Nekem meglehetősen ritkán áll el a szavam, de van rá eset, mint ahogy jelen esetben is. Ismerjük a He-Man - Masters of the Universe rajzfilmsorozatot illetve a belőle készült filmet? Hát az indiai, bollywoodi filmgyártásban otthon vagyunk-e? Netalán a musicalek világában? Ha bármelyik kérdésre igen a válasz, készítsük a monitor elé gyógyszereinket, dőljünk hátra és készüljünk fel a sikongtató lábrázásra, amelyet ezen három faktor elegye fog minden bizonnyal a gyanútlan nézőből kiváltani... A videó beküldőjét, Sixxet mindenféle értékes ajándékokban részesíti Dévényi Tibi bácsi.
Richard Matheson Button, Button című novelláját a New Twilight Zone egyszer már feldolgozta a nyolcvanas években - az adaptáció, mint maga a sorozat is, felejthető volt. Most Richard Kelly (Donnie Darko) döntött úgy, hogy filmre viszi. Az előzetesből nyilvánvaló, hogy sok jóra nem számíthatunk: Matheson írása egy rövid kis moralitásjáték, amelynek sztorija a New Twilight Zone epizódot is éppen hogy csak kitöltötte. A film forgatókönyvírói kitömték mindenféle kergetőzős thriller-baromsággal, hogy kifussa a másfél órát. Az előzetest végignézheted a "tovább"-ra kattintva.
Egy amerikai TV-állomás egyórás dokumentumfilmje dzsrordzsról, dzsordzs gondolatairól, dzsordzs munkamódszeréről, dzsordzs életfilozófiájáról, abból az időből, amikor dzsordzs még nem a szuper-mega-giga-milliárdos médiamogul volt, hanem csak egy érdekes, fura filmeket készítő mini-Coppola. Az interjú rögtön a THX bukása után készült, amikor a gyártó cég, az American Zoetrope épp fel akart fordulni, és Lucasnak már nagyon elege volt Hollywoodból. Hahaha...
Két lehetőséged van: a "tovább"-ra kattintva megnézheted az embeddelt videót, de abban sajnos a hang lehelletnyit el van csúszva - vagy letöltöd az egészet ennek a 650 megás file-nak a formájában. Utóbbinál már nincs probléma az audióval.
Beyonder kollégámhoz csatlakozva (Zombieland) jelenteném, hogy még mindig rá vagyunk kattanva a zombikra, ezúttal azonban nem Willamette álmos kisvárosába ugrunk be, hanem az élőhalottak hordái által elözönlött Las Vegasba. Tényleges hordákról van szó, hiszen bár a Capcom már az első részben is igen tiszteletet parancsoló számú zombolyát volt képes a képernyőre ömleszteni (egészen pontosan 500-at), ezúttal ennek a tizennégyszeresét ígérik, azaz hetes(!)ezer csoszogó hullát, akár egyszerre vagy kis adagokban. A porciózás nemes feladata a játékosra hárul, az eszköz pedig teljesen tetszőleges, ahogy az a szemléltető ábrákon látható. Aki pedig elsőként kitalálja melyik képregényből nyúlták az evezőre ragasztószalagozott motorfűrészeket, az jelentkezhet nálam a The Walking Dead első számának speciális kiadásáért!
Michael Bay filmen meglepődni nem menő. Az explosion porn (most találtam ki) nagymestere sosem házalt zsákbamacskával, Roland Emmerich kollégához hasonlatosan csak nagyon nagyban bír gondolkodni, vagyishogy gondolkodásról végképp nincs szó, csak látványról és nagyon nagy robbanásokról, ütközésekről, üldözésekről, meg röhejes túlzásokról. Nevezhetnénk az ő művészetét akár exploitationnek, merthogy a legelemibb nézői ösztönök kielégítésére pályázik, és ezt tulajdonképpen mesterien műveli. Bevallom, a Bad Boys egyik-másik poénján egészen jól szórakoztam, de a Sziget is a guilty pleasure kategóriába tartozott nálam, a Transformers első részét viszont már sehogy se vette be a gyomrom, hiába mondták tanult Geekzes kollégáim, hogy ezt tulajdonképpen vérbeli camp, és mint ilyen, baromi szórakoztató. A Transformers második részében Bay és bűntársai a hollywoodi folytatások esetében megszokott módszert követték: megtripláztak mindent, kezdve a robotok számától az infantilis poénokon át a Megan Fox bájain legelésző beállításokig. Utóbbi fejleménynek ugyan felettébb örülünk, minden egyéb vonatkozásban viszont továbbra is igaz a South Parkemlékezetes paródiája: Bay nem tudja, mi a különbség a speciális effektusok és az ötletek között, viszont nem is érdekli.
De mint mondottam, ezen meglepődni körülbelül olyan, mint sajnálkozni azon, hogy Woody Allen legújabb filmje már megint nem a Marsról érkezett leszbikus űrmongúzok inváziójáról szólt. Akinek tetszett az első rész, és a bevételi adatok alapján nem egy szűk baráti társaságról beszélünk, annak nincs joga panaszkodni A bukottak bosszúja alcímen futó projektre, ez ugyanis egy teljesen következetes folytatás. A történet váza ugyanaz, most is egy McGuffin után folyik a hajsza, a tét persze az egész univerzum sorsa, ami az immár egyetemista Sam kezében van, ismét. (Tekintve, hogy Shia LaBeouf nemrég még ifjú Indiana Jones-ként akciózott, az egyiptomi sivatagban játszódó, kincskeresős jelenetek alatt olyan érzésünk lehet, mintha az Indy 4 hi-tech változatát látnánk – a hasonlóság nyilván nem a véletlen műve.)
Bár ez az első részben fokozhatatlannak tűnt, a robotok még idétlenebbek, mintha csak gyerekeknek készült akciófigurákról mintázták volna őket – és tényleg. A hivatalos marketingszöveg szerint 40 új robot lép színre, de az akciójelenetek során Bay annyira rövidre veszi a snitteket, hogy felismerni se nagyon lehet, ki gyepál éppen kit. Némileg sajnálom a szerencsétlen CGI-szakmunkásokat, azért görnyedtek hónapokon át a monitorok előtt, hogy a millió részletből megtervezett robotok látványa csak villanásnyi időre jusson el a nézői agykérgekbe? Apropó CGI: mondhat bárki bármit, ez a film is arra bizonyíték, hogy a digitális effektek nem tudják igazán pótolni a valós robbanásokat, hiába amortizálódik le fél Párizs, hiába dőlnek le súlyos tornyok, repülnek levegőbe épületek, robotok, nem érezni a látvány valódiságát, anyagszerűségét azt, hogy a filmben is ugyanolyan gravitációs törvények hatnak, mint a vászon másik felén. És amikor hiányzik a valóság illúziója, könnyen elunja az egyszeri néző a grandiózus akciókat, legyenek azok bármilyen jól megkoreografálva. (A Transformátors-nak csúfolt Terminátor: Megváltás esetében kevésbé éreztem ezt a problémát.)
A film ráadásképpen 150 perces, ennyi időn át zúdul ránk az infantilis viccelődésekkel súlyosbított effektorgia. Ami a humort illeti, Bay és írói olyan mélységekig süllyedtek le, amit nehéz lesz a készülő harmadik részben alulmúlni (azért sikerülni fog, bízzunk bennük). A csúcspont, amikor Megan Fox lábát egy öleb méretű robot megerőszakolja, de emlékezetes az a pillanat is, ahol egy óriásrobot hereszerű (!) fémgolyói majdhogynem belelógnak szerencsétlen Turturro arcába. Bayéknek egyébiránt egészen sajátos – fogalmazzunk így: primitív – világképük van. Ahogy egy blogger kolléga megállapította, itt minden nő szextárgy (még Sam anyja is), a katonaság csupa jószívű legényből áll, míg a kormány ügynöke a patás ördög, tobzódnak a sztereotípiák (Párizsban pantomimes zaklatja Sam szüleit), és az enyhén rasszista szubtextusok, kezdve a „fekete hangú”, aranyfogú (!) robotokkal, akik történetesen nem tudnak olvasni, folytatva a törpe egyiptomi határőrrel vagy a "vicces néger" kliséjére redukált fekete parancsnokhelyettessel.
A világért se akarok senkit lebeszélni a filmről, akik szerették az első részt, úgyis megnézik a folytatást, a trailer és Bay eddig munkássága alapján mindenki tudhatja, mire számítson. A magam részéről viszont csak akkor leszek kíváncsi a Transformers 3-ra, ha Shinya Tsukamoto vagy Chris Cunningham rendezi, és Megan Fox végre nem csak playmate pózban pózolgat, de vetkőzik és szexszel is, mondjuk egy tökös robottal (a nyámnyila LaBeouf-karakterre hiába is várunk), olyat még úgysem látott az IMAX-mozik közönsége.
Egy volt CIA-ügynököt utolér a múltja, és arra kényszerül, hogy visszatérve a régi módszerekhez, kinyírjon mindenkit, aki a szeme elé kerül. Múlt vs. jelen, harcos férfi vs. aktakukac politikus, régi értékek vs. új világ, kilőtt golyók vs. puha emberhús. Ha minden igaz, nemsokára a mozikban is.
Ez Warren Ellis azon képregényeinek egyike, amelyekben nem töri magát, hogy valamiféle legalább nagyjából eredeti ötlettel álljon elő, és mondjuk érdekfeszítő tudományos maszlaggal adja meg a történet keretét. Nem, a Red egyszerű, mint egy pont, és ahogy az már jobb esetekben lenni szokott, pont az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Paul Moses egykor a CIA ügynöke volt, és méghozzá nem is akármilyen: a legjobb, leghalálosabb, leghatékonyabb, legmindenebb. Azóta nyugdíjba vonult, a világtól elvonultan éli csendes, emberi kapcsolatok nélküli életét, míg egy nap három ügynök az életére nem tör. Nem tudja, egykori felettesei miért akarják holtan, de nem is érdekli, felveszi a kesztyűt, a fegyvert meg a szúrós tekintetet, és nekiáll ledarálni mindenkit, aki egyáltalán tud a létezéséről.
A történet vékonyabb egy cérnaszálnál is, az, hogy működik, Ellis és rajzolója, Cully Hamner hozzáértésének, kreativitásának köszönhető – vagyis a Red esetében egyáltalán nem a koncepció számít, hanem a kivitelezés. Ellis mesterien (ennél visszafogottabb szó használatának itt nincs értelme) mutatja be nekünk főhősét, Paul Mosest. Egy olyan férfit ismerhetünk meg, aki fél életét végigmészárolta a kormány szolgálatában, és akit ez a múlt természetesen kísért, de azért olyan nagyon nem veszi a szívére: úgy van vele, hogy azt tette, amit tennie kellet, és mindaz, amit elkövetett, nem az ő, hanem a világ számlájára írható. Azaz Ellis úgy lop tragikus árnyalatot Moses múltjába, hogy közben nem esik a melodráma csapdájába, hőse nem kesereg, sír-rí, és az olvasótól sem várja el senki, hogy mélységes sajnálatot érezzen iránta – ezzel szépen el is kerüli a hasonló témájú történetek igen gyakori csapdáját.
Ami azt illeti, Moses sokkal inkább néz ferde szemmel a jelenre, mint a múltra. A világ ugyanis megváltozott, kemény férfiak helyett puhány politikusok hoznak döntéseket, és nagyon úgy néz ki, hogy egy olyan Amerikáért követte el mindazokat a szörnyűségeket, amit most töketlen és inkompetens senkiháziak irányítnak. Vagyis az ő szemszögéből nézve, minden hiába volt, és ettől lesz belőle igazán tragikus figura. Ráadásul az említett senkiháziak ugyan épp neki, és a hozzá hasonlóknak köszönhetik, hogy kezükben a gyeplő, ezt természetesen képtelenek elismerni, sőt. Amikor a CIA új igazgatója egy sötét humorú, szatirikus jelenetben tudomást szerez a sétáló gyilkológép, Moses létezéséről, első parancsával likvidációt követel. (Nyilván nem látott elég kémfilmet, így nem tudja, hogy a kushadó exügynököket jobb békén hagyni.) Ha tehát van valami üzenete a Rednek, az mindenképpen az, hogy a múltat tisztelni kell, na és az, hogy a világ elpuhult és elcsökevényesedett. Mosesnek persze megvannak a módszerei arra, hogy ezt éreztesse a rá vadászókkal, és egy tovatűnt, férfias, kemény, kíméletlen világ rettenthetetlen, és ami még fontosabb, megállíthatatlan bosszúangyalaként csap le ellenségeire.
Az persze nem kérdés, hogy Mosesnek sikerül-e kiiktatnia mindenkit, akit akar: a karakter és a sztori hangulata is egyértelművé teszi, hogy olyan ő, mint egy fék nélkül száguldó mozdony, és azt is tudjuk, hogy végül milyen sors vár rá. Így ami marad, az szimplán a kivitelezés csodálata: Ellis fantasztikusan építi fel a sztorit, kiválóan írja meg mind a karaktereket, mind a sallangok, poénkodások nélküli, lényegretörő dialógusokat, igazán mégis Cully Hamner lehel életet a sztoriba. Már az figyelemreméltó, ahogy az első oldalakon, mindössze képekkel, szinte teljes egészében szöveg nélkül, bemutatja Mosest, vagy ahogy később pár képkocka segítségével elmeséli egy tipikus napját. Az akciójelenetek pedig szenzációsak: Hamnernek kivételes érzéke van a dinamikához, panelelrendezései és formái igazi, filmszerű élményt varázsolnak Ellis történetéből. De a legnagyobb dicséret alighanem az arcábárzolást illeti. Hamner rendkívül kifejező vonásokkal és mimikával ruházza fel a főszereplőket, Moses arcát mintha bunkóval faragták volna kősziklából, a kivégzését elrendelt CIA-vezető pedig természetesen pont az ellentéte, vagyis zsíros, puha és a keménységnek még csak a szikrája sem látszik rajta.
A Red egy pompásan kivitelezett, feszes ritmusú akció-thriller, ami ugyan nem vállal sokat, de amit vállal, azt hiánytalanul teljesíti. Tökös, belevaló képregény, igazi férfimóka.
Hát ezt is megértük... Júliusban a Best Hollywood kihozza dvd-n Argento remekművét, az európai horrorfilmtörténelem csúcspontját. Nekem ez az év megjelenése. Sőt, még Pupi Avati új horrorfilmjét, a Rejtekhely-et (Il nascondiglio) is kinyomják, szintén júliusban. Erre mifelé aszongyák: emmá valami. Borítókat megstírölheted a "tovább"-ra kattintva.
Érdekes tanulmányt idéz a NOL: a Harvard Egyetem elemzése szerint "az internetes fájlmegosztás nem falja fel a zenei és filmkiadók piacát (mint azt az érintettek állítják), hanem épp ellenkezőleg, bővíti és sokszínűbbé teszi a kínálatot, és a keresletet is." Bár a cikkben idézettek jól hangzanak, a filmipart illetően azért ennyire talán nem rózsás a helyzet: egy világpremier előtt a netre felkerülő kópia bizony rontja az adott film mozis bevételeit, és az alkotókat, akik hónapokig / évekig dolgoznak rajta, nyilván nem vigasztalja, hogy a net révén cserébe több ezer olyan filmhez is hozzá lehet férni, amihez hagyományos moziforgalmazásban nem, vagy hogy ma már nem lehetetlen egy olcsó videókamerával felvett filmmel világsikert elérni. Vélemények?
Elnézést kérünk a Geekz összes olvasójától, amiért a Zombieland előzetesét eddig nem tettük ki. Fogalmunk sincs, hogyan történhetett ekkora malőr, nálunk jobban ugyanis kevesen rajonganak a morcos élőhalottakért, úgyhogy most szégyelljük is magunkat. A felelősöket mindenesetre felelősségre vonjuk, addig is a tovább után megtekinthető Ruben Fleischer poszt-apokaliptikus zombikomédiájának előzetese. Személy szerint nehezen tudom elképzelni, hogy a Haláli hullák hajnalát letaszítsa a legjobb zombivígjáték trónjáról, de hátha. Főszereplők: Jesse Eisenberg, Woody Harrelson és Emma Stone, de állítólag 1-1 zombicameo erejéig több ismert arc (Bill Murray, például) is feltűnik a filmben.
A japánok aztán nem a szarral dobálóznak (bár én speciel láttam olyat pornót is tőlük)! A Mobile Suit Gundam animeszéria 30.-ik évfordulójára Tokióban megépítették a Gundam robot 1/1 méretű mását, mint az az alábbi videón is látható. A 18 méter magas (az kb. 6 emelet!), fémből és üvegszálból készült gépóriás világít, füstöl, pörög a feje, hangokat ad ki magából, de még az is lehet, hogy titkos protonágyúja is van, amivel majd betámadja Észak-Koreát. A nagy évfordulós ünnepség július 10-én lesz, akkor majd kiderül. A tovább után pedig egy másik videón jobban érzékelhetjük a gigarobi méreteit.
Az idei nyár legkínosabb filmjének ígérkezik az egykori Hasbro akciófigurák által ihletett G. I. Joe: A kobra árnyéka, ami természetesen már az amerikai bemutató előtt egy nappal megérkezik hozzánk is (augusztus 6). A stúdió a finoman szólva is rosszul fogadott előző előzetesek után netre dobott egy újabb trélert, ezúttal inkább a humorra koncentrálva. [Lee Byung-hun, az egyik legjobb koreai színész (Bittersweet Life; A jó, a rossz és a furcsa) egy fél másodpercre tűnik csak fel, a filmben remélhetőleg több szerep jut neki, és ezután komolyabb produkciókba is meginvitálják.]
Míg az utóbbi években a franciák a tekintélyes múlttal rendelkező európai horror megújításán fáradoznak (kritikáink: Inside, Frontieres, Martyrs), filmjeikhez a vágóhídon keresve ihletet, a tengerentúlon inkább videotékákban és filmarchívumokban keresgélnek: még mindig az ezredforduló tájékán született japán szellemlányos trend sikereit, valamint a népszerű hazai horror-klasszikusokat hasznosítják újra. Lerágott csont már a panasz, hogy a hetvenes évek kirobbanó energiáját és lelkesedését fokozatosan felváltotta a profitorientált iparosmunka. A meglepő az, hogy - bár még mindig egy remekmű szükségtelen lenyúlása - Az utolsó ház balra mégis egészen élvezhető lett.
(VIGYÁZAT, SPOILEREK!)
A kiszemelt eredetinek (lásd kritikánkat az 1972-es Last House On The Left-ről) - a forgatás megkezdése előtt - a szokásos eljárásnak megfelelően többféle előzetes feldolgozási lépésen is át kellett esnie. Először is jelen időbe helyezik a cselekményt, aláásva ezzel a hetvenes évek által hozzáadott összes jelentéstöbbletet, majd kilúgozzák belőle a politikailag inkorrekt elemeket, a karaktereket - jellemük meghamisításának árán is - tinédzseresítik a célközönség szem előtt tartásával (fiatalabb és csinosabb szereplők), valamint a biztonság kedvéért betesznek néhány, a Fűrész-széria váratlan sikere óta kötelezőnek számító hidegen megtervezett és mérnöki precizitással bemutatott trancsírozós jelenetet.
Az alaptörténet nem sokat változott: két fiatal lányt elrabol néhány „morally challenged” törvény elől menekülő ember, majd megerőszakolják és megölik őket. Az autójuk azonban totálkáros lett, így éjszakára menedéket keresnek egy közeli házaspár nyaralójában, akik történetesen éppen az egyik lány szülei: rendes, tisztességes, kedves emberek. Egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy kiket tisztelhetnek a vendégeikben, mert onnantól véres események sora veszi kezdetét...
Az 1972-es eredeti egy igazi cinikus, gonosz, ijesztő görbe tükör az emberi jóságról és az elégedett kispolgárok kényelmesen ártatlan morális értékrendjéről, mely a korszak népszerű bosszúfilmjeitől eltérően (mint például a műfajteremtő első rész után gyors tempóban eldurvuló és irreálissá váló Death Wish széria) nem próbálja kimenteni a felelősség alól a két teljesen átlagosnak tűnő áldozat-szülőt. Wes Craven csupán dokumentál, némi távolságtartással és rövid pórázra fogott stíluseszközökkel bizonyítva azt az ősi tételt, amit az életművében hasonló kérdéseket előszeretettel feszegető Takashi Miike a zseniális Fudoh: The New Generation nyitó inzertjében így fogalmaz meg: „Még a farkasok sem vadásszák fajtársaikat, de az emberek élve fel fogják falni egymást.”
Az újrafeldolgozott verzió azonban elveti ezt az üzletileg bizonnyal előnytelen, felkavaró mondanivalót, és apránként bemutatja a szülők ráébredését a valóságra, fájdalmuk és dühük feltörését, majd menekülési kísérletük sikertelenségét. Ily módon fájdalmukat átélhetőbbé teszi, azonosulási lehetőséget kínálva a nézőnek. Gyilkosságaik nem is hideg fejjel elkövetett szakrális rítusok, hanem a pillanat hevében történő, önmagukat is azonnal elborzasztó tettek, melyben csak éppen hogy csillan meg az akár jogosnak is vélhető bosszú fénye, melyek közül az első ráadásul sokkal inkább önvédelmi okokra visszavezethető. (Kivéve az értelmetlen és komolyan nem vehető záró képsort, mely meghazudtolja az egész filmet: totál baromság volt berakni, akármi is volt rá az ok.)
Még érdekesebb azonban az, ahogy a 2009-es változat a szerencsétlen, magatehetetlen, apja terrorja alól szabadulni csak az öngyilkosság által menekülni képes fiatal karakterét előtérbe tolja. Már a (minden baj forrásául szolgáló) fűvásárlós jelenet során kihangsúlyozza ártatlanságát, ráadásul egy közös tragédia által (elvesztett testvér) olyan kapcsot hoz létre közte és a szőke lány között, mely megalapozza a film végi nyomott hangulatú, de az eredetihez képest akkor is naivan szerencsés happy endet: a motorcsónakban ülve a srác hátrahagyja bűnös gyökereit, megtagadva apját és az ő barátait, és elfoglalja az elhunyt testvér helyét a rémült, vérző sebekkel teli család tagjai között. Kár, hogy nem mert jobban elrugaszkodni a klasszikustól, és a színészek is sajnálatosan szürkék és ripacsok. Ettől eltekintve nézhető film lett Az utolsó ház balra, mely kínál néhány kellemesen kellemetlen percet a nézőnek – legalábbis azoknak, akik nem látták az eredetit.
Megérkezett Roland Emmerich világvége filmjének második előzetese. Úgy tűnik, a megalomán német csak rombolásban tud gondolkodni, ebben már a Holnapután, A függetlenség napja vagy a Godzilla is jó volt, úgyhogy, akit a rendező előző katasztrófafilmje nem rettentett el, jobb ha ezt (is) moziban nézi meg. Látványos lesz.
Ahol vámpír van, ott mindig kell, hogy legyen valaki, aki vadászik is rájuk. És kiből lehet a legjobb, leghatékonyabb vadász? Hát abból, aki nem fél tőlük, mert jól ismeri minden gyengéjüket. Abból, aki maga is megtapasztalta már a vér ízét, és a vérszomj kínzó érzését. Abból, aki maga is félig vámpír. Egy Dhampir!
A vérszopók különösen gyakori szereplői a nyugati típusú képregényeknek, de az európai történelemért, kultúráért és mitológiáért nagyfokú érdeklődést és rajongást mutató japánok is előszeretettel nyúlnak a vámpír témához a mangák, illetve az animék során. Akárcsak a filmek esetében, itt is egy már végletekig kiaknázott témakörről beszélhetünk, így manapság már igazán nehéz újat, vagy bármi eredetit alkotni benne. A vámpírokra vadászó félig vámpír, félig ember dhampirok (többféle írásmód és kiejtés forog a köztudatban) eredetileg szintén a kelet-európai vámpírfolklór teremtményei, de a fikciós irodalom igazából csak az utóbbi időben fedezte fel magának őket, hogy a sablonos történetekbe némi friss vért pumpáljanak általuk, ám hamarosan már pont ezek a félvér főhősök váltak a műfaj legnagyobb kliséjévé. (Gondoljunk csak Pengére, a Dampyr Harlan Drakájára, vagy a szexi Bloodraynere, illetve az Underworld nem kevésbé csábos főhősnőjére.)
A Fumax által prezentált D, a vámpírvadász mangasorozat szintén dhampir főhőse ismerős lehet a hazai közönség számára is, hiszen a 2000-ben készült D, a vámpírvadász: Vérszomj alcímmel ellátott látványos és lenyűgöző hangulatú egész estés anime egy ideje már a hazai rajongók polcát is nyomhatja. D karakterét és annak világát a japán Stephen King, Hideyuki Kikuchi teremtette meg (az illusztrátor Yoshitaka Amano-val közösen), aki a 80-as évek elejétől fogva rendszeresen szállítja az újabb és újabb D, a vámpírvadász regényeket, lassan már a 19-ediket. (Kikuchi két másik jelentős műve, a Demon City Shinjuku, illetve a Wicked City már szintén többféle feldolgozást is megért.) Érdekes módon a regényfolyam mangára való adaptálása viszonylag sokat váratott magára, mindössze pár éve jutott csak a szerző és a Digital Manga Publishing fejeseinek eszébe, hogy talán meg kellene cserélni a regényekben lévő szövegek és illusztrációk arányát. A feladatot egy kezdő női mangakára, bizonyos Saiko Takaki-ra bízták, aki átdolgozta és gyönyörűen megrajzolta az írott művet. A hazai kiadás a 2007-es őszi világpremierrel egy időben debütált, ami igazán egyedülálló eseménynek számít.
Az első kötet az első regény történetét dolgozza fel, és ugyanebből készült az 1984-es legelső anime is. 12090-ben járunk, egy a nagy nukleáris világégés utáni, technikailag fejlett, ám mégis leginkább a középkori nyomort idéző jövőbeli világban. A kozmikus sugárzás hatására mutáns lények jöttek létre, a kevés túlélő szomorítására. Ezek közül a lények közül a vámpírok (vagy ahogyan magukat hívják, a Nemesek) felemelkedtek és abszolút hatalomra tettek szert, az embereket pedig azóta kényük és kedvük szerint gyilkolásszák, illetve természetesen rendszeresen hörpintenek is belőlük egyet. A kétségbeesett népek már csak a vámpírvadászokban bízhatnak. D, a magányos vámpírvadász a kihalt vidéket járja, amikor is találkozik egy Doris nevű dús keblű fiatal leányzóval, aki felbéreli a férfit, hogy védje meg őt Magnus Lee gróftól, vagyis attól a vámpír nagyúrtól, aki korábban megharapta őt is, és aki hamarosan vissza fog térni érte, hogy magával vigye és élőhalottat csináljon belőle. D elvállalja a testőrséget, de mint kiderül, nem csak a vámpírokkal és egyéb démoni lényekkel gyűlik meg a baja, de még az idióta városi emberekkel is.
Mint látható, nem feltétlenül a történet, vagy a karakterek a D, a vámpírvadász erősségei, sokkal inkább a kiválóan és nagy gondossággal felépített sajátos univerzuma az, ami a manga és a nyilván a regények (nem olvastam) fő vonzerejét is adja. Bár első blikkre rendkívül bizarrnak tűnhet ez az egész, de valójában rengeteg érdekes ötletet és lehetőséget vonultat fel ez a poszt-apokaliptikus, gótikus, középkori western környezet. Ugyanis remek érzékkel sikerült az egymáshoz hol közelebb, hol pedig egymástól igencsak messze álló ilyen-olyan elemeket összeházasítani. Az emberek például lovakon közlekednek, de gépi meghajtású lovakon, a fegyverek, a ruhák vagy az épületek pedig a viktoriánus korabelitől, a modernen és a középkorin át egészen a futurisztikusig terjednek. A múlt és a jelen, a való és a fantasztikum egyaránt jelen van, és mégis tökéletesen működőképes marad ez a zanzásított világ. Ennek megfelelően a sztori is kimondottan jótékony elegye lett a horrornak, a sci-finek, a fantasynek, és a westernnek, sőt a gótikus vámpírtörténetekből elmaradhatatlan romantika sem marad el.
Ez a látvány és a hangulat nem kizárólag Takaki érdeme, a rajzolónőnek ugyanis Kikuchi leírásain kívül természetes figyelembe kellett vennie a könyvek illusztrációit, és persze az animék látványvilágát is. Ennek ellenére Takaki saját stílusa is jól kiérezhető a mangából. A karakterarcok elég jól megkülönböztethetőek egymástól, a kidolgozás aprólékos, a hölgyek idomai szokás szerint eltúlzottak (mondjuk egy mell sosem lehet elég nagy), a hatalmas kastély lenyűgözően monumentálisra sikerült, mindössze a harcok során megjelenő kaotikus vonaltúlburjánzás zavart kissé. Megjegyezném, hogy számomra úgy tűnt, mintha Takaki asszonyság néhol igencsak hanyagul bánt volna a ceruzával, és egy-két panelen mintha csak a találomra, hirtelen árnyékolással és szögletes, kissé elnagyolt körvonalakkal felskiccelt nyers vázlatot látnánk. Ez persze valószínűsíthetően tudatos, de az is lehet, hogy csak a határidő sürgetése miatt kényszerült itt-ott kapkodásra. Extrát ezúttal csak annyit kapunk, hogy Takaki 2 oldalban mesél los angelesi „kalandjáról”, valamint róla, és az íróról is kapunk egy kis infót.
A manga mind történet, mind pedig a rajz szempontjából teljességgel uniszexnek tekinthető, azaz a lányok és fiúk számára egyaránt élvezhető, és a kötet hátoldalán lévő 16-os figyelmeztetést sem kell "véresen" komolyan venni, az erőszak jelzésértékű, az a kevés pucér test pedig bőven átmegy a szülői rostán. Összességében ez a Fumax kötet remek nyitánya egy szórakoztató, látványos, könnyen fogyasztható sorozatnak. Az anime és (feltehetően) a regények rajongói a mangával is tökéletesen elégedettek lehetnek, de könnyen megnyerheti magának azokat is, akik a mangával találkoznak először. Szerencsére a nyelvezete könnyed, a tempója ideális, a történet hiányosságait pedig a hangulata nagyrészt pótolja. Azóta már a második kötet is megjelent, és a harmadik is a kanyarban van már. D, a vámpírvadász #1
Mindig nagy öröm, ha új, komoly hangvételű, ambiciózus filmes kiadvány jelenik meg kis hazánk filmes-bilijében, és persze mindig kérdéses, hogy van-e rá szükség vagy igény. Hisz míg a tudományos szaklapok területén egyre telítődik a piac (lásd Metropolis, Apertúra), addig jóformán hiánycikknek minősülnek a szép, nagy felbontású képekkel, hivalkodó küllemmel, könnyed összeállításokkal, ám egyszerre minőségi szövegekkel operáló, populáris himi-humi magazinok, melyeket a filmkedvelő csak úgy a metróra várva, vagy éppen a toaletten elidőzve lapozgat. A mélyintellektusnak tehát bőven van hol kurkásznia, lábjegyzetekre és bibliográfiákra éhes elméjét bőségesen kielégítheti, és amíg az ország bölcsészkarain a filmszakok híznak, addig vélhetően megfelelő tartományon oszcillál majd az olvasók száma is.
Megjelent tehát a Prizma első száma, melyet csak üdvözölni lehet, mert ugyan melyik filmszakos nem ábrándozik arról, hogy megteremti saját és körének fórumát, hogy aztán még több tehetséges filmben gondolkodó titánt gyűjthessen maga köré. Voilá; úgy tucatnyian összeálltak és nulla pénzzel, honorárium nélkül, de annál nagyobb lendülettel összeraktak egy lapot, melyet negyedévente jelentetnek majd meg, és szándékaik szerint filmszakos vagy film iránt érdeklődő egyetemisták számára biztosítanának publikációs lehetőséget. Ügyes elgondolás, hogy annak érdekében, hogy a kiadvány ne árassza a szemináriumi dolgozatok tanszéki illatát, a szerkesztők tematikus számokban gondolkodnak, nem kész anyagokat gyűtenek tehát, hanem külön a megjelenés alkalmából született szövegeket.
„Éljen az új hús” – virít a cronenbergi jelmondat a zöld címlapon; a Prizma szerkesztői vélhetően nem csak saját csapatukra utaló mondat elsütése végett választotta a bio-horror mesterének munkásságát nyitó témájának, a rendezőről szóló nagylélegzetű összefoglalások terén valóban foghíjas a hazai szakirodalom. A Filmvilág alkalomadtán előrukkol a témával (1996 novembere, és 2004 első négy száma például ennek jegyében telt), a Metropolis eddig hanyagolta, az Apertúra 2005-ös fennállása óta mindössze egy tanulmányt szentelt az auteur-nek (Kiss Attila Attila: Felületkezelés. A Crash szemiográfiája. 2006. ősz), a Mozinet 2008-as decemberi számában közölt le 9000 karaktert a direktorról (Greff András: Iszony és vágy. David Cronenberg testfilmjei). A Prizma első száma hiánypótló tehát; a kötet 14 írásából 6 komoly tanulmány fejtegeti a szerző életművének különböző aspektusait. Pálos Máté esszéjében a Videodrome-ot és a Karambolt Marshall McLuhan média-teóriája és Jean Baudrillard szimuláció-elméletének tükrében vizsgálja. Kemény, kimerítő és terjedelmes darab, épp ezért nem túl szerencsés választás egy ilyen, Baudrillard-idézetekkel kissé túlterhelt, rendkívül fajsúlyos tanulmánnyal nyitni egy debütáló lapot.
Az ez utáni cikkek fokozatosan lazítanak a tudományosság esetlegesen fojtogató légkörén; a nyitányt követő Fred Botting – Scott Wilson Szexkarambol című, szintén érdekfeszítő tanulmányának fordítását – mely a Karambol apropójából a devalválódott szex, roncsolt testek és egyéb perverziók kapcsolatát ecseteli – már nem kell annyira közel hajolva olvasnunk. Nemes Z. Márió Cronenberg test koncepcióját boncoló munkájának fogyasztása még mindig görnyedt testtartást kíván, melyet ezúttal az izgalmas téma, a szöveg világos struktúrája, oldottabb stílusa vált ki az olvasóból. A „Téma” szekciót Jankovics Márton és Sepsi László kiváló munkái zárják, mindkét anyag bőséges filmtörténeti hivatkozásokkal operál, átlátható gondolatmenetet követnek és maximálisan hozzák azokat az idiómákat, mely mentén egy filmalkotásokról szóló diskurzusnak építkeznie kell (például az említett filmek rövid, tömör összefoglalójának a szövegbe való zökkenőmentes beapplikálása, az idézett szövegek értelmezése, organikus beépítése az anyagba). Előbbi a mester konspirációs elméletéről mesél, utóbbi az eXistenZ-t a korábbi videó-játék filmek tükrében vizsgálja.
A tartalmas elemzéseket három fordítás árnyalja tovább. Kiváló választás mindegyik, Cronenberg különleges világának prezentálását két etalon-mű részletei (Kovács Kata által fordított és gondosan szelektált fragmentumok Chris Rodley: Cronenberg on Cronenberg című munkájából, valamint J.G. Ballard Karambol című botránykönyvének Varró Attila által fordított nyitó fejezete), illetve Jakab Veronika fordításában a Karambol forgatókönyvének James Dean-performancejelenete teszi teljessé. Szintén unikális és eddig sehol nem tárgyalt, ám annál fontosabb témát taglal Megyeri Dániel tanulmánya, mely Cronenberg rövid- és tévéfilmjeit mutatja be érzékletesen – ki gondolná, hogy a „vérbáróként” emlegetett direktor korai kísérletező éveiben inkább bújtatottan politizált, Kanada történelmi és szociális visszásságait allegorizálta filmjeiben? Az értekezés a kiadvány K2 – Kísérleti és kisjátékfilmes szekciójában foglal helyet, mely rovat szintén egyedi a hazai placcon, annál fontosabb viszont, hogy remélhetőleg ezen a felületen a továbbiakban valóban beindul végre a különleges apróságokról, ne adj isten hozzáférhetetlen videómunkákról és videóművészekről szóló érdemi diskurzus. Kele Fodor Ákos Chris Cunningham testképeit elemző munkája megint csak több szempontból figyelemreméltó darab. Videóklipekkel szinte csupán a Mozinet foglalkozik hazánkban (megjegyzendő, hogy a diskurzus egyetemes szinten is felettébb hiányos), míg a Filmvilág lehozott pár cikket a témával kapcsolatban (Déri Zsolt: Klipsz: szemrevaló fülbevalók, 1998/01; Vízer Balázs: Póz, csajok satöbbi, 2006/04, stb.), melyek közül az egyik épp Cunningham anyagairól szólt (Kömlődi Ferenc: Robotok, idióták, szilikon-angyalok, 2000/05). Így talán a Prizma első számába érdemesebb lett volna egy kevésbé tárgyalt alkotót górcső alá venni – például Jonas Akerlund munkássága és klipjeinek nem kevésbé torz testképi világa szintén kiválóan passzolt volna a szám koncepciójába. Cunningham ide vagy oda, sajnálatos módon az értekezéséből kimarad a cronenbergi világhoz erősen kötődő The Horrors Sheena is a Parasite-jához készült világszerte betiltásra ítélt klipje.
Mindazonáltal Kele Fodor Ákos tanulmánya izgalmasnak ígérkező vizsgálódási szempontot kínál, sőt nem túlzás azt állítani, hogy pont ilyen tanulmányokra van szükség ahhoz, hogy tudományos párbeszéd induljon eme igencsak kelendő alkalmazott művészeti ág kapcsán; ám hiába lényegtelen a fejtegetés szempontjából, hogy a Placebo énekese Brian Molko férfi-e vagy nő, nem ildomos ezt egy olyan tanulmányban félrenézni, ami épp a testképekről szól. Viszont, ha már félreértés történt, érdekes kérdés lenne az is, hogy Cunningham rájátszott-e erre a perceptuális hibalehetőségre a klipben, vagy hogy a direktor miért dolgozik együtt szívesen sejtelmes vagy nagyon változékony imázzsal operáló előadókkal.A K2-es blokkot Lichter Péter hibátlan szövege zárja, a Stan Brakhage portré iskolapéldája annak, hogyan kell és lehet egy alkotóról ilyen kis terjedelemben, érdemben szólni.
A kiadvány legutolsó fejezete három kritikát tartalmaz, Tüske Zsuzsanna Pankrátor elemzése – melyet Aronofsky testekkel való bánásmódjainak metódusaira épít – szerencsés választás, tökéletesen illik a kiadvány koncepciójába, Nagy V. Gergő Apaföldről szóló analízise pedig terjedelme és részletező kedve miatt állhat a szám csatasorába, ritka, és pozitív dolog, hogy egyetlen film ekkora felületet kap. Mi más is lehetne a záróakkord, mint Cronenberg: Roboz Gábor vérprofi, hasznos, olvasmányos, minden részletre kiterjedő recenziót közölt Mark Browning: David Cronenberg: Author or Film-maker című kötetéről. Alapos munka és körültekintő választás, ha eddig nem lett volna teljes a kép a rendezőről, ez tovább árnyalja, Browning könyve a direktort, az adaptáció nagymestereként vizsgálja, életművének kétharmada ugyanis nem saját ötlet alapján fogant.
A leghátsó oldalakon tudományos szándékú szaklaphoz méltón összefoglaló filmográfiák, a megjelentetett szövegek rövid, angol nyelvű kivonatai és a szerzők rövid életrajzai találhatók. Súlyos érvágás viszont a bárminemű bibliográfia teljes hiánya, mely egy komoly szándékú és ennyire egzakt témával foglalkozó kiadvány esetében égetően szükséges lenne.
A szövegekkel nincs is tehát igazán gond, itt-ott némi gyermekbetegség észlelhető, de a szaftos téma és a profizmusra való lendületes törekvés voltaképpen minden hibája alól felmenti, ráadásul a kajlaságok a harmadik szám, az első nagy tudományos kitörések mentális viharainak elülése és némi tapasztalat-szerzés után várhatóan elmúlnak. A stáb kiváló, a vegyes összetétel (filmszakosok mellett filozófia, esztétika, kommunikáció, angol, az SZFE-dramaturg szakos hallgatói, kiegészülve Varró Attilával) változatos perspektívákat biztosítanak a vizsgálódásra, a csapatot azonban a jövőben mindenképpen ki kell egészíteni egy korrektorral és egy tapasztalt olvasószerkesztővel – itt-ott ugyanis ráfért volna az irásokra egy külső szemlélő általi gatyába rázás.
Ugyanez vonatkozik a külsőre, bár gusztusos a megjelenés és díjazandó, hogy kortárs művészek munkái díszítik a kiadványt, a látványvilág, a beteg gyerekrajzoknak tűnő lapszéli grafikák – melyek gyakran a szövegeket is szétaprózzák (csonkolt, fél hasábos oldalak után a következő lapon folytatódik csak a gondolatmenet) nem igazán illenek a cronenbergi világhoz, ehhez egy letisztultabb, minimalistább dizájn dukált volna. Egy filmmel foglalkozó lapnál mindenképpen hangsúlyos lenne, hogy gondosan ápolt és következetesen használt képanyag dekorálja, a képfeliratok pedig megkönnyítik az szövegben való orientációt, a jó elhelyezés pedig csodákra képes – kisebb zavart kelt, hogy egy Cronenberg szöveg közepén egyszercsak megjelenik Christian Bale Tökéletes trükk-béli alakja, bár ez minősülhet akár szerencsés fordulatnak is, az olvasó alig várja, hogy eljusson végül a két oldallal későbbi okfejtéshez, ahol Nolan remekművéről esik szó.
Bátor kezdeményezés, erős nyitánnyal, fiúk-lányok hajrá, így tovább!
A Prizma a következő helyeken vásárolható meg:
Budapest: Írók Boltja Művész Mozi Könyvesbolt Toldi Mozi (pénztár) Corvin Könyvesbolt Hollán E. utcai Odeon Puskin moziban lévő Odeon ELTE BTK Jegyzetbolt Fókusz Könyváruház Gasztrofilm Antikvárium Ludwig Múzeum könyvesboltja ELTE BTK filmszak titkársága
GeexKomixPéntek! A hét híre pedig: Pókember meghal, Batman újra él! Ha ez nem elég ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket, akkor nem tudom, mire van szükség… Na jó, kaptok még egy kis ízelítőt… H. R. Giger savvérű xenomorfjai újra köztünk vannak, így 30 évvel az első Alien film után, és örömmel jelenthetem, hogy ők, és a nagy, futurisztikus puskával szaladgáló katonák meg a terraformáló telepesek még mindig elválaszthatatlanok. De itt lesz még többek közt Garth Ennis, aki egy kis extrabrutális, családon belüli mészárlásba hajszolja a brooklyni maffia tagjait, Rozsomák, aki levágott fejjel is megőrzi a hidegvérét, és a Megtorló, aki most a gyilokpornó világában, meg művelőinek beleiben merül el – legnagyobb örömünkre.
Aliens 1
Történet: John Arcudi Rajz: Zack Howard Kiadó: Dark Horse Comics
Nemrég röppentek fel a hírek, amelyek szerint a minden szempontból gyalázatosan leszerepelt Alien vs. Predator után a 20th Century Fox vissza kívánja terelni az Alien franchise-t annak eredeti medrébe, és az 1979-es film rendezőjének, Ridley Scottnak produceri felügyelete alatt fognak hozzá egy ma oly divatos prequel elkészítésének. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az említett első rész bemutatásának idén van a 30. évfordulója, akkor világos, hogy a Dark Horse nem is választhatott volna jobb időpontot arra, hogy H. R. Giger rémálomlényeit hosszú szünet után ismét rászabadítsa a képregény-rajongók táborára. Az új ongoing elindításának feladata a mindig megbízható John Arcudira jutott, akit az utóbbi időkből a jobbnál jobb B.P.R.D. történeteknek köszönhetően ismerhetünk, és aki annak idején már írt több Alien képregényt is. Ezeknél a sztoriknál mindig az az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy vajon az író melyik klasszikus mozifilm hangulatához húz majd: Scott klausztrofóbikus horrorjához, vagy Cameron totális háborúba torkolló akciófilmjéhez. Az új Aliens comic esetében Arcudi választása egyáltalán nem egyértelmű. Az első pár oldal egy félelemtől remegő nővel és egy keménykötésű, rettenthetetlen (de igen rövid úton fűbe harapó) katonával az utóbbira hajaz, ám egyben ezek az első oldalak az utolsók, amiken a xenomorfok felbukkannak. Arcudi eztán A nyolcadik utas: A Halál kellemesen lomha kezdését idézi meg. Egy űrhajó legénysége álmosan készülődik a küldetésre a mélyálomból való ébredés után, jókedvűen fecsegnek, viccelődnek, de közben lassan már gyülekeznek a viharfelhők: célállomásuk, egy közeli bolygón lévő terraformáló telep ugyanis ismételt hívásaikra sem reagál.
Arcudi direkt indítja megtévesztő lassúsággal a sztorit, hogy aztán a végén olyan fordulatot szőjön bele, amire senki nem számít. Mindössze pár oldal elég neki, hogy nagyjából bemutasson egy pár karaktert, és néhány egyszerű, de roppant hatásos fogással kifejezetten szimpatikussá varázsolja őket az olvasó szemében – főleg Dr. Terese Fante-t, akiről a vak is látja, hogy igazi főszereplő-matéria: hamisítatlan szőke szépség humorral, bájjal, elszántsággal, és egy pofátlanul magas IQ-val. Aztán Arcudi ezekkel a főszereplőnek tűnő figurákkal úgy elbánik, hogy csak úgy pislogunk magunk elé… És nem, nem a xenomorfokról van szó: az író nagyon is tisztában van vele, hogy az Alien filmekben mindig az ember volt az igazi gonosz, hisz ahogy Ripley megjegyezte a lényekről, ők legalább nem haszonlesésből ölnek. De hogy a képlet ne legyen ennyire egyszerű, a szemét csavarhoz és a nyitó akcióhoz (amiknek látszólag egyébként semmi közük egymáshoz) hozzácsapódik még egy rejtély egy földönkívüli bányával kapcsolatban, és egy záróoldal, amin egyelőre nem igazán értem, hogy mi történik, de átkozottul úgy néz ki, mintha a holtak feltámadnának rajta. Úgyhogy az borítékolható, hogy Arcudi jóval többet tartogat nekünk egy egyszerű „jönnek az alienek és tíz kicsi négert játszanak a szereplőkkel” koncepciónál. Rajzolónak Zach Howardot kaptuk, akinek munkája már nem ilyen egyértelműen pozitív. Képei részletgazdagok és szépek (az idegen bánya kétoldalas képe lenyűgöző) – ide kicsit talán túlságosan is. Mert bár ez a stílus sok más képregénybe simán elég volna egy elismerő vállon veregetéshez, egy Aliens comicba nyomasztóbb, sötétebb hangulat, nyersebb, durvább (és nem szinte rajzfilmes) arcvonások kellenének. De ezzel együtt is, ez egy ígéretes kezdet.
Amazing Spider-Man 595-596
Történet: Joe Kelly Rajz: Paulo Siqueira Kiadó: Marvel Comics
Az utóbbi pár hónap nem volt kegyes a Pókember-rajongókhoz. Marc „a hülyék még mindig nem tiltottak el a képregényírástól” Guggenheim minden kritikán aluli Character Assassinationje után jött a baromi unalmas, és semmiről nem szóló 24/7, és bár a kettő közt szerencsére volt egy szórakoztató interdimenzionális kaland a Fantasztikus Négyessel, a pók mérlege látványosan negatív volt. De most itt van Joe Kelly, aki az American Son című sztorit végre rápakolhatja a pozitív oldalra, hogy helyreálljon a világ rendje. A címbeli „fiú” Harry Osborn, Peter barátja, akit a One More Day kontinuitáskúró eseményei után hipp-hopp visszahoztak a halálból, hogy aztán jó ideig ne kezdjenek vele semmit. Másfél év, és egy rakás pocsék sztori, nameg egy Secret Invasionből kinövő Dark Reign kellett hozzá, hogy ez végre megváltozzon. A skrull invázió után ugyebár Norman Osborn, Harry apja kapta meg a „királyság kulcsait”, ő vezeti többek közt a gyilkosokból és pszichopatákból álló, hősökként parádézó Bosszú Angyalait is. S minthogy Osborn Pókember örök nemezise, csak idő kérdése volt, hogy ez a pozíció mikor vezet köztük újabb konfliktushoz. Kézenfekvő megoldás volt, hogy ennek a konfliktusnak épp Harry legyen a középpontjában: ha visszahozásának volt bármi értelme, az ebből a sztoriból derül majd ki. Sőt, még az utóbbi évek egyik legröhejesebb és legostobább Marvel gonosza, Menace is új megvilágításba kerül, ahogy fontos és szerves részét képezi a történetnek, ahelyett, hogy csak szánalmas gonoszsággal röhögcsélne és repkedne a hülye deszkáján.
A történet szerint Norman minden eszközt bevet, hogy magához láncolja fiát, aki végül Lily terhessége miatt megy bele a dologba (legalábbis látszólag), hogy hűséges gyermeket játsszon apja színe előtt. Valójában azonban megvannak a maga tervei, ahogy természetesen Peternek is: hősünk elkapja Venomot (méghozzá egy fantasztikusan jól kitalált, ötletes és vicces jelenetben), és a fantasztikusoktól kapott segítséggel átveszi helyét Norman csapatában. A dolgokat még bonyolítja, hogy Peter egyik újságíró munkatársa, Norah szintén beépül a Bosszú Angyalai toronyba, mint alkalmazott, hogy kompromittáló információkat szerezzen Amerika új góréjáról. Kelly ügyesen fonja a történet különböző szálait, mindegyikben van lehetőség, mindegyiknek van értelme, szépen kapcsolódnak egymáshoz, és már most látható, hogy az egész valami nagy esemény felé tart (persze, hiszen a sztori az Amazing 600. számában éri majd el a fináléját). Az nem is meglepő, hogy a dialógusok erősek (nagyon jól átveszi Bendistől az Angyalok egymás közti ellenségeskedő, arroganciával, cinizmussal és agresszióval teli viszonyát is), és nagyszerűen ír minden egyes karaktert, akire ráteszi a kezét. Egy alkalommal vétett csak: az 595. részben el kellene hinnünk, hogy Peter végleg kivonja a forgalomból Osborn. Pókember és a gyilkosság? Na ne. Ezt még akkor sem vettük be, amikor J. M. Straczynskinak hála egy egész sztori épült a lehetőségre May néni lelövése után (Back to Black). De egyébként minden más rendben van, így Paulo Siqueira semmiképpen nem egyéni, de kellemesen trendi, hatásos rajzai és a szép színek is.
Garth Ennisnek láthatóan nehezére esik elszakadni a Megtorló világától – ami nem is csoda, hiszen bő 10 évet töltött el benne. És nem sokkal azután, hogy tavaly a 60. számmal véget ért pályafutása a Punisher MAX-nál, visszatért a szatirikusabb hangvételű Megtorlóhoz egy hatrészes minivel (The Resurrection of Ma Gnucci) – aztán Jimmy Palmiottival közösen elindította az Image-nél a Back to Brooklyn című ötrészes sorozatot, ami stílusát, hangulatát és fő karakterét tekintve akár egy Frank Castle sztori is lehetne. Persze eltekintve attól az apróságtól, hogy a főhős, Bob Saetta, egy maffiózó. Ám ez nem akadályozza meg abban, hogy társai, sőt saját családja ellen forduljon, amikor rájön, hogy a szervezetet vezető testvére kisfiúkat erőszakol, és öl meg. Útja először a rendőrséghez vezet, ahol készen áll rá, hogy mindent kipakoljon a maffiáról – csakhogy bátyja közben elrabolja családját, ezért új alkut köt a hatóságokkal. Azok elengedik, hogy lerendezze a családi ügyét, és aztán mártja be nekik az egész szervezetet. Ami azt illeti, az első két rész alapján sokkal többre és jobbra számítottam. Egyrészt akkor még nem tudtuk, miért fordul a megtorlós faarccal ölő, de sokkal soványabb háttérrel felruházott Bob a saját családja ellen, volt tehát egy rejtély, ami felcsigázta az olvasót. Aztán meg ott volt sajátos, totálisan illegális megállapodása a rendőrrel és az FBI-ügynökkel, ami szerint szabadon elmehet maffiózókat öldökölni Brooklynba, mielőtt hagyja, hogy csuklóján csattanjon a karperec. Ráadásul amikor kezdetét vette a hirig, még teljesen véletlenül összeakadt egy régi szerelmével is, aki azzal kecsegtetett, hogy majd egy plusz színezetet hoz a sztoriba. Hát, nem hozott.
A női mellékszereplőnek köszönhetően ugyan kapunk néhány szép, hangulatos jelenetet, de a cselekmény szempontjából az egész karakternek alig van valami jelentősége, csak afféle koloncként lóg a főszereplő nyakán. Bob motivációja nagyjából rendben van, bár egy kicsit fantáziadúsabbak is lehettek volna az írók, és kitalálhattak volna kreatívabbat az erőszaktevő pedofil koncepciójánál. De a legnagyobb kihagyott lehetőség Bob alkuja a zsarukkal: ebből bizony ki lehetett volna hozni egy s mást, legalábbis annál mindenképpen többet, hogy a cselekmény menetét időről-időre megszakítsa a két nyomozó, ahogy újra meg újra arról beszélnek, hogy talán hiba volt elengedni Bobot, mert most minden szar az ő nyakukba ömlik majd. Itt van két karakter, akiknek egy egész sajátos kapcsolatuk van a főhőssel, és az egész mini során nem csinálnak mást, mint üldögélnek a töküket vakargatva, nyafogva, és egymást hibáztatva. A mérleg pozitív oldalán áll Vinnie, Bob barátjának karaktere, néhány jól eltalált dialógus és a véres leszámolások egész sora. A két testvér végső harca a brutalitást és az intenzitást illetően már-már a Megtorló-Barracuda párharccal vetekszik – egyébként stílusában is nagyon hasonló ahhoz, aztán hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Mihailo Vukelic kissé steril, de (fotó)realisztikus, leginkább Adi Granovéhoz hasonló stílusú képei mindenesetre rendben vannak, és összességében nem egy rossz képregény ez, csak sokkal több lehetőség volt benne.
Batman and Robin 1
Történet: Grant Morrison Rajz: Frank Quitely Kiadó: DC Comics
Elnézve az utóbbi években a DC-nél végzett munkáit, Grant Morrisonnak bizony van mit javítania a renoméján. Még csak pár hónapja ért véget nagyra törő, és nagyon pofára eső crossovere, a Final Crisis című zagyva dramaturgiai rémálom, a Batman címekben okozott, súlyosabbnál súlyosabb ámokfutásairól (Batman & Son, The Resurrection of Ra’s Al Ghul, Batman R.I.P.) pedig jobb nem is beszélni. Így aztán, amikor felröppent a hír, hogy Morrison írja az új denevérember és az új Robin kalandjait is, finoman szólva nem vertem a földhöz a seggem lelkesedésemben. De az első szám alapján szerencsére úgy tűnik, hogy az író rácáfolt negatív előérzeteimre, ugyanis egyszerűen piszkosul jól sikerült. Ahogy azt a csúnyán félresikerült Battle for the Cowlban láttuk, Batman „halála” után az első Robin, vagyis Éjszárny, Dick Greyson ölti magára a sötét hacukát, segédje, az új Robin pedig Bruce fia, Damien lesz. Ez tehát az új dinamikus duó, és örömmel mondhatom, hogy kiválóan működik. Morrison ráérzett a karakterekre, Dick megfontolt, nyugodt, Bruce-nál kevésbé sötét és mogorva Batman, Damien pedig arrogáns, agresszív kis pöcs, de hát őt ezért szeretjük, illetve utáljuk.
A képregény hangulata fantasztikus. Morrison nem veszi véresen komolyan magát, az üldözéssel kezdődő, és egy új gonosz bemutatásával végződő első rész látványos akcióit és remek karakterpillanatait (Alfred és Damien kapcsolata frenetikusan jónak ígérkezik) kedélyes hangulat és finom humor, vagyis egyfajta kellemes játékosság oldja, de csak pont a megfelelő mértékben – vagyis szerencsére nem annyira, hogy egy Batman képregény hagyományosan sötét atmoszféráját szétrobbantsa. Ami pedig az említett új gonoszt illeti, belőle még csak egy-két oldalnyit kapunk, de az alapján egy igazán izgalmas, ötletes, félelmetes, groteszk és beteg figuráról van szó, alig várom, hogy többet lássunk belőle. Na és Gotham? Rég láttam ilyen gyönyörűen és kreatívan ábrázolni ezt a várost. Frank Quitely csodálatos munkát végzett, képein az oldschool járművek és a modern technika kéz a kézben járnak (tessék csak megnézni rögtön az első duplaoldalt: akinek nem esik le az álla, azzal valami nagy baj van), de öröm ránézni a korábbi stílusához képest kifejezetten tiszta, kisimult és kifejező arcokra és az ügyesen elrendezett panelekre is. A pontot az i-n Alex Sinclair elegáns, visszafogott színvilága jelenti – szóval mire vártok még? Vegyétek, mert úgy tűnik, hogy végre megint lesz egy jó Batman ongoing a piacion.
Ultimate Spider-Man 133
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Stuart Immonen Kiadó: Marvel Comics
Általában igen kevés figyelmet szentelek a Marvel Ultimate imprintjének, minthogy a legtöbb képregény, amit olvastam onnan, a közepes szinttől a katasztrofálisan szarig ingadozott, és hát valljuk be, ez nem egy olvasócsalogató minőségi tartomány. De persze kivételek is voltak mindig (jellemzően: Újvilág X-Men: Új mutánsok, Ultimates vol 2), és most, hogy dübörög Jeph Loeb Ultimatum című crossovere, amiben Magneto ki akarja pusztítani az egész emberiséget, és ami majd új alapokra helyezi az egész univerzumot (mert bizony ráfért már a ráncfelvarrás), gondoltam ideje belefolynom az aktuális eseményekbe. Ööö… dübörög az Ultimatum, ezt írtam volna? Sokkal inkább félholtan hever, és folyamatosan kapja a rúgásokat meg a köpéseket a kritikusok és rajongók széles táborától, méghozzá teljesen megérdemelten – de erről majd lentebb. A sztori lényege igazából annyi (és tényleg nem több), hogy kinyírnak benne egy rakás hőst, akikre az új Ultimate világban már nem, vagy csak később, vagy máshogy lesz szükség – és a jelek szerint ennek a tisztogatásnak áldozatul esett Pókember is, vagyis az Ultimate Spider-Man 133 a magyarul is folyamatosan megjelenő sorozat utolsó száma. Az előző részben hősünk szembetalálta magát Hulkkal és valami lángoló démoni lénnyel, az eredmény pedig egy hatalmas mágikus robbanás lett, a monumentális áradástól félig már amúgyis lerombolt New York közepén.
Mivel hősünk pár méterre állt a robbanás centrumától… ő ebben a számban már nem szerepel. Női klónja (ne is kérdezzétek… főleg mert nem volt szerencsém ahhoz a sztorihoz), Póknő kergetőzik kicsit a Hulkkal, mielőtt utóbbi megunja a banánt, és odébáll. Aztán bejön a képbe Kitty Pryde, az X-Men tagja, és miután megmentek pár embert, együtt keresni kezdik Pókembert – de csak megtépázott, elázott maszkját találják meg. Ennyi történik a sorozat utolsó részében, de ennyi is bőven elég Bendisnek: ez egy gyönyörű képregény. Az író méltósággal, tisztelettel búcsúzik a karaktertől és a címtől, a cselekmény pofátlan egyszerűségét pedig azzal leplezi, hogy egyáltalán nem ír semmilyen szöveget. A történetmesélés fortélyait rábízza rajzolójára, Stuart Immonenre, akinek stílusa ugyan sokkal markánsabb és egyedibb volt bő 10-15 évvel ezelőtt, mint manapság, de ebben a füzetben valóságos csodát visz véghez. Képei fantasztikusan kifejezők, szavak nélkül is tökéletesen viszik előre a sztorit, és érzelmileg is kihoznak belőle mindent, amit csak lehetséges. Szép búcsú, aztán majd meglátjuk, hogy mennyire lesz végleges – valószínűleg semennyire. Az Ultimatum során elhunyt összes fontos hősnek láttuk a holttestét is, szóval az ő esetükben nagyjából mehetünk biztosra. De Peter egyszerűen eltűnt, márpedig olyan szuperhős még nem volt, aki így patkolt volna el. Szóval ez az egész valószínűleg parasztvakítás… de engem elvakított, úgyhogy ha paraszt vagyok, hát legyen…
Ultimate Wolverine vs. Hulk 1-6
Történet: Damon Lindelof Rajz: Leinil Francis Yu Kiadó: Marvel Comics
A Lost és az új Star Trek mozi egyik producerének, Damon Lindelofnak hatrészes minisorozata az egyik legbutább képregény, amit az utóbbi időben olvastam – és mindeközben az egyik legszórakoztatóbb is. Látszólag komoly ellentmondás ez, de valójában egyáltalán nem, van ugyanis két szó, ami mindent megmagyaráz: guilty pleasure. Az Ultimate Wolverine vs. Hulk egy agyatlan, de iszonyúan tökös és cool comic, tele remek dumákkal, fasza bunyókkal, olykor már-már paródiába hajló, bizarr szituációkkal, és imádnivalóan durva túlzásokkal. Az érdekesség kedvéért említem csak meg, hogy az első és a hatodik rész megjelenése között három és fél év telt el. Lindelofot ugyanis a második füzet kiadása után más irányba szólította az író kötelesség, aztán mire végzett a maradék számok forgatókönyveivel, arra kellett várni, hogy a rajzoló, az akkor épp a Secret Invasionben nyakig lévő Leinil Francis Yu váljon elérhetővé (egyébként megérte rá várni: képei nyersek, elevenek, dinamikusak és élettel telik, panelkezelése kiváló). Aztán idén májusban végre megjelent az utolsó rész is, amiről még mindenképpen tudni kell, hogy valamivel Mark Millar Ultimates vol 2-jének fináléja előtt játszódik. Ami a sztorit illeti, az igen röviden összefoglalható. Fury megtudja, hogy hiába robbantották fel egy atombombával, a Hulk életben van, és utána küldi Rozsomákot, hogy ugyan aprítsa már miszlikbe. Az adamantiumkarmos mutáns puszta hepajból elvállalja a feladatot, felkutatja a zöld behemótot, aztán harcolnak… és harcolnak… és harcolnak. Közben még bemutatkozik az ultimate univerzum She-Hulkja, meg vannak ilyen-olyan fordulatok is, de a lényeg hangsúlyozottan nem a történeten van.
Lindelof ennek ellenére mindent megtesz, hogy úgy tűnjön, intelligens sztorit ír: szétdarabolja a cselekmény idősíkját, állandó flashbackekkel utal vissza az összecsapásokat megelőző eseményekre, és váltogat a különböző szereplők szempontjai közt, így magyarázza a miérteket, hogyanokat és a motivációkat. Szerencsére van érzéke ehhez a struktúrához, határozottan felerősíti vele a képregény dinamikáját, és az így egy vad, őrületes hullámvasúthoz válik hasonlatossá, ami egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmünket. Mire ráunnánk a szövegelésekre, jön egy frankó akció, mire meg az unalmassá válna, ugrunk egyet az időben. De persze az egész sorozat sikerének a kulcsa az, hogy Lindelof valami elképesztően lazasággal és könnyedséggel nyomja le a torkunkat a pofátlan túlzásokat, amik más körülmények közt (mondjuk egy „hű, de komoly és cool vagyok” Mark Millar kezeiben) bámulatos gyorsasággal röhejessé válnának. Van itt félbetépett Rozsomák, aki többszáz métert kúszik a hóban az egyik hegy tetejére felhajított alteste után, ahol viszont már vár rá a Hulk, és közli vele, hogy választhat, melyik lábát egye meg. És ez még mindig semmi ahhoz képest, amikor Fury hősünk levágott fejével (!) folytat beszélgetést… Az Ultimate Wolverine vs. Hulk ezekben a pillanatokban a paródia határán egyensúlyoz, de Lindelof mindig időben kap észbe, és rántja vissza egy (fél) fokkal komolyabb talajra, ahol még ennyi szórakoztató butaság után is lehetséges, hogy Logan egy morális döntés súlyával szembesüljön a fináléban. Aztán Fury feltűnik szó szerint a semmiből (ennyire laza ez a képregény: mikor Rozsi megkérdezi a félszemű Samuel L. Jacksont, hogy honnan tudta, hogy itt lesznek, foghegyről ennyit köp oda: én tudok mindent), és beszól mindkét főhősnek, akik elsétálnak a naplementébe. Beszarás… Nem lehet nem szeretni.
Punisher: Naked Kill
Nem szórakoztam ilyen pokoli jól Megtorló képregényen Garth Ennis utolsóelőtti Punisher MAX-os sztorija óta (és ez nem kis szó, mert Ennis távozása után is olvashattunk jobbnál jobb történeteket a karakterrel). Jonathan Maberry regényíró one-shotjában Frank egy gyilokpornó hálózatra bukkan, aminek központját, egy röhejesen jól védett és felszerelt irodaépületet az egyik alkalmazott segítségével rohamozza meg – kreatív eszközökkel, mert az épületbe lehetetlen fegyvert bevinni. A Naked Kill még a MAX imprinthez képest is egy szélsőségesen brutális, végtelenül gonosz és cinikus képregény, ami éjfekete humorának is köszönhetően, nem egy frenetikus pillanattal ajándékozza meg az olvasót. Frank szokásos faarcával, de mélyen legbelül nagy megelégedéssel mészárolja végig magát a perverz, szadista gyilkosokkal teli épületben (fantasztikusan jó a narráció), miközben kényszerített segítője, állandó gyilokpornó nézőként akaratlanul is élvezi a vérengzést, és ennek hangot is ad („azt hiszem, elélveztem”, közli, miközben hősünk véres péppé ver egy biztonsági őrt). Ötletes, feszes, véres és sötéten vicces képregény, olyan undorító gazemberekkel, akiknek lekaszálásakor az olvasó maga is ujjong örömében. Laurence Campbell komor, nyers, durva képei, és Lee Loughridge borongós hangulatú színei pedig tökéletesítik az élményt.
Rapture 1
Újabb szerzői képregény, ami a szuperhős mítoszt vizsgálja, természetesen merőben más szempontból, mint a két nagy kiadó sorozatai. Michael Avon Oeming (a Powers rajzolója) és felesége, Taki Soma egy posztapokaliptikus sztorit tárnak elénk egy olyan világról, amit a szuperhősök epikus méreteket öltő háborúja szinte teljesen elpusztított. A mű középpontjában az énekes Gil, és barátnője, Evelyn állnak, akik épp egy szakításféleségen mennek keresztül (a lány repülőre száll, hogy elutazzon), amikor a pokol végleg elszabadul. Később megpróbálják újra megtalálni egymást a szénné égett világban, amit a hősök „dolguk végeztével” elhagytak. Aztán megjelenik egy mágikus lándzsával hadonászó fickó, aki közli Evelynnel, hogy neki kell megmentenie az emberiséget, vagyis azt, ami abból megmaradt. Vagyis: szuperhősös szerelmi történet világvége utáni kulisszák közt. Jó ötlet… de sajnos csapnivaló kivitelezéssel párosul. Ha azt mondom, hogy az egész szám egy nagy katyvasz, akkor finom voltam. A karakterek teljesen üresek, nem érezni köztük semmilyen kapcsolatot (Emlékszünk még az Y: Az utolsó ember első pár oldalának telefonbeszélgetésére, ami bőven elég volt Brian K. Vaughannak, hogy egy több tucatnyi számon át tartó nőkeresési missziót alapozzon meg vele? Na, ez itt nem ilyen.), az idősíkok trendi megkavarásának semmi értelme, a lándzsa elfogadása, és az első csók párhuzamba állítása rettenetesen erőltetett, a sztorivezetés pedig mesterkélt: látszik, hogy nagyon kreatív akar lenni, de végül csak széttöredező, érdektelen lesz. Ráadásul a rajzok is messze elmaradnak a Powers színvonalától. Nem leszek vevő a második részre.
Star Wars: Legacy 36
Új szelek fújnak a galaxisban. A sith császár, Darth Krayt halott, így a Galaktikus Szövetség tábornoka, Gar Stazi, és a száműzött uralkodó, Roan Fel összefognak, hogy legyőzzék a gonosz Birodalom maradékát. Csakhogy itt egykori ellenségekről van szó (a Köztársaság és a Birodalom utódjairól, ugyebár), akik számára nem könnyű hozzászokni a gondolathoz, hogy most vállvetve kell harcolniuk egy közös fenyegetés ellen. John Ostrander remekül érzékelteti a kezdődő kapcsolatot jellemző bizonytalanságot, óvatoskodást, bizalmatlanságot, és az űrcsaták helyett immár éles és ravasz szóváltásokra korlátozódott ellenségeskedést. Hogy teszteljék közös ügyük életképességét, és egyáltalán, egymás bizalmát, összehangolt támadást indítanak Krayt birodalmának egyik legfontosabb, és legjobban őrzött bolygója ellen. A csata természetesen látványos (Omar Francia képei, bár messze nem egyediek, a célnak tökéletesen megfelelnek), de nem elsősorban az akción van a hangsúly, hanem a szembenálló felek egymáshoz való viszonyán. Az erkölcsös, eltökélt Stazi, az alattomos Fel, a büszke birodalmi kapitány, és az áldozathozatalra vakon kész altiszt izgalmas, kiszámíthatatlan négyszöget alkotnak, az olvasó tényleg úgy érzi, hogy a konfliktus és a szövetség helyzete bármilyen irányba elmozdulhat. Újabb remekül megírt Legacy képregénnyel van tehát dolgunk – de ezen három év után már meg sem lepődünk.
Ultimatum 4 Mijazistenezafos? Te jó ég, tényleg ettől a crossovertől várják a Marvelnél, hogy majd új életet lehel az egy ideje már döglődő ultimate univerzumba? Nem újdonság, hogy Jeph Loeb már régen nem tud írni (aki ezt vitatja, az büntetésből olvassa el az új Hulk sorozat eddig megjelent részeit ötször egymás után), de ez még tőle is minden kritikán aluli. A sztori röviden annyi, hogy Magneto most húdenagyon berágott az egész emberiségre, és úgy döntött, hogy kiirtja az egész fajt, úgy ahogy van. Ennek céljából gigászi természeti katasztrófákat szabadított rá az egész bolygóra (legalábbis állítólag, mert azon kívül, hogy egy óriáshullám ellepi New Yorkot, és hogy Latveriában beköszönt a jégkorszak, nem látunk semmit), aminek következtében a hősök egymás után patkoltak el röhejesen jelentéktelen, unalmas, és minden fantázia nélküli jelenetekben. Ennél több eddig nem is történt. Olyan az egész, mint egy pornófilm. A fejesek eldöntötték, kiknek kell meghalniuk (milyen aktusok legyenek a filmben), aztán módszeresen végigmentek a listán, pipálgatva az elvégzett feladatokat (orál, anál…), amiket nem tart össze semmi. Nyilván úgy gondolták, hogy a sok haláleset (punci és cici) elegendő sokkhatást (ejakulációt) gerjeszt majd a hülyére vett olvasóban, hogy ne törődjön olyan csekélységekkel, mint a logika, a történet és az érzelmek, sőt, a karakterek iránti tisztelet. Most, a negyedik szám végén, miután Valkűr egy FÉMkarrdal levágja Magneto, a MÁGNESSESSÉG URÁNAK egyik karját, kezdetét veszi a végső csata. Hála az égnek: már csak egy rész van hátra.(0 csillagot nem lehet adni?)
Októberre, Halloweenre egy kis horrorbeütéses Scorsese: Dennis Lehane (Goney Baby Gone, Mystic River) regényének adaptációja bolondokházás-drogoslázálmos filmhullámvasútnak ígérkezik. Robert Richardson fényképezése már így első blikkre is szenzációs, és aki eltudja viselni DiCapriót (Leo barátunk, ha megembereli magát, nem is rossz szinész), az jól fog szórakozni.
Kedvenc játékzenéink szubjektív toplistáinak utolsó epizódja következik most. Ezúttal Ramiz állította össze legkedvesebb zenéit, vegyesen mindenféle konzolról és számítógépről, az ősidőktől napjainkig, sokféle műfajú játék sokféle műfajú zenei témáiból. Három különdíj is kiosztásra kerül, és szemezgetünk a régi 8 bites zenékből is.
Grim Fandango (1998, PC) - kiemelt díj: legjobb soundtrack!
Tim Schäfer legzseniálisabb játéka, egyben minden idők legjobb és legviccesebb kalandjátéka nem kis részben nagyszerű aláfestő muzsikáinak köszönhette a játékból eklektikussága (film noir + azték hitvilág + art deco + nagy adag szürreál) ellenére is szerves egészt alkotó, sűrű hangulatát. Klasszikus jazz és közép-amerikai népzenei témák nászaként született, önmagában is kifejezetten élvezetes, örök érvényű soundtrack - egyértelmű győztes az én listámon.
Deus Ex (2000, PC) - kiemelt díj: legjobb főtéma!
Van egy vicces mondás a netes fórumokon, amiből ún. motivational poster is született. Így szól: "minden alkalommal, ha megemlíted a Deus Ex-et, valaki azonnal újrainstallálja". És tényleg, mert annyira jó (ráadásul a veszélyes és nehezen járható FPS-RPG műfajban sikerült mindezt elérni!). A főcímzenéjétől pedig most, évekkel a játék befejezése után is libabőrös leszek, mert visszaránt abba a sötét, mocskos cyberpunk valóságba...
Metal Gear 1. (1987, MSX2) - kiemelt díj: legjobb párbites témák!
Miért azok a híres zeneszerzők, akik gyerekkórusokat és százhúsz csellósokat szólaltatnak meg műveikben? Szerintem sokkal menőbb egy PC speakerre olyan zenét írni, hogy az istencsászár Metal Gear saga alapjait lerakó MG 1-et játszva tökéletesen el tudj feledkezni a külvilágról és a pixelekről...
Bioshock (2007, X360 & PC)
A Bioshock igazi lecsó (még ha nem is nagymama 100%-osan harmonikus lecsója), ami a disztópikus sci-fi alapba lazán beledobta a mágiát és a túlélős horrorok hozzávalóit is, ráadásul mindezt megfűszerezve azzal, hogy kislányok gyilkolászására is lehetősége van a játékosnak... A zene, ennek megfelelően, varázslatos, ijesztő és beteg. Tökéletes hangulat egy majdnem tökéletes játékhoz.
Metal Gear Solid 3. - Snake Eater (2004, PS2)
Hideo Kojima, a mester egyik legjobb játékának főcímzenéje igazi telitalálat. A neszező cinek, a gyönyörű női énekhang, a szexis "Snake Eater suttogás" mind előkészítik a játék fordulatait, finomságait, és persze dögös női szereplőit. Mint valami igényesen megírt, mégis olcsó papírkötésű ponyva: "Hidegháború! Kémkedés! Szex!" Érzed? Már dobog is a szíved...
Max Payne 2. (2003, XBOX & PS2 & PC)
A Max Payne remek példa arra, amikor a játékipar a filmekből merít inspirációt. Az első részének is igen fontos adaléka volt a Visszavágó (Payback) című Point Blank-feldolgozástól (Mel Gibson legjobb filmje!) átvett állandó narráció, aminek hatását a Max Payne 2. már-már ironikus mértékig fokozta a tökéletes kiégettség-érzettel, cinizmussal, és mégis romantikus vágyódással a szerelem iránt. Ez a szívbemarkoló, komor csellótéma elmond mindent, amit a neo-noirról tudni kell. Whiskey kitöltve, cigi meggyújtva...
Heroes Of Might & Magic 3. (1999, PC)
A HOMM3 egy örökbecsű stratégiai játék, mely előtt hosszú éjszakákat töltöttem el annak idejét. A tesóm a szomszéd szobában tolta ugyanezt, és ha néha csend volt a lakásban és áthallatszott a játék háttékzenéje, mikor az egyikünk belépett egy kastélyába, a másik mindig átkiabált neki: "mi van, foglaltál egy Necropolist?", vagy "megint Inferno-val nyomulsz?". A zenék tökéletesen passzoltak az adott helyszín hangulatához - imádtuk!
C&C: Red Alert (1996, PC)
A real-time stratégia játékoknak megvan a maguk monotóniája, de az egyik PC-s nagy öreggel, a Red Alerttel így is hónapokat töltöttünk el sokan. A poposan giccses melegháborús sztori akkoriban annyira nem érdekelt, és a B-kat videók is inkább bosszantottak, mint szórakoztattak, de a zenéjéért már akkor is odavoltam.
Full Throttle (1995, PC)
A mára csupán a Star Wars-tehénről silány vagy legjobb esetben is korrekt iparmunkák lenyúzásával foglalkozó, de szebb időkben legendás kalandjátékokat készítő Lucasarts egy olyan dögös intróval indítja a Full Throttle-t, hogy azon még ma is be lehet szarni. A fantáziadús, early-Lucasarts minőségű sztorit pedig (a repülő autós jövőben éppen hogy csak vegetáló motoriparról) mi is vezethetné fel jobban, mint egy kis pörgős rock'n'roll?
Prehistorik (1991, Amiga & PC)
Megint egy pofonegyszerű téma (amit én még anno PC beeperen hallgattam hej de sokat), ami azonnal füledbe mászik. Ti is halljátok a dallamot torzított gitár-riffként zúzni, miközben Dzsó a bunkójával őskori állatokat gyepál? Ez a dallam mötálos feldolgozásért kiált!
1966: miközben itthon javában zajlik a Táncdalfesztivál és az MSZMP KB büszkén számol be arról, hogy sikeresen visszaszorították a galeriket és a hippiket, akkor Angliában egészen más tartotta lázban az embereket - legalábbis a Rockhajó szerint: ez pedig a Radio Rock kalózrádió élőben az Északi-tengerről, ahol a legmenőbb zenéket adták a legmenőbb DJ-k - éjjel-nappal. Ebbe az úszó Rock'n'Roll mennyországba érkezik meg a tizennyolc éves Carl (Tom Sturridge), hogy keresztapjánál, Quentinnél (Bill Nighy) töltsön el némi időt, miután kirúgták az iskolából. Ebbe az idillbe fog hamarosan belerondítani Dormandy kabinetminiszter (Kenneth Branagh), aki úgy dönt, rövid úton leszámol a kalózrádiókkal és lehetőleg a Rock’n’Rollal is, örökre…
Richard Curtist alapvetően romantikus komédiáiért szeretjük - vagy vérmérséklettől függően: utáljuk – és a Rockhajó sem lóg ki a sorból annyira. Itt is felvonul a brit színjátszás szigorúan szubjektív értelemben vett krémje, kezdve Bill Nighyval, aki megint fog táncolni, tiszteletét teszi Őkirályi felsége Emma Thompson, Kenneth Branaghnak végre megbocsáthatjuk Valkűrbéli hakniját és a távoli vendég, Philip Seymour Hoffman is remek: minden adott egy jó kis ensemble comedy-hez. Noha a párhuzam szinte adná magát, a Rockhajó nem olyan, mint a M*A*S*H; mélyrehatoló társadalomkritikát senki ne várjon tőle, még az uralkodó kormányzatot képviselő Kenneth Branagh történetszála sem erre való. Ő inkább élére vasalt kispolgáriasságával egyfajta uralkodó apafigura lehet a forgatókönyvíró világában.
Azonban a többi elvárást a film teljesíti: itt a hatvanas évek, amely lehet, hogy csak annyira tükrözi a valóságot, mint a Made in Hungária, de itt sem ez a lényeg: zenék, ruhák és The Artist Formerly Known as Rhys Ifans – aki a hatvanas évek legkúlabb arca. Megidéződik egy jelenet erejéig Morricone zenéje, felcsendül megint a „Won’t Get Fooled Again”, és végre nem David Caruso teszi fel napszemüvegét közben agyonszűrőzött aranysárga háttérben. És ugyan belepréselődött valahogy némi szerelmi szál is a történetbe, senkit nem fog kizökkenteni 129 percnyi múltidézésből.
Mindezek mellett azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Richard Curtis lassan ötvenhárom éves, és érzi, hogy öregszik: ilyenkor az ember szívesen felidézi a fiatalkorát, és nagyon könnyen talál ki maga helyett egy tizennyolc évest (Tom Sturridge), aki olyasmiket él meg, amiről ő maga csak álmodozott. És újraírja a történelmet lányokkal, arcokkal és nagy nagy bulizásokkal. Ettől elérzékenyül – mint a második óra elejére a film is, és könny szökik a szemébe. Főleg az utolsó felvonás tűnik úgy mint egy vén fiatalember dala: sziruposan érzelgős, és hiába figurázza ki a Titanic végét, akkor is tagadhatatlanul hollywoodi a befejezés: gyanítom, hogy a forgatókönyv eredetileg nem pontosan így ért véget. Valószínűleg ha idősebb lennék húsz évvel, nem is akarnám másmilyenre.
Mégis talán a legjobb beatfilm, amiben nincs benne a Beatles. A Rockhajó olyan, mint Marvin Gaye: kissé gejl, csöpögős, de ha meghallja az ember, azonnal eszébe jut legalább két szép emlék vele kapcsolatban. És ugyan ha szóba jön, tagadjuk, de titokban, főleg esős vasárnap délutánokon mégis meghallgatjuk az I Want You-t.
Mielőtt a kedves olvasók eldurrogtatnák az összes puskaporunkat, mindjárt közzé is tesszük játékzenés összeállításunk második darabját, melyen egy kicsit mainstreamebb, de nem kevésbé maradandó alkotások szerepelnek. Mivel Santito kolléga szíve - toplistája alapján legalábbis - inkább a konzol felé húz, én most a PC-s játékzenerajongók kedvére tennék egy majdnem kizárólag PC-s címeket tartalmazó listával. Íme.
(Holnap ramiz kolléga jön az ő abszolút szubjektív összeállításával.)
1. Outlaws (zene: Clint Bajakian) Ennio Morricone szeme könnybe lábadna, ha hallaná az Outlaws soundtrack-jét. Bajakian zömében kalandjátékokhoz szerzett zenét, abban a korban, amikor a Scumm rendszer alá még midi zene prüntyögött. Ettől persze korai alkotásai sem kevésbé emlékezetesek, de élete fő műve - minden kétséget kizáróan - az Outlaws.
2. F.E.A.R. (zene: Nathan Grigg) A szerző valószínűleg a hangstúdiók legmocskosabb bugyraiból halászta elő azokat a zörejeket, amelyek pofátlan módon másznak bele a játékos agyába, hogy ott fészket verve elektrosokként süssék ki annak zsigereit. A főcímzene ezzel szemben más testrészt vesz célba: húsig hatoló, szívbemarkoló intró, a játékvilág egyik legjobbja.
3. Diablo II (zene: Matt Uelmen) A Diablo bőgőssel megtámogatott akkusztikus zenéje egyenesen az ördög műve.
4. Duke Nukem 3D (zene: Lee Jackson, Bobby Prince) A Duke főcímdala olyan, mint az egysorosai: egyszerű és tökös. S hogy hallgatás közben a férfiember golyói is beleremegjenek, arról a Megadeth hangszerelt verziója gondoskodik.
5. Red Alert (zene: Frank Klepacki) A gitárral és dobokkal megtámogatott második világháborús induló az egyik legtökösebb főcímzene, amit játék alá valaha írtak.
6. Clive Barker's Undying (zene: Bill Brown) Barker érces hangjánál csak játékának főcímzenéje a félelmetesebb. A szerző kétségtelenül Christopher Young babérjaira pályázik, s zenéje alattomos módon mászik bele a dobhártyád mélyébe.
7. Heart of Darkness (zene: Bruce Broughton) A francia fejlesztésű játék lehetett volna az első a virtuális történelemkönyvben, mely szimfónikus nagyzenekari hangszerelést kapott, ám a hosszúra nyúlt fejlesztés végül elodázta a rekord esélyét. A filmes zenéiről ismert Bruce Broughton-t ez nyilván nem nagyon izgatta, hisz fantasztikus zenét komponált a játékhoz.
8. Prince of Persia(zene: Stuart Chatwood) A frencsájzzá duzzasztott széria zenéjéhez az ubisoft producerei egy civilben rockzenészkedő szerzőt kértek fel. Chatwood azóta hozzánőtt a sorozathoz, valamennyi rész zenéjét ő komponálta. Remekül eltalált indiai motívumai modern hangszerekkel keverednek, s zenéjének legalább akkora sikere van, mint magának a játéknak.
9. Portal (zene: Jonathan Coulton) A Valve tér-idő megbontós, kapunyitogatós játékához egy programozóból dalszerzővé avanzsált amerikai zenész írt zseniális végefőcím dalt.
10. Stubbs the Zombie (zene: különböző előadóktól) Van annál nagyobb móka, mint olyan nótákra zabálni fel az emberiség felét, mint az Earth Angel vagy a Lollipop? A zombijáték esetén meglepően igényes soundtrack-el van dolgunk, a számok önmagukban is simán hallgathatók, CD-re vagy mp3 lejátszóra rámásolni erősen ajánlott.
Mitől számít mangának egy manga? Anélkül, hogy rögvest képregénytörténeti vagy esztétikai fejtegetésekbe bonyolódnék, annyi biztosan kijelenthető: a Mangattack kiadó gondozásában való megjelenés nem előfeltétel. A Földfény címen piacra dobott képregényük ugyanis csak a nevében manga. Sem stílusában, sem történetvezetési technikáiban, sem szellemiségében nem hasonlít arra, amit a köztudatban mangaként szokás aposztrofálni. Ettől persze még bőven lehetne remekmű.
Az alapszituáció például egészen ígéretes. Ahogy a címből sejthető, sci-fivel van dolgunk, de – szerencsére – nem egy messzi-messzi galaxisban járunk, hanem 2068-ban. Ekkorra már bekövetkezett, amitől a mai jövőjósok félnek: a Föld elkótyavetyélte természeti erőforrásait, egyedül a napenergia maradt, amelyet a Hold körül keringő energiasugárzók gyűjtenek össze és irányítanak a Földre. A rendszer működtetésére egy nemzetközi kutatóállomás felügyel. Ez a Földfény-kolónia, 228 felnőttel és 42 gyerekkel, akik közül többen már a Holdon születtek, és soha nem is jártak a Földön. És nem is vágynak már oda, a legtöbb ország ugyanis – élen Oroszországgal, Kínával és Angliával – az összeomlás szélén áll, a szegénységből és az óriási munkanélküliségből fakadó társadalmi feszültségeken túl pedig a terrorista mozgalmak megerősödése is sújtja őket.
Minderről persze csak hallomásból értesülünk, mivel a Földfény mindkét eddig megjelent kötete a Holdon játszódik. A történet elején az űrállomás multikulti idilljét három tinédzser halála rázza meg. A fiatalok brahiból felmásznak egy csillagvizsgálóra, ahol baleset éri őket. A tragédia következtében a kolónia vezetőjét leváltják, utóda Aaron Cole, aki jóval pragmatikusabb és politikusabb alkat. A beilleszkedés legnehezebben fiának, a 15 éves Damon-nak megy, akit egyedüli földi születésűként a Földfény Akadémia többi diákja folyamatosan zaklat, de az sem növeli jelentősen a népszerűségi indexét, hogy anyja az egyik tanár. Bonyolítja továbbá a helyzetet, hogy a lány, aki a legjobban tetszik neki, az osztály legbalhésabb bully-jának barátnője.
Az első kötet cselekményét nagyjából le is fedi ennek a konfliktusnak a kibontása. A Földfény legnagyobb trükkje, hogy sci-finek álcázza magát, miközben a sztori játszódhatna akár egy földi gimnáziumban is, ugyanazokat a sablonos tinikaraktereket és konfliktusokat láthatjuk, amiket egy mai tinfilmben vagy képregényben. Az persze régi evidencia, hogy a sci-fi-k többsége is mai viszonyokra reagál így vagy úgy, de mégiscsak kínos, hogy ennyire nem tudnak elszakadni a kliséktől az alkotók. Az első paneltől az utolsóig kiszámítható sztorit a kötet végére tartogatott csavar menti meg: az egyik főszereplőről kiderül, hogy egy brit terrorista csoport tagja, ebbéli minőségében elfoglalja az irányítóközpontot, és kilátásba helyezi, hogy egy energianyalábbal földi városokat fog elpusztítani. A folytatásban így aztán a melodráma helyett több tér jut az akciónak, ami egészen szórakoztatóvá teszi a kötet első felét, a másodikban viszont – miután a terroristát sikerül kivonni a forgalomból – gyakorlatilag semmi nem történik.
Enyhe vigasz, hogy ez a semmi, viszonylag ízlésesen van megrajzolva. Ahogy a felütésben jeleztem, stílusban alig van nyoma a hagyományos manga-esztétikának, ha csak a fekete-fehér paneleket nem számítjuk (nem számítjuk). Christopher Schons, akinek ez az első önálló képregény-sorozata, tehetséges rajzoló, a figurái néhol elnagyoltak, de a kompozíciói izgalmasak, hatásosak – többet is kihoz a sztoriból, mint amennyi benne van. Stuart Moore a fülszöveg szerint „elismert regény- és képregényíró”, dolgozott a Rozsomákon és a Csillagkapu: Atlantiszon is, ennek ellenére a már említett sablonos karaktereken túl a történet aránytalanságait is fel lehet neki róni. Az első kötetben illetve a folytatás második felében olyan komótosan ballag a cselekmény, mintha egy 20 kötetes szériáról lenne szó, noha állítólag már csak egy kötet fog elkészülni.
Akadnak problémák a fordítással is: sokszor merev, szó szerinti magyarítást kapunk a szituációhoz illő mondatok helyett. („Adjatok egy leckét neki” – mondja a főgonosz, nyilván a „Give him a lesson” fordításaként, és van még jópár hasonló.) A legfurcsább a magyar kiadást illetően, hogy ugyan van benne tartalomjegyzék, de oldalszámokat egyik lapom se találni. Ez vajon egy új divat, vagy csak lemaradt?
A fentiek ellenére egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a célközönséget (13-15 éves fiúk) ez a sci-fi-nek álcázott kamaszdráma képes lekötni, de hogy totálisan középszerű munkáról van szó, az ténykérdés.
Földfény 1-2. Eredeti cím: Earthlight. Írta: Stuart Moore. Rajzolta: Christopher Schons. Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence. Kiadó: Mangattack. Kiadás éve: 2007. Ár: 1416 Ft.
Hirtelen felindulásból a Geekz stáb egy része összedugta a fejét, hogy egy bevallottan teljes mértékben szubjektív összeállítást nyújtson át a nagyérdeműnek a lelkivilágukban leginkább nyomot hagyó (legtöbb kárt okozó?) játékok zenéiből. Oyanokból, amelyek képesek ipari mennyiségű adrenalint pumpálni a véredbe, hogy John Rambo mellett kússzál a vietnami parlagfűben vagy saját magadat összevizelve kucorogj a legbiztonságosabbnak tűnő sarokban, görcsbe állt kezedben a kontrollerrel. Az egyetlen közös dolog bennük az, hogy egy klingon porszívó brutalitásával rántanak a játék mélyére és ott is marasztalnak. Fogadjátok hát szeretettel az első öt kiválasztottat!
1. Silent Hill (zene: Akira Yamaoka) Egyetemista éveim meghatározó játékcíme még PSOne-ra, ami feltörölte a padlót a Resident Evil szériával a túlélő horror kategóriában. A legjobb és legnehezebb rész az azóta született számos folytatás és spin-off között, ráadásul egy meglehetősen decens filmadaptációt is készítettek belőle.
2. Soul Edge/Soul Calibur (zene: Junichi Nakatsuru, Yohihito Yano, Akitaka Tohyama, Takanori Otsuka, Hideki Tobeta) Ugyancsak trónfosztó, ezúttal a verekedős játékok között, a játéktermekből a Dreamcastra, majd PSOne-ra, utóbb az új generációs konzolokra költöző Soul Calibur olyan veteránokat utasított maga mögé a maga korában, mint a Mortal Kombat, a Tekken vagy a Killer Instinct. A magával ragadó és epikus magasságokba szárnyaló főcímzene újabb és újabb összecsapásokra sarkall, míg csak ki nem hullik a kezedből a kontroller a fáradtságtól.
3. Metal Gear Solid (zene: Tappi Iwase) Ez a játék tette legendává Solid Snake-et és Hideo Kojima-t, és hát vajon lehet-e nem szeretni egy olyan videojáték szereplőt, akinek a fizikumát Jean-Claude Van Damme-ról, az arcát pedig Christophen Walken-ről mintázták?
4. Silent Hill 2 (zene: Akira Yamaoka) Bár a Silent Hill második részének forgatókönyvét és játékmenetét sokan kritizálták, egy dologban azonban nem érheti szó a ház elejét: az audiovizuális élmény összessége köszönhetően a lélegzetelállítóan atmoszférikus zenének még így is a PS2 egyik kiemelkedő címévé tette.
5. Persona 3 (zene: Yumi Kawamura) A japán RPG-k zászlóshajója nemzetközi vizeken mindig is a Final Fantasy széria volt, azonban nem szabad elfeledkeznünk az olyan gyöngyszemekről sem, mint a Persona 3, ami az USA-ban némi port kavart fel, tekintve, hogy a szereplői egy pisztolynak látszó tárggyal lövik fejbe magukat, mielőtt megidéznék védelmezőiket az Árnyak ellen. A klasszikus körökre osztott RPG-elemeket a dating simulatorral ötvöző játék hőseinek nappal a középiskolában, éjjel egy szörnyek által elözönlött párhuzamos dimenzióban kell helyt állniuk, fergeteges zenei betétekkel megtámogatva.
Emberi húst trancsírozni, szemet kibökni, kiálló végtagot lemetszeni, artéria-szökőkutat fakasztani - filmen, ma már nem számít különösebben merész látványosságnak. A gorno, azaz a válogatott kínzásokra építő horrorfilm beköltözött a multiplexekbe (lásd: Motel vagy Fűrész-sorozat), a kamerának eszében sincs szemérmesen elfordulni a véres jeleneteknél, de már a mozifotelben terpeszkedő nézők sem zökkennek ki a popcorn-rágcsálásból egy-egy letépett nemiszerv látványa miatt. Peter Jackson korai filmjei (Rossz ízlés, Hullajó) vagy a Troma-csoport munkálkodása óta már nem kunszt a nyílt erőszak, csupán jó szakmunkások (maszkmesterek és/vagy CGI-zsonglőrök) kellenek hozzá.
Az olcsó gornóhoz ennyi is elég, a szimpla sokkoláson túlmutató filmélményhez kevés. A Fűrész vérengzésein is megborzongunk egy pár másodpercre, de utána csak röhögünk rajta. A jó horrort onnan lehet megismerni, hogy egyik-másik képsora napokkal később is bevillan, és nem csupán a zsigeri erőszakra, de a szereplőkre is emlékszünk. Reális figurák, reális alapszituációk, mesteri időzítés és legfőképpen: stílusérzék - kábé ennyi a titka a francia horror új hullámnak, amely az utóbbi években jó pár kiváló filmmel örvendeztette meg a rajongókat. Az eddigi termés talán legerősebb darabja A betolakodó, amivel moziban ugyan nem találkozhattunk, de dévédén szerencsére minden fan megkaparinthatja.
Hosszasan nem értekeznék a filmről, korábban ezt kitűnő kolleginánk már megtette. A történetről mégis illendő pár szót szólni: egy autóbalesettel nyitunk, az állapotos hősnő férje szörnyethal, ő és a magzat túléli. Négy hónappal később folytatjuk, Sarah már mindenórás, éppen karácsony este van, amit egyedül szándékozik tölteni. Egy idegen nő azonban zaklatni kezdi, először csak becsönget, majd be is invitálja magát, amikor Sarah már elaludt. A csecsemőt akarja, és van egy ollója is.
A történet vérprofi felépítését vagy az emlékezetes, ikonikus kompozíciókat már Yvonne is méltatta, egy valamiről nem ejtett szót, pedig ebben (is) világbajnok A betolakodó. Szerény véleményem szerint ennyire zseniálisan filmen még sehol senki nem használta az elektronikus zajzenét. Zörejek, zúgások, prüttyögések, sípolások, torzított basszusok és dobok - néhol észrevétlenül erősödnek fel, hogy súlyosbítsák vagy ellenpontozzák a brutális képeket, aztán a csúcsponton hirtelen elhallgatnak, még nyomasztóbb hatást keltve. François-Eudes Chanfrault - így hívják a zeneszerzőt, ő volt a Magasfeszültség komponistája is, jegyezzük meg a jóember nevét, mert egy zseni.
És még valami, amit kevés kritika említ meg: Julien Maury és Alexandre Bustillo rendezőpáros (utóbbi jegyzi a forgatókönyvet is) elköveti azt a bravúrt, hogy úgy politizál és aktualizál, hogy közben mégsem. A háttérben zajló külvárosi zavargásokból csak a hírek jutnak el a főhősnőig, de ezzel sikerül is a nyugtalanító alaphangulatot tovább fokozni. És ki tudja, hogy egy, a zavargásokat (amiben ugye nem bevándorlók, hanem már franciának született "Idegenek" támadtak a városra) közelről átélő franciának mi egyebet tud még a saját szorongásairól közvetíteni a film.
A KIADVÁNY
A Cinetel kiadványait korábban már ostoroztam a mérsékelten igényes külcsín miatt, ezt megtehetném most is, de ezúttal elnézőbb leszek. A borítón virító "Megdöbbentő őrület" felirat valóban nem túl ízléses, ahogy a vérnyomokról is látszik, hogy utólag lettek odafotosoppolva, de egy exploitation eszközökkel élő film esetében talán bocsánatos bűn az exploitation-marketing használata. Fontosabb inkább, ami a lemezen van. A képpel maximálisan elégedett voltam, a sötétben játszódó jelenetek is kellően kontrasztosak. A magyar szinkron hiányzik (nekem speciel annyira nem), és az extra szekciót is csak egy előzetes és képgaléria jelenti, de ennyi pénzért balgaság is lenne többet elvárni.
ÖSSZEGZÉS
Az utóbbi évtized egyik legjobb horrorja, mindössze 990 pénzért. Ez az a film, amit 10 év múlva is levehetsz a polcról, nem fog megöregedni. Hogy lesz-e lelkierőd betenni a lejátszóba, már más kérdés.
Kiadó: CINETEL Kép: 16:9 (1:85:1) Hang: francia 5.1 Felirat: magyar Megjelenés: 2009. április Bolti ár: 990 Ft
Keménykötésű csávó stukkerrel a kezében, borostával a pofáján, vagány, fekete bőrdzsekiben, hol „mi a franc ez?”, hol meg „szétlőlek, kisapám” tekintettel a szemében, katonáktól, vámpíroktól, gólemektől vagy éppen kísértetektől űzve. Az alkotók és a kiadó nem árulnak zsákbamacskát, a hamisítatlan ponyvahangulat már rögtön a borítókra vetett első pillantás után keblére öleli az olvasót, és most őszintén: kell ennél több egy igazi geeknek?
A Dampyr fumetti (maga a szó a szöveget tartalmazó buborékra utal), vagyis olasz képregény, közelebbről pedig a Bonelli kiadó 2000-ben indított horrorsorozata, amely odakint már túlvan a századik részen, és töretlen népszerűségnek örvend. De ezt a fonalat itt el is ejtem, mielőtt az állítólagos kritika átmegy egy ízes anyázásba, amiért a mangákba és szuperhősökbe fojtott magyar képregény-piac láthatóan képtelen eltartani egy európai ponyvaínyencséget (vagy ha a szintén bukott XIII-ra, Sörmesterekre és a döcögő Largo Winch-re gondolunk, lényegében bármit), dacára annak, hogy úgy kéne ide a jó horror, mint a karó egy vámpír szívébe. Mert bizony, a hatodik, Fekete mágia című kaland után a Fumax kénytelen volt beszüntetni a sorozat kiadását, hiába próbálkoztak több trükkel is az eladások megdobásának érdekében.
Nade, lássuk a történetet. A főszereplő Harlan Draka, egy senkiházi szélhámos, aki a háború sújtotta Balkánon használja ki a bombák és kegyetlen katonák gyötörte vidéki népek hiszékenységét – amíg rá nem jön, hogy ténylegesen képes mindarra, amit évek óta csak megjátszik (ügyes, csavaros kiindulási pont, kár, hogy később nem foglalkoznak vele részletesen). Ugyanis egy nő és egy vámpír gyermeke ő, vagyis egy dampyr, akinek vére úgy ápolja a vérszívók bőrét, mint az alieneké a tengerészgyalogosokét. Ezzel világossá válik számára, hogy múltjában sokkal több a sötét folt, mint valaha is hitte volna, így aztán a katona Kurjak, és a mesterét elhagyott vámpír, Tesla segítségével nyakába veszi Európát, hogy kiderítse, ki is ő valójában, és miért van a világon, és persze hogy közben annyi rémséget küldjön a pokolra, ahány csak elé mer kerülni.
Mauro Boselli és Maurizio Colombo tesznek a klasszikus vámpírmitológiára, és saját szájuk íze szerint formálják annak törvényeit és jellegzetességeit, miközben persze ennek ellenére gazdagon merítenek mindenből, amiből érdemes. És korántsem csak a gyökerekből, mert a Dampyr szimpatikusan felvállalt pofátlansággal olyasmikhez is bátran hozzányúl, amik már maguk is a klasszikusok megidézéséből és kiforgatásából éltek. Úgyhogy a ’30-as évek hangulatosan színpadias Universal horrorjai, a klasszikus kísértet- és vámpírhistóriák, Dario Argento atmoszférikus, nyomozós rémtörténetei vagy éppen Lovecraft tébolyító meséi mellett jelen van itt többek között a Penge, az Indiana Jones, és a képregényes ponyvahorror témájában immár teljességgel megkerülhetetlen Hellboy szellemisége is. És igen, mindez abszolút pozitívum, hisz tudjuk jól, hogy a művészetben nem feltétlenül számít bűnnek, ha valaki lop, csak az, ha rosszul csinálja – Boselliék pedig egyáltalán nem csinálják rosszul.
Mégis, az egész szinte fabatkát sem érne a remek hangulat nélkül, aminek oroszlánrészét persze az teszi ki, hogy a történetek rendre Közép- és Kelet-Európa fantasztikus érzékletességgel, részletességgel és hitelességgel bemutatott, sötét kis zugaiban játszódnak, a Balkán szívétől Oroszországon át Prágáig – olyan helyszínek ezek, amelyek zamatát sokkal magunkébbnak érezhetjük, mint valamilyen jellegzetesen amerikai környezetet (vagy akár olyan európait, amit amerikaiak ábrázolnak). Ez már az első, egyébként a későbbiekhez képest még kicsit gyengélkedő, de azért összességében frappáns felütésül szolgáló történetben is magabiztosan üstökén ragadja az olvasót, és elsődlegesen ez készteti arra, hogy a további köteteket is magához vegye. A sztori előrehaladtával Harlannal együtt tudunk meg többet és többet a múltjáról, de ahogy arra már céloztam, az írók nem korlátozzák a Dampyrt a vámpírmitológiára – az oldalak pörgésével Harlan világa egyre tágul, és tágul, és a vérszívók mellett mindenféle szörnyek és szellemek is helyet kapnak benne.
Boselliék képregénye ilyen szempontból néha kicsit kaotikusabbnak és zsúfoltabbnak tűnik a kelleténél, mert ahogy szabadon csapong a különböző horrorelemek, és az azokkal kapcsolatos hagyományok tisztelete és elutasítása között, nehézkesen alakulgat csak az az egységes kép, ami egy (mondjuk Hellboyéhoz hasonlatos) saját világ és mitológia kialakulását tenné lehetővé. Persze ennek a csapongásnak is megvannak a maga előnyei. A Tengerparti fantomok kihalt vidámparkjának hátborzongató kísértethistóriája, a Vérvörös szonáta orosz hadsereget és maffiát összekapcsoló gengszterhorrorja, A kőhíd alatt gólemet és őrült tudóst felvonultató rémmeséje (a bizarr, ősi zsidónegyedben mintha csak a Dr. Caligari expresszionista díszletcsodái köszönnének vissza) vagy a Fekete mágia okkultista egyetemi gyilkosságsorozata együtt olyan változatosságot kínál, amit ritkán látunk állandó író(duó)val rendelkező sorozatok esetében. Természetesen a Dampyr, jó, és más művekből vígan merítő ponyvához méltón nem nélkülözi a humort és a popkulturális utalásokat sem (szerencsére nem is viszi túlzásba őket), de ez már tényleg csak hab a tortán.
Ami viszont még fontos, az a főszereplők alkotta, egészen ügyesen, ötletesen összerakott trió: van ugye egy vámpírnőnk, egy vámpírvadászunk és egy „egyszerű” katonánk, akik elég különbözőek ahhoz, hogy már csak szimpla összeeresztésük ténye is izgalmas legyen, de emellett még kiválóan működik köztük a csapatdinamika is, mely nem nélkülöz sem bajtársiasságot, sem szarkazmust, sem ellenségeskedést, még a legpörgősebb pillanatokban sem. Olyanokból pedig van elég, bármelyik részről legyen is szó. A Dampyr cselekménye mindig gyorsan, nyílegyenesen halad előre, s bár igaz, hogy ez a gyorsaság olykor megbosszulja magát a felületes karakterekben, a suta dialógusokban és a sablonos szituációkban, a helyzet minden sztorival javul – azért is nagy kár ezért a képregényért, mert valóban minden felvonása jobb, mint az azt megelőző.
A sorozat képi világa annak ellenére egységes, hogy nincs állandó rajzolója – az egyes kötetek során több művész adja egymásnak a stafétabotot, de mindig érvényesül a funkcionalitás elve. A fekete-fehér képek szigorúan a történetet szolgálják, egyszerűségükben hatásosak, realisztikusak, és még a panelelrendezés is szabályos, trükköktől és virtuóz megoldásoktól mentes. A mimikák életszerűek, sosem válnak túlzóvá, a hátterek pedig szintén a sztori kívánalmai szerint változnak: ha épp a hangulatteremtés a cél, akkor minden szépen kidolgozott, ha azonban egy drámai hatást, egy szereplő reakcióját kell kiemelni, akkor annak megfelelően elnagyolt, vagy éppen üresen hagyott hátteret kapunk.
Nem hibátlan, de ennek ellenére kifejezetten szórakoztató horrorsorozatról van szó, és most szívesen mondanám, hogy mindenki rohanjon megvenni, hogy legyen esélye a folytatások megjelenésének is, de ez a vonat már elment. Úgyhogy jobbat mondok: mindenki rohanjon megvenni, hogy feltehessen a polcára hat jó kis képregényt.
Nincs ember, aki akármelyik Péntek 13-filmet a kedvencei közé sorolná. Ha mára kialakult egy olyan alműfaj, amelyet torture porn-nak nevezünk, akkor a slasher filmek, élükön a Péntek 13-sorozattal a kill-porn (a fikciós kill-porn, persze. A snuff-filmek, az teljesen más. Azok nem is filmek.) Nem nagyon érdekel senkit, hogy a gyilkosságok között mi történik a szereplőkkel, csak az un. kreatív halálnemek, a figurák kicsinálásának különböző módozatai izgatják a néző fantáziáját. Szóval a pornó-párhuzam megállja a helyét, ott is áttekerjük az unalmas részeket.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy ne készültek volna izgalmas, sőt, kimondottan jó slasher-filmek, csináltak emlékezetes őrültgyilkosos, sorbaölős mozikat dögivel (Just Before Dawn, Halloween, Terror Train, Maniac, Black Christmas, stb). Csak éppen Sean Cunningham producer/rendező kikotlotta a sikerreceptet, a slasher-alapvetés lehető legegyszerűbb, legeladhatóbb változatát, többek között Mario Bava Reazione a catena című 1971-es klasszikusának lekoppintásával, amikor megrendezte az 1980-as Péntek 13-at.
És mivel különösebb művészi igényt nem támasztott saját alkotásával szemben, az 1980-as Péntek 13 csak egy gép lett, egy olajozottan futó gyilok-masinéria, pont ahogy a folytatásai is, szám szerint 10 db.
A 2009-es változat micsoda? Folytatás, re-make? Most hogy megnéztem, nem is érdekel. Egy biztos: felesleges film. Egy az egyben ugyanazt a dramaturgiát alkalmazza, mint elődei. Egy csapat fiatal Crystal Lake mellett letáborozik, pontosabban kúrni és tépni megy egy ottani gazdaggyerek nyaralójába. Jön Jason, kicsinálja őket. Pont.
A költségvetés valamivel magasabb a szokásosnál, de csak éppen hogy, és az operatőri munka színvonalasabb, bár utóbbi meg reklámfilmesen csilivilivé teszi az egészet. Anyádat, Michael Bay. A rendezés sem egy nagy vasziszdasz, sőt, voltak ennél jóval izgalmasabb Péntek 13-ak. Színészi játékról éppen hogy csak beszélhetünk, a vérontás hatásfoka pedig meg sem közelíti a nyersebb epizódok gore-kvóciensét (egy kedvesen kellemetlen csavarhúzós gyilkosság kivételével). Tíz perce néztem meg, de *már* kezdem elfelejteni.
A világ legszebb, de legunalmasabb platformjátéka volt a Prince of Persia csapat és a meglepően attraktív női producer közös játéka, az Assassin's Creed. Jade Raymond-ot ezúttal kivonták a fejlesztésből, de továbbra is az Ubisoft berkein belül készül a folytatás. Várható volt, hogy az E3-on már a játékból is láthatunk részleteket, a továbbra kattintva pedig egy 5 perces videót láthatsz, ahogy Altair utódja (?) elvegyül (még jobban), gyilkol (még látványosabban), majd repked egy sort a tűzijátékba borult Velence fölött.
Mindig is gyanítottam, hogy az MMORPG fejlesztők a pokol legmélyebb bugyraiból másztak elő és a halhatatlan lelkemre pályáznak. Eddig kétszer már majdnem sikerült megkaparintaniuk (Final Fantasy XI Online, Age of Conan), ezúttal azonban lehet, hogy mégis el fogok bukni az újabb megmérettetés során. Figyelem, a trailer készítése során sajnos nem bántalmaztak gunganokat, így csak erős idegzetű nézőinknek ajánljuk! Katt a folytatásra...
Íme Azatot kolléga legelső cikke. Kezdetnek nem is rossz.
Az emberiség ellen elkövetett bűntetteket nehezen feledjük, így a folyton lelkesen nyilatkozó, és a megfelelési vágyba szinte belerokkanó McG ne csodálkozzon, hogy két Charlie angyalai-film után megrendült benne az emberiség bizalma. Ráadásul meg kellett küzdenie egy másik tényezővel is: Arnold Schwarzenegger fájó hiányával.
Létezhet-e Terminátor mozi Schwarzi nélkül, netán Alien-film Sigourney Weaver nélkül? Mennyire könnyen tud átlépni egy franchise a megszokott főszereplője hiányán? Stájer akcentus nélkül vajon Terminátor-film lehet egy Terminátor-film?
A nyár talán legmegalomániásabb blockbustere kétszázmillió dollárból készült, és rendezője görcsösen igyekezett elhelyezni a franchise keretei közé. Klasszikus Schwarzi idézetek („Gyere velem, ha élni akarsz”, „Visszatérek") váltják egymást a szereplők szájában, sőt egy ponton még a Guns’n Roses You Could Be Mine-ja is megszólal, ami azért már sok a múltidézésből. Bizonyára ezekre azért volt szükség, hogy a gyakran szinte Transformers-mozivá fajuló hangulatból a rendező visszahozza a nézőt a Terminátor-univerzumba, de ez leginkább csak azon pillanatokban sikerül, amikor egy T-600-as vagy T-800-as masírozik a vásznon, ezekből pedig a várakozásokkal ellentétben nincs túl sok.
Bár McG minden interjújában igyekezett hangsúlyozni, hogy sztoriközpontú mozit alkotott, ez nem feltétlenül tűnik fel a laza road movie-s cselekményt megtapasztalva, melyet arra az inspirált szálra húztak fel, hogy a sivatagban utazgató hőseinket éppen milyen újfajta robot támadja meg. A film elején látható helikoptercrash még lenyűgöző, később azonban egyre inkább átmegy a mozi egyfajta robotbemutatóba, engedve ezzel a Transformers utánérzésnek. A John Connor szerepére kiválasztott Christian Bale tisztességgel teszi a dolgát, de egyértelmű, hogy például A sötét lovag sokkal jobban kihasználta színészi kvalitásait, pedig ott gyakran az egész arcát eltakaró maszkot viselt.
Az ember-robot szerelem (a páratlan nevű Moon Bloodgood és a jövő reménysége, Sam Worthington epekednek egymásért) erőltetett és patetikus, a film végére pedig kötelező jelleggel bekerült egy nagyjelenet, melyben a főgonosz bő lére eresztve elmagyarázza ármányos terveit a gyengébbek kedvéért, csakhogy az ilyen jelenetek manapság leginkább csak egy James Bond filmben megbocsáthatóak. Kicsit furcsa továbbá, hogy a Skynet központ megtámadása során alig-alig látunk robotokat, vagy látványos csatajelenetet, így a végére olyan érzésünk támad, mintha elfogyott volna a pénz, ezért be kell érnünk egy szál digitális Schwarzeneggerrel, akiről gyorsan leég az emberi bőr, nehogy sokáig kelljen a komputeres srácoknak az osztrák testépítőt vászonra varázsolniuk.
McG-től nem vitathatjuk el, hogy megtanult akciójeleneteket rendezni, és a látványra sem panaszkodhatunk különösebben, de egyszerűen nem elég jó rendező ahhoz, hogy valódi drámát jelenítsen meg a vásznon. Neki a Terminátor-filmekből csak a látványos külsőségek jöttek át, de a világvége fenyegető érzése, vagy az emberiség sorsának súlyát a vállán cipelő John Connor megmaradt pusztán dekorációnak a robbantgatáshoz. Ha csupán egyszerű nyári akciófilmként nézzük, nagyot nem csalódhatunk, de a Terminátor-széria darabjaként kétségtelenül a leggyengébb darab.
A nemzetközi Gyereknapon újabb szupersztár szállt alá közénk: a szőke bóbitás Titeuf (ejtsd: titöf) a franciaajkú gyerekek között ismertebb, mint Astérix vagy Lucky Luke, 1992-es megjelenése óta 16 millió autogramot osztott albumainak borítóján, 25 nyelven beszél, 15 évesen is hetykén áll a bóbitája és csak nem akar sem meg-, sem kiöregedni az iskoláskorból. A svájci Kázmérnak nincs szüksége Hubára, és bár rengeteg témában vet fel kérdéseket, a kólában lévő buboréktól kezdve a munkanélküliségen keresztül a fütyi érthetetlen beszőrösödéséig, sem tanulságot nem akar levonni, sem erkölcsi kérdésekben kétségbevonhatatlan ítéletet hozni, nemhogy ráerőltetni az olvasójára.
Bill Watterson kortalanul filozófikus rosszcsontjától eltérően Titeuf nagyon is a mában él, követi napjaink történéseit (ebben a legújabb kötetben például az apját is eléri a gazdasági válság szele, elveszíti az állását), sőt, ügyesen kiépített marketinggépezet egyengeti az útját a halhatatlanok csarnoka felé: rajzfilmsorozat, videojátékok, McDonald's menü, játékfigurák, szexuális útmutató. Hopp, ez utóbbira térjünk vissza egy pillanatra, hiszen a Titeufben mindenkor jelenlévő szexualitás problémájának bemutatása fontos mérföldkő volt a figura történetében: a svájciak egyik jellegzetes vonása, a prüdéria (Zep saját szavai, aki maga is svájci) által a felnőtteknek és a gyerekeknek készült képregények közé emelt falat sikerült áttörnie, elsőként az országban.
Noha Zep eredetileg felnőtt társainak, a saját emlékeiből felépítve akarta bemutatni a felnőtté válás előszobáját, azt a felfedezésekben gazdag és izgalmas kort, amit megkomolyodván és szembenézve a mindennapok valóságával, újra és újra eszünkbe kell juttatni, mielőtt végleg unalmas, szürke robotokká változnánk, mintegy mellékhatásként hatalmas gyerekrajongótábort sikerült toboroznia, akik igazi popsztárként imádják a most 41 éves, háromgyermekes svájci alkotó kétdimenziós, negyedik csemetéjét. No de ki is ez a Zep valójában?
Az onex-i születésű Philippe Chappuis tizenkét évesen alkotja meg első fanzinját, melyet kedvenc együtteséről, a Led Zeppelinről nevez el Zepnek. A becenév azonnal ráragad, hogy végül végigkísérje egész alkotói pályáját. A genfi képzőművészeti elvégzése után a Spirou magazinnak és a Fluide Glacial-nak dolgozik, majd 1991-ig három önálló kötete jelenik meg, a Victor n'en rate pas une (Victor sosem hibázik), a Léon Coquillard és a Kradok/Amanite Bunker (Kradok/Galócabunker). A Genf-Párizs-Brüsszel háromszög ingázásainak taposómalmából születik Titeuf, mintegy utolsó kitörési kísérletként, amit végül a Glénat kiadó szerkesztője, Jean-Claude Camano fedez fel a beszédes című Sauve qui peut (Meneküljön, aki tud) fanzin oldalain. Titeuf első kalandjai 1993-ban látnak napvilágot album formában: a Dieu, le sexe et les bretelles (Isten, a szex és a hózentróger) kitörő sikert arat és egy 15 éves diadalmenet veszi kezdetét, melynek során az ifjú svájci számos díjat zsebel be, többek között a rangos angouleme-i nagydíjat 2005-ben.
Zep azonban nem esik Morris hibájába, és széles körben ismert felfedezettje mellett más, önéletrajzi ihletésű albumokat is készít, mint a Les filles électriques (Az elektromos lányok, 1997), a L'enfer des concerts (A koncertek pokla, 1999), valamint a zsebkönyv formátumú Découpé en tranches (Felszeletelve, 2006). A Titeuf hetedik kötetének mellékleteként induló Tcho! magazin tehetséges rajzoló/szerzők új generációjának ad helyet: az itt születő sorozatok közül kettőt forgatókönyvíróként jegyez (Captain Biceps, Les Chronokids) és bár a magazin emblematikus figurája továbbra is a kis Nicolas és Gaston Lagaffe zabigyereke marad, a közel harminc szerzőből álló alkotógárda képes maradandót letenni az asztalra, ahogy ezt a karaktereik egyre-másra születő önálló albumai is jelzik (Buche - Franky Snow, Ohm - Bao Battle, Téhem - Malika Secouss, Boulet - Raghnarok, Dab - Tony et Alberto).
Hazánkban Titeuf legújabb, tizenkettedik kötetével debütál, ami nem befolyásolja az élvezetet, hiszen majdnem teljes egészében egy oldalra kihegyezett poénokból áll, ráadásul a francia kiadáshoz hasonlatos kiszerelésben: keménytáblás A4-es méret, 44 oldal, kiváló papírminőség, öröm kézbefogni a kötetet. A gegek egy része ismerős lehet azoknak, aki már olvasták a korábbi albumokat, de a stílus ugyanolyan letaglózóan humoros, amint titeuf-perspektívából láthatjuk a munkanélküliség okozta depressziót, a csókolózás gusztustalan és érthetetlen rituáléját, az öregkori kopaszodást és a Légyben látotthoz hasonlatosan szörnyű átváltozást, amit a kamaszodás jelent. A fordítás szörnyen nehéz lehetett és nem is teljesen adja vissza Zep nyelvi leleményeit, melyekhez az első alkotóműhelye alatti iskolaudvarról beszűrődő beszélgetések adták a lökést, de a képi világ teljesen feledteti azt, ami esetleg elveszhetett volna a magyarra ültetés közben. Egész egyszerűen nem tudok semmilyen érvet találni az ellen, hogy ne vegyük meg, a kissé borsos árat leszámítva, de ennyit bőven megér, hogy egy rövid időre szabadjára engedjük a bennünk rejlő Titeuf-öt!
Titeuf - A Zélet célja (Le sens de la vie)
Írta és rajzolta: Zep
Kiadó: Athenaeum, 2009
Oldalszám: 44
Ár: 2490 Ft
A hetvenes évek olasz rendőr- és gengszterfilmjei a legőrültebb, legvadabb - és éppen emiatt - a legszórakoztatóbb akciófilmek a műfaj 100+ éves történetében (lásd a poliziottescho-filmekről szóló cikkemet az áprilisi Filmvilágban.) A kultusz- és b-filmek iránti rajongás és a műértők most ezekről a talján csodákról törölték le a port, és összehoztak egy olyan, enyhén szólva szenzációsnak látszó dokumentumfilmet, amelyben a poliziotteschi legnagyobbjai szólalnak meg, filmbetétekkel fűszerezve. A doksi előzetese megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Nagyon mennek mostanában az anyasággal kapcsolatos horrorfilmek (kiváncsi vagyok mikor jön ki egy olyan, aminek GYES! lesz a címe), és az amerikaiak sem haboztak beállni a sorba, íme a Grace, tele mindenféle fenyegető alsótesttáji utalással... Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Bizonyára számtalan régi motoros emlékszik még a játékvilág legtöketlenebb kalózának sztorijára. A Monkey Island szériáról beszélek, melynek nyitó (és egyben legjobb) darabja a Lucasarts jóvoltából most felújításra kerül. A ráncfelvarrás állítólag megpróbál hű maradni az eredeti játékhoz, sőt, a programban - ahogy az a lenti videóból is kiderül - a klasszikus változat is benne lesz. Az új verzió újrafestett háttereket, remaszterelt hangot és bónusz anyagokat fog tartalmazni, ráadásul kijön konzolra is. A Tovább-ra kattintva megnézheted, hogy milyen lesz az új változat.
A legjobb, ha mindjárt az elején tisztázzuk, hogy az Angyalok és démonok határozottan jobban sikerült, mint A Da Vinci-kód – persze azt sem árt tisztázni, hogy ez még nem egy nagy dicséret, és hogy nagyobbra a film nem is számíthat. Robert Langdon újabb kalandja mellesleg már könyvben is jobb volt, mert a provokatív témának köszönhető hisztéria ide vagy oda, a Da Vinic-kód, amellett, hogy láthatóan elődje kaptafájára készült, egyszerűen kiforratlanabb és egyenetlenebb alkotás. A különbség a filmen is látszik, annak ellenére is, hogy a megjelenési sorrend itt felcserélődött: az Angyalok és démonok ugyan súlyos hibák súlya alatt rogyadozik, de közben időről-időre, jobb pillanataiban képes egy filmélmény illúzióját kelteni a nézőben. (Lábjegyzet: az idei év eddigi „legjobb” nagy hollywoodi produkciója még mindig a Watchmen – és akárhogy nézem is, ez bizony elég szánalmas.)
Robert Langdon professzort ezúttal a Vatikánból keresik fel, dacára annak, hogy kapcsolata a katolikus egyházzal nem éppen felhőtlen. De a pápa nemrég távozott az élők sorából, és az utódlására legesélyesebbnek tartott négy püspököt elrabolták – hagytak viszont cserébe egy üzenetet, ami szerint este 8-tól óránként meggyilkolják őket, majd a slusszpoén egy laboratóriumból ellopott antianyag bomba egész Vatikánt letaroló robbanása lesz éjfélkor. A jelek arra mutatnak, hogy a háttérben a rég megszűntnek hitt Illuminati nevű szervezet áll, ami a tudomány felsőbbrendűségét hirdeti a vallással szemben – Landgon pedig ennek a szervezetnek a szakértője, így keveredik hát az újabb hajsza kellős közepébe.
Az Angyalok és démonok cselekménye mindössze pár óra alatt robog le, és Ron Howard, Hollywood egyik legnagyobb giccsmestere, majd megszakad az igyekezettől, hogy észvesztő tempóban hajszolja a szereplőket egyik helyszíntől és akciótól a másikig. Ez rendben is van, csakhogy a rutinosan vágtázó kamera és a fantasztikus zene sem képes elfeledtetni, hogy hőseink két órán át egy tetves tartályt keresnek, hogy a tétként megjelölt püspökök arctalanok, és a kutyát sem érdekli, hogy élnek, vagy halnak, és hogy végül az egész film egy olyan csavaron áll, vagy bukik (segítek: bukik), amit a járókából épp kimászott Pistike is előre lát az első 20 perc után. Mindeközben persze a történet érdekesnek szánt aspektusai teljesen elsikkadnak. Az egyház és az illuminátusok, a vallás és a tudomány könyvben szépen kihegyezett konfliktusával kapcsolatos gondolatok a nagy rohangálások közt gyorsan elhadart, instant bölcsességekké, unalmas történelemleckékké és száraz tényekké degradálósnak, annak leghalványabb reménye nélkül, hogy akár csak picit is stimulálják a kólától, popcorntól és puha foteltől, nameg a hanyagul vászonra kent karakterektől elzsibbadt nézőagyakat.
Langdon megint olyan üres és érdektelen, mint A Da Vinci-kódban volt, bár most legalább Tom Hanksnek egy továbbfejlesztett klónja játszhatja el a szerepét, aki nyomokban már emlékeztet az igazi színészre. De hogy Ayelet Zurer miért kellett a filmbe (már azonkívül, hogy hősünk mellett muszáj feszítenie egy mutatós nőnek is), azt máig nem értem: pozitívum, hogy nem erőltetik bele a nyelvét Langdon szájába, de az már kevésbé, hogy semmi mást sem kezdenek vele. Néha kicsit fut, néha mond pár mondatot, figyel és bólogat, de amúgy nem csinál semmit, és ha szőrén-szálán kivágnánk a filmből, senki észre se venné, még a főhős sem. Van még egy egészen kiváló Ewan McGregorunk, egy szokás szerint ügyes és elegánsan visszafogott Stellan Skarsgardunk, és egy Armin Mueller-Stahlunk, aki rutinos öreg rókaként, megbízhatóan teszi a dolgát, még úgy is, hogy karaktere tehetetlenül hánykolódik a különböző viselkedési formák közt, annak megfelelően, hogy a buta forgatókönyv (Akiva Goldsmant és David Koeppet még mindig engedik írni?) épp hogy próbálja átvágni a nézőt.
Akadnak persze kisebb-nagyobb logikai buktatók (hogy a francba vitte volna végbe tervét a főgonosz, ha a felügyelő nincs pont vele az irodában a kritikus pillanatban, és hogy a búsba képes egyetlen szál bérgyilkos úgy tűz fölé láncolni az áldozatát, hogy aztán leszedni is csak féltucatnyian tudják utána?), és persze az egész hóbelevanc érezhetően hosszabb, mint lennie kellene, de a tempó, a színészi játék, a látványos helyszínek egész sora, és a zene végül mégis elegendőnek bizonyul egy közepes érdemjegyre. Szeptemberben egyébként megjelenik Dan Brown harmadik Langdon-könyve (The Lost Symbol), aminek adaptációjára egy hónapja még mérget is vehettünk volna – de most, hogy az Angyalok és démonok nem az elvárásoknak megfelelően teljesít a pénztaráknál, ki tudja? Pedig ha továbbra is így javulna a színvonal, nagyjából a hatodik film már kifejezetten jó lenne…
Stan Sakai 56. születésnapjának apropójánGulandro, visszatérő vendégbloggerünk járt utána a nyúlszamuráj legendás C64-es és rajzfilmes inkarnációinak.
A képregényes inkarnációk után eljött az alkalom, hogy más médiumokban való feltűnését is górcső alá vegyük ennek a renitens fülesnek. Ennek kapcsán megjegyezném, mennyire jól is jártunk, hogy Usagi bár keleti művész munkája, tevékenységét tőlünk nyugatabbra fejtette ki. Ellenkező esetben ugyebár nyakon lennénk öntve 200-300 mangával, 30-40 cameo szerepléssel vállalhatatlan és lefordítatlan rajzfilmekben és valami premierjén megbukott konzol nyitócíme lenne, ami sosem jutott volna el a partjainkig. Gonosz és előítéletekkel teli lehet ez a kijelentés, azonban ha arra gondolok hogyan bántak el Golgo13-al (korábbi cikkemben olvasható) az évek során szerintem mind hálát adhatunk, hogy mégsem így történt.
Usagi a ’80-as években vendégszerepelt a Tini Nindzsa Teknőcök rajzfilmsorozat két epizódjában is. A ’87-es Usagi Yojimbo című epizódban egy Zúzó és Donatello által egy időben aktivált dimenzionális átjáró megnyitásakor kapu nyílik arra az alternatív világra, ahol a feudális japánban állatok élik mindennapjaikat kettős kardkészlettel az oldalukon. Usagi éppen ősellensége bérenceivel harcol, amikor a világunkról nyílt rés (mert a tini nindzsák velünk élnek) és vidám jeleneteken keresztül ismerkedik a modern világ nyúl ellenes valóságával, míg a végén a teknőcök egy régi ismerősüknél elszállásolják és elrejtik a világ elől. A teljes epizód megtekinthető eredeti nyelven (német felirattal sajna) a modern, nyúl ellenes világnak hála.
Szerencsére nem kell messzire mennünk, hogy a második róla szóló részt megtekintsük. Az Usagi Come Home epizódban Zúzó aljas trükkel ráveszi nyulam-bulam, hogy támadjon barátaira és ölje meg őket. Részemről kissé furmányos az a becsületre való apellálás, ahogyan ezt a gonosz megcselekszi, azonban az egész sorozatnak mindig is volt egyfajta „bushido-light” világképe ami hozzátartozik a teknőcléthez is, szóval igazán nincs okunk fennakadni ilyesmin. Felhívnám a figyelmet arra trükkre amikor Zúzó egy hatalmas mágnessel lefegyverzi Usagit, azonban az ő teljes fémvértezetére és kardjára ugyanez nem hat.
Mi az, ami a ’80-as évek végén a legnagyobb dolog volt a világon és a TMNT-hez hasonlóan nálunk még majd egy évtizedig király maradt? A C64, avagy a Commodore 64. Legendás játékok jelentek meg rá (Last Ninja, Maniac Mansion, Midnight Resistance) és akkoriban még magyar fejlesztések is szép számmal akadtak rá (Gálya, Long Life, BOOM). Olyan fajta közösségi élet jellemezte ezt a platformot, ami mára már szinte kiveszett, nemhiába nevezzük most „hőskornak”. Mi lehetett volna tehát alkalmasabb időszak arra, hogy megjelenjen a Samurai Warrior: The Battles of Usagi Yojimbo? Ez az akkori szemnek gyönyörű és rajzfilmszerű kaland több volt, mint aminek látszott. Nem igazán emlékszem abból az időből olyan játékra ahol például a szembejövő figurákat ne kellett volna megölni. Azonban itt a játékmenet fontos eleme volt, hogy minden szembejövő szamurájnak adjuk meg a tiszteletet egy főhajtással vagy hogy a szegényeknek alamizsnát osszunk. Ott voltak persze a gaz nindzsák, akik dühödten ugrottak a képernyőre, hogy megszabadítsanak füleinktől, de ha jól taktikáztunk és ráéreztünk a irányításra, akkor általában egy jól elhelyezett vágással végső nyugalomra tudtuk helyezni őket és ilyenkor a képregényből ismert halálfejes füstfelgő lett a jutalmunk.
A történet szerint egy régi ismerősünket (a fiatal nemest a képregényből) elrabolták és senki sincs, aki a segítségére siessen. Nem így Usagi Yojimbo, a ronin, ő a nyakába veszi ezt a felelősséget és útnak indul, hogy tűzön-vízen át, de valahogy kiszabadítsa. Technikai téren talán nem etikus számon kérni bármit is egy lassan két évtizedes játékon, de a pozitívumait kiemelném. A C64 hangrendszere mindig is sok lehetőséget rejtett egyszerűsége dacára, fájdalmasan kevés hangkészletből olyan fülbemászó és maradandó zenéket tudtak komponálni, amelyek még hosszú évek múltán is nosztalgiát keltenek az emberben (sokan itt például a mai napig a Golden Axe C64-es verziójának zenéjét emlegetik, pedig köztudomású, hogy nem a legjobban sikerült adaptáció volt). Külön felhívnám a figyelmet a képernyőn állandóan látható nyúl fejre ami évekkel előzte meg a későbbi FPS-ek ikonikus sebzésmérőjét és ehelyütt tovább mélyíti a rajzfilmes hatást. Ifjabbak számára, akik nem lehettek elsőkézből tanúi ennek a kalandnak, íme a link, ahol a teljes játék végignézhető, a német Longplay csapatnak hála.
Szégyenszemre a ’90-es években Stan Sakai tollából megjelent Space Usagi sorozatról nem sokat tudok, azon kívül, hogy Yojimbo szerepelt benne. Igen rövidéletű képregény volt és nem is igen jutott ki az Államokból. Ha valaki tud róla valami közelebbit, egészítse ki hiányosságunkat ezen a téren.
Valamivel modernebb vizekre evezve a 2003-as Tini Nindzsa Teknőcök sorozat újkori remake-jében ismét feltűnik Miyamoto Usagi és egy interdimenzionális gladiátorviadalon találkozik a páncélos kétéltűekkel. A Big Brawl történet második felében siet az orgyilkosok által szorongatott helyzetű Leonardo segítségére és ismerkedik meg a többiekkel is. Idegenekként találkoznak, ezzel is tudatosítva, hogy ez egy új sorozat, de a harcosokat összetartó testvériesség ismét fegyvertársakká teszi őket erre a kalandra. Anélkül, hogy különösebben felfedném a történetet, megjegyezném, hogy mennyit javult Usagi harctechnikája az utolsó rajzfilmes szereplése óta. A képregényt kedvelők sokszor kritizálják a harcok valószerűtlenségét a régi TMNT sorozatban és ez Usaginál látszott leginkább, aki míg a képregényben létező harművészeti stílusban küzd, addig a ’80-as években inkább csak össze-vissza hadonászott a tévé képernyőjén. Az új évezredre azonban ez szerencsére megváltozott, megérezve az új idők szelét, gondos tanulmányozás után betanulta a Mátrix vélhetőleg összes létező kunsztját, úgy vette fel a harcot a nindzsákkal és inhumán szörnyekkel. Különösen sokra értékelem, hogy a modern TMNT sorozat nem vesztette el régi szellemiségét (a film például nálam év mozija volt) és Usagi is az őt megillető szerepben jelenik meg. A fentiek alapján elmondható, hogy Usagi életútja a képregényeken túl is figyelmet érdemlő és méltó az eredetihez, így remélem a jövőben mások is megemlékeznek majd az amerikai-japán nyúlról mozgókép vagy játék formájában. Így hát tudja mikor hallunk legközelebb a vándor nyúlról, aki sosem lelhet új hazára…
MTV Movie Awards exkluzív, jelentsen ez bármit is. Mivel ezen a ponton már megtéríteni senkit nem fogok tudni, akik hozzám hasonlóan fanatikus rajongói az óriásrobotoknak, imádni fogják, a többiek meg úgyis fanyalogni fognak csak... :) Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Bár Daniel Craig tízezerszer baróbb Bond, mint Pierce Brosnan valaha volt, vannak, akik nem osztják ezt a nézetet, mint a mellékelt videó is tanusítja... Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
A Pang testvérek új filmje - szerencsére - nem horror, hanem egy harcművészeti-fantasy-akció, ami az előzetes alapján elég rendesen tele van pakolva szemgolyó-zsibbasztó CGI-technikával, és persze hongkongi viszonylatban nagy névnek számító színészekkel (Simon Yam, Nicholas Tse, Ekin Cheng vagy a mindig cuki Charlene Choi). Igaz, a film előzményében, a Storm Riders-ben még Sonny Chiba és Shu Qi is szerepelt - őket nehéz lesz pótolni. Az előzetes megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Ez állítólag valami To Kako című filmnek a folytatása, ami - megint csak állítólag - nem volt különösebben nagy szám. A folytatással kapcsolatban érdekes, hogy görög (bár már az első is az volt) és a Billy Zane is mellékszerepel benne. A film alacsony költségvetésűnek, sármosnak és véresnek látszik, bár az összes ilyenre igaz, hogy nézzenek ki az akciójelenetek bármennyire is félig-meddig kompetensnek, abban a pillanatban, hogy a szinészek kinyitják a szájukat, elillan a profizmus illúziója, lásd jelen esetben is... Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
A nagyszerű Zwartboek után, amely az utóbbi pár év messze legjobb II. Világháborús filmje volt (meglepett ez valakit? Verhoeven rendezte!) az őrült hollandus most megint visszabattyog Hollywoodba, hogy megrendezze a Surrogate című thrillert. A film forgatókönyve Katheryn Mackel regényén alapul, és egy fiatal párról szól, akiknek nem lehet gyereke, bár nagyon szeretnének. A nő, akiben a gyereket összekotyvasztják (férj spermája, feleség tojása, nőci méhe) azonban dühöngő őrült, és erre csak későn jönnek rá... Verhoenen egész életében össz egyetlen rossznak mondható filmet készített, a Hollow Man-t, és amúgy is az egyik kedvenc rendezőm, úgyhogy meglehetősen nagyok a készülő filmmel kapcsolatos elvárásaim...
Elég furcsa, hogy egy rövidfilmnek előzetest készítenek, de talán ezúttal van némi értelme a dolognak, Anna De Paoli 25 perces, 16mm-re forgatott poszt-apokaliptikus szösszenete nem látszik olyan filmfingnak, amilyeneket kezdő rendezők karrierindításként összegründolnak (ha valaki nem hiszi, hogy rövidfilmek is lehetnek unalmasak, az még nem ült be soha rövidfilm-fesztiválra...) Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
James Cameron új filmje valószinűleg a legnagyobb várakozással övezett amerikai produkció idén, amellyel kapcsolatban már előre legendák születnek, a legvisszafogottabbak a mozizás megreformálásáról suttognak, ilyesmi. Egy francia site most publikált kettőt a film produkciós tervei, az un. "concept art"-ok közül, hát nem is tudom... Egyenlőre, ezek alapján, a forradalom elmarad...
Üdv mindenkinek, itt az aktuális képregényes "megmondom a frankót"! Ezúttal azzal kezdem, hogy megérkezett végre a The League of Extraordinary Gentlemen harmadik felvonásának első része, amire talán mégsem érte meg ilyen sokáig várni... Hogy miért, arról beljebb, és addig is, szerencsére van még élet Alan Moore-on túl - méghozzá tele szörnyekkel, hullákkal, világvégével, szuperhősökkel, terrorral, meg csillagháborúkkal, szóval csupa igazi geeknek való cuccal. Ha tanulságot kell vonni a heti felhozatalból, két dolog jut először eszembe: egyrészt rohadtul unalmas már Batman halála, másrészt lehet, hogy az apokalipszis egyáltalán nem olyan lehangoló és kétségbeejtő, mint amilyennek a világvége utáni filmek és irományok állandóan beállítják...
B.P.R.D. – The Black Goddess 5 Történet: Mike Mignola, John Arcudi Rajz: Guy Davis Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola, a Hellboy univerzum kimeríthetetlen kreativitású atyja már évek óta építgeti azt a történetet, ami, ha minden igaz, mostanában éri majd el csúcspontját. Ha valaki nem tudná, a nemes egyszerűséggel csak békáknak nevezett békaszörnyek elleni háborúról van szó, ami a legutóbbi miniben (The Warning) egy kicsit komplikáltabbá vált, minthogy az ellenség szövetségeseket talált magának az első B.P.R.D. sztoriban, a The Hollow Earth-ben megismert földalatti rémek személyében. Valahol ironikus, hogy míg Hellboy a saját sorozatában főleg a személyes sorsával kapcsolatos kérdéseket kutatja, és noha elvileg ő a kulcs az apokalipszishoz, az mindig meghúzódik a háttérben (bármily fenyegetően is), közben éppen az ő történeteiből kinőtt B.P.R.D. foglalkozik a világ végét hozó gonosz erők elleni epikus küzdelemmel. Ironikus, de nincs vele semmi baj: Hellboynak jól áll az egykedvű hozzáállással, súlyos pofonokkal, a változatos, legkülönfélébb misztikus lényekkel és helyszínekkel teli útkeresés, az ügynökség színes, izgalmas karakterekből álló csapata pedig az összes (!) eddigi sztoriban kiválóan működött az aktuális világvégét elodázó paranormális nyomozó- és kommandós osztagként.
Az ötrészes, és frissiben véget ért The Black Goddess a The Warning közvetlen folytatása, és egyben a középső része egy trilógiának, ami majd a következő, The King of Fear című miniben zárul le. A sztori szerint a B.P.R.D. a rejtélyes Martin Gilfryd után indult, aki többször is megjelent Liz álmában, hogy figyelmeztesse őt a világvégével kapcsolatban – majd pedig elrabolta őt. A nyomkeresés hamar véget ért: hőseink már a második szám elején rátaláltak Gilfrydre és Lizre, és rögtön kezdetét is vette egy hatalmas csata – amiben azonban az elrabló és az ügynökök váratlanul egy oldalra kerültek a támadó szörnyek ellen. Valóságos írói zsenialitás kell ahhoz, hogy négy részen át úgy lehessen elhúzni egyrészt egy akciójelenetet, másrészt pedig egy heves, rendszeresen tettlegességig fajuló vitát ugyanabban a témában (mire kell Gilfrydnek Liz, és miért?), hogy nemhogy unalmassá ne váljon, de ráadásul a székébe ragassza az olvasót. Márpedig Mignola és Arcudi megfelelnek a követelményeknek, ahogy rajzolójuk, a kicsit sem szép, viszont roppant erőteljes, nyers, és szimpatikusan kaotikus vonásokkal dolgozó Guy Davis is. Az epikus hangvételt illetően ez a mini kétségkívül a B.P.R.D. sorozat eddigi csúcspontja: az írók és a rajzoló is maximálisan kiélik kreativitásukat a lehengerlő erejű, hihetetlenül dinamikus összecsapásokban, amikben az ügynökség tagjai, a hadsereg katonái, Gilfryd szerzetesei, békaszörnyek, sárkányok és óriásrobotok vesznek részt. Kell ennél több egy geeknek? Hát persze, és meg is kapja! Mert közben a vérontástól pár száz méternyire misztikum és dráma keveredik egy fantasztikusan jól megírt dialógus, és némi izgalmas múltidézés háttérében, a középpontban Gilfryd ravaszul kiismerhetetlen, titokzatos karakterével. És akkor még nem is beszéltünk a cliffhangerről, amitől minden Lobster Johnson rajongó (és hát ki nem az?) összepisálja magát örömében. Így kell ezt csinálni. Most pedig kezdhetjük számolni a napokat a The King of Fear első részéig…
Batman: Battle for the Cowl 3 Történet és rajz: Tony Daniel Kiadó: DC Comics
Ez egy érdekes minisorozat volt. Közepesen indult, korrektül folytatódott, és pocsékul ért véget. A harmadik részben lezárult a Batman utódlásáért folytatott harc, amiről így összességében az az elmondható legnagyobb pozitívum, hogy legalább nem húzták el vagy hat részig, ahogy azt az efféle eseményekkel szokták. Sok más viszont tényleg nincs itt, aminek örülni lehetne. Lássuk csak: Gotham ugyebár lángokban áll (kezdem úgy érezni, hogy kissé eltúlozzák Batman távollétének hatásait – épp csak egy hiánya generálta gonosz fekete lyukban nem tűnik el a város), Pingvin és Kétarcú acsarkodását kihasználva a szupergonosz hadsereget toborzott új Fekete Maszk az alvilág vezérévé válik, a Batman család tagjai pedig hasztalan próbálják fenntartani a rendet a nagy káosz közepette. A képregény egy jelentős része Dick és Jason dögunalmas dialógusokkal kárhoztatott, érdektelen és sablonos harcával telik, aminek végén utóbbi folyóba zuhan egy robogó vonat tetejéről, miután elutasítja előbbi segítő kezét. Azannyát! Micsoda dráma! Ez a „jófiú meg akarja menteni a rosszfiút a halál torkából, de az inkább elpatkol” rutin nagyjából 20 éve járt abban a fázisban, hogy még csak közepesen volt klisés, a klasszikus folyóbaesés meg már fényévekkel túlvan a röhejesség határán. De most tényleg, emlékszik valaki olyan szuperhősre vagy –gonoszra, aki ténylegesen abba halt bele, hogy vízbe (könyörgöm, vízbe!!) zuhant? Én nem, viszont egy kis gondolkodással biztos tudnék mondani vagy féltucatot, aki azután is visszatért, hogy mondjuk atomjaira robbantották. Szóval ne vicceljünk már! Amúgy meg pont az történik, amire számítottunk, az ölti magára a halottnak hitt Batman jelmezét, aki messze a legesélyesebb jelölt volt, és talán csak az új Robin személye szolgál egy kis meglepetéssel (legalábbis annak, aki még nem találkozott a Grant Morrison és Frank Quietely féle Batman and Robin reklámanyagaival).
Most viszont lelövöm a „poént”, úgyhogy aki nem akar spoilerrel találkozni, az ugorjon. A hosszú évek óta Éjszárnyként tevékenykedő Dick, vagyis az első Robin lesz Batman, az új Robin gúnyáját pedig Damien, Bruce fia ölti majd magára (Morrison a szokásos szerepek felcserélését ígéri júniusban induló képregényében, vagyis lesz egy kevésbé borongós Sötét Lovagunk és egy hardcore Robinunk). Érdekes, dinamikus, kifejezetten ígéretes párost lehet faragni belőlük (ha eltekintünk attól, hogy Daniel az első részben a tökös, kőkemény, ki ha én nem, „badass” Damient egy nyöszörgő pöccsé degradálta), de ez a feldobott labda Morrisonnak szól, és attól tartok, hogy egy jottányit sem javít a Battle for the Cowl megítélésén. Ahogy a rajzok sem: Danielnek a második részben volt egy-két igazán remek pillanata, de most mintha csak rutinból dolgozott volna – és még úgy is rosszul. Egyetlen, a Fekete Maszkot ábrázoló remek oldalt leszámítva egy közepes szintet alulról nyaldosó, lelketlen iparosmunkát kapunk, csúnyán elnagyolt hátterekkel, alig-alig dinamikus akciókkal, és néhány bántóan túlzó, nevetségesség határát súroló momentummal – ilyen például a vörös szemekkel, kárörvendően vigyorgó Jason. De a lényeg, hogy letudtuk ezt is, kiderült, aminek ki kellett derülni, felhúzatott a színpad a következő darabokhoz, most már nyugodtan el lehet felejteni az egészet…
Captain Britain and MI:13 13
Történet: Paul Cornell Rajz: Ardian Syaf, Leonard Kirk Kiadó: Marvel Comics
Szomorú kötelességemnek kell most eleget tennem. Dacára annak, hogy pár hónappal ezelőtt a Marvel megnyugtatóan szárnyát törte azoknak az aggodalmaknak, amelyek szerint a finoman szólva is alacsony eladások miatt törlik a Captain Britain and MI:13 című sorozatot, most mégis bejelentették, hogy amint Paul Cornell lezárja a jelenlegi sztorit, búcsút mondhatunk az utóbbi évek egyik legvagányabb, legdögösebb szuperhős-képregényének. Igazán nagy kár érte, mert ez tényleg a legjobb sorozat volt, ami tavaly kinőtt a kiadó aktuális égzengéséből, a Secret Invasionből. Ahogy az a címből is nyilvánvaló, a Captain Britain Anglia szuperhőseiről szól, akik közvetlenül a kormánynak dolgoznak, vagyis igazából titkosügynökök – vezetőjük Pete Wisdom, tagjai pedig: Penge, Spitfire, Fekete Lovag, az újonc Faiza Hussan, és persze maga Britannia Kapitány, aki ironikus módon mellékszereplő a saját képregényében. A sorozat sajnos utolsó sztorijának, a Vampire State-nek a harmadik részénél járunk éppen, ami pont olyan izgalmas, mint ahogy azt a cím sugallja. Dracula és alattvalói elhagyták menedéküket a Holdon, és összehangolt, totális támadást indítottak, hogy trükkel, stratégiával és erővel elfoglalják, és fajukénak deklarálják egész Angliát (mellesleg Doctor Doom jóváhagyásával). Az offenzíva felkészületlenül érte hőseinket, és ennek végső következményeit most láthatjuk: Dracula, „generációjának legnagyszerűbb tábornoka” (akit Cornell ténylegesen képes félelmetes ellenségnek ábrázolni) beveszi Angliát, összezúzza az MI:13 csapatát, és véres mészárlást rendez a brit parlamentben.
Cornell ugyebár másodrangú karaktereket használ, amikkel nyilván sokkal nagyobb szabadságot engednek neki, mintha mondjuk Pókembert írna – így aztán hullanak a szereplők szépen (aztán, hogy melyik „halál” lesz végleges, majd elválik), és szerencsére a képregény is sokkal brutálisabb, stílusa is sokkal durvább, mint azt a Marvel élvonalbéli címeitől megszokhattuk. Dögös, tökös, hamisítatlanul brites hardcore szuperhős-képregény ez, amiben Cornell nem spórol sem a hullákkal, sem a kemény, érdes dialógusokkal, sem pedig a karakterek közti izgalmas dinamikával. Ritka, hogy egy ilyen epikus történet ennyire „underground” hangulatú legyen, olvasása közben annak ellenére is elfeledkezünk róla, hogy egy Marvel füzetről van szó, hogy Cornell odafigyel a kontinuitásra is, és elmagyarázza, hogy az amerikai hősök, nameg Norman Osborn miért nem avatkoznak be a konfliktusba. A befejezés pedig az a fajta, ami után az olvasó számolja a napokat a folytatásig… „Sajnos” a sorozat indulása óta csak egyre jobb és jobb (talán a rajz színvonala esett picit, mintha Kirk elfáradt volna, de még így is szép és realisztikus látványt kapunk), és elszomorító, hogy pont most fogják lelőni. Nagyon melegen ajánlott mindenkinek, és nem, ismétlem, nem csak a szuperhős-történetek kedvelőinek.
From the Ashes 1 Történet és rajz: Bill Fingerman Kiadó: IDW Publishing
Imádom a posztapokaliptikus témájú filmeket/könyveket/képregényeket, így aztán nem is volt kérdéses, hogy teszek egy próbált a frenetikus humorú Bob Fingerman új sorozatával, a From the Ashes-zel – már csak azért is, mert az első résznek már a borítója is vicces. Fingerman saját magáról és feleségéről ír, akik valamilyen csoda folytán (ami baromira lényegtelen) túlélik a világvégét. Egy normál történetben ilyenkor jönne a kétségbeesés, a megszállott kutatás más túlélők után, az őrület határára való sodródás… de itt nem. Bob és Michele egyszerűen csak örülnek, hogy élnek, és hogy végre nyugtuk van: nem kell a munkájuk miatt aggódniuk, nem küszködnek a vacak számítógéppel, az idióta alkalmazottakkal, az állandóan csöngő telefonnal és nem bosszantják őket más emberek. Állnak a civilizáció füstölgő, üszkös romjain, csontvázig égett hullák gyűrűjében, és megállapítják, hogy végre szabadok, és eljött számukra a paradicsom. Hát lehet ezt nem szeretni? Fingerman láthatóan elemében van: sorra veszi a világvége utáni filmek kliséit, vagyis a túléléshez elengedhetetlenül szükséges lépéseket, de mindegyiket teljes közönnyel kezeli. Túlélők? Reméljük, nincsenek. Telekommunikáció? Annak hál’ Istennek kampec. A legfontosabb beszerzendő cuccok a rommá dőlt áruházakból? Síkosító (szex a szabadban, hisz már senki nem látja), és WC-papír (apokalipszis vagy sem, a seggem azért legyen tiszta).
Bob és Michele vidáman barangolnak a törmelékhalom közepén, jókedvűen társalognak, kárörvendnek, ugratják egymást, és már-már képtelenül gonosz, görbe tükröt tartanak a posztapokaliptikus alkotások elé. Ennek betetőzése az, amikor az író pofátlanul szembeállítja egymással a nyugodt, csendes, barátságos világvégét, és az azelőtti stresszes, idegeskedésekkel és problémákkal teli hétköznapokat – maró szatíra ez, ami látszólag csak egy jót röhög a zsáner kliséin, fű alatt azonban azt üzeni, hogy ez a világ már megérett az enyészetre. Ezzel persze nem lehet kitölteni egy hatrészes minisorozatot, ahhoz Fingermannek szüksége van történetre is, amit épp a legjobbkor hoz be a képregénybe. A végén, amikor már kezdene unalmassá és önismétlővé válni a nagy örvendezés a civilizáció pusztulása fölött, megjelennek az ilyen sztorik legsablonosabb, egyben nélkülözhetetlen kellékei, a mutánsok és/vagy kannibálok (a második szám borítója meg szörnyeket is ígér). Persze bájos hőseinktől erre is csak szarkasztikus megjegyzések érkeznek reakció gyanánt, és minden bizonnyal roppant mulatságos lesz látni, ahogy szerencsétlenkedve próbálnak majd életben maradni az apokaliptikus hordák forgatagában. Ami a rajzokat illeti, azok tökéletesen aláhúzzák a történet stílusát: cseppet sem visszafogott, erősen rajzfilmes, karikatúraszerű vonásokat kapunk, amik kellő bájjal ruházzák fel a két főszereplőt, és amiknek sajátos hangulatot kölcsönöz a fekete-fehér helyett rézbarna-fehér (és a flashbackben kék-fehér) színezés. Kifejezetten jó móka.
Killer of Demons 3 Történet: Christopher Yost Rajz: Scott Wegener Kiadó: Image Comics
Chrisotpher Yost bájos kis hentelős horrorvígjátéka az év egyik meglepetéscíme – ami sajnos ezzel a harmadik számmal már le is zárul (bár remélhetőleg csak ideiglenesen…). Bizonyos szempontból furcsa egy képregény ez: nem olyan véres, mint lehetne, nem olyan frenetikusan vicces, mint amire a téma alapján esetleg számítanánk, és nem is olyan gonosz és cinikus – mégis, mindezek az erények megvannak benne annyira, hogy kitűnően szórakozzunk. Olyannyira, hogy ez a mini talán csak akkor lehetett volna jobb, ha Garth Ennis írta volna (mert ez bizony neki való alapanyag). A történet középpontjában Dave Sloan áll, aki az Ég megbízásából öldösi a Földön emberi alakban tevékenykedő démonokat – akiknek igazi arcát természetesen csak ő látja. Vagyis a kiindulási pont nagyban emlékeztet Bill Paxton remek filmjére, az Isten haragjára, de míg ott a thriller és a drámai elemek voltak hangsúlyosak, Yost itt inkább elereszti a haját, és élvezi a bulit – amibe persze belevisz egy-két jópofa csavart is. Dave ugyanis olykor kételkedik benne, hogy valóban Isten küldetését végzi, vagy az egész hóbelevanc csak a fejében létezik, a démoni munkatársakkal, és az őt segítő kisfiúforma angyallal együtt. Ez a történetelem alighanem hatásosabb lenne, ha az író az olvasót is kétségek között hagyná, bár az egyrészt egy komolyabb hangvételt kölcsönözne a műnek, másrészt meg le kellene mondanunk miatta a harmadik rész igencsak frappáns (és folytatást ígérő) befejezéséről.
Ebből a számból kiderül, miért is létezik a démonok gyilkosa, honnan ered feladata, és miért hagyja az Úr, hogy a pokol teremtményei az ő egy szál katonájától eltekintve szabadon garázdálkodhassanak a Földön. A magyarázat vicces és cinikus: miután Lucifer kitaszíttatott a mennyből, megkapta feladatául a poklon való uralkodást, de rá kellett valahogy venni, hogy ezt a munkát el is végezze… Yostnál egyébként a démonok egyszerű, hétköznapi emberek álcája mögül viszik kísértésbe a szerencsétlen halandókat: túlbuzgó gyorséttermi dolgozókként, munkakerülő főnökökként, gyilkosságot sugdosó, buja pultoslányként, az új munkatársakat drogozásra csábító hivatalnokokként, vagy épp elmegyógyintézeti dolgozókként. Ötletes és logikus megoldás, hisz ha jól meggondoljunk, valóban minden nap egy egész sor olyan szituációba botlik az ember, amiben valamilyen kísértés éri, és ezt az író itt nagyon frappánsan érzékelteti. A komikumba bújtatott gyilok egyébként kellemesen gyors sodrású, a fordulatok mindig a kellő helyeken lökik tovább a sztorit, és bár Yost a karakterekkel nem nagyon foglalkozik, erre itt nincs is szükség. Scott Wegener rajzfilmes, bájos, elnagyolt vonásai pedig sokszor már önmagukban viccesek, főleg az emberi ruhákban parádézó, bamba képű démonok sikerültek nagyszerűen. Remek kis mini ez.
The League of Extraordinary Gentlemen: Century: 1910 Történet: Alan Moore Rajz: Kevin O’Neil Kiadó: Top Shelf Productions
Keleti hadvezéres akció-kaland és marslakóinváziós ponyva sci-fi után Alan Moore és Kevin O’Neil most az okkultizmus és a világvége területén vág keresztül a világirodalomból kölcsönvett karakterek forgatagában. És ha azt vesszük, mennyit kellett várnunk egy újabb LoEG képregényre, mennyire sóvárogtunk az új kalandért a zseniális első két felvonás és a Black Dossier után, akkor ez a háromrészes mini egyelőre elég vaskos csalódásnak néz ki. Ha nem azt vesszük, akkor is. Pedig a Century egy igen grandiózus vállalkozásnak tűnik, már csak azért is, mert egy egész évszázadot akar felölelni. Az első rész, ahogy az alcíme (vagyis al-alcíme) is mutatja, 1910-ben játszódik, a másodikhoz majd ugrunk 1969-be, hogy aztán a záróakkord napjainkba hozza az apokalipszissel kacérkodó történetet. A középpontban ezúttal is a liga még megmaradt tagjai, vagyis Mina Harker és a megfiatalodott Allan Quatermain állnak. Mellettük a csapat még kiegészül Virgina Woolf halhatatlan, kétnemű Orlandójával, a tolvaj A. J. Raffles-zal és Thomas Carnacki okkult nyomozóval. Utóbbinak olyan látomásai vannak, amik a világvégét vetítik előre, szóval a liga nyomozni kezd az ügyben, hogy aztán végül ne jussanak semmire, legfeljebb arra a következtetésre, hogy a veszély nem most, hanem a jövőben leselkedik az emberiségre. Mindeközben a haldokló Némó igyekszik meggyőzni lányát, Jannit, hogy folytassa örökségét, de az inkább elszökik tőle, hogy a saját életét élje – és persze a szálak végül összefutnak.
Chris Claremont mondta Moore-ról, hogy ha egyszer megtanul történetet írni, mindenki más csomagolhat. Arra utalt ezzel, hogy a brit képregényisten szinte utánozhatatlan, ha hangulatteremtésről, karakterkezelésről és kreativitásról van szó, de az általános vélekedés szerint a sztori nagyon nem az ő asztala. Lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, hogy tehetségének eme aspektusa csupán a többihez képest tűnik haloványnak – de most mindenesetre meglátjuk, mire is elég önmagában. Merthogy az 1910-nek pont az a legnagyobb hibája, ami az előző felvonások legnagyobb erénye volt: a karakterkezelés és a hangulat. Moore továbbra is remekül írja a mindig bizonyítani próbáló, és mindig bizonyításra kényszerülő, erős és határozott Minát, és mivel a fókuszpontban rajta kívül Janni áll, a Century határozottan nőközpontúvá válik. A baj csak egyrészt az, hogy Janni az íróhoz méltatlanul elnagyolt figura, akinek motivációi kidolgozatlanok, pálfordulása pedig elsietett és átérezhetetlen, másrészt meg az, hogy a többiek nagyrésze teljesen elsikkad. Quatermain, azzal, hogy Moore megfosztotta őt a róla élő legendás kép és az öreg drogos kontrasztjától, teljesen sótlanná és unalmassá vált, Carnacki és Raffles meg mintha ott sem lennének. Egyedül Orlandónak vannak sziporkázó pillanatai, ő az egyetlen, aki van olyan markáns figura, hogy az előző liga tagjaihoz lehessen mérni (illetve még Andrew Norton, "London fogja" egy izgalmas adalék). A helyzetet nehezíti, hogy ezek a szereplők szinte totálisan passzívak, kicsit mennek, kicsit beszélnek, kicsit nyomozgatnak, hogy megtudjanak pár információt, ami aztán nem vezet sehová, és mindezt egy olyan környezetben, ami ráadásul jelentősen kevesebb jópofa geget és utalást tartalmaz, mint az elődök esetében. Szerencsére az 1910-nek így is megvannak a remek pillanatai, nem utolsósorban a Koldusopera dalbetéteinek merész, roppant stílusos történetbe ágyazásának (ez egy olyasfajta narratív bravúr, amire kevés más író képes), az ügyesen félrevezető, és a Moore saját From Helljére is utalgató hasfelmetsző jackes szálnak, a katartikus befejezésnek és persze Kevin O’Neil szokásosan lenyűgöző, részletgazdag, fantasztikusan hangulatos rajzainak köszönhetően. De ezúttal mindezek is csak egy erős közepesre elegendők.
Star Trek Crew 3 Történet és rajz: John Byrne Kiadó: IDW Publishing
Na, kérem, ezt nevezem én Star Treknek, nem azt a színes-fényes-hangos tiniakciót, ami most fut a mozikban! John Byrne minisorozata egy igazi, intelligens, ötletes, izgalmas képregény, ami az érdekes sztoriknak és a remek főszereplőnek hála egyaránt megfelel az univerzummal csak most ismerkedők és a régi, nagy trekkie-k igényeinek is. A Crew „Egyesről” (Number One) szól, aki még az első Star Trek sorozat eredeti pilotjában, a The Cage-ben tűnt fel, mint Christopher Pike kapitány női elsőtisztje (nem is tetszett az NBC-nek, hogy egy ilyen fontos pozíciót nem férfi tölt be a filmben, így aztán Gene Roddenberry később lecserélte Spockra – kárpótlásul meg feleségül vette egy Egyest alakított Majel Barrettet). Az első, bőven a The Cage előtt játszódó részben Egyes (akinek igazi nevére sosem derült fény – itt sem) még épp csak kikerült az Akadémiáról, hogy rögtön első küldetésén klingonokkal szálljon szembe, a másodikban egy idegen űrhajó támadását kellett túlélnie a legénység többi tagjával együtt, most pedig (ugyanis minden szám egy-egy kerek történetet tartalmaz, akárcsak annak idején a tévésorozat) egy igazi rejtély megoldása vár rá. Hősünk a U.S.S. Venture-on szolgál, amelynek kapitánya rábukkan egy jó 500 éves emberi kolóniára, valahol a semleges zóna szomszédságában. Csakhogy a kolónia egy ’60-as évekbeli amerikai kisváros tökéletes mása, az első utcakőtől a gyerekszobákban fekvő utolsó játékmackóig, és pont csak maguk az emberek hiányoznak belőle.
Tökéletes kiindulási pont egy Star Trek történethez, és Byrne láthatóan jól tudja, mitől működik ez a világ. Értsd: a szereplők nem azzal oldják meg a rejtélyt, hogy szétlőnek és robbantanak mindent, ami eléjük kerül. A képregény első fele azzal telik, hogy vizsgálják a különös szellemkolóniát, következtetések vonnak le, bizonyítékokat gyűjtenek, és találgatnak, Byrne pedig mindezt kifejezetten gördülékenyen, izgalmasan, érdekfeszítően írja meg. Aztán persze eljön az akció ideje is, de abból csak annyi van, amennyi a sztori előrelendítéséhez, majd lezárásához szükséges. Tehát a Crew végig a jól felépített történetnek és az ötleteknek köszönhetően működik, és ehhez kapunk még egy melankolikus, drámai hangvételű flashbacket is a kolónia sorsáról, és egy gyönyörű utolsó panelt, ami összeköti ezt a képregényt a későbbi pilottal, és amitől így minden trekkie szíve nagyot fog dobbanni. És természetesen Byrne Egyest is pontosan úgy ábrázolja, ahogy kell: erős, okos, öntudatos, hidegfejű, bátor nőként, aki mindig tudja, mit kell tenni, és sosem adja fel, de közben nagyon is sebezhető és emberi. Ami pedig a rajzokat illeti, van bárki, akinek magyarázni kell Byrne stílusát? Markáns, nyers arcai az érzelmek igazi térképei, hátterei részletekben gazdagok, paneljeivel pedig most is ügyesen, rutinosan vezeti a szemet – ja, és Lovern Kindzierski puritán, az élénk és fényes képi világ trendjével szembenő színei is nagyon szépek. Ami a negatívumokat illeti… olyanokat most nem nagyon tudok mondani.
Star Wars: Clone Wars 6 Történet: Henry Gilroy Rajz: Scott Hepburn Kiadó: Dark Horse Comics
Nos, ezzel a kis jawa bogyórakással kapcsolatában legalább azt el lehet mondani, hogy alkotói nem árulnak zsákbamacskát. Úgy értem, vessetek csak egy pillantást a borítóra: hát nem fantasztikusan kifejező? Akár azt is ráírhatták volna, hogy „hülye, aki olvassa”, úgy sem lett volna egyértelműbb, hogy milyen kínok várnak arra a szerencsétlen Star Wars rajongóra, aki Anakint meghazudtoló vakmerőséggel beleveti magát a „történetbe”. Igaz, a tisztesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez a képregény nem nekem, nekünk készült, hanem sokkal inkább a 14 éven aluli korosztálynak. Csakhogy az alkotók pechjére elmúltak már azok az idők, amikor egy gyerekeknek szánt műnek pusztán a célközönsége miatt megbocsátottuk az ostobaságot, az unalmat és a kreativitás teljes hiányát. Utóbbi már a címből nyilvánvaló: most tényleg szükség volt még egy klónháborús sztorira? Nem elég az a rakás animációs sorozat, könyv és képregény, ami ezt a témát boncolgatja? (Szó szerint, mert a szerencsétlen rókának már rég a belsőségeit húzzák, nem a bőrét.) De jó, legyünk kicsit pozitívabbak: végülis a Star Wars: Republicnak voltak remek pillanatai, és az első, hagyományos animációval készült Clone Wars sorozat is egész pofásan sikerült. Szóval lássuk, mivel tud szolgálni nekünk a hatrészes, Slaves of the Republic című sztori záróakkordja. Obi-Wan, Anakin és Ashoka sikeresen kiverték a szeparatistákat a semleges Togruta bolygóról, ám ellenségeik addigra a teljes népet eladták rabszolgáknak. Az elmúlt számok azzal teltek, hogy hőseink próbálták megtalálni és kiszabadítani őket, miközben folyton-folyvást csapdába és fogságba estek. Persze kell valami módszer, amivel a kínosan lapos és egyszerű cselekményt valahogy el lehet húzni hat füzeten keresztül.
A baj csak az, hogy ennek köszönhetően hőseink az egész történet során inkompetens barmoknak tűnnek, akik képtelenek szinte bármit is véghezvinni, és szinte csodával ér fel, amikor a sokadik értelmetlen, időhúzó közjáték és bosszantó dramaturgiai mellékvágány után elérik céljukat. Ráadásul a mű élvezetében nem segít a karakterek ábrázolása sem, ugyanis mindenki röhejesen egydimenziós. Anakin a forrófejű tanítvány, Obi-Wan a megfontolt diplomata, Ashoka meg a komikus mellékzönge, akit sikerült majdnem olyan idegesítőre írni, mint annak idején Jar Jar Binkset (külön öröm, hogy a klónháborús időszak legfantáziátlanabb karakterét, Asajj Ventresst ide is sikerült ideerőszakolni, hogy néhányszor gonoszan nézzen, és csúnyákat mondjon, de egyébként ne csináljon semmi érdemlegeset). A humor primitív, az akciók unalmasak és ötlettelenek, a cselekmény elnyújtott és kiszámítható, egyes fordulatai pedig heveny röhögőgörcs állapotát idézik elő az olvasóban (ld. Miraj „nagy drámai haláljelenetét”: de tényleg, miért is kellene, hogy érdekeljen egy kegyetlen rabszolgavezér elpatkolása? Mert fűződött egy röhejes szerelmi szálszerűség közte és Anakin közt, amihez képest A klónok támadás romantikázása maga volt a XXI. századi Elfújt a szél?) És minthogy ez a képregény a dühítően ronda 3D-animációs sorozat „csatolt terméke”, a képi világ keretei adottak: minden úgy néz ki, mint a tévéshow-ban, azaz szögletesen, csúnyán, irritálóan. Húzzuk le a wc-n az egészet, a júliusban érkező folytatással együtt. Tudom, azt még nem olvastam, úgyhogy ez egy csúnya, rossz előítélet… de leszarom.
The Umbrella Academy – Dallas 6 Történet: Gerard Way Rajz: Gabriel Bá Kiadó: Dark Horse Comics
Így lesz egy emós rockerből megbecsülésnek örvendő író: Gerard Way, a My Chemical Romance frontembere 2007-ben kezdte írni a The Umbrella Academy – The Apocalypse Suite című hatrészes minit, ami az év egyik legnagyobb meglepetéseként robbant a comicpiacon. A bájosan abszurd, vicces, brutális és groteszk képregényt egyaránt keblére ölelték az olvasók és a kritikusok, úgyhogy nem is csoda, hogy Way tavaly egy újabb sztoriba kezdett bele – természetesen az első rajzolójával, Gabrial Bával közösen. A Dallas ott vette fel a történet fonalát, ahol a The Apocalypse Suite elejtette. Hőseinket megviselte saját nővérük elleni harcuk, otthonuk pusztulása, és persze a tény, hogy csaknem beköszöntött a világvége. De hiába az önsanyargatás, elhízás, bűntudat és betegen, sérülten fekvés a szedett-vedett csapatnak újabb fenyegetéssel kell szembenéznie, amit a jelek szerint ismét egyik saját társuk képvisel. A ludas ezúttal Number Five, a tízéves testében rekedt hatvan éves időutazó, akit rejtélyes ügynökök üldöznek, és próbálnak belekényszeríteni egy évtizedeken átívelő küldetésbe, miközben a többiek igyekeznek összerakni a képet, és kideríteni, mi áll a háttérben – és Number Five múltjában (nameg jövőjében).
Szóval időutazós sztorival állunk szemben, annak összes – mondhatni, kötelező –paradoxonával, csavarával és bájos múltmegváltoztatásával együtt. Ezeket pedig Way láthatóan jól kezeli, olyannyira, hogy a negyedik rész végén az utóbbi évek egyik legfrappánsabb, legfrenetikusabb cliffhangerével lepte meg az olvasókat (de a hatodik számban is van egy pillanat, ami 2009 egyik legemlékezetesebbike lehet: ld. Rumor és Kennedy elnök jelenetét). A legfontosabb különbség az előző minihez képest, hogy a Dallas sokkal komolyabb annál, és így bizony jóval kevesebb idő jut a poénkodásra – de a cselekmény van olyan sodró lendületű, abszurd és ötletes, hogy ezt ne érezzük problémának, és ha a humor nincs is annyira előtérben, a képregény sajátosan könnyed, groteszk hangulata, vagyis a legnagyobb ütőkártya a változatos, izgalmas, többdimenziós karakterek mellett továbbra is megmaradt. Hogy lehetne megunni egy olyan világot, ami egyszerre futurisztikus és anakronisztikus, ami tele van mindenféle ponyva sci-fibe kívánkozó kütyükkel és régies járművekkel, nem is beszélve az intelligens csimpánzokról, akik itt a jelek szerint együtt fejlődtek az emberi fajjal? Way vidáman és brutálisan (folyik a vér és a bél rendesen) kavargó stílusforgatagát nem lehet nem szeretni, mert annak ellenére (vagy éppen azért), hogy ezer helyről, vagyis hozott alapanyagokból dolgozik, azokkal olyan ügyesen zsonglőrködik (egy újabb pipa a szuperhős-zsáner kiforgatása mellé), hogy az eredmény egy egészen sajátos, eredeti mű lesz, amelynek történetmesélési mechanizmusát rengeteg író megirigyelhetné. Ami pedig Bát illeti, ő tökéletesen kiszolgálja, sőt, fokozza Way stílusát – annak könnyedsége, abszurditása az ő furcsa, kicsit Mike Mignolára emlékeztető vonásainak köszönhetően válik még hangsúlyosabbá. Tökéletes szórakozás, ennél többet kívánni is nehéz lenne.
Emlékszem, amikor 1998-ban mozikba került Denzel Washington és Bruce Willis Szükségállapot című filmje, amiben terroristák bombamerényletek egész sorát követték el New Yorkban, a kritikusok jóízűen röhögcséltek a sztori képtelenségén. Aztán három év múlva, egy álmos kedd reggelen ledőltek a tornyok, odalett a sérthetetlenség illúziója, és egy rakás kacaj a torkokban ragadt. Megtörtént az elképzelhetetlen. Mark Sable új, ötrészes minisorozata 1999-ben kezdődik, és továbbgondolja ezt az elképzelhetetlent, megspékelve valószínűleg egy csinos kis összeesküvés elmélettel. A történet főhőse Alan Ripley, viszonylag híres regényíró és filmproducer, aki terrortámadásokról szóló könyvekkel és akciófilmekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Aztán eljön 2001. szeptember 11., és a világ megváltozik. Alan, akinek katona testvére odalett a támadásban, hirtelen egy kormány által pénzelt, titkos csoportban találja magát, amelyben helyet kap rajta kívül egy hacker, egy ügyvéd, egy közgazdász, egy mikrobiológus, egy feltaláló és egy tiszteletes. Feladatuk az, hogy elképzeljék az elképzelhetetlent, vagyis kiagyaljanak olyan, Amerika elleni támadási lehetőségeket, amik térdre kényszeríthetik az országot – még mielőtt az ellenség kitalálná őket, hogy aztán ha megteszi, akkor meg tudják akadályozni. Az olajutánpótlás elvágása egyetlen csapással, ebolához hasonlóan halálos vírus, mely úgy terjed, mint a nátha, kézigránát méretű atombomba és így tovább. Alan és társai megteszik a dolgukat, főhősünknek még egy gyors románc is kijár a csinos mikrobiológussal (gyorsan, de roppantmód ügyesen lezavart mellékszál), de nyolc évvel a csoport feloszlatása után az ország ellenségei szép sorban elkezdik valóra váltani a titokban kiötlött támadási szcenáriókat…
Az ötlet egyszerű, ugyanakkor hátborzongatóan nagyszerű, és komoly lehetőségeket rejt magában. Az első résznek nincs más dolga, mint lefektetni a történet alapjait, amit kiválóan meg is tesz. Sable remek dialógusokat ír, a képregény csúcspontja kétségkívül az, amikor a csoport az Amerika elleni, „elképzelhetetlen” támadásokról beszél (az egyetlen butaság az inkább paródiába illően túlzó megjegyzés a vezetőről, akinek aktái annyira titkosak, hogy még ő sem olvashatja el őket). Ijesztő forgatókönyvek követik egymást aktuálpolitikai felhanggal, személyessé fajuló ellentétekkel, és némi egészséges szarkazmussal, miközben az egészet belengi a paranoia kiválóan elkapott hangulata. Ez a paranoia egyébként az egész képregényre rányomja a bélyegét már az első oldalaktól kezdve, és onnantól egyre csak fokozódik az erőteljes befejezésig, ami minden bizonnyal még jobban rájátszik majd erre az érzésre. A rajzokat az igen tehetségesnek tűnő Julian Totino Tedescónak köszönhetjük, akinek nyers, realisztikus stílusa leginkább Alex Maleevet és Michael Larkot idézi emlékezetünkbe, ami sosem egy rossz képzettársítás – az abszolút pozitív összképhez pedig hozzájárulnak még az elegánsan visszafogott, szép színek is, amelyek egyes jelenetekhez (például a temetéshez) fantasztikusan sokat képesek hozzátenni. Az Unthinkable egy izgalmas, érdekfeszítő, intelligensen megírt történet, ami jó úton jár ahhoz, hogy akár a legjobb post 9/11 képregény legyen belőle.
Amazing Spider-Man 594
Te jóságos ég, végre! Ideje volt, hogy az egyébként remek Mark Waid, befejezze ezt a meglepően kínosra és semmilyenre sikerült háromrészes sztorit, amit egyébként bölcsebb lett volna egyetlen számban lezavarni. Az egésznek ugyanis semmi haszna azonkívül, hogy felvázolja, mi minden változott meg a hálószövő körül, miután a Fantasztikus Négyessel egy hónap után visszatért egy másik dimenzióbéli kalandból. Röviden: felbukkant börtönben sínylődő szobatársának nővére, May néni bepasizott, J. Jonah Jameson polgármester, Norman Osborn meg Amerika egyik leghatalmasabb embere lett. Ja, és felbukkant egy kicsit sem érdekes, és még kevésbé izgalmas új gonosztevő, akit Waid nagyon görcsösen próbál félelmetesnek eladni, de sehogy sem sikerül neki. Nincsenek jó poénok, csak lapos cselekmény, unalmas akció, és hősünk részéről egy, noha semmiből érkező, de komoly és ígéretes, elhatározás a végén, amihez viszont megint csak nem kellett volna három rész. Ami a rajzot illeti, Mike McKone és Barry Kitson sem vannak topon, a mimikák eltúlzottak, a dinamika meg-megbicsaklik, a panelelrendezés sem túl fantáziadús… a színek meg persze túl élénkek, de hát ezt már megszokhattuk (és nem csak itt). Viszont a remény él, hisz a héten indul Joe Kelly igencsak ígéretes American Son című sztorija, mely az Amazing Spider-Man 600-ban éri majd el csúcspontját.
Blackest Night 0
„Először sötétség volt. Aztán fény. És elkezdődött köztük a háború.” Akinek még lett volna bármi kételye afelől, hogy Geoff Johns Green Lantern története, a Blackest Night lesz az év legnagyszerűbb képregényes eseménye, az vegye kézbe a Free Comic Book Day kereteiben megjelent, nulladik, bevezető részt, aminek hála most kap egy ízelítőt a július közepén induló crossoverből. Voltaképp nem több ez, mint egy kis merengés a halálról a közelmúltban, vagy akár az évtizedekkel ezelőtt elpatkolt DC-szereplőkkel kapcsolatban (minthogy a halálnak, köszönhetően a feltámadott holtakból álló Fekete Lámpásoknak, nagy szerepe lesz a történetben), de annak tökéletes. Hal és a frissen visszatért Barry (ld: Flash: Rebirth) saját „halálukról” és Batmanéről elmélkednek, hozzátéve a képlethez J’onnt és Aquamant, és pár gondolatot arról, hogy mit is jelent mindez az Igazság Ligájára, rájuk, és a világra nézve. A sötét, baljós hangulatot (melyhez hozzájárulnak Ivan Reis gyönyörűen borongós képei is) csak egy kellemes, szép jelenet enyhíti, amelyben Hal barátként emlékezik Batmanre, akivel egyébként bőven voltak összezördülései. A flashbeckekkel tarkított nulladik rész összességében fantasztikusan erőteljes hangulattal, remek karakterpillanatokkal és baljós előjelekkel vezeti fel 2009 comic eseményét – tessék olvasni, és számolni a napokat július 15-ig.
Wolverine: Weapon X 2
A The Adamantium Men második része pontosan azt nyújtja, amit egy fasza kis Rozsomák címtől elvárunk: hosszú, vad, tökös kaszabolást, kellő mennyiségű vérrel és rosszfiúval, és egy morcos, elszánt antihőssel, aki szarik mindenre, és egyszerűen csak teszi, amit tennie kell. Vagyis egyelőre úgy tűnik, hogy Jason Aaron új sorozatának első sztorija nem kifejezetten a csavarokra és az intelligens történetvezetésre fog koncentrálni, hanem Logan karmaira – amivel nekem nincs is különösebb bajom, amíg van benne spiritusz. Márpedig van benne. Akad ugyan egy mellékszál egy riporternővel, aki elhatározza, hogy áskálódik egy kicsit Rozsomák múltjában (nem kell zseninek lenni, hogy megjósoljuk: rossz ötlet), de ez egyrészt olyan lassan halad, hogy valószínűleg bőven túlmegy majd ezen az ötrészes sztorin, másrészt meg a hangsúly tényleg az akciókon van. Logan szembetalálja magát a címbeli rosszfiúkkal, a Roxxon vállalat energiakarmos végrehajtóival, és legnagyobb örömünkre prezentálnak nekünk egy fél számon keresztül tartó brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát – meg egy bájos cliffhangert, ami még több brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát ígér. Ron Garney rajzai ugyan jóval élettelenebbek és kidolgozatlanabbak, mint lenniük kéne, de a Weapon X ettől függetlenül is egy roppant szórakoztató címnek tűnik – legalább annyira egyszerűsége ellenére, mint éppen azért.
Paul W. Anderson legjobb filmje, az Event Horizon az Alien és a Hellraiser keveréke volt, és úgy néz ki ezúttal is valami hasonlóval próbálkozik, űrhajós-élienes-felületesen metafizikus cuccal. Az előzetes megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Bár ez az első részben fokozhatatlannak tűnt, a robotok még idétlenebbek, mintha csak gyerekeknek készült akciófigurákról mintázták volna őket – és tényleg. A hivatalos marketingszöveg szerint 40 új robot lép színre, de az akciójelenetek során Bay annyira rövidre veszi a snitteket, hogy felismerni se nagyon lehet, ki gyepál éppen kit. Némileg sajnálom a szerencsétlen CGI-szakmunkásokat, azért görnyedtek hónapokon át a monitorok előtt, hogy a millió részletből megtervezett robotok látványa csak villanásnyi időre jusson el a nézői agykérgekbe? Apropó CGI: mondhat bárki bármit, ez a film is arra bizonyíték, hogy a digitális effektek nem tudják igazán pótolni a valós robbanásokat, hiába amortizálódik le fél Párizs, hiába dőlnek le súlyos tornyok, repülnek levegőbe épületek, robotok, nem érezni a látvány valódiságát, anyagszerűségét azt, hogy a filmben is ugyanolyan gravitációs törvények hatnak, mint a vászon másik felén. És amikor hiányzik a valóság illúziója, könnyen elunja az egyszeri néző a grandiózus akciókat, legyenek azok bármilyen jól megkoreografálva. (A Transformátors-nak csúfolt Terminátor: Megváltás esetében kevésbé éreztem ezt a problémát.)
Egy volt CIA-ügynököt utolér a múltja, és arra kényszerül, hogy visszatérve a régi módszerekhez, kinyírjon mindenkit, aki a szeme elé kerül. Múlt vs. jelen, harcos férfi vs. aktakukac politikus, régi értékek vs. új világ, kilőtt golyók vs. puha emberhús. Ha minden igaz, nemsokára a mozikban is.
A történet vékonyabb egy cérnaszálnál is, az, hogy működik, Ellis és rajzolója, Cully Hamner hozzáértésének, kreativitásának köszönhető – vagyis a Red esetében egyáltalán nem a koncepció számít, hanem a kivitelezés. Ellis mesterien (ennél visszafogottabb szó használatának itt nincs értelme) mutatja be nekünk főhősét, Paul Mosest. Egy olyan férfit ismerhetünk meg, aki fél életét végigmészárolta a kormány szolgálatában, és akit ez a múlt természetesen kísért, de azért olyan nagyon nem veszi a szívére: úgy van vele, hogy azt tette, amit tennie kellet, és mindaz, amit elkövetett, nem az ő, hanem a világ számlájára írható. Azaz Ellis úgy lop tragikus árnyalatot Moses múltjába, hogy közben nem esik a melodráma csapdájába, hőse nem kesereg, sír-rí, és az olvasótól sem várja el senki, hogy mélységes sajnálatot érezzen iránta – ezzel szépen el is kerüli a hasonló témájú történetek igen gyakori csapdáját. 
Az persze nem kérdés, hogy Mosesnek sikerül-e kiiktatnia mindenkit, akit akar: a karakter és a sztori hangulata is egyértelművé teszi, hogy olyan ő, mint egy fék nélkül száguldó mozdony, és azt is tudjuk, hogy végül milyen sors vár rá. Így ami marad, az szimplán a kivitelezés csodálata: Ellis fantasztikusan építi fel a sztorit, kiválóan írja meg mind a karaktereket, mind a sallangok, poénkodások nélküli, lényegretörő dialógusokat, igazán mégis Cully Hamner lehel életet a sztoriba. Már az figyelemreméltó, ahogy az első oldalakon, mindössze képekkel, szinte teljes egészében szöveg nélkül, bemutatja Mosest, vagy ahogy később pár képkocka segítségével elmeséli egy tipikus napját. Az akciójelenetek pedig szenzációsak: Hamnernek kivételes érzéke van a dinamikához, panelelrendezései és formái igazi, filmszerű élményt varázsolnak Ellis történetéből. De a legnagyobb dicséret alighanem az arcábárzolást illeti. Hamner rendkívül kifejező vonásokkal és mimikával ruházza fel a főszereplőket, Moses arcát mintha bunkóval faragták volna kősziklából, a kivégzését elrendelt CIA-vezető pedig természetesen pont az ellentéte, vagyis zsíros, puha és a keménységnek még csak a szikrája sem látszik rajta. 
Míg az utóbbi években a franciák a tekintélyes múlttal rendelkező európai horror megújításán fáradoznak (kritikáink: 
Az újrafeldolgozott verzió azonban elveti ezt az üzletileg bizonnyal előnytelen, felkavaró mondanivalót, és apránként bemutatja a szülők ráébredését a valóságra, fájdalmuk és dühük feltörését, majd menekülési kísérletük sikertelenségét. Ily módon fájdalmukat átélhetőbbé teszi, azonosulási lehetőséget kínálva a nézőnek. Gyilkosságaik nem is hideg fejjel elkövetett szakrális rítusok, hanem a pillanat hevében történő, önmagukat is azonnal elborzasztó tettek, melyben csak éppen hogy csillan meg az akár jogosnak is vélhető bosszú fénye, melyek közül az első ráadásul sokkal inkább önvédelmi okokra visszavezethető. (Kivéve az értelmetlen és komolyan nem vehető záró képsort, mely meghazudtolja az egész filmet: totál baromság volt berakni, akármi is volt rá az ok.)
.jpg)
Ahol vámpír van, ott mindig kell, hogy legyen valaki, aki vadászik is rájuk. És kiből lehet a legjobb, leghatékonyabb vadász? Hát abból, aki nem fél tőlük, mert jól ismeri minden gyengéjüket. Abból, aki maga is megtapasztalta már a vér ízét, és a vérszomj kínzó érzését. Abból, aki maga is félig vámpír. Egy Dhampir!.jpg)
Az első kötet az első regény történetét dolgozza fel, és ugyanebből készült az 1984-es legelső anime is. 12090-ben járunk, egy a nagy nukleáris világégés utáni, technikailag fejlett, ám mégis leginkább a középkori nyomort idéző jövőbeli világban. A kozmikus sugárzás hatására mutáns lények jöttek létre, a kevés túlélő szomorítására. Ezek közül a lények közül a vámpírok (vagy ahogyan magukat hívják, a Nemesek) felemelkedtek és abszolút hatalomra tettek szert, az embereket pedig azóta kényük és kedvük szerint gyilkolásszák, illetve természetesen rendszeresen hörpintenek is belőlük egyet. A kétségbeesett népek már csak a vámpírvadászokban bízhatnak. D, a magányos vámpírvadász a kihalt vidéket járja, amikor is találkozik egy Doris nevű dús keblű fiatal leányzóval, aki felbéreli a férfit, hogy védje meg őt Magnus Lee gróftól, vagyis attól a vámpír nagyúrtól, aki korábban megharapta őt is, és aki hamarosan vissza fog térni érte, hogy magával vigye és élőhalottat csináljon belőle. D elvállalja a testőrséget, de mint kiderül, nem csak a vámpírokkal és egyéb démoni lényekkel gyűlik meg a baja, de még az idióta városi emberekkel is.
Ez a látvány és a hangulat nem kizárólag Takaki érdeme, a rajzolónőnek ugyanis Kikuchi leírásain kívül természetes figyelembe kellett vennie a könyvek illusztrációit, és persze az animék látványvilágát is. Ennek ellenére Takaki saját stílusa is jól kiérezhető a mangából. A karakterarcok elég jól megkülönböztethetőek egymástól, a kidolgozás aprólékos, a hölgyek idomai szokás szerint eltúlzottak (mondjuk egy mell sosem lehet elég nagy), a hatalmas kastély lenyűgözően monumentálisra sikerült, mindössze a harcok során megjelenő kaotikus vonaltúlburjánzás zavart kissé. Megjegyezném, hogy számomra úgy tűnt, mintha Takaki asszonyság néhol igencsak hanyagul bánt volna a ceruzával, és egy-két panelen mintha csak a találomra, hirtelen árnyékolással és szögletes, kissé elnagyolt körvonalakkal felskiccelt nyers vázlatot látnánk. Ez persze valószínűsíthetően tudatos, de az is lehet, hogy csak a határidő sürgetése miatt kényszerült itt-ott kapkodásra. Extrát ezúttal csak annyit kapunk, hogy Takaki 2 oldalban mesél los angelesi „kalandjáról”, valamint róla, és az íróról is kapunk egy kis infót.
GeexKomixPéntek! A hét híre pedig: Pókember meghal, Batman újra él! Ha ez nem elég ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket, akkor nem tudom, mire van szükség… Na jó, kaptok még egy kis ízelítőt… H. R. Giger savvérű xenomorfjai újra köztünk vannak, így 30 évvel az első Alien film után, és örömmel jelenthetem, hogy ők, és a nagy, futurisztikus puskával szaladgáló katonák meg a terraformáló telepesek még mindig elválaszthatatlanok. De itt lesz még többek közt Garth Ennis, aki egy kis extrabrutális, családon belüli mészárlásba hajszolja a brooklyni maffia tagjait, Rozsomák, aki levágott fejjel is megőrzi a hidegvérét, és a Megtorló, aki most a gyilokpornó világában, meg művelőinek beleiben merül el – legnagyobb örömünkre. 
Nemrég röppentek fel a hírek, amelyek szerint a minden szempontból gyalázatosan leszerepelt Alien vs. Predator után a 20th Century Fox vissza kívánja terelni az Alien franchise-t annak eredeti medrébe, és az 1979-es film rendezőjének, Ridley Scottnak produceri felügyelete alatt fognak hozzá egy ma oly divatos prequel elkészítésének. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az említett első rész bemutatásának idén van a 30. évfordulója, akkor világos, hogy a Dark Horse nem is választhatott volna jobb időpontot arra, hogy H. R. Giger rémálomlényeit hosszú szünet után ismét rászabadítsa a képregény-rajongók táborára. Az új ongoing elindításának feladata a mindig megbízható John Arcudira jutott, akit az utóbbi időkből a jobbnál jobb B.P.R.D. történeteknek köszönhetően ismerhetünk, és aki annak idején már írt több Alien képregényt is. Ezeknél a sztoriknál mindig az az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy vajon az író melyik klasszikus mozifilm hangulatához húz majd: Scott klausztrofóbikus horrorjához, vagy Cameron totális háborúba torkolló akciófilmjéhez. Az új Aliens comic esetében Arcudi választása egyáltalán nem egyértelmű. Az első pár oldal egy félelemtől remegő nővel és egy keménykötésű, rettenthetetlen (de igen rövid úton fűbe harapó) katonával az utóbbira hajaz, ám egyben ezek az első oldalak az utolsók, amiken a xenomorfok felbukkannak. Arcudi eztán A nyolcadik utas: A Halál kellemesen lomha kezdését idézi meg. Egy űrhajó legénysége álmosan készülődik a küldetésre a mélyálomból való ébredés után, jókedvűen fecsegnek, viccelődnek, de közben lassan már gyülekeznek a viharfelhők: célállomásuk, egy közeli bolygón lévő terraformáló telep ugyanis ismételt hívásaikra sem reagál. 
Az utóbbi pár hónap nem volt kegyes a Pókember-rajongókhoz. Marc „a hülyék még mindig nem tiltottak el a képregényírástól” Guggenheim minden kritikán aluli Character Assassinationje után jött a baromi unalmas, és semmiről nem szóló 24/7, és bár a kettő közt szerencsére volt egy szórakoztató interdimenzionális kaland a Fantasztikus Négyessel, a pók mérlege látványosan negatív volt. De most itt van Joe Kelly, aki az American Son című sztorit végre rápakolhatja a pozitív oldalra, hogy helyreálljon a világ rendje. A címbeli „fiú” Harry Osborn, Peter barátja, akit a One More Day kontinuitáskúró eseményei után hipp-hopp visszahoztak a halálból, hogy aztán jó ideig ne kezdjenek vele semmit. Másfél év, és egy rakás pocsék sztori, nameg egy Secret Invasionből kinövő Dark Reign kellett hozzá, hogy ez végre megváltozzon. A skrull invázió után ugyebár Norman Osborn, Harry apja kapta meg a „királyság kulcsait”, ő vezeti többek közt a gyilkosokból és pszichopatákból álló, hősökként parádézó Bosszú Angyalait is. S minthogy Osborn Pókember örök nemezise, csak idő kérdése volt, hogy ez a pozíció mikor vezet köztük újabb konfliktushoz. Kézenfekvő megoldás volt, hogy ennek a konfliktusnak épp Harry legyen a középpontjában: ha visszahozásának volt bármi értelme, az ebből a sztoriból derül majd ki. Sőt, még az utóbbi évek egyik legröhejesebb és legostobább Marvel gonosza, Menace is új megvilágításba kerül, ahogy fontos és szerves részét képezi a történetnek, ahelyett, hogy csak szánalmas gonoszsággal röhögcsélne és repkedne a hülye deszkáján. 
Garth Ennisnek láthatóan nehezére esik elszakadni a Megtorló világától – ami nem is csoda, hiszen bő 10 évet töltött el benne. És nem sokkal azután, hogy tavaly a 60. számmal véget ért pályafutása a Punisher MAX-nál, visszatért a szatirikusabb hangvételű Megtorlóhoz egy hatrészes minivel (The Resurrection of Ma Gnucci) – aztán Jimmy Palmiottival közösen elindította az Image-nél a Back to Brooklyn című ötrészes sorozatot, ami stílusát, hangulatát és fő karakterét tekintve akár egy Frank Castle sztori is lehetne. Persze eltekintve attól az apróságtól, hogy a főhős, Bob Saetta, egy maffiózó. Ám ez nem akadályozza meg abban, hogy társai, sőt saját családja ellen forduljon, amikor rájön, hogy a szervezetet vezető testvére kisfiúkat erőszakol, és öl meg. Útja először a rendőrséghez vezet, ahol készen áll rá, hogy mindent kipakoljon a maffiáról – csakhogy bátyja közben elrabolja családját, ezért új alkut köt a hatóságokkal. Azok elengedik, hogy lerendezze a családi ügyét, és aztán mártja be nekik az egész szervezetet. Ami azt illeti, az első két rész alapján sokkal többre és jobbra számítottam. Egyrészt akkor még nem tudtuk, miért fordul a megtorlós faarccal ölő, de sokkal soványabb háttérrel felruházott Bob a saját családja ellen, volt tehát egy rejtély, ami felcsigázta az olvasót. Aztán meg ott volt sajátos, totálisan illegális megállapodása a rendőrrel és az FBI-ügynökkel, ami szerint szabadon elmehet maffiózókat öldökölni Brooklynba, mielőtt hagyja, hogy csuklóján csattanjon a karperec. Ráadásul amikor kezdetét vette a hirig, még teljesen véletlenül összeakadt egy régi szerelmével is, aki azzal kecsegtetett, hogy majd egy plusz színezetet hoz a sztoriba. Hát, nem hozott. 
Elnézve az utóbbi években a DC-nél végzett munkáit, Grant Morrisonnak bizony van mit javítania a renoméján. Még csak pár hónapja ért véget nagyra törő, és nagyon pofára eső crossovere, a Final Crisis című zagyva dramaturgiai rémálom, a Batman címekben okozott, súlyosabbnál súlyosabb ámokfutásairól (Batman & Son, The Resurrection of Ra’s Al Ghul, Batman R.I.P.) pedig jobb nem is beszélni. Így aztán, amikor felröppent a hír, hogy Morrison írja az új denevérember és az új Robin kalandjait is, finoman szólva nem vertem a földhöz a seggem lelkesedésemben. De az első szám alapján szerencsére úgy tűnik, hogy az író rácáfolt negatív előérzeteimre, ugyanis egyszerűen piszkosul jól sikerült. Ahogy azt a csúnyán félresikerült Battle for the Cowlban láttuk, Batman „halála” után az első Robin, vagyis Éjszárny, Dick Greyson ölti magára a sötét hacukát, segédje, az új Robin pedig Bruce fia, Damien lesz. Ez tehát az új dinamikus duó, és örömmel mondhatom, hogy kiválóan működik. Morrison ráérzett a karakterekre, Dick megfontolt, nyugodt, Bruce-nál kevésbé sötét és mogorva Batman, Damien pedig arrogáns, agresszív kis pöcs, de hát őt ezért szeretjük, illetve utáljuk. 
Általában igen kevés figyelmet szentelek a Marvel Ultimate imprintjének, minthogy a legtöbb képregény, amit olvastam onnan, a közepes szinttől a katasztrofálisan szarig ingadozott, és hát valljuk be, ez nem egy olvasócsalogató minőségi tartomány. De persze kivételek is voltak mindig (jellemzően: Újvilág X-Men: Új mutánsok, Ultimates vol 2), és most, hogy dübörög Jeph Loeb Ultimatum című crossovere, amiben Magneto ki akarja pusztítani az egész emberiséget, és ami majd új alapokra helyezi az egész univerzumot (mert bizony ráfért már a ráncfelvarrás), gondoltam ideje belefolynom az aktuális eseményekbe. Ööö… dübörög az Ultimatum, ezt írtam volna? Sokkal inkább félholtan hever, és folyamatosan kapja a rúgásokat meg a köpéseket a kritikusok és rajongók széles táborától, méghozzá teljesen megérdemelten – de erről majd lentebb. A sztori lényege igazából annyi (és tényleg nem több), hogy kinyírnak benne egy rakás hőst, akikre az új Ultimate világban már nem, vagy csak később, vagy máshogy lesz szükség – és a jelek szerint ennek a tisztogatásnak áldozatul esett Pókember is, vagyis az Ultimate Spider-Man 133 a magyarul is folyamatosan megjelenő sorozat utolsó száma. Az előző részben hősünk szembetalálta magát Hulkkal és valami lángoló démoni lénnyel, az eredmény pedig egy hatalmas mágikus robbanás lett, a monumentális áradástól félig már amúgyis lerombolt New York közepén. 
A Lost és az új Star Trek mozi egyik producerének, Damon Lindelofnak hatrészes minisorozata az egyik legbutább képregény, amit az utóbbi időben olvastam – és mindeközben az egyik legszórakoztatóbb is. Látszólag komoly ellentmondás ez, de valójában egyáltalán nem, van ugyanis két szó, ami mindent megmagyaráz: guilty pleasure. Az Ultimate Wolverine vs. Hulk egy agyatlan, de iszonyúan tökös és cool comic, tele remek dumákkal, fasza bunyókkal, olykor már-már paródiába hajló, bizarr szituációkkal, és imádnivalóan durva túlzásokkal. Az érdekesség kedvéért említem csak meg, hogy az első és a hatodik rész megjelenése között három és fél év telt el. Lindelofot ugyanis a második füzet kiadása után más irányba szólította az író kötelesség, aztán mire végzett a maradék számok forgatókönyveivel, arra kellett várni, hogy a rajzoló, az akkor épp a Secret Invasionben nyakig lévő Leinil Francis Yu váljon elérhetővé (egyébként megérte rá várni: képei nyersek, elevenek, dinamikusak és élettel telik, panelkezelése kiváló). Aztán idén májusban végre megjelent az utolsó rész is, amiről még mindenképpen tudni kell, hogy valamivel Mark Millar Ultimates vol 2-jének fináléja előtt játszódik. Ami a sztorit illeti, az igen röviden összefoglalható. Fury megtudja, hogy hiába robbantották fel egy atombombával, a Hulk életben van, és utána küldi Rozsomákot, hogy ugyan aprítsa már miszlikbe. Az adamantiumkarmos mutáns puszta hepajból elvállalja a feladatot, felkutatja a zöld behemótot, aztán harcolnak… és harcolnak… és harcolnak. Közben még bemutatkozik az ultimate univerzum She-Hulkja, meg vannak ilyen-olyan fordulatok is, de a lényeg hangsúlyozottan nem a történeten van.
Nem szórakoztam ilyen pokoli jól Megtorló képregényen Garth Ennis utolsóelőtti Punisher MAX-os sztorija óta (és ez nem kis szó, mert Ennis távozása után is olvashattunk jobbnál jobb történeteket a karakterrel). Jonathan Maberry regényíró one-shotjában Frank egy gyilokpornó hálózatra bukkan, aminek központját, egy röhejesen jól védett és felszerelt irodaépületet az egyik alkalmazott segítségével rohamozza meg – kreatív eszközökkel, mert az épületbe lehetetlen fegyvert bevinni. A Naked Kill még a MAX imprinthez képest is egy szélsőségesen brutális, végtelenül gonosz és cinikus képregény, ami éjfekete humorának is köszönhetően, nem egy frenetikus pillanattal ajándékozza meg az olvasót. Frank szokásos faarcával, de mélyen legbelül nagy megelégedéssel mészárolja végig magát a perverz, szadista gyilkosokkal teli épületben (fantasztikusan jó a narráció), miközben kényszerített segítője, állandó gyilokpornó nézőként akaratlanul is élvezi a vérengzést, és ennek hangot is ad („azt hiszem, elélveztem”, közli, miközben hősünk véres péppé ver egy biztonsági őrt). Ötletes, feszes, véres és sötéten vicces képregény, olyan undorító gazemberekkel, akiknek lekaszálásakor az olvasó maga is ujjong örömében. Laurence Campbell komor, nyers, durva képei, és Lee Loughridge borongós hangulatú színei pedig tökéletesítik az élményt. 
Új szelek fújnak a galaxisban. A sith császár, Darth Krayt halott, így a Galaktikus Szövetség tábornoka, Gar Stazi, és a száműzött uralkodó, Roan Fel összefognak, hogy legyőzzék a gonosz Birodalom maradékát. Csakhogy itt egykori ellenségekről van szó (a Köztársaság és a Birodalom utódjairól, ugyebár), akik számára nem könnyű hozzászokni a gondolathoz, hogy most vállvetve kell harcolniuk egy közös fenyegetés ellen. John Ostrander remekül érzékelteti a kezdődő kapcsolatot jellemző bizonytalanságot, óvatoskodást, bizalmatlanságot, és az űrcsaták helyett immár éles és ravasz szóváltásokra korlátozódott ellenségeskedést. Hogy teszteljék közös ügyük életképességét, és egyáltalán, egymás bizalmát, összehangolt támadást indítanak Krayt birodalmának egyik legfontosabb, és legjobban őrzött bolygója ellen. A csata természetesen látványos (Omar Francia képei, bár messze nem egyediek, a célnak tökéletesen megfelelnek), de nem elsősorban az akción van a hangsúly, hanem a szembenálló felek egymáshoz való viszonyán. Az erkölcsös, eltökélt Stazi, az alattomos Fel, a büszke birodalmi kapitány, és az áldozathozatalra vakon kész altiszt izgalmas, kiszámíthatatlan négyszöget alkotnak, az olvasó tényleg úgy érzi, hogy a konfliktus és a szövetség helyzete bármilyen irányba elmozdulhat. Újabb remekül megírt Legacy képregénnyel van tehát dolgunk – de ezen három év után már meg sem lepődünk. 
1966: miközben itthon javában zajlik a Táncdalfesztivál és az MSZMP KB büszkén számol be arról, hogy sikeresen visszaszorították a galeriket és a hippiket, akkor Angliában egészen más tartotta lázban az embereket - legalábbis a Rockhajó szerint: ez pedig a Radio Rock kalózrádió élőben az Északi-tengerről, ahol a legmenőbb zenéket adták a legmenőbb DJ-k - éjjel-nappal. Ebbe az úszó Rock'n'Roll mennyországba érkezik meg a tizennyolc éves Carl (Tom Sturridge), hogy keresztapjánál, Quentinnél (Bill Nighy) töltsön el némi időt, miután kirúgták az iskolából. Ebbe az idillbe fog hamarosan belerondítani Dormandy kabinetminiszter (Kenneth Branagh), aki úgy dönt, rövid úton leszámol a kalózrádiókkal és lehetőleg a Rock’n’Rollal is, örökre…
Azonban a többi elvárást a film teljesíti: itt a hatvanas évek, amely lehet, hogy csak annyira tükrözi a valóságot, mint a Made in Hungária, de itt sem ez a lényeg: zenék, ruhák és The Artist Formerly Known as Rhys Ifans – aki a hatvanas évek legkúlabb arca. Megidéződik egy jelenet erejéig Morricone zenéje, felcsendül megint a „Won’t Get Fooled Again”, és végre nem David Caruso teszi fel napszemüvegét közben agyonszűrőzött aranysárga háttérben. És ugyan belepréselődött valahogy némi szerelmi szál is a történetbe, senkit nem fog kizökkenteni 129 percnyi múltidézésből. 
Mindezek mellett azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Richard Curtis lassan ötvenhárom éves, és érzi, hogy öregszik: ilyenkor az ember szívesen felidézi a fiatalkorát, és nagyon könnyen talál ki maga helyett egy tizennyolc évest (Tom Sturridge), aki olyasmiket él meg, amiről ő maga csak álmodozott. És újraírja a történelmet lányokkal, arcokkal és nagy nagy bulizásokkal. Ettől elérzékenyül – mint a második óra elejére a film is, és könny szökik a szemébe. Főleg az utolsó felvonás tűnik úgy mint egy vén fiatalember dala: sziruposan érzelgős, és hiába figurázza ki a Titanic végét, akkor is tagadhatatlanul hollywoodi a befejezés: gyanítom, hogy a forgatókönyv eredetileg nem pontosan így ért véget. Valószínűleg ha idősebb lennék húsz évvel, nem is akarnám másmilyenre. 
Minderről persze csak hallomásból értesülünk, mivel a Földfény mindkét eddig megjelent kötete a Holdon játszódik. A történet elején az űrállomás multikulti idilljét három tinédzser halála rázza meg. A fiatalok brahiból felmásznak egy csillagvizsgálóra, ahol baleset éri őket. A tragédia következtében a kolónia vezetőjét leváltják, utóda Aaron Cole, aki jóval pragmatikusabb és politikusabb alkat. A beilleszkedés legnehezebben fiának, a 15 éves Damon-nak megy, akit egyedüli földi születésűként a Földfény Akadémia többi diákja folyamatosan zaklat, de az sem növeli jelentősen a népszerűségi indexét, hogy anyja az egyik tanár. Bonyolítja továbbá a helyzetet, hogy a lány, aki a legjobban tetszik neki, az osztály legbalhésabb bully-jának barátnője. 
Enyhe vigasz, hogy ez a semmi, viszonylag ízlésesen van megrajzolva. Ahogy a felütésben jeleztem, stílusban alig van nyoma a hagyományos manga-esztétikának, ha csak a fekete-fehér paneleket nem számítjuk (nem számítjuk). Christopher Schons, akinek ez az első önálló képregény-sorozata, tehetséges rajzoló, a figurái néhol elnagyoltak, de a kompozíciói izgalmasak, hatásosak – többet is kihoz a sztoriból, mint amennyi benne van. Stuart Moore a fülszöveg szerint „elismert regény- és képregényíró”, dolgozott a Rozsomákon és a Csillagkapu: Atlantiszon is, ennek ellenére a már említett sablonos karaktereken túl a történet aránytalanságait is fel lehet neki róni. Az első kötetben illetve a folytatás második felében olyan komótosan ballag a cselekmény, mintha egy 20 kötetes szériáról lenne szó, noha állítólag már csak egy kötet fog elkészülni. 
Hirtelen felindulásból a Geekz stáb egy része összedugta a fejét, hogy egy bevallottan teljes mértékben szubjektív összeállítást nyújtson át a nagyérdeműnek a lelkivilágukban leginkább nyomot hagyó (legtöbb kárt okozó?) játékok zenéiből. Oyanokból, amelyek képesek ipari mennyiségű adrenalint pumpálni a véredbe, hogy John Rambo mellett kússzál a vietnami parlagfűben vagy saját magadat összevizelve kucorogj a legbiztonságosabbnak tűnő sarokban, görcsbe állt kezedben a kontrollerrel. Az egyetlen közös dolog bennük az, hogy egy klingon porszívó brutalitásával rántanak a játék mélyére és ott is marasztalnak. Fogadjátok hát szeretettel az első öt kiválasztottat!
A történet vérprofi felépítését vagy az emlékezetes, ikonikus kompozíciókat már Yvonne is méltatta, egy valamiről nem ejtett szót, pedig ebben (is) világbajnok A betolakodó. Szerény véleményem szerint ennyire zseniálisan filmen még sehol senki nem használta az elektronikus zajzenét. Zörejek, zúgások, prüttyögések, sípolások, torzított basszusok és dobok - néhol észrevétlenül erősödnek fel, hogy súlyosbítsák vagy ellenpontozzák a brutális képeket, aztán a csúcsponton hirtelen elhallgatnak, még nyomasztóbb hatást keltve. François-Eudes Chanfrault - így hívják a zeneszerzőt, ő volt a Magasfeszültség komponistája is, jegyezzük meg a jóember nevét, mert egy zseni.
A Cinetel kiadványait korábban már ostoroztam a mérsékelten igényes külcsín miatt, ezt megtehetném most is, de ezúttal elnézőbb leszek. A borítón virító "Megdöbbentő őrület" felirat valóban nem túl ízléses, ahogy a vérnyomokról is látszik, hogy utólag lettek odafotosoppolva, de egy exploitation eszközökkel élő film esetében talán bocsánatos bűn az exploitation-marketing használata. Fontosabb inkább, ami a lemezen van. A képpel maximálisan elégedett voltam, a sötétben játszódó jelenetek is kellően kontrasztosak. A magyar szinkron hiányzik (nekem speciel annyira nem), és az extra szekciót is csak egy előzetes és képgaléria jelenti, de ennyi pénzért balgaság is lenne többet elvárni.
Keménykötésű csávó stukkerrel a kezében, borostával a pofáján, vagány, fekete bőrdzsekiben, hol „mi a franc ez?”, hol meg „szétlőlek, kisapám” tekintettel a szemében, katonáktól, vámpíroktól, gólemektől vagy éppen kísértetektől űzve. Az alkotók és a kiadó nem árulnak zsákbamacskát, a hamisítatlan ponyvahangulat már rögtön a borítókra vetett első pillantás után keblére öleli az olvasót, és most őszintén: kell ennél több egy igazi geeknek? 
Mauro Boselli és Maurizio Colombo tesznek a klasszikus vámpírmitológiára, és saját szájuk íze szerint formálják annak törvényeit és jellegzetességeit, miközben persze ennek ellenére gazdagon merítenek mindenből, amiből érdemes. És korántsem csak a gyökerekből, mert a Dampyr szimpatikusan felvállalt pofátlansággal olyasmikhez is bátran hozzányúl, amik már maguk is a klasszikusok megidézéséből és kiforgatásából éltek. Úgyhogy a ’30-as évek hangulatosan színpadias Universal horrorjai, a klasszikus kísértet- és vámpírhistóriák, Dario Argento atmoszférikus, nyomozós rémtörténetei vagy éppen Lovecraft tébolyító meséi mellett jelen van itt többek között a Penge, az Indiana Jones, és a képregényes ponyvahorror témájában immár teljességgel megkerülhetetlen Hellboy szellemisége is. És igen, mindez abszolút pozitívum, hisz tudjuk jól, hogy a művészetben nem feltétlenül számít bűnnek, ha valaki lop, csak az, ha rosszul csinálja – Boselliék pedig egyáltalán nem csinálják rosszul. 
Boselliék képregénye ilyen szempontból néha kicsit kaotikusabbnak és zsúfoltabbnak tűnik a kelleténél, mert ahogy szabadon csapong a különböző horrorelemek, és az azokkal kapcsolatos hagyományok tisztelete és elutasítása között, nehézkesen alakulgat csak az az egységes kép, ami egy (mondjuk Hellboyéhoz hasonlatos) saját világ és mitológia kialakulását tenné lehetővé. Persze ennek a csapongásnak is megvannak a maga előnyei. A Tengerparti fantomok kihalt vidámparkjának hátborzongató kísértethistóriája, a Vérvörös szonáta orosz hadsereget és maffiát összekapcsoló gengszterhorrorja, A kőhíd alatt gólemet és őrült tudóst felvonultató rémmeséje (a bizarr, ősi zsidónegyedben mintha csak a Dr. Caligari expresszionista díszletcsodái köszönnének vissza) vagy a Fekete mágia okkultista egyetemi gyilkosságsorozata együtt olyan változatosságot kínál, amit ritkán látunk állandó író(duó)val rendelkező sorozatok esetében. Természetesen a Dampyr, jó, és más művekből vígan merítő ponyvához méltón nem nélkülözi a humort és a popkulturális utalásokat sem (szerencsére nem is viszi túlzásba őket), de ez már tényleg csak hab a tortán. 
A sorozat képi világa annak ellenére egységes, hogy nincs állandó rajzolója – az egyes kötetek során több művész adja egymásnak a stafétabotot, de mindig érvényesül a funkcionalitás elve. A fekete-fehér képek szigorúan a történetet szolgálják, egyszerűségükben hatásosak, realisztikusak, és még a panelelrendezés is szabályos, trükköktől és virtuóz megoldásoktól mentes. A mimikák életszerűek, sosem válnak túlzóvá, a hátterek pedig szintén a sztori kívánalmai szerint változnak: ha épp a hangulatteremtés a cél, akkor minden szépen kidolgozott, ha azonban egy drámai hatást, egy szereplő reakcióját kell kiemelni, akkor annak megfelelően elnagyolt, vagy éppen üresen hagyott hátteret kapunk. 
A nemzetközi Gyereknapon újabb szupersztár szállt alá közénk: a szőke bóbitás Titeuf (ejtsd: titöf) a franciaajkú gyerekek között ismertebb, mint Astérix vagy Lucky Luke, 1992-es megjelenése óta 16 millió autogramot osztott albumainak borítóján, 25 nyelven beszél, 15 évesen is hetykén áll a bóbitája és csak nem akar sem meg-, sem kiöregedni az iskoláskorból. A svájci Kázmérnak nincs szüksége Hubára, és bár rengeteg témában vet fel kérdéseket, a kólában lévő buboréktól kezdve a munkanélküliségen keresztül a fütyi érthetetlen beszőrösödéséig, sem tanulságot nem akar levonni, sem erkölcsi kérdésekben kétségbevonhatatlan ítéletet hozni, nemhogy ráerőltetni az olvasójára. 
.jpg)
.jpg)
A legjobb, ha mindjárt az elején tisztázzuk, hogy az Angyalok és démonok határozottan jobban sikerült, mint A Da Vinci-kód – persze azt sem árt tisztázni, hogy ez még nem egy nagy dicséret, és hogy nagyobbra a film nem is számíthat. Robert Langdon újabb kalandja mellesleg már könyvben is jobb volt, mert a provokatív témának köszönhető hisztéria ide vagy oda, a Da Vinic-kód, amellett, hogy láthatóan elődje kaptafájára készült, egyszerűen kiforratlanabb és egyenetlenebb alkotás. A különbség a filmen is látszik, annak ellenére is, hogy a megjelenési sorrend itt felcserélődött: az Angyalok és démonok ugyan súlyos hibák súlya alatt rogyadozik, de közben időről-időre, jobb pillanataiban képes egy filmélmény illúzióját kelteni a nézőben. (Lábjegyzet: az idei év eddigi „legjobb” nagy hollywoodi produkciója még mindig a Watchmen – és akárhogy nézem is, ez bizony elég szánalmas.)
Az Angyalok és démonok cselekménye mindössze pár óra alatt robog le, és Ron Howard, Hollywood egyik legnagyobb giccsmestere, majd megszakad az igyekezettől, hogy észvesztő tempóban hajszolja a szereplőket egyik helyszíntől és akciótól a másikig. Ez rendben is van, csakhogy a rutinosan vágtázó kamera és a fantasztikus zene sem képes elfeledtetni, hogy hőseink két órán át egy tetves tartályt keresnek, hogy a tétként megjelölt püspökök arctalanok, és a kutyát sem érdekli, hogy élnek, vagy halnak, és hogy végül az egész film egy olyan csavaron áll, vagy bukik (segítek: bukik), amit a járókából épp kimászott Pistike is előre lát az első 20 perc után. Mindeközben persze a történet érdekesnek szánt aspektusai teljesen elsikkadnak. Az egyház és az illuminátusok, a vallás és a tudomány könyvben szépen kihegyezett konfliktusával kapcsolatos gondolatok a nagy rohangálások közt gyorsan elhadart, instant bölcsességekké, unalmas történelemleckékké és száraz tényekké degradálósnak, annak leghalványabb reménye nélkül, hogy akár csak picit is stimulálják a kólától, popcorntól és puha foteltől, nameg a hanyagul vászonra kent karakterektől elzsibbadt nézőagyakat. 
Akadnak persze kisebb-nagyobb logikai buktatók (hogy a francba vitte volna végbe tervét a főgonosz, ha a felügyelő nincs pont vele az irodában a kritikus pillanatban, és hogy a búsba képes egyetlen szál bérgyilkos úgy tűz fölé láncolni az áldozatát, hogy aztán leszedni is csak féltucatnyian tudják utána?), és persze az egész hóbelevanc érezhetően hosszabb, mint lennie kellene, de a tempó, a színészi játék, a látványos helyszínek egész sora, és a zene végül mégis elegendőnek bizonyul egy közepes érdemjegyre. Szeptemberben egyébként megjelenik Dan Brown harmadik Langdon-könyve (The Lost Symbol), aminek adaptációjára egy hónapja még mérget is vehettünk volna – de most, hogy az Angyalok és démonok nem az elvárásoknak megfelelően teljesít a pénztaráknál, ki tudja? Pedig ha továbbra is így javulna a színvonal, nagyjából a hatodik film már kifejezetten jó lenne…
Stan Sakai 56. születésnapjának apropóján 
Üdv mindenkinek, itt az aktuális képregényes "megmondom a frankót"! Ezúttal azzal kezdem, hogy megérkezett végre a The League of Extraordinary Gentlemen harmadik felvonásának első része, amire talán mégsem érte meg ilyen sokáig várni... Hogy miért, arról beljebb, és addig is,
Mike Mignola, a Hellboy univerzum kimeríthetetlen kreativitású atyja már évek óta építgeti azt a történetet, ami, ha minden igaz, mostanában éri majd el csúcspontját. Ha valaki nem tudná, a nemes egyszerűséggel csak békáknak nevezett békaszörnyek elleni háborúról van szó, ami a legutóbbi miniben (The Warning) egy kicsit komplikáltabbá vált, minthogy az ellenség szövetségeseket talált magának az első B.P.R.D. sztoriban, a The Hollow Earth-ben megismert földalatti rémek személyében. Valahol ironikus, hogy míg Hellboy a saját sorozatában főleg a személyes sorsával kapcsolatos kérdéseket kutatja, és noha elvileg ő a kulcs az apokalipszishoz, az mindig meghúzódik a háttérben (bármily fenyegetően is), közben éppen az ő történeteiből kinőtt B.P.R.D. foglalkozik a világ végét hozó gonosz erők elleni epikus küzdelemmel. Ironikus, de nincs vele semmi baj: Hellboynak jól áll az egykedvű hozzáállással, súlyos pofonokkal, a változatos, legkülönfélébb misztikus lényekkel és helyszínekkel teli útkeresés, az ügynökség színes, izgalmas karakterekből álló csapata pedig az összes (!) eddigi sztoriban kiválóan működött az aktuális világvégét elodázó paranormális nyomozó- és kommandós osztagként. 
Ez egy érdekes minisorozat volt. Közepesen indult, korrektül folytatódott, és pocsékul ért véget. A harmadik részben lezárult a Batman utódlásáért folytatott harc, amiről így összességében az az elmondható legnagyobb pozitívum, hogy legalább nem húzták el vagy hat részig, ahogy azt az efféle eseményekkel szokták. Sok más viszont tényleg nincs itt, aminek örülni lehetne. Lássuk csak: Gotham ugyebár lángokban áll (kezdem úgy érezni, hogy kissé eltúlozzák Batman távollétének hatásait – épp csak egy hiánya generálta gonosz fekete lyukban nem tűnik el a város), Pingvin és Kétarcú acsarkodását kihasználva a szupergonosz hadsereget toborzott új Fekete Maszk az alvilág vezérévé válik, a Batman család tagjai pedig hasztalan próbálják fenntartani a rendet a nagy káosz közepette. A képregény egy jelentős része Dick és Jason dögunalmas dialógusokkal kárhoztatott, érdektelen és sablonos harcával telik, aminek végén utóbbi folyóba zuhan egy robogó vonat tetejéről, miután elutasítja előbbi segítő kezét. Azannyát! Micsoda dráma! Ez a „jófiú meg akarja menteni a rosszfiút a halál torkából, de az inkább elpatkol” rutin nagyjából 20 éve járt abban a fázisban, hogy még csak közepesen volt klisés, a klasszikus folyóbaesés meg már fényévekkel túlvan a röhejesség határán. De most tényleg, emlékszik valaki olyan szuperhősre vagy –gonoszra, aki ténylegesen abba halt bele, hogy vízbe (könyörgöm, vízbe!!) zuhant? Én nem, viszont egy kis gondolkodással biztos tudnék mondani vagy féltucatot, aki azután is visszatért, hogy mondjuk atomjaira robbantották. Szóval ne vicceljünk már! Amúgy meg pont az történik, amire számítottunk, az ölti magára a halottnak hitt Batman jelmezét, aki messze a legesélyesebb jelölt volt, és talán csak az új Robin személye szolgál egy kis meglepetéssel (legalábbis annak, aki még nem találkozott a Grant Morrison és Frank Quietely féle Batman and Robin reklámanyagaival).
Szomorú kötelességemnek kell most eleget tennem. Dacára annak, hogy pár hónappal ezelőtt a Marvel megnyugtatóan szárnyát törte azoknak az aggodalmaknak, amelyek szerint a finoman szólva is alacsony eladások miatt törlik a Captain Britain and MI:13 című sorozatot, most mégis bejelentették, hogy amint Paul Cornell lezárja a jelenlegi sztorit, búcsút mondhatunk az utóbbi évek egyik legvagányabb, legdögösebb szuperhős-képregényének. Igazán nagy kár érte, mert ez tényleg a legjobb sorozat volt, ami tavaly kinőtt a kiadó aktuális égzengéséből, a Secret Invasionből. Ahogy az a címből is nyilvánvaló, a Captain Britain Anglia szuperhőseiről szól, akik közvetlenül a kormánynak dolgoznak, vagyis igazából titkosügynökök – vezetőjük Pete Wisdom, tagjai pedig: Penge, Spitfire, Fekete Lovag, az újonc Faiza Hussan, és persze maga Britannia Kapitány, aki ironikus módon mellékszereplő a saját képregényében. A sorozat sajnos utolsó sztorijának, a Vampire State-nek a harmadik részénél járunk éppen, ami pont olyan izgalmas, mint ahogy azt a cím sugallja. Dracula és alattvalói elhagyták menedéküket a Holdon, és összehangolt, totális támadást indítottak, hogy trükkel, stratégiával és erővel elfoglalják, és fajukénak deklarálják egész Angliát (mellesleg Doctor Doom jóváhagyásával). Az offenzíva felkészületlenül érte hőseinket, és ennek végső következményeit most láthatjuk: Dracula, „generációjának legnagyszerűbb tábornoka” (akit Cornell ténylegesen képes félelmetes ellenségnek ábrázolni) beveszi Angliát, összezúzza az MI:13 csapatát, és véres mészárlást rendez a brit parlamentben. 
Imádom a posztapokaliptikus témájú filmeket/könyveket/képregényeket, így aztán nem is volt kérdéses, hogy teszek egy próbált a frenetikus humorú Bob Fingerman új sorozatával, a From the Ashes-zel – már csak azért is, mert az első résznek már a borítója is vicces. Fingerman saját magáról és feleségéről ír, akik valamilyen csoda folytán (ami baromira lényegtelen) túlélik a világvégét. Egy normál történetben ilyenkor jönne a kétségbeesés, a megszállott kutatás más túlélők után, az őrület határára való sodródás… de itt nem. Bob és Michele egyszerűen csak örülnek, hogy élnek, és hogy végre nyugtuk van: nem kell a munkájuk miatt aggódniuk, nem küszködnek a vacak számítógéppel, az idióta alkalmazottakkal, az állandóan csöngő telefonnal és nem bosszantják őket más emberek. Állnak a civilizáció füstölgő, üszkös romjain, csontvázig égett hullák gyűrűjében, és megállapítják, hogy végre szabadok, és eljött számukra a paradicsom. Hát lehet ezt nem szeretni? Fingerman láthatóan elemében van: sorra veszi a világvége utáni filmek kliséit, vagyis a túléléshez elengedhetetlenül szükséges lépéseket, de mindegyiket teljes közönnyel kezeli. Túlélők? Reméljük, nincsenek. Telekommunikáció? Annak hál’ Istennek kampec. A legfontosabb beszerzendő cuccok a rommá dőlt áruházakból? Síkosító (szex a szabadban, hisz már senki nem látja), és WC-papír (apokalipszis vagy sem, a seggem azért legyen tiszta). 
Chrisotpher Yost bájos kis hentelős horrorvígjátéka az év egyik meglepetéscíme – ami sajnos ezzel a harmadik számmal már le is zárul (bár remélhetőleg csak ideiglenesen…). Bizonyos szempontból furcsa egy képregény ez: nem olyan véres, mint lehetne, nem olyan frenetikusan vicces, mint amire a téma alapján esetleg számítanánk, és nem is olyan gonosz és cinikus – mégis, mindezek az erények megvannak benne annyira, hogy kitűnően szórakozzunk. Olyannyira, hogy ez a mini talán csak akkor lehetett volna jobb, ha Garth Ennis írta volna (mert ez bizony neki való alapanyag). A történet középpontjában Dave Sloan áll, aki az Ég megbízásából öldösi a Földön emberi alakban tevékenykedő démonokat – akiknek igazi arcát természetesen csak ő látja. Vagyis a kiindulási pont nagyban emlékeztet Bill Paxton remek filmjére, az Isten haragjára, de míg ott a thriller és a drámai elemek voltak hangsúlyosak, Yost itt inkább elereszti a haját, és élvezi a bulit – amibe persze belevisz egy-két jópofa csavart is. Dave ugyanis olykor kételkedik benne, hogy valóban Isten küldetését végzi, vagy az egész hóbelevanc csak a fejében létezik, a démoni munkatársakkal, és az őt segítő kisfiúforma angyallal együtt. Ez a történetelem alighanem hatásosabb lenne, ha az író az olvasót is kétségek között hagyná, bár az egyrészt egy komolyabb hangvételt kölcsönözne a műnek, másrészt meg le kellene mondanunk miatta a harmadik rész igencsak frappáns (és folytatást ígérő) befejezéséről. 
Keleti hadvezéres akció-kaland és marslakóinváziós ponyva sci-fi után Alan Moore és Kevin O’Neil most az okkultizmus és a világvége területén vág keresztül a világirodalomból kölcsönvett karakterek forgatagában. És ha azt vesszük, mennyit kellett várnunk egy újabb LoEG képregényre, mennyire sóvárogtunk az új kalandért a zseniális első két felvonás és a Black Dossier után, akkor ez a háromrészes mini egyelőre elég vaskos csalódásnak néz ki. Ha nem azt vesszük, akkor is. Pedig a Century egy igen grandiózus vállalkozásnak tűnik, már csak azért is, mert egy egész évszázadot akar felölelni. Az első rész, ahogy az alcíme (vagyis al-alcíme) is mutatja, 1910-ben játszódik, a másodikhoz majd ugrunk 1969-be, hogy aztán a záróakkord napjainkba hozza az apokalipszissel kacérkodó történetet. A középpontban ezúttal is a liga még megmaradt tagjai, vagyis Mina Harker és a megfiatalodott Allan Quatermain állnak. Mellettük a csapat még kiegészül Virgina Woolf halhatatlan, kétnemű Orlandójával, a tolvaj A. J. Raffles-zal és Thomas Carnacki okkult nyomozóval. Utóbbinak olyan látomásai vannak, amik a világvégét vetítik előre, szóval a liga nyomozni kezd az ügyben, hogy aztán végül ne jussanak semmire, legfeljebb arra a következtetésre, hogy a veszély nem most, hanem a jövőben leselkedik az emberiségre. Mindeközben a haldokló Némó igyekszik meggyőzni lányát, Jannit, hogy folytassa örökségét, de az inkább elszökik tőle, hogy a saját életét élje – és persze a szálak végül összefutnak. 
Na, kérem, ezt nevezem én Star Treknek, nem azt a színes-fényes-hangos tiniakciót, ami most fut a mozikban! John Byrne minisorozata egy igazi, intelligens, ötletes, izgalmas képregény, ami az érdekes sztoriknak és a remek főszereplőnek hála egyaránt megfelel az univerzummal csak most ismerkedők és a régi, nagy trekkie-k igényeinek is. A Crew „Egyesről” (Number One) szól, aki még az első Star Trek sorozat eredeti pilotjában, a The Cage-ben tűnt fel, mint Christopher Pike kapitány női elsőtisztje (nem is tetszett az NBC-nek, hogy egy ilyen fontos pozíciót nem férfi tölt be a filmben, így aztán Gene Roddenberry később lecserélte Spockra – kárpótlásul meg feleségül vette egy Egyest alakított Majel Barrettet). Az első, bőven a The Cage előtt játszódó részben Egyes (akinek igazi nevére sosem derült fény – itt sem) még épp csak kikerült az Akadémiáról, hogy rögtön első küldetésén klingonokkal szálljon szembe, a másodikban egy idegen űrhajó támadását kellett túlélnie a legénység többi tagjával együtt, most pedig (ugyanis minden szám egy-egy kerek történetet tartalmaz, akárcsak annak idején a tévésorozat) egy igazi rejtély megoldása vár rá. Hősünk a U.S.S. Venture-on szolgál, amelynek kapitánya rábukkan egy jó 500 éves emberi kolóniára, valahol a semleges zóna szomszédságában. Csakhogy a kolónia egy ’60-as évekbeli amerikai kisváros tökéletes mása, az első utcakőtől a gyerekszobákban fekvő utolsó játékmackóig, és pont csak maguk az emberek hiányoznak belőle. 
Nos, ezzel a kis jawa bogyórakással kapcsolatában legalább azt el lehet mondani, hogy alkotói nem árulnak zsákbamacskát. Úgy értem, vessetek csak egy pillantást a borítóra: hát nem fantasztikusan kifejező? Akár azt is ráírhatták volna, hogy „hülye, aki olvassa”, úgy sem lett volna egyértelműbb, hogy milyen kínok várnak arra a szerencsétlen Star Wars rajongóra, aki Anakint meghazudtoló vakmerőséggel beleveti magát a „történetbe”. Igaz, a tisztesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez a képregény nem nekem, nekünk készült, hanem sokkal inkább a 14 éven aluli korosztálynak. Csakhogy az alkotók pechjére elmúltak már azok az idők, amikor egy gyerekeknek szánt műnek pusztán a célközönsége miatt megbocsátottuk az ostobaságot, az unalmat és a kreativitás teljes hiányát. Utóbbi már a címből nyilvánvaló: most tényleg szükség volt még egy klónháborús sztorira? Nem elég az a rakás animációs sorozat, könyv és képregény, ami ezt a témát boncolgatja? (Szó szerint, mert a szerencsétlen rókának már rég a belsőségeit húzzák, nem a bőrét.) De jó, legyünk kicsit pozitívabbak: végülis a Star Wars: Republicnak voltak remek pillanatai, és az első, hagyományos animációval készült Clone Wars sorozat is egész pofásan sikerült. Szóval lássuk, mivel tud szolgálni nekünk a hatrészes, Slaves of the Republic című sztori záróakkordja. Obi-Wan, Anakin és Ashoka sikeresen kiverték a szeparatistákat a semleges Togruta bolygóról, ám ellenségeik addigra a teljes népet eladták rabszolgáknak. Az elmúlt számok azzal teltek, hogy hőseink próbálták megtalálni és kiszabadítani őket, miközben folyton-folyvást csapdába és fogságba estek. Persze kell valami módszer, amivel a kínosan lapos és egyszerű cselekményt valahogy el lehet húzni hat füzeten keresztül.
Így lesz egy emós rockerből megbecsülésnek örvendő író: Gerard Way, a My Chemical Romance frontembere 2007-ben kezdte írni a The Umbrella Academy – The Apocalypse Suite című hatrészes minit, ami az év egyik legnagyobb meglepetéseként robbant a comicpiacon. A bájosan abszurd, vicces, brutális és groteszk képregényt egyaránt keblére ölelték az olvasók és a kritikusok, úgyhogy nem is csoda, hogy Way tavaly egy újabb sztoriba kezdett bele – természetesen az első rajzolójával, Gabrial Bával közösen. A Dallas ott vette fel a történet fonalát, ahol a The Apocalypse Suite elejtette. Hőseinket megviselte saját nővérük elleni harcuk, otthonuk pusztulása, és persze a tény, hogy csaknem beköszöntött a világvége. De hiába az önsanyargatás, elhízás, bűntudat és betegen, sérülten fekvés a szedett-vedett csapatnak újabb fenyegetéssel kell szembenéznie, amit a jelek szerint ismét egyik saját társuk képvisel. A ludas ezúttal Number Five, a tízéves testében rekedt hatvan éves időutazó, akit rejtélyes ügynökök üldöznek, és próbálnak belekényszeríteni egy évtizedeken átívelő küldetésbe, miközben a többiek igyekeznek összerakni a képet, és kideríteni, mi áll a háttérben – és Number Five múltjában (nameg jövőjében). 
Emlékszem, amikor 1998-ban mozikba került Denzel Washington és Bruce Willis Szükségállapot című filmje, amiben terroristák bombamerényletek egész sorát követték el New Yorkban, a kritikusok jóízűen röhögcséltek a sztori képtelenségén. Aztán három év múlva, egy álmos kedd reggelen ledőltek a tornyok, odalett a sérthetetlenség illúziója, és egy rakás kacaj a torkokban ragadt. Megtörtént az elképzelhetetlen. Mark Sable új, ötrészes minisorozata 1999-ben kezdődik, és továbbgondolja ezt az elképzelhetetlent, megspékelve valószínűleg egy csinos kis összeesküvés elmélettel. A történet főhőse Alan Ripley, viszonylag híres regényíró és filmproducer, aki terrortámadásokról szóló könyvekkel és akciófilmekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Aztán eljön 2001. szeptember 11., és a világ megváltozik. Alan, akinek katona testvére odalett a támadásban, hirtelen egy kormány által pénzelt, titkos csoportban találja magát, amelyben helyet kap rajta kívül egy hacker, egy ügyvéd, egy közgazdász, egy mikrobiológus, egy feltaláló és egy tiszteletes. Feladatuk az, hogy elképzeljék az elképzelhetetlent, vagyis kiagyaljanak olyan, Amerika elleni támadási lehetőségeket, amik térdre kényszeríthetik az országot – még mielőtt az ellenség kitalálná őket, hogy aztán ha megteszi, akkor meg tudják akadályozni. Az olajutánpótlás elvágása egyetlen csapással, ebolához hasonlóan halálos vírus, mely úgy terjed, mint a nátha, kézigránát méretű atombomba és így tovább. Alan és társai megteszik a dolgukat, főhősünknek még egy gyors románc is kijár a csinos mikrobiológussal (gyorsan, de roppantmód ügyesen lezavart mellékszál), de nyolc évvel a csoport feloszlatása után az ország ellenségei szép sorban elkezdik valóra váltani a titokban kiötlött támadási szcenáriókat… 
Te jóságos ég, végre! Ideje volt, hogy az egyébként remek Mark Waid, befejezze ezt a meglepően kínosra és semmilyenre sikerült háromrészes sztorit, amit egyébként bölcsebb lett volna egyetlen számban lezavarni. Az egésznek ugyanis semmi haszna azonkívül, hogy felvázolja, mi minden változott meg a hálószövő körül, miután a Fantasztikus Négyessel egy hónap után visszatért egy másik dimenzióbéli kalandból. Röviden: felbukkant börtönben sínylődő szobatársának nővére, May néni bepasizott, J. Jonah Jameson polgármester, Norman Osborn meg Amerika egyik leghatalmasabb embere lett. Ja, és felbukkant egy kicsit sem érdekes, és még kevésbé izgalmas új gonosztevő, akit Waid nagyon görcsösen próbál félelmetesnek eladni, de sehogy sem sikerül neki. Nincsenek jó poénok, csak lapos cselekmény, unalmas akció, és hősünk részéről egy, noha semmiből érkező, de komoly és ígéretes, elhatározás a végén, amihez viszont megint csak nem kellett volna három rész. Ami a rajzot illeti, Mike McKone és Barry Kitson sem vannak topon, a mimikák eltúlzottak, a dinamika meg-megbicsaklik, a panelelrendezés sem túl fantáziadús… a színek meg persze túl élénkek, de hát ezt már megszokhattuk (és nem csak itt). Viszont a remény él, hisz a héten indul Joe Kelly igencsak ígéretes American Son című sztorija, mely az Amazing Spider-Man 600-ban éri majd el csúcspontját. 
A The Adamantium Men második része pontosan azt nyújtja, amit egy fasza kis Rozsomák címtől elvárunk: hosszú, vad, tökös kaszabolást, kellő mennyiségű vérrel és rosszfiúval, és egy morcos, elszánt antihőssel, aki szarik mindenre, és egyszerűen csak teszi, amit tennie kell. Vagyis egyelőre úgy tűnik, hogy Jason Aaron új sorozatának első sztorija nem kifejezetten a csavarokra és az intelligens történetvezetésre fog koncentrálni, hanem Logan karmaira – amivel nekem nincs is különösebb bajom, amíg van benne spiritusz. Márpedig van benne. Akad ugyan egy mellékszál egy riporternővel, aki elhatározza, hogy áskálódik egy kicsit Rozsomák múltjában (nem kell zseninek lenni, hogy megjósoljuk: rossz ötlet), de ez egyrészt olyan lassan halad, hogy valószínűleg bőven túlmegy majd ezen az ötrészes sztorin, másrészt meg a hangsúly tényleg az akciókon van. Logan szembetalálja magát a címbeli rosszfiúkkal, a Roxxon vállalat energiakarmos végrehajtóival, és legnagyobb örömünkre prezentálnak nekünk egy fél számon keresztül tartó brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát – meg egy bájos cliffhangert, ami még több brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát ígér. Ron Garney rajzai ugyan jóval élettelenebbek és kidolgozatlanabbak, mint lenniük kéne, de a Weapon X ettől függetlenül is egy roppant szórakoztató címnek tűnik – legalább annyira egyszerűsége ellenére, mint éppen azért. 