A napokban felkerült forgatási riportunkat ezzel a videóval egészítjük ki, amelyben mindent megtudhattok az etyeki álomgyár titkairól, a Hellboy 2 hátramaradt kulisszáján terpeszkedő zöld trutymóról, illetve a sajtósok által magára hagyott újságíró egzisztenciális ennui-éről. A beszélő fej Bobszentkler kolléga, a kamerát Ramiz kezeli, mindkettejüknek köszönet a fáradozásukért. A hanggal vannak némi problémák, néha a szél besüvít, de azért minden érthető - az interjú is, amit a film két főszereplőjável készítettek. A riportot pedig egy afféle mélyenszántó igazságtétel zárja, amilyet utoljára Magenheim doktorék háza táján volt szokás a lábunkra ejteni. Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Neil Marshall Descent (nálunk A barlang) című filmje az új évezred eddigi legjobb horrorja, és mint ilyen, nem kerülhette el, hogy ne készítsenek folytatást neki, amely film, így első blikkre, inkább tűnik re-make-nek. Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
What the flying fuck... Tehát ha jól értem, az alapszitu a következő: a kilencvenes évek legjobb amerikai filmjét (Bad Liutenant), amelyet nem mellékesen a legnagyobb élő amerikai rendező jegyzett (Abel Ferrara), egy másik zseni, a Werner Herzog megrimékeli, illetve egy új helyszínen, ezúttal New Orleansban forgat hozzá egyfajta komplementer-darabot. Mindez még úgy-ahogy megemészthető lenne, de a Nic Cage játssza a főszerepet, akit én kb. 10 másodpercig tudok csak elviselni. És most megjött a film előzetese, amely még annál is nagyobb mozibalesetet sejtet, mint azt várni lehetett... Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Szokásosan szenzációs cikkemhez mintegy kiegészítésképpen mellékeljük a világ leghíresebb horrormagazinjának, a Fangoriának az 1986 decemberi számát, amelyben kimerítő, színes-szagos képekkel illusztrált forgatási riport olvasható a filmről (többek között, hiszen sok-sok másik, akkoriban aktuális, illetve elfeledettnek vélt horrormoziról is szó esik az újságban - régi szép idők, mikor a Fangoria még tényleg nagyszerű volt!)
Jaco van Dormael belga filmes eddig főleg Cannes-ban és más európai fesztiválokon aratott kisebb-nagyobb sikereket. Sci-fi-vel most először próbálkozik. A Mr. Nobody 2007-ben forgott Németországban és Kanadában, főszereplője Jared Leto. A szinopszis: Nemo Nobody egy átlagos senki, feleséggel és három gyerekkel, egy nap aztán arra ébred, hogy hirtelen 120 éves lett. 2092 az évszám, Nobody pedig a legöregebb ember a földön, ahol egyébként többé már senki nem hal meg.
Meghívást kapott a Geekz az etyeki Korda stúdióba annak ürügyén, hogy Martin Csaba legújabb filmjéről, a Brooklyn forgatásáról tudósítsunk. Nem elhanyagolható körülmény, hogy egyidejűleg, mivel a magyar film is ezt használja, szabadon grasszálhattunk a Hellboy 2 hatalmas New York-i utcadíszletében - ami a hozzánk közelebb eső geek zarándokhelyek közül talán a legjelentősebb. Így hát Ramiz kolléga és jómagam felkerekedtünk, hogy az előre megbeszélt időpontban elérjük a különbuszt Etyek irányába. Mivel első alkalommal voltunk bármilyen forgatáson - azzal a céllal, hogy a stáb életét pusztán jelenlétünkkel megkeserítve lábatlankodjunk a díszletben -, ezért fél órával korábban érkeztünk meg a Mátyás pince elé. Hogy elüssük az időt, egy kocsmában a Playboy Villa Lányait néztük és bort ittunk - nem mellesleg láttuk a brit sportkocsigyártás egyik legszebb darabját, egy Triumph TR-5-öt.
Etyek határában még nem látszik semmi: sehol a dombra ültetett fehér betűk, fényszórók vagy egyáltalán bármi, ami arra figyelmeztetne, hogy a település határában működik - a sajtóanyag szerint - Európa legnagyobb, new york-i városrészletet ábrázoló díszlete. Néhány fehér sátor és pár teherautó mozgolódott a faluban - később kiderült, hogy a másnapi Etyek Pincefesztiválra készülődtek, a filmezéshez semmi közük. Lassan elhagytuk az utolsó házakat, amikor megjelentek az első jelei annak, hogy valaminek mégis kell itt lennie: hatalmas vasszerkezet tűnt fel a távolban - majd megláttuk azt, amiért jöttünk: egy utcányi Brooklyn Budapest szőlőskertjében.
Leszállás után elkezdtük fotózni a stábot, ami Martin Csaba rendezésében éppen (SPOILER!) az üldözés előtti utolsó jeleneteket vette fel: a történet szerint egy tapasztalatlan rendőr üldözőbe vesz egy gyanúsan viselkedő fiatalembert, aki menekülés közben egy iskolában ejt túszokat - mindez értelemszerűen Brooklyn utcáin játszódik. Haumann Máté, a rendőr éppen egy kisstílű tolvajjal foglalkozik, amikor meglátja Szőcs Artúrt (Overnight, Presszó), aki hotdogját hátrahagyva menekülni kezd. A brooklyni utcaképben két hotdogárus kocsija, néhány amerikai rendszámú autó és pár bő kosarasatlétába bújtatott statiszta csellengett - szinte elvesztek a hatalmas díszletben. Az épületek egészen pontosan úgy festettek, mint a Hellboy 2 utolsó forgatási napján: valószínűleg akkor nyúltak hozzájuk utoljára.
Sikerült megszöknünk egy óvatlan pillanatban, és közelebbről is megnéztük az épületeket: még közelről is elég élethűen néz ki - már amennyire ezt az eredeti helyszíntől tizenötezer kilométer távolságra meg tudom ítélni. Van itt mozi, raktárak, és az ominózus hotel, amelyet még mindig elborít a Zöld Izé. Ramiz az aszfalton megtalálni vélte Ron Perlman lábnyomát is. Miután amit lehetett, lefényképeztünk, visszamentünk a stábhoz, akik továbbra is az üldözést megelőző jeleneteket vették.
Itt az ideje, hogy eloszlassunk egy közkeletű tévedést: a valóságban nincs unalmasabb dolog, mint filmforgatást stírölni - ha az embernek nincs ott dolga. Noha biztos vagyok benne, hogy izgalmasan és jól fog kinézni az üldözés, a külső szemlélő csak annyit lát, hogy néhány tucat ember beáll a helyére, csendben vár percekig, majd történik valami, amit nem látunk - aztán az egész kezdődik elölről. Nincs ez másként amerikai filmek esetében sem, de mivel itt magyar stábról van szó, a munka még intimebb: kényelmetlenül éreztem magam, mert nem akartam lábatlankodni - pedig annál nincs is egyszerűbb, mint egy forgatáson, ahol nem tudod merre mozog a kamera és éppen mikor sétálsz bele egy szépen bevilágított beállításba, ahol semmi keresnivalód. Ennek ellenére mindenki nagyon kedves volt, még a legendásan halk szavú mikrofonosok és az általunk közrefogott Haumann Máté és Valentin Titánia is.
Noha Etyekwood még csak nem is hasonlít álomgyárra - jobbára építési terület több parkolóval, mint műteremmel - mégiscsak a legközelebbi jele annak, hogy van Magyarországon filmgyártás: és nem csak a panelban üvöltözős-kocsmában búslakodós fajtából.
Régi vesszőparipám a képregényantológia, amely a Kilencedik Művészet kaleidoszkópjaként, metszeteként és egyúttal forgószínpadaként funkcionál, de sajnos idehaza az eddigi próbálkozások (Vertigó-válogatás, Fekete-fehér, Papírmozi), az egy Pinkhell kivételével szép csendben, ám előtte feladatuknak mégis eleget téve sorra kimúltak: ők adtak táptalajt a lehetőségnek, hogy szárba szökkenjön egy Sin City sorozatunk és hamarosan egy stand-alone Y, az utolsó emberünk, valamint számos hazai képregényszerző ezeken az oldalakon mutatkozott be először. Az utóbbi fáklyáját nagy szerencsénkre a Panel vette át, így a második különszámukban találunk kiberprostit, dinoszaurutyot a Gödörben, a szaporítószervét szokatlan helyen tároló robot lakótársat, szörnyűséges lánctalpas bogarat és bohóc formájú humorérzékdetektort, ami mind-mind tehetséges magyar írók-rajzolók agyából pattant elő. Gaudeat igitur populus Christi!
Az eredetileg az amerikai Wizard magazin távolbaszakadt unokaöccseként, vitathatatlanul magyar ízzel debütáló Panel külföldi és magyar képregényes megjelenések bemutatását, recenzióját tűzte ki célul Magyarország első képregényes szaklapjaként (a második a Buborékhámozó, kormányánál Bayer Antallal), pár száz példányszámos, szinte underground terjesztésben. Az eddig hat számot megért magazin szülőatyja, az egyúttal Képregény.net-en is munkálkodó, Szabó Zoltán Ádám gondolt egyet és útjára indította a Panel különszámokat, ahol nem képregényekről írnak, hanem egyenesen a górcső alá vett művészeti ággal töltötték meg az oldalakat. A majd egy éves előkészítés meghozta a gyümölcsét, az első számhoz képest szembeszökő a változás, hiszen a teljes egészében fekete-fehér kiadvány harmincegyről ötvenöt oldalasra duzzadt, a papírminőség jelentősen javult és kapott egy rendkívül hasznos betétlapot, ami röviden bemutatja a szerzőket. Egyedül a "hell kitty"-s borítónál csúszott be némi technikai gikszer, ami, ha nem mástól hallom, nekem tulajdonképpen fel sem tűnt volna.
A tartalom tulajdonképpen két részre osztható, az első felébe a kifejezetten ide készített vagy eleddig asztalfiókban pihenő művek, a másodikba pedig az eredetileg Scott McCloud agyából kipattant 24 órás képregényrajzolás mintájára a 2008. decemberi Hungarocomix-on megrendezett 5 órás képregényrajzoló verseny résztvevőinek művei kerültek. A feladat 5 óra alatt 5 oldal kiizzadása volt a helyszínen megadott témában, ami nem túl meglepő módon maga a helyszín, vagyis a Gödör képében került kijelölésre. A szerzőgárda meglehetősen illusztrisra sikeredett, jobbára a 2007-2008-as Alfabéta-díjak jelöltjeiből és nyerteseiből került ki, így ezzel nem nagyon lehetett mellényúlni, a színvonal ennek megfelelően stabilan magas, különösebb megbicsaklás nélkül..
Az első két oldalas szösszenet Brazil, az Alfabéta-díjra jelölt Johnny Fellow szerzőjének munkája, de neki érezhetően jobban fekszenek a sci-fi témák, így inkább itt a Gödör című ötoldalasát emelném ki, ami egy nagyon jól időzített csattanóra van kihegyezve és akár a Galaxis Útikalauz egyik szócikke is lehetne a humorérzékről. A Szavannák, fekete nők Emtrexx-től a Hollywood által katasztrofálisan elbaltázott teleportáció képességével rendelkező antihős ötletére épül, egy jópofa csavarral, a Geek jegyezte E=mc3 pedig az intellektuális lapdance és a magnetikusan indukált ejakuláció fogalmával ismertet meg minket. Kettejükre egyébként érdemes lesz (még jobban) figyelni, mert a Roham kiadó gondozásában a Képregényfesztiválon megjelent közös munkájuk, a Pestblog.hu volt szerintem a 2009-es év legkellemesebb meglepetése (minimum dobogós lesz a 2009-es totálisan és bevallottan szubjektív Top10-ben).
Pásztor Tamás szinte tökéletesen elsajátította a stripkészítés fogásait, a Tomster hihetetlen kalandjai (amiből már megjelent egy önálló füzet) kategóriájában az egyik legjobb a magyar palettán, most itt ebből kapunk megnyugtató ötoldalas ízelítőt, majd Feki Vérvonal című egyoldalasából megtudhatjuk az egzakt varázsszót, amivel biztosíthatjuk unokánk anyagi hátterét (a pontos kiejtést nem mellékelte, szóval óvatosan, nehogy úgy járjunk, mint a Sötétség seregében!). Elérkeztünk egyik személyes kedvencemhez, a földönkívüli egyetemi lakótárshoz, akinek még mindig nem tudjuk a nevét és akivel ugyanúgy el tudnék képzelni egy saját képregényt, mint Noname-mel (remélem Felvidéki Miklós olvassa a Geekz-et, de legalábbis hevesen csuklik), a Különös, idegen nyelven Vass Róberttől ugyanis újfent megerősítette azt a már régóta magamévá tett elvet, miszerint soha, de SOHA ne adj a korsódban lévő sörödből egy kortyot sem, még a legjobb barátodnak se.
Kovács Péter Sötétkora egy oldalban a "Senki sem számít a spanyol inkvizícióra" inverz tételét állítja fel (hálistennek számok nélkül) és tökéletesen vezeti fel a teljesen elszállt képzeletű Lakatos István antiszociális és végtelenül rosszindulatú Lánctalpas bogarát, aki gyönyörűen eljátszik a panelek adta lehetőségekkel, amikor beszól a saját rajzolójának, amolyan Menő manó módjára és perspektívát váltva jut el az egyik oldalról a másikra. A másik kedvencem Pilcz Roland rendkívül ötletes versenyműve (ő oldotta meg a legjobban az 5 órás kihívását), amiben belekerül a saját képregényébe, egy pohár vízzel szerel le egy Terminátort és egy grafit dinoszaurutyot (hogy mi a dinoszauruty? fogadjunk nincsen kisöcséd...) enged szabadjára a Gödörben. Ennek az ötletparádénak a hatására döntöttem el, hogy beszerzem az összes Kalyber Joe kötetet, amit meg is tettem, bár nem teljesen azt kaptam, amire számítottam.
Az Alfabéta-díjnyertes Kemenes Iván ötoldalasa az ajánlásból ítélve egy elég személyes, népmesei elemekből építkező történetre sikeredett (a mostani Fesztiválon készült képregénye viszont a maga nemében zseniális), Laczinger Mátyás pedig egy kissé túlságosan is altesti poénokra kihegyezett "guggolósat" készített... háát, szó mi szó, jobban örültem volna Guta nyomozó egy újabb kalandjának. Lezárásként egy nagyon fárasztó rendőrviccet kapunk, a St. Tropez-i rendőrök előadásában, ami biztos szerez némi örömet a Funes rajongóknak.
Összegzésként annyit tudok mondani, hogy egy igen szórakoztató és változatos kiadványról számolhattam be, ami egyúttal ismét megnyugtat afelől: Magyarországon igenis vannak tehetséges képregényírók/rajzolók, akiktől minden bizonnyal számíthatunk még jópár kellemes meglepetésre. Ez bizony egy igen erős négy csillag, magasan a középszer felett.
Panel 2. (bélyeges) különszám Írták és rajzolták: számosan Kiadó: Panel Oldalszám: 55 Ár: 690 Ft
Villámgyors cáfolat Wostry mester szavaira a Quantic Dream csapatától, méghozzá a 2006-os E3-ról (vagyis három évvel ezelöttről), ahol újabb ambíciózus, és a zseniális Fahrenheit (aka Indigo Prophecy) nyomdokain járó projektjük tech demóját mutatták be. Az egyik főszereplő casting-ját láthatjuk: invenciózus, torokszorító, felemelő. A 2009-es év legvártabb játékának megjelenése pedig rohamosan közeledik. Damn, mégiscsak vennem kell egy PS3-at is...
És akik kíváncsiak rá, hogy MOST hogyan néz ki a játék, azoknak itt az alpha stage eredménye:
Lehet hogy a modern játékscene nem tud semmi újat felmutatni, de azt, ami van, legalább eszméletlen látványosan prezentálja. Ha nem lenne már egy XBOX360-asom, ennek láttán biztosan vennék egyet...
Nem szokásom a kritikára kiadott helyet fogyasztóvédelmi panaszkodásra használni (erre a célra más, egyébként kiváló blogok szolgálnak), de A dolgok állásának sajtóvetítése - ki tudja miért - borzalmas volt: minden tekercsváltásnál eltűnt a kép, vagy ha megjelent, nézhetetlenül homályos volt percekig. Majd úgy az ötödik tekercsnél be is fejeződött, úgyhogy át kellett menni egy másik terembe. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy jelezzem: a vetítésen történtek egyáltalán nem befolyásolnak akkor, amikor kijelentem, hogy az idei év legnagyobb csalódása számomra ez a film.
Cal McCaffrey (Russell Crowe) az ügyeletes hosszúhajú, borostás hős, aki éppen egy egyszerű bandaleszámolásnak tűnő gyilkosságról próbál tudósítást összehozni. Régi barátja, Steven Collins (Ben Affleck) a védelmi kiadásokat felügyeli bizottság elnöke, és úgy tűnik be tud fűteni a terrorizmus-elleni háborún meggazdagodott gonosz biztonsági cégen, amikor megtudja, hogy az ügyön dolgozó asszisztensét elütötte a metró. Hamarosan az is kiderül, miért is érintette olyan mélyen a baleset: a lány a szeretője volt. Azonban kiderül, hogy a két haláleset összefügg és megkezdődik a többfrontos háború - kérdés, hogy megéri-e mindez, hogy kiderüljön az igazság.
Russell Crowe szokásos rutinnal hozza a munkájának hőst, időnként talán néhol túlságosan is férfiasra véve. (Magánvélemény on: nem tudom, mikor szoknak végre le Hollywoodban arról, hogy azzal hangsúlyozzák egy karakter tökösségét, hogy borostás és elképesztően rendetlen: én is így nézek ki, aztán mégis geek vagyok. Magánvélemény off.) Morog, eltökélt, amilyen általában szokott lenni, függetlenül attól, kit kell játszania. Ben Affleck vele ellentétben élete talán legrosszabbját nyújtja - zárójelbe téve a kérdést, hogy jó színész-e vagy sem - mindenesetre tény, hogy A dolgok állásában van egy sírós meg egy nem sírós arca. Ennél csak akkor válik hiteltelenebbé, amikor dühösen próbál nézni, mert nem jön össze neki. A többi szereplő közül a jelenlegi legtehetségesebb Bill Nighy pótlék díjra esélyes Helen Mirren emelhető ki - jól csinálja, amit csinál, de mégis csak hakni, ezen ő sem tud segíteni.
Az első egy óra nem is rossz. A beállítások szépek, a díszletek jók - talán csak a "város felett repkedő helikopterek" snittekből lehetett volna kevesebb. A történet szépen halad, egyre beljebb kerülünk a szépen felépített összeesküvés-elméletbe, hogy aztán a film közepére egy nagyon gonosz és baljós jövőkép álljon előttünk, ahol egy cég ural mindent - itt azonban Tony Gilroy elment szabadságra, ráhagyva Matthew Michael Carnahan-re és Billy Ray-re a végét. A két kópé azon nyomban bezárta Paul Abbottot, a film alapjául szolgáló sorozat atyját a szekrénybe, és írtak egy olyan befejezést, amely értelmezhetetlenebb, mint a fővárosi parkolás rendje. És hogy ebbe belement Az utolsó skót király rendezője Kevin Macdonald, az külön szomorú; a film végére kapunk egy poszt-9/11-es kioktatást hazafiasságról és demokráciáról, amire senkinek sincs szüksége. Az eredeti történet emberi konfliktusai gyakorlatilag egytől-egyik kimaradtak, vagy halvány árnyékuk látszik csak: ami marad, az nem más, mint üres és álszent moralizálás.
Hogy mégsem kap egy csillagot, annak az az oka, hogy néha-néha felcsillant a remény, hogy több lesz ez a film, mint a legújabb bizonyítéka annak, hogy az amerikaiak nem tudnak rendesen másolni. A hangulat csak a felétől válik kínosan egyenetlenné, a ritkán, de előforduló poénok pedig nagyon jók. Csak ne lenne ilyen hosszú - a 132 perc sajnos nincs rendesen kihasználva. Sajnálom, pedig a filmet nagyon vártam - legközelebb maximum éjjel fél egykor láthatjuk viszont az HBO-n. Ott a helye.
Június 4-étől játszák a magyar mozik Szajki Péter filmjét, amely az idei Szemlén elhozta a legjobb elsőfilm díját. Igazság szerint simán odaadhatták volna neki a nagydíjat, ugyanis szerény véleményem szerint az Intim fejlövés messze a Szemle legjobb filmje volt (Mátyássy Áron Utolsó idők című drámája, amely a fődíjat kapta végül, kizárólag a fényképezése terén volt igazán kimagasló.) Szajki munkája low budget, ötletes és vicces, egy perc üresjárat sincs benne. Ez véletlenül tényleg egy olyan magyar film, amire érdemes jegyet váltani. Az előzetes megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Hogyan is kezdjem el?... Legyek talán visszafogott és tárgyilagos? Hát jó: Shirow Masamune az atyaúristen! Ennél azért részletesebben? Rendben: ő a legintelligensebb, legtehetségesebb és legkülönösebb manga-ka szerzők egyike, aki az egyetlen (nem is túl vastag) kötetes Ghost In The Shell című művével elegendő táptalajt és feldolgozandó történetet, karaktert, ötletet és sziporkát biztosított két zseniális filmhez és két fordulatos, izgalmas, 26 részes sorozathoz (valamint még egy, utóbbiakhoz köthető filmhez) is... Masamune manga Magyarországon, értitek: itt bizony Jodorowsky-szintű megjelenésről beszélünk vastagon. Még akkor is, ha ez most csak a Dominion (és a GitS-et bizony pokoli nehéz lehet megszerezni a japán jogtulajdonostól...).
Masamune fura muki, példának okáért utálja és kerüli a nyilvánosságot, pedig világhírű képregény-rajzolóként erősen érdeklődik iránta a sajtó. Ott van aztán leplezetlen mániája a lenyűgözően hosszú és feszes női combok iránt, amely erotikus és pornográf jelenetek rajzolásában csúcsosodik ki - és nem is lenne ezzel semmi gond, ő azonban előszeretettel és gátlástalanul szórja bele ezen epizódokat a legkomolyabb munkáiba is, gyakran egészen váratlan helyeken. (Főművének kevésbé jól sikerült folytatása, a Ghost In The Shell:Man-Machine Interface manga amerikai változatából például egy az egyben kivágtak egy gigantikus hardcore orgia-jelenetet, amelynek fontosságáról sokat elárul az a tény, hogy hiánya abszolút nem feltűnő...)
A Dominion manga az Appleseed sorozat után, de a Ghost In The Shell előtt született, és hogy mennyire felfogható utóbbi előképének, arról beszédes hasonlóságok árulkodnak: a Ghost In The Shell eredeti, japán címe Kokaku Kidotai, azaz Páncélozott rohamosztag, a Dominion alcíme pedig egyszerűen csak Tankosztag. Itt is egy különféle feladatokra bevethető haderő áll a történetek középpontjában, ám a cselekmény vidáman csapong a vicces, romantikus és kalandos, ám leginkább sehová sem tartó mellékszálakon, míg végül kiderül, hogy miféle tervet forral a gonosz(?) Buaku és két macskalány-katonája (nyilvánvaló szexuális fétis, de Shirow nem lenne Masamune, ha nem játszana rá erre a tényre is - ez a rakoncátlan "kipofázni a lapok mögül" játék a GitS-re már vad lábjegyzetelési lázzá fokozódik), és hogy meg tudja-e őket akadályozni a Masamune imádott nőfiguráját megtestesítő Leona Ozaki (bubisra vágott középhosszú haj, lányos arc, keskeny csípő, hosszú combok) rendőrtársainak és kedvenc pókrobotjának segítségével.
Nehéz a Tankosztagot Masamune korszakos remekművének árnyékában megítélni, és ezt egyáltalán nem sértésnek szánom: amíg az olvasónak és az írónak egyaránt világos, hogy az egész képregény tulajdonképpen egy izgalmas, látványos és főleg vicces kaland-epizódokból álló füzér (a hátsó borító szerint: "egy hanyatló világba helyezett utópisztikus ökológiai, rendőrségi akció-vígjáték"), amely szerepelteti, de mélységében nem aknázza ki a Masamune által újra és újra bonckés alá vett témákat, addig senkit sem ér csalódás.
Emiatt sajnálom egyedül, hogy a Ghost In The Shell után olvastam el a Dominion-t, pontosabban hogy az előbbi támasztotta magas elvárásaimat nem tettem félre időben. Mert, akármennyire élveztem is a hullámvasutat - a kiszámíthatatlan poénokat, a szereplők jellegzetesen animés-mangás dührohamait, a csinos macskacsajokat meg a szédületes akciójeleneteket -, mégis úgy éreztem, hogy a lassanként, darabokból összerakható világkép, mely egy erősen szennyezett légkörű - gyakorlatilag totálisan taccsra vágott -, fantasy-elemekkel fűszerezett Földet tár elénk, elsikkad a háttérben, az ökológiai üzenet túlságosan egyszerűre sikeredett (szerencsére nincs szájba rágva), és ezúttal az amúgy igen pofás mechák is "csak" hi-tech játékszerek...
Abba is hagyom, mielőtt hülyeségeket kezdek beszélni. Gyönyörű, nem csak mangásoknak must-have kiadvány a Dominion, csak kérlek, kérlek ne a Ghost In The Shell-hez mérd! Vedd, vidd, vidulj - és drukkolj, hogy sok ilyen kiadást megérjen még a magyar képregénypiac...
Ez is azok közé az agykéregbe égett gyerekkori pillanatok közé tartozik: ahogy iskolatáskával a hátamon, a fejem tetejét a kora tavaszi nappal süttetve ácsorgok a csendes kertvárosi utcán, megfeledkezve mindenről és mindenkiről, csak a kezemben tartott újságra koncentrálok. A Galaktika februári számát olvasom, pontosabban a filmes rovatot, mert csak az érdekelt. A fantasztikus, és főleg a horrorfilmek ajánlói. Ebben a februári számban pedig ráakadtam egyre, a rovatban az utolsóra, amely ott, a kellemes langymelegben a gyerek hátát megborsództatta, a szívét pedig megtöltötte máig ható izgalommal.
Érdekes, hogy a From Beyond ajánlója már akkor is inkább a testemre mért csapást. Érdekes, mert Cronenberg filmjei mellett Stuart Gordonnak ez a kritikusok által állandóan csak Re-Animator-utánfutóként emlegetett munkája a body-horror egyik alapköve. Hogyan fordul ellenünk a saját testünk, az elménk biztatására. Magunkban sem bízhatunk: a káosz ünneplése.
Az egyik dolog, ami a From Beyond-ban és a Re-Animator-ban egyaránt zseniális, az a gazdaságosságuk. Mindkét film rendkívül alacsony költségvetésből készült, ám a stáb fantasztikus tehetsége, legyen szó akár rendezőről, színészekről, forgatókönyvírókról vagy maszkmesterekről, valami rettenetesen emlékezeteset eredményez, az erőforrások lehető legjobb kihasználását - az amerikai horror két utolsó, valóban jelentős filmjét.
Dr. Pretorius (Ted Sorel) beteg ember. Legalább is morálisan defektes. A szado-mazochizmus nagy barátja (eredetileg a filmben egy olyan jelenettel mutatkozott volna be, amelynek során egyik szexrabszolgájának nyelvébe százas szöget kalapál, sajnos ez a rész örökre elveszett, mindössze Stuart Gordon elbeszéléséből tudunk róla), amely elhajlás még így-úgy elnézhető neki, de a gátlástalan természete már felborzolja mindenki kedélyét. Udvarházának tágas padlását tetőtér-beépítette egy szupermodern kutatólaboratóriummal, amelyet asszisztense, Crawford Tillinghast (Jeffrey Combs, ki más?) felügyel. A kutatás célja, hogy kaput nyissanak egy másik, minket állandóan körülvevő, ám számunkra egyelőre láthatatlan dimenzióra. Vajh mily lények lakhatnak amott?
Randák. A legelső kapunyitogató próbálkozás Pretoriust a hullaházba (sans fej), Tillinghastet pedig a gumiszobába juttatja, ahonnan csak a gyönyörű McMichaels doktornő (Barbara Crampton) tudja kihozni, egyetlen feltétellel: Tillinghastnek vissza kell térnie a szörnyű házba, és újra be kell indítania a rezonátort, a gépet, amely a kísérlet lelke. A pszichiáternőt és a kissé ideges tudóst biztonsági emberi minőségében elkíséri Bubba, az ex-rendőr is (Ken Foree a Holtak hajnalából). Őt később megeszik a bogarak.
A rezonátor beindítása három dologgal jár együtt: hátborzongató hangot ad, minden neonrózsaszínben kezd világítani, illetve a szomszéd dimenzióból előkecmereg egy formátlan szörny, amely fuzionált Pretorius testével-lelkével, és legszívesebben megbaszná McMichaels-t és megenné Tillinghastot - de egy fordított felállással is beéri. Még mielőtt szándéka beteljesedne, a kíváncsi triónak sikerül kikapcsolnia a rezonátort, ám ettől fogva mindhárman testi-lelki mutáción esnek át, ki gyorsabban, ki lassabban. A doktornő elveszti gátlásait, és S/M ruciban parádézva odakínálja seggét a vállalkozó kedvűeknek (Barbara Crampton a bőrszerkóban az évtized minden valószinűség szerint legerotikusabb antihősnője), Tillinghastnak pedig a tobozmirigye fröccsen elő a fejéből, és harmadik szemként funkcionálva nyújt rálátást a rejtett dimenzióra. Utóbbi evolúciós lépcsőfok enyhe mellékhatása, hogy Tillinghast az emberi agy íze után kezd epekedni…
Hogy Bubbában mit hoz felszínre a kísérlet, nem igazán fontos, mert őt nemsokára megeszik a bogarak.
Imádom ezt a filmet, a fentebb megemlített gazdaságossága mellett amiatt is, ahogyan egyesíti magában a régit és az újat, a lélegzetelállítóan eredetit. A From Beyond lényegében egy kísértetházas sztori: van valami a padláson (pont ahogyan egy évvel később a Hellraiser-ben is lesz), ami szörnyűséges és kimondhatatlan, ugyanakkor (szexuálisan) vonzó, és éppen emiatt újra és újra vissza kell térni hozzá, fel kell menni a lépcsőn, be kell kapcsolni a gépet. Mert ha bekapcsoljuk, valami veszélyessel és szörnyűvel találjuk magunkat majd szemközt, amely ugyan az életünkre tör, ám meg is változtat minket, új dolgokat fed fel előttünk, és éppen ez az, amit az emberi lények a legtöbbre tartanak, ott mélyen, legbelül, még az életük értékénél is többre: az orgazmust és a változást.
A From Beyond nem annyira tökéletes film, mint a Re-Animator, amely a rendezői változatban egészen hibátlan. A From Beyond-ban vannak félresikerült jelenetek, pl. a konyhai kupaktanács, amely totálian félre van instruálva, vagy a csata a pince hatalmas féreg-szörnyével, ami egy nevetséges whattafuck - jó, persze, az egész film az, de izgalmas, félelmetes, fantáziadús és nem utolsó sorban csodálatosan undorító whattafuck. Az effektekért a későbbi KNB és John Carl Buechler a felelősek, és 100+ év horrortörténelmének legelképesztőbbjei közé tartoznak: több száz hektoliter slájm és nyálka borítja a From Beyond-ot, az emberi test az összes létező pozícióba csavarodik benne, kifelé és befelé, változik és fejlődik, előre és vissza, csak hogy a végére magába omoljon, és csont és hús és genny halma maradjon belőle. Cronenberg body-horrorja fuzionál a body-in-pieces fantáziákkal, eléri a legfelső szintet, ahonnan nincs tovább, csak a súlytalan, íztelen látszatba: jön a CGI.
Stuart Gordonnak ez a filmje igazándiból nem utánfutója, hanem komplementere a Re-Animator-nak. Fantasztikus, hogy alkotói, művészi szempontból mit hoz itt össze ez a kezdő rendező: két lezárt, régi témákat újszerű formában prezentáló low budget remekművet, amelyek büszkék rá, hogy horrorfilmek, ünneplik saját explicitásukat, játékosságukat és azt, hogy számukra szó szerint mindent szabad. Elképesztő Gordon magabiztossága, erős keze, amellyel a sztorit viszi előre, egyetlen perc üresjárat nélkül, srófolva a tétet egészen a katartikus fináléig, amelyben a hús elpusztul, az elme pedig megzavarodik.
Mostanában meglehetősen elhanyagoltuk klasszikus horror- és scifi-film-előzeteseket felvonultató sorozatunkat - sőt, ha jól látom, majd két éve basztunk folytatni - így "jobb későn, mint soha" alapon mellékelem az Alien fantasztiksan hatásos trailerét. Ütősebb, mint bármelyik mai. Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Semmi baj a közelmúlt filmes termését uraló nosztalgiával, rendszerint beválik, ha kellő mennyiségű iróniával párosul. Mickey Rourke megjelentével az iróniafaktor azonban alaposan minimalizálódik, miután tökéletes főszereplőként a meghasonlott pankrátor szerepében, bármiféle ellenpont vele szemben, nevetségessé tenné a tragikus sorsú, bukott harcost. Marad az együttérzés és a hőssel való azonosulás esetén a pátosz. Kérdés, ez mennyire jön be és most, már az elején le kell szögeznem (haha, spoiler-poén), hogy Mickey Rourke visszatérése zseniális, kérdéseim csak a film, pontosabban Aronofsky szándékaival szemben merülnek fel.
A pankrátor, Randy, a nyolcvanas évek tökéletes sztárja. Bár fénykora leáldozott, neve még mindig vonzó. A közönség jól szórakozik brutális izomzatán, kövületszerű állóképességén, így a siker utolsó morzsáit élvező Randy számára a nyugdíjba vonulás fel sem merül, míg egy fellépés után szíve utolsóelőtti figyelmeztetésként fel nem mondja a szolgálatot. Ekkor jön el az idő, amikor megkésve a konvencionális értékek keresésére kell indulnia, a szorító kemény világához edzett harcosnak rendes kispolgári életet kell kezdenie. A boldogulás azonban nem boldogság. Felépíteni a bizalmat újra felfedezett lányával és háziasszonnyá szelídíteni prostituált barátnőjét nem akcióhősnek való feladat. Összecsap hát a két értékrend a morózus Mickey Rourke koponyában, hogy megbirkózzon leküzdhetetlen ellenfelével, az elmúlással.
A Pankrátor története, egyszerű antik drámákból ismert problémájával, egyáltalán nem újszerű, a film kétségtelenül mégis erős. Darren Aronofsky komolyan vette Mickey Rourke-ot, hiszen Aronofsky mindent, mindig komolyan vesz, ha filmkészítésről van szó. Ez a titka a Rekviem szívbe markoló sorsainak, A forrás giccsének és a Pi ínyenceknek való melankóliájának. Ez a másfél órányi átható, zöldessárga halálszag eposza. A vásznat uralja az első perctől győzedelmeskedő végzet. A romlás ott van a hidrogénezett tincsek, a felpumpált izmok és az álarcszerű, finom mosoly mögött és bár egy letűnt kor mohikánja él utolsó másfél órát a vásznon, mégis van remény - még ha nem is sokáig -, hogy szintén jobb kort megélt barátnőjével Randy még új életet kezdhet.
Egyértelmű, hogy amiért ez a film megéri a betűt, az Mickey Rourke maga. Stallone nem lett volna elég tragikus, igazi felemelkedés-bukás történet kellett, a tekintet nem hazudik. Rourke a mi pankrátorunk, aki nem kapta meg az Oscart, elveszett a szebb élet reménye. Tényleg jó, mint ahogy az elsőre lejátszottnak tűnő, amúgy kiváló Marisa Tomei is. Akkor mégis miért ennyire direkt ez a film? Mert, ha már elmúlásfilmek időszakát éljük, ott a Gran Torino. Nehéz lehet mozijegyár szempontból két búcsúfilm között választani, de itt az útbeigazítás: Eastwood hőse élete alkonyán nem csak az új világ csúnya, új szabályaival, de a rejtett értékeivel is szembesül. A Pankrátor csupán konstatálja, hogy a régi világ elmúlt, felteszi a kérdést van-e létjogosultsága a hősöknek, de nem talál megoldást a problémára.
Az alapszituáció, hogy Randynek választania kell a ring és az élet között, újdonságként van felvezetve, ha belegondolunk azonban nyilván nem az, mint ahogy a Marisa Tomei alakította Cassidy sem harminc év után szembesül először a hős harcban szerzett testi sebeivel. A „mi legyen utána” kérdés, már a pankrátor karrierjének kezdetén felmerült, vagy nem? A nyolcvanas évek és a ma közé talán ez a hozzáállás, a felelőtlen keményfejűség húzott átléphetetlen válaszvonalat? Habzsolás, pop és testkultúra, múló értékek hajszolása, ejnye. Így az útkeresés nem csoda, ha elve elhibázott.
Legyen szó nosztalgiáról, útkeresésről és egyéb komoly dolgokról a filmvégi patetikus monológ így is úgy is fájdalmas, fájdalmasabb, mint a film indokoltan brutális bunyójelenete, mert itt kiderül, hogy Aronofsky, továbbra sem képes kesztyűs kézzel bánni a tragikus emberi sorsokkal. Ugyanúgy, mint Randy, a hozzáállás annak idején bejött, de nem árt alkalmazkodni, legalább a történethez. A Rekviem-nél még friss volt, egyben őszintének tűnt a torokszorító részletekig bemutatott, didaktikus tragédia, ahhoz képest a Pankrátor fáradt és kiszámítható. Ha nem ez lenne Rourke jutalomjátéka, letudnám annyival, hogy inkább megveszem a Rekviem-et DVD-n.
A cseh Juraj Herz az 1969-es A hullaégető-vel lopta be magát a nemzetközi szívekbe,és egész életművére a morbiditáshoz való vonzódás jellemző. Legújabb alkotása, a TMA mintha egyfajta elegye lenne a kelet-európai groteszknek és a gótikus horrornak, ráadásul tele lesz kemény effektekkel. Ígéretes. Az előzetes megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Faszányos kis túlélő-horrornak (utóbbit isten ments hogy a rezidentívülös értelemben értsem, nem, nekem a túlélő-horror a Deliverance meg a Southern Comfort meg az ilyenek...) tűnik ez a spanyol produkció (na jó, spanyol-amerikai, Filmax= Brian Yuzna), bár nem volt a Zero Boys olyan régen, hogy ne emlékeznének rá az emberek... Paintball-előzetes megtekintéséhez kattints a "tovább"-ra.
A Bloody Disgusting öt rövid részletet tár elénk Sam Raimi (A gonosz halottak, Pókember 1-2-3, stb.) legújabb filmjéből, amellyel a rendező visszatér ahhoz a műfajhoz,amely a pályáján elindította: a horrorhoz, természetesen.
Először jött a One More Day, amiben a Marvel agytrösztjei kukába hajítottak húsz évnyi Pókember-történelmet (élen a főhős és Mary Jane házasságával), aztán meg a Brand New Day, aminek új írógárdája fél évig próbált valamit kezdeni az új status quo-val, és szánalmasan kudarcot vallott. Úgyhogy a szájaló hálószövő már rég hat láb mélyen volt, amikor Dan Slott ásót fogott, és a New Ways to Die című hatrészes sztorijával, mint valami megváltó, hántolta ki a sáros földből. Annyi idő után, mikor a remény már szinte teljesen elveszett, végre újra kaptunk egy élvezetes Pókember történetet, egy szakajtónyi gonosszal, egy rakás mellékszállal, régi és új karakterekkel, kellő mennyiségű humorral, csavarral és akcióval. Jobbkor nem is jöhetett volna.
A korábbi részekben egy rejtélyes alak egy rakás gyilkosságot kent rá Pókemberre, akit ennek következményeként most köröznek a hatóságok. Itt jön be a képbe az ősellenség, Norman Osborn, az egykori Zöld Manó, aki egy ideje a rehabilitációba kényszerített ex-szupergonoszok hivatalos csapatának, a Thunderboltsnak a vezetője (tagjai többek közt Célpont és Venom is), és aki nyakába veszi New Yorkot, hogy kellemes kötelességének eleget téve, levadássza Pókembert. A játszmába azonban belekeveredik az egykori Venom, a haldokló Eddie Brock is, aki furcsa, csodával határos felgyógyulása után különös átalakuláson megy át, és persze a város új gaztevői (Mr. Negative, Menace, Freak) is ilyen-olyan módon kiveszik részüket a kiadós haddelhaddból.
Dan Slott legnagyobb teljesítménye, hogy mesterien fogja össze a Brand New Day fél év alatt hanyagul, látható koncepció nélkül papírra kent, aztán szanaszét szaladt, sehová nem tartó, ostobaságokkal teli, és minden jel szerint teljesen értelmetlen szálait, és kiváló érzékkel gyúr belőlük össze egy szórakoztató történetet. Igaz, ezt leginkább azok tudják csak értékelni, akik voltak vagy elég fanatikusak, vagy elég mazochisták, hogy a One More Day után is kitartóan figyelemmel kövessék a hálószövő pályafutását. Ők meg fognak lepődni például azon, hogy az utóbbi évek egyik legborzalmasabb új Marvel-karaktere, a sokadig Manó-klón Menace (az antitálentum Marc Guggenheim agy(?)szüleménye), aki mindeddig csak reménytelenül kínosan pillanatokat hozott magával, most egészen pofás és ötletes szerepet kap – de ez csak egy a sok példa közül, amiket a lap aljáig lehetne sorolni.
A sztori maga meglehetősen egyszerű, hiszen kis sarkítással pusztán annyi történik benne, hogy a jófiúként parádézó rosszfiúk el akarják kapni Pókembert, aki egy ideig menekül, aztán végül felveszi a kesztyűt, és visszavág. De a közben felbukkanó új karakterek (na és Brock átalakulása az idióta nevű, de ügyesen kitalált Anti-Venommá), a cselekmény végig nem szűnő dinamikája, az újabb és újabb, bár nem egetrengető, de a sztorit magabiztosan, újabb adag feszültséggel továbblökő fordulatok könnyűszerrel fenntartják a figyelmet, és akkor a karakterekről még nem is beszéltünk. Slott kiválóan írja Pókembert, reakciói logikusak, beszólásai viccesek, jól működnek kapcsolatai a többi szereplővel is (főleg az Anti-Venommal), a szituációkban pedig, amikbe kerül, végre nyoma sincs a Brand New Day-t tönkrevágott kínos erőlködésnek. Ehhez már szinte csak adalékok a szintén nagyszerűen ábrázolt gazemberek, élükön Osbornnal, és két fő csatlósával, Célponttal és Venommal. Történik még egy-két, a kontinuitás szempontjából fontos dolog a képregényben (pl. Peter átigazolása az egykori Daily Bugle-tól Ben Urich újságjához, a Frontline-hoz), és talán érdemes megjegyezni, hogy bár nem zárja le a Brand Naw Dayben elindított szálakat, így sem a gyilkossági vádakat, sem a Pókember világából egyébként otrombán kilógó politikai kavarást, a New Days to Die egy minimális utánanézéssel érthető és élvezhető önmagában is.
Szóval, Slott nagyon jól ért hozzá, hogy a körülményekhez képest a lehető legtöbbet hozza ki az egyébként tipikus, és semmi újat nem mutató szuperhősdramaturgiából, így azt ugyan mondhatjuk, hogy ilyen sztoriból tizenkettő egy tucat, azt viszont nem, hogy nincs kivételesen jól megírva. Igaz, a vége előtt a New Ways to Die elfárad kicsit, méghozzá pont az akciójeleneteknél (ahogy Songbird és Radioactive Man részletesen, hangosan kommentálják támadásukat az Anti-Venom ellen, az már 10 éve is idejétmúlt volt, Célpont és Pókember összecsapása pedig sem hosszát, sem kreativitását tekintve nem sikerült közel olyan kielégítőre sem, mint vártuk), de a fináléra megint teljes fényében tündököl. A történet képi világáért John Romita Jr. felelt, és tudjuk, hogy neki meglehetősen sajátos stílusa van, ami az évek, évtizedek múltával nem hogy finomodott, hanem egyre markánsabbá vált – vonásai nyersebbek és szögletesebbek, mint a ’80-as években voltak, és ezt a stílust valaki vagy szereti, vagy nem. Bármelyik eset forogjon is fenn, azt nehéz lenne tagadni, hogy a New Ways to Die az egyik legjobb munkája a közelmúltból. Hangulatosabb, részletgazdagabb és kifinomultabb, mint a World War Hulk, vagy mint a magyarul is megjelent, Mark Millar által írt, 12 részes Rozsomák sztori volt. (Ebben egyébként alighanem szerepe van szintén öregróka kihúzójának, Klaus Jansonnak is.)
A New Ways to Die olyan, mint egy kellemes, meleg fürdő a többórányi hideg sárban dagonyázás után. Felemelő érzés volt olvasni, de félreértés ne essék: nem csak azért jó, mert több mint fél évnyi, tragikusan pocsék Pókember előzte meg. Bármikor állja az összehasonlítást korábbi élvezetes képregényekkel is.
Megjelenés: 2008 (Amazing Spider-Man 568-573) Történet: Dan Slott Rajz: John Romita Jr.
Stephen King regényeiből, novelláiból ritkán sikerül igazán jó adaptációt kszíteni, és a jelek szerint ezúttal sem jött össze. Már a forrás eleve nem volt egy nagy szám, és a film, az előzetes alapján, mentes mindenféle atmoszférától, ráadásul olcsónak látszik és teljesen rossz a szereposztása. A szar-karácsonyfára a csúcsdíszt az teszi fel, hogy a trailer a teljes filmet elmeséli, még a lezárást is. Megtekintéséhez kattints a "tovább"-ra.
Hát ettől a filmtől fel fog menni egyesekben a pumpa... Az előzetes száguldó akcióvígjátékot ígér, amely csak nyomokban fogja tartalmazni a legendától elvárt motívumokat. Downey úgy fest mint a mosott szar - mivel Holmes, Guy Ritchie interpretálásában, nem több egy kábítószeres bohémnél -, Jude Law pedig hardcore Watson. Jó móka lesz. Megtekintéséhez kattints a "tovább"-ra.
(Új önkéntesünk, Sep legelső írása ez. Legyetek vele gyengédek - W. F.)
Daniel Mann Willardja két tematika szempontjából is tekinthető a hetvenes évek egyik trendindító filmjének: a pincében elszaporodó gyilkos patkányok végre lendületbe hozták a Madarak óta éledező állathorrort, revenge-of-the-nerd (azaz a kis gyökér főhős szétcsap azok között, akik valaha bántották) körítése által pedig az évtizedben meghatározóvá váló bosszúfilmek egyik origópontja. A patkányokkal barátkozó, anyakomplexusos Willard Stiles sikere nélkül talán ma sem a Cápa vagy az Állatok napja, sem pedig a Carrie nem díszelegne ott minden filmbuzi és Leslie Nielsen-rajongó DVD-polcán.
Gilbert Ralston regényének adaptációja egyrészről szívszorító dráma – legalább annyira, mint mondjuk a Psycho – másrészről pedig vérbeli exploitation, sok patkánnyal és kevés szexszel. Willard apja halála után kettesben éldegél édesanyjával, az üzlettárs lenyúlta a fater cégét, így hősünk rendszerint megalázott alkalmazott a saját üzletében, s egyetlen barátait a kerti medencében talált cuki patkányok jelentik. Beszélget velük, eteti őket, nem gondol arra, hogy a patkány szapora jószág, a pince hamar meg is telik a kis drágákkal, de a kisebb kellemetlenségek ellenére a legfontosabb és legszebb dolgot jelentik hősünk életében. Aztán az édesanya kimúlik, a gonosz üzlettárs még pofátlanabbá válik, és Willard megtanítja állatkáinak a „KILL” szócskát.
Norman Bates emlegetése ezesetben nem csupán olcsó geg: Mann filmjének hőse legalább annyit köszönhet mindenki kedvenc vendéglátójának, mint Brian DePalma vagy a szexfóbiás slasher-gyilkosok. A 2003-ban remake már nem is próbálja palástolni az elsődleges ihletforrást: Glen Morgan – ő rendezte a Black Christmasújráját is, már csak emiatt is nagyon szeretjük – simán benyúlja a Hitchcock-film zárlatát, mintha az eredeti nem lett volna elég jó. A Willard-remake-ről még annyit, hogy olyan, mintha egy elcseszett Tim Burton-epigon egy elcseszett Johnny Depp-epigonnal együtt összedobta volna az Ollókezű Edward patkányos verzióját. Viszont néha leadja a tévét – az eredetit nem.
Bár az állatos pszichodrámák etalonjának tartott Equus-nál valamivel kevésbé kifinomult – és Richard Burton sincs benne – a Willard kő egyszerű, de mégis hatásos szimbolikája a patkányhorror-körítés alatt egy igen míves alkotást takar. (Ami annak tükrében nem túl meglepő, hogy a rendező Daniel Mann az ötvenes években olyan férfimelodrámákkal kezdte, mint például a Come Back, Little Sheba.) Willard állatkái nem csupán az undorkeltés eszközei, mint mondjuk a pár évvel későbbi, szintén bosszúban utazó Jennifer kígyói. Először is, adott a tarka Szókratész, a horda legintelligensebb tagja, Willard valódi barátja. Aztán adott Ben, az izomagyú patkány, aki mögött végül felsorakozik a pincében zúglódó éjsötét tömeg. A kettő között pedig ott őrlődik hősünk, aki leendő barátnőjétől macskát(!) kap ajándékba: kevés film esetben ennyire kézenfekvő a jó öreg – és agyonhasznált – pszichoanalitikus olvasat, ahol a tudatalatti bűzös patkánytömeg, a felettes én pedig egy filozófusról elnevezett állatka. A séma talán csak a L’ecsó-ban működik tökéletesebben.
A rutinkérdések figyelmen kívül hagyása után – azaz minek is kellett ezt folytatni? – a Ben-t látva hamar kiderül, hogy a hetvenes évek egyik legbetegebb műfajkevercsével van dolgunk: a Lassie találkozik a Deadly Eyes-szal. A főcím alatt leperegnek a Willard zárójelenetei, a kataklizma túlélőit a csúf, gonosz Ben és az ő kis hordája jelentik, s volt gazdájuk pincéjéből kitörve, elsősorban az éhségtől hajtva, portyázni kezdenek a városban. Eddig sima állathorror, nem sokban különbözik mondjuk, a meztelencsigákkal operáló Slugs, muerte viscosától. Ám Ben hamarosan új barátra talál: valahol a kertváros szívében egy szívbeteg, félárva kisfiú játszik a fészerben bábszínházával, s két mészárlás között a főpatkány rendre az ő ölében pihen meg. Az állat és a gyermek között szoros barátság szövődik…
Képzeljük el, hogy az Arachnofóbiá-ban Jeff Bridges kölykei összebarátkoznak a koporsóban érkező batár alfapókkal, és délutánonként együtt játszanak. Nagyjából ez a Ben: a kisfiú dalokat ír patkány barátjáról – olyan jókat, hogy az egyiket Oscar-díjra jelölték, a Golden Globe-ot meg is kapta –, zongorával kíséri őket, meg a bábszínházában patkánybábok segítségével vidám darabokat ad elő. Ha pedig valaki megkérdezi, esetleg új barátja talán mégis egy sorozatgyilkos, akkor hirtelen nagyon szuszogni kezd meg fájdalmasan néz.
A Ben zseniális egyensúlyérzékkel működteti egymás mellett a két műfaji hagyományt, melyek a torokszorító fináléban forrnak össze. A halálos beteg kisfiú és Ben egyre mélyülő kapcsolatát részletező, kb. az E. T. szintjén negédes jelentekkel párhuzamosan peregnek a nyomozás és gyilkosságok képei – bár ez utóbbiak, a Willard-hoz képest, határozottan visszafogottnak tekinthetők – mígnem végül előkerülnek a lángszórók és beindul az Aliens-t előlegező kergetőzés a sötét, nyirkos csatornarendszerekben, melyet végül a gyermek és a patkány újabb könnyes egymásra találása követ. Ha van a zombifilm és a pornó találkozásához mérhető alapötlet, akkor a Ben családi állathorrorja – egy évtizeddel a Poltergeist családi kísértetfilmje előtt – bizonyosan az.
A kisfiút játszó Lee Montgomery-t a későbbiekben a szintén feledhetetlen Burnt Offerings-ben láthatjuk viszont, ám Bent, a félig-meddig nyitva hagyott befejezés ellenére, soha. A már emlegetett, szánalmas Willard-remake megadta a kegyelemdöfést Gilbert Ralston karaktereinek, ám a sajnálatos módon feledésbe merült figurák még így is csak Bőrpofához mérhető alapvetései a Keresztapa és a Star Wars évtizedének.
A legfrissebb fotók igazi teaserek: semmi akció, csak gyönyörű kocsikat, remek karosszériával rendelkező főszereplőnőt és elszántan vicsorgó leadeket mutatnak. A Geekz szerkesztősége egy emberként néz hülyének a film irányába kifejtett lelkesedésem tapasztalván, hiába mondom nekik: óriásrobotok lesznek benne! Nem értik meg... De Megan megért, ugye bébi? Ott van a tekintetében... Kattints rá, hogy többet láss belőle.
Amenabar ráereszti a rómaiakat az alexandriai könyvtárra, és közben a keresztények is felütik a fejüket. Európai produkcióhoz képest szokatlanul magas költségvetéssel (bár az amerikaiak keze is benne van.) Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
A rendszerváltás óta minden tévéelnök úgy hivatkozott a BBC-re mint a magyar közszolgálati média alfájára és omegájára. Hogy ennek ellenére mégsem történt nagyjából semmi említésre méltó - leszámítva talán a Mosoly utcai rendőrőrs kalandjait, és mélyen hallgatva Horváth Ádám életművéről - arról most nem érdemes beszélgetni. Mielőtt bárki elitizmussal vádolna, hozzáteszem, hogy Angliában sincs kolbászból a kerítés - ebben bárki megerősíthet, aki két napnál többet töltött el a szigetországban.
Közszolgálatiság ide vagy oda (hogy VilosCohaagen kollégát idézzem: tanítva szórakoztatás és játszva nevelés), a BBC időnként letesz az asztalra olyan dolgokat, amelyek érdemesek mindenki figyelmére, elég a Doctor Whora (nálunk Ki vagy, doki? címmel futott) vagy a Jane Austin, Charles Dickens vagy egyéb angol klasszikusok adaptációira gondolni.
Ebbe (az egyébként elég erős) mezőnybe tartozik a State of Play is; Paul Abbott veterán forgatókönyvíró sorozata, amelynek középpontjában - olyan magasztos dolgok mellett, mint az előítéletek, sajtószabadság, korrupció - a barátság, a lojalitás áll, szóval csupa olyasmi, amelyeket manapság nagyon könnyedén veszünk adottnak.
A történet szerint - amelyet hat, egyenként egyórás részre bontva kapunk - napjaink Londonjának szokásos eseményei zajlanak: a fényes jövő előtt álló, ambíciózus munkáspárti képviselő, Stephen Collins (David Morrissey) éppen munkába igyekszik, amikor a szerelvény megáll: valaki a metó elé vetette magát. Nem sokkal később kiderül, hogy saját asszisztense, Sonia Baker volt az, aki Collins szeretője volt. Mindeközben meggyilkolnak egy fekete srácot, akinek halálát a rendőrség - valamint a történetbe nem sokkal később belépő Cal McCaffrey (John Simm) - elsőre szimpla leszámolásnak tart: nem sokkal később kiderül azonban, hogy a két áldozatnak sokkal több köze van egymáshoz, és lehet, hogy Soniát valaki meggyilkolta...
A sorozat két központi figurája Collins, aki mintapéldája az ezredforduló fiatal, munkáspárti karrierpolitikusainak: egy-két év alatt vált mezei képviselőből (backbencher) az energiaügyi bizottság elnökévé és miniszteraspiránssá - de pályája tönkretette családját. Barátja, McCaffrey oknyomozó újságíró (ne hazai példákból induljatok ki), aki annak idején Collins képviselői kampányát is vezette, minden igyekezetével azon van, hogy kiderüljön az igazság - szó szerint mindenáron. Kis csapat verbuválódik McCaffrey köré, akik szépen lassan felderítik a zavaros és sötét összeesküvést - amelynek célja csak elsőre tűnik egyértelműnek.
Tagadhatatlanul a sorozat legjobb pillanatait a két főszereplő szállítja: John Simmről eddig is tudható volt, hogy remek színész, ez a hat óra pedig minden kétkedőt meggyőzhet: David Morrissey pedig remekül alakítja a lassan összeomló életű politikust. A sorozat mellékszereplőkben is erős: Bill Nighy, James McAvoy, Polly Walker, Philip Glenister Kelly Macdonald, Amelia Bullmore vagy Marc Warren - valljuk be, nem akármilyen névsor.
Ha valaki szereti mondjuk Aaron Sorkin munkásságát (pl. a nálunk Az elnök emberei címen futott The West Wing), vagy az olyan drámákat, ahol öltönyös emberek üvöltöznek egymással, konspirálnak, mindeközben nagyon súlyos, rengeteg ember életére ható dolgokat tesznek - vagy szeretnénk egy kicsit belelátni abba, hogyan működik a szó nyugati értelmében oknyomozó újságírás, akkor feltétlenül kötelező. Ha csak egy jófajta drámát akarunk látni, emberi sorsokkal és valódi érzelmekkel, akkor szintén.
Egy viking véres bosszúhadjáratának vége, valaha rég, egy messzi-messzi galaxisban egy új történet kezdete, Sherlock Holmes rács mögé kerülése, királyok epikus háborúja Warren Ellis új sorozata… és még sok minden más. Bizony, páros hét van, ráadásul péntek, ami azt jelenti, hogy itt a GeexKomix aktuális kiadása, minden képregénybúvár nélkülözhetetlen elesége.
Battle for the Cowl: The Underground
Történet: Chris Yost Rajz: Pablo Raimondi Kiadó: DC Comics
Aki nem unja még az elvileg (persze gyakorlatilag nem) halott Batman utódlásáért folyó, minisorozatok és one-shotok armadájával körülvett küzdelmet, annak itt egy újabb adalék – sőt, aki unja, annak is. Merthogy a The Underground a múlt havi Arkahm Asylum után megint egy olyan, meglepően kiváló képregény, amit mindenkinek érdemes elolvasnia. Már tudjuk, hogy a Battle for the Cowl következményeként jó pár új sorozat indul majd: így például a Batman and Robin Grant Morrisontól és Frank Quitleytől, a Gotham Central nyomdokain a rendőrségre és az alvilágra koncentráló Batman: The Streets of Gotham Paul Dinitől és Dustin Nyguyentől – és ami számunkra most a legfontosabb, a Macskanő, Méregcsók és Harley Quinn hármasát szerepeltető Gotham City Sirens szintén Dinitől és Gulliem March rajzolótól. Chris Yost új képregénye ez utóbbi sorozatnak a felvezetése, noha középpontjában még nem annyira a három szirén, hanem csak egyikük, Macskanő, és a szupergonoszból az utóbbi időkben magánnyomozóvá avanzsált Rébusz áll. Szóval, mint tudjuk, Batman távollétében Gothamen eluralkodott a káosz, a város fele lángokban áll, a másik felében Pingvin és Kétarc harcol a kakasdomb ura címéért – mindkettejük ellen pedig az új, titokzatos Fekete Maszk folytat háborút szupergonoszokból álló hadseregével, miközben a „denevércsalád” tagjai próbálják menteni a menthetőt. Rébuszt megbízza a Pingvin, hogy találja meg neki Fekete Maszkot, s mivel a név korábbi viselőjét Macskanő ölte meg (még anno, saját sorozatában), a szálak az épp Kétarc és Pingvin nyomában járó (anti)hősnőhöz vezetnek. Éveket kellett várni, hogy kiderüljön, a magát és történeteit sokszor túlságosan is komolyan vevő (bár szinte minden más szempontból abszolút megbízható) Chris Yostnak van humorérzéke – ez ugyanis a Marvelnek írt számos, halállal, tömeggyilkosságokkal, sötét hangulattal és hipertökös pózolásokkal teli képregényeiből nem derült ki. És most itt van nekünk a The Underground, ami alapján elmondható, hogy akkor van igazán elemében, ha felenged kicsit, és könnyedebbre veszi a figurát (pedig a káoszba zuhanó város koncepciója szinte kiált egy komor, tőle megszokott, durva atmoszféráért). Yost itt kitűnő érzékkel egyensúlyoz a történethez szükséges hangulati és műfaji elemek között: van itt finom humor, dinamikus akció, szépen ábrázolt érzelmi vihar, remek karakterrajzokra, és nagyszerű narrációra alapozva, egy epikusabb, sötétebb hangulattal a háttérben. És ami a lényeg, hogy fantasztikusan jól írja Rébuszt, de főleg a küldetését, harca értelmét megkérdőjelező, Bruce után rezignált melankóliával sóvárgó Macskanőt. Szépek Pablo Raimondi rajzai is: az arcok kifejezők, az akciók lendületesek, a városképek hatásosak (lásd a nyitóoldalt), a színezés pedig végképp felteszi a pontot az i-re. Magára vessen, aki kihagyja.
Ha már múltkor kaptunk egy ízelítőt az új, június elején induló Buck Rogers képregényből a nulladik résznek hála, akkor ideje, hogy szemügyre vegyük Warren Ellis új, nem meglepő módon az Avatar Pressnél indult sorozatát is. Az Ignition City ugyanis a ’20-as, ’30-as évek örökzöld ponyvahőseinek világát idézi meg (és helyezi egyben 1956-ba, egy olyan alternatív világot teremtve, amiben a második világháborúnak marslakók inváziója vetett véget), természetesen azzal a sajátos plusszal, amit Ellistől elvárunk. Lássuk kicsit részletesebben, mivel is van dolgunk: a címbeli város egy sziget, ami jó úton jár afelé, hogy az egyetlen olyan hely legyen a világon, ahonnan lehetséges az űrutazás – az egyes országok kormányai ugyanis egymás után hoznak törvényt a Föld elhagyása ellen. Iginiton City így tele van egykor dicsőséges tetteket végrehajtott, szép múltú űrpilótákkal, akik most félőrülten, csontrészegen, szarban, mocsokban és kilátástalanságban gázolva, cinikusan sóvárognak a csillagok után. Ide érkezik Mary Raven, egy legendás, frissen elhunyt pilóta lánya, hogy apja erőszakos halálának körülményeire fényt derítsen – kerül, amibe kerül. A képregény legfőbb vonzereje kétségkívül az atmoszférája. Ellis ügyesen ragadja meg a sziget hangulatát, és szép sorban bemutat egy rakás karaktert, akiknek mind megvan a maguk defektje, de akik szerencsétlenségükben legalább annyira komikusak, mint tragikusak. Ez a fanyar humor menti meg az Ignition City-t attól, hogy időnként unalomba süppedjen, mert a cselekmény maga egyébként szinte kínos lassúsággal csordogál csak. Két szám után tartunk ott, ahol átlagos esetben egy bevezető rész után tartanánk – azt viszont máris tudjuk, hogy ki Mary apjának gyilkosa, és részben azt is, hogy miért kellett a férfinak meghalnia. Vagyis a lehetőség, hogy a képregény lényegében egy retro sci-if környezetbe helyezett „ki a tettes” krimi lesz, most kiszállt az ablakon. És egyelőre nehéz elképzelnem, hogy mi lép a helyére. Az apagyilkosság, legyen bármilyen erős karaktermotiváció (és persze sablon is egyben, bár ez ebben a stílusban nem jelent problémát), szerény, alulméretezett mozgatórúgónak tűnik egy egész alternatív világ bemutatásához (bár vannak jelek arra nézve, hogy a történet egy kis idő múlva epikussá szélesedhet, csak a tempót kéne gyorsítani kicsit). Szerencsére Ellis tényleg remek, sokoldalú karaktereket ír (nála még egy gyilkos is lehet emberi és szánalomra méltó), így azok, és jellegzetesen brites, humorral, cinizmussal, ízes káromkodásokkal és virtussal teli dialógusai elviszik hátán az egész sztorit, még a kevésbé érdekes pillanatokban is. Sajnos Gianluca Pagliarani rajzairól korántsem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni. Az arcok csúnyák, kidolgozatlanok, vagy épp karikatúraszerűek, a hátterek egyszerűek, a részletek elvesznek (ami egy alternatív univerzum esetében sosem szerencsés), és a panelkezelés is csak a szürke átlagot hozza. Érdemes követni a karakterek és a remélhetőleg jó irányba tartó sztori miatt, de a képi világ bizony húz az értékéből rendesen.
Northlanders 16 Történet: Brian Wood Rajz: Ryan Kelly Kiadó: Vertigo
Lassan nem lesz GeexKomix vikingek nélkül – ami persze egyáltalán nem baj! Brian Wood Northlanders című sorozata még 2008 elején indult, és egymástól független történetek laza füzérét kínálja az olvasóknak – ezekben az a közös, hogy a középkorban játszódnak, és vagy vikingekről szólnak, vagy olyanokról, akik valamilyen módon kapcsolatba kerülnek velük. Az első sztori 8, a második 2, ez a harmadik pedig, ami a The Cross and the Hammer címet viseli, 6 részes volt – és ez a 16. szám a befejezése. Wood ezúttal egy ír exkatonáról, Magnusról mesél nekünk, aki lányával, Brigiddel járja vikingek által megszállt hazáját, és kíméletlenül, egyszemélyes partizáncsapatként öldösi az ellenség katonáit, ahol csak éri, miközben a király megbízásából egy Ragnar nevű nyomozó, kisebb sereggel jár a nyomában, hogy elkapja és megölje. Mindezt 1014-ben, a clontarfi csata idején, amiben az ír csapatok végre kiűzték a vikingeket a földjeikről. Az író az egész történet során szépen tartotta fenn az egyensúlyt a két karakter között. Első ránézésre ugyebár Ragnar a „rosszfiú”, ő pózol a megszállók színeiben, akik sanyargatják az ír népet, Magnus pedig jogos magánháborút folytat ellenük, s öldöklő karakterét ráadásul ügyesen árnyalja a lányához fűződő, gyengédséggel és szeretettel teli viszonya. Csakhogy semmi sem igazán az, aminek látszik. Ragnar képviseli ugyanis a haladást, a civilizációt, a racionalitást, Magnus pedig a vad, esztelen és megszállott gyűlöletet: nem több egy maga után vércsíkot húzó vadembernél, akinek mészárlásai ráadásul értelmetlenek, hiszen túlságosan jelentéktelenek ahhoz a történelem nagy színpadán, hogy bármit is változtassanak. Irracionális, szigorúan érzelmi alapú, bosszúszomjas szélmalomharca így avatja őt tragikus karakterré, és e tragikusságát csak fokozza az utolsó két rész, ami bár kissé sablonos és talán erőltetett, mégis hatásos, és az egész karaktert átértékelő fordulattal változtatja meg a közte és Brigid közti kapcsolatot. És ha már tragikum: a végkövetkeztetés (amiért Wood a személyes események mögé odaszőtte epikus háttérnek a clontarfi csatát, aminek egyes eseményei reflektálnak Magnus történetére, illetve előre jelzik annak fordulatait) az, hogy mindennek semmi értelme nem volt. Magnus hadjárata ugye eleve hiábavaló, a viking vereség fényében pedig Ragnar erőfeszítései is elenyésznek. Csak halál és vér marad, minden valamirevaló eredmény nélkül. Ezt pedig nagyszerűen érzékeltetik Ryan Kelly rajzai. Igaz ugyan, hogy emberalakjai szinte szuperhős-képregénybe illően robosztusak, mimikái pedig sokszor meglehetősen egyhangúak – de tájképei, totáljai lenyűgözőek, történetvezetése mesteri, sőt akkor van igazán elemében, ha Wood mellőzi a szöveget, és hagyja rajzolóját érvényesülni. Az első öt oldal hatásmechanizmusát, azt, ahogy a clontarfi csata utóképeitől (érintetlen természet kontra folyóban gyűlő hullák) eljut az ellenség elől egy híd alatt megbújt Magnushoz, tanítani lehetne.
Sherlock Holmes 1 Történet: Leah Moore, John Reppion Rajz: Aaron Campbell Kiadó: Dynamite Entertainment
Nagy divatja van manapság a rebootoknak és a klasszikus történetek új, a kor igényeinek megfelelőbb köntösbe öltöztetésének – elég, ha csak a Batman, a James Bond, vagy legújabban a Star Trek franchise újraindítására gondolunk. Vagy akár Guy Ritchie év végén érkező új Sherlcok Holmes adaptációjára, ami a pipázó mesterdetektívet minden eddiginél divatosabb, fiatalosabb, akciódúsabb keretek közt szabadítja rá ismét a világra (végülis Holmesról hosszú évek óta nem készült valamirevaló mozifilm). Azt hihetnénk hát, hogy a Leah Moore-John Reppion házaspár (Moore? Bizony, Moore, és bizony, annak a Moore-nak a lánya…) valami hasonló irányba tereli a Dynamite Entertainmentnél most indult sorozatát, de nem: az alkotók a gyökerekhez hű, régimódi, klasszikus stílusú, jellegzetesen brites krimit írtak, dacára annak, hogy a borítón mindjárt egy böszmenagy robbanással, és egy Clint Eastwoodnál is szúrósabban néző Holmesszal találja szembe magát az olvasó. A történet szerint Londont robbantásos merényletek tartják rettegésben (na igen, manapság mindenhol ott van a terrortól való félelem), a titokzatos elkövető pedig megfenyeget egy visszavonult rendőrtisztet is: közli, hogy pontosan milyen időpontban fogja megölni a saját házában (igen, ez bizony kísértetiesen úgy hangzik, mint a Batman bő 60 éves első része, amiben Joker tett és váltott be efféle fenyegetéseket). Holmes, Watson, és a fél londoni rendőri erő is kivonul a jóember védelmére, de hiába: mire az óra elüti a beígért időpontot, az egykori rendőr halott, és csak egyetlen ember áll a holttest mellett, füstölgő pisztollyal a kezében. Maga Holmes. Moore és Reppion ebben az első részben tisztességgel elvégzik feladatukat: felépítik a sztori alapjait, megteremtik annak remek, jellegzetes hangulatát, és a végén hozzánk vágnak egy olyan rejtélyt, amitől egy krimiszakértő is megnyalja mind a tíz ujját. Nem csak azért, mert érdekes és izgalmas, hanem azért is, mert egészen nagy lehetőségekkel kecsegtet, többek közt egy nem éppen konvencionális holmesos történetvezetéssel: hősünk a rács mögül nyomoz majd, míg Watson kívülről segíti? Ezt a szituációt persze könnyű elrontani (leginkább elbagatellizálni) de amíg ez nem következik be, addig az írók engem megvettek kilóra. És miért is ne, hiszen minden más téren is remekelnek: a dialógusok elevenek, pörgősek, egyszerre modernek és kellemesen archaikusak, a karakterek jól eltaláltak, az elegancia csak úgy sugárzik minden képkockából. Az i-re persze az tenné fel a pontot, ha a képi világra sem lehetne semmi panaszunk. De Aaron Campbell rajzai sajnos képtelenek vizualizálni azt a hangulatot, ami az írók szövegéből árad, és ennek leginkább a kidolgozatlan, sőt sokszor teljesen üresen hagyott háttér és úgy általában, a részletek hiánya az oka (ami előtt egyébként értetlenül állok: ha a nyitányban Campbell képes több száz törmelékdarabot reptetni a levegőben, amikor a ház felrobban, később miért nem dolgozik hasonló alapossággal?) – ami egy ilyen jellegű képregényben meglehetősen kiábrándító tud lenni. Mégis, ez a sorozat mindenképpen megér egy próbát a műfaj, és főleg a karakter szerelmesei számára.
Star Wars: Legacy 35 Történet: John Ostrander, Jan Duursema Rajz: Jan Duursema Kiadó: Dark Horse Comics
A 130 évvel a Jedi visszatér után játszódó, és Luke Skywalker egyik leszármazottjáról szóló Legacy már indulása óta magasan kiemelkedik a Star Wars franchise képregényei közül, és úgy általában, a Dark Horse kiadványai közt sincs semmi oka a szégyenkezésre. John Ostrander, immár veterán star warsos, egy remek alapszituációt teremtett, amire több mint harminc, igazán nagyszerű képregényt fűzött fel. A szokásos jó-gonosz felállást megbolondította kicsit azzal, hogy belekevert a konfliktusba egy harmadik „félt”, így a Köztársaságból lett Szövetség és a galaxist uraló sith lovag, Darth Krayt közt ott van még a Birodalom, a magát jogos császárnak valló Roan Fellel és birodalmi jedi lovagjaival, akik ugyan nem feltétlenül a jó oldalon állnak, de az biztos, hogy semmiképpen nem a rosszon. Ez a fekete-fehér világba vitt szürkeség jellemzi a sorozat főszereplőjét, a már említett Cade Skywalkert is, aki jedinek tanult, de Krayt felemelkedése és a lovagok nagy részének lemészárlása után elhagyta ezt az utat, és most csempészként és zsoldosként tengeti életét – a kibontakozó konfliktus persze értelemszerűen magával ránt olyasvalakit, aki a Skywalker nevet viseli. Cade karakterében az a nagyszerű, hogy állandóan a Sötét Oldalhoz közel táncol, elsősorban a saját érdekeit nézi, és saját, akár önző céljaira használja az Erőt, vagyis semmiképpen nem igazi jófiú – de így vagy úgy, végül valahogy mindig oda lyukad ki, hogy helyesen cselekszik. Viszont Ostrander szerencsére sosem követi el azt a hibát, hogy igazi, egysíkú hőst csináljon belőle (persze ebben van gyakorlata, lásd még Quinlan Vos remek karakterét a Star Wars: Republicból). Pár hónapja, a Star Wars képregények közti crossover, a Vector fináléjában Cade barátja, Azlyn Rae birodalmi lovag súlyosan megsérült, a sorozat eddigi főmumusa, Darth Krayt pedig meghalt – méghozzá saját, mindaddig hű jobbkeze, Wyyrlok által. Aztán jött egy nem túl érdekes tölteléksztori a Mon Calamaron elrendelt népirtással kapcsolatban, most pedig a kétrészes, Storms című történet befejezését olvashatjuk, ami a nagy változások utáni új status quot fekteti le. Azlyn egy Darth Vader-szerű életfenntartó ruhában, a jövőben és önmagában szokás szerint bizonytalan Cade útkeresésben, Wyyrlok Krayt trónján, Fel pedig a vele való háború küszöbén. A cselekmény kicsit lassan halad előre, de ez három okból sem jelent problémát. Egyrészt, mert a Legacy bő harminc részen át igencsak dinamikusan és határozottan haladt előre, így ráfér egy kis „lazítás”, másrészt mert ez végülis egy átkötő sztori a többé-kevésbé lezárt, és a remélhetőleg jövendő nagy történetszálak között, aminek tökéletesen meg is felel, harmadrészt pedig azért, mert Ostrander továbbra is roppant ügyesen írja Cade karakterét, és a többiekkel való kapcsolatát, nem is beszélve a sith-ek közti, intrikák és árulások ábrázolásáról. És persze Jan Duursema sötét, realisztikus, részletgazdag, rendkívül hangulatos képeit is öröm nézni – ahogy mindig.
Eeeeeejnye már! Nem sokkal feljebb méltattam Chis Yostot a The Underground kapcsán, és ezt kapom cserébe? Egy 32 oldalas eredettörténet Rozsomákról, ami sokkal inkább tűnik egy gyorstalpaló karakterbiográfiának, amit egyes történetek végére vagy az univerzumot leíró különkiadásba szoktak rakni, mint egy tényleges, történetet mesélő képregénynek? De kezdjük a kételyek eloszlatásával: ennek a comicnak a cím ellenére semmi, de tényleg semmi köze nincs a mozikban mostanság azonos címmel futó Rozsomák (izé, Farkas) filmhez. Az X-Men Origins egy egyrészes képregényeket jelölő „sorozat”, ami még jó egy éve indult, és eddig Kolosszust, Jean Greyt és Bestiát vette górcső alá – hol több, hol kevesebb, de sosem ilyen kevés sikerrel, mint most. Mi is a gond? Először is, Rozsomáknak nem könnyű az életét belesűríteni 32 oldalba, tekintve, hogy egész sorozatok és minik foglalkoztak már (illetve foglalkoznak most is) a múltjával. Így Yostnak annyi maradt, hogy sokadszorra elhadarja a legalapvetőbb információkat, aminek csak egyetlen célja lehet: hogy az X-képregényekben nem jártas olvasót, aki esetleg a filmnek köszönhetően érdeklődik e világ iránt, nagyjából képbe hozza a karakter itteni verziójával kapcsolatban. A baj csak az, hogy egy új olvasónak a sztori túlságosan elnagyolt és összecsapott, a régi olvasóknak meg nem mond semmi újat – és még a régit is csak rosszul. Rozsomák szülei meghalnak, Rozsomákot elrabolják, és beleültetik az adamantiumot, Rozsomák megszökik, és befogadják Hudsonék, Rozsomák csatlakozik a kanadai titkosszolgálathoz, Rozsomákért eljön Xavier, és besorozza az X-Menbe – miután szeme láttára karomra hány egy kisebb hadsereget. Szóval magával a koncepcióval van itt a baj. Egyes oldalakkal éveket ugrunk előre (vagy éppen vissza), X professzor narrációja erőltetett és hihetetlenül sablonos, a dialógusok laposak és élettelenek, a karakter hosszú lelki szenvedéseiből pedig minden erőlködés ellenére sem jön át semmi. És a rajzok? Durvák, elnagyoltak, kidolgozatlanok, tele robosztus, túlzó emberalakokkal és dinamikátlan akciókkal. Nincs itt semmi, ami alapján ezt az egészet akár csak egy kicsit is szeretni kellene. Na jó, talán egyvalami. Logan múltjának újraregélésekor Yost bölcsen és kényelmesen megfeledkezik arról a nyögvenyelős, haszontalan és ostoba retconokkalt teli baromságról, ami Wolverine: Origins címen forralja a rajongók agyvizét Daniel Way „írónak” köszönhetően. Bár a Marvel egész szerkesztősége így elfeledkezne arról a képregényről… és ha már úgyis benne vannak, akkor erről is.
The Astounding Wolf-Man 15
Robert Kirkman iszonyúan jól felépített, szuperdinamikus, állandó fordulatokkal teli műfaji mixében (horror, dráma, szuperhős) farkasemberré váló hősünket nemrég feleséggyilkosság vádjával bekasznizták. Miután megtudja, hogy lánya eltűnt (valójában az ellene való bosszúra készül a vámpír Zechariah, az igazi gyilkos segítségével), szövetséget köt a szökést tervező, The Face nevű szupergonosszal. A pörgős sztori ebben a részben egy picit leül (mármint az eddigi eseményekhez képest – amúgy még mindig elég lendületes), köszönhetően főleg egy nem különösebben indokolt kitekintésnek a szerző Invincible című sorozatában folyó történésekre, amiknek nagyjából semmi jelentőségük az itteni cselekmény szempontjából. De a várakozás kifizetődik: a cliffhangerben végre szemtől szemben áll egymással a főhős és Zechariah, úgyhogy biztos lehetünk benne, hogy a következő rész egy pokoli szórakoztató, véres, brutális, kőkemény küzdelemmel telik majd – és alighanem apa és lánya nem éppen szeretetteljes találkozásával. Szóval Kirkman továbbra is ügyesen, izgalmasan ír, Jason Howard rajzai pedig továbbra is szépen szolgálják ezt a sajátos műfajkeveréket. A The Astounding Wolf-Man még mindig az Image egyik legmegbízhatóbb címe.
War of Kings 3
Mióta 2006-ban az Annihilation című, kirobbanó erejű Marvel crossover a színvonalát tekintve szabályosan földbe döngölte az azzal párhuzamosan futott Civil Wart, a kiadó űrrészlege reneszánszát éli. Két szenzációsan jó sorozat (Nova és Guardians of the Galaxy), és egy újabb nagy „space-event”, az Annihilaton Conquest után most itt van az újabb crossover, a War of Kings, ami részben a Secret Invasion eseményeiből nőtt ki, és a Kree uralkodó népévé vált Inhumanok és a Shi’arok mindent elsöprő háborújával foglalkozik. Dan Abnett és Andy Lanning (az említett szenzációsan jó sorozatok írói…) minije immár félúton jár, és továbbra is erőteljes, lendületes, fordulatos, és szerencsére nem csak a nagy csatákkal, hanem az azok mögötti stratégiával, illetve a karakterekkel is bőven foglalkozik. A fókuszpontban ezúttal a régi X-Men figura, a Shi’ar birodalmi gárda vezetője, Gladiator áll (a Marvel egyik Superman-szerű képességekkel felruházott nagyágyúja), aki a roppant hatásos cliffhangerben átértékeli lojalitását, és szénné égeti egyik embere fejét (az aktuális Smasher kinyírása lassan kezd Kenny-szintű poénná válni). Paul Pelettier rajzai rendben vannak, bár nem nagyon emelkednek az átlag felé, a színezés pedig kicsit túl élénk, de még bőven tűréshatáron belül van. Akárhogy is: ez egy baromi jól megírt, epikus képregény, amit mindenek érdemes elolvasnia.
Superman: World of New Krypton 3
A Földdel azonos pályán, de mindig a Nap másik oldalán keringő Új Krypton 12 részes története elérkezett első csúcspontjához. James Robinson és Greg Rucka képregénye az előző részben kialakult túszhelyzet feloldásával és következményeivel foglalkozik. Supermannek, aki ideiglenesen elhagyta a Földet (a helyére lépő metropolisi rendfenntartók kalandjairól a Supermanben és az Action Comicsban olvashatunk), és kryptoni katonának állt, hogy apja ősellenségén, Zodon tarthassa a szemét, sikerül egy csepp vér nélkül véget vetnie a válságnak, de az egyes kasztok köztik feszültség ezzel nem múlt el, és persze az is csak idő kérdése, hogy Zod kimutassa foga fehérjét. Eltekintve egy meglehetősen következetlen és összecsapott merénylettől, ez egy újabb szórakoztató, jól megírt comic, amiben az a legjobb, hogy a szokásosnál sokkal nehezebb kikövetkeztetni, milyen irányba is tart, és mikor pattan majd ki a fő konfliktus. Ezúttal például megjelennek a füzet végén a földi Zöld Lámpások, akik egy újabb érdeket, egy újabb oldalt képviselnek a szépen kitalált szituációban. Az írók tehát jól építik a sztorit, kíváncsian várom, hogy mi sül ki belőle, és még ha Pete Woods rajzai hagynak is kívánnivalót maguk után (Gary Frank, hová tűntél?), ezt a sorozatot akkor is határozottan megéri követni.
Az utóbbi évek egyik legjobb európai horrorfilmjét, Jamue Balagueró REC című zombihorrorját kétszer is levetítik a Művész moziban, a Spanyol Filmhét keretében. Először május 16-án, majd május 19-én. Mindkét előadás 19.30-kor kezdődik.
A filmről kollégánk itt már egyszer értekezett, de véleményem szerint a REC három csillagnál többet érdemel.
...mivel a film 2003-ban készült, de nem vetítették sehol. A rendezője a nagy Matthew Bright, aki az összes filmjével az amerikai középosztályt akarja provokálni. Bár a Tiptoes előzetese szenzációs, ellenjátszik mindenféle műfaji elvárásainknak, maga a film sajnos messze nem sikerült ennyire jól (ráadásul a forgatás felénél kivették Bright kezéből az irányítást). Mindegy, a remek trailer néhány perce keltette ígéret is elég néha. :) Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
A metró rémes hely. Koszos, büdös, huzatos, és mindenféle kellemetlen alakok zaklatják az embert utazás előtt és néha közben is. De mi ez ahhoz képest, hogy Japánban ráadásul még gonosz szellemek is kísértenek a vonalain, akik mindenáron el akarják venni az emberek életét, valamint kedvét a tömegközlekedéstől. Legalábbis a Mangattack (az Athenaeum kiadó nevét nehéz leírni) Rémmetró című mangájában, ami a már egyre unalmasabb j-horrorfilmek hagyományát igyekszik követni, vagyis a mítikus japán szellemvilágot keveri a modern urbánus horrorral.
A Mangattack a korábbi kiadványaival főleg a fiatalabb közönséget célozta meg, az idehaza tavaly tavasszal debütált Rémmetróval próbálták meg a kört egy kicsit kijjeb tolni, és egy, ha nem is komolyabb, de egy némileg magasabb korhatárbesorolással rendelkező mangával is megjelenni a piacon. A kiadó többi mangájához hasonlóan, a Rémmetró is a Tokyopop égisze alatt jelent meg eredetileg Amerikában (azóta tudomásom szerint már Japánban is), alkotói japánok, terjedelme pedig 3 kötet, amiből kettő már kapható idehaza is, sőt, ha jól tudom már a harmadik is érkezik.
A tokiói metró, amely egyébként a világ legforgalmasabb közlekedési hálózata, a mi világunk és a holtak birodalma közötti határmezsgye is egyben. Az erőszakos halált halt emberek nyughatatlan szellemei járják be ezt a földalatti világot, további emberi lelkekre vadászva.
A Rémmetro rémegyszerű rémtörténetek gyűjteménye, amelyek között mindössze két kapcsolódási pont van: a metró, és egy Szeija nevű lányos arcú fiatal srác, aki mintegy lélek-kallerként felügyeli, hogy tényleg csak azok kerüljenek át a szellemvilágba, akiknek ez elrendeltetett. A kötetekre ez az epizódikus történetvezetés jellemző, a fejezetek egy-egy állomáshoz kapcsolódnak, és minden ilyen kis horrortörténet során mindig más és más elkárhozott lélek (a skála széles: a féltékenységében gyilkoló színésznőtől, az újra és újra a szerelvény elé ugró férfin át egészen a vérszomjas szamuráj szelleméig) és azok áldozatainak történetét ismerhetjük meg. A kötetek utolsó fejezete viszont már Szeija-nak lett szentelve, amiből pedig megismerhetjük a fiú tragikus gyermek- és kamaszkorát, valamint, hogy hogyan is szerezte ezt a sok izgalmat igen, ám túl sok perspektívát már nem nagyon ígérő állást.
A horror a képregényben nehezen működik, mivel a feszültség és a hangulat kevésbé jön át a statikus rajzokból. Míg könyvet olvasva nagyrészt a saját elménk, filmet nézve pedig a rendezői koncepció részeként a zene, fények, hangok és mozgó effektek teremtik meg bennünk a félelemérzetet, addig a képregényben tulajdonképpen mindössze egy félkész látványt kapunk, és a borzongás keltéséhez szükséges egyéb hozzávalók hiánya miatt, az izgalom többnyire a történet fordulataira van bízva. (Persze a horror nem attól jó, hogy magunk alá piszkítunk tőle, de mindenesetre nem ez a legideálisabb médium rá.)
A Rémmetróval is valahol ott van a baj, hogy maga a metró valóban félelmetes és titokzatos atmoszférája nem érzékelhető igazán rajzolva. A szellemek, kísértetek és a véres húscafatok ábrázolása nagyon „szép” és fekete-fehérben is igen ijesztőnek hatnak, de az ember mégsem érzékeli azt a környezetet, ami igazán hátborzongatóvá tenné ezeket a lényeket és magát a sztorit. Ez persze nem konkrétan a Rémmetró hibája. Ami viszont felróható neki, hogy az antológia jellege miatt csak rövid, összecsapott rémmeséket kapunk, ezért nincs igazán időnk beleélni magunkat, a szereplők elnagyoltak, a történet léptéke sietős, nincs eleje és vége. Sokkal jobb lett volna kötetenként egy, de legalább két nagyobb történet, jobban kibontva, és kevésbé felületesen megírva. Szeija története nyilvánvalóan egy nagy egésszé köti össze majd a különálló epizódokat, de félő, hogy ez már nagy meglepetéseket nem fog tudni okozni a lezáró kötetben sem.
A mangában a mozgalmas történetek miatt viszonylag kevés szöveg van, ami nem feltétlenül baj (a fejfájósan bonyolult nagyívű fantasy lánymangák után meg pláne nem), de így viszont igencsak könnyen és gyorsan kivégezhetőek a kötetek. (Átlag két nagyvécézés/per kötet vagy egyetlen kiadós hasmenés.) A szereplők gondolatai és mondatai persze emiatt igencsak egyszerűek és olykor elég valószerűtlenek. (Régóta gyakorló káromkodóként nekem a „Szarság” például elég furcsán hat, nem is hallani gyakran.)
A még nem igazán ismert Josiken rajzai átlagos mangarajzok, legalábbis ami az embereket és a háttereket illeti, a szellemek, rothadó hullák, levágott fejű- és egyéb szeparált testrészű emberek viszont kimondottan jól néznek ki.
Az első kötet végén egy utószó keretein belül némi infót olvashatunk a szerzőkről, valamint Szeija karakteréről, és mintegy 30 oldalon a Káosz kapui manga előzetesét is elolvashatjuk, mely kissé szokatlan ugyan, hiszen a véres horrormanga és a gótikus lolita fantasy közönsége valószínűleg csak vékonyan fedi egymást, de mivel az eredeti kiadásban is így van, ezért érthető, hogy itt sem maradt ki. A második kötet extráiként Josiken rajzoló „Négypaneles színház” nevű rövid képregényszerű baromságait kapjuk, amivel egyébként nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a rajzoló nőnemű. Ezek az infantilis hülyeségek elmennek egy könnyed sónen/sodzsó manga végén, de egy horror esetében azért elég gáz. Van még itt továbbá egy összefoglaló az eddig látott lelkekről, valamint a Rémmetró japán szerkesztőjétől pár mondat, amiben kifejti nagyszabású álmait a Rémmetró mangával kapcsolatban.
Ahogy már említettem, a Rémmetró történetei olyanok, mint a modern J-horror filmek. Ha láttál 2-t, akkor már mindet láttad, és már túl nagy meglepetésre nem igazán számíthasz. Ugyanakkor ponyvahorrornak, könnyed olvasmánynak több, mint ideális, így mindenképpen ajánlani is tudom. De remélhetőleg a harmadik kötet majd ad valami pluszt is hozzá.
Rémmetró #1-2
Írta: Tokió Kalen Rajzolta: Josiken
Típus: shounen/seinen Kiadó: Athenaeum Kiadó Oldalszám: ~150 oldal/kötet Fordító: Sárközi Bence, Pap Zoltán Ár: 1990 Ft/kötet
A napokban kikerült a netre egy álleejtősen jó videó, amiben minden bizonnyal Jade-et, a Beyond Good & Evil című platformjáték főszereplőjét látjuk akció közben. Egyesek szeretnék elhinni, hogy ez valódi gameplay videó, ám a túlontúl dinamikus kameramozgás és az előre megkoreografáltnak tűnő mozdulatok miatt inkább egy pre-renderelt videónak tűnik. Szerintetek? (Aki nem tudná: a Beyond Good & Evil Michel Ancel /Rayman/ francia fejlesztő zseniális platformjátéka, 2003 legnagyobb kritikai és rajongói sikere, ám sajnos egyben az elbaltázott marketing áldozata is volt.) A videó megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Az Alfabéta-díjazottak bemutatásának kapcsán kialakult abszolút higgadt, ám mindenképpen nagyon tanulságos véleményütköztetés során többször is szóbakerült a Magyar Képregény Akadémia saját lapja, a Pinkhell, illetve a benne szereplő képregények színvonala. A félévente megjelenő színes, szagos, szélesvásznú magyar képregény antológia a készítők szerint a legutóbbi számmal már sokkal közelebb került a befogadhatóbb, populárisabb (ám alkotói szempontból továbbra is kompromisszummentes) irányhoz. Most ezt fogjuk jól leellenőrizni, a legutóbbi, a képregényfesztiválra megjelent 6. szám boncolgatása során.
A Pinkhell korábban nem igazán igyekezett a trendeknek megfelelni, és elsősorban kissé öncélú, olykor igencsak elvont „művészi” képregényszösszeneteknek adott helyt, amivel nem feltétlenül sikerült magának megnyernie a hagyományos narratívára épülő képregények rajongóit. Idővel az MKA tagsága további tehetséges rajzolókkal bővült, és mivel a hazai kínálat is jelentősen gazdagodott magyar és külföldi képregényekkel egyaránt, érthető lépés volt tehát részükről, hogy a művészi önkifejezésből előremozduljanak a hagyományos történetmesélés felé. Úgy tűnik, hogy ez a dolog mindenféleképpen jó irányba halad, de még messze nem az a kategória, amivel pl. a laikusokat könnyedén meg lehetne győzni.
A formátum kellemes, a kivitel igényes, a lapok színesek, fényesek, valahogy így kell kinéznie egy valamirevaló képregényantológiának. A borítón Tikos Péter minőségi munkája látható, bár ha maga a rajz nem is éppen ízléses, de mindenképpen figyelemfelkeltő.
A kötelező, ám teljességgel semmitmondó elnökségi bevezetőt átugorva, egy 10 oldalas Pernye történettel találjuk szembe magunkat Felvidéki Miklós rajzai által prezentálva. Pernye karaktere engem valahogy korábban nem igazán csigázott fel, ezzel szemben a Koronasirató című epizódban már kezdek benne látni némi fantáziát. Szabó Jenő története remek ötleteket tartalmaz, szatirikus, magyaros ízű humora mindenképpen dicséretes, teljesen érthető az üzenete is, plusz rajz szempontjából is kikezdhetetlen, ettől függetlenül még egy kicsit erőtlennek érzem ezt a sztorit, így amolyan egynek elmegy kategória.
A Mélypont comicstrip-ek talán az általam eddig látott legszebb magyar képregénycsíkok, talán feleslegesen is szépek ennyire, mert ugye csak két hal-szerű izé mély(tengeri) gondolatait hivatott közvetíteni. Köztudottan nem rajongok a párkockásokért, itt azonban háromból kettő poén még tetszett is, ami ugye nem rossz arány. (Szabó Jenő írta, Zorro De Bianco rajzolta, Haránt Artúr színezte)
A korábban már méltatott Lakatos István (lásd az Alfabéta-díjazott Miserere Homine-t) Vasárnap című munkája számomra egyértelműen az aktuális Pinkhell egyik legjobbja, bár a művet korábban is ismertem már, de érthető módon kézzelfogható valójában még inkább tudom értékelni. István egyébként jól felismerhető stílusa itt már sokkal kiforrottabb, a rajz kevésbé „sűrű”, a színezés pedig elsőosztályú. (A rajzokban fellelhető utalások és humor miatt külön hozsanna néki!) Mint ahogyan a rövid, könnyed és abszolút bűbájos kis történet is, amely ismét valahol a keresztény tematika köré, illetve magasan fölé épít. István egyértelműen a hasonló történetek írására és illusztrálására született, nem pedig lovak kiganézására, alig várom, hogy láthassam további munkáit, például a Lencsilányt, és ismételten kimondom, hátha egyszer a megfelelő helyen is meghallatszik: minél inkább kötetben!
Mint említettem, a comic-strip nem az én műfajom, de Haragos Péter csak egyszerűen Strip-nek hívott munkái is viszonylag tetszettek, még az utolsóban található szóvicc is. Azt hiszem ilyen adagokban ezt még el tudom viselni.
Az ismét Szabó Jenő által írt Droidok Városa kellemes meglepetésként ért. Érezni, hogy Jenő kedveli a misztikus, tudományos-fantasztikus történeteket, és még van is hozzá tehetsége, sőt humora is. Ha valaha lesz itthon egy Heavy Metal-szerű sci-fi/fantasy antológia, abban az ő műveinek bizonyára bérelt helye lesz, bár írói szempontból még kicsit talán lehetne bátrabb is, de az irány mindenesetre jó. A magyar környezetben játszódó történet kellően újszerű és ötletes, a sztori felvezetése is nagyon eltalált, bár a végére elfért volna valami nagyobb puffanás is. Fórizs Gergely rajzai ugyancsak nagyon kellemesek, kellően részletesek, Haránt Artúr színezésénél viszont a rozsdás színeket kicsit sokalltam.
Geek és Varga Zsolt Nyuszi vagy McFly című három oldalasa kivitelében lenyűgöző, tartalmában azonban számomra nem értékelhető. Talán csak én nem értem a poént, talán valami van mögötte, amihez megszállott Vissza a jövőbe fannak kellene lennem, de számomra ez a történet értelmezhetetlen. Kár a szép rajzokat ilyenre pazarolni.
Fórizs Gergely nem csak rajzolta, de írta is a Vadas című rövid sztorit, amivel csak az az egyetlen gond van, hogy ez a poén már sokszor el lett sütve, és bár nyilván a szerző is tudta ezt, azért azon kevesek kedvéért, akik újszülöttek, talán nem kellett volna már a második panelben gyakorlatilag előrevetíteni, hogy mi lesz a (motorháztetőn) csattanó.
Felvidéki Miklós az egyik legnagyobb tehetség, Noname nevű (heh!) rókája már lassan kultikus figura lesz. Ezúttal is egy kellemes, nem túl harsány, ám a maga különc módján nagyon is vicces kis történetet kapunk tőle. Reméljük a továbbiakban sem dobja a sarokba a rókát, és egyedi rajzstílusával és humorával minél gyakrabban találkozunk majd a közeljövőben.
Zorro De Bianco (ezúttal íróként) Virginia Woolf szellemét idézi meg Orlando című sajátos átiratában. A több koron és helyszínen átívelő mű az antológia legnagyobb lélegzetvételű és talán legösszeszedettebb alkotása. Az olykor zavarbaejtő és pikáns történet tulajdonképpen egy többféle jelentésréteggel is bíró igényes horrortörténetként fogható fel, kiváló párbeszédekkel, és jól felépített történetvezetéssel, valamint elégedettségre okot adó befejezéssel. Zabos Csaba szálkás rajzaiban az eredeti irodalmi művet alaposan kiforgató történet méltó megvalósításra talált. Szintén el tudnám képzelni, egy horror/sci-fi gyűjteményben.
Mindenképpen megvalósulni látszik az az álom, mely szerint a nem is olyan távoli jövőben egy kizárólag magyar alkotók műveiből összeálló, (talán újságosnál) rendszeresen megjelenni képes, kommerszebb hangvételű képregény antológia születhessen, de addig még rajzolóknak és íróknak egyaránt fejlődni kell, és persze az, hogy hosszabb, jobban kibontott történetekben is képesek legyenek gondolkodni. A Pinkhell rengeteget fejlődött, de még hiányzik egy egységes és jól átgondolt koncepció, aminek a mentén haladhatnának tovább a jó irányba.
Pinkhell #6 Írta/Rajzolta: sokan Kiadó: MKA Oldalszám: 50 Ár: 1300 Ft
A múlt héten már kijött az év egyik legjobban várt sci-fi-jének trélere (anno mi is betettük a Most Waited listánkba), de most itt egy újabb verzió. Az előzetes megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Nézzünk szembe a tényekkel: a Star Trek már nem menő. Mindenki, aki ennek ellenére rajongója e világnak, igyekszik ezt titkolni mindenki elől - főleg a világ ezen pontján, ahol nagyon sokan azt sem tudják, mi ez - hogy ne váljon nevetség tárgyává. A Star Trek franchise - köszönhetően az előző filmnek, a rossz emlékű Nemezisnek is - mára popkulturális viccé vált, senki által nem érthető káromkodásokkal és nevetséges kosztümökkel.
A lényeg, amely miatt milliók szerették meg Gene Rodenberry világát már senkit sem érdekel a különböző röhejes replikák készítőinek kivételével. A történetekből kiveszett az ember és átadta a helyét mindenféle elvont ideológiákról való filozofálgatásnak. Akár azt is mondhatjuk, hogy a helyzet kilátástalan Star Trek-ügyben - azonban szerencsére történt valami.
Az új film erősen kezd: a USS Kelvin csillaghajó egy különös jelenséget vizsgál, első tisztje a fiatal Samuel Kirk, akinek várandós felesége (Jennifer Morrison a Dr. House-ból) is a hajón van; ekkor azonban elszabadul a pokol. Egy hatalmas hajó támad rájuk, amely ellen semmi esélyük sincs: a támadó, a romulán Nero (Eric Bana, senki sem fogja felismerni) áthívja saját hajójára a USS Kelvin parancsnokát - Spockot keresi, aki ekkor még meg sem született... és elpusztítja a Föderációs hajót. Szerencsére az ifjú Kirk megmenti a legénység legnagyobb részét, feláldozva életét: mindeközben megszületik fia, James Tiberius Kirk.
Minthogy az eddigi idővonal megszakadt, James T. Kirk nem hasonlít (szerencsére) William Shatnerre: balhés fiatal srác, aki egy bárban megpróbálja felszedni Uhurát (Zoe Saldana, aki aranyos és érzékeny), majd az ezután kitört verekedést követően beáll a Flottához. Itt szembekerül a félig vulkáni, félig ember Spockkal (Zachary Quinto), akinek meg kell bírkóznia kettős természetével. Azonban nincs idejük egymás kóstolgatására, rögtön belecsöppennek a mély vízbe: a Földön állomásozó flottát riadóztatják, ugyanis valakik megtámadták a Vulkán bolygót...
Az elmúlt évek a legnépszerűbb filmsorozatok életében elhozták azt, amelyet szaknyelven reboot-nak neveznek; elérkezett az idő, amikor James Bond már nem volt elég cool, Batman pedig teljesen hülyét csinált magából, nosza rázzuk gatyába az egészet - elég a felemás Casino Royalera vagy a - szerintem - méltatlanul agyonsztárolt Batman: Kezdődikre gondolni. A Star Trek esetében még talán nehezebb volt a szülés: (suttogva) J. J. Abrams mint rendező...? Hát igen, akinek nem jött be az Alias, joggal gondolhatta, hogy amit a Star Trekkel művelni fog, az maga lesz a megtestesült blaszfémia. A két forgatókönyvíró - Roberto Orci és Alex Kurtzman - filmográfiája pedig (mielőtt megírták volna a Mission: Impossible III-at) Xéna - illetve Herkules epizódokkal kezdődött... Aztán megjött az első trailer, és felmerült bennem a kétely: mi van, ha J. J. Abrams Michael Bay ügyes klónja? Ajjaj... Csak ne legyen olyan, mint a Transformers, csak ne legyen olyan - mantráztam még a moziban is.
Jelentem, nem olyan: az elmúlt évtized kétórásra nyújtott tévéepizódjai után végre egy Star Trek kaland, ami filmszerű és nagyon jól néz ki: az Enterprise hídja olyan, mint egy tengeralattjáróé, a korábbi színpadiasság és műteremíz végre a múlté. Ellentétben a fentebb emlegetett Batman-filmmel, itt megtartották a sorozatra jellemző optimizmust, viszont sokkal valóságosabb lett a történet. A karakterek végre szabadon élnek és nem a forgatókönyv rémuralma alatt, akaratukkal homlokegyenest ellenkező dolgokat téve.
Zachary Quinto kiváló választás, a Leonard Nimoy mellett még a legortodoxabb Star Trek rajongókat is meggyőzheti erről - ugyanezeket tudom elmondani a stáb többi tagjáról, ahol vannak csemegék: Karl Urban (akiről kiderül, hogy szimpatikus is tud lenni, ha akar), Simon Pegg vagy éppen John Cho - igen, tudom, ő nem japán, mint George Takei, hanem koreai, de ez most nem számít. Beszerezték Hollywood Fancsikai Péterjét, Anton Yelchint is, aki eddig főleg a tévében aratott (nem számítva az Alpha Dogot), vele még fogunk találkozni a Terminator: Salvationben.
A Star Trek a róla az utóbbi időben kialakult gyermeteg űrmese képet alapjaiban rombolja le: Gene Rodenberry álma végre elérte a felnőttkort. Nem tökéletes újjáépítése a legendának, hiszen abból táplálkozik. Vannak benne jól ismert dolgok - mint például a Kobayashi Maru kiképzési gyakorlat, vagy Uhura hadnagy jellegzetes fülhallgatója, de ezek az elsőre cheezynek tűnő elemek is nagyon jól illeszkednek a filmbe. Minden esetleges hibája ellenére nyugodt szívvel adok rá öt csillagot, mert ennél jobb újraindítást nem is kaphatott volna a franchise. Hogy milyen lesz majd a folytatás két év múlva, arról nem akarnék spekulálni - benne van a lehetősége a bukásnak, de egy dolog biztos: már megrendeltem a kommunikátor replikát az e-bayen.
Most, hogy J.J.Abrams új Star Trek filmje feldübörögni készül a mozikban, vessünk egy gyors pillantást nagyszerű és csapnivaló elődeire, minden még soha nem szexelt, anyukájával élő, kapitányi hídként berendezett szobában alvó hardcore ősgeek örömére. Térhajtómű üzemképes, tachyon részecskékkel vigyázni, indulás!
Star Trek: Űrszekerek (Star Trek: The Motion Picture, 1979)
„Mind a saját képmásunkra teremtjük meg Istent.”
Vajon volt olyan Star Trek rajongó, aki nem nyúlt magához, amikor ült a moziban 1979-ben, és a kamera szép lassan, méltóságteljesen, percek (!) alatt körbejárta az Enterprise csillaghajót, miközben fenségesen zengte himnuszát Jerry Goldsmith feledhetetlen, Oscar díjra jelölt (és sajnos csak jelölt) zenéje? Kötve hiszem. Robert Wise, korának egyik legnagyszerűbb rendezője volt, és bár rengeteg műfajban kipróbálta magát (annál többen talán csak Stanley Kubrick tette – vagy még ő sem), de szíve mindig visszahúzta a sci-fihez. Tessék csak megnézni A nap, amikor megállt a Földet (természetesen az eredetiről van szó, nem a keanus hányadékról), Az androméda törzset és persze a Star Treket – ami egyébként egy soha meg nem valósult, 1978-ra tervezett második Űrszerekek sorozatból, a Star Trek: Phase II-ből nőtt ki. Az akkor már rég legendás sorozat Willard Decker parancsnokkal kiegészült legénységének első mozis kalandjában az Enterprise-nak egy Földhöz fenyegetően közelgő, teremtőjét kereső, óriási engergiafelhőval akad össze fotonbajsza: a sztori ravasz fonákjaként az emberiséget saját egykori kreálmánya veszélyezteti (ez az ötlet akkoriban még nem volt annyira elhasználva, mint manapság), a megoldás pedig az ember és a gép (akkoriban szintén eredetinek számított) egybeolvadása. Vérbeli science fiction ez a javából (még inkább, mint a korábbi sorozat), erőteljes, epikus atmoszférával, és egy igencsak lassú (a mai közönségnek talán túlságosan is) folyású cselekménnyel, amiben a hangsúly az intelligencián, kreativitáson és gondolatokon van, nem pedig az akción. Megvan benne minden, ami egy Star Trek filmhez elengedhetetlen – és talán egy kicsit még több is.
Star Trek 2: Khan haragja (Star Trek: The Wrath of Kham, 1982)
„Sosem néztem szembe a halállal. Átvertem a halált.”
Sok rajongó és kritikus egybehangzó véleménye alapján az eddigi legjobb Star Trek mozifilm. De az biztos, hogy az egyetlen, ami konkrét folytatása az eredeti, ’60-as évekbeli tévésorozat egyik epizódjának. A Space Seedről van szó (első évad, 22. rész), amiben az Enterprise hátrahagy egy bolygón egy rakás genetikailag felturbózott „supermant”, akiknek élén Khan áll (Ricardo Montalbán szenzációsan alakít a mozifilmben). Ez persze visszatekintve nyilvánvalóan nem volt egy bölcs döntés, minthogy a másfél évtizedig mostoha körülmények közt sínylődő emberek végül jó adag dühvel és bosszúvággyal fűtve szabadulnak el a börtönükké vált bolygóról, és más vágyuk sincs, mint hogy jó alaposan seggberugdossák az Enterprise utolsó útjára készülő Kirk kapitányt – még akkor is, ha az egész Univerzum belerokkan. Nicholas Meyer filmje már jóval akciódúsabb, kalandosabb hangvételt üt meg, mint elődje, ami nem véletlen: bár az első film idővel kivívta az őt megillető elismerést, bemutatásakor csúnyán leszedték róla a keresztvizet, olyannyira, hogy még a sorozat atyaúristenét, Gene Roddenberryt is páros lábbal rúgták ki a projektből. Szerencsére a dinamikus és látványos akciók mellett azért megmaradtak a Star Trek világában elengedhetetlen gondolatok, amik itt a halál, annak elfogadása és az azzal való szembenézés, illetve az újjászületés körül forogtak: ld. a katartikus finálét, ami Spock halálával, egy bolygó születésével és Kirk szellemi megfiatalodásával koronázza meg a robbanó torpedók és a kérlelhetetlen bosszúvágy vad kalandorgiáját. A Khan haragja egyben kiindulási pontként is szolgált a folytatásokhoz – hiszen a hegyesfülű vulkáni nem maradhatott igazán „halott”…
Star Trek 3: Spock nyomában (Star Trek III: The Search for Spock, 1984)
„A barátja voltam, és örökké az leszek.”
Ironikus, hogy Leonard Nimoynak olyannyira tele volt a töke Spock karakterével (már a tervezett második tévésorozatban, a Phase II-ben sem akart játszani), hogy csak úgy egyezett bele a második (egyébként igen szép sikert aratott) filmbe, ha a vulkáni elpatkol a végén – aztán ezután mégis úgy döntött, hogy visszatér a szerephez, sőt, még meg is rendezte a Khan haragja folytatását. A történet szerint a szinte ronccsá lőtt Enterprise-zal hazatérő legénység rájön, hogy az előző film fináléjában látott bolygó újjászületésével az oda koporsóban kilőtt Spock visszatért az életbe, ám teste csak üres burok, mert katrája (lelke) McCoy doktorba szállt, aki ebbe előbb-utóbb belehal. A testet egyesíteni kell hát a lélekkel, és mivel a Föderáció megtiltotta, hogy bárki a bolygó közelébe menjen, Kirkből és tisztjeiből lázadók lesznek, akik ellopják a leszerelésre váró Enterprise-t, és elindulnak, hogy megmentsék két barátjukat – és hogy megakadályozzanak egy klingon vezért az Univerzum talán legpusztítóbb fegyverének megszerzésében. A Spock nyomában lehetetlen feladatra vállalkozott: fel kellett támasztania egy karaktert, aki nagyon látványosan, és úgy általában, nagyon elhalálozott az előző rész végén, ez pedig mindig kínos téma (Nicholas Meyer épp azért nem vállalta újra a rendezést, mert szerinte hiba volt Spockot visszahozni). A stáb azonban tisztességgel megoldotta feladatát: a harmadik Star Trek mozifilm méltósággal kezeli a karakter halálát és újjászületését, nem válik nevetségessé, és egy újabb látványos, mozgalmas űrkalanddal gazdagítja a sorozat legendáriumát (nameg egy remek Christopher Lloyddal, klingon kapitányként). Ja, és gyönyörű, ahogy az Enterprise a film végén szénné ég a légkörben, nem beszélve arról, hogy ezzel a fordulattal lökik az írók a cselekményt a negyedik rész felé, ami végre lezárja a Khan haragjával kezdett laza történetláncot.
Star Trek 4: A hazatérés (Star Trek IV: The Voyage Home, 1986)
„Ez egy hihetetlenül primitív és paranoid kultúra.”
És íme, a Disney-Star Trek, amiben nincsenek csúnya-rossz klingonok, romulánok, vagy más rusnya, kevésbé barátságos földönkívüliek. A rendező maradt Leonard Nimoy, aki bevallottan egy könnyedebb hangvételt akart megütni Kirk és társai negyedik mozis kalandjával – és örömünkre vagy bánatunkra, ez sikerült is neki. A hazatérésben a legénység még mindig az előző részben zsákmányolt klingon hajóval utazik (mivel az Enterprise ugyebár tűzcsík lett egy bolygó egén), és össze is találkozik egy idegen életformával, ami a Föld légkörének (naná) elpusztításával fenyegetőzik – méghozzá a kihalt bálnák nyelvén. Hőseink visszautaznak hát a jelenbe (vagyis 1986-ba), hogy az akkor még élő állatok segítségével kommunikálni tudjanak az idegennel, és ismét elodázzák a kék bolygó megsemmisülését. Az alkotók minden korábbinál hangsúlyosabban ráfeküdtek a humorra, és lényegében egy időutazós vígjátékot készítettek, aminek helyzetkomikumaihoz (jövőből érkezett emberek tanácstalanul, csodálkozva botladoznak a jelenben) általában csak ürügyül szolgál az újabb végveszély szcenárió. Az erőszak-, fotontorpedó-, fézer-, és rosszfiúmentes epizód könnyed hangulatába persze szükségszerűen belekeveredtek a magvas zöld gondolatok, és végül az egészből egy természetvédelmi példabeszéd lett. A hazatérés sava-borsát az egész történet sajátos bája adja meg, bár ez a játékidő egy jelentős részében kevésnek bizonyul, főleg a korábbi okos, feszes és látványos kalandok után – így az első olyan Star Trek film, ami bár élvezetes, de bizony hagy kívánnivalókat maga után. Még akkor is, ha ebben kap a legénység először egy új Enterpise-t a sorozat történelmében (a geekeknek: NCC-1701-A).
Star Trek 5: A végső határ (Star Trek V: The Final Frontier, 1989)
„Nem akarom, hogy megszabadítsanak a fájdalomtól! Szükségem van a fájdalomra!”
Ebben a filmben Kirk kapitány szembeszáll Istennel, és legyőzi. Akartok tippelni, hogy ki rendezte? Mivel a negyedik rész igen szép sikernek bizonyult (133 millió világszerte), nem volt kérdés, hogy mielőbb érkeznie kell a következő felvonásnak. Az istenkeresési odüsszeia ötlete (Sybok, egy renegát vulkáni, nem mellesleg Spock féltestvére eltéríti az Enterprise-t, hogy megkeressen egy istenszerű lényt) magától Shatnertől származott, de már a forgatókönyv írásakor komoly problémák jelentkeztek. A színészeknek nem tetszett az elkészült szkript, át kellett hát írni, és persze a stúdió is beleszólt a dolgok menetébe. Érthetően vérszemet kaptak a könnyed hangulatú A hazatérés sikerétől, így aztán ebbe a részbe is több humort akartak, még akkor is, ha az esetleg a karakterek rovására ment (márpedig arra ment) – nem beszélve arról, hogy a meglehetősen komoly (és egyébként egészen érdekes) témához sehogyan sem illettek az állandó poénkodások. A végül roppant bután megírt, és még butábban kivitelezett főszálhoz, mely a galaxis, Isten, és úgy általában az élet titkainak megfejtésével kecsegtetett, még kínos erőltetettséggel becsatlakozik egy klingon parancsnok, aki természetesen az Enterprise elpusztítására tör, csak azért, hogy a dögunalmas metafizikus hablatyot kiegészítse némi hasonlóan dögunalmas, és mellesleg kritikán aluli trükkökkel életre hívott akció. De mi mást várhatnánk egy olyan filmtől, ami azzal kezdődik, hogy Kirk, Spock és McCoy egy tábortűz mellett énekelnek a Yosmite Nemzeti Parkban? Valaki lőjön le egy fézerpuskával…
Star Trek 6: A nem ismert tartomány (Star Trek VI: The Undiscovered Country, 1991) „Nem bízik bennem, ugye? Nem csodálom. Ha eljön ez a szép új világ, a mi generációnknak lesz a legnehezebb élni benne.”
A Star Trek, jó sci-fiként mindig is igyekezett reflektálni a jelen problémáira, így aztán nem csoda, hogy az 1991-es hatodik rész a két nagyhatalom, Amerika és Oroszország közti kapcsolatot választotta kiindulópontjául. A sztori szerint az egymással régóta konfliktusban élő Föderáció és Klingon Birodalom tűzszünetet készül kötni, ám egy, a harcos nép elleni támadás, melyért az Enterpise-t teszik felelőssé, újra szembefordítja egymással a hatalmakat, és a totális háború elkerülhetetlennek látszik – Kirkékre hárul a feladat, hogy tisztára mossák nevüket, és megharcoljanak a békéért. A Shakespeare-idézetekkel és utalásokkal gazdagon tarkított hidegháborús allegória mintha csak Andrew Davis 1989-es Kereszttűzben című filmjének forgatókönyvét vette volna kölcsön (még a fináléjuk is kísértetiesen hasonló), de ezt ne vessük a szemére. A rendezői székbe visszatért Nicholas Meyer, aki (többek közt) Leonard Nimoy sztorijából egy feszes tempójú politikai thrillert rendezett, kellő mennyiségű akcióval, csipetnyi humorral és ügyes trükkökkel (annak ellenére, hogy A végső határ kritikai és pénzügyi kudarca után bizony megnyirbálták a költségvetést). És minthogy a film témája a változás, és a változás elfogadásának szükségessége, az egyik jelenetben még az a kérdés is felmerül, hogy Kirk (illetve Shatner) és Spock (illetve Nimoy) nem túl öregeke-e már erre a feladatra. Mint eztán kiderült, azok, és a siker ellenére (csaknem 100 millió világszerte egy olyan évben, ami katasztrofális box office ereményeiről hírhedt) a hatodik résszel lezárult egy korszak, és már csak a stafétabot átadása volt hátra.
Star Trek 7: Nemzedékek (Star Trek: Generations, 1994) „És most bocsásson meg, kapitány. Randevúm van az örökkévalósággal, és nem akarok elkésni.”
A Nemzedékek internettörténelmet írt: ez volt az első mozifilm, aminek reklámozása céljából külön honlap jött létre – ehhez képest a vegyes fogadtatást kapott mű amerikai bevételeire a készítők csalódásként tekintettek (noha a világszerte összeszedett 118 millió nem hangzik rosszul a 35 milliós büdzséhez képest). Az új nemzedék című sorozat (majd később a Deep Space Nine, a Voyager és az Enterprise) írói és producerei, Ronald D. Moore és Brannon Braga előálltak egy szkripttel, ami egy Nexus nevű anomáliának hála összehozza a sorozat két nagy kapitányát, Kirköt és Picard-t, akiket amúgy csaknem nyolc évtized választ el egymástól. Az elsőfilmes David Carson kezébe adott Nemzedékek egészen a feléig kiválóan működik: gyors, ötletes, látványos, ügyesen használja az érzelmeket megélni vágyó android, Data karakterét, és szépen építi fel az ellentéteket Picard, és ellenfele, Soran (Malcolm McDowell) között, azzal, ahogy bemutatja, mennyire eltérően reagálnak személyes tragédiáikra. Aztán amikor a két főszereplő találkozik a boldog öröklétet biztosító Nexusban, minden darabjaira hullik. Vagy tényleg el kellene hinnünk, hogy a minden útjába eső nőt meghúzó, és minden útjába eső férfit pofánverő űrcowboy és vérbeli kalandor, Kirk, leghőbb vágya az, hogy kandallójához hasogasson tüzifát az erdő szélén – mellesleg tökegyedül? Kit néznek hülyének? És amikor a két kapitány egymás oldalán ellovagol a fénybe, hogy megvívják végső csatájukat Sorannal… na, ott már a legjámborabb és legelvakultabb Star Trek fan is önkívületben szórja a filmre a választékos klingon átkokat. A legrosszabbul pedig William Shatner járt: nemcsak, hogy kétszer hal meg, és másodszor igen sziruposan, de Patrick Stewart ráadásul úgy lejátssza a vászonról, mintha ott sem lenne.
Star Trek 8: Kapcsolatfelvétel (Star Trek: First Contact, 1996)
„Bátor szavak. Több ezer fajtól hallottam már őket, több ezer világon, bőven mielőtt világra jöttél. De mostanra mind borg.”
Aligha volna túlzás a kollektív tudattal rendelkező, és abba minden életformát asszimiláló borgot a legfélelmetesebb Star Trek gonoszoknak nevezni – és lefogadom, az alkotók alig várták már, hogy szélesvásznon is bemutathassák őket a nagyérdeműnek. Erre persze várni kellett az első teljes egészében új nemzedékes filmre, amit a Picard elsőtisztjét, Rikert alakító Jonathan Frakes rendezett. (Ő mellesleg később olyan szörnyűségeket követett el, mint az Időstoppolók és a Viharmadarak, de ezeket a Kapcsolatfelvétel fényében hajlamosak vagyunk majdnem megbocsátani neki.) A producerek egy része borgos, egy másik része meg időutazós sztorit akart, és végül a kettőt sikerült egy roppant erőteljes filmbe összemixelni. A borg rátámad a Föderációra, és bár az Enterprise elpusztítja a kockahajót, egy kisebb gép elmenekül a múltba, és megakadályozza, hogy a Föld kapcsolatba lépjen a galaxis többi részével – így nincs Föderáció, a kék bolygót pedig teljes egészében a borg népesíti be. Az Enterprise-nak egyetlen választása van: követni az ellenséget a múltba, és visszacsinálni mindent. A Kapcsolatfelvétel a Star Trek legszebb hagyományait követi. Izgalmas, fordulatos temporális űrkaland, egy rövid, de roppant intenzív csatával az elején, végig fenntartott feszültséggel, alapvetően komor, de James Cromwell részeges Cochrane-jének köszönhetően vidám pillanatokkal is szolgáló hangulattal, és egy szépen megírt és eljátszott dilemmával a bosszúról és azzal járó megszállottságról (merthogy Picard-t ugyebár egyszer asszimilálta a borg). A pozitív kritikai visszajelzésnek (a nyolcadik filmet máig az egyik legjobb Star Treknek tartják) és a világszerte összeszedett csaknem 146 millió dollárnak köszönhetően pedig nem is volt kérdéses, hogy hamarosan érkezik a következő rész. Az új legénységgel a sorozat is új erőre kapott.
Star Trek 9: Űrlázadás (Star Trek: Insurrection, 1998)
„Emlékszik még azokra az időkre, mikor felfedezők voltunk?”
Igaz, ez az erő sajnos igen hamar kifulladt. Jonathan Frakes második Star Trek mozija hosszú, elnyújtott, lagymatag sci-fi akció lett, ami leginkább olyan benyomást keltett, mintha nyögvenyelve vászonra erőszakoltak volna egy kétrészes tévéepizódot. A történet a békés Ba’ku nép bolygóján játszódik, amelyet az azt körülvevő űrből olyan sugárzások érnek, amik gyógyító és fiatalító hatásuknak hála meghosszabbítják az életet. A Föderáció egy admirálisa titokban szövetkezik a Son’a néppel, hogy közösen, ha kell, erővel eltávolítsák a Ba’kut a bolygóról, és maguk aknázzák ki az abban rejlő lehetőségeket (szóval ezúttal az európai telepesek indiánűző földfoglalásai gondoskodnak a szokásos, star trekes allegóriáról). Picard kapitány számára azonban ez természetesen elfogadhatatlan, és tisztjeivel együtt fellázad a Föderáció ellen, kockára téve életét, hírnevét, karrierjét és hajóját. Az Űrlázadásban tagadhatatlanul vannak jó ötletek, és remek pillanatok (pl. Data „megőrülése” és elfogása a sztori elején), sőt, ezúttal a könnyedebb hangvétel sem megy a néző idegeire: a bolygó adottságainak köszönhetően a pubertáskor egyes nehézségeit újra átélő Worf például kifejezetten vicces – főleg Riker megjegyzése jókora pattanására: „A klingonok semmit sem apróznak el.” Ám a rendkívül trehány, dühítően sablonos, és az akciók időzítésében is sokszor kudarcot valló forgatókönyv összességében gátat vet az élvezetnek, és akkor még nem is beszéltünk a Picard és egy helyi nő közt szövődő, émelyítően giccses, és döglesztően unalmas szerelmi szálról. Felfújt tévéfilm ez, amiben az egykor sokkal szebb napokat látott F. Murray Abraham tovább blamálja magát az Enterprise legénységének aktuális, és mellesleg egyáltalán nem túl fantáziadús ellenfeleként. Az egyetlen igazi fény a középszerűségben itt is Stewart alakítása, és Data általában hasztalan (és ironikus módon abszolút emberi) küzdelme az emberségességért.
Star Trek 10: Nemezis (Star Trek: Nemesis, 2002)
„Az én életem értelmetlen, amíg maga életben van. Mi vagyok én, amíg létezik? Egy árnyék? Egy visszhang?”
Stuart Baird (aki korábban egyáltalán nem ismerte a sorozatot) filmje volt az első komoly szög a Star Trek most úgy tűnik, csak ideiglenes koporsójában. A minden addiginál nagyobb költségvetés (60 millió) minden addiginál alacsonyabb bevételt eredményezett (67 millió, noha ebben komoly szerepe lehetett annak, hogy olyan filmekkel együtt mutatták be, mint a Halj meg máskor, A Gyűrk Ura: A két torony és a Harry Potter és a Titkok Kamrája), és nem voltak elégedettek vele sem a kritikusok sem a rajongók. Pedig a Nemezis ügyesebben mixeli össze a modern kor elvárásait (látványos akciók) a franchise hagyományos értékekeivel (gondolatiásg), mint J.J. Abrams új tini Star Trekje. A történet középpontjában a Romulus új praetorja, Shinzon áll, aki Picard klónja, és aki a Föld elpusztítására készül, hogy aztán kikiáltsa magát a Romulán Birodalom vezetőjének. A Nemesis a franchise egyik legkényelmetlenebb kérdését teszi fel: minthogy Picard és Shinzon genetikailag azonosak, vajon előbbi is kegyetlen, amorális gyilkossá vált volna, ha utóbbihoz hasonlóan száműzetésben és kényszermunkát végezve nő fel? Avagy mitől ember az ember? Csak a körülmények formálnak minket, vagy van valami más is, ami meghatározza, milyenné válunk? Noha az egyébként húsbavágó dilemma filmvégi feloldása kissé szájbarágós, meghatározza a film súlyos, sötét hangulatát, amit a legtöbb elődtől eltérően egyáltalán nem könnyít semmilyen komikus felhang. Ami pedig az akciókat illeti, azok a legdinamikusabbak és leglátványosabbak, amiket valaha Star Trekben filmben vagy sorozatban láthattunk (na jó, leszámítva talán a Deep Space Nine egy-két lélegzetelállító űrcsatáját), így bár a Nemezis az általános vélekedés szerint minden téren bukásnak számít, mégis érdemes próbát tennie vele azoknak, akik szeretik a sci-fit, függetlenül attól, hogy ismerik a Star Treket, vagy sem.
Az új Trek film hazai bemutatójának rohamos közeledtével úgy éreztük, nem tehetjük meg, hogy elsiklunk a tény felett, bizony kis hazánkban a Star Trek már két manga kötet formájában is betámadta a sci-fi geekek vizuális receptorait. Manga és Űrszekerek? Kissé szilvapudingos pörkölt szaga van, úgyhogy lássuk is mit sütöttek ki belőle.
Először is le kell szögeznünk, hogy ezek az egyébként standard formátumban kiadott kötetek nem a szó szoros értelmében vett, hanem az úgynevezett OEL (original English-language, azaz eredetileg is angol nyelven íródott) manga kategóriába tartoznak, másodszor pedig azt, hogy bármennyire is szeretem a sci-fi sorozatokat, mivel csak a Star Trek Voyager és Deep Space Nine szériákat láttam teljes egészében, a többiből csak pár részt elszórtan, nem tarthatom magam igazán vájtfülű rajongónak. A manga azonban pont az általam kevésbé ismert TOS-ra (The Original Series) épít, így megkértem egy hardcore ST geek, ugyanakkor teljesen manga szűz cimborámat, hogy segítsen be a véleményezésben (az ő megjegyzései STÜG, azaz Star Trek Über Geek címkével futnak majd).
Az első kötet (aminek a címét számomra meglepő módon nem fordították le) a klasszikus Trek témákat zongorázza le újra, van itt „Csak Azért Is Meg Kell Néznünk Mi Van Azon a Magányosan Sodródó Űrhajón, Pedig Tuti, Hogy Rákacsálunk” sci-fi alapvetés, a megunhatatlan(?) „Ember, Aki Istenné Akart Válni”, a „Diplomáciai Küldetés, Amin Két Faj Fennmaradása Múlhat” vagy az örökzöld „Nemek Harca”. Vizuálisan nem mondhatni, hogy mély benyomást fog tenni ránk az öt történet, de hát az Enterprise első kalandjait sem a remekbeszabott speciális effektek miatt szerettük. Néhol a főbb szereplőket csak a szövegük miatt tudjuk megkülönböztetni (Uhura csak kivételként erősíti a szabályt), de mivel Kirk ugyanolyan amorózó, ahogy megszoktuk, McCoy és Spock pedig továbbra is úgy perlekednek egymással, mint egy idős házaspár, ez nem okoz különösebb gondot.
STÜG: Az első, Mellékhatások című alap, de teljesen élvezhető Trek történet, csak az a gond vele, hogy az ST-ben az írók (igaz, több-kevesebb sikerrel, de) igyekeznek a már meglévő dolgokat nem szétszedni. Értem ezalatt, hogy a borggal (még ha nem is hangzik el a nevük ebben a részben, de egyértelműen róluk van szó) a Csillagflotta először a TNG érában találkozik (a Q Who? epizódban), szóval itt elvártam volna némi magyarázatot, hogy Kirk jelentései miért is nincsenek vagy miért nem hozzáférhetőek a TNG-s időszakban. A Bármi, csak egyedül és az Oban tökéletesen hozza a régi sorozat jellegzetességeit, a párbeszédek is nagyszerűen el lettek találva, a sztori egyszerű, de hozza a TOS hangulatát, a két egymással háborúzó világ közé került Enterprise számtalanszor visszatérő elem, amikor először kezembe vettem a könyvet, pont ilyenekre számítottam.
Az első igazán a címet visszaigazoló történet talán az Árvák, amelyben Kirk és legénysége a japánok visszatérő agymenésével, energiakardokat lóbáló mechákkal kerül szembe, amelyek pilótái katonáknak kiképzett gyerekek (Gundam Wing és Végjáték, valaki?). Egy komoly szociális problémát könnyed és helyenként humoros módon feldolgozó epizód, nekem ez volt a kötet legjobbja. A kötetzáró (és mi tagadás elég középszerű) novella viszont teljesen szükségtelen volt, elvégre egy mangáról beszélünk, nem pedig fan-fiction-ről.
STÜG: A kötet feketelevese az Árvák, inkább tűnik egy komolytalan Transformers, mint Trek epizódnak, ellenben A lényeg: ne árts! című novella kifejezetten fogyasztható, Elsődleges Irányelv megszegős sztori, úgy hívom ezeket, hogy „cselekmény-novella”, 95% cselekmény + párbeszéd, 5% leírás, de egy ST rajongó valószínűleg egyébként sem hosszú tájleírásokra vágyik…
A második kötet (Kakan ni Shinkou, itt is meg kell elégednünk a japán címmel) ugyancsak öt epizódot foglal magában, amelyeknek azonban már sokkal egyenletesebb a színvonala, kapunk információkat az írókról/rajzolókról, egy meglepetés sztárvendéget Wil Wheaton személyében (na ki vágja melyik széria melyik szereplője?), a lassan hagyományteremtően semmitmondó novellát és (amiből még elbírtam volna pár oldalnyit) humoros ST stripeket könnyed levezetésnek. A vizuális prezentáció sokkal meggyőzőbb, mint az első kötetnél, sőt, néhol egészen kellemes poénokat is belecsempésztek az írók (Kirk: Jut eszembe: „Az ellenségem ellensége a barátom”. McCoy: Nem hiszem, hogy Szun Ce a klingonokra gondolt…).
STÜG: Az öt történet az előző adaghoz képest kicsit átlagos, de nem is várható el, hogy a majd 700 tévés epizód, 10 nagyfilm és többszáz könyv után itt még bármiféle forradalmi felbukkanjon. A kötet végi hangulatos átkötő novella azonban már a TNG érába tartozik (hurrá!). Összességében azoknak a trekkereknek, akik nem irtóznak a képregényfeldolgozástól erősen ajánlott matéria, visszafelé azonban (mangarajongó, de Trek-univerzumban nem járatos egyedeknél) szerintem már nem működik a dolog.
Kellemes, de egyáltalán nem letehetetlen olvasmány a két Star Trek manga, a novellákon pedig különösen nehéz volt átküzdenem magam, így három csillagnál többet semmiképpen nem adnék neki. Na jó, a trekkiek hozzácsaphatnak még egyet a geek faktor miatt (akik, mielőtt bezsákolnák a gyűjtemény következő darabját, ellenőrizzék le a második kötetet, mert az én példányomból gyanúsan hiányzott pár oldal a negyedik sztori elejéről)…
Star Trek, a manga: 1. kötet - Shinsei Shinsei, 2. kötet - Kakan ni Shinkou Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence Kiadó: Mangattack Kiadás éve: 2007, 2008 Ára: 1490 Ft / kötet
Az idők szavára hallgatva a szerkesztőség tagjai a szokásos 100%-os egyetértésben úgy döntöttek, hogy rászabadítják az olvasóközönségre a saját twitter-zuhatagukat, lásd az oldalsávot. Híreket, beszólásokat és hasonló életfontosságú marhaságokat olvashat, aki feliratkozik a "csiripelésünkre" - tehát enélkül élni nem lehet! A saját testi épséged érdekébenkattints is rája azonnal.
Mit csinál egy zombi(szerűség) a világvége után, kezében egy lópénisszel? Hányféleképpen halhat meg Batman? Mi lesz egy jedi lovagból, ha „fajtája” veszélyeztetetté válik? És ezek még csak a bemelegítő kérdések az eheti összefoglalóhoz, kedves barátaim – ugyanis kalandozunk még az űrben Buck Rogersszel, a középkorban a vikingekkel, New Yorkban Pókemberrel, és Arkhamban elmebetegekkel. Minden magára valamit is adó képregény geek kötelező kétheti cikkbetevője menetrendszerűen megérkezett!
Amazing Spider-Man 592 Történet: Mark Waid Rajz: Mike McKone Kiadó: Marvel Comics
Mark Waidtől eddig csakis remek Pókember képregényeket olvashattunk, és nagyon jól sikerült Dan Slott legutóbbi kétrészes sztorija is, ami a Fantasztikus Négyes és hősünk kapcsolatát állította a középpontba, és ami egészen új, váratlan szituációk elé állította a hálószövőt. Minden okunk megvolt hát azt hinni, hogy a szépen feldobott labdát egy ilyen ügyes író igazán gyönyörűen fogja majd lecsapni. Waid keze azonban levegőt kaszálva húzott el a holtpontjára érő labda mellett, és még bokája is kibicsaklott, ahogy egyensúlyát vesztette meglepetésében. Mit szépítsük a dolgot? Az Amazing Spider-Man 592-ik része, ha nem is borzalmasan rossz, teljesen humortalan, unalmas, és még csak nem is történik benne semmi említésre méltó – na jó, leszámítva az utolsó oldalt, aminek megítéléséről még ülésezik az esküdtszék (itt May néniről, a szexuális aktivitásról, és a kettő közti összefüggésről van szó). Pókember ugyebár arra tért vissza a Makroverzumból, hogy míg számára csak pár óra, a való világban két teljes hónap telt el. Ez idő alatt J. Jonah Jameson lett New York polgármestere, May néni pedig összemelegedett a város új urának apjával.
Az első oldalak azzal telnek, hogy mindezt elmagyarázzák, függetlenül attól, hogy az előző rész is elmagyarázta már, és hogy egy oldallal korábban a recap page szintén elmagyarázta. Sebaj, mondhatnánk, mert aztán jön a lényeg: Jameson végleg ki akarja űzni Pókembert a városból, és erre a célra egy egész kommandós különítményt alakít, ami a nap 24 órájában, a hét 7 napján keseríti hősünk életét – aki azzal vág vissza, hogy csakazértis nonstop szuperhősködik, jobban, mint eddig bármikor. Ez még lehetne érdekes is, de Waid most valahogy képtelen bárminemű visszafogottságra. Jameson viselkedése, reakciói csúnyán eltúlzottak (az egész karakter egy otromba karikatúra), a történet totálisan kiszámítható, és nincs egyetlen valamirevaló poén sem az egész átkozott füzetben. És ha ez még nem volna elég, itt van nekünk Mike McKone, aki még Waidnél is jobban elveti a sulykot: Jameson hol úgy néz ki, mint egy szánalmas kis gnóm, hol meg úgy, mint egy szupergonosz (őrületesen ronda és nagy fejeket képes rajzolni), de legalább mindkét esetben pocsékul, és nem is ő az egyetlen. És ebből lesz még két rész, mielőtt elindul Joe Kelly American Sonja? Uram, irgalmazz…
Batman: Battle for the Cowl – Arkham Asylum Történet: David Hine Rajz: Jeremy Haun Kiadó: DC Comics
Ez a képregény egy újabb felesleges, unalmas tie-innek tűnt az aktuális nagy denevérsztorihoz, ehhez képest az utóbbi egy év legjobb Batman története lett Kevin Smith Cacophonyja mellett – úgy, hogy Batman ráadásul még csak egy árva panelen sem bukkan fel rajta. Nem, a történet középpontjában Jeremy Arkham, Amadeus Arkham (ld. Batman: Arkham Elmegyógyintézet) leszármazottja áll, akiről korábbi sztoriknak hála tudjuk, hogy akárcsak felmenői, ő is megszállottja a gondjára bízott elmebetegeknek, és hogy nyaktól felfelé nincs minden teljesen rendben nála. A kérdés adott: mihez kezd Arkham most, hogy az új Fekete Maszk kiszabadította az összes bentlakót, és aztán még szépen fel is robbantotta az egész épületet (ami mellesleg szénfeketén is peckesen áll a helyén, de ez legyen a legnagyobb bajunk)? Visszatér az elmegyógyintézetbe, hogy megkeresse kedvenc, alagsorban tartott betegeit, miközben gondolatai, természetesen flashbackek formájában, a robbanás előtti napok eseményei körül forognak. Szépen kiegészíti tehát egymást a múlt és a jelen, a (legalább látszólag) kontrollált, és a korlátok közül kiszabadult őrület, az egész közepén pedig ott van Arkham, akit David Hine fantasztikus érzékkel ír: látszólag értelmes, épelméjű ember, de ha kicsi belegondolsz narrációs szövegébe, hamar rájössz, hogy itt bizony kilóg a lóláb.
És Arkham még csak a kezdet, Hine bemutat három teljesen új karaktert is. Az önmagába szerelmes Tükörembert, Narcissust, az elképzelhetetlenül, sőt, legendásan ronda Hamburger Hölgyet, Myrna Freudot (na igen, ő egy picit túlzás), és Alessiót, aki működésképtelen arcizmok, szemöldök és ajkak híján csak úgy tudja kifejezni érzelmeit, ha azokat szó szerint ráfesti az arcára. Benne van a legtöbb lehetőség, amit alighanem Hine is érez, mert egyedül ő kap igazi „eredettörténetet”, és az utolsó oldal döbbenetes erejű, kreatív és félelmetes zárópanelje is rá alapoz. Jeles jár a képi világért is: ugyan Jeremy Haun rajzai nem kimagaslóak, inkább csak egy korrekt szintet ütnek meg, de a színezők olyan életet lehelnek bele, amire valószínűleg ő sem számított (főleg az utolsó oldalak történet-kép egysége lehengerlő) – nem kis szerepük van a képregény kísérteties hangulatának megteremtésében, aminek köszönhetően simán elhisszük, hogy itt mindenki az őrület szélén táncol, annak reménye nélkül, hogy ne zuhanjon bele. Egy baj van csak: ez egy one-shot, pedig baromira úgy néz ki, mintha egy sorozat, vagy minisorozat első része lenne (egyébként simán tudom ajánlani annak is, aki amúgy nem követi a Batmant, vagy úgy általában a szuperhős-képregényeket – kontinuitástól, mindentől függetlenül remek füzet ez). Az új karakterek bemutatása és a befejezés is erről tanúskodik, úgyhogy nagyon remélem, hogy Arkham és három kedvenc betegének története még folytatódik valamilyen formában (ha már a Battle for the Cowl után úgyis indul egy rakás új sorozat) – lehetőleg Hine tollából.
Buck Rogers 0 Történet: Scott Beatty Rajz: Carlos Rafael Kiadó: Dynamite Entertainment
Igeeeeen, ponyva sci-fit a népnek! Buck Rogers jó 70 éve része már a popkultúrának, de bizony rég volt, hogy bármi igazán jelentős alkotás fűződött volna a nevéhez, szóra érdemes képregény-sorozata (nem számítva persze a megszámlálhatatlan stripeket) meg talán nem is létezett. A Dynamite Entertainment fejesei, hogy foglaljuk aranyba a nevüket most rögtön, úgy döntöttek, ideje leporolni a legendát, és megismertetni vele a mai fiatalokat – persze a kor igényeihez hozzáigazítva. Első blikkre nagyon úgy tűnik, hogy a kiadó megfogta az Isten lábát: a potom 25 centért árult nulladik részből több mint 75 ezer darab fogyott csak előrendelésben, és az Alex Ross és John Cassaday borítójával júniusban megjelenő első szám is biztos nyerőnek tűnik az előrejelzések alapján. Ha valaki nem tudná, Buck Rogers egy 1928-ban teremtett, rengeteg tévéfilmben, sorozatban és rádiójátékban felbukkant karakter, aki ilyen-olyan okok miatt (ez idővel/médiummal/íróval változott) 500 évvel a jövőben találja magát, és a Föld első számú védelmezőjévé válik a nem különösebben kedves szándékkal érkező idegen életformákkal szemben. A nulladik rész azonban nem vacakol efféle magyarázatokkal, azon nyomban a lovak közé csap. Egy kollektív tudattal rendelkező értelmes, egysejtű életforma magába akar szívni minden életet a Földön, hősünkre vár hát a feladat, hogy a nagy, zöld, nyálkás, gusztustalan izét kivonja a forgalomból.
A tizenkét oldalnyi sztori leginkább Rick Remender kiváló Fear Agentjének iszonyú dögös első részére emlékeztet. Ponyvahős intelligens sejtszörnyizé ellen, gyors, ötletes akcióval, némi kellemes, cinikus humorral, és persze tökösfiús, „ki ha én nem” narrációval. Normál esetben ez a szinte kínos hasonlóság zavarna, de végtére is egy ponyva sci-firől van szó, nem a Zabhegyezőről, és különben is, a piac simán elbír még egy olyan vagány űrakciót, mint a Fear Agent. Sőt, ha engem kérdeztek, szüksége is van rá. És a Buck Rogers igazán remek mókának ígérkezik (nem lehet panaszunk Carlos Rafael dinamikus, szép rajzaira és élénk színeire sem - bár Rogers ebben a ruhában úgy néz ki, mint Havoc az X-Menből), már amennyire ezt meg lehet állapítani egy nulladik rész után – arra mindenképpen jó, hogy izgatottan várjam az első számot, ami a jelek szerint új környezetbe (időbe?) helyezi majd az itteni események végén a XXV. századi Föld mellől semmibe eltűnő Rogerst.
Garth Ennis annak idején azzal spannolta a képregény-olvasókat, hogy Crossed című, kilenc részesre tervezett sorozata durvább, felkavaróbb és kegyetlenebb lesz, mint bármi, amit eddig írt. Mármint ő, Garth Ennis. Érted: a fickó, akinek többek közt a Prédikátort, a MAX-os Megtorlót és a Chronicles of Wormwoodot köszönhetjük, azt mondja, hogy most jön csak a java. Mert amiket eddig írt, azok katolikus nővériskolába való történetek. Nade most, hogy lassan félúton járunk a sztoriban, alighanem kijelenthetjük, hogy a mester bizony túlzott egy picit. A Crossed tényleg felkavaró, durva és kegyetlen, de azért erős túlzás volna kikiáltani az író legjének – bármilyen szempontból. Eleve, ez a sorozat kevesebb rétegből épül fel, mint Ennis alkotásai általában – lehet, hogy csak én hiányolom a gonoszságot, a cinizmust és a totális vallási és politikai inkorrektséget, de akárhogy nézzük is, ezek már összefonódtak a szerző nevével. De persze nem baj, hogy új területeken is próbálkozik, sőt! Csakhát a Crossed „pusztán” egy vegytiszta horror, mindenféle műfaji kavarás nélkül, és annak, bár nagyon is élvezetes, és időnként képes gyomorszájon vágni az olvasót, mégsem olyan kiemelkedő, mint amilyennek elvártuk volna. Az alapfelállás egyszerű: kitör valamiféle járvány, aminek hatására az érintett emberekből előbújik a legbelül rejtőző, elemi gonosz, és kíméletlenül mészárolni (kínozni, seggbedugni stb.) kezdenek mindenkit maguk körül. A trükk az, hogy a képregény nem a járvány elszabadulásának idején, hanem hónapokkal utána, a civilizáció romba döntését követően játszódik – vagyis egy zombihorror és egy világvége utáni történet keresztezését kapjuk.
Ami a hasonszőrű művekhez képest valamelyest újdonság, hogy a túlélők rég lemondtak arról, hogy terveket szőjenek, esetleg visszavágjanak. Egyetlen céljuk van, hogy valahogy életben maradjanak, az is csak úgy, mint az alkoholistáknak az italtól való tartózkodás: egyszerre egy nap. Ez a totális kilátástalanság alapozza meg a sorozat sajátos hangulatát, amit tetszetősen kiegészít a csöppet sem visszafogott (de szerencsére nem túlhasznált, így mindig hatásos) gore – igaz, ilyesmiben a második rész óta nem nagyon volt részünk. A harmadik szám egy sokkoló gyerekgyilkossággal telt (a főszereplők kénytelenek voltak kivégezni egy rakás kölyköt, akiket tanárnőjük a túlélés érdekében kannibalizmushoz szoktatott), ez pedig leginkább egy rendőr körül forog, aki foglyul ejtett egy fertőzöttet. Ha nem tudnám, hogy ez a sorozat kilenc részesnek készült, megesküdnék rá, hogy ongoing. Meglehetősen lassú ugyanis, mind a karakterek kibontását, mind a cselekményt illetően – ami szinte nincs is, hiszen az eddigi füzetek inkább csak afféle tablót festettek arról, hogy milyen az élet a járvány kitörése után. Vagyis a szereplők minden számban szembetalálják magukat egy konfliktussal, amit így vagy úgy, kisebb-nagyobb áldozatok árán legyűrnek (egyikük ezúttal is otthagyja a fogát, méghozzá egy sokatmondó, gyönyörűen szomorú jelenetben, három tökéletesen kitalált és megrajzolt panelen), aztán mennek tovább, de hiányzik a keret a közjátékok körül. Sebaj, remek sorozat ez így is, Jacen Burrows rajzai is ügyesek és kifejezőek (főleg az arcokra kiülő érzelmek terén), és különben is, lehet haragudni egy olyan képregényre, amiben egy fertőzött, kövér, kopasz állat egy letépett lópénisszel a kezében szaladgál? Na ugye.
Detective Comics 853 Történet: Neil Gaiman Rajz: Andy Kubert Kiadó: DC Comics
Természetesen mind tudjuk, hogy Batman valójában nem halt meg, de azzal nincs semmi baj, ha kicsit eljátszadozunk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha mégis… Tudja ezt jól Neil Gaiman, korunk egyik legügyesebb mesélője is, aki a Batman 686. részével indította útjára most véget ért, kétrészes történetét, melynek címe Whatever Happened to the Caped Crusader? (Ez persze Alan Moore klasszikusára, a Whatever Happened to the Man of Tomorrow című Superman sztorira utal.) Az első szám egy ravatalozóban játszódott, amiben megjelentek a Sötét Lovag barátai, szövetségesei és ellenségei, hogy elbúcsúzzanak a koporsóba helyezett hőstől (és persze már itt nyilvánvaló volt, hogy amit látunk, az nem a valóság). Először Macskanő mesélte el Batman halálát, majd pedig – egészen másképpen – Alfred. Utóbbi különösen érdekes volt: ebben a verzióban a Sötét Lovag egy szánalmas, őrület felé sodródó megszállott, akinek inasa szupergonoszokat talál ki (színészi és sminkes tehetségét latba vetve maga lesz a nagy nemezis, a Joker), csupán hogy célt adjon munkaadója és barátja életének. Mivel tudjuk, hogy Batman, lévén az, aki, amúgyis folyton pengeélen táncol, ez egy roppant fájdalmas, keserű és szívszorító (valahol pedig mélyen gonosz és cinikus) változata a karakternek – ugyanakkor félelmetesen hiteles is, mert könnyű elfogadni, hogy Bruce Wayne ilyenné is válhatott volna, ha a körülmények hasonlóképpen alakulnak.
A második részben ugyanilyen lehetséges halálokat látunk (vagyis a képregény lényegében egy „Milyen lehetséges módokon halhat meg Batman?” gyűjtemény, telis-tele utalásokkal korábbi sztorikra), csak már jóval rövidebben, mindössze pár képkockában elmesélve. A Sötét Lovag hősiesen feláldozza életét a városért, Joker megöli saját méreganyagával a Gyilkos tréfára utaló kulisszák közt (aztán a Bohóc Herceg szomorúan közli, hogy halála nem volt vicces), vagy épp az összes létező ellensége összefog, és együtt vetnek véget életének. Ezen a ponton az olvasó mocorogni kezd a székében, és azt mondja, ez mind nagyon szép és jó (és ez nem irónia, tényleg az), de mi volna a lényeg, a tanulság, mit akar ezzel mondani az író? Nos, ez sajnos nem egészen világos. A végkövetkeztetés annyi, hogy Batman soha, semmilyen körülmények közt, de tényleg, még ha beledöglik, sem adhatja fel a harcot. Ami persze helyes meglátás, ennek így kell lennie, csak ez az egész olyan, mintha kimennék egy rétre, pár óráig elmélyülten bámulnám az eget, majd pedig megjegyezném, hogy az bizony kék. Szóval marad egy kis hiányérzet az olvasás után, annak ellenére, hogy az alkotók mindent megtesznek annak eloszlatására. Gaiman ír egy igazán gyönyörű, szabadon értelmezhető befejezést, nameg egy nagyon szép dialógust Bruce és elhunyt anyja között, és Andy Kubert is megint kitesz magáért: képei elevenek, hatásosak, érzelemgazdagok, pár oldal és panel pedig egészen fantasztikusra sikeredett (ld. az utolsó oldalakat, és a képet, amin Batman megpillantja anyját). Az az apró hiányérzet sajnos arra elég, hogy megakadályozza a sztorit abban, hogy klasszikussá, hivatkozási alappá váljon, de arra bőven nem, hogy elrontsa szórakozásunkat. Remek képregény.
Star Wars: Dark Times 13
Történet: Mick Harrison Rajz: Douglas Wheatley Kiadó: Dark Horse Comics
Na végre! Csaknem egy évet kellett várnunk rá, hogy a Vector című Star Wars crossover sztoriszálának befejezése után tavaly júniusban szünetre távozott Dark Times szekere újra beinduljon. Azóta a finoman szólva is megkérdőjelezhető színvonalú (nem finoman szólva borzasztó szar) Clone Wars és a közepes Knights of the Old Republic mellett csak a kezdettől fogva megbízható, ötletes és fordulatos Legacy tartotta bennünk a lelket. De ezekről a címekről majd máskor, most lássuk, mit kínál nekünk a Dark Times. Ha valaki a címből még nem jött volna rá, bizony sötét idők járnak a galaxisban (mikor nem jártak?). A Birodalom átvette a hatalmat, Palpatine császár lett, Darth Vader segítségével pedig sikerült lemészárolnia majdnem az összes jedi lovagot. Majdnem. Az egyik túlélő Dass Jennir (még a Republic című sorozatban találkozhattunk vele), aki az univerzum fejre állása után szövetkezett egy egykori szeparatista katonával, Bomo Greenbarkkal, és segített neki megkeresni rabszolgaként eladott családját. Ám túl későn érkeztek, Bomo hozzátartozói mind meghaltak, annak ellenére, hogy Jennir jedihez nem méltó, kegyetlen és hidegvérű módszereket is bevetett a cél érdekében. Közben Darth Vadert is kételyek gyötrik: a Vectorban maga mellé akarta állítani a sith szelleme által megszállt jedi lovagot, Celeste Mourne-t, hogy együtt forduljanak Palapatine ellen – és most attól tart, mestere titokban tud kudarcba fulladt árulási kísérletéről…
Ebből is látszik, hogy Mick Harrisont szerencsére jóval több érdekli egy szimpla kalandtörténetnél, amiben a jedik kétségbeesetten menekülnek a Birodalom elől, és az üldöztetés helyett inkább a megváltozott körülmények közti lehetséges életmódok bemutatására koncentrál. Avagy mihez kezd a bukott Köztársaság egy jedije, ha a jelenlegi hatalom halálra ítélte, és esélye sincs rá, hogy eredményesen szembeszálljon vele? Élnie csak kell valahogy (már ha nem akar Isten háta mögötti mocsár- vagy sivatagbolygókon bujdosni), ezért afféle fejvadászszintre süllyed, és megbízásokat vállal el (konkrétan egy rabszolgakereskedő hálózat ellen), miközben tudja, hogy egyre távolabb kerül azoktól az eszméktől, amik egy jedit jedivé tesznek. Harrison egy roppant izgalmas irányba tart, aminek lényege a jelek szerint az lesz, hogy ezekben az időkben még a legszilárdabb erkölcsűek is csak súlyos kompromisszumok árán tudnak életben maradni – és hogy mit jelent ez egy lovag számára, azt egyelőre csak találgatni lehet. A történetnek ezt a főszálát nem mellesleg kiválóan egészítik ki Vader kétségei, és az uralkodóval való kétszínű, ármánnyal és félelemmel teli sakkjátszmája. Remekül megírt, roppant nagy lehetőségekkel kecsegtető sorozat ez, aminek fényét emelik Douglas Wheatley egyszerű, de szép és hatásos rajzai (ahogy a kellemesen visszafogott színezés is). Aki szereti a Star Wars univerzumot, annak ez a sorozat kihagyhatatlan – de aki szereti, ezt már úgyis tudja…
Viking 1
Történet: Ivan Brandon Rajz: Nic Klein Kiadó: Image Comics
Ó, te jó ég, ez már szinte túl sok. Szóval van egy új, dögös ponyva sci-fink, és most még kapunk egy vikingekről szóló sorozatot is (igaz, már van nekünk egy remek Northlanders a Vertigónak és Brian Woodnak hála, de az csak félig-meddig szól vikingekről). Az égiek valóban túl kegyesek hozzánk mostanában – mi mást kívánhatna még egy született geek? (Esetleg egy képregényt dögös tini vámpírlányokról, akik nem viselhetnek ruhát, mert… kit érdekel, nem viselhetnek, és kész. Na?) Az Image új képregényét már megjelenése előtt nagyobb felhajtás övezte, mint a kiadó sorozatait általában, azóta meg mindenfelé kultstátuszról és az év az egyik legjobb friss címéről pusmognak – azt kell mondjam, hogy nem minden ok nélkül. A történet középpontjában két testvér, Egil és Finn állnak, akik jó vikingekhez méltón öldökölnek és fosztogatnak, és közben elkövetnek egy hibát, ami a füzet végén kegyetlenül megbosszulja magát. Aztán bepillantunk még egy szigorú király életébe is, aki pimasz hercegnőjét nevelgeti – alighanem belőle lesz majd a későbbi szerelmi szál. Ez a képregény legjobb része: az apa és lánya dialógusa érdekes, eleven, és többet elárul a viking gondolkodásról és életmódról, mint egy rakás véres mészárlás. És ha már dialógusok: Ivan Brandon kicsit gyorsan ugrál az egyes jelenetek közt (noha röviden és hatásosan vezeti fel mindegyiket, és tetteiken keresztül ügyesen definiálja a szereplőket), de párbeszédei egyenesen sziporkázóak. Okosak, jól átgondoltak, virtussal, és ha kell, nagyszerű humorral telik, és van bennük egy olyan ambivalencia, ami igazán élvezetessé és gördülékennyé teszi őket: egyszerre modernek és archaikusak, márpedig ezt nem lehetett könnyű elérni. És hogy milyen jól fonja Brandon a történet kezdetének fonalait, arra jó példa az utolsó panel – nincs sok időnk megismerni a karaktereket, sőt, a két testvér az első füzet után még kicsit haloványnak is tűnik (a király-hercegnő pároshoz képest mindenképp), mégis elemi erővel csap le ránk az, ami ott velük történik.
És ez még mindig nem minden, a Viking korántsem elhanyagolható történetmesélési erényeit ugyanis még határozottan fel is múlja a nem mindennapi (és akkor még visszafogott voltam) képi világ. Nic Klein rajzai első pillantásra furcsák, és inkább passzolnának egy modern, hardcore bűnügyi képregényhez, mint egy középkori vikingsztorihoz, de ha legyűröd ezt a prekoncepciót, utána már csak annyi lesz a dolgot, hogy feltakarítsd az állad a földről. Klein kedvére csapong a különböző stílusok közt, egy-egy festményszerű panel után hagyományosabb ceruzarajz, majd pedig raszterezés következik, és kész csoda, hogy ez az eklektikus látványvilág végül összeáll egyetlen, egységes egésszé – de összeáll. Külön bravúr, hogy míg a főszereplőket igyekszik realisztikusan ábrázolni, addig áldozataik, főleg haláltusájukban vagy rettegésükben, szánalmas rajzfilmszerű vonásokat kapnak, ezzel is érzékeltetve teljes alárendeltségüket. Ez bizony kihagyhatatlan sorozatnak tűnik minden valamirevaló geek számára.
Astonishing X-Men 29: Miután Warren Ellis átvette a stafétabotot Joss Whedontól, az X-Ment egy alternatív univerzumból származó, és egy mesterségesen kreált mutáns frakció közti konfliktus gyújtópontjában találtuk. Ez az első sztori utolsóelőtti része, és hogy őszinte legyek, nem sok olyat tudunk meg belőle, amit az előző számból még nem tudtunk. Inkább csak afféle átvezetés ez a háttérből mozgató mumus (Forge) lelepleződése és a végső konfrontáció között – annak viszont tökéletes. Szokásosan dinamikus, ötletes, kellő mennyiségű humorral és tudományos hablattyal fűszerezve, és ami a legjobb, hogy Ellis kiválóan használja a karaktereket. Egyelőre ez egy jó képregény, de nem nagyszerű – ahhoz egy kirobbanó erejű finálé kell majd. És nem ártana az sem, ha Simon Bianchi panelkezelése kevésbé volna ilyen hektikus és ordítóan öncélú, de tudom, ez hiú remény. (Marvel)
Fantastic Force 1: Erre aztán nagy szükség volt. Már Mark Millar jelenlegi Fantasztikus Négyes történetfolyamának sem vagyok rajongója (és akkor még finom voltam), de annak legalább elvétve akadnak remek pillanatai – Joe Ahearne spin-offjának nem, az úgy rossz, ahogy van. A jövőből érkezett nyolc milliárd menekült (az élen a címbeli csapattal, ami többek közt a Hulk leszármazottját és Rozsomákot is tartalmazza) ugyebár átkerült a mesterséges Földre (Nu-World), ahol most ostoba és unalmas csatát vívnak holmi röhejes bürokráciai okokból. Eleve nem a legjobb húzás egy teljesen új minisorozatot egyrésznyi bunyóval kezdeni, de ha az még ötlettelen és unalmas is… A karakterekről meg jobb nem is beszélni, annyira jellegtelenek, hogy még a nevüket sem sikerült megjegyeznem. És a rajz? Erőltetett, ronda, dinamikátlan Bryan Hitch imitáció. Felejtsük el gyorsan. (Marvel)
House of Mystery 12: Ez egy remek kis sorozat amióta csak indult, de most, hogy már egy éve szépen, színvonalasan, kellemesen ellötyög, megállapíthatjuk, hogy kétségbeesetten szükség van valami igazán erőteljes pillanatra, eseményre, valami olyasmire, amitől az embernek leesik az álla. És ha csak nem káprázik a szemem, nagyon úgy néz ki, hogy ez a sztori (The Space Between), aminek most a második részét olvashatjuk, szolgálni fog valami ilyesmivel, mielőtt véget ér. A karaktereket már mind ismerjük (Fig, az apa, Peter, és még féltucatnyi érdekes figura), szóval minden készen áll; és most már tényleg bonyolódni kezdenek a szálak, akár a házból nemrég kikerült Rinát vesszük, akár Petert, akivel kapcsolatban az író ügyesen hint el egyre több és több rejtélyt. Alakul a sztori, és persze most is kapunk egy pároldalnyi „történet a történetben”-t, ezúttal egy korokon és világokon átívelő szerelemről. Ha Matthew Sturges így folytatja, a House of Myster lassan tényleg kinövi magát az egyik legjobb sorozattá. (Vertigo)
Kick-Ass 6: Nem mondhatnám, hogy különösebben odáig vagyok a logikát és karakterrajzot folyton karóba húzó Mark Millarért, de el kell ismernem, hogy Kick-Ass című új sorozata (amiből három rész megjelenése után máris filmet kezdtek forgatni) tényleg olyan, amilyennek a reklámkampánya ígérte: dögös, cool, gonosz és pokolian vicces. Ha valakinek eddig kimaradt volna, a sztori a való világban játszódik, és egy lúzer tinédzserről szól, aki elhatározza, hogy ő márpedig szuperhős lesz (szóval igen, a Kick-Ass az a képregény, amiben Millar harsányan szétröhögi magát a szuperhíróságon). Jól szarrá is verik már első alkalommal, amikor kimegy parádézni az utcára egy röhejes zöld-sárga jelmezben. De aztán felnő feladatához, szuperhős-partnert is talál, meg igazi gengsztereket ellenségnek. A hatodik rész jobbára két másik szuperhős, Big Daddy, és a folyamatos mosollyal vérben úszó kislánya, Hit-Girl eredettörténetét meséli el, természetesen jókora túlzásokkal és hiteltelenségekkel, de ebbe a sorozatba ez tökéletesen passzol. Akárcsak John Romita Jr. sajátos, nyers, szálkás, szép képi világa. Ha minden igaz, még két rész van hátra – nem látom, hogy lehetne ezt elrontani. (Icon)
Scalped 28: Folytatódik a High Lonesome című sztori, ami nem is annyira egy összefüggő sztori, hanem egy-egy karakter részenkénti, részletesebb bemutatása. Ezúttal az öreg Catcher van soron, némi mellékszállal Falls Down rendőrtiszttel, aki egy zöldfülű FBI-os „segítségével” igyekszik fényt deríteni egy korábbi történetben látott gyilkosságra. De ez a rész azért olyan igazán fontos, mert végre minden kétséget kizáróan fény derül rá, hogy melyik szereplő ölte meg az FBI-ügynököket 1975 nyarán, egy máig tartó megszállott nyomozást szabadítva rá ezzel a rezervátumra. A gyilkos személye nem különösebben nagy meglepetés, de Jason Aaron nem is próbál úgy tenni, mintha az lenne – és azzal együtt, hogy korábban mind Gina Bad Horse-ra, mind Red Crow-ra ráterelte már a gyanút, ez itt a sorozat egyik kulcskérdésének igen szép megválaszolása. R. M. Guéra rajzai pedig továbbra is fantasztikusan nyersek, durvák és hangulatosak, úgyhogy a Scalped még mindig a jelenleg futó egyik legjobb amerikai képregény. (Vertigo)
Supergirl 40: Tavaly, Geoff Johns és James Robinson New Krypton című sztorijában feltűnt egy új szuperhős, Superwoman, akiről hamar kiderült, hogy nem annyira hős, mint inkább hidegvérű gyilkos. A kérdés csak az volt, hogy ki bújik meg a maszk alatt, és ez a kérdés olyannyira fontos, hogy Sterling Gates egy egész sztorit szánt neki a sorozatban (Who Is Superwoman?). Ez a negyedik rész, és ebben végre lelepleződik a gaz nőszemély – bár azt megnézem, Gates ezt hogy magyarázza ki, mert egy korábbi részben Superwoman alteregója hősnőnkkel beszélgetett, miközben maga Superwoman a város közepén tombolt. És egyáltalán, az író súlyos miértekkel és hogyanokkal is adós – de hogy ezekkel mihez kezd, az a következő rész titka, és addig is ez a füzet (ahogy a korábbiak is) egy színvonalas, szórakoztató, kellemes kis szuperhőskaland, dinamikus és ötletes akciókkal (remek az a jelenet, amiben Supergirl ereje nélkül, pusztán Batmantől tanult kézitusával kénytelen szembeszállni egy ellenségével), és korrekt rajzokkal. Nem váltja meg a világot, de nem is az a célja. (DC)
Nálunk még mindig Fesztivál van: ezúttal Pilcz Roland remek sorozatának negyedik felvonását vesszük górcső alá, mert ha már Indy tavaly cserbenhagyott minket, jó látni, hogy legalább saját kalandorunk még mindig a régi…
Pilcz Roland még jó másfél évtizede kezdte dédelgetni saját nagy képregényálmát, amelynek középpontjában akkor még egy westernkörnyezetben, állatok közt tébláboló seriff állt. A rend őréből aztán az évek múlásával tanárszakos egyetemi hallgató lett, aki a 2005-ben megjelent A kezdet című képregényben egy titokzatos könyv és egy még titokzatosabb nő nyomában, barátjával, Palmmal vágott neki a nagyvilágnak. Történetük azóta kiegészült még három résszel (na jó, kettő és féllel, hiszen az eddigi vékony kötetformátum az Angyalok a Pokolban Képregényfesztiválos megjelenésére füzetre váltott, azaz feleolyan vastag lett), csapatuk pedig a gyümölcsmániás hipochonderrel, Hugóval, és a félszemű, és most már félkarú kalandorral, Kayjel.
Pilcz Roland szándéka saját bevallása szerint az volt, hogy egy nagyközönségnek szóló, de a megszokottól mégis eltérő képregény-sorozatot alkosson, és három és fél rész után elmondhatjuk, hogy ez sikerült is neki. A Kalyber Joe alapvetően egy kedélyes, poénokkal és filmes utalásokkal jó alaposan megpakolt kalandtörténet, aminek vidám hangulatát pompásan ellensúlyozza illetve kiegészíti a fejét újra és újra felütő, kellemes melankólia, és a karakterek közt nagyon szépen felvázolt, kedvességgel teli, meglepően érzelemgazdag, ám soha nem giccses baráti kapcsolat. Az első három rész igazi írói bravúr volt, minthogy mindegyik más-más témát, életérzést prezentált: A kezdet felhőtlen bájjal és humorral mutatta be, hogy indul el a későbbi kalandok felé egy teljesen átlagos srác, Az eső komorabb, melankolikusabb hangvétellel lepte meg az olvasót, és az események sűrűjébe dobta hőseinket, Az álmodozók pedig levonta a tanulságot a korábban történekből, és átmenetként szolgált az Angyalok a Pokolban-hoz.
Itt ugyanis már végleg egy igazi kalandhős válik Kalyberből: kincset keres, dzsungelen és sivatagon vág keresztül, vadállatok elől menekül, szakadékokba zuhan, és késsel hadonászó beduinok fogát veri ki. Vagyis az új rész stílusát tekintve ugyan korántsem szolgál annyi újdonsággal, mint az előzőek, és a cselekmény is csak viszonylag keveset halad előre, viszont szépen eljuttatja a címszereplő karakterét oda, ahol lennie kell. És visszatekintve egyértelmű, hogy mindaz, amit Pilcz Roland korábban csinált, ehhez készítette elő a terepet – ez a határozott, logikus, szépen végigkövethető történetvezetés pedig egy olyan író tudatosságról árulkodik, aminek ritkán lehetünk tanúi a kilencedik művészet hazai köreiben. És akkor a szerző humorérzékéről még nem is beszéltünk, pedig az is megérdemel pár sort. Igaz, a szituációk felépítésén, és a mérnöki pontossággal lecsapott labdákon sokszor még mindig érezhető a stripjelleg (ez A kezdetben még kicsit zavaró is volt), de ez az egy oldal-egy poén elvén alapuló szerkezet minden számmal egyre kevésbé észrevehető. Köszönhető ez annak, hogy Pilcz Roland nem elégszik meg egy-egy gyors csattanóval, nem tér rá egyik letudott poénról gyorsan a következőre, hanem addig fokozza az egyes helyzetekben rejlő komikumot, amíg a maximumot ki nem hozza belőlük. Ezt nem ritkán Hugó karakterén keresztül teszi, aki pont az a kellő mértékben eltúlzott, szerethető idióta, akire a képregénynek szüksége van a két, egymáshoz egyre hasonlóbb kalandor mellett.
A rajzok, ahogy azt már megszokhattuk, egyszerűségükben nagyszerűek. Az arcok mindössze pár vonásból állnak, és többnyire egy-egy jellemző részlet különbözteti meg őket (így pl. Kalyber védjegyszerű egybenőtt szemei), az érzelmeket pedig a gyakran bájosan elkerekedő szemek, és az oldalra csúszó, sokszor apróra zsugorodó szájak hivatottak kifejezni (és persze ugyanezek húzzák alá a poénokat is). Ez a letisztultság néha meglepően kidolgozott hátterekkel, és részről részre láthatóan fejlődő, egyre nagyszerűbb színezéssel párosul. Ha körülnézünk a Magyarországon megjelenő sok elvont, vagy éppen magas művészi babérokra törő képregények közt (amik közt egyébként egyre több remek alkotás akad), akkor megállapíthatjuk, hogy jelenleg talán egyedül a Kalyber Joe tölti be a színvonalas, nagyközönségnek szóló, szórakoztató comicok helyén tátongó űrt – illetve a nulladik részével még kissé kiforratlan, de nagy reményekkel kecsegtető Johnny Fellow-ban van meg erre a potenciál. Kaland, humor, szív és lélek, ez a Kalyber Joe. Mire vártok még? Vegyétek már!
Képzeljük el, hogy egy brit (Clive Owen) és egy amerikai (Julia Roberts) titkosügynök találkozik egy este, lefekszenek egymással, majd az amerikai reggel szépen lelép a szíriai légvédelem legfrissebb kódjaival - nem éppen ígéretes kezdete ez egy párkapcsolatnak.
Pár évvel később mégis összetalálkoznak, már mindketten a magánszektorban, ráadásul - mint kiderül - egy oldalon kénytelenek dolgozni: Howard Tully (Tom Wilkinson) és Dick Garsil (Paul Giamatti) egy-egy multinacionális céget vezető erős ember; amikor kiderül, hogy Tully olyan terméket akar piacra dobni, amely alapjaiban fogja megváltoztatni a szépségipart Garsil egy csapatot bérel fel - köztük két hősünket - hogy derítsék ki és szerezzék meg, bármi is legyen az a valami - egy héten belül. Azonban lassan kiderül, hogy Ray Koval (Owen) és Claire Stenwick (Roberts) valójában nem is utálják egymást annyira, sőt: azon mesterkednek, hogy maguk adnak túl a titokzatos valamin, amiről kiderül hogy egy... majd nézzétek meg, nem lövöm le. Innen kezdve az átverős filmek legszebb hagyományainak jegyében akció-akció hátán, mindenféle manőverek kezdődnek árulással, lelepleződéssel és mindenféle tetszetős csavarral - pazar tűzijáték szemtanúi lehetünk.
A filmet Tony Gilroy jegyzi rendezőként és íróként (ez a Michael Clayton utáni második saját filmje), akiről nem mellesleg érdemes elárulni, hogy nem akármilyen forgatókönyvírói karrier áll mögötte. Néhány filmje csak a teljesség kedvéért: Az ördög ügyvédje, a Bourne trilógia, a már említett Michael Clayton, és a hamarosan érkező State of Play (Itthon május elején mutatják be, és A dolgok állása címmel fogom majd megírni a kritikát róla). Ebből a listából is kiderül, hogy a fószer nem szarral gurigázik: a film feszes, stílusos, eszes - olyan jellemzői vannak, amelyek mostanában nem jellemzőek Hollywoodra.
Vágásai az Ocean's sorozatból lehetnek ismerősek - persze egy csecsemőnek minden vicc új, mint nekem annak idején a Hollywood Válogatott Három Félideje A Vásznon. Gonoszabbik énem ezért azt mondatja velem, hogy a Kettős játék 1977 legjobb filmje, de valamiért mégis úgy tűnik, helye van a mában: Noha a Szovjetunió nincs többé (és tudjuk, hogy ez Charlie Wilson érdeme), mégis a klasszikus hidegháborús hangulatot idézi a filmbéli két vállalat versengése: Ugyanúgy, mint annak idején, itt sincsenek szabályok, nagy, látványos csaták, emlékművek, csak áldozatok. Minden a nyugodtnak tűnő felszín alatt történik - ezt a bizalmatlanságtól terhelt világot idézi meg Tony Gilroy filmje.
Azonban ezt az önmagában is súlyos témát meglepő könnyedséggel tálalja: Mintha egy olyan Shakespeare-filmet néznénk, ahol Rómeó futtatja Júliát, a kettős ügynököt - és igazából a két család le van szarva. Ray és Claire története mélyen emberi: vajon két ember, aki titkok és hazugságok között élte le egész életét képes-e egymást őszintén szeretni és megbízni a másikban. A film szerint ez utóbbi felesleges; egyetlen egy dolog számít kettejük esetében: senki más nem érti meg őket egymáson kívül. Szép, bizarr szerelmi történet ez két - alapvetően és kiírthatatlanul bizalmatlan ember között, akik egymást sem kímélik, ha arról van szó.
Ilyenkor olyasmiket szoktak írni, minthogy a film Julia Roberts jutalomjátéka - aki valóban nem rossz, de nehéz őt észrevenni, akár mint színészt, akár mint nőt. Clive Owen most is olyan, mint bármikor - játékos, brit, és megint bebizonyítja, Michael G. Wilson és Barbara Broccoli tévedett, amikor Daniel Craiget kérték fel Bondnak. A mellékszereplők szintén remekek: Paul Giamatti szenzációsan hozza az enyhén paranoid, egoista vezérigazgatót, Tom Wilkinson pedig méltó ellenfele - a főcím alatti lassított verekedésük pedig egyértelműen a film egyik legjobban kitalált jelenete.
Romantikus dráma? Vállalati thriller? Látványos bemutatása a kozmetikai ipar csillogása mögött rejtőző sötét titkoknak? Érdekes kérdés, mindenesetre olyan film, amelyre minden lelkiismeret-furdalás nélkül tudom megadni a négy csillagot: csavaros, okos forgatókönyv, jó színészek, jó rendezés - mi kell még?
Rob Zombie 2007-es újragondolása (nem robzombit gondolta újra, hanem Carpenter klasszikusát) egy kalap szar volt. És ha lehet, ez még nagyobb hülyeségnek néz ki...
Folytatjuk az 5. Magyar Képregény Fesztiválon bezsákolt újdonságok ajánlóját, természetesen szem előtt tartva, hogy csakis a legérdekesebb és/vagy legmeghökkentőbb alkotásokról írjunk.
Guszti, a tehenek barátja / Guszti történelmet ír Írta és rajzolta: Pieter de Poortere Kiadta: Nyitott Könyvműhely, 2009
A Guszti egy éjfekete humorú, lenyűgözően lehangoló comic strip, ami még csak nem is igyekszik mindenáron komikumot keverni a keserű, cinikus, pesszimista történetekbe. Ha úgy vesszük, nem csak a nevetés, de a nevettetés is az olvasóra hárul, amennyiben miénk a feladat, hogy ráébredjünk, más lehetőségünk nincs, csak kacagni, még ha az Élet nem is mulat velünk és végül egy kötélen lógva zárul majd kudarcokkal kísért, magányos életünk stripje.
A rajzstílus remekül aláhúzza mindezt: egyszerű, bumfordi, nincs egy felesleges képkocka sem (gyakorlatilag lehetetlen végigszaladni egy képsoron, mert azonnal elveszti a fonalat az ember), sőt még az egyes panelok hátterében is jobbára csak valamilyen fontos információt átadó, azaz funkciót ellátó dolgok láthatóak. Még Guszti karaktere is sematikus, úgy fest, mint egy játékbaba. Bajsza néhol száj módjára mosolyog, de általában csak kókad, ha viszont szájnak vesszük, állandó sikolyba dermedve tanúskodik az élet rémisztő bizarrságáról. Piros kalapja kedves ruhadarabnak látszik, előbb-utóbb mégis egyfajta szerénysége által zavarba hozó, kétségbeesett önazonosítási gesztust kezdünk majd belelátni, Pieter de Poortere pedig rögtön rájátszik erre egy történettel, ahol Guszti öngyilkosságára az adja meg a végszót, amikor a postán rendelt, csapodár „Az Ön Keleti Nője“ kukába dobja a Gusztitól kapott piros kalapját...
Kulcsfontosságú a párbeszédek hiánya: a Külvilág a hátát fordítja a szerencsétlen, egyedül küszködő férfinak, történései pedig ésszerűtlenek, igazságtalanok és kiszámíthatatlanok: próbálj csak sakkozni vele, előbb-utóbb úgyis felboritja a táblát. Guszti egy Kitano-film főhőse is lehetne, ha kicsit kevésbé idióta volna a megjelenése (és persze amennyiben egy örökös egzisztencialista félelembe öltözött kiégett, erőszakos jakuza volna, nem egy csendes nyugat-európai paraszt...): néz, hallgat, befogad, megfontol, aztán néha dönt, de minek, úgyis félrecsúsznak a tervek, azután már csak két képkocka van hátra, egy alkeszmód piálós a kocsmában és persze egy a felborult kisszékről az akasztott ember lába alatt, ez zár mindent, mint valami faarcú, elkerülhetetlen „mindörökké, ámen“.
De Guszti persze nem Kitano, és semmi köze az egzisztencializmushoz. Ő csak élni szeretne, ő csak egy nőt szeretne, vagy egy fiút, akire büszke lehet, vagy egy szép termést, amit nem csesznek tönkre az ufók meg az ufó-szakértők, szóval csupa racionális, egyszerű örömöt. Csak éppen nem kapja meg egyiket sem. De még a nemes, látványos, dicső halál (vagy legalábbis elbukás) sem jár ki neki – azt megint csak egy színpadias, azaz hazug fordulat lenne, szépítés, vaskos smink a csúf kiskacsán. És ez a képregény, minden erejével, minden szomorúságával és vidámságával, a groteszk túlzások árán is, de éppen az ilyesfajta ferdítések megcsúfolására építi fel fekete templomát. Téglánként, halott Gusztikból.
(Ramiz)
Paprikás rapszódia Írta és rajzolta: Kati Kovács Kiadta: Nyitott Könyvműhely, 2009
A Paprikás rapszódia külseje csak egy egészen rövid ideig megtévesztő, ravasz módon gyermekkönyvnek álcázza magát pontosan a tizenharmadik oldalig, ahol a mágikus téliszalámi és kecsketej elfogyasztásával kezdetét veszi egy olyan pszichedelikus és helyenként rémálomszerű utazás, hogy még Lewis Carrol is mind a tíz ujját megnyalná utána. Azért aki már ismeri a Nyitott Könyvműhely Art Comix sorozatát, azt nem tudja ilyen könnyen nyakszirten ragadni a vurdalak, hiszen olyan ügyesen mernek ki a nemzetközi (sőt hazai) képregényválaszték színe-javából jobbára ismeretlen, ám kétségbevonhatatlan értékeket képviselő műveket, hogy öröm nézni, elég csak pár olyan címet megemlíteni, mint Satrapi Persepolisa, Ruijters Pokoli színjátéka, Csordás Dániel Nocturne-ja vagy akár Scott McCloudtól A képregény felfedezése.
Jelen esetünkben a finn Kati Kovács rendez ördögi (vagy isteni) színjátékot magyarországi látogatásából, ahol tízéves kislányénje emlékdarabkáiból kövezi ki az utat, melyet felnőtt, karakán, nyíltan őszinte és gunyoros képzeletének erejével állít össze és ahol most nem egy Vergilius, hanem egy Kalandor nevű, kutyaalakot öltő szellemi vezető áll a szolgálatába. A valóság és a bizarr fantázia összemosódik, akár a Nagy hal (Big Fish) vagy a Zuhanás (The Fall) mesélőjének történetében: miután elszökik az őt vendégül látó magyar családtól, egy vonatutazás során csupasz ágyékú mongol katonák rabolják el Ullrikát, Kati Csodaországbeli alteregóját, hogy afrodiziákumot kotyvasszon nekik grízgombócokból, bordélyházba kerül, hogy a szüzességére vágyó vendégeket szórakoztassa, majd egy cirkuszi freakshow török mágusának kell segédkeznie, hogy a saját emlékeit leves formájában ízlelhesse meg.
A rajzolónő koponyája körül folytatott abszurd és morbid utazás során egyedül egy Pirjána nevű, még Chuckynál is riasztóbb lelkivilágú játékbaba szolgál társául, míg a leginkább macska, mint kutyatulajdonságokkal felruházott Kalandor Török Szultán módjára tűnik el, majd kerül elő újra, ahogy csak a kedve tartja. A szökőkútban lakó piranhaszerű takarítónő, a száját a szeméremdombján hordó örömlány, az aquincumi termálfürdő gumitestű úszómestere, a lelkekkel táplálkozó, ketrecbe zárt Csupanyak, mind-mind a képzelet legalsó bugyrába ereszkedés egy újabb lépcsőfoka, ami Örökhöz vezet, a rapszódia Ózához, aki akárcsak L. Fank Baum klasszikus meseregényében, rámutat arra, hogy amit Kati keresett, annak mindvégig birtokában volt.
A saját magát képzett Kati Kovács karikaturisztikus rajzstílusa tökéletesen megfelel az őrült ötletek tárházához, melyet bár valóban magyar helyszínek (álom-Hortobágy, Magyar Cirkusz) és hungarikumok (pacalpörkölt és véres hurka) szegélyeznek, de valójában egy belső utazás története, mely félig eltemetett emlékekből szökkent szárba. A részletgazdag rajzok és a lynch-i álomjelenetek többszöri olvasásra is élményt jelentenek, és habár helyenként talán öncélúnak is lehet nevezni őket, ezért bőven kárpótol a seregnyi fantasztikusan megkomponált jelenet. Csak ajánlani tudom.
Valami történhetett Hollywoodban; lehet, hogy egy reggel arra ébredtek a producerek, hogy egyetlen igaz barátjuk sincs. Ezen nincs mit csodálkozni: tulajdonképpen senki sem szereti őket, az esetek többségében még a saját anyjuk sem. Sokak élete, de főleg karrierje függ tőlük, éppen ezért mindenki rendkívül óvatos és vigyáz arra, mit mond a közelükben, mert a producerekről nem mindig lehet kitalálni, hogy milyen hangulatban vannak: éppen lecseszték a stúdióvezetők a csökkenő bevételek miatt, vagy az előző este megismert feltörekvő színésznő nem volt eléggé meggyőző az ágyban; egyszóval igazi szociális csőd lehet az életük. Nem is szeretik a romantikus komédiákat: feszengnek tőle.
Ellenben titkon mégis szeretnék őket szeretni, hiszen üzembiztosan hozzák a bevételt, talán nem is lehetnek olyan rosszak. De miért érzik mégis rosszul magukat? Valószínűleg a producerek magányosságát a hölgytársaság kevéssé enyhíti: szexuális beállítottságtól függetlenül nagyon vágyhatnak egy barátra. "Legyen olyan, mint a Túl a barátságon, de semmi buzulás." kezdi óvatosan elővezetni az ötletet a rendezőnek, lassan és vontatottan. "Tudod, nem csajt akar, éppen hogy az van neki, de nincs egy barátja sem." réved a távolba, majd összeszedi magát, mégiscsak ő a Producer (Nagy P-vel), úgyhogy tettetett könnyedséggel hozzáteszi: "Nem tudom, ezt a részét találd ki."
A Spancserek ezért egyszerű, mint a faék: szedj elő bármilyen romantikus komédiát az elmúlt húsz évből, cseréld ki a csajt férfira, a "szerelem" szót barátságra és kész: hősünk Peter Klaven (Paul Rudd) ingatlanügynök álmokkal, szép szemekkel és csodálatos menyasszonnyal: ám kénytelen rájönni, hogy saját kaliforniai álmából vastagon kimaradt a "barátság", mint kifejezés: mivel közeleg az esküvő napja, és nincs olyan férfi a környezetében, akit (jó szívvel) felkérne násznagynak, ezért "randizni" kezd férfiakkal, amelyek - minő meglepetés - egyre-másra katasztrofálisan sülnek el, pedig öccse, a meleg fitnesszedző (Andy Samberg, aki jó) mindent megtesz, hogy sikerüljön neki. Azonban amikor Peter a tévélegenda Lou Ferrigno (igen, ő Hulk a tévéből) házán próbál - vastag jutalékért - túladni, belefut Sidneybe (Jason Segal), aki szinte tökéletes ellentéte Mr. Tökéletesnek - és akkor itt kezdődnek a mindenféle bonyodalmak a koránt sem meglepő, ám borzasztóan sablonos befejezésig.
Körülbelül a tizenhetedik percig azon gondolkodtam, hogy én most kimegyek. Nem hittem a szememnek: a filmtörténet legbénább első jelenetét követte a filmtörténet legbénább második jelenete. Úgy kapaszkodtam a karfába, hallgatva a kínosabbnál kínosabb dialógusokat, mintha az életem múlna rajta - azonban a tizenhetedik percben elkezdett érdekessé válni a dolog, ugyanis a kellékes végre átadta a helyét a forgatókönyvírónak; elkezdtek élni a karakterek, és Phoebe férjéről a Jóbarátokból (ez minden, amit Paul Ruddról tudni érdemes) lassan kiderül, miért is akkora seggfej. Persze az óvatosság jegyében a meleg-poénok minimálisra - és a kevésbé viccesekre - lettek véve, viszont akadt egy-két őszintén vicces pillanat, mint mondjuk a dzsemmelés (sic!) a kanapén, vagy mondjuk Peter menyasszonyának szingli barátnőjének kényszeres pasit-találhatnékja. (Ide kapcsolódik a film legviccesebb párbeszéde, ezt megosztom, hogy ezért ne kelljen végigülni a száz percet: "Miért kell, hogy minden rólad szólnia? - Mert szingli vagyok." Sikerült ezzel a mozdulattal gyomorszájon vágni Carrie Bradshawt - aki, mint tudjuk, tudja, milyen a jó szex, vagy nem fél írni róla. Isten veled, szinglifilm, megjött a bromantic comedy!
Az eddig méltán ismeretlen John Hamburg (akiről ebből a filmből nem derül ki, hogy ő rendezte az Apádra ütöket) és szerzőtársa Larry Levin - aki olyan feledhetetlen alkotásokkal tette magát felejthetővé, mint a Dr. Dolittle mindkét része - összehozott egy egészen közepes, időnként irgalmatlanul borzalmas filmet. Hiába szerepelnek benne egészen jó komikus színészek, mint mondjuk Jason Segel (a film egyetlen értékelhető szereplője a főhős apját játszó J.K. Simmons mellett), mindez sem elég ahhoz, hogy kibekkeljük azokat a kínos perceket, amikor a Família kft. óta nem látott legcikibb, legbántóbb termékelhelyezéseket (szaknyelven product placementeket) kell végigülnünk, amelyek színvonalban együtt sem érik el egy tetszőlegesen kiválasztott teleshop műsor első tíz percét. A visszatérő poénnak szánt szombat esti kötelező kábeltévé-nézés olyan könnyedén illeszkedik a cselekménybe, mint német minimáltechno-DJ a Havanna lakótelepre. Lehet, hogy jól szól, de két percen belül megölik a szomszédok.
ASpancserekhez muszáj márkás öltönyt és egyéb trendi, ezekben a sorokban nem taglalható gyártmányú elektronikai kiegészítőket beszerezni, mert ezek nélkül úgy fogjuk magunkat érezni a vetítés alatt, mint egy menekült afgán nő a Dolce&Gabbana tavaszi bemutatóján Monte Carlóban. Ez a film olyan, mint egy borzalmas játszótéri keverék kutya; ha ránézel, elhányod magad, büdös, koszos, és pontosan úgy viselkedik, ahogy kinéz. De ha jobban megismered, egy kicsit meg fogod kedvelni, és nem utálod már annyira. Viszont soha nem vinnéd haza a lányodnak.
Nem csak a hideg sör és a dögös geek lányok miatt ereszkedtünk le a Gödörbe Orfeusz módjára, hanem az 5. Magyar Képregény Fesztiválon alaposan megrakodtuk magunkat képregényekkel is, most ezekből mutatjuk be a számunkra legizgalmasabbakat.
Johnny Fellow – Navigátor Írta és rajzolta: Brazil (Tebeli Szabolcs) Kiadta: Roham, 2008
Micsoda ígéretes borító! A címlapon tökös hősünk, hatalmas stukker és még nagyobb űrhajók, a hátsó oldalon pedig grindhouse hangulatú szövegek, macsó beállás és komolyan egy pillanatig sem vehető szörnyek. Az ilyesmire minden geek vevő, bűnös B-filmes örömök rémlenek fel és a ’60-as évek cheesy sci-fi-jeinek hangulata, Galaktika-olvasással töltött nyári délutánok, a sör meg a limonádé íze a lángoséval keveredve…
No de hagyjuk a nosztalgiát, csapjuk fel a füzetet! A bevezető kicsit meglep, tele van helyesírási hibával és az „egész zsákra való képi és nyelvi utalásokat” sem kellett volna feltétlenül megmagyarázni az olvasónak - aki lopásnak veszi ezt, azt csak zavarja a felsorolás, aki tisztelgésnek vagy posztmodern gesztusnak (ebből azért nyilván több van), az meg szívesen rájönne maga is. Persze érezni a jó szándékot, mellyel a szerző kihasználja a Kedvencek átadásának esélyét, ismerős érzés, nem is kukacoskodom tovább – talán csak az zavar, hogy Brazil lelőtte előlem a lehetőséget, hogy rámutassak a nyilvánvalóbb (főként Galaxis Útikalauz) utalásokra…
A Johnny Fellow nulladik kötete nem próbál meg megindítani egy nagy ívű történet vagy megismertetni velünk hősének életét, hátterét, ehelyett arra helyezi a hangsúlyt, ami vélhetően a későbbiekben is a legfontosabb lesz: az akciódús cselekményre. A sztori hirtelen (és rohamtempóban) kezdődik el, hogy aztán poénra poénra ugrálva mesélje el a főszereplő kalandját egy böszme nagy űrlénnyel, aki zűrzavart okoz egy százféle fajú egyednek otthont adó űrállomáson. Nincsenek miértek és hogyanok, sokkal inkább csak „SKRRAAAAK!!!” és „RWWAAAAH!!!”, meg azok a fajta szituációk, ahol mindenki vicces arcot vág és az olvasó nevet.
Túl messzire talán nem vezet a párhuzam, de az Argó jutott eszembe, miközben a Navigátort olvastam – egész pontosan az a bájos böszmeség, ahogy az Argó az öncélú művészfilmeket és az unalmas, valahogyan mindig keserűen viccesre sikerülő műfaji alkotásokat ellenpontozni próbálja: nem tűz ki magas célokat, csak szórakoztatni akar, de azt aztán nagyon. A nézőnek nevetnie kell minden percben, sőt minden tíz másodpercben, különben unalmas lesz! Valahogy ezt érezni ott a háttérben, és nem csoda, hogy kicsit görcsös, kicsit súlytalan lesz az eredmény…
Nos, hasonló a helyzet a Johnny Fellow-val is, a két képkockával elintézett éles kanyarokkal és fontos csavarokkal is, meg a fáradhatatlanul bohóckodó főhős mellett egysoros történetlökésekkel asszisztáló mellékszereplőkkel (hogy a rendre a semmiből előbukkanó női sidekick-ről már ne is beszéljek). Nulladik rész meg régebbi ötlet ide vagy oda, ezen azért lehetett volna még csiszolni.
De a pozitívumai azért így is számosabbak a képregénynek, és ezért a másik szemem nagyon nevet ám! A tömény geek hangulatról és az amúgy jól működő humorról már esett szó, de külön kitérnék a látványvilágra is, ami színes, laza, csak annyira részletgazdag (de annyira igen!), amennyire szükséges. Ha kicsit jobban összeérik, jobban kiforr a recept, nagyon értékes magyar sorozatot követhetünk majd nyomon. Ha mindenképp más képregényekhez kellene hasonlítanom a Johnny Fellow-t, a Heavy Metal vagy a Fear Agent sorozatot említeném meg, esetleg a magyarok közül a Bürokratákat – és ez azért elég jó társaság. Kíváncsian várjuk tehát, milyen irányba fog elindulni Brazil a Johnny Fellow hivatalosan is egyessel számozott első részével, és kívánunk neki sok sikert az olvasótábor megtalálásához!
(Ramiz)
Lucky Luke - A washingtoni férfi Írta: Laurent Gerra és Achdé Rajzolta: Achdé Fordította: Banitz Ildikó Kiadta: Pesti Könyv, 2009
Lucky Luke azon ritka képregénykarakterek közé tartozik, akik túlélték alkotójukat, sem Goscinny, sem Morris halála nem akadályozta meg abban, hogy folytassa diadalmenetét: jelenleg a hetvenötödik (!) köteténél tart és az a szerencse ért minket, hogy a Pesti Könyv jó érzékkel ezt a legújabb albumot szemelte ki következő kiadványának, így a magyar olvasók mindjárt a magányos cowboy (meg ne sértődj, Jolly Jumper!) legfrissebb történetét vehették kézbe az 5. Magyar Képregény Fesztiválon.
Az új alkotópáros, a Morris rajzstílusát megtartó, de egyben azt modernizáló Achdé (franciául fonetikusan kiejtett HD, Hervé Darmenton nevének kezdőbetűiből, à la Hergé) és talán Franciaország napjainkban legnépszerűbb humoristája, Laurent Gerra harmadik közös Lucky Luke albumukban is alaposan kitett magáért. Az alaptémát Morris módszeréhez hűen a valóságból merítik: Ruthford Hayes valóban az USA 19. elnöke lett, elődeitől eltérően korteskörutat tett a Vadnyugaton, és felesége, Limonádé Lucy tényleg kitiltott minden alkoholos italt a Fehér Házból. Luke-ot ezúttal Washingtonban azzal bízzák meg, hogy lehetőleg tartsa életben az elnökjelöltet utazása alatt, hiszen legfőbb politikai ellenfele, Perry Camby, semmilyen eszköztől sem retten vissza, hogy megakadályozza Hayes-t abban, hogy eljusson Texasba.
Az Astérixben is rengetegszer alkalmazott Goscinny-hagyománynak megfelelően híres színészek és közszereplők tűnnek fel a kötet oldalain, Camby fizimiskája és jelleme George W. Bush karikatúrája, tiszteletét teszi Lee van Cleef és Elvis Presley, betartják a klasszikus háromoldalanként egy csattanó-elvet, anakronisztikus poénokat rejtenek el (a szalon énekesnőjét Britney Schpiresnek hívják, a legnémetebb vadnyugati város egyik lakójának, Berlinnek egy merényletkísérlet során felrobbantják a kőfalát), a running gag Hayest arra kárhoztatja, hogy lehetőleg egy korty whiskey se csúszhaszhasson le a torkán, valamint a tizenkettes karika itt is sértetlen marad, hiszen ezúttal sem hal meg senki és a fehér csuklyás ku-klux-klánosok is csupán megtáncoltatják a rémült feketét.
A forgatókönyv A karaván, A postakocsi és A nagyhercegroad-movie receptjét követi, az állomásokat jól megválasztva kezdi Hermann németek lakta városával, ahol mindent áthat a káposzta szaga, folytatva Memphisen, a blues és a ragtime bölcsőjén keresztül egészen a texasi Austinig, ahol az üdvözlőtábla szerint olajuk és marhájuk is van, csak humorérzékük nincsen. A minimalista krimiszál (a bérgyilkos kezdettől fogva az elnökjelölt kíséretében van és a végén annak rendje és módja szerint le is leplezik) és az olyan klasszikus szereplők feltűnése, mint Billy, a Kölyök vagy Pat Poker Scat Thumbs már csak hab a tortán. Érdemes még megjegyezni, hogy Franciaországban ez az első Lucky Luke album, ami könyvárusi forgalomba kerülésével egyidőben már elérhető volt iPhone-on és iPod Touch-on, előrevetítve az elektronikus formátumú képregényipar kezdetét. Mindent egybevetve a villámkezű igazságosztó új kalandja kellemes csalódás volt számomra és remélem a többi olvasó is egyetért majd velem, ezzel további esélyt adva ennek a címnek a fennmaradásáért ebben a sanyarú gazdasági helyzetben is.
Múlt szombaton lezajlott az 5. Magyar Képregény Fesztivál és átadásra kerültek a Magyar Képregénykiadók Szövetsége által létrehozott Alfabéta-díjak, melyeket az adott év legsikerültebb magyar alkotásai kaphatnak meg, a Geekz szerkesztősége pedig ezennel megragadná az alkalmat, hogy méltassa 2008 legjobbnak díjazott képregényeit.
Miserere Homine
Írta és rajzolta: Lakatos István
Legyünk őszinték, lehet itt ünnepelni a Magyar Képregényt, meg díjakat osztani, de ez valahol még mindig csak önámítás. Ha bemegyünk egy könyvesboltba, még nem látunk magyar képregénykötetek alatt roskadozó külön polcot. Még nem beszélhetünk újra olyan nevekről, amik már a laikus többség számára is ismerősen csengenek. És még pláne nem exportálhatunk hazai képregény termékeket külföldi forgalmazásra. De vannak viszont nagyszerű próbálkozások, ígéretes szárnybontogatások, bámulatos tehetségpalánták, bizalomkeltő reménysugarak, és igazi csiszolatlan gyémántok. És már van Lakatos István. Ő biztos nem ért majd velem egyet, de szerintem ő nem tartozik a felsoroltak közé, ő ugyanis már teljesen készen van. Ráadásul ő egy igazi „kettő az egyben„, hiszen egészen sajátos rajzstílusa mellé, különleges írói véna is járult, ezzel mintegy tökéletes művészi elegyet alkotva. Tudom, szirupos ömlengésnek, csontig benyalásnak tűnhetnek az általam írottak, de érzem, hogy ezt le kell írnom, megérdemli és megérdemelem én is. Már az első képkocka, amit István munkásságából láttam, teljességgel lenyűgözött. Valami olyan volt, amivel nem is tudtam mit kezdeni elsőre, de azt éreztem, hogy ezt nagyon tudom szeretni. Idén az Alfabéta-díj zsűrije is nagyon szerette, és így a díj történelmének valószínűleg legmegérdemeltebb odaítéléséről számolhatunk be.
A Miserere Homine – Ember, Irgalmazz képregény, ami a díjat kapta, és ami a Műút irodalmi és művészeti folyóirat 8. számában jelent meg nyomtatásban (valamint azóta a neten ingyen és bérmentve is magunkévá tehető a képi és szövegi élmény-nonplusultra), csak egy az István elméjében létező fantáziavilágban termő fák mesés gyümölcseiből. Az elbűvölő Lencsilány, vagy a szintén isteni Vasárnap sem csak amúgy mellékesen megemlítendő alkotások. Külön-külön független, egyedi, kerek műalkotások, ám szereplői mintha mégis ugyanazon univerzum, ugyanazon elmesík lakói lennének. Egy groteszk, egyszerre isteni és ördögi mesevilág kedvesen torz figurái.
A díjjal jutalmazott műremek egy nehezen megfogható, absztrakt futurisztikus-keresztény-gótikus-steampunk világban játszódó, irodalmi nyelven fogalmazott vallásfilozófiai eszmefuttatás, kalandtörténet-bőrbe bújtatva, amelyben Luther az Inkvizítor, az Anyaszentegyház leghithűbb űrlovagja titkos feladatot kap, miszerint Pelikán nevű űrhajójával és titokzatos útitársával együtt kövesse azt a térképet, melyet egy zarándoktól vettek el. A térkép állítólag magához Istenhez vezet. Ennél többet elmondanom máglyahalál terhével járó eretnekség lenne.
A Miserere Homine rajzai girbegurba vonalakból álló torz alakok és szokatlan színek csodálatos szimfóniája. Nem követem el azt a hibát, hogy bárkihez is hasonlítsam, mert bár biztos lehetne, mégsem hiszem, hogy kellene. Ez véleményem szerint amolyan hungaro-gothic stílus, annak idején elsőre a Varjúdombi mesék ugrott be vele kapcsolatban, amit egyébként anno 8-10 évesen egészen másképpen ítéltünk meg, mint most.
A mindössze 16 oldalas, immáron díjjal is kitüntetett zsenialitás arra vár, hogy remekül megírt sorait minél többen olvassák, csodálatos képsorait minél többen csodálják, mondanivalóját minél többen értelmezzék. Gratulálok István különleges rajztehetségéhez és bizarr agyához. A Lencsilány kötet megjelentetéséhez pedig kiadókat keresünk!!!
(Chavez)
Négyzet – az első abszurd kör
Írta és rajzolta: Szentgyörgyi Ottó
Kisebb vagy nagyobb mértékben, de minden webcomic épít a monotonitásra, és kevés kivételtől eltekintve a grafikai minimalizmus is közös ismertetőjegyük. A rendszeres olvasótábort kiépíteni kívánó „rajzoló” több fogással is próbálkozhat: szervezheti a poénokat valamiféle tematika köré, mely esetben a téma kimerítésének veszélye fenyeget, vagy kitalálhat egy folytatódó történetet is az olvasó lekötésére, ami viszont rizikós, mert ha unalmasra sikerül, több kárt okoz, mint előnyt. Végül megteheti azt is, hogy egyszerűen csak mindig az éppen aznap eszébe jutott viccet rajzolja meg, mely esetben szervező erőként a szerző ízlése, stílusa működhet, ami nagyobb fokú szabadságot biztosít ugyan, de ezzel tudnia is kell élni ám! A legtöbb webcomic ezen módszerek keverékét használja fel.
A Négyzet esetében se tematikáról, se történetről nem beszélhetünk, és az abszolút minimalista stílus (még szövegbuborék sincsen!) is egyértelműen a szerző fantáziájára bízza a felelősséget. És működik a dolog! Többféle minisorozat (Papír-on, Szürke-marhák, Tévéhét7) párhuzamos használata vagy éppen az üres papírlapok főszereplőnek választása ide vagy oda (a Képregényfesztiválon az Alfabéta-díjátadáskor elhangzott elemzés elegáns és lehengerlő volt, de valljuk be, igencsak messzire menő és túlzó, maga a szerző is zavarba jött tőle), azért Szentgyörgyi Ottó képsorait mégsem a belemagyarázható rejtett esztétikai, filozófiai, társadalomkritikai stb töltet adja meg az értékét, se nem az állandó (webcomic-körökben amúgy abszolút hétköznaposnak és elterjedtnek számító) önreflektív és önironikus kiszólások tömkelege.
Nem, a lényeg a humor! A változatos, kiszámíthatatlan, gyakran groteszkbe és abszurdba hajló humor (nem véletlen a képregény alcíme…). És végül is erről szól egy webcomic, ez minden, ami kell hozzá, aminek frissnek kell maradnia, ami miatt vágyunk arra a következő stripre, amint az előzőt befejeztük. Egy korrupt és kegyetlen politikus nem vicces, de egy lehelletét útszéli dögevéssel helyreállító politikus már az. Minél több ilyen kerül bele a későbbiekbe, annál szívesebben (bár annál kevesebben…) vesszük majd kézbe. A default webcomic-poénokból („ide egy kis irónia, oda egy kis gonoszkodás, aztán jöhet egy rockeres/netfüggős igénytelenség-poén, vagy épp egy kis szolid kockulás, de azért ne, túl sok, hogy ne csak az infósok értsék!”) találhatunk ezer másikat is a neten… az nem érdekes. Még ha nyomtatásban nagyobb is a súlya.
Szóval, habár a kötőjeles szóviccek a strip-címekben (és a sorozatok nevében) elég fárasztóak és laposak – csak hogy valami konkrét negatívumot is említsek –, de ilyen potom pénzért (290 HUF) így is kellemes, büszkén vállalható színfoltja lesz a magyar humoros képregények piacának, mely remélhetőleg el fog érni és tartani tud
majd egy olyan példányszámot, amellyel hosszú ideig megéri sokszorosítani.
(Ramiz)
Stroboscopa Írta: Varga Péter Írta és rajzolta: Kemenes Iván
Az idei Alfabéta-díjak legvitatottabb, legnagyobb meglepetést, és számomra a legnagyobb örömet okozó sleeper hit-je egyértelműen a Stroboscopa volt. Hasonlították már a From Hell-hez és a Hellblazer-hez, de nekem egyértelműen a League of Extraordinary Gentlemen-t idézte fel: bár alternatív történelemről itt nem beszélhetünk (még), a századeleji steampunk kicsit szálkás stílusa, az irodalmi alak beemelése (Vizy Kornél), a valóban létezett gyilkos történetének továbbgondolása, valamint talán a legnagyobb hangulatfokozó ötlet, a hátsó borítón megjelenített stroboszkóp "műszaki" rajza, mind-mind hozzájárult az elegáns és gördülékeny forgatókönyv sikeréhez. Azt már tulajdonképpen meg sem kell említenem, hogy a 20-as évek Budapestje messze izgalmasabb, mint a 20-as évek Amerikája és számolhatatlan lehetőséget rejt magában.
A rendkívül erős mezőny komoly fejfájást okozott a zsűrinek ebben a kategóriában és ezúton üzenném Felvidéki Miklósnak (A fiú, akit Zsuzsinak hívtak) és Tebeli Szabolcsnak (Johnny Fellow - Navigátor), hogy ne csüggedjenek, rendkívül sok tehetség szorult beléjük és szívesen látnánk minél hamarabb minél több képregényt tőlük. Az első helyért küzdő Spirál és a Stroboscopa olyannyira megosztotta a zsűritagokat, hogy Varró Attila még a díjátadás előtt negyedórával is azt fejtegette Dunai Tamásnak, hogy miért volt rossz döntés az utóbbit kihozni győztesnek. Abban azonban mindkét tábor egyetértett, hogy a Spirál vizuálisan lenyűgöző, de a forgatókönyv gyenge lábakon áll, a Stroboscopának pedig épp ez utóbbi a fő erőssége, ellenben itt többen a rajzokat találták fejlődésre érdemesnek. Én azt vallom, hogy a képregény elsősorban történetmesélésről szól és ebben egyértelműen a Varga Péter-Kemenes Iván páros (ugyanis mint azt a Képregényfesztiválon többször is kihangsúlyozták, együtt írták a forgatót) alkotása volt az erősebb.
Stromfeld nyomozó egy elmegyógyintézetbe zárt sorozatgyilkos ügyében folytat vizsgálatot, a szálak pedig egy ismert spiritisztához vezetnek: Bajkó, az elmebomlott újságíró egy lélek-stroboszkóp nevű szerkezetbe pillantott bele, mielőtt véres ámokfutásba kezdett volna Budapest utcáin. Vajon miért hasonlított olyannyira egymásra minden áldozat és mi köze ehhez az ember számára puszta szemmel láthatatlan dolgokat felfedő stroboszkópnak? A válaszhoz a nyájas olvasónak mindössze vagy be kell szereznie a mindössze 200 példányszámban nyomott szerzői kiadást az ezen a hétvégén, azaz április 24-26-án tartott Könyvfesztiválon vagy el kell látogatnia erre a címre, ahol teljes terjedelmében elolvashatja 2008 legnagyobb meglepetését.
Új év, új Képregényfesztivál, ezúttal a sorban az ötödik, és amelynek a Geekz szempontjából különös jelentősége van, hiszen a Magyar Képregénykiadók Szövetsége felkérésére képviseltette magát az Alfabéta-díj idei szakmai zsűrijében, ami a fesztivált megelőző napon hozott döntést a Roham főhadiszállásán, a Révay sörözőben.
Reggelizz úgy, mint egy király, mondják, esetünkben azonban Ramizzal úgy burkoltunk a Gödörbe indultunkban, mint Budapest önjelölt fast food addikt Harvey and Laurel párosa: mivel sikerült elaludnom, olyan gyorsan nyomtuk be a tojásos szendvicset és a hosszú kávét a Mekiben, hogy Dante Hicks is csak döbbenten pislogott volna a pult mögül. Tíz körülre érkeztünk meg az úticélunkhoz, ami időközben átalakult egy Aqualand-el kombinált zarándokhellyé, ahol azonban nem bebalzsamozott ideológiák és aranyba foglalt lábiujjcsontok várták a szent áhítattal eltelt látogatókat, hanem képregényhalmok alatt roskadozó standok.
Miután kivártuk a sort (amire szerencsére a szervezők hamar reagáltak és megkettőzték a jegyszedők létszámát), belépéskor bal kéz felől a kivetítőn éppen Captain Marvel döngölte a földbe Sub-zero-t a PC Guru bemutatója közben, jobb kéz felől pedig Xbox360-as standokon gyakorlatoztak a népek, de hogy min, azt már nem láttam, mert a tekintetem elakadt a mindezt felügyelő lány fenekénél. Némileg felhős homlokkal és nehéz szívvel távolodtunk a sörcsapoktól (mert tudtam, hogy az Alfabéta-díj kihirdetésre nem lenne igazán illendő sakálrészegen betámolyogni) a Pinkhellesek felé, ahol profi arab teveárus módjára befűztek, hogy csak a legújabb, hatodik szám helyett vegyem meg a teljes sor antológiát egyszerre (amit egyébként egyáltalán nem bántam meg, sőt, ezúton üzenem Felvidéki Miklósnak, még véletlenül se keseregjen, hogy ezúttal nem nyert az Alfabétán, hanem sürgősen adjon ki egy Noname gyűjteményes füzetet).
A Nyitott Könyvműhely standjához két dolog vonzott minket: Eszter, a rendkívül csinos sajtófelelős, aki a kezünkbe nyomta a legújabb kiadványaikat (Paprikás rapszódia, Guszti, két új Dilbert kötet és a Képregényes világtörténet második része), majd pedig Kati Kovács, az ugyancsak meglehetősen dekoratív és magyar felmenőkkel rendelkező finn rajzolónő, aki dedikálta a kötetét, míg az Indexes stáb kamerástul-mikrofonostul arra várt, hogy végre elhúzzunk onnan a fenébe. A Vad Virágok pultjánál az új Kázmér és Huba (Bosszú, édes bosszú) egyértelmű vétel volt, ráadásul Tóth József azt is megsúgta, hogy most már szinte biztosra vehető a Franciaországban nem olyan rég zajos sikert arató titkos projekt kiadása.
A Kingpin az új Kravenes történettel (Pókember - A Vadász lelke) és a Hihetetlen Pókember második kötetével (Az Új Bosszú Angyalai) rukkolt elő, megtettük a kötelező kűröket a frankofón kiadványoknál (Lucky Luke 11 - A washingtoni férfi, Tintin 7-8 - A hét kristálygömb/A nap temploma és az új Bilal kötet, a Párizsi randevú), majd manga fronton is (Berserk 4, Death Note 4, Démonnapló 4, Naruto 7). Trilliannál láttam egy zseniális The Walking Dead pólót, de nem volt a méretemben (most már tényleg le kellene adni a gall vezéres pókhasamból), hiába bizonygatták, hogy ámerikánus számozással az L-es megfelelne, próbafülke nem lévén nem akartam elrettenteni a mit sem sejtő közönséget egy spontán vetkőzőszámmal.
A színpadon zajló programok közül sajnos elszalasztottam a Csipike szülőanyjával, Rusz Líviával és a Román Képregényszövetség elnökével, Dodo Nitával folytatott beszélgetést, (esküszöm nem inni voltam!), de az első tombolára már odaértem, ahol Halmos Ádám fergeteges one-man show-t adott elő tombolahúzás ürügyén, meg egyébként is jelenésem volt az Alfabéta-díjak átadása miatt. Mivel a szpotlámpák szenvtelen, ám kitartó munkája révén egyes előadókból több liter folyadék távozott látványosan, én elővigyázatosan magamhoz vettem a védőitalomat és a színpad szélére ültem, miközben elmondtam egy miatyánkot Bayer Antalért, aki egész pontosan a két lámpa kereszttüzében konferálta fel az eseményt.
A szakmai sajtó képviselőiből összeállított zsűri előző nap gyűlt össze egy arra megfelelő műintézményben, hogy eldöntse melyik alkotás kapja a díjat a különböző kategóriákban. A kép-sor kategória győztese gyakorlatilag elsöprő többséggel a Szentgyörgyi Ottó által jegyzett Papír(on) lett, a kép-novellák között pedig Lakatos IstvánMiserere homine-je. A kép-regény kategória erősen megosztotta a zsűrit, a Varró Attila vezette Spirál Egylettel feszült szembe az ugyancsak háromfős Ideiglenes Stroboscopa Forradalmi Tanács, így az éppen akkor érkező Kati Kovácsnak kellett elválasztani az ocsút a búzától. A döntéssel rendkívül elégedett vagyok, hiszen a vitán felül erős mezőnyben egy mindössze 200 példányszámban nyomott szerzői kiadás, a Varga Péter - Kemenes Iván duó által készített Stroboscopa győzedelmeskedett. Ha a vizuálisan lehengerlő Spirál fele olyan hosszú vagy eleve narráció nélkül, csak művészi eszközökre építve meséli el a történetét, egyértelműen rá szavazok, így azonban csupán egy a Futaki Attila képzettségét és tehetségét demonstráló technikai demót láttam benne. (A három nyertes mű bemutatása szerdán kedden a Geekz-en!)
Az Alfabéta-díjak átadása. A zsűri balról jobbra: Nagy Krisztián alias Santito (Geekz), Greff András (Magyar Narancs), Birkás Péter (PC Guru), Varró Attila (Filmvilág és Mozinet), Kati Kovács (a nap díszvendége, finn képregény-író és rajzoló), Bayer Antal (a Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke, ezúttal nem zsűritag), Dunai Tamás (Panel, Műút), és Galgóczi Tamás (ekultura.hu).
Az eredményhirdetés után még tettem egy kört a kisebb, de annál izgalmasabb kiadványokat kínáló kisebb standoknál és begyűjtöttem az új Panel különszámot (Szabó Zoli űzött tekintetében láttam a segélykérést, amikor a tőszomszédságukban felállított Yu-Gi-Oh-ba oltott Dance Dance Revolution gépből újabb idegtépő akkordok csendültek fel, amint egy fiatal lányka belekezdett egy újabb többórás intuitívan sámánisztikus szteplépésekkel modernizált termékenységtáncba), a Rohamosoknál magamat egy PestBlog.hu-val, Ramizt pedig egy Johnny Fellow-al leptük meg, beköszöntünk Pilcz Rolinak, aki a legfrissebb Kalyber Joe kötegek felett őrködött, valamint a hátizsákomba tömtem a friss Alfabéta-díjas Ottó négyzet alakú képregényújságának (Négyzet - az első abszurd kör) két füzetét és a Buborékhámozó ötödik számát (ne hülyéskedjetek: Mátyás király adamantiumkarmokkal?). A pódiumon közben Horváth Henrik számítógépes színezést oktatott, majd egy újabb stand-up comedy-t láthattunk három fiatal webes stripeket készítő alkotótól (az ökölszexes vicc tényleg nagyon ütött!). A hozzájuk vezető linkeket megtaláljátok lentebb, a cikk második részében, Ramiz prezentálásában, én pedig az általam ismert egyetlen kaiju-stripet (aminek egy kinyomtatott példányát most a feszten találtam a pódium tövében, a földön, elég sajátos gerilla terjesztésben) tudom ajánlani.
Délutánra kezdett csendesülni a tömeg, de még így is rendkívül megnyugtató volt a nemek aránya, rengeteg csinos lányt láttunk a képregényes pultok felé konvergálni. Ramiz idejekorán elmenekült, én azonban még megvártam az adott forgatókönyv alapján rendezett élő képregényrajzolás eredményhirdetését, amit Kemenes Iván nyert meg, a Stroboscopa író-rajzolója, ezáltal is megerősítve magam abban, hogy helyesen döntöttem az Alfabéta szavazás során (a nyertes művet volt alkalmam elolvasni és nagyon remélem első körben kikerül a kepregeny.net-re, majd pedig nyomtatott formában is viszontláthatjuk, esetleg egy újabb Panel különszámban? hint-hint).
A rajtaütésszerűen rámtelepedett fáradtság (esküszöm nem a sör és a meleg volt az oka!) hatására úgy döntöttem, én is hazafelé veszem az irányt, amikor rádöbbentem, hogy eltűnt a telefonom. Az ilyenkor menetrendszerűen érkező szívszélhűdéstől az ereimben keringő alkohol ezúttal megvédett (most már lassan be kell szereznem egy Szent Arnold amulettet) és Hamlettel karöltve a biztonságiaktól szereztük vissza az egyik asztalon felejtett mobilomat. A sikeres akciót egy sörrel ünnepeltük meg, majd a mostanra már akár a légiós terepgyakorlatokhoz is használható súllyal megterhelt hátizsákom alatt meggörnyedve elégedett mosollyal indultam a Blaha felé. Így utólag egy tökéletes nap volt, de persze ehhez jelentősen hozzájárult az este a timbuktui nagykövetségen elfogyasztott jelentős mennyiségű behűtött csipkebogyópálinka (a lakótársam azt mondja nem ott voltunk, de szerintem hazudik).
Második fejezet, amelyben Ramiz bevallja, hogy eredendő lustasága és arcpirító gátlástalansága miatt Santitora, a Geekz magazin képregényrovatának vezetőjére hárítja a szakértelmet kívánó újságíró munkát, míg ő a fapados fényképezőgépével készített fotóit kommentálja, ily módon próbálva színesíteni a közös beszámolót.
DC Versus Mortal Kombat és más királyságok az XBOX 360-as gépeknél! (Én az új Street Fighteren játszottam egyet, és egy kilenc éves srác lazán elgyalázott - igaz ugyan, hogy én a kínai lánykával játszottam, és végig csak a saját karakterem gyakran elővillanó piros bugyiját figyeltem az ellenfelem helyett... De nem voltam mérges,végül is annyi idősen mit tudja ő, mi a jó?... :D)
Ezeket úgy hívják, hogy "apparels", és bár a keményvonalas geek-ek tagadják, de valójában mindenkinek van otthon legalább egy Yodás PEZ-adagolója vagy egy Son Goku-s ceruzahegyező-élezője.
Dr Manhattan, ezúttal méteres pénisz nélkül.
Kati Kováccsal (középen) Halmos Ádám és Angyalosy Eszter (Nyitott Könyvműhely) beszélget (mindketten oltári jó fejek, lásd alant).
Elméletileg nincs unalmasabb dolog, mint egy tombola... Ehhez képest Halmos Ádám (a Nyitott Könyvműhely kiadó vezetője) akkora stand-up comedy-t csinált a kétóránként megtartott tombola-húzásokból, hogy Santitoval dőltünk a röhögéstől...
A fesztivál elmaradhatatlan vendégei, a tizenéves mangafan lányok, ezúttal táncolhattak is egyet. (Igen, ez a közelező "geek lányok"-képünk.)
Második alkalommal jelentkezik a GeexKomix, vagyis ezen a héten hagyományt teremtünk! Ismét fejest ugrunk a friss, mainstream amerikai képregények tengerében, és megmártózunk kalózok, szuperhősök, űrhajósok, gengszterek és katonák izgalmasabbnál izgalmasabb történeteiben. Pókember újra leveszi a maszkját, Batman még mindig halott, Rozsomáknak új sorozata indul, és ez még mind csak a jéghegy csúcsa: hisz belepillantunk többek közt Garth Ennis legutóbbi minijébe, és abba a képregénybe is, amit a tengerentúli kritikusok a tavalyi év egyik legjobbjának tartanak!
Amazing Spider-Man 590-591
Történet: Dan Slott Rajz: Barry Kitson Kiadó: Marvel Comics
Eltelt már egy kis idő az első cikkünkben említett Character Assassination óta, úgyhogy bízom benne, hogy mindenkinek sikerült nagyjából túltennie magát rajta. Persze tudom, ez nem olyan könnyű, hiszen Marc Guggenheim művei általában képesek rá, hogy maradandó károsodást okozzanak a képregény geekek agysejtjeiben – de szerencsére mindig lehet rá számítani, hogy Dan Slott rehabilitálja a pórul járt rajongókat. Amióta tavaly nyárom megírta a remekül sikerült New Ways to Die-t, ő a One More Day óta döglődő Pókember elsőszámú reménysége. Ez a kétrészes sztori most a hálószövő kapcsolatát vizsgálja a Fantasztikus Négyes tagjaival – és hogy erre miért van szükség? Természetesen azért, mert a One More Day után senki, de tényleg senki nem tudja Pókember valódi kilétét (na jó: azóta a bosszú angyalais csapattársai előtt már levette a maszkját), ami kicsit furcsán veszi ki magát egy olyan baráti kapcsolatban, amit Peter a Fáklyával ápol. Utóbbi nem tudja hová tenni, hogy nem emlékszik Póki valódi nevére és arcára, noha egészen biztos benne, hogy nem olyan régen még birtokában volt ennek a tudásnak. Ez persze poénokat, élcelődéseket és konfliktusokat szül, méghozzá az ún. Makroverzumban. Azt ugyanis a fantasztikus család és a hálószövő egyszer együtt látogatták meg, és most együtt is térnek vissza, miután vészjelzést fognak az ottaniaktól. Nem megyek ebbe mélyebben bele, mert nincs semmi jelentősége: az ott kialakuló csetepaté csak egy ürügy a bizalmi kérdéshez, ami Pókember kiléte körül forog. Ez természetét és hangulatát tekintve egyébként sokkal inkább egy Fantasztikus Négyes, mint egy Pókember sztori, de végülis utóbbi identitása áll a középpontban, és ez egyébként sem számít. Ami fontos, az az, hogy egy igazán szórakoztató, ötletes és jól megírt képregényt kapunk.
Slott remekül bánik a fantasztikusokkal – persze legalapvetőbb tulajdonságaik mentén írja őket, de ezt egy ilyen vendégszereplés esetében nem is lehet másképp. A Johnny és a Peter közti civódás végig egy sajátos bájt kölcsönöz a történetnek, még akkor is, ha egyébként egy viszonylag komoly konfliktuson alapul, aminek feloldása… nos, erre hirtelen szavaim sincsenek. A Fáklya a család szentségéről beszél, a jelenet pedig ölelésekkel végződik – vagyis minden jog szerint az egésznek émelyítően giccsesnek kellene lennie, de ehelyett gyönyörűen bájos és érzelemgazdag, ugyanakkor mégis ízlésesen visszafogott lesz. Ahogy a fantasztikusok mint valami rég látott kisöcsit ölelik keblükre Petert, az olvasó nem tud nem bárgyún vigyorogni, és konstatálni magában, hogy ez az elmúlt kb. két év Pókember-termésének legszebb pillanata – az elismerés egyébként Barry Kitson rajzolót is megilleti, aki rendkívül kifejező mimikát kölcsönzött a szereplőknek. Ki kell azonban még térnem két dologra: egyrészt arra, hogy a Makroverzumban másképp telik az idő, mint hőseink világában, így miután pár óra elteltével visszatérnek az utóbbiba, rá kell ébredniük, hogy ott két hónap telt el. Ügyes fogás ez arra, hogy a sorozat egyes, bő egy éve stagnáló szálait végre valaki érdemben előrelendítse, mindössze pár oldal leforgása alatt. Peter így egy új status quo-ba csöppen, amiben vannak lehetőségek – végre (végre!!!) hosszú idő után talán ismét tartani fog valahová ez a képregény. A másik dolog, hogy hősünk a sztori tanulsága szerint tökéletesen tisztában van vele, hogy a világból kitörölték a titkos identitására vonatkozó bizonyítékot. Ez bizony furcsa, és abba az irányba mutat, hogy az írók talán bele akarnak piszkálni a hálószövőnek a One More Dayben Mephistóval kötött alkujába (még Mary Jane is felbukkan pár szó erejéig…). És ha esetleg tényleg retconálni akarják a retcont, akkor én leszek az első, aki tapsolni fog hozzá.
Batman: Battle for the Cowl 2
Történet és rajz: Tony Daniel Kiadó: DC Comics
Nocsak-nocsak, úgy látszik, a háromrészes minisorozat előrehaladtával Tony Daniel lassan felnő a feladathoz, és bebizonyítja, hogy a DC nem döntött rosszul, amikor rábízta az idei év talán legfontosabb Batman sztorijának megírását (és megrajzolását). Az első szám, ahogy azt legutóbbi összefoglalónkban említettem, kissé kapkodó, összeszedetlen és kidolgozatlan volt, de Daniel mostanra láthatóan eldöntötte, hogy mely karakterek igazán fontosak neki, kikkel és mivel akar pontosan és részletesen foglalkozni. Úgyhogy, bár az első rész sem volt rossz, ez mindenképpen egy nagy előrelépés. A sztori jobbár leszűkült Kétarcúra, Pingvinre, a Fekete Maszkra, és az egykori-jelenlegi Robinokra. Előbbiek a Gotham feletti uralomért harcolnak, utóbbiak pedig – mind a maguk módján – Batman köpenyéért, és a jogért, hogy magukra ölthessék, és folytathassák a halottnak hitt Bruce Wayne soha véget nem érő, bűn elleni hadjáratát. Az előző számban felbukkant két lehetséges utódjelölt, akik most annak rendje és módja szerint le is lepleződnek. Egyikük (természetesen az, aki lőfegyverekkel járőrözik, és gyilkosságtól sem riad vissza) Jason Todd, az egykori, a másik pedig Tim Drake, a jelenlegi Robin (egyik sem nevezhető nagy meglepetésnek, de Daniel szerencsére nem is próbálja annak eladni) – mindeközben a denevér Jason előtti társa, Dick Grayson, azaz Éjszárny, továbbra sem kívánja átvenni Bruce helyét. A Pingvin és Kétarc pedig közben totális háborúba keverednek egymással, nem is sejtve, hogy az indulatokat a Fekete Maszk szítja köztük, természetesen saját javára.
A Battle for the Cowl 2 rövid akciójelenetek füzére, de szerencsére ezek az akciók egyáltalán nem öncélúak, hanem nagyon is határozottan mozdítják előre a cselekményt – és pontosan ez az a tudatosság, aminek hiánya alatt oly érezhetően nyögött az első szám. Jason és Dick összecsapása kulcsfontosságú előbbi súlyos, korábbi nézőpontjával szembemenő döntésének meghozatalában, Tim és Jason harca elmérgesíti a helyzetet, és nagyon csúnya következményekkel járhat (és nem csak az egyik Robint látszólag halálos sebe miatt), a gengszterek háborúja pedig nyilvánvalóan kijelöli majd az első fő ellenséget annak, aki végül átveszi Bruce helyét (nem kell nagy látnoknak lenni, hogy kitaláljuk, ez szinte bizonyosan Dick lesz). A sztori tehát pörög, nincsenek üresjáratok, felesleges drámázások és elnyújtott dilemmák, és végre minden karakter pontosan úgy viselkedik, ahogy azt egy ilyen szituációban logikusan elvárhatjuk tőlük. És még a rajzok terén is fejlődés tapasztalható: Daniel a testfelépítés és a méretek hangsúlyozásával szépen érzékelteti például, hogy Tim bújik meg a Batman gúnya alatt, nem Bruce, és bár az akciók nem különösebben látványosak, a hangulatfokozó képek fantasztikusan sikerültek. A Fekete Maszk istenként való pózolása a lángoló Gothammel a háttérben (itt a színező is nagyon kitett magáért), illetve az elszánt Dick visszatérése a denevérbarlangba, noha tipikus, sablonos szuperhős-pillanatok, mégis (vagy talán éppen azért, hisz hol máshol legyenek ilyenek) elemi erejűek. Reméljük, az utolsó rész legalább ilyen jó lesz.
Battlefields: Dear Billy 1-3
Történet: Garth Ennis Rajz: Peter Snejbjerg Kiadó: Dinamyte Entertainment
Két dolog van, aminek Garth Ennis valósággal a megszállottja: a vallás és a háború, és mindkettőről annyi képregényt írt már, hogy szinte lehetetlennek tűnik, hogy bármelyik témában újat tudjon mondani – és mégis, újra és újra képes új szemszögeket találni hozzájuk. A vallást most hagyjuk, minket itt és most a háború érdekel. A Battlefields három, egyenként három részből álló, és önálló történettel rendelkező minisorozatot takar, melyek közt a kapcsolódási pont a második világháború, és persze azon belül a szokásosnál kissé eltérőbb témaválasztás. Az első mini, a The Night Witches, egy kizárólag nőkből álló szovjet bombázóraj egyik tagjáról, és egy Oroszországban előrenyomuló német egység egyik katonájáról szólt, akiknek története persze az utolsó füzetben kényelmetlenül összefonódott. A végeredmény egy nagyszerűen megírt, szépen rajzolt, helyenként sokkoló, de túlzásokba soha nem eső háborús dráma lett, és ezt a színvonalat Ennisnek sikerült megtartania a második, Dear Billy című minihez is. Ennek középpontjában egy Carrie Sutton nevű nővér áll, akit sok társával együtt a japánok megerőszakolnak, majd pedig lelőnek. Ő az egyetlen túlélő, és miután felépül, folytatja nővéri munkáját, sőt, még találkozik a címbeli Billyvel, egy jóképű, kedves katonával is – ám az érzelmi sebek, amelyeket a japánok ejtettek rajta, mélyek és gyógyíthatatlanok, és nyilvánvalóan tragédiához vezetnek majd. Amikor pedig egy japán katona kerül a kórházba, ahol dolgozik, lehetősége nyílik a bosszúállásra is.
Ennis tehát a cím ellenére ezúttal nem a csataterekre vezeti az olvasót, hanem a háború egy ritkábban tárgyalt területére, a háborús bűnök okozta sokkra és a soha el nem múló utóhatásokra. Ez Billy esetében is igaz, aki szintén egy traumatikus élmény után kerül Carrie ápoló kezei alá, és kettejük kapcsolatát is ezek a múltbeli sorscsapások határozzák meg. Szerelmük nem szép, tiszta és bizalmas, mint valami rózsaszín lányregényben, hanem fájdalmakkal, szenvedéssel teli, és természetesen képtelenek megosztani egymással az átélt traumákat. A három rész alatt folyamatosan látjuk, ahogy Carrie egyre mélyebbre süllyed kínzó emocionális viharába és bosszúhadjáratába, és Ennis nagyon ügyesen ábrázolja ezeket a lelki folyamatokat. Nem direktben, szájbarágósan közli, hogy épp milyen állapotban van főszereplője, hanem okosan megírt dialógusokon, elejtett megjegyzéseken és beszédes arckifejezéseken keresztül (jó példa erre, amikor a harmadik részben a katonák a háborúról beszélnek a nő társaságában). Utóbbi persze már főleg a dán Peter Snejbjerg érdeme. Rajzai egyszerűek, sehol egy felesleges részlet vagy sallang, és ez lehet, hogy egyeseket eltántorít, de ami igazán fontos, hogy minden vonása (különösen a mimikák terén) roppant kifejező, és Rob Steen színezővel együtt mesterien önti képekbe a főhős egyre üresedő érzelmi világát (mellesleg John Cassaday borítói is gyönyörűek). A cím egyébként nem véletlen, a képregény valójában egy „illusztrált levél”, amit Carrie ír Billynek, és az olvasó már az első oldalak után sejti, hogy ez egy szakítólevél lesz – de téved, mert Ennis ennél sokkal sokkolóbb, noha a témát tekintve kézenfekvő befejezéssel sújtja a karaktereket és az olvasót.
Daredevil Noir 1
Történet: Alexander Irvine Rajz: Tomm Coker Kiadó: Marvel Comics
Ejha, ez aztán egy olyan cím, egy olyan párosítás, amire senki nem számított volna. Fenegyerek és a noir! Marvel, könyörgöm, gondolkozz (tudom, sokat kérek…)! Amikor Brian Michael Bendis évekkel ezelőtt átvette a Fenegyerek sorozatot, az egyébként is gyönyörűen merült bele a noir zsánerébe, és ott van azóta is, immár Ed Brubaker irányítása alatt. Szóval a Marvel ötlete, hogy egy-egy mini erejéig noir környezetbe helyezze híres szuperhőseit, nagyon is jó, érdekes és életképes olyan címeknél, mint a Spider-Man Noir és az X-Men Noir, de a Fenegyerek esetében, ami egyébként is noir… mi értelme van? És mi jöhet még ezután? „Daredevil Superhero”? Az lenne csak igazán kreatív… Mégse ítéljünk elsőre, hiszen akár unalmas ötletből is születhetnek remek történetek. De hopp, sajnos itt nem ez a helyzet. Alexander Irvine képregényével nem az a legnagyobb baj, hogy hangulatát tekintve simán játszódhatna a jelenben, és része lehetne a mostani Fenegyerek sorozatnak (két különbség van csak ahhoz képest: 1930-at írunk, Matt Murdock pedig nem ügyvéd, hanem magánnyomozó – ami kézenfekvő egy noir esetében, és persze meglehetősen ötlettelen is). Hanem az, hogy színvonalát tekintve a lába nyomába sem ér.
A sztori szerint a főhős és társa irodájában feltűnik egy femme fatale (naná), aki egy Orville Halloran nevű gengszterfőnök barátnője – csakhogy immár nem akar az lenni, és ehhez kéri Matték segítségét. A helyzetet bonyolítja, hogy a bűnöző szolgálatában megjelenik a városban egy kegyetlen bérgyilkos, aki sosem hibáz (Célpont, természetesen), és hogy Orville épp háborúra készül Wilson Fisk ellen. Irvine tehát a plafonig halmozza az unalomig ismert noir kliséket, és elvárja, hogy hálásak legyünk érte (és közben ráadásul az egész képregényben alig történik valami, a cselekmény épp csak jottányit mozdul el a kiindulási ponttól). Ezt pedig nehéz tolerálnia olyasvalakinek, mint jómagam, aki oda meg vissza van ezért a műfajért. A Daredevil Noir unalmas, kiszámítható, és az eredetiségnek még csak a szikrája sem található benne – és az eredetiséget itt még csak nem is általánosságban értem (ennyire naiv nem vagyok), hanem csak a normál Fenegyerek sorozathoz képest. Ezzel pedig vissza is jutottunk kezdő felvetésemhez, hiszen az egész képregény létjogosultsága alapjaiban kérőjeleződik meg. Az egyetlen pozitívumot Tomm Coker képei jelentik, amik leginkább a megbecsült Fenegyerek-rajzoló, Alex Maleev munkáira rímelnek, azaz realisztikusak, visszafogottak, cseppet sem trendi szuperhősösek, roppant stílusosak, és nagyszerűen használják az árnyékokat – ráadásul gyönyörűen hangulatos, noir- és retro jellegű színezés jár hozzájuk. De a tetszetős külső, mint mindig, kevés, ha üres belső jár hozzá…
Irredeemable 1
Történet: Mark Waid Rajz: Peter Krause Kiadó: Boom! Studios
A szuperhős-képregények piacának abszolút uralkodója a két legnagyobb amerikai képregény-kiadó, a Marvel és a DC, ennek ellenére azok a történetek, amik a téma frissebb, a szokásosnál eltérő megközelítését választják, szinte rendre a kisebb cégeknél látnak napvilágot. Most a Boom! Studios van soron, aminek új sorozatát a jelenleg a Pókemberben is tevékenykedő Mark Waid írja. Az Irredeemable egy olyan kérdést feszeget, amit az író már felvetett a kultikus Kingdom Come című minisorozatában, 1996-ban: mi történik, ha egy nagyerejű szuperhős letér a törvény, az igazság, vagyis a „jó” ösvényéről, és pusztításba kezd? (Ez a téma egyébként Brian Michael Bendis Powers című zseniális noir-sorozatának egyik sztorijában is előjött.) Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy ilyesmi bekövetkezzen? És persze: ki és hogyan fogja megállítani? Úgy hangzik ez, mint egy minisorozat: egy nagy hősből nagy gonosz lesz, akit egykori társainak le kell kapcsolniuk. Csakhogy ez egy ongoing sorozat, vagyis számíthatunk rá, hogy a sztori ennél sokkal bonyolultabb, fordulatosabb, és mindenekelőtt, kidolgozottabb lesz. Waid azt ígéri, hogy pontos jellemrajzokkal, pszichológiai folyamatokkal támasztja majd alá a világ szeretett szuperhősének gonosszá válását, ami egy rendkívül ígéretes koncepciónak tűnik.
Egyelőre csak annyit tudunk, hogy a megtévelyedett Plutoniannal (akit egyébként Waid egyértelműen Supermanről mintázott) történt valami a múltban, aminek hatására most egykori társaira vadászik, és sorra, kegyetlenül öldösi őket, nem kímélve családjukat sem – s minthogy az egykori hős ereje nem ismer határokat, senkinek fogalma sincs róla, hogyan állíthatnák meg. Waid in medias res kezd a történetbe, és a döbbenetes erejű nyitójelenettel azonnal elkapja az olvasó üstökét. A kegyetlen, szuperdinamikus akció után Waid lassan csöpögtetni kezdi az információmorzsákat egy bámulatos ügyességgel felépített jelenetben, amiben egy rakás szuperhős sietősen vallatja egy társukat Plutonian esetleges sebezhetőségével kapcsolatban. Lehet, hogy ez így nem hangzik túl izgalmasnak, de a flashbackekkel tűzdelt oldalak, amelyeken éles kontrasztban áll egymással a képregények aranykorára emlékeztető, mosolygós, imádott hősökkel teli múlt, és a sötét, vérrel és kétellyel teli jelen (a különbséget persze a színező is hathatósan érzékelteti), egyetlen pillanatig sem engedik lankadni a figyelmet, és még egy olyan szomorú, megkapó fordulattal is szolgálnak, ami valósággal letaglózza az olvasót. Azt azért el kell ismerni, hogy nem sokminden történik ebben az első részben, hiszen annyit tudunk csak meg, hogy egy egykor feddhetetlen szuperhős valami miatt bekattant, és most veszélyt jelent mindenkire. De a képregény hangulata és kivitelezése annyira eltalált, hogy ez csak az első végigolvasás után tűnik fel, addig csak faljuk az oldalakat. Egyelőre a sorozat egyetlen kisebb hátulütőjének a rajz tűnik: Peter Krause képei meglehetősen konvencionálisak, egyszerűek, és nem is mindig olyan dinamikusak, mint amilyennek lenniük kellene (ld. az utolsó pár oldalt) – de legalább a panelkezelés terén egészen kimagasló munkát végzett.
Rawbone 1
Történet: Jamie Delano Rajz: Max Fiumara Kiadó: Avatar Press
Jamie Delano, a Hellblazer veterán írója ebben a hónapban egy vadonatúj sorozattal jelentkezik az Avatarnál. Rawbone című képregénye kalózokról szól, és tekintve, hogy Delano nem az a nagyon finomlelkű író, az Avatar meg nem az a kiadó, ami fél a brutális, erotikus és szélsőséges tartalmaktól, könnyen kitalálhatjuk, hogy ez bizony egy igazán vérgőzös, kőkemény comicnak ígérkezik. A történet egyrészt egy La Sirena nevű nőről szól, aki egy kegyetlen kalózkapitány, és aki egy rabszolgahajó elfoglalása után rabul ejti egy nagyhatalmú pap gyönyörű lányát, a házasság előtt álló Ophelia Strongot. A vonzalom köztük kölcsönössé válik, de a leszbikus erotika nem bimbózhat sokáig, mert a történet másrészt Billy Blue-ról, egy angol katonáról szól, aki egy kisebb hadsereg részeként lerohanja a gaz kalózokat. La Sirena fogságba esik, Ophelia pedig visszakerül jövendőbelije karjaiba – ez lehetne akár happy end is, de ez nem az a fajta sztori. A férfiak, többek közt apja és „szerelme” szemében is megszentségtelenített Ophelia számukra egy megvetnivaló ribanc szintjére süllyed, és a hajó legénysége az ő kínzásával igyekszik rávenni a kalózkapitányt, hogy vezesse el őket rejtett kincseihez.
Vagyis a nagy dirrel-durral, és rengeteg puskaporral érkező felmentő sereg korántsem valami idealizált, romantikus katonákból áll, hanem fosztogató állatokból, akik mellesleg egy betanított majommal próbálják megerőszakoltatni a kalózok karjaiból kimenekített menyecskét. Így aztán Delano arra készteti az olvasót, hogy az egyenruhás „jófiúk” helyett a két nővel, a kalózkapitánnyal és Opheliával azonosuljon. Utóbbival könnyű, hiszen pusztán egy szerencsétlen áldozat, akit lassan szétmarcangol a kalózok és a korona közti ellenségeskedés, előbbit pedig, noha a narráció hamar közli velünk, hogy egy kegyetlen kívülálló, és biztosak lehetünk benne, hogy rengeteg ártatlan vér tapad a kezeihez, Ophelia babusgatása közben, azaz gyengéd oldaláról ismerjük meg. A szerepek tehát felcserélődnek, a kontraszt jól érezhető, és egy remek kiindulási pont a sorozathoz. La Sirena karakterében pedig rengeteg lehetőség rejlik. Egy gyönyörű, kegyetlen, választékosan káromkodó, kőkemény kalóznőről van szó, aki még részletes háttér felrajzolása nélkül is izgalmas (köszönhetően a remek dialógusoknak, amiket az író az ő és minden más szereplő szájába ad), és csak Delano kreativitásán múlik, hogy milyen messzire megy vele. Igaz, a többiek első blikkre nem túl izgalmasak: Billy Bue egy átlagos katona, a társai gonoszságait rosszalló jófiú, Ophelia pedig csak egy szegény, sóhajtozó áldozat, akiről semmit nem tudunk. Persze ez még csak az első rész, bőven lesz idő elmélyíteni a karaktereket később is, itt a lényeg az alapok felvázolása volt – arra pedig aligha lehet panaszunk. A rajzokat Max Fiumarának köszönhetjük, és aki olvassa mondjuk Joe Kelly Four Eyes című sorozatát, azt tudja, hogy fantasztikusan teremt hangulatot. Képei szépek, kidolgozottak, a gyönyörűen élénk, de egymással abszolút harmóniában lévő színek pedig igazi élettel töltik meg őket. Még egy új cím, amire a kezdetek alapján érdemes lesz odafigyelni…
Scalped 27
Történet: Jason Aaron Rajz: Francesco Francavilla Kiadó: Vertigo
Hadd kezdjem azzal, hogy a Scalped a jelenleg futó amerikai sorozatok egyik (?) legjobbika, és ha még nem olvasnád, először szégyelld magad egy ideig, aztán pedig azonnal kezdj hozzá. Jason Aaron brutális, vérmocskos, hardcore indián noirjával talán csak az épp szünetelő Criminal (Ed Brubakertől) és a napokban véget ért 100 Bullets (Brian Azzarellótól) vetekedhet, illetve vetekedhetett. A Scalped egy kies, bűnben és koszban fürdő rezervátumban játszódik, ahová hosszú évek után tér vissza Dahsiell Bad Horse, mint beépített FBI-ügynök. Feladata, mellyel a személyes vendettára szomjazó Nitz ügynök bízta meg, hogy lebuktassa a rezervátumot vezető, látszólag legalitásba vonult gengszterfőnököt, Red Crow-t. Azóta a sztori egy rakás új karakterrel és történetszállal gazdagodott, hiszen Aaron minden számmal megbonyolítja az eseményeket, és minden számmal egyre mélyebbre löki szereplőit a teljes kilátástalanságba. Merthogy ez egy roppant depresszív képregény, amiben mindenki gyilkos, őrült vagy szociopata, de legalábbis hihetetlenül agresszív és antipatikus – ugyanakkor mélységesen szánalmas is. Ugyanis az egész rezervátum a reménytelenség és a bűn melegágya, és minthogy a szereplők mind itt nőttek fel, esélyük sem volt, hogy kitörjenek belőle. Aaron fokozatosan tárja fel a figurák múltját, keserű, tragikus és véres történeteket mesélve, amelyeknek végterméke egy olyan mélységesen kiábrándító világ, amelyben mindenki a téboly és az öngyilkosság határán táncol – többnyire drog- vagy alkoholmámorban.
Ez a szám Nitz ügynököt veszi górcső alá, aki két 32 éve agyonlőtt és megskalpolt kollégájának gyilkosait keresi – még mindig. Most végre megtudjuk, milyen kapcsolat fűzte a két ügynökhöz, miért ez a fél életen átívelő gyűlölet és megszállottság. Egy olyan ember portréját kapjuk, aki teljesen elszakadt a külvilágtól, exfeleségeitől, gyerekeitől, barátaitól, mindenkitől, és csak bosszúhadjáratának él – szóval ő is egy meglehetősen szánalomra méltó figura, aki már egykori önmagának árnyékánál is kevesebb. Nehéz ezt a fajta, mindent kizáró, mindent elsöprő megszállottságot, és annak pontos okait egyetlen füzetben ábrázolni, és ha Aaron többet szán rá, valószínűleg jobban is működött volna, de így is közel tökéletes – feladatát, vagyis hogy részletesebben bemutasson egy újabb mellékszereplőt, gond nélkül ellátja, és a hangulat is szokás szerint a helyén van. R. M. Guéra helyett viszont ezúttal egy vendégrajzoló, Francesco Francavilla felelt a képregény képi világáért, ami így némileg kevésbé nyers és durva, mivel az ő vonásai finomabbak, letisztultabbak. Még egy szeletet kaptunk tehát a rezervátum vigasztalan életéből, a kép egyre teljesebb – és egyre sokkolóbb.
Unknown Soldier 6
Történet: Joshua Dysart Rajz: Alberto Ponticelli Kiadó: Vertigo
Jó tudni, hogy vannak még amerikai írók, akik, ha már háborúról van szó, képesek manapság is továbblátni hazájuk terror elleni hadjáratánál – főleg, hogy tudjuk, pl. Frank Miller is egy olyan Batman sztorin dolgozik, amin a Sötét lovag az Al Qaeda tagjaival száll majd szembe (Holy Terror, Batman!, a – művészi – bukás borítékolható). Joshua Dysart fél éve indult sorozata (mely sok külföldi ítész szerint a tavalyi év legjobb új képregénye) azonban az afrikai Ugandába kalauzolja el az olvasót, ahol egy pacifista orvos, Lwanga Moses történetét követhetjük nyomon. Az országban régóta tartó, véres harcban áll egymással a kormány és az ellenzék, aminek természetesen az ártatlan civilek isszák meg leginkább a levét. És amikor a békés, ám különös rémálmoktól gyötört Moses veszélybe kerül, mintha megszállná valami, ami pár nap leforgása alatt kegyetlen gyilkológépet farag belőle. Aki nem tudná, az Unknown Soldier a DC egy ezüstkori sorozata volt, melynek címszereplője a második világháborúban elveszti testvérét, és összeroncsolódik arca, ezután pedig az álcázás mesterévé válik, és a csataterektől távol, a háttérben ténykedve iktatja ki a háborús bűnösöket. Dysart új verziója a DC felnőtteknek szóló Vertigo imprintje alatt fut, és nyilvánvaló, hogy a régi és az új „katona” közt lesz valami furcsa kapcsolat, amit az író egyelőre nem kíván megmagyarázni – noha az ötödik részben már voltak rá utalások, amik alapján az egykori katona szelleme/tudata/akármije egy pszichológiai programozásnak hála irányítja Mosest a veszélyes helyzetekben.
Ezzel a hatodik résszel egyébként lezárult Dysart első története, amiben Moses egy katolikus lányiskola tanulóit igyekezett megvédeni a harci zóna kellős közepén – a meglehetősen véres és kegyetlen cselekmény azonban, bármily erőteljesre is sikeredett, csak egy ürügy volt, hogy a főszereplő ijesztő transzformációjának katalizátoraként szolgáljon. Ezalatt a hat rész alatt végigkövethettük, hogy hogyan válik egy melegszívű, pacifista emberből brutális ölőgép, ami bosszúból úgy kínoz hosszú napokon át egy gyilkos katonai vezetőt, hogy az végül köszönetet mond neki, amikor végre cafatokra lövi a fejét. És ez csak Moses háborújának kezdete, hiszen a sztori végén Dysart egy újabb, egyszersmind nagyobb célpontot jelöl ki neki. Az Unknown Soldier egy fantasztikusan jól megírt képregény, feszültségteljes dramaturgiával, remek dialógusokkal és hamisítatlan, vérgőzös, afrikai hangulattal. Hardcore akciódráma, ami jóval többet kínál a puszta öldöklésnél, hisz a vak is látja, hogy Dysart milyen csodás magaslabdákat dobott fel magának, amiket a remélhetőleg hosszú sorozat folyamán majd módszeresen le-lecsaphat. Ott van Moses kapcsolata feleségével, aki szereti őt, ugyanakkor lassan kezdi elborzasztani, hogy milyen emberré vált a férje, ott van a főszereplőben lévő pacifista és gyilkos közti izgalmas ellentét, új, kegyetlen vérontást ígérő missziója a tömeggyilkos katonai vezető ellen, és egy rakás miért és hogyan a karakter elemi természetének változásával és az eredeti „katonához” fűződő viszonyával kapcsolatban. És persze nem feledkezhetünk el az olasz Alberto Ponticelli nagyszerű atmoszférát teremtő, nyers, durva, realisztikus rajzairól, és viszonylag egyszerű, de profin kiszámított, rendkívül hatásos panelkezeléséről sem. Igen, ez tényleg az elmúlt év egyik legjobb új sorozata.
Wolverine: Weapon X 1
Történet: Jason Aaron Rajz: Ron Garney Kiadó: Marvel Comics
Kellett ez nekünk, hiszen nincs még elég Rozsomák sorozatunk… Ha valaki esetleg nem tudná, hogy a karakterről szóló első egészestés mozifilm bemutatójáig mindössze két hét van hátra, az csak pillantson rá a jelenleg megjelenő Marvel képregényekre, és győzze számolni, hogy a kanadai mutáns, aki a legjobb abban, amit csinál (de amit csinál, az nem valami szép), hányban tűnik fel közülük. Dörög-kattog-zörög a kiadó roppant marketinggépezete ezerrel, és akárhogyan nézem is, Rozsomáknak egyáltalán nincs szüksége semmilyen új sorozatra, úgyhogy erre a most indulóra sem fordítanék különösebb figyelmet, ha nem az az úriember írná, akinek Scalped című zseniális képregényéről fentebb áradoztam: Jason Aaron, aki bármit is ír, én vevő vagyok rá. Igaz, a közelmúltban volt egy Rozsomák minije, ami finoman szólva sem sikerült valami átütőre, de fátylat rá, jöjjön a tiszta lap. A Weapon X a karakter múltjával kíván foglalkozni (a pár hete itthon is megjelent Mutánsvilág című történetben ugyebár visszanyerte végre teljes emlékezetét), ami nem a legjobb ómen, hiszen ugyanezzel foglalkozik Daniel Way baromi unalmas, a kontinuitást és a karaktert hónapról hónapra karóba húzó förtelme, a Wolverine: Origins. De Aaronnak van két nagy előnye Wayjel szemben: tud írni, és a múltat csak katalizátorként használja, van annyi esze, hogy ne rondítson bele.
A sorozat első ötrészes sztorija a The Adamantium Men címet viseli, és talán már ennyiből is kikövetkeztethető, hogy a főcímbeli szervezet, a Weapon X, amely hősünk elpusztíthatatlan gyilkológéppé változtatásáért is felelős volt, visszatért kísérteni. Logan egy régi harcostársa, a nyugdíjba vonult Maverick (utoljára az említett Wolverine: Originsben láttuk) figyelmezteti őt, hogy a szervezet adamantiummal kapcsolatos titkai kikerültek a feketepiacra, ahol meg is szerezte őket egy katonai szerződésekből élő, és magánhadsereget fenntartó vállalat (a régi Vasember mumus, a Roxxon). A többi könnyen kikövetkeztethető: Roszomák utánajár a dolognak, azzal a feltett szándékkal, hogy felkeresi azokat, akik tökéletes gyilkológépeket akarnak kreálni, és emlékezteti őket, hogy már létezik egy… Az első rész cliffhangere alighanem hatásosabb lenne, ha a cím és az előzetesek nem lőtték volna le már hónapokkal ezelőtt mindazt, amit Aaron itt meglepőnek szánt, de ez nem igazán az író hibája, sok mást pedig nem róhatunk fel a képergénynek. A sztoriról egyelőre nem lehet tudni, csavaros és érdekes lesz-e, vagy „csak” egy jó öreg kaszabolásorgiát kapunk, innen még bármelyik irányba elmehet Aaron. Viszont a hangulat nagyon is a helyén van, jól eltalált a narráció, és az is látható, hogy az író pontosan tudja, mitől működik Rozsomák karaktere. Igaz, első jelenetében mintha nem találná az egyensúlyt a véres, cool (és kicsit talán erőltetett) akció és az ezzel nehezen összeegyeztethető komikum között, de ennyi még megbocsátható. Logan ugyanis pont úgy viselkedik, ahogy elvárható tőle: egy számtalan tragédiát átélt, valahol mélyen legbelül összetört ember, aki azonban rég túlvan már azon, hogy siránkozzon afelett, amivé az élete vált, és csak egykedvűen tudomásul veszi az újabb konfliktusokat, amik újabb belezésekben végződnek majd. Ami a rajzokat illeti, Ron Garney képei meglehetősen egyszerűek: céljukat ugyan elérik, de egy pillanatra sem emelkednek az aktuális szuperhős-trendeknek automatikusan benyaló átlagmunkák fölé. Nehéz egy rész után ítéletet mondani, mert ebből még bármi lehet, bőven rejt magában lehetőségeket és veszélyeket is. Legkésőbb fél év múlva már többet tudunk, addig is nem árt követni…
Antal Nimród második hollywoodi munkája egy heist-film Matt Dillon, Jean Reno, Laurence Fishburne és Milo Ventimiglia főszereplésével. A Vacancy egy korrekt, vállalható debüt volt (szerettük mi is), az Armored-dal remélhetőleg még több hollywoodi producer noteszába sikerül Nimródnak bekerülnie - már ha ez a célja.
Noha Etyekwood még csak nem is hasonlít álomgyárra - jobbára építési terület több parkolóval, mint műteremmel - mégiscsak a legközelebbi jele annak, hogy van Magyarországon filmgyártás: és nem csak a panelban üvöltözős-kocsmában búslakodós fajtából. 
.jpg)
.jpg)
Nem szokásom a kritikára kiadott helyet fogyasztóvédelmi panaszkodásra használni (erre a célra más, egyébként kiváló blogok szolgálnak), de A dolgok állásának sajtóvetítése - ki tudja miért - borzalmas volt: minden tekercsváltásnál eltűnt a kép, vagy ha megjelent, nézhetetlenül homályos volt percekig. Majd úgy az ötödik tekercsnél be is fejeződött, úgyhogy át kellett menni egy másik terembe. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy jelezzem: a vetítésen történtek egyáltalán nem befolyásolnak akkor, amikor kijelentem, hogy az idei év legnagyobb csalódása számomra ez a film.
Hogyan is kezdjem el?... Legyek talán visszafogott és tárgyilagos? Hát jó: Shirow Masamune az atyaúristen! Ennél azért részletesebben? Rendben: ő a legintelligensebb, legtehetségesebb és legkülönösebb manga-ka szerzők egyike, aki az egyetlen (nem is túl vastag) kötetes Ghost In The Shell című művével elegendő táptalajt és feldolgozandó történetet, karaktert, ötletet és sziporkát biztosított két zseniális filmhez és két fordulatos, izgalmas, 26 részes sorozathoz (valamint még egy, utóbbiakhoz köthető filmhez) is... Masamune manga Magyarországon, értitek: itt bizony Jodorowsky-szintű megjelenésről beszélünk vastagon. Még akkor is, ha ez most csak a Dominion (és a GitS-et bizony pokoli nehéz lehet megszerezni a japán jogtulajdonostól...).
Ezzel kezdd.
Dr. Pretorius (Ted Sorel) beteg ember. Legalább is morálisan defektes. A szado-mazochizmus nagy barátja (eredetileg a filmben egy olyan jelenettel mutatkozott volna be, amelynek során egyik szexrabszolgájának nyelvébe százas szöget kalapál, sajnos ez a rész örökre elveszett, mindössze Stuart Gordon elbeszéléséből tudunk róla), amely elhajlás még így-úgy elnézhető neki, de a gátlástalan természete már felborzolja mindenki kedélyét. Udvarházának tágas padlását tetőtér-beépítette egy szupermodern kutatólaboratóriummal, amelyet asszisztense, Crawford Tillinghast (Jeffrey Combs, ki más?) felügyel. A kutatás célja, hogy kaput nyissanak egy másik, minket állandóan körülvevő, ám számunkra egyelőre láthatatlan dimenzióra. Vajh mily lények lakhatnak amott?
Imádom ezt a filmet, a fentebb megemlített gazdaságossága mellett amiatt is, ahogyan egyesíti magában a régit és az újat, a lélegzetelállítóan eredetit. A From Beyond lényegében egy kísértetházas sztori: van valami a padláson (pont ahogyan egy évvel később a Hellraiser-ben is lesz), ami szörnyűséges és kimondhatatlan, ugyanakkor (szexuálisan) vonzó, és éppen emiatt újra és újra vissza kell térni hozzá, fel kell menni a lépcsőn, be kell kapcsolni a gépet. Mert ha bekapcsoljuk, valami veszélyessel és szörnyűvel találjuk magunkat majd szemközt, amely ugyan az életünkre tör, ám meg is változtat minket, új dolgokat fed fel előttünk, és éppen ez az, amit az emberi lények a legtöbbre tartanak, ott mélyen, legbelül, még az életük értékénél is többre: az orgazmust és a változást.
.jpg)
.jpg)
Norman Bates emlegetése ezesetben nem csupán olcsó geg: Mann filmjének hőse legalább annyit köszönhet mindenki kedvenc vendéglátójának, mint Brian DePalma vagy a szexfóbiás slasher-gyilkosok. A 2003-ban remake már nem is próbálja palástolni az elsődleges ihletforrást: Glen Morgan – ő rendezte a 
A rutinkérdések figyelmen kívül hagyása után – azaz minek is kellett ezt folytatni? – a Ben-t látva hamar kiderül, hogy a hetvenes évek egyik legbetegebb műfajkevercsével van dolgunk: a Lassie találkozik a Deadly Eyes-szal. A főcím alatt leperegnek a Willard zárójelenetei, a kataklizma túlélőit a csúf, gonosz Ben és az ő kis hordája jelentik, s volt gazdájuk pincéjéből kitörve, elsősorban az éhségtől hajtva, portyázni kezdenek a városban. Eddig sima állathorror, nem sokban különbözik mondjuk, a meztelencsigákkal operáló Slugs, muerte viscosától. Ám Ben hamarosan új barátra talál: valahol a kertváros szívében egy szívbeteg, félárva kisfiú játszik a fészerben bábszínházával, s két mészárlás között a főpatkány rendre az ő ölében pihen meg. Az állat és a gyermek között szoros barátság szövődik…
A Ben zseniális egyensúlyérzékkel működteti egymás mellett a két műfaji hagyományt, melyek a torokszorító fináléban forrnak össze. A halálos beteg kisfiú és Ben egyre mélyülő kapcsolatát részletező, kb. az E. T. szintjén negédes jelentekkel párhuzamosan peregnek a nyomozás és gyilkosságok képei – bár ez utóbbiak, a Willard-hoz képest, határozottan visszafogottnak tekinthetők – mígnem végül előkerülnek a lángszórók és beindul az Aliens-t előlegező kergetőzés a sötét, nyirkos csatornarendszerekben, melyet végül a gyermek és a patkány újabb könnyes egymásra találása követ. Ha van a zombifilm és a pornó találkozásához mérhető alapötlet, akkor a Ben családi állathorrorja – egy évtizeddel a Poltergeist családi kísértetfilmje előtt – bizonyosan az.
A rendszerváltás óta minden tévéelnök úgy hivatkozott a BBC-re mint a magyar közszolgálati média alfájára és omegájára. Hogy ennek ellenére mégsem történt nagyjából semmi említésre méltó - leszámítva talán a Mosoly utcai rendőrőrs kalandjait, és mélyen hallgatva Horváth Ádám életművéről - arról most nem érdemes beszélgetni. Mielőtt bárki elitizmussal vádolna, hozzáteszem, hogy Angliában sincs kolbászból a kerítés - ebben bárki megerősíthet, aki két napnál többet töltött el a szigetországban.
.jpg)
Egy viking véres bosszúhadjáratának vége, valaha rég, egy messzi-messzi galaxisban egy új történet kezdete, Sherlock Holmes rács mögé kerülése, királyok epikus háborúja Warren Ellis új sorozata… és még sok minden más. Bizony, páros hét van, ráadásul péntek, ami azt jelenti, hogy itt a GeexKomix aktuális kiadása, minden képregénybúvár nélkülözhetetlen elesége. 
.jpg)
Az utóbbi évek egyik legjobb európai horrorfilmjét, Jamue Balagueró REC című zombihorrorját kétszer is levetítik a Művész moziban, a Spanyol Filmhét keretében. Először május 16-án, majd május 19-én. Mindkét előadás 19.30-kor kezdődik..jpg)
A metró rémes hely. Koszos, büdös, huzatos, és mindenféle kellemetlen alakok zaklatják az embert utazás előtt és néha közben is. De mi ez ahhoz képest, hogy Japánban ráadásul még gonosz szellemek is kísértenek a vonalain, akik mindenáron el akarják venni az emberek életét, valamint kedvét a tömegközlekedéstől. Legalábbis a Mangattack (az Athenaeum kiadó nevét nehéz leírni) Rémmetró című mangájában, ami a már egyre unalmasabb j-horrorfilmek hagyományát igyekszik követni, vagyis a mítikus japán szellemvilágot keveri a modern urbánus horrorral.
.jpg)
Nézzünk szembe a tényekkel: a Star Trek már nem menő. Mindenki, aki ennek ellenére rajongója e világnak, igyekszik ezt titkolni mindenki elől - főleg a világ ezen pontján, ahol nagyon sokan azt sem tudják, mi ez - hogy ne váljon nevetség tárgyává. A Star Trek franchise - köszönhetően az előző filmnek, a rossz emlékű Nemezisnek is - mára popkulturális viccé vált, senki által nem érthető káromkodásokkal és nevetséges kosztümökkel.
.jpg)
Most, hogy J.J.Abrams új Star Trek filmje feldübörögni készül a mozikban, vessünk egy gyors pillantást nagyszerű és csapnivaló elődeire, minden még soha nem szexelt, anyukájával élő, kapitányi hídként berendezett szobában alvó hardcore ősgeek örömére. Térhajtómű üzemképes, tachyon részecskékkel vigyázni, indulás!
Az új Trek film hazai bemutatójának rohamos közeledtével úgy éreztük, nem tehetjük meg, hogy elsiklunk a tény felett, bizony kis hazánkban a Star Trek már két manga kötet formájában is betámadta a sci-fi geekek vizuális receptorait. Manga és Űrszekerek? Kissé szilvapudingos pörkölt szaga van, úgyhogy lássuk is mit sütöttek ki belőle..jpg)
.jpg)
.jpg)
