, hogy még épp felfogható és átélhető legyen. Ennél nincs tovább. Ez az „ultimate destruction” jelenetsor. Michael Bay bekaphatja. Ryan Ottleynak meg szobrot kell emelni.
Csak pislogok, ahogy az amerikai kritikusok egymás sarkára taposva hajtogatják, hogy milyen felesleges a hat (!) egymás utáni kétoldalas kép ebben a jelenetben, és hogy hiába hosszabb a füzet a szokásosnál, ez nem igazolja a magasabb árat, mert a sok szöveg nélküli duplaoldal miatt ugyanolyan gyorsan átolvasható, mint egy átlag comic. Sajnálom őket, ha számukra egy képregény értéke attól függ, hogy mennyi időbe telik elolvasni, még inkább sajnálom őket, ha ilyen rajzokat egy-két másodperces pillantás után ellapoznak, és mennek is tovább (ezen a jelenetsoron hosszú percekig legeltetheti a szemét az ember), és sajnálom őket, ha nem érzik a pusztán képekkel való mesélés elemi erejét. Ráadásul Kirkman olyan grandiózus eseményeket ábrázol (nem véletlenül The Viltrumite War a jelenleg futó sztori címe, hadd ne mondjam, hogy az utóbbi hat év sztorifolyam kb. egy az egyben ebben kulminálódik), amik nem csak megengedik, de egyenesen megkövetelik ezt a fajta, epikus, „szélesvásznú”, nagytotálokkal teli történetmesélést. Persze, Viltrum felrobbanását akár 4 oldalban is meg lehetett volna oldani 14 helyett. Csak tizedakkora hatása sem lenne. Ennek pont így kellett történnie. De hogy essen szó végül arról is, hogy mire ez a hajcihő… A Bolygók Koalíciója ugye háborúban áll a Supermant is megszégyenítő erővel bíró, hódító viltrumite-okkal, akiknek egyik renegátja, árulója vezeti magát a Koalíciót. A főhőssel, az ő apjával, és még néhány sétáló/repülő nehéztüzérséggel úgy döntenek, hogy egyenesen az ellenség küszöbére viszik a harcot. Vagyis szinte a képregény egésze egy nagy csata, ahogy az előző számok is azok voltak. De ezen a ponton éppen erre van szükség – bőven volt idő karaktereket analizálni, történetet bonyolítani, emocionális kötelékeket kialakítani (és Kirkman mesterien műveli mindezeket, gondoljunk csak a The Walking Deadre), és nagyon helyesen, azok jelentik azt az alapot, amin ez a monstre összecsapás nyugszik – illetve nyugszik a szart, háborog, robban és dörög. Az Invincible (még mindig) a legjobb jelenleg futó szuperhősképregény a piacon. Pont.
Avengers #6 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
Brian Michael Bendist gyakran érte az a kritika, hogy nem tud igazi Bosszú Angyalai történeteket írni, hogy az ő képregényei (a minőségtől függetlenül) egészen más stílusúak és hangulatúak, mint az itthon is megjelent Káosz című crossover előttiek. Hogy ez mennyire igaz, és hogy ha igaz, akkor mennyire probléma, most nem tartozik ide – most az tartozik ide, hogy a Siege után újraindult Bosszú Angyalai első történetének végeztével Bendis bizonyítja, hogy de, nagyon is tud abszolút klasszikus stílusú szuperhős csihipuhit írni – és nagyon is jól. Ez a sztori magában foglal mindent, amiért az ilyen jellegű képregényeket szeretik az olvasók. Nemes, elszánt hősök és hatalmas gonoszok, grandiózus, térben és időben ugráló cselekmény, és persze a világvége, a totális pusztulás veszélye. A történet lényege, hogy Kang és Ultron jövőbeli háborújába az egész tér-idő kontinuum beleremeg, és totális katasztrófával fenyegeti az egész univerzumot. A Bosszú Angyalainak egyrészt a jövőbe kell utazniuk, hogy meggyőzzék a megalomániás Ultront, hogy hagyja legyőzni magát, mielőtt a harcokba az egész mindenség belenyikkan, másrészt a jelenben kell gátat vetniük a felhasadt tér-idő szövetből érkező mindenféle fenyegetéseknek. Először is, fontos megjegyezni, hogy füzetformátumban a sztori közel sem működik olyan jól, mint kellene neki – Bendis ritkán tud sok szereplőt úgy mozgatni, hogy a cselekmény menete megfeleljen a hónapról-hónapra megjelenő 24 oldalas comic követelményeinek. Havi bontásban olvasva az Avengers így szétesőnek, elaprózottnak tűnhet. De ha leülsz, és egyben végigolvasod a hat füzetet (avagy a majdan megjelenő kötetet), akkor kapsz egy olyan pofátlanul epikus, szédületesen sodró lendületű, monstre szuperhőscomicot, hogy szemed-szád eláll tőle. Már az is egy remek megoldás, ahogy a végén visszakanyarodik az első rész elejéhez, és ezzel nem csak keretbe zárja a hat részt, hanem teljesen megváltoztatja néhány karakterrel kapcsolatos álláspontunkat, az pedig egyenesen mesteri, ahogy összeköti a különböző karaktereket, csoportokat és érdekeket, és nem erőltet bele a végére egy marhanagy szuperhősbunyót, hanem hagyja, hogy a történet a maga módján, szépen kifusson. Sőt, még azt is megteheti, hogy puszta közjátékként (!) ideiglenesen behoz a képbe egy olyan gonoszt, mint Apokalypse. A karaktereket mindeközben nagyszerűen írja. Természetesen nem jut elegendő idő mindenkire, de ez egy lendületes akcióképregénynél már csak így van. Viszont olykor elég egyetlen panel, és néhány sor, hogy a lényegénél ragadjon meg egy-egy figurát. Pl. amikor Ultron felszólítja Rozsomákot, hogy húzza vissza a karmait, majd részletesen, hosszan ecseteli neki, hogy miért nem tudna amúgysem kárt tenni benne velük. Mire a kanadai mutáns csak rámordul, hogy akkor ne aggódjon miattuk. Iszonyú jól megírt comic. És iszonyú jól megrajzolt. John Romita Jr. alighanem elérte karrierje mélypontját a World War Hulkkal, de alaposan elszállt stílusát azóta sikerült visszaterelnie élvezhető keretek közé – sőt. Vonásai nyersek, mégis elegánsak, és határozottan tudja, hogyan kell életre hívni egy jelenetet, hogyan kell változtatni a panelek méretét, elhelyezkedését és látószögét a maximális hatás érdekében. Nem hittem volna – de szinte tökéletes párost alkotnak Bendisszel.
Detective Comics #870 Történet: David Hine Rajz: Scott McDaniel Kiadó: DC Comics
A tököm tele van Bruce Wayne halálával és visszatérésével. Az egész koncepció eleve elhibázott, és ami még rosszabb, hogy csupa unalmas halandzsát sikerült csak kihozni belőle – bár az egész Batman franchise amúgyis padlón van, mióta Grant Morrison ráerőltette az agymenéseit (na jó, a Batman and Robin kivétel, az többnyire még mindig élvezetes, bár már rég nem mozog az sem azon a magas színvonalon, mint tavalyi indulásakor). Úgyhogy már nagyon hiányzott egy igazi, ötletes, intenzív, időutazásos-feltámadásos-szappanoperás-világvégés bullshit nélküli, klasszikus Batman történet. David Hine pedig pontosan ilyet szállított a most véget ért, négyrészes Impostorsszal. A sztori onnan indult, hogy a városban feltűntek, és egyre gyarapodtak, majd erőszakosabbá váltak a bohócruhákba öltözött Joker-imposztorok – Gotham többi polgárának reakciója azonban nem marad el, és tömegével kezdtek megjelenni az ellenük harcoló Batman-imposztorok. A két frakció pár hét leforgása alatt valóságos hadszíntérré változtatta a várost – és mindennek középpontjában egy meghasadt elméjű ember állt, aki évekkel korábban ártatlanul szenvedő kívülállóként bonyolódott bele Batman és Joker egyik összecsapásába. Winslow Heath karaktere alighanem a legjobb és legeredetibb gonosz, akit az utóbbi jónéhány évben akár a Marvel akár a DC kiizzadt magából. Rég találkoztam ilyen tragikus, de egyáltalán nem erőltetett, jól átgondolt, kreatív háttértörténettel, és Hine mindennek a következményeit is fantasztikusan jól írja meg. A négy rész alatt lassan, fokozatosan szabadul el a pokol Gothamben, jól látható az a folyamat, ami során a kezdeti kis konfliktusok lassan mindent felemésztő háborúvá fajulnak, a kontraszt a szinte ártatlan bohócruhás pajkosságok és az egész várost pokoljárásra kényszerítő káosz közt lehengerlő. A finálé kétoldalas csúcspontja, amiben Batman és Heath állnak az egymással harcoló sok száz bőregér és Joker imposztor gyűrűjében, felejthetetlen. Így kell felépíteni egy történetet, így kell kiaknázni egy jó ötlet lehetőségeit – az Impostors azon ritka szuperhősképregények egyike, amikben az író az összes feldobott labdát hibátlanul lecsapja. Na jó, talán egyet kivéve: az egész imposztor-témára rá lehetett volna húzni még egy réteget azzal, hogy kidomborítják, Dick viseli a denevérgúnyát, nem pedig a még mindig visszatérőben lévő Bruce – azaz maga Batman is egyfajta imposztor. Vagy mégsem? A karakter végig úgy viselkedik, mintha Bruce lenne, és úgy tűnik, Hine elhatározta, hogy leszarja a problémát: egyetlen alkalommal sem mondják ki a sztoriban a főhős polgári nevét. És mivel az Impostor szinte bárhová beilleszthető lenne a kontinuitásba (semmi nem köti az egyéb jelenlegi eseményekhez), Batman itt lehet Bruce is és Dick is. Ez egy kicsit zavaros így, de a lényeg akkor is az, hogy kapunk egy iszonyúan jól megírt sztorit, a kelleténél talán kicsit komolytalanabb, de összességében hatásos képi világgal (az említett duplaoldalas panel pl. nagyszerű). Nem ez a lényeg?
Superman: Earth One Történet: J. M. Straczynski Rajz: Shane Davis Kiadó: DC Comics
Superman eredetét annyiszor mesélték már el (vagyis: mesélték újra), hogy számon tartani is nehéz. A képregényeknél maradva: itthon a legtöbben John Byrne magyarul is megjelent The Man of Steel című minisorozatából ismerik az Acélember történetét, de aztán ezt felülírta Mark Waid 2003-as Birthrightja (amiből a jelek szerint a Warner kölcsönözni fog néhány sztorielemet az előkészületi fázisban lévő új mozifilmhez), amit viszont a Geoff Johns-féle idei Secret Origin vágott ki a kontinuitás ablakán. És most itt az Earth One, ami a szokásos füzetformátum helyett eredeti graphic novelként jelenik meg – ez viszont elvileg egy minden eddigitől teljesen különálló történet (a DC az Earth One sorozattal valami olyan kunsztra törekszik, mint anno a Marvel az Ultimate világgal), ami tiszta lappal akar indítani a karakterrel kapcsolatban, és akár új olvasók számára is azonnal befogadhatóvá kívánja tenni – vagyis semmilyen előismeret nem szükséges hozzá. A korábbi eredettörténeteket azért kellett mégis megemlíteni, mert pár változtatást leszámítva J. M. Straczynski semmit nem tesz hozzá a mítoszhoz. Új lap vagy sem, modernizálás vagy sem, az írónak nincsenek érdekes ötletei. Persze a lehetőségek még egy ilyen „reboot” esetében is alaposan behatároltak, de ahhoz képest, hogy Straczynskinek, aki alapból egy piszokjó író, szinte élete vágya volt, hogy Supermant írjon, meglepően unalmas lett a végeredmény. A nagy gondolat az, hogy a főhős nem akar az emberiség nagy segítője lenni – csak arra vágyik, hogy normális életet éljen, és mindent megadjon özveggyé vált anyjának. Straczynski ezért személyes okokkal sarkallja a Supermanné válásra: a Krypton nem természetes okokból pusztult el, hanem egy ellenséges támadásnak köszönhetően, és a fajirtásért felelős gonosztevő most a Földet fogja szétrobbantani, hacsak hősünk nem lép színre. Clark Kent Supermanné lényegülésének folyamata olyannyira direkt, már-már kínosan kiszámított, hogy nincs benne semmi izgalmas, semmi spontán, és komolynak szánt vívódása (mely leginkább abban merül ki, hogy sokat sejtetően bámul maga elé) is lepereg az olvasóról. A pusztító, idegen haderővel való szembeszállást megszakító családi flashbackek rettenetes didaktikussággal sulykolják a karakter lényegét, pedig vélhetően katarzist szeretnének kiváltani. Mindennek köszönhetően a főhős csak egy árral sodródó szerencsétlen, akiből hiányzik mindaz az egyszerű, de markáns jellem, ami miatt Superman az, aki, ráadásul Shane Davis, bármily tetszetősek legyenek részletekben gazdag, realisztikus rajzai, már-már kínosan igyekszik, hogy folyamatosan arcán tartsa azt a csendes szenvedést és őrlődést, amit Stracyzsnki forgatókönyve képtelen kellően megalapozni. Rendszerint, amikor egy csata kezdetén, vagy annak hevében az arcunkba tolnak egy tipikusan pózolós, egészoldalas, afféle „a hős belép” Superman-képet, az működik, bármilyen elcsépelt is, mert hozzátartozik a karakterhez – itt viszont mesterkéltnek hat, mert acélember helyett egy suhancot kaptunk. A mellékszereplők pedig vagy el lettek rontva (Jimmy – azaz most már csak Jim – figuráját annyira próbálja komollyá és XXI. századivá tenni az író, hogy csúnyán átesik a ló túloldalára), vagy teljesen sótlanok, mint a se íze-se bűze Lois. Byrne idejében egy nő erősnek, határozottnak és karakánnak való ábrázolása még lehetett újdonság, de ma önmagában már épp olyan unalmas, mint akkoriban a sikongató, megmentésre váró nőcske. Kicsit nehéz szívvel adok rá mindössze két csillagot, mert annyira nem rossz, de a fenébe is, egyáltalán nem érzem, hogy Straczysnki megdolgozott volna a közepesért. Rohadt unalmas az egész, és ráadásul nem hiszem, hogy csak a már tapasztalt, sok Supermant olvasott közönségnek az.
The Unknown Soldier #25
Történet: Joshua Dysart Rajz: Alberto Ponticelli Kiadó: Vertigo Comics
Dysart sorozatán a kezdettől fogva érezhető volt, hogy az író bőven nem csak szórakoztatni akar – sőt, nem is csak szórakoztatni és elgondolkodtatni. Hanem üzenni is. Mondanivalója volt Afrikáról, gyerekhadseregekről, népirtásról, moralitásról, és ez nem egyszer provokatívnak, zavarba ejtőnek és merésznek számított. És úgy látszik, ez még a Vertigónál sem járja. Az Unknown Soldier, minden kritikai magasztalás ellenére sosem találta meg igazán a közönségét, ezzel a 25. számmal véget ér. Fájdalmasan nyilvánvaló módon, bőven idő előtt. Függetlenül az utolsó sztori színvonalától, amiben Dysart mindent megtesz, hogy úgy varrja el a szálakat, mintha eleve ennyi füzetre tervezett volna előre, érezhető, hogy még az elején jártunk Moses történetének, amikor hirtelen kénytelenek voltunk rögtön a legvégére ugrani – érezhető, hogy Dysart ennél jóval nagyobb és komplexebb utat akart bejáratni karakterével. Így aztán akármi is csinált ebben az utolsó 4 részben, az eleve elsietettnek tűnik. Ettől eltekintve azonban, a Beautiful World című sztori erőteljesre sikeredett. Dysart megmutatja nekünk a kezdetet és a véget. Hogy hogyan vált Moses azzá, aki, milyen titkos kiképzéseken esett át, és mi sült el rosszul (az író itt beleszövi az eredeti Unkown Soldier történet is, és hivatalosan is utódjává teszi a főszereplőt), és hogy mi várja az útja végén, hogy hogyan zárja le kapcsolatát feleségével, és hogy hogyan próbálja véghezvinni eredeti célját, azaz megölni Joseph Konyt, az LRA vezetőjét. A finálé egy mostanra klisévé vált dramaturgiai fogásra épül, amiben úgy tűnik, Moses elérte minden célját, sőt, még többet is, mint remélt, de aztán kiderül, hogy mindez csak egy haldokló képzelgése. De Dysart szerencsére nem a „jé, ezt csak álmodta” fordulatra hegyezi ki a dolgot – már az első néhány oldal után nyilvánvaló, hogy nem a valóságot látjuk, sokkal korábban, mint hogy az író ténylegesen megmutatja nekünk Moses holttestét. Dysartot inkább az emocionális hatás érdekli, az pedig lehengerlő. Keserű és gonosz gúnyt űz a potenciális happy endből, ahogy a katonák eldobják fegyvereiket, és énekelnek, és nevetgélnek, ahogy Moses felesége felbukkan a semmiből, és szerelmes ölelésben forr össze vele, háttérben a szó szerint rózsaszínű naplementével, körülöttük virágokkal és táncoló gyerekekkel és a világbéke ígéretével, ahogy a főhős tettei minden élő ember szívében felébresztik a szeretetet (a megagiccs ábrázolásában Ponticelli nagyon elemében van). Dysartnak nincsenek illúziói – olyannyira nincsenek, hogy teljesen merészen felrúgja a mainstream történetmesélés egyik legalapvetőbb szabályát, azaz, hogy a főhős soha, semmilyen körülmények közt nem bukhat el. Mindig el kell, hogy érje a célját, és még ha az életébe kerül is, akkor is egyértelműnek kell lennie, hogy megérte az áldozat, hogy volt értelme a halálának, hogy ez egy jó halál volt. Nem állhat fel úgy az olvasó (avagy néző), hogy a főhős a semmiért hagyta ott a fogát. Márpedig itt pedig pontosan ez történik. Amikor a végén számot vetünk mindazzal, amit Moses tett, kénytelenek vagyunk belátni, hogy csak annyit ért el, hogy lyukat lövetett az agyába egy gyerekkatonával. Ennek drámai súlyát és a reménytelenség érzetét csak kevéssé tompítja az egyébként teljesen felesleges és erőltetett utolsó oldal, amiben Dysart azért mégiscsak odadob egy csontot az olvasónak: a főhős szellemisége tovább él. Ezért kár volt – és azért is, hogy a történet nem futhatta ki azt az ívet, amit az író szánt neki. De összességében: az Unkown Soldier katartikus őszintesége, és polírozatlan nyersessége nagyon fog hiányozni az amerikai képregénypiacról.
Kick-Ass 2 #1 Történet: Mark Millar Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Icon Comics
Mark Millar egyetlen jó képregényt írt az elmúlt években, legfőbb ideje volt már, hogy folytassa. Mert aki olyan mocskokkal szennyezi a popkultúrát, mint a Nemesis, attól ez a minimum, ami elvárható engesztelésképp. Az első, azóta kisebb-nagyobb változtatásokkal szélesvászonra költözött Kick-Ass mini végén a főhősök elgyepálták (értsd: szétvágták, -lőtték és vérbe fojtották) a helyi gengsztervezért, annak pereputtyával együtt, bár ez nem járt minden áldozat nélkül. Big Daddy, Hit-Girl apukája például otthagyta a fogát még a végső leszámolás előtt. A happy endbe még némileg belerondított, hogy a címszereplő nemhogy nem kapta meg álmai nőjét (egy dögös kis osztálytársát, aki melegnek hitte őt), de még egy jókora verésen is átesett neki köszönhetően. A második mini első füzete néhány hónappal ezekután kapja fel a történet fonalát, csakhogy aztán vállvonogatva, halványan utaljon néhány kurvára nagyvolumenő dologra, amin a jelek szerint már túlvagyunk (Dave/Kick-Ass személyazonosságának lelepleződése, háza felrobbantása, böhömnagy hős-gonosz csata a Times Square-en), és aztán visszaröpítsen bennünket kicsivel azutánra, ahol az első sorozat véget ért. Millar bámulatos eleganciával lavírozik a jövő, a jelen és a múlt között, felcsigázva, türelmetlenné téve az olvasót, és maximálisan kihasználva az egyes szám első személyű narráció kínálta lehetőségeket. Nem értem. Aki ilyet tud, az miért szarik olyat a képregényboltok polcaira, mint a Nemesis? (Jó, ígérem, többet nem említem azt a címet.)
A sztori persze adja magát: az első miniben a szereplők szuperhősöket csináltak magukból, a kérdés az, hogy hogyan tovább, hogy reagál erre az őket körülvevő világ. A frappáns recap page sem tököl sokat a szituáció felvázolásával: „Dave Lizewski mindig szuperhős akart lenni. Hát most az.” Egyébként maradt minden a régiben, és ez ebben az esetben határozottan dicséretnek számít. A képregény cool, a karakterek jók és többnyire szerethetők, a humor kellően cinikus és Millartól szokatlan módon kellemesen ötletes és visszafogott (!), a cselekmény pedig érdekesen és logikusan gördül tovább, legyen szó akár Hit-Girl szüleiről és szobafogságáról, akár a főhős kiképzéséről, akár a szuperhőscsapat verbuválásáról. Jó látni, hogy a jelek szerint Millar nem a levőbe beszélt, amikor azt mondta, hogy eleve több felvonást tervezett, és nem csak a siker miatt szülte meg a folytatást: ötletei kidolgozottak, következetesek, tervei az egyes karakterekkel szépen körvonalazódnak. John Romita Jr.-ra pedig nagyon rászabták ezt a képregényt, sajátos képi világa gyönyörűen passzol Millar cinizmusban, abszurditásban és gonoszságban fürdő történetére. A Kick-Ass továbbra is azt nyújtja, amit ígér: pofátlanul vagány szórakozást.
The Amazing Spider-Man #645 Történet: Mark Waid Rajz: Paul Azaceta Kiadó: Marvel Comics
Néha már csak statisztikai alapon is be kell csúsznia egy olvasható Pókember-füzetnek… És nem véletlenül írok füzetet sztori helyett. Ugyanis a jelenleg futó Origin of the Species előző három része meglehetősen pocsék volt, és csak ez a negyedik felvonás sikerült nagyjából élvezhetőre – pedig nem sok minden történik benne. A sztori szerint megszületik Norman Osborn (azaz Zöld Manó) és Lily Hollister (azaz Menace) gyereke – mivel a bébi génállománya nyilvánvalóan különleges, Octopus doki magának akarja őt. Pókember azonban még időben elhappolja az orra elől, mire a gazember vérdíjat tűz ki a fejére, és ráuszítja New York összes szupergonoszát, miközben a rendőrség is a nyomában van, mert gyerekmentő helyett mindenki gyerekrablónak hiszi. Az előző szám végén a Kaméleon átverte a hálószövőt: elhitette vele, hogy a sok csetepaté és menekülés közepette a bébi meghalt. Hősünknek erre alaposan elszállt az agya, minek következtében ezt a füzetet azzal tölti, hogy üt-vág mindenkit, akit ér. Waid magából kikeltnek, tébolyultan dühösnek és félelmetesnek igyekszik ábrázolni őt, és sikerül is neki – nem kis meglepetésre. Ezek a tulajdonságok és érzelmi jegyek ugyanis mérföldekre állnak a karaktertől, és általában rossz vége van, ha valaki megpróbálja ráerőszakolni őket. Legutóbb a Grim Huntban történt ilyen, amiben el akarták hitetni velünk, hogy Póki annyira mérges, hogy mindjárt hidegvérrel meggyilkol egy rosszfiút. Persze tudjuk, hogy ilyet Peter soha nem tenne, úgyhogy egy ilyen erőlködés az egész képregényt azonnal lehúzza a vécén. Waid okosabban kezeli a szituációt. A begőzölt Pókember nála úgy néz ki, hogy beszüntet minden jópofizást, hülyéskedést és szájtépést, és totális kussban, kíméletlen hatékonysággal, és a tőle még elfogadható maximális brutalitással (egy szándékos kartörés – noha határeset – még belefér) levadássza a gazembereket, hármasával-négyesével összehálózza, és bekúrja őket a legközelebbi rendőrkapitányság ajtaján. Waid ugyan itt-ott így is elveti a sulykot (azért puszta kézzel és egyetlen mozdulattal ne romboljon már le Pókember egy többemeletes raktárépületet, akármilyen baromi dühös is), de összességében ez végre egy hiteles karakterrajz – ezért pedig hálás vagyok, mert ezt a szerencsétlen Parkert úgy szarrá írták az utóbbi időben, hogy már lassan euforikus érzés, ha valaki szökőévente egyszer végre úgy ábrázolja őt, ahogy kell. Ráadásul kivételesen még a cliffhanger is hatásos, bár, hogy hová vezet, arról fogalmam sincs – hogy illik a Lizard a képbe? Remélhetőleg Waidnek van értelmes válasza. Ami a negatívumokat illeti: az egész Menace-baromság egy gennyes kelés a sorozat történetében, így aztán Lily karaktere a kutyát nem érdekli, a többoldalas siránkozása meg még úgysem (ehhez kapcsolódóan: Mary Jane „frappáns” beszólása, hogy ti. „itt nem pánikolhatsz.. ez a pánikszoba” fájt – szinte fizikailag fájt), Azaceta rajzai pedig rondák. A Lizardot ugyan jól elkapja az utolsó oldalon, de egyébként rossz ránézni a képeire. Legalább a főhősön itt végig maszk van, így most nem tudja Petert egy szánalmas ficsúrnak ábrázolni, mint a korábbi füzetekben. Szóval az Amazing 645 egy rossz sztori jól megírt egyötöde, borzalmasan megrajzolva. (Update: frissiben-melegében jött ki közben a 646., a sztori lezárása – korrekt, mint ez, nem több, nem kevesebb.)
Parker: The Outfit Történet és rajz: Darwyn Cooke Kiadó: IDW
A tavalyi év legjobb eredeti graphic novelje Darwyn Cooke The Hunter-adaptációja volt, és erről nem nyitok vitát. Az sem tűnik túl valószínűnek, hogy idén lesz bármi, ami felülmúlja Richard Stark egy következő Parker-könyvének, a The Outfitnek a képregényesítését (és Cooke még tervez három további Parker-adaptációt az IDW égisze alatt, évente egyet). Donald E. Westlake Richard Stark álnéven írt Parker sorozatát a legtöbben a Visszavágó című filmen keresztül ismerik, amiben Mel Gibson alakította a főszereplőt – annál azonban jelentősen jobb volt John Boorman korábbi, Point Blank című adaptációja, a jelentősen jobb Lee Marvinnal a főszerepben. Parker a rablásokból élő profi gengszter minden sallangtól tökéletesen megóvott archetípusa: precíz, jéghideg és könyörtelen, vagyis a külső szemlélő számára egy totálisan apatikus seggfej. De persze pont e tulajdonságainak köszönheti, hogy még él. Ahogy a karaktere, a róla szóló könyvek is valóságos zsáneresszenciák – velősek, patentosak, nem ismernek sem szentimentalizmust, sem üresjáratot, egyszerűen, de bámulatosan hatásosan megírtak. Cooke pedig tökéletesen alkalmas az effajta történetmesélés képkockás médiumba való átültetésére. A The Outfit a harmadik könyv volt a Parker sorozatban (Robert Duvall főszereplésével már készült belőle egy korrekt mozi 1973-ban), cselekménye nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az első, a The Hunter véget ért (a közbenső regény, a The Man with the Getaway Face, amit Cooke egy normál hosszúságú comicba adaptált, és ami flashbackként ebben a kötetben is olvasható, inkább csak egy közjáték). A címbeli társaság még mindig vadászik a plasztikai műtéten átesett Parkerre, aki megelégeli a dolgot, és elhatározza, hogy visszavág. Ráveszi szakmabeli ismerőseit, hogy üssenek rajta a szervezet érdekeltségein, ő maga pedig, egy társa segítségével magát a nagykutyát, az egész hóbelevancot kézben tartó Bronsont veszi célba. Ahogy a The Hunter, úgy a The Outfit is mélyen hű az alapanyagához, egyetlen hosszabb, de a cselekmény szempontjából amúgyis indifferens jelenetet mellőz belőle (a kocsi beszerzése), azaz a sztori erényei ugyanazok, amik a nemrég magyarul is megjelent könyvnek is voltak. Szintén ebből adódóban, negatívumai nincsenek. Az idősíkváltások a lehető legjobban fokozzák az egyébként szögegyszerű történet feszültségét, a gondosan, az utolsó apró részletekig kidolgozott cselekmény egy nem túl nagyszabású, viszont annál feszesebb fináléban kulminálódik. Amit Cooke pluszban hozzátesz, az a képi világ és a hangulat. A sárgás alapon játszó jéghideg, noiros kék-fekete színvilág talán még eltaláltabb, mint a The Hunter esetében, a panelszerkezet briliáns, használjon oldalanként akár csak egy, akár húsz képkockát, a rajzok maguk pedig gyönyörűen kifejezőek, sötétek és stílusosak. Különösen figyelemreméltó az a néhány oldal, ami Parker ismerőseinek egy-egy, a társaságot kifosztó akcióját meséli el. Ezek az illusztrált novellától (a regényből egy az egyben átemelt szöveggel) a karikatúraszerű comicig terjednek, feszegetve a képregény határait, sőt, túl is lépve azokon. Ezek a bátran váltogatott képi megoldások egyes helyeken egészen komikussá teszik az amúgy véresen komoly történetet, de a képregény hangulati-stilisztikai integritása mindennek ellenére is megmarad – a szóban forgó oldalak sajátosságai ugyanis aláhúzzák azt, ami a karakter lényege. Hogy ez a bűnöző életmód nem mindenki számára egy misztikus, abnormális, megfoghatatlan valami – hanem a halálegyszerű, hétköznapi valóság.
Shadowland #4
Történet: Andy Diggle Rajz: Billy Tan Kiadó: Marvel Comics
Nem szívesen bántom Andy Diggle-t, mert írt néhány pokolian szórakoztató képregényt (mint a The Losers és a Thunderbolts), de amit Fenegyerek karakterével művel, az borzalom. És nem csak azért, mert a sztori, amit erőltet, buta és unalmas, hanem azért is, mert részben lerombolja, de legalábbis méltatlanul sematikus fináléba görgeti mindazt a nagyszerű, innovatív karaktertanulmányt, amit a címnél elődeinek, Brian Michael Bendisnek és Ed Brubakernek köszönhettünk. Bendis 2001-ben kezdte írni a Daredevilt, helyét 2006-ban vette át Brubaker, aki tavaly nyárig dolgozott a sorozaton. Bár a vége felé már lanyhult a színvonal (a problémák a Lady Bullseye-történettel kezdődtek), mégis, ez a kilenc éves sztorifolyam bámulatosan egységes és jól átgondolt volt. A képregény az emberrel foglalkozott, nem a csetepatékkal, amiket jelmezében vívott, így a sötét, drámai szuperhős-noir igazi unikumnak számított a Marvelen belül. Mindennek következménye, jelentősége volt, a karakterek és kapcsolataik folyamatosan fejlődtek, változtak, az állandó következetességet pedig az íróváltás sem zavarta meg. Aztán jött Diggle, és minden elromlott. Ugyan egy ideig úgy tűnt, hogy ügyesen viszi tovább a sztorit abból a cliffhangerből, amit Brubaker ráhagyott (Fenegyerek átveszi a Kéz feletti irányítást), mostanra világossá vált, hogy a mélyen emberi „hardcore crime” dráma nem érdekli, inkább bombasztikus szuperhős-csetepatéban utazik. És ráadásul még abban is rosszul. De egyelőre maradjunk csak magánál a koncepciónál. Az elmúlt évtizedben Bendis és Brubaker kiemelték Fenegyereket a Marvel tinédzsereket célzó, tarka világából, és hihető, átélhető érzelmi viharokba űzték. Megjárta a poklok poklát, nyilvánosságra került a titkos identitása, idegösszeroppanáson esett át, megcsalta a feleségét, majd később elveszítette. Mindezt, az átlag szuperhőstörténetekhez képest szinte rögrealista folyamatot Diggle mire futtatja ki? Az évtizedek óta elcsépelt démoni megszállásra, azaz hősünk a Shadowlandban azért viselkedik úgy, ahogy, mert egy szörnyű, gonosz teremtmény átvette az uralmat a teste és az elméje fölött. Hát persze, így a legegyszerűbb kimosni egy karaktert abból a szarból, amibe önmagát ásta bele. Ez kérem, agyoncsapja az egészet – mindent, amit a sorozat mondani akart a szuperhős sebezhetőségéről, gyarló emberi mivoltáról, és az őt felőrlő stresszről. Mintha az Összeomlás végén kiderülne, hogy Michael Douglas ördögi befolyás alatt ámokfutott a városban (vagyis majdnem: szerencsére Diggle barmolása nem érinti az őelőtte íródott sztorikat). Innentől majdnem mindegy, hogy milyen maga a kivitelezés, mert a dolog már az alapoknál bukik – de még a kivitelezés is siralmas. Diggle kapkodva, következetlenül, és arcátlanul sablonosan ír. A kedvenc jelenetem a füzetben, amikor Lady Bullseye és a Vezér állnak egy háztetőn, nézik a lángoló várost, és a hájas gengsztervezér két oldalon keresztül teljesen értelmetlen és homályos utalásokat puffogtat a nagy tervével kapcsolatban. Mintha a szerkesztőségből visszaszóltak volna, hogy „Andy, hiányzik két oldal a kívánt terjedelemhez”, és Diggle erre gyorsan rávágta volna, hogy „oké, két perc és átküldök egy semmitmondó, de baljós Vezér-monológot, aztán azt beszúrhatjátok bárhová”. Hangulatteremtő képessége egyébként is a nullához konvergál, ugyanis hiába erőlködik, egy pillanatig sem tudja átéreztetni az olvasóval a Shadowlandet (a Pokol Konyhájának Fenegyerek erői által körbezárt része) elborító káoszt. És amikor a szigorúan „utcaszintű” hősöket tömörítő sztori (olyan nagyágyúk, mint Vasember, Thor, Amerika Kapitány stb nem vesznek részt a hajcihőben) vége felé valaki úgy mellesleg benyögi az addig határozottan helyszínhez között fenyegetésről, hogy „és ha nem állítjuk meg, akkor ez a nevetségesen gonosz erő hamarosan felemészti az egész világot” akkor már tényleg csak arra vagyunk képesek, hogy a homlokunkra csapjunk. Billy Tan menti, ami menthető, bár mintha ő is gyengébb munkát végzett volna a szokottnál – Elektrának néha kifejezetten hülye fejet sikerült rajzolnia. A Daredevil ezennel elvesztette minden súlyát és jelentőségét. Lehet kukázni az egészet onnantól kezdve, hogy Brubaker lelépett a címtől. Eh, mégis mit gondoltam… bő kilenc évig nagyszerűen működött a sorozat. Legfőbb ideje volt, hogy valaki úgy istenigazából elbassza, nem?
Superman #703
Történet: J. M. Straczysnki Rajz: Eddy Barrows Kiadó: DC Comics
J. M. Straczynski hamis messiás. Merthogy mindenki messiásként várta érkezését a Supermanhez, miután a cím éveken át agyatlan, érzéketlen, és ami még rosszabb, unalmas megalomániában fuldoklott – de most lassan kiderül, hogy bár a Rising Stars körülrajongott írója drasztikusan más irányba viszi az Acélember történetét, mint közvetlen elődei, a végeredmény, vagyis a színvonal nem nagyon emelkedik. A jubileumi 700. számban megalapozott Grounded című sztori lényege, hogy Superman úgy érzi, a sok univerzummentés és intergalaktikus csetepaté közepette eltávolodott az egyszerű átlagemberektől, akiknek életét és életmódját eredetileg védeni hívatott. Ezért most végigsétál Amerikán, hogy szemügyre vehesse azokat a problémákat, amikkel az emberek a hétköznapok során szembesülnek. A koncepció érdekes, a kivitelezés azonban csalódást keltő. Ahhoz képest, hogy JMS-nek régi álma volt, hogy Supermant írjon, meglepően felületesen, sőt, gyatrán kezeli őt. Mindjárt a nyitójelenet teljesen karakteridegen. Hősünk a levegőből lógat fejjel lefelé egy kukkolót, és azzal fenyegeti, hogy elengedi, ha még egyszer a zaklatott szomszéd nő közelébe megy. Ez Batmanre jellemző, nem rá – ahogy azt a következő oldalakon felbukkanó Sötét Lovag maga is megjegyzi. És ezekkel a következő oldalakkal jönnek a következő problémák. Tudom, hogy a Final Crisis óta Dick Greyson bújik meg a denevérgúnya alatt, ezt a jelenetet olvasva mégis egyértelműnek vettem, hogy Superman Bruce-szal beszél. Ami persze lehetetlen, de Batman beszédstílusa, attitűdje és az Acélemberrel való kapcsolata is olyannyira az eredeti Sötét Lovagra utal, hogy nem lennék meglepve, ha Straczynski, megfeledkezve a jelenlegi felállásról (avagy közönnyel viszonyulva ahhoz, mert amúgy notóriusan utálja a kontinuitásból adódó korlátokat), Bruce-ra írta volna a dialógust, a szerkesztő meg utólag csak kicserélte volna benne a neveket. A helyzetet tovább rontja a beszélgetés témája, ugyanis Batman érvel amellett, hogy felesleges és veszélyes az átlagemberek életébe bevonniuk magukat. Batman, aki nap, mint nap az átlagemberek életét védve agyalja az utca piti bűnözőit, és másodrangú gengsztereit. Aztán ahogy a jelenet végén Superman, a Sötét Lovagtól kapott üresen és hamisan csengő bölcsességtől kísértve elsétál a naplementébe, az valami gyomorforgatóan giccses. Azt kellene éreznünk, hogy itt súlyos gondolatok nyomják a főhős vállát, de mivel az egész szituáció, az egész dialógus felszínes és átgondolatlan, csak tanácstalanul nézzük, ahogy JMS ágyúval próbál lövöldözni egy egérre, és mérföldekkel elvéti a célt. A füzet hátralévő részét egy viszonylag korrekt szuperhősbunyó teszi ki, aminek célja láthatóan egy nagy, jövőbeli harc felvezetése egy egyelőre ismeretlen ellenséggel. Az összecsapás után a fél kisváros romokban hever, és nekünk valamiért el kellene hinnünk, hogy a közvélemény jogosan háborodik fel ezen, noha Superman – és a többi hős – bunyóinak köszönhetően kétnaponta omlanak össze városok Amerikában. Minden konfliktus, amit JMS felépít ebben a képregényben, reménytelenül ingatag lábakon áll – nem vall rá, hogy ilyen felületesen, szegényesen és slendrián módon dolgozza ki a maga választotta témákat. Eddy Barrows rajzai ugyan szépek és elegánsak (bár nem tudom nem észrevenni, hogy Batmant ő is úgy ábrázolja, mintha Bruce-ról lenne szó), de akadnak furcsa pillanatai, sokszor elnagyol bizonyos részleteket, és egyébként sem képes megmenteni a történetet önmagától. Ezért hagyta félbe JMS a fantasztikusan jó Thort a Marvelnél? Sírni tudnék.
The Unwritten #18 Történet: Mike Carey Rajz: Peter Gross Kiadó: Vertigo Comics
Aki olvassa a The Unwrittent, az utóbbi évek egyik legjobb sorozatát, amit lassan csak olyanokkal lehet együtt emlegetni, mint a The Walking Dead és a Fables, az már pontosan tudja, hogy mi a különbség egy rejtélyekkel és fordulatokkal teli, mesterien felépített, komplex történet, és egy Lost-féle parasztvakítás között. Mike Carey és Peter Gross sorozata immár másfél éve megy, és az alkotók nem hajlandók abba a csapdába esni, hogy újabb és újabb titkokkal és homályos utalgatásokkal tartják fenn a figyelmet, miközben lassan szem elől tévesztik saját korai ötleteiket. Az elmúlt néhány részben sok mindent tisztáztak a karakterekkel, és mindazzal kapcsolatban, amivel szemben állnak. A 17. szám a maga szokatlan formátumával, kaland-játék-kockázat-szerű „alakítsd a sztorit te magad” dramaturgiájával eleve egy érdekes és izgalmas – és nem utolsósorban: sikeres – kísérlet volt, és ráadásul megtudhattuk belőle a főhős mellé szegődő Lizzie háttértörténet, és főleg azt, hogy pontosan milyen szálak fűzik Tommyhoz és az apjához. A 18. rész pedig minden eddiginél nagyobb betekintést enged annak a rejtélyes csoportnak a működésébe, ami hőseink életére tör. Azt már tudjuk, hogy ez a csoport az irodalmon keresztül manipulálja a világot, leírt szavakkal, azaz történetekkel, esszékkel, regényekkel, versekkel befolyásolják az embereket, és azt, ahogy azok a történelem eseményeit értelmezik. Tommy apja nekik dolgozott, de végül ellenük fordult, és most a fián múlik, hogy a Harry Potterre hajazó Tommy Taylor-könyvek erejét és mágiáját felhasználva, két barátja segítségével útját állja a titokzatos csoport terveinek – bármik legyenek is azok. Ebben a számban Tommy mellékszereplővé válik saját sorozatában, minthogy a cselekmény az említett csoportra koncentrál: az ellenük áskálódó Taylor-család sikeres erőfeszítéseinek következtében kulcsemberek pozíciója és élethez való joga kérdőjeleződik meg, és az egész egy hátborzongatóan hatásos, gyönyörűen alulkomponált horrorjelenetként bontakozik ki. Alulkomponált, mert mentes minden hajcihőtől és hatásvadászattól, a teljesen hétköznapinak tűnő figurák mintha csak az ötórai teázásról beszélnének, és úgy sétálnak le a sötét, szörnyű dolgokat rejtő kútveremhez, mintha egy üveg borért mennének a pincébe. A jelenet az év egyik legemlékezetesebb (egészoldalas) paneljában csúcsosodik ki, amin a Callendar nevű vezető késsel a mellkasában, holtan fekszik a kút mélyén halomban álló hullarakás tetején, értelmet adva a füzet frappáns alcímének (MIX). A főhős jelenetei a könyvbéli alteregójával való konfrontációjáról szólnak, és elindítják Tommyt egy új küldetésre: varázserejének megszerzésére, amihez a cliffhangerben felvetett Moby Dick csupán kiindulási pont. A főszereplők irodalmi klasszikusokon fognak keresztülbarangolni a következő részekben? Ez a sorozat már eddig is hihetetlenül sokat adott, és Carey szinte minden egyes számban képes rá, hogy még többet ígérjen – és ami fontosabb, ezeket az ígéreteket rendre be is tartja. Az Unwrittennek lassan, de biztosan rajzolódik ki, tágul, és bonyolódik a saját, teljesen egyedi mitológiája, ami a puzzle minden egyes, gondos folyamatossággal adagolt darabjával egyre izgalmasabb, érdekesebb és szórakoztatóbb. Aki még nem kezdett volna bele a sorozatba, annak hajrá: még nem túl késő, és egy biztos, sokat fogunk még beszélni róla.
Vertigo Resurrected
Történet: Warren Ellis, Brian Azzarello, Brian J. Bolland, Grant Morrison, Garth Ennis, Steven T. Seagle, Peter Milligan, Bill Willingham, Bruce Jones Rajz: Phil Jimenez, Brian J. Bolland, Essad Ribic, Frank Quitely, Jim Lee, Tim Sale, Eduardo Risso, Bill Willingham, Bernie Wrightson Kiadó: Vertigo
A Vertigo új antológia sorozatának (hogy miért küszködnek kiadók még mindig ezzel a formátummal, aminek új képviselői rendre megbuknak…) nagy szenzációja, azaz húzócíme természetesen a Warren Ellis-féle Shoot, egy Hellblazer one-shot, ami több mint 10 éve íródott, és amit a DC nem mert lehozni közvetlenül a hírhedt columbine-i iskolai mészárlás után. Merthogy a Shoot (ami még a kolumbiai eset előtt született) véletlenül épp iskolai lövöldözésekről szól, és így egészen mostanáig nem került nyomtatásba (sőt, Ellis éppen azért hagyta ott a Hellblazert, mert a DC nem volt hajlandó megjelentetni a történetet). Maga Constantine csupán mellékszereplő – rejtélyes figuraként tűnik fel a gyilkosságok helyszínén készült fotók hátterében, majd a végén felbukkan, hogy levonja az esetek következtetéseit. A főszereplő Penny Carnes, egy pszichiáter, aki a kormány megbízásából próbálja kideríteni, hogy mi állhat az iskolai lövöldözések mögött, van-e köztük bármi kapcsolat, bármiféle általános motiváció? De hiába keres válaszokat, nincsenek – legalábbis amíg Constantine fel nem tűnik. Persze nem arról van szó, hogy a laza, cigiző, ballonkabátos fenegyerek lerántja a leplet egy természetfeletti erőről, ami az iskolai mészárlások mögött áll – Ellis nem bagatellizálja így el a témát. Nem, Constantine végkövetkeztetése, amit az egyik biztonsági kamera felvételén látottakkal támaszt alá (plusz jelentést adva a „Shoot” címnek), hogy a világ el van baszva, mert az előző generációk képtelenek voltak egy élhető világot építeni a mostani gyerekeknek. Az utolsó panelek már-már röhejesen túldramatizált módon demonstrálják mindezt, de ezt, ebben a témában, nem is lehetett volna másképp. Amit látunk, az inkább egy metafora, mint egy szó szerint értendő esemény, valami, amivel Ellis összeköti az iskolai lövöldözéseket a fiatalok hétköznapi apátijával és céltalanságával. Phil Jimenez részletgazdag, és néhány látványosan eltúlzott mimikától eltekintve kifinomult képei ügyesen szolgálják Ellis realista generációs drámáját – figyelemreméltó sztori, bár az amerikaiak – és úgy általában, az emberek – érzékenységét ismerve, nem csoda, hogy a DC nem dobta piacra annak idején. A csaknem 100 oldalas képregényben nyolc másik rövid sztori kapott helyet, felvonultatva a kortárs comic alkotók krémjének nem kis részét. Furcsa, drámai vagy éppen horrorisztikus történetekről van szó, messze nem sorolható be mindegyik ugyanabba a műfajba (azaz nem egy szokványosan tematikus antológiáról van szó). A legjobb a Morrison-Quitely páros New Toys-a, ami egy játékkatona pszichéjébe enged ijesztó és zavarbaejtő bepillantást, a Seagle-Sale duó Diagnosisa, ami egy sebész férj hátborzongató, feleséggyilkossággal kapcsolatos gondolatait tárja elénk (briliáns dramaturgia, szenzációs rajzok és képi megoldások), és Willingham It Takes a Village-e, ami egy igazi szörnyeket bérbe adó vállalatról szól – ebben annyi az ötlet és a potenciál, hogy akár egy külön sorozatot is megérne. A legnagyobb csalódást az eleve furcsa Ennis-Lee párosítás okozza, de még az is hoz egy erősen közepes szintet. Soha rosszabb antológiát. Viszont arra kíváncsi leszek, hogy ha folytatják, hogy tudnak majd ehhez csak hasonlóan nívós alkotógárdát összeszedni.
Történet: Bill Willingham Rajz: Mark Buckingham Kiadó: Vertigo Comics
Az utóbbi évek két legjobb ongoing comic-jának egyike (azt gondolom külön jeleznem sem kell, hogy a másik a The Walking Dead, és ezt nem a sorozat körül jelenleg uralkodó hype mondatja velem) teljes sebességgel zakatol a 100. számban kulminálódó nagy leszámolás felé. Willingham az az író, aki folyton képes meglepni, és a mellékszereplőkből gondos munkával részletekkel teli háttérrel rendelkező hősöket faragni. Gondoljunk csak Flycatcher-re, a Békahercegre, aki irodai takarítóból lesz az ellenséges Birodalom szívében magának uradalmat kihasító hadvezér, és így egyúttal a menekülteket befogadó Menedék uralkodója vagy Bufkin-ra, Óz egyik szárnyas majmára, aki minden külső segítségtől elvágva, igazi stratéga módjára vezeti győzelemre lilliputi seregét (és Frankeinstein szörnyetegének levágott fejét) egy hatalmas dzsinn és Baba Jaga ellen vívott csatában. Szükség is van rá, mert a Fables univerzum szereplői az eddigi legnagyobb fenyegetéssel néznek szembe (a The Great Fables Crossover főellenségét most nagyon gyorsan felejtsük el, és több szót ne is ejtsünk róla): Mr. Dark gyakorlatilag egy csettintéssel pusztítja el Fabletown-t, amikor visszaveszi a mágikus tárgyakba bájolt hatalmát, és a fabulák kénytelenek a Farmra menekülni. Míg az aktuális főgonosz belakik a new yorkiak félelmével, és se nem élő, se nem halott seregét építi, Willingham mesterien ugrál egyik történetszálról a másikra, majd szépen egyetlen, vastag fonattá sodorja azt. A megfiatalodott Frau Totenkinder az egykor Mr. Dark-ot bebörtönző testvériség egyik utolsó élő tagját kutatja fel segítségért, Menedékben egy gyilkossággal vádolt goblin pere ugrasztja egymásnak a fabulákat és a befogadott troll- és manónépséget, a hajdani Ellenség a Farmon politikai szövetségeseket gyűjt, hogy átvegye a kis közösség irányítását, miközben a későn felismert szerelem elvesztése feletti bánatába belebetegedő Rose Red flashbackjén keresztül megismerjük végre Snow White teljes és hiteles történetét (ami ugyan nem olyan zseniálisan eredeti, mint Gaiman Hó, tükör, almákja, de gyönyörűen belesimul a Fables univerzum szőttesébe). A 98. szám végére egy mindeddig a szemünk előtt lapuló újabb játékos fedi fel magát Rose Red előtt, aki erőre kapva nekilát a megelőző csapás megszervezésének. A képregénysorozat fórumán, ahol személyesen Willingham válaszol spoilermentesen a felmerült kérdésekre (többek között ez teszi elképesztően szimpatikussá, Robert Kirman-el egyetemben, aki viszont a The Walking Dead számainak 4-5 oldalas oldshool levelezőrovatában teszi ugyanezt) máris megindult a találgatás, hogy a legyőzött Mr. Dark halhatatlan esszenciája vajon melyik szereplőben fog megtestesülni. A Marvel és a DC szuperhőscomicjainak olvasótábora jobbára csak azon tud sírni, hogy már megint átdesignolták Wonder Woman kiskosztümjét, itt viszont az olvasók valódi rajongást táplálnak a sorozat felé, az író pedig nem csupán arctalan vásárlókként kezeli őket. Egy szó, mint száz, aki még nem vágott neki a Fables-nek, az egy nagy kalandról marad le, a 100. szám apropóján pedig még biztosan visszatérünk erre a szériára.
Santito
I, Zombie #05
Történet: Chris Roberson Rajz: Michael Allred Kiadó: Vertigo Comics
Gwen Dylan teljesen átlagos tinédzser, nappal sírásóként dolgozik, legjobb barátnője egy a hatvanas évekből itt ragadt szellem, aki mintha egy Scooby Doo rajzfilmből lépett volna elő (think Daphne!), legjobb haverja egy teliholdkor vérterrierré (nem viccelek) változó rendszergazda nerd, és szerelmi élete épp mostanában élénkült fel: választania kell a jóképű szörnyvadász és az évszázados múmia gentleman között (aki ugyancsak jó képet ölt magára a megfelelő időközönként elfogyasztott áldozatainak kárára). Mindennek tetejében havonta egyszer emberi agyat kell ennie, hogy ne induljon bomlásnak a teste és az elméje, ezzel pedig az elhunyt egy időre beköltözik a gondolataiba, hogy olyan apróságokkal bosszantsa, mint a bosszúállás és elégtétel szolgáltatása a haláláért. A sorozatokon (lásd még: Being Human, True Blood, Vampire Diaries) és misztikus-maszlagos-romantikus-vámpíros ponyvákon (Anita Blake, még egyszer True Blood, Twilight) edződött tanult kollégáim joggal tehetik fel a kérdést: mi újat tud felmutatni a sorozat, ami létjogosultságot adhat neki hasonszőrű vetélytársai dömpingjében? Első körben érdemes közelebbről szemügyre venni a szerzők rezüméjét: az eddig háromszor is World Fantasy díjra jelölt Chris Roberson (ugyan egyszer sem sikerült nyernie, de 2009-ben már a bírák közé választották kárpótlásul) egy alkotói közösségben, a Clockwork Storybook-ban kezdte karrierjét a Fables-t jegyző Bill Willinghammel és a Jack of Fables-t istápoló Matthew Sturgesszel együtt, legutóbbi munkája pedig egy Fables spin-off, ami hogy-hogynem a mostani GeexKomix egyik tárgyát is képezi. Térjünk is rá az Eisner-díjas Michael Allred-re, akinek pop artosnak titulált, nagyon egyedi stílusát talán az X-Force/X-Statix sorozatból vagy a saját maga kreálta Madman után ismerheti a nagyközönség, de (hogy a képregényszüzeknek is legyen esélyük) keze nyomát viseli a Mallrats (Shop Show) nyitó montázsa és ő rajzolta meg a Chasing Amy (Képtelen képregény) főszereplőinek Bluntman and Chronic oldalait is. Nos, alapvetően tehát minden adott lenne egy igazán friss, ütős stílusgyakorlathoz, de, bár Roberson nagyon jól bánik a dialógusokkal és a karakterekkel, a történet nagyon nyögvenyelősen halad, és csak Allred és feleségének (ő közreműködik ugyanis színezőként) gyönyörű munkája tudja leerőszakolni a torkunkon a keserű pirulát. A vámpírvixenekből álló, paintball-csapatépítésekkel asztalt terítő vállalkozás és a rájuk vadászó nagyon ősi, nagyon titkos társaság konfliktusa totálisan érdektelen és elcsépelt, de legalább az ötödik szám végére úgy tűnik, kezd összeállni egy high concept, már ami a természetfeletti jelenségek magyarázatát illeti. Sajnálatos módon az I, Zombie-t csak a teljesen egyedi hangulatot árasztó stílusa különbözteti meg a hasonló témájú próbálkozásoktól, akiknek tehát ez nem elég, jobb, ha más olvasnivaló után néznek.
Santito
(ebből 2 csillag Allread érdeme)
Cinderella - From Fabletown with Love #06 Írta: Chris Roberson Rajzolta: Shawn McManus Kiadó: Vertigo Comics
A Fables 22. számával (Cinderella Libertine) Hamupipőke belépett a legdögösebb fiktív kémnők közé: a Fabletown-i Üvegcipellők cipőbolt tulajdonosa valójában Bigby seriff (ezt a tisztet most már a Szörnyeteg tölti be, a Szépség és a Szörnyetegből) legtitkosabb ügynöke, akinek jelentős része volt az Ellenséget térdre kényszerítő hadjáratban, és most végre megkapta a neki járó külön kis hatrészes minisorozatot. Chris Roberson munkásságát már felemlegettük az I, Zombie kapcsán, most legyen elég annyi, hogy a fősorozat szellemi atyja, Bill Willingham volt írótársaként nem véletlenül ő kapta kézbe ennek a spin-offnak a gyeplőjét. A történet alcíme nem véletlenül rímel a From Russia with Love Bond-moziéra, itt megkapunk mindent, ami egy jó kémfilmből nem hiányozhat: az első, látványos in medias res összecsapás a Big Ben toronyórájának mutatóján, a mágikus kütyük átvétele a Q szerepét betöltő Frau Totenkindertől, a flashbackek a korábbi bevetésekről (sorra is vesznek minden toposzt: napóleoni háborúk, amerikai polgárháború, náci Németország), halálosan jóképű rivális ügynök (maga Aladdin személyesen, az Ezeregy éjszaka meséiből) akivel ösze kell fogni a mágikus tárgyak csempészésével foglalkozó bűnbanda ellen, halálos csapda egy olajfúrótornyon, csodálatos megmenekülés, majd a leszámolás az események mögött álló főgonosszal, aki a saját külön bejáratú szigetén, Ultima Thule-n várja a hősöket rejtőzködik trollok és beszélő jegesmedvék gyűrűjében. Ezt a receptet nem nagyon lehet elrontani, Roberson különösebb erőlködés nélkül meg is birkózik vele, a bugyuta mellékszáltól eltekintve, amiben Cindy ambíciózus alkalmazottja maguktól járó mágikus cipellőket ad el, amiket aztán nem képesek levenni a tulajdonosaik. A sztori vizuális része meglehetősen átlagos, Shawn McManus nem hozza a tőle elvárható színvonalat, amit például a Thessaly - Witch for Hire (hogy-hogy nem, ezt a Sandman-univerzumban játszódó történetet Bill Willingham írta) esetében láthattunk tőle: a figurák sokszor elnagyoltak, a hátterek sem igazán kidolgozottak, jól láthatóan félgőzzel tudta le az egész minisorozatot. Az összképen mindenképpen javítanak Chrissie Zullo borítófestményei, különösen a harmadik szám bikinis Bo Derek hommage-a. A hardcore Fables-rajongók úgyis elolvassák, a többieknek viszont azt ajánlanám, hogy előtte abszolválják a fősorozatot, mert anélkül elég bizonytalan lábakon állnak Hamupipőke különálló kalandjai.
Santito
The Terminator: 1984 #1
Történet: Zack Whedon Rajz: Andy Macdonald Kiadó: Dark Horse Comics
Ez a számozás ellenére valójában a tavasszal újraindult Terminator-sorozat negyedik része – de a Dark Horse valamiért úgy döntött, hogy a képregényt minisorozatok formátumában dobja piacra. Az első felvonás, a The Terminator – 2029 ott ért véget, hogy a főszereplő, Ben követte barátját, Kyle Reese-t a múltba, hogy megmentse őt, mielőtt meghal, miközben Sarah Connort védelmezi a szintén a jövőből jött géppel szemben. Az első szám így aztán ezt az új sztorit mixeli össze az eredeti 1984-es film eseményeivel, és leginkább felvezetésként szolgál a mini későbbi két részéhez – és alighanem az azt követő minikhez (ha lesznek). Egy ilyen történet mindig aggodalomra ad okot – főleg a képregények világában, ahol az írók nagy előszeretettel és apró intelligenciával retconálnak, megerőszakolva és eltörölve régi sztorikat. Az ifjabbik Whedon azonban szerencsére érti a dolgát. Képregényét úgy köti össze a filmből már jól ismert cselekménnyel, hogy utóbbin egy jottányit sem változtat – legalábbis a legvégéig, amikor feldobja magának a labdát azzal, hogy Reese végülis túlélte a végső csatát. Ezt egy olyan cliffhangerrel tetőzi, ami minden Terminátor-rajongót elégedett mosolygásra késztet majd. Az itt elindított sztoriszállal sok jót lehet kezdeni – és sokmindent el lehet kúrni vele. De az eddigi négy rész alapján megszavazom a bizalmat Whedonnak (még a rettenetesen erőltetett és humortalan, a bátyja koncepcióját karóba húzó Dr. Horrible képregényei ellenére is). Merthogy ez a füzet is piszkosul szórakoztató, akárcsak az eddigiek. Ben egy ügyesen, visszafogottan, de hatásosan írt karakter, a tipikusan trendi, menő hősökkel ellentétben egy egyszerű, szimpatikus fickó, akivel az olvasó azonnal azonosul. Rácsodálkozása az élettel, nyüzsgéssel, színekkel és emberekkel teli pre-apokaliptikus világra, amit addig csak történetekből ismert, nagyszerű pillanat, akárcsak hajszája Kyle és Sarah a Terminátor elleni végső küzdelmének színhelyére (itt megrajzolva láthatjuk a film kamionrobbantásos és robotpréseléses jeleneteit, és Andy Macdonaldot dicséret illeti a filmszerűen pergő, intenzív képsorokért). És amit Whedon hozzátesz az eredeti sztorihoz, az tökéletesen logikus: Kyle ugye kipakolt a zsaruknak a küldetésével és a jövővel kapcsolatban a rendőrőrsön, mielőtt megjelent a terminátor, és mindent szarrá lőtt, és mivel a Skynet projekt ekkor már létezett, az információ eljut az illetékesek fülébe. Ők pedig nem mulatnak olyan jól a jövőből jött katona meséjén, mint a fakabátok. Sok izgalmas lehetőség rejlik a képregényben, és Whedon dramaturgiai érzékére nem lehet panasz – baromi jól összerakott, alaposan átgondolt sorozattal van dolgunk, amiben Macdonald ráadásul ugyanolyan hatásosan jeleníti meg a ’80-es évekbeli nagyváros utcáit, mint a posztapokalpitikus világ sivárságát.
Thor #615
Történet: Matt Fraction Rajz: Pasqual Ferry Kiadó: Marvel Comics
Sanyarú sorsa van mostanság ennek a sorozatnak. Az évek óta halott Thort J. M. Straczynski támasztotta fel 2008-ban, és sokkal inkább sötét, atmoszferikus fantasyre, mintsem hagyományos szuperhőstörténetre rímelő munkáját azonnal keblére ölelte a szakma és a közönség is. Mindenki elégedett volt, amíg Straczynski hírét nem vette, hogy egyrészt a Marvel egy nagy crossovert (Siege) akar építeni a sztorijára (márpedig ő hírhedten rühelli a crossovereket), másrészt meg a DC-nél valóra válhat régóta dédelgetett álomprojektje: Supermant írhat. Straczysnki fogta magát, és hosszan hömpölygő sztorijának kellős közepén vette a kalapját, az utána való takarítás hálátlan feladata pedig Kieron Gillenre maradt. A fény akkor kezdett pislákolni az alagút végén, amikor bejelentették, hogy a címet Matt Fraction veszi át – Matt Fraction, aki ugyan végül mind az Uncanny X-Mennel, mind az Invincible Iron Mannel csalódást okozott, mégis neki köszönhetjük minden idők egyik legnagyszerűbb Thor-történetét, a kontinuitástól – és úgy általában, a szuperhősös Marvel-világtól – független Ages of Thundert. Nos, a 615. számmal Fraction megérkezett, és az legalább rögtön látszik, hogy nagyon határozott elképzelései vannak a sztorit illetően – ráadásul jól hangzó elképzelések. Straczynski történetének elején Asgard a Földre költözött, egész pontosban Broxtonba, Oklahomába. A kérdés, ami felmerül egy elméleteivel balga módon Volstaggot zargató tudósban, hogy ha Asgard itt van – akkor mi van ott, ahol Asgardnak lennie kéne? Mi már persze sejtjük, hogy baj. A keretül szolgáló beszélgetést többek közt egy olyan szál szakítja meg, amiben vörös, démoni külsejű hódítók indulnak véres leigázókörútra a kilenc világban, miközben Thor, és társai, élükön Balder királlyal, még mindig az Osborn-féle ostrom következményeit nyögik, és igyekeznek talpra állni. Fraction ügyesen vegyíti a fantasyt, a kalandot és a humort (Volstagg és a tudós beszélgetése egyszerűen frenetikus), és még egy kis horrort is sikerült csempésznie a mixbe. Ahogy Straczyinski, ő is távol tartja magát a Marvel Univerzumtól, és jóval hangsúlyosabban használja a karakter mitológiai hátterét, mint a szuperhősit – és ez így van jól, elvégre Thor isteni mivolta eleve komoly különbséget jelent közte és a többi köpenyes közt, és ezt illik kihasználni. De ami a legfontosabb, hogy Fraction piszkosul jól érti a karaktert: megmutat mindent, ami Thort Thorrá teszi, személyes (szórakoztató szóváltása Blake-kel, és főleg, a tény, hogy hiányzik neki testvére, Loki) és epikus síkon (Asgard újjáépítése, a király észhez térítse) egyaránt. Bár ez a füzet csak felvezetése egy sejthetően (és remélhetőleg) hosszú sztorifolyamnak, megkockáztatom, hogy a cím jó kezekben van. Ferry rajzai szépek és élettel telik, viszont Matt Hollingsworth színei néha bizony rontanak az összhatáson. A totálok színezése elegáns, de az arcok szörnyen festenek. De ha csak ennyi baja lesz a képregénynek, akkor hamar a legjobbak közé kerülhet.
The Ultimate Spider-Man # 14
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: David Laufente Kiadó: Marvel Comics
Az ég áldja Brian Michael Bendist! Évek óta csakis neki köszönhető, hogy van egy stabilan magas színvonalú, pokolian élvezetes Pókember képregény a piacon, ami hozza azt a hangulatot, könnyedséget és érzelmi-cselekményi intenzitást, amit a karakter és rajongói érdemelnek. És a dolog iróniája természetesen az, hogy közben ezt az egy címet leszámítva az egész Ultimate univerzumot le kéne húzni a vécén, mert egyik képregény (írja akár Loeb akár Millar, és igen, akár Bendis maga) olvashatatlanabb benne, mint a másik. De francba az egésszel, amíg ez létezik, és tartja a színvonalát, addig nem érdekel, milyen szar az összes többi füzet. A 14. szám a Tainted Love című sztori hatodik, befejező része – arcátlansággal határos merészségnek számít, hogy Bendis előállt ezzel a történettel, hiszen még alig van egy éve, hogy a mainstream sorozatban ellőtte ugyanezt az ötletet Fred Van Lente (és az még a korrektebbül sikerült Pókember-képregények közé tartozott) – jelesül azt, hogy a Kaméleon fogságba ejti Peter Parkert, és felveszi az identitását. Bendis azonban egy nagy lépéssel továbbmegy kollégájánál: az ő Kaméleonja rájön, hogy Peter a Pókember, és némi mutáns drog segítségével a hálószövő jelmezében kezd parádézni, rabolni, és fosztogatni a városban. May néni persze ismeri annyira az unokaöccsét, hogy leessen neki a tantusz – valami nem stimmel. Úgyhogy megéri Fáklyát és Jégembert (akik jelenleg Peterékkel laknak), hogy keressék meg az imposztort, és addig pörköljék-fagyasszák-rugdossák, amíg el nem mondja, mit csinált Peterrel. A szokás szerint ügyesen, feszesen, gördülékenyen felépített sztori feszültségforrása jó ideig abból származott, hogy az imposztor ott élt egy fedél alatt Mayékkel, Peterként, és saját céljainak megfelelően játszott az emberek életével és érzelmeivel. Az eseményeket a kaméleon szemszögén keresztül láttuk, egyszerre érezve valami kellemesen perverz kukkolási vágy kielégülését, és egyre növekvő feszültséget az emocinális rombolás nyomán. De a legfontosabb mégsem ez, hanem a tény, hogy a hős passzív túszként vészeli át az egész történetet, a szintén megkötözött J. Jonah Jameson társaságában, aki együtt töltött óráik alatt kifundálja Peter titkát. Ezt az érzékenységet és intelligenciát szeretem Bendisben. Mindenki más valami nagy esemény, tragédia, sokk köré építette volna fel Jameson revelációját, nála viszont megtörténhet az, hogy egyszerűen egy olyan szituációba kerülnek, ahol hirtelen, csak úgy összeadja a kettőt meg a kettőt – és bumm. Mindezt egy szerény, jól megírt dialógus keretein belül, mindenféle hatásvadászatot mellőzve. Ezek után az, ahogy Peter barátai a fináléban dühösen szétrúgják a Kaméleon és testvére valagát, már szinte csak ráadás. Egyetlen baj van ezzel a képregénnyel, amiért bármennyire is szeretném, nem tudom megadni neki az öt csillagot. A rajz. Ezzel mindig is problémái voltak a sorozatnak. Mark Bagley legjobb esetben is csak „oké” volt (és csaknem 10 éven át ez kevés), és a címhez végre tökéletesen passzoló Stuart Immonen túl hamar távozott, hogy átadja a helyét David Laufentének. Namost, olyan elnagyoltan rajzfilmes, irritáló lufifejekkel teli képi világgal nem sokat tudják riogatni az olvasókat, mint ő. Ráadásul igaz, hogy Peter fiatal, de azért nem kéne 12 évesnek kinéznie. Ennek a sorozatnak égető szüksége van egy hozzá illő rajzolóra. Egyébként viszont támadhatatlan.
Történet: Darwyn Cooke, Ivan Brandon, Jan Strnad Rajz: Darwyn Cooke, Nic Klein, Gabriel Hardman Kiadó: DC Comics
A DC újabb régi sorozatát porolta le, és öltöztette új köntösbe. A Weird War Tales 12 évig futott 1971-től, és antológiaformátumban mesélt olyan háborús történeteket, amik tartalmaztak valamilyen horror, sci-fi vagy természetfeletti elemet. A Vertigo 1997-ben egyszer már felélesztette a sorozatot egy négyrészes mini erejéig (olyan alkotók közreműködésével, mint Brian Azzarello, Paul Jenkins, Peter Milligan, Grant Morrison, Frank Quitely, Richard Corban és Duncan Fegredo), most pedig one-shotok formájában tér vissza a koncepció – némileg meglepő módon nem a felnőtteknek szóló Vertigo, hanem egyenesen a DC gondozásában. Az első, 32 oldalas füzetben három történetet kapunk. A legszórakoztatóbb Darwyn Cooke Armistice Nightja, amiben a történelem immár halott, nagy hadvezérei évente egyszer összejönnek, és háborús játékokat játszanak, csak hogy életben tartsák a tradíciókat.
Az ötlet pofás, a kivitelezés frenetikus. Churchill, Rommel, Patton, Szent Johanna, Dzsingisz kán és a többiek egyenruhás csontvázai dekadens háborús tivornyázással töltik az éjszakát (legkésőbb ott megvett magának Cooke, ahol Rommell és Churchill csontváztestei egymás fejeire tartanak céllövészetet), amit egy nagy fináléval koronáznak meg: mindenki mindenki ellen, hogy az utolsó álló ember (vagyis hulla) legyen a következő év összejövetelének nagygenerálisa. De felbukkan Hitler, és elrontja a bulit. Cooke hasfalszaggató kis szösszenete nem ismer sem politikai, sem másmilyen korrektséget, sem visszafogottságot – a lényeg a móka, és mivel természetesen ő maga rajzolja is a képregényt, egyszerűn nincs mibe belekötni. Innentől viszont esik a színvonal: a The Hell Above Us egy viszonylag korrekt kis sztori, amiben egy tengerésznek a második világháborúban elsüllyedt tengeralattjárója lesz a koporsója. Vagy legalábbis azt hiszi. De sok-sok évtizeddel azután, hogy mindenki más meghalt, és hogy elfogyott minden levegő és élelem, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva még mindig él. Ivan Brandon hátborzongatónak szánt története egy jópofa, de kissé elcsépelt slusszpoénra fut ki, abba viszont jobb nem belegondolni, hogy az évtizedekig (évszázadokig?) a tenger fenekén rohadó főhősnek hogy a búsba nem jutott már korábban eszébe, hogy ha levegő nélkül képes élni, akkor talán a víztől sem fullad meg – ergo, bazzeg, ússzál már a felszínre! Hangulatos, csak értelmetlen és szájbarágós. Az utolsó sztoriról még kevesebb pozitívumot tudok elmondani: Gabriel Hardman képei atmoszférikusak, realisztikusak, és amolyan háborúsan nyersek, jól áll neki a műfaj. Jan Strnad viszont elég gyenge sztorit rittyentett, ami egy heves csata közepén haldokló, és dinoszauruszokról képzelgő katonáról szól. Unalmas, giccses és erőltetett. És sajnos Cooke 7 oldala, akármilyen remek is, aligha éri meg a teljes füzet árát…
Aliens Vs. Predator: Three World War #6 Történet: Randy Stradley Rajz: Rick Leonardi Kiadó: Dark Horse Comics
Hogy mennyire nem könnyű jó történettel előállni egy AvP címhez, azt jól mutatják a gyökeresen elbarmolt mozifilmek is (persze ha azoknál csak a történettel lenne baj…). Mert miről is van szó? Egy idegen faj hobbiból vadászik egy másikra, a főszereplő emberek meg két tűz közé kerülnek, és vagy fejvesztve menekülnek, vagy tökösen elmorognak egy „kill ’em all”-t, és felveszik a kesztyűt. A téma által kínált lehetőségek száma aligha végtelen. Ezt érezhették az írók is, mert már a kezdetektől törekedtek arra, hogy új dinamikát vigyenek a három faj kapcsolatába, és a végsőkig feszítsék azt. Ebben az X-Men veterán, Chris Claremont ment a legmesszebbre a The Deadliest of the Species című tizenkét részes sorozatában – azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy egy kis csapat ember, egy női ragadozó és egy alien királynő egymás oldalán harcoltak benne. Randy Stradley is igyekezett érdekesen játszani a koncepcióval. Nála az AvP Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi pár évig a ragadozók közé állt, és velük együtt vadászott a xenomorph-okra. A Three World War pedig éppen ennek a történetnek a folytatása, ezúttal azzal a sajátos csavarral, hogy a predatorok és a kommandósok (Noguchi vezetésével) olyan renegát ragadozókkal szállnak szembe együtt, akik nem egyszerűen vadásznak – hanem válogatás nélkül ölnek, és ezt ráadásul befogott, kutyákként használt alienekkel teszik. A hatodik rész a történet lezárása, és az egyetlen baj vele Rick Leonardi képi világa. Leonardi alapesetben tehetséges rajzoló, de szuperhősök közt láthatóan jobban érzi magát, mint itt. Munkájából hiányzik az a nyersesség és fenyegetettség, ami elengedhetetlen egy ilyen sztorihoz, de még ha a hangulattól el is tekintünk, akkor sem állt a helyzet magaslatán. Mert pl. abból a jelenetből, amiben a ragadozók és Noguchi nekirohannak az alienek seregének, képileg sokkal többet ki lehetett volna hozni. Leonardi nem tudja megragadni a Stradley által oly ügyesen felépített események jelentőségét, epikusságát és erejét. Ritkán érzem azt egy akciójelenetnél, hogy hiányzik belőle a szöveg, a narráció – és nem is lenne szabad ezt éreznem, hisz a képeknek mesélniük kell, és többet kell mesélniük a puszta történéseknél. De sajnos pont ez az, amit Leonardinak itt nem tud elérni, pedig Stradley hagyná, hogy a vizualitás nyűgözze le az olvasót. Cselekményét tekintve viszont a Three World War abszolút hatásos: az író jól játszik a gyilkos ragadozók és „háziállataik” koncepciójával, az események gyorsan pörögnek, a finálé lendületes és nagyszabású – minden a helyén van egy pokolian szórakoztató képregényhez. Sajnos azonban Leonardi majdnem elrontja a mókát. Miatta az AvP történetfolyam legújabb felvonása lecsúszik egy stabil négyesről.
Astonishing Spider-Man and Wolverine #3 Történet: Jason Aaron Rajz: Adam Kubert Kiadó: Marvel Comics
Ez itt kérem, pályázhat az év legjobb nyitójelenete címre. És már most megmondom, hogy meg is fogja nyerni. Jason Aaron időutazásos Pókember-Rozsomák minijében a kanadai mutáns a halálába sétál a romokban heverő New York utcáin és hídjain. Fejében az jár, hogy mi mindent ért el életében: a temérdek nő, akivel lefeküdt, a még több ember, akit megölt, a történelem összes háborúja, amiben harcolt, a jövők, amiket látott, az alkalmak, amelyek során megmentette a világot. Nem beszélve az ősemberekről, akiket annak idején megtanított a szent folyadék (sör, mi más) elkészítésére, hogy most átnyújtsanak neki egy pohárral, mielőtt egy, a főnix erőt tartalmazó pisztollyal darabokra robbantja a Földet elpusztítani jött Doom-bolygót – és, a hatalmas erejű fegyver visszarúgó erejének köszönhetően saját magát is. A finisben Pókember térdel Rozsomák szénné égett hullája felett, az eldőlt Szabadság-szobor fáklyájának tetején, mögötte a szétrobbant bolygó darabjai hullócsillagként világítják az eget – Adam Kubert érti a dolgát, ezt a kétoldalas képet minden szuperhősgeeknek ki kellene akasztania a szobája falára. Ne aggódj egyébként, ha ez így olvasva egy nagy, összefüggéstelen zagyvaságnak tűnik – biztosíthatlak, nem az. Aaron olyan frenetikus ötletekkel dobálózik ebben a miniben, amilyenekkel Mark Miller szokott, csak vele ellentétben, ő nem kúrja el ezeknek az ötleteknek a megvalósítását sem. Ahogy Rozsomák öngyilkos küldetését felvezeti, az zseniális. Semmi hősi sallang, semmi siránkozás, vagy ömlengés, csak egy férfi, aki teszi, amit tennie kell, és közben nyugodtan, már-már sztoikusan számot vet életével. Aztán megvonja a vállát, és bumm. Persze, ami magát a történetet illeti, arról még mindig nem sokat tudunk. Az első rész rögtön azzal indított, hogy hőseink az őskorban voltak, és várták, hogy a fejükre hulljon az aszteroida, ami kipusztította a dinókat. Aztán a jövőben találták magukat, ami múltbéli tevékenységüknek hála drasztikusan megváltozott. Ebben a számban végre kiderül, hogy valakik, valamiért manipulálják őket és időugrásaikat – de hogy kik és miért, az továbbra is rejtély. Egyelőre nincs is ezzel semmi baj. A mini olyan, mint egy őrült, fékevesztett hullámvasút, ami szenzációs érzékkel vegyíti az epikus akciót, a hangulatos kalandot, az izgalmas rejtélyt, a kiszámíthatatlan science fictiont, és egyáltalán nem utolsósorban, a humort. Az egész középpontjában pedig Pókember és Rozsomák alapvetően baráti, mégis, ellenségeskedéssel teli kapcsolata áll. Aaron jól ismeri ezeket a karaktereket, és bár Logan esetében néha majdnem túlzásba viszi a dühöt, mint vezérlő erőt, kétségkívül jól kufárkodik velük. Kubert pedig elemében van, a Superman: Last Son óta nem láttunk tőle ilyen lenyűgözően stílusos, aprólékosan kidolgozott, eszméletlenül dinamikus munkát. Megint a nyitójelenetet kell példának hoznom, mert minden egyes panelje aranyat ér. És ha Aaron ténylegesen képes egy értelmes, érdekes és épkézláb történetvázat építeni a hatrésznyi őrület alá, akkor ez kinéz az év legfaszább minisorozatának. Mindenki, aki unja már a tipikus szuperhőssztorikat, tegyen egy próbát ezzel. Mert ez minden, csak nem tipikus.
Daytripper #10 Történet: Fábio Moon Rajz: Gabriel Bá Kiadó: Vertigo Comics
Legszívesebben ebbe az egész „kritikába”, afféle nyomatékosításul, egyetlen szál sort írnék csak. Valami olyat, hogy „olvasd el, ha jót akarsz magadnak”. De ezt egyrészt mégsem tehetem, másrészt meg egyébként is túlságosan sok minden kavarog a fejemben a Daytripper 10 elolvasása után ahhoz, hogy ennyivel el tudjam intézni. Ilyen képregényt nem olvasol minden hónapban. Minden évben sem. Sőt… Eleve, maga a téma szokatlan az amerikai mainstreamben, főleg egy Vertigótól. A Daytripper ugyanis (minden túlzás és fellengzősség nélkül) az életről szól. Egyszerű, hétköznapi emberekről, akik egyszerű, hétköznapi körülmények közt tengetik napjaikat. Rólad szól. Az édesapádról szól. A testvéredről. A szerelmedről. És még csak véletlenül sem a halálról. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert eddig minden rész a főszereplő halálával ért véget – és aki még mindig azt várta, hogy erre kapunk valami triviális, a sorozatot műfajiságba záró magyarázatot (úgymint párhuzamos dimenziók), az csalódni fog. Ez egy történetmesélési eszköz volt Moon és Bá kezében, akik többek közt így érték el, hogy minden kis történet kerek és egész legyen, dacára annak, hogy ugyanarról az emberről szól – és nem utolsósorban, hogy mindegyik katarzissal érjen véget. Viszont most, az utolsó szám születéssel kezdődik, és nem halállal ér véget – legalábbis nem egyértelműen (merthogy a befejezés szimbolikája azért nehezen félreérthető). Moonék bámulatos emberi érzékenységgel és írói érzékkel mesélnek az életről, annak bizonyos, meghatározó pillanatairól, érzéseiről, a jóval és rosszal való szembenézésről, és főleg, a családról és az apaságról – nyilvánvaló, hogy milyen értékek fontosak nekik. Brás elmélkedése az otthonról, amikor hazatér feleségéhez, miután megállapítják halálos betegségét, döbbenetesen hatásos és szívhez szóló. Klisék és giccs nélkül, egyszerűen, ugyanakkor gyönyörűen üzeni neked, az olvasónak, hogy az életed olyan lesz, amilyenné formálod – külső behatások ide vagy oda. A képi világ nem marad el a forgatókönyvtől, kifejezőereje lehengerlő: Báék élettel és érzelemmel töltenek fel minden oldalt, Dave Stewart színei pedig gyönyörűek. A Daytripper a szó legigazibb értelmében vett érett, felnőtt képregény – és nem attól az, hogy tele van felnőtteknek szóló elemekkel, mint a szex és az erőszak. Mert valljuk be: a legtöbb sorozat, amit a rajongók szeretnek példaként felhozni az elsősorban tinédzsereknek szóló szuperhőstörténetekkel szemben, főleg ilyesmikkel operál. Így a Daytripper koncepciója már önmagában is dicséretes, de ennél is fontosabb, hogy mind témáját, mind stílusát, mind színvonalát tekintve egyike azon keveseknek, amikre bárki lelkiismeretfurdalás nélkül rásütheti a „művészet” szót – annak legjobb értelmében. Manapság, amikor a mainstream amerikai képregények (és filmek) túlnyomó többségét sokkal inkább termelik, mint alkotják, ez nem kis szó. Miután végigolvastad a Daytrippert, egy minden elsöprő érzés fog hatalmába keríteni: örülni fogsz, hogy élsz. Mi mást kívánhatunk még?
Ultimate Avengers 3 #2
Történet: Mark Millar Rajz: Steve Dillon Kiadó: Marvel Comics
Hogy mi a baj Mark Millarral? A kérdés némileg értelmetlennek tűnik, mert elnézve a pozícióját, amit elfoglal a képregényiparban (és most már egyre inkább a filmiparban is), a válasz látszólag: semmi. Valójában azonban: majdnem minden. Azt senki nem tagadhatja, hogy Millarnak nagyszerű ötletei vannak, jó néhány remek koncepcióval állt elő pályafutása során. Sajnos ezeknek a többségét tönkrevágta a kivitelezésükkel (nem, nem sorolom a példákat – belefáradna az ujjam). De az ígéret egy jó történetre, egy jó képregényre, mindig ott volt bennük. Hogy ez miért érdekes? Mert az Ultimate Avengers harmadik sztorijában már ez az ígéret sincs meg. Ebből már az ötlet is hiányzik. Vámpírok? Most komolyan? Igaz, hogy Millar sosem szégyellte meglovagolni mások sikerét (az Ultimates lényegében Warren Ellis Authorityének marveles változata – még a rajzolót is ellopta belőle), de ez már a vérszívós (hozzáteszem: egyre unalmasabb) divathullám szégyentelen megszörfözése. A sztori annyi, hogy az Ultimate Univerzum vámpírjai úgy döntenek, ideje nagyban játszani, vagyis az oldalukra állítani minden szuperhőst, és átvenni a hatalmat az egész bolygón. Várj csak, hol hallottam már ezt…? Ah, igen, az X-Menben. Cirka egy hónappal ezelőtt. Láthatóan a Marvel szerkesztői közül is jó páran megértek már rá, hogy betörjék a fejüket. Az első rész végén láttuk, ahogy a vámpírrá vált Nerd Hulk (Nerd Hulk… apám… amit ezzel a szerencsétlen karakterrel művelnek itt, meg a mainstream Marvelben is…) megtámadja az új Fenegyereket – most azt láthatjuk, hogyan tették őt vámpírrá a vérszívók. Nem kell nagy dolgokra gondolni: Hulk kimegy kicsit levegőzni, meglátják, leverik, vámpirizálják. Aztán jön a felmentő sereg, ami a pofátlan hatásvadászata ellenére is érdektelen cliffhangerben természetesen csapdába sétál. Reménytelenül unalmas, kiszámítható és fárasztó képregény, száraz dialógusokkal, élettelen, dinamikátlan akciókkal, és tömény izzadságszaggal, ami minden egyes oldalon érződik. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a képregény Millar miatt kap karót – annyira azért nem elviselhetetlen, amit ír. Viszont van itt még egy Steve Dillonunk is, akit az ég áldjon a Prédikátorért meg a Megtorlóért, de aki egyszerűen tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szuperhősképregényt rajzoljon. Azt hittem, a Marvel erre már rájött anno a Wolverine: Originsből is. De nem. Dillonban épp az a jó, hogy nem egy konzumrajzoló – erőteljes, senki máséval össze nem egyeztethető, sajátos abszurditást közvetítő stílusa van, ami ebből fakadóan értelemszerűen nem illik mindenhova. A mimikaábrázolása, ami egy kis cinizmussal és fekete humorral fűszerezett történetben olyan hatásos, itt nevetségesen túlzó, sőt, katasztrofális. Néhány arckifejezés ebben a környezetben egyenesen karikatúra benyomását kelti. Dillon jobban tenné, ha távol tartaná magát ettől a világtól (persze, tudom, pénz beszél, én meg kussoljak). Millart meg rúgják ki páros lábbal a Marveltől – általában véve jobb teljesítményre képes, ha függetlenül dolgozik (bár az ennél is bőven rosszabb Nemesis ezt épp keményen cáfolja).
Hellboy – The Storm #3 Történet: Mike Mignola Rajz: Duncan Fegredo Kiadó: Dark Horse Comics
Attól tartok, szinte nincsenek is a magyar nyelvben olyan kellően kifejező szuperlatívuszok, amelyek hűen leírnák, hogy milyen átkozottul zseniális a The Storm befejező része (ami persze cliffhangerrel zárul: a sztori a szintén háromrészes The Fury-ban folytatódik majd). Amióta az első Hellboy képregény megjelent, páratlan élményként élhettük meg az író-rajzoló Mike Mignola fejlődésének végigkísérését. Eleinte még nem is merte ő maga írni a képregényét (a Pusztítás magját John Byrne jegyezte helyette), aztán, noha rögtön hatásosan, mégis, kissé még botladozva vette magára ezt a feladatot is, mára pedig a történetmesélés egyik legnagyobb mestere vált belőle, akinek minden idők egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb univerzumának megteremtését köszönhetjük. A The Storm lenyűgöző demonstrációja Mignola írói kvalitásainak. Bámulatos, ahogy egyetlen panellel határozottan előrelendíti a cselekményt, ahogy egy jelenet közepébe beszúrt képkockával sűríti az atmoszférát, vagy, ahogy egy-két rövid sorral lényegüknél ragadja meg a legmélyebb érzelmeket is.
A legjobb példa Hellboy és Alice utolsó jelenete. Semmi sallang, semmi őgyelgő, tiniromantikus bullshit, csak színtiszta, őszinte, pofonegyszerűen tálalt, és épp ezért szívbemarkoló emóció: mielőtt csatába indul, Hellboy megkérdezi a könnyező nőtől, hogy ha mindennek vége, nem jönne-e vissza vele Amerikába. A válasz egy csók, ami után Hellboy elmormol egy „Okay”-t, és szivarjára rágyújtva távozik. Humphrey Bogart sem csinálta volna stílusosabban. Az emberi civilizáció totális eltörlésére született pokolfajzat minden ördögi külseje és mivolta ellenére mindig is a képregények világának egyik legemberibb figurája volt, és ezt a státuszát ez a sztori még inkább bebetonozza. Maga a történet valósággal roskadozik a súlyos sorsszerűségtől. Régi Hellboy-rövidek gonoszai, mellékszereplői térnek vissza, hogy váratlanul komoly szerephez jussanak a közelgő végjátékban, ármánykodó, bosszúszomjas gazokból válnak hirtelen tragikus karakterek, hősünk pedig kénytelen némi önfeláldozással járó alkut kötni Baba Yagával, hogy esélye lehessen a seregeit gyűjtő Nimuével szemben. Az is példaértékű, ahogy Mignola ezt kezeli, távol maradva az áldozatot hozó amerikai hős tipikus dicsőítésétől, ismét kiemelve főszereplőjének „csak teszem, amit tennem kell” attitűdjét. A kép, amin Baba Yaga elégedetten, diadalittasan emeli magasba Hellboy kivájt szemét, háttérben a főhőssel, akinek szemüregéből a vér, mint könny folyik, felejthetetlen. Duncan Fegredo drámai érzéke Mingoláéval vetekszik, nem hiába bízta rá a sorozat rajzolását három évvel ezelőtt. A The Storm csak egyvalami miatt ad okot aggodalomra: mindez még csak a finálé felvezetése, és annak máris olyan hatalmas erejű, olyan lehengerlően intenzív, hogy Mingolának valami brutálisan nagyformátumú befejezést kell kanyarintania ahhoz, hogy ilyen felvezetés mellett ne törpüljön el a beteljesedés. De ha valakiben, hát benne már megtanultunk bízni az elmúlt 17 évben.
Valahogy így nézett volna ki a film noir annak idején, ha nem kötötte volna gúzsba az erőszakot tompító, a szexualitás minden formáját száműző (vagy legalábbis száműzni próbáló) és az erkölcsiséget mindenek (többek közt művészi koncepciók) fölé helyező, bigott Hayes kódex. 1953-ban járunk, San Franciscóban. Szinte halljuk a narráló főhős, Frank Grissel súlyos, komor, bariton hangját. Mondjuk Sterling Haydenét. A városról mesél, ami próbálja levetkőzni a vadnyugati kor szennyét és civilizálatlanságát, hogy boldog családok otthona legyen, de a változások csak a felszínt érintik, míg belül ugyanúgy rohad tovább minden. Mesteri atmoszférateremtés, és ez még csak az első két oldal. A Fogtown (a Vertigo Crime sorozat legújabb, 176 oldalas graphic novelje) a létező legtipikusabb noir klisék mentén indul. Frank egy lecsúszott, cinikus magánnyomozó, akit egy nap felkeres egy aggódó anya, hogy találja meg eltűnt lányát. Viharos szexuális kapcsolatukban vergődő titkárnője ráveszi a nyomozásra a vonakodó főhőst, aki körül természetesen azonnal, mintegy startpisztoly dördülésre, elkezdenek hullani az emberek – és mire kezdi kapizsgálni, hogy miről is van szó, már nyomában a rendőrség is. A sztori nem hazudtolja meg Dashiell Hammett és Raymond Chandler örökségét, Frank hazugok, gyilkosok, verőlegények és gengszterek közt botladozik az átverésekkel és fordulatokkal sűrűn szegélyezett úton, miközben legnagyobb csatáit saját démonaival vívja. Senki sem igazán az, aminek látszik, és mindenki rejteget a szekrényében egy-két hullát – de legalábbis egy-két igencsak kényelmetlen titkot. A cselekmény pörög, nincsenek üresjáratok, minden szónak és panelnek értelme, szerepe van, és ahogy Frank egyre mélyebbre hatol mindabban a mocsokban és vérben, ami ott hömpölyög Frisco képmutatóan puccos felszíne alatt, úgy hatolunk mi is egyre mélyebbre Frank fejében. Merthogy a Fogtown elsősorban karaktertanulmány, ami a zsáner elemeit és a háttérül választott kor élénken megjelenített sajátosságait egy zavart férfi lelkének élveboncolására használja. Frank homoszexuális, és éjjelente, miután megdöngette titkárnőjét, kioson a közeli parkba, hogy amolyan férfiasan brutális módon seggbekúrassa magát egy helyi keményfiúval. De Gabrych számára ez nem egy plusz színfoltja a karakternek, hanem elemi meghatározója is. Franknek ugyanis van ugyanis egy lánya, akit nyilvánvaló okokból nem sokkal születése után elhagyott, és ez rányomta bélyegét egész életére. Minden forrongása, gyűlölete, antiszociális attitűdje ebből ered, és amikor mindez végre kiderül, akkor értjük csak meg igazán Franket. Gabrych egy nem túl könnyen szerethető, de fantasztikusan életszerű, háromdimenziós karaktert teremtett, akinek szorongásai és motivációi idővel válnak világossá a néző szemében. Az író nem fogja vissza magát, brutális erőszak és vad szex váltakozik az oldalakon, de soha nem öncélúan, mindig a történet szolgálatában. Brad Rader (természetesen fekete-fehér) képi világa a zsánerhez szokatlan módon tartalmaz némi furcsán karikaturisztikus vonást, mégis végig realisztikus marad, és elemi erővel jeleníti meg a város kegyetlenségét, nyersességét. Kár, hogy Gabyrch a végére elpuhul kissé: a befejezés lehetett volna merészebb, Frank tipikus, amerikai nyáladzása a család szentségéről pedig félrement – nem illik sem a karakterhez, sem a zsánerhez. De ez legyen a legnagyobb problémánk.
Robocop #6
Történet: Rob Williams Rajz: Unai Dezarate Kiadó: Dynamite Entertainment
Elnézve a külföldi oldalakat, ez a sorozat bőven nem kapja meg a neki kijáró figyelmet. Alig egy-két helyen ejtenek szót róla, és ott sem feltétlenül pozitív hangvételben. Fuck ’em. A Dnyamite tavaly útjára indított új Robotzsaruja jó úton jár ahhoz, hogy a jelenleg futó amerikai képregények egyik legfaszább, legszórakoztatóbb színfoltja legyen. Ehhez mondjuk még nem ártana egy igazán lenyűgöző hosszabb sztori (az első „csak” nagyon jó volt), mert a sorozat legjobb darabja eddig az előző, ötödik szám, és a mostani hatodik – és mindkettő nagyjából különálló történet, még ha az első négy füzet eseményeinek utóhatásaival foglalkozik is. A jelen, Profit Margins című képregénybe Rob Williams író annyi gonoszságot, fekete humort, cinizmust, világ- és embergyűlöletet zsúfolt, amennyi csak 24 oldalba belefér. Az első történet epikus detroiti összecsapása után egy ED-309-es (ami olyan, mint a filmből ismert ED-209-es, csak vagy tízszer akkora) meghibásodva kóborol az utcákon, lőve és robbantva mindent, ami érzékelői elé kerül (egy óvatlan fekete utcakölyök középső ujjára két rakéta a válasz). De ez nem minden, ED-ünk nem csak úgy cél nélkül caplat erre-arra. Mint kiderül, szegény szerencsétlen méregdrága gyilkológép rendszere némileg összezavarodott: eredetileg ugye katonai célokra, nem pedig városbéli rendfenntartásra tervezték, és ennek megfelelően, jól programozott kisfiúként szeretne háborúzni. De azt azért észleli, hogy amerikai földön van, és az mégsem járja, hogy saját hazáját támadja meg, úgyhogy jobb híján megindul a legközelebbi határ felé. Kanadában szar napra fognak ébredni a hatóságok. Maga Robotzsaru szinte csak azért van a képregényben, hogy ne felejtsük el, ez mégis az ő sorozata: alig van egy-két sora, és nem csinál semmi érdemlegeset. De hát kit érdekel, ha a sztori nélküle is igazi bűnös élvezet? A középpontban ezúttal az OCP vezetője, a jéghideg, lelkiismeretlen, pénzéhes ribanc, Ms. Odenkirk áll, aki az ED-309-es ámokfutását megszakító inzertekben azon agyal, hogyan kerülhetné el a PR-katasztrófát, lehetőleg úgy, hogy esetleg még keressen is a dolgon párszáz millió dollárt. A képregény mérföldekkel haladja meg a film szatirikus hangulatát, addig fokozva, nagyítva és túlozva azt, amíg az egész egy őrült, esztelenül vicces, éjfekete, velejéig gonosz kirohanásnak tűnik az emberiség ellen. Az a világ, amiben egy cég alkalmazottja közli, hogy egyik háborús célokra kifejlesztett termékük inváziót készül indítani Kanada ellen, és a cégvezető erre azzal reagál, hogy „picsába, pont egy rakás jávorszarvas és hokikorong hiányzik az OCP-nek”, megérett arra, hogy hamuvá égessék. Williams jól érzi, hogy a szatírában nem kell visszafognia magát az alkotónak. Unai Dezarate kellemesen nyers, robosztus képi világgal teszi fel a pontot az i-re, és a képbe tökéletesen passzolnak Oscar Manuel Martin visszafogottságukban is hangulatos színárnyalatai. Guilty pleasure a javából.
A Marvel csúnyán kibabrált magával az elmúlt másfél évben, a Rozsomák képregényeket illetően. A főcím, a Wolverine, a Dark Reign-érának megfelelően a főhős fiát, Dakent szerepeltette, és felvette a Dark Wolverine nevet, Logan saját sorozatát pedig Jason Aaron kezdte írni Weapon X cím alatt. Csakhogy a közönség valamiért nem fogadta el ezt az új sorozatot – hiába volt sokkal jobb, mint Daniel Way dark wolverines baromsága, az eladások egy közepesen erős start után lecsúsztak a 30 ezres tartományba – ami a kiadó egyik fő karakterétől gyalázatos teljesítmény. Csak idő kérdése volt, hogy a Marvel mikor korrigálja a ballépést. Most, hogy a Dark Reignen egy ideje túl vagyunk, előhúzták a kalapból a jó öreg „számozzuk újra a sorozatot” feliratú nyuszit, és imho, itt van nekünk a Wolverine 1 (miközben Daken is megőrzi saját sorozatát, Daken – Son of Wolverine címen). És a sztori? Rozsommák a pokolba megy. Nem, nem úgy értem, hanem tényleg. Szó szerint a pokolba megy. A képregény azzal indít, hogy hősünk a lelkipásztorrá vált egykori Weapon X-es sorstárssal, Wraith-szel beszélget, olyan triviális dolgokról, mint remény, bűn és megváltás. Aztán persze beüt a baj, jön az öldöklés, a halál, a tűz, a sikoltozás, Logan pedig nincs sehol. Valakik, akik komoly gyűlöletet táplálnak hősünk iránt, egymás után vadásznak le mindenkit, akihez valaha, bármilyen szempontból közel állt. Újságíró barátnőjét Mystique menti meg – igen, az a Mystique, akit Rozsomák minden erejével igyekezett kibelezni legutóbbi találkozásuk alkalmával, a Get Mystique című sztoriban, amit mellesleg maga Aaron írt. Szóval miért csinálja? Aztán a képregény végén maga a Sátán üdvözli hősünket a pokolban, és mindenféle változatos szenvedést helyez kilátásba neki. Hogy hogyan és miért került oda, azt nem tudjuk. Az egész füzet tele van kérdésekkel, és egyelőre nincsenek válaszok, az író az olvasó „mi a franc folyik itt?”-féle fejvakarására alapozik, remélve, hogy a kérdőjelek elég érdekesek és figyelemfelkeltőek ahhoz, hogy visszajöjjön a folytatásokért is. De engem inkább más kérdések foglalkoztatnak: mit lehet kihozni egy „Rozsomák a pokolban” sztoriból? Miért jó? Nekiáll majd mindenféle démonokat és elkárhozott lelkeket kaszabolni a Sátán körül? Vagy az egész arról szól majd, hogy újra átéli élete nagy tragédiáit, és találkozik az áldozataival? Akár fizikai, akár lelki terrorban gondolkodik Aaron, ez a sztori sehogy sem tűnik valami acélosnak. Rozsomák túl sokmindenen átment már, hogy holmi pokol különösebb fejfájást jelentsen számára, és normál körülmények közt is megvannak a maga démonai. Egy nagy kérdőjel az egész. Talán a második részben már kapunk valami utalást arra, hogy Aaron milyen irányban akar innen továbbmenni – addig is, mint általában, jól ír (naná: övé a jelenleg futó legjobb amerikai sorozatok közül kettő), legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, és nagyjából még a horrorisztikus jelenetek is működnek. Bár attól tartok, hogy Matt Wilson túl élénk színekkel dolgozik, ez a sztori sötétebb tónusokért kiált – és Renato Guedes rajzai is lehetnének kissé nyersebbek és dinamikusabbak. Egyelőre ez nem elég többre egy közepesnél.
Történet: David Munoz Rajz: Tirso Kiadó: Humanoids
Ó, ezt már szeretem. Amikor így meglepnek. Semmit nem hallottam erről a képregényről (a kiadó egyébként külföldi képregények importálásával foglalkozik – ők nyomták ki Amerikában a Metabárókat és az I Am Legiont is), viszont rögtön beleszerettem egyszerű, de piszkosul hangulatos borítójába, ami valamiféle gótikus, atmoszférikus horrort ígért – és pontosan azt is szállított. A történet 1949-ben, a vidéki Csehszlovákiában játszódik, egy gyerekekkel foglalkozó elmegyógyintézetben, amelynek falai közt kísérteties dolgok zajlanak – igen, már maga a felállás is gyanúsan emlékeztet a Guillermo Del Toro nevével fémjezlett Árvaházra és Ördöggerincre, és nem is véletlenül. A képregényt ugyanis utóbbi forgatókönyvírója, David Munoz jegyzi. A sztori középpontjában egy Sarah nevű árva kislány áll, akinek családját egy szörnyű rémalak lemészárolta – merthogy valami nagyon nincs rendben a világgal. A háború alatt a nácik elszabadítottak egy vírust, ami megőrjíti, sőt, bizonyos esetekben szörnyetegekké változtatja az embereket. Legalábbis ezt mondja Sarah-nak az intézet egyik nővére, de mivel sötét és baljós dolgok zajlanak a magán az intézeten belül is, és mivel mindebben valamilyen szempontból szerepe van a személyzetnek is, nem lehetünk biztosak benne, hogy nem hazugságot hallunk. Sarah-t végül egy falból jövő suttogás (szellem?) vezeti el az épület alagsorának nem túl hívogató sötétségébe, azt ígérve, hogy feltárja előtte a teljes igazságot. Munoz fantasztikus munkát végez a hátborzongató atmoszféra megteremtésével: ha jól írják meg, akkor a „szörnyűségek egy ártatlan gyermek szemszögéből” koncepció eleve baromi hatásos tud lenni (és Munoz jól írja meg), ehhez itt még hozzájön az információk apró cseppekben való adagolása, és az így mindent beborító misztikum – nameg a csodálatosan archaikus hangulat, ami természetesen a rajzoknak is köszönhető. Tirso Cons stílusát a leginkább Carmine Di Giandomenicoéhoz tudnám hasonlítani, de nála valamivel lágyabb, kifinomultabb vonásokkal dolgozik. Mindenestre tökéletesen ragadja meg nem csak a karaktereket és érzelmi reakcióikat, de a környezetet is: minden helyszínnek maradéktalanul kihasználja az adottságait, ritkán mutatja ugyanazt a szobát ugyanabból a beállításból. A szenzációsan ötletes és hatásos panelelrendezéssel együtt ez egy ritka erőteljes dinamikát kölcsönöz a képregénynek, még az egyébként statikusabb jelenetekben is, a kevés horrorszcéna (pl. Sarah flashbackje a családja haláláról) pedig egyenesen lehengerlő. Az érdem Javi Montes színezőé is: az alapból gyönyörűen sötét, borongós képeket főleg a vörös különböző árnyalataival dobja fel, ami egyszerre kölcsönöz a füzetnek melegséget és (további) vészjósló hangulatot. Egy ajándék ez a képregény. Öröm ránézni, öröm olvasni – horrorrajongók azonnal ugorjanak rá.
The Last Zombie #1 Történet: Brian Keene Rajz: Joe Wight Kiadó: Antarctic-Press
Az eredetileg Ameri-mangára szakosodott, de ma már mindenféle idiótasággal is foglalkozó Antarctic-Press kiadó új 5 részes minisorozatának előszavában máris mentegetőznek a zombik miatt, ami érthető, hiszen jelentős túlkínálat van a témából. Önbizalomból mondjuk nincs hiány, mert a sorozat elmondásuk szerint, idézem: "Just imagine Damnation Alley meets The Stand and Mad Max in the aftermath of The Walking Dead.” Oké, megfőztek. A The Last Zombie esetében úgy próbálnak meg újítani, hogy a történetük ezúttal nem egy zombi-apokalipszis kitöréskor, vagy annak kellős közepén játszódik, hanem már a végén. De hiába tűntek el az élőhalottak, a zombifertőzés még mindig potenciális veszélyforrás, ezért mindenképpen szükség lenne egy ellenszerre. Főszereplőnk Dr. Scott a coloradói földalatti katonai bázis tudósa, aki éppen az ellenszeren dolgozik. Szerelme, aki ugyancsak tudós, a virginiai bázison rekedt, és bár az esküvőt anno a zombikalipszis miatt le kellett fújniuk, a rádión így is naponta tudtak beszélni egymással. Csakhogy a rádiókapcsolat pár napja megszakadt, és azóta semmi hír a bázisról. A coloradóiak egy felfegyverzett egységet küldenek, hogy felderítsék a helyzetet, és természetesen Scott doki is csatlakozik hozzájuk, mivel érthetően aggódik a rég nem látott menyasszonyáért. Emellé az alapsztori mellé kapunk még egy kis aranyos, grafikailag is rendben lévő, de összképileg már nem túl nagy durranásnak számító mini-képregényt is a Legkisebb zombiról (ami már megjelent a kiadó decemberi zombiantológiájában, az A Very Zombie Christmasban is). Poénnak nem rossz, csak nem sikerült eldöntenem, hogy ez most egy kerek történet, vagy lesz folytatása is? A The Last Zombi ugyanúgy fekete-fehér, mint a nagytestvér, vagyis a The Walking Dead, de Joe Wight rajzai sokkal kidolgozottabbak és szebbek is, különösen a katonai járművek sikeredtek autentikusra. Azt kell, hogy mondjam, bár semmiképpen sem formabontó, de ez felütésnek már elég jó ahhoz, hogy érdemes legyen még a folytatást is figyelni, hogy meglássuk, tényleg tud-e Brian Keene valami újat is mutatni, vagy végül mi mutatunk-e nekik ujjat, a sokadik eredetiségmentes zombibőrlenyúzás miatt.
(Írta: Chavez)
Marvel Universe Vs. The Punisher #1 Történet: Jonathan Maberry Rajz: Goran Parlov Kiadó: Marvel Comics
Jonathan Maberry az egyetlen író Jason Aaronon kívül, aki egy Megtorló-történettel képes volt felvenni a versenyt Garth Ennis sorozatának legnagyszerűbb részeivel is – igen, a The Naked Killről beszélek. Azután bármit ír is ez a fickó, ha annak a legkevesebb köze van a halálfejes pólóban öldöklő gengszterrémálomhoz, én vevő vagyok rá. És igen, most végre ismét Frankről sztorizik nekünk. A cím ne tévesszen meg senkit: semmilyen szempontból nincs semmi köze Ennis híres 1995-ös Punisher Kills the Marvel Universe című pofás kis viccéhez, ez itt kérem alássan, egy echte posztapokaliptikus történet. Ilyet is láttunk már persze (The End, naná, hogy Ennistől), de míg az a szuperhősök nélküli MAX univerzumban játszódott, ez bizony a mainstream Marvel-világban kapott helyet. A sztori szerint elszabadult egy vírus, ami az emberiséget szép sorban őrjöngő kannibálokká alacsonyította le – afféle zombiszerű járványról van szó, csak a tipikus forgatókönyvvel ellentétben az áldozatok nem halnak meg, és nem veszítik el eszüket, logikájukat, emlékeiket sem. Épp csak eltűnik belőlük minden morális gátlás, és egy primitívebb elmeállapotba süllyednek vissza. Én éhes. Ott ember. Ember hús. Én enni ember. Isten hozott a legfrissebb szép új világban! Természetesen Frank az egyetlen legény a talpon – ő egy véletlennek köszönhetően megúszta a járványt, és most rendíthetetlen kitartással vadássza le az egykori szuperhősöket. Maberry nem fogja vissza magát, mivel ez nyilvánvalóan egy alternatív világban játszódó történet, szabadon garázdálkodhat a karakterekkel. A Láthatatlan Nő megfojtja gyerekeit, a Lény levágott kezekből font nyakláncban ücsörög koponyákkal és szuperhősnő-ribancokkal körülvett trónján, a fertőzött Thor meg fogta magát, és elrepült a Földről (hogy – feltételezhetően – az asgardi istenek se maradjanak le az étlapról). De a legszebb az egészben, hogy Maberry van olyan szimpatikusan szemét, hogy az egész Marvel szívét és lelkét tegye a gonosz és véres történet ground (avagy person) zerójává: Pókember volt az első, aki elkapta a vírust (és megette a Rinót), és Frank most rá vadászik. Az író roppant fenyegető, sőt, egyenesen horrorisztikus légkört teremt a hálószövő köré: csak flashbackekben látjuk, jelenlegi helyzetéről annyit tudunk, hogy egy saját törzset alapított egy rakás fertőzött követővel, és beásta magát valahova New York betondzsungelének közepébe. Onnan aztán senki ki nem jön élve. Bravúros, ahogy a világ egyik leginkább szeretett képregényfigurájából Maberry egy félelmetes és misztikus szörnyeteget farag. Goran Parlov (ő már lassan veteránnak számít Megtorló-téren, Ennis mellett is ott volt) a tőle megszokott nyers, durva vonásokkal dolgozik – remek hangulatteremtő, mint általában, egyetlen hibája, hogy itt-ott túlságosan maszkulinnak ábrázolja Franket. A ’90-es évek elmúltak már… Nade a lényeg: erős nyitány. Várjuk a folytatást.
Shadowland #2 Történet: Andy Diggle Rajz: Billy Tan Kiadó: Marvel Comics
Amikor Andy Diggle átvette a Fenegyerek képregény írását, igencsak nagy cipőkbe kellett belenőnie. Elődei, Brian Michael Bendis és Ed Brubaker a klasszikus szuperhős-koncepciót lerángatták egy utca mocskától bűzlő neo-noir szintjére, és olyan lelki pokolba taszították a főhőst, amilyet az olvasók nem láttak Frank Miller Born Againje óta. Diggle egy ideig egész jól kufárkodott a Brubakertől örökül kapott sztoriszállal (jelesül, hogy Fenegyerek átveszi a Kéz irányítását, hogy belülről gyógyítsa meg/bomlassza szét a szervezetet), de nyilvánvaló volt, hogy minden az ezt csúcspontra járató crossoveren, a Shadowlanden áll vagy bukik majd – és egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy bukik. Az első részben a főhős felhúzott magának egy kastélyt a Pokol konyhája közepén, hogy onnan uralja a városrészt, kiűzve belőle a bűnözőket és a rendőröket egyaránt, majd amikor konfrontációba került nemezisével, Célponttal, hidegvérrel meggyilkolta. Ez nyilvánvalóan egy olyan lépés, amit a Marvel egyetlen nagy hősével kapcsolatban sem engedhet meg magának, ha nem Rozsomáknak hívják – főleg nem Fenegyerekkel, az ügyvéddel, az igazság és törvény bajnokával kapcsolatban. A nagy kérdés az volt, hogy a korrekt nyitány után hogyan kezeli Diggle ezt a drasztikus tettet a második részben. Nos, pocsékul. Ahhoz képest, hogy ez egy Fenegyerek-sztori, a füzet nagy részében a hős barátait és ellenségeit látjuk, ahogy végeérhetetlenül pofáznak róla, és próbálják kifundálni, hogy akkor most mit is tehetnének. Közben néhány karakter (főleg Pókember) csak azért bukkan fel, hogy eggyel több olvasócsalogató hőst lehessen feltüntetni a borítón (bár pl. a Szellemlovas szerepeltetése és belépése kivételesen egészen ötletes – kiváltképp, hogy ő nem tartozik ebbe a brancsba). De a legrosszabb Fenegyerek viselkedése. Először is tételezzük fel, hogy a Fenegyerek, akit látunk, nem valami klón vagy imposztor, és nem áll agymosás alatt sem – ha ugyanis igen, akkor az egész történetszálnak a legelejétől kezdve, menthetetlenül jár a nulla csillag, mert menjenek a fenébe az olcsó trükkjeikkel egy olyan sorozatban, ami immár évek óta a karaktere belső vívódásairól szól. Tehát: Mattet Diggle-nek sikerül egy piti, hőzöngő, illogikus, fröcsögő szájú, grimaszoló, félőrült sablongonoszként ábrázolnia, akiben annyi az eredetiség, mint Pókember havi rendszerességű példabeszédeiben a felelősségről. Félkézzel osztogatja az ultimátumokat („aki nincs velünk, az ellenünk van”), és különösebb probléma és gondolkodás nélkül ukázba adja barátai lemészárlását. De csak hogy kétségünk se legyen afelől, milyen rossz úton jár, mennyire magával ragadta a sötétség (figyelj, bámulatosan kifinomult írói eszköz következik), vérvörös ruháját feketére cserélte. Húúúú, Matt feketében van, Matt dühös, Matt elszánt, Matt nem viccel, Mattől félni kell. Szánalmasan erős parasztvakítás-bukéja van a dolognak, főleg, hogy a főhős viselkedése mögül hiányzik az igazán meggyőző háttér. Ami a rajzokat illeti, Billy Tan korrekt munkát végzett, bár az akciókhoz általában jobban ért, mint a „sok ember áll, és beszélget” típusú jelenetekhez, amikből itt van bőven – nem is igazán tud velük mit kezdeni. Kár ezért a sztoriért, lehetett volna akár nagyon jó is.
Predators: Preserve the Game
Történet: David Lapham Rajz: Allan Jefferson Kiadó: Dark Horse Comics
A Dark Horse kitartóan igyekszik meglovagolni a Ragadozók-film (összességében nem túl lehengerlő) sikerének hullámait. Először kiadtak hozzá egy négyrészes előzményt, aztán egy képregényadaptációt, és most piacra dobták a „hivatalos” sequelt is. A Preserve the Game két hónappal a film eseményei után játszódik, és természetesen annak két túlélője áll a középpontjában (kénytelen leszek lelőni, hogy kik azok, úgyhogy aki nem akarja tudni, ne olvasson tovább – bár nincs benne semmi meglepő, akik látták a trailert, vagy egyáltalán, néhány csoportképet a filmből, azok máris tudják, kik fogják megúszni a vadászatot). Royce és Isabelle továbbra is igyekeznek túlélni az idegen bolygón. Előbbi szisztematikusan kinyír mindent, amit a ragadozók ledobnak, mint prédát, a trófeáikkal pedig kidekorálja a dombot, ahol berendezkedett. Ez persze felkelti a vadászok figyelmét, akik ezután különleges bánásmódban részesítik… Az ilyen hullámlovagló kapcsolt termékek ritkán sülnek el jól, ráadásul David Laphamnak sikerült plusz hátrányból indulnia, mert ugye terveznek a filmnek folytatást (mármint tényleges filmes folytatást), és kicsit trükkös dolog lehet így képregény sequelt írni. Nem hogy nem ölhet meg senkit, és nem találhatja ki, hogy teszem azt, Royce és Isabelle valójában egymástól rég elszakított testvérek, de úgy általában véve gondoskodnia kell arról, hogy a füzet végén lehetőleg tökugyanaz legyen a felállás, mint az elején. És ehhez képest kifejezetten korrekt munkát végzett – köszönhetően főleg annak, hogy a kötelező akciók ellenére inkább a két főhős kapcsolatára koncentrált. A magányos farkas, „nem bízom senkiben, és szarok mindenkire” Royce egyre közelebb nő Isabelle-hez, aki egyfajta erkölcsi barométer szerepét tölti be mellette. És ezzel kapcsolatban bizony azt kell mondjam, hogy a karakterek morális aspektusaival Lapham itt ügyesebben bánik, mint Antal Nimródék a filmben, ahol ez annyiban merült ki, hogy a nő egyszer megjegyezte, hogy ők mind az emberiség söpredékei, és jobb is mindenkinek, ha nem jutnak vissza a Földre. Az író (főleg ha figyelembe vesszük a szűk kereteket) ügyesen ábrázolja Royce vívódását: cselekedeteiben semmilyen kétkedés nem érhető tetten, de gondolatban folyamatosan figyelmezteti önmagát, hogy hülyeséget csinál, mert ha nem csakis a saját túlélésével törődik, akkor előbb-utóbb otthagyja a fogát. Tudom, persze: egy bolhafingnyi eredetiség nincs mindebben, de Lapham jól kufárkodik a klisékkel, így a dolog működik. Allan Jefferson rajzai már kevésbé. Sem ő, sem a színező nem tudja megragadni a sztori sötét, horrorisztikus hangulatát, aki a lapokra néz, annak ez inkább egy lendületes, kellemes kalandnak tűnik, mintsem egy kőkemény akció sci-finek. Ráadásul szerencsétlen Brody karaktere a legtöbb képen úgy néz ki, mint egy bárgyú tinédzser – de szegény Alice Braga se járt sokkal jobban. Pedig erőteljesebb látvánnyal kiharcolta volna magának a négy csillagot.
Történet: Alan Moore Rajz: Jacen Burrows Kiadó: Avatar Press
Azt hiszem, ez életem első Alan Moore képregénye, amit elolvasva pislogtam párat, vakaróztam kicsit, aztán hangosan megkérdeztem a szobámat: „Ez Alan Moore? EZ?” Nem azért, mert a Neonomicon annyira szar. Az egy dolog volna – a legnagyobbak is elcsúsznak néha. Nem, a Neonomicon olyan semmilyen, olyan jellegtelen, színtelen-szagtalan-ízetlen, hogy akár John Smith is írhatta volna. Ez pedig a lehető legrosszabb, amit el lehet mondani egy olyan nagyformátumú alkotó művéről, mint Moore. A Neonomicon a szerző The Courtyard című 1994-es novellájának folytatása (a novellát 2003-ban Anthony Jonsthon adaptálta kétrészes képregénnyé az Avatarnál – korrektül, de a sztorit nem véletlenül írta prózában Moore, ugyanis nem kifejezetten vizuális), vagyis akárcsak az, ez is Lovecraft Cthulhu-mítoszából merít. A The Courtyard vérfagyasztó befejezésében a bizarr gyilkosságok után nyomozó FBI-ügynök megismerte azt a rejtélyes tudatmódosító szert, ami kapcsolatban állt az áldozatokkal – csakhogy ez a szer nem drog volt, hanem egy ősi nyelv, ami egy másik tudat-, sőt életállapotba taszította. A Neonomicon elején már rács mögött látjuk, és két másik ügynök látogatja meg, hogy információkat nyerjen ki belőle az azóta is folytatódó gyilkosságok ügyében.
Mit is szeretünk Moore-ban? Többek közt azt, hogy kisujjában vannak a zsánerek, és úgy tud játszani a szabályaikkal és stílusjegyeikkel, ahogy talán senki más. Vagy a határaikat feszegeti, vagy teljesen kifordítja őket önmagukból, vagy egyszerre csinálja mindkettőt. Itt semmi ilyesmiről nincs szó, sőt, éppen hogy a másik végletbe esik: nemcsak a műfaj (krimi, horror) szabályainak és konvencióinak fekszik alá, de a legotrombább kliséinek is. Egy fél grammnyi eredetiség, egy bolhafingnyi ötlet nincs az egész képregényben. A szituációk (a már említett börtönlátogatás), a helyszínek (kemény punk diszkó), a karakterek (a problémás ügynöknőtől a túlmisztifikált gonoszig) mind ordas nagy sablonok, az expozíció feleslegesen hosszú, túl sok a lényegtelen, sőt, redundáns duma, a sztori meg a füzet nagy részében csak toporog egy helyben. Eleve, a képregény első felét Moore azzal tölti, hogy elmondja ugyanazt a The Courtyard főszereplőjéről, ami már annak a végén is nyilvánvaló volt – és bár nála sosem a történet maga volt fontos, hanem az, ahogy elmesélte, de ha egyszer az utóbbi érdektelen, akkor gyorsan bosszantani kezdik az embert az előbbi hiányosságai is. Értem én, hogy itt elsősorban a atmoszférateremtés a cél, de Moore nem Lovecraft: neki ez nem megy, hangulatot ő korrajzzal, karakteranalízissel, rétegzett cselekménnyel tud teremteni, nem pedig a jóval kevésbé megfogható misztikummal. És sajnos Jacen Burrows rajzai is igazodnak a forgatókönyv vérszegénységéhez. Egyébként sem több ő tehetséges iparosnál, arra pedig teljesességgel képtelen, hogy torkon ragadja az olvasót és berántsa a képei által alkotott világba. Se nem elég markáns, se nem elég kidolgozott, se nem elég hangulatos, amit csinál. Moore nem dolgozza halálra magát mostanság – annál szomorúbb, hogy amikor végre megjelenik tőle valami, az ilyen lapos. Inkább tartotta volna magát az eredeti tervhez, és adta volna ki még idén a LoEG: Century második részét. Igaz, annak az első száma se sikerült túl fényesre, de legalább az még annak ellenére is ízig-vérig Moore volt.
Amazing Spider-Man #637
Történet: Joe Kelly Rajz: Michael Lark, Marco Checchetto, Stefano Gaudiano, Matt Southworth Kiadó: Marvel Comics
A 637. számmal véget ért Grim Hunt eleve elvetélt ötlet volt. Alapból, minden, ami bármilyen nyakatekert, természetszerűleg erőltetett módón valamiféle folytatása akar lenni minden idők egyik legnagyszerűbb, és nem mellesleg, gyönyörűen kerek Pókember-történetének, a Kraven utolsó vadászatának, kudarcra van ítélve. Maga az író, J. M. DeMatteis is csak feleslegesen túlragozni tudta a dolgot A vadász lelkében, és ha valamit semmiképpen nem kellett volna meglépni, hát az Kraven feltámasztása, amit most Joe Kelly és társai sajnos megléptek. És mit profitáltak belőle? Semmit, az eredmény egy nevetségesen következetlen, zavaros misztikus hablattyal nyakon öntött, unalmas vacak, ami kínosan próbálja sulykolni az olvasóban, hogy ez a sztori most nagyon sötét, nagyon durva, nagyon kemény és nagyon brutális. Erre „vártunk” fél évet? Ezért kellett elviselnünk a tavaly ősz óta pocsékabbnál pocsékabb történetekkel (a szabályt baromira erősítő kivétel: Shed) futó Gauntletet? Jó régóta lejtőn van a Pókember, jó lenne már látni az alját, de egyelőre úgy tűnik, hogy a „mindig van lejjebb” elv érvényesül. A Grim Hunt lényege, hogy Kraven családja vadászatot hirdet Pókemberre, és minden hozzá hasonló „pókra” (Spider-Girl, Spider-Woman stb), hogy összekuszálják az „élet hálóját”, és visszahozzák a sírból a nagy, legendás vadászt, aki, miután annak idején legyőzte hősünket, végzett magával. Vagy valami ilyesmi. Ez az egész spirituális-metafizikus póktotemes baromság már akkor is csúnyán sántított, amikor még Straczynski hozakodott elő vele, és azt az ötletet, amit ő nem tud hatásosan eladni, nem kéne másodrangú (vagy legalábbis mostanság arra a szintre süllyedt) íróknak előcibálniuk. Mindennek ellenére a Grim Hunt egészen korrektül kezdődött, de amikor Kravenék egy röhejesen átlátszó írói trükk keretein belül „megölték” Pókembert, már sejthető volt, hogy ezt a sztorit is le lehet majd húzni a wc-n. És tényleg. Az írók a saját hülyeségeikre licitálnak rá: Ana karaktere eddig azért volt röhejes, mert 12 éves, szupererők híján lévő kiscsaj létére félkézzel állta a sarat a főhőssel szemben, és nem utolsósorban, könnyedén kiverte a szart Kaine-ből, Pókember nála is erősebb klónjából. Ellenben most anyuciért kiabálva menekül, amint a fekete maskarájába öltözött (ebből tudjuk, hogy nagyon-nagyon-nagyon dühös) Póki feltűnik a színen. De a java még hátravan: holmi sokadik mellékszereplőnek kell elmagyaráznia hősünknek (jó három, természetesen szájbarágós és giccses oldalon át), hogy mi a felelősség, és hogy ölni rossz – merthogy egyébként hidegvérrel kinyírná az előtte legyőzötten térdelő Kravent. Csak mert kapott pár pofont, és meghalt egy ártatlan nő. Riiiiiiight. Ezek után kevéssé tudok örülni neki, hogy a képi világ fantasztikus (persze, hiszen Michael Lark és Stefano Gaudianónak is benne van a keze). Rossz sztori, pocsékul megírva. Tűzre vele.
Amazing Spider-Man #638
Történet: Joe Quesada (Jim Shooter, David Mihcelinie) Rajz: Joe Quesada, Paolo Rivera (Paul Ryan) Kiadó: Marvel Comics
Hogy is volt az előbb azzal, hogy mindig van lejjebb? Hűbazzeg, kössétek be magatokat… Ez itten a nagy dirrel-durral beharangozott One Moment in Time, ami pedig nem más, mint a One More Day folytatása – a jóérzésű képregényrajongónak már itt csúnyán gyűrődnek a ráncok a homlokán (de nem, nem fogok most a One More Dayre kitérni, és fél oldalt azzal tölteni, hogy szapulom – mindenki szapulja, annyira szar az egész, hogy már rég unalmas). Namost, a One Moment in Time a Peter és Mary Jane Mephistóval kötött alkujának megvalósulását meséli el, azaz azt láthatjuk, mi is történt azon a bizonyos esküvői napon, ami végülis esküvő nélkül maradt. Egyvalamit meg kell adni Quesadának, nem szarozik: két oldal alatt eléri a mélypontot, és már ott nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a képregény is csak a jelen linken demonstrált célra lesz használható. Az első jelenetben ugyanis azt tudhatjuk meg végre, hogy mit súgott a One More Day végén Mary Jane Mephistónak. Anélkül, hogy lelőném a poént (senkit nem akarok megfosztani a gyötrelemtől, hogy maga jöjjön rá), elárulom, hogy ez az egy mondat kivágja az ablakon a „közösen döntöttünk” koncepciót, és belop némi manipuláló bitchy-faktort Mary Jane karakterébe. Így van, rúgjunk bele még párat a srácokba! Nem kaptak eleget… Aztán… az ok, amiért az esküvő elmaradt. Ezt nem árt ott kezdeni, hogy a 638. szám csaknem fele az Amazing Spider-Man Annual 21 reprintje (az a bizonyos esküvői különszám, ami annak idején itthon is megjelent), és Quasada annak az eseményeit forgatja-módosítja-gyalázza (tényleg: a kontextusából ragad ki jeleneteket), úgy, hogy a végén lenyiszálhassa a happy endet. Ha még emlékszünk, abban a füzetben hősünk lekapcsolta Elektrót és bandáját, aminek egyik tagja azonban, Mephisto manipulációinak hála, most megszökik, és egy háztetőn konfrontációba kerül hősünkkel – természetesen épp a frigyre lépés napján. Menekülés közben a rosszfiú megcsúszik, lezuhan, Pókember pedig csak úgy tudja megmenteni, hogy alákerül (na, na! Ne szárnyaljon a fantáziátok!), és ezzel felfogja a becsapódást – és ezért nem lesz esküvő. Mert félájultan fekszik a sikátorban. És elkésik. Öhh… Ennyiből kificamodhatott volna a bokája, amikor lelépett a járdáról. Vagy elaludhatott volna, mert elromlott a vekkere. Értem egyébként, hogy ez az egész nem számít… hogy az esküvő lefújása csak egy gimmick, a lényeg az eredmény, főleg, hogy Mephisto keze, ergo természetfeletti manipuláció van a dologban, vagyis bármi történhetett. De akkor minek építeni rá egy sztorit, és minek úgy tenni, mintha volna bármi értelme? Ennél jobb volt Joe „bullshit out of my mouth” Quesada anno adott, hírhedt, „ki nem szarja le” vállvonása is, hogy ti. „it’s magic, we don’t have to explain it” (azt most hagyjuk, hogy egy ilyen kijelentés mit árul el valakiről, aki írónak tartja magát). De ha már belement mindebbe, adhatott volna valami értelmes hátteret az egésznek, valami emberit, valami esendőt, valamit, amiben van érzelem, amit át lehet élni, ami ténylegesen számít valamit a karaktereknek, és nem csak egy seggből kihúzott ostoba, primitív ürügy, amit aztán felfújnak, hogy még pár évig szappanoperázhassanak vele. Említettem már, hogy Quesada a legborzalmasabb fejeket rajzolja, amiket mostanában láttam? A „tragédia” szó meg sem közelíti azt, amivel jellemezni lehetne munkájának ezt az aspektusát (is). Elég megnézni a Mary Jane arcáról készült két közelit a füzet elején és végén – nem csak ocsmány, de ráadásul nevetséges túlzásokba esik a mimika ábrázolásával. Egy karikaturista nagyobb visszafogottsággal dolgozik, és mivel nem április elseje van, kénytelen vagyok feltételezni, hogy ezt itt komolyan gondolták. Ami Petert illeti, panelenként, de tényleg, a kurva életbe, panelenként változik az arca, csak a hajáról ismerni fel – az minden képkockán ugyanúgy néz ki. Legalább Paolo Rivera képei szépek (ő rajzolja az esküvői különszám eseményeit kiegészítő új sztoriszálat), de Paul Ryan eredeti rajzaival ezek sem rezonálnak túl jól. Szóval, Quesada először megölte a Pókembert a One More Dayjel, most meg seggbekúrja a hulláját. Legközelebb mit csinál?
American Vampire #5 Történet: Scott Snyder, Stephen King Rajz: Rafael Albuquerque Kiadó: Vertigo Comics
Az American Vampire-ben öt részén át, párhuzamosan futó két sztori közül Scott Snyderé végül gyengébb lett, mint azt a remekül sikerült felütés után reméltük, Stephen Kingé ellenben még jobban sült el, mint vártuk – ami nagy szó, mert a Ragyogás, az Állattemető és még jó egy tucatnyi klasszikus horror írója vagy 15 éve nem tett le az asztalra semmit, ami ki tudott emelkedni a középszerűségből. Mindkét történet a bosszúra fut ki, de King mind ezt a motívumot, mind a vámpírok fajtáival, evolúciójával kapcsolatos koncepciókat sokkal jobban használja ki mint Snyder. Utóbbinak az 1925-ben, hollywoodi miliőben bonyolódó sztorijában a vámpírok által szárazra szívott főhősnő revansot vesz halálán, miután King évtizedekkel korábban játszódó történetének központi karaktere (a címbéli amerikai vámpír) a vére segítségével visszahozza az életbe. Az emellé kavart romantikus szál, bár nem feltétlenül rossz, de nagyrészt felesleges, és egyébként is, hatásosabb lenne, ha Pearlnek egyedül kellene megbirkóznia a helyzettel. A végső leszámolás túl gyors és egyszerű, az áruló barátnő figurája pedig a pálfordulásával és a csavarral együtt túlságosan unalmas, sablonos és következetlen ahhoz, hogy az ásítozáson kívül bármi egyebet kiváltson az olvasóból. Ráadásul a végére az eleinte oly érzékletes korrajz is kiveszik a képregényből. King ellenben kifejezetten jól bonyolítja a cselekményt. A keretes szerkezet és az évtizedeken átívelő történet eleve egy jóval grandiózusabb eredményt szül, de nem csak a témaválasztás a különbség a két szerző műve között. A sorozat alapötlete, hogy különböző gyökerű emberek vére különbözően reagál a vámpírfertőzésre, így az amerikai Skinner Sweet, az amorális rablógyilkos lesz az első vérszívó, akiben, amellett, hogy sokkal erősebb, mint elődjei, a napfény sem tud kárt tenni. Az öreg európai vámpírok persze nem a fajtájuk következő lépcsőfokaként, hanem porbafingó korcsfajzatként tekintenek rá, és mindent megtesznek, hogy egyszer és mindenkorra elpusztítsák. Ez a gőgös, arisztokrata sznobizmusként is értékelhető hozzáállás felvon egy plusz réteget a történetre, és ravasz módon gondoskodik róla, hogy az olvasó annak ellenére is Skinner mellé álljon a küzdelemben, hogy, mint már említettem, egy amorális rablógyilkos, aki már vámpírrá válása előtt is végigöldöste a fél vadnyugatot. Újabb adalék a törvény Skinner nyomában járó embere, James Book, aki egy összecsapás közben véletlenül fertőződött meg, és vált maga is amerikai vérszívóvá: története a befejezésre nagyszabású tragédiába csomagolt morális diadallá érik, ami mellesleg (nem akármilyen furmányos módon) feldobja a labdát a folytatásnak is. (Egyébként maga Skinner is életben marad a sztori végén, és az ő karakterében rengeteg lehetőség rejlik.) Mindkét történetet Rafael Albuquerque rajzolta, és azt leszámítva, hogy a hátteret notóriusan szereti elhanyagolni, profi munkát végzett, vonásai érzelmi és dinamikai szempontból is hatásosak, a színező pedig különösen kitett magáért betegesen sárgás és véresen vörös árnyalataival. A végére látványosan eltérő színvonalra kifutó sztori miatt nehéz egyben megítélni a képregényt, de egy gyenge négyest nem tudok sajnálni tőle.
The Man with the Getaway Face
Történet és rajz: Darwyn Cooke Kiadó: IDW Publishing
Aki még nem olvasta volna Donald Westlake kíméletlen, nyers erőtől duzzadó, érzelmi sivársággal teli The Hunter című könyvét (abból készült a Lee Marvein-féle Point Blank és a Mel Gibson-féle Visszavágó is), az rögtön lásson hozzá, utána pedig vegye kezébe Darwyn Cooke tavaly megjelent képregényadaptációját is. Alapvetés, hogy amit Cooke rajzol, az már rossz nem lehet – kevés kortárs amerikai rajzoló van, aki olyan mocskosul erőteljes atmoszférát képes teremteni, mint ő, és akinek stílusa annyira sajátos, senki máséval össze nem téveszthető, hogy egyetlen panel egyetlen részletéről rögtön felismerhető. És tud írni is, nem is akárhogy – ld. az utóbbi kb. 10 év egyik legjobb DC-történetét, a rajzfilmfeldolgozást is megélt The New Frontiert. Cooke Westlake Parker sorozatának első négy kötetét tervezte képregényre írni, és ugye a The Hunter volt az első – a The Man with the Getaway Face lett volna a következő a sorban, de úgy döntött, hogy a sorrend helyett inkább a színvonalat veszi figyelembe. Úgyhogy inkább a The Score-ból lesz majd graphic novel a második kötet helyett, amit pedig ebbe a mindössze 24 részes képregénybe zanzásított. Kihagyni nem lehetett, ugyanis az itteni események nagyon fontos előjátékát képezik a The Outfitnek, aminek teljes adaptációját Cooke októberben dobja majd piacra (és mellesleg ez a 24 oldal is benne foglaltatik majd, mint bevezetés). Szóval, a The Man with the Getaway Face-ben Parker átoperáltatja az arcát, hogy a szervezet, amit a The Hunterben olyan hatékonyan megrövidített, ne találja meg – de az ilyesminek nem fillérekben mérik az árát, úgyhogy emberünknek sürgősen szüksége van valami nagy balhéra, hogy pénzhez jusson. Egy régi ismerőse egy pénzszállító autó kirablásába szervezi be, de a meló közvetítője egy koros, kapzsi pincérnő, aki nem szívesen osztozkodna a zsákmányon. A regény egy normál hosszúságú (noha a szabványnál nagyobb méretű) füzetbe sűrítése természetesen azt eredményezi, hogy ez sokkal lazább adaptáció, mint a The Hunter volt: elmarad itt-ott egy mellékszál, és jelentősen leegyszerűsödik a rablásjelenet, viszont minden, ami a folytatás szempontjából fontos, itt van, és most ez a lényeg. Főleg, hogy ez ebben a formában inkább egy afféle „teaser”, egy prológus a The Outfithez, mint egy teljesen a saját lábain álló alkotás. De a lényeg persze az, hogy pokoli élvezetes olvasmány. Cooke, mint általában, elképesztően feszesen ír, nincs üresjárat, nincs pöcsölés, ő mindig pontosan érzi, hogy mennyit kell mondania és mutatnia ahhoz, hogy előremozduljon a történet, és életre keljenek a szereplők. És persze szívesebben mutat, mint mond: csak akkor használ szavakat, ha nagyon muszáj, egyébként jellemzően képekkel mesél, a mesterien kivitelezett, rablásjelenetben alig szólal meg valaki, és ahhoz sincs szüksége semmilyen narrációra, hogy szinte érezni lehessen a szagát Westlake lepukkant motelszobáinak, piszkos utcáinak és semmi közepén húzódó autós éttermeinek. A The Hunter kékes árnyalatai helyett most a sárga az egyetlen szín a képregényben a (a borító alapján a The Outfit vörösben pompázik majd), ami egy sajátosan anakronisztikus külsőt kölcsönöz neki – rohadtjól néz ki a ’60-as évekbeli (mellesleg igen részletgazdagon ábrázolt) autókkal. Cooke-ban nem lehet csalódni. Ahogy Westlake-ben sem lehetett. A kettő kombinációja pedig világbajnok.
The Walking Dead #75
Történet: Robert Kirkman Rajz: Charlie Adlard Kiadó: Image Comics
Lehet, hogy nem sokan tudják, de Robert Kirkman The Walking Deadje csak úgy kapott anno zöld utat az Image akkori vezetőitől, hogy megígérte nekik, a zombijárványról idővel kiderül majd, hogy földönkívüliek okozták, akik ezzel gyengítették le az emberi civilizációt, hogy az inváziójuk a lehető legkisebb ellenállásba ütközzön. Úgy gondolták ugyanis, hogy egy „sima” zombis koncepció kevés a sikerhez. Kirkman persze jótékonyan füllentett (avagy pofátlanul hazudott, attól függ, honnan nézzük), és miután kijött az első szám, közölte a górékkal, hogy igazából nem hülye, hogy a sztoriját elbassza holmi idegeninváziós baromsággal. De úgy látszik, időközben meggondolta magát. A 75. szám végén ugyanis kiderül, hogy tényleg földönkívüliek állnak az egész mögött: a Föld vízkészlete kell nekik, és ha már úgyis itt vannak, hát úgy mellesleg rabszolgafajt csinálnak az emberiségből. De hőseink, élükön a fénykardot forgató Michonne-nal, felveszik ellenük a harcok, és a The Walking Dead egy színes, epikus csatákkal teli sci-fi képregénnyé válik (a rajzoló az Invincible Ryan Ottley-ja). Na jó, ez persze csak egy vicc. Mármint nem az én viccem hanem Kirkmané. Miután az aktuális sztori kulminálódik a sorozat történetének egyik legszemetebb cliffhangerében (erről lejjebb), Kirkman poénból, a jubileumi szám alkalmából, odafirkantja ezt a hétoldalas, abszolút beteg, földönkívülis bullshitet – frenetikus (amúgy olvastam olyan külföldi kritikát, aminek az írója komolyan vette a poént), és főleg, tökéletesen vicces és ironikus. De most, hogy a fricskán túl vagyunk, lássuk a tényleges The Walking Deadet. A 74. rész azzal ért véget, hogy a pap, Gabriel, figyelmeztette a nemrég bemutatott, külvilágtól elszigetelt békés közösség vezetőjét, Douglast, hogy Rick és társai szörnyű dolgokat tettek az életben maradásuk érdekében, és nem tartoznak ide. Ez egy súlyos konfrontációt jelzett előre a két csoport között, de Kirkman, mint mindig, most is van elég tökös, hogy egy sokkal erőteljesebb irányba vigye a sztorit. Ahogy azt már sejteni lehetett, most Rick a rosszfiú. Rick, aki oly sok mindent feláldozott, aki meghozta a kemény döntéseket mások érdekében, aki százszor megmentette társai életét – most összeroppant. Nem szoktam ide a borítón kívül más képeket beszúrni, de tessék: Ez látványosan nem az a Rick, akit megismertünk annak idején – de nem is lehet az. Ez a panel az esszenciája a The Walking Dead üzenetének: embertelen körülmények közt egy ponton túl nem lehet megmaradni embernek. És amiért ez a fordulat olyan eszméletlenül brutális, az az, hogy teljesen logikus: túl vagyunk több mint hat évnyi sztorin, és láttuk, mi mindenen ment keresztül a főszereplő, csoda, hogy ide jutott? És csoda, hogy begolyózása után is teljes mellszélességgel mellette állunk, mi, olvasók? (Mellesleg ügyes a végső ok is: egy apa, aki bántalmazza a feleségét és gyerekét – naná, hogy emberünk, egy halott asszonnyal és csecsemővel a háta mögött, és egy egyre elbaszottabbnak tűnő fiúval az oldalán, begőzöl). Kirkman iszonyú feszültséget és komoly morális dilemmát visz a nyilvánvalóan komoly fordulópontként értékelhető, tőle elvárhatóan árnyalt jelenetbe, és ezzel évek izgalmas, alapos, lebilincselő karakterrajza fizetődik ki. Ezután megint ott tartunk, hogy a lehetőségek száma piszkosul magas, a cselekmény rengeteg érdekes úton csordogálhat tovább, mind Rick, mind a két csoport számára. Ezt várjuk ettől a sorozattól. Ezért szeretjük. A rohadt életbe is, Kirkman hat év után rosszfiút faragott a főhőséből! Ezt csinálja utána valaki…
Történet: Zeb Wells, Mike Carey, Chris Yost, Craig Kyle, Matt Fraction Rajz: Ibraim Roberson, Esad Ribic, Greg Land, Terry Dodson Kiadó: Marvel Comics
Rég élveztem úgy X-Men történetet, mint most a Second Comingot. A Messiah Complex folytatása, elődje példáját követve, egy nem túl komplikált, viszont annál pörgősebb és szórakoztatóbb akció-kaland, tele meneküléssel, küzdelemmel, halállal, veszéllyel, monumentalitással és időutazással – miközben természetesen a tét nem kisebb, mint a mutáns faj jövője. Az X-franchise jelenlegi írógárdája piszkosul jól összerakta ezt a 14 részes crossovert, aminek a gyökerei még az itthon is megjelent Mutánsvilágig nyúlnak le. A cselekmény Hope, a hosszú idő után született első mutáns körül bonyolódik, akivel Cable a Messiah Complex végén menekült el a jövőbe, hogy megóvja őt, fajának talán utolsó reménységét, a rá vadászó ellenségektől – most visszatér vele a jelenbe, de ezek az ellenségek elszántabbak, mint valaha. Az utolsó előtti rész (X-Force 28) már letudta a mutánsok és a fajirtók végső összecsapását, és nem is akárhogy: a mindent eldöntő csatában végre teljes egészében manifesztálódtak Hope képességei, és bár nem történt semmi olyan, amire nem számítottunk, a szereplők reakciói, arckifejezései és tekintetei (Mike Choi rajza és panelstruktúrája fantasztikus) érzelmileg is csúcspontjára juttatták a sztorit. Minden jog szerint ez volt a Second Coming fináléja, míg a most tárgyalt utolsó szám valójában egy antológiaszerű epilógus, amiben a crossover írói az események következményeit taglalják egy-egy karakter szemszögéből.
Zeb Wells a csata utáni rendrakásról, a sérültek ellátásáról mesél, a végén megszellőztetve egy furcsa kapcsolat lehetőségét Hope és Magneto között – remélhetőleg ebből lesz is valami, mert ez egy kifejezetten érdekes koncepció. Mike Carey-nek jutott Cable temetése (egy szuperhős végső búcsújáról írni sosem egy hálás feladat – túl sok a buktató, és Carey se nagyon tud mit kezdeni a helyzettel a szokásos kliséken túl), és egy kicsit erőltetettnek ható konfrontáció Küklopsz és Vadóc közt, ami valószínűleg megint egy új irányba löki utóbbit, a szerző kedvenc karakterét. A 28. számmal sajnos véget ért X-Force írópárosa, Chris Yost és Craig Kyle Rozsomák köré építi a rövidke sztorit: a kanadai kaszaboló vedli a sört barátja, Árnyék halálának következtében, majd elbeszélget kicsit Viharral és Küklopsszal – természetesen az X-Force-ról, amiről immár mindenki tud, és senki nem örül neki, hogy a mutánsok vezetője létrehozott az X-Menen belül egy titkos orgyilkos egységet. A dalnak ezzel vége, de Yosték jól ismerik Rozsomák karakterének mozgatórúgóit: ha úgy érzi, hogy valamit meg kell tenni, akkor meg is teszi, minden és mindenki más le van szarva. A füzet utolsó részében Matt Fraction foglalja össze gyorsan a Second Coming legfontosabb következményeit: új mutáns születések és… Főnix. Erről többet egyelőre jobb nem mondani. Vagyis ez a képregény legalább annyira az ezután induló történetek bevezetése, mint a crossover lezárása (az utóbbi években ez a divat: nem lehet elvarrni a szálakat egy esemény végén, sőt, el kell kezdeni újakat szőni), és az alapján végre reménykedhetünk, hogy talán jó irányt vesz majd a Second Coming előtti egy-két évben erősen gyengélkedő X-franchise. Elvégre feldobtak most egy rakás labdát. Ha csak a felét ügyesen leütik, már elégedettek lehetünk.
The Death of Dracula
Történet: Victor Gischler Rajz: Giuseppe Camuncoli Kiadó: Marvel Comics
A Twilightnak köszönhető vámpírhisztéria mindenhova beszivárog, és a divatnak semmi, ami mainstream, nem állhat ellen. Mikor máskor döntene úgy a Marvel, hogy itt az ideje egy nagy, vámpíros sztorinak? Annak ellenére, hogy a kiadó univerzumában a vérszívók (Penge ide, Dracula oda) soha nem játszottak fontos szerepet. De most fognak: Victor Gischler erre az alkalomra előteremtett a semmiből egy egész vámpírcivilizációt, tele különféle kasztokkal és „alfajokkal” (kisállatok vérén tengődő, éhező látnokoktól kőkemény harcos törzsik van itt minden), és hirtelen meg akar győzni minket arról, hogy ezek a misztikus, már rég klisészámba menő rémek a Marvel világának új nagy mumusai lesznek. És bármilyen furcsa, sikerrel is jár. A vámpírok új státusza annak lesz köszönhető, hogy Dracula egyik fia megunja a sötétségben bujkálást, és úgy dönt, átvezet pár karót a trónon csücsülő apja szívén, hogy átvegye tőle az irányítást, és elhozzon egy új, dicsőséges kort a vérszívók számára. Egy olyan kort, amiben nem csak, hogy nem kell többé bujkálniuk, de egyenesen képesek lesznek fényes nappal is járni a világot. Dracula halálát természetesen egy gyors és brutális hatalmi harc követi – a vámpírok háromfelé szakadnak. Egy csoport az apagyilkos fiú, Xarus mellé áll, egy másik Xarus testvére, az új rendet ellenző Janus háta mögött sorakozik fel, a harmadik pedig ül a seggén, amíg eldől, ki lesz az új vezér. Gischler a Xarus és Janus közti testvérkonfliktusra fűzi fel a cselekményt, de a karaktereket illetően nem erőlteti meg magát túlságosan – persze nincs is rá ideje. Egy one shot nem elég arra, hogy egyszerre bontson ki egy féltucatnyi érdekeltség által vívott harcot és egy rakás karaktert, így Xarust és Janust mindössze az elérni kívánt cél definiálja, az, hogy mi és hogyan motiválja őket, egyelőre homályban marad. Az eseményeket azonban Gischler kellő vérbőséggel, brutalitással és lendülettel ábrázolja, és a karakterek hiányosságaiért valamelyest kárpótol a különböző vámpírkasztok meglepően érdekes és ötletes bemutatása. És nem utolsósorban: Twilightban gyökeredző trend ide vagy oda, ezek a vámpírok nem sóhajtozó, őgyelgő szépfiúk, hanem sötét, félelmetes szörnyalakok. Ez persze köszönhető Giuseppe Camuncolinak is, akinek komor, nyers képi világa nagyban hozzájárul a hamisítatlan horrorhangulat megteremtéséhez – ehhez egyébként nem árt, hogy a Marvel Univerzum egyetlen szokásos szereplője sem bukkan fel a képregényben, azaz nincsenek szuperhősök, ez alapján a füzet alapján az egész sztori játszódhatna egy teljesen más világban is. De persze nem: mert indul a Curse of the Mutants című történetfolyam, amiben az itt bemutatott vámpíroknak az X-Menbe törik bele a foguk (ld. lejjebb: X-Men #1).
Fables #96
Történet: Bill Willingham Rajz: Mark Buckingham Kiadó: Vertigo Comics
Mivel Bill Willingham sorozatáról hihetetlen módon most először lesz szó a GeexKomix hasábjain (persze nem, csomószor volt már róla szó, nem az én hibám, hogy nem emlékeztek rá), néhány alapinformációval kezdem – de azért nem túl alappal, mert aki még most sem tudja, hogy mi is az a Fables, az hagyja el a barlangját, kösse be az internetet, és nézzen szét kicsit a világban. Az otthonaikat lerohant rejtélyes Adversary elől a mi világunkba menekült mesehősök első nagy és hosszú megpróbáltatása véget ért, amikor a War and Pieces című sztoriban végre legyőzték ellenségüket, vagyis Gepettót, Pinocchio apját, és átvették az irányítást masszív, világokat magában foglaló birodalma felett. Ezután következett a dögunalmas és zagyva The Great Fables Crossover, amit minden jóérzésű rajongó szeretne elfelejteni és meg nem történtté tenni (inkább volt egy pofátlan Jack of Fables marketingkampány, mint egy ténylegesen élvezetes Fables-sztori), azóta pedig tudjuk, ki a hősök következő nagy antagonistája: a rejtélyes, és nagyhatalmú Mr. Dark, aki a birodalom fogságában sínylődött, míg annak bukásával ki nem szabadult, ezzel egyszersmind földig rombolva Fabletownt. A mostani sztorinak azonban kevés köze van a sorozat új gonoszához. A Rose Red a Blue Boy halála után mély depresszióba és önsajnálatba süllyedt Rose és nővére, Snow White részletes háttértörténetét, felcseperedésüket, kényszerű elválásukat, felnőtté érésüket, kapcsolatuk alakulását meséli el. A Fablesnek mindig is az volt az egyik legnagyobb fegyverténye, hogy Willingham képes folyamatosan új és új oldalról megmutatni azokat a karaktereket, akiket pedig elvileg már nagyon jól ismerünk. Vagyis ha előre akarja mozdítani a cselekményt, nem hoz be varázsütésre új figurákat, hanem a már meglévőeket helyezi némileg új megvilágításba – ami ritka erény (emlékezzünk csak, milyen magasságokba röpítette az A Good Prince-ben a szimpatikus balfék, Flycatcher karakterét). A Rose Redben a két testvér meglehetősen antagonisztikus kapcsolatának okaira világít rá, miközben célja nyilvánvalóan az, hogy a múlt felbolygatásával talpra állítsa a lelkileg a béka segge alatt vegetáló címszereplőt, és új célt, értelmet adjon neki. A flashbackekben, azaz az „eredettörténetben”, Willingham természetesen a hősök klasszikus meséjét forgatja ki, a hét törpe otthonába kerülő Snow White-ot például a házigazdák rabszolgamunkára, és esti „szórakoztatásra” használják, a testvérpár hercegekkel való házassága pedig meghiúsul szülői machinációk miatt (az író itt egy figurává mossa össze Grimmék két Snow White-ját). Míg arra várunk, hogy a Mr. Dark-sztori igazán kibontakozzon, a Rose Red tökéletes szórakozás, és következetes továbbvitele a karakterek sorsának és kapcsolatuk alakulásának – mint mindig, egy élmény olvasni, Mark Buckingham szimpatikus vonásokkal és gazdag színvilággal jellemezhető képei pedig tökéletesen illenek az összképbe.
Scarlet #1
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Alex Maleev Kiadó: Icon
A Scarlet a Marvel jelenlegi „főírója”, Brian Michael Bendis első szerzői sorozata a 2000-ben indult (és máig futó) Powers óta – partnere pedig Alex Maleev, akivel sokadszor dolgozik együtt első közös munkájuk, a Daredevil óta. Egy ilyen alkotóduóra pedig, naná, hogy felfigyel az ember. Ráadásul a Scarlet koncepciója elég érdekes lenne anélkül is, hogy ilyen nagy nevek állnak mellette – bár ennek a koncepciónak az első szám után még csak az egyik aspektusa egyértelmű az olvasó számára. Bendis lebontja a képregényben azt a bizonyos negyedik falat, azaz címszereplője közvetlenül az olvasókhoz beszél, nekik meséli el a történetét, és őket próbálja meggyőzni igazáról. De az író nyilatkozatai és a karakter utolsó oldalon tett kijelentése alapján úgy tűnik, a Scarlet ezt a nem gyakran alkalmazott, de jól ismert narratív technikát egy fokkal tovább viszi majd a szokásosnál – hogy hogyan, azt majd meglátjuk. A másik, ami miatt ez a képregény érdekes lehet, az a témája. A sztori szerint a címszereplő egy egyszerű, fiatal lány, aki éli az életét, tanul, dolgozik, pasizik, míg barátját egy korrupt rendőr holmi piti bosszú okán agyon nem lövi, aminek egyetlen következménye az lesz, hogy a férfit a médiában helyi drogbárónak, a zsarut pedig hősnek könyvelik el. Scarletet természetesen padlóra küldi a tragédia, de sokakkal ellentétben ő feláll, és úgy dönt, hogy visszavág. Ez eddig egy sokadik megtorlós-szuperhősös-bosszúvágyas marhaságnak tűnik… és a baj az, hogy az első rész alapján az is. Bendis persze remekül tud történet mesélni, és karaktert írni (három, az életét ötletesen címszavakba foglaló oldallal képes közel hozni az olvasóhoz Scarletet), így a kivitelezésre nem lehet panasz, de annak a koncepciónak, ami a sorozatot majd igazán érdekessé teszi, teheti, még legfeljebb az írmagját látni csak. Scarlet ugyanis a sztori szerint nem egyszerűen önbíráskodó lesz, tetteivel, a kicsavart, igazságtalan világ elleni harcolni akarásával egy amerikai forradalmat indít majd el. Szándéka szerint Bendis ezt a forradalmat, és az országnak az erre adott reakcióját mutatja be, alapul véve mindazt a dühöt, elégedetlenséget és keserűséget, ami a legtöbb emberben megvan, köszönhetően annak a korrupt, romlott világnak, amiben élünk. A kérdés, ami az egészet izgalmassá teszi: mi történik, ha mindezt az emberek nem fojtják el többé, és nem is csak tüntetésekben eresztik ki a gőzt? Az első szám egyetlen nagy hibája, hogy ezt a koncepciót nem teszi nyilvánvalóvá – és aki nem tud róla, az könnyen elintézheti egy vállvonással a Scarletet, mint egy újabb önbíráskodós thrillert (talán nem ártott volna in medias res kezdeni a sorozatot, egy flashfordwarddal, csak hogy tudjuk, mi vár ránk). Persze még akkor is ott van Alex Maleev, akinek gyönyörűen egyedi, érzelmekkel teli rajzstílusába nehéz nem beleszeretni. Teljesen levetkőzte az egyébként szintén tetszetős Spider-Woman (legutóbbi Bendisszel közös munkája) műviségét, és most először maga vállalta el a színezést is – az eredmény lélegzetelállító, ez az egyik, ha nem a legszebb munka, amit Maleevtől valaha láttam. Már csak ezért is megéri Scarlettel maradni.
Superman #700 Történet: James Robinson, Dan Jurgens, J. M. Stracyznski Rajz: Bernard Chang, Dan Jurgens, Eddy Barrows Kiadó: DC Comics
Legfőbb ideje a váltásnak: a Superman címek színvonala meredeken zuhan egészen azóta, hogy Geoff Johns otthagyta a franchise-t, és ez meglátszik az eladásokon is. Az olvasóknak, velem az élen, láthatóan baromira elegük van már az egymást pihenő nélkül, agyatlanul követő, unalmas megaeseményekbe csomagolt univerzális haddelhaddokból, kriptoni inváziókból és kormányösszeesküvésekből. Az utóbbi két év koncepciója a franchise-nál annyi volt volt, hogy a füzetek legyenek minél nagyobbak, színesebbek, látványosabbak, és minél nagyszabásúbb események kövessék egymást bennük – ennek a pózőrködésnek pedig minden más (karakterek, történet, hangulat) súlyos kárát látta, így a végeredmény egy bombasztikus cselekményfolyam lett, egy egyértelmű kudarc. És most, a jubileumi 700. résszel a kiadó végre behúzta a kéziféket. A képregényben három rövid történet kap helyet, és mindhárom inkább csendes és emberi, mint epikus és szuperhősös. Az első a The Comeback címet viseli, és ez James Robinson búcsúja a sorozattól (nem akarnak könnyek szökni a szemembe…) – ez a kis ujjgyakorlat, amiben Superman végre visszatér a Földre hosszú új kriptoni kiruccanása után, elkeni a Parazita száját, és (a lényeg) újra találkozik Loisszal, élvezetesebb, mint bármi, amit Robinson az Acélemberhez köthető sztorikban eddig írt. Talán mert ezúttal nem akar világokat rengetni, csak szépen elmesélni egy egyszerű történetet. Az utolsó kép a város fölött ölelkező Loisszal és Supermannel kifejezetten szép – és még csak nem is giccses (köszönhetően főleg a visszafogott színezésnek). A második sztori a veterán Dan Jurgens évekkel ezelőtt játszódó Geometryja, amiben a még újonc Robin egyedül szökik ki a gothami kikötőbe, hogy leckeírás helyett rosszfiúkat verjen, és végül hősünk halássza ki a tengerből, majd ráadásként kimenti Batman előtt is – de a Sötét Lovagot persze nem lehet átverni. Kellemes, jópofa, egészen vicces kis szösszenet ez, pont elég egy egyszeri szórakozáshoz. De a lényeg természetesen az utolsó, harmadik sztori, amivel J. M. Straczynski végre hivatalosan is átveszi a sorozatot: ezzel a 10 oldallal kezdődik az egyéves Grounded, ami az író szándéka szerint pont az ellentéte az elmúlt időszak grandiózus marhaságainak. A koncepció roppant szimpatikus és ígéretes. Az Acélember az Új Kripton-Föld háború után úgy érzi, eltávolodott a hétköznapi emberektől, akiknek életét és életmódját védeni hivatott – olyan sokáig pofozta helyre egyik globális fenyegetést a másik után, hogy nem ismeri már Amerikát, és az amerikaiakat – ezért most (ahogy a cím is sugallja) szó szerinti és átvitt értelemben is leszáll a földre, és végigsétál az országon, hogy újra kapcsolatba kerüljön a mindennapi világgal. Straczynski ezzel a gyökereihez akarja visszaterelni a karaktert, azokba az időkbe, amikor Superman még egyszerű bűncselekményekkel foglalkozott, és nem feltétlenül intergalaktikus inváziókat és óriásszörnyeket vert vissza. És ráadásként az író azt ígéri, hogy nem fog rózsaszín képet festeni a mai Amerikáról – ezt neki el is hisszük. Eddy Barrows pedig alkalmas társnak tűnik ehhez a koncepcióhoz, már ezen a prológuson is látható, hogy nagyon ügyesen képes ábrázolni az érzelmeket a szereplők arcán. Kicsi az esély rá, hogy a Groudned ne legyen emlékezetes.
Unknown Soldier #21
Történet: Joshua Dysart Rajz: Rick Veitch Kiadó: Vertigo Comics
Már tudjuk, hogy az utóbbi évek egyik legjobb Vertigo sorozata – sajnos idő előtt – véget ér a 25. számmal. És ugyan a legutóbbi sztori (A Battle of Little Note) pont csalódásnak bizonyult, ezzel a mostani egyrészessel a képregény megint a régi fényében tündököl. Sőt, aki esetleg még nem ismerné Joshua Dysart sorozatát, annak ez a minden korábbi sztoritól független, (hagyományos) főszereplő nélküli, azaz teljes egészében a saját lábain álló 21. szám tökéletes alkalom rá, hogy belekóstoljon, és kicsit rádöbbenjen, miért is siratják olyan sokan a megszűnését. A füzet az A Gun in Africa címet viseli, és ennek megfelelően egy Kalasnyikov géppuskáról szól, ami ráadásul maga kommentálja az eseményeket is – ez már önmagában figyelemre érdemes koncepció, és szerencsére az olvasóhoz beszélő fegyver ráadásul bőven több furfangos narratív fogásnál. A címszereplő, sok-sok millió társával együtt azért születik, mert szovjet katona „apját” a második világháború idején frusztrálja, hogy fegyvereik nem sokat érnek az országukat lerohanó németekkel szemben. A sors fintora azonban, hogy mire az első Kalasnyikov elkészül, a nagy világégésnek már rég vége, és a fegyverek a védelmezés és a felszabadítás helyett az agresszió eszközei lesznek szerte a világban (riasztó tényadat: naponta több mint ezer embert ölnek meg Kalasnyikovval). A címbéli géppuskának mindennek megfelelő a „személyisége” és a „moralitása”. Mivel azért készült, hogy öljenek vele, jéghideg tárgyilagossággal áll hozzá az emberéletekhez, amiket a segítségével kioltanak, nem zaklatja fel sem az, hogy egyik gazdája a másik után hal meg, sem az, hogy végül kisgyerekek kezébe adják (bár ezt némileg lealacsonyítónak éli meg). Ám mivel teremtője a béke kiharcolására és megőrzésére szánta, akkor a legelégedettebb, amikor évekig, alig használva, a védekezés avatárjaként pihen egy öreg farmer vállán. A fegyver átél népirtásokat, helyi konfliktusokat, totális polgárháborúkat, elefántvadászatokat és fosztogatásokat, és tisztában van vele, hogy egyszerre elnyomó és felszabadító, pusztító és védelmező – vagy pontosabban, hogy ezek egyike sem. Dysart a „főhős” évtizedeken átívelő afrikai útján keresztül bámulatos kreativitással és erővel puffogtatja el az egyébként ősrégi közhelyet: nem a fegyver a gonosz, hanem az ember, aki forgatja. Közben a háttérben, a szerkezetből kifolyólag csak vázlatosan, de hatásosan felfestett történelmi tabló úgy mellékesen többet mond el az Afrikában hosszú generációk óta tomboló erőszak állandóságáról, körforgásáról és természetéről, mint egy tucatnyi film vagy könyv együttvéve, ráadásul mindebbe még belefér némi keserű irónia is („It’s Kalashnikov against Kalashnikov”). Az utolsó oldal pedig, amin végül, mintegy statisztaként, feltűnik a sorozat főszereplője is, különös és katartikus: csak nem egy flashforwardot látunk a 25. számhoz? Rick Veitch is remek munkát végez, bár egy kicsit könnyedebb, az arcvonásokat és a rájuk kiülő érzelmeket tekintve itt-ott csaknem karikaturisztikus vonásokkal dolgozik, mint az Unknown Soldier állandó rajzolója, Ponticelli (ez a füzet nagyon látványosan érte kiált), még ha első látásra nem is üt el túlságosan az ő stílusától. Az A Gun in Africa 24 oldala Afrikáról, a háborúról, az emberről, és a moralitásról szól, és ezzel, bár nincs köze a sorozat tényleges történetfolyamához, mégis annak esszenciáját jelenti.
Amikor legutóbb megjelent egy X-Men 1 című képregény, 1991-et írtunk. A füzetet Chris Claremont írta (az volt az utolsó sztorija, mielőtt 17 év után távozott a mutáns franchise-tól), és Jim Lee rajzolta – és több mint 8 millió példányt adtak el belőle. Ezt sem azelőtt, sem azóta nem tudta utánacsinálni egyetlen képregény sem, és persze, hol vannak ma már az ilyen számok… Gyanítom, a mostani X-Men 1 ehhez képest csak egy lesz a sok, havonta induló új cím közül (egyébként vicces, hogy az említett, 1991-ben elstartolt X-Men is fut még mind a mai napig, csak már X-Men: Legacy név alatt), amit a nem különösebben híres és kiemelkedő alkotógárda is jelez. Akárhogy is: Victor Gischler ennek a sztorinak ágyazott meg a fentebb említett The Death of Dracula one shottal, azaz a vámpírok világhódító hadjáratának a mutánsok fogják útját állni. Ööö… miért is? A baj a Marvel vérszívóival az, hogy a kutyát nem érdeklik, soha, sehol nem volt különösebb jelentőségük (talán leszámítva a tavalyi Captain Britain sorozatot), ezért nincs tradicionális ellenségük sem a hősök között (már ha eltekintünk Pengétől, aki, valljuk be, szintén nem zavar túl sok vizet). Így most valami oknál fogva az X-ek nyakába varrták őket. És ugyan alighanem mind emlékszünk még az itthon elsőként megjelent X-Menre, amiben Dracula Vihar vérét szívta – erre utalnak is a mostani sztoriban – de ennél sokkal több kapcsolat nincs a mutánsok és a vámpírok közt. Hogy ez mennyire bizonyul szerencsés párosításnak, az majd elválik, mindenesetre a Curse of the Mutants első része alapján egy egészen korrekt sztorival állunk szemben. Gischlernek szerencsére vannak pofás ötletei, ezt már a The Death of Draculában is láthattuk, és most a vámpírfertőzésnek egy olyan formájával állt elő, amire, amennyire én tudom, még nem gondolt senki: egy vérszívó öngyilkos merénylőként robbantja fel magát egy tér közepén, így juttatva el a vérét a körülötte állók szemébe, szájába, pórusaiba. Így fertőződik meg Jubilee is, aki hosszú, nagyon hosszú idő után végre ismét fontos szereplője egy X-Men képregénynek (annak ellenére, hogy a Mutánsvilág eseményei következtében ő is elveszítette a képességeit). Azt ugyan nem tudom, mióta barátok ők Pixie-vel, de annyi baj legyen… A történet eddig érdekes, lendületes, és kétségkívül van benne potenciál, az pedig, hogy láthatjuk Rozsomákot vámpírokat kaszabolni, már eleve nem egy rossz kiindulási pont. Ami viszont inkább negatívum, mint pozitívum, az Paco Medina képi világa: alapvetően tehetséges rajzoló ő, a szuperhősökhöz nagyszerűen ért (a duplaoldalas kép, amin Rozsomák egy vámpír-házban áll, háttérben Angyallal és Pixie-vel, baromi hatásos), de egy ilyen horrorisztikus téma egyáltalán nem az ő asztala. Ha egymás mellé teszem a The Death of Draculát és ezt, a vámpírok ábrázolásában és a hangulatban tapasztalható különbség óriási. Ráadásul a színező is jóval világosabb árnyalatokkal dolgozik, mint kellene – ide bizony sötétebb tónusok, nyersebb vonások illettek volna.
Történet: Timothy Truman Rajz: Tomás Giorello Kiadó: Dark Horse Comics
Azt gondolhatnánk, hogy Conant nem nehéz írni: semmiképpen nem egy bonyolult, nagy mélységekkel rendelkező karakter, hiszen csak egy harcedzett, és harcra szomjazó barbár, aki ölve és kefélve jár-kel a világban, és ha valami nem tetszik neki, akkor kardot ránt, és lenyiszál pár fejet. A történeteknek sem kell különösebben csavarosnak és furmányosnak lenniük, valami elfogadható ürügy a fenti nyiszálásokra bőven elég a figyelem fenntartása érdekében. De pont ez az, ami könnyen visszaüthet, hisz meddig lehet izgalmasan tálalni ezt a fajta egyszerűséget? A Dark Horse sorozata rá a bizonyíték, hogy hosszú évekig. Ugyan a Conan the Cimmerian még alig két éve fut, de lényegében ez a 21. rész már a 71., ugyanis a képregény közvetlen folytatása az 50 füzetet megélt Conan c. szériának. Timothy Truman még 2006-ban vette át a stafétabotot elődjétől, Kurt Busiektől, és azóta is pokolian szórakoztató sztorikkal öregbíti a kaszaboló vadember hírnevét. Truman pontosan érti a karaktert és a világot, amiben él, akár Robert E. Howard egyik történetét adaptálja, akár saját kútfőből ír, a koncepció egyszerűségét magabiztos kézzel állítja szolgálatába: a sorozat szinte szétszakad a nyers energiától, és a kompromisszummentes, férfias őserőtől.
A 21. szám a cím szerint a Kozaki háromrészes befejezése, de valójában inkább a Free Companionsszal indult hatrészes sztori lezárása. A kerettörténetben Conant látjuk, amint súlyos sebekkel, éhínséggel és hallucinációkkal küzdve próbál életben maradni egy vesztes csata után – ritkán látjuk ilyen helyzetben, a képek pedig annál meggyőzőbbek. Tomás Giorello markáns, agresszióval teli vonásai, mint általában, elemi erővel adják vissza Howard világának nyersességét, és a rajzoló itt már a legelső oldalon lenyűgözi az olvasót, ahogy egyik volt kapitányának szelleme oszladozó hullaként jelenik meg a főhősnek. Naná, hogy elégtételt követel… Conan egész, 500 főt számláló, zsoldosokból álló magánhadseregét (amit az előző vezér hagyott rá halálakor a Free Companions végén) lemészárolta a helyi király becstelen shah-ja, Amurath, miután őfelsége megunta a barbár horda fosztogatásait, és az ilyesmi soha nem rossz kiindulási alap egy kis vérontáshoz. A 21. részben egyrészt flashbackek formájában láthatjuk a csatát, amit hősünk és serege elveszít, másrészt meg, visszaugorva a jelenbe, jön Conan bosszúja, ami természetesen kellő kárörömmel és megelégedettséggel tölti el az olvasót. Kevés intellektuálisan (sic) kielégítőbb van annál, mint amikor a nyílegyenesen gondolkodó, beszélő és cselekvő barbár levág egy-két fejet és végtagot pár szeme-se-áll-jól gazemberről. Ilyesmi pedig van ebben a sorozatban bőven. De akinek ez sem elég: a 25. számmal ideiglenesen átveszi a címet Roy Thomas, aki – ha valaki nem tudná – elsőként adaptálta képregényre a karaktert még 1970-ben. Ugyan mi sülhet el rosszul?
Hawks of Outremer #1
Történet: Michael Alan Nelson, Robert E. Howard története alapján Rajz: Damian Couceiro Kiadó: Boom! Studios
Most, hogy a Solomon Kane viszonylag szép sikerrel megy a mozikban (na, nem itthon, de érted), nem csoda, hogy a figyelem Robert E. Howard egyéb műveire is ráirányul. Főleg, hogy a Conan és a puritán vándor történeteire rátette a kezét a Dark Horse, és így a „hozott” anyagokból szintén sokat dolgozó Boom! Studiosnak csak az író kevéssé ismert karakterei maradtak – ezek egyike Cormac Fitzgeoffrey, akinek kalandjai a harmadik keresztes háború idején játszódnak. Howard csak két novellát fejezett be Fitzgeoffrey-val a főszerepben (egy harmadik jegyzeteit aztán Richard L. Tierney öntötte végleges formába), és amiben ezek a leginkább különböznek a szerző híresebb műveitől, az az, hogy a történelmi eseményeket nem színesíti bennük semmilyen természetfeletti elem. Az első, még 1931-ben megjelent novella a Hawks of Outremer címet viseli, és Michael Alan Nelson (Fall of Cthulhu) most ezt adaptálta képregényre, Damian Couceiro rajzai segítségével – az eredmény magáért beszél. A sztori pofonegyszerű: a keresztes hadjáratokban vért ontó Fitzgeoffrey egy vesztes csata után tér be egy fogadóba, ahol értesül a fiatal király haláláról, akinek oldalán már régóta harcol – és mint megtudja, halálának egyik fő oka, hogy egy gőgős báró csak ült a seggén a várában, ahelyett, hogy segítséget küldött volna. Namost, Fitzgeoffrey, éljen noha egy fantasy elemek nélküli világban, nem sokban különbözik Conantól és Kane-től – amiből máris egyértelmű, hogy egymaga fogja a kardját, fejszéjét, lovát, és nekiiramodik, hogy előbbieket élesítse kicsit a báró koponyáján. A Hawks of Outremer gyors sodrású, tökös, kellemesen vérmocskos képregény, aminek főhősében ugyan nincs semmi különös, de azt a semmi különöset Alan Nelson rohadtul hatásosan mutatja be. A comic legjobb jelenete az, amiben Fitzgeoffrey a csata forgatagában megmenti Oroszlánszívű Richárd életét, anélkül, hogy tudná, ő lapul a véres sisak alatt, majd amikor a halál karmaiból így kimentett Richárd a szolgálatába hívná, közli vele, hogy bár a felség viszonylag jól harcol ahhoz képest, hogy szász vér folyik az ereiben, de ő bizony szarik az angol királyokra, és különben is, pogány fejek betörésének van itt az ideje, nem a dumának.. És a legjobb az egészben, hogy Alan Nelson nem írja túl a jelenet, azaz nem törekszik mindenek felett álló coolságra, nem erőlködik a főhős badass mivoltának kihangsúlyozásával – teljesen természetesnek és hihetőnek hat az egész, és ettől olyan hatásos. Ezzel a pár oldallal a szerző többet mond el a karakterrel, mint sokan egy egész minisorozattal. Damian Couceiro pedig tökéletes partner a csaták és „hősi” pillanatok nem hivalkodó, de abszolút erőteljes ábrázolásában: képei realisztikusak, sötétek, karakterei markánsak, és az egész képi világról ordít a kor mocska, nyersessége és brutalitása. A fickó Conan rajzolónak is tökéletes lenne.
Star Wars: Dark Times #17 Történet: Mick Harrison Rajz: Douglas Wheatley Kiadó: Dark Horse Comics
Mick Harrison a képregény levelezőrovatának első bekezdését azzal tölti, hogy a késlekedésekért szabadkozik – jól teszi. A Blue Harvest című ötrészes sztorinak bizony csak most jelent meg az utolsó része, pedig az első még tavaly áprilisban (!) jött ki (a harmadik GeexKomixban volt szó róla…). Az efféle csúszások roppant bosszantóak tudnak lenni, főleg egy olyan, viszonylag egyszerű történet esetében, mint amilyenről most is szó van. A Dark Times ugyan egy remek sorozat (az érdem Douglas Wheatley szép, dinamikus, részletekben gazdag képi világáé, és a kellemesen visszafogott, stílusos színezésé is), és a Blue Harvest is simán megéri a pénzét, de akárhogy is nézzük, nem az a székbe szögező élmény, aminek elnézzük, hogy mire megérkezik a fináléja, már a kutya se emlékszik rá, hogy kezdődött. A sorozat most egyébként 2011-ig szabadságra megy, talán ennyi idő elég lesz Harrisonnak, hogy összekapja magát – nem ártana, mert tényleg a legjobb jelenleg futó Star Warsról van szó. A Dark Times ugyebár a harmadik epizód, A sith-ek bosszúja eseményei, azaz a Birodalom megszületése utáni időkben játszódik, és egy szökevény jedi lovag, Dass Jennir hányattatásairól mesél, a Blue Harvest pedig egy afféle fordulópont a karakter számára. Az eddigi részekben azon a kérdésen volt a hangsúly, hogy mihez kezd egy jedi a rend nélküli, sötét erők által uralt új világban, és miféle, saját alapelveit kompromittáló döntéseket kénytelen hozni az életben maradás érdekében – a téma roppant érdekes, és Harrison egy ideig rá is léptette Jennirt egy olyan izgalmas és riasztó útra, ahol hidegvérű gyilkosként is helyt kellett állnia. Az üzenet egyértelmű: e körülmények közt csak súlyos kompromisszumok árán lehetséges fennmaradni. Hősünk persze őrlődött kényszerű tettei miatt, de a Blue Harvest végére békére lel: nem békefenntartó többé, hanem béketeremtő. Vagyis mostantól utazgat majd a galaxisban, és kegyetlenül aprítja azokat, akik az ártatlanokon élősködnek (a korábbi sztorik következményeként különösen csúnyán tud nézni a rabszolga kereskedőkre). Azért remélem, azzal, hogy most rálelt a céljára (ezt Harrison nagyszerűen mutatja meg: Jennir új emberként, hosszú idő után először ismét kivont fénykarddal áll szemben ellenségeivel, másodpercekkel a végső csata előtt – amit már nem látunk, hiszen végkimenetele nyilvánvaló), még nem tűnik el a súlyos dilemmákra okot adó „szükség törvényt – illetve erkölcsöt – bont” motívum, merthogy a Dark Times összes aspektusa közül messze ez a legígéretesebb. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a Blue Harvest nagyjából úgy merít Kurosawa Yojimbójából, ahogy az első Star Wars film merített a Mester Rejtett erődjéből: a magányos hős megérkezik a két rivális banda által uralt városba, kijátssza őket egymás ellen, de végül lebukik, elverik, kishíján megölik, és ezután maga veszi kézbe a dolgokat, és számol le a gazemberekkel.
Unknown Soldier #20
Történet: Joshua Dysart Rajz: Alberto Ponticelli Kiadó: Vertigo Comics
Nagyon vegyes érzések kavarognak most bennem. Először is: ez a zseniális sorozat ehhez még csak hasonlóan gyenge füzetet sem köpött ki magából eddig, és bár ha kétévente csak egyszer csúszik be egy ilyen kevésbé sikerült sztori, akkor még bőven rendben vagyunk, de ha ez egy tendencia kezdete, akkor baj van. Másodszor viszont: mindemiatt talán már kár aggódni, mert a Vertigo úgy döntött, hogy lehúzza a rolót Joshua Dysart eddig szenzációs képregénye számára. A 25. rész lesz az utolsó. Most ide lehet képzelni egy hosszú, ízes, amolyan igazán jó, magyarosan változatos káromkodássorozatot. Alighanem furcsa, hogy ezek után kevés jót tudok mondani a sorozat legutóbbi számáról, de az aktuális (és mint említettem, első) hullámvölgyet leszámítva sajnos tényleg az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb szériájának kell búcsút mondanunk. Nade, a lényeg: a kétrészes A battle of little note záró epizódjában Moses üldözői elől menekül a pusztaságban, amikor rátalál egy szintén űzött, rettegő családra: egy anyára, és két gyermekére, akiknek egyike testi fogyatékkal él. Hajjaj. Érted, mi a bajom: Afrikában vagyunk, az egész képregény a fekete kontinens keservessége, fájdalmai, éhínsége, mészárlásai körül bonyolódik, szóval csupa kín, halál és szenvedés van mindenhol, és ennek tetejébe Dysart most még az arcunkba tol egy fogyatékos kisfiút, akinek ráadásul nemrég ölték meg az apját, és aki maga narrálja az egész sztorit. Mintha amúgy nem volna elég szar a helyzet. Ha már az író úgyis így belevetette magát a primitív érzelemkeltésbe és a pofátlan hatásvadászatba (ami eddig egyáltalán nem volt jellemző rá), akkor már végezhetett volna teljes munkát: az anyát mondjuk vakká, a másik kölyköt süketté, a teheneiket meg háromlábúakká tehette volna. Ezt leszámítva egyébként nem rossz a képregény a maga szimpla módján (Moses és az említett család egy sziklamagaslatról védi magát a támadó törzzsel szemben, Alberto Ponticelli mindig fantasztikus képein), csak ugye így, hogy tudjuk, a végéhez közeledik az egész, egy ilyen, a sorozatot meghatározó sztoriszálat nem érintő közjáték meglehetős elégedetlenséget és türelmetlenséget okoz. Merthogy 20 részen túl is egyértelmű, hogy Dysart még mindig az alapok lefektetésével volt elfoglalva, mielőtt közölték vele, hogy a címét elkaszálják – most meg hat rész van hátra, és ahelyett, hogy elkezdené elvarrni a szálakat, ilyen kis nyomorék gyerekekkel teli, teljesen jelentéktelen harccal pöcsöl (persze lehetséges, hogy mikor ezt írta, még nem tudta, mi lesz a sorozat sorsa). A következő szám pedig egy önálló sztori lesz, úgyhogy Dysartnak négy füzet marad, hogy lezárja Moses történetét – nem sok, de azt ígérte, hogy ennek ellenére az olvasóknak nem lesz hiányérzetük. Úgy legyen. Reménykedjünk, hogy az utolsó történet lesz olyan színvonalú, mint az eddigiek voltak, és nem érződik majd rajta a befejezési kényszer.
Predators #1-2 Történet: Marc Andreyko, David Lapham Rajz: Guilherme Balbi, Gabriel Guzman Kiadó: Dark Horse Comics
Alig több mint két hét van hátra az Antal Nimród-Robert Rodriguez duó nevével fémjelzett új Predator filmig, és a marketinggépezet már zakatol is rendesen – illetve tényleg? Mert ahhoz képest, hogy nyakunkon a rasztafejű földönkívüliek következő vadászata, meglepően kicsi a felhajtás. De ami számunkra most a lényeg, hogy képregényes prequel azért készült hozzá, és annak ezen a héten már a második száma jelent meg (a mini amúgy négy részes, tehát még két füzet várható). A sorozatban két különálló történet fut, az egyik Laurence Fishbourne karakterére, Nolandre koncentrál (Welcome to the Jungle), a másik pedig Adrien Brody figurájára, Royce-ra (A Predatory Life).
Utóbbi ugyebár a film elején fog csak a predatorok vadászatra fenntartott bolygójára érkezni, úgyhogy a sci-fi rajongók számára ez a sztori nem tartogat sok csámcsognivalót. Zsoldos (anti)hősünk az afrikai dzsungel közepén készül kiiktatni egy kormányellenes lázadók uralta falut, amikor rájön, hogy a másik oldal is bérelt magának néhány amcsit, akik szeretnek baszomnagy fegyverekkel lófrálni a kezükben. Rémegyszerű kis sztoricska ez (talán ezért is jut rá részenként mindössze hat oldal – az egész együttvéve sem lesz több egy normál hosszúságú képregénynél), aminek egyetlen funkciója az, hogy eladja Royce karakterét „bad motherfuckernek”, akinek persze azért vannak elvei is. Pl. nem hajlandó csak úgy nőket és gyerekeket mészárolni. Nem, még pénzért sem. Elég nyilvánvaló, hogy merre tart a dolog: rendez egy kis vérfürdőt az ellenség sorai közt, a végén meg jól elrabolják, hogy elvigyék őt a vadászok bolygójára. Nabumm. A Welcome to the Jungle viszont már eleve a bolygón játszódik, hiszen tudjuk, hogy mire a film cselekménye kezdetét veszi, Noland már éveket húzott le ott. A történetet azonban egy friss érkező, Drake szempontjából ismerjük meg, aki azután akad össze Nolanddel, hogy társait a ragadozók már mind lekaszálták, és aki, napnál is világosabb, nem fogja megérni a film elejét. Ennek is csak annyi a haszna, hogy belénk plántálja, ez a Noland egy nagyon kemény csávó, igazi, tökös, gránátokat szaró, napalmot pisáló szuperkatona. Szóval nincs itt semmi igazán érdekes. Ugyan a képregény egyáltalán nem rossz, de a vak is látja, hogy abszolút nincs semmi létjogosultsága azon túl, hogy kapcsolt termék legyen egy remélhetőleg sikeres Predator filmhez. A rajzok is átlagosak, sőt, majdhogynem unalmasak, ráadásul a színészek megjelenítése is csak Brody esetében sikerült: a büdös életben nem jöttem volna rá magamtól, hogy a Welcome to the Jungle rejtélyes fekete bakája Laurence Fishbourne-re akar hasonlítani.
Batman #700
Történet: Grant Morrison Rajz: Tony Daniel, Frank Quitely, Scott Kolins, Andy Kubert, David Finch Kiadó: DC Comics
Batman tavaly volt 70 éves, most pedig a nevét viselő sorozat elérte a 700. számot. Erre az alkalomra természetesen valami nagy durranás kellett, és bár pár hónapja még sokan hihettük, hogy ez a nagy durranás magának Bruce Wayne-nek a visszatérése lesz, ez az esemény (ami a The Return of Bruce Wayne lapjain egyébként folyamatban van) említés szintjén is alig jelenik meg a jubileumi számban. Viszont ha Bruce nem is, Grant Morrison visszatért a címhez, ami azóta haldoklik, hogy… nos, egészen azóta, hogy 2006-ban először elkezdte írni. A pöcegödörből az utána, 2009-ben következett Judd Winick és Tony Daniels sem tudták kirángatni a képregényt (sőt), úgyhogy hosszú idő óta ez az első Batman füzet, ami igazán élvezetes (amellett, hogy persze messze van a tökéletességtől). És az élvezhetőséghez éppen hozzájárul az is, hogy Morrision egy minden jelenlegi történetszáltól független, saját lábán álló sztorit írt a jeles alkalomra – természetesen amolyan morrisonosan, úgyhogy tele kell lennie az egésznek az ezüstkorra való utalásokkal. Sőt, nem csak utalásokkal: a három részre bontott történet három címe (Yesterday, Today, Tomorrow) is egyértelmű teszi, hogy az író az időben kalandozik, egy-egy pillantást vetve a Sötét Lovag múltjára, jelenére és jövőjére, és összekötve azokat egy bonyolult, időutazást magában foglaló gyilkossággal. A három idősík egyben három különböző Batmant is jelent. A Yesterdayben természetesen még Bruce van a maszk alatt, és sidekickjével, Robinnal, épp legnagyobb ellenségeik, Joker, Macskanő, Rébusz, a Kalapos és Madárijesztő fogságában sínylődnek. Az író lubickol az ezüstkori hangulatban (amihez sajnos Tony Daniel önmagában egyébként roppant tetszetős rajzai túlságosan modernek): Batman székhez kötözve fenyegetőzik, hogy mindjárt szétpofoz mindenkit, Joker botcsinálta komikusként parádézik, és mindenki vígan kommentálja, hogy éppen mit és miért csinál. Morrison ügyesen sáfárkodik elődei stílusjegyeivel, az meg már más lapra tartozik, hogy személy szerint kezd nagyon alaposan kilenni a tököm a DC-t mostanság elborító nosztalgiahullámmal. A Today, amiben már az egykori Robin, Dick viseli a denevérálarcot, leginkább azért emlékezetes, mert Frank Quitely rajzolja, természetesen gyönyörűen – kár, hogy az utolsó pár oldalnál a sokkal kevésbé kompetens Scott Kolins helyettesíti. A Tomorrow-ban pedig Damien, a jelenlegi Robin lesz Batman, és személyiségéből adódóan sokkal brutálisabb, mint elődei (az, hogy egy összevert bűnözőt mutáns patkányok sorsára hagy, már némileg túlzás), de a show-t az új, jövőbeli Kétarc lopja el, nameg Adam Kubert, aki, Quitely ide vagy oda, rajzolóként a füzet legjavát nyújtja. Van még egy afféle epilógus is (And Tomorrow…), amiben egy-egy David Finch-féle oldalban nyerünk bepillantást távolabbi és/vagy párhuzamos jövők és Batmanek világába. A különböző korszakokon átívelő gyilkossági szál lényegében csak egy ürügy, hogy Morrison kiélhesse magát, de (ellentétben a The Return of Bruce Wayne-nel) szerencsére ezt úgy teszi, hogy az olvasó is jól szórakozik közben, nem csak ő. Az üzenet pedig (Batman mindig lesz, bármi történjék is) illő a jubileumi számhoz, még ha a karakterhez nem is feltétlenül (a DC sok-sok „öröklődő” szuperhősének sorába pont a Sötét Lovag nem tartozott bele – legalábbis az utóbbi időkig). És akárhogy is, az utolsó oldal sorával (még 700-at!) nem tudok vitatkozni.
Daytripper #7
Történet és rajz: Fábio Moon, Gabriel Bá Kiadó: Vertigo Comics
Az utóbbi hónapokban a világ internetes közösségének képregényrajongó tagjai azon morfondíroztak, hogy egész pontosan miről is akar szólni, mit is akar mondani az ikerpár Fábio Moon és Gabriel Bá tízrészes sorozata, a Daytripper. És ezt kapd ki: ez már a hetedik rész, és senkinek nincs róla fogalma még most sem. Ennek ellenére nem valami David Lynch vagy Richard Kelly-féle mindfuckra kell gondolni, bőven nem. A Daytripper minden egyes része egy teljesen kerek, egyértelmű, a nyílnál is egyenesebb sztorit mesél el. A trükk az, ahogy ezek az egyes részek kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanis mindegyik egy Brás de Oliva Domingos nevű, nekrológokat (majd, mint ebben a részben látjuk, könyveket) író férfiről szól, életének különböző szakaszaiban (a cím mindig a főszereplő aktuális életkorát jelöli), és mindegyik a halálával ér véget – legyen szó akár ostoba balesetről, akár sorsszerű csapásról, akár értelmetlen gyilkosságról. A nagy kérdés természetesen az, hogy Moon kihoz-e ebből valamit a sorozat végére, lesz-e valami megoldás, valami, ami megmagyarázza, és egyben indokolja ezt a koncepciót. Egy részem reméli, hogy igen, egy másik részem meg reméli, hogy nem. Előbbi lehetőségben a trivialitás veszélye rejlik (a tököm sem kíváncsi egy párhuzamos világokat iderángató magyarázatra), utóbbiban pedig az „akkor ez most mi volt?”-féle értetlenkedő pislogás. De ha sikerül egy kicsit eltekintenünk attól, hogy mint emberek, általában véve mindig, mindenre, pontosan klappoló magyarázatot várunk, akkor látni fogjuk, hogy a Daytripper egy fantasztikus képregény – Báék kurvára tudnak írni, na. Olyannyira, hogy az eddigi számok alapján ez a sorozat azon comicok közé fog tartozni, amiknek komoly irodalmi értéket szokás tulajdonítani. A testvérek nagyszerűen ragadnak meg hétköznapi élethelyzeteket, csodálatos érzékkel mutatnak be egy sor átlagembert, vagy, hogy a lehető legegyszerűbben fogalmazzak, a lehető legjobban kifejezve, hogy mitől is olyan zseniális a Daytripper: gyönyörűen mesélnek magáról az Életről. És ha valaki nagyon akar magyarázatot Brás sok-sok halálára, akkor egy rövid agyalás után biztos talál magának kielégítőt (pl. az író azt akarja kifejezni, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet), de még az is lehet, hogy végül kap valamit Báéktól is: most először tűnik ugyanis úgy, mintha az egyes füzeteket a főszereplőn kívül is összekötné valami. A hatodik részben Brás meg akarta keresni eltűnt barátját – és most, a hetedikben meg is teszi (bár a körülmények mások), méghozzá tragikus következményekkel. A rajz, akárcsak a sztori, lebilincselő. Bá és Moon képei elegánsak, ugyanakkor van bennük egy nagy adag lazaság és könnyedség is, a mimikák és gesztusok roppant kifejezőek, Dave Stewart színei pedig szokásosan hangulatosak. A Daytripper valami új, valami egyedi. Valami eredeti. Valami olyasmi, amiből nem hogy húsz, de egy hasonló sincs az amerikai piacon. Csiszolatlan gyémánt.
The Terminator 2029 #3
Történet: Zack Whedon Rajz: Andy MacDonald Kiadó: Dark Horse Comics
A harmadik résszel befejeződik a Dark Horse új terminatoros minisorozata, de mint az utolsó oldalon kiderül, csak azért, hogy utat adjon a szeptemberben induló második felvonásnak, ami The Terminator 1984 címmel fog futni. Már ez is azt engedi sejtetni, hogy az alkotók végül mégiscsak belepiszkálnak a filmek sztorivonalába is. És valóban: ennek a füzetnek a nagy része azzal telik el, hogy egy alaposan megöregedett Kyle Reese arról győzködi a főszereplőt, Bent, hogy annak idején John Connor visszaküldte őt 1984-be, hogy megvédje anyját, Sarah-t, és hogy a terminátorral vívott harc után először emberek, majd a Skynet hatalomátvételét követően gépek fogságában sínylődött egészen mostanáig, azaz 2029-ig (khm, nem egészen így emlékszem rá, de mindegy…). Ben persze eleinte nem hisz neki, de aztán Kyle képes bizonyítékkal szolgálni, és arra kéri barátját, hogy menjen vissza ’84-be, és fogságba esése után szabadítsa ki – már csak azért is, mert egykori fogvatartóinak nyilván nagy szerepük volt a Skynet létrehozásában. Kissé zavaros ennek a mininek a szerkezete. Az első két rész a gépek és az emberi ellenállás háborújáról szólt, aztán a második szám végén felbukkant az öreg Kyle, minek következtében mindez hirtelen lényegtelenné vált, és most úgy tűnik, mintha ez a három füzet csak egy prológus lenne egy másik sztorihoz, ami ősszel folytatódik majd. A dramaturgiai szempontból így jelentéktelenné vált jövőbeli küzdelem bemutatásának akkor lett volna értelme, ha a sorozatot olyanoknak is szánják, akik nem sokat tudnak a Terminator filmek világáról, de mivel a folytatás egyértelműen az első rész cselekményével fog érintkezni, nyilván nincs szó ilyesmiről. Whedon ráadásul elég primitív módon motiválja a főhősét. Ben eleinte nem akar visszautazni az időben, mert itt van neki szerelme, Paige – már ezen a ponton fájdalmasan nyilvánvaló, hogy az író hogyan tervezi megváltoztatni Ben terveit, és hiába reménykedünk benne, hogy valami más süljön ki a dologból, sajnos igazunk lesz. A barátnő meghal, hősünknek pedig nincs maradása, uzsgyi a múltba, hogy megakadályozza jelen minden tragédiáját. A szeretett nő kinyírása pusztán a főszereplő motiválásának céljából egy kicsit már alapból primitív húzás, de nagyon sok múlik a kivitelezésen. És az, hogy Paige a semmi közepén belefut egy random mászkáló terminátor öklébe, finoman szólva is pocsék megoldás. Mégis: kíváncsi leszek a folytatásra, érdekes lesz látni, hogy tudja Whedon úgy alakítani Ben szerepét az első film cselekményében, hogy az lényegében ne változzon semmit. A mérleg pozitív oldalát nyomja még Andy MacDonald hatásos, szimpatikus, az érzelmeket nagyszerűen kezelő, nem túl sötét, mégis kellően szikár képi világa is. Összességében mindez egy közepesre elég.
The Thanos Imperative #1 Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: Miguel Sepulveda Kiadó: Marvel Comics
Minden úgy kezdődött, hogy 2006-ban, amikor az egész amerikai képregényipar a Civil War csinnadrattájától volt hangos, csendben belopózott annak árnyékában egy másik marveles crossover, az Annihilation, ami a színvonalat tekintve úgy elkente Mark Millar egyébként pofás kis blockbusterének a száját, hogy öröm volt nézni. A Marvel addig sok éven át hanyagolt űrrészlege azóta új aranykorát éli, köszönhetően főleg a Dan Abnett – Andy Lanning duónak, akik a Nova és a Guardians of the Galaxy című sorozatuk lapjain szárnyaló fantáziával navigálnak a klasszikus szuperhős történetek és az esztelenül epikus űroperák izgalmas határvidékén. Ennek legújabb állomása a The Thanos Imperative, ami a legutóbbi crossoverből, a War of Kingsből nőtt ki. Annak fináléjában, az egymás ellen harcoló erők utolsó, monumentális összecsapása egy törést („The Fault”) eredményezett a tér és idő szövetében, és a főszereplők most ennek a levét készülnek meginni: a Fault túloldalán ugyanis egy másik univerzum van, amiben az Élet végképp győzedelmeskedett a Halál felett. És ez ugyan nem hangzik rosszul, de ha hozzátesszük, hogy az élet, egyfajta rákként, ott addig burjánzott, amíg be nem töltötte az egész mindenséget, és most, mindenféle csápos szörnyűségek formájában készül tovább terjedni a mi univerzumunkba… nos, ez már mindjárt nem hangzik olyan jól. És hogy hogy jön a képbe a címben szereplő Thanos, az őrült titán, akit nemezise, Drax még az említett Annihilation végén megölt? Először is úgy, hogy feltámad (aminek egyáltalán nem örül), másodszor pedig úgy, hogy ő a halál avatárja, azaz célpontja a halál nélküli világ lakóinak, és ezzel együtt fegyver hőseink kezében az utóbbiak ellen. A minisorozat első része felsorakoztatja egymással szemben az ellenségeket, meghúzza a frontvonalakat, és előrevetít egy (remélhetőleg) Annihilation nagyságú és intenzitású haddelhaddot – azt pedig már rég tudjuk, hogy ezek milyen nagyszerűen szoktak sikerülni ennek a duónak az értő kezei között. A füzet látványos, lendületes, és a Marvel galaktikus játszóterének összes jelenleg fontos karakterét magába foglalja, úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük túlzsúfoltnak a sztorit. Az egyetlen, amivel nem lehetünk teljesen elégedettek, az a képi világ: Miguel Sepulveda, noha láthatóan tehetséges iparos, nem képes olyan hatásosan és erőteljesen megragadni az esemény monumentalitását, mint a kiadó űrrészlegének már sokszor bizonyított alkotói (Andrea DiVito, Paul Pelletier, Tom Raney). Emellett a színezővel sem ment túl jól az együttműködés, ugyanis a karakterek körvonalai néha túlságosan markánsak, és egyfajta furcsa kifestő-hangulatot kölcsönöznek az egésznek. De mindent összegezve: pokoli jó szórakozásnak nézünk elébe.
Avengers #1 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
A gonoszok ideje lejárt. Norman Osborn rács mögött rohad, „sötét uralma” véget ért, a Marvel Univerzumba beköszöntött a „hősi kor”, vagyis a Heroic Age, így a szuperhősöknek nem kell többé bujkálniuk: több éves, súlyos teher esik le a vállukról, és végre ismét önmaguk lehetnek. Ez a változás egyben alkalmat jelent Brian Michael Bendisnek is, hogy bebizonyítsa, képes „igazi” Bosszú Angyalai képregényt írni. Mert ugye annak idején az egyetlen ilyet (Káosz) arra használta, hogy lerombolja, majd teljesen újjáépítse a mítoszt, míg későbbi próbálkozásai (a Mighty Avengersben) finoman szólva hagytak némi kívánnivalót maguk után. De már pár hete, a New Avengers fináléjában kaptunk egy kis kóstolót abból, hogy milyen az, ha úgy istenigazából beleveti magát a „tradicionális” Avengers stílusba – és ezt az új sorozat első számában is demonstrálja. Az Avengers 1 minden, aminek egy Bosszú Angyalai képregénynek lennie kell: nagy, színes, mozgalmas, látványos, epikus, és természetesen benne vannak a legnagyobb hősök, akiket csak a Marvel Univerzumban össze lehet trombitálni.
A manapság dívó, fárasztó trendekkel ellentétben Bendis szerencsére nem pöcsöl sokat az új csapat összeállításával. Alig vagyunk túl a füzet felén, és máris pörögnek az események, ez a tempó pedig mindenképpen dicséretes. Igaz, ezért cserébe kapunk egy meglehetősen ostoba és elcsépelt panelt, amin az új főmufti, Steve Rogers, címszavakban elmondja (nem annyira a hősöknek, mint inkább az olvasónak), hogy kit miért választott. De ezért a sutaságért kárpótolnak a Bendisre jellemző remek karakterpillanatok (Thor és az új Amerika Kapitány szóváltása, Rogers és Vasember rövid vitája, Pókember és Sólyomszem vicces pársorosa), amik alapján sokat várhatunk a majdani csapatdinamikától. Majdanitól, mert itt még nincs sok csapatmunka. Hirtelen feltűnik Kang, Thor amolyan istenesen megkínálja egy baszomnagy villámmal (ez összesen két oldal, de fantasztikusan néz ki), aztán mindenki leáll beszélgetni. Hőseinknek ugyanis „Vissza a jövőbe” módba kell kapcsolniuk, hogy megállítsák jövőbeli gyermekeiket, mielőtt azok ostoba tetteikkel elpusztítják a világot – legalábbis Kang szerint. Ha a koncepció ismerősnek tűnik, az nem véletlen: Bendis itt a két évvel ezelőtti Next Avengers rajzfilm karaktereit emeli át a képregény világába (ritka folyamat, általában ez pont fordítva történik), ami furcsa megoldásnak tűnik, de egyelőre működik. És akkor a rajz: John Romita Jr.-tól sokan féltek, mert többször bizonyította már, hogy a szuperhőszsáner nem a legmegfelelőbb számára (khm, World War Hulk, khm), de itt kitesz magáért, és akárcsak Bendis, bizonyítja, hogy nem véletlenül került a címbe. Nem minden karaktert rajzol ugyanolyan jól (különösen a nők járnak pórul), de összességében elegánsan szálkás vonásai roppant hangulatosak, a jelenetek dinamikája lehengerlő, Kang már említett felbukkanása pedig magáért beszél. Ha ilyen lesz a Heroic Age, én baromi vevő vagyok rá.
Nagy lelkesedéssel kezdtem anno olvasni ezt a sorozatot. Az első, több ezer évet felölelő, fantasztikusan epikus és varázslatos sztori az egyik legütősebb Vertigo sorozat ígéretét zengte, úgy tűnt, új kedvenc van születőben. Most viszont inkább úgy tűnik, Matt Wagner képregénye azon az úton van, amire a House of Mystery is rátévedt, nem sokkal indulása után: a középszerűségén. Már a második sztori (Exodus Noir) sem volt olyan erőteljes, mint az első, de a rajzai és a hangulata még bőven megmentették, és azt még felfoghattuk egy átmeneti, apró visszaesésnek a következő nagylélegzetű történet előtt. Most ez a történet, a nyolcrészes (!) Broken House of Cards véget ért, és marad az értetlenkedő kérdés: ennyi volt? Erre kellett nyolc füzetet áldozni? Pedig milyen jól indult: a főhősnő Nimue és gonosz testvére, Morgana, történelem előtti időkbe visszanyúló konfliktusát Wagner egy kívülálló, átlagos háziasszony mágikus eredetű szenvedésein keresztül exponálta be, hogy aztán hosszú, izgalmas és érdekes oldalakon keresztül taglalja a nővérek említett konfliktusának gyökerét és növekedését, párhuzamosan mesélve el közben a varázslók korának leáldozását, és az ember felemelkedését. A Broken House of Cards nagy problémája az, hogy mindez a felvezetés és a flashbackekben elmesélt háttértörténet sokkal hatásosabbnak bizonyul, mint a jelenben játszódó, tényleges cselekményszál, amiben Wagner egy pofátlanul vékonyka sztorival dolgozik, pofátlanul sokáig. Persze mégiscsak itt kerül sor a nővérek nagy, végső (?) harcára, így nem engedhette, hogy ennek jelentőségét elnyomják a flashbackek, de erre nem az a megoldás, hogy ami kevés a kezében van, azt az unalomig nyújtja, és beleerőszakol egy teljesen felesleges mellékkaraktert, akinek amúgy nincs semmi komoly dramaturgiai szerepe. „Mr. Johnról” van szó, aki természetesen nem más, mint a Martian Manhunter. És most inkább nem is térek ki arra, hogy mennyire jó ötlet egy vertigós címbe belecsempészni a mainstream DC univerzum egyik szuperhősét (semennyire). Sajnos a nagy finálé sem túl fantáziadús: az önismétlésekkel és időhúzásokkal hizlalt konfliktus zenitjében Nimue és Morgana állnak egymással szemben, ősi nyelven átkokat kiabálnak, van sok fény meg füst meg furcsaság meg hókuszpókusz, aztán hősnőnk győzedelmeskedik. Amy Reeder persze mindezt szépen, hangulatosan rajzolta meg, de ez még kevés ahhoz, hogy igazán jól szórakozzunk. Egyelőre lejtőn van a sorozat, és ha ez így megy tovább, megint eggyel kevesebb képregény lesz, amit olvasnom kell. Kár lenne.
Robocop #4 Történet: Rob Williams Rajz: Fabiano Neves Kiadó: Dynamite Entertainment
Rob Williams láthatóan és kétségtelenül elhatározta, hogy addig fokozza az egész Robotzsaru-világ eredeti koncepcióját, ameddig csak lehetséges. Az első mozifilm után játszódó sorozatban megvannak mindazok az elemek, amik már Verhoevennél is nagyszerűen működtek (a folytatásokat felejtsük el), de Williams, ha lehet, mindegyikre (Murphy ragaszkodása emberi mivoltához, a várost felemésztő totális vállalati korrupció, a rendőrség gépesítése stb.) rátett még egy lapáttal. Az irány, amibe a karaktert és a történetet viszi, határozottan ígéretes, más kérdés, hogy a negyedik, befejező rész nem igazán tudja beváltani az első füzet ígéreteit. Ha ez egy minisorozat lenne, akkor bizony csalódással kellene búcsúznunk Robótól, de szerencsére ez csak egy ongoing sorozat első sztorija (Revolution) volt, így pedig egészen más szempontok szerint kell tekintenünk rá: a kérdés, hogy mennyire hatásos, mint felütés, a válasz pedig az, hogy nagyon is. Williams kompromisszumok nélküli szatirikus éllel gazdagítja még a látványos akciókat is (az OCP PR harci robotjai leradíroznak az égről egy híradós helikoptert, mert „nem tetszik nekik”), és gond nélkül integrálja a Robotzsaru világába az olyan modern sci-fikre jellemző tudományos vívmányokat, mint a virtuális valóság és az elme átültetése egy másik testbe, az élet meghosszabbítása céljából. Pár dologgal kapcsolatban viszont kicsit kilóg a lóláb: az OCP továbbfejlesztett ED-209-esei, a háznyi (!) nagyságú ED-309-esek már meghaladják a szatirikus túlzás határait (ellenben a hatalmas kéziágyukkal küzdő, röhejes egysorosokat – „Metal motherfuckers!” – ordibáló, „robotagyat” zabáló Voglerrel), és inkább az öncélúság és ostobaság tartománya felé közelednek. Már csak azért is, mert ilyen méretű rendfenntartó robotok egész egyszerűen nem lehetnek praktikusak. A filmben látott 209-esnek még ironikus és vicces hátulütője volt, hogy képtelen volt lépcsőt mászni, viszont ezek a monstrumok már egy szűkebb utcába sem férnek be. Másrészt az sem tesz jót a finálénak, hogy Murphy egy számítógépes rendszert meghackelve állítja le a Detorit utcáin folyó mészárlást – nem csak antiklimatikus, de a karakterre sem jellemző. Egyébként is, meglehetősen hirtelen van vége a képregénynek, mintha a nyomdában elfeledkeztek volna az utolsó egy-két oldalról. De összességében élvezetes olvasmány ez (Fabiano Neves képei pedig mintha élettel telibbek és dinamikusabbak lennének, mint pár hónappal ezelőtt), arról legalábbis mindenképpen meggyőzött, hogy érdemes továbbra is követni a sorozatot.
The Walking Dead #72
Történet: Robert Kirkman Rajz: Charlie Adlard Kiadó: Image Comics
Felmerül a kérdés: hány igazán jó történetet lehet kihozni egy posztapokaliptikus zombihorrorból, mielőtt önismétlővé válik? Merthogy lássuk be, a lehetőségek limitáltak: a szereplőket időnként lehet cserélgetni, de a szóba jöhető szituációk száma, amikbe kerülhetnek, határozottan véges. A túlélők menedéket keresnek, és végül találnak, de az élőholtak rájuk törnek, úgyhogy menekülniük kell. És újra: keresés, menedék, élőholtak (vagy gonosz emberek), menekülés. És újra… Minden elismerésem Robert Kirkmané. Immár hat éve, folyamatosan, üresjáratok nélkül hozza ki az abszolút maximumot ebből a vékonykának tetsző koncepcióból, és valahányszor azt hinnénk, több újdonságot már nem tud mutatni, fogja magát, és kurvára ránk cáfol. És a jelek szerint most valami olyan húzásra készül, amitől mindenki ki fog esni a székéből. Lássuk csak: a főszereplők már számtalanszor harcoltak zombikkal, és menekültek előlük, amikor berendezkedtek egy lezárt börtönben, kisebb magánháborút kellett folytatniuk egy közeli kisváros pszichopata ura ellen, majd pedig kannibálokkal voltak kénytelenek szembeszállni. Ezzel azt hiszem, kipipálhatjuk a zsáner összes nagy toposzát. Mi lehet a következő lépés egy olyan sorozat számára, aminek középpontjában minden vérengzés ellenére sosem az élőholtak elleni elkeseredett harc, hanem az ember állt, az ember, aki ennek a harcnak a hatására a személyiségét megsemmisítő morális kompromisszumokra kényszerül, és lassan, fokozatosan elveszti önnön emberségességét? A válasz logikus, csak azért nem jutott eszünkbe, mert olyan drasztikus és merész, hogy egy Kirkman-kaliberű és tökösségű író kell hozzá. Ezt kapd ki: most a főhősökből lesznek az agresszorok, most ők lesznek a rosszfiúk. Rick és társai ugyanis az utóbbi részekben találtak egy csinos kis közösséget, ami egy külvilágtól elbarikádozott városkában igyekszik olyan normális életet élni, amilyet csak lehetséges egy zombik ellepte Földön. Az emberek dolgoznak, főznek, szórakoznak, partikat tartanak, és tárt karokkal várják maguk közé hőseinket is – csakhogy nem könnyű beilleszkedni a „normál” életbe az utóbbi hosszú hónapok borzalmai után. Michonne nem tudja kiverni a fejéből a zombikaszabolásokat, és leüvölti a háziasszony fejét, aki egy ilyen világban a főztje miatt aggódik, Glenn vendéglátóik után kémkedik, és Rick… Rick már nem bízik senkiben. És nem tetszik neki, hogy nem tarthatnak maguknál fegyvert. És nem tetszik neki, hogy szabályokat akarnak rájuk erőltetni. És nem tetszik neki, hogy nem az ő kezükben van az irányítás. Az út, amire Kirkman most vezeti a főszereplőket, újabb brutális fordulópontot jelenthet a sorozat történetében. És azt már tudjuk, hogy nem nagyon van olyan, amit nem mer meglépni, úgyhogy a magam részéről alig várom, hogy elszabaduljon a pokol.
The Sword #24 Történet és rajz: Jonathan és Joshua Luna Kiadó: Image Comics
A mainstream szórakoztatásban dolgozó alkotók közt kevesen vannak, akikbe szorul egyrészt annyi kurázsi, másrészt meg annyi kreativitás, hogy csak úgy falhoz vágják a közönség elvárásait, aztán valami egészen mást csináljanak, és ráadásul jól jöjjenek ki belőle. Mindeddig Lunáék sem feltétlenül voltak ilyenek, mert bármily nagyszerűnek is bizonyult előző, Girls című sorozatuk, a befejezést túlságosan lágyra, boldogra, szépre és kerekre komponálták az egyébként zseniálisan bizarr horrorrémélom egészéhez képest. De a szintén a 24. részével véget érő The Sword más lapra tartozik: itt már nincsenek kompromisszumok, nincs megfelelni vágyás, nincs stílustörés, a finálé pontosan olyan torokszorítóan brutális és tragikus, mint amilyennek lennie kell. Hogy pontosan mi történik, azt természetesen nem árulhatom el, de ezzel a húzással a már eddig is fantasztikusnak bizonyult The Sword hivatalosan is belépett a kilencedik művészet modern remekművei közé. És aki ennek ellent akarna mondani, azt küldjétek csak hozzám: várom szeretettel, karddal, géppuskával, gránátokkal és atombombával.
A The Sword egy napnál is világosabb és egy pontnál is egyszerűbb dramaturgia mentén haladt: a sorozat négy nagyobb sztorirészletre osztható fel, az elsőben a három halhatatlan testvér lemészárolta Dara Brighton családját, aki ezután bosszúhadjáratra indult, a maradék háromban pedig a lány, a címbeli kard birtokában egymás után, egyenként levadászta a gyilkosokat. A 23. részben megbűnhődött az utolsó is, csak hogy aztán kiderüljön, Justin, aki az egész őrület kezdete óta Dara barátjaként tetszelgett, valójában a negyedik testvér, Phaistos, akinek évezredek óta halottnak kellene lennie. Ez a cliffhanger egy újabb nagy, epikus összecsapást helyezett kilátásba, egy grandiózus finálét, amiben Dara szembeszáll a tüzet uraló halhatatlannal. És ez az a pont, ahol Lunáék sutba vágják a konvenciókat. Nincs csata, nincs újabb revans, és senki nem öl meg senki mást, a szerzők minden korábbit felülmúló akció helyett inkább emocionális csúcsponttal zárják a történetet. Nincs is ebben semmi különös egy olyan szuperhőselemeket is tartalmazó akció-fantasy esetébenn, ami a grandiózus háttér és a hatalmas összecsapások mellett végig kiemelten nagy gondot fordított az emberi tényezőre – mert ez az, aminek Lunáék igazán mesterei. Legyen a sztori bármily elrugaszkodott a valóságtól, a karakterek minden döntésükkel, tettükkel, gondolatukkal és reakciójukkal együtt végig megkapóan valóságosak maradnak (ez köszönhető annak is, hogy a testvérek döbbenetesen kifejező mimikát képesek az arcukra varázsolni). Így Phaistos döntése és Dara sorsa az utóbbi évek legkatartikusabb sorozatbefejezését eredményezik: a The Sword a veszteség és a bosszú tragikus, hatalmas erejű meséjévé válik.
Aladdin: Legacy of the Lost #3
Történet: Ian Edginton Rajz: Stjepan Sejic Kiadó: Radical Publishing
Ennek a történetnek szüksége van egy jó forgatókönyvíróra, egy rutinos rendezőre, egy szimpatikus színészgárdára, és úgy 150 millió dollárra – ha megkapná, azzal elkészülne az utóbbi évek legnagyszerűbb fantasy-kalandfilmje. De tényleg: amikor az ember olyan szarokra van utalva a zsánerben, mint a frissen vászonra köpött Perzsia hercege, és aztán elolvas egy ilyen hatalmas képzelőerővel életre keltett képregényt, mint a Legacy of the Lost, az Aladdin mítosz újraértelmezése, akkor óhatatlanul is felmerül benne, hogy nagyon rossz helyre ment a pénz. Ian Edginton háromrészes minisorozata (ami amúgy epizódonként csaknem 50 oldalas) ugyanis mind narratíváját, mind látványvilágát tekintve üvölt a szélesvászonért: a szó legjobb értelmében vett klasszikus fantasy-kaland, telis-tele nemes hősökkel és aljas gonoszokkal, gyönyörű nőkkel és fantasztikus szörnyetegekkel, egzotikus helyszínek egész sorával, hatalmas csodákkal, és az egész világot átitató mágiával. És akárcsak egy hollywoodi blockbuster, nem túl komplikált: egyenes, mint a nyíl, gyors sodrású, egyszerű és hatásos – némi egészséges humorérzék elkelt volna belé, de ezt leszámítva minden tökéletesen a helyén van benne, ami egy szórakoztató kalandhoz kell. Az első rész még hűen követi a klasszikus történetet (a varázsló meggyőzi Aladdint, hogy szerezzen meg neki egy lámpát egy barlangból, ám a fiú, éppen előbbi árulásának következtében, maga fedezi fel a lámpa titkát, és építtet magának az abból kiszabaduló dzsinnel egy pompás kastélyt), de a másodikban Edginton elkanyarodik a népmesei elemektől, és egyre inkább egy epikus fantasyvé dagasztja a sztorit. A harmadikban csúcspontjára ér ez a folyamat. Megismerjük a varázslók ősi történetét, és kiderül, hogy hőseinkre (Aladdinnak, egy hercegnőnek, és az utazásukhoz csatlakozó Sinbadnak) jóval nagyobb feladat vár nevük tisztázásánál és bosszújuk beteljesítésénél: a gonosz varázsló a dzsinnek segítségével újra akarja formálni az egész világot. Stjepan Sejic gyönyörű, élénk színvilággal életre keltett, fotorealisztikus festményei a Radicaltól már megszokott színvonalat hozzák, és úgy passzolnak a lendületes kalandtörténethez, mint kesztyű a kézhez. Aki nem hiszi, járjon utána: a képek, amelyeken a gonosz varázsló lebegő palotájában leereszkedik a földalatti királyság gyomrába (a monumentális finálé helyszíne), lehengerlőek. Hollywood manapság úgyis nyakig van a képregényekben, igazán szétnézhetnének a Radical háza táján.
Amazing Spider-Man #631
Történet: Zeb Wells Rajz: Emma Rios, Chris Bachalo Kiadó: Marvel Comics
Hétről-hétre követem ezt a képregényt, és hétről-hétre képtelen vagyok megválaszolni, hogy miért. Most már évek óta nagyon mélyen van a Pókember, és ezen a néhány jól sikerült sztori sem volt képes változtatni – elvégre az, hogy már csak statisztikai alapon is be kell csúsznia időnként egy-egy olvasható sztorinak, még kevés az üdvösséghez. De aztán valaki ír valami olyat, mint most a Shed című történet második része, és ilyenkor mindig feltámad a remény. És kivételesen még csak nem is vagyok különösebben meglepve: Zeb Wells a leginkább megbízható írója a jelenlegi hálószövő-gárdának, Chris Bachalóval együtt meg szinte csodákra képes. De azért csak kezdjük a negatívumokkal: az első nyolc oldalt valami rejtélyes oknál fogva még nem Bachalo, hanem Emma Rios rajzolta, és kettejük stílusa a legkevésbé sem akar passzolni. Ráadásul van egy felesleges és béna prológusunk is, amiben a hihhhetetlenül badass Kaine (a rosszemlékű Clone Saga maradványa) jajveszékelve menekül a 11 éves kis Kraven-csaj elől – na, az ilyen pillanatok miatt van akkora szarban ez a sorozat. De aztán Wells visszatér a fősztorihoz, amiben Pókember ezúttal Curt Connorsszal, vagyis a Gyíkkal kénytelen szembeszállni (természetesen a hónapok óta tartó Gauntlet történetfolyam részeként, de ez most ne érdekeljen minket). Utóbbi a hálószövő egyik legrégibb ellensége (még a hatodik Pókember füzetben bukkant fel, 1963-ban), ami azt jelenti, hogy az ő karakterét is szanaszét írták már az utóbbi csaknem öt évtizedben – de olyannyira tragikus gonosznak még kevesen tudták ábrázolni, mint Wells itt. Connors kétségbeesetten küzd elméje épségének megőrzéséért, és a benne lakozó, belőle előtörő Gyík személyiség kontrollállásáért, már csak azért is, mert a rettenetes szörnyeteg célpontja Billy, az ő fia. A lehetőségek száma roppant behatárolt: vagy Connors visszanyeri az uralmát önmaga fölött (valószínűtlen), vagy Pókember érkezik éppen időben, hogy pár jól irányzott pofon kiosztásával megmentse a fiút (minden bizonnyal). Ez egy mainstream szuperhősképregény, ami azt jelenti, hogy nincs harmadik opció, vagyis nem történhet meg, pl. az, hogy a Gyík ráveti magát a gyerekre, és széttépi, és felfalja, és Connors személyisége meghal a fiával együtt, és csak az őrjöngő szörnyeteg marad. Ugye? Öööö… Hoppá… Olcsó hatásvadászat vagy az állóvíz merész felkavarása? Utóbbi mindenképpen, előbbitől pedig a kivitelezés menti meg a képregényt. Wells fantasztikus érzelmi erővel ír, pusztán néhány rövid sorral képes igazán megrázóvá formálni Billy halálát, amit meg Bachalo művel, az kész mágia, az a három oldal, amin a Gyík felfalja a fiút, zseniális, nincs rá jobb szó: természetesen nem látni semmit, mégis, az egész zavarbaejtően intenzív, félelmetes, és gyönyörűen absztrakt. Ha nem lenne ott a képregény elején az a nyolc oldal, megkapná az öt csillagot is.
Batman: The Return of Bruce Wayne #1
Történet: Grant Morrion Rajz: Chris Spouse Kiadó: DC Comics
A Batmannel nem voltam olyan türelmes, mint a Pókemberrel, és a főcímet már hónapokkal ezelőtt hagytam a fenébe. De itt szerencsére volt alternatíva: Grant Morrison Batman & Robinja a tavalyi év egyik legjobb új sorozata volt, és bár az idei részek már nem olyan erősek, azért továbbra is szórakoztató olvasmánynak bizonyul. Most pedig ugyanez a Grant Morrison végre belefog abba a sztoriba, amire oly sokan várnak már oly régóta. Bruce Wayne ugye elvileg „meghalt” a rosszemlékű Final Crisis végén, és az első Robin, Dick Greyson lépett a nyomdokaiba, már ami a denevérjelmezes igazságosztást illeti. Persze mindenki tudta, hogy a DC egyik legfontosabb karaktere csak ideiglenesen lesz távol – mostanra kiderült, hogy Bruce nem halt meg, hanem valahogy, valamiért elveszett az időben. Ez a hatrészes minisorozat a visszatérésének a krónikája, ahogy a történelem előtti időkből, amnéziájával küszködve, lassan eljut a modern Gothambe. Vagyis minden rész egy más történelmi periódusban játszódik majd (és mindegyiket más rajzolja) – Grant Morrison szavaival: Batman vs. történelem. Nagyon frappáns. Túl azon, hogy Amerika Kapitány tavaly hasonló módon tért vissza a „halálból” (és ugye mind emlékszünk, hogy az a képregény milyen rosszul sült el?), a legjobban az aggaszt, hogy úgy tűnik, az író sokkal inkább akarja szórakoztatni magát, mint az olvasóit. Interjúiban lelkesen ecseteli, hogy minden rész egy főhajtás lesz az ’50-es évekbeli őrült Batman ponyvák felé (ősemberes, kalózos, magánnyomozós stb.), de ha az egész csak ennyiből fog állni, az régen rossz. Egy ilyen monumentális, korszakokon átívelő eseménynek nem az író rajongói lelkesedését kellene kiszolgálnia, hanem mondania kellene valamit a karakterről. Az első rész alapján nincs szó ilyesmiről: Batman belekeveredik két törzs harcába, elfogják, egy denevérpajzsos őskori „Robin” (borzalmasan erőltetett koncepció) megmenti, majd hősünk ugrik a következő történelmi időszakba, éppen mielőtt megjelenik egy időgéppel Booster Gold, Zöld Lámpás és Superman, csak hogy utóbbi megjegyezze, ha Bruce visszatalál a XXI. századba, „mindenki meghal”. Mélyebb tartalom, jelentőség és értelem nélkül ez a minisorozat annak a veszélynek van kitéve, hogy egy felesleges, öncélú, és egyáltalán nem batmanes kalandforgataggá váljon, ami nem arról szól, amiről szólnia kellene. És Chris Spouse rajzai sem tudtak meghatni: robosztus ősemberei, unalmas arckifejezései, elnagyolt hátterei és mérsékelten dinamikus akciói legfeljebb egy viszonylag élvezhető középszert hoznak. De még hátra van öt rész, úgyhogy a remény él: hátha innen már csak felfelé megy a színvonal.
B.P.R.D.: King of Fear #5 Történet: Mike Mignola, John Arcudi Rajz: Guy Davies Kiadó: Dark Horse Comics
Azt kell mondjam, hogy egy kicsit becsapva érzem magam. A King of Fear utolsó, ötödik részét a Dark Horse azzal a szöveggel harangozta be, hogy ez fog pontot tenni a B.P.R.D. immár jó pár éve tartó békaszörnyes sztorijának végére. Ha még emlékszünk, ez a fenyegetés a Plauge of Frogs című történetben ütötte fel a fejét 2004-ben, de az utóbbi időben visszakövethettük az eredetét egészen a legelső, Hollow Earth című minisorozathoz, ami még 2002-ben jelent meg. Szóval elvileg a The Warning, a The Black Goddess és a King of Fear minikből álló trilógia lett volna az egész lehengerlően nagyszabású történetszál lezárása. De az utolsó rész aligha zár le bármit is, sőt, épp ellenkezőleg. Amellett, hogy részben nyitva hagyja az eddigi sztoriszálakat, egyrészt behoz olyan régieket is, amiknek korábban nem volt közvetlen közük ezekhez az eseményekhez (Garden of Evil), másrészt pedig behoz teljesen újakat is, amiknek segítségével megváltoztatja a B.P.R.D. státuszát (és nem mellesleg jó néhány karakterét is) – a szervezet mostantól nemzetközi, vagyis nem az amerikai kormány, hanem az ENSZ fennhatósága alá tartozik. Ez a jövő szempontjából mind szép és jó, és a képregény elolvasása után biztosak lehetünk benne, hogy a továbbiakban is remek irányban halad majd a sorozat (augusztusig kell várni a Hell on Earth-re), de akárhogy is nézzük, mindaz, amit ebben a számban kapunk, édeskevés egy ötrészes mini (hát még egy háromszor ötrészes trilógia) befejezésének. Főleg úgy, hogy az előző füzet egyértelműen egy epikus finálét helyezett kilátásba, amire itt hiába is várunk. Ha eltekintünk a prekoncepcióktól, egy kicsit akkor is furcsa a helyzet. A negyedik szám cliffhangere után a képregény napokat ugrik előre az időben, amikor is Manning igazgató, Kate Corrigan és Johann Kraus az ENSZ-nek számolnak be az eseményekről (az rejtély, hőseink hogy jutottak ki a Liz által tüzes pokollá változtatott barlangrendszerből) – vagyis mindarról, ami a mini nagy fináléja kellett volna, hogy legyen, pár képkockányi flashbackből és híradófelvételből értesülünk. Merész húzás ez Mignola és Arcudi részéről, de többségében működik, mert a sorozat 68 rész után elért egy olyan pontra, ahol ez a módszer hajlamos nem rombolni, hanem fokozni az apokaliptikus események hatását. Hogy hogyan? Azzal, hogy a címlapon is látható, toxikus felhőt eregető, Kalifornia fölé magasodó fallikus óriásszörny elszabadulását egyáltalán nem mutatják meg (és miért is legyenek repetitívek: láttunk már ilyet korábban), az írók azt üzenik: ez már nem nagy dolog. Ide jutott a világ, a gonosz erői ott munkálkodnak mindenütt, nem kell többé csodálkozni rajta, ha felbukkan egy városokat a puszta lépteivel eltipró lovecrafti rettenet, így hát nem is feltétlenül kell sok-sok epikus beállítást elpazarolni rá. Félelmetesen hatásos koncepció, ami új szintre emeli a sorozatot: a szörnyűséges, a felfoghatatlan, a mindennek a végét jelző, a megdöbbentő immár szinte hétköznapivá vált. Hogy ezt mennyire volt bölcs dolog fináléként ellőni, az már más kérdés. Így még Guy Davis szokásosan fantasztikus rajzaival együtt is azt kell mondanom, hogy bármilyen remek a King of Fear, a B.P.R.D. normál (azaz kivételesen magas) színvonalához képest ez a szám egy egészen kicsit csalódás.
Siege #4
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Olivier Coipel Kiadó: Marvel Comics
Kár érte: olyan jól indult. A Marvel aktuális megacrossovere már onnantól kezdve szimpatikus volt, hogy nem akarták 6-8 részig húzni, mindössze négy füzetet szántak rá. Ami persze logikus, hiszen egyetlen, nem különösebben bonyolult csatajelentről van csupán szó, amit nem lehet, pontosabban, nem érdemes sokáig nyújtani. És az első három rész a maga monumentális, esztelenül dinamikus módján pokoli szórakoztató volt, ráadásul a látványos akció mellett képes volt remek karakterpillanatokkal és hatásos – ha nem is különösebben meglepő – fordulatokkal szolgálni. De a befejezés sajnos csalódást okoz. Hiába epikus, összességében meglepően hanyagul megírt. Az nagyon is rendben van, hogy Norman Osborn bukásának és őrületének folyamata a Sentry/Void elszabadulásában kulminálódik, és hogy az Asgard ostromába belépő hősöknek a legnagyobb csatát végül nem is az országot irányító gonosztevővel, hanem saját társukkal kell megvívniuk – itt fizetődik ki a karakterrel kapcsolatos rengeteg utalás az utóbbi hónapokból, évekből. Vagyis fizetődne ki. Sajnos hiába olvastam el kétszer is a képregényt, még most sem értem, hogy tudták a hősök pusztán nyers, fizikai erővel legyőzni az ily módon elvileg legyőzhetetlen Sentryt, akinek korábbi galibák alkalmával mindig valamilyen mentális úton kellett elkenni a száját. A mindeddig sokszor, és masszívan megalapozott sérthetetlenségét, és szinte isteni mivoltát (mint tudjuk, egyszer patthelyzetig harcolt Galactusszal) aligha ellenpontozza az, hogy Thor megkínálja néhány villámmal, Vasember pedig a fejére pottyant egy helicarriert. Szóval ez a végső csata, bár kétségkívül baromi jól néz ki (Olivier Coipel, mint általában, most is elemében van, képei gyönyörűek), finoman szólva nem valami következetes, és így nem is igazán kielégítő – erősen foghíjas befejezése ez Bendis ígéretes Sentry-sztoriszálának. És ez sajnos nem az egyetlen baja a Siege 4-nek. Ahelyett, hogy az író tisztességesen lezárná a történetet, az utolsó hat oldalt inkább az új kezdetre, a Heroic Age felvezetésére „pazarolja”. Hasonlóan járt el már a Secret Invasonnél is, aminek utolsó lapjain a Dark Reignt exponálta be, de ott még ügyesebb volt, nem szórta ugyanis szét az invázió közvetlen következményeit a különböző képregényekbe, mint itt. A New Avengers és a Dark Avengers utolsó számának idevágó oldalai sokkal inkább ebbe a füzetbe kellettek volna, hogy kerüljenek, a regisztrációs törvény eltörlése és Steve Rogers kinevezése Amerika új „főrendőrévé” pedig maradhatott volna amazokra. Persze értem a döntést: egy nyilvánvalóan rengeteg vevőt célzó crossovert nem lehet cakkpakk lezárni anélkül, hogy az olvasókat ne csábítaná az új kaland kezdetére – még ha ez a dramaturgia rovására is megy. Ahogy mondtam: kár érte.
The New Avengers Finale
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Bryan Hitch Kiadó: Marvel Comics
Asgard ostromának végeztével új fejezet nyílik a Bosszú Angyalai (és úgy általában, a Marvel Univerzum) történetében. Ennek jeleként az eddigi sorozatok e hónapban mind befejeződnek, és a következő hetekben újak indulnak helyettük. A New Avengers némileg kakukktojás, minthogy a név megmarad: újraszámozva és új csapatösszeállítással (illetve nyilvánvalóan új koncepcióval), de ismét elstartol június közepén. És addig is itt van nekünk ez a különkiadás, ami egy epilógus a Siege-hez, és epilógusként is keresztbe lenyeli a crossover fináléját, úgy, ahogy van. Pedig ha lehet még annál is egyszerűbb: a csapat megindul, hogy levadássza az asgardi csata végeztével a helyszínről elmenekült Hoodot és Madame Masque-ot, akik utóbbi apjánál, Nefaria bárónál keresnek menedéket, mielőtt kisurrannának az országból. Aztán annak rendje és módja szerint megtalálják, és leverik őket. Ilyen egyszerű az egész, nincsenek fordulatok, meglepetések, csak nyílegyenes sztori van és szuperdinamikus akció. És ami a lényeg: hangulat. Hőseink a Civil War óta végzik úgy a dolgukat, hogy közben kénytelenek árnyékokban élni, a hatóságok és saját egykori társaik elől is bujkálni, de most, az ostromot követő órákban szó sincs ilyesmiről: kezükbe veszik a dolgok irányítását, és gyorsan, hatékonyan, kíméletlenül levadásszák a gazembereket, akik az utóbbi időkben olyannyira megkeserítették az életüket. És az olvasó számára is van valami roppant kielégítő abban, ahogy végre minden óvatosság, visszafogottság és megfontoltság nélkül, minden erejüket latba vetve, rászabadítják magukat a rosszfiúkra, mintha semmi más nem számítana. A leszámolás Nefaria otthonában ennek megfelelően elemi erejű: ugyan rövid, de annál intenzívebb és brutálisabb, öröm látni, hogy Bendis nem fogta vissza magát –így nem fogják vissza magukat karakterei sem. Valóságos bűnös élvezet nézni, ahogy Rozsomák széles vigyorral az arcán felbukkan a semmiből, hogy kis katonákra vágja a bárót. Hogy is mondják Amerikában? You don’t want to fuck with these guys. Mert végülis ez volna a szuperhősök lényege, nem igaz? Ha nem viselkedsz, előbb-utóbb felbukkannak az életedben, és szétrúgják a segged. Csakhogy a Civil War óta nem igazán tehettek így, nem igazán lehettek önmaguk – mostanáig. Úgyhogy ez a sorozatfinálé legalább annyira prológusa a Heroic Age-nek, mint epilógusa a Siege-nek, és egyben roppant meggyőző bizonyíték arra, hogy Bendis kiválóan helytáll majd „klasszikus” Bosszú Angyalai sztorik írójaként is - nyilván nem véletlen már az sem, hogy itt Nefaria bárót, a csapat egy régi ellenségét tette meg fő antagonistának. Grandiózus fináléhoz pedig sztárrajzoló dukál: Bryan Hitch-nek, akinek sosem felejtünk el hálálkodni, amiért Warren Ellisszel megteremtették a szélesvásznú képregény fogalmát, voltak jobb és rosszabb pillanatai is az utóbbi egy-két évben, de itt gond nélkül hozza azokat a dögös, lendületes, epikus képsorokat, amik tőle elvárhatók. Ugyan a csapat történetét a korábbi számok grandiózus kétoldalasainak újrahasznosításával és Luke Cage monológjával felelevenítő befejezés igen óvatlanul egyensúlyoz a giccs határán, de ennyi érzelgősség ehelyütt megbocsátható – sőt, valahol talán még szükséges is. Főleg ha azt vesszük, hogy ezzel Bendis szépen keretbe zárta saját sorozatát, hiszen annak idején a „klasszikus” érának búcsút mondó Káosz hasonló epilógussal ért véget.
Dark Avengers #16 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Mike Deodato Kiadó: Marvel Comics
Kicsit az az érzésem, hogy Bendis mindenképpen akart még egy utolsó, Siege utáni számot írni ehhez a sorozathoz, mielőtt Osborn bukásával– természetesen – végleg befejeződik, de egyszerűen nem volt hozzá elég mondanivalója. Így aztán, amilyen fantasztikusak a képregény utolsó oldalai, olyan feleslegesek és unalmasak az elsők. Egyrészt, mert nem történik bennük semmi, amit már ne tudnánk a Siege 4-ből (a Dark Avengers tagjait letartóztatják, a csapatnak befellegzett, új nap van virradóban), másrészt, mert mindazt, amit már úgyis tudunk, az író ráadásul érdektelenül és bután mondja el újra. Ha valamiről, hát ennek a számnak a (hamis) angyalok saját bukásukra adott reakcióiról kellene szólnia. Osborn esetében ez rendben is van (erről később), de a többiek? Oldalak telnek el azzal, hogy a nagy csata végeztével ketten szökni próbálnak, csak hogy pár panellel később a hősök egy-egy jól irányzott ütéssel a helyükre verjék őket. Helykitöltésen kívül ez az instant, se nem elég látványos, se nem elég izgalmas, se nem elég akármilyen akció nem jó semmire. Aztán következik Daken szökése, amire megint feleslegesen megy el öt oldal, annak ellenére, hogy pár panelen is meg lehetett volna oldani – ezután, és csakis ezután kezd el egyre jobb és jobb lenni a képregény. Thor és Phobos (a Sentry által széttépett isten, Ares fia) beszélgetése már egy nagy lépés a helyes irányba, az Amerika új főrendőrének kinevezett ex-Amerika Kapitány, Steve Rogers, és Osborn ex-jobbkeze, Victoria Hand jelenete pedig kétségkívül a sorozat eddigi színvonalát képviseli. Hand remek karakter, akinek megvoltak a maga okai, amiért az egykori Zöld Manó szolgálatába állt, és akit Bendis mindez idő alatt végig képes volt árnyaltan ábrázolni, határozott távolságot tartva közte és őrült főnöke között. Azzal pedig, hogy a Marvel valóságos erkölcsi és ideológiai szobrán, Rogersen keresztül „bocsát meg” neki, ügyesen győzi meg az olvasót arról, hogy bármit tett is ez a nő, helyén van a szíve – és hogy van még jövője is. De a leginkább hatásos képsorok természetesen Osbornhoz kötődnek. Ahogy ül a cellájában, és önmagával (pontosabban másik énjével) vitatkozva igazolja tetteit (némileg tragikus módon nem teljesen eredménytelenül!), egyszerre mutatva meg hatalmas egóját, uralkodási vágyát, nagyságra törekvését, önámítását és őrületét, az tökéletes lezárása a karakter azon szakaszának, ami még Warren Ellis Thunderboltsával kezdődött. És itt a korábbi felesleges jelenetekkel láthatóan küszködő Mike Deodato is remekel: Osborn arcán ott van minden. Gyönyörű befejezés, jobbat kívánni sem lehetne. Kár a füzet első feléért.
The Sentry – Fallen Sun
Történet: Paul Jenkins Rajz: Tom Raney Kiadó: Marvel Comics
Aligha tagadhatja bárki, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legjobb Sentry-történet, ami valaha született (és itt természetesen a legelsőre gondolok). Ezt csak a tisztesség és az egyensúly kedvéért tartottam fontosnak megjegyezni, mert mostantól igaz az a kijelentés is, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legpocsékabb Sentry-történetet, ami valaha született. Barátaim, óvakodjatok a Fallen Suntól. De jobban meggondolva, mégse, inkább mindenképpen olvassátok el. Mert a piac ugyan nem szűkölködik pocsék képregényekben, de efféle ganét nem vehet minden nap kezébe az ember, úgyhogy már csak a puszta tapasztalat miatt is érdemes ráfanyalodni. Tény persze, hogy Jenkinsnek nem volt könnyű dolga. A Sentry meghalt a Siege végén, és rámaradt a feladat, hogy örök vadászmezőkre távozásáról, és életéről ehelyütt megemlékezzen. Namost, normál hosszúságú képregényt írni egy szuperhős temetéséről trükkös dolog. Tíz esetből tízszer az lesz a vége, hogy egykori bajtársai először kölcsönösen elsírják egymásnak a bánatukat, majd egyenként kiállnak, hogy elmondják, az elhunyt milyen hatalmas hős és nagyszerű barát volt, és mielőtt minden gyászoló szomorúan belebámul a lemenő Napba, még levonnak valami csodálatosan amerikai tanulságot az illetővel kapcsolatban. És itt pontosan ez történik, Jenkins egy muslincafingnyi kísérletet nem tesz arra, hogy eltérjen a bevett formulától, és ne adj isten, tényleges érzelmi hatást váltson ki az olvasóból (bár bizonyos szempontból talán a gyomor felfordulását is tekinthetjük érzelmi hatásnak – ez esetben én kérek kurvanagy elnézést). És ami az unalmas, apatikus rajzok mellett az egészet még rosszabbá teszi, hogy mindez egy olyan karakterrel kapcsolatosan történik, akit soha nem sikerült igazán közel hozni a közönséghez, és akinek a többi hőssel való kapcsolata is felületes volt. Ha Vasembernek a szíve szakad meg Amerika Kapitány halála miatt, azt elhisszük, mert jókora közös történetük van, és barátokként, bajtársakként, sőt, néha, nagyritkán, ellenségekként, rengeteg dolgon mentek keresztül együtt – és mi mindennek tanúi voltunk. A Sentryről viszont csak onnan tudjuk, hogy sok hősnek az állítólagos barátja volt, hogy ezt jó sok képregényben jó sokszor elmondták. Olyan ez, mintha egy utcán megfagyott, névtelen hajléktalant államfőnek kijáró tisztelettel temetnének el, és csodálkoznának, hogy elmaradnak a síró százezrek. Ezt érezhette Jenkins is, ezért az utolsó pillanatban kitalálta, hogy valamikor régen a Sentry és Vadóc jókat kufircoltak együtt. Gondoljunk bele ebbe egy pillanatra… Vadócról van szó, életének egyik központi, tragikus aspektusa évtizedeken át az volt, hogy nem élvezhetett semmiféle intimitást másokkal, anélkül, hogy ne bántotta volna őket. Erre most, sokkal később, pár félmondatból, teljesen mellékesen szerzünk tudomást valamiről, ami egy hatalmas jelentőségű emocionális esemény kellett, hogy legyen a karakter számára… csak hogy Jenkins traktálhasson minket valami sekélyes, erőltetett látszatdrámával, egy olyan figura kedvéért, ami a kutyát nem érdekli? Gyanítom, van pár ezer Vadóc-fan, aki mostanság gyakran emlékezik meg az író felmenőiről. A Fallen Sun mögött nincs történet, nincs tartalom, nincs érzelem. Nincs semmi. Csak frusztráció van és émelyítő giccs.
Ez is véget ért. Ideje volt, ha engem kérdeztek. Ez az a sorozat, aminek valahogy sosem sikerült kiaknáznia a benne rejlő potenciált. Dacára annak, hogy kifejezetten ígéretesen indult, és végig akadtak remek pillanatai, melyek legalább egy-két oldal erejéig kirántották a nagy büdös átlagból, a Crossed nem tudta elterelni a figyelmet arról, hogy nem tartott sehová, és nem szólt semmiről, amikor meg mégis szólt valamiről, akkor rettentő szájbarágós és demagóg módon tette. Garth Ennis képregénye egy különösen aljas, globális járvány utáni világ panoptikuma. Ez annyit tesz, hogy a túlélők 9 részen át ténferegnek erre-arra a posztapokaliptikus vidéken, és közben fogyatkoznak, mint a 10 kicsi néger, meg történik velük ez-az. Az egyes füzetek „cselekményei” általában csak e folyamatos halálesetek miatt nem cserélhetők fel egymással, egyébként viszont a történetnek nincs semmiféle íve, és a karakterek is csak fizikailag utaznak, hiába bizonygatja (értsd: rágja szájba) a főhős a nyolcadik szám vége felé, hogy kezdenek embertelenekké válni. Ez különösen annak fényében kelt komoly csalódást, hogy Robert Kirkman The Walking Deadjében kényelmetlen hitelességgel éljük át ugyanazokat a gyötrődéseket és fájdalmakat, amiket Ennis itt képtelen átadni, bármennyire is erőlködik. És sajnos minél jobban erőlködik, annál izzadságszagúbb az egész.
Vegyük a kilencedik rész (és egyben az egész sorozat) fináléját. Mintha csak az író az utolsó két számra kapott volna észbe, hogy valamit kezdenie kell a karaktereivel, ezért gyorsan kitalálta, hogy az emberségesség megőrzése érdekében kettejüknek vissza kell utazniuk, hogy eltemessék egyik útközben elhullott társukat (a kisfiú Patricket). Nyilvánvaló, hogy távollétükben a csapat maradékát lemészárolják az őrjöngő fertőzöttek, de ez esetben még a kiszámíthatóság volna a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy Ennisnek muszáj egy háromoldalas monológban kimondatnia a főhősével, hogy a fertőzöttek az emberi gonoszság megtestesítői – és teljességgel érthetetlen, hogy mi volt ezzel a célja. Talán valami fordulatnak szánta? Valami meglepő lepellerántásnak az emberi természetről? Ha igen, annál rosszabb, mert ezzel minden olvasó tisztában volt már jó ideje, a napnál is világosabb volt az elejétől kezdve, hogy ez a fertőzöttek koncepciójának lényege. És akkor még nem is említettem a befejezést, amiben a főhős és a főhősnő elsétál a naplementébe – egy kutyával az oldalukon. Még jó, hogy nem énekelnek közben. Ez még annak ellenére is gáz, hogy azért a Crossed fináléja messze esik a happy endtől – amolyan sajátosan édeskeserűnek lehetne mondani. De ez nem is feltétlenül számít, hisz anno a Preacher hősei totális happy endben lovagoltak bele az alkonyatba, az mégsem giccses volt, hanem katartikus. A záróképek esetében bizony sok áll vagy bukik azon, hogy mennyire érezzük közel magunkhoz a karaktereket, akik szerepelnek rajtuk. Ezesetben semennyire. Így aztán a Crossed egyértelmű kudarc.
Free Comic Book Day Május eleje van, és ez azt jelenti, hogy itt a 2002 óta Észak-Amerikában minden évben (a hónap első szombatján) megtartott Free Comic Book Day ideje. Ennek lényege, hogy a kontinens független képregényboltjai bagóért kapnak a kiadóktól speciális, direkt erre az alkalomra készített képregényeket, amiket ingyen adnak át bárkinek, aki betér hozzájuk. A mozgalom lényege természetesen az új olvasók megnyerése, illetve a régiek visszacsábítása – ennek alkalmából szemezgettem kicsit az idei választékból.
Atomic Robo: Flight of the Terror Birds
Történet: Brian Clevinger, Scott Wegener Rajz: Scott Wegener Kiadó: Red5 Comics
Érdekelne, Brian Clevingernek hogyan támadnak ilyen ötletei. Esetleg felébred reggel, és azt mondja: ma írni fogok egy sztorit, amiben egy tudományos kommandót vezető intelligens, harcedzett robot a dél-amerikai dzsungelbe megy, hogy kihaltnak hitt, esőerdei óriáscsirkéket találjon („hivatalos” nevük, ha esetleg érdekel: Terror Madár!)? Gondolom, ez éppolyan jó magyarázat, mint bármi más. És tudod, mit? Amit Atomic Robo keres, azt meg is találja. Pontosabban az esőerdei óriáscsirke (Terror Madár!) találja meg őt. Aztán felkapja, és magával hurcolja, hogy… hogy megegye? Áh, az olyan snassz. Madarunk egy repülőgéproncsban él, amin van egy lyuk, pont az ő fészke alatt. És igen, Robónkat szemelte ki, mint eszközt, amivel ezt a lyukat betömheti. Totál agymenés. És fantasztikusan működik. A legjobb az Atomic Robóban, hogy sok-sok hasonló jellegű művel ellentétben, sosem érezni rajta, hogy az írója erőlködne. Épp ellenkezőleg, Clevinger fantasztikusan ért a komédiához (bár most épp volt társírója a rajzoló, Scott Wegener személyében, szóval gondolom, a dicséret őt is megilleti), és teljes természetességgel dől belőle a hülyeség. Egymást érik a totálisan elszállt, őrült ötletek (ld: esőerdei óriáscsirke – Terror Madár!), féloldalanként záporoznak az olvasót röhögőrohamokba hajszoló beszólások („Ezek a legkevésbé kihalt madarak, amikkel valaha találkoztam.”), és az egész valami elképesztően és imádnivalóan laza. Ez a Free Comic Book Dayre megjelent kis szösszenet mindössze 10 oldalt tesz ki, de több az ötlet és a poén benne, mint 10 másik, normál hosszúságú amerikai képregényben együttvéve. A rajzok (akárcsak a sztori és stílus) a sorozattól megszokottak: Wegener vázlatos, csak a legszükségesebb részletekkel „bonyolított” képeinek van egyfajta magával ragadó, komikus bája, ami tökéletesen passzol Clevinger agymenéséhez. Totális szórakozás, mint mindig. Terror Madár!
Iron Man/Thor
Történet: Matt Fraction Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
A Free Comic Book Day rendszerint pont időben érkezik egy nagy képregényfilm premierje mellé – idén a Vasember 2-höz sikerült „igazítani” május első szombatját (az amcsik ugyebár még csak ezen a hétvégén láthatják Tony Stark második kalandját, nálunk egy héttel korábban volt a bemutató), úgyhogy nem csoda, hogy a Marvel egy Vasember képregényt dobott a piacra a jeles alkalom kapcsán. (Ráadásul alighanem az egyetlent az idei kínálatból, ami normál hosszúságú, nem csak 10 oldal körüli). És mivel a filmben már fifikás módon beharangozzák a jövő nyáron érkező Thor mozit is, egy team-up lett a dologból, amiben a technokrata zseni az asgardi isten oldalán száll harcba a jó ügy érdekében. A nyitány lehengerlő: Thor áll egy thaiföldi tengerparton, harci pózban, kezében a pöröllyel, és rettenthetetlenül parancsol a felé közeledő, hatalmas szökőárnak: „Yield.” Hiába. A mennydörgés istene nem tud többé parancsolni sem a mennydörgésnek, sem semmiféle időjárási jelenségnek. A ludas Tony Stark – persze csak közvetetten. Annak idején ugyanis kifejlesztett egy rendszert, aminek segítségével fegyvert lehet faragni az időjárásból – és (meglepetés!) ez a rendszer most rossz kezekbe került. Arrogáns, „leszarom a Földet” milliárdosok Stark találmánya segítségével terraformálni kezdték a Holdat, hogy majdan az lehessen az új otthonuk – csakhogy ennek persze csúnya mellékhatásai vannak a kék bolygóra nézve. Úgyhogy hőseink elrepülnek a Holdra, szétvernek minden ördögi masinát, és rafinált módon megbüntetik a tetteseket – költői igazságszolgáltatásról van itt szó, bizony ám. Matt Fraction láthatóan rutinból írta meg a képregényt: jó a tempója, egyszerű, és bár kicsit elkapkodott (majdhogynem röhejes), de hatásos a sztorija, korrektek a dialógusai, viszont nincs benne semmi különös – mármint eltekintve az említett, impozáns nyitójelenettől, ami esszenciális Thor-pillanat. Gyanítom, az egyetlen, amit igazán, teljes szívvel élvezett munkája közben, az a játszadozás Thor és Vasember korántsem ideális kapcsolatával (merthogy mióta a mennydörgés istene visszatért a halálból, és megtudta, mi mindent művelt Tony a Polgárháborúban, nem mennek valami simán köztük a dolgok). Hasonlóan rutinos (annak minden pozitív és negatív oldalával együtt) John Romita Jr. rajza is: hozza, ami tőle alapvetően elvárható. Kellemes kis olvasmány, de kétlem, hogy bárkinek az emlékezetében megragadna.
Mouse Guard: Spring 1153
Történet és rajz: David Petersen Kiadó: Archaia Studio Press
Ha valakinek olyan amerikai képregényt akarsz ajánlani, ami minden korosztály számára tökéletes szórakozást nyújt, két szó: Mouse Guard. David Petersen 2006-ban kezdte írni a szokatlan formátumú (azaz négyzet alakú) képregényt, ami az antropomorfizmust az állatokra vetítve, egy középkori egértársadalom elitgárdájáról szól. De hadd nyugtassam meg gyorsan azokat, akik egy disney-szerű, édes-bájos-idillikus állatkavilágot képzelnek maguk elé – rossz úton járnak. Ha már referencia, inkább Watership Down vonalon gondolkozzanak. Petersen ugyanis egyrészt olyan anatómiailag pontos egereket rajzol, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben ezek az egerek intelligensek legyenek, fegyverekkel harcoljanak, és két lábon járjanak, másrészt, noha természetszerűen még így is van némi kedves bájuk, nagyon is marconák, szívósak és ha kell, utolsó csepp vérükig kaszabolják az életükre törő ellent. Eddig két minisorozat jelent meg (Fall 1152, Winter 1152), most pedig, köszönhetően a Free Comic Book Daynek, kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy milyen irányt vesz Saxon, Kenzie, Sadie és Lieam története a majdan megjelenő Spring 1152-ben (amire viszont sajnos még várni kell, mert Petersen előbb két prequel minit tervez Black Axe és Winter War címmel). A tél elmúltával az egerek a téli álmukból ébredő ragadozókkal kénytelenek szembenézni, miközben senki nem tudja, hogy hová tűnt el Lieam, és miért. A 12 oldalnyi képregény tehát egy átmenet két mini között, így története sem igazán van: inkább csak afféle helyzet- és hangulatjelentés a gárda vezetőjének, Gwendolynnek a narrációjával. Az egerek fáradhatatlanul dolgoznak, harcolnak, vadakat ejtenek el, és élelmet gyűjtenek – hogy pontosan miért (nem szimpla önfenntartásról van ugyanis szó), az csak az utolsó oldalon derül ki. A Petersen által megálmodott egérvilág lebilincselő: nyers, veszélyes, sokszínű és rendkívül gazdag, az olvasó minden egyes számban megtud róla valami újat, anélkül, hogy bármikor is azt érezné, „okítják”, vagy épp a szájába rágnak valamit. A képek pedig ehhez méltón gyönyörűek. Egyszerre realisztikusak és stilizáltak, modernek és archaikusak, és bámulatos hatékonysággal kel életre bennük az apró szereplők számára átkot és áldást egyszerre jelentő természet. Egyetlen baj van ezzel a sorozattal: nem elég gyakran jelenik meg.
The Stuff of Legend: Golem’s Pass
Történet: Mike Raicht, Brian Smith Rajz: Charles Paul Wilson III Kiadó: The3rd World Studios
A tavalyi év egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb új képregénye kétségkívül a The Stuff of Legend volt, amiben egy kisfiú játékai átkeltek a mumus birodalmába, hogy bármi áron visszaszerezzék tőle elrabolt gazdájukat. Az első rész igazi meglepetés volt: a Toy Storyt és a Ryan közlegény megmentését a fantasy keretei közt vegyítő történet tele volt az amerikai képregényiparban ritkán látott frissességgel, intenzitással és eleganciával. A remek karakterek, a fantasztikus erővel életre hívott, komor mesevilág, és nem utolsósorban, a roppant hatásos csatajelenetek után pedig valami merészen más következett. A második felvonásban hőseink egy bizarr, sőt, egészen szürreális városkába kerültek, aminek kétszínű polgármestere egy veszélyes, szó szerint bőrükre menő játékba kényszerítette őket. A cselekmény szempontjából ugyan mindennek nem volt sok jelentősége, tekintve, hogy a lényegi sztorit egy jottányit sem vitte előre, de sajátosan furcsa közjátéknak, ami a mumus világának egy újabb szeletéről lebbentette fel a fátylat, tökéletes volt. Most sajnos júliusig kell várnunk a folytatásra (The Jungle), éhségünket addig is csak a Free Comic Book Dayre megjelent kilenc oldal csillapíthatja valamelyest. A kisfiú megmentésén fáradozó hőseink a Golem’s Passban belebotlanak az ellenség egy őrjáratába, amit sikeresen leszerelnek egy rövid, de intenzív csata után. Percy, a gyáva malac aggódik, hogy rájuk talál a mumus hadserege, míg a többiek azon morfondíroznak, hogy mit tegyenek az ellenség egyik életben maradt katonájával. Egyszerű kis közjáték ez, aminek se szerepe, se értelme nincs azonkívül, hogy felhívja magára azoknak a figyelmét, akik vannak olyan pechesek, hogy még nem olvasták az eddig megjelent füzeteket. De mivel a Free Comic Book Daynek pont ez a lényege, a konklúzió csakis az lehet, hogy az alkotók sikerrel jártak: ebből a parányi ízelítőből is látszik, hogy milyen érdekes, izgalmas és lenyűgözően ambivalens világot teremtettek, és hogy milyen gyönyörű, meseszerű, mégis nyers és realisztikus, szépiás képekkel keltették azt életre.
War of the Supermen #0 Történet: James Robinson, Sterling Gates Rajz: Eddy Barrows Kiadó: DC Comics
A Superman címek nem tűntek valami egészségesnek az utóbbi egy-két évben, és a DC-nek erre valamiért az volt a megoldása, hogy továbbra is ugyanúgy csinált mindent, mint addig. Persze, most már itt toporog a sarkon J. Michael Straczynski, hogy átvegye a Supermant a gyengélkedő James Robinsontól (hála az égnek), de attól még tény marad, hogy a kiadó bő másfél éves szerencsétlenkedése a tucatcímeknek fenntartott 30 ezres példányszámú eladás környékére rugdosta le az Acélemberrel kapcsolatos képregényeket. Ezen nem segített az sem, hogy egyik „nagy” esemény érte a másikat (szó szerint) – miért is segített volna? A New Krypon után rögtön jött a World of New Krypton, azután rögtön jött a Last Stand of New Krypton, és épphogy az véget ért, máris itt a War of the Supermen. Zsibbasztó. Erőlködnek, erőlködnek, az olvasó meg csak unottan ásít a végeérhetetlen, sietve összezagyvált haddelhaddokat látva, amikről üvölt a kétségbeesés, hogy észrevegyék őket: „idenézzetek, milyen nagy és epikus és szuper vagyok, és egyébként is!” A Free Comic Book Day keretein belül megjelent War of the Superman 0 (én a DC helyében már az ezután érkező Straczynski-érát népszerűsítettem volna, de hát ők tudják) egyetlen hatásos képpel szolgál: az utolsóval, amin több ezer szupererejű kryptoni repül a Föld felé, hogy megkezdjék az emberiség elleni háborújukat. Már csak egy jó sztorit kellett volna írni elé, hogy legyen valami súlya is. De James Robinson és Sterling Gates még azt is elbarmolták, ami eddig jó volt – jelesül Zod karakterét. A World of New Kryptonban sikerült az íróknak árnyaltabban ábrázolni az általában teljesen egysíkú gonosztevőt, és erre ráadásul tökéletes okuk is volt: az egykori kryptoni város, Kandor megmentése után értelemszerűen nem a hódítás volt a célja, hanem az immár meglévő otthona és népe védelme. Ez a fordulat távolról sem csinált jófiút belőle, de kétségkívül jóval több volt egy vérben forgó szemű, üres gazembernél – mostanáig. Robinson és Gates pár hanyagul odavetett félmondattal eltörlik a karakter összes olyan motivációját, ami érdekessé tette, és visszaalacsonyítják egy önző, bosszúszomjas, vérengző szemétláda szintjére. Ehhez készséggel asszisztál Eddy Barrows is, aki olyan gonosz vigyorokat és sötét tekinteteket rajzol neki, amiket látva még Joker is visszamenekülne Arkhamba. Maga a cselekmény pedig iszonyúan lapos: Superman üvöltözve, felháborodva, falakon áttörve csörtet Zod elé (New Kryptonon nincsenek ajtók?), hogy számon kérje rajta tetteit, mire a gazember csatlósai leverik. Superman feláll, dühöng egy kicsit, megint leverik. Aztán még egyszer feláll, kioszt pár pofont, és (na, vajon, mi történik?) megint leverik. Valahol kétségkívül bámulatra méltó, hogy egy írópáros képes ilyen repetitív lenni mindössze 13 oldal keretein belül. Fárasztó és felesleges képregény ez, amire az egyetlen mentség, hogy ingyen adják – így legalább jó eséllyel elrettent pár olvasót attól, hogy ténylegesen beruházzon egy Superman képregényre, legalábbis addig, amíg végre meg nem érkezik Straczynski, hogy megmentse a napot.
Történet: Jonathan Hickman Rajz: Dustin Weaver Kiadó: Marvel Comics
Alighanem az év eddigi legjobb Marvel képregényéről van itt szó: Alan Moore LoEG-jének találkozása Warren Ellis tudományos hablattyal teletömött alternatív történelmi agymenésével, az egyik legnagyobb amerikai kiadó mainstream univerzumában – ráadásul mindez attól az írótól, aki a Nightly Newst adta nekünk (meg az egyre unalmasabb Secret Warrirorst is, de ezt ne most vessük a szemére). A S.H.I.E.L.D. a Marvel világának titkos történetét hivatott felfedni. Alapkoncepciója az, hogy az emberiségnek már a Fantasztikus Négyes felbukkanása előtt is léteztek nagyhatalmú védelmezői, akik szuperképességek híján a tudomány segítségével szálltak szembe a kék bolygót fenyegető erőkkel. Jelmondatuk T. S. Elliot után szabadon: „This is not how the world ends”. Ezt mondja Imhotep, mielőtt roppant hadseregét (tagja többek közt az egyiptomi Moon Knight és a fiatal Apocalypse is) krisztus előtt 2620-ban nekiereszti a Brood inváziónak. Ezt mondja Zhang Heng 114-ben, mielőtt szemtől szemben áll egy Celestiallal, és Da Vinci, mielőtt 1503-ban elhagyja a Földet, hogy megállítson egy rejtélyes erőt, ami elszívja a Nap energiáját. És ezt mondja Galilei, mielőtt 1582-ben elűzni készül a bolygófaló Galactust. Várj, ezt leírom még egyszer: Galilei vs. Galactus. Hűarohadtéletbe, mi lehet ennél coolabb? Mark Millar eheti a kefét mindennel, amit valaha csinált.
Persze a S.H.I.E.L.D. első része már-már pofátlanul hatásvadász, hiszen nagyrészt ezekből a fent említett pillanatképekből áll, és ilyen ötletekkel, pontosabban ötletcsírákkal, könnyű lenyűgözni az olvasót. Hickman az egész füzetet annak szentelte, hogy érzékeltesse az olvasóval, milyen hatalmas, az egész civilizáció sorsára kiható események játszódtak le a történelem közemberek számára beláthatatlan kulisszái mögött. És mivel ez egy első szám, aminek fő funkciója az, hogy megragadja az olvasó üstökét, és a sorozat további vásárlására ösztönözze, ez teljesen rendben is van. Főleg, hogy Hickman pontosan tudja, hogy azzal a módszerrel, amivel itt él, egyszer arathat csak sikert: úgyhogy szépen felvázolja a rejtélyes erők birtokában lévő fiatal főhőst is, akit 1953-ban tagjai közé ránt a világ biztonságára évezredek óta ügyelő S.H.I.E.L.D., és a röpke 34 oldal során találkozik barátokkal, ellenségekkel, és főleg, egy egész életöltőre elég rejtéllyel. Az összes hatásvadászatával együtt ez egy briliánsan felépített képregény. Az olvasó egyik ámulatból a másikba esik, záporoznak rá a titkok, a kérdések, és a finoman, sorok közt elrejtett utalások és információtöredékek, amiken jó sokat lehet csámcsogni, és amik egy olyan világot rajzolnak ki, ami tízszer izgalmasabb, érdekesebb és fantáziadúsabb, mint a kortárs Marvel univerzum – és mindeközben még jobban is néz ki, mint a mai füzetek többsége. Dustin Weaver képei hihetetlenül részletgazdagok, realisztikusak, lendületesek és stílusosak, egyszerűen öröm rájuk nézni. Sugárzik belőlük valami megfoghatatlan tisztelet a korszakok iránt, amiket életre keltenek – és ez köszönhető az ízléses színezésnek is, ami fényévekkel jár a mai számítógépes trendek előtt. Végre valami igazán eredeti a Marveltől.
The Spirit #1
Történet: Mark Schultz Rajz: Moritat Kiadó: DC Comics
Tavaly a 32. számmal véget ért a DC 2006-ban indított Spirit sorozata – bár akkor már amúgyis régesrég halott volt, hisz az utánozhatatlan Darwyn Cooke távozását nem viselte túl jól a cím. Most, az agyonreklámozott és halálra hype-olt First Wave részeként, újabb Spirit ongoing indul (az azzal egyidőben elstartolt Doc Savage társaságában), ezúttal Mark Schultz (Xenozoic Tales) irányítása alatt – legalábbis kezdetben, merthogy Schultz csak az első két számot írja majd. Társa addig is a Moritat álnéven dolgozó Justin Norman (Elephantmen), aki viszonylag tűrhető választás volt a Will Eisner örökségét továbbvivő képregényhez. Azért csak viszonylag tűrhető, mert bár ügyes iparosember, de ha már munkájával a Mester nyomdokain próbál lépkedni (márpedig láthatóan ez volt a szándéka), akkor csinálhatta volna kicsit jobban is. Hogy mást ne mondjak, lehetett volna bátrabb a karakterek enyhe karikaturisztikus vonásait illetően, és ügyesebb a tipikusan „eisneres” trükkök alkalmazásában. Az első oldalon pl. a „Spirit” felirat ténylegesen kirajzolódhatott volna magukból az épületekből, ahelyett, hogy csak úgy áll közöttük a városkép közepén, a harmadik oldalon pedig vigyázhatott volna rá, hogy ne csak sokadik nézésére tűnjön fel, hogy a hat panel egy szót (természetesen a Spiritet) formáz ki. Egyébként meg a címszereplő figurája túlságosan „keményfiús”, nincs meg benne az a könnyedség, ami Eisnernél jellemezte. Ezeket leszámítva egészen hangulatosak és lendületesek a képei, arról meg már nem ő tehet, hogy a színező az állandó szürkés árnyalataival dögunalmas munkát végzett. Maga a sztori sem vált meg semmilyen világot. Hősünk már annyira bögyében van az alvilágot uraló Octopusnak, hogy a gazember ráküld egy állítólag megállíthatatlan európai bérgyilkost – aki egyben egy bombázó nő is természetesen (Schultz megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem Oroszországból származtatja – a tököm tele van a „legyőzhetetlen”, ultrakemény, szőke ruszki hit-manekkel). Az első szám teljes egészében azt a célt szolgálja, hogy az olvasó megismerhesse a karaktereket, így aztán az író gyorsan végigzavarja a Spiritet minden ehhez szükséges lépcsőfokon: rosszfiúk összeverése, információszerzés az utcán inkognitóban, diskurzus Dolan rendőrkapitánnyal. Egyszóval: alapozás. Annak is túl egyszerű, ráadásul többnyire humortalan és stílustalan, de majd meglátjuk, később kinövi-e magát valami érdekesebbé. Feltéve, hogy egy ilyen gyenge közepesre elegendő indítás után még érdekelni fog a következő rész.
Star Wars: Purge – The Hidden Blade Történet: Haden Blackman Rajz: Chris Scalf Kiadó: Dark Horse Comics
Nem kéne ezt erőltetni. Az első Purge one-shotot még John Ostrander írta, és afféle prológusként szolgált a 2006-ban elstartolt, nagyszerű Dark Timeshoz. A képregény egy hónappal A sith-ek bosszúja után játszódott, és egy csapat túlélő jediről szólt, akik kénytelenek voltak szembeszállni Darth Vaderrel. Tökéletesen élvezetes, jól megírt, dinamikus kis sztori volt, ami még érzelmileg is tudott hatni az olvasóra, annak ellenére, hogy pozitív karakterei bemutatására alig néhány oldala volt. Aztán tavaly év végén jött a Seconds to Die, ami olyan érdektelen és unalmas volt, hogy már arra sem emlékszem, egyáltalán mi történt benne (már azonkívül, hogy Vader abban is levadászott egy jedit). És most itt a The Hidden Blade, ami úgy felesleges, ahogy van. A gond már a koncepcióval kezdődik: egymástól független one-shotok, amik mind arról szólnak, hogy Vader utánamegy egy túlélő jedinek, és aztán kinyírja. Mégis hányszor lehet ezt eljátszani? Bizony: egyszer. Ez meg már a harmadik. Olyan is, de nem csak emiatt. A The Hidden Blade-ben a császár egy erdős bolygóra rendeli jobbkezét, hogy védje meg a lépegetőgyárat a helyi bennszülöttek támadásaitól. Azt nem tudjuk meg, miért nem bombázza szarrá a Birodalom az űrből a fél erdőt, benne mindenkivel, aki nem visel fehér sisakot, ahogy azt sem, hogy miért az ellenség szájába telepítettek egy kulcsfontosságú gyárat. Meg azt sem, miért gondolják úgy a rohamosztagosok, hogy jó ötlet kimenni a megvédendő létesítmény falain kívülre, és fedezék nélkül, egy helyben állva várni a felbőszült ellent. És hadd tegyem hozzá: ennyi baromság, és még csak a legelső oldalon járunk. A nagy meglepetés (sic!) persze az, hogy a szívós bennszülötteket egy jedi és a tanítványa segíti. Kitaláljátok? Vader rájön, sorban megkeresi, és megöli őket (figyelemreméltóan rövid és ötlettelen küzdelmekben), de közben a helyiek furfangos módon porig rombolják a gyárat, a császárnak meg összeszaladnak a ráncok a homlokán, és hátrahagyja „hősünket” a bolygón, hadd elmélkedjen a kudarcán. Ez az utolsó panel, ahogy egy homokozó mellett felejtett kisgyerekként mered a távozó űrhajó után (kár, hogy nem biggyesztettek mellé egy gondolatbuborékot, benne ezzel: „shit!”), kezében a bigyóval, aminek segítségével a bennszülöttek kibasztak vele, majdnem olyan gáz, mint újjászületése utáni „nooooo”—ja A sith-ek bosszújában. Mégis, a képregényt majdnem megmentik Chris Scalf gyönyörűen visszafogott és ízléses színvilággal megtöltött, lendületes, realisztikus festményei. Legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, a középpontban álló karakterekről, vagy a háttérről, munkája lenyűgöző – különösen az, hogy képes karaktert adni magának a bolygónak is. Kár, hogy erre volt kénytelen vesztegetni a tehetségét.
The Unwritten #12
Történet: Mike Carey Rajz: Peter Gross, Kurt Huggins, Zelda Devon Kiadó: Vertigo Comics
Ha ez így megy tovább, meg fogom alapítani az „Emeljünk szobrot Mike Carey-nek” klubot. A fickó jó három éve nyűgözött le először, amikor megírta az utóbbi, nem is tudom, monjduk tíz év alighanem legjobb X-Men történetét (Supernovas, és igen, tudom, hogy a tíz évbe beleesik Morrison New X-Menje is), de még az a teljesítmény is eltörpül amellett, amit a The Unwirttenben visz véghez. Ez a sorozat már a legelső számtól kezdve lenyűgöző volt, és azóta csak egyre jobb és jobb. Carey egy fantasztikus világot teremtett, amit minden egyes számmal egyre gazdagabbá, izgalmasabbá és érdekesebbé tesz, és olyan lelkesedéssel és vehemenciával mesél róla, amire kevesen képesek manapság az amerikai képregényiparban. A 12. szám egy afféle tölteléksztori, amiben még említés szintjén sem jelennek meg az állandó szereplők, és még így is maga mögé utasít szinte mindent, amit idén olvastam eddig. Történetünk főhőse Mr. Bun, egy nyúl, aki egy csinos kis nyúlüregben él, egy idillikus, micimackószerű mesevilágban, ahol minden állatka ruhákban jár, és mindenki kedves mindenkivel. Csakhogy Mr. Bun valójában egy ember, Pauly Bruckner, aki évekkel ezelőtt megpróbálta ellopni Wilson Taylor térképét (ami most fiánál, azaz a sorozat főhősénél, Tommy Taylernél van) a való világban, és a férfi büntetésből száműzte az irritálóan mézesmázos gyerekkönyv világába. Találós kérdés: ha te kerülnél egy ilyen mesébe, ahol minden idilli és dögunalmas, mennyi időbe telne, hogy láncfűrésszel essél neki az összes „jajdeédi” állatkának? Mr. Bun/Pauly pechjére kénytelen megelégedni egy saját gyártású nyílpuskával. Célja, hogy megölje a gyerekkönyv írónőjének mesebeli alteregóját, Miss Lizát, remélve, hogy halálával összeomlik az egész mézeskalácsvilág. Csakhogy ez a világ nem is hagyja magát olyan könnyen. Már maga a koncepció is nyerő, sőt, szinte lehetetlen elrontani: a mocskosszájú, „tele a tököm mindennel” bűnöző émelyítően bájos mesekörnyezetben való kalandozása egyértelműen kárörvendésre okot adó sorsot, és főleg, gonosz humort követel meg, Carey pedig láthatóan baromi jól szórakozik, miközben eleget tesz e követelésnek. A sztori ötletes, vicces és kellemesen bizarr, sőt, a maga poénos módján még félelmetes is. És a képi világ is nagyszerű. A sorozat állandó rajzolója, Peter Gross ezúttal „csak” a vázlatokért volt felelős, durva vonásait Kurt Huggins és Zelda Devon ruházták fel igazi, gyerekkönyves külsővel. A képregény kifinomultságára egyébként jellemző, hogy még a dialógusok betűtípusai is aszerint változnak, hogy aki éppen beszél, az ténylegesen egy karakter ebben a mesében, vagy „kívülről” jött, mint Mr. Bun/Pauly. Röviden: a The Unwritten egy éve indult, és azóta megszilárdította pozícióját abban a ligában, amelyikben csak néhány másik amerikai sorozat képes játszani rajta kívül – mint a The Walking Dead és a Scalped.
Történet: Mark Millar Rajz: Steve McNiven Kiadó: Icon
Mark Millar az elmúlt pár évben olyan messiási magasságokba emelkedett a mainstream amerikai képregényes körökben, hogy már az is eseménynek számít, ha halkan elfingja magát. Nem mintha valaha is képes lett volna bármit halkan, avagy visszafogottan csinálni – és bár ez egy darabig viszonylag szórakoztató volt, sajnos az utóbbi időben (talán a Kick-Asst leszámítva, ami ugyan közel sem olyan jó, mint amekkora felhajtás van körülötte, de valóban élvezetes kis agymenés) a kezei alól kikerülő munkák értéke is csak a bélmozgásáéval tehető egy szintre. Egyvalamit azonban nem lehet elvitatni tőle: időről-időre vannak nagy ötletei, amiket aztán jókora dirrel-durral és szinte páratlan hatékonysággal képes megetetni a képregényes média hype-gépezeteivel. Más kérdés, hogy mikor az ennek köszönhetően igencsak várt késztermék az olvasó kezébe kerül, világossá válik, hogy egy istentelenül nagy blöff az egész, egy hatásvadász, magamutogató szenzációhajhászságba csomagolt semmi. Mint a „Mi lenne ha Batman volna a Joker?” szlogennel beharangozott Nemesis. Félreértés ne essék: ez a comic az idei év amerikai termésének eddigi legnagyobb szégyenfoltja, és ha valaki alul akarja még múlni, annak nagyon keményen kell dolgoznia.
Nem emlékszem, hogy valaha olvastam volna képregényt, ami ennyire tele lett volna megalomán akciókkal és szemérmetlen coolságra törekvéssel, és közben mégis ilyen rettenetesen dögunalmas lett volna. Épületek dőlnek össze, repülők robbannak, magasvasutak siklanak ki, emberek halnak, megy a hirig földön, föld alatt és levegőben, egymást követik a hihetetlenül vagánynak szánt beállítások, menetrendszerűen röpködnek a „fuck”-ok – de mireföl? A sztori lapos és érdektelen, a „karakter” szót e helyütt még csak megemlíteni is bizarr (félelmetesen száraz, élettelen és üres mindenki, senkiért nem izgulsz egy pillanatig sem), a dialógusok meg semmi másra nem valók, mint hogy közöljék, amit nagyon muszáj, és hogy szüntelenül (és fárasztóan) demonstrálják, micsoda rohadtul cool a két főszereplő. Már itt nulla az egész, de sebaj, megyünk még negatívba is. Hogy az író a karrierjének ezen a pontján mennyire pofátlanul leszarja a logikának már a látszatát is, arra tökéletes példa az elnöki különgép elleni akció. Az első panelen felrobban a repülőt kísérő két vadászgép (hogy mi a tökömtől, azt sosem tudjuk meg – csak úgy felrobban). A másodikon valaki ízesen elkáromkodja magát a fedélzeten (legalább kétoldalanként kell egy „what the fuck”), a harmadikon a címszereplő landol az elnöki különgép szárnyán – hogy honnan a tökömből ugrott oda, azt sosem tudjuk meg, ahogy azt sem, hogy a fenébe képes két lábbal állni egy száguldó Boeing felületén (és nem, ez nem szőrszálhasogatás, mert ez már nem szőrszál, hanem egy kurvanagy mestergerenda). Gazemberünk aztán a szárnyról valahogy (jól sejted: sose tudjuk meg, hogy) pár másodperc alatt eljut a pilótafülke ablaka elé, lelövi a pilótákat (naná, hogy egy egészoldalas képen), valahogy (khm) bejut a botkormány mögé, és landol egy nagyváros zsúfolt utcáin, letarolva párszáz autót, egy alagutat, és egy benzint szállító kamiont. (Tipikus Millar: persze, hogy az ütközéspontban lennie kell egy embernek, és nem is akárkinek, hanem egy nyilván istenfélő anyukának, egy kisbabával a csecsén.) Hogy mindeközben mikor, és főleg, hogy a tökömbe jut ki a felrobbanó gépből a foglyul ejtett elnökkel együtt, azzal Millar nem kíván untatni minket. Ilyesmit nem egy „gonosz Batman” (mint említettem, imígy hirdették a Nemesist, azaz: egy korlátlan anyagi forrással rendelkező, intelligens fanatikus mindenféle erkölcsi gátlás nélkül ámokfut a világban), hanem max. egy „gonosz Superman” tudna véghezvinni, de még az ő heréi is leizzadnának közben. Ráadásul, bár Steve McNiven képei szokásosan szépek, összességében, köszönhetően a katasztrofális forgatókönyvnek is, túlságosan kiszámítottak és hidegek – a profizmus, az nagyon sugárzik belőlük, de a szív, a lélek, az nincs sehol. Borzalom. Még WC-papírnak sem tudom ajánlani.
Blackest Night #8 Történet: Geoff Johns Rajz: Ivan Reis Kiadó: DC Comics
Ez egy furcsa crossover volt. Geoff Johns Blackest Nightja eredetileg egy Sinestro Corps War szintű Green Lantern sztori lett volna, de végül (alighanem felsőbb sugallatra/utasításra) egy az egész DC univerzumra kiterjedő, és a cég legnagyobb éves eventjét jelentő crossoverré dagadt. Azt hiszem, így utólag nagy biztonsággal kijelenthetjük: a naggyá növés nem tett jót neki. A Blackest Night egy több éve futó Green Lantern történetfolyam monumentális kicsúcsosodása, amiben megvan minden, ami egy bármilyen időszak legizgalmasabb és legnagyszerűbb szuperhősképregényéhez kell: remek ötletek, érdekes karakterek, őrületesen epikus szcenárió, nagy fordulatok, gigantikus-galaktikus akciók. Hogy végül a crossover „csak” jó lett, és nem zseniális, az kétségkívül az erőltetett struktúrának köszönhető – szinte nyilvánvaló, hol kellett Johnsnak változtatnia a sztorin ahhoz, hogy egy „company-wide” sztori legyen belőle. Az első rész még döbbenetes lendülettel és erővel startolt el, de a tempó a következő számokban megtört. Ahelyett, hogy a képregény ténylegesen a feltámadt holtak, azaz a fekete lámpások és a színspektrum egyéb lámpásai közötti konfliktusra koncentrált volna, kínosan hosszú oldalakon át sertepertélt a Földön, ahol a szuperhősök nem sok jóval kecsegtető, kétségbeesett harcot vívtak az ellenséggel – miközben a tényleges cselekmény sorsa a technikailag tie-inként funkcionáló Green Lantern füzetekben dőlt el. Ez a helyzet némileg javult a sorozat utolsó részeire, és a befejező, nyolcadik epizód pontosan olyan grandiózus, amilyennek lennie kell, amilyennek minden geek megálmodta: totális háború az életet és a halált képviselő erők között. Szép egyébként az a kör, amit Johns itt bezár az első résszel: míg az a halálról szólt, a finálé egyértelműen az életről szól, ügyesen megpiszkálva kicsit a halál-feltámadás kérdéskörét a DC univerzumban. Komolyabb csalódásra csak az adhat okot, hogy Johns (főleg az elmúlt egy-két hónap felvezetése után) meglehetősen gyorsan félredobja a korábban aduászként aposztrofált Sinestro karakterét – pedig milyen gyönyörű irónia lett volna, ha a világot, de nem is, magát az életet az egész mindenségben (mert itt ez a tét, nem csak holmi bolygó, naprendszer vagy galaxis) a Green Lantern egyik legrégibb és legnotóriusabb gonosza menti meg. Ezért bizony kár, viszont a White Lantern Corps kétségkívül izgalmas ötlet – de azt ne higgye senki, hogy az előzetes reklámszövegeknek és ígéreteknek megfelelően Johns teljesen lezárja a sztorit. Több kérdés is megválaszolatlan marad, és ezekre nyilván majd csak a Brightest Dayben kapunk választ. Kicsit gonosz módszer ez a figyelem fenntartására (régen legalább ténylegesen lezárták az ilyen nagy, mindenre kiterjedő haddelhaddokat), de belefér. Főleg, ha az ember közben Ivan Reis gyönyörű képeit csodálhatja: ez az ember kétségkívül tudja, hogyan kell kinéznie egy megaeseménynek – szinte minden oldal egy eszméletlenül epikus (és nem mellesleg fantasztikusan színezett) forgatag, és természetesen ennek is köszönhető, hogy a Blackest Night 8 érzelmileg is képes megmozgatni az olvasót.
The Terminator 2029 #1
Történet: Zack Whedon Rajz: Andy Macdonald Kiadó: Dark Horse Comics
A The Terminator 2029 rossz csillagzat alatt született. Először is, Zack Whedon, Josh Whedon testvére írta, akinek képregényes munkássága eddig jobbára a frenetikus Dr. Horrible egy szomorúan humortalan előzményében merül ki, másodszor, mindenkiben élnek még a legutóbbi mozifilmmel kapcsolatos, kínosan rossz emlékek. Szerencsére azonban kellemes meglepetésben van részünk. Whedon megteszi nekünk azt a szívességet, hogy teljesen leszarja a negyedik filmet, és visszanyúl az első két részben megismert háttértörténethez. Kyle Reese-t teszi meg főszereplőnek, aki egy maroknyi ellenállót vezet, éppen abban az időben, amikor a terminátorok először öltenek magukra emberi külsőt az ellenség megtévesztése érdekében. A sztori maga egyszerű, mint egy pont: nem sokkal azután, hogy Kyle visszatér akciójáról az emberi ellenállók egyik kolóniájába, lerohanja azt a Skynet serege – a harcban képtelenek állni a sarat, így hőseinknek menekülniük kell. És ennyi. Whedon azonban roppant magabiztosan ír, és tudja, hogy a tökös katona, Kyle Reese, önmagában kevés, mert ha kizárólag rá összpontosít, akkor a képregény csak egy lesz a sok „keméncsávó küzd az emberiségért” történet közül. Úgyhogy bemutat nekünk két másik karaktert, Paige-et és Bent, akik ugyan szerelmesek egymásba, de érzéseiket vagy titkolják, vagy elpoénkodják – ők lesznek a sztori szíve és lelke, akik képesek egy leheletnyi bájt és humort csempészni az egyébként jellegéből adódóan igencsak sötét és hideg képregénybe. Whedon olyan ügyesen írja őket, hogy már az első pár oldal után közel érezzük őket magunkhoz, és jobban aggódunk értük, mint Kyle-ért (hát persze: utóbbiról amúgyis tudjuk, hogy túl kell élnie mindent, hogy aztán a múltba visszautazva majd John Connor apja lehessen – nagyszerű a jelenet egyébként, amiben megmutatja Bennek Sarah Connor fényképét). Az akciók viszont kicsit felemásak: megvan bennük a kellő dinamika, de a szerző néha túllő a célon. Kyle motoros akciója túl vagány és túlzó ennek a comicnak a hangulatához, az emberek pedig túl könnyen szöknek meg az elvileg megállíthatatlan gépsereg által ostromlott kolóniából. Szerencsére ezeket az apróbb bökkenőket nagyjából feledteti Whedon lendületes, sallangokat mellőző cselekményszövése, és Andy Macdonald szikár, de nem túlságosan sötét, az érzelmeket remekül közvetítő képi világa.
X-Men: Second Coming #1 Történet: Chris Yost, Craig Kyle Rajz: David Finch Kiadó: Marvel Comics
Úgy kellett már nekünk egy jó X-Men történet, mint a mutánsoknak a messiás. És milyen ironikus, hogy ez a történet végül Craig Kyle és Chris Yost irányítása alatt születik meg, holott ők „csak” az X-Men egyik mellékágát (X-Force) írják – meg kell azonban jegyezni, hogy azt lényegesen jobban, mint az X-ek zászlóvivő címének számító Uncanny X-Men fölött bábáskodó, és a képregényt már lassan két éve unalomba fojtó Matt Fraction. A Second Coming a Messiah Complex és a Messiah War folytatása (egy trilógia zárása, ha úgy tetszik), amiben Hope, az egyetlen mutáns bébi, aki a Mutánsvilág eseményei óta született, végre visszatér a jelenbe (immár csaknem felnőtt nőként) a védelmezőjével, Cable-lel tett jövőbeli utazások után. Megérkeznek az X-Men régi, westchesteri otthonába, ami persze már csak egy nagy törmelékhalom, hisz mint tudjuk, a csapat egy ideje áttelepült San Franciscóba (onnan pedig az Utopia nevű szigetre). Ettől függetlenül vár rájuk egy fogadóbizottság, bár mosolyok és ölelések helyett tűzzel és ólommal köszöntik őket – a háttérben természetesen a mutánsirtó robot, Bastion áll, akinek feltett szándéka kipusztítani a már amúgy is kihalófélben lévő fajt. De persze az X-ek is értesülnek Cable és Hope visszatéréséről, és elkezdődik a mutánsok jövőjéért vívott háború. Yostékról sok mindent el lehet mondani, pozitívumot és negatívumot egyaránt, de egyvalami vitathatatlan: mindig pontosan tudják, hogy milyen stílusú sztorit írnak. A Second Coming (legalábbis egyelőre) a Messiah Complexhez hasonlóan egy szédítően gyors iramú akciókalandnak tűnik, és ennek megfelelően nincs is benne semmi pöcsölés: ahogy Cable-ék megérkeznek, az ellenség máris a nyakukon van, pár oldallal odébb pedig az X-ek is beszállnak a buliba, mint felmentő sereg – nem is akárhogy. A rövid, de annál intenzívebb autópályás akció (avagy hogyan iktassunk ki három fegyveresekkel teli furgont cirka négy másodperc alatt) valami olyasmi, amiből sokkal-sokkal többet is el tudnék viselni ebben a sorozatban. És mivel a mutánsok számára minden ezeken az eseményeken áll vagy bukik, nem fogják vissza magukat, törnek, zúznak, és ölnek, ha kell (persze az X-Menen belül titokban működő, piszkos munkát végző X-Force miatt lesznek konfliktusok, de ez már rég várható volt), nem utolsósorban pedig, végre tényleg sikerül úgy ábrázolni őket, mint egy kész hadsereget, gyorsreagálású és „nehéztüzérségű” alakulatokkal. Fractionnek már jó ideje ez a célja, de a hatást tekintve soha a közelében sem volt annak a jelenetnek, amiben Küklopsz villámgyorsan összefoglalja a haditervet, csapatokra osztja az X-eket, és pár röpke perccel azután, hogy Cable és Hope felbukkan az államok túlsó partján, máris ott vannak segíteni nekik. És szerencsére David Finch is elemében van: klasszikus szuperhősös képi világa tökéletesen passzol a történethez, nem túloz el semmit (na jó, kivéve Cable batárnagy csúzlijait az érkezésekor), de nem is fogja vissza magát. Szóval: végre egy jó X-Men képregény. Remélem, a Second Coming tudja tartani ezt a színvonalat mind a 14 részén át.
Peter Parker #1
Nincs az az isten, hogy bárki meggyőzzön arról, hogy a havonta háromszor megjelenő, egyenletesen pocsék színvonalú Pókembernek szüksége van egy mellékképregényre – főleg nem annak a Bob Gale-nek a tollából, aki az Amazinghez nemrég még csakis rettenetes történeteket tudott írni. De érhetik meglepetések az embert… a Peter Parker első része a legélvezetesebb Pókember-sztori, amit az utóbbi hónapokban olvastam – igaz, ezzel még nem dicsértem meg túlságosan, és tény, hogy nem egy maradandó alkotásról van szó, de képes arra, amire mostanában egyetlen társa sem volt képes: szórakoztat. A koncepció, ahogy a címből is látszik, az volna, hogy ez a comic elsősorban a főhős maszk nélküli életére, mindennapjaira koncentrál (ez persze nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a szokásos pókakciókról), és azt meglepően ügyesen teszi. Viccesek, elevenek a dialógusok, élettel telik a karakterek, az elnagyolt arcok ellenére is korrekt a képi világ, és még a kötelező szuperhősakció is egészen frappánsra sikeredett – mindez pedig kifejezetten frissítőnek hat az Amazingben futó, erőltetetten komolykodó Gauntlet után (amúgy ez a sztori még azelőtt játszódik – ugyanis eredetileg digitális képregényként jelent meg, még az ősszel). A hősünkén kívüli két másik történetszálnál (egy Jamesonról egy pedig egy középiskolás tinilány trióról) ugyan kicsit kilóg a lóláb, de várjuk ki a végét, úgy tűnik, lesz ennek is értelme.
Spider-Woman #7
A füzet végén Brian Michael Bendis egy jó oldalon keresztül magyarázkodik, hogy miért ér véget a Spider-Woman a 7. számmal, annak ellenére, hogy ezzel a képregénnyel egy sokéves álma valósult meg. Persze a jól hangzó, ilyen-olyan kreatív szempontok mögött sejthetően jóval prózaibb okok húzódnak meg: a sorozat egyszerűen nem volt sikeres, és ami számunkra még fontosabb, nem volt jó sem. Pedig ez volt a tavalyi év egyik legígéretesebb projektje: Bendis és Alex Maleev, a szenzációs Daredevil (2001-2006-os sztorifolyam) alkotói rátették a kezüket egy keveset használt, de ígéretes karakterre. Csakhogy aztán nem sokat tudtak kezdeni vele. Már a Secret Invasionből kinőtt felütéssel gondok voltak, a kezdettől fogva érthetetlenek és értelmetlenek Jessica motivációi, és Bendis képtelen volt hitelesen, átérezhetően, vagy egyáltalán, akárhogy megindokolni a főhősnő életének nagy lelki válságát. Kaptunk sok nyafogást és önsajnálatot, ami mögött mondvacsinált, gyenge lábakon álló ürügyek dülöngéltek. A fináléban mindezt a meghatározhatatlan problémát egy kis haddelhadd (avagy a szegény ember szuperhőscsatája) és egy skrull leölése hivatott feloldani, aminek következtében Jessica sok-sok szenvedés után végre mosolyogva repül tova az utolsó oldalon. De mégis a fenéért? Mitől lett hirtelen jobb az élete? Mi változott? Semmi. Hát akkor meg? Érzelmileg és logikailag az egész képregény a nullához konvergál – és sajnos még Maleevet sem tudom dicsérni. Szarrá effektezett és maszatolt hátterei csak elidegenítik az olvasót ahelyett, hogy közel hoznák őt a történethez, és nyilvánvaló az is, hogy nem szuperhősös összecsapások az erős oldala. Szomorú, hogy ilyet kell mondanon, de örülök, hogy vége.
The Sword #23
Egyetlen duplaszám van hátra a Luna tesók szenzációs szuperhős-akció-fantasy sorozatából, és meg is tesznek mindent, hogy tűkön ülve várjuk a finálét. Lunáék mindig is piszkosul jól értettek a lebilincselő cliffhangerekhez (ugye emlékszünk még a Girlsre?), de amit itt húznak ki a kalapból, az döbbenet. Aki azt mondja, hogy előre látta a végső leszámolást felvezető fordulatot, az meggyőződésem, hogy hazudik – vagy csak magát áltatja. Akárhogy is, a képregény nagy részében pontosan azt kapjuk, amit vártunk, és pontosan azon a magas színvonalon, amin vártuk. Dara szembeszáll a halhatatlan testvérek utolsó még élő tagjával, a levegőt uraló Maliával, hogy végre beteljesítse a családja lemészárlása után indított bosszúhadjáratát. Küzdelmüket most már a fél világ figyeli, és bár az összecsapásnak megvan a szükséges epikus ereje, a testvérpár sok-sok résznyi nagyszabású csata és vérontás után inkább az események érzelmi aspektusára koncentrál. A flashbackek az egész sorozatban komoly szerepet játszottak, amint a fantasztikummal teli akciók közepette is visszarángatták az olvasót a valóság talajára, és emlékeztették rá, hogy a karddal a kezében hadonászó, kvázi legyőzhetetlen és halhatatlan hősnő a látszat ellenére maga is egy egyszerű, esendő ember – most pedig a bosszúálláshoz nyújtanak brutális erejű emocionális hátteret. Ami pedig a cliffhangert illeti… Lunáék mesterien vezettek meg minket egy red herringgel, aminek köszönhetően a végső ellenség egyáltalán nem az lesz, akire számítottunk. Annál jobb.
American Vampire #1 Történet: Scott Snyder, Stephen King
Rajz: Rafael Albuquerque
Kiadó: Vertigo Comics
A manapság uralkodó Alkonyat-hisztériának köszönhetően égető szükség van az olyan horrorokra, amik sutba dobják a vérszívók szenvedős-szenvelgős, tininyálas-szerelmetes bullshitjét, és visszavezetik a mítoszt annak vértől tocsogó, kegyetlen, sötét hangulatú, gótikus gyökereihez. A mozivásznakon erre mostanában a Daybreakers tett (sajnos csak félig-meddig sikeres) kísérletet, a képregények lapjain pedig Scott Snyder és Stephen King igyekeznek friss vért pumpálni a zsánerbe. (Igen, AZ a Stephen King). Az American Vampire egy új ongoing sorozat, ami évtizedeken át követi majd a vámpírok evolúcióját, és egy új (ahogy azt a cím sugallja, amerikai) vámpírfaj létrejöttét.
A képregényben két sztorit találunk: az egyik (Big Break, Snyder tollából) 1925-ben, Hollywoodban játszódik, a hangosfilm áttörésének küszöbén álló filmipar berkein belül, a másik (Bad Blood, King jóvoltából) pedig 1880-ban, az amerikai vadnyugaton. Snyder történetének középpontjában egy többek közt statisztaként is dolgozó, wannabe színésznőcske áll, aki előtt egyik napról a másikra látszólag megnyílnak a nagy lehetőségek kapui, és bebocsátást nyer egy nagymenő hollywoodi producer partijára – ám pechjére gyorsan kiderül, hogy a producert és nagyhatalmú barátait a vér a filmeknél is jobban érdekli. Snydernek különösen nagy tehetsége van ahhoz, hogy szinte rekordidő alatt kidolgozzon egy roppant szimpatikus (némileg naiv, ám jó humorú és életrevaló) női karaktert, és érdekeltté tegye sorsában az olvasót. Példás a korábrázolás is: seggüket ledolgozó sztár-akarok-lenni nőcskék, sötét, kétes alakokkal teli lokálok, csillogó hollywoodi partik és életnagyságnál nagyobb filmsztárok (Hamilton, a történetbeli film főszereplőjének első szavai hatalmas súlyúak, belépése stílusos és grandiózus, mintha valóban egy emberfeletti hős lenne). A horror lassan, de biztosan lopakodik be a főhősnő életébe, többek közt egy rejtélyes figurának köszönhetően, aki otthona tőszomszédságában húzza meg magát – ő egyben az összekötő kapocs is a két sztori között. King Bad Bloodjában már főszereplővé lép elő, mint kegyetlen rablógyilkos, akit társai épp kiszabadítanak a Pinkerton ügynökség karmai közül. Míg Snyder inkább a „lassú víz partot mos” módszerével él, a veterán horroríró gyorsan a lovak közé csap: néhány bevezető oldal után máris dörögnek a fegyverek, hullanak az emberek, siklanak a vonatok, és fröcsög a vér. Gyors sodrású, grandiózus horrorwesnternt olvasunk, láthatóan a kezdetét annak a mitológiának, amit a szerzők ezzel a sorozattal építeni akarnak. A stílusos, hangulatos, remekül megírt sztorikat Rafael Albuquerque markáns, fantasztikusan eltalált beállításokat használó, a fényekkel és árnyékokkal pompásan játszó, lendületes rajzai keltik életre – talán csak a mimikák tűnnek néha túlzóknak a képi világ egészéhez képest. Erős kezdet, minden horrorrajongó köteles tenni vele egy próbát – még azok is (vagy: főleg azok), akiknek a tökük is tele van már a vámpírokkal.
Criminal: The Sinners #5
Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillps
Kiadó: Icon
Szinte már csak a borítója miatt is megérdemli a maximális pontszámot. Esszenciális, hardcore noir, imádnivaló ponyvás beütéssel, gyönyörű, sokatmondón sötét, kékes-feketés színvilággal, egy székhez kötözött, vérző pofájú nehézfiúval, akinek tekintetéből és egész lényéből nem azt olvasod ki, hogy „kérem, ne bántson”, hanem azt, hogy „úgyis kinyírlak, te szarházi”. (És a félreértések elkerülése végett: a Criminal képi világa belül is pont ugyanilyen lebilincselő.) Persze nekem amúgyis gyenge pontom a noir, de most komolyan, akinek ez a borító nem tetszik, az nem ember. Szóval, véget ért a verhetetlen Brubaker-Phillips duó ötödik Criminal minije, a Lawless (amúgy önmagában is élvezhető) folytatása, a The Sinners, és aligha lepődik meg bárki, hogy újfent azt kell írnom: ez a két fickó már megint baromira megcsinálta. A képregény derékig gázol az utca mocskában, hullák, femme fatale-ok, gyilkosok és gengszterek rejtőznek minden sötét sarokban, és az egész városra (világra) rátelepedő erkölcsi fertő még Isten házát is lemossa az üdvösség térképéről – sőt, ami azt illeti, pont az a forrása minden bajnak. A Lawless végén egy helyi gengszter szolgálatában ragadt főszereplő egy sor furcsa gyilkosság ügyében nyomozva kiderítette, hogy a halálesetekért (az áldozatok elvileg „érinthetetlen” bűnözők) három kisfiú a felelős, akik egy exkatona pap buzdítására tisztogatják a mocskot az utcáról. Ez a koncepció már önmagában elég érdekes, gonosz és cinikus, de Brubaker (legalábbis ebben a sorozatban) sosem elégedett meg az elvárt minimummal – úgyhogy bejön még a képbe egy veszélyes viszony a főszereplő és főnökének felesége közt, egy balul elsülő affér a kínai maffiával, és egy dezertált hősünk után nyomozó katonai rendőr. Az író mesteri érzékkel szövi egybe a szálakat, minden szónak súlya, minden tettnek következménye van, a sztori elemei gyönyörűen, hol logikus okokból, következetesen, hol véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz, és a végén is hibátlanul tesz pontot a cselekmény végére. Lawless karaktere pedig egy aranybánya, aligha véletlen, hogy Brubaker épp hozzá nyúlt vissza az eredeti koncepció szerint egymástól független minikből álló sorozat szereplői közül. Egy sztoikus, de valahol még lelkiismeretes tough guy, akit egyik gyilkos szituációból kényszerítenek a másikba, és már csak szabadulni akar a vérrel festett mókuskerékből, mindegy, milyen áron. Szabadul is, de csak egy másfajta vérrel festett mókuskerékbe: ez a sorsa a noir elkárhozott figuráinak egy olyan világban, amiben két kisfiú hezitálás nélkül lövi tarkón a barátját egy nyirkos sikátorban, és amiben a szerencsétlen halálraítélt kölyök utolsó gondolata, amiből még képes valamiféle hasztalan erőt meríteni, az, hogy legalább megmentett egy gyilkos bűnözőt. Halleluja.
Fade to Black #1
Történet: Jeff Marioette
Rajz: Deniele Serra
Kiadó: Image Comics
Szóval, egy maréknyi emberre egy kannibál csorda vadászik a kietlen amerikai pusztaság közepén. The Hills Have Eyes, valaki? Persze ez nem gond – kevés az olyan horror manapság, ami nem merít erős ihletet korábbi művekből, úgyhogy a Fade to Black akár még jó is lehetne. Hogy nem az, az sok mindennek köszönhető. Az egy dolog, hogy a történet egyszerű, mint egy pont (egy horrorfilmet forgató stáb néhány tagja elkószál egy rögtönzött próbára, és mikor visszaérnek a lakókocsikhoz, összes kollégájukat lemészárolva találják), még ez sem lenne gond, de a karakterek és a dialógusok szörnyen laposak, ez pedig már megbocsáthatatlan. Az utolsó előtti oldalon az ismét felbukkanó kannibálok megölnek valakit, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy ki az, pedig része annak a kis csapatnak, amiről az egész képregény szólt – úgyhogy ennyit a figurák megkülönböztethetőségéről. Érdemes elidőzni egy kicsit azon a jeleneten, amin hamarosan fogyásnak induló hőseink rátalálnak félig megzabált, felkoncolt, lemészárolt társaikra. Nincsenek túlzottan megrendülve. Persze, itt elhangzik egy „ó, jézusom”, ott meg egy „nooo”, de összességében úgy viselkednek, mintha hetente kétszer botlanának vérrel áztatott, csonkított torzókból álló hullahegyekbe. Az egyetlen, ami írói szempontból legalább viszonylag érdekes, az a kannibálok hordája: valamiféle vallási fanatikusoknak tűnnek, akik nem csak úgy találomra ölnek (és esznek), hanem egész konkrétan a filmstáb egyik tagjára pályáznak, valamilyen egyelőre homályos okok miatt. Ebből akár még valami jó is kikerekedhet, csak tartson ki addig az olvasó türelme. Másrészt viszont… elképzelhető, hogy ebből a „kis csapat menekül a sivatagban az emberevők elől” koncepcióból is ki lehet még hozni baromi jó dolgokat, de a Fade to Black sajna nem olyannak tűnik, ami roskadozni fog a nagyszerű ötletektől. Daniele Serre sajátos képi világa még javít valamit az összképen, bár annak is megvannak a hátulütői. Hangulatteremtés szempontjából ugyan remek ez a koszos, elmaszatolt, foltos képi világ (ez főleg a színezés érdeme), de maguk a vonalak elég bizonytalanok (az arcmimikák teljesen élettelenek), és e két jellemvonás így együtt nem egyszer megnehezíti az értelmezést, avagy „frankón néz ki az a panel, de mi a pöcsöm történik rajta?”
Punishermax #5
Történet: Jason Aaron
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: Marvel Comics
Imádom ezt a Jason Aaront. Nem csak, hogy ő írja a manapság futó egyik legjobb amerikai sorozatot (Scalped), de most ráadásul visszaemelte a Megtorlót arra a szintre, amin Garth Ennis ügyködésének hála pihent két évvel ezelőttig (mellesleg tavaly indult Wolverine szériája is egyre jobb). És ha már itt tartunk, ígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy Aaron új sorozatát az ír fenegyerekéhez mérem – most már ugyanis teljesen egyértelmű, hogy zseniális képregény ez a saját maga jogán, mindenféle elődökhöz és nagyokhoz való hasonlítgatástól függetlenül. És talán utolsó szempont, de azért nem árt megjegyezni: mindez akkor, amikor a mainstream Marvel-vonalon Rick Remender kontár módon kivérezteti, és banalizálja a karaktert, aztán meg buta érvekkel védelmezi magát a levelezési rovatban a háborgó rajongók ellen. De vissza a MAX világába: az ötödik rész Aaron Kingpin sztorijának záróakkordja, és pont olyan, amilyennek egy Megtorló-finálénak lennie kell. Kegyetlen, brutális, vérmocskos, gonosz és fekete, mint a csillagtalan éjszaka. Wilson Fisk beindította terve végső fázisát, és leszámolt a város gengszterfőnökeivel – egy kivételével, akinek verőlegényei most megjelennek otthonában, és kisfia megölésével fenyegetőznek. Frank közben a súlyos döntés előtt álló férfi bérgyilkosával viaskodik: egy elvileg jó útra tért vidéki paraszttal, aki most felesége betegsége miatt mégis elvállalta hősünk likvidálását. Lóvontatta szekéren, húzentróglis ingben érkezik a városba, de a látszat csal: nagyobb, mint egy ház, erősebb, mint egy medve, és szívósabb, mint egy terminátor. Aaron írói zsenije akkor válik (nem először) nyilvánvalóvá, amikor a két, egymással párhuzamosan futó leszámolás vérben fürdő intenzitását, és már-már (Steve Dillon senki máséval össze nem téveszthető rajzstílusának is köszönhetően) abszurditásba hajló brutalitását képes egy elegáns tragédia magasságaiba emelni. Frank megszállottságának mindig is megvoltak a következményei, és most, ahogy utolsó jelenetében félholtan fekszik saját és ellensége vérében, és hirtelen bevillan neki, mielőtt elájul, hogy két hete volt fia születésnapja, és még csak nem is emlékezett rá, tudjuk, hogy elkeserítően kevés maradék emberi mivoltának egy újabb darabja veszett oda. De az igazi bravúr Fisk karaktere: feljut a csúcsra, ahogy azt tervezte, ám szörnyű árat fizet érte. Nemcsak azzal, ami a családjával történik, hanem azzal is, hogy szembesül önmagával, hogy ki is ő valójában, hogy apaszerepe, törődése és szeretete csak álca volt, amivel saját magát hitegette, és hogy új birodalmát önzésre, hatalomvágyra és fia hullájára építette. Frank és Fisk a cselekmény kicsúcsosodására így ellentétpárakká válnak: előbbi családja elvesztése miatt az, aki, utóbbi pedig azért vesztette el családját, mert az, aki. Isten hozott ismét a Megtorló gyökeresen elkúrt világában!
Scalped #35
Történet: Jason Aaron
Rajz: Daniel Zezelj
Kiadó: Vertigo Comics
És ha már úgyis szóba került, vessünk egy pillantást a Scalped legutóbbi számára is. A Listening to the Earth Turn egyike azon kevés füzeteknek, amiknek abszolút semmi közük a sorozat fő sztorijához és állandó karakterihez. Sőt, ennek a konkrét résznek semmiféle bűncselekményhez sincs köze – egy nyers, de megkapó emberi drámát kapunk, a főszerepben egy öreg indián házaspárral, Mance-szel és Hazellel, akik a lehető legmesszebb élnek a várostól, hogy rezervátum ide vagy oda, világgá kürtöljék függetlenségüket és „igazi” indián mivoltukat. Csakhogy egyre öregebbek, és egyre kevésbé tudnak gondoskodni önmagukról. Betegségek és sérülések miatt képtelenek megfelelően gondozni farmjukat, és eljön a nap, amikor Mance-nek, tartását feladva, be kell mennie a városba, hogy segélyért folyamodjon. A Scalped 35 az emberi kitartás (vagy ha úgy tetszik: makacsság) és szeretet himnusza, de ne gondoljatok rosszra, ezt nem holmi nyálas hollywoodi módon kell érteni. Aaron egy kemény, durva világot vázol fel, amiben az öregeknek vért izzadva kell dolgozniuk, ha ragaszkodni akarnak a régi értékekhez és az önállósághoz, és nincs semmi, ami garantálná, hogy erőfeszítéseiket akár a legkisebb siker koronázza majd. Csak egymás iránti szeretetük ad erőt nekik, csak az ad értelmet mindennek, csak az teszi elviselhetővé az újabb és újabb kompromisszumokat, az viszont olyannyira megingathatatlan és természetes, hogy kimondani sem kell. Aaron a történetet párhuzamosan narráltatja a két főszereplővel, akik mintha gondolataikon keresztül kommunikálnának egymással, szavakra szinte nincs is szükség, tudják, értik és megértik, mi jár a másik fejében – az elalvás előtti ágybeli jelenet karakterépítési és érzelmi hatásmechanizmusát tanítani kellene. Aztán a nyílegyenesen a tragédia felé tartó hiperrealizmus a végén váratlanul megszakad, Aaron hagyja, hogy a cselekmény egy kissé elszakadjon a valóság talajától (elvégre még egy haditámaszpont közelében lévő házba sem csapódik be minden nap egy vadászgép), és megmenti sokat próbált szereplőit. E deus ex machinának köszönhetően a Listening to the Earth Turn meglepően pozitív végkicsengéssel zárul. Az író a semmiből jutalmazza meg viharvert hőseit, amiért azok rendíthetetlenül állták a sarat a változó idők viharával szemben, és erre a szívmelengető reménysugárra szüksége is van a rendszerint vérben, mocsokban, depresszióban és totális kilátástalanságban gázoló sorozatnak. A rajzokat ezúttal nem R. M. Guéra, hanem Danijel Zezelj szállította, és durva, vázlatos, nyomasztó ürességgel kitöltött képei, szinte riasztóan nyers, baltával faragott arcai tökéletes leképezései a főszereplők lelkiállapotának, és egyben megingathatatlan elszántságának is. A záróoldal pedig a remény és a jövő gyönyörű (igazából épphogy nem giccses) metaforája: Mance és Hazel immár azon kevesek közé tartozik, akik megnyerték a világgal vívott háborújukat.
Ha már korábban szó esett a vámpírokról, akkor most beszéljünk egy kicsit a zombikról. Csakhogy… ebben a képregényben nincs belőlük egy darab sem. Hogy akkor mégis miről zagyválok itt? Nos, a Grimmy Fairy Tales című sorozattal elhíresült Raven Gregory új comicját mindenfelé zombihorrorként hirdetik. De egyelőre nemhogy zombi nincs benne (illetve alighanem van, de ha nem tudnánk, hogy KELL lennie benne, akkor nem tudnánk, hogy zombi) – nincs benne egy deka horror sem. Inkább egy kínosan lassan, nyögvenyelősen és főleg, dögunalmasan induló kriminek tűnik az egész, amiben négy nyomozó (egyikük a névtelen narrátor) két egymástól elvileg független gyilkosság ügyében vizsgálódik, mi meg közben betekintést nyerünk egymással való kapcsolatukba és magánéletükbe. Egyébként meg nem történik az egészben semmi, habár ha jól láttam, vannak rá utalások, hogy egyszer majd lesz a képregénynek valamiféle cselekménye. Gregory azt a fajta történetmesélő módszert használja, ami csak nagyon keveseknek megy: elhint sok apróságot, foglakozik ezzel meg azzal, de azt nem mondja meg, hogy valójában mi is történik, mi áll az események mögött, mi köti össze az egyes szálakat. És ahhoz, hogy ez működjön, izmos forgatókönyv és/vagy erőteljes atmoszféra kell – na, ez esetben elfelejthetitek mindkettőt. A dialógusok rettenetesek, felidézni sem tudom, mikor olvastam utoljára ilyen öklendezésre késztetően izzadságszagú sorokat. Gregory majd’ megdöglik az igyekezetben, hogy a nemlétező feszültséget a főszereplők közti vicces élcelődéssel, frappáns beszólásokkal és cinikus egysorosokkal oldja fel. Nincs egy darab az egész 26 oldalon, ami célba találna, és a tudálékos, nagyon-nagyon-nagyon-nagyon sejtelmesnek és sokatmondónak szánt, nevetségesen kiszámítható és fárasztó narráció csak tovább rugdossa a képregényt oda, ahonnan már a béka segge is csak teleszkóppal látható. Maguk a karakterek is gyorsan áldozatul esnek a banalitásnak – mert ugyan kit érdekelnek olyan emberek, akik ugyanazokat a szar (amúgy kizárólag hullákkal és szexszel kapcsolatos) vicceket puffogtatják minden körülmények között? A látványvilággal sem vagyunk nagyon kisegítve. Vic Drujiniu képei félelmetesen átlagosak és jellegtelenek, olyan ronda, és mindenféle hangulatteremtésre képtelen esőt meg kevesen tudnak rajzolni, mint ő. Lehet egyébként, hogy a The Waking egy egész zombiapokalipszis-szcenárió felé tart, de az biztos, hogy én már nem fogom olvasni, mire eljut odáig.
Amazing Spider-Man #625
Dögöljek meg, ha tudom, miért olvasom még mindig ezt a sorozatot. Gondolom megszokásból. De ez mégsem magyarázat, mert a konkurenciánál a hasonló színvonalon nyűglődő Batmant már feladtam. Na, mindegy. Ebben a részben Joe Kelly egy korábbi kétrészese, a Rinóval foglalkozó sztorija folytatódik. De minek? Az sem volt ugyan egy csoda, de szépen, kereken le volt zárva, és viszonylag ügyesen, sőt, szívhez szólóan (meg persze naivan és együgyűen, de hát istenkém) rehabilitálta a hálószövő egyik régi ellenségét. És mindezt miért? Azért, hogy most a nyakába akasszon egy tragédiát, és még nagyobb, még dühösebb, hősünket még inkább gyűlölő gonoszt faragjon belőle. Kínos, mesterkélt, felesleges, értelmetlen. Nem is baj, hogy jön a Heroic Age, talán így az írók nem fogják ilyen röhejes látszattragédiákkal untatni az olvasókat. Max Fiumara stílusos, a Pókemberhez tökéletesen illő képi világát kár volt erre pazarolni.
Aliens Vs. Predator: Three World War #2
Machiko és a tengerészgyalogosok megkeresik azokat a Predatorokat, akikkel a nő évekkel ezelőtt együtt élt, hogy segítségüket kérjék becsület nélküli, gyilkos, alieneket idomító társaik levadászásához. Rick Leonardi alapból rutinos és hatásos képei még mindig nem a legalkalmasabbak ehhez a sötét és véres univerzumhoz (bár az első pár oldal meglepően jól fest), a történet pedig még mindig komótos (de azért bőven nem unalmas) tempóban halad előre. Viszont jól van megírva, működnek a karakterek (Machinkót mindig öröm látni) és a dialógusok, úgyhogy komoly panaszunk nem lehet a füzetre. És hogy ez a ráérős tempó előnyére vagy hátrányára fog válni a sorozatnak, az valószínűleg majd csak a végén derül ki. Addig jóindulatból kap egy gyenge négyest.
Atomic Robo and the Revenge of the Vampire Dimension #1
Frenetikus. Ezt a sorozatot egyszerűen nem lehet nem szeretni. Hiába nincs benne egy grammnyi eredetiség sem, szenzációs ötletei és sziporkázó humora a jelenleg futó képregények egyik legszórakoztatóbbikává teszik – különben is, hogy lehetne akár csak egy picit is elmarasztalni valamit, aminek ilyen imádnivaló címe van? Na, ugye. Az új sztori első felvonása egy fiatal tudós szemszögéből láttatja az eseményeket, aki a címszereplő által vezetett Tesladyne-hez jelentkezik, mint munkaerő. Robo természetesen szétlőtt, még füstölgő pólóban fogadja az álláskeresőt, az interjút pedig egy percen belül félbeszakítja a következő válság: invázió a vámpírok dimenziójából. Vértől csöpögő, mégis rajzfilmes akciók, hajmeresztő komikus szituációk, szenzációsan frappáns dialógusok, hihetetlen lazaság, remek karakterek – és egy gyönyörű slusszpoén a végére. A „fun” szó szinonímája: Atomic Robo. (Aki nem ismerné még a sorozatot, és nem akarja legelölről kezdeni, nyugodtan tegyen egy próbált ezzel a számmal – nem fogja megbánni.)
Gyorsjelentés szuperhősék háza tájáról: a Pókember szenved (még mindig), a Green Hornet újra él (jön a film is), Batman Doc Savage és a Spirit társaságában ponyvaakciózik, a Marvel Ultimate univerzuma meg jobb lett volna, ha tényleg folytatások nélkül hal hamvaiba a legutóbbi megnetós haddelhadd következtében. A héten a sok vacak közt csak Kevin Smith és Brian Azzarello tartja bennünk a lelket – bizony, lehet, hogy a 100 Bullets mégsem véletlenül sikerült olyan rohadtjól…
Amazing Spider-Man #623
Történet: Mark Waid Rajz: Paul Azaceta Kiadó: Marvel Comics
Már több mint két éve, hogy a Marvel lehúzta a WC-n Peter Parker és Mary Jane házasságát, és a sorozat még mindig nem találja a helyét. Nem akarok megint/még mindig azon lovagolni, hogy a One More Day mennyire felesleges volt (túl azon, hogy baromság is), és hogy az íróknak láthatóan még mindig gondot okoz, hogy valami kreatív hasznot húzzanak belőle, annak ellenére, hogy elvileg pont ilyen indíttatásból nyomták le az olvasók torkán. Tény, hogy az azóta eltelt két évben akadt néhány remek történet, de mindent mérlegre helyezve, azt kell mondjam, hogy a sorozat szenved. De nagyon. Az alkotók legújabb, The Gauntlet néven futó nagy ötlete (amiben alapból még van is némi kurázsi), hogy előhúzzák a kalapból Pókember régi ellenségeit, és egymás után, sorban nekieresszék őket. Az elmúlt hónapokban már volt itt Elektró, Homokember, Kalapácsfej, Rinó és Mysterio, miközben persze Mister Negative is keserítette hősünk életét – de felbukkantak „kedvesebb” ismerősök is, mint Fekete Macska (jelenleg felélesztették Pókival a „jókat kufircolunk, de amúgy semmi különös” – kapcsolatukat a ’80-as évekből) és Morbius. Némelyik sztori jobb volt, némelyik kevésbé, de összességében az egész egy izzadságszagú erőlködés arra, hogy a pár évtizeddel ezelőtti pókhangulatot teleportálják a modern körülmények közé, miközben a mellékszálak közül még az ígéretesnek indultak is lassan teljes unalomba fulladnak (Peter szobatársának attitűdje, hősünk Carlie-val való kapcsolata, Jameson polgármesteri szerepe). Ráadásul közben teljesen elveszik az írók egyénisége is. Lassan teljesen mindegy, hogy Waid, Van Lente vagy Kelly írja az aktuális sztorit (Guggenheim a kivétel: ő még mindig magabiztosan szarabb, mint mindenki más), mert mind ugyanolyan, akár a poénokat, akár a dialógusokat vesszük. A mostani számban hősünk az új Keselyűvel birkózik, és Waid nagyon látványosan nem találja az egyensúlyt az egykori hulladaraboló maffiatag sötét eredettörténete, illetve véres bosszúhadjárata, meg a Pókember életében sorra felbukkanó komikus mellékzöngék kínosan erőletett vicczuhataga között (most éppen egy valóságshow wannabe gonosza kerül képbe, aki harc közben pitével dobálja a hálószövőt). Előbbi kapcsán ráadásul Kravenék kavarnak valamit a háttérben, mint az események mögött álló, baljós terveket szövögető bábjátékosok, de az egész reménytelenül unalmas és érdektelen. És sajnos a képi világ sem valami lenyűgöző, bár Paul Azaceta alapból furcsán komikus, vázlatszerű, rajzfilmes vonásai paradox módon sokkal jobban helytállnak a komoly, komor hangulatú jelenetekben, mint a komikus szituációkban – talán ő is érezte, hogy utóbbiak marhára nem viccesek…
First Wave #1 Történet: Brian Azzarello Rajz: Rags Morales Kiadó: DC Comics
Doc Savage, Spirit és Batman egy képregényben: a DC már hosszú hónapok óta reklámozza First Wave című új minisorozatát, ami a három legendás karaktert először sodorja egymás mellé, egy saját, az eddigiektől teljesen különálló univerzumban, amelyben nincsenek szuperképességű hősök. A prequelként szolgált, igencsak harmatos Batman/Doc Savage one-shot alapján nem tekintettem különösebben nagy elvárásokkal a 100 Bullets írója és Rags Morales új comicja elé, de az alkotók szerencsére roppant kellemes meglepetést okoztak. A First Wave első felvonása egy igazi geekálom, noiros-kalandos elemekkel zsúfolt, rejtélyekkel és remek karakterekkel teli, gyors sodrású ponyva, ami ellenállhatatlanul olvastatja magát. A történet több szálon fut: Doc Savage hosszú távollét után tér vissza New Yorkba, és csak ott éri a hír, hogy apja meghalt, sőt, már el is temették. A híres és szeretett kalandor, aki emiatt most épp közröhej tárgya, hamarosan sejteni kezdi, hogy apja halála korántsem volt olyan „természetes”, mint ahogy azt el akarták hitetni vele. Közben Central Cityben a Spirit fülest kap az épp csak kicsit korrupt Dolan nyomozótól egy elvileg nagyszabású üggyel kapcsolatban, a Nagy Almában baljós orosz figurák örülnek az ifjabbik Savage bajainak, Afrikában pedig egy férfi gyilkosok és robotok elől menekül. Hogy ezek a szálak hogyan kapcsolódnak egymáshoz, az egyelőre rejtély, de részben épp ez a szépsége a dolognak. És igen, jól látjátok: a címet vivő triumvirátus leghíresebb tagja, Batman, egyelőre még csak említés szintjén sem jelenik meg. Nem is baj: legalább tudjuk, hogy Azzarello nem egy alternatív Sötét Lovag sztoriban gondolkodik, amiben mellesleg felbukkannak más karakterek is. Doc Savage-ot és Spiritet egyébként fantasztikusan jól írja, pár oldal után azok számára is világossá válik, hogy milyen figurákról van szó, akik még nem nagyon hallottak róluk, és a szerző ezt nem holmi szájbarágással és magyarázkodással éri el, hanem egyszerűen csak azzal, hogy tetteiken és gondolataikon keresztül, a cselekmény előrehaladásával párhuzamosan képes definiálni őket – ahogy azt a 100 Bullets szereplőivel is tette. Néhány mondat itt, néhány gesztus ott, és a karaktereknek máris stílusuk és egyéniségük van – ebben persze nagy segítség Rags Morales is, aki nem csak, hogy fantasztikusan kifejező mimikákkal dolgozik, de ráadásul olyan apróságokra is futja tőle, hogy egy, az egész képregény rajzstílusából épphogy kilógó, karikatúraszerű állal (ld. Dolan nyomozó) tisztelegjen Will Eisner előtt. És ahogy a különböző szálaknak különböző atmoszférájuk van, úgy különbözik a látványviláguk is: Moose Baumann sajátosan komor, noiros színekkel tölti meg Doc Savage környezetét, míg a Spirit esetében sokkal élénkebb, barátságosabb színvilág dominál – és ezek bizony nem zavarják, hanem kiegészítik egymást. Remek munka, nagyszerű sorozatnyitány.
Green Hornet #1 Történet: Kevin Smith Rajz: Phil Hester, Jonathan Lau Kiadó: Dynamite Entertainment
És ha már ponyvahősök… Idén év végére várjuk a mozikba a Green Hornet adaptációt, Seth Rogan (!) főszereplésével, és Michel Gondryval (!!) a rendezői székben, a Dynamite Entertainment pedig úgy gondolta, ez nagyszerű alkalom arra, hogy elővegye az először ’30-as évekbeli rádiójátékokban felbukkant karaktert. Kicsit korainak tűnik ugyan a dolog, de egy Kevin Smith-szel a fedélzeten így sem lőhetnek nagy bakot. Mielőtt viszont belemegyünk az első szám részletezésébe, érdekességképp nem árt megjegyezni, hogy a kiadó baromi komolyan gondolja a Green Hornet felélesztését – ugyanis rögtön egy egész franchise-t épít rá. Áprilisban érkezik a hős segédjének kalandjait taglaló Kato, az eredettörténetét elmesélő Green Hornet: Year One (utóbbit Matt Wagner írja), májusban a karakter jövőbeli verziójáról szóló Green Hornet Strikes, és várható még egy Kato Origins is. Nem aprózzák el, csakhát ezzel nagyot lehet bukni, ha elszámítják magukat. Nade: Kevin Smith Green Hornetjének első része alapján nem kell ilyesmitől tartanunk. A történet a múltban kezdődik, a zöldruhás bűnözőverő utolsó bevetésén: ázsiai segédjével és barátjával, Katóval az oldalán egyetlen éjszaka alatt sikeresen felszámolja a városban még utolsókként működő két bűnszövetkezetet: a yakuzákat és az olasz maffiát. Ezután hazamegy, és megígéri feleségének, aki az elmúlt évek minden éjszakáját rettegéssel töltötte, amiért férje az életét kockáztatta az utcákon, hogy végleg szögre akasztja maskaráját – és így is tesz. Aztán ugrunk az időben, a jelenben vagyunk, hősünk már tisztességben megőszült vezetője egy nagy lapkiadónak, fia pedig egy felelőtlen, arrogáns, semmivel nem törődő, naplopó bugris, akit barátnője négy év után pont eme tulajdonságai miatt éppen elhagy. Persze a vak is látja, hogy mindennek ellenére az ifjú semmirekellőből lesz majd a következő Green Hornet (és hogy ez az anyjának nagyon nem fog tetszeni) – csak az a kérdés, hogyan és miért. Nem újdonság, hogy Smith-nek kisujjában van a képregényes szakma: stílusos, dinamikus, jópofa akciójelenettel indít, ami remekül megalapozza a füzet ponyvás hangulatát. Ezután jön egy szépen megírt, érzelmekkel teli, de egy pillanatig sem giccses dialógus a főhős és felesége közt, ami megalapozza a jövőbeli konfliktusok egy részét. Az egyetlen, ami fel tudok hozni Smith ellen, hogy a már jelenben játszódó részben egy kicsit túlzásba viszi a fiú mihaszna természetének ábrázolását – de bárcsak ez lenne a legnagyobb problémánk. Sajnos azonban az író munkáját nagyon csúnyán aláássák Phil Hester és Jonathan Lau undorítóan fényes és csillivilli számítógépes színezéssel elcsúfított, de önmagukban is kiábrándítóan stílustalan, jellegtelen és elnagyolt képeik. És ezért bizony kár, mert ilyen forgatókönyv mellett már egy átlagos színvonalat hozó képi világ is elég lett volna az üdvösséghez – ez viszont egy teljes csillagot von le a végeredményből.
New Ultimates #1
Történet: Jeph Loeb Rajz: Frank Cho Kiadó: Marvel Comics
Ah, Jeph Loeb… nincs még egy író, aki rögtön a képregény első paneljével rám tudja hozni a röhögőgörcsöt. Igaz, érdemeit sajnos jelentősen kurtítja, hogy az azt kiváltó poénja a legkevésbé sem szándékos. Merthogy: a New Ultimates kezdetén 8 hónappal vagyunk az Ultimatum után – és New York még mindig ég. Érted! Olyan kurva nagy katasztrófa történt, hogy a világ egyik legnagyobb metropolisza nyolc hónap után még mindig lángokban áll! (Miközben az Ultimate Spider-Manben már hat hónap után nett és tiszta az egész város, de ez mellékes.) Apám… Ilyen kezdet után mégis mit várhat az ember? Pedig megfogadtam, hogy csak azért sem állok neki eleve rossz szájízzel és előítéletekkel Loeb új képregényének, hogy csak azért sem vágom rá rutinból a karót, de hát ha egyszer már a legelső képkockán ilyen biztos kézzel belövi a színvonalat, akkor nincs mit tenni. A történetben Vasember új, immár elvileg nem kormányfelügyelet alatt álló Ultimates csapatát megtámadja a Defenders, aminek tagjai Mark Millar Ultimates 2-jében még röhejes maskarákban parádézó lúzerek voltak – most viszont komoly szuperképességek birtokában esnek neki hőseinknek, és mint a fárasztó közhelyességgel megírt harc végén kiderül, azért jöttek, hogy elvigyék a Mjolnirt, Thor pörölyét. Maga a mennydörgés istene, akit társai halottnak hisznek, közben a Valhallában tesped Hela kénye-kedvének kiszolgáltatva, távollétében pedig felbukkan New Yorkban a bosszúra szomjazó Loki és mitikus hadserege. A botladozó dialógusokkal, az egy szál tulajdonsággal felvértezett karakterekkel (Tony: beteg, Sólyomszem: szomorú) és a fantáziátlan akciókkal végig párhuzamosan (és feleslegesen) fut Vasembernek az agydaganatával kapcsolatos narrációja, aminek őszintén nem tudom, mi értelme van azon kívül, hogy terápiás hatással lehet az íróra, aki 17 éves fiát a ráknak köszönhetően veszítette el 5 évvel ezelőtt. Kvázi még bele is írta őt a képregénybe: Tonynak egy Sam nevű, haldokló fiú kitartása adja az ötletet az Ultimates létrehozására. Értem a szándékot, és főleg, Loeb fájdalmát, de a háttértől függetlenül ez egy kínosan erőltetett motiváció, ahogy az egész narrálás is tökig ázik az izzadságban. Némi (szintén szándékolatlan) derűre a nyitóképen kívül csak az adhat okot, hogy mint Loebnél általában, most is mindenki kefélni akar mindenkivel. Kivéve Amerika Kapitányt. Mert ő olyan istentelenül tökös, hazafias, és olyan elképesztően amerikai katona, hogy neki a küldetés minden, és ebbe még a farka sem szólhat bele. Bárcsak azt mondhatnám, hogy legalább Frank Cho nagyszerű munkát végzett… de nem. Magukkal a rajzokkal nincs különösebb baj, bár az némileg zavaró, hogy minden férfi minden képen olyan arcot vág, mintha alul valaki egy satuban szorongatná a golyóikat, akárcsak az, hogy a mozgás közben ábrázolt karakterből hiányzik az igazi dinamizmus. De nagyobb gond, hogy Cho képtelen megtalálni az adott pillanatnak megfelelő beállításokat. A Defenders felbukkanásakor pl. túl közelről mutatja az eseményeket, túl kicsi helyre zsúfol be sok karaktert, a háttérnek elveszik minden jelentősége, és semmi epikus hatása nem lesz a jelenetnek – pedig két oldalt áldoz fel ezért az egy panelért. Szerencsére a második szám csak májusban érkezik – úgy látszik, a szar munkához is idő kell.
Ultimate Avengers #5
Történet: Mark Millar Rajz: Carlos Pacheco Kiadó: Marvel Comics
Amikor az első rész kijött, kellemes meglepetésként ért: Millar többnyire visszafogta logikát és értelmet sutba dobó megalomániáját és coolságkényszerét, és ügyesen mesélni kezdett egy egyszerű, de hatásos történetet. Tudhattam volna, hogy nem lesz jó vége. Örök szabály: egy mű olyan jó, amilyen a gonosztevője. Ha ezt vesszük alapul, akkor az Ultimate Avengers minősíthetetlen. Millar az új sorozat elején bevezette az Ultimate univerzumba a Vörös Koponyát, aki a mainstream történetekben immár hosszú évtizedek óta egy nagyjából hatásos, néha ripacs gazember, akit Ed Brubaker pl. remekül írt a Captain Americában (pár évvel ezelőtt, amikor a sorozat még ténylegesen jó volt). A karakter ultimate verziója már akkor bűzlött, amikor egy farmernadrágban és izompólóban, hőzöngve nekiesett Amerika Kapitánynak – egy tuskó útonállónak tűnt, nem pedig egy veszélyes, és főleg nem félelmetes gonosztevőnek. Ezt a második számban Millar kétségbeesetten próbálta korrigálni – túlságosan kétségbeesetten. A képregényből kiderült, hogy a Vörös Koponya (aki mellesleg a Kapitány fia – istenkém, micsoda gyomorszorító, drámai fordulat) azért gonosz, mert… csak. Szóval így született, na. Szereti a bőrt levágni az arcáról, és szereti szadista módon halomra ölni az embereket. Kinek kellenek motivációk, okok, sanyarú gyermekkorok, erőszakos apák, alvilági környezetben való nevelkedés, pénz- és hataloméhség, múltbéli tragédiák? Avagy Joe Quesada és a One More Day után szabadon: „It’s evil. You don’t have to explain it.” Remélem, ez a fajta „ez van, zabáld és kussolj” irányelv nem válik uralkodóvá a Marvelnél – bár lehet, hogy már késő. De, hé, jó hírem van: Millar még ezek után sem érezte úgy, hogy elég gonosznak állította be a karakterét, ezért az ötödik szám elején ki kell hajítania egy csecsemőt egy emeleti ablakon. Csak hogy TÉNYLEG biztosan tudjuk, hogy gonosz, nehogy azt higgyük, hogy az eddig bemutatott mészárlásait jóindulatból tette. És ha ez még nem volna elég, Millar JFK meggyilkolását is a nyakába varrja. Remélem, mielőtt a sztori véget ér, látjuk még kiskutyusokat és delfineket kínozni, illetve kiderül, hogy ő állt szeptember 11 és a Katrina hurrikán mögött is – hátha vannak, akiknek még mindig nem világos, hogy a Vörös Koponya gonosz. Nagyon gonosz. Ez tényleg az abszolút csúcsa a dramaturgiával és karakterekkel nem törődő millari hatásvadászatnak, nem hiszem, hogy akár ő képes volna ennél mélyebbre süllyedni. Ezt, meg a szintén röhejesen tökösfiús cliffhangert leszámítva egyébként nem lenne nagy baj a képregénnyel, az akciók, mint a szerzőnél mindig, dinamikusak és látványosak, a cselekmény gyors sodrású, Carlos Pacheco elegáns, kifinomult rajzstílusát pedig mindig öröm látni. Csak ezt az ultimate Vörös Koponyát kéne elfelejteni. De örökre. Meg talán az egész Ultimate vonalat is, úgy ahogy van, mert Brian Michael Bendis Pókemberén kívül semmi más nincs benne, ami olvasható volna.
Egyszer bízta rám a kedves rovatvezető kolléga, Olórin, a GeexKomix posztolását, ezt azonban vélhetőleg már keservesen megbánta, hiszen egyik alkoholmámorból a másikba esve hoztam a tőlem várható csúszást, ami még viszonylag rövid és fájdalommentes volt, amint erről az EuroStrip rovat olvasói balladákat mesélhetnének egy másik képregényes oldalon. No de elég a szabadkozásból, lássuk, mire is számíthatunk: (remélhetőleg) felbukkan a Jeti (de ez nem biztos), a Szövetségi Vámpír és Zombi Ügynökségnek újra dolga akad, Templesmith visszatér és elhozza nekünk a Szárnyas fejvadászba oltott Sin City-t, zombik harcolnak robotokkal három lehetséges jövőben, valamint Grant Morrisonnal átrándulunk a kedélyesen lángoló Játékvárosba. Túravezetés indul, ne feledjék: mindig szorosan maradjanak az idegenvezető mellett!
Sparta U.S.A. #1
Írta: David Lapham Rajzolta: Johnny Timmons Kiadó: Wildstorm
Még nem vagyok benne biztos, hogy értem, hogy mi folyik ebben a történetben, de be kell, hogy valljam, még így is kimondottan érdekesnek találom. Az Eisner-díjas David Lapham új sorozatának felütésében furcsa viselkedésű és még furcsább kinézetű emberekkel találkozhatunk, és több, párhuzamosan futó zavaros eseménynek lehetünk szemtanúi. Sparta elsőre egy normális amerikai kisvárosnak tűnik, barátságos utcákkal és dolgos, fiatal lakosokkal, akik nagyon büszkék a sikeres (amerikai) focicsapatukra, a Spartans-ra. Azt a bizonyos amerikai álmot látszólag tökéletesen megtestesítő városkát nem is akarják elhagyni az emberek, az egykori sztárfocista Godfrey McLaine három évvel korábban megpróbálta, felment a hegyekbe, de a felkutatására indult csapat már csak a férfi vérét találta meg. Állítólag a Jeti végzett vele. Sparta-t jelenleg egy Maestro nevű férfi irányítja, aki csak időnként jön le a városba, és akkor amolyan bölcs vezetőként osztja az igazságot meg az észt. Fontosnak érzem megjegyezni, hogy ez a bizonyos Maestro egyébként egy kék színű férfi. Éppen úgynevezett Gólya-nap van a városban, és ilyenkor a Maestro kis gyerekeket osztogat az ezeket leginkább megérdemlő pároknak. Ha mindez még nem elég bizarr, akkor még had említsem meg, hogy a füzet végén visszatér a városba a halottnak hitt Godfrey McLaine, aki (kapaszkodjatok!) viszont piros színben pompázik. Meg se próbálom értelmezni a látottakat, olvasottakat, a lényeg, hogy ha már Eisner díjat kapott, akkor Lapham bizonyára tudja, hogy mit fog ebből majd kihozni. A címből okkal gondolhatnánk, hogy a sztori valamiféle párhuzamot készül vonni az ókori spártai társadalommal, de nekem ez egyelőre még csak halványnak tűnik, bár nem vagyok történész, így fogalmam sincs, hogy mit kellene látnom. Az első füzetben tapasztalható sok kis zavaros dolog azonban külön-külön mégis elhúzza a maga mézesmadzagját az orrunk előtt. Mert hát kit ne érdekelne ezek után, hogy miért néz ki úgy ez a két fickó, mint a hideg-meleg vízcsap? Kik és mi a fenéért lőtték ementálivá azt a pasast az elején, és most akkor van-e Jeti, vagy nincs? (Remélem van, mert a Jetit szeretjük.) Johnny Timmons rajzai minden igényt kielégítenek, fényképszerű hátterek, részletesen megrajzolt és karakteres figurák, visszafogott színezés (leszámítva a két rikító szereplőt), jobbat nem is kívánhatnánk. Szóval, bár elsőre jó nagy katyvasznak tűnik ez az egész, de ha Laphan szépen lassan és remélhetőleg ügyesen összefésüli ezeket a szálakat, akkor egy igencsak érdekes dolog sülhet ki belőle a végén. Eddig 6 részes miniről szól a fáma, ami siker esetén akár folytatódhat is. Meglátjuk, eddig mindenesetre érdekes.
(Chavez)
Zombies vs. Robots Aventure #1
Írta: Chris Ryall Rajzolta: Menton Matthews III, Paul McCaffrey, Gabriel Hernandez Kiadó: IDW Publishing
Zombik és robotok. Külön-külön is imádjuk őket, de ez így az abszolút nyerő párosítás, igazi nedves geek-álom. Chris Ryall és Ashley Wood megszállottjai a témának, korábban már több művet is szenteltek a zombik és a robotok harcának. A ZVRA #1 pedig egy olyan antológiaszerű sorozat kezdete, ami értelemszerűen szintén erre a témára épül. A füzet három külön történet első fejezeteit tartalmazza, mindegyik Ryall tollából, de más és más ceruzájából, ecsetéből, rajztáblájából, szoftveréből származik, Wood most csak az egyébként zseniális borítót jegyzi. Sajnos pont az a baj ezzel az ígéretes kezdeményezéssel, hogy a három történet rövid felütése egy huszonvalahány oldalas képregényben csak arra jó, hogy felbosszantsuk magunkat, hogy mennyit kell még várni a következőig, illetve belegondolni is rossz, hogy mikor érhet így véget egy történet. Mert ezekben a rövid epizódokban még semmi különös nem történik, így a történetre nem is nagyon lehet mit mondani, ezért inkább érdemes a rajzokra koncentrálni. A Kampf című fejezetből csak annyit tudunk meg, hogy a jövőben járunk és hogy már háborúban állunk a zombikkal. Wade kapitány pedig miután feleségével kicsit összevitázott a reggeli kávénál, máris megy a frontra, hogy a robothadsereget és a különleges katonáit vezesse harcba. Menton Matthews III poszt-zombiapokaliptikus képi világa egészen lenyűgöző, és talán ezért ez is a legígéretesebb epizód. Fotorealisztikus, vagyis fényképek alapján készült festményekről van szó, és bár tény és való, ezeket nem mindenki szereti, de meg kell hagyni, a hangulata nagyon üt. A Paul McCaffrey által illusztrált Masques már egy hagyományosabb képregényes hangulatot áraszt magából, de ettől nem lesz kevésbé tetszetős. Egy földalatti titkos kutatóbázis egyik laborjában a takarítófiú egy halott tudóst és néhány ember által működtethető robotember tervrajzait találja. Ekkor apró termetű „munkabotok” jelennek meg, akik a takarítóban új mesterüket látják, akinek viszont érdekes ötlete támad. Ismét kikezdhetetlen a rajz és a történet is kellemesen indul, de egyelőre itt zombiknak még nyoma sincs. A Zuvembies Vs Robots első epizódjában egy Haiti-i temetőben járunk, ahol néhány fiatal a döglődő rádióból próbál meg némi információt szerezni a világban történt aggasztó eseményekről. Körükben van egy rozoga robot is. A társaság pedig nem véletlenül van a temetőben ásókkal felszerelkezve, de hogy mi is a pontos céljuk, az most nem derül ki. Gabriel Hernandez már gyakorlott a horror képregényekben, az ő stílusa kicsit egyszerűbb, de sötétebb, noirosabb. Hááát, ólomlábakon fog haladni így ez a dolog. A füzet utolsó oldalain megtekinthető, egyébként nagyon szuper galériát is inkább fel kellett volna áldozni a képregények kedvéért, vagy akkor már hosszabb kiszerelésben tetszettek volna inkább gondolkodni. Kár érte, mert nem csak a téma izgalmas, de a rajzok is, és talán a történetek is, de azokat majd csak hónapok múlva lehet megítélni.
(Chavez)
FVZA - Federal Vampire and Zombie Agency #1
Írta: David Hine Rajzolta: Roy Allan Martinez Kiadó: Radical Comics
Zombik és vámpírok. Ez a párosítás sem rossz, bár már kevésbé újszerű. A képregény története szerint mindkét pokoli faj köztünk van már régóta, és ezért Ulysses S. Grant elnök létrehozta a Szövetségi Vámpír és Zombi Ügynökséget, ami nem horrorfilmekbe keres színészeket, hanem sokkal inkább igyekszik kordában tartani a helyzetet, és megkímélni az embereket az ilyen-olyan harapásoktól és azok kellemetlen utóhatásaitól. A sikermutató elég jó volt, mert a 70-es évek végére az ügynökségre már nem is volt többet szükség. Idáig. Most ugyanis néhány vérszívó visszatért, és nem kisebb dologra készül, mint hogy átvegye a hatalmat az U.S.A. felett. Kezdetnek zombi vírussal fertőzték meg egy kisváros ivóvízét. Ha Radical Comics, akkor gyönyörű festett grafika és monumentális jelenetek. Ez már fél siker, és bár a vámpír és zombi témában sem külön-külön, sem együtt nem nagyon lehet már újat alkotni, de ha a szokásos klisékkel ügyesen bravúrkodnak, és még némi új ötletet is adagolnak hozzá, akkor a magamfajta fan kapásból rátapad. Az FZVA sem a spanyolviasz feltalálásáról szól, de mégis sikerült úgy megírni, hogy az ember éhezzen a folytatásra, mint zombi az agyvelőre. Ez persze még mindig elsősorban csak egy ún. set-up, ami a karaktereket és az alapszituációt vázolja fel nagy vonalakban, de az utolsó oldalak már előrevetítik a várható izgalmakat. Reméljük, hogy a gyönyörű grafika nem csak parasztvakítás marad, és a történet dobál fel olyan labdákat is, amiket öröm lesz majd a rajzolóknak lecsapkodnia, vagyis láthatjuk, ahogy fröcsög a vér, hullik a bél, a halál bűzét hordja a szél….
(Chavez)
Choker #1
Írta: Ben McCool Rajzolta: Ben Templesmith Kiadó: Image Comics
Noirból sosem elég, hát még Ben Templesmith rajzolta noirból! A Warren Ellisszel közösen istápolt zseniális Fellből sajnos jó ha másfél évente jelenik meg egy szám, viszont a Ben McCool író fejéből kipattant Choker legalább valamelyest kárpótol minket. De csak valamelyest – mert azért Ben McCool, noha láthatóan kisujjában van a szakma, mégsem egy Warren Ellis. Történetileg a hatrészes minisorozat, az első felvonás alapján, nem szolgál semmi újdonsággal: egy lecsúszott, válási ügyekig züllött, poháremelgető, valaha-zsaru-voltam-aztán-elbaszódtak-a-dolgok magánnyomozó lehetőséget kap a mocskosul korrupt rendőrség fejesétől, hogy visszaszerezze állását, és életét. Nem is kell más tennie, mint kézre kerítenie egy szökevényt, akit szebb napjaiban még ő maga kasznizott be, és akit azóta senkinek nem sikerült elkapnia. Nem szükséges fenenagy krimis rutin, hogy tudjuk, a dolgok ennél azért komplikáltabban zajlanak majd. Viszont az máris látszik, hogy McCool egyszerűen felsorolta a zsáner népszerű közhelyeinek egy jelentős részét, ami persze önmagában szerencsére nem baj. Jól kufárkodik ugyanis az évtizedek óta közkincsnek számító ötletekkel, és ami alighanem még fontosabb, mesteri atmoszférát varázsol hozzájuk. A sztori helyszínéül egy afféle szimpatikusan kaotikus-anakronisztikus-retrós-futurisztikus-horrorisztikus város szolgál (a neve is beszédes: Shotgun City), amiben az ’50-es éveket idéző autók ugyanúgy megférnek, mint az épületek felett lebegő, jövőbéli léghajómasinák, az ötfejű mutánsok, és az égen hasító vámpírok. Mintha a Szárnyas fejvadász, az Emlékmás és a Sin City kulisszái léptek volna bizarr frigyre egymással. Utóbbival mellesleg több hangulati párhuzam is vonható, McCool ugyanis Millerhez hasonlóan a végletekig feszíti a műfaj jellemző jegyeit. A mocskos, sötét város mocskosabb és sötétebb, mint szinte bármilyen más történetben, a rendőrök az utcán verik gennyes-vörös péppé az embereket, hogy a maradványokat aztán speciális porszívószerűséggel szippantsák fel az utcakövekről, a főhős élete meg annyira szar, hogy még egy kacérkodó titkárnő se jutott neki: asszisztense egy nyomifejű, szemüveges, középkorúnak tűnő, dadogó lúzer, akinek „egyszer majdnem sikerült szexelnie”. Az árnyaltság és visszafogottság semennyire nem jellemző a képregényre (bár a kötelező narráció szerencsére bőven nem olyan erőltetett, mint hinnénk, sőt, kifejezetten jól megírt), de ez jól is áll neki, hisz Templesmith stílusa maga is elég szélsőséges (gyönyörűen-zavarbaejtően bizarr és szürreális). És McCoolnak van annyi esze, hogy rábízza magát a rajzolóra: nem magyaráz túl semmit a várossal, a világgal, és a bennük élőkkel, az ott uralkodó állapotokkal kapcsolatban, inkább hagyja, hogy a képek meséljenek, és bizony mesélnek is, méghozzá átkozottul jól. Egyelőre ugyan nem úgy néz ki, hogy a Choker képes lesz a zsáner legjobbjainak a babérjaira törni, de hogy piszkosul élvezetes és hangulatos olvasmány (és néznivaló), az biztos.
(Olórin)
Joe the Barbarian #2
Írta: Grant Morrison Rajzolta: Sean Murphy Kiadó: DC Vertigo
Grant Morrison újra belevágott egy nyolcrészes minisorozatba és nekem ennek tulajdonképpen örülnöm kellene: a The Invisibles, a New X-Men és az Animal Man után némileg indokolt várakozással tekintettem az új képregényére, különösen, hogy egy olyan feltörekvő, tehetséges rajzolóval állt össze, mint Sean Murphy (Offroad, Crush, Batman/Scarecrow). Első ránézésre egy már igen alaposan és jól kivájt történetmederben indulunk el, hiszen a történet főszereplője, Joe, egy teljesen átlagos amerikai kisváros teljesen átlagos fiatalja, egy két lábon járó sztereotípia (ennek ráadásul fájdalmasan tudatában van), aki teljesen kiszámítható életet él, az anyja egyedül neveli, nincs egy szál barátja sem, az iskola lúzereként a napjait a nagyobb fiúk keserítik meg és az egyetlen kiútja ebből a kilátástalan világból egy másik, amit a saját képzeletével teremtett. Eddig ezt a felvezetést számtalanszor láttuk, de mivel az All Star Superman alkotója már megmutatta, hogy szinte teljesen lerágott csontokból is képes ízletes, izgalmas és meglepő levest összerottyintani, érthető várakozással tekintettem a sorozat második részének elébe. Hiába. A Kis Némóra (nem a Pixar-, hanem a Winsor McCay-féle) hajazó éberálom szekvenciákban Joe találkozik Játékváros túlélőivel, saját játékfiguráival, akik egy vesztésre álló háborút vívnak és egy próféciában megjövendölt megmentőt látnak benne. Felövezik egy sugárfegyverrel és egerének evilágbéli inkarnációjának, egy vándor róninnak az oldalán elindul, hogy beteljesítse küldetését. Ha a képi világ nem segítene rajta és nem Morrison írná, nem adnék esélyt a harmadik résznek, hiszen, eléggé ironikusan, Joe képzeletvilága is ugyanolyan átlagos, klisés és sztereotip, mint a saját, külön bejáratú valósága. A két szemben álló fél, Lord Death és Lady Hearth mellett egy harmadik, titokzatos erő is megjelenik, Lord Arc, aki természetesen Joe-nak nyilvánul meg egy (egyelőre még) értelmezhetetlen jóslat formájában, ezzel is rájátszva főhősünk kiválasztottságára. Az erősen reciklált Végtelen történet utánérzést keltő füzet egy bazi nagy (ebben az esetben szó szerinti) cliffhangerrel zárul, de ez sem elég ahhoz, hogy ezt az ízetlen, szürke levest ne vitessem vissza a pincérrel. Ez így bizony, annak halovány és egyre valószínűtlenebb ígéretével együtt is, hogy még talán rejlik valami a tarsolyban, ami fordíthat a történet irányának teljesen kiszámítható menetén, egy teljesen és végzetesen közepes alá.
Robotzsaru, Alien, Predator – sok régi jó ismerős tér vissza a képregények lapjaira mostanság, úgyhogy ez igazi szupergeekeknek szóló kiadás. Szó esik benne az istenek otthonának ostromáról, a Kick-Ass első sztorijának vérben és bélben gázoló utolsó részéről, a Superman-franchise hanyatlásáról, meg még egy-két érdekességről. Belépés csak nejlonkabátban, mert fröcsög a vér rendesen.
Aliens Vs. Predator: Three World War #1
Történet: Randy Stradley Rajz: Rick Leonardi Kiadó: Dark Horse Comics
Az Aliens Vs. Predator az egymástól teljesen független franchise-ok összekapcsolásának egyik legötletesebbike, ezt azóta tudja mindenki, hogy megjelent a két lény első közös története 1990-ben, a Dark Horse Presents 36. számában (mely a közhiedelemmel ellentétben több hónappal megelőzte a Predator 2-t, amiben a szemfüles néző kiszúrhatott egy alien koponyát a vadász űrhajóján). A két dög koncepciója olyan nagyszerűen működik együtt, hogy csoda, hogy nem ugyanannak az embernek a fejéből pattantak ki – és azóta persze az AvP önálló franchise-ként éli az életét, egy sor könyv, képregény, játék, akciófigura és még a jóég tudja, minek a formájában (Filmek? AvP filmek nem léteznek. Ahogy pl. Mátrix-folytatások sem.) Aki vet egy pillantást a naptárra, az rögtön láthatja, hogy 2010 van, azaz éppen húsz éve, hogy a savvérű, fallikus nyelvű (penis dentata?) rémálomszörny és a nagydarab, ocsmány szájú vadász először egymásnak estek – és minthogy az Alien képregényt is tavaly, a 30. évforduló alkalmából indította újra útjára a Dark Horse (a Predatorral együtt), kézenfekvő volt, hogy H.R. Giger és Stan Winston kreatúrái oly hosszú idő után most csapjanak össze ismét a paneleken. Randy Stradley a Three World Warban saját, még a legelső AvP minisorozattal elkezdett, majd később a Warban folytatott történetét gördíti tovább: az események középpontjában a franchise saját Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi áll, aki annak idején belekeveredett a xenomorphok és a predatorok csatájába, majd pedig csatlakozott utóbbiakhoz, és pár évet alienvadászattal töltött, mielőtt visszatért emberi gyökereihez. Most békében és nyugalomban él társaival egy távoli bolygón, míg egy nap tengerészgyalogosok érkeznek, és felvételeket mutatnak neki ragadozókról, akik védtelen civileket mészárolnak – méghozzá betanított xenomorphok segítségével. Némi femme power és végtelen mennyiségű muníció szükségeltetik a probléma megoldásához… Stradley egy kis instant vérengzéssel nyit, csak hogy megadja a módját, majd gyorsan bemutatja Machiko jelenlegi életkörülményeit (csak ami feltétlenül szükséges, hogy tudjuk: még mindig tökös csaj – bár az egyik tengerészgyalogossal szembeni keménykedése erős túlzás). Aztán kapunk egy kis gyorstalpalót az előzményekéből, hogy mindenki képben legyen, némi háttérinformációt a gyilkoló (és nem vadászó) predatorok legendájáról, végül pedig az első konklúziót: a predatorok legyőzéséhez predatorok segítségére lesz szükségük. Szóval, az első füzet jobbára csak alapoz, elmondja, amit muszáj, de azt ügyesen, megfelelő ritmussal és hangulattal teszi, és ami fontosabb, veszi a fáradságot, hogy hozzáadjon valami újat és érdekeset a mítoszhoz, miközben azt végig tiszteletben tartja – ezt persze el is várjuk Stradley-től. A képi világ sajnos nem olyan, amilyet a borítón látni, és abban sem vagyok biztos, hogy a veterán Rick Leonardi (bármily tehetséges rajzoló is) a legjobb választás volt ehhez a sorozathoz. Kissé nyersebb, szikárabb vonások illenének az alienek és a predatorok közelgő összecsapásaihoz, és ha már itt tartunk, nem ártana, ha a színező is visszafogottabb munkát végezne. Sötétebb hangulat kéne ide, na. De ezzel együtt is, főleg az izgalmas koncepciónak köszönhetően, a Three World War mindenképpen remek szórakozás, a folytatás pedig egyértelműen várós.
Incorruptible #2 Történet: Mark Waid Rajz: Jean Diaz Kiadó: Boom! Studios
Még egy éve sem fut Mark Waid Irredeemable című sorozata, az író máris azon van, hogy egy egész franchise-t kerekítsen a tömeggyilkos ámokfutóvá vált superman történetéből – és milyen jól teszi! Míg az említett képregény egy rossz útra tért (urambocsá, gonosszá vált) szuperhősről szól, a második részénél tartó Incorruptible egy jó útra tért (hőssé vált) szupergonoszról – vagyis ha úgy tetszik, ez az új sorozat az Irredeemable inverze. A kapcsolat azonban természetesen nem pusztán tematikai. Az Incorruptible ugyanabban a világban játszódik, mint testvére, ugyanabban az időben, és ugyanazokkal az eseményekkel a középpontban, épp csak egy másik szemszöget és karaktert választ hozzá, amikkel végül ügyesen kiegészíti az Irredeemable-ben kapott képet. Utóbbi közvetlenül Tony, azaz a Plutonium megtébolyulásáról, pusztításairól, és egykori barátainak azon kísérleteiről szól, hogy útját állják, míg az új sorozat ezeknek a némileg közvetettebb következményeiről regél, arról, hogyan reagál minderre a világnak az a része, ami nem feltétlenül tartozik/tartozott Tony köreibe. Avagy: hogyan élik meg az emberek egy csaknem mindenható hős riasztó pálfordulását, városok, országrészek és milliók pusztulását, és mit kezdenek a tudattal, hogy fogalmuk sincs, mit hoz a holnap – már ha lesz holnap egyáltalán. És a fő kérdés: mihez kezd ilyen helyzetben egy gonosztevő? Egy világban, ami bármikor véget érhet, nincs értelme bűnözni többé. Max Damage, notórius, kegyetlen rablógyilkos (és mellesleg liliomtipró) meghasonlik a Plutonium apokaliptikus ámokfutásai nyomán („Láttam Isten arcát”), és elhatározza, hogy képességeit életében először arra használja fel, hogy legalább valamiféle minimális rendet vágjon káosz felé tartó városában (miközben a rendőrök azonnal tüzet nyitnak rá, amint meglátják). Talán mert a vég árnyékában feloldozást akar nyerni bűnei alól, talán csak mert ez az egyetlen, amit tehet, és aminek van bármiféle értelme, vagy talán valami más van a háttérben, ami a Plutoniummal kapcsolatos (a törvény szinte minden betűjéhez való ragaszkodása – pl. kiskorú szeretőjét illetően – némileg túlzásnak, és így gyanúsnak tűnik). Waid egyfajta önmagában is hatásos megváltástörténetet mesél, ami e kulisszák közé helyezve, Tony ámokfutásainak mellékhatásaként bemutatva, csak még lebilincselőbbé válik – az író egyébként is remekül egyensúlyozik a sztori személyes és globális aspektusai között. A rajz (Jean Diaz munkája) minden tekintetben hasonló az Irredeemable-éhez: a célnak megfelel, de nem emelkedik az átlag fölé, a szuperhősképregények jellemző stílusát, hangulatát, formáját hozza, ami egy ilyen sorozat esetében legfeljebb nagy jóindulattal elég. De Waid egyik említett művét sem a rajzai miatt szeretjük, és amíg a sztori egy tízéves firkálmányait is elvinné a hátán, addig nincs is miért panaszkodnunk.
Robocop #1 Történet: Rob Williams Rajz: Fabiano Neves Kiadó: Dynamite Entertainment
Pokolba a Robotzsaru folytatásaival! A Dynamite-nál tudják, hogy a ’80-as évek legfaszább akció sci-fijének Frank Miller által istápolt, de a stúdió beavatkozásának következtében elkorcsosult utódai nem méltók arra, hogy bármit is kezdjenek velük, így aztán új Robocop képregényük első oldalán ott virít a figyelmeztetés, hogy ez a történet az első mozifilm után játszódik. Helyes. Rob Williams, akinek már van némi tapasztalata a filmekből lett képregények terén (ld. Indiana Jones), fantasztikus munkát végzett: az első szám minden szempontból tökéletes folytatása Paul Verhoeven remekművének. A történet ugyan nem különösebben acélos, de ez nem is jelent problémát: Detroit továbbra is fuldoklik a vérben, bűnben és szarban, az OCP új fejese pedig elhatározza, hogy megreformálja a cég tulajdonában lévő rendőrséget. A fakabátok utcára kerülnek, csak Robotzsarut tartják meg közülük, akinek új társai továbbfejlesztett ED-209-esek lesznek – mind sejtjük, mihez fog ez vezetni. Közben az OCP szakemberei hozzálátnak, hogy felturbózzák hősünk emlékeit, és kiegészítsék a múltjáról őrzött töredékes képét, egy buddhista tanácsos pedig megelégeli a sok töketlenkedést, és saját bazookát tartó kezébe veszi a súlyos gazdasági válságtól nyögő város sorsát. Williams a legtöbb téren folytatja a film hagyományait: megvannak az intenzív, brutális akciójelenetek, a beteg világ romlottságát keserűen szatirikus felhanggal demonstráló groteszk híradó- és reklámbetétek (a legjobb a szart újrahasznosító intelligens wc), de még ennél is izgalmasabb az, ahogy nem csak folytatja, de fokozza Verhoeven művének egyes aspektusait. Robotzsaru embersége az OCP-sek emlékfeltáró buherálásainak köszönhetően alighanem új irányt készül venni (ez mondjuk kétélű fegyver, meglátjuk, mi sül ki belőle), ami rengeteg új lehetőséget jelenthet a karakter számára, a rendfenntartó erő totális privatizálásának eredményeképp pedig végső stádiumába ér a rendőrség robotizálása. A jéghideg, profitorientált vállalati érdekek kizárták az egyenletből az emberi tényezőt. Williams remek tempót diktál, van érzéke a dialógusokhoz és az akciókhoz is (az ED-209-esek első felbukkanása egy piszkosul jól kivitelezett jelenet), érti ezt a világot, érti a karaktereit (talán csak az a jelenet lóg ki a sorból, amiben Robotzsaru egy fegyverrel amolyan „tökösfiús” módon megfenyegeti az OCP vezetőjét), és tökéletesen tisztában van a képregények hatásmechanizmusával is. Fabiano Neves hozzá képest „csak” szimplán jó munkát végez, rajzai egyszerűek, de rutinosak és hatásosak, bár a hátterek kidolgozásával még eltölthetett volna egy kis időt – a Miller forgatókönyve alapján 2003-ban indult kilencrészes minisorozatban Juan Jose Ryp a történethez sokkal inkább illő látványvilágot kreált.
Superman – World of New Krypton #12
Történet: Greg Rucka, James Robinson Rajz: Pete Woods, Ron Randall Kiadó: DC Comics
Néha látványosan visszafelé sülnek el az ember tervei. Miután Geoff Johns anno befejezte nagyszerű történetfolyamát az Action Comics lapjain, a DC szerkesztősége úgy döntött, az eddigieknél alaposabban összefogja a különböző Superman címeket, és írói segítségével egy nagy, ténylegesen összefüggő franchise-zá formálja azokat. Ami a füzetek struktúráját illeti, ezt meg is oldották, más kérdés, hogy az Acélember Földről való távozására alapozott koncepciót bizony rendesen megszenvedték az eladások. A 12 részes, és most véget ért World of New Krpytontól a Supermanen és a Supergirlön át az Action Comicsig, mindegyik cím zuhant, és zuhant, és zuhan még most is, nyílegyenesen tartva a 30 ezres határ felé (illetve a Supergirl már alatta is van). Ezek nyilvánvalóan nem olyan adatok, amit a DC-nél szívesen emlegetnek két legnépszerűbb karakterük egyike kapcsán. A másik három cím kudarcát könnyű lenne annyival elintézni, hogy nem szerepel bennük az Acélember, de a World of New Kryptont ezzel sem lehet mentegetni. Aggasztó az az érdektelenség, ami ezeket a képregényeket körülveszi, és még inkább aggasztó, hogy a jelek szerint mindezek ellenére a kiadónak esze ágában sincs változtatni a stratégián. Ez a sorozat egy hasonló, háromrészes minibe, a Last Stand of New Kryptonba torkollik majd, az pedig a War of the Supermen című crossoverbe, ami Új Krypton és a Föld háborúját meséli majd el. Egyik esemény éri a másikat, de közben az egész egyre fárasztóbb és unalmasabb. Pedig a World of New Krypton nem indult rosszul: Rucka és Robinson szépen bemutatták Új Krypton társadalmi, politikai rendszerét, kasztjait és erőviszonyait, azaz teremtettek egy új világot, és kitalálták, hogy működik. Épp csak elfelejtettek épkézláb sztorikat szőni a bolygónéző körút köré, ráadásul második felére a sorozat teljesen szétesett. Egyik érdektelen mellékszál és „hát ez meg mit keres itt” mellékszereplő jött a másik után, és közben az egész nem tartott sehová. Az utolsó pár részre a helyet még rosszabb lett: a történet középpontjába egy merényletsorozat került, aminek mind felvezetése, mind kidolgozása, mind lezárása teljesen érdektelen volt. A 12 rész egyetlen igazán érdekes aspektusa a korábban mindig egyértelműen (hol fantáziátlanul, hol kreatívan) gonosznak ábrázolt Zod, akiből az írók itt mernek és tudnak árnyalt karaktert faragni. Persze logikus: Zod megkapta a Kryptonját és a népét, nem kell már hódítania – védenie, őriznie kell, így aztán személyiségének más jegyei kerülnek előtérbe. Sajnos ez önmagában még nem menti meg a sorozatot, a kudarchoz pedig hozzájárul a képi világ is. Pete Woods és Ron Randall olyan arcokat rajzolnak, amiket mintha csak ütvefúróval véstek volna ki gránitból, és a kellő dinamika is hiányzik a mozgásokból. A panelelrendezés sem túl szerencsés, a sok-sok kétoldalas képszerkezet a sok-sok széles képkockával filmszerű, szélesvásznú élményt próbál nyújtani, de a rajz stílusa képtelen támogatni ezt az egyébként dicséretes koncepciót. Gatyába kéne rázni ezt a franchise-t, de ízibe.
Kick-Ass #8
Ez az a sorozat, amiből még három rész sem jelent meg, amikor már elkezdték forgatni belőle az idén tavasszal mozikba kerülő filmet – most mondja valaki, hogy nem Mark Millar az amerikai képregényipar legkelendőbb hollywoodi exportcikke. Ezzel a számmal lezárul a „lúzer szuperhős a való világban” koncepcióra épülő, ördögien gonosz és cinikus történet (persze folytatás lesz majd), és az az érzésem, hogy az író a nagy, vérben és bélben gázoló fináléra csúnyán elvesztette az arányérzékét. Míg a korábbi részekben ügyesen mixelte a brutalitást, a humort és a szuperhőszsáner vidám megrugdosását (olyannyira, hogy még a Millartól megszokott, röhejes túlzások is jól álltak a sztorinak), a nagy leszámolásban túlságosan izzadva próbálkozik. A hello kittys poén, a Fantasztikus Négyes-féle csatakiáltás, a péniszellövés, a rosszfiúk válogatott brutalitással való lemészárlása, Hit-Girl elérzékenyülése, az apa becsajozása, mind-mind ennek az eredménye, úgyhogy végül ebben a sorozatban is megkaptuk azt a Millart, aki kétoldalanként kiüvölt az olvasóra, hogy „látjátok, milyen rohadtul cool vagyok?” John Romita Jr. viszont láthatóan lubickol az írótól ajándékba kapott vérmocsokban: senki nem tud olyan szépen fröccsenő vért rajzolni, mint ő. Fasza kis sorozat volt ez, kár, hogy kicsit kifulladt így a végére – de lehet, hogy kötetben olvasva majd kevésbé jönnek ki ezek a problémák.
Scalped #34 A Gnawing című sztori záróepizódjában folytatódik a rezervátumban élő indiánok vesszőfutása. Sőt, Jason Aaron még mélyebbre löki karaktereit a mocsokba, ahogy azt teszi minden egyes történetben. Lassan három éve fut a sorozat, és szereplői mindez idő alatt csak szenvedtek, és szenvedtek. Az ember azt hinné, hogy ennyi sorozatos sorscsapás, ennyi folyamatos gyötrődés után unalmassá és erőltetetté válik az egész, de Aaron olyan mesteri karakterrajzzal, olyan fordulatos, furfangos cselekménnyel teszi indokolttá ezeket a vesszőfutásokat (hogy a zseniális hangulatteremtésről ne is beszéljünk), hogy képtelenek vagyunk megszokni őket, képtelenek vagyunk beléjük fásulni – és amíg ez így marad, addig a tökeink Aaron kezében vannak. A Gnawing végére feloldódik (természetesen vérben) Red Crow és a kínai gengszterek konfliktusa, Bad Horse különös kegyetlenséggel és lassúsággal kivégzi az FBI másik beépített emberét (brutálisan erőteljes jelenet), hősünk szívszerelme (értsd: a lyuk, amit töm) pedig terhes lesz. Aaron szokás szerint gördülékenyen, nyersen, határozottan mesél, R. M. Guéra mocskos, durva, vigasztalan képi világa pedig tökéletesen fokozza a nyomorúságos hangulatot. Az utolsó oldal nem tartalmaz semmi új információt, pusztán a korábbi eseményeknek a karakterekre gyakorolt hatásait mutatja be, de azt úgy teszi, hogy felér egy gyomorszájon vágással. Újabb elbaszott nap a rezervátumban.
Siege #2 Erről van szó, kérem szépen, így kell ezt csinálni! Eleinte aggódtam, hogy a Marvel legújabb, négyrészes crossovere egyetlen nagy bunyójelenet lesz – és úgy néz ki, hogy tényleg az lesz, de a jelek szerint ez mégsem okoz problémát. Mert amíg Bendis képes arra, hogy a csata forgatagát ne csak dögös akciójelenetekre használja, hanem árulások, pálfordulások és sorsdöntő események bemutatására is, és főleg, amíg a sztorinak ezt a két aspektusát ilyen ügyesen keveri, addig én vevő vagyok a dologra. Ez a szám két eseményre összpontosít: a Sentry és Ares elképesztően intenzív és brutális (na meg a végkifejletet illetően már-már millari hatásvadászatba torkolló) harcára (utóbbi ugyanis rájött, hogy Osborn egy mocskos hazug tetű – mit mondjak, egy istenhez képest eltartott neki egy darabig – úgyhogy főnöke rászabadította a kiadó skizofrén supermanjét), és Amerika Kapitány visszatérése. Naná, hogy ő, és Angyalai döntik majd el a csatát, és az utolsó oldal négy panelje, amiken Osborn fejét, és a Kapitány afelé repülő pajzsát látjuk, egyszerűen mesteri. Ezt nevezem comebacknek, Ed Brubaker elbujdoshat a kritikán aluli Rebornjával. Olivier Coipel pedig természetesen fantasztikus munkát végez, minden látványos, szuperdinamikus és gyönyörű. Ja, és ha úgy 13 éves lennék, most totálisan belezúgnék Karlába (a Ms. Marvel-imposztor), azt a képet látva, amin egy robbanás után káromkodik fél térden állva, egy fél falatnyi gatyával a hosszú, nyílt combjai közt – áh, miket beszélek, így is belezúgtam.
Thor #606 Most már biztos: a Siege megölte Straczynski nagyszerű sorozatát. Amióta Kieron Gillen átvette tőle a Thort, a színvonal csak esik, és esik – bár nem biztos, hogy ez az ő hibája. Gillen tehetséges író (pl. remek kis Beta Ray Bill sztorikkal állt elő az utóbbi időkben), és bármibe lefogadom, hogy a Marvel szerkesztői és marketingesei ott lihegtek a nyakában, hogy gyorsan zárja rövidre a doomos-lokis sztorit, mert kell a hely Asgard ostormának. Az eredmény? Straczynski másfél éven keresztül, lassan, intelligensen épített egy összetett sztorit, amit utódja most kénytelen kapkodva befejezni. A mitológiai háttérrel, intrikák hálójával színesített hard fantasy így visszafejlődik egy tipikus szuperhősös csihipuhivá, amit a szűkre szabott idő miatt még igazán epikus méretűre duzzasztani sincs ideje a szerzőnek. Az a hosszú, gondos, gyönyörű, aprólékos felvezetés egy hozzá méltatlan fináléba torkollik, amiben Doom majdnem kiveri a szart is Thorból, de aztán a norvég isten begurul, párszor meglengeti a pörölyét, és péppé kalapálja ellenségét. Ennyi. Billy Tan képei persze szokásosan szépek és dinamikusak (ha eltekintünk szereplőinek tipikusan formátlan, abszurd méretű felsőtesteitől), de Coipel munkáitól azért messze vannak. Mérlegeljünk: a Siege (eddig) nagyon jó, de ezért a nagyon jó crossoverért a Marvel beáldozta az utóbbi évek egyik legeredetibb szuperhősképregényét. Mindezt mégcsak nem is kreatív okok miatt, hanem mert siettetni kellett a következő pénzfialó eventet. Nem kétlem, hogy a Siege nagyobb bevételt fog termelni, mint Straczynski Thorja… De tényleg megérte?
Az ünnepek bódulata és az év eleji listaőrület után mindenki legnagyobb örömére (ugye?) visszatér menetrendszerű megjelenéséhez a képregénygeekek kedvenc rovata És 2010 nem is indul rosszul: Mike Carey metahőse börtönlázadásba csöppen, Garth Ennis új minivel folytatja a Battlefieldset, Brian Michael Bendis háborúba küldi a Marvel hőseit, Amerika Kapitány visszatér, Jason Aaron új Megtorlója a Vezérrel száll szembe, az Absolution véget ér, Batman pedig egy gyilkos önbíráskodó után nyomoz. Előre a panelrengetegbe!
Amikor elkezdtem olvasni ezt a sorozatot, abban a szent hitben éltem, hogy ez egy ongoing lesz – aztán most hipp-hopp, már vége is. Ami egyrészt kár, mert Gage remek képregényt hozott ki a „gyilkos szuperhős” koncepciójából, másrészt viszont egyáltalán nem tragédia, mert ezzel a lezárással szép, kerek és teljes sztorit kaptunk. A kiindulási pont ugyebár az volt, hogy John Dusk, egy, a rendőrség kötelékében dolgozó szuperhős megelégeli a hivatásos igazságszolgáltatás tököléseit, és különleges képességeit ezután arra használja, hogy egyszerűen kivégezze a törvény hatáskörén kívül eső gyilkosokat. A morális dilemma végig a sorozat gerincét alkotta, és emberi motivációinak (rémálmok pl. a következmények nélkül feldarabolt gyerekekről) ábrázolásával Gage elérte, hogy együtt érezzünk a hőssel, megértsük, és elfogadjuk tetteit. Ha nem is mondta ki nyíltan, de éreztette, hogy egyetért karakterének döntéseivel, és ezt ebben a befejező részben kellő erővel alá is húzza. Persze tegyük hozzá, hogy az átlagembernek, aki a mai világban rendszeresen kénytelen kisebb-nagyobb igazságtalanságok egész sorával szembesülni (jobb – de kevésbé valószínű – esetben csak a médiának köszönhetően), nem nehéz szimpatikusnak eladni egy olyan (anti)hőst, aki lelkiismeretfurdalás nélkül irtja a modern civilizáció férgeit. Ha képesek vagyunk nagyjából azonosulni a pusztán megszállottságból gyilkoló Megtorlóval, akkor könnyű ugyanígy érezni olyasvalaki iránt, aki saját lelkiismerete és emberségessége (bármily ellentmondásosnak hangozzék is) okán teszi ugyanezt. Nade, a finisben Gage kicsit megbonyolítja a dolgot, és a rendőrségi kihallgatóban, bilincsben ülő hőssel szembeállítja mélyen keresztény barátját és kollégáját, Christ. Két sziklaszilárd álláspont ütközik itt, és a szerző megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem degradálja a dialógust a témára általában jellemző üres szólamok és félmegoldások szintjére. Gage, ha úgy tetszik állást foglal ugyan, de ezt leginkább úgy teszi, hogy John oldalára állítja a közvéleményt – ami viszont messze nem jelenti a morális dilemmák feloldását. Ahogy a valóságban, itt sem jönnek könnyű válaszok a nehéz kérdésekre, ez pedig csak emeli John és Chris roppant intelligensen megírt, természetszerűleg konklúzió nélkül maradó beszélgetésének fényét. A zárójelenet már kitaposottabb ösvényen jár: Gage kicsit talán túl könnyen, egyszerűen és konvencionálisan tesz pontot a sztori végére, és ebbe némileg beleremeg az az érettség, eredetiség és merészség, amivel a témát addig kezelte. De az Absolution ezzel együtt is egy mindenképpen érdekes és izgalmas olvasmány (köszönhetően az említett beszélgetést mind mimikák mind beállítások tekintetében nagyszerűen kezelő rajzolónak, Roberto Viacavának is), aminek írója veszi a fáradságot, hogy ne nézze hülyének az olvasókat.
Batman – Streets of Gotham #8
Történet: Mike Benson Rajz: Dustin Nguyen Kiadó: DC Comics
Ez a sorozat kezdi szem elől téveszteni saját célját, és egyben elveszíteni értelmét. Az eredeti koncepció ugye az lett volna, hogy a Paul Dini-Dustin Nguyen páros úgy mesél benne Batman-történeteket, hogy azokat nem a Sötét Lovag, hanem valamilyen mellékszereplő (szövetséges, gonosztevő, rendőr, átlagember) szemszögén keresztül mutatja be. Csakhogy Dini lassan megfeledkezni látszik saját képregényéről – most úgy áll a helyzet, hogy az első kilenc részből négy vendégírók munkája lesz, és míg a maga kétrészesében Chris Yost tartotta magát a koncepcióhoz, Mike Benson a nyolcadik számmal lazán kivágja az egészet az ablakon, és teljesen konvencionális stílusban mesél egy gazembereket kegyetlenül lemészároló, rejtélyes gyilkos utáni hajszáról. Mivel végülis egy tölteléksztoriról van szó, ez nem megbocsáthatatlan bűn, az viszont igen, hogy Benson alapismeretekkel is épphogy csak rendelkezik Gotham világáról (látszik, hogy életében nem írt még Batmant). Másképp legalábbis nehéz megmagyarázni a Batman és Gordon közti jeleneteket. Az, hogy a denevérjelmez alatt most nem Bruce, hanem Dick bújik meg, nem változtat a tényen, hogy a felügyelő és a köpenyes igazságosztó kapcsolata a kölcsönös tiszteleten és információnyújtáson alapul. Persze, Batman a főhős, így mindig, minden értelemben ő volt a domináns figura, de amivé Benson itt degradálja a viszonyukat, az kiábrándító. Dick úgy lép be egy gyilkosság helyszínére, hogy kizavarja onnan a dolgukat végző nyomozókat (!), nehogy beszennyezzék a tetthelyet (!!), minden nyomot, ő vesz észre, minden következtetést ő von le, és konkrétan ukázba adja Gordonnak, hogy mit csináljon – a felügyelő meg csak áll ott, bólogat, és ezt leszámítva baromira nincs semmi haszna és értelme a jelenlétének. Egy kezdő író túlságosan látványos, és mivel a körülményekkel nem törődő, ezért törvényszerűen visszájára elsülő erőlködése ez arra, hogy a főhőst piszkosul deduktívnak és intelligensnek állítsa be – a bajt tetőzi, hogy ezzel csúnyán lealacsonyít egy nagyon fontos mellékszereplőt. Amúgy ezt leszámítva a képregény nem rossz, de nincs is benne semmi kiemelkedő: tipikus öltönyben-és-köpenyben-is-nyomozás, meglepetések nélkül, egy egészen jól sikerült töltelékjelenettel egy lánya kedvéért jó útra tért egykori bűnözőről. Nguyen rajzai stílusosak, bár a gothami sikátorok, háztetők és raktárépületek ábrázolása láthatóan sokkal jobban megy neki, mint egy exkluzív bár életre keltése – előbbi területen egyébként a színező is érezhetően otthonosabban mozog. Azért remélem, Paul Dini még emlékszik rá, hogy van egy Streets of Gotham című sorozata…
Battlefields – Happy Valley #1
Történet: Garth Ennis Rajz: P.J. Holden Kiadó: Dynamite Entertainment
Garth Ennis egymástól független minisorozatokból álló Battlefieldse negyedik felvonásához érkezett a Happy Valleyvel, és az előző, The Tankies című sztorival tapasztalt minőségi romlás sajnos tovább folytatódik – ami azért is kár, mert az első két történet, a The Night Witches és a Dear Billy igazán nagyszerűre sikerült. A különbség már a koncepcióban is látszik: míg az említett minikben Ennis vette a fáradságot, hogy egy szokatlan szemszögből meséljen a második világháborúról (az első egy kizárólag nőkből álló szovjet bombázóraj egyik tagja, és egy német közkatona találkozásáról, a második pedig egy japánok által elfogott, megerőszakolt, és csaknem megölt, súlyos érzelmi sebekkel küzdő nővérről szólt), a The Tankiesben és a Happy Valley-ben nem vesződik ilyesmivel. Utóbbi egy zöldfülű, a kiképzésről épphogy kikerült bombázópilótáról szól, aki egy ausztrál egységbe kerül, egy rakás harcedzett veterán közé. Társai természetesen nem örülnek neki, hogy új pilótájuk tojáshéjjal a seggén ül be a botkormány mögé, és… és ennyi, ez volna a Happy Valley. Ennis beleírt a képregénybe minden létező sablont, ami csak eszébe juthat az embernek egy „újonc a frontvonalra kerül” történet vonatkozásában. Az ízesen káromkodó, folyton piáló és egymást ugrató katonáktól és a szülőnek írt levéltől kezdve az első bevetésben tanúsított bátorságon és a kivételes képességek megmutatkozásán át a csapat felengedéséig, és így a zöldfülű törvényszerű befogadásáig. Az ív, amit Ennis felrajzol a főhős beilleszkedéséhez, olyan rohadtul lapos és unalmas, hogy az sem sokat segít a minin, ha a következőkben valami sziporkázóan eredeti és kreatív folytatással rukkol elő – más kérdés, hogy ilyesmitől az eddigiek alapján egyáltalán nem kell tartanunk. Ami a vizualitást illeti, az sem sikerült sokkal fényesebbre: P. J. Holden durva és elnagyolt vonásai csúnyák, barátságtalanok, és közben mindenféle egyéniséget is sikerül nélkülözniük (kicsit mintha Howard Chaykin művét látnám, csak sokkal kevesebb stílussal) – egyáltalán nem tudnak háborús, vagy jól meggondolva, bármilyen hangulatot teremteni. A léigharc oldalai különösen kuszák és dinamikátlanok, és ez köszönhető a többiek színvonalához alázatosan csatlakozó színezőnek is. A Happy Valley érdektelen és felesleges, és csak tovább rontja a Battlefields hírnevét, amin a The Tankiesnek köszönhetően már amúgyis csorba esett.
Captain America: Reborn #6
Történet: Ed Brubaker Rajz: Bryan Hitch Kiadó: Marvel Comics
Amikor 2005 elején Ed Brubaker szárnyai alá vette az Amerika Kapitányt, egy csapásra megszületett a Marvel egyik legjobb sorozata, ami sok olyan olvasót is meggyőzött (köztük engem), akit korábban jobb esetben szimplán hidegen hagytak, rosszabb esetben kacagásra késztettek a csillagos sávos ruhában rohangáló hős kalandjai. Az író ezt nem csak egy gyönyörűen komplex, hosszú kifutású, intelligens sztorival, és a karakterhez képest meglehetősen sötét hangulattal érte el, hanem azzal is, hogy személyében végre valaki ráébredt: az a tiszta, nemes, idealisztikus Amerika, amit Steve Rogers képvisel, ha valaha létezett is, mára megromlott, elférgesedett, befeketedett, és az eszmék fölött átvették benne az uralmat a saját gesztenyéjüket kapargató, korrupt politikusok és üzletemberek. Vagyis Rogers testesítette meg azt az országot, aminek Amerikának lennie kellett volna, és ez bizony számára, és általában is fájdalmas kontrasztban állt a valósággal. Innen kiindulva logikus volt meglépni a Kapitány halálát, és a sorozat megmaradt a maga zseniális szintjén egészen addig, amíg annak a történetnek közvetlen utózöngéi le nem zárultak. Aztán jött egy csomó tölteléksztori, nyáron pedig elstartolt a Reborn, amiben, mint címe is jelzi, Steve Rogers visszatért a halálból – pontosabban, kiderült, hogy sosem halt meg. Eleve, már visszahozásának ötlete sem volt szerencsés, kivitelezése pedig teljes kudarc. Brubaker nem tartja magát saját koncepciójához, mindaz, ami a sorozatot évekkel ezelőtt naggyá tette, nyomokban sem lelhető fel ebben a közhelyes, szimpla „jófiúk püfölik a rosszfiúkat” szintre süllyedt miniben. Megkapjuk a nagyjából ötszázadik Amerika Kapitány vs. Vörös Koponya küzdelmet, aminek verbális részébe sikerült belesűríteni a lapos szuperhősbunyók összes sablonját, a jófiúval, aki jogos haragjában olyan hangzatos szavakkal dobálózik, mint a „soha”, az „elég”, és a „most aztán…”, meg a rosszfiúval, aki tágra nyílt szemekkel csodálkozik és hitetlenkedik, hogy négyszázkilencvenkilenc alkalom után megint nem sikerül kinyírnia nemezisét. Aztán jön az a teljesoldalas panel, ami már most pályázhat az év leggiccsesebb képe címre: Rogers teljes harcfelszerelésben, heroikus pózban áll, pajzsát győztesen emelve feje fölé, arcán a született amerikai hős és hazafi halálkomoly, elszánt kifejezésével, miközben a Nap egyszerre süt rá hátulról (hogy ellenfényben legyen) és elölről (hogy a pajzsán is megcsillanjanak a sugarak). Aztán jön a kegyelemdöfés: a Vörös Koponya meghal (gondolom, legalább egy-két évig halott is marad – őszintén nem tudom, mi a fenének akarnak még az ilyen képregényekben halállal hatást elérni, úgyis mindenki tudja, hogy nem lesz tartós), de lánya, Sin arca a végső csatában csúnyán összeég és eldeformálódik, úgyhogy vigyázat! Itt az új Vörös Koponya (Egy újabb szupergonosz női változata? Megint? Komolyan?). Ja, és Bryan Hitch… összességében remek munkát végzett (Steve víziói egy lehetséges, apokaliptikus jövőről különösen hatásosak), de már megint nem boldogul a nőkkel – ez azóta van nála, amióta a Marvelnek dolgozik (emlékszünk még a Fantasztikus Négyes rémesen csúnya Láthatatlan Nőjére?), és egyre frusztrálóbb. Sharon az egyik panelen úgy néz ki, mint egy nagyfejű retardált, és a helyzetet különösen ironikussá teszi, hogy Steve épp ekkor közli vele, milyen gyönyörű. Remélem, Brubaker nagy hasznát veszi a pénznek, amit saját korábbi munkája seggbekúrásáért kapott, akkor legalább némi értelme van a Rebornnak.
PunisherMAX #3
Történet: Jason Aaron Rajz: Steve Dillon Kiadó: Marvel Comics
Istenem, január van, és máris itt a karácsony? Minthacsak Garth Ennis tért volna vissza a Megtorlóhoz, és ennél nagyobb öröm aligha érheti a halálfejes büntető rajongóit. A Jason Aaron (Scalped) tollával újraindított PunisherMAX-nak már a startja is kiválóan sikerült, és a színvonal azóta csak emelkedik – ha ez így megy tovább, pikk-pakk, és ismét a Megtorló lesz a Marvel legizmosabb sorozata. A történet bevezeti a felnőtteknek szóló MAX-univerzumba a Vezér karakterét (olyan magaslabda ez, amit Ennis valamiért sosem csapott le), aki egyelőre még csak egy gengszterfőnök testőre – természetesen jókora ambíciókkal, legalább olyan nagy szarkeverő képességgel és még nagyobb testi adottságokkal. Wilson Fisk célja az, hogy főnöke jóváhagyásával elhitesse az utcai bűnözőkkel, hogy saját kis városi legendájuk, az alvilágot uraló Vezér nem csak egy legenda – és így előcsalogassa a Megtorlót, hogy végezhessenek vele. Amit Fisk főnöke nem tud, hogy számára Castle csak egy eszköz, amit felhasználva úgy keverheti a lapokat, hogy végül valóban ő legyen New York gengsztervezére. Az nyilvánvaló, hogy a többi öltönyös gazember ez ellen semmit nem tud majd tenni, úgyhogy a meccs nyilvánvalóan Fisk és Castle között fog lejátszódni. Amit Aaron a füzet közepén csinál, az csaknem egy groteszk, morbid szituációs komédiára emlékeztet: a majdani Vezér és a Megtorló (előbbi gyilkos, utóbbi információszerzési szándékkal) tökvéletlenül összefut egymással annak az ízesen káromkodó, puskával lövöldöző vénasszonynak a házában, akinek férjét, egy nagy maffiavezért Frank még az Ennis-éra legelső részében lőtt főbe (100. születésnapján). A frenetikus véletlenekkel és egy pucér 90 éves nővel fűszerezett többfrontos összecsapás (Frank vs. Fisk vs. hálóköntösös-puskás vénség vs. random gengszterek) már-már egy slapstick jellemzőit viseli magán (halálfejpólós hősünk fejjel előre repül ki egy zárt ajtón), és kevés híján a Megtorló-Barracuda harcok vérmocskos és éjfekete humorának szép emlékét idézi fel. Ígéretes, noha kissé klisés a farmer családapaként csendes életet élő, profi bérgyilkos keretszerkezetű beexponálása is, Steve Dillon pedig, mint mindig, most is tökéletes választás egy ilyen végletekig vitt, groteszk, ultraerőszakos, gonosz humorú Megtorló képregényhez. Keep ’em coming!
Siege #1
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Olivier Coipel Kiadó: Marvel Comics
Eddig bírta a Marvel megaevent nélkül. A kiadó ugye azt ígérte 2008-ban, hogy hagyja szépen kifutni legutóbbi égzengése, a Secret Invasion következményeit, így aztán 2009-ben nem lesz nagy crossovere. Nem is lett, de azért az mindenképpen vicces, hogy rögtön az első adandó alkalommal máris elstartolt a következő banzáj. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Siege pont feleolyan hosszú lesz, mint a Secret Invasion (azaz csak négy részes), a teljes, mindenféle tie-ineket is figyelembevevő terjedelme meg kevesebb, mint az egyharmada. Viszont van még egy fontos különbség a Marvel legutóbbi eventjeihez képest: ez most egyáltalán nem úgy néz ki, mint amit az író, Brian Michael Bendis már évek óta tervezgetett, mint a Secret Invasiont. A Siege szálai nem nyúlnak vissza túl messzire, inkább csak pár hónapra, mintha a Marvel nagyjából tavasszal döntött volna úgy, hogy ki kéne valahogy aknázni a Thorban rejlő lehetőségeket, ha már J. M. Straczynski olyan meglepően nagy sikert aratott a sorozattal (mármint pénzügyileg – hogy kritikailag is, az egyáltalán nem meglepő). Na, ebből lett a Siege, ami szembeállítja az Amerika nemzetbiztonságát irányító Norman Osbornt a norvég istenekkel, és a Broxton nevű kisváros felett lebegő otthonukkal, Asgarddal (és ami elüldözte a crossovereket szívből utáló Straczynskit a DC-hez). Bendisnek az első résszel (és a prológusként szolgáló Siege – The Caballal) sikerül elérnie, hogy hiteles motivációval szolgáljon Osborn számára (noha ez aligha volt vérverejtékkel járó kihívás, elvégre egy kontrollmániás őrültről beszélünk, naná, hogy le akarja rohanni az egyetlen dolgot amerikai földön, ami nem tartozik a fennhatósága alá), de így is kicsit elkapkodottnak, az „írjuk meg gyorsan, hogy minél több lóvét kaszálhassunk vele” elv alatt született sztorinak tűnik az egész. Viszont mindennek ellenére pokolian élvezetes: elképesztő a tempó, amit Bendis diktál. Már a Secret Invasionben is csak pár oldal telt el, mielőtt megkezdődött a tényleges invázió (hol van már a Mutánsvilág elegánsan lassú expozíciója), itt meg, mire a füzet végére érünk, befejeződik Asgard ostromának első felvonása (Thor legyőzése), és az író már készíti is elő a másodikat, a szövetséges hősök felvonulását (az utolsó oldalon az időközben az élők közé visszatért Amerika Kapitány dühtől remegve nézi az ostromot a tévében). Kipipálható az eszméletlenül dinamikus akció, az epikus hangulat, és Olivier Coipelnek köszönhetően a szemet gyönyörködtető látványvilág is. Ares csata előtti lelkesítő beszéde ugyan nagyon csúnyán kilóg a képregényből (se funkciója, se értelme, és inkább nevetséges, mint nagyszabású), de ezt leszámítva nem lehet panaszunk a Siege-re – legalábbis egyelőre. Más kérdés, hogy úgy néz ki, az egész minisorozat egyetlen nagy csatajelenet lesz, ami a Secret Invasionnel ellentétben nem rendelkezik majd sem komplex háttértörténettel, sem pedig sok-sok helyszín közti dinamikus váltással. És innen nézve ez bizony kevésnek tűnik. De a kezdet bíztató, úgyhogy reménykedjünk. És a fenébe is, hát nem pont az ilyen képregények miatt olvasok még felnőtt fejjel is szuperhőstörténeteket?
The Unwritten #9
Történet: Mike Carey Rajz: Peter Gross Kiadó: Vertigo Comics
Az Inside Man konklúziójával fordulópontjához érkezett Mike Carey metafiction sorozata. Tommy Taylor mostantól nem áltathatja magát azzal, hogy nem a való világbéli megtestesítője annak a fiatal varázslónak, aki apja ifjúsági regényfolyamának (a Harry Potter nyomdokain) főszereplője. Legalábbis gondolom, hogy ha az ember egy mágikus kilincs segítségével nem létező ajtót nyit a puszta falon, miközben egy szárnyas macska ül a vállán, az segít eloszlatni a természetfeletti eredettel kapcsolatos kételyeit. A sztori ott indult, hogy erősen szkeptikus főhősünk börtönbe került egy rakás író meggyilkolásáért abban a villában, amiben apja a könyveit írta. A börtönben aztán találkozott az igazgatóval, aki személyes haragot táplál iránta, mert szerinte elárulta Tommy Taylor-rajongó gyerekei bizalmát, egy újságíróval, aki azért záratta be magát, hogy exkluzív interjút csikarjon ki belőle, az említett repülő macskával – és Frankenstein teremtményével. Nem beszélve arról az állig felfegyverzett kivégzőosztagról, ami az igazgató jóváhagyásával azért masírozik be a börtönbe, hogy a gonosz megbízásából végezzen hősünkkel. Lenyűgöző, amit Mike Carey csinál: óvatosan, de határozottan adagolja az információkat, aminek köszönhetően az általa teremtett világ homályos foltjai szépen, lassan tisztulnak – de mindig gondoskodik új foltokról, hogy a misztikum megmaradjon, a világ pedig táguljon. Ami a legszebb benne, hogy mindezt következetesen, logikusan teszi, egyszerre elégítve ki az olvasó kíváncsiságát, és újra felébresztve, fokozva azt, anélkül, hogy erőltetettnek hatna. Persze, még egy éve sem fut a sorozat, úgyhogy ez el is várható, de Carey itt olyan fantasztikus történetmesélési képességről tesz tanúbizonyságot, hogy semmi okunk kételkedni benne: ez a jövőben is így fog maradni. A börtönlázadássá dagadt gyilkossági kísérlet szálai gyönyörűen bonyolódnak, és itt nyilvánvalóvá válik, hogy nem véletlenül töltötte ki a szerző a legutóbbi számot egy látszólagos közjátékkal, vagyis a börtönigazgató Taylor-rajongó gyerekeinek reakcióival. A végjátékban velük kapcsolatosan bekövetkező tragédia (mely újabb fonákja a valóságot és a fikciót egybemosó koncepciónak) nyílegyenesen mutat előre a sztoriban, tovább fokozva a The Unwritten lenyűgöző világának sajátos vonzerejét. Peter Gross képei pedig rengeteget tesznek hozzá az összképhez. Letisztult, finom és egyszerű, bájos vonásai egy könnyed, meseszerű fantasyt sugallnak, így amikor az erőszak időről-időre hirtelen elszabadul, pontosan az az érzés keríti hatalmába az olvasót, amit a készítők alighanem átadni reméltek: hogy valami nagyon el van kúrva csodaországban.
Nem kell aggódni, a GeexComix műsorszünet szignálját hamarosan újra kétheti jelentkezés szakítja meg, de mielőtt visszatérnénk a régi kerékvágásba, még egy kötelezettségünknek kell eleget tenni. A múlt héten górcső alá vettük az évtized legjobb képregényeit, most a 2009-es esztendő termését vizsgáljuk át, különös tekintettel a magyar megjelenésekre, segítséget nyújtva az eligazodásban, hogy a hatalmas választékból mit érdemes mindenképpen elolvasni.
2009-es Top10: ongoing sorozatok
Dark Avengers (Marvel, 2009-) Írta: Brian Michael Bendis (New Avengers, Powers, Ultimate Spider-Man) Rajzolta: Mike Deodato (Amazing Spider-Man, Thunderbolts)
Brian Michael Bendis (lassan hat éve a Marvel zászlóvivője), legújabb sorozatában a gonosz uralkodik. Norman Osborn irányítása alatt pszichopaták, skizofrének, őrültek és gyilkosok pózolnak hősökként, és ugyan ha tehetnék, csak maguknak kaparnák a gesztenyét, de néha kénytelenek ténylegesen a jó ügyért harcolni – miközben saját pszichózisaik és ellentéteik, nameg főnökük bomlott elméje következtében folyamatosan a katasztrófa szélén egyensúlyozik az egész csapat.
Batman & Robin (DC, 2009-) Írta: Grant Morrison (The Invisibles, New X-Men) Rajzolta: Frank Quitely (All Star Superman, New X-Men), Philip Tan (Spawn, Uncanny x-Men)
Grant Morrison több éven át kínzott bennünket pocsék Batman sztorikkal, de az új sorozatban végre ismét megmutatta, hogy nem véletlenül jegyeztük meg a nevét. A címszereplők, Dick Grayson és Damien Wayne (Bruce ugyebár „halott”) olyan őrült, felkavaró, perverz és bizarr kalandba keveredtek a malacálarcos gyilkossal az első sztoriban, hogy a cím már csak azzal a három résszel (és Frank Quitely gyönyörű képi világával) kiérdemelte a helyezést a listán.
Green Lantern (DC, 2005-) Írta: Geoff Johns (Blackest Night, The Flash, Superman) Rajzolta: Ivan Reis (Action Comics, Infinite Crisis), Doug Mahnke (Batman, JLA), Billy Tan (New Avengers, Uncanny X-Men)
Geoff Johns évek óta írja a DC szóban forgó legjobb sorozatát, izgalmas, fordulatos és kirobbanóan epikus űroperájával folyamatosan, ötletesen bővíti a karakterek hét évtizedes mitológiáját, és a lélegzetelállító űrcsatákban ráadásul nem fél kendezőtlen brutalitást alkalmazni. Az intenzív összecsapásokban (ha valaki nem tudná, dúl a fény háborúja, ld. Blackest Night) gyönyörűen szakadnak cafatokra a legyőzött Lámpások – a rajzolók is tudták, mitől döglik a légy.
Ha egy tanulsága van Jason Aaron hardcore bűnügyi sorozatának, akkor az ez: indiánnak lenni a mai Amerikában szar. Ráadásul emellett még beépített FBI-ügynöknek is lenni egy egész rezervátumot uraló gengszter köreiben, még inkább az. Mocskos, véres, kíméletlen és brutális erejű, vigasztalanul sárgás-barnás-koszos képi világú képregény elveszett lelkekről, akik tűzön-vízen és hullákon keresztül keresik megváltásukat, de csak egyre mélyebbre és mélyebbre süllyednek saját poklukban.
Egy pacifista összaszabdalja saját arcát, majd gyolcsba tekert, kíméletlen, profi ölőgéppé változik, aki fegyverrel vág véres rendet a káosz felé tartó Afrikában, egy rejtélyes erőnek engedelmeskedve, amit maga sem ért – vagy egyszerűen csak begolyózott? A DC klasszikus sorozatának „vertigósítása” kényelmetlenül realisztikus kulisszák közt játszódik, és kivételesen nem a szarrá rágott terrorizmusra hívja fel a figyelmet, hanem a fekete kontinensre, amelynek egyes részein a gyerekeket csak arra tanítják, hogyan kell lőni a géppuskával.
The Unwritten (Vertigo, 2009-) Írta: Mike Carey (Lucifer, Crossing Midnight, Hellblazer) Rajzolta: Peter Gross (The Books of Magic, Lucifer)
Tom Taylor a sosem kért hírnév átkát nyögi: titokzatos módon eltűnt apja róla mintázta a világszerte ismert Harry Potter-szerű fantasy sorozat főszereplőjét, így két dedikálás közt a pohár fenekén keresi a kiutat. Olyannyira gyűlölt élete hirtelen gyökerestül felfordul, amikor egy újságíró kideríti, hogy az összes származását bizonyító irat ügyes hamisítvány, ráadásul egy a könyvbéli alteregójának ősnemezisére, Ambrosio grófra megszólalásig hasonlító őrült próbálja kivégezni egy bomba segítségével élő feed-ben, webkamerák előtt. Szárnyra kel a legenda, hogy Tom a könyv lapjairól lelépett Tommy, a fiú pedig elindul, hogy kiderítse mi áll öröksége hátterében, egy olyan titkos háborúba keveredve, mely egészen egy Kipling által írt elveszett könyvhöz vezethető vissza.
Irredeemable (Boom! Studios, 2009-) Írta: Mark Waid (Kingdom Come, Ruse, Superman: Birthright) Rajzolta: Peter Krause (Flash, Birds of Prey)
Mi történne, ha Superman összeroppanna a vállára nehezedő elképzelhetetlenül hatalmas érzelmi és mentális teher alatt? Bár hasonlót már láttunk, Waid mégis képes újszerű tálalásban előadni a témát, jól átgondolt, logikus történettel, amint a Justice League alternatív verziója próbálja megfékezni az elpusztíthatatlan szuperhős őrült(nek tűnő) tombolását és egyszersmind megfejteni, mi okozta a törést a Plutonian lelkében.
Greek Street (Vertigo, 2009-) Írta: Peter Milligan (Tank Girl, X-Statix, Hellblazer) Rajzolta: Davide Gianfelice (Northlanders)
A görög mítoszok 21. századi noir-miliőbe helyezett átirata leginkább az Amerikai istenek vagy a Fabulák receptjére emlékeztet: a londoni Soho hírhedt utcáján újra elfeledett hősök és szörnyek járnak, amihez jól ki kell nyitnunk a szemünket és leporolnunk a klasszikus ókorral kapcsolatos tudásunkat, mert semmit nem rágnak a szánkba, Peter Milligan pedig nem sokat vacakol, egy igen erős felütéssel a főhőst az egyik legtragikusabb görög legenda szereplőjévé teszi.
Northlanders (Vertigo, 2008-) Írta: Brian Wood (Demo, DMZ, Local) Rajzolta: Ryan Kelly (Lucifer, Demo), Davide Gianfelice és mások
Szakadnak az inak, törnek a csontok és véres ösvény nyílik a vikingek kardja előtt: Brian Wood, akinek nagyszerűen kezdődő DMZ-je középszerbe fulladt, most könnyedén utasítja maga mögé a Dark Horse Conan-jét és az Image Comics Viking-jét, az antológiaszerűen különböző rajzolók által megvalósított, fiktív, ám mégis realisztikusnak ható történetekből összefűzött, legendákat és történelmet értő kézzel összefonó képregényszőttesében.
Kick-Ass (Icon, 2008-) Írta: Mark Millar (The Authority, Wanted, The Ultimates) Rajzolta: John Romita Jr (Uncanny X-Men, Amazing Spider-Man, World War Hulk)
A YouTube-generáció képregénye, ami internetes víruskampánnyal indult útjára és már a film is készül belőle Mathhew Vaughn vezényletével. Dave Lizewski átlagos srác, aki egy nap maszkot húz, hogy valami heroikusat tehessen, de még aznap megkéselik és törött csontokkal kerül a kórházba. Hónapokkal később, felépülése után, újra próbálkozik és ismételten összeverik, ám valaki felveszi a jelenetet a telefonjával és a maszkos igazságosztó azonnal a YouTube sztárja lesz, MySpace oldalára tömegével érkeznek a gratulációk és segélykérések, ezreket inspirálva fellépésével. Millar a sokszorosan lerágott csontot újra érdekessé és izgalmassá képes tenni, mint ahogy Romero-nak is sikerült friss fogást találnia saját bejáratott zsánerén a Diary of the Dead-del.
2009-es Top10: mini/graphic novel/one-shot
Beasts of Burden (Dark Horse, 2009) Írta: Evan Dorkin (Milk and Cheese) Rajzolta: Jill Thompson (The Invisibles, Sandman)
Kutyák és macskák, óriásbékák és szellemek, invázió és gyilkosság, humor és gore – mindez szívvel és lélekkel, és nagyszerű, szerethető karakterekkel nyakon öntve. A mágiához is konyító, a környéküket védelmező háziállatcsorda horrorisztikus kalandjainál nem nagyon jelent meg eredetibb, ötletesebb és jobban megírt képregény tavaly, pedig volt itt még Chew és The Stuff of Legend is.
Hellboy: The Wild Hunt (2008-2009) Írta: Mike Mignola (Batman, B.P.R.D.) Rajzolta: Duncan Fegredo (Judge Dredd)
A The Wild Hunt az eddigi legjobb Hellboy mini, és ez bizony nem kis szó. A címszereplő személyes útkeresése itt nyílik ki, és válik igazán epikussá, előrejelezve egy hatalmas háborút, amit hősünknek az Excaliburral a kezében kell majd vívnia egy boszorkány serege ellen. Csakhogy ha ily módon megakadályozza a világ pusztulását, azzal rálép arra az útra, amin végül ő maga hozza majd el az apokalipszist. Tragikus dilemma monumentális, mitikus kulisszák között, a közelgő, minden elsöprő vihar előtt.
Incognito (Icon, 2009) Írta: Ed Brubaker (Criminal, Daredevil, Uncanny X-Men) Rajzolta: Sean Phillips (Criminal, Hellblazer, Sleeper)
A szerzőpáros Sleeper című sorozatának eszmei folytatása piszkosul hangulatos és erőszakos, szuperhősös ponyva-noirba csomagolt fejlődéstörténet egy kegyetlen, szupererejű gonosztevőről, aki a mini végére gyilkos antihőssé „nemesül”. A képet gyönyörűen egészítik ki az őrült tudósok, a romlott femme fatale-ok, a lelketlen rosszfiúk és az alig jobb jófiúk. A Brubaker-Phillips páros még egyszer sem okozott csalódást.
Punisher: The Naked Kill (Marvel, 2009) Írta: Jonathan Mayburry (Marvel Zombies Return) Rajzolta: Laurence Campbell (Judge Dredd)
A tavalyi év legnagyobb képregényes bűnös élvezete. Frank egy snuff film hálózatot számol fel egy szigorúan őrzött irodaépületben, lőfegyverek nélkül – azaz kreatívan. Végtelenül gonosz, éjfekete humor, szenzációsan cinikus narráció, burjánzó erőszak, ötletesen emelkedő hullahegyek, nagyszerű, sötét, képi világ. Ki mondta, hogy Garth Ennis után nincs szufla a Megtorlóban?
Star Trek: Crew (IDW, 2009) Írta és rajzolta: John Byrne (Fantastic Four, Uncanny X-Men)
Egy Star Trek mini, ami friss, intenzív, ötletes, és közben nem köpi szembe a tradíciókat sem, azaz intelligens és gondolatébresztő is egyben. Valahogy így kellett volna a nagyvásznon is. Persze, a főhősnő karakterét csak az elvetemült rajongók ismerik (khm, izé), de a kerek, egyrészes történeteket ettől függetlenül is értheti és élvezheti mindenki.
Umbrella Academy: Dallas (Dark Horse, 2009) Írta: Gerard Way Rajzolta: Gabriel Bá (Casanova)
A My Chemical Romance énekese teljesen váratlanul robbant be a képregényes köztudatba szedett-vedett, a Hellboy és a Goon keresztezésére emlékeztető diszfunkcionális szupercsapatával, mely azonnal osztatlan sikert aratott. Legújabb történetében találkozunk az időfolyam legőrültebb, Tarantino-inspirálta bérgyilkospárosával (akik nem mellesleg felrobbantják az egész Földet), hőseink pedig a történelem menetét próbálják megváltoztatni azzal, hogy megnyerik a vietnami háborút (egy múmia feltámasztásával) és megakadályozzák a Kennedy-gyilkosságot. Ahogy ezt Parra kolléga mondta egy közös ismerősünkre, nekem úgy Gerard Way a kedvenc őrültem.
I Am Legion (Devil's Due Publishing, 2009) Írta: Fabien Nury (W.E.S.T., Il était une fois en France) Rajzolta: John Cassaday (Planetary, Astonishing X-Men)
A francia Les Humanoīdes Associés (ami a Métal Hurlant magazinnak adott életet és olyan szerzőket tett közismertté, mint Jodorowsky, Bilal és Moebius) második közös kiadása (az első a The Zombies That Ate the World volt a Guy Davis-Jerry Frissen párostól) az amerikai DDP kiadóval. A második világháború alatt, 1942-ben a németek Légió fedőnév alatt új csodafegyverrel kísérleteznek egy kislány testében lakó ősi entitás segítségével, aki távolról képes másokat irányítani, a szövetségesek pedig legjobb titkosügynökeiket vetik be, hogy gátat vessenek a közelgő katasztrófának. Fantasztikusan megrajzolt történet az indiana jones-i hagyományok szellemében.
Crossed (Avatar Press, 2008-2010) Írta: Garth Ennis (Preacher, Hellblazer, The Boys) Rajzolta: Jacen Burrows (Scars, Chronicles of Wormwood)
Az egyébként sem a visszafogottságáról híres Garth Ennis (aki olvasta a Preacher című sorozatát, most minden bizonnyal egyetértőleg bólogat), ezúttal egy kilenc részes minisorozatban hozza elől elméjének legbetegebb bugyraiból főhősének inkább töredékes, időbeli ugrásokkal operáló beszámolóját a vándorlásról, melyet egy maroknyi túlélővel folytat egy alternatív, apokaliptikus jövőben, ahol az emberi civilizációt tökéletesen leromboló, megállíthatatlan vírus vérszomjas őrültekké változtatja áldozatait. Itt bizony nincs tabutéma, sem textuálisan, sem pedig vizuálisan: a túlélésért szörnyű árat kell fizetni.
Asterios Polyp (Pantheon Books, 2009) Írta és rajzolta: David Mazzucchelli (Daredevil, Batman: Year One)
Az év legintelligensebb és invenciózusabb graphic novel-je, mely szinte a képregény teljes eszköztárát felvonultatja a sodró erejű történetmeséléshez. Halott ikertestvérének narrálásában lehetünk tanúi Asterios, a neves építész átalakulásának, amint egy villámcsapás hatására át egy eldugott kis városka autószerelőjeként kell átértékelnie eddigi teljes életét. Vaskos, 320 oldalas olvasmány, de addig garantáltan nem fogod letenni, amíg a végére nem jutsz.
Scott Pilgrim vs the Universe (Oni Press, 2009) Írta és rajzolta: Bryan Lee O'Malley
A Scott Pilgrim sorozat ötödik kötete ugyanolyan humoros, mint a korábbiak, az első rész megjelenése óta többszörösen díjazott, kanadai O'Malley semmit nem vesztett a lendületéből és a mangák és videojátékok inspirálta, egyszerű vonalvezetésű, de mégis kifejező stílusban készített széria egyre közelebb kerül a végső boss fight-hoz: Scott-nak a Ramona elnyerésért legyőzendő hét ex-barátból már csak három van hátra. Habkönnyű, szórakoztató történet majd 200 oldalon, nemsokára pedig a belőle készülő filmet is megnézhetjük a moziban Michael Cera főszereplésével.
2009-es Top5: képregények magyar szerzőktől
Kalyber Joe 4-5 (szerzői kiadás, 2009) Írta és rajzolta: Pilcz Roland
Az Angyalok a pokolban Kalyber Joe és barátai történetének negyedik (két részben megjelent) felvonása, amiben a címszereplő már igazi kalandhőssé válik: dzsungelen, sivatagon, folyókon, vadállatokon, ezer veszélyen keresztül kutatja a kincset, de közben szem előtt tartja az igazán fontos dolgokat is. Humor, kaland, barátság: mondanám, hogy a legjobb magyar képregénysorozat, de majdnem az egyetlen is, úgyhogy ez nem volna elegendő dicséret. Egyszerűen csak: rohadtjó!
Pszicho Dzsánki (szerzői kiadás, 2009) Írta: Mráz István Rajzolta: Oravecz Gergely
Három rövid, de annál hatásosabb, delíriumos merengés egy apokalipsziséből bágyadtan ébredő, beteg, bizarr világról. Történet alig van (legalábbis még: a szerzők folytatást ígérnek), atmoszféra annál inkább: megragad, magával ránt, és nem ereszt.
Mi van, Dodó? 2. (Kepregeny.hu, 2009) Írta és rajzolta: Marabu
Az empiriokriticizmus diadala! Napjaink nagy gondolkodójának privát szigete, amelyre a dodókat menekítették a Kretén 100. számával megszűnt eredeti élőhelyükről, most már a nagyközönség számára is látogatható. A jelenleg létező legjobb magyar strip-sorozat.
Bábel verme (Roham Kiadó, 2009) Írta: Kemenes Iván és Varga Péter Rajzolta: Kemenes Iván
A Stromfeld-ciklus második kötete a 2008-as Alfabéta-díj nyerteseitől, ezúttal színesben, amelynek készítését még egy blog formátumú munkanaplóban is dokumentálták. Ismét Budapesten járunk, ezúttal a Milleniumi Földalatti építésének idején, ahol a főhős, a börtönviselt építőmunkás úgy ereszkedik egyre mélyebbre saját elméjének tébolyába, ahogy az alagutak mélyítése közeledik a földalatti átadásának dátumához. Egyszerűnek tűnő, de bonyolult szerkezetű történet, mely utána jó ideig nem fog szabadulni a gondolataink közül.
Az elveszett cirkáló (Képes Kiadó, 2009) Rajzolta: Korcsmáros Pál Átdolgozta: Garisa H. Zsolt és Varga Zoltán
Korcsmáros Pál legendás Rejtő-adaptációinak újabb csodálatosan felújított, színes, keményfedelű kötete, ugyanakkor talán a legdrágább magyar képregény a piacon. Ettől függetlenül minden Rejtő- és képregényrajongó polcán bérelt helye van.
2009-es Top5: magyar megjelenések külföldi szerzőktől
Watchmen (Cartaphilus, 2008-2009) Írta: Alan Moore (From Hell, Swamp Thing, Lost Girls) Rajzolta: Dave Gibbons (Green Lantern, Rogue Trooper)
A 2009-es egy nagyon jó év volt a Kilencedik Művészet szempontjából kis hazánkban: Moore képregénytörténeti mérföldköve a filmfeldolgozás körül kialakult hype korbácsolta hullámokat meglovagolva megérkezett a könyvesboltok polcaira. És hogy miért is akkora nagy durranás ez a képregény? Ezt már részletesen kifejtettük nektek egy korábbi cikkünkben, egészen pontosan ITT.
Sandman - Prelűdök és noktürnök (Cartaphilus, 2009) Írta: Neil Gaiman (Amerikai istenek, Csillagpor, Coraline) Rajzolta: Sam Kieth (The Maxx, Zero Girl), Mike Dringenberg (Doom Patrol), Malcolm Jones III (The Question)
A képregénysorozat, amely nemzetközi hírnevet szerzett Neil Gaimannek végre hozzánk is megérkezett! Merész lépés a Cartaphilus kiadótól, hiszen a Sandman egyértelműen nem a képi világával hódította meg olvasóit, de aki beleveti magát a szédítő részletességű, mitológiát, popkultúrát és művészeteket magába fogadó univerzumba, annak emlékezetes élményben lesz része. Külön öröm, hogy az egyébként nehéz eredeti angol szöveget remekül magyarították és a kötet végi függelékben számos utalásra és összefüggésre rávilágítanak a témában kevésbé járatosak számára.
Guszti történelmet ír (Nyitott Könyvműhely, 2009) Írta és rajzolta: Pieter De Poortere
De Poortere-nek semmi sem szent: kövér, Hitler-bajszos, kecskekúró, együgyű parasztján, Gusztin keresztül nem egyszerűen görbe, de cinikus, gonosz és szatirikus tükröt tart az emberiség története elé. Ha kíváncsi vagy, mi köze Jézus feltámadásának a madárijesztőhöz (a kötet legjobb és legszemtelenebb poénja), ez a te képregényed.
Mutánsvilág (Kingpin, 2009) Írta: Brian Michael Bendis (Daredevil, Powers, Ultimate Spider-Man) Rajzolta: Olivier Coipel (Thor)
Soványka év volt a tavalyi a szuperhősképregények terén, de a Mutánsvilágnak egy izmosabb felhozatalban is a legjobbak közt lenne a helye. Az Új Bosszú Angyalait, az X-Ment és Magnetót szerepeltető történet egy meglepően erős emocionális töltettel bíró családi tragédiát bújtat egy nagyszabású, alternatív világos, gyönyörű képi világgal életre keltett csihipuhiba.
Usagi Yojimbo 6-7 (Vad Virágok Könyvműhely, 2009) Írta és rajzolta: Stan Sakai
A gazdátlan nyúlszamuráj története töretlenül folytatódik itthon (és közben Amerikában is, immár túl a 125. részen), továbbra is a Sin Cityvel osztozva a legjobb Magyarországon megjelenő sorozat címén. Sakai egyaránt nagyszerűen ír és rajzol humoros szösszeneteket, horrorisztikus démon- és kísértetmeséket, melankolikus karakterdarabokat, moralitástörténeteket és sodró lendületű akciókat.
Elkerülve a az év végén/elején hagyományos listamániát, gondosan kivártunk, hogy elcsendesedjenek a hullámok és mielőtt menetrendszerűen folytatnánk a GeexComixot, átnyújtunk nektek egy ajánlót az elmúlt évtized legjobb képregényeiből - Olórin és Santito válogatásából.
Évtizedes Top10 - ongoing sorozatok
American Virgin (Vertigo, 2006) Írta: Steven T. Seagle (Uncanny X-Men, Sandman Mystery Theatre) Rajzolta: Becky Cloonan (Demo)
Adam Chamberlain, az ismert televangelista fia a szexuális absztinenciát hirdető tévés roadshow-jában a kamerák előtt fogadja meg, hogy szüzességét csak az egy igaz szerelmének, Cassandra-nak adja oda az esküvő napján, ezzel utat mutatva eltévelyedett fiatalok tízezreinek. Amikor kiválasztottját egy békemisszió alatt terroristák gyilkolják le brutálisan az egész világ szeme láttára, Adam megfogadja, hogy kézre keríti a gyilkosait. Afrikába utazik, felbérel egy Mel nevű zsoldost és a szex és a vallás témáját körüljáró önismereti utazás veszi kezdetét az évtized egyik legkiszámíthatatlanabb fordulatokkal operáló képregényében.
X-Factor (Marvel, 2005) Írta: Peter David (The Incredible Hulk, SpyBoy, The Dark Tower) Rajzolta: Ryan Sook (BPRD, Arkham Asylum: Living Hell), Renato Arlem és még sokan mások
A Marvel-univerzum talán egyik legérdekesebb (és ehhez képest méltánytalanul kevéssé ismert) karaktere Jamie Madrox, vagyis Multiple Man, aki egy egy tévés vetélkedőben nyert pénzből nyit detektívügynökséget a (több szempontból is) kataklizmikus House of M eseményei után. A szokatlan hangvételű és nagyszerű ötletektől sziporkázó szuperhős-sorozatban társai (Strong Guy, Siryn, Rictor, Monet, Wolfsbane, Layla Miller) és saját duplikátumai segítségével ered a Decimation során bekövetkezett események rejtélyének nyomába.
Seven Soldiers (DC Comics, 2005) Írta: Grant Morrison (The Invisibles, New X-Men, All Star Superman) Rajzolta: Simone Bianchi (Batman, Detective Comics), Cameron Stewart (Catwoman, The Other Side), Ryan Sook, Frazer Irving (Necronauts, Silent War), Pascal Ferry (Adam Strange), Yanick Paquette (Terra Obscura, Wonder Woman) és Doug Mahnke (JLA, Final Crisis)
Rendkívül egyedi metasorozat és a DC kiadó elfeledett, ám Morrison által feltámasztott hőseinek legfurcsább team-up-ja, melyben a hét különböző hangulatú és stílusú rajzoló alkotta négyrészes minisorozat főhősei (Shining Knight, Manhattan Guardian, Zatanna, Klarion the Witch Boy, Mister Miracle, Bulleteer, Frankeinstein) csupán a befejező két részben találkoznak, hogy megakadályozzák egy jövőből érkező idegen faj invázióját.
Fables (Vertigo, 2002) Írta: Bill Willingham (Elementals, Patheon, Thessaly, Witch for Hire) Rajzolta: Mark Buckingham (Marvelman)
A magyarul is megjelent (és érthetetlen módon megbukott) briliáns urban fantasy ugyan megbicsaklott egy kicsit a Great Fables Crossover (három sorozat: a Fables, a Jack of Fables és a The Literals kilenc részes közös sztoriszála) során, melyben egész valóságunkat kellett megmenteni Bigby farkas, Jack és a Page-nővérek vezetésével, most azonban Fabletown lakói újabb titokzatos ellenséggel, Mr. Dark-al kerülnek szembe, egyúttal visszatérve a szokásosan átlagon felüli karakter- és történetvezetéshez.
The Walking Dead (Image Comics, 2003) Írta: Robert Kirkman (Invincible, Marvel Zombies, Battle Pope) Rajzolta: Tony Moore (Fear Agent, The Exterminators), Charlie Adlard (Savage, The Establishment)
A zombi-apokalipszis után az összeomlott civilizáció romjain a túlélésért küzdő Rick és családja fekete-fehér és (az adott zsáneren belül) realisztikus Odüsszeiája az év(tized) meglepetése volt, szenzációs ötletek, gondosan felépített karakterábrázolás, mélymerülés az emberi természet legsötétebb bugyraiba. Mindezt megkapjuk és még többet is, hiszen Kirkman Joss Whedon-hoz hasonlóan nem bánik kesztyűs kézzel még a legkedveltebb szereplőkkel sem, ahogy azt a The Walking Dead egy fordulópontot jelentő epizódjának mottója tökéletesen világossá is teszi: No one is safe!
A világot háttérből irányító hatalmasságok, és az ő, egy tucatnyi kíméletlen, vérprofi gyilkosból álló rendfenntartó erejük közti háború szövevényes intrikákkal teli krónikája – egy sorozat, amiben sosem tudhatod, hogy mi történik a következő oldalakon. Azzarello és Risso mesetrien vegyíti a noir és a ponyva elemeit, sztorinként teremt játszi könnyedséggel szenzációs karaktereket, és egy olyan véres, mocskos, „semmi sem az, aminek látszik” elve szerint épülő bűnügyi eposzt tár elénk, amelyhez foghatóval aligha találkozhattunk korábban.
Daredevil (Marvel, 2001-2006) Írta: Brian Michael Bendis (New Avengers, Powers, Ultimate Spider-Man) Rajzolta: Alex Maleev (Mighty Avengers, Spider-Woman)
Még hogy a szuperhősképregények nem lehetnek komolyak! Bendis csaknem 50 részes, Fenegyerek nyilvánosságra került identitása körül bonyolódó sztorifolyama sötét hangulatú, intelligens, aprólékosan kidolgozott crime-comic, minimális hősakcióval, maximális lelki pokoljárással, és ehhez méltón érett, noiros, pózolásmentes képi világgal.
Gotham Central (DC, 2003-2006) Írta: Ed Brubaker (Captain America, Daredevil, Uncanny X-Men), Greg Rucka (Batman, Queen & Country, Whiteout) Rajzolta: Michael Lark (Daredevil, Sandman Mystery Theatre)
Rendőrök élete a világ legveszélyesebb városában, őrültek és pszichopaták közt, egy denevér árnyékában. Brubaker és Rucka sorozatában csak úgy tobzódik a tehetetlenség, a düh és a frusztráció, ahogy az egyszerű emberek hatalmas gonoszokkal szállnak szembe, miközben az árnyékokban bujkáló hős kénye-kedve szerint rángatja őket dróton. A Renee Montoya homoszexualitását körüljáró, Kétarcot is szerepeltető Half a Life pedig máig a DC egyik legnagyobb kritikai sikert aratott sztorija.
Powers (Image, 2000-2004, első sorozat) Írta: Brian Michael Bendis (Daredevil, New Avengers, Ultimate Spider-Man) Rajzolta: Mihcael Avon Oeming (B.P.R.D., Judge Dreddm, The Mice Templar)
Szuperhősök és a való világ: mára ez a koncepció is szinte teljesen kifulladt, de amikor Bendis 2000-ben elkezdte a nagyhatalmú gonoszokkal és igazságosztókkal teli világban egyszerű nyomozókként dolgozó páros történetét, még nagyjából frissnek számított – főleg ilyen noiros körítéssel. Realisztikus, a mi világunk rákfenéire is folyton rámutató sztorik, remek karakterek, fantasztikus dialógusok, és egy feledhetetlen finálé: a hétrészes, korábbi történeteket összefogó Forever az egyik legnagyobb erejű amerikai képregény, amit valaha írtak.
Warren Ellis minden idők egyik (?) legkarizmatikusabb seggfejét adta a világnak: a gonzo újságírás cinikus mestere, Spider Jerusalem, sajátos magánháborút folytat a bizarr jövőben egy korrupt elnökjelölt ellen. Maróan gúnyos és gonosz, politikailag totálisan inkorrekt, erőszakkal, káromkodással és szexszel teli társadalmi szatíra, aminek egy all-time listán is ott lenne a helye.
A gonoszoknak nincs kegyelem! Warren Ellis hardcore szuperhősei nem nyafognak, nem moralizálnak, nem aggályoskodnak, hanem egyszerűen csak kőkeményen odabasznak mindenkinek, aki rossz szemmel néz Angliára. Emellett a banzáj mellett a DC és a Marvel összes gigaeseménye együtt is eltörpül: Ellis és Bryan Hitch ezzel a 12 résszel teremtette meg a szélesvásznú képregény fogalmát.
Blankets (Top Shelf, 2003) Írta és rajzolta: Craig Thompson (Goodbye Chunky Rice)
Egyszerűen és röviden: minden idők egyik legszebb, leghitelesebb története (nem csak képregényes vonatkozásban) a felnőtté válásról és az első szerelemről – ráadásul vizuálisan is lehengerlő.
Criminal: Lawless (Icon, 2007) Írta: Ed Brubaker (Daredevil, Uncanny X-Men, Sleeper) Rajzolta: Sean Phillips (Hellblazer, Sleeper)
Az örök nyertes páros, Brubaker és Phillips talán eddig legzseniálisabb munkája. A második Criminal-mini a bosszút használja kiindulási alapnak, de a stilizálástól mentes, földhözragadt, kíméletlenül realista bűnügyi dráma még vesz pár váratlan kanyart, mielőtt célba ér egy nem konvencionális, gyomorszájütéssel is felérő befejezéssel.
League of Extraordinary Gentlemen (Wildstorm 2002-2003) Írta: Alan Moore (From Hell, Watchmen) Rajzolta: Kevin O’Neill (Judge Dredd, Marhal Law)
Senki nem tud olyan briliánsan történetet mesélni történet nélkül, mint Alan Moore. A Világok harcát a LoEG univerzumába katapultáló minisorozat hősei hat részen keresztül mennek erre-arra, történik velük ez-az, hogy a végén a legtöbben csak nézői legyenek a tripodok legyőzésének. És mégis (vagy részben éppen ezért?), Moore képregénye igazi mestermű: a megteremtett világ lélegzetelállítóan részletes és (minden bizarr eleme ellenére) hiteles, a karakterekről pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Mr. Hyde és a Láthatatlan ember „összecsapása” (haha) a 2000-es évek egyik legemlékezetesebb jelenete.
Pride of Baghdad (Vertigo, 2007) Írta: Brian K. Vaughan (Ex Machina, Y The Last Man) Rajzolta: Niko Henrichon (Fables, Sandman)
Az Irak egyik bombázásakor az állatkertből kiszabadult oroszlánfalka valós alapokon nyugvó története – természetesen maguknak az oroszlánoknak a szemszögéből. Brian K. Vaughan gyönyörűen szívszorító képregénye a háborúnak azt az oldalát vizsgálja, amiről csak kivételesen ritkán esik szó (pl. a The Thin Red Line-ban): a szenvedő természetét. Niko Henrichon szemkápráztató rajzai az oroszlánok sorsával együtt égnek bele az olvasó emlékezetébe. Ennek a graphic novelnek olyan művek mellett van a helye a polcon, mint a Blankets és a Watchmen.
Fables: 1001 Nights of Snowfall (Vertigo, 2006) Írta: Bill Willingham Rajzolta: Todd Klein, James Jean, Jill Thompson és sokan mások
Szemet gyönyörködtetően megfestett, keretes szerkezetű antológia, melyben Snow White meséli el a Fables-univerzum több szereplőjének az IGAZI történetét a szultán szórakoztatására (és egyben ötletet adva Sehrezádénak a túlélésre): fellebben a fátyol a Békaherceg tragikus történetéről, kiderül hogyan esett Hófehérke a hét törpe fogságába és hogyan állt bosszút, pontosan ki is minden idők leghatalmasabb boszorkánya és honnan származnak a Nagy Ordas Farkas félelmetes képességei. A fő sorozat ismerete nélkül is garantált szórakozás.
The Escapists (Dark Horse, 2006) Írta: Brian K. Vaughan (Y: The Last Man, Pride of Baghdad, Ex Machina) Rajzolta: Steve Rolston (Queen and Country, One Bad Day), Jason Shawn Alexander (Gotham Central)
Michael Chabon Pulitzer-díjas regényéből inspirálódott zseniális képregény, melyhez illusztris szereplőgárda verődött össze, hogy elmesélje Maxwell Roth nagy kalandját, mikor szülei halála után teljes örökségét arra fordítja, hogy megvásárolja az Escapist nevű 50-es években virágkorát élő fiktív igazságosztó jogait és barátaival összefogva olyan képregényt alkosson, ami visszaállítja a karakter régi dicsőségét. Hatalmas szívű történet a barátságról, a szerelemről, az álmokról és a nehéz döntésekről.
Smax (Wildstorm, 2005) Írta: Alan Moore (Watchmen, V for Vendetta, The League of Extraordinary Gentlemen) Rajzolta: Zander Cannon (The Chainsaw Vigilante)
Alan Moore Top Ten sorozatának spin-off-ja, melyben Neopolis 10-es rendőrőrsének óriástermetű, kék bőrű rendőrtisztje hazalátogat saját dimenziójába, a leginkább a Fables és a Korongvilág univerzum kevercseként jellemezhető fantasy valóságba, hogy lerójon egy régi tartozást. Moore ezúttal a szuperhős-zsáner helyett a fantasy-t rázza fel egy sötét és kifacsart tündérmesében.
BPRD: The Black Flame (Dark Horse, 2006) Írta: Mike Mignola (Hellboy, The Amazing Screw-On Head) és John Arcudi (The Mask) Rajzolta: Guy Davis (Nevermen, The Zombies That Ate the World)
A Mignola által a Plague of Frogs és a The Dead történetekben előkészített epikus cselekmény itt éri el a csúcspontját és Davis szálkás, egyedi stílusa tökéletesen támogatja a lovecraft-i rémálom beteljesülését: itt bizony a klasszikus náci főgonosznak sikerül megidéznie a B-filmek szörnymonstrumát, ami szélesvásznon gázol térdig a kiszemelt nagyvárosban, mire a Hivatal ügynökeinek sikerül megállítani. A BPRD-sorozat legjobb darabja.
The Ultimates 2 (Marvel Comics, 2002) Írta: Mark Millar (The Authority, Wanted, Kick-Ass) Rajzolta: Bryan Hitch (The Authority, Stormwatch)
Az egyetlen ok arra, hogy volt értelme elindítani az Ultimate-univerzumot ez a popkulturális utalásokkal telitűzdelt, modernizált és kormány pénzelte szupercsapatsorozat, melyben végre tényleg komoly következményekkel járt egy Manhattan közepén véghezvitt rombolás és nem érezte úgy az olvasó, hogy papírmasé díszletek között, politikailag korrekt mondanivalót erőltetnek le a torkán. Amit Thor és Sólyomszem karakterével művelt Millar, az csakis követendő példa lehet a műfajban.
Mivel az ünnepi boldogság-pia-buli-szeretet bódulatában szinte bizonyosan el fog sikkadni a képregény (tudom, szinte eretnekség, de ez van), ezúton alighanem az év utolsó GeexKomixát tárom elétek – becsüljétek meg, olvassátok el, véleményezzétek, rebegjetek érte hálát, emeljetek nekem szobrot, aztán jövőre, veletek, mindannyiótokkal, ugyanitt. Addig is boldog zombikarácsonyt kívánok – hogy miért is, azt beljebb olvashatjátok.
Murderer #1
Történet: Robert Kirkman Rajz: Nelson Blake II Kiadó: Top Cow Productions
A Top Cow útjára indította idei Pilot Seasonját, aminek lényeg a következő: kiadják néhány képregény első részét, aztán az olvasók szavazhatnak róla, hogy melyik legyen az az egy, amit folytatnak az alkotók, amiből ténylegesen sorozat lesz. Robert Kirkman a Murdererrel szállt be a játékba. A sztori Jasonról szól, aki látszólag egy átlagember, de persze a látszat az ilyen képregényekben mindig csal. Jasonnek ugyanis van egy különleges képessége: érzi más emberek érzéseit, gondolatait, szándékait, de hogy a helyzet ne legyen ilyen rózsás, mindezt képtelen kontrollálni. Ekkora „zajjal” a fejében pedig képtelen bármire rendesen koncentrálni, normális életet élni, és ezt a zajt csak egyvalami képes ideiglenesen elnémítani: az, ha egy haldokló ember semmibe vesző gondolataira összpontosít. És íme, megszületett sajátos motivációval megvert gyilkosunk, aki persze csakis olyanokat öl, akik rászolgálnak. Namost, ez kétségívül úgy hangzik, mint egy szuperhőstörténetbe oltott Dexter, még ha a hasonlat mind előbbi, mind pedig utóbbi szempontjából sántít is kicsit, merthogy még nem világos, Kirkman hová akarja helyezni a hangsúlyt a későbbiekben. Az első rész funkciója szimplán annyi, hogy bemutassa azokat az egyedi körülményeket, amik közt a főhős élni kénytelen, és emellett felvet egy sor problémát és mellékszálat, amelyek közül bármelyik bizonyulhat dominánsnak, ha az olvasók úgy döntenek, hogy a Murdererből sorozat lesz. A koncepció mindenesetre érdekes, és legyen szó akár Jason és nagyanyja furcsa, nem éppen ideális kapcsolatáról, a bizarr módon (egy gyilkossággal, természetesen) elstartoló szerelmi szálról, a főhős aktuális áldozatának becserkészéséről, illetve a főhősnek az ölési kényszerhez való rezignált hozzáállásáról, a képregény nagyszerűen működik – kétségkívül van benne potenciál egy remek ongoinghoz. Nelson Blake II rajzai is tökéletesen helytállnak, mert ugyan nem különlegesek, de az élvezetes átlag lehető legmagasabb szintjén állnak, azaz életszerűek, lendületesek, és hibátlanul leképezik Kirkman történetének némileg melankolikus hangulatát. Legfeljebb a szokásoshoz képest még így is valamelyest visszafogott színvilág lehetne kissé egységesebb, atmoszférikusabb (ehhez a sztorihoz passzolna egy sötétebb, komorabb, és főleg, meghatározóbb, egyedibb látvány), de így sem lehet okunk panaszra. Ugyan a Pilot Season többi versenyzőjének elolvasása még várat magára, de az már most kijelenthető, hogy alapból nem járunk rosszul, ha a Murderer folytatódik.
Nation X #1
Történet: Simon Spurrier, James Asmus, Chris Yost, Scott Snyder Rajz: Leonard Kirk, Michael Allred, Michele Bertilorenzi, David López Kiadó: Marvel Comics
A Marvel antológiái nem szoktak jól elsülni, legutóbb a hatrészes Astonishing Talesszel fürödtek be – és a speciálisan x-menes antológiák is kétes értékűek (ld. a tavalyi Divided We Standet és Manifest Destinyt). De a négyrészes Nation X, legalábbis az első szám alapján, kivételt képez. Na jó, a négy rövid sztoriból ide is jutott egy, ami meglehetősen érdektelen és felesleges, de összességében határozottan pozitív az összkép – főleg, ha azt nézzük, hogy létezése egyáltalán nem öncélú, hanem nagyon is sokat hozzátesz Matt Fraction jelenlegi Uncanny X-Menjéhez. Ami mellesleg már jó egy éve haldoklik, és a Nation X megtárgyalását itt kell kezdenünk. Fraction pár hónapja egy, a hatóságok hatáskörén kívül eső szigetre (Magneto régi Asteroid M-jére), Utópiára költöztette az X-eket, és teljes kompániájukat. A szerző azóta írhatatlanul sok karakterrel dolgozik, aminek óhatatlan mellékhatása, hogy nagy részük elsikkad (és ez még a jobbik eset, voltak, akiket Fraction teljesen és otrombán félreírt), és fontos kérdések, dilemmák, témák maradnak említetlenül. Miért is jó az X-eknek, hogy elszeparálják magukat, és úgy általában, a mutáns faj maradékát a világtól, és összegyűlnek egy adott helyre (ahol egyszerre lehet őket kiirtani)? És mit gondolnak erről az egyes karakterek, a fiatalok mutánsok, a „vendégek”, vagy ha úgy tetszik, befogadott menekültek? Bármilyen szégyen is Fraction számára, ezekre a kérdésekre nem ő ad választ az Uncannyben, hanem egy rakás más író a Nation X-ben. Simon Spurrier sztorija (The Ghost of Asteroid M) például Magneto és a mutánsok új nemzedékének kapcsolatával fűszerezve látogatja meg a mágnesesség urának múltját – helyenként ugyan túl lazára veszi Magneto figuráját, de összességében érdekes adalék az ősellenség visszatéréséhez. A kakukktojás Scott Snyder Testamentje, ami a sokadik rohadtul unalmas bőrt húzza le a „Kolosszus elvesztette Kittyt, és most szenved, és nem találja magát, és búsong” koncepcióról. Erről már a Manifest Destinyben is szólt pár oldal (Christ Yost remek kis Uncheerable-je), csakhogy míg annak ott volt humora és lelke, ennek nincs semmije, Snyder csak bután rázza a fát, hátha leesik még róla valami. Yost Cold Shoulder című rövidje sokkal-sokkal élvezetesebb, az imént említett Uncheerable-höz tudnám hasonlítani: alapul vesz egy karaktert (ezúttal a notóriusan komolytalan és felelőtlen Jégembert), tökéletesen bemutatja reakcióit a jelenlegi szituációra, az egészet megtölti humorral és szívvel, hogy aztán a végére roppant eleganciával odalopjon egy drámai felhangot, ami az egész addigi vidám sztorit sajátosan édeskeserűvé varázsolja. A legjobb viszont James Asmus Road Tripje: ebben a két régi barát, Rozsomák és Árnyék utazgat, iszogat, és beszélget (többek közt arról, hogy melyik dögös szuperhősnő jön be jobban nekik), majd pedig rátérünk a lényegre: Küklopsz döntéseire és Utópiára. Ez a dialógus két oldalban többet mond el a mutánsok jelenlegi helyzetéről, mint Fraction összes eddigi képregénye a témában. Ráadásul közben vicces, szórakoztató, és remekül ábrázolja a két karakter kapcsolatát. Remélhetőleg tartják a színvonalat a későbbi számokban is, bár egy antológiánál ez mindig kétséges.
Újabb képregény arról, hogy milyen volna a világ viszonylag reális (értsd: nem marveles/dc-s) szemmel, ha léteznének benne szuperhősök… És az igazat megvallva, kicsit unalmas már ez a koncepció. Sok író sok bőrt lehúzott róla, és kevés új van, amit még hozzá lehet tenni. Az efféle sztorik egyik közös pontja, hogy általában sokkal sötétebb/cinikusabb szemszögből közelítenek a témához, vagyis a dicsőséges hősökkel teli szuperhősvilágok kontrasztjaként ezek rendszerint tele vannak őrültekkel, gyilkosokkal és pszichopatákkal (elég csak a Watchmenre gondolni), vagy egyszerűen csak oly módon képezik a két nagy kiadó műveinek antitéziseit, hogy minden, de tényleg minden gyökeresen el van bennük kúrva. Ehhez a legjobb példa pont Warren Ellis Ruins című kétrészes minije, ami egy mélyen depresszív és sokkoló alternatívája a Marvel-világnak. A baj azzal a képregénnyel az volt, hogy Ellis szimplán az „alakuljon minden a lehető legszarabbul” elv szerint írta meg, teljesen öncélúan, kiélve véres és vad fantáziáit, vajmi kevés tekintettel karakterekre és történetvezetésre. A Supergod sajnos ehhez hasonlatos. A kiindulási pont a fegyverkezési verseny szuperemberversennyé fajulása, vagyis, hogy a Föld különböző államai hipertitkos laboratóriumokban igyekeznek előállítani az emberi (?) faj következő lépcsőfokát – amit szerintük olyan lények képviselnek, akik izmuk egy rándulásával kiirthatnak egy fél országot. Persze, hogy minden egyes állam minden egyes kísérlete katasztrofálisan sül el, és a bolygón hamarosan pusztító, amorális supermanek ámokfutnak, mindenféle, teremtőik számára megfejthetetlen és érthetetlen motivációknak és logikának engedve. Ellis nem erőlteti meg magát: az első rész frappáns nyitányát leszámítva (az első oldalon úgy tűnik, mintha a Föld amortizálódását mesélő narrátor egy szobában ülne, de a következő kétoldalas totálkép London lángoló-füstölgő romjainak közepére, a hullákkal teli Temze partjára teszi) csak sajátos, senki máséval össze nem téveszthető, ízes káromkodásokkal, hűvös brit eleganciával, szemét cinizmussal és végső, „a szart is leszarom” habitussal vegyített tudományos blablája érdemes említésre. És gyanítom, hogy ez a tudományos blabla a legfontosabb számára: az egész képregény csak szórakoztatóan őrült és gonosz ötletek tárháza („Valaki azt mondta, hogy rádióhullámokat szart. Nem tudom, hogy lehet ilyesmit bizonyítani.”), amivel Ellis kedvére eljátszogathat. Közben maga a sztori alakulása olyannyira mellékes neki, hogy mindent gyors flashbackekben mesél el, karakterek és dialógusok nélkül, pusztán a tényekre szorítkozva, mint valami alternatív történelemórán. A képregény így ráadásul frusztrálóan redundáns lesz: az egyébként szép, realisztikus és hatásos képek nem tartalmaznak új információkat, pusztán illusztrálják a szöveget. Eddig leginkább egy képregényíró művészi maszturbációjának tűnik a dolog – ő biztos élvezi, de mi csak zavartak vagyunk a látványától.
Siege – The Cabal
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Michael Lark Kiadó: Marvel Comics
Nyakunkon a Marvel következő nagy, januárban induló crossovere, a Siege, ami véget vet majd az egy éve tartó Dark Reignnek. Brian Michael Bendis ezúttal Asgard, Thor otthona ellen küldi a Secret Invasiont követően a nemzetbiztonság fejévé előlépett Norman Osbornt, de a prológus, a The Cabal szerint ennél azért kicsit bonyolultabb a helyzet. Osborn címbeli belső köréből Loki és Doom is közvetlenül érintett Asgard sorsában – előbbi nyilván a hatalmat kívánja átvenni, ahogy mindig is akarta, utóbbi pedig (ahogy azt Straczynski, illetve most már Gillon Thorjában láthatjuk) a halhatatlanság titkát akarja kierőszakolni az épp nála, Latvériában lakó istenekből. Ez a konfliktus régóta alakul már, gyökerei jó másfél évre nyúlnak vissza, vagyis ez pont az a következetes és tudatos történetvezetés, amit Bendistől már megszokhattunk marveles pályafutása során. Legalábbis majdnem: ugyanis Osborn képbe kerülése a sztori többi aspektusához képest kissé elsietettnek, vagy ha úgy tetszik, erőltetettnek tűnik. Korábban egyáltalán nem esett szó róla, hogy frusztrálná Asgard mi világunkban való létezése, így némileg meglepő, hogy minden átmenet nélkül most hirtelen ez áll figyelme középpontjában, és kész háborút hirdetni ellene. Persze, végső soron egy őrülttel van dolgunk, ami önmagában sok mindent megmagyaráz, de ez egy egyébként ilyen gondosan kiszámított történetben így is kilóg kissé a sorból. (Bár ott van még Loki, akit szövetségüknek megfelelően trónra kell segítenie – de ő mostanában segítség nélkül is elég jól boldogult.) Ettől eltekintve a Siege – The Cabal azon a színvonalon mozog, amit a mindig nagyszerű szórakozást jelentő New Avengers és Dark Avengers írójától elvárunk. Osbornnak az őrületére koncentráló nyitó monológjától az arrogáns Doommal való konfrontációján át az Asgard elleni stratégia füzetvégi előkészítéséig minden tökéletesen működik, legyen szó akár karakterekről, akár dialógusokról, akár akcióról. Nagy és szórakoztató haddelhaddnak nézünk előre, ami e prológus szerint nem csak a csimmbummról szól majd (mint az egyébként igen jól sikerült Secret Invasion), hanem az egyes figurák döntéseiről, kapcsolatairól is. A sztori ígéretesnek tűnik már csak az egymás ellen forduló gonoszok és Asgard miatt is, és akkor a New Avengers tagjait, és a frissiben visszatérő Amerika Kapitányt még számításba se vettük. Ami pedig a rajzot illeti, Michael Lark képei szokásosan szépek, realisztikusak és visszafogottak (értsd: nélkülözik mindazokat a szuperhősös képi kliséket, amik ebben a zsánerben oly gyakoriak). Egyedül a nyitó duplaoldal fest furcsán, merthogy Lark gyökeresen másképp ábrázolja Asgardot, mint ahogy azt Thor saját sorozatában láttuk – de Loki ördögi mosolya, ahogy figyeli (és alakítja) a körülötte elszabaduló poklot, mindenért kárpótol.
A Very Zombie Christmas
Történet és rajz: Joseph Wight, Fred Perry, David Hutchison Kiadó: Antarctic Press
Az Antarctic Press egy bájos kis speciális egyrészessel kedveskedik azon olvasóknak, akiknek már a belük kifordul a tömény és mesterkélt karácsonyi hangulattól, az egy hónapja villódzó és díszben pompázó üzletektől (jön a szeretet ünnepe, vásárolj, vásárolj, vásárolj!) és utcáktól, a sok karácsonyi daltól és attól a tetves Last Christmastól. Az A Very Zombie Christmas három író-rajzoló három rövid, fekete-fehér történetét tartalmazza, és a közös bennük természetesen az, hogy karácsonykor játszódnak, a szereplőket pedig a Jézuska és a Télapó helyett emberevő életholtak látogatják meg, akik ajándékot és virgácsot hanyagolva, szeretetteljes harapásokkal jutalmazzák a jókat és a rosszakat is. Az elsőben (Unholy Night) Joseph Wight egy második világháborús sztorit mesél, amiben az ellenséges vonalak mögött rekedt amerikai katonák tankokat vezető és lődöző náci zombikkal kénytelenek szembeszállni. Kellemes kis szösszenet, amiben viszont a viszonylag jópofa ötleten és gördülékeny történetmesélésen kívül nincs semmi élvezetes. Értsd: nem igazán vicces, és egyáltalán nem félelmetes, bár legalább a nagyapjuk „karácsonyi meséjétől” a takaró alatt tágra nyílt szemekkel rettegő lurkók képe bájos slusszpoén, és a kellemesen retró rajzok is szépen helytállnak. A második sztori a The Littlest Zombie Meets Santa! címet viseli, és messze a legjobb a háromból. A főszereplő itt maga is egy zombi, egy (egykori) kisgyerek, aki szegény olyan kicsi, hogy a „holtak hajnalán” nem tud kimászni a sírjából, mert nem éri el a tetejét (már itt meg kell szakadni a röhögéstől) – ráadásul a csúnya, rossz felnőtt zombik mindig elveszik tőle a zamatos emberhúst. Úgyhogy egyedül vadászik az erdőben, mert túl kicsi, hogy beleessen az emberek által ott felállított csapdákba – és ott találkozik egy (gyilkos) télapóval is. Fred Perry sztorija apró kis gyöngyszem: a nyilván igen egyoldalú és szimpla zombiperspektívából nem lehet hosszú történetet mesélni, így az író maga is afféle gegként fogja fel az egészet, és pár oldalon kihozza belőle, amit lehet. Vicces, ötletes, sőt, még fordulatos is, és a szívmelengetően meseszerű képi világ felteszi a pontot az i-re. Az utolsó adalék a legkevésbé érdekes: a You better watch out-ban egy gengszter egy pénzszállító kirablása után bezárja három társát egy raktárba a zsákmánnyal együtt, hogy ott rohadjanak meg. A terve az, hogy pár év múlva, mikor a rablás körüli hisztéria már lecsillapodott, majd elmegy az aranyért, de társai még azelőtt zombikként térnek vissza. David Hutchison vicces, kísérteties, végzetszerű és tanulságos is akar lenni egyszerre, de egyik sem megy neki igazán. Túl egyszerű, unalmas és kiszámítható az egész – még egy egyszeri poénnak is lapos, a vázlatos rajzok pedig (egy kihúzó nagyon elkelt volna) még a havas-gengszteres hangulatot is hazavágják. A füzetet egyértelműen a középső sztori miatt érdemes beszerezni.
Hideg időhöz jéghideg sztorik dukálnak: ezen a héten főleg bűnügyi történetekben mélyedünk el, azaz vérben, bűnben, mocsokban, hullákban, kurvákban, pénzben és halálban úszunk, méghozzá a noir legnagyobb képregényes művelőinek hála. De azért lesz itt még más is. Például Dr. Horrible meglátogatja a comicok világát, Thor otthonában lassan elszabadul a pokol, Steve Niles pedig Hellboyt mímel. Fáradjatok beljebb!
Noir: A Collection of Crime Stories Történet: David Lapham, Jeff Lemire, Alex De Campi, Chris Offutt, M.K. Perker, Paul Grist, Rick Geary, Ken Lizzi, Gary Phillips, Ed Brubaker, Brian Azzarello, Matthew és Shawn Fillbach Rajz: David Lapham, Jeff Lemire, M.K. Perker, Dean Motter, Paul Grist, Rick Geary, Hugo Petrus, Joelle Jones, Eduardo Barreto, Sean Phillips, Kano, Stefano Gaudiano, Fabio Moon, Gabriel Ba, Kiadó: Dark Horse Comics
Ugyan a Dark Horse 13 rövid noirt tartalmazó graphic novelje nem tartozik az elmúlt két-három hét termése közé, de azért még bőven belefér az „újdonság” kategóriába – és műfajválasztásából adódóan egyszerűen nem mehetünk el mellette itt a geekzen csak úgy, szó nélkül. Tehát, a kiadó összegyűjtött egy rakás, a zsánerben, és úgy egyáltalán, a képregényművészetben jó nevűnek számító írót és rajzolót, és megrendelt tőlük egy-egy kőkemény, mocskos-karcos bűnügyi történetet pár oldalon, fekete-fehérben. Egyszerű átlagemberekről, akiket a nélkülözés sodor a bűn világába, a noir jellemző balekjairól, akik egy punci hívószavának engedelmeskedve csinálnak magukból hülyét és hullát, bűnözőkről, gyilkosokról, pénzről, vérről és halálról, meg egyéb földi jókról, amiknek itt helyük van. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, az egyes sztorik színvonala erősen ingadozó, a kötetbe éppúgy kerültek remekművek, mint felejthető alkotások – de a noir rajongói kétségkívül megtalálják benne a számításaikat.
A nyitány mindjárt lenyűgöző: David Lapham híres sorozatának, a 2005-ben véget ért Stray Bulletsnek a világát látogatja meg újra, egy fiatal lányon keresztül, akit két osztálytársa egy ládába zár, azzal a szándékkal, hogy később megerőszakolják és megöljék. Az Open the Goddamned Box, amellett, hogy ijesztő bepillantást enged a mai tinédzserek dühvel, keserűséggel teli, és céltalanságukban sokszor erőszakhoz vezető életébe, rafináltan eljátszadozik az áldozat-tettes szerepkörrel, és mindezt egyszerű, de hatásos képi világgal, és egy nem konvencionális befejezéssel koronázza meg. A kötet másik csúcspontja a 21st Century Noir, a műfajban felülmúlhatatlan Ed Brubaker-Sean Phillips (Criminal) párostól. A mindössze hatoldalas képregény a szűk keretek közt is háromszor vált szemszöget (szerető-feleség-férj), és egy klasszikus „öljük meg a férjem, hogy együtt lehessünk” történetet csavar ki, és zár le roppant szemét és mocskos módon. Ez kérem itt a noir legjava, és most már azt is tudjuk, amit eddig is biztosan sejtettünk: Phillipsnek nem feltétlenül van szüksége színezőre, hogy a rajzai fantasztikusan mutassanak.
A többi 11 sztori (melyek közt egy ötletes illusztrált novellát is találunk, Ken Lizzi és Joelle Jones tollából: Thrustworthy) általában egyetlen egyszerű szituációra épül, hol jobban, hol rosszabbul, hol érdekes, hol tipikus megoldásokat alkalmazva, hol meglepetést okozva, hol kiszámíthatónak maradva. Jeff Lemire végtelenül szimpla The Old Silo-ja például egy anyagi nehézségekkel küzdő farmerről szól, akinek pajtájában pár héttel a kilakoltatása előtt felbukkan egy sebesült bankrabló, természetesen egy pénzzel tömött táska társaságában, míg Matthew és Shawn Fillbach Lady’s Choice-a egy meglehetősen lapos és érdektelen szösszenet egy gengszterkörökben mozgó, izgalmakat hajkurászó nőről, aki pasiját egy „erősebb kutyára” cseréli. A Gary Phillips-Eduardo Barreto páros sztorija (The New Me) egy teljesen földhözragadt, szerelmi bonyodalmakat ígérő cselekményt váratlanul sci-fibe olt az utolsó panelekkel, a The Last Hit (Chris Offutt, Kano, Stefano Gaudiano) egy öreg és egy fiatal bérgyilkos nyilvánvalóan halálba vezető találkozásának intenzív, és meglepően erős érzelmi töltéssel is rendelkező krónikája, az M. K. Perker írta és rajzolta The Albanianban egy albán takarító találja szembe magát egy irodai alkalmazott gyilkos ámokfutásával, a Blood on my Hands, Rick Gearytől, pedig egy férjcsalós-magánnyomozós-bérgyilkosos sztori, egy bájos csavarral a végén.
Akad még egy Mr. X és egy Kane történet is, ám mind közül a legkülönösebb Alex de Campi és Hugo Petrus Fracture című képregénye, amiben egy nő azon morfondírozik/arról ábrándozik, hogy a metró elé lök valakit – és ez a „mi lenne ha…” szcenárió aztán álomszerűen gyűrűzik tovább („és mi lenne ha…”, „na, és ha…”, „vagy ha esetleg…”). A koncepció kétségkívül roppant érdekes, csak szegény Petrusnak esik nehezére lépést tartani de Campi agymenésével, és ez le is csapódik a végeredményen: a minimális szöveget tartalmazó sztori szinte feldolgozhatatlanul kusza – de talán megéri szenvedni vele. A végére a Brian Azzarello-Fábio Moon-Gabriel Bá trió, minden képregényrajongó arcára mosolyt csaló slusszpoénja, a The Bad Night maradt, amiben egy gengszter rablással egybekötött biztosításai csalásra kap megbízást: el kell vennie egy értékes nyakláncot egy nőtől, amikor az egy sikátorban tart hazafelé, mozi után, férje és kisfia társaságában…
A Noir, formátumából adódóan egy vegyesfelvágott, de legalább a nagyszerű, a kellemesen szórakoztató és az egy-két közepes alkotás mellé nem kerültek komoly csalódást keltő történetek – így a mérleg végül egyértelműen pozitív, a kötet pedig kihagyhatatlan a műfaj rajongóinak.
Punisher Max #1
Történet: Jason Aaron Rajz: Steve Dillon Kiadó: Marvel Comics
Amikor tavaly a 60. résszel Garth Ennis otthagyta a Punishert, sokan tartottak attól, hogy a sorozatnak befellegzett, vagy legalábbis súlyos minőségi romlás következik – de annak ellenére, hogy a Marvel bő egy évig nem talált hozzá állandó írót, és így a szerzők történetenként váltották egymást, a legtöbb olvasó kellemes meglepetéssel szembesült. Gregg Hurwitz, Duane Swierczynski és Victor Gischler is pofás kis sztorikat szállítottak (na jó, nem Ennis-színvonalon, de akkor is), és közben a kiadó megtalálta a tökéletes írót, aki továbbviheti a címet –ennek örömére pedig újrakezdték a számozást is. Úgyhogy most itt van a Punisher Max első része, Jason Aarontól, akinek az egyik legnagyszerűbb jelenleg futó amerikai sorozatot köszönhetjük (Scalped), és Steve Dillontól, aki már dolgozott Ennisszel a Megtorlón, bő 10 évvel ezelőtt (ld. a maxos előtti sorozatot, aminek utolsó sztorija – Balfékek szövetsége – itthon is megjelent). Dillon sajátos, szatirikus stílusa tökéletesen passzolt ahhoz a groteszk, végtelenül fekete humorú Punisherhez, és bár jelentősen nehezebben találja a helyét a Maxhoz szabott sötét, vérmocskos és vérkomoly kereteken belül, azért panaszunk szokás szerint aligha lehet rá. Ami pedig a sztorit illeti, Aaron nem vacakol, rögtön az első adandó alkalommal előhúzza az aduászt az ingujjából: jelesül a Vezért, a Marvel Univerzum elsőszámú gengszterfőnökét, akit dacára annak, hogy ez a sorozat már jó 10 éve fut, még egyetlen író sem vezetett be a Max-világba. Wilson Fisk itt még csak egy nagymenő gengszter roppant intelligens és hatalmas fizikai erővel bíró testőre, aki titokban nyilvánvalóan a csúcsra vezető útját tervezgeti – és ehhez épp a Megtorlót választja akaratlan segítőjének. A gengszterek ugyanis el akarják végre tenni őt láb alól, és ehhez Fisk ötletét használnák: elhitetik vele, hogy a Vezér nem csak egy városi legenda, hanem valóban létezik, hogy így tereljék el a figyelmét, és végül leszámolhassanak vele. Aaron izgalmasan építi fel a sztorit, felhúzva egy háromszöget, aminek mindegyik csúcsa konfliktusban áll (vagy fog) a másik kettővel. Ha minden igaz, nagy átverésekkel és mészárlásokkal teli cselekménynek nézünk elébe, aminek fő kérdése alighanem az lesz, hogy mikor jön rá koponyás hősünk, hogy Fisk őt csak bábuként rángatja a saját hatalomra jutása érdekében. Ígéretes koncepció, aminek lefutását akár egy sztorinál jóval hosszabb távon is el tudnám képzelni – az mindenesetre máris látszik, hogy Aaron érti a karaktert: Frank öl, kínoz, és szarik mindenre, aminek nincs köze a rosszfiúk kinyírásához. Kezdetnek határozottan nem rossz.
Stumptown #1 Történet: Greg Rucka Rajz: Matthew Southworth Kiadó: Oni Press
Ha Greg Rucka bűnügyi történetekbe ártja magát, abból nem nagyon szokott rossz kisülni – gondoljunk csak az Ed Brubakerrel közösen írt szenzációs Gotham Centralra, vagy akár a nemrég megfilmesítésre került Whiteoutra. A szerző legújabb sorozata a Stumptown címet viseli, és közel s távol Raymond Chandler és A nagy Lebowski keresztezéseként utalnak rá – bár azt gyorsan megjegyezném, hogy a legendás noir író stílusa sokkal inkább tetten érhető a képregényben, mint Coenéké. A főszereplő egy Dex nevű nő, aki ha épp nem magándetektívként keresi kenyerét (pontosabban állandóan gyarapodó szerencsejáték-adósságainak ellenértékét), fogyatékos öccséről gondoskodik. Most lehetőséget kap egy kaszinótulajdonostól, hogy összes adósságát lenullázza, és ehhez csak annyit kell tennie, hogy megkeresi az illető eltűnt unokáját. De a dolog persze nem ilyen egyszerű, mert a megbízó és a megbízott személyén kívül még vannak mások is, akik érdekeltek a lány megtalálásában – vagy abban, hogy soha ne kerüljön elő. A csaknem 40 oldalas képregény cselekményét Rucka a figyelemfelkeltő in medias res kezdés után lassan bontja ki, bőven szánva időt a főhős és életkörülményének bemutatására – és ez a mű egyik elsőszámú erénye. Dex egy teljesen átlagos nő, még inkább az, mint Renee Montoya vagy Carrie Stetko az író említett, korábbi műveiből. Megvan a magához való esze, de semmiképpen nem valami szupernő, aki rettenthetetlenül néz szembe a halállal, és lő, és üt, és rúg, és mindenből kivágja magát fél perc alatt. Ellenkezőleg: nyomozásának első lépései után rögtön össze is verik, aztán nem sokkal később belelövik a folyóba (ez mellesleg nem spoiler: így kezdődik a füzet, és aztán ugrunk vissza az időben, hogy megnézzük, mi vezetett idáig). Esendő, sebezhető, 100%-ig valós benyomást keltő, hús-vér ember, aki röpke pár oldal után magáénak tudja az olvasó teljes és feltétlen szimpátiáját és együttérzését, akkor meg főleg, amikor a zsánerre jellemző szarvihar előtör a semmiből, és kezdi őt maga alá temetni. A szálak teljes kibontása, a sztori itt lefektetett alapjaiból való tényleges építkezés persze még hátra van, de kezdetnek ez határozottan meggyőző, Rucka ismét bebizonyította, hogy ért a műfajhoz. Tettestársa ezúttal Matthew Southworth, akinek stílusa leginkább a Michael Lark-Stefano Gaudiano pároshoz (Daredevil) hasonlítható (az egyetlen komoly különbség, hogy – legalábbis egyelőre – jóval kevesebb árnyékot használ) – vagyis tökéletesen passzol egy hamisítatlan noirhoz. Várjuk a folytatást.
Thor: Giant Sized Finale
Történet: J. M. Straczynski Rajz: Marko Djurdjevic Kiadó: Marvel Comics
Időről időre úrrá lesz rajtam a kísértés, hogy elutazzak az államokba, és ledobjak egy molotov koktélt a Marvel székházára. Vagy egy gránátot. Vagy egy atombombát. Pedig, mint oly sokszor, most is olyan szépen indult minden. Thor három éven át nem bukkant fel a Marvel Univerzumban (ez nem kis dolog egy ilyen nagy és fontos karakter esetében – Amerika Kapitány nélkül pl. két évig tudott csak meglenni a kiadó), miután a 2004-es Ragnarok című sztoriban, asgardi társaival együtt meghalt. Aztán a Civil War után J. M. Straczynski belekezdett egy új Thor sorozatba, amiben a norvég istenek újjáéledtek, csak hogy újabb és újabb sötét kihívásokkal, veszélyekkel, árulásokkal, hazugságokkal és intrikákkal találják szembe magukat, köszönhetően egyikük, Loki ármánykodásainak. Straczynski sutba vágta a bevett formulákat, és a tipikus szuperhőstörténet helyett egy lassan hömpölygő, aprólékosan kidolgozott, intelligens és érett hard fantasyt írt, ami még a pizsamás igazságosztók világától öklendező olvasókat is meggyőzte, és vásárlásra késztette. Azóta azonban az író otthagyta a kiadót (állítása szerint a januárban induló, Asgard-központú crossover, a Siege miatt – köztudott ugyanis, hogy rühelli a hasonló eseményeket), és munkáját a Thor 604-től Kieron Gillen folytatja. Szóval mi is ez a Giant Sized Finale? Egy pofátlan, tisztességtelen, undorító reklámfogás. Mert hogy ez se nem óriásméretű (egy normál hosszúságú sztori van benne, a többi csak előzetes a 604-es számból, és egy régi Thor történet újranyomása), se nem finálé. Nincs nagy, mindent megváltoztató fordulópont, kirobbanó befejezés, szálelvarrás, egyáltalán semmi különös: minden jog szerint ennek kellene lennie a Thor 604-nek, merthogy a sztori ugyanúgy fejlődik, építkezik, halad tovább egy későbbi nagy finálé felé, mint eddig. Úgyhogy aki azt hitte, hogy Straczynski befejezi a történetet az utolsó általa írt részben, az bizony csalódni fog. Ettől függetlenül persze a képregény most is (majdnem) hozza a már megszokott színvonalat – nem utolsósorban Marco Djurdjevicnek köszönhetően, akinek képei éppoly gyönyörűek, sötétek, részletekben gazdagok és lendületesek, mint mindig. Loki és Doom szövetségének első halálos következményei a Keldába szerelmes halandót, Williamat érik utol, Latvéria urának robotjai pedig Thor alteregóját, Donald Blake-et veszik célba. A cselekmény a sorozathoz képest szokatlanul akciódús (legalább a felét csatajelenetek teszik ki, William és Loki pribékjei, illetve az említett robotok és a főhős és barátai között), a végére pedig a mennydörgés istene és Blake kapcsolata némileg módosul, míg Balder, Asgard uralkodója előtt végre világossá válik, hogy ki áll a sötét események hátterében. William sorsának beteljesülése szolgáltatja az emocionális csúcspontot, míg az istenek és a gépek látványos összecsapása a tempóról gondoskodik – ügyesen, profin összerakott képregény ez, csak egyrészt nem az, aminek hirdetik, másrészt mintha kicsit elkapkodottabb lenne, mint az eddigi számok. Mintha Stracyzinski mindenképpen akart volna egy viszonylag monumentális búcsút, ezért a sok akció, és a gyors (noha nem túl jelentős) változások, következmények, amikkel majd Gillennek kell megbirkóznia. Reméljük, méltó lesz a feladatra – de bárhogy alakul is, azt hiszem, mindenki jobban örült volna, ha Straczynski az eredeti tervek szerint végigviszi a történetét.
Batman – Streets of Gotham #6
A Paul Dinit ideiglenesen helyettesítő Chris Yost kétrészes történetének lezárása nem csak hogy jól, de frappánsabban és kreatívabban is sikerült, mint azt az előző szám után várhattuk volna. A fél Gothamen át rohanó-verekedő Man-Bat és Vadásznő csatája egy templomban ér véget, ahol az „Isten” hangját halló, és puskával hadonászó pap foglyul ejti mindkettejüket. A különös szituációt Yost képes szinte oldalról oldalra fokozni, ahogy mind több karaktert von be az eseményekbe, miközben lassan rávilágít azok hátterére. Mire világossá válik, hogy valójában mi és miért is történik, az olvasó hirtelen egészen más szemmel kénytelen nézni pár szereplőre, akiknek egymás közti viszonyuk is átértékelődik. Az átváltozásait elvileg már uraló, most mégis őrjöngő Man-Bat, a denevércsaládban mindig is kívülállónak, megtűrtnek számított Vadásznő, az őrültnek tűnő pap és a rejtélyes „hang” templomi partija természetesen Batman érkezésével éri el kellemesen meglepő, dinamikus és ötletes csúcspontját, és mintha még Dustin Nguyen vonásai is határozottabbak, összeszedettebbek, képei pedig hangulatosabbak volnának, mint az utóbbi részekben. Szép munka. Dr. Horrible #1
Először is, aki még nem ismerné a Dr. Horrible’s Sing Along Blog című frenetikus (ingyen letölthető/megnézhető) internetes minisorozatot Joss Whedontól, az sürgősen pótolja. Másodszor, miután ezt megtette, és betegre röhögte magát rajta, lehetőleg kerülje le Zhack Whedon abból született, az eredetihez képes kínosan ötlettelen, száraz, fantáziátlan és unalmas képregényét. A Dr. Horrible 1 a címszereplő „eredetét” meséli el, úgyhogy a comic visszaröpít minket kedvenc, béna gazemberünk gyerekkorába, amikoris tanúja volt egy agyas gonosztevő győzelmének egy izmos szuperhős fölött – a következmények sejthetők. A kisebbik Whedonnak sikerül itt-ott megidéznie a mini humorát és frissességét (pl. Horrible és a tuskó hős, Hammer első találkozásakor), de a kevés remek pillanatot hosszú, eseménytelen és humortalan oldalak kötik össze, a nagy ötletből (a címszereplő ideiglenesen szupererőssé teszi magát) pedig sehogy sem sikerül kihozni a benne rejlő potenciált. Joelle Jones egyszerű, bájos, rajzfilmes látványvilága sem váltja meg a világot, bár gond sincs vele: a képregény nem a képek miatt bukik el. The Ghoul #1
Steve Nilesban ritkán kell csalódni, de akárhová néz az ember, legújabb sorozatának első részével kapcsolatban mindenhol, mindenki Hellboy-plágiumot kiált. És nem ok nélkül: a nagyjából háromméteres, hullaarcú címszereplő, a Ghoul, egy, a kormány alkalmazásában álló nyomozó, aki természetfeletti ügyekre szakosodott. Azaz, ha valami nem szokványos bűneset történik, akkor a helyszínre szállítják egy repülőben, amit direkt az ő méreteihez igazítottak, hogy öklét és géppuskáját a jó ügy érdekébe állítsa. De nem csak ennyiből áll a nyilvánvaló párhuzam: Ghoul egész viselkedése, jelleme szinte tökéletes leképezése Mignola vörös démonjának, és (az ég szerelmére!) még ugyanolyan dögös ballonkabátot is hord. Egyébként korrektül megírt comic ez, gond nélkül csúsznak a dialógusok, tisztességes a sztori és a karakterek felvezetése, csak, még ha el is tekintünk a kínos Hellboy-párhuzamtól, akkor sincs benne semmi különös (Bernie Wrightson képei viszont hangulatosak, Tom Smith csodálatos színezést pedig külön ki kell emelni). Ráadásul csak 16 oldal az egész, a füzet maradékát Niles novellájának első (egyébként ügyesen megírt) része foglalja el, a Ghoul eredetéről. Nem rossz, de összességében kihagyható – legalábbis egyelőre.
Egy okkult nyomozó a viktoriánus Angilában jár egy ősi szörny nyomában, egy professzor egy katonából igyekszik kiűzni az ártó szellemeket, egy kopoltyús ember egy vízbe fúlt kisfiú kísérteties ügyét vizsgálja, egy szimpatikus vörös démon pedig az Excalibur és élete legnagyobb válaszútja előtt áll. Igen, az aktuális képregényes összefoglaló kissé tematikusabbra sikeredett a szokásosnál: mostanában ért véget három, a Hellboy világához tartozó minisorozat, és ráadásként kaptunk még egy one-shotot is. Egy kattintással beljebb górcső alá vesszük mindegyiket, és még marad idő arra is, hogy ejtsünk pár szót az aktuális X-Menről, Pókemberről és Supermanről.
Abe Sapien: The Haunted Boy Történet: Mike Mignola, John Arcudi Rajz: Patric Reynolds Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola először. A harmadik önálló Abe Sapien történetet (az első a talán legrosszabb Hellboyhoz kapcsolható képregény, a Drums of the Dead, a második a lényegesen jobb The Drowning volt) a mester az immár veteránnak számító B.P.R.D. íróval, John Arcudival közösen jegyezte, ez pedig elvileg elég biztosíték arra, hogy egy remek one-shot kerekedjen ki belőle. Sajnos mégsem ez történt, annak ellenére, hogy a potenciál ott van a The Haunted Boyban. Az első oldal, az eset villámgyors és roppant hatásos felvázolásával (mesteri történetmesélés négy majdnem néma panellel: egy vízben süllyedő jégkorcsolya, egy sírva kiáltozó nő és egy mentőautó) tökéletesen megteremti az alaphangulatot, de aztán a szerzőpáros nem tudja elkerülni a szokásos, kötelező körök lefutását. A küldetés ismertetése, a gyors megbeszélés a felettessel, és a megérkezés a helyszínre mind olyan oldalpazarlás, amit egy egyrészes, 24 oldalas történet nem engedhet meg magának. Pedig ez könnyen kiküszöbölhető lett volna, egyszerűen azzal, hogy a sztori kezdetén Abe már ott van a kisvárosban, ahol a haláleset történt. Ezután a tempó szerencsére már felpörög, és a füzet a közepén elér történeti és emocionális csúcspontjához – a végére pedig marad a csihipuhi. Tipikus felépítés, és ezzel nincs is semmi gond. Gond azzal van, hogy Abe nem egy Hellboy, aki bármikor csatasorba állítható egy rakás démon, szörny vagy szellem ellenében, így aztán gyors, önmagát, és a gondjaiba vett családot teljesen védtelenül hagyó konfrontációja az ellenséggel meggondolatlan és logikátlan (pusztán a vakszerencsének köszönhetően győzik le a kísértetet), és nem indokolja sem a karakter (Abe nem forrófejű) sem a cselekmény (senki nincs közvetlen veszélyben). Patric Reynolds pedig mindeközben nagyon igyekszik, hogy rajzaival vizuálisan alátámassza a főszereplő viselkedését, de az üvöltöző, és állandóan (még az elején is, az akta olvasásakor) mogorvának tűnő Abe nem az a halk, megfontolt, szerény Abe, akit ismerünk. Persze ez aligha Reynolds hibája, ezek a lapok jutottak neki – egyébként pedig képei szépek, hangulatosak, és egy Hellboyhoz kapcsolódó képregényhez képest kifejezetten részletgazdagok (a vízi szellemmel való harc pedig lenyűgözően fest). A The Haunted Boy egyszeri szórakozásnak nagyjából megteszi, de nem hagy semmilyen maradandó benyomást.
B.P.R.D. 1947 #5
Történet: Mike Mignola, Joshua Dysart Rajz: Gabriel Bá, Fábio Moon Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola másodszor. Az 1947 záróakkordja némileg meglepő módon nem totális szellemmészárlásba torkollik, hanem egy hátborzongató, csendes ördögűzésbe, és egy finoman felvázolt metaforába a minisorozat fő konlfliktusát és Hellboy sorsát illetően. Érdekes gondolat, minthogy az itt még gyermekként megjelenő vasöklű démonról már jól tudjuk, hogy milyen utat választ magának felnőve, és hogy azon az úton nincs helye a gonosszal való cimborálásnak (bár a The Wild Huntnak – lásd lentebb – ehhez még lesz egy-két szava). Mignola és társírója, Joshua Dysart, mégis képesek valamiféle nyugtalanító, fenyegető légkört teremteni a mosolyogva baseballozó vörös gyerekördög köré. Ehhez a kulcs Ota Benga karaktere, aki Bruttenholm professzor kérésére érkezik az új mexikói katonai bázisra, hogy segítsen a megszállt Anders ügynökön, akit az előző részben épphogy sikerült kimenteni a szellemek birodalmából. Ota Benga, dacára igen hatékony ördögűző módszereinek, minden természetfeletti elpusztítását javasolja a professzornak, és ezalatt nyilvánvalóan Hellboyt is érti. A két férfi közti elvi ellentét teljesen új irányba tereli a képregényt, ami így egy nem várt dilemmában csúcsosodik ki – s végül egy furcsán ambivalens záróképpel ér véget, ami ha csak bújtatva is, de határozottan magában foglalja Hellboy két lehetséges jövőjét, a potenciált a jóra és a gonoszra. De azért a természetfeletti akcióért áhítozóknak sem kell csalódniuk: az 1947 nem csak egy már (elvileg) ismert jövővel kapcsolatos merengést kínál, hanem egy látványos, erőteljes, dinamikus ördögűzési jelenetet is, ami a sorozat legjobb hagyományait követi. A képi világ pedig bámulatos: már az Umbrella Academy óta tudjuk, hogy Gabriel Bá szimpatikusan groteszk vonásai tökéletesen megállnák a helyüket egy Hellboy képregényben, és ez ebben a miniben be is bizonyosodik. Bá rajzolja a bázison, vagyis a való világban játszódó jeleneteket (a fiatal Hellboya fantasztikus), míg társa, a hasonló, mégis érezhetően más stílusban utazó Fábio Moon a természetfeletti síkon zajló ördögűzés, alapvetően jóval sötétebb hangulatú vizualizálásában remekel. Jöhet az 1948.
Hellboy: The Wild Hunt #8 Történet: Mike Mignola Rajz: Duncen Fegredo Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola harmadszor, ezútal Duncen Fegredóval. Nem hittem volna, hogy valaha azt mondom, a sorozat profitálhat abból, hogy Mignola átadja másnak a rajzolói teendőket, de amit Fegredo itt művel, az szenzációs. Stílusa természetesen erősen emlékeztet Mignoláéra: ugyanolyan jól használja az árnyékokat, a háttereket, a kontrasztokat, de ő láthatóan több részlettel tölti meg a képeket (elég csak megnézni Hellboy arcát), és ez összességében inkább előnyére, mint hátrányára válik a képregénynek – gyönyörű munka, igazi öröm a szemnek. Szóval, ezzel a füzettel befejeződött az eddigi leghosszabb Hellboy-történet, a nyolc részes The Wild Hunt. Kicsit nehéz erről úgy írni, hogy közben egyik kezemmel a leesett állam után kutatok a padlón, de átkozott legyek, ha ez nem a legjobb minisorozat, ami Mignola Hellboy-univerzumából eddig napvilágot látott. Olyannyira, hogy minden eddigi nagyszerű képregény a Seed of Destrucitontől a Conqueror Wormon át a Darkness Callsig szimpla, kellemesen lötyögő bemelegítésnek tűnik mellette. A sztori bevezeti a Hellboy-univerzumba az Artúr-mondakört, merlinestül és excaliburostul – és nagy poénokat ugyan nem akarok lelőni, de végül kiderül, hogy a szimpatikus vörös démon a legendás király véréből való (sátánimádó anyjával már találkozhattunk a Chained Coffinban). Szembe kell szállnia egy nagyhatalmú boszorkánnyal, Nimue-val, aki annak idején magától Merlintől lopta erejét, most pedig, több évszázad után bosszúvággyal tér vissza a halálból, és egy roppant hadsereggel vérbe készül fojtani a világot. Egyedül Hellboy képes rá, hogy az Excalibur segítségével saját hadsereget állítson fel, és útját állja, csakhogy ezzel van egy kis gond: ha magához veszi a kardot, megmenti ugyan a világot, de rálép arra az útra, amelynek végén beteljesíti végzetét, vagyis a pokol ura lesz, és maga igázza le a Földet. A The Wild Hunt tehát a főhőssel kapcsolatos legfontosabb kérdés körül forog: megmentő lesz vagy pusztító? És bár azt hihettük, hogy ezt a kérdést Mignola már eldöntötte, most minden eddiginél súlyosabban, sötétebben és vészterhesebben teszi fel újra (ehhez igazodik a képregény hangulata is: lényegesen kevesebb a száraz humor, viszont minden szót, minden panelt átitat egy baljós monumentalitás). Hellboy tragikus dilemmáját gyönyörűen illusztrálta az előző részben a két „suttogó”, egyrészt ellensége, aki sorsa elkerülhetetlenségével mérgezte fülét, másrészt barátja (a The Corpse-ban megmentett baba, Alice), aki Anglia új lovagjaként, sőt, királyaként tekintett rá (és akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz). A döntést a főhős ebben a részben meghozza, de a történet természetesen koránt sincs lezárva (The End felirat ide vagy oda), hiszen a háború még el sem kezdődött. Vagyis a The Wild Hunt csupán a kezdete a valaha írt legepikusabb Hellboy-sztorinak (folytatás nyáron, The Storm címmel) – erre gondolj, miután elolvastad, és aztán próbáld épp ésszel felfogni, hogy mi vár még ránk.
Witchfinder: In the Service of Angels #5
Történet: Mike Mignola Rajz: Ben Stenbeck Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola negyedszer. Frissiben ért véget a Witchfinder című minisorozat is, ami a mester legújabb adaléka saját Hellboy univerzumához. Míg a vörös démon saját sorozata az ő személyes sorsát és útját követi, a B.P.R.D. a világ leigázásán fáradozó szörnyek elleni epikus háborút festi elénk, a tavalyi Lobster Johnson mini pedig a ’30-as évek ponyvahangulatát idézi meg, addig a Witchfinder a viktoriánus kori Angliában mártóztatja meg a már jól ismert Mignola-stílust. A Hellboy univerzum ilyen tudatos, hasonló, de mégis lényegesen más elemekből való fokozatos felépítése már önmagában figyelemreméltó teljesítmény, az meg főleg, hogy ezeknek az elemeknek mindegyike határozottan jó szórakozást nyújt a hálás olvasóknak. A Witchfinder középpontjában Sir Edward Grey, őfelsége nagy megbecsülésnek örvendő, mélyen vallásos okkult detektívje áll (vele a Wake the Devilben találkozhattunk először), aki néhány felfedező rejtélyes, horrorisztikus halálának ügyében nyomoz. Az áldozatok egy emberiség előtti civilizáció romjait kutatták, és ezzel a Sherlcok Holmes-Morgue utcai kettős gyilkosság sajátos, természetfelettivel fűszerezett keverékéhez még csatlakozik a Mignolától megszokott (bár itt háttérbe szoruló) lovecrafti motívum is. Az utolsó rész felépítése (a korábban tárgyalt 1947-hez hasonlóan) kissé szokatlan, ugyanis a sztori félúton való lezárása (egy sötét, véres, roppant intenzív elmegyógyintézetbeli leszámolás) után az író komótos tempóban varrogatja el a megmaradt szálakat, szokatlanul hosszúra nyújtva az epilógust. Ráadásul ez az epilógus megnehezíti a dolgát egy esetleges folytatásnak (ami nem jó, mert szívesen látnék még pár történetet Sir Edward Greyjel), ugyanis az itt háttérben munkálkodó, és ígéretes főgonosznak tűnő társaság, a Heliopic Testvériség sorsát töviről hegyire elmeséli. Ami a képi világot illeti, a Mignola nyomdokain járó Ben Stenbeck munkája tökéletesen passzol a sztorihoz, bár a háttereken Dave Stewart színei ellenére is sokszor látszik, hogy van még mit elsajátítania példaképétől. Összességében ez egy újabb remek minisorozat, ami érdekes és izgalmas kiegészítésül szolgál a Hellboy univerzum már ismert szeleteihez.
Amazing Spider-Man #611
Most, hogy Marc Guggenheim clone sagás baromsága a már megszokott hosszú szenvedés után véget ért (legalábbis átmenetileg), elvileg fellélegezhetnénk Joe Kelly érkezését látva – főleg annak tudatában, hogy ezen a héten a szájmenős zsoldos, Deadpool a képregény sztárvendége. Csakhogy Eric Canette torz vonásai (nem, nem egyedien torz vagy szimpatikusan torz, hanem rondán torz) igencsak visszavesznek a füzet élvezeti értékéből (könyörgöm, nemhogy arcot nem tud rajzolni, de még egy SZAROS MASZKOT SEM), ahogy a lapos felvezetés is. Kezd már dögunalmassá válni, hogy nagyjából háromhetente az jelenti a poénforrást minimum két oldalon keresztül, hogy Pókember narrációban informál minket arról, mekkora lúzer a nők és egyéb hétköznapi dolgok terén. Szerencsére ezután gyorsan elindul egy frenetikusan vicces akcióáradat, amiben Póki és Deadpool egymást próbálják kidumálni a füzetből, és innentől az egész egy hatalmas, őrült, hasfalszaggató szórakozás. Csak azt a „rajzot” tudnám feledni…
Dark X-Men #1
Érdekes a Marvel időzítése. A Dark Reign hivatalosan nemsokára véget ér (legkésőbb a januárban induló új crossoverrel, a Siege-dzsel), erre még csak most indul a hosszú hónapok óta beígért Dark X-Men. Az egész a Dark Avengers koncepciójára épül, vagyis Norman Osborn alapít egy új X-Men csapatot, aminek dolga az lesz, hogy fenntartsa a rendet a mutánsok és az emberek közt – de persze leginkább az, hogy hatalmon tartsa Osbornt. Ez a csapat tökéletes lehetőséget kínálna az alkotóknak arra, hogy egy olyan szemszögből mutassák be az évek óta ugyanazt a táncot járó „mutáns ügyet” a Marvel Univerzumban, mint eddig még soha. De a friss látószög helyett csak egy újabb szuperhősképregényt kapunk, igaz, annak a Dark X-Men kifejezetten jó – és ezen nincs is mit csodálkozni, a címet Paul Cornell és Leonard Kirk gondozza, akiknek nagyszerű sorozatát, a Captain Britaint idén nyáron kaszálták el, sokunk bánatára. Úgyhogy a karakterek érdekesek (főleg Dark Beast, akivel egy sajátosan fekete humor is került a történetbe), a sztori lendületes és ötletes (bár Nathan Grey, azaz X-Man visszatérésének egyelőre nem tudok örülni), a rajzok dinamikusak és látványosak. A Dark X-Men eléri, amit akar, csak jó lenne, ha egy kicsit többet akarna.
Superman – World of New Krypton #9
Már csak három rész van hátra a sorozatból, ami ideiglenesen eltávolította Supermant a Földről, és az ígéretes kezdet után most azt kell mondanom, hogy még mindig nem látom, hová is tart ez az egész. Minden részben van egy konfliktus (ezúttal a szaturnusziak képében), amit a végére a főhős fel is old, csak hogy aztán a cliffhangerben egy újabb probléma merüljön fel (Adam Strange felbukkanása a soros), ami a következő számban kerül górcső alá, és így tovább. Igaz, a háttérben fut (pontosabban haldokló lajhárként kullog) néhány epizódokon átívelő szál (főleg a még mindig gyógyulófélben lévő Zodról), de összességében ez a 12 részes cím inkább tűnik one-shotok sorozatának, mint egy ténylegesen összefüggő, hosszú sztorinak. Ha már egy viszonylag bátor húzással kivették Supermant a karakterrel kapcsolatos fő címekből (Superman és Action Comics), akkor nem ártott volna, ha kezdenek is vele valami lényegeset. De egyelőre a World of New Krypton csak úgy van, és ez ennyivel a vége előtt nem túl megnyugtató (látszik is az eladásokon: a sorozat – a többi Superman címmel együtt – olyan mélyen van, hogy onnan már a béka segge is csak teleszkóppal látszik).
Péntek van, vagyis a hét utolsó munkanapja, de ennél sokkal-sokkal fontosabb, hogy ez GeexKomix-nap – és nem is akármilyen! Az elmúlt két hét terméséből szemezgetve ugyanis rábukkantam az év alighanem legjobb képregényére, ami, bármily furcsán hangozzék is, egy kutyás-kísértetes horror. De lesz itt még totális galaktikus háború zombikkal, posztapokaliptikus kaland egy gyerek-állat hibriddel, meg rejtély, vérfürdő, felnőttmese és szuperhősakció. Ja, és meghal a Megtorló.
Beasts of Burden 2
Történet: Evan Dorkin Rajz: Jill Thompson Kiadó: Dark Horse Comics
Amikor elkezdtem írni ezeket a sorokat, azon gondolkodtam, mennyire túlzás azt állítani, hogy ez a legjobb képregény, amit idén olvastam. Aztán megnyugodtam, hogy semennyire. Meglehetősen sok ígéretes sorozat indult mostanában, de a Beasts of Burden, legalábbis ezzel a második számával, toronymagasan kiemelkedik még egy oly illusztris társaságból is, amit többek közt a Chew, a Stuff of Legend, a Batman and Robin és a The Unwritten képvisel. Az első rész békainváziója némileg meglepő módon egyáltalán nem köszön vissza, de nem baj, mert van helyette egy sokkal jobb sztori, amitől garantáltan eláll majd mindenkinek a lélegzete. Nem, nem viccelek, nem túlzok: Evan Dorkin olyasvalamit visz itt véghez, amire csak a legnagyobbak képesek. 24 oldalon elmesél egy kerek történetet úgy, hogy közben rongybabaként rángatja ide-oda az olvasót az emberi érzelmek lehető legszélesebb skáláján. Először nevetni fogsz, aztán meglepődsz, és elszomorodsz, majd felszökik az adrenalinszinted, elámulsz, megijedsz, és elborzadsz, és végül a szíved szakad meg, ha pedig érzékeny lelkületű vagy, még pár könnycseppet is el fogsz morzsolni – mindezt egy horror keretei közt, azaz Dorkin mindent kisajtol a műfajból, amit lehet.
A csak látszólag csendes és békés kisvárost őrző kutyák és macskák ezúttal eltűnt kölykök után kutatnak, és egy erdőbéli tóhoz jutnak, amiben szellemek laknak. Kísértettörténettel van tehát dolgunk, és nem is akármilyennel: a dühös szellemektől megszállt főszereplők úgy tépnek szét egy kisfiút a füzet közepe felé, engesztelhetetlen bosszúvágytól hajtva, hogy az olvasó csak bambán pislog ki a fejéből. „De hát ilyesmit nem szokás!” Szerencsére Dorkin tesz rá, hogy mit szokás, és mit nem. A Beasts of Burden merész, rendkívül kreatív, és fenomenálisan megírt képregény (a feszes történetvezetésben nincs egy felesleges szó, egy elvesztegetett pillanat), ami minden második oldallal képes meglepetést okozni. És persze Jill Thompson is elemében van: vízfestékes képei gyönyörűek és roppant kifejezők, az állatok ábrázolása pedig lenyűgöző. Ha kell mulatságosak és bájosak, ha kell komolyak, sőt, komorak és félelmetesek, az utolsó oldalt pedig külön ki kell emelnem: kisebbfajta csoda. Nincs mibe belekötni, azt viszont nem tudom megállni, hogy ne írjam le még egyszer: ez az év legjobb képregénye. Kötelező mindenkinek. Addig nem mehetsz el otthonról, amíg el nem olvasod!
Blackest Night 4
Történet: Geoff Johns Rajz: Ivan Reis Kiadó: DC Comics
Tekintve, hogy Geoff Johns Green Lantern sorozata a jelenleg futó egyik legjobb szuperhősképregény, a DC arra épülő, idei nagy crossover-eseméynét úgy vártam, mint a messiást. Az első rész (ahogy annak idején kifejtettem) annak rendje és módja szerint be is váltotta a hozzá fűzött vérmes reményeket, de sajnos azóta a sztori csak bukdácsol. Az persze senkinek nem újság, hogy az efféle crossoverek általában csak annyiban különböznek egy átlagos szuperhőssztoritól, hogy nem 3-4, hanem 10-20 vagy még több hős és gazember csépeli egymást, de az, hogy a fő, a cselekményt alakító események a mellékágakban zajlanak, finoman szólva is meglepő. Márpedig ebben a negyedik részben nincs egy darab Zöld Lámpás sem (már ha Alan Scottot nem tekintjük annak), csak azt látjuk, ahogy a földi szuperhősök (élükön Flash-sel) kétségbeesetten küzdenek a Fekete Lámpások egyre növekvő serege ellen. De minthogy maga a konfliktus a különböző Lámpások közt zajlik (és mostanra tudjuk: Hal Jordannek egyesítenie kell a színspektrum erejét kiaknázó corpsokat, mert csak együttes fényük képes legyőzni a feltámadt holtakat), ennek a mellékes kis csetepaténak lényegében nincs komoly jelentősége, és inkább egy tie-inben lenne a helye, mint a crossover főminijében. Ehelyett a két fő tie-inben, a Green Lanternben és a Green Lantern Corpsban zajlanak (méghozzá rohadt élvezetesen és izgalmasan) azok az események, amik majd eldöntik a fény háborújának sorsát.
Persze lehet, hogy túl szigorú vagyok, elvégre ennek a résznek a végén bukkan fel egy új karakter, Nekron, aki minden bizonnyal a Fekete Lámpások vezetője, azaz a főgonosz lesz (bár már van egy Scar és egy Black Hand a háttérben, de annyira mindenképpen bízom Johns tehetségében, hogy ez nem vezet képzavarhoz). De addig is alig történik valami lényeges az egész képregényben, és ez egy crossover negyedik részétől megbocsáthatatlan. Még akkor is, ha egyébként vannak kifejezetten jól sikerült jelenetek (pl. amikor Atom belülről tép szét egy Lámpást, vagy amikor Madárijesztő a félelem legapróbb szikrája nélkül áll a gyilkoló holtak közt, miközben körülötte mindenki rettegve menekül), és ha a Lámpások továbbra is az utóbbi idők legfélelmetesebb gonoszai a mainstream amerikai képregényekben (bár még sokkal inkább azok lehetnének, ha kicsit kevesebbet pofáznának). És persze meg kell említeni Ivan Reist, akinek gyönyörűen sötét, rémisztő, realisztikus rajzai akkor is tartják a lelket az olvasóban, amikor már a sokadik tölteléknek tűnő oldalt hajtja tovább. Nagyon örülnék neki, ha Johns összekapná magát, mert ha így megy tovább, ez a minisorozat simán kinéz az év egyik legnagyobb csalódásának.
Dark Reign: The List – Punisher Történet: Rick Remender Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
Daken, Rozsomák fia, Rick Remender (a frenetikus Fear Agent írója) képregényében szeletekre vágja Frank Castle-t. De tényleg. Nem csalás, nem ámítás: a Megtorló meghal ebben a számban. Mellesleg azért is merek így spoilerezni, mert ez nyilvánvaló mindenki számára, aki olvasta a következő rész előzetesét. Remender, aki az újraindított sorozattal vette át a karaktert Matt Fractiontől év elején, valamiféle bizarr élőholtként készül visszahozni Castle-t a sorozat két hét múlva megjelenő, 11. részében. Elég elborult, sőt, buta ötletnek tűni, hiszen a Megtorló nem az a karakter, akinek jól állnak az efféle halál-feltámadás hókuszpókuszok, és ez még akkor is igaz, ha Remender egészen korrekt munkát végzett az utóbbi szűk egy évben azzal, ahogy Castle-t az elmúlt időszakban tapasztalt gyakorlathoz képest mélyebben beintegrálta a Marvel Univerzumba. Szóval, vannak fenntartásaim a folytatást illetően, de hogy el fogom olvasni, az halálbiztos, mert amit az író ebben a számban művel, az elképesztő. Pedig a sztori röhejesen egyszerű: Norman Osborn, aki a címbeli listáján szereplő ellenségei levadászásával van épp elfoglalva, megtalálja marcona hősünk rejtekhelyét, és rászabadítja az egész H.A.M.M.E.R.-t, amikor pedig ez nem bizonyul elegendőnek (elvégre mi Franknek egy hadseregnyi kommandós?), akkor Dakent is. Hogy miért őt? A logikát tekintve talán nem a legkézenfekvőbb választás (Osborn Angyalai közt többen is vannak, akik könnyebben és gyorsabban kicsinálhatnák a főhőst), de a sztori élvezeti értékét tekintve mindenképpen: mert itt, a végjátékban csak egy igazi, test-test elleni küzdelemnek van létjogosultsága. És ami ezután jön, az egy olyan brutális, kőkemény akciójelenet (lőnek, rúgnak, ütnek, robbantanak, kaszabolnak), amit ugyan a MAX-os Megtorlótól (ld. Ennis) már megszokhattunk, de ami egy mainstream címben kisebb sokként éri az olvasót (a „parental advisory” felirat nem dísznek van a borítón). Remender nem fogja vissza magát, a kegyetlenül sodró lendületű, őrülten dinamikus és pofás ötletekkel teli harcban úgy spriccel a vér a szereplőkből, mint víz a szökőkútból. És az esztelen vérengzés, a karakterek legletisztultabb ábrázolása ellenére (Frank – elszánt, Daken – gyilkos) az író eléri, hogy az olvasó érzelmileg is hatás alá kerüljön. A főhős szűkszavú narrációja (középpontban az alcímmel – It’s a Good Lie – ami brutális erővel hangzik el utoljára a füzet végén) telitalálat, akárcsak az utolsó oldal: Frank darabjai (szó szerint) egy koszos, esőáztatta sikátorban. Persze, hiszen sima fejlövés vagy torokelvágás nem teszi meg, egy ilyen karaktert csakis így lehet búcsúztatni. John Romita Jr. pedig eszméletlenül gyönyörű munkát végez: a harc csodálatosan vérmocskos (igen! lehet valami csodálatosan vérmocskos!) és dinamikus, a rajzoló tökéletes választás egy ilyen kíméletlen élethalálharc ábrázolásához. Finoman szólva is megéri a pénzét.
Invincible Iron Man 19
Történet: Matt Fraction Rajz: Steve Larroca Kiadó: Marvel Comics
World’s Most Wanted, utolsó, azaz 12. (!) rész. Uuuuhhh, baromi hosszú sztorit tudhatunk most magunk mögött. Túlságosan is hosszút, ami azt illeti. Matt Fraction csaknem egy évig nyújtotta Tony Stark kálváriáját, és valljuk be, ez a történet, noha egyáltalán nem volt rossz, semmiképpen nem kívánt ilyen hosszú lefolyást. A sallangok és töltelékepizódok simán kiteszik a World’s Most Wanted egyharmadát, de talán a felét is – mert ha belegondolunk, Fraction csomó időt elpöcsölt azzal, hogy Vasembert újabb és újabb ellenségekkel állította szembe (Namor, War Machine, Madame Masque), és e jelenetek mindegyike csak időhúzó közjátékoknak bizonyultak, amik egyáltalán nem vitték előre a cselekményt. Az alapötlet ugyebár az, hogy miután Norman Osborn lett Amerika első számú rendőre, legfontosabb célpontja Tony Stark lett, merthogy a világ egyik legbriliánsabb elméje felbecsülhetetlen értékű információk birtokosa – legyen szó akár technológiáról, akár szuperhőstársai identitásáról. Osborn így vadászatot hirdetett hősünkre, aki drasztikus megoldáshoz folyamodott: miközben sorra felkereste, és használhatatlanná tette a világban elszórt bázisait, lassan, módszeresen törölni kezdte a saját agyát, hogy ellensége ne juthasson hozzá az abban tárolt információkhoz. Az ötlet érdekes volt (bár, hogy miért választja Stark a lassú leépülést, ami dolga végeztében is akadályozza, ahelyett, hogy egy csapásra nyírná ki az agyát, miután megtette, amit kellett, az rejtély), és Fraction a két karakter megváltozott status quo-jával együtt ügyesen használta fel, hogy izgalmas ellentétpárt faragjon Vasemberből és Osbornból.
Míg az egykori Zöld Manó felért a csúcsra, addig Stark mélypontra zuhant, és ez végig szépen tükröződött a figurák hatalmi és intellektuális állapotán is (nem véletlen, hogy Osborn minden máshol megjelenő őrületét Fraction szinte száműzte a saját képregényéből: felborította volna a tökéletes ellentétet). Ezzel az író elérte, hogy Osbornra úgy tekintsünk, mint Vasember ősellenségére, annak ellenére, hogy nyilvánvalóban nem volt az soha. Az utolsó szám viszonylag zökkenőmentesen varrja el a szálakat, bár akadnak döcögős pillanatok. Stark és Osborn, előbbi zöldséggé devalválódott elméjéből adódóan súlyosan kiegyenlítetlen összecsapása erőteljes, izgalmas, és bár befejezése könnyen kiszámítható (ez sajnos a sztori szinte minden fordulatára elmondható volt), korrekt fináléul szolgál a sorozathoz. A mellékszál Pottsszal, a Fekete Özveggyel és Maria Hillel már problémásabb, különválásuk értelmetlen, utóbbi kettő kijutása Osborn épületéből pedig meglehetősen hiteltelen. Larrocán ellenben nem múlt semmi: a rajz színvonala ugyan erősen ingadozó volt a 12 rész alatt, de most összekapta magát. Az akciók dinamikusak és látványosak, és az arcok is jobban festenek, mint általában – Osborn, akit nála pocsékabbul senki nem rajzol a Marvelnél, végig a páncéljában van, úgyhogy ő sem zavar bele az élménybe. Ha Fraciton rövidebbre fogta volna, akár nagyon jó is lehetett volna ez a sztori. Így csak egy erős közepes.
Sweet Tooth 2
Történet és rajz: Jeff Lemire Kiadó: Vertigo Comics
Lassan nem telik el hét posztapokaliptikus képregény nélkül – de persze ne érezzétek úgy, hogy panaszkodom! Egyik kedvenc témám ez, úgyhogy bármikor jöhet belőle bármekkora mennyiség. A világvége utáni téma legújabb képviselőjét Jeff Lemire, az Essex County Trilogy és a The Nobody írójának köszönhetjük – de hogy tényleg, szó szerint köszönhetjük-e neki, nos, ezt illetően még ülésezik az esküdtszék. Az első rész ugyan nem bizonyult nagy durranásnak, kellemes, figyelemfelkeltő szórakozásnak viszont igen, és ezzel ellátta egy sorozatnyitány legfontosabb feladatát: rávett a folytatás elolvasására. Viszont a második számmal a színvonal romlott, ahelyett, hogy javult volna, és határozottan gondjai vannak azzal, hogy fenntartsa az érdeklődésem. Ez nem kis részt Lemire képi világának köszönhető: ezek a borzasztóan vázlatos, szögletes, elnagyolt, és kicsit sem szimpatikus vonások nem nagyon passzolnak a sztorihoz (bár nem tudom, mihez passzolnának egyáltalán – a The Nobodyban azért kifinomultabbnak tűnt Lemire stílusa), sőt, ami azt illeti, kifejezetten csúnyák. Amikor pedig akcióra kerül a sor, a látvány eléri a mélypontját: a beállítások sablonosak, a mozgás katasztrofálisan dinamikátlan, és az egész oldalkompozíció döglesztően unalmas (mellesleg ötlettelen is a szóban forgó jelenet, de ez már írói hiányosság).
A sztori egyszerű: 7 éve valamilyen rejtélyes járvány kipusztította az emberiség 90%-át, és csak idő kérdése, hogy mikor áll be a sorba a maradék 10% is. Csak a hibridek (afféle állat-emberek, mint a fő- és címszereplő kisfiú) vannak biztonságban, ők valamiért immunisak – így aztán persze vadásznak rájuk. A főhőst, Gust, apja a külvilágtól elzártan, biztonságban tartotta, de most, hogy meghalt, a fiú reménytelenül egyedül van, és bigott, a saját kis világában élt faterjának nevelése nem növeli az életben maradási esélyeit. Az előző rész végén megmentette pt egy Jeppard nevű férfi, aki most azt ígéri neki, hogy eljuttatja egy titkos helyre, ahol a hozzá hasonló hibridek biztonságban élnek. A koncepció, amely szerint egy naiv, gyámoltalan, tudatlan és a pontnál is egyszerűbb mutánsfiú kikerül a posztapokaliptikus nagyvilágba, akár izgalmas és érdekes is lehetne. De amíg Lemire csak sablont sablonra halmoz a narrációval, a cselekmény „fordulataival”, és a karakterekkel is (Jepperd csak a szokásos marcona antihős, akiből 12 egy tucat, Gus meg egyelőre csak bábként sodródik), addig a képregénynek reménye sem lesz rá, hogy kiemelkedjen a középszerből. És a tendencia (ha ugyan lehet ilyesmiről beszélni két rész után) nem éppen ígéretes.
Dark Avengers 10
Attól eltekintve, hogy mintha Brian Michael Bendis elfelejtette volna, mivel ért véget saját sorozatának legutóbbi része (ti. a Sentry lelövése, ami mintha meg se történt volna, a Marvel skizofrén Supermanje gond nélkül repdes tovább), ez megint egy brutálisan jól sikerült képregény. A horrorisztikus bevezetőt (két dögös tinilány érkezik egy poros kisvárosba a semmi közepén – a geekek máris tudják, hogy nekik harangoztak) egy ehhez tökéletesen passzoló, instant akció követi (Osborn Angyalai Man-Thinget aprítják a louisianai mocsarakban), majd visszatérve a bevezetőben felvett fonalhoz, egy rejtélyes ellenség energiafelhővé robbantja a Sentryt. Bendis nem kispályázik: ahogy az utolsó oldalból kiderül, röhejesen nagyhatalmú gazokkal kell szembeszállnia a csapatnak, és ez kiváló alkalom arra, hogy megvillanjon Osborn „hősi” oldala. Mert minden őrülete és gonoszsága ellenére komolyan veszi szuperrendőri feladatát, és nem hátrál meg, csak mert nyilvánvaló, hogy semmi esélye olyanokkal szemben, akik félkézzel elintézték a Sentryt – úgyhogy durva leszámolás várható a Dinosaur nevű kisvárosban (nem vicc, sőt: akár hiszed, akár nem, a város tényleg létezik).
The Unknown – The Devil Made Flesh 1
Pár hete, amikor az ötödik résszel véget ért Mark Waid pofás kis minisorozata, a The Unknown, abban reménykedtem, hogy ez csak egy hosszabb sorozat első felvonása, afféle bevezető volt. Ekkor a folytatás már félúton lehetett a nyomdába, mert nemrég megjelent a második The Unknown mini, a The Devil Made Flesh első része. A koncepció itt az, hogy a két sztori közt egy év telt el, és ez két szempontból is érdekes: egyrészt főhősnőnknek, a túlvilági jelenségek után nyomozó Catherine-nek egy betegség miatt akkor elvileg már csak fél év volt hátra az életéből, másrészt azóta valami okból megszakadt a kapcsolata asszisztensével, James Doyle-lal (valami igencsak balul sült el legutóbbi ügyük során). Utóbbi most minden követ megmozgat, hogy a nő nyomára bukkanjon, és amikor sikerül neki, egy hatalmas rejtély és egy rakás hazugság hálójában találja magát. Catherine karaktere eddig is érdekes volt, de azzal, hogy halálos betegnek hazudja magát, és hogy James helyére egy másik, nyilvánvalóan rosszban sántikáló asszisztenst keres, most még érdekesebb lett. Waid jól bontja ki az izgalmas kérdések súlya alatt roskadozó misztikus sztorit, fantasztikusan bánik a karakterekkel és a dialógusokkal, nem is beszélve a brutális erejű cliffhangerről – és Minck Oosterveer képei is tetszetősek. Mindenképp olvasandó.
The Stuff of Legend 2
Folytatódik az életre kelt játékok missziója a gonosz világában, a Darkban, gazdájuk, egy kisfiú megmentéséért, akit elragadott a Mumus. Az első rész olyan volt, mint a Toy Story és a Ryan közlegény megmentése sajátos keresztezése, de most eljött az ideje annak, hogy felhagyjak mindenféle hasonlítgatással: mert ugyan lehet párhuzamokat vonni, de a The Stuff of Legend fenomenálisan szórakoztató olvasmány a saját jogán. A szereplők ezúttal egy Hopscotch nevű furcsa városkába érnek, ahol minden lakó egy bizarr játékot kénytelen játszani, szigorú szabályok mellett, a győzelem reménye nélkül. A Mumus szolgálatában álló polgármester hőseinket is játékra kényszeríti, és ez lesz a nagy próba Percy, a „malacpersely” számára, akit a gonosz az első részben árulásra csábított. Mike Raicht és Brian Smith képregénye továbbra is hatalmas élmény minden korosztálynak, és bár ez a szám összességében meglehetősen közjátékszerű (a szereplők semmivel nem kerülnek közelebb céljuk eléréséhez), érdekes dolgok derülnek ki a Dark sajátos politikai és hatalmi rendszeréről. És mivel úgy tűnik, hogy az írók tudatosan, aprólékosan (és nem utolsósorban: élvezetesen) építik a maguk kis világát, könnyű megbocsátani nekik, hogy a cselekmény némileg megakadt. Ha pedig még hozzávesszük Charles Paul Wilson III gyönyörű rajzait is, akkor az év egyik legjobb képregényét kapjuk. Folytatás tavasszal, csak győzzük kivárni.
Kívül borús, szürke, esős idő, belül zombik, hősök, mutánsok, szörnyek, robotok, világvége, Star Wars és Antikrisztus. Tudom, hogy hálásak vagytok, fáradjatok csak be…
Nehéz a szuperhősök élete – újra és újra ugyanazokkal a rosszfiúkkal kénytelenek megküzdeni, akiket lekapcsolásuk után vagy elengednek, vagy megszöknek, és ismét forralni kezdik őrült terveiket, és irtani kezdik az ártatlanokat. De mi van akkor, ha egy szuperhőst ez oly mértékben frusztrálni kezd, hogy azt mondja: francba az egésszel, egyszerűen kinyírom a mocskokat, és kész? Christos Gage Avatarnál indul sorozata ezt a kérdést feszegeti. Főszereplője, John Dusk, a rendőrség kötelékében álló szuperhős, aki néhány hasonló, emberfeletti képességekkel bíró társával együtt segíti a „normál” hekusok munkáját (például olyan gyilkos őrültek ellen, mint a borítón látható dögös szupergonosznő). De Johnnak elege van. Elege a körmönfont ügyvédek gyilkosmentő manővereiből, a hatóságok elől újra és újra megszökő bűnözőkből, és az egész jogrendszerből, ami inkompetens lévén, nem képes végleg megoldani az egyes törvényszegők jelentette problémákat. Így aztán saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, és kegyetlenül lemészárolja azokat, akik szerinte megérdemlik – de a helyzetet némileg komplikálja szintén rendőr barátnője, aki épp az általa elkövetett gyilkosságok ügyében kezd nyomozni. Minthogy Gage az Absolutionnal egy olyan világot teremtett, amiben a szuperhőstársadalmat beintegrálták az igazságszolgáltatásba (John csak annyiban különbözik kollégáitól, hogy neki különleges képességei vannak), a koncepció egyelőre szupererők nélkül is ugyanígy működhetne – vagyis a sztori szólhatna akár egy átlagos nyomozóról is. De egyrészt a második szám cliffhangere már sejteti, hogy az író egy puszta gimmicknél több szerepet szán a szuperhőstémának, másrészt pedig, még szimpla gimmicknek is nagyszerű volna, hiszen, még ha csak közvetetten is, de plusz dimenziókat ad a képregénynek.
Az Absolution több szempontból is roppant élvezetes és érdekes olvasmány. A bűnözőkön könyörtelen bosszút álló szuperhős ötlete már önmagában figyelemreméltó, és Gage ki is használja a téma kínálta lehetőségeket. Azt hinnénk, a hangsúly a morális dilemmán lesz, de ez egyelőre szinte elhanyagolható. Az író a rövid, de hatásos akciók közti részeket leginkább arra használja, hogy alaposan megindokolja főszereplőjének tetteit, akit egyáltalán nem érdekelnek az erkölcsi aggályok. És ami a legszebb, hogy minket sem: gyilkosságait nem tudjuk nem helyeselve nézni, ugyanis a civilizáció fenntartásához szükséges egyik alapvető, és itt durván megszegett szabály szinte lényegtelenné válik, amikor Gage érzékelteti velünk a világot elborító mocskot, és hősének efölötti őrlődését. A törvény megszegését a lehető legegyszerűbb ok teszi indokolttá: egy igaz ember meg nem érdemelt gyötrődése. John pedig gyötrődik tovább, de nem a lelkiismeret furdalja, nem kérdőjelezi meg tetteit, inkább az zavarja, hogy a világ rákényszeríti a hóhér szerepét. Mindez nagyon szépen csapódik le barátnőjével való kapcsolatában, mely szerencsére egyáltalán nem egy „kötelező szerelmi szál”, hanem a sztori szerves része. Minden stimmel: a karakterek, a sztori, a tempó, talán csak Roberto Viacava átlagos képei lehetnének kissé sötétebb hangulatúak, és főleg, egyedibbek, markánsabbak – de az Absolution így is bőven megéri a pénzét.
Astonishing X-Men #31
Történet: Warren Ellis Rajz: Phil Jimenez Kiadó: Marvel Comics
Nem mondhatnám, hogy Warren Ellis késésben van elődjéhez képest. Elvégre Joss Whedonnak is bő négy évre volt szüksége, hogy lezárja 24+1 részes történetét, és ehhez képest már senki nem csodálkozik rajta, hogy Ellisnek is 15 hónapjába került hét képregény megjelentetése. De azért mégiscsak szép lenne, ha összekapná magát a kultikus Transmetropolitan szerzője, mert ezek a marhanagy csúszások ezzel együtt is igencsak frusztrálók tudnak lenni – és láss csodát, a 32. rész november negyedikére van kiírva. Addig már csak három hét van. Ez az univerzum még nem volt tanúja annak, hogy egy Astonishing X-Men képregény három héttel az előző szám után boltokba kerüljön. Gyanítom, a lényegesen felfokozott tempó a rajzolóváltásnak köszönhető, és ha már itt tartunk, ennek más előnyei is vannak. Elnézve Phil Jimenez elődjénél ugyan konvencionálisabb, de gyönyörűen kidolgozott, a kívánt hatást maradéktalanul elérő képi világát, Simon Bianchi mesterkélt, túlspilázott, szemet fájdító panelkezelése annyira hiányzik, mint egy világégés. Szóval, a látvány kifogástalan, ami pedig a sztorit illeti, az egyszerű, mint egy pont – legalábbis egyelőre, és mivel ez egy új történet (Exogenetic) első része, a cselekmény szimplicitását most még kár volna kárhoztatni. Az egész képregény egyetlen szép, hosszú mentőakció: Brand ügynök, a Marvel Univerzum földönkívüliekkel foglalkozó titkosügynöksége, a S.W.O.R.D. igazgatója, csapatával bajba kerül egy broodokkal (ez a faj volt az X-Men akkori szerzőjének, a legendás Chris Claremontnak a válasza az Alienre, 1982-ben) teli űrhajón, maga Brand pedig (aki nem mellesleg Bestia barátnője) ennek következtében teljes sebességgel készül becsapódni a Földbe. Az X-Ment értesítik a vészhelyzetről, és mindenki kedvenc mutánsai felkerekednek, hogy megmentsék Brandet, mielőtt gépével szétkenődik San Francisco aszfaltján.
Nem egy bivalyerős sztori, mi? A kivitelezés viszont példás: a cselekmény lendületesen robog előre, az akció dögös, látványos, dinamikus, és nem utolsósorban ötletes – Ellis a mentőakció részletezése során jól kihasználja az X-Men tagjainak képességeit. Brand zuhanásának telepátiával, puszta erővel és az időjárás manipulálásával való megállítása egy esszenciális „lehetetlent nem ismerő szuperhősök akcióban” – jelenet. De a lényeg persze csak ezután jön: az adrenalinpumpáló felvezetés egy igen hatásos cliffhangerbe torkollik, amiben az X-Men szemtől szemben áll valamivel, amit leginkább úgy tudnék leírni, mint egy brood és egy Sentinel keresztezése. Szóval belecsöppenünk egy kis biotechnológiai mutáns rémálomba, á la Warren Ellis? Erre bármikor vevő vagyok. És rá is férne a címre, hogy a folytatás tényleg legyen olyan jó, mint amit ez a nyitány ígér, mert az előző, párhuzamos világos, mesterséges mutánsos sztori, ha nem is volt rossz, azért Whedon történeteinek nem nagyon csókolgathatta még a lábnyomát sem. Szóval reménykedjünk, a potenciál ott van az Exogeneticben, és ha az égiek is úgy akarják, három hét múlva kiderül róla, hogy sikerült Ellisnek kiaknáznia, vagy sem.
Atomic Robo and the Shadow from Beyond Time #5
Történet: Brian Clevinger Rajz: Scott Wegener Kiadó: Red 5 Comics
Az a geek, akinek nem folyt össze a nyál a szájában a csodálatos címet olvasva, nem minősül igazi geeknek, és büntetésből 3 napon belül nyújtsa át a szerkesztőségnek teljes DVD-, képregény- és játékgyűjteményét, ahol is méltóbb kezek közt újraelosztásra kerül. A többieket pedig megnyugtatom: igen, ez a képregény pont olyan jó, mint amilyennek a cím sugallja. Brian Clevinger és Scott Wegenere minisorozatokból álló sorozata 2007-ben indult az akkor frissiben alakult Red 5 Comics kiadó égisze alatt (a cégnek akad még pár imádnivaló című képregénye, ld. Zombies of Mass Destruction). Az Atomic Robo fő- és címszereplője egy mesterséges intelligencia, akit Nikola Tesla alkotott 1923-ban, hogy segítségével kitágítsa a tudomány határait. Azóta az érző robot közreműködött egy NASA-expedícióban, emberi jogokat és teljes amerikai állampolgárságot nyert cserébe a második világháborúban betöltött szerepéért, egyébként pedig afféle egykedvű, száraz humorú, és főleg, baromi jófej szuperhősszerűségként funkcionál – azaz, ha valami nyálkás, csápos, ocsmány és rosszkedvű (ne adj isten, náci) bukkan fel valahol, akkor Robót küldik, hogy fémöklével lazítsa meg kicsit a fogsorát. Igen, nyilvánvalóak a Hellboyjal vonható párhuzamok, de szerencsére Clevinger sorozatának nincs szüksége arra, hogy Mike Mignola munkásságához mérjék – ötletes, tökös, vicces, akciódús és lendületes képregény a maga jogán is. A Shadow from Beyond Time a harmadik minisorozat a karakterrel, és talán a legélvezetesebb az összes eddigi közül – ami pedig nem kis szó, higgyétek el. Az egyik lényeges különbség a Hellboyhoz képest, hogy míg az a mitológiából és a folklórból merít, addig Clevinger sokszor valós karaktereket (Teslát, Lovecraftot, Hawkingot) használ, és a tudomány kalapjából húzza elő robotököl-hívogató szörnyeit. A Shadow from Beyond Time csápos óriásizéje nem mellesleg szerencsétlen Lovecraft fejéből bújt elő az első részben. Mint kiderül, Lovecraft Teslával és Charles Forttal együtt 1908-ban megakadályozták, hogy a bestia elpusztítsa a bolygót (ebből lett a Tunguszka incidens), de ez csak ideiglenes megoldás volt – a lény ugyanis időn kívül létezik, így hiába ölik meg, évekkel/évtizedekkel később bármikor újra felbukkanhat. És fel is bukkan, így aztán Robo a fél XX. századot az ellene vívott harccal tölti, míg ebben az utolsó részben végre lehetősége nyílik rá, hogy végleg cafatokra robbantsa a szörnyet. Clevingernek szenzációs ötletei vannak (ezúttal a különböző idősíkokból származó Robók találkozása a csúcs), és vitathatatlanul zseniális érzéke van a történetvezetéshez: nincs semmi sallang, csak akció és humor minden mennyiségben, megállás nélkül, frenetikusan vicces-ironikus dialógusokkal fűszerezve. A sorozatnak, akárcsak a címszereplőnek, van egy egészen sajátos bája, ami egyebek mellett (mint például a tény, hogy a világmentés is csak egy hatalmas móka, amibe vajmi kevés komolyság szorult – épp csak annyi, hogy némi feszültség azért maradjon) Scott Wegener pofátlanul egyszerű, ugyanakkor elbűvölően szimpatikus, rajzfilmszerű, komikus, és világos színekkel teli képi világának köszönhető. Az Atomic Robo egy képregénygeek valóra vált álma.
Chronicles of Wormwood – The Last Battle #1 Történet: Garth Ennis Rajz: Oscar Jimenez Kiadó: Avatar Press
Van Isten (igaz, őrült, folyamatosan, nyáladzva recskázik, és ugyanarra a lándzsára van felnyársalva, amire a Sátán): az eredeti hatrészes minisorozat és a 2007-es one-shot (The Last Enemy) után Garth Ennis visszatér a Chronicles of Wormwoodhoz egy újabb mini erejéig. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy a világ forogjon tovább. Aki esetleg nem tudná (és aki emiatt most nyilván mocskosul szégyelli magát), a frenetikusan gonosz és fekete humorú, a vallást, a társadalmat, és úgy általában az embert célkeresztnek használó képregény Danny Wormwoodról, magáról az Antikrisztusról, az Ördög fiáról szól, akinek azonban elege van az ég és a pokol csetepatéiból, és inkább átlagos emberként élné az életét. Na jó, nem annyira átlagosként, mint inkább egy milliárdos tévémogulként, de érted a lényeget. Állandó társaságát egy rosszindulatú, kárörvendő beszélő nyúl, Jimmy, és maga Jézus Krisztus jelenti, aki sajnálatos módon egy előember intelligenciájának szintjén vegetál, mióta egy háborúellenes tüntetésben egy rohamrendőr megkínálta a gumibotjával. Az első minisorozatban Danny megakadályozta a Sátán és Isten közös tervét az armageddon elhozatalára, a The Last Enemy című folytatás meg egyrészt a perverz, mocskos szájú pápa sorsának beteljesüléséről szólt, másrészt pedig Danny kísérletéről, hogy visszaszerezze barátnőjét, aki elhagyta, amiért félrekefélt Jeanne d’Arckal.
A The Last Battle több ígéretes szálat indít el, amik mentén Ennis kiélheti majd minden perverz humorát és cinizmusát. Először is, Danny említett barátnővisszahódítási küldetése olyannyira sikeres volt, hogy mióta újra összejöttek, csak kefélnek, mint a nyulak, és lassan szaporodni is fognak: Maggie-nek az Antikrisztus gyermeke növekszik a hasában. Aztán ott van Danny tévébirodalmának a sikertelenségei és a médiaribanc felesége által megalázott és tönkretett konkurense, akinek az öngyilkosság kapujában eddig ismeretlen gonosz erők felkínálják a bosszú lehetőségét. És persze Ennis Jézusról sem feledkezett meg: egy kommunizmusról és kapitalizmusról folytatott elmélkedése nyilvánvalóvá teszi, hogy levetkőzte sérülése utáni félkegyelműségét, és lassan ismét teljes értékű megváltó válik belőle. A sorozat hangulata nagyjából maradt olyan, amilyennek megszoktuk és megszerettük, bár (legalábbis egyelőre, ebben az első részben), ez most egy fokkal komolyabb hangvételűnek tűnik, mint az előzmények. Ez főleg Oscar Jimenez miatt van így, realisztikus, szokványos képi világa ugyanis korántsem passzol a képregény sajátosan abszurd stílusához – kiütközik a rajzoló szuperhősös múltja, és ez itt bizony nem jó (egyébként anno Jacen Burrows rajzai sem illettek tökéletesen a műhöz – hiába, ez a sorozat üvölt Steve Dillon után). Ugyanakkor az a bizonyos komolyabb hangvétel Ennis számlájára is írható: a poénok kissé háttérbe szorulnak (ha a minden felbukkanásakor imádnivalóan gonoszkodó Jimmy nem lenne, teljesen hiányozna a humor a képregényből), az író az oldalak többségét a történet felépítésének szenteli, ami pedig Danny konkurensét illeti, az ő sztoriszála kifejezetten sötét és horrorisztikus. Mindez persze nem feltétlenül baj, Ennis nagyjából rátalált egy kényelmes egyensúlyra a humor és a komolyság közt, de én azért nem bánnám, ha ez eltolódna az előbbi irányába, ahogy a korábbi részekben.
Criminal: The Sinners #1
Történet: Ed Brubaker Rajz: Sean Philips Kiadó: Icon
Egyetlen okból örülhetünk annak, hogy nemrég véget ért az Ed Brubaker-Sean Philips páros Incognito című zseniális minisorozata: így végre folytatódhat az amiatt év elején parkolópályára állított Criminal, ugyanattól a duótól. A Criminal, ami az egyik legjobb bűnügyi képregény, amit valaha írtak, a Criminal, amit csakis olyan remekművekkel lehet együtt emlegetni, mint a Sin City, a 100 Bullets vagy a Scalped. A nagy különbség azokhoz képest, hogy Brubaker és Philips sorozata földhözragadtabb, jó értelemben véve egyszerűbb, átélhetőbb, és sokkal kevésbé stilizált. Ez a képregény mutatja be az utca igazi mocskát, az alvilág igazán reális arcát (heh, persze már amennyire ezt egy kellemesen fűtött lakás kényelmes foteljében ülve meg lehet állapítani), végletekig stilizált képek és karakterek, rafinált szójátékok és körmönfont verbális csaták, illetve egy számunkra kissé idegen indiánrezervátumos helyszín nélkül – ez egy igazi, kőkemény, klasszikus stílusú noir, ami már csak akkor lehetne noirabb, ha fekete-fehér volna. De az igazat megvallva, bármily praktikus és illő lenne is ez, Val Staples csodálatosan sötét és stílusos színvilágáról nehéz szívvel mondanék le.
A The Sinners az ötödik Criminal-sztori, és a második (Lawless) nagyjából közvetlen folytatása. Főszereplőjétől, Tracy Lawlesstől úgy búcsúztunk el, hogy nyakig ült a ganéban, mert miután minden szempontból kudarcot vallott meggyilkolt testvérének megbosszulásában, egy nő miatt pont ott kötött ki, ahol a legkevésbé akart: a helyi gengsztervezér, Mr. Hyde alkalmazotti listáján, bérgyilkosként. A The Sinners azzal indul, hogy a Lawlessben tragikus antihőssé emelkedett Tracynek természetesen a töke tele van az egésszel, és legalább arról szeretne megbizonyosodni, hogy akiket megöl, azok rászolgálnak a halálra. Ez persze konfliktusokat szül közte és főnöke közt, amit aligha fog elsimítani a tény, hogy keménykötésű főszereplőnk titokban kölcsönös örömszerzésbe bonyolódik a góré feleségével. Ráadásul Tracy most egy minden eddiginél nehezebb feladatot kap (ki kell derítenie, hogy kik és miért ölnek viszonylag nagyhatalmú, és elvileg érinthetetlen embereket a környéken), és a múltja is ott van a seggében: egy katonai nyomozó érkezik a városba, hogy hadbíróság elé citálja a dezertált, elítélt, majd börtönből megszökött emberünket. Három önmagában is sokat ígérő szál bonyolódik a cselekményben, de a sztori legnagyobb erőssége a főszereplője. Nem lehet véletlen, hogy Brubaker Lawless karakterét hozta vissza először az elvileg különálló, és csak nagyon lazán kapcsolódó sztorikat tartalmazó Criminalban. Egy csendes ölőgép, akinek, bármilyen szituációban legyen is éppen, annyi érzelem sem játszik az arcán, mint egy próbababáén. De ez nála nem szimplám abból fakad, hogy olyan kemény csávó. Az élet folyamatosan öntötte a szart a nyakába, és vajon meddig képes ezt bárki elviselni? Meddig szomorkodik, sír, veri a fejét a falba, tör ki újra meg újra keserűen és dühösen, és mikor jön el az a pont, amikor már képtelen bármilyen emocionális reakcióra, csak rezignáltan sodródik, és láthatóan az sem érdekelné, ha elégne körülötte a világ? Akármikor is, Tracy már túlvan rajta. Brubaker karakterrajza erőteljes, visszafogott és elegáns, ahogy az egész képregény. Alighanem a legtökéletesebb jelenleg futó amerikai sorozat.
Szinte hihetetlen, hogy idáig jutottam, de kénytelen vagyok leírni: a Crossed untat. És ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy egy zombiszerű járvány utóhatásairól szóló, brutális, vérmocskos, perverz, posztapokaliptikus Garth Ennis-képregény untatni fog, akkor azzal töltöttem volna a következő fél órát, hogy harsányan körberöhögöm. De sajnos kényelmetlen párhuzamot kell vonnom a Crossed és Mark Millar Old Man Logan című, nemrég véget ért Rozsomák-története között. Nem csak, hogy mindkettő a világvége után játszódik, de mindkettő hasonló dramaturgiát követ: a szereplők vándorolnak, és vándorolnak az apokalipszis utáni Földön, és néha történik velük ez meg az, van itt-ott egy kis ijedelem meg akció meg borzalom, de úgy általában véve a történetnek nincs semmiféle íve, és nem is nagyon tart sehová. A Crossed esetében még kevésbé, mint az Old Man Logan esetében. Rozsomáknak legalább volt valami konkrét célja, és igaz, hogy ez csak gyenge ürügyként szolgált a posztapokaliptikus panoptikum pikareszkszerű bejárására – de volt. Ennis egyre fogyatkozó számú szereplőinek nincs semmiféle céljuk, csak úgy mennek, és remélik, hogy közben nem halnak meg. Általában persze a hasonló történetek is mind csak a puszta túlélésről szólnak, de a cselekmény jellemzően koncentrálódik bennük egy adott helyre, vagy határozottan vezet valahová, miközben a karakterek, ne adj isten, fejlődnek, változnak (hadd ne állítsam a Crossedot párhuzamba a The Walking Deaddel – reménytelenül elvérezne).
Ahogy az Old Man Logan Millarnak volt egy afféle „művészi” maszturbáció a hardcore szuperhősök témában, úgy a Crossed ugyanaz Ennisnek a kőkemény horrorban. Zavarba ejtően véres, gonosz és perverz jeleneteket dobál egymásra, amik azonban puszta ötletek maradnak, mert a történet szövete, amibe szervesen illeszkedniük kéne, lényegében nem létezik. Tény, hogy ezek a jelenetek roppant hatásosak: a mai napig él bennem például az első rész végén látott duplaoldal (a fertőzöttek hátulról tesznek szívességet a félig kibelezett, és meglékelt koponyájú szülőknek, miközben a kislányukat épp cafatokra tépik a fejük fölött), csakhogy az ezek közti kitöltő részek elnyújtottak, unalmasak, üres fecsegésekkel, piti, semmitmondó, és sehová nem tartó csapaton belüli (ál)konfliktusokkal telik. Ez a rész a szokásosnál is üresebb: a szereplők menekülnek egy csapat fertőzött elől, akik ugyanazok, akikkel korábban egyszer már találkoztak (emlékeztek a hatalmas lópénisszel hadonászó fickóra?), vagyis az átkozottak követik őket. Mint mindig, most is egy füzetvégi sokkban csúcsosodik ki a cselekmény, ami mint mindig, most is hatásos, de az odavezető lapokból csak úgy árad a középszerűség. Pedig látszik rajta, hogy Ennis jó író: van a képregénynek tempója, jól van felépítve, rutinosak a dialógusok, épp csak hiányzik belőle az érdemi karakterrajz és történet – ez pedig hét szám után megbocsáthatatlan. Jobban járt volna, ha a Crossedot egyfajta antológiaként írja meg: ha minden szám más-más figurákkal és szituációkkal foglalkozott volna, akkor ezek az itt elpazarolt ötletek egy hozzájuk illő formátumban virágozhattak volna. Kár érte.
Haunt #1 Történet: Robert Kirkman Rajz: Ryan Ottley Kiadó: Image Comics
Todd McFarlane, a Spawn alkotója nem sok mindent csinált az utóbbi években, így némileg meglepetésként hatott, amikor 2007-ben bejelentette, hogy egy új ongoing képregényen kezdett dolgozni Robert Kirkmannel, a The Walking Dead szerzőjével. Ezután a sorozat nyitánya csúszott, és csúszott, míg végre idén októberben megjelent a várva várat első rész. Olyannyira várva várt volt, hogy már előrendelésben csaknem 60 ezer példány fogyott belőle, márpedig ezt a számot nem nagyon szokta megközelíteni semmi, aminek a borítóján nem pózol a két mamutkiadó valamelyikének egyik népszerű szuperhőse. És a borítót elnézve, a Hauntot könnyen érheti az a vád, hogy nem is áll túlságosan távol ezektől – vagy egészen pontosan a híres Pókember-gonosztól, Venomtól, akinek megteremtésében McFarlane-nek igen jelentős szerepe volt. A hasonlóságot csak aláhúzza a tény, miszerint a Haunt főhősében is két, egymást finoman szólva nem különösebben kedvelő elme viaskodik egymással. A McFarlane fejéből kipattant, Kirkman által írt képregény két egymástól elhidegült testvért állít történetének középpontjába: egyikük egy pap, másikuk pedig egy titkosügynök, aki rendre bátyjánál gyónja meg a munkájából fakadó vérontásokat – de nyilvánvalóan akadnak más bonyodalmak is közös múltjukban. Egy nap, egy félresikerült akció után a titkosügynök Kurtot megölik, és innentől szellemként kísért testvére, Daniel mellett – amikor azonban gyilkosai őt is veszélyeztetik, Kurt ösztönösen megszállja Daniel testét, és együtt egy sebezhetetlen szuperhősszerűséggé alakulnak (ld. borító), majd pedig elegánsan lefejezik a merénylőket.
Nyilatkozataikban az alkotók elsősorban azt emelték ki művükkel kapcsolatban, hogy szédületes akcióorgiákkal lesz tele, de (szerencsére) az első rész alapján ennél azért többről van szó. Kétségkívül van potenciál abban, hogy két, súlyos nézeteltérések miatt haragban lévő testvért egy testbe zárjanak, hogy kénytelenek legyenek együttműködni, és együtt megbirkózni egyrészt egyikük halálával, másrészt másikuk erkölcsi aggályaival azt illetően, hogy embereket tépnek szét (bár a szentfazék Daniel, aki hallgatni is alig tudta bátyja „szörnyű tetteit”, meglepően félvállról veszi a füzetvégi vérontást). Egyfajta szélsőséges variációja ez a buddy cop témának, és egyelőre működik. A koncepcióban egyaránt vannak nagy veszélyek és nagy lehetőségek (dögös, hardcore akció lesz vagy röhejes, redundáns szuperhősködés, kemény morális kérdések jönnek vagy giccses áldilemmák, húsbavágó karakterkonfliktusok vagy olcsó melodrámák?), egyelőre annyit mondhatunk el, hogy az első rész működik. Gyorsan, tökölés nélkül eljut a cselekmény A-ból B-be, ügyesen lefekteti a főszereplők jellemének és viszonyrendszerének alapjait (Kirkman és Ottley mindössze négy néma, gyönyörűen kifejező panellel érzékelteti, hogy Daniel és testvérének szerelme közt régen volt valami), szolgál pár instant, dinamikus akcióval, és nem utolsósorban, egy magával ragadó, sötét, összességében realisztikus benyomást keltő, de bizonyos gesztusok, pillanatok kihangsúlyozásánál elegánsan túlzó képi világgal. A tudós például, akit küldetésében Kurt megmenteni hívatott, úgy fest, mintha egy rajzfilmből lépett volna elő – briliáns kontrasztot képezve szörnyű, eldeformálódott kísérleti alanyaival. Figyelemfelkeltő kezdet – reméljük, rá is szolgál arra a figyelemre, amit most kiérdemelt.
The Walking Dead #66 Történet: Robert Kirkman Rajz: Charlie Adlard Kiadó: Image Comics
„We are the walking dead!” – kiáltotta Robert Kirkman sorozatának főhőse, Rick, a zombik által ellepett világ maroknyi más túlélőjének sok-sok résszel ezelőtt. És ez volt az egyik legerőteljesebb sor, amit valaha képregényben olvastam. Hogy miért ők a sétáló holtak, és miért nem a tényleges élőhalottak, azt mindenki tudja, aki követi a The Walking Deadet, bő öt éve az abszolút legjobb horrorcomicot a piacon. Kirkman sorozatával kapcsolatban általában az az első pozitívum, amit említenek, hogy senki nincs benne biztonságban, se a nők, se a gyerekek, de még a csecsemők sem, bárki, bármikor meghalhat – és ez így is van, és valóban nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a képregényt remekműként kezeljük. De azért ennél jóval többről van szó. A The Walking Dead fájdalmasan realisztikus és felkavaróan kiszámíthatatlan krónikája egy zombijárványnak, ami hetek alatt elpusztítja a civilizációt, és ami a túlélőket olyan körülmények közé kényszeríti, amelyek közt egyre kevésbé van esélyük megőrizni emberségüket. Az immár 66 rész alatt jól látható a szereplőket átformáló folyamat, ahogy apró kompromisszumoktól eljutnak a kegyetlen, hidegvérű gyilkosságokig, természetesen mindvégig a „közösség”, a „jó” érdekében. Ennek következő állomása a Fear the Hunter című, ezzel a számmal befejeződő sztori, ami a zombiapokalipszis egy újabb szaftos aspektusára világít rá: a kannibalizmusra. Az előző részben Rick és társai már lefegyverezték a táborukat megtámadott idegeneket, így most már „csak” a döntés van hátra: mi legyen velük? Pár évvel ezelőtt egy ilyen jelenet több oldalas vitába torkollt volna, amiben a szereplők hosszan érvelnek és ellenérvelnek a kannibálok megölésével kapcsolatban – de ezen a ponton ezek a karakterek már rég túlvannak. Teszik, amit biztonságuk érdekében tenniük kell, nem számít, mibe kerül. A kép, amin eltökélt arccal nézik ellenségeik hulláinak elégését, háttérben a riadt és álszent pappal, akit nem sokkal ezután Rick keményen helyre tesz verbálisan, hátborzongató.
És ez a The Walking Dead legnagyobb erénye: részletesen bemutatja, hogy változtatja meg a világvége az egyes embereket, és rémisztő hitelességgel ábrázolja, milyen egyszerűvé, gyakorlatiassá váltak az élet-halál kérdések, mennyire eltűntek a döntések mögül a morális szempontok. És persze senki ne higgye, hogy mindennek nem lesz meg a böjtje. A 66. rész is főleg ezzel a böjttel foglalkozik: Kirkman az egyik legrégibb karakter, Dale halálát (mint mondtam, senki nincs biztonságban) használja fel arra, hogy szembesítse Ricket mindazokkal, amiken keresztülmentek, és főleg, azzal, amivé váltak. És az író ennek valóságos mestere. Rick őrlődése, gyötrődése az utolsó betűkig, gesztusokig hiteles, nincs se eltúlozva, se melodramatikusra vagy giccsesre véve, ezek itt mind valódi, kőkemény érzelmek, amik az olvasóból is valódi, kőkemény érzelmeket váltanak ki. Kevés képregényt tudnék mondani, ahol ennyire együtt lehet lélegezni a főhőssel, ahol ennyire átérezhetők dilemmái, döntései, fájdalmai, és kényszerű változásai: öt és fél éve követjük mizériáját, és ezen a ponton kifejezetten rosszul esik visszagondolni arra az emberre, aki még a sorozat kezdetén volt. Adlard pedig, ahogy azt már megszokhattuk, mindezt hatalmas kifejezőerővel önti vizuális formába. Minden dühös, szomorú, kétségbeesett és beletörődő tekintet tökéletesen a helyén van, akárcsak a sok fekete háttér és az ügyes panelelrendezés. 66 szám, és eddig, ha változott a színvonal, az csakis emelkedést jelentett.
Star Wars Halloween Special 2009
Hagyján, hogy még nincs Halloween, de ráadásul a Dark Horse elfelejtette megemlíteni az előzetesekben, hogy ez a kis 12 oldalas szösszenet a 2003-as Star Wars Tale 17 egyik sztorijának az újranyomása. Csak szólok. Tehát, ahogy a cím sejteti, horrorisztikus történettel van dolgunk, amit a műfaj képregénguruja, Steve Niles követett el. És ezért megérdemelné, hogy pár órára egy bantha hátsó feléhez kötözzék. Először is, azonkívül, hogy a főszereplőket történetesen Han Solónak és Chewbaccának hívják, és egy olyan űrhajót vezetnek, ami megszólalásig hasonlít az Ezeréves Sólyomra, az egészben még csak megközelítőleg sincs semmi star warsos. Ha valamire, akkor inkább a Star Trekre rímel a sztori: hőseinknek üzemanyagot kell szerezniük, ezért leszállnak egy közeli bolygón, aminek metropoliszai meglepetésükre teljesen elhagyatottak – nyilván valami büdösnagy rejtély van a háttérben. De igazából mindegy, milyen cím alatt fut ez a dögunalmas, rohadtul sablonos, humortalan, ötlettelen, stílustalan, töketlen ostobaság, ami pont 12 oldallal hosszabb a kelleténél – sehogy sem működik. Nem tudom, a képregényiparnak van-e Alan Smithee-je, de ha igen, akkor Niles jobban járt volna, ha használja. Ja, és a rajzok is gyermetegek, Solo feje meg minden panelen másképp fest. Pont EZT kellett újranyomni? Elképesztő…
Avengers #1-2
New Avengers #1
Avengers Arena #1-2
Cable and X-Force #1-3
Morbius: The Living Vampire #1
Superior Spider-Man #1
Thunderbolts #1-2
Na, ez elég lehangoló volt – a Marvel NOW! baromi jól indult az októberi-novemberi számokkal, és már kezdtem nagyon komolyan megörülni, erre kiderül, hogy az azóta megjelentek majdnem mind vackok. Kompenzációként lássuk, hogy muzsikálnak azóta a korábban már tárgyalt szériák – kivéve az Uncanny Avengerst, amiből azóta sem jelent meg új szám, tekintve, hogy az eredetileg decemberre tervezetett elpaterolták január második felére (Marvel LATER! a.k.a. John Cassaday és a határidőre rajzolás – az 5. számtól már jön helyette Olivier Coipel). A nagy meglepetés az Iron Man: az első két rész alapján majdnem leírtam, de a jelek szerint hiba lett volna. A 3-5 számok (Cassaday-val ellentétben Greg Land nem pepecsel sokat – ez persze meg is látszik a végeredményen) alapján sem ez lesz a Marvel csúcssorozata, de azt legalább demonstrálják, hogy Gillonnak igenis vannak remek ötletei, és a kivitelezésüket sem feltétlenül szúrja el. (Persze a 6. számtól pont változik a felállás: Tony az űrben kalandozik majd, és tagja lesz a Guardians of the Galaxy-nak is, aminek új sorozata márciusban indul Bendisszel és McNivennel.) Az A+X-nek a harmadik száma is jópofa volt, de konstans változó alkotógárda által futtatott team-up antológiánál ebből nem lehet következtetéseket levonni. Az All New X-Men 5 füzet után is nagyszerű. Bár a cselekmény enyhén szólva nem dübörög gyorsvonatként, ez egyáltalán nem baj, sőt, a sajátos szituációból Bendis rengeteget kihoz karakter- és dialógus szinten. A Captain America második része megerősített benne, hogy Fear Agent-szerű csodálatos B-s/ponyvás sci-fi agymenésre számíthatunk Remendertől, úgyhogy e téren nem is lehetnék boldogabb. A Deadpool szintén tartja magát, mint a Marvel vicces-erőszakos őrülete. A Fantastic Four a harmadik számra úgy tűnik, kiforrta magát, látványos, izgalmas, ötletes űrkaland, amilyennek reméltük. Testvére, az FF két füzet után is az expozíció stádiumában van – eddig jó, de még mindig nem látni, mi lesz belőle. Az Indestructible Hulk sem csapott még a lovak közé, de a második szám Stark/Vasember – Banner/Hulk duója is jó dolgokkal kecsegtet. Az X-Men: Legacy remek érzékkel összerakott, tempós-ötletes önkeresési dráma akcióval, humorral, pátosz és giccs nélkül. És a végére a legjobbat: Esad Ribic csodálatos látványvilágával és Jason Aaron fantasztikus, évezredeken átívelő sztorijával a Thor: God of Thunder továbbra is tökéletes – ha tartja a színvonalat, nemsokára úgy emlegetjük, mint a legjobb Marvel/DC képregényt (direkt kerülöm a „szuperhőscímkét”, mert legfeljebb nagyon marginálisan lenne igaz rá).
Kisebb csoda az, amit Scott Snyder az új Joker-sztorival, a Death of the Familyvel művel. Egyrészt csoda, hogy a sötét lovag és a gyilkos bohóc ezerszer szanaszét cincált kapcsolatába még be tud vinni ennyi ötletet, nagyszerűséget, és ami eddig is benne volt, azt ennyire expliciten képes felhasználni. Csoda, hogy a 15. számot keretbe záró, szintén réges-rég elkoptatott narrációt ilyen mesterien képes az atmoszférateremtés szolgálata állítani (jesszus, az utolsó, egyébként Grant Morrison Arkham Elmegyógyintézetét idéző jelenet, amiben Batman besétál Arkhamba, egyszerűen kurvára hatásos, sőt, félelmetes). És csoda, ha másfajta is, hogy ez a fantasztikus író időről-időre egyszerűen alábukik a középszerűségbe. Mert a felütés és a lezárás kétségkívül tökéletes, de a közhelyes „szemtől szemben” szekvencia az ágyútöltelékként megjelenő rendőrséggel, és a csaknem unalomba fulladó, elnyújtott „családi” csevej bizony hajlamos kikezdeni az olvasó türelmét – a hangulatfestés sokkal jobban megy Snydernek, mint a cselekmény tényleges kibontása. Szerencsére Joker karaktere olyan mocskosul félelmetes (!), hogy az hajlamos minden negatívumot félresöpörni. Egy cikk kedvéért egyszer elolvastam az összes, és tényleg, az ÖSSZES valaha megjelent Joker-sztorit, és nem rémlik, hogy bármelyikben akár közel ennyire jól ábrázolták volna ezt az aspektusát – legjobb pillanataiban Snyder képregénye nem holmi szuperhőstörténet, hanem konkrétan horror. És a zárókép a Batmant elnyelő, koponyafénnyel világító elmegyógyintézetről (mint a ház az Amityville Horrorban), a briliáns kontrasztként (nem akármilyen okból) odadobott „love” szóval, további csodálatos poklot sejtet. 
Ha nem tévedek, akkor a one-shotokat leszámítva, a 2005-ben megjelent The Island óta ez az első Hellboy képregény, amit Mignola nem csak ír, de teljes egészében rajzol is (ráadásul ez most egy ongoing sorozat, az első, amiben a karakter szerepel – hiszen az eddigiek többé-kevésbé különálló minik voltak). Már csak ezért is öröm volt olvasni – és amúgy is, csaknem másfél évet vártunk rá, hogy a végzetöklű vörös démonhős „halála” (The Fury) után folytatódjon a sztori. Most itt van, és egy kicsit más, mint vártam: Mignola és Duncan Fegredo ide vezetett, egyre sötétebb és monumentálisabb trilógiája után (Darkness Falls, The Wild Hunt, The Storm/The Fury) az új széria, ami a hangvételt illeti, visszatér kicsit az évekkel ezelőtti gyakorlathoz. Avagy élet vagy halál, majdnem mindegy, a főhősnek így is úgy is rosszakaró rondaságokkal kell pofozkodnia. Mignolának nyilván vannak komoly tervei a karakterrel, amikkel kapcsolatban itt még csak apró morzsákat hint el, de egyelőre azt a gótikus bunyót, azt a száraz humort, azt a gazdag mitológiai hátteret, és azt a fantasztikus képi világot kapjuk, aminek köszönhetően a Hellboy eredetileg népszerű lett (Mignola nem felejtett el rajzolni, kurvára nem). Az első szám nem az az „év képregénye”, amit sokan vártak (vártunk), de talán nem is baj: valahonnan el kell kezdeni építkezni a tavalyi hatalmas események lecsengése után, és Mignola tudja, mit csinál, ez a grandiózus kontextust biztosító baba yagás bevezetőn is látszik. (Azért az se mindennapos, hogy egy csaknem két évtizede futó sorozatról azt kell írni: meglátjuk, mi lesz belőle – bár nem a színvonala az, ami kétséges.)
Amikor az IDW nemrégiben összeállt a brit 2000AD-vel a gyümölcsöző együttműködés jegyében, a saját Dredd sorozaton kívül különféle újrakiadásokról is megegyeztek. Az viszont számomra legalábbis több mint meglepő, hogy első reprintnek pont a meglehetősen bizarr és jó eséllyel megosztó The Zaucer of Zilk-et választották (ami egyébként viszonylag friss cucc, idén tavasszal futott a brit magazinban). A most két 30 oldalas füzetben újraközölt képregény a jellegzetes színpompás stílusáról ismert 2000AD veterán Brendan McCarthy, valamint a brit új nemzedék egyik legtehetségesebb írójának, Al Ewingnak a közös munkája, bár az ötlet és a karakterek elsősorban McCarthy agyából pattantak ki. A képregény émelyítő, ám mi tagadás, mégiscsak impresszív színkavalkádját, és enyhén szólva is érdekes figuráit elnézve joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ezek mégis mit szívtak az alkotói munka során?! Mert hogy ez a pszichedelikus fantazmagória leginkább úgy fest, mint a "Jamie és a Csodalámpa 20 év múlva", vagy mint valami szivárványszínű hippirémálom, ahol dimenzióugró színes trapéznadrágokkal és felhőkön csücsülő fogemberkékkel is összefuthat a mit sem sejtő olvasó. Azért ez az elsőre talán kicsit ijesztő látványvilág egy LSD fogyasztása nélkül is érthető, középszerű mese/fantázia történetet takar, amiben Zilk varázslatos világában a gonosz Errol Raine szeretné megszerezni az örökké fiatal Zaucer varázserejű pálcáját, hogy a sajátjával egyesítve az erejét, azt a saját megfiatalítására használja fel. Az egyik mellékszereplő vicces narrálásával kísért történet nem éppen a képregény erőssége, inkább csak alibi McCarthyék vizuál-agymenéseihez, de közben hazudnék, ha azt állítanám, hogy egyáltalán nem szórakoztam a humoros abszurditásokon; ugyanakkor néhol kicsit fárasztott is a sajátos nyelvhasználat. Nem véletlenül írtam, hogy megosztó lehet a TZoZ, mert akinek a gyomra nem veszi be ezeket a kissé elvarázsolt hüleségeket, az tartsa is jó távol magát tőle, viszont aki nyitott a rendhagyó, mindfuck-jellegű képregényes dolgokra, az ennél jobbat aligha talál a mostani kínálatban.
A Marvel "rilancsa", a Marvel NOW!, ellentétben a DC tavalyi 52-jével, nem reboot, nem babrál a kontinuitással, minden, ami eddig történt, az ezután is érvényes, pusztán arról van szó, hogy néhány képregény megszűnik, néhány indul/újraindul, és szinte minden nagyobb sorozatnál új alkotógárda landol. Ami ráfért a Marvelre, mert sok, adott szériát iksz éve vitt íróján érződött már a kreatív fáradság. Ők most új játszóteret, és remélhetőleg új ihletet kaptak. A ráncfelvarrás a konkurenciával ellentétben nem egyhuzamban, hanem fél év leforgása alatt, októbertől márciusig történik. Az első adagot most szemrevételezzük.
Uncanny Avengers #1-2
A+X #1-2
All-New X-Men #1-2
Captain America #1
Deadpool #1-2
Fantastic Four #1/FF #1
Indestructible Hulk #1
Iron Man #1-2
Thor: God of Thunder #1-2
X-Men: Legacy #1-2
Conan the Barbarian #7
Ha a cím hűbb lenne a sztorihoz, valahogy így hangzana: Godzilla and Co. Vs. Tough Motherfuckers. Igen, az IDW nemrég indult óriásszörnyes-kommandós sorozata az év egyik legfaszább gulity pleasure-ének ígérkezik. A kiindulópont banálisan egyszerű: adott egy maréknyi keménycsávó (és egy keménycsaj), többnyire kinyírhatatlan, szuperprofi exkatonák, akik mind elveszítettek valaki fontosat az életükben, köszönhetően a világot járó, és azt folyamatosan felforgató, gigászi várostaposók miatt. Most azt mondják, ami elég, az elég, ideje kinyírni a nagyra nőtt rohadékokat. Miközben a fél világ attól retteg, hogy melyik monstrum melyik várost használja legközelebb átutazási pontnak, ők felfegyverkeznek, és áruba bocsátják szakértelmüket: 7 milliárdot kérnek a Föld vezetőitől óriásszörnytetemenként – hé, valamiből finanszírozni kell a vadászatot. Swierczynski felsorakoztatja a Godzilla-filmek szinte minden valamirevaló mellékszereplőjét, Anguirustól Kumongán és Rodanon át Battráig – és még csak három résznél tartunk. Természetesen faltól-falig akció az egész, szimpatikus, szórakoztató, over-the-top faszág rohamozó gigalények elől autóval meneküléssel, felrobbanó tűzhányóban csapdába ejtett szörnnyel és akkora fegyverekkel, amiket Schwarzenegger és Stallone együtt sem tudnának felemelni. Swierczynski meg sem próbál melodrámázni, de van annyira tehetséges író, hogy a frappáns dialógusok és bazinagy akicók közé csempésszen egy-két olyan pillanatot, ami a főszereplőket tényleg emberekké teszi, nem csak az óriásszörnyek árnyékában botladozó ágyútöltelékekké. Simon Gaze rajza pedig jó párja a forgatókönyvnek: nyers, tökös, grandiózus, lendületes, hatásos.
Ej, ej, ez a Brian Wood, éppen az előbb méltattam, erre tessék… A The Massive egy nagyon furcsa képregény. Az első két rész után még nem tudtam, mit gondoljak róla, nem értettem, mi ez az egész, mit akar vele az író történetileg, műfajilag, stílusilag, nem értettem, hova, hogyan, miért… félreértés ne essék, most, a harmadik után sem értem. De annyit már tudok, hogy egyszerűen frusztráló az egész. Az emberi civilizációt kivéreztetett globális környezeti katasztrófák egész sora után vagyunk, amikor egy pacifista, zöld aktivista csoport tagjai járják a kalózokkal teli tengereket, hogy rábukkanjanak elveszett testvérhajójukra, a Massive-ra, és megtalálják a világot romba döntő kataklizmák okát – ez utóbbit egyébként inkább csak a tartalomleírásból meg a recap page-ekből tudjuk, a szereplők közt nem kerül szóba. És ez csak egyike azoknak az apró irritációknak, amikkel a képregény telis-tele van. Az, hogy mi a szerepe egy környezetvédő aktivista csoportnak a világvége után, érdekes koncepció, csak épp nem tudunk meg róla szart sem, mert a szereplők eddig nem csináltak semmit azonkívül, hogy keresték a Massive-ot. Amiről szintén nem tudunk semmit, fogalmunk sincs, kinek mit jelent a hajó, illetve annak legénysége, miért fontos, hogy megtalálják – így aztán a kutyát sem érdekli, hogy megtalálják, vagy sem. És ha a Massive csak egy McGuffin? Oké, de akkor mihez kell? Mi a sztori, mik a konfliktusok, kik a karakterek? Mert róluk megint csak nem tudunk semmit, mindenki egydimenziós, van, aki még annyi sem. Wood szerkezetileg jól összerakta a képregényt, ahogy a jelenetek követik egymást, ahogy megszakítják a folyamatosságukat a múltbeli eseményekre kitérő flashbackek, az mind kifogástalan, ahogy a rajz is tetszetős, még ha kicsit túl tiszta, túl steril is – csak ebből a szép vázból hiányzik a lényeg, az érzelem, az ember, a történet, hiányzik minden, ami rávehetne arra, hogy folytassam. Unalmas. Homályos. Érdektelen.
Ez és a Revival (ld. lentebb) a példa rá, hogy a zombi/vámpírtéma kimeríthetetlen. Történjen akármi, zúgjon akármilyen divathullám, mindig akad majd egy-két író, akinek eszébe jut egy viszonylag új koncepció, amin keresztül megközelítheti a témát*. Ha az megvan, onnantól kezdve már CSAK jól kell megírni. Dan Abnettnek ez is sikerült: a The New Deadwardians 1910-ben játszódik, a zónákra felosztott Londonban és környékén, évekkel azután, hogy az emberiség győztesen került ki egy élőhalottakkal vívott háborúból – épphogy. A mérleg nyelvét úgy sikerült maguk felé billenteniük, hogy egy kísérleti szérummal szintén élőholtakká tették katonáik egy részét – pontosabban vámpírokká, akiket a zombik nem tudtak olyan könnyen megölni, és zombivá változtatni. A képregény idejére így egy olyan társadalom alakult ki, amiben emberek és vámpírok egymás mellett élnek (utóbbiak gondosan elfojtva szomjukat), elkerítve a világ többi részétől, amiben a zombik szabadon csoszognak. A főszereplő egy Suttle nevű vámpírnyomozó és háborús veterán, akinek egy egészen új és rejtélyes módszerrel meggyilkolt vérszívó ügyében kell nyomoznia. Abnett sorozata egy jó arányban kevert krimi-dráma-horror mix, aminek fókuszpontjában az ember, a kor- és a társadalmi rajz áll. Az, hogy hogyan működik egy ilyen civilizáció, hogyan élik meg a benne élők a társadalmi, illetve ember-vámpír különbségeket, és hogyan éli meg egy egykori ember azt, hogy már a szó szoros és átvitt értelmében sem „él”. Suttle, mint vámpír, nem érez, nincsenek vágyai, érzékei, nem élvezi a bor ízét, a nő érintését vagy akár a nyomozás izgalmát – és még csak szomorú vagy csalódott sem tud lenni mindezek miatt. Nem él, csak „létezik” – de azt örökké. Abnettnek nagyon jó érzéke van a világ kidolgozásához, az apró részletekhez, amikkel gazdaggá, élethűvé teszi. Mint az, ahogy a gyászoló vámpírok – lévén, sírni képtelenek – könnyeket festenek az arcukra, vagy mint az örökösödés problémája egy olyan világban, amiben az emberek többé nem halnak meg. És bár Cubard rajzai első blikkre túl merevek, hidegek és kidolgozatlanok, idővel rájössz, hogy pont így tökéletesek, pont így ragadják meg a The New Deadwardians egész társadalmi-emberi horrorjának a lényegét.
Elsősorban a borítókon látható „rural noir” felirat vonzott az Image új sorozatához (a lelkes külföldi kritikák mellett), de azt most, a második rész után még kevésbé tudom mire vélni, mint először. „Rural”, az oké, talán még egy leheletnyi noir-vonást is bele lehet látni, de egyébként lófaszt, ez kérem kőkemény, zsigeri horror. Zombis ráadásul, de ne, még ne hagyd abba az olvasást, nem a The Walking Dead hullámain akarnak lovagolni az alkotók, ez megintcsak a téma egy újfajta megközelítése – ha mindenképpen dobozolni kell, akkor inkább tűnik úgy, mintha az Állattemető nyomdokain járna. Egy kis wisconsini városkát elbarikádoznak a külvilágtól, miután egy megmagyarázhatatlan, járvány, avagy „biológiai állapot” üti fel a fejét: a holtak nem maradnak holtak. Nem lesznek agyevő, csoszogó, fejbelövendő gusztustalanságok sem, látszólag megőrzik korábbi személyiségjegyeiket, emlékeiket, de persze mind tudjuk, hogy a képlet nem lesz ilyen egyszerű… Tudják a városka lakói is, hogy nincs ez így rendben. Pl. Dana, a helyi seriff lánya ÉS beosztottja, aki egy nyomozás során kénytelen azzal szembesülni, hogy saját nővére is élőhalottá vált. Seeley gyönyörű magabiztossággal építi a sztorit: Dana fia reggel egy szellemszerű lényt lát, aki a nevét suttogja, éjjel hátborzongató üvöltés szűrődik ki a fák közül, elhangzik egy-egy megjegyzés itt, történik valami furcsaság ott, emitt egy kis vér folyik, amott ömlik, és közben fokozatosan mélyülnek a karakterek, még olyan mellékszereplők is, akik jelentéktelennek tűntek az elején. Annyi hasonlóság mindenképp van a The Walking Deaddel, hogy gore ide, horror oda, sorsok, életek, érzelmek állnak a középpontjában – azzal az izgalmas plusszal, hogy míg Kirkman sorozatában készen kapjuk a jól ismert körítést (zombiapokalipszis), itt valami egészen újjal szembesülünk, aminek a szereplőkhöz hasonlóan nem tudjuk a játékszabályait. Mike Norton rajzai nagyszerűek, a realisztikus stílust követik, egyszerű, de hatásos panelszerkezetekkel és beállításokkal, rendkívül kifejező mimikákkal – tökéletesen passzolnak Seeley írásához. Ritka gyöngyszemnek tűnik a Revival, már most megkockáztatom, hogy az év legjobb új sorozata a Saga mellett.
Szeretem Michael Avon Oeming stíluást, már azóta, hogy megismerkedtem vele Brian Michael Bendis Powersében. A szögletes, rajzfilmes vonások házassága a nyers, durva ábrázolásmóddal valami egészen egyedi atmoszférát szül, amihez ugyan találunk hasonlókat a piacon, de az övé valahogy más, mint a többi. És ha akarja, márpedig ebben az új sorozatában többször is akarja, a képei egészen rémálomszerűnek tűnnek. Főleg az itteni kékes-fekete színalapokkal, amikbe harsány kontrasztot képezve szivárog be valami vörös. Vér. Vagy a jelmezes főszereplő. A The Victories ugyanis egy felnőtteknek szóló szuperhőstörténet, ami egy rettenetesen, borzalmasan, elviselhetetlenül, hihetetlenül, hű, de még mennyire, hogy, és különben is, gonosz, mocskos, sötét, velejéig korrupt és bűnös várospöcegödörben játszódik. És itt Oeming, mint író, azonnal látványos kudarcot vall – már a legelső oldalon. Egy vértócsa közepén fekvő döglött csótány körül rajzanak legyek és férgek, a narráció pedig közli mindazt a városról, amit az előbb leírtam. Ritka, hogy egyetlen oldalt olvasok el egy képregényből, és MÁRIS kurvára unom. Később sem lesz jobb: „If these city lights were a living thing, it would be a sinful priest on the edge of killing himself, or seeking some vague redemption.” És ez még csak az ÖTÖDIK mondat. Urunk, irgalmazz. Ilyen súlyosan giccses, melodramatikus szavakkal nem lehet visszakézből pofán vágni a képregényt épphogy kinyitott olvasót. Ebbe a legrosszabb formájában lévő Frank Millernek is beletört volna a keze. Így megy ez tovább: erőltetett narráció, okoskodó sztori (ölhet a szuperhős, vagy sem), csikorgó dialógusok. A rajzok tényleg jók, de önmagukban nem érik meg a szenvedést.
Animal Man #12/Swamp Thing #12
Mark Crilley a Dark Horse Presents MySpace verzióján debütált a Brody’s Ghost sorozatának három rövidebb sztorijával, és azután sem siette el a dolgot. Évente egy füzettel rukkolt elő, ezúttal ugyan már nyomtatott formában, ugyancsak a Dark Horse égisze alatt. Az első ránézésre átlagos amerimanga alapötlete sem túl eredeti: a nem túl távoli jövőben egy meg nem nevezett metropolisz utcáin él céltalanul a munkanélküli Brody, aki időnkénti utcazenével keresi meg a napi betevőt, amíg egy nap megpillant egy (mint később kiderül) igen kellemetlen természetű szellemet. A 16 éves korában leukémiában meghalt Talia azonnal kullancsként akaszkodik az első élőre, aki látja és hallja őt, mivel csak akkor hagyhatja el ezt a világot, ha kideríti a város utcáit járó sorozatgyilkos (Penny Murderer) kilétét. A folyamatos presszió hatására Brody végül vonakodva beadja a derekát, és a nyomozás során hamarosan belebotlik egy másik szellembe, a sintó templomhoz kötött Kagemurába, aki elkezdi a fiú pszichikai kiképzését, ami nélkülözhetetlen eszköz a gyilkos megtalálásához. Mint említettem, a protagonista-aki-látja-a-holtakat koncepció már eléggé el lett használva az utóbbi évtizedben filmben, tévében és képregényben egyaránt, de itt az apró ötletek (hogyan ugráltatja Talia Brodyt kénye-kedve szerint, a szamuráj mester nyolcvanas évek kung-fu filmjeit idéző kiképzése), a jól megírt dialógusok, a humor és a dráma megfelelő adagolása és a főszereplő egyértelmű karakterfejlődése, ahogy egyre céltudatosabban képes irányítani a saját életét, elviszik a hátukon a javarészt fekete-fehér képregényt. Kellemes olvasmány, az eddig csak független sztorikat jegyző (Akiko, Miki Falls) szerző nem véletlenül találta meg a helyét a Dark Horse istállójában. Érdemes egyébként a Midnight Train and Other Tales-el kezdeni, a négy rövid sztori elég jól megágyaz a kíváncsiságnak a folytatáshoz...
A francba Geoff Johnssal, James Robinsonnak kellett volna adni a Justice League-et. Az Earth 2 alapján legalábbis biztosan. Ez a sorozat az új 52 második hullámába tartozik (ahová Morrison Batman Incorporatedje), ami nem tavaly szeptemberben, hanem pár hónappal később indult, és a Worlds’ Finesttel párban ennek a második hullámnak a legjobbika. Valójában ez egy alternatív világbeli JLA sztori – Superman, Batman, Wonder Woman és a többi nagy hős ebben az univerzumban mind életét adta egy gigászi földönkívüli invázió megfékezésekor, de most persze újabb, a korábbinál is nagyobb fenyegetés üti fel a fejét, és a Földnek új bajnokokra van szüksége. Robinson az aranykorbeli DC-karaktereket húzza elő, fiatalítja és porolja le: Alan Scott a Zöld Lámpás (huszonéves és meleg – ez volt a nagy beszédtéma az X-Menbeli homoszexuális házasság mellett két-három hónappal ezelőtt), Jay Garrick a Flash és Al Pratt az Atom. Ahogy Johns Justice League-je, ez is egy tipikus, csapatösszeszedős szuperhőssztori, csak Robinson sokkal jobban írja: a karakterek nem idióta, nagyzoló seggfejeknek tűnnek, hanem hús-vér embereknek, akiknek a száját fennhéjazó tahóságok helyett értelmes mondatok hagyják el. Nem mintha karakterközpontúsággal lehetne vádolni az egyébként elég gyors sodrású, és szépen megrajzolt képregényt, de annyira bőven van személyiségük, motivációjuk, problémájuk a szereplőknek, hogy együtt tudjunk érezni velük. És egyszerűen az egésznek jó a dinamikája, a szerkezete az atmoszférája – amolyan oldschool stílusú szuperhőscomic, és klasszikus ugyan soha a büdös életben nem lesz belőle, de mégis, ha minden pályatársa legalább feleennyire jó lenne…
Talán az egyik leginkább a kollektív tudatalattiba ivódott mese a Grimm testvérek történetein túl L. Frank Baum Óz, a nagy varázslója, melynek elemei úton-útfélen visszaköszönnek filmekben (az utolsó blaxploitation filmek egyikében, a The Wiz-ben Diana Ross játszotta Dorothy-t és Michael Jackson a Madárijesztőt), képregényben (Bill Willingham Fables-ében Ozma, Óz hercegnője a Tizenharmadik Emeleti Boszorkányok vezetője), könyvben (a Pride and Prejudice and Zombies mintájára megírt The Undead World of Oz) és tévésorozatokban (a legutóbbi feldolgozás az akkor még Sci-Fi Channel Tin Man-je). Ezúttal az első képregényes Angelo Tirotto próbált szerencsét az Image-nél egy napjaink amerikai kisvárosába helyezett sztorival: Dee öt év távollét után érkezik vissza Los Angelesből a kansasi Emeraldsville-be, szülei temetésére, akik egy szinte semmiből érkezett tornádó rombolása miatt vesztették életüket. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, az unalmas kisváros lakóinak kedélyét hamarosan brutális gyilkosságok borzolják fel, Dee pedig legjobb barátnője, Lizzie és Frank seriff segítségével kénytelen szembenézni egy olyan gyilkossal, aki nem ebből a világból származik és legkevésbé sem kendőzött gyűlöletet táplál azok iránt, akik ötven évvel ezelőtt keresztülhúzták a számításait. Richard Jordan is kezdő a képregényiparban, eddig leginkább concept art-okat készített Doctor Who és Sega játékokhoz, de úgy tűnik, istenadta tehetsége van atmoszférateremtéshez, realisztikus ábrázoláshoz és a véres, naturális jelenetekhez, így tökéletes választás volt egy misztikus horrortörténethez. Ki gondolta volna például, hogy a szárnyas majmok lehetnek félelmetesek is? Ha ezt a képregényt elolvasod, bizonyosan más szemmel fogsz nézni a páviánokra a majomházban...
Vannak olyan grafikusok, akiknek egyedi stílusát a munkájukra vetett első pillantás után azonnal felismerjük, mint például Mike Mignola, Alex Maleev, Frank Quitely, Leinil Yu, John Romita Jr vagy a hozzájuk képest ősrégi motoros Richard Corben. Utóbbi underground képregényekkel kezdte (Grim Wit, Slow Death, Fever Dreams), majd nyakig merült a pulp horror és sci-fi magazinok (Creepy, Eerie, Vampirella) mocsarába a hetvenes években, onnan pedig egyenes út vezetett a legendás Heavy Metal oldalaira. Sosem igazolt le nagy kiadókhoz, mindig szabadúszóként dolgozott és még olyan nevek is méltatták munkásságát, mint Alan Moore, H. R. Giger és Guillermo del Toro. A legújabb munkájában újra a cseh származású Jan Strnad a bűntársa, és egy klasszikus Poe és Lovecraft által inspirálta toposzt járnak körül, a gonosz intelligenciával rendelkező, enyészet uralta élő kastélyt, amit pogány vérrel tápláltak, gyomra pedig szörnyű rémségeket rejt. A történet és a látványvilág klasszikus Hammer horrorra emlékeztet: az Újvilágba szakadt nagybácsi érkezik vissza Ragemoorba, hogy megszerezze unokaöccsétől a birtokot a magával hozott szélhámosnő segítségével, hiába inti az ifjú Herbert, hogy a kastély még egyszer nem fogja elengedni. A várakozásoknak megfelelően megkapunk mindent, amit egy hatvanas években gyökeredző horrorsztori csak nyújthat: eszement lord, vízköpők, megelevenedett falak, mutáns páviánok, rovarember szolgák és lovecrafti csápos rémek. Corben darabos, durva alakjai és a Mignolaéval vetekedő tehetsége, ami a szörnyetegek életrekeltését illeti, utánozhatatlanul egyedi ízt ad a képregénynek, happy endre pedig természetesen hivatalból nem számíthatunk. Nagyra becsülöm Futaki teljesítményét is a Severed-ben (még ha a történettől nem is voltam elájulva), de Corben itt sok évtized tapasztalatának előnyével indul, és látványos győzelmet arat. Ha csak egy horrorképregénynek adsz esélyt a 2012-es év terméséből, akkor az a Ragemoor legyen (a Locke & Key után, amit még sokszor fogunk reklámozni a Geekz hasábjain... igaz, Csaba?).
Ah, végre. Ez a sorozat nem muzsikált túl jól az utóbbi években, hiába próbáltak meg mindent az írók, Ed Brubakertől Matt Fractionön át Kieron Gillenig, hiába hajigáltak be a mutánsok életébe mindenféle high concept eseményeket (Schism), általában lapos maradt, és csak takaréklángon égett – főleg az X-franchise néhány egyéb címéhez képest (Wolverine and the X-Men). Sajnos nem hiszem, hogy a tavaly újraszámozott széria 16. része egy komoly és tartós minőségi ugrás első jele, sokkal valószínűbb, hogy csak egy egyszeri csoda – de a francba is, a lényeg az, hogy régóta szórakoztam ilyen jól egy Uncanny X-Menen. A sztori úgy tie-inje a Marvel jelenleg futó nagy nyári eseményének, a többnyire dögunalmas Avengers Vs. X-Mennek, hogy alig van bármi köze hozzá. A Főnix erejével felruházott öt mutáns (Küklopsz, Emma Frost, Magik, Kolosszus, Namor) Sinisterrel száll szembe, aki – naná – veszélyesebb, mint valaha. Kreált magának egy földalatti Londont Alaszkán, benépesítette azt a saját klónjaival, és a Főnix hatalmára van szüksége ahhoz, hogy hatalmas gépezeteit működésbe lendítse. Küklopsz és társai felveszik a kesztyűt: totális háború tör ki az öt X-Men tag és Sinister Londonja között, Gillen pedig úgy hajigál bele az intenzív, lendületes, faltól falig akcióba teljesen őrült és elszállt ötleteket, mintha Jason Aaron íróasztaláról lopkodott volna jegyzeteket. Sinister kastélyát egy Krakoa viszi a hátán, az óriásméretűre nőtt Kolosszust a saját testüket feltöltő és felrobbantó Gambit-klónok bombázzák, Emma Frostot mutáns tehenek és búzaszálak (!) támadják meg. Egyszerűen túl jó ez ahhoz, hogy igaz legyen, és mégis igaz: Acuna képei nagyszerűek, elevenek, a cliffhanger pedig a maga pofátlan egyszerűségében briliáns, és egy hasonlóan remek folytatást ígér. Remélem, be is tartja az ígéretét. 
Félszázadik kiadásához érkezett a geekuniverzum legendás cikksorozata! Ennek ünnepi apropójából megkértem nagyra becsült kollégáimat, hogy egy csak most, csak itt, csak nektek specielben fejtsék ki, mi volt számukra az utóbbi idők legjobb képregényfüzete. Van, aki nem tudott kizárólag csak egyet kiválasztani, van, akinek még egyet sem sikerült, de a lényeg, hogy íme, itt vannak a személyes bestofok. Mindenki olvassa el őket, mert kikérdezzük! 
Amikor Rusznyák kolléga megkeresett azzal, hogy az utóbbi idők olvasmányai közül emeljem ki az általam legjobbnak talált képregényfüzetet (azaz egy számot), nem volt különösebben nehéz dolgom, hiszen két cím jutott azonnal eszembe, amelyek a legemlékezetesebb sztorikkal szolgáltak. Az elsőt fogom részletesen bemutatni, de a másodikra is kitérek majd pár mondat erejéig. A 2011-es év toplistájában már méltattam Stephen King álnéven író fiának, Joe Hillnek a sorozatát, amely egy szintre emelkedett a szememben a The Walking Dead, a Fables (bár ennek a szárnyalása kissé megbicsaklott az utóbbi időben) és az Unwritten történetvezetésével és ötletparádéjával, sőt, még talán magasabbra is tette a lécet. Ami különösen szimpatikus volt benne, hogy Hill már előre leszögezte, hogy a Locke-testvérek pokoljárása egy mindösszesen hatszor hat füzetes sztoriszálból fog állni, és az egész történet a fejében van az első paneltől az utolsóig. Meglepő módon, ez csupán a második próbálkozása ebben a médiumban (az első, tíz oldalas pókemberes felkérése nem sült el túl jól), de olyannyira egymásra talált a chilei születésű Gabriel Rodrígez Pérezzel, aki addig csupán ismert film és sorozat franchise-ok képregényváltozatain dolgozott (mint a Beowulf, a Land of the Dead vagy a CSI), hogy a Locke & Key negyedik kötetére olyan virtuóz vizuális megoldásokat alkalmaztak, ami Eisner-jelölésre érdemesítette a munkájukat (nem először és nem utoljára). A sorozat története dióhéjban, melynek nem ismerete egyébként nem befolyásolja a tárgyalt füzet élvezeti értékét: a Locke-testvérek apjuk tragikus halála után anyjukkal visszaköltöznek a családi birtokra, Lovecraft városkába. Ahogy új otthonuk neve azt előre is vetíti, sikerül kiszabadítaniuk egy évtizedek óta bebörtönzött, gonosz szándékú entitást, amivel a Keyhouse nevű kúriában csak a gyerekek előtt megmutatkozó misztikus erejű kulcsokkal tudják felvenni a harcot. A Sparrow ott veszi fel az események szálát, amikor a legfiatalabb testvér, Bode rálel a kulcsra, amellyel a használója képes felvenni egy személyiségét leginkább tükröző állat alakját, így verébbé változva ered bátyja és nővére nyomába a téli erdőben. A titokzatos Omega kulcsot kutató ellenfelük is felhasználja az ajtó hatalmát és vadkutyákat maga köré gyűjtve, farkasként próbálja kikényszeríteni testvéreiből a válaszokat, ám Bode több száz verébtársával a védelmükre kel. Ami igazán zseniálissá teszi ezt a sztorit, az az, hogy Pérez az oldalak óriáspaneljébe helyezett több függőleges négypaneles stripből fűzi össze, folyamatosan váltogatva Watterson Kázmér és Huba stílusát a sorozat saját, realisztikus látványvilágával. A stripek önmagukban is megállnak, ténylegesen humoros csattanóval bírnak és bizarr módon tökéletesen belesimulnak az egyébként igen brutális eseményekbe, amik a fő szálat képviselik: a realisztikus verzióban karmazsincsatakos péppé zúzott verebek a Watterson-univerzumban pilótasapkában, rajzfilmekből jól ismert x szemekkel hevernek a vértől iszamos hóban. Az ötlet és a kivitelezés hibátlan, a Watterson-hommage tökéletes, a végeredmény pedig (különösen ha olvastuk az előzményeket is, amire igazán csak kapacitálni tudom a Geekz olvasóit) emlékezetes: röviden, az utóbbi évek legjobb képregényfüzete. A legnagyszerűbb pedig az egészben, hogy az IDW legálisan és ingyenesen 
Azt hiszem, minden kétséget kizáróan a 2000-es évek legnagyobb dobása az volt, amikor Garth Ennis megkapta a lehetőséget arra, hogy a kissé takarékon égő Megtorlót gatyába rázza. Welcome Back Frank című 12 részes sorozatával, melyben Frank Castle szembeszáll a Gnucci klánnal, új életet lehelt a karakterbe. Castle cinikus, morbid és elképesztően humoros lett. Olyanná vált, amilyenné már régen kellett volna. Éppen ezért, amikor Ennis elhagyta a sorozatot, sokakat, köztük engem is aggodalommal töltött el a karakter további sorsa, hiszen a léc igen magasan volt. A címet megannyi egyéb próbálkozás után szárnyai alá vevő Jason Aaron pedig hozta a kötelezőt, és meg merte lépni azt, amit előtte senki. Megölte a Megtorlót. Tavaly a nagy slunggal beharagozott DC Relaunchra a Marvelnek is lépnie kellett, melynek egyik, bár talán kissé apróbb tényezője az volt, hogy Greg Rucka nevével egy új Megtorló sorozatot dobtak a piacra. Az azóta a 12. számot taposó széria így már egy viszonylag konkrét kép ad arról, hogy Rucka milyen módon kíván hozzáállni magához a karakterhez. A szárnyai alá vett Castle nemcsak a jellemét tekintve kapott némileg új arculatot, hanem a megjelenését illetően is. Az immáron szakállas, még inkább vagány és extrém bűnüldöző ezúttal egy esküvői leszámolás közepébe csöppen, amely mögött egy magát The Exchange-nek nevező szervezet áll. A mészárlásnak némi csoda folytán azonban marad egy túlélője a feleség, Rachel Cole-Alves személyében, aki elhatározza, hogy megkeresi rokonai, barátai gyilkosait és bosszút áll. Útja hamar keresztezi Castle-ét, és miután a céljaik és eszközeik is hasonlóak, egyfajta laza szövetséget kötnek egymással. A sorozat a fő vonalát tekintve, melyben eddig a The Exchange elleni harc áll a középpontban, szervesen kapcsolódik az Omega Effect című Daredevilt és az Avenging Spider-Man-t is érintő storyline. Az eddig olvasható részekről nagy általánosságban elmondható, hogy Rucka igencsak a helyén kezeli a Megtorló karakterét. Igyekszik mindent a lehető legrealisztikusabban ábrázolni, és erősen hangsúlyozza az olvasó számára azt, hogy Castle nem szuperhős. Ennek ékes bizonyítéka a sorozat elején lévő Vulture elleni harc, amely után Castle súlyosan megsérül és regenerálódása 100 napot vesz igénybe. Nem kívánja sem felsőbbrendűnek, se emberibbnek feltüntetni. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy a Megtorló egy igazi antihős, akit ha túlságosan emberinek próbálna beállítani, megölné mindazt, ami karakterének igazi sajátja. Éppen ezért a sorozat ezidáig szinte minimális tipródást és öncélú lelki moralizálgatást tartalmazott, amin Rucka saját elmondása szerint nem is kíván változtatni. Ezzel szemben azonban van egy pazarul megírt, látványos story, ami bár az elején kissé lassan halad előre, de mégis minden pillanata élvezetes. Ha engem kérdeztek, az elmúlt egy év egyik legfontosabb momentuma volt, hogy Rucka megkapta a sorozatot. Olyan jó látni (olvasni), hogy egy méltó „utód” képes kezelni Ennis és Aaron örökségét.
Nem gyakran esik meg, hogy valami olyasmi bontakozik ki a szemünk előtt egy képregénysorozat lapjain, hónapról hónapra, amiről tudjuk, érezzük, hogy még hosszú évek múlva is jókat is sokat fogunk beszélni. A Saga ilyen. Egy születőben lévő klasszikus, egy frenetikus, szárnyaló fantáziájú sci-fi-fantasy, ami egyszerre egy őrült ötletekkel teli bűnös élvezet, és egy művészi igényességgel megírt, és átgondolt remekmű. És még csak négy résznél tartunk benne – és ez a negyedik jobb, mint a harmadik volt, az jobb volt, mint a második, az pedig jobb volt, mint az első, amit már eleve az év addigi legnagyszerűbb képregényei közé kellett sorolni. Fantasztikus, hogy az egymással galaktikus háborúban álló fajok történetét Brian K. Vaughan szimpatikus visszafogottsággal a földön tartja: belemerülhetne hatalmas űrcsatákba és grandiózus flashbackekbe, ehelyett inkább az újszülött gyermekükkel menekülő „Rómeó és Júlia” (a két hadban álló faj egy-egy szerelmes képviselője), karaktereire koncentrál, nehézségeikre, kapcsolatukra és konfliktusaikra. Miközben az életükért futnak, még egy kis féltékenységi roham taglalása és lecsillapítása is belefér a sztoriba – mindent, ami történik, legyen az a megkapó természetességgel ábrázolt szerelmesek vitája vagy az előttük megjelenő halott tinédzserlány szelleme, Vaughan olyan magától értetődő módon húz rá a cselekményre, mint kesztyűt a kézre. A rohadt életbe, de tud írni ez az ember! A negyedik rész egyébként a fejvadász (The Will) Sextillion nevű helyen történő látogatása miatt is olyan emlékezetes (egy bolygónyi bordélyház, a galaxis minden szegletéből vett örömlányokkal és fiúkkal – és még ki tudja, mikkel). Szinte látom magam előtt, ahogy a tengerentúlon elvörösödnek az olvasók az explicit szexjeleneteket látva, és felháborodva püfölni kezdik a klaviatúrát, öncélúságot kiáltva – pedig Vaughan ezzel a jelenettel csak a „mutasd, ne mondd” szabályt követve mélyíti el a karakterét. Ahogy azt érdemes, ahogy kell. A Saga ritka gyöngyszem. 
A mai amerikai képregényscene olyan semmilyen. Se nem rettenetes, mint a kilencvenes években, se nem zagyva, mint az ezredforduló után. Mondom: olyan... semmilyen. Több egészen ügyesen megírt széria is fut jelenleg (Animal Man, Swamp Thing, az agyalágyult DC-reboot legalább ezeket felrázta), Sweet Tooth és pár hozzájuk hasonló progresszív, de még ezekről sem tudom elmondani, hogy narratív bátorságukkal a földhöz tudnának passzírozni. Az amerikai képregény jelen pillanatban stagnál, de valami kurvára, egy napon aszalódó meztelencsiga negatív energiáját nedvedzi. (Európai képregényekről nem tudok nyilatkozni: szépek, de nekem az kevés.)
Leginkább kíváncsiságból és egyfajta hivatástudatból olvasom még mindig ezt a sorozatot, egyébként finoman szólva nem nyűgöz le. Bár reménykedtem, hogy az előző számban véget ért első sztori után javul majd a helyzet, és bizonyos tekintetben javult is. Grant Morrison új agyréme egy alternatív Föld (Earth-23) feketebőrű Supermanje (láttuk már őt a rosszemlékű Final Crisisban), aki egy, a multiverzumban garázdálkodó, és Supermaneket gyilkoló… másik Supermannel kerül szembe. Az együgyűen hangzó ezüstkorszerű koncepció valójában elég szépen van felépítve, és kipárnázva a szerzőtől szokásos virtuóz ötletkavalkáddal (Superman, mint akaraterővel teremtett, apatikus, gonosz vállalati ikon), sőt, megkockáztatom, az újraindított Action Comicsnak ez eddig a legmorrisonosabb száma. Hogy ez mennyire jelent jót, azt mindenki eldönti magának, nyilván attól függően, hogy hogyan viszonyul a szerzőnek az utóbbi pár évben a DC-nél rendezett „kreatív ámokfutásaihoz”. Ami engem illet, mint oly sokszor, a kivitelezés most is messze elmarad a koncepcióban rejlő potenciálhoz képest, azaz a sztori jóval kevesebb, mint az egyébként remek részeinek az összessége. Ezen a füzeten most még csak azt sem igazán éreztem, hogy Supermant olvasok, és ez nem az alternatív univerzumbeli karakter miatt van, mert őt egyébként kizárólag a jelmeze és a bőrszíne különbözteti meg a megszokottól (amivel kapcsolatban felmerül az „akkor meg minek?” kérdés). Gene Ha képei sem mutatnak túl az átlagon – ez az egész Superman újravizionálás, vagy mi a tököm, nagyon nem úgy sült el, ahogy kellett volna. 
Kicsit mindig reménykedek benne, hogy a Marvel és a DC képregényei majd kinövik azt az ostoba gyermekbetegségüket, aminek fő ismertetőjele, hogy szuperhőseik túl hülyék ahhoz, hogy felismerjék, ugyanazon az oldalon állnak, ezért aztán ahelyett, hogy megbeszélnék a nézeteltéréseiket, és kitalálnának egy békés, neadjisten logikus megoldást, inkább még hülyébbre verik egymást. De nem. A fél Marvel által jegyzett Avengers Vs. X-Menben a Föld felé tartó, és magának elvileg Hope-ot kiszemelt Főnix Erő miatt esik egymásnak a két címbeli csapat, és az írók minden erőlködésük ellenére nagyon nem tudják hitelesen eladni a tettlegességig fajuló konfrontációt. Az, hogy Küklopsz forrófejű, totalitárius diktátor-vadbaromként viselkedik, már nem meglepő (bár az egy külön témát megérne, hogyan kúrják el egyre jobban a karakterét, és hogy egy igazán jó író mennyi fantasztikus dolgot ki tudott volna hozni ebből az alapvetően izgalmas „elmagnetósodás” témából), de hogy Amerika Kapitány is, az már kicsit sok. Kezdve az első számtól, amiben Utópia partján várja az X-Men vezérét, épp csak azt nem kiáltva be, hogy „gyere ki a hóra”, a harmadikig, amiben fél percnyi diskurzus után kihajítja a repülőgépből Rozsomákot. Az egyetlen mentsége az íróknak, hogy az események tétje elvileg hatalmas (az univerzum sorsa, naná, más kérdés, hogy ennek mennyire kéne meghatnia, tekintve, hogy a Marvelnél minden héten egy hajszálon függ a világmindenség), attól még a karakterek viselkedése ugyanúgy túlzott, erőltetett, a dialógusok ugyanúgy csikorognak. John Romita Jr. rajzai szépek, a cliffhanger pedig mind képileg, mind történetileg cool, de ez egyelőre csalódás, és maximum egy közepesre elég. 
A Scott Snyder Batmanében indult Talon-sztori immár az egész Sötét Lovag-franchise-ra kiterjedt, és miután Tomasi az előző számban lezárta ennek a sorozatnak az első sztoriját, ő is beleveti magát a baglyok és a denevérek Gothamet megrengető háborújába. De előbb időzzünk el egy kicsit az említett első sztorin – érdemes. A Batman and Robin az új 52 egyik unalmasabb szériájaként indult, de két-három rész alatt figyelemreméltóan kikupálódott, és az első nyolc füzet összességében felveheti a versenyt Snyder Court of Owl-jával is (ami nem kis dolog). A 8 szám annak utóhatásaival foglalkozott, hogy Robin, Batman fia hidegvérrel megölte legyőzött, tehetetlen ellenségüket, hogy megakadályozza őt későbbi visszatérésében és bosszújában. Világos, hogy Tomasi minden szempontból rohadtul vékony jégen táncol Damien gyilkossá faragásával – de kurvajól. Nagyon szépen kezelte a következményeket, Damien és Bruce nagy beszélgetését, ahogy nyolc rész alatt eleve nagyon ügyesen rendezgette a korábban mostohán (vagy sehogy sem) kezelt apa-fiú kapcsolat szálait. De ebben a mostani részben válik csak igazán világossá, hogy Tomasi még bőven nem tekinti befejezettnek a témát – Damien ismét öl, és még ha ezúttal csak egy „félig” élő orgyilkost is, nyilvánvaló, hogy túl könnyen veszi. Egy apai lelkifröccs nem fogja kimosni belőle az anyja áltál évek alatt belenevelt természetét. Félelmetesen jó lehetőségek rejlenek ebben, és most már biztos vagyok benne, hogy Tomasi a megfelelő író a kiaknázásukra. Az, hogy Damien karakterdrámája most éppen egy jól megírt, dinamikus, baglyos akció hátteréül szolgál, ami önmagában is élvezetes lenne, szinte mellékes. Nagyon oda kell figyelni erre a sorozatra. 
Mielőtt Jeff Lemire lelép a Frankenstein sorozattól (brühühü), még elvarrja benne az Animal Man egy korábbi részének varratlanul hagyott szálát. A S.H.A.D.E. hírét veszi a Rot terjeszkedésének, de persze fogalmuk sincs, hogy mivel állnak szemben valójában. Odaküldik Frankensteint, hogy ha valamin nyálkás, randa, sokfogú mászkál arrafelé, akkor négyelje fel, Ninát pedig, hogy vegyen mintát a maradékból tanulmányozásra. Szóval szálelvarrás, de nem túl szükséges – az Animal Man és a Swamp Thing egyre grandiózusabbá váló sztorifolyama gond nélkül meglenne enélkül a kis kiegészítés nélkül is, valószínűleg inkább csak arról van szó, hogy kellett egy füzetnyi filler a következő író, Matt Kindt érkezése előtt. Így ez a sorozat eddigi legkevésbé lenyűgöző része, de még így is jobb az aktuális DC-s és marveles sztorik döntő többségénél. Egy kis gusztustalan gore, egy kis vagdalkozás (Alberto Ponticelli képei fantasztikusak, de ez nem újdonság), és egy jó bazinagy robbanás, ami megoldja hőseink problémáját, és ami elgondolkodásra készteti Frankensteint az emberségével kapcsolatban – az utolsó két oldal a maga cicomázatlan, egyszerű módján gyönyörű és katartikus, úgyhogy filler ide vagy oda, Lemire azért szépen zárja le sajnos túlságosan is rövid pályafutását a címnél. Fel van adva a lecke az utódjának – de bármi történjék is, legalább az Animal Mant, a DC legjobb sorozatát még mindig Lemire viszi. Remélem, jó sokáig.
A Moon Knight anyagi kudarca újabb bizonyíték arra, hogy hiába a jól csengő, nagy nevek, másod-, harmadélvonalbéli karakterek saját sorozatait baromi nehéz lenyomni az emberek torkán. A Bendis-Maleev páros a 2000-es évekbeli szenzációs Fenegyerekük után 2008-ban állt újra össze a Spider-Womanhez, amit a nagy kezdeti hype elülésével 7 rész után kinyírták. A tavaly indult Moon Knight 12 részt élt meg, ám míg a hanyagul összetákolt Spider-Woman rászolgált a kaszára, ez bizony hiányozni fog. Az életben nem olvastam korábban ennek a karakternek egyik sorozatát sem, így nincs összehasonlítási alapom, de Bendis, amikor romló színvonalú Avengers füzetei miatt már épp kezdtem volna leírni, nagyon eltalálta őt. A sorozatban egy rejtélyes Ultron-fej után folyt a hajtóvadászat, ami piti alvilági figuráktól veszélyes szupergonoszokig terjedt (és majd nyilván a közelgő Age of Ultron crossoverben kulminálódik), középpontban egy súlyos identitásproblémákkal, pszichózisokkal küszködő, hasadt személyiségű hőssel. Bendis nagyon szépen kiegyensúlyozta a cselekmény mögötti monumentalitást (Ultron feje, bazmeg!), a címszereplő enyhe elmebajaiból adódó, gondos karakterrajzon alapuló komikumot és drámaiságot, illetve a sztori sötétebb, durvább aspektusait (Echo halála). Maleev pedig, a Spider-Woman rosszul elsült, kísérleti módszerei után ismét elemében van, a képei baromi jól néznek ki. Kár, hogy lelőtték, de legalább ez a 12 rész egy nagy, komplett egészet alkot. 
Ha a Saga képes lesz hosszútávon megtartani az első két rész szenzációsan magas színvonalát, akkor ezzel a sorozattal valami olyasmit kapunk, amit odatehetünk közvetlenül a(z egykori) Fables, a Scalped és a The Walking Dead mellé. És valami olyasmit, ami a maga grandiózus, űroperás-fantasys jellegével nagy űrt tölt be a jelenlegi amerikai képregények piacán. Az alapfelállás egy kozmikus Rómeó és Júlia történet: két egymással háborúzó faj egy-egy tagja egymásba szeret, és elmenekülnek mindkettejük otthonából. Nincs más vágyuk, mint, hogy békén hagyják őket, és felneveljék újszülött gyereküket, akire azonban fajtársaik természetesen egyfajta szörnyszülöttként tekintenek. Hajtóvadászat veszi kezdetét, a szerelmesek idegen bolygón, csupa szörnyűséggel és ellenséggel körülvéve kénytelenek harcolni a túlélésükért. Vaughan baromi jól ír, karakterei, a melegszívű, megfontolt és bölcs Marko, és az erős, határozott, hatalmas lelkierejű Alana már az első néhány dialógus után olyan életszerűek, valóságosak, hogy szinte lesétálnak a képregény lapjairól. Itt kell kezdődnie minden történetnek: az emberi tényezőnél. Ha ez nem működik, hiába dobál be az író bizarr, tévéfejű robotokat, meztelen, soklábú póknőszörnyeket, félbevágott, lógó belekkel a föld fölött lebegő szellemeket és vagány fejvadászokat – itt viszont működik. Ráadásul Vaughan jól tudja, hogy a sci-fiben/fantasyben nem jó megállni, és magyarázkodni, az akkor hatásos, ha a teremtett univerzum varázsa magával rántja az olvasót, akinek a fentebb említett furcsaságokat úgy prezentálják, minta a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Fiona Staples meseszerű aspektusokat nyers vonásokkal ellenpontozó rajzaitól a csínján használt, ötletes narráción át a két harcoló nép tematikai megkülönböztetéséig (Alana népe „sci-fis”, Markóé „fantasys”) minden a helyén van.
11 (!) képregény indult szeptemberben, amiknek a főhőse vagy maga a Sötét Lovag, vagy valaki, aki valamilyen úton-módon hozzá köthető. A Red Hood and the Outlaws és a Batwing esetében már a második számmal sem fárasztottam magam (sem Scott Lodbell sem Judd Winick nem hazudtolta meg önmagát). A többi: 
Action Comics: Az Acélemberrel már évek óta senki nem tudott kezdeni semmi érdemlegeset, Stryczynskit is beleértve. És jő Grant Morrison, a kiváló All Star Superman szerzője – és nem változik semmi. Hiába dobálja be a szokásos, szimpatikusan őrült ötleteit (az internet valójában Brainiac, egy csapat miniatürizált gonosz a hős fejében – nem szófordulat – építi ki főhadiszállását stb.), a sztori kusza, flegmán strukturált, kohézió híján szétesik, és ezúttal Morrison nem képes hozzátenni a mítoszhoz semmi újat. Rags Morales képei sem a legjobbak, Luthort pl. borzalmasan ábrázolja. Olvasható, de az új 52 legnagyobb csalódása. 
Amik ebből a brancsból hamar kihullottak a rostán: Justice League International, Captain Atom, The Fury of Firestorm, Green Arrow (blöeee… de a 6. résztől új írót kap, tehát van még remény), The Savage Hawkman, Mister Terrific (ezt a DC is kaszálta). 
A Zöld lámpás képregények a relaunch előtt az abszolút DC-s kedvenceim voltak, és bár ezt már nem tudom ilyen könnyen kijelenteni a szeptember óta támadt konkurenciáknak hála, még mindig örömmel követem őket. A kiadónak is van bizodalma a franchise-ban, hiszen az addigi két sorozat/hónap arányt a duplájára emelte. Fontos még, hogy a Green Lanternt nem érintette a relaunch, a sztorik zavartalanul folytatódnak a sok éve megkezdett úton. 
Vagyis szuperhősös, de a műfaj hagyományos megoldásai helyett inkább a misztikum, a természetfeletti felé húzó, érettebb sorozatok, amik többnyire akár a Vertigo égisze alatt is megjelenhetnének. Ez a legjobb csoportja a DC 52-jének. Még egyiket sem lőttem le…
Vagyis azon képregények gyűjteménye, amik a hagyományos szuperhőszsáner helyett inkább sci-fis, háborús, krimis stb. irányba mennek el, vagy éppen a relaunch idején megszűnt Wildstormból importálták őket. Ebből a brancsból már hármat elkaszált a DC (Omac, Men of War, Blackhawks). Én is kaszáltam őket az első szám után, ahogy a Deathstroke-ot, a Suicide Squadot, a Griftert és a Voodo-t is (a DC Universe Presentst pedig pár résszel később, bár a rotálódó alkotók miatt ahhoz még visszatérek majd). 
Severed #7
Ha már szóba került Scott Snyder: sokat (és nem alaptalanul) dicsért sorozatának, amivel két éve, szinte a semmiből tört be a nagyok közé, egyre inkább az a legnagyobb érdeme, ahogy a manapság túlprezentálttá vált vámpírhorrort (hogy hogyan és miért vált túlprezentálttá… inkább bele se megyek) beleszövi az utóbbi évszázad amerikai történelmébe, annak is ikonikus popkulturális elemeibe. Úgymint: vonatrablás a vadnyugaton, színésznőcskék feltörekvő kísérletei a némafilmkorszak Hollywoodjában, titkos második világháborús küldetés a frontvonalakon túl, és most, az ’50-es évek bőrdzsekis-napszemüveges lázadó ifjúságának halálos, éjszaki autóversenyei Haragban a világgal-módra. A főhős ezúttal egy vagány srác (új karakter), egy James Dean-utánzat, aki lelkesen vadássza az amerikai kisváros szőke lánykáit – főleg akkor, ha azok nevelőszülei vámpírok, akiknek a mellkasában megmárthat egy karót. De most persze Skinner Sweettel hozza össze a sors, és ő az átlagnál jóval keményebb dió. A képregény szokás szerint brutális és intenzív, Rafael Albuquerque képei szokás szerint dinamikusak, horrorisztikusak, és az egészről, úgy ahogy van, üvölt a nagy, amerikai életérzés. Snyder baromi jól mond vérbe mártott meséket arról az országról – nem véletlenül az a címe a sorozatnak, ami. 
Szóval, Bendis végül elfáradt. Nem mondom, én egészen a Káosz (Avengers Disassembled) óta, vagyis nagyon hosszú ideig élveztem szinte mindent, amit a Bosszú Angyalai címen csinált (na jó, a Mighty Avengers a Secret Invasion tie-ineket leszámítva elég harmatos volt), de most már jó egy éve tartósan az elfogadható szint alatt van mind az Avengers, mind a New Avengers. Konkrétan Matt Fraction tavalyi event-köpedelme, a Fear Itself óta vannak komoly bajok a sorozatokkal. A sztori jelenleg (mindkettőben) a szabadlábon csámpázó, és egy újabb saját Bosszú Angyalai csapatot összetrombitáló Norman Osborn ármánykodásai körül forog. Unom. Osbornnal elég sok kört lefutottak már, volt Thunderbolts vezér, volt ő az új Nick Fury, lényegében uralta a Marvel szuperhőstársadalmát jó egy évig, aztán elkenték a száját, és börtönbe zsuppolták. Eleve hagyni kellett volna, hogy ott rohadjon pár évig, mielőtt újra előveszik, de ha jó lenne a sztori, ez a kapkodás még nem zavarna. Az inkább zavar, hogy Bendis ugyanazokat az ötleteket veszi elő, amiket korábban: Osborn megint ügyes PR-húzásokkal akar „hatalomra” jutni, megint az igazi Bosszú Angyalai tagokat akarja ellehetetleníteni, megint maga elé vesz egy rakás bűnözőt, hogy „hősöket” faragjon belőlük a világ szemében etc. etc. És a kormány megint neki ad igazat. Annak ellenére, hogy még nincs öt perce, hogy hűvösre vágták a seggét, annak ellenére, hogy kamerák előtt, egyenes adásban lepleződött le, mint közveszélyes elmeháborodott. Pongyolán megírt, mesterkélt, mindenféle hitelességet nélkülöző konfliktusokra felfűzött, baromi fáradt dramaturgiájú unalmas fontoskodás az egész, ráadásul mind Deodato (New Avengers), mind Guedes (Avengers) rajzai rondák és félelmetesen dinamikátlanok. Bendis idén távozik az Avengerstől (ezek után azt mondom: ideje), és saját szavai szerint valami nagy bummal lép le, amit elvileg jelenleg vezet fel – na, ez a mostani sztorikon egyelőre nem látszik. 
A B.P.R.D.-t hosszú évekig Guy Davis rajzolta, és hogy is fogalmazzak csak finoman, kurvanehéz dolga van annak, aki az ő nyomdokaiba akar lépni. Az előző sztoriban (Moscow) Tyler Cooke-nak ez csak félig-meddig sikerült, most viszont itt van James Harren, aki a legutóbbi Abe Sapien minivel (The Devil Does Not Jest) már bizonyította rátermettségét. Remélem, őt tartósan a címnél fogják mert a rajzai egyszerűen szenzációsak. Megvan bennük ugyanaz a nyersesség és dinamizmus, ami elődei munkájában (ez már a fantasztikusan sikerült, nyitó rémálom jelenetben is nyilvánvaló), de olykor még náluk is hatásosabban festi az érzelmeket a szereplői arcára. És persze ott van Dave Stewart, aki végig visszafogott, hideg színekkel dolgozik, hogy az utolsó oldalakra egy kényelmetlenül vérvörös, embereket széttépő szörnyeteggel pumpálja fel az olvasó adrenalinszintjét. A sztori ezúttal Johann Krausra összpontosít, aki a Moscow-ban új tárolóruhát kapott, és most korábbi mesterséges testének elpusztítója, Daimio kapitány után indul. Egy (majdnem) másik szálon egy B.P.R.D. különítmény fut össze a fent említett rémmel, vidám bélzuhatagot eredményezve. Mignola és Arcudi írói kvalitása itt főleg abban mutatkozik meg, hogy érdekeltté tesz minket egy csapatnyi ágyútöltelék vezetőjének sorsában. Giarocco ügynöknőnek alig pár oldal jut, mielőtt egy szál gránáttal, félholtan kell szembeszállnia a szörnnyel, mi mégis szorítjuk a karfát miatta. Persze a szerzők ehhez előhúzták a kalapból a „kismama-kártyát”, de még egy ilyen klisés eszközt is olyan szépen, finoman használnak, hogy öröm nézni. Mit mondhatnék még? A szokásosan magas Hellboy/B.P.R.D. színvonal. 
Megint véget ért egy nagyszerű sorozat (és ha arra gondolok, hogy Aaron másik remekműve, a Scalped is hamarosan befejeződik, sírni tudnék) – és nem is akárhogy. Frank Castle, a Megtorló, halott. És ez itt, kérem, a MAX univerzum, itt nincsenek feltámadások, szerkesztők seggéből előhúzott klónok, ikertestvérek, skrull imposztorok és hasonló agyrémek, nem: szóval, amikor azt mondom, hogy Frank Castle halott, akkor az tényleg azt jelenti, hogy halott. Kinyírta a Vezért, Elektrát, Célpontot, a fél New York-i alvilágot, aztán véresen, szitává lyuggatva összeesett rég elhunyt családja egykori házának portáján. A sorozat utolsó számában Nick Fury takarít utána. Mindez olyasvalami, amit már Garth Ennisnek meg kellett volna lépnie zseniális szériájának végén – de nem tette (eddig úgy voltam vele: sajnos; mostantól úgy vagyok vele: szerencsére). Várni kellett pár évet, hogy Ennis után méltó utódot kapjon a karakter, és ha Aaron nem az, hát akkor maga az Úristen sem lenne. Az ő kezei alatt a Punisher ugyanolyan kegyetlen, véres, kompromisszummentes, groteszk, ugyanolyan gyilkos, fekete humorú volt, mint Ennisnél, és abszurd, rajzfilmszerű erőszakból épp olyan meggyőzően tudott elegáns tragédiába fordulni – viszont Aaron még nála is jobban integrálta a cselekménybe Frank múltját, személyes démonait és örök gyötrődését, amiből sosem tudott, de soha nem is akart továbblépni. A 22. rész már „csak” egy minden rezdülésében stílusos, a Punisherhez méltón száraz, szenvtelen epilógus, gyászirat – na, jó, az utolsó oldalakon kicsit meghatódik Aaron, de elnézzük neki. Steve Dillon pedig… talán mondtam már, ha nem akkor hülye voltam: arra született, hogy Megtorlót rajzoljon. 
És ha már a PunisherMAXot elsirattuk, kezdjünk bele Aaron másik zseniális szériájának hattyúdalába is. Ugyan ennek a sorozatnak már kijött az 56. száma (ami az utolsó sztori első része), de az 55.-ről érdemes külön megemlékezni. Ez a Knockle Up című történet befejezése, és a végére olyan helyzet áll benne elő, amiből nyilvánvaló, hogy más már nem is lehet hátra, csak a nagy finálé. Aaron nem szarakodik, rögtön az első oldalon a lovak közé csap, Shunka és Bad Horse régóta halogatott összecsapása stílszerűen kezdőik: előbbi szabályosan kihívja utóbbit, az utcán üvöltözve, mint egy westernben. Pisztollyal, késsel, ököllel esnek egymásnak, és a kegyetlen harcot, amiről már a kezdete előtt nyilvánvaló, hogy egy hulla és egy félholt marad majd utána, maga Red Crow szakítja félbe. A munka java itt már R.M. Gueráé, aki a várakozásoknak megfelelően véres, brutális és intenzív élethalálharcot prezentál, a szokásos durva vonásokkal, és pokoli vöröses-feketés színvilággal (by Giulia Brusco). Mire eljön a cliffhanger ideje, már nagyjából számítunk rá, de a gyönyörű kivitelezésnek köszönhetően (istenem, az a kétoldalas spread, és Bad Horse rég várt nagy pillanata, azzal a néhány szóval, aminek kiejtése a korábbi szájsérülése miatt már szinte eposzi) így is lélegzetelállító. Jöhet a finis, az utolsó Scalped sztori. Egyik szemem sír (mindjárt vége), a másik nevet (nemsokára a polcomon lesz az EGÉSZ). 
Olórin és San... akarjuk mondani Rusznyák Csaba és Nagy Krisztián ajánlásával.
Animal Man
Baltimore: The Curse Bells
Habibi
Uncanny X-Force
Frankeinstein Agent of S.H.A.D.E.
Locke and Key 
Witch Doctor
Wonder Woman
Ultimate Comics: Spider-Man
Aquaman 4
Avengers Annual 2012
Batman 5
Wolverine and the X-Men 4
The Walking Dead #91
Brubaker és Phillips rendületlenül írják-rajzolják a kortárs bűnügyi comic egyik legizgalmasabb sorozatát – a Criminal legújabb sztorijának negyedik, befejező része nemrég látott napvilágot, és nagy örömmel konstatáltam, hogy kissé más, mint az eddigiek. Nem mintha az eddigiekkel bármi baj lett volna, sőt. De megnyugtató, hogy az író ki tud szakadni történeteivel az alvilág sötét bugyraiból, anélkül, hogy a lényeget szem elől tévesztené – eddig mindig gyilkosok, bűnözők, rablók voltak a Criminal főszereplői, de a The Last of the Innocentben egy egyszerű, vidéki kisvárosból származó, gazdag családba beházasodott, fiatal férfi áll az események középpontjában. Riley élete nem fenékig tejfel: felesége iránti nagy szerelme rég elpárolgott (és vice versa), apósa egy seggfej, aki megveti, úszik az adósságokban, és amikor egy családi ügy miatt visszatér szülővárosába, rájön, hogy ott mennyivel boldogabb lehetett volna. De úgy érzi, még nem késő. Csak meg kell ölnie a feleségét. Brubaker ugyanolyan érzékletesen, hitelesen és atmoszférikusan festi meg a házasságon belüli bűnöket, mint azokat, amiket koszos sikátorokban követnek el. Az elmaradhatatlan narráció elviszi az olvasót Riley egyszerű, természetes világába, amit hirtelen gyilkos gondolatok fertőznek meg – a feleség a tervek szerint elpatkol, és úgy tűnik, Riley megússza, de aztán az após szagot fog, és felbérel egy állhatatos magándetektívet. A The Last of the Innocent innentől fogva meglepő módon (a zsánerhez és a Criminal sorozathoz képest is) eltér a hasonló témájú noirok hagyományos forgatókönyvétől, és egészen máshogy, egészen másra fut ki, mint várnád, ebből következően pedig más lesz a történet veleje, üzenete is: a maga noiros romlottságában kifejezetten pozitív (gondolj mondjuk a Match Pointra). És úgy tűnik, Brubaker és Phillips nem utoljára okoztak meglepetést: következő projektjük a Fatale címet viseli, és (idézem) egy „eposzi noir/horror sztori lesz, ami az 1930-as évektől napjainkig fut” legalább 12 részen át. Januárig kell kibírni nélküle. 
Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy Bill Willingham nagyjából addig tervezte írni a sorozatot, amíg mesehősei le nem győzték a gonosz Ellenséget és Birodalmát. Addig a pontig (kb. a 80. részig) minden gyönyörűen kimunkált, következetes, kompakt és tökéletes. Egy csodálatosan elmesélt modern eposz, ami kreatívan keveri a klasszikus mesék és a mai fantsyk elemeit, némi kellemesen önreflektív, posztmodern beütéssel. Aztán jött a Mr. Dark sztori, a nagy háború egyfajta utóhatásaként, és még az is maradéktalanul méltó volt a Fables híréhez. Azóta viszont Willingham mintha a régen felmerült és elvetett tartalék ötleteit használná fel, és nem igazán tudná, hogy merre, hogyan, és meddig menjen. A sztori több, talán túlságosan is sok szálon fut, meglehetős lassúsággal: hőseink keresik az Északi Szél utódját, Bigby és Hófehérke gyerekei a kegyért versengenek, Bufkin és társai a saját kis forradalmukat készítik elő, a másik három nagy Szél entitás terveket sző, és intrikál, Spratt nővér pedig változatlanul készül valamire, de még mindig nem tudjuk, miért kellene őt komoly fenyegetésként látnunk. Sok a duma, kevés a cselekmény, és több szál is kezdi elveszíteni a vonzerejét (így a bufkinos és a sprattos is). A több párhuzamosan futó sztori hátránya, hogy egy rész alatt egyik sem halad előre érdemben, és hogy nincs olyan karakter, akire több figyelem irányulna, mint társaira, azaz nincs érzelmi fogódzkodó az olvasó számára. Persze Willingham az Willingham, úgyhogy nem tudok nem mosolyogni, ahogy az eredetileg ártalmatlan gyerekrivalizálásos utódkeresés lassan halálos veszélybe fordul – de remélem, hogy lassan kifut a sztori valami komolyabb, súlyosabb, szórakoztatóbb eseményre, mert az nem volna jó, ha sokéves kiválóság után a Fables lassan belesüppedne a nagy átlagba. Most ugyanis oda tart. 
Fucking hell, hogy ez mekkora szar volt! Ezek az éves, nyári mainstream képregényes eventek amúgyis hajlamosak rá, hogy felfújt lufikként kipukkadjanak, de ennyire üressel, érdektelennel és unalmassal még nem találkoztam, és a fináléval Matt Fraction ráadásul annyira alámegy minden addigi mélypontnak, hogy az csak akkor bocsátható meg, ha azóta is szöges korbáccsal csapkodja a lába közét. Vagy még akkor sem. Tehát finálé: a Bosszú Angyalai kétségbeesetten harcolnak Sin és istene, a Serpent megállíthatatlan, világpusztító seregével, miközben Odin az egész Földet hamuvá akarja perzselni, hogy így előzze meg a Serpent hadjáratának kiterjedését Asgardra. Csak néhány apróság: Amerika Kapitány két géppityuval állja a sarat egy egész hadsereg ellen, aminek néhány tagjára még Thor pörölye is csak akkora hatással van, mint egy műanyag hátvakaró, majd pedig harcba szólítja Broxton normál, civil polgárait, akik… mit is csináljanak rakétákkal felszerelt mechák és félistenek ellen? Nézzenek rájuk ferdén? A sztorinak ez az „emberi” aspektusa (a broxtoniak szála) üres szólamokkal, semmiből jövő „karakterfejlődésekkel” és „mi amerikaiak vagyunk, és nem félünk, és összetartunk” giccsömlennyel egészíti ki a sok-sok üvöltő fejjel teli csatákat, amiknek még itt, a végkifejletben sem érezni a tétjét. Nem elég ugyanis kétoldalanként beleadni egy random szuperhős szájába, hogy kurvanagy szarban van a világ, hogy semmi esélyük a túlélésre, hogy most aztán tényleg befellegzett a Földnek és az emberiségnek, ezt alá kéne támasztani: tempóval, érzelmekkel, feszültséggel, monumentalitással, karakterekkel. ÍRÁSSAL, bazdmeg. Ez a képregény nincs megírva. Ez Immonen látványos képeinek egy adott „vezérelv” szerint (Csimm! Bumm! Áááá! Meghaltok! Bumm!) elrendezett panoptikuma. Szégyellje magát Fraction. Szégyellje magát a Marvel. Szégyellje magát, aki végigolvasta, és nem szégyelli magát. Én szégyellem magam mindenki helyett.
Ha Azzarello és Risso neve feltűnik egy képregényen, egyből felfigyel az ember, és amint lehet, már olvas is. Naná, ők álltak a 100 Bullets mögött, és mellesleg a DC idei eventje, a Flashpoint is nekik köszönheti az egyetlen érdekes, épkézláb sztoriját (Batman: Knight of Vengeance). Új, kilenc részes minisorozatuk egészen más jellegű, mint ezek: a Spaceman a jövőben játszódik, és egy genetikailag módosított, Orson nevű, jó nagy darab, viszont nem túl eszes egykori űrhajósról szól, aki belekeveredik egy híres nő elrablásába. Ennél sokkal többet akkor sem fogsz tudni a sztoriról, ha elolvasod a képregényt. Az első szám csupa felvezetés, alapozás, és még csak nem is annyira a történet, mint inkább a hangulat, a disztopikus társadalom, a jövőkép szempontjából. Annak viszont szinte tökéletes: akárcsak a 100 Bullets estében, az atmoszféra késsel vágható, a miliő bemutatása szenzációsan életszerű, az aprólékosan kidolgozott, rengeteg információt tartalmazó képektől a direkt erre a célja kitalált, sajátos szlengig (ami kezdetben ugyan irritáló, de hamar hozzászoksz). És persze jó bevezető részként, a Spaceman kínál egy nagy csomó kérdést és lehetőséget a jövőre nézve. Ki valójában a címszereplő? Hogyan és miért módosították a génállományát? Mi ez az emberrablási mizéria? Mi a kapcsolat a múltbeli Mars misszió és a jelenlegi események között (egyébként nagyszerű, ahogy Azzarello a két idősík között ugrál)? Megtörtént egyáltalán az az utazás a Marsra? (Vagy a mostani események nem történnek meg?) Öööö… miről is szól ez az egész? Rég olvastam valamit, aminek lényegéről ennyire kevés derül ki az első szám alapján, de Azzarello és Risso értenek ahhoz, hogy berántsanak egy általuk teremtett világba, és felcsigázzanak. A második szám jövő héten érkezik, talán abból többet tudunk meg. 
A 2009-es Star Trek áttörő kritikai és közönségsikere után csak idő kérdése volt, hogy a franchise újult erővel térjen vissza a köztudatba a szórakoztató média más területein is. Sokan egy új tévésorozatban reménykedtek, de egyelőre be kell érniük az IDW új ongoing képregényével (nameg a jövőre érkező számítógépes játékkal), ami természetesen a mozifilm eseményei után játszódik. Viszont azzal is be kellene érniük, hogy az első két szám egy az egyben egy klasszikus Star Trek sztori feldolgozása. A Where No Man Has Gone Before-ról van szó, ami a sorozat harmadikként vetített epizódja, egyébként pedig a második pilotja volt (bonyolult), még anno 1966-ban. Mike Johnson egyszerűen annyit csinált, hogy fogta a régi forgatókönyvet, átültette képregényre, és megkérte a rajzolót, hogy Shatner és társai helyett Pine és társai arcát használja a karakterekhez. Oké, egy-két ponton igazított az új mozifilm status quo-jához, de egyébként minden maradt olyan, amilyen volt. Ezt két oldalról lehet nézni: egyrészt jó dolog, hogy ezzel a klasszikus sztorival megismerkedhetnek olyanok is, akik a tavalyelőtti film miatt kapnak rá erre a képregényre, de az eredeti epizódokat nem nézik meg, másrészt határozottan rossz, hogy itt van egy új univerzumunk, kötöttségek nélkül, korlátlan lehetőségekkel, és minden, amit az alkotók kezdeni tudnak ezzel, az a régi történetek felmelegítése. Ráadásul a No Man Has Gone Before ugyan érdekes és izgalmas volt akkor, de azóta eltelt 45 év, és már ezer másik ilyen sztorit láthattunk. Egyébként az átültetés jól sikerült, az írói és a rajzolói munkára sem lehet panasz (sőt, Stephen Molnar néha egészen hatásos képekkel áll elő), csak maga a koncepció hibádzik. 
A mainstream szuperhősképregények közül kétségkívül ezt vártam a legjobban idén: Jason Aaron a kortárs amerikai comic egyik legügyesebb és legtökösebb írója, az X-Men pedig mindig is a kedvencem volt a pizsamás világmentők közül. A kettő párosítása mégsem sült el olyan jól, mint reméltem volna, pedig ez ráadásul egy komoly mérföldkő a mutánsok történetében. A sztori lényege, hogy egy új fenyegetés hatására kiéleződnek az ellentétek Küklopsz és Rozsomák közt, és ez a kettejük közti szakításhoz vezet – viszályuk pedig szétszakítja az X-eket is. A két emblematikus figurát nem olyan nehéz egymásnak ereszteni, mert dacára annak, hogy az utóbbi években harcostársként és barátként is közelebb kerültek egymáshoz, nyilván egészen másképp látják a világot. Konfliktusukat azonban Aaron leegyszerűsíti, összetett kapcsolatrendszerük egyetlen, egy adott válsághelyzet alatt felforró aspektusát használva csupán – és innen kiindulva máris egymás életére törnek. Ezt az elvi és fizikai síkon is megvalósuló összecsapást ennél jóval aprólékosabban és drámaibban kellett volna felvezetni, különösen, hogy Rozsomák ezt megelőzően nem igazán lépett fel Küklopsz egyre „diktatórikusabb” és egyre piszkosabb, kétségbeesettebb, egyre megkérdőjelezhető eszközökhöz nyúló vezetési attitűdje ellen. Viselkedésük gyerekes: mint tesztoszteronnal túlfűtött kocsmában hőzöngő tinik, úgy esnek egymásnak, természetesen felemlegetve régi, közös szerelmüket is, mint újabb sérelmet, és még akkor sem hagyva abba a küzdelmet, amikor már készül őket darabokra robbantani az a fenyegetés, ami miatt az egész szituáció kialakult. Pedig jó a képregény ritmusa, jó a harc koreográfiája, és jó maga a koncepció is – csak a kivitelezése hibádzik, a drámai, emocionális oldal kellő aláhúzása. Mellesleg: az, hogy az új végveszély mögött 12 éves (!) gazdag, arrogáns, öltönyökben feszítő kölykök állnak, nem segít…
Superman, Green Lantern és Flash után Geoff Johns most Aquamant is személyesen veszi a szárnyai alá. Nyilvánvaló, hogy vele lesz a legnehezebb dolga: sosem tartozott a DC népszerűbb hősei közé, ráadásul nem egyszer vált gúnyolódások céltáblájává „halszerű” képességei, és a halakkal való „kommunikációja” miatt. Johns meg is célozza a figurának ezeket az aspektusait, hogy már most, az első számban elejét vegye a hasonló, új kedvencét degradáló hozzáállásnak – és ez nem a legjobban sül el. Értem én, hogy szeretné, ha az olvasók komolyan vennék Aquamant, de egy kicsit visszafogottabban kellett volna eljárnia ez ügyben, mert így úgy tűnik, hogy a jelenetek/dialógusok fele arra az intésre van felépítve, hogy „na, jól figyeljetek, ez a karakter nem vicc, világos?” Ezek után kész csoda, hogy sikerül őt méltóságteljesnek, a szó legigazibb értelmében vett „hősinek” ábrázolni. Egyébként ettől eltekintve az első szám figyelemreméltó: Johns rögtön megosztja az olvasóval a főhős egyik legfontosabb aspektusát (a szárazföld és a víz, avagy a két otthon, a két világ közti vívódás), az új ellenségeket pedig roppant egyszerű, ugyanakkor roppant hatásos módon vezeti fel. Az ismeretlent jelképező, félelmetes lények megjelenése adja a képregény keretét, záró mondatuk pedig („There is food up here.”), amikor először úsznak a felszínre, és pillantják meg az embert, hátborzongató. Ebből akár még nagyon jó dolgok is kisülhetnek. Az biztos, hogy Ivan Reisen ez nem fog múlni, az ő rajzai ugyanolyan szépek, fenségesek, kifejezők és lendületesek, mint mindig. Aki még nem olvasott Aquamant, de valamelyest érdekli a karakter, annak most kell megragadnia az alkalmat, és megismerkednie vele. 
Annyi problémám van Paul Jenkins és David Finch képregényének nyitójelenetével, hogy azt sem tudom, hol kezdjek bele. Ah, igen: a narráció. A legelső mondat a füzetben: „Fear is a cannibal that feeds upon itself.” Biztosan úgy gondolták, hogy ez olyan faszán hangzik, de sajnos inkább hülyén, mert amellett, hogy hatásvadász, értelme sincs sok. Múlt héten Scott Snydert dicsértem, amiért olyan okosan használta a főhős narrációját, nem puszta hangulatkeltésre, de a karakterek és a város bemutatására is. Itt az ellenkezőjét látjuk: Jenkins és Finch is kitaláltak egy koncepciót, amire felfűzik a Sötét Lovag gondolatatait, és ez a félelem megszemélyesítése. Éppcsak az egész erőltetett, és amikor Batman a végén közli, hogy a félelem ott van minden sarokban és árnyékban, a félelem azonban nem tudja, hogy ő, hol van, már röhejes is. Egyébként maga a sztori is meglehetősen hasonlít Snyder már említett Batmanjéhez az előző hétről: Bruce Wayne egy jótékonysági estélyen (ahová egyenesen a Batwingből kiugorva, háztetőkön át, útközben átöltözve érkezik – inkább bele sem megyek, hogy ez mekkora hülyeség) bejelenti egy újabb nagy, sokmilliós városfejlesztési projektjét, majd pedig megy Arkhamba, hogy leverjen egy rablázadást. Nagyjából minden azon múlik, hogy a cliffhangerben feldobott Kétarcú-szálból mi lesz később, de így elsőre ez még Finch szokásosan élvezetes rajzai ellenére sem túl meggyőző – egész pontosan, nincs benne semmi, ami normál esetben (értsd: ha nem Batmanről lenne szó) továbbolvasásra sarkallna, és ez ugyebár nem az első eset a karakter reboot utáni életével kapcsolatban (ld. még: Batman and Robin). Az egész olyan, mintha rutinból, kapkodva, egy óra alatt írták volna meg az egészet, mert szorított a határidő. 
Ezt nagyon furcsa volt olvasni. Először is, összességében remek képregényről van szó, amiben Tony Bedard hatásosan vitelez ki egy jó ötletet: a különböző színű Corpsok mindegyikének egyik tagját egyszerűen elhagyja a gyűrűje (adott esetben akció közben, ami a szerencsétlen pacák szavatosságának idő előtti lejárását eredményezi), és mindegyik valamiért a Zöld Lámpás Kyle Raynert választja új gazdájául, aki pillanatokkal később, mint „tolvaj” találja szembe magát a többi Corps képviselőivel. Oké, az, hogy a világegyetem mindenféle különböző részeiről indult gyűrűk mind ugyanabban a percben érnek ugyanabba a célba, enyhén szólva karóba húz mindenféle logikát, de ha túllépünk ezen, akkor egy nagyszerű jelenetet kapunk, ami tökéletesen adja át a „what the fuck” érzést, és amellett, hogy egy érdekes és grandiózus rejtélyt prezentál, még vicces is. Amit viszont nem értek: miért kell az első hét oldalt ellőni arra, hogyan kapta meg annak idején Kyle a gyűrűt? Az nem érv, hogy ez a nyitány az új olvasóknak szól, hiszen nekik fingjuk sem lesz a többi karakterről, a többi Corpsról és gyűrűről, és ugye tudjuk, hogy a Green Lantern franchise-t eleve nem érinti a reboot, vagyis ezek a képregények elsősorban továbbra is azoknak szólnak, akik eddig is olvasták őket. Hasonlóan felesleges Kyle kétoldalas, nagy mentőakciója is. Mintha Bedard kitalálta volna a fasza kis cliffhangerét (Kyle vs. mindenki más), és eldöntötte volna, hogy nem akarja rögtön az első számban megmagyarázni, mi történik, és aztán kapott volna észbe, hogy „de ez még nem tesz ki egy teljes füzetet” – így aztán hozzáadott némi (lényegében irreleváns) tölteléket. Szerencsére a sztori bőven van olyan érdekfeszítő, hogy elvigye a hátán ezt a furcsaságot, és Tyler Kirkham képei is jók. De remélem, hogy a folytatás már zökkenőmentesebb lesz. 
Igen, tudom, már tele van a tököd a vámpírokkal. A szerelem és a vámpír szó egy mondatban való használatától meg már okádsz – és most itt az I, Vampire, ami két egymásba szerelmes vámpírról szól. De azért csak tedd félre a rókazacskódat, felejtsd el a gagyi borítót is, és figyelj: Andrew és Mary, „a kárhozottak királynője” négyszáz éve szeretik egymást, és ez idő alatt a férfi, aki fajtájának egy különös példánya (nem szomjazza az emberi vért), képes volt visszafogni a nőt, és annak alattvalóit, és rábírni őket egy békés együttélésre az emberekkel. Ami persze annyit jelentett, hogy rejtőzködtek, és tehénvéren éltek. Mary azonban most úgy dönt, hogy a szerelem nem minden: a vámpírok felsőbbrendűek, uralkodásra születtek, arra, hogy a Föld az övék legyen, és ideje ennek megfelelően viselkedniük. A képregény két idősíkon fut, az egyikben mindketten próbálják meggyőzni a másikat az igazukról, a másikban (az azt követő reggelen) pedig Andrew arra ébred, hogy Mary az éjszaka folyamán, amíg ő utolsó szeretkezésük után aludt, megindult hadseregével az emberiség ellen. Joshua Hale Fialkov szenzációsan vegyíti a szerelmesek tragédiáját az apokaliptikus vámpírháború képeivel, forgatókönyve azért olyan elemi erejű, mert nem enged benne az olcsó érzéseknek: nincsenek sírdogálások, sóhajtozások, nagy vallomások és látványos szívfájdalmak, semmi, amiről ordít, hogy tinilányok zsebkendőfogyasztását stimulálja. Két ember (vámpír) van csak, akik a végsőkig kiállnak a meggyőződésük mellett, akkor is, ha ez a boldogságukba kerül – tudomásul veszik, hogy mit kell tenniük, és megteszik. Így Mary búcsúleve Andrew-nak hatalmas erejű: „Nem tudod megakadályozni, ami történik, de meg fogod próbálni. És én csak még jobban foglak szeretni ezért.” A következő képen hullahegyek borítják a város utcáit. És milyen gyönyörű hullahegyek: Andrea Sorrentino képei lélegzetelállítóak, tele vannak erővel, lendülettel, szenvedéllyel, beállításai, oldalkompozíciói mind tökéletesen eltaláltak – a csaknem monokróm színezés szintén hibátlan. Brutális erejű első szám. Lefogadom, hogy J.M. DeMatteis (a 30 évvel ezelőtti, eredeti I… Vampire írója) is büszke most. 
Általában véve nem vagyok a híve annak, hogy egy nagy ellenség fenyegetésének súlyát úgy érzékeltessék, hogy a szóban forgó gonosz pillanatok alatt lever normál körülmények közt szinte leverhetetlen hősöket – és itt pontosan ez történik, csak épp Peter Milligan azért okosabb az átlagnál. A képregény közepén Superman, Wonder Woman és Cyborg próbálják útját állni egy furcsa, misztikus erőnek, ami azonban fél perc alatt taccsra teszi őket, minden erőlködés nélkül. Mire erre a pontra eljutunk, Milligan már javában adagolja a szörnyűségeket, furcsaságokat, horrorisztikus képeket és narrációkat, és tudjuk, hogy valaki valami nagyon nagy szart keverget a világban. Pusztán a veszély természetéből világos, hogy Supermannek (akiről minden geek tudja, hogy földönkívüli mivolta amúgysem védi a mágiától) és társainak esélye sincs. Balról be a DC misztikus/természetfeletti területen tevékenykedő karakterei: Madame Xanadu, Zatanna, Deadman, Constantine és Shade. Illusztris lista, egy jó író nagyszerű dolgokat kezdhet velük (persze Constantine beolvasztása a mainstream DC-be nyilván nem kevés embernek fáj). Milligan pedig jó író (igen, tudnám sorolni egy ideig a teljesen elbaszott képregényeit, de akkor is), és az a Justice League Darkból is azonnal játszik, hogy fantasztikus atmoszférát képes teremteni. A kétoldalas tömegkarambolba torkolló felütés brutálisan erőteljes (kár, hogy Mikel Janinnál jobb rajzoló nem állt rendelkezésre, az ő képei messze nem elég stílusosak és dinamikusak ehhez), és ezután Milligan még minden egyes oldallal emeli a tétet – igaz, sajnos nem a füzet végéig. Batman és Zatanna jeleneténél megtorpan a lendület, ezt követi a tipikus „csapatösszeszedős” rész, míg végül az utolsó kép sötét víziója visszarántja az olvasót a történet velejébe. Szóval: csak majdnem tökéletes. 
Egyre furább nekem az az irány, amit a DC Superman karakterével vett – nem mintha egyáltalán egyértelmű volna az irány, mert több lehetséges is van. De mindegyik fura. Először is ott a Justice League, amiben arrogáns, pökhendi módon lóbálja a farkát, hogy ő milyen faszagyerek. Aztán ott van Morrison Action Comicsa, amiben egy afféle szociális érzetű, „a nép hőse” figura, most meg itt van George Perez Supermanje, amiben egy szótlan, dühös harcos. Valami hiányzik… a karakter hatalmas szíve, a totális erkölcsi felsőbbrendűsége, a teljes tisztasága. Superman elvileg ott van a képregény majdnem minden oldalán, mégsem látom őt sehol. Látok egy kék-piros jelmezes fickót, ahogy valami hatalmas, idegen tűzlénnyel csatázik Metropolis felhőkarcolói fölött, és egy szemüveges újságírót, aki szenvedélyesen érvel a régi Daily Planet lerombolása, és az újság új kezekbe kerülése ellen, de nem látom azt a karaktert, aki 70 éve az egyik legnagyobb fiktív morális iránytű a világon. A problémához alighanem az is hozzájárul, hogy Perez nem narráltatja vele a sztorit (ahogy Morrison sem tette), így mindig kívülről, mások szemén át látjuk őt. De ez önmegában még nem jelentene semmit – egyszerűen Perez nem úgy írja Supermant, ahogy kéne. És ha már Perez és írás… Istenem, valaki állítsa már le ennek az embernek a szófosását. Miért kell valakinek mindig pofáznia a háttérben, és másodszor is lenyomnia a torkunkon szöveg formájában azt az információt, amit a képekből úgyis megkapunk? Perez régi motoros, nem igaz, hogy nem tudja: a képek funkciója nem a történet puszta illusztrációja, hanem maga a történetmesélés. Ez egy képregény, az Isten szerelmére, nem egy képeskönyv! Ez így nagyon nincsen rendben. Lehet, hogy a sztori amúgy érdekes, látványos (Jesús Merino rajzai kiválóak, bár azt nem értem, Perry White miért néz ki úgy, mint Magneto a ’80-as években), talán még izgalmas is, de a szófosás kinyírja az egészet. 
Teen Titans: A tipikus középkategória: langyos sztori, átlagos történetmesélés, konvencionális rajz, egy-két jó ötlet, egy-két eltalált pillanat. Egy titokzatos kormányügynökség (az, amelyikkel a Superboyban már találkoztunk, egyébként annak a képregénynek a sztorijába a Teen Titans első száma közvetlenül bekapcsolódik) tinédzser szuperhősöket vadászik le, hogy aztán a saját céljaira használja őket. Tim Drake, Batman egykori partnere (most: Red Robin) próbálja megelőzni a bajt, és felkeresi a rosszarcok következő célpontját, Wonder Girlt, még mielőtt rátalálnak. Egy kis lövöldözés, némi robbanás, és jöhet a cliffhanger. A képregény mérsékelten szórakoztató, van nagyjából egy jelenete, ami tényleg jó (ahogy Tim elbánik a lakosztályába betörő ellenségekkel), az utolsó oldalak pedig talán továbbolvasásra sarkallnak majd – de nem vagyok biztos benne. Nos… Scott Lobdelltől amúgy sem vár sokat az ember.
The Savage Hawkman: Hawkman háttértörténete az átlagosnál zavarosabbak közé tartozik a DC-nél, talán nem is baj, hogy Tony S. Daniel – a jelek szerint – a maga módján próbálja gatyába rázni a karakter múltját és jelenét. Nem tudom ugyan biztosan, hogy mindaz, amit most látunk az első számban, mennyire épít korábbi sztorikra, és mennyire minősül teljesen újnak, de sejtésem szerint nagy százalékban az utóbbiról van szó. Carter igyekszik megszabadulni a Hawkman identitástól, de ugye ha sikerrel járna, ez a képregény nem létezne – úgyhogy máris felbukkan valami démonszerű földönkívüli izé, ami ellen muszáj felvenni a kesztyűt. Ugyan semmi igazán kiemelkedő nincs a füzetben (hacsak nem Philip Tan gyönyörű, és gyönyörűen színezett képi világa), mégis lendületes olvasmány, az az „egyszerű, de hatásos” típus. Az túlzás, hogy megvett kilóra, de van benne annyi potenciál, mind sztori-, mind karakterszempontból, hogy ne akarjam kihagyni a folytatást. 
(A cikksorozat előző részei 
Duane Swierczynski krimiregényekkel kezdte, majd a Marvelnél a comicok világába került, és (többek közt) két évig vitte a Cable sorozatot, meglehetősen hullámzó színvonalon. Most átigazolt a DC-hez, és nincs könnyű dolga: a Birds of Prey mindig is afféle rajongói kedvenc volt, különösen Gail Simone – hosszú – ideje alatt. A várakozások így természetesen magasak voltak, de az első szám alapján úgy tűnik, Swierczynski meg tudott felelni a legtöbbnek. A sztori középpontjában Black Canary és Starling áll (a borítón látható többi jócsajt egyelőre felejtsük el, Poison Ivyval együtt, ők ugyanis még nincsenek jelen – a csapat majd csak később áll össze), akik egy utánuk szaglászó riportert próbálnak megmenteni egy rakás rejtélyes bérgyilkostól (egyébként bőven akadnak utalások régiebbi eseményekre, de összességében egy új olvasó sem fogja elveszettnek érezni magát). Az író a szuperhősakció és a noir metszéspontjába helyezi a képregényt (egyik se túl meglepő), és ügyesen csinálja: az akciók gyorsak, lendületesek és jól koreografáltak, az esős-templomos helyszín pedig plusz ízt az összecsapásnak (egyébként egy-két jól elhelyezett flashbacktől eltekintve az egész füzet egy hosszú akciójelenet). A rejtély, amit a karaktereknek majd ki kell bogozniuk, az első pillanattól kezdve jelen van, a cliffhanger pedig hatásosan, sőt, majdhogynem sokkolóan emeli a tétet. A legüdítőbb az egészben mégis a szöveg: Swierczynski remek dialógusokat ír, amik úgy közvetítik a „tökös” csajokos/femme fatele-os érzést, hogy közben híján vannak minden modorosságnak és erőlködésnek. Szórakoztatóak, frappánsak, életszerűek és még viccesek is, ha kell. Jesus Sais képei sem okoznak csalódást: lendületesek és hangulatosak (különösen a külsős, esős jeleneteknél – nem bánnám, ha egy színtiszta krimiben/noirban is kipróbálná magát), a csajokat pedig sikerül dögösre, de nem hivalkodóan dögösre rajzolnia. Innen már az is elég, ha tartják a színvonalat, de ha esetleg még emelnék is…
Enyhén szólva nem vagyok nagy rajongója Judd Winicknek. Sosem olvastam tőle egyetlen igazán jó képregényt sem, a Batmanei néha egészen katasztrofálisak voltak – és az új 52-ben indított sorozata, a Batwing sem győzött meg róla, hogy érdemes odafigyelni rá. Viszont ebben a Catwomanben kivételesen van fantázia. Az első szó, ami az eszembe jut a képregényről, az a „szexi”. Persze a szuperhőscomicok általában igyekeznek szexik lenni, különösen azok, amiknek vannak dögös női karaktereik (márpedig a szuperhőscomicoknak csak dögös női karaktereik vannak). Nagy mellek, még nagyobb dekoltázsok, feszülő jelmezek – de a Catwoman nem ilyen hivalkodó, ilyen tipikusan profán módon szexi. Stílusosan, afféle könnyed eleganciával az: az első oldalak, amiken Selina félig felöltözve menekül az éppen tűz alá vett lakásából, fantasztikus, és ebben nagy szerepe van Guillem March gyönyörűen túlzó rajzainak, finoman a komikum felé hajló arcmimikáinak, eszméletlenül dinamikus, vad szögeinek, és annak, hogy még a szövegdobozokat is kreatívan, a tökéletes oldalkompozíciót szem előtt tartva helyezi el. Ebből az első öt oldalból sok rajzoló tanulhatna. A sztori maga egyébként nem nagy szám, úgyhogy akár át is ugorhatjuk, és rátérhetünk a következő „szexiségre” – Batman és Macskanő egy jó nagyot kefél a képregény végén, félig jelmezben (ebből amúgy megtudjuk, hogy az új „világban” nem ismerik egymás titkos identitását). Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ennek a jelenetnek a felépítése és karakterdinamikája megfelel a Sötét Lovagról általában kialakult képnek, de itt, ebben a címben megengedhetünk magunknak egy megbocsátó „ki nem szarja le” vállvonást, aztán pedig már nincs más dolgunk, mint hogy élvezzük a szokásos szuperhősképregényekhez képest (de persze csakis azokhoz képest) némileg hosszú és explicit pásztorórát. Nem tudom egyébként, hogy ez volt-e Winick szándéka, de engem ezen a ponton sokkal jobban érdekel Batman és a főhősnő kapcsolata, mint utóbbi felrobbantott lakása és rablási tervei. Akárhogy is: abszolút vevő vagyok a folytatásra. 
Green Lantern Corps by Peter J. Tomasi. Mi sülhet el rosszul? Naná, hogy semmi. Elvégre a fickó lassan három éve fantasztikusan írja a sorozatot, amit – mint tudjuk – a reboot/relaunch a legapróbb mértékben sem érintett. Szóval a jól ismert márkát kapjuk, amiben nem lehet csalódni. Na, jó, egy negatívum azért van, hát kezdjük ezzel. John Stewart és Guy Gardner a War of the Green Lanterns eseményei után a Földön igyekeznek polgári munkát találni, amivel elfoglalhatják magukat két univerzummentő akció között. De persze, mivel – Hal Jordannel ellentétben – soha nem titkolták az identitásukat a világ előtt, és sosem viseltek maszkot, senki nem hajlandó alkalmazni őket, vagy a túlságosan idealisztikus elképzeléseik, vagy a velük járó, túlságosan magas kockázat miatt. Úgyhogy úgy döntenek, picsába az álláskereséssel, inkább visszamennek Oára, és konkrét férfimunka (értsd: szétrúgandó seggek) után néznek. Ezzel még nincs semmi baj – csak nem kéne rá nyolc oldalt elpazarolni. Harmad-, sőt, negyedennyiből is megértettük volna a problémát és a döntésüket, és különben is, az átlagemberes picsogást tessék szépen Jordannek hagyni, ez a két karakter, és a Green Lantern Corps ne erről szóljon! Így sajnos a szokásosan ütős és brutális nyitány után kicsit leül a képregény, de amikor Tomasi végre visszarugdossa a srácokat a galaktikus frontra, akkor varázsütésre megjavul minden, és visszakapjuk azt a monumentális, színes, izgalmas, fantáziadús űreposzt, amiért mindig is szerettük ezt a sorozatot – mellesleg Guy és John érkezése Oára és a rövid diskurzus a mindig karót nyelt Salaakkal szenzációsan lendületes, kedves, szórakoztató jelenet. Aztán jön egy kis fajirtásos cliffhanger, és Tomasi szemrebbenés nélkül, zökkenőmentesen adja el a tónusváltást. Mi kell még? Ja, igen: a frankofón területről importált Fernando Pasarin, aki minden tekintetben méltó utódja a széria eddigi rajzolójának, a remek Patrick Gleasonnak. Jó, hogy vannak dolgok, amik nem változnak…
Ez a múlt heti, katasztrofális Legion Lost ikercíme, így aztán túlzás volna azt állítani, hogy izgatottan vártam. Inkább afféle „ó bassza meg, essünk túl rajta” hozzáállással fogtam bele. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy soha nem érdekeltek a XXXI. századi tini szuperhősök kalandjai, és néhány Supermannel közös történetükön kívül nem is olvastam velük semmit. De hát ez volna a lényege az egész „új 52”-nek, nem? Hogy új olvasóknak is megmutassák, milyen faszák a DC karakterei. Elvileg igen, de Paul Levitznek erről a jelek szerint elfelejtettek szólni. Merthogy ennyit látok ebből én, az új olvasó: rengeteg soha be nem mutatott karakter járkál, repked és harcol, mindenféle tarka ruhákban, egy jövőben, amiről semmit nem tudok, egy bolygón, amiről fogalmam sincs, egy olyan (hideg)háborúban (?), aminek a szembenálló feleit egyáltalán nem ismerem, és senki nem próbálja tudatni velem, hogy miért kellene mindennek érdekelnie engem. Kösz, Paul. Na, most, tudom, hogy ez kettős mércének tűnik: örülök annak, hogy a Green Lantern képregényeket nem érinti a relaunch, és az írók lényegében leszarják az új olvasókat, annak meg nem, hogy a Legion of Superheroes szerzői ugyanezt teszik. De azért több van emögött, mint egyszerűen az a tény, hogy a Green Lanternt olvastam korábban, ezt meg nem. Előbbinek az általános vélekedés szerint (beleértve kritikusokat és közönséget) a DC egyik, ha nem a legjobb sorozatát (sorozatait) köszönhettük az utóbbi években, elég nagy és jelentős cím ahhoz, hogy egy relaunch-nak ne kelljen feltétlenül érintenie. Ahogy pl. Batman eredettörténetét sem kell elmesélnie Snydernek az új első számban, elvégre az is ismeri, aki soha életében nem olvasott semmilyen képregényt. De a Legion of Superheroes nem ez a kategória, és ha ráadásul hozzávesszük, hogy a múltban már amúgyis keresztbe-kasul-szarrá retconálták az egészet, és több karakter van benne, mint ahány éhező ember Afrikában, ez PONT a tökéletes alkalom lett volna, hogy tiszta lappal indítsanak. De nem, és így maga a koncepció az, ami megbukik. Aki eddig olvasta, és szerette, annak hajrá, jó eséllyel ezután is tetszeni fog neki. De új olvasókat nem akarnék rábeszélni. 
Valami ilyesmire szoktam azt mondani, hogy „megvettek kilóra”, pedig a zseniális 100 Bullets írója, Brian Azzarello (leszámítva a flashpointos Batmant) eddig nem sok affinitást mutatott a hagyományos szuperhősképregényekhez. Persze elnézve a lefejezett lovakból életre kelő kentaurszörnyeket, és a fiatal nőkből orákulumokat kreáló, majd azokat hamuvá égető istenivadékot, jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a Wonder Woman első része mennyiben minősül hagyományos szuperhősképregénynek. De végülis nem számít. Rohadtjó képregénynek minősül, és ez az, ami számít (ami azt illeti, ennek közvetlenül ott a helye a cikk elején dicsért Batman mellett). Azért annyit mégis hozzátennék: Azzarello munkája elég erősen hajlik a horror felé, főleg a címszereplőhöz képest, és nem csak a véres/gore-os/szörnyes értelemben. Van valami rémisztő abban, ahogy az író az istenek és az emberek (illetve állatok) kapcsolatát ábrázolja. Egyrészt magában a tényben, hogy előbbiek számára az utóbbiak csak játékszerek, bármikor felhasználható bábuk, amikkel kapcsolatban még a „feláldozható” szó is bőven túlzó és hízelgő jelentésű, másrészt abban, hogy Azzarello ezt nem emeli ki sem képekkel, sem dialógusokkal, csak tárgyilagosan integrálja a történet sodrásába. És ez azért is olyan szép, mert amikor mindezek után Wonder Woman megjelenik, akkor már eleve felesleges részletezni, hogy ő egy hős – elég látni, hogy mindezektől az indifferens istenektől azonnal, szó és gondolkodás nélkül védelmezi az embereket. Azon ritka alkalmakról van szó, amikor egyszerűen MINDEN működik a képregényben. Még a megmentendő áldozatnak behozott, Zeus gyermekét hordó fiatal nő, Zola is egy erős, jól megírt karakter, és a lehetséges világvégével való dobálózás sem tűnik olyan súlytalannak, mint a hasonló sztorikban általában. Cliff Chiang rajzai ugyan nem a legszebbek, amikkel az új 52-ben találkoztunk, de nem is akarnak azok lenni – viszont kétségkívül markánsak és hatásosak, jól passzolnak Azzarello szuperhőshorror koncepciójához (na tessék, csak sikerült bedobozolni…). Ja, és nem kell előismeret, nem kell tudnod semmit Wonder Womanről ahhoz, hogy élvezd a történetet. 
Blue Beetle: A karakterrel kapcsolatos ismereteim meglehetősen hiányosak, Tony Bedard miatt (aki remek Green Lantern Corps sztorikat írt) mégis reménykedve néztem az új Blue Beetle elé. És örömmel konstatáltam, hogy nincs is vele semmi baj – más kérdés, hogy nincs is benne semmi kiemelkedő. Ez egyszerűen csak „korrekt”. A múltban nyitunk, ahol egy idegen bolygót ostromló intergalaktikus fenyegetést ismerhetünk meg, ami végül – egy Zöld Lámpás csak félig sikeres akcióját követően – a Földön köt ki, a maja civilizáció csúcsának idején. Aztán ugrás a jelenbe, ahol eltöltünk néhány feleslegesen hosszú, és sajnálatosan érdektelen oldalt a tinédzser főszereplővel, meg az ő barátaival és családjával. Csupa középszer (ellenben ez a karakter teljes rebootja, a szóval az új olvasók nem maradtak le semmiről). Aztán rosszarcok lépnek akcióba, minek következtében az a bizonyos intergalaktikus fenyegetés (egy veszélyes idegen technológia) összeolvad a hősünkkel, és… és tubikántinyúd. A Blue Beetle különösebb ötletek, fordulatok és az átlagból kiemelkedő megoldások nélkül (noha az átlagnál valamivel jobb rajzokkal), nyílegyenesen mesél el egy holtegyszerű történetet. Egyáltalán nem rossz, de nem hiszem, hogy szükségem van a folytatásra. 
Captain Atom: Ehhez hasonlóképp viszonyultam, mint a Blue Beetle-höz – kivéve, hogy az író személye (J.T. Krul, akinek sikerült csapnivaló nyitányt kanyarintania a Green Arrow-hoz) eleve inkább taszított, mint vonzott. De azért a Captain Atom sem egy szörnyen rossz képregény. A rajzok, beleértve a panelelrendezést, helyenként egészen hatásosak, az akciók gyorsak, a patkányszörny, vagy mi, meg egyenesen szenzációsan fest. Más kérdés, hogy utóbbiról egyelőre fogalmam sincs, hogy kapcsolódik az egyébként is papírvékony sztoriba, aminek gerincét az alkotja, hogy hősünk szuperképességei éppen egy nagy válsághelyzet kellős közepén kezdenek furcsán viselkedni. A legnagyobb baj, hogy Krul abszolút semmit nem tesz, hogy közel hozza az olvasóhoz a karaktert – vagyis a képregény ugyanattól a csúnya gyermekbetegségtől szenved, mint amitől a szerző két hete debütált Green Arrow-ja. Hősünk elejétől a végéig bőszen és lelkesen narrálja az eseményeket, de magáról semmit nem árul el, csak folyamatosan közli, hogy éppen mit kell tennie, és hogyan. Így aztán az egyébként egészen ügyesen felvezetett cliffhanger sem vált ki az olvasóból semmit. Kuka. 
DC Universe Presents: Egy újabb antológia akkor, amikor minden antológia menthetetlenül megbukik. De ez azért más, mint a többi: a DC Universe Presentsben egyszerre mindig egy sztori fog futni, és amikor az véget ér, akkor veszi kezdetét egy másik – vagyis ez lényegében egy minisorozatokat egy cím alá gyűjtő széria. Az első történet Deadmanről szól, akinek megismerjük az eredetét (vagyis új olvasók is nyugodtan bekapcsolódhatnak) és küldetésének jellegét is, ami kicsit más, mint a korábbi verziókban. Az egykori cirkuszi akrobata, aki halála óta szellemként igyekszik vezekelni egész életének segfejességéért egy Rama nevű istennő utasítására, testről testre száll, hogy mások életét segítse, és terelje a helyes útra. Missziója könyörtelenül szomorú és kétségbeejtő: megnyomorított, túlélői bűntudattól szenvedő veterán katona, hitét megkérdőjelező pap, ártatlanul halálra ítélt fegyenc – azaz egy csomó elveszett ember lelkében barangol. Gyorsan átérezzük a helyzetét, és szimpatizálunk vele – Paul Jenkins remek író (amikor éppen eszénél van), szépen átadja az emberi drámát, rendben vannak Bernard Chang rajzai is (bár nem kiemelkedők), a cliffhanger pedig igen hatásos. 
Nightwing: Egy profi (jelmezes) bérgyilkos érkezik Gothambe, a célpontja pedig – nem, nem Nightwing, hanem Dick Greyson. Szerencsétlen nem tudja, hogy a kettő ugyanaz, bár a bunyójuk végeredményét elnézve (az unalmas cliffhangerben Dick félholtan fekszik egy sikátorban, miközben ellensége a végső csapásra készül) ez tökmindegy. Szóval van egy jó nagy harc, ami előtt Dick még felkeresi azt a cirkuszt, amiben annak idején megölték a szüleit, és ami azóta először ismét a városban van. Kyle Higginsnek ezzel a szállal szerencsére bemutatja a karaktert valamennyire (sőt, igazából egészen jól), így ténylegesen sikerül átéreznünk a helyzetét. Nem mellesleg az akcióval egybekötött nyitó monológ is ügyes, amiben Dick a Batmanként töltött idejéről beszél. Szépek a képek is, jók a beállítások, hatásosak az oldalkompozíciók, vizuális szempontból csak a színező ront az összképen a cirkuszos és otthoni részekkel, amik hangulatukban nagyon elütnek a sötét akcióktól – és nem afféle jó, kontrasztos értelemben. Összességében a siker azon fog múlni, hogy a titokzatos támadó mögé Higgins mennyire épkézláb sztorit épít majd. Én biztosan visszatérek, hogy kiderítsem, mert az, hogy az író veszi a fáradságot, és törődik a karakterrel, sosem rossz jel. 
Red Hood and the Outlaws: Ennek a képregénynek a legnagyobb pozitívuma az, hogy eltakarította Batman közeléből Jason Toddot (remélhetőleg hosszú időre). Arra szavak nincsenek, hogy mennyire untam már az ottani szarakodását és a Bruce-szal való huzavonáit. Eleve, a mai napig nem értem, miért kellett őt feltámasztani (Judd Winick ugyebár…). Most, Scott Lodbellnek hála, Jason nem Gothamben akciózik, hanem sivatagos, majd trópusi helyszíneken keveredik mindenféle lövöldözésekbe (a comicnak ez a része még kb. rendben van) és furcsa dialógusokba. Hogy mennyire furcsákba? A füzet nem úgy ér véget, hogy „to be continued”, hanem úgy, hogy „to be explained”. Lesz is mit magyarázni, mert fingom sincs, hogy az antihősös-buddy movies felütés hogyan és miért olvadt bele abba a misztikus-fantasys zagyvaságba, aminek már az elején elvesztettem a fonalat. Az egy dolog, hogy prezentálnak egy rejtélyt (mondjuk: ki lőtte le Jockeyt?), de ha már azt sem tudjuk, hogy mi a rejtély (ki csinált mit kivel, egyáltalán csinált valaki valamit valakivel?), akkor baj van. Én ezt annak ellenére sem olvasom tovább, hogy van benne egy fél falatnyi bikiniben akciózó, mindenkivel lelkesen ágyba bújú, aranyos, nagymellű földönkívüli csaj. 
Supergirl
Az új Batwoman sorozat legnagyobb hibája, hogy – akárcsak a Batman & Robin – nem sokat törődik az új olvasókkal. Vagyis ha semmit nem tudsz arról, hogy mi történt a karakterrel az utóbbi két évben, kicsit bajban leszel, annak ellenére is, hogy a Williams-Blackman írópáros azért egy-két flashbackkel és dialógussal igyekszik érinteni a legfontosabb múltbeli eseményeket. Az ellentmondás aközött, hogy a kiadó új olvasókat szeretne megnyerni az újraindítással, és aközött, hogy az alkotók szeretnék továbbvinni azokat a szálakat, amiket korábban, a Detective Comicsban kezdtek meg, nyilvánvaló (akkor még Greg Rucka volt az író, de ő mostanra eltűnt a képből – nem kis dicséret az utódoknak, hogy a képregény nem sínyli meg a távozását). A Batwoman-történetekről – Rucka ide vagy oda – elsősorban a rajz miatt zengtek ódákat a kritikusok és a rajongók – jó okkal. J.H. Williams III képei szépek és természetesek, panelszerkezetei pedig bámulatosak – csak rá kell nézni a kétoldalas kompozícióira, kreatívak, gyönyörűek és tökéletesen vezetik az olvasó szemét. Nem lehet eléggé dicsérni. A sztori ehhez képest „csak” jó: a főhős sidekicket képez ki, romantikus kapcsolatot kezd egy rendőrnővel (Kate a DC „high-profile” homoszexuális karaktere), és – a lényeg – egy egész sor gyerek elrablásának és meggyilkolásának hátborzongató ügyében nyomoz. (És most megint dicsérni támad kedvem a rajzokat, mert van egy-két fantasztikus kép ezzel a szállal kapcsolatban.) Összességében hatásosan elmesélt, érdekes történet, aminek a végén persze fel kell bukkannia Batmannek, mert így az olvasó biztos nagyobb eséllyel ruház be a folytatásra is. Mindegy, a rajzok csodálatosak, és a sztori is ígéretes. Engem egyelőre meggyőztek. 
Paul Cornell alaposan mellényúlt a Stormwatch-csal, viszont legalább annyira beletenyerelt a tutiba a Demon Knightsszal. A képregény Etrigant állítja a középpontba, jó féltucatnyi mellékszereplő (így pl. Madame Xanadu és egy amazon) bedobásával, és a mágiával, sárkányokkal és válogatott gonoszságokkal teli középkorba röpít minket. Kalapemelés jár Cornellnek, amiért a kötelező eredettörténetet lezavarja hat oldalban, és aztán rögtön a lovak közé csap – de már ez a Camelotban játszódó bevezető is dinamikus és hatásos. A karaktert már ismerőknek nem vesztegeti az idejét, az új olvasók meg azonnal képbe kerülnek. A cselekmény velejét egy gonosz királynő és hordájának ismeretlen, misztikus cél felé való masírozása adja. Útközben ölnek, pusztítanak, csecsemőket áldoznak fel (ez egy különösen jól sikerült jelenet, ami úgy tud hátborzongató és kegyetlen lenni, hogy – némileg meglepő módon – nem válik öncélúvá), de aztán belebotlanak hőseinkbe, és kezdődik a haddelhadd. Cornell töméntelen mennyiségű információt zúdít ránk: a füzet közepe felé négy oldalon öt karaktert vezet fel (!), de bemutatásukat, viszonyukat szépen integrálja a cselekmény természetes folyásába, így egyáltalán nem tűnik kapkodónak. Persze Jason/Etrigan és Madame Xanadu kapcsolata a legérdekesebb. A nő elvileg Jason szerelme, de a jelek szerint inkább a benne lakó démon, Etrigan nedvesíti a bugyiját – és ebből a felállásból még sok érdekes és izgalmas dolgot lehet kihozni. A rajzok is nagyon szépen kidolgozottak, tartalmasak és dinamikusak, Diogenes Neves (New Mutants) eddigi legjobb munkái. Ilyennek kell lennie egy első számnak: rögtön beránt a cselekménybe, rögtön érdekessé teszi a karaktereket, rögtön érzékelteti, hogy miféle gonosszal állnak szemben. Megvettek kilóra.
Hát nem gyönyörű az a borító? Már a szörnykézben fogott gatling ágyúnál megvoltam, és akkor még ott az a pisztollyal hadonászó diáklány is a háttérben. Nyamm. Jeff Lemire: kettőből kettő. A Frankenstein egészen más jellegű képregény, mint a múlt héten tárgyalt Animal Man, olyannyira, hogy nem is hinnéd, hogy ugyanaz az ember írta. Lemire tehetségét mutatja (kezdek behódolni a fickónak), hogy stílusát ilyen szépen képes igazítani a képregényhez – legyen az drámai hangvételű, a főhős lelkében is megmártózó, komoly hangvételű horror, vagy szörnyektől hemzsegő, könnyed, szaftos guilty pleasure. A DC még a ’40-es évek végén kezdte használni Frankenstein szörnyét a Detective Comics lapjain (az egyszerűség kedvéért a teremtményt is Frankensteinre keresztelték), de csak 2005-ben vált jelentősebb karakterré Grant Morrison Seven Soldiers című sorozatában. Lemire-nél most a természetfeletti eseményeket vizsgáló kormányszerv, a S.H.A.D.E. szolgálatában állva kap új társakat maga mellé, hogy egy amerikai kisvárost lerohanó szörnyinvázióval szálljon szembe. Igen, a sztori elég egyszerű, akár még azt is mondhatnám, hogy primitív. De a kivitelezés pompás. Már a felvezetés is hatásos a fák közül kicsattogó szörnyekkel, a karakterek bemutatására sem lehet panasz (ez a comic is jóbarátja a DC világba most belecsöppenő új olvasóknak), van néhány igazán remek ötlet is (mint a S.H.A.D.E. miniatűr főhadiszállása – bár „kissé” emlékeztet a Marvel-féle Avengers Academy bázisra), és ami a legjobb, hogy bár a csapat még épphogy csak összeállt, máris működik a dinamika a tagjai között. És lehet, hogy csak én vagyok túlságosan geek, de ha szörnyekkel szörnyek csatáznak, az valahol már önmagában pozitívum (még akkor is, ha ez az első szám a hangvételét tekintve nem sokban különbözik egy korai Hellboy történettől), főleg, ha ilyen ügyesen, hatásosan, részletekben gazdagon van megrajzolva – de hát Alberto Ponticellitől (Unknown Soldier) nem is várok mást. 
Mint tudjuk, ezt a címet nem érintette a reboot, legalábbis az újraszámozáson túl nem. Lélekben ez a Green Lantern 68. Az előző sztori, a War of the Green Lanterns után így áll a helyzet: Ganthet visszatért a társai közé, Hal Jordant megfosztották gyűrűjétől és feladatától, Sinestro pedig hosszú-hosszú évek után ismét Zöld Lámpás lett. Ezek nem kis változások, kérdés, hogy mennyire lesznek tartósak, mennyi időbe fog telni, míg Geoff Jonhns visszatér a status quo-hoz, és főleg, hogy fogja azt az időt kitölteni? Egyelőre hozza az „elvárhatóan jó” szintet, de többet nem. A képregény egyes elemei csúnyán eltúlzottak és feleslegesen hosszúak (Jordan elbaszott nőmentő akciója), és általában véve Johns túl sokat koncentrál az „előző” főhősre. Igaz, az ő szituációja is érdekes, de a borítón feszítő Sinestro helyzete sokkal izgalmasabb és sokkal több lehetőséget rejt magában. Eleve, már a karakter is jobb – van gyűrű vagy nincs gyűrű, Jordanből még Johns sem tudott soha érdekes figurát faragni, és itt sem megy neki. Túl kiszámítható a cliffhanger is – hát persze, hogy ezek ketten találkoznak, és egyikük akar valamit a másiktól. De a sztori mindezek ellenére is működik. Jót tesz neki az utóbbi egy-két éves rohanás utáni lassúbb tempó, és maguk a változtatások annyira jelentősek, hogy pusztán önmagukban fenntartják az érdeklődést – legalábbis egyelőre. De nem kell izgulni, Jordan és Sinestro kettőse jó dolgokat vetít előre, és ha Johns bizonyított valamit ezzel a sorozattal, akkor az az, hogy az ötletei a témában kimeríthetetlenek. Doug Mahnke rajzai pedig a szokásosan magas színvonalúak. Az új olvasók persze szinte reménytelenül el lesznek veszve, minthogy Johns egy szúnyogfingnyi erőfeszítést nem tesz rá, hogy magyarázzon, bemutasson, szemléltessen, de nem baj, sőt: örülök, hogy ez a sztorifolyam, ami messze a legjobb a DC-nél, amióta elindult, zavartalanul megy tovább a maga útján. 
Újabb címmel bővül a Green Lantern franchise. Peter Milligan a Vörös Lámpásokról, pontosabban a vezetőjükről, Atrocitusról indít sorozatot. Dacára annak, hogy a Green Lantern világát nem érinti a reboot, itt is komoly változások mennek végbe, Hal Jordan és Sinestro után Atrocitus is egy teljesen új szituációban találja magát. Az ő célja az volt, hogy levadássza és megölje azokat, akik sok évvel ezelőtt felelősek voltak a népe kiirtásáért. A War of the Green Lanternsben azonban Hal kicsinálta az illetőt (Kronát), megfosztva ezzel Atrocitust a bosszújától. A kérdés tehát, hogy mihez kezd most, milyen célt talál dühtől forró életének – és hogy a többi Vörös Lámpás követi-e őt ezen az úton. Az utóbbi kérdés az izgalmasabb, főleg, ha hozzávesszük, hogy Sinestro hasonló problémával szembesül a saját Lámpásaival kapcsolatban – szépen rezonál a két, egymást egyébként gyűlölő karakter sorsa. Ami Atrocitus új célját illeti, azt két oldalról lehet nézni: egyrészt ordas nagy sablon, másrészt totális vaslogikával következik a karakterből és előéletéből. Milligan talán kitalálhatott volna mást, de minek? Működik, és az a lényeg. Ha problémák lesznek az egyébként eddig jól írt (és Ed Benesnek hála igen szépen rajzolt) sorozattal, akkor az a szereplők egydimenziós mivolta miatt lesz. Amíg a Vörös Lámpások csak mellékszereplők, gonosztevők voltak Geoff Johns sztorijaiban, addig egyszerűségük, nyílegyenességük még előnyére is vált a képregénynek, de főszereplőként egy kicsit több oldalról kellene bemutatni őket, hogy hosszútávon is érdekesek legyenek. A gond csak az, hogy nekik nincs több oldaluk – ha meg teremt nekik Milligan, akkor már nem lesznek ugyanazok. Kíváncsian várom, mi lesz erre az író megoldása. A füzetnek egyébként a nyitánya a legjobb – véres, lendületes, cool, látványos, és azt a dühös kismacskát nem tudom elégszer látni akció közben. A képregény többi részével sincs baj, éppcsak amolyan „elmondjuk, amit el kell mondani, felvezetjük, amit fel kell vezetni jellege van”. Akad még benne egy földi mellékszál, amiről nem túl nehéz kitalálni, hogy hová tart – a kérdés itt is az, hogy mit hoz ki belőle Milligan. Kilóra még nem vett meg, de biztosan követni fogom. 
Ez az új 52 eddigi legkellemesebb meglepetése – egyébként meglehetősen furcsa és merész döntés, hogy a kiadó pont ezt a szinte teljesen ismeretlen címet indította újra. A karakter 1997-ben debütált Andy Lanning és Dan Abnett sorozatában, ami két évig futott. Ezután a címszereplő csak nagyritkán bukkant fel rövid ideig egy-egy DC címben. Lanning és Abnett (akik az utóbbi években újra és újra bizonyították, milyen remek írók – tessék csak ránézni a Marvel űrrészlegére) most visszatértek karakterükhöz – és a nyitányból ítélve egy baromi szórakoztató sorozatnak nézünk elébe. Már a főhős – Mitch Shelley – képessége is szokatlan és kreatív: az egy dolog, hogy mindig feltámad (elvégre ez evidens a nevéből), de ráadásul ezt mindig új szuperképességekkel teszi, amik rezonálnak a halálának a körülményeire. Ebben a sztoriban például bedarálja egy repülőgép turbinája – feltámadása után képes cseppfolyóssá válni. Érted a lényeget… Túl ezen a baromi cool koncepción, maga a sztori is ígéretes: bizonyos rejtélyes emberfeletti hatalmaknak egyrészt a tökük kivan azzal, hogy Shelley állandóan visszatér a halálból, megtagadva ezzel a lelkét azoktól, akiknek járna, másrészt annál jobban éheznek arra a lélekre, ami a folyamatos visszatérések miatt példátlanul „tiszta” és „ragyogó”. Egy apró észrevétel: remélem, hogy ezek a hatalmak nem a mennyet és a poklot jelentik (de egyébként valószínűleg igen), mert akkor elég gyatra fogás, hogy előbbire felső szintként (pontosabban: „upstairs”), utóbbira meg pinceirodaként (apám…) utalnak… De ez nagyjából minden, amibe bele tudok kötni. Na jó, a főhős karaktere egyelőre inkább csak a fasza képessége miatt érdekes – de ez egy első számtól még nem tragédia. A cselekmény pörög, az akciók nagyszerűek és horrorisztikusak (az egész repülőgépes jelenet szenzációs), a rajzok kellően dinamikusak, szépek és hatásosak, a színezés és a panelelrendezés (ha kell kifejezetten kreatív, de sosem hivalkodó) pedig telitalálat. Ja, és a végén még Madame Xanadu is feltűnik. Izgalmas, ötletes, lendületes, és jól néz ki. Jöhet, és új olvasók is bátran belevághatnak. 
Grifter: Teljesen zavaros. Nem vagyok túlságosan otthon a karakterrel kapcsolatban, egy-két sztorit olvastam vele, de kezdjük azzal, hogy Cole Cash itt egy átlagjoe benyomását kelti. Hívhatnák akárhogy máshogy, a cselekmény szempontjából nem lenne jelentősége. Már-már eredettörténet-szaga van a dolognak, de Nathan Edmondson sosem teszi egyértelművé, hogy mikor/hogyan játszódik a történet, úgyhogy az olvasó csak pislog jobbra-balra, keresi a fogódzókat, és fogalma sincs, mi kellene, hogy megfogja ebben a karakterben, aki az egyik jelenetben egy tökös, kemény, talpraesett fickó, a másikban meg egy bizonytalan, kétségbeesett senki. Már csak a poén kedvéért is elolvasom a folytatást, mert kíváncsi vagyok, maga az író tudja-e egyáltalán, hogy mi folyik itt, ha már a főhős és az olvasó nem – de meg kell még említeni, hogy a képi világ is elég csapnivaló. Nem a rajz, az egyszerűen csak átlagos és szürke, hanem a panelelrendezés, a jelenetek képi bevezetése, a múlt és a jelen közti ugrások vizuális kivitelezése. Fura, kusza, kukaszagú. 
Suicide Squad: Egy klasszikus ’80-as évekbeli sorozat újraindítsa (bár a Suicide Squad egy korábbi verziója már az ’50-es években is létezett), amiben a DC néhány börtönbe küldött gonosztevőjét fogja össze egy Amanda Waller nevű ügynök, hogy piszkos küldetéseket végezzenek a kormány (?) számára. A csapatnak tagja többek között Deathstroke és Harley Quinn is, és rögtön azzal kezdődik, hogy valamiféle sötét alakok kínozzák őket, hogy információkat csikarjanak ki belőlük. Közben kapunk néhány flashbacket arról, hogyan is kerültek ebbe a szituációba, a végén pedig kiderül, hogy az egész kínzósdi egy átverés volt, majd „hőseink” kapnak egy „what the fuck” küldetést. Néhány szereplő óhatatlanul elsikkad, néhányat viszont remekül használ Adam Glass – főleg Harley-t írja nagyszerűen. Totál őrült csaj, ahogy azt az egyik kínzója is megjegyzi, amikor csak nem sikerül hatást elérni nála, hiába vagdossa, és rázza árammal. Kezdetnek jó (ha nem is kiemelkedő, és ha az új olvasóknak kicsit túl sok kérdést hagy is a karakterekről), a rajzok is rendben vannak, és megvan benne egy tökös, hardcore antihősképregény lehetősége – amolyan Thunderbolts-módra, hogy marveles párhuzammal éljek. 
Szeptemberben szüneteltetjük a szokásos GeexKomix cikkeket, és csakis a DC-vel foglalkozunk – elvégre nem minden hónapban fordul elő, hogy az egyik nagy kiadó teljes egészében rebootolja az egész univerzumát, és vele minden sorozatát (egész pontosan 26 éve történt ilyen utoljára). Ugyan innen nézve ez inkább tűnik egy bombasztikus reklámfogásnak, mint ténylegesen újító, kreatív változtatásnak, mégsem mehetünk el mellette szó nélkül. Úgyhogy: a DC e hónapban 52 új sorozatot indít (az időtlen idők óta újraszámozás nélkül, folyamatosan futó Detective Comics és Action Comics is új első számot kap), és hétről hétre, hosszabban-rövidebben, mind az 52-ről írni fogunk. 
Az író Grant Morrison, ez pedig általában az jelenti, hogy vagy valami nagyon jó fog kisülni belőle, vagy valami nagyon rossz – a brit fenegyerek ritkán ragad bele a középútba. Debütáló száma után az Action Comics bőven inkább a „nagyon jó” felé hajlik: Morrison visszaviszi a karaktert a gyökereihez (a sztori ugye a múltban, Superman pályafutásának elején játszódik), azaz nem galaktikus fenyegetések, hanem az egyszerű emberek mindennapi életét megkeserítő dolgok – pl. az alsó- és középosztályt illegális eszközökkel szipolyozó milliomosok – ellen harcol. A farmernadrágos Acélember inkább kelti egy dühös aktivista, mint egy nemes szuperhős benyomását. A nép bajnoka ő, aki mer, és képes szembeszállni a Hatalommal – az meg persze nem rest visszaütni, a megfelelő helyen és időben lévő Luthor segítségével (itt van már egyébként a még laza, melegítős Lois is). Ezen a ponton Morrison még nem tököl a sztori grandiózusabb aspektusaival (mint a „Krypton utolsó túlélője”), bár egy-két elejtett megjegyzésből már sejthető, hogy a cselekmény nem marad meg sokáig ezen a „hétköznapi” szinten. Rags Morales rajzai lendületesek és látványosak (szükség is van rá: a földhözragadtság nem jelenti azt, hogy nincs tele a képregény gyors akciókkal), de az arcokkal már gondjai vannak (Luthor többször is igen hülyén fest), és a gesztusokat is sokszor eltúlozza (az utolsó oldalon Lane tábornok póza egy merő karikatúra). Hatásos start, érdemes lesz követni. És ami nem utolsó szempont (ha már rebootról van szó), új olvasóknak is bátran ajánlható.
A meglepetéssiker egyik bevált receptje: odaadni egy periférikus karaktert egy kritikusok által körülrajongott írónak, aki így járhatja a maga útját, és megléphet olyan dolgokat, akár stílus, akár cselekmény szempontjából, amiket egy Batmannel vagy egy Supermannel biztosan nem léphetne meg. Azt ugyan sosem értettem, hogy Jeff Lemire-t miért rajongják körbe a kritikusok (a Sweet Tooth az utóbbi évek egyik legunalmasabb Vertigo sorozata), de most, az Animal Man elolvasása után kezdem kapizsgálni. Lemire a mainstream szuperhősképregényekben ritkán látott természetességgel vezet be minket a főhős életébe, aki hol színész, hol szuperhős, hol aktivista, hol kaszkadőr, de mindig egy kétgyermekes apa, egy szeretnivalóan hétköznapi családdal. Teljesen mindennapi társalgásokba csöppenünk bele, munkáról, pénzről, háziállatokról, és közben megismerjük a karaktert, anélkül, hogy azt érzenénk, az író információkat nyomkod le a torkunkon. Aztán jön a szuperhőskaland: Animal Man jelmezbe bújik, és megállít egy fegyveres őrültet, mielőtt tragédiát okozna egy kórház gyermekosztályán. Aztán jön a horror: a főszereplő rettenetes álmot lát, ami véres eseményeket és családi tragédiákat vetít előre, majd amint felébred, ez a rémálom máris kezd beszivárogni a valóságba. Bámulatos, ahogy Lemire, a családi idillből nyitva, fokról-fokra terel minket a sötétség felé, és a képregény hirtelen felkavaróvá, már-már sokkolóvá válik. Ebben bőven van potenciál – még úgy is, hogy Travel Foreman rajzai egyszerűen rondák. Pár éve a Marvel olvasóit szomorította (Immortal Iron Fist), most a DC-t fertőzi. Mi a fenét látnak odaát ebben a trutyiban, amit a papírra maszatol? 
Hogy kétség se maradjon afelől, hogy a Gyilkos tréfa a rebootot követően is része a kontinuitásnak, Gail Simone itt konkrét flashbackben is feleleveníti az abban történteket. Viszont az új verzió szerint Barbara Gordon néhány év után képes volt felállni a kerekesszékből, és újra járni – úgyhogy most ismét Batgirlként rója az utcákat és a háztetőket. Tekintve, hogy 1. a Gyilkos tréfa egy roppant nagyhatású képregény (történetileg és esztétikailag egyaránt), és hogy 2. a járni képes Barbara igen jelentős változás az utóbbi bő 20 év status quo-jához képest, Simone aligha tehet mást, minthogy ezeken keresztül definiálja a karaktert. De kicsit talán átesik a ló túloldalára. A comic első fele még nagyszerű: Barbara brutális erővel és elszántsággal harcol a mások otthonába betörő rablógyilkosok ellen – ha magunktól nem jönnénk rá, hogy miért pont az ilyenek csípik a szemét, Simone jól szájba rágja, de ez még nem baj, mert a narráció hatásos, a cselekmény lendületes, a rajzok szépek, az akciók dinamikusak – minden a helyén van egy szórakoztató képregényhez. De amikor a füzet második felében az író maga mögött hagyja a bevezetést, és belevág a tényleges történetbe, majdnem minden elromlik: a didaktikusság itt már megbocsáthatatlan, az esetleg drámai felhangok elfüstölnek, a cliffhangerben felvázolt konfliktus pedig érdektelen és komolytalan. Összességében a pozitívumok még mindig túlsúlyban vannak, és talán kisül belőle valami jó hosszabb távon – egyelőre vele maradok. 
Némileg ironikus, hogy az egész Batman Incorporated elúszott a semmibe – bár Morrison azt ígérte, hogy jövőre visszatér – annak egyik mellékkaraktere mégis kapott egy önálló sorozatot. A Batwing egyelőre az egyetlen jele annak, hogy a reboot előtti „globális Batman” koncepció nem lett teljesen kinullázva. Más kérdés, hogy az új sorozatok közül kapásból ennek jósolom a legrövidebb jövőt: mégis mit akar kezdeni a DC egy teljesen ismeretlen karakterrel, aki jelenlegi attribútumai alapján bármikor helyettesíthető lenne bármelyik Robinnal? Az egzotikus helyszín – és a néger hős – önmagában ahhoz is kevés, hogy olvasókat szerezzen, nemhogy hosszútávon megtartsa őket. Judd Winick pedig (ő sem a mérleg pozitív serpenyőjében van), nem meglepő módon, a töketlen írók összes sablonfogását felvonultatja kompenzációként: in medias res kezdés, sűrű akciók, nagyon-keményen-őrülten-hűha-ajjaj gonosz ellenség, átlagot bőven meghaladó brutalitás, vendégszereplő A-listás figura (Batman), dögunalmas „nézzétek, megölöm a főhőst az első szám végén” blöff. Ben Oliver rajzai ugyan tetszetősék (ellentétben a steril színezéssel), de összességében ez még a tizenkettő egy tucat szintjét is csak bajosan üti meg. A második számot még bevárom, mert egyetlen rész után csúnya dolog ítélni (hacsak nem első látásra vészesen szar valami, de azért ettől a szinttől még a Batwing is messze van), de nem sok jót nézek ki belőle. 
Ez kétségkívül a legjobb Batman-képregény, amit Tony Daniel valaha írt. De ez még nem sokat jelent, mert a legtöbb munkája elég harmatos. És persze az igazi kérdés nem az, hogyan képes Daniel megfelelni a saját maga által támasztott követelményeknek – hiszen ez nem a Detective Comics 882., hanem a Detective Comics 1. Az elvárások finoman szólva is nagyok. Hogy a sikert a lehető legjobban bebiztosítsa, Daniel bedob mindent, ami tipikusan Batman. Az ellensége motivációit és lépéseit kommentáló belső monológ, Gordon és a denevérjel, összecsapás türelmetlen és agresszív rendőrökkel (csókoltat az Első év), és persze az aduász: Joker. Ki más? Daniel, minden korábbi erőfeszítésével ellentétben itt tényleg jól ír. A képregény olvastatja magát, lendületes és izgalmas, és úgy mutatja be az esetleges új olvasóknak Batman világának egyes elemeit, hogy az a régi olvasóknak sem tűnik feleslegesnek és önismétlőnek – az író szépen, patentosan beleintegrál a cselekménybe minden információt (ez olyasvalami, ami a Justice League-ben Johnsnak nagyon látványosan nem sikerült). És persze az egész egy roppant erős, sőt, merész cliffhangerhez vezet, ami, bár késélen táncol a pofátlan öncélúság és hatásvadászat határán, egész biztosan ráveszi az olvasókat, hogy szerezzék be a második részt is. És azt hiszem, ott fog igazán eldőlni, hogy mennyire lesz jó Daniel kezei alatt ez a sorozat: ott fog eldőlni, hogy tényleg van a tarsolyában valami ütős koncepció, mint ahogy azt itt szeretné elhitetni velünk, vagy csak nagyzoló ötleteket puffogtat a levegőbe. De addig is: ez egy fasza nyitány. 
Ehhez képest még a Batwing is kiváló, ami annál inkább szégyen-gyalázat, hogy az egy zéró karaktert mozgat, ez viszont a DC egyik régi, jól bejáratott nagyágyúját. És J. T. Krul (Teen Titans) még csak nem is próbálkozik: a főhős Párizsban lever három hőzöngő szupergonoszt, akiket a végén más szupergonoszok kiszabadítanak, hogy aztán majd együtt nyírják ki a főhőst, aki nyilván megint jól leveri majd mindnyájukat. A lapos sztori egy dolog – nagyobb baj, hogy az egész képregény dialógusostul csapnivalóan van írva. A karakterek megállás nélkül pofáznak, de nem mondanak semmi érdekeset, tartalmasat vagy vicceset (a főhős bunyók alatti, laza szövegelései kínosak), egyszerűen csak kommentálják az eseményeket, és magyarázzák saját képességeiket, meg a harcot, amiben éppen részt vesznek. Ehhez képest ráadásul senkiről nem tudunk meg semmi érdemlegeset, legkevésbé magáról a főszereplőről, aki bármilyen tucathőssel felcserélhető lenne – nincs semmi személyisége. Krul emellett úgy használja a sztoriban a modern technológiát, mintha az elmúlt 20 évben kómában feküdt volna, és most azt hinné, hogy az információs társdalom mivoltára éppúgy rácsodálkozik majd mindenki más, ahogyan ő. Hogy a kép teljes legyen: az egyébként veterán Dan Jurgens képeinek semmi dinamikája – mintha csak merev, beállított bábukat rajzolt volna le. Kínosan ötlettelen és unalmas vacak. A régi olvasók csak ásítozni fognak tőle, az újak meg nem fogják érteni, miért olyan nagy szám ez a karakter. Kuka. 
Úgy látszik, Dan Jurgens mostanában íróként sincs jobb formában, mint rajzolóként. A JLI-ben az ENSZ igyekszik összeállítani a saját, nemzetközi szuperhőscsapatát, ami az ő felkérésükre reagálhat a világ bármely pontján felmerülő fenyegetésekre – minthogy politikusokról van szó, a képlet egyszerű, ha a dolog sikeres, akkor learatják a babérokat, ha nem, akkor magát a csapatot hibáztatják. A világ minden tájáról szalajtott hősök vezetőjének Booster Goldot teszik meg, de beszivárog közéjük – az ENSZ tudta nélkül – Batman is, hogy rajta tartsa a szemét a dolgokon, mert… mert csak. Itt semmi sem működik: a világ vezetői kisgyerekeknek tűnnek, akik nem egy globális rendfenntartó alakulat létrehozásáról tárgyalnak, hanem a közös homokozó használatáról vitatkoznak, Batman valami elképesztően otrombán kilóg a csapatból minden létező értelemben (Jurgensnek fogalma sincs, mit kezdjen vele, nyilván csak azért került a képregénybe, hogy legyen benne egy nagy név), az aktivisták mellékszála teljesen érdektelen és lapos, ráadásul az sem világos, mi köze van bármi máshoz, csapatdinamika pedig, mint olyan, nem létezik. A rajzok sem tudnak javítani az összképen: jobb esetben teljesen átlagosak, rosszabb esetben irritálóan rajzfilmszerűek. Kisebb csodának kell történnie ahhoz, hogy ebből egy élvezetes sorozat legyen, pedig egyébként volna fantázia egy B-, és C-listás hősöket csatasorba állító képregényben. Kukagyanús.
Az 52 új sorozatot alapvetően 7 nagy csoportba lehet sorolni: a Batman, Superman, Justice League, Zöld Lámpás és Young Justice családok mellett van két kevésbé mainstream csoport. Az egyikben sötétebb, horrorba hajló comicok kapnak helyet (mint a cikk elején már tárgyalt Animal Man, illetve a Swamp Thing), a másikban pedig egyéb háborús, sci-fis, westernes történetek, nameg a Wildstormból átvett címek, mint a Stormwatch. Ebbe a brancsba tartozik a Men of War, aminek főszereplője a DC klasszikus második világháborús hősének, Rock őrmesternek a leszármazottja. Ez a Rock egy közlegény, aki egy ideje már a Közel-Keleten szolgál, de alkalmankénti parancsmegtagadásai (amikkel persze életeket ment) mindig megakadályozzák a ranglétramászásban. Egy tiszt azonban meglátja benne a potenciált, és egy új fronton veti be, ahol történetesen szuperképességűek is harcolnak. Az alapkoncepció a szenzációs Gotham Central egyfajta háborús környezetbe helyezése akar lenni, és ez kiváló ötlet: a kérdésben, hogy mire jó egy átlag katona egy olyan csatamezőn, ahol emberfeletti erejű, repülni képes vagy éppen sebezhetetlen harcosokat vetnek be, igen sok a potenciál. Az első rész persze még csak az alaphelyzetet vázolja fel, így a kérdés, hogy Ivan Brandon tud-e valami érdemlegeset kezdeni az ígéretes koncepcióval, egyelőre válasz nélkül marad, és meg kell hagyni, ezen a kérdésfelvetésen túl a Men of War első száma nem sokat kínál az olvasónak – csak egy korrektül megrajzolt, átlagosan szórakoztató képregény. De mindenképpen kivárom, hogy mi lesz belőle. 
A DC 2010 végén véglegesen lelőtte az egész Wildstormot, és bejelentette, hogy annak sorozatai, hősei beintegrálódnak majd a mainstream DC világba. Ennek véghezvitelére persze a reboot volt a legkézenfekvőbb időpont, úgyhogy a Stormwatch-csal most itt az első DC-be olvasztott Wildstorm címünk. Ez a sorozat akkor vált igazán érdekessé, amikor 1996-ban átvette Warren Ellis, és akkor vált az amerikai képregény mérföldkövévé, amikor szintén Ellis irányítása alatt átkeresztelődött Authorityvá, és így megszületett az első hardcore, „széleszvásznű” szuperhőscomic. Paul Cornellnek tehát nagy előd nyomában kell megmutatnia, hogy mit tud – minthogy korábbi sorozatai (Captain Britain a Marvelnél, Action Comics a DC-nél) igen jók voltak, úgy tűnt, nincs ok az aggodalomra. Annál nagyobb csalódás, hogy a végeredmény nyögvenyelős, ötlettelen és unalmas. A történet szerint a Stormwatch tagjai (köztük a Martian Manhunter) a Superman-kaliberű Apollót igyekeznek meggyőzni az ügyüknek, de ő inkább le se szarná őket – pedig közben már éppen felüti a fejét egy globális fenyegetés, ami alig várja, hogy pofánverjék. A koncepció alapján a Stormwatch még működhetne is, de Cornell baromi trehányan ír. Nem képes megfelelően felvezetni, bemutatni a karaktereket, nem tudja felruházni a történetet sem az ahhoz szükséges „hardcore” sem a „grandiózus” jelleggel, és már az első felében szétesik az egész. Mindemellett a rajzok sem túl meggyőzők, az meg egyáltalán nem világos, hogy fog illeszkedni ez a csapat a DC univerzumba a maga „no bullshit” attitűdjével – meg úgy egyáltalán. Sajnos kukagyanús, de azért még reménykedem. 
Swamp Thing a DC egyik kevésbé sikeres karaktere, akit többször próbáltak feljebb rugdosni a ranglétrán, de hiába, egyik sorozata a másik után bukott be – a mai napig csak azért emlékeznek rá, mert a ’80-as években néhány évig Alan Moore írta, és amit Alan Moore ír, az hajlamos beragadni az olvasók kollektív emlékezetébe (nem mellesleg, Swamp Thing mellett bukkant fel először Constantine figurája is). A DC most Scott Snydert állította rá a címre, és mivel ő minősül a legújabb sztárírójuknak, úgy látszik, megint komolyan gondolják, hogy kezdenek valamit a figurával. A főszereplő nála újra ember (Alec Holland), aki szörnyéveinek emlékeitől gyötörve bujkál a világ elől – ez már önmagában egy hatásos felütés. Apropó, felütés: a képregény Holland monológjával kezdődik, miközben zavarbaejtő képeket látunk a nagyvilágból, szuperhősök szemein keresztül. Madarak, denevérek, halak pusztulnak tömegével mindenfelé. Miközben Superman felkeresi Hollandot, hogy választ kapjon, hátborzongató, zombiszerű rémségek bukkannak fel – később pedig Hollandot rémálmok gyötrik. Lehet, hogy már nem Swamp Thing többé (?), de ez még nem jelenti azt, hogy a múltja elengedte. Snyder hangulatteremtési érzéke fantasztikus (tessék csak elolvasni, hogyan beszél Holland a növényekről – hátborzongató), de ez nem újdonság. Minden szó, minden panel a helyén van, a rettegés, a misztikum, az eposzi lépték egy tökéletes elegyét kapjuk, Yanick Paquette nagyszerű rajzaival. Eddig remek – ráadásul úgy mutat újdonságot a régi olvasók számára, hogy az újak is bátran nekiállhatnak. Ritka dolog. 
Fear Itself #5
„You’re one hell of a messenger.” Mondja Batman Flashnek, miután az átadja neki apja üzenetét egy másik, immár nem is létező valóságból. Csak ezért az egy, gyönyörűen kivitelezett, katartikus jelenetért megérte az egész Flashpoint. Ahogy a Sötét Lovag megtántorodik, amikor meglátja, hogy ki írta a levelet. Ahogy leveszi a maszkját, hogy mint Bruce Wayne, és ne mint Batman olvassa el. Ahogy könnyes szemekkel, mosolyogva megköszöni. És Andy Kubert nem mulasztja el vizuálisan is visszaadni a jelenet érzelmi erejét. Egyébként amúgyis a batmanes szál volt a legjobb az egész Flashpointban. Ebben a valóságban, amit – most már tudjuk – Flash hozott létre akaratlanul, amikor visszament az időben, hogy megmentse az anyját, nem Bruce szülei haltak meg abban a bizonyos sikátorban, hanem maga Bruce. A szülők a maguk módján kattantak meg: az apából Batman, az anyából Joker lett (ez most talán erőltetetten hangzik, de tessék elolvasni a Brian Azzarello-Eduardo Risso duó szenzációs minijét, a Batman: Knight of Vengeance-t). Mindehhez a Flashpoint utolsó oldalai tökéletes lezárásul szolgálnak. De ami az összes többit illeti: Johnstól nem ilyen pofátlanul trehány munkához vagyok szokva. Oké, mind tudjuk, hogy az egész Flashpoint valójában nem más, mint egy plot device (vagy ha úgy tetszik: universe device), egy ürügy, hogy a DC átírhassa a szuperhősvilág történetét – megint. Ez eleve egy szerencsétlen kiindulási pont egy történet elmeséléséhez, mégis volt már rá példa, hogy nagyon jól sült el, ráadásul pont Johns tollából (Infinite Crisis). Itt viszont minden kidolgozatlan, összecsapott és esetleges. Az öt rész sztorija olyan sovány, hogy kettőbe is beleférne – ami azt illeti, ha esetleg kihagyod a második, harmadik és negyedik részt, vagyis csak az elsőt és utolsót olvasod el, akkor sem maradsz le semmiről. Komplett, korábban fontosnak beállított mellékszálak tűnnek el a semmibe (Superman), a Wonder Woman és az Aquaman közti, az egész világot veszélyeztető háború kínosan légből kapott, motivációk, logika és súly nélküli, a főhőst meg sikerül egy idiótának beállítani, minthogy mindenre, ami körülötte történik, mások jönnek rá helyette. Tegyük félre ezt az összecsapott katyvaszt, és lássuk, miért volt szükség rá, azaz, hogy mi jön ezután. 
Kétlem, hogy lesz idén ennél jobb képregény az amerikai piacon – hogy eddig nincs, az biztos. És legszívesebben ezzel most le is zárnám a kritikát. Ha valamit, hát a The Furyt olvasni kell, és nem olvasni róla. Persze csak annak, aki tisztában van az előzményekkel, mert azok az idők, amikor a Hellboy képregények nagyjából önálló, frankó kis sztorikból álltak, rég elmúltak. Mignola az utóbbi években hatalmas eposszá nemesítette a pokolból megidézett, kőkezű harcos történetét, és ez az eposz záruld most le ezzel a képregénnyel. A cselekményről felesleges beszélni, aki eddig nincs tisztában vele, annak azért, aki tisztában vele, annak meg azért. Ez egy mindent elsöprő finálé, aminek tétje nagyobb, mint eddig bármikor, döbbenetesen grandiózus ereje felülmúl mindent, amivel eddig a Hellboy vagy akár a B.P.R.D. lapjain találkozhattunk (pedig ugye utóbbi mindig nagyszabásúbb volt, mint anyacíme). A főhős és ellenségének test test elleni csatáját a hatalmas villámokkal sújtott, pusztuló világ képei kísérik, miközben holtak beszélnek a világvégéről és az örökkévalóságról. És amit Mignola a képregény második felében meglép, amit meg mer lépni, az döbbenetes – nyilván nem ez jelenti Hellboy pályafutásának végét, de hogy soha nem lehettünk ennyire bizonytalanok, tanácstalanok azzal kapcsolatban, hogy merre tart majd a sorozat ezután, az biztos. Végzel az olvasással, de a katarzis még hosszú ideig kitart, az utolsó, néma oldalak emocionális ereje sokáig elkísér. Duncan Fegredo pedig fantasztikus munkát végez. Képei brutálisan erőteljesek, egyik gyönyörű, monumentális oldal éri a másikat. A lángolva zuhanó szív felé nyúló szó szerinti hullahegy a pokolban... Na, jó. Elkussolok. Ti meg olvassátok el. 
Csak rá kell nézni az alkotók nevére – a DC semmit nem bízott a véletlenre. A Flashpoint végeztével indul az új 52, vagyis a következő hetekben 52 új sorozat első számából ismerhetjük meg a megújított DC Univerzumot. Elsőként a Justice League jelenik meg, két nagyágyú, Johns és Lee tollából. Mint azt tudjuk, a Flashpoint következtében a DC világa némileg megváltozott még a múltban, minek következtében persze a jelen is meglehetősen másképp fest. Hogy mennyire, azt még nem tudjuk, mert az 52 sorozatból 50 fog a jelenben játszódni – de az Action Comics és a Justice League 5 évvel korábbra repít vissza minket, a szuperhőskor hajnalába, amikor a jelmezes igazságosztókat még nem ismerték el, sőt, féltek tőlük. A most szóban forgó comic azzal kezdődik, hogy Batman egy rejtélyes alakot üldöz a háztetőkön, őt magát pedig nehézfegyverzettel felszerelt rendőrségi helikopterek üldözik. Aztán megjelenik a Zöld Lámpás, és a tét emelkedik kicsit. Eddig jó: a felütés látványos, lendületes, hangulatos, elhelyezi a sztorit korban és korhangulatban, megágyaz a cselekménynek és a karaktereknek. Éppcsak egyik sem fekszik be az ágyba. Batman és a Zöld Lámpás azzal töltik a képregényt, hogy arrogáns, fennhéjazó tahók módjára verik a mellkasukat, és lóbálják a farkukat („az enyém nagyobb!”), majd a cliffhangerben felbukkan Superman, aki még hangosabban veri a mellkasát, és még szélesebben lóbálja a farkát („az enyém a legnagyobb!”). Ezen kívül a karakterek csak akkor szólalnak meg, ha kommentálniuk kell a cselekményt a hülye olvasó számára, aki szájbarágás nélkül nyilván nem fogná fel, hogy mi történik. Közben azért megy az akció, de ha a szép harcokat, a nagy robbanásokat és a ’90-es éveket megszégyenítő tesztoszteronhullámokat eltávolítjuk, maga a sztori cirka három oldalba belefér. Szépen megrajzolt szemfényvesztés az egész, ami kicsit úgy fest, mintha Mark Millar írta volna, és nem a nála többnyire intelligensebb és kifinomultabb Geoff Johns. De tudom, hogy mivel lehet(ne) mentegetni a képregényt: ez egy reboothoz (vagy afféléhez) kapcsolódó első szám, és ennek az egésznek az a célja, hogy új olvasókat nyerjen meg, ezért kell szépen elmagyarázni, hogy kik ezek a karakterek, és mik a képességeik (nem mintha amúgy nem tudná az az amerikai is, aki még sosem olvasott képregényt). De hogy buta és eseménytelen legyen, és hogy a karakterek homogén seggfejek legyenek, akiket kizárólag a jelmezük különböztet meg egymástól, azt ez sem indokolja. (Az említetteken kívül egyébként csak Cyborg tűnik fel – még civilben – a Justice League többi tagjának felbukkanása még várat magára.) Lehet, hogy majd egyben olvasva a teljes sztorit, jobb benyomást tesz, de kezdetnek ez így nagyon kevés. Ettől függetlenül a siker persze garantált, a kérdés az, hogy mennyien fognak csalódni, és kihagyni a folytatást…
A Terminátor és a Robotzsaru franchise összeházasítása nem új ötlet, a Frank Miller/Walter Simonson duó már 1992-ben egymásnak eresztette a Skynetet és Murphyt egy négyrészes – és egészen korrekt – minisorozatban, egy évvel később pedig videójáték is készült belőle. Azóta valamiért senki nem forszírozta a témát, bár a Dark Horse egy időben fontolgatott egy második sorozatot. Most viszont a Dynamite úgy döntött, kihasználja, hogy jelenleg nála vannak a Robotzsaru képregényes jogai, és annak íróját, Rob Williamst állította rá a projektre (ő egyébként exkluzív szerződést írt alá a Marvellel, úgyhogy valószínűleg egy darabig ez az utolsó képregénye a Dynamite-nál). A sztori a jövőben játszódik, amikor a Skynet összesen kettőre redukálta az emberiség létszámát. Az a kettő éppen kétségbeesetten menekül az üldöző Terminátorok elől. Egy nagy raktárépületben próbálják meghúzni magukat, de csak egyiküknek sikerül élve bejutni – ő viszont rátalál egy múzeumra, abban pedig egy kiállítói üvegkalitkában, kikapcsolva álló Robotzsarura. A törvény őre öntudatára ébred, amikor a Terminátorok megölnék az utolsó élő embert, és megvédi – csak hogy a Skynet aztán felülírja a programozását, és vele nyírassa ki a nőt. Tubikántinyúd. Azt hiszem, ebből is látszik, hogy történetileg mennyire sovány az egész – karakterileg még inkább az – ráadásul, tekintve, hogy a Terminátorban kedvükre utazgathatnak a gépek az időben, ahhoz sem kell zseninek lenni, hogy valaki megtippelje, mihez kezd ezután Murphy. Szerencsére Williams ügyes mesélő, úgyhogy a sztori gördülékenyen halad előre, a világvégehangulat pedig szépen átjön – nyers és brutális comiccal van dolgunk. P.J. Holden viszont fájdalmasan sótlan és elnagyolt képi világgal rontja a színvonalat, ráadásul finoman szólva nem állt a helyzet magaslatán a színező sem – egy óvodás árnyaltságával és kifinomultságával végezte a munkáját. De ha a sztori jó irányba halad tovább, az összkép még lehet kedvező. 
Nem az első ígéretet kapjuk a Marveltől a többségében csapnivaló Ultimate Univerzum megújítására. A szerkesztők, írók, rajzolók évek óta arról beszélnek, hogy vissza akarják vinni ennek az alternatív világnak a történeteit arra a szintre (mind a pénzügyi, mind a kritikai siker szempontjából), ahol úgy 10 évvel ezelőtt volt. A legutóbbi ilyen próbálkozás – az Ultimatum után – meglehetősen félrement, a mostani meg még csak most kezdődik az új Ultimates sorozattal. Az író ezúttal Jonathan Hickman, és az talán már önmagában jó jel, hogy a Marvel általa friss vért csöpögtet ebbe a haldokló világba, és nem megint a többször is elcsúszott Mark Millartól várja a megváltást. És egyelőre ez tényleg egy friss, energikus nyitánynak tűnik. Az új status quo-ban (Pókember halott, Amerika Kapitány felmondott, Reed Richards gonosztevő lett stb.) a mindig übertökös Nick Fury egyik nemzetközi válsággal szembesül a másik után, miközben hasztalan próbálja visszatartani a földgolyó társadalmi-politikai rendszerét attól, hogy darabjaira hulljon. Egy kis háború itt, egy kis szuperhős-isten konfliktus ott, némi nukleáris detonáció amott… Hickman képes egy hatásos, grandiózus rakétastarttal indítani a sorozatot, annak ellenére, hogy nincs benne hivalkodás, túlzás és öncélúság. A dialógus nélküli akciók látványosak, lendületesek (a Thor – Captain Britain szál különösen erős), az egész vibrál egyfajta „nagy szar készül a nyakunkba omlani” érzéstől. Ami azt illeti, vibrálna anélkül is, hogy az említett módon übertökös Nick Fury, durván karakteridegen és hiteltelen módon kevés híján elpityergi magát az utolsó oldalon, mondván, hogy fogalma sincs, mit tegyen. Csapnivaló cliffhanger, viszont másba nem lehet belekötni – főleg nem Esad Ribic gyönyörűen nagyszabású rajzaiba. Hosszú idő után az Ultimates megint hasonlít egy „szélesvásznú képregényhez”, egy eposzi, hardcore szuperhőskalandhoz. Reméljük, marad ez a színvonal – vagy ha még emelkedik is… de az már túl szép lenne. (Ja, és Thor „kiöntötted a sörömet” tekintete a hónap legfaszább képregényes momentuma.)
Ultimate Spider-Man #160
Tökéletesen jellemző Willinghamre, hogy az olvasói várakozásokkal, elképzelésekkel teljesen szembegy, és egy váratlan húzással, meglepően gyorsan vet véget a Mister Dark sztorinak. Ilyen dramaturgiai merészségekre a mai amerikai mainstreamben talán csak Robert Kikrman képes még a The Walking Deadben. A történet bő két éve, a Birodalom és Gepetto legyőzése után indult, és ez idő alatt Willingham – a sok-sok egyéb szál mellett – leginkább azzal foglalatoskodott, hogy új gonosztevőjét még a korábbinál is félelmetesebbé és legyőzhetetlenebbé gyúrja. Mister Dark egy rendkívül ügyesen és stílusosan megírt ellenséggé vált, akivel szemben hőseink képtelenek voltak hatásosan fellépni. Csak menekülni tudtak előle, és amint azt hitték, hogy mégis sikerült legyőzniük, újra elszabadult. Az újabb és újabb próbálkozások, a végső összecsapásra való felkészülések (különös tekintettel a „szuperhőscsapatra”) egyike sem hozott új reményt, és én, az olvasó, már majdnem azon kezdtem aggódni, hogy Willingham túlságosan is erősnek, és tényleg legyőzhetetlennek ábrázolja Mister Darkot – minek következtében hiteltelen lesz, amikor végül mégis legyőzik. Jobban is tudhattam volna. Az író Bigby apját küldi a gonosz ellen, a nagy harc már a képregény elején véget ér, és ezzel együtt egy másik cselekményszál is elegáns elvarrásra kerül. A füzet többi része a következményekkel, ünnepléssel, némi finom humorral és a jövőbeli sztorik felvillantásával telik. Az ilyen, tipikus dramaturgiát megkerülő történetmesélés az, ami az életszerűen megért karakterek mellett olyan élvezetessé, és – minden mesebeli elem dacára – valószerűvé teszi a Fablest. A dolgok nem mindig úgy történnek ebben a világban, ahogy azt egy tökéletes, művészi következetességgel felépített forgatókönyvtől elvárnak, hanem néha csak úgy, ahogy az életben. Az egyetlen probléma ezzel a füzettel Mark Buckingham. Ugyan kétségkívül ügyes rajzoló, az korábban is bebizonyosodott már, hogy a relatíve sokpaneles, dialógusokkal teli oldalak sokkal jobban fekszenek neki, mint a grandiózus akciók – és ez itt minden korábbinál világosabb. Mister Dark és Mister North gyors és brutális összecsapásának az egy panel/egy oldal elrendezés kölcsönöz grandiózus hatást, de ilyen méretben kijönnek Buckingham stílusának hiányosságai: a részletek elnagyoltak, a beállítások fantáziátlanok, az emocionális erő hiányzik, a jelenet nem kapja meg azt a képi monumentalitást, amit érdemelne. Nem rossz, persze, egyszerűen csak nem elég jó. Szerencsére a képregény maga továbbra is az, sőt, továbbra is egyike a legjobbaknak. 
Már megint kénytelen vagyok szuperlatívuszokban beszélni a Hellboyról. Úgy látszik, ez már sosem fog változni – és ez így van jól. Most hagyom a fenébe az előzményeket, meg a felvezetést, és bumm, rögtön lássuk, hogy kezd neki Mignola és Fegredo az utóbbi pár évben épített, grandiózus történetfolyam fináléjának (de előbb még gyönyörködjetek egy kicsit a csodálatos borítóban, az se baj, ha a nadrágotokba csúszik a kezetek). A nyitókép olyan pofátlanul klisés, hogy azt halálos komolysággal csak Mignola képes eladni: rideg, magányos torony magasodik kopár, komor sziklákon, mögötte hatalmas villám hasítja darabokra az eget. Aztán: a torony kapujában görnyedt, széltől tépázott vén boszorkányok szűkölnek. „Is this our doing?” Három panel, egy oldal, tökéletes felütés. Az atmoszférát azonnal vágni lehet, tudjuk, hogy valami súlyos, hatalmas és gonosz dolog van készülőben – még azok is félnek, akiknek a kezük benne volt az események formálásában. A következő oldalon pedig mintha egy Gyűrűk Ura jelenetbe csöppennénk: a torony előtt hatalmas, kántáló hadsereg terpeszkedik, köztük zászlókkal és óriásokkal. És ez valami más, mint amit a Hellboytól eddig megszokhattunk. Mignola ugyan már réges-rég túlhaladott azon a ponton, ahol a sorozat legjavát a főszereplő életének tetszőleges pontjaiból kiragadott rövid történetek jelentették, és a grandiózus szcenáriók sem álltak távol a sorozattól (főleg nem a testvérétől, a BPRD-tól). De a kardokkal, lándzsákkal felszerelt, páncélos szörnyek és (halott) lovagok középkori jellegű csatája már egy izgalmasan új aspektusa Mignola komplex világának. És bár az igazi haddelhadd még mindig várat magára (a cselekmény ütemét elnézve, a hamarosan érkező második résznél egy pillanattal sem tovább), ez a monumentális felvezetés önmagában erőteljesebb, mint szinte bármi, amivel idén az amerikai képregényekben találkozhattunk. A The Fury több nem egyszerűen remek, hanem ráadásul ikonikus képet is tartalmaz. Hellboy, első felbukkanásakor, egy köpenybe burkolva lépdel az említett torony lépcsőin, csuklyája alatt egyetlen megmaradt szeme világít. Egy halhatatlan lovagnak Alice átnyújtja az Excaliburt, fejére egy mögötte álló szellem helyez koronát. És persze a szokásos képsorok, a szokásosnál jóval grandiózusabb keretek között: Hellboy harcol, nem egy vagy egy kis csapat rémen, hanem egy kisebb hadseregen keresztül verekszi föl magát a végtelennek tűnő lépcsőkön. A történetről direkt nem fecsegek, a lapok már le vannak osztva, most már „csak” a földrengető, hegyomlasztó, égszakasztó szálelvarrás van hátra. Csak olvasd, és feledkezz bele a képekbe, a monumentalitásba, a fantasztikusságba. 
Először is, ha valaki elsiklott volna a cím felett: Scalped #50. Ez így, önmagában ok az ünneplésre, pezsgőbontásra, konfettiszórásra, szűzlányavatásra. Nem kis öröm látni, hogy az utóbbi évek egyik legjobb amerikai sorozata elért a félszázadik számhoz, főleg, hogy a Vertigo mostanság egymás után lövi le a képregényeit. (Szerencsére a Scalped eladásai meglehetősen stabilak, ha messze nem is tartozik velük a kiadó élbolyába.) Jason Aaron és R. M. Guéra nyers, mocskos, lelkileg-fizikailag brutális, rothadó pusztaság közepébe húzott rezervátum-bűnbarlangban játszódó indián noirja indulása óta üde fénypont a szuperhősök által uralt mainstream comicok tengerentúli világában. Ez a jubileumi szám mégis kicsit felemás érzést kelt az olvasóban. Aaron a XIX. századba visz vissza minket, amikor is katonák és fejvadászok járják a vidéket, rézbőrűekre vadászva – egy-egy skalpért jó pénzt fizet az állam, csak ugye ez a fagyi hajlamos visszanyalni. A cselekmény egy fehér apával nyit, aki skalpolásra tanítja fiát egy indián falu felégetése során, majd idővel eljutunk a másik oldalra, ahol a megtorlók közt ott van egy Bad Horse nevű kisgyerek, a sorozat főszereplőjének egyik őse. (Elvileg – Aaron egyértelműen ezt akarja sugallni, bár nem tudok róla, hogy a hagyományos indiánnevek vezetéknévként élnének tovább az utódokkal…) Egyrészt ugyan a sztori hátterének ez a történelmi aspektusa (az indiánok leigázása) kicsit sem elhanyagolható, és a hét rajzoló egy-egy, történetbe ágyazott pin-up oldala gondoskodik az ünnepi hangulat megteremtéséről, másrészt viszont az a történelmi aspektus igencsak lerágott csont, és ráadásul a Scalped éppen most érkezett el egy komoly fordulóponthoz, ami igazán emlékezetessé tehette volna az 50. részt. Ehelyett egy „fillert” kapunk, egy töltelékszámot. Nem tesz hozzá semmit a sorozat cselekményéhez, sem a karaktereihez, hanem csak úgy van. Bár semmiképpen nem rossz (a hangulata erős, Guéra szokás szerint kitesz magáért – a panel a Liggle Big Hornnál vívott csatáról szenzációs – és a hozzá négy oldallal csatlakozó Igor Kordey is gyönyörű munkát végez), az erőszak körforgásának, a keserű iróniának, a költői igazságszolgáltatásnak és a soha nem múló harci szellemnek az efféle bemutatása egy kevésbé tehetséges író számára is csak tetszetős ujjgyakorlat lenne. Egy kis pluszt az utolsó (a pin-upokat is magába foglaló) oldalak jelentenek, amik a Scalpedhoz méltó nyersességgel képeznek kontrasztot a haldokló indián reményteli „víziói” és a jelen mocskos vigasztalansága között. Korrekt. De többet vártunk volna. 
Rick Remender már csak ilyen, nem végez félmunkát. Ha valamit csinál, akkor totálisan, abszolúte csinálja – nincs jó képregénye, csak zseniális (Fear Agent), és nincs rossz képregénye, csak katasztrofális (Punisher). Az Uncanny X-Force sem esik bele a jókora köztes területbe, és szerencsére az előbbi kategóriát gazdagítja. Remender elődje Craig Kyle és Chris Yost volt, az ő irányításukkal 2008-tól 2010-ig szimplán X-Force cím alatt futott a sorozat a Messiah Complex egyik utóhatásaként (persze az első X-Force sorozat még 1991-ben jelent meg a „dicső” Rob Liefeld korszakban, és a csapatot Cable vezette). A koncepció azóta némileg változott: Yosték X-Force-át Küklopsz hozta létre, hogy Rozsomák vezetésével az X-Men afféle „black ops” egységeként kivagdossák a világból a mutánsokat fenyegető, két lábon járó rákos daganatokat. Aztán az X-ek nagyvezíre úgy döntött, ez a véres-brutális attitűd, amit szépen titokban tartottak a többiek előtt, mégsem áll jól az X-Mennek, és feloszlatta a csapatot. Itt lépett be az Uncanny X-Force első részével Remender – mert nem meglepő módon, Rozsomák úgy gondolta, hogy jól áll az X-Mennek, vagy sem, szüksége van egy ilyen csapatra. Úgyhogy ő és társai most még Küklopsz előtt is titkolózva kaszálják a rosszfiúkat, ahol érik őket. Az első sztoriban Apokalipszis visszatérését akadályozták meg, Remender pedig rágyúrt az egyik tag, Angyal évek óta húzódó belső konfliktusára: az Angyal és az Arkangyal személyiség (ami a ’80-as évek vége óta megvan benne, amikor Apokalipszis az egyik lovasává formálta őt) harcban áll egymással, és az X-Force-nak most tennie kell valamit, mielőtt utóbbi győzedelmeskedik, és végleg elveszítik a barátjukat. Az a valami pedig: elutazni az Apokalipszis kora nevű párhuzamos világba az onnan származó Sötét Bestia segítségével, és elhozni valamit, amit Life Seednek hívnak. Az az egyetlen, ami megmentheti Angyalt. Találjátok ki, úgy alakulnak-e a dolgok, ahogy hőseink eltervezik… Remender átkozottul jól elkapta a képregény hangulatát. Az X-Force Yosték alatt is élvezetes volt, de ők hajlamosak voltak túlerőltetni a brutalitást és a komorságot. Itt nyoma sincs efféle izzadságszagnak, Remender kezei alatt a történet gördülékenyebb, a karakterek soha nem mesterkéltek, az atmoszféra pedig továbbra is sötét és kegyetlen, de a maga spontán módján az, és közben nem hiányzik belőle a humánum és még a humor sem (elvégre mégiscsak ott van a csapat tagjai közt Deadpool is…). Emellett az író ügyesen hozza vissza az Apokalipszis kora karaktereit (a legjobb X-sztori a ’90-es évekből), mértékkel, jól használja Rozsomák narrációját, és rövid, de gyors és szaftos akciókkal szolgál. Külön öröm a képi világ: Mark Brooks mindig is a tehetségesebb iparosok közé tartozott, dinamikusan, egy-két aránytalanságtól eltekintve túlzások nélkül rajzol, de a színező, Dean White lehel igazán életet a panelekbe. Gyönyörűen kékes-sötétvöröses árnyalatú az egész képregény, a kétoldalas panel Apokalipszis világáról nem kisrészt neki köszönhetően olyan fantasztikus. Jelenleg ez a Marvel egyik legjobb képregénye, az X-franchise-on belül pedig kétségkívül első a sorban.
Astonishing Spider-Man & Wolverine #6
A Bruce Wayne visszatérése óta megszaporodott Batman-képregények írói közt egyre divatosabb téma a Gotham City múltjában, a város történelmében való vájkálás. Ezt a hullámot Grant Morrison indította el, mostanában pedig főleg Paul Dini aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket, leginkább a Wayne, az Elliot és néhány egyéb patinás család (nameg az alvilág) generációkra visszanyúló kapcsolatával. Az American Vampire-rel a nagyok közé dobbantott Scott Snyder és társa, Kyle Higgins ezt a kapcsolatot mélyítik tovább a Gates of Gotham című ötrészes minisorozattal. Persze nem csak Wayne-ről és Elliotról (Hush) van szó – az már unalmas volna. Két másik család is képbe kerül, az egyik a Coblepott família (a Pingvin a leszármazottjuk, ha valaki nem tudná), a másikat egyelőre homály fedi. Maga a kapcsolat pedig felrobbanó hidak formájában válik világossá: egy merész és agresszív terrorcselekmény következtében Gotham három régi hídja repül szimultán a levegőbe, a tettes rendőrségnek küldött levele szerint pedig ezzel négy nagy, régi Gotham-családot vesz a célkeresztjébe. A hidak közül kettőt a Wayne-ek építettek (ahogy azt a XIX. század végét megidéző nyitójelenetből megtudjuk), egyet pedig az Ellioték. De hogy miért a robbantások, az egyelőre rejtély. Míg a Detective Comicsban Snyder egy horrorisztikusabb irányba viszi a denevérjelmezes igazságosztók történetét, itt, Higginsszel karöltve, egy sötét, gótikus dekektívsztorit kanyarint (a kettő egyébként igencsak hasonló hangulatú). Az első szám még csak egy afféle bevezető, ami felvázolja a szituációt, és többek közt a robbantgató gonosztevőről sem árul el semmit (márpedig az ő motivációin, karakterén nyilvánvalóan sok múlik). Így egyelőre ott tartunk, hogy a rejtély érdekes, a tempó abszolút kielégítő, a karakterek nagyszerűek (Snyderék nagyon ügyesen kapnak el egy-egy momentumot, pl. Gordon tanácsát az „új” Batmannek, Dicknek, vagy Cassandra Cain és Damien sokatmondó pillantását), az atmoszféra pedig erőteljes. (Lehet, hogy a főhős tengeralattjárójának semmi dramaturgiai szerepe nincs, pusztán arra a sokkoló képre van kitalálva, amiben Batman alulról nézi a vízfelszínen lebegő tucatnyi hullát, de arra rohadtul hatásos.) A lényeg, vagyis, hogy az egész mire fut ki, még nem világos, de azt hiszem, Snyderben bízhatunk. Trevor McCarthy képi világa is kellően nyers, szálkás és dinamikus (remek Gordont, és még remekebb, egyenesen ijesztő Pintvint rajzol, ami hosszú köröket ver Tony Daniel erőltetett próbálkozásaira a fősorozatban), ha idővel sikerül teljesen kinőnie az egyelőre némileg zavaró „Dustin Nguyen-klón” kategóriából, még sokra viheti. Ahogy ez a mini maga is. 
A Dark Horse fél évvel ezelőtt ismét egy első számmal kezdte újra a Conan sorozatot, de a Marvelnél uralkodó újraszámozási mániával ellentétben, ennek van értelme: mióta a kiadó 2004-ben felélesztette a kimmériai barbár történetét, a Road of Kings a harmadik cím a Conan the Cimmerian és a szimpla Conan után. És mindegyik a főhős életének egy adott, nagyjából jól behatárolható szakaszára koncentrált (tolvaj, zsoldos). A Road of Kings újabb alkotóváltást is hozott magával: Tim Trumant, aki még az első években érkezett az akkori rendszeres író, Kurt Busiek helyére, és később egymaga vitte a 25 részt megélt Conan the Cimmeriant, a veterán Roy Thomas váltotta, aki 1970 óta már több száz Conan képregényt írt (teljesen eredeti történetet éppúgy, mint Howard-adaptációt). Azaz minden előjel arra mutatott, hogy jó kezekben van a széria. De előjelek ide vagy oda, öt rész után én bizony ott tartok, hogy visszasírom Tim Trumant. Busiek távozása után hozta legalább ugyanazt a színvonalat, mint elődje, és képes volt azt megtartani egészen a sorozat végéig – sőt, néhány legjobbját – egyszerű, de nyers, véres, hangulatos sztorikat, mint a Free Companions és a Kozaki – az utolsók közt írta meg. Thomas igyekszik ott folytatni, ahol Truman abbahagyta, és a történet folyása szempontjából ezzel nincs is gond (újraszámozás ide vagy oda, aki nem olvasta az előzményeket, nem fogja érteni, hogy lett Conanból egy kalózhajó kapitánya, és kik a társai), a stílus szempontjából viszont annál inkább. Nem csak arról van szó, hogy Thomas kedélyesebb hangulatot teremt, ami ide bajosan illik, hanem arról is, hogy úgy ír, mintha még mindig a ’70-es, ’80-as években lennénk. A szereplők folyton kommentálják saját cselekedeteiket, a gazemberek hosszasan, részletesen magyarázzák amúgy pofonegyszerű motivációikat, minden túl direkt, minden szájba van rágva – annak ellenére, hogy egyébként nincs benne semmi bonyolult, mint ahogy nem is várjuk el, hogy legyen, mert a Conannak nem az a lényege. És miután mind Busiek, mind Truman nagyszerűen értett hozzá, hogy a karakterhez kötődő ponyvás-archaikus stílust meghonosítsa a modern történetmesélés keretei közt, ez egyértelmű és csúnya visszalépés. Ráadásul Thomast nem különösebben izgatja, hogy hát, istenkém, egyik számról a másikra csak úgy eltűnik egy-egy mellékszereplő, arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen olcsó, buta és fantáziátlan cliffhangerekkel veszi el az ember kedvét a folytatástól. Mike Hawthorne-nal sem vagyok kibékülve. Vonásai túl egyszerűek, elnagyoltak, néha már-már komikusak, nyoma sincs bennük annak az erőnek, sötétségnek és nyersességnek, ami pl. Tomás Giorello képeit jellemezte. 7 remek év után Conan végül lejtőre került. Reméljük, hogy nem hosszú, és közel van az emelkedő. Addig is inkább olvassátok a Truman-Giorello páros ezzel egyidőben futott minijét, a King Conan: The Scarlet Citadelt. 
Mostanra kétségkívül bebizonyosodott, hogy a világ jelenlegi problémáinak, félelmeinek felhasználása csak egy ürügy a Marvel számára a legújabb nagy szuperhősös csihipuhira. Hiába a cím, hiába a reklámkampány, hiába a készítők túláradóan lelkes nyilatkozata az aktuálpolitikai és –társadalmi áthallásokról, a Fear Itselfet semmi nem különbözteti meg egy átlag „jön a nagy-csúnya-minden-eddiginél-hatalmasab-gonosz, és le kell verni” crossovertől. Persze eleve hiba volt mással áltatni magunkat… A rettenetes főgonosz, a Serpent (aki elől még Odin is farkát behúzva menekült vissza Asgardba – az írók tényleg kezdenek kifutni az ötletekből, hogy hogyan érzékeltessék az általuk teremtett világhoz és karakterekhez hűen egy-egy ellenség jelentőségét) követe, Sin, gigászi pusztításba kezd Washingtonban, és Amerika Kapitány is hiába próbálja megállítani, csak annyit ér el, hogy jól keresztüldöfi a mellkasát egy bazinagy pöröllyel – szuperhőshalál, hüpp-hüpp. A kifejezetten jól írt és hangulatos asgardi szálat, valamint Immonen gyönyörű rajzait leszámítva, valahogy semmi nem működik rendesen ebben a képregényben: az akció, az egész esemény állítólagos jelentősége ellenére semmivel nem epikusabb, mint egy átlag Marvel képregényben, a karakterek nincsenek kihasználva, csak úgy felbukkannak a paneleken, és csinálnak ezt-azt, és úgy összességében, alig történik valami az egész füzetben. Ez persze nem csoda: a sztori cérnavékony. 
Magam is meg vagyok lepve, hogy milyen megbízható, élvezetes sorozattá nőtte ki magát a Gotham City Sirens, annak ellenére, hogy lassan a folyamatos társírók már teljesen átvették az eredetileg beharangozott szerző, Paul Dini helyét. Az utóbbi sztorikért Peter Calloway felelt, és legújabb húzásaként szétrobbantotta a címbeli csajtriót. Harley betör az Arkhamba, hogy megölje Jokert, végleg elszakítva minden láncot, ami hozzáköti, de persze ahelyett, hogy kinyírná, a karjaiban köt ki, egy kaotikus és véres beteglázadás kellős közepén. Macskanő közben a saját dolgait intézi, miután Méregcsókkal összekaptak Harley megmentésével kapcsolatban, de Batman közbenjárásara mégiscsak Arkham felé veszi az útját. Calloway nagyszerűen írja a szereplőket, és a köztük lévő kapcsolatokat, az elmegyógyintézeti jelenetek pedig telitalálatok: képes megőrizni a sorozat könnyedségét, humorát és báját, miközben pedig nagyon is durva dolgok zajlanak. Az őrök hullanak, mint a legyek, Joker gátlástalanul, vidáman gyilkol, folyik a vérengzés, teljes a káosz. A képi világ szintén nagyszerű, hangulatos és jól strukturált, a színek pompásak és nem túl rikítóak – még egy Batman spin-off, ami sokkal-sokkal jobb, mint a jelenleg futó fősorozat. 
Pillanatnyi pihenő: a legutóbbi zombiroham után a túlélők azon tanakodnak, hogy mit tegyenek – és Rick, akinek fia súlyos sebbel, öntudatlanul fekszik a „kórházban” (ugye senki nem felejtette még el a 83. szám bazikemény cliffhangerét?), előáll a megoldással. A The Walking Deadet többek közt azért is imádjuk annyira itt a geekzen, mert Kirkman mindig képes valami új, előre nem látott irányba vinni a történetet. A jelek szerint most jött el az ideje annak, hogy a főszereplő túljusson a napról napra való túlélés egyszerű igényén, és felmerüljön benne, hogy ideje felépíteni egy új civilizációt. Ha ezt az ötletet Kirkman végigviszi (amiben nem lehetünk biztosak, hisz az egyik másik tulajdonsága a sorozatnak, ami miatt imádjuk, hogy bármikor összeomolhat benne minden), az megint új ajtók egész sorát nyitja meg előtte. A karaktereket szokás szerint fantasztikusan írja (döbbenet, hogy mennyire más szemmel nézünk Rickre most, mint néhány évvel ezelőtt), a főhős és Denise jelenete, amiben előbbi elmondja neki, hogyan vágta le Jesse kezét, hogy kiszabadítsa a szorításából a fiát, mielőtt a zombik hozzá is eljutnak, mesteri, és nem csak emocionális hatása, kidolgozottsága, és Adlard szenzációs történetmesélő ereje miatt. Rick végig változatlan, szinte kifejezéstelen arca vérfagyasztó. 
Dark Horse Presents #1
Évente jó, ha két-három olyan Marvel/DC képregény van, ami képes elemi erővel rácáfolni arra a sokat hangoztatott tézisre, hogy ezekben a szuperhősös bohóckodásokban már nem lehet semmi újat mutatni, hogy minden kiszámítható, sablonos és ugyanolyan. Az utóbbi egy évben az egyik ilyen képregény a S.H.I.E.L.D. volt, ami viszont a sajátos koncepciója és alapvetően nem szuperhősös témája okán külön kezelendő – ez pedig azt jelenti, hogy egyedül marad a másik jelölt, a Jason Aaron-Adam Kubert duó Astonishing Spider-Man & Wolverine című minisorozata. Aaron rögtön az első résszel mélyvízbe vágta az olvasót: fogalmunk sem volt, hogy mi történik, és miért, hőseink először egy bankrablásba keveredtek, majd az ősi múltba, végül egy megváltozott jelenbe – ahol a „végül” pusztán az első rész végét jelenti, mert ezzel még csak ott tartunk. Azóta kiderült, hogy a téren és időn áthágó, mindenféle értelem és kohézió nélküli kalandokért Mojo a felelős, aki gyanútlan hőseinket tette meg intergalaktikus valóságshow-jának rongybabaként rángatott főszereplőivé. Aaron lényegében annyit csinált, hogy talált magának egy ürügyet (Mojo), amit meglobogtatva semmilyen elszállt, agyament ötletre nem lehet teljesen hihetetlen túlzásként tekinteni – és kihozta belőle az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb képregényét. Az Astonishing SM&W egy pofátlanul zabolátlan szellemhullámvasút, ami ráadásul hihetetlenül tömény. Minden oldalra jut legalább egy frenetikus ötlet, minden második panelen ott virít egy geg a háttérben (a hiperaktív médiabuzi-guru Mojo verbális ámokfutása az ötödik rész elején magáért beszél), egymást követik az akciók, záporoznak a poénok, és közben a minden ziccert hibátlanul bevágó Aaron képes épp akkora rendet tartani a káoszban, hogy a szereplők viselkedése és interakciói az őrült körülmények ellenére is maximálisan karakterhűek maradnak. Sőt, a mini egyik fő erénye épp a Rozsomák és Pókember közti dinamika ábrázolása. Azon pedig, hogy Kubert gyönyörű, kifejező rajzokat szállít, senki nem lepődik meg – megkockáztatom, nem sok Amerikában dolgozó képregényes van, aki képes olyan stílusérzékkel lavírozni a komikus és grandiózus szituációk között, mint ő. Lenyúlva a Marvel tipikus reklámszövegét, én mondom nektek: ha csak egy képregényt akartok idén elolvasni a kiadótól, akkor ez legyen az. 
Csinn-bumm, égzengés-földindulás. Itt a Marvel legújabb nagyszabású, a teljes univerzumra kiterjedő crossovere. Már megint? – mondhatnánk, de ha egy pillanatra belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy a 2008-as Secret Invasion óta nem csinált a cég ekkora hóbelevancot (a Siege ugyebár csak az Avengers-füzeteket érintette). Az efféle cirkuszokkal szemben sokan – okkal – szkeptikusak, lássunk hát néhány aprócska tényt, ami talán segít elhelyezni a Fear Itselfet a koordinátarendszerben. 1. Nem Brian Michael Bendis írja, hanem Matt Fraction. 2. Reagálni kíván az aktuális gazdasági válság okozta félelmekre és bizonytalanságra. 3. Pusztán egy történetet akar elmesélni, nem pedig eljuttatni valahogy a Marvel világát A pontból B-be (mint minden crossover az elmút bő 10 évből). Ezekből mindenki levonhatja a neki logikusnak tetsző következtetéseket, én a magam részéről egyelőre kivárok. Mert ez az első rész még csak egy olyan Nagy Semmi. Kezdve azzal, hogy olyan érzést kelt, mintha pusztán egy prológus lenne, ami viccesen veszi ki magát, tekintve, hogy a mininek amúgy van már egy tényleges prológusa (Fear Itself: Book of the Skull), és tekintve, hogy a képregény kétszer hosszabb a normálisnál. A sztori elvileg (fontos szó) azért lesz több az összes egyéb „felbukkan egy baromi erős gaztevő, akinek foltosra veréséhez minden hősre szükség van” crossovernél, mert ez a gonosz az asgardi félelemisten (akiről persze a Marvel elmúlt 50 éve alatt egyetlen szó sem esett), és ellenségeit saját félelmeivel szembesíti majd (legalábbis erre épült a reklámkampány). Oké. Mondjuk, hogy van benne potenciál, viszont a való világ eseményeivel vont párhuzam csúnyán erőltetettnek tűnik. A képregény elején Steve Rogers és Sharon Carter egy utcai tüntetést próbálnak kordában tartani – ami persze azért tör ki, mert az emberek egyre elégedetlenebbek és elkeseredettebbek a gazdasági helyzet miatt. Mindez azonban az első rész alapján egy közjáték, aminek semmi köze a sztori gerincéhez. Mintha csak a Marvelnél ukázba adták volna Fractionnek, hogy valahogy kösse a cselekményt a válsághoz, hogy az egész csinnadrattára rá lehessen húzni az aktualitás gúnyáját, ő meg írt egy jelenetet erre a célra, amiből láthatóan alig várta, hogy továbbléphessen. A képregény további részeiben: Odin kiabál a Figyelővel, összeveri a fiát, Thort, majd elvezeti az isteneket a Földről, hogy felkészüljenek a közelgő csatára. Van az egésznek egy „valami nagy baj közeleg” érzete, azt el kell ismerni, de közben hiányzik a dinamizmus és a monumentalitás, és egyetlen szereplőhöz sem kerülünk közel egyetlen pillanatra sem. Korrektül megírt, de lélektelen. Stuart Immonen rajzai persze nagyszerűek (ő az egyik legjobb szuperhősrajzoló ma Amerikában), de ennél egy kicsit többet kell nyújtania a Fear Itselfnek, ha még bő fél éven át le akar kötni minket.
„Warning! This book contains greatness”. Áll a borítón. Ehh… mit lehet erre mondani? „No, it doesn’t.” Pedig az előző részekre ez a felirat még igaz lett volna. De úgy látszik, egy frenetikus első mini, és a második sorozat egy méltó folytatásként értékelhető első része után a Kick-Ass kezd kifulladni. Kár lenne érte, mert tényleg fasza kis képregény, gonosz, vicces, cinikus és persze nem tisztel sem Istent sem embert – szóval abszolút a legjobb fekete komédiák közt a helye. Ráadásul az egyetlen olyan comic, amit Millar jelenleg, mint pozitívumot tud felmutatni az olyan emberiségellenes bűneivel szemben, mint a Nemesis. Szóval mi a gond? Hogy ez a második rész nem lett sem gonosz, sem vicces, sem cinikus. Nem lett fasza sem. A felütés gyilkos iróniája még hatásos (ráadásul szokatlanul kifinomult a szerzőhöz képest), de utána a szereplők mind csak ülnek, és beszélgetnek arról, hogy kicsodák ők, és mit kellene tenniük. Ráadásul Millar újrahasznosítja az első sorozatban Big Daddyvel kapcsolatban már elsütött poénját (avagy a tragikus múltú szuperhős). Nagyobb baj, hogy úgy tűnik, mintha az író lassan elmozdulna a szuperhőslét coolságának ábrázolása felé, holott eddig az egész sorozatnak az volt a lényege, hogy a lehető legszemetebb módon gúnyt űzzön a köpenyesekből. Most, ahogy Kick-Ass és újdonsült társai (immár egy egész szuperhőscsapat állt össze) rajtaütnek egy bűnbarlangon, csak a tökösség és keménység érződik, a „nézd, milyen gáz, ahogy az a félholtra vert kispöcs hőst játszik a pizsamájában”-tól eljutottunk a „nézd, milyen cool, ahogy ezek a tökös srácok kékre-zöldre verik a gazembereket”-ig. Persze majdnem biztos vagyok benne, hogy Millarnak van még valaki trükk, valami pofátlan fordulat a tarsolyában, és azután visszatekintve, lehet, hogy ez a rész is másképp fest majd, de egyelőre ez önmaga megerőszakolásának tűnik. És ami megbocsáthatatlan az eddigi számok után, hogy nincs benne egyetlen valamirevaló poén sem. Romita természetesen hozza a formáját, ezt a képregényt pont az ő stílusára szabták, kár, hogy a forgatókönyv ezúttal nem ér fel hozzá. Reméljük, hogy ez csak egy egyszeri bökkenő az eddig egyébként makulátlan úton. 
Hónapokkal a rosszemlékű Metal után Brian Wood visszatalálni látszik sorozatának gyökereihez. A kétrészes The Girl in the Ice egy remekbeszabott dráma volt, rideg, nyers és kegyetlen, amilyennek ezt a sorozatot szeretjük – a most véget ért, három felvonásos The Siege of Paris pedig, ahogy a címe is sugallja, a Northlanders konkrét történelmi eseményeket felhasználó, grandiózus sztorijai közé tartozik. A címbeli ostrom 885 őszén kezdődött, és bő 10 hónapig tartott – a Sigfred vezette dánok és vikingek serege, ha lehet hinni a(z egyébként vitatott) történelmi feljegyzéseknek, jó 30 000 embert számlált, ami ellen egy nagyjából 200 fős francia csapat védte az akkor még egyetlen szigetet elfoglalt Párizst, annak masszív, bevehetetlen tornyaiból. Kövér Károly, a franciák királya végül megvásárolta a békét Sigfredtől. A falak állva maradtak, a dánok kincstára meghízott, mindenki jól járt – kivéve az a néhány ezer katona, aki a semmiért halt meg Párizs tornyai alatt. Woodot természetesen ez utóbbi szempont érdekelte. A történet főhőse a dán kapitány, Mads, aki 14 éves kora óta harcol, vérben, sárban és dicsőségben. Ez az élete, egy született harcos ő, akinek esze ágában sincs majd vénül, meleg ágyban meghalni, és aki magasról szarik mindenféle politikára. Wood főhősének egyszerű, lényegre törő narrációjával túlzás, ítélkezés, giccs és manír nélkül enged betekintést egy katona életébe, aki nem egy szép házra, szerető feleségre, és aranyos kis lurkókra vágyik, hanem törő csontok hangjára, fröcsögő vér látványára, és a győztes csata utáni jól megérdemelt fosztogatásra – mert ez is csak egy épp oly legitim életforma, mint az az előbb említett másik. Az első két rész alig valamiben különbözik egy átlagos Northlanders tipikus csataábrázolásától: kőkemény, a virtusnak élő férfiak harcolnak a nyílzápor közepette, vér és hullák mindenütt. Csak az utolsó számra válik világossá, hogy hová is akar Wood kilyukadni. A harcosra, akinek a lába alól kihúzzák a szőnyeget, vagyis a harcot magát. Mads, aki fél karját odaadta a csata megnyeréséért, nem örül a békének, elherdáltnak érzi a sok ezer katona életét, és bár látszólag hagyja magát lekenyerezni egy mutatós ingatlannal, tudjuk, hogy nem erre vágyik. Az egyetlen komoly probléma a The Siege of Parisszal, hogy Wood kicsit későn kezdi kibontani benne a lényeget. Ugyan bármikor elvagyunk véres, kaotikus csaták hosszú oldalaival, de amiről a sztori igazán szólni akar, ami megkülönbözteti a hasonszőrű történetektől, így szinte csak egy érdekes utógondolat marad, ami nem kerül kellő kibontásra. Hogy Wood ennek ellenére is sikerrel jár, az annak köszönhető, hogy szép rutinja van már a korszak háborúskodásainak nyers ábrázolásában – és annak, hogy Simon Gane brutális, dinamikus képei olyan arcokkal vannak tele, amiket mintha vikingek faragtak volna kőből, baltával. De ha már képi világ, a kalapemelés Dave McCaig színezőt illeti meg leginkább: pusztán azzal, hogy a normális esetben kékes látképet (ég, folyó) rendre vérvörösre festi, félelmetesen pokoli hangulatot teremt, ami csak erőteljesebbé teszi Wood azon mondandóját, hogy sokak számára ez egyáltalán nem pokol, hanem a maguk választotta élet. 
Amazing SpiderMan #655
Úgy látszik, gyászidőszak van a Marvelnél. Nemcsak a kefebajszú Jameson felesége távozott el a közelmúltban, de egy sokkal-sokkal jelentősebb karakter is (bocs, Marla): Johnny Storm, a Fáklya, a Fantasztikus Négyes egyik tagja. A sorozat 587. része az ötfelvonásos Three című sztori záróakkordja – a sztoriról a kiadó olajozott marketinggépezetének hála persze már hónapokkal ezelőtt elkezdtek lógni a mézesmadzagok: tudtuk, hogy a négy főhős közül valamelyik elpatkol a „the end” felirat előtt. Naná, hogy az ominizus „mostantól csak hárman lesznek” szám eladásai egy normál F4 füzet többszörösére rúgtak. Amíg a folytatásból ki nem derül, hogy a szerzői comicok világából a Marvelbe darált Hickman mit kezd a csapat új felállásával, addig nem lehetünk biztosak benne, hogy Fáklya halálának van-e több értelme a puszta szenzációhajhászásnál (most abba ne is menjünk bele, hogy ez a halál mennyire lesz tartós, főleg, hogy holttestet sosem látunk…), de az eddigi teljesítménye alapján simán leosztok neki egy bizalomkártyát. Tény ugyanis, hogy az elmúlt bő másfél évben nagyon szépen építette fel ezt a hosszú kifutású, sok-sok szálon bonyolódó sztorit, ami most ehhez a végponthoz (?) érkezett – és tette ezt úgy, hogy olyan grandiózus, időutazásos, párhuzamos dimenziós, világvégével fenyegetős történeteket írt, amik az F4 lényege, és közben tudott szívet is lopni az egészbe. A Three fináléja egy hárompaneles képpel kezdődik: Susan a víz alatti királyságok közti háború kirobbanását próbálja megakadályozni, Reed Nu-World (egy mesterséges Föld) lakóit igyekszik megmenteni, mielőtt Galactus felzabálja az egész bolygót, Johnny és Ben pedig a Baxter házban kísérli meg feltartóztatni Annihilus újabb hatalmas invázióját a Negatív Zónából. Nesze nektek, F4-epika (Steve Epting képei pedig gyönyörűen kiszolgálják ezt a hangulatot). A lényeg persze, hogy mindez Johnny halálához vezet. Természetesen a szuperhős az szuperhős, tehát Fáklya önmagát feláldozva távozik, de Hickman olyan szépen, ízlésesen és a körülményekhez képest visszafogottan mesél, hogy még a hullaunalmas „a hős a biztos halál ellenére hátramarad, hogy időt adjon társainak a menekülésre” koncepciót is zökkenő nélkül el tudja adni. De az igazi katarzisért a képregény utolsó szavai felelősek, melyek Ben szájából hangzanak el. Csak egy egyszerű sirámról van szó, de az, hogy Ben nem a szokásos Johnnyként utal a barátjára, hanem Johnként, megteszi a hatását. Az 588. szám a Three epilógusa, ami Fáklya temetésével, az utána hagyott űrrel, és a többiek gyászával foglalkozik. Hickman tudja, hogy egy ilyen elcsépelt témánál a szavak inkább ártanak, mint segítenek, ezért teljes egészében Nick Dragotta fantasztikusan kifejező képeire bízza magát. A tekintetek döbbenetes erejűek. Bené, ahogy az épp későn érkező felmentőseregnek (a Bosszú Angyalai) elmondja, mi történt. Susané, ahogy összekucorogva mered a semmibe. Reedé, ahogy őrjöngve számonkéri Annihiluson a történeteket. És főleg a kis Valé, ahogy prezentálja a következő tennivalót az ifjú zsenikből álló agytröszt számára („Megölni Annihilust”). A képregény emocionális ereje átütő, kétségkívül ez a csúcspontja Hickman F4-es pályafutásának. A füzet tartalmaz még plusz nyolc oldalt, ami már dialógusközpontú: ebben Pókember beszélget a nagybátyját gyászoló Franklinnel – ügyesen, jó érzékkel megírt jelenet. A Fantastic Four ezzel hivatalosan véget ért. A kvartettből (egyelőre) trió lett, Hickman az FF #1-ben folytatja majd az immár csonka (de azért Pókemberrel kiegészülő) család történetét. 
Robert Kirkman egy zseni. 6-7 éve futó sorozatai, az Invincible és a The Walking Dead esetében is többször elgondolkodtam már rajta, hogy meddig tudja ezt ilyen színvonalon csinálni? Meddig lehet egyetlen koncepciót úgy csavarni, alakítani, díszíteni, változtatni, hogy hosszú idő után is újat és érdekeset képes mutatni vele? Időnként felébredő kételyeimet aztán mindig derékba töri. Itt van pl. az Invincible. Az utóbbi egy évben csúcspontjáig fokozta a viltrumitok elleni háborút, kegyetlenül véres, masszív, grandiózus összecsapások követték egymást, hőseink elpusztították az ellenség bolygóját, és közben maguk is majdnem otthagyták a fogukat. Egyértelműnek tűnt, hogy a harc olyan szintre jutott, ahonnan nincs visszaút, nincs béke, nincs visszavonulás, nincs félmegoldás, valamelyik oldalnak fűbe kell harapnia – és ha ez megtörténik, a sorozat elveszíti egyik fő ütőkártyáját. És többek közt ebben zseniális Kirkman: hogy mikor azt hiszed, egy adott szituációt már elvitt a végletekig, és itt már csak a lezárás, és majd egy új fejezet elindítása van hátra, akkor előhúz egy újabb dramaturgiai mutánsnyulat a kalapból. Az Invincible 77-ben, a legutóbbi vérgőzős csata után, hőseink fejvesztve száguldanak vissza a Földre, mert úgy sejtik, hogy a túlélő viltrumitok ott akarnak lecsapni – bolygót a bolygóért. De mikor megérkeznek, nem harc várja őket, hanem egy békejobb. Zsarnok és gonosz, de békejobb. Ellenségüktől két lehetőséget kapnak: vagy megküzdenek, és még ha le is tudják győzni őket (ami nem valószínű), a csata színhelyéül választott Föld jó eséllyel elkönyvelhet néhány milliárd főnyi járulékos kárt – vagy hagyják, hogy a kihalás szélén álló viltrumitok beolvadjanak, az emberek közt éljenek, és szaporodjanak köztük, hogy pár ezer év alatt visszanyerjék egykori létszámukat. Mark és apja persze tudják, hogy ezzel csak elodázzák az elkerülhetetlen összecsapást – egy olyan időre, amikor ellenségeik sokkal erősebbek lesznek. De nincs más választásuk. Kirkman szépen érzékelteti a dilemmát, a két rossz közti választás kényszerét, és bár az utolsó oldalon, a saját, szokásosan kifinomult megoldásaihoz képest kicsit túlságosan is elragadja a hév és az egyszerűség, de addig mind felépítésében (Mark feszültséget építő víziói a földi pusztításról félelmetesek), mind dialógusaiban kikezdhetetlen a képregény. Ryan Ottley képeire pedig sosem lehetett panaszunk – és nem lehet most sem. Lassan unalmas lesz leírni, de ez még mindig az egyik legjobb a jelenleg futó amerikai sorozatok közül. 
Az IDW-nek nem elég, hogy rajta ül egy rakás nagy filmes franchise comicjogain – miért is lenne, hisz ehhez képest meglehetősen kis szelet jut nekik a nagy képregényes tortából. Úgyhogy arra gondoltak, hogy csinálnak egy nagy crossovert, amiben összekötik a Szellemirtókat, a Star Treket, a Transformerst és a G.I. Joe-t. Na, persze csak közvetetten, pusztán a koncepció mentén. (Hogyan? Hogy te szívesen látnál egy Szellemirtók vs. Star Trek vs. Transformers vs. G.I. Joe történetet? Ok. Most akkor kurvagyorsan kapcsold ki a számítógépet, fürödj meg, vegyél fel utcai ruhát – csórj a szüleidtől, ha neked nincs – és menj emberek közé. Tudom, a fény vakít, és egyébként is félsz odakint, de nem olyan rossz az, haladjunk kis lépésekben, egyelőre elég, ha a járda közepéig eljutsz.) A crossover lényege, hogy egy dimenzióportálon keresztül zombik jutnak el a fent említett karakterek négy párhuzamos világába. Szóval Venkman, Optimus, Kirk és izéhogyhívják a G.I. Joe-ból külön-külön, a maguk univerzumában küzdenek meg a zombikkal. Mindennek a kiindulási pontját az Infestation című képregény adja meg, amit a Marvel piszokjó űrrészlegének két guruja, Dan Abnett és Andy Lanning jegyez. Nem ehhez a színvonalhoz szoktunk tőlük. A CVO (Covert Vampiric Operations) tagjait egy új-mexikói katonai bázisra rendelik, merthogy a helyszínen élőhalottak tartanak lakomát az ott élők kárára. Az akció persze nem sül el túl jól, és a rejtélyes, idegen intelligencia által vezérelt zombisereg a már említett módon terjeszkedni kezd a multiverzumban. Hanyagul, félvállról, zagyván megírt, pocsékul strukturált, fárasztó sztori klisékkel, és recsegő dialógusokkal megvert képregény ez, bár hozzá kell tenni, hogy Abnettéknek eleve hálátlan feladat jutott: meg kellett ágyazniuk a többi írónak, hogy azok jót hancúrozhassanak a G.I. Joe vs. zombik és hasonló nedves geekálom koncepciók mentén. Felejtsük el, és lépjünk tovább. A hancúrozásra. 
Hajjaj. Ez a két szék közt a pad alá zuhanás tipikus esete. Ez a képregény nem működik sem Star Trek-, sem zombi történetként. Star Trek oldalról már csak azért sem, mert a jellemző felütés (hőseink megérkeznek egy bolygóra, ahol különös dolgok zajlanak) ellenére nincs benne semmi star trekes. Hiába van itt nekünk főszereplőnek Kirk, Spock és McCoy, az íróknak fingjuk sincs a sorozat legendás triumvirátusát egyben tartó, az őket érdekessé és izgalmassá tevő dinamikáról. Nincs egyetlen épkézláb jelenet sem, ami kihasználná a hármasukat. A két világ vegyítésének egyetlen jópofa pillanata, amikor McCoy Kirkre néz, és a tőle megszokott módon tájékoztatja egy tipikus diagnózisról: „He’s dead, Jim”, majd a hulla, akit megvizsgált, felhörög, és reggelizni akar. Ezt leszámítva… ugyebár a jövőben vagyunk, és Csillagflotta tisztek nem öldösnek csak úgy embereket. Még zombikat sem, merthogy gondolják, csak megmenthetik őket a modern tudomány segítségével. A technológiai fejlettség részleteire nagy gondot fordító Star Trek esetében ez persze logikus lépés az írók részéről, a baj csak az, hogy végig is viszik: McCoy meggyógyítja az élőhalottakat. Ugyan annak, hogy orvosi eszközökkel elnyomják a zombivírust, nem élő, egészséges embereket, hanem hullákat (halott hullákat) kellene eredményeznie, hiszen zombivá válásuk előtt elpatkolnak a szerencsétlenek, de miért is akarnánk elvárni a szerzőktől, hogy ismerjék a mitológiát, amibe belebarmolnak? De eleve, az egész probléma már ott kezdődik, hogy… Star Trek és zombik. Nem, ez sehogysem áll össze. A két téma minden szempontból annyira különböző, hogy amikor összeeresztik őket, menthetetlenül, kölcsönösen kioltják egymás pozitívumait, eltüntetve mindent, amiért külön-külön szeretjük őket. Ha zombik, akkor nem pofázást, orvosi megoldást és kábítófegyvert akarunk látni, hanem „shoot them in the head”-et, és (jobb napokon) mondjuk a fogyasztói társadalom cinikus kritikáját. Ha Star Trek, akkor nem csoszogó élőhalottakra vagyunk kíváncsiak, hanem tudományos, erkölcsi dilemmákra, az emberi természet analitikájára és/vagy űrcsatákra. Ez a hibrid halva született. 
Tehát óriásrobotok a zombik ellen… hogy micsoda? Á, szóval felmerült bennetek a kérdés, hogy miféle fenyegetést jelent háznagyságú intelligens, alakváltó, állig felfegyverzett gépekre néhány átlagban egyhetven magas, lassan csoszogó, hús(!)evő ösztönlény. Ja, hogy nem mondtam? A Transformers az a cím, aminek kedvéért az Infestationben Abnettéknek futólag meg kellett említeniük, hogy a vírus nem csak élőlényeket támad meg, hanem gépeket is. Ez a magyarázat… ööö… húbazzeg, na jó, inkább ne firtassuk. A remény azért élt bennem, mert ezt a kétrészes sztorit maguk Abnették szülték, és Infestation 1 ide vagy oda, ők azért fasza írók. De hiába. A crossovernek ez a szelete is zagyva, jellegtelen és unalmas. A szereplők ötlettelen, nagyzolós és tökös dumákat nyomnak, megállás nélkül lövik, és ütik egymást, és sem a zombigép, sem az Autobot-Álca együttműködés koncepciójából nem sül ki semmi érdekes. Azért a két számba belefért egy jó jelenet: a nyitány. Az Álcák fertőzött űrhajója lezuhan a Földre, de mielőtt ténylegesen landolna Las Vegasban, az írók (remélhetem, hogy a Bay-filmek megalomán pusztításain ironizálva?) egy-egy panelen sorra veszik az egyéb lehetőségeket: hogy mi lenne, ha Párizsban csapódna be, mi lenne, ha a Szabadság-szobrot tarolná le, és így tovább. Kár, hogy ebben kimerül az összes kreativitás. És a rajzok is borzalmasak. Mintha kis játékkatonák verekednének egy gyerekszobában – Nick Roche képtelen érzékeltetni a méreteket, az egész küzdelem grandiózus voltát, képtelen ritmust, dinamikát adni a képregénynek, és ráadásul nem egyszer szinte kivehetetlen, hogy mi történik az óriáskaroktól és lábaktól zsúfolt paneleken. Ahogy ez a crossover most áll, az egészet le kellene húzni a vécén. 
Batman: The Return
Idén már volt egy Hellboy egyrészes a Mignola-Corben duótól, és most itt van egy újabb. Nem mintha panaszkodnék. Ezek a kis különálló történetek remek alkalmat nyújtanak Mignolának, hogy kicsit kinyújtóztassa a lábát, és egy rövid időre elszakadjon a sorozat súlyosan sorsszerű, világvége felé menetelő sötét cselekményétől. Az eredmény, mint mindig, maximálisan kielégítő (Mignola valószínűleg genetikailag képtelen lehet rá, hogy rosszul írja a Hellboyt), de ezúttal (akárcsak a már említett mexikói sztori esetében) Richard Corben az, aki ellopja a show-t. A Double Feature of Evil, ahogy a címe is sejteti, két rövid történtet tartalmaz, amiket az alkotók egy frappáns keretben prezentálnak nekünk: hullák nézik őket egy régi, elhagyott moziban, aminek falai tele vannak plakátozva a ’30-as évek legendás universal-horrorjaival. Az első sztori a Sullivan’s Reward, aminek címszereplőjét újabb és újabb gyilkosságokra kényszeríti a titokzatos körülmények közt ajándékba kapott háza. Hellboyt hívja segítségül, de persze már a kevésbé gyakorlott olvasónak is nyilvánvaló, hogy hátsó szándékai vannak. A cselekmény rég bejáratott sablon szerint alakul: Hellboy tudomást szerez valami rosszról, Hellboy odamegy, Hellboy bajba kerül, Hellboy szétver mindent, Hellboy a romhalmaz tetején, szakadt ruhamaradványaiban ülve, rágyújt egy cigire. A toposzok ezúttal némi helyénvaló, költői igazságszolgáltatással egészülnek ki (ld. a címbeli jutalmat). Tökös, laza és hátborzongató – ezek a jelzők a Hellboy világán kívül ritkán járnak együtt. A horrorfaktort viszont itt Corben erősíti a legjobban, aki többek közt azért is olyan jó választás a címhez, mert – teljesen nyilvánvalóban – meg sem próbálja majmolni Mignola stílusát. Sajátosan groteszk vonásai tökéletesen alkalmassá teszik az emberi gonoszság képi megjelenítésére – ahogy az aggodalmaskodó, félelemben élő Sullivan pálfordulása után szemmel láthatóan is egy visszataszító vigyorú, őrült szarházivá avanzsál Corben ceruzavonásainak hála, az valami zseniális. A rajzolónak még jobban fekszik az amúgyis komikus felhangokkal színezett második sztori, a The House of Sebek, amiben egy múzeumi relikviaárus őrül meg, és kelt életre néhány múmiát. Ez azon szösszenetek egyike, amik csak egy frappáns kis csattanóra épülnek, és a főhős alig csinál bennük valamit. Persze, porrá üt egy-két gyolcsba tekert sétáló hullát, de igazából csak azért van ott, hogy elejtsen néhány száraz megjegyzést, és a végén egykedvűen, fanyar humorral levonja az események tanulságát, még akkor is, ha az annyira nyilvánvaló, hogy semmi szükség nincs is rá, hogy levonják (pl. „sosem jó ötlet felbosszantani egy alligátorfejű istent”). Az ilyesmi Mignolának rutinmunka – ami nem baj, mert ilyen rutinmunkából százat is végig tudnék olvasni. Könnyed, szórakoztató és frappáns – de mint mondtam, ezúttal az igazi babérokat Corben aratja le. 
A Northlanders 34-gyel véget ért Metal című sztori komoly törést jelent a sorozat életében. Brian Wood vikingekről és körülöttük élő emberekről szóló képregénye mindeddig olyan önálló történeteket prezentált az olvasóknak, amik ugyan fiktív eseményeket meséltek el, de azt valós történelmi háttér előtt tették. Most azonban hirtelen életre kel a norvég mitológia, mágusok, istenek, feltámadó holtak, és óriássá növő emberek népesítik be az időszámításunk 700. évében járó Norvégiát. Nem értem a változás okát. A Northlanders tökéletesen jól megvolt úgy is, hogy a valóság talaján állt, emberekről, sorsokról, szokásokról, kultúrákról mesélt, és ehhez semmiféle hókuszpókuszra nem volt szüksége. Lehet persze írói szabadsággal, a megújulás szükségességével és hasonló jól hangzó frázisokkal érvelni Wood döntése mellett, de az igazság az, hogy bőven elég misztikus/fantasys/sci-fis hablatyba csomagolt képregény van odakint így is – nem kellene olyanoknak is beállni a sorba, amik a változatosság kedvéért az egyszerű valóságot és az emberi drámát helyezték előtérbe. Belegondolni sem merek pl., hogy mi lett volna az év egyik legjobb sorozatából, a Daytripperből, ha a végére Bras „sok halálát” szépen, flottul elmagyarázták volna valami misztikus vagy tudományos-fantasztikus rizsával. Na, hasonlóan nincs értelme a Northlanders elfantasysítésének sem. Eleve nehéz ezen túllépni, főleg, hogy az olvasó, a korábbi sztorikkal a háta mögött, ameddig csak lehet, akaratlanul is racionálisan áll hozzá a természetfeletti elemekhez (azaz: nyilván képzelődések, álmok, kábítószeres fantáziák stb). De próbáljuk önmagában kezelni a Metalt, minden prekoncepció híján. A sztori középpontjában egy fiatal viking harcos, Erik áll, aki olyannyira rossz szemmel nézi a keresztény hittérítők alamuszi beszivárgását a norvég területekre, hogy felgyújtja a falujában busás ezüst fejében építtetett templomukat, és leöli papjaikat. Csak egy folyton megalázott, Ingrid nevű albínó lányt hagy életben, akivel együtt menekülnek – ahol „menekül” egyenlő azzal, hogy megtisztítják a keresztényektől a vidék összes viking faluját, akár akarják lakosaik, akár nem. A cselekmény egyszerű, és noha vannak pontjai, amik képesek hatással lenni az olvasóra, a misztikus szálak szaporodásával egyre érdektelenebbé válik minden. Ami egy keményfejű, hajthatatlan, és meggyőződéséért akár saját társai hulláján is átgázoló viking személyes történetének indult, abból egy istenek által dróton rángatott bábu vérgőzös ámokfutása lesz. Riccardo Burchielli képei pedig éppolyan zavarosak és unalmasak, mint a sztori. Erik egy nagy, értelmi fogyatékos melákra emlékeztet, arcvonásai egy kisgyerekeknek szóló rajzfilm animációs komplexitását viselik magukon – ráadásul az akciók rondák és csaknem követhetetlenek. Ezzel megszületett a Northlanders első csalódást okozó etapja. Oké, háromévente egy ilyet lenyelünk. De több ne legyen. 
A Marvelnek már 2005 óta (akkor verte porrá az Annihilation a Civil Wart, ha pénzügyi siker szempontjából nem is, minőségiből mindenképpen) az űrkalandjai a legszórakoztatóbbak és legepikusabbak. Dan Abnett és Andy Lanning tudják, mitől döglik a légy: pár év alatt elindították a kiadó két legjobb új sorozatát (Nova, Guardians of Galaxy) és kivételesen olyan crossovereket hoztak tető alá, amik nem csak a megalomániáról és a minél több zsé bekaszálásáról szóltak. A legutóbbi ilyen a The Thanos Imprerative, ami egyenesen a Secret Invasionből kinőtt War of Kingsből nőtt ki. Az akkori háború végén egy hatalmas hasadék („The Fault”) nyílt a tér-időben, amiből ebben a hatrészes minisorozatban mindenféle gonosz, sötét, halott és undorító mászik elő, hogy megfertőzze a mi univerzumunkat. A szokásos felállást Abnették egy üdítő ötlettel kavarják meg: abban a másik, a Faulton túli világban („Cancerverse”) nincs többé halál, így az élet szinte rákként burjánzik benne – bájos csavar tehát, hogy a halál helyett most az élet a „gonosz”, annak köszönhetően szabadul el a káosz az univerzumban. És ugyan hogy lehet legyőzni a halál nélküli életet? Hát Thanos, a halál avatárja segítségével. A szerzők olyan képtelenül epikus méretűre dagasztják a cselekményt, hogy nem lehet nem eltátott szájjal olvasni. A Faultból kiáramló hatalmas gonosznak nem csak a hősök próbálják útját állni, hanem a világunk absztrakt, kozmikus erői, és Galactus is – és vesztésre állnak. Ilyen grandiózus eseményekkel nehéz úgy játszadozni, hogy átélhető és komolyan vehető maradjon, de Abnették mást sem bizonyítottak az elmúlt öt évben, mint hogy kivételes érzékük van a monumentális űroperához. És bár a konfliktus megoldása (ahogy Thanos átveri az ellenséget) elég átlátszó és könnyen kikövetkeztethető, a képregény mégis működik, mert a szerzők egy nagy lépéssel továbbviszik a sztorit a Cancerverse-ből érkező fenyegetés leverésénél. A finálét Thanos tragédiájára és ebből eredő, masszív dühére hegyezik ki, ami két főszereplő életébe kerül (vagy legalábbis úgy tűnik – mert azért mégiscsak Marvelről van szó…). A szuperhősök halála mindig magában rejti a giccs, a pátosz veszélyét, de Abnették nagyszerű érzékkel vezénylik le a karakterek végső rohamát, és az elmaradhatatlan temetésjelenetet is megnyugtatóan rövidre fogják, és képesek a jó ízlés határán belül tartani. Itt nincs mibe belekötni – talán a rajz lehetne kissé részletekben gazdagabb, talán lehetne valamivel stílusosabb, egyedibb, de összességében így is tökéletesen szolgálja a forgatókönyvet. Aggodalomra csak azért lehet okunk, mert bármit csinálnak is Abnették ezután, ezt már tényleg istentelenül nehéz lesz fokozni. 
Inkább The Worst There Is. De komolyan. Ilyen szar Rozsomák történetet régen olvastam, pedig a kanadai mutánssal egyébként sem bántak kesztyűs kézzel a kontár írók az utóbbi években. De most nagyképűen magamra öltök egy prófétagúnyát, és azt mondom, hogy előre tudtam, hogy ez lesz, legkésőbb az előzetes oldalak közlésénél. Néhány oldal teljesen ki volt feketítve, és rá volt írva, hogy „túl erőszakos ahhoz, hogy megmutassuk”. Ahhh, uggggyan máár, hová szarjak? A szánalmas marketingfogás a borítóval folytatódik. Jó nagy betűkkel a cím alatt: Parental Advisory! Még alatta (hátha az olvasó hülye): Not for kids! Igen, így felkiáltójellel. Ja, bocsánat. A „not” szó még alá is van húzva. Biztos, ami biztos. Bele se kellett lapoznom a képregénybe, hogy tudjam, pocsék lesz: egy olcsó ürügy valami vérengzős-kaszabolós „sztorira”, amit jobb híján azzal próbálnak eladni, hogy rohadtul brutális. És tudod mi a legviccesebb? Hogy még csak ez sem igaz. Nem csak hogy a történet nulla, nem csak hogy a karakterek borzalmasak, nem csak hogy a dialógusokat fáj olvasni, nem csak hogy a főhőst hívhatnák Pistinek is, mert pont annyi Rozsomák van benne, mint a szomszéd srácban, de még a röhejes hatásvadászattal beígért brutalitásnak is csak a füstje nagy. Persze, Logan kaszabolja a rosszfiúkat, lenyes egy-két fejet, de hát mikor nem? Ennél sokkal durvább dolgokat láttunk mondjuk Chris Yost és Craig Kyle X-Force-ában – és annak még értelme is volt. De a legjobban az a stilisztikai mesterfogás tetszik, amihez akkor nyúlnak a szerzők, amikor Rozsomák elszabadul egy elfogott mutánsok illegális harcára létrehozott arénában: véreznek a panelek. Nem, bazmeg, nem viccelek. A keretek vörösek, és a „vér” úgy csurog bele a képkockákba. És a végén egy oldalnyi széles panel van, ami csak az ikonikus SNIKT szóból áll (mellesleg azután, hogy Rozsomák már kieresztette a karmait). Ez utóbbi megoldásnak egyébként pont ötször örülhetünk a 24 oldal során. És a van még egy utolsó, nagy poén: miközben véres panelekkel, levágott fejekkel és tudálékos figyelmeztetésekkel sulykolják az olvasóban (aki itt az esetek többségében inkább csak átlapozó lesz), hogy ez milyen kegyetlen képregény, és mennyire kizárólag és szigorúan és csakis és különben is felnőtteknek szól, fogják magukat, és csillagokkal cenzúráznak ki minden csúnya szót. Csúnya alatt pedig nem csak a „fuck”-ot kell érteni, hanem pl. az „ass”-t is. És tudom, most értekeznem kellene a történetről, de igazság szerint kurvára nincs kedvem. Amúgyis tipikus „style over substance” akar lenni az egész, csak éppen hiányzik belőle a „style”. (Mert a félreértések elkerülése végett: a túlzásba vitt erőszak önmagában még nem stílusos.) Legalább a képi világot szeretném dicsérni, főleg, mert Juan Jose Ryp, ha nem is egy istenadta szupertálentum, azért évek óta az Avatar megbízható rajzolója, aki olyanokkal dolgozott már együtt, mint Alan Moore és Warren Ellis. De nem tudom, mert műve kaotikus és ronda, főleg ami az arcokat illeti. Hiába hittem, hogy a Wolverine: Originsnél már nem nincs lejjebb… 
Brian Michael Bendist gyakran érte az a kritika, hogy nem tud igazi Bosszú Angyalai történeteket írni, hogy az ő képregényei (a minőségtől függetlenül) egészen más stílusúak és hangulatúak, mint az itthon is megjelent Káosz című crossover előttiek. Hogy ez mennyire igaz, és hogy ha igaz, akkor mennyire probléma, most nem tartozik ide – most az tartozik ide, hogy a Siege után újraindult Bosszú Angyalai első történetének végeztével Bendis bizonyítja, hogy de, nagyon is tud abszolút klasszikus stílusú szuperhős csihipuhit írni – és nagyon is jól. Ez a sztori magában foglal mindent, amiért az ilyen jellegű képregényeket szeretik az olvasók. Nemes, elszánt hősök és hatalmas gonoszok, grandiózus, térben és időben ugráló cselekmény, és persze a világvége, a totális pusztulás veszélye. A történet lényege, hogy Kang és Ultron jövőbeli háborújába az egész tér-idő kontinuum beleremeg, és totális katasztrófával fenyegeti az egész univerzumot. A Bosszú Angyalainak egyrészt a jövőbe kell utazniuk, hogy meggyőzzék a megalomániás Ultront, hogy hagyja legyőzni magát, mielőtt a harcokba az egész mindenség belenyikkan, másrészt a jelenben kell gátat vetniük a felhasadt tér-idő szövetből érkező mindenféle fenyegetéseknek. Először is, fontos megjegyezni, hogy füzetformátumban a sztori közel sem működik olyan jól, mint kellene neki – Bendis ritkán tud sok szereplőt úgy mozgatni, hogy a cselekmény menete megfeleljen a hónapról-hónapra megjelenő 24 oldalas comic követelményeinek. Havi bontásban olvasva az Avengers így szétesőnek, elaprózottnak tűnhet. De ha leülsz, és egyben végigolvasod a hat füzetet (avagy a majdan megjelenő kötetet), akkor kapsz egy olyan pofátlanul epikus, szédületesen sodró lendületű, monstre szuperhőscomicot, hogy szemed-szád eláll tőle. Már az is egy remek megoldás, ahogy a végén visszakanyarodik az első rész elejéhez, és ezzel nem csak keretbe zárja a hat részt, hanem teljesen megváltoztatja néhány karakterrel kapcsolatos álláspontunkat, az pedig egyenesen mesteri, ahogy összeköti a különböző karaktereket, csoportokat és érdekeket, és nem erőltet bele a végére egy marhanagy szuperhősbunyót, hanem hagyja, hogy a történet a maga módján, szépen kifusson. Sőt, még azt is megteheti, hogy puszta közjátékként (!) ideiglenesen behoz a képbe egy olyan gonoszt, mint Apokalypse. A karaktereket mindeközben nagyszerűen írja. Természetesen nem jut elegendő idő mindenkire, de ez egy lendületes akcióképregénynél már csak így van. Viszont olykor elég egyetlen panel, és néhány sor, hogy a lényegénél ragadjon meg egy-egy figurát. Pl. amikor Ultron felszólítja Rozsomákot, hogy húzza vissza a karmait, majd részletesen, hosszan ecseteli neki, hogy miért nem tudna amúgysem kárt tenni benne velük. Mire a kanadai mutáns csak rámordul, hogy akkor ne aggódjon miattuk. Iszonyú jól megírt comic. És iszonyú jól megrajzolt. John Romita Jr. alighanem elérte karrierje mélypontját a World War Hulkkal, de alaposan elszállt stílusát azóta sikerült visszaterelnie élvezhető keretek közé – sőt. Vonásai nyersek, mégis elegánsak, és határozottan tudja, hogyan kell életre hívni egy jelenetet, hogyan kell változtatni a panelek méretét, elhelyezkedését és látószögét a maximális hatás érdekében. Nem hittem volna – de szinte tökéletes párost alkotnak Bendisszel. 
A tököm tele van Bruce Wayne halálával és visszatérésével. Az egész koncepció eleve elhibázott, és ami még rosszabb, hogy csupa unalmas halandzsát sikerült csak kihozni belőle – bár az egész Batman franchise amúgyis padlón van, mióta Grant Morrison ráerőltette az agymenéseit (na jó, a Batman and Robin kivétel, az többnyire még mindig élvezetes, bár már rég nem mozog az sem azon a magas színvonalon, mint tavalyi indulásakor). Úgyhogy már nagyon hiányzott egy igazi, ötletes, intenzív, időutazásos-feltámadásos-szappanoperás-világvégés bullshit nélküli, klasszikus Batman történet. David Hine pedig pontosan ilyet szállított a most véget ért, négyrészes Impostorsszal. A sztori onnan indult, hogy a városban feltűntek, és egyre gyarapodtak, majd erőszakosabbá váltak a bohócruhákba öltözött Joker-imposztorok – Gotham többi polgárának reakciója azonban nem marad el, és tömegével kezdtek megjelenni az ellenük harcoló Batman-imposztorok. A két frakció pár hét leforgása alatt valóságos hadszíntérré változtatta a várost – és mindennek középpontjában egy meghasadt elméjű ember állt, aki évekkel korábban ártatlanul szenvedő kívülállóként bonyolódott bele Batman és Joker egyik összecsapásába. Winslow Heath karaktere alighanem a legjobb és legeredetibb gonosz, akit az utóbbi jónéhány évben akár a Marvel akár a DC kiizzadt magából. Rég találkoztam ilyen tragikus, de egyáltalán nem erőltetett, jól átgondolt, kreatív háttértörténettel, és Hine mindennek a következményeit is fantasztikusan jól írja meg. A négy rész alatt lassan, fokozatosan szabadul el a pokol Gothamben, jól látható az a folyamat, ami során a kezdeti kis konfliktusok lassan mindent felemésztő háborúvá fajulnak, a kontraszt a szinte ártatlan bohócruhás pajkosságok és az egész várost pokoljárásra kényszerítő káosz közt lehengerlő. A finálé kétoldalas csúcspontja, amiben Batman és Heath állnak az egymással harcoló sok száz bőregér és Joker imposztor gyűrűjében, felejthetetlen. Így kell felépíteni egy történetet, így kell kiaknázni egy jó ötlet lehetőségeit – az Impostors azon ritka szuperhősképregények egyike, amikben az író az összes feldobott labdát hibátlanul lecsapja. Na jó, talán egyet kivéve: az egész imposztor-témára rá lehetett volna húzni még egy réteget azzal, hogy kidomborítják, Dick viseli a denevérgúnyát, nem pedig a még mindig visszatérőben lévő Bruce – azaz maga Batman is egyfajta imposztor. Vagy mégsem? A karakter végig úgy viselkedik, mintha Bruce lenne, és úgy tűnik, Hine elhatározta, hogy leszarja a problémát: egyetlen alkalommal sem mondják ki a sztoriban a főhős polgári nevét. És mivel az Impostor szinte bárhová beilleszthető lenne a kontinuitásba (semmi nem köti az egyéb jelenlegi eseményekhez), Batman itt lehet Bruce is és Dick is. Ez egy kicsit zavaros így, de a lényeg akkor is az, hogy kapunk egy iszonyúan jól megírt sztorit, a kelleténél talán kicsit komolytalanabb, de összességében hatásos képi világgal (az említett duplaoldalas panel pl. nagyszerű). Nem ez a lényeg?
Superman eredetét annyiszor mesélték már el (vagyis: mesélték újra), hogy számon tartani is nehéz. A képregényeknél maradva: itthon a legtöbben John Byrne magyarul is megjelent The Man of Steel című minisorozatából ismerik az Acélember történetét, de aztán ezt felülírta Mark Waid 2003-as Birthrightja (amiből a jelek szerint a Warner kölcsönözni fog néhány sztorielemet az előkészületi fázisban lévő új mozifilmhez), amit viszont a Geoff Johns-féle idei Secret Origin vágott ki a kontinuitás ablakán. És most itt az Earth One, ami a szokásos füzetformátum helyett eredeti graphic novelként jelenik meg – ez viszont elvileg egy minden eddigitől teljesen különálló történet (a DC az Earth One sorozattal valami olyan kunsztra törekszik, mint anno a Marvel az Ultimate világgal), ami tiszta lappal akar indítani a karakterrel kapcsolatban, és akár új olvasók számára is azonnal befogadhatóvá kívánja tenni – vagyis semmilyen előismeret nem szükséges hozzá. A korábbi eredettörténeteket azért kellett mégis megemlíteni, mert pár változtatást leszámítva J. M. Straczynski semmit nem tesz hozzá a mítoszhoz. Új lap vagy sem, modernizálás vagy sem, az írónak nincsenek érdekes ötletei. Persze a lehetőségek még egy ilyen „reboot” esetében is alaposan behatároltak, de ahhoz képest, hogy Straczynskinek, aki alapból egy piszokjó író, szinte élete vágya volt, hogy Supermant írjon, meglepően unalmas lett a végeredmény. A nagy gondolat az, hogy a főhős nem akar az emberiség nagy segítője lenni – csak arra vágyik, hogy normális életet éljen, és mindent megadjon özveggyé vált anyjának. Straczynski ezért személyes okokkal sarkallja a Supermanné válásra: a Krypton nem természetes okokból pusztult el, hanem egy ellenséges támadásnak köszönhetően, és a fajirtásért felelős gonosztevő most a Földet fogja szétrobbantani, hacsak hősünk nem lép színre. Clark Kent Supermanné lényegülésének folyamata olyannyira direkt, már-már kínosan kiszámított, hogy nincs benne semmi izgalmas, semmi spontán, és komolynak szánt vívódása (mely leginkább abban merül ki, hogy sokat sejtetően bámul maga elé) is lepereg az olvasóról. A pusztító, idegen haderővel való szembeszállást megszakító családi flashbackek rettenetes didaktikussággal sulykolják a karakter lényegét, pedig vélhetően katarzist szeretnének kiváltani. Mindennek köszönhetően a főhős csak egy árral sodródó szerencsétlen, akiből hiányzik mindaz az egyszerű, de markáns jellem, ami miatt Superman az, aki, ráadásul Shane Davis, bármily tetszetősek legyenek részletekben gazdag, realisztikus rajzai, már-már kínosan igyekszik, hogy folyamatosan arcán tartsa azt a csendes szenvedést és őrlődést, amit Stracyzsnki forgatókönyve képtelen kellően megalapozni. Rendszerint, amikor egy csata kezdetén, vagy annak hevében az arcunkba tolnak egy tipikusan pózolós, egészoldalas, afféle „a hős belép” Superman-képet, az működik, bármilyen elcsépelt is, mert hozzátartozik a karakterhez – itt viszont mesterkéltnek hat, mert acélember helyett egy suhancot kaptunk. A mellékszereplők pedig vagy el lettek rontva (Jimmy – azaz most már csak Jim – figuráját annyira próbálja komollyá és XXI. századivá tenni az író, hogy csúnyán átesik a ló túloldalára), vagy teljesen sótlanok, mint a se íze-se bűze Lois. Byrne idejében egy nő erősnek, határozottnak és karakánnak való ábrázolása még lehetett újdonság, de ma önmagában már épp olyan unalmas, mint akkoriban a sikongató, megmentésre váró nőcske. Kicsit nehéz szívvel adok rá mindössze két csillagot, mert annyira nem rossz, de a fenébe is, egyáltalán nem érzem, hogy Straczysnki megdolgozott volna a közepesért. Rohadt unalmas az egész, és ráadásul nem hiszem, hogy csak a már tapasztalt, sok Supermant olvasott közönségnek az. 
Dysart sorozatán a kezdettől fogva érezhető volt, hogy az író bőven nem csak szórakoztatni akar – sőt, nem is csak szórakoztatni és elgondolkodtatni. Hanem üzenni is. Mondanivalója volt Afrikáról, gyerekhadseregekről, népirtásról, moralitásról, és ez nem egyszer provokatívnak, zavarba ejtőnek és merésznek számított. És úgy látszik, ez még a Vertigónál sem járja. Az Unknown Soldier, minden kritikai magasztalás ellenére sosem találta meg igazán a közönségét, ezzel a 25. számmal véget ér. Fájdalmasan nyilvánvaló módon, bőven idő előtt. Függetlenül az utolsó sztori színvonalától, amiben Dysart mindent megtesz, hogy úgy varrja el a szálakat, mintha eleve ennyi füzetre tervezett volna előre, érezhető, hogy még az elején jártunk Moses történetének, amikor hirtelen kénytelenek voltunk rögtön a legvégére ugrani – érezhető, hogy Dysart ennél jóval nagyobb és komplexebb utat akart bejáratni karakterével. Így aztán akármi is csinált ebben az utolsó 4 részben, az eleve elsietettnek tűnik. Ettől eltekintve azonban, a Beautiful World című sztori erőteljesre sikeredett. Dysart megmutatja nekünk a kezdetet és a véget. Hogy hogyan vált Moses azzá, aki, milyen titkos kiképzéseken esett át, és mi sült el rosszul (az író itt beleszövi az eredeti Unkown Soldier történet is, és hivatalosan is utódjává teszi a főszereplőt), és hogy mi várja az útja végén, hogy hogyan zárja le kapcsolatát feleségével, és hogy hogyan próbálja véghezvinni eredeti célját, azaz megölni Joseph Konyt, az LRA vezetőjét. A finálé egy mostanra klisévé vált dramaturgiai fogásra épül, amiben úgy tűnik, Moses elérte minden célját, sőt, még többet is, mint remélt, de aztán kiderül, hogy mindez csak egy haldokló képzelgése. De Dysart szerencsére nem a „jé, ezt csak álmodta” fordulatra hegyezi ki a dolgot – már az első néhány oldal után nyilvánvaló, hogy nem a valóságot látjuk, sokkal korábban, mint hogy az író ténylegesen megmutatja nekünk Moses holttestét. Dysartot inkább az emocionális hatás érdekli, az pedig lehengerlő. Keserű és gonosz gúnyt űz a potenciális happy endből, ahogy a katonák eldobják fegyvereiket, és énekelnek, és nevetgélnek, ahogy Moses felesége felbukkan a semmiből, és szerelmes ölelésben forr össze vele, háttérben a szó szerint rózsaszínű naplementével, körülöttük virágokkal és táncoló gyerekekkel és a világbéke ígéretével, ahogy a főhős tettei minden élő ember szívében felébresztik a szeretetet (a megagiccs ábrázolásában Ponticelli nagyon elemében van). Dysartnak nincsenek illúziói – olyannyira nincsenek, hogy teljesen merészen felrúgja a mainstream történetmesélés egyik legalapvetőbb szabályát, azaz, hogy a főhős soha, semmilyen körülmények közt nem bukhat el. Mindig el kell, hogy érje a célját, és még ha az életébe kerül is, akkor is egyértelműnek kell lennie, hogy megérte az áldozat, hogy volt értelme a halálának, hogy ez egy jó halál volt. Nem állhat fel úgy az olvasó (avagy néző), hogy a főhős a semmiért hagyta ott a fogát. Márpedig itt pedig pontosan ez történik. Amikor a végén számot vetünk mindazzal, amit Moses tett, kénytelenek vagyunk belátni, hogy csak annyit ért el, hogy lyukat lövetett az agyába egy gyerekkatonával. Ennek drámai súlyát és a reménytelenség érzetét csak kevéssé tompítja az egyébként teljesen felesleges és erőltetett utolsó oldal, amiben Dysart azért mégiscsak odadob egy csontot az olvasónak: a főhős szellemisége tovább él. Ezért kár volt – és azért is, hogy a történet nem futhatta ki azt az ívet, amit az író szánt neki. De összességében: az Unkown Soldier katartikus őszintesége, és polírozatlan nyersessége nagyon fog hiányozni az amerikai képregénypiacról. 
Kick-Ass 2 #1
Néha már csak statisztikai alapon is be kell csúsznia egy olvasható Pókember-füzetnek… És nem véletlenül írok füzetet sztori helyett. Ugyanis a jelenleg futó Origin of the Species előző három része meglehetősen pocsék volt, és csak ez a negyedik felvonás sikerült nagyjából élvezhetőre – pedig nem sok minden történik benne. A sztori szerint megszületik Norman Osborn (azaz Zöld Manó) és Lily Hollister (azaz Menace) gyereke – mivel a bébi génállománya nyilvánvalóan különleges, Octopus doki magának akarja őt. Pókember azonban még időben elhappolja az orra elől, mire a gazember vérdíjat tűz ki a fejére, és ráuszítja New York összes szupergonoszát, miközben a rendőrség is a nyomában van, mert gyerekmentő helyett mindenki gyerekrablónak hiszi. Az előző szám végén a Kaméleon átverte a hálószövőt: elhitette vele, hogy a sok csetepaté és menekülés közepette a bébi meghalt. Hősünknek erre alaposan elszállt az agya, minek következtében ezt a füzetet azzal tölti, hogy üt-vág mindenkit, akit ér. Waid magából kikeltnek, tébolyultan dühösnek és félelmetesnek igyekszik ábrázolni őt, és sikerül is neki – nem kis meglepetésre. Ezek a tulajdonságok és érzelmi jegyek ugyanis mérföldekre állnak a karaktertől, és általában rossz vége van, ha valaki megpróbálja ráerőszakolni őket. Legutóbb a Grim Huntban történt ilyen, amiben el akarták hitetni velünk, hogy Póki annyira mérges, hogy mindjárt hidegvérrel meggyilkol egy rosszfiút. Persze tudjuk, hogy ilyet Peter soha nem tenne, úgyhogy egy ilyen erőlködés az egész képregényt azonnal lehúzza a vécén. Waid okosabban kezeli a szituációt. A begőzölt Pókember nála úgy néz ki, hogy beszüntet minden jópofizást, hülyéskedést és szájtépést, és totális kussban, kíméletlen hatékonysággal, és a tőle még elfogadható maximális brutalitással (egy szándékos kartörés – noha határeset – még belefér) levadássza a gazembereket, hármasával-négyesével összehálózza, és bekúrja őket a legközelebbi rendőrkapitányság ajtaján. Waid ugyan itt-ott így is elveti a sulykot (azért puszta kézzel és egyetlen mozdulattal ne romboljon már le Pókember egy többemeletes raktárépületet, akármilyen baromi dühös is), de összességében ez végre egy hiteles karakterrajz – ezért pedig hálás vagyok, mert ezt a szerencsétlen Parkert úgy szarrá írták az utóbbi időben, hogy már lassan euforikus érzés, ha valaki szökőévente egyszer végre úgy ábrázolja őt, ahogy kell. Ráadásul kivételesen még a cliffhanger is hatásos, bár, hogy hová vezet, arról fogalmam sincs – hogy illik a Lizard a képbe? Remélhetőleg Waidnek van értelmes válasza. Ami a negatívumokat illeti: az egész Menace-baromság egy gennyes kelés a sorozat történetében, így aztán Lily karaktere a kutyát nem érdekli, a többoldalas siránkozása meg még úgysem (ehhez kapcsolódóan: Mary Jane „frappáns” beszólása, hogy ti. „itt nem pánikolhatsz.. ez a pánikszoba” fájt – szinte fizikailag fájt), Azaceta rajzai pedig rondák. A Lizardot ugyan jól elkapja az utolsó oldalon, de egyébként rossz ránézni a képeire. Legalább a főhősön itt végig maszk van, így most nem tudja Petert egy szánalmas ficsúrnak ábrázolni, mint a korábbi füzetekben. Szóval az Amazing 645 egy rossz sztori jól megírt egyötöde, borzalmasan megrajzolva. (Update: frissiben-melegében jött ki közben a 646., a sztori lezárása – korrekt, mint ez, nem több, nem kevesebb.)
A tavalyi év legjobb eredeti graphic novelje Darwyn Cooke The Hunter-adaptációja volt, és erről nem nyitok vitát. Az sem tűnik túl valószínűnek, hogy idén lesz bármi, ami felülmúlja Richard Stark egy következő Parker-könyvének, a The Outfitnek a képregényesítését (és Cooke még tervez három további Parker-adaptációt az IDW égisze alatt, évente egyet). Donald E. Westlake Richard Stark álnéven írt Parker sorozatát a legtöbben a Visszavágó című filmen keresztül ismerik, amiben Mel Gibson alakította a főszereplőt – annál azonban jelentősen jobb volt John Boorman korábbi, Point Blank című adaptációja, a jelentősen jobb Lee Marvinnal a főszerepben. Parker a rablásokból élő profi gengszter minden sallangtól tökéletesen megóvott archetípusa: precíz, jéghideg és könyörtelen, vagyis a külső szemlélő számára egy totálisan apatikus seggfej. De persze pont e tulajdonságainak köszönheti, hogy még él. Ahogy a karaktere, a róla szóló könyvek is valóságos zsáneresszenciák – velősek, patentosak, nem ismernek sem szentimentalizmust, sem üresjáratot, egyszerűen, de bámulatosan hatásosan megírtak. Cooke pedig tökéletesen alkalmas az effajta történetmesélés képkockás médiumba való átültetésére. A The Outfit a harmadik könyv volt a Parker sorozatban (Robert Duvall főszereplésével már készült belőle egy korrekt mozi 1973-ban), cselekménye nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az első, a The Hunter véget ért (a közbenső regény, a The Man with the Getaway Face, amit Cooke egy normál hosszúságú comicba adaptált, és ami flashbackként ebben a kötetben is olvasható, inkább csak egy közjáték). A címbeli társaság még mindig vadászik a plasztikai műtéten átesett Parkerre, aki megelégeli a dolgot, és elhatározza, hogy visszavág. Ráveszi szakmabeli ismerőseit, hogy üssenek rajta a szervezet érdekeltségein, ő maga pedig, egy társa segítségével magát a nagykutyát, az egész hóbelevancot kézben tartó Bronsont veszi célba. Ahogy a The Hunter, úgy a The Outfit is mélyen hű az alapanyagához, egyetlen hosszabb, de a cselekmény szempontjából amúgyis indifferens jelenetet mellőz belőle (a kocsi beszerzése), azaz a sztori erényei ugyanazok, amik a nemrég magyarul is megjelent könyvnek is voltak. Szintén ebből adódóban, negatívumai nincsenek. Az idősíkváltások a lehető legjobban fokozzák az egyébként szögegyszerű történet feszültségét, a gondosan, az utolsó apró részletekig kidolgozott cselekmény egy nem túl nagyszabású, viszont annál feszesebb fináléban kulminálódik. Amit Cooke pluszban hozzátesz, az a képi világ és a hangulat. A sárgás alapon játszó jéghideg, noiros kék-fekete színvilág talán még eltaláltabb, mint a The Hunter esetében, a panelszerkezet briliáns, használjon oldalanként akár csak egy, akár húsz képkockát, a rajzok maguk pedig gyönyörűen kifejezőek, sötétek és stílusosak. Különösen figyelemreméltó az a néhány oldal, ami Parker ismerőseinek egy-egy, a társaságot kifosztó akcióját meséli el. Ezek az illusztrált novellától (a regényből egy az egyben átemelt szöveggel) a karikatúraszerű comicig terjednek, feszegetve a képregény határait, sőt, túl is lépve azokon. Ezek a bátran váltogatott képi megoldások egyes helyeken egészen komikussá teszik az amúgy véresen komoly történetet, de a képregény hangulati-stilisztikai integritása mindennek ellenére is megmarad – a szóban forgó oldalak sajátosságai ugyanis aláhúzzák azt, ami a karakter lényege. Hogy ez a bűnöző életmód nem mindenki számára egy misztikus, abnormális, megfoghatatlan valami – hanem a halálegyszerű, hétköznapi valóság. 
Nem szívesen bántom Andy Diggle-t, mert írt néhány pokolian szórakoztató képregényt (mint a The Losers és a Thunderbolts), de amit Fenegyerek karakterével művel, az borzalom. És nem csak azért, mert a sztori, amit erőltet, buta és unalmas, hanem azért is, mert részben lerombolja, de legalábbis méltatlanul sematikus fináléba görgeti mindazt a nagyszerű, innovatív karaktertanulmányt, amit a címnél elődeinek, Brian Michael Bendisnek és Ed Brubakernek köszönhettünk. Bendis 2001-ben kezdte írni a Daredevilt, helyét 2006-ban vette át Brubaker, aki tavaly nyárig dolgozott a sorozaton. Bár a vége felé már lanyhult a színvonal (a problémák a Lady Bullseye-történettel kezdődtek), mégis, ez a kilenc éves sztorifolyam bámulatosan egységes és jól átgondolt volt. A képregény az emberrel foglalkozott, nem a csetepatékkal, amiket jelmezében vívott, így a sötét, drámai szuperhős-noir igazi unikumnak számított a Marvelen belül. Mindennek következménye, jelentősége volt, a karakterek és kapcsolataik folyamatosan fejlődtek, változtak, az állandó következetességet pedig az íróváltás sem zavarta meg. Aztán jött Diggle, és minden elromlott. Ugyan egy ideig úgy tűnt, hogy ügyesen viszi tovább a sztorit abból a cliffhangerből, amit Brubaker ráhagyott (Fenegyerek átveszi a Kéz feletti irányítást), mostanra világossá vált, hogy a mélyen emberi „hardcore crime” dráma nem érdekli, inkább bombasztikus szuperhős-csetepatéban utazik. És ráadásul még abban is rosszul. De egyelőre maradjunk csak magánál a koncepciónál. Az elmúlt évtizedben Bendis és Brubaker kiemelték Fenegyereket a Marvel tinédzsereket célzó, tarka világából, és hihető, átélhető érzelmi viharokba űzték. Megjárta a poklok poklát, nyilvánosságra került a titkos identitása, idegösszeroppanáson esett át, megcsalta a feleségét, majd később elveszítette. Mindezt, az átlag szuperhőstörténetekhez képest szinte rögrealista folyamatot Diggle mire futtatja ki? Az évtizedek óta elcsépelt démoni megszállásra, azaz hősünk a Shadowlandban azért viselkedik úgy, ahogy, mert egy szörnyű, gonosz teremtmény átvette az uralmat a teste és az elméje fölött. Hát persze, így a legegyszerűbb kimosni egy karaktert abból a szarból, amibe önmagát ásta bele. Ez kérem, agyoncsapja az egészet – mindent, amit a sorozat mondani akart a szuperhős sebezhetőségéről, gyarló emberi mivoltáról, és az őt felőrlő stresszről. Mintha az Összeomlás végén kiderülne, hogy Michael Douglas ördögi befolyás alatt ámokfutott a városban (vagyis majdnem: szerencsére Diggle barmolása nem érinti az őelőtte íródott sztorikat). Innentől majdnem mindegy, hogy milyen maga a kivitelezés, mert a dolog már az alapoknál bukik – de még a kivitelezés is siralmas. Diggle kapkodva, következetlenül, és arcátlanul sablonosan ír. A kedvenc jelenetem a füzetben, amikor Lady Bullseye és a Vezér állnak egy háztetőn, nézik a lángoló várost, és a hájas gengsztervezér két oldalon keresztül teljesen értelmetlen és homályos utalásokat puffogtat a nagy tervével kapcsolatban. Mintha a szerkesztőségből visszaszóltak volna, hogy „Andy, hiányzik két oldal a kívánt terjedelemhez”, és Diggle erre gyorsan rávágta volna, hogy „oké, két perc és átküldök egy semmitmondó, de baljós Vezér-monológot, aztán azt beszúrhatjátok bárhová”. Hangulatteremtő képessége egyébként is a nullához konvergál, ugyanis hiába erőlködik, egy pillanatig sem tudja átéreztetni az olvasóval a Shadowlandet (a Pokol Konyhájának Fenegyerek erői által körbezárt része) elborító káoszt. És amikor a szigorúan „utcaszintű” hősöket tömörítő sztori (olyan nagyágyúk, mint Vasember, Thor, Amerika Kapitány stb nem vesznek részt a hajcihőben) vége felé valaki úgy mellesleg benyögi az addig határozottan helyszínhez között fenyegetésről, hogy „és ha nem állítjuk meg, akkor ez a nevetségesen gonosz erő hamarosan felemészti az egész világot” akkor már tényleg csak arra vagyunk képesek, hogy a homlokunkra csapjunk. Billy Tan menti, ami menthető, bár mintha ő is gyengébb munkát végzett volna a szokottnál – Elektrának néha kifejezetten hülye fejet sikerült rajzolnia. A Daredevil ezennel elvesztette minden súlyát és jelentőségét. Lehet kukázni az egészet onnantól kezdve, hogy Brubaker lelépett a címtől. Eh, mégis mit gondoltam… bő kilenc évig nagyszerűen működött a sorozat. Legfőbb ideje volt, hogy valaki úgy istenigazából elbassza, nem?
J. M. Straczynski hamis messiás. Merthogy mindenki messiásként várta érkezését a Supermanhez, miután a cím éveken át agyatlan, érzéketlen, és ami még rosszabb, unalmas megalomániában fuldoklott – de most lassan kiderül, hogy bár a Rising Stars körülrajongott írója drasztikusan más irányba viszi az Acélember történetét, mint közvetlen elődei, a végeredmény, vagyis a színvonal nem nagyon emelkedik. A jubileumi 700. számban megalapozott Grounded című sztori lényege, hogy Superman úgy érzi, a sok univerzummentés és intergalaktikus csetepaté közepette eltávolodott az egyszerű átlagemberektől, akiknek életét és életmódját eredetileg védeni hívatott. Ezért most végigsétál Amerikán, hogy szemügyre vehesse azokat a problémákat, amikkel az emberek a hétköznapok során szembesülnek. A koncepció érdekes, a kivitelezés azonban csalódást keltő. Ahhoz képest, hogy JMS-nek régi álma volt, hogy Supermant írjon, meglepően felületesen, sőt, gyatrán kezeli őt. Mindjárt a nyitójelenet teljesen karakteridegen. Hősünk a levegőből lógat fejjel lefelé egy kukkolót, és azzal fenyegeti, hogy elengedi, ha még egyszer a zaklatott szomszéd nő közelébe megy. Ez Batmanre jellemző, nem rá – ahogy azt a következő oldalakon felbukkanó Sötét Lovag maga is megjegyzi. És ezekkel a következő oldalakkal jönnek a következő problémák. Tudom, hogy a Final Crisis óta Dick Greyson bújik meg a denevérgúnya alatt, ezt a jelenetet olvasva mégis egyértelműnek vettem, hogy Superman Bruce-szal beszél. Ami persze lehetetlen, de Batman beszédstílusa, attitűdje és az Acélemberrel való kapcsolata is olyannyira az eredeti Sötét Lovagra utal, hogy nem lennék meglepve, ha Straczynski, megfeledkezve a jelenlegi felállásról (avagy közönnyel viszonyulva ahhoz, mert amúgy notóriusan utálja a kontinuitásból adódó korlátokat), Bruce-ra írta volna a dialógust, a szerkesztő meg utólag csak kicserélte volna benne a neveket. A helyzetet tovább rontja a beszélgetés témája, ugyanis Batman érvel amellett, hogy felesleges és veszélyes az átlagemberek életébe bevonniuk magukat. Batman, aki nap, mint nap az átlagemberek életét védve agyalja az utca piti bűnözőit, és másodrangú gengsztereit. Aztán ahogy a jelenet végén Superman, a Sötét Lovagtól kapott üresen és hamisan csengő bölcsességtől kísértve elsétál a naplementébe, az valami gyomorforgatóan giccses. Azt kellene éreznünk, hogy itt súlyos gondolatok nyomják a főhős vállát, de mivel az egész szituáció, az egész dialógus felszínes és átgondolatlan, csak tanácstalanul nézzük, ahogy JMS ágyúval próbál lövöldözni egy egérre, és mérföldekkel elvéti a célt. A füzet hátralévő részét egy viszonylag korrekt szuperhősbunyó teszi ki, aminek célja láthatóan egy nagy, jövőbeli harc felvezetése egy egyelőre ismeretlen ellenséggel. Az összecsapás után a fél kisváros romokban hever, és nekünk valamiért el kellene hinnünk, hogy a közvélemény jogosan háborodik fel ezen, noha Superman – és a többi hős – bunyóinak köszönhetően kétnaponta omlanak össze városok Amerikában. Minden konfliktus, amit JMS felépít ebben a képregényben, reménytelenül ingatag lábakon áll – nem vall rá, hogy ilyen felületesen, szegényesen és slendrián módon dolgozza ki a maga választotta témákat. Eddy Barrows rajzai ugyan szépek és elegánsak (bár nem tudom nem észrevenni, hogy Batmant ő is úgy ábrázolja, mintha Bruce-ról lenne szó), de akadnak furcsa pillanatai, sokszor elnagyol bizonyos részleteket, és egyébként sem képes megmenteni a történetet önmagától. Ezért hagyta félbe JMS a fantasztikusan jó Thort a Marvelnél? Sírni tudnék. 
Aki olvassa a The Unwrittent, az utóbbi évek egyik legjobb sorozatát, amit lassan csak olyanokkal lehet együtt emlegetni, mint a The Walking Dead és a Fables, az már pontosan tudja, hogy mi a különbség egy rejtélyekkel és fordulatokkal teli, mesterien felépített, komplex történet, és egy Lost-féle parasztvakítás között. Mike Carey és Peter Gross sorozata immár másfél éve megy, és az alkotók nem hajlandók abba a csapdába esni, hogy újabb és újabb titkokkal és homályos utalgatásokkal tartják fenn a figyelmet, miközben lassan szem elől tévesztik saját korai ötleteiket. Az elmúlt néhány részben sok mindent tisztáztak a karakterekkel, és mindazzal kapcsolatban, amivel szemben állnak. A 17. szám a maga szokatlan formátumával, kaland-játék-kockázat-szerű „alakítsd a sztorit te magad” dramaturgiájával eleve egy érdekes és izgalmas – és nem utolsósorban: sikeres – kísérlet volt, és ráadásul megtudhattuk belőle a főhős mellé szegődő Lizzie háttértörténet, és főleg azt, hogy pontosan milyen szálak fűzik Tommyhoz és az apjához. A 18. rész pedig minden eddiginél nagyobb betekintést enged annak a rejtélyes csoportnak a működésébe, ami hőseink életére tör. Azt már tudjuk, hogy ez a csoport az irodalmon keresztül manipulálja a világot, leírt szavakkal, azaz történetekkel, esszékkel, regényekkel, versekkel befolyásolják az embereket, és azt, ahogy azok a történelem eseményeit értelmezik. Tommy apja nekik dolgozott, de végül ellenük fordult, és most a fián múlik, hogy a Harry Potterre hajazó Tommy Taylor-könyvek erejét és mágiáját felhasználva, két barátja segítségével útját állja a titokzatos csoport terveinek – bármik legyenek is azok. Ebben a számban Tommy mellékszereplővé válik saját sorozatában, minthogy a cselekmény az említett csoportra koncentrál: az ellenük áskálódó Taylor-család sikeres erőfeszítéseinek következtében kulcsemberek pozíciója és élethez való joga kérdőjeleződik meg, és az egész egy hátborzongatóan hatásos, gyönyörűen alulkomponált horrorjelenetként bontakozik ki. Alulkomponált, mert mentes minden hajcihőtől és hatásvadászattól, a teljesen hétköznapinak tűnő figurák mintha csak az ötórai teázásról beszélnének, és úgy sétálnak le a sötét, szörnyű dolgokat rejtő kútveremhez, mintha egy üveg borért mennének a pincébe. A jelenet az év egyik legemlékezetesebb (egészoldalas) paneljában csúcsosodik ki, amin a Callendar nevű vezető késsel a mellkasában, holtan fekszik a kút mélyén halomban álló hullarakás tetején, értelmet adva a füzet frappáns alcímének (MIX). A főhős jelenetei a könyvbéli alteregójával való konfrontációjáról szólnak, és elindítják Tommyt egy új küldetésre: varázserejének megszerzésére, amihez a cliffhangerben felvetett Moby Dick csupán kiindulási pont. A főszereplők irodalmi klasszikusokon fognak keresztülbarangolni a következő részekben? Ez a sorozat már eddig is hihetetlenül sokat adott, és Carey szinte minden egyes számban képes rá, hogy még többet ígérjen – és ami fontosabb, ezeket az ígéreteket rendre be is tartja. Az Unwrittennek lassan, de biztosan rajzolódik ki, tágul, és bonyolódik a saját, teljesen egyedi mitológiája, ami a puzzle minden egyes, gondos folyamatossággal adagolt darabjával egyre izgalmasabb, érdekesebb és szórakoztatóbb. Aki még nem kezdett volna bele a sorozatba, annak hajrá: még nem túl késő, és egy biztos, sokat fogunk még beszélni róla. 
A Vertigo új antológia sorozatának (hogy miért küszködnek kiadók még mindig ezzel a formátummal, aminek új képviselői rendre megbuknak…) nagy szenzációja, azaz húzócíme természetesen a Warren Ellis-féle Shoot, egy Hellblazer one-shot, ami több mint 10 éve íródott, és amit a DC nem mert lehozni közvetlenül a hírhedt columbine-i iskolai mészárlás után. Merthogy a Shoot (ami még a kolumbiai eset előtt született) véletlenül épp iskolai lövöldözésekről szól, és így egészen mostanáig nem került nyomtatásba (sőt, Ellis éppen azért hagyta ott a Hellblazert, mert a DC nem volt hajlandó megjelentetni a történetet). Maga Constantine csupán mellékszereplő – rejtélyes figuraként tűnik fel a gyilkosságok helyszínén készült fotók hátterében, majd a végén felbukkan, hogy levonja az esetek következtetéseit. A főszereplő Penny Carnes, egy pszichiáter, aki a kormány megbízásából próbálja kideríteni, hogy mi állhat az iskolai lövöldözések mögött, van-e köztük bármi kapcsolat, bármiféle általános motiváció? De hiába keres válaszokat, nincsenek – legalábbis amíg Constantine fel nem tűnik. Persze nem arról van szó, hogy a laza, cigiző, ballonkabátos fenegyerek lerántja a leplet egy természetfeletti erőről, ami az iskolai mészárlások mögött áll – Ellis nem bagatellizálja így el a témát. Nem, Constantine végkövetkeztetése, amit az egyik biztonsági kamera felvételén látottakkal támaszt alá (plusz jelentést adva a „Shoot” címnek), hogy a világ el van baszva, mert az előző generációk képtelenek voltak egy élhető világot építeni a mostani gyerekeknek. Az utolsó panelek már-már röhejesen túldramatizált módon demonstrálják mindezt, de ezt, ebben a témában, nem is lehetett volna másképp. Amit látunk, az inkább egy metafora, mint egy szó szerint értendő esemény, valami, amivel Ellis összeköti az iskolai lövöldözéseket a fiatalok hétköznapi apátijával és céltalanságával. Phil Jimenez részletgazdag, és néhány látványosan eltúlzott mimikától eltekintve kifinomult képei ügyesen szolgálják Ellis realista generációs drámáját – figyelemreméltó sztori, bár az amerikaiak – és úgy általában, az emberek – érzékenységét ismerve, nem csoda, hogy a DC nem dobta piacra annak idején. A csaknem 100 oldalas képregényben nyolc másik rövid sztori kapott helyet, felvonultatva a kortárs comic alkotók krémjének nem kis részét. Furcsa, drámai vagy éppen horrorisztikus történetekről van szó, messze nem sorolható be mindegyik ugyanabba a műfajba (azaz nem egy szokványosan tematikus antológiáról van szó). A legjobb a Morrison-Quitely páros New Toys-a, ami egy játékkatona pszichéjébe enged ijesztó és zavarbaejtő bepillantást, a Seagle-Sale duó Diagnosisa, ami egy sebész férj hátborzongató, feleséggyilkossággal kapcsolatos gondolatait tárja elénk (briliáns dramaturgia, szenzációs rajzok és képi megoldások), és Willingham It Takes a Village-e, ami egy igazi szörnyeket bérbe adó vállalatról szól – ebben annyi az ötlet és a potenciál, hogy akár egy külön sorozatot is megérne. A legnagyobb csalódást az eleve furcsa Ennis-Lee párosítás okozza, de még az is hoz egy erősen közepes szintet. Soha rosszabb antológiát. Viszont arra kíváncsi leszek, hogy ha folytatják, hogy tudnak majd ehhez csak hasonlóan nívós alkotógárdát összeszedni. 
Fables #98
Gwen Dylan teljesen átlagos tinédzser, nappal sírásóként dolgozik, legjobb barátnője egy a hatvanas évekből itt ragadt szellem, aki mintha egy Scooby Doo rajzfilmből lépett volna elő (think Daphne!), legjobb haverja egy teliholdkor vérterrierré (nem viccelek) változó rendszergazda nerd, és szerelmi élete épp mostanában élénkült fel: választania kell a jóképű szörnyvadász és az évszázados múmia gentleman között (aki ugyancsak jó képet ölt magára a megfelelő időközönként elfogyasztott áldozatainak kárára). Mindennek tetejében havonta egyszer emberi agyat kell ennie, hogy ne induljon bomlásnak a teste és az elméje, ezzel pedig az elhunyt egy időre beköltözik a gondolataiba, hogy olyan apróságokkal bosszantsa, mint a bosszúállás és elégtétel szolgáltatása a haláláért. A sorozatokon (lásd még: Being Human, True Blood, Vampire Diaries) és misztikus-maszlagos-romantikus-vámpíros ponyvákon (Anita Blake, még egyszer True Blood, Twilight) edződött tanult kollégáim joggal tehetik fel a kérdést: mi újat tud felmutatni a sorozat, ami létjogosultságot adhat neki hasonszőrű vetélytársai dömpingjében? Első körben érdemes közelebbről szemügyre venni a szerzők rezüméjét: az eddig háromszor is World Fantasy díjra jelölt Chris Roberson (ugyan egyszer sem sikerült nyernie, de 2009-ben már a bírák közé választották kárpótlásul) egy alkotói közösségben, a Clockwork Storybook-ban kezdte karrierjét a Fables-t jegyző Bill Willinghammel és a Jack of Fables-t istápoló Matthew Sturgesszel együtt, legutóbbi munkája pedig egy Fables spin-off, ami hogy-hogynem a mostani GeexKomix egyik tárgyát is képezi. Térjünk is rá az Eisner-díjas Michael Allred-re, akinek pop artosnak titulált, nagyon egyedi stílusát talán az X-Force/X-Statix sorozatból vagy a saját maga kreálta Madman után ismerheti a nagyközönség, de (hogy a képregényszüzeknek is legyen esélyük) keze nyomát viseli a Mallrats (Shop Show) nyitó montázsa és ő rajzolta meg a Chasing Amy (Képtelen képregény) főszereplőinek Bluntman and Chronic oldalait is. Nos, alapvetően tehát minden adott lenne egy igazán friss, ütős stílusgyakorlathoz, de, bár Roberson nagyon jól bánik a dialógusokkal és a karakterekkel, a történet nagyon nyögvenyelősen halad, és csak Allred és feleségének (ő közreműködik ugyanis színezőként) gyönyörű munkája tudja leerőszakolni a torkunkon a keserű pirulát. A vámpírvixenekből álló, paintball-csapatépítésekkel asztalt terítő vállalkozás és a rájuk vadászó nagyon ősi, nagyon titkos társaság konfliktusa totálisan érdektelen és elcsépelt, de legalább az ötödik szám végére úgy tűnik, kezd összeállni egy high concept, már ami a természetfeletti jelenségek magyarázatát illeti. Sajnálatos módon az I, Zombie-t csak a teljesen egyedi hangulatot árasztó stílusa különbözteti meg a hasonló témájú próbálkozásoktól, akiknek tehát ez nem elég, jobb, ha más olvasnivaló után néznek.
A Fables 22. számával (Cinderella Libertine) Hamupipőke belépett a legdögösebb fiktív kémnők közé: a Fabletown-i Üvegcipellők cipőbolt tulajdonosa valójában Bigby seriff (ezt a tisztet most már a Szörnyeteg tölti be, a Szépség és a Szörnyetegből) legtitkosabb ügynöke, akinek jelentős része volt az Ellenséget térdre kényszerítő hadjáratban, és most végre megkapta a neki járó külön kis hatrészes minisorozatot. Chris Roberson munkásságát már felemlegettük az I, Zombie kapcsán, most legyen elég annyi, hogy a fősorozat szellemi atyja, Bill Willingham volt írótársaként nem véletlenül ő kapta kézbe ennek a spin-offnak a gyeplőjét. A történet alcíme nem véletlenül rímel a From Russia with Love Bond-moziéra, itt megkapunk mindent, ami egy jó kémfilmből nem hiányozhat: az első, látványos in medias res összecsapás a Big Ben toronyórájának mutatóján, a mágikus kütyük átvétele a Q szerepét betöltő Frau Totenkindertől, a flashbackek a korábbi bevetésekről (sorra is vesznek minden toposzt: napóleoni háborúk, amerikai polgárháború, náci Németország), halálosan jóképű rivális ügynök (maga Aladdin személyesen, az Ezeregy éjszaka meséiből) akivel ösze kell fogni a mágikus tárgyak csempészésével foglalkozó bűnbanda ellen, halálos csapda egy olajfúrótornyon, csodálatos megmenekülés, majd a leszámolás az események mögött álló főgonosszal, aki a saját külön bejáratú szigetén, Ultima Thule-n várja a hősöket rejtőzködik trollok és beszélő jegesmedvék gyűrűjében. Ezt a receptet nem nagyon lehet elrontani, Roberson különösebb erőlködés nélkül meg is birkózik vele, a bugyuta mellékszáltól eltekintve, amiben Cindy ambíciózus alkalmazottja maguktól járó mágikus cipellőket ad el, amiket aztán nem képesek levenni a tulajdonosaik. A sztori vizuális része meglehetősen átlagos, Shawn McManus nem hozza a tőle elvárható színvonalat, amit például a Thessaly - Witch for Hire (hogy-hogy nem, ezt a Sandman-univerzumban játszódó történetet Bill Willingham írta) esetében láthattunk tőle: a figurák sokszor elnagyoltak, a hátterek sem igazán kidolgozottak, jól láthatóan félgőzzel tudta le az egész minisorozatot. Az összképen mindenképpen javítanak Chrissie Zullo borítófestményei, különösen a harmadik szám bikinis Bo Derek hommage-a. A hardcore Fables-rajongók úgyis elolvassák, a többieknek viszont azt ajánlanám, hogy előtte abszolválják a fősorozatot, mert anélkül elég bizonytalan lábakon állnak Hamupipőke különálló kalandjai.
Ez a számozás ellenére valójában a tavasszal újraindult Terminator-sorozat negyedik része – de a Dark Horse valamiért úgy döntött, hogy a képregényt minisorozatok formátumában dobja piacra. Az első felvonás, a The Terminator – 2029 ott ért véget, hogy a főszereplő, Ben követte barátját, Kyle Reese-t a múltba, hogy megmentse őt, mielőtt meghal, miközben Sarah Connort védelmezi a szintén a jövőből jött géppel szemben. Az első szám így aztán ezt az új sztorit mixeli össze az eredeti 1984-es film eseményeivel, és leginkább felvezetésként szolgál a mini későbbi két részéhez – és alighanem az azt követő minikhez (ha lesznek). Egy ilyen történet mindig aggodalomra ad okot – főleg a képregények világában, ahol az írók nagy előszeretettel és apró intelligenciával retconálnak, megerőszakolva és eltörölve régi sztorikat. Az ifjabbik Whedon azonban szerencsére érti a dolgát. Képregényét úgy köti össze a filmből már jól ismert cselekménnyel, hogy utóbbin egy jottányit sem változtat – legalábbis a legvégéig, amikor feldobja magának a labdát azzal, hogy Reese végülis túlélte a végső csatát. Ezt egy olyan cliffhangerrel tetőzi, ami minden Terminátor-rajongót elégedett mosolygásra késztet majd. Az itt elindított sztoriszállal sok jót lehet kezdeni – és sokmindent el lehet kúrni vele. De az eddigi négy rész alapján megszavazom a bizalmat Whedonnak (még a rettenetesen erőltetett és humortalan, a bátyja koncepcióját karóba húzó Dr. Horrible képregényei ellenére is). Merthogy ez a füzet is piszkosul szórakoztató, akárcsak az eddigiek. Ben egy ügyesen, visszafogottan, de hatásosan írt karakter, a tipikusan trendi, menő hősökkel ellentétben egy egyszerű, szimpatikus fickó, akivel az olvasó azonnal azonosul. Rácsodálkozása az élettel, nyüzsgéssel, színekkel és emberekkel teli pre-apokaliptikus világra, amit addig csak történetekből ismert, nagyszerű pillanat, akárcsak hajszája Kyle és Sarah a Terminátor elleni végső küzdelmének színhelyére (itt megrajzolva láthatjuk a film kamionrobbantásos és robotpréseléses jeleneteit, és Andy Macdonaldot dicséret illeti a filmszerűen pergő, intenzív képsorokért). És amit Whedon hozzátesz az eredeti sztorihoz, az tökéletesen logikus: Kyle ugye kipakolt a zsaruknak a küldetésével és a jövővel kapcsolatban a rendőrőrsön, mielőtt megjelent a terminátor, és mindent szarrá lőtt, és mivel a Skynet projekt ekkor már létezett, az információ eljut az illetékesek fülébe. Ők pedig nem mulatnak olyan jól a jövőből jött katona meséjén, mint a fakabátok. Sok izgalmas lehetőség rejlik a képregényben, és Whedon dramaturgiai érzékére nem lehet panasz – baromi jól összerakott, alaposan átgondolt sorozattal van dolgunk, amiben Macdonald ráadásul ugyanolyan hatásosan jeleníti meg a ’80-es évekbeli nagyváros utcáit, mint a posztapokalpitikus világ sivárságát.
Sanyarú sorsa van mostanság ennek a sorozatnak. Az évek óta halott Thort J. M. Straczynski támasztotta fel 2008-ban, és sokkal inkább sötét, atmoszferikus fantasyre, mintsem hagyományos szuperhőstörténetre rímelő munkáját azonnal keblére ölelte a szakma és a közönség is. Mindenki elégedett volt, amíg Straczynski hírét nem vette, hogy egyrészt a Marvel egy nagy crossovert (Siege) akar építeni a sztorijára (márpedig ő hírhedten rühelli a crossovereket), másrészt meg a DC-nél valóra válhat régóta dédelgetett álomprojektje: Supermant írhat. Straczysnki fogta magát, és hosszan hömpölygő sztorijának kellős közepén vette a kalapját, az utána való takarítás hálátlan feladata pedig Kieron Gillenre maradt. A fény akkor kezdett pislákolni az alagút végén, amikor bejelentették, hogy a címet Matt Fraction veszi át – Matt Fraction, aki ugyan végül mind az Uncanny X-Mennel, mind az Invincible Iron Mannel csalódást okozott, mégis neki köszönhetjük minden idők egyik legnagyszerűbb Thor-történetét, a kontinuitástól – és úgy általában, a szuperhősös Marvel-világtól – független Ages of Thundert. Nos, a 615. számmal Fraction megérkezett, és az legalább rögtön látszik, hogy nagyon határozott elképzelései vannak a sztorit illetően – ráadásul jól hangzó elképzelések. Straczynski történetének elején Asgard a Földre költözött, egész pontosban Broxtonba, Oklahomába. A kérdés, ami felmerül egy elméleteivel balga módon Volstaggot zargató tudósban, hogy ha Asgard itt van – akkor mi van ott, ahol Asgardnak lennie kéne? Mi már persze sejtjük, hogy baj. A keretül szolgáló beszélgetést többek közt egy olyan szál szakítja meg, amiben vörös, démoni külsejű hódítók indulnak véres leigázókörútra a kilenc világban, miközben Thor, és társai, élükön Balder királlyal, még mindig az Osborn-féle ostrom következményeit nyögik, és igyekeznek talpra állni. Fraction ügyesen vegyíti a fantasyt, a kalandot és a humort (Volstagg és a tudós beszélgetése egyszerűen frenetikus), és még egy kis horrort is sikerült csempésznie a mixbe. Ahogy Straczyinski, ő is távol tartja magát a Marvel Univerzumtól, és jóval hangsúlyosabban használja a karakter mitológiai hátterét, mint a szuperhősit – és ez így van jól, elvégre Thor isteni mivolta eleve komoly különbséget jelent közte és a többi köpenyes közt, és ezt illik kihasználni. De ami a legfontosabb, hogy Fraction piszkosul jól érti a karaktert: megmutat mindent, ami Thort Thorrá teszi, személyes (szórakoztató szóváltása Blake-kel, és főleg, a tény, hogy hiányzik neki testvére, Loki) és epikus síkon (Asgard újjáépítése, a király észhez térítse) egyaránt. Bár ez a füzet csak felvezetése egy sejthetően (és remélhetőleg) hosszú sztorifolyamnak, megkockáztatom, hogy a cím jó kezekben van. Ferry rajzai szépek és élettel telik, viszont Matt Hollingsworth színei néha bizony rontanak az összhatáson. A totálok színezése elegáns, de az arcok szörnyen festenek. De ha csak ennyi baja lesz a képregénynek, akkor hamar a legjobbak közé kerülhet. 
Az ég áldja Brian Michael Bendist! Évek óta csakis neki köszönhető, hogy van egy stabilan magas színvonalú, pokolian élvezetes Pókember képregény a piacon, ami hozza azt a hangulatot, könnyedséget és érzelmi-cselekményi intenzitást, amit a karakter és rajongói érdemelnek. És a dolog iróniája természetesen az, hogy közben ezt az egy címet leszámítva az egész Ultimate univerzumot le kéne húzni a vécén, mert egyik képregény (írja akár Loeb akár Millar, és igen, akár Bendis maga) olvashatatlanabb benne, mint a másik. De francba az egésszel, amíg ez létezik, és tartja a színvonalát, addig nem érdekel, milyen szar az összes többi füzet. A 14. szám a Tainted Love című sztori hatodik, befejező része – arcátlansággal határos merészségnek számít, hogy Bendis előállt ezzel a történettel, hiszen még alig van egy éve, hogy a mainstream sorozatban ellőtte ugyanezt az ötletet Fred Van Lente (és az még a korrektebbül sikerült Pókember-képregények közé tartozott) – jelesül azt, hogy a Kaméleon fogságba ejti Peter Parkert, és felveszi az identitását. Bendis azonban egy nagy lépéssel továbbmegy kollégájánál: az ő Kaméleonja rájön, hogy Peter a Pókember, és némi mutáns drog segítségével a hálószövő jelmezében kezd parádézni, rabolni, és fosztogatni a városban. May néni persze ismeri annyira az unokaöccsét, hogy leessen neki a tantusz – valami nem stimmel. Úgyhogy megéri Fáklyát és Jégembert (akik jelenleg Peterékkel laknak), hogy keressék meg az imposztort, és addig pörköljék-fagyasszák-rugdossák, amíg el nem mondja, mit csinált Peterrel. A szokás szerint ügyesen, feszesen, gördülékenyen felépített sztori feszültségforrása jó ideig abból származott, hogy az imposztor ott élt egy fedél alatt Mayékkel, Peterként, és saját céljainak megfelelően játszott az emberek életével és érzelmeivel. Az eseményeket a kaméleon szemszögén keresztül láttuk, egyszerre érezve valami kellemesen perverz kukkolási vágy kielégülését, és egyre növekvő feszültséget az emocinális rombolás nyomán. De a legfontosabb mégsem ez, hanem a tény, hogy a hős passzív túszként vészeli át az egész történetet, a szintén megkötözött J. Jonah Jameson társaságában, aki együtt töltött óráik alatt kifundálja Peter titkát. Ezt az érzékenységet és intelligenciát szeretem Bendisben. Mindenki más valami nagy esemény, tragédia, sokk köré építette volna fel Jameson revelációját, nála viszont megtörténhet az, hogy egyszerűen egy olyan szituációba kerülnek, ahol hirtelen, csak úgy összeadja a kettőt meg a kettőt – és bumm. Mindezt egy szerény, jól megírt dialógus keretein belül, mindenféle hatásvadászatot mellőzve. Ezek után az, ahogy Peter barátai a fináléban dühösen szétrúgják a Kaméleon és testvére valagát, már szinte csak ráadás. Egyetlen baj van ezzel a képregénnyel, amiért bármennyire is szeretném, nem tudom megadni neki az öt csillagot. A rajz. Ezzel mindig is problémái voltak a sorozatnak. Mark Bagley legjobb esetben is csak „oké” volt (és csaknem 10 éven át ez kevés), és a címhez végre tökéletesen passzoló Stuart Immonen túl hamar távozott, hogy átadja a helyét David Laufentének. Namost, olyan elnagyoltan rajzfilmes, irritáló lufifejekkel teli képi világgal nem sokat tudják riogatni az olvasókat, mint ő. Ráadásul igaz, hogy Peter fiatal, de azért nem kéne 12 évesnek kinéznie. Ennek a sorozatnak égető szüksége van egy hozzá illő rajzolóra. Egyébként viszont támadhatatlan. 
Weird War Tales #1
Hogy mennyire nem könnyű jó történettel előállni egy AvP címhez, azt jól mutatják a gyökeresen elbarmolt mozifilmek is (persze ha azoknál csak a történettel lenne baj…). Mert miről is van szó? Egy idegen faj hobbiból vadászik egy másikra, a főszereplő emberek meg két tűz közé kerülnek, és vagy fejvesztve menekülnek, vagy tökösen elmorognak egy „kill ’em all”-t, és felveszik a kesztyűt. A téma által kínált lehetőségek száma aligha végtelen. Ezt érezhették az írók is, mert már a kezdetektől törekedtek arra, hogy új dinamikát vigyenek a három faj kapcsolatába, és a végsőkig feszítsék azt. Ebben az X-Men veterán, Chris Claremont ment a legmesszebbre a The Deadliest of the Species című tizenkét részes sorozatában – azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy egy kis csapat ember, egy női ragadozó és egy alien királynő egymás oldalán harcoltak benne. Randy Stradley is igyekezett érdekesen játszani a koncepcióval. Nála az AvP Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi pár évig a ragadozók közé állt, és velük együtt vadászott a xenomorph-okra. A Three World War pedig éppen ennek a történetnek a folytatása, ezúttal azzal a sajátos csavarral, hogy a predatorok és a kommandósok (Noguchi vezetésével) olyan renegát ragadozókkal szállnak szembe együtt, akik nem egyszerűen vadásznak – hanem válogatás nélkül ölnek, és ezt ráadásul befogott, kutyákként használt alienekkel teszik. A hatodik rész a történet lezárása, és az egyetlen baj vele Rick Leonardi képi világa. Leonardi alapesetben tehetséges rajzoló, de szuperhősök közt láthatóan jobban érzi magát, mint itt. Munkájából hiányzik az a nyersesség és fenyegetettség, ami elengedhetetlen egy ilyen sztorihoz, de még ha a hangulattól el is tekintünk, akkor sem állt a helyzet magaslatán. Mert pl. abból a jelenetből, amiben a ragadozók és Noguchi nekirohannak az alienek seregének, képileg sokkal többet ki lehetett volna hozni. Leonardi nem tudja megragadni a Stradley által oly ügyesen felépített események jelentőségét, epikusságát és erejét. Ritkán érzem azt egy akciójelenetnél, hogy hiányzik belőle a szöveg, a narráció – és nem is lenne szabad ezt éreznem, hisz a képeknek mesélniük kell, és többet kell mesélniük a puszta történéseknél. De sajnos pont ez az, amit Leonardinak itt nem tud elérni, pedig Stradley hagyná, hogy a vizualitás nyűgözze le az olvasót. Cselekményét tekintve viszont a Three World War abszolút hatásos: az író jól játszik a gyilkos ragadozók és „háziállataik” koncepciójával, az események gyorsan pörögnek, a finálé lendületes és nagyszabású – minden a helyén van egy pokolian szórakoztató képregényhez. Sajnos azonban Leonardi majdnem elrontja a mókát. Miatta az AvP történetfolyam legújabb felvonása lecsúszik egy stabil négyesről. 
Legszívesebben ebbe az egész „kritikába”, afféle nyomatékosításul, egyetlen szál sort írnék csak. Valami olyat, hogy „olvasd el, ha jót akarsz magadnak”. De ezt egyrészt mégsem tehetem, másrészt meg egyébként is túlságosan sok minden kavarog a fejemben a Daytripper 10 elolvasása után ahhoz, hogy ennyivel el tudjam intézni. Ilyen képregényt nem olvasol minden hónapban. Minden évben sem. Sőt… Eleve, maga a téma szokatlan az amerikai mainstreamben, főleg egy Vertigótól. A Daytripper ugyanis (minden túlzás és fellengzősség nélkül) az életről szól. Egyszerű, hétköznapi emberekről, akik egyszerű, hétköznapi körülmények közt tengetik napjaikat. Rólad szól. Az édesapádról szól. A testvéredről. A szerelmedről. És még csak véletlenül sem a halálról. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert eddig minden rész a főszereplő halálával ért véget – és aki még mindig azt várta, hogy erre kapunk valami triviális, a sorozatot műfajiságba záró magyarázatot (úgymint párhuzamos dimenziók), az csalódni fog. Ez egy történetmesélési eszköz volt Moon és Bá kezében, akik többek közt így érték el, hogy minden kis történet kerek és egész legyen, dacára annak, hogy ugyanarról az emberről szól – és nem utolsósorban, hogy mindegyik katarzissal érjen véget. Viszont most, az utolsó szám születéssel kezdődik, és nem halállal ér véget – legalábbis nem egyértelműen (merthogy a befejezés szimbolikája azért nehezen félreérthető). Moonék bámulatos emberi érzékenységgel és írói érzékkel mesélnek az életről, annak bizonyos, meghatározó pillanatairól, érzéseiről, a jóval és rosszal való szembenézésről, és főleg, a családról és az apaságról – nyilvánvaló, hogy milyen értékek fontosak nekik. Brás elmélkedése az otthonról, amikor hazatér feleségéhez, miután megállapítják halálos betegségét, döbbenetesen hatásos és szívhez szóló. Klisék és giccs nélkül, egyszerűen, ugyanakkor gyönyörűen üzeni neked, az olvasónak, hogy az életed olyan lesz, amilyenné formálod – külső behatások ide vagy oda. A képi világ nem marad el a forgatókönyvtől, kifejezőereje lehengerlő: Báék élettel és érzelemmel töltenek fel minden oldalt, Dave Stewart színei pedig gyönyörűek. A Daytripper a szó legigazibb értelmében vett érett, felnőtt képregény – és nem attól az, hogy tele van felnőtteknek szóló elemekkel, mint a szex és az erőszak. Mert valljuk be: a legtöbb sorozat, amit a rajongók szeretnek példaként felhozni az elsősorban tinédzsereknek szóló szuperhőstörténetekkel szemben, főleg ilyesmikkel operál. Így a Daytripper koncepciója már önmagában is dicséretes, de ennél is fontosabb, hogy mind témáját, mind stílusát, mind színvonalát tekintve egyike azon keveseknek, amikre bárki lelkiismeretfurdalás nélkül rásütheti a „művészet” szót – annak legjobb értelmében. Manapság, amikor a mainstream amerikai képregények (és filmek) túlnyomó többségét sokkal inkább termelik, mint alkotják, ez nem kis szó. Miután végigolvastad a Daytrippert, egy minden elsöprő érzés fog hatalmába keríteni: örülni fogsz, hogy élsz. Mi mást kívánhatunk még? 
Hogy mi a baj Mark Millarral? A kérdés némileg értelmetlennek tűnik, mert elnézve a pozícióját, amit elfoglal a képregényiparban (és most már egyre inkább a filmiparban is), a válasz látszólag: semmi. Valójában azonban: majdnem minden. Azt senki nem tagadhatja, hogy Millarnak nagyszerű ötletei vannak, jó néhány remek koncepcióval állt elő pályafutása során. Sajnos ezeknek a többségét tönkrevágta a kivitelezésükkel (nem, nem sorolom a példákat – belefáradna az ujjam). De az ígéret egy jó történetre, egy jó képregényre, mindig ott volt bennük. Hogy ez miért érdekes? Mert az Ultimate Avengers harmadik sztorijában már ez az ígéret sincs meg. Ebből már az ötlet is hiányzik. Vámpírok? Most komolyan? Igaz, hogy Millar sosem szégyellte meglovagolni mások sikerét (az Ultimates lényegében Warren Ellis Authorityének marveles változata – még a rajzolót is ellopta belőle), de ez már a vérszívós (hozzáteszem: egyre unalmasabb) divathullám szégyentelen megszörfözése. A sztori annyi, hogy az Ultimate Univerzum vámpírjai úgy döntenek, ideje nagyban játszani, vagyis az oldalukra állítani minden szuperhőst, és átvenni a hatalmat az egész bolygón. Várj csak, hol hallottam már ezt…? Ah, igen, az X-Menben. Cirka egy hónappal ezelőtt. Láthatóan a Marvel szerkesztői közül is jó páran megértek már rá, hogy betörjék a fejüket. Az első rész végén láttuk, ahogy a vámpírrá vált Nerd Hulk (Nerd Hulk… apám… amit ezzel a szerencsétlen karakterrel művelnek itt, meg a mainstream Marvelben is…) megtámadja az új Fenegyereket – most azt láthatjuk, hogyan tették őt vámpírrá a vérszívók. Nem kell nagy dolgokra gondolni: Hulk kimegy kicsit levegőzni, meglátják, leverik, vámpirizálják. Aztán jön a felmentő sereg, ami a pofátlan hatásvadászata ellenére is érdektelen cliffhangerben természetesen csapdába sétál. Reménytelenül unalmas, kiszámítható és fárasztó képregény, száraz dialógusokkal, élettelen, dinamikátlan akciókkal, és tömény izzadságszaggal, ami minden egyes oldalon érződik. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a képregény Millar miatt kap karót – annyira azért nem elviselhetetlen, amit ír. Viszont van itt még egy Steve Dillonunk is, akit az ég áldjon a Prédikátorért meg a Megtorlóért, de aki egyszerűen tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szuperhősképregényt rajzoljon. Azt hittem, a Marvel erre már rájött anno a Wolverine: Originsből is. De nem. Dillonban épp az a jó, hogy nem egy konzumrajzoló – erőteljes, senki máséval össze nem egyeztethető, sajátos abszurditást közvetítő stílusa van, ami ebből fakadóan értelemszerűen nem illik mindenhova. A mimikaábrázolása, ami egy kis cinizmussal és fekete humorral fűszerezett történetben olyan hatásos, itt nevetségesen túlzó, sőt, katasztrofális. Néhány arckifejezés ebben a környezetben egyenesen karikatúra benyomását kelti. Dillon jobban tenné, ha távol tartaná magát ettől a világtól (persze, tudom, pénz beszél, én meg kussoljak). Millart meg rúgják ki páros lábbal a Marveltől – általában véve jobb teljesítményre képes, ha függetlenül dolgozik (bár az ennél is bőven rosszabb Nemesis ezt épp keményen cáfolja).
Attól tartok, szinte nincsenek is a magyar nyelvben olyan kellően kifejező szuperlatívuszok, amelyek hűen leírnák, hogy milyen átkozottul zseniális a The Storm befejező része (ami persze cliffhangerrel zárul: a sztori a szintén háromrészes The Fury-ban folytatódik majd). Amióta az első Hellboy képregény megjelent, páratlan élményként élhettük meg az író-rajzoló Mike Mignola fejlődésének végigkísérését. Eleinte még nem is merte ő maga írni a képregényét (a Pusztítás magját John Byrne jegyezte helyette), aztán, noha rögtön hatásosan, mégis, kissé még botladozva vette magára ezt a feladatot is, mára pedig a történetmesélés egyik legnagyobb mestere vált belőle, akinek minden idők egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb univerzumának megteremtését köszönhetjük. A The Storm lenyűgöző demonstrációja Mignola írói kvalitásainak. Bámulatos, ahogy egyetlen panellel határozottan előrelendíti a cselekményt, ahogy egy jelenet közepébe beszúrt képkockával sűríti az atmoszférát, vagy, ahogy egy-két rövid sorral lényegüknél ragadja meg a legmélyebb érzelmeket is. 
Valahogy így nézett volna ki a film noir annak idején, ha nem kötötte volna gúzsba az erőszakot tompító, a szexualitás minden formáját száműző (vagy legalábbis száműzni próbáló) és az erkölcsiséget mindenek (többek közt művészi koncepciók) fölé helyező, bigott Hayes kódex. 1953-ban járunk, San Franciscóban. Szinte halljuk a narráló főhős, Frank Grissel súlyos, komor, bariton hangját. Mondjuk Sterling Haydenét. A városról mesél, ami próbálja levetkőzni a vadnyugati kor szennyét és civilizálatlanságát, hogy boldog családok otthona legyen, de a változások csak a felszínt érintik, míg belül ugyanúgy rohad tovább minden. Mesteri atmoszférateremtés, és ez még csak az első két oldal. A Fogtown (a Vertigo Crime sorozat legújabb, 176 oldalas graphic novelje) a létező legtipikusabb noir klisék mentén indul. Frank egy lecsúszott, cinikus magánnyomozó, akit egy nap felkeres egy aggódó anya, hogy találja meg eltűnt lányát. Viharos szexuális kapcsolatukban vergődő titkárnője ráveszi a nyomozásra a vonakodó főhőst, aki körül természetesen azonnal, mintegy startpisztoly dördülésre, elkezdenek hullani az emberek – és mire kezdi kapizsgálni, hogy miről is van szó, már nyomában a rendőrség is. A sztori nem hazudtolja meg Dashiell Hammett és Raymond Chandler örökségét, Frank hazugok, gyilkosok, verőlegények és gengszterek közt botladozik az átverésekkel és fordulatokkal sűrűn szegélyezett úton, miközben legnagyobb csatáit saját démonaival vívja. Senki sem igazán az, aminek látszik, és mindenki rejteget a szekrényében egy-két hullát – de legalábbis egy-két igencsak kényelmetlen titkot. A cselekmény pörög, nincsenek üresjáratok, minden szónak és panelnek értelme, szerepe van, és ahogy Frank egyre mélyebbre hatol mindabban a mocsokban és vérben, ami ott hömpölyög Frisco képmutatóan puccos felszíne alatt, úgy hatolunk mi is egyre mélyebbre Frank fejében. Merthogy a Fogtown elsősorban karaktertanulmány, ami a zsáner elemeit és a háttérül választott kor élénken megjelenített sajátosságait egy zavart férfi lelkének élveboncolására használja. Frank homoszexuális, és éjjelente, miután megdöngette titkárnőjét, kioson a közeli parkba, hogy amolyan férfiasan brutális módon seggbekúrassa magát egy helyi keményfiúval. De Gabrych számára ez nem egy plusz színfoltja a karakternek, hanem elemi meghatározója is. Franknek ugyanis van ugyanis egy lánya, akit nyilvánvaló okokból nem sokkal születése után elhagyott, és ez rányomta bélyegét egész életére. Minden forrongása, gyűlölete, antiszociális attitűdje ebből ered, és amikor mindez végre kiderül, akkor értjük csak meg igazán Franket. Gabrych egy nem túl könnyen szerethető, de fantasztikusan életszerű, háromdimenziós karaktert teremtett, akinek szorongásai és motivációi idővel válnak világossá a néző szemében. Az író nem fogja vissza magát, brutális erőszak és vad szex váltakozik az oldalakon, de soha nem öncélúan, mindig a történet szolgálatában. Brad Rader (természetesen fekete-fehér) képi világa a zsánerhez szokatlan módon tartalmaz némi furcsán karikaturisztikus vonást, mégis végig realisztikus marad, és elemi erővel jeleníti meg a város kegyetlenségét, nyersességét. Kár, hogy Gabyrch a végére elpuhul kissé: a befejezés lehetett volna merészebb, Frank tipikus, amerikai nyáladzása a család szentségéről pedig félrement – nem illik sem a karakterhez, sem a zsánerhez. De ez legyen a legnagyobb problémánk. 
Elnézve a külföldi oldalakat, ez a sorozat bőven nem kapja meg a neki kijáró figyelmet. Alig egy-két helyen ejtenek szót róla, és ott sem feltétlenül pozitív hangvételben. Fuck ’em. A Dnyamite tavaly útjára indított új Robotzsaruja jó úton jár ahhoz, hogy a jelenleg futó amerikai képregények egyik legfaszább, legszórakoztatóbb színfoltja legyen. Ehhez mondjuk még nem ártana egy igazán lenyűgöző hosszabb sztori (az első „csak” nagyon jó volt), mert a sorozat legjobb darabja eddig az előző, ötödik szám, és a mostani hatodik – és mindkettő nagyjából különálló történet, még ha az első négy füzet eseményeinek utóhatásaival foglalkozik is. A jelen, Profit Margins című képregénybe Rob Williams író annyi gonoszságot, fekete humort, cinizmust, világ- és embergyűlöletet zsúfolt, amennyi csak 24 oldalba belefér. Az első történet epikus detroiti összecsapása után egy ED-309-es (ami olyan, mint a filmből ismert ED-209-es, csak vagy tízszer akkora) meghibásodva kóborol az utcákon, lőve és robbantva mindent, ami érzékelői elé kerül (egy óvatlan fekete utcakölyök középső ujjára két rakéta a válasz). De ez nem minden, ED-ünk nem csak úgy cél nélkül caplat erre-arra. Mint kiderül, szegény szerencsétlen méregdrága gyilkológép rendszere némileg összezavarodott: eredetileg ugye katonai célokra, nem pedig városbéli rendfenntartásra tervezték, és ennek megfelelően, jól programozott kisfiúként szeretne háborúzni. De azt azért észleli, hogy amerikai földön van, és az mégsem járja, hogy saját hazáját támadja meg, úgyhogy jobb híján megindul a legközelebbi határ felé. Kanadában szar napra fognak ébredni a hatóságok. Maga Robotzsaru szinte csak azért van a képregényben, hogy ne felejtsük el, ez mégis az ő sorozata: alig van egy-két sora, és nem csinál semmi érdemlegeset. De hát kit érdekel, ha a sztori nélküle is igazi bűnös élvezet? A középpontban ezúttal az OCP vezetője, a jéghideg, lelkiismeretlen, pénzéhes ribanc, Ms. Odenkirk áll, aki az ED-309-es ámokfutását megszakító inzertekben azon agyal, hogyan kerülhetné el a PR-katasztrófát, lehetőleg úgy, hogy esetleg még keressen is a dolgon párszáz millió dollárt. A képregény mérföldekkel haladja meg a film szatirikus hangulatát, addig fokozva, nagyítva és túlozva azt, amíg az egész egy őrült, esztelenül vicces, éjfekete, velejéig gonosz kirohanásnak tűnik az emberiség ellen. Az a világ, amiben egy cég alkalmazottja közli, hogy egyik háborús célokra kifejlesztett termékük inváziót készül indítani Kanada ellen, és a cégvezető erre azzal reagál, hogy „picsába, pont egy rakás jávorszarvas és hokikorong hiányzik az OCP-nek”, megérett arra, hogy hamuvá égessék. Williams jól érzi, hogy a szatírában nem kell visszafognia magát az alkotónak. Unai Dezarate kellemesen nyers, robosztus képi világgal teszi fel a pontot az i-re, és a képbe tökéletesen passzolnak Oscar Manuel Martin visszafogottságukban is hangulatos színárnyalatai. Guilty pleasure a javából. 
A Marvel csúnyán kibabrált magával az elmúlt másfél évben, a Rozsomák képregényeket illetően. A főcím, a Wolverine, a Dark Reign-érának megfelelően a főhős fiát, Dakent szerepeltette, és felvette a Dark Wolverine nevet, Logan saját sorozatát pedig Jason Aaron kezdte írni Weapon X cím alatt. Csakhogy a közönség valamiért nem fogadta el ezt az új sorozatot – hiába volt sokkal jobb, mint Daniel Way dark wolverines baromsága, az eladások egy közepesen erős start után lecsúsztak a 30 ezres tartományba – ami a kiadó egyik fő karakterétől gyalázatos teljesítmény. Csak idő kérdése volt, hogy a Marvel mikor korrigálja a ballépést. Most, hogy a Dark Reignen egy ideje túl vagyunk, előhúzták a kalapból a jó öreg „számozzuk újra a sorozatot” feliratú nyuszit, és imho, itt van nekünk a Wolverine 1 (miközben Daken is megőrzi saját sorozatát, Daken – Son of Wolverine címen). És a sztori? Rozsommák a pokolba megy. Nem, nem úgy értem, hanem tényleg. Szó szerint a pokolba megy. A képregény azzal indít, hogy hősünk a lelkipásztorrá vált egykori Weapon X-es sorstárssal, Wraith-szel beszélget, olyan triviális dolgokról, mint remény, bűn és megváltás. Aztán persze beüt a baj, jön az öldöklés, a halál, a tűz, a sikoltozás, Logan pedig nincs sehol. Valakik, akik komoly gyűlöletet táplálnak hősünk iránt, egymás után vadásznak le mindenkit, akihez valaha, bármilyen szempontból közel állt. Újságíró barátnőjét Mystique menti meg – igen, az a Mystique, akit Rozsomák minden erejével igyekezett kibelezni legutóbbi találkozásuk alkalmával, a Get Mystique című sztoriban, amit mellesleg maga Aaron írt. Szóval miért csinálja? Aztán a képregény végén maga a Sátán üdvözli hősünket a pokolban, és mindenféle változatos szenvedést helyez kilátásba neki. Hogy hogyan és miért került oda, azt nem tudjuk. Az egész füzet tele van kérdésekkel, és egyelőre nincsenek válaszok, az író az olvasó „mi a franc folyik itt?”-féle fejvakarására alapozik, remélve, hogy a kérdőjelek elég érdekesek és figyelemfelkeltőek ahhoz, hogy visszajöjjön a folytatásokért is. De engem inkább más kérdések foglalkoztatnak: mit lehet kihozni egy „Rozsomák a pokolban” sztoriból? Miért jó? Nekiáll majd mindenféle démonokat és elkárhozott lelkeket kaszabolni a Sátán körül? Vagy az egész arról szól majd, hogy újra átéli élete nagy tragédiáit, és találkozik az áldozataival? Akár fizikai, akár lelki terrorban gondolkodik Aaron, ez a sztori sehogy sem tűnik valami acélosnak. Rozsomák túl sokmindenen átment már, hogy holmi pokol különösebb fejfájást jelentsen számára, és normál körülmények közt is megvannak a maga démonai. Egy nagy kérdőjel az egész. Talán a második részben már kapunk valami utalást arra, hogy Aaron milyen irányban akar innen továbbmenni – addig is, mint általában, jól ír (naná: övé a jelenleg futó legjobb amerikai sorozatok közül kettő), legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, és nagyjából még a horrorisztikus jelenetek is működnek. Bár attól tartok, hogy Matt Wilson túl élénk színekkel dolgozik, ez a sztori sötétebb tónusokért kiált – és Renato Guedes rajzai is lehetnének kissé nyersebbek és dinamikusabbak. Egyelőre ez nem elég többre egy közepesnél.
Az eredetileg Ameri-mangára szakosodott, de ma már mindenféle idiótasággal is foglalkozó Antarctic-Press kiadó új 5 részes minisorozatának előszavában máris mentegetőznek a zombik miatt, ami érthető, hiszen jelentős túlkínálat van a témából. Önbizalomból mondjuk nincs hiány, mert a sorozat elmondásuk szerint, idézem: "Just imagine Damnation Alley meets The Stand and Mad Max in the aftermath of The Walking Dead.” Oké, megfőztek. A The Last Zombie esetében úgy próbálnak meg újítani, hogy a történetük ezúttal nem egy zombi-apokalipszis kitöréskor, vagy annak kellős közepén játszódik, hanem már a végén. De hiába tűntek el az élőhalottak, a zombifertőzés még mindig potenciális veszélyforrás, ezért mindenképpen szükség lenne egy ellenszerre. Főszereplőnk Dr. Scott a coloradói földalatti katonai bázis tudósa, aki éppen az ellenszeren dolgozik. Szerelme, aki ugyancsak tudós, a virginiai bázison rekedt, és bár az esküvőt anno a zombikalipszis miatt le kellett fújniuk, a rádión így is naponta tudtak beszélni egymással. Csakhogy a rádiókapcsolat pár napja megszakadt, és azóta semmi hír a bázisról. A coloradóiak egy felfegyverzett egységet küldenek, hogy felderítsék a helyzetet, és természetesen Scott doki is csatlakozik hozzájuk, mivel érthetően aggódik a rég nem látott menyasszonyáért. Emellé az alapsztori mellé kapunk még egy kis aranyos, grafikailag is rendben lévő, de összképileg már nem túl nagy durranásnak számító mini-képregényt is a Legkisebb zombiról (ami már megjelent a kiadó decemberi zombiantológiájában, az A Very Zombie Christmasban is). Poénnak nem rossz, csak nem sikerült eldöntenem, hogy ez most egy kerek történet, vagy lesz folytatása is? A The Last Zombi ugyanúgy fekete-fehér, mint a nagytestvér, vagyis a The Walking Dead, de Joe Wight rajzai sokkal kidolgozottabbak és szebbek is, különösen a katonai járművek sikeredtek autentikusra. Azt kell, hogy mondjam, bár semmiképpen sem formabontó, de ez felütésnek már elég jó ahhoz, hogy érdemes legyen még a folytatást is figyelni, hogy meglássuk, tényleg tud-e Brian Keene valami újat is mutatni, vagy végül mi mutatunk-e nekik ujjat, a sokadik eredetiségmentes zombibőrlenyúzás miatt.
Jonathan Maberry az egyetlen író Jason Aaronon kívül, aki egy Megtorló-történettel képes volt felvenni a versenyt Garth Ennis sorozatának legnagyszerűbb részeivel is – igen, a The Naked Killről beszélek. Azután bármit ír is ez a fickó, ha annak a legkevesebb köze van a halálfejes pólóban öldöklő gengszterrémálomhoz, én vevő vagyok rá. És igen, most végre ismét Frankről sztorizik nekünk. A cím ne tévesszen meg senkit: semmilyen szempontból nincs semmi köze Ennis híres 1995-ös Punisher Kills the Marvel Universe című pofás kis viccéhez, ez itt kérem alássan, egy echte posztapokaliptikus történet. Ilyet is láttunk már persze (The End, naná, hogy Ennistől), de míg az a szuperhősök nélküli MAX univerzumban játszódott, ez bizony a mainstream Marvel-világban kapott helyet. A sztori szerint elszabadult egy vírus, ami az emberiséget szép sorban őrjöngő kannibálokká alacsonyította le – afféle zombiszerű járványról van szó, csak a tipikus forgatókönyvvel ellentétben az áldozatok nem halnak meg, és nem veszítik el eszüket, logikájukat, emlékeiket sem. Épp csak eltűnik belőlük minden morális gátlás, és egy primitívebb elmeállapotba süllyednek vissza. Én éhes. Ott ember. Ember hús. Én enni ember. Isten hozott a legfrissebb szép új világban! Természetesen Frank az egyetlen legény a talpon – ő egy véletlennek köszönhetően megúszta a járványt, és most rendíthetetlen kitartással vadássza le az egykori szuperhősöket. Maberry nem fogja vissza magát, mivel ez nyilvánvalóan egy alternatív világban játszódó történet, szabadon garázdálkodhat a karakterekkel. A Láthatatlan Nő megfojtja gyerekeit, a Lény levágott kezekből font nyakláncban ücsörög koponyákkal és szuperhősnő-ribancokkal körülvett trónján, a fertőzött Thor meg fogta magát, és elrepült a Földről (hogy – feltételezhetően – az asgardi istenek se maradjanak le az étlapról). De a legszebb az egészben, hogy Maberry van olyan szimpatikusan szemét, hogy az egész Marvel szívét és lelkét tegye a gonosz és véres történet ground (avagy person) zerójává: Pókember volt az első, aki elkapta a vírust (és megette a Rinót), és Frank most rá vadászik. Az író roppant fenyegető, sőt, egyenesen horrorisztikus légkört teremt a hálószövő köré: csak flashbackekben látjuk, jelenlegi helyzetéről annyit tudunk, hogy egy saját törzset alapított egy rakás fertőzött követővel, és beásta magát valahova New York betondzsungelének közepébe. Onnan aztán senki ki nem jön élve. Bravúros, ahogy a világ egyik leginkább szeretett képregényfigurájából Maberry egy félelmetes és misztikus szörnyeteget farag. Goran Parlov (ő már lassan veteránnak számít Megtorló-téren, Ennis mellett is ott volt) a tőle megszokott nyers, durva vonásokkal dolgozik – remek hangulatteremtő, mint általában, egyetlen hibája, hogy itt-ott túlságosan maszkulinnak ábrázolja Franket. A ’90-es évek elmúltak már… Nade a lényeg: erős nyitány. Várjuk a folytatást. 
Amikor Andy Diggle átvette a Fenegyerek képregény írását, igencsak nagy cipőkbe kellett belenőnie. Elődei, Brian Michael Bendis és Ed Brubaker a klasszikus szuperhős-koncepciót lerángatták egy utca mocskától bűzlő neo-noir szintjére, és olyan lelki pokolba taszították a főhőst, amilyet az olvasók nem láttak Frank Miller Born Againje óta. Diggle egy ideig egész jól kufárkodott a Brubakertől örökül kapott sztoriszállal (jelesül, hogy Fenegyerek átveszi a Kéz irányítását, hogy belülről gyógyítsa meg/bomlassza szét a szervezetet), de nyilvánvaló volt, hogy minden az ezt csúcspontra járató crossoveren, a Shadowlanden áll vagy bukik majd – és egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy bukik. Az első részben a főhős felhúzott magának egy kastélyt a Pokol konyhája közepén, hogy onnan uralja a városrészt, kiűzve belőle a bűnözőket és a rendőröket egyaránt, majd amikor konfrontációba került nemezisével, Célponttal, hidegvérrel meggyilkolta. Ez nyilvánvalóan egy olyan lépés, amit a Marvel egyetlen nagy hősével kapcsolatban sem engedhet meg magának, ha nem Rozsomáknak hívják – főleg nem Fenegyerekkel, az ügyvéddel, az igazság és törvény bajnokával kapcsolatban. A nagy kérdés az volt, hogy a korrekt nyitány után hogyan kezeli Diggle ezt a drasztikus tettet a második részben. Nos, pocsékul. Ahhoz képest, hogy ez egy Fenegyerek-sztori, a füzet nagy részében a hős barátait és ellenségeit látjuk, ahogy végeérhetetlenül pofáznak róla, és próbálják kifundálni, hogy akkor most mit is tehetnének. Közben néhány karakter (főleg Pókember) csak azért bukkan fel, hogy eggyel több olvasócsalogató hőst lehessen feltüntetni a borítón (bár pl. a Szellemlovas szerepeltetése és belépése kivételesen egészen ötletes – kiváltképp, hogy ő nem tartozik ebbe a brancsba). De a legrosszabb Fenegyerek viselkedése. Először is tételezzük fel, hogy a Fenegyerek, akit látunk, nem valami klón vagy imposztor, és nem áll agymosás alatt sem – ha ugyanis igen, akkor az egész történetszálnak a legelejétől kezdve, menthetetlenül jár a nulla csillag, mert menjenek a fenébe az olcsó trükkjeikkel egy olyan sorozatban, ami immár évek óta a karaktere belső vívódásairól szól. Tehát: Mattet Diggle-nek sikerül egy piti, hőzöngő, illogikus, fröcsögő szájú, grimaszoló, félőrült sablongonoszként ábrázolnia, akiben annyi az eredetiség, mint Pókember havi rendszerességű példabeszédeiben a felelősségről. Félkézzel osztogatja az ultimátumokat („aki nincs velünk, az ellenünk van”), és különösebb probléma és gondolkodás nélkül ukázba adja barátai lemészárlását. De csak hogy kétségünk se legyen afelől, milyen rossz úton jár, mennyire magával ragadta a sötétség (figyelj, bámulatosan kifinomult írói eszköz következik), vérvörös ruháját feketére cserélte. Húúúú, Matt feketében van, Matt dühös, Matt elszánt, Matt nem viccel, Mattől félni kell. Szánalmasan erős parasztvakítás-bukéja van a dolognak, főleg, hogy a főhős viselkedése mögül hiányzik az igazán meggyőző háttér. Ami a rajzokat illeti, Billy Tan korrekt munkát végzett, bár az akciókhoz általában jobban ért, mint a „sok ember áll, és beszélget” típusú jelenetekhez, amikből itt van bőven – nem is igazán tud velük mit kezdeni. Kár ezért a sztoriért, lehetett volna akár nagyon jó is. 
A Dark Horse kitartóan igyekszik meglovagolni a Ragadozók-film (összességében nem túl lehengerlő) sikerének hullámait. Először kiadtak hozzá egy négyrészes előzményt, aztán egy képregényadaptációt, és most piacra dobták a „hivatalos” sequelt is. A Preserve the Game két hónappal a film eseményei után játszódik, és természetesen annak két túlélője áll a középpontjában (kénytelen leszek lelőni, hogy kik azok, úgyhogy aki nem akarja tudni, ne olvasson tovább – bár nincs benne semmi meglepő, akik látták a trailert, vagy egyáltalán, néhány csoportképet a filmből, azok máris tudják, kik fogják megúszni a vadászatot). Royce és Isabelle továbbra is igyekeznek túlélni az idegen bolygón. Előbbi szisztematikusan kinyír mindent, amit a ragadozók ledobnak, mint prédát, a trófeáikkal pedig kidekorálja a dombot, ahol berendezkedett. Ez persze felkelti a vadászok figyelmét, akik ezután különleges bánásmódban részesítik… Az ilyen hullámlovagló kapcsolt termékek ritkán sülnek el jól, ráadásul David Laphamnak sikerült plusz hátrányból indulnia, mert ugye terveznek a filmnek folytatást (mármint tényleges filmes folytatást), és kicsit trükkös dolog lehet így képregény sequelt írni. Nem hogy nem ölhet meg senkit, és nem találhatja ki, hogy teszem azt, Royce és Isabelle valójában egymástól rég elszakított testvérek, de úgy általában véve gondoskodnia kell arról, hogy a füzet végén lehetőleg tökugyanaz legyen a felállás, mint az elején. És ehhez képest kifejezetten korrekt munkát végzett – köszönhetően főleg annak, hogy a kötelező akciók ellenére inkább a két főhős kapcsolatára koncentrált. A magányos farkas, „nem bízom senkiben, és szarok mindenkire” Royce egyre közelebb nő Isabelle-hez, aki egyfajta erkölcsi barométer szerepét tölti be mellette. És ezzel kapcsolatban bizony azt kell mondjam, hogy a karakterek morális aspektusaival Lapham itt ügyesebben bánik, mint Antal Nimródék a filmben, ahol ez annyiban merült ki, hogy a nő egyszer megjegyezte, hogy ők mind az emberiség söpredékei, és jobb is mindenkinek, ha nem jutnak vissza a Földre. Az író (főleg ha figyelembe vesszük a szűk kereteket) ügyesen ábrázolja Royce vívódását: cselekedeteiben semmilyen kétkedés nem érhető tetten, de gondolatban folyamatosan figyelmezteti önmagát, hogy hülyeséget csinál, mert ha nem csakis a saját túlélésével törődik, akkor előbb-utóbb otthagyja a fogát. Tudom, persze: egy bolhafingnyi eredetiség nincs mindebben, de Lapham jól kufárkodik a klisékkel, így a dolog működik. Allan Jefferson rajzai már kevésbé. Sem ő, sem a színező nem tudja megragadni a sztori sötét, horrorisztikus hangulatát, aki a lapokra néz, annak ez inkább egy lendületes, kellemes kalandnak tűnik, mintsem egy kőkemény akció sci-finek. Ráadásul szerencsétlen Brody karaktere a legtöbb képen úgy néz ki, mint egy bárgyú tinédzser – de szegény Alice Braga se járt sokkal jobban. Pedig erőteljesebb látvánnyal kiharcolta volna magának a négy csillagot.
Neonomicon #1
A 637. számmal véget ért Grim Hunt eleve elvetélt ötlet volt. Alapból, minden, ami bármilyen nyakatekert, természetszerűleg erőltetett módón valamiféle folytatása akar lenni minden idők egyik legnagyszerűbb, és nem mellesleg, gyönyörűen kerek Pókember-történetének, a Kraven utolsó vadászatának, kudarcra van ítélve. Maga az író, J. M. DeMatteis is csak feleslegesen túlragozni tudta a dolgot A vadász lelkében, és ha valamit semmiképpen nem kellett volna meglépni, hát az Kraven feltámasztása, amit most Joe Kelly és társai sajnos megléptek. És mit profitáltak belőle? Semmit, az eredmény egy nevetségesen következetlen, zavaros misztikus hablattyal nyakon öntött, unalmas vacak, ami kínosan próbálja sulykolni az olvasóban, hogy ez a sztori most nagyon sötét, nagyon durva, nagyon kemény és nagyon brutális. Erre „vártunk” fél évet? Ezért kellett elviselnünk a tavaly ősz óta pocsékabbnál pocsékabb történetekkel (a szabályt baromira erősítő kivétel: Shed) futó Gauntletet? Jó régóta lejtőn van a Pókember, jó lenne már látni az alját, de egyelőre úgy tűnik, hogy a „mindig van lejjebb” elv érvényesül. A Grim Hunt lényege, hogy Kraven családja vadászatot hirdet Pókemberre, és minden hozzá hasonló „pókra” (Spider-Girl, Spider-Woman stb), hogy összekuszálják az „élet hálóját”, és visszahozzák a sírból a nagy, legendás vadászt, aki, miután annak idején legyőzte hősünket, végzett magával. Vagy valami ilyesmi. Ez az egész spirituális-metafizikus póktotemes baromság már akkor is csúnyán sántított, amikor még Straczynski hozakodott elő vele, és azt az ötletet, amit ő nem tud hatásosan eladni, nem kéne másodrangú (vagy legalábbis mostanság arra a szintre süllyedt) íróknak előcibálniuk. Mindennek ellenére a Grim Hunt egészen korrektül kezdődött, de amikor Kravenék egy röhejesen átlátszó írói trükk keretein belül „megölték” Pókembert, már sejthető volt, hogy ezt a sztorit is le lehet majd húzni a wc-n. És tényleg. Az írók a saját hülyeségeikre licitálnak rá: Ana karaktere eddig azért volt röhejes, mert 12 éves, szupererők híján lévő kiscsaj létére félkézzel állta a sarat a főhőssel szemben, és nem utolsósorban, könnyedén kiverte a szart Kaine-ből, Pókember nála is erősebb klónjából. Ellenben most anyuciért kiabálva menekül, amint a fekete maskarájába öltözött (ebből tudjuk, hogy nagyon-nagyon-nagyon dühös) Póki feltűnik a színen. De a java még hátravan: holmi sokadik mellékszereplőnek kell elmagyaráznia hősünknek (jó három, természetesen szájbarágós és giccses oldalon át), hogy mi a felelősség, és hogy ölni rossz – merthogy egyébként hidegvérrel kinyírná az előtte legyőzötten térdelő Kravent. Csak mert kapott pár pofont, és meghalt egy ártatlan nő. Riiiiiiight. Ezek után kevéssé tudok örülni neki, hogy a képi világ fantasztikus (persze, hiszen Michael Lark és Stefano Gaudianónak is benne van a keze). Rossz sztori, pocsékul megírva. Tűzre vele. 
Hogy is volt az előbb azzal, hogy mindig van lejjebb? Hűbazzeg, kössétek be magatokat… Ez itten a nagy dirrel-durral beharangozott One Moment in Time, ami pedig nem más, mint a One More Day folytatása – a jóérzésű képregényrajongónak már itt csúnyán gyűrődnek a ráncok a homlokán (de nem, nem fogok most a One More Dayre kitérni, és fél oldalt azzal tölteni, hogy szapulom – mindenki szapulja, annyira szar az egész, hogy már rég unalmas). Namost, a One Moment in Time a Peter és Mary Jane Mephistóval kötött alkujának megvalósulását meséli el, azaz azt láthatjuk, mi is történt azon a bizonyos esküvői napon, ami végülis esküvő nélkül maradt. Egyvalamit meg kell adni Quesadának, nem szarozik: két oldal alatt eléri a mélypontot, és már ott nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a képregény is csak a jelen linken demonstrált célra lesz használható. Az első jelenetben ugyanis azt tudhatjuk meg végre, hogy mit súgott a One More Day végén Mary Jane Mephistónak. Anélkül, hogy lelőném a poént (senkit nem akarok megfosztani a gyötrelemtől, hogy maga jöjjön rá), elárulom, hogy ez az egy mondat kivágja az ablakon a „közösen döntöttünk” koncepciót, és belop némi manipuláló bitchy-faktort Mary Jane karakterébe. Így van, rúgjunk bele még párat a srácokba! Nem kaptak eleget… Aztán… az ok, amiért az esküvő elmaradt. Ezt nem árt ott kezdeni, hogy a 638. szám csaknem fele az Amazing Spider-Man Annual 21 reprintje (az a bizonyos esküvői különszám, ami annak idején itthon is megjelent), és Quasada annak az eseményeit forgatja-módosítja-gyalázza (tényleg: a kontextusából ragad ki jeleneteket), úgy, hogy a végén lenyiszálhassa a happy endet. Ha még emlékszünk, abban a füzetben hősünk lekapcsolta Elektrót és bandáját, aminek egyik tagja azonban, Mephisto manipulációinak hála, most megszökik, és egy háztetőn konfrontációba kerül hősünkkel – természetesen épp a frigyre lépés napján. Menekülés közben a rosszfiú megcsúszik, lezuhan, Pókember pedig csak úgy tudja megmenteni, hogy alákerül (na, na! Ne szárnyaljon a fantáziátok!), és ezzel felfogja a becsapódást – és ezért nem lesz esküvő. Mert félájultan fekszik a sikátorban. És elkésik. Öhh… Ennyiből kificamodhatott volna a bokája, amikor lelépett a járdáról. Vagy elaludhatott volna, mert elromlott a vekkere. Értem egyébként, hogy ez az egész nem számít… hogy az esküvő lefújása csak egy gimmick, a lényeg az eredmény, főleg, hogy Mephisto keze, ergo természetfeletti manipuláció van a dologban, vagyis bármi történhetett. De akkor minek építeni rá egy sztorit, és minek úgy tenni, mintha volna bármi értelme? Ennél jobb volt Joe „bullshit out of my mouth” Quesada anno adott, hírhedt, „ki nem szarja le” vállvonása is, hogy ti. „it’s magic, we don’t have to explain it” (azt most hagyjuk, hogy egy ilyen kijelentés mit árul el valakiről, aki írónak tartja magát). De ha már belement mindebbe, adhatott volna valami értelmes hátteret az egésznek, valami emberit, valami esendőt, valamit, amiben van érzelem, amit át lehet élni, ami ténylegesen számít valamit a karaktereknek, és nem csak egy seggből kihúzott ostoba, primitív ürügy, amit aztán felfújnak, hogy még pár évig szappanoperázhassanak vele. Említettem már, hogy Quesada a legborzalmasabb fejeket rajzolja, amiket mostanában láttam? A „tragédia” szó meg sem közelíti azt, amivel jellemezni lehetne munkájának ezt az aspektusát (is). Elég megnézni a Mary Jane arcáról készült két közelit a füzet elején és végén – nem csak ocsmány, de ráadásul nevetséges túlzásokba esik a mimika ábrázolásával. Egy karikaturista nagyobb visszafogottsággal dolgozik, és mivel nem április elseje van, kénytelen vagyok feltételezni, hogy ezt itt komolyan gondolták. Ami Petert illeti, panelenként, de tényleg, a kurva életbe, panelenként változik az arca, csak a hajáról ismerni fel – az minden képkockán ugyanúgy néz ki. Legalább Paolo Rivera képei szépek (ő rajzolja az esküvői különszám eseményeit kiegészítő új sztoriszálat), de Paul Ryan eredeti rajzaival ezek sem rezonálnak túl jól. Szóval, Quesada először megölte a Pókembert a One More Dayjel, most meg seggbekúrja a hulláját. Legközelebb mit csinál? 
Az American Vampire-ben öt részén át, párhuzamosan futó két sztori közül Scott Snyderé végül gyengébb lett, mint azt a remekül sikerült felütés után reméltük, Stephen Kingé ellenben még jobban sült el, mint vártuk – ami nagy szó, mert a Ragyogás, az Állattemető és még jó egy tucatnyi klasszikus horror írója vagy 15 éve nem tett le az asztalra semmit, ami ki tudott emelkedni a középszerűségből. Mindkét történet a bosszúra fut ki, de King mind ezt a motívumot, mind a vámpírok fajtáival, evolúciójával kapcsolatos koncepciókat sokkal jobban használja ki mint Snyder. Utóbbinak az 1925-ben, hollywoodi miliőben bonyolódó sztorijában a vámpírok által szárazra szívott főhősnő revansot vesz halálán, miután King évtizedekkel korábban játszódó történetének központi karaktere (a címbéli amerikai vámpír) a vére segítségével visszahozza az életbe. Az emellé kavart romantikus szál, bár nem feltétlenül rossz, de nagyrészt felesleges, és egyébként is, hatásosabb lenne, ha Pearlnek egyedül kellene megbirkóznia a helyzettel. A végső leszámolás túl gyors és egyszerű, az áruló barátnő figurája pedig a pálfordulásával és a csavarral együtt túlságosan unalmas, sablonos és következetlen ahhoz, hogy az ásítozáson kívül bármi egyebet kiváltson az olvasóból. Ráadásul a végére az eleinte oly érzékletes korrajz is kiveszik a képregényből. King ellenben kifejezetten jól bonyolítja a cselekményt. A keretes szerkezet és az évtizedeken átívelő történet eleve egy jóval grandiózusabb eredményt szül, de nem csak a témaválasztás a különbség a két szerző műve között. A sorozat alapötlete, hogy különböző gyökerű emberek vére különbözően reagál a vámpírfertőzésre, így az amerikai Skinner Sweet, az amorális rablógyilkos lesz az első vérszívó, akiben, amellett, hogy sokkal erősebb, mint elődjei, a napfény sem tud kárt tenni. Az öreg európai vámpírok persze nem a fajtájuk következő lépcsőfokaként, hanem porbafingó korcsfajzatként tekintenek rá, és mindent megtesznek, hogy egyszer és mindenkorra elpusztítsák. Ez a gőgös, arisztokrata sznobizmusként is értékelhető hozzáállás felvon egy plusz réteget a történetre, és ravasz módon gondoskodik róla, hogy az olvasó annak ellenére is Skinner mellé álljon a küzdelemben, hogy, mint már említettem, egy amorális rablógyilkos, aki már vámpírrá válása előtt is végigöldöste a fél vadnyugatot. Újabb adalék a törvény Skinner nyomában járó embere, James Book, aki egy összecsapás közben véletlenül fertőződött meg, és vált maga is amerikai vérszívóvá: története a befejezésre nagyszabású tragédiába csomagolt morális diadallá érik, ami mellesleg (nem akármilyen furmányos módon) feldobja a labdát a folytatásnak is. (Egyébként maga Skinner is életben marad a sztori végén, és az ő karakterében rengeteg lehetőség rejlik.) Mindkét történetet Rafael Albuquerque rajzolta, és azt leszámítva, hogy a hátteret notóriusan szereti elhanyagolni, profi munkát végzett, vonásai érzelmi és dinamikai szempontból is hatásosak, a színező pedig különösen kitett magáért betegesen sárgás és véresen vörös árnyalataival. A végére látványosan eltérő színvonalra kifutó sztori miatt nehéz egyben megítélni a képregényt, de egy gyenge négyest nem tudok sajnálni tőle. 
Aki még nem olvasta volna Donald Westlake kíméletlen, nyers erőtől duzzadó, érzelmi sivársággal teli The Hunter című könyvét (abból készült a Lee Marvein-féle Point Blank és a Mel Gibson-féle Visszavágó is), az rögtön lásson hozzá, utána pedig vegye kezébe Darwyn Cooke tavaly megjelent képregényadaptációját is. Alapvetés, hogy amit Cooke rajzol, az már rossz nem lehet – kevés kortárs amerikai rajzoló van, aki olyan mocskosul erőteljes atmoszférát képes teremteni, mint ő, és akinek stílusa annyira sajátos, senki máséval össze nem téveszthető, hogy egyetlen panel egyetlen részletéről rögtön felismerhető. És tud írni is, nem is akárhogy – ld. az utóbbi kb. 10 év egyik legjobb DC-történetét, a rajzfilmfeldolgozást is megélt The New Frontiert. Cooke Westlake Parker sorozatának első négy kötetét tervezte képregényre írni, és ugye a The Hunter volt az első – a The Man with the Getaway Face lett volna a következő a sorban, de úgy döntött, hogy a sorrend helyett inkább a színvonalat veszi figyelembe. Úgyhogy inkább a The Score-ból lesz majd graphic novel a második kötet helyett, amit pedig ebbe a mindössze 24 részes képregénybe zanzásított. Kihagyni nem lehetett, ugyanis az itteni események nagyon fontos előjátékát képezik a The Outfitnek, aminek teljes adaptációját Cooke októberben dobja majd piacra (és mellesleg ez a 24 oldal is benne foglaltatik majd, mint bevezetés). Szóval, a The Man with the Getaway Face-ben Parker átoperáltatja az arcát, hogy a szervezet, amit a The Hunterben olyan hatékonyan megrövidített, ne találja meg – de az ilyesminek nem fillérekben mérik az árát, úgyhogy emberünknek sürgősen szüksége van valami nagy balhéra, hogy pénzhez jusson. Egy régi ismerőse egy pénzszállító autó kirablásába szervezi be, de a meló közvetítője egy koros, kapzsi pincérnő, aki nem szívesen osztozkodna a zsákmányon. A regény egy normál hosszúságú (noha a szabványnál nagyobb méretű) füzetbe sűrítése természetesen azt eredményezi, hogy ez sokkal lazább adaptáció, mint a The Hunter volt: elmarad itt-ott egy mellékszál, és jelentősen leegyszerűsödik a rablásjelenet, viszont minden, ami a folytatás szempontjából fontos, itt van, és most ez a lényeg. Főleg, hogy ez ebben a formában inkább egy afféle „teaser”, egy prológus a The Outfithez, mint egy teljesen a saját lábain álló alkotás. De a lényeg persze az, hogy pokoli élvezetes olvasmány. Cooke, mint általában, elképesztően feszesen ír, nincs üresjárat, nincs pöcsölés, ő mindig pontosan érzi, hogy mennyit kell mondania és mutatnia ahhoz, hogy előremozduljon a történet, és életre keljenek a szereplők. És persze szívesebben mutat, mint mond: csak akkor használ szavakat, ha nagyon muszáj, egyébként jellemzően képekkel mesél, a mesterien kivitelezett, rablásjelenetben alig szólal meg valaki, és ahhoz sincs szüksége semmilyen narrációra, hogy szinte érezni lehessen a szagát Westlake lepukkant motelszobáinak, piszkos utcáinak és semmi közepén húzódó autós éttermeinek. A The Hunter kékes árnyalatai helyett most a sárga az egyetlen szín a képregényben a (a borító alapján a The Outfit vörösben pompázik majd), ami egy sajátosan anakronisztikus külsőt kölcsönöz neki – rohadtjól néz ki a ’60-as évekbeli (mellesleg igen részletgazdagon ábrázolt) autókkal. Cooke-ban nem lehet csalódni. Ahogy Westlake-ben sem lehetett. A kettő kombinációja pedig világbajnok. 
Lehet, hogy nem sokan tudják, de Robert Kirkman The Walking Deadje csak úgy kapott anno zöld utat az Image akkori vezetőitől, hogy megígérte nekik, a zombijárványról idővel kiderül majd, hogy földönkívüliek okozták, akik ezzel gyengítették le az emberi civilizációt, hogy az inváziójuk a lehető legkisebb ellenállásba ütközzön. Úgy gondolták ugyanis, hogy egy „sima” zombis koncepció kevés a sikerhez. Kirkman persze jótékonyan füllentett (avagy pofátlanul hazudott, attól függ, honnan nézzük), és miután kijött az első szám, közölte a górékkal, hogy igazából nem hülye, hogy a sztoriját elbassza holmi idegeninváziós baromsággal. De úgy látszik, időközben meggondolta magát. A 75. szám végén ugyanis kiderül, hogy tényleg földönkívüliek állnak az egész mögött: a Föld vízkészlete kell nekik, és ha már úgyis itt vannak, hát úgy mellesleg rabszolgafajt csinálnak az emberiségből. De hőseink, élükön a fénykardot forgató Michonne-nal, felveszik ellenük a harcok, és a The Walking Dead egy színes, epikus csatákkal teli sci-fi képregénnyé válik (a rajzoló az Invincible Ryan Ottley-ja). Na jó, ez persze csak egy vicc. Mármint nem az én viccem hanem Kirkmané. Miután az aktuális sztori kulminálódik a sorozat történetének egyik legszemetebb cliffhangerében (erről lejjebb), Kirkman poénból, a jubileumi szám alkalmából, odafirkantja ezt a hétoldalas, abszolút beteg, földönkívülis bullshitet – frenetikus (amúgy olvastam olyan külföldi kritikát, aminek az írója komolyan vette a poént), és főleg, tökéletesen vicces és ironikus. De most, hogy a fricskán túl vagyunk, lássuk a tényleges The Walking Deadet. A 74. rész azzal ért véget, hogy a pap, Gabriel, figyelmeztette a nemrég bemutatott, külvilágtól elszigetelt békés közösség vezetőjét, Douglast, hogy Rick és társai szörnyű dolgokat tettek az életben maradásuk érdekében, és nem tartoznak ide. Ez egy súlyos konfrontációt jelzett előre a két csoport között, de Kirkman, mint mindig, most is van elég tökös, hogy egy sokkal erőteljesebb irányba vigye a sztorit. Ahogy azt már sejteni lehetett, most Rick a rosszfiú. Rick, aki oly sok mindent feláldozott, aki meghozta a kemény döntéseket mások érdekében, aki százszor megmentette társai életét – most összeroppant. Nem szoktam ide a borítón kívül más képeket beszúrni, de tessék:
X-Men: Second Coming #2
A Twilightnak köszönhető vámpírhisztéria mindenhova beszivárog, és a divatnak semmi, ami mainstream, nem állhat ellen. Mikor máskor döntene úgy a Marvel, hogy itt az ideje egy nagy, vámpíros sztorinak? Annak ellenére, hogy a kiadó univerzumában a vérszívók (Penge ide, Dracula oda) soha nem játszottak fontos szerepet. De most fognak: Victor Gischler erre az alkalomra előteremtett a semmiből egy egész vámpírcivilizációt, tele különféle kasztokkal és „alfajokkal” (kisállatok vérén tengődő, éhező látnokoktól kőkemény harcos törzsik van itt minden), és hirtelen meg akar győzni minket arról, hogy ezek a misztikus, már rég klisészámba menő rémek a Marvel világának új nagy mumusai lesznek. És bármilyen furcsa, sikerrel is jár. A vámpírok új státusza annak lesz köszönhető, hogy Dracula egyik fia megunja a sötétségben bujkálást, és úgy dönt, átvezet pár karót a trónon csücsülő apja szívén, hogy átvegye tőle az irányítást, és elhozzon egy új, dicsőséges kort a vérszívók számára. Egy olyan kort, amiben nem csak, hogy nem kell többé bujkálniuk, de egyenesen képesek lesznek fényes nappal is járni a világot. Dracula halálát természetesen egy gyors és brutális hatalmi harc követi – a vámpírok háromfelé szakadnak. Egy csoport az apagyilkos fiú, Xarus mellé áll, egy másik Xarus testvére, az új rendet ellenző Janus háta mögött sorakozik fel, a harmadik pedig ül a seggén, amíg eldől, ki lesz az új vezér. Gischler a Xarus és Janus közti testvérkonfliktusra fűzi fel a cselekményt, de a karaktereket illetően nem erőlteti meg magát túlságosan – persze nincs is rá ideje. Egy one shot nem elég arra, hogy egyszerre bontson ki egy féltucatnyi érdekeltség által vívott harcot és egy rakás karaktert, így Xarust és Janust mindössze az elérni kívánt cél definiálja, az, hogy mi és hogyan motiválja őket, egyelőre homályban marad. Az eseményeket azonban Gischler kellő vérbőséggel, brutalitással és lendülettel ábrázolja, és a karakterek hiányosságaiért valamelyest kárpótol a különböző vámpírkasztok meglepően érdekes és ötletes bemutatása. És nem utolsósorban: Twilightban gyökeredző trend ide vagy oda, ezek a vámpírok nem sóhajtozó, őgyelgő szépfiúk, hanem sötét, félelmetes szörnyalakok. Ez persze köszönhető Giuseppe Camuncolinak is, akinek komor, nyers képi világa nagyban hozzájárul a hamisítatlan horrorhangulat megteremtéséhez – ehhez egyébként nem árt, hogy a Marvel Univerzum egyetlen szokásos szereplője sem bukkan fel a képregényben, azaz nincsenek szuperhősök, ez alapján a füzet alapján az egész sztori játszódhatna egy teljesen más világban is. De persze nem: mert indul a Curse of the Mutants című történetfolyam, amiben az itt bemutatott vámpíroknak az X-Menbe törik bele a foguk (ld. lejjebb: X-Men #1). 
Mivel Bill Willingham sorozatáról hihetetlen módon most először lesz szó a GeexKomix hasábjain (persze nem, csomószor volt már róla szó, nem az én hibám, hogy nem emlékeztek rá), néhány alapinformációval kezdem – de azért nem túl alappal, mert aki még most sem tudja, hogy mi is az a Fables, az hagyja el a barlangját, kösse be az internetet, és nézzen szét kicsit a világban. Az otthonaikat lerohant rejtélyes Adversary elől a mi világunkba menekült mesehősök első nagy és hosszú megpróbáltatása véget ért, amikor a War and Pieces című sztoriban végre legyőzték ellenségüket, vagyis Gepettót, Pinocchio apját, és átvették az irányítást masszív, világokat magában foglaló birodalma felett. Ezután következett a dögunalmas és zagyva The Great Fables Crossover, amit minden jóérzésű rajongó szeretne elfelejteni és meg nem történtté tenni (inkább volt egy pofátlan Jack of Fables marketingkampány, mint egy ténylegesen élvezetes Fables-sztori), azóta pedig tudjuk, ki a hősök következő nagy antagonistája: a rejtélyes, és nagyhatalmú Mr. Dark, aki a birodalom fogságában sínylődött, míg annak bukásával ki nem szabadult, ezzel egyszersmind földig rombolva Fabletownt. A mostani sztorinak azonban kevés köze van a sorozat új gonoszához. A Rose Red a Blue Boy halála után mély depresszióba és önsajnálatba süllyedt Rose és nővére, Snow White részletes háttértörténetét, felcseperedésüket, kényszerű elválásukat, felnőtté érésüket, kapcsolatuk alakulását meséli el. A Fablesnek mindig is az volt az egyik legnagyobb fegyverténye, hogy Willingham képes folyamatosan új és új oldalról megmutatni azokat a karaktereket, akiket pedig elvileg már nagyon jól ismerünk. Vagyis ha előre akarja mozdítani a cselekményt, nem hoz be varázsütésre új figurákat, hanem a már meglévőeket helyezi némileg új megvilágításba – ami ritka erény (emlékezzünk csak, milyen magasságokba röpítette az A Good Prince-ben a szimpatikus balfék, Flycatcher karakterét). A Rose Redben a két testvér meglehetősen antagonisztikus kapcsolatának okaira világít rá, miközben célja nyilvánvalóan az, hogy a múlt felbolygatásával talpra állítsa a lelkileg a béka segge alatt vegetáló címszereplőt, és új célt, értelmet adjon neki. A flashbackekben, azaz az „eredettörténetben”, Willingham természetesen a hősök klasszikus meséjét forgatja ki, a hét törpe otthonába kerülő Snow White-ot például a házigazdák rabszolgamunkára, és esti „szórakoztatásra” használják, a testvérpár hercegekkel való házassága pedig meghiúsul szülői machinációk miatt (az író itt egy figurává mossa össze Grimmék két Snow White-ját). Míg arra várunk, hogy a Mr. Dark-sztori igazán kibontakozzon, a Rose Red tökéletes szórakozás, és következetes továbbvitele a karakterek sorsának és kapcsolatuk alakulásának – mint mindig, egy élmény olvasni, Mark Buckingham szimpatikus vonásokkal és gazdag színvilággal jellemezhető képei pedig tökéletesen illenek az összképbe. 
A Scarlet a Marvel jelenlegi „főírója”, Brian Michael Bendis első szerzői sorozata a 2000-ben indult (és máig futó) Powers óta – partnere pedig Alex Maleev, akivel sokadszor dolgozik együtt első közös munkájuk, a Daredevil óta. Egy ilyen alkotóduóra pedig, naná, hogy felfigyel az ember. Ráadásul a Scarlet koncepciója elég érdekes lenne anélkül is, hogy ilyen nagy nevek állnak mellette – bár ennek a koncepciónak az első szám után még csak az egyik aspektusa egyértelmű az olvasó számára. Bendis lebontja a képregényben azt a bizonyos negyedik falat, azaz címszereplője közvetlenül az olvasókhoz beszél, nekik meséli el a történetét, és őket próbálja meggyőzni igazáról. De az író nyilatkozatai és a karakter utolsó oldalon tett kijelentése alapján úgy tűnik, a Scarlet ezt a nem gyakran alkalmazott, de jól ismert narratív technikát egy fokkal tovább viszi majd a szokásosnál – hogy hogyan, azt majd meglátjuk. A másik, ami miatt ez a képregény érdekes lehet, az a témája. A sztori szerint a címszereplő egy egyszerű, fiatal lány, aki éli az életét, tanul, dolgozik, pasizik, míg barátját egy korrupt rendőr holmi piti bosszú okán agyon nem lövi, aminek egyetlen következménye az lesz, hogy a férfit a médiában helyi drogbárónak, a zsarut pedig hősnek könyvelik el. Scarletet természetesen padlóra küldi a tragédia, de sokakkal ellentétben ő feláll, és úgy dönt, hogy visszavág. Ez eddig egy sokadik megtorlós-szuperhősös-bosszúvágyas marhaságnak tűnik… és a baj az, hogy az első rész alapján az is. Bendis persze remekül tud történet mesélni, és karaktert írni (három, az életét ötletesen címszavakba foglaló oldallal képes közel hozni az olvasóhoz Scarletet), így a kivitelezésre nem lehet panasz, de annak a koncepciónak, ami a sorozatot majd igazán érdekessé teszi, teheti, még legfeljebb az írmagját látni csak. Scarlet ugyanis a sztori szerint nem egyszerűen önbíráskodó lesz, tetteivel, a kicsavart, igazságtalan világ elleni harcolni akarásával egy amerikai forradalmat indít majd el. Szándéka szerint Bendis ezt a forradalmat, és az országnak az erre adott reakcióját mutatja be, alapul véve mindazt a dühöt, elégedetlenséget és keserűséget, ami a legtöbb emberben megvan, köszönhetően annak a korrupt, romlott világnak, amiben élünk. A kérdés, ami az egészet izgalmassá teszi: mi történik, ha mindezt az emberek nem fojtják el többé, és nem is csak tüntetésekben eresztik ki a gőzt? Az első szám egyetlen nagy hibája, hogy ezt a koncepciót nem teszi nyilvánvalóvá – és aki nem tud róla, az könnyen elintézheti egy vállvonással a Scarletet, mint egy újabb önbíráskodós thrillert (talán nem ártott volna in medias res kezdeni a sorozatot, egy flashfordwarddal, csak hogy tudjuk, mi vár ránk). Persze még akkor is ott van Alex Maleev, akinek gyönyörűen egyedi, érzelmekkel teli rajzstílusába nehéz nem beleszeretni. Teljesen levetkőzte az egyébként szintén tetszetős Spider-Woman (legutóbbi Bendisszel közös munkája) műviségét, és most először maga vállalta el a színezést is – az eredmény lélegzetelállító, ez az egyik, ha nem a legszebb munka, amit Maleevtől valaha láttam. Már csak ezért is megéri Scarlettel maradni. 
Legfőbb ideje a váltásnak: a Superman címek színvonala meredeken zuhan egészen azóta, hogy Geoff Johns otthagyta a franchise-t, és ez meglátszik az eladásokon is. Az olvasóknak, velem az élen, láthatóan baromira elegük van már az egymást pihenő nélkül, agyatlanul követő, unalmas megaeseményekbe csomagolt univerzális haddelhaddokból, kriptoni inváziókból és kormányösszeesküvésekből. Az utóbbi két év koncepciója a franchise-nál annyi volt volt, hogy a füzetek legyenek minél nagyobbak, színesebbek, látványosabbak, és minél nagyszabásúbb események kövessék egymást bennük – ennek a pózőrködésnek pedig minden más (karakterek, történet, hangulat) súlyos kárát látta, így a végeredmény egy bombasztikus cselekményfolyam lett, egy egyértelmű kudarc. És most, a jubileumi 700. résszel a kiadó végre behúzta a kéziféket. A képregényben három rövid történet kap helyet, és mindhárom inkább csendes és emberi, mint epikus és szuperhősös. Az első a The Comeback címet viseli, és ez James Robinson búcsúja a sorozattól (nem akarnak könnyek szökni a szemembe…) – ez a kis ujjgyakorlat, amiben Superman végre visszatér a Földre hosszú új kriptoni kiruccanása után, elkeni a Parazita száját, és (a lényeg) újra találkozik Loisszal, élvezetesebb, mint bármi, amit Robinson az Acélemberhez köthető sztorikban eddig írt. Talán mert ezúttal nem akar világokat rengetni, csak szépen elmesélni egy egyszerű történetet. Az utolsó kép a város fölött ölelkező Loisszal és Supermannel kifejezetten szép – és még csak nem is giccses (köszönhetően főleg a visszafogott színezésnek). A második sztori a veterán Dan Jurgens évekkel ezelőtt játszódó Geometryja, amiben a még újonc Robin egyedül szökik ki a gothami kikötőbe, hogy leckeírás helyett rosszfiúkat verjen, és végül hősünk halássza ki a tengerből, majd ráadásként kimenti Batman előtt is – de a Sötét Lovagot persze nem lehet átverni. Kellemes, jópofa, egészen vicces kis szösszenet ez, pont elég egy egyszeri szórakozáshoz. De a lényeg természetesen az utolsó, harmadik sztori, amivel J. M. Straczynski végre hivatalosan is átveszi a sorozatot: ezzel a 10 oldallal kezdődik az egyéves Grounded, ami az író szándéka szerint pont az ellentéte az elmúlt időszak grandiózus marhaságainak. A koncepció roppant szimpatikus és ígéretes. Az Acélember az Új Kripton-Föld háború után úgy érzi, eltávolodott a hétköznapi emberektől, akiknek életét és életmódját védeni hivatott – olyan sokáig pofozta helyre egyik globális fenyegetést a másik után, hogy nem ismeri már Amerikát, és az amerikaiakat – ezért most (ahogy a cím is sugallja) szó szerinti és átvitt értelemben is leszáll a földre, és végigsétál az országon, hogy újra kapcsolatba kerüljön a mindennapi világgal. Straczynski ezzel a gyökereihez akarja visszaterelni a karaktert, azokba az időkbe, amikor Superman még egyszerű bűncselekményekkel foglalkozott, és nem feltétlenül intergalaktikus inváziókat és óriásszörnyeket vert vissza. És ráadásként az író azt ígéri, hogy nem fog rózsaszín képet festeni a mai Amerikáról – ezt neki el is hisszük. Eddy Barrows pedig alkalmas társnak tűnik ehhez a koncepcióhoz, már ezen a prológuson is látható, hogy nagyon ügyesen képes ábrázolni az érzelmeket a szereplők arcán. Kicsi az esély rá, hogy a Groudned ne legyen emlékezetes. 
Már tudjuk, hogy az utóbbi évek egyik legjobb Vertigo sorozata – sajnos idő előtt – véget ér a 25. számmal. És ugyan a legutóbbi sztori (A Battle of Little Note) pont csalódásnak bizonyult, ezzel a mostani egyrészessel a képregény megint a régi fényében tündököl. Sőt, aki esetleg még nem ismerné Joshua Dysart sorozatát, annak ez a minden korábbi sztoritól független, (hagyományos) főszereplő nélküli, azaz teljes egészében a saját lábain álló 21. szám tökéletes alkalom rá, hogy belekóstoljon, és kicsit rádöbbenjen, miért is siratják olyan sokan a megszűnését. A füzet az A Gun in Africa címet viseli, és ennek megfelelően egy Kalasnyikov géppuskáról szól, ami ráadásul maga kommentálja az eseményeket is – ez már önmagában figyelemre érdemes koncepció, és szerencsére az olvasóhoz beszélő fegyver ráadásul bőven több furfangos narratív fogásnál. A címszereplő, sok-sok millió társával együtt azért születik, mert szovjet katona „apját” a második világháború idején frusztrálja, hogy fegyvereik nem sokat érnek az országukat lerohanó németekkel szemben. A sors fintora azonban, hogy mire az első Kalasnyikov elkészül, a nagy világégésnek már rég vége, és a fegyverek a védelmezés és a felszabadítás helyett az agresszió eszközei lesznek szerte a világban (riasztó tényadat: naponta több mint ezer embert ölnek meg Kalasnyikovval). A címbéli géppuskának mindennek megfelelő a „személyisége” és a „moralitása”. Mivel azért készült, hogy öljenek vele, jéghideg tárgyilagossággal áll hozzá az emberéletekhez, amiket a segítségével kioltanak, nem zaklatja fel sem az, hogy egyik gazdája a másik után hal meg, sem az, hogy végül kisgyerekek kezébe adják (bár ezt némileg lealacsonyítónak éli meg). Ám mivel teremtője a béke kiharcolására és megőrzésére szánta, akkor a legelégedettebb, amikor évekig, alig használva, a védekezés avatárjaként pihen egy öreg farmer vállán. A fegyver átél népirtásokat, helyi konfliktusokat, totális polgárháborúkat, elefántvadászatokat és fosztogatásokat, és tisztában van vele, hogy egyszerre elnyomó és felszabadító, pusztító és védelmező – vagy pontosabban, hogy ezek egyike sem. Dysart a „főhős” évtizedeken átívelő afrikai útján keresztül bámulatos kreativitással és erővel puffogtatja el az egyébként ősrégi közhelyet: nem a fegyver a gonosz, hanem az ember, aki forgatja. Közben a háttérben, a szerkezetből kifolyólag csak vázlatosan, de hatásosan felfestett történelmi tabló úgy mellékesen többet mond el az Afrikában hosszú generációk óta tomboló erőszak állandóságáról, körforgásáról és természetéről, mint egy tucatnyi film vagy könyv együttvéve, ráadásul mindebbe még belefér némi keserű irónia is („It’s Kalashnikov against Kalashnikov”). Az utolsó oldal pedig, amin végül, mintegy statisztaként, feltűnik a sorozat főszereplője is, különös és katartikus: csak nem egy flashforwardot látunk a 25. számhoz? Rick Veitch is remek munkát végez, bár egy kicsit könnyedebb, az arcvonásokat és a rájuk kiülő érzelmeket tekintve itt-ott csaknem karikaturisztikus vonásokkal dolgozik, mint az Unknown Soldier állandó rajzolója, Ponticelli (ez a füzet nagyon látványosan érte kiált), még ha első látásra nem is üt el túlságosan az ő stílusától. Az A Gun in Africa 24 oldala Afrikáról, a háborúról, az emberről, és a moralitásról szól, és ezzel, bár nincs köze a sorozat tényleges történetfolyamához, mégis annak esszenciáját jelenti. 
Amikor legutóbb megjelent egy X-Men 1 című képregény, 1991-et írtunk. A füzetet Chris Claremont írta (az volt az utolsó sztorija, mielőtt 17 év után távozott a mutáns franchise-tól), és Jim Lee rajzolta – és több mint 8 millió példányt adtak el belőle. Ezt sem azelőtt, sem azóta nem tudta utánacsinálni egyetlen képregény sem, és persze, hol vannak ma már az ilyen számok… Gyanítom, a mostani X-Men 1 ehhez képest csak egy lesz a sok, havonta induló új cím közül (egyébként vicces, hogy az említett, 1991-ben elstartolt X-Men is fut még mind a mai napig, csak már X-Men: Legacy név alatt), amit a nem különösebben híres és kiemelkedő alkotógárda is jelez. Akárhogy is: Victor Gischler ennek a sztorinak ágyazott meg a fentebb említett The Death of Dracula one shottal, azaz a vámpírok világhódító hadjáratának a mutánsok fogják útját állni. Ööö… miért is? A baj a Marvel vérszívóival az, hogy a kutyát nem érdeklik, soha, sehol nem volt különösebb jelentőségük (talán leszámítva a tavalyi Captain Britain sorozatot), ezért nincs tradicionális ellenségük sem a hősök között (már ha eltekintünk Pengétől, aki, valljuk be, szintén nem zavar túl sok vizet). Így most valami oknál fogva az X-ek nyakába varrták őket. És ugyan alighanem mind emlékszünk még az itthon elsőként megjelent X-Menre, amiben Dracula Vihar vérét szívta – erre utalnak is a mostani sztoriban – de ennél sokkal több kapcsolat nincs a mutánsok és a vámpírok közt. Hogy ez mennyire bizonyul szerencsés párosításnak, az majd elválik, mindenesetre a Curse of the Mutants első része alapján egy egészen korrekt sztorival állunk szemben. Gischlernek szerencsére vannak pofás ötletei, ezt már a The Death of Draculában is láthattuk, és most a vámpírfertőzésnek egy olyan formájával állt elő, amire, amennyire én tudom, még nem gondolt senki: egy vérszívó öngyilkos merénylőként robbantja fel magát egy tér közepén, így juttatva el a vérét a körülötte állók szemébe, szájába, pórusaiba. Így fertőződik meg Jubilee is, aki hosszú, nagyon hosszú idő után végre ismét fontos szereplője egy X-Men képregénynek (annak ellenére, hogy a Mutánsvilág eseményei következtében ő is elveszítette a képességeit). Azt ugyan nem tudom, mióta barátok ők Pixie-vel, de annyi baj legyen… A történet eddig érdekes, lendületes, és kétségkívül van benne potenciál, az pedig, hogy láthatjuk Rozsomákot vámpírokat kaszabolni, már eleve nem egy rossz kiindulási pont. Ami viszont inkább negatívum, mint pozitívum, az Paco Medina képi világa: alapvetően tehetséges rajzoló ő, a szuperhősökhöz nagyszerűen ért (a duplaoldalas kép, amin Rozsomák egy vámpír-házban áll, háttérben Angyallal és Pixie-vel, baromi hatásos), de egy ilyen horrorisztikus téma egyáltalán nem az ő asztala. Ha egymás mellé teszem a The Death of Draculát és ezt, a vámpírok ábrázolásában és a hangulatban tapasztalható különbség óriási. Ráadásul a színező is jóval világosabb árnyalatokkal dolgozik, mint kellene – ide bizony sötétebb tónusok, nyersebb vonások illettek volna. 
Most, hogy a Solomon Kane viszonylag szép sikerrel megy a mozikban (na, nem itthon, de érted), nem csoda, hogy a figyelem Robert E. Howard egyéb műveire is ráirányul. Főleg, hogy a Conan és a puritán vándor történeteire rátette a kezét a Dark Horse, és így a „hozott” anyagokból szintén sokat dolgozó Boom! Studiosnak csak az író kevéssé ismert karakterei maradtak – ezek egyike Cormac Fitzgeoffrey, akinek kalandjai a harmadik keresztes háború idején játszódnak. Howard csak két novellát fejezett be Fitzgeoffrey-val a főszerepben (egy harmadik jegyzeteit aztán Richard L. Tierney öntötte végleges formába), és amiben ezek a leginkább különböznek a szerző híresebb műveitől, az az, hogy a történelmi eseményeket nem színesíti bennük semmilyen természetfeletti elem. Az első, még 1931-ben megjelent novella a Hawks of Outremer címet viseli, és Michael Alan Nelson (Fall of Cthulhu) most ezt adaptálta képregényre, Damian Couceiro rajzai segítségével – az eredmény magáért beszél. A sztori pofonegyszerű: a keresztes hadjáratokban vért ontó Fitzgeoffrey egy vesztes csata után tér be egy fogadóba, ahol értesül a fiatal király haláláról, akinek oldalán már régóta harcol – és mint megtudja, halálának egyik fő oka, hogy egy gőgős báró csak ült a seggén a várában, ahelyett, hogy segítséget küldött volna. Namost, Fitzgeoffrey, éljen noha egy fantasy elemek nélküli világban, nem sokban különbözik Conantól és Kane-től – amiből máris egyértelmű, hogy egymaga fogja a kardját, fejszéjét, lovát, és nekiiramodik, hogy előbbieket élesítse kicsit a báró koponyáján. A Hawks of Outremer gyors sodrású, tökös, kellemesen vérmocskos képregény, aminek főhősében ugyan nincs semmi különös, de azt a semmi különöset Alan Nelson rohadtul hatásosan mutatja be. A comic legjobb jelenete az, amiben Fitzgeoffrey a csata forgatagában megmenti Oroszlánszívű Richárd életét, anélkül, hogy tudná, ő lapul a véres sisak alatt, majd amikor a halál karmaiból így kimentett Richárd a szolgálatába hívná, közli vele, hogy bár a felség viszonylag jól harcol ahhoz képest, hogy szász vér folyik az ereiben, de ő bizony szarik az angol királyokra, és különben is, pogány fejek betörésének van itt az ideje, nem a dumának.. És a legjobb az egészben, hogy Alan Nelson nem írja túl a jelenet, azaz nem törekszik mindenek felett álló coolságra, nem erőlködik a főhős badass mivoltának kihangsúlyozásával – teljesen természetesnek és hihetőnek hat az egész, és ettől olyan hatásos. Ezzel a pár oldallal a szerző többet mond el a karakterrel, mint sokan egy egész minisorozattal. Damian Couceiro pedig tökéletes partner a csaták és „hősi” pillanatok nem hivalkodó, de abszolút erőteljes ábrázolásában: képei realisztikusak, sötétek, karakterei markánsak, és az egész képi világról ordít a kor mocska, nyersessége és brutalitása. A fickó Conan rajzolónak is tökéletes lenne. 
Mick Harrison a képregény levelezőrovatának első bekezdését azzal tölti, hogy a késlekedésekért szabadkozik – jól teszi. A Blue Harvest című ötrészes sztorinak bizony csak most jelent meg az utolsó része, pedig az első még tavaly áprilisban (!) jött ki (a harmadik GeexKomixban volt szó róla…). Az efféle csúszások roppant bosszantóak tudnak lenni, főleg egy olyan, viszonylag egyszerű történet esetében, mint amilyenről most is szó van. A Dark Times ugyan egy remek sorozat (az érdem Douglas Wheatley szép, dinamikus, részletekben gazdag képi világáé, és a kellemesen visszafogott, stílusos színezésé is), és a Blue Harvest is simán megéri a pénzét, de akárhogy is nézzük, nem az a székbe szögező élmény, aminek elnézzük, hogy mire megérkezik a fináléja, már a kutya se emlékszik rá, hogy kezdődött. A sorozat most egyébként 2011-ig szabadságra megy, talán ennyi idő elég lesz Harrisonnak, hogy összekapja magát – nem ártana, mert tényleg a legjobb jelenleg futó Star Warsról van szó. A Dark Times ugyebár a harmadik epizód, A sith-ek bosszúja eseményei, azaz a Birodalom megszületése utáni időkben játszódik, és egy szökevény jedi lovag, Dass Jennir hányattatásairól mesél, a Blue Harvest pedig egy afféle fordulópont a karakter számára. Az eddigi részekben azon a kérdésen volt a hangsúly, hogy mihez kezd egy jedi a rend nélküli, sötét erők által uralt új világban, és miféle, saját alapelveit kompromittáló döntéseket kénytelen hozni az életben maradás érdekében – a téma roppant érdekes, és Harrison egy ideig rá is léptette Jennirt egy olyan izgalmas és riasztó útra, ahol hidegvérű gyilkosként is helyt kellett állnia. Az üzenet egyértelmű: e körülmények közt csak súlyos kompromisszumok árán lehetséges fennmaradni. Hősünk persze őrlődött kényszerű tettei miatt, de a Blue Harvest végére békére lel: nem békefenntartó többé, hanem béketeremtő. Vagyis mostantól utazgat majd a galaxisban, és kegyetlenül aprítja azokat, akik az ártatlanokon élősködnek (a korábbi sztorik következményeként különösen csúnyán tud nézni a rabszolga kereskedőkre). Azért remélem, azzal, hogy most rálelt a céljára (ezt Harrison nagyszerűen mutatja meg: Jennir új emberként, hosszú idő után először ismét kivont fénykarddal áll szemben ellenségeivel, másodpercekkel a végső csata előtt – amit már nem látunk, hiszen végkimenetele nyilvánvaló), még nem tűnik el a súlyos dilemmákra okot adó „szükség törvényt – illetve erkölcsöt – bont” motívum, merthogy a Dark Times összes aspektusa közül messze ez a legígéretesebb. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a Blue Harvest nagyjából úgy merít Kurosawa Yojimbójából, ahogy az első Star Wars film merített a Mester Rejtett erődjéből: a magányos hős megérkezik a két rivális banda által uralt városba, kijátssza őket egymás ellen, de végül lebukik, elverik, kishíján megölik, és ezután maga veszi kézbe a dolgokat, és számol le a gazemberekkel. 
Nagyon vegyes érzések kavarognak most bennem. Először is: ez a zseniális sorozat ehhez még csak hasonlóan gyenge füzetet sem köpött ki magából eddig, és bár ha kétévente csak egyszer csúszik be egy ilyen kevésbé sikerült sztori, akkor még bőven rendben vagyunk, de ha ez egy tendencia kezdete, akkor baj van. Másodszor viszont: mindemiatt talán már kár aggódni, mert a Vertigo úgy döntött, hogy lehúzza a rolót Joshua Dysart eddig szenzációs képregénye számára. A 25. rész lesz az utolsó. Most ide lehet képzelni egy hosszú, ízes, amolyan igazán jó, magyarosan változatos káromkodássorozatot. Alighanem furcsa, hogy ezek után kevés jót tudok mondani a sorozat legutóbbi számáról, de az aktuális (és mint említettem, első) hullámvölgyet leszámítva sajnos tényleg az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb szériájának kell búcsút mondanunk. Nade, a lényeg: a kétrészes A battle of little note záró epizódjában Moses üldözői elől menekül a pusztaságban, amikor rátalál egy szintén űzött, rettegő családra: egy anyára, és két gyermekére, akiknek egyike testi fogyatékkal él. Hajjaj. Érted, mi a bajom: Afrikában vagyunk, az egész képregény a fekete kontinens keservessége, fájdalmai, éhínsége, mészárlásai körül bonyolódik, szóval csupa kín, halál és szenvedés van mindenhol, és ennek tetejébe Dysart most még az arcunkba tol egy fogyatékos kisfiút, akinek ráadásul nemrég ölték meg az apját, és aki maga narrálja az egész sztorit. Mintha amúgy nem volna elég szar a helyzet. Ha már az író úgyis így belevetette magát a primitív érzelemkeltésbe és a pofátlan hatásvadászatba (ami eddig egyáltalán nem volt jellemző rá), akkor már végezhetett volna teljes munkát: az anyát mondjuk vakká, a másik kölyköt süketté, a teheneiket meg háromlábúakká tehette volna. Ezt leszámítva egyébként nem rossz a képregény a maga szimpla módján (Moses és az említett család egy sziklamagaslatról védi magát a támadó törzzsel szemben, Alberto Ponticelli mindig fantasztikus képein), csak ugye így, hogy tudjuk, a végéhez közeledik az egész, egy ilyen, a sorozatot meghatározó sztoriszálat nem érintő közjáték meglehetős elégedetlenséget és türelmetlenséget okoz. Merthogy 20 részen túl is egyértelmű, hogy Dysart még mindig az alapok lefektetésével volt elfoglalva, mielőtt közölték vele, hogy a címét elkaszálják – most meg hat rész van hátra, és ahelyett, hogy elkezdené elvarrni a szálakat, ilyen kis nyomorék gyerekekkel teli, teljesen jelentéktelen harccal pöcsöl (persze lehetséges, hogy mikor ezt írta, még nem tudta, mi lesz a sorozat sorsa). A következő szám pedig egy önálló sztori lesz, úgyhogy Dysartnak négy füzet marad, hogy lezárja Moses történetét – nem sok, de azt ígérte, hogy ennek ellenére az olvasóknak nem lesz hiányérzetük. Úgy legyen. Reménykedjünk, hogy az utolsó történet lesz olyan színvonalú, mint az eddigiek voltak, és nem érződik majd rajta a befejezési kényszer. 
Predators #1-2
Batman tavaly volt 70 éves, most pedig a nevét viselő sorozat elérte a 700. számot. Erre az alkalomra természetesen valami nagy durranás kellett, és bár pár hónapja még sokan hihettük, hogy ez a nagy durranás magának Bruce Wayne-nek a visszatérése lesz, ez az esemény (ami a The Return of Bruce Wayne lapjain egyébként folyamatban van) említés szintjén is alig jelenik meg a jubileumi számban. Viszont ha Bruce nem is, Grant Morrison visszatért a címhez, ami azóta haldoklik, hogy… nos, egészen azóta, hogy 2006-ban először elkezdte írni. A pöcegödörből az utána, 2009-ben következett Judd Winick és Tony Daniels sem tudták kirángatni a képregényt (sőt), úgyhogy hosszú idő óta ez az első Batman füzet, ami igazán élvezetes (amellett, hogy persze messze van a tökéletességtől). És az élvezhetőséghez éppen hozzájárul az is, hogy Morrision egy minden jelenlegi történetszáltól független, saját lábán álló sztorit írt a jeles alkalomra – természetesen amolyan morrisonosan, úgyhogy tele kell lennie az egésznek az ezüstkorra való utalásokkal. Sőt, nem csak utalásokkal: a három részre bontott történet három címe (Yesterday, Today, Tomorrow) is egyértelmű teszi, hogy az író az időben kalandozik, egy-egy pillantást vetve a Sötét Lovag múltjára, jelenére és jövőjére, és összekötve azokat egy bonyolult, időutazást magában foglaló gyilkossággal. A három idősík egyben három különböző Batmant is jelent. A Yesterdayben természetesen még Bruce van a maszk alatt, és sidekickjével, Robinnal, épp legnagyobb ellenségeik, Joker, Macskanő, Rébusz, a Kalapos és Madárijesztő fogságában sínylődnek. Az író lubickol az ezüstkori hangulatban (amihez sajnos Tony Daniel önmagában egyébként roppant tetszetős rajzai túlságosan modernek): Batman székhez kötözve fenyegetőzik, hogy mindjárt szétpofoz mindenkit, Joker botcsinálta komikusként parádézik, és mindenki vígan kommentálja, hogy éppen mit és miért csinál. Morrison ügyesen sáfárkodik elődei stílusjegyeivel, az meg már más lapra tartozik, hogy személy szerint kezd nagyon alaposan kilenni a tököm a DC-t mostanság elborító nosztalgiahullámmal. A Today, amiben már az egykori Robin, Dick viseli a denevérálarcot, leginkább azért emlékezetes, mert Frank Quitely rajzolja, természetesen gyönyörűen – kár, hogy az utolsó pár oldalnál a sokkal kevésbé kompetens Scott Kolins helyettesíti. A Tomorrow-ban pedig Damien, a jelenlegi Robin lesz Batman, és személyiségéből adódóan sokkal brutálisabb, mint elődei (az, hogy egy összevert bűnözőt mutáns patkányok sorsára hagy, már némileg túlzás), de a show-t az új, jövőbeli Kétarc lopja el, nameg Adam Kubert, aki, Quitely ide vagy oda, rajzolóként a füzet legjavát nyújtja. Van még egy afféle epilógus is (And Tomorrow…), amiben egy-egy David Finch-féle oldalban nyerünk bepillantást távolabbi és/vagy párhuzamos jövők és Batmanek világába. A különböző korszakokon átívelő gyilkossági szál lényegében csak egy ürügy, hogy Morrison kiélhesse magát, de (ellentétben a The Return of Bruce Wayne-nel) szerencsére ezt úgy teszi, hogy az olvasó is jól szórakozik közben, nem csak ő. Az üzenet pedig (Batman mindig lesz, bármi történjék is) illő a jubileumi számhoz, még ha a karakterhez nem is feltétlenül (a DC sok-sok „öröklődő” szuperhősének sorába pont a Sötét Lovag nem tartozott bele – legalábbis az utóbbi időkig). És akárhogy is, az utolsó oldal sorával (még 700-at!) nem tudok vitatkozni. 
Az utóbbi hónapokban a világ internetes közösségének képregényrajongó tagjai azon morfondíroztak, hogy egész pontosan miről is akar szólni, mit is akar mondani az ikerpár Fábio Moon és Gabriel Bá tízrészes sorozata, a Daytripper. És ezt kapd ki: ez már a hetedik rész, és senkinek nincs róla fogalma még most sem. Ennek ellenére nem valami David Lynch vagy Richard Kelly-féle mindfuckra kell gondolni, bőven nem. A Daytripper minden egyes része egy teljesen kerek, egyértelmű, a nyílnál is egyenesebb sztorit mesél el. A trükk az, ahogy ezek az egyes részek kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanis mindegyik egy Brás de Oliva Domingos nevű, nekrológokat (majd, mint ebben a részben látjuk, könyveket) író férfiről szól, életének különböző szakaszaiban (a cím mindig a főszereplő aktuális életkorát jelöli), és mindegyik a halálával ér véget – legyen szó akár ostoba balesetről, akár sorsszerű csapásról, akár értelmetlen gyilkosságról. A nagy kérdés természetesen az, hogy Moon kihoz-e ebből valamit a sorozat végére, lesz-e valami megoldás, valami, ami megmagyarázza, és egyben indokolja ezt a koncepciót. Egy részem reméli, hogy igen, egy másik részem meg reméli, hogy nem. Előbbi lehetőségben a trivialitás veszélye rejlik (a tököm sem kíváncsi egy párhuzamos világokat iderángató magyarázatra), utóbbiban pedig az „akkor ez most mi volt?”-féle értetlenkedő pislogás. De ha sikerül egy kicsit eltekintenünk attól, hogy mint emberek, általában véve mindig, mindenre, pontosan klappoló magyarázatot várunk, akkor látni fogjuk, hogy a Daytripper egy fantasztikus képregény – Báék kurvára tudnak írni, na. Olyannyira, hogy az eddigi számok alapján ez a sorozat azon comicok közé fog tartozni, amiknek komoly irodalmi értéket szokás tulajdonítani. A testvérek nagyszerűen ragadnak meg hétköznapi élethelyzeteket, csodálatos érzékkel mutatnak be egy sor átlagembert, vagy, hogy a lehető legegyszerűbben fogalmazzak, a lehető legjobban kifejezve, hogy mitől is olyan zseniális a Daytripper: gyönyörűen mesélnek magáról az Életről. És ha valaki nagyon akar magyarázatot Brás sok-sok halálára, akkor egy rövid agyalás után biztos talál magának kielégítőt (pl. az író azt akarja kifejezni, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet), de még az is lehet, hogy végül kap valamit Báéktól is: most először tűnik ugyanis úgy, mintha az egyes füzeteket a főszereplőn kívül is összekötné valami. A hatodik részben Brás meg akarta keresni eltűnt barátját – és most, a hetedikben meg is teszi (bár a körülmények mások), méghozzá tragikus következményekkel. A rajz, akárcsak a sztori, lebilincselő. Bá és Moon képei elegánsak, ugyanakkor van bennük egy nagy adag lazaság és könnyedség is, a mimikák és gesztusok roppant kifejezőek, Dave Stewart színei pedig szokásosan hangulatosak. A Daytripper valami új, valami egyedi. Valami eredeti. Valami olyasmi, amiből nem hogy húsz, de egy hasonló sincs az amerikai piacon. Csiszolatlan gyémánt. 
A harmadik résszel befejeződik a Dark Horse új terminatoros minisorozata, de mint az utolsó oldalon kiderül, csak azért, hogy utat adjon a szeptemberben induló második felvonásnak, ami The Terminator 1984 címmel fog futni. Már ez is azt engedi sejtetni, hogy az alkotók végül mégiscsak belepiszkálnak a filmek sztorivonalába is. És valóban: ennek a füzetnek a nagy része azzal telik el, hogy egy alaposan megöregedett Kyle Reese arról győzködi a főszereplőt, Bent, hogy annak idején John Connor visszaküldte őt 1984-be, hogy megvédje anyját, Sarah-t, és hogy a terminátorral vívott harc után először emberek, majd a Skynet hatalomátvételét követően gépek fogságában sínylődött egészen mostanáig, azaz 2029-ig (khm, nem egészen így emlékszem rá, de mindegy…). Ben persze eleinte nem hisz neki, de aztán Kyle képes bizonyítékkal szolgálni, és arra kéri barátját, hogy menjen vissza ’84-be, és fogságba esése után szabadítsa ki – már csak azért is, mert egykori fogvatartóinak nyilván nagy szerepük volt a Skynet létrehozásában. Kissé zavaros ennek a mininek a szerkezete. Az első két rész a gépek és az emberi ellenállás háborújáról szólt, aztán a második szám végén felbukkant az öreg Kyle, minek következtében mindez hirtelen lényegtelenné vált, és most úgy tűnik, mintha ez a három füzet csak egy prológus lenne egy másik sztorihoz, ami ősszel folytatódik majd. A dramaturgiai szempontból így jelentéktelenné vált jövőbeli küzdelem bemutatásának akkor lett volna értelme, ha a sorozatot olyanoknak is szánják, akik nem sokat tudnak a Terminator filmek világáról, de mivel a folytatás egyértelműen az első rész cselekményével fog érintkezni, nyilván nincs szó ilyesmiről. Whedon ráadásul elég primitív módon motiválja a főhősét. Ben eleinte nem akar visszautazni az időben, mert itt van neki szerelme, Paige – már ezen a ponton fájdalmasan nyilvánvaló, hogy az író hogyan tervezi megváltoztatni Ben terveit, és hiába reménykedünk benne, hogy valami más süljön ki a dologból, sajnos igazunk lesz. A barátnő meghal, hősünknek pedig nincs maradása, uzsgyi a múltba, hogy megakadályozza jelen minden tragédiáját. A szeretett nő kinyírása pusztán a főszereplő motiválásának céljából egy kicsit már alapból primitív húzás, de nagyon sok múlik a kivitelezésen. És az, hogy Paige a semmi közepén belefut egy random mászkáló terminátor öklébe, finoman szólva is pocsék megoldás. Mégis: kíváncsi leszek a folytatásra, érdekes lesz látni, hogy tudja Whedon úgy alakítani Ben szerepét az első film cselekményében, hogy az lényegében ne változzon semmit. A mérleg pozitív oldalát nyomja még Andy MacDonald hatásos, szimpatikus, az érzelmeket nagyszerűen kezelő, nem túl sötét, mégis kellően szikár képi világa is. Összességében mindez egy közepesre elég.
Minden úgy kezdődött, hogy 2006-ban, amikor az egész amerikai képregényipar a Civil War csinnadrattájától volt hangos, csendben belopózott annak árnyékában egy másik marveles crossover, az Annihilation, ami a színvonalat tekintve úgy elkente Mark Millar egyébként pofás kis blockbusterének a száját, hogy öröm volt nézni. A Marvel addig sok éven át hanyagolt űrrészlege azóta új aranykorát éli, köszönhetően főleg a Dan Abnett – Andy Lanning duónak, akik a Nova és a Guardians of the Galaxy című sorozatuk lapjain szárnyaló fantáziával navigálnak a klasszikus szuperhős történetek és az esztelenül epikus űroperák izgalmas határvidékén. Ennek legújabb állomása a The Thanos Imperative, ami a legutóbbi crossoverből, a War of Kingsből nőtt ki. Annak fináléjában, az egymás ellen harcoló erők utolsó, monumentális összecsapása egy törést („The Fault”) eredményezett a tér és idő szövetében, és a főszereplők most ennek a levét készülnek meginni: a Fault túloldalán ugyanis egy másik univerzum van, amiben az Élet végképp győzedelmeskedett a Halál felett. És ez ugyan nem hangzik rosszul, de ha hozzátesszük, hogy az élet, egyfajta rákként, ott addig burjánzott, amíg be nem töltötte az egész mindenséget, és most, mindenféle csápos szörnyűségek formájában készül tovább terjedni a mi univerzumunkba… nos, ez már mindjárt nem hangzik olyan jól. És hogy hogy jön a képbe a címben szereplő Thanos, az őrült titán, akit nemezise, Drax még az említett Annihilation végén megölt? Először is úgy, hogy feltámad (aminek egyáltalán nem örül), másodszor pedig úgy, hogy ő a halál avatárja, azaz célpontja a halál nélküli világ lakóinak, és ezzel együtt fegyver hőseink kezében az utóbbiak ellen. A minisorozat első része felsorakoztatja egymással szemben az ellenségeket, meghúzza a frontvonalakat, és előrevetít egy (remélhetőleg) Annihilation nagyságú és intenzitású haddelhaddot – azt pedig már rég tudjuk, hogy ezek milyen nagyszerűen szoktak sikerülni ennek a duónak az értő kezei között. A füzet látványos, lendületes, és a Marvel galaktikus játszóterének összes jelenleg fontos karakterét magába foglalja, úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük túlzsúfoltnak a sztorit. Az egyetlen, amivel nem lehetünk teljesen elégedettek, az a képi világ: Miguel Sepulveda, noha láthatóan tehetséges iparos, nem képes olyan hatásosan és erőteljesen megragadni az esemény monumentalitását, mint a kiadó űrrészlegének már sokszor bizonyított alkotói (Andrea DiVito, Paul Pelletier, Tom Raney). Emellett a színezővel sem ment túl jól az együttműködés, ugyanis a karakterek körvonalai néha túlságosan markánsak, és egyfajta furcsa kifestő-hangulatot kölcsönöznek az egésznek. De mindent összegezve: pokoli jó szórakozásnak nézünk elébe. 
Avengers #1
Nagy lelkesedéssel kezdtem anno olvasni ezt a sorozatot. Az első, több ezer évet felölelő, fantasztikusan epikus és varázslatos sztori az egyik legütősebb Vertigo sorozat ígéretét zengte, úgy tűnt, új kedvenc van születőben. Most viszont inkább úgy tűnik, Matt Wagner képregénye azon az úton van, amire a House of Mystery is rátévedt, nem sokkal indulása után: a középszerűségén. Már a második sztori (Exodus Noir) sem volt olyan erőteljes, mint az első, de a rajzai és a hangulata még bőven megmentették, és azt még felfoghattuk egy átmeneti, apró visszaesésnek a következő nagylélegzetű történet előtt. Most ez a történet, a nyolcrészes (!) Broken House of Cards véget ért, és marad az értetlenkedő kérdés: ennyi volt? Erre kellett nyolc füzetet áldozni? Pedig milyen jól indult: a főhősnő Nimue és gonosz testvére, Morgana, történelem előtti időkbe visszanyúló konfliktusát Wagner egy kívülálló, átlagos háziasszony mágikus eredetű szenvedésein keresztül exponálta be, hogy aztán hosszú, izgalmas és érdekes oldalakon keresztül taglalja a nővérek említett konfliktusának gyökerét és növekedését, párhuzamosan mesélve el közben a varázslók korának leáldozását, és az ember felemelkedését. A Broken House of Cards nagy problémája az, hogy mindez a felvezetés és a flashbackekben elmesélt háttértörténet sokkal hatásosabbnak bizonyul, mint a jelenben játszódó, tényleges cselekményszál, amiben Wagner egy pofátlanul vékonyka sztorival dolgozik, pofátlanul sokáig. Persze mégiscsak itt kerül sor a nővérek nagy, végső (?) harcára, így nem engedhette, hogy ennek jelentőségét elnyomják a flashbackek, de erre nem az a megoldás, hogy ami kevés a kezében van, azt az unalomig nyújtja, és beleerőszakol egy teljesen felesleges mellékkaraktert, akinek amúgy nincs semmi komoly dramaturgiai szerepe. „Mr. Johnról” van szó, aki természetesen nem más, mint a Martian Manhunter. És most inkább nem is térek ki arra, hogy mennyire jó ötlet egy vertigós címbe belecsempészni a mainstream DC univerzum egyik szuperhősét (semennyire). Sajnos a nagy finálé sem túl fantáziadús: az önismétlésekkel és időhúzásokkal hizlalt konfliktus zenitjében Nimue és Morgana állnak egymással szemben, ősi nyelven átkokat kiabálnak, van sok fény meg füst meg furcsaság meg hókuszpókusz, aztán hősnőnk győzedelmeskedik. Amy Reeder persze mindezt szépen, hangulatosan rajzolta meg, de ez még kevés ahhoz, hogy igazán jól szórakozzunk. Egyelőre lejtőn van a sorozat, és ha ez így megy tovább, megint eggyel kevesebb képregény lesz, amit olvasnom kell. Kár lenne. 
Rob Williams láthatóan és kétségtelenül elhatározta, hogy addig fokozza az egész Robotzsaru-világ eredeti koncepcióját, ameddig csak lehetséges. Az első mozifilm után játszódó sorozatban megvannak mindazok az elemek, amik már Verhoevennél is nagyszerűen működtek (a folytatásokat felejtsük el), de Williams, ha lehet, mindegyikre (Murphy ragaszkodása emberi mivoltához, a várost felemésztő totális vállalati korrupció, a rendőrség gépesítése stb.) rátett még egy lapáttal. Az irány, amibe a karaktert és a történetet viszi, határozottan ígéretes, más kérdés, hogy a negyedik, befejező rész nem igazán tudja beváltani az első füzet ígéreteit. Ha ez egy minisorozat lenne, akkor bizony csalódással kellene búcsúznunk Robótól, de szerencsére ez csak egy ongoing sorozat első sztorija (Revolution) volt, így pedig egészen más szempontok szerint kell tekintenünk rá: a kérdés, hogy mennyire hatásos, mint felütés, a válasz pedig az, hogy nagyon is. Williams kompromisszumok nélküli szatirikus éllel gazdagítja még a látványos akciókat is (az OCP PR harci robotjai leradíroznak az égről egy híradós helikoptert, mert „nem tetszik nekik”), és gond nélkül integrálja a Robotzsaru világába az olyan modern sci-fikre jellemző tudományos vívmányokat, mint a virtuális valóság és az elme átültetése egy másik testbe, az élet meghosszabbítása céljából. Pár dologgal kapcsolatban viszont kicsit kilóg a lóláb: az OCP továbbfejlesztett ED-209-esei, a háznyi (!) nagyságú ED-309-esek már meghaladják a szatirikus túlzás határait (ellenben a hatalmas kéziágyukkal küzdő, röhejes egysorosokat – „Metal motherfuckers!” – ordibáló, „robotagyat” zabáló Voglerrel), és inkább az öncélúság és ostobaság tartománya felé közelednek. Már csak azért is, mert ilyen méretű rendfenntartó robotok egész egyszerűen nem lehetnek praktikusak. A filmben látott 209-esnek még ironikus és vicces hátulütője volt, hogy képtelen volt lépcsőt mászni, viszont ezek a monstrumok már egy szűkebb utcába sem férnek be. Másrészt az sem tesz jót a finálénak, hogy Murphy egy számítógépes rendszert meghackelve állítja le a Detorit utcáin folyó mészárlást – nem csak antiklimatikus, de a karakterre sem jellemző. Egyébként is, meglehetősen hirtelen van vége a képregénynek, mintha a nyomdában elfeledkeztek volna az utolsó egy-két oldalról. De összességében élvezetes olvasmány ez (Fabiano Neves képei pedig mintha élettel telibbek és dinamikusabbak lennének, mint pár hónappal ezelőtt), arról legalábbis mindenképpen meggyőzött, hogy érdemes továbbra is követni a sorozatot. 
Felmerül a kérdés: hány igazán jó történetet lehet kihozni egy posztapokaliptikus zombihorrorból, mielőtt önismétlővé válik? Merthogy lássuk be, a lehetőségek limitáltak: a szereplőket időnként lehet cserélgetni, de a szóba jöhető szituációk száma, amikbe kerülhetnek, határozottan véges. A túlélők menedéket keresnek, és végül találnak, de az élőholtak rájuk törnek, úgyhogy menekülniük kell. És újra: keresés, menedék, élőholtak (vagy gonosz emberek), menekülés. És újra… Minden elismerésem Robert Kirkmané. Immár hat éve, folyamatosan, üresjáratok nélkül hozza ki az abszolút maximumot ebből a vékonykának tetsző koncepcióból, és valahányszor azt hinnénk, több újdonságot már nem tud mutatni, fogja magát, és kurvára ránk cáfol. És a jelek szerint most valami olyan húzásra készül, amitől mindenki ki fog esni a székéből. Lássuk csak: a főszereplők már számtalanszor harcoltak zombikkal, és menekültek előlük, amikor berendezkedtek egy lezárt börtönben, kisebb magánháborút kellett folytatniuk egy közeli kisváros pszichopata ura ellen, majd pedig kannibálokkal voltak kénytelenek szembeszállni. Ezzel azt hiszem, kipipálhatjuk a zsáner összes nagy toposzát. Mi lehet a következő lépés egy olyan sorozat számára, aminek középpontjában minden vérengzés ellenére sosem az élőholtak elleni elkeseredett harc, hanem az ember állt, az ember, aki ennek a harcnak a hatására a személyiségét megsemmisítő morális kompromisszumokra kényszerül, és lassan, fokozatosan elveszti önnön emberségességét? A válasz logikus, csak azért nem jutott eszünkbe, mert olyan drasztikus és merész, hogy egy Kirkman-kaliberű és tökösségű író kell hozzá. Ezt kapd ki: most a főhősökből lesznek az agresszorok, most ők lesznek a rosszfiúk. Rick és társai ugyanis az utóbbi részekben találtak egy csinos kis közösséget, ami egy külvilágtól elbarikádozott városkában igyekszik olyan normális életet élni, amilyet csak lehetséges egy zombik ellepte Földön. Az emberek dolgoznak, főznek, szórakoznak, partikat tartanak, és tárt karokkal várják maguk közé hőseinket is – csakhogy nem könnyű beilleszkedni a „normál” életbe az utóbbi hosszú hónapok borzalmai után. Michonne nem tudja kiverni a fejéből a zombikaszabolásokat, és leüvölti a háziasszony fejét, aki egy ilyen világban a főztje miatt aggódik, Glenn vendéglátóik után kémkedik, és Rick… Rick már nem bízik senkiben. És nem tetszik neki, hogy nem tarthatnak maguknál fegyvert. És nem tetszik neki, hogy szabályokat akarnak rájuk erőltetni. És nem tetszik neki, hogy nem az ő kezükben van az irányítás. Az út, amire Kirkman most vezeti a főszereplőket, újabb brutális fordulópontot jelenthet a sorozat történetében. És azt már tudjuk, hogy nem nagyon van olyan, amit nem mer meglépni, úgyhogy a magam részéről alig várom, hogy elszabaduljon a pokol. 
The Sword #24
Ennek a történetnek szüksége van egy jó forgatókönyvíróra, egy rutinos rendezőre, egy szimpatikus színészgárdára, és úgy 150 millió dollárra – ha megkapná, azzal elkészülne az utóbbi évek legnagyszerűbb fantasy-kalandfilmje. De tényleg: amikor az ember olyan szarokra van utalva a zsánerben, mint a frissen vászonra köpött Perzsia hercege, és aztán elolvas egy ilyen hatalmas képzelőerővel életre keltett képregényt, mint a Legacy of the Lost, az Aladdin mítosz újraértelmezése, akkor óhatatlanul is felmerül benne, hogy nagyon rossz helyre ment a pénz. Ian Edginton háromrészes minisorozata (ami amúgy epizódonként csaknem 50 oldalas) ugyanis mind narratíváját, mind látványvilágát tekintve üvölt a szélesvászonért: a szó legjobb értelmében vett klasszikus fantasy-kaland, telis-tele nemes hősökkel és aljas gonoszokkal, gyönyörű nőkkel és fantasztikus szörnyetegekkel, egzotikus helyszínek egész sorával, hatalmas csodákkal, és az egész világot átitató mágiával. És akárcsak egy hollywoodi blockbuster, nem túl komplikált: egyenes, mint a nyíl, gyors sodrású, egyszerű és hatásos – némi egészséges humorérzék elkelt volna belé, de ezt leszámítva minden tökéletesen a helyén van benne, ami egy szórakoztató kalandhoz kell. Az első rész még hűen követi a klasszikus történetet (a varázsló meggyőzi Aladdint, hogy szerezzen meg neki egy lámpát egy barlangból, ám a fiú, éppen előbbi árulásának következtében, maga fedezi fel a lámpa titkát, és építtet magának az abból kiszabaduló dzsinnel egy pompás kastélyt), de a másodikban Edginton elkanyarodik a népmesei elemektől, és egyre inkább egy epikus fantasyvé dagasztja a sztorit. A harmadikban csúcspontjára ér ez a folyamat. Megismerjük a varázslók ősi történetét, és kiderül, hogy hőseinkre (Aladdinnak, egy hercegnőnek, és az utazásukhoz csatlakozó Sinbadnak) jóval nagyobb feladat vár nevük tisztázásánál és bosszújuk beteljesítésénél: a gonosz varázsló a dzsinnek segítségével újra akarja formálni az egész világot. Stjepan Sejic gyönyörű, élénk színvilággal életre keltett, fotorealisztikus festményei a Radicaltól már megszokott színvonalat hozzák, és úgy passzolnak a lendületes kalandtörténethez, mint kesztyű a kézhez. Aki nem hiszi, járjon utána: a képek, amelyeken a gonosz varázsló lebegő palotájában leereszkedik a földalatti királyság gyomrába (a monumentális finálé helyszíne), lehengerlőek. Hollywood manapság úgyis nyakig van a képregényekben, igazán szétnézhetnének a Radical háza táján. 
Hétről-hétre követem ezt a képregényt, és hétről-hétre képtelen vagyok megválaszolni, hogy miért. Most már évek óta nagyon mélyen van a Pókember, és ezen a néhány jól sikerült sztori sem volt képes változtatni – elvégre az, hogy már csak statisztikai alapon is be kell csúsznia időnként egy-egy olvasható sztorinak, még kevés az üdvösséghez. De aztán valaki ír valami olyat, mint most a Shed című történet második része, és ilyenkor mindig feltámad a remény. És kivételesen még csak nem is vagyok különösebben meglepve: Zeb Wells a leginkább megbízható írója a jelenlegi hálószövő-gárdának, Chris Bachalóval együtt meg szinte csodákra képes. De azért csak kezdjük a negatívumokkal: az első nyolc oldalt valami rejtélyes oknál fogva még nem Bachalo, hanem Emma Rios rajzolta, és kettejük stílusa a legkevésbé sem akar passzolni. Ráadásul van egy felesleges és béna prológusunk is, amiben a hihhhetetlenül badass Kaine (a rosszemlékű Clone Saga maradványa) jajveszékelve menekül a 11 éves kis Kraven-csaj elől – na, az ilyen pillanatok miatt van akkora szarban ez a sorozat. De aztán Wells visszatér a fősztorihoz, amiben Pókember ezúttal Curt Connorsszal, vagyis a Gyíkkal kénytelen szembeszállni (természetesen a hónapok óta tartó Gauntlet történetfolyam részeként, de ez most ne érdekeljen minket). Utóbbi a hálószövő egyik legrégibb ellensége (még a hatodik Pókember füzetben bukkant fel, 1963-ban), ami azt jelenti, hogy az ő karakterét is szanaszét írták már az utóbbi csaknem öt évtizedben – de olyannyira tragikus gonosznak még kevesen tudták ábrázolni, mint Wells itt. Connors kétségbeesetten küzd elméje épségének megőrzéséért, és a benne lakozó, belőle előtörő Gyík személyiség kontrollállásáért, már csak azért is, mert a rettenetes szörnyeteg célpontja Billy, az ő fia. A lehetőségek száma roppant behatárolt: vagy Connors visszanyeri az uralmát önmaga fölött (valószínűtlen), vagy Pókember érkezik éppen időben, hogy pár jól irányzott pofon kiosztásával megmentse a fiút (minden bizonnyal). Ez egy mainstream szuperhősképregény, ami azt jelenti, hogy nincs harmadik opció, vagyis nem történhet meg, pl. az, hogy a Gyík ráveti magát a gyerekre, és széttépi, és felfalja, és Connors személyisége meghal a fiával együtt, és csak az őrjöngő szörnyeteg marad. Ugye? Öööö… Hoppá… Olcsó hatásvadászat vagy az állóvíz merész felkavarása? Utóbbi mindenképpen, előbbitől pedig a kivitelezés menti meg a képregényt. Wells fantasztikus érzelmi erővel ír, pusztán néhány rövid sorral képes igazán megrázóvá formálni Billy halálát, amit meg Bachalo művel, az kész mágia, az a három oldal, amin a Gyík felfalja a fiút, zseniális, nincs rá jobb szó: természetesen nem látni semmit, mégis, az egész zavarbaejtően intenzív, félelmetes, és gyönyörűen absztrakt. Ha nem lenne ott a képregény elején az a nyolc oldal, megkapná az öt csillagot is.
A Batmannel nem voltam olyan türelmes, mint a Pókemberrel, és a főcímet már hónapokkal ezelőtt hagytam a fenébe. De itt szerencsére volt alternatíva: Grant Morrison Batman & Robinja a tavalyi év egyik legjobb új sorozata volt, és bár az idei részek már nem olyan erősek, azért továbbra is szórakoztató olvasmánynak bizonyul. Most pedig ugyanez a Grant Morrison végre belefog abba a sztoriba, amire oly sokan várnak már oly régóta. Bruce Wayne ugye elvileg „meghalt” a rosszemlékű Final Crisis végén, és az első Robin, Dick Greyson lépett a nyomdokaiba, már ami a denevérjelmezes igazságosztást illeti. Persze mindenki tudta, hogy a DC egyik legfontosabb karaktere csak ideiglenesen lesz távol – mostanra kiderült, hogy Bruce nem halt meg, hanem valahogy, valamiért elveszett az időben. Ez a hatrészes minisorozat a visszatérésének a krónikája, ahogy a történelem előtti időkből, amnéziájával küszködve, lassan eljut a modern Gothambe. Vagyis minden rész egy más történelmi periódusban játszódik majd (és mindegyiket más rajzolja) – Grant Morrison szavaival: Batman vs. történelem. Nagyon frappáns. Túl azon, hogy Amerika Kapitány tavaly hasonló módon tért vissza a „halálból” (és ugye mind emlékszünk, hogy az a képregény milyen rosszul sült el?), a legjobban az aggaszt, hogy úgy tűnik, az író sokkal inkább akarja szórakoztatni magát, mint az olvasóit. Interjúiban lelkesen ecseteli, hogy minden rész egy főhajtás lesz az ’50-es évekbeli őrült Batman ponyvák felé (ősemberes, kalózos, magánnyomozós stb.), de ha az egész csak ennyiből fog állni, az régen rossz. Egy ilyen monumentális, korszakokon átívelő eseménynek nem az író rajongói lelkesedését kellene kiszolgálnia, hanem mondania kellene valamit a karakterről. Az első rész alapján nincs szó ilyesmiről: Batman belekeveredik két törzs harcába, elfogják, egy denevérpajzsos őskori „Robin” (borzalmasan erőltetett koncepció) megmenti, majd hősünk ugrik a következő történelmi időszakba, éppen mielőtt megjelenik egy időgéppel Booster Gold, Zöld Lámpás és Superman, csak hogy utóbbi megjegyezze, ha Bruce visszatalál a XXI. századba, „mindenki meghal”. Mélyebb tartalom, jelentőség és értelem nélkül ez a minisorozat annak a veszélynek van kitéve, hogy egy felesleges, öncélú, és egyáltalán nem batmanes kalandforgataggá váljon, ami nem arról szól, amiről szólnia kellene. És Chris Spouse rajzai sem tudtak meghatni: robosztus ősemberei, unalmas arckifejezései, elnagyolt hátterei és mérsékelten dinamikus akciói legfeljebb egy viszonylag élvezhető középszert hoznak. De még hátra van öt rész, úgyhogy a remény él: hátha innen már csak felfelé megy a színvonal. 
Azt kell mondjam, hogy egy kicsit becsapva érzem magam. A King of Fear utolsó, ötödik részét a Dark Horse azzal a szöveggel harangozta be, hogy ez fog pontot tenni a B.P.R.D. immár jó pár éve tartó békaszörnyes sztorijának végére. Ha még emlékszünk, ez a fenyegetés a Plauge of Frogs című történetben ütötte fel a fejét 2004-ben, de az utóbbi időben visszakövethettük az eredetét egészen a legelső, Hollow Earth című minisorozathoz, ami még 2002-ben jelent meg. Szóval elvileg a The Warning, a The Black Goddess és a King of Fear minikből álló trilógia lett volna az egész lehengerlően nagyszabású történetszál lezárása. De az utolsó rész aligha zár le bármit is, sőt, épp ellenkezőleg. Amellett, hogy részben nyitva hagyja az eddigi sztoriszálakat, egyrészt behoz olyan régieket is, amiknek korábban nem volt közvetlen közük ezekhez az eseményekhez (Garden of Evil), másrészt pedig behoz teljesen újakat is, amiknek segítségével megváltoztatja a B.P.R.D. státuszát (és nem mellesleg jó néhány karakterét is) – a szervezet mostantól nemzetközi, vagyis nem az amerikai kormány, hanem az ENSZ fennhatósága alá tartozik. Ez a jövő szempontjából mind szép és jó, és a képregény elolvasása után biztosak lehetünk benne, hogy a továbbiakban is remek irányban halad majd a sorozat (augusztusig kell várni a Hell on Earth-re), de akárhogy is nézzük, mindaz, amit ebben a számban kapunk, édeskevés egy ötrészes mini (hát még egy háromszor ötrészes trilógia) befejezésének. Főleg úgy, hogy az előző füzet egyértelműen egy epikus finálét helyezett kilátásba, amire itt hiába is várunk. Ha eltekintünk a prekoncepcióktól, egy kicsit akkor is furcsa a helyzet. A negyedik szám cliffhangere után a képregény napokat ugrik előre az időben, amikor is Manning igazgató, Kate Corrigan és Johann Kraus az ENSZ-nek számolnak be az eseményekről (az rejtély, hőseink hogy jutottak ki a Liz által tüzes pokollá változtatott barlangrendszerből) – vagyis mindarról, ami a mini nagy fináléja kellett volna, hogy legyen, pár képkockányi flashbackből és híradófelvételből értesülünk. Merész húzás ez Mignola és Arcudi részéről, de többségében működik, mert a sorozat 68 rész után elért egy olyan pontra, ahol ez a módszer hajlamos nem rombolni, hanem fokozni az apokaliptikus események hatását. Hogy hogyan? Azzal, hogy a címlapon is látható, toxikus felhőt eregető, Kalifornia fölé magasodó fallikus óriásszörny elszabadulását egyáltalán nem mutatják meg (és miért is legyenek repetitívek: láttunk már ilyet korábban), az írók azt üzenik: ez már nem nagy dolog. Ide jutott a világ, a gonosz erői ott munkálkodnak mindenütt, nem kell többé csodálkozni rajta, ha felbukkan egy városokat a puszta lépteivel eltipró lovecrafti rettenet, így hát nem is feltétlenül kell sok-sok epikus beállítást elpazarolni rá. Félelmetesen hatásos koncepció, ami új szintre emeli a sorozatot: a szörnyűséges, a felfoghatatlan, a mindennek a végét jelző, a megdöbbentő immár szinte hétköznapivá vált. Hogy ezt mennyire volt bölcs dolog fináléként ellőni, az már más kérdés. Így még Guy Davis szokásosan fantasztikus rajzaival együtt is azt kell mondanom, hogy bármilyen remek a King of Fear, a B.P.R.D. normál (azaz kivételesen magas) színvonalához képest ez a szám egy egészen kicsit csalódás. 
Kár érte: olyan jól indult. A Marvel aktuális megacrossovere már onnantól kezdve szimpatikus volt, hogy nem akarták 6-8 részig húzni, mindössze négy füzetet szántak rá. Ami persze logikus, hiszen egyetlen, nem különösebben bonyolult csatajelentről van csupán szó, amit nem lehet, pontosabban, nem érdemes sokáig nyújtani. És az első három rész a maga monumentális, esztelenül dinamikus módján pokoli szórakoztató volt, ráadásul a látványos akció mellett képes volt remek karakterpillanatokkal és hatásos – ha nem is különösebben meglepő – fordulatokkal szolgálni. De a befejezés sajnos csalódást okoz. Hiába epikus, összességében meglepően hanyagul megírt. Az nagyon is rendben van, hogy Norman Osborn bukásának és őrületének folyamata a Sentry/Void elszabadulásában kulminálódik, és hogy az Asgard ostromába belépő hősöknek a legnagyobb csatát végül nem is az országot irányító gonosztevővel, hanem saját társukkal kell megvívniuk – itt fizetődik ki a karakterrel kapcsolatos rengeteg utalás az utóbbi hónapokból, évekből. Vagyis fizetődne ki. Sajnos hiába olvastam el kétszer is a képregényt, még most sem értem, hogy tudták a hősök pusztán nyers, fizikai erővel legyőzni az ily módon elvileg legyőzhetetlen Sentryt, akinek korábbi galibák alkalmával mindig valamilyen mentális úton kellett elkenni a száját. A mindeddig sokszor, és masszívan megalapozott sérthetetlenségét, és szinte isteni mivoltát (mint tudjuk, egyszer patthelyzetig harcolt Galactusszal) aligha ellenpontozza az, hogy Thor megkínálja néhány villámmal, Vasember pedig a fejére pottyant egy helicarriert. Szóval ez a végső csata, bár kétségkívül baromi jól néz ki (Olivier Coipel, mint általában, most is elemében van, képei gyönyörűek), finoman szólva nem valami következetes, és így nem is igazán kielégítő – erősen foghíjas befejezése ez Bendis ígéretes Sentry-sztoriszálának. És ez sajnos nem az egyetlen baja a Siege 4-nek. Ahelyett, hogy az író tisztességesen lezárná a történetet, az utolsó hat oldalt inkább az új kezdetre, a Heroic Age felvezetésére „pazarolja”. Hasonlóan járt el már a Secret Invasonnél is, aminek utolsó lapjain a Dark Reignt exponálta be, de ott még ügyesebb volt, nem szórta ugyanis szét az invázió közvetlen következményeit a különböző képregényekbe, mint itt. A New Avengers és a Dark Avengers utolsó számának idevágó oldalai sokkal inkább ebbe a füzetbe kellettek volna, hogy kerüljenek, a regisztrációs törvény eltörlése és Steve Rogers kinevezése Amerika új „főrendőrévé” pedig maradhatott volna amazokra. Persze értem a döntést: egy nyilvánvalóan rengeteg vevőt célzó crossovert nem lehet cakkpakk lezárni anélkül, hogy az olvasókat ne csábítaná az új kaland kezdetére – még ha ez a dramaturgia rovására is megy. Ahogy mondtam: kár érte. 
Asgard ostromának végeztével új fejezet nyílik a Bosszú Angyalai (és úgy általában, a Marvel Univerzum) történetében. Ennek jeleként az eddigi sorozatok e hónapban mind befejeződnek, és a következő hetekben újak indulnak helyettük. A New Avengers némileg kakukktojás, minthogy a név megmarad: újraszámozva és új csapatösszeállítással (illetve nyilvánvalóan új koncepcióval), de ismét elstartol június közepén. És addig is itt van nekünk ez a különkiadás, ami egy epilógus a Siege-hez, és epilógusként is keresztbe lenyeli a crossover fináléját, úgy, ahogy van. Pedig ha lehet még annál is egyszerűbb: a csapat megindul, hogy levadássza az asgardi csata végeztével a helyszínről elmenekült Hoodot és Madame Masque-ot, akik utóbbi apjánál, Nefaria bárónál keresnek menedéket, mielőtt kisurrannának az országból. Aztán annak rendje és módja szerint megtalálják, és leverik őket. Ilyen egyszerű az egész, nincsenek fordulatok, meglepetések, csak nyílegyenes sztori van és szuperdinamikus akció. És ami a lényeg: hangulat. Hőseink a Civil War óta végzik úgy a dolgukat, hogy közben kénytelenek árnyékokban élni, a hatóságok és saját egykori társaik elől is bujkálni, de most, az ostromot követő órákban szó sincs ilyesmiről: kezükbe veszik a dolgok irányítását, és gyorsan, hatékonyan, kíméletlenül levadásszák a gazembereket, akik az utóbbi időkben olyannyira megkeserítették az életüket. És az olvasó számára is van valami roppant kielégítő abban, ahogy végre minden óvatosság, visszafogottság és megfontoltság nélkül, minden erejüket latba vetve, rászabadítják magukat a rosszfiúkra, mintha semmi más nem számítana. A leszámolás Nefaria otthonában ennek megfelelően elemi erejű: ugyan rövid, de annál intenzívebb és brutálisabb, öröm látni, hogy Bendis nem fogta vissza magát –így nem fogják vissza magukat karakterei sem. Valóságos bűnös élvezet nézni, ahogy Rozsomák széles vigyorral az arcán felbukkan a semmiből, hogy kis katonákra vágja a bárót. Hogy is mondják Amerikában? You don’t want to fuck with these guys. Mert végülis ez volna a szuperhősök lényege, nem igaz? Ha nem viselkedsz, előbb-utóbb felbukkannak az életedben, és szétrúgják a segged. Csakhogy a Civil War óta nem igazán tehettek így, nem igazán lehettek önmaguk – mostanáig. Úgyhogy ez a sorozatfinálé legalább annyira prológusa a Heroic Age-nek, mint epilógusa a Siege-nek, és egyben roppant meggyőző bizonyíték arra, hogy Bendis kiválóan helytáll majd „klasszikus” Bosszú Angyalai sztorik írójaként is - nyilván nem véletlen már az sem, hogy itt Nefaria bárót, a csapat egy régi ellenségét tette meg fő antagonistának. Grandiózus fináléhoz pedig sztárrajzoló dukál: Bryan Hitch-nek, akinek sosem felejtünk el hálálkodni, amiért Warren Ellisszel megteremtették a szélesvásznú képregény fogalmát, voltak jobb és rosszabb pillanatai is az utóbbi egy-két évben, de itt gond nélkül hozza azokat a dögös, lendületes, epikus képsorokat, amik tőle elvárhatók. Ugyan a csapat történetét a korábbi számok grandiózus kétoldalasainak újrahasznosításával és Luke Cage monológjával felelevenítő befejezés igen óvatlanul egyensúlyoz a giccs határán, de ennyi érzelgősség ehelyütt megbocsátható – sőt, valahol talán még szükséges is. Főleg ha azt vesszük, hogy ezzel Bendis szépen keretbe zárta saját sorozatát, hiszen annak idején a „klasszikus” érának búcsút mondó Káosz hasonló epilógussal ért véget. 
Kicsit az az érzésem, hogy Bendis mindenképpen akart még egy utolsó, Siege utáni számot írni ehhez a sorozathoz, mielőtt Osborn bukásával– természetesen – végleg befejeződik, de egyszerűen nem volt hozzá elég mondanivalója. Így aztán, amilyen fantasztikusak a képregény utolsó oldalai, olyan feleslegesek és unalmasak az elsők. Egyrészt, mert nem történik bennük semmi, amit már ne tudnánk a Siege 4-ből (a Dark Avengers tagjait letartóztatják, a csapatnak befellegzett, új nap van virradóban), másrészt, mert mindazt, amit már úgyis tudunk, az író ráadásul érdektelenül és bután mondja el újra. Ha valamiről, hát ennek a számnak a (hamis) angyalok saját bukásukra adott reakcióiról kellene szólnia. Osborn esetében ez rendben is van (erről később), de a többiek? Oldalak telnek el azzal, hogy a nagy csata végeztével ketten szökni próbálnak, csak hogy pár panellel később a hősök egy-egy jól irányzott ütéssel a helyükre verjék őket. Helykitöltésen kívül ez az instant, se nem elég látványos, se nem elég izgalmas, se nem elég akármilyen akció nem jó semmire. Aztán következik Daken szökése, amire megint feleslegesen megy el öt oldal, annak ellenére, hogy pár panelen is meg lehetett volna oldani – ezután, és csakis ezután kezd el egyre jobb és jobb lenni a képregény. Thor és Phobos (a Sentry által széttépett isten, Ares fia) beszélgetése már egy nagy lépés a helyes irányba, az Amerika új főrendőrének kinevezett ex-Amerika Kapitány, Steve Rogers, és Osborn ex-jobbkeze, Victoria Hand jelenete pedig kétségkívül a sorozat eddigi színvonalát képviseli. Hand remek karakter, akinek megvoltak a maga okai, amiért az egykori Zöld Manó szolgálatába állt, és akit Bendis mindez idő alatt végig képes volt árnyaltan ábrázolni, határozott távolságot tartva közte és őrült főnöke között. Azzal pedig, hogy a Marvel valóságos erkölcsi és ideológiai szobrán, Rogersen keresztül „bocsát meg” neki, ügyesen győzi meg az olvasót arról, hogy bármit tett is ez a nő, helyén van a szíve – és hogy van még jövője is. De a leginkább hatásos képsorok természetesen Osbornhoz kötődnek. Ahogy ül a cellájában, és önmagával (pontosabban másik énjével) vitatkozva igazolja tetteit (némileg tragikus módon nem teljesen eredménytelenül!), egyszerre mutatva meg hatalmas egóját, uralkodási vágyát, nagyságra törekvését, önámítását és őrületét, az tökéletes lezárása a karakter azon szakaszának, ami még Warren Ellis Thunderboltsával kezdődött. És itt a korábbi felesleges jelenetekkel láthatóan küszködő Mike Deodato is remekel: Osborn arcán ott van minden. Gyönyörű befejezés, jobbat kívánni sem lehetne. Kár a füzet első feléért. 
Aligha tagadhatja bárki, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legjobb Sentry-történet, ami valaha született (és itt természetesen a legelsőre gondolok). Ezt csak a tisztesség és az egyensúly kedvéért tartottam fontosnak megjegyezni, mert mostantól igaz az a kijelentés is, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legpocsékabb Sentry-történetet, ami valaha született. Barátaim, óvakodjatok a Fallen Suntól. De jobban meggondolva, mégse, inkább mindenképpen olvassátok el. Mert a piac ugyan nem szűkölködik pocsék képregényekben, de efféle ganét nem vehet minden nap kezébe az ember, úgyhogy már csak a puszta tapasztalat miatt is érdemes ráfanyalodni. Tény persze, hogy Jenkinsnek nem volt könnyű dolga. A Sentry meghalt a Siege végén, és rámaradt a feladat, hogy örök vadászmezőkre távozásáról, és életéről ehelyütt megemlékezzen. Namost, normál hosszúságú képregényt írni egy szuperhős temetéséről trükkös dolog. Tíz esetből tízszer az lesz a vége, hogy egykori bajtársai először kölcsönösen elsírják egymásnak a bánatukat, majd egyenként kiállnak, hogy elmondják, az elhunyt milyen hatalmas hős és nagyszerű barát volt, és mielőtt minden gyászoló szomorúan belebámul a lemenő Napba, még levonnak valami csodálatosan amerikai tanulságot az illetővel kapcsolatban. És itt pontosan ez történik, Jenkins egy muslincafingnyi kísérletet nem tesz arra, hogy eltérjen a bevett formulától, és ne adj isten, tényleges érzelmi hatást váltson ki az olvasóból (bár bizonyos szempontból talán a gyomor felfordulását is tekinthetjük érzelmi hatásnak – ez esetben én kérek kurvanagy elnézést). És ami az unalmas, apatikus rajzok mellett az egészet még rosszabbá teszi, hogy mindez egy olyan karakterrel kapcsolatosan történik, akit soha nem sikerült igazán közel hozni a közönséghez, és akinek a többi hőssel való kapcsolata is felületes volt. Ha Vasembernek a szíve szakad meg Amerika Kapitány halála miatt, azt elhisszük, mert jókora közös történetük van, és barátokként, bajtársakként, sőt, néha, nagyritkán, ellenségekként, rengeteg dolgon mentek keresztül együtt – és mi mindennek tanúi voltunk. A Sentryről viszont csak onnan tudjuk, hogy sok hősnek az állítólagos barátja volt, hogy ezt jó sok képregényben jó sokszor elmondták. Olyan ez, mintha egy utcán megfagyott, névtelen hajléktalant államfőnek kijáró tisztelettel temetnének el, és csodálkoznának, hogy elmaradnak a síró százezrek. Ezt érezhette Jenkins is, ezért az utolsó pillanatban kitalálta, hogy valamikor régen a Sentry és Vadóc jókat kufircoltak együtt. Gondoljunk bele ebbe egy pillanatra… Vadócról van szó, életének egyik központi, tragikus aspektusa évtizedeken át az volt, hogy nem élvezhetett semmiféle intimitást másokkal, anélkül, hogy ne bántotta volna őket. Erre most, sokkal később, pár félmondatból, teljesen mellékesen szerzünk tudomást valamiről, ami egy hatalmas jelentőségű emocionális esemény kellett, hogy legyen a karakter számára… csak hogy Jenkins traktálhasson minket valami sekélyes, erőltetett látszatdrámával, egy olyan figura kedvéért, ami a kutyát nem érdekli? Gyanítom, van pár ezer Vadóc-fan, aki mostanság gyakran emlékezik meg az író felmenőiről. A Fallen Sun mögött nincs történet, nincs tartalom, nincs érzelem. Nincs semmi. Csak frusztráció van és émelyítő giccs. 
Crossed #9
Érdekelne, Brian Clevingernek hogyan támadnak ilyen ötletei. Esetleg felébred reggel, és azt mondja: ma írni fogok egy sztorit, amiben egy tudományos kommandót vezető intelligens, harcedzett robot a dél-amerikai dzsungelbe megy, hogy kihaltnak hitt, esőerdei óriáscsirkéket találjon („hivatalos” nevük, ha esetleg érdekel: Terror Madár!)? Gondolom, ez éppolyan jó magyarázat, mint bármi más. És tudod, mit? Amit Atomic Robo keres, azt meg is találja. Pontosabban az esőerdei óriáscsirke (Terror Madár!) találja meg őt. Aztán felkapja, és magával hurcolja, hogy… hogy megegye? Áh, az olyan snassz. Madarunk egy repülőgéproncsban él, amin van egy lyuk, pont az ő fészke alatt. És igen, Robónkat szemelte ki, mint eszközt, amivel ezt a lyukat betömheti. Totál agymenés. És fantasztikusan működik. A legjobb az Atomic Robóban, hogy sok-sok hasonló jellegű művel ellentétben, sosem érezni rajta, hogy az írója erőlködne. Épp ellenkezőleg, Clevinger fantasztikusan ért a komédiához (bár most épp volt társírója a rajzoló, Scott Wegener személyében, szóval gondolom, a dicséret őt is megilleti), és teljes természetességgel dől belőle a hülyeség. Egymást érik a totálisan elszállt, őrült ötletek (ld: esőerdei óriáscsirke – Terror Madár!), féloldalanként záporoznak az olvasót röhögőrohamokba hajszoló beszólások („Ezek a legkevésbé kihalt madarak, amikkel valaha találkoztam.”), és az egész valami elképesztően és imádnivalóan laza. Ez a Free Comic Book Dayre megjelent kis szösszenet mindössze 10 oldalt tesz ki, de több az ötlet és a poén benne, mint 10 másik, normál hosszúságú amerikai képregényben együttvéve. A rajzok (akárcsak a sztori és stílus) a sorozattól megszokottak: Wegener vázlatos, csak a legszükségesebb részletekkel „bonyolított” képeinek van egyfajta magával ragadó, komikus bája, ami tökéletesen passzol Clevinger agymenéséhez. Totális szórakozás, mint mindig. Terror Madár!
A Free Comic Book Day rendszerint pont időben érkezik egy nagy képregényfilm premierje mellé – idén a Vasember 2-höz sikerült „igazítani” május első szombatját (az amcsik ugyebár még csak ezen a hétvégén láthatják Tony Stark második kalandját, nálunk egy héttel korábban volt a bemutató), úgyhogy nem csoda, hogy a Marvel egy Vasember képregényt dobott a piacra a jeles alkalom kapcsán. (Ráadásul alighanem az egyetlent az idei kínálatból, ami normál hosszúságú, nem csak 10 oldal körüli). És mivel a filmben már fifikás módon beharangozzák a jövő nyáron érkező Thor mozit is, egy team-up lett a dologból, amiben a technokrata zseni az asgardi isten oldalán száll harcba a jó ügy érdekében. A nyitány lehengerlő: Thor áll egy thaiföldi tengerparton, harci pózban, kezében a pöröllyel, és rettenthetetlenül parancsol a felé közeledő, hatalmas szökőárnak: „Yield.” Hiába. A mennydörgés istene nem tud többé parancsolni sem a mennydörgésnek, sem semmiféle időjárási jelenségnek. A ludas Tony Stark – persze csak közvetetten. Annak idején ugyanis kifejlesztett egy rendszert, aminek segítségével fegyvert lehet faragni az időjárásból – és (meglepetés!) ez a rendszer most rossz kezekbe került. Arrogáns, „leszarom a Földet” milliárdosok Stark találmánya segítségével terraformálni kezdték a Holdat, hogy majdan az lehessen az új otthonuk – csakhogy ennek persze csúnya mellékhatásai vannak a kék bolygóra nézve. Úgyhogy hőseink elrepülnek a Holdra, szétvernek minden ördögi masinát, és rafinált módon megbüntetik a tetteseket – költői igazságszolgáltatásról van itt szó, bizony ám. Matt Fraction láthatóan rutinból írta meg a képregényt: jó a tempója, egyszerű, és bár kicsit elkapkodott (majdhogynem röhejes), de hatásos a sztorija, korrektek a dialógusai, viszont nincs benne semmi különös – mármint eltekintve az említett, impozáns nyitójelenettől, ami esszenciális Thor-pillanat. Gyanítom, az egyetlen, amit igazán, teljes szívvel élvezett munkája közben, az a játszadozás Thor és Vasember korántsem ideális kapcsolatával (merthogy mióta a mennydörgés istene visszatért a halálból, és megtudta, mi mindent művelt Tony a Polgárháborúban, nem mennek valami simán köztük a dolgok). Hasonlóan rutinos (annak minden pozitív és negatív oldalával együtt) John Romita Jr. rajza is: hozza, ami tőle alapvetően elvárható. Kellemes kis olvasmány, de kétlem, hogy bárkinek az emlékezetében megragadna. 
Ha valakinek olyan amerikai képregényt akarsz ajánlani, ami minden korosztály számára tökéletes szórakozást nyújt, két szó: Mouse Guard. David Petersen 2006-ban kezdte írni a szokatlan formátumú (azaz négyzet alakú) képregényt, ami az antropomorfizmust az állatokra vetítve, egy középkori egértársadalom elitgárdájáról szól. De hadd nyugtassam meg gyorsan azokat, akik egy disney-szerű, édes-bájos-idillikus állatkavilágot képzelnek maguk elé – rossz úton járnak. Ha már referencia, inkább Watership Down vonalon gondolkozzanak. Petersen ugyanis egyrészt olyan anatómiailag pontos egereket rajzol, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben ezek az egerek intelligensek legyenek, fegyverekkel harcoljanak, és két lábon járjanak, másrészt, noha természetszerűen még így is van némi kedves bájuk, nagyon is marconák, szívósak és ha kell, utolsó csepp vérükig kaszabolják az életükre törő ellent. Eddig két minisorozat jelent meg (Fall 1152, Winter 1152), most pedig, köszönhetően a Free Comic Book Daynek, kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy milyen irányt vesz Saxon, Kenzie, Sadie és Lieam története a majdan megjelenő Spring 1152-ben (amire viszont sajnos még várni kell, mert Petersen előbb két prequel minit tervez Black Axe és Winter War címmel). A tél elmúltával az egerek a téli álmukból ébredő ragadozókkal kénytelenek szembenézni, miközben senki nem tudja, hogy hová tűnt el Lieam, és miért. A 12 oldalnyi képregény tehát egy átmenet két mini között, így története sem igazán van: inkább csak afféle helyzet- és hangulatjelentés a gárda vezetőjének, Gwendolynnek a narrációjával. Az egerek fáradhatatlanul dolgoznak, harcolnak, vadakat ejtenek el, és élelmet gyűjtenek – hogy pontosan miért (nem szimpla önfenntartásról van ugyanis szó), az csak az utolsó oldalon derül ki. A Petersen által megálmodott egérvilág lebilincselő: nyers, veszélyes, sokszínű és rendkívül gazdag, az olvasó minden egyes számban megtud róla valami újat, anélkül, hogy bármikor is azt érezné, „okítják”, vagy épp a szájába rágnak valamit. A képek pedig ehhez méltón gyönyörűek. Egyszerre realisztikusak és stilizáltak, modernek és archaikusak, és bámulatos hatékonysággal kel életre bennük az apró szereplők számára átkot és áldást egyszerre jelentő természet. Egyetlen baj van ezzel a sorozattal: nem elég gyakran jelenik meg. 
A tavalyi év egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb új képregénye kétségkívül a The Stuff of Legend volt, amiben egy kisfiú játékai átkeltek a mumus birodalmába, hogy bármi áron visszaszerezzék tőle elrabolt gazdájukat. Az első rész igazi meglepetés volt: a Toy Storyt és a Ryan közlegény megmentését a fantasy keretei közt vegyítő történet tele volt az amerikai képregényiparban ritkán látott frissességgel, intenzitással és eleganciával. A remek karakterek, a fantasztikus erővel életre hívott, komor mesevilág, és nem utolsósorban, a roppant hatásos csatajelenetek után pedig valami merészen más következett. A második felvonásban hőseink egy bizarr, sőt, egészen szürreális városkába kerültek, aminek kétszínű polgármestere egy veszélyes, szó szerint bőrükre menő játékba kényszerítette őket. A cselekmény szempontjából ugyan mindennek nem volt sok jelentősége, tekintve, hogy a lényegi sztorit egy jottányit sem vitte előre, de sajátosan furcsa közjátéknak, ami a mumus világának egy újabb szeletéről lebbentette fel a fátylat, tökéletes volt. Most sajnos júliusig kell várnunk a folytatásra (The Jungle), éhségünket addig is csak a Free Comic Book Dayre megjelent kilenc oldal csillapíthatja valamelyest. A kisfiú megmentésén fáradozó hőseink a Golem’s Passban belebotlanak az ellenség egy őrjáratába, amit sikeresen leszerelnek egy rövid, de intenzív csata után. Percy, a gyáva malac aggódik, hogy rájuk talál a mumus hadserege, míg a többiek azon morfondíroznak, hogy mit tegyenek az ellenség egyik életben maradt katonájával. Egyszerű kis közjáték ez, aminek se szerepe, se értelme nincs azonkívül, hogy felhívja magára azoknak a figyelmét, akik vannak olyan pechesek, hogy még nem olvasták az eddig megjelent füzeteket. De mivel a Free Comic Book Daynek pont ez a lényege, a konklúzió csakis az lehet, hogy az alkotók sikerrel jártak: ebből a parányi ízelítőből is látszik, hogy milyen érdekes, izgalmas és lenyűgözően ambivalens világot teremtettek, és hogy milyen gyönyörű, meseszerű, mégis nyers és realisztikus, szépiás képekkel keltették azt életre. 
A Superman címek nem tűntek valami egészségesnek az utóbbi egy-két évben, és a DC-nek erre valamiért az volt a megoldása, hogy továbbra is ugyanúgy csinált mindent, mint addig. Persze, most már itt toporog a sarkon J. Michael Straczynski, hogy átvegye a Supermant a gyengélkedő James Robinsontól (hála az égnek), de attól még tény marad, hogy a kiadó bő másfél éves szerencsétlenkedése a tucatcímeknek fenntartott 30 ezres példányszámú eladás környékére rugdosta le az Acélemberrel kapcsolatos képregényeket. Ezen nem segített az sem, hogy egyik „nagy” esemény érte a másikat (szó szerint) – miért is segített volna? A New Krypon után rögtön jött a World of New Krypton, azután rögtön jött a Last Stand of New Krypton, és épphogy az véget ért, máris itt a War of the Supermen. Zsibbasztó. Erőlködnek, erőlködnek, az olvasó meg csak unottan ásít a végeérhetetlen, sietve összezagyvált haddelhaddokat látva, amikről üvölt a kétségbeesés, hogy észrevegyék őket: „idenézzetek, milyen nagy és epikus és szuper vagyok, és egyébként is!” A Free Comic Book Day keretein belül megjelent War of the Superman 0 (én a DC helyében már az ezután érkező Straczynski-érát népszerűsítettem volna, de hát ők tudják) egyetlen hatásos képpel szolgál: az utolsóval, amin több ezer szupererejű kryptoni repül a Föld felé, hogy megkezdjék az emberiség elleni háborújukat. Már csak egy jó sztorit kellett volna írni elé, hogy legyen valami súlya is. De James Robinson és Sterling Gates még azt is elbarmolták, ami eddig jó volt – jelesül Zod karakterét. A World of New Kryptonban sikerült az íróknak árnyaltabban ábrázolni az általában teljesen egysíkú gonosztevőt, és erre ráadásul tökéletes okuk is volt: az egykori kryptoni város, Kandor megmentése után értelemszerűen nem a hódítás volt a célja, hanem az immár meglévő otthona és népe védelme. Ez a fordulat távolról sem csinált jófiút belőle, de kétségkívül jóval több volt egy vérben forgó szemű, üres gazembernél – mostanáig. Robinson és Gates pár hanyagul odavetett félmondattal eltörlik a karakter összes olyan motivációját, ami érdekessé tette, és visszaalacsonyítják egy önző, bosszúszomjas, vérengző szemétláda szintjére. Ehhez készséggel asszisztál Eddy Barrows is, aki olyan gonosz vigyorokat és sötét tekinteteket rajzol neki, amiket látva még Joker is visszamenekülne Arkhamba. Maga a cselekmény pedig iszonyúan lapos: Superman üvöltözve, felháborodva, falakon áttörve csörtet Zod elé (New Kryptonon nincsenek ajtók?), hogy számon kérje rajta tetteit, mire a gazember csatlósai leverik. Superman feláll, dühöng egy kicsit, megint leverik. Aztán még egyszer feláll, kioszt pár pofont, és (na, vajon, mi történik?) megint leverik. Valahol kétségkívül bámulatra méltó, hogy egy írópáros képes ilyen repetitív lenni mindössze 13 oldal keretein belül. Fárasztó és felesleges képregény ez, amire az egyetlen mentség, hogy ingyen adják – így legalább jó eséllyel elrettent pár olvasót attól, hogy ténylegesen beruházzon egy Superman képregényre, legalábbis addig, amíg végre meg nem érkezik Straczynski, hogy megmentse a napot. 
S.H.I.E.L.D. #1
Tavaly a 32. számmal véget ért a DC 2006-ban indított Spirit sorozata – bár akkor már amúgyis régesrég halott volt, hisz az utánozhatatlan Darwyn Cooke távozását nem viselte túl jól a cím. Most, az agyonreklámozott és halálra hype-olt First Wave részeként, újabb Spirit ongoing indul (az azzal egyidőben elstartolt Doc Savage társaságában), ezúttal Mark Schultz (Xenozoic Tales) irányítása alatt – legalábbis kezdetben, merthogy Schultz csak az első két számot írja majd. Társa addig is a Moritat álnéven dolgozó Justin Norman (Elephantmen), aki viszonylag tűrhető választás volt a Will Eisner örökségét továbbvivő képregényhez. Azért csak viszonylag tűrhető, mert bár ügyes iparosember, de ha már munkájával a Mester nyomdokain próbál lépkedni (márpedig láthatóan ez volt a szándéka), akkor csinálhatta volna kicsit jobban is. Hogy mást ne mondjak, lehetett volna bátrabb a karakterek enyhe karikaturisztikus vonásait illetően, és ügyesebb a tipikusan „eisneres” trükkök alkalmazásában. Az első oldalon pl. a „Spirit” felirat ténylegesen kirajzolódhatott volna magukból az épületekből, ahelyett, hogy csak úgy áll közöttük a városkép közepén, a harmadik oldalon pedig vigyázhatott volna rá, hogy ne csak sokadik nézésére tűnjön fel, hogy a hat panel egy szót (természetesen a Spiritet) formáz ki. Egyébként meg a címszereplő figurája túlságosan „keményfiús”, nincs meg benne az a könnyedség, ami Eisnernél jellemezte. Ezeket leszámítva egészen hangulatosak és lendületesek a képei, arról meg már nem ő tehet, hogy a színező az állandó szürkés árnyalataival dögunalmas munkát végzett. Maga a sztori sem vált meg semmilyen világot. Hősünk már annyira bögyében van az alvilágot uraló Octopusnak, hogy a gazember ráküld egy állítólag megállíthatatlan európai bérgyilkost – aki egyben egy bombázó nő is természetesen (Schultz megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem Oroszországból származtatja – a tököm tele van a „legyőzhetetlen”, ultrakemény, szőke ruszki hit-manekkel). Az első szám teljes egészében azt a célt szolgálja, hogy az olvasó megismerhesse a karaktereket, így aztán az író gyorsan végigzavarja a Spiritet minden ehhez szükséges lépcsőfokon: rosszfiúk összeverése, információszerzés az utcán inkognitóban, diskurzus Dolan rendőrkapitánnyal. Egyszóval: alapozás. Annak is túl egyszerű, ráadásul többnyire humortalan és stílustalan, de majd meglátjuk, később kinövi-e magát valami érdekesebbé. Feltéve, hogy egy ilyen gyenge közepesre elegendő indítás után még érdekelni fog a következő rész. 
Nem kéne ezt erőltetni. Az első Purge one-shotot még John Ostrander írta, és afféle prológusként szolgált a 2006-ban elstartolt, nagyszerű Dark Timeshoz. A képregény egy hónappal A sith-ek bosszúja után játszódott, és egy csapat túlélő jediről szólt, akik kénytelenek voltak szembeszállni Darth Vaderrel. Tökéletesen élvezetes, jól megírt, dinamikus kis sztori volt, ami még érzelmileg is tudott hatni az olvasóra, annak ellenére, hogy pozitív karakterei bemutatására alig néhány oldala volt. Aztán tavaly év végén jött a Seconds to Die, ami olyan érdektelen és unalmas volt, hogy már arra sem emlékszem, egyáltalán mi történt benne (már azonkívül, hogy Vader abban is levadászott egy jedit). És most itt a The Hidden Blade, ami úgy felesleges, ahogy van. A gond már a koncepcióval kezdődik: egymástól független one-shotok, amik mind arról szólnak, hogy Vader utánamegy egy túlélő jedinek, és aztán kinyírja. Mégis hányszor lehet ezt eljátszani? Bizony: egyszer. Ez meg már a harmadik. Olyan is, de nem csak emiatt. A The Hidden Blade-ben a császár egy erdős bolygóra rendeli jobbkezét, hogy védje meg a lépegetőgyárat a helyi bennszülöttek támadásaitól. Azt nem tudjuk meg, miért nem bombázza szarrá a Birodalom az űrből a fél erdőt, benne mindenkivel, aki nem visel fehér sisakot, ahogy azt sem, hogy miért az ellenség szájába telepítettek egy kulcsfontosságú gyárat. Meg azt sem, miért gondolják úgy a rohamosztagosok, hogy jó ötlet kimenni a megvédendő létesítmény falain kívülre, és fedezék nélkül, egy helyben állva várni a felbőszült ellent. És hadd tegyem hozzá: ennyi baromság, és még csak a legelső oldalon járunk. A nagy meglepetés (sic!) persze az, hogy a szívós bennszülötteket egy jedi és a tanítványa segíti. Kitaláljátok? Vader rájön, sorban megkeresi, és megöli őket (figyelemreméltóan rövid és ötlettelen küzdelmekben), de közben a helyiek furfangos módon porig rombolják a gyárat, a császárnak meg összeszaladnak a ráncok a homlokán, és hátrahagyja „hősünket” a bolygón, hadd elmélkedjen a kudarcán. Ez az utolsó panel, ahogy egy homokozó mellett felejtett kisgyerekként mered a távozó űrhajó után (kár, hogy nem biggyesztettek mellé egy gondolatbuborékot, benne ezzel: „shit!”), kezében a bigyóval, aminek segítségével a bennszülöttek kibasztak vele, majdnem olyan gáz, mint újjászületése utáni „nooooo”—ja A sith-ek bosszújában. Mégis, a képregényt majdnem megmentik Chris Scalf gyönyörűen visszafogott és ízléses színvilággal megtöltött, lendületes, realisztikus festményei. Legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, a középpontban álló karakterekről, vagy a háttérről, munkája lenyűgöző – különösen az, hogy képes karaktert adni magának a bolygónak is. Kár, hogy erre volt kénytelen vesztegetni a tehetségét. 
Ha ez így megy tovább, meg fogom alapítani az „Emeljünk szobrot Mike Carey-nek” klubot. A fickó jó három éve nyűgözött le először, amikor megírta az utóbbi, nem is tudom, monjduk tíz év alighanem legjobb X-Men történetét (Supernovas, és igen, tudom, hogy a tíz évbe beleesik Morrison New X-Menje is), de még az a teljesítmény is eltörpül amellett, amit a The Unwirttenben visz véghez. Ez a sorozat már a legelső számtól kezdve lenyűgöző volt, és azóta csak egyre jobb és jobb. Carey egy fantasztikus világot teremtett, amit minden egyes számmal egyre gazdagabbá, izgalmasabbá és érdekesebbé tesz, és olyan lelkesedéssel és vehemenciával mesél róla, amire kevesen képesek manapság az amerikai képregényiparban. A 12. szám egy afféle tölteléksztori, amiben még említés szintjén sem jelennek meg az állandó szereplők, és még így is maga mögé utasít szinte mindent, amit idén olvastam eddig. Történetünk főhőse Mr. Bun, egy nyúl, aki egy csinos kis nyúlüregben él, egy idillikus, micimackószerű mesevilágban, ahol minden állatka ruhákban jár, és mindenki kedves mindenkivel. Csakhogy Mr. Bun valójában egy ember, Pauly Bruckner, aki évekkel ezelőtt megpróbálta ellopni Wilson Taylor térképét (ami most fiánál, azaz a sorozat főhősénél, Tommy Taylernél van) a való világban, és a férfi büntetésből száműzte az irritálóan mézesmázos gyerekkönyv világába. Találós kérdés: ha te kerülnél egy ilyen mesébe, ahol minden idilli és dögunalmas, mennyi időbe telne, hogy láncfűrésszel essél neki az összes „jajdeédi” állatkának? Mr. Bun/Pauly pechjére kénytelen megelégedni egy saját gyártású nyílpuskával. Célja, hogy megölje a gyerekkönyv írónőjének mesebeli alteregóját, Miss Lizát, remélve, hogy halálával összeomlik az egész mézeskalácsvilág. Csakhogy ez a világ nem is hagyja magát olyan könnyen. Már maga a koncepció is nyerő, sőt, szinte lehetetlen elrontani: a mocskosszájú, „tele a tököm mindennel” bűnöző émelyítően bájos mesekörnyezetben való kalandozása egyértelműen kárörvendésre okot adó sorsot, és főleg, gonosz humort követel meg, Carey pedig láthatóan baromi jól szórakozik, miközben eleget tesz e követelésnek. A sztori ötletes, vicces és kellemesen bizarr, sőt, a maga poénos módján még félelmetes is. És a képi világ is nagyszerű. A sorozat állandó rajzolója, Peter Gross ezúttal „csak” a vázlatokért volt felelős, durva vonásait Kurt Huggins és Zelda Devon ruházták fel igazi, gyerekkönyves külsővel. A képregény kifinomultságára egyébként jellemző, hogy még a dialógusok betűtípusai is aszerint változnak, hogy aki éppen beszél, az ténylegesen egy karakter ebben a mesében, vagy „kívülről” jött, mint Mr. Bun/Pauly. Röviden: a The Unwritten egy éve indult, és azóta megszilárdította pozícióját abban a ligában, amelyikben csak néhány másik amerikai sorozat képes játszani rajta kívül – mint a The Walking Dead és a Scalped.
Nemesis #1
Ez egy furcsa crossover volt. Geoff Johns Blackest Nightja eredetileg egy Sinestro Corps War szintű Green Lantern sztori lett volna, de végül (alighanem felsőbb sugallatra/utasításra) egy az egész DC univerzumra kiterjedő, és a cég legnagyobb éves eventjét jelentő crossoverré dagadt. Azt hiszem, így utólag nagy biztonsággal kijelenthetjük: a naggyá növés nem tett jót neki. A Blackest Night egy több éve futó Green Lantern történetfolyam monumentális kicsúcsosodása, amiben megvan minden, ami egy bármilyen időszak legizgalmasabb és legnagyszerűbb szuperhősképregényéhez kell: remek ötletek, érdekes karakterek, őrületesen epikus szcenárió, nagy fordulatok, gigantikus-galaktikus akciók. Hogy végül a crossover „csak” jó lett, és nem zseniális, az kétségkívül az erőltetett struktúrának köszönhető – szinte nyilvánvaló, hol kellett Johnsnak változtatnia a sztorin ahhoz, hogy egy „company-wide” sztori legyen belőle. Az első rész még döbbenetes lendülettel és erővel startolt el, de a tempó a következő számokban megtört. Ahelyett, hogy a képregény ténylegesen a feltámadt holtak, azaz a fekete lámpások és a színspektrum egyéb lámpásai közötti konfliktusra koncentrált volna, kínosan hosszú oldalakon át sertepertélt a Földön, ahol a szuperhősök nem sok jóval kecsegtető, kétségbeesett harcot vívtak az ellenséggel – miközben a tényleges cselekmény sorsa a technikailag tie-inként funkcionáló Green Lantern füzetekben dőlt el. Ez a helyzet némileg javult a sorozat utolsó részeire, és a befejező, nyolcadik epizód pontosan olyan grandiózus, amilyennek lennie kell, amilyennek minden geek megálmodta: totális háború az életet és a halált képviselő erők között. Szép egyébként az a kör, amit Johns itt bezár az első résszel: míg az a halálról szólt, a finálé egyértelműen az életről szól, ügyesen megpiszkálva kicsit a halál-feltámadás kérdéskörét a DC univerzumban. Komolyabb csalódásra csak az adhat okot, hogy Johns (főleg az elmúlt egy-két hónap felvezetése után) meglehetősen gyorsan félredobja a korábban aduászként aposztrofált Sinestro karakterét – pedig milyen gyönyörű irónia lett volna, ha a világot, de nem is, magát az életet az egész mindenségben (mert itt ez a tét, nem csak holmi bolygó, naprendszer vagy galaxis) a Green Lantern egyik legrégibb és legnotóriusabb gonosza menti meg. Ezért bizony kár, viszont a White Lantern Corps kétségkívül izgalmas ötlet – de azt ne higgye senki, hogy az előzetes reklámszövegeknek és ígéreteknek megfelelően Johns teljesen lezárja a sztorit. Több kérdés is megválaszolatlan marad, és ezekre nyilván majd csak a Brightest Dayben kapunk választ. Kicsit gonosz módszer ez a figyelem fenntartására (régen legalább ténylegesen lezárták az ilyen nagy, mindenre kiterjedő haddelhaddokat), de belefér. Főleg, ha az ember közben Ivan Reis gyönyörű képeit csodálhatja: ez az ember kétségkívül tudja, hogyan kell kinéznie egy megaeseménynek – szinte minden oldal egy eszméletlenül epikus (és nem mellesleg fantasztikusan színezett) forgatag, és természetesen ennek is köszönhető, hogy a Blackest Night 8 érzelmileg is képes megmozgatni az olvasót. 
A The Terminator 2029 rossz csillagzat alatt született. Először is, Zack Whedon, Josh Whedon testvére írta, akinek képregényes munkássága eddig jobbára a frenetikus Dr. Horrible egy szomorúan humortalan előzményében merül ki, másodszor, mindenkiben élnek még a legutóbbi mozifilmmel kapcsolatos, kínosan rossz emlékek. Szerencsére azonban kellemes meglepetésben van részünk. Whedon megteszi nekünk azt a szívességet, hogy teljesen leszarja a negyedik filmet, és visszanyúl az első két részben megismert háttértörténethez. Kyle Reese-t teszi meg főszereplőnek, aki egy maroknyi ellenállót vezet, éppen abban az időben, amikor a terminátorok először öltenek magukra emberi külsőt az ellenség megtévesztése érdekében. A sztori maga egyszerű, mint egy pont: nem sokkal azután, hogy Kyle visszatér akciójáról az emberi ellenállók egyik kolóniájába, lerohanja azt a Skynet serege – a harcban képtelenek állni a sarat, így hőseinknek menekülniük kell. És ennyi. Whedon azonban roppant magabiztosan ír, és tudja, hogy a tökös katona, Kyle Reese, önmagában kevés, mert ha kizárólag rá összpontosít, akkor a képregény csak egy lesz a sok „keméncsávó küzd az emberiségért” történet közül. Úgyhogy bemutat nekünk két másik karaktert, Paige-et és Bent, akik ugyan szerelmesek egymásba, de érzéseiket vagy titkolják, vagy elpoénkodják – ők lesznek a sztori szíve és lelke, akik képesek egy leheletnyi bájt és humort csempészni az egyébként jellegéből adódóan igencsak sötét és hideg képregénybe. Whedon olyan ügyesen írja őket, hogy már az első pár oldal után közel érezzük őket magunkhoz, és jobban aggódunk értük, mint Kyle-ért (hát persze: utóbbiról amúgyis tudjuk, hogy túl kell élnie mindent, hogy aztán a múltba visszautazva majd John Connor apja lehessen – nagyszerű a jelenet egyébként, amiben megmutatja Bennek Sarah Connor fényképét). Az akciók viszont kicsit felemásak: megvan bennük a kellő dinamika, de a szerző néha túllő a célon. Kyle motoros akciója túl vagány és túlzó ennek a comicnak a hangulatához, az emberek pedig túl könnyen szöknek meg az elvileg megállíthatatlan gépsereg által ostromlott kolóniából. Szerencsére ezeket az apróbb bökkenőket nagyjából feledteti Whedon lendületes, sallangokat mellőző cselekményszövése, és Andy Macdonald szikár, de nem túlságosan sötét, az érzelmeket remekül közvetítő képi világa. 
Úgy kellett már nekünk egy jó X-Men történet, mint a mutánsoknak a messiás. És milyen ironikus, hogy ez a történet végül Craig Kyle és Chris Yost irányítása alatt születik meg, holott ők „csak” az X-Men egyik mellékágát (X-Force) írják – meg kell azonban jegyezni, hogy azt lényegesen jobban, mint az X-ek zászlóvivő címének számító Uncanny X-Men fölött bábáskodó, és a képregényt már lassan két éve unalomba fojtó Matt Fraction. A Second Coming a Messiah Complex és a Messiah War folytatása (egy trilógia zárása, ha úgy tetszik), amiben Hope, az egyetlen mutáns bébi, aki a Mutánsvilág eseményei óta született, végre visszatér a jelenbe (immár csaknem felnőtt nőként) a védelmezőjével, Cable-lel tett jövőbeli utazások után. Megérkeznek az X-Men régi, westchesteri otthonába, ami persze már csak egy nagy törmelékhalom, hisz mint tudjuk, a csapat egy ideje áttelepült San Franciscóba (onnan pedig az Utopia nevű szigetre). Ettől függetlenül vár rájuk egy fogadóbizottság, bár mosolyok és ölelések helyett tűzzel és ólommal köszöntik őket – a háttérben természetesen a mutánsirtó robot, Bastion áll, akinek feltett szándéka kipusztítani a már amúgy is kihalófélben lévő fajt. De persze az X-ek is értesülnek Cable és Hope visszatéréséről, és elkezdődik a mutánsok jövőjéért vívott háború. Yostékról sok mindent el lehet mondani, pozitívumot és negatívumot egyaránt, de egyvalami vitathatatlan: mindig pontosan tudják, hogy milyen stílusú sztorit írnak. A Second Coming (legalábbis egyelőre) a Messiah Complexhez hasonlóan egy szédítően gyors iramú akciókalandnak tűnik, és ennek megfelelően nincs is benne semmi pöcsölés: ahogy Cable-ék megérkeznek, az ellenség máris a nyakukon van, pár oldallal odébb pedig az X-ek is beszállnak a buliba, mint felmentő sereg – nem is akárhogy. A rövid, de annál intenzívebb autópályás akció (avagy hogyan iktassunk ki három fegyveresekkel teli furgont cirka négy másodperc alatt) valami olyasmi, amiből sokkal-sokkal többet is el tudnék viselni ebben a sorozatban. És mivel a mutánsok számára minden ezeken az eseményeken áll vagy bukik, nem fogják vissza magukat, törnek, zúznak, és ölnek, ha kell (persze az X-Menen belül titokban működő, piszkos munkát végző X-Force miatt lesznek konfliktusok, de ez már rég várható volt), nem utolsósorban pedig, végre tényleg sikerül úgy ábrázolni őket, mint egy kész hadsereget, gyorsreagálású és „nehéztüzérségű” alakulatokkal. Fractionnek már jó ideje ez a célja, de a hatást tekintve soha a közelében sem volt annak a jelenetnek, amiben Küklopsz villámgyorsan összefoglalja a haditervet, csapatokra osztja az X-eket, és pár röpke perccel azután, hogy Cable és Hope felbukkan az államok túlsó partján, máris ott vannak segíteni nekik. És szerencsére David Finch is elemében van: klasszikus szuperhősös képi világa tökéletesen passzol a történethez, nem túloz el semmit (na jó, kivéve Cable batárnagy csúzlijait az érkezésekor), de nem is fogja vissza magát. Szóval: végre egy jó X-Men képregény. Remélem, a Second Coming tudja tartani ezt a színvonalat mind a 14 részén át. 
Nincs az az isten, hogy bárki meggyőzzön arról, hogy a havonta háromszor megjelenő, egyenletesen pocsék színvonalú Pókembernek szüksége van egy mellékképregényre – főleg nem annak a Bob Gale-nek a tollából, aki az Amazinghez nemrég még csakis rettenetes történeteket tudott írni. De érhetik meglepetések az embert… a Peter Parker első része a legélvezetesebb Pókember-sztori, amit az utóbbi hónapokban olvastam – igaz, ezzel még nem dicsértem meg túlságosan, és tény, hogy nem egy maradandó alkotásról van szó, de képes arra, amire mostanában egyetlen társa sem volt képes: szórakoztat. A koncepció, ahogy a címből is látszik, az volna, hogy ez a comic elsősorban a főhős maszk nélküli életére, mindennapjaira koncentrál (ez persze nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a szokásos pókakciókról), és azt meglepően ügyesen teszi. Viccesek, elevenek a dialógusok, élettel telik a karakterek, az elnagyolt arcok ellenére is korrekt a képi világ, és még a kötelező szuperhősakció is egészen frappánsra sikeredett – mindez pedig kifejezetten frissítőnek hat az Amazingben futó, erőltetetten komolykodó Gauntlet után (amúgy ez a sztori még azelőtt játszódik – ugyanis eredetileg digitális képregényként jelent meg, még az ősszel). A hősünkén kívüli két másik történetszálnál (egy Jamesonról egy pedig egy középiskolás tinilány trióról) ugyan kicsit kilóg a lóláb, de várjuk ki a végét, úgy tűnik, lesz ennek is értelme.
A füzet végén Brian Michael Bendis egy jó oldalon keresztül magyarázkodik, hogy miért ér véget a Spider-Woman a 7. számmal, annak ellenére, hogy ezzel a képregénnyel egy sokéves álma valósult meg. Persze a jól hangzó, ilyen-olyan kreatív szempontok mögött sejthetően jóval prózaibb okok húzódnak meg: a sorozat egyszerűen nem volt sikeres, és ami számunkra még fontosabb, nem volt jó sem. Pedig ez volt a tavalyi év egyik legígéretesebb projektje: Bendis és Alex Maleev, a szenzációs Daredevil (2001-2006-os sztorifolyam) alkotói rátették a kezüket egy keveset használt, de ígéretes karakterre. Csakhogy aztán nem sokat tudtak kezdeni vele. Már a Secret Invasionből kinőtt felütéssel gondok voltak, a kezdettől fogva érthetetlenek és értelmetlenek Jessica motivációi, és Bendis képtelen volt hitelesen, átérezhetően, vagy egyáltalán, akárhogy megindokolni a főhősnő életének nagy lelki válságát. Kaptunk sok nyafogást és önsajnálatot, ami mögött mondvacsinált, gyenge lábakon álló ürügyek dülöngéltek. A fináléban mindezt a meghatározhatatlan problémát egy kis haddelhadd (avagy a szegény ember szuperhőscsatája) és egy skrull leölése hivatott feloldani, aminek következtében Jessica sok-sok szenvedés után végre mosolyogva repül tova az utolsó oldalon. De mégis a fenéért? Mitől lett hirtelen jobb az élete? Mi változott? Semmi. Hát akkor meg? Érzelmileg és logikailag az egész képregény a nullához konvergál – és sajnos még Maleevet sem tudom dicsérni. Szarrá effektezett és maszatolt hátterei csak elidegenítik az olvasót ahelyett, hogy közel hoznák őt a történethez, és nyilvánvaló az is, hogy nem szuperhősös összecsapások az erős oldala. Szomorú, hogy ilyet kell mondanon, de örülök, hogy vége. 
Egyetlen duplaszám van hátra a Luna tesók szenzációs szuperhős-akció-fantasy sorozatából, és meg is tesznek mindent, hogy tűkön ülve várjuk a finálét. Lunáék mindig is piszkosul jól értettek a lebilincselő cliffhangerekhez (ugye emlékszünk még a Girlsre?), de amit itt húznak ki a kalapból, az döbbenet. Aki azt mondja, hogy előre látta a végső leszámolást felvezető fordulatot, az meggyőződésem, hogy hazudik – vagy csak magát áltatja. Akárhogy is, a képregény nagy részében pontosan azt kapjuk, amit vártunk, és pontosan azon a magas színvonalon, amin vártuk. Dara szembeszáll a halhatatlan testvérek utolsó még élő tagjával, a levegőt uraló Maliával, hogy végre beteljesítse a családja lemészárlása után indított bosszúhadjáratát. Küzdelmüket most már a fél világ figyeli, és bár az összecsapásnak megvan a szükséges epikus ereje, a testvérpár sok-sok résznyi nagyszabású csata és vérontás után inkább az események érzelmi aspektusára koncentrál. A flashbackek az egész sorozatban komoly szerepet játszottak, amint a fantasztikummal teli akciók közepette is visszarángatták az olvasót a valóság talajára, és emlékeztették rá, hogy a karddal a kezében hadonászó, kvázi legyőzhetetlen és halhatatlan hősnő a látszat ellenére maga is egy egyszerű, esendő ember – most pedig a bosszúálláshoz nyújtanak brutális erejű emocionális hátteret. Ami pedig a cliffhangert illeti… Lunáék mesterien vezettek meg minket egy red herringgel, aminek köszönhetően a végső ellenség egyáltalán nem az lesz, akire számítottunk. Annál jobb.
Aliens Vs. Predator: Three World War #2
