geexkomix

Ezeket a képregényeket fogod olvasni az év hátralévő részében

GeexKomix hírextral! Ősember-, boszorkány- és testcsere-noir, milliárdos Pókember, új író a The Walking Deadnél, Magneto vezette X-Men.

A jövő álmai és rémálmai

GeexKomix 97: Cyberpunk, űrhorror és robotutópia mellé Zorro és Django találkozása, és kaland a Fikcióban. Ezeket a képregényeket olvasd a héten!

Az új Batman és a gyenge Superman

GeexKomix 96: Drogba-piába-szexbe merülő képregényíró, mindennapos virtuális valóság és patkánykirálynők. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

Megérkezett a Harcosok klubja folytatása!

GeexKomix 95: Vén Rozsomák, bekokózott Megtorló, Tyler Durden visszatérése és egyebek. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

Véget ér a Marvel Univerzum

GeexKomix 94: ...hogy majd újraindulhasson. Plusz disztópikus sci-fi, boszorkányhorror és egyebek. Ezeket a képregényeket olvad a héten.

Batman és Joker ölre mennek

GeexKomix 93: Plusz időutazás, űrutazás, buszutazás és Ultron dühe. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

Lázadás Amerikában, óriásszörny-börtönben és a messzi-messzi galaxisban

GeexKomix 92: Star Wars, Nemo kapitány, ufók, kaijuk és függetlenségi háború. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

Az űrdiktatúrák elbuknak, a törpék vietkongokat ölnek, az Eredet pedig találkozik Az ördögűzővel

GeexKomix 91.: A legmenőbb sci-fik, drámák, fantasyk, horrorok. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

George Lucas is ezeket a képregényeket olvassa

GeexKomix 90.: Űropera és szuperhősök minden mennyiségben, Star Warsszal és robotholokauszttal. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

Időutazók, barbárok és gladiátorok

GeexKomix 89: Börtönthriller és sci-fi minden mennyiségben - ezeket a képregényeket olvasd a héten.

Horror az űrben, Irakban, a barbárok és az indiánok földjén meg a sarki bárban

GeexKomix 88: Mert a horror elől nincs menekvés! Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

Az új Star Wars a legszebb gyerekkori emlékeinket idézi

GeexKomix 87: Messzi-messzi galaxis, reinkarnáció, Ant-Man, kalóz szuperhős és UFO a hidegháborús Moszkva fölött. Ezeket a képregényeket olvasd a héten!

2014 legjobb képregényei

Horror Poe és a Grimm fivérek nyomdokain! Bérgyilkosiskola! Szuperhősök és a sokadik világvége! Ördögűzés, párhuzamos világok és persze a sétáló élőholtak!

Robotszerelem, űrkaland meg erőszak és meztelenség a feminizmus nevében

GeexKomix 86.: Ezeket a képregényeket olvasd a héten!

Varázsló állatok és dinoszaurusz a tengerparton

GeexKomix 85.: Ezeket a képregényeket olvasd a héten!

Kalandok égen-földön: Tarantino új Djangója és landolás egy üstökösön

GeexKomix 84: ezeket a képregényeket olvasd a héten!

Boszorkányok a fákban, Narnia világa egy ravasz csavarral - a modern horror és fantasy legjava

GeexKomix 83.: ezeket a képregényeket olvasd a héten.

GeexKomix 82. - Fel lehet még támasztani az Alien-franchise-t?

Szörnyirtás haladóknak, az amerikai dél sötét oldala (van neki más is?), űrseriff bajban, és az új Thor, aki egy nő. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

GeexKomix 81. - Világpusztító szuperhősök

Rozsomák meghal, Rocket Raccoon végigrandalírozza a galaxist, és itt az új Spider Jerusalem. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

GeexKomix 80. - A fekete Superman és a jövő Pókembere

...és Hollywood mocska, és az álmok szépsége és a norvég világvége. Ezeket a képregényeket olvasd a héten!

GeexKomix 79. - Mit csinálsz majd, ha a Nap felemészti a Földet?

Superman visszatér (bizonyos értelemben kétszer is), Bosszúállók minden mennyiségben, és élet több millió év múlva. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

GeexKomix 78. - Húsevő járványban vagy polipistenek inváziójában halnál meg inkább?

Apokalipszis apokalipszis hátán, Atlantisz másképpen, mesterséges naprendszer, ördögök és ördögűzők. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

GeexKomix 77.

Zombik, istenek, csillagközi kalandok meg a True Detective és A dolog találkozása. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

GeexKomix 76.

Bérgyilkosok Roxfortja, szuperhősök 9mm-es és álomküzdős magánélete és a földönkívüli óriásfák esete az emberiséggel. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

GeexKomix 75.

Egy iskola egy másik bolygóra kerül, az amerikai vámpírok visszatérnek, a szuperhősök háborúba mennek. Ezeket a képregényeket olvasd a héten!

GeexKomix 74.

Pókember visszatér, Garth Ennis alternatív Alien-sztorit ír, az amerikai dél tele van tahó vadbarmokkal. Ezeket az képregényeket érdemes olvasni a héten.

GeexKomix 73.

Batman: Eternal #1

Történet: Scott Snyder, James Tynion IV
Rajz: Jason Fabok
DC Comics

A DC-nek már hónapok óta az Eternal miatt nedves a bugyija. Nagyjából az eddigi évi marketingtevékenységüknek úgy a 80%-a erre az új Batman-címre ment el, amit részben a denevér jelenlegi atyaúristene, Scott Snyder jegyez. Végül is érthető, hogy ha amúgy szinte minden más részlegük régóta egy nagy batár szerencsétlenség, akkor legalább a sötét lovag rókájáról lenyúznak annyi bőrt, amennyit csak tudnak. Főleg, hogy idén van a karakter születésének 75. évfordulója. Az Eternal egy heti sorozat, amin több író és rajzoló fog dolgozni egy teljes éven át – a projektet vezető Snyder szerint 60 számra kell számítani, a történet pedig be-be fog kapcsolódni a fő Batman-szériába. Az óriási hype és Snyder személye miatt az Eternal menthetetlenül hatalmas sikerre van ítélve, legalábbis pénzügyi szempontból – hogy mennyire jó a képregény, az már más kérdés. Nos, nem rossz, bár már az expozíció kiváltott belőlem némi rosszalló homlokráncolást: egész Gotham lángokban áll, Batman félmeztelenül, mellkasába vágott denevérjellel, maszk nélkül, véresen lóg a denevérreflektoron, mint valami kereszten, és tehetetlenül hallgatja egy képen kívül gonosztevő győzelmi monologizálását. Lehet, hogy 20 éve még összepisáltam volna magam egy ilyen in medias res-től, sőt, lehet, hogy 10 éve is. De ma ennél egy kicsit érettebb, intelligensebb prológust várnék valakitől, akit Scott Snydernek hívnak. A folytatás ellenben ígéretes: az új karakter, Jason Bard nyomozó (aki valójában egy archívumból előkotort régi karakter) éppen befut Gothambe (ez kicsit Gordon Első évbeli megérkezésére emlékeztet), miközben Gordon és Batman egy lendületes akciójelenetben csap össze az ezúttal is remekül írt Professor Pyggel. Aztán ugyanúgy kisiklik az egész sztori, mint ahogy a hajsza végén az a metrószerelvény is: Synder és Tynion túl erőltetetten, túl gyorsan lökdösik előre a cselekményt, bűzlik az egész az „érjünk már oda ahhoz a plot pointhoz” kínlódástól. Az is látszik rajta (dialógusokon és jelenetstruktúrákon), hogy Snyder csak felvázolta a sztorit, de ténylegesen Tynion írta meg. Szóval nem az igazi, és Jason Fabok rajzai is vegyesek. A pyges akciójelenet (a Court of Owlsból kölcsönzött Bat-páncél tagadhatatlanul cool felbukkanásával) remek, de a csúcspontot, az említett metrókisiklást ábrázoló kétoldalas spread kifejezetten statikus, unalmas – ügyetlen. Na, de, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Egy közepes nyitány után még semmiképpen nem írok le egy snyderes Batman-szériát. (Rusznyák Csaba)

Aama Vol. 1 – The Smell of Warm Dust

Történet és rajz: Frederik Peeters
Self Made Hero

Ritka alkalom, hogy egy amerikai kiadó jóvoltából egy évvel azután már olvashatunk angolul egy frankofón bande dessinée-t, hogy megnyerte az angouleme-i képregényes nagydíjat. A svájci származású Peeters persze megérdemli ezt a különleges bánásmódot, hiszen az önálló Pachyderme és a négy kötetes Lupus sorozatával már szinte rendszeres és elmaradhatatlan vendége a neves francia képregényes díjátadónak. Ezúttal egy science-fiction magnum opusba vágott bele, ami szöges ellentéte a mainstream sci-fi címeknek (például az ugyancsak ebben a GeexKomixban közelebbről szemügyre vett Star Slammers-nek is), hiszen nincsenek benne látványos űrcsaták, macsó hősök és szupergonosz, világokat rabigába hajtó birodalmak, ellenben van szupertechnológia fojtogatásában vergődő, hanyatló jövő, egy elveszett ember belső utazása, komplex és mély karakterek, tudományos expedíció egy még az emberi civilizáció által érintetlen bolygóra és egy grandiózus biológiai kísérlet, mely valami teljesen újnak és ismeretlennek adhat életet. A narratíva is meglehetősen nagyszabású, hiszen a történetet a két végéről kezdi, miközben a jelenben is zajlanak az események: Verloc Nim egy kráter mélyén tér magához amnéziásan, majd egy Churchill nevű, majomszabású android, valamint a saját, kézzel írt naplója segítségével próbálja összerakni az eseményeket, amik ide vezettek. A feledést adó kábítószerekbe menekülő Verlocot testvére, Conrad karolja fel, amikor magával viszi egy távoli bolygóra, ahol egy gazdasági válság miatt magára hagyott tudományos kísérlet résztvevőit akarják felkutatni. A kísérletet szponzoráló cég információkat akar, és az Aama nevű titokzatos anyagot, amely egyfajta őslevesként képes új életet teremteni és újraírhatja a biotechnológia tudományát. Peeters valami egészen fantasztikusan képes atmoszférát teremteni, mind a távoli jövő városainak felvillantásával, mind az idegen és kihaltnak tűnő planéta természeti képződményeivel, ráadásul a karakterábrázolás is az erőssége: a meglelt expedíció tudósai és az újonnan érkezettek között szövődő viszonyok rengeteg lehetséges fordulatnak ágyaznak meg. Mert ez bizony még csak a kezdet, egy 88 oldalas remekbe szabott expozíció, egy olyan sorozat nyitókötete, ami rengeteg meglepetést rejteget. (Nagy Krisztián)

Star Slammers #1

Történet és rajz: Walter Simonson
IDW Publishing

Sosem sikerült megszeretnem a Marvel-univerzum kozmikus részlegét pedig istenuccse megpróbáltam (Csaba a tanúm rá, ő mindent megtett a szent cél érdekében), éppen ezért is félelemmel vegyes tisztelettel várom a The Guardians of the Galaxy bedokkolását a magyar mozikba (a beharangozó képregényeknek is adtam egy esélyt, de szörnyű haloványak voltak). Még nem teljesen sikerült rájönnöm az averzióm okára, de gondoltam ez abban keresendő, hogy sokkal jobban bejönnek a földhözragadtabb, street level hősök. Egészen addig, amíg bele nem olvastam a Star Slammers első számába: mintha visszautaztam volna az időben egészen a nyolcvanas évekig, a brit Starblazer (még véletlenül sem a Starblazers manga/anime sorozatról van szó) diadalmas korszakába. A rajzstílus, a faék egyszerűségű, de azonnal tökönragadó történet, a mindenféle felesleges blikkfang nélküli, szórakoztató narratíva: pont amire szükségem volt. Mindez persze nem véletlen, hiszen Simonson egy 1983-ban pont a Marvel által kiadott saját graphic noveljét és az azt a kilencvenes években követő minisorozatot fazonírozza újra (ahogy erre az alcím is utal: Remastered!) az IDW égisze alatt, ezúttal nyolc füzetbe szétosztva a cselekményt és megspékelve néhány kifejezetten ehhez a kiadáshoz készített jelenettel. A felütés rém egyszerű, de nagyon hatásos: egy névtelen és marginális planéta fővárosa éppen idegen ostrom alatt áll, az egyik katona monológjából pedig megtudjuk, hogy az utolsó esélyüket a sokszoros túlerő ellen a sebtiben felbérelt űrzsoldosok jelentik, akik éppen útban vannak a bolygó felé. És akik a komplett támadó sereget pusztító infernóban elemésztő, látványos tűzijáték kíséretében meg is érkeznek: mind a hárman. Véget vetnek az épphogy kitört háborúnak, lelepleznek egy árulót, keresztülhúzzák a tisztviselők ármány terveit, felmarkolják az összes hadizsákmányt és már ott sincsenek. Mindezt a képregény első tíz oldalán. A kézzel beírt szövegdobozok, a hangulat, a színek a klasszikus európai  sci-fi képregényeket (Metabárók, Incal, a Métal Hurlant történetei) idézik meg: ehhez képest a Marvel legtöbb űrtörténete mintha mesterkélt, szögmérővel és rajongói igényeknek megfelelni vágyó patikamérleggel összeszerkesztett sztori lenne. Persze nyilván ez az én egyéni szociális problémám, de azt gondolom, hogy a planétányi űrmartalóc kalandjai, akik egy próféciákban megjövendölt invázió ellen halmoznak fel egész fajokat felszerelni képes mennyiségű fegyvert, talán bizony még mást is érdekelhet. (Nagy Krisztián)

The Superior Spider-Man #30

Történet: Dan Slott, Christos Gage
Rajz: Giuseppe Camuncoli
Marvel Comics

Már hónapok óta nem titok, hogy Peter Parker visszatér halottaiból, és újra átveszi Pókember szerepét Doctor Octopustól (aki semmit nem ért ebből a mondatból, az hol volt az utóbbi bő egy évben, és ott miért nem olvasott Pókembert – vagy legalább GeexKomixot?), és azt is előre tudtuk, hogy mindez a nagy „manó sztoriban”, a Goblin Nationben fog bekövetkezni. Úgyhogy a meglepetés erejének nem igazán sikerült kilódítania a székemből, viszont annak, ahogyan Dan Slott (és társírója, Christos Gage) megoldotta ezt a comebacket, annál inkább. Komolyan. A csávó egyszerűen nem tud hibázni. Annyi szállal játszott az utóbbi hónapokban, annyi potenciális lebukási, felsülési lehetőséget lebegtetett be Octopus karaktere számára, hogy már vártuk, mikor dől össze a kártyavár, ami egy évvel ezelőtt még masszív betonépítménynek tűnt. Aztán nem egyszerűen összedől, hanem a jó/rossz doktor maga rombolja le, méghozzá azért, hogy alkosson. A 30. számban a goblinhadsereg féktelen randalírozásba kezd New Yorkban, az utcák égnek, a hangulat szinte apokaliptikus, a Bosszú Angyalai pedig megragadtak a tünetkezelés szintjén – a káosznak csak Pókember tud véget vetni, ez az ő személyes küzdelme. Csakhogy… melyik Pókember? Otto/Peter elméjében a két férfi a puszta egzisztenciáért vív harcot egymással, amíg az egykori szupergonosz döntő lépésre nem szánja el magát. Slott mesteri kézzel fonja össze a jó (igen, jó) doktor közelmúltbeli életének minden szálát és jellemzőjét, kifuttatva az egészet arra a pontra, ahol már nem is a világ egyik (?) legnépszerűbb, ikonikus szuperhősének visszatérése az igazán fontos, hanem egyik nemezisének a megváltástörténete, ami olyan erőteljes, olyan szép, olyan lenyűgöző, hogy szemed-szád eláll tőle. A Goblin Nationből egy rész még hátra van, de ha a fináléban Slott erre a számra még rá akar licitálni, akkor nagyon sok gatyát kell felkötnie magának. Sőt, ami azt illeti, a megszűnés előtt álló The Superior Spider-Mannek (nemsokára újraindul helyette az Amazing) EZ a füzet az igazi fináléja. (Rusznyák Csaba)

Ultimate Spider-Man #200

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Dave Marquez és mások
Marvel Comics

Az Ultimate világbeli Pókember már három éve halott, és az „igazival” ellentétben nem tér vissza (aztán lehet, hogy még vissza kell majd nyelnem ezeket a szavakat - ld. az utolsó sort). A széria jubileumi, 200. számát viszont az író, Brian Michael Bendis egy megemlékezésre használta – ez egy csendes, kedves, szomorú, nosztalgikus képregény, amiben May néni a házába invitálja Peter egykori barátait, és persze az ő nyomdokaiba lépett új Pókembert, Miles Moralest, Peter halálának évfordulója alkalmából. Nincs kivel harcolni, nincs kit megmenti, Miles, Mary Jane, Gwen, Jégember, Fáklya és a többiek csak leülnek, esznek, beszélgetnek és emlékeznek – és elképzelik, hogy milyen lenne az életük, ha Peter még mindig köztük lenne, elképzelik, milyen emberré, milyen férfivé, milyen hőssé válhatott volna, ha megadatik neki, hogy felnőjön. Vékony jég az ilyesmi, könnyen átszakad az író alatt, de Bendis szerencsére sosem volt az a történetmesélő, aki negédességgel, giccsel, túlzott érzelgősséggel támadta le az olvasót (nem mintha nem tudna hibázni, dehogynem tud, bizonyította már elégszer – de a giccs, na, az pont nem jellemző rá). Így aztán ez a Peter Parker-megemlékezés is szépre sikerült. Van benne egy kis humor, egy kis romantika, egy kis dráma, és a francba is, tényleg úgy érezzük a végére, hogy hiányzik nekünk ez a karakter (annak ellenére, hogy Miles olyannyira bevált utódnak, mint azt három éve valószínűleg még a legoptimistábbak sem gondolták volna). A társaság összegyűlésétől a meg nem jelenő, de kárpótlásként marha sok kaját küldő Vasemberen, a ház előtt megálló, majd bátortalanul továbbhajtó J. J. Jamesonon és a kétoldalas „mi lett volna ha” spreadeken át a néma utolsó panelekig minden a helyén van. Na, jó… majdnem minden. Az az utolsó cliffhanger igazából botrányosan felesleges és zavaró – azt meg csak remélni tudom, hogy nem azt jelenti, amire gondolok… (Rusznyák Csaba)

GeexKomix 72.

Beasts of Burden: Hunters & Gatherers

Történet: Evan Dorkin
Rajz: Jill Thompson
Dark Horse Comics

Nem tudom, Evan Dorkin mivel tölti mostanság ideje legnagyobb részét, de kurva jó lenne, ha azt a tevékenységet lecserélné Beasts of Burden képregények írására. Az az egy-egy sztori, amit nagyjából fél-, egyévente kapunk az utóbbi idők egyik legjobban és legszebben kivitelezett képregényes koncepciójához, messze nem elég. Aki még nem tudná: a Beasts of Burden egy Burden Hill nevű kisvárosban játszódó fantasy-horror, amiben a környéket bátor, hősies kutyák egy csoportja védelmezi a mindenféle sötét, természetfeletti erőkkel szemben. A Hunters & Gatherersben valami nagy, gyors és láthatatlan szörnyeteg tizedeli Burden Hill állatvilágát, ezért a kutyák (akik közt igazából van egy macska is) úgy döntenek, hogy csapdát állítanak a dögnek az erdőben. Az persze még veszélyesebb, mint hitték, és a „kapcsolatfelvételt” egy őrült hajsza követi, törő-dőlő fákkal, vérrel és halállal. Dorkinnak van érzéke hozzá, hogy már kezdettől fogva megteremtse a fenyegetettség érzetét, pusztán a dramaturgiai eszközök, a karakterek, a dialógusok remek használatával. Ez azért is fontos, mert Thompson cserébe nem az ilyenkor elvárt sötét, borongós képekkel dolgozik, ellenkezőleg: nagyon is gazdag, buja, zöldes, élettel és világossággal teli erdőkörnyezetet teremt, ettől is hat olyan természetesnek az egész. És persze attól, hogy az állatok tényleg állatok, hiába beszélnek, és rendelkeznek nagyjából emberi intelligenciával, attól még nem holmi disneys sztereotípiák, külsejük nem antropomorfizált. Dorkin és Thompson történeteiben valószerűtlen, de annál kielégítőbb házasságra lép egymással a realisztikus horror és az állatos fantasy. A záróképek pedig, amik egy még nagyobb fenyegetés érkezését jelzik előre, megint megnehezítik, hogy türelemmel várjuk a ki tudja mikor érkező folytatást. (Rusznyák Csaba)

Moon Knight #1

Történet: Warren Ellis
Rajz: Declan Shalvey
Marvel Comics

Moon Knight a hetvenes években népszerű Werewolf by Night képregénysorozat címszereplőjének egy eldobható, kétdimenziós ellenségeként kezdte, majd lassan huszadrangú (vendégszerepek a Spectacular Spider-Man és Defenders füzetekben), tucathős (reflektorfény a The Amazing Spider-Manben) és C-listás (West Coast Avengers tagság, saját limitált széria) kategóriából a kétezres évekre felküzdötte magát a cserepados hősök közé (saját ongoing sorozat és Secret Avengers belépő). Mindennek fikarcnyi jelentősége sem lenne számomra, ha 2011-ben nem jött volna Brian Michael Bendis és Alex Maleev, akik egy csapásra olyan karaktert varázsoltak belőle, hogy a kedvenc alulértékelt Marvel hőseim egyikévé vált (a trió másik két tagja Jamie Madrox és Danny Rand). Képzeljük el, hogy Bruce Wayne-t is lelövik a szüleivel együtt, majd egy titokzatos erő (fogjuk rá, hogy Khonshu, az egyiptomi holdisten) feltámasztja őt, és új életét a bűnüldözésnek szenteli. Kis bökkenő, hogy ez az egész újraélesztés mizéria kissé megviseli az elméjét és egy jóféle disszociatív identitás-zavart (gyermeknevén többszörös személyiségzavar) fejleszt ki, ami összemossa a fejében elképzelt dolgokat a valósággal (mondom, hogy óvatosan ezzel a holdisten teóriával). Az éjszaka elrejtő fekete köpeny helyett fehéret ölt, mert ő egyenesen azt akarja, hogy a bűnözők LÁSSÁK, amikor eljön értük. Moon Knight annyira problémás, hogy egy jóérzésű szuperhős sem mer vele mutatkozni nyilvánosan, és a Bosszúállóknak is csak titokban tagja, ha egyáltalán, mert DID, ugye. A Los Angeles-i milliomos filmproducer, aki a saját titkos eredettörténetéből forgat tévésorozatot (ami természetesen oltári bukás lesz) és saját renegát S.H.I.E.L.D. ügynöke van, személyesen vezeti fel az Age of Ultron Marvel-eseményt, amikor komoly veszteségek árán, de street-level, B-listás hősként legyőzi Nefaria grófot. Bendis itt sajnos leteszi a lantot és Marc Spector elhagyja Hollywoodot. Enter Warren Ellis. Moon Knight áthelyezi operatív főhadiszállását New Yorkba, és segít a rendőrségnek leszámolni egy sorozatgyilkossá vált ex- S.H.I.E.L.D. ügynökkel. Az ember várja, hogy mikor gurul el szokásos módon Ellis gyógyszere, de úgy tűnik, ő is és Marc Spector is egész jól megbirkózik sajátos elmezavarával. Azután belebotlunk a jelenetbe, amiben Moon Knight a (talán nem is létező) pszichiáterével kezd el beszélgetni arról, hogy valójában nem is személyiségzavara van, és nem egy ókori isten sugallatait hallja, és akkor rádöbbenünk, hogy hősünk nem pusztán őrült, hanem totálisan és menthetetlenül megzakkant. Ráadásul ezt nem csak mi, de ő is tudja, és ekkor terül el igazán a széles mosoly az arcunkon: minket most totálisan és menthetetlenül megvettek kilóra. (Nagy Krisztián)

Starlight #1

Történet: Mark Millar
Rajz: Goran Parlov
Image Comics

Ha van képregényíró, akinek a megnyilvánulásait és óriásira fúvódott egóját nem bírom elviselni, az Mark Millar (van még kérem Jodorowsky is, de ő Dalíhoz hasonlóan már annyira veszélyesen szédeleg a zseni és az egomániás őrület határán, hogy neki megbocsátom), de azt meg kell adni, hogy időnként tényleg beletalál nem csak az én, de úgy en bloc a képregényrajongók ízlésébe. Legutóbbi húzása, ami az egyik kedvenc alzsáneremet, a planetáris románcot tálalja új köntösben, első ránézésre akár európai szerzők munkája is lehetne. Ez elsősorban annak a horvát származású Goran Parlovnak köszönhető, aki egy ideig az olasz fumettiket kiadó Bonellinek dolgozott a Dirty Harry-szerű Nick Raider sorozaton, ami meg is látszik a Starlight képi világán: kicsit mintha Moebius és Jodorowsky gyermekére, a soha meg nem született Dűne film storyboardjainak hamvaiból főnixként előemelkedett Incal sorozatra hajazna. Edgar Rice Burroughs John Carteréhez hasonlóan Duke McQueen is átkerül egy távoli planétára, ahol igazi hőshöz méltóan legyőzi a zsarnok uralkodót, és felszabadítja a bolygó népét. A Földön maradt szerelme azonban hazahívja, így maga mögött hagyja a dicsőséget egy unalmas, kispolgári, ám boldog életért cserébe. Odahaza persze a csodás visszatérést követő ünneplés után az újságok elkezdik feszegetni a fantasztikus utazás részleteit, és a hős tesztpilóta hamarosan hiteltelen, de ártalmatlan bolonddá válik. Mindezt Millar nagyszerű érzékkel adagolja, ide-oda ugrálva az időben érkezünk meg a megöregedett, lelki társát elvesztett, magányossá vált tragikus hőshöz. Profin kivitelezett prológus, hiszen a java még csak most következik, legalábbis ezt ígéri nekünk a füzet utolsó oldalán integető cliffhanger. Jobb, ha bekötjük a rakétahajó biztonsági öveit, mert ez igen élvezetes utazásnak ígérkezik. (Nagy Krisztián)

Swamp Thing #28

Történet: Charles Soule
Rajz: Javier Pina
DC Comics

Lassan egy éve lesz, hogy Charles Soule átvette a Swamp Thing írását Scott Snydertől, akinek a Jeff Lemire Animal Manjével közös sztorija az egész Új 52 egyik (?) legnagyobb ékköve volt. Ami azt illeti, Snyder még jobb munkát végzett, mint a sokkal erősebben hype-olt Batmannél, ami egyébként persze, hogy sokkal erősebben hype-olt, hiszen Batman (és ráadásul még tényleg baromi jó is). Innentől kezdve Soule-nak veszettül nehéz dolga volt, hogy felnőjön elődjéhez (főleg, miközben a fél DC kreatív romokban hever körülötte), de lassan komolyan el kell gondolkodnom rajta, hogy nem csak fel, hanem lassan már túl is nő rajta. A franchise-jellegű sorozatok esetében az író iszonyatos mennyiségű sztorira és karakterre építhet, de ez általában inkább jelent hátrányt, mint előnyt, hiszen folyamatosan gúzsba köti a kontinuitás és az ismétlés veszélye. Soule viszont az eddigi 10 rész alapján azon kevesek közé tartozik, akik képesek ebből előnyt kovácsolni maguknak: mesterien használja ki Swamp Thing képességeit, a „Zöld” koncepcióját, folyamatosan izgalmas egyensúlyban tartja a főhős személyes drámáját és útkeresését a változatos formákban tálalt globális témákkal, és tele van jobbnál jobb ötletekkel. A konfliktus Seedrrel, a párbaj, a „halál”, az elmerülés a Zöldben, és az onnan való menekülés a „Parlament” kiiktatásával mind szépen végigvitt, izgalmas és fordulatos sztorik voltak, amik elegánsan egyensúlyoztak a mítoszteremtő fantasy és a horror határmezsgyéjén, és – ami fontos az efféle sorozatoknál – nem félték újra és újra felrúgni a status quo-t. Soule behozott magának egy sor új karaktert (kezdve Capucine-nal, akinek eredetét ebben a számban ismerjük meg, és akinek van egy nyúlfarknyi, de annál intenzívebb összetűzése a főszereplővel), és szépen építgeti a saját Swamp Thing „univerzumát”, kinőve közben az elődei árnyékából. Jelenleg ez egyértelműen a DC egyik legjobb sorozata, Soule-ra pedig jobb lesz odafigyelni, mert igen izgalmas dolgokat csinál (ld. még: She-Hulk, amit a legutóbbi GeexKomixban Nagy kolléga méltatott). (Apropó: nyilván sosem fog megvalósulni, de tökre elolvasnék egy Soule-Dorkin kollaborációban születő Beasts of Burden/Swamp Thing crossovert. Több értelme lenne, mint a legtöbb létező crossovernek.) (Rusznyák Csaba)

Terminator Salvation – The Final Battle #4

Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Pete Woods
Dark Horse Comics

Sosem voltam a befutott filmes, sorozatos és videojátékos franchise-ok képregényadaptációjának híve (a nyolcvanas évekbeli Fazekas-féle, fekete-fehér füzetek természetes, egyértelmű és vállaltan szubjektív kivételt képeznek), így a Dark Horse Star Wars, Buffy, Mass Effect, Serenity és Terminator sorozatai is teljesen hidegen hagytak. Eddig. Most ugyanis nem kisebb név, mint maga Straczynski vágta abba a borzasztóan szívós, göcsörtös és hatalmas fába a fejszéjét, amit a Terminator-univerzumnak hívnak, és amit az alapfilmek, a sajnálatos módon trehányul összehányt tévésorozat, a képregények, a könyvek és maga az időutazás gimmickje olyan ingoványos, életveszélyes mocsárba helyezett, hogy Swamp Thing legyen a talpán, aki fogást talál rajta. Ezt a gordiuszi csomót egy huszárvágással megoldották, ugyanis Straczynski pont ott veszi fel a történet fonalát, ahol a negyedik, sokak által köpködött (én nem vagyok köztük, de mennyire nem ám!) film befejeződött és egyrészt elkezdi kitölteni az üresen maradt foltokat, másrészt összekötni a negyediket az első filmmel (Kyle Reese visszatérése a kilencvenes évekbe, hogy találkozzon Sarah Connorral, és megfoganhasson a jövőben fölötte mentorkodó John Connor), harmadrészt pedig előkészíti az emberiség végső rohamát a Skynet ellen, hogy megszerezhessék az időgépet, és semmissé tegyék a gépek uralmát. Az egész időutazás-mizéria természetesen meglehetősen kétségessé teszi ennek sikerét, de jelenleg még „In Straczynski we trust!” pólót viselve olvasom a történetet, hiszen egyelőre csak a harmadánál tart (a négyes számnál a tizenkettőből). A sztori két idősíkon zajlik: 2003-ban három felturbózott T800-as és a jövőbeli ellenállás egy katonája fut versenyt egymással, hogy elkapjanak egy szökött sorozatgyilkost, 2029-ben pedig a Skynet által életben tartott dr. Kogan készíti elő a Marcus Wright-féle prototípus fejlettebb verzióját, amihez a múltban üldözött szökevény elméjére van szüksége. Amennyiben a kísérlet sikerül, a Skynet legnagyobb hiányosságát (azaz, hogy képtelen az emberek fejével gondolkodni)  tudják kiküszöbölni, ez pedig semmi jót nem jelent az éppen a Skynet wyomingi központja ellen rohamot indító emberek szedett-vedett serege számára. Pete Woods jó, de nem remek választás volt a címhez, ennél szikárabb és realisztikusabb stílust is el tudott volna viselni a kevés reménnyel kecsegtető, zord jövő. Ahogy a dolgok állnak, a Terminátor-saga lezárása (haha, egy időutazásos sztoriban?) még akár jól is elsülhet. (Nagy Krisztián)

GeexKomix 71.

Dredd: Underbelly

Történet: Arthur Wyatt
Rajz: Henry Flint
2000AD

Miközben Karl Urban néhány hónaponként menetrendszerűen elböffenti magát (erre legutóbb a napokban került sor), hogy a tavalyelőtti Dredd mozifilm folytatása a pénzügyi bukta ellenére– köszönhetően a csinos DVD-eladásoknak – egyáltalán nem reménytelen, „folynak tárgyalások” a stúdióval, és a lassan (és megérdemelten) kultstátuszba emelkedő film rajongói ilyenkor rendre kiugranak a gatyájukból örömükben, a 2000AD nem lógatja a pöcsét, hanem inkább tető alá hozza a saját sequeljét. Persze képregény formájában, hogy máshogy? Arthur Wyatt, aki cirka 10 éve igazolt le a kiadóhoz, a film stílusát hűen követve írta meg az Underbellyt, és ennek megvannak a jó és a rossz oldalai is. A jó nyilván az, hogy a végeredmény egy ugyanolyan szikár, tökös, kemény akciófaszaság, mint Pete Travis mozgóképes adrenalinlökete volt, a rossz pedig nyilván az, hogy ahhoz hasonlóan mellőzi a Judge Dredd hagyományos szatirikus élét, gonosz humorát és cinizmusát. Egy filmadaptáció könnyebben megússza az ilyesmit, de a karakter eredeti médiumában azért kicsit fura ez a „szimpla akcióthriller” megközelítés. Viszont ha ezen túltesszük magunkat, akkor az Underbelly működik. A sztori szerint Mega City One-t ugyan megtisztították a Slo-Mótól, de most egy új drog, a Psych tombol az utcákon, aminek előállítására a Cursed Earth-ből becsempészett mutáns rabszolgákat használják. Mint fogyóeszközöket. Dredd persze Anderson segítségével tudomást szerez az előállítás helyéről, és a bírák megrohanják a kisebb hadsereggel őrzött droggyárat. Ez a jelenet egy iszonyú vagány, brutális finálé lehetne mozgóképen, minimum tíz percben, itt, a helyhiány miatt (az egész comic 34 oldal) csak egy kétoldalas spread jut rá (Flint rajzai azért illően nyersek) – mondjuk a képregény egészére igaz, hogy simán elolvasgattam volna még akár kétszer ilyen hosszan is, vékonyka történet ide vagy oda. Így ez csak egy jópofa demonstrációja annak, hogy ebben a Dreddben is van még kraft. (Rusznyák Csaba)

The Bunker #1

Történet: Joshua Hale Fialkov
Rajz: Joe Infurnari
Oni Press

A két zsáner, amire mindig vevő vagyok, az emberiség utolsó napjaival és az időutazással foglalkozik, ám ha egy képregény épp ezt a kettőt vegyíti, akkor teljesen biztos, hogy fennakadok a horgon. Fialkov, aki már letett egy-két dolgot az asztalra (I, Vampire, Echoes, Alpha: Big Time), eredetileg digitális képregényben gondolkozott, de úgy tűnik, az Oni Press ajánlata elég meggyőző volt, hogy művét kiadhassák papírformátumban, beleszuszakolva az első öt fejezetet a 43 oldalas nyitószámba. A sztori felütése zseniális: öt jó barát elindul az erdőbe, hogy elássanak egy időkapszulát, ám a földben egy bunker csapóajtajára bukkannak, amire valaki az ő neveiket festette. Odalent egy könyvtárnyi dokumentáció és anyag vár rájuk, valamint levelek, amiket a jelek szerint az ő jövőbeli alteregóik írtak, hogy figyelmeztessék őket: a Földet egy minden képzeletet felülmúlóan pusztító erejű járvány taszítja a kihalás szélére, és ők nemhogy szerepet játszanak majd ebben, hanem egyenesen ők fogják okozni. A kétkedést és hitetlenkedést elmossák a levelekbe csempészett személyes részletek és titkok, azonnal próbára téve a köztük lévő barátságot. Vajon tényleg igaz mindez, és ha igen, mit kezdenek ezzel a tudással? Infurnari kissé szándékosan elmosott és néhol vázlatszerű stílusa szerencsére nem a korlátozott rajztudást akarja elfedni, hanem inkább álomszerű, fojtogató atmoszférát kölcsönöz a történetnek. A digitális verzióhoz képest itt már színeket is kapunk, a jelenben játszódó események kékes, a posztapokaliptikus jövő történései barnás színezetet kapnak: ez a filmekben is használt effekt jelenősen megdobja a hangulatot. A füzet végére csempészett cliffhanger már csak az utolsó szög a koporsómba: ezt a sorozatot bizony érdemes lesz szemmel tartani. (Nagy Krisztián)

Fantastic Four #1

Történet: James Robinson
Rajz: Leonard Kirk
Marvel Comics

A Marvel legrégibb sorozatát többen próbálták már kirángatni az eladási és minőségi átlagból az utóbbi években, de sem Jonathan Hickman, sem Matt Fraction nem jártak különösebben nagy sikerrel, pedig mindkettejüknek voltak jó ötleteik. És nagyon úgy néz ki, hogy nem James Robinson fogja elhozni a megváltást a leghíresebb szuperhőscsalád történetében. Az All-New Marvel NOW! keretei közt MEGINT újraindított széria először is minden ok és értelem, na meg minden magyarázat nélkül vörösre változtatta a család klasszikusan kék jelmezét. Alapból nincs ezzel nagy baj, trendek, irányzatok változnak, új dolgokat mindig ki kell próbálni, de ez így csak egy üres marketingfogás: hű, nézd, a Fantasztikus Négyes vörös-fekete szerelésben feszít, mennyire COOL már! Öh, nem, igazából nem az, de whatever. A sztori címe egyébként az, hogy The Fall of the Fantastic Four, és Robinson az első oldalakat rögtön azzal tölti, hogy beleverje az olvasó fejébe, hogy nagyon sötét, nagyon csúnya, nagyon drámai, sőt, tragikus események következnek, és a család szétesik, és már semmi nem lesz olyan, mint rég. Oké, majd szóljon valaki, ha már abbahagyhatom az ásítozást. Aztán: a csapat Fin Fang Foommal bunyózik a város közepén egy trehányul megírt akciójelenetben, amiben a karakterek folyamatosan kommentálják a hülye olvasó kedvéért, hogy mit és miért csinálnak, úgy, ahogy az legutóbb kb. 30 évvel ezelőtt volt divat. És folytatódik a vészjóslás, a balsejtés, a jaaaaaj, de rossz lesz, a jaaaaj, de nagy bajok jönnek tiráda, mindez Leonard Kirk középszerű rajzaival. Érdektelen és fáradt az egész – ha választani kell, akkor inkább a Fraction-féle kalandozós vonalat kellett volna továbbvinni. Nade, talán egyszer jön még valaki ehhez a címhez, aki művel vele olyasmi csodát, mint mondjuk Byrne a ’80-as években. Reménykedni szabad. (Rusznyák Csaba)

Ms. Marvel #1

Történet: G. Willow Wilson
Rajz: Adrien Alphona
Marvel Comics

Manapság, mikor egyre többet éri olyan vád a szuperhősképregényeket, hogy minden történet ugyanolyan, és a karakterek egy sora egymással felcserélhető, nagy öröm belefutni egy olyan új sorozatba, mint ez. A Marvel pár éve azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az Ultimate univerzumában fekete Pókembert mutatott be Peter Parker halála után (az a sorozat a mai napig nagyszerű), most pedig a mainstream világába vezetett be egy muszlim tinédzserlányt, aki pakisztáni bevándorlók Amerikában élő gyermeke. A nemi, etnikai, vallási diverzifikáció szép dolog, ráadásul olyasmi, amire marha nagy szüksége van a mai amerikai képregényiparnak, de csak az, hogy a kiadó mer előhúzni a kalapból egy muszlim szuperhőst (még ha úgy is, hogy saját sorozatot kap, mint ebben az esetben), történetmesélési szempontból még nem teljesítmény. G. Willow Wilson és Adrien Alphona viszont bőven többé teszik ezt a képregényt holmi politikai korrektséget hirdető marketingfogásnál. A főhős, Kamala egy szigorú vallási értékek által uralt család lázadója, és ez persze nem kifejezetten eredeti, sőt, konkrétan sablonosnak is mondható (még abban sem vagyok biztos, hogy a szülők karakterei alkalomadtán nem erősítik a muszlimokkal kapcsolatos sztereotípiákat). De az író olyan szépen, érzékenyen, finoman, humorosan és emberien ábrázolja a két világ közt rekedt tinédzser lány út- és önkeresésének drámáját, hogy egészen belefeledkezem a kissé Persepolis-ízű sztoriba, és szinte rossz néven veszem, amikor a végén belopakodnak a képregénybe a szuperhőstoposzok, és emlékeztetnek rá, hogy egy eredettörténettel van dolgom. A főszereplő karaktere, a családi dinamika, az iskolai közösségek ábrázolása mind tökéletesen eltalált – Wilson briliánsan ágyazza bele a (kissé Peter Parkeresen) nerdös lányt mind a való világ problémáiba, mind a Marvel szuperhősuniverzumának kontextusába. Alphona pedig gyönyörűen, stílusosan (egy leheletnyit karikatúraszerűen) rajzol, és ami a legfontosabb: Kamala tényleg egy átlagos tinédzsernek tűnik a képeken, nem egy nagymellű, kiglancolt szupermodellnek, aki spontán dögös pózokban kommunikál. Eddig ez messze az év legjobb képregényes debütálása. (Rusznyák Csaba)

She-Hulk #1

Történet: Charles Soule
Rajz: Javier Pulido
Marvel Comics

A Marvel-univerzumban történő nem konvencionális történetmesélés mindig is a szívem csücske volt, erre nagyszerű példa az Alias Bendistől, az új Hawkeye Fractiontől vagy éppen, hogy témánál legyünk, She-Hulk saját sorozata Dan Slottól. Utóbbi elsősorban a zöld amazon ügyvédi tevékenységére helyezte a hangsúlyt, ahogy interdimenzionális felek közti eseteket próbált megoldani a Goodman, Lieber, Kurtzberg & Holliway iroda Szuperhumán Ügyek osztályán. She-Hulk már John Byrne óta hajlamos volt áttörni a Negyedik Falat, interakcióba lépni a panelekkel, kiszólni az olvasóhoz, Dan Slott szériájában például az iroda alagsorában egy komoly szuperhősképregénygyűjtemény szolgált precedensekkel a jogi ügyekhez. Ugyan az újraindított sorozat (legalábbis az első számban) nem tartalmaz efféle utalásokat, azonban látszik, hogy az író, Soule, gyakorló ügyvéd: Jennifer Walters elsőszámú ellenfele ebben az epizódban Legal, Tony Stark céges jogásza, ütközetük színtere pedig a tárgyalóterem, a vita tárgya pedig egy elhunyt szupergonosz repulzorszabadalma. Dr. Jonas Harrow bűnöző-feltaláló özvegye csak She-Hulkban reménykedhet, hiszen senki más nem mer és nem akar perre menni a Bosszúállók oszlopos tagjával, Földünk sokadszori megmentőjével. A sztori, bár nem túl bonyolult, de hatásos, jó alapötlettel felrázva, de ami igazán egyedi ízt ad neki, az Javier Pulido rajzai. Elegáns stílus, ötletes panelezés, már vizualitásában is élesen eltér a mainstreamben megszokott szuperhősképregényektől, ráadásul nagyszerű színezőt kapott maga mellé: Muntsa Vicente-et, aki legutoljára a Brian K. Vaughan és Marcos Martin által jegyzett Private Eye kapcsán került elő. A sorozatban fel fog tűnni állandó szereplőként Hellcat, de Daredevil és Doctor Doom is tiszteletét teszi a tervek szerint, szóval úgy néz ki, hogy rendszeres olvasó leszek. (Nagy Krisztián)

Winter Soldier: The Bitter March #1

Történet: Rick Remender
Rajz: Roldan Boschi
Marvel Comics

Nyakunkon az új Amerika Kapitány film, ami az Ed Brubaker által (Buckyból) kreált Winter Soldier karakterét hasznosítja, szóval evidens, hogy az ő képregényét is le kell porolni, ha már a Marvel úgyis megint a sorozatújraindításos játékot játssza (ld. Fantasztikus Négyes). Brubaker szériáját egy idő után sajnos kénytelen voltam feladni anno, egyszerűen ellaposodott. Viszont most Rick Remenderrel új életre kel: az író visszaröpíti a cselekményt a hidegháborúba (nem flashbackek formájában, az egész sztori 1966-ban játszódik), és Nick Furyt teszi meg főszereplőnek. (Az IGAZI Nick Furyt, nem azt az Ultimate/mozis verzióról mintázott Nick Fury Jr. közröhejt, amit látva folyton sírnom kell a kiadó teljesen értelmetlen vadbaromsága miatt.) Szóval, igen, a cím ellenére Fury (és társa, Ran) a főszereplő – retcon nélkül nehéz is lenne máshogy megoldani, hisz Brubaker háttértörténete szerint a Winter Soldier ekkoriban a szovjetek agymosott, önálló akarat nélküli szuperkéme volt, aki a The Bitter March első részének végén így értelemszerűen antagonistaként bukkan fel, ahogy a főhősök egy Hydra bázisról menekülnek. Remender kémkalandja egy hófödte hegycsúcsok közt rejtőző kastélyba vezet, amelynek lakói természetesen világuralmi terveket szövögetnek. A hősök harc közben vagány, férfias szövegeket nyomatnak, túllicitálnak egymáson a rosszfiúk lekapcsolásában, üldöznek és menekülnek sítalpon és szárnyakon, ölnek pisztollyal, késsel és lángszóróval… – ja, és van a képregényben egy dögös Hydra csaj is, aki csókolózás közben gyilkos férgek százait okádja partnere szájába. Nyamm. Boschi rajzai mindeközben dinamikusak és oldschoolak, amilyennek lenniük kell. Olyan remek kis ponyva ez, hogy a fal adja a másikat. (Rusznyák Csaba)

GeexKomix 70.

Forever Evil #5

Történet: Geoff Johns
Rajz: David Finch
DC Comics

Magam is meg vagyok lepve, de egyre élvezetesebbnek találom a DC aktuális nagy crossoverét (az első az Új 52 óta, ami egy egész rakás sorozatra kiterjed), a Forever Evilt. Pedig mindaz, amiből kinőtt (jelesül a Trinity War), egyenesen katasztrofális volt, és nem sokon múlt, hogy ebbe az eventbe már bele sem kezdtem, aztán pedig az nem múlt sokon, hogy félbe nem hagytam, ugyanis az első néhány rész nem bizonyult valami acélosnak. Szóval: a Földet megszállja a Crime Syndicate, ami a Justice Leage egy alternatív világbeli, gonosz verziója, a maga aljas Batmanével, Supermanével, Wonder Womanjével és így tovább. Az első támadásuk olyannyira sikeres, hogy lényegében szűk órák alatt eltakarítják az útból a hősöket, és átveszik az irányítást a világ fölött. A DC Univerzum saját gonosztevőinek nagy része felsorakozik mögöttük, kivéve néhányat, akiknek nem fűlik a foguk az idegen uralomhoz – az élükön természetesen Luthor áll. Csapata az ellenálló Batmannal és Macskanővel szövetkezve igyekszik visszavenni a Földet a Crime Syndicate-től, ám nem tudják, hogy annak tagjai nem puszta hatalomvágyból jöttek erre a világra: a sajátjukat elpusztította valami sötét, óriási erő, ami ide is követte őket. A Trinity War mindenféle erőltetett, karót nyelt ősmisztikus baromsága után Johns visszatér az oldschool egyszerűséghez – és visz bele egy ügyes csavart. A világot nagyrészt gonosztevőknek kell megmenteniük más gonosztevőktől, és az író baromi jól bánik ezekkel a karakterekkel. Mind a Crime Syndicate, mint a Luthor vezette ellenállás tagjai jól meghatározottak, mindegyiküknek megvannak a remek pillanatai, néha pedig (mint Luthor és Bizarro groteszkül kedves viszonyánál, vagy Batman realizációjánál, hogy ezeknek a rosszfiúknak most nem fog parancsolni, még akkor sem, ha egy oldalon állnak) Johns kifejezetten kitesz magáért. A jelenleg többnyire silány DC-s felhozatalhoz képest meglepően jól megírt és jól megrajzolt sorozat, ami érezhetően még mindig tartogat meglepetéseket. (Rusznyák Csaba)

Adventure Time 2014 Winter Special #1

Történet és rajz: Luke Pearson, Jeremy Sorese, T. Zysk és mások
KaBOOM! Studios

Utoljára talán a Cartoon Network kísérletezős kedvű, vérfrissítésre kész időszakában éreztem úgy, hogy itt valami egészen más, több rétegben is élvezhető rajzfilmekbe botlottam: ekkor indult útjának a zseniális Genndy Tartakovsky számos, azóta is időtálló kreálmánya, a Dexter’s Laboratory, a Samurai Jack és a Powerpuff Girls. Sikerült olyan animációs gyöngyszemeket teremteni, melyek gyerek- és felnőttfejjel egyaránt élvezetesek és humorosak voltak: úgy szórakoztatta a kisebbeket, hogy közben folytonosan popkulturális utalásokkal kacsintott ki a szüleikre, és egészen komoly témákkal is foglalkozott. Pendleton Ward valami nagyon hasonlót művelt 2010-ben, amikor sikerült meggyőznie a Cartoon Networkot, hogy adjon esélyt a sorozatának, amelyben a világ utolsó kisfiúja és utolsó kutyája kalandozik egy színes, mesés, fura lakókkal teli világban. Ebből valami olyan sült ki, amire talán senki nem számított, legkevésbé maga Ward: egy posztapokaliptikus, horrorisztikus cukorvilág, ami tele van felderítetlen romokkal, és amiben az utolsó embergyerek hű kutyájával Dungeons & Dragons szerepjátékba illő kalandokra indul. Mind a karakterek, mind a vizuális világ, mind a témák, mind a szinkron telitalálat: Finn ősnemezisét maga Ron Perlman szinkronizálja, az egyik epizód a Holtak hajnalának feldolgozása (szó szerinti dialógusokkal az eredeti, 1978-as filmből), a szexualitás, a halál, a barátság témája minduntalan felmerül nagyon finom, intelligens megközelítésben: mindez egy gyerekműsorban. Ez csak a jéghegy csúcsa, a sorozat mélységeinek feltárása megér egy külön cikket. Ami jelen pillanatban lényeges az az, hogy az Adventure Time! képregényváltozata mindenben hű marad az éppen ötödik évadánál tartó nagyobb testvéréhez: a nagy kiadóktól teljesen független írók és grafikusok a legjobb formájukat hozzák, és szinte lubickolnak rájuk bízott rövidebb-hosszabb történetekben. Gyerekmatiné sosem volt ilyen szórakoztató felnőttfejjel. (Nagy Krisztián)

Rover Red Charlie #3

Történet: Garth Ennis
Rajz: Michael Dipascale
Avatar Press

Már megint valami globális zombijárvány – vagy olyasmi. Az emberek a 28 nappal később, vagy – ha már Avatar és Garth Ennis – még inkább a Crossed sztorijához hasonlóan dühöngő, gyilkos, agyatlan vadbarmokká válnak, a világ pedig annak rendje és módja szerint, szépen csordogál lefelé a vécén. Csakhogy ezúttal Ennis belevisz a történetbe egy jópofa gimmicket: a főszereplő három kutya, Rover, Red és Charlie, akik döbbenten és tanácstalanul nézik, ahogy az „etetők” irtják egymást, és mindent lerombolnak maguk körül. Bár az első két részben is volt vér és gonoszság, az író meglepően visszafogta magát saját munkáihoz, és főleg, saját avataros munkáihoz képest – de a harmadikban csak előbújik a szög zsákból. A főszereplők kiszabadultak a pokollá vált Manhattanből, és az idillinek tűnő vidéken szembetalálják magukat egy bazinagy kutyával, ami hagyján, hogy egy embert tart láncon, de ráadásul, a seggét nyalatja ki vele – és ez nem költői túlzás. Szóval a világ enyhén szólva kifordult magából, és Ennis ezt a maga sajátosan szofisztikált, cizellált, visszafogott módján adja tudtunkra. Egyébként persze rohadtul vicces és beteg az egész, de ennél azért többről van szó: a „kutyával mindent el lehet adni” szabály még a gore-ral zsúfolt apokalipszisre is vonatkozik, így a Rover Red Charlie a szerző tapintható gonoszsága mellett őszintén megható és melegszívű is. A kutyák nagyszerűen kitalált, nemcsak fajtájuk és külsőségeik, de jellemvonásaik mentén is jól megkülönböztethető karakterek, nyelvezetük ügyesen kitalált (ember = etető, víz = splash, hűtő = hideg doboz; bár a következetesség itt-ott csorbul, mert ahhoz képest, hogy pl. a „sziget” szót nem ismerik, a „bitch” használatával igen jól boldogulnak), a kutyaszemmel bemutatott világ pedig részről részbe szépen tágul és gazdagodik. Az meg természetes, hogy a felvetett témák (bátorság, másoktól való függés, a tudatlanság átka és áldása) nyilván jól leképezhetők lennének emberi figurákra is. Michael Dipascal rajzai korrektek, a kutyák realisztikus, egyben kifejező ábrázolása egész jól megy neki, viszont szerencsés, hogy a sztori mostanra kikerült a nagyvárosból, mert annak kaotikusságát csak igen szerényen tudta megjeleníteni. Ez így első (harmadik) blikkre kifejezetten érdekes, szórakoztató és ötletes, mindenképpen jobb, mint Ennis Crossed-ja, ami azóta önálló franchise-zá nőtte ki magát. (Rusznyák Csaba)

The Adventures of Apocalypse Al #1

Történet: J. M. Straczynski
Rajz: Sid Kotian
Joe’s Comics

Straczynski 2013-ban indította újra be a saját imprintjét az Image kiadó szárnyai alatt, mely egy nagyszerű (Ten Grand), egy vérszegény (Protectors Inc.) és egy egyenesen pocsék (Sidekick) sorozatot eredményezett. A 2014-es évet nyitó Apocalypse Al könnyed noir komédia, melynek főszereplője a megtévesztő cím és borító ellenére egy tökös magánnyomozónő, Allison Carter, akinek specialitása az elveszett és szabadon kóborló apokalipszisok megtalálása és hatástalanítása. Megbízói jobbára a titokzatos Bizottság tagjai, akik kemény és megbízható aranyérmékben fizetnek, azonban meglehetősen szűkszavúak a munkák veszélyfaktorának részleteit illetően. Allison legjobb barátai zombik, leghatékonyabb informátora pedig Max, a próféta, aki egy pasadenai híd alatt él, és folyamatosan pergő Youtube-csatornája van a jövő eseményeire. Ennek egyetlen hátulütője, hogy így elég kevéssé beszámítható és összeszedett, amikor a segítségét kéri, hogy megtalálja a Kulcsok Könyvével kísérletező mániákust, aki kaput akar nyitni a Pokolba. A sztori kissé olyan, mintha Straczynski görbe tükröt tartana a saját éppen futó másik sorozatának, a Ten Grandnek, de az ügyesen elhelyezett poénok jobbára ülnek, és a hasonló zsánerű The Real Ghostbusters rajzfilmszéria írásán edződött polihisztor úgy tűnik, még képes a megfelelő mederben tartani a hangulatot, a humor egyelőre se nem erőltetett, se nem sótlan. Az első szám alapján, mely jól láthatólag csak egy expozíció a történet velejéhez, nehéz messzemenő következtetéseket levonni, de az új jövevény, Sid Kotian éppen csak átlag feletti rajzstílusa ellenére is egyelőre bizalmat szavazok a meglehetősen nőies külső és férfias belső jegyekkel rendelkező Allisonnak. (Nagy Krisztián)

The Twilight Zone #2

Történet: J. M. Straczynski
Rajz: Guiu Vilanova
Dynamite Entertainment

A The Twilight Zone az egyik legjobb dolog, ami valaha történt a televíziózásban, J. M. Straczynski pedig az egyik legjobb író, akinek valaha köze volt az amerikai képregények világához – úgyhogy a kettő összeházasításának elvileg valami kivételes nagyszerűséghez kell vezetnie. Még nem kizárt, hogy így lesz, bár két rész után inkább vannak kétségeim, mint reményeim. A TTZ-nek jópár képregényes inkarnációja volt már, a legkorábbi még 1961-re nyúlik vissza, vagyis alig két évvel az eredeti tévésorozat debütálása utánra. Most a Dynamite Entertainment látott fantáziát benne, hogy újraélessze a franchise comic-változatát, és ehhez rögtön megnyertek két igen jól csengő nevet, egyrészt magát Straczynskit, másrészt a borítókért felelős Francesco Francavillát. (Guiu Vilanova, a sorozat rajzolója kevésbé impresszív fogás, de egész korrektül ellátja a feladatát – ellenben a színezés zavaróan stílustalan). A sztori szerint egy Trevor nevű, dollármilliókat sikkasztó vállalati nagykutya tudja, hogy simlisségei előbb-utóbb napvilágra kerülnek, és hogy elkerülje a végeláthatatlan börtönéveket, felkeres egy olyan titkos céget, ami teljesen új identitást ad neki – nem csak a nevét változtatják meg, de vérét, külsejét, ujjlenyomatait is. Mire végeznek vele, nem hogy az anyja, ő maga sem ismer magára. Csakhogy a vállalat, ami minderre képes, ezután valaki másnak adja az ő „eltörölt” identitását: Trevor hirtelen saját arcát látja a tévében, ahogy nem létező gerincességével felelősséget vállal tetteiért a törvény színe előtt. Csoda, ha ezután kissé összezavarodik? Straczynski kiválóan építette fel az első részt, de a másodikkal megbicsaklik a lendület. Trevor túl erőltetett, mesterkélt, sőt, egyenesen ostoba és hiteltelen körülmények közt válik üldözötté, és ez a fordulat az egész képregényre rányomja a bélyegét. Mindaz a lelki dráma pedig, amiről a sztori a thriller váza alatt szólni akar, és ami igen érdekesnek, izgalmasnak ígérkezik – hogy ti. mi történik, ha azt látod, hogy másvalaki sokkal jobban tudja élni a te saját életedet – egyelőre meglehetősen elnagyolt. Van ebben potenciál, de Straczynskinak bele kell húznia, hogy tényleg legyen belőle valami. (Rusznyák Csaba)

GeexKomix 69.

Cataclysm: Ultimate Comics Spider-Man #2

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: David Marquez
Marvel Comics

Ha valaki lemaradt volna: az Age of Ultron nem kifejezetten áldásos következményeként Galactus hipp-hopp áttranszportálódott az Ultimate univerzumba (Emmett doki is megmondta, hogy ha sokat szarakodnak a tér-idő kontinuummal, az előbb-utóbb eltörik, aztán mindenki baszhatja), ahol most éppen a Földet készül felzabálni, ott építve fel világpusztító gépét, ahol egykor New Jersey volt. Amerika Kapitány, Thor és társai, plusz a S.H.I.E.L.D. már megsorozták mindennel, ami létezik a világon és kisebb egy atombombánál, és semmire nem mentek vele. Pókember (azaz Miles Morales, de gondolom, ezt már senkinek nem kell itt magyarázni) és azok a fiatal szuperhősök, akikkel az utóbbi fél évben egyfajta csapatot alkottak, teljesen váratlanul találják szembe magukat a világvégével, és fogalmuk sincs, mit tehetnének. Ez a minisorozat az eddigi két rész alapján a legjobb, ami egy nagy crossover tie-injével történhet: az ilyenkor szokásos mesterkélt konfliktusok és marketinges gimmickek helyett Bendis a kataklizma árnyékában is főhőse személyes történetére koncentrál, vagyis sikerül neki az, ami pl. az említett Age of Ultronban nem: megtalálja az embert a monumentalitásban. Pókember társai, Bombshelltől Cloakig és Daggerig mind megkapják a maguk pillanatát, de természetesen Miles áll az események középpontjában – és hogy ez a mini tényleg nem csak egy tipikus event tie-in a sok közül, az abból is látszik, hogy Bendis olyasvalamit lép meg az aktuális szám végén, ami minden túlzás nélkül az eddigi legnagyobb mérföldkő az Ultimate Spider-Man sorozat történetében. A reveláció mélységesen emberi és drámai, ugyanakkor a hatalmas káosz közepette teljesen magától értetődő – egy régóta érő konfliktus forráspontjához érkeztünk, méghozzá elegánsan, természetesen. Alig várom, hogy megtudjam, mit kezd Bendis ezzel a szituációval, és még csak meg sem vagyok lepve. Az egész Ultimate világot már évek óta csak a Pókember széria miatt érdemes olvasni. (Rusznyák Csaba)

Bikini Cowboy

Történet és rajz: Fresherluke (L. Frank Weber)
Comixology

Nagyon érdemes szétnézni a független képregényszerzők soraiban, mert számos gyöngyszemre lelhetünk, különösen ha az egyébként rajzfilmeket sztoribórdozó (mint a Generator Rex vagy Ben 10) animátor szabadidejében kedvtelésből és szerelemből képregényt készít. Ez még kis hazánkban is megtörténhet, de minálunk ritkán teszik közzé a Comixology Submit szekciójában a művüket (pedig igazán megtehetnék). A szinte csak digitális terjesztésben létező (a szerzőtől személyesen megrendelhető a limitált számú papírváltozat) graphic novel mintha Doug TenNapel és a Pixar animációs filmek szerelemgyereke lenne: 377 oldalnyi, fekete-fehér, kihúzás nélküli, de nem szétmosódott ceruzarajz, rajzfilmszerű karakterekkel, de nagyszerű dialógusokkal, finom humorral és érzelmeket ébreszteni képes sztorival. A főszereplő, Jill McKay, akárha a Toy Story Jessie-jének felnőtt, öntudatos és szexi változata lenne, aki bikiniben és szörfdeszkával járja az 1800-as évek amerikai határvidékét. Itt találkozik Roddal, egy kisfiúval, aki természetesen segítségre szorul, mert egy próféciának köszönhetően rendkívül rosszarcú gazemberek üldözik. Jill nyilvánvalóan a szárnyai alá veszi a srácot, szembeszáll az üldözőkkel és megkapunk mindent, amit egy tisztességes westerntől elvárunk: kocsmai verekedés, halálos hajsza, pisztolypárbaj. Az egész történet végtelenül dinamikus és friss hatást kelt, ami nem véletlen, mert mégiscsak egy storyboard artist műve: az oldalak sok panelt használnak, az arcok kifejezőek, a szereplők szinte élő időben mozognak. A kötet nagyszerűen szórakoztat izzadt erőlködés nélkül, könnyedén és még csak a világot sem kell megmenteni hozzá, csupán egy kisfiút. Úgy kell ez a valódi iparágként nagyüzemben szállító amerikai képregénypiac miliőjében, mint egy falat kenyér. (Nagy Krisztián)

Deadpool #20

Történet: Brian Posehn, Gerry Duggan
Rajz: Scott Koblish
Marvel Comics

Hosszú évek teltek el úgy, hogy Deadpool karakterével a Marvel képtelen volt piacra dobni egy jó, de még csak nem is, hogy jó, hanem egyáltalán viszonylag korrekt, sőt, konkrétan nemszar sorozatot. Volt nem egy író, aki más címekben, remekül írta őt vendégszerepekben (csak egy példa: Rick Remender az X-Force-ban), de a 2000-es évekbeli saját szériái borzalmasak voltak. A tavaly elstartolt Marvel NOW! végre gyógyírt jelentett erre (is). A komikus Brian Posehn és Gerry Duggan szériájánál fergetegesebb kevés van jelenleg az amerikai képregénypiacon (ha van egyáltalán). Posehnék már anno a halott elnökös agylövésükkel minden visszafogottságot agyonvertek, felnégyeltek és kilőttek a világűrbe a Nap felé, és a történeteik azóta is bődületesen vicces (és véres és politikailag maximálisan inkorrekt és tisztességtelen és illetlen), teljesen elszállt, fék nélküli gyorsvonatként robogó őrületek. A legutóbbi sztori, Rozsomák és Amerika Kapitány mellékszereplésével kivételesen éppen komolyabb volt, sőt egészen tragikus húrokat pengetett. Szegény Deadpool most annyira kivan, hogy nem is hajlandó elmesélni legújabb történetét, úgyhogy egy régi, de „nyomtatásba anno nem került” 1968-as wakandai kalanddal szúrja ki a szemünket. Posehn és Duggan ebben az egyrészes sztoriban, amiben nemhogy kontinuitással, de még csak a karakter saját szálának továbbvivésével sem kell foglalkozniuk, a szokottnál is jobban elengedik magukat: totális agyrém az egész szám, időutazással, dinoszauruszokkal, sárkánnyal, Asgarddal, a Figyelővel, a Negatív Zónával, a Lénnyel… még tudnám folytatni, de szerintem kapizsgálod. Röviden, az írók belehajigáltak a 20. számba minden vad ötletet, ami egy végigszívott/ivott hétvégén eszükbe jutott, és nem is ez a csoda, hanem az, hogy tudják konzisztensen tálalni, már amennyire a konzisztenciát egy ilyen tébolyodott szuperhős-paródia (mert ez az) egyáltalán megköveteli (nem akarok semmit lelőni, de azon, ahogy Deadpool élcelődik Odin Kirby-féle ábrázolásán, jó egy percig röhögtem). A rajzok nagyszerűek, természetesen a ’60-as évek végi stílust mímelik, igen szórakoztatóan. (Rusznyák Csaba)

Fairest In All the Land

Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham és sokan mások
DC Comics

Bevallom töredelmesen, hogy a Fables lelkes olvasói közül valahol a 115. számnál koptam ki, ahogy Willingham narratívája egyre csapongóbbá és töredezetté vált és bár így is voltak benne jó momentumok, az első 75 füzet céltudatos és több meglepetést okozó történetvezetését nem tudták újra elérni. Számtalanszor felemlegettük és maga Fabletown atyja is többször elismerte, hogy a Birodalom széthullásáig tervezte eredetileg a cselekményt, melyre Gepetto a Fabletown-i Egyezmény aláírásával tett pontot. Ami ezután történt, jobb, ha jótékony homály fedi, mint a Literals/Jack of Fables/Fables crossovert. Időnként rá-ránéztem a mi szürke és veszélyes világunkba szakadt mesehősök kalandjaira, de sem Cinderella James Bond utánérzésű kémtörténetei (Cinderella: From Fabletown with Love, Cinderella: Fables Are Forever), sem a hercegnőket középpontba helyező spin-off sorozata (Fairest) nem fogott meg. Amikor azonban felröppentek az első hírek arról, hogy a Fables befejeződik a 150. részével, szép takarosan lezárva az éppen folyó sztoriszálakat, már sejtettem, hogy Willingham valami nagy dobásra készül. Azóta megjelent egy Fables enciklopédia alaposan megtömve a szerzők személyes kommentárjaival, valamint a sorban a harmadik graphic novel (ha a Peter & Max című, valóban illusztrált regényt nem számítjuk – mind tudjuk a különbséget, ugye), a Fairest In All the Land. Ez utóbbi, karöltve az enciklopédia rendkívül erős nosztalgiahullámokat vető tartalmával visszaadta a korábbi lelkesedést, így jó eséllyel ott leszek, amikor a Fables univerzum főszereplői végleg révbe érnek. Mert mit is kapunk a kizárólag keménykötésben megjelenő Fairest In All the Land-től? Először is egy kerek, önmagában is élvezhető történetet, egy a gyökerekhez visszatérő murder mystery-t, melyben szinte az összes lényeges szereplő megfordul. Ezúttal is keretes a szerkezet (szó szerint, hiszen egy mágikus tükör interpretálásában halljuk), mint a 1001 Nights of Snowfall-ban, és 31 fejezetben és 10 napban meséli el a titokzatos sorozatgyilkos utáni hajszát, aki a hetedhét határ legszebb (azaz: fairest in all the land) királylányait szenderíti jobblétre változatos módszerekkel. Hab a tortán, hogy a kötetet 23 tehetséges rajzoló illusztrálta, akik egymást váltva jegyzik a fejezeteket, ám ez egyáltalán nem válik a képregény kárára, sőt: a kaleidoszkópszerű hatás egységes egésszé áll össze. Vélhetőleg elfogult vagyok, de nekem egyébként is gyengém az antológia jellegű megjelenítés. Egy szó, mint száz, valószínűleg nem csak bennem fog lobot vetni a lelkesedés kötet hatására és akkor még nem is beszéltünk a Telltale-féle videojátékfeldolgozásról, ami csak olaj a tűzre. Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy a Fables univerzum emelt fővel, méltósággal fog levonulni a színpadról, remélhetőleg tapsvihartól és tűzijátéktól övezve. Nagy remények, kívánom, hogy Willingham éljen is velük. (Nagy Krisztián)

Inhumanity #1

Történet: Matt Fraction
Rajz: Olivier Coipel, Leinil Yu, Dustin Weawer
Marvel Comics

Ahogy azt manapság szokás: egyik eventből azonnal ugrunk a következőbe. Épphogy véget ért Jonathan Hickman Infinityje, annak következményeivel már veszi is fel a fonalat Matt Fraction. Élből azt akartam írni, hogy sajnos Fraction nem egy Hickman, de aztán eszembe jutott, hogy ő írja a Hawkeye-t, úgyhogy inkább máshogy fogalmazok: nem könnyű összeegyeztetni, hogy ezt az új crossovert is az említett utóbbi, hihetetlenül vagány és szórakoztató sorozat írója jegyzi. A 30 oldalas Inhumanity lassú, nehézkes, hosszú, erőltetett és érdektelen – főleg, ha az Infinityhez hasonlítjuk, ami remek ötletekkel, szédületes tempóban adta elő monumentális űroperáját. Thanos Föld elleni rohamának egyik legfontosabb következménye, hogy Black Bolt, az inhumanok királya felrobbantott egy globális hatású terrigen bombát, ami az emberiség soraiban tudtuk nélkül lappangó honfitársait juttatja el az evolúció következő szintjére. Ennek sajnálatos mellékhatása a New York fölött lebegő Attilan romhalmazzá robbanása volt. Az Inhumanityben az ezek hatására picit megtébolyodott és nagyon zabos Karnakot lekapcsolják a Bosszú Angyalai, akiknek aztán elmeséli az inhumanok történetét, és hogy valami nagyon csúnya, rossz és nagy dolog fog nemsokára bekövetkezni. Aztán kinyírja magát. Szóval, az egész füzet egy hosszú, elnyújtott, nyögvenyelős, hatásvadász és üres felvezetése egy szörnyű konfliktusnak, amiről csak annyit tudunk meg, hogy szörnyű. Hűha, mi lesz most, rezzennénk össze, ha nem jönnének-mennének ilyen fenyegetések havonta tízszer a Marvel univerzumában. Azt még csak-csak megértem, hogy az inhumán történelemórát valahogy be kellett iktatni a sztoriba, mert még a rendszeres Marvel-olvasók sem feltétlenül vannak tisztában ezeknek a karaktereknek a hátterével, de legalább a füzet többi részében történhetett volna valami. Coipel rajzai szépek mint mindig (Yu és Weawer a flashback-jeleneteket rajzolták), de ez még kevés. Mindegy, gondolom, túl nagy kérés lett volna, hogy egy év alatt rögtön két remek crossover startoljon el a Marvelnél. (Rusznyák Csaba)

GeexKomix 68.

Black Science #1

Történet: Rick Remender
Rajz: Matteo Scalera
Image Comics

Nem számít, éppen mit csinálsz, bármit olvasol, nézel, vagy akár ha eszel, vagy kefélni készülsz, most azonnal félbehagyod, beszerzed a Black Science első részét, és aztán megköszönöd nekem a tanácsot. Nem kellene meglepődnöm rajta, hogy Rick Remender új képregénye szenzációs, egyrészt mert, hé, Rick Remenderről van szó (gondolom, már mindenki olvasta a Fear Agentet – aki nem, szégyellje magát, épp elég sokszor emlegettük már itt), másrészt meg, mert az Image Comics egyébként is valami elképesztő sikerszériát tudhat magáénak az utóbbi egy-két évben. Kb. hetente jelenik meg egy-két új sorozatuk, és nem egy közülük, baromi jó. Utoljára egyébként a Saga robbant akkorát tavaly, mint most a mindenfelé teljes joggal szanaszét dicsért, és a boltok polcairól pár óra alatt elkapkodott Black Science. Remender vad, gyönyörű, őrült sci-fit írt, ami, hasonlóan a Fear Agent egykori debütjéhez, már az első oldalak után mélyvízbe alámerülő hullámvasútra ültet, és még percekkel a megállása után is kóvályogsz tőle. Grant McKay egy anarchista tudós, aki veszélyes (fekete) tudományt használva, családjával és csapatával párhuzamos világokat fedez fel – pontosabban fedezne fel, ha jutna ilyesmire ideje, miközben kétségbeesetten rohan az életéért. A Fear Agenttel ellentétben a Black Science-ben a komédiának az írmagja sincs meg (a hal- és békaemberek jelenléte ellenére), kemény, eszeveszett tempót diktáló, súlyos tétekkel komolyan dobálózó, lehengerlő sci-fi-kalandról van szó. Az első rész csupa tempó, tempó, tempó, őrült ötletek, fantasztikus helyszínek, hajszál híján való megmenekülések, és Remender a háttérsztorit, a karakterrajzot, vagyis mindent, amitől a képregény ténylegesen életre kel, mesterien ágyazza bele magába az akcióba – nem áll meg dumálni, és magyarázni, amit tudnunk kell, azt menekülés és harc közben tudjuk meg. És a képek… az olasz Matteo Scalera karakteres arcokkal, szuperdinamikus vonásokkal, filmszerű élményt nyújtva dolgozik, de vizuálisan Dean White színvilága a képregény legnagyobb erőssége. Lehengerlő az a „másvilágiság”, amivel a lilás és zöldes árnyalatok lerohanják az olvasót, minden csodálatos, elegáns és eleven. Erről a sorozatról még sokáig, nagyon sokáig fogunk beszélni. (Rusznyák Csaba)

Aquaman #25

Történet: Geoff Johns
Rajz: Paul Pelletier
DC Comics

Újabb Geoff Johns-korszak ér véget. Ez ugyan nem annyira meghatározó és kiemelkedő, mint az író Green Lanternje volt, de azért így is figyelemreméltó, hogy ebből az elhanyagolt, sőt, alkalomadtán nevetség tárgyává vált, és 2011 környékén már nagyjából senkit nem érdekelt karaktert újra relevánssá, naggyá, fontossá tette. Az Aquaman 25 a mintapéldája annak, hogy kell lezárni egy kétéves sztorifolyamot. Itt van minden és mindenki, ami, és aki számít, összeértek a szálak, lelepleződtek a titkok, világossá váltak a frontvonalak. Az első, a képregényolvasókat anno nem kis meglepetésként ért horrorisztikus sztori lényei, Atlantisz ősi rejtélye, a főhős valódi származása, az őrült király mind erőlködés nélkül, a maguk természetességében fonódnak egymásba, olyan hozzáértő írói kéz alatt, ami bő két évvel ezelőtt, az első oldalaktól kezdve tudatosan építette fel a történetet. Egyetlen apró problémám a lezárással az, hogy lehetett volna kicsit eposzibb, kicsit terjedelmesebb (elbírt volna egy duplaszámot, mint pár hónapja a Green Lantern finise), így, pár oldalba zsúfolva, a végső összecsapásban nem realizálódik annak teljes potenciálja (Paul Pelletier képei kissé generikusak, de a maguk nemében szépek, és elérik a kellő hatást). Viszont Johns szépen kikerekíti a sztorit arra, ami igazán fontos: a szereplők sorsára és érzelmeikre. Így, amikor a főhős elfoglalja az őt megillető helyét, Mera pedig megjelenik az oldalán, és mosolyogva leül mellé, annak, aki az elmúlt két évben végigkövette hányattatásaikat, nem marad el a katarzis. Összességében ez a 25 rész egy nagyszerű történetfolyam egy olyan karakterrel, akivel ezt a legtöbben nem tartották elképzelhetőnek. Johns utódja Jeff Parker lesz – nem lesz könnyű dolga. (PS: a tökéletesen lezárt, kerek sztori végére kár a jövő évi nagy Justice League crossovert (Rise of the Seven Seas) felvezető epilógusért, de ez sajnos manapság a műfaj sajátja.) (Rusznyák Csaba)

Manifest Destiny #1

Történet: Chris Dingess
Rajz: Matthew Roberts
Image Comics

Amíg a Black Science-úthenger át nem ment rajtam, addig a Manifest Destinyt készültem kikiáltani az utóbbi idők legjobb debütjének. És bár így már csak második lehet, a második helyezett meg általában a kutyát sem érdekli, azért igazságtalan volna, ha Remender gyönyörű sci-fi tébolydája miatt nem jutna elég reflektorvény Chris Dingess sorozatára. A XIX. század elején vagyunk az Újvilágban. Jefferson elnök parancsára egy expedíció járja a még ismeretlen amerikai vidéket katonákkal és finoman szólva kétes jellemű zsoldosokkal/bűnözőkkel – valamilyen rejtélyes ellenség felbukkanására számítanak, bár hogy pontosan mifélére, ők sem tudják. De nem várnak hiába. Dingess a felfedezésre váró amerikai vadont köti össze szépen a fantasyvel, avagy mi lett volna, ha a pionírok tényleg egy teljesen más világot találnak, és messze nem csak az indiánok miatt. Az első rész még csak óvatos ízelítőt ad abból, hogy nagyjából mire lehet számítani. A képregény lassan, megfontan építkezik a cliffhanger felé, a fokozatosság, ahogy elejtett szavakból és megjegyzésekből, gyanúkból és kételyekből eljutunk a fantasyvel való tényleges találkozásig, a misztikum egy fantasztikusan erős, egyszerre félelmetes, izgalmas és lenyűgöző érzetét kelti. A füzetvégi támadás ennek megfelelően kivitelezett: hangok, testrészek, majd egy rejtélyes és hatalmas alak sziluettje a Nap ellenfényében (az egyébként is remek munkát végző Matthew Roberts fantasztikus egészoldalas képe), és végül a reveláció. A Manfiest Destiny első száma csupa expozíció, de mesterien tálalva – ez a karakterekre is vonatkozik, a kapitánytól a hadnagyon át (a kettejük közt lévő bajtársi kapcsolat különösen hatásos) az elítélt Jensenig, akivel Dingess az antihős, a gazember és a karikatúra közti határvidéken egyensúlyoz, egyelőre hibátlanul. Apró, de lényeges eleme még a képregénynek az egyik főhős rabszolgája, York – pusztán mert akkoriban a rabszolgaság természetes volt, és Dingessnek, sok pályatársával ellentétben, nem kenyere a múlt idealizálása. A Manifest Destiny képes volt arra, amire egyre kevesebb képregény: meglepett. (Rusznyák Csaba)

Sex Criminals #3

Történet: Matt Fraction
Rajz: Chip Zdarski
Image Comics

Rá kellett döbbenjek, hogy Matt Friction (aki számomra a legtúlértékeltebb és –érdektelenebb szuperhősök közül tette szerethetővé Hawkeye-t) még a legpocsékabb kétsoros szinapszisból is ki tudja hozni a maximumot, és még rá is dob egy lapáttal. Mert hát lássuk csak: „Suzie, a könyvtároslány azzal a természetfeletti képességgel bír, hogy ha orgazmust ér el, szó szerint megáll körülötte az idő. Ez rányomja bélyegét az életére, ám egy nap találkozik Johnnal, akit ugyanezzel a képességgel vert meg a sors...” valami romantikus melodrámát ígér, ami egyúttal meglovagolja a soha ki nem apadó szuperhőstémát is. Legalábbis első ránézésre... A szexualitást hasonlóképpen a középpontba állító Sex (kiégett szuperhős visszatér hőstettei korábbi helyszínére, de már csak az extrém szexuális élvezetek képesek valamennyire visszaadni az életkedvét) és a Death Sentence (szexuális úton terjedő, szuperképességeket adó, ám hat hónapon belül halálos kimenetelű betegség „áldozatainak” útja keresztezi egymást) nem sikeredtek különösebben érdekesre, pedig a potenciál (ha!) megvolt bennük. Éppen ezért a Sex Criminalsszal nagyon óvatos voltam, kivártam a harmadik számot a véleményalkotással, és milyen jól tettem! Amivel azonnal zsebre vágott, az a füzet csúcspontja, egy Fractiontől elvárható, vizuálisan és forgatókönyvileg is zseniális jelenet, amikor Suzie egy bárban meghallja kedvenc számát (Fat Bottom Girls a Queentől) és egy csak a fejében létező musicalbetét formájában előadja, miközben a vendégek asszisztálnak hozzá. A szövegbuborékokat és egyben a dal szövegét azonban post-it-szerű sárga jegyzetlapok takarják, melyeken a szerzők elmesélik nekünk hogyan próbálták megvenni a szám felhasználásának jogait és miért nem sikerült nekik. A sztori erőlködés nélkül vicces és szórakoztató, egyszerre coming-of-age törrténet és romantikus vígjáték, olyan, mintha a Malénát keresztezték volna az Amélie csodálatos életével. Ennyire szerethető karakterekkel már régen találkoztam képregényben, Zdarski rajzai nagyszerűen passzolnak a témához, az idősíkok váltakozása és az olvasók megszólítása a szereplők által pedig magabiztos és virtuóz történetvezetést eredményez. Amennyiben valami frissre és másra vágysz, mint amit az utóbbi évek képregényeitől kaptál, akkor semmiképp ne hagyd ki Fraction új szerzeményét. (Nagy Krisztián)

The Wake #5

Történet: Scott Snyder
Rajz: Sean Murphy
Vertigo Comics

Scott Snyder és Sean Murphy tízrészes horrorát már méltattam májusban, amikor kijött az első rész, és most legfőbb ideje, hogy újra idevéssek róla néhány sort. Mert a sorozat félidőhöz érkezett, és Snyder úgy upgrade-elte a sztorit, hogy az elolvasása után csak nagy bután pislogtam. Oké, az, hogy már az első számban volt egy bakugrás 200 évvel a jövőbe, és 100 ezer évvel a múltba, sejtette, hogy jóval több lesz ez egyfajta Mélység titka/Alien hibridnél, de az azóta megjelent részekben a történet ezen szálai nem nagyon mozdultak előre, úgyhogy kisebb sokként ért az a kártya, amit (és: ahogy!) Snyder az ötödik füzet végén kijátszik. Nem fogok elspoilerezni semmi konkrétat, de az alapján, amit itt látok, a The Wake második fele nagyjából úgy fog viszonyulni az első feléhez, mint mondjuk a Gyűrűk Ura a Hobbithoz. Vagyis, a sztori kirobban a klausztrofób, párszereplős, víz alatti horror keretei közül (Sean Murphy képei fantasztikusan atmoszférikusak, fojtogatóak), és grandiózus, apokaliptikus magasságokba tör. De Snyder előbb még magát ezt a klausztrofób, párszereplős, víz alatti horrort járatja csúcsra. A lények támadása erősödik (most már egy óriás is van köztük, ahogy azt az előző rész cliffhangere felvezette – „goddamn papa fish”), a túlélők kétségbeesetten néznek szembe a rohammal, látszólag semmi esélyük nincs épségben visszajutni a felszínre. Snyder van olyan rohadék, hogy előhúzzon egy látszólagos deus ex machinát, és belebegtesse a szinte varázslatos megmenekülés lehetőségét, csak hogy aztán minden mással az óceán mélyére süllyessze az egészet. Az utolsó oldalak a mindent eldöntő meneküléssel és harccal, a siker és a kudarc keverékével, és a végső tragédiával gyomorszorítóan katartikusak, pedig, ahogy azt a narráció (és Snyder utószava) is világossá teszi: ez még csak a kezdet. Hogy is mondjam csak: kurvára akarom azt a sztorit, aminek ez a szenzációs öt rész még csak a kezdete volt. (Rusznyák Csaba)

GeexKomix 67.

All-New X-Men #18

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Stuart Immonen
Kiadó: Marvel Comics

Nagyon nem vagyok kibékülve azzal az iránnyal, amit az X-Men franchise az utóbbi időben vett. Pedig a borzalmas Avengers vs. X-Men crossover után úgy tűnt, jót tesz a mutánsoknak, hogy Brian Michael Bendis veszi kézbe őket. Az Uncanny és az All New X-Men is konkrét, világos koncepciók mentén indult, érdekes felvetésekkel, jó sztoriszálakkal, remek karakterrajzokkal, és Brian Wood saját, a mindenféle aktuális kontinuitási elmebajoktól kevésbé terhelt X-Menje és Jason Aaron teljesen elszállt Wolverine and the X-Menje is egész jónak tűnt (bár utóbbi hamar elkezdett kifogyni azokból a szimpatikusan őrült ötletekből, amik szórakoztatóvá tették). De úgy látszik, az éves kötelező X-crossover, a Battle of the Atom tönkretett mindent a maga röhejesen túlpörgetett időutazásos agyrémével – mert noha az Avengers Vs. X-Men mesterkéltsége is rajta hagyta valamennyire a bélyegét a franchise-on, az utána született sztorik viszonylag jól zsonglőrködtek az örökölt hülyeségekkel. Mostanra azonban minden természetesség, minden spontaneitás kiveszett a sorozatokból, és a legjobban ez pont az All-New X-Menen érezhető. Izzadságszagú minden dialógus a jelenben ragadt múltbeli X-ekkel kapcsolatban, erőltetettek a konfliktusok, nem érezni a karakterek közti problémák súlyát és tétjét. A 18. szám nagyrészt arról szól, hogy a szereplők állnak, és arról dumálnak, hogy mit kezdjenek magukkal, hogy majd jól a sarkukra állnak, megváltják a világot, és megmutatják az embereknek, hogy nem kell félni a mutánsoktól, blablabla – komolyan azt hinné az ember, hogy Bendis ennél valami eredetibb, hatásosabb koncepcióval is elő tud állni. Ja, van itt még egy szerelmi háromszög is (Scott, Jean, Bestia), ami, úgy látszik, kibővül négyszöggé (+Angyal) – pont amire szüksége van a franchise-nak: tini szappanopera. Az ég óvja az X-Men rajongókat, mert a Marvel nem teszi. (Rusznyák Csaba)

Cataclysm: The Ultimates’ Last Stand

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mark Bagley
Kiadó: Marvel Comics

Ha származni fog bármi jó az év egyik nagy csalódásaként kipukkant crossoverből, az Age of Ultronból, akkor az az lesz, hogy a téridő szövetének átszakadása miatt az Ultimate univerzumba pottyant Galactus felzabálja az egész mindenséget, és a Marvelnek ez a régóta felesleges mellékága végre megszűnik létezni. (Tényleg csak Bendis Pókemberét, meg egy-két másik karaktert kéne átmenteni a mainstream univerzumba, azokat, akik ténylegesen érnek valamit, és egy szép nagy durranással lezárni ezt az egész szerencsétlenséget.) Persze ez nyilván hiú remény, még ha a Marvel becsülettel dolgozik is rajta, hogy elhitesse az olvasókkal, hogy az Ultimate világvége simán lehetséges (ugyebár az *köhh, fúbazmeg, de rosszul esik leírni ezt a címet* Ultimatum kapcsán is ilyesféle pletykák röpködtek anno). Akármi lesz is, a beszédes című Cataclysm első számában felbukkan a Földön a nagy G (hol máshol, mint New Yorkban?), és szépen elkezd zabálni, és népet irtani (volt egyszer egy New Jersey…). Pókember tisztes távolságból nézi a pusztítást, fogalma sem lévén, hogy tudna véget vetni neki, az Ultimates tagjai viszont a SHIELD teljes tűzerejével megtámogatva rögtön és minden erejükkel és keményen és durván rávetik magukat a bolygóevőre, hogy annyi kellemetlenséget okozzanak neki, mint egy légy egy elefántnak. És ennyi az első rész. Egy Pókember és Ganke közti nyitó dialógust leszámítva elejétől a végéig, faltól-falig akció, és kissé meglepő módon ez jól is áll neki: nincs különösebb felvezetés, nincsenek előjelek, kiemelt karakterpillanatok, Galactus egyszerűen felbukkan, és a következő oldalon már pusztít is. Veszettül lendületes és grandiózus képregény (Mark Bagley rajzai jók, de a színezés lehetne kevésbé tarka, kicsit kevesebb lila pl. kifejezetten jót tett volna a szépérzékemnek), amivel kapcsolatban persze az a nagy kérdés, hogy mi lesz belőle később. Mert ezt az iramot nem lehet fenntartani a sorozat végéig, az nem szólhat arról, hogy a hősök részeken át feleslegesen püfölik az ellent, majd a fináléban hipp-hopp elűzik valami kényelmes deus ex machinával (vagy nem). Szóval, jó kezdet, de egyelőre nem több, nem mondhatom róla, hogy csak duzzad a potenciáltól – normál esetben azzal nyugtatnék mindenkit, hogy Bendisben lehet bízni, de… X-Men, ugyebár. (Rusznyák Csaba)

Protectors, Inc. #1

Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Gordon Purcell
Image Comics / Joe’s Comics

Szeretném állítani (és életem egy pontján legalább egyszer szerintem teljes bizonyossággal állítottam is), hogy Straczynski kezében minden arannyá válik, mint a legendás Midász királyéban, ám legnagyobb sajnálatomra elérkezett az a pillanat, amikor be kellett lássam, hogy egyáltalán nem ez a helyzet. Az Image Comics égisze alatt indított imprintjében (Joe’s Comics) olyan ígéretes címmel indított, mint a már általunk is dicsért Ten Grand, majd nagy lelkesedéssel jelentette be második sorozatát, a középszerű Sidekicket, most pedig megjelent a trió harmadik tagja, amely a leggyengébb mindhárom közül. Nem csupán Straczynskihoz képest gyenge, nem. A Protectors, Inc. betagozódik a jellegtelen, se íze-se bűze, végeláthatatlan alkalommal megrágott, megemésztett, majd kiköpött, ismeretlen, wannabe írók produktumai közé, amelyekkel Dunát, mit Dunát, Atlanti-óceánt lehetne rekeszteni. Pont attól az írótól fájdalmas ezt látni, aki olyan címeket tett le a szuperhős zsáneren belül az asztalra, mint a Supreme Power és a Rising Stars, vagy az ezeknél valamivel frissebb The Twelve és az újra a germán mitológiában teljesen megmerítkezett (ám azóta sajnálatosan magára hagyott) Thor. Ezek mindegyike friss vért fecskendezett egy megfáradt zsánerbe és jobbnál-jobb ötleteket vonultatott fel, új megvilágításba helyezve addig magától értetődőnek tűnő dolgokat. Ezek után a Protectors, Inc.-ben kapunk egy alternatív világot, amelyben a második világháború során titokzatos meteoritok révén egyre több különleges képességgel rendelkező hős bukkan fel, az első közülük, The Patriot pedig természetesen megfordítja a háború menetét. Az új szuperhős galerit csak a hírnév és a pénz érdekli, szponzorok versenyeznek a kegyeikért, az ettől megcsömörlött Patriot pedig lekapcsolja a képességeit és elvegyül az átlagemberek között. Minderről eddig üvölt a középszerűség és ezen Purcell elnagyolt, átlagos rajzstílusa sem segít, sőt, úgy általában ront az összképen. Egyetlen apró reménysugár csillan csak meg, az utolsó oldal cliffhangerében, de gyanítom ez kevés lesz hozzá, hogy belátható időn belül újra próbálkozzak ezzel a sorozattal.
(Nagy Krisztián)

Shaolin Cowboy #2

Történet és rajz: Geoff Darrow
Dark Horse Comics

Ahogy már többször emlegettem, számomra mindig a történet viszi el a hátán a képregényt, a filmeket és a sorozatokat, sokkal nagyobb súllyal esik latba a végső verdiktnél: ha a sztori érdekes, nagyon sok mindent elnézek ezeknek a médiumoknak. Fordított esetben, nos, nagyon ritkán élvezem őket, így nem véletlenül olvastam annak idején olyan kevés Top Cow címet és annál több Vertigót, mostanában pedig Image Comics képregényeket. Hogy miért is fontos ez? A (szó szerint) újra feltámasztott Shaolin Cowboy második füzete kapcsán, melyben 33 oldalon keresztül az összes szöveg a főhős által forgatott hosszú bambuszbot két végére erősített motorfűrészek zúgása és az első kivételével minden dupla oldalon két panelben aprítja Sammo Hung-alkatú harcművészünk a ráözönlő élőholtsereget a tűző sivatagi napon. Mindez teljes csendben, dialógusok és monológok nélkül: csak repkedő testrészek, kiloccsanó agyak és csontszilánkok kíséretében szétrobbanó szívek szegélyezik a halálos forgószél középpontja körül keringő kamerát. Történetet lehet mesélni szöveg nélkül is (lásd a klasszikus Menő Manót, de hogy frissebb példát hozzunk, csak tessék fellapozni a Dan Slott-féle Amazing Spider-Man 655-ös számát), na de itt egy képregényfüzetnyi hosszúságú harcjelenettel kerülünk szembe. Leköthet-e egy folyamatos, pillanatra sem megtorpanó agyatlan mészárlás? Már hogy a viharba ne, ha Geoff Darrow van a rajzolóasztalnál a szinte követhetetlenül részletes, többkamerás, kompromisszumokat nem ismerő stílusával! A hat éves hiatust követő négy részes mini (mely ha megfelelő sikert ér el, akár ongoing sorozattá is avanzsálhat), folytatja a 2004-ben a Burlyman Entertainmentnél megkezdett ámokfutását, ameyben olyan abszurd és over-the-top jelenetek voltak, mint például amikor szűkszavú hősünk egy cápa szájában lévő élőholt fejéből kiálló szamurájkarddal méri össze a pengéjét egy Godzillányi méretű sivatagi gyík emésztőcsatornájának gyomorsavában szörfözve. A rendkívül rendszertelenül megjelenő presztízsformátumú sorozat összesen hét számot ért meg (három év alatt) és egy rendkívül kegyetlen cliffhangerrel adta meg az utolsó döfést az olvasóknak. Örömmel jelenthetem, hogy a várakozásnak vége, ugyanis a sosemvolt Weird West szótlan vándora visszatért, hogy újra felhőtlen és felelőtlen szórakozásban részesítsen minket.
(Nagy Krisztián)

Three #2

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Ryan Kelly
Image Comics

Az Image Comics talán az utóbbi évek legjobb kiadója, ami nem csak azt jelenti, hogy remek szerzőkkel és rajzolókkal dolgoznak, hanem zsáner és téma tekintetében is a legváltozatosabb címekkel rukkolnak elő, ráadásul ebből következőleg egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a rövidebb, feszesebb tempójú minisorozatokra. Ezúttal egy hősi eposz, a Frank Miller által megénekelt 300 antitézisét kapjuk tőlük: Kieron Gillen (Phonogram, Young Avengers, Über) Spárta kevésbé ismert, nem annyira dicső oldalát tárja elénk és szétoszlat pár híres tévhitet, ami mára a 300-ból készült blockbuster hatására bevette magát az általános műveltség berkeibe. Csak hogy egy példát említsünk, a híres háromszáz spártai, ha valóban ennyien voltak, teljes menetfelszerelésben vonult a thermopülai-szoroshoz, lándzsa, kard, pajzs, mellvért, ahogy azt illik. Csakhogy a spártai katonák sosem maguk cipelték a pajzsukat, vagyis minimum még háromszáz helóta tartott velük, akik a krüpteia intézményét leszámítva mindig is láthatatlanul lapultak meg a spártai történelem árnyékában. A Three három ilyen helótáról szól, akik akaratukon kívül is egy spártai rendszert aláásó felkelés kirobbantói lesznek és menekülni kénytelenek a belőlük példát statuálni kívánó üldözőik elől. Gillen egy Spárta-specialistához fordult, aki negyven éven keresztül tanulmányozta az ókori görög történelem rájuk vonatkozó korszakát, így akkurátus részletességgel és korhűséggel mutatja be az akkori életet, aminek állóvizét szereplői elég alaposan felkavarják, Ryan Kelly (Local, Saucer Country) realisztikus rajzai pedig nagyszerűen szolgálják ki a témát.
(Nagy Krisztián)

GEEXKOMIX KÜLÖNKIADÁS: EPICLINE, ÁGOSTON MEG A MADARAK

A GeexKomix mai különkiadásában az EpicLine második száma mellett két tavalyi magyar megjelenésről ejtünk pár karaktert. Apropó nincs, de összekötő kapcsot azért sikerült találni:  a nosztalgiát, amely visszavezet bennünket a megboldogult Kretén magazin fénykorába.

EpicLine Magazin #2

Szerzők: Tálosi András, Molnár Gábor
36 oldal, 690 Ft.

Megjelent a második száma annak a magazinnak, amely címe alapján akár a tökéletes epilálás trükkjeiről is szólhatna, de helyette inkább folytatásos képregényeket közöl, kizárólag magyar szerzőktől. A Tálosi András (Spuri) vezette alkotógárda halad tovább rendületlenül a megkezdett úton, a rendelkezésre áll 36 oldalon ezúttal is két történettel támadnak. Az első számban elindult Fekete holló rajzolóváltás miatt csak legközelebb folytatódik, helyére egy új, kizárólag az EpicLine számára íródott és rajzolódott történet került. A Szekerce és szemerce hihetetlen kalandjai, az első részből ítélve, fiatalabb korosztályt céloz meg, ezért akár szerkesztői baklövésnek is lehetne tekinteni, hogy ezúttal két komolytalanabb képregény került egymás mellé. A váltott rajzolókkal készült Busók második felvonása azonban egy szerencsés stílus- és hangnemváltásnak köszönhetően komorabbra fordult (a kawaii kisbusókból emberszabású szörmókok lettek), így mégiscsak megvan a szükséges ellenpont. 

Visszatérve a Szekerce és szemercére: Molnár Gábor képregénye vérprofi munka – egy nem túl bonyolult, de izgalmas történetet mesél el, tökéletesen adekvát stílusban (finom humor, kellemesen szellős panelek, vidám színek), és pont ott és úgy ér véget, ahogy kell. A magazin remek borítóját is Molnár Gábor készítette, bennem azonnal a régi Mozaik képregények emlékét idézte fel. Gyerekként imádtam azokat a történeteket, és alig vártam, hogy megkapjam az újabb adagomat. Ideális esetben az EpicLine-ra is hasonló, jóleső nosztalgiával fognak majd visszaemlékezni a „mai gyerekek”.

A cortex cerebri affér, avagy mentális kataklizma két színben, feketében és fehérben (Mesék a bonyolult királynői lélek önmeghasonlásának stációiról. Vagy nem is.)

Történet és rajz: Dudás Győző, Zách Attila, Hauck Ferenc
Kiadó: Nero Blanco Comix
80 oldal. 1200 Ft.

Ha már a nosztalgiánál tartunk: képregény-eszmélési szempontból sokunk számára – a kötelező Pókember, X-Men vagy Batman mellett – a méltán hírhedt Kretén magazin is kulcsfontosságú szerepet töltött be. Itt demonstrálódott először, hogy humorizálni képregényes formátumban is kiválóan lehet, és nem csak a háromkockás stripek formájában. A Kreténben ismerhettük meg többek közt a Három Madár Műhely munkásságát is, akik Népmesécske rovatocska címen fárasztották lefelé az olvasókat. A meglepő módon három tagból (Zách Antal, Dudás Győző, Hauck Ferenc) álló alkotógárda ’93-tól nyolc éven át aktívan publikált, a Zsaru magazintól a CKM-en át az Élet és Tudományig mindenhol feltűntek. A Nero Blanco Comix jóvoltából megjelent gyűjtemény egyféle best of-nak tekinthető, de az említett Kreténes mesék, illetve a Fülesben és a Rúna Magazinban publikált képregények mellett jó pár kiadatlan munkájuk is helyet kapott a válogatásban.    

A Három Madár Műhely produkcióinak első és legfontosabb jellemzője: nem lehet őket semmi mással összekeverni. Stílusuk és humoruk azonnal felismerhető, ami egyfelől természetesen dicséret. A karikatúrába hajló, sajátosan groteszk rajzok teljesen szinkronban vannak a népmesék és fantasy-k toposzait kifordító, önreflektív történetek abszurd és cinikus humorával. A probléma mindössze annyi, hogy ugyanazt a formulát és ugyanazt a csattanót használják szinte minden képregényükben, így aki egyet olvasott, az olvasta az összeset. A műélvezetet ráadásul távolról sem könnyíti meg, hogy a rajzok nem csak fekete-fehérek, de helyenként a térbeli dimenziójuk is hiányzik, a sok figurát szerepeltető paneleknél így sokszor hosszú másodpercekig kell tanulmányozni a kompozíciót, hogy kiderüljön ki, melyik síkban helyezkedik el, vagy egyáltalán, hol kezdődik az egyik alak, és hol ér véget a másik.

A cortex cerebri… az abszurd humor kedvelőinek ezzel együtt is nyugodtan ajánlható, de fogyasztása – töménységére és agyzsibbasztó hatására tekintettel – csak kis adagokban javallott.

Ágoston, a nukleáris baromfi ezer élete

Történet és rajz: Vass Róbert
Kiadó: Nero Blanco Comix
26 oldal. 500 Ft.

Ágoston, a nukleáris baromfi is a Kretén oldalain tűnt fel, majd egy évtizede. A sugárzóan tehetséges szárnyas karrierjét 2010-ben már összefoglalta maga a főhős – az azonos című füzetben Ágoston kommentálta saját kalandjait egy sztárinterjú keretében, az olvasó pedig betekinthetett a kulisszák mögé. Vass Róbert, Ágoston megteremtője a folytatásban is keretes szerkezetet választott: a rövid történeteket ezúttal Baranyai Lajos interdimenzionális nyomozó személye köti össze, aki hősünkről úgy akar minél tökéletesebb profilt felállítani, hogy viselkedését több lehetséges párhuzamos univerzumban is megfigyeli. Ez a megoldás elsőre szimpla narrációs trükknek tűnik – annak egyébként felettébb frappáns –, de a három sztoriból kettő rímel erre az alapötletre. Az első egy olyan alternatív valóságban játszódik, ahol szegény Ágostont – természetesen csak időlegesen – ellenfele sikeresen igába hajtotta, a másodikban pedig kedvenc baromfink egyik elvakult rajongója próbálja klónozni a hőst egy elhullott tollból. A leghosszabb, harmadik történetben az űrbe rándulunk ki, ahol is Ágoston egy szerelmi bánattól hajtott, Galactus-szerű lénnyel találkozik.

Az Ágoston, a nukleáris baromfi ezer életét, a témából adódóan, nem lehet komolyan venni, de szerencsére erre a szerző nem is tart igényt. Ez a füzet épp olyan szellemes, humoros és átgondolt, mint a korábbi kiadvány, úgyhogy nem lehet okunk panaszra.  Az utolsó oldalon Ágoston megígéri, hogy visszatér – reméljük, tartja a szavát.

Geexkomix 66.

Avengers: Endless Wartime

Történet: Warren Ellis
Rajz: Mike McKone
Marvel Comics

A Marvel egyik legutóbbi ötlete, hogy önálló sztorikat elmesélő eredeti graphic noveleket dobjon piacra, nagyszerűen hangzik, az pedig külön örömteli volt, hogy az első ilyen kötet megírására Warren Ellist kérték fel, aki két évvel ezelőtt olyan remek munkát végzett a Secret Avengersszel, hogy azóta is emlegetjük a kollégákkal. Annál illúziórombolóbb a végeredmény: az Avengers: Endless Wartime, noha nem nélkülöz érdekes, és egy-két ritka esetben akár jól kivitelezett ötleteket, egy túl hosszú, túl sok felesleges dumával, túl lapos akciókkal, túl buta háborúelleneses és (amerikai) politikakritikával, illetve totálisan elírt karakterekkel teli történet. A cselekmény Amerika Kapitány és Thor múltját kapcsolja össze, és vezeti a címszereplő hőscsapatot egy mesterséges szörnysereg ellen, amit ősi lények és modern technológiák ötvözetével… a S.H.I.E.L.D. hozott létre. A Kapitány karakterét jól elkapja Ellis, az időből kizökkent ember koncepciója szépen végigvonul a sztorin, beépülve annak fő fordulataiba és mondanivalójába, végig egy azt a kényelmetlen gondolatot lebegtetve, hogy – amint a cím is jelzi – a háború az egyetlen, ami mindig megmarad, és a harc soha nem ér véget. Van még egy-két jópofa, bár nem különösebben kifejtett ötlet (mint hogy a S.H.I.E.L.D. próbál előrukkolni valamivel, hogy ne kelljen folyton a hősökre hagyatkoznia), és a szokásos ellises témák (archeológia + sci-fi), de az összhatást túl sok baromság rombolja ahhoz, hogy ezek összeálljanak egy szórakoztató egésszé. A karakterek kapcsolatrendszerét illetően Ellis jól láthatóan valami olyasmit próbált összehozni, amit Joss Whedon a Bosszúállókban. De Ellis nem Whedon: az utóbbira jellemző frappáns, oda-vissza pattogó, csipkelődő-kakaskodó megjegyzések nála nem működnek, főleg, hogy brutális túlzásba viszi őket. Ezek a hősök nemhogy nem barátok, de minden szavukból az érződik, hogy legszívesebben a szart is kivernék egymásból (ennek néha hangot is adnak – ennyire visszafogottak a dialógusok). Sólyomszem megalázó poénkodások folytonos céltáblája, egy gramm tisztelet nem érez iránta senki, Vasembert, mint a vigyorgó, arrogáns, milliomos seggfejet mindenki megveti, és Rozsomákot is csak egy becstelen, gyilkos bestiának tartják a többiek (Natasha, akivel évtizedek óta barátok, egy random, teljesen nyugodt társalgás alkalmával konkrétan és minden vicc nélkül „ostoba állatnak” titulálja). Szóval ez egy kicsit sok. Még akkor is az lenne, ha a sztori teljes mértékben önmagában létezne, a saját univerzumában, de nem, számtalan utalás teszi egyértelművé, hogy szerves része a Marvel képregényes kontinuitásának. Kegyelemdöfésként, Mike McKone rajzai teljesen laposak – karaktereinek arcai elnagyoltak és a legkritikusabb szituációkban is unalmas kifejezés ül rajtuk, az akcióiból pedig kínosan hiányzik az az eposziság, amire Ellis törekszik. Nem egy jó kezdet a kiadó új graphic novel szériájához. (Rusznyák Csaba)

Batman: Black & White #2

Történet: Dan Didio, Rafael Grampá, Rafael Albuquerque, Jeff Lemire, Michael Uslan
Rajz: J.G. Jones, Rafael Grampá, Rafael Albuquerque, Alex Nino, Dave Bullock
Kiadó: DC Comics

Ezt rövidre fogom, mert teljesen önző módon az öt sztori egyike miatt akartam csak írni az újraindított Batman-antológia második számáról. Az pedig a Silent Knight… Unholy Knight! Abszolút orgazmus volt olvasni, rég nem szórakoztam ilyen jól egy ilyen rövid (nyolc oldalas) képregényen. Michael Uslan egy pofátlanul mesteri stílusgyakorlattal áll elő: a sztorit némafilmes formában prezentálja, illően színpadias gesztusokkal, eltúlzott mimikákkal, Dave Bullock (Darwyn Cooke stílusára emlékeztető) gyönyörű, expresszionista rajzaival, és a dialógusok TERMÉSZETESEN panelek közti szövegkártyákon jelennek meg. Bullocknak nyilván nagy szerepe van abban, hogy a dolog működik, az a képkocka pl., amin a főhős Batman-árnyékot vetve rohan le a lépcsőn a denevérbarlangba, mögötte Alfreddal, fölötte repkedő denevérekkel, fantasztikus – de az egész oldal az (ld. lent), sőt, az egész comic, úgy, ahogy van. Uslan számos nagyon finom, okos dolgot visz a sztoriba, hogy ne csak a koncepció és a képi világ miatt kelljen örülni. Pl.: ahogy a korszak ponyváihoz illőn, afféle rémalakként mutatja be Batmant (vagyis: The Bat-Mant), ahogy ügyes párhuzamot von a hős és a gazember közt (szülőgyilkosság), ahogy még a címnek is nagyon frappáns értelme, jelentése van, és ahogy a narrációval játszik (ezt nem lövöm le). A Silent Knigt… Unholy Knight! egy minden részletében tökéletes, jól átgondolt stílusgyakorlat. Igazi ínyencség. A többiről csak távirati stílusban: a Manbat Out of Hell egy Man-Bat sztori egy ügyes csavarral és egy nagyon ostoba, karakteridegen momentummal, az Into the Cricle egy ravasz „jokeres” poén Rafael Grampától, az A Place in Between egy szépen megrajzolt „túlvilági” utazás könnyen kikövetkeztethető csattanóval, a Winter’s End pedig egy átlagos, gyerekkori emlékekkel tűzdelt havas bunyójelenet. (Rusznyák Csaba)

Brain Boy #1

Történet: Fred Van Lente
Rajz: R. B. Silva
Dark Horse Comics

A képregényes hőskorból előásott és rebootolt hősök a legtöbb esetben rosszul és csak ritkán jól sülnek el (itt rád nézek, The Twelve, de ugyebár Straczynski kezében szinte minden arannyá válik, kivéve talán Pókember), ám a Dark Horse jó lóra (sic!) tett, amikor Van Lentét bízta meg az ötvenes években aranykorát élő Dell Comics fura hősének modernizálásával. Fura, hiszen hidegháborús, gondolatával is ölni képes James Bondnak indult, aztán lassan betagozódott a pulp szuperhősök sorába, szokásosan klisés eredetsztorival, majd hamarosan már telepatikus T-Rexekkel és világuralomra törő időutazókkal akasztott tengelyt az amerikai titkosszolgálat megbízásából. Utóbbi szál (már a kémzsáner) feltámasztására vállalkozott az új alkotógárda, hiszen az adott keretek között realisztikusan nyúltak a témához: Brain Boy (mindenki így hívja, maradjunk is ennél) egy intellektuális felsőbbrendűségének teljes tudatában lévő igazi seggfej, aki nem kirekesztettsége és meg nem értettsége miatt állandó depresszióban senyvedő kliséhalom, hanem inkább a képességeit teljes mértékben, erkölcsi gátlások nélkül kihasználó rohadék, akit szerződéses külsősként (emlékszünk még a Halálcsillagon dolgozó szerződéses vállalkozókra a Shop Stopból?) kölcsönöz az Albright Industries az amerikai nemzetvédelmiseknek. Kémthrillerről lévén szó, hősünket már az első számban megkörnyékezi egy 1.0-ás, régivágású CIA-s, hogy épp aktuális ügyfelének gondolataiból szerezzen neki információt, cserébe a szülei igazi halálának körülményeit tartalmazó aktáért. Az ismeretlen izgalma felcsigázza az egyébként nehezen meglephető Brain Boyt, de természetesen csakhamar telepata orgyilkosokkal és mentális trükkök tárházával rendelkező ügynökökkel kerül szembe. A felütés igazán megnyerő, de aki teheti, szerezze be a most indult sorozat 0. számát, amit a Dark Horse Presentsben közöltek le, mert az egyrészes, önálló történetként sokkal jobban bemutatja a témában rejlő lehetőségeket, mint az első füzetben megkezdett háromrészes sztoriszál. (Nagy Krisztián)

Hit #2

Történet: Bryce Carlson
Rajz: Vanesa R. Del Rey
Kiadó: Boom! Studios

Valami ilyesféle élményt vártam volna az idén mozikba került Gengszterosztagtól. Aki kicsit is ismer, akár csak így, cikkek alapján, az tudja, hogy megveszekedett rajongója vagyok a ’40-es, ’50-es évekbeli Amerika noir atmoszférájának, szóval ahhoz, hogy egy ebben a hardboiled atmoszférában nyakig merülő filmet ne tudjak élvezni, valamit nagyon el kell baszniuk az alkotóknak. Kb. úgy, mint a Gengszterosztag esetében. De most itt a Hit című négyrészes minisorozat, aminek némileg még a felállása is hasonló. Jelesül, egy elit rendőrségi különítményről szól, aminek 1955 bűnben fuldokló Los Angelesében az a dolga, hogy a bürokratikus és törvényi akadályokat, terheket figyelembe nem véve takarítsa el a mocskot a város utcáiról, kerül, amibe kerül (ez a gengszterosztag egyébként tényleg létezett – bájos kis idők voltak azok). Slater nyomozó teszi is a dolgát derekasan, mígnem rejtélyes gyilkosságok történnek (köztük egy kollégájáé, akit ugyan nem szívelt, de hát azért mégis, ilyet nem lehet hagyni), és beállít hozzá egy régi, menekülőben lévő szerelme is – egy igazi femme fatale, szőkén és pisztollyal, ahogy kell. Bryce Carlson neve még egy kis guglizás után sem mond nekem semmit – régóta a Boom! szerkesztője, és írogatott már egy-két licenszelt képregénybe (Adventure Time, Wall-E – ennél különbözőbb animációs filmeket elképzelni is nehéz), de a Hit tűnik az első igazán saját munkájának. Remélem, még sok ilyenre számíthatunk tőle: a bűnös-fülledt-veszélyes nagyvárosi atmoszférát vágni lehetne (Vanesa R. Del Reynek a stilizálás és a realizmus nehezen megközelíthető határmezsgyéjében elhelyezkedő képei is nagyszerűek – a színek szerencsére visszafogottak, sőt, szépen retrósak), az erőszak és a szex minden oldalon felüti a fejét, a történetmesélés lendületes, zökkenőmentes, rutinos, a sztori baromi élvezetes, a dialógusok elevenek. És még csak véletlenül sem mesterkélt (na jó, elvétve akad egy-két narrációs mondat, amivel kicsit elfut a ló), jut benne hely némi könnyedségnek és humornak is. Eddig ez az év egyik nagy, abszolút a semmiből jött meglepetése. (Rusznyák Csaba)

Marvel Knights: Spider-Man #1

Történet: Matt Kindt
Rajz: Marco Rudy
Marvel Comics

Végre egy újabb Pókember sorozat (még ha limitált, ötrészes is), amit érdemes lesz követni a Superior Spider-Man és az Ultimate Comics Spider-Man mellett! Nagy szerencsénkre a Marvel Knights égisze alatt játszódó Pókfej sztori kívül esik a rendszerint fojtogató és böszme több évtizednyi kontinuitáson, és a jó öreg Peter Parkert találjuk a hálómintás kezeslábas alatt, aki a szokásos problémáin felül (elzárták az albérletben a gázt, mert elmaradt a rezsivel, emlékszünk még ezekre?), most 99 újabbal kénytelen szembenézni. Pontosan ennyi ismert vagy kevésbé ismert Pókember-ellenséggel kell megküzdenie ugyanis valamilyen bódító szer hatása alatt, az Arcade és annak titokzatos megbízója által megszervezett helyszíneken. Rossz (?) szokásommal ellentétben ezúttal nem húzom a számat, hogy a sztori és a vizuális világ egyensúlyában jócskán a zseniális Marco Rudy (aki legutoljára a DC Swamp Thing rebootjában remekelt) formabontó panelelrendezései és menet közbeni stílusváltásai kerekednek felül. Erre találták ki a képregényt, szürreális, nehezen követhető, szemgyönyörködtető képek sorozata követi egymást, majd ez a sorrend felborul, tekergőzik, spirálba csavarodik, gondolkodásra késztet, bakugrásokkal halad előre. Egyelőre a történetből nem sokat fednek fel előttünk, a vizuális orgia pedig bőven kárpótol, amíg az orrunknál vezetnek minket. Az első rész alapján ebből még sok minden kisülhet, mindenesetre ezúttal az a ritka konstelláció állt össze, amiben a rajzoló megvett kilóra. (Nagy Krisztián)

Uber #6

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Caanan White
Kiadó: Avatar Press

A klasszikus szuperhőstémára írt modern/gátlások nélküli/szatirikus/stb-stb. variációk mára épp olyan unalmasak, mint maga a klasszikus szuperhőstéma. Gyanítom, hogy a jelmezes héroszokkal kapcsolatban már semmilyen szempontból nem lehet újat mutatni, ennek ellenére minden hónapban indul legalább egy-két új sorozat, ami kétségbeesetten más akar lenni, mint a többi, ami valami új fogást próbál találni a zsáneren (ld.: Sex, Sidekick, Buzkill, és a sor folytatható). Ez egyeseknek sikerül, másoknak nem, de már rég ott tartok, hogy egy ilyen széria sztorileírása alapból hidegen hagy, rosszabb esetben irritál, függetlenül attól, hogy jó lesz a képregény vagy sem – ez a dömping eredménye. Drága képregényíró gyermekeim, a nagy kérdés nem az, hogy sok évtizedes toposzokba tudtok-e új csavart vinni, hanem az, hogy tudtok-e történetet mesélni. Ha tudtok, akkor az ezredik „szuperhős leveri a Times Square-en a szupergonoszt” sztorit is élvezni fogom. Ha nem, akkor a legforradalmibb ötletetekkel is kitörölhetitek. Kieron Gillennek nincs forradalmi ötlete, viszont (többnyire) tud történetet mesélni. Az Uberben a németek az utolsó pillanatban fordítják meg a második világháborúbeli esélyeiket: Hitler szó szerint úgy húzza vissza a szájából a méregkapszulát a bunkerében, a körülvett/letarolt Berlinben, mikor hírt kap arról, hogy a „wunderwaffe” program sikerrel járt. Avagy a Harmadik Birodalom éppen szuperkatonákkal aprítja a várost ostromló szovjet csapatokat. Egy brit kémnő megszerzi és kijuttatja Németországból a rejtélyes (földönkívüli) eredetű „übermensch” receptet – 1945-öt írunk, kezdődhet a háború új szakasza: fegyverkezési verseny supermanekkel. A hatodik szám az első, ami Európából a csendes óceáni hadszíntérre röpteti a cselekményt, merthogy a japánoknak is megvannak a maguk szuperkatonái. Ha a kamikázék miatt még nem fájna eléggé a jenkik feje, most még ráadásul nagydarab, megállíthatatlan, golyóálló embermonstrumok marcangolják őket a csatatéren. Gillen meglepően hatásos, száraz narrációval meséli a sztorit, ami a történelmi hitelesség álcájával, jövő-menő karakterek dokumentumkönyvszerű kezelésével mutatja be az új fordulatot vett háború egészét (és emeli a képregényt a tipikus náci-exploitation szintje felé) – a szuperkatonák, a vezetők, a kémek és az egyszerű bakák szempontjából egyaránt kapunk ízelítőt, de a lényeg a teljes kép. Az Uber eposzi, lendületes szuperháborús comic, ami sokkal nyersebb, illúziómentesebb, és sokkal ügyesebben tartja fenn a realisztikusság illúzióját, mint azt felületes belelapozás után hinnénk. Mert felületes belelapozásra természetesen a tipikus avatoros excessen akad meg a szemünk először: Caanan White képei egészen szépek, dinamikusak, és tele vannak mindenféle brutális módon, vér- és bélspricceléssel szanaszétszakadó/robbanó emberi testekkel. Ahogy azt kell. (Rusznyák Csaba)

Geexkomix különkiadás: EpicLine magazin

A képregénykiadás igen mostoha helyzetben van Magyarországon, pedig több nagyobb kiadó is felkarolta egy rövid ideig és olyan a képregényes világban nemzetközinek számító sikereket adtak ki, mint a Hellboy, Neil Gaiman Sandman-sorozata, Stephen King Setét tornyának képregényváltozata vagy a tévésorozatként is igen népszerű The Walking Dead. Ezek közül már csak az utóbbi mellett tart ki a kiadója, a többiek lassan kikoptak a címek közül a várttól elmaradt eladási számok miatt. Ezek ráadásul könyvesbolti terjesztésbe kerülő gyűjteményes kötetek, amik száznegyven körüli oldalszámmal és gerinccel rendelkeznek, az újságárusoknál kapható képregények ennél rosszabb helyzetben vannak, mert őket még ennél is kevésbé veszik komolyan a magaskultúra hazai védelmezői. A kilencvenes évek eleji Kandi Lapok ismertettek meg bennünket az amerikai képregényekkel és ők is hagyták a legmaradandóbb nyomot az akkori ifjúság emlékeiben, de ezekből mára már csak két magazin maradt az újságárusoknál utolsó hírmondóként: a Kingpin kiadó Marvel+ füzetei és a Drize kiadó Garfield magazinja. Többek között ezért is vágta hatalmas fába a fejszéjét a 5Panels alkotócsoport, akik az utóbbi három évben is jelen voltak a magyar képregényszcénán, bár jobbára csak a Képregénybörzéken és Képregényfesztiválokon pár százas példányszámban megjelenő képregényeikkel: céljuk ugyanis nem más, mint egy új, rendszeresen az újságosoknál megjelenő, magyar alkotók által készített képregénymagazin.

Az EpicLine első száma rögtön két dologgal hívja fel magára a figyelmet, az egyik az idegennyelvű címadás, ami nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, különösen egy olyan magazinnál, amelynek egyik legfontosabb aspektusa, hogy kizárólag magyar szerzők eredeti munkáit tartalmazza, a másik az igen jól sikerült borító, ami még a szokásos amerikai képregényformátumnál picit kisebb füzeten is jól mutat. Amint belelapozunk, az előszóban Tálosi András (szerzői nevén Spuri, vele korábban már készítettünk egy interjút a Geekz oldalain) fel is vázolja a magyar szerzőktől magyar olvasóknak koncepciót, valamint a két történet között nagyon helyesen elkezdi röviden bemutatni a vállalkozás mögött álló több, mint tíz fős 5Panels csoport tagjait (róluk is született már egy interjúba oltott ismertető a Geekzen). Ez mindenképpen ügyes húzás egy olyan laptól, ami pontosan az újabb képregényrajzoló és -író generációt, valamint munkájukat szeretné megismertetni a nagyközönséggel.

A magazin lapjain két folytatásos történetet találunk, az egyikben egy sajátos ízű magyar szuperhőssel találkozhatunk az ezernyolcszázas évek végének Budapestjén, mely megfelelően izgalmas és dinamikus, ráadásul egy remekbeszabott kétoldalas panellel adja meg a hangulatot az első késekkel és botokkal vívott akciójelenethez. A második a 5Panels kabaláinak is nevezhető busók kalandjait meséli el, melyben Tűz azt a vizsgafeladatot kapja a Busótanácstól, hogy a képességei használata nélkül kapja el a vendigót a hófödte csúcsokon. A feladat még annál is keményebb dió, mint ahogy gondolja, így hamarosan Zöld, Fagy és Sav is csatlakoznak hozzá, hogy kisegítsék a bajban. Ugyan ez a történet már megjelent a csapat Majd ha fagy! című kiadványában, de abból mindössze pár száz darab készült és ráadásként ezúttal egységesen kiszínezett, átrajzolt, finomított oldalakat kapunk, hiszen ez eredetileg egy érdekes kísérlet volt, melyben pár oldalanként átadták egymásnak a stafétabotot a rajzolók. Mindkét sztori kellemesen szórakoztató, de azért felvetődik a kérdés, hogy pontosan ki a célközönség, hiszen a komolyabb hangvételű, magyar történelembe ágyazott Fekete Holló nem biztos, hogy olyan sikert arat a kisebb gyerekek körében, mint a vicces és aranyos busók botladozásai. Ezenfelül, ha tartják ezt a struktúrát, miszerint két folytatásos sztori kap helyet a lapban, akkor a következő számba beharangozott Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai arra fogják kényszeríteni az olvasókat, hogy minimum két hónapot várjanak a Fekete Holló folytatására. Feltételezem erre gondoltak az alkotók, így biztosan megvan erre is a megoldásuk.

Az EpicLine nem a 5Panels első kiadványa és ez meg is látszik rajta: profi kivitelezés, tehetséges rajzolók, jól kiválasztott formátum, minden adott hozzá, hogy sikeres legyen, most már csak egy befogadó közönség kell, egy újabb képregényes generáció, amelynek az ízlését talán pont ez a magazin fogja meg- és átformálni. 

Elolvastuk, megkritizáltuk. Most pedig még az EpicLine kiadóját is megfogtuk és ha már ez megtörtént, kissé megsütögettük. Interjú Tálosi Andrással:

Ugyan a te nevedet jó eséllyel ismerik a Geekz olvasói, hiszen a fiatal magyar rajzolókat bemutató sorozatunkban (Mexican Standoff, ha valakinek már nem rémlene) kétszer is adtál nekünk interjút, de azért mégis, az újonnan érkezettek kedvéért, röviden bemutatkoznál nekünk?

Tálosi András vagyok, az EpicLine magazin kiadója, a 5Panels képregényalkotói csoport vezetője, a Magyar Képregényalkotók Kulturális Egyesületének elnöke. De kifejezetten nem szeretem ezeket a címeket használni, mert mindenki azt hiszi, hogy az én érdemem, hogy ott tartok, ahol. Pedig ez egyáltalán nem igaz.

Hogyan jött az EpicLine ötlete és miért pont most rukkoltatok elő vele?

Amikor elkezdtem készülni rá, hogy én leszek a magazin kiadója, önreflexiót tartottam és rá kellett jönnöm, hogy egy ilyen magazin elindítása régóta mélyen eltemetett álmom volt. Soha nem készültem rá tudatosan, hogy egyszer ide juthatok. Mindig csak egy-egy lépést tettem, és valahogy az egész ide csúcsosodott ki. Ez a személyes oldala a történetnek, de ott van a másik oldal, hogy ehhez sok-sok együttható együttállása kellett, amit pedig észre kellett vennem, fel kellett ismernem, majd álmatlan éjszakák után meghozni a döntést, hogy belevágok.

Sokat küzdöttünk vele a 5Panels-en belül, hogy milyen irányba haladjunk tovább, mit kellene tennünk, hogy végre a szerzőis kiadványok köréből kiszakadjunk, vagy legalábbis próbát tegyünk erre. Aztán jött a lehetőség, a mérlegelés és a már említett döntés. Igazságtalan lennék, ha nem említem meg, hogy a Sötét Erők című, rövid életű próbálkozás adta a végső lökést, amin mindannyian felszívtuk magunkat. Tavaly decemberben nekiláttunk a tervezésnek, a szerkesztői döntések folyamatosan születtek, majd végül összeállt a magazin.

A címválasztás elsőre furcsának tűnik, hiszen azt hinnénk, hogy egy magyar szerzőket felvonultató képregénymagazinnak magyar cím dukál. Mi volt ennek a döntésnek a hátterében?

Igen, ezt a szakmabeliektől úton útfélen megkaptuk a bejelentést követően, hogy "hátde miért ez a címe?" "ez a cím egyáltalán nem lesz jó" "én megfontolnám, hogy más címet adok neki" stb. Mindenképp olyan címet akartam adni, ami kifejezi a szerkesztői szándékot: az eddig szokásos egypoénos pároldalas képregények helyett folytatásos, epikus történetek lesznek a kiadványban. A legegyszerűbb, legkifejezőbb választás pedig az EpicLine volt. Nem vagyok az a típus, aki nem fogad meg tanácsokat, de ebben az esetben - épp a negatív visszajelzéseknek köszönhetően - tudtam, hogy jó lesz ez a cím. Mert egyedi, és mert senki nem választaná. Ettől lesz különleges. Amúgy pedig ki ne tudná majd azonnal, amikor meghallja az EpicLine nevet, hogy ez bizony AZ a magazin. Hosszú távon ez számomra sokkal fontosabb, mert az emberek úgyis hamar megszoknak bármit, és ha jó a termék, akkor úgyis az fog dönteni, és nem a név.

Ki a célközönség? A gyerekkönyvkiadás tudomásom szerint jelenleg például nagyon jól megy itthon, de az első szám két története mintha két különböző korosztálynak szólna...

Én alsós koromban már faltam a Pókember, Batman, Superman füzeteket, amik akkor sem voltak már bugyuta (gyerekbarát) sztorik. Mégis élveztem. De ugyanígy szerettem a Mozaikot, Asterixet, Talpraesett Tomot. Mindegyikben megtaláltam azt, amit szerethettem bennük. A Busók és a Fekete Holló látszólag tényleg eltérő komolyságú történet. De ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne gyerekek számára fogyasztható. Igen, magamból indultam ki, amikor úgy döntöttem, hogy nem csak a cuki-kedves-aranyos busók, hanem egy ízig-vérig magyar hős kalandjai is bekerülnek a kínálatba. Természetesen a 10-14 éves korosztályt céloztuk be, de könnyen lehet, hogy ennél idősebbek (vagy akár fiatalabbak is) megtalálhatják benne a szórakozásukat. Az idősebbek talán azért, mert végre újra gyerekek lehetnek.

Mennyire fog a magazin eladási számaitól függni a jövője? Magyarán: hány szám megjelenése után fogjátok eldönteni, hogy elértétek-e a célkitűzéseiteket és érdemes folytatni ezt az egyébként igen bátor vállalkozást?

Azért az természetes, hogy nincs végtelen keret arra, hogy egy veszteséges magazint bármeddig fenntartsunk. Amíg lehet, én szeretném az újságosoknál tartani, és szerencsére a Lapker nagyon rugalmasan kezel bizonyos feltételeket, tehát van esély arra, hogy hosszú távon polcon maradhasson a magazin. Ha veszteséges lesz, akkor sem a magazin elkaszálásával, vagy a minőség romlásával szeretnék válaszolni a piac helyzetére, inkább alternatív megoldások felé fogok kacsintgatni, hogy mindenki jól járjon. Nincsenek tévképzeteim, tudom, hogy akkor már boldog lehetek, ha legalább a nyomdaköltség árát visszatermeli a magazin és akkor sem az alkotók sem én nem veszítünk semmit (az olvasók meg mindenképp csak nyernek vele). Az első nagy rosta majd decemberben lesz, amikor átlátom már az első két szám fogyását és kiderül, hogy szükséges-e bármiféle változtatás, vagy sem.

Tervezitek-e újra kiadni az EpicLine keretein belül az eddig Képregénybörzén és Képregényfesztiválon mindössze pár százas példányszámban kiadott történeteiteket? Mennyi, kifejezetten a magazinhoz készített címet táraztatok be?

Eleinte az volt a terv, hogy azzal próbálunk majd időt nyerni magunknak, hogy a már kiadott képregényeinket (Deveraux, Theo, Charax, Majd ha fagy!, Gor láncai) fogjuk beletenni a magazinba, és majd másodközlésként a szélesebb olvasóközönség elé tárjuk. De aztán születtek olyan sztoriötletek, amikben sokkal több potenciált láttam, és azt gondoltam, hogy induláskor mindenképp szükséges új anyagot is beletenni a felhozatalba. Így aztán a Busók egy kis fésülés után mondható az egyetlen újraközlésnek, a Gor Láncai és a Charax újraírva, újrarajzolva került be a tervekbe, és kifejezetten a magazin számára a Fekete Holló és a Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai készült.

Tudom, hogy a magazin oldalain tervezed bemutatni apránként a szerzőgárda tagjait, de azért mondanál pár szót a 5Panels születéséről, jelenéről és jövőjéről?

2008-ban több szerzői képregényes is felütötte a fejét, de a szakmai előrejutás az évek alatt elmaradt. Viszont jó cimboraságok kötődtek a háttérben az alkotók közt, így 2010-ben egy összefogásra hívtam őket. Nagyon hamar kiderült, hogy egy ilyen csapat milyen potenciált rejthet magában, így aztán elkezdtünk közösen gondolkodni, közös kiadványokat készíteni, stb. Mondhatnám, identitásformáló három éven vagyunk túl, aminek szerintem jelenlegi csúcsa lett az EpicLine. A jövő pedig folyamatosan alakul, és most tudnám legkevésbé megmondani, hogy merre is haladunk. Egyelőre minden az EpicLine körül forog, de nem hagyjuk el a kis példányszámú kiadványokat sem, mert fontos, hogy a kevésbé gyakorlott tagoknak is legyen publikációs lehetőség, hogy kaphassanak érdemi kritikát is az olvasóktól.

A kezdeti hazai képregényes fellángolás mostanra alábbhagyott, több kiadó más vizekre evezett, mivel a magyarországi elég kezdetleges képregénykultúra nem teszi igazán rentábilissá az ilyetén jellegű beruházásokat. Egyáltalán lehet-e, érdemes-e gazdasági megfontolásból befektetésként kezelni a képregénykiadást vagy csak szerelemből kezd bele ilyesmibe az ember?

Egyértelmű, hogy szerelemből. Félek, hogy az egész műfaj felélesztése megkésett program a kultúrmisszió területén, de a vegetatív állapotban tartás is több, mintha lemondanánk róla. Aztán ki tudja, lehet, hogy egyszer majd sikerül valami kirobbanó eredményre jutni, de ahhoz nagyon hosszú távban kell gondolkodni, és nagyon szerelmesnek kell lenni (és kitartani ebben a szerelemben), hogy bármi változás történhessen. Ez talán elkeserítően hangzott, de ha meg sem próbáljuk, akkor biztosan nem lesz semmi. Ez volt az a gondolat, ami miatt aztán a magazin indítása mellett döntöttem.

A piacon jelen lévő képregénykiadók szerény száma vajon hátráltatja, vagy éppenséggel segíti az EpicLine helyzetét?

Franciaországban vagy Olaszországban akkor kezdett a hazai készítésű képregény virágozni és egyre elfogadottabbá válni, amikor a II. világháború után megszűntek náluk az import kiadványok. A műfajra volt kereslet ráadásul ezt a keresletet ki tudták elégíteni minőségi anyagokkal, aminek következtében ma ott tartanak, ahol. Ha így nézem, mindenképp kedvez az EpicLine-nak, hogy nincs túl sok riválisa az újságosok polcain. Ugyanakkor ez nem verseny (hogyan is tudnánk versenyezni egy Pókemberrel?), arról már régen lekéstünk. Viszont ahhoz, hogy a kiéhezett keménymag nyisson a magyar alkotók munkái felé is, ez a legkedvezőbb piaci állapot. Még akkor is ezt mondom, ha veszteséges lesz a kiadvány…

Elképzelhetőnek tartod, hogy 5Panels-en kívüli alkotókat is bevontok a munkába?

Semmi sem kizárt, de mivel csapat vagyunk, azt hiszem, annak, aki be akar kerülni a magazinba, nem szabad elzárkóznia tőlünk. Nekünk pedig meg kell őt ismerni, így a 5Panels-hez történő kötődés alapvetően meghatározza a magazinban való közreműködést is. Egyszerűbben: a lehetőség a 5Panels tagok számára adott. De ez egyben felszólítás is, hogy aki szeretne benne részt venni, bátran jelentkezzen a csapatba, és ki tudja…

Ha minden az elképzelésednek/elképzeléseiteknek megfelelően alakul, egy ideális világban milyen jövőt látsz az EpicLine számára? Más szóval: mik a legmerészebb terveitek?

Sok-sok évfolyam alatt egy világszintű magazinná fejlődés, és hogy évek múlva visszatekintve azt mondhassák majd, az EpicLine nélkül nem tartana ott a magyar képregény, ahol. Én személy szerint pedig beérem azzal is, ha egyáltalán emlékeznek majd a nevemre. Persze jó emlékkel. 

Geexkomix 65.

Batman: Black and White #1

Történet: Chip Kidd, Neal Adams, Maris Wicks, John Arcudi, Howard Mackie
Rajz: Michael Cho, Neal Adams, Joe Quinones, Sean Murphy, Chris Samnee
DC Comics

Eredetileg a DC Villians Month-járól akartam írni – nem egy konkrét képregényről, hanem a koncepcióról úgy általában, de ahogy fejben végiggondoltam a cikket, az nem annyira kritika lett volna, mint inkább egy használati utasítás a kiadónak, hogy hova és hogyan dugja fel magának az egészet. Oka van annak, hogy az utóbbi hetekben a DC-ről az ostoba kis botrányai miatt beszélnek az emberek – a képregényei ugyanis egyre kevésbé érdemlik meg, hogy társalgás részét képezzék. Nade. A Batman: Black and White nem egy rosszul csengő cím, és ugye nekünk is fűződnek hozzá szép emlékeink a Fekete-fehér képregényantológiának köszönhetően. A DC most ezt a sokat (és okkal) dicsért, klasszikus sorozatát élesztette újra, és a recepten egy betűnyit sem változtatott – miért is tette volna? Tehát, nyolcoldalas történetek (szám szerint öt) különböző íróktól és rajzolóktól. Összességében nyilván egy minőségi vegyesfelvágottat kapunk, ahogy az az antológiáknak a sajátjuk. A nyitó darab Chip Kidd Don’t Know Where Don’t Know When című sztorija, amiben Batman eltűnik, és a tanácstalan Robinnak Superman segít a keresésben. Kedves, kellemes, remek dinamikájú kis comic, nagyszerű rajzokkal, az egész leginkább Bruce Timm és Darwyn Cooke stílusát idézi. A következő a Batman Zombie Neal Adams tollából: az élő legendához minden szempontból méltatlan, lapos, unalmas, buta, kínosan szájbarágós társadalmi üzenet egy roppant esetlen élőhalott-metaforával. A Justice is Served egy viszonylag szórakoztató Harley Quinn/Poison Ivy móka, remek csattanóval, a Driven egy kicsit erőltetett, de jópofa, és Sean Murphy briliáns rajzainak köszönhetően igen látványos Batmobil-romp. Az utolsó sztori, a Head Games ellenben egy nagyon is komoly és sötét, nagyszerűen kivitelezett, okos thriller Howard Mackie-től, amiben Batman egy kegyetlen baltás gyilkos nyomában jár. Legalább ezért és az első történetért megéri beruházni a Black & White új inkarnációjára – de a Batman Zombie-t leszámítva mindegyik jó kis olvasmány a maga módján. (Rusznyák Csaba)

Dinosaurs Attack! #2

Történet: Gary Gerani
Rajz: Herb Trimpe, Flint Henry, Earl Norem
Image Comics

Már sokat emlegettük az Image Comics színes palettáját, ám ezúttal egy valódi időutazásban vehetünk részt, ha fellapozzuk az egyenesen a nyolcvanas évekből idekatapultált Dinosaurs Attack! sorozatát. Akiknek a cím a Támad a Marsot (Mars Attacks!) juttatja eszébe, az nem jár messze az igazságtól: ez eredetileg az amerikai Topps édességgyártó rágógumihoz csomagolt gyűjtögetős kártyáinak (trading cards) kirobbanó sikere volt 1962-ben, amelyet a nyolcvanas években divatba jövő dinoszauruszos téma feldolgozásával próbáltak megismételni. Ahogy a Mars Attacks!, ez is az ötvenes években oly népszerű B-filmek (Pánik New Yorkban, Godzilla) szatírája és egyben hommage-a volt, csak éppen a modern Földet megtámadó óriásszörnyetegekre hangolva. A sztori teljesen minimalista, az 55 pulp borítókat vagy B-filmek plakátjait imitáló összegyűjthető kártya pedig tulajdonképpen  tomboló, hidakat és épületeket leromboló, emberek százait szétmarcangoló szörnyeket felvonultató festménysorozat. A várt siker sajnos elmaradt: az erre a franchise-ra alapozó képregénysorozat kiadója, az Eclipse az első szám után csődbement, a mozijogokat megvásárló Tim Burton pedig Spielberg Jurassic Parkja láttán inkább visszakozott és elkészítette helyette a Támad a Marsot. Az Image kiadó most úgy döntött, hogy az eredeti kártyasorozat 25. évfordulójára kiadja az első szám után kómába esett képregényt egy ötrészes limitált széria formájában. Az első szám egyenesen az évtizedekkel ezelőtt megjelent Eclipse füzet változatlan reprintje, de a folytatás is Gerani már akkor megírt storyboardját követi. Professzor Elias Thorne egy Timescannert hoz létre, mellyel bele lehetne pillantani a Föld őskorába, a kísérlet azonban természetesen félresikerül és felkelti egy gonosz, idegen entitás figyelmét, a planétánkat pedig elözönlik a puszta levegőből materializálódó, vérengző dinoszauruszok. A kendőzetlen erőszakban és vérben tocsogó, a tudományos tényekkel erősen hadilábon álló képregényt átlengi valami megmagyarázhatatlan nosztalgikus, megmosolyogtató báj, ami igen szórakoztató pillanatokat fog okozni mindenkinek, aki csak kicsit is fogékony erre a szörnyetegeket a modern emberrel szembeállító sci-fi szubzsánerre. (Nagy Krisztián)

God Is Dead #1

Történet: Jonathan Hickman és Mike Costa
Rajz: Di Amorim
Avatar Press

Jonathan Hickman jelenleg öt sorozatot is visz, melyből egy zseniális (The Manhattan Projects), egy kiemelkedő (East of West), kettő mainstream (Avengers, New Avengers), az ötödik pedig, melyből még csak ez az egy szám jelent meg, legalábbis ígéretes. A sztori alapvetése szerint az ősi istenek visszatérnek a Földre és nagyon nem tetszik nekik, amit látnak, így hát a görög, a germán, az azték, az egyiptomi és a hindu panteon legismertebb tagjai nekilátnak, hogy megtisztítsák az ateistáktól a világot és újra híveket toborozzanak maguknak. Ennek természetesen globális természeti (?) katasztrófák, vallási háborúk, jól felismerhető, ikonikus nemzeti épületegyüttesek menetrendszerű lerombolása a következményei, de hogy a dolgok jó oldalát nézzük, legalább újra hivatalosak lesznek az orgiák és Aphrodité templomi prostituáltjai. Az Avatar amúgy nem túl kiemelkedő tehetségű házi rajzolója, a brazil Di Amorim különösen edzett mind a vérlucskos mészárlások, mind a meztelen női testek ábrázolásában, szóval ezen a téren, azt gondolom, nem fogunk hiányt szenvedni. Míg a különböző vallások kezdik folyondárként befonni a világ országainak adminisztrációját és a tömegek gondolkodását, addig az elnökét vesztett USA-ban (aminek legfelsőbb vezetője kétségbeesésében inkább öngyilkosságot követ el) egy mindenre elszánt tábornok veszi át az uralmat, és egy underground (szó szerint) ellentábor szerveződik a Tudomány legbriliánsabb képviselőiből. Utóbbiak megérdemelnek pár szót, mert itt mintha egy szuperhőscsapat analógiája jelenne meg: egy X-et ábrázoló topban feszítő Rachel Summers hasonmás, aki a tudósok védelmét hivatott ellátni jókora kéziágyúkkal, egy tolókocsis Professzor X, valamint egy Hank McCoyra és egy Einsteinre hajazó tudós. Lehet, hogy túl sokat látok bele, de elég izgalmas ötletnek tűnik, hogy Hickman a modern világ isteneit (a képregények szuperhőseit) állítsa szembe az ókori istenekkel (Gaiman hasonló koncepciót vitt végig parádésan az Amerikai istenekben), különösen miután egy interjúban elejtette, hogy az istenekkel csak egy isteni erejű lény veheti fel a küzdelmet. Hogy végül merre veszi útját a képregény, azt az első számból nem lehet leszűrni, én mindenesetre kíváncsian várom a fejleményeket az istenek által megszállt Földről. (Nagy Krisztián)

Love Stories (to Die For)

Történet: Dirk Manning
Rajz: Rich Bonk, Owen Gieni
Image Comics

Úgy látszik, a flipbookok divatba jöttek (ld. még: Trillium). A Love Stories (to Die For) két önálló, normál hosszúságú sztorit tartalmaz, mindkettőt Dirk Manning (Nightmare World) írta. Az első (Bloodlust: Deciever of the Gods) 946-ban játszódik, és egy csapat északi vadember (vezetőjük: a nevére újra és újra rászolgáló Eric Skullsplitter) véd benne egy német kolostort az azt rohamozó vámpírok ellen. A cselekmény végtelenül egyszerű, már-már banális, de Manning kellő érzékletességgel és nyersességgel ábrázolja a vikingek szimpla, de markáns természetét, Rich Bonk (ez is egy szép név) pedig durva vonásokkal ver életet a vad, harcedzett arcokba. Persze, a dolog annyira nem is egyszerű, mint amilyennek tűnik: a sztorivégi csavar dob valamit a történet erején, az utolsó képkocka pedig pofátlanul badass. Az egyetlen, amiért kár volt, az az önálló életre kelő, és támadó levágott vámpírfej – túl over-the-top. Egyébként viszont szórakoztató kis vikinghorror ez. A második sztori (Symptom of the Universe) ellenben több egy guilty pleasure-nél, sokkal elegánsabb, szebb, kifinomultabb: egy keserű szerelmi történet egy pusztító idegen életformával megfertőzött űrállomáson, valamikor a távoli jövőben. Manning mesterien vezeti fel a cselekményt, és tologatja az olvasó szimpátiáját a négy karakter, de főleg a szerelmi háromszög résztvevői között, Gieni pedig megkapóan hétköznapi, életszerű figurákat rajzol. Mindegyik mérföldekre van nem csak a szuperhősös, hanem a hasonló sci-fi/horror tematikájú comicokban uralkodó szépségideáloktól is. És noha magukat a szörnyeket nem biztos, hogy szerencsés volt megmutatni, legalábbis nem ennyire direktben, a befejezés meghökkentően szép és emberi – talán kicsit naiv, de aki nem olvad el az utolsó kockáktól, annak nincs szíve, én mondom. (Rusznyák Csaba)

X-Men #5

Történet: Brian Wood
Rajz: David López
Marvel Comics

Aki ismer, az tudja, hogy az X-Men az abszolút szívügyem, ha szuperhősképregényekről van szó, úgyhogy semmit nem szerettem volna jobban, mint arról áradozni, hogy milyen átkozottul jó a most harmadik számánál tartó új X-crossover, a Battle of the Atom. Volt is rá esély, hogy így tehetek, mert a sztori agytrösztje Brian Michael Bendis, aki az elmúlt egy évben egész szépen pumpált friss vért a franchise-ba – de úgy látszik, ez az event az, amiben az X-könyvek összes problémája csúnyán kiütközik. Bendis az All New-ban és az Uncannyben olyan ügyesen keveri a lapokat a karakterekkel és nézeteikkel, hogy a rosszemlékű Avengers vs. X-Menben gyökeredző vadbaromságok (főleg Scott szökevénystátusza, és gyilkosnak bélyegzése, azután, hogy kb. nincs olyan szereplő a Marvel univerzumban, aki ne járt volna hasonlóképp – értsd: csúnya dolgok cselekvése külső befolyás hatására) egészen háttérbe szorulnak. De egy crossover pont a konfliktusok kiélezéséről szól, és sajnos ezek a konfliktusok ezúttal (is) durván mesterkéltek. Nem csak a már említett alapfelállás, hanem maga a Battle of the Atom koncepciója is: a jövőbeli X-Men (köztük Xavier unokája, az öreg Bestia és Kitty Pryde illetve – dobpergés! – Jean Grey) felbukkan a jelenben, hogy figyelmeztesse a csapatot, ha a múltbeli X-Men-tagokat (az eredeti bagázst) nem küldik vissza mielőbb a saját idejükbe, akkor annak katasztrofális következményei lesznek. Túl azon, hogy Bendis láthatóan teljesen belebolondult az időutazásba, mint plot device-ba, gyalázat, hogy a karakterek mennyire ostobán, agresszívan és bizalmatlanul viselkednek egymással. A harmadik részben a csapatok a fiatal Jeant és Scottot hajkurásszák, akik elszöktek, mert nem akarnak visszatérni a saját idejükbe. Miért? Csak mert. A sztorival kapcsolatos szinte összes kérdésre ezzel a két szóval lehet válaszolni, teljesen átgondolatlan és következetlen az egész. A képregény egyetlen jó jelenete az, amiben Jubilee rábízza örökbefogadott porontyát a fiatal Bestiára és Jégemberre – azon átüt Wood szellemisége és humora. A többi, David López unalomig konvencionális képeivel, elvesz a tipikus crossover nagyzolásban-felszínességben. Kár. Az X-Mennek, sok más franchise-zal ellentétben, általában a crossoverei is nagyon jók voltak, de ez az utóbbi években kezd megváltozni. (Rusznyák Csaba)

Geexkomix 64.

Batman #23

Történet: Scott Snyder
Rajz: Greg Capullo
DC Comics

Zero Year, harmadik rész. Zero Year, nulladik év. Vagyis megint Batman eredettörténeténél, Bruce Wayne korai éveinél vagyunk. MEGINT. Elmondani is nehéz, mennyire rohadtul unalmas már az íróknak a gyökerekhez való kényszeres visszatérése. Az összes nagy szuperhős közül Batman múltját basztatják a legsűrűbben. Persze, Ben bácsi halála és szólama az erőről és a felelősségről, vagy a kryptoni rakéta Földre érkezése is rendszeresen visszatérő motívumok az adott sorozatokban, de Crime Alley, az eldördülő fegyver, a földre hulló vércseppek és gyöngyszemek nélkül szó szerint egyetlen Batman-író sem tud meglenni. A baglyos és a jokeres sztori után Scott Snyder is előáll a maga eredetverziójával – valahol érthető, elvégre pl. Supermannel ellentétben a Sötét lovag születésének történetét még nem mesélték újra az Új 52 indulása óta – más kérdés, hogy talán nem is lett volna rá szükség, mert komolyam, mutasson már nekem valaki csak egy embert, aki nem a dzsungelben él, dárdával vadászva, és nem ismeri a sztorit. Úgyhogy a Zero Year nálam eleve hendikeppel indult, bár mint Snyder esetében mindig, még akkor is, ha a végeredmény nem makulátlan, meg kell jegyeznem: ez a csávó átkozottul tud írni. Egyébként pedig a koncepciója egyáltalán nem rossz: Batman mítoszának alapjait továbbviszi egy szimpla ok-okozati összefüggésnél, és a Wayne-szülők halálát kegyetlen sokként szövi bele nem csak Bruce, hanem egész Gotham életébe. Vastagon benne van ez a Red Hood Gang elleni harcban is (vezetőjüket is az említett gyilkosság „inspirálta”), sőt, a briliáns gazemberként épp felemelkedőben lévő Edward Nygma számára is valamiképpen Bruce és szülei körül forog a világ. Ez a „minden mindennel (de főleg a Wayne-szülőkkel) összefügg” szemlélet hoz némi frissességet az ezerszer elmesélt sztoriba, azt pedig meg kell hagyni, hogy a befejezés, ami számtalan variáció után (a Detective Comics 33-tól (1939) Frank Miller Első évéig (1987)) értelmezi sajátosan újra (legalábbis vizuálisan – Greg Capullo bámulatos munkát végez) a híres „I shall become a Bat” jelenetet, lehengerlő. Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy jobban örülnék neki, ha Snyder eredeti (most röhöghetnek a szuperhősfikázók) történetek elmesélésébe invesztálná a tehetségét.
(Rusznyák Csaba)

Captain America #10

Történet: Rick Remender
Rajz: John Romita Jr.
Marvel Comics

A Marvelnél két szenzációs, a tavalyi Marvel NOW! kapcsán indult sztori ért véget az utóbbi hetekben. Egyrészt Jason Aaron abszolút überelhetetlen Thorja (ez talán majd megér egy külön cikket), másrészt Rick Remender Captain Americája. Utóbbi a tízrészes Dimension Z saga, aminek már a címéből is egyértelmű, hogy nem egy tipikus csillagos-sávos hőssztori, hanem inkább valami olyasmi ponyva-sci-fi őrület, amilyenre Remender pár évvel ezelőtt a fantasztikus Fear Agenttel ragadtatta magát. Hősünk, köszönhetően egyik nemezise, Zola ténykedésének, még az első számban ottragadt ebben a kegyetlen, teljesen leamortizált, mutánsokkal, őrültekkel és halállal teli dimenzióban, ahol ellensége kisfiát a következő 10 évben sajátjaként nevelte fel. Sharon Carter felbukkanásával aztán kiderült, hogy míg ebben a dimenzióban egy évtized, „otthon” csak pár óra telt el, ellenben Zola hadigépezete készen áll rá, hogy leigázza az egész világot. Mármint a „valódit”. Remender tényleg saját Fear Angetjének receptjét követi (egyébként kalapemelés a Marvel előtt, amiért  nem ők formálják át a hozzájuk tévedő írókat egy homogén stílusú masszába, hanem hagyják az íróknak, hogy a saját stílusukat érvényesítsék akár a legnagyobb sorozatokon is – ez nem csak Remenderre és a CapAmre vonatkozik). Őrült ötletekkel és olsdchool sci-fi elemekkel teli hajmeresztő kalandot ír, és közben szinte észrevétlenül fon egyre erősebb érzelmi köteléket a karakterek és az olvasó közé, akit így teljesen felkészületlenül kap el a kulcspillanatban elszabaduló katarzis. Viszont Remender közben nem feledkezik meg arról sem, hogy nem Heath Hudsont írja, hanem Steve Rogerst: hiába futtat egy olyan sztorit a főhőssel, ami jó hatvan éves pályafutása alapján egyáltalán nem jellemző rá, mégsem cserélhető le bármilyen más karakterrel. Ez egy Amerika Kapitány történet. Csak annak üdítően újszerű és vagány.
(Rusznyák Csaba)

Chronos Commandos - Dawn Patrol #1-2

Történet és rajz: Stuart Jennett
Titan Comics

Már megint egy nácis/dinós ponyva? Ne már! - reagáltam le azonnal a CC első számát, mivel akkortájt jött ki az IDW is egy hasonló koncepcióval, de mivel az egyik népszerű képregényes oldalon maximális pontszámot kapott, gondoltam, csak megnézem már magamnak, hogy mit is tud. És kellemes meglepetést okozni, azt tudott. A Titan Comics (brit független kiadó) 5 részesre tervezett sorozata ugyanis már az első számmal nem csak hogy kiválóan el tudott szórakoztatni, de már egyből el is adta nekem a folytatásokat. Pedig ha azt mondom, hogy a sorozatban időutazó 2. világháborús amerikai kommandósok hajkurásszák a nácikat a dinoszauruszok között a Kréta-korban, élükön egy übermacsó őrmesterrel, miközben odahaza maga Einstein sem rest géppuskát ragadva védeni a hazát, de legalábbis a bázist, akkor azért lehet sejteni, hogy nem éppen bradburyi magasságokban járunk. Viszont a CC egyszemélyes alkotógárdája, Stuart Jennett (kitalálta, megírta, megrajzolta, hazavitte) képes volt ezt az egyértelműen geekvakító ötletet valóban ponyva-stílusban megírni anélkül, hogy izzadságcseppek csepegnének és nyögések hangjai hallatszódnának ki az oldalak közül. A feszes ritmusú és akcióban dús sci-fi/kaland sztorija nem túl bonyolult, nincs is igazán megalapozva a háttér sem, de annyi tudományos maszlagot azért kapunk Einstein proftól, hogy ne érezzük azt, hogy csak a levegőben lóg az egész. A dialógusok is egyszerűek, lényegre törőek, de közel sem mesterkéltek vagy ostobák. A főszereplő, az Őrmester pedig igazi kőkemény, sokat látott badass baka, akinek folyton ott parázslik a szivar a vicsorgó szájában, még akkor is, amikor egyszerre két géppisztollyal tárazza tele a nemzetsztocialistákat vagy éppen a dinókat. Jennett azonban nem csak az írásban szórakoztat könnyedén és magabiztosan, hanem a rajzokban is tökéletesen hozza, amit egy ilyen típusú "giltiplezsőr" megkíván. A többi pszeudo-ponyva képregénnyel ellentétben azonban itt nem rajzfilmes vagy retró stílussal találkozunk, hanem kimondottan látványos festett képeket kapunk, karakteres figurákkal, hangulatos tájakkal, és valami egészen gyönyörű dinókkal.
A Chronos Commandos egy újabb nagyszerű modern ponyva, a rövidtávú, könnyed, de intenzív szórakoztatás biztosításának céljából, és vele kapcsolatban szintén elmondható, hogy azt adja, amiről eredetileg szóltak a képregények, és amikről talán újra szólniuk kellene. Ajánlott! (Chavez őrmester)

Red Sonja Vol2. #2

Történet: Gail Simone
Rajz: Walter Geovani
Dynamite Entertainment

A múltkor még nem értettem, hogy miért indítottak egy azonos című rebootot, miközben még fut az eredeti sorozat is, de időközben a 80. számmal véget ért a volume 1, így most már csak egy Vörös Sonja ongoing maradt. Gail Simone bemutatkozása engem még az egyébként kedvező netes kritikák ellenére sem győzött meg maradéktalanul, de a második számmal már sikeresen meg tudott venni magának. Legutóbb ott tartottunk, hogy Sonja az őt egykor felszabadító király segítségére siet a közelgő zamorrai sereg ellen, ám megdöbbenve látta, hogy a démoni haderőt Sötét Annisia vezeti, az a nő, akivel évekig együtt raboskodott a zamorrai fogságban, és akivel együtt anno rabszolgatársaik legyilkolására kényszerítették. Sonja nem érti, hogy miért táplál iránta ilyen elvakult gyűlöletet egykori sorstársa, ám az ádáz küzdelem közben Annisia olyan megdöbbentő dolgot árul el neki, amivel egy csapásra térdre és megadásra kényszeríti Sonját és az oldalán harcoló sereget. Úgy tűnik, hogy Simone most készíti elő a terepet egyfajta új kezdethez, bár az még nem világos, hogy ez az egész sorozatra lesz-e majd kihatással, vagy csak az aktuális sztorira, de az biztos, hogy az átlagosabb debüt után most egy rendkívül izgalmas és fordulatos epizódot kapunk, ami után értő kezek a folytatásokban igazán érdekes új alaphelyzetet teremthetnek, remélhetőleg nem olyan elfuseráltat, mint anno Reed csinálta. Simone Vörös Sonjája karakterében továbbra sem különbözik igazán a korábbitól, most is szexi és vad, bár nem kizárt, hogy az itt most el nem spoilerezendő új ismeretek fényében majd történik némi átalakulás a jellemében is. Geovani közel sem egy Bisley, nincs igazán saját stílusa, de a rajzai így is garantálják azt, amit elvár az ember egy mai kard és varázslat fantasy képregénytől, aminek főhősnőjét nem csak a belső erényei, de a külseje miatt is kedveljük. Különösen a nagyobb paneles, illetve egész oldalas kompozíciók állnak neki jól, az arcok viszont kissé sablonosak.
Talán még korai ezt megállapítani, de egyelőre úgy látszik jó ötlet volt nem csak a reboot maga, de az is, hogy Simone kézbe adták a sorozat írását, mert láthatóan fejlődik a sorozat és izgalmas folytatást ígér. Eddig csak kíváncsi voltam rá, most viszont már kifejezetten érdekel is. (Chavez, a hirkán kutya)

Trillium #1

Történet és rajz: Jeff Lemire
Vertigo Comics

A Vertigo (Nahát, kedves, teljesen-kurvára leépült, egykor nagyszerű kiadó, még életben tetszenek lenni? Hurrá, vagy mi.) ezzel a sorral hirdeti Jeff Lemire Trilliumát: „The Last Love Story Ever Told” (Az utolsó szerelmi történet). Hm, oké. Mármint kellően rejtélyesen-nagyszabásúan hangzik. Aztán. A képregény megfordítható, vagyis úgymond két eleje van, amik két külön történetet mesélnek el, hogy aztán ezek összeérjenek a két történet két végén, vagyis a képregény közepén. Az egyik egy 3797-ben játszódó sci-fi, a másik egy első világháború utánra pozícionált ponyva-kaland. Most ez vagy az év egyik legérdekesebb és potenciálisan legjobb képregénye vagy az év egyik legpofátlanabb gimmickje. Hogy melyik, az talán majd csak a nyolcrészes minisorozat végén fog kiderülni, addig is tekintsünk úgy a Trilliumra, mint egy felfedezésre – amúgyis ez az egyik központi témája a sztorinak (a szerelmi szál most, az első rész után még nemlétező, a két főszereplő épphogy találkozik egymással). A távoli jövőben egy Nika nevű tudós igyekszik megmenteni a mindössze négyezer főre aszadt emberiséget, amit egy intelligens vírus irt igen szorgalmasan és kreatívan galaxisszerte. Az annyira nem távoli múltban pedig egy poszttraumatikus stressztől szenvedő veterán, William szervez expedíciót a dzsungel mélyére – mindkettejük útja ugyanahhoz a templomhoz vezet, és a (látszólag?) többezer éves eltérés ellenére ott egymásba botlanak. Lemire tematikailag és strukturálisan is (nézzétek meg a két sztori panelelrendezéseit, oldalkompozícióit) nagyon vagány, egyszersmind megfontolt módon állítja párhuzamba a képregény két részét, bár a szimmetriát kicsit megbontja, hogy Nika motivációi sokkal világosabbak, érthetőbbek, mint Williaméi – bár talán ez is a koncepció része. A térrel és idővel játszadozó narratíva a jövőbeli karaktert a még távolabbi jövő (mi lesz az emberiséggel?), a múltbeli karaktert pedig a még korábbi múlt (milyen tragédiák formálták a karaktert) alapján határozza meg, annál ironikusabb, hogy találkozásuk pont ellenkező temporális irányba löki őket. Lemire jól szövi a sztorikat, a rajzai is hatásosak, nyers stílusúak, elevenek (bár van egy szörnyen gyengén kivitelezett, elkapkodott kétoldalas spreadje a múltbeli szálban), viszont kérdés, hogy mindebből mit tud fenntartani a folytatásra. A két szál máris összeért, a „flipbook” koncepció eztán hogy vihető tovább? Ha sehogy, mi lesz nélküle? És ez még csak egy (és fél) kérdés a sok közül, van még egy rakás. Biztató, hogy sok más első számmal ellentétben a Trillium esetében ténylegesen érdekelnek is a válaszok. Nem akarok semmiféle ítéletet elkapkodni ennyi alapján, úgyhogy a lényeg: Lemire egyelőre megnyert magának. Meg kell dolgoznia érte, ha el akar kergetni.
(Rusznyák Csaba)

Geexkomix 63.

Ghosted #1-2

Történet: Joshua Williamson
Rajz: Goran Sudzuka
Image Comics

Mostanában egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy Image cuccokat olvasok, pedig (néhány kivételtől eltekintve) korábban valahogy nem igazán kerültek közel a szívemhez a kiadó termékei. Az utóbbi 1-2 évben azonban jól érezhetően történt valamiféle kedvező fordulat a cégnél, mert sorra jelentkeznek olyan újabb és újabb sorozatokkal, minikkel, amik alapján én már nem egyszer az új Vertigónak is kikiáltottam őket. Ugyanakkor meg nem illetném őket azért az eredetiség vagy a formabontó ötletek széles tárházának vádjával sem, egyszerűen csak remekül megírt, látványos és legfőképpen, roppant mód szórakoztató képregényekkel találkozom az "i" betűvel ellátott füzetekben, és nekem legtöbbször pont erre van szükségem. (Előző kritériumoknak pedig még mindig a 2000AD felel meg a leginkább.) A Ghostedre is azért ugrottam rá, mert azon kívül, hogy a nagy kedvenc, Sean Phillips borítói is kellő mértékben meghozták hozzá a kedvet, ma már a kiadó neve is garanciát jelent számomra, és ebben a jelen képregény sem hagyott megingani. A második számnál tartó sorozat a borító és a cím ígéretéhez hűen "szellemes" kalandot nyújt. Jackson T. Winterst kihozatja a börtönből (nem éppen a hivatalos módon) egy Markus Schrecken névre hallgató okkult gyűjtő. A kollektor azt szeretné, hogy egy jelentős összeg fejében lopjon el neki egy szellemet a hírhedt Trask család egykori rezidenciájáról, ami most üresen áll. A Traskok többek között arról híresültek el, hogy egykoron sportot űztek abból, hogy embereket raboltak el, és vadásztak le a házban. Winters, más választása nem lévén, belemegy a dologba, azzal a feltétellel, hogy maga válogatja össze a csapatát. A különféle csodabogarakból álló csoport pedig fészket ver a házban, de szigorúan csak nappal, az éjszakákat ugyanis Winters parancsára házon kívül töltik, és úgy tűnik, hogy nem minden ok nélküli az óvatosság, a házban ugyanis nem csak por és pókháló van, hanem mindenféle nem evilági dolgok is. Ha a szellemek és a szellemház a horrorfilmek világának egyik legelcsépeltebb, legolcsóbb és legunalmasabb kliséje, akkor mégis mitől működne egy képregényben? Hát úgy, hogy Williamson, ahelyett, hogy mindenáron arra törekedne, hogy valami nagyon újszerű(nek tűnő) módon nyúljon a témához, egyszerűen csak baromi jól írja az egészet, persze a szokásos és ismerős elemek mentén. A karakterei érdekesek, színesek, a szövegei lazák és a humort illetve a szórakoztató mértékű macsóságot sem nélkülözik, a történet pedig precízen kiszámított, olvasóbarát ritmusban halad, felesleges időhúzások, bonyolító mellékszálak nélkül. A második füzet végén még nem kezdődött el ugyan a szellemvadászat, de kapunk ízelítőt belőle, hogy mi is vár embereinkre a következő füzetekben, és ez már bőven elég a meggyőzéshez. A Ghosted másik vonzereje a színvonalas képi világ. Sudzuka karakteres arcokkal, kidolgozott részletekkel (az első számban a duplaoldal a házról valami mesésen csodás) és ötletes plánokkal dolgozik, Miroslav Mrva kellemes retrós színezése pedig a cseresznye a habon. A Ghosted tehát egy újabb ígéretes Image cím, amit mindenképpen ajánlott követni. (Chavez)

Infinity #1

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Jim Cheung
Marvel Comics

Sok-sok év után, pár hónappal ezelőtt abbahagytam az Avengers-címek olvasását. Mivel már Brian Michael Bendis érájának utolsó évei is elég laposak és érdektelenek voltak, örültem, hogy a franchise-hoz új író érkezik Jonathan Hickman személyében, és kétségkívül totális vérfrissítést hozott, tematikában, stílusban, hangulatban, mindenben – de ami új és egyedi, az nem feltétlenül jó is. Szóval, röviden, kurvára untam a történeteit. Az Infinty ráadásul a Marvel új, nagy, csinnbummos crossover-eventje, azok meg főleg nem sültek el túl jól az utóbbi időben. Duplán nem érdekelt az egész, mégis adtam neki egy esélyt – még szerencse. Hickman egy pofonegyszerű sztorit vezet fel az Infinityben: az Avengers tagjai a Builders egész galaktikus birodalmakat, és persze a Földet is érintő fenyegetését megakadályozandó kénytelenek kiutazni a világűrbe, és így védtelenül hagyni az emberiség bölcsőjét az invázióra készülő Thanos számára. És ennyi, ez a hatrészes minisorozat első száma. De Hickman egész fantasztikusan mesél: ezúttal (pl. a Fear Itselffel ellentétben) tökéletesen átérezni a veszély nagyságát és közvetlenségét, a totális világvégehangulat kérlelhetetlenül uralkodik a sztorin. Az író egy rakás karaktert mozgat, és többségük még csak nem is tartozik az Avengershez: egy gigantikus, univerzumméretű konfliktus előestéjének őrülten eposzi panoptikumát látjuk (Jim Cheung ehhez remek választás, rajzai nagyszerűek) – nyilván eljön majd az ideje a jelmezes héroszok szokásos akciózásának, de az Infinity az első rész alapján még csak nem is szuperhősképregény, hanem egy bazinagy űropera. Ebben rejlik Hickman sikere: oly sok év után el tudja adni a Marvel már unásig ismert világát totálisan frissnek, érdekesnek és izgalmasnak. Remélem, a sorozat legalább részben megőrzi a debütáló szám erényeit – és akkor még az is lehet, hogy Hickman többi Avengers-címének is adok még egy esélyt… (Rusznyák Csaba)

Lazarus #2

Történet: Greg Rucka
Rajz: Michael Lark
Image Comics

A nem is olyan távoli jövőben, a járványok, éhínség és természeti csapások által meggyötört Földön már csak egy régi-új feudális rendszer ad lehetőséget az embereknek a túlélésre, a hatalom a nemzetek és óriásvállalatok romjain felemelkedett Családok kezében összpontosul. Az általuk uralt domíniumok népessége három részre oszlik: a társadalmi ranglétra tetején a maréknyi Családtag (Family) áll, akiket a tíz- és százezrekben mérhető, védett és mindennel ellátott Jobbágyok (Serf) szolgálnak ki, míg a semmibe nézett, semmiféle hasznot nem hajtó Söpredék (Waste) milliói mindenféle segítség nélkül tengődnek napról-napra vagy hullanak el az állandó éhezés következtében. Minden Családnak van egy tagja, akit költséget és időt nem kímélve a technológiai fejlődés és génmanipuláció csúcsának megtestesítőjévé formálnak, ő a Család kvázi elpusztíthatatlan, halhatatlan tábornoka, orgyilkosa és diplomatája egyszerre. Ő  a Lazarus, a fegyver, amit félni kell, és akit inkább tekintenek eszköznek és befektetésnek, mint élő és lélegző személynek. Legalábbis erre ébred rá Forever, a Carlyle-család Lazarus-a, akit egy kevéssé használt Carlyle telephelyen lő szitává néhány, az éhezéstől felbátorodott Söpredék: ugyanis miután feltámadt halottaiból, köszönhetően a sejtszintű génmódosításoknak, és módszeresen kivégzi támadóit, orvosa csupán mentális egyensúlya és az időközben a fennálló társadalmi renddel és az öléssel kapcsolatban felvetődött erkölcsi dilemmája miatt aggodalmaskodik. Szerencséjére sok ideje nincs ezen rágódni, mert a Morray-család összpontosított támadást indít az egyik mezőgazdasági telephelyük ellen, hogy hozzáférjen a magtárukban őrzött hibrid magvakhoz, ami véget vethetne az ő területeiken dúló gabonavésznek. Foreverre hárul hát a romok eltakarítása, valamint az ítélethozó- és végrehajtói tisztjéből következő újabb döntés: a behatolókat ugyanis belülről segítette valaki, az árulók büntetése pedig halál. Példát kell statuálni, neki azonban meggyőződése, hogy nem a Jobbágyok között van a beépített ember. Az érdekes és egyelőre még csak morzsákban adagolt új világ kibontásának ígérete (érdemes egyébként elolvasni erről az első füzet végén elkövetett elég hosszadalmas, ámde legalább annyira tanulságos kísérőszöveget), Eve-Lazarus testvéreinek egymás elleni áskálódása és a főszereplő belső vívódása egyértelműen a figyelemmel követendő sorozatok közé kategorizálta Rucka új dobását, amit ráadásul a számomra a fantasztikusan jól sikerült Gotham Centralból megismert Michael Lark illusztrál hibátlanul. (Nagy Krisztián)

Robocop: Last Stand #1

Történet: Frank Miller és Steven Grant
Rajz: Korkut Öztekin
Boom! Studios

Frank Millernek finoman szólva nem volt szerencséje a Robotzsaru franchise-zal. Annak idején, nem sokkal a The Dark Knight Returns sikere után, őt kérték fel, hogy írja meg Paul Verhoeven szatarikus sci-fi/akciófilmjének folytatását. Miller egy véres, kegyetlen, vicces, morbid, groteszk és merem állítani, eredeti forgatókönyvvel állt elő, ami persze azonnal vészharangokat kongatott a stúdiónál – a szkriptet kilúgozták, lebutították, konformizálták, nem is csoda, hogy ami végül a mozikba került, csak halvány utánérzete volt mind annak, mind az első Robotzsarunak. Miller ettől függetlenül böcsülettel (Lóvé! Lóvé!) elvállalta a harmadik rész megírását is, de azt a forgatókönyvét még az előzőnél is jobban kannibalizálták (eztán többé szóba sem állt filmesekkel, amíg Robert Rodriguez meg nem kereste a Sin Cityvel) – és mind tudjuk, abból mi lett. A Robotzsaru 2 eredeti szkriptjéből végül Steven Grant írt egy kilencrészes comicot 2003-ban (Frank Miller’s Robocop), most pedig szintén ő dolgozta képregénnyé a harmadik mozifilm Miller-féle forgatókönyvét. A Last Standben az OCP már az egész rendőrséget szélnek eresztette (Lois halott), és exkatonákkal tartatja fenn a rendet Detroitban – a gazdagok a szegényeken élősködnek, a profit nyilván fontosabb, mint az emberélet, Murphy pedig bujkál az őt ámokfutó gyilkosnak beállító karhatalom elől, és a háttérből igyekszik igazságot osztani, már amennyire a szinte posztapokaliptikus közegben ez egyáltalán lehetséges. Miller le sem tagadhatná, hogy a képregény az ő történetéből született, az egészről ordít a The Dark Knight Returns utánérzés – még egy fiatal lány is van, aki megkeresi a főszereplőt, hogy segítsen neki a harcban. Grant atmoszférateremtése fantasztikus, az akciók elevenek és badassek, és elvileg még az sem jelente problémát, hogy a gonoszok szörnyen egydimenziósak, nem többek harsány, fröcsögő szarháziaknál – elvégre ez egy szatíra lenne. Csakhogy nem az. Míg a Frank Miller’s Robocop, noha messze nem volt hibátlan, megtartotta az eredeti kegyetlen, gonosz humorát, a Last Stand már inkább csak egy sima futurisztikus akció (pedig Korkut Öztekin rajzai pont egy szatírához passzolnának jobban). Annak egy rész után nem rossz, de a Robotzsaru franchise-nak azért ennél illik többről szólnia. (Rusznyák Csaba)

Superior Spider-Man #15

Történet: Dan Slott
Rajz: Humberto Ramos
Marvel Comics

Nem tudom mi történt Dan Slott-al, lehet, hogy egy elfogott múzsát rejteget a pincéjében, mint Gaiman Sandman-sztorijában, de hónapról-hónapra képes megugrani a saját maga által tériszonnyal fenyegető magasságokba helyezett lécet. Amennyire hidegen hagyott az Amazing Spider-Man a Big Time sztoriszál (itt szakadt meg végre a Möbius-hurokban keringő, állandó pénz- és nőproblémákkal küszködő lúzer Peter Parker mainstream-átka) elindítása előtt, olyannyira hűséges olvasója lettem a Superior Spider-Mannek, amely menetrendszerű biztonsággal képes meglepni a húzásaival. Mennyire vártam már, hogy amikor egy szuperbűnöző felkínál egy lehetetlen választást a hősnek (ebben az esetben a Spiderslayer Oki-Pókinak, hogy válasszon a polgármester, azaz J. Jonah Jameson és ártatlan civilek megmentése között), az álarcos igazságosztó a harmadik lehetőséghez nyúljon, és semmi mással nem törődve leverje a köpni-nyelni nem tudó gyilkost, hogy soha többé ne árthasson senkinek! Ki lett volna képes megjósolni, hogy a New York polgármesteréből egyenes televíziós közvetítésben kizsarolt, eredetileg szuperbűnözőknek készült börtönsziget lesz Pókember főhadiszállása, aki Oktopusz doki-énjét meg nem hazudtolva, a saját maga építette, páncélozott póktankokkal és összetoborzott csatlósokkal (szakszóval: minionokkal) rombolja a földig egy nap alatt a Vezér (Kingpin) által uralt Shadowlandet? Ugyan mikor leplezte volna le a Vészmanó (szegény Hobgoblin technikai kütyüjein már valóságos bűnöző-generációk nőttek fel és buktak meg) személyazonosságát az egész világ előtt, hogy ezzel tegye véglegesen és teljesen tönkre? Peter Parker soha nem hozott volna ilyen döntéseket, sőt, bármilyen helyzetbe keverik, az összes döntését borítékolni lehetett volna előre. Jelenleg egyes-egyedül Slott tudja hová tart Pókember története, ezért is olyan izgalmas a sorozat jövője, melyet próbálnak kiterjeszteni több minisorozatra is több-kevesebb sikerrel: a The Superior Foes of Spider-Man ugyanis katasztrofálisan rossz (a koncepció sikerre viteléhez gyönyörű példa a Villains for Hire Andy Lanningtől), a Superior Spider-Man Team-Up pedig mindössze erős közepes. Mindez azonban semmit nem von le az eredeti sorozat értékéből, mely jelenleg nem csak a legjobb Pók-széria, de meg merem kockáztatni, hogy a legjobb A-listás hőst felvonultató Marvel-sorozat az utóbbi években. (Nagy Krisztián)

GEEXKOMIX 62.

The Crow - Curare #2

Történet: James O'Barr
Rajz: Antoine Dodé
IDW Publishing

James O'Barr jó hosszú kihagyás után tavaly az IDW égisze alatt tért vissza kultikus képregényhőséhez, a nem túl jól sikerült Skinning The Wolveszal. Az akkor ejtett csorbát azonban most egészen sikeresen köszörüli kifelé második minijével, a Curarével, egy sötét hangulatú, felkavaró, fájdalmasan szép, mesterien írt és rajzolt természetfeletti noirral. A kiégett, öregedő Salk nyomozónak már az élete és a családja is ráment a melóra, mivel a megszállottja lett egy megoldatlanul maradt ügynek, amiben egy kilenc éves kislányt megerőszakoltak és halálra vertek. Mindent feláldozott a nyomozás érdekében, olykor még a törvényesség határait is hajlandó volt átlépni, de így sem jutott eredményre. Már maga is kezdi azt hinni, hogy elvesztette a józan eszét, ugyanis megjelenik neki a kislány szelleme egy Holló társaságában, hogy felajánlja a segítségét. A második füzet nem sokat mozdította előre a történetet az elsőhöz képest, most is csak újabb jeleneteket kapunk Salk egyre veszélyesebbé váló megszállottságából, illetve a gyilkosságról, és a sztori ugyanott ér véget, ahol az előző rész. Valamivel többet tudunk meg magáról a gyilkosságról és a kislányról, de a tetteshez és az ügy megoldásához még nem kerülünk közelebb, pedig már csak egy rész van hátra. De ez egyáltalán nem számít, mert a Curare a jelek szerint egyébként sem akar hagyományos krimi, vagy egy kiszámítható természetfeletti bosszútörténet lenni, ezért O'Barr nem az időt húzza, hanem sokkal inkább a gyötrődő főszereplő lélektanát kívánja minél érzékletesebben ábrázolni, és lássuk be, ehhez nagyon ért. Antoine Dodé rajzoló személyében pedig a lehető legjobb közvetítőre akad, mert karakteres, szálkás, néhol kissé gyermeki rajzai, bár elsőre furának tűnhetnek egy ilyen komor történet megfestéséhez, de minél tovább haladunk az olvasásban, annál inkább látjuk, érezzük, hogy mégis milyen megdöbbentően tökéletesen működnek, és úgy tudják a sztori nyomasztó atmoszféráját belénk táplálni, ahogy arra egy realistább stílus egyszerűen képtelen lenne. A gyilkossághoz kapcsolódó, szöveg nélküli jelenetek, a hangsúlyosan ábrázolt brutalitás (amikor Salk péppé ver egy gyanúsítottat), a hangulatfestő színek, és a feszültséget képregényben is kiválóan megteremtő, filmszerű panelezés rendkívül hatásos élményt nyújt, és igazi tehetségről árulkodik. Persze, ez a Varjú már nem az a Varjú. A sötét '80-as évek már rég elmúltak, a szerző fájdalma is sokat tompult azóta, ezeket a sztorikat pedig a gyász és a düh helyett sokkal inkább már a pénz inspirálta. De bármennyire is visszás, hogy végül Barr is beállt a franchise gépezet futószalagja mellé, nagyon haragudni nem tudunk rá, ha legkevesebb ilyen sztorikban exploitálja ki saját kreálmányát. Márpedig a Curare eddig igazi gyöngyszem, és kétlem, hogy innen már tudna rontani rajta. (The Chavez)

Hawkeye Annual #1

Történet: Matt Fraction
Rajz: Javier Pulido
Marvel Comics

Kicsoda Kate Bishop? Nem érzem úgy, hogy nagyon hiányosak lennének az ismereteim a Marvel-univerzumról, de mivel szinte csak Hawkeye kapcsán szerezhettem volna róla tudomást, aki számomra talán a leglaposabb és -lámerebb karaktere a Bosszúállóknak, nem csoda, hogy elkerülte a figyelmemet. Hawkeye legnagyobb szerencséjére azonban még a legergyább szuperhős is új dimenziókat kaphat, ha egy értő kézzel hozzányúló író lát benne fantáziát (hadd ne emlegessem megint az elég obskúrus és cheesy Moonknightot, akihez egy Brian Michael Bendis – Alex Maleev páros kellett, hogy az egyik kedvenc hősömmé lépjen elő), esetünkben pedig ez Matt Fraction volt, akinek a zseniális Casanovát is köszönhetjük. Tehát, kicsoda Kate Bishop? Egy elkényeztetett milliárdoscsemete, aki egy ideig Clint Bartont helyettesítette, most pedig együtt szerepelnek Fraction és Aja sorozatában. A Hawkeye Annual első számában azonban Kate hátrahagyja a másodhegedűs szerepét, és Los Angelesbe utazik, mintegy egyszemélyes West Coast Avengerként. Korábban azonban (a széria negyedik füzetében) tengelyt akasztott Madame Masque-kal, aki nem nagyon felejti el az őt ért sérelmeket, így csapdát állít a lánynak, hogy a hasonlóképp elkényeztetett örökösnő képében meginvitálja a villájába, és jó sokáig marasztalja a külön bejáratú kínzókamrájában. A lány nagyon hamar átlát a szitán (ezt egyszerűen, de nagyszerűen kivitelezett, önmagával folytatott dialógusokban folyamatosan kommentálja is), és bár csak egy telefonhívásába kerülne segítséget hívni, elhatározza, hogy bebizonyítja magának, képes a saját lábán is megállni, Bart, a minden számláját kifizető apja vagy éppen a Bosszúállók nélkül. Ezúttal is Javier Pulido ugrik be vendégrajzolónak, mint a legutóbbi Madame Masque-os kaland esetében, ami nagyon meglátszik a paneleken: letisztult, a francia bande dessinée-hez közel álló eurostílus, mely néhol csak árnyalakokkal operál, jóval nagyobb teret adva a szövegnek, mint általában. Tehát, kicsoda Kate Bishop? Ha egy cseppet is kíváncsi vagy rá, akkor érdemes elolvasnod ezt a füzetet, olyan a mainstream comic fullasztó közegében, mint egy korty friss hegyi levegő.
(Nagy Krisztián)

Justice League Dark #12

Történet: Jeff Lemire
Rajz: Mikel Janin
DC Comics

Úgy illik, hogy azzal kezdjem, Jeff Lemire Justice League Darkja normál esetben egy igen pofás sorozat. Nem vagyok valami nagy rajongója a DC Új 52-jének, és ahhoz képest, hogy annak idején a reboot összes címét elolvastam, mostanra kevesebb, mint tízet követek. A JLD egyike ezeknek: roppant ügyesen lavíroz a hagyományos szuperhősös és a sötétebb, nyersebb mágikus fantasy/horror határmezsgyéjén, egy igen érdekes csapatfelállással (többek közt: Constantine, Frankenstein, Deadman). De. DE. Ez a mostani szám része a DC új, agyonreklámozott, agyonhype-olt crossoverének, a Trinity Warnak, ami a három Justice League címben fut felváltva. És hátizé, hogy is mondjam csak, elég pocsék. Nem számolva az amúgyis teljesen felesleges és irritáló prológust (Trinity of Sin: Pandora) ez már a hatrészes event harmadik etapja, és még semmi nem derült ki a trehányan a görög mitológiába ágyazott felütés óta, csak az, hogy hőseinknek valami rejtélyes, extraszuperhiperhatalmasnagy fenyegetéssel kell szembenézniük, ami az egész világ sorsát veszélyezteti (mert kicsire nem adunk), és amiről tudálékos majdnem-omnipotens mellékkarakterek hadoválnak néha homályos félinformációkat. Közben a Justice League csapatok egymással vívnak értelmetlen szó- és ökölcsatát, és az utóbbi, már amúgyis rég baromi fárasztó toposznál csak az előbbi töketlenkedés rosszabb. A JLD 22 nagyjából kétharmadát az teszi ki, hogy egy rakás karakter áll, és vitatkozik, hogy mit csináljanak azzal kapcsolatban, amiről semmit nem tudnak. A szájkarate repetitív és rohadt unalmas, és az igen tekintélyes (értsd: feleslegesen felfújt) szereplőgárda tagjai közül egyedül Zöld Íjásznak jut egy viszonylag hiteles és érdekes karakterpillanat. A többiek akár a seggüket is vakarhatnák. A rajzok önmagukban nem rosszak, viszont az egyes panelek közti folyamatosság többször is csúnyán sérül. Szerencsére a sorozatot már csak további egy részig rabolja tőlünk a DC legújabb financiális pöcsverése.
(Rusznyák Csaba)

Red Sonja Vol.2 #1

Történet: Gail Simone
Rajz: Walter Geovani
Dynamite Entertainment

A Dynamite első Vörös Sonja sorozatát anno az 50. szám után vágtam sutba, pont akkor, amikor egyébként is pihenőre vonult a széria, és miután egy Brian Reed nevű fazon egy teljesen indokolatlan retconnal végérvényesen elcseszte ezt az addig sem túl hűdeháde, de legalább a maga egyszerű módján mégis tök szórakoztató kaland és varázslat fantasyt. Az akkor indult (és állítólag egy fokkal jobb) Queen Sonja ongoingba már bele se kezdtem, és később sem éreztem túl nagy késztetést a láncbikinis női Conan kalandjainak folytatásra, annak ellenére se, hogy egyébként bírom ezt a dögös vöröst. A Dinamitosok gondoltak egyet, és azt találták ki, hogy idén nyáron egy új sorozatban, új alkotógárdával rebootolják a karaktert, de érdekes módon mindezt az első szériával párhuzamosan tették, vagyis az is megy szépen tovább. Ettől aztán csak még érdekesebb lett a felállás, mert így két azonos című sorozat fut, mivel a reboot szintén a Red Sonja címet kapta (mindössze a She-devil with a sword feliratot nélkülözi). De annyi baj legyen! Az új sorozatot Gail Simone írónő kapta meg, aki eddig is főleg női szuperhősök címeit vitte a DC-nél, és ráadásul az életben is vörös, bár itt ez aligha számít valamit. Szerettem volna azt írni, hogy jó ötlet volt az újrakezdés, és hogy akkorát szólt a nyitány, hogy újra kedvem támadt Red Sonját olvasni, de sajnos ez eddig csak egy teljesen átlagos felütés, amiből egyáltalán nem derül ki, hogy miben is lesz mos más ez a sorozat és ez a Sonja, mint a korábbiak. Nincs alapozás, felvezetés, egyből egy sztori közepén kezdünk, majd pár oldal múlva ugrunk is előre az időben. A hirkán heroina egy corinthiai király segítségére siet, aki egykoron felszabadította őt a rabságából, és akinek a királyságát vad zamorai hordák fenyegetik. Mivel a pestis elvitte a király hadseregét, ezért csak parasztok és egyszerű emberek állnak rendelkezésre, Sonja pedig megpróbál valami seregfélét faragni belőlük, mire megérkezik a támadás. Nem azt mondom, hogy teljesen érdektelen vagy unalmas eddig a történet, sőt, aki korábban kacérkodott a címmel, az most nyugodtan megpróbálkozhat vele, mert van annyira érdekes, hogy én se gondolkodjak a követésén, de egyelőre még olyan az egész, mintha a retcon előtti időszakba tértünk volna vissza. Semmi olyan változást, újítást nem tapasztaltam, ami indokolttá tenné az újrakezdést, hacsak nem az volt a cél, hogy Reed baromságát próbálják ilymódon visszacsinálni, és visszatérni az eredeti Roy Thomas/Barry Windsor-Smith alapokhoz. Én mondjuk azt se bánnám. Walter Geovani nem most rajzolja először Sonját, képei nem rosszak, a célnak tökéletesen megfelelnek, de egyébként a Dynamite sorozatok unalmas átlagát hozzák. (Vörös Chavez)

The Unwritten #51

Történet: Mike Carey, Bill Willingham
Rajz: Peter Gross, Mark Buckingham
Vertigo Comics

Kevesen vitatnák, hogy az Unwritten az utóbbi évek egyik legjobb sorozata (aki vitatná, azt hozzátok elém), úgyhogy nem kis szó, ha azt mondom, hogy az 50. szám nem a jubileum okán volt igazán érdekes. Hanem azért, mert azzal vette kezdetét a crossover a Vertigo egy másik szériájával, ami annak idején maga is a legjobbak közé tartozott (de ettől a címtől már elesett): a Fablesszel. Az érzéseim vegyesek, már ami magát a crossover tényét illeti. Egyrészt a Marvel és a DC már rákondicionált arra, hogy ferde szemmel nézzek az efféle, több címet összeboronáló pénztárcapiócákra (ld. Trinity War), és ezt az ösztönt még az sem tudja negligálni, hogy a Vertigóról van szó, ami azért nem ugyanaz a kategória (de ami az elmúlt pár évben nagyon szorgosan dolgozott rajta, hogy teljesen leépítse magát). Másrészt viszont, ha beleszakadnék, se tudnék két olyan másik sorozatot mondani, amik a puszta létezésükkel ennyire könyörögnek érte, hogy valamilyen formában összekössék őket. Mindkettő metafikciós elánnal mossa össze a valóságot a mesék világával, és magáról a történetekről mond történetet. A crossover ötlete Carey, az Unwritten szerzőjének fejéből pattant ki, és az írói kredit is az övé, a Fables atyja, Bill Willingham, csak egy-két jelenetet és dialógust szkriptelt hozzá. A sztori szerint Tom Taylor a történetek és Leviatán „forrását” keresi, de Frau Totenkinder és társai, akik egy nagy mágust igyekeznek megidézni az újra elszabadult, és az összes ismert világot az igája alá hajtott Mister Dark ellen, a szertartásukkal akarva-akaratlanul is eltérítik őt. Tomból, a vonakodó, aligha rátermett hősből aztán Tommy Taylort csinálnak, hogy két barátjával együtt megmentse a Fables világát a halálos veszedelemtől – vagyis olyan ez, mintha Harry Potterék klasszikus mesehősök birodalmába keverednének. Csak jobb, mert Carey írja, nagyszerűen: a két sorozat egymásba csúsztatása kalandos, fantáziadús, egy picit horrorisztikus, egy picit komikus, ráadásul jubileumi történethez mérten más, mint az átlag Unwritten. Carey először írja Tommyt és társait a tényleges cselekmény, és nem csak egy fiktív könyv részeként, a hangsúly pedig nem is annyira rajtuk, mint a Fables világán és karakterein van. Vagyis ott tartunk, hogy ez messze a legjobb Fables-sztori, amit az utóbbi években olvashattunk.
(Rusznyák Csaba)

GEEXKOMIX 61.

Amala’s Blade #2

Történet: Steve Horton
Rajz: Michael Dyalinas
Dark Horse

A Dark Horse Presents antológia számos azóta kultsorozattá váló címet indított útjára (nem is kell különösen messzire mennünk, hiszen a Hellboy és a Sin City nevek még a kevésbé geek földi halandók számára is ismerősek), mi pedig ezúttal egy új fantasy sorozatot veszünk tüzetesebben szemügyre, ami ugyancsak ott debütált, hogy aztán egy négy részes miniben teljesedjen ki. Sem Horton, sem Dyalinas nem túl ismert még a képregényes berkekben, ezért okozott akkora meglepetést, hogy a DHP-ben felskiccelt, kis fókuszú, teljes egészében egy kalózhajón játszódó sztori ekkora sikert aratott. Az egyáltalán nem tipikus női főhős, a rendkívül jól megkoreografált harci jelenetek, az Amala és meggyilkolt áldozatainak árnyai közötti kapcsolat és az ügyesen csöpögtetett steampunk elemek hatására az olvasók többet akartak. A Dark Horse által felkarolt címben így hát kinyílik a világ: első blikkre ordas klisékbe botlunk, hiszen Naamaron világán két Birodalom néz farkasszemet egymással egy törékeny béke által fenntartott senkiföldje két oldaláról, a Módosítók (Modifiers) és a Megtisztítók (Purifiers), melyekben a mostanában olyan divatos steampunk és a biopunk egyáltalán nem kendőzött képviselőire lelhetünk, az egyik tábor ugyanis katódcsöves kiberverekkel tömi tele magát, míg a másik gőzzel hajtott járműveket és fegyvereket vet be ellenségei ellen. Nem kell persze megijedni, hiszen a sikert sikerre halmozó Saga is hasonlóan elcsépelt (mágikus birodalom versus science-fiction világ) elemekből épített fel egy teljesen eredeti ötletekkel teletűzdelt történetet és a szerzők itt sem okoznak csalódást. Horton saját bevallása szerint főhősünket a dalai láma ihlette, ami annak a ténynek a fényében különösen meglepő, hogy ő a két Birodalom leghalálosabb (de messze nem sebezhetetlen) orgyilkosa, akinek olyan jövendölés nyomja a vállát, amelyből természetesen legkevésbé sem kér (Hellboy, itt rád nézek). Az első füzetben in medias res csöppenünk az események sűrűjébe, majd egy majdnem félresikerült munka és egy leégett fogadó után apránként adagolva megtudjuk milyen sajátos kapcsolat van Amala és az őt kísér(t)ő szellemek között, miért kap öngyilkos küldetést a megbízójától, milyen sors elől menekül pontosan és hogyan bukkan egy olyan titokra, amelynek kiderülésétől függ, hogy az elkövetkezendő napokban újra polgárháború söpör-e végig az ideiglenes béke oltalmában élő kontinensen. A rajzfilmszerű stílus nagyszerűen jeleníti meg a humort és a vérontást, valamint az ötletes gőz- és biopunk elemeket, a sztori pedig egy pillanatra sem ül le, egyszóval vétek lenne kihagyni ezt a csemegét a (többé-kevésbé) fantasy zsáner amúgy is sajnálatosan szegényes palettájáról.
(Nagy Krisztián)

Breath Of Bones: A Tale of the Golem #1

Történet: Steve Niles és Matt Santoro
Rajz: Dave Wachter
Dark Horse

A zsidó folklór hírhedt agyagzombiját, vagyis a Gólemet ráküldeni a nácikra akkora high concept, hogy nem is értem, eddig miért nem lett még a téma feldobva filmen, vagy legalábbis képregényben, én legalábbis nem emlékszem ilyenre. Most viszont Steve Niles és írótársa úgy tűnik, végre beteljesíti ezt a geekálmot is. Mondjuk Niles megítélése részemről legalábbis hullámzó. Alapvetően szeretem, mert tud ő nagyszerű dolgokat, ha akar, de néha meg annyira összecsapottra, fájóan középszerűre rontja az egyébként jó ötleteit, hogy olyankor legszívesebben valagba rúgnám. Majd meglátjuk, egyelőre azonban kellemes meglepetés ez a füzet. 
1944-ben már hírek szállingóznak a rádióból, hogy a szövetséges erők úton vannak, de a Noah nevű kisfiút ez nem nyugtatja meg, mert apja, a falu többi harcképes férfiújával együtt elindult a frontra. Nem sokkal ezután a falu határában lezuhan egy brit gép, és a sérült pilótát a lakosok Noah nagyapjának műhelyében rejtik el. A pilóta és az öreg is tudja, hogy a fritzek hamarosan jönni fognak, és nincs sok esélyük szembeszállni velük. A nagypapónak azonban a birtokában van egy bizonyos ereklye, amit most szeretne továbbadni a kisunokának, és ami talán esélyt jelenthet a túlélésre. A Breath Of Bones: A Tale of the Golem egy háromrészes minisorozat lesz, és pont ezen vagyok kicsit megakadva. Az első szám ugyanis egy rendkívül jól sikerült felütés, viszont elég gyorsan elolvasható, és a Gólem igazából még semmilyen szerepet nem kapott benne, csak az utolsó oldalon vezetődik fel valamelyest, én meg aggódok, hogy ha ilyen dinamikával bírnak a folytatások is, akkor a hátralévő két rész csak egy szimpla nácitaposó zúzdára lesz majd elég, aminél azért többet várnék el. De nem akarok feleslegesen károgni, ez csak az én gyanúm, mindenesetre roppant kíváncsi vagyok a folytatásra. És nem csak az eddig kimondottan kellemes sztori várható menete miatt, hanem Dave Wachter zseniális szürkeárnyalatos rajzait is szeretném tovább bámulni, mert csak az ő munkája legalább két plusz pontot érne, ha osztályoznánk. Ezt a szépen, aprólékosan kidolgozott, hangulatos stílust, bár nagyon élvezem itt is, de komolyabb, tartalmasabb, valóságszagúbb történeteket kínáló GN-ekben még inkább el tudnám képzelni.
A Tale Of The Golem tehát egy látványos és izgalmas mininek ígérkezik, csak könyörgöm, ne legyen összecsapva!  Itt egyébként egy garantáltan kedvcsináló trailer a képregényhez, bár inkább csak magához a sztorihoz.
(Chavez)

Five Ghosts: The Haunting of Fabian Gray #3

Történet: Frank J. Barbiere
Rajz: Chris Mooneyham
Image Comics

Manapság óriási divat lett a képregényiparban a ponyva, aminek persze örülünk, mert összességében jól sülnek el az ilyen dolgok, de ha őszinték akarunk lenni, akkor ezek is csak olyanok, mint pár éve a neo-exploitation filmek voltak. Sem a feltámasztott egykori pulp-hősök, sem pedig a retró stílusában fogant újak nem idézik meg igazán hitelesen ezeknek a régi idők filléres olvasmányainak az elbűvölő naivitását. Sok pulp-revival cím csak külsőségekben hozza a retrót, de maga a történet már nagyon is 21.századi stílusban íródik, a kor elvárásainak megfelelve, és csak ritkán van meg az olvasóban az instant, eldobható csomagolásba burkolt kaland élménye, hangulata. Az öt részesre tervezett Five Ghost viszont végre igazi, hamisítatlan ponyva-ekszperienszt kínál.
Frank J. Barbiere, és remekül kiválasztott rajzoló partnere, Chris Mooneyham ugyanis nem mást csinálnak, mint a régimódi fantasztikus kaland-képregények dramaturgiai és vizuális stílusában egy már a banalitást súroló, egyszerű sztorivezetésű, elképesztően dinamikus, alapvetően klisékből dolgozó, de pont ezek miatt baromira szórakoztató ponyva-képregényt, amiben akció akciót ér, amiben a karakterek a legcsekélyebb mértékben vannak csak kidolgozva, és amiben nincsenek fárasztó, a sztorit lassító felesleges közjátékok, hosszú szöveges részek vagy semmitmondó, unalmas narrációk, csak pont annyi duma, ami a sztori előrelendítéséhez szükséges. És pont ettől lesznek ezek a füzetek olyanok, mint a korai 10 centes kalandok (legyen szó képregényről vagy novellákról), amiket az ember nem a szövevényes történet vagy a mélyebb tartalom, hanem pusztán a gyors lefolyású, rövid ideig tartó, és szellemileg sem túl megterhelő szórakozás élményéért olvas szívesen és rendszeresen, mondjuk a vonatra várva, vagy egy fárasztó nap végén a fotelben. De persze nem csak bevált elemeket pakoltak egymásra a szerzők, a hozzáadott érték is magas, aminek köszönhetően mégsem lett a végeredmény olyan megmosolyogtatóan és fárasztóan bugyuta, mint mai szemmel nézve azok a bizonyos korai történetek. Az alapsztori egy a 30-as években játszódó fantasztikus és klasszikus irodalmi elemekkel ötvözött Indiana Jones-típusú kaland, amiben Fabian Gray, egy különleges képességekkel rendelkező kalandor egy varázserejű kő nyomába ered a társával. Fabian különlegessége abban áll, hogy időnként az öt benne lakozó szellem speciális képességét hívhatja elő, hogy segítségére legyen. (Ennek eredetéről csak egy mondatos ismertetést kapunk a címlapon, semmi többet.) Ezek a szellemek egytől-egyig jól ismert, ám a képregényben néven nem nevezett irodalmi alakok. Konkrétan: egy íjász (Robin Hood), egy varázsló (Merlin), egy detektív (Sherlock), egy szamuráj (Musashi) és egy vámpír (találd ki!). Fabianen kívül persze gonosz nácik és sötét démoni erők is munkálkodnak vele párhuzamosan, nyilvánvalóan ártó szándékkal, de többet nem is akarok lelőni, szerintem így is kellően érdekessé tettem már a koncepciót. Mooneyham kiváló rajzai is pont olyanok, mint a történet. Nincsenek túlbonyolítva, könnyedek, lazák, látványosak, mozgalmasak, az élénk színezés és a régi idők képregényeit idéző címfeliratok pedig egyszerre hozzák a retró/vintage hatást és a modern, divatos pop-art stílust. Bocs, hogy most az aktuális rész helyett inkább általánosságban (és sokat) beszéltem a sorozatról, de fontosnak éreztem felhívni rá a figyelmet. A Five Ghost, ha nem is valami mély, de egy üdítően kellemes kis időtöltő olvasmány, ami remélem, nem ér véget majd az ötödik rész után. Egyetértek az egyik kritikus véleményével, miszerint valami ilyesmiről kellene szólnia a képregényeknek manapság is.
(Chavez)

Snapshot #4

Történet: Andy Diggle
Rajz: Jock
Image Comics

A képregényiparban a szerelemgyerek sikerre van ítélve (a kétkedőknek elég csak fellapozni a Mesmo Delivery-t), ám ha a boldog apuka évekig a 2000AD szerkesztője volt, dolgozott a DC-nek és a Marvel-nek is, ráadásul olyan munkák kerültek ki a keze közül, mint a The Losers, Swamp Thing, Hellblazer, Thunderbolts, Daredevil és a személyes kedvenceim közé tartozó, Leinil Yu-val elkövetett Silent Dragon, akkor minden szerkesztő üdvözült mosollyal az ajkán tapsikolva szórná a kiadásra szánt bankókat a lába elé. A hivatalos munkák közötti szünetekben nyolc évig készülő sorozat a Judge Dredd Megazine-ban debütált, mielőtt a jenkiknek is bemutatkozott volna egy zömök, négyrészesre összerántott minisorozatban (a britek nem csak tévésorozatoknál, hanem a képregényekben is jobban szeretik a feszesebb és rövidebb formátumot, amit én személy szerint meglehetősen üdvözítőnek találok). Hősünk, Jake Dobson, aki viszonylag kényelmes életet él a képregényboltját vezetgetve, egy nap okostelefont talál a parkban, ami fenekestül felfordítja az addig középszerű és nyugalmas életét: fotókat talál rajta, amin gondosan homlokon lőtt férfi látható, levágott kisujjal. A titokzatos telefonon hamarosan jelentkezik egy gyilkossági nyomozó, aki persze nem az, akinek mondja magát és a hangtompítóval felszerelt szájzár elől csak az utolsó pillanatban sikerül megmenekülni. A rendőrségen természetesen nem hisznek neki, ráadásul a képeken szereplő és szemmel láthatóan nagyon is élő halott besétál az őrsre, hogy visszakérje a telefonját. Jake-et azonban nem hagyja nyugodni a rejtély és ekkor aztán tényleg minden széthullik körülötte: egy épp csak megismert lánnyal együtt kénytelen menekülni titokzatos üldözői és a legjobb barátja meggyilkolásával őt gyanúsító rendőrség elől, hogy megtaláljon egy erdő mélyén eldugott cégtelephelyet, ami választ adhat a kérdéseire. A sztori mindvégig elemi erővel szorítja az olvasó tökeit és itt minden tettnek következményei vannak,  így aki hollywoodi feloldást vár és a gonoszok megbűnhődését, annak nagyon rossz meglepetésben lesz része. Diggle tettestársa, Jock is régi motoros, lehúztak már együtt pár évet a 2000AD-nél, a The Losers és Green Arrow: Year One is közös munkájuk, szálkás és szikár, fekete-fehér rajzai pedig nagyon jól illenek a mostani pörgős thrillerükhöz is. Rövid, de ütős szórakozás a brit képregény rajongóinak, de ha valaki esetleg még mindig bizonytalankodna, annak összeütöttek egy trailert, ami biztosan meggyőzi őket is.
(Nagy Krisztián)

Superman Unchained #1

Történet: Scott Snyder
Rajz: Jim Lee (bónusz sztori: Dustin Nguyen)
DC Comics

A DC biztosra ment: legrégibb, az egész szuperhősőrületet elindított, és egyik legnagyobb karakterüket odaadták egyik legnagyobb írójuknak és egyik legnagyobb rajzolójuknak, hogy egy nagy, vadiúj sorozattal durrantsanak valami eszméletlenül nagyot a nagy mozifilmhez és a nagy 75. évfordulóhoz igazítva. Ez sok „nagy”. Az egészről üvölt, hogy ez nem egy képregény, hanem egy EVENT, így önmagában. Mert akkora. Aztán elhessegetem a bazinagy füstöt, és alatta megint csak egy pici láng pislákol. A fő probléma ezzel a képregénnyel az, hogy semmilyen szempontból nem tűnik eventnek, inkább csak egy átlagos Superman-sztorinak, egynek az olyanok közül, amik miatt bő egy éve leálltam az Acélemberről szóló összes sorozattal. Mert érdektelenek és lagymatagok. Snydertől pedig elvártam volna, hogy ennél többet nyújtson. És tényleg, a nagyszerűség csírái azért ott vannak a comicban. Az író remekül elkapja a karaktereket, és nem csak a főhőst (akinek narrációja egészen remek, de az már a Batmanből is látszott, hogy ebben Snyder otthon van), minden inspiráló, földönkívüliségében is végtelenül emberi mivoltával, hanem a mellékszereplőket is, Loistól Luthoron át Jimmyig, a nagaszakii expozíció pedig az a fajta, ami után akkor is folytatni akarod az olvasást, ha épp készül elmosni egy cunami. Aztán jön a középszerűség: mérsékelten izgalmas és érdekes, az átlagnál persze jobban rajzolt, de Jim Lee-től, megkockáztatom, így is kevés akciójelenet egy whudonitba szőve, egy olyan cliffhangerrel, ami a már dicsért expozíció hatását inkább rombolja, mint emeli. Nem rossz ez, csak olyan átlagos – pedig pont az lenne a lényege, hogy minden legyen, csak ne az.
(Rusznyák Csaba)

The True Lives of the Fabulous Killjoys #1

Történet: Gerard Way, Shaun Simon
Rajz: Becky Cloonan
Dark Horse Comics

Az ilyesmi sem mindennapi eset: a Killjoys annak a Danger Days című zenei albumnak a folytatása, amit az egyik író, Gerard Way (Umbrella Academy) bandája, a My Chemical Romance adott ki még 2010-ben. A másik író a zöldfülű Shaun Simon, bő tíz éve Wayékkel turnézott, és akkor merült fel bennük a sztori ötlete – a zenei előismeretek egyébként nyilván nem szükségesek a képregény megértéséhez, ami háttérinformáció kell hozzá, az mind elhangzik menetközben. Nem is akárhogy: Way és Simon egy rádióbemondó segítségével „narrálják” az eseményeket, és adagolják az infodumpokat, és ezzel nem csak a narratíva egyenletes folyását érik el, hanem az atmoszféra sűrűsödését is. Az atmoszféra pedig eleve erős: egy disztópikus jövőben vagyunk, 12 évvel azután, hogy a címbeli forradalmár-hősök, a Killjoyok, elestek a zsarnoki megavállalattal, a Better Living Industries-zel vívott harcban. Az élet a nagyvárosban, a BLI által uralt Battery Cityben nehéz, a sivatagban, ahol a Killjoyok kultuszának követői folytatják underground küzdelmüket, még nehezebb. És a konfliktusba belekeveredik „a lány”, a Killjoyok egykori védence, akinek elvileg valamiféle messiásszerepet kellene majd betöltenie. A sztori bármiféle összegzése szánalmasan kevés a képregény hangulatának, szimpatikus őrületének, vad ötletsorozatának, bravúros világábrázolásának, történetmesélési eleganciájának és ritmusának érzékeltetéséhez. Az első szám bolhaszőrszálnyira van attól, hogy túlzsúfolt karakter-, sztoriszál- és információ-kártyavárként összeomoljon, de ez a bolhaszőrszál pont az, ami a katasztrófát elválasztja a zsenialitástól. És akkor még ott vannak Becky Cloonan egyszerűséget, bájt, fenyegetettséget és erőszakot vegyítő rajzai, megdobva néha egy kis plusszal, mondjuk egy Szárnyas fejvadász utalással. Ha bárkinek kétségei lettek volna Gerad Way írói képességeit illetően, ideje kikukáznia azokat: most már holtbiztos, hogy az Umbrella Academy (mindkettő) nem véletlenül sikerült szenzációsan.
(Rusznyák Csaba)

GeexKomix 60.

B.P.R.D.: Vampire #3

Történet: Mike Mignola, Gabriel Bá, Fábio Moon
Rajz: Gabriel Bá, Fábio Moon
Dark Horse

Már rengeteget lelkendeztünk a Hellboy-univerzumról és az abból szárba szökkenő, saját jogán óriási sikereket elérő B.P.R.D (gyengébbeknek: Bureau for Paranormal Research and Defense) sorozatról, ám mostanában számomra is érthetetlen módon hanyagoltuk a Dark Horse istállójának legszilajabb paripáját, így ezt ezennel orvosolni kívánom. Mindig nagy öröm volt látni, ahogy ismertebb vagy kevésbé ismertebb vendégrajzolók teszik le kézjegyüket Mignola világában, de bármennyire is rajongok Guy Davisért, nagyot dobbant a szívem, amikor megtudtam, hogy Gabriel Bá és Fábio Moon újra csatlakozik egy minsorozat erejéig a zsenihez, akinek a fejéből kipattant a vörös démon, aki szó szerint a jobb kezében tartja a világ sorsát. Nagyon is igazat adok a B.P.R.D.: Vampire oldschool levélrovatában örvendező Scott Allie-nek: a testvérek (pontosabban ikertestvérek) eddig bármihez nyúltak, az arannyá vált, elég csak példaként felhozni néhány ismertebb címet: Casanova, Daytripper, Umbrella Academy. Ezúttal is részt vettek az írásban és Simon Anders, a két vámpírnő által kísértett ügynök történetét mesélik el saját, egyedi vizuális stílusukban, ráadásul külön unikum látni, ahogy brazil rajzolók életre keltik egy negyvenes évekbeli csehszlovák kisváros életét. A sztori szerint Anders egy vámpírokból álló Hecate-kultusz nyomait kutatja egy 12. századi főúr életútját követve, aki a századok során újra és újra feltűnt más és más nevek alatt. A szálak Cesky Krumlovba vezetnek, ahol természetesen kiderül, hogy az ügynök az őt manipuláló két vámpírnő árnya és egy titokzatos kultusz játszmájának kellős közepébe csöppent, ráadásul egy régóta szunnyadó vámpírúrral is szembe kell szállnia. Ahogy az általában lenni szokott a Hellboy köpönyegéből kilépő képregényeknél, a hangsúly itt is inkább az atmoszférikus vizuális részekre tolódik, különös tekintettel a vendégrajzolókra, de a történetszövésre sem panaszkodhatunk: nagyon ajánlott olvasmány a klasszikus vámpíroktól ínséges időkben.
(Nagy Krisztián)

Green Lantern #20

Történet: Geoff Johns
Rajz: Doug Mahnke
DC Comics

Kedvem lenne megkönnyezni egy kicsit ezt a 20. számot. 2004 végén debütált a Green Lantern: Rebirth első része, ami hosszú évek után visszahozta az élők sorába a legismertebb Zöld Lámpást, Hal Jordant. Az volt Geoff Johns első sztorija, amit a galaktikus rendfenntartó erő elsőszámú földi tagjáról írt, és most, bő 8 évvel később, a Green Lanternnek az Új 52 során újraszámozott huszadik száma az utolsó tőle. Johns érdemei elvitathatatlanok: a 2000-es évek elején épp csak vegetáló sorozatot szinte a semmiből hozta vissza a DC egyik legnagyobb franchise-ává, kibővítette, izgalmasabbá, szó szerinti és átvitt értelemben is színesebbé tette a Zöld Lámpás univerzumot, az általa írt fő címhez, a nagy siker hatására, az évek során további sorozatok csatlakoztak (a Green Lantern Corps fut a legrégebben, és nem egyszer Johns szériájának színvonalát is megfejelte). Mindez idő alatt csak kisebb minőségi ingadozások voltak, egyébként az író teljesítménye, annak ellenére, hogy az egész DC egyik legsótlanabb karakterét kellett vinnie (és ezen nem is tudott változtatni), abszolút bravúr. A 20. szám a legutóbbi univerzumrengető esemény, a Wrath of the First Lantern lezárása, Johns így, saját szavaival élve a „csúcson” távozik a sorozattól. És nem, ez a sztori egyáltalán nem a legjobb, amit nyolc év alatt írt, de ne kötözködjünk a búcsú pillanataiban, aminek fényét egyébként olyan szerzők is emelik a füzet utolsó, bónusz oldalain, méltatva Johns teljesítményét, mint Neil Gaiman, Richard Donner, Jim Lee vagy Grant Morrison. Túl, azon, hogy a képregényre áll mindaz, ami az író korábbi Green Lantern történeteire általában (vagyis pörgős, látványos, izgalmas és őrületesen eposzi), az utolsó pár oldala a legérdekesebb benne, ott ugyanis valami olyasmit láthatunk, amit a végtelenségig, szappanoperaszerűen gyűrűző mainstream szuperhőscomicokban normál esetben soha: meselezáró epilógust, teljes, végleges szálelvarrást, „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-ot. Nem akarok lelőni belőle semmit, de nagyon szép, nagyon katartikus, és szinte példa nélkülien teljes, kerek egésszé teszi Johns bő 8 évét (egyetlen apró labdát dob fel irigylésre cseppet sem méltó helyzetben lévő utódainak, de még ez sem tűnik úgy, mintha későbbi sztorikat lebegtetne meg). Elolvasva az az érzése van az embernek, hogy innen egyszerűen NEM kéne folytatni a sorozatot. Persze, fogják (a 21. számot Robert Vendetti jegyzi), és valószínűleg ez az epilógus sem lesz hosszú távon érvényes, de ez nem is számít. A lényeg, hogy Johns Zöld Lámpása most már végképp az utóbbi 10 év egyik legjobb sorozata.
(Rusznyák Csaba)

Half Past Danger #1

Rajz és történet: Stephen Mooney
IDW Publishing

A borítón szvasztika és Tigris tank, nindzsa és dinókoponya, random géppisztolyos macsó és femfatál. Mint amire ráborult a b-kategóriás klisékosár, én meg egyelőre nem is tudom, hogy örüljek vagy sírjak. Aztán elolvastam, és most utólag se tudom egyértelműen, hogy melyik érzelmi reakciót produkáljam, de mindenesetre egy dolgot biztosan kijelenthetek: a borító frankón nem téveszt meg, nem hazudik nekünk. Merthogy a rajta felvonultatottak mindegyikéből kaptunk egy kicsit már ebben a debüt-számban is. 1943-ban egy csendes-óceáni szigeten baktat néhány G.I., mikor is legnagyobb meglepetésükre japánok helyett a másik ellenséggel futnak össze a dzsungel mélyén, vagyis a nácikkal. Az amcsik persze nem kapnak szikrát az eltévedt germán bázis láttán, de sem erejük, sem idejük nincs a felszámolására, ezért pár fotó elkészülte után némi kerülővel továbbmennek, egészen a következő, még a fricceknél is nagyobb meglepetésig, amik még mindig nem a japánok, hanem őslények! (Krakoom!!) A nem várt találkozásnak csak egyetlen emberi túlélője marad, akit két hónappal később már egy new yorki kocsma pultjának támaszkodva láthatunk viszont. Innentől aztán jóformán már csak egy hosszabb kocsmai bunyót tartogat számunkra a füzet, a többi izgalomra várni kell. Stephen Mooney eredetileg rajzoló (Angel), de most valamiért úgy érezte, hogy írnia is kell, ami még nem feltétlenül baj. A Half Past Dangerről egyértelműen lejön, hogy ez valamiféle perszonális álomprojekt akart lenni a számára, vagyis valószínűsíthetően volt pár régóta dédelgetett vad, bár nem túl eredeti elképzelése egy áltimét retró ponyva- és B-film jellegű képregényszériához (kinek nincs ilyen?), és most végre lehetősége nyílt ennek megvalósítására. Alapvetően vevő vagyok az ilyen típusú tét nélküli durrbelebumm cuccokra, és most sem mondom, hogy nem tetszett, hogy ne érdekelne a folytatás, de a kissé sután megírt, ám kimondottan pörgős, akcióban (ám fazekakban nem) dúskáló bemutatkozó szám után erősen félő, hogy a sztorifolyam a továbbiakban is nagyrészt leírható és összefoglalható lesz az első szám borítójával, azaz túl nagy meglepetésekre nem számíthatunk. (Ráadásul a DC-nek volt egy hasonló "katonák vs. dinók" szériája a 60-as években, amit pont tavaly újított fel.) De a viszonylag magas szórakoztató-faktora miatt egyelőre még fenn tudja tartani az érdeklődésemet, aztán majd meglátjuk.
(Chavez kapitány)

Superior Spider-Man #10

Történet: Dan Slott
Rajz: Ryan Stegman
Marvel Comics

Azt hiszem itt az ideje, hogy újabb számvetést végezzünk a sokakat felkavaró Superior Spider-Man jelenlegi állása kapcsán, ahol újra kalapot kell emeljek Slott előtt és meg kell tépjem a ruhámat, valamint hamut kell szórjak a fejemre mea culpa gyanánt, amiért nem bíztam eléggé a képességeiben, hogy (nem hiszem, hogy ennél a pontnál ez bárkinek is spoiler lenne, de soha nem lehet tudni, egyszóval: FIGYELEM SPOILER!sőt, SPOILEREK!) a Peter testébe kerülő doktor Oktopusz húzása rövid életű kliséhalomba fog fulladni, mielőtt minden visszaállna az eredeti status quo-ba, hogy megfeleljenek az átlag Pókrajongók elvárásainak. Nem csak, hogy nem ez történt, hanem a sorozat kilencedik számában, ami szinte teljes egészében a drága jó doktor fejében játszódik, Oki egész egyszerűen kipurgálta az elméjéből a közkedvelt hálószövő utolsó tudatszilánkjait is. Slott akkora jakuzatetoválásokkal borított macsótököket növesztett a szememben, hogy szinte már felállhat Joss Whedon mellé a pulpitusra órákat adni a többi írónak. A fentebb említett blaszfémiának is beillő fordulat után, nemhogy nem arról szól a tizedik szám hogyan hullik ki hőstársai kegyéből a nem közéjük illő magatartása miatt, hanem (úristen!) egyenesen minden dolga jól alakul: a rendőrök kitörő örömmel üdvözlik überhatékony tevékenységét, ahogy felszámolja az utcai bandákat (mindössze talán a humoros egysorosait hiányolják/juk), J.J. Jameson szinte Pókember első számú rajongója, May néni végre megkönnyebbülten lélegezhet fel, ahogy Peter sínre teszi az életét a doktorátusának megszerzésével és egy Mary Jane-en kívüli lánnyal való randevúzással. Ilyet még nem láttunk: Oki önelégülten kérkedik saját magának és nem jön egy szuperhős sem, hogy az arcpirító szupergonosz monológja után feltörölje vele a padlót. Ezzel párhuzamosan a félreállított bűnözők csatlósait valaki szépen elkezdi összegyűjteni és kisebb sereget kovácsol, valamint Mary Jane-nek rá kell döbbennie, hogy már nincsen önsorsrontó védelmezője, aki mindent azonnal félredob, amint ő bajba kerül... brávó, így kell vérfrissíteni egy évtizedek óta a saját maga által körbe-körbe kitaposott ösvényen (mit ösvény, mostanra már várárok) keringő brandet. Akinek pedig nem tetszik, annak ott a többi Pókfüzet, én viszont azt hiszem maradok ennél a címnél.
(Nagy Krisztián)

The Wake #1

Történet: Scott Snyder
Rajz: Sean Murphy
Vertigo Comics

Az év egyik leginkább várt képregénysorozata számomra Scott Snyder és Sean Murphy 10 részes The Wake című vízalatti sci-fi/horrora, és az első szám alapján nem is fog csalódást okozni. A sztori főszereplője Dr. Lee Archer, a tengeri emlősök, és az általuk kiadott hangok szakértője, akit a Nemzetbiztonsági Hivatal keres meg, hogy legyen segítségükre egy rejtélyes esemény dekódolásában. Archer és a Hivatal múltbeli kapcsolata enyhén szólva nem felhőtlen, de miután ígéretet kap, hogy segítségéért cserébe visszaszerzik neki gyereke felügyeleti jogát, a nő igent mond. Persze a helyzet komplikáltabb, mint amilyennek tűnik, és Archer a kormány egy titkos, vízalatti olajfúró tornyán találja magát, majd más tudósok társaságában egy kísérleti tengeralattjáróval süllyed egyre mélyebbre az óceánban. Az elszigeteltség, a bezártság, pontosabban, az összezártság valamivel (mert a horror természetesen lassan belopózik a képekre), kicsit John Carpenter The Thingét idézi, a kellemesen ráérős, karakterbemutatós expozíció pedig a jobb formájában lévő Stephen Kinget. Snyder profiként adagolja az információkat, és teremti a feszültséget, és bár ez az első rész még csak egy felvezetés (ahogy az általában  lenni szokott az első részekkel), az atmoszféra, a karakterviszonyok és a „valami nincs itt rendben” érzete nagyszerű folytatást ígér. És akkor még nem is beszéltünk a felütésről és a lezárásról. Az előbbi kétszáz évvel a jövőben, az utóbbi 100 ezer évvel a múltban játszódik, és mindkettőben igen érdekes, noha egyelőre megmagyarázhatatlan dolgok történnek (erről sajnos már Damon Lindelof jutott eszembe, ami nem jó, de sebaj, mert biztos vagyok benne, hogy Snydernél olyan szépen össze fog állni a végén minden egy szép, kerek egésszé, ahogy Lindelofnál soha). Ami pedig a rajzot illeti, kell annál többet mondanom, hogy Sean Murphy? Gyönyörűek, aprólékosan kidolgozottak, roppant kifejezőek a képek, és külön jót tesz nekik Matt Hollingsworth szokásosan hűvös, elegáns, visszafogott színezése. Ez eddig hibátlan.
(Rusznyák Csaba)

X-Men #1

Történet: Brian Wood
Rajz: Olivier Coipel
Marvel Comics

Brian Wood tavaly már írt egy X-Men sztorit, és bár nem volt rossz, messze nem voltam tőle elájulva sem. Ettől függetlenül bíztam benne, hogy most, hogy a Marvel NOW relaunch vagy reakármi keretein belül újraindítják a sorozatot, Wood, kiegészülve a nagyszerű Olivier Coipellel, jobban megembereli magát – annak ellenére, hogy a koncepció, miszerint ebben a címben kizárólag az X-Men egyes női tagjai szerepelnek, nincs sok logika. Mármint jól hangzik a dolog, csak nehéz elképzelni egy olyan, a Marvel világán belüli, természetes szituációt, amiben egy konfliktushelyzet kezelésére spontán és véletlenül pont csak a női szuperhősök verődnek össze (főleg, hogy a történet a fél X-Ment tömörítő Jean Grey iskolában startol), mert a férfiak mondjuk épp meccset néznek. Még szerencse, hogy Wood tényleg megemberelte magát, és ha egyszer elkezded olvasni a képregényt, akkor a sztori simán magával ragad annyira, hogy az utóbbi pár sor fejtegetései egy csöppet se érdekeljenek. Az első szám revelációja, hogy az anno Grant Morrison által bevezetett John Sublime-nak, aki ugye egy intelligens, emberi formában tevékenykedő baktérium, van egy nővére, akivel a földi idők kezdetén háborút vívott, majd legyőzte őt, és végül száműzte az űrbe. Most azonban visszatér, és vélhetően zabos egy kicsit, amit nem csak Sublime, hanem az X-Men is meg fog sínyleni. Vagy akár az egész világ, ha nem vigyáznak. Wood szépen vezeti fel a sztorit a rejtélyes követője elől egy szintén rejtélyes bébivel a karjaiban menekülő Jubilee-vel, egy se nem különösebben fontos, se nem különösebben izgalmas, viszont jól megvalósított, és a tempót jó helyen felpörgető akcióval, egy milliószor látott, de az alapozásnak köszönhetően mégis hatásos cliffhangerrel. Jól megnézve, nincs semmi különös az új X-Men széria történetében, viszont a kivitelezés első osztályú, ez pedig a képi világra is áll, mert Coipel baromi jól rajzol – ezt rég tudjuk. Ígéretes kezdet.
(Rusznyák Csaba)

GeexKomix 59.

Age of Ultron #7

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Brandon Peterson, Carlos Pacheco
Marvel Comics

Az Age of Ultront kétségkívül senki nem vádolhatja azzal, hogy csak egy újabb „jófiúk nekiesnek a világpusztító/uraló ambíciójukkal hepciáskodó rosszfiúknak” sablonhaddelhadot kényszerít le a hű crossover-vásárlók torkán. Pedig nagyjából úgy indult: Ultron átvette az uralmat a Föld nagy része felett, a hősök döntő többsége elbukott, szóval posztapokalipszis volt, menteni kellett a menthetőt. Csakhogy Rozsomák úgy gondolta, a mentés nem azt jelenti, hogy le kell verni Ultront, hanem azt, hogy vissza kell utazni az időben, és megakadályozni, hogy egyáltalán létrejöjjön. És mivel Ultront Hank Pym teremtette, szuperhős szuperhősnek lesz farkasa, mert a kanadai mutáns nem hisz abban, hogy egy apokalipszis-szcenárió veszélyének fennállásakor elég a szép szó, így a „légyszi ne kreálj egy Ultron nevű mesterséges intelligenciát, mert egyszer majd kicsinálja a Földet” helyett inkább csak annyit mond, „snikt”. Ezzel ért véget a hatodik rész (mit mondjak, nem számítottam rá, hogy ilyen fordulatot vesz a sztori). Rozsomák és útitársa, Sue Storm most visszatér a jelenbe, ami persze múltbeli akciójuknak hála megváltozott, de legalább nem hever romokban, és nem halt ki az emberiség fele. De attól még vannak bajok. Pl., hogy nagyon úgy tűnik, ebben a jelenben egy diktatórikus Tony Stark tartja vasmarkában Amerikát (vagy az egész világot?). A koncepció érdekes (alig várom a következő részben az ok-okozati összefüggések levezetését, a „pillangó-hatás” kifejtését), Bendis izgalmasan ír, a rajzok is rendben vannak (bár a múltbeli jelenetekért felelő Carlos Pacheco munkájához viszonyítva a jelen képekbe öntéséért felelős Brandon Peterson bizony felsül), de, csak hogy kicsit kötözködjek is, nem bántam volna, ha az előző rész merészségéből erre is jutott volna. Mert az, hogy majd kiderül, ez a jelen sem feltétlenül jobb, mint amit Ultron robbantott szét, a könnyű megoldás, sokkal érdekesebb lett volna, ha Pym kinyírása után a főhősök egy olyan világba térnek vissza, amiben nagyjából rendben mennek a dolgok. Szép morális gordiuszi csomó lett volna belőle.
(Rusznyák Csaba)

Helheim #2

Történet: Cullen Bunn
Rajz: Joelle Jones
ONI Press

Folytatódik az Oni Press vérben tocsogó, óriás viking Frankenstein szörnnyel démoni vad harcosokat felhentelős horror-fantasy sorozata. Hamlet kb. így kezdené a szokásos geekgazmus hatása alatt született cikkét a Helheimről, de tulajdonképpen tényleg így lehet a legjobban leírni, hogy miről van szó. Az első rész végén a frissen megmurdelt helyi híróból, Rikardból, és halott harcosok hozzáadott testrészeiből összebarkácsolt élőhalott viking-Hulk most már bevetésre is kerül, ami során felaprít egy horda mutáns banditát, megmentve ezzel egy családot. Továbbá megtudjuk azt is, hogy bár a draugr-Rikard erős meg nagy, de nem elpusztíthatatlan, viszont szerencsére könnyen és helyben javítható, hiszen pótalkatrész ugye akad bőven arra, amerre jár. Nincs mit szépíteni rajta, a Helheim nem éppen a komplexitása, a bravúros sztorivezetése, a jól kidolgozott karakterei, vagy úgy általában az eredetisége miatt jó, hanem simán csak a magas szórakoztató-faktora miatt. Sallangmentes, egyszerű, villámgyorsan abszolválható olvasmány, ami ideális lehet mondjuk két fajsúlyos eposz közötti könnyed agylazítónak, vagy egy kakkantás időtartamára, de túl sokat valószínűleg nem fognak, mivel nem is tudnak kihozni belőle a jövőben. De ez nem baj. A második szám még gyorsabban kivégezhető, mint az első, hiszen csak az egyetlen hent maga 6 oldalt foglal el, és ezen kívül sem egy szószátyár képregény, ugyanakkor azzal  sem lehet vádolni, hogy nem is halad a történet. Ami számomra meglepő, hogy a két szám között jól láthatóan forrt egy nagyot Joëlle Jones stílusa, mert ugyan még mindig maradtak a rajzfilmes rajzok, de a karakterek már  kevésbé karikatúraszerűek, a vérontás is merészebb és látványosabb lett, és összességében is észlelhető a minőségi javulás, amitől aztán könnyebben befogadhatóbbá vált az egész látvány is. Elnézve az egyébként csini művésznő portfólióját, úgy láttam, hogy kimondottan kellemes és barátságos stílusban szokott dolgozni, emiatt azt gyanítom, hogy az előző szám során talán kísérletezni próbált egy kicsit. Részemről így is, úgyis szerethető volt. Mostanra tehát bebizonyosodott, hogy a Helheimnél semmi nagyszabásúra nem kell felkészülni, egyszerű kis B-képregényes móka lesz, de annak viszont eléggé szimpatikus, pláne, hogy mindössze úgy 5 percet kell havonta rászánnunk.
(Chavez)

Judge Dredd Year One #2

Történet: Matt Smith
Rajz: Simon Coleby
IDW

Mostanra már abszolút bebizonyosodott, hogy Matt Smith nagyon érti a dolgát íróként is, és a Judge Dredd Year One második füzetében még taszajtott is egy kicsit azon a lécen, amit már az egyébként is izgalmas felvezetésben is elég magasra tett fel. Remélem ez exponenciálisan növekedő tendencia lesz nála, és akkor a mini végére kimerülhet majd a szuperlatívuszkészletem. A második füzetben folytatódik a nyomozás a szokatlan pszi-aktivitások után, ami kizárólag gyerekeknél jelentkezik, és kimondottan egy bizonyos szektorban lévő gyerekeknél. A szkeptikus Dredd nem igazán tud mit kezdeni a jelenségekkel, ő maga a földhöz van ragadva, és különben is, az akadémián ilyet nem tanítottak, ezért elsősorban racionális magyarázatokat keres, de csak nem talál. A főbíró viszont elmondja neki, hogy több dolgok vannak földön és egen, és hogy próbálja megszokni, hogy vannak más, párhuzamos világok is a miénken kívül, márpedig ezek újabb, és korábban még nem tapasztalt veszélyforrásokat is jelenthetnek, amikre fel kell készülniük. Márpedig jelen ügyben is úgy tűnik, hogy az igazság odaát van. A sztori szépen, jó ritmusban gördül tovább, nem maradnak el a látványos (és brutális) akciók sem, ugyanakkor szerencsére már nem csak lebegtetés folyik, hanem kapunk válaszokat is, és egy nagyon ütős cliffhangert is a végére, hogy még kegyetlenebbé tegye a várakozást a folytatásig. Az egyetlen "fogást" itt találni rajta, mert hogy a sztori végén Dreddék találnak egy teleportkapuszerű energia-akármit, amibe hősünk gondolkodás nélkül belesétál, ami azért necces, még tőle is. A Year One másik nagy erénye, hogy eredeti rendeltetésének megfelelően eredettörténetként is funkcionál, hiszen most látjuk pl. az okát a psi-osztály létrehozásának, és úgy általában a Dredd univerzum természetfeletti része is itt látszik megalapozódni, valamint ugye Dredd sem teljesen az a kőszikla még, mint amilyenek ismerjük, bár hatékonyságban és keménységben már most is az élen jár. Simon Coleby realista (de egyáltalán nem szárazan), élénk színvilágú rajzai továbbra is zseniálisak, minden részletre kitérőek, az akciók kimondottan nagyszabásúak és látványosak, és különösen értékelem, hogy nem próbálta meg a korai évek látványvilágát áterőltetni a következetesség miatt. A járművek, az épületek, az eszközök és ruhák a mai igényeknek is megfelelő korszerű, illetve inkább futurisztikus külsőt kaptak, miközben a korai évek egynéhány jellegzetessége így is megmaradt. (Pl. a korai években használt, hosszabb csövű Lawgiver, ami azért itt is korszerűbb kinézetet kapott.) Smith minisorozata az egyik legizgalmasabb dolog a mostani kínálatból, ami hálistennek gyorsan segít felejteni a másik IDW-s széria gyalázatos középszerűségét. Kár, hogy nem ebből lett az ongoing. Ha valamiféle veled született képregényes előítélet miatt még mindig nem olvasod ezt a fasza kis sorozatot, akkor jó szar neked, és így jártál!
(Judge Chavez)

Jupiter’s Legacy #1

Történet: Mark Millar
Rajz: Frank Quitely
Image Comics

Már hosszú évek óta ott tartunk, hogy nem csak a hagyományos szuperhőstörténetekkel lehet  Dunát rekeszteni, hanem az azokat kiforgató, parodizáló, cinizmusba vagy realizmusba ágyazó, azokra reflektáló variációikkal is. Mark Millar is írt jó néhány ilyet, a Kick-Asstől a Nemezisen és a Wantedet át a Supercrooksig, és a Jupiter’s Legacy is ezek sorába tartozik. Szerencsére az első rész alapján ez a képregény nem a Nemezis-féle értékelhetetlen agyrémeire, hanem a kifinomultabb, érettebb, komolyabb, urambocsá’, elgondolkodtatóbb munkáira rímel. A sztori a ’30-as évek elején kezdődik, amikor egy férfit, aki a világválságban mindent elveszített, egy sziget „hívja” magához valahol az óceán közepén. Barátai egy kis csapatával engedelmeskedik a hívásnak, és a szigeten (egyelőre tisztázatlan körülmények közt) mind szuperképességekre tesznek szert, Amerika büszkeségei, hősei, inspirációi lesznek. Ugrás a jelenbe: újabb világválság van, az egykori hősök tanácstalanul nézik, ahogy a világ szétesik körülöttük, miközben csak annyit tehetnek, hogy megalomániás gonosztevőket ütlegelnek – az új generáció hősei pedig kicsinyesek, szenzációhajhászok, önzők és gyávák. Millar éles kontrasztot rajzol aközött, hogy milyennek kellene lennie Amerikának (illetve milyen volt egykor), és milyen valójában. A szuperhősök, akik közel egy évszázadon át harcoltak a mostanra megkopott és elkorcsosult ideákért, lassan a nemzettel együtt degradálódnak. A fő konfliktus két testvér közt látszik kialakulni: egyikük maradna a hagyományos szuperhősködésnél, azokra bízva a világ sorsát, akiket a nép megválasztott vezetőinek, a másik maga venné kézbe a dolgokat. Millar jól építi fel a sztorit, érdekesek a karakterei, és ha következetesen végigviszi a képregény fő motívumait, és nem bagatellizálja el az egészet egy szimpla hős-gonosz harcra, akkor ebből valami nagyon jó is kisülhet. A kezdet mindenestre ígéretes, Frank Quitely rajzai pedig nagyszerűek.
(Rusznyák Csaba)

Ten Grand #1

Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Ben Templesmith
Image Comics

Noir-horror. Straczynski. Templesmith. Ezek egyike is elég lett volna, hogy rávessem magam az Image (jelenleg minden valamire való geek kedvenc kiadója) új képregényére. De mind a három? Óóóó, hát engem itten kényeztetnek. A felesége halálától gyötört misztikus magánnyomozó(szerűség), Joe Fitzgerard, megbízást kap egy lánytól, hogy találja meg a nővérét, akinek egy Divine Will nevű, gyanús vallási szekta berkein belül veszett nyoma. Csakhogy a fickónak, aki a szektát elvileg vezeti, hősünk két évvel azelőtt röpített golyót a fejébe. Szóval ez sem egy rutinügy lesz, de hát komolyan, látott, olvasott valaha bárki olyan noirt, amiben a főszereplő ténylegesen egy rutinüggyel birkózott? Na, ugye. Akárhogy vesszük, a sztori így, elmesélve, nem tűnik különösebben érdekesnek. Van egy kopó, aki a mennyország piszkos munkáját végzi a Földön, van egy tragikus megözvegyülés, és van némi ronda, mocskos múlt mindennek a hátterében – de Straczynski az ismert hozzávalókból valami bámulatosan izgalmas, az olvasót magába rántó, szenzációs atmoszférájú képregényt gyúr. Az első szám forgatókönyvét tanítani lehetne, olyan hatásosan, precízen vezet be az okkult noir világába, olyan mesteri érzékkel adagolja a főhőssel kapcsolatos információkat (sejtetéssel, dialógussal, flashbackkel), és olyan váratlan emocionális erővel ragad tökön a cliffhangerben. A misztikum és a modern technológia (elsősorban az internet) magától értetődőnek tűnő összeboronálásért külön piros pont jár. És Templesmith képei… dinamikus, gyönyörű szín- és formakavalkádok. Minden panel szinte megszólal. Tökéletes. Az év egyik legjobb debütálása. (A Ten Grand egyébként JMS saját, Image-en belüli, innovatív „Joe’s Comics” nevű projektjének első címe – amit nemcsak olvasni lehet, hanem a füzetben lévő QR-kód segítségével hallgatni is, ugyanis néhány színésszel felvették a dialógusokat.)
(Rusznyák Csaba)

Whispers #5

Történet és rajz: Joshua Luna
Image Comics

A Luna-testvérek (Joshua és Jonathan) már eddig is nem keveset letettek az asztalra az Image berkein belül: szuperhős drámát a szuperhőscelebek hétköznapjairól (Ultra), horrorisztikus elemekkel tűzdelt science-fictiont egy láthatatlan burok alatt rekedt kisváros lakóiról, ahol a nők a férfiak ellen fordulnak (Girls), mágikus-realista eposzt a hatalomról és a bosszúvágyról (The Sword). A fivérek munkái eddig nagyszerűen sikerültek, ezúttal azonban Joshua szólóban próbál szerencsét, hogy elmesélhessen egy eléggé személyes témájú természetfeletti thrillert, melynek középpontjában a szabad akarat kérdése áll. A történet főhőse Sam, egy krónikus pszichiátriai zavarral küszködő srác, aki egyik napról a másikra felfedezi, hogy álmában képes elhagyni a testét és nem csak, hogy ebben az asztrális formában olvasni tud mások gondolataiban, de azok megfelelő irányba lökésével befolyásolni tudja a döntéseiket. Barátnője, akivel frissiben szakított, természetesen nem hisz a fantazmagóriáiban, de a szomszéd lány arra buzdítja, hogy próbálja felfedezni képessége határait. Sam így is tesz, és kiderül, hogy szerte a világon démonszerű lények sarkallják az embereket gyilkosságra, kannibalizmusra és hasonlóan szörnyű tettekre. Hősünk úgy dönt, hogy a tűz ellen tűzzel jegyében egy drogügyletbe keveredett ismerősét fenyegető dílert manipulálva szolgáltat igazságot egy gyerekgyilkos üzletemberen, ám a terv visszafelé sül el: nem csak, hogy a saját személyes és szerettei biztonsága kerül veszélybe, hanem legközelebbi projektálása során kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy egyre inkább kezdi felölteni a már látott démonok külső jegyeit, és valaki más éppenséggel az ő cselekedeteit befolyásolta a kezdetek óta. Joshua Luna nagyon jó érzékkel adagolja a revelációkat, ráadásul a rajzai még a fivéréinél is jobbak, akinek eddig a forgatókönyveket írta. A hat részes limitált széria éppen a finálé előtt áll és az eddig olvasottak alapján valószínűleg nem kell félni attól, hogy nem a kellően hátborzongató lezárást kapja a Whispers.
(Nagy Krisztián)

GeexKomix 58.

Avenging Spider-Man #18

Történet: Christopher Yost
Rajz: Marco Checchetto
Marvel Comics

Bár ennek a sorozatnak már kijött egy újabb része is, erről mindenképpen meg akartam emlékezni, mert nagyszerű példája annak, hogy mit tud kezdeni egy jó író (Yost általában – nem mindig, de általában – ebbe a kategóriába esik) egy szokatlan alapötlettel. Merthogy az meglehetősen szokatlan, hogy Pókember testében jelenleg, az Amazing Spider-Man 700 óta Doctor Octopus lakik. És az ennek közvetlen hatásairól szóló, szenzációsan jó Superior Spider-Man mellett az efféle képregények miatt bízom benne, hogy ez az új status quo még hosszú ideig fennmarad. Az Avenging SM 18-ban egy Doctor Octopus/Thor team upot élvezhetünk, ami a tavalyi The Ends of the Earth folytatása, utózöngéje – abban Thor Föld körüli pályára lőtte az élő elektromosságot, Electrót, aki most visszatér, és minden áron bosszút akar állni a mennydörgés istenén. Az sem érdekli, ha közben ő maga is otthagyja a fogát – az sem, ha egész New York is. A comic lényege persze nem annyira maga a csata, hanem az abba belépő Pókember és Thor interakciója. Dock Ock jelenlegi státuszának nagy előnye, hogy az írók olyan szituációkkal zsonglőrködhetnek, amilyenek minden más esetben elképzelhetetlenek lennének. Yost tökéletesen írja Ockot, az alapvetően jót akaró, de arrogáns, egoista, megalomán antihőst, aki olyasvalakivel kénytelen együtt dolgozni, aki még nála is arrogánsabbnak tűnik: Thor röhögve söpri le magáról az Electro jelentette fenyegetést, legalábbis amíg az az A.I.M. machinációinak hála szert nem tesz akkora hatalomra, amivel elpusztíthatná. És ügyesen játssza ki Ock szemszögét, ahogy felháborodik Thor arroganciáján, aztán döbbenten áll gyakorlatias hősiessége előtt, és végül egyfajta fura tisztelettel – már amennyire ő egyáltalán képes ilyesmire – kénytelen viseltetni iránta. Egyébként az akciók is lendületesek, Checchetto képei meg szépek, de ezt a képregényt a tökéletes karakterdinamika viszi el. A pókbőrbe bújt Ockot még sok Marvel-hőssel össze lehetne hozni, az efféle inkonvencionális interakciókban rengeteg a potenciál.
(Rusznyák Csaba)

Guardians of the Galaxy #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Steve McNiven
Marvel Comics

Ahogy folyamatosan érkeznek a hírek a Guardians of the Galaxy mozifilm előkészületeiről, az új sorozatra sokkal nagyobb reflektorfény jut, mint az előzőre – de ez persze azért is van így, mert Brian Michael Bendis írja, és mert a népszerűsége csúcsán lévő Vasembert is belepasszírozták a gárdába. Ehhez képest egyelőre nem tudok különösebben örülni ennek a képregénynek. Volt egy nulladik (pontosabban: 0.1) szám, ami nagyon szépen, hatásosan, izgalmasan, érdekesen, szóval JÓL mesélte el Peter Quill (Star-Lord), a Guardians vezetőjének eredettörténetét, de ez az első szám visszalépés. Van egy dialógus Quill és az apja között, aki egy csillagközi birodalom ura, aztán egy kis akció, aztán egy nem túl érdekes cliffhanger (hűha, idegenek megtámadják a Földet, hűűűűhaaaaa!), és kész. A dialógus, amiből kiderül, hogy Quill papa hozott egy törvényt, miszerint senki nem baszakodhat a kék bolygóval (amivel persze akarva (?) – akaratlanul (?) is céltáblát fest rá), csak nyomokban emlékeztet az egyébként bazijól író Bendis stílusára, ráadásul az apa-fiú kapcsolat is zavaros kissé. Harag és bizalmatlanság van köztük, aztán minden átmenet nélkül mégis jót mosolyognak együtt egy Gamorrával kapcsolatos poénon (a pillanat, amikor egy jópofa viccért beáldozzák a karakterviszonyokat). Aztán belép az űrben, a Földtől ki tudja, hány százezer/millió kilométerre egy szál páncélban kalandozó Vasember (szóval a kesztyűibe/csizmáiba épített hajtóművek már gyors bolygóközi utazásra is képesek?), hogy a Guardians tagjaival együtt szétrúgja a badoon seggét egy lapos, kissé zavaros szerkezetű (bár szépen rajzolt) akciójelenetben. Ennél egy kicsit keményebben kell gyúrnia Bendisnek, hogy elérje, vagy akár csak megközelítse a 2010-ben véget ért Abnett/Lanning-féle GotG színvonalát.
(Rusznyák Csaba)

Nova #3

Történet: Jeph Loeb
Rajz: Ed McGuinnes
Marvel Comics

Uramirgalmazz, egy Jeph Loeb képregény! Loeb kicsit olyan, mint Spielberg, régen nagyon jó volt, de az utóbbi években már csak blamálja magát – legutóbb a Wolverine rajongóit szomorította (már megint), most meg a Marvel egyébként sem túl izmosan újraindított (ld. fent) űrrészlegébe is belekontárkodik. És nem, a „belekontárkodik” szó nem túlzás. Nem emlékszem ugyanis, hogy valaha bárki is agresszív, pszichopata, humortalan, karót nyelt seggfejként ábrázolta volna Rocket Raccoont (aki, ha jól, de ha akár csak normálisan írják, az abszolút kedvencem az egész űrbagázsból – személyes vendetta on). A sztori annyi, hogy Nova (Richard Rider) halála után az univerzum védelme egy tinédszer fiúra, Sam Alexanderre marad (Loeb őt saját, rákban 2005-ben elhunyt fia után nevezte el), akinek apja a Nova Corps egy elit alakulatának tagja volt. Mert természetesen csak ő tudja megmenteni a Földet a chitauri jelentette fenyegetéstől (a skrullszerű idegenek először az Ultimatesben jelentek meg, aztán a Bosszúállók mozifilmben, és most annak sikere után muszáj őket bevetni a mainstream univerzumban is), bár hogy mégis miért, az még három rész után sem derül ki. Sok a duma, a pózolás, kevés a sztori, nullák a karakterek, de azért egy Figyelő megjelenik, hogy tudjuk, hűdenagyonfontos dolgok fognak történni (anélkül amúgy tényleg nem tudnánk, mert amilyen hanyagul megírt az egész, semminek nem érezni a súlyát). Teljesen Még a rajzokról sem tudok jót mondani, mert McGuinnes stílusa borzalmasan unalmas nekem – oké, ez legyen az én problémám, de az, ahogy a Figyelőt ábrázolja, talán nem csak szubjektíve botrányos.
(Rusznyák Csaba)

The Private Eye #1

Történet: Brian K. Vaughn
Rajz: Marcos Martin
Panel Syndicate 

Remélhetőleg Brian K. Vaughn-t már nem kell bemutatnunk a Geekz olvasóinak (na jó, emlékeztetőül pár nagyszerű munkája: Saga, Y: The The Last Man, Pride of Bagdad, Ex Machina, Runaways, The Escapists, valamint olyan neves sorozatokba is bedolgozott, mint a sokakat megosztó Lost vagy a most készülő Under the Dome), most pedig az egyik általam már igen kedvelt rajzolóval, Marcos Martinnal (In Memory of Marla Jameson, valaki?) fogott össze, hogy egy exkluzívan csak digitális formában megjelenő képregényt dobjon össze, amolyan mellékprojektként. A The Private Eye tíz 32 oldalas installációbanjelenik meg a ransom model-hez hasonlító formában, vagyis minden olvasó annyit fizet az adott szám letöltéséért, amennyit csak jónak lát, vagyis akár egy fillért sem. A csapda ebben az, hogy ha túl sokan akarnak ingyen képregényhez jutni, a szerzőpáros sosem fogja elkészíteni a következő számot, lévén nem éri meg nekik a beléfektetett energia. Nem kell megijedni, világosan az értésünkre adják, hogy egy 1 dolláros vételárral tökéletesen megelégednek, ami elég jutányos ezért a nagyszerű neo-noirért: a sztori 2067-ben játszódik, ahol a privátszféra a legnagyobb kincs, ugyanis valamikor a 21. század elején a Felhő egyszerűen felrobbant. Senki sem tudja, hogy mi történt, terrortámadás vagy Isten büntetése, de negyven napon keresztül ömlött ki a kibertérbe a világ minden mocskos kis titka, ami valaha bármilyen formában meg lett osztva az interneten: kitöröltnek hitt fényképek, üzenetek, biztonságban tudott információk és adatbázisok. Családok, vállalatok, országok omlottak össze és hulltak a káoszba. A romokból egy olyan társadalom nőtt ki, amelyben nem létezik internet, a privátszféra szentsége könyörtelen törvényekkel van körülbarikádozva és mindenki titkos identitással rendelkezik. Ebben a paranoiával átitatott világban a paparazzik klasszikus magándetektívekként tevékenykednek, megbízásaik elsősorban arra irányulnak, hogy kiderítsék valaki lakhelyét, személyazonosságát, elérhetőségét, bármit, ami publikusan nem elérhető. Vaughn könnyedén, erőlködés nélkül meséli ezt el nekünk Patrick Immelmann paparazzi karakterén keresztül, akit természetesen utolér a noir filmek végzetes megbízása egy tigris holomaszkot viselő femme fatale képében, aki saját magáról és múltjáról szeretne mindent megtudni. Legnagyobb megelégedésünkre nem a csontig rágott amnéziát kapjuk ennek okaként, hanem a megbízó azt szeretné kideríteni, vajon elég jól eltüntetett-e maga után minden nyomot, hogy még egy képzett információvadász se tudja előásni. Az ügy természetesen szinte az elfogadása után azonnal félresiklik, a mi legnagyobb örömünkre. A képi világ gyönyörű, ráadásul a médium természete miatt szélesvásznú, Martin a legjobb formáját hozza, a színezés pedig Muntsa Vicente-nek köszönhetően tökéletesen kiegészíti a furcsa antiutópiát. Ugorjatok el a Panel Syndicate oldalára, mert egy dolcsit (vagy akár többet is) mindenképp megér.
(Nagy Krisztián)

Swamp Thing #19

Történet: Charles Soule
Rajz: Kano
DC Comics

Az alig ismert Charles Soule meglepően könnyen kigyógyított a szomorúságomból, amit azért éreztem, mert a 18. számmal, a Rotworld sztori lezárásával Scott Snyder kiszállt a Swamp Thingből. Márpedig a Rotworld után úgy éreztem, ezzel el is készült a 2000-es évek definitív Swamp Thing története, ehhez már nem sokat lehet hozzátenni – pedig dehogynem! Snyder egy konkrét, rettenetes ellenséget állított szembe a hősével, és minden döntését, jellemvonását, gondolatát annak megfelelően határozta meg. Ez azt is jelenti, hogy a karakterben lévő rengeteg, egyéb potenciál kihasználatlan maradt. És Soule rögtön a nyitányban lecsapja az első magas labdát: mit csinál a főhős egy normális napon, mivel tölti az idejét, mi a feladata, és hogyan hajtja azt végre – sőt, még egy csinos morális dilemmát is felvet. Bevezeti az olvasót Swamp Thing képességeinek egy új aspektusába (utazás a Zöldön át, növények között), majd katapultálja őt Metropolisba, ahol összefut a Madárijesztővel – majd pedig beexponálódik Superman is. Ugyan a tipikus szuperhősök/szupergonoszok világát jó lenne viszonylag távol tartani ettől a sorozattól, még ha nyilván ugyanabban az unverzumban játszódik is mind, de Soule egyelőre jól kufárkodik az egymástól különböző stíluselemekkel. Jól ír, érdekes a sztorija, van ereje a főhős narrációjának is, és Kano rajzai is rendben vannak, ha nem is kiemelkedők – de azért hozzá kell tennem, hogy Yanick Paquette kevésbé „tömör”, „növényesebb” , zöldebb Swamp Thingje jobban festett.
(Rusznyák Csaba)

Thanos Rising #1

Történet: Jason Aaron
Rajz: Simone Bianchi
Marvel Comics

Ha már belekezdtem, nem állok meg, végigekézem az egész marveles űrrészleget. Mert megérdemli. Ezt itt nagyon lelkesen harangozták be, elvégre annak a bazinagy gonosztevőnek az eredettörténetét meséli el, aki mindig is a kiadó egyik legnagyobb kozmikus mumusa volt, és aki várhatóan a Bosszúállók 2-ben és a Guardians of the Galaxy mozifilmben is felbukkan majd. Igyekeztem pozitívan hozzáállni a képregényhez, elvégre Jason Aaron írja, aki valami eszméletlenül zseniális tud lenni, ha kicsit megerőlteti magát. Most nem tette – de eleve, már a koncepció elkúrt. Eredettörténet egy nagy, kozmikus rosszfiúhoz? Könyörgöm, minek? Thanos, az őrült titán egy abszolútum, a pusztítás megtestesítője, aki szerelmes magába a Halálba, és nem, ez nem metafora (ennek szólt a Bosszúállók stáblista utáni jelenetének záró mosolya is, amit persze csak a rajongók értettek). Kinek a hülye ötlete az, hogy egy ilyen karaktert picsogó melodrámával vissza kell vezetni egy nehéz gyermekkorra, kiközösítésre, nem elegendő szülői szeretetre és hasonló dögunalmas sablonmarhaságokra? És a cliffhanger, amiben a kis Thanos („kis Thanos”, istenem, hogy ilyet le kellett írnom…) vad dühvel kaszabolja késével azokat a szaros kis földalatti gyíkokat, mert korábban megzabálták néhány osztálytársát… katasztrófa. Ez itt mítoszgyalázás dögivel, és Aarontól nagyon nem vártam volna ilyesmit. Bianchi képei nem rosszak, élvezni fogják azok, akik szeretik a stílusát, ráadásul az utóbbi időben visszafogta a teljesen elborult, öncélú panelszerkezet-agyrémeit, amikkel pl. az Astonishing X-Men idejében riogatott, szóval a látványvilágra legalább nem lehet komolyabb panasz. Hogy ez kit mennyire vígasztal, az mindenkinek a maga dolga. Részemről kukázom ezt a sorozatot.
(Rusznyák Csaba)

Time Warp V2 #1

Történet: Damon Lindelof, Gail Simone, Peter Milligan, Dan Abnett és mások
Rajz: Jeff Lemire, Tom Fowler, Andy Macdonald, Matt Kindt és mások
Vertigo 

Az antológiák sorsa az USA-ban (a brit szigetországgal ellentétben, lásd 2000 AD) mindig mostoha volt (a Heavy Metal egy igen különleges kivétel számos szempontból), de szerencsére mind a Marvel (Strange Tales II), mind a Dark Horse (Dark Horse Presents, Book of ... sorozat) előhozakodott időnként egy-egy kiváló válogatással. Ezúttal a DC Vertigo imprintje örvendeztetett meg minket egy időutazás témája köré épülő kiadvánnyal, benne kilenc rövid történettel. Már az első közülük, melyet Damon Lindelof írt, egy minden oldalról tökéletesre csiszolt gyémánt és már önmagában megéri a kötet beszerzését. Rip Hunter, a DC időutazó extraordinaire-jének utolsó(?) kalandja szerint a világ legkúlabb halálneme, ha az embert egy dinoszaurusz eszi meg, ezt pedig egy olyan remekbe szabott időhurokkal nyugtázza, hogy még Booster Gold is belesárgul az irigységbe. Gail Simone történetének cukrásza olyan édességeket készít, mellyel életed legszebb tíz percét élheted át újra és újra, ám vendégeit és üzletét egy pszichopata bűnöző fenyegeti, aki azt akarja végtelenítve újraélni, amint kiloccsantja a volt neje agyát. A terve elég rosszul sül el, újfent egy időhuroknak köszönhetően. Dan Abnett időfenntartói mindig ugyanazt a gyilkosságot kell megakadályozzák, mivel a távoli jövőben bárki hozzáférhet egy időugró felszereléshez és fejébe veheti a világtörténelem korrigálásának jogát. Vannak kollégáik, akik arról tesznek, hogy JFK-t minden idősíkban lelőjék, nekik azonban ennél groteszkebb feladat jutott. De hát sopánkodásra nincs idő, amikor riasztás van. Ezeken felül találunk még a kötetben sztorikat szellemeket áruba bocsátó cégekről, egy gyerekes versengésről két zseniális tudós között, arról, hogy milyen árat kell fizetni egy Második Világháború nélküli, békés világért, mi is az a Benedek Átvitel és le lehet-e redukálni egy milliók által követett párbajra egy világok közötti összecsapást. Az egyetlen, beavatottak számára nem érthető sztori a Dead Boy Detectives, ami egyrészt eléggé kilóg a többi közül a misztikus-mágikus témájával, másrészt egy másik antológiából érkező történet folytatása. Ettől az egy malőrtől eltekintve úgy érzem, hogy nem csak az időutazós, csattanós pár perceseket kedvelők találják meg benne a számításukat, hanem azok is akik, nem ódzkodnak nagyon az eltérő stílusú rajzolóktól színes és érdekes antológiáktól.
(Nagy Krisztián)

The Walking Dead #109

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adler
Image Comics

Még a 108. részt olvasva döntöttem el, hogy megint muszáj lesz írnom a The Walking Deadről, annak ellenére, hogy az utóbbi időben igyekeztem olyan címekről beszámolni, amikről korábban kevesebb szó esett. De ez a Robert Kirkman elképesztő egy állat, mindig előrukkol valamivel, amire nem számítasz. Jelen esetben: Ezekiel király. Egy nagydarab, fekete, rasztahajú fickó, aki láncra kötött tigrissel az oldalán lépked saját posztapokaliptikus királyságában. Még jogara is van. Ez pedig az a fajta bizarr, valóságnál nagyobb (de legalábbis furcsább) karakter, amihez hasonlókat Kirkman a kezdettől fogva igyekezett távol tartani a realizmusba, emberi drámába betonozott sorozatától. Persze, egy kivétellel: Michonne, aki láncra vert zombikkal, katanát lóbálva bukkant fel annak idején. Ezekiel csak hozzá mérhető: batárnagy túlzás, csupa coolságra, geekségre való törekvés, döbbenetesen kilóg a zombik által körülvéve is természetesnek, egyszerűnek, hétköznapinak ható figurák sorából. De túl azon, hogy a széria valószínűleg eleve elbírna hébe-hóba egy-egy efféle anomáliát, pont Michonne rá a példa, hogy Kirkman valószínűleg Ezekielt is lerángatja majd a földre: aki még emlékszik rá, hogy lett Michonne igazi, hús-vér karakter a cool zombiirtóból, az tudja, miről beszélek (ráadásul pont most kapott ő is egy visszafogottságában is fantasztikus, emberi pillanatot). A sztori egyébként továbbra is a környék túlélő közösségeit rettegésben tartó zsarnok, Negan, és az ellene Rickék által tervezett háború körül forog. A 19. rész egyfajta csendes toborzásról szól (óvatosan kell összeszedni a Negan elleni kis sereget, nehogy elterjedjen a hír, és tudomást szerezzen róla), ami persze a kelleténél kevésbé csendesre sikeredik. Mindenesetre szép számmal gyűlnek az új izgalmas karakterek (Jesus, Ezekiel, Dwight) a következő nagy leszámoláshoz. 109 rész, és a The Walking Dead még mindig nagyszerű.
(Rusznyák Csaba)

GeexKomix 57.

Constantine #1

Történet: Jeff Lemire & Ray Fawkes
Rajz: Renato Guedes
DC Comics

Bevallom, nagyon érzékenyen érintett a Hellblazer kaszájának híre, aminek hallatán én is gonosz átkot szórtam az egész DC kollektíva, különösen Dan DiDio fejére. Tudom én, hogy nem csak Johnt, de a HB-t is alaposan megrágta már az idő, és sejtettem, sőt, tudtam, hogy egyszer úgyis bekövetkezik a kegyetlen vég, de azért bíztam benne, hogy ez majd minél később történik meg. A DC végül nem kinyírta, hanem előre eltervezetten, mondhatni szisztematikusan rebootolta a karaktert, úgy, hogy megfiatalított klónját először visszavezette a főuniverzumba, majd a 88 óta futó eredeti vonal elvágásának hírével együtt, egy új önálló sorozatot is bejelentett. Az ortodox Hellblazer hívők, köztük én is, ettől egyáltalán nem nyugodtak meg, mert az eredeti sorozat legnagyobb erénye, a darkos, nyersebb, cinikusabb "brites" hangulat és hangvétel volt (lévén a 300 szám során szinte végig brit írók építgették és ápolgatták a mítoszt), és joggal féltek tőle, hogy a fiatalabb korhatár besorolásba és a jelmezes szuperhősökkel teli univerzumba már csak egy kiherélt és felvizezett Constantine férhet be. Nos, nem meglepő módon a Constantine első száma mindezen félelmeket sajnos igazolja is, ugyanakkor egyelőre a helyzet talán nem olyan rossz, mint elsőre vártam. Kétség ne essék, ez a fickó nem John Constantine, a Nevető Mágus, csak valaki, aki hasonlít rá, és aki az ő szavajárását használja, és ez a képregény pedig nem holmi "Hellblazer Újratöltve", hanem csak a DC újabb mágia-tematikus mainstream sorozata, ami történetesen halványan emlékeztet egy néhai fasza Vertigo sorozatra. A Constantine természetesen nem kapcsolódik a Vertigós címhez, és szerintem a Justice League-eshez sem, de ezt nem tudom, mert azt nem olvasom. A történet (melyben John New Yorkban összefut egy Chris nevű látomásokkal küzdő haverjával, hogy aztán a nyomokat követve Norvégiában kutassanak egy bizonyos Croydon Iránytűje nevű artefaktum után), egyszerű, kapkodósan gyors, túl harsány, ötletet, stílust, hangulatot pedig elektronmikroszkóppal sem találni benne. Egyszerűen túl kiszámíthatóan mainstreamnek tűnik a cucc ennyi alapján is. De azért nem is írnám le azonnal, mert úgy tűnik, az új nyomokban azért őriz valamit az eredeti John jelleméből, és talán a sztoriban is még lehet kraft. Amennyiben elfogadom a tényt, hogy az a John, akit én ismertem és szerettem nincs többé, és a kedvenc amerikai képregénysorozatom sem fog már visszatérni többet, akkor a gyász elvonultával talán egy hitvány és méltatlan pótléknak megteszi majd. De erről csak pár szám után nyerhetek bizonyosságot. Egyelőre mindössze emészthető, de nem több. Guedes rajzai bár szépek, és tulajdonképpen kikezdhetetlenek, valójában átlagos és unalmas amerikai képregényrajzok, mindenféle egyediség nélkül, de azért megteszik.
(Chavez)

Happy! #4

Történet: Grant Morrison
Rajz: Darick Robertson
Image Comics

Az utóbbi Geexkomixokban lelkendeztem már egy sort az Image Comics apoteózisáról és új aranykoráról Robert Kirkman kezei alatt (aki már csatlakozott a saját különbejáratú geek panteonomba Joss Whedon mellé) és az újabb emellett szóló komoly érv a skót képregényírószupersztár, Grant Morrison leigazolása egy minisorozat erejéig. A kísérletező kedvű és elképesztő ötletekkel előrukkoló (lásd még Doom Patrol, WE3, The Invisibles, The Authority, Seven Soldiers, All Star Superman, Batman Incorporated, hogy csak a legismertebbeket említsem) Morrison ezúttal sem hazudtolja meg magát: a Karácsony szenteste játszódó Happy sztorijában a rendőrnyomozóból bérgyilkossá lecsúszott, mocskosszájú, mindent és mindenkit gyűlölő Nick Sax találkozik legvadabb rémálmával, egy kis szárnyas, kék színű, a naív optimizmustól majd kicsattanó egyszarvúval, akit mintha egy Disney rajzfilm sidekick szerepére szóló castingjáról szalasztottak volna. Nick éppen egy félresikerült meló után lábadozik rendőri felügyelet mellett a kórházban és nagyon sürgősen meg kellene lépnie, ugyanis véletlenül nagyon csúnyán agyonlőtte a helyi alvilág egy prominens alakja, a titokzatos Mr. Blue unokaöccsét. A vénájába adagolt morfium nem könnyíti meg a dolgát, de Happy, az idióta kinézetű, beszélő hallucinációja (?) már annál inkább: a kék unikornis kijuttatja a csávából, de nem ingyen. Happy ugyanis egy Hailey nevű kislány képzeletbeli barátja és mivel az egész világon kispajtása mellett az egyetlen személy, aki képes látni és hallani őt, az bizony Nick, így csak ő mentheti meg a kislányt, akinek már csak ötvenkét órája van hátra. Nick Sax, a Karácsony szellemének antitézise persze csak a saját tyúkszaros életét akarja menteni, de Happy mindent elkövet, hogy az őrületbe kergesse és ezzel rákényszerítse az éves jócselekedetére. A sztori és a dialógusok briliánsak, Morrison és Robertson pedig nem fogja vissza magát, ennél mocskosabb szájú és lelkibetegebb szereplőket és a nyomukban járó erőszakot utoljára képregényben talán csak Garth Ennis The Boys-ában olvastam (és nem véletlenül, ugyanis azt is Robertson rajzolta). A sodró lendületű cselekmény egy pillanatra sem ül le és a befejező, negyedik számban fény derül arra is, ki is pontosan Happy és miért éppen egy életének zsákutcájába jutott mizantróp lelki sérült látja egyedül, de ha az olvasó egy újabb Karácsonyi ének feldolgozást vár, nagyobbat nem is csalódhatna: a happy end nem létezik Morrison szótárában, még akkor sem, ha történetesen ez a képregény a címe. Erősen ajánlott darab.
(Nagy Krisztián)

Helheim #1

Történet: Cullen Bunn
Rajz: Joelle Jones
ONI Press

Nem rémlik, hogy eddig olvastam volna bármit is az ONI Presstől, és talán ez még így is maradt volna sokáig, ha a vikingekért való rajongásom nem találkozik össze véletlenül a Helheim című újonnan indult sorozatuk első számával. Bár a vikingek történelmi szerepe és jelentősége előtt is derékból meghajlok, engem azért mindig is jobban érdekelt a mitológiájuk, ami valami elképesztően gazdag, színes és nem utolsó sorban nagyon szórakoztató egy mondavilág, és amiből ugye a fantasy zsáner sem éppen keveset merített az évtizedek során. A Helheim sem a történelmi, hanem a fantasztikus végénél ragadta meg a témát, de egyelőre úgy tűnik, hogy nem a mitológiára hegyezi ki magát a sorozat, hanem inkább a horrort hozza előtérbe. Az első számban ugyanis egy csapat portyázó vikinget látunk, akik démoni hordák elől menekülve térnek vissza a faluba, ám a rettenet követi őket, és végül hazai pályán kell megütközniük az élőhalottak kisebb hadával, akiket egy boszorkány küldött rájuk. A csatában aztán odavész a főhős Rikard is, viszont a folytatásokból mégsem kell majd őt nélkülöznünk. Hogy miért, azt most nem lövöm le, de köze van a varázslathoz, valamint a tűhöz és cérnához. Az első szám rögtön a dolgok közepébe vág, és mivel a füzetnek legalább a fele harcokból áll, így igencsak gyorsan ki is végezhető. A maradék paneleken is még csak nagyjából vázolódik fel, hogy miről van szó, és hogy nagyjából mire is lehet majd számítani a folytatásban, de a kettő együtt már bőven elég ahhoz, hogy hiányérzetünk ne legyen, furdalás az oldalunkban a kíváncsiságtól viszont annál inkább. Joelle Jones rajzai is minden igényt kielégítőek, és jól is illenek ehhez a vérgőzős, kaszabolós zord világhoz, még ha néhol kicsit túlzottan is rajzfilmesnek is hatnak az arányok, vonások. Az első szám kiválóan alkalmas a kedvcsinálásra vikingrajongástól függetlenül is, és végül ha csak egy hentelős viking-horror marad, az sem lesz tragédia, de én azért bízom benne, hogy egy némileg tartalmasabb, és a későbbiekben a skandináv mondavilágot is jobban bevonó széria vette most kezdetét.
(Chavez)

Judge Dredd prog 1821 – 1822

Történet: Michael Carroll
Rajz: Andrew Currie
Rebellion Developments

Folytatódott, és sajnos a harmadik epizóddal véget is ért az általam a legutóbbi GeexKomixban még ígéretesnek tartott Wolves című sztori. Igazából nem csak jól indult, de kifejezetten jól is folytatódott, hogy aztán Carroll a harmadik részben gyorsan összecsapva (és így rengeteg ziccert kihagyva) idő előtt lezárja ezt a sok lehetőséggel kecsegtető történetet. Vagy mégsem? De erről majd később. A középső részben szépen bontogatta az izgalmas alapszitut, és egy erős cliffhangert is bedobott a végére. Bár az első részben még központi figyelmet kapott Dimitry és Shirokov saját konfliktusa (ahogy az gyanítható volt, a bűnöző emigráns ki akarta használni a tisztességes emigránst a saját céljaira, ezért zsarolta), mostanra mindez szinte marginálissá vált a nagy társadalmi feszültség problematikájának közepette. A harmadik epizód aztán gyorsan rövidre is zárja ezt a szálat, ezzel lényegében totálisan indokolatlanná téve a korábban történteket, hiszen a fő figyelem most már arra irányul, hogy Hershey főbírónő 5 millió tonnányi élelmiszersegély fejében ki akarja adni az összes szovjet származásút a szovjet megavárosnak, East Meg Two-nak. Dreddnek ez persze nem tetszik, és jobb ötlettel áll elő. Na és itt jön a zavarba ejtő befejezés, az utolsó panel ugyanis teljességgel homályos. Azon ugyanis azt látni, ahogy a deportáltak éppen megérkeznek, és egy tábla közli is, hogy most léptek be Mega City 2-be(!), viszont a tábla mellett mégis szovjet bírók posztolnak, és a háttérben is vörös csillagos épületek látszanak. Hogy ez most rajzolói baki, vagy valamiféle csavar a történetben, az sajnos nem derül ki a következő progból sem, mert az megint egy mindentől független, önálló kis epizód. Talán későbbre tartogatják a magyarázatot? Remélem, mert addig nem könnyű megítélni a Wolvest. Mindenesetre érdekes és ötletes az alapvetés, az első kétharmada kimondottan kellemes ígéret volt, de ennél sokkal több van még ebben a dologban, és remélem jobban ki is lesz aknázva majd a közeljövőben. Currie rajzaival kapcsolatban is kicsit ambivalens érzéseim lettek, mert míg Hersheyt valamiért tinédzser fruskának ábrázolja (kb. úgy 50 éves egyébként), addig mindenképpen hatalmas piros pontot írok be neki a járművekért és űrhajókért.
Ápdét! Közben az író a 2000AD fórumán tisztázta a helyzetet, miszerint a rajzoló a ludas, aki félreértette a forgatót. Ejnye! Carroll az egyébként romokban lévő kettes számú Megavárosra gondolt, ahogy az a táblán is szerepel, de Currie valamiért mégis egy szovjet várost rajzolt oda. A rajongók és a PS megmutatják, hogy mi is a különbség. Azért nem mindegy, ugye!? Így aztán már teljesen érthető a lezárás.
(Chavez)

Judge Dredd Year One #1

Történet: Matt Smith
Rajz: Simon Colby
IDW Publishing

Na erről van itt szó, kérem szépen! Az első értelmes amerikai Dredd képregénysorozat. Az IDW ősszel indított Dredd ongoingja nekem nem jött be, és többször is elmondtam, hogy véleményem szerint azért nem működik, mert az amcsi írók egyszerűen nem érzik igazán ezt a karaktert és a közegét, és enélkül csak sima, középszerű sci-fivé tudják zülleszteni. A Year One azonban sokkal jobb esélyekkel indult a kegyeimért, lévén mind az író, mind a rajzoló nem csak, hogy brit, de egyaránt igazi 2000AD veteránok. Matt Smith már több, mint 10 éve a magazin főszerkesztője, és bár írói tapasztalata korlátozott (néhány képregényepizódot és két Dredd regényt jegyez), már csak a munkájából kifolyólag is jól ismeri a karaktert. Smith nemrégiben írt egy Judge Dredd e-regényt (Judge Dredd: Year One: City Fathers), ami az akadémiáról frissen kikerült Dredd első szolgálati évének idejében játszódik, abban az időszakban, amikor még nem volt rettegett, csak egy jó hatásfokkal dolgozó fiatal bíró. Az IDW-nél most indult  Judge Dredd Year One eredetileg ennek az adaptációja lett volna, de szerencsére Smith úgy döntött, hogy inkább új sztorit indít ugyanebben az időszakban. A kifejezetten izgalmas első számban elsőéves bírónknak először akad dolga a PSI-ügyosztállyal, miután városszerte egyre több megmagyarázhatatlan esemény történik. Civilek mutatnak ugyanis furcsa pszichikai képességeket, egy gyerek például a gondolataival szó szerint széttépte az apját fenyegető fegyveres banditát. A PSI-Divízió emberei mindössze annyit tudnak, hogy ezek a pszichikai képességek összehangolódtak, és mintha általuk valami készülne áttörni. Hogy mi, az most még nem derül ki, de nekem lenne rá tippem. A Year One-t a másik IDW-s Dredd szériával együtt olvasva jól érezhető az a különbség, amiről annyit szövegeltem korábban. Smith jól kiegyensúlyozott, jó ritmusú nyitánya önmagában százszor izgalmasabb és érdekesebb, mint a Duane Swierczynski jegyezte eddig megjelent 4 szám összesen. Igazából pont olyan jól megírt és pont olyan karcos, mintha csak az aktuális 2000AD-ben vagy a Megazine-ben futna ez a sztori. Simon Colby rajzai duzzadnak a dinamikától, a részletektől, tocsog bennük a vér is, Dredd is úgy néz ki, ahogy kell, és mindenképpen dicséretes, hogy nem felejtkeztek el róla, hogy a korai években még másik típusú Lawgivert használtak a bírák, bár a kinézetét azért még így is kicsit korszerűsítették. A Judge Dredd Year One szuper kezdés, olyan, amivel a brit-, és az eredeti Dredd-hez szokott külföldi olvasók is elégedettek lehetnek, és persze remélhetőleg az amcsiknak is bejön majd ez a széria. Mivel ezúttal nincs szükség több évtizednyi ismeretanyagra, így a laikusok is nyugodtan belevághatnak. Izgatottan várom a folytatást. Részemről ez nyerte a heti GeexKomixot.
(Chavez)

Sex #1

Történet: Joe Casey
Rajz: Piotr Kowalski
Image Comics

Szóval, Joe Casey új képregényének a címe enyhén szólva nem túl finomkodó és visszafogott. Az érdeklődést felkelti (Ha! Nyilván.), de egyben olyan elvárásokat támaszt, amiknek szinte lehetetlen megfelelni. A szex kicsit túl nagy, túl jelentős, túl hétköznapi, túl intim része az életnek ahhoz, hogy egy nem absztrakt (hanem, ami azt illeti, normál történetmesélési eszközökkel élő) művészeti alkotás definíciója legyen. És az első pár oldalon, amin egy vállalatbirodalom fiatal feje hét hónapos rejtélyes távollét után visszatér a cégéhez, Saturn Citybe, nem is egészen világos, hogy Casey mire akar kilyukadni. De hamarosan az lesz. A főhős, eltűnése előtt, a város saját szuperhőse volt (Armored Saint néven), de egy haldokló szerettének megígérte, hogy megpróbál végre normális éltet élni. Most erre tesz kísérletet, de az önbíráskodástól megfosztott élete üres, eseményektől és izgalmaktól mentes. És itt jön képbe a cím: noha a képregény első száma túl sokat foglalkozik az alapok lefektetésével, a szituáció felvázolásával ahhoz, hogy cselekményéből, irányából messzemenő, sőt, bármiféle következtetéseket lehessen levonni, de nyilvánvaló, hogy a maszkos igazságosztást Casey nem holmi heroikus, önzetlen cselekedetként, hanem a szexuális aktust is kiváltó izgalomforrásként látja. És ehhez a főhős annyira hozzászokott, hogy a férfiakat érő normál ingerek, mint pl. két egymást (meglehetősen explicit képeken) nyalogató gyönyörű nő látványa, már annyit sem mozgat meg benne, mint egy bárányfelhő. A koncepció érdekes, és akkor lesz igazán jó, ha Casey következetes marad hozzá, és a lehető legtávolabb tartja az egészet a szuperhős-témától, és azt inkább csak háttérnek használja. A sorozat sikere egyébiránt biztos nem az eddig független európai képregényeken dolgozott Piotr Kowalskin fog múlni – rajzai fantasztikusak, dinamikusak, élettel telik, a szereplők arcára kiülő érzelmek hihetetlenül beszédesek, a panelkezelése elsőosztályú, és az egészet hibátlanul koronázza meg Brad Simpson élénk, popartos színvilága. A sztori maga egyelőre inkább „érdekes” (de nem, nem úgy, mint az érdekes arcú nő), mint ténylegesen „jó”, de várjuk meg, mi lesz belőle.
(Rusznyák Csaba)

Sledgehammer 44 #1

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Jason Latour
Dark Horse Comics

Mike Mignola nem tudja meghazudtolni önmagát. Bármennyire is imádom a Hellboyt és a B.P.R.D.-t, titkon azért mindig reménykedem benne, hogy egyszer csinál valami drasztikusan mást is, valamilyen más műfajban/stílusban/témában. Ehhez képest a Baltimore, noha nem a Hellboy univerzumban játszódik, minden lényeges tekintetben játszódhatna akár abban is, és ugyanez áll a John Arcudival közös új sorozatára, a Sledgehammerre. Ha behelyettesítjük a második világháborút valamely későbbi konfliktussal, nyugodtan kicserélhetnénk a comic címszereplőjét a végzetkezű vörös démonra, és senki észre se venné a különbséget. De nem panaszkodom: a Sledgehammer 44 ennek ellenére (sőt, a francba is, részben pont ezért) baromi szórakoztató háborús sci-fi akció. A felütéstől kezdve, amin a főhőst bombaként dobják le egy francia városkában zajló ütközet közepébe, az egyszerű, amerikai közkatonák abszolút uralkodó szemszögén át a képregényvégi lazán előadott cliffhangerig, minden a helyén van – ami nem csoda, Mignola és Arcudi elsőosztályú történetmesélők. Hogy a sorozat mennyi újat lesz képes mutatni mindkettejük már megszokott szériáihoz képest, mennyire vív majd ki magának elismertséget a saját jogán, az más kérdés, mindenesetre a témában van elég sci-fis, robotos, ponyvás potenciál, hogy a geekek érdeklődését határozatlan ideig fenntartsa. Ellenben a rajzok terén már nem állunk ennyire fényesen. Jason Latournak van érzéke az akcióhoz, a tempóhoz, a panelkezeléshez, de az emberekkel meggyűlik baja, az arcábrázolásai meglehetősen primitívek és karikaturisztikusak, a csipeszszerű orrok pedig különösen bökdösik a csőrömet. Sőt, azt hiszem, életemben legelőször Dave Stewarttal sem vagyok teljesen kibékülve: szürkés-barnás színei túl egyszerűek, laposak, jellegtelenek, nyoma sincs bennük azoknak a fantasztikus kontrasztoknak, árnyalatoknak, amikkel általában dolgozni szokott. Összességében jópofa, de az első szám nem hagyott mély nyomot (hát manapság már senki nem tudja, hogy kell egy debütáló füzettel tökönragadni az olvasót?).
(Rusznyák Csaba)

GeexKomix 56.

Age of Ultron #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Bryan Hitch
Marvel Comics

Már két és fél éve annak, hogy a Marvel beharangozta ezt a sztorit, ami aztán csak csúszott, és csúszott, és végül bendis avengerses 9 évének hattyúdala lett. Nem is baj, mert így – legalábbis az első szám alapján – szép emlékekkel zárhatjuk ezt a korszakot, annak ellenére, hogy az író az utolsó egy-két évben már igencsak mélyrepülésbe küldte a sorozatai színvonalat. De úgy tűnik, az Age of Ultronnal ismét a régi fényében tündököl, sőt, ez a 10 részes mini lehet az ő nagy, definitív szuperhőseposza. A sztori onnan indul, hogy Ultron győzött, vagyis posztapokalipszis van, de keményen. New York úgy néz ki, mintha nemrég esett volna túl a terminátoros ítéletnapon, a hősök elbuktak, csak néhányan rejtőzködnek a föld alatt, próbálva kidolgozni valami tervet, amivel visszavehetik a világot Ultrontól. Bryan Hitch grandiózus, „szélesvásznú” képi világa, az egész koncepció eposzisága ellenére Bendis, nagyon okosan, kicsiben kezd. In medias res csöppenünk a vigasztalan senkiföldjére, ahol Sólyomszem kísérel meg egy reménytelennek tűnő mentőakciót. Az a jó ebben a felütésben, hogy Bendis nem áll meg magyarázni, okoskodni, hanem viszi a sztorit lendületesen, tökösen, és csak a vége felé bontja ki nagyobbá, és akkor sem valami mega-giga eseményen, hanem egy karakteren keresztül – baromi hatásvadász módon ugyan, de ez itt, ebben a kontextusban kifizetődik. A zárókép a totális reménytelenségé, és egészen letaglózó. A történet lényege, hogy nem számít, Ultron hogyan csinálta, amit csinált, a lényeg, hogy megcsinálta (remélhetőleg a folytatások is ennek jegyében íródnak, és nem lesznek flashbackek), és csak az számít, hogy mi történik ezután. És itt lehet az egész event gyenge pontja: New York (illetve valószínűleg a fél világ) romokban, gyaníthatóan milliók haltak meg, köztük elvileg hősök is – nyilván ez nem maradhat így, nem lehet ez az új status quo kiindulási alapja, és az evidens megoldás az, hogy a szuperhősök időutazással/manipulációval, valami úton-módon meg nem történtté teszik az egészet. Ugyanakkor Bendis azt ígérte, az Age of Ultron végét senki nem fogja előre látni. Reméljük, hogy nem csak a szája jár, és tényleg valami nagy húzásra készül a fináléval, nem csak a kilométerekről előrelátható happy endet keni oda.
(Rusznyák Csaba)

Judge Dredd prog 1818 – 1820

Történet és rajz: többek
Rebellion Developments

Alan Grant egy brit képregénylegenda, egy sajátos stílussal rendelkező, tehetséges és tapasztalt író, akinek igencsak jelentős érdemei vannak Dredd bíró mitológiájának kiépítésében is, hiszen a 80-as években Wagner állandó írótársaként olyan klasszikusokat alkotott, mint pl. a Judge Death Lives, vagy az Apocalypse War. Éppen ezért fájdalmas és dühítő volt olyan ócskaságot olvasni most a tollából, mint ez a Witch's Promise című bugyutaság. A szerencsére csak hat oldalt pazaroló epizódban egy régebben alkotott, és már akkoriban is kritizált karakterét hozta vissza, bizonyos Toots Milloyt, aki egy női magánnyomozó és egyben boszorkány. Ez az urbánus fantasybe hajló, végtelenül ostoba és céltalan kis hülyeség talán a 70-es években még elfogadható lett volna, de azt nem tudom, hogy manapság hogy engedhettek át egy ilyet. Na, ugorjunk is gyorsan!
Rob Williams gyorsan szépített, ahogy az tőle el is várható. A Save Him ugyanis a rövidsége ellenére is ügyes kis sztori, jópofa csavarral a végén. Dreddet egy a Káosz Napja óta katatón állapotban vegetáló Psi-kadéthoz hívják, miután a fickó száját egyedül az ő neve hagyta el ez idő alatt. A pasas hozzáér Dreddhez, aki ennek következtében hirtelen a férfi elméjében találja magát, ahol aztán gyorsan kiderül, hogy miért pont őt emlegette a zöldségként funkcionáló kadét. Pár hete büszkén jelentették be, miszerint az amerikai James Harren (Conan, Hellboy) beugrik egy kis vendégrajzolásra, és bár szó se róla, az adott szám borítója valóban remek, és maga a képregény is pofás, de Dreddet valami okból röhejes szélesszájú kisbékának képzelte el a jenki, ami így kissé bizarr kontrasztot alkot, de annyi baj legyen, ilyen mennyiségben még belefér. A Wolves szerencsére már egy több részes sztori lesz, ráadásul a felütés alapján kifejezetten ígéretes is. Michael Carroll története a Káosz Napja egyik jellemző utóhatásából indít. A katasztrófa után a Megacity One-ban élő szovjet emigránsoknak különösen nehézzé válik az élete, hiszen tömeges gyűlölet hullámzik feléjük a túlélő lakosság felől. A már húsz éve a városban élő hentes, Dmitry Bystrov ezt a saját és családja bőrén is kezdi tapasztalni, ám úgy tűnik, hogy most egy megértő és támogató sorstársra akadt a szintén emigráns Luka Shirokov személyében. Csakhogy a hirtelen felbukkant földi szándéka még nem tiszta, Shirokov ugyanis az alvilág egyik prominense. Mindenképpen izgalmas kezdet, és Andrew Currie még egészséges mértékig karikatúraszerű rajzai is tetszetősek, azt meg különösen értékeltem, hogy Shirokovot jól láthatóan Tony Siricóról (Paulie a Sopranosból) mintázta. Kíváncsian várom folytatásokat.
(Chavez, aki még él)

Mars Attacks! #7

Történet: John Layman
Rajz: John McCrea
IDW Publishing

Amikor a Wallace Wood illusztrálta Mars Attacks! gyűjtőkártyák piacra kerültek 1962-ben, alig gondolhatta a kiadója (ami egy idő után kénytelen volt beszüntetni a gyártásukat, mert a közvélemény felháborodott a szexualitás és az erőszak explicit ábrázolását látva), hogy még fél évszázad múlva is életképes franchise válik belőle. Nem túl nagy, nem túl híres, de azért életképes, amihez nyilván Tim Burton 1996-os filmadaptációja is hozzájárult. John Layman, a Chew írója tavaly indította el az IDW-nél új képregénysorozatát, amiben a gusztustalan külsejű marslakók óriásrobotok- és rovarok segítségével rohanják le a Földet, lényegében azért, mert 50 évvel korábban pár, nálunk űrhajótörést szenvedett társukat néhány bizalmatlan vidéki amerikai tűzzel és vassal fogadta. Az idióta redneckek védelmében: ők nem tehetnek róla, hogy a marslakóknak olyan széttaposnivaló fejük van. Most viszont a vörös bolygó teljes hadereje ostromolja az emberiség utolsó védővonalát, ami többek közt egy exűrhajós veterán szenátorból és egy bolhacirkuszát marsi technológiával óriásméretűre növesztett mutatványosból áll. A hetedik részből pedig megtudjuk, hogy a maffiát nem hatja meg holmi földönkívüli invázió, végrehajtóik akkor is a halálraítélt besúgót hajkurásszák, ha az egész világ lángokban áll körülöttük – és kiderül, hogy igazuk van. Layman szériája harsány, lendületes, vicces, totálisan hatásvadász és agyament, véresen-szimpatikusan komolyan vehetetlen. Van benne zseni gyerek, zseni tudós, echte seggfej, tökös katona, szuperkütyü, repülő csészealj, gusztustalan idegen, doomsday fegyver, romba dőlő metropolisz, a legtitkosabbnál is titkosabb titkosügynökség, óriásrovar, óriásrobot (ezeket már említettem, de: nem lehet elégszer), gore, szóval, minden, ami egy pokolian szórakoztató, vérbő B-sci-fihez kell. Egyetlen apró bajom van vele: ha csak egy kicsit lenne őrültebb és gonoszabb, igazi kultuszmű is válhatna belőle. Így, pont a határnak az innenső oldalán, simán „csak” baromi jó.
(Rusznyák Csaba)

Nemo: Heart of Ice

Történet: Alan Moore
Rajz: Kevin O’Neill
Top Shelf Productions/Knockabout Comics

Aaaaah, mennyire hiányzott nekem a klasszikus stílusú League of Extraordinary Gentlemen! Alan Moore utóbbi munkái az irodalmi karaktereket összeterelő képregényben (Black Dossier, Century) meglehetősen más irányt vettek, mint az első két minisorozat, ami alapján mind megszerettük a koncepciót. Ami persze önmagában nem baj, mert semminek nem tesz jót, ha se vége se hossza, ismételgeti önmagát, de ha a stílusbeli eltérésektől eltekintünk, a Century akkor is hagyott maga után kívánnivalót. A Nemo: Heart of Ice-szal (egy ötven oldalas, különálló graphic novel) a sorozat visszatér az „egyszerű” kalandhoz, és úgy rántja össze a XX. század elejének ponyvakalandorait (pl. Jack Wright, Tom Swift), Poe-t, Lovecraftot és Vernét, hogy pislogni sem tudsz. A cím nem véletlenül nélkülözi egyébként a LoEG-et, a „szövetség” ugyanis nem kap benne szerepet, a történet helyette Jannira, Nemo kapitánynak a Centuryben megismert lányára koncentrál, aki bizonyítani akar magának és apjának (aki persze már halott): a Nautilusszal sikerre akar vinni egy antarktiszi expedíciót, amiben apja elbukott. A küldetést nehezíti, hogy a legénységének a frenetikus nyitójelenetben felvázolt kalózakciója következményeként megkárosult médiamágnás (maga Kane, az aranypolgár) hajtóvadászatot hirdet rájuk. Az expedíció és a menekülés közti határvonal elmosódása gondoskodik a tempóról, de a kaland, az életveszély és a felfedezés izgatottsága hamar átcsap nyugtalanító horrorba, ahogy Poe és Lovecraft rémálmai (O’Neill istenenemdekurvagyönyörű képein) megelevenednek. A Heart of Ice cím pedig nyilván okkal rímel Joseph Conrad Heart of Darknessére, mert noha túlzás lenne karakterközpontú műnek nevezni, a képregény valahol mégis arról szól, ami Jannit belülről hajtja, és arról, gondolkodásmódja, élete hogyan változik meg az utazás során. A stílusok, műfajok és karakterek vegyítése mellett Moore bedobja a szokásos kísérletezését is: egy jelenetben a narratíva szó szerint szétesik, a panelek sorrendje véletlenszerűen felcserélődik, ahogy a szereplők egy olyan helyen haladnak át, ami összekócolja az időérzékelésüket. Félelmetes, és briliánsan játszik a befogadóval, akinek magának kell a fejében rekonstruálnia a szekvencia helyes kronológiáját. Még jó sok ilyet kérek.
(Rusznyák Csaba)

Snapshot #1-2

Történet: Andy Diggle
Rajz: Jock
Image Comics

A Snapshotot tavaly már volt szerencsém olvasni a Judge Dredd Megazine oldalain, és már akkor az év egyik legjobbjának kiáltottam ki. A Diggle/Jock páros "creator-owned" sorozatára (amit a jól összeszokott duó évek óta a szabadidejében készítgetett) most az Image csapott le jó érzékkel, ők pedig értelemszerűen 4 füzetre osztották el az eredetileg 15 oldalas adagokban leközölt sorozatot, bár az előzetes hírekkel ellentétben végül mégsem színezték ki, de ennél nagyobb tragédia ne érje a képregénykiadást. Jock rajzai ugyanis ff-ben a leghatásosabbak. A Snapshot egy őrülten izgalmas, nagyon pörgős és fordulatokkal teli összeesküvős akció sztori, amiben egy Jake nevű san franciscói geek talál egy okostelefont a parkban, abban pedig képeket egy halott férfiről. Megdöbbenni azonban nincs ideje, mert megszólal a telefon, vonalban egy rendőr, aki közli, hogy egy nyomozás bizonyítékához jutott hozzá, de ne aggódjon, csak várja meg, míg megérkezik az emberük a telefonért. Csakhogy a szerv helyett egy fegyveres bérgyilkos érkezik, ezért emberünk kénytelen menekülőre fogni, és irány a rendőrség. Ott viszont maga a képeken látható hulla jelentkezik a tulajdonáért, és ad elő egy nehezen hihető sztorit, amit a zsaruk persze megkajálnak. Jake ezt nem veszi be, ezért saját maga jár utána a gyanús férfinak, amivel aztán csak még nagyobb veszélybe sodorja magát. Digglet és Jockot külön-külön is a legnagyobb kedvenceim között tartom számon, de amikor összeteszik, amijük van, na akkor alkotnak csak igazán ütős dolgokat. A történet főleg az első részben rendkívül gyors tempójú és tökölésmentes, nincs ismerkedés a főszereplővel, hanem rögtön bele a közepébe, ami ideális "olvasóbehúzó" számmá teszi, de a folytatás sem kevésbé dinamikus, csak ekkor már válaszok és új szereplők is érkeznek szerencsére. Diggle rendkívül intenzív, akcióban gazdag sztorija mint mindig, most is Jock laza, ám hihetetlenül dinamikus rajzaival együtt érzi magát a legjobban, így aztán a Snapshot is abszolút egy "olvasásra erősen javasolt" kategóriájú cucc.
(Chavez)

Superior Spider-Man #4-5

Történet: Dan Slott
Rajzolta: Giuseppe Camuncoli
Marvel Comics

Dan Slottnak négy füzetnyi történetszövésbe telt, hogy teljesen és véglegesen meggyőzzön arról, hogy a nagy csinnadrattával felvezetett fordulat, amely lezárt egy korszakot Pókember történetében és új irányt szabott az életének (halálának?), nem csupán egy rendkívül ügyesen felépített és kivitelezett marketingfogás volt, melynek hatásai a mesterségesen felpumpált eladások után hamarosan lecsengenek, hogy a hullámok elültével minden visszatérjen a régi mederbe és a kényelmes, megszokott keretek közé. Az új érához választott rajzoló (az első három számot elkövető Ryan Stegman), a karakterparódia pengeélén egyensúlyozó új Octavius-Parker, mely különösen visszatetsző módon próbált MJ bugyijába jutni, valamint a Peter személyiséglenyomatának bazári mutatványszámba menő visszatérése nem sok bizakodásra adott okot a Superior Spider-Man jövőjét illetően. Slott azonban hozta a rá jellemző egyedi ötleteit és az első három szám szűrőin átengedve a negyedik füzetre ügyes alkimistaként ledesztillálta nekünk Otto Octavius esszenciáját: hiszen az új, fejlettebb Pókember a több ezer pókkamerája segítségével  négyszer annyi bűnözőt fog el és tizenkétmillió dollárral több érték eltulajdonítását akadályozza meg, mint ugyanennyi idő alatt Peter Parker tette, akit az életének minden más aspektusát beárnyékoló lelkiismerete és felelősségtudata űzött. Oktopusz doki mindent patikamérlegen mér ki és a hatékonyságot tartja szem előtt mindenek felett: May néninek neurointerfészt készít, hogy hamarabb talpra állhasson, még ha ehhez kísérleti nyúlnak is kell használnia őt, a lángoló épülethez nem rohan lélekszakadva, hogy megmentse a lakókat, ha a tűzoltóságot is értesítheti és teljes természetességgel hívja a rendőrkapitányt erősítésért, ha úgy hozza a szükség. Ami viszont igazán zseniális húzás, ahogyan a Slott-féle Amazing Spider-Man cím általam csúcsának tartott két történetét fogja és ellenpontozza, ezzel rajzolva ki tisztán és érthetően a két Pókember közti gyökeres különbséget. Az In Memory of Marla Jameson és az azt követő No One Dies katartikus sztorija (amihez nem mellesleg a számomra A Pókember Rajzoló, Marcos Martin asszisztált parádésan), melynek csúcspontján Peter Parker a saját testével védi meg a rendőrök golyóitól Mészárszéket (Massacre), az érzelmeitől teljesen megfosztott és válogatás nélkül gyilkoló szocio- és pszichopatát, tökéletesen ábrázolja az önfeláldozó hős archetípusát, melynek az eredeti Pókember mindig is a megtestesítője volt. Ennek azonban a Superior Spider-Man ötödik számában egyszer s mindenkorra vége szakad: a Peter könyörületessége miatt életben maradt Mészárszék újabb ámokfutásra indul, Octavius pedig ezúttal  teljesen másként kezeli a helyzetet. Könyörtelenül. Hatékonyan. Racionálisan. És New York lakói hősként ünneplik. És ez az a pont, ahonnan tudjuk, hogy innen minden megváltozik. Ez a fordulópont, nem pedig Peter fizikai halála. Dan Slott zsebre vágott, megvett kilóra. Csak ugyanezen a színvonalon folytassa.
(Nagy Krisztián)

GeexKomix különkiadás: Marvel NOW! (január-február)

Ahogy telik az idő, ez az egész Marvel NOW! egyre langyosabb. Pedig az első egy-két hónap alapján még egész lelkes voltam, de most már látom, miből is fakadt ez. Míg a DC egy évvel korábban egy hónapra zsúfolta be a teljes rebootját, ami marketingszempontból abszolút kifizetődő és érthető húzás volt, addig a Marvel közel fél évre húzta szét a friss címei bevezetését – márpedig fél éven át verni a tamtamot ugyanazzal kapcsolatban nyilván nem lehet ugyanolyan hatásossággal, a szenzációhajhászattól hamar elzsibbad a befogadó. Úgyhogy a kiadó jól belőtte a legnagyobb húzócímeit őszre, a relaunch elejére (Uncanny Avengers, All-New X-Men stb.), hadd kapjon rá gyorsan a nép, azóta meg szépen lökdösi ki egyik közepes és érdektelen szériáját a másik után. Most ott tartunk, hogy az újonnan illetve újraindított szériák fele teljesen érdektelen – így ez az egész hajcihő gyorsan a DC új 52-jének sorsára juthat, és nem csak a színvonalat, hanem az olvasócsalogatást, a rajongói tábor gyarapítását illetően is. Az utóbbi másfél hónap adagja sem különösebben bíztató.

Uncanny X-Men #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Chris Bachalo

Kezdjük a pozitívumokkal, úgysincs sok. Úgy néz ki, az X-Men franchise szerencsére azok közé tartozik, amik jól jönnek ki a relaunch-ból. Ami azt illeti, a mutánsok azóta nincsenek túl jó formában, hogy Joss Whedon 2008-ban befejezte az Astonishingot (ami mostanság jelenik meg magyarul, héj, hój!). Voltak persze jobb történetek, kisebb-nagyobb csúcspontok (mint a Messiah Complex), de összességében az egész egy nagy langyosvíz volt, közepes és legfeljebb korrekt sorozatokkal, amik közt nem akadt egyetlen rátermedt zászlóvivő sem. Brian Michael Bendis azon van, hogy ez megváltozzon. Az All-New X-Men már 7 résznél tart (három hónap alatt, ami nem semmi), és még mindig nagyszerű, most pedig elindította a másik fő szériát, az Uncannyt is. Mindkettő közvetlenül az Avengers vs. X-Men csapatziláló hatását és morális problémáját viszi tovább, szóval legalább ennyi haszna volt a nyár nagy, teljesen elhibázott crossoverének. Az Uncanny azért is örvendetes, mert végre-valahára valakinek eszébe jutott, hogy Magneto nem lehet csak szimplán egy a sok mutáns közül, aki véletlenül szintén ott van, amikor a csapat harcba száll valakivel – hogy ő egy érdekes, komplex karakter, akiben rengeteg potenciál van, még ennyi év(tized) után is. Hogy az első szám cliffhangerét mennyire kell szó szerint vennünk, és mennyire csak valamiféle átverés, az még majd elválik, de bármi legyen is belőle, a szituáció jelenleg mindenképpen izgalmas. Egyébként meg kell jegyezni, hogy az egész szám ennek a cliffhangernek a felvezetése, magyarázata, ezt leszámítva pontosan zéró új információ van benne – de Bendis jól mesél, Bachalo pedig (naná) jól rajzol, úgyhogy engem egyelőre megnyertek maguknak.

Fearless Defenders #1

Történet: Cullenn Bunn
Rajz: Will Sliney

Ah, egy csapatképregény csupa harmad-, negyedrangú karakterrel, Az Írótól, Akinek A Neve Ismerős Valahonnan. Mennyi időt adunk neki? Fél év? Egy év? (Csinált már olyat a Marvel, hogy egy folytatásosnak indult sorozatot kb. a negyedik számtól – miután az egész jókora bukásnak bizonyult – hirtelen limitált sorozattá kalibrált, azaz egyszercsak megjelent a borítóján a „4 of 6 in a limited series” felirat; talán ez is hasonló sorsra jut majd.) Viszont a csapat a jelek szerint kizárólag női tagokból áll. Gondolom, a kiadó tanult valamit a DC balfékeskedéséből, és igyekszik több prominens feminin szériát indítani – lesz majd ugyebár női X-Men is Brian Woodtól. Ezzel nem lenne semmi baj, sőt, mondhatni, dicséretes a próbálkozás, de ez olyan, mint amikor beraknak egy néger mellékszereplőt egy filmbe, csak azért, hogy legyen, nehogy a kisebbségi érdekvédelmi szervezetek diszkriminációról kezdjenek kiabálni. Nem elég odatenni, akkor már legyen szerepe is, legyen értelme, hogy benne van a filmben. Namost, itt van (egyelőre) két női hősünk, akik jól néznek ki, miközben kalózokkal meg zombikkal bunyóznak, van egy leszbikus csók (mert hát hogy nézne már ki anélkül egy csupa nőket szerepeltető sztori!!!), az egész valami átokba/jóslatba csomagolva, ami nyilván majd még több jól kinéző bunyóra ad ürügyet. A képek rajzfilmesek, sematikusak, a kemény harcos istennő, Valkűr meg néha úgy fest, mint egy zavarban lévő tinilány. Nem nagyon tudok mit kezdeni vele, és nem is nagyon akarok.

Savage Wolverine #1-2

Történet és rajz: Frank Cho

Rozsomák még mindig az a karakter, akivel bármikor elindíthatnak egy új sorozatot, függetlenül attól, hogy éppen mennyi fut vele. Bár a mostani helyzet már valamivel jobb, mint a 2009-es, amikor a mozifilmjéhez kapcsolódóan kb. minden második Marvel-képregényben ő volt, és kb. minden harmadik viselte is a nevét. A frissen elstartolt Savage Wolverine-t Frank Cho rajzolja, és az első szám alapján nem sok reményt fűztem hozzá - két héttel azelőtt olvastam el, hogy ebbe a cikkbe belekezdtem volna, és újra át kellett rágnom magam rajta, mert semmi, de semmi nem maradt meg belőle. A címszereplő a Savage Landre keveredik, ahol rábukkan egy lekaszált S.H.I.E.L.D. csapat maradványaira, és az ott élő Shannára, aki az ügynököknek segített, és épphogy túlélte a támadásokat. Először is: ha már ez egy Savage Wolverine, és ha már a Savege Landen játszódik, akkor lehetne egy kicsit durvább, vadabb – bocs, Frank, ez így egyszerűen nem elég „savage”. Aztán meg, a sztori legérdekesebb része (ahogy a sziget élővilága 10 kicsi négert játszik az ügynökökkel), jól le van tudva egy kétoldalas flashbackben, a többi meg csak az előkészítés, és egy unalmas cliffhanger. (Rozsomák szabadesésben! Úristen, most mi lesz vele!) Viszont a második rész egy nagy lépés a jó irányba: hirtelen lett hangulata és humora a sztorinak, a címszereplő és Shanna civakodó  párosa pedig egészen jól működik, és a "savage"-ból is egy kicsit több jut - avagy egy Rozsomák vs. dinoszaurusz mérkőzés, ha frankón van megírva, nekem jöhet bármikor, köszi. Mondjuk Cho rajzainak nem én vagyok a legnagyobb rajongója, hiába kanyarint jó nagy dudákat Shannának - lassan 20 éve túl vagyok azon, hogy az ilyesmi egy képregényben meghasson. De a második szám mindenesetre meggyőzött, hogy ne adjam még fel.

Secret Avengers #1

Történet: Nick Spencer
Rajz: Luke Ross

Budapest. Ez a címe az új Secret Avengers sorozat első számának, amitől ezért minden rajongó és geek összepisálta magát örömében az utóbbi hetekben. Merthogy a képregény konkrétan azt akarja elmesélni, hogy mi is történt Budapesten, amire a Fekete Özvegy és Sólyomszem olyan különbözőképpen emlékeznek a Bosszúállókban, miközben Manhattant védik Loki hadserege ellen. Szóval egyfajta kimondatlan összefésülése ez a Marvel mainstream képregényes és mozis univerzumának. De nyugodtan ki lehet venni a kezet a nadrágból, mert a sztori klisés, a rajz pedig kifejezetten unalmas. Van itt egy kis „black ops”, kémes átverősdi, magyar rosszemberek, lövöldözés az országházzal a háttérben, az ügynökök memóriájával való csúnya játszadozás, de: az akciók rövidek és laposak, a karakterek trehányan írtak, a dialógusok csikorognak. Nicky Fury Jr.-t, azt hiszem, sosem fogom megszokni (ez a finom megfogalmazás, a cenzúrázatlan valahogy úgy hangzik, hogy a kurvaanyád, Marvel), Phil Cousont pedig láthatóan kizárólag fan service-ként építették be a cselekménybe. És hiába viseli magán Clark Gregg arcvonásait, a karizmáját nem sikerült átmenteni, sem a szöveget, sem a rajzokat tekintve, amik a higgad, visszafogott mosolyt összetévesztik a bájgúnársággal. Ez így kevés.

Uncanny X-Force #1

Történet: Sam Humphries
Rajz: Ron Garney

Sam Humprhiesnak, aki a Marvel Ultimate világából igazolt át a fősodorba, nagy cipőket kell kitöltenie az Uncanny X-Force újraindításával, tekintve, hogy elődje, Rick Remender igen jó munkát végzett (noha az ő történetfolyamában is voltak színvonalingadozások). Első blikkre azt kell mondanom, hogy túl picik ehhez az ő lábai. A képregény legjobb momentumával rögtön a második oldalon találkozunk, amin Psylocke egy elegáns, stílusos, repülő steampunk járgányban ülve száguld a levegőben – furcsán kilóg ez a cucc az X-Men, és úgy általában a mindenféle oldschoolt mellőző Marvel jelenlegi világából, de legalább jól néz ki, és visz egy kis színt a megszokásba. Egyébként a már nem létező X-Force nem létező tagjai egy nem létező küldetésre mennek Kaliforniába, ahol valamiféle új, elvileg elmekontrollal kapcsolatos drog van terjedőben. Egy klubban rábukkannak Spirálra, közben beexponálódik a rég látott Bishop, Fantomex pedig, nos, lényegében saját magával, mint nővel csókolózik (ez pont olyan, amilyennek hangzik). Humphries még csak a lapokat keveri, nem tudni, az utóbbi szálak hogy fognak kapcsolódni a sztorihoz, de ha az említett karakterekből áll majd a csapat, az nem egy rossz elképzelés. Ron Garney rajzai szokás szerint korrektek, az meg csak idővel derül majd ki, mi lesz ebből az egészből – de ilyenkor azért a „ne ítélj egyetlen szám alapján” alapszabályra mindig eszembe jut a másik alapszabály, hogy ti. a debütálást nagyon oda kell tenni, hogy az olvasók a folytatásra is visszajöjjenek. Ez itt nem sikerült.

Young Avengers #1

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Jamie McKelvie

Az első rész címe konkrétan az, hogy Style > Substance, ami mindig elsülhet akár nagyon jól, és akár nagyon rosszul is. Itt meg csak úgy elsül. A felét annak, amit az Uncanny X-Force-hoz írtam, bemásolhatnám ide is: több szál, karakterek, akikről még nem tudjuk, hogyan és miért lesznek részei a sztorinak, kérdések, felvezetések, de az összhatás bőven nem elég még csak egy kis „wow”-ra sem. Hiába van pár jó pillanata, néhány érdekes dialógusa és karakterek közti kapcsolatábrázolása, meg egy-két pofás panelkezeléssel megvalósított akciója, ettől még nem esem hasra. Főleg, hogy a legjobb pillanatok leginkább Matt Fraction Hawkeye szériáját idézik, csak hát valamit úgy írni, ahogy Fraction teszi, nem könnyű. És Gillennek messze nem áll olyan jól. A halálból visszahozott anyával kapcsolatos horrorisztikus cliffhanger is korai kicsit, még csak épphogy „feltámasztották” a mágiával, és máris vigyorogva gonoszkodik, semmi felvezetés, sejtetés – hiába, kell az álleejtős (szándékú) befejezés. A képek túl plasztikusak, mesterkéltek, az oldalstruktúrák sokkal jobbak, mint maguk a tényleges rajzok. Nem akarok egyébként túl szigorú lenni, mert nem rossz ez, csak már megint egy ilyen „elolvasom, elfelejtem”, illetve „nem rossz, de mégis minek van” képregény. Amivel dugulásig van a mainstream amerikai piac.

GeexKomix 55.

Green Lantern Corps Annual #1

Történet: Peter J. Tomasi
Rajz: Chriscross
DC Comics

A saját súlya és hülyeségei alatt lassan összeomló Új 52 legnagyobb áldása alighanem az volt, hogy a kiadó (nyilván Geoff Johns, a franchise főírója, egyben a DC egyik kreatív guruja nyomására) kihagyta a Green Lanternt az elkaszálás/történelemmódosítás/újraindítás káoszából, és hagyta, hadd folytatódjon az évek óta nagy sikerrel vágtázó cselekmény a maga módján. Sőt, még bővítették is a palettát, az alapsorozat és a Green Lantern Corps mellé jött a Green Lantern: New Guardians és a Red Lanterns – bár ezek színvonala (sőt, már koncepciója is) azért elmaradt a nagytestvérekétől. Viszont az kétségtelen, hogy az írók (Johns, Bedard, Tomasi, Milligan) igen ügyesen és patentosan összefogják a négy címet, amik szépen erősítik, kiegészítik egymást, és együtt egy nagy, kis jóindulattal még komplexnek is mondható egészet alkotnak – erről az összhangról pedig jó pár szerkesztő példát vehetne, és nem csak a DC-nél, de a Marvelnél is. A Green Lantern Corps Annual egy olyan grandiózus sztorinak a nagyjábóli lezárása, ami rögtön (cliffhangerrel) belefolyik a következő nagy sztoriba. A Rise of the Third Army mindenképpen fordulópont a franchise történetében (hacsak valami egészen hülye módon szét nem retconálják majd – de ennél szerencsére többet nézek ki ennek a sorozatnak a fejeseiből), hiszen az Őrzők, akik a kezdetek kezdete óta az univerzum legfőbb védelmezői voltak, egyben pedig a Zöld Lámpások alakulatának megalapítói, most új rendfenntartó sereget állítanak fel, hogy egyszer s mindenkorra kitöröljék az érzelmeket a mindenségből. Szóval már megint nyakunkon a világvége galaxisvége.

Az a remek ebben a koncepcióban, hogy bár olyan karakterekből csinál „gonoszokat”, akik hosszú évtizedek óta „jók” voltak, mégsincs semmi ellentmondás, sőt, az egész ijesztően logikus. A jéghideg, számító, abszolút univerzális rendre törekvő Őrzők mindig is sandán méregették az érzelmeket, folyton letorkollták miattuk a Lámpásaikat, így könnyű elfogadni, hogy csak idő kérdése volt, hogy arra jussanak, az emóciók minden baj forrásai, ergo gyökerestül kell kiirtani mindet – tulajdonosaikkal együtt. A remekműnek éppenséggel nem nevezhető, viszont szokás szerint grandiózus, pokolian szórakoztató sztori eddig kinyírta (nyilván ideiglenesen) Sinestrót és Hal Jordant, utóbbi helyére behozott egy teljesen új karaktert, és most eljutott egy fordulópontra, ahol hirtelen a „Third Army” konfliktus jelentéktelenné válik: a finálé annak feloldása nélkül vezet egy egész más, még nagyobb, még őrültebb történetbe, egy egészen új felállással. Mintha csak A jedi visszatér végső csatája felébresztene valami ősi, rettenetes, idegen erőt az Endoron, ami mellett a Császár kiscserkésznek tűnik, és utána még három filmen keresztül dübörögne a cselekmény az új keretek között. Na, többek közt az ilyenek miatt jó Green Lanternt olvasni.
(Rusznyák Csaba)

Judge Dredd prog 1813 – 1817

Történet és rajz: többek
Rebellion Developments

Miközben az új amerikai Dredd sorozat nem igazán tudja lenyűgözni sem az új, sem pedig a régi olvasókat, addig a brit 2000AD-ban az eredeti és hamisítatlan Dredd bíró már annál inkább képes rá. Jó idők járnak most ott a magazinnál, zseniális írók és rajzolók váltogatják egymást, és biztosítják hétről-hétre a kiválóbbnál-kiválóbb olvasnivalókat, így arra gondoltam, hogy minek pazaroljam a karaktereket időről-időre a béna amcsi hamisítványra, mikor ennyi erővel az eredetiről is beszámolhatnék. Ezt fogom most tenni.

A valami egészen szenzációs The Cold Deck sztori, és az azt záró Trifecta a képregényírás olyan magasiskoláját mutatta meg, amihez hasonlót amerikai comicban hiába is keresne az ember, nem csoda, hogy hetekig zengték róla ódáikat a brit rajongók, és került fel a legtöbb képregényes oldal év végi listájára is. Várható volt, hogy a nagyobb dobás után pár hétig most rövidebb, "filler" sztorik következnek majd, és a könnyebb követhetőség kedvéért én is innentől veszem fel a fonalat.

Robbie Morrison (aki nekem a Nikolai Dante után már mindent el tud adni) háromrészes Heller's Last Stand-jében az öregedő Heller bíró Dredd mellé kerül egy kiértékelő szolgálat erejéig. Kettejük között jelentős hozzáállásbeli különbség van, emiatt aztán feszültség is. Heller azonban készül valamire, ki akarja nyírni Dreddet, de nem az előbbiek miatt, hanem mert az egyik maffiózó megzsarolta a barátnőjével. Egyszerű, korrekt kis történet, némi csavarral a végén, és még ha nem is az originalitás netovábbja, panasz nem érheti, mert kifejezetten izgalmasra sikerült olvasmány. A Sealed egyepizódos szösszenetében Dredd egy kaja után kutató bandát követ egy (a Day Of Chaos eseményei következtében) hullákkal teli lakóházba, és ott az egyik lakásban egy kisfiút találnak egy buborékban.  A veterán John Burns festette történetre sem hiszem, hogy sokáig emlékezni fogunk, mégis sokkal több, mint egy elcsépelt poénra kihegyezett pár oldalas töltelék. Dredd pragmatikus viselkedése és szikrányi emberségessége kerül benne egymás mellé.

A szintén egy részes Closet-re viszont egy darabig emlékezni fogunk. Már a megjelenése előtt hangos volt tőle a (nem csak a szakmai) sajtó, és az előzetes kép, illetve oldal igencsak heves indulatokat gerjesztett az olvasók között, volt, aki az adott szám felgyújtását is megígérte. A kérdés pedig: Dredd meleg-e? A szuperhősökön végigvonuló bemelegítési divathullám csapta volna meg Rob Williams írót, és végre kimerik mondani azt, amit néhány olvasó már évek óta gyanít a kőarcúról? Vagy csak valami átverés az egész? Bár különböző jelek már előre árulkodtak, én természetesen nem lövöm le a poént. Az biztos, hogy pár oldalnyi képregény már régen kavarta meg ennyire az állóvizet. A Closet ugyanakkor nem akar semmiféle erőltetett üzenetet közvetíteni a toleranciáról, meg a többiről, hanem csak egyszerűen egy mondanivalóval is bíró, de inkább csak simán érdekes és ötletes rövid sztorit mesél el Mike Dowling kiváló rajzai közvetítésével, és kész. Viszont az írók és szerkesztők tudatos(?) és ügyes hisztériakeltése tökéletesen működött, ugyanis sokan tövig bekapták. Mármint a horgot.
(Chavez)

Think Tank - Military Dossier

Történet: Matt Hawkins
Rajz: Rahsan Ekedal
Image Comics

Említettem már, hogy jelenleg az Image a legizgalmasabb képregénykiadó az amerikai piacon? Ha valamilyen csoda folytán nem, akkor most újabb érvet hoznék fel e kétségtelen tény mellett. A Think Tank hőse, Dr. David Loren nagyjából a brit koronaékszerekkel egyenértékű nemzeti kincsként van számontartva és egy eldugott katonai bázison dolgozik titkosított fegyverkísérleteken. A DARPA (vagyis az amerikai Védelmi Minisztérium Kutatási és Fejlesztési osztálya) még 14 évesen toborozta be, hogy a segítségével biztosíthassák a haditechnológiai fölényüket a világ többi országával szemben. David azóta felnőtt (legalábbis fogjuk rá, mert aki a legfejlettebb technikai kütyükkel játszhat a világ legnagyobb elméi társaságában és a hadsereg szállítja neki a prostituáltakat, hogy minden igényét kielégítsék, arra inkább a burokban élő jelzőt lehetne aggatni), és a Schindler listájának hatására átélt reveláció helyrezökkentette az erkölcsi értékrendjét. Miután élőben látta találmányainak éles bevetését, életét a passzív ellenállásnak szenteli és szándékosan szabotálni kezdi a saját projektjeit, ám a projektek felügyelőjében emberére talál: a hozzá legközelebb álló, még talán barátjának is nevezhető kutatótársára helyezett nyomás és egy nem engedélyezett kiruccanás során történt végzetes találkozás egy lánnyal drasztikus lépésre kényszeríti. A terv egyszerű: a hadseregnek át nem adott találmányainak prototípusával 10 lépésben leckézteti meg fogvatartóit a szökése során. Legalábbis ha minden jól megy... A Think Tank nem a vizuális újításaival fog magával ragadni, a fekete-fehér rajzok éppen csak meghaladják az erős közepest, de ezt az írás gördülékeny stílusa és az átgondolt forgatókönyv több, mint ellensúlyozza. Hawkins (aki nem mellesleg a Top Cow kiadó igazgatója) a valós életből vett technológiai fejlesztéseket keveri a fikcióval rendkívül ügyesen, olyannyira, hogy a füzetek végén sorra is veszi a sztori szempontjából legfontosabbakat, nem csak elmagyarázva a tudomány jelenlegi állását a témában, de még internetlinkekkel is megtámogatva azt. A Military Dossier az első négy részből álló sztoriszálat követő gyakorlatilag Making of, vagyis a szereplők dossziéját mutatja be, illetve DARPA-t taglalja részletesebben, megspékelve mindazon érdekes információval, ami az ezt megelőző füzetekbe nem fért bele. Maga a történet az ötödik számmal folytatódik és úgy tűnik megtalálta annyira a közönségét, hogy minisorozatból havi sorozattá avanzsált. A sorozat szlogenje („Vigyázat: ennek a képregénynek az olvasása okosabbá tesz!”) nem puszta marketingfogás, a képregény pedig nem bújtatott tankönyv, hanem tényleg kifogástalan szórakozás, igazán üdítő különlegesség a Két Nagy szuperhőstörténeteinek dömpingjében.
(Nagy Krisztián)

Nowhere Men #3

Történet: Eric Stephenson
Rajz: Nate Bellegarde
Image Comics

Említettem már, hogy jelenleg az Image a legizgalmasabb képregénykiadó az amerikai piacon? Természetesen igen, de ismétlés a tudás édes anyukája. A kiadó úgy tűnik, újra feltámasztja a Science zsánert, hiszen a The Manhattan Projects és a Think Tank mellé megérkezett a harmadik sztárjátékosuk, a Nowhere Men. Na most, ha az előbbi weird science és a második science thriller, akkor ez utóbbit valahová a kettő közé szoríthatnánk a retro science conspiracy címkével. Olyan, mintha valaki fogta volna a tőlem mindig is távol álló Fantasztikus Négyest (a Marvel-univerzum kozmikus részlegéből) az összes Star Trek-jellegű pszeudo-tudományos fantasy beütésű marhasága nélkül, összemixelte volna a Beatlesszel, a hatvanas évekbe helyezte volna és onnan indítva létrehozott volna egy olyan alternatív történelmet, amin maradandó nyomot hagyott ennek a csapatnak a tevékenysége. Ebben a valóságban a tudomány az új rock and roll: a társadalom minden szeletét áthatja a World Corp tevékenysége, amit a tudóstársadalom négy szupersztárja, Dade Ellis, Simon Grimshaw, Emerson Strange és Thomas Walker hozott létre, hogy egy szebb és jobb jövőt teremtsenek. Magabiztosak, fiatalok, idealisták, újságírók hada várja őket a nagy bejelentésre. Ugrás a jelenbe: évtizedekkel később a World Corp árnyéka még mindig rávetül a hétköznapi emberek életére, alapítói azonban alaposan megváltoztak, egyiküket testébe kígyózó csövek kötik halálos ágyához, másikuk teljesen eltűnt a nyilvánosság szeme elől, a harmadik érzéketlen, semmilyen emberáldozattól vissza nem riadó remete lett, míg a negyedik próbálja fenntartani a nyilvánosság előtt a látszatot, hogy minden rendben van. Mindeközben a World Corp egy titkos kutatóállomásán pánikhangulat uralkodik: valamilyen ismeretlen vírus támadta meg a kutatócsapat minden tagját és az átalakulás különböző, riasztó fázisaiban vannak, ráadásul a főhadiszállás szenvtelenül közli velük, hogy bizonytalan időre karantén alá kerültek. Idejük fogytán egy teleportkapu prototípusával tesznek kétségbeesett kísérletet és az ennek következményeképp az űrállomást széttépő anomália hatására különböző helyeken (és talán időben?) érnek földet, némelyikük már teljesen átalakulva. Stephenson (aki egyébiránt az Image Comics kiadója) semmit sem rág az olvasó szájába: flashbackeket kapunk, alternatív hatvanas évekbeli reklámplakátokat, tévéinterjú részleteket, újságcikkeket, egyszerre három-négy követhető szálat, tucatnyinál is több szereplőt, vagyis egy rendkívül izgalmas, színes-szagos kirakóst, ami nagyon örvendetes kihívás az átlagképregények faék egyszerűségű cselekményszerkezete után. A vizuális tálalás parádés, Bellegarde és csapata fantasztikus atmoszférateremtő képességgel rendelkezik. Még csak most kezdődött az év, de már van jelöltem az év legjobb sorozatára...
(Nagy Krisztián)

GeexKomix 54.

Clone #2

Történet: David Schulner
Rajz: Juan Jose Ryp
Image Comics

Az Image egyre-másra ontja a jobbnál-jobb új címeket és ahogy tanult kollégám, Rusznyák Csaba megjegyezte, ha így folytatja, akkor könnyen betöltheti a DC-nél feláldozott Vertigo helyén tátongó űrt. Schulner egyenesen a tévésorozatok (The Event, Kings) világából tett egy kis kitérőt, hogy a Robert Kirkman által létrehozott Skybound imprint sorait erősítse egy közeli jövőnkben játszódó thrillerrel, karöltve a jellegzetes stílusáról könnyen felismerhető, veterán Ryppel, aki már a Marvelnél és az Avatar Pressnél is bizonyította tehetségét. A történet hőse, Luke Taylor egy titkos, klónozással kísérletező programot eltakarítani kénytelen kormányzati összeesküvés kellős közepébe csöppen, amikor egy rá kísértetiesen hasonló férfi gyomorlövéssel feltűnik a lakásában. Üldözője Luke másik klónja (mint kiderül) a sok közül, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy felesége terhessége a sikeres klónozás kulcsát rejtheti magában, ez pedig komoly probléma elé állítja a jelenlegi elnökhelyettest, akinek politikai támogatói betiltatnák az őssejtek klónozását, ez azonban egyben aláírná a Parkinson-kórban szenvedő lánya halálos ítéletét is. A sztori egyelőre most veszi fel az utazási sebességet, de úgy tűnik ezúttal szerencsénk volt, hogy nem csapott le rá egyik tévécsatorna sem, mert így Schulner nem kényszerült felvizezni a véres jeleneteket és a büdzsé sem kényszeríti kompromisszumos megoldásokra. Az összeesküvéselméletek szerelmesei nagy valószínűséggel megtalálják ezzel a címmel a számításukat.
(Nagy Krisztián)

Django Unchained #1

Történet: Quentin Tarantino
Rajz: R.M. Guéra
Vertigo Comics

Mindenkit meglepetésként ért, amikor nyáron a San Diego Comic-Conon Tarantino bejelentette, hogy a Djangóból készít egy ötrészes képregénysorozatot a DC-nek. Motivációja erre saját bevallása szerint nem csak az volt, hogy mindig is szerette a képregényeket (különösen a szuperhős és a western témájúakat), hanem az is, hogy ilyenformán megoszthatja a közönséggel azokat a jeleneteket is, amiket a forgatókönyvben ugyan megírt, de amik idő/helyhiány miatt a kész filmbe már nem kerültek bele – merthogy állítólag a képregény a teljes, eredeti forgatókönyvnek a 100%-ig hű adaptációja. Az első rész apró eltéréseket mutat csak a filmmel: egy plusz dialógus itt (Schultz a fehérek feketékkel kapcsolatos törvényeiről faggatja Djangót, hogy vajon számíthatnak-e a seriff felbukkanására, ha belépnek a kocsmába), egy flashback-töredék ott, ami viszont érdekes, hogy hiányzik belőle a Szigfrid-mítosz felidézése. De fontosabb a rajz: és a francba is, a Scalped zsenijénél, R.M. Guéránál ezer év alatt sem találtak volna jobbat ennek a véres-mocskos vadnyugati történetnek a képregényes elmeséléséhez. Kíváncsi lennék egyébként, hogy Tarantino mennyire határozta meg saját maga az oldalstruktúrákat, panelszerkezeteket, és mennyire bízta rá Guérára, mindenesetre nagyon jól működik az egész, hibátlan a hatásmechanizmusa. Azon pedig nem lehet segíteni, hogy hang (kiejtés, beszédstílus, zene) hiányában a film sok élvezetes nüansza elveszik, és azon sem érdemes bánkódni, hogy a színészek nem nagyon ismerhetők fel a rajzokban. És mivel a filmélmény már mögöttem van, azt is nehéz megítélni, hogy önmagában a comic mennyire állná meg a helyét, de kiegészítésnek mindenképpen nagyszerű.
(Rusznyák Csaba)

Judge Dredd #2

Történet: Duane Swierczynski
Rajz: Nelson Daniel, Brendan McCarthy
IDW Publishing

Bár az IDW-s széria második része már mutat némi fejlődést, de továbbra sem cáfolja meg azt a lassan ténnyé váló feltételezést, miszerint Dreddet nem tud írni amerikai író (kivéve, ha 12 éves kor óta Britanniában él, mint John Wagner), legalábbis jól nem. Ez a Dredd egy amerikai fejlesztés, ami próbál, igyekszik, erőlködik, hogy méltó legyen az eredetihez, de ahhoz túlságosan is nagy a különbség a két képregényes kultúra, és az írási módszerek között. Az IDW-s széria gyors, túl egyszerű és felszínes, mint egy szuperhősképregény, itt mindig kell valami, ami robban, ami lő, ami ég, és pont az a fekete humor és intelligencia hiányzik a lapjaiból, amitől a 2000AD 8 oldalnyi Dreddjében is sokkal több van, mint ebben a két füzetben összesen. Duane Swierczynski első története nem szorosan kapcsolódó folytatása az előző számban megkezdettnek, ami során meghibásodott robotok okoztak nehézséget bíróinknak. Ezúttal Myers bíró keveredik gyanúba, és a tisztázás érdekében Dredd segítségül hívja Andersont, akinek ez lesz az itteni bemutatkozása, mondanom sem kell, az ő karaktere megint csak meglehetősen idegen az eredetitől. A sztori nem olyan rossz, de megkímél a nagy meglepetésektől, és az író túl gyorsan zárja le az egészet. A teljesen érdektelen és felesleges második kis szösszenet (a Zaucer of Zilkből megismert vagy megutált Brendan McCarthy rajzaival) lapjait nyugodtan feláldozhatták volna e célra. Ebben egyébként Anderson derít fel nevetségesen egyszerűen egy gyilkosságot. Az amerikai Dredd széria nem halad jó úton, és így nem is jósolok neki nagy jövőt, bár ha igazam lesz, a veszteség akkor is könnyen kiheverhető lesz, hiszen legfeljebb megmarad nekünk a magas színvonalú eredeti karakter és sorozat. Persze aki nem rajongó, nem kíváncsi az eredetire, az ettől függetlenül megtalálhatja a számítását ebben is, de a brit eredeti ismeretében szembetűnő a különbség, és aki pedig a film után szeretne jobban megismerkedni Dredd bíróval, az véletlenül se itt kezdje.
(Chavez)

The Manhattan Projects #7

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Nick Pitarra
Image Comics

Nem állítom, hogy megszületett az új League of Extraordinary Gentlemen, de legalábbis nagyon közel járunk hozzá: Jonathan Hickman (The Nightly News, Fantastic Four, Secret) őrült tudósokat sorakoztat fel a világ a tudomány védelmében, akik szó szerint semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, de legalábbis én eddig még sehol máshol nem láttam Dr. Oppenheimert gépágyúval utat vágni a japán inváziót vezető robbanómotoros robotszamurájok között. Mert ahol a Manhattan-terv álcája mögött Manhattan-tervek sokasága (lásd a sorozat címét) rejlik, ott olyan magasak a tétek, hogy az egymással gyilkos háborúban álló nemzetek vezetői háta mögött kell titkos paktumokat kötni. A szereposztás parádés: az amerikai oldalon Oppenheimer gonosz ikertestvére áll, aki képes mások agyát elfogyasztva szert tenni a tudásukra, megtámogatva Albert Einstein párhuzamos dimenzióból érkezett alteregójával, Albrecht Einsteinnel, a Németország bukása után a győztes csapatba átigazolt, robotkezű Wernher von Braunnal, az idegen bolygóról származó Enrico Fermivel, a radioaktív koponyáját sugárzást blokkoló szkafanderbe zárt Harry Daghliannal és nem utolsósorban a más világokba vezető féreglyukakat tanulmányozó Richard Feymannal. Hickman őrültebbnél őrültebb ötleteket dobál egymásra és olyan mesterien épít belőlük bizarr, escheri szerkezetű történeteket, amiknek nem is kellene működniük és mégis: tudósai megalkotják az első katódcsöves mesterséges intelligenciát Franklin Delano Roosevelt elnök agyából vagy éppen önvédelemből kiirtanak egy teljes idegen kultúrát, hogy időt nyerjenek a felkészüléshez egy kozmikus fajok közti háborúra. Mindezt a témához tökéletesen simulóan bizarr rajzstílussal operáló Nick Pitarra támogatja meg, akinek a Frank Quietly-ére hajazó groteszk figurái adnak formát a szörnyű és egyben zseniális elmével bíró szereplőknek. A fiktív, alternatív történelem és az elvetemült ötletek kellemesen fogják birizgálni minden Tim Powers és LOEG rajongó olvasó fantáziáját.
(Nagy Krisztián)

Star Wars #1

Történet: Brian Wood
Rajz: Carlos D’Anda
Dark Horse Comics

Egyrészt a Dark Horse mostanában megjelenő Star Wars képregényei igencsak jók (tessék vetni egy pillantást a Dawn of the Jedi-ra), másrészt, bizonyos szempontból (ha nem is feltétlenül minőségiből) a nemes egyszerűséggel csak Star Warsra keresztelt új széria közülük is kiemelkedik. Aki nagyon unja már a banánt a mindenféle klónháborús történetekkel, vagy főleg, ha egyébként is az írók hajára kenetne mindent, ami a prequel-trilógiával kapcsolatos, és a klasszikusok hangulatára vágyik, az jelenleg csak ettől kapja meg, amit akar. Brian Wood képregénye nem sokkal az első film, az Új reménység után veszi fel a fonalat: a Halálcsillag elpusztításával ugyan a lázadók komoly győzelmet arattak, viszont cserébe el kellett hagyniuk a bázisukat, és most újat kell keresniük – ami korántsem olyan egyszerű a Birodalommal a nyomukban, akármilyen átkozottul nagy is a galaxis. A legmeglepőbb az első részben, hogy Wood fogja magát, és türelmesen elmagyarázza az olvasónak, hogy mi az a Birodalom, kik azok a lázadók, és mi is volt a Halálcsillag – szerencsére ezt csak úgy mellékesen teszi meg, de így is kilóg az egyébként elég patentos, gördülékeny történetvezetésből. Mert hát mi értelme? Őszintén, aki ezeket nem tudja magától, miért és hogyan van a világon egyáltalán? Whatever. A lényeg, hogy a képregény jó. Wood az első számot azzal tölti, hogy érdekes pozíciókba helyezi a főszereplőit, Hantól Darth Vaderig (és ki kell emelni Leiát, aki itt pár oldal alatt túltesz az egész filmtrilógia alatti kombinált badass-ségén), és az egésznek különös pikantériát ad az, hogy birtokában vagyunk egy csomó olyan információnak, aminek a szereplők itt még nem (ki kinek a kicsodája – ezzel nagyon szépen el lehet majd játszadozni). D’Anda rajzai is pofásak, dinamikusak, bár helyenként elnagyoltabbak, és rajzfilmszerűbbek, mint szeretném – és ha már itt tartunk, a színek is lehetnének kicsit visszafogottabbak. De tényleg süt az egészből az a hamisítatlan, eredeti Star Wars-hangulat, ezért pedig egy rajongónak már megéri.
(Rusznyák Csaba)

GeexKomix különkiadás: 2012 legjobb képregényei

Sok minden történt 2012-ben az amerikai képregény háza táján. Például kerek egésszé vált a Scalped, és elkezdődött a Saga, és ezért a kettőért már önmagában megérte comicot olvasni tavaly. Aztán még meghalt Pókember, újjászületet Jézus, sidekicket kapott a Megtorló, kiderült, mire volt jó a DC 2011-es Új 52-je (nem túl sokra), feldübörgött a Marvel NOW!, a The Walking Dead pedig letarolt mindent. Tanult kollégáimmal hármasban, (Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba, TheBerzerker), áttekintettük 2012-t. Először közösen megbeszéltük (a fogorvosi számláinkat majd megkapja a főszerkesztő), mi volt az év 10 legjobb képregénye, majd pedig mindegyikünk összeszedte a másik kettő ignoranciája és ízlésficama miatt a TOP10-ből égbekiáltó igazságtalansággal kiszűrt gyöngyszemeket (illetve néhány, valami okból említésre érdemes eseményt).  Lo & behold!

2012 10 LEGJOBB KÉPREGÉNYE

American Vampire

Noha Stephen King utóbbi 20 éves munkássága enyhén szólva megkérdőjelezhető, az American Vampire-hez sikerült egy nagyon jó, nyers, véres, kegyetlen és gonosz háttérsztorit felrajzolnia – az pedig már Scott Snydert dicséri, hogy a bő három éve futó sorozat azóta csak még jobb lett (nem hiába jelentette számára ez a belépőt a sztárírók sorába). A képregény – ami a 34. szám után épp most ment több hónapos szabadságra, úgyhogy ez egy remek időszak a felzárkózásra – mesterien fonja bele a vámpírok fiktív természetét, eredetét és történetét a XX. század valós amerikai történelmének szövetébe, így festve egy vérbő, eposzi hátteret a karakterek saját, fordulatos és megkapó drámái mögé. Mindez Rafael Albuquerque nyers, energiától duzzadó képeivel. A vámpírkoncepciót az utóbbi évek Alkonyat és ellen-Alkonyat hulláma egyaránt szárazra szívta, úgy kell keresni a dömpingben, hogy valami igazán figyelemre érdemest találjunk. Az American Vampire az – sőt, megkockáztatom, a leginkább figyelemre érdemes.

Batman

A 2011 őszén startolt DC reboot/relaunch vagy mi a búbánat egyik legígéretesebb darabja volt a Capullo/Snyder páros által fémjelzett Batman sorozat. A lassan, és bár kissé sablonosan induló cím első hosszabb storyline-jában kedvenc bőregerünk egy Court of Owls elnevezésű szervezet célkeresztjébe került. A titokzatos szervezet célja, hogy eltegye láb alól Bruce Wayne-t. Mily meglepő. Snyder egész alapszituációja annyira egyszerű és tipikus volt, hogy szinte ordított. Ennek ellenére mérhetetlen zsenialitásának hála az egész képregény mégis baromi intenzív és legfőképpen kellően sötét, szürreális, már-már horrorisztikus hangulatú lett. Snyder elképesztően jól kezeli a bőregér karakterét, és bár sok esetben iszonyatosan idegesítő tud lenni a belső narráció, itt valahogy kifejezetten illett a képregény sötét, noiros hangulatához. Erre a folytatás, a jelenleg is futó Death of the Family című sztori tesz rá még egy lapáttal. Ki merem jelenteni, hogy Batman több évtizedes történelmében Joker még sosem volt ennyire aberrált és beteg karakter, mint most. Még Alan Moore Killing Joke-jában sem! Letépett arc, kíméletlen tekintet, kiszámíthatatlanság és gyilkos elegancia. Mindezt mesterien szemlélteik Capullo vonásai. Már a Spawn alatt is tudtam, hogy a fickó egy zseni, de amit itt művelt, az bizony nagybetűs képregény! Az összes karakter elképesztően stílusos, részletgazdag, mind a mimikák, mind a környezet tekintetében. A két alkotó együttes zsenialitásának hála a relaunch legjobb, és a 2012-es év magasan az egyik legjobb sorozata volt az ongoing Batman.

Hawkeye

Töredelmesen bevallom, hogy az amerikai szuperhősképregények glóbuszunkat védő szupercsapatai, dimenziók között ugráló hősei és kozmikus részlege jobbára hidegen hagynak és sokkal jobban szeretem az emberközelibb, sebezhetőbb, földhözragadtabb karaktereket szerepeltető, úgynevezett street level történeteket. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) eddig Hawkeye karaktere meglehetősen kívül esett az érdeklődési körömön, pedig eléggé kilógott a Bosszúállók közül, és a Marvel írói sem nagyon sokat tudtak vele kezdeni az utóbbi években: kétszer is kitörölték a létezésből, önkereső vándorútra küldték, új maszkot és identitást húzott magára, úgy általánosságban mellékszereplői státuszba silányult. Ez 2012-ben megváltozott, amikor Matt Fraction és a spanyol David Aja kettőse újra összehozta, ami egyszer már Iron Fist karakterével is sikerült: emberközelivé, érdekessé és szerethetővé tettek egy egyébiránt B-listás szuperhőst. Elénk tárulnak Clint Barton „hétköznapi” kalandjai, rövid történetek, amik két Bosszúállókkal töltött bevetése között zajlanak. Utcai ruhában, szuperhősgúnya nélkül, egyszerű emberek nem túl egyszerű problémáival szembenézve Kate Bishoppal az oldalán, aki már egyszer átvette a helyét a maszk mögött. Friss, vicces, szórakoztató, DC 52 ide, Marvel NOW! oda, a 2012-es év legkellemesebb meglepetése.

Locke & Key

Az utóbbi évek leginvenciózusabb horrorsorozata öt kötetnyi lendületgyűjtés után feltartóztathatatlanul robog a végkifejlete felé, de szerencsére még öt füzetnyi időnk van, hogy kiélvezzük az eseményeket az utolsó panelig. A Locke família kálváriája, melynek során a csak gyerekek által látható, nem evilági fémből készült és varázslatos képességeket biztosító kulcsokkal veszik fel a harcot egy igazán lovecrafti entitással, ugyanolyan lebilincselően izgalmas, mint az indulásakor, ráadásul 2012-ben Joe Hill és Gabriel Rodriguez még egy one-shottal (Locke and Key: Grindhouse) is megleptek minket, ami a klasszikus negyvenes évekbeli Crime Does Not Pay sorozat  remekbe szabott hommage-a. Ha még nem kezdtél bele a Locke & Key-be, akkor pont itt van rá a nagyszerű alkalom... ne mondd, hogy mi nem figyelmeztettünk!

Richard Stark's Parker: The Score

Egyértelműen 2012 legjobb graphic novel-je, melyben Richard Stark (azaz Donald E. Westlake) zsenialitása találkozik Darwyn Cooke elképesztő tehetségével. A hard-boiled krimihős, a hidegfejű, érzelemmentes, vérprofi Parker ezúttal egy komplett kisvárost rabol ki társaival, ám hiába tervezik meg a bulit az utolsó szögig, az emberi tényező persze teljesen felborítja a gondosan felépített tervet. Cooke kissé rajzfilmszerű és minimalista stílusa éppenséggel nem kellene működjön egy hatvanas években játszódó, sokszereplős krimi esetében, de pontosan a történetmesélési képességeit emeli ki, hogy a végeredmény a forma és a funkció tökéletes ötvözését adja. Az eddigi három kötet talán legjobbja és rendkívül nagy nyugalommal tölt el, hogy készülőben van a negyedik adaptáció.

Prophet

A kilencvenes években futó, a középszerűbbnél is középszerűbb, Rob Liefeld által alkotott Prophet főnixként támadt fel az Image kiadó égisze alatt és Brandon Graham kezei között, aki a King City című, Eisner-díjra jelölt sorozatával vált ismertté 2007-ben. A karaktert magát megtartó, de teljesen újragondolt sorozat ugyan folytatja az eredeti számozást és a 21-es számmal indít, de szerencsére ennyiben ki is merül minden hasonlóság: John Prophet mélyálomból tér magához egy alaposan megváltozott Földön, ahol az emberi faj teljesen eltűnt és átadta helyét a számára teljesen idegen flórának és faunának. Odüsszeiája során, mely ismeretlen úticélja felé vezet, minden leleményességét be kell vetnie, hogy túlélje küldetését és újabb esélyt adjon az emberiségnek. A Prophet egy-egy oldalán több ötletsziporkát bevet, mint más sorozatok egy egész füzetben, a négy egymást következetesen váltó, a főhős minden inkarnációját követő rajzoló pedig szavatolja azt a képzeletgazdag, izgalmas világot, ami minden magára valamit adó sci-fi alapkövetelménye.

The Punisher

Miután Jason Aaron a MAX világában hidegre tette a Megtorlót, a DC Relaunch-ra való reflexszerű válaszként érkezett a Greg Rucka nevével fémjelzett 12 részes Punisher sorozat. Rucka sokat nem változtatott a karakteren, megmaradt ugyanaz a hideg, a bűnre rezzenéstelen arccal ólmot szóró bosszúálló. Megjelenését tekintve viszont kapott egy vagány hobószakállat, ami be kell valljam, kifejezetten jól állt neki, és mellé szegődött egy női sorozatgyilkos sidekick is. Az egész egy végig kellően dinamikus, egyszerűen, ám stílusosan megírt sorozat lett, amelyben kellően kidomborodott Castle emberi, sebezhető mivolta (a Vulture elleni harcban majdnem ott is hagyja a fogát). Lelki tipródás és moralizálás tehát kiirtva, maradt a koponyás póló és a fegyverarzenál. A 12 rész befejeztével a képregényben történt események jelenleg is folytatódnak a The Punisher: War Zone című miniben, amelyben Pókember próbálja felhívni az Avengers figyelmét arra, hogy valamit kezdeni kéne Castle-vel. Nyugodtan vádolhat mindenki elfogultsággal, de Rucka sorozata minden egyszerűségével és linearitásával együtt nálam ott volt a 2012-es év legjobb képregényei között. Erősen ajánlott azok számára, akik egy kicsit is szeretik a karaktert.

Scalped

Erről már nagyon sok szó esett a GeexKomix hasábjain, és őszintén szólva, ezek után, aki nem olvasta ezt a szériát, és nem is tudja, hogy mi az, és eszik, vagy isszák, azt meg kell kérdeznem, hogy mit keres itt egyáltalán? Jason Aaron és R.M. Guéra Scalpedja legalábbis az egyik, de talán a legjobb amerikai képregénye az utóbbi évtizednek. Mocskos, véres, brutális és amorális indián noir, háttérben egy leigázott nép fojtott történelmi dühével, keserűségével és letargiájával, gyarló, megmenthetetlen, mégis megérthető emberkorcsokkal, akik lassan, fokozatosan pusztulnak el, fizikailag éppúgy, mint lelkileg.

Ultimate Spider-Man

Tegye mindenki a szívére a kezét: senki nem gondolta, mikor Peter Parker meghalt az Ultimate Spider-Man lapjain bő másfél évvel ezelőtt, hogy a szerepét betöltő új karakter, a fekete-hispán tinédzser, Miles Morales által felállított status quo tartós lesz. De úgy néz ki, hogy az lesz, és ezért köszönetet mondhatunk, mert az új Pókember sorozata talán még jobb, mint az előzőé volt. Miles, bár hasonló utat jár be, mint annak idején Peter (mínusz – egyelőre – szerelmi szál), Brian Michael Bendis, aki a címet 2000 óta írja egyhuzamban, nagyon szépen disztingvál a két karakter és környezetük között, csuklóból elkerülve a plágium (önplágium) vádját. Sara Pichelli rajzai pedig a legjobbak azóta, hogy Stuart Immonen lelépett a szériától – és ráadásul még az Ultimate és a mainstream Pókember találkozása is nagyszerűen sült el (Spider-Men).

The Walking Dead

Ha minden jól megy, 2012-re úgy fogunk emlékezni, mint egy újabb jelentős fordulópontra a The Walking Dead történetében. Rick és társai, (olvasói szempontból évekkel a Woodburyvel vívott háború után, ismét egy náluk nagyobb és jobban felszerelt közösséggel kerülnek szembe, aminek azonban ezúttal kénytelenek – legalább ideiglenesen – behódolni. A „The Saviors” vezetője Negan, aki eleinte igen egysíkú gazembernek tűnik, de Kirkman később olyan súlyos jelenetekkel faragott rettenetes ellenséget belőle (ld. a beszélgetését Carllal), amibe még a rutinos olvasók is beleremegtek. 2012 pedig egyébként is a The Walking Dead éve volt. A 100. szám bizonyult a legnagyobb példányszámban eladott füzetnek Észak-Amerikában (ez az első alkalom 1999 óta, hogy az éves lista élén nem egy szuperhőscomic áll), a gyűjteményes kötetek/graphic novelek közt pedig hét (!) TWD volt a legjobb 10 között (köztük kettő az első két helyen, listavezető a legelső, eredetileg 2004-ben kiadott kötet, ami azt jelenti, hogy a széria még ma is rengeteg új rajongót szerez magának).

KÜLÖNDÍJAK (Rusznyák Csaba)

Az év legjobb új képregénye

Saga: De olyannyira, hogy semmi más szóba sem jöhet. Olyannyira, hogy az eddigiek alapján a legjobb sorozat lesz, amit Brian K. Vaughan valaha írt. Olyannyira, hogy minden egyéb sci-finek, fantasynek nagyon szorosan fel kell kötnie, és magához kell ragasztania a gatyáját, ha helyet akar kiverekedni magának mellette.

Az év legjobb szuperhősképregénye

Amazing Spider-Man: A cím decemberben a főszereplőjével együtt kiszenvedett (mindkét esetben: ideiglenesen), de hattyúdala legalább olyan hatásos és emlékezetes volt, mint az egész sorozat azóta, hogy Dan Slott visszahozta a karaktert a sokéves kreatív gödör legmélyéről. Az író folyamatosan emelte a történetek tétjét, majd az apokaliptikus csúcspontról (Ends of the Earth) visszarántotta egy fájdalmasan személyes szintre, és mindkettőre sokáig fogunk még emlékezni.

Az év legjobb „szuperhősképregénye”

Thor: God of Thunder: Míg Jason Aaron frenetikusan indult Wolverine & the X-Menje kifulladóban van, addig új Thor sorozata jó úton van afelé, hogy a Marvel legjobb címévé váljon. Az évezredeket felölelő, múltban, jelenben és jövőben párhuzamosan játszódó sztorira csak a karakter okán lehet ráragasztani a „szuperhős” jelzőt, egyébként viszont egy gyönyörű képi világú (Esad Ribic), eposzi, hatalmas erejű dark fantasy.

Az év meglepetése

Punk Rock Jesus: Azok a rajzolók, akik egy idő után az írással is megpróbálkoznak, ritkán aratnak le nagy babérokat, de Sean Murphytől tavaly a fél képregényipar lement hídba, és nem teljesen alaptalanul. A vallási és felnőtté válási témába roppant érzékenyen és intelligensen (és gonoszan) süllyesztett Truman Show variációban egy tévémogul állítólag magát Jézus Krisztust klónozza, hogy aztán valóságshow formájában kaszálja be vele a milliárdokat. Sajnos pont az utolsó szám okoz egy leheletnyi csalódást a korábbiakhoz képest, de a Punk Rock Jesus így is 2012 egyik csiszolatlan gyémántja.

+ Az év magyar képregénye

Slusszkulcs Klán: Olajszagos, kipufogófüstös, rockdalos férfiéletérzés, részben Mad Max-féle, autófétises posztapokalipszisszerű thriller, részben több szálon futó, sorsösszefonódós dráma, részben fülledt neo-noir. Teljes egészében nagyszerűen megírt és megrajzolt, eredeti magyar graphic novel. Kéne még pártucat ilyen a hazai piacra. Évente. Akkor tudnánk érdemben "magyar képregény"-ről beszélni.

TAVALY TÖRTÉNT... (TheBerzerker)

Az év legfontosabb eseménye

Avengers VS X-Men: Na nem azért ez a legfontosabb, mert olyan baromi jó lett a két válogatott szuperhőscsapat fallosz-összeméregetése, hanem azért mert végre meg merte lépni a Marvel azt, ami már talán régóta érett. SPOILER KÖVETKEZIK...megölték Charles Xaviert.

Az év magányos háborúja

Ki másnak a nevéhez fűződhetne ez, mint a képregényipar Ed Woodjához, azaz Rob Liefeldhez. Miután emberünk eljött 2012-ben a DC-től, twitteren valóságos háborút indított Tom Brevoort és Scott Snyder ellen. Utóbbi különösen mókás volt, mert Snyder is volt olyan hülye, hogy felvette a kesztyűt. A végeredmény pedig egy elképesztően vicces flame hadjárat lett, ami széles mosolyt csalt augusztusban a képregényes társadalom arcára. Hiába na...Rob tudja, hogy mivel kell felhívnia magára a figyelmet, ha már a tehetségével nem megy. Tudom, köcsög vagyok.

Az év bejelentése

A San Diego-i Comic-Con általában a képregényes vérkeringés legizgalmasabb helyszíne, hiszen a kiadók a következő évek nagy dobásait általában itt teszik közzé. Nem volt ez másképp idén sem, amikor a DC hivatalosan is bejelentette, hogy Neil Gaiman visszatér a Sandman világába egy minisorozat erejéig. A hír azt hiszem, nem is követel egyéb kommentárt.

Az év "whatthefuck-ja"

Nem elég, hogy az egész DC relaunch összekuszálta az addig ismert kontinuitást (a sorozat szerint 5 éve megjelent Batmannek megmaradt a 8 Éves Damien nevű fia, akit anno Batmanként nemzett?), Scott Lobdell csavart egyet az amúgy is kusza szálakon. San Diegóban ugyanis bejelentette, hogy az általa írt ongoing Teen Titans szerint Tim Drake sosem volt Robin. Ami azért volt vérciki, mert az általa írt Teen Titans első számában a következő mondatot olvasható Tim Drake narrációjában: "My name is Tim Drake. I used to be well-known as Robin The Boy Wonder." Ülj le Scott. EGYES!

Az év legfeleslegesebb képregénye

Ide csak annyit szeretnék írni, hogy Before Watchmen. Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom.

ÉS MÉG NÉHÁNY KÜLÖNDÍJ (Nagy Krisztián)

Az év legjobb időutazós sztorija

A fájdalmasan középszerű Secret Avengers egyetlen fénypontja az a hat füzetet felölelő időszak, amikor Warren Ellis vette át az írói stafétabotot és ebből is a 20-as szám az, ami maradandó nyomot hagyott az emlékezetemben: nem elég, hogy egy csavaros időutazós sztorit kapunk, melynek egy korábbi számban ágyaz meg gyönyörűen, Alex Maleev is tudása legjavát adja, és külön pacsi neki a hatvanas évekbeli Modesty Blaise hommage-ért.

Az év legviccesebb világvégéje a maják után szabadon

Az Adventure Time mese felnőtteknek az azonos című, háromszoros Emmy-jelölt Cartoon Network-ös animációs sorozat alapján a barátságról és más fontos dolgokról egy posztapokaliptikus jövőben,  Finn, az utolsó embergyerek és Jake, egy mágikus, méretét változtatni képes kutya között. Témája ellenére mind a rajzfilm, mind a képregény abszolút élvezhető harminc felett is, hiszen olyan epizódokkal van teletömve, mint a Night of the Living Dead remake-je, egyenesen a film forgatókönyvéből kiemelt szöveggel, zombifikálódott süteménylényekkel, arról nem is beszélve, hogy Finn ősnemezisének, a Lichnek a szinkronhangja Ron Perlman. A képregényváltozat szerencsére nem csupán a tévés sorozat sikerét lovagolja meg, hanem nagyszerűen megáll a saját lábán is.

Az év legörömtelibb visszatérése

J. Michael Straczynski-t szerintem ezen az oldalon nem kell bemutatni senkinek, de a 2007-ben indult sorozatát, a The Twelve-t talán mégis: tizenkét Golden Age hős kerül sztázisba a Második Világháború végén, hogy napjainkban találják meg őket újra. A jobbára tragikus sorsú hősök azonban hasztalan harcot folytatnak a beilleszkedéssel, a huszonegyedik század változásai, erkölcsei feldolgozhatatlanok számukra, ráadásul egyikük a többiek életére tör. A tizenkét részesre tervezett sorozat megrekedt a nyolcadik számnál 2009-ben, amikor Straczynski átigazolt a Marveltől a DC-hez, hogy végre Supermant írhasson. Úgy tűnt a The Twelve örökre torzóban marad, de mindenki legnagyobb meglepetésére a 2012-es év minderre rácáfolt és végre elolvashattuk a történet befejezését.