Mark Gattis nem tud a seggén megülni (helyes!): nem elég hogy az utóbbi idők legjobb horrortörténeti sorozatát narrálja és szerkeszti a BBC-n (A History of Horror), feltűnik az új Sherlock Holmes-szériában Mycroft Holmes szerepében, de még ennek a H. G. Wells-klasszikusnak a legfrissebb adaptációjában sem rest szinészkedni. A regénynek volt egy szenzációs, több részből álló, 1974-es magyar tévéváltozata is, gyerekkoromban VHS-en szarrá néztem.

Aki járatos a japán kultúrában, történelemben, vagy akár csak a japán popkultúrában, annak már közhely: a szamuráj lelke és szelleme a kardja. Kihagyhatatlan lehetőségnek tűnik, hogy egy szamurájról szóló sorozat írója kiaknázza a témában rejlő lehetőségeket, és Stan Sakai így is tett. Az Usagi Yojimbo most megjelent kilencedik kötetének szíve, a szorosan összefüggő Rabszolgatartók és Daisó (maga a szamurájok által hordott kardpár, a hosszú katana és a rövidebb vakizasi neve) Usagi „lelkének” elvesztését és visszaszerzését meséli el, lényegében egyetlen, kettévágott történet formájában. Aki nyomon követi a sorozat hazai megjelenését, az már rég tudja, hogy a vándorló nyúl regéi a legjobbak közül valók, amik a magyar képregénypiacon kaphatók. És a Daisó még ezek közül is kiemelkedik – Sakai mesteri történetmesélő képességének lenyűgöző demonstrációja.

Usagi úgy kerül kapcsolatba a rabszolgakereskedőkkel, mint a bajjal általában: teljesen véletlenül. Egy menekülő ártatlan szó szerint a lábai elé zuhan gyilkos üldözői elől, mire a „nyúl testőr” kardjának néhány rövid, gyors suhintásával vág egy kicsivel több igazságot a világba. A menekülő elmondja, hogy faluját banditák szállták meg, akik rabszolgamunkára kényszerítik őket – vendégszeretetüket hamarosan Usagi is megismeri, ugyanis gondosan eltervezett mentőakciója kudarcba fullad, és fogságba esik. A banditák megverik, megkínozzák, és kevés híján megölik, és hiába száll szembe velük a fellázadó falusiak segítségével, vezetőjük, Fudzsii tábornok megszökik – a szamuráj kardjaival együtt.

Amikor az első rész felénél Usagit elfogják, és kínozni kezdik, már tudjuk, hogy ez nem egy szokványos sztori lesz – ilyen még nem esett meg a karakterrel, nem láttuk még ennyire elesettnek, sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak. Érezzük, csak ilyen példátlanul szörnyű körülmények közt lehetséges, hogy Sakai a fizikai megpróbáltatások végeztével bevigye a kegyelemdöfést: a kardok odavannak. Hogy jobban megértsük ennek jelentőségét, a Daiso a fegyverek elkészítésének flashbackjével, 300 évvel korábban kezdődik. Sakai hét oldalt szán arra, hogy elmondja, milyen precíz munkával készítik ezeket a kardokat a mesterek, hogy hogyan képesek bennük megteremteni az olyan, látszólag ellentmondásos kritériumok harmóniáját, mint a merevség és a rugalmasság, és hogy hogyan választják ki első forgatójukat. Mert a daisót nem lehet megvenni, ki kell érdemelni. Sakai ezzel egyszerre épít sziklaszilárd alapokat Usagi motivációihoz, nyújt át nekünk egy érdekes szeletet a japán történetemből, és húz a sztori köré egy olyan epikus keretet, ami az egészet legalább egy szinttel feljebb emeli.

A Daisóban Usagi úgy viselkedik, mint még soha: mániákusként, kíméletlenül, szinte félelmetes természeti erőként viharzik kardjai és tolvajuk nyomában, a banditák rettegve szűkülnek a színe előtt, tudják, hogy bolondok módjára, egy igazi harcos és lelke közé álltak. Usagi mindig is az abszolút Jó, a teljes kiegyensúlyozottság és béke megtestesítője volt, „ámokfutása” egyértelműen jelzi: kardjai nélkül nem ugyanaz, aki volt. A feszes tempójú drámai kalandban útitársai is akadnak (ritka, hogy egy hosszabb történetben ne csatlakozzon hozzá valamelyik állandó mellékszereplő, aki szükségesen egyoldalú, fekete-fehér perspektíváját kiegészíti), akiknek alantas motivációi (pénz a banditák fejéért) még inkább kiemelik a hős küldetésének jelentőségét. A Daisó bemutat egy új, később többször visszatérő karaktert, a fejvadász Kóbor Kutyát is.

A többi sztori közül a Szökevények emelkedik ki: egy klasszikus, alsó és felső társadalmi osztályok közti szakadékot összekötő, majd ugyanabba a szakadékba belezuhanó szerelem érzékeny, szomorú, és természetesen akciódús krónikája, mely, ha nem is bír olyan emocionális erővel, mint a sorozat néhány korábbi, hasonló témájú etapja (mint pl. a Körök), mindenképpen maradandó benyomást tesz. Ráadásul ebben láthatjuk Sakai egyik legesszenciálisabb Usagi-rajzát is; ahogy az ellenséges nindzsák láncai lógnak róla, és sérülten, vicsorogva, de meg nem törve védelmezi mögötte álló szerelmét, egyértelművé téve, hogy tudja, nincs esélye, de akkor is utolsó csepp vérégi harcol. Az Égi zene egy keserédes történet egy Usagi útjába kerülő szerzetesről, A játékos, az özvegy és a rónin, illetve a Mese a vipera természetéről pedig az említett hatodik kötet (Körök) egy-egy epizódjának folytatása.

A Daisó azon Usagi-gyűjtemények egyike, amik a Busidóra, és nem a folklórra alapoznak – ebben nincsenek szellemek, démonok és egyéb természetfeletti lények (leszámítva az utolsó pár oldalon, immár másodszor visszatérő Dzseit), „csak” antropomorf állatokkal csodálatosan elmesélt, mélyen emberi történetek nemességről, becsületről, szerelemről és bátorságról. Vagyis: a legjobbak közül való.

Bár az alapvetés ismerős (egy haldokló férfi utolsó napjainak krónikája), az előzetes olyannyira varázslatos, hogy Innaritú szinte bizonyosan valami különlegeset hozott ki a sokat látott témából. Bardem pedig - megint csak: kizárólag a trailer alapján mondom - valószinűleg szenzációsat alakít.

Ez a film engem kb. annyira érdekel, mint a következő Tarr Béla (hogy ez mekkora mennyiséget jelent, azt az olvasóra bízom), de feltételezem vannak köztetek akik buknak a MILF Courteney Cox-ra...

Két brit képregénygeek elindul Mekkába, azaz az amerikai Comic Con-ra, útközben azonban egy, a hírhedt 51-es körzetből szalajtott űrlénnyel futnak össze. Ígéretes sztori, pláne, hogy a két fanboy-t Simon Pegg és Nick Frost alakítják. A tovább után a Paul első teaser-e csodálható meg.

Tájföld különbejáratú szuperhősével a mozik vásznán találkozhatunk hamarosan. Red Eagle extravagáns, komor és badass, miközben profi módon bánik kardokkal és lőfegyverekkel egyaránt. A film első blikkre olybá tűnik, hogy csen innen is meg onnan is, mégis mondanám egyedinek, mint teljes koppintásnak. Lassan ott tartunk, hogy nekünk magyaroknak is szükségünk lesz egy szuperhősre, amit filmre tudunk vinni. A mostani trendeknek ezzel a filmmel eleget tesznek a tájföldiek. A bemutatóra időpontja mindeddig ismeretlen. A rendező személyében Wisit Sasanatieng-et tisztelhetjük, akinek első rendezése volt az első thai film, ami eljutott a Cannes filmfesztiválra. Angol feliratos előzetes az ugrás után.

Fables #98

Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham
Kiadó: Vertigo Comics

Az utóbbi évek két legjobb ongoing comic-jának egyike (azt gondolom külön jeleznem sem kell, hogy a másik a The Walking Dead, és ezt nem a sorozat körül jelenleg uralkodó hype mondatja velem) teljes sebességgel zakatol a 100. számban kulminálódó nagy leszámolás felé. Willingham az az író, aki folyton képes meglepni, és a mellékszereplőkből gondos munkával részletekkel teli háttérrel rendelkező hősöket faragni. Gondoljunk csak Flycatcher-re, a Békahercegre, aki irodai takarítóból lesz az ellenséges Birodalom szívében magának uradalmat kihasító hadvezér, és így egyúttal a menekülteket befogadó Menedék uralkodója vagy Bufkin-ra, Óz egyik szárnyas majmára, aki minden külső segítségtől elvágva, igazi stratéga módjára vezeti győzelemre lilliputi seregét (és Frankeinstein szörnyetegének levágott fejét) egy hatalmas dzsinn és Baba Jaga ellen vívott csatában.
Szükség is van rá, mert a Fables univerzum szereplői az eddigi legnagyobb fenyegetéssel néznek szembe (a The Great Fables Crossover főellenségét most nagyon gyorsan felejtsük el, és több szót ne is ejtsünk róla): Mr. Dark gyakorlatilag egy csettintéssel pusztítja el Fabletown-t, amikor visszaveszi a mágikus tárgyakba bájolt hatalmát, és a fabulák kénytelenek a Farmra menekülni. Míg az aktuális főgonosz belakik a new yorkiak félelmével, és se nem élő, se nem halott seregét építi, Willingham mesterien ugrál egyik történetszálról a másikra, majd szépen egyetlen, vastag fonattá sodorja azt. A megfiatalodott Frau Totenkinder az egykor Mr. Dark-ot bebörtönző testvériség egyik utolsó élő tagját kutatja fel segítségért, Menedékben egy gyilkossággal vádolt goblin pere ugrasztja egymásnak a fabulákat és a befogadott troll- és manónépséget, a hajdani Ellenség a Farmon politikai szövetségeseket gyűjt, hogy átvegye a kis közösség irányítását, miközben a későn felismert szerelem elvesztése feletti bánatába belebetegedő Rose Red flashbackjén keresztül megismerjük végre Snow White teljes és hiteles történetét (ami ugyan nem olyan zseniálisan eredeti, mint Gaiman Hó, tükör, almákja, de gyönyörűen belesimul a Fables univerzum szőttesébe). A 98. szám végére egy mindeddig a szemünk előtt lapuló újabb játékos fedi fel magát Rose Red előtt, aki erőre kapva nekilát a megelőző csapás megszervezésének. A képregénysorozat fórumán, ahol személyesen Willingham válaszol spoilermentesen a felmerült kérdésekre (többek között ez teszi elképesztően szimpatikussá, Robert Kirman-el egyetemben, aki viszont a The Walking Dead számainak 4-5 oldalas oldshool levelezőrovatában teszi ugyanezt) máris megindult a találgatás, hogy a legyőzött Mr. Dark halhatatlan esszenciája vajon melyik szereplőben fog megtestesülni. A Marvel és a DC szuperhőscomicjainak olvasótábora jobbára csak azon tud sírni, hogy már megint átdesignolták Wonder Woman kiskosztümjét, itt viszont az olvasók valódi rajongást táplálnak a sorozat felé, az író pedig nem csupán arctalan vásárlókként kezeli őket. Egy szó, mint száz, aki még nem vágott neki a Fables-nek, az egy nagy kalandról marad le, a 100. szám apropóján pedig még biztosan visszatérünk erre a szériára.

Santito

I, Zombie #05

Történet: Chris Roberson
Rajz: Michael Allred
Kiadó: Vertigo Comics

Gwen Dylan teljesen átlagos tinédzser, nappal sírásóként dolgozik, legjobb barátnője egy a hatvanas évekből itt ragadt szellem, aki mintha egy Scooby Doo rajzfilmből lépett volna elő (think Daphne!), legjobb haverja egy teliholdkor vérterrierré (nem viccelek) változó rendszergazda nerd, és szerelmi élete épp mostanában élénkült fel: választania kell a jóképű szörnyvadász és az évszázados múmia gentleman között (aki ugyancsak jó képet ölt magára a megfelelő időközönként elfogyasztott áldozatainak kárára). Mindennek tetejében havonta egyszer emberi agyat kell ennie, hogy ne induljon bomlásnak a teste és az elméje, ezzel pedig az elhunyt egy időre beköltözik a gondolataiba, hogy olyan apróságokkal bosszantsa, mint a bosszúállás és elégtétel szolgáltatása a haláláért. A sorozatokon (lásd még: Being Human, True Blood, Vampire Diaries) és misztikus-maszlagos-romantikus-vámpíros ponyvákon (Anita Blake, még egyszer True Blood, Twilight) edződött tanult kollégáim joggal tehetik fel a kérdést: mi újat tud felmutatni a sorozat, ami létjogosultságot adhat neki hasonszőrű vetélytársai dömpingjében? Első körben érdemes közelebbről szemügyre venni a szerzők rezüméjét: az eddig háromszor is World Fantasy díjra jelölt Chris Roberson (ugyan egyszer sem sikerült nyernie, de 2009-ben már a bírák közé választották kárpótlásul) egy alkotói közösségben, a Clockwork Storybook-ban kezdte karrierjét a Fables-t jegyző Bill Willinghammel és a Jack of Fables-t istápoló Matthew Sturgesszel együtt, legutóbbi munkája pedig egy Fables spin-off, ami hogy-hogynem a mostani GeexKomix egyik tárgyát is képezi. Térjünk is rá az Eisner-díjas Michael Allred-re, akinek pop artosnak titulált, nagyon egyedi stílusát talán az X-Force/X-Statix sorozatból vagy a saját maga kreálta Madman után ismerheti a nagyközönség, de (hogy a képregényszüzeknek is legyen esélyük) keze nyomát viseli a Mallrats (Shop Show) nyitó montázsa és ő rajzolta meg a Chasing Amy (Képtelen képregény) főszereplőinek Bluntman and Chronic oldalait is. Nos, alapvetően tehát minden adott lenne egy igazán friss, ütős stílusgyakorlathoz, de, bár Roberson nagyon jól bánik a dialógusokkal és a karakterekkel, a történet nagyon nyögvenyelősen halad, és csak Allred és feleségének (ő közreműködik ugyanis színezőként) gyönyörű munkája tudja leerőszakolni a torkunkon a keserű pirulát. A vámpírvixenekből álló, paintball-csapatépítésekkel asztalt terítő vállalkozás és a rájuk vadászó nagyon ősi, nagyon titkos társaság konfliktusa totálisan érdektelen és elcsépelt, de legalább az ötödik szám végére úgy tűnik, kezd összeállni egy high concept, már ami a természetfeletti jelenségek magyarázatát illeti. Sajnálatos módon az I, Zombie-t csak a teljesen egyedi hangulatot árasztó stílusa különbözteti meg a hasonló témájú próbálkozásoktól, akiknek tehát ez nem elég, jobb, ha más olvasnivaló után néznek.

Santito


(ebből 2 csillag Allread érdeme)

Cinderella - From Fabletown with Love #06

Írta: Chris Roberson
Rajzolta: Shawn McManus
Kiadó: Vertigo Comics

A Fables 22. számával (Cinderella Libertine) Hamupipőke belépett a legdögösebb fiktív kémnők közé: a Fabletown-i Üvegcipellők cipőbolt tulajdonosa valójában Bigby seriff (ezt a tisztet most már a Szörnyeteg tölti be, a Szépség és a Szörnyetegből) legtitkosabb ügynöke, akinek jelentős része volt az Ellenséget térdre kényszerítő hadjáratban, és most végre megkapta a neki járó külön kis hatrészes minisorozatot. Chris Roberson munkásságát már felemlegettük az I, Zombie kapcsán, most legyen elég annyi, hogy a fősorozat szellemi atyja, Bill Willingham volt írótársaként nem véletlenül ő kapta kézbe ennek a spin-offnak a gyeplőjét. A történet alcíme nem véletlenül rímel a From Russia with Love Bond-moziéra, itt megkapunk mindent, ami egy jó kémfilmből nem hiányozhat: az első, látványos in medias res összecsapás a Big Ben toronyórájának mutatóján, a mágikus kütyük átvétele a Q szerepét betöltő Frau Totenkindertől, a flashbackek a korábbi bevetésekről (sorra is vesznek minden toposzt: napóleoni háborúk, amerikai polgárháború, náci Németország), halálosan jóképű rivális ügynök (maga Aladdin személyesen, az Ezeregy éjszaka meséiből) akivel ösze kell fogni a mágikus tárgyak csempészésével foglalkozó bűnbanda ellen, halálos csapda egy olajfúrótornyon, csodálatos megmenekülés, majd a leszámolás az események mögött álló főgonosszal, aki a saját külön bejáratú szigetén, Ultima Thule-n várja a hősöket rejtőzködik trollok és beszélő jegesmedvék gyűrűjében. Ezt a receptet nem nagyon lehet elrontani, Roberson különösebb erőlködés nélkül meg is birkózik vele, a bugyuta mellékszáltól eltekintve, amiben Cindy ambíciózus alkalmazottja maguktól járó mágikus cipellőket ad el, amiket aztán nem képesek levenni a tulajdonosaik. A sztori vizuális része meglehetősen átlagos, Shawn McManus nem hozza a tőle elvárható színvonalat, amit például a Thessaly - Witch for Hire (hogy-hogy nem, ezt a Sandman-univerzumban játszódó történetet Bill Willingham írta) esetében láthattunk tőle: a figurák sokszor elnagyoltak, a hátterek sem igazán kidolgozottak, jól láthatóan félgőzzel tudta le az egész minisorozatot. Az összképen mindenképpen javítanak Chrissie Zullo borítófestményei, különösen a harmadik szám bikinis Bo Derek hommage-a. A hardcore Fables-rajongók úgyis elolvassák, a többieknek viszont azt ajánlanám, hogy előtte abszolválják a fősorozatot, mert anélkül elég bizonytalan lábakon állnak Hamupipőke különálló kalandjai.

Santito

The Terminator: 1984 #1

Történet: Zack Whedon
Rajz: Andy Macdonald
Kiadó: Dark Horse Comics

Ez a számozás ellenére valójában a tavasszal újraindult Terminator-sorozat negyedik része – de a Dark Horse valamiért úgy döntött, hogy a képregényt minisorozatok formátumában dobja piacra. Az első felvonás, a The Terminator – 2029 ott ért véget, hogy a főszereplő, Ben követte barátját, Kyle Reese-t a múltba, hogy megmentse őt, mielőtt meghal, miközben Sarah Connort védelmezi a szintén a jövőből jött géppel szemben. Az első szám így aztán ezt az új sztorit mixeli össze az eredeti 1984-es film eseményeivel, és leginkább felvezetésként szolgál a mini későbbi két részéhez – és alighanem az azt követő minikhez (ha lesznek).  Egy ilyen történet mindig aggodalomra ad okot – főleg a képregények világában, ahol az írók nagy előszeretettel és apró intelligenciával retconálnak, megerőszakolva és eltörölve régi sztorikat. Az ifjabbik Whedon azonban szerencsére érti a dolgát. Képregényét úgy köti össze a filmből már jól ismert cselekménnyel, hogy utóbbin egy jottányit sem változtat – legalábbis a legvégéig, amikor feldobja magának a labdát azzal, hogy Reese végülis túlélte a végső csatát. Ezt egy olyan cliffhangerrel tetőzi, ami minden Terminátor-rajongót elégedett mosolygásra késztet majd. Az itt elindított sztoriszállal sok jót lehet kezdeni – és sokmindent el lehet kúrni vele. De az eddigi négy rész alapján megszavazom a bizalmat Whedonnak (még a rettenetesen erőltetett és humortalan, a bátyja koncepcióját karóba húzó Dr. Horrible képregényei ellenére is). Merthogy ez a füzet is piszkosul szórakoztató, akárcsak az eddigiek. Ben egy ügyesen, visszafogottan, de hatásosan írt karakter, a tipikusan trendi, menő hősökkel ellentétben egy egyszerű, szimpatikus fickó, akivel az olvasó azonnal azonosul. Rácsodálkozása az élettel, nyüzsgéssel, színekkel és emberekkel teli pre-apokaliptikus világra, amit addig csak történetekből ismert, nagyszerű pillanat, akárcsak hajszája Kyle és Sarah a Terminátor elleni végső küzdelmének színhelyére (itt megrajzolva láthatjuk a film kamionrobbantásos és robotpréseléses jeleneteit, és Andy Macdonaldot dicséret illeti a filmszerűen pergő, intenzív képsorokért). És amit Whedon hozzátesz az eredeti sztorihoz, az tökéletesen logikus: Kyle ugye kipakolt a zsaruknak a küldetésével és a jövővel kapcsolatban a rendőrőrsön, mielőtt megjelent a terminátor, és mindent szarrá lőtt, és mivel a Skynet projekt ekkor már létezett, az információ eljut az illetékesek fülébe. Ők pedig nem mulatnak olyan jól a jövőből jött katona meséjén, mint a fakabátok. Sok izgalmas lehetőség rejlik a képregényben, és Whedon dramaturgiai érzékére nem lehet panasz – baromi jól összerakott, alaposan átgondolt sorozattal van dolgunk, amiben Macdonald ráadásul ugyanolyan hatásosan jeleníti meg a ’80-es évekbeli nagyváros utcáit, mint a posztapokalpitikus világ sivárságát.

Thor #615

Történet: Matt Fraction
Rajz: Pasqual Ferry
Kiadó: Marvel Comics

Sanyarú sorsa van mostanság ennek a sorozatnak. Az évek óta halott Thort J. M. Straczynski támasztotta fel 2008-ban, és sokkal inkább sötét, atmoszferikus fantasyre, mintsem hagyományos szuperhőstörténetre rímelő munkáját azonnal keblére ölelte a szakma és a közönség is. Mindenki elégedett volt, amíg Straczynski hírét nem vette, hogy egyrészt a Marvel egy nagy crossovert (Siege) akar építeni a sztorijára (márpedig ő  hírhedten rühelli a crossovereket), másrészt meg a DC-nél valóra válhat régóta dédelgetett álomprojektje: Supermant írhat. Straczysnki fogta magát, és hosszan hömpölygő sztorijának kellős közepén vette a kalapját, az utána való takarítás hálátlan feladata pedig Kieron Gillenre maradt. A fény akkor kezdett pislákolni az alagút végén, amikor bejelentették, hogy a címet Matt Fraction veszi át – Matt Fraction, aki ugyan végül mind az Uncanny X-Mennel, mind az Invincible Iron Mannel csalódást okozott, mégis neki köszönhetjük minden idők egyik legnagyszerűbb Thor-történetét, a kontinuitástól – és úgy általában, a szuperhősös Marvel-világtól – független Ages of Thundert. Nos, a 615. számmal Fraction megérkezett, és az legalább rögtön látszik, hogy nagyon határozott elképzelései vannak a sztorit illetően – ráadásul jól hangzó elképzelések. Straczynski történetének elején Asgard a Földre költözött, egész pontosban Broxtonba, Oklahomába. A kérdés, ami felmerül egy elméleteivel balga módon Volstaggot zargató tudósban, hogy ha Asgard itt van – akkor mi van ott, ahol Asgardnak lennie kéne? Mi már persze sejtjük, hogy baj. A keretül szolgáló beszélgetést többek közt egy olyan szál szakítja meg, amiben vörös, démoni külsejű hódítók indulnak véres leigázókörútra a kilenc világban, miközben Thor, és társai, élükön Balder királlyal, még mindig az Osborn-féle ostrom következményeit nyögik, és igyekeznek talpra állni. Fraction ügyesen vegyíti a fantasyt, a kalandot és a humort (Volstagg és a tudós beszélgetése egyszerűen frenetikus), és még egy kis horrort is sikerült csempésznie a mixbe. Ahogy Straczyinski, ő is távol tartja magát a Marvel Univerzumtól, és jóval hangsúlyosabban használja a karakter mitológiai hátterét, mint a szuperhősit – és ez így van jól, elvégre Thor isteni mivolta eleve komoly különbséget jelent közte és a többi köpenyes közt, és ezt illik kihasználni. De ami a legfontosabb, hogy Fraction piszkosul jól érti a karaktert: megmutat mindent, ami Thort Thorrá teszi, személyes (szórakoztató szóváltása Blake-kel, és főleg, a tény, hogy hiányzik neki testvére, Loki) és epikus síkon (Asgard újjáépítése, a király észhez térítse) egyaránt. Bár ez a füzet csak felvezetése egy sejthetően (és remélhetőleg) hosszú sztorifolyamnak, megkockáztatom, hogy a cím jó kezekben van. Ferry rajzai szépek és élettel telik, viszont Matt Hollingsworth színei néha bizony rontanak az összhatáson. A totálok színezése elegáns, de az arcok szörnyen festenek. De ha csak ennyi baja lesz a képregénynek, akkor hamar a legjobbak közé kerülhet.

The Ultimate Spider-Man # 14

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: David Laufente
Kiadó: Marvel Comics

Az ég áldja Brian Michael Bendist! Évek óta csakis neki köszönhető, hogy van egy stabilan magas színvonalú, pokolian élvezetes Pókember képregény a piacon, ami hozza azt a hangulatot, könnyedséget és érzelmi-cselekményi intenzitást, amit a karakter és rajongói érdemelnek. És a dolog iróniája természetesen az, hogy közben ezt az egy címet leszámítva az egész Ultimate univerzumot le kéne húzni a vécén, mert egyik képregény (írja akár Loeb akár Millar, és igen, akár Bendis maga) olvashatatlanabb benne, mint a másik. De francba az egésszel, amíg ez létezik, és tartja a színvonalát, addig nem érdekel, milyen szar az összes többi füzet. A 14. szám a Tainted Love című sztori hatodik, befejező része – arcátlansággal határos merészségnek számít, hogy Bendis előállt ezzel a történettel, hiszen még alig van egy éve, hogy a mainstream sorozatban ellőtte ugyanezt az ötletet Fred Van Lente (és az még a korrektebbül sikerült Pókember-képregények közé tartozott) – jelesül azt, hogy a Kaméleon fogságba ejti Peter Parkert, és felveszi az identitását. Bendis azonban egy nagy lépéssel továbbmegy kollégájánál: az ő Kaméleonja rájön, hogy Peter a Pókember, és némi mutáns drog segítségével a hálószövő jelmezében kezd parádézni, rabolni, és fosztogatni a városban. May néni persze ismeri annyira az unokaöccsét, hogy leessen neki a tantusz – valami nem stimmel. Úgyhogy megéri Fáklyát és Jégembert (akik jelenleg Peterékkel laknak), hogy keressék meg az imposztort, és addig pörköljék-fagyasszák-rugdossák, amíg el nem mondja, mit csinált Peterrel. A szokás szerint ügyesen, feszesen, gördülékenyen felépített sztori feszültségforrása jó ideig abból származott, hogy az imposztor ott élt egy fedél alatt Mayékkel, Peterként, és saját céljainak megfelelően játszott az emberek életével és érzelmeivel. Az eseményeket a kaméleon szemszögén keresztül láttuk, egyszerre érezve valami kellemesen perverz kukkolási vágy kielégülését, és egyre növekvő feszültséget az emocinális rombolás nyomán. De a legfontosabb mégsem ez, hanem a tény, hogy a hős passzív túszként vészeli át az egész történetet, a szintén megkötözött J. Jonah Jameson társaságában, aki együtt töltött óráik alatt kifundálja Peter titkát. Ezt az érzékenységet és intelligenciát szeretem Bendisben. Mindenki más valami nagy esemény, tragédia, sokk köré építette volna fel Jameson revelációját, nála viszont megtörténhet az, hogy egyszerűen egy olyan szituációba kerülnek, ahol hirtelen, csak úgy összeadja a kettőt meg a kettőt – és bumm. Mindezt egy szerény, jól megírt dialógus keretein belül, mindenféle hatásvadászatot mellőzve. Ezek után az, ahogy Peter barátai a fináléban dühösen szétrúgják a Kaméleon és testvére valagát, már szinte csak ráadás. Egyetlen baj van ezzel a képregénnyel, amiért bármennyire is szeretném, nem tudom megadni neki az öt csillagot. A rajz. Ezzel mindig is problémái voltak a sorozatnak. Mark Bagley legjobb esetben is csak „oké” volt (és csaknem 10 éven át ez kevés), és a címhez végre tökéletesen passzoló Stuart Immonen túl hamar távozott, hogy átadja a helyét David Laufentének. Namost, olyan elnagyoltan rajzfilmes, irritáló lufifejekkel teli képi világgal nem sokat tudják riogatni az olvasókat, mint ő. Ráadásul igaz, hogy Peter fiatal, de azért nem kéne 12 évesnek kinéznie. Ennek a sorozatnak égető szüksége van egy hozzá illő rajzolóra. Egyébként viszont támadhatatlan.

Ezt írtam erről a Dream Home-ról az Udinei Filmfesztiválról szóló riportomban: "Biztos vagyok benne, amint forgalmazásba kerül, óriási botrányt fog gerjeszteni, arról már nem is beszélve, hogy újraéleszti majd a Category III-filmeket. Mivel kénytelen voltam sajtószobában nézni, hiszen a vetítésről lemaradtam, nekem a dvdscreener jutott: a kép sarkában ott virított a "for HK censor" felirat. Lesz munkája vele, a Dream Home ugyanis annyira kegyetlen, véres film, amilyenhez hasonlót utoljára nem is tudom mikor láttam. Ja de: a francia L'enterieur-höz tudnám hasonlítani, nem csak brutalitásában, hanem témájában is: ezúttal is egy magányos nő a főszereplő, aki tudja mit akar, és elhatározza, hogy megszerzi, minden áron."

Nicolas Cage-et ki nem állhatom (kivéve az Arizónai ördögfiókában, ami az egyik kedvenc filmem), de ez a jövőre az amerikai mozikba kerülő, egyértelműen a grindhouse-hangulatot erőltető marhaság annyira szórakoztatónak tűnik, hogy inkább nem ellenkezek, vezetek én is dühösen.

„Ha könnyű meló lenne, mindenki ezt csinálná.” Ebben a filmben elhangzó mondatban ott rejlik a válasz, hogy miért is olyan vonzóak a heistfilmek. A legtöbb ember belátja, hogy rabolni nem helyes. És még abban az esetben is, ha az erkölcsi érzékünk vagy a törvény szigora nem rettent el, gyávaságunk megakadályoz abban, hogy percek leforgása alatt, törvénytelen módon próbáljunk nagy vagyonra szert tenni. Így nem marad más, mint csodálattal figyelni a vásznon azokat, akik mernek kockáztatni.

Nagymamám jó példa erre. Mindig azt mondogatta rosszallóan, hogy én csak olyan filmeket szeretek, amelyben gyilkolnak és rabolnak. És ennek ellenére végignézte velem – sok más film mellett – a Vörös kört és az Aurát is. És korántsem a gyors meggazdagodás csábító illúziója lehetett a fő ok. Egyrészt az ilyen kockázatos akciókra vállalkozó emberek magukban is érdekesek, másrészt a heistfilmekben megjelenített rablásokat élvezet nézni. A végrehajtásuk közben tanúsított, és a sikerhez elengedhetetlen precizitás, professzionalitás és lélekjelenlét, mind ritka és irigyelt emberi tulajdonságok, amelyek lenyűgöző művészi és mérnöki teljesítményt eredményeznek. Gondoljunk csak a Topkapi legendás heist jelenetére. Ben Affleck második rendezésének középpontjában egy bostoni rablóbanda a törvényesség határait messze túllépő tevékenykedése áll. Profik, mindent előre, a legutolsó részletig megterveznek. Az ő rablásaik kapcsán művészi kvalitásokról ugyan nem lehet beszélni, a film realisztikus ábrázolásmódjába az nem fért volna bele, de a mérnöki pontosság rájuk is vonatkozik.

Affleck maradt a kaptafánál és ismét abban a városban forgatott, ahol felnőtt. Nem meglepő tehát, hogy ami a Hideg nyomon egyik fő erőssége volt, a helyi miliő érzékletes megjelenítése, az a Tolvajok városára is áll. Bámulatos, hogy mennyire érzi Jennifer Lopez exjegyese a város lepukkant negyedeinek a hangulatát. A Hideg nyomon helyszíneként funkcionáló Dorchestert Boston egy másik, tradicionálisan ír munkásnegyede, Charlestown váltotta fel, ahol a film szöveges bevezetője alapján a bankrablás hagyománya apáról fiúra száll. Ben Affleck lényegesen kevesebb utcaképet alkalmaz, mint előző filmjében, inkább egy zárt és összetartó közösség bemutatására koncentrál, akik rablásból élnek. A Tolvajok városa ügyesen vezeti be ebbe a közegbe a nézőt: susogós melegítőben járkáló, kocsmázó white trash mindegyikük, de olyan éles határvonal húzódik köztük és a kívülállók (értsd: nem helyiek) között, hogy nem lehet nem a charlestowniaknak szurkolni. A kívülállók vagy arctalanok maradnak, vagy kifejezetten ellenszenvesek. A nyomozást vezető FBI-ügynök arroganciája, dölyfös modora lehetetlenné teszi, hogy a bűnüldözőkkel egyáltalán szimpatizálni lehessen. Az egyetlen frissen odaköltözött, aki pozitív színezetet kap az a Rebecca Hall által alakított banki alkalmazott. Ő azonban aktívan munkálkodik a helyi közösségért, kertészkedik, önkénteskedik. Ben Affleck második rendezésében már a nehezebbik utat választotta, és csupán egy kisebb társaság és néhány egyéni sors bemutatásával próbálta felhelyezni Boston egyik problémás negyedét Amerika filmes térképére, valahova Scorsese Little Italy-ja mellé. Úgy érzem, ez másodjára is sikerült neki. Ebben persze jelentős részük volt a színészeknek.

Az alakítások közül Jeremy Renneré a legemlékezetesebb. A Bombák földjében megformált tűzszerészhez hasonlóan, itt is egy olyan fickót játszik, akibe nem érdemes belekötni. Azt az elvet vallja, amit az Erőszak utcái mestertolvaja is elsajátított a börtönévek alatt: neki már minden mindegy. Ha a biztonsági őr 10 dolláros órabérért képes a golyó útjába állni, hát álljon. A helyi gengszterfőnök szerepére is egy felejthetetlen arcot talált Affleck. Pete Postlethwaite hiába néz ki úgy, mint egy utolsó stádiumban lévő heroinista a beesett képével és a kórosan vékony karjával, elég ha egyszer villan a szeme és mindenki elhiszi róla, hogy tényleg ő uralja a drogpiacot ebben a városrészben. Rebecca Hallnak nehéz szerep jutott. Arról kell meggyőznie a nézőket, hogy ő az a nő, akiért egy bankrabló képes hátrahagyni társait és egy teljesen új életet kezdeni. Ragyogóan megoldja a feladatát. Bájos és természetes, de nem egy feltűnő jelenség, inkább olyan típus, akiről elsőre fel sem tűnik, hogy milyen szép, aztán a második, vagy a harmadik találkozás után már megragad az ember emlékezetében és onnan többet már nem tágít.

Nem túl meglepő módon, Ben Affleck alakítása a leggyengébb. Pontosabban annyira jó színészgárdával vette körül magát hogy nyilvánvalóvá válnak a mesterségbeli korlátai. Végig erőlködik hogy elhitesse, ő a rablóbanda agya és vezére, de nem igazán megy neki. Így mindezt bemondásra kell neki elhinnünk. Hamisan cseng az olyan kijelentés a szájából, hogy lelőhetsz, de akkor hátba kell lőnöd. Akkor a legmeggyőzőbb gengszter, amikor maszk van rajta. Sokkal testhez állóbbak számára azok a jelenetek, amelyekben Rebecca Hallal szerepel együtt és karaktere vívódó, érzékeny oldalát domboríthatja ki. A hibákat azonban, amiket Affleck, mint színész elkövet, Affleck, rendezői minőségében többszörösen helyrehozza. Ott van például a film három akciójelenete, amelyek mindegyike lélegzetelállító és egyenként is az utóbbi évek legjobbjai. Feszesek, látványosak, könyörtelenek és mindannyiszor bizonyságát adják a rablók hidegvérű profizmusának.

Zsiványbecsület, ez az utolsó meló és vége, a nő, aki miatt képes a bűnöző új életet kezdeni. Ezerszer felhasznált panelekből épül fel a történet és meg sem próbálják úgy facsarni és tálalni őket, hogy azok újszerűnek hassanak. A film közben többször is beugorhatnak a Szemtől szemben hasonló megoldásai. A történet egyes állomásai azonban olyan műgonddal és stílusosan vannak megvalósítva, hogy akkora erővel hatottak rám, mintha most láttam volna életemben először mozivásznon autósüldözést, bankrablást vagy börtönlátogatást. Ennél nagyobb dicséret nem is illetheti a filmet. Egy sematikus történetet képes úgy elmesélni, hogy az végig érdekfeszítő és izgalmas legyen, és a szereplők sorsának alakulása az utolsó pillanatokig kétséges legyen. Ez tökéletesen elégnek kell hogy legyen az olyan filmkedvelőknek, akik sosem tudnak betelni ezekkel a közhelyes és fegyverropogással álcázott, de eredendően romantikus természetű sztorikkal az utolsó nagy rablásról, az életvitelét feladni akaró gengszterről.

A Tolvajok városa könnyedebb darab, mint a Hideg nyomon, nem szembesíti megoldhatatlannak tűnő erkölcsi dilemmával a főhősét és nézőit, jóval megengedőbb velük szemben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy rosszabb film lenne. Zsánerének kiemelkedő alkotása és megállja a helyét akkor is, ha a Bostonban játszódó bűnügyi filmek királyához, a Friends of Eddie Coylehoz hasonlítjuk. Ben Affleckről most már végképp nyilvánvalóvá vált, hogy klasszisokkal jobb rendező, mint színész. Ért a történetmeséléshez, jól válogatja a színészeit, valamint kiválóan képes érzékeltetni a hely szellemét. Remélem van még benne egy film Bostonról.

Stallone Expendables-e a legjobb amerikai akciófilm a nyolcvanas évek végének, a kilencvenes évek elejének reneszánsza óta. Az Expendables elrendez, elsimít és meggyógyít dolgokat. Ennyire jó.

Nem volt túlzás a film reklámkampányának arra a bizonyos igényre való rájátszása, hogyaszongya talán nem ártana a kulturális gesamt-tudatba visszaplántálni a férfias karakternek, mint példaképnek fontosságát. A film-médium a huszonegyedik század elején pöcsszőr-mentes tinivarázslókat, metro- és aszexuális vámpírokat meg hasonló, a nemiségtől irtózó vizihullákat tesz meg hőseiül. A dolog mögött egyrészt az életképtelen politikai korrektség, illetve a kockázatkerülés monetáris igénye rejtőzik, amely találkozik a tömegek a szexualitást fenyegetésként megélő frusztrációjával. Pedig az élethez hozzátartozik a szűzhártya felszakadása, az első magömlés, a fájdalom, a vér, a szenny, a kéj. Ettől szép.

Stallone pedig igyekszik a maszkulin identitást munkásságának ezen a kései szakaszán újratelepíteni. Igen, egy rágógumi-mozival, egy, az akciófilmes ambíción túlnőni még véletlenül sem igyekvő filmmel - de amit ezeken a műfaji határokon belül művel, ahogy a zsáner motívumait csúcsra járatja, időnként urambocsá’ kifigurázza, az szívet melengetően szórakoztató, gyakran lenyűgöző, és a maga leplezetlen őszinteségében, megvallom, gyönyörű. Hogyne, tagadhatatlan hogy az erre az igényre való rájátszás részben pr-fogás is, ám a film sikere azt bizonyítja, az igény valós.

Az Expendables igazából tényleg egy nyolcvanas-évekbeli akciófilm. A forgatókönyv nincs túlbonyolítva (ami nem jelenti azt, hogy ne lenne sűrű és feszes) és a figurák háttere sincs különösebben kibontva. Csak amennyire kell - egyesek ezt esetleg hibaként róhatják fel, csakhogy a készítőknek éppen egy ilyen film összehozatala volt a célja. Stallone-nál az akció az expozíció, ami a létező leghelyesebb műfaji-mesélési mód, és csak nagyon kevesen tudják tökéletesen művelni. Stallone, aki vénségére (igen, kimondom) mesterrendezővé képezte magát, képes rá.

Egyedül Statham figurájának jut a magánéletét kitárgyaló hátországi jelenet, és még abban is ő húzza a rövidebbet. Stallonénak és az embereinek nem opció a polgári szöszmötölés, a bajtársiasságon kívül számukra más nem létezik. A főhadiszállásuk egyszerre kocsma, garázs és tetováló-szalon - a sűrített maszkulin fetisizmus bázisa, mint ahogy törzsi jelekkel veszik magukat körül és törzsi jeleket vesznek magukra. Back to the roots, amennyire csak lehet.

Sztori épp hogy csak van. Valami közép-amerikai szigetet kellene felszabadítaniuk a helyi zsebdiktátor meg a fazon nyakán ülő amerikai pénzember uralma alól. Utóbbit Eric Roberts alakítja kb. úgy, mintha Gordon Gekko ment volna karibi szabadságra. Két évtizeddel korábbról visszamaradt skiccek ők maguk is, ám ezt bánni nem lehet, mert Stallone a figurákat olyan örömmel, a maradéktalan szórakoztatni vágyás őszinteségével veti elénk.

A nosztalgiafaktor ennek ellenére nincs túlerőltetve, az Expendables elsősorban akciófilm akar lenni - és az is, de még milyen - nem emlékkönyv. A Stallone-Schwarzenegger-Willis jelenet, amennyire szórakoztató (akárhányszor látom, a végére vigyorgok, mint a vadalma), olyannyira felesleges is. Vagyis ez talán így nem igaz... Stallone a rajongók kedvéért, a nyolcvanas évek akciófilmjein felnőtt generáció kedvéért tette a filmbe. Akkor hogyan is lehetne felesleges? A ráncok azon a három arcon igazi, kiérdemelt, megharcolt sikerről és életekről mesélnek.

Az akciójelenetek szenzációsak. Stallone őrületes érzékkel rendezi őket, amelyben segítségére van, hogy a vágás már-már fájdalmasan dinamikus. Emlékszünk az utolsó James Bond-film követhetetlen akciójeleneteire? Az Expendables bunyói, tűzharcai, pusztítása egy hajszálnyira vannak tőle, csakhogy éppen ez a hajszál az, illetve a tény, hogy Stallone ezt a hajszálat nem lépi át, ami megkülönbözteti a szakembert a hack-től. A film tele van elképesztő pillanatokkal, és a tombolás vagy ötletes, vagy hurrikán-szerűen magával ragadó. Gyakran mindkettő. És itt jön be az, amiről korábban beszéltem, hogy Stallone az akcióval építi a figuráit: a csapat összes tagja megkapja a lehetőséget, hogy ő kerüljön az armageddon középpontjába: Statham, mikor a szakadt, duplafedeles repülőgép orrgéppuskájából megszórja a kikötőt; mikor Jet Li és Dolph Lundgren szétkungfuzza egymást; mikor Terry Crews végre előveszi a híresen hangos géppisztolyát. A csendes, legtöbbször vicces, ám gyakran profán pillanatok sem hiányoznak: mikor Couture a karfiolfüléről mesél, vagy mikor Mickey Rourke felidézi, amit embernek soha nem kellene megélnie. Stallone nagyszerű vezérnek bizonyul, a filmben és a kamera mögött egyaránt: mindenkinek megadja ami jár.

Nekünk is, persze. Kösz, Sly.

Rendkívül érdekes 1984-es rádióinterjú, 6 részletben, a sci-fi klasszikus szerzőjével és a kultfilmrendezővel. Az alkotói folyamat egyik legizgalmasabb kivesézése.

A filmről kritikánkat itt olvashatjátok.

1. rész
2. rész
3. rész
4. rész
5. rész
6. rész

Kinji Fukasaku kultfilmjét is elérte a 3D-s parasztvakítás mánia, a mester pedig bizonyára forog a sírjában. A nézők felé röpködő extra CGI vér és golyók ugyanis pont annyira hiányoztak a filmbe, mint ez az unalmas j-pop zenei aláfestés. A konverzióval Fukasaku tehetségtelen fia, Kenta igyekszik meggyalázni apja emlékét.

J.J. Abrams már bizonyított tévés, filmes körökben. Elég csak megemlítenünk az Alias-t, a Felicity-t vagy a nagysikerű LOST-ot, és ezzel elvárásaink máris az egekben vannak. Ha feltűnik a neve valamely sorozattal kapcsolatban, nekem az már elég garanciát jelent annak bepróbálására, majd a megtekintést követően elhelyezem képzeletbeli skálámon. Ahogyan a Star Trek kapcsán úgy döntött a rendező, hogy leporolja és megpróbálkozik a milliók által még most favorizált univerzum modern köntösbe öltöztetésével, nem volt ez másként a Fringe-nél sem. Itt azonban nem reboot-ról vagy remake-ről van szó. A helyzet a következő: az X-akták végetértét követően hatalmas űr támadt a misztikus sorozatok terén. Abrams ezt az űrt próbálja befoltozni egy hasonló koncepciójú szériával, ami a science-fiction és a misztikum kedvelőinek is egyaránt eleget próbál tenni. A kezdeti szárnypróbálgatásokat nem számítva remek X-akták pótléknak bizonyult, nem beszélve arról, hogy tévés körökben nem igazán dúskálunk hasonló témákat feszegető high-concept sorozatokban.

A legfontosabb különbség az X-akták és a Fringe között az események mozgatórugója. Míg Mulder és Scully nézőseregének nagy része hátra arcot csinált, megtudva, hogy szeretett sorozatuk különös eseményeinek hátterében az UFO-k állnak, addig a Fringe esetében ilyenről szó nincs. Mi, emberek állunk a középpontban, pontosabban az emberek határtalan gonoszsága, ami egy magasabb technikai tudással társulva, hátborzongató méreteket ölthet. A sorozat ebből kifolyólag tömve van társadalomkritikával, mégsem erre helyezik a hangsúlyt a készítők. Sokkal inkább az egész történetet behálózó összeesküvés elméletek armadájára, melyek mind különböző forrásokból táplálkoznak, mégis egyediek tudnak maradni.

Az FBI peremtudományokkal foglalkozó részlegéhez keveredik főhősnőnk Olivia Dunham (Anna Torv), majd követi őt a zsenialitás és demencia határmezsgyéjén egyensúlyozó Walter Bishop (John Noble), fiával, Peter Bishop-pal (Joshua Jackson) egyetemben. Az általuk alkotott trió feladata az emberi ésszel már fel nem fogható jelenségek vizsgálata, azok hátterének feltérképezése, kezdve a különböző állatokból keresztezett hibridekkel, az időutazás problémáján keresztül, egészen az LSD által kreált tudatátvitelig. Az első évad monster of the week jellege miatt kissé ellaposodott, a kezdetekben még nagyon is átgondoltnak tűnő széria, ami a nézettség rohamos apadását is okozta. Anna Torv érzelmektől mentes színészi játéka, és a mellékszereplők háttérbe szorulása csak tovább rontott a helyzeten. Akinek viszont jár a dicséret, a maximális tisztelet, és teljes elismerés, az nem más, mint a Walter Bishop karakterét alakító John Noble. A Gyűrűk Ura Denethor királya, egymaga cipelte a hátán a sorozatot a teljes első évad során. Örökös kikacsintásai, a hallucinogén szerek iránti rajongása és a remek színészi játék számtalan örömteli percet okozott és okoz még most is, a felhőtlen szórakozásra vágyóknak. 

A második évadra többé-kevésbé sikerült szakítaniuk a készítőknek az egy hét egy szörny felállással, és egyre nagyobb hangsúlyt kapott az átívelő szál, melynek kérdésköre folyton ott motoszkált az emberek fejében. Végül elkötelezték magukat az írók egy bizonyos irányba, amit az amúgy is spoilermentesnek szánt kritikában nem szeretnék lelőni azon kedves olvasóknak, akik esetleg most hallanak először a sorozatról. Elég az hozzá, hogy a meglépett megoldás katartikus végkifejletben végződött, a szó nem a legszorosabb értelmében, hiszen megoldatlan rejtély maradt épp elég. A harmadik évaddal beköszöntő jelentős minőségemelkedés lankadatlan, és hétről hétre a fotelekbe kényszeríti a nézőket. Anna Torv karaktere is számottevő javulást mutat, ahogy a mellékszereplők is egyre több jelenethez jutnak. A legfontosabb viszont a fejlődés azon iránya, amely a Fringe univerzumának elmélyítésére összpontosít. Egyre több részlet látott napvilágot az elmúlt két évad során, melyek fejben való összerakása gyerekkorom legózásaira emlékeztet. Ezen kívül a széria telis-tele van úgynevezett easter egg-ekkel, elég csak megemlíteni az első évadban még újnak számító, minden reklám előtt feltűnő ábrák titokzatosságát, melyekről később kiderült, hogy egy kódrendszer részei és mindegyikük az ábécé egy betűjét jelöli.

A Fringe nem kiemelkedő, de stabilnak mondható nézettséget produkál hétről hétre, amellyel elérte azt, hogy már a harmadik szezonját élvezhessük. Hazánkban is képviselteti sorait az RTL klub képernyőjén, és meglepő, de nem vérzett még el a hétfői esti tíz órás sávban. Jelenleg a második évadja fut, annak is a vége felé járunk, ahol igazán beindulnak az események.

Akik érzik magukban az affinitást, az ilyesfajta művekhez, és még csak meg sem próbálnak kritikusan állni a pszeudotudományos tézisekhez, azok számára igazi csemegének ígérkezik eme sorozat. A megszokottnak mondható felvetéseken kívül egyre több és több agyament kísérlettel találkozhatunk, amelyek nagy része erős gyomrot kíván. A színvonal fokozatos emelkedése, a különböző misztikus szálak remek elegyítése, és a karakterek önmagukban erősítik a sorozatot. Mindezt megspékelik számunkra egy jó adag humorral és iróniával, amivel azt érik el, hogy minden hozzám hasonló sci-fi őrült, hétről hétre leüljön, és a szereplőkkel együtt izgulja végig A rejtély következő részét.

A posztmodern filmkészítés valósággal fuldoklik a hommage-okban és önreflexiókban, amiknek fonákja, hogy miközben a rendező az interjúkban fáradhatatlan lelkesedéssel ajnározza a filmeket, amiket alapul vesz, a vásznon mást sem csinál, mint gúnyt űz belőlük, és összekacsint a nézővel. Különösen igaz ez az utóbbi években elindult exploitation „újhullámra”, ami természetesen Tarantino és Rodriguez Grindhouse duplafícsörében gyökeredzik. A Machete viszont más vizeken evez, mint mondjuk a Black Dynamite. Danny Trejo egyszemélyes show-ja majdnem pontosan úgy viselkedik, mint egy igazi ’70-es évekbeli bosszú-exploitation. Tele van fröcsögő vérrel, meztelen nőkkel, goromba férfiakkal, és olyan esetlen, nyers, fésületlen és csiszolatlan, hogy öröm nézni. Az önirónia ugyan nyomokban (olykor nem is kis nyomokban, például épp a testőrként domborító Antal Nimródnak köszönhetően) jelen van, de Rodriguez és protezsáltja, Ethan Maniquis komolyan vették a dolgukat. Trejo meg ennek megfelelően adja az ijesztő arcú, „szétbaszlak” vicsorú, feltartóztathatatlan erőembert, aki, mielőtt szembeszállna ellenségével, megdugja annak lányát és feleségét, és az erről készült felvételt ajándékként otthagyja neki az íróasztalán.

Machete egy legendás mexikói exfederále, akinek családját kiirtotta egy Torrez nevű drogbáró (Steven Seagal öreg és dagadt), és azóta Amerikában éli üres életét. Egy nap egy öltönyös ismeretlen (Jeff Fahey) felbérli egy radikálisan bevándorlásellenes szenátor (Robert De Niro élvezettel játssza túl a szerepet, ahogy azt kell) meggyilkolására, de aztán átveri, és menekülnie kell. Kapcsolatba kerül egy mutatós bevándorlási ügynökkel (Jessica Alba dögös, de iszonyú halovány), az illegális határátkelőket öldöklő Van Jackson (Don Johnson) ellen harcoló földalatti mozgalom szexi vezetőjével (Michelle Rodriguez szemkötényes-bőrbikinis-fegyveres megjelenése a film csúcspontja), és segítséget kap pap testvérétől (Cheech Martin cool, de hát ő mikor nem az?), aki, Istennek tett fogadalom ide vagy oda, még mindig mesterien forgatja a shotgunt. A film egyébként úgy tesz, mintha lenne valami mondanivalója is (Amerika bevándorlással kapcsolatos politikája), de az – exploitationhöz méltón –  olyan röhejesen eltúlozva jelenik meg, hogy önmagát vérezteti ki.

A Machete ugyebár a Grindhouse-filmek közt vetített 2007-es áltrailerek legjobbikának egészestésítése – annak jelenetei egyébként szinte mind bekerültek a filmbe –, és a forgatókönyvön érzőik is, hogy úgy van összekalapálva, hogy értelmet, azaz valami sztorifélét adjon annak a kétperces, mocskosul szórakoztató zagyvaságnak. A cselekmény fordulatai teljesen esetlegesek, karakterek a semmiből felbukkannak, és oda eltűnnek, a logika csak „alantas” szinten működik, vagyis, mindenhol, ahol lehet, fröccsenjen a vér, és „akit lehet, mutassunk pucéran”. Így aztán az ifjú mexikói üdvöske, Mayra Leal, és a két elvonókúra közti, nagyjából önmagát alakító Lindsay Lohan szinte teljes vászonidejüket úgy töltik, ahogy édesanyjukból kipottyantak.

De az exploitation-lakoma a fináléra érik be igazán. Egy láthatóan fillérekből összegányolt helyszínen találkozik össze a film összes szereplője, hogy késekkel, kardokkal, machetékkel, pisztolyokkal, géppuskákkal és gránátokkal essenek egymásnak. Szórakoztatóan bájos az az esetlenség, ahogy ezt mindenféle koncepció és struktúra nélkül, teljes összevisszaságban teszik – a soktucatnyi statisztának adott utasítás nagyjából annyiban merülhetett ki, hogy „harcoljatok”, és úgy tűnik, hogy a vágó is ott nyisszantott, ahol épp görcs állt a kezébe, az operatőr meg csak úgy sétálgatott fel-alá, és random felvett néhány jelenetet. Egy-két kulcsmomentumot leszámítva (mint Rodriguez már említett felbukkanása) nincs az egészben egyetlen láthatóan profi, normális beállítás sem. Ezt nevezem én igazi exploitation-hommage-nak, nem a Terrorbolygó hivalkodó tekercshiányát és túlságosan harsány öniróniáját.

Danny Trejo pedig végre szerzett magának egy főszerepet. A karaktert kétségkívül rászabták, és bár nem ártott volna, ha ezt úgy 10-15 évvel ezelőtt teszik meg (azért bizony rohadtul öreg már), így is öröm nézni, ahogy machetéje egyetlen legyintésére repül három ellenségének a feje. Az arca amúgyis mindig úgy nézett ki, mintha dinamittal formálták volna, itt meg a korát jelző ráncoknak, és a dühét, mint az sejthető, roppant kifinomultan jelző, állandó grimaszoknak köszönhetően úgy néz ki, mint egy emberi formát kissé ügyetlenül öltött idegen a külső űrből. Ez a fej a legzöldebb és legvilágosabb május elsejei réti majálist is pánikhangulatú feloszlásra bírná, és nem meglepő módon ennek a fejnek, és nem az arra kiülő színészi játéknak köszönhetően hisszük el, hogy ez a fickó tényleg egy gyilkos képességekkel felruházott legenda, akivel nem akarsz baszakodni.

Újabb képregény arról, hogy a szuperhősök nem törvényszerűen olyanok, amilyennek a Marvel és a DC képregényei ábrázolják őket. Nem biztos, hogy nemesek, becsületesek, önzetlenek, tisztességesek és nem biztos, hogy a naplemente fénye pont úgy vetül rájuk, hogy glóriát rajzoljon a fejük fölé. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem ezekből a képregényekből sosem elég: akár viszonylag komolyan veszik magukat (Watchmen), akár hasfalszaggató iróniával közelítik meg a témát (Umbrella Academy), mindig élvezet nézni, hogy egy tehetséges író hogyan csavarja ki a klasszikus hősök patyolattiszta világát. B. Clay Moore, a Hawaiian Dick szerzője pedig tehetséges, így a Battle Hymn kiváló szórakozást nyújt – és meglehetősen furcsát. Nehéz ugyanis beletuszkolni egy kategóriába, lévén nem paródia, nem szatíra, nem thriller, és főleg nem hagyományos szuperhős-történet – viszont mindegyikből van benne egy maréknyi.

A Battle Hymn vesz egy rakás jól ismert szuperhőst, mindegyiküket új névvel, kicsit más külsővel, és teljesen más személyiséggel ruházza fel, hogy aztán csapatba tömörítse, majd rászabadítsa őket a második világháborúra. Namor, Dr. Mid-Nite, Villám, az eredeti Fáklya és Amerika Kapitány kicsavart alteregóik állnak a történet középpontjában. A kormány állítólag egy szuperfontos feladattal akarja megbízni őket, de ahogy haladunk előre a történetben, egyre nyilvánvalóbb, hogy ilyesmiről szó sincs – akkora hülyét csináltak belőlük, amekkorát csak lehet. Tesztelések, kísérletek állnak a háttérben, hőseink pedig bábuk, akiket drótokon rángatnak, és túl ostobák ahhoz, hogy lássák, vagy még annál is ostobábbak, és önszántukból együttműködnek.

Szinte látom a gonosz vigyort Moore arcán, ahogy megszentségteleníti az ikonikus karaktereket. A Büszke Amerikai (Amerika Kapitány) például egy öntelt, cinikus kirakatkatona, Johnny Zip (Villám) egy nyápic, szoknyavadász pojáca, a hősök oldalán feltűnő szépség, Betty Jones pedig egy szégyentelen ribanc, akit szinte az egész csapat sorban gerincre vág. Ellenben Quin Rey pozitívabbra sikerült, mint eredetije – ami valahol érthető, hiszen Namor már eleve egy arrogáns tahó, aki mindig is kilógott a Marvel hősei közül. Itt viszont ő szolgáltatja a képregény komolyabb, drámaibb aspektusát: naiv, tiszta karakter, aki nem érti a felszíni világ törvényeit és szokásait, totális kívülállóként nem találja a helyét, és mikor mások ezt kihasználják, nem csap szép maga körül, hanem csak csalódottan visszakullog a tengerbe.

Ugyanakkor ezek a karakterek nem pusztán torz tükörképei a jól ismert, ikonikus jelmezeseknek, nem egyszerű, gúnyos antitézisek, hanem gyarló, hús-vér emberek. És a lényeg pont az, hogy túlságosan is azok: az irigység, a féltékenység, az arrogancia és a büszkeség cafatokra szaggatja a csapatot, még mielőtt egy szalmaszálat keresztbe tudna tenni, nemhogy esetleg (kac-kac) megmenteni a világot, vagy legalább segíteni a háborús erőfeszítéseket. Moore gonosz, vérbő cinizmussal vonja le a végkövetkeztetést: hiába vannak a hősök speciális képességek birtokában, különlegességük nem terjed ki a jellemükre, nem feltétlenül jár velük sem hatalmas felelősségtudat és világváltó szándék, sem megalomán pusztítani és uralkodni vágyás. Nem, ezek itt a képességeiknek köszönhetően felfújt lufik, amik az első adandó alkalommal kipukkannak, és ugyanolyan ostobán és nyomorúságosan vergődnek a világban, mint bármelyik másik lúzer – csak nekik még szembe kell nézniük feletteseik titkos kis játszmáival és a politikai érdekekkel is, amik bármikor feláldozhatónak, vagy egyenesen nemkívánatosnak minősíthetik őket. Bár ez a „szembe kell nézniük” velük, talán nem a legjobb kifejezés, mert úgy hangzik, mintha lenne fingjuk a dologról. Nincsen.

Moore-nak van érzéke a különböző stílusok vegyítéséhez, ez már a Hawaiian Dick című trópusi horror-noirjából is kiderült, ami olyan volt, mintha Wes Craven Kígyó és szivárvány-ának Sam Spade lett volna a főszereplője. Nem csak a tipikus szuperhős-történetet fordítja ki, de még össze is mossa azt a kémkedés világával, a háborúval, az emberi butasággal és gyarlósággal, egy jókora adag cinizmussal, és hasonló mértékű öniróniával. Az eredmény egy ötletes, gonosz, vicces, morbid és kegyetlen, szatirikus kaland, amely bár nem kifejezetten eredeti, mindenképp pokolian szórakoztató, és nem lehet rossz szavunk a rajzokra sem. Jeremy Haun markáns vonalakkal dolgozik, és bár a háttérkitöltés nem az erőssége, az arcokat fantasztikusan eltalálta. A nagy hősök vonásaiban ott bujkál az arrogancia, a büszkeség, a tahóság, a nemtörődömség: a Büszke Amerikai tahó parasztképe olyannyira irritáló, hogy az ember legszívesebben láncfűrésszel esne neki, Zip tenyérbemászó is tökéletes leképezése bosszantó természetének, Betty mosolyában pedig mintha egyfolytában ott bujkál a buja felszólítás, hogy „kefélj meg!”.

A szuperhősök deheroizálását sokan sokféleképpen végrehajtották már (talán túlságosan is – már maga a koncepció is unalmas), és ha valakinek ebből elege van, azt nem tudom hibáztatni. Ezzel mégis tegyen egy próbát. Már csak azért megéri, hogy lássuk, milyen egyszerűen és gyorsan ki lehet végezni egy olyan szupergyors futót, mint Villám vagy Quicksilver.

A képregény történelemének egyik meghatározó szegmense, Alan Moore és Brian Bolland 1988-as Batman: A gyilkos tréfa című alkotása. Ennél hátborzongatóbb művel talán még nem is nagyon találkoztam képregény élményeim során. Node ki gondolta volna, hogy a kiadvány legmegdöbbentőbb jelenetét vissza lehet adni egy LEGO figurákkal eljátszott videóban. Ha az előző, Star Wars-os videó esetében azt mondtam, hogy maradéktalanul megéri a ráfordított időt, itt sem nyilatkozhatok másképp. A három perces jelenet az ugrás után figyel.

Jeremy Messersmith dalba foglalta az eredeti trilógiát és miután látta, hogy mindez nem elég, kerekített hozzá egy animációt is. Amiért mindez különleges, az az, hogy a mostanában oly megszokottnak számító számítógépes animáció helyett papírból készített figurák szereplésével rögzítette mindezt. A végeredmény egy eszméletlenül aranyos videó lett, ami bármikor megéri a ráfordítótt majd három percet. Ezekután a francnak kell megcsinálni az összes részt 3D-ben, inkább jöhetne még pár ilyen. Videó az ugrás után. 

Negyedszerre rendezzük meg lassan nemzeti intézménnyé váló versenyünket, amelynek során a halál- és szociális kapcsolataikat megvető vállalkozó kedvűeknek október 31 éjfélig annyi horrorfilmet kell megnézniük, amennyit csak tudnak, és minden egyes filmről egy nyúlfarknyi kritikát kell ide, ennek a bejegyzésnek a kommentjei közé vetniük. Halloween éjszakáján aztán összeszámoljuk hogy ki hogy teljesített, és kihirdetjük a nyertest, AKI ELNYERI..... elismerésünket. A korábbi Horror Cselendzsekről emitt meg emitt  olvashatsz (a 2007-es elveszett).

Bár a horror enyhén szólva stagnál manapság és mindenféle fantáziátlan Fűrész-kópia torture porn-szeméttel vagyunk elárasztva, természetesen akadnak olyanok is, akik valami eredetit szeretnének összehozni (lásd még pl. Sean Byrne-t és filmjét, a The Loved Ones-t). Simon Rumley az új generáció legtehetségesebbje, ahogy azt már a The Living and the Dead-del is bizonyította. Második filmjére, a Red, White & Blue-ra csak felsőfokú jelzőket szór mindenki, várom nagyon.

Eddig csak a teaserrel legyezgettek minket, de a napokban nyilvánosságra hozták ezt a hosszabb részletet az új, három részes Go Nagai-féle OVA animéből (2011 elején jön ki) és hát... lássuk csak... óriásrobotok, extrém vérontás, könnyed hentai, heavy metal... Szóval ez elég jó lesz. :)

Jack McDevitt, Elveszett kolónia című könyvéről a cikk itt található.

Az Alex Benedict sorozat első könyve, a Született stratéga több mint húsz évvel ezelőtt íródott, és ezt a szempontot végig észben kell tartani, miközben olvassuk a könyvet vagy netalán értekezünk róla. A kezdetben különálló regény folytatásai csak nemrég íródtak, mintegy továbbgondolva a főbb karaktereket, meglovagolva a már adott univerzumot. Érdekes szempont volt az is, hogy hamarabb olvastam a tetralógia harmadik részét, mint az elsőt, mindez azonban semmit sem vont le a mű élvezeti értékéből. Az utóbbi szempont mindenesetre arra jó volt, hogy körvonalazódjanak bennem a főbb különbségek, McDevitt korai és mostani munkássága között. Az író természetesen nem a semmiből lett a mostani éra egyik meghatározó szerzője. A Született stratéga minden fejezetén érződik a lehetőség arrafelé, hogy valami több legyen, de kinek örömére, kinek bánatára ez csak a könyv végi utolsó pár fejezetben manifesztálódik. 

Előre le szeretném szögezni, hogy a könyv minden mozzanata aprólékosan ki van dolgozva, meg van tervezve. Semmi sem a véletlen műve, nincsenek átgondolatlan részek, amelyek annyira zavartak az Elveszett kolónia esetében. A világ amibe belecsöppenünk ugyanolyan részletgazdag, mint saját történelme. Utazásunk során nekünk kell összelegóznunk az író által zsugori módon adagolt darabkákból az egészet, amely a későbbiekben teljesen összeáll, bár még így is hiányosnak érezhetjük, tekintve a mű terjedelmét. A történet lassú kerekítését, a lankadó figyelem újbóli felkeltését mesteri módon használja a szerző, miközben számunkra az általa felfestett mozaik folyamatosan új értelmet nyer. A kezdetben döcögő fejezetek egyre inkább felgyorsulnak, egészen a regény utolsó negyedéig, ahol aztán akcióban gazdag, pörgős cselekmény mellett lelünk a megoldásra.

Történetünk főhőse Alex Benedict, hivatását tekintve régiségkereskedő. Nagybátyja hirtelen elhalálozását követően tetemes örökség üti a markát, melynek mégsem anyagi vonzatában leli legnagyobb örömét. Az örökség ugyanis kiterjed egy félbehagyott kutatómunka dokumentumaira is, ami igencsak felkelti hősünk érdeklődését, mivel az általuk ismert történelmet alapjaiban rengetné meg, ha igaznak bizonyulnának. Benedict beleveti magát a nyomozásba, lépésről lépésre halad, miközben sorban rántja le a pókhálókat világa történelmének padlásáról. A kutatómunka hol sikeres, hol kevésbé, de hősünk igazság igénye, törtetése és kitartása mindvégig kiállja a kudarcok próbáját. Örültem neki, hogy ebben a regényben ő kapta a főszerepet, így sokkal árnyaltabb karakterként jelenik meg előttem, nem csupán egy fanatizmusából táplálkozó űrrégész, aki mindent segédjére bíz, míg ő otthon elmélkedik. Végig az ő szemén keresztül szemlélődhetünk, az ő epés megjegyzéseit hallhatjuk és rögeszméit szépen lassacskán magunkévá tesszük. 

A történet kibontása kellemes csalódás volt az Elveszett kolónia után. Itt sokkal inkább magunkra vagyunk utalva, saját gondolataink színezik a történetet, és a lyukak - amiket vagy befoltoz a regény vagy nem - , sem tűnnek annyira üresnek. Aki először itt találkozik az író sajátos univerzumával, annak igencsak küzdenie kell, hiszen egyből a mélyvízben találjuk magunkat. Folyamatos utalásokat kapunk az általunk még nem ismert helyszínekre, személyekre és folyamatosan úgy vagyunk kezelve, mintha saját alapismereteink lennének hiányosak. Mindez azonban egyáltalán nem egy rossz dolog. Mi is felfedezőnek érezhetjük magunkat ebben a világban, boncolgatjuk a történelmet, cáfolunk vagy éppen megerősítünk különböző téziseket, míg néha talán okosabbnak is gondoljuk magunkat a főhősnél.

A Született stratéga egy korai társadalomkritika McDevitt tollából, egy egészen más perspektívából, mint az Elveszett kolónia esetében. A háború és annak minden mozzanata, a résztvevő alakok heroizálása, a különböző népek egymáshoz való viszonyulása. Ezek azok a kérdések, amiket a regény boncolgat és megpróbál megválaszolni. A történelem képzeletbeli hagymáját kell ehhez meghámoznunk, rétegről-rétegre haladva, egészen odáig amíg ködösítések és mellébeszélések nélkül láthatjuk a teljes igazságot. Ezért különleges ez a könyv, a maga nemében egyedülálló történelmi kutatómunka, a lassú mesélés mellett is magával ragadja az olvasót, rabul ejti azt, egészen addig, amíg a rejtélyről minden lepel le nem hullt. 

Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat
Kiadás éve: 2008
Fordította: F. Nagy Piroska
Eredeti cím: A Talent for War
Oldalszám: 384 oldal

Az előző trailer hosszát picit megtoldották, a mozikban bemutatták, majd a mai nappal az internetre felrakták. A Coen testvérek újabb alkotásának bemutatója pedig egyre csak közeleg. Amerikai debütálás december 25.-én. 

A cikk első része itt található.

John Wayne egy lövésétől is esett össze több indián, de ő olykor még ikonként is sebezhető volt. A ’80-as évek akcióhőseinek fizikai épségéért már nem kellett aggódni. Ahogy szigorú arccal, mordállyal a kezükben álltak, biztosabban és elmozdíthatatlanabbul, mint egy bebetonozott acélgerenda, az embernek az volt a benyomása, hogy azt is túlélnék, ha a Hold zuhanna a fejükre. Vagy egy atombomba. A muszklimánia olyan emlékezetes jeleneteket adott a filmtörténetnek, mint Arnold Schwarzenegger és Carl Weathers macsós kézfogásszkanderja a Ragadozóban, vagy a havas bunyóval végződő szaunajelenet a Vörös zsaruban. A kamera sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy explicite elidőzzön pár másodpercig a dagadó izomhegyeken. Jellemzően, ha gazdáik megsebesültek, jó esetben rápillantottak a sebükre, aztán mentek tovább. És ez a rápillantás is csak annyi célt szolgált, hogy azt mondják vele a nézőnek: „Igen, észrevettem, hogy eltaláltak. Csak túl tökös vagyok, hogy ne szarjam le.” Ahogy a realitás szikrája is eltűnt a zsánerből, paradox (?) módon úgy vált minden ostobasága ellenére talán még szórakoztatóbbá. Valamiféle elemi szükséglet bűnös kielégítését okozza annak látványa, hogy egyetlen ember bedarál egy századnyi szovjetet, bűnözőt vagy terroristát. És nem volt Slynál és Arnoldnál alkalmasabb ember, akinek ezt az ostobaságot vigyorogva elnéztük volna (Chuck Norrist pl. minden igyekezete ellenére sem lehetett soha fele ilyen komolyan sem venni). De ettől persze még rajzfilmfigurák maradtak.

Ezek a karakterek ugyanúgy a társadalom peremén éltek, mint ’70-es évekbeli elődeik, de velük ellentétben ezt a kirekesztettséget nem igazságtalanság, düh, frusztráció és lázadás generálta – a társadalmi háttér egyáltalán nem játszott szerepet – hanem pusztán a cool-faktor. Schwarzenegger és társai azért voltak magányos farkasok, mert így tudtak igazán menők lenni. Ahogy Sylvester Stallone az éjszakai meló után kora hajnalban ül a nappalijában, a bőrkabátjában és a napszemüvegében (!), valószínűleg egyhetes pizzát zabálva, tévét nézve, és a pisztolyát tisztítva (Kobra), az mindent elmond a kor akcióhőséről. Ha kivételesen valaki hozzácsapódott egy ilyen úthengerként előretörő erőemberhez, azt kizárólag a komikus mellékzönge szerepében tette. A tipikus példa Rae Dawn Chong a Kommandóban (nő létére fel sem merül semmilyen kémia a főszereplővel – ezek a filmek annyira a férfias erő köré összpontosultak, hogy a gyengébb nem sokszor még szexuális eszközként sem jutott szerephez, nemhogy többként), de még a szintén tökös zsarut alakító James Belushi is erre kárhoztatott a Vörös zsaruban. A Kommandó egyébként a korszak abszolút esszenciája, annak minden pozitívumával és negatívumával. Schwarzenegger csak addig mosolyog benne, amíg el nem rabolják a lányát (de a vak is látja, hogy nem arra teremtetett, hogy a gyerekével fagyizzon és nevetgéljen), utána másfél óráig „kinyírlak” tekintettel ritkítja a Föld népességét, és csak tökös egysorosokra nyitja ki a száját. Ahogy James Horner dübörgő szintetizátorzenéjére felkészül a végső harcra (arcot kifest, mellényt felvesz, fegyvert bepakol, és betáraz), tudjuk, hogy a rosszfiúknak harangoztak, jó, ha a sziget nem süllyed el, ahol rejtőznek. Schwarzenegger levédhette volna a PMD kifejezést (person of mass destruction). Mellette és Stallone mellett Jean-Claude Van Damme (a ’80-as évek egy másik tipikus terméke) legfeljebb mosolyogva megtűrt kisöcsinek tűnt a spárgáival és ugrabugrálásaival. Ezekkel a filmekkel szemben akkoriban csak az olyan, humorral átitatott buddy cop filmek jelentettek rendszeres alternatívát, mint a 48 óra, a Rémült rohanás, vagy a Halálos fegyver.

A kocka 1988-ban fordult újra. John McClane csak azért utazott karácsonykor Los Angelesbe, hogy rendbe tegye a házasságát, ez azonban gyorsan másodlagos feladattá degradálódott a Nakatomi toronyházat elfoglalt, csapatnyi német terrorista géppuskával való eltakarítása mellett. John McTiernan (aki egy évvel korábban a korszak egyik legtipikusabb izomfilmjéért – Ragadozó – volt felelős) Drágán add az életed című akcióklasszikusa egy új hőst prezentált a közönségnek: az átlagembert. McClane se nem egy társadalom perifériájára szorult antihős, se nem egy halhatatlan izomkolosszus, sokkal inkább csak egy egyszerű zsaru, aki szeret szivarozni és káromkodni, és akinek marhára nincs kedve harcolni – de pechjére rossz helyen van rossz időben. Bruce Willis olyasvalaki volt, akivel az életnagyságnál nagyobb Stallonékkal és Schwarzeneggerekkel ellentétben a nézők képesek voltak teljes mértékben azonosulni. Győzelme nem volt olyan könnyen készpénznek vehető, ami abban is megmutatkozott, hogy ha sikerült kicsinálnia egy ellenséget, akkor nem ment tovább faarccal, magában pipálva a hullát, mint a legtermészetesebb dolgot a világon, hanem kiengedve a felgyülemlett feszültséget és félelmet, felszabadultan, kárörvendve felnevetett, és majd’ kiugrott a bőréből örömében, hogy nem hagyta ott a fogát. Ha megsebesült, nem csak vérzett, de ráadásul látványosan fájt is neki (akcióhős még nem volt olyan sebezhető, mint McClane, amikor üvegtörmeléken szétvágott lábakkal, nyögve kúszott a folyosón), és alaposan lestrapálódott a film végére. Míg Sly és Arnold mindig peckesen, kifejezéstelen arccal sétált el, maga mögött hagyva a finálé rosszfiúk hulláival díszített, romhalmazzá lőtt és robbantott helyszínét, addig Willis maga is egy kész romhalmaz volt, mire megmentette a napot. Sőt, a hányattatásai súlyosságát jelző szakadt, véres trikó egyenesen a védjegyévé vált. De a legszebb az egészben, hogy minden sebezhetősége ellenére azért ő is egy igazi, kőkemény faszagyerek volt – vagy, ahogy odaát mondják, „a tough sonuvabitch”. És amint a film hatalmas sikeréből Hollywoodban rájöttek arra, hogy egy akcióhősnek nem feltétlenül kell sebezhetetlen félistennek lennie, a hadseregkaszáló hegyomlások ideje lejárt.

Ezt a trónfosztást jelképezte Mel Gibson (Halálos fegyver), Tom Cruise (Mission: Impossible), Keanu Reeves (Holtpont), Harrison Ford (Jack Ryan filmek), sőt, részben még Steven Seagal is, akit pedig általában Stallonéékkal sorolnak együtt. A ’80-as években ő is némi realizmust hozott az általánosan elszállt akciófilmekbe, mert míg egy tipikus bunyójelenetben Arnold csak állt szemtől szemben az ellenséggel, és addig püfölték egymást kölcsönösen, míg egyikük (persze, hogy melyikük, az sosem volt kérdés) el nem dőlt, Seagal az aikidóval hitelesen, egy-két másodperc alatt szerelte le a nekieső rosszfiúkat (persze ettől függetlenül azért ő is az elpusztíthatatlan hősök sorát gyarapította). Jelezve a változó időket, a Ragadozó 2-ben Schwarzenegger szerepkörét már Danny Glover vette át, aki valamiféle szerencsétlenül kikotyvasztott egyvelege akart lenni az átlagos kinézetű, de emberfeletti képességű akcióhősnek – Glover nem tudta eladni a figurát. A ’90-es évek az átmenet időszaka volt, a nagy monstrumok vagy alkalmazkodtak, vagy eltűntek. A ’80-as évek ideáihoz ragaszkodó akciófilmek, mint a Végképp eltörölni, vagy az alapanyagát karóba húzó Dredd bíró érdektelenségbe ütköztek, az izomagyakat így több-kevesebb sikerrel vígjátékokban (Ovizsaru, Állj, vagy lő a mamám!) vagy paródiákban (Az utolsó akcióhős), de legalábbis jókora iróniával nyakig öntve (True Lies) próbálták eladni. A közönség és a szakma is felismerte a legyőzhetetlen muszkliemberek koncepciójának képtelenségét, és ennek megfelelően reagáltak rá: humorral.

Erő helyett a ’90-es években többre jutottak a hősök ésszel és taktikával. A sziklában a börtöntöltelék Sean Conneryre és a vegyészgeek Nicolas Cage-re marad a túszok és San Francisco megmentése, miután a mentőakcióra siető kommandósokat érzekésükkor azonnal halomra lövik az Alcatrazt elfoglalt terroristák. És ők még messzebb jutottak, mint Steven Seagal, aki már a lábát sem tehette rá a szintén terroristák által megszállt Boeing 747-esre a Tűzparancsban, mielőtt a legrövidebb utat választotta a talaj felé – az aktatologató Kurt Russellen múlt a több száz ártatlan élete. Közben a tejfölösszájú Keanu Reeves akciósztárrá nőtte ki magát Jan de Bont Féktelenül-jében, és bár az egész film alatt egyetlen rosszfiút tett el láb alól (Arnold vagy Sly már az ötödik percben kinyírták volna a bombákkal zsonglőrködő Dennis Hoppert, rövidfilmet csinálva a ’90-es évek egyik legjobb akciómozijából), mégis képes volt hihetően hozni a kemény, tökös, elszánt zsaru karakterét. Akárhogy nézzük is, ez nem kis teljesítmény attól, aki pár évvel korábban az idióta Tedet alakította a Bill és Ted filmekben. És ha Reeves el tudta adni magát akcióhősnek (ha csak ideiglenesen is: a Mátrixban már nem volt ilyen meggyőző, a folytatásairól meg jobb nem is beszélni), akkor bárki megtehette (vagy legalábbis majdnem bárki: a Rés a pajzson bájgúnár Christian Slaterével az alkotók már túl sokat kértek a nézőktől). Ilyen körülmények közt pedig nem csoda, hogy Van Damme és Seagal a következő évtizedre menthetetlenül a videotékák polcain kötött ki, és Stallone is oda tartott, mielőtt összekapta magát, és új életet lehelt Rockyba és Rambóba – Schwarzenegger meg inkább elment kormányzónak.

A változás persze nem csak a kisebb izomzatban és alkatban nyilvánult meg. Az addig faarcú hősök elkezdték kimutatni érzelmeiket, és többé nem fejjel mentek a falnak, hanem stílusosan aprították a gazokat. Mindkettőben szerepe volt Hong Kongnak, egész pontosan John Woo-nak, az akciófilm Mozartjának, aki a ’90-es évek elején Hollywoodba ment, és vitte magával ballettként koreografált fegyverpárbajait, és érzéseit nem szégyellő, talpig feketébe öltözött, szupercool hőseit. Vagy legalábbis vitte volna. Hollywood inkább csak az előbbire volt fogékony, ahogy az Woo első amerikai filmjén, a Van Damme főszereplésével készült Tökéletes célponton is látszik. 1997-ig kellett várni, hogy a rendező valami olyasmit tegyen le az asztalra az álomgyárban, ami 100%-ig jellemző rá. Az Ál/Arcban megvolt a félelmetesen jól működő dinamika a masszív gyűlölet által összekötött ügynök (John Travolta) és terrorista (Nicolas Cage) között, és az embert felemésztő érzelmi vihar, amin előbbi megy át az arcsere után. És nem Woo volt Ázsia egyetlen exportja: ironikus, hogy úgy tűnt, egyetlen Hong-Kong-i rendező sem képes megvetni a lábát Hollywoodban az egyébként már leszállóágban lévő Van Damme nélkül. Ringo Lam (Mindhalálig) és Tsui Hark (Nyerő páros) is rajta keresztül találta meg az útját Amerikába, bár egyikük sem tudott ott olyan színvonalú filmeket készíteni, mint hazájukban.

Ha az izom már nem számított, és a hősöknek lehetettek érzéseik, akkor csak idő kérdése volt, hogy a nők is betörjenek a tesztoszteronnal túlcsorduló területre. Pam Grier már a ’70-es években igazi femme powerként rugdosta a férfiseggeket (Coffy, Foxy Brown), de a mainstreamben James Cameron ágyazott meg az állig felfegyverzett nőalakoknak. Mind az Alien riadt Ellen Riplyjéből, mind a Terminátor fejvesztve menekülő Sarah Connorából tűzön-vízen átgázoló anyatigrist csinált a folytatásokra. Valami kétségkívül megváltozott a filmvilágban, amikor az Aliensben Sigourney Weaver belebújt a hatalmas rakodóvázba, és szemtől szemben állva az anyakirálynővel, dühödten kiköpte a „Get away from her, you bitch!” szavakat. Csak egy törékeny nő volt, de nem akartál volna az útjában lenni. A ’90-es években Renny Harlin erőlködött látványosan és hiábavalóan, hogy akciósztárt faragjon akkori feleségéből, Geena Davisből (Cutthroat Island, Utánunk a tűzözön), de egészen a 2000-es évekig kellett várni, hogy Angelina Jolie (Tomb Raider, Mr. és Mrs. Smith, Wanted, Salt) személyében megszülessen az első olyan női hős, akit elfogad a szakma és a közönség is.

A 2000-es évek új trendek egész sorát hozta. Először is, egyre ritkábbá váltak a színtiszta akciófilmek: a műfaj gyakrabban bújik sci-fi köntösbe, mint korábban bármikor, és elszaporodtak a paródia határán egyensúlyozó, erősen önreflektív ámokfutások is (Crank 1-2, Gamer, Golyózápor). A szuperhősfilmek pedig átvették a hatalmat: az X-Men és a Pókember sikerének köszönhetően egymás után költöznek vászonra a Marvel és a DC már évtizedek óta bejáratott karakterei, és ennek köszönhetően tovább lazulnak az akciósztárokkal szembeni követelmények. Elvégre szuperképességek birtokában olyan takonypócok is hősök lehetnek, mint Tobey Maguire. A Mátrix mellett ezek a filmek is hozzájárultak ahhoz a trendhez, ami a stílus győzelmét jelentette a nyers erő fölött. Az akciójelenetek akrobatikussá, furfangossá váltak, kung fu harcok és golyóbalettek díszítik a vásznat – a közönség nem éri már be egy géppuskás ember bulldózerként való előrenyomulásával, a pusztításban kreativitást keres. És még inkább, realizmust. A „bárki lehet akcióhős” elv azt is jelenti, hogy „bárki” nem kaszálhat csak úgy el egész hadseregeket fél kézzel. Egy Leonardo DiCapriónak vagy egy Matt Damonnak csak akkor hisszük el, hogy győzedelmeskedik, ha a körülmények nagyjából realisztikusak.

De a legfontosabb újdonság a XXI. század akcióhősében nem a külsőségekben keresendő. A Bourne-csapda végén Matt Damon sebesülten, összetörten ül egy régi áldozata lányának lakásán, és bocsánatot kér szörnyű tetteiért. De ahogy a szürkés felhőréteg alatt elsétál a semmibe a havas lakótelepen, John Powell fájdalmasan keserű zenéjére, világos, hogy nincs számára megváltás. És nem ő az egyetlen. Batmantől Jack Baueren át az új James Bondig, az akcióhősök lelkileg sérült, önmagukba forduló, és végül magukra maradó emberek, akiken a múltbéli traumák és az állandó öldöklések láthatóan otthagyták a nyomukat. A 24-ben Kiefer Sutherland gondolkodás nélkül gyilkol, kínoz, és bármilyen mocskos, immorális módszert bevet a hazája szolgálatában. Tisztában van ugyan vele, hogy bizonyos szempontból helytelen, amit csinál, és azzal is, hogy a cél nem szentesíti az eszközt – viszont hajthatatlanul vallja, hogy szükségessé teszi. És ennek következményeként elveszít mindent és mindenkit. Ennek az akcióhősnek új ürügye van arra, hogy magányos farkas legyen: az ön- és környezetpusztító életmód. Nincs is ezen mit csodálkozni a mi szép új világunkban, ahol minden harmadik ember küzd valamilyen neurózissal, pszichózissal vagy komplexussal.

Az amerikai akciófilm több szempontból is polarizálódni látszik: egyrészt a valószerűség (a realista és az „over the top” filmek), másrészt a hőstípus mentén. Míg a trendi alkotásokban alkatilag egyre alkalmatlanabbnak tűnő színészek vállalják magukra a rosszfiúk kinyírásának feladatát (mint Seth Rogen a közelgő The Green Hornetben), addig a retródivat visszahozta az olyan macsó alfahímeket is, mint Dwayne „The Rock” Johnson, Gerard Butler, Vin Diesel vagy Jason Statham. A hamvaiból feltámadt Stallone pedig szinte magát a ’80-as éveket rángatja vissza a XXI. századba a Roky Balboával, a John Rambóval és a The Expendablesszel. (És csak mintegy lábjegyzetként: az exploitationök is szivárognak vissza a mozikba.) Így aztán most van mindenféle hősünk: tökös, felpumpált faszagyerek, feladatához a cselekmény előrehaladtával felnövő lúzer, végsőkig elszánt átlagember és profi, akit felőröl a munkája. A különböző akciósztárok különböző igényeket elégítenek ki, ami azért fontos, mert az utóbbi években Hollywood elkezdett komolyan számolni a nőkkel, mint masszív, moziba járó közönséggel – a szótlan muszklihősök puhulása részben ennek is köszönhető. Akárhogy is, a világ változik, de az élet nem áll meg. Vagyis a golyók repülnek, a bombák robbannak, az öklök orrokat törnek, ahogy eddig. Hősökre mindig szükség lesz, különösen a filmiparban.

A kultikus manga és anime sorozatból idén elkészült az élőszereplős filmváltozat is, az igéretes teaserek után pedig itt a rendes előzetes is. Az igencsak bizarr sztoriban néhány ember egyszercsak egy szobában találja magát, ahol mindössze egy nagy fekete gömb van még rajtuk kívül. Kiderül, hogy ezek az emberek mind a haláluk után kerültek oda, de ha ez még nem lenne elég a megrázkodtatáshoz, hamarosan szembesülnek azzal, hogy a gömb feladatokat szán nekik, földönkívüliekre kell vadászniuk, méghozzá időre. A gömb fegyvert és speciális öltözetet is biztosít számukra. Aki a megfelelő pontszámot összegyűjti, az megválthatja az életét, viszont aki a vadászat közben meghal, annak már nincs újabb esélye.

Fuck. Me. Sideways.

Egy szomorú mese, esti csemege gyanánt. Egy nő és sárkánya barátsága. Aranyos, 14 percnyi lazulás a gép előtt.

Kung-fu és western találkozása egy elsőfilmes koreai rendező tálalásában, a Gyűrűk ura producerének támogatásával, 47 millió dolláros költségvetésből. A film látványosnak ígérkezik, de nem túl jó előjel, hogy miután már 2007 végén leforgatták (Új-Zélandon), csak most decemberben lesz a bemutatója. A főbb szerepeket Kate Bosworth, Danny Huston, Geoffrey Rush és Dong-Kun Jang alakítják. 

Megérkezett a trailer a kezdetben Micheal Bay nevéhez fűződő, természetfeletti képességekkel rendelkező kitaszítottakkal foglalkozó filmhez. A rendezést végül DJ Caruso vállalta el a főszereplőt is leváltották, de most nem ez a lényeg. A produkció címe igazán találó, a kilencekből a negyedik számú páciens áll a középpontban, akinek három bajtársát már megölték és most őt kezdik el üldözni különleges képessége miatt. A főszereplő Alex Pettyfer alakítja a "négyest", míg rajta kívül feltűnik még a filmben Teresa Palmer, Dianna Agron és Timothy Olyphant. Végre egy normálisnak tűnő science-fiction. Bemutató 2011 február 18.-án. Az ugrás után feliratos előzetes és a hivatalos szinopszis várja a kedves olvasókat.

I AM NUMBER FOUR focuses on the fate of nine gifted children and their guardians, the sole survivors of a bitter war on their home planet called Lorien, who have settled on Earth under the protection of a charm that means their enemies can only kill them in numeric order. Three of the nine are dead; the novel’s narrator is number Four. The nine children and their guardians evacuate to earth and the protagonist, a Lorien boy named John Smith, hides in Paradise, Ohio, as a human and tries to evade his predators.

Kés a toroknak, izzó tekintet, a szoborrá vált seriff arcába szikáran köpött szavak vágódnak: „Szállj re rólam, vagy olyan háborút kapsz, hogy el sem hiszed.” És tényleg: a Rambo után szinte az egész ’80-as évek arról szólt, hogy egy ember egy egész hadsereggel szállt szembe. És most, a The Expendablesnek hála, hosszú idő után ismét izomhegyektől és tesztoszterontól szaglik a vászon, a közönség nagy része pedig ujjongva üdvözli a retróhullámnak ezt a legújabb hordalékát. Pedig a szótlan, hullákat futószalagon gyártó hegyomlásokat már bőven meghaladta az idő. Manapság a nyers erőnél fontosabb a stílus, a realizmus, és akkor az önreflexióról még nem is beszéltünk. Vessünk egy pillantást az amerikai akcióhősök történetére, James Bondtól Piszkos Harryn és John Matrixon át Jack Bauerig! De vigyázat, nyakat behúzni, golyóálló mellényt felcsatolni – ezek a fickók nem tréfálnak.

A színtiszta akciófilm ugyan a ’60-as évekig nem létezett, de nagy, ellenséget aprító hősei már bőven azelőtt is voltak az amerikai mozinak. A későbbi zsáner tipikus elemei még más műfajok keretei közt jelentek meg: Douglas Fairbanks a némafilmkorszakban, Errol Flynn a ’30-as években vált a legnagyobb sztárrá, ahogy bombasikerű kalandfilmjeikben akrobatikus, női szíveket megdobogtató kardforgatókként szálltak síkra a jó ügy érdekében – még akkor is, ha éppen törvényen kívüli rablók vagy kalózok voltak (Robin Hoodot pl. mindketten eljátszották). Flynn a halálos veszély arcába nevető, rettenthetetlen, nemes hős mintapéldája volt, aki sármos mosollyal és „pokolba veletek” attitűddel, vérbeli kalandorként csapott szét az ellenségei közt – láthatóan legalább annyira a móka, mint az igazság kedvéért. A ’40-es években John Wayne-hez került a stafétabot, és ezzel az akciófilmek korszaka előtti akcióhősök aktuális legnagyobbika a kalandfilmből a western kulisszái közé költözött. Wayne ugyan nem volt akrobatikus, férfias, erőteljes és a végsőkig tisztességes viszont annál inkább – ennél többet pedig nem is követelt a közönség. A hősideált az akkori Amerikának megfelelő naivitás és ártatlanság határozta meg: félelmet nem ismerő, elszánt férfi, aki csak akkor harcol a fekete-fehér (jó-rossz) világban, ha muszáj, de akkor jobb, ha minden becstelen rablógyilkos és skalpgyűjtő indián minimum Mexikóig takarodik előle. Persze ez sem maradt mindig így: később, ahogy változott a világ, és vele a western, Wayne is játszott megkeseredett, goromba antihősöket (elég Az üldözők rasszista, zsarnoki Ethan Edwardsára gondolni).

Az amerikai hős a második világháború után elterjedt film noirokban öltötte magára először látványosan a megkérdőjelezhető moralitás gúnyáját. Bár a zsáner cinikus magándetektíveit, bűnbe hajszolt átlagembereit, és a nagy fogást kergető gengsztereit nem csak akcióhősnek, hanem úgy általában véve, hősnek is túlzás lenne nevezni, árnyalt jellemábrázolásukból sokat kölcsönöznek majd a későbbi műfajmozik protagonistái.

Az áttörést természetesen James Bond jelentette. Őfelsége titkosügynöke 1962-ben debütált a vásznon, a még igencsak alacsony költségvetésű Dr. No-ban, a skót Sean Connery bőrében, egy mostanra csaknem fél évszázados sikerszéria kezdeteként. A 007-es nem csak első képviselője, de rögtön esszenciája, abszolút netovábbja is lett az igazi akcióhősnek. A rettenthetetlen férfi, akinek mindig minden sikerül, aki gondolkodás nélkül meghalna az ügyért, de aki persze mindent túlél, aki megszerzi a nőt, és kinyírja a rosszfiút, aki megmenti a hazáját, sőt, az egész világot, és céljai elérése érdekében bevet mindent, ami rendelkezésére áll: nyers erő, intelligencia, ármány és a technika legmodernebb vívmányai. Connery tökéletes megtestesítője volt ennek a hősideálnak. Megvolt benne az az eleganciájával sem csökkentett kemény, macsó vadság, amiért férfitársai tisztelték, a nők pedig szerették – és persze megvolt a fizikuma is. Az ’50-es években helyezést ért el a Mr. Universe-en, ahonnan később Schwarzenegger is berobbant a filmiparba. Később a korral együtt változott maga a karakter is – bár lényege ugyanaz maradt, a különböző színészek nüanszai mind más-más benyomást eredményeztek, és csak mostanában, Daniel Craig tudta újra belevinni a figurába azt az őserőt, ami Connerynél eredetileg megvolt. De a 007-es története egy külön cikket is megérne (ha nem szedték volna már ezer helyen darabokra a témát). A ’60-as évekkel elindult egy másik trend is: divatba jöttek és dominánssá váltak az ellenséges vonalak mögött játszódó háborús akciófilmek (Navarone ágyúi, A vonat, Piszkos tizenkettő, Kémek a sasfészekben), tele borostás, izzadt, náciölő jenki keményfiúkkal.

1968-ban aztán alig két hét eltéréssel mozikba került Peter Yates Bullit és Don Siegel Coogan blöffje című filmje. Mindkettő az urbánus akciómozi alapjainak lefektetéséért, és nem utolsósorban, az amerikai hőskép megváltoztatásáért felelős. A Bullitban Steve McQueen egy magányos, jéghideg, az őt körülvevő világtól elidegenedett zsarut játszik, aki tántoríthatatlan elszántsággal jár egy bírósági tanú gyilkosainak nyomában. Clint Eastwood Cooganje bulldogként teszi tűvé fél New Yorkot, hogy elfogjon egy bűnözőt, aki az ő felügyelete alól szökött meg. Ezzel a két karakterrel az amerikai hős megszűnt patyolattisztának lenni: Coogan és Bullit nem csak a bűnözőkkel, de a rendszerrel is szembemennek, öntörvényű, keményfejű és makacs, az autoritást nehezen tűrő lázadók, akik számára az igazság sokkal többet ér, mint a törvény betűje. És ami még fontosabb, Eastwood, de főleg McQueen, átkozottul cool volt a szerepben. Fiatal, sármos, szótlan és szikár férfiként egy sportkocsi volánja mögül űzte a rosszfiúkat (a film híres autóshajszája máig hivatkozási alap). A nemes, makulátlan jellemnél lassan fontosabbá vált a vagányság, vagyis az eladhatóság – és ez egyike azon kevés alkalmaknak, amikor a piacképesebb koncepció egyben izgalmasabb is. Elvégre egy „badass” antihős mindig érdekesebb, mint egy atyai mosolyú jótétlélek.

Ez a folyamat az 1971-es Piszkos Harryvel ért csúcspontjára. A címszereplő Cint Eastwood veszett kutyaként csapott szét a bűnözők között, és feletteseinek komoly fejfájásokat okozó attitűdjébe még némi szadista hajlam is vegyült; lásd az idegösszeroppanás szélén álló, vérző bankrabló verbális kínzását, majd kiröhögését a híres film elejei jelenetben. Ahogy ugyanebben a jelenetben, még hot dogját zabálva, teli szájjal, 44.-es magnumját lóbálva, lazán kiáll a nagyvárosi utca közepére, mint egy cowboy a pionírok poros, határvidéki városkájában, az maga a coolság mozgóképes definíciója. Harrynek olyan a bankrablólövészet, mint másnak a reggeli újság olvasgatása. A visszhang nem maradt el: a filmet ugyan az év egyik legjobbjaként üdvözölték, de sok helyen morális fasizmusról cikkeztek, fájlalva a rendőrségi brutalitást és a bűnözők jogainak lábbal tiprását. Hiába: az egyre növekvő, egyre merészebb és egyre erőszakosabb nagyvárosi bűnözéstől frusztrált közönség keblére ölelte a „cél szentesíti az eszközt” elvét valló detektívet, és ezzel új divatot teremtett. Harry Callahannek máig rengeteg klónja és utódja szaladgál a vásznon, nagy fegyverrel, kevés szóval és kőkemény fejjel. A makulátlan jófiúk ideje leáldozott, a nézők vagány és veszélyes hősöket akartak.

Mindehhez szükség volt egy sajátos társadalmi és kulturális háttérre is: a ’60-as évek második felére az amerikai vászon „tisztasága” felett őrködő Hayes kódexet az annak korlátaiból kitörő írók és rendezők végre lehúzták a vécén, így a nyelvvel, erőszakkal, szexualitással és hősábrázolással kapcsolatos határok alaposan kitolódtak. Ekkorra már összeomlott az aranykor stúdiórendszere is, előretörtek a függetlenek és a kísérletező kedvű alkotók, több évtizedes történetmesélési, formanyelvi szabályok dőltek le (ez valahol egy útszéli motelben kezdődhetett, ahol egy őrült gyilkos zuhanyzás közben meggyilkolta a főhősnőt a játékidő kb. egyharmadánál), és persze az egész iparra komoly hatást gyakorolt a polgárjogi és hippi mozgalom, a drog elterjedése és a szexuális forradalom. A vietnámi háború okozta kiábrándultság, és Amerika kollektív ártatlanságának elvesztése szintén hozzájárult az akcióhősök radikálisabb mivoltához. Düh és frusztráció vezérelte fegyveresek járták az utcákat, keresztüllőve mindenkit, aki megérdemelte. A két legnagyobb sztár a szikár, kőkemény Eastwood és McQueen volt, és bár egyikük sem a színészmesterség csúcsát képviselte, jelenlétük a vásznon kétségkívül erőteljes és mindent betöltő volt – az a fajta, ami legendákat szül. A duót kiegészíthetjük még a sziklaarcú, hasonlóan karizmatikus Lee Marvinnal is.

A korszak akciófilmjeit átjárta az egzisztencializmus, a középpontban a rendszer elleni, kisebb-nagyobb lázadással. A hősök környezetükre indifferens kívülállók voltak, akik többnyire elutasították a társadalmi szabályokat és normákat, és a saját fejük után mentek. Már Bullit is az a fajta archetipikus zsaru volt, akinek munkájával kapcsolatos megszállottságára ráment a magánélete. Charles Bronsonnak a Mestergyilkosban pedig már egyáltalán nem is volt magánélete. A hidegvérű, sztoikus bérgyilkos egyedül lakja be vérdíjakból vásárolt, pompás lakását, az egyik jelenetben pedig szenvtelenül nézi, ahogy protezsáltjának egyik nőismerőse lassan elvérzik az öngyilkossági kísérletét követően. Ezek a társadalom perifériáján élő (anti)hősök már nem egyszerűen csak azért teszik kockára az életüket, mert hisznek valamiben, hanem azért is, mert szinte lényegtelen számukra, hogy élnek vagy halnak. A Szökésben McQueent és Ali MacGrawt még feloldozza az őket összekötő szerelem, bár a rendőrség és saját egykori társaik előli puskaporos menekülés közben saját kapcsolatukat is meg kell menteniük – lebilincselően ironikus, ahogy nézeteltéréseiket egy szeméttelepen temetik el, és egymást átkarolva, boldogan elsétálnak a finálé felé, háttérben a bűzölgő, füstölgő mocsokhalmokkal. A Rolling Thunder háborúból hazatérő főszereplői már nem ilyen szerencsések. Nekik már nem maradtak érzelmeik, amiket kimutathatnának, még a családjuk felé sem, számukra minden idegen és felfoghatatlan, ami nem tartalmaz fröcsögő vért, halálhörgést és torkolattüzet. Amikor egyikük feleségét és fiát rablógyilkosok agyonlövik, szinte örömmel mennek, hogy az egyetlen dolgot csinálják, amiről még tudják, hogy kell csinálni: hogy öljenek. John Flynn filmje (a tökéletesen kifejezéstelen arcú William Devane-nal és Tommy Lee Jonesszal) a felszínen bosszúdráma, valójában a vietnámi veteránok beilleszkedési nehézségének, illetve lehetetlenségének jéghideg, keserű látlelete. A ’70-es évek akcióhőseit sokszor emésztette belülről valami, akár kimondottan, akár kimondatlanul. Csak túl macsók voltak ahhoz, hogy siránkozzanak miatta, helyette inkább csak tették a dolgukat.

Szegről-végről az egzisztencialista akciófilmek közé sorolható egy másik’70-es évekbeli típusfilm, a blaxploitation is. Míg az exploitationök többnyire thrillerek, horrorok és szexdrámák voltak, a fekete filmesek blaxploitation akciókba irányították rasszizmustól fűtött faji dühüket. Az olyan cool, tökös és hajthatatlan hősök, mint Fred Williamson és Richard Roundtree nem csak néger drogdílereket és striciket vertek vizenyősre a gettókulisszák között, de szembeszálltak az „elnyomó fehér hatalommal” is, amit korrupt rendőrök, politikusok és fennhéjazó gengszterek képviseltek. Az 1971-es Shaft ezeknek a filmeknek az alfája és omegája – Roundtree rendelkezett benne mindazzal a kvalitással, amivel ugyanabban az évben Clint Eastwood is, Piszkos Harry szerepében. Külön említést érdemel a Boss Nigger című western, aminek éttermi jelenetét (Williamson verbálisan kivégzi a tulajdonost, aki csodálkozik rajta, hogy fekete vendégei vannak) tanítani lehetne. A faji téma netovábbja alighanem a Three the Hard Way volt, amiben három afroamerikai (az egyikük természetesen Williamson) felszámol egy radikális rasszista csoportot, ami meg akarja mérgezni Amerika vízkészletét egy csak feketéket ölő anyaggal.

A ’80-as években ez a társadalmi, szociális érzékenység igen hamar kiveszett az akciófilmekből. Nem csoda, ez egyébként is az az évtized volt, ami semmiben nem ismert visszafogottságot (csak annyit mondok: Kommandó). Az átmenetet az 1982-es Rambo jelentette. Sylvester Stallone karakterében még ott lapult a meg nem értett, a háború démonai által űzött, helyét a világban nem találó vietnámi veterán egzisztencialista drámája, de már megvolt benne a legyőzhetetlen, szinte emberfeletti, maszkulin hős is, aki egy egész hadsereggel száll szembe. (Charles Bronson Vadászat életre-halálra című filmje egy évvel korábban egyébként kísértetiesen hasonló történettel szolgált kalandfilmköntösben – hogy az merített David Morrell eredeti Rambo-könyvéből, vagy Morrellt inspirálta a valós esemény, amin Bronson filmje alapult, rejtély). A folytatások már egyértelműen a ’80-as évek fiai: a drámát teljes egészében kidobták az ablakon, az „izomkolosszus a hadsereg ellen” koncepciót pedig egyre nagyobbá dagasztották, míg végül (a harmadik részben) önmaga paródiájává vált. A korszak két legnagyobb és legtipikusabb hőse egyértelműen Stallone és Arnold Scwarzenegger voltak – nem számított, hogy nem tudtak játszani, mindketten ugyanazt képviselték: a feltartóztathatatlan, brutális nyers erőt. Testhez simuló pólóban, vagy anélkül, izzadva, muszklidagasztó súlyú kéziágyúkkal aprították az ellent, és olyan tökéletesek voltak, hogy géppuskájuk egy rövid kaszálásával eltakarítottak az útból egy tucatnyi ellenséget.

(folyt. köv.)
 

Válság. Shortolás. Hedgefundok. Állami mentőcsomag. Ingatlanpiaci összeomlás. Tőzsdepánik. Spekulánsok. Árfolyamingadozás. Devizahitel. Megszorítások. Azt hiszem, a további tízezer karakter sem fog másból állni, csak ezekből a hívószavakból. Folytassam? Bankszektor. Hitelminősítő intézetek. Ízlelgessék csak. Tőzsdefelügyelet. Árindex. Olajár. Madoff. Jegybank. Jól van, azt hiszem, most már mindenkinek leesett: Oliver Stone-nak is van véleménye napjaink pénzügyi szférájáról, és ha ez nem lenne elég, közli is velünk. Nem csak, hogy közli velünk; ha úgy látja, hogy elkalandoznánk, miközben a lassan elvonuló embertömeget figyeljük a Wall Street-en, vagy a manhattani üvegpalotákban gyönyörködünk percekig, még jól a szánkba is rágja. Pénz=rossz. Kapzsiság=még rosszabb. Család=jó. Ebben a szentháromságban zajlik a Tőzsdecápák (hukk) második része.

Vannak olyan alkotók, legyenek akár festők, szobrászok vagy történetesen filmesek, akik éveken keresztül jobbnál jobb alkotásokat tesznek le a képzeletbeli asztalra. Ennek nyomán rengetegen megkedvelik őket, a tisztelet - ahogyan egyre magasabb és magasabb színvonalon készítik el alkotásaikat - egyre nagyobb lesz körülöttük, majd egy szép napon (persze, ha nem figyelnek oda) legendává válnak. Sokan meg is állnak ezen a ponton - talán azért, mert érzik, hogy ennél magasabbra már nem tudnak kerülni, talán azért, mert amit lehetett, már elmondtak. És persze vannak azok, akik túlélik a saját legendájukat.

Oliver Stone-nal is ez történhetett. Vagy csak elolvasta a Commandante készítése előtt a könnyelműen elé tett Marx összest. Meg Lenint. Stone "baloldali" fordulata óta nem mulasztja el velünk közölni: "A kapitalizmus rossz, értem?" Szögezzük le mindjárt a harmadik bekezdésben: ezzel még nincs semmi probléma. Mindenkinek megvan a maga ideológiai fejlövése - csak van, aki tényleg érvelően tudja előadni a dolgot. Szinte alig hiszem el, hogy ugyanez az ember rendezte a Született gyilkosokat - az egyik legélesebb médiakritika, ami valaha készült, nem beszélve arról, hogy a cselekmény és a karakterek is rendkívül érdekesek és izgalmasak.

Ha már itt tartunk, kénytelen vagyok felidézni a Tőzsdecápákat: volt benne egy rendkívül érdekes, velejéig romlott de megmagyarázhatatlan módon vonzó férfi, akit valaha Gordon Gekkónak hívtak. A szerepet pedig egy nagyszerű színész - és ha lehet azt mondani, talán még nagyszerűbb producer - Michael Douglas játszotta. Volt a filmben egy másik főszereplő, a fiatal, agilis tőzsdeügynök, az egykori Charlie Sheen még váláson, drogelvonón és börtönön innen. És volt a Nagy Manőver a nyolcvanas évek pénzügyi konjuktúrájának csúcsán. Ugye még emlékeznek? A film vibrált az izgalomtól - és idővel mindenki rajtakapta magát, hogy olyasmiért szorít, amely valójában perverz, kicsavart, nem létező - ugyanakkor többezer ember életét teszi kockára. Tisztára mint az intézményesített vallások. Ezek a tulajdonságok emelték ezt az uszkve-tandem huszonhárom éves filmet a klasszikusok közé - noha ha nagyon belegondolunk, csak egy egyszerű Faust sztori azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy itt az ördög nem kartonból kivágott figura.

És eltelik kábé húsz év: a pénzvilág teljesen ugyanolyan és gyökeresen más, mint 1987-ben. Voltak, vannak és lesznek lufijaink amelynek nyomán rengeteg ember fog elszegényedni - ki a saját ki más hibájából. A pénzpiacok olyan szövevényes összefüggések mentén működnek, amelyhez fogható csak az agyunban lévő neuronhálózat lehet. Plusz ott van az újra és újra felbukkanó "értékválság", hogy hát ugye család vagy karrier, legyünk-e környezettudatos bloggerek vagy inkább keressünk elképzelhetetlenül sok pénzt. Minden adott ahhoz, hogy igazán markáns és jelentős filmalkotás jöjjön létre. Adott minden idők legjobb tőzsdei filmje mint alap. És mi történik?

Semmi különös. Gordon Gekkó mint Pál apostol megjövendöli az ingatlanpiaci összeomlást. A nézőtéren mindenki tapsol, meg megveszi a könyvét. Van itt valami tizenhat éves kölyök is (Shia Labeouf) aki helyettesítheti Charlie Sheent (apropó, az ő cameója indokolatlanabb, mint Schwarzenegger felbukkanása a The Expendables-ben), Gekkónak lánya van, de minek (Carey Mulligan), van régi ellenfele is, Josh Brolin persze, Eli Wallachnak is kell a pénz a lakáshitelre, Frank Langellát pedig csak a tisztesség kedvéért említem. "Mégis, mi a frász bajod van?" kérdezi tőlem a bennem élő egyszeri mozinéző. "Tényleg nem kellett volna az utolsó tíz-tizenöt perc, na az tényleg nyál, de gondolj bele: ezek az öltönyös majmok vesztették el a pénzünket! Rohadékok!" Ismét egyetértek. Nyomorult bankárok.

De nem az lett volna a cél, hogy legalább valakivel azonosuljunk? Ez egy holywoodi sztori, legalább a főhőssel kéne. Egyáltalán, ki a főhős? Gordon Gekko, aki feltámad, és erősebb lesz, mint valaha? Kötve hiszem, őt alig látjuk. Akkor az ezredfordulós álompár, a balos bloggerina és a vérében is árfolyamot csörgető üzletkötő? Vagy az anyja (Susan Sarandon), aki abból "élt", hogy hitelből vett házakat adott és vett? Úgy érzem ebben a filmben mindenki hülye, csak én vagyok helikopter. Jönnek és mennek a dinamikus jelenetek, amikben látjuk, hogy Shia Labeouf mennyire tökös - de miért? Miért szerelmes a fúziós energiába? Kis testén feszül a Boss zakó, de vajon miért motorozik be minden áldott reggel a parkettre? Vajon Gekko lánya ha tényleg annyira megvet mindent, amit az apja képvisel, mit keres egy bróker mellett? Tényleg én vagyok az egyetlen, aki a kínosan magvas igazságok kimondásakor azon morfondírozok, hogy vajon miért is kéne bárkinek is elhinnem, amikor a "morális kockázatról" osztja az észt?

Nyilván ostoba vagyok, mint a föld. Nyilván nincs igazam, amikor most egy csillagot adok egy Oliver Stone filmre. Értik, a Tőzsdecápákra. A másodikra. Nyilván érzéketlen tuskó vagyok, amikor azt írom, hogy az utolsó harmadot szeneslapáttal hányták a vászonra. Nyilván fogalmam sincs semmiről, amikor szóvá teszem a nagy rendszerkritika közben felhalmozott termékelhelyezéseket. Nyilván. Nem arról van szó, hogy Oliver Stone - igen, ő, mert íróként is jegyzi a filmet - egészen egyszerűen elhagyta az arányérzékét és fogalma sincs a hangsúlyokról. Hogy a legtragikusabb fordulatok is egyszerű, olcsó, franciafilmes melodrámával vannak megoldva. Á, hogyan is lehetne. Hiszen ő legenda.

Az NBC vicces-kémes, geek sorozata már a negyedik évadát tapossa, ami kissé hihetetlen, elnézve a kezdeti hányattatásokat. A második, de főleg a harmadik évadjával kitűnő szórakozásnak bizonyult a Chuck, és eme színvonal nem látszik csökkeni a negyedik évad nyitórészét követően sem. A kezdetben szitkomnak induló sorozat, már az elején is gyöngyszemnek bizonyult negyven perces rendhagyó voltának köszönhetően, ám mostanra nem csak a poénok miatt kelti fel az emberek figyelmét. A töméntelen emlékezetes beszólás mellett, a készítők ügyeltek arra, hogy a történet is kerek egészet alkosson, nem voltunk híján sem cliffhangereknek, sem drámai jeleneteknek. Az ugrás után spoilerekkel megtűzdelve folytatom.

A negyedik évad ott folytatta, ahol a harmadik befejezte, hiszen a készítők a csatorna késői berendelése miatt kénytelenek voltak kilenc résszel megtoldani az előző évadot. Az évad végi zűrzavart, ahogy azt már megszokhattuk, röpke negyven perc alatt rendbe tették és még arra is volt idejük, hogy belevágjanak az újabb bonyodalomba. 

Ismét belecsöppenünk a forgatagba, az események pörgősen követik egymást, az egész olajozottan működik. Chuck ígérete a nővére felé, hogy felhagy a kémkedéssel, eleve betarthatatlan, így senki sem lepődik meg azon, hogy kedvencünk ismét beáll a CIA zászlaja alá. Az évad körüli bonyodalom középpontjában Chuck anyja áll, akiről kiderült, hogy kém volt – mi más lett volna a Bartowski családban – hősünk pedig Morgannal a keresésére indulnak, körberepülve a világot. Sarah és Casey is úton van, majd a különböző szálak végül Moszkvában futnak össze. Az eddigi főgonosz Ring szervezetét úgy tűnik felváltotta az orosz Volkoff, ami helyes lépésnek tűnik az írók részéről, mivel nem hagyják ellaposodni ezt a vonalat sem.

A nyitóepizódban sajnos nem szerepelt sem a Jeffster duó, sem Awesome, de nem lehet panaszra okunk, hiszen lubickolhattunk a Morgan féle beszólásokban, illetve Casey is ellátott minket sajátos életfilozófiáival. Chuck és Sarah kapcsolata nem vesz el sok időt, nem mintha nem foglalkoznának velül eleget, de nem engedik hogy mindez a minőség rovására menjen. Véleményem szerint muszáj volt meglépniük a készítőknek, hogy végre összehozzák őket, nem nagyon lett volna értelme még több évadon keresztül húzni. A kémia a karakterek között így is működik, sőt rengeteg humor forrását jelentheti majd a következőekben. Amivel még sikerült elkápráztatniuk a nézőket, az nem más, mint a vadonatúj Buy More, amely mostantól teljes mivoltában CIA főhadiszállásként működik.

A Chuck komoly változásokon ment keresztül. Megtartotta azt a bárgyú, sokszor gyerekes, olykor geek humorát, ami elmaradhatatlan velejárója minden epizódnak. Ezzel szemben nincs meg mindig az egy rész egy ügy felépítés, ami többnyire csak javára vált a sorozatnak. A dráma és komédia nagyszerű elegyítése ez, amely még mindig ragaszkodik az alapkoncepcióhoz, miszerint ez egy kémparódia. Mégis, sokszor annyira realisztikus, hogy hirtelen megfeledkezünk minderről azért, hogy utána a földbe döngöljenek minket egy újabb fergeteges beszólással. A történetben még simán van jópár évad, az egyetlen amiért aggódnunk kell, az a viszonylag alacsony nézettség, amit a nyitórész produkált.

A parádés kezdéshez a remek vendégszereplők is nagyban hozzájárultak, hiszen olyan nevekkel találkozhattunk a nyitó epizódban mint Dolph Lundgren, Olivia Munn és Linda Hamilton, aki Chuck anyját játsza. Emellett mostanra már biztos, hogy a negyedik évadban Summer Glau is fel fog tűnni, bár azt még nem tudni melyik oldalon. Így is, úgy is rivalizálásra lehet majd számítani Sarah és az ő karaktere között.

A negyedik évad első része még ha nem is robbant, de elég szépet szólt ahhoz, hogy el tudjak siklani a negatívumok fölött. A folyamatos titkolózás számomra nem idegesítő vagy megkérdőjelezhető, a záróképsorok Ellie és Chuck között igazán megindítóra sikeredtek. Ami feltette az i-re a pontot, az mindenképpen az utolsó jelenet, Lundgren kivégzése és a nem várt fordulat a legjobb 80-as évekbeli akciókat idézte. Ha a minőséget legalább ilyen szinten tudják tartani, ismét egy szórakoztató évadnak nézünk elébe.

Charles Portis leírhatatlanul jó (de azért leírtam) regényének a Coen-testvérek által megrendezett adaptációja karácsonykor kerül majd a mozikba. Az 1969-es változatban egyedül John Wayne volt jó - meg is kapta alakításáért egyetlen Oscarját - ám ahogy elnézem, ebben az új verzióban MINDEN klappolni fog. Jeff Bridges mint Kakas Cogburn? Tökéletes. "Fill your hands, you sonovabitch!"

Ha visszatért a ’80-as évek muszkliközpontú akciózása, akkor elvárjuk hozzá a falszaggató zenei dübörgést is. Brian Tyler ezt már sikerrel hozta egyszer: ő komponált Stallone John Rambójához is, és úgy nyúlt tisztelettel a néhai Jerry Goldsmith eredeti motívumaihoz, hogy közben felturbózta őket a modern kor igényeinek megfelelően. Retro is volt, meg nem is. A The Expendables score-ját viszont bajos lenne bármilyen markáns kategóriába sorolni. A ’80-as évekhez képest nem elég hangulatos, a mai igényekhez képest nem elég epikus – inkább csak átlagos. Mint maga a film, amit csak a nevek emelnek ki látszólag a középszerűségből. A zenéjét meg még az sem.

A The Expendablesben az a jó, hogy az ember pontosan tudja, mit várhat tőle. Izomhegyek, tesztoszteron, tökös macsók kisebb hadserege, faltól-falig akció minden megfontoltság és visszafogottság nélkül, olyan stílusjegyek és történetelemek, amiket legalább annyira jól ismerünk, mint a szerepükben boldogan lubickoló színészgárdát. Hogy mindez milyen színvonalon, az más kérdés, de a film jellegéhez sosem fért kétség. Számunkra legalábbis nem, de a jelek szerint Tylernek akadtak problémai Stallone sztárdömpingjének beazonosításával. Mert ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy mi a különbség a mai akciófilmzenék, és eközött, akkor csak annyit tudok csinálni, hogy széttárom a karom, és bután nézek. Na jó: tény, hogy a modern john powelles trendeket Tyler nem tette magáévá, és a harsogó elektronika földhözcsapó dinamizmusa helyett inkább a zenekari, epikus hangvételt tartotta szem előtt. De ezzel még nincs kint a vízből, mert a score így is híján van minden jellegzetességnek, ami a ’80-as évekhez, vagy a főszereplő színészekhez kötné. Ezek a taktusok szinte bármelyik kortárs akciófilm zúzásai alá beilleszthetők lennének.

Mindez nem jelenti azt, hogy a zene rossz lenne, Tyler kellemes, lendületes dübörgést komponált. A nyitótétel (The Expendables) meglepően szentimentális vonósokkal és melodrámai rezesekkel indít, hogy fokozatosan átadja a helyet az ütős alapnak, és az arra épülő, fenségesen emelkedő hősi témának. Teljesen korrekt. Ugyan a kutya sem emlékszik rá fél órával azután, hogy meghallgatta, de teljesen korrekt. A szentimentalizmus egyébként még nagyobb adagokban is visszatér néha, jobb esetben hangulatos gitárszóló formájában (Lee and Lacy és The Contact, mindkettő a soványka női jelenlétre – Jason Statham exe és Stallone jövendőbelije – reagál), rosszabb esetben izzadságszagúan keserű és piszkosul unalmas emocionális zúgásként (Confession – Mickey Rourke monológja, aminél nem csak zeneileg lóg ki a lóláb).

De kit érdekelnek ezek a lágy dallamok, a lényeg az akció: és abból kijut bőven. Az album első felének adrenalinlöketei itt-ott olyan hatásosak, hogy az egyszeri hallgatóval könnyen elfeledtetik az egész kompozíció jellegtelenségét és sablonosságát. Az Aerial, a Ravens and Skulls és a Massive is dübörög rendesen, de aztán a hétperces, többnyire ambientes morajlásból álló The Gulf of Aden alaposan megtöri a lendületet, és ezután a lemez már nem tud új erőre kapni, még akkor sem, ha a csúcspontja (a Warriors szenzációsan dinamikus és erőteljes csörtéje) még épp hátravan. A score elfárad, az akciók elkezdenek redundánssá válni (ez a CD is szenved a túl hosszú játékidőtől), és a végére menthetetlenül összefolynak a trackek. Az ígéretes című Giant with a Shotgun reménytelenül lapos zúgása-hümmögése külön csalódás.

Kár ezért a zenéért. Ha egy kicsit több lenne benne Jerry Goldsmith (Rambo 1-3) kreativitásából vagy James Horner (Vörös zsaru, Kommandó) ostoba, de hangulatos szintetizátoros ámokfutásaiból, akkor akár emlékezetes is lehetett volna, legalább a nosztalgiafaktornak köszönhetően. De úgy látszik, Brian Tyler 2003-as zenei ígérete arra, hogy egyszer még nagy komponista válik belőle (Children of Dune), már mindig csak ígéret marad.

Zene az albumon:

Zene a film alatt:

Kiadó: Lionsgate Records
Játékidő: 71:41

Az öszi sorozatos szezon kezdetét vette, ami annyit jelent, hogy a számtalan visszatérő széria mellett akad jópár újonnan kezdődő, többek között olyanok is, amikkel nekünk is foglalkoznunk kell. A kedves olvasók készüljenek hát fel, mivel ezen okból meg fognak szaporodni a sorozatokkal kapcsolatos írások a következő hetekben.

A múlt héten kezdetét vette a sokak által legjobban várt high-concept jellegű sorozat az NBC műsorán. A Hősök mélyrepülését követően, saját agóniájából képes volt magát feltornászni a csatorna és mostanra egész pofás felhozatallal büszkélkedhetnek. Egy teljesen elfogadhatónak mondható szitkom blokk mellett, jut idő a vicces-kémes (Chuck, Undercovers) sorozatok szerelmeseire is, illetve berobbantak egy olyan szériával, melyet tévés körökben a LOST utódjaként kezdtek emlegetni. A FlashForward iszonyatos buktájából nem tanulva, országok tucatjai csaptak le a The Event-re, hogy azonnal profitálhassanak majd a sikerből. A pilot nem ad sem fanyalgásra sem örömünnepre okot, de nem is ragad meg a középszerűségnél, ahogy a No Ordinary Family tette. Az első rész sokat sejtet, sok kérdést feszeget, még több szereplőt mozgat, de még csak meg sem próbál válaszokat adni.

Hogy ne érje szó a ház elejét, a készítők megígérték, hogy a következő rész választ ad legfontosabb kérdésünkre, mi is ez az ominózus Esemény. A kérdés már csak az, mennyire fogja ez meghatni az egyszeri amerikai tévénézőt, aki a pilot láttán heves rángógörcsök közepette kapcsolt át Jerry Springer-re. A flashback-ek és nyitva hagyott kérdések tömkelege, nem éppen egy jó húzás arra, hogy megnyerjék maguknak az egyszeri tévénézőt. A LOST is hasonló koncepcióval dolgozott, itt mégis hiányozni érzem azt a bizonyos faktort, ami a LOST-ban megvolt, itt pedig nincs. Nem mintha véleményt lehetne alkozni mindössze az első részt látván, de megvan az okunk a félelemre a The Event-tel kapcsolatban.

A hasonló elgondolásból született szériák, mindig egy ponton váltak sikeressé vagy éppen buktak meg a nagyközönség előtt. A misztikum óvatos elegyítése és egyensúlyban tartása a nézőket kielégítő válaszokkal, lételeme az ilyen sorozatoknak. Ha nem tudják kellő mértékben adagolni a WTF momentumokat, a nézők szemében okafogyottá válik a show és erőltetettnek mitöbb idegesítőnek fogják tartani. A szkepticizmus szemüvegét leemelve, azért megengedhetünk magunknak némi optimista felhangot is. A The Event elsőre nagyon jól összerakottnak tűnik, profi színészgárdával, rengeteg más sorozatban már bizonyított öreg rókával, illetve remek beállításokkal.

A történetről nem hogy egy hasábot két mondatot is keserves kínok közepette tudnék csak összehozni. A fele még úgy is csak találgatásokból állna, mivel nem látszik még körvonalazódni semmi sem néhány evidencia mellett. Az egyik szál, ami talán a legérdekesebbnek tűnik, az egyik főszereplő srác menyasszonyának eltűnésével foglalkozik. Külön szálat kapott az elnök is, illetve itt jön be a nagyobb összeesküvés elmélet is, ami a rész végi felesleges cliffhangert szolgáltatta nekünk. A feleslegest itt úgy értem, hogy akinek eddig bejött, annak nem volt szüksége hasonlóra, hogy rávegye magát a következőre részre, egyszerűen elbaltázták rányomva ezzel a hatásvadász bélyeget az egész befejezésre. Még ha az időben való folytonos ugrálás ellent is mond neki, a sorozat a LOST után támadt űrön kívül, a 24 befejezése miatti hiányt is szeretné valamennyire pótolni. Akciójeleneteivel és sokszor pörgős történetvezetésével, nem kérdés melyik vonalat szeretnék meglovagolni

A folytatás sikere itt már tényleg csak azon múlik, hogy mennyire képesek a készítők kezelni a szálakat, hány logikai bukfencet engednek meg maguknak, illetve mennyire viszik el ilyen-olyan irányba a fejleményeket. Biztosan lesznek, és már vannak is olyanok, akik azonnal szanaszét fogják szedni a koncepciót és csak fanyalognak, hogy mennyire infantilis az egész, de én inkább a másik táborhoz tartozom. Szeretném azt hinni, hogy van normálisan megírt történet, a misztikum túladagolása nem fullad unalomba és tartják magukat egy bizonyos színvonalhoz. A pilot nézettsége alapján megvan minden esélye a túlélésre, az már egy másik kérdés mennyi nézőt fog elveszteni a következőekben.  A második rész után már sokkal okosabbak leszünk, mind a nézettséget, mind a minőséget illetően, így addig mindenkinek marad a bizakodás annak az irányában, hogy újabb nagyszerű high-concept sorozattal gyarapodtunk.

Egy Daniel Kanemoto nevű rajongó felkérés nélkül főcímet kreált a minden emberfia által áhítva várt zombiszériához.

THE WALKING DEAD "Opening Titles" from Daniel Kanemoto on Vimeo.

Benny Chan - legalább is így első blikkre - ki fogja javítani a hibát, amit a City Under Siege-dzsel elkövetett (bár igazság szerint nem is annyira rossz az a film, engem leginkább a szuperhülye, klasszikus, Wong Jing-féle 1994-es Future Cops-ra emlékeztet.) A Shaolin nagyon hangulatosnak látszik, tele szenzációs harcjelenetekkel, a szereposztás pedig parádés: Andy Lau Tak Wah, Wu Jing, Fan Bingbing, Nicholas Tse, sőt, ha jól látom valami szakácsszerep erejéig Sing Lung is belepofátlankodott a filmben. :)

Az első rész "sikerét" követően, a rendező Tom Six máris a második rész elkészítésén fáradozik. A sokak számára gyomorforgató film, egy elmebeteg sebésszel foglalkozik, aki azon fáradozik, hogy elkészítse az emberi százlábút. Míg az első részben "csupán" három személy sebészi úton történő összeillesztésével boldogult, a következő részben, ahogy a cím is mutatja egy teljesebb százlábút kapunk majd, ami 12 főt fog számlálni. Számomra csak egy kérdés maradt, honnan lapátolta össze a pénzt a folytatáshoz. Az ugrás után megtekinthető a teaser, amely teljes egészében hallgathatjuk az önelégült rendezőt, ahogy áradozik a következő részről. Bemutató 2011-ben.

Kínkeservesen sokat kell még várnunk a The Walking Dead premierjére. Az AMC mint már oly sokszor említettem, nem a véletlenre apellál, így hónapok óta csöpögteti a háttéranyagokat a rajongók számára. Az eddig kikerült promókra, videókra a Geekz-en, a linkekre kattintva találhattok rá, illetve érdemes sep kolléga írását is elolvasni, aki a sorozat alapját jelentő képregényt vette górcső alá. A mostani videó betekintést nyújt számunkra a kulisszák mögé, rengeteg új jelenetet, momentumot megmutatva. A premier még mindig Halloween napjára esik, ami egyre csak közeleg.

Weird War Tales #1

Történet: Darwyn Cooke, Ivan Brandon, Jan Strnad
Rajz: Darwyn Cooke, Nic Klein, Gabriel Hardman
Kiadó: DC Comics

A DC újabb régi sorozatát porolta le, és öltöztette új köntösbe. A Weird War Tales 12 évig futott 1971-től, és antológiaformátumban mesélt olyan háborús történeteket, amik tartalmaztak valamilyen horror, sci-fi vagy természetfeletti elemet. A Vertigo 1997-ben egyszer már felélesztette a sorozatot egy négyrészes mini erejéig (olyan alkotók közreműködésével, mint Brian Azzarello, Paul Jenkins, Peter Milligan, Grant Morrison, Frank Quitely, Richard Corban és Duncan Fegredo), most pedig one-shotok formájában tér vissza a koncepció – némileg meglepő módon nem a felnőtteknek szóló Vertigo, hanem egyenesen a DC gondozásában. Az első, 32 oldalas füzetben három történetet kapunk. A legszórakoztatóbb Darwyn Cooke Armistice Nightja, amiben a történelem immár halott, nagy hadvezérei évente egyszer összejönnek, és háborús játékokat játszanak, csak hogy életben tartsák a tradíciókat.

Az ötlet pofás, a kivitelezés frenetikus. Churchill, Rommel, Patton, Szent Johanna, Dzsingisz kán és a többiek egyenruhás csontvázai dekadens háborús tivornyázással töltik az éjszakát (legkésőbb ott megvett magának Cooke, ahol Rommell és Churchill csontváztestei egymás fejeire tartanak céllövészetet), amit egy nagy fináléval koronáznak meg: mindenki mindenki ellen, hogy az utolsó álló ember (vagyis hulla) legyen a következő év összejövetelének nagygenerálisa. De felbukkan Hitler, és elrontja a bulit. Cooke hasfalszaggató kis szösszenete nem ismer sem politikai, sem másmilyen korrektséget, sem visszafogottságot – a lényeg a móka, és mivel természetesen ő maga rajzolja is a képregényt, egyszerűn nincs mibe belekötni. Innentől viszont esik a színvonal: a The Hell Above Us egy viszonylag korrekt kis sztori, amiben egy tengerésznek a második világháborúban elsüllyedt tengeralattjárója lesz a koporsója. Vagy legalábbis azt hiszi. De sok-sok évtizeddel azután, hogy mindenki más meghalt, és hogy elfogyott minden levegő és élelem, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva még mindig él. Ivan Brandon hátborzongatónak szánt története egy jópofa, de kissé elcsépelt slusszpoénra fut ki, abba viszont jobb nem belegondolni, hogy az évtizedekig (évszázadokig?) a tenger fenekén rohadó főhősnek hogy a búsba nem jutott már korábban eszébe, hogy ha levegő nélkül képes élni, akkor talán a víztől sem fullad meg – ergo, bazzeg, ússzál már a felszínre! Hangulatos, csak értelmetlen és szájbarágós. Az utolsó sztoriról még kevesebb pozitívumot tudok elmondani: Gabriel Hardman képei atmoszférikusak, realisztikusak, és amolyan háborúsan nyersek, jól áll neki a műfaj. Jan Strnad viszont elég gyenge sztorit rittyentett, ami egy heves csata közepén haldokló, és dinoszauruszokról képzelgő katonáról szól. Unalmas, giccses és erőltetett. És sajnos Cooke 7 oldala, akármilyen remek is, aligha éri meg a teljes füzet árát…

Aliens Vs. Predator: Three World War #6

Történet: Randy Stradley
Rajz: Rick Leonardi
Kiadó: Dark Horse Comics

Hogy mennyire nem könnyű jó történettel előállni egy AvP címhez, azt jól mutatják a gyökeresen elbarmolt mozifilmek is (persze ha azoknál csak a történettel lenne baj…). Mert miről is van szó? Egy idegen faj hobbiból vadászik egy másikra, a főszereplő emberek meg két tűz közé kerülnek, és vagy fejvesztve menekülnek, vagy tökösen elmorognak egy „kill ’em all”-t, és felveszik a kesztyűt. A téma által kínált lehetőségek száma aligha végtelen. Ezt érezhették az írók is, mert már a kezdetektől törekedtek arra, hogy új dinamikát vigyenek a három faj kapcsolatába, és a végsőkig feszítsék azt. Ebben az X-Men veterán, Chris Claremont ment a legmesszebbre a The Deadliest of the Species című tizenkét részes sorozatában – azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy egy kis csapat ember, egy női ragadozó és egy alien királynő egymás oldalán harcoltak benne. Randy Stradley is igyekezett érdekesen játszani a koncepcióval. Nála az AvP Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi pár évig a ragadozók közé állt, és velük együtt vadászott a xenomorph-okra. A Three World War pedig éppen ennek a történetnek a folytatása, ezúttal azzal a sajátos csavarral, hogy a predatorok és a kommandósok (Noguchi vezetésével) olyan renegát ragadozókkal szállnak szembe együtt, akik nem egyszerűen vadásznak – hanem válogatás nélkül ölnek, és ezt ráadásul befogott, kutyákként használt alienekkel teszik. A hatodik rész a történet lezárása, és az egyetlen baj vele Rick Leonardi képi világa. Leonardi alapesetben tehetséges rajzoló, de szuperhősök közt láthatóan jobban érzi magát, mint itt. Munkájából hiányzik az a nyersesség és fenyegetettség, ami elengedhetetlen egy ilyen sztorihoz, de még ha a hangulattól el is tekintünk, akkor sem állt a helyzet magaslatán. Mert pl. abból a jelenetből, amiben a ragadozók és Noguchi nekirohannak az alienek seregének, képileg sokkal többet ki lehetett volna hozni. Leonardi nem tudja megragadni a Stradley által oly ügyesen felépített események jelentőségét, epikusságát és erejét. Ritkán érzem azt egy akciójelenetnél, hogy hiányzik belőle a szöveg, a narráció – és nem is lenne szabad ezt éreznem, hisz a képeknek mesélniük kell, és többet kell mesélniük a puszta történéseknél. De sajnos pont ez az, amit Leonardinak itt nem tud elérni, pedig Stradley hagyná, hogy a vizualitás nyűgözze le az olvasót. Cselekményét tekintve viszont a Three World War abszolút hatásos: az író jól játszik a gyilkos ragadozók és „háziállataik” koncepciójával, az események gyorsan pörögnek, a finálé lendületes és nagyszabású – minden a helyén van egy pokolian szórakoztató képregényhez. Sajnos azonban Leonardi majdnem elrontja a mókát. Miatta az AvP történetfolyam legújabb felvonása lecsúszik egy stabil négyesről.

Astonishing Spider-Man and Wolverine #3

Történet: Jason Aaron
Rajz: Adam Kubert
Kiadó: Marvel Comics

Ez itt kérem, pályázhat az év legjobb nyitójelenete címre. És már most megmondom, hogy meg is fogja nyerni. Jason Aaron időutazásos Pókember-Rozsomák minijében a kanadai mutáns a halálába sétál a romokban heverő New York utcáin és hídjain. Fejében az jár, hogy mi mindent ért el életében: a temérdek nő, akivel lefeküdt, a még több ember, akit megölt, a történelem összes háborúja, amiben harcolt, a jövők, amiket látott, az alkalmak, amelyek során megmentette a világot. Nem beszélve az ősemberekről, akiket annak idején megtanított a szent folyadék (sör, mi más) elkészítésére, hogy most átnyújtsanak neki egy pohárral, mielőtt egy, a főnix erőt tartalmazó pisztollyal darabokra robbantja a Földet elpusztítani jött Doom-bolygót – és, a hatalmas erejű fegyver visszarúgó erejének köszönhetően saját magát is. A finisben Pókember térdel Rozsomák szénné égett hullája felett, az eldőlt Szabadság-szobor fáklyájának tetején, mögötte a szétrobbant bolygó darabjai hullócsillagként világítják az eget – Adam Kubert érti a dolgát, ezt a kétoldalas képet minden szuperhősgeeknek ki kellene akasztania a szobája falára. Ne aggódj egyébként, ha ez így olvasva egy nagy, összefüggéstelen zagyvaságnak tűnik – biztosíthatlak, nem az. Aaron olyan frenetikus ötletekkel dobálózik ebben a miniben, amilyenekkel Mark Miller szokott, csak vele ellentétben, ő nem kúrja el ezeknek az ötleteknek a megvalósítását sem. Ahogy Rozsomák öngyilkos küldetését felvezeti, az zseniális. Semmi hősi sallang, semmi siránkozás, vagy ömlengés, csak egy férfi, aki teszi, amit tennie kell, és közben nyugodtan, már-már sztoikusan számot vet életével. Aztán megvonja a vállát, és bumm. Persze, ami magát a történetet illeti, arról még mindig nem sokat tudunk. Az első rész rögtön azzal indított, hogy hőseink az őskorban voltak, és várták, hogy a fejükre hulljon az aszteroida, ami kipusztította a dinókat. Aztán a jövőben találták magukat, ami múltbéli tevékenységüknek hála drasztikusan megváltozott. Ebben a számban végre kiderül, hogy valakik, valamiért manipulálják őket és időugrásaikat – de hogy kik és miért, az továbbra is rejtély. Egyelőre nincs is ezzel semmi baj. A mini olyan, mint egy őrült, fékevesztett hullámvasút, ami szenzációs érzékkel vegyíti az epikus akciót, a hangulatos kalandot, az izgalmas rejtélyt, a kiszámíthatatlan science fictiont, és egyáltalán nem utolsósorban, a humort. Az egész középpontjában pedig Pókember és Rozsomák alapvetően baráti, mégis, ellenségeskedéssel teli kapcsolata áll. Aaron jól ismeri ezeket a karaktereket, és bár Logan esetében néha majdnem túlzásba viszi a dühöt, mint vezérlő erőt, kétségkívül jól kufárkodik velük. Kubert pedig elemében van, a Superman: Last Son óta nem láttunk tőle ilyen lenyűgözően stílusos, aprólékosan kidolgozott, eszméletlenül dinamikus munkát. Megint a nyitójelenetet kell példának hoznom, mert minden egyes panelje aranyat ér. És ha Aaron ténylegesen képes egy értelmes, érdekes és épkézláb történetvázat építeni a hatrésznyi őrület alá, akkor ez kinéz az év legfaszább minisorozatának. Mindenki, aki unja már a tipikus szuperhőssztorikat, tegyen egy próbát ezzel. Mert ez minden, csak nem tipikus.

Daytripper #10

Történet: Fábio Moon
Rajz: Gabriel Bá
Kiadó: Vertigo Comics

Legszívesebben ebbe az egész „kritikába”, afféle nyomatékosításul, egyetlen szál sort írnék csak. Valami olyat, hogy „olvasd el, ha jót akarsz magadnak”. De ezt egyrészt mégsem tehetem, másrészt meg egyébként is túlságosan sok minden kavarog a fejemben a Daytripper 10 elolvasása után ahhoz, hogy ennyivel el tudjam intézni. Ilyen képregényt nem olvasol minden hónapban. Minden évben sem. Sőt… Eleve, maga a téma szokatlan az amerikai mainstreamben, főleg egy Vertigótól. A Daytripper ugyanis (minden túlzás és fellengzősség nélkül) az életről szól. Egyszerű, hétköznapi emberekről, akik egyszerű, hétköznapi körülmények közt tengetik napjaikat. Rólad szól. Az édesapádról szól. A testvéredről. A szerelmedről. És még csak véletlenül sem a halálról. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert eddig minden rész a főszereplő halálával ért véget – és aki még mindig azt várta, hogy erre kapunk valami triviális, a sorozatot műfajiságba záró magyarázatot (úgymint párhuzamos dimenziók), az csalódni fog. Ez egy történetmesélési eszköz volt Moon és Bá kezében, akik többek közt így érték el, hogy minden kis történet kerek és egész legyen, dacára annak, hogy ugyanarról az emberről szól – és nem utolsósorban, hogy mindegyik katarzissal érjen véget. Viszont most, az utolsó szám születéssel kezdődik, és nem halállal ér véget – legalábbis nem egyértelműen (merthogy a befejezés szimbolikája azért nehezen félreérthető). Moonék bámulatos emberi érzékenységgel és írói érzékkel mesélnek az életről, annak bizonyos, meghatározó pillanatairól, érzéseiről, a jóval és rosszal való szembenézésről, és főleg, a családról és az apaságról – nyilvánvaló, hogy milyen értékek fontosak nekik. Brás elmélkedése az otthonról, amikor hazatér feleségéhez, miután megállapítják halálos betegségét, döbbenetesen hatásos és szívhez szóló. Klisék és giccs nélkül, egyszerűen, ugyanakkor gyönyörűen üzeni neked, az olvasónak, hogy az életed olyan lesz, amilyenné formálod – külső behatások ide vagy oda. A képi világ nem marad el a forgatókönyvtől, kifejezőereje lehengerlő: Báék élettel és érzelemmel töltenek fel minden oldalt, Dave Stewart színei pedig gyönyörűek. A Daytripper a szó legigazibb értelmében vett érett, felnőtt képregény – és nem attól az, hogy tele van felnőtteknek szóló elemekkel, mint a szex és az erőszak. Mert valljuk be: a legtöbb sorozat, amit a rajongók szeretnek példaként felhozni az elsősorban tinédzsereknek szóló szuperhőstörténetekkel szemben, főleg ilyesmikkel operál. Így a Daytripper koncepciója már önmagában is dicséretes, de ennél is fontosabb, hogy mind témáját, mind stílusát, mind színvonalát tekintve egyike azon keveseknek, amikre bárki lelkiismeretfurdalás nélkül rásütheti a „művészet” szót – annak legjobb értelmében. Manapság, amikor a mainstream amerikai képregények (és filmek) túlnyomó többségét sokkal inkább termelik, mint alkotják, ez nem kis szó. Miután végigolvastad a Daytrippert, egy minden elsöprő érzés fog hatalmába keríteni: örülni fogsz, hogy élsz. Mi mást kívánhatunk még?

Ultimate Avengers 3 #2

Történet: Mark Millar
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: Marvel Comics

Hogy mi a baj Mark Millarral? A kérdés némileg értelmetlennek tűnik, mert elnézve a pozícióját, amit elfoglal a képregényiparban (és most már egyre inkább a filmiparban is), a válasz látszólag: semmi. Valójában azonban: majdnem minden. Azt senki nem tagadhatja, hogy Millarnak nagyszerű ötletei vannak, jó néhány remek koncepcióval állt elő pályafutása során. Sajnos ezeknek a többségét tönkrevágta a kivitelezésükkel (nem, nem sorolom a példákat – belefáradna az ujjam). De az ígéret egy jó történetre, egy jó képregényre, mindig ott volt bennük. Hogy ez miért érdekes? Mert az Ultimate Avengers harmadik sztorijában már ez az ígéret sincs meg. Ebből már az ötlet is hiányzik. Vámpírok? Most komolyan? Igaz, hogy Millar sosem szégyellte meglovagolni mások sikerét (az Ultimates lényegében Warren Ellis Authorityének marveles változata – még a rajzolót is ellopta belőle), de ez már a vérszívós (hozzáteszem: egyre unalmasabb) divathullám szégyentelen megszörfözése. A sztori annyi, hogy az Ultimate Univerzum vámpírjai úgy döntenek, ideje nagyban játszani, vagyis az oldalukra állítani minden szuperhőst, és átvenni a hatalmat az egész bolygón. Várj csak, hol hallottam már ezt…? Ah, igen, az X-Menben. Cirka egy hónappal ezelőtt. Láthatóan a Marvel szerkesztői közül is jó páran megértek már rá, hogy betörjék a fejüket. Az első rész végén láttuk, ahogy a vámpírrá vált Nerd Hulk (Nerd Hulk… apám… amit ezzel a szerencsétlen karakterrel művelnek itt, meg a mainstream Marvelben is…) megtámadja az új Fenegyereket – most azt láthatjuk, hogyan tették őt vámpírrá a vérszívók. Nem kell nagy dolgokra gondolni: Hulk kimegy kicsit levegőzni, meglátják, leverik, vámpirizálják. Aztán jön a felmentő sereg, ami a pofátlan hatásvadászata ellenére is érdektelen cliffhangerben természetesen csapdába sétál. Reménytelenül unalmas, kiszámítható és fárasztó képregény, száraz dialógusokkal, élettelen, dinamikátlan akciókkal, és tömény izzadságszaggal, ami minden egyes oldalon érződik. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a képregény Millar miatt kap karót – annyira azért nem elviselhetetlen, amit ír. Viszont van itt még egy Steve Dillonunk is, akit az ég áldjon a Prédikátorért meg a Megtorlóért, de aki egyszerűen tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szuperhősképregényt rajzoljon. Azt hittem, a Marvel erre már rájött anno a Wolverine: Originsből is. De nem. Dillonban épp az a jó, hogy nem egy konzumrajzoló – erőteljes, senki máséval össze nem egyeztethető, sajátos abszurditást közvetítő stílusa van, ami ebből fakadóan értelemszerűen nem illik mindenhova. A mimikaábrázolása, ami egy kis cinizmussal és fekete humorral fűszerezett történetben olyan hatásos, itt nevetségesen túlzó, sőt, katasztrofális. Néhány arckifejezés ebben a környezetben egyenesen karikatúra benyomását kelti. Dillon jobban tenné, ha távol tartaná magát ettől a világtól (persze, tudom, pénz beszél, én meg kussoljak). Millart meg rúgják ki páros lábbal a Marveltől – általában véve jobb teljesítményre képes, ha függetlenül dolgozik (bár az ennél is bőven rosszabb Nemesis ezt épp keményen cáfolja).

Ismerik azt a viccet, hogy két zsaru bemegy a befektetési ügynökhöz? Nem? Akkor most elmondom: adott Gamble nyomozó (Will Ferrell), az Excel táblák szelíd, környezettudatos megszállottja és társa Mark Wahlberg, akik a többi rendőrrel együtt csak asszisztálnak New York hőseinek, Highsmith (Samuel L. Jackson) és Danson (Dwayne "The Rock" Johnson)  nyomozók  munkájához: míg utóbbiak izgalmas autósüldözéseken keresztül amortizálják a várost - és kénytelenek elviselni szebbnél szebb nők megfektetését - addig a Többiekre (lásd: eredeti cím) a papírmunka meg a többi unalmas foglalatosság marad. Igen ám, de mint kiderül a hősök nem halhatatlanok: egy ékszerrablást követően a két sztárnyomozó otthagyja névjegyét a manhattani flaszteron - örökre.

Azt hiszem, a Bourne ultimátum producere, Patrick Crowley és társai nagyon sok pénzt veszíthettek el annak idején Bernie Madoff ténykedése nyomán: a cselekmény középpontjában ugyanis egy harminckét-milliárdos csalás és a rendőrségi nyugdíjalap játssza a fő szerepet. Ennél többet nem is érdemes elárulni: lényeg, hogy legyen valami fő szál, amire a szkeccseket fel lehet fűzni. Mert a Pancser Police (úristen, de utálom ezt a címet!) nem más, mint egy másfél órás Saturday Night Live különkiadás. Nem csoda, hiszen a rendező-társíró, Adam McKay is ebből a szombat esti esztrádműsorból indította pályáját, Will Ferrellhez hasonlóan. Felbukkan a Wayans testvérek távoli rokona Damon Wayans Jr. (Komolyan. Unokatestvér), újra láthatjuk Michael Keatont komédiázni, aki valljuk be, már régóta hiányzott, és Steve Coogan megint eljátszhatja Alan Partridge-t. Nagyjából ennyi.

Az első órát maradéktalanul kitöltik a karakterek, és noha Samuel L. Jackson és Dwayne Johnson csak tíz percet kaptak, még elnéztem volna őket. Aztán a kezdeti lendület elfogy, a forgatókönyv körülnéz, hogy mikor jön a reklámszünet, és amikor rájön, hogy most éppen nem tévében megy, fújtat egyet és előveszi a hurkalufikat, hogy kutyákat hajtogasson. A végére pedig csak reménykedik, hogy már mindenki elaludt. Sajnos nem lehet eldönteni, hogy ez most vajon a huszonegyedik század kísérlete Az utolsó akcióhős feledtetésére, vagy pedig egy Shane Black paródiajelenet az SNL tíz évaddal ezelőtti adásából: utóbbihoz túlságosan nagyvonalú, előbbihez pedig jobban kidolgozott karakterek kellettek volna - és nem másfél egységnyi autósüldözés.

Hogy hol van Mark Wahlberg? Jó kérdés, itt láttam valahol a környéken. Nem mintha valaha nagyformátumú színész lett volna - önmagát mondjuk kiválóan tudja játszani - itt azonban halványabb, mint Argentína jövő évi költségvetésének sarokszámai. Nagyon nagyon próbál önironikus lenni, de mindebből csak arra futja, hogy a borzalmas Max Payne filmet idézze fel bennem úton-útfélen - ennek a filmnek az emlegetési tilalmát is belefoglalnám az új médiatörvénybe. Az a helyzet, hogy Will Ferrell kénytelen egyes egyedül elvinni a vállán a dolgot, a Ron Burgundy legendájától eltérően ezúttal nincsenek igazi játszótársai. Eva Mendes még mindig nagyon szép - ne is várjunk mást tőle, Michael Keatonnak van ugyan egy-két nagyszerű jelenete, de ez így édeskevés.

"Abbahagynád a fanyalgást végre?" kérdezi a mindannyiunkban - remélhetőleg - ott élő egyszeri mozinéző. "Vannak benne hatalmas poénok, Samuel L. Jackson még arccal a járdának is iszonyú kúl, Will Ferrell egy zseni, és emlékszel arra, hogyan szedték le a helikoptert? Na, az szenzációs volt!" és karba teszi a kezét, miközben dühösen nézi a sznob, köcsög fejemet. Igen, kénytelen vagyok egyetérteni. Kellemes, de semmi több - vannak benne idézhető dolgok, de az animált stáblistát elnézve az alkotói kezet a Bernie Madoff és az állami mentőcsomagok iránti határtalan gyűlölet vezette sem mint a szórakoztatás. A legjobb az lenne, ha jelenetekre darabolva adnák le valahol - nincs meg benne az a koherencia, mint mondjuk a Halálos fegyverben, ahol tényleg le lehetett tudni az első órát látványosabb akciójelenetek nélkül, mert érdekeltek a karakterek. Sokan meg fogják nézni, mert mindennek ellenére nem rossz film. A többiek pedig tovább várhatnak igazi akcióvígjátékra.

és fél

A napokban bukkantam rá erre az élőszereplős Pokemon fan film előzetesre. A Pokemon mesterek underground harcokat folytatnak, az egész egy darkos adaptációnak tűnik. Az ötlet maga nem rossz, el lehetne viselni, ha már volt egy Dragon Ball: Evolution-ünk, akkor megpróbálhatnák ezt is, hátha valami jó sül ki belőle és újjáélesztik a fiatalok rajongását. Az egyetlen hibája az előzetesnek, hogy a Pokemonok elég bénára sikeredtek, többjük nem is hasonlít az eredetire. Mindez HD-ban az ugrás után.  

Végig, az előzetes bámulása közben arra gondoltam, hogy nagyon jól sikerült érzékeltetniük ezzel a pár perccel, milyen egy epikus finálé, erre a végén kiírják, hogy "epikus finálé"! Na mindegy... Bár eleve egy olyan trailer sem lehet rossz, amelyik Bill Nighy-val kezdődik.

Sosem lehetett a hongkongi filmipart a történelmi hűségre való törekvéssel megvádolni. A tömegszórakoztatáson kívül szó szerint semmi más nem érdekelte őket, és ha egy népi hősnek hirtelen szuperképességei nőttek valamelyik filmben, hát istenem, a producereknek biztos megvolt az oka a história-hamisításra.

Előre bocsátom: a The New Legend of Shaolin a kedvenc Jet Li-filmem (bár a Fist of Legend szorosan ott lohol a nyomában). Technikai, rendezési meg mittudomén milyen szempontokból talán nem a legkiforrottabb, az ítészek ezer helyen tudnának rajta alsó madárfogást találni. Csakhogy olyannyira szórakoztató, olyan brutális erővel vonszolja magával a nézőt, hogy csak a legcinikusabbak támadhatják kritikájukkal.

1994-re Hongkongban a nyolcvanas évek közepén beindult harcművészeti filmes new wave kifulladni látszott. Wuxiák és kungfufilmek már csak a paródia-formában voltak igazán sikeresek (lásd pl. Chow Sing Chi Lu ding ji-filmjeit), és persze ezeknek is általában Wong Jing, a szuperproducer volt nemzőatyja. Nem csoda, hogy Wong Jing a The New Legend of Shaolin megetti mastermind, a túlzások ebben a filmben is dézsából zúdulnak a néző nyakába. A Hong Si Kván: Dz Saolin Vú Dzö (Hong Si Kván: a Shaolin öt alapítója – ez a The New Legend of Shaolin eredeti címe) az excesszből él: soha csendet, soha nyugalmat.

A filmnek a mai napig nincs egy normális dvd-kiadása, és a ramaty hongkongi dvd-n a feliratok katasztrofálisak, ezért megpróbálom többé-kevésbé koherensen visszaadni a sztorit. Az alapszituáció a harcművészeti filmekben ezerszer lejátszott: a mondol hódítók, a Csing-dinasztia ahol tudja, írtja a kínai ellenállókat, Hong Si Kván (Jet Li) családját sem kímélik. Hősünk épp nincs otthon, már csak takarítani érkezik, mindenki darabokban. Egykori harcostársa árulta el, Chen Wen Yao, aki már a film legelején felfedi magát hősünk előtt. Összecsapnak, és Hong tíz méterre is előperiszkópoló lándzsájának segítségével kicsinálja (pontosabban örökre megnyomorítja) a cselszövőt. Ez a hihetetlen harci jelenet tökéletesen előrevetíti, a valóság mennyire hatol be majd a film másfél órás szövetébe. Elárulom: semennyire. Fizikának, realitásnak ehhez az egészhez semmi köze, itt mindenki repül, pörög és gyorsabb a fénysebességnél, köszönhetően első sorban a zseniális filmrendező/akciókoreográfusnak, Corey Yuen Kwainak.

Yao sebeit nyalogatva elmenekül, és új célpontok után néz: azt az öt kiscsákót igyekszik levadászni, akiknek hátára a shaolin apát rátetoválta a monostor kincse titkos lelőhelyének térképét.

Közben Hong és a fia fel-alá vándorol Kínában, Ogami Itto csókoltatja (ahogyan Hong kard és játéklabda közti választásra kényszeríti a gyereket (ha a kardot választja, vele mehet, ha a labdát, az anyja után küldi a másvilágra), az amúgy is egy az egyben Tomisaburo Wakayama legendás Kozure Okamijából van átemelve.) Pénzük semmi, kajájuk szintén, így a büszke Hong kénytelen beállni egy gazdag agyalágyult testőrének, aki hogy-hogynem épp az egyik tetovált kiskrapek faterja.

Yao átoperáltatja magát, már félig ember, félig harckocsi, kb. úgy néz ki mint Jason Voorhees, a Terminátor és egy római fogat keveréke. Ezen alakjában támadja le a shaolin kolostort, végzi ki az apátot és csak a szerencsén múlik, hogy a tetovált gyerekcsapat meg tud lépni. Természetesen ez egyben azt is jelenti, hogy a Yao és Hong közötti végső leszámolás már nem sokáig várat magára...

A New Legend of Shaolin harcjelenetei szinte leírhatatlanok. Nem létezik, hogy megálmodásukkor valamilyen tudatmódosító szer ne játszott volna szerepet. A pillanatok, amelyek az ember emlékezetében meg szeretnének maradni, csak azért nem maradnak meg, mert a nyomában már ott lohol a következő elképesztő. Pl. mikor egy csapat rosszember lövedékformává áll össze, úgy tarolja az ellent. Vagy amikor a gonosz eunuchot a gyerekkungfu-csapat a „No Shadow Kick”-kel elintézi. Vagy amikor hősünk a főgonoszt egy torony falán felfelé rugdalja...

A koreágráfia totálisan őrült, a rendezés borzalmas tempót diktál, a splattereffektek számosak és vérdúsak, szóval van itt minden, mi szem-szájnak ingere, a film mégis képes mindezek mellett izgalomkeltésre, viccelődésre, sőt némi romantikára is időt szakítani (a szerelem Chingamy Yau alakjában legyinti meg a sztoikus Hongot - Chingamy Yau elsősorban döbbenetes szépségének, illetve annak köszönheti a karrierjét, hogy ő volt a Wong Jing egyik csaja.)  Yuen Kwai könnyű kézzel, már-már lazán igazítja egymás mellé a harcművészeti mozi, a veszett fantasy és a szituációs komédia elemeinek ezt az elképesztő svédasztalát: akciónak, humornak és tiszta őrületnek csodás ez az elegye. Semmit nem vesz komolyan, mindent eltúloz, csak azért, hogy mi jól érezzük magunkat. Hongkong forever.

Az alábbi szöveg szerzője Kobluka János, a stábtagok ismerőse. Szerkesztetlenül, egy az egyben tesszük közzé, mert véleményünk szerint a projekt megérdemli, hogy hírt adjunk róla.

Fél évvel ezelőtt, egy norvég, egy kínai, egy venezuelai és egy magyar fiatal filmes elhatározta, hogy feldolgozzák Henrik Ibsen Terje Vigen című elbeszélő költeményét Norvégiában. Az álom megvalósulni látszik. A forgatás elkezdődött a Dél-Norvég tengerparton, ahol FAMU-s (Prágai Filmművészeti Egyetem) diákok gyűltek össze és dolgoznak. A négy nemzetiség fiaiból és lányaiból álló csapat kibővült egy magyar kamerastábbal, magyar vágóval, olasz operatőrrel, portugál és norvég színészekkel, brit illetve francia hangstábbal. A film minimális pénzből készül.

“Ott láttam egy furcsa, szürke bagolyt, hol meghal a puszta sziget, - mások sebébe sose szagolt és néma volt és siket, de néha szikrákat szórt az a szem, - ha várta a messze vihart, - bolondnak hitte a nép is, igen, S ahol így bolyongott Terje Vigen a táj rögtön kihalt.” (Hajdú Henrik fordítása)

„Az alapötlet az volt, hogy néhányan összeállunk és sajátosan feldolgozzuk egy világszerte ismert drámaíró egy ismeretlen költeményét.”- mondta a magyar rendező-résztvevő, Harmi Gábor, aki jelenleg negyedéves forgatókönyvíró a pesti Filmművészeti Egyetemen. „A négy rövidfilm egy nagyjátékfilmmé áll majd össze, melyben az apró részletek értelmet nyernek és egy nagy történetté alakul át ez a látszólag széttöredezett világ.” „Minden kisfilm látszólag egy férfi története, de ha végigkövetjük ezeket a történeteket, távolról egy nő alakja rajzolódik ki, aki valójában a kulcs minden történethez.” – mesélte Szigethy Márton, aki a már leforgott két film operatőre és idén diplomázik a Filmművészeti Egyetemen. „Az elképzelt koncepció szerint a rövidfilmek egy emberöltőnyi kort fognak össze, de valójában mindegyik egy helyen és egy nap játszódik le” - nyilatkozta Herpai Sára, a helyszíni vágó, aki a Filmművészetin 2010-ben diplomázik vágó szakon.

Signe Tørå Karsrud, a projekt norvég vezetője ad otthont az egy hónapos forgatásnak, norvég gyártásvezetővel és színészekkel támogatva a produkciót. Yiran Zhou kínai befektetőkkel szállt be. A FAMU magáénak tekinti a projektet, tekintve, hogy a fiatalok egy prágai, Erasmusos félév alatt szervezték meg a projektet, többek között így nyílt lehetőség a cseh hangfelszerelés megszerzésére. Harmi Gábor és Szigethy Márton a kameraeszközökkel szálltak be a produkcióba.

A négy rövidfilm még mindig no budget-nek számít, a stáb fantasztikusan lelkes, a technikai háttér profi. Ahogy Signe fogalmaz, „…ez akár egy nagy workshopnak is értelmezhető filmes kísérlet, amiből akármi kisülhet.” Az ő, illetve Harmi epizódja már leforgott, a projekt immáron a felénél tart. „Mindannyian egyformán kivesszük a részünket minden filmből, ha kell, egymásnak hangmérnökei, kaszkadőrei vagy netán asszisztensei vagyunk” – nyilatkozta Oystein, a norvég gyártásvezető, aki a világosítás alapjait tanulta ottlétemkor. Az operatőri szerepet az olasz Luca Constantini tölti be. Szerdától a kínai résztvevő epizódja készül, majd jövő héttől a venezuelai alkotó keríti hatalmába a norvég legendát. Az utómunka októbertől kezdődik: „terveink szerint Pesten lesz a kép- és Prágában a hang-utómunka”- nyilatkozta a kínai rendező, Yiran.

Mikor náluk jártam, tárt karokkal fogadtak, venezuelai, norvég és kínai ételekkel kínáltak, de én a szívemnek oly kedves magyar kolbászt választottam (sic! - W. F.) A képek csodálatosak, a helyszín varázslatos és csak megköszönni tudom a meleg vendéglátást, amivel fogadtak a hétvégén. Mindenesetre érezhető, hogy a srácok valami komoly dologba vetették bele magukat; a történet, a képek és a színészek alkalmat adnak arra, hogy erős és potenciális filmalkotás szülessen, mely nemzetközi szinten is megállja a helyét.

Alexander Semenov orosz amatőrfilmes pár perces Transformers-fricskája (ami valószinűleg demóreelnek készült) szórakoztatóbb, mint az utolsó, istentelen, hat órás Michael Bay-szemét. 

Transformers from repey815 on Vimeo.

Azt hiszem, *sunglasses* ez itt a vége.

Még legalább fél évnek el kell telnie, hogy láthassuk a Coen testvérek új westernfilmjét (True Grit), amelyben Jeff Bridges lép John Wayne nyomdokaiba. A műfaj szerelmesei azonban addig sem maradnak lőpárbaj nélkül. A Scarlett Worm egy minimális pénzből készült indie western. Már az előzetes első másodperceiben nyilvánvalóvá válnak a film korlátai, ezért inkább foglalkozzunk a pozitívumokkal. A zene sikeresen ad elégikus jelleget az öldöklésnek, a poros, düledező épületek és a napszítta arcok bármelyik (kisköltségvetésű, Róma határában forgatott) spagettiwesternbe beférnének. Sőt, a kapcsolat még ennél is direktebb a műfajjal: az egyik főszereplő (Dan Van Husen), több westernben is szerepelt (A Bullet for Sandoval, El Condor, Doc). "Ezt a hátsókertemben is leforgathattam volna" hangulat pedig remélhetőleg inspirálólag hat a hazai filmesekre. Már nagyon rég volt a Talpuk alatt fütyül a szél. Persze mindennek ára van: 2700 $-t kalapoztak össze a készítők a nyár elején.

Batman az egyik legizgalmasabb szuperhős-karakter: egyrészt nincs semmilyen természetfeletti képessége, csupán egy elszánt és magát alaposan kiképzett ember, másrészt Stan Lee Marvel-sztárjaitól eltérően távolról sem hasonlít egy fogkrémreklám-mosolyú, hordómellű, all-american rögbikapitányra (a jófiúk mindig unalmasak, nem igaz?). Igazi zárkózott figura ő, kinek sötét köpenyére rengeteg szerző vetítette már rá saját fantáziáját, újabb és újabb adalékokat adva a kánonhoz - úgy a képregény, mint a film médiumát használva. Nacume Josinori ezúttal a mangák jellegzetességeit használta fel történetéhez, kihasználva Batman maszkja és a japán nó színház álarcai közti hasonlóságot.
 
Szerencsés, hogy Nacume sajátjává meri tenni a témát: míg a felvetett kérdéseket tekintve úgy érezhetjük, számít az olvasó Batman-figurával kapcsolatos korábbi ismereteire és épít más írók munkásságára is (kétségkívül erős a hasonlóság például a hazánkban is kiadott Arkham Asylummal, ahol a Denevérember szintén a saját valódi jellemén és indítékain tépelődik), a történet maga "belülről" megáll a saját lábán: az Óvilágot, azon belül is a komor Angliát idéző gotham-i gótika nyomai eltűnnek, hirtelen minden japánná válik, Bruce Wayne eltolható papírfalak között, szamuráj-szerelésben, kezében katanával küzd láthatatlan ellenségével és a színházi maszkokként materializálódó, számára egzisztenciális fenyegetésével.
 
A kötet olvasása közben végig az az érzés kísértett, hogy a szerző (manga-ka) kölcsönkérte a Batman-karaktert, kivágta őt  eredeti környezetéből és hurkapálcikára ragasztotta, hogy nyugodtan bábozhasson vele hazai pályán - mintha valóban csak egy kinyomtatott képregény egy fekete-fehér papírdarabkájáról volna szó. Talán mások könnyebben elfogadják majd a Mangásító-Transzformációt, számomra hiányzott a mocsok, az ódon, égbe nyúló építmények és a piszkos utcasarkok.
 
Nagyobb baj azonban, hogy Nacume érdemben semmit sem tud hozzátenni a sötét lovag karakteréhez, amit ne láttunk volna már: hiába szélesebb a már-már disszociatív személyiségzavarként azonosítható hasadék a Wayne-személyiségek között, mint eddig bármikor, az öntudat fenyegetettsége nehezen átérezhető. A drámai dialógusok és monológok, a sablonos képi metaforák, valamint a harcjelenetek látványos, jelképes pózai valóban színházat idéznek, vélhetően a koncepció szerves részét képezve, ám egyúttal erős elidegenítő hatásuk is van. Batman egyéniségének fenyegetettsége ezúttal nem belülről emésztő intim pokolra, inkább egy kontrasztosan megvilágított, színpadias, poros rémfilmre emlékeztet az 50-es évekből, amiben ma már semmi ijesztő nincs.
 
A Halotti maszk meglepően pozitív értékeléseket (is) kapott a neten - hiába, napjaink egyik legnépszerűbb szuperhőse és a világszerte virágzó manga-mánia találkozása némi borítékolható biztos sikerre biztosan számíthatott. Én mégis csak azoknak a manga-rajongóknak ajánlom, akiknek bármi jobban ízlik, ha bőven megszórják a japán popkultúra
szokásos kellékeivel (és kérlek ne vegyétek ezt sértésnek, mindenkinek megvannak a maga gyengéi - én például az ártatlan tekintetű, hosszú combú és véletlenül mindig éppen alsóneműben megjelenő nőkért vagyok hálás bármilyen filmnek vagy képregénynek, akármilyen indokolatlan is a jelenlétük). Abban ugyanis biztos vagyok, hogy ez a könyv se
mangaként, se Batman-történetként nem nyújt semmi kiemelkedőt.

A tegnapi kevéssé informatív bejelentkezés után végre tartalom! Sokkoló képek! Hang! Elegáns férfiak! Gyönyörű nők! Fogyasszák és ajánlják ismerőseiknek is!

UPDATE: A zsűritag neve helyesen: Muchichka László