"Only love can kill the demon." – tévedte a bulvárpróza szánandó pátoszából kaján gúnyt űzve Robert Downey Jr. fergeteges tolmácsolásában legkedvencebb médiagecim, Wayne Gale. Figyelembe véve ezen írás tárgyát, valamint a Zombi reprezentációs fejlődésének egyre virgoncabbul felszántott ösvényeit, e kijelentést remélhetőleg az oktondi kifejtés után sóvárgó tekintetek követik. Hisz: a harmincas, negyvenes évek vudu-folklorisztikus alkotásainak szolgasorban csoszogó, dohos ábrázatú proli-máladékai, kiket Romero hol konzumkritikus, hol a háborús lelkiismeretet légkalapáccsal ütve-furdaló utalásokkal doppingolt naprakésszé, s kik mára már a borítékolható járványok metaforáiként sprintelnek a multiplexekbe, leginkább a halandóságtól, a bomlástól, valamint a lényünk humán privilégiumként féltett, cizellált vonásainak elvesztésétől való félelem fafejű mementói.
A 28 héttel később izgágán hajt fejet elődei előtt, megfelel azok exploitív szórakoztatóipari célkitűzéseinek, ám közel sem tanúsít annyi aktuál-reflekciós hajlandóságot. Juan Carlos Fresnadillo filmjéről lefejtve a statiszta éhenkórászokat és a csalfa sterilitásba burkolózó London posztapokaliptikus totáljait egy egyszerű, ám annál durvább családi dráma bontakozik ki.
Elegendő ilyetén idei élmény hiányában talán csacska hatásvadászat lenne a film elejét 2007 legjobb tizenkét percének titulálni, aki tud jobbat, az hullanyugodtan kommenteljen. A bedeszkázott, fanyar idillben zöldségkonzerveken vegetáló túlélőkre csámcsogva rontó holtak (Élők? Betegek? Zombilógus a talpán, aki tippelni mer) lelkesedése, a pazar érzékkel lóbált kamera (mely a 28 nappal később innovatív DV apparátjával szemben hagyományos kivitelű), a hengerlő ritmus és a hibátlan színészi teljesítményben körvonalazódó, párját ritkítóan realisztikusra firkált jellemrajzok olyan vehemenciával ragadják nyakon a nézőt, hogy… hogy sejthető: ezt az intenzitást képtelenség huzamosabb ideig fenntartani. Felesleges visszasírni az első részt vezénylő, ezúttal producerkedő Danny Boyle-t – ki friss zombifóbiás nyilatkozatai ellenére valahogy mégiscsak egy erősen bomlott szolihuligánnal szabotálja idei projektjét, melynél hibbantabbat köbö a 9-es terv óta nem látott a világűr – Fresnadillo (az általa is szerkesztett) szkriptet többnyire lendületesen és jól helyezett hangsúlyokkal forgatta le, a logikai bicegések és az írói pongyolaság pedig a film familiáris értelmezési irányvonalai mentén egyenesen erénnyé érnek.
A vírus – e sorok írójának hezitatív véleménye szerint – ezúttal pusztán marcona sidekick, a csillapíthatatlan éhség felejthető ürügy csupán, a világégés utáni társadalom újjáépítése, a langyos hangulatú militarizmus és ezek csődje pedig talán csak a forgatókönyv szerzőit, a grafikusokat és a kellékeseket érdekelte – az esedékes határidőkig. No, nem mintha játszi könnyedséggel kifogásolható munkát végeztek volna, a 28 héttel később azonban fiúról, lányról, anyáról és apáról szól. Atyai gondoskodásról és szülői rivalizálásról. A rokoni szeretet fájdalmasan árnyalt, húsbamaró jelenléte pedig irracionális, démoni erőként, célirányosan csócsálgatja a szereplőket.
Az expozícióban feleségét – és mindenkit – vicsorgó vírusgazdák martalékaként maga mögött hagyó apa, Don (Robert Carlyle) London szeparáltan rehabos térségében főgondnokként söprögeti szőnyeg alá árulásának, gyáva racionalizmusának emlékét. A krízist kiérdemelhetetlen mákkal spanyolhonban átüdülő gyermekei érkezésekor színt kell vallania. Hazudik, holott igaza van - vagy legalábbis igaza volt, akkor ott. Nagy jelenet. Majdnem akkora, mint az anyával (akire az űberszuperül őrzött régióból robogón meglógó gyerekek találnak...), Aliceszel (Catherine McCormack) történő találkozása. Itt mutatkozik meg a műfaj elképesztő kifejező ereje: a toposz kellékei tébolyult metaforákká magasztosulnak. A harapás által terjeszthető kór a birtoklási késztetéseket, a közösség vállalást („már közéjük tartozik”), a szemkinyomás a házastárssal szembeni alárendeltség ébresztette, tehetetlen dühöt képezi le. A befogadói gyönyört csak fokozza, hogy a végbrutális érzelmi adok-kapok mellőz minden szentimentalizmust és giccset, ráadás gyanánt pedig elcsattan egy csók, mely majdnem olyan félelmetes és ocsmány, mint amilyen megrendítő. Miután Don letörölte könnyeit, Jack Torrance módszerességével felvértezve dzsalja végig a hátramaradó játékidőt. És ha nem is látszik a szemén: csak a gyermekeit akarja…
Hogy a vírus elszabadul-e, nem áruljuk el, de nyugodjatok meg, a golyók háztetőről ártatlan és szelektálhatatlan tömegbe szórásának, a nagyvonalúan egyetlen snittben mutatott, helikopter-rotoros haj- és testszobrolásnak, kreatív tömegpusztító arzenálok használatának és a lassan, de biztosan fáradó rockriffeknek az apropója nem egy gyermek-elhelyezési per másodfokon hozott ítélete. Vagy mégis? A 28 héttel később iramos, szaftos akcióorgiaként is szemlélhető, ám nem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy mindeközben él azzal az költői precizitással, mely például a Radírfej (atyai félelmek) vagy a Porontyok–féle (zsarnokoskodó anyai féltékenység), bizarrmód analitikus klasszikusok sajátja.
A bukás rendezőjének bukásában Nicole Kidman botorkál a testrablók között. Hazai bemutató: 2007. november 15.
2005 nyarán jelentette be Joel Silver über-producer The Visiting című filmtervét. A Warner sajtósai annyit árultak el a tuti blockbusterről, hogy a főszereplő Nicole Kidman és Daniel Craig, Oliver Hirschbiegel (A bukás) a rendező, a forgatókönyvet pedig David Kajganich írja. Azt viszont ügyesen titkolták (előttem is), hogy a sci-fi nem más, mint Jack Finney A testrablók támadása című könyvének immár negyedik feldolgozása.
Aztán a Visiting várva várt 2006-os bemutatója nagy megdöbbenésre elmaradt. Silver annyira csalódott a leforgatott anyagban, hogy kirúgta Hirschbiegelt, és szerződtette a Wachowski testvéreket (igen, azokat a Wachowski testvéreket), hogy üssenek össze rövid úton egy új szkriptet. Ősszel újra összetrombitálta a stábot, amely James McTeigue (V mint vérbosszú) helyettes rendező vezetésével egészen 2007 januárjáig dolgozott a reshoot-okon.
Az immár The Invasion címre hallgató film végül 2007 augusztusában került az amerikai, és alig néhány napja a magyar mozikba. Brutálisan megbukott, a befektetett 80 millió dollárral szemben 15 milliós bevételt hozott. És ami sokkal rosszabb: az Invasion a silány, inkoherens, felesleges remake-ek tárházát gazdagítja, amelynek sosem lett volna szabad zöldlámpát kapnia (kíváncsi vagyok, vajon Hirschbiegel rendezői változata valaha napvilágot lát-e. Én vevő lennék rá).
A testrablók történetének első, fekete-fehér, szélesvásznú filmváltozatát Don Siegel rendezte 1956-ban. Az Invasion of the Body Snatchers (1956) B-filmnek indult, de olyan hatásosan sikerült (tényleg, érdemes megnézni - ráadásul mindössze 80 perces), hogy az évek során klasszikussá nőtte ki magát. A sztori egy kisvárosi orvosról szól, aki rádöbben, hogy barátait, rokonait érzelemmentes hasonmások váltják fel. A fináléra egyedül találja magát a csőcselékkel szemben, amelyek az M - Egy város keresi a gyilkost mintájára űzik-hajtják a hegyeken át. Siegel testrablóit szokás a kommunistákkal azonosítani, de a filmnek az a titka, hogy nincs egyértelmű megfejtése. Lehet, hogy éppen hősünk a más, a kommunista, akit egyéni nézetei miatt üldöz a felbőszült, konformista WASP-tömeg.
Philip Kaufman, aki valaha zseni volt, most meg Függőség-szintű szarságokat rendez, 1978-ban forgatta azonos című remake-jét. Szívemhez ez a felkavaróan nihilista változat áll a legközelebb. A remake az ötvenes évekbeli sztorit nagyvárosi környezetbe helyezi, és Az elnök emberei stílusában, az X-akták előképeként kormányszintű paranoiával ötvözi. Donald Sutherland, Jeff Goldblum, de még Mr. Spock is kimagaslót alakít. Kaufman filmje különleges - és különlegesen nyomasztó - mestermű; minden perce emlékezetes. Ami nem mondható el az Abel Ferrara rendezte olcsó 1994-es változatról (Body Snatchers), amelyben az ismerős cselekmény átkerül egy katonai bázisra, míg a hősnő egy tinilány lesz (a hamvasan szexi Gabrielle Anwar). Akadnak hatásos momentumok, de jellegzetes Ferrara-filmként ez is sokszor hajlik gagyiba.
Ebben a legújabb, negyedik változatban hősünk egy washingtoni pszichológusnő (Kidman), egyedülálló anya, aki munkája során egyre több mániákus pácienssel találkozik. Furcsamód mind azt állítják, szeretteiket kicserélték. Craig játssza a dokit, aki egyetlen támasza a bajban. Kajganich néhány tudományosnak vélt kiigazítással színesíti Finney történetét, így növényi gubók helyett űrbéli baktériumot kapunk, amely az REM-ben fertőzi meg a gyanútlan embereket, és hát mit is szépítsük: utat enged a happy endnek, mikor Kidman fiát baktérium-rezisztenssé teszi.
Az Invasion legnagyobb hibája, hogy összemossa a klasszikus testrablós sztorit a kétezres években divatos lebutított zombifilmekkel. Míg Don Siegel eredetijében a testrablók látszatra semmiben sem különböznek tőlünk, sőt: baromi meggyőzőek intellektuális síkon is, addig itt egy kiábrándítóan gagyi zombihordát kapunk, és olyan fordulatokat, amelyek legfeljebb egy horror-újszülöttnek mondhatnak újat. Az akciójelenetek siralmasan generikusak, a CGI-effekteket "szebbet hányok" kategóriába sorolnám. Az egyetlen használható jelenet egy asztali beszélgetés a világ pillanatnyi helyzetéről - de a film szövetébe ágyazva ennek sincs semmi értelme. Kidman és különösen Craig maga is zombiként, minden meggyőződés híján botladozza végig a cselekményt.
Kár ezért a filmért, és különösen kár a több mint tehetséges Hirschbiegel amerikai bemutatkozásáért. A pasi most bizonyosan jó darabig be nem teszi lábát Hollywoodba. Ugyanakkor nem sajnálom túlságosan se őt, se társait, hiszen istenüket kísérették, mikor olyan sztorival kezdtek, amely két klasszikus (Siegel, Kaufman) és egy egész jó (Ferrara) feldolgozást fialt már. Ha mégis kedved támadna egy jó kis invázióra, állj ellen, és válaszd a félelmetes 1978-as verziót.
Az éseztígyhogy-kategória mai versenyzője Mitchell Lichtenstein rendező bizarr filmje, melyben egy katolikus gimnazista lány, szexuális abúzus elszenvedése után, különös testi (el)változást fedez fel magán: fogai nőnek ott ahol – hogy is fogalmazzam meg szalonképesen – elsősorban nem neki fáj igazán. A műfaj állítólag horrorkomédia, de megjárta a legutóbbi Sundance-t (a főszereplő Jess Weixler alakítását díjazták is), így talán a mélység (mehehe) sem hiányzik belőle. A vagina dentata amúgy régesrégi mítikus toposz és szimbólum, férfiszemszögből az „agresszív női nemiség és a felfaló anyaság jelképe”, női oldalról meg az erőszakoskodó férfiak méltó büntetése. Ideális téma: nőgyűlölőktől a hardcore feministákig mindenki azt láthat bele, amit akar. Amerikai bemutató jövőre, a magyar cím meg nyilván adja majd magát: Ne fogazz!
Marino Girolami rendező (Enzo G. Castellari és a szinész Ennio Girolami apja) sosem az eredetiségéről volt híres: ez a Fabrizio DeAngelis produceri felügyelete alatt készült film sem találja fel a spagettis vérbe mártott spanyolviaszt. A Zombi Holocaust a hetvenes évek végének gore-hullámát lovagolja meg, pofátlanul koppintva olyan, anyagilag kimondottan jövedelmező produkciókat, mint Deodato nagyszerű Cannibal Holocaust-ja vagy Fulci Zombie 2-je (és még sorolhatnám - nagy idők!). Ám szégyenkeznie sem kell, a konkurenciával kegyetlenség dolgában simán felveszi a versenyt, sőt, néha még le is körözi őket! (Arra, hogy az öreg Girolami kiváló filmeket is képes volt összehozni, példa az egyik legjobb policsieszkó, a Roma Violenta - tessék utánajárni!)
Miközben a műfaj nagyöregjeit és az ifjú titánokat karöltve büszkén felvonultató Masters of horror eddigi két évadának szinte valamennyi epizódja mind nézettség, mind kritikai szempontból csúfosan elvérzett, addig a szintén 2005-ben útjának indított Supernatural meglepetésszerűen jól teljesített, és sikeresen töltötte be azt az űrt a sorozatok világában, amit elvileg a Masters of horrornak kellett volna. A jelenleg harmadik évadát taposó Supernatural (sajnálom, képtelen vagyok a magyar címváltozatot használni, ami az Odaát volna) magabiztosan foglalta el a helyét a sorozatuniverzumban, és habár jellegéből adódóan egy szűkebb réteget szólított meg más tévésorozatokkal szemben, mégis azonnal felkerült a térképre, nem beszélve arról, hogy azóta is növekvő nemzetközi és hazai rajongótábort tudhat magáénak.
A diadalmenetnek pedig még egyáltalán nincs vége, hiszen a Supernatural keretében a készítők példaértékűen valósították meg egy újgenerációs, elsősorban a természetfelettire és a horrorra épülő sorozat tervét, megszabadítva a műfajt mindenféle kínos nehézkedéstől, ami például a fárasztó öniróniába és szégyentelen komolytalanságba fordult X-Aktákat vagy az öregesen belassult, és talán túlságosan is komolykodó Milleniumot jellemezte.
A Supernatural ötletgazdájának, Eric Kripkének volt egy pokolian jó receptje, hogyan tegye egyszerre könnyen fogyaszthatóvá, ám hihetetlenül szórakoztatóvá, összességében pedig lazán menővé ezt a sorozatot, ami tényleg működik, hiszen a Supernatural úgy okoz függőséget alattomosan, hogy közben észre sem veszed, és csak akkor döbbensz rá, amikor már a régebbi évadok epizódjait kezded megszállottan újranézni.
A Supernatural főhősei a Winchester-testvérek, Sam (Jared Padalecki) és Dean (Jensen Ackles), igazi faszagyerekek, akik minden epizódban megoldanak egy-egy természetfeletti ügyet. Az epizódok a klasszikusok sémát követik, az első néhány perc a hangulatteremtő bevezetés, hogy aztán a főcím után jöjjenek a srácok és rendet vágjanak odaát. A Winchester-tesók foglalkozása ugyanis a vadászat, csak ők nem szarvasra vagy vaddisznóra lőnek, hanem démonokra, dühös szellemekre stb. Az egyes epizódok fölött húzódó sajátos magánmitológia, amit csak nagyon lassan és finoman bontogatnak az írók, az első évadban még igen csekélyke, most legyen elég annyi, hogy a Winchester-tesók anyja kellőképpen furcsa körülmények hunyt el, apjuk pedig, aki szintén vadász, rejtélyes körülmények között nyomtalanul eltűnt. A fiúk tehát miközben különböző misztikus ügyeket oldanak meg Amerika-szerte, egyszerre keresik a válaszokat anyjuk tragikus halálára és apjuk rejtélyes eltűnésére.
Kripke receptje valahogy a következőképpen nézhetett ki, vegyél két jól megírt, szimpatikus fiúkaraktert, akik természetesen egymás szöges ellentétei, öntsd föl egy jó adag okkultizmussal és folklórral, a másvilág szereplői pedig klasszikus mitikus lények és a népszerű urban legend-ek hősei legyenek, de ne feledkezz meg a dögös csajokról sem, akik közül lehetőleg minél többet szerepeltess (de csak mellékszerepekben) az egyes epizódokban - a férfi nézők legnagyobb örömére. Ja, és majdnem megfeledkeztem a cool autóról, amiben utazgatnak, az 1967-es fekete Chevrolet Impala ugyanis legalább annyira része a sajátos Supernatural-feelingnek, mint a fenti összetevők többsége.
A nagy lelkendezések közepette azért nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a Supernatural - hiába minden erénye -, mégiscsak egy mainstream sorozat, nemcsak az egyes epizódok dramaturgiai íve, de sok esetben az ügyek sablonos megoldásai is kiszámíthatóvá válnak egy idő után, ahogyan az atmoszféra is gyakran olyan futószalagon-gyártott-ízű. A suspense sem igazán működik, hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy egyiküknek sem lehet semmi komolyabb baja, de ha már a szőrszálhasogatásnál tartunk, azt a kérdést sem illik feszegetni, hogy vajon miből élnek mindeközben a srácok...
Ezeket leszámítva a Supernaturalt tulajdonképpen Dean karaktere tartja életben, mellette Sam sokkal halványabbnak tűnik, miközben az idősebb testvér poénjai és egyénisége nagyon sokat dob az összhatáson. De legalább ennyire fontos és szórakoztató a sorozat többrétegű reflexivitása, hiszen az írók minden lehetőséget megragadnak arra, hogy egy-egy bujtatott utalást rejtsenek el a forgatókönyvben az imádott klasszikusokat illetően, amikor például ügynököknek adják ki magukat, a fiúk híres horrorrendezők vagy rockegyüttesek tagjainak neveit használják. Erről jut eszembe, a sorozat nemhivatalos kétlemezes soundtrackja is örökérvényű, a rockzene történetének szinte valamennyi ismert és kevésbé ismert dala felcsendül ugyanis az epizódokban (az Iron Butterfly hosszan kitartott savas dobszólójától kezdve a Creedence Clearwater Revival farkasember-számáig), Bachhal együtt kilőhetnék ezt is az űrbe: ez volt Bach, ez pedig a rockzene.
Nem lehet nem észrevenni az oldscool motívumokat a Supernaturalban, amik tényleg nagyon szerethetővé varázsolják ezt a sorozatot: a régi Chevy, benne gyűrt hangkazettákon a rockzene, vagy a titokzatos Colt (erről most többet nem árulok el). Öröm nézni, ahogy a Supernaturalt a készítők tudatosan távol tartják mindentől, ami modern vagy korszerű, és nem esnek a túlzott digitalizáltság lélektelen csapdájába, amin bizony könnyű elcsúszni (gondoljunk csak például a Live Free or Die Hardra). Nem véletlen tehát az sem, hogy a Supernatural kapcsán vonatkozási pontnak főleg a hetvenes évek kultikus roadmovie-jai, illetve a klasszikus okkultista (Ördögűző, Ómen, Rosemary gyermeke), és kísértetes (A ház hideg szíve, The Innocents, Az elcserélt gyermek) horrorfilmek egyaránt megnevezhetők.
A Supernatural sikere tehát megérdemelt szerintem, és annyit azt hiszem, elárulhatok még, hogy az újabb évadokban a Winchester-mitológia kiteljesedni látszik, miközben a forgatókönyvírók is tényleg beleadnak mindent, hogy egyre izgalmasabb és változatosabb sztorikkal álljanak elő, és valahogy érezni már azt az epikus távlatot is, ahová ez az egész majd egyszer kifut. Úgy néz ki tehát, hogy minden a lehető legjobb úton halad, és most az egyszer talán nem kell majd nagy csalódásra számítanunk a későbbiekben sem.
Mikael Håfström, az 1408 rendezője igyekezett biztosra menni és minden divatos horror-kelléket belezsúfolt a filmbe. A Stephen King írásából származó szellemes alaptörténet (ezt nyugodtan szabad kétféleképp értelmezni) jó lehetőséget szolgáltat a szokásos valóság és képzelet összefonódására épülő kavarásra is, mely ez esetben nem slusszpoén, hanem a főszereplő kiszólásait tekintve egy nyíltan vállalt játék, mely ráadásul a néző részvételével zajlik. (Számítógépes szakzsargonnal biztosan „Recycle & Refresh”-nek neveznék a módszert, mellyel a film e két divatos horrorfilm-motívumhoz nyúl, de hát ez még mindig jobb egy fokkal a „Remake á la nature”-nál…)
Mike Enslin (John Cusack), a kísértetjárta helyek kutatója, azonban hiányzik belőle az, ami jóval fontosabb lenne állhatatosságánál és szakszerűségénél, mégpedig a hit ezekben a históriákban. Házassága kislánya halála után zátonyra futott, most csak a munkájának él (néha pedig elmegy szörfözni, bár egyáltalán nem tud). Igazi cinikus, illúzióktól mentes fickó ő, ám mindez megváltozik, amikor egy éjszaka megszáll a Dolphin Szálló 1408-as lakosztályában, ahol a hoteligazgató (Samuel L. Jackson) szerint még senki sem húzta egy óránál tovább: a legváltozatosabb módokon vetettek véget életüknek. Mike ezt természetesen csak a szokásos porhintésnek hiszi, ám a legnagyobb meglepetésére itt valóban furcsa dolgok történnek: ki-be kapcsolgat a rádió, az óra megőrül és visszafele kezd számolni hatvan percről, a zárt lakosztályban néhány dolog átrendeződik és így tovább. A férfi eleinte természetesen mindenre racionális magyarázatot keres, ami egyre inkább nehezére esik, ahogy a jelenségek fokozatosan durvulnak. (Jó poén, hogy mivel a szimplán ijesztgetésnek szánt jelenetek valódi témája és lefolyása a történet szempontjából tulajdonképpen érdektelen, ezek a részek lehetőséget adnak egy ügyes, a horrorfilmek világára tett tablószerű visszatekintésre: kapunk slasher-filmből szalajtott baltás gyilkost, villámgyorsan kúszó rothadó modern zombit, de előkerül a j-horrorok tipikus csendes, sápadt, hosszú hajú kislány-szelleme is, ezúttal a szokásosnál kevésbé kártékony kiadásban.) Hamar nyilvánvalóvá válik tehát, hogy itt vagy valami igen keményen paranormális zajlik, vagy Mike kezd megőrülni, de az is lehet, hogy csak a hoteligazgató kevert valami hallucinogén szert az italába. A helyes választ nem könnyű megtalálni, addig pedig a hősünknek túl kell élnie sok mindent. Ráadásul a legijesztőbb dolgok sosem kívülről jönnek, mint tudjuk, Mike-nak tehát az egy óra letelte előtt szembe kell még néznie saját múltjával és jó mélyen a tudata mélyére temetett rettegésével is.
A tapasztalt néző már a trailer alapján jól tudja, mire számíthat a film során, és túl sok meglepetés nem is fogja érni, legfeljebb az időzítést illetően. (Kérdés, hogy szándékos volt-e, mindenesetre még az izgalomfokozó szellem-jelenések nagy részét is sikerült megmutatni az előzetesben…) Éppen ez az őszinteség azonban az 1408 legnagyobb előnye: látomásokat és halott kislány-kísértetet láthattunk már eleget, de mégis vevők vagyunk egy újabb körre (pont mint a kocsmában), ahogy a századik keresztrejtvény elé is leülünk, ha eléggé érdekel a megfejtés. A húzónevek pedig kellően erősek, hogy megadják az utolsó lökést, és csábító a szexepil is, amit a tipikus King-alteregó főszereplő humora biztosíthat. Ez amúgy remekül működik, a hoteligazgatóval való beszélgetés során mindketten sziporkáznak (Cusack és Jackson láthatóan nagyon élvezte a felvételt), a későbbiekben pedig a diktafon biztosít lehetőséget Mike gúnyos-ironikus megjegyzéseire (hiába, a narráció ma nem divat…). A múlt árnyaival szembesítő, valamint a valóságot és a képzeletet összemosó filmeket viszont nem parodizálják, az 1408 a főszereplő (a film vége felé egyébként is egyre inkább csak önmagán ironizáló) megjegyzéseinek ellenére komolyan veszi magát. Håfström nagyon is tudatosan kerüli el a csapdákat: a kiszámíthatóságot menetrendszerűen érkező, ötletes szellem-jelenetekkel, a nézőt találgatásra késztető, rejtvényszerű filmvégi csavarokkal és persze elegáns tálalással fedi el. Ebben oroszlánrésze van a színészeknek: John Cusack rutinos, profin megy neki a one-man-show (a játékidő nagy részében egyedül szerepel a vásznon), Samuel L. Jackson a film kedvéért hosszabbra vett mellékszerepével pedig csak hab a tortán, amolyan mozis eye-candy. Nem csoda, hogy kettejük jelenete a film legélvezetesebb pontja. Önmagában is zseniális például az amúgy Stephen Kingre reflektáló kiszólás, mikor a hotel igazgatója megkérdi Mike-ot, iszik-e egyet vele, ő pedig így felel: „Természetesen. Író vagyok.”
Mikael Håfström tudja, hogyan kell szórakoztatni a nézőket: az 1408 szerény célokat tűz ki maga elé és kényelmesen teljesíti is azokat. Popcorn-mozi egy kis ajándék horror-tablóval – bőven megér másfél órát.
Cronenberg, Verhoeven és Pupi Avati - a három legnagyobb élő rendező. És utóbbi új horrorfilmet csinált, amelynek már a vadiúj weboldala is hideg verítékkel vereti ki az embert! Az Il nascondiglio (A búvóhely) vérbeli, kompromisszummentes gothic horrornak tűnik. A site-on a képgalériák és a két előzetes mellett még egy making of is megtekinthető.
A La Corunából származó De Ossoriót főleg atmoszférikus “zombilovagos” filmjei végett ismerik, melyeknek állandó főszereplői a vérre szomjas, élőhalott templomosok. Ám mielőtt e sorozattal mintegy halhatatlanná filmezte volna magát, egyéb műfajokban is letette névjegyét, pl. több, olasz koprodukcióban készült westernt rendezett. Első horrorját, az 1968-as Malenka, la napote del vampiro-t szintén olasz pénzből realizálta, amely még arra is elegendőnek bizonyult, hogy Anita Ekberget szerződtesse főszereplőnek. Ő Malenka, a reámaradt kastély örökösnője, akinek egyrészt vámpirizált bácsikájával (Julian Ugarte, La Marca del hombre lobo), másrészt egyéb ijesztő nehézségekkel kell szembenéznie. Anita már épp készülne megadni magát, ám az utolsó pillanatban megérkezik jegyese, aki fellebbenti a fátylat a rokonok sötét, ugyanakkor egyáltalán nem természetfeletti machinációiról. A film poénja olyannyira értelmetlen, hogy akár Wes Craventől vagy valamelyik hasonló mainstreamestől is származhatna, Anita pedig végig olyan benyomást kelt, mintha anno, még Fellininél belefulladt volna a Trevi-kútba.
A Malenka De Ossorio a műfajba való beugrásaként, illetve mint az európai horrorfilm egy kellemes, bár bárgyú gyöngyszemeként marad emlékezetes. A rendező főműve azonban az 1971-es Vakrémület (La noche del terror ciego, amerikai forgalmazási címe The Tombs of the Blind Dead), melynek sikere további három, eltérő színvonalú folytatást eredményezett.
La Noche del Terror Ciego ****
(alternatív forgalmazási címek: Vakrémület, La Noche de la Muerta, Tombs of the Blind Dead, The Blind Dead, Tombs of the Blind Zombies, Night of the Blind Dead, Crypt of the Blind Dead, Those Cruel and Blood Vampires, La Revolte des Morts-Vivants, Le Tombe dei Resuscitati Ciechi). Spanyol-portugál, 1971. Rendezte: Amando de Ossorio. Producerek: Salvador Romero & José Antonio Perez Giner. Forgatókönyv: Amando de Ossorio. Fényképezte: Pablo Ripoll. Vágó: José Antonio Rojo. Zene: Antonio Garcia Abril. Speciális effektek: Julio Gomez Soria. Szereplok: Lone Fleming (Betty), Cesar Burner (Roger), Maria Silva (Maria), Helen Harp [= Maria Elena Arpó] (Virginia), Joseph Thelman [= José Telman], Rufino Ingles, Veronica Llimera, Simon Arriaga Garibaldi, Francisco Sanz, Juan Cortes, Andres Speizer, Antonio Orengo, Carmen Cir, José Camoiras és mások.
E hazánkban a nyolcvanas évek végén videón forgalmazott klasszikusnak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.
Szadista a kezdet, ami persze jó dolog. A templomosoknak ilyen a természetük, brutális csávók, akiknek középkori kegyetlenkedése még semmi ahhoz képest, amit szellemként-zombiként fognak a jelenben művelni (a fentebb emlegetett jelenet egyébként csak az általam birtokolt skandináv verzióban az első, az ősrégi Hungarovideós magyar kazettán, illetve egyéb vágatlan változatokban valahol középtájt helyezkedik el).
A történet első nem-zombi figurája két darab édes kis leszbikus, akik valami mediterrán fürdőhelyen, magukat a kor divatja diktálta groteszk bikinikbe paszérozva találkoznak újra - egykor kollégiumi szoba- és ágytársak voltak: Bella a közelben kirakatibaba-összeszereloő üzemet(!) vezet, Virginia meg heterónak állt, amely állapotot Roger nevű fiúja illusztrálja. “Hát már elfelejtetted, mi volt közöttünk?”, kérdi Bella megtörten, előhívva ezáltal egy olyan flashbacket, hogy a fal adja a másikat: van benne szupersoftcore leszbikusozás, illetve egy kellékes, aki csak nagy nehézségek árán tudja a képbe áramló füstöt szabályozni.
Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)
S bizony, ezzel az állandó zombi-slow-motionnel baj van, mert hát hogyan féljünk olyan élohalottaktól, akik egy defektes tolókocsi sebességének felével “repesztenek” embert enni? Még jó, hogy külterületen laknak, mert a városban, ha az úton át akarnának menni, elcsapnák őket az autók! De szerencséjük van, mert áldozataik rendre megtorpannak, földbe gyökerezik a lábuk, a rettegéstől bénultan vackolják be magukat valamelyik sarokba, stb., miközben meg a soundtrack könyörtelenül nyomja az “Oleolooooo…”-t.
Roger és Bella kénytelen azonosítani menni azt az izét, ami Virginiából megmaradt. Ez a jelenet szintén rendelkezik némi sajátos bájjal: először is ott az a magától ide-oda lengő deklis lámpa, amelynek nyilvánvaló feladata némi atmoszférát teremteni - a Focault ingája semmi hozzá képest! A comic relief sem könnyen emészthető: Paco Sanz, aki vagy száz európai westernben tette tiszteletét, itt a perverz hullapakolót alakítja. Először egy öregasszony tetemét teszi Belláéknak közszemlére, majd utójáték gyanánt még megkínoz egy békát. Szerencsére a békáért bosszút áll a zombiként előtámolygó Virginia – sajnos ez a motívum, mármint hogy a templomosok áldozatai visszavánszorgnak az életbe, a folytatásokban nem bukkan fel.
A (most már) szerelmespár (de Ossorio úgy látszik osztotta azt a politikai korrektség által mára meghaladott véleményt, miszerint a leszbikusoknak csak egy férfinyi dugás hiányzik) először helyi csempészeket vádol meg barátnőjük meggyilkolásával. Álláspontjuk egy, a templomromban eltöltött éjszaka alatt radikálisan megváltozik…
Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.
A horrorfilmek az együttes rémfantáziák kivetülései; az egyén félelemháztartását katalizálják. Az, hogy a mai nézők kapucnis hullalovagok éjjeli portyázásától rettegjenek, nem valószinű. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk a realitáshoz? Hát nem jobb, ha az embernek valami ilyesmi csúszik-mászik a nyomában, a mindennapok banális szörnyűsége helyett? A film ráadásul, minden hibája és mediterrános direktsége ellenére, aranyos, sármos. Ezer ilyen filmet kívánok nektek, kedves olvasók, meg örök bátorságot a potenciálisan nevetséges dolgok halálosan komolyan vételére (vonatkozzon ez erre a filmre, vagy akár az életre), mert csak így nevethetünk a valóban komoly dolgokon.
Amando de Ossorio 2000-ben elhunyt. Ha lovagló halottként visszatérne, én örülnék neki. Ő meg főleg, gondolom.
Ataque de los muertos sin ojos ***
(alternatív forgalmazási címek: Attack of the Blind Dead, Mark of the Devil 5: Return of the Blind Dead, Return of the Blind Dead, Return of the Evil Dead) Spanyolország, 1973. Írta és rendezte: Amando DeOssorio. Producer: Ramón Plana. Fényképezte: Miguel Fernández Mila. Zene: Antón Garcia Abril. Vágó: José antonio Rojo. Szereplők: Tony Kendall (Jack), Fernando Sancho (Duncan polgármester), Esther Roy [= Esperanza Roy] (Vivian), Frank Brana (Howard), Lone Fleming (Amalia) és mások.
Persze volt idő, mikor de Ossorio még élt. Ez az állapot is közrejátszhatott abban, hogy el akarta készíteni nagy sikert aratott 1971-es filmjének folytatását (a franchise, ha nevezhetjük így, közben gazdát váltott: az első rész felett még José Antonio Pérez Giner atyáskodott – ő volt Spanyolhon egyik legaktívabb exploitation-producere, többek között számos Paul Naschy horrort is neki köszönhetünk. Az El ataque de los muertos sin ojos (1973) producere azonban már egy bizonyos Ramón Plana, aki ebbéli minőségében soha többé nem tevékenykedett.
De Ossorio a folytatásokban a templomos zombilovagok mitológiáját folyamatosan bővíti, ide-oda csavargatja, néha a logikának idegesítően ellentmondva (lásd majd a harmadik részt), néha pedig meglepő képzelőerővel (a negyedik epizód lesz erre példa.) A második rész a templomosok kivégzését szemléltető prológgal kezdődik, Bouzano kisváros tizennegyedik századbéli lakói fellázadnak az ördögimádó lovagok ellen. Mielőtt máglyára vetnék őket, még kiégetik a szemüket: ha vissza találnának mászni a síron túlról, nehezebben találjanak rá a falura.
Elővigyázatosságuk később bizonyul csak megalapozottnak, már a huszadik században, ráadásul épp azon a napon, mikor Bouzano a templomosok felett aratott ötszáz éves győzelmét ünnepli. A “Tűz fesztiválja” minden korosztálynak kínál valamilyen szórakozást, gyermek és felnőtt kézenfogva bámulhatja, amint a lovagokat megszemélyesítő fabábúk szénné égnek a város főterén. Ilyen volt Franco Spanyolországában az entertainment: a legvidámabb poszt-fasiszto-barakk.
Egyvalaki nem tud csak örülni a kollektív bulinak: Murdo, a falu bolondja (akinek ekkora uni-szemöldöke van, az bolond kell hogy legyen), aki az egyik helybéli széplyány beáldozásával csalogatja vissza a zombikat féléletükbe. A vakhalottas széria egyik csúcspontja az a jelenet, mikor a szellemlovaikon galoppírozó hullák pallosaikkal rendet vágnak a huszadik század elpuhult csürhéje közt – és mikor végeznek, házról házra járva ritkítják tovább a lakosságot. Hiába na, az egyházi iskolában beléjük verték az alapos munka szükségességét.
Bouzano maroknyi túlélője (köztük a Nigel Hawthorne-ra megszólalásig hasonlító Tony Kendall) a templomban barikádozza el magát, innentől tiszta Night of the Living Dead az egész. De Ossorio ügyes az atmoszférateremtés területén, de feszültséget csak akkor sikerül neki a vászonra csalogatnia, ha szerencséje van. Az El ataque de los muertos sin ojos második felében érdekes módon ez többször is sikerül neki, főleg az a jelenet emlékezetes, mikor a polgármestert alakító Fernando Sancho, többszáz spagetti western veteránja egy kisgyereket lök a vakhalottak közé, hogy elterelje magáról a figyelmet, ugyanis szeretne a valamivel messzebb parkoló menekülőautóig eljutni. Suspence par excellence – egészen elképesztő, milyen ügyesen használja fel DeOssorio a csendet a feszültség végletekig való kiélezésére. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, hogy a patkány-polgármester e húzásáért elnyeri méltó büntetését. A kiscsaj pedig megmenekül, nyugi. Ja, spoiler!
A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.
Két dologban különbözik markánsan a folytatás a mítoszteremtő első filmtől: egyrészt jóval véresebb (áldozathozatalkor pl. a templomosok könyékig turkálnak a csöcsös csajok mellkasában – én már a felszín tüzetesebb szemrevételezével is megelégedtem volna), másrészt de Ossorio érezhetően az akciókra helyezi a hangsúlyt: sokkal több minden történik a filmben, és sokkal gyorsabban. Gyakorlat teszi a mestert – még akkor is, ha az El ataque de los muertos sin ojos nem feltétlenül jobb a Vakrémület nél: az újdonság varázsának előnyét az első rész birtokolja, és nála is marad.
El buque maldito **
(alternatív címek: Ghost Ship of the Blind Dead, Horror of the Zombies, La noche del buque maldito, Ship of Zombies, The Blind Dead 3, The Ghost Galleon, Zombie Flesh Eater) Spanyolország, 1974. Írta és rendezte: Amando DeOssorio. Producerek: JL Bermudez De Castro. Zene: Antón Garcia Abril. Fényképezte: Raúl Artigot. Vágó: Petra De Nieva. Effektek: José Luis Campos. Szereplők: Maria Perschy (Lillian), Jack Taylor (Howard Tucker), Bárbara Ray (Noemi), Blanca Estrada (Kati) és mások.
De Ossorio és munkatársai számára kreatív problémát jelenthetett a vakhalottak mitológiáját tovább fejleszteni, a történet frissességét fenntartani. Végső döntésként arra jutottak, hogy a sztorit tengerre bocsátják: templomos barátaink nem maradhatnak szárazföldi patkányok, irány a sós víz, a jó levegő!
A Tucker Sportswear igazgatója forradalmi reklámötletet dolgoz ki (amelyet én inkább totális baromságnak neveznék, ami csak arra jó hogy a film hajánál fogva előrángatott történetét beindítsa): a cég legújabb motorcsónakját reklámozandó, kiraknak két, a Barbie Studios(!) alkalmazásában álló szexi fürdőruhamodellt (Kati, Noémi, stb. – az egy dolog hogy a magyar lányok mostanában világszerte népszerűek, de hogy már a hetvenes években is azok voltak, ki hitte volna!) az óceán közepére, akik a megfelelő csinnadratta kíséretében hajóznának be Madrid kikötőjébe, fennen hirdetve a motorcsónak az időjárás mostohaságát álló mindenreképességét. Csakhogy szar evez a palacsintába: a szárazfölddel mindössze egy nyamvadt rádión kapcsolatot tartó csajok belefutnak egy kísértetgályába, amelynek rakodóterében mindenféle ládák sorakoznak, a ládákban pedig vaklovag barátaink várják a megfelelő pillanatot arra, hogy a friss húsra vessék magukat (a helyükben én is ezt tenném.)
A Blind Dead széria úgy általában nem rogyadozik a magas költségvetés kellemes súlya alatt, ám a jelek szerint De Ossoriónak ezúttal még a szokásosnál is kevesebb pénz állt a rendelkezésére: a gályát össz kétszer mutatja totálból – talán jobb is, ugyanis nagyon valószínű, hogy a filmtörténet legszánalmasabb modellhajójával van dolgunk. Még egy normális jelzőpisztolyt sem engedhetett meg magának a produkció: mikor a bajba jutott modellek segélykérőleg a levegőbe lőnek, egy csillagszóró szikrái “világítják be” a látóhatárt. Seeing is believing .
A lányok felkutatására induló mentőexpedíció, ahhoz képest, hogy egy milliárdos szervezte össze, kétségbeejtően vérszegény: Tucker-t a Barbie Stúdió főnökasszonya, egy, a tengerészlegendák iránt érdeklődő meteorológusprofesszor illetve egy szőke (ajjaj…) fotós csaj kíséri el. A kormánynál Tucker testőre feszít, aki az indulásuk előtti jelenetben erőszakolta meg a fotós lányt, ám a dolog egyiküket sem zavarja különösebben. De Ossorio a nemi viszonyokról kialakított nézetei hagynak némi kívánnivalót maguk után…
A gályára viszonylag könnyen ráakadnak, ám a lányoknak nyoma sincs – és amint felkapaszkodnak a fedélzetre, a kis vitorláshajó, amellyel idáig jöttek, a szemük láttára foszlik semmivé. “Ez a gálya egy másik dimenzió kivetülése! Egy másik világba kerültünk általa!” Hogy mi mindenhez értenek a meteorológusok…
Arról persze fogalmuk sincs, mi a kísértethajó rakománya (nem mintha a másnapi időjárást képesek lennének megjósolni.) Az éj leszálltával templomos barátaink előmásznak szarkofágjaikból, sercegő húsra és az Onedin család legfrissebb epizódjára éhesen…
Bár az El buque maldito (1974) messze nem annyira akció- vagy vérdús, mint a sorozat korábbi epizódjai, ebben is találni hangulatos jeleneteket, még ha nagyítóval is kell keresnünk őket. A film ugyanis zsibbasztóan unalmas – és ha egy történetet még egy leszbikus flesbekk sem képes feldobni, ott aztán tényleg baj van. Onnantól kezdve, hogy a mentőcsapat megtalálja a gályát, szinte semmi nem történik. Hőseink fel-alá kószálnak a fedélzeten, és egyenként a templomosok karmai közé keverednek. Ám ekkor sincs money shot; nem adatik meg nekünk annak kétes, beteg horrorrajongóhoz illő öröme, hogy legalább az effektmesterek munkáján élvezkedhessünk: a fotós lány percekig tartó lemészárlásán (amelynek végkimenetele, elismerem, kellemesen gory) kívül a film szinte teljesen mentes a vértől. Sterilitás és unalom: egy horrorfilm esetében ez végzetes kombináció, gyilkos hatásának elhárítására még az olyan remek színészek, mint a Jack Taylor, Jess Franco egyik kedvence által tett erőfeszítések is hiábavalóak maradnak.
Valami pozítívumot azért csak kellene a filmről mondanom… Várjunk csak, várjunk… Ja igen: a modell lányokkal szívesen áthajóznék én is egy másik dimenzióba! Ááá, túl késő, túl kevés.
Noche de las gaviotas ***
(alternatív címek: Don’t Go Out Tonight, Night of the Blood Cult, Night of the Death Cult, Night of the Seagulls, Terror Beach, The Blind Dead 4) Spanyolország, 1975. Írta és rendezte: Amando De Ossorio. Producer: Modesto Pérez Redondo. Zene: Antón Garcia Abril. Fényképezte: Francisco Sánchez. Vágó: Pedro Del Rey. Effektek: Pablo Pérez. Szereplők: Victor Petit (Dr. Henry Stein), Maria Kosti (Joan Stein), Sandra Mozarowsky (Lucy), José Antonio Calvo (Teddy), Julie James [= Julia Saly] (Tilda Flanagan) és mások.
Általában nem jellemző, hogy egy széria, amelyből alkotói az utolsó pezetát is ki szeretnék sajtolni, éppen a befejező epizódjával érje el csúcspontját. A La Noche de las graviotas (1975) a (majdnem) kivétel, amely a szabályt erősíti: bár nem hatásosabb, mint a Vakrémület (ahhoz a tempója túlságosan álmatag, a narratíva pedig szétszórtabb a szükségesnél), van olyan hangulatos, mint a sorozat első része. De Ossoriót és társait a történet továbbvitele utáni kényszer arra ösztökélte, hogy irodalmi alapanyagból merítsenek. Felnyúltak a könyvespolcra és egy Lovecraft összes került a kezükbe!
Stein doktor és b. nejének fogadtatását a csepp, tengerparti faluban még hidegnek is csak jóindulattal lehetne nevezni: mikor a helyi kultúrális központban (kocsma) a körzeti orvos lakcíme után érdeklődnek, a helybeliek levegőnek nézik a jövevényeket, és csak némi grabancrángatás után igazítják útba őket. Stein a helység doktorát jött leváltani, nyugdíjra bőségesen megérett kollégája pedig kapva kap az alkalmon – semmit sem szeretne jobban, mint maga mögött hagyni ezt az elátkozott, az Ördög (vagy esetleg valami még rosszabb) által nagyon is frekventált bűzletes halászfalut.
Ahol legalább kollektív szellem van! Mindjárt egy csapat, természetesen közkedvelt, szemtelen zombilovagjaink, akiknek már idézésre sincs szükségük ahhoz, hogy living dead lovaikon körbenyargalják a jobb sorsra (ennél a sorsnál biztosan jobbra) érdemeseket. A forgatókönyvíró újabb adalékot fűz legendájukhoz: ha a halászfalu (Bouzano lenne? Nincs rá utalás) lakossága nem szeretné, hogy a templomosok rövid úton felkoncolják a teljes populációt, jobban teszik, ha hét évente, hét éjszakán keresztül hét szüzet áldoznak a kísérteteknek. Mikor Stein doktor házvezetőnőjére kerül a sor, az orvos érthető módon feldühödik, és szembeszáll a fekete mágia túl- és evilági hódolóival. Még szép: ha a lányt felzabálják, ki fog porszívózni?
Kezditek már pedzeni a lovecrafti kapcsolatot? Filmesék több motívumot is átvettek az amerikai szerző Shadow Over Innsmouth című kisregényéből. A helyszín, illetve annak hangulata éppen olyan, ahogyan azt Lovecraft majd egy századdal korábban leírta: a haltetemek rothadásától fertelmes levegőjű, állandó ködben úszó tengerparti település, valamint szörnyűséges tettekre kapható lakói mintha a könyv lapjairól léptek volna le. Bár a spanyol filmben nincs szó halakká degenerálódó emberekről (ha nem tudod miről beszélek, irány a könyvtár!), a templomosok – ezt eddíg nem tudtuk – egy humanoid testalkatú, békafejű isten szobrát imádják. A kör bezárul, az ügy megoldódott. Ma is tanultunk valamit.
Ami a történetet valóban emlékezetessé teszi, az az álomszerű, fojtogató atmoszférája – a filmet Francisco Sánchez veterán operatőr fényképezte, aki számos emlékezetes horrorfilmnél állt már a kamera mögött. A szereplők állandó félhomályban, gonosz ködben végzik a dolgukat, jók és rosszak egyaránt. Az egyenlőség sugallatát selydíti meg ez az átláthatatlan hely: aki sokáig itt marad, az olyanná válik, mint a bennszülöttek; beáll a sorba, megválik emberi valójától, és csak az áldozathozatal lesz számára fontos, a halott lovasok éhségének csitítása – mert ezt akarják az ősi istenek. Egyenlőség, testvériség.
Ui.: A vakhalottak kalandjait összegyűjtő, koporsóformájú dvd doboz 2005 szeptembere óta kapható az Egyesült Államokban – aki kicsit is eurokult-rajongónak vallja magát, az egyszerűen nem hagyhatja ki!
Teória: Rob Zombie és a másik jelenleg agyonajnározott horrorista kiskedvenc, Eli Roth egészen jó rendezők lennének, ha nem a saját gyér forgatókönyveikkel fárasztanának mindenkit. A filmjeikből egyértelmű, hogy rejlik bennük némi tehetség, de nem képes a felszínre bukkanni, mert az egók visszanyomják. Zombie és Roth kiváló adaptálója lehetne mások agyszüleményeinek, ám eddigi filmjeik egytől egyig ortopéd bukdácsolásnak bizonyultak, pontosan mivel a saját szerencsétlen sztorijaikat dolgozták fel (nem gyújtósnak, sajnos.)
Zombie csak önnön helyzetét rontja azzal, hogy Carpenter magnus opusának rimékjével próbálkozik. A csávónak úgy látszik elment az életkedve, egy ilyen csatát nem lehet megnyerni. "Én nem rimékelek, én újragondolom!" Anyád hogy van?
A film nem indul rosszul... na, azért ne essünk egyből túlzásba, érdekesen indul, maradjunk ennyiben. A sztori megközelítése más cseppet: Michael Myers ezúttal nem a középosztály megmagyarázhatatlan kinövése, hanem a white trash (amerikai fehér lecsúszott vidéki munkásosztály) terméke: a mama sztriptíztáncosnő (Rob Zombie feleségének, Sherri Moonnak még 37 évesen is eszméletlen teste van), a mostohafaterja egy totális seggfej (Bill Forsythe (Halálra jelölve) egész egyszerűen szenzációs a rövid szerepben, ő a megtestesült amerikai rémálom: a tökét vakaró, semmittevő, gyerekmolesztáló, büdös-fingós DAD, Al Bundy a végső stádiumban. A film legjobb figurája és legjobb alakítása. Szétröhögtem magam rajta - megjegyezendő, hogy a film tele van horror és b-film ikonok nyúlfarknyi vendégviillanásaival: Tom Towles (Henry - Portrait of a Serial Killer), Udo Kier (Suspiria), Sybill Danning (Howling 2), Richard Lynch (God Told Me To), Ken Foree (Dawn of the Dead 1978)... Repes a rajongói szív!)
Mert eddigi filmjei alapján kezd kikristályosodni, hogy Rob Zombie-nak missziója van: a white trash felmagasztalása, morális tendenciáiktól függetlenül. Már a Devil's Rejects is azzal ért véget, hogy "hőseink", a rohadék sorozatgyilkosok megdicsőültek a heroikus halálban, és anélkül, hogy különösebben poéngyilkos lennék, elárulhatom, hogy Mikey Myers is rendszerellenes glóriát kap, szinte áldozattá degradálódik jelen halloweenkor. Csakhogy Zombie nem jól számol: sem a Devil's Rejects-ben, sem ehelyütt nincs létjogosultsága a szemét felcicomázásának. Azon kívül, hogy szarba születtek, hősei nem válnak érdemessé a katarzisra, a föld mocska maradnak.
Ami Carpenter eredetijében tíz perc, az ezalkalommal egy egész óra: ennyi időt vesz igénybe, míg Zombie eldanolja nekünk a srác elmegyógyintézeti megpróbáltatásainak (amely az új Dr. Loomis (Malcolm McDowell) meglehetősen ötlettelen beszédterápiájában merül ki) történetét. Zombie olyan erővel demisztifikál, hogy az visszaüt: kiveszi a Michael Myers-legendából az összes létező potenciálisan természetfeletti motívumot, a legendát lerángatja földközelbe. Michael Myers ebben az első órában egy meglehetősen unalmas, holdvilágképű, zsíroshajú, túlsúlyos amerikai egyenkölökként definiálódik. Na kösz.
A második óra Michael ámokfutásával telik, amely fordulataiban, lefolyásában az eredeti filmet követi, csakhogy: az egész el van kapkodva, a figurák személyiségének bonyolítása teljesen behal, jó ideig meg sem tudtam különböztetni a potenciális áldozatokként színre lépő lányokat. Míg az elmegyógyintézetis részben láthattunk pár érdekesebb rendezői húzást, addig a kergetőzés alatt az egész a neo-slasherek fantáziátlan szintjére süllyed. Az első óra realitáséhségének nyoma sincs, Michael ekkor már a jól ismert slasher-terminátor, és minden átmenet nélkül válik azzá.
Felesleges volt megerőszakolni Carpenter úttörő filmjét - mint ahogy a 2007-es változatban totálisan feleslegesnek hat, mikor két ápoló megerőszakolja az egyik nőpácienst. Csak hogy még betegebb, borzalmasabb legyen az összhatás? Nem és nem, nem jön be a számítás, ezeknek gőzük sincs arról, hogy a kevesebb több.
Halloween. USA, 2007. Írta és rendezte: Rob Zombie. Producer: Malek Akkad. Zene: Tyler Bates. Fényképezte: Phil Parmet. Szereplők: Malcolm McDowell, Sherri Moon, William Forsythe, Daeg Faerch, Brad Dourif, Udo Kier és mások.
Nem tudom hogyan fogja a magyar forgalmazó a címkeveredést elkerülni (ugyebár Carpenter klasszikusát és az istentelen remake-jét is így hívták), de majd megoldja. A lényeg, hogy King nagyszerű kisregényének nemsokára bemutatják a filmváltozatát, és az előzetesből ítélve Frank Darabont lelkiismeretes munkát végzett.
Miután mostanában egyik-másik hazai publikáció megpróbálta definiálni a grindhouse fogalmát, illetve csokorba szedni azokat a filmeket, amelyeket ez a gyűjtőnév takar, úgy gondoltuk, ideje megmutatni a sok kibicnek, mi is a valódi grindhouse. Here ya go, bitches:
GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 1.
Hooper már az első jelenettel legendát teremt. A később sikeres komikusi karriert befutó John Laroquette kellemes baritonja nyugodtan, hangjában minimális hatásvadászattal olvassa fel a vásznon Star Wars -módra felfelé vánszorgó szöveget. A narrátor poklot, borzalmakat, eddig sosem tapasztalt horrort ígér; fiatalok tragikus, megdöbbentő történetét. Vaku villan: az erős oszlás stádiumában lévő emberi maradványokról készült közeli képeket nyikorgás, dübörgés, morgás festi alá, a tökéletes musique concrete . A montázs lezárásaként a kamera megállapodik egy összeaszott hullaarcon. A kamera nyitni kezd, a premier plánból totál lesz, a halottból király: obszcén pózban, széttett lábakkal, kezében emberi fejjel pózol egy ormótlan síremlék tetején, miközben háta mögött a látóhatárt vörösre-sárgára festi a préri lemenő napja.
Sally Hardesty és barátai, Jerry, Kirk és Pam, valamint Sally tolószékhez kötött öccse, Franklin, mintegy összekapcsolva a kellemeset a hasznossal, egy szűk, dobozos kisbusszal végigrobognak az USA déli államain. Hogy mi ebben a hasznos? Ha már úgyis arra járnak, beugranak abba az isten háta mögötti temetőbe, ahová Sallyék nagyfaterja lett elföldelve. Mókás kedvű ismeretlenek ugyanis, több másik elhunyttal egyetemben, a papát is előásták (lásd fentebb), és mindenféle elmondhatatlan dolgot műveltek vele. A helyi hatóságok kimondottan jó néven veszik, ha egy családtag veszi a fáradtságot, és lejön mély Délre segíteni nekik a sok, pajkosan egymásra halmozott testrész között rendet rakni.
Ám téved az, aki azt hiszi, hogy utazásuk során a fiatalok csak ilyen és ehhez hasonló pozitív élményekkel gazdagodnak! Az a stoppos például, akit rögtön a főcím után vesznek fel, lököttebb, mint egy elektromos bikacsök. Az még hagyján, hogy a képén egy szép hosszú, rojtos szélű nyílt seb virít. Hőseink még azt is elviselik, mikor a modern vágóhídi módszerek túlzott vértelenségéről kezd hablatyolni (”The gun’s no good!”), de mikor egy nyeles borotvával csontig beletúr a saját kezébe, majd Franklin karján is ejt egy mély vágást, úgy rúgják ki a kocsiból, hogy nyekken. Búcsúzóul még végighúzza véres tenyerét a furgon oldalán. Jel? Jel.
A társaság Sally felmenőinek üres, lerobbant tanyáján szándékszik éjszakázni. Már épp belaknák a romot, mikor Kirk és Pam úgy dönt, megmártóznak a ház mögötti “swimming hole”-ban (az USA déli részén így becézik a kisebb természetes tavakat). Ám víznek nyoma sincs, bizonyára kiszáradt mióta Sally utoljára itt járt. Kirk és Pam elhatározza, hogy szemügyre veszik a közeli, szintén elhagyatottnak látszó házat. Bár körülötte a gyom derékig ér és az épület háta mögött autók generációi állnak katonai álcázóhálóval letakarva, a ház áramgenerátora teljes erőbedobással zakatol. Mindössze embernek nem lelni nyomát.
Egészen addig, míg Leatherface elő nem ront egy félretolható fal mögül, elvonszolja Pamet és fel nem tűzi egy masszív acélkampóra…
Tobe Hooper klasszikusa a hetvenes évek legjobb amerikai horrorfilmje, sőt, a hetvenes évek legjobb amerikai filmje, úgy általában. Jobb, mint a Keresztapa , a Kínai negyed vagy bármelyik másik, abban az évtizedben készült, joggal emlékezetes mozi. Ez a filmtörténet egyik legintenzívebb alkotása, amely többet elmond az USA újkori társadalmának állapotáról, mint bármely másik.
A Texas Chainsaw Massacre két világ összecsapásáról mesél: Leatherface és családja - a Nagypapa, a Hentes és a Stoppos - Amerika régi, úttörő értékrendjének elkorcsosult (az önként, dacból vállalt izoláció és a “jenki elnyomás”, a progresszív Amerika által degenerált régi Déljének) megelevenedett romjai, akiknek a tradíciók tisztelete áll értékrendjük csúcsán. Áldozataik a vietnámi háború létrehozta hippigeneráció tagjai, az akkori USA uralkodói, a fiatal remény. A hűtőládában végzik.
Hooper és Henkel maximális művészi koncepciója egy hazai területen, Texasban játszódó horrorfilm terve volt - és a mai napig habosszájú vehemenciával ellenzik, ha valaki a csupasz narratíván kívül valami mást is belelát a filmbe. Nem nagyon kell figyelni a nyavajgásukra, hiszen miután egy műalkotás elkészül, kikerül az alkotó tulajdonából, és megnyílik a különböző interpretációk felé. A fentebbi “régi Amerika a modern USA ellen”-féle elgondolás mellé befér még egy “a vidék bosszút áll az urbánus világon”-elvű is. Egyszóval, a nyálasszájú városi turisták Leatherface láncfűrészének fogai közt végzik!
A Sawyer család (Mark Twain áthallás?), a film antagonistái, mindent megtesznek azért, hogy megvédjék az életmódjukat - vagy inkább kiélvezzék az általa kínált örömöket. Annyira őrültek, hogy egyáltalában nincsenek tisztában tetteik súlyával, vagy akár saját állapotukkal. A hús minden, és “the saw is family”. Embertelenségük számukra a szokásos életmenet. Még direkt rosszindulatot sem lehet igazán rájuk bizonyítani: a Hentes, a családfő, aki egyébként mellékes keresetként benzinkutat üzemeltet, a fiatal társasággal való első találkozásakor egyenesen megpróbálja lebeszélni őket arról, hogy az üreg házban éjszakázzanak. Érdemes megfigyelni az arcát, mikor rájön, hogy nem lesz képes eltéríteni az utazókat szándékuktól: fáradt csalódottság és bágyadt éhség kifejezése jelenik meg az arcán.
A filmben a zseniális exploitation -cím ellenére szinte alig folyik vér, amely azzal magyarázható, hogy Hooper egy PG (Parental Guidance - szülői felügyelettel megtekinthető) korhatárt szeretett volna a Texasnak kieszközölni! És akkor ad neki egy ilyen címet… Na mindegy. Míg a tizenkét évvel későbbi folytatás valósággal pogózik Tom Savini groteszk effektjeiben - amelyek over the top jellege nagyban hozzájárul a film irónikus hangvételéhez -, az első részben Hooper a híres hitchcocki “minél kevesebbet mutatsz, annál nagyobb hatást érsz el” elvet követi (az már más kérdés, hogy ezt a direktívát Sir Alfredre inkább a cenzúrabizottságok gyökérsége, és nem a saját filmes értékrendje erőltette).
Kevés filmet - most hirtelen csak Hitchcock Psycho-ját és Avati La Casa dalle Finestre che ridono-ját tudom példaként felhozni - ural annyira a fenyegetettség légköre, mint a Texast. Ez egy olyan hangulati elem, amelyről rengeteg rendező tépi a száját, érteni mégis csak rendkívül kevesen értenek hozzá. Hatásos kidolgozásához finesz, fingerspitzengefühl, az anyag és a mesterség mély-mély ismerete szükséges. A film kezdése lassú, de minden jelenet a veszély bármikori felbukkanásától bűzlik. A tárgyalásban Hooper megcsillogtatja izgalomteremtési tehetségét, amelyet mára mintha ráspollyal reszeltek volna ki az agyából. Az éjszaka macska-egér játszmái gyors, de brutális gyilkosságokban érik el csúcspontjukat. Éjfélre már csak Sally marad életben, akit Sawyerék olyan vacsorára invitálnak, amelyet ha valaki végignéz, soha el nem felejt. És mikor a Nagyfater színrelép (”My ole Grandpa’s the best killer there ever was!”), a közönség ízelítőt kap a kannibálcsalád régimódi vágóhidas módszereiből is. A vacsora-finálé ereje visszaadhatatlan, a maga nemében jelenet sem addig, sem azóta nem volt hasonlóan intenzív. Bár a Texasban egyébként sem nagyon találni kivetnivalót, az utolsó fél óra mutatja meg igazán, hogy értő kezekben vagy akár csak a körülmények szerencsés összejátszása folytán mire képes a horror, mint műfaj. Az élmény beleég az agyba.
A folytatásokra, a korábban már leírtaknál hadd ne pazaroljak több szót. A második részből Savini maszkjain kívül mást nem érdemes megjegyezni, a harmadik és a negyedik, Kim Henkel rendezte epizódból még ennyit sem. A Texas Chainsaw Massacre-nek, amelynek egy kópiáját tárolásra érdemesnek találta a new york-i Museum of Modern Art, valójában nincsenek is folytatásai. A puszta őrületnek ez a csodálatos mesterműve egyedülálló, és csak pörög magányosan a saját tengelye körül, mint Leatherface a film végén, az izzó napkoronggal a háta mögött, berregő láncfűrésszel a kezében.
Idén is megrendezésre kerül az USA-ban az After Dark Horrorfest. A november 9. és 18. között lezajló fesztivál keretein belül, 8 teljesen új horrorfilm kerül bemutatásra az Egyesült Államok több, mint 500 mozijában. A filmeket csak ezalatt a bő egy hét alatt lehet majd a gyöngyvásznon megtekinteni, a későbbiekben már csak DVD-n lesznek elérhetőek. Az 8 Films To Die For mottóval ellátott horrorfilmünnep idei kínálatából eddig 6 cím lett nyilvánosságra hozva. Poszterek és trailer a tovább után.
Kubrick rögtön a film elején egy döbbenetes fahrttal definiálja a lényeget. Jack Torrance (Jack Nicholson) apró Volkswagenjének látványa, amint a HEGYSÉG hajszálvékony útján suhan, minden erőltetett szimbolista eszközt feleslegessé téve döngöli az agyunkba: errefelé nem emberi léptékkel mérnek; a való világ játékszabályai itt egy sóhajtást sem érnek. A gigantikus, fenyőerdő borította hegy-istenek nem zordan szépek, még csak nem is félelmetesek - ilyen egyszerű jelzőkkel nem lehet megfogni őket.
Az örökkévalóság magabiztossága árad belőlük.
Stephen King utálta, és a mai napig utálja a filmet. Hideg gépként tekint rá, amelyből hiányzik mindenféle szív. Téved: a Ragyogás filmváltozatának hatalmas szíve van - csak éppen King rossz helyen keresi. Nem tud elszakadni a forrástól, a saját regényétől. A saját intellektusa és egója áll az interpretáció útjában. Végül is érthető. Míg a regény az erőszak az emberi pszichére gyakorolt csábító, hódító természetét tárgyalja, addig a film valami másról szól.
Kubrick Jack Torrance-e már őrülten érkezik a Panorámába - a hegyvidéki hotelbe, amelynek téli gondnokságát neki kell majd ellátnia. Már őrült, mikor felviszi oda a feleségét (Shelley Duvall) és a kisfiát (Danny Lloyd); már őrült, mikor belefog a regényébe (emlékezzünk: már a kézirat legelső lapján is az ismert mondat virít!), és persze őrült, mikor kezében baltával hajkurássza végig szeretteit (? Akkor már nem.) a gigantikus épület folyosóin és sövénylabirintusán. Az alapszituáció egyszerűbb már nem is lehetne, szinte annyira átlátható, mint valamely slasherfilm története. Ám amilyen szimpla a sztori, annyira dús a mögöttes tartalom, és ha valaha készült intellektuális horrorfilm - a jelzőt a létező legpozitívabb értelemben használom-, akkor a Ragyogás az. King regényének filmváltozata kitűnő példa arra, hogy a horror, mint műfaj, a megfelelő kezekben minden más mozizsánernél többre képes.
A filmbéli Jack Torrance egy lusta indivíduum(?), akinek semmi baja a saját agyamentségével, minek is változna meg tehát. Minden úgy jó neki, ahogy van. Jack Torrance ezért gonosz, már az első perctől fogva. Talán az is volt mindig. Őrültsége a film elején még éppen hogy csak virágzik: saját magában, apai voltában és írói tehetségében való kétségei már rágják a lényét, de majd a Panoráma lesz az, amely segít a sötétségnek az agyában elburjánzani.
Amiben Kingnek igaza van, az mindössze egy jelző: a filmváltozat valóban hideg. Elidegenít. Karakterektől, helyszíntől, történettől, csak azért, hogy azt a bizonyos párhuzamos jelentés-szintet annál könnyebben észrevegyük. Vannak, akiknek még így is nehezére esik.
Danny Lloyd a háromkerekű biciklijén fáradhatatlanul rója a köröket, végigzúz a szálloda végtelen folyosóin. Így űzi el a gyerek az unalmat. Ugyanakkor hódít is: a tátongó teret, az ürességet akarja magáévá tenni. Hiába persze: a semmi az semmi, így birtokolni sem lehet. Mikor a kísértetlányok megjelennek előtte, és elállják az útját, nem csak azért teszik, hogy a saját haláluk képeit vetítsék az agyába, hanem azért is, hogy véget vessenek valami feleslegesnek. Ők a semmi, Danny pedig tele tehetséggel - sem a fiú nem hódíthatja meg őket, sem ők nem költözhetnek belé. A könyvben a szállodának azért van szüksége Dannyre, mert a halálával magáévá teheti a kisfiú természetfeletti képességét, és ijesztő képek mutogatása helyett képessé válhat borzasztó dolgok végbevitelére. Ugyanakkor a filmbéli szálloda - a térbeli és egyéb űr - a tőle különbözőt szeretné elpusztítani. A potenciált, a létezést.
A Ragyogás a tehetségről, annak hiányáról és ebből eredően a semmitől való rettegésünkről is szól.
Ennek megértéséhez a Jack és a szálloda egykori gondnoka közötti párbeszéd - az egyik legjobb hatalomról és felelősségről szóló dialóg, amelyet valaha írtak -, valamint a film utolsó képe a kulcs: az évtizedekkel korábbi bálról készült fotó, Jackkel a közeppontban egyértelműen azt sugallja, hogy Torrance mindig is a Panorámához - illetve ahhoz, amit az épület szimbolizál - tartozott. A meddő - először csak tehetségtelen, majd szeretettelen - ember otthona mindig ez a kívül-belül ürességgel körülvett szellem-szálloda volt. Ez a férfi, aki írónak hitte magát, akinek a saját tehetsége, pontosabban annak illúziója volt a legfontosabb az életben, valójában mindig híján volt ennek a számára legértékesebb tulajdonságnak. Mi értelme van akkor a létezésének? Semmi, és Torrance ember-kivetülése erre szép lassan rá is jön. A Ragyogás ennek a tudatra-ébredésnek a története is.
King regénye az épületet és a hely kongó ürességet csak mint az izoláció eszközét használja, és ebből a szempontból a film több, mint az írott szó: az audiovizuális megjelenítés a végtelen fehérséget, a teljes csendet és a tátongó teret világteremtő tényezőkként tudja alkalmazni - amiben persze John Alcott világbajnok operatőri munkájának oroszlánrésze van. A modern zenei aláfestés, Bartókkal az élen, csak növeli a egzisztenciális ennui -t. Kubrick valóban kirepíti őket hármukat egy egyébként üres dimenzióba. Mindössze a regény “négerszakácsos”, deus ex machina -szerű mellékszálát kellett volna elhagyni, és a absztrakt illúzió teljessé válik - ugyanakkor Kubricknak volt annyi esze és ízlése, hogy a kegyetlen atmoszféra besűrítése végett egy nagyszabású grand guignol haláljelenettel kellemesen-kegyetlenül kivégezze a reményhozót.
Az idő a Ragyogás-ban megszűnik létezni. Bár kezdetben felvillannak mindenféle inzertek az időbeli orientációt megkönnyítendő, ám egyre ritkábban látjuk őket viszont, míg végül teljesen megszűnnek felszabdalni a film narratív folyását - már azt a keveset, ami van neki. Egyszerűen nincs rájuk szükség, mert a történet időbelisége szétfoszlik, mint a vattacukor. Torrance és a családja semmikor vannak - ám térbeli létezésük nagyon is meghatározott, és ez a tér az, amely Nicholson lelke, elméje és egója számára egyszerre bizonyul túl nagynak és túl kicsinek. Saját jelentéktelenségének és kreatív impotenciájának realizálása józan eszének végét jelenti - ám egyben arra is ráébred, hogy a Hatalmas Panoráma Örök Gondnokaként halhatatlanná válhat. Jelentéktelenből naggyá lehet, végtelenné (valahogy úgy, mint David Bowman a 2001 Űrodisszeiá-ban - a különbség mindössze abban áll, hogy ő másmilyen ember egy ellentétes pólusú szituációban). Jack Torrance-t, könyvbéli megfelelőjétől eltérően nem kísértetek abajgatják, hanem a saját kétségei. Ezért másodlagos csak a filmben Danny képességének megszerzése: a ragyogás megléte leginkább Jack a fia tehetsége iránt érzett féltékenységét hivatott növelni - felgyorsítva ezzel saját lényének teljes elkárhozását.
Nicholson alakítása sokak szerint a film lelke. Bevallom, én mindig is inkább szórakoztatónak, mint ijesztőnek tartottam a Ragyogás-beli játékát (mint ahogy a filmtől sem féltem soha - a regény rémisztőbb, talán minden idők legjobb kísértetházas története. A filmváltozat azonban több nála. Ahogy az amerikaiak mondják: “All that and a bag of chips!”), az meg, hogy a film lelke volna, ha nem is hazugság, de erős túlzás (ráadásul Shelley Duvall még akkor is ijesztőbb Nicholsonnál, ha épp csak mosogat). Igaz, a népmesei ordas farkashoz hasonlatos röfögése-hörgése a fináléban felejthetetlen, és az üldözés a labirintusban a horrortörténelem egyik legemlékezetesebb zárójelenete, ám a Ragyogás igazi szörnyetege az, amelyet sosem látunk meg (ha nem tartanám tényleg túlságosan erőltetettnek, itt megpróbálkoznék egy Lovecrafti párhuzammal). A filmváltozat látóhatárunkon túl ólálkodó réme az elme megzavarodásától és a lét értelmetlenségétől való félelmünk.
UK - USA, 1980. The Shining. Rendezte: Stanley Kubrick. Producerek: Robert Fryer, Mary Lea Johnson, Stanley Kubrick és Martin Richards. Zene: Wendy Carlos és Rachel Erlkind. A forgatókönyvet Stephen King regénye nyomán Diane Johnson és Stanley Kubrick írta. Fényképezte: John Alcott. Vágó: Ray Lovejoy. Szereplők: Jack Nicholson, Shelley Duvall, Danny Lloyd, Scatman Crothers, Barry Nelson, Philip Stone, Joe Turkel és mások.
A "szellemes" japán horrorokkal már tele van a padlás, ráadásul ezek a legtöbbször a szigetország folklórjából eredő rémtörténetek, ma már egyre kevésbé hozzák lázba a horror rajongókat. A Noroi rendezőjének legújabb filmje sem más, mint egy újabb közepes J-horror, ami bár mutat némi változatosságot az elődeihez képest, a műfaj forradalma azonban ezúttal is elmaradt. A Slit-Mouthed Woman (az USA-ban Carved) története szintén egy ősi urbánus legendán alapszik, de ezúttal szerencsére nincsenek se lisztesképű gyerekek, se az interneten/mobilon/videokazettán terjedő baljós, túlvilági hangok.
A Kuchisake-onna, azaz a felmetszett szájú asszony története egy több száz éves legenda, ami egész Japán-szerte ismert. Számos film, anime vagy manga dolgozta már fel a témát, vagy éppen vette kölcsön a történet bizonyos elemeit. (Pl. Koroshiya Ichi) Az eredeti sztori szerint, egy féltékeny szamuráj fültől-fülig felvágta hűtlennek hitt felesége száját, majd gúnyosan megkérdezte tőle: "Kinek fogsz tetszeni ezek után?" A modern városi legendáriumban azonban már úgy él tovább a történet, hogy egy, a száját egészségügyi maszk mögé rejtő titokzatos nő, a ködös, éjjeli utcákon kísért, a kezében késnek látszó tárggyal. Ha valaki találkozik vele, a nő leveszi a maszkot, felfedve torz arcát, és felteszi a kérdést: "Szépnek találsz?" Ha a válasz igen vagy nem, akkor a nő üldözőbe veszi áldozatát, hogy megölje. Az egyetlen mód a túlélésre, ha a delikvens semleges választ ad a kérdésre, esetleg ha az üldözés közben a gyilkos nőszemély kedvenc édességét szórja elébe. A film szerencsére nem egy-az-egyben másolja a legendát, így itt most nem elég a megmeneküléshez egy marék tuttifrutti elhintése, de a történet alapja azért nagyvonalakban megmaradt.
Az egész város arról az orvosi maszkot viselő, ijesztő kinézetű nőről beszél, aki állítólag gyerekeket rabol el az utcáról. A rendőrség semmi nyomra nem bukkan, a szóbeszédet pedig már hivatalból is el kell utasítaniuk. Miután Yamashita tanárnő (Eriko Sato) a saját szemével látta, amint egyik tanítványát magával ragadja a titokzatos nő, saját nyomozásba kezd, felhasználva a terjengő pletykákat. Kollégája, Matsuzaki is csatlakozik hozzá, a férfi ráadásul azt állítja, hogy a felmetszett szájú nő az ő anyja, és már legalább harminc éve halott. Mint látható, a történetet illetően nincs új a felkelő nap alatt. Eltűnt emberek, gyilkos szellemnő, tehetetlen rendőrség, és nyomozó magánemberek. Az elcsépelt és dögunalmas kliséktől azért megpróbál elszakadni a film, és néhány újszerűbb ötlet is akad benne. A legszembetűnőbb például az, hogy a felmetszett szájú nő fényes nappal is vadászik, és nem pedig a sötét éjszaka, valamelyik még sötétebb zugából ugrik elő hirtelen, hogy a gyakorlatlan horror fogyasztót alaposan beszarassa. Persze attól nem kell tartanunk, hogy emiatt oda a feszültséggel teli légkör, a hatás napfénynél is remekül működik. Viszont annak ellenére, hogy az urbánus legendában rejlő lehetőségeket a lehető legjobban megpróbálták kihasználni, a történet középszerűségére már nincs mentség. A sablonsztoriban csak az aktuális szellem személye változott, a karakterek, a történések mind-mind nélkülözik az eredetiséget. Sajnos ez a teljesen kiszámítható fináléra is igaz, pedig ott még meglett volna az esély a javításra. Mindent összevetve egy átlagos horrorfilm, néhány értékelhető ötlettel. A J-horror műfaján belül azért mindenképpen egy említésre méltó, de ugyanakkor könnyen felejthető alkotás. Legalábbis addig, amíg meg nem érkezik a menetrendszerű amerikai verzió.
A sokkmagazin.hu és a Geekblog minden évben megrendezi a Halloween Horror Cselendzset, amelynek lényege, hogy október 31-ig annyi horrorfilmet kell megnézni, amennyi belétek fér, majd - hogy valami bizonyítéka is legyen annak, hogy láttátok őket - rövid leírást kell ejtenetek róluk ebben a fórumtopikban. A nyertes díja az erkölcsi (he?) győzelem!
Aljas és pofátlan agymenés a Terrorbolygó, mint ahogy az egész Grindhouse project az. A recept ugyanis amiből dolgozik, olyan, hogy egy igazi horrorgeeknek már az összetevők felsorolásától muszáj elcsöppennie, függetlenül attól, mi sül ki a végén belőle. Gennyedző fejű zombik, géppuska lábú sztriptíztáncos, heregyűjtő tudós, pszichopata orvos, őrült babysitter-ikrek, leszakadó testrészek, szökőkútként spriccelő artériák és egyéb jóságok. Ha a végén ebből valami értékelhető születik, az jó, ha valami szar, az még jobb. Veszteni ilyen leosztásból lehetetlen. Rodriguez (és persze Tarantino) számára soha nem volt ilyen kényelmes a rendezői kempingszék.
Nem irigykedem persze, mind a két hivatásos mozibuzi megérdemli, hogy azt csinálhasson a vásznon, amit akar, nézőként pedig magam is lelkesen dagonyázom a celluloid-szemétben. Csupán jelezném – hátha más is így van ezzel – hogy az egyöntetű ovációba nálam egy kis rosszérzés is vegyül, a tudat, hogy ilyen könnyen kiszámíthatóak és lekottázhatóak a mainstreamtől elvileg távolabb álló közönség vágyai, egy kicsit zavaró. Hasonlót akkor éreztem legutóbb, amikor a Sin City-t már a leforgatása előtt kultfilmnek kiáltották ki.
A Grindhouse attól más, hogy nyíltan felvállalja missziós jellegét. Azon lehet vitatkozni, hogy megérdemlik-e a 70-es, 80-as évek trash-, exploitation és B-filmjei az efféle vizuális emlékműveket, de az tény, hogy a grindhouse nevet és jelenséget pár évvel ezelőttig kevesen ismerték. Nagy költségvetésből és sztárokkal viszont nem lehet igazi grindhouse mozit csinálni, így Tarantinóék maximum a hangulat megidézését vállalhatták.
Ez egyértelműen Rodrigueznek sikerült jobban, az ő variációja kaotikusabb, gátlástalanabb és agyatlanabb, míg Tarantinóról – akit az eredetiség állítólagos hiánya miatt szokás csesztetni – az derül ki, hogy képtelen a saját stílusát levetkőzni, akkor is tarantinós filmet csinál, amikor hivatalból is másolnia, idéznie kéne. Rodrigueznek viszont nem is kell exploitation gurunak álcáznia magát, ahogy a kolléga is mondja, ő mindig is az volt, már az Alkonyattól pirkadatiggal bebizonyította ezt (persze Tarantino is, mivelhogy ő volt a forgatókönyvíró), csak akkor még a kapcsolódó PR-szöveg hiányzott.
A Terrorbolygó tehát szinte hibátlanul vacak film. A trashhangulatot elsősorban a precízen adagolt dramaturgiai következetlenségek, és a fő cselekményszervező elemként funkcionáló gore adják. Mindez a legízletesebb camp humorral leöntve. A sztori alapja a Return of the living dead című zseniális zombiparódiából lehet ismerős, de az expertek tucatnyi más klasszikusból gyűjthetik össze a kisebb-nagyobb idézeteket és nyúlásokat. Dióhéjban a lényeg: egy katonai támaszponton, másfél köpésnyire egy kisvárostól, olyan gáz kerül a levegőbe, ami vérengző zombivá változtat mindenkit. A többi kitalálható. A főhősök szerepére RR jó érzékkel válogatta ki a színészeket, érthető módon nem az alakítás Orson Wellesi mélységei voltak a lényegesek, hanem a humorérzék és az egyéni karakter. Rose McGowan és Josh Brolin a két legnagyobb telitalálat, de a mellékszereplőkkel sincs gond, még Tom Savini cameoja is rendben van. Egyedül Freddy Rodriguez helyett tudtam volna elképzelni egy fajsúlyosabb arcot az ügyeletes badass szerepére. És Naveen Andrews (a Lost Sayidja) is elég halvány teljesítményt nyújt az őrült biokémikus szerepében, bár lehet, hogy ő rendezői utasításra ilyen rossz. Még egyszer: hibázni ebben a filmben lehetetlen.
Ami a Terrorbolygó és a Halálbiztos kettőbe vágását illeti, nem tartom indokoltnak a reklamációkat. Egyrészt nehéz olyasmi után nosztalgiázni, amit nem élhettünk át (itt Európában legalábbis), másrészt agyzsibbasztásból számomra ez a másfél óra épp elég volt. Bármilyen viccesek is azok a vérengzések és pörgősek az akciójelenetek (RR-nek kisujjában a szakma), a kontrolálatlan vizuál-maszturbációtól is csömört lehet kapni egy idő után. A Tarantino filmmel együtt pedig már valószínűleg nem csak az ülőgumók sínylenék meg azt a 190 percet, de az egész túlpörgetett retro-élmény hamissága lelepleződne. Ami ugyanis szar, az akkor is szar, ha könnyes szemmel emlékszünk rá vissza később. Tessék szépen valami új szart is csinálni.
Az exploitation-filmeknek - e gyűjtőszó takarja az akció, a szex és a hozzájuk hasonló alantas szinematikus röfögvények csapatait - gyakran felróják, hogy éppen a maguk fajtájából adódó szórakoztatásbeli elvárásokat nem teljesítik. Különösen igaz ez némelyik horrorfilmre; elég, ha az utóbbi évek hollywoodi eresztéséből idézünk meg olyan torzszülötteket, mint az Ideglelés ("Mi ebben a félelmetes? Ó, hogy dögölne má' meg mind a három...") vagy a tényleg mindenféle kritikai kategóriát alulmúló Jan De Bont-féle The Haunting.
A Nekromantikot több okból sem lehet ezekkel egy napon említeni; ha valaha volt film, amely a horror lényegét - a "josephconrad"-i értelemben - képviselte, akkor ez az 1987-es német félamatőr film ilyen; nem is csoda, hogy a Rózsaszín flamingós John Waters, a trash királya "ground-breakingly gruesome"-ként emlegette.
De hát miről is szól ez a szinte már-már elképesztően-nevetségesen alacsony költségvetésből leforgatott, elkészülte óta számtalan filmfesztiválon botrányt, sőt, külhoni videotékák polcairól hatósági határozattal megtámogatott betiltást eredményező celluloid "rémtett"? Íme.
Rob (Daktari Lorenz, a megtestesült loser) egy balesetek áldozatiait feltakarító cégnél dolgozik. A meló lejártával, sandán-sunyin, ha a begyűjtött elhunyt még aránylag koherens állapotban van, Rob nem habozik őt hazacsempészni. Az otthon melegéban, barátosnőjével, Betty-vel (Beatrice M.) így nyugodtan hódolhatnak kettejük érthető módon titokban tartott nekromantikus (az érdeklődőknek: halottakkal folytatott szexuális tevékenység) szenvedélyének. A kezdeti kedélyes prütykölést követő hétköznapi szituációk azonban felfedik előttünk a kapcsolat árnyoldalait is: Betty mindenféle szempontból elégedetlen a szerencsétlen Robbal, és miután az nem képes anyagilag (no meg az ágyban, bár ez utóbbi szempont a lánynak csak másodlagos) teljesíteni az elvárásokat, Betty, hóna alá csapva az utolsó hazalopott hullát (útravaló?), távozik. Rob nyüszít-szűköl-szenved, és gyorsan kielégülés után néz, ám az általa frissen lemészárolt prosti a jó szexhez túlságosan is hajlékonynak bizonyul. Rob kénytelen belátni, hogy kapcsolata Betty-vel (+ kiegészítő) valami különleges volt, és csak egyetlen módot lát arra, hogy visszatérjenek a régi szép idők...
Legjobb, ha az ember felkészületlenül nézi végig a Nekromantikot, a hatás olyankor tényleg elképesztő. Természetesen minden izlés kérdése, ettől függetlenül én még nem találkoztam ennél gyomorkavaróbb filmmel. Tökéletesen funkcionál minden olyan szinten, amelyen egy horrorfilmnek működnie kell: sokkoló és gondolatébresztő egyszerre. A szexjeleneteket (persze egyik sem éles) talán a legnehezebb végigülni: bár Buttgereiték minimális képi stilizálással és ál-romantikus zenei aláfestéssel próbálják elviselhetőbbé tenni az "élményt" (meg persze elfedni az egyébként lelkiismeretes effektek hiányosságait), a látottak hatása zsigeri és páratlanul szuggesztív, groteszk par excellence.
Érdekes, hogy a kritikák általában azon a jeleneten csámcsognak el, mikor Rob "flesbekkel" egy gyerekkorit, és felidézi apja számtalan nyúlnyúzási sessionjeinek valamelyikét. Buttgereit és Rodenkirchen ezzel a többször visszatérő szegmenssel a főszereplő szexuális aberrációjának gyökereit próbálja magyarázni - meglehetősen nevetséges és kevéssé hihető ez a motiváció. Mégsem ez vele a kritikusok baja, hanem a jelenet nyilvánvaló valódisága. Ennek ellenére senki ne reménykedjen snuff-filmben: bár jó pár ember otthagyja a fogát a Nekromantikban, egyedül a nyúl az, "aki" valóban feldobja a tappancsait. A mészárlások (mert ezek többek, mint gyilkosságok pszeudo-megjelenítése) az effektek szempontjából - és tekintettel a film alacsony költségvetésére - kitűnően lettek filmre víve, és nagyban hozzájárulnak a gyomorkavaró hangulathoz. A finálé pedig, amelyről a szinopszisban direkt nem ejtettem szót, maga is egy külön grand guignol mestermű.
Humornak nyoma sincs a Nekroban. Buttgereit korai rövidfilmjei, pl. a Horror Heaven, még bővelkedtek a vizuális poénokban, de a Nekromantik sötéten komor, kellemetlenül szigorú film. Mikor bemutatták, több addigi rajongó ezt Buttgereit szemére is vetette. Borzasztó és lehangoló (persze ez volt a filmesek célja), amint a mocskos, hiányos díszletek között, az omló vakolatú, elhagyott házak rothadó szobáiban élő emberek hullákkal (pontosabban -kat) dugnak. A filmet Super8-ra forgatták, aki ismeri ezt a nyersanyagot, az tudja, hogy ehhez a történethez ideális.
Jörg Buttgereit és Franz Rodenkirchen, a "kreatív-tím", karrierjük kezdetét, és nem meglepő módon, egyben végét is köszönhetik a Nekromantiknak. A film, az elkészülte óta eltelt tizennégy év alatt igazi kultuszfilmmé vált, a szó legtisztább értelmében. Mikor kijött, underground körökben hatalmas sikert aratott, Buttgereit nevét világszerte megismerték a kapcsolódó szubkultúrákban. Épp ez lett a srác pályafutásának veszte (David Kerekes Sex, Murder, Art című, Jörg korai filmjeiről szóló könyvében az akkor még fiatal rendező többször is kifejti, hogy legszivesebben mainstream vonalon dolgozna): a Nekro túlságosan is borzasztó és erőteljes film ahhoz, hogy akinek köze van hozzá, azt ne fekete bárányként kezeljék "profi" körökben. Bár Buttgereit azóta már három hasonló költségvetésű alkotást készített (Das Todesking, 1989; Nekromantik 2, 1991; Schramm, 1992), betartotta igéretét, miszerint amíg nem jut nagyobb anyagi támogatáshoz, addig nem fog filmet rendezni. Jelenleg televíziós területen aktív, ír és hangjátékokat rendez.
Németország, 1987. Rendezte: Jörg Buttgereit. Producer: Manfred O. Jelinski. Írta: Jörg Buttgereit és Franz Rodenkirchen. Zene: Hermann Knopp, Daktari Lorenz és John Boy Walton. Fényképezte: Uwe Bohrer. Vágó: Jörg Buttgereit és Manfred O. Jelinski. Speciális effektek: Jörg Buttgereit, Daktari Lorenz és Franz Rodenkirchen. Szereplők: Daktari Lorenz, Harald Lundt, Susa Kohlstedt, Beatrice M., Jörg Buttgereit és mások.
Pokoli szövetség: Clive Barker (Hellraiser) 1984-es novellájából (a szerző klasszikus Books of Blood-jának egyik legjobban sikerült írása) Ryuhei Kitamura (Versus) csinált filmet (utóbbinak ez egyben az amerikai debutálása is). Az első pillantásra mezei sorozatgyilkosnak tűnő "Subway Butcher"-t Vinnie Jones játssza - jó casting!
Egy kis érdekesség: a képre kattintva letölthetitek Forrest J. Ackerman legendás magazinjának egyik 1974-es számát. Van benne egy fantasztikus Christopher Lee-interjú, Rick Baker-portré, Lon Chaney, Jr.-megemlékezés meg még egy rakás szuper cikk. Ackerman világhírű képgyűjteményével illusztrálva. Tökéletesség.
SHAW BROTHERS-SOROZAT 2. Hogy mi a hatásos halálos varázslat receptje? Ku Feng szerint, két személyre: vedd egy friss hulla szalonnáját, nyesd le még a fejét, majd mindkét hozzávalót nagy lángon süsd ropogósra, közben kántálj zagyvaságokat. Amint úgy látod, hogy az emberdarabok kellőképp megsültek, formázz viaszbábokat, és jól böködd meg őket kötőtűkkel. A hatás garantált.
Shan Jianmi (a Shaw Brothers egyik legfoglalkoztatottabb karakterszínésze, a fent említett Ku Feng alakítja) Délkelet-Ázsia valószínűleg legkeresettebb maszek fekete mágusa. Népszerűségéhez leginkább erkölcstelensége segítette hozzá, értsd pénzért mindenféle varázslat kivetésére kapható, és akik felkérik őt mágiája alkalmazására szintén nem tartoznak a szociálisabban legérzékenyebbek közé. A bevezetőben leírt varázslat eredménye két hulla, akik azonban nem maradnak megtorlatlanul: Shan Jianmi nemezise, egy fehér mágus (a hongkongi Gandalf!) az áldozatok láttán ráismer a gonosz varázsló modus operandi jára, és elüldözi őt kedvenc erdei vityillójából. Shan Jianmi összeégett pofával, ám viszonylag sértetlenül ússza meg a fehér mágus támadását, és nem sokkal az incidens után már Kuala Lumpur közelében űzi az ipart.
Természetesen a jó szakember mindenhol elkell: ezúttal a reménytelenül szerelmes – ugyanakkor pénzéhes – Jiajie (Lo Lieh) bízza meg némi bájital kikeverésével. A trutymó Mrs. Zhuónak, a tűzrőlpattant milliomosnőnek lesz, aki viszont Xu Nuóra (Ti Lung) vetette ki a hálóját, és Jiajiéről hallani sem akar (Szívmelengető jelenet, mikor hirtelen felindulásból csupaszkézzel teszi totálkárossá Jiajie kocsiját. Girlpower!). A bájital hatása erős, de rövid távú: az éjszakai hancúrozás végeztével Mrs. Zhuo feje kitisztul, és még a szart is kiveri Jiajiéből, aki, hogy az életét mentse, elárulja, hogyan jutott hozzá a varázspiához. Mrs. Zhuót sem ejtették a feje lágyára, és nem hagyja kihasználatlanul a kivánkozó alkalmat, ezúttal ő bízza meg Shian Jianmit egy – ezúttal élethosszig tartó – szerelmi varázslat összefabrikálásával, amelynek szenvedő alanya természetesen Xu Nuó lesz. Az eképpen zombisított fiatalember és t. családja ettől fogva már csak a fehér mágus segítségében bízhat…
A Black Magic a Shaw Brothers által rendesen megdolgoztatott Ho Meng Hua egyik leghíresebb filmje. Olyan időszakban készült, mikor az exploitation, ill. horrorfilmek világszerte „bekeményítettek”, és a trendtől a hongkongi filmipar sem akart elmaradni: a Black Magicnek sem erőszak, sem szex terén nincs szégyellnivalója nyugati társaival való összehasonlításakor. Több emlékezetes jelenetet is kínál e téren: pl. a varázsló és Mrs. Zhuo éjjeli temetői session -jét, mikor egy kiásott hulla megégett állának nedveit kell felfogniuk (a készülő varázsital fontos kellékeként), csak hogy rögtön utána Shan Jianmi megfejje(!) Mrs. Zhuo mellét, s a tejet a hullalével elkeverje (a rituálé közben az elhunyt pár másodpercig még ráadásul vissza is látszik térni az életbe!). Vagy hogyan is feledkezhetnénk meg arról a családias légkörű pillanatról, mikor a fehér mágus vékony bambuszbotot váj Xu Nuo menyasszonyának a gerincébe, és az üreges csövön át férgek garmadáját csapolja le – ők Shian Jianmi egy szokásosan rosszindulatú varázslatának következményei.
Sajnos a film nem csupán sturm und drang: a sebességgel nincs baj, a hetvenes évek exploitation-filmjeire olyannyira jellemző sietség itt is megvan, de a nyögvenyelős forgatókönyv, ill. a szinészi alakítások túlságosan is komolyan veszik magukat, és ez, az effektek kiforratlanságával kombinálva árt a filmnek, sőt helyenként nevetségessé teszi (Ku Feng ezüstszürke, középen elválasztott, istentelen parókája láttán ez az érzés mount everest-i magasságokba emelkedik). Ho Meng Hua rendezése sem az a kimondott virtuóz, tipikusan a „na ezt is felvettük, menjünk tovább a következő jelenetre”-fajtába tartozik, bár a választott maláj helyszínek turisztikai szempontból tagadhatatlanul tetszetősek. Mint képregény-horror, mint fast food-freakshow a Black Magic több mint tűrhető, de hogy ahhoz a kultuszstátushoz, amelyet ma magáénak mondhat hozzájuthasson, a hetvenes évek érája és aránylag ártatlan publikuma kellett.
Jiang tou. Hongkong, 1975. Rendezte: Ho Meng Hua. Forgatókönyv: I Kuang. Fényképezte: Tsao Hui Chi. Zene: Cheng Yun Yu. Vágó: Chiang Sing Lung. Szereplők: Ti Lung, Lo Lieh, Lily Li, Ku Feng, Tanny Tien Ni, Lam Wai Tiu, Goo Man Chung, Lee Sau Kei, Yueh Hooted, Chan Ping, Norman Chu, Ng Hong Sang, Dana, Lam Fung, Got Dik Wa és mások.
Ha netán azt hitte valaki, hogy a Fűrész 3 idiotizmusát lehetetlen fokozni, most meg fog lepődni, de alaposan. A 4. rész előzetesét az idei Comic Conról brutalitása miatt letiltották, de a netre szerencsére valahogy kikeveredett. Ez a néhány perc egyből elejét veszi a találgatásoknak, miszerint Jigsaw talán nem is halt meg úgy istenigazából, csak eljátszotta a mocsadék, mivelhogy rögtön fel is boncolják. Na, és vajon mit találnak a gyomrában...? Igen, egy kazettát. Nevetséges? Naná. De meg fogjuk nézni, mert jó véres lesz.
Ezzel a bejegyzéssel megnyitom klasszikus horror-, scifi és hasonló geekes filmbemutató-sorozatunkat. Első a sorban Larry Cohen remek low budget rettenete, amelyet minden családtervező figyelmébe ajánlok.
Az év rajongói körökben legjobban várt filmje enyhén szólva megosztja a kritikusokat és a horroristákat - mint minden Argento film! :) Íme a Mother of Tears leghosszabb, legújabb és véleményem szerint legjobb trailerje - Suspiriorum, Lachrymarum, Tenebrarum!
Ha jól emlékszem, Jim Jarmusch kottyintotta el egyszer, hogy az elmesélésre érdemes történetek száma hervasztóan véges. A gyártósorait újracsomagolásra átállító Hollywood erre futószalagon hányja a fittyet. Eddig is félő volt, hogy a folytatásoktól és újráktól roskadozó korszakunkról legfeljebb egy tapintatos lábjegyzettel fognak majdan megemlékezni a művészettörténészek akkurátusabbjai, a prequel intézményével azonban végleg bebizonyosodott: odaát az ennyire távlati és magasztos ambíciók legmegátalkodottabb írmagját is eltiporta a termelési kényszer. Az Álomgyár egy nehezen datálható, ám kétséget kizáróan tajtékosan nosztalgikus pillanatában berántotta a láncfűrészt, és azóta egyre módszeresebben vágja maga alatt a fát.
Sopánkodásomból felocsúdva az okosabbja most biztos rögvest görgetne a kommentekhez, hogy dehát ez nem akut nyavalya, merhogy a Psycho 4, és én töredelmesen ismerném be káptalanságom. (De nekem is van netem.) Mégis, hosszadalmasan lehetne sorolni, Merrin atyától Dr. Lecterig, hogy hány gonosz toposz kapcsán derült ki mostanság a gyermekszoba félelmes hiánya, vagy indokolatlanul bizarr felszereltsége. És, bizony a legvéznább, leginfantilisabb trauma sem lehet elég erőtlen egy olyan korban, amikor az E412 hallatán megáll a kanál a joghurtban, elakad a szó, és az „Összetevők” hidegverejtékes szemlézésére siet a halálra vált fogyasztói tekintet. A Gonosz attól Gonosz, – és nem gonosz,– hogy – bizonyos kereteken túl, vagy belül – racionalizálhatatlan. A Jó dettó. Igenis, el lehet fogadni, hogy Bruce Wayne majdnem csak azért, mert bőr az egér. (Amúgy, Christian Bale tolmácsolásában nem pont az derült ki, hogy csont a farka?)
Az amcsi stúdiók financiális megfontolásokból azonban egyre több brainstormingnak becézett tökvakarást szentelnek ezen mondai vakfoltok demitizáló be(illetve ki)satírozásának. A főcímben így azonnal megtudhassa a borzalomra és koleszterinre éhes popcorn függő, hogy a drabális Bőrpofának bőrbetegsége van. Ezér csúnya. És biztos csaja sincs. Hát a szívnek meg kell szakadni.
Szakadni is fog. A vágóhídon hentelő humántorzó a hely bezárását követően sem akarja egy pincei kampóra lógatni gasztronóm szenvedélyét, elvégre csak a hús darabolásához, az izmok csontról való leválasztásához ért… Mondom: „…”
A direktori cv-jét ezzel, és A sötétség leplére keresztelt, másfélórás bélsárral hozzávetőlegesen le is tudó Jonathan Liebesman újra-átdolgozása ezekben a freudi ihletettséggel magyarázkodó perceiben szánalmasan komolyan veszi magát. Mítoszt megregélni linearizált egyenletekben? Jelentkezzen, aki tud ennél frivolabb írói gesztust. A kezdet pont akkor a legtiszteletlenebb, amikor narratíve intelligensnek szánt precizitással sújt le a lucskos pöröllyel, hogy két, amúgy érdektelenül lifegő szálat egy arra kódorgó, dezertőr hippi porhüvelyébe döngöljön. A már kismilliószor végigcsámcsogott (globálmorális metaforaként is tukmálható) kannibalizmus-tematikából szervírozott kiló húsz deka szintúgy nem görbíti felfelé kritikusi ajakim.
Jarmusch a filigránocska szuverenitás (és a műfaji finomságok:) miatt minden bizonnyal egy flegma legyintéssel intézné el a motoros excaliburral hideg számításból hadonászó horrort, ilyen könnyen én mégsem tudom leírni A kezdetet. Egyrészt eltagadhatatlan a filmnek a valóban üde explicitása (morbid boncászati közelijeivel szinte körbekacarássza Hooper szemérmes székfoglalóját), a sokszor fojtogatóan sodró lendülete, és az R. Lee Emrey becastolása okán megizzasztható Acéllövedékek cameo is pontosan hímződik a film durvaszövésű szubtextusába. Két húsipari villámlecke között a bennfentesek értő összekacsintásával ízlelgethetjük a törvényt nagy ívben ignoráló, s közben mégis csillagos uniformisból fenyítő világcsendőrség vendégszerető texasi farmerekkel prezentált eredetregéjét. Lett légyen bármennyire is elcsépelt eme aktuálpolitikai cinizmus, az orv módon vietnamizált allegóriában azért van finesz.
Ám mindez kifilézett vigasz annak, akit ma már trendből – és nem mentálhigiénés indokból – röstellhető érzelmek kötnek az 1974-es, szürrealisztikus kitartással berregő, lowbudget baletthez. Neki a klasszikus vacsorajelenet kelletlenül szájbarágós evokációja zsigeri fájdalom, és legfeljebb naivan reménykedhet, hogy valamikor alábbhagy a filmipar kezdeti lelkesedése.
"Húsz év óta a legjobb slasher", "a horror új sztárja"; ilyen és ehhez hasonló dicséretekkel illetik Adam Green filmjét illetve a történet "hősét", a szörnyszülött Victor Crowley-t. A Hatchet szeptember 7-én kerül az amerikai mozikba, s bár az előzetes hangulatos horrort ígér, eredetiségnek nyoma sincs benne.
(A cikk szerzője Mano, a képregény.net és az aliensonline.hu szerkesztője.)
Gyermeki vigyor ül ki az arcomra, és éles kacaj hagyja el ajkaim, ha egy-egy új Alien figurát kaparinthatok a kezembe. Amíg a boltban tartózkodtam, egy 30-as hölgyemény hasonló tüneteket produkált, miután férjura PárizsHiltonos könyvet vett neki. Hinnye mondom, én maradnék a szemnélküli földönkívülieknél.
A HeroClix-et már ismertem, a HorrorClix-ről pedig már hallottam, de nem nagyon emelte meg szívdobbanásaim számát, amíg be nem jelentették, hogy a Gigerig visszavezethető idegenek is részesei lehetnek a csatának, mely a Clix rendszeren alapul. Ennek a lényege röviden, hogy akár több ismert univerzum (DC Comics, Marvel Comics, Battlestar Galactica, MechWarrior és Star Wars univerzumok) 4-5 centiméteres, fröccsöntött hősei feszülhetnek egymásnak a talpuk alatt lévő egységes pontozási rendszernek köszönhetően, amolyan RPG szabályok keretei között.
A HorrorClix, Alien vs Predator filmen alapuló szériájában három csomag látott napvilágot: Aliens, Predators és Alien Queen. A Ragadozók, akiket a filmtörténelem alienvadászokká degradált, mindig is hidegen hagytak, a királynős kiszerelés meglehetősen drágának bizonyult szűkös, kánikulában megszikkadt pénztárcámhoz, de a teljes és hivatalos nevén Aliens Collector's Set-re csak kiizzadtam a hozzávalót.
Lássuk: a stramm, ablakos dobozka biztonságában 7 pici Alien lapul meg, plusz a nyolcadik utas: a halott, egy jelentéktelen mellékszereplő, játékbeli kódnevén a "tudós". Akad még a dobozban majd egy négyzetméternyi játékmező, játékkártya és egyéb apró kellékek. Található itt minden fajta Idegen: futó, szaladó, kúszó, mászó, támadó, csíkos fejű és vágott farkú is.
Magasságuk nem több 5cm-nél (hivatalosan 50mm), mely méret pont elegendő ahhoz, hogy az eredeti célra, azaz játékra használhassák őket, és mégsem annyira kicsi, hogy ne lehessen kivenni rajtuk mit is akarnak ábrázolni. Az amúgy sem bonyolult színvilággal rendelkező idegen sereg ennek megfelelően van gyárilag pingálva. Testük a matt és a fényes sötétkék/fekete foltok között ingadozik, koponyájuk viszont csillogóan feketével, fogaik pedig vakítóan ezüsttel vannak bevonva. Kettőnek kijutott a zöldből is, a Predator hálóval megpántolt szerencsétlen egyed fején zöld vércsíkok folynak, a ’körülmetélt’-nek a farkát pedig ügyesen, áttetsző zöld pótlással toldották meg. A mindegyikük talpán megtalálható játékkorongon kívül hárman díszletet is kaptak, sőt egyikük falatozhat is a szerencsétlen tudósból, akiről csak annyi mondanék, hogy a jobb kezéről lemaradt a hüvelykujj.
Kicsik, kevesen vannak, és (még) drágák is, valamint vélhetően nem lesz olyan ritkaságszámba menő kultuszuk, mint a Micro Machines Aliens szériájának... Ebből adódóan szigorúan csak rajongóknak és/vagy a Clix-el játszók számára ajánlott. De ők kedvelni fogják!
Todd McFarlane nemcsak az egymástól merőben különböző komponensek végravasz, teljesen új kombinációinak feltalálásához, de a hiperpopuláris frankónmegmondáshoz is igen jól ért. A Femme Fatales box bátyjának tekinthető, Icons of Horror elnevezésű díszdoboz - nomen est omen - valóban ikonikus rippereket kínál: Múmia, Frankenstein Szörnye, Drakula. Úgy tűnik, csupán Sátán brada hiányzott a kénköves névsorolvasásnál, de ő meg valószínűleg egy külön csomagban fog elénk állni, bónuszként Sziénai Szt. Katalin szénné zilált szűzhártyájával. Patája lesz és szarva.
Nincs is ezzel semmi gond - ha valaki kedveli vérből és fizetésből élő ősikonékat, nagyon fog örülni, ugyanis azt leszámítva, hogy a figurák átestek a szokásos McFarlane-es barokkosításon (Drakula roskadozik a denevérektől, patkányoktól, láncoktól), a McFarlane's Monsters legelső szériájából verbuvált kiadványban valóban azt kapjuk, amire számíthatunk.
A csomagolás, akár a korábban vizsgált Femme Fatales trió esetében, itt is gyönyörű - bőven elégedettek lehetnek vele azok is, akik általában sajgó szívvel teszik ki kedvenceiket a porba: hála a méretes "ablaknak", a figurák minden porcikája tökéletesen látható fúrási engedély nélkül is. Mindhárom horrorikon beállása ügyesen lett kiválasztva: Drakulára mintha épp egy komplett rózsaablakot nyitott volna rá a lelkes Van Helsing istálló, takargatja a szemét, szinte halljuk, amint őrjöngő dühvel sziszeg, kényszeredetten hátrál, miközben a creative-death intézményének radikális megújításán dolgozik, fejben. Tökéletes a ruházata, az arca, a szóláris energiáktól tehetetlenül foszló palástja szintén. A főnosferatu beállásának ellentétpárja a szarkofág archaikus szimmetriájába burkolózó Múmia - akit, ha mégis a kibontás mellett döntenénk, maszkjából kiszabadítván megcsodálhatunk göcsörtös-aljas valójában is. Őhozzá jár még egy kígyó is. Frakenstein Szörnye talán a legkevésbé szép, vagy inkább: a legkevésbé eltalált. Valójában egy szimpla szörnyet kapunk, aki rettentő csúnyán néz.
Félreértés ne essék, a McFarlane's Monsters a cég egyik legjobb, többek között az elképesztően gyönyörű Six Faces of Madness tagjait is rothadó keblére ölelő sorozata (balkáni belezőkkel: Báthory Erzsébet, Vlad Tepes, Attila a Hun), amelyre érdemes mindig odafigyelni.
Ha pár évvel ezelőtt valaki azzal jön, hogy tavaly és tavaly előtt egyaránt brit horrorfilmek lesznek az év legjobb munkái, kiröhögöm. A szigetország horroriparára jellemző puritán szárazság – amely mögött természetesen rengeteg lefojtott vágy ottbugyog - az angolszász műfaji filmet számomra már a kezdetektől unszimpatikussá tette. Az olaszok excessze, nyíltsága, tombolása, neurózis-mentessége mindig valahogy jobban bejött.Az utóbbi időben azonban a brit filmipar mintha megváltozott volna, mint ahogy a horrorfilm is en bloc változik. A nemi szerepek átalakulása és a nemzeti karakter elpárolgása a műfaji filmből a briteknek direkt jót tett. A Wilderness talán nincs annyira kerek egész, mint Neil Marshall 2005-ös, mesteri Descent-je, de a maga kegyetlen lendületével ez is lehengerlő. A Descent-re, mint elkerülhetetlen párhuzamra a cikkben folyamatosan hivatkozni fogok; nem elég hogy két egymás utáni évben brit horrorfilmek a legjobbak, de ez a két brit horrorfilm több szempontból is hasonlít egymásra. Egyikben sincs egy szemernyi eredetiség sem – sikerük titka elkészítésük módjában rejlik.
Hat javítóintézetis, ifjú pszichopata meg a rájuk felügyelő, kérges lelkű nevelő (a nagy Sean Pertwee, akinek már a jelenléte is garantálja a film minőségét) büntető túrára indul egy hatalmas, lakatlan szigeten. Hogy miért kell bűnhődniük? Néhány nappal korábban intézetis hálótársuk felvágta az ereit a hónapokon át tartó csicskáztatás hatására. Bár nem egyenlő mértékben vették ki részüket a fiatal fiú megkínzásából, bizonyos fokig mind benne voltak: aki nem verte meg, hugyozta le, bánt vele mint egy állattal, az félrenézett. A srác pedig most halott.Ki a frásszal lehet ilyen szemétládák közt azonosulni? Amelyik nem szadista, az is minimum egy féreg.
Bassett nem osztja könnyen a szimpátiát – az a bizonyos Wilderness (Vadon) nem csak a szereplőket körülvevő erdőségre vonatkozik… Egyébként Bassett tipikusan, érezhetően olyan rendező, aki imádja a műfajt, és kéjjel merül el benne, ebben is különbözik a hollywoodi fos-re-make-ek szemét reklámokból szalajtott bérfilmeseitől. A sziget természetesen nem lakatlan. Nem, először nem a villain-nel akadnak össze, hanem három csajjal, akik hasonló javítóintézetis túrát tesznek: két visszaeső bűnöző és a nevelőnőjük (a gyémántkemény, mégis nagyon szexis Alex Reid, aki tavalyelőtt Marshall filmjében barlangi szörnyeknek verte szét a koponyáját) kelt a tesztoszteron-tahókban mindenféle bizsergő érzést. A feszültség ellenére, meglepő módon a két csapat meglepően jól elvan egymással, egészen másnap reggelig, mikor is Sean Pertwee-be valaki a bozótból három nyilat ereszt, majd ráuszítja a kiképzett németjuhászokból álló kutyafalkáját a díszes társaságra…
Igen, tudom: Péntek 13 + Deliverance + Legyek Ura + Dog Soldiers + mittudomén… Ilyen agyalágyult képleteket bárki fel tud állítani – és a mainstream kritikusok állítanak is jó sűrűn: az interneten körbenézve egyáltalán nem sokan osztják a film iránt érzett elfogódottságomat (amely engem némi zarvarral tölt el: ha ez a kivételesen jól megrendezett film sem üti meg náluk a mércét, akkor mi?) Elismerem, hiányzik belőle pl. a Descent kvázi-feminista olvasata, de az a szubtextus, amit Bassett ennek a rendkívül véres, látszólag szimpla filmnek a szövetébe belesző, még talán cseppett érdekesebb is, mint a barlangászlányok menstruációs fantazmagóriája.
Hogy a gyilkos kicsoda, az viszonylag hamar kiderül, éppen ezért nem is lövök le vele különösebb poént, ha elárulom (meg amúgy is könnyen kikövetkeztethető): az öngyilkos srác kommandós faterja kúszik-mászik a javítósok nyomában, bosszúra éhesen. Na de miért csak azután képes ilyen mértékű „érdeklődést” (ha!) mutatni a gyereke iránt, miután az felkoncolta önmagát? Mitől ez a hirtelen atyai szeretet? Míg élt a srác, le se szarta. Ez a gyilkos, csak a legvégletesebb, patológiás macsógesztust felmutatni képes apafigura mészárolja le sorban ezeket az szülővákuumban tengődő gyerekeket – fiúkat, lányokat egyaránt.
A nemi szerepek a slasherban egy ideje már egyáltalán nem számítanak, vagy legalább is nem kiszámíthatóak. Korábban, a műfaji kezdetekkor, a hetvenes években, a nyolcvanas évek elején mindig volt final girl, aki túlélte a passiót, és mindig azok bűnhődtek, akik vétettek az amerikai-protestáns erkölcsideál ellen, magyarul basztak egy óriásit. Mindez már a múlté: Az új évezredben, a nemi szerepek magukból való társadalmi kifordulása után a nő nem mindig gyengébb, és nem feltétlenül kell életben maradnia csak azért, hogy a nézőben egy bizonyos világkép sértetlen maradhasson.
A barbarizmus mint a túléléshez szükséges evolúciós kitérő a Descentben is és itt is elkerülhetetlen lehetőségként vetődik fel, és a Wilderness majdnem kizárólag férfiakból álló szereplőgárdája, illetve azok tehetségének köszönhetően valamivel átélhetőbbnek, valósabbnak hat. A figurák patológiás vonásainak köszönhetően ők mélyebben merítkeznek meg benne, és jobban is élvezik, ami a film vérbőségére, kegyetlenségi fokára kimondottan brutális hatással van.
Bassett rendezése világbajnok, az akciójelenetek intenzitását mesteri lazasággal fokozza a tűréshatárig, és ugyanilyen tehetséggel kezeli a színészeit is, akik persze már eleve jó érzékkel lettek kiválogatva. Főleg a szuperszemét neonácit alakító Stephen Wight alakítása emlékezetes – ezt a kis gecit, ezt még viszontlátjuk… A jó öreg, körmeink lerágására vonatkozó filmkritikusi klisét ciki manapság bevetni, én mégis megkockáztatom: mielőtt megnéznéd a filmet, menj el manikűröshöz, különben lerágod őket!
Az effektek külön említést érdemelnek: Robin Prichard, aki már a Descent-nél és az újhullámos brit horror harmadik ékkövénél, a The Living and the Dead-nél is a „végtag-specialista” (ez mostanában a maszkmester hülye megnevezése) funkcióját látta el, szenzációs munkát végzett: a letépett lábak, kezek, kiontott belek, üregükből kicsüngő szemgolyók és karóra tűzött fejek garmadája láttán tisztára mintha egy Fulci-filmet nézne az ember! Úgyhogy a cikk első bekezdésének szellemében: Viva Italia!
Az éjjel felkerült a netre az év egyik legjobban várt filmjének, az Alien Vs Predator második részének az előzetese! A trailer alapján, az Aliens Vs Predator - Requiem címen futó film, egy igazán látványos, és akciódús mozinak ígérkezik. Ezt támaszthatja alá az a tény is, hogy rendezői szék(ek)be ezúttal egy olyan testvérpár került, akiknek bár ez lesz az első rendezésük, de a vizuális effektek terén már mindketten igazi veteránnak számítanak. Colin és Greg Strause többek között olyan filmek látvány-munkálataiban működött közre, mint pl. a Terminátor 3, a Fantasztikus 4-es mindkét része, az X-Men 3, vagy éppen a 300. A Paul W.S. Anderson által jegyzett, kimondottan gyenge és vértelen első rész után, további bíztató jelnek vehetjük, hogy a második rész már R besorolást kapott. A teljesen ismeretlen színészek közül, egyedül talán Steven Pasquale neve lehet ismerős, aki a nálunk is futó Ments Meg! című sorozat Sean Garrity-je. A galaktikus ragadozók összecsapására ezúttal a jelenkori Föld bolygón, pontosabban egy coloradoi kisvárosban kerül majd sor, a harcból pedig természetesen most sem maradnak ki az emberek. A filmamerikaibemutatója pont Karácsony első napjára esik majd, reméljük szép ajándék lesz. A tovább-ra kattintva megtekinthetjük az előzetest, illetve innen akár többféle minőségben le is tölthetjük.
Kezdjük a végén: a Csapatleépítés egy közepesen érdektelen horrorkomédia, de a Kárpát-medence bennszülöttjeinek kötelező megnézniük. (Felmentést csak azok kaphatnak, akik egy olasz-magyaron is olasz mezben feszítenek.) Indokaim: 1., itt hangzik el a filmtörténetben először egy külföldi (nevezetesen: angol) produkcióban a „Már minálunk babám” című népdal, illetve a „Mi van köcsög? Ezt beszoptad!” mondat (magyarul természetesen), 2., a film legszórakoztatóbb alakítása a három magyar epizodistához köthető, akik – nyilván kihasználva, hogy a stábból senki nem értett magyarul – némileg túljátszották a szerepüket. Külön kiemelendő közülük a buszsofőrt alakító Boros Sándor (az IMDB tanúsága szerint korábban a Szomszédokban vegzálta Almát és Etust, mint rosszarcú támadó), aki valószínűleg improvizálta ízes magyar káromkodásait, ezzel is demonstrálva, hogy fuck szócskát variáló angolhoz képest mennyivel gazdagabb a mi édes anyanyelvünk. Köszönet érte.
A Csapatleépítés tehát gondoskodik arról, hogy Szlovákia után (Motel) Magyarország is felkerüljön a horrortérképre, bár a Citadellához vagy a Hortobágyi kilenclyukúhoz hasonló emblematikus hátterek helyett csak egy jellegtelen erdő szolgál a történet helyszínéül. A hét főhős egy fegyvergyártó multi alkalmazottjaként érkezik csapatépítő tréningre, de már az odaúton problémák adódnak, le kell szállniuk a buszról, és gyalog találni meg a szállásnak kijelölt, lepusztult erdei házat. Éjszaka furcsa zajokat, zörejeket hallanak, odakinn gyanús árnyak mozgolódnak. Bla, bla, bla. Kiderül, hogy létezik egy legenda, mely szerint elmegyógyintézetből szökött és a sok gyilkolástól bekattant, ex-szovjet katonák portyáznak a környéken. A többi a szokásos: üldözés, menekülés, csúnyán meghalás.
Epigon volta ellenére mégsem lehet élvezhetetlennek bélyegezni a filmet, ami annak köszönhető, hogy a szereplők jellemvonásai, ha csak annyira, mint egy jobb szitkomban, de kidolgozottak. Sztereotípiák, de szórakoztatóak. Először is Tim McInnerny-t kell kiemelni, aki a Fekete Vipera Percy-jeként írta bele magát a tévés szitkomok lexikonába, és a legjobb brit karakterszínészek egyike. Ő játssza a szervilis és gyáva csoportvezetőt. A Futball Faktor című huligánfilm főszereplője, Danny Dyer a tipikus angol lazacsávót hozza: sűrű akcentus, vagánynak szánt dumák, egyenesen a Guy Richie univerzumból. Van még egy kötelező lúzer, egy félénk fekete srác, az ellenszenves yuppie és persze a dögös szőke csaj, hiszen a friss horrortrendek szerint végül mindig a gyengének hitt nő az, aki szétrúgja az ellen seggét. Akad tehát helyzetkomikum is, az ijesztőnek szánt szekvenciákat humorral igyekeznek oldani a készítők, de amennyi ziccert értékesítenek, annyit mellé is bikáznak. Rosszabb esetben neki sem futnak.
Mintha nem lett volna világos számukra, hogy mi a cél. Sokkolni? Parodizálni? Esetleg, a gátlástalan fegyvergyártók tematikájának megpendítésével, ejnye-bejnyézni egyet? Se egyik, se másik nem sikerül igazán. Gore-ból és humorból kevés van, a politikai odamondás pedig túl bátortalan. A stílusbéli hangsúlyváltásokból tisztán kiolvasható a rendező és producer dilemmája, hogy benevezzenek-e a kortárs horrorfilmek versenyébe, vagy inkább csináljanak viccet saját limitált anyagi lehetőségeikből, és az idézőjeleket kitéve, szándékosan elbénázzák a filmet. A kilencvenből nyolcvan percig nem képesek eldönteni, hogy komolyan veszik-e magukat és a zsánert, aztán egy hirtelen váltással – mintha Uwe Boll a forgatás utolsó napján önkényesen lefoglalta volna a rendezői kempingszéket – kapunk egy paródiába illően corny (aki tudja, mi erre a megfelelő magyar szó, jelezze) finálét.
Mégis: alapvetően szimpatikus ez a film. Kis pénz, kis mozi, de legalább megpróbálták. Hadd legyek ezen a ponton demagóg, és a bennem lakozó Lakat T. Károlyt felszínre engedve, feltegyem a kérdést: miért nem készülnek mifelénk hasonló – vagy ha lehet, azért kreatívabb - horrorfilmek? Helyszín, ugyebár látjuk, lenne, pénz nem kellene sok, csak egy hordó művér, a nézők mellét pedig feszíthetné a büszkeség, hogy végre van Magyar Nemzeti Horror.
A négy méter magas Luigi Montefiori (alias George Eastman, alias Tom Salina, alias Lew Cooper, alias Louis London, alias George Histman, alias John Cart, alias Luca Montefiori, alias Alex Carver, alias G. L. Eastman, alias Luigi Montefiore, alias Richard Franks), magát semmitől sem zavartatva "dzsoggol" át a becsülettel rendben tartott nagyonFekete-erdőn, nyomában egy pap, aki alig bírja szusszal. Atyánk kénytelen a helyváltoztatás e kényelmetlen módját igénybe venni hősünk üldözésekor: a minden filmjében egy bekokszolt neandervölgyi ősemberre emlékeztető Luigi itt éppen a Vatikán szponzorációjában(!) előállított szörnyeményt alakít, akit megállítani, enyhén szólva, Isteni feladat.
Luigi kisvártatva lakott területtel találja magát szembe, ám ez a tény még nem állítja meg; annál inkább megállítja az a kerítés, amelynek hegyes vasakkal kirakott tetején igyekszik tenmagát egyetlen lendülettel általvetni. A Kutyaszorítóban óta a madzsar közönség is sejti, hogy a hasi sérülés halálos lehet; Luigi ezzel már régóta tisztában van, és miután nagynehezen lehámozza magát a magasból, segítséget kérve bedörömböl a kerítéshez tartozó ház ajtaján. Az a mimikai mestermű, amit akkor vág ki, mikor az ajtó kitárul előtte, és ő kiomló beleit markolva a padlóra toccsan, nemzedéknyi magyar szinésznek adhatna a jövőre nézve útmutatást.
Ezzel a szórakoztató jelenettel indul Aristide Massacessi (alias Joe D'amato, alias Michael Wotruba, alias John Shadow, alias Peter Newton, alias O. J. Clarke, alias David Hills, alias Steven Benson, alias Kevin Mancuso, alias Dario Donati, alias Richard Haller, alias James Burke, alias Robert Vip, alias Chana Lee Sun) hírhedt "video nasty"-ja (lásd a témában a Cannibal Ferox kritikát), amely kvázi-folytatása a rendező két évvel korábbi Anthropophagousának - a két film közötti egyetlen kapcsolat Montefiori elpusztíthatatlan, vérszomjas gyilkosának figurája.
Luigi-t kórházba viszik, a papot meg a jardra. Ennél a pontnál érdemes megemlíteni, hogy bár a film teljes mellbedobással igyekszik elhitetni a naív nézővel, hogy a sztori Amerika egyik unalmas kisvárosában játszódik, azok, akik odafigyelnek a részletekre, észrevehetik, hogy a környék építészeti igénytelensége egyértelműen valamely északolasz sorozatfalura utal.
A pap köp. Elmondja az érthetően szkeptikus-provinciális rendfenntartóknak, hogy Luigi-szörny az ő teremtménye, amely sikerrel lépett meg a szent laborból. Felhívja továbbá a kevés érdeklődő figyelmét arra, hogy talán érdemes lenne a beleit műtéti úton visszanyert monstrum köré szoros rendőrkordont vonni, tapasztalatai szerint ugyanis kedvence morcosan ébred.
Természetesen már késő. Luigi a műtét után hátrahagyott fúróval belekukkant egy kézreeső ápolónő fejébe, majd korábbi, félresikerült magasugrásának helyszíne, az erdő széli ház felé veszi az irányt. Nem siet: kitérőként betér a helység kulturális központját jelentő asztalosüzembe, ahol a gondnokot kétvállra, valamint az esztergapadra fektetve kipróbál egy frissen befűzött fűrészlapot. Mivel a kisérlet nem jár a kívánt eredménnyel, megérkezvén a házhoz, az ottlakókat (két babysittert és három gyereket) megpróbálja véglegesen evakuálni...
Nemcsak az agyzsibbasztóan kemény (jobbára teljesen dilettáns) effektek (a fűrészes kivételével, az remekül sikerült) - persze ha az ember szereti a filmes vérontást, az ilyesmi nem fogja csípni a szemét - miatt nehéz végigülni Massacessi Absurdját. A rendező több interjúban is kifejtette, hogy pályafutása során a filmcsinálás anyagi vonzatán kívül semmi más nem érdekelte, és ezt a szerencsétlen néző itt érzékelheti is: egyéni stílusnak vagy feszültségkeltésnek nyomát sem lelni. A vérontások közötti időt kitöltő jelenetek valamely talján kő alól előmászott, kínai cserépkatonák mimikájával rendelkező ripacsok dögunalmas párbeszédeivel és fel-alá járkálásával telnek.
Nyilvánvaló, hogy Massacessi az Absurddal Carpenter Halloweenjének olasz változatát (koppintását) szerette volna elkészíteni - kár, hogy pont a tehetsége hiányzott hozzá. A karakterkonstelláció tökugyanaz, mint az amerikai filmben: itt is van (számos) tini bébiszitter, meg kiskölyök, akinek senki nem hisz, sőt szerencsétlen Dr. Loomist is sikerült reinkarnálni a pap figurájával. Az még nyilvánvalóbb, hogy a kórházbeli jeleneteket még csak nem is az 1978-as eredeti, hanem folytatása, a Halloween 2 "inspirálta". Ám míg Carpenter (aki a szellemtelen második résznél csupán mint producer működött közre) az erőszak ábrázolásában visszafogottnak, a feszültségteremtés terén pedig zseniálisnak bizonyult, addig olasz kollégája mindkét szempontból megbukott.
Absurd (alternatív címek: Horrible, Rosso Sangue, Anthropophagus 2, Ausgeburt der Hölle, A pokol szülötte). Olasz, 1981. Rendezte: Peter Newton (Aristide Massacessi). Írta: John Cart (Luigi Montefiori). Fényképezte: Richard Haller (Aristide Massacessi). Vágó: George Morley (?). Zene: Carlo Maria Cordie. Szereplők: George Eastman (Luigi Montefiori), Annie Belle, Charles Borromel, Katja Berger, Kasimir Berger, Manja Kochansky, Ian Danby, Ted Rusoff, Edmund Purdom és mások.
Nyolc év telt el azóta, hogy a kilencvenes évek Tarantino mellett e legnagyobb amerikai mozihappeningje veszettséggel beoltott sáskahad módjára végigzúzott a Földgolyón. Két évvel a Sundance Fesztiválon aratott zajos sikere, a zseniális-virtuális reklámkampány náci hadseregként való ránktelepedése, a rajongó tömegek ostromszerű mozifoglalásai után most már talán beépült kollektív ál-kultúránkba a Blair Witch Project annyira, hogy a körülmények kizárásával lehessen megtárgyalni.
Az Ideglelés, amely három nyomtalanul eltűnt fiatalember a rendőrök által fellelt (ál)dokumentumfilmje - tájékoztat minket az első másodprecekben egy komor felirat -, mint film, mint műalkotás, értékelhetetlen. Ez nem feltétlenül negatívum: az, hogy a két, az Ideglelésben nem szereplő ötletember/rendező ezt a stuntot, ezt a bűvészmutatványt, ezt a szokásos filmes elvárásoktól ennyire különböző videót így a világ nyakába tudta sózni, nos, ez több, mint szimpatikus: ez csodálatra méltó.
Az Ideglelés alapötlete egyáltalán nem eredeti. Az áldokumentumfilm, mint műfaj, ha nem is egyidős a filmművészettel, de már régóta itt kavar - sőt, a pornófilmnek a kilencvenes években uralkodó irányzata lett, "gonzo" néven, Hunter S. Thompson után szabadon. Azért pedig, hogy eltűnt filmesek vágatlan anyagát nézegessük, még ennyire messzire sem kell mennünk: 1979-ben Ruggero Deodato Cannibal Holocaustja a horrorban is meghonosította ezt az olcsó, de hatásos motívumot - ha lehet, még ügyesebben, mint az Ideglelés készítői. De erről majd később.
Heather, Mike és Josh, a három filmfőiskolás, a burkittsville-i boszorkány évszázados nyomát kutatva, rövid városnéző oknyomozás után nekivág a települést kerülvevő sűrű, sötét (talán még sosem volt ez a két jelző ennyire helyénvaló) erdőnek. Az, hogy amerikaiak, végzetesnek bizonyul: hülyék ugyanis, mint a tök. Hagyján, hogy eltévednek; szép sorban elveszítik a térképüket, az iránytűjüket, végül pedig a maradék eszüket. Olyasmi, hogy kövessék a többször is útjukba akadó folyó vonalát, eszükbe sem jut.
Éjszakánként, a koromsötétben, szokatlan zajok zavarják fel őket álmukból. Ahogy múlnak a napok, és fogy hőseinkből az ideg, úgy válnak ezek a hangok egyre jobban kivehetőbbekké, vadabbakká és főleg KÖZELIBBEKKÉ. Reggelente furcsa, kultikusnak tűnő kőhalmokat találnak sátruk körül, később, szakadatlan vándorlásuk közben pedig fára kötözött kis ág-emberkékre. Ekkorra már számukra is egyértelmű, hogy nincsenek egyedül. Josh nem bírja tovább cérnával: a következő éjszakán nekiront a láthatatlan ellenségnek. És ezzel nyoma vész...
Az Ideglelés olyan jó lehetett volna... Lehetett volna belőle valóban az a borzalmas-rettenetes, vértelen, csak és kizárólag a sötéttől és az izolációtól való félelmünkre építő mestermű, aminek rajongói tartják. Hogy a végeredmény mégsem így fest, annak több oka van.
A szinészek kitűnőek, le a virtuális kalappal. Főleg Heather Donahue hiteles, mint a koedukált csapat egyértelmű főnöke, aki (kezdetben), ha kell vaskézzel, ha kell szép szóval irányítja a két meglehetősen szerencsétlen fazont. Az már nem az ő hibája, hogy maga a karakter a LEGKIBASZOTABBUL IDEGESÍTŐ KURVA, akivel volt szerencsétlenségem két évtizednyi filmrajongói pályafutásom alatt "találkozni". Az Ideglelés valódi rendezői a lánynak azt a tulajdonságát, hogy állandóan forgat, hogy a legfeleslegesebb dolgokat is filmre veszi, hogy a legintimebb, legmegalázóbb és legvégletesebb pillanatokban sem "áll le", és társai pofájába nyomja a kamerát (ráadásul soha nem fogja be a száját), Heather elhivatottságával próbálták magyarázni. Azonban ahogy az Ideglelés a finálé felé közelít, és Heather továbbra is non-stop nyomul, ez a teljességgel irreális viselkedés elidegenítő hatással van a nézőre. Pontosan mikor a leginkább szükség lenne együtt érezni-gondolkodni a szereplőkkel, a nagyérdemű bedobja a törülközőt.
Ez az a különbség, amely az elődöt, a Cannibal Holocaustot a borzalom mesterművévé, az Ideglelést pedig korai magömléssé avanzsálja. Az 1979-es filmben Deodato tudta, mikor kell bekapcsolni a felvevőt: az exploitation, ill. a bulvársajtó legjobb hagyományait követve csak a zaftos részeknél pazarolta a nyersanyagot. Az Ideglelésben rengeteg az üresjárat, amelyek a dilettáns kameramunkával, valamint a fentebb elsorolt tulajdonságokkal kombinálva lerontják az összképet. Sőt, ez az össze-vissza kapkodott kamera az oka annak, hogy a film még csak nem is félelmetes: olyan, a dramaturgia és más mankók által jól megtámogatott jeleneteknél, mint például az éjszakai ostromok, egy lehellettel nyugodtabb operatőri munkával száz százalékos nézőtéri beszarást lehetett volna elérni. Nyilvánvaló, hogy a kép állandó mozgása realitásérzésünket hivatott fokozni, ugyanakkor a nézőnek ilyen epileptikus körülmények között esélye sincs a fókuszálásra, ha pedig az agya nem talál legalább egy biztos pontot, elvész a térérzékelése, és vele együtt a félelemérzete is.
Ilyesmit legutoljára talán a balettintézetből mélyűrbe szakadt David Prowse (a.k.a. Darth Vader) kapcsán láthattunk, de hát, igen, Robert Englund valóban maga Freddy Krueger, eljátszottak már ezzel a kultikus szérián jólesőt csavarintó Wes Craven's New Nightmare-ben is, naná, haha. Az izgalmas jelenség értő szellemi fölfalásához előbb egyrészt el kell ismernünk a Freddy és Englund arcberendezése között meglévő fiziognómiai vérrokonságot, aztán meg azt, hogy Rob-nál vélhetően még Prof. Dr. Kiszel Tünde félnapos borostája is több Shakespeare-monológot látott.
Kedvencünket nem tépheti ki tehát a fanok izmos kezéből holmi zseniális hamleti szerep mennyei gravitációja, helyette teljes testsúlyával placcsanhat 2D-be a Nightmare poszterek földjén, annak örök tulajdonaként, mint echte horror-ikon. Még a Wishmaster-re (Halálmester) asszociálhatunk vele kapcsolatban, esetleg. De hát az meg szintén Craven, vagyis szintén Freddy, tehát vissza az egész.
A helyzet leírása azért rászorul némi pontosításra: jelen figura alapjául a nem is olyan régen bemutatott Freddy vs Jason című film prológja, annak is álomportyázó tömeggyilkosunk egy korábbi (a "jelenleginél" jóval irritálhatóbb), hogy egész pontosak legyünk: "Springwood Slasher"-i állapotának megjelenítése szolgál. Ám ez természetesen egyáltalán nem lök minket távol a fentebb kifejtettektől, sőt.
Sajnálatos, de makacs tény, hogy a figura nem lett tökéletes. És akkor még finoman fogalmaztunk. Sohasem értettem, miért gondolják a készítők, hogy a valósághűség nagyobb fokát érhetik el a "valódi" karakter ruhaanyagainak egy az egyben való átemelésétől. Tudniillik nagyi pulcsijának esése egészen más a 180 cm-es Freddy-n, mint annak 20 cm-es klónján. Ez tehát egy kínos tévedés, wrong turn, nem hiszem, hogy vitázni lehetne rajta. Ezek után nem nagy meglepetés, hogy jelen darab is ezzel a fogással operál - bőrdzseki bőrből, pulcsi nagyitól.
De nem ez a figura legkellemetlenebb része: Englundra ugyan rá lehet ismerni, de én egy apró hunyorgás falfehér keretében azt is simán megéltem, hogy milyen lenne egy cseppet kijózanodott, karmos Korda György szobrocska boldog tulajdonosának lenni. Jóval izgalmasabbak a figurához csatolt apróságok. Itt van mindjárt a szintén a Freddy vs Jason-ből ismerős kis mappa, amelybe Fred mintegy slasher-nárcisszoszként gyűjtötte-ragasztgatta be a rémtetteit szétkürtölő újságcikkeket; ez szép, el kell ismerni, de lapozni, sajnos, nem lehet benne. Kapunk még egy aprócska cigarettát (meccselhetünk a haverunkkal, hogy melyikünk veszti el előbb), és természetesen jelen van az elengedhetetlen kalap is, ami, aljas-mágikus módon, mintha csak az új Indiana Jones film közeledésének hírét plántálná tudattalanunkba.
A figurát elég szépen meg lehet mozgatni, rengeteg pózba állítható, akár még egy középkategóriás autobotnak is vicsorogva nekiugraszthatjuk - bár én eddig még nem fröcsögtem tele nyállal anyu perzsaszőnyeget a nagy játszásban. Ezek a "szobrocskák" dísznek, egy (mozi)szoba szép ékszereinek valók - épp ezért fájóak a jelen tárgyalt darab hiányosságai.
A The Descent egyszerű film: történetét nem bonyolítja mindenféle felesleges mellékszál, tolakodó firlefranc: amit Neil Marshall elénk tár, az egyértelmű, brutális és borzasztóan félelmetes.
Hat gyönyörű, fiatal nő (eddig totális slasher-klisé a dolog), kifogyván az extrémsport-alternatívákból, az Appalache-hegység egyik zordon barlangrendszerét indul birtokába venni. Kegyetlen a kő: ahogy a végtelen sötétségben egyre mélyebbre jutnak, úgy szaporodnak a problémáik. A visszautat sziklaomlás zárja el, felszerelésük rohamos ütemben amortizálódik, pont úgy, ahogyan nyugalmuk. Ráadásul mintha nem lennének egyedül odalenn...
Ugye mondtam, hogy szimpla a sztori? A The Descent esetében nem a mi, hanem a hogyan számít, és ahogy Marshall ezt a történetet elénk tárja, arról a legnagyobb horroristák is példát vehetnek. Felidézni sem tudom, mikor sikerült egy rendezőnek így megrémítenie, a különböző suspense-stratégiákat ennyire jól alkalmaznia. A két alapvető mélyfélelmre, a haláltól és az izolációtól való iszonyodásunkra játszik rá pofárlan ügyességgel, ráadásul rendkívül szűk helyeken, ezer tonnányi kőomlások alatti negyven centis réseken keresztül kúszatja-mászatja a szereplőit, úgyhogy üdvözlöm a klausztrofóbiásokat – a Descent az ilyesmi miatt (is) az évtized eddigi legjobb horrorfilmje.
Marshall ráadásul a kezét sem rest bemocskolni: aki utalásokkal operáló elegáns-viktoriánus rémisztgetésre számít és vágyik, az messze kerülje el a filmet. Az utolsó fél órában szakad a hús és ömlik az epe, amely az idegtépő, csúcsra járatott egyórás expozíció után szinte katarzisként hat. Ilyet is ritkán él meg az ember, mostanában, moziban vagy a dvd-t bámulva.
Szóval nem tudom eléggé dicsérni.
"We couldn't even hear you, in the night... No one could. No one lives any nearer than town. No one will come any nearer than that, in the night, in the dark."
Az Amerikai pite Jimbo-jában még a tudattalan szintjén sem merült fel a kedvesen megrajzolt Kis Hableány kiemelkedően durva vaginális molesztálásának gondolata, mikor a nagy bizniszmen Todd McFarlane már réges régen és nagyon is jól tudta: az irodalom ugyan szép, a mesék pedig aranyosak, de bizony a gátlástalan férfielme titkos móriczkai szerelőműhelyében Piroskából egy villanás alatt dolgos szexrabszolgává nevelhető domina, az Óz a csodák csodája Dorothy-jából meg nagy örömmel senyvedő BDSM végribanc készül. Legalábbis szerinte.
Nézzük, mit kínál ezek után a Femme Fatales névre hallgató combos és hosszúkás dobozban az anno kiemelkedően sokak által tamáskodva fogadott, ám a Spawn kiötlésével kétségtelenül az amerikai kommerszképregény grafikai paradigmaváltását kierszőszakoló - és mint ilyen, képregénytörténeti ikon - Todd McFarlane.
Todd rendre a legjobb ösztönökkel (vagy a leggátlástalanabb módon - ízlés dolga), kvázi üzleti alkimistaként szűri és oldja és vegyíti az új és régebbi filmsikereket, kultikus alkotásokat és meséket a legújabb és legbetegebb netpornós divatokkal vagy horrortani extremitásokkal (persze csak óvatosan), létrehozandó az akciófigura biznisz aranyát. Ennek legújabb bizonyítékaként fog nemsoká megérkezni a McFarlane's Monsters legújabb ingerküszöb-rohama, a karácsonyi időszakot kőkemény patákkal tipró "Twisted X-mas Tales" című sorozat, a maga húst hússal evő hóemberével, totál perverzzé avanzsált mikulásával és agressziótól vibráló pszihopata rénszarvasával. Már előre félünk a Juliska vélhető életkoráról folyó vérremenő bírósági vitáktól is, amelyeket minden bizonnyal egy, a Kedves Kislányt és a kajánul ágaskodó mature Bagirát ábrázoló pedofil-animalsex diorama fog majd kiváltani.
A hazánkba nemrégiben beriszáló doboz valójában egy korábban megjelent figurákból összeállított tematikus válogatás: Dorothy és Munchkin a "Twisted Land of Oz", Piroska (Red Riding Hood) a "Twisted Fairy Tales", Báthory Erzsébet pedig az Országimázs Központot anno ököllel állcsúcson verő "Six Faces of Madness" nevű szériából kibárándulva hatolt a kellemesen szűk dobozba. Vegyük őket sorra.
Az emlékeimben merőben másként élő Munchkint nem tudni, mi lelte, de jelenleg elég rossz bőrben van, és az is biztos, hogy kőkemény perekre számíthat a King-Kong és a Massza című filmek jogtulajdonosaitól is. Nem kevésbé meglepő Dorothy radikális tudati-létrendi hanyatlása sem: őt ezúttal bekötött szemmel, valami fiszlő-foszló goth-tütüben és nyakörvvel, 30 centis csótányroppantón egyensúlyozva csodálhatjuk meg. Semmiből nem értünk semmit.
Piroskát térdfölé érő, szögekkel kivert csizmában találjuk, markában a csúnya farkassal, valamint lábai előtt az annak széthasított gyomrából kiloccsanó, bélsavval és epével ízlésesen egybekavart - vagyis cseppfolyósított - ex-nagyival... Báthory Erzsébetben semmi különösebben meglepőt nem találunk; a kedves hölgy a megörökített pillanatban éppen embervérben lubickol, hatvanas pulzussal - de hisz tudjuk -, a kád mellett, egy háromágú gyertyatartón pedig levágott fejek nyugszanak. Egyedül Newton lehet az, aki a kehelyből épp kiloccsanó folyadék furcsa látványa okán néhány kiló földet egészen biztosan beturmixolt, de ez még megbocsájtható.
Mindhárom figura roppant részletesen kidolgozott, a maga nemében gyönyörű, de e téren soha nem is volt probléma a McFarlane Toys termékeivel. Báthory Erzsébet talán a "legszebb": a rendhagyó fürdővíz felszíne tökéletes, a gyermekien játszó Bözsi combjait borító vér is 100%-osan hihető. Szép az arannyal borított állókád, az arcok kidolgozása szintúgy. Piroska kriminalizálódását sem kell teljesen értetlenül szemlélnünk: el kell ismerni, hogy a beállítás roppant hatásos, a különféle ruhadarabok hibátlanul vannak megjelenítve, és hát, szegény farkas nagy kosszal járó agóniája is nevezhető látványosnak, már amennyiben valaki vonzódik az ilyesmihez. A strihelő Dorothy a leggyengébb tagja a rejtett fantáziákat könyörtelenül kihantoló bűnös triónak, de még ő is bőven hozza a McFarlane-es átlagot.
McFarlane's 3D Movie Posters-sorozat, McFarlane Toys.
Gyorsan tisztázzuk: a McFarlane's 3D Movie Posters névre hallgató sorozat az action figure-szcéna egyik valaha volt legnagyobb dobását jelenti. Először nagy vonalakban, magáról a szériáról ejtsünk néhány szót: a McFarlane's 3D Movie Posters darabjai valahol a plakátok domborművekkel és akciófigurákkal közös, láthatóan roppant hálás táptalajú határvidékén találtak kultmagukra, nagy szerencsénkre. Ezek a kis édesek sokszor, egy-egy hangsúlyosabb részlet erejéig hosszú centikre kinyúlnak magukból, máskor kihívóan megcsillannak, hogy aztán máshol csak egyszerűen domborodjanak, vagy éppen teljesen visszahúzódjanak a jó öreg 2D-be, a túlzásokat kerülendő. Mindemellett természetesen falra akaszthatóak, sőt némelyikük asztalon, kitámasztva is elhelyezhető. Impozáns, 40-45 centiméteres magasságukra úgyszintén nem lehet panasz.
"If Nancy doesn't wake up screaming, she won't wake up at all."
Nos, a Nightmare On Elm Street első része olyan baszomnagy kultfilm, hogy ezen státuszának felemlegetése bizonyos körökben egyenesen cikinek számít, a múvi jobb agyféltekét csiklandozó brutális álomjeleneteit vérvörös gegekkel lefröccsentő Freddy Krueger-t pedig még Disneyland legpinkebb őzikesimogatójában is tökéletesen ismerik. A legkülönbözőbb megjelenési formákat könyörtelenül birtokba vevő kultság, mi sem természetesebb, Frédink vörös-zöld csíkos pulcsija mellett a filmet anno propagáló plakátot is bronzmarkába vette, így mondhatjuk, hogy az azt érő modern módosítások a konzervatív imádók körében közel olyan botrányossá válhatnak, mint ha valaki mondjuk egy SW-konferencián Han Solo-ra rápróbálna egy hupikék tütüszoknyát, és a kezébe adna egy birodalmi nádihegedűt. Mindemellett intuitíve érzékelhető, hogy a NOES-fanok totálisan elégedett tulajdonosai a klasszikus plakátot 3D-be rántó, és (ezáltal) az eredeti festett finomságát önkéntelenül is a műanyag statikusabb nyelvezetére átíró változatnak. Mert tisztelettudó, mert gyönyörű. Nem mellesleg a sorozat legnagyobb bevállalását is ez a darab jelenti, ugyanis kétségtelenül a legbonyolultabb felépítésű az eddig megjelent alkotások közül.
Rögtön itt van az eredeti plakát talán legerősebb pontja, a Nancy félelmi görcseit a tárgyak szintjén is megjelenítő takaró. Gyönyörű, ahogy a lány épp álomba merülő állapotának tettetett nyugalmát lebuktatja a kétségbeesetten kapaszkodó kezeinek ujjhegyein kilopakodó, ágyneműn keresztül kirajzolódó rettegés, a lány higgadtsági érveivel roppant hatékonyan vitázó paplan kaotikus ráncossága. Ez, a fent elhelyezkedő, a valóság és az álom egybecsorgatását már remegve vágyó Freddy-fejjel egyetemben vesztett plasztikusságából az eredeti plakáthoz képest, de azért így is bőven kifejező, igazán komoly panasz egyáltalán nem érheti. Szépen sikerült Nancy vésztjóslóan a semmibe révedő, az elalvás halálos fenyegetését sugárzó tekintete csakúgy, mint az eredeti plakáttól való egyetlen látványos eltérést megtestesítő, a még a filmcímet is szendergésre csábító andalító hullámzás, vagy a lány Freddy karmai között szinte alig észrevehetően átlopakodó, hangos víznél tízszer mosott hajszálai.
A 3D-s verzió legerősebb momentuma, szinte természetes módon, Freddy kőkemény 10 centiméternyit (ez a valóságban kb. fél métert jelentene) kinyúló karmos keze. Ha ügyesek vagyunk, a plakát elhelyezése során az ezáltal kínált árnyéklehetőségeket is a hőn áhított horrormaximumra futtathatjuk. Külön említést érdemel az eredeti plakát Freddy-jének karmán látható csillanás, illetve ennek - nagy bátorságra valló - műanyag leképezése; ám, legnagyobb meglepetésünkre, másfél-két méterről szemlélve ez a megoldás is tökéletesesen beépül a többi elem által létrehozott egységbe.
"Only love can kill the demon." – tévedte a bulvárpróza szánandó pátoszából kaján gúnyt űzve Robert Downey Jr. fergeteges tolmácsolásában legkedvencebb médiagecim, Wayne Gale. Figyelembe véve ezen írás tárgyát, valamint a Zombi reprezentációs fejlődésének egyre virgoncabbul felszántott ösvényeit, e kijelentést remélhetőleg az oktondi kifejtés után sóvárgó tekintetek követik. Hisz: a harmincas, negyvenes évek vudu-folklorisztikus alkotásainak szolgasorban csoszogó, dohos ábrázatú proli-máladékai, kiket Romero hol konzumkritikus, hol a háborús lelkiismeretet légkalapáccsal ütve-furdaló utalásokkal doppingolt naprakésszé, s kik mára már a borítékolható járványok metaforáiként sprintelnek a multiplexekbe, leginkább a halandóságtól, a bomlástól, valamint a lényünk humán privilégiumként féltett, cizellált vonásainak elvesztésétől való félelem fafejű mementói.
Az expozícióban feleségét – és mindenkit – vicsorgó vírusgazdák martalékaként maga mögött hagyó apa, Don (Robert Carlyle) London szeparáltan rehabos térségében főgondnokként söprögeti szőnyeg alá árulásának, gyáva racionalizmusának emlékét. A krízist kiérdemelhetetlen mákkal spanyolhonban átüdülő gyermekei érkezésekor színt kell vallania. Hazudik, holott igaza van - vagy legalábbis igaza volt, akkor ott. Nagy jelenet. Majdnem akkora, mint az anyával (akire az űberszuperül őrzött régióból robogón meglógó gyerekek találnak...), Aliceszel (Catherine McCormack) történő találkozása. Itt mutatkozik meg a műfaj elképesztő kifejező ereje: a toposz kellékei tébolyult metaforákká magasztosulnak. A harapás által terjeszthető kór a birtoklási késztetéseket, a közösség vállalást („már közéjük tartozik”), a szemkinyomás a házastárssal szembeni alárendeltség ébresztette, tehetetlen dühöt képezi le. A befogadói gyönyört csak fokozza, hogy a végbrutális érzelmi adok-kapok mellőz minden szentimentalizmust és giccset, ráadás gyanánt pedig elcsattan egy csók, mely majdnem olyan félelmetes és ocsmány, mint amilyen megrendítő. Miután Don letörölte könnyeit, Jack Torrance módszerességével felvértezve dzsalja végig a hátramaradó játékidőt. És ha nem is látszik a szemén: csak a gyermekeit akarja…
2005 nyarán jelentette be Joel Silver über-producer The Visiting című filmtervét. A Warner sajtósai annyit árultak el a tuti blockbusterről, hogy a főszereplő Nicole Kidman és Daniel Craig, Oliver Hirschbiegel (A bukás) a rendező, a forgatókönyvet pedig David Kajganich írja. Azt viszont ügyesen titkolták (előttem is), hogy a sci-fi nem más, mint Jack Finney A testrablók támadása című könyvének immár negyedik feldolgozása.
Philip Kaufman, aki valaha zseni volt, most meg Függőség-szintű szarságokat rendez, 1978-ban forgatta azonos című remake-jét. Szívemhez ez a felkavaróan nihilista változat áll a legközelebb. A remake az ötvenes évekbeli sztorit nagyvárosi környezetbe helyezi, és Az elnök emberei stílusában, az X-akták előképeként kormányszintű paranoiával ötvözi. Donald Sutherland, Jeff Goldblum, de még Mr. Spock is kimagaslót alakít. Kaufman filmje különleges - és különlegesen nyomasztó - mestermű; minden perce emlékezetes. Ami nem mondható el az Abel Ferrara rendezte olcsó 1994-es változatról (Body Snatchers), amelyben az ismerős cselekmény átkerül egy katonai bázisra, míg a hősnő egy tinilány lesz (a hamvasan szexi Gabrielle Anwar). Akadnak hatásos momentumok, de jellegzetes Ferrara-filmként ez is sokszor hajlik gagyiba.
Kripke receptje valahogy a következőképpen nézhetett ki, vegyél két jól megírt, szimpatikus fiúkaraktert, akik természetesen egymás szöges ellentétei, öntsd föl egy jó adag okkultizmussal és folklórral, a másvilág szereplői pedig klasszikus mitikus lények és a népszerű urban legend-ek hősei legyenek, de ne feledkezz meg a dögös csajokról sem, akik közül lehetőleg minél többet szerepeltess (de csak mellékszerepekben) az egyes epizódokban - a férfi nézők legnagyobb örömére. Ja, és majdnem megfeledkeztem a cool autóról, amiben utazgatnak, az 1967-es fekete Chevrolet Impala ugyanis legalább annyira része a sajátos Supernatural-feelingnek, mint a fenti összetevők többsége.
A tapasztalt néző már a trailer alapján jól tudja, mire számíthat a film során, és túl sok meglepetés nem is fogja érni, legfeljebb az időzítést illetően. (Kérdés, hogy szándékos volt-e, mindenesetre még az izgalomfokozó szellem-jelenések nagy részét is sikerült megmutatni az előzetesben…) Éppen ez az őszinteség azonban az 1408 legnagyobb előnye: látomásokat és halott kislány-kísértetet láthattunk már eleget, de mégis vevők vagyunk egy újabb körre (pont mint a kocsmában), ahogy a századik keresztrejtvény elé is leülünk, ha eléggé érdekel a megfejtés. A húzónevek pedig kellően erősek, hogy megadják az utolsó lökést, és csábító a szexepil is, amit a tipikus King-alteregó főszereplő humora biztosíthat. Ez amúgy remekül működik, a hoteligazgatóval való beszélgetés során mindketten sziporkáznak (Cusack és Jackson láthatóan nagyon élvezte a felvételt), a későbbiekben pedig a diktafon biztosít lehetőséget Mike gúnyos-ironikus megjegyzéseire (hiába, a narráció ma nem divat…). A múlt árnyaival szembesítő, valamint a valóságot és a képzeletet összemosó filmeket viszont nem parodizálják, az 1408 a főszereplő (a film vége felé egyébként is egyre inkább csak önmagán ironizáló) megjegyzéseinek ellenére komolyan veszi magát. Håfström nagyon is tudatosan kerüli el a csapdákat: a kiszámíthatóságot menetrendszerűen érkező, ötletes szellem-jelenetekkel, a nézőt találgatásra késztető, rejtvényszerű filmvégi csavarokkal és persze elegáns tálalással fedi el. Ebben oroszlánrésze van a színészeknek: John Cusack rutinos, profin megy neki a one-man-show (a játékidő nagy részében egyedül szerepel a vásznon), Samuel L. Jackson a film kedvéért hosszabbra vett mellékszerepével pedig csak ha
b a tortán, amolyan mozis eye-candy. Nem csoda, hogy kettejük jelenete a film legélvezetesebb pontja. Önmagában is zseniális például az amúgy Stephen Kingre reflektáló kiszólás, mikor a hotel igazgatója megkérdi Mike-ot, iszik-e egyet vele, ő pedig így felel: „Természetesen. Író vagyok.”
A második óra Michael ámokfutásával telik, amely fordulataiban, lefolyásában az eredeti filmet követi, csakhogy: az egész el van kapkodva, a figurák személyiségének bonyolítása teljesen behal, jó ideig meg sem tudtam különböztetni a potenciális áldozatokként színre lépő lányokat. Míg az elmegyógyintézetis részben láthattunk pár érdekesebb rendezői húzást, addig a kergetőzés alatt az egész a neo-slasherek fantáziátlan szintjére süllyed. Az első óra realitáséhségének nyoma sincs, Michael ekkor már a jól ismert slasher-terminátor, és minden átmenet nélkül válik azzá.
Hooper már az első jelenettel legendát teremt. A később sikeres komikusi karriert befutó John Laroquette kellemes baritonja nyugodtan, hangjában minimális hatásvadászattal olvassa fel a vásznon Star Wars -módra felfelé vánszorgó szöveget. A narrátor poklot, borzalmakat, eddig sosem tapasztalt horrort ígér; fiatalok tragikus, megdöbbentő történetét. Vaku villan: az erős oszlás stádiumában lévő emberi maradványokról készült közeli képeket nyikorgás, dübörgés, morgás festi alá, a tökéletes musique concrete . A montázs lezárásaként a kamera megállapodik egy összeaszott hullaarcon. A kamera nyitni kezd, a premier plánból totál lesz, a halottból király: obszcén pózban, széttett lábakkal, kezében emberi fejjel pózol egy ormótlan síremlék tetején, miközben háta mögött a látóhatárt vörösre-sárgára festi a préri lemenő napja.
Tobe Hooper klasszikusa a hetvenes évek legjobb amerikai horrorfilmje, sőt, a hetvenes évek legjobb amerikai filmje, úgy általában. Jobb, mint a Keresztapa , a Kínai negyed vagy bármelyik másik, abban az évtizedben készült, joggal emlékezetes mozi. Ez a filmtörténet egyik legintenzívebb alkotása, amely többet elmond az USA újkori társadalmának állapotáról, mint bármely másik.
A folytatásokra, a korábban már leírtaknál hadd ne pazaroljak több szót. A második részből Savini maszkjain kívül mást nem érdemes megjegyezni, a harmadik és a negyedik, Kim Henkel rendezte epizódból még ennyit sem. A Texas Chainsaw Massacre-nek, amelynek egy kópiáját tárolásra érdemesnek találta a new york-i Museum of Modern Art, valójában nincsenek is folytatásai. A puszta őrületnek ez a csodálatos mesterműve egyedülálló, és csak pörög magányosan a saját tengelye körül, mint Leatherface a film végén, az izzó napkoronggal a háta mögött, berregő láncfűrésszel a kezében.
Az idő a Ragyogás-ban megszűnik létezni. Bár kezdetben felvillannak mindenféle inzertek az időbeli orientációt megkönnyítendő, ám egyre ritkábban látjuk őket viszont, míg végül teljesen megszűnnek felszabdalni a film narratív folyását - már azt a keveset, ami van neki. Egyszerűen nincs rájuk szükség, mert a történet időbelisége szétfoszlik, mint a vattacukor. Torrance és a családja semmikor vannak - ám térbeli létezésük nagyon is meghatározott, és ez a tér az, amely Nicholson lelke, elméje és egója számára egyszerre bizonyul túl nagynak és túl kicsinek. Saját jelentéktelenségének és kreatív impotenciájának realizálása józan eszének végét jelenti - ám egyben arra is ráébred, hogy a Hatalmas Panoráma Örök Gondnokaként halhatatlanná válhat. Jelentéktelenből naggyá lehet, végtelenné (valahogy úgy, mint David Bowman a 2001 Űrodisszeiá-ban - a különbség mindössze abban áll, hogy ő másmilyen ember egy ellentétes pólusú szituációban). Jack Torrance-t, könyvbéli megfelelőjétől eltérően nem kísértetek abajgatják, hanem a saját kétségei. Ezért másodlagos csak a filmben Danny képességének megszerzése: a ragyogás megléte leginkább Jack a fia tehetsége iránt érzett féltékenységét hivatott növelni - felgyorsítva ezzel saját lényének teljes elkárhozását.
Mint látható, a történetet illetően nincs új a felkelő nap alatt. Eltűnt emberek, gyilkos szellemnő, tehetetlen rendőrség, és nyomozó magánemberek. Az elcsépelt és dögunalmas kliséktől azért megpróbál elszakadni a film, és néhány újszerűbb ötlet is akad benne. A legszembetűnőbb például az, hogy a felmetszett szájú nő fényes nappal is vadászik, és nem pedig a sötét éjszaka, valamelyik még sötétebb zugából ugrik elő hirtelen, hogy a gyakorlatlan horror fogyasztót alaposan beszarassa. Persze attól nem kell tartanunk, hogy emiatt oda a feszültséggel teli légkör, a hatás napfénynél is remekül működik. Viszont annak ellenére, hogy az urbánus legendában rejlő lehetőségeket a lehető legjobban megpróbálták kihasználni, a történet középszerűségére már nincs mentség. A sablonsztoriban csak az aktuális szellem személye változott, a karakterek, a történések mind-mind nélkülözik az eredetiséget. Sajnos ez a teljesen kiszámítható fináléra is igaz, pedig ott még meglett volna az esély a javításra. Mindent összevetve egy átlagos horrorfilm, néhány értékelhető ötlettel. A J-horror műfaján belül azért mindenképpen egy említésre méltó, de ugyanakkor könnyen felejthető alkotás. Legalábbis addig, amíg meg nem érkezik a menetrendszerű amerikai verzió.
Ez egyértelműen Rodrigueznek sikerült jobban, az ő variációja kaotikusabb, gátlástalanabb és agyatlanabb, míg Tarantinóról – akit az eredetiség állítólagos hiánya miatt szokás csesztetni – az derül ki, hogy képtelen a saját stílusát levetkőzni, akkor is tarantinós filmet csinál, amikor hivatalból is másolnia, idéznie kéne. Rodrigueznek viszont nem is kell exploitation gurunak álcáznia magát, ahogy a 
Sajnos a film nem csupán sturm und drang: a sebességgel nincs baj, a hetvenes évek exploitation-filmjeire olyannyira jellemző sietség itt is megvan, de a nyögvenyelős forgatókönyv, ill. a szinészi alakítások túlságosan is komolyan veszik magukat, és ez, az effektek kiforratlanságával kombinálva árt a filmnek, sőt helyenként nevetségessé teszi (Ku Feng ezüstszürke, középen elválasztott, istentelen parókája láttán ez az érzés mount everest-i magasságokba emelkedik). Ho Meng Hua rendezése sem az a kimondott virtuóz, tipikusan a „na ezt is felvettük, menjünk tovább a következő jelenetre”-fajtába tartozik, bár a választott maláj helyszínek turisztikai szempontból tagadhatatlanul tetszetősek. Mint képregény-horror, mint fast food-freakshow a Black Magic több mint tűrhető, de hogy ahhoz a kultuszstátushoz, amelyet ma magáénak mondhat hozzájuthasson, a hetvenes évek érája és aránylag ártatlan publikuma kellett.
A direktori cv-jét ezzel, és A sötétség leplére keresztelt, másfélórás bélsárral hozzávetőlegesen le is tudó Jonathan Liebesman újra-átdolgozása ezekben a freudi ihletettséggel magyarázkodó perceiben szánalmasan komolyan veszi magát. Mítoszt megregélni linearizált egyenletekben? Jelentkezzen, aki tud ennél frivolabb írói gesztust. A kezdet pont akkor a legtiszteletlenebb, amikor narratíve intelligensnek szánt precizitással sújt le a lucskos pöröllyel, hogy két, amúgy érdektelenül lifegő szálat egy arra kódorgó, dezertőr hippi porhüvelyébe döngöljön. A már kismilliószor végigcsámcsogott (globálmorális metaforaként is tukmálható) kannibalizmus-tematikából szervírozott kiló húsz deka szintúgy nem görbíti felfelé kritikusi ajakim. 
Bassett rendezése világbajnok, az akciójelenetek intenzitását mesteri lazasággal fokozza a tűréshatárig, és ugyanilyen tehetséggel kezeli a színészeit is, akik persze már eleve jó érzékkel lettek kiválogatva. Főleg a szuperszemét neonácit alakító Stephen Wight alakítása emlékezetes – ezt a kis gecit, ezt még viszontlátjuk… A jó öreg, körmeink lerágására vonatkozó filmkritikusi klisét ciki manapság bevetni, én mégis megkockáztatom: mielőtt megnéznéd a filmet, menj el manikűröshöz, különben lerágod őket!
Mintha nem lett volna világos számukra, hogy mi a cél. Sokkolni? Parodizálni? Esetleg, a gátlástalan fegyvergyártók tematikájának megpendítésével, ejnye-bejnyézni egyet? Se egyik, se másik nem sikerül igazán. Gore-ból és humorból kevés van, a politikai odamondás pedig túl bátortalan. A stílusbéli hangsúlyváltásokból tisztán kiolvasható a rendező és producer dilemmája, hogy benevezzenek-e a kortárs horrorfilmek versenyébe, vagy inkább csináljanak viccet saját limitált anyagi lehetőségeikből, és az idézőjeleket kitéve, szándékosan elbénázzák a filmet. A kilencvenből nyolcvan percig nem képesek eldönteni, hogy komolyan veszik-e magukat és a zsánert, aztán egy hirtelen váltással – mintha Uwe Boll a forgatás utolsó napján önkényesen lefoglalta volna a rendezői kempingszéket – kapunk egy paródiába illően 
Nyilvánvaló, hogy Massacessi az Absurddal Carpenter Halloweenjének olasz változatát (koppintását) szerette volna elkészíteni - kár, hogy pont a tehetsége hiányzott hozzá. A karakterkonstelláció tökugyanaz, mint az amerikai filmben: itt is van (számos) tini bébiszitter, meg kiskölyök, akinek senki nem hisz, sőt szerencsétlen Dr. Loomist is sikerült reinkarnálni a pap figurájával. Az még nyilvánvalóbb, hogy a kórházbeli jeleneteket még csak nem is az 1978-as eredeti, hanem folytatása, a Halloween 2 "inspirálta". Ám míg Carpenter (aki a szellemtelen második résznél csupán mint producer működött közre) az erőszak ábrázolásában visszafogottnak, a feszültségteremtés terén pedig zseniálisnak bizonyult, addig olasz kollégája mindkét szempontból megbukott.
Piroskát térdfölé érő, szögekkel kivert csizmában találjuk, markában a csúnya farkassal, valamint lábai előtt az annak széthasított gyomrából kiloccsanó, bélsavval és epével ízlésesen egybekavart - vagyis cseppfolyósított - ex-nagyival... Báthory Erzsébetben semmi különösebben meglepőt nem találunk; a kedves hölgy a megörökített pillanatban éppen embervérben lubickol, hatvanas pulzussal - de hisz tudjuk -, a kád mellett, egy háromágú gyertyatartón pedig levágott fejek nyugszanak. Egyedül Newton lehet az, aki a kehelyből épp kiloccsanó folyadék furcsa látványa okán néhány kiló földet egészen biztosan beturmixolt, de ez még megbocsájtható.
A 3D-s verzió legerősebb momentuma, szinte természetes módon, Freddy kőkemény 10 centiméternyit (ez a valóságban kb. fél métert jelentene) kinyúló karmos keze. Ha ügyesek vagyunk, a plakát elhelyezése során az ezáltal kínált árnyéklehetőségeket is a hőn áhított horrormaximumra futtathatjuk. Külön említést érdemel az eredeti plakát Freddy-jének karmán látható csillanás, illetve ennek - nagy bátorságra valló - műanyag leképezése; ám, legnagyobb meglepetésünkre, másfél-két méterről szemlélve ez a megoldás is tökéletesesen beépül a többi elem által létrehozott egységbe.